Victoria Holt: A hét domb madonnája
Lucrezia Borgia mindent szenvedéllyel csinált: tüzesen szeretett és könyörtelenül gyűlölt. Nem volt még egy nő Rómában, aki versenyezhetett volna kivételes szépségével és korlátlan hatalmával. VI. Sándor pápa egyetlen lányaként minden gazdagságot és előjogot megkapott. Borgiának lenni azonban azt is jelentette, hogy az illető felelősséggel tartozik a családjának, s ez a kötelezettség mindennél előbbre való. Lucrezia korán megtanulta, hogy számára a szerelem és a házasság nem egy és ugyanaz, a kettő gyakran különválik, s az utóbbiról nem dönthet szabadon. Egy Borgia életét szigorú követelmények szabályozták, és ezt a sorsot Lucrezia sem kerülhette el...
Lucrezia születése A hideg kastélyban a nő az ablaknál állva a mélyben fekvő kolostor hóval borított tetejét nézte, és vágyódva gondolt a kilencven kilométerrel arrébb, Rómában, a Piazza Pizzo di Merlón álló kényelmes háza meghitt melegére. Ezzel együtt elégedett volt, mert Rodrigója kívánságának eleget téve ment a hegyi várkastélyba, hogy ott szülje meg gyermeküket. Örömmel töltötte el a tudat, hogy a férfi ily sokat törődik vele. Hátat fordított az ablaknak, és körbenézett a szobában. Az ágy csábítóan mosolygott vissza rá, mert fájdalmai egyre sűrűbben jelentkeztek. Nagyon remélte, hogy fiút fog szülni, már csak azért is, mivel a helyzetéből fakadóan Rodrigo sokkal többet tehetett egy fiúért, mint egy lányért. Már három életerős fiút szült neki, akiket imádott, különösen Cesarét és Giovannit, mivel a legidősebbet, Pedro Luíst el kellett küldenie. Nagy fájdalmat okozott ez mindkettőjüknek, bár tudták, hogy a gyermekre fényes jövő vár: a spanyol udvarban fog tanulni, hogy idővel Gandia hercegévé váljon. De a többit sem kellett félteni! Hasonlóan fényes jövő várt rájuk: Cesaréra, Giovannira, és a megszületendő gyermekre is. A körülötte rajzó, szolgálatában álló nők mindent elkövettek, hogy kényelmesen érezze magát. Madonnának le kell feküdnie, állították mély meggyőződéssel, különben a gyermek idő előtt jön világra. Megmosolyogta őket, miközben letörölte homlokáról az izzadságot, és hagyta, hogy lefektessék. Az egyik kellemes illatú, hűvös és frissítő kendővel törölte végig a homlokát, miközben a másik borral teli kelyhet tartott óvatosan a szájához. Mindannyian azon voltak, hogy a legtökéletesebben kiszolgálják Rodrigo Borgiának, Róma egyik leghatalmasabb bíborosának a kedvesét, Vannozza Cattaneit. Szerencsésnek tartotta magát, mert sikerült kitörölhetetlenül belopnia magát a szívébe; ugyanis a bíboros azok közé tartozott, akik nem érték be egy szeretővel, sok kellett nekik. Neki azonban sikerült a legelsővé, a legfontosabbá válnia közülük, amit csodának érzett, hiszen nem volt már fiatal. Harmincnyolcadik évében járó nőnek nagyon vonzónak kell lennie, gondolta, hogy magához kössön olyan férfit, mint Rodrigo Borgia bíboros. Neki sikerült, és bár néha úgy. érezte, inkább a gyerekek miatt látogatja meg, mintsem azért, hogy szeretkezzen vele, nem nyugtalankodott igazán. Az olyan fiúk, mint Pedro Luís, Cesare és Giovanni, a szenvedélynél is erősebb kapocsként kötötték össze őket, és ha lesznek is fiatalabb és szebb nők, akik elbűvölik, ő akkor is megmarad annak, aki volt: imádott gyerekei anyjának. Elégedett volt hát, és tudta, hogy az is marad, ha elmúlnak a fájdalmak, és a baba világra jön. Biztosra vette, hogy egészséges, erős és szép lesz, hiszen mindegyik gyereke az volt. Valamennyien örökölték ragyogó, az évek múlásával sem fakuló szépségét, és nagyon remélte, hogy az új kis jövevény is folytatja az apjuk által oly nagyon szeretett és csodált hagyományt. Tudta, hogy örülnie kell, mert Rodrigo ragaszkodott hozzá, hogy Subiaco kastélyába utazzon, bár tudta, hogy az út fárasztó, és az Appenninek láncai között süvítő szelek alaposan meg fogják kínozni. Azt akarta, hogy régi otthonában jöjjön a világra a gyermek, és a közelben lehessen, amikor megszületik. Rómában ezt nehezebb lett volna elintézni, mivel Rodrigo végül is az egyház nőtlenséget fogadó hercege volt, ám itt, Subiaco isten háta mögötti hegyei között szabad utat engedhetett az örömének. Vannozza érezte, hogy nincs miért aggódnia. Szabad utat engedhetett érzelmeinek, nyugodtan visszavágyhatott a Piazza Pizzo de Merlón álló házába, ahol a Rodrigótól kapott bőséges ellátmánynak köszönhetően pazar kényelemben, sokak szamára felfoghatatlan fényűzésben élt. Nagyon szerette a Ponté negyedet, amelyben mindig történt valami. A város egyik legzsúfoltabb, legsűrűbben lakott része volt, ahol szép számmal
akadtak kereskedők és bankárok. A leghírhedtebb és leggazdagabb kurtizánok is ott laktak. A környéken a nemes Orsini család uralkodott, palotája a Monté Giordano csúcsán magaslott, várkastélya, az ősi Tőrre di None pedig beépült a várfalba. Nem mintha Vannozza kurtizánnak tartotta volna magát. Hűséges volt Rodrigóhoz, és a férjének tekintette, bár tudta, hogy a bíboros nem házasodhat meg, de ha megtehetné, akkor is a társadalom másik rétegéből választana sokkal megfelelőbbnek tetsző feleséget. Bár nem vehette feleségül, Rodrigo olyan gyöngéd, szelíd, megértő volt, mint nagyon kevés férj. Róma legelbűvölőbb férfija Rodrigo, állapította meg magában Vannozza. Biztos volt, hogy nem ő az egyetlen, aki annak tartja, bár azzal is tisztában volt, hogy olyan embernek, mint Rodrigo, feltétlenül vannak ellenségei. Arra született, hogy kiemelkedjen a környezetéből, célként a pápaság lebegett előtte. Akik jól ismerték, úgy érezték, kiváló esélyei vannak, hogy törekvése sikerrel járjon. Rosszul tette, aki hagyta félrevezetni magát kedvességétől, elbűvölően dallamos hangjától és udvariasságától; ezek kétségtelenül mind hozzá tartoztak, de a vonzó külső mérhetetlen ambíciót takart, és bármire képes volt, hogy célját elérje. Vannozza imádta Rodrigót, aki rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a legjobban csodált. így hát azért imádkozott az összes szentekhez és a Szűzanyához, hogy születendő gyermeke kedves legyen és szép (Rodrigo ugyanis, akinek az első tulajdonságból oly sok jutott, végtelenül fogékony volt a második iránt), és ha már nem lesz képes testi vágyat ébreszteni kedvesében - hiszen elmúlt harmincnyolc éves - akkor legalább a háláját bírja a gyermekekért, akiket szült neki. Tisztában volt azzal, hogy a gyerekek nem sokáig maradnak mellette, meg kell válnia tőlük ugyanúgy, mint Pedro Luístól. Rodrigónak nagy tervei voltak a fiukkal, az ő társadalmi helyzete - hiába szeretője a bíborosnak - alacsonyabb annál, semhogy segítse előmenetelüket. Tudta ugyanakkor, hogy a férfi sosem felejti el, hogy legalábbis egy része benne ét a gyerekeiben, és a ház, amelyet kapott tőle, örökre az övé marad. Ugyanolyan palota volt, amilyenben Róma előkelői laktak, és nagyon szerette. Remekül érezte magát a központi, legdíszesebb szobában, amelynek fehérre meszelt falait kárpitokkal és festményekkel díszít-tette, mivel azt akarta, hogy otthona ugyanolyan pazar legyen, mint a legnagyobb, legelőkelőbb családoké, az Orsiniké és a Colonnáké. Szeretője bőkezű volt, és ajándékokkal halmozta el; a kárpitokon és a festményeken kívül sok ékszert, szép bútorokat, porfír és márvány díszeket kapott tőle, valamint - és ezt tartotta a legfontosabbnak - egy credenzát, egy nagyszerű szekrényt, amelyben majolikaedényeit, arany- és ezüstkelyheit és kancsóit tartotta. A credenza az előkelőség, a társadalmi rang jelképe volt, és Vannozza szeme örömtől csillogott, valahányszor megpillantotta. Szép házát végigjárva, gyönyörű kincseit megérintve teljes joggal mondhatta, hogy igazán szerencsés nő, mert Rodrigo Borgia meglátta és kívánatosnak tartotta. Vannozza nem volt buta teremtés, tudta, hogy a kincsek, amelyeket kapott, Rodrigo szemében a töredékét sem érik annak, amit cserébe kapott. Újból fájdalom hasított belé; a görcs jószerivel még el sem múlt, máris újabb követte. A gyermek szeretett volna minél előbb világra jönni. A subiacói kastély másik szárnyában a nagy bíboros várakozott. Lakosztálya távol volt a szeretőjéétől, mert nem akarta hallani a sikoltozását, és érezni, hogy szenved. Olyannak akarta tudni, amilyen mindig is volt a jelenlétében - szépnek, vidámnak, életkedvvel telinek. Nem tartotta valószínűnek, hogy vajúdás közben is az lesz, ráadásul azok közé tartozott, akik nehezen viselik a kényelmetlenségeket. Ezért úgy érezte, jobb, ha távol tartja magát tőle, és türelmesen kivárja, hogy megvigyék neki a hírt a gyermek világrajöttéről. Felállt, és hátat fordított az oltárnak, amely előtt addig térdelve imádkozott. A szentek képei és szobrai előtt állandóan égő lámpás megvilágította a Madonna komoly arcát, és pillanatra olyan érzése támadt, mintha megrovóan nézne rá. Talán azt helyteleníti, hogy az egyik leghatalmasabb bíborosként olyan gyermek sikeres világra jöveteléért imádkozik, akit
maga nemzett - az egyház szabályait felrúgva!? Várhatja-e, hogy szép, egészséges fiúval ajándékozza meg a Szűzanya - annak ellenére, hogy az egyház gyermekeként nőtlenségi fogadalmat tett? Kényelmetlen gondolat volt, és mivel Rodrigo mindenfajta kényelmetlenségtől idegenkedett, igyekezett gyorsan elfelejteni az oltárt, és inkább a falakat díszítő, legelésző bikákat ábrázoló festményeket nézte, amelyek mindig ösztönzőleg hatottak rá. A bika a Borgiák címerállata volt, és eldöntötte magában, hogy egyszer a legrettegettebb és legjobban tisztelt szimbólum lesz egész Itáliában. Igen, jó és megnyugtató érzés volt a hatalom jelképének számító bikára gondolni, arra a lényre, amely békésen legelészve is szilajságot és erőt sugároz. Egy napon a Borgiák címere mindenhol jelen lesz Itáliában, gondolta a bíboros, aki azt az álmot dédelgette, hogy Itália majdan egy Borgia uralma alatt egyesül. Ujabb Borgia pápa alatt! Miért is ne? A Vatikán az egész katolikus világ központja, és mivel egységben az erő, kötelessége, hogy egyesítse a megosztott, részekre szabdalt országot. Ki lenne alkalmasabb, hogy az egységes Itáliát irányítsa, mint a pápa? ő azonban még nem volt pápa, és szép Hámmal akadtak ellenségei, akik mindenre készek voltak, hogy ne is legyen. Nem számít, gondolta. El fogja érni a célját, ahogy a bácsikája, Alfonso is elérts, amikor III. Calixtus néven egyházfő lett. Calixtus bölcs ember volt, tudta, hogy a család •rajét fiatal tagjai adják. Ezért fogadta örökbe őt, Rodrigót és a testvérét, Pedro Luíst (az ő nevét kapta Vannozza első fia), és ezért tette gazdaggá, hatalmassá őket. Rodrigo elégedetten elmosolyodott; neki nem kellett örökbe fogadnia senkit, voltak saját fiai és lányai. A lányoknak is jó hasznát vette, mert férjhez adva őket, jeles családokat kapcsolt a Borgiákhoz, ám azt is tudta, hogy a becsvágyó embernek igazából fiúkra van szüksége. A szenteknek hála, neki azok is voltak, és tudta, örökre hálás lesz a kastély másik szárnyában vajúdó nőnek, aki megajándékozta velük. A Spanyolországba küldött Pedro Luís biztosítani fogja annak az országnak a jóindulatát apja iránt, az elragadó kis Giovannira pedig még nagyobb dolgok várnak - ő, a három fiú közül a legkedveltebb fogja vezetni a Borgiák seregeit. Ami Cesarét, a merész kis csirkefogót illeti (Rodrigo önkéntelenül elmosolyodott, felidézve magában követelőző, legkisebb fia viselt dolgait), nos, ő az egyházé lesz, mert ha a Borgiák mindazt el akarják érni, amit eltervezett számukra, akkor valamelyiknek a Vatikánban kell uralkodnia. A kis Cesaréra vár tehát a feladat, hogy kövesse apját a pápai trónon. Rodrigo vállat vont, és nyugodtan elmosolyodott. Még előtte állt, hogy a trónt megszerezze, de biztos volt abban, hogy sikerülni fog, mivel elszánta rá magát. A szelíd mosoly, amilyen gyorsan jött, le is foszlott az arcáról, és pillanatra láthatóvá vált a kedves, kellemes külső alatt megbújó acélember. Hosszú utat tett meg, és eldöntötte, inkább meghal, mintsem visszavonuljon. Tökéletesen biztos volt, hogy egyszer még a pápai trónon fog ülni. Semmi, de semmi sem állhatott az útjába, mivel csak és kizárólag pápaként biztosíthatta fiai számára azokat a lehetőségeket, amelyek képessé tehették őket arra, hogy a Borgiák számára rendelt fényes jövő eljöveteléért munkálkodjanak. És az új, még meg sem született gyermek? Csak fiú legyen!, fohászkodott. Szűzanya, add, hogy fiúnak szülessen! Hála neked, már van három, egészséges, életerős fiam, de nagy hasznát venném még egynek. Gyöngédség áradt szét benne, ahogy a Piazza Pizzo di Merló-i ház gyerekszobájára gondolt. Hogy örült a két tüneményes kisfiú, valahányszor „Rod-rigo bácsi" meglátogatta őket! Egyelőre nem tehetett mást, „bácsi" kellett, hogy legyen, mivel sok kényelmetlenséggel járt volna, ha azt akarja, hogy apának szólítsák, őt, a hatalmas bíborost, az egyház egyik legelső hercegét. A bácsi megszólítás egyelőre nagyon jól megtette, annál inkább, mivel sziklaszilárdan hitte, hogy eljön még a nap, amikor a két kisebb fiú is megtudja, kicsoda valójában.
Alig várta, hogy megmondhassa nekik, és előre élvezte a helyzetet. (Rodrigo boldog volt, ha örömet szerezhetett azoknak, akiket szeretett, de ha kényelmetlen feladat várt rá, azt igyekezett átadni másoknak.) Milyen dicső sors vár rájuk, pusztán azért, mert a hatalmas bíboros nem csupán a bácsikájuk, mint hiszik, hanem az apjuk! Hogy fog csillogni Cesare szeme, ha megtudja! Milyen büszke lesz Giovanni... a drága, mind közül legjobban szeretett Giovanni! Ami az új gyereket illeti... ő sem fog hiányt szenvedni semmiben, neki is bőven kijut majd a rangból, megtiszteltetésből. Vajon mit csinálnak most? Bizonyára veszekednek a dadájukkal. Nem volt nehéz elképzelnie Cesare fenyegetőzését, Giovanni komor dühét. Tele voltak életerővel Vannozzától és tőle is volt mit örökölniük -, mindketten tudták, hogyan érvényesítsék az akaratukat. Húsz dadával is elbántak, és ez így volt jól. Rodrigo Borgia fiai voltak, és még nem fordult elő, hogy egy nő ne engedelmeskedett volna neki. A múltra gondolt, a sok száz nőre, akiben örömét lelte. Amikor egyházi szolgálatba lépett, eleinte el volt keseredve, mivel nőtlenségi fogadalmat kellett tennie, de most már csak nevetett a naivitásán. Nem sok idő kellett, hogy rájöjjön: a bíborosok, sőt még a pápák is szeretőket tartanak. Nem várta el tőlük senki, hogy cölibátusban éljenek, csupán úgy kellett tenniük, ami egészen más dolog. Az egyház nem önmegtartóztatást, csupán diszkréciót várt el tőlük. Uj élet születése mindig komoly, ünnepi esemény, az pedig, hogy tőle fogant, még fennköltebbé tette a csöppség most már bármelyik pillanatban várható világra jöttét. Leült, és a legelő bikát nézve megpróbálta számba venni élete legfontosabb eseményeit. Az egyik legelső, éppen ezért talán a legfontosabb - nélküle az utána következő fejlemények sem történtek volna meg - az volt, amikor a nagybátyja, III. Calixtus örökbe fogadta a testvérével, Pedro Luísszal együtt, és megígérte, hogy fiaiként bánik velük, ha nevet változtatnak, és Lanzol helyett - mert úgy hívták igazi apjukat - Borgiák lesznek. Alfonso Borgia, eredetileg Borja bácsi - a világ számára III. Calixtus pápa - spanyol volt, és Valencia közelében született. Aragóniái Alfonz királlyal érkezett Itáliába, amikor az elfoglalta Nápoly trónját. Spanyolország, a feltörekvő hatalom, amely igyekezett kiterjeszteni uralmát, befolyása alá akarta vonni Itáliát. Mi sem lehetett jobb módja ennek, mint hogy spanyolt választasson meg pápának. Alfonso bácsi tehát megkapta Spanyolország támogatását, és 1455-ben pápa lett. Valamennyi Bor-giában erősen élt a családi összetartozás érzése. Spanyolok voltak, akiket nem láttak szívesen Itáliában, ezért össze kellett fogniuk, és közösen mindent elkövetni, hogy a legfontosabb, legnagyobb befolyással járó posztokat megszerezzék. Calixtusnak határozott elképzelései voltak a két unokaöccsével. Pedro Luíst kinevezte az egyház generalissimójának és Róma prefektusának, majd mivel ezt is kevésnek találta, Spoleto hercegévé tette, és hogy a jövedelme még nagyobb legyen, Terra-cina és Benevento helynökévé. Pedro Luis remekül élt - nemcsak az egyik legbefolyásosabb ember volt Rómában, ami a pápához fűződő viszonya miatt magától értetődőnek számított, hanem az egyik leggazdagabb is. Rodrigo majdnem ugyanakkora kegyben részesült. Még csak huszonhat éves volt - egy évvel fiatalabb Pedro Luísnál -, amikor a pápa bíborossá kreálta, később pedig megkapta a római egyház alkancellárja címet is. A Lanzoloknak tehát semmi okuk nem volt panaszra amiatt, hogy a pápa örökbe fogadta két fiukat. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Calixtus az utódjának szánja Rodrigót, aki ezt elégedetten nyugtázta, örökbefogadása pillanatától készült arra, hogy a pápai trónra lépjen. Az azonban már régen volt, és a pápaság ugyanolyan távolinak tűnt, mint kezdetben. Calixtus öregember volt, amikor megválasztották, és három évvel később meghalt. Bölcsen tette, hogy rögtön a megválasztása után fontos tisztségekbe helyezte unoka-öccseit, mivel már haldoklása közben elkezdődött a tiltakozás a spanyolok előretörése miatt. A Colonna és az Orsini, a magát kisemmizettnek érző, hatalmas és előkelő két család összefogott az idegenek
ellen. Pedro Luís arra kényszerült, hogy birtokait és vagyonát hátrahagyva meneküljön, nem sokkal később meg is halt. Rodrigo megőrizte nyugalmát és méltóságát, nem hagyta el Rómát, sőt, miközben a városban mindenki ellene fenekedett, a Szent Péter-székesegyházba ment, hogy imádkozzon haldokló nagybátyja lelki üdvéért. Rodrigo értett ahhoz, hogyan kell elbűvölni az embereket. Nem volt igazán jóképű erőteljes vonásai miatt nem lehetett az -, de méltóságteljes viselkedése és egyéniségének súlya nagy hatással volt a környezetére, akárcsak kivételes eleganciája, ami csodálatot ébresztett iránta mindenkiben, aki egyszer is kapcsolatba került vele. A Szent Péter téren a megjelenése előtt még őt szidalmazók is békésen utat engedtek neki, ő pedig mosolyogva, áldást osztva haladt végig közöttük, engedve, hogy a térdre hullok a kezét és öltözéke szélét csókolják. Akkor aratta élete egyik legnagyobb diadalát. Később voltak egyéb diadalok is, de akkor érezte meg először igazán, hogy képes elbűvölni, azon keresztül uralma alá hajtani azokat is, akik egyébként ellene vannak. Imádkozott tehát a nagybátyjáért, és mellette maradt, miközben mindenki más kereket oldott, és bár csodálatos palotáját feldúlták és kifosztották, nyugodt maradt és mértéktartó, készen arra, hogy döntő jelentőségű szavazatát a konklávén Aeneas Sylvius Piccolominire adja, aki II. Pius néven Calixtus utóda lett. Pius hálával tartozott Rodrigónak, és hálás is volt neki. Rodrigo tehát sikeresen átvészelte élete első nagy viharát, és bebizonyította magának, hogy ellentétben szegény Pedro Luísszal - egyedül is képes megállni a lábán. Tiszta szívből - de röviden, mivel idegen volt tőle a hosszú gyász - meggyászolta a testvérét, magáévá tette a vagyonát, ismét gazdag lett, mint korábban, és ugyanolyan jó esélyei voltak a pápává választásra, mint azelőtt. Rodrigo elgondolkodva megtörölte a homlokát illatosított kendőjével. Nagyon veszélyes idők voltak azok, állapította meg magában, és bár remélte, hogy többé nem lesz része hasonlókban, annak az embernek az elégedettségével tekintett vissza rájuk, aki megbizonyosodott arról, hogy képes felkészülten fogadni és elhárítani a legnagyobb veszélyt is. Pius igazi jó barátja volt, de akadtak időszakok, amikor szükségesnek tartotta, hogy megrója. Még most is szó szerint emlékezett arra a levélre, amelyben a szemére vetette Pius, hogy olyan házba látogatott, ahol kurtizánok várták, hogy kedvükre tehessenek a vendégeknek. „Úgy tájékoztattak bennünket - írta Pius -, hogy nemcsak illetlen táncok, hanem szerelmi játékok is voltak azon az estélyen, és te túlságosan is világia-san viselkedtél." Rodrigo a fejét hátravetve elmosolyodott, felidézve magában Giovanni de Bichis illatos kertjét, a táncot, a nők meleg, illatos testét és csábító pillantásait. Ellenállhatatlannak találta őket, azok is őt. A pápa szemrehányása pedig nem volt igazán komoly. Pius belátta, hogy olyan férfinak, mint Rodrigo, szüksége van szeretőkre, csupán azt kifogásolta, hogy a bíboros nagy nyilvánosság előtt kurtizánokkal táncolt. Az emberek szóvá teszik az ilyesmit, és ez árt az egyház tekintélyének, üzente. Milyen elővigyázatlan volt akkoriban, mennyire hitt benne, hogy bármi történjen is, képes valóra váltani céljait. Egyházi karrierre készült, el akarta foglalni a pápai trónt, de csillapíthatatlan érzéki vágy hajtotta. Nem tudott, és nem is akart nő nélkül élni. A gyengeségnek ez a fajtája egyáltalán nem számított ritkának; alig akadt pap, aki komolyan vette a cölibátusi fogadalmat, és Romában az a tréfás mondás járta, hogy ha minden gyerek az apja ruhájában jönne a világra, akkor valamennyi papi vagy éppen bíborosi öltözéket viselne. Mindenki tudta, és elnézte az egyház gyermekeinek félrelépéseit, de Rodrigo másoknál talán nyíltabban és gyakrabban váltogatta a szeretőit.
Aztán megismerte Vannozzát, és beköltöztette egy szép házba, ahol most már a gyerekeivel lakott. Arról természetesen szó sem volt, hogy hűséges lett volna hozzá - ilyet senki sem kívánhatott tőle -, de hosszú évekig a kedvence maradt, és imádta a gyermekeit, akiknek a száma talán azóta szaporodott is eggyel. Terhére volt a várakozás. Ötvenévesen úgy érezte magát, mint a húszéves, ifjú férj, és ha nem félt volna attól, hogy sikoltozni hallja a vajúdó Vannozzát, biztosan hozzá sietett volna. Nem volt azonban szükség rá, mert már jött is valaki. Vannozza kis szolgálója volt az, kipirultán állt meg előtte. Rodrigo figyelmét nem kerülte el üde bája, meg is jegyezte magának, hogy majd később, más körülmények között közelebbről megismerkedik vele. A lány alázatosan térdet hajtott. - Eminenciád... a gyermek megszületett. A bíboros a korát messze meghazudtoló fürgeséggel és eleganciával állt fel, lépett hozzá, és tette a vállára szép, ápolt kezét. - Gyermekem! Hiszen teljesen kifulladtál. Hogy ver a szíved! - Igen, uram, de... megszületett a gyermek. - Gyere! Látogassuk meg úrnődet! Előrement, a kis szolgáló pedig engedelmesen követte, csak pár lépés után jutott eszébe, hogy elfelejtette közölni a gyerek nemét, a bíboros pedig elfelejtette megkérdezni. A gyereket megmutatták a bíborosnak, aki óvatosan megérintette a homlokát, majd meg is áldotta. A szolgálattevő nők félénken hátrahúzódtak, és szégyenkező arcot vágtak, mintha ők lennének hibásak a kicsi neméért. Szép baba volt, aranyszőke hajú, Rodrigo biztosra vette, hogy felcseperedve is megőrzi Vannozzától örökölt szépségét. - Kislány - mondta Vannozza, és éberen leste, hogyan reagál. Hozzá lépett, a kezéért nyúlt, és megcsókolta. - Gyönyörű kislány - felelte. - Uram csalódott - mondta kimerülten Vannozza. - Fiút várt. Rodrigo mély, dallamos hangon - akik hallották, nem tudták kivonni magát a hatása alól fölnevetett. - Csalódott? Én? - kérdezte, majd körbenézett a közelebb lépő nőkön. Mindegyiknél elidőzött kicsit a pillantása, megvizsgálta, meg is simogatta őket. -Csalódott, mert nő? Tudjátok... valamennyien tudjátok, hogy teljes szívemből szeretem a szelídebb nemet, olyan gyöngédséget érzek iránta, amilyet saját fajtám, férfitársaim iránt soha. A nők nevettek, velük Vannozza is, közben nem kerülte el a figyelmét, milyen áhítatosan néz a kis szobalány Rodrigóra, aki ugyancsak rajta felejtette a tekintetét. Rögtön eldöntötte magában, hogy mihelyt visszamennek Rómába, elküldi a háztól a lányt, és ha Rodrigo netán keresi, csalódni fog, mert nem lesz ott, hogy a rendelkezésére álljon. - Uram tehát elégedett a lányával? - kérdezte Vannozza, és intett a nőknek, hogy távozzanak, hagyják magukra őket. - Erősen hiszem, hogy ennek az édes kislánynak még annál is lágyabb rész jut a szívemből, mint amilyet azok a gyereklakosztályban rakoncátlankodó kis gazfickók elfoglalnak - felelte Rodrigo. -Lucreziának fogjuk nevezni, és ha felépültél, madonna, visszatérünk Rómába. Az 1480. évnek azon az áprilisi napján tehát a subiacói Borgia-kastélyban megszületett a gyermek, akinek a nevét világszerte ismerik: Lucrezia Borgia.
A Piazza Pizzo di Merlo Milyen boldog volt Vannozza, hogy visszatérhetett Rómába! A Lucrezia születését követő hónapokban úgy érezte, nincs nála boldogabb nő a világon. Rodrigo gyakrabban meglátogatta a gyereklakosztályt, mint azelőtt bármikor, látszott rajta, hogy az aranyhajú kislány nagyon mély benyomást tett rá, szinte rabul ejtette. Elbűvölő gyermek volt és nagyon nyugodt, jó természetű, a bölcsőjéből édesen mosolygott mindenkire, aki ezt igényelte. A fiúkat is nagyon érdekelte. Körbevették, megálltak a bölcső két oldalán, és mindent elkövettek, hogy megnevettessék. Gyakran összevesztek miatta, de ebben nem volt semmi rendkívüli - Cesare és Giovanni szinte kereste az alkalmat, hogy külön véleményen legyen, és minden nézeteltérésből veszekedést csinált. Vannozza együtt nevetett a szolgálóival azon, ahogy vitatkoztak. - Az én testvérem! -Nem, az enyém! Elmagyarázták nekik, hogy Lucrezia mindkettőjüknek a húga, mire Cesare szikrázó szemmel kijelentette: - De inkább az enyém, mint Giovannié. Engem jobban szeret, mint őt. Azt majd Lucrezia eldönti, figyelmeztette a dajka. Giovanni komoran nézte a testvérét. Tudta, miért akarja Cesare, hogy Lucrezia őt jobban szeresse. Tisztában volt azzal, hogy ha Rodrigo bácsi meglátogatja őket, mindig Giovanni kapja a nagyobb darab édességet, elsőként őt emeli a magasba erős karjával, csókokkal és simogatásokkal halmozza el, mielőtt feléje fordul a figyelme. Éppen ezért Cesare úgy döntött, mindenkinek őt kell a legjobban szeretnie. Az anyjuk ezt is tette, és a szolgálók állították, hogy ők is, de lehet, hogy csak azért, mert tudták, ha nem teszik, valamilyen módon bosszút áll, márpedig tisztában voltak azzal, hogy sokkal nagyobb botorság Cesarét megharagítani, mint Giovannit. Azt is elhatározta, hogy mihelyt Lucrezia elég nagy lesz ahhoz, hogy kimutassa, kit tart kedvesebbnek, őt fogja választani. Ezért töltött Giovan-ninál is több időt a bölcső mellett, és tartotta oda sűrűn a kezét, hogy a csöpp ujjak elkaphassák a hüvelykujját. - Lucrezia - súgta a kicsinek. - Cesare vagyok, a bátyád. Tudod, akit a legjobban szeretsz... mindenkinél jobban! - Amikor a kislány tágra nyitotta nagy kék szemét, rászólt: Nevess, Lucrezia! Nevess nagyot! A szolgálók ilyenkor a bölcső köré gyűltek, és csak ámuldoztak, mert furcsa módon Lucrezia mindig engedelmeskedett Cesarénak, míg ha Giovanni próbálta megnevettetni, Cesare a testvére mellé állt, és olyan démoni arcot vágott, hogy Lucrezia inkább elsírta magát. - Cesare miatt van. Az az ördögfióka a hibás -mondták egymás között a nők, mert bár még csak ötéves volt, egyik sem mert rászólni. Egyik nap, hat hónappal Lucrezia születése után Vannozza a szőlőjét és a virágait ápolta a kertben. Volt ugyan saját kertésze, de imádta a kertészkedést. A növényei virultak, és örült, ha gondozhatta őket, mivel a kertje és a háza majdnem olyan drága volt a számára, mint a családja. Ki ne lett volna büszke olyan szép házra, amely a piazzára nézett. Napos szobájába, amely más volt, mint a római házak homályos szobái, a hatalmas ablakokon keresztül szabadon ömlött be a fény. A házhoz külön ciszterna is tartozott, ami ugyancsak ritkaságszámba ment. A szobalánya - nem az, akit Rodrigo annyira megcsodált, mert azt azóta már régen elbocsátotta -sietett hozzá, hogy közölje, megérkezett a bíboros, és vele egy másik úr, ám jószerivel még be sem fejezte a mondatot, Rodrigo jelent meg, mégpedig egyedül. - Uram! - kiáltott fel Vannozza. - Hogy éppen így kelljen találnia...
Rodrigo lefegyvérzőén kedves mosollyal vágott közbe: - De hiszen oly elbűvölő vagy a virágaid között! - Ne menjünk be? Úgy hallottam, vendéget hozott. Össze fogom szidni a szolgálókat, hogy nem voltak elég figyelmesek és nem látták el... - Én mondtam, hogy ne törődjenek velem, ki akarok jönni hozzád, hogy négyszemközt beszéljünk... miközben a virágaidat ápolod. Vannozzát megriasztották a bíboros szavai. Biztos volt abban, hogy valami fontosat akar mondani, de csak gyanította, hogy valószínűleg azért akar kint maradni a kertben, mert még olyan kiválóan vezetett házban is, mint az övé, a szolgák bizony hajlamosak, hogy olyasmire figyeljenek, és olyasmit próbáljanak meg kihallgatni, ami nem tartozik rájuk. Jeges félelem markolt belé, miközben azon gondolkodott, vajon nem azért kereste-e fel Rodrigo, hogy közölje, vége a kapcsolatuknak. Erősen tudatában volt harmincnyolc évének. Nagyon vigyázott a szépségére, igyekezett megőrizni, de nem áltatta magát azzal, hogy képes lehet versenyre kelni viruló fiatal lányokkal, és abban sem kételkedett, hogy alig akad olyan fiatal lány, aki még ha képes is ellenállni a bíboros elbűvölő egyéniségének, könnyedén lemondana mindazokról az előnyökről, amelyeket egy mérhetetlen befolyással rendelkező ember a szeretője számára biztosítani tud. - Úgy érzem, uram, közölni akar velem valamit -mondta elhaló hangon. A bíboros az égnek emelte derűs arcát, és elmosolyodott. - Kedves Vannozzám - kezdte -, te is tudod, milyen sokat jelentesz számomra. Vannozzának a lélegzete is elakadt a rémülettől, mivel a mondat olyan volt, mint egyfajta végső búcsú, elbocsátás kezdete. - Itt élsz, ebben a házban a három gyermekünkkel. Boldog kis otthon, de valami kétségtelenül hiányzik belőle. Ezeknek a gyerekeknek, sajnos, nincsen apjuk. Vannozza legszívesebben a lába elé vetette volna magát, hogy esdekelve kérje: ne fossza meg őket attól a kegytől, hogy néha meglátogatja őket. Mert ha igen, akkor az egyenlő lesz a halállal. Ahogy ember nem élhet napfény nélkül, ugyanúgy ők sem létezhetnek nélküle. Tudta azonban, hogy a bíboros nem szereti a kellemetlen jeleneteket, ezért erőt vett magán, és nyugodtan azt felelte: - Gyermekeimnek van a legjobb apjuk a világon. Ha választanom kellene, inkább azt kívánnám, bár ne születtek volna meg, mintsem hogy más apjuk legyen. - Elbűvölő dolgokat mondasz... elbűvölően -szólt a bíboros. - Tudom, hogy a gyermekeim, és nagyon szeretem őket. Sosem fogom elfelejteni, mekkora szolgálatot tettél azzal, hogy világra hoztad őket, legdrágább kedvesem! - Uram... - hiába nem akarta, Vannozza szemét elöntötték a könnyek, úgyhogy gyorsan letörölte őket. Fölösleges volt azonban sietnie, mivel Rodrigo változatlanul az eget nézte. Nyilván számított a könnyekre, és eldöntötte magában, hogy nem akarja látni őket. - De akkor sem jó, hogy itt élj, ebben a házban... egy szép és még mindig fiatal nő... a gyermekeiddel, egyedül, leszámítva a gyerekek nagybátyjának látogatásait. - Uram, ha megbántottalak valamivel, könyörgök, mondd meg, hogy minél előbb jóvátehessem a hibámat! - Nem csináltál semmi rosszat, kedves Vannozzám! Mindössze arról van szó, hogy szeretném könnyebbé tenni az életeteket. Nem akarom, hogy bárki lopva rád mutasson, és azt mondja: Á, ott megy Vannozza Cattanei, akinek csak gyerekei vannak, férjnél azonban sosem volt. Ezért kerestem, és találtam is neked férjet. - Férjet?! De uram! Rodrigo határozott, tekintélyt sugárzó mosollyal belefojtotta a szót. - Hathónapos csecsemő van a házban, Vannozza - mondta -, úgyhogy mi sem természetesebb, mint hogy férjed is legyen. Vannozza tudta, hogy elérkezett a vég. Ha nem un rá, Rodrigo biztosan nem keresett volna neki férjet.
A bíboros pontosan tudta, mire gondol, és nem adott neki igazat teljesen, mivel nem arról volt szó - vagy legalábbis nem egészen -, hogy ráunt. Tudta, hogy sosem lesz közömbös számára, és továbbra is rendszeresen felkeresi, igaz, elsősorban azért, hogy lássa a gyerekeit. Szórakozásnak, érzéki időtöltésnek lesznek majd más nők, fiatalabbak, üdébbek. Ezzel együtt jó adag igazság volt abban, amit magyarázatképpen mondott; valóban úgy érezte, jó volna, ha férjhez menne, és a drága kicsinyekre senki sem mondhatná, hogy kurtizánnak gyermekei. - A férjednek csupán annyi dolga lesz, hogy itt lakjon veletek, és ha kilépsz a házból vagy vendégeket fogadsz, melletted legyen. Ezzel vége is a feladatainak. - Valóban így gondolja, uram? - Feltételezed, hogy másképp is gondolhatom? Féltékeny szerető vagyok, Vannozza! Nem vetted még észre? - Tudom, hogy féltékeny arra, akit valóban szeret. - Ne aggódj! - mondta a bíboros, és a nő vállára tette a kezét. - Túl sok időt töltöttünk együtt, semhogy csak úgy hátat fordítsunk egymásnak, és azt mondjuk, isten veled! Csöndes, nyugodt embert választottam férjedül. Jó ember, tiszteletre méltó, és hajlandó olyan férjed lenni, amilyet képes vagyok elfogadni. Vannozza kezéért nyúlt, és megcsókolta. - És eminenciád ezután is meglátogat bennünket? - Ugyanúgy, mint eddig, kedvesem! Gyere, és ismerd meg Oiorgio di Crocét! Biztos vagyok benne, hogy kellemesnek fogod találni, és nem lesz vele gondod. A bíboros befelé indult, Vannozza pedig engedelmesen követte, és azon gondolkodott, vajon mit Ígért az egyelőre ismeretlen férfinak, amitől az beleegyezett, hogy feleségül vegye. Nem volt nehéz kitalálni. Nagyon kevés olyan ember akadt - ha akadt egyáltalán - Rómában, aki visszautasította volna, hogy feleségül vegye a nőt, akit Borgia bíboros választott neki. Vannozza kellemetlenül érezte magát. Rosszul esett neki, hogy lényegében eladták, úgy bántak vele, mintha rabszolga lenne. Bár ezen már nem tudott változtatni, azt egyszer és mindenkorra eldöntötte, hogy megmutatja Giorgio di Crocénak, hol a helye, és gondoskodik róla, hogy soha el ne felejtse. A piazzára néző szobájában várakozott, és mihelyt megérkeztek, hogy a bíboros bemutassa, azonnal felállt. A szelíd tekintetű, nyugodt férfi Vannozza kezéért nyúlt, az ajkához emelte és megcsókolta, közben csillogó szemmel nézett végig érzékien telt, meny-nyei örömöket ígérő alakján. Észrevette vajon a bíboros? Lehet, hogy igen, de semmilyen jelét nem adta. Anyja házának erkélyéről Lucrezia a piazzát figyelte csöndes élvezettel, elégedettséggel. A hét dombon elterülő város nagyon tetszett neki, valósággal megbabonázta; kedvenc időtöltése volt kiállni az erkélyre, hogy a St. Angelo híd járókelőit nézze. Bíborosokat látott a napsütésben fényesen csillogó ezüsttel felszerszámozott hófehér öszvéreken, álarcos hölgyeket és urakat, és gyaloghintókat, amelyek gondosan el voltak függönyözve, úgy, hogy véletlenül se lehessen látni, ki ül bennük. Lucrezia még csak kétéves volt, de mivel a bátyjai mellett cseperedett, idősebbnek látszott a koránál. A gyermeklakosztály szolgálattevő asszonyai és lányai nagyon szerették, mert bár külsőre igen hasonlított a testvéreire, a természetükben semmilyen közős vonás nem akadt. Lucrezia nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek volt. Ha megszidták, komolyan végighallgatta az intelmeket, a legcsekélyebb ellenérzés, harag sem támadt benne azzal szemben, akitől a feddést kapta. Nem csoda, hogy a két fiú által uralt gyereklakosztályban igazi áldásnak tekintették. Nagyon szép volt; a szolgálók szünet nélkül csodálták, nagy élvezettel fésülték dús, hosszú, aranyszőke haját, amelyhez foghatót elvétve lehetett csak látni Rómában. Lucrezia a bátyjaihoz hasonlóan korát meghazudtolóan értelmes volt, kétévesen már tudta, mekkora hatást gyakorol a környezetére, de ezt is nyugodtan, derűsen vette tudomásul, mint a legtöbb dolgot.
Ezen a napon fel volt bolydulva a ház, mert mindenki úgy érezte, valami fontos dolog van készülőben. Lucrezia figyelmét sem kerülte el a szolgák és szolgálók lázas sustorgása, az azelőtt sosem látott, idegen nők jelenléte. Mindez az anyjával volt kapcsolatban, akihez egy napja nem engedték közel. Lucrezia szelíd mosollyal nézte a teret, és arra gondolt, hogy fölösleges sietni, hiszen úgyis mindent megtud, ha eljön az ideje. A bátyja, Giovanni állt meg mellette. Már hatéves volt, szép, csillogó gesztenyebarna haját az anyjuktól örökölte. Lucrezia rámosolygott, és feléje nyújtotta a kezét. A bátyjai számtalanszor kimutatták, mennyire szeretik, azzal is tisztában volt, hogy egymást letiporva próbálják meg minél jobban belopni magukat a szívébe. Ezt nagyon élvezte, megvolt benne a kacérság, örült, ha férfiak vetélkednek érte. - Mit nézel, Lucrezia? - kérdezte Giovanni. - Az embereket - felelte. - Nézd azt a kövér, álarcos hölgyet! Nagyot nevettek, mivel a kövér hölgy - Giovanni megfogalmazása szerint - úgy döcögött, mint egy kacsa. - A bácsikánk mindjárt itt lesz - mondta Giovanni. - Biztosan őt lesed. Lucrezia mosolyogva bólintott. Valóban mindig leste, mikor érkezik Rodrigo bácsi, akinek a látogatása élete legcsodásabb eseményei közé tartozott. Erezni, amint az erős karok felkapják, hogy a nevető arc fölé tartsák, beszívni a ruhájára szórt finom illatszerek szagát, hallgatni ékszerei csilingelését, közben biztosan tudni, hogy szereti - ez egyszerűen boldogító volt. Még annál is nagyszerűbb, mint két bátyjának a szeretete. - Ma biztosan eljön - folytatta Giovanni. - Egész biztosan! Csak azt várja, hogy anyánk üzenjen neki. Lucrezia éberen figyelt. Nem mindig értette a bátyjait, azok pedig hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy még csak kétéves, és számára a hatéves Giovanni és a hétéves Cesare nagynak, felnőttnek, komolynak tűnt. - Tudod, miért, Lucrezia? - kérdezte Giovanni. A fejét rázta, mire a bátyja nagyot nevetett; élvezte, hogy titkot tud, és szerette volna elmondani, de még várt kicsit, mert olyan jó érzés volt tartogatni. Cesare közben mögötte állt, egyelőre nem szólt semmit. Lucrezia mosolyogva ránézett, de nem törődött vele, továbbra is Giovannit figyelte. - Nem a te dolgod, hogy megmondd - szólalt meg végre Cesare. - Legalább annyira az enyém, mint a tiéd - vágott vissza Giovanni. - Én vagyok az idősebb. Én mondom meg! - jelentette ki Cesare. - Lucrezia, ne figyelj arra, amit mond! Lucrezia megrázta a fejét, és elmosolyodott. Rendben, ha Ceáare nem akarja, akkor nem figyel Giovannira, mondta a tekintete. - Ha akarom, elmondom! - kiáltotta Giovanni. -Ugyanannyi jogom van hozzá, mint neked. Nem is annyi... több, mert nekem jutott eszembe először, hogy elmondjam. Cesare belemarkolt a hajába, és alaposan megrázta. Giovanni erre belerúgott, amit visszaadott, mire Giovanni nagyot kiáltott, és máris a földön hemperegtek, vadul püfölve egymást. Lucrezia nyugodt maradt, mivel az ilyen verekedések meglehetősen gyakoriak voltak a gyereklakosztályban, sőt, némi elégedettséggel nyugtázta, hogy mint a legtöbbször, most is miatta estek egymásnak a fiúk. Giovanni a fájdalomtól, Cesare pedig a dühtől kiabált. A szolgálók ilyenkor a közelükbe sem mertek menni, annyira tartottak mindkettőjüktől. Giovanni, akit a bátyja leszorított, minden erejét összeszedve elkiáltotta magát: Lucrezia... anyánk...
Többet azonban nem tudott mondani, mert Cesare a szájára tapasztotta a kezét. A tekintete elsötétült a dühtől, az arca kipirult. - Én mondom el. Az én dolgom, hogy elmondjam. Anyánknak gyereke lesz, Lucrezia! A kislány szeme elkerekedett a csodálkozástól, még a száját is eltátotta kicsit. Úgy nézett a bátyjára, mintha azt hinné, ő a felelős a különleges fejleményért. Cesarét ez örömmel töltötte el, nagynak és erősnek érezte magát tőle, mint amikor Lucrezia még kicsi volt, bölcsőben feküdt, és csöpp kezével megmarkolta odatartott hüvelykujját. Elengedte Giovannit, és mindketten felálltak. A verekedésnek vége volt, nem is számított különösnek, mivel mindennap több hasonló történt a gyereklakosztályban. Most, hogy már túl voltak a bejelentésen, nyugodtan beszélgethettek a húgukkal a születendő gyerekről, és büszkélkedhettek, milyen jól értesültek, mennyit tudnak a készülődő nagy eseményről. Vannozza ágyban volt, és a bíborost várta. Ezúttal fiút szült, mégis aggódott. Nem alaptalanul. A bíboros látogatásai a házasságkötés óta eltelt két évben is folytatódtak, de ritkábbak lettek, ugyanakkor igen sok pletykát hallott az elbűvölő, szép és csinos fiatal nőkről, akik fölkeltették Rodrigo érdeklődését. Giorgio jó ember volt, jámbor és béketűrő, amilyennek a bíboros lefestette, de a legjámborabb férfi is csak férfi, Vannozza szépségének, érzékiségének pedig egy szent is nehezen tudott volna ellenállni. A hosszú nyári estéken - a nappali hőséget követő langyos esték nagyon kellemesek voltak -együtt vacsoráztak Vannozza kellemes suburrai szőlőskertjében, utána hosszan beszélgettek, és elpilledve úgy tértek vissza a házba, hogy mindkettőjük teste bizsergett, érezték a másik közelségét. Hiszen végül is házasok voltak, Rodrigo látogatásai pedig oly ritkák! Számítani lehetett rá, hogy a dolog meg fog történni, annak ellenére, hogy Giorgiónak csak a ház nyilvános, mások által is használt helyiségeit lett volna szabad megosztania vele. A szemére vethetett bármit Rodrigo? Vannozza úgy érezte, nem, de aggódott amiatt, hogy ha esetleg kétség merül fel benne a gyerek származását illetően, akkor nem lesz hajlandó ugyanannyit tenni érte, mint a többiekért. Ha egy nő a karjában tartja a gyerekét, néhány órás csecsemőjét, akkor a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ha csak kis ideig is, mindenki másnál drágábbnak tűnik számára. Vannozza érezte, hogy mindig Cesaréé lesz a legfőbb hely a szívében, de most, ahogy kimerülten, a csöppséggel -az ő kis Goffredójával - a karjában az ágyban feküdt, úgy döntött, hogy neki is meg kell kapnia ugyanazokat a lehetőségeket, amelyeket a bátyjai megkapnak. Pontosan úgy nézett ki, mint a többiek - pár órásán Lucrezia sem volt más -, és mások számára nem lehetett kétséges, hogy ki az apja. Merthogy Rodrigo is minden további nélkül lehetett volna. Ő maga sem tudta biztosan, hogy a szeretőjétől vagy a férjétől fogant-e, de úgy döntött, mindent megtesz, hogy a bíboros a sajátjának higgye. Már ott is volt, gyors léptekkel közeledett az ágyhoz, a Vannozza körül sürgölődő nők pedig tisztelettel vegyes félelemmel húzódtak félre az útjából. - Vannozza, kedvesem! - A hangja ugyanolyan szelíd volt, mint máskor, de ez önmagában nem sokat jelentett, mivel ritkán mutatta ki a haragját. így egyelőre nem lehetett megállapítani, mit érez valójában a gyermek iránt. - Ezúttal fiú, uram! Nagyon hasonlít Lucreziá-hoz... nekem úgy tűnik, eminenciádat látom benne naponta. A gyűrűktől csillogó, puha fehér kéz óvatosan megérintette a baba arcát. Szelíd, atyai volt a gesztus, Vannozzát örömmel és reménnyel töltötte el a látvány. A bíboros felé nyújtotta a babát, az pedig átvette, és ellágyulva, büszke örömmel nézett le rá. Nem csoda, hogy annyian imádják Rodrigót, gondolta Vannozza. A nők és a gyerekek érzik a szeretetét, és égnek a vágytól, hogy tetsszenek neki.
A bíboros fel-alá járkált a kicsivel, közben valahová a távolba nézett, mintha a jövőt kémlelné. Biztosan azon gondolkodik, mi legyen a legkisebb fiából, és csöppet sem gyanakszik, gondolta Vannozza. Nyilván összehasonlította magát Giorgióval, és arra a megállapításra jutott, hogy nincs nő, aki egy pillanatig is törődne a szerény, jelentéktelen szentszéki hivatalnokkal, ha úgy érzi, hogy övé lehet az elbűvölő és hatalmas bíboros. Tett még pár lépést, majd visszaadta a kicsit az anyjának, és pár másodpercig elomló mosollyal az arcán nézte őket. - És Giorgio mit szólt? Örül? - kérdezte aztán csúfondárosan. Volt időszak Lucrezia életében, amelyről úgy érezte, amíg csak él, emlékezni fog rá. Négyéves volt mind- ' össze, de az emlék örökre belevésődött az emlékezetébe. Már csak azért is, mert fontos változás kezdetét jelentette. Azelőtt a gyereklakosztályban élt, anyja szeretetétől övezve, nagy biztonságban, és izgatottan várta Rodrigo bácsi látogatásait, élvezte a küzdelmet, amelyet fivérei a kegyéért vívtak. Kellemes kis világ volt ez. Mindennap kiment az erkélyre nézelődni, de ami az anyja házán kívül történt, az olyan volt számára, mint szórakoztató, megelevenedett képeskönyv. Nem tartozott rá, nem érintette közelről, ami az erkély mellvédjén túl lejátszódott. Lucrezia nagyon jól érezte magát szeretettől és csodálattól puhává, biztonságossá varázsolt szűk kis világában. Tudta, hogy szép, azt is, hogy nincs senki, aki ne figyelne fel aranyszőke hajára, égszínkék szemére, állítólagos spanyol őseitől örökölt sötét szempillájára és szemöldökére, amely éles ellentétet alkotott világos hajával, és még vonzóbbá tette. Olasz és spanyol vér csörgedezett az ereiben, s mintha mindkét fajtának a legelőnyösebb tulajdonságai összpontosultak volna benne. A testvéreit ugyanez jellemezte, ezért voltak olyan vonzók. A szolgálók nem állták meg, hogy lépten-nyomon meg ne öleljék, meg ne simogassák az arcát, vagy a fejét. - Édes kis madonna! - mondták, és egymás között az elbűvölő occhi bianchii dicsérték, amelyek miatt sok férfiszív fog még sajogni. Lucreziát boldoggá tette a szeretetük. Odabújt hozzájuk, szeretetükre szeretettel válaszolt, és izgatottan várta, hogy nagyobb legyen, és sajogjanak érte a férfiszívek. Abban az időben azt hitte, a világ arra teremtetett, hogy jól érezze magát benne. Ugyanezt gondolták a fivérei is, de mivel Lucrezia természettől fogva derűs volt, kiegyensúlyozott, és annak örült igazán, ha másoknak örömet szerezhetett, másképp élte meg az életet, mint ők. Cesarét és Giovannit keserűvé tette az egymás iránti féltékenység, amelyhez hasonlót Lucrezia sosem érzett. A gyereklakosztály királynője volt, biztos lehetett abban, hogy mindenki imádja. A negyedik születésnapjáig tehát a kislány kényelmes, biztonságos burokban élt, nem érintették a külvilág bajai, fájdalmai. A negyedik születésnapjával azonban keserű felismerés köszöntött be, rá kellett ébrednie, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint hitte, és nem lesz mindig olyan nyugodt, kellemes, mint amilyen addig volt. Először az tűnt fel neki, milyen nagy az izgalom az utcán. A hídon megsűrűsödött a forgalom, mindennap bíborosok érkeztek népes kíséretükkel, és vonultak be öszvérháton Rómába. Az emberek kis csoportokba verődve nézték őket, egyesek csak halkan beszélgettek, mások dühösen gesztikuláltak is. Egész nap hiába várta Rodrigo bácsi látogatását. Amikor Cesare megjelent a gyereklakosztályban, odarohant hozzá, és megragadta a kezét, de még Cesare is megváltozott, nem érdeklődött iránta annyira, mint korábban. Kiment az erkélyre, Lucrezia pedig követte, és türelmesen megállt mellette, mint egy alázatos kis apród, hogy megvárja, amíg kegyeskedik hozzá szólni. Cesare azonban nem mondott semmit, csak állt mozdulatlanul, és nézte az utcákon örvénylő tömeget.
- Rodrigo bácsi még nem jött - mondta vágyakozva Lucrezia, amikor már nem bírta tovább a hallgatást. - És már nem is jön, kishúgom - felelte a fejét rázva Cesare. - Ma nem. - Beteg talán?! - kérdezte riadtan a kislány, mire a bátyja lassan mosolyra húzta a száját. Lucrezia látta, hogy ökölbe van szorítva a keze, az arca megfeszül, mint általában olyankor, amikor dühös, vagy nagyon el van szánva valamire. A lépcsőn állt, így aztán felért a válláig, és hozzá tudott hajolni, hogy közelről tanulmányozhassa az arcát. - Cesare, te most dühös vagy Rodrigo bácsira? -kérdezte kis idő múlva. Cesare ahelyett, hogy válaszolt volna, erős kezével megfogta a nyakát. Kicsit fájt ugyan, mint mindig, amikor ezt tette, de nem bánta, mert tudta, mit akar közölni a mozdulat: látod, milyen erős vagyok? Ha akarnálak, nagyon tudnálak bántani, kicsi Lucrezia, de nem akarom, hogy bármi bajod essen, mert a húgom vagy, szeretlek, mert te is szeretsz... jobban, mint bárkit a világon... még anyánknál, Rodrigo bácsinál is jobban, Giovanniról már nem is beszélve! És amikor Lucrezia nyafogni kezdett, és arckifejezésével jelezte, hogy fáj, amit csinál igazából csak kicsit fájt -, akkor az azt jelentette: igen, Cesare, jobban szeretlek, mint bárkit a világon. A bátyja ezt rögtön megértette, az ujjai ellazultak, tovább nem markolta olyan határozottan a nyakát. - Rodrigo bácsira nem lehet dühös az ember - felelte. - Az ostobaság lenne, márpedig én nem vagyok ostoba. - Nem, Cesare, te tényleg nem vagy ostoba! De áruld el, haragszol valakire? - Nem - válaszolta a fiú, és a fejét rázta. - Épp ellenkezőleg. Örülök. - Mondd meg, miért! - Még kicsi vagy. Mit tudsz arról, hogy mi folyik Rómában? - Giovanni tud róla? - Lucrezia négyéves létére meglehetősen jártas volt a diplomácia körmönfontságot igénylő művészetében. A tekintetét lesütötte, nem akarta látni Cesare mérges arcát - akárcsak Rodrigo, ő is igyekezett gyorsan hátat fordítani mindennek, ami kellemetlen. A trükk ezúttal is bevált. - Na jó, elmondom - felelte rögtön Cesare. Hát persze hogy elmondja! Csak nem fogja hagyni, hogy Giovanni mondjon el valamit, amit ő is elmesélhet. - A pápa, IV. Sixtus haldoklik. Ezért olyan izgatott mindenki, és ezért nem jön el ma hozzánk Rodrigo bácsi. Nagyon sok dolga van. Tudod, ha a pápa meghal, konklávét hívnak össze, és a bíborosok megválasztják az új pápát. - Rodrigo bácsi is választ. Azért nem tud meglátogatni bennünket. Cesare mosolyogva nézte a kislányt. Fontosnak, mindentudónak érezte magát; nem volt senki, aki jobban el tudta volna hitetni vele, hogy fontos és bölcs, ez is komoly szerepet játszott abban, hogy úgy szerette a csöppséget. - Jó volna, ha gyorsan végeznének a választással, és minél előbb el tudna jönni - folytatta Lucrezia. -Arra fogom kérni a szenteket, hogy hamar legyen új pápa... hadd látogasson meg bennünket Rodrigo bácsi. - Nem, kicsi Lucrezia! Ne ezt kérjed, hanem inkább azt, hogy a mi Rodrigo bácsink legyen az új pápa! Cesare elnevette magát, és Lucrezia vele nevetett. Bár sok mindent nem értett, fenyegetőnek találta a megváltozott hangulatot, az utcán összegyűlt tömeget, rosszul esett neki Rodrigo bácsi távolmaradása, mégis kifejezetten élvezte, hogy Cesare mellényébe kapaszkodva állhat a mellényen, és figyelheti, mi zajlik odalent a téren. Rodrigót nem választották meg. Az izgalom, amelyet a gyerekek is éreztek, az egész városra átterjedt, és az utcák képe jelentősen megváltozott. Lucrezia hallotta lentről a csatazajt, és csak nézte ámulva, tágra nyílt szemmel, hogy Vannozza rémülten torlaszokat emeltet a ház körül, és lezáratja a bejáratokat. Még Cesare sem tudta pontosan, mi történt, de semmi szín alatt sem vallotta volna be.
Rodrigo bácsi csak rövid látogatást tett náluk, hogy lássa, jól vannak-e a gyerekek. A látogatásai egyébként már egy ideje csak nekik szóltak; a kis Goffredo születése óta nem tekintette a szeretőjének Vannozzát, ráadásul azóta az újabb baba, Ottaviano is megszületett. Az ő esetében anyjuk már kísérletet sem tett, hogy úgy állítsa be, mintha tőle lenne. Ami Goffredót illeti, Rodrigo el volt ragadtatva tőle, és lehetett is, mivel a kisfiú ugyanolyan szép lett, mint a bátyjai és a nővére. Rodrigónak nagyon kellett, hogy fiai legyenek, és igen fogékony volt a gyermeki szépség iránt, úgyhogy ha akadtak is kételyei, elfojtotta őket. Goffredo ugyanannyi figyelmet kapott tőle, mint idősebb testvérei. Szegény kis Ottaviano azonban kívül maradt a körön. Rodrigo tudomást sem vett róla, de Vannozza és Giorgio szerencsére imádta. Azokban a hetekben nem sok idő maradt azonban arra, hogy hiányolják Rodrigót; a gyerekeknek elég volt kinézniük a piazzára, hogy a szemük elkerekedjen, és a szájuk tátva maradjon attól, ami eléjük tárult. VIII. Ince lett a pápa, és hagyta, hogy della Roveré bíboros, az elhunyt Sixtus unokaöccse rábeszélje a Nápoly elleni háborúra. A nagy hatalmú Orsinik, akik a Colonnákkal együtt meghatározó befolyással rendelkeztek Rómában, a nápolyiak barátai és szövetségesei voltak, és ez elegendő indokot szolgáltatott ahhoz, hogy felkelést indítsanak a város ellen. Gyakorlatilag ostromállapotot idéztek elő, ősi ellenségeik, a Colonnák pedig egy pillanatot sem késve azonnal hadba szálltak ellenük. Róma utcáin tehát a Sixtus halálát és Ince megválasztását követő időkben kegyetlen harc folyt. A gyerekek - Cesare, Giovanni és Lucrezia - a védelmet nyújtó barikádok mögül borzalmas dolgokat láttak. Szemtanúi voltak annak, ahogy az Orsinik kegyetlen hadai a Monté Giordanóról lezúdulva megtámadták a hasonlóan kegyetlen és vérszomjas Colonnák harcosait. Nézték, ahogy a szembenállók a piazzán, karnyújtásnyira tőlük, miszlikbe aprítják egymást, látták, mit tesznek a kéjvágyó katonák a lányokkal és asszonyokkal, beszívták a harc, a lángoló épületek, a vér és az izzadság émelyítő, nehéz szagát, és hallották az áldozatok rémült, elkeseredett sikolyát és a győztesek durva röhögését. Akármerre néztek, halált és szenvedést láttak. A négyéves kis Lucrezia előbb ámulva, majd szinte közömbösen nézte mindazt, ami lejátszódott előtte. Cesare és Giovanni is vele volt, az ő nyugalmukból merített bátorságot. Kínzás, erőszak, gyilkosság - mindez elválaszthatatlanul hozzátartozott a gyereklakosztályon kívüli világhoz. Négyéves korában a gyerek nyugodtan elfogadja azt, amit naponta lát. Lucrezia nem is a borzalom tombolásaként, csak egyfajta változásként élte meg ezt az időszakot. A harcok elcsitultak, az élet visszatért a normális kerékvágásba, és két évnek kellett eltelnie, hogy újabb, Lucrezia számára még fontosabb változás következzen be, olyan, amely a gyerekkor végének a közeledtét jelzi. Már majdnem hatéves volt, és mivel korán érett, szinte egyenrangú társává vált a tizenegy éves Cesarénak és a tízéves Gio-vanninak. Ettől azonban még inkább felgyorsult a fejlődése, úgyhogy összehasonlíthatatlanul többet tudott, mint általában a hatévesek. Nyugalma és kiegyensúlyozottsága megmaradt, talán csak annyit változott, hogy néha már bátorította a bátyjai közti rivalizálást, mert rájött, mekkora hatalmat ad neki. Tisztában volt azzal, hogy amíg mindketten a kegyeit keresik, addig ő a gyereklakosztály legerősebb, legbefolyásosabb lakója. Hogyne viselkedett volna kiegyensúlyozottan, nyugodtan, amikor okos volt. A fivérei párharca biztosította a számára a hatalmat, és nem kellett mást tennie, mint hogy a szeretetét, a vonzalmát kimutatva időnként hol az egyiket, hol a másikat megjutalmazza. Mindenki imádta. A szobalányok, dadák biztosak lehettek, hogy Lucrezia sosem tombol, nem csinál jelenetet. Kedvesen bánt a kis Goffredóval, akiről a bátyjai már csak a kora miatt is alig vettek tudomást, és szerette a csöpp Ottavianót, akiről aztán végképp tudomást sem vettek. Tudtak róla valamit, amiért lenézték, Lucrezia azonban sajnálta a kicsit, ezért még kedvesebben bánt vele.
Élvezte az életet, hallatlanul szórakoztatónak találta, hogy kijátszhatja egymás ellen a fivéreit, és örök vetélkedésüket kihasználva legféltettebb titkaikat is kiszedheti belőlük. Szeretett a kertben sétálni, Giovannit átölelve, főleg akkor, ha tudta, hogy Cesare a közelben van, és látja őket. Melegséggel töltötte el a tudat, hogy két csodálatos fivér imádja, és annyira odavan érte, hogy kész bármikor nekiugrani egymásnak. Ha meglátogatta őket Rodrigo bácsi, az ölébe ült, hogy közelről lássa az arcát, finom ujjacskájával időnként hatalmasnak tetsző orrát is megérintette, megsimogatta az állát, vagy belefúrta az arcát a ruhájába, amelynek a szaga édesanyjuk virágoskertjére emlékeztette. Rodrigo bácsi nagyon szerette, sűrűn vitt neki ajándékot. Gyakran előfordult, hogy mielőtt leült a díszes karosszékbe, amelyet az anyjuk csak neki tartott fenn, körbeállította őket, és elégedetten gyönyörködött bennük - szeretett gyermekeiben, akiket, mint mondta, a világon a legjobban szeret. A tekintete azonban akkor volt a leglágyabb, ha Gio-vannira nézett. Ezt Lucrezia is észrevette, sőt amikor látta, hogy Cesare arca elsötétül miatta, Rodrigo bácsihoz szaladt, és a nyakába ugrott, hogy Giovan-niról elterelve, magára vonja a figyelmét. Gyakran sikerült neki a manőver, és valahányszor karcsú ujjai aranyszőke hajával játszottak, és szája az arcához ért, hogy lágyan megcsókolja, Rodrigo bácsi pillantása végtelenül gyöngéddé vált. A legtöbbször őt ölelte magához, a leggyakrabban őt csókolta meg. - Drága kincsem! - mondta ilyenkor halkan. -Édes kis csöppségem! Nem nézte tovább elomló tekintettel Giovannit, és Cesarénak ez elég volt, mivel azt csöppet sem bánta, ha Lucreziát becézte. Kizárólag Giovannira volt féltékeny. Aztán nyílt az ajtó, megjelent Vannozza, és hozta magával Goffredót, akit biztatni sem kellett, kirántotta a kezét az anyjáéból, és boldogan kiabálva rohant előre: - Rodrigo bácsi! Itt van Goffredo! -Rendszerint hosszú, kék inget viselt, amelyben szép volt, mint egy angyal anyjuk valamelyik kedves festményéről. Rodrigo bácsi pedig egy pillanatra elbizonytalanodott - vagy legalábbis úgy tett, mintha elbizonytalanodna -, mielőtt érte nyújtotta a karját, hogy fölemelje. Megvárta azonban, hogy Vannozza távozzon, csak utána halmozta el a csókjaival, ültette a térdére, és engedte meg neki, hogy ruhája ráncai között matatva megkeresse az ajándékait, miközben lágy hangon azt mondogatta: - Kis Goffredóm! Kicsi Goff-redóm! A pici Ottaviano sosem bukkant fel, ha a bácsi ott volt. Szegény Ottaviano kívülállónak számított; sápadt volt, törékeny, sokat köhögött. Nagyon hasonlított Giorgióra, vannozza férjére, aki kedves volt, de ennek ellenére - Cesare így rendelte - egyikük sem vett róla tudomást, mivel nem fűzte őket hozzá semmi. És mégis, a jelentéktelennek tartott Ottaviano és Giorgio komoly változást hozott a gyereklakosztály három lakójának életébe. Mindketten kedvetlenné, gyengévé váltak. Tik-kasztóan meleg, fülledt idő volt a városban, és az a hír járta, hogy járvány van készülőben. Giorgio minden nappal soványabb lett, mígnem ágynak esett, és olyan súlyos volt az állapota, hogy az egész házra aggódással teli csönd telepedett. Vannozza sírt, mert őszintén megszerette csöndes, visszahúzódó férjét, és amikor meghalt, rettentő szomorú lett. Nem sokkal később a kis Ottaviano is megkapta ugyanazt a betegséget, amelyet az apja, és néhány nap után bele is halt. Pár hónap alatt ketten távoztak tehát a ház lakói közül. Lucrezia sírt, mivel szomorúnak látta az anyját, és hiányzott neki a kis Ottaviano, egyik leghűségesebb, legodaadóbb csodálója. Cesare egy alkalommal úgy talált rá, hogy az arca könnyben ázott, és faggatni kezdte, mitől van úgy elkeseredve. - De hiszen tudod! - válaszolta keserűen Lucrezia. - Meghalt apánk és a kistestvérünk. Anya nagyon szomorú, és én is.
Cesare ingerülten pattintott az ujjával. - Fölösleges siratnod őket - mondta. - Semmit sem jelentettek számunkra. Lucrezia megrázta a fejét, neki más véleménye volt. Mindkettőjüket szerette; általában könnyen meg tudott szeretni bárkit. Giorgio mindig kedves volt hozzá, Ottaviano pedig a kisöccse volt, akit nem tudott nem szeretni, ezért meg akarta siratni őket, függetlenül attól, tetszik-e Cesarénak vagy sem. Cesare azonban nem viselte el, hogy szembeszegüljenek vele. A tekintete elsötétült, és egy pillanatra feszesen összeszorította a száját. - Nem sirathatod meg őket, Lucrezia! - jelentette ki parancsoló hangon. - Mondtam, hogy nem! Töröld meg a szemed! Tessék, itt egy kendő! Töröld le a könnyeidet, és mosolyogj! Mosolyogj! Annyira szomorú volt azonban, hogy nem tudott mosolyogni. Próbálta, hátha sikerül, de eszébe jutott Giorgio kedvessége, az, ahogy a vállán lovagoltatta, és az öröme, amikor valaki megdicsérte szép aranyszőke haját. Felidézte magában a kis Ottavianót, aki ha csak tehette, odaosont hozzá, és a markába csúsztatta csöpp kezét. Eszébe jutott, milyen édesen selypítve mondta ki a nevét. Nem tudott mosolyogni, mert nem volt képes elfelejteni, hogy soha többé nem látja Giorgiót és Ottavianót. Cesare mintha nehezen vette volna a levegőt, ami azt jelentette, hogy nagyon mérges. Megfogta Lucrezia nyakát, és a mozdulatban ezúttal több volt a harag, mint a gyöngédség. - Ideje, hogy megtudd az igazságot - mondta. -Nem jöttél még rá, hogy ki az apánk? Lucrezia mindaddig nem gondolt rá, hogy kellene neki egy apa, amíg Giorgio meg nem jelent a házban, attól kezdve pedig, mivel Vannozza a férjének nevezte, úgy gondolt rá, mint az apjára, bár ezt egyszer sem mondta ki hangosan. Ezúttal is hallgatott inkább, és remélte, hogy Cesare majd csak enyhít a fogásán, ujjaiba visszatér a gyöngédség. Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy a fiú közel hajolt hozzá, és odasúgta: - Rodrigo Borgia bíboros nem a bácsikánk, te ostoba gyermek! Ő az apánk. - Rodrigo bácsi? - kérdezte lassan, álmélkodva Lucrezia. - Hát persze, te buta! - Cesare fogása most már ismét gyöngéd volt. A kislány hideg arcához érintette a száját, és mint már nemegyszer, hosszú csókot adott rá, ami mindig zavarta Lucreziát. - Mit gondolsz, miért jár ide olyan sűrűn? Miért szeret úgy bennünket? Azért, mert az apánk. Ideje, hogy tudd, és belásd, hogy fölösleges sírnod olyanokért, mint Giorgio és Ottaviano. Érted már, Lucrezia? A tekintete újból sötétté vált, de talán nem a haragtól, hanem a büszkeségtől, amelyet amiatt érzett, hogy Rodrigo bácsi igazából az apjuk, és hatalmas bíboros, akiből egyszer pápa lesz, a legnagyobb hatalmú ember Rómában - ezért kell imádkozniuk minden nap és minden este. - Igen, Cesare - mondta Lucrezia, mivel félt a bátyjától, amikor olyan komor volt a tekintete. Miután azonban Cesare magára hagyta, behúzódott a sarokba, és tovább siratta Giorgiót és Ottavianót. Cesarénak is rá kellett azonban döbbennie, hogy az általa lenézettek, jelentéktelennek tartottak halála komoly változást tud okozni az életében. Rodrigónak változatlanul gondja volt, hogy korábbi szeretője semmiben se szenvedjen hiányt, biztonságban éljen, ezért úgy döntött, hogy mivel elveszítette a férjét, szüksége van újra, és szerzett is neki, Carlo Canale személyében. Vannozza számára ez igen előnyös házasság volt, lévén Carlo Francesco Gonzaga bíboros kamarása és kulturált ember. Ő bátorította a költő Angelo Polizianót az Orfeo megírására, és sikerült nevet szereznie magának a manto-vai humanisták körében, úgyhogy azok kiemelkedő személyiségnek tartották. Rodrigo számára ilyen ember kifejezetten hasznos lehetett, Canale pedig elég okos volt, és tudta, hogy Rodrigo
segítségével megszerezheti magának azt a vagyont, amelyet egyelőre hiába próbált összegyűjteni. Rodrigo nótáriusa megcsinálta a házassági szerződést, és Vannozza felkészült az új férj melletti újfajta életre. Ám ugyanakkor, amikor új férjet kapott, egyben el is veszítette három idősebb gyermekét. Nyugodtan, bölcs beletörődéssel elfogadta ezt, mert tudta, Rodrigo nem engedheti meg, hogy a gyerekeik a gyerekkor elmúltával is a házában maradjanak; egy római asszony viszonylag szerény háza nem a legmegfelelőbb hely azoknak, akik előtt ragyogó jövő áll. így tehát elérkezett az addigi legnagyobb változás Lucrezia életében. Giovanninak Spanyolországba kellett mennie, hogy csatlakozzon idősebb bátyjához, Pedro Luís-hoz. Az apjuk elintézte, hogy rang és dicsőség várja, mégpedig semmivel sem kevesebb annál, mint ami Pedro Luísnak jutott. Cesare Rómában maradt, azzal, hogy felkészül a spanyolországi püspöki feladatra, amihez először is kánonjogot kellett tanulnia a perugiai és a pisai egyetemen. Még együtt voltak Lucreziával, de hamarosan el kellett hagyniuk édesanyjuk házát, hogy apjuknak egy rokonánál, egy előkelő hölgynél a rangjuk megkövetelte nevelésben részesüljenek. Ez óriási csapás volt Lucrezia számára. Ami hat évig az otthona volt és a biztonságot jelentette számára, megszűnt az lenni. Hirtelen és erőszakos volt a változás. Az egyetlen, aki őrült a Piazza Pizzo de Merló-i házban, Giovanni volt. Peckesen járt fel és alá, képzeletbeli kardjával hadonászott, és gúnyosan, mély meghajlással köszöntötte, püspök uramnak szólította Cesarét. Izgatottan várta indulása napját, és szinte másról sem beszélt, csak Spanyolországról. Lucrezia érdeklődve figyelte Cesarét, aki karját a mellén keresztbe rakva állt, és az arca sápadt volt az elfojtott indulattól. Nem tombolt, nem ordította, hogy megöli Giovannit, hanem belátta, hogy ezúttal veszített. Életük első igazán fontos változása előtt álltak, és el kellett fogadniuk, hogy bármilyen határozottak, fennhéjázok is a gyereklakosztályban, ezúttal nincs más lehetőségük, mint hogy engedelmeskedjenek a kapott utasításoknak. Cesare csak egyszer - éppen kettesben volt Lucreziával - veszítette el a fejét, kezdett el kiabálni, és ököllel akkorát csapott a combjára, hogy Lucrezia biztosra vette, komoly fájdalmat okozott magának. - Miért kell neki Spanyolországba mennie?! - kérdezte. - És nekem miért az egyház jutott? Én akarok Spanyolországba menni! Én akarok herceg és katona lenni. Szerinted nem vagyok alkalmasabb a hódításra és az uralkodásra, mint ő? Giovanni azért tudta ezt kihízelegni magának, mert apánk jobban szereti, mint engem. De nem fogom tűrni. Nem! Semmi szín alatt! Vállon ragadta Lucreziát, és olyan perzselő indulattal nézett rá, hogy az egészen megijedt. - Esküszöm neked, kishúgom, hogy addig nem nyugszom, amíg szabad nem leszek... szabad apám akaratától... és mindenkiétől, aki megpróbál gúzsba kötni, és megszabni, mit tehetek és mit nem. Lucrezia csak halkan, motyogva volt képes felelni: - Szabad leszel, Cesare! Mindig azt fogod tenni, amit akarsz. A fiú a következő pillanatban váratlanul fölnevetett, és a maga megszokott módján, hevesen megölelte. Lucrezia nagyon aggódott miatta, ezért sokkal kevesebbet foglalkozott önmagával, a saját jövőjével, mint egyébként tette volna.
Monte Giordano A Mila-házból való Adriana határozott, törekvő nő volt. Az apja, III. Calixtus egyik unokaöccse azután érkezett Olaszországba, hogy a nagybátyját pápának választották, mivel úgy tetszett, a kegyes és hatalmas befolyással bíró patrónus mellett ragyogó jövő vár rá. Adriana tehát nem túl távoli rokona volt Rodrigo Borgiának, és nagy tiszteletben tartotta, lévén nemcsak szép, hanem intelligens nő is. Szépségének és okosságának köszönhetően Lodovicóhoz, a nemes Orsini-ház, Itália egyik leghatalmasabb családja fiához ment feleségül. Adriana mindössze egy fiút szült, Orsinót, aki beteges volt és visszataszítóan bandzsított, de hatalmas vagyon örököse volt, így az anyja joggal reménykedhetett abban, hogy előnyös házasságot fog kötni. Az Orsiniknak sok palotájuk volt Rómában, de Adriana és a család többi tagja ideje nagy részét a St. Angelo híd közelében, a Monté Giordanón lévőben töltötte. Abba a palotába vitték Cesarét és Luc-reziát is, miután elbúcsúzott az anyjától és testvéreitől. Ott az élet más volt, mint a Piazza Pizzo de Mer-lón. Vannozza körül mindig vidámság, jókedv uralkodott, mellette a gyerekek nagy szabadságot élveztek. Szabadon kószálhattak a szőlőskertben, csónakkirándulást tettek a folyón, és gyakran elvitték őket a Campo di Fioréra, ahol mindenféle emberrel találkozhattak, és ezt rettenetesen élvezték. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége szakadt. Cesarénak és Lucreziának rá kellett döbbennie, hogy az életük alapvetően megváltozott. Adriana félelmet keltő jelenségnek bizonyult. Szép nő volt, de mindig fekete ruhát viselt, mert ragaszkodott hozzá, hogy Itália szívében is a spanyol-szokásokat kövesse. Tornyaival és a Tiberis fölé magasodó csipkés pártázatával a palota komor volt; vastag falai útját állták a napfénynek, a könnyed római vidámságnak, amelyet a gyerekek jól ismertek és szerettek. Adriana sosem nevetett úgy, mint Van-nozza, igazából nem volt benne semmi lelket melengető, és szeretni való. Sok pap is lakott az Orsini-palotában, ahol szinte állandóan imádkozott valaki, ezért Lucrezia eleinte meg volt győződve arról, hogy a nevelőanyja hallatlanul erényes asszony. Cesare megpróbált lázadni a fegyelem ellen, de ő sem tehetett semmit, mivel a komor palota és a sok imádkozás őt is megijesztette. Úgy érezte, börtönbe vetették Lucreziával, míg Giovanni élvezheti a Spanyolország nyújtotta örömöket, és szabadon haladhat előre a dicsőséghez vezető úton. Cesare csöndben, magában dühöngött, már nem volt olyan harsány, mint az anyja házában. Csöndes, visszafojtott indulata néha a vad tombolásnál is jobban megijesztette Lucreziát. Olyankor belécsim-paszkodott, és könyörögve kérte, ne legyen szomorú, majd összecsókolta, és kijelentette, hogy őt szereti a legjobban... jobban, mint bárkit az egész világom, és másnap is és örökké szeretni fogja. Cesarét ezek a fogadkozások sem tudták megbékíteni, komor és zárkózott maradt, de néha olyan hevesen, vadul ölelte magához Lucreziát, hogy az egyszerre volt fájdalmas és izgató. - Mi egyek vagyunk, kishúgom - mondta ilyenkor. - Örökké szeretni fogjuk egymást... jobban, mint bárkit a világon. Esküdj meg rá, hogy úgy lesz! Lucrezia megesküdött rá. Időnként együtt feküdtek valamelyikük ágyán - vagy ő ment Cesaréhoz, hogy megvigasztalja, vagy az sietett hozzá vigaszért -, olyankor mindig szóba került Giovanni és az élet igazságtalansága. Miért szereti az apjuk Giovannit?! - kérdezte követelőzve Cesare. Miért nem őt küldte Spanyolországba? Hiába akarja, ő sosem lesz egyházi ember. Utálja az egyházat, utálja... utálja! Lucrezia megijedt a hevességétől, sietve figyelmeztette, hogy nem szabad és nem is szerencsés így beszélni az egyházról. A szentek, vagy esetleg maga a Szentlélek megharagszik miatta, és megbünteti őket. Fél, mondta, de csak azért, hogy a bátyjának alkalma legyen
vigasztalni és megnyugtatni, hogy ott van ő, a nagy Cesare, aki senkitől sem fél, és bárkivel szemben megvédi az ő kis Lucreziáját. Időnként sikerült elfeledtetnie vele, milyen dühös Giovannira, hogy ki van kelve ellene, még az is előfordult, hogy együtt nevettek, felidézve, milyen nagyszerűek is voltak a Campo di Fioréra tett kirándulásaik. Aztán megfogadták, hogy bármi történjen is, mindig egymást fogják a legjobban szeretni. Akármennyire vigasztaló volt azonban ez, azokban az első hónapokban a gyerekek úgy érezték, mintha rabok lennének. Rodrigo rendszeresen meglátogatta őket a Monté Giordanón. Kezdetben Cesare többször kérte, hadd menjenek haza, de a bíboros, bármennyire gyöngéd, szerető apa volt, nagyon határozott tudott lenni, ha úgy érezte, hogy amit tesz, az a gyerekei javát szolgálja. - Kedveseim - felelte -, anyátok házában teljes szabadságot élveztetek, zabolátlanul azt csinálhattátok, amihez kedvetek volt. A zabolátlan, korlátok nélküli szabadság azonban csak a kisgyerekeknek való. Nem lenne helyes, ha abban a szerény házban élnétek továbbra is. Nagy jövő vár mindkettőtökre. Hagyjátok, hogy én döntsem el, mi a legjobb számotokra! - mondta, és Cesare tudta, bármilyen nyájas az apjuk hangja, ha az arcán megkeményednek a vonások, akkor nincs mit tenni, engedelmeskedni kell. - Hamarosan elhagyod ezt a házat is - közölte feléje fordulva Rodrigo. - Egyetemre mégy. Ott nagy szabadságot fogsz élvezni, fiam, de szeretném, ha előbb megtanulnád, hogyan kell viselkednie egy nemesembernek. Tudom, hogy akkora itt a szigorúság, amilyet még sosem tapasztaltál, de szükség van rá ahhoz, hogy később helyt tudj állni. Úgyhogy légy türelmes! Hidd el, már nem sokáig kell tűrnöd! A szelíden érvelő hang megtette a hatását - Cesare le volt szerelve. Az Orsini ház fejét Virginiónak hívták - jeles katona volt, és ha a Monté Giordanón álló kastélyban időzött, az leginkább katonai táborra emlékeztetett. Virginio ordítva parancsokat osztogatott mindenkinek, a szolgák és a szolgálók rémülten szaladgáltak fel-alá, futva intézték minden dolgukat, nehogy véletlenül magukra haragítsák a félelmetes condot-tierét. Furcsa módon Cesarénak - talán azért, mert nagyon vágyott rá, hogy katona legyen - nem volt kifogása a szigorú fegyelem ellen, és Lucrezia életében először tapasztalta, hogy a bátyja készséggel ha* jol meg másnak az akarata előtt. A nyeregben egyenes derékkal ülve követte Virginiót mindenhová, az pedig gyakran hátranézett rá, és olyankor komolyan össze kellett szednie magát, hogy el tudja rejteni elégedett mosolyát. Figyelte, ahogy a derékig meztelen fiút Itália legjobb vívómesterei oktatják, és elismeréssel állapította meg magában, hogy valamennyien büszkék lehetnek Cesarére. - Bűn egy ilyen fiúból papot csinálni! - jelentette ki szenvedélyesen Adrianának és a férjének, Lodo-'vicónak. - Elég ránézni, rögtön látja rajta az ember, hogy katonának született. - Az egyházi pálya, kedves Virginióm - válaszolta Adriana -, több hasznot hoz, mint a katonai. -Akkor is bűn papnak adni! - tartott ki a véleménye mellett a hadvezér. - Mi jár már megint Rodrigo Borgia eszében? - Cesare jövője... és természetesen a Borgiáké. Ebből a fiúból egyszer még pápa lesz. Legalábbis Rodrigo Borgia annak szánja. Virginio dühösen szitkozódott, attól kezdve még nehezebb feladatokat adott a fiúnak, kiabált vele, mindenért leteremtette, és Cesare egyszer sem ellenkezett. Híres, nagy katona szeretett volna lenni, Virginio pedig egyetértett vele, sőt odáig ment, hogy azt kívánta, bárcsak az ő fia lenne. Az az év tehát elviselhetőnek bizonyult Cesare számára, Lucreziát pedig olyan természettel áldotta meg az ég, hogy ha a bátyját elégedettnek látta, elégedett volt ő is.
Az év vége felé azonban Cesare elhagyta az Orsi-ni-palotát, Perugiába ment, és Lucrezia magányos lett. Aztán egy idő múlva kezdett rájönni, hogy Cesare távolléte némi szabadságot jelent számára, végre úgy tervezgethet, dönthet bizonyos dolgokban, hogy nem kell tekintettel lennie a bátyjára, ami nagyon jó volt. Lucrezia szépen cseperedett, és oda kellett figyelni vallásos nevelésére, amely minden olasz nemes lány nevelésének az alapja. Többségüket zárdába küldték, hogy apácák neveljék őket. Rodrigo sokat gondolkodott azon, melyiket válassza, mivel a kolostori erkölcsre nem mindig lehetett azt mondani, hogy feddhetetlen, márpedig ő mindenképpen meg akarta óvni mindenfajta szégyentől kis Lucreziáját. A Colonnák a San Silvestróba küldték a lányaikat. A Santa Maria Nuova és a San Sisto zárdának is igen jó híre volt, ezért úgy döntött, hogy Lucreziát a Via Appia melletti San Sistóba küldi. Rövid időre csupán, és úgy, hogy azalatt is rendszeresen visszajárjon a Monté Giordanó-i Orsini-házba, ahol spanyol, görög és latin nyelvet, valamint festészetet, zenét és hímzést tanult. Rodrigo azt akarta, és meg is mondta Adrianának, hogy a kislány virago legyen (abban az időben a szó egyszerűen csak tanult nőt jelentett). Ragaszkodott hozzá, hogy magas színvonalú műveltséget szerezzen, mert büszke akart rá lenni. Létfontosságúnak tartotta, hogy elsajátítsa a méltóságteljes viselkedés fortélyait, királyok és hercegek előtt se kelljen szégyenkeznie, ugyanakkor szerette volna, ha a szerénysége megmarad. Nyugalma, kiegyensúlyozottsága már kislányként is feltűnően bájossá tette Lucreziát. Rodrigo azt akarta, hogy ez a fajta vonzereje később is megmaradjon. Látta ugyanis, hogy a kislány szinte napról napra szebb lesz, és egyre merészebb tervei támadtak vele kapcsolatban. A San Sisto apácái hamar megszerették kis neveltjüket, nemcsak a szépsége miatt, hanem azért is, mert érezték, milyen erősen vágyik arra, hogy mindenkinek tetsszen, és mindenkiben barátra leljen. Emellett talán az a pletyka is eszükbe jutott, amely szerint a kislány apja a nagy Rodrigo Borgia, az egyik leggazdagabb bíboros, akiről sokan állították, hogy egyszer még biztosan pápa lesz. Lucrezia harmadik éve lakott a Monté Giordanón, amikor meghalt Adriana férje, Lodovico, és a palotára súlyos gyász telepedett. Az özvegy fekete fátyol mögé rejtőzött, igen sok időt töltött a papjaival, és Lucrezia magában meg is állapította, hogy Adriana nagyon jó asszony. Egyik nap, amikor a San Sistóból visszatérve asztalhoz ült Adrianával és Orsinóval, arra gondolt, milyen szomorú dolog, hogy ők Orsinóval ezüsttányérból esznek, ezüstpohárból isznak, miközben az özvegy Adrianának, aki spanyol módra gyászolta a férjét, csak cserépedény jut. A színes faberakással díszített márványasztal fölé hajolt, és azt mondta: - Drága madonna Adriana, még mindig nagyon szomorú, mert megözvegyült. Jól tudom, hiszen anyám is boldogtalan volt, amikor Giorgio di Croce meghalt. Sokat sírt, elmondta, hogy milyen boldogtalan, és utána jobban érezte magát. Adriana kihúzta magát, megigazította hosszú, a vállát beterítő fekete fátylát. - En nem beszélek a bánatomról - mondta. - Nálunk, Spanyolországban rossz modorra vall, ha valaki a világ elé tárja a bánatát. - De mi, Orsino és én nem vagyunk idegenek - bizonygatta Lucrezia. - És anyám... - Anyád olasz, és jó volna, ha elfelejtenéd az olasz származásodat. Spanyolországban azt tartják helyesnek, ha az ember az örömét osztja meg másokkal, mert akkor jót ad. A bánatot megosztani viszont olyan, mintha az ember azt akarná, hogy mások átvegyék egy részét, és cipeljék helyette. A spanyolok büszkébbek annál, semhogy szívességet kérjenek. A téma ezzel le volt zárva. Lucrezia elvörösödve hajolt a tányérja fölé, és arra gondolt, bizony, sokat kell még tanulnia. Bánta, hogy egyáltalán megszólalt, és esdekelve nézett Orsinóra, remélve, hogy tesz vagy mond valamit, amivel kimenti szorult helyzetéből, de a fiú feléje sem nézett. Orsino egyike volt annak a nagyon kevés embernek, aki nem csodálta
aranyszőke haját és szép arcát. Körülbelül annyi figyelmet szentelt neki, mint amennyit a palota dísztermeiben található, művészien faragott székeknek, amelyekből akadt néhány tucat. Adriana szigorú arcot vágott, és mivel olyan jó volt, és mindig pontosan tudta, mit kell tenni, Lucrezia komolyan félt attól, hogy örökké csalódást fog okozni neki. Később, amikor kettesben maradtak, és egy oltár-terítőt hímeztek éppen, Adriana azt mondta: - Hamarosan kapsz egy társat, akivel együtt leszel a tánc- és zeneórákon. Lucrezia úgy elcsodálkozott, hogy az aranyfonalat is elejtette, és lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. - Lesz egy lányom - folytatta Adriana. - Ó, de...-Egy lány. Azt hittem... - Kilencéves létére Lucrezia sokat tudott. A házuk erkélyéről a piazzát figyelve, sok mindennek szemtanújává vált, és odafigyelt arra, amit a bátyjai és a szolgák meséltek. Éppen ezért hihetetlennek tűnt számára, hogy az ájtatos, szent életű özvegynek gyereke szülessen. Adriana meglepődve nézett rá, mire Lucrezia újból elvörösödött. - A fiam házasodásra alkalmas korban van - folytatta hűvösen Adriana. - A menyasszonya hamarosan megérkezik. Nálunk fog lakni, az esküvőig úgy él itt, mint a lányom. Lucrezia az elejtett tűért nyúlt, dolgozni kezdett, és teljes erővel azon volt, hogy leplezze a zavarát. -Az nagyon jó lesz, madonna Adriana - mondta, de előre sajnálta a lányt, akinek hozzá kell mennie Orsinóhoz. Adriana mintha olvasott volna a gondolataiban, azt mondta: - Orsino ma az egyik legjobb parti Rómában. - És örül? - kérdezte Lucrezia. - Táncra perdül néha a boldogságtól, mert menyasszonyt kap? - Orsino olyan nevelést kapott, mint egy spanyol nemes. Azok pedig, kedves Lucreziám, nem ugrándoznak örömükben, mint valami olasz pásztor a Campo di Fiorén. - Természetesen nem, madonna Adriana - felelte készségesen Lucrezia. - Boldog lesz. Tudja a kötelességét. Meg kell nősülnie, és fiakat nemzeni. - És a menyasszony... - Hamarosan megismered - vágott Lucrezia szavába Adriana. - Én fogom nevelni, ugyanúgy, ahogyan téged. Lucrezia szótlanul folytatta a varrást, és a lányra gondolt, aki hamarosan megérkezik. Remélte, hogy a menyasszony nem lesz nagyon szomorú... attól, hogy hozzá kell mennie Orsinóhoz. Lucrezia többekkel együtt a nagy, sötét szobában várt, amelyben a különleges alkalomra a falikárpitokat is felaggatták. Azért gyűltek egybe, hogy köszöntsék a lányt új otthonában, és hiába próbált valami másra gondolni, folyton azon törte a fejét, vajon mit érezhet. Elhatározta, hogy amint lehet, megvigasztalja, mivel biztosan meg lesz ijedve. Saját tapasztalatából tudta, milyen ijesztő, ha valakinek hirtelen el kell hagynia az otthonát, és tökéletesen idegen helyre csöppen. Orsino az anyja mellett állt. Adriana komoly arccal beszélt hozzá, szegény fiú pedig a szokásosnál is sápadtabbnak látszott fekete, spanyol divat szerint készült öltözékében. Egyáltalán nem olyan volt, mint a leendő vőlegény, a kancsalsága pedig a szokásosnál is feltűnőbb; ha izgatott volt, mindig sokkal észrevehetőbbé vált, márpedig az anyja szinte egy pillanatra sem vette le róla szigorú, számon kérő tekintetét. Lucrezia ugyancsak feketében volt, de az ő ruháját arany- és ezüstcsipke is díszítette. Azt kívánta, bárcsak ne kellene örökké a spanyol szokásokat követnie. A spanyolok ünnepi alkalmakkor előnyben részesítették a feketét, ő azonban sokkal jobban szerette a tűzpirosát és az aranyat, legfőképpen pedig a sötétkéket, ami mindennél jobban kiemelte hajának aranysárga
csillogását. Tulajdonképpen a fekete ellen sem volt komoly kifogása, mivel érdekes kontrasztot alkotott világoskék szemével és szőke hajával. Csak néhány percet kellett várniuk, és Giulia Far-nese belépett a szobába. Húsz év körüli bátyja, Ales-sandro kísérte. Büszke tekintetű, nemes megjelenésű, szépen öltözött ifjú volt, de mégsem ő, hanem Giulia ejtette rabul valamennyi jelenlévő és Lucrezia tekintetét, mivel nagyon szép volt, és a haja ugyanolyan csillogó aranyszőke, mint az övé. Olasz divat szerint készült kék és aranyszínű ruhát viselt, olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő - túl szép ahhoz, hogy a komor öltözetű Orsinik közé vegyüljön. Lucreziában féltékenység támadt, miközben nézte. Mindenki azt fogja mondani, gondolta, hogy Giulia Farnese szebb, mint ő. A lány térdet hajtott Adriana előtt, és anyámnak szólította. Amikor az erőteljes noszogatás hatására Orsino végre előrelépett, idétlenül cammogott, üresen kongó, ügyetlen üdvözlő szavait pedig dadogva mondta el. Lucrezia éberen figyelte Giuliát, hogy lássa, mikor bukkan fel szép arcán az undor, amit biztosan érez, a lány azonban nyugodt maradt, kedves, egyszóval pontosan úgy viselkedett, ahogyan elvárták tőle. Egykettőre összebarátkozott vele. Giulia eleven volt, rengeteg érdekes dolgot tudott, és készséggel odafigyelt Lucreziára, ha nem voltak férfiak a környéken. Már majdnem tizenöt éves volt, és mivel Lucrezia még a tizediket sem töltötte be, az öt év korkülönbség nagy előnyt biztosított Giuliának. Könnyedebb, felületesebb volt Lucreziánál, kevesebb tudásvágy szorult belé, és nem vágyott annyira, mint ő, hogy mindenkinek megfeleljen és szeressék. Amikor kettesben voltak, megmondta Luc-reziának, hogy túl szigorúnak és komolynak tartja madonna Adrianát. - Madonna Adriana nagyon jó asszony - mondta meggyőződéssel Lucrezia. - Nem szeretem a jó asszonyokat - jelentette ki Giulia. - Azért, mert mellettük olyan rosszaknak érezzük magunkat? - kérdezte Lucrezia. - Inkább vagyok rossz, mint jó. Lucrezia a hátuk mögé, a kisdedet a térdén tartó Madonnát ábrázoló képre nézett, amely előtt örökké égett a mécses. - Jaj, rengeteg időnk van még a bűnbánatra! Különben is, a vezeklést az öregeknek találták ki -mondta nevetve Giulia. - A San Sistóban fiatal apácák is vannak - felelte Lucrezia, mire újból felnevetett. - Sosem lennék apáca! Szerintem te sem. Nézd meg magad a tükörben! Máris szép vagy, és még szebb leszel. Várd ki, hogy olyan idős legyél, mint én! Könnyen lehet, hogy ugyanilyen széppé válsz, és rengeteg szeretőd lesz. Lucrezia élvezte az ilyen beszélgetéseket, mert visszahozták a múltat, amelyre már alig emlékezett. Négy éve hagyta el anyja vidám, élettel teli házát, és azóta a Monté Giordanó-i palota életét szabályozó szigorú, komor spanyol etikett előírásai szerint töltötte napjait. Giulia megmutatta Lucreziának, milyen a férfiakat rabul ejtő, csábító járás, mivel lehet fényessé tenni az ajkat, hogyan kell táncolni. Sok fontos, izgalmas dologhoz értett, és hagyta, hogy Lucrezia ellesse ezt a titkos tudást. Lucrezia kissé aggódott; attól tartott, hogy ha Adriana rájön, milyen is valójában, elküldi, megfosztva őt ezzel az izgalmas társaságtól. Vigyázniuk kellett, nehogy észrevegye rajtuk az ajakpirosítót, és nem jelenhettek meg előtte olyan laza, az etikett szigorú előírásainak ellentmondó frizurával, amilyet Giulia előszeretettel készített mindkettőjüknek. Giulia soha nem viselhette előtte az otthonról magával hozott nagyon szép és merész ruhákat, de csak nevetett ezen, és megpróbált mereven, szertartásosan viselkedni leendő anyósa jelenlétében. Orsino sosem háborgatta őket, Lucrezia egy idő után észrevette, hogy jobban tart a menyasszonyától, mint az tőle.
Giulia alapvetően derűs, élénk lány volt, és állította, hogy tudni fogja, hogyan tartsa kézben Orsinót, ha eljön az ideje. Nyilvánvaló volt, hogy nem leendő férje kedvéért szentel olyan nagy figyelmet a megjelenésének, és nem miatta kellenek neki a mélyen kivágott, csábos ruhák. Lucrezia nem mondta ugyan neki, de úgy érezte, Giulia nagyon romlott teremtés. Csak hát úgy tűnik, hogy én is jobban szeretem a romlottakat, mint a jókat, vallotta be magának. Rettenetesen szomorú lennék, ha Giulia elmenne, de azt csöppet sem, ha madonna Adrianától kellene örökre megválnom, gondolta. Az Orsini-palotában izgalom támadt. Olyan nap volt, amelyen Lucreziának a szokásosnál is megfontoltabban kellett viselkednie, igazi spanyol hölgy módjára, és a legkecsesebben mozognia, mivel Rodrigo Borgia bíborost várták, és Adriana azt akarta, hogy tökéletesen meg legyen elégedve a lányával. Lucrezia haját a spanyol komorna középen kettéválasztotta és simára fésülte, hogy kétoldalt illedelmesen betakarja a vállát, Giulia pedig nagy érdeklődéssel figyelte a műveletet. - Nagyon komoly ember a nagy bíboros? - kérdezte. -A legfontosabb személy Rómában! - büszkélkedett az apjával Lucrezia. - Akkor szomorúan le kell görbítened a szádat, mert ha nem teszed, túl boldognak látszol. Arra is ügyelj, hogy csöndben légy, és csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek! - figyelmeztette Giulia. - Apám azt szereti, ha jókedvű vagyok - felelte Lucrezia. - Örül, ha mosolygok, és annak is, ha beszélek. Egészen más, mint Adriana. Ő persze figyelni fog, és emlékeznem kell mindarra, amire tanított, mert apám pontosan azért küldött ide, és nyilván azt akarja, hogy fogjon rajtam a nevelés. Giulia kis grimaszt vágott, Lucrezia pedig ott hagyta, és lement az egyik meghitt hangulatú, kellemes kis földszinti szobába, ahol Rodrigo várta. A falakat kárpitok borították, a jeles alkalomra való tekintettel a ház legszebb ezüstpoharaiban szolgálták fel a frissítőt. Rodrigo mellett állt Adriana, és szigorúan nézte, ahogy Lucrezia a spanyol etikett előírásainak megfelelően mélyen térdet hajt. Rodrigo a lánya vállára tette a kezét, aztán arcon, végül homlokon csókolta. - Milyen sokat nőtt a szentem! - mondta gyöngéden. - Madonna Adriana beszámolt a fejlődésedről. Lucrezia a szeme sarkából a komoran maga elé bámuló Adrianára nézett. - Nem volt olyan, mint amilyet várt? - kérdezte félénken. - Egyikünk sem tökéletes, kedvesem! Nekem tetszel, és ennyi tökéletesen elég - mondta Rodrigo, és Adrianára nézett, aki rögtön megértette, hogy kettesben akar maradni a kislánnyal, és főhajtással búcsúzva rögtön távozott. Miután Adriana behúzta maga után az ajtót, Lucrezia felszabadultan apja karjába vetette magát, és áradozva arról beszélt, milyen jó, hogy ott van, mennyire hiányzott neki. Rodrigo gyöngéden, nagy szeretettel újból megcsókolta, karkötőt vett elő a zsebéből, és ráadta. Lucrezia az ékszert és az apját is megcsókolta, mire Rodrigo, aki mindig ellágyult, valahányszor kettesben maradtak, hosszan beszélt arról, mennyire szereti. Amikor ezen is túl voltak, Vannozza, Cesare és Giovanni került szóba. - Cesarénak jól megy az egyetem - mondta Rodrigo. - Büszke vagyok a tanulmányi eredményeire, és arra is, hogy minden sportban kiemelkedő. Biztos vagyok benne, hogy nem telik bele sok idő, és bíboros lesz. Giovanni is remekül érzi magát Spanyolországban, kis Lucreziámból pedig hamarosan gyönyörű ifjú hölgy lesz. Mi egyebet kívánhatnék még? - És Goffredo? - érdeklődött Lucrezia. - Napról napra erősebb és szebb lesz. Hamarosan felőle is dönteni kell. Lucrezia az apja válla fölött látta, hogy lassan nyílik az ajtó, és Giulia kipirult arca jelenik meg a nyílásban.
Elszörnyedt, mert amit barátnője tett, az etikett legdurvább megsértésének számított. Giulia nyilván nem volt tisztában azzal, milyen fontos ember a bíboros, de így is szinte felfoghatatlannak tetszett, hogy leskelődésre szánta el magát. Ha Adriana megtudja, mi történt, haladéktalanul el fogják küldeni, és a házassági megállapodást is felmondják. Rodrigo megérezte lánya nyugtalanságát, gyorsan hátrafordult, és meglátta Giuliát. - Hát ő kicsoda? - kérdezte. - Giulia, most már gyere ide, hadd mutassalak be a bíborosnak! - szólt a barátnőjének Lucrezia. Giulia beljebb lépett, Lucreziának pedig újból összeszorult a szíve, mert szerénynek igazán nem nevezhető ruhát viselt, és enyhén az ajka is ki volt pirosítva. Mivel változtatni nem tudott a dolgon, azért imádkozott, hogy legalább a bíboros ne vegye észre. Giulia elpirult, és szemmel láthatóan némi nyugtalansággal ment közelebb. - Apám, ő Giulia, aki feleségül fog menni Orsinóhoz - mondta gyorsan Lucrezia. - Hidd el, nem akart semmi rosszat! - Szerintem igen - mondta a bíboros. - Elég ránézni, hogy az ember tudja, tele van huncutsággal. - Jaj, dehogy... - akarta megvédeni Giuliát Lucrezia, de nem folytatta, mert hirtelen rájött, hogy az apja csöppet sem haragszik. - Gyere, gyermekem! - mondta a bíboros. - Ne hagyd, hogy a lányom beszéljen helyetted! Mondd el magad, mi járatban vagy! Giulia most már fürgén odaszaladt hozzá, térdet hajtott előtte, és ráemelte csodálatosan fénylő, kék szemét. A mosolya egyértelműen elárulta, hogy úgy érzi, nem ütközhet meg rajta senki, hacsak nem az elbűvölő szépségén. - Szóval Orsino felesége leszel. Szegény gyerme-\ kem! Tetszik a fiatalember? - kérdezte a bíboros. •* - Róma tetszik, eminenciás uram - válaszolta Giulia -, és az emberek, akikkel Rómában találkozom. A bíboros jót nevetett. Lucrezia nagy megköny-nyebbüléssel látta, nemcsak hogy nem haragszik, kifejezetten élvezi a helyzetet. - Ilyenkor, ha Lucreziához jövök - magyarázta Giuliának, mintha családtag lenne -, fölösleges a ceremónia. A következőt csináljuk. Gyertek, üljetek mellém, te az egyik, Lucrezia a másik oldalra, és beszélgessünk Rómáról... meg az emberekről, akikkél Rómában találkozunk! - Eminenciád végtelenül kegyes hozzám - mondta Giulia olyan szerénységgel, amely csöppet sem tetszett őszintének. - Félek, nagyon rosszul viselkedtem. - Gyermekem, elég bájos vagy, hogy megsértsd az etikettet, amelyet a kevésbé szerencsések kénytelenek szigorúan betartani. Leültek és sűrű nevetéssel tarkított beszélgetésbe kezdtek. Lucreziának egy idő után feltűnt, hogy az apja gyakrabban fordul Giuliához, mint hozzá, és némi megdöbbenéssel tapasztalta, hogy emiatt féltékenységet érez. így talált rájuk Adriana. Adriana furcsa módon csöppet sem látszott mérgesnek, és Lucrezia nagy megkönnyebbülésére és csodálkozására egyetlen szóval sem említette Giulia illetlenséggel határos merészségét. Giulia ellenben megváltozott - visszafogottabb lett, és ha Lucrezia beszélgetni próbált vele Rodrigóról, szófukarrá vált. Igen, a bíboros valóban remek ember, válaszolta hosszas unszolásra, és miután Lucrezia - mivel imádta, ha dicsérik az apját -megkérdezte, hogy a legremekebb-e, akivel valaha is találkozott, azt is elismerte, hogy ez könnyen lehetséges.
Többet azonban nem mondott, és egész nap visz-szahúzódó volt, annyira, hogy Lucrezia aki nem értette, mitől a hirtelen változás - meg is bántódott miatta. Másnap, amikor paták kopogását hallva kinézett az ablakon, és meglátta a palotából távozó bíborpsjt, első gondolata az volt, hogy utánakiáltson, dq. természetesen visszafogta magát, mivel azftnagy illetlenség lett volna. Rodrigo egyedül járt a Monté Giordanón, ami szokatlan volt, és nem találkozott vele, ami még szokatlanabb. Mi okból látogatott az Orsini-palotába, ha nem azért, hogy lássa a kislányát? Különös, megmagyarázhatatlan dolognak tűnt, de némi gondolkodás után Lucrezia úgy érezte, rájött az okára. A bíboros természetesen nem hagyhatta büntetlenül Giulia előző napi hallatlan merészségét. Mivel természeténél fogva szelíd, kedves ember, és kellemetlen számára, ha a jelenlétében büntetnek meg valakit, nem szidta össze Giuliát, hanem úgy tett, mintha örülne a társaságának. Most azonban visszatért, hogy komolyan beszéljen Adrianával. Nyilván panaszt tett nála, és fölvetette, vajon az olyan illetlenül viselkedő teremtés, mint Giulia, megfelelő társaság-e a lányának. Lucrezia csodálkozása szomorúságba fordult. Biztosra vette, hogy hamarosan megfosztják Giulia kedves, szórakoztató társaságától. Giulia vidám volt. Smaragdokkal és rubinokkal kirakott új nyakláncot viselt. - De hiszen ez gyönyörű! - kiáltott fel Lucrezia, amikor meglátta. - Ilyen csodálatos kincsed van, és képes voltál eltitkolni! - Valóban nagyszerű - ismerte el Giulia -, és ha korábban megvan, eszem ágában sem lett volna eltitkolni előled, de csak ma kaptam. -Ajándék! Khől? - Tudom, hogy érdekel, de azt hiszem, nem lenne okos dolog elárulni - mondta Giulia. Furcsa volt, úgy tetszett, mintha néhány óra alatt felnőtté vált volna. Sokkal inkább látszott tizennyolc évesnek, mint tizennégynek. A kacagása határozott lett, felszabadult, és másokat is nevetésre késztetett. Vidám, a szerelemről szóló dalokat énekelt, titkolózott, ellenállt minden faggatásnak, és nem árulta el, kitől kapta a nyakláncot. Giulia azonban mégiscsak túl fiatal és izgatott volt, hogy sokáig meg tudja őrizni a titkot. Szerette volna megosztani valakivel, és büszkélkedni Lucrezia előtt azzal, milyen felnőtt és tapasztalt. Lucrezia pedig tovább faggatta: - Mi történt? Mitől van ilyen jó kedved? Csöppet sem aggódsz amiatt, hogy a bíboros esetleg panaszkodott madonna Adrianának a merészségedre, és hazaküldenek miatta? - Dehogy küldenek! - válaszolta nevetve Giulia. - És a bíborosnak esze ágában sem volt panaszkodni. Elárulok valamit, Lucrezia! Szeretőm van. - Orsino... - Orsino! Azt hiszed, képes lennék szeretőnek elfogadni Orsinót? Te talán igen? - Én... én még... - Igaz, te rnég túl fiatal vagy - vágott közbe Giu-lia. - Én azonban már majdnem tizenöt... és Orsino jegyese. Természetes, hogy van szeretőm. - Jaj, vigyázz! - kérte Lucrezia. - Mi lesz, ha madonna Adriana meghallja, hogy ilyeneket mondasz? Azonnal el fog küldeni. - Nem küld el. Nem, nem, nem! - felelte Giulia, és úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult tőle. Lucrezia csak nézte, és nem értette, mi történt. A bíboros egyre gyakrabban látogatott Monté Gior-danóba, és nem mindig azért ment oda, hogy Lucreziával találkozzon. A látogatásai előtt Giulia mindig szépen felöltözött - sosem a legszerényebb, legilledelmesebb módon -, és Lucrezia időnként hallotta, hogy kacag, miközben kettesben van a bíborossal. Az egész szokatlan és nyugtalanító volt neki.
Eddig mindig azért jött, hogy engem lásson, gondolta, és lassan, fokozatosan kezdte megérteni a helyzetet. Giulia sok drága, pazar ajándékot kapott, többször is hallotta, hogy a szolgák azt mondjak, nincs nála szebb lány egész Rómában. Elnevezték La Bellának, és gyakrabban említették ezen a néven, mint az igazin. A gazdag ajándékokat gazdag szerető adta, akit Giulia az Orsinik szigorú fegyelméről és etikettjéről ismert házában szórakoztatott. Beletelt némi időbe, amíg Lucrezia el merte hinni, ki is az a szerető. De miután eljutott idáig, tovább nem volt képes magában tartani a dolgot. Egyik éjjel felkelt, gyertyát ragadott, és átment Giuliához, aki már aludt. Nyugodt arca különösen szép volt a lobogó gyertyafényben. Kétségtelenül megérdemelte a La Bella becenevet. Lucrezia csodálattal nézte, de zavarhatta a fény, mert kinyitotta a szemét, és riadtan felült. - Mi történt? Valami baj van? - kérdezte. - Tudnom kell, hogy igaz-e, amit gondolok - felelte Lucrezia. - Ugye a bíboros a szeretőd? - Azért keltettél fel, hogy megkérdezd azt, amit mindenki tud? - kérdezett vissza elégedetlenül Giulia. - Tehát igaz! Giulia elnevette magát. - Gondolj csak bele! -mondta, és előrehajolva átölelte felhúzott térdét. -Ötvennyolc éves, én pedig még tizenöt sem vagyok, és mégis szeretjük egymást. Hát nem csodálatos? Ki gondolta volna, hogy képes leszek szeretni ilyen idős embert? - Nála semmi sem lehetetlen - válaszolta komolyan Lucrezia, mire Giulia sokat sejtetően fölnevetett. - Igaz - mondta. - És boldog vagyok! Lucrezia csöndben nézte megváltozott barátnőjét, és próbálta felidézni magában, milyen is volt azelőtt, hogy a számára még mindig nehezen felfogható fejlemény bekövetkezett. - Ha madonna Adriana megtudja - mondta aztán lassan, elgondolkodva -, nagyon dühös lesz. Giulia újból fölnevetett, és Lucreziának úgy tetszett, hogy dévajul, semmivel sem törődve. - Titokban kell tartani - szólt komolyan. - Igaz, hogy nem szeretjük madonna Adrianát, de attól még nagyon jó, tisztességes asszony, és ha megtudná, mi van köztetek, nem engedné meg, hogy itt maradj. Giulia abbahagyta a nevetést, és komolyan Lucreziára nézett. - Ne állj ott egy szál hálóingben, mert meg fogsz fázni! - figyelmeztette. - Gyere, bújj a takaróm alá! Nem vagy már gyerek, Lucrezia! Hamarosan tízéves leszel, nemsokára neked is lesznek szeretőid. Na látod! Ugye, hogy jobb így, a melegben? Szóval figyelj! A bíboros a szeretőm, és azt mondja, hogy nincs nálam szebb nő az egész világon. Nő! Érted? Nőnek nevez. Hamarosan férjhez megyek Orsinóhoz, az igaz, de kit érdekel Orsino? Engem nem, és a bíborost sem. - Madonna Adrianát viszont igen. - Igaz. Ő valóban törődik vele. Ezért olyan elégedett amiatt, hogy a bíboros örömét leli bennem. És nemcsak ő elégedett, hanem a családom is. - Elégedett! Hogyan lehetnek elégedettek, ha egyszer Orsinóhoz mégy feleségül? kérdezte Lucrezia. - Úgy, hogy ez igen előnyös házasság. A Farnese és az Orsini család egyesül, ami mindkettőnek jó. Hiszen... egy bíboroshoz mégsem lehet feleségül menni. - Ha a bíborosok is házasodhatnának, apám biztosan anyámat vette volna el. Giulia egyetértőn bólintott, majd folytatta: - Ne sajnáld Orsinót! Mondtam, hogy az anyja elégedett, mert a bíboros szeretője vagyok. - De hát olyan jó és rendes! Igaz, hogy néha túl szigorú, de az biztos, hogy nagyon jó.
- Lucrezia, te még gyermeki világban élsz, és annak megfelelően látod a dolgokat, pedig ideje, hogy búcsút mondjál neki. Adriana örül, hogy a bíboros kedvel. A látogatásai előtt segít öltözni, és mindent megtesz azért, hogy minél szebb legyek - magyarázta Giulia. - És tudod, mit duruzsol a fülembe, miközben a ruhát rám adja: „Ne felejtsd el, hogy nemsokára Orsino felesége leszel! Intézd úgy, hogy a bíboros segítse előrébb jutni Orsinót! Nagy a befolyása a Vatikánban. Igyekezz, hogy... ez a dolog a legtöbb hasznot hozza neked és Orsinónak is!" - Tehát elégedett azzal, hogy apám szeretője vagy? - Nem is tudom, minek örülne jobban. Mindent elkövet, hogy kényelmesen érezzük magunkat. - És hamarosan hozzámész a fiához! - Látod, mennyire nem ismered az életet! - mondta nevetve Giulia. - Ha mondjuk egy szolgával szerelmeskednék... nagyon kikapnék. Mindenki megvetne, szörnyen haragudna rám, ő szegény pedig egy sötét éjszaka biztosan beleszaladna egy hegyes kardba, vagy a Teveréből halásznák ki, nyakában jókora kővel. Az én szeretőm azonban a hatalmas bíboros, és ha olyan befolyással rendelkező ember szeret úgy, ahogyan ő, akkor mindenki helyesel, és éberen lesi, milyen előnye származhat ebből. Ilyen az élet. - Akkor hát Adriana minden szigorúsága, imádkozása, erényessége ellenére sem jó! - Áruld el nekem, kis Lucrezia, mit jelent a jó és a rossz! Csak kisgyerekek szoktak ilyen szentimentálisak lenni. A bíboros örül, hogy szerethet, én is örülökj hogy a szeretője vagyok. Orsino családja és az enyém pedig azért boldogok, mivel nagy hasznukra lehetek. Orsino? Nem számít, de hidd el, ő is örül, mert így legalább nem szeretkezhet velem, amire valószínűleg nem is nagyon vágyik, amilyen szerencsétlen. Lucrezia nem válaszolt, a hallottakon gondolkodott, főleg Adrianán. Adriana azt az érzést keltette mindenkiben, hogy a szentek örökké éberen figyelik az égből, és a legkisebb hibáját, tévedését is megjegyzik, hogy a végítélet napján a fejére olvassák. Az addig hibátlannak tartott asszonyra gondolt, aki nemcsak engedte, hogy az ötvennyolc éves ember és leendő menye a házában szerelmeskedjen, hanem még bátorította is őket, a kezükre játszott azért, mert a kapcsolat rangot, megbecsülést hozhatott a fiának. Megbecsülés! Lucrezia rájött, hogy át kell értékelnie a szavakat, mivel gyakran nem azt jelentik, amit korábban hitt. Valóban gyerek volt, még sokat kellett tanulnia, és szeretett volna túl lenni a gyerekkoron, amikor az ártatlanság - neki legalábbis úgy tetszett - egyet jelent a butasággal. Giulia és Orsino esküvőjét a Borgia-palotában tartották, és az első tanú, aki a házassági okmányokat aláírta, maga Rodrigo Borgia bíboros volt. Az ifjú pár visszatért a Monté Giordanóra, és az élet ment tovább, mint addig. A bíboros gyakori vendég volt az Orsini-palotában, és senki nem csinált titkot abból, hogy elsősorban a szeretője miatt jár oda. Természetesen örült a lánya társaságának is, és látszott rajta, hogy remekül érzi magát a két fiatal teremtéssel. Giulia nagy hatással volt Lucreziára, aki kezdett egyre jobban hasonlítani hozzá. Sokat mesélt a bíboroshoz fűződő szerelméről, de nemcsak arról, hanem sok hétköznapi, apróságnak látszó dologról is. Elmondta például, hogy tudja, hogyan őrizhetik meg a hajuk csillogó szőkeségét. Tud egy szert, amelytől úgy fog fényleni, mint az arany, ha rásüt a nap. Kipróbálták, utána felváltva dicsérték egymást, mivel a szer maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Lucrezia, akit a hozzá közel állók mindig erősen befolyásoltak, és most éppen Giuliához igyekezett hasonlítani, már nagyon várta, hogy elérkezzen az az idő, amikor saját szeretője lesz. Amikor megtudta, hogy a legidősebb bátyja, Pedro Luís meghalt, ezért Giovanni lesz Gandia hercege, és elveszi azt a lányt, akit Pedro Luísnak választottak ki, az egészből csak azt
tartotta fontosnak, hogy mit fog szólni hozzá Cesare. Biztosra vette, hogy magának szeretné a Gandia hercege címet, és Pedro Luís menyasszonyát is. Tizenegy éves volt, amikor a bíboros egy látogatása alkalmával bejelentette, hogy férjhez akarja adni. Spanyol vőlegényt választott, mondta, mert hitte, hogy a világuralomra törő, és annak megszerzése felé rohamléptekkel haladó Spanyolország többet tud nyújtani a lányának, mint Itália. A vőlegényt Don Cherubino Jüan de Centellesnek hívták, Val d'Ayora ura volt Valenciában, és remek partinak számított. Lucrezia kissé megijedt, amikor ezt hallotta, de az apja gyorsan megvigasztalta: bár a házassági szerződés elkészült és hamarosan aláírják, úgy intézte, hogy ne kelljen azonnal elutaznia, hanem még egy teljes évet Romában tölthessen. Ez megnyugtatóan hangzott. Egy év hosszú időnek tűnt a fiatal Lucrezia számára. Most már a saját házasságáról is beszélgethetett Giuliával, és ezt annál szívesebben tette, mivel az esemény egyelőre igen távolinak tetszett. Kezdte a maga valójában megismerni a világot -a legnagyobb nyugalommal fogadta el apja és Giu-lia viszonyát, és vette tudomásul, hogy Adrianában remekül megfér egymás mellett a szenteskedés és a gátlástalan, erkölcsi megfontolásokat félrelökő tör-tetés. Mindez természetes volt azoknak a körében, akikhez Lucrezia is tartozott. Meg kellett ezt tanulnia, hogy elhagyhassa a gyerekkorát, és bekerüljön a felnőttek valaha oly csodálatosnak hitt világába.
VI. Sándor A következő évben Lucrezia valóban felnőtté vált, és úgy érezte, hogy mielőtt Giulia megjelent az életében és felvilágosította, ártatlan kisgyerek volt csupán. Giulia állt a legközelebb hozzá. Gyakran ellátogattak a bíboros palotájába, és Rodrigo felváltva kényeztette őket, boldogan, mert Lucrezia elvitte hozzá Giuliát, Giulia pedig Lucreziát. Miért is kétkedett volna Lucrezia ennek a magatartásnak a helyességében? Giuliával és Adrianával részt vett Franceschetto Cibo esküvőjén, amelyet egész Róma ünnepelt, és a város mind a hét dombján máglyák égtek a nagy esemény tiszteletére. Franceschettóról mindenki tudta, hogy VIII. Ince pápa fia, amiből a Szentatya sem csinált titkot, any-nyira nem, hogy részt vett az ünnepi lakomán, és parancsára bor folyt a szökőkutakból. Ráadásul a menyasszony Firenze urának, a nagy Lorenzo de Medicinek a lánya volt, ami azt bizonyította, hogy nemcsak a rómaiak tisztelik és fogadják el a pápa törvénytelen gyerekét. Ezek után mi sem volt természetesebb, mint hogy Lucrezia elfogadja mindazt, amit maga körül tapasztal. Már Goffredo is a Monté Giordanón lakott, aminek nagyon örült. A kisfiú sírt egy kicsit, mert el kellett hagynia az anyját, de Vannozza - bár hiányzott neki - örömmel engedte el, mert az Orsini-házba költözésben annak bizonyítékát látta, hogy Rodrigo a magáénak ismeri el a gyereket. Még abban az évben történt, hogy a bíboros úgy döntött, Don Cherubino Juan de Centelles mégsem megfelelő férj a lánya számára. Könnyen lehet, hogy Franceschetto Cibo remek házassága és fényes esküvője vette rá szándéka megváltoztatására, mert igaz, hogy Franceschetto a pápa fia volt, ám Incén nagyon meglátszott a kora, rohamosan veszített az erejéből, és nem lehetett tudni, mit hoznak a következő hónapok. Némi gondolkodás után úgy döntött tehát, hogy előkelőbb párt keres a lányának. Felbontotta az eljegyzést, és nagyratörő terveihez jobban illő vőlegényt választott Don Gas-paro di Procida, Aversa grófja személyében. Azért esett éppen őrá a választás, mivel Don Gasparo kapcsolatban állt a Nápolyban is uralkodó Aragó-niai-házzal. Lucrezia nyugodtan fogadta a változást. Mivel egyik vőlegényt sem ismerte személyesen, a képüket sem látta, nem volt véleménye róluk. Rodrigo bizakodó természetét örökölte, és úgy érezte, hogy minden a számára kedvezően fog alakulni. 1492 augusztusában, amikor tizenkét éves volt, olyan esemény történt, amely nagy hatást gyakorolt további életére. VIII. Ince haldoklott, és Róma-szerte nagy volt az izgalom. Mindenki azt kérdezte: ki lesz az utóda a pápai trónon. Egy ember biztosan akadt, aki komolyan elszánta rá magát, hogy ő legyen. Rodrigo hatvanéves volt, és tudta, már nincs túl sok ideje, hogy elérje élete fő célját. Amikor meghallotta, hogy Ince halálán van, minden korábbinál erősebb fogadalmat tett, hogy ő lesz az új pápa. A kedves, udvarias, látszólag könnyen befolyásolható Rodrigo a szelíd külső alatt vasakarattal, kőkemény elszántsággal bírt, és eldöntötte, hogy semmi sem állhat az útjába. Sajnos azonban a pápát választani kellett, és az erre hivatott bíborosi gyűlést, a konklávét ő sem tudta megkerülni. Súlyos megpróbáltatást jelentettek számára azok a napok. A szeretőjét és a lányát sem látogatta, de az Orsini-palota minden lakójának a gondolataiban ott volt, és valamennyien azért imádkoztak, hogy ő legyen az új pápa. Lucreziát mindez nagyon felzaklatta. Már-már isteni lénynek tartotta az apját, és nem értette, miért olyan izgatottak az emberek, miért nem értik meg, hogy a bíborosok egyetlen dolgot tehetnek csak, mégpedig azt, hogy Rodrigo Borgia bíborost választják meg pápának.
Beszélt erről Giuliával is, aki ugyanolyan feszült és nyugtalan volt, mint ő, mert az járt az eszében, hogy bármilyen izgalmas dolog is Róma leggazdagabb bíborosa szeretőjének lenni, a pápai szerető helyzete egészen más. Giulia tehát teljes mértékben osztozott Lucrezia izgalmában, lelkesedésében és félelmében is. A kis Goffredo, amennyire tudott, együtt érzett velük, imáival próbálta segíteni, hogy vágyaik valóra váljanak, Adriana pedig lelki szemeivel már látta maga előtt a fényes jövőt, azt, ahogy leveti a gyászt, és menyét a Vatikánba kíséri, ahol az őt megillető módon, körülmények között élhet... feltéve persze, hogy Rodrigót valóban megválasztják. Rómában pokoli meleg volt abban a sokak számára sorsdöntő augusztusban. A konklávéra összegyűlt bíborosok bevonultak celláikba, és elkezdődött a választási procedúra. Az utcákon, a Vatikán körül hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki azt találgatta, milyen döntés fog születni. Kezdetben alig volt valaki, aki komoly esélyt adott volna Rodrigónak. A szóba jöhető jelöltek és támogatóik között nagyon erős volt a rivalizálás, mivel Itália kis államokra és hercegségekre oszlott, amelyek között állandóak voltak az ellentétek. Ince gyenge ember volt ugyan, de megfogadta hatalmas szövetségese, Lo-renzo de Medici tanácsait. Elsősorban ennek köszönhetően a félszigeten viszonylagos béke, nyugalom honolt. Lorenzo azonban meghalt, és a látóhatáron már gyülekeztek a gondok sötét, fenyegető felhői. Lodovico Sforza, Milánó régenshercege és Aragóniái Ferdinánd nápolyi király volt az a két nagy rivális, aki könnyen háborúba ránthatta Itáliát. Ellentétük abból fakadt, hogy a milánói hercegség Lodovico unokaöccsét, Gian Galeazzót illette volna, mivel ő volt a jogos örökös, ám a nagybátyja fogolyként szoros felügyelete alatt tartotta, magát pedig megtette régensnek. Arra hivatkozott, hogy a fiatal herceg nem alkalmas az uralkodásra, ami igaz is volt, azzal a kiegészítéssel, hogy Gian Galeazzót a Lodovico ösztönözte dőzsölés, kicsapongás tette szellemileg és fizikailag képtelenné feladata ellátására. Gian azonban Ferdinánd unokáját, az energikus nápolyi hercegnőt, Aragóniái Izabellát vette feleségül. Ebből fakadt aztán a Nápoly és Milánó közti ellentét, amely egész Itáliára kiterjedő háborúval fenyegetett. Nápoly és Milánó is félt azonban attól, hogy a franciák kihasználják a lehetőséget, és megtámadják őket, mivel az igényüket mindkettőre bejelentették -Nápolyra az Anjou-, Milánóra pedig az Orléans-házon keresztül. Az ellentét, a szembenállás tehát nagyon erős volt. Milánó Lodovico testvérébe, Ascanio Sforzába helyezte a reményét, míg Ferdinánd Giuliano della Roverét támogatta. Rodrigo, akár a róka, meglapult, és csöndben várt. Tudta, hogy nincs sok félnivalója Ascaniótól, aki mindössze harmincnyolc éves, és ha ő lenne a pápa, azzal csaknem az összes bíboros a reményét is elveszítené annak, hogy egyszer Szent Péter trónusára üljön. Ilyen fiatal ember megválasztása után - ha csak nem hal meg fiatalon - hosszú évekig nem tarthatnak konklávét. Ráadásul kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Lodovico tábora elég nagy támogatottságot szerez. Milánó régenshercegét egész Itáliában bitorlóként tartották számon. Della Roverének nem kellett ilyen hátrányokkal megküzdenie, neki viszont igen éles nyelve volt, amellyel sok ellenséget szerzett magának. A legesélyesebbnek talán a portugál Costa bíborost lehetett nevezni, aki már nyolcvanéves volt. Nehéz időkben sokan azt tartották helyesnek, ha nagyon öreg embert választanak pápának, hogy a bíborosok lélegzetvételnyi szünethez jussanak, és jól fel tudjanak készülni az újabb konklávéra. Ha Costa mellett döntenek a többiek, gondolta Rodrigo, az nem lesz akkora tragédia, mintha della Rovérét, vagy - Isten ne adja! - Ascanio Sforzát választanák. Semmit sem akart azonban a véletlenre bízni, ezért eldöntötte magában, hogy mást nem választhatnak meg, csakis őt.
A jelöltek között volt Oliviero Caraffa bíboros, akit Ascanio - érezve, hogy fiatal kora miatt nincs sok esélye a megválasztásra - erősen támogatott, mivel tudta róla, hogy ellensége Ferdinánd nápolyi királynak. A másik jelölt, Rodrigo Borgia nem tűnt igazán esélyesnek, ugyanakkor - ezt sokan nem vették észre - készenlétben állt, csak az alkalmat várta, hogy előrukkoljon igényével. Rodrigo a leggazdagabb bíboros volt, és nagyon jól tudta, milyen sokat számít bizonytalan helyzetekben a gazdagság. Kis kenőpénz ide, kis kenőpénz oda, néhány halkan elmondott, aranyról és ezüstről szóló ígéret, célzás arra, hogy a hozzá hasonlóan gazdag ember milyen bőkezűen tudná honorálni a rá leadott szavazatokat, és ki tudja, miközben a többiek egymás torkát szorongatják, akár még az ölébe is hullhat a győzelem. A bíborosokat befalazták, és elkezdődött a konk-lávé. Rodrigót rettenetes feszültség kerítette hatalmába, de elég ügyes volt, hogy ezt leplezze. A reggeli mise és áldozás közben végig azon törte a fejét, hogyan tudná megszerezni a megválasztásához szükséges szavazatokat. Eleinte reménytelennek látszott a dolog, de ahogy a Sixtus kápolna felé haladt, ahol már égtek a gyertyák az oltáron és a bíborosok székei előtti kis asztalokon, teljesen nyugodtnak tetszett. Végignézett bíborostársain, és biztosan tudta, hogy egyikben sem lángol olyan vadul a vágy, hogy pápa legyen, mint benne. Úgy érezte, a procedúra minden korábbinál lassúbb, de végül csak sikerült megválasztani a szavazatszedéssel és szavazatszámlálással megbízott bíborosokat, és leülhetett az asztalához. Csönd volt a kápolnában, csak a sok toll percegése hallatszott, ahogy az egyház hercegei papírra rótták a hosszú ideje változatlan szöveget: En, bíboros pápává választom bíborost. Milyen kár, hogy senki sem szavazhat magára, sóhajtott fel némán Rodrigo. A többiekkel együtt felállt, az oltárhoz vonult, ahol letérdelt, és a következőt mormolta: Krisztus színe előtt vallom, hogy azt választottam, akit a legalkalmasabbnak tartok arra, hogy pápa legyen, amennyiben Isten is úgy akarja. Egy kehelyre helyezett lapos tányérra helyezték a szavazatukat, majd a peremét fél kézzel megfogva addig emelték a tányért, amíg a papír le nem csúszott róla a kehelybe. Utána komolyan, méltóságteljes arccal mindenki visszament a helyére. Az első számláláskor Rodrigo hét szavazatot kapott, Caraffa kilencet, Costa és Michiel velencei bíboros ugyancsak hetet, della Roveré pedig ötöt. Ami Ascanio Sforzát illeti, rá senki sem voksolt, ugyanis kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy egyetlen bíboros sem akar olyan fiatal embert pápának, mint amilyen ő. A szavazás tehát eredménytelennek bizonyult, mivel ahhoz, hogy valakit megválasszanak, a szavazatok kétharmadára volt szükség. Tüzet gyújtottak és a szavazócédulákat elégették, a Szent Péter téren a választás eredményére várók pedig izgatottan nézték a kéményből felszálló füstöt, amely rögtön elárulta nekik, hogy az első kísérlet sikertelennek bizonyult. Rodrigo érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. Cellájába visszavonulva alaposan átgondolta a teendőit, és bíboros társaihoz visszatérve egy pillanatig sem tétovázott, azonnal munkához látott. Ascanio Sforzával kezdte - megkérte, hogy a szieszta után csatlakozzon hozzá, sétáljanak egyet. Ascanio, mivel tudta, hogy nem számíthat sikerre, jelezte, hogy kész beérni azzal, amit biztosan megszerezhet. Tudta, hogy Rodrigo mindenki másnál többet adhat neki, ha mögé áll és segíti. - Ha megválasztanának, nem feledkeznék meg rólad - mondta Rodrigo. - Alkancellárrá tennélek, és Nepi püspökévé. - Az ígéret igen csábítóan hangzott, és Ascanio csak keveset gondolkodott, mielőtt igent mondott rá. Hasonló gyorsasággal sikerült megállapodni a többiekkel is, akik tisztában voltak azzal, hogy pápa ugyan nem lehet belőlük, de sokkal gazdagabban hagyhatják el a konklávét, mint ahogy elkezdték.
így tehát, miközben egész Róma verejtékezve, izgatottan várta az eredményt, a ravasz róka Rodrigo csöndben, elszántan, és szédítő sebességgel gyűjtötte a konklávé résztvevőinek támogató szavazatait. Kénytelen volt. Eldöntötte ugyanis, hogy győznie kell, mert ha elszalasztja ezt az alkalmat, több nem lesz. Augusztus tizenegyedike volt, a konklávé ötödik napja. A Szent Péter téren összegyűlt tömeg - sokan éjszakára sem mentek haza - a befalazott ablakot figyelte. Ahogy a hajnal vörös fénye szétterült a fölfelé fordított arcokon, valaki harsányan felkiáltott, mivel az ablakba sebtében felhúzott falazatból hullani kezdtek a téglák. A választás megtörtént. A tizennegyedik szavazatszámlálásnál kiderült, hogy a bíborosok egyhangúlag Rodrigo Borgiát választották meg pápának, aki úgy döntött, hogy VI. Sándor néven fog uralkodni. Rodrigo a tér fölötti erkélyen állt, és a tömeg éljen-zését hallgatta. Ez volt élete legnagyszerűbb pillanata. A tiara, amelyért azóta küzdött, hogy III. Cal-ixtus örökbe fogadta őt és a testvérét, végre az övé lett. Hatalmasnak érezte magát, amint ott állt, képesnek bármire. Ki hitte volna akár csak öt nappal korábban, hogy ő lesz a kiválasztott? Még öreg ellensége, della Roveré bíboros is rá szavazott. Elképesztő, mire képes egy kis rábeszélés, és ki tudna ellenállni az olyan rábeszélésnek, amelyben ígéretként gazdag apátság, az avignoni legátusság és Ronciglione vára szerepel? Della Roveré semmiképp. A vagyonból, amelyet az évek során felhalmozott, hatalmat vett, és elhatározta, hogy ezt a hatalmat korlátlanná teszi. Kinyújtotta a kezét, és a téren pár másodpercre síri csönd lett. Ő törte meg azzal, hogy harsányan bejelentette: -Én vagyok a pápa, Krisztus földi helytartója! Óriási éljenzés kezdődött. Már nem számított, hogyan érte el a célját, csak az volt a fontos, hogy ő a papa. VI. Sándor beiktatása a legfényesebb ilyen jellegű esemény volt, amelyet Róma valaha látott. Az ünnépséget a bíborosi palota erkélyéről figyelő Luc-reziát büszkeség és őröm töltötte el attól, hogy azt az embert csodálják és éljenzik határtalan lelkesedéssel, akit a világon a legjobban szeret - leszámítva természetesen Cesarét, akit nagyon rég nem látott. Apja volt az a vonzó megjelenésű férfi, aki pompás öltözékben, hófehér lovát egyenes derékkal megülve végigvonult a város utcáin, és áldást osztott az ünneplésére összegyűlteknek. Sándor jól tudta, hogy a nép semmit sem csodál annyira, mint a pompát, és minél pazarabb, csillogóbb lesz a bemutatkozása, annál nagyobb tiszteletet érez majd iránta. Ezért elhatározta, hogy beiktatásának külsősége minden korábbit felül fog múlni. Mindegy, mibe kerül, ne garasoskodjatok, adta ki az utasítást alárendeltjeinek, és azok engedelmeskedtek. A nép pedig örült, mert VI. Sándor lett a római katolikus anyaszentegyház feje. A pápai testőrök öltözéke pazar volt, sok herceg elbújhatott mellettük. Hosszú nyelű alabárdjuk és mellvértjük szemkápráztatóan fénylett. A bíborosok és egyéb méltóságok, akik kíséretükkel részt vettek a felvonuláson, szintén igyekeztek túltenni egymáson, ami megjelenésük pompáját illeti. A menet olyan hosszú volt, hogy két órába telt, amíg a Szent Péter térről teljes egészében eljutott a lateráni Szent János-bazilikához. A menetoszlop közepén a hófehér lovon ülő pápa haladt, a hatvanéves pápa, akinek erejét,* frissességét sok húszéves megirigyelhette volna. Nem csoda, hogy a legtöbb ember - közéjük tartozott Lucrezia is többnek tartotta földi halandónál. A menet több helyen megállt, és Sándor csodálói és támogatói - úgy tűnt, Rómában mások nem is találhatók - tiszteleghettek az egyház új feje előtt. „ Vrve diu bos, vive diu celebrande per annos, Inter Pontificum glória prima choros!"
Ezt skandálta egy kedves kisfiú, nemesi családja feltétel nélküli támogatásáról biztosítva a pápát. Mások virágokat szórtak elé, és azt kiabálták: -Róma naggyá tette Cézárt, és most itt van Sándor, de míg az egyik csak ember volt, a másik isten! Sándor kedvesen, szerényen fogadta a dicsőítést, és viselkedésével megnyert magának mindenkit, aki látta. Micsoda diadal volt! Akármerre nézett, mindenhol a legelésző bika különböző ábrázolásait látta. A tekintetét fölemelve Sándor tisztán látta a palotája erkélyén álló aranyhajú kislányt is, az egyetlent gyermekei közül, aki tanúja lehetett megdicsőülésének. Giovanni Spanyolországban volt, Cesare Pisában, az egyetemen, Goffredo pedig (akit részben azért fogadott örökbe, mert szerette, részben pedig azért, mert kellettek neki a fiúk) még túl kicsi volt, hogy kivehesse részét az ünnepből. A gyermekei! Tudta, mindegyiknek szerepe lesz abban, hogy valóra tudja váltani hatalmi terveit. - Áldott legyen a szentatya! - harsogta a tömeg. Jól van, gondolta Sándor. Hulljon csak rám a szentek áldása, hogy valóra válthassam az álmomat, és egy ember, Borgia pápa uralma alatt egyesíthessem Itáliát.
Santa Maria in Portico
Lucrezia hamar rájött, hogy sokkal jobb dolog pápa lányának lenni, mint bíborosénak. Az apostoli trónon szilárdan ülő Sándor nem csinált titkot a terveiből. Giovannit hazarendelte Spanyolországból, hogy a pápai hadsereg élére állítsa, Cesarét Valencia érsekévé kívánta tenni, és Luc-reziának saját palotát adományozott, a Santa Maria in Porticót. Lucrezia örült a megtiszteltetésnek, különösen azért, mert végre ott hagyhatta Monté Gior-danón a komor Orsini-kastélyt, és beköltözhetett a város központjába. Sándornak kettős célja volt azzal, hogy Luc-reziának adta a palotát. A Santa Maria in Portico ugyanis a Szent Péter-templom közvetlen szomszédságában volt, és titkos alagút kötötte össze őket, amely továbbhaladt a Vatikánba. Lucreziát Adrianának és Giuliának is el kellett kísérnie, ami azt jelentette, hogy Orsino is ott lesz, de ő nem számított. Lucrezia türelmetlenül várta az újfajta életet, úgy érezte, csodálatos dolog felnőttnek lenni. A bátyja, Giovanni hamarosan Itáliában lesz, és Cesare - az apja legalábbis ezt mondta - szintén visszatér Rómába. Csak azért nem került még sor erre, mert Sándor - aki megválasztása előtt a nepotizmus felszámolását ígérte - nem akarta, hogy az emberek azt higgyék, ugyanott folytatja, ahol az elődei abbahagyták. Cesare már érsek volt, és az apjuk tudta, hogy miután visszatér Rómába, nehéz lesz megtagadni tóle az újabb és újabb rangokat, címeket. Cesarénak tehát Pisában kellett maradnia, persze csak átmenetileg. Lucreziára is remek dolgok vártak. Gyakran találkozott az apjával, látta, milyen pompa és tisztelet veszi körül, és ettől még csodálatosabbnak látta. Egész nap hallotta a Szent Péter-székesegyház harangjait, és miközben hímezett, vagy az ablakban ülve az utcán zajló életet figyelte, a beszűrődő tömjénillat és a halk zsolozsmák mind csodálatos, izgalmas jövőt ígértek. Adriana levetette a gyászruhát, és olyan tisztelettel bánt Lucreziával, amilyen odaadóan Giuliát szolgálta, akinek még Lucreziánál is nagyobb befolyása volt a Vatikánban. Lucrezia pontosan tudta, miért, és nem lepődött meg, ha esténként Giuliához benézve üresen találta a hálószobáját. A Vatikánba vezető titkos átjáróhoz vezető folyosóról késő este vagy kora reggel hallat- szó lépteken sem csodálkozott. Egyetértett Adrianával abban, hogy Giulia valóban szerencsés, mivel Sándor szeretője lehet. Sok fontos látogató - követek és egyéb külföldi méltóságok keresték fel a Santa Maria palotát, és Lucrezia, hála Adriana szakértő útmutatásának, úgy fogadta őket, ahogyan kellett. Minden látogató ajándékot is hozott, Lucreziának és Giuliának egyaránt. - Milyen kedvesek! - lelkendezett egyik nap Lucrezia, miközben néhány gyönyörű szőrmét nézegetett. - Senki sem jön üres kézzel. Giulia nem állta meg, hogy el ne nevesse magát a gyerekes megjegyzésen. - Ne légy ennyire meghatva, drága Lucrezia! - tanácsolta. - Azért hoznak ajándékokat, mert remélik, hogy még értékesebbet kapnak cserébe. - Kár. így az ajándék igazából nem is ajándék -mondta elgondolkodva Lucrezia. - Persze, hogy nem az. Fizetség a szívességért, amelyben reménykednek. - Már nem is tetszenek annyira ezek a szőrmék -sóhajtotta Lucrezia, és félretolta őket. Giulia szeretettel nézett rá, és arra gondolt, milyen hosszú időbe telt, amíg eljutott odáig, hogy olyannak kezdje látni az életet, amilyen valójában. Ha szegény családba születik, áldott jószívű, egyszerű teremtés lehetett volna belőle. Hát nem érti, hogy mekkora befolyással lehet az apjára, aki tiszta szívből szereti?
Lucrezia tudatlansága azonban nem sokáig tartott, hamar ráébresztették erre. Adriana úgy gondolta, Sándor nem akarja, hogy a lánya - minden tisztasága, jószívűsége mellett - járatlan legyen az élet dolgaiban, ezért azon volt, hogy nyíltságát, nagylelkűséggel párosuló őszinteségét kordában tartsa. Szüksége van a kincsekre, duruzsolta neki állandóan. Csak nem az apjától vár mindent? Legyen kissé rafináltabb, használja az eszét, hogy a pápa észrevegye, milyen okos, és büszke lehessen rá. Szereti a szép ruhákat? - hangzott a kérdés, amelyre csak lelkes igennel válaszolhatott, mivel mióta az eszét tudta, mindig hiú volt kicsit, büszke a szépségére, márpedig semmi sem tudja úgy kiemelni a női szépséget, mint egy szép szőrme vagy finom brokátselyem. Ha így van, tudják ezt meg azok is, akik a kegyeit keresik, és a közbenjárására számítanak, tanácsolta Adriana. Legyenek tisztában azzal, hogy ha sikerül örömet szerezniük neki, akkor lesz olyan jó, hogy megkéri az apját, bánjon kegyesen velük. - Nemsokára fel fog keresni például Francesco Gonzaga. Nagyon szeretné, ha a testvére, Sigis-mondo bíboros lenne - közölte egyik nap. - És tőlem kéri, hogy az legyen? - kérdezte csodálkozva Lucrezia. - Ha szólsz egy jó szót az érdekében apádnak, az sokat lendíthet az ügyén. - De hát hogyan befolyásolhatnám én, aki olyan keveset tudok ezekről a dolgokról? - Apád azt akarja, hogy Borgiához illő módon viselkedj - magyarázta Adriana. - Bármit kérsz tőle, szívesen teljesíti, és örülne, ha Gonzaga tudná, milyen nagy becsben tart. Ha értékes ajándékot kapnál Gonzagától, és eldicsekednél vele neki, őszentsége örülne annak, hogy megtiszteltek. Biztos vagyok abban, hogy kegyes lenne az illetőhöz, aki tudja, miként illik meghálálni a szívességet. - Értem. Nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok így zajlanak - válaszolta Lucrezia. - Éppen ideje, hogy megtanuld! Ugye szereted az igazgyöngyöket? Lucrezia csillogó szemmel bólintott. Nagyon szerette őket, mivel jól illettek fehér bőréhez, és valahányszor felvette azt a gyöngysort, amelyet Giulia kapott Sándortól, úgy érezte, van olyan szép, mint Giulia. - Majd megmondom Gonzagának, hogy igen kedveled őket - mondta sokat sejtető mosollyal Adriana. Lucrezia tehát tudomásul vette, hogy a pápa lányának lenni izgalmas, érdekes és igencsak jövedelmező. Elfogadta a dolgot, mert hiszen ki volt ő - a szelíd, engedelmes, de a szép ruhákat, ékszereket különösen kedvelő Lucrezia -, hogy megpróbáljon változtatni a bevett szokáson? Sándor Vatikánban a lakosztályában fogadta a lányát, és a kíséretében Giuliát, akit még mindig imádott és mindennap látni akart. Valahányszor ezzel a két, szívének oly kedves teremtéssel találkozott, elküldött mindenkit, hogy hármasban legyenek, őket pedig leültette maga mellé -egyiket jobbra, a másikat balra -, hogy egyszerre mindkettőt átölelhesse. Milyen szépek a bársonyos, hibátlan bőrükkel és csillogó, aranyszőke hajukkal - a két leggyönyörűbb nő egész Rómában. Nincs hozzájuk fogható szépség, gondolta. Elégedett volt az élettel, hiszen hatvanévesen még mindig egy fiatal ember erejével bírt, és biztosra vette, hogy Giulia őszinte, a szenvedély, amelyet mutat, valódi, és szerencsétlen, kancsal férje - hiába fiatal - csöppet sem vonzza. Lucrezia az apjához bújva csodálta a lakosztály pompáját. A mennyezetet dús aranyozás díszítette, a falak szép színűre voltak festve, a padlót keleti szőnyegek borították, és a falak felső részén, a finom selyemfüggönyök fölött a nagy Pinturicchio freskói sorakoztak. A székeket és zsámolyokat selyem és élénk színű bársony borította, de bármilyen szépek voltak is, fenségben, méltóságban egyik sem vetekedhetett a pápai trónnal.
És ez a sok csodálatos, mindenkiben bámulatot ébresztő holmi - hinni is alig merte - az ő szelíd, szerető apjáé volt, azé az emberé, aki ha hármasban maradhattak, egyértelművé tette, hogy számára az a legnagyobb boldogság, ha örömet szerezhet nekik. - Azért hívattalak benneteket, mert valami fontosat akarok mondani, lányom - fordult Lucreziához a pápa. - Változott a helyzet, nem mégy hozzá Don Gasparo di Procidához. - Igen? - kérdezte nyugodtan Lucrezia. - Nem bánja! - szólt közbe nevetve Giulia. -Csöppet sem bánja! Sándor megsimogatta a lánya arcát, felidézve ezzel benne azt az örömöt, amelyet Cesare simogatá-sának hatására érzett. - Mikor látom megint Cesarét, apám?! - kérdezte hevesen, mire Giulia és a pápa elnevette magát, és a tekintetük is összevillant. - Látod, igazam volt! - mondta Giulia. - Szegény Lucrezia! Még nem volt szeretője. Nem lehetett igazi rosszallásnak nevezni azt, ami a pápa arcán átsuhant - ha elő is fordult, hogy elégedetlen volt azokkal, akiket a legjobban szeretett, ritkán mutatta ki -, Giulia azonban látta, hogy a megjegyzés nem igazán tetszett neki. Annyira biztos volt azonban a hatalmában, hogy nem félt Sándor haragjától. - Úgy igaz, ahogy mondom! - jelentette ki majdnem dacosan. - Semmi kétségem nincs afelől, hogy a lányom egyszer még nagy gyönyörűségét leli a szerelemben - mondta a pápa. - Ki kell azonban várnia hozzá a megfelelő pillanatot. Lucrezia az apja kezéért nyúlt, és megcsókolta. - Többet törődik az apjával és a fivéreivel, mint bárki mással - mondta Giulia. - Akárkit lát, azt mondja: milyen jelentéktelen apámhoz... vagy Ce-saréhoz, netán Giovannihoz képest! - Lucrezia Borgiának született - felelte Sándor -, és a Borgiáknak jó szemük van, hamar észreveszik a Borgiák erényeit. - És nemcsak ők! - folytatta nevetve Giulia, és megfogta a pápa kezét. - Esedezve kérlek, szerelmem és legszentebb atyám, áruld el, ki lesz Lucrezia új vőlegénye. - Igen fontos ember. Giovanni Sforzának hívják. - Öreg? - érdeklődött Giulia. - Mi köze a kornak a szerelemhez? - kérdezett vissza a pápa, és ezúttal eltéveszthetetlenül ott volt hangjában a rosszallás. Giulia ettől sem rettent meg, azonnal kész volt a megnyugtató válasszal: - Csak az istenek maradnak örökre fiatalok. Ez a Giovanni Sforza pedig, akárhány éves is, biztosan remek ember. Sándor elnevette magát, és magához ölelve megcsókolta. - Remek házasság lesz. Imádott lányom áldani fog miatta - mondta. - Igazam van, Lucrezia? Lucrezia kötelességtudóan megcsókolta az apját. - Többször voltam már menyasszony mondta mosolyogva. - Épp ezért várok, és csak azután leszek hálás, hogy megismertem, és túl leszünk az esküvőn. A pápa vidáman nevetett. Örömmel hallgatta a két elbűvölő teremtés fecsegését, és nehezére esett elküldeni őket, de meg kellett tennie, mivel várták a hivatalos teendők. Lucrezia és Giulia népes kísérettel hagyta ott a Vatikánt, és épp a Szent Péter téren jártak, amikor egy rongyos koldus Giulia elé perdült, és a közelben lévőket megszólítva elkiáltotta magát: - Nézzétek csak! Itt megy Krisztus menyasszonya! Giulia szeme villámokat szórt, de mielőtt megszólalhatott volna, a semmirekellő nekiiramodott, és pár másodperc alatt eltűnt a szemük elől. - Látom rajtad, hogy mennyire dühös vagy. Dühös egy koldus szavai miatt - mondta meglepődve Lucrezia. - Nem tűröm, hogy sértegessenek! - válaszolta hevesen Giulia. - Te is tudod, mire gondolt. - Arra, hogy apám szeretője vagy. Ez nem sértés. Gondolj csak azokra, akik éppen emiatt térden csúsznak előtted, és a kegyeidet keresik!
- Az egyszerű emberek sértésnek tartják. Bárcsak börtönbe dugathatnám a gazfickót! Szeretném jól megbüntetni. Lucrezia megborzongott. Tudta, hogy azoknak, akik fontos, előkelő embereket sértenek meg, gyakran kivágják a nyelvét. Gondolni sem akart erre. Lehet, ötlött fel ugyanakkor benne, hogy az ilyen dolgokat is ugyanúgy tudomásul kellene vennie, ahogy az ájtatos Adriana napirendre tért az apja és Giulia közötti viszony fölött, és ahogy őmaga belenyugodott abba, hogy mindenki meg akarja vesztegetni. Nem volt kétsége afelől, hogy idővel ugyanolyan közömbösen fogadja majd ezeket a dolgokat, mint mások, de egyelőre nem tartott ott. Szelídsége, vele született lágy természete még akadályozta abban, hogy megkeményítse a lelkét, és közömbös legyen mások érzései iránt. Tudta, hogy alkalmazkodnia kell, olyanná válni, mint a körülötte lévők, ám egyelőre gondolni sem akart azokra a szörnyűségekre, amelyek férfival és nővel is megtörténhettek, ha túl szabadon, meggondolatlanul beszélt. Boldog akart lenni, éppen ezért elhessegetett magától mindent, amiről úgy érezte, hogy a boldogsága ellen hat. - Lehet, hogy hozzámegyek ehhez a Giovanni Sforzához - mondta hát, hirtelen témát váltva, Giu-liának. - Tetszik a neve. Ugyanúgy hívják, mint a bátyámat. - Sok Giovanni van Itáliában - figyelmeztette Giulia. - Persze, könnyen előfordulhat, hogy megint történik valami, és apám újabb férjet keres szőtte tovább a gondolatot Lucrezia. - Mi van, ha sosem megyek férjhez... mert alig jegyez el valaki, már fel is kell bontani az eljegyzést, mivel akad még előkelőbb, még jobb jelölt? - Egyszer biztosan férjhez fogsz menni. - Akkor legalább nekem is lesz szeretőm... mint neked. - A férj és a szerető néha nem ugyanaz, kedvesem! Neked még hosszú utat kell megtenned ahhoz, hogy odajuss, ahol most én vagyok. Giulia közel hajolt Lucreziához, és rejtélyesen elmosolyodott. - Elárulok neked egy nagy titkot -mondta. - A pápa nemcsak a szeretőm. Az apja is annak a gyereknek, akit magamban hordok. - Jaj, Giulia! Gyereked lesz! - lelkendezett Lucrezia. Giulia bólintott. - Ezért voltam olyan dühös arra a csirkefogóra. Amit mondott, azt jelzi, hogy sokan tudnak a kapcsolatunkról, tehát valamelyik vagy néhány szolgánk a kelleténél kíváncsibb... és fecsegőbb. - Ne büntesd meg őket, Giulia! - kérte Lucrezia. - Természetes, hogy azok. - Miért törődsz azzal, hogy kit büntetek meg, és kit nem? - Nem akarok büntetésre gondolni. A nap olyan szépen süt a piazzán, és apám lakosztálya is olyan gyönyörű volt. Cesare és Giovanni hamarosan itthon lesz, én pedig férjhez megyek. Annyi minden van, aminek örülhet az ember, nem akarom, hogy bármi elrontsa a jókedvemet. - Furcsa lány vagy, Lucrezia - mondta Giulia. -Néha olyan egyszerűnek, hétköznapinak tűnsz, máskor meg alig lehet megérteni. Lucrezia - rabszolgái és komornái segítségével - a Santa Maria palota lakosztályában éppen öltözködött. Miközben egy ügyes kéz a szalagokat húzta meg éppen a ruháján, egy másik drágaköves díszt tűzött a hajába. Házasságának előkészületei már jócskán előrehaladtak. Don Gasparót, az elsőként kiszemelt, majd elutasított vőlegényt háromezer dukáttal sikerült megvigasztalni, és már egész Itália a hamarosan megkötendő Borgia-Sforza szövetségről beszélt. Volt, aki fenyegetést látott benne, della Roveré pedig úgy döntött, hogy nagyobb biztonságban lesz, ha elhagyja Rómát. Aragóniái Ferdinándot is nyugtalanította a szövetség, és izgatottan várta, hova fog vezetni. Lucrezia érezte, hogy ez a jegyesség komolyabb, mint előtte bármelyik, és csaknem teljesen biztos volt abban, hogy feleségül fog menni Giovanni Sforzához.
Ezért aztán, amikor egy apród meghozta a hírt, hogy egy ifjú úr érkezett, és találkozni szeretne vele, azonnal őrá gondolt. Örült is a látogatásnak, meg nem is. Egyrészt a fiatalembernek nem lett volna szabad csak úgy beállítania - ha eljön az ideje, díszmenetben fog majd végigvonulni a városon, hiszen a pápa lánya és annak jegyese nem találkozhat úgy, mint egy rabszolga és egy cselédlány -, másrészt viszont nagyon izgalmasnak és romantikusnak érezte a dolgot. Gyorsan megigazította hát a ruháját, és megnézte magát a tükörben. Szép volt, és már nagyon vágyott rá, hogy megtapasztalja a szerelmet, amelyről Giulia oly sokat beszélt. - Mondd meg neki, hogy fogadom! - szólt az apródnak, de ahogy megfordult, a látogató már ott is volt az ajtóban, és rögtön feledtette vele leendő fér-jét. - Cesare! - kiáltott fel Lucrezia, és az etikett előírásait félredobva a bátyja nyakába ugrott. Hallotta a mély nevetést, amelyben egyszerre volt érezhető a diadal, a szenvedély és még valami, amit nem tudott meghatározni, csak szeretett. Megragadta Cesare kezét, és egymás után többször is megcsókolta. - Örülsz, hogy itt vagyok, Lucrezia? - Olyan rég láttalak! - kiáltotta. - Gondoltál rám néha? - Mindennap, Cesare, minden áldott nap! Nem volt olyan imám, amelyikben ne említettelek volna. Cesare türelmetlenül nézett a körülöttük lévő szolgálókra. A szobában hirtelen megváltozott a hangulat - a nők mintha kővé váltak volna, közben mégis majdnem remegtek a félelemtől. Látva őket, Lucre-ziának eszébe jutott, hogy annak idején, az anyjuk házának gyermeklakosztályában is hogy féltek a szolgák és a cselédek Cesarétól. - Hagyjatok magunkra bennünket! - mondta. - A bátyámmal sok megbeszélnivalónk van, ami nem tartozik másra. Ennyi elég volt, nem kellett megismételni a felszólítást. Miután maguk maradtak, átölelték egymást, és Cesare az ablakhoz vezette a húgát. - Hadd lássalak! Nagyon megváltoztál, Lucrezia! - állapította meg. - De ugye nincs ellenedre? - kérdezte aggódva Lucrezia. Cesare megcsókolta. - Éppen ellenkezőleg. Nagyon örülök neki - felelte. - Akkor most mesélj magadról! Sokfelé jártál, új helyeket ismertél meg. Érsek vagy. Ez olyan furán hangzik. A bátyám, Cesare Valencia érseke. Ezentúl mindig nagyon komolynak és szerénynek kell lennem, ha veled vagyok. Nem feledkezhetem meg arról, hogy szent, egyházi ember vagy. Csak hát csöppet sem látszol érseknek! Itt van például ez a mellény! Arannyal átszőtt. A tonzúrád pedig olyan pici, hogy még a közönséges papnak is nagyobb van. Cesare tekintete lángot lövellt, ahogy ezt hallotta, és a fiatalember az öklét összeszorítva remegni kezdett a felindulástól. - Ne beszélj róla! Azonnal hagyd abba, Lucrezia! - kiáltotta. - Valencia érseke! Hát úgy nézek én ki, mint egy érsek? Tovább nem hagyom, hogy rákény-szerítsenek erre az életre. Én nem arra születtem, hogy pap legyek. - Nem Cesare, valóban nem, de... - De valamelyikünknek az egyházban a helye. Valakinek, és az a valaki én kellett, hogy legyek. Én vagyok az idősebb, mégis nekem kellett félreállnom az öcsém kedvéért. Hamarosan hazatér. Nem nehéz elképzelni, micsoda fogadtatásban lesz része! Gio-vanni, Gandia hercege! Apánknak többet jelent a kisujja, mint én tetőtől talpig. - Ez nem igaz! - tiltakozott Lucrezia. - Egyáltalán nincs így! —De igen! - mondta dühödten Cesare. - Ne vitatkozz velem, amikor tudom, hogy igazam van! Nem maradok az egyházban. Nem leszek hajlandó... - Beszélj apánkkal! - kérlelte Lucrezia.
- Minek? Úgysem hallgat meg! - Cesare az ablaktól ellépve a kis Mária-oltár elé állt, és jobb kezét a szívére téve, a balt pedig felemelve komolyan azt mondta: - Istennek szent anyja, esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amíg olyan életet nem élhetek, amilyenre vágyom. Nem engedem meg, hogy bárki irányítson, vezessen! Én, Cesare Borgia ettől a naptól kezdve a magam ura vagyok! Megváltozott, állapította meg magában Lucrezia. Még erőszakosabb lett, annyira, hogy félt tőle. Hogy csitítsa, a karjára tette a kezét. - Cesare, azt csinálsz, amit akarsz - mondta. - Senki nem fog irányítani. Nem is lennél az, aki vagy, ha megengednéd. Cesare ránézett, és Lucreziának egy pillanatra úgy tetszett, hogy elmúlt a dühe, de aztán észrevette, hogy még mindig remeg kissé a visszafojtott indulattól. - Sokáig nem láttuk egymást, kishúgom - mondta. Lucrezia örült, hogy sikerül végre témát váltani. -Időnként hallottam felőled. Értesültem arról is, hogy milyen remekül tanulsz. Cesare gyöngéden megérintette az arcát. - Semmi kétségem afelől, hogy sok történetet hallottál rólam. - Bátor tettekről szóltak. - És ostobákról is? - Csak azt tetted, amit általában a férfiak tesznek... olyan férfiak, akik nem tartoznak elszámolni a cselekedeteikkel senkinek. - Tudod, hogyan nyugtass meg - szólt mosolyogva Cesare. - Es most hozzáadnak ahhoz a pesarói mamlaszhoz, az meg biztosan elragad tőlem. - Gyakran meglátogatjuk majd egymást... mindannyian... te, Giovanni és Goffredo... - Giovanni! - emelte fel dühösen, elsötétült arccal a hangját Cesare. - A csodás hadjáratait fogja vívni, és a hadseregeivel egész Itáliát leigázza. Nem sok ideje lesz ránk. - Ha távol lesz, legalább jól fogod érezni magad, mivel sosem szeretted. - Te viszont... akárcsak a többiek... imádtad. Nagyon helyes fiú volt, ugye? Apánknak ő a kedvence, annyira, hogy engem félreállított, kényszerített, hogy egyházi ember legyek, pedig Giovanninak kellett volna azzá válnia. - Mesélj inkább a kalandjaidról! - kérte Lucrezia. - Vidáman teltek a napjaid, ugye? Perugiában és Pisában is minden nő beléd szeretett, nyilván te sem voltál közömbös irántuk. - Egyiknek sem volt olyan aranyhaja, mint neked. Egy sem értett úgy ahhoz, hogy kedves szavakkal megnyugtasson, mint te. - De hát ez természetes! - mondta Lucrezia, és a bátyja kezét az arcához emelte. - Ismerjük és értjük egymást, mivel már kiskorunkban együtt voltunk. Ez az oka annak, hogy akárhány férfit láttam is, nekem egyik sem volt olyan szép, mint a bátyám, Cesare. - És Giovanni bátyád?! - kérdezte rögtön Cesare. Lucrezia úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna. - Igen, ő is nagyon helyes - mondta, de látva, hogy Cesare arca újból elsötétül, gyorsan hozzátette: - Legalábbis annak tartottam mindaddig, amíg össze nem hasonlítottam veled. - Ha itt lenne, nem ezt mondanád - szólt vádlón Cesare. - De igen! Esküszöm! Egyébként hamarosan megjön, és akkor majd megmutatom, hogy téged szeretlek a legjobban. - Ki tudja, miket nem tanult Spanyolországban? Biztosan mindenki ellenállhatatlannak fogja találni, ahogy apánk már most is. - Ne beszéljünk róla, Cesare! - kérte Lucrezia, és megpróbált témát váltani: - Szóval értesültél, hogy férjhez megyek? Cesare mindkét vállát megfogta, és komolyan a szemébe nézett.
- Inkább beszélek Giovanni bátyámról, a szépségéről és a győzelmeiről, mint a te esküvődről -mondta lassan. Lucrezia szeme elkerekedett a csodálkozástól, és az ártatlansága annyira megérintette Cesarét, hogy gyöngédség támadt benne, ami rá egyáltalán nem voltjellemző. - Nem örülsz, hogy szövetséget kötünk a Sfor-zákkal? - kérdezte Lucrezia. - Úgy hallottam, hogy a nápolyi király, Aragóniái Ferdinánd nagyon elégedetlen. Cesare, ha ellenzed ezt a házasságot, és megfelelő okod is van rá... Talán ha beszélnél apánkkal... Cesare határozottan megrázta a fejét. - Kicsi Lucrezia, legdrágább húgom - mondta halkan - mindegy, hogy kit választ férjedül, biztos, hogy utálni fogom az illetőt. Forró június volt, és a város utcái zászlódíszbe öltöztek. A Sforzák oroszlánja a Borgiák bikájával együtt díszítette a lobogókat, és az utcákhoz hasonlóan minden erkély, háztető tele volt kíváncsiakkal, akik feltétlenül látni akarták a vőlegényt, akit a pápa a lányának választott. Giovanni Sforza huszonhat éves volt, özvegy, mogorva természetű, és a pápától kapott ajánlat tekintetében kissé gyanakvó. A tizenhárom éves gyerek, akit menyasszonyul kínáltak neki, semmit sem jelentett a számára. Hallotta, hogy szép, de elég hideg volt a vére ahhoz, hogy önmagában a szépség ne jelentsen számára különösebb vonzerőt. A házasság előnyei sokak számára nyilvánvalónak tetszettek, ő azonban nem bízott a Borgia pápában. A hatalmas hozományt, amelyet ígért harmincegyezer dukátot -, Sándor vissza akarta tartani egészen a házasság elhalásáig, és azt is szigorúan kikötötte, hogy elhalásról egyelőre szó sem lehet, lévén Lucrezia túl fiatal. Ha pedig netán úgy hal meg, hogy nem szült gyereket, a harmincegyezer dukátot ki kell fizetni a bátyjának, Gio-vanninak, Gandia hercegének. Sforza nem volt holmi zabolátlan ifjú. Éppen ezért úgy döntött, hogy kivár, egyelőre nem gratulál magának, hanem megbizonyosodik arról, hogy egyáltalán van-e valami, ami miatt érdemes gratulálni. Volt egyfajta természetes, vele született félénkség benne, ami abból is származhatott, hogy a milánói Sforza család mellékágából származott. Costanzó-nak, Cotignolo és Pesaro urának a törvénytelen fia volt, aki örökölte apja birtokait. Ezzel együtt őrökké pénzhiánnyal küszködött, úgyhogy beházasodása a dúsgazdag Borgia családba ragyogó lehetőségnek tűnt. Mivel törekvő volt, szeretett volna magasabbra jutni, a házasság elégedetté is tette volna, ha nincsenek kétségei Sándor szándékai felől, és meg tud bízni leendő apósában. De hiába. Rossz érzés fogta el abban a pillanatban, ahogy a közeledését jelző fanfarok hangjai mellett áthaladt a Porta del Popolón, ahová a bíborosok és más méltóságok kíséretük fontos tagjait küldték elé, hogy méltóképpen üdvözöljék, és bevezessék Rómába. A menetben két fiatalember is haladt, mindkettő sokkal elegánsabb, pazarabb öltözéket viselt, mint a többiek. A legvonzóbb megjelenésű ifjak voltak, akiket Sforza valaha látott, a testtartásuk, a viselkedésük alapján rájött, kik lehetnek. Örült, hogy berber lován, szép ruhájában, és a nagy alkalomra kölcsönkapott aranyláncokkal ékesen nem kell szégyenkeznie előttük. A fiatalabb ifjú, Gandia hercege nemrég tért haza Spanyolországból. Valóban nagyon vonzó megjelenésű volt, és komoly - egyrészt az ünnepi alkalom miatt, másrészt nyilván azért, mert több évet töltött a spanyol udvarban, és óhatatlanul sok ragadt rá a spanyol modorból. Ezzel együtt látszott, hogy ha a körülmények úgy hozzák, vidám és felszabadult is tud lenni. Sforza figyelmét azonban a másik fiatalember kötötte le igazán. Cesare Borgia volt az, Valencia érseke. Olyan történeteket hallott róla, amelyektől megborzongott. Ő is csinos volt, jóképű a maga komor, fenyegető módján. Kétségtelennek tűnt, hogy figyelmet kelt mindenhol, ahol megjelenik, és Sforza biztosra vette, hogy a színpompás felvonulást a környező házak ablakaiból és tetőiről figyelő nők többségéneke ezen a férfin akad meg a szeme. Mi volt az,
aminek nem tudtak ellenállni? Szépen volt öltözve, de ugyanúgy a testvére is. Az ékszerei szemkápráztatóan csillogtak, ám nem jobban, mint az öccse díszei. A viselkedése tette vajon? Példátlan magabiztossága, a testtartásából és a tekintetéből sugárzó meggyőződés, hogy különb mindenkinél? Sforza nem törte tovább a fejét a dolgon. Egyet biztosan tudott: ha Sándor bizalmatlanságra ad okot, a fia még inkább. A köszöntés azonban kedves volt, a fogadtatás egyelőre baráti. A Campo di Fiorén vonult keresztül a menet - közepén a három fiatalember - Cesare, Sforza és Gio-vanni -, majd át a St. Angelo hídon, végül a Santa Maria in Portico palota előtt állt meg. Sforza felnézett, és az erkélyen aranyszőke, a naptól fényesen csillogó hajú, rubinokkal és gyöngyökkel díszített bíborpiros ruhát viselő lányt pillantott meg. Az erkély egyik oszlopán tartotta a kezét, amely tele volt drágaköves gyűrűkkel. Érdeklődéssel figyelte a testvéreit, és a férfit, akit férjéül szántak. Tizenhárom éves volt, és a környezetéhez tartozóknak még nem sikerült megfosztaniuk romantikus álmaitól. Ezért aztán kedvesen elmosolyodott, és üdvözlésre emelte a kezét. Sforza komoran nézett fel rá. Ifjonti szépsége nem érintette meg, gondolatai továbbra is a lány testvérei körül jártak, és azt latolgatta, mennyire lehet megbízni bennük és a pápában. A Santa Maria palotában nagy volt az izgalom; egyesek suttogtak, mások kiabáltak, sokfelől futó lábak dobbanása hallatszott. A ház úrnőjének lakosztálya előtti szobát fodrászok és szabók töltötték meg. A házi káplánja volt ugyanis Lucreziánál, hogy lelkileg felkészítse, és ez olyan sokáig tartott, hogy a testi felkészítéséért felelősek már idegesen, türelmetlenül toporogtak. Június lévén nagy volt a hőség, és Lucrezia úgy érezte, agyonnyomja az aranyszállal sűrűn kivarrt, ékkövektől csillogó nehéz esküvői ruha, amely tizenötezer dukátba került. Aranyhaját háló fogta ösz-sze, amely szintén tele volt drágakövekkel. Adriana és Giulia ragaszkodott hozzá, hogy ők készítsék el a sminkjét, és szedjék ki a szemöldökét, hadd legyen igazán elegáns. Lucrezia még sosem volt ennyire izgatott. A ruhája a nagy melegben lehet, hogy nem volt igazán kényelmes, de azt sem bánta, mivel minden figyelmét lekötötte önmaga csodálata. A ceremóniára gondolt, és a rengeteg emberre, aki azért gyűlik össze, hogy lássa, amint az apródjai és rabszolgái által elé szórt illatos virágokon lépkedve, komolyan, méltóságteljesen, szerényen lesütött szemmel, szépsége teljes pompájában átmegy a palotából a Vatikánba. A vőlegénye szinte eszébe sem jutott. A házasság - legalábbis ezt szűrte le abból, amit a közvetlen környezetében látott - nem az a dolog, amely miatt az embernek különösebben izgatnia kellene magát. Giovanni Sforza öregnek látszott, csak ritkán mosolygott, és a szeme sem csillogott úgy, mint Cesaréé és Giovannié. Más volt, komolynak és kicsit szigorúnak látszott. A házasságot azonban egyelőre nem volt szabad elhálni, és mint Giu-lia mondta, nem kellett sokat törődnie vele. A megállapodás úgy szólt, hogy egyelőre Rómában marad, és ez azt jelentette, hogy a házasság nem volt több Lucrezia számára, mint egy színpompás felvonulás, amelynek ő a főszereplője. Giulia hirtelen összecsapta a kezét, és azt mondta: - Hozzátok be a rabszolgát, hadd lássa madonna Lucrezia! A szolgák alázatosan meghajoltak, és nem sokkal később már ott is állt Lucrezia előtt egy törpe néger nő. Aranyszállal átszőtt ruhát viselt ő is, a haját drágaköves háló borította, és egész megjelenése csodaszép úrnőjéét utánozta. Lucrezia elragadtatottan kiáltott fel, mert fekete haja és bőre még szembetűnőbbé tette bőre fehérségét, aranyszőke haja csillogását. - Ő fogja vinni az uszályodat - mondta Adriana. -Érdekes lesz, és szemet gyönyörködtető is. Lucrezia egyetértett vele. Kivett egy cukorkát az egyik asztalon lévő tálból, és a néger nő szájába adta.
A fekete szemek örömtől csillogtak, és ellágyulva néztek rá. A személyzet minden tagja nagyon szerette Lucreziát, a rabszolgák azonban különösen. - Gyere! - mondta szigorúan Adriana. - Sok még a tennivaló. Maddalena! Hozd gyorsan az illatszeres szelencét! A szolgáló ahogy meghallotta a parancsot, azonnal indult, de az ajtónál megtorpant, mert egy férfi lépett be. Nagyon megdöbbent ezen, mivel férfinak - különösen öltözködés közben - semmi keresnivalója sem volt egy hölgy belső szobájában, de Cesare urat ez nem érdekelte, ő csak a saját szabályainak engedelmeskedett. - Uram... - próbált tiltakozni Adriana, de látva, hogy a fiatalember a homlokát ráncolja, elhallgatott. - Hogy tetszik a ruhám, Cesare? - kérdezte vidáman Lucrezia. - Mondd el, milyen vagyok! Cesare úgy tett, mintha nem hallotta volna, és Adrianához fordult: - Beszélni akarok a húgommal... négyszemközt. - De uram! Nagyon kevés az időnk! - Négyszemközt akarok beszélni vele! - ismételte meg Cesare. - Nem volt elég világos, amit mondtam? A még csak tizennyolc éves, de hallatlanul fölényes, ellentmondást nem tűrő fiatalember akarata előtt még Adriana is kénytelen volt meghajolni. A perugiai és pisai egyetemi évek alatti viselkedéséről szóló tőrténetekről ő is hallott, és valahányszor rájuk gondolt, remegés fogta el. Gyakran megtörtént, hogy a pápa akaratos fiával szembehelyezkedőt tragikus baleset érte, és ő nem volt olyan erős és befolyásos, hogy meg merte volna bántani. - Úgy lesz, ahogy óhajtja, uram - felelte meghunyászkodva -, de könyörgök, ne felejtse, hogy nem késhetünk el, pontosan kell a Vatikánba érkeznünk. A fiatalember bólintott, mire Adriana sietve kiterelte a szolgálókat, és maga is távozott. - Nagyon kevés az időnk, Cesare! - kiáltott fel Lucrezia, miután kettesben maradtak. Kész kell lennem... - Kész kell lenned arra, hogy rám is szánj egy kis időt - vágott közbe Cesare. - Most, hogy vőlegényed van, elfelejtetted talán, hogy megfogadtad, soha nem fogsz úgy szeretni senkit, mint engem? - Nem felejtettem el, Cesare, és soha nem is fogok. - Lucrezia gondolatban a téren volt, elképzelte, hogy átvág rajta, és szinte érezte a tömjén és a virágok bódító illatát. - Máshol jár az eszed! Nem törődsz velem! - szólt szemrehányóan Cesare. - És más sem. Apám, ha csak teheti, elgáncsol, és te... te is olyan csélcsap vagy, mint egy szajha. - De Cesare! Ez az esküvőm napja! - tiltakozott Lucrezia. - Na hiszen! Egy Sforzával! Remélem, nem akarod azt mondani, hogy férfinak tartod. Persze, ha muszáj feleségül menned valakihez, akkor inkább hozzá, mint máshoz, mivel alig több, mint egy eunuch. - Ne légy féltékeny! Cesare elnevette magát, Lucreziához lépett, és az ismerős mozdulattal megfogta a nyakát, mire a lány felkiáltott, mert félt, hogy a hajára nagy gonddal ráigazított drágaköves háló elmozdul. - A házasság nem lesz elhálva! - Cesare újból nagyot nevetett. - Meggyőztem apánkat, hogy így a legjobb. Ki tudja, mit hoz a jövő? Jöhetnek olyan változások, hogy ezek a Sforzák méltatlanná válnak a barátságunkra, és a szentatya könnyen azt kívánhatja, hogy bárcsak ne adta volna oda nekik a lányát. - Cesare, miért ellenzed ennyire ezt a házasságot? - kérdezte Lucrezia. - Tudod, hogy férjhez kell mennem, és hogy az semmit sem változtat az irántad érzett szeretetemen. Soha, senkit nem tudnék úgy szeremi, mint téged. Cesare tovább fogta a nyakát, és biztos volt, hogy az ujja nyoma, mint mindig, ezúttal is látszani fog rajta. Szerette volna megkérni, hogy engedje el, de nem merte megkockáztatni. Jól
érezte magát vele, mint mindig, de az izgalom, amelyet ébresztett benne, ezúttal is valamilyen pontosan körül nem határolható félelemből fakadt, amely egyszerre vonzotta és taszította. - Nagyon remélem - felelte Cesare. - Akármi történik veled, vagy velem... közöttünk mindig megmarad ez a szoros kapocs. Lucrezia és Cesare... egyek vagyunk, kis húgom, és lehet neked férjed, nekem meg feleségem, ezen ők sem tudnak változtatni. - Igen, igen - helyeselt Lucrezia. - így van. Tudom, hogy így igaz. - Nem veszek részt az ünnepi vacsorán - közölte Cesare. - Miért?! Annyira várom, hogy táncolhassak veled. Cesare végignézett főpapi öltözékén. - Nem illendő, hogy papi személyek táncoljanak mondta. -Majd táncolsz a másik bátyáddal, Gandia hercegével. Semmi kétségem afelől, hogy kellemes partner lesz. - Neked is ott kell lenned! - makacskodott Lucrezia. - A menyegződön? Szó sem lehet róla. Azt hiszed, el tudnám viselni, hogy épp egy ilyen alkalommal vidámnak lássalak? -Giovanni is ott lesz, és talán Goffredo... - Egyszer majd megérted, hogy az irántad való érzéseim erősebbek, mint amit Giovanni bárki iránt érezni képes. A térről kiáltások hallatszottak, mire Cesare az ablakhoz ment, és kinézett. Lucrezia követte, és már távolról sem élvezte úgy a pompát, a lázas készülődést, mint korábban, mivel látta, hogy a bátyja felhevültén hol ökölbe szorítja, hol ellazítja a kezét, és az arcán leplezetlenül ott ül a dühös indulat. - Ő az! - mondta fogai között szűrve a szót Cesare. - Gandia jóképű hercege. - Azért jött, hogy a Vatikánba vezessen - felelte Lucrezia. - Már készen kellene lennem. Jaj istenem! Még a végén elkésünk! Cesare, azonnal vissza kell hívnunk Adrianát és Giuliát! Giovanni itt van, én pedig még sehol sem tartok! Adrianának szólni sem kellett. A Giovanni közeledésétjelző kiáltásokat hallva úgy döntött, hogy akár Cesare felbőszítése árán is, muszáj visszamennie, és Giuliával és Lucrezia szolgálóival a nyomában elszántan belépett. - Megérkezett a herceg - közölte. - Mutasd magad! Hadd lássam, helyén van-e a hajhálód! Igen. Nagyszerű! De hol a fekete törpe? Megvan! Fogd meg madonna Lucrezia uszályát, állj ide... Cesare a homlokát ráncolva figyelte az előkészületeket, Lucrezia pedig úgy érezte, féltékenysége beárnyékolja boldognak, vidámnak indult napját. A folyosóról határozott léptek hallatszottak, és kisvártatva Giovanni lépett be. Sokat változott azóta, hogy elment Spanyolországba. Magas volt, nagyon elegáns, és kicsapongó életet élt, de ez, lévén még csak tizenhét éves, egyelőre nem hagyott nyomot az arcán. Szőke szakállt viselt, amely sokat enyhített szája kegyetlenségről árulkodó éles vonalán, a szeme pedig szinte áttetsző, különleges világoskék volt, nagyon hasonló Lucreziáéhoz, csak épp a szelídség hiányzott belőle. Bár a tekintete hideg és vészjósló volt, Giovanni örökölte apja kisugárzását. Szép ruhájában, amely földig érő, aranyszállal átszőtt és hatalmas gyöngyökkel kivarrt ujjú török köntösből - à la Française - és drágaköves fejfedőből állt, igazán szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Mindenütt drágakövek csillogtak rajta, a nyakában pedig hosszú, rubinból és igazgyöngyből fűzött láncot viselt. Lucreziának egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy meglátta. - Giovanni! - kiáltott fel elragadtatva. - Csodálatosan nézel ki! Kis időre elfeledkezett Cesaréról, aki komoran épp arra gondolt, hogy az apjuk szándékosan meg akarja alázni. Ott álltak ketten, a két rivális fivér Lucrezia előtt, és az egyik hála apjuk kegyének, és a tőle kapott bőséges javadalmazásnak - fenséges látványt nyújtott, úgy nézett ki, ahogy egy hercegnek kell, míg a másik kénytelen volt beérni az övéhez képest egyszerű, jelentéktelen egyházi öltözékkel.
Cesare érezte, hogyan hatalmasodik el benne az ismerős indulat. Heves vágy fogta el, hogy megragadja a torkát, és addig szorítsa, amíg sikoltva kegyelemért nem könyörög, begyógyítva ezzel a hiúságán ejtett sebet. Nem szoríthatta meg azonban az elegáns torkot, pedig élete folyamán már sok százszor akarta. Tisztában volt azzal, hogy a pápa kegyeltjéhez hozzá sem szabad érni, de úgy érezte, egyszer eljön a pillanat, amikor nem lesz képes tovább türtőztetni magát. Giovanni - mintegy megérezve bátyja hangulatát - gyorsan Lucreziához fordult. - Á, kishúgom! Szeretett Lucreziám! - áradozott. - Azt mondod, csodálatosan nézek ki, de közben... olyan vagy, mint egy istennő. Nem is hiszem, hogy a kishúgom vagy! Földi halandó nem lehet ennyire szép! Hogy ragyogsz! Hogy fénylesz! Még érsek uram is vidámabbnak látszik így, hogy mellette vagy. Hallom, nem jössz apánk lakomájára, bátyám! Talán jobb is így. A ti komoly öltözéketek, mármint az egyházi embereké, mogorvává teszi az embert, pedig ma mindenkinek mulatnia kell! - Hallgass! - kiáltott rá Cesare. - Fogd be a szád! Giovanni megrökönyödve felvonta a szemöldökét, Adriana pedig izgatottan közbeszólt: Uram, mennünk kell! Még a végén elkésünk! Cesare megfordult, és szó nélkül kiviharzott. Szolgája, egy jószerivel még gyerek fiatalember, aki a folyosón várta, követte, de néhány lépés után megfordult, és rádörrent: Mosolyogsz! Miért? - Parancsol, uram? - kérdezte értetlenül az ifjú. Cesare durván megmarkolta a fülét. - Miért?! Azt kérdeztem, miért. - Uram... én nem mosolygok. Cesare a falba verte az inas fejét. - Szóval még hazudsz is! Hallgatóztál, és jól szórakoztál azon, amit hallottál. - Uram... uram! - jajgatott a szerencsétlen. Cesare karon ragadta és a lépcső felé lökte. A fiú védekezőn felemelte a kezét, elzuhant, és fájdalmas kiáltással lebucskázott a lépcsőn. Cesare résnyire összehúzott szemmel, a száját biggyesztve figyelte, mikor ér le. Mások fájdalmas kiáltása mindig enyhített kicsit fájdalmán, amely abból a kínzó érzésből, félelemből fakadt, hogy akadnak olyanok a világon, akik nem hajlandók úgy tisztelni, ahogyan kell, és nem hiszik, hogy nincs nála kiválóbb és fontosabb teremtménye Istennek. Lucrezia a bátyja, Giovanni karján belépett a pápa új vatikáni lakosztályába, ahol Róma legfontosabb embereiből, és más országok, hercegségek követeiből összeverődött valóságos kis tömeg várta. A palotából a Vatikánba vezető úton, a téren átkelve olyan izgalom fogta el, hogy teljesen megfeledkezett Cesaréról, és még utána is sokáig csengett fülében az éljenzés, érezte az eléje szórt virágok édes illatát. Aztán ott állt a pápai trón előtt; apja fenséges látványt nyújtott arannyal díszített fehér főpásztori öltözékében, a szeme szeretettől és büszkeségtől csillogott, amikor ránézett. A tekintet azonban hamar továbbsiklott, Lucrezia mellett a szép és továbbra is imádott Giuliára. A menyasszony másik oldalán egy szép fiatal lány, Lella Orsini állt, aki nemrég ment férjhez Giulia bátyjához, Angelo Far-neséhez. Az előlépő vőlegény már-már szinte kopottnak tetszett a menyasszony pompás öltözéket viselő bátyjához képest. Giovanni Sforza tisztában volt azzal, hogy nem versenyezhet Gandia hercegének spanyolos eleganciájával, és némi keserűséggel arra gondolt, hogy még a nyakában a láncot is kölcsönbe kapta. Ami Lucreziát illeti, alig vett róla tudomást. A házasság neki körülbelül annyit jelentett, mint pazar, látványos színpadi előadás. Sforzára szükség volt, mert nélküle nem játszhatta el a szerepét, de mivel a házasságot nem volt szabad elhálni, tudta, hogy az élete sokáig ugyanolyan marad, amilyen addig volt.
Együtt térdeltek le a Sándor elé tett alacsony zsámolyra, majd az apostoli nótárius megkérdezte Sforzától, elfogadja-e feleségének Lucreziát. A vőlegény hangosan és tisztán érthetően azt felelte: - Jó szívvel elfogadom! - Ugyanezt mondta Lucrezia is, mire a püspök felhúzta ujjúkra a gyűrűket - közben egy nemesember csupasz kardot tartott a fejük fölé -, majd megindító prédikációba kezdett a házasság szentségéről, de erre már se Lucrezia, se a férje nem figyelt. Sándor is türelmetlen volt. Túl sok hasonló ceremónián vett már részt, és alig várta, hogy az ünnepélyes résznek vége legyen, és elkezdődjön a vigasság. Sok egyházi személyiség jelen volt a mulatságon, és ugyanolyan felszabadultan viselkedett, mint a pápa, aki lenyűgöző könnyedséggel változott át méltóságteljes egyházfőből vidám, a vendégei jó hangulatáért bármit megtenni kész, szívélyes házigazdává. Senki nem nevetett olyan felszabadultan, tiszta szívből a gyakran trágár, de az esküvő elengedhetetlen kellékének számító vicceken, mint a pápa. A vendégsereg szórakoztatására színészek komédiát adtak elő, obszcén dalok hangzottak el, és találós kérdések, amelyekben kivétel nélkül volt valamilyen sanda, az illetlenség határát súroló, vagy éppen jócskán átlépő célzás. Több tíz kiló édességet osztottak szét a vendégek között - először természetesen a pápa és a bíborosok kaptak, majd az ifjú pár, a hölgyek, a főpapok, végül a többi vendég. A jókedv magasra hágott, valahányszor egy cukorka valamelyik hölgy ruhakivágásába esett, és még harsányabb nevetés kísérte azt, ahogyan előhalászták. Miután a társaság belefáradt az ilyen játékokba, az édesség maradékát kiszórták az ablakokon, és az utcán várakozók pillanatok alatt szétkapkodták. Később a pápa vacsorát adott a palota dísztermében, és a lakomát tánc követte. Az ifjú asszony a férje mellett ült, aki csak nézte a táncolókat. Nem szerette a vigasságot, és azt kívánta, hogy ennek is legyen vége már. Nem így Lucrezia; ő arra vágyott, hogy a férje kézen fogja, és táncolni vigye. A szeme sarkából lopva feléje nézett, és nagyon öregnek, nagyon szigorúnak látta. - Nem szeret táncolni? - kérdezte. - Nem - hangzott a felelet. Ha zenét hall, akkor sem jön meg hozzá a kedve? - Nincs semmi, amitől kedvet éreznék hozzá. Lucrezia önkéntelenül mozgatni kezdte a zene ütemére a lábát, közben látta, hogy az apja feléje néz. Sándornak a sok ételtől, italtól, a vidám mulatozástól kipirult az arca, és a tekintete jelezte, hogy tudja, milyen rosszul érzi magát. Lucrezia észrevette, hogy a bátyjára villantja a tekintetét, és Giovanni egy pillanattal később már ott is volt náluk. - Testvér - fordult a sógorához -, ha már te nem viszed táncolni a húgomat, engedelmeddel én megteszem. Lucrezia a férjére nézett, és arra gondolt, hogy talán engedélyt kellene kérnie tőle. Nyugtalan volt, mivel tudta, hogy nemcsak Cesare, Giovanni sem tűrné, hogy bárki ellentmondjon neki, és akadályozni próbálja abban, amit tenni kíván. Fölösleges volt azonban aggódnia. Giovanni Sfor-zát egyáltalán nem érdekelte, táncol-e a felesége, vagy mellette üldögél. - Gyere! - hívta Gandia hercege. - Az új asszonynak muszáj táncolnia az esküvőjén. A táncolók sűrűjébe vezette Lucreziát, és azt mondta: - Te vagy itt a legszebb, húgom! Akármerre nézek is, nem látok hozzád foghatót. - Te pedig, bátyám, a legvonzóbb férfi - válaszolta Lucrezia. A herceg főhajtással köszönte meg a bókot, és a tekintete ugyanolyan szenvedéllyel csillogott, mint régen, gyerekkorukban.
- Cesare magánkívül lenne a féltékenységtől, ha látná, ahogy táncolunk - mondta. - Kérlek, Giovanni, ne piszkáld! - figyelmeztette Lucrezia. - Muszáj. Életem egyik legfőbb öröme, hogy provokáljam Cesarét. - Miért? - Valakinek muszáj provokálnia, és a többiek - leszámítva apánkat - mind félnek tőle. - Te viszont nem félsz semmitől. - Nem - mondta határozottan Giovanni. - A férjedtől sem félnék, ha netán - látva, milyen szeretettel néz rám a felesége - féltékenységében kihívna párbajra. - Esze ágában sincs. Szerintem örül, hogy megszabadult tőlem - felelte Lucrezia. - Ha ez igaz, akkor viszont, a szentekre mondom, nekem kellene felelősségre vonnom azért, hogy elhanyagolja imádott húgomat. Jaj, Lucrezia, annyira örülök, hogy ismét együtt vagyunk. Emlékszel még anyánk házára... milyen sokat veszekedtünk, menynyit táncoltunk? Ó, azok a spanyol táncok! Emlékszel rájuk? - Emlékszem, Giovanni! - Nem gondolod, hogy sokkal érdekesebbek, tartalmasabbak, mint ezek az olasz táncok? - De igen. - Akkor azokat fogjuk táncolni. Te meg én... - Gondolod, hogy szabad? - Nekünk, Borgiáknak mindent szabad, húgom -mondta Giovanni. Közelebb húzta magához Lucreziát, a tekintete ugyanúgy csillogott, lángolt, mint Cesaréé. - Ne felejtsd el, hogy azért, mert feleségül mentél egy Sforzához, még Borgia vagy... és örökre az is maradsz! - Nem - felelte a hirtelen támadt izgalomtól elakadó lélegzettel Lucrezia -, soha nem fogom elfelejteni! A többiek sorban leálltak, és egy idő után már csak egy pár táncolt - Gandia hercege a húgával. Spanyol táncokat jártak, szenvedélyeseket, amilyeneket ifjú házasok szoktak, hogy mutassák egymás iránti szerelmüket, odaadásukat. Lucrezia olyan gyorsan, felszabadultan mozgott, hogy hosszú haja kiszabadult a hálóból, és a nézők közül többen összesúgtak, megbeszélték, milyen különös, hogy a két testvér így táncol, a férj pedig csak nézi. A pápa szeretetteljes megértéssel figyelte őket. Kedvenc gyermekei voltak, és csöppet sem találta különösnek, hogy úgy táncolnak: a már majdnem felnőtt Lucrezia izgatottan, várakozással telve, Giovanni ifjonti hévvel, a válla fölött időnként gúnyos pillantást vetve az unalmas férjre - gondolatban talán másra is, miközben sajnálja, hogy nincs ott az illető, és nem látja már-már rituális táncát a húgával. Giovanni Sforza unatkozva ásított, bár távolról sem volt olyan közömbös, mint amilyennek látszott. Nem mintha különösebb érzelmeket táplált volna az aranyhajú gyermek iránt, akit pár órája feleségül vett, ám azt megállapította magában, hogy különös család a Borgia, nem illik igazán Rómába, aminek valószínűleg az ereikben csörgedező spanyol vér az oka. Kényelmetlenül érezte magát, ahogy ott ült, és bár a sok étel és ital, a meleg és a nagy nyüzsgés eltompította, tisztán hallotta a tudata mélyén megszólaló, figyelmeztető hangot: Óvakodj a Borgiáktól! Furcsa, különös emberek. Sosem lehet tudni, mit tesznek a következő pillanatban... legyen az akármilyen különös, riasztó. Vigyázz... légy óvatos a Borgiákkal!
Lucrezia házassága A házasságkötés utáni hetek sok örömöt hoztak Lucreziának. Keveset látta a férjét, a bátyjai viszont állandóan vele voltak. Régi rivalizálásuk újjáéledt, és bár Lucrezia tudta, hogy ez most veszélyesebb, mint annak idején a gyereklakosztályban, mégis élvezte. Szokatlan helyzet volt; férj és feleség közömbös volt egymás iránt, közben az asszony fivérei kellették magukat, úgy viselkedtek, mintha el akarnák csábítani a húgukat, vagy legalábbis mindkettő arról igyekezne meggyőzni, hogy ő a jobb. A fiúk éjjel-nappal bejáratosak voltak Lucrezia lakosztályába, mindketten színpompás előadásokat rögtönöztek, amelyekben maguknak tartották fenn a vezető szerepet, a díszvendég pedig természetesen mindig a húguk volt. Adriana megpróbált ugyan tiltakozni, de Giovanni nem vett tudomást róla, Cesare tekintete pedig lángolt az indulattól, miközben fenyegetően kifakadt: - Tűrhetetlen ennek a nőnek az arcátlansága! Giulia tette szóvá a dolgot Lucreziának: - Különös ez a viselkedés. A fivéreid úgy járnak hozzád, mintha nem a húguk lennél, hanem annál több. - Te ezt nem érted. A gyereklakosztályban örökké együtt voltunk - magyarázta Lucrezia. - Testvéreknél ez gyakran előfordul. - A mi gyerekkorunk nem olyan volt, mint másoké. Éreztük a származásunkat övező rejtélyt. Anyánkkal éltünk, és nem tudtuk, ki az apánk. Szerettük egymást... szükségünk volt egymásra, mégis hosszú időre el kellett válnunk. Ezért szeretjük jobban egymást, mint általában a testvérek. - Jobban örülnék, ha volna szeretőd - felelte Giu-lia. Lucrezia szelíden elmosolyodott. Túlságosan jószívű volt ahhoz, hogy megmondja neki, tudja, hogy miért aggódik. A pápa változatlanul kényeztette Giuliát, továbbra is ő volt a kedvenc szeretője, de a család valamennyi tagjának a szeretőiből óhatatlanul féltékenységet váltott ki a Borgiák közötti összetartás. Most, hogy Cesare és Giovanni is Rómában volt, Giulia könnyen úgy érezhette, hogy a szeretet, amellyel az apja feléjük fordul, nagyobb annál, mint amit ő kap, és ezért komolyan féltékeny lehetett. Lucrezia szerette Giuliát, megértette az érzéseit, de az erős kapcsot, amely bátyjaival egybefűzte, semmi sem törhette szét. Közben múltak a hetek. Lucrezia szórakoztatására Giovanni a Campo di Fiorén lovagi tornát szervezett, amelyen maga is részt vett, majd Cesare rendezett ugyanott bikaviadalt, és lépett fel bátor mata-dorként. Úgy intézte, hogy jókora tömeg gyűljön össze, a fő helyet természetesen Lucrezia kapta. Onnan mindent tökéletesen látott; rémülten remegett, amikor Cesare szembenézett a halállal, és lelkesen éljenzett, mikor övé lett a diadal. Lucrezia úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor a bika gyilkos öklelésre készen nekilódult, és a tömeg rémülten felhördült. Kevés híján felsikoltott, mivel egy borzalmas pillanatra elképzelte, hogy elveszíti Cesarét. Cesare azonban legyőzhetetlen volt. Kecsesen, mint egy táncos, oldalt lépett, és a dühös bika elrobogott mellette. Milyen vonzó volt! Milyen elegáns! Annyira felszabadultnak, gondtalannak látszott, hogy akár az ősi farracát is járhatta volna, amelyben a férfi matadort mímel. Attól kezdve nem tudott úgy farracát táncolni - sőt nézni sem, amint mások táncolják -, hogy ne jutott volna eszébe a félelemnek és lelkesültségnek ez a pillanata. Örökre megmaradt az emlékezetében a naptól perzselt, felforrósodott Campo di Fiore, és a felismerés, hogy számára a legfontosabb személy a világon Cesare. Látszólag nyugodtan ült a helyén, de magában folyamatosan imádkozott: „Madonna, add, hogy ne essen baja! Istennek szent anyja, ne engedd, hogy elvegyék tőlem!"
Könyörgése meghallgatásra talált. Cesare megölte a bikát, utána szálfaegyenesen megállt előtte, hogy mindenkinek a tudomására hozza, a húgáért küzdött. Lucrezia még sosem látta olyan boldognak, mint akkor, amikor - miután kezet csókolt neki - rá-' emelte a tekintetét. Cesare minden tartózkodását félredobta, úgy látszott, elfelejtette, hogy ő csak érsek, miközben Giovanni herceg, és átadta magát a felhőtlen örömnek, amelyet a tömeg éljenzése és a húga tekintetéből sugárzó szeretet váltott ki belőle. Lucrezia bált rendezett bátor matadora tiszteletére. - És a lovagi torna győztese? Neki nem jár? - kérdezte Giovanni. - Dehogynem! Őt is ünnepeljük - válaszolta szeretettel Lucrezia. Azt akarta, hogy együtt legyenek; ha érezte heves versengésüket, mindig úgy érezte, mintha visszatértek volna boldog, izgalmas gyerekkorukba: Vidáman táncolt tehát a bálon Giovannival, miközben Cesare mogorván nézte őket, és Cesaréval, mialatt Giovanni lángoló féltékenységgel figyelte minden mozdulatukat. A pápa is gyakran jelen volt az ehhez hasonló alkalmakkor, és a jelenlévők megütközve figyelték, hogy a szentatya elnézően, szeretettel mosolyog, miközben a lánya és fiai a furcsán erotikus spanyol táncokat lejtik. Csak a vak nem vette észre ilyenkor, hogy a fivérek milyen féltékenyen figyelik egymást, és hogy a húguk mekkora örömét leli ebben. Lucrezia gyakran kilovagolt bátyjaival a Monté Marióra, megnézni, hogyan röptetik sólymaikat a római urak, és szemmel láthatóan remekül érezte magát. Sokat nevetett, és lelkesen fogadott a legügyesebbnek hitt madarakra. Ami Giovanni Sforzát illeti, kívülálló maradt, úgy viselkedett, mintha semmi köze nem volna mindahhoz, ami körülötte történik. A házasságot még nem hálták el, de ez sem érdekelte, könnyedén, vállrándítással túltette magát a dolgon. A testi örömöknek nem túl előkelő hely jutott igényei sorában, szükségletei kielégítéséhez elég volt, ha időnként magához rendelt egy kurtizánt. Ennek ellenére előfordult, hogy zavarta a két fiatalember állandó jelenléte, és az egyik ilyen alkalommal szóvá tette a dolgot a feleségének. Lucrezia lovaglásból tért éppen haza a bátyjaival, és amikor lakosztályába indult, a férje követte, sőt, határozott kézmozdulattal el is bocsátotta a szolgálóit. Azok tisztelettudóan engedelmeskedtek az utasításnak, és hátramaradtak. Lucrezia szelíden elmosolyodott; igyekezett mindenkivel jó viszonyban lenni, a férjével is mindig udvariasan viselkedett. - Enyhén szólva különös, amit csinálsz - mondta Sforza. - Állandóan együtt vagy valamelyik bátyáddal... vagy mindkettővel. - És ez olyan különös? - kérdezte Lucrezia. - Hiszen a testvéreim! - Majdnem egész Róma rólatok beszél. Lucrezia szeme tágra nyílt a meglepődéstől. - Tudod, mit mondanak? - Nem. Nem hallottam, és elképzelni sem tudom. - Egy napon igazából is a feleségem leszel, és azt akarom, hogy tudd, egy pillanatra se felejtsd el, hogy az a nap el fog érkezni. Jó lenne, ha kevesebbet találkoznál a bátyáiddal. - Nem egyeznének bele - felelte Lucrezia. - Akkor sem, ha akarnám. Mielőtt Sforza bármit mondhatott volna, kintről harsány nevetés hallatszott, és a két fivér rontott be. A lábukat szétvetve, egymás mellett álltak, de nem a fizikai erejük, és harciasságuk volt az, ami igazán megijesztette Sforzát, hanem az egész lényükből sugárzó erőszakosság. Érezni lehetett rajtuk, hogy nem tűrnek ellentmondást, és aki szembe mer szállni velük, az állandó rettegésben fogja leélni az életét. Nem voltak komorak, nem néztek rá ádázul, de Sforza úgy érezte, jobb volna, ha azt tennék. Mosolyogtak, és jószerivel tudomást sem vettek róluk -úgy tettek, mintha Lucrezia és a férje nem is lenne a szobában.
- Ez az ember, akihez a húgunk hozzáment... -mondta Giovanni, a kezét lazán a kardja markolatára téve. - Úgy hallom, nagyon a terhére vagyunk, nem tetszik neki, hogy annnyira gyakran lát bennünket. - Valóban?! Jobban tette volna, ha kivágatja a nyelvét, mintsem hogy ilyet mondjon válaszolta Cesare. - Ami késik, nem múlik - szólt Giovanni, és hü-velyknyire kihúzta tokjából a pengét, hogy aztán az ujjait széttárva hagyja szabadon visszahullani. - Tulajdonképpen ki ez az ember? - Ha jól tudom, Pesaro zsarnokának a törvénytelen fia. - Pesaro? Mi az a Pesaro? - Csöpp kis város az Adria partján. - Szóval koldus... vagy legalábbis nem sokkal több. Az esküvőjén is kölcsönbe kapott nyakláncot viselt. - Mit csináljunk vele, ha netalán elszemtelenedik? - Nem fog elszemtelenedni - mondta nevetve Giovanni Borgia. - Igaz, hogy koldus, és az is, hogy fattyú, de nem bolond. Cesare is elnevette magát, és egyszerre fordítottak hátat, indultak kifelé. Lucrezia és Sforza mozdulatlanná dermedten nézte, ahogy vidám beszélgetésbe merülve távoznak. Először Lucrezia tért magához, és az ablakhoz futott, hogy onnan is megnézze őket. Különös volt neki látni a bátyjait, amint jó barátokként, nevetgélve ballagnak. Sforza ugyanott állt, ahol az ajtónyitás pillanatában. Egész idő alatt, amíg a testvérek bent voltak a szobában, olyan erővel hatott rá a közelségük, hogy képtelen volt megmozdulni. Lucrezia ellépett az ablaktól, és a férjére nézett. A pillantása együtt érző volt; megismerkedésük óta most először mozdult meg valami benne, és a férfiban is. Sforza érezte, hogy a gonoszság, ami a fivéreiből sugárzik, őt is megrémíti, még ha nem is vallja be. A két fivér nem fordult hátra, de mindketten tudták, hogy Lucrezia figyeli őket. - Ezután kétszer is meggondolja a bolond, hogy merjen-e bármit mondani ellenünk - szólt az öccséhez Cesare. - Láttad, hogy remegett? - kérdezte nevetve Giovanni. -Alig álltam meg, hogy elő ne rántsam a kardom, és bele ne döfjek párszor. - Nagyon fegyelmezett és mértéktartó voltál, testvér! - Te is. Mentek még egy darabig, aztán Giovanni a szeme sarkából Cesaréra villantotta a tekintetét, és megkérdezte: - Észrevetted, milyen furcsán néznek ránk sokan? - Azért, mert ritkán látnak bennünket így, ilyen nagy egyetértésben. - Mielőtt megharagudnál rám, Cesare, hadd mondjak valamit! Előfordul, hogy akár tetszik, akár nem, össze kell tartanunk. Tudom, hogy utálsz, mert apánk kedvence vagyok, herceg, és nemsokára meg is nősülők. Vigasztaljon azonban a tudat, hogy a menyasszonyom minden, csak nem szép. Hosszú lóképe van, és ha lámád, ugyanúgy undorodnál tőle, mint jómagam. - Elfogadnám, és véle a Gandia hercege címet, cserébe az érsekségemért! - válaszolta Cesare. - Elhiszem. Tökéletesen. De megtartom őt is, és a hercegségemet is. Nem lennék érsek semmi szín alatt, akkor sem, ha reménykedhetnék benne, hogy egyszer pápává választanak. - Az még - bárki legyen is az utód - odébb van. Apánk sokáig fog élni. - Imádkozom, hogy úgy legyen. De érsek úr... ej, ne nézz már ilyen dühösen... szóval érsek úr, maradjunk barátok, legalább még egy óráig! Ha másért nem, hát azért, mert vannak közös ellenségeink. Foglalkozzunk velük is egy kicsit! Úgy, mint az előbb Sforzával.
- Kikre gondolsz? - Például a Farnesékre. Gondolom, te is látod, hogy ez a nő, Giulia Farnese akármit kér is apánktól, megkapja - mondta komolyan Giovanni. - Igaz - értett egyet Cesare. - Szerinted engedhetjük, hogy továbbra is így legyen? - Igazad van, herceg uram, valóban véget kellene verni a dolognak. - Akkor, érsek uram, azt ajánlom, dugjuk össze a fejünket, és találjunk ki valamit. - Van ötleted? - Giulia nem az egyetlen szép nő a világon. Hoztam például magammal egy apácát Valenciából. Gyönyörű teremtés, és attól, hogy szelíd, szűzies -amilyennek egy apácának lennie kell -, csak még el-bűvölőbb - mesélte Giovanni. - Nagy örömömet leltem benne, és szívesen apánk rendelkezésére^ bo-csátanám. Van aztán egy mór rabszolganőm - csillogó szemű, fekete szépség. Tökéletes pár lenne belőlük. Az apáca és a rabszolga - az egyik félénk, vonakodó... a másik maga a lángoló, csillapíthatatlan szenvedély. Tudod mit? Meglátogatjuk apánkat, és elmeséljük, micsoda kincs ez a két lány. Biztos vagyok benne, hogy kedvet kap hozzájuk, ki akarja próbálni őket... és ki tudja, ha a próba jól sikerül, akár még el is felejtheti a szép Giuliát. Vagy ha nem, akkor sem ő lesz az egyetlen játszótársa szabad óráiban. A sok szerető biztonságos... míg ha egy van belőlük, és rajta kívül senki sem számít, akkor bizony nem árt megijedni. - Látogassuk meg most! - kapott az ötleten Cesare. - Meséljünk az apácádról és a rabszolganődről! Biztosan kíváncsi lesz rájuk, ha többet nem is, de legalább látni szeretné őket, és ha valóban olyanok, amilyennek lefestetted őket... ki tudja, talán sikerül kiragadnunk a Farnesék markából a szentatyát. A két fiatalember a kíváncsi - újdonatúj barátságuk láttán igencsak csodálkozó - tekintetek kereszttüzében átszelte a teret, és bement a Vatikánba. Róma utcáin az a mondás járta, hogy egyik házasság hozza magával a másikat, és valóban, ezúttal is ez történt. Mivel Giovanni már eljegyzett egy spanyol lányt, Cesare papi személyként nem nősülhetett, Lucrezia pedig feleségül ment Giovanni Sforzához, a kis Goffredón volt a sor. Vannozza nyugodt boldogságra lelt a férje, Carlo Canale mellett - repesett az örömtől. A gyerekei gyakran meglátogatták, és semmi sem szerzett nagyobb boldogságot neki, mint ha szórakoztatásukra meghitt, szűk körű vendégséget tarthatott. Állandóan róluk beszélt. Fiam, a herceg! Fiam, az érsek! Lányom, Pesaro grófnéja! Végre elérkezett a pillanat, amikor hasonló büszkeséggel említhette Goffredót, aki ugyancsak fényes jövő elé nézett. Idő kérdése volt csupán, hogy belőle is herceg legyen, mivel a pápa őt is előkelően kívánta kiházasítani. Ebből is látszik, gondolta Vannozza, hogy Sándor már nem kételkedik, a fiának tartja Goffredót. Nem volt igaza, ugyanis Sándorban továbbra is erős kétségek munkáltak. Ennek ellenére úgy gondolta, minél fényesebben házasítja ki a gyermekeit, annál jobb lesz - általában - a Borgiáknak. Tucatnyi fiút szeretett volna, úgyhogy látszólag félredobta minden kétségét, és fiaként kezelte Goffredót. Annál is inkább, mivel az időpont nagyon kedvező volt az újabb Borgia-házassághoz. Nápoly királya, Ferdinánd aggódva nézte ugyanis a Vatikán és a milánói Sforzák barátságának elmélyülését. Sándor minden élvetegsége dacára remek diplomata volt, és úgy döntött, akkor cselekszik a legoko-sabban, ha az egymás ellen vadul fenekedő milánói és nápolyi uralkodóházzal is jóban van. Ráadásul Spanyolország magától értetődően az eredetét tekintve spanyol, és udvarában a spanyol szokásokhoz ragaszkodó nápolyi ház oldalán állt. Ferdinánd is érezte a pápa hajlandóságát a jó viszonyra, úgyhogy komoly ajánlattal küldte el hozzá kisebbik fiát, Federicót. Ferdinánd idősebb fiának, Alfonsónak - a nápolyi trón várományosának - volt egy törvénytelen lánya, Sanchia, és a király őt kínálta fel feleségként a pápa legkisebb fiának. Az,
hogy Goffredo nem egészen tizenegy éves volt, Sanchia pedig tizenhat, nem jelentett akadályt, mint ahogy a lány fattyú volta sem. A tizenötödik századi Itáliában senki nem vált megbélyegzetté azért, mert házasságon kívül született -igaz, a törvényes gyermekek mindig előnyt élveztek az ilyenekkel szemben. Goffredo is törvénytelen gyermek volt azonban, úgyhogy a házasság minden szempontból megfelelőnek látszott. A kis Goffredo boldog volt; mihelyt megtudta a nagy újságot, lélekszakadva rohant Lucreziához, hogy megossza vele az örömét. - Én is megnősülök! Hát nem nagyszerű?! - lelkendezett. - Nápolyba megyek, és hercegnőt veszek feleségül. Lucrezia megölelte, sok boldogságot kívánt neki, és a fiú egy képzeletbeli menyasszonnyal táncolva körbelejtett a szobán. Cesare és Giovanni is megérkezett, azon melegében nekik is elújságolta a dolgot. Lucrezia abból, ahogy Cesare komoran hallgatta a hírt, azonnal tudta, hogy már értesült róla, és dühös, mert ez újból arra figyelmezteti, hogy ő sosem nősülhet meg. - Micsoda vőlegény leszel! - mondta Giovanni. -Tizenegy éves vőlegény és tizenhat éves menyasz-szony, akiről az a hír járja... Mindegy, nem érdekes! A te Sanchiád igazi szépség többek szerint kivételes szépség -, ezért mindent meg lehet bocsátani neki. Goffredo lábujjhegyre állva kezdett járkálni, hogy magasabbnak látsszon, de pár lépés után megállt, és kérdő pillantással Cesaréhoz fordult. - Mindenki örül, kivéve téged - mondta. - Nem tudod, mitől ilyen rosszkedvű?! - kérdezte harsányan Giovanni. - Attól, hogy szent, egyházi emberként nem nősülhet meg. Goffredo gondterhelten ráncolni kezdte a homlokát, és odalépett Cesaréhoz. - Ha menyasszonyt akarsz, én odaadom az enyémet, uram - mondta. Nem tudnék örülni neki úgy, hogy azzal fájdalmat okozzak neked. Cesare szeme felcsillant az ajánlattól. Egész addig nem is sejtette, mennyire csodálja Goffredo, most viszont látszott a tekintetén, hogy őt tartja a világon a legcsodálatosabb embernek. Lucrezia és a fiú csodálata nagyon jólesett neki, és ha kis időre is, de boldoggá tette. Nem érdekelte tovább Giovanni piszkálódása. Eldöntötte magában, hogy egy napon meg fog fizetni minden sértésért, ugyanúgy, ahogy valamennyi férfi és nő, aki bármikor bántotta, szembeszállt vele. - Jó fiú vagy, Goffredo - mondta. - Cesare, ugye te is úgy gondolod, hogy a testvéred vagyok... egészen a testvéred? Cesare magához ölelte a fiút, megnyugtatta, hogy igen, közben Lucrezia csodálkozva látta, mekkora változáson megy keresztül a bátyja, hogy foszlik le az arcáról minden vadság, erőszakosság. Nincs nála szebb férfi a világon, ha ilyen, gondolta. Nagyon szerette volna, ha béke van közöttük. Ce-sarét az öccse őszinte, keresetlen szavai megszelídítették, és már csak az hiányzott, hogy Giovanni is csatlakozzon hozzájuk, és ne legyen köztük több rivalizálás, hanem nyugodtan, harmóniában éljenek. -Tudjátok, mit csinálok?! Előveszem a lantom, és esküvői dalokat fogunk énekelni! ajánlotta vidáman. - Úgy teszünk, mintha már Goffredo menyeg-zőjén lennénk. Tapsolt, és egy rabszolga azonnal hozta is a lantot. Lucrezia leült egy alacsony zsámolyra, megrázta a fejét, hogy aranyhaja szétterüljön a vállán, és a hangszert megpendítve kellemes hangon énekelni kezdett. Goffredo mellette állt, kezét a vállára tette, és vele énekelt. A két idősebb fiú szótlanul, gyöngéd pillantással nézte őket, és ha csak rövid időre is, de teljes béke, harmónia uralkodott közöttük. Goffredo és Aragóniái Sanchia kézfogója jeles ünnep lett a Vatikánban. Magára az ünnepi eseményre a pápa magánlakosztályában került sor, és a menyasszonyt a nagybátyja, Federico, Altamura hercege képviselte.
Nagy tréfálkozás folyt, mert a kis Goffredo férjjelöltként igen furcsán nézett ki a herceg mellett, és a jelenlévők közül többen trágár megjegyzésre ragadtatták magukat, amelyeknek a szentatya jelenléte sem állta útját, sőt! A pápa nevetett rajtuk a legjobban, még kommentárt is fűzött némelyikhez. Sándor imádta a jó tréfát, igazán jó, szórakoztató tréfának pedig azt tartotta, ami obszcén, vagy legalábbis sikamlós. Federicót csöppet sem zavarta, hogy kétértelmű megjegyzések veszik célba, sőt! Született színészként - kényesen mórikálva, a szempilláját rezegtetve - olyan ragyogóan kezdte alakítani a menyasszonyt, hogy ami a Vatikánban lezajlott, inkább hasonlított színielőadásra, mint komoly, a házasságot megelőző ceremóniára. Federico a későbbi lakomán és bálon is folytatta a szerepjátszást, ami mindenkinek tetszett, a jókedv csak még magasabbra hágott, amikor a herceg kíséretének egyik tagja szerét ejtette, hogy a pápa fülébe súgja, mennyivel jobban érezné magát, ha látná is a menyasszonyt. - Igen? Úgy hallottam, igazi szépség - mondta Sándor. -Az, szentatyám, mégpedig annyira, hogy mellette mindenki csúnyának, jelentéktelennek tetszik. Csakhogy a herceg úgy viselkedik, mint egy félénk szűz, márpedig madonna Sanchia csöppet sem félénk... és távolról sem szűz. Sok szeretője volt már. A pápa szeme vidáman csillogott. - Ha így van, attól csak még jobb a tréfa - mondta, és magához szólította Cesarét és Giovannit. - Hallottátok, fiaim? Tudjátok, milyen hír járja madonna San-chiáról, szemérmes kis szüzünkről? A testvérek harsányan, felszabadultan nevettek, amikor meghallották, milyen is a leendő sógornőjük. - Kár, hogy a kis Goffredo megy Nápolyba, ahelyett, hogy Sanchia jönne ide - mondta Giovanni. - Jól van ez így, fiam! Nem sok esélyt adnék Gof-fredónak, ha meglátna a lány. - Akár vetélkedhetnénk is a hölgyért - jegyezte meg könnyedén Cesare. - Ha valóban olyan szolgálatkész teremtés, mint mondják, akár három testvér felesége is lehet -mondta Sándor. - Ráadásként az apjuké - tette hozzá Giovanni. A pápát örömmel töltötte el ez a megjegyzés, és nagy szeretettel nézett középső fiára, Cesare pedig -látva ezt - megfogadta magának, hogy ha Sanchia valaha is Rómába jön, előbb lesz az ő szeretője, mintsem Giovanni megkapná. - Szóval a mi kis Goffredónkból házasember lesz. Csak én vagyok örökre megfosztva ettől a lehetőségtől - mondta a szemét összehúzva, élesen. -Furcsa, hogy az öcsénk előbb házasodik, mint te, testvér! Giovanni dühös pillantást lövellt felé, mivel pontosan értette, mit akar mondani Cesare. - Hát igen - szólt szomorúan Sándor. - Hamarosan vissza kell térned Spanyolországba, drága fiam, hogy megtartsátok az esküvőt. - Ráérünk. A házasság nyugodtan várhat - mondta komoran Giovanni. - Az idő viszont nem vár, fiam! Nagyon boldog leszek, ha meghallom, hogy a feleséged szép, egészséges fiút szült. - Majd... idővel - felelte kurtán Giovanni. Cesare elégedetten mosolygott magában, látva, hogyan keskenyedik el, szorul össze az apjuk szája. Ha elhatározott valamit, Sándor hajlíthatatlan volt, nem tűrt ellentmondást, és ahogy neki - akarata ellenére - pappá kellett lennie, ugyanúgy Giovan-ninak sem volt más választása, mint visszamenni Spanyolországba, és elvenni a lányt, akit kiszemeltek neki. Ez még jobban szórakoztatta Cesarét, mint az, ahogy Federico herceg madonna Sanchiát utánozta. Valamikor rettenetesen irigyelte Giovannit, szeretett volna helyette Spanyolországba menni, átvenni az ottani hercegséget, ám maradnia kellett, és egyházi szolgálatba lépni, mert az apjuk így akarta. Most viszont Giovanni vágyott arra, hogy Rómában maradjon, és neki kellett
távoznia ugyanúgy, ahogy annak idején ő volt kénytelen vállalni a papi létet, annak minden terhével. Cesare az öccsére nézett, és komor, elégedetlen pillantását látva, magában harsányan felnevetett. Giovanni dühös volt. A római élet sokkal jobban illett a temperamentumához, mint a spanyol életstílus. Spanyolországban a rangos embert gúzsba kötötték az etikett szigorú előírásai, ráadásul csöppnyi kedvet sem érzett a sápatag, hosszú arcú Maria Enriqueshez, akit a bátyjától örökölt. Igaz, hogy Maria a spanyol király unokatestvére volt, és a házasság révén szoros kapcsolatba kerülhetett a spanyol uralkodóházzal, őt ez csöppet sem érdekelte. Rómában akart maradni, mivel azt tekintette igazi otthonának. Inkább akart a pápa fia lenni, mint házassága révén a spanyol király unokafivére. Kínzó honvágy gyötörte egész idő alatt, amíg távol volt. Gyakran elképzelte, hogy Róma utcáin lovagol, és hiába volt szinte a végtelenségig cinikus, könnyek szöktek a szemébe, ha arra gondolt, hogy belép a Porta del Popolón, vagy farsangkor a Piazza Venezián rendezett versenyt figyeli. Spanyolországban nem létezett semmi ahhoz fogható - a spanyolok melankolikus emberek voltak az olaszokhoz képest. Öröm és szomorúság töltötte el, valahányszor a Piazza del Popolón megtartott, mindig hatalmas tömeget vonzó lófuttatásokra gondolt. Hogy élvezte őket! Milyen lelkesen kiabált, hogy gyorsabb vágtára késztesse a lovas nélküli, a tömeg kiáltozásától és a rájuk erősített csengők hangjától megriadt állatokat. Feledhetetlen látvány volt, ahogy végigszáguldottak a Corsón, nem lehetett kihagyni, de Spanyolországban kénytelen volt nélkülözni. Sokszor vágyott rá, hogy végigballagjon a Via Funarin, ahol a kötélverők laktak, vagy a kosárfonók utcáján, a Via Canes-trarin, el a Via dei Serpentire, hogy megnézze a Capitoliumot, és Róma dicsőségtől övezett hőseire emlékezzen. Látni akarta a tarpeji sziklát, amelyről valaha régen a halálra ítélt hazaárulókat és gonosztevőket a mélybe taszították, és hallani a régi mondást, miszerint a dicsőségtől csupán egy lépés a szánalmas bukás, a megsemmisülés, hogy nevetve azt felelhesse rá: de nem egy Borgia, nem a pápa fia számára! Ehhez azonban Rómában kellett volna lennie, és Giovanni úgy is érezte, hogy oda tartozik, az örök város a hazája, ám ennek ellenére mennie kellett. Szerette volna elodázni valahogy az indulás pillanatát, és hogy addig is jól kihasználja az időt, vadul hajszolta az örömöket. Válogatott cimborái társaságában csatangolt a város utcáin, és egyetlen szép fiatal nő vagy férfi sem érezhette biztonságban magát, ha megakadt rajta a tekintete. A leghírhedtebb kurtizánokat rendelte magához, velük csatangolta be a Ponté negyedet. Szerette őket, mivel tapasztaltak voltak, akárcsak ő, de szerette a nagyon fiatal lányokat is, és egyik kedvenc időtöltése volt közvetlenül a házasságkötés előtt álló ifjú menyasszonyokat megbecsteleníteni. Giovanni tudta magáról, hogy sohasem lesz belőle bátor katona, és az ösztönei azt súgták, hogy Cesare érzi a gyávaságát, és diadalmasan nevet magában, miközben majd szétveti az indulat amiatt, hogy mégis ő a katona, neki pedig az egyházat kell szolgálnia. Igyekezett titkolni a gyöngeségét, és jobb módszert nem tudott erre, mint hogy kegyetlenül bánjon mindenkivel, aki gyengébb annál, semhogy vissza tudjon vágni, vagy megvédhesse magát. Nyugodtan tehette; ha esküvő előtt álló lányt rabolt el, és tett erőszakkal a magáévá, akkor sem akadt senki, aki ezt hangosan felrótta volna a mindenható pápa kedvenc fiának. Szüksége is volt ezekre a kalandokra, hogy önbizalma legyen, elhitesse magával: mindenre képes. Akadt egy ember, akinek a társaságát mindenki másénál jobban kedvelte. Az illetőt Dzsemnek hívták, török herceg volt, és a pápa túszként tartotta a Vatikánban. Szokatlan, ázsiai vonásai lenyűgözték Giovannit, színpompás öltözéke is nagyon tetszett neki. Azt pedig különösen élvezte, hogy agyafúrtabb, ridegebb és barbárabb volt mindenkinél, akit ismer.
Összebarátkoztak, és attól kezdve gyakran csatangoltak együtt a városban. Giovanni is török ruhába bújt, amely nagyon jól állt neki, Dzsem fekete haja, sötét bőre izgalmas kontrasztot alkotott az ő világos színeivel. Együtt kísérték Sándort is, amikor templomról templomra járt, és a rómaiak csodálkozva nézték a turbános, színes keleti öltözéket viselő, hajszálra egyforma lovon ülő, két délceg alakot. Többen elszörnyedtek, a pápa kíséretében látván a törököt, mivel tudták, hogy pogány, de Giovanni ragaszkodott hozzá, hogy a barátja velük legyen, Dzsem pedig csak nevetett a szörnyülködőkön. A pápai menetet bámulok tekintete ide-oda ugrált, hol őt nézték, hol Gandia vonzó megjelenésű, fiatal hercegét, aki a környező házak ablakit figyelte, és ha valamelyikben kedvére való, szép nőt pillantott meg, Dzsemre villantotta a tekintetét, így adva tudtára, hogy kezdheti tervezni következő éjszakai kalandjukat. Remek, pótolhatatlan társra akadt a törökben, akinek felülmúlhatatlan tehetsége volt a gondosan adagolt kegyetlenséggel fűszerezett, buja orgiák megszervezéséhez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Giovanni ne akarja elhagyni Rómát. Ami Sándort illeti, a fülébe jutottak a fia viselkedésével kapcsolatos panaszok, és tudta, mennyire megbotránkoztatja az embereket az, hogy a pápa fiát török öltözékben látják, de csak nevetett a dolgon. - Nem árt vele senkinek - mondta. - Fiatal még, hadd tombolja ki magát! Legalább annyira utálta a gondolatát is, hogy Giovanni távozzon Rómából, mint maga az érintett. Lucrezia Giuliával volt, éppen hímezett. Nyugodtan, csöndesen mosolyogva nézett maga elé; élvezte, ha arany-, bíborszínű és kék fonállal fényes selymet díszíthetett. Ahogy a munkája fölé hajol, olyan, akár az ártatlan gyermek, gondolta Giulia, és enyhe féltékenység fogta el. Végül is Lucrezia férjes asz-szony volt már, és hiába nem hálták el a házasságot, nem tartotta jogosnak, hogy üdének, érintetlennek látsszon. Lucrezia más, mint mi, gondolta Giulia. Különös teremtés. Olyan, akár az apja. Hiányzik ugyan belőle a bölcsessége, az élet dolgaiban való jártassága, de ugyanúgy hátat fordít minden kellemetlenségnek, és nem vesz tudomást róluk, mint Sándor, miközben végtelenül megértő tud lenni. Képes megbocsátani bárkinek a kegyetlenségét, megérteni, mi vezeti rá az illetőt, és ez annál is különösebb, mivel benne szemernyi kegyetlenség nincs, és nem tudna ártani senkinek, állapította meg magában. Bármennyire megnyugtató volt azonban Lucrezia társasága, Giulia nem érezte jól magát. Utálta Cesarét és Giovannit; korábban is kellemetlen érzést ébresztettek benne, most azonban biztosan tudta, hogy meg akarják fosztani kivételezett helyzetétől. Egyrészt elérhetetlen volt a számukra, lévén az apjuk szeretője. A pápa és Giulia kapcsolata továbbra is kikezdhetetlenül erős volt, Sándor egyetlen futó, egy éjszakás szeretője iránt sem érezte azt, amit iránta. A fiai tehát, miközben kívánták, mint minden viruló, szép fiatal nőt, kénytelenek voltak tisztelni, vagy legalábbis tisztelettel viselkedni vele. A pápa ugyanis magasan a fiai fölött állt, ő volt számukra a forrás, amelyből minden jó és kellemes dolog fakadt, és bár keresve is nehéz lett volna szeretőbb apát, bőkezűbb jótevőt találni, volt egy határ, amelyet még ők, imádott fiai sem léphettek át. Giulia puszta léte elég volt, hogy emlékeztesse őket erre, ezért haragudtak rá kibékíthetetlenül. Eltökélték, hogy ha törik, ha szakad, megfosztják befolyásától. Tudta, hogy felforgatják Rómát, a legszebb fiatalokra vadásznak, és a lányokat (Sándort csöppet sem érdekelték ifjú barátai) rendre bemutatják az apjuknak. A pápának különösen kedvére való volt egy apáca, akit Giovanni hozott magával Spanyolországból, és kínált fel neki. Úgy látszott, sikerült is célt érnie vele, mivel a szentatya pár napja túl elfoglalt volt ahhoz, hogy találkozzanak. Giulia ettől rettenetesen dühös lett, és pontosan tudta, kinek köszönheti elviselhetetlen helyzetet.
A legszívesebben berontott volna a pápai lakosztályba, hogy magából kikelve átkozza, szidja Gio-vannit, de tudta, hogy ennél nagyobb butaságot el sem követhetne. Akármennyire szerette Sándor, hiába esett nehezére visszautasítani egy szép, fiatal nő bármilyen kérését, volt valaki, aki bármelyik nőnél, a legszebb, legizgatóbb szeretőnél is többet jelentett számára Giovanni. Ha a spanyol apácában igazán örömét leli, akkor csak még ingerültebben fogadja Giovanni elleni kirohanását, mint egyébként tenné. Sándor különböző nőket különböző hévvel, odaadással szeretett, de a gyermekei iránti imádata egyszer és mindenkorra adott volt, az sosem gyengült. Giulia tehát, a hímzés fölé hajló szép, tiszta arcra nézve sandán megjegyezte: - Aggódom Giovanni miatt, Lucrezia! Lucrezia ártatlan szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Aggódsz miatta? Azt hittem, hogy nem kedveled. Giulia könnyedén felnevetett. - Időnként összekapunk... de csak úgy, ahogy testvérek között szokás. Azt persze nem állítom, hogy úgy szeretem, mint te. Sosem tudnék olyan vakon, feltétlen odaadással imádni egy fivért, mint te. - Tudom, hogy nagyon szereted a bátyádat, Ales-sandrót. Giulia bólintott. Lucrezia igazat mondott, valóban szerette Alessandrót, annyira, hogy eltökélt szándéka volt rövid időn belül megszerezni számára a bí-borosi kalapot. Ez az érzés azonban más volt, mint az a szenvedélyes ragaszkodás, amely a Borgia fiúkat és a húgukat egymáshoz fűzte. - Valóban - felelte könnyedén. - De most Gio-vanniról beszélünk. Sokat pletykálnak róla. - Pletyka mindig volt, és lesz is - mondta újból munkához látva Lucrezia. - Igaz, de most éppen olyan időszakot élünk, amikor a pletykák sokat árthatnak Giovanninak. Lucrezia keze megállt a levegőben. -A tervezett házasságára gondolok - folytatta alig leplezett izgalommal, türelmetlenséggel Giulia. -Spanyolországból jött ismerősöktől hallottam, hogy már ott is szóbeszéd tárgya Giovanni vad viselkedése, a Dzsemhez fűződő barátsága, és mindaz, amit közösen művelnek. Sokan elégedetlenek vele, köztük olyanok is, akiknek a jóindulatára szüksége lenne. - Szóltál erről apámnak? Giulia sokat tudóan elmosolyodott. - Ha én mondanám, úgy érezné, csak a féltékenység beszél belőlem. Tudja, hogy tudom, milyen szoros kapocs fűzi egybe őket. - Akkor is tudnia kellene - mondta komolyan, elgondolkodva Lucrezia. Giulia nagyon elégedett volt. Ezúttal sem tévedett, Lucreziát könnyű volt befolyásolni. - Valóban! - mondta, és gyorsan az ablak felé fordult, hogy Lucrezia ne lássa arcán az elégedett mosolyt, amelyet nem volt képes visszafojtani. - Ha te mondanád, biztosan nagyobb hatása lenne, jobban odafigyelne rá. - Akkor megyek, és szólok neki - mondta Lucrezia, és rögtön fel is állt. - Biztosan haragudna, ha bármi megakadályozná Giovanni házasságát. - Okos vagy - dicsérte Giulia. - Nagyon megbízható forrásból tudom, hogy leendő apósa az eljegyzés felbontásán gondolkodik. Ha Giovanni nem tér vissza időben, hogy néhány hónapon belül megkössék a házasságot, akkor más férjet keres a lányának. - Máris megyek apámhoz! Erről feltétlenül tudnia kell! - szólt határozottan Lucrezia. Giulia szorosan a nyomában volt. - Elkísérlek -mondta -, hogy ott legyek, ha netán a szentatya látni kíván. Sándornak kicsordult a könnye, miközben magához ölelte a fiát. - Apám - kiáltotta Giovanni -, ha valóban úgy szeretsz, mint mondod, hogy tudod elviselni a távozásomat? - Annyira szeretlek, fiam, hogy el is tudlak engedni.
- Nem köthetnék előnyösebb házasságot itt, Rómában? - Nem, fiam - mondta Sándor. - Gondolnunk kell a jövőre! Ne felejtsd el, hogy Gandia hercege vagy! Ha feleségül veszed Mariát, magad mögött tudhatod Spanyolországot, a maga teljes hatalmával! Ne becsüld le a spanyol uralkodóházhoz fűződő kapcsolat jelentőségét! Giovanni nagyot sóhajtott, mire a pápa vigasztalóan átölelte. - Gyere, megmutatom, milyen nászajándékot kaptok tőlem. Giovanni mogorván, már-már közömbösen nézte a gyönyörű szőrméket, ékszereket és szép képekkel díszített ládákat, szekrényeket. Az előző hetekben Róma legkiválóbb ékszerészei azzal voltak elfoglalva, hogy a legszebb drágaköveket szerezzék be, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb ékszereket készítsenek belőlük Gandia hercegének. Sándor kinyitotta az egyik ládát, amely coboly- és hermelinprémekkel, és olyan szép, gyöngyökkel és rubinokkal díszített ékszerekkel volt tele, hogy amikor meglátta őket, a fiatalember nem tudott közömbös maradni, felcsillant tőlük a szeme. - Látod, fiam, herceghez méltóan térsz vissza Spanyolországba. Nem örülsz ennek a sok szép holminak? Giovanni bevallotta, hogy örül, de rögtön hozzátette: - Ennek ellenére nagyon rossz, hogy el kell mennem. A pápa átölelte. - Légy nyugodt, semmivel sem rosszabb neked elmenni, mint nekem az, hogy elengedjelek. - Sándor közel hajolt a fiához. - Vedd feleségül Mariát, és ejtsd teherbe! Gondoskodj róla, hogy utódod legyen... utána akár vissza is jöhetsz! Légy nyugodt, ha teljesítetted a kötelességedet, az itteniek közül senki nem fogja a szemedre hányni, hogy nem maradtál tovább. Giovanni elmosolyodott. - Úgy lesz, apám -mondta megnyugodva. - És ne felejtsd el, hogy amíg Spanyolországban vagy, úgy kell viselkedned, mint a spanyoloknak! - Olyan komorak. - Csak ünnepi alkalmakkor, amikor az etikett úgy kívánja. Csupán annyit kérek tőled, legdrágább fiam, hogy házasodj meg, nemzzél utódot, és ne kelts megbotránkozást a viselkedéseddel a spanyol udvarban! Ha ezt betartod... a továbbiakban azt csinálsz, ami jólesik. Élvezd az életet! Apád szeretne boldognak látni. Giovanni kezet csókolt az apjának, és ment, hogy csatlakozzon Dzsemhez, aki már várta. Újabb, a korábbiaknál is vidámabb és bizarrabb kalandra indultak. Giovanni - abban a kis időben, amelyet még Rómában tölthetett - szeretett volna minél több izgalmat, örömet átélni. Miután a fia távozott, a pápa magához szólított két férfit: Gines Firát és Mossen Jayme Pertusát. - Felkészültetek az útra? - kérdezte. - Bármelyik pillanatban el tudunk indulni Spanyolországba, legszentségesebb atyám válaszolta Gines Fira. - Remek! Maradjatok a fiam közelében, és tegyetek jelentést mindenről, ami történik vele, legyen az akármilyen apró-cseprő, lényegtelennek tetsző dolog! - Hűen fogjuk szolgálni szentségedet. - Ha rájövök, hogy bármit eltitkoltatok, kiközösítelek benneteket, és örök kárhozat vár rátok. A két férfi elsápadt, és térdre esve megesküdött, hogy mindenről beszámolnak, ami Gandia hercegével történik, mivel nincs egyéb vágyuk a földön, mint hogy őszentségét szolgálják. Lucrezia kilovagolt a Monté Marióra, hogy megnézze a sóiyomröptetést, és amint visszatért a palotába, egy rabszolga futott hozzá lélekszakadva, közölte, hogy madonna Adriana feltétlenül beszélni szeretne vele. Lucrezia bement hozzá, és meglehetősen gondterheltnek látta.
- Szentséges atyád látni óhajt - mondta Adriana. - Híreket kapott. Lucrezia szeme elkerekedett, a szája is kinyílt a csodálkozástól. - Rossz híreket? - kérdezte aggódva. - Csak annyit tudok, hogy Spanyolországból - válaszolta Adriana. Ha Spanyolországból érkezett a hír, akkor nyilván Giovannival lehet kapcsolatos gondolta Lucrezia. A távozása óta eltelt néhány hónap nem volt elegendő, hogy bárki elfelejtse Giovannit, Sándórnak pedig örökké kedvenc fia körül jártak a gondolatai. Ha rossz híreket kapott Spanyolországból, bezárkózott, és egy napig is rosszkedvű volt, ami nála igen hosszú időnek számított. De azután megrázta magát, és derűlátóan kijelentette: Nem szabad mindent elhinni, amit hall az ember! Természetes, hogy ilyen csodálatos hercegnek akadnak ellenségei. A hírek azonban mindig rosszak voltak, úgyhogy Lucreziát félelem fogta el, amikor meghallotta, hogy az apja hívatja. - Átöltözöm, és máris megyek - mondta. - Siess! Türelmetlenül vár - válaszolta Adriana. A lakosztályába ment, vele tartott Giulia is, aki boldog volt, mert sikerült visszaszereznie hatalmát a pápa fölött. Megtanulta, hogy az a legjobb, ha könnyed vállrándítással intézi el Sándor spanyol apácák vagy mór rabszolganők iránti szenvedélyét, mert ezek a vágyak amilyen hirtelen fellángolnak, ugyanolyan gyorsan el is hamvadnak. Lucrezia elmesélte, hogyan viselkedett az anyja, ha tudomást szerzett apja valamelyik friss, átmeneti szeretőjéről. Csak nevetett, és nem vette komolyan a dolgot, Sándor pedig talán ezért is, mindig a legnagyobb becsben tartotta. Fontos volt neki Vannozza, törődött vele, két férjet is szerzett neki. Canaléval mindenki családtagként bánt, és az anyja iránti tiszteletből még Cesare is megbecsülte. Ami pedig Vannozza gyerekeit illeti, a pápa elhalmozta őket szeretete megannyi jelével. Akkor sem adhatott volna többet nekik, ha feleségül veheti Vannozzát, és törvényes gyermekeinek ismeri el őket. Lucreziának igaza volt, és Giulia azt akarta, az ő kis Laurájának is ugyanolyan féltő szeretetben, gondoskodásban legyen része, mint a féltestvéreinek. Sándor szerette a kislányt, és az anyja iránti szerelme bizonyítékaként megígérte, hogy Alessandro Farneséből bíborost kreál. Giulia családja ezért végtelenül hálás volt, és nem győzte ismételgetni, mennyire szeretik, milyen nagy mértékben függnek tőle. Giuliát nagyon érdekelte, mik azok a hírek, amelyeket a pápa meg akar osztani a lányával. Régebben látványosan megsértődött volna, hogy nem ő az első, aki tudomást szerez róluk, most azonban már volt annyira okos, hogy ne mutassa ki megbántott-ságát. - Apám vár - mondta Lucrezia, miközben egy rabszolganő segített neki levetni a lovaglóruhát. - Kíváncsi vagyok, milyen újabb bajról értesült -felelte Giulia. - Talán semmilyenről. Lehet, hogy ezúttal jó hírt kapott. Giulia nagyot nevetett. - Te aztán nem változol -mondta. - Majdnem egy év telt el azóta, hogy férjhez mentél, de továbbra is olyan vagy, mint első találkozásunkkor voltál. Lucrezia jószerivel nem is hallotta a megjegyzést, mivel a Giovanni elutazása előtti készülődésen járt az esze. Tudta, milyen fontos Sándornak Giovanni, és azt is, mennyire szerette volna, ha a fia tetszést arat a spanyol udvarban. Tudott Oristano püspökéről, akire a pápa rábízta Giovannit, és az utasításról, amelyet Gines Fira és Mossen Jayme Pertusa kapott. Szegények! Hogyan is tudták volna megakadályozni, hogy Giovanni az atyai intelmek ellenére a saját feje után menjen, és azt tegye, amihez kedve van? Szegény Giovanni! Még hogy ne csatangoljon éjszaka! Ne kockázzon! Maradjon a felesége mellett és aludjon vele minden éjjel, amíg teherbe nem ejti! Viseljen kesztyűt, amíg a tengeren van, mert a sós pára árt a kéznek, márpedig egy spanyol nemesnek szép fehér keze kell, hogy legyen.
Giovanni természetesen nem engedelmeskedett az apjának, Fira és Pertusa pedig lelkiismeretesen beszámolt a viselt dolgairól, és ezek a levelek elszo-morították a pápát, igaz, csak átmenetileg. Gyorsan túltette ugyanis magát rajtuk, és kijelentette, hogy bármi történt is, kedvenc fia mindent meg fog tenni, amit várnak tőle. Giovannitól is komor hangú levelek érkeztek. Az esküvőt Barcelonában tartották. Spanyolország királya és királynője is részt vett rajta, ami nagy megtiszteltetés volt, jelezte, hogy milyen sokra tartják Mariát. Giovanninak azonban - mint írta - nem volt kedve a feleségéhez, akit unalmasnak talált, viszolygott tőle túl hosszú arca miatt. Lucrezia próbált nem gondolni arra a napra, amelyen megérkezett Fira és Pertusa levele, amelyből kiderült, hogy Giovanni nem volt hajlandó elhálni a házasságot, és ahelyett, hogy a feleségével aludt volna, éjszakánként a társaival a városban csatangolt, és elcsábítható, vagy megerőszakolható fiatal lányok után kutatott. Ez borzalmas volt, mert ha a pápa talált is mentséget kedvenc fia számára, Spanyolország királya nem. Giovanni felesége a királyi házból való volt, és a király nem volt hajlandó eltűrni, hogy megalázzák. Sándor életében először ingerülten írt Giovanninak, és utasította Cesarét, hogy hasonló hangnemben írjon neki ő is, amit Cesare boldogan megtett. Lucreziát elszomorította a dolgok ilyetén állása. Tudta, hogy az apja aggódik. Természetesen nem volt annyira nyugtalan, mint helyében a legtöbb szülő lett volna, de Lucrezia annyira szerette, hogy azt is nehezen viselte, ha csak kicsit is rossz kedve volt. Sírva is fakadt, mire Sándor magához ölelte, és nagy szeretettel megcsókolta. - Drágám! Drágám! -kiáltott fel. - Többé ne okozz fájdalmat apádnak azzal, hogy sírsz, édes kislányom! - Soha, apám! Soha! - fogadkozott Lucrezia. - Inkább meghalnék, semhogy fájdalmat okozzak neked. A pápa magához szorította, drága, imádott gyermekének nevezte, és valóban, alig telt el nap, hogy ne találkoztak volna. A vihar szerencsére elmúlt, és Sándor ismét a régi volt, mivel levelet kapott Giovannitól, amelyben az arról írt, hogy milyen nagy fájdalmat okozott neki apja utolsó, keserű szemrehányásokkal teli levele. Olyan őszintének tetszett a megbánása, hogy Sándornak könny szökött a szemébe, és szemrehányást tett magának, mert túl szigorú volt hozzá. Mihelyt megkapta a levelet, azonnal Lucreziáért küldött, és felolvasta neki: „Nem értem, hogy voltál képes hinni azoknak a gonosz jelentéseknek, amelyeket rosszindulatú, az igazságot semmibe vevő emberek írtak... " - Látod?! - kiáltott fel diadalmasan Sándor. -Rosszul ítéltük meg. - Ezek szerint Fira és Pertusa hazudott? Lucrezia félve kérdezte ezt, mert aggódott a két emberért, akiket a pápa bízott meg azzal, hogy rendszeresen jelentsenek neki, de akik könnyen büntetést kaphattak, csak azért, hogy úgy tűnjön, Gio-vanninak van igaza. Sándor legyintett. - Nem számít. Nem számít -felelte. Nem akart szót ejteni két megbízottjáról, és beismerni, hogy tudja, Giovanni egyszerűen hazudik. Sokkal kellemesebb volt elhitetni magával, hogy amit ír, igaz. - A házasságát is elhálta. De mennyire! - lelkendezett, tovább olvasva a levelet. Meghiszem azt! Ismerem én az én Giovannimat! Miután kikacagta magát, folytatta a levél felolvasását: „Ha éjszakánként csatangoltam néha, azt az apósom, Enrico Enriques és legkatolikusabb fensége más barátai társaságában tettem. Itt szokás éjszakánként bebarangolni Barcelonát." Sándor fel s alá járkált a szobában, Giovanniról beszélt. Többszőr elmondta, hogy mindig tudta, a gyerekei nem fogják cserbenhagyni. Lucreziát ez nem nyugtatta meg, és amikor Adriana szólt, hogy az apja látni akarja, félelem fogta el, arra gondolt, hogy újabb riasztó hírek érkeztek a bátyjáról.
Elég volt azonban megpillantania apját, hogy rájöjjön, tévedett. Sándor magához ölelte* és hevesen megcsókolta. - Drága lányom - mondta izgatottan -, a lehető legjobb híreket kaptam. Még ma meg kell ünnepelnünk őket. Nyisd ki jól a füledet, hogy halld, amit mondok: a bátyád hamarosan apa lesz. Mit szólsz ehhez, Lucrezia?! Mit szólsz hozzá? Lucrezia az apja nyaka köré fonta a karját. - Jaj, olyan boldog vagyok - felelte. - Annyira, hogy nem is találok rá szavakat! - Tudtam, hogy örülni fogsz. Hadd nézzelek! O, hogy csillog a szemed! Milyen szép vagy, kislányom! Tudtam, hogy boldog leszel, ha meghallod, ezért ragaszkodtam, hogy tőlem tudd meg a hírt. - Nagyon örülök Giovanni miatt - jelentette ki Lucrezia. - Azért pedig különösen, hogy téged ilyen boldoggá tesz a jó hír. Az öröm, amelyet neked okoz, talán annál is nagyobb, mint amit Giovanni érez. - Szóval az én kislányomnak ennyire fontos, mit érez az apja? - Hogyne lenne fontos?! - Lucrezia őszintén megütközött a kérdésen, nem értette, hogy fordulhatott meg más az apja fejében. -Nagyon szeretlek attól a pillanattól kezdve, hogy először a karomba vettelek. Lucreziám... kicsim.. . tudom, hogy te sosem okoznál nekem készakarva szomorúságot. Sándor kezéért kapott Lucrezia, és megcsókolta. -így van, apám! Jól ismersz - mondta. A pápa átölelte a vállát, és egy székhez vezette. - Gondunk lesz rá, hogy egész Róma megtudja a jó hírt, és örüljön neki - mondta. Dugjátok össze a gyönyörű kis fejeteket Giuliával, és találjatok ki olyan pazar lakomát, amilyen még nem volt! Lucrezia mosolyogva tért vissza a lakosztályába, ahol - meglepődésére - a férje várta. - Uram! - fordult hozzá kérdő tekintettel. Giovanni Sforza fölnevetett. - Tudom, szokatlan, hogy itt látsz - mondta komoran. - Pedig nem kellene annak lennie. Hiszen a feleségem vagy. Lucreziát hirtelen félelem kerítette hatalmába. Még sosem látta ilyennek Sforzát - volt valami a tekintetében, amit nem értett. Nyugtalanul várt. - Öszentségénél voltál? - kérdezte némi szünet után a férfi. - Igen. - Gondoltam. A tekinteted csillogása elárulja. Tudom, mi van köztetek. - Apám és közöttem? - Egész Róma tudja, hogy imád, ott kényeztet, ahol tud. - Egész Róma tudja, hogy az apám. Sforza fölnevetett. A nevetése kellemetlen volt, de nem nagyon - Sforzának mintha mindenből kevés jutott volna, nem volt benne semmi, amivel erőteljes hatást tudott volna gyakorolni bárkire. - Éppen azért, mivel egész Róma tudja, hogy az apád... Éz a túlzott, már-már nem is apai imádat... meglehetősen különös - mondta. Lucrezia a megdöbbenéstől tágra nyílt szemmel meredt rá, de ezt a férje már nem látta, mert előbb hátat fordított neki, és elindult kifelé a lakosztályból. Cesare jelent meg a Santa Maria in Portico palotában. Furcsa hangulatban volt, és Lucrezia nem tudta eldönteni, mire számítson. Dühös? Persze, hogy az. Giovanni törvényes apa lett, aminek a lehetőségét, és ezt Cesare biztosan sokszor elmondta magában, tőle örökre elvették. Milyen szomorú, gondolta Lucrezia, hogy apjuknak a Giovanni feleségének terhessége fölött érzett öröme újabb nehezen cipelhető keresztet jelent Cesarénak.
Tudta, hogy a bátyja nem felejtette el a fogadalmát, amelyet a Madonna előtt tett, hogy el fog menekülni az egyháztól. Biztos volt benne, hogy ugyanolyan elszánt, amilyen a fogadalomtételkor volt. így hát amikor megpillantotta Cesarét, rögtön azt kezdte találgatni, mi jelenthet szeme csillogása, és az, hogy szorosan összeszorítja a száját. Sok pletykát hallott arról, milyen életet élt, amíg egyetemre járt. Azt beszélték, hogy nem akadt bűn, amelyben Cesare - ha csak próbaképpen is - ne mártózott volna meg. Az apja pénze és befolyása lehetővé tette számára, hogy saját kis udvart hozzon létre, és úgy uralkodott az udvaroncain, mint egy kényúr. Egyetlen pillantása elég volt, hogy alázatosan engedelmeskedjenek neki, és aki nem teljesítette gyorsan, feltétlen odaadással a kötelességét, azt igen gyakran tragikus baleset érte. - Cesare! Történt valami? Mitől vagy ilyen dühös? - kérdezte Lucrezia. A bátyja nyakszirten ragadta, hátrahajtotta a fejét, és könnyedén szájon csókolta. - Ezek a szép szemek túl sokat látnak - mormolta. - Azért jöttem, hogy elvigyelek lovagolni. - Remek! - lelkesedett Lucrezia. - Hová megyünk? - A folyópartra, keresztül a városon. Hadd lássanak bennünket együtt az emberek. Élvezik, miért is ne élveznék! Olyan szép vagy, hogy öröm rád nézni. - Te pedig a legvonzóbb férfi egész Itáliában. - Én? A papi öltözékemben? - kérdezte nevetve Cesare. - Abban is. Nem volt még pap, aki olyan méltósággal, eleganciával tudta volna viselni, mint te. - Aminek nyilván nagyon örül minden püspök és bíboros. Jó kedve van, gondolta Lucrezia. Tévedtem. Elindultak, és hamarosan egy lovas csatlakozott hozzájuk. Nagyon szép vörös hajú lány volt elegáns -talán túlságosan is elegáns -, ékszerekkel teleszórt ruhában. - Fiametta jól ismer téged, húgom! Sokat hallott rólad - mondta Cesare a vörös hajú, fiatalsága ellenére tapasztaltnak, sokat próbáltnak tetsző lányról az ártatlan, szőke Lucreziára pillantva. - Összetartó család vagyunk - magyarázta Lucrezia. - Valóban. Egész Róma az egymás iránti odaadásukról beszél, és nehéz megmondani, ki szereti jobban madonna Lucreziát, a két fivére vagy az apja. - Jó érzés, ha így szeretik az embert - mondta egyszerűen Lucrezia. - Gyertek! - adta ki a parancsot Cesare, és előrerúgtatott. Kettőjük között haladt, gúnyos mosoly bujkált a szája szögletében. A járókelők, akik az útjukba kerültek, lesütötték a szemüket, de miután elhaladtak mellettük, visszafordultak, és hosszan néztek utánuk. Cesarénak már olyan volt a híre, hogy senki nem mert elítélően, vagy csak bírálóan ránézni úgy, hogy meglássa, ám ezzel együtt az emberek nem állták meg, hogy szemügyre ne vegyék, miközben a húgával és egy másik nővel keresztüllovagol a városon. Cesare pontosan tudta, mekkora megbotránkozást kelt azzal, hogy fényes nappal Róma egyik leghírhedtebb kurtizánjának a társaságában mutatkozik, ráadásul úgy, hogy a húga is velük van. Tisztában volt azzal, hogy ha meghallja a hírt, a pápa nagyon elégedetlen lesz. De éppen ezt akarta! Hadd lássák őket minél többen, hadd pletykáljanak! Fiametta élvezte a helyzetet. Örült, hogy Róma lakói megtudják: ő Cesare Borgia legújabb szeretője. Ez csak használhatott a hírnevének, és tudta, minél tovább meg tud maradni a kegyeiben, annál jobb, mivel minden újabb nap azt bizonyítja, jobban érti a szakmáját, mint társnői. Az ősi Colosseumnál jártak, amely mindig elbűvölte Lucreziát, ugyanakkor félelmet ébresztett benne, mert eszébe juttatta azokat a keresztényeket, akiket a hitük miatt oroszlánok elé vetettek, hogy szörnyű, fájdalmas halált haljanak.
- Ó, de szép... és ijesztő! - kiáltotta. - Azt mondják, ha valaki éjszaka jön ide, és a romok között vár, egy idő után meghallja a mártírok sikoltásait és a fenevadak hörgését. - Ez csak mese - mondta nevetve Fiametta. Lucrezia kérdőn nézett a bátyjára. - Fiamettának igaza van - mondta Cesare. - Amit igazából hallhatsz a romok között, az valakinek a motoszkálása, aki köveket, márványdarabokat szed össze, hogy beépítse őket a házába. Ezeket a szellemekről szóló történeteket csak azért találták ki, hogy távol tartsák a Colosseumtól azokat, akik zavarhatják a tolvajokat. - Biztosan igazatok van. így már nem is félek -jelentette ki megnyugodva Lucrezia. -Azért nagyon kérlek, hogy ne gyere ide éjszaka, húgom! Nem neked való ez a hely mondta Cesare. - Te mit szólsz hozzá? Eljönnél ide éjjel? - kérdezte Lucrezia Fiamettát, aki nem tudott válaszolni, mivel Cesare megelőzte. - Éjszaka a Colosseum a rablók és prostituáltak tanyája - mondta. Fiametta enyhén elvörösödött, de csöndben maradt, mert már megtanulta, hogy akkor jár el helyesen, ha hagyja, hogy Cesare azt csináljon, amit akar, és nem mutatja ki az indulatát. Lucrezia - látva, milyen kényelmetlenül érzi magát Fiametta, és az okát is tudva, mivel már rájött, milyen foglalkozást űz -, gyorsan átvette a szót: -Pál pápa az itteni kövekből építtette a palotáját. Belegondolni is furcsa, hogy hosszú idővel ezelőtt már használták azt a márványt, azt a követ, amelyet mi, és bár mindazok, akik az akkori házakban éltek, már rég halottak, tizennégy évszázaddal később is az általuk használt anyagból épülnek a paloták. - Ugye milyen elbűvölő kishúgom van? - kérdezte az eszmefuttatással elégedetten Cesare, és csókot dobott felé. Végigügettek a romok között, aztán mentek még egy darabig, majd visszafordították lovaikat a Santa Maria in Portico felé. Amikor odaértek, Cesare közölte Fiamettával, hogy még aznap meglátogatja, és bement Luc-reziával a palotába. - Valld be, hogy kicsit meg vagy lepődve! -mondta, mihelyt a kapun belépve kettesben maradtak. Lucrezia szolgái már megszokták, hogy nehezen tűri a jelenlétüket, és ha ellátogat hozza, akkor kettesben akar lenni a húgával. - Akármerre mentünk, mindenki bennünket nézett, Cesare! - Szegény Fiametta jelenlétének sem örültél. - Nem volt ellene semmi kifogásom! - tiltakozott Lucrezia. - Nagyon szép... de hajói értettem, kurtizán, és nem tudom, illik-e együtt mutatkoznunk vele az utcán. - Miért ne? - Például azért, mert érsek vagy. Cesare ökölbe szorította a kezét, és jókorát csapott a combjára. - Pontosan azért lovagoltam végig Róma utcáin ezzel a vörös hajú szajhával, mert érsek vagyok. - Apánk azt mondja... - Tudom, mit mond apánk! - vágott a húga szavába Cesare. - Nyugodtan tarts szeretőket tízet, tizenkettőt vagy akár százat, ha ahhoz van kedved -, és mulass kedved szerint... csak csöndben, ne mások szeme láttára! A nyilvánosság előtt pedig viselkedj úgy, mint a római szent anyaszentegyház hűséges fia! Az összes szentekre mondom, Lucrezia, megesküdtem, hogy megszabadulok az egyháztól, és úgy akarok viselkedni, hogy apánk végül maga legyen kénytelen kiszórni a papok közül. - Jaj, Cesare! Nagyon elszomorítód. - És mi van azzal a szomorúsággal, amelyet ő okoz nekem? - Hiába nem értesz egyet azzal, amit csinál, hidd el, mindent érted tesz, azért, hogy előbbre juss! - Látom, jobban hallgatsz rá, mint rám.
- Nem, Cesare! Dehogy! - tiltakozott Lucrezia. -Szeretném, ha tudnád, hogy ha módomban állna felszabadítani az egyházi kötelék alól, boldogan megtenném. - Mégis apádat sajnálod. „Nagyon elszomorítód!", mondtad az előbb óriási együttérzéssel, miközben az én szomorúságomat egy szóval sem említetted. - Tudom, hogy szomorú vagy, drága bátyám, és bármit meg is tennék azért, hogy véget vessek a szomorúságodnak. - Komolyan, Lucrezia? Valóban bármit megtennél? - Mindent. Cesare vállon ragadta a húgát, és rámosolygott. -Lehet, hogy egyszer még megkérlek, váltsd be az ígéretedet - mondta. - Megteszem. Bármikor szólsz, készen állok rá -felelte Lucrezia, mire Cesare tüzesen megcsókolta az ajkát. - Megvigasztalsz - mondta. - Persze, mindig is ezt tetted. Nincs a világon még egy ember, akit úgy szeretnék, mint téged, húgom. - Én is szeretlek, Cesare! Nem elég ez ahhoz, hogy boldogok legyünk, bármennyi terhet kell viselnünk? - Nem! - kiáltotta lángoló tekintettel Cesare. -Tudom, mivé kell lennem, milyen sors rendeltetett számomra. Király leszek... hódító. Kételkedsz benne? - Dehogy, Cesare! Nem kételkedem. Mindig is királynak, hódítónak láttalak. - Drága Lucreziám! Nemrég, miközben Fiamettával lovagoltunk, ránéztél azokra az öreg romokra, és a régmúltról elmélkedtél. Egy igazán dicsőséges személy van a történelmünkben. Nagy országokat hódított meg. Azelőtt élt, hogy a Colosseumot felépítették, és máig ő a legnagyobb az összes római közül. Tudod, kire gondolok? - Július Cézárra - felelte Lucrezia. - Nagy római volt, és nagy hódító. Elképzelem, ahogy átkel a Rubiconon, és tudja, hogy egész Itália a lábai előtt hever. Ez Krisztus születése előtt negyvenkilenc évvel történt, és mégis... azóta sem volt senki hozzá fogható. Tudod, mit mondott? Aut Caesar, aut nihil (Vagy Cézár, vagy semmi - a ford.). Lucrezia, ettől a pillanattól kezdve ez a jelmondatom! - Cesare szemei csillogtak az önimádattól; annyira biztos volt a saját nagyságában, hogy a hitét Lucreziába is át tudta ültetni. - Nem véletlen, hogy a Cesare nevet kaptam. Egyetlen nagy, hatalmas Cézár volt csak eddig, de lesz még egy. - Igazad van! - kiáltotta lelkesen Lucrezia. - Biztos vagyok benne. Pár év múlva az emberek ugyanúgy fognak beszélni rólad, ahogy a nagy Júliusról. Hatalmas, félelmet nem ismerő hadvezér leszel... Cesare undorodva nézett maga elé. - De apám egyházi embert akar csinálni belőlem. -Akkor pápa leszel, Cesare! Egy nap biztosan pápa leszel! Cesare dühösen toppantott. - A pápa a háttérből kormányoz, mondhatjuk úgy is, hogy árnyékból, míg a király kint áll a fénylő napsütésben! Nem akarok pápa lenni. Király leszek! Egész Itáliát egyesíteni akarom a zászlóm alatt, és úgy kormányozni... egyedül, saját akaratomból. Ez a királynak a feladata, nem a pápáé. - Apánknak el kell engednie az egyházi szolgálatból. - Nem fog. Hallani sem akar róla. Kértem, könyörögtem neki, de hajlíthatatlan volt. Ragaszkodik hozzá, hogy az egyházat szolgáljam. Egyikünknek muszáj papnak lenni, mondja. Giovanninak ott az a hosszú arcú, lóképü felesége Barcelonában, Goffredo pedig megkapja a kis nápolyi szajhát! Eközben én... nekem az egyházzal kell házasságot kötnöm! Lucrezia, hallottál már ekkora ostobaságot?! - kérdezte hevesen, már-már magánkívül Cesare. - Ölni tudnék, valahányszor végiggondolom! - Ölni?! Ne mondj ilyet, könyörgök!
- De igen - jelentette ki komoran, közel hajolva hozzá Cesare. - Ölni tudnék, és sokszor úgy érzem... akár őt is. - Muszáj, hogy megértse. Nála jobb apa nincs az egész világon, és ha tudná, mit érzel... jaj, Cesare, biztosan megértené! Azon lenne, hogy változtasson a helyzeten. - Annyiszor próbáltam már elmondani neki, mi bánt, hogy belefáradtam. Ha szóba kerül a dolog, rögtön megváltozik, és többé nem az a jóságos, megértő apa, akiről te beszélsz. Nem láttam még embert, aki annyira ragaszkodott volna valamihez, mint ő ahhoz, hogy pap legyek. Eldöntötte, hogy úgy lesz, és hallani sem akar másról - mondta elkeseredetten Cesare. - Nagyon fáj, amit mondtál. Nem lehetek boldog úgy, hogy tudom, miket gondolsz apánk felől. - Túlságosan lágy, túlságosan szelíd vagy. Próbálj meg változtatni ezen, kislány! Mit gondolsz, mi lesz veled, mire fognak még használni, ha így folytatod? - Még nem gondoltam arra, hogy bárki bármire is fel akarna használni - mondta őszintén Lucrezia. -Inkább rád gondolok, drága bátyám, és arra, ami veled történik. Nem tudom elviselni a gondolatát sem annak, hogy harag legyen köztetek. Jaj, Cesare... bátyám... hiszen te gyilkosságról beszéltél, arról, hogy képes lennél akár meg is ölni! Cesare hangosan fölnevetett, és hirtelen szelídre váltva azt mondta: - Dobd el a félelmeidet, bambinál Nem fogom megölni. Micsoda butaság erre gondolni! Hiszen mindent, ami szép és jó, tőle kaptunk. - Ne felejtsd ezt el, Cesare! Nagyon kérlek, sose felejtsd el! - Lehet, hogy heves vagyok, túlságosan lobbanékony, de nem bolond - jelentette ki Cesare. - A magam módján fogok elégtételt venni. Apánk ragaszkodik ahhoz, hogy egyházi ember legyek, én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy megmutassam, mennyire nem vagyok alkalmas rá. Ezért járom a város utcáit vörös hajú kurtizánom társaságában, remélve, hogy apánk végre jobb belátásra tér, és elismeri, hogy nem kényszeríthet erre az életre. - De Cesare! Mi volt igaz azokból a pletykákból, amelyeket arról hallottunk, hogy feleségül veszel egy aragóniai hercegnőt? - kérdezte Lucrezia. - Pletyka, híresztelés - mondta óvatosan Cesare. -Semmi több. - Mégis, apánk egy darabig mintha komolyan gondolkodott volna róla. - Diplomáciai manőver volt csupán. Nápoly ajánlotta, hogy ráijesszen a milánói Sforzákra, és apánk - politikai megfontolásból - bátorította. - De hát olyan meleg fogadtatásban részesítette a követet, és mindenki tudta, hogy az illető azért jött, hogy a hercegnővel tervezett házasságotokról tárgyaljon. - Diplomácia. Diplomácia és semmi más. Csak az idődet fecsérled, ha foglalkozol vele. Én nem is gondolok rá. Már csak abban reménykedem, hogy sikerül megmutatnom apánknak, mennyire alkalmatlan vagyok a papi pályára, vagy ha nem látja be, akkor is szerét tudom ejteni, hogy rákényszerítsem, engedjen el. Sajnos, kevés rá a remény. Elhatározta ugyanis, hogy bíborost csinál belőlem. - Bíborost! Szóval ezért vagy ilyen dühös! -mondta a hangját fölemelve Lucrezia, és megrázta a fejét. - Eszembe jut az a sok ember, aki ajándékot hozott nekem és Giuliának, mert abban reménykedett, hogy közbenjárunk az érdekében apánknál, és kikönyörögjük számukra a bíborosi kalapot. Te pedig... akinek a legboldogabban adná... hallani sem akarsz róla. Mondd meg őszintén! Nem fiira az élet? Cesare nem válaszolt rögtön - hol összeszorította, hol elernyesztette a kezét. - Attól félek mondta aztán, hosszú hallgatás után -, hogy ha rajtam lesz a bíborosi köpeny, többé nem tudok menekülni. - Ugyan, Cesare! Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját - válaszolta Lucrezia. - Eldöntöttem, hogy bíboros leszel - jelentette ki a pápa.
Cesare hozta szóba újból az egyházi szolgálatból való elbocsátása kérdését, és mivel bízott abban, hogy a húga képes meglágyítani apjuk szívét, Luc-reziát is magával vitte a kihallgatásra. -Apám, könyörgök, bocsáss szabadon! - Elment az eszed, Cesare? - kérdezte megütközve Sándor. - Nincs ember Rómában rajtad kívül -, aki visszautasítana ilyen megtiszteltetést. - Én más vagyok, mint a többiek. Én én vagyok, és nem lehet hasonlítani senkihez. Visszautasítom ezt... ezt a nagyon is kétes megtiszteltetést. - És ezt épp itt... a Teremtő földi helytartójának színe előtt mondod! Cesare türelmetlenül megrázta a fejét. - Apám, tisztában vagy vele - kérdezte -, hogy ha bíboros leszek, még nehezebben tudsz felszabadítani a fogalmam alól. - Fiam, szó sincs arról, hogy fel akarnálak szabadítani alóla - válaszolta Sándor. - Ne is beszéljünk erről! Lucrezia, gyönyörűségem, hozd a lantodat! Szeretném, ha elénekelnéd Serafinónak azt az új dalát. - Igenis, apám! Cesare azonban nem engedte, hogy a húga belekezdjen a dalba, a pápa pedig, bár megrovóan nézett rá, nem intette rendre. - Nem csinálhatsz belőlem bíborost, apám! - jelentette ki diadalmasan Cesare. - A fiad vagyok ugyan, de a törvénytelen fiad, és mint te is nagyon jól tudod, bíboros csak olyan ember lehet, aki bizonyítani tudja törvényes származását. A pápa könnyedén félresöpörte a megjegyzést. -Értem már az aggodalmadat, fiam mondta. - Ezért vonakodtál hát! Szólhattál volna korábban! Már rég elrendeztünk volna mindent. - Tehát belátod, hogy amire gondoltál, az lehetetlen. - És ezt te mondod? Egy Borgia... aki lehetetlennek nevez valamit! Szó se róla, okoz némi gondot, de ne félj, már tudom, hogyan oldjuk meg. - Apám, könyörgök, hallgass meg! - Jobban szeretném inkább Lucrezia lantjátékát hallgatni. - Akkor is meghallgatsz! Muszáj meghallgatnod! - kiáltotta magából kikelve Cesare. - Azt hiszem, túlhajszoltad magadat, fiam -mondta hűvösen a pápa. - Nyilván az erős napsütés ártott meg, amikor hozzád nem illő társaságban lovagoltál. Azt tanácsolom, tartózkodj az ilyen viselkedéstől, mert ez, legdrágább fiam, bánatot okoz azoknak, akik szeretnek, neked pedig még jobban károdra válik. Cesare hallgatott; az ajkába harapva, öklét hol kinyitva, hol erősen összezárva állt. Lucrezia nagyon megijedt, mert volt egy pillanat, amikor azt hitte, hogy ráront az apjukra, és megüti. A pápa azonban mintha nem vette volna ezt észre. Kegyesen mosolyogva ült a helyén, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Cesarénak végre sikerült összeszednie magát. Méltóságteljesen meghajolt, és halkan azt mondta: -Apám, engedd meg, hogy távozzam! - Távozhatsz, fiam - felelte szelíden Sándor. Cesare kiment, Lucrezia pedig szomorúan, fájó szívvel nézett utána. Az apja mellett, egy zsámolyon ült, és kis idő múlva a pápa kezét érezte a vállán. - Énekelj, drágám! Serafino ezúttal is szép dalt írt, és ha te énekeled, még szebben hangzik. Lucrezia tehát dalra zendített, miközben dalolt, az apja lágyan simogatta fénylő aranyhaját, és kis időre elfelejtették a Cesare által rendezett kellemetlen jelenetet. Mindketten nagyon könnyen felejtettek, ha a kényelmük, lelkük nyugalmának megőrzése úgy kívánta. A pápa a magánlakosztályában Pallavicini és Orsini bíborossal tanácskozott.
- Végtelenül egyszerű a dolog - mondta jóindulatú mosollyal Sándor. - Biztos vagyok benne, hogy nem okoz nehézséget számotokra... olyan csekélység, hogy bebizonyítsátok, Cesare Borgia törvényesen jött a világra. A bíborosokat megdöbbentette, hogy a pápa nyíltan a fiaként említette Cesarét. - De szentatyám! Ez egyszerűen lehetetlen! - Miért? - kérdezte őszinte meglepődéssel a pápa. Orsini és Pallavicini riadtan nézett egymásra, végül Orsini szólalt meg: - Szentatyám, ha Cesare Borgia a te fiad, akkor hogyan jöhetett volna törvényesen a világra? Sándor szelíden mosolyogva nézte a bíborosokat, mintha azok tudatlan, butácska gyerekek lennének. - Cesare Borgia - mondta - Vannozza Catta-neinek, egy római asszonynak a gyereke. Amikor született, az anyja férjnél volt, tehát Cesare nem lehet törvénytelen gyerek, mivel aki házasságban születik, az mindenképp törvényesnek számít. Igazam van? - Szentatyám - felelte halkan Pallavicini -, azt nem tudtuk, hogy a hölgy férjnél volt, amikor szülte. Mindenki úgy hiszi, hogy csak a lánya, Lucrezia születése után ment feleségül Giorgio di Crocéhoz. - Való igaz, hogy Lucrezia születése után kötött házasságot Giorgio di Crocéval, de már előtte is házas volt. A férjét Domenico d'Arignanónak hívták, és az egyház alkalmazásában állt - magyarázta a pápa. A bíborosok fejet hajtottak. - Ha így van, akkor Cesare Borgia törvényes származásához kétség sem férhet. - De mennyire nem! - mondta mosolyogva a pápa. - Készítsetek egy bullát, amelyből kiderül a származása, és az hogy törvényesen látta meg a napvilágot! - Szomorúan adta ki az utasítást, mivel sajnálta, hogy meg kell tagadnia a fiát, de nem tehetett mást, ahhoz, hogy bíborossá kreálhassa, ennek meg kellett történnie. - Mivel pártfogásomba vettem, engedélyeztem a fiatalembernek, hogy használja a nevem - tette hozzá. -Azonnal elkészítjük a bullát, szentatyánk - mormogták a bíborosok. Miután távoztak, a pápa azonnal hozzálátott egy másik bulla megszövegezéséhez, amelyben egyértelműen kinyilvánította, hogy Cesare Borgia a fia. Kissé elszomorította, hogy az iratnak titokban kellett maradnia - egyelőre. Cesare dühösen fel-alá járkált Lucrezia lakosztályában, és a húga hiába próbálkozott, nem tudta lecsillapítani. - Ezt aztán tényleg nem tűröm! - kiabálta Cesare. - Hogy egyházi szolgálatba kényszerítsen, apám képes kijelenteni, hogy bizonyos Domenico d'Arig-nano fia vagyok. Ki az a Domenico d'Arignano?! Könyörgök, áruld el, ha tudod! Hallott valaha valaki ilyen nevű emberről?! - Mostantól ismert lesz a neve - felelte szelíden Lucrezia, - Az egész világ hallani fog róla. Attól lesz híres, hogy apádként említik. - Egyik sértés a másik után! Megaláztatás megaláztatást követ! Meddig kell még tűrnöm ezt a sok méltatlanságot? - Legdrágább bátyám, apánk nem akar mást, csak azt, hogy még előbbre juss. Úgy érzi, bíborossá kell lenned, és ez az egyetlen módja annak, hogy bíborossá tegyen. -Tehát megtagad! - Csak átmenetileg. Azért, hogy a kételkedőket megnyugtassa. - Sosem fogom elfelejteni, hogy megtagadott az apám - mondta Cesare, és öklével nagyot csapott a mellére. Sándor eközben konzisztóriumot hívott össze, hogy törvényes születésűvé nyilváníttassa Cesarét. Azért választotta épp ezt az időpontot, mert sokan eltávoztak Rómából, a város már-már elnéptelenedett. Perzselő volt a hőség, és több helyen felütötte a fejét a ragály. Valahányszor a
pestis megjelent Rómában, azok, akik megtehették, vidéki birtokukra menekültek, és ez most éppen ilyen időszak volt. Sándor tudta, hogy a sok bíborosban ellenérzést vált ki az a bőkezűség, amellyel a kegyeit osztogatja - családjának és barátainak. A döntés ráadásul, amelyet el kellett fogadtatnia, nemcsak a fiát, hanem a szeretője bátyját is érintette, mert bár megígérte Giuliának, hogy Alessandrót is bíborossá kreálja, erre még nem került sor. Kevés bíboros vett részt a konzisztóriumon, ennek kifejezetten örült - jobb kevés ellenféllel harcba szállni, mint sokkal. Azok viszont, akik jelen voltak, erősen gyanakodtak, mert érezték, hogy ami történik, az csupán előjáték, bevezetés valamihez, és nem tudták, mi következik utána. Sándor nepotizmusa minden elődjéét felülmúlja, mondogatták maguk között. Nem sok idő kell hozzá, és minden, kicsit is fontos pozíciót betöltő személy annak alapján nyeri el a tisztségét, hogy feltétlen híve-e a pápának, őt szolgálja-e teljes odaadással vagy sem. Gyanakvásuk csak nőtt, amikor Sándor szelíden széttárta szép, ápolt kezét, jóságosan elmosolyodott, és azt mondta: - Bíboros uraim, készüljetek fel! Holnap új bíborosokat választunk. Mindenki számára világos volt, miről van szó. Cesarét azért kellett pápai rendelettel törvényes származásúvá nyilvánítani, hogy bíborossá lehessen kreálni. Halk zsongás támadt, és sok szempár szegeződött Caraffa bíborosra, aki korábban több ízben is volt olyan bátor, hogy szembe merjen szállni a pápával. - Legszentebb atyám! - szólalt meg a néma biztatásnak engedve a bíboros. - Átgondolta szentséged ezeknek a kinevezéseknek az üdvös voltát? Sándor arcán újabb kedves, de kiismerhetetlen mosoly jelent meg. - Ezeknek a bíborosoknak a kinevezése csak és kizárólag rám tartozik. - Szentatyám - szólalt meg valaki az egybegyűltek közül -, többen is vagyunk, akik úgy érezzük, hogy pillanatnyilag nem szükséges újabb bíborosokat kreálni. A pápa arcáról eltűnt a mosoly, és a közelben lévők pillanatra azt a Sándort látták, amelyik a kegyes, jóságos külső mögött rejtőzött. Caraffa ennek ellenére bátran folytatta: - Arról van szó, szentatyám, hogy ismerünk valakit azok közül, akiket javasolni akar, és nem tartjuk alkalmasnak a feladatra, nem szeretnénk, ha közénk tartozna. Ez közvetlen utalás volt Cesare rossz hírére, és arra, hogy nemrég Fiamettával, a hírhedt kurtizánnal látták Róma utcáin. Cesare pontosan ezért tette, amit tett, azt akarta, hogy a hír minél több emberhez eljusson, és megbotránkoztassa az egyház hercegeit. Mi sem volt jellemzőbb Sándorra, hogy mindezek után nem Cesaréra, hanem Caraffára lett dühös. Anélkül, hogy felállt volna, hirtelen megnőtt, és a bíborosok remegve nézték, mivel Rómában az a szóbeszéd járta, hogy akkora életerővel, olyan kiváló egészséggel, amilyen a pápáé, közönséges halandó nem rendelkezhet, csak valamilyen különleges, emberfölötti lény. A bíborosok most úgy érezték, hogy igaz a legenda. - Meg fogjátok tanulni, kicsoda VI. Sándor! - harsogta a pápa. - Ha tovább ellenkeztek, még több új bíborost kreálok, kizárólag a ti bosszantásotokra, és hogy tudjátok, hol a helyetek. Sosem fogtok elűzni Rómából, és aki megpróbálja, aki szembe akar szállni velem, az hamar rájön, mekkora ostobaságra szánta el magát. Rövid csönd következett, amely alatt Sándor dühös, ellentmondást nem tűrő pillantással méregette a megrettent bíborosokat. Aztán hirtelen elmosolyodott, és mintha mi sem történt volna, kedvesen azt mondta: - Most pedig halljuk, kik lesznek az új bíborosok! Amikor a bíborosi testület jelenlévő tagjai meghallották, hogy a lista élén Cesare Borgia és Alessandro Farnese áll, de az utánuk következő tizenegy személy is kivétel nélkül olyan, aki
kész a leghűségesebben szolgálni a pápát, belátták, hogy nincs más választásuk, mint igent mondani. Beletörődésüket látva Sándor elmosolyodott, és arca újból kegyes lett, szelíd és jóindulatú. Miután távoztak, és biztonságos távolságba kerültek a pápától, a bíborosok megvitatták maguk között a történteket. Della Rovere, aki mindig egyfajta vezérnek tartotta magát, hamar visszanyerte harciasságát, bár a pàpa jelenlétében ugyanolyan csöndes és megfélemlített volt, mint a többiek. Egykori ellensége, Ascanio Sforza teljes szívből támogatta. Meddig tűrik még a pápa arcpirító nepotizmusát, kérdezték egymástól. Nem elég, hogy törvénytelen fiából bíborost kreált, ugyanazt tette a szeretője bátyjával is. Az összes új bíboros az ő bábja. Hamarosan nem lesz befolyásos pozícióval bíró ember, aki hajlandó fölemelni a szavát Sándor ellen. És mi a legfőbb törekvése? Az, hogy még gazdagabbá tegye a családját és a barátait. A városban azt beszélték, hogy emberek halnak meg rejtélyes körülmények között, ez csak tovább rontotta Cesare Borgia amúgy is rossz hírét. Sokan állították, hogy nagyon érdeklik a mérgek, és kiválóan ért is hozzájuk. Olyan receptek birtokába jutott, amelyek a spanyolországi móroktól származnak. De kitől örökölte a kedvet, hogy velük foglalkozzon? Az apjától talán? - Óvakodjatok a Borgiáktól! - ezt a figyelmeztetést egyre sűrűbben lehetett hallani Rómában. Sándor tisztában volt azzal, mi zajlik körülötte, és mivel félt attól, hogy az ellentétek egyházszakadáshoz vezethetnek, a rá jellemző határozottsággal cselekedett. Ascanio Sforzát a Vatikánban tartotta, majdnem fogolyként, della Roveré pedig ezt látva, sietve elhagyta Rómát. Lucrezia férje aggódva figyelte a nyugtalanság fokozódását. Rokona és pártfogója, Ascanio Sforza a hatalmát vesztve a Vatikán túsza volt, ráadásul Gio-vanni Sforza tudta, hogy a pápa távolról sem olyan elégedett a lánya házasságával, mint korábban volt, és már keresi is azt a vőt, aki több hasznot hajthat neki, mint ő. A házasságot nem hálták el, és a hozományt sem fizették ki. Miféle házasság volt ez egyáltalán? Bármerre nézett Giovanni, mindenütt ijesztő dolgokat tapasztalt. Aludni sem tudott rendesen, mert biztosra vette, hogy a Vatikánban leskelődnek utána, megfigyelik. Félt az Orsiniktól is, akik szoros szövetségben álltak Nápollyal, vagyis az ősellenségei voltak Milánónak. Nem érzik-e úgy, tette fel magának a kérdést, hogy most, miután elveszítette a Vatikán kegyét, elérkezett a kedvező pillanat a leszámoláshoz? Ha keresztülmegy a St. Angelo-hídon, vajon nem támadják-e meg a Monté Giordanóról lezúdulva, hogy tőrt döfjenek belé? Ha megtennék, ki törődne vele? Giovanni Sforza mindig is az önmagukat lelkesen sajnálok és sajnáltatok közé tartozott. Régi rokonai sem sokat törődtek vele, nemhogy azok, akikre a házasságkötéssel tett szert. A felesége szelíd kis teremtésnek látszott, de képtelen volt elvonatkoztatni attól, hogy ő is Borgia, és tudta, hogy egy Borgiában nem lehet megbízni. Szerette volna azonban, ha igazi férj és feleség vált volna belőlük. Lucreziának édes, ártatlan arca volt, és egy darabig úgy érezte, benne talán mégis bízhat. Most már azonban késő volt ahhoz, hogy ezen elmélkedjen. Rómában már új, nagyszerű színjáték kötötte le az emberek figyelmét: Goffredo indulása Nápolyba, ahol feleségül készült venni Aragóniái Sanchiát. Cesare és Lucrezia is érdeklődéssel figyelte Goffredo indulását. A fiút Cesare egyik régi barátja, Virginio Orsini kísérte, akinek a jelenléte, megértése elviselhetővé tette számára a Monté Giordanón töltött első évet, és aki most az aragóniai hadsereg vezénylő tábornoka volt. Goffredo nevelője, a spanyol Don Ferrando Dixer is ott volt a Nápolyba tartó menetben. A pápa
bizonyítékaként, hogy nem felejtette el, honnan, melyik országból származik, két láda drágakövet - a vőlegénynek és a menyasszonynak szánt ajándékot - bízott a spanyolra. A gesztenyebarna hajú, tizenegy éves Goffredo elindult tehát Rómából a menyasszonyához, hogy Nápolyban megkapja a Squillace hercege és Coriata grófja címet, és tagja legyen a Hermelin-rendnek, amelynek a jelmondata így hangzott: „Inkább a halál, mintsem az árulás". Egy ember volt a távozását figyelők között, akiben a büszkeség szomorúsággal keveredett. Van-nozza álma valóra vált, a kis Goffredót Sándor a fiaként kezelte, és hercegi cím várt rá, amitől anyai szívét boldogság töltötte el. Akadtak azonban pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak egyszerű, hétköznapi római asszony lenne, akit körbevesznek a gyerekei. Szőlőbirtokát, és mindig hűs, tiszta vizet adó ciszternával ellátott városi házát is kész lett volna odaadni azért, hogy teljesüljön ez a vágya. Giovanni Sforza aggodalmát fokozta a Nápoly és a Vatikán közti új keletű barátság, amelynek megpe-csételésére kitalálták Goffredo és Sanchia házasságát. Nem mert kimenni az utcára, mert félt a családja ellenségeitől, de ugyanúgy rettegett a Vatikánon belüli ellenségektől is. Szép feleséget kapott ugyan, de nem élhetett vele házaséletet, ugyanakkor övé volt Pesaro, az Adriai-tenger partján fekvő, Rómával összehasonlítva különösen nyugodt, békés város, amelyet az Appenninek hegylánca védett, a Foglia folyó pedig tiszta, éltető hűs vízzel látott el. Egyik oldalán a tengerrel, a másikon a hegyekkel Pesaro biztos menedéknek tűnt, és Sforza egyre erősebben vágyott rá, hogy ott lehessen, távol a perzselően forró, egészségtelen levegőjű Rómától. Kihallgatást kért a pápától, mert úgy érezte, nem képes tovább maradni. - Nos, Giovanni Sforza, mit akarsz mondani? -kérdezte tőle Sándor. - Szentatyám, Rómában mindenki úgy hiszi, hogy szentséged egyezséget kötött a nápolyi királlyal, aki esküdt ellensége Milánónak. Ha ez igaz, akkor igen bonyolult a helyzetem, mivel az egyház kapitányaként - amely rangot szentséged jóindulatának köszönhetően nyertem el egyszerre kell szolgálnom szentségedet és Milánót. Nem tudom azonban, hogyan tegyek eleget egyszerre mindkét kötelességemnek. Arra szeretném kérni szentségedet, határozza meg pontosan a helyzetemet, hogy nyugodt szívvel, annak biztos tudatában szolgálhatom szentségedet, hogy közben nem válok saját véreim ellenségévé. Sándor elnevette magát. - Túl sokat foglalkozol politikával, Giovanni Sforza - mondta. Jobban tennéd, ha gondolkodás nélkül azt szolgálnád, akitől a fizetségedet kapod. Giovanni összerezzent, látva a rá szegeződő, nyugodt tekintetet, és azt kívánta, bár sose egyezett volna bele, hogy Borgia legyen a felesége. - Megkaptad a választ a kérdésedre, fiam - folytatta a pápa. - Most hagyj magamra, és nagyon kérlek, ne foglalkozz olyan sokat a politikával! Nem tartozik a kötelességeid közé, hogy fáraszd magadat vele! Giovanni távozott, és azonnal írt a nagybátyjának, Lodovicónak Milánóba. Beszámolt a pápával folytatott beszélgetéséről, tudatta vele, hogy rettenetesen megbánta a házasságát, ha egy módja volna rá, visszacsinálná, és a kegyelmébe ajánlotta magát. Lodovico Sforza azonban nem kínálta fel neki az oly nagyon áhított menedéket. Éberen figyelte Nápoly és a Pápai Állam barátságának fejlődését, de nem volt meggyőződve róla, hogy az valóban olyan szilárd, és a Vatikánnak is annyira fontos, mint Nápolyban hiszik. Tudta, hogy a pápa agyafúrt, kiszámíthatatlan, és vigyázott, hogy ne tegyen semmi visszavonhatatlant. Giovanni eközben egyre türelmetlenebbé vált. A járvány erősödött Rómában, vele az ő félelmei is. A vatikáni tisztségének köszönhetően szerencsére bármikor szabadon távozhatott Rómából.
így aztán, egy napon, néhány embere társaságában hátat fordított a városnak, és elindult Pe-saróba. Lucreziának csöppet sem hiányzott a férje. Keveset találkoztak, társaságban is csak különleges alkalmakkorjelentek meg együtt. Giulia vidáman nevetett, miközben a kislányával, Laurával játszott, aki már majdnem kétéves volt. - Aki rád néz, inkább azt hinné, hogy szeretőt találtál, mintsem hogy elveszítettél egyet mondta. - Még hogy szerető! Sosem volt az! - mondta alig titkolt vágyakozással a hangjában Lucrezia. Már tizennégy éves volt, ugyanolyan idős, mint Giulia, amikor Sándor szeretője lett. - Azért ne örülj nagyon nyíltan a távozásának! -figyelmeztette Giulia. - Mikor jön már szentséges atyám, hogy meglátogasson? - kérdezte az anyja szoknyáját megrángatva a kis Laura. Giulia felkapta, és összecsókolta. - Hamarosan, drágám, hamarosan - mondta. - Hogy is tudna sokáig távol maradni az ő kis Laurájától?! Lucrezia - továbbra is vágyakozással eltelve -nézte őket, és azokra az időkre gondolt, amikor az apja őket látogatta rendszeresen. Sándor ugyanolyan gyöngéd, szerető apja volt Laurának, mint neki, Cesarénak, Giovanninak és Goffredónak, és ugyanolyan fiatal maradt, mint amilyen akkor volt, amikor hozzájuk járt. Ők már rég nem voltak gyerekek, és úgy érezte, mindnyájukkal csodálatos, izgalmas dolgok történnek, kivéve őt. Férjhez adták ugyan, de a házassága nem volt igazi házasság, és csak örülhetett annak, hogy a férje elmenekült. Hogy a járvány elől futott-e, vagy tőle, az lényegében mindegy volt. Akármi késztette rá, a menekülését gyávaságnak tartotta. Olyan szeretőről álmodott, aki fenséges, akár az apja, jóképű, mint a fivére, Giovanni, és izgató, mint Cesare. Ehelyett jelentéktelen külsejű özvegyemberhez adták, aki azt sem bánta, hogy a házasságukat nem hálhatták el. Gyáva alak a férje, aki elmenekült a járvány elől, és meg sem próbálta őt magával vinni. Nem mintha vele akart volna menni. Ennek ellenére, ha Giovanni Sforza ragaszkodik hozzá, hogy vele menjek, biztosan elmentem volna, gondolta. - Giulia - fordult a barátnőjéhez - mit gondolsz, most, hogy Giovanni Sforza itt hagyott, apám nem akar majd elválasztani tőle? - Az attól függ - mondta Giulia, kisimítva egy elszabadult, hosszú, szőke fürtöt a kislánya homlokából -, hogy mennyire tartja hasznosnak a házasságotokat őszentsége. - Mi haszna lehet még belőle... azok után, ami történt? Giulia játszani küldte a kislányát, Lucreziához lépett, és a vállára tette a kezét. - Semmi - felelte. - Légy nyugodt, a házasságotokat felbontják, és remek férjet kapsz... olyat, aki hallani sem akar majd arról, hogy ne háljátok el a házasságot. Nem vagy már kislány, Lucrezia, elég idős lettél ahhoz, hogy igazi házasságot köss. Igen, ezúttal vonzó, délceg férjet kapsz, és a házasságotok valódi lesz. Lucrezia elmosolyodott. - Mossuk meg egymás haját! - ajánlotta, és Giulia elfogadta. Kedvenc időtöltésük volt ez; fényes aranyhajukat háromnaponta kellett mosni, hogy ne sötétedjen be, és ne veszítse el csillogását, úgyhogy sok időt töltöttek egymás ékességének ápolásával. Hajmosás közben is a vonzó férjről beszélgettek, akit Lucrezia kap, ha a pápa megszabadítja Giovanni Sforzától. Lucrezia gyöngyökkel kivarrt, bíborvörös bársony ruhában látta magát, amint egy zsámolyon, az apja előtt térdel, és azt mondja: „Tiszta szívemből." A férfinak, aki mellette térdelt, homályos volt az arca, de mégis érezte, hogy az apjában és a fivéreiben legjobban kedvelt tulajdonságok keverednek benne. Mintha Borgia lett volna ott, mellette!
Lucrezia álmodozása nem sokáig tartott, ugyanis amikor az apja tudomást szerzett róla, hogy Giovanni Sforza elhagyta Rómát, nagyon dühös lett, és futárt menesztve utána, visszahívta. Pesaróban, saját alattvalói között, a politikai konfliktusoktól és a járvány fenyegetésétől távol azonban Giovanni bátor volt. Megtagadta az engedelmességet. Fenyegetések és ígéretek következtek, mivel Sándor aggódott, nem tudta, mire képes a veje akkor, ha nincs a felügyelete alatt, és szabadon dönthet. A helyzet végül odáig fajult, hogy a pápa kijelentette: ha Giovanni Sforza visszatér Rómába, elhálhatják a házasságot, és a Lucreziával járó hozományt is megkapja. Mindenki érdeklődéssel várta, mit fog csinálni Sforza. Lucrezia is várt... és remegett.
Pesaro Bármilyen csábítóak voltak az ajánlatok, Giovanni Sforza vonakodott visszatérni Rómába. Egész Itáliát nyugtalanság tartotta hatalmában, és Sforza érezte ezt. Ezúttal nem a félsziget egymással örökké marakodó államai okozták a bajt, hanem sokkal hatalmasabb ellenség. Franciaország királya újból bejelentette az igényét a nápolyi trónra, és értesítette Sándort, hogy küldöttséget meneszt a Vatikánba, megtárgyalandó a dolgot. Sándor - lévén ügyes diplomata - fényes fogadtatásban részesítette a francia delegációt, ám ez olyan erős ellenérzéseket váltott ki Itália-szerte, hogy az a hír járta, hamarosan letaszítják a pápai trónról. Della Roveré készenlétben állt - szilárdan elhatározta, hogy ha legközelebb megüresedik, ő foglalja el Krisztus földi helytartójának a székét. Sándor ugyanakkor csöppet sem nyugtalankodott. A végtelenségig hitt magában, és biztos volt, hogy a legfenyegetőbb helyzetből is képes győztesen kikerülni. Aragóniái Ferdinánd meghalt, és a fia, Alfonz volt a király, aki mindenáron meg akarta őrizni a pápa barátságát, és hatalmas összegekkel igyekezett biztosítani a jóindulatát. Sándor nem az az ember volt, aki bármilyen megvesztegetési pénzt visszautasít, úgyhogy összefogott Alfonzzal, ami viszont elégedetlenséget váltott ki a franciákból, ezért támadással fenyegetőztek. Pesarói menedékéből Giovanni Sforza éberen figyelte az eseményeket, de nem tudta eldönteni, melyik úton induljon el. Lodovico, Milánó ura eléggé egyértelműen a tudomására hozta, hogy végszükség esetén nem számíthat rá, mint rokonra. Ugyanakkor a pápa Alfonz barátságának köszönhetően erősnek tetszett, úgyhogy Giovanni Sforza egy idő után rászánta magát arra, hogy visszatérjen Rómába. Lucrezia várt. A haja frissen mosott volt, a teste illatos. Végre elérkezett a pillanat, hogy valóban asz-szonnyá váljon. A pápa úgy fogadta a vejét, mintha távolléte teljesen természetes lett volna. Melegen megölelte, kijelentette, hogy örömmel látja, és kegyesen figyelmeztette, hogy várja a nászágy. Nagy lakomával ünnepelték meg Sforza visszatértét, az egész olyan volt, mint az esküvő. Lucrezia azonban nem tudta olyan felszabadultan élvezni a mulatságot, mint az első, valódi esküvőt. Az leginkább színi előadáshoz hasonlított, amelyben ő kapta a főszerepet, ez viszont maga volt a legkomolyabb valóság. A férje magatartása jelentősen megváltozott. A kezéért nyúlt, és olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a leheletét. Végre észrevette, milyen szép, és ennek egyértelmű jelét is adta. Táncoltak, de csak itáliai táncokat, és nem spanyolt, mint annak idején a bátyja Giovannival, azon a nagyon hasonló, mégis alapvetően másfajta eseményen. Aztán elérkezett a pillanat, amikor kettesben maradtak a nászágyon. Giovanni csöndes volt, keveset beszélt. Lucrezia felkészülten várta azt, aminek be kellett következnie - Giulia készítette fel rá -, de biztosra vette, hogy ami rá vár, egészen más lesz, mint amin Giulia keresztülment. Kissé félt, de azért nyugodt volt, mint mindig, tudta, hogy ha nem is éli meg azt a gyönyört, amelyre annyira vágyott, különösebb gond nélkül képes lesz elviselni a dolgot. Amikor már kettesben voltak, a férjéhez fordult: -Előbb árulj el valamit, Giovanni! Miért gondolkodtál olyan sokáig a visszatérésen? - Butaság lett volna előbb visszajönni - morogta Sforza. - Járvány volt... és minden olyan bizonytalan. A hosszú hónapok várakozása okozta türelmetlenséggel nyúlt Lucreziáért, aki riadtan nézett rá, ezzel kis időre visszatartotta. -Azért jöttél vissza, hogy elháljuk a házasságot... vagy a hozományért? - Mindkettőért.
Az élmény különös volt, kissé ijesztő is, ahogy Giulia mondta, de mégsem olyan, mint amiről beszélt. Lucreziát izgalom kerítette hatalmába, érezte, hogy új világ tárul fel előtte, olyan örömteli világ, amilyenről addig nem is álmodott. Tudta, hogy más férfival más lenne, de kielégítőnek találta azt is, ' amiben része volt. Persze, valaki mással... Elégedetten mosolyogva hajtotta a párnára a fejét. Egy éjszaka alatt felnőtté vált. Sándor és Giulia -mindketten azonnal észrevették természetesen megbeszélte a dolgot. - Sajnálom szegényt - mondta elgondolkodva Giulia. - Mennyivel nagyobb, boldogítóbb élmény jutott nekem. Szegény Lucrezia! Nehéz lehet elviselni azt a hideg, örökké ideges embert! Szentatyám! Érvénytelenítsd a házasságukat, és adj neki egy igazi férfit! Sándor játékosan felfújta az arcát, mielőtt válaszolt: - így beszélni a szent házasságról! Egyébként is, fiatal még. Előtte az élet. Nem azt akarom mondani, hogy elvetem a válás gondolatát, csak éppen egy válást nem könnyű nyélbe ütni. Az egyház valósággal iszonyodik tőle. - De ha szentséged akarja, az egyház is egyet fog érteni - figyelmeztette a pápát Giulia. - Te feslett kis nőszemély! Úgy látom, már itt az ideje, hogy valami súlyos penitenciát rójak ki rád. - Tízszer elmondom, hogy szeretlek, a lábad elé vetem magam, és azt kiabálom, hogy tégy velem, amit akarsz, szentatyám, mert a testem és a lelkem is a tiéd! - Giuliám... kicsi szerelmem - felelte olvadozva Sándor. - Mivé is lennék nélküled?! Arra kérlek, vigyázz nagyon Lucreziára, lásd el bölcs tanácsokkal, hiszen okos vagy! - Arra vonatkozóan, hogyan kerítsen magának szeretőt, és csalja meg a férjét úgy, mint én? - kérdezte Giulia. - Amit te csinálsz, az nem csalás. Szegény kis Orsino készségesen beleegyezett, hogy így legyen. De még milyen készségesen! Nagyot nevettek, közben Giulia többször is elmondta, hogy úgy szereti Lucreziát, mintha a húga lenne, és úgy is fog vigyázni rá. Szeretett volna azonban egyéb dolgokat is megbeszélni Sándorral. Mindenekelőtt elérni azt, hogy a pápa pazar esküvőt rendezzen Laurának, mert azt akarta, hogy egész Itália tudja, elismerte a kislányt. - Úgy lesz - ígérte meg a pápa. - Drága kis Lauránk a legremekebb férjet kapja, akit csak el tudsz képzelni. Magánál tartotta Giuliát; szüksége volt a felüdülésre, amelyet csak tőle tudott megkapni. Róma fölött sötét fellegek gyülekeztek, és nem akart gondolni rájuk. Giuliával akart lenni, szeretkezni vele úgy, ahogy nála jóval fiatalabb ember teszi, és élvezni a csodalatot, amelyet ereje, csillapíthatatlan tüze vált ki a fiatal nőből. Ennél jobb nyugtatószer nagy baj idején nem létezik, állapította meg magában. Lucrezia lakosztályában voltak - Lucrezia és Giulia. A hajukat kibontották, hogy szabadon szétterüljön a hátukon. Giuliáé a combjáig ért, Lucrezia pedig rá is tudott ülni. Vártak kicsit, aztán újból megmosták, hogy még szebb legyen. - Szépen süt a nap! Menjünk ki az erkélyre, és szárítsuk meg ott! - ajánlotta Giulia. - A napfénytől még fényesebb, még csillogóbb lesz. - Az erkélyre? - kérdezte megrettenve Lucrezia. - Miért ne? - Nem ér el bennünket a fertőzés? - Jaj, Lucrezia, nem unod még, hogy örökké be vagyunk zárva? Nem léphetünk ki a palotából... egy pillanatra sem. Én már belefáradtam! - Ha megkapod a kórt, még fáradtabb leszel.
- Lehet. De akkor is! - Giulia pár másodpercre elhallgatott. - Jó volna, ha enyhülne végre ez a szörnyű hőség. Talán a járvány is elmúlna. - Felállt, és erősen megrázta nedves haját. Megyek az erkélyre! -jelentette ki határozottan. - Nem ígérted meg szentséges atyánknak, hogy nem teszed? - kérdezte Lucrezia. - Az erkélyről egy szót sem ejtettem - felelte kis fintorral Giulia. - Csak annyit mondtam, nem megyek ki a palotából. - Amit úgy érthetett, hogy még az erkélyre sem lépsz ki. - Tegyünk úgy, mintha nem úgy értette volna! Kimegyek, leülök, és a napon fogom megszárítani a hajam. - Ne, Giulia! Ne csináld! - próbálta visszatartani Lucrezia, de a barátnője már nem volt ott, és nem hallotta. Lucrezia gondterhelten leült, és a Madonnát ábrázoló képre nézett, amely előtt örökké égett a mécses. - Szűzanya! - fohászkodott. - Add, hogy minden hamar jóra forduljon! Sok baj vette körül, és ezzel tisztában is volt. Nemcsak a járvány, amely gyakori vendégnek számított! Utálatos pletykák terjedtek az apjáról. Hallotta, mit pusmognak maguk között a szolgák, de senkinek sem árulta el, mert azokért a dolgokért, amelyeket kifliiéit, korbácsolás vagy annál is szörnyűbb büntetés járt volna nekik. Azt mondták, a pápa helyzete bizonytalan, és sokan szeretnék eltávolítani, új embert ültetni a helyére. Francia támadás fenyegetett, többen határozottan állították, hogy a pápa Itália ellenségeinek a szövetségese. Az ilyen és ehhez hasonló híresztelések nyugtalanították Lucreziát. Az is erősen aggasztotta, hogy a férje politikai nézeteiről jószerivel semmit sem tudott. Együtt aludtak, valóban feleség lett, de nem igazán elégedett. Giulia állította, hogy Giovanni hideg, szenvtelen, ő viszont határozottan érezte, tudta, hogy csöppet sem az. Nem tudott eligazodni magán; vágy ébredt benne - erős, de senkihez, egyetlen konkrét személyhez sem kötődő vágy -, amelyet Giovanni nem tudott kielégíteni. Csak feküdt mellette mereven, hallgatta a horkolását, és nagyon szerette volna érezni, hogy igazi szerető karja fonódik köré. Nem Giovannié. De azért néha úgy érezte, hogy a gyenge, nem kielégítő szerető is jobb a semminél. A szerelem, amelyet megismert, egészen más volt, mint Giuliáé, de ebben semmi kivetnivalót nem talált, mivel Giulia az ő csodálatos, mindenkit felülmúló apjának a szeretője volt. Érezte ugyanakkor, hogy valahol létezik az a szerető, akire vágyik, mivel nem tudta elképzelni, hogy ne lenne senki, aki a Borgiákhoz fogható. Ez azonban az ő legszemélyesebb magánügye volt. Mivel bármit lehetett mondani rá, de azt nem, hogy önző, Lucrezia mások dolgait legalább olyan fontosnak tartotta, mint a sajátjait, ha nem fonto-sabbnak. Gyakran gondolt szegény Cesaréra, aki ha lehet, még dühösebb volt, mint korábban, mivel érezte a közeledő veszélyt, de nem tehetett semmit az elhárítása érdekében. Nagyon szerette volna, ha saját con-dotíája van a hadseregen belül, és az élére állva kivívhatja magának a katonai dicsőséget, de sajnos ennek a lehetőségétől is megfosztották. Adriana miatt is nyugtalankodott; egykori nevelőnője újból rettenetesen ájtatossá vált, éjt nappallá téve imádkozott, ami egyértelműen idegességre vallott. Lucrezia hirtelen kiáltásokat hallott a térről, és az erkélyre szaladt, hogy lássa, mi történt. Még oda sem ért, amikor Giulia aléltan a karjába omlott. A homloka véres volt. - Mi tőrtént?! - kérdezte elszörnyedve, az erkély felé nézve. - Ki ne menj! - figyelmeztette Giulia. - Véres vagyok? Megláttak, és pillanatok alatt jókora tömeg verődött össze. Hallottad, mit mondtak rám?! - Csak a kiabálást hallottam. Kérlek, ülj le! Mindjárt megtorlóm a homlokodat. Lucrezia tapsolt, és abban a pillanatban futva megjelent egy rabszolganő.
- Hozz egy tál vizet és tiszta kendőket! - kiáltott rá. - De senkinek se áruld el, hogy kinek viszed! - Undorító, ízléstelen neveken szólítottak - mondta Lucreziára pillantva Giulia. - És a szentatyát is emlegették. -Az... az nem lehet! Nem merik! - De igen, Lucrezia! És ez azt jelenti, hogy olyan dolgok történnek a városban, amit föl sem tudunk fogni. - Gondolod, hogy le akarják taszítani a trónjáról? - Sosem hagyná! - jelentette ki mély meggyőződéssel Giulia. A rabszolganő tért vissza, hozta a vizet. Lucrezia elvette tőle, közben Giulia azt mondta: Megcsúsztam, ahogy az erkélyre kiléptem, és esés közben megsebeztem a fejem. A rabszolga bólintott, de látszott az arcán, hogy nem hisz Giuliának. Ők is érzik, hogy baj van, gondolta Lucrezia. Sőt! Többet is tudnak, mint mi. Hiába próbálták, nem lehetett titokban tartani a hírt, hogy kővel megdobták a pápa szeretőjét, aki kiállt Lucrezia palotájának az erkélyére. Mihelyt megtudta, Sándor lélekszakadva sietett hozzájuk. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, milyen veszélyes helyzetbe jutott, pillanatnyilag a szeretője és a lánya biztonsága volt a számára a legfontosabb. Gyöngéden magához ölelte őket, és első ízben azóta, hogy a háború fellegei gyülekezni kezdtek, aggodalom látszott az arcán. - Hadd nézzem a sebedet, drágám! Jól ki kell tisztítani, hogy el ne fertőződjön - mondta Giuliának. -Istennek szűz anyja, akár a szemedet is eltalálhatták volna! De a szentek vigyáztak rád, drága kincsem, és nem nagy a seb. És te, Lucrezia, drága kicsi lányom? Sértetlen vagy. Hálát adok érte a szűzanyának! Úgy szorította őket magához, mintha sosem akarná elengedni egyiket sem, és amikor Lucrezia felnézett rá, látta a tekintetében, hogy nagyon aggódik értük. - Ne nyugtalankodj, drága apám! - mondta. - Nagyon vigyázunk magunkra. Többé nem megyünk ki az erkélyre, amíg helyre nem áll a nyugalom. A pápa elengedte őket, gondterhelten a Madonna szobrához lépett, és némán, a száját alig mozgatva imádkozni kezdett. Az ima szövegét nem hallották, de egyértelmű volt, hogy valamilyen döntéshez kéri a Szűzanya segítségét. Amikor befejezte és megfordult, ismét a régi, határozott Sándor volt. - Drágáim! - kezdte. - Olyat kell tennem, ami végtelen szomorúsággal tölt el. Elküldelek benneteket Rómából. - Könyörgök, ne, apám! - felelte Lucrezia. -Hadd maradjak veled! Megígérem, hogy nem teszem ki a lábamat a palotából. Annál szörnyűbb csapás, mint hogy elküldesz magad mellől, nem érhet. Sándor elmosolyodott, és gyöngéden megsimogatta a lánya fejét. - Es te, Giulia? Mit mondasz? - kérdezte a szeretőjét, mire az térdre vetette magát, és a kezéért kapott. Valami borzalmas, a járványnál is veszélyesebb dolog fenyegeti Rómát, gondolta. Könnyen lehet, hogy a franciák megtámadnak bennünket... maguk választotta pápát ültetnek trónra, és ki tudja, mi lesz akkor Sándorral. Giulia nagyon jó, gyakorlott és hozzáértő szeretőnek találta Sándort, és elégedett volt, mert Róma legjobb szerelmi oktatóját tudhatta magáénak. Sándor vonzerejének azonban elválaszthatatlan összetevője volt a hatalma; előbb az a tudat, hogy Róma leggazdagabb bíborosa, később pedig az a körülmény, hogy ő a pápa. Giuliának mindez sokat számított, hozzájárult a gyönyöréhez. Éppen ezért nehezére esett elképzelni Sándort dicsőségétől megfosztva, a franciák megalázott foglyaként, egészen másként, mint az a hatalmas, mindig bőkezű, kedvencét kényeztető szerető, akihez tartozni bárki számára megtiszteltetés lett volna. így aztán Giuliát nem rémítette meg nagyon a gondolat, hogy elhagyja Rómát, és valamilyen biztos helyen kivárja, hogy eldőljön, hatalmon marad-e Sándor vagy sem.
Természetesen óvatosabb volt, semhogy ennek bármilyen jelét adja, és Sándor, aki politikus, egyházi vagy világi vezető esetében azonnal észrevette a kétszínűséget, a szeretőjénél nem jött rá. Ez részben annak volt köszönhető, hogy nem szívesen vett tudomást semmiről, ami kicsit is kellemetlen volt. Ugyanolyan odaadással kényeztette Giuliát, mint korábban. A köztük lévő nagy korkülönbség miatt az asszonyt, pedig már szült, változatlanul üde, fiatal lánynak látta. Giulia szenvedélye mindig spontánnak, természetesnek tetszett, és ugyanúgy örömét lelte Sándorban, mint az benne. A pápa meg volt győződve, hogy kedvese ugyanolyan vigasztalhatat-lanul szomorú lesz, mint ő, ha el kell válniuk. - Sosem hagyunk el - fogadkozott Giulia. - Bármilyen veszélyt vállalunk inkább, semhogy elváljunk tőled, szentatyám. Inkább öljön meg a pestis vagy az idegen katonák kardja, mint... - Hagyd abba! Nagyon kérlek! - vágott közbe megvonagló arccal Sándor. - Tudod, mennyire fáj, ha ilyet mondasz! Giuliának sikerült teljesen összeszednie magát. Felállt, és az arca ugyanolyan tiszta, őszinte volt, mint Lucreziáé. - Pedig így van, ugye, Lucrezia? -kérdezte. - Inkább vállalunk bármit... a legször-nyűbbet is... - kis szünetet tartott, hogy Sándornak legyen ideje átgondolni a legborzalmasabb lehetőségeket -, igen, bármit, semhogy itt hagyjunk. Lucrezia átölelte az apját. - így van, legdrágább atyám! - jajongott, és úgy is gondolta. - Drága lánykáim - mormogta érzelemtől megbi-csakló hangon Sándor. - Éppen azért, mivel mérhetetlenül szeretlek benneteket, ebben a dologban nem engedek. Nem maradhattok itt. Elképzelni sem tudom, hogyan fogom kibírni nélkületek, de az biztos, hogy még nehezebben tudnám elviselni, ha az önzésem miatt, azért, mert itt tartottalak benneteket, valami bajotok esne. A franciák már készülődnek, sereget gyűjtenek. Erős nemzet, és elszánták magukat, hogy megszerzik Nápolyt. Még az is előfordulhat, hogy idegen katonák fognak végigcsörtetni Róma utcáin. Szerelmem, Giuliám, te az előbb az idegen katonáktól elszenvedett halálról beszéltél, csak hát az sokszor nem egy pillanat műve. Olyan fiatalok vagytok... és olyan szépek! Nincs még két ilyen angyali teremtés a földön. Gondoltatok már arra, mi lenne veletek, ha kegyetlen katonák markába kerülnétek? Én inkább nem gondolok rá. Nem merem megtenni. Inkább elviselem a bánatot, amelyet a hiányotok okoz, semhogy végiggondoljam. - Ha elmegyünk, akkor is csak a legrövidebb időre, épp annyira, hogy ne nyugtalankodj mondta Giulia. - Remélem, nem kell messze mennünk Rómától -tette hozzá Lucrezia. - Legyetek nyugodtak, drágáim, mihelyt biztonságosra fordul a helyzet, újból a karomban tartalak benneteket - mondta a pápa, és hosszan megölelte őket. - Elmondom, mire gondoltam szólt közben. - Lucrezia a férje birtokára megy, Pesaróba, te pedig elkíséred, kicsi Giulia. A Rómából való távozás lehetősége egy embert töltött csak el örömmel, Giovanni Sforzát. Biztosította róla a pápát, hogy legfőbb feladatának tekinti vigyázni a gondjára bízott két nőre, és maradéktalanul egyetértett a szentatyával abban, hogy Róma ezernégyszázkilencvennégy májusában csöppet sem biztonságos hely a számukra. Egy szép verőfényes napon hangosan beszélgető cselédek és rabszolgák csapata gyűlt tehát össze, hogy csatlakozzon a Pesaróba tartó menethez. Giulia kijelentette, hogy a fodrásza, szabója és a többi, kényelméhez elengedhetetlen szolgája nélkül nem indul el. Lucrezia - tudva, hogy a cselédei nagyon szomorúak lesznek, ha ott hagyja őket - szintén ragaszkodott a sajátjaihoz. Hiába próbálta meggyőzni őket Giovanni Sforza arról, hogy a csöndes Pesaróban kevesebb cicoma is elég lesz, nem kell annyit foglalkozniuk magukkal, mint Rómában, meg sem hallgatták. Mivel minél előbb szerette volna maga mögött hagyni a várost, beadta a derekát, és rájuk bízta, hogy tegyenek, amit akarnak. Adriana is velük tartott a papjaival és a szolgáival, a pápa pedig kint állt palotája erkélyén, és nézte őket, amíg a két aranyszőke fej végleg el nem tűnt a szeme elől.
Utána bezárkózott, senkit nem engedett magához, és keserűen gyászolta elvesztésüket. A bánat csil-lapodtával belemerült a politikai helyzet tanulmányozásába, és elhatározta: minden erejével azon lesz, hogy Rómát minél előbb biztonságos hellyé téve visszahozza imádott lánykáit. Ahogy maguk mögött hagyták a várost, Lucrezia meglepődve látta, hogyan tér vissza Giulia életkedve, vidámsága. - Az ember azt hinné, örülsz, hogy elhagyhatod a szentatyát - jegyezte meg. - Fölösleges olyasmi miatt szomorkodni, amin nem tud változtatni az ember. Azt ajánlom, próbáljuk meg elfelejteni, hogy száműzetésben vagyunk, távol szeretett szentatyánktól és városunktól! Próbáljuk meg jól érezni magunkat, amennyire csak lehet! - ajánlotta Giulia. - Nehéz lesz. Nem láttad, milyen szomorú volt? -kérdezte Lucrezia. - A legbölcsebb ember egész Rómában. Hamarosan túlteszi magát a bánatán. Tőle kaptam az életfilozófiámat. Meglásd, hamarosan mulatságot rendez, hogy a szomorúság maradékát is elűzze magától. Ezért a legjobb, ha mi is megpróbálunk vidámak lenni. - Valóban így gondolkodik - ismerte el Lucrezia. - Ne szomorkodjunk hát! Kíváncsi vagyok, milyen város Pesaro - mondta élénken Giulia. Észak felé haladtak. Minden városban, amely az útjukba esett, az emberek kicsődültek az utcára, hogy lássák a Rómából érkezetteket. Gyönyörködtek a két ragyogó öltözéket viselő, aranyhajú szépségben, és nagy érdeklődéssel figyelték a kis Laurát, akiről azt hallották, hogy az aranyhajú Lucreziához hasonlóan magának a pápának a lánya. Üdvözlő feliratokat húztak ki keresztbe az utcák fölött, és az útba ejtett városok urai mindent elkövettek, hogy jól érezzék magukat. A mulatságoknak a helybéliek is örültek. Mivel még egyáltalán nem volt biztos, hogy a franciák letaszítják a pápai trónról Sándort, ostobaság lett volna épp ezeken takarékoskodni, és megsérteni ezzel azt az embert, akiről az a hír járta, hogy az elődeiét és minden emberét felülmúló, természetfölötti hatalommal rendelkezik. Ahogy távolodtak Rómától, úgy lett Giovanni Sforza egyre jobbkedvű. Kihúzta magát, határozott tartást vett föl, már-már azzá a szeretővé vált, akiről Lucrezia mindig álmodott. Emiatt ő is elégedett volt, házaséletét tökéletesen rendben lévőnek, örömtelinek találta. Hogy ragyogott Giovanni arca a büszkeségtől, amikor meglátta a tiszteletükre készített feliratokat, és azt tapasztalta, olyanok is egyenlőként bánnak vele, akik korábban fölötte állónak tartották magukat, mint például Urbino urai. Végre komoly hasznát látta a Borgiákhoz fűződő kapcsolatának, ezért kedvesebben bánt a feleségével, igyekezett mindenben a kedvére tenni. Lucrezia örült a kényeztetésnek, és kapcsolatuk végig az úton harmonikus, kiegyensúlyozott volt. Sforza küldöncöt menesztett előre, hogy figyelmeztesse a pesaróiakat: olyan fogadtatást kíván, amilyenben még senkinek sem volt része a városban. Megparancsolta, hogy virágokkal hintsék fel előttük az utat, díszítsék fel az utcákat, és a tiszteletükre alkotott üdvözlő versekkel köszöntsék őket. Még az Appennineken való fárasztó átkelésnél tartottak, de már örült, és lelkesen gratulált magának, mert olyan feleséget szerzett, aki készségesen fogadja a közeledését, könnyű felébreszteni benne a szenvedélyt, gyönyörű, ráadásul olyan embernek a lánya, aki a leghatalmasabb egész Itáliában, még akkor is, ha a hatalmát pillanatnyilag veszély fenyegeti. Minden adva volt tehát a diadalmas pesarói bevonuláshoz. Lucrezia és Giulia előző este természetesen nem mulasztotta el megmosni a haját. Lucrezia úgy tervezte, hogy arannyal kivarrt ruhát vesz fel, és a haját ékkövekkel díszített hálóba teszi. A másnapon gondolkodva feküdt a férje mellett, és álomtól környékezve a szenvedélyre gondolt, amellyel Giovanni az út folyamán többször közeledett hozzá, és amelyre korábban nem tartotta képesnek. Szerette volna, ha felébred, és újból szeretkeznek. Aztán arra gondolt, mi történhet éppen Rómában, és hogy enyhült-e apja szomorúsága. Úgy vette észre, Giulia nem nagyon bánja, hogy el kellett hagynia, bár természetesen afelől sem
volt szemernyi kétsége sem, hogy apja hamar talál magának vigasztalót, aki feledteti vele a veszteségét. Különösnek találta, hogy Giulia nem törődik ezzel. Talán jobb is így, nyugtatta magát, mert ha törődne, biztosan szomorú lenne, és neki nincs vigasztalója, nem úgy, mint a pápának, akinek csak akarnia kell, és máris válogathat a készséges jelentkezők közül. A szél egyre erősebb lett, az eső verdesni kezdte az ablaktáblákat. Lucrezia ennek ellenére remélte, hogy reggel szép idő lesz, sütni fog a nap. - Giovanni! - szólt halkan a férjéhez. - Hallod a szelet? Sforza nem volt szép, ránézésre nem hasonlított arra a szeretőre, akiről álmodott, de mindig kész volt kompromisszumot kötni. Gondolatban felruházta azzal a szépséggel és egyéb tulajdonságokkal, amelyek hiányoztak belőle, és nem olyannak látta, amilyen valójában volt, hanem amilyennek szerette volna. Óvatosan megérintette az arcát, mire elfintorodott, és fölemelte a kezét, mintha legyet akarna elhessegetni. - Giovanni - suttogta, de a férfi csak horkantott, és nem nyitotta ki a szemét. Zuhogó esőben, heves szélviharban értek Pesaróba. Az ablakokból ázott, tépett zászlók, üdvözlő felirattal ellátott vásznak lógtak, amelyek közül néhányat leszakított, és pocsolyába lökött a szél. Pesaro ura azt parancsolta, hogy zászlódísz fogadja őket, és alattvalói fellobogózták a várost, de a szél kegyetlen volt, nem engedelmeskedett senkinek, ezért a bevonulás nem sikerült olyan diadalmasra, amilyennek a város ura szerette volna. Giulia dühöngött; az eső eláztatta a haját, amely így elveszítette aranyszínét és inkább sötét sárga lett, gyönyörű ruhája is tönkrement. - Átkozott Pesaro! - fakadt ki mérgesen, és azt kívánta, bárcsak ne hagyta volna el Rómát. Adriana útközben imákat mormolt. Az ő ruhája is elázott, kényelmetlenül tapadt rá, és a szél a háló alatt is összeborzolta a haját, úgyhogy méltósága -amely nagyon fontos volt neki menthetetlenül odalett. Ennek ellenére nyugodt volt, sőt elégedettség ült az arcán. Bárhol jobb most, mint Rómában, mondogatta magában. Lucrezia szép ruhája is szörnyen nézett ki, a haja ugyanolyan állapotban volt, mint Giuliáé. Az egyik szolga talált egy jókora köpenyt, amelyet ráterített, úgyhogy azok sem láthatták megtépázott pompáját, akik az esővel és a széllel dacolva kimentek az utcára, hogy megnézzék új grófhőjüket. - Holnapra biztosan kisüt a nap - mondta vigasztalóan Giuliának. - Csak mi éppen ágyban leszünk, és a megfázásunkat próbáljuk kikúrálni - morogta Giulia. A Sforza-palotánál, ahogy a parancs szólt, költők várták őket, hogy felolvassák urukat és a feleségét dicsőítő költeményeiket. Nem volt mit tenni, kint kellett állni az esőn, a szélben, amíg a hidegtől reszkető poéták a végére nem jutottak a grófnőt a napfényes Pesaróban köszöntő rigmusaiknak. Giulia náthásan szipogott, Adriana csöndben azért fohászkodott, hogy a költők fogják rövidebbre az előadást, Lucrezia pedig - szépségét elrejtő bő köpenyében, ázottan az arcába hulló hajjal - mosolygott, ahogyan elvárták tőle, és igyekezett diszkréten felsóhajtani a megkönnyebbüléstől, amikor az utolsó köszöntőnek is vége lett. Boldogok voltak, hogy végre bejuthattak a palotába, ahol tűz lobogott a kandallókban, forró fürdő és meleg étel várta őket. Megkönnyebbülten nevettek, és már nem is bánták annyira a kellemetlenné vált pesarói bevonulást, amelyről tudták, hogy hamarosan vidám, élvezettel felidézhető emlék lesz csupán. Másnap valóban kisütött a nap, és teljes szépségében láthatták meg Pesarót. Lucrezia élvezettel nézte a látóhatárig nyúló kék Adriát és a zöld hegyeket, amelyek félkörben körbevették a várost, de úgy, hogy a körív mindkét végén egy-egy égbe szökő csúcs emelkedett, az Accio és az Ardizio. Elégedett volt, tetszett neki az új otthona.
- Az embernek itt olyan érzése támad, hogy teljes biztonságban van, elzárva a külvilágtól mondta Giuliának. - Pontosan ezért küldtek ide bennünket. Hogy biztonságban legyünk, amíg vissza nem tér a béke és a nyugalom. -Azt hiszem, tökéletesen boldog tudnék itt lenni, ha apám és a testvéreim is velem volnának - sóhajtotta Lucrezia. - Én azt mondom, inkább próbáld megtanulni, hogyan legyél boldog nélkülük. A következő napokban Lucrezia azon volt, hogy megfogadja Giulia tanácsát. Giovanni alattvalói mindent elkövettek grófhőjük szórakoztatására, hogy érezze, milyen boldogok, mert maguk között tudhatják. Pazar lakomák, bálok és karneválok követték egymást. A város szűk utcái megteltek nevető járókelőkkel, groteszk kosztümöket viselő bohócokkal és zsonglőrökkel, akik madonna Lucrezia tiszteletére bemutatták minden tudásukat. Soha nem volt még akkora vigasság Pesaróban, mint amekkorát a kis grófnő tiszteletére rendeztek. Lucrezia hamar belopta magát alattvalói szívébe, nemcsak gyönyörű aranyhajával, hanem azzal is, hogy látszott rajta, mennyire örül mindannak, amit tesznek érte. Giuliával összedugták a fejüket, és ragyogó programot találtak ki, elhatározva, hogy olyan élményt szereznek a pesaróiaknak, amilyenben még sosem volt részük. A legszebb ruháikat szedték elő, hogy elkápráztassák velük a vidékieket, és legalább bepillantást engedjenek nekik abba, milyen is a római életstílus. Szilárdan elhatározták, hogy ragyogásban, vonzerőben felülmúlják a helyi szépséget, Caterina Gonzaga di Montevecchiót, akiről már nagyon sokat hallottak, és aki miatt kicsit idegesek voltak, mivel szépségének a híre elért egészen Rómáig. Megmosták és drágaköves hálóba igazították a hajukat, közben többször biztosították egymást arról, hogy még sosem voltak olyan szépek, mint akkor. Selyemből és brokátból készült, drágakövekkel díszített ruhájuk olyan pazar volt, hogy Rómában is nyugodtan fölvehettek volna bármilyen ünnepi esemenyre. Ilyen ragyogó külsővel indultak el végül Giovanni kíséretében a Gonzaga-bálra. Az este teljes diadalt hozott. Alaposan szemügyre vették a messze földön híres szépséget, és megállapították, hogy bár valóban nagyon szép a bőre és az alakja, az orra húsos, a fogai csúnyák, a haját pedig össze sem lehet hasonlítani az ő aranyszőke, dús hajzuhatagukkal. Giuliának kirobbanó jókedve támadt, és visszafogottabban, de Lucrezia is nagyon örült. Alig értek vissza a Sforza-palotába, máris asztalhoz ültek, és levelet írtak a szentatyának. Részletesen beszámoltak neki mindenről, és aprólékosan lefestették Ca-terinát, mert tudták, hogy őszentsége a korábbi leírások alapján szebbnek hiszi, mint amilyen valójában. Giulia azt is megírta, hogy Lucrezia elégedett az új otthonával, jó egészségben van, és remekül érzi magát. Pesaro lakói odaadó szeretettel viseltetnek Sforza iránt, közölte, és a városban egymást érik az ünnepségek, bálok, álarcos felvonulások. Ami őt illeti, őszentségétől, boldogsága hordozójától távol nem igazán tudja kivenni részét a mulatságból. A gondolatai örökké annál járnak, aki a legnagyobb kincset jelenti számára, és bízik abban, hogy őszentsége nem felejti el őket, és tesz arról, hogy hamar visszatérhessenek hozzá. Az ilyen levelek végtelenül jólestek a pápának. Válaszában arra buzdította őket, hogy mindennap írjanak, és biztosította őket arról, hogy életük minden kis részlete fontos neki, feltétlenül tudni akar róla. Ez valóban így is volt, mert bár a franciák invázióval fenyegették Itáliát, és a félszigeten számos ellensége mindent megtett azért, hogy letaszítsa trónjáról, nagy boldogságot jelentett számára, ha szeretett lánykái leveleit olvashatta. Amikor néhány héttel később egy levélből arról értesült, hogy Lucreziát láz döntötte ágynak és súlyos beteg, Sándor nagyon megijedt. Bezárkózott a lakosztályába, nem fogadott senkit, és miközben keserűen vádolta magát azért, mert elengedte, lázasan terveket kovácsolt a visszahozatalára.
Azt akarta, hogy Lucrezia és Giulia vele legyen. Nélkülük nem tudta élvezni az életet. Giulia távolléte - írta egyik levelében - felébresztette benne az érzékiség démonát, akit csak és kizárólag kedvese tudna lecsillapítani. A gyerekei közül pedig - jött rá Lucrezia távollétében aranyhajú gyönyörűsége jelenti számára a legtöbbet. Hogy is hihette, hogy a fiai iránti szeretete hozzámérhető ahhoz a csodálatos érzéshez, amelyet az ő kecses, finom, csodaszép Lucreziájának a közelsége tud csak kiváltani belőle. Vissza kell térniük, és többé nem válhatnak el, írta. Akármekkora legyen is a veszély, együtt kell szembenézniük vele. ■ „Donna Lucrezia, szeretett lányom - írta fájdalommal telten. - A legszörnyűbb szenvedést hoztad ránk. Gonosz hírek, keserűséget okozó borzalmas hírek érkeztek Rómába arról, hogy meghaltál, vagy ha még nem, akkor nincs remény az életben maradásodra. Biztosan megérted, mekkora bánatot okozott ez nekünk, hiszen tudod, hogy végtelenül szeretünk, jobban, mint rajtad kívül bárkit a földkerekségen. Hálát adunk Istennek és a dicsőséges szűzanyának, hogy elhárították fejed felől a veszélyt, de addig nem tudunk megnyugodni, amíg viszont nem látunk." A levelek tehát oda-vissza utaztak Róma és Pesaro között, és bár sokaknak úgy tűnt, hogy Sándort hajszál választja el a méltatlan bukástól, ő ezt nem volt hajlandó beismerni, és kijelentette, hogy mindent megadna érte, ha szivének oly kedves drágaságai visszatérnének hozzá. Giovanni Sforza mindennél jobban szeretett volna Pesaróban maradni. Úgy érezte, ott nem fenyegeti az idegenek támadása, a franciák biztosan nem fognak átkelni az Appennineken azért, hogy meghódítsanak olyan jelentéktelen kis hercegséget, mint a pesarói. Ráadásul Lucrezia felszabadulva az apai befolyás alól - elégedett és szerető feleségnek bizonyult. Miért ne maradhatnának Pesaróban életük végéig, tette fel magában a kérdést. A dolognak mindössze egy hátulütője volt. Az egyház alkalmazottja lévén, fizetését a pápától kapta, és bár Sforzaként Milánónak is hűséggel tartozott, tudta, hogy a rokonának, Lodovicónak - aki olyan támadásra készül, amelynek nagy valószínűséggel ő lesz az egyik első áldozata - se ideje, se pénze nincs rá. Giovanni milánói jövedelmeit már jó ideje nem folyósították, és tudta, hogy ha a lányát visszatartva ellenszegül a pápának, akkor a Vatikántól járó fizetségét sem kapja meg. Giovanni zavarodottan próbált kiutat találni nehéz helyzetéből, miközben Lucrezia és Giulia leginkább azzal volt elfoglalva, hogy szép ruháival és ragyogásával elkápráztassa vidéki udvarának tagjait. Sándor tökéletesen értette a vejét. Félénk, gyenge embernek ismerte, olyan típusnak, amelyet lenézett és megvetett. Tudta, hogy Giovanni szeretne gyáván elbújni Pesaróban, távol tartani magát a közeledő bajtól, és megakadályozni, hogy Lucrezia visszatérjen az apjához. Ő ezt semmiképp sem akarta, de mivel nehéz lett volna a férje akarata ellenére visszahívni Lucreziát Rómába, Sándor elintézte, hogy Giovanni Sforza kapjon egy nápolyi dandárt, és rögtön parancsot küldött Pesaróba, hogy induljon, vegye át az alakulatát. Giovanni nagyon megrökönyödött, miután megkapta az üzenetet. Berontott Lucrezia lakosztályába, és a kezébe nyomta a papírt. - „Haladéktalanul indulj... Nápolyba" - olvasta Lucrezia a levelet. - Te... te Nápolyba mégy? De hiszen a családod és a nápolyiak mindig ellenségek voltak. - Pontosan! - kiáltotta Giovanni. - Mit forgat a fejében apád? A pusztulásomat akarja? - Hogy akarhatná a pusztulásodat, amikor bevallása szerint a legfőbb vágya, hogy nekem örömet szerezzen. - Talán úgy gondolja, hogy nem lenne ellenedre, ha meghalnék. - Giovanni! - Lucrezia könyörgő pillantást vetett a férjére. Arra kérte, hogy ne folytassa, mivel nagyon ellenére volt mindenfajta veszekedés.
Giovanni azonban nem hallgatott rá. - O igen! -folytatta felhevültén. - Vissza akar szerezni. Nem képes meglenni nélküled. Nem ezt mondja? És azt hiszed, nem tudom, miért? Ostobának gondolsz? - Való igaz, hogy nagyon kedvel. - Kedvel! - Giovanni keserűen felnevetett. - Ez jó! Egész Itália ezen mulat! A pápa madonna Lucrezia szerető atyja, és mindent elkövet azért, hogy apostoli köntöse alá dugja a lányát. - Giovanni, te nem vagy magadnál! Lucreziának igaza volt - Giovanni kivetkőzött magából a rémülettől. A pápa szőtte hálóban vergődött, és nem tudta, hogyan szabaduljon belőle. Milánói rokonai nem törődtek vele, apja, a pápa pedig félre akarta állítani, ezért családja ellenségeihez küldte. Mi lesz vele? - Nem engedelmeskedem a pápa parancsának - mondta. Azt hiszi, nem látom, mire megy ki a dolog? - Jaj, Giovanni, abból nagy baj lesz, ha szembeszegülsz apámmal! - figyelmeztette Lucrezia. - Azt akarod tanácsolni, hogy engedelmeskedjek neki. Azt mondod: „Menj a nápolyiakhoz! Állj a csapatod élére! Igaz, hogy Sforza vagy, a nápolyiak esküdt ellensége, de azért csak menj, menj... mert apám félre akar állítani, hogy visszatérhessek hozzá... hogy a közelében legyek, a szóbeszéd, mocskos pletyka meg csak terjedjen... dagadjon..." Giovanni harsány nevetésbe kezdett, de közben az arca görcsbe rándult a félelemtől. Lucrezia nyugtatta, de hiába, mert magából kikelve rákiáltott: - Nem megyek! Hallod? Nem megyek! Volt egyéb baj is. Capodimontéból, Giulia szülővárosából üzenet jött: a bátyja, Angelo nagyon beteg, és a család már nem bízik abban, hogy meg fog gyógyulni. Giuliát nagyon megrázta a hír. Őszintén szerette a családját, különösen a két fivérét, Angelót és Alessandrót. Lucreziához sietett, aki ismeretségük egész ideje alatt még egyszer sem látta annyira feldúltnak, mint amikor belépett hozzá. - Hírt kaptam otthonról! - kezdte Giulia. - Drága Giuliám, de sajnálom! - kiáltott fel Lucrezia, miután megtudta, mi történt. Imádkoznunk kell, hogy minden jóra forduljon. - Többre van szükség. Azonnal odamegyek. Nem hagyhatom meghalni úgy, hogy ne lássuk egymást még egyszer. - Emlékszel apám parancsára... A beleegyezése nélkül nem hagyhatjuk el Pesarót. - Hát nem érted?! Haldoklik a testvérem. Te mit tennél, ha Cesare vagy Giovanni halálos beteg lenne? Nem utaznál azonnal hozzájuk? - kérdezte Giulia. - De most nem Cesaréról és nem is Giovanniról van szó - mondta nyugodtan Lucrezia. Csak Angelóról. - Ugyanúgy a testvérem, ahogy neked Cesare és Giovanni. Lucrezia szerint ez nem volt teljesen igaz. Giulia nem értette, és nem is érthette, hogy a Borgiákat az átlagos családi köteléknél erősebb szálak fűzik egybe. Abban is biztos volt, hogy a pápa dühös lesz, ha megtudja, hogy Pesarót elhagyva Giulia a családjához utazott. - Ne felejtkezz el arról sem - figyelmeztette a barátnőjét -, hogy Orsino Bassanellóban van, ami nincs messze Capodimontétól! Tudod, mennyire rosszulesne apámnak, ha megtudja, hogy a férjed közelében vagy. - Nem muszáj találkoznom Orsinóval. - Ha te nem is mégy hozzá, neki bármikor eszébe juthat, hogy meglátogasson. Jaj, Giulia, ha fontos neked apám szeretete, kérlek, ne utazz Capodi-montéba! Giulia nem válaszolt. Két egymással ellentétes szándék harcolt benne: nagyon szerette volna látni a testvérét, ugyanakkor a pápának is kedvére akart tenni.
Giovanni elindult Nápolyba, Lucrezia pedig különösebb sajnálat nélkül vett tőle búcsút. Az előző néhány napban megbizonyosodott róla, hogy végtelenül gyenge emberhez ment feleségül, és fájdalmasan hiányolta az erőt, amelyet mindig úgy csodált az apjában és a fivéreiben. Giovanni dühösen és sértődötten végül is úgy döntött, hogy nem szolgálja ugyan a családja ellenségeit, de úgy tesz, mintha mellettük állna, és rendszeresen értesíti családját a nápolyi sereg mozgásáról, terveiről. Tudta, hogy veszélyes munkára vállalkozik, és ha rájönnek, mit csinál, szörnyű veszélybe kerül. De mit tehetett volna mást? Hogyan kerülhetett volna ismét közel a családjához? Kis közösség jelentéktelen irányítója volt, vidéki hatalmasság, aki nem létezhetett a családja és a pápa támogatása nélkül. Giovanni távozása után komorrá vált a hangulat a palotában. Abbamaradtak a mulatságok, mivel a nőknek sem volt kedvük hozzájuk. Többnyire a lakosztályukban tartózkodtak. Lucrezia játszott Laurával, Giulia pedig az ablaknál ült, és azt nézte, nem jön-e újabb küldönc Capodimontéból. Nem kellett sokáig várnia - a futár megérkezett, és nagyon szomorú hírt hozott. Angelo Farnese biztosan az utolsó napjait éli, és nagyon szeretné látni még egyszer, utoljára a testvérét, Giuliát, akinek oly sokat köszönhetett a család. Ez eldöntötte a kérdést, véget vetett Giulia habozásának. - Máris indulok Capodimontéba - mondta Lucre-ziának. - Látni akarom a testvéremet, mielőtt meghal. - Nem mehetsz! - tartott ki korábbi véleménye mellett Lucrezia. - Apám nagyon megharagszik, ha megtudja. Giuliát azonban már nem lehetett megállítani, és még aznap - Laurával és Adrianával elindult Capodimontéba. Giovanni, Giulia, Laura és Adriana is elment tehát. Micsoda változások mindenhol, gondolta Lucrezia, ott maradva egyedül a csöndes, az eseményektől távol eső Pesaróban. A bassanellói Orsini-kastélyban Orsino Orsini igen erősen törte a fejét. Gyenge ember volt, akárcsak Giovanni Sforza. Giovanni nem volt képes elfelejteni, hogy a Sforza család jelentéktelen ágából származik, és gazdag rokonai lenézik, Orsino pedig azon nem tudta túltenni magát, hogy alacsony, kancsal, és még az alantas szolgálók is csak kényszerből fogadják el a közeledését. Sokszor elgondolkodott azon, hogyan bántak vele, és úgy érezte, gúny tárgyává tették, amikor összeházasították Itália egyik legszebb nőjével, aki a pápa felesége volt már azelőtt, hogy hozzáment volna. Mintha azt mondták volna: ó, hiszen ez csak Orsino, és ő nem számít! Megalázásában az anyjának is kiemelkedő szerep jutott. „Ne légy ostoba, Orsino! figyelmeztette. -Gondolj a pápai kegyre, amelyben Giuliának köszönhetően részesülsz! Gazdagság! Birtokok! Többet érsz velük, mint bármilyen feleséggel, ha pedig nőre vágysz, bőven lesznek, akik közül válogathatsz." La Bella Giulia! Egész Itáliában ismerték. A pápa szeretője! A pápa gyermekének anyja! Mellesleg Orsino felesége, aki a közelébe sem mer menni, mert fél a pápa haragjától! A gondolataiban idáig érve Orsino hangosan fogadalmat tett: - Ezennel vége a megaláztatásomnak! Elhagyta a pápát. Capodimontéban van, és esküszöm az összes szentre, hogy végre valóban a feleségem lesz. Esküszöm, hogy elveszem a szeretőjétől. Kastélya ablakán kitekintve az öreg, hat emelet magas harangtornyú templom köré települt kis falut nézte, és a csöndes völgyet, amelyben a Tevére hömpölygött. Körülötte minden nyugodtnak, békésnek látszott, de tudta, hogy ha megteszi, amit várnak tőle, akkor nem sokáig élvezheti ezt a nyugalmat, békét. A családja a nápolyiak szilárd szövetségese volt, ő pedig az egyik nápolyi dandár parancsnoka. Rövid időn belül indulnia kell, hogy csatlakozzon a nápolyi
sereghez. Távol lesz Giuliától, és a pápa, ha tudomására is jut, hogy Capodimontéban van, haldokló fivére mellett, nem lesz olyan dühös, mintha azt hallaná, hogy Orsino Orsini is a közelben tartózkodik. De miért kell mindig, mindenben engedelmeskednie a pápának, és tekintettel lennie az érzéseire? Miért szükséges ez? A franciák hatalmas serege már elindult, és az a hír járja, hogy VIII. Károly egyik fő célja letaszítani az apostoli trónról Sándort. Szükséges akkor, hogy törődjön a pápával, és a kedvében járjon? - Minden szentekre mondom, megszerzem magamnak, ami az enyém! - jelentette ki fennhangon Orsino. Hívatta az egyik kapitányát, és azt mondta neki: -Parancsot kaptam, hogy a sereg vonuljon Umbriába. Te fogod vezetni. A katona egy szót sem szólt, de Orsino látta az arcán a megdöbbenést. - Nem érzem jól magam - magyarázta. - Azt hiszem, lázas leszek. Egyelőre nem tudok veletek menni. Még egy darabig itthon maradok. Halvány, alattomos mosoly bujkált a szája szögletében, amikor elbocsátotta a kapitányt. Megtette az első lépést, és már biztos volt, hogy a szentatya elveszít egy szeretőt, ő viszont, Orsino Orsini gazdagabb lesz egy igazi feleséggel. Miután a serege távozott, Capodimontéba ment, ahol az anyja és Giulia igen csodálkozva fogadta. - Mit jelentsen ez?! - vonta kérdőre a fiát Adri-ana. - Nem a táborban kellene lenned a seregeddel? - Majd ott leszek, ha akarok - válaszolta hetykén Orsino. - De hát úgy tudjuk, parancsot kaptál - mondta nyugtalanul Giulia. Orsino átható pillantást vetett rá, és újból meg kellett állapítania magában, hogy nem véletlenül emlegetik Itália-szerte úgy, hogy La Bella. Fantáziaképek villantak fel benne arról, ahogy az életet, a szerelmet mértéktelenül habzsoló szentatyával szeretkezik, és dühvel keveredő heves vágy fogta el. - Úgy döntöttem, hogy ezután magam irányítom az életemet - jelentette ki határozottan. - De... - próbált mondani valamit Giulia, azonban Orsino nem hagyta. - És a tiédet is! - Ez őrültség! - tiltakozott Giulia, és az anyósára nézett, de Adriana hallgatott, közben lázasan törte a fejét. Nem hitt abban, hogy Milánó képes ellenállni a franciáknak, abban viszont nagyon is, hogy az idegenek hamarosan bevonulnak Rómába, és akkor Sándor napjai meg lesznek számlálva. Adriana sokkal okosabb nő volt, semhogy egy bukásra ítélt ember kegyét keresse. Ha Itáliát lerohanják, azt csak az olyan családok élik túl, mint az Orsinik és a Co-lonnák, és Orsino - kancsalság ide vagy oda - a nagy hatalmú Orsinik közül való. Elég, ha kicsit határozottabban lép fel, megmutatja magát, és rögtön elfelejtik kis testi hibáját. - Végül is a férjed - szólalt meg végre, a vállát megvonva Adriana, és rögtön magukra hagyta őket. Giulia riadtan nézett Orsinóra. - Ne légy ostoba! - kérte, figyelmeztette, mire az hozzálépett, és csuklón ragadta. - Tudod, hogy a pápa megtiltotta, hogy közel gyere hozzám! - kiabálta az asszony, de Orsino csak nevetett, és a vállánál fogva durván megrázta. - Nem gondoltál még arra, hogy inkább nekem lenne jogom megtiltani a pápának, hogy a közeledben legyen? - kérdezte. - Orsino! - Nagy hasznot hajtottál a családodnak, La Bella - folytatta a férfi. - Megtettél mindent, amit vártak tőled. - Tekintete a hófehér, karcsú nyakban lógó gyémántos nyakékre tévedt, amelyet az asszony a szeretőjétől kapott, és dühös mozdulattal letépte róla. Úgy hajította el,
hogy meg sem nézte, hová esik, és a lágy, puha bőr érintésétől maradék józansága is elhagyta. Nincs több kifogás, mondta magában. Nincs! - Ha hozzám mersz nyúlni - kiabálta Giulia -, felelned kell... - Nem tartozom számadással senkinek - jelentette ki Orsino. - Emlékeztetnélek viszont valamire, amit úgy látszik, elfelejtettél... abban a pillanatban, hogy hozzám jöttél. A feleségem vagy! - Gondold meg, mit teszel, Orsino! - Nincs kedvem gondolkodni. Giulia férje mellének feszítette a tenyerét, és könyörögve nézett rá. - Most rögtön... - mondta fojtott hangon Orsino, mire magából kikelten közbevágott. - Nem! Utállak! Engedj el! Épp most, amikor a testvérem haldoklik... és... és... - Meg fog történni máskor is - jelentette ki határozottan Orsino. - Százszor... ezerszer. Ostoba voltam, de vége, már nem vagyok az. Ami volt, elmúlt, mostantól új időszámítást kezdünk. Giulia elszántan küzdött, menekülni akart, de a férje is eltökélt volt, ráadásul erősebb. Az asszony egy idő után nem tehetett mást, abba kellett hagynia a harcot. Angelo meghalt. Előtte azonban még egyszer, utoljára megölelte a húgát, és a lelkére kötötte, legyen hálás mindig a Szűzanyának a szépségéért, és ne felejtse el, hogy annak köszönhetően tudta lerakni családjuk nagyságának az alapjait. Hogy a palota falain kívül mi történik, arról fogalma sem volt, sőt arról sem, hogy közöttük mi zajlik. Giulia nem tudott szabadulni Orsinótól, aki követelőzően viselkedett, ragaszkodott a jogaihoz, és nem tűrt visszautasítást. Érzéki teremtés lévén, Giulia egy idő után kezdte élvezni az együttléteiket. Tudta, hogy Sándor rettenetesen dühös lesz, ha tudomást szerez a történtekről, de nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett. Fogoly volt Capodi-montéban, kiszolgáltatva a férjének, aki éveken át kénytelen volt távol tartani magát tőle. Sándor kifinomult, izgalmas szerető volt, Orsino pedig durva, bárdolatlan, de bárdolatlansága izgató változatosságot jelentett, és Giulia igazából már nem bánta, hogy férji jogaival gyakran élve maga alá gyűri, mintha csak erőszakot akarna tenni rajta. Sajnálta ellenben, hogy Lucrezia nincs ott, és nem tudja elmondani neki újfajta élményeit. Ami az Orsini családot illeti, természetesen Orsino oldalán állt. Csak azt veszi el, ami joggal megilleti, mondta mindenki. A szeretője? Csak nevettek az öregemberen, mert meg voltak győződve róla, hogy a csillaga leáldozóban. Adriana is megváltozott. - Támogatnom kell a fiamat - jelentette ki határozottan. - A világon a legtermészetesebb dolog, hogy ragaszkodik a feleségéhez, és azt akarja, hogy vele éljen. A fájó hír végül eljutott Sándorhoz. Soha senki nem látta még olyan dühösnek, amilyen akkor volt, amikor tudomást szerzett a történtekről. Izgatottan fel-alá járkált a lakosztályában, és egyfolytában kiközösítéssel fenyegetőzött. Nem hagyja Giuliát annak a barbár, kancsal idiótának a markában, fogadkozott. Azonnal vissza kell hozni Rómába! Miért engedték, hogy elhagyja Pesarót? Mi történt a lányával? Csak nem résztvevője ő is az ellene szőtt, gálád összeesküvésnek? írt Lucreziának. Elég nagy baj már az is - állt a levélben -, ha egy lányból annyira hiányzik a gyermeki szeretet, hogy semmi jelét sem adja az apjához való visszatérés szándékának, de az, ahogy ő, Lucrezia megszegte a kötelességét, minden képzeletet felülmúl. Mérhetetlenül csalódnia kellett valakiben, akit a világon a legjobban szeretett. Bebizonyosodott, hogy álnok, nem szereti, és a levelei is hazugok, szemben azokkal, amelyeket a bátyjának, Ce-sarénak ír. Lucrezia nagyon boldogtalan lett, amikor elolvasta apja szemrehányásait.
Giovanni és Cesare között mindig voltak ellentétek, veszekedések, de közte, és a család bármely más tagja között soha. Az pedig, hogy épp az apjától kapta a súlyos és igaztalan szemrehányásokat, különösen bántotta. Elkeserítően magányos volt, búskomorság vett erőt rajta. Mi történt szeretett családjával? Szétszóródtak, ahányan vannak, annyifelé járnak. Nem csoda, hogy félreértések támadnak közöttük, gondolta. Giovanni Spanyolországban van, Goffredo Nápolyban, Cesare pedig Rómában, és nyilván még erősebben mardossa a keserűség most, hogy közeledik a háború, amelyből főpapként nem veheti ki úgy a részét, ahogyan szeretné. A legsúlyosabb tragédiát azonban az jelentette számára, hogy úgy érezte, apja nem szereti többé, mert a Giulia árulása miatti dühét is rajta, ártatlan lányán éli ki, holott nem tehet semmiről. Hogy enyhítsen a bánatán, írt az apjának. Könyörögve kérte, hogy higgye el, nem tudta megakadályozni Giulia távozását Pesaróból, pedig mindent elkövetett, hogy visszatartsa. A leveleit pedig, amelyeket neki küld, ugyanolyan igaz szeretettel írja, mint a Cesarénak szántakat. Biztos lehet benne, hogy szeretete és odaadása örökre megmarad. „ Szeretném Szentséged lába elé vetni magam, és visszanyerni jóindulatát, mert ha megtagadja tőlem, lelkem sosem talál megnyugvást, és élni sem akarok többé" -\r\a. Amikor ezt elolvasta, Sándor sírva fakadt, és megcsókolta a papírt. - Hogy is kételkedhettem szeretett lánykámban? -kérdezte fennhangon. - Lucreziám, kicsi kincsem! Ő örökké hűséges marad hozzám. Mások az engedetlenek és csalók. Hiába volt azonban a vigasztaló levél, Sándor boldogtalansága nem múlt el. Az „érzékiség démonai" rágták belülről, és nem tudott szabadulni Giulia és a kancsal Orsino elképzelt szeretkezésének képeitől. A francia flotta Rapallónál gyors győzelmet aratott a nápolyiak fölött, a jókora számbeli fölényben lévő francia sereg pedig átkelt az Alpokon, és a Valois-k fehér zászlói alatt elindult, hogy végigmasírozzon egész Itálián. Paviánál VIII. Károly találkozott szegény féleszű Gian Galeazzóval, Milánó igazi hercegével, és amikor annak ifjú felesége, a szép Izabella a lába elé vetette magát, a francia uralkodó annyira meghatódott a szenvedésein, hogy megígérte, visszaszerzi férjének a hatalmat. Lodovico barátai erre sietve megitatták valamivel a fiatal herceget, úgyhogy az néhány napon belül meghalt, és Lodovico most már jogosan lett Milánó uralkodója. Egymást követték az itáliaiak szempontjából kedvezőtlen hírek. Lodovico úgy döntött, nem harcol, és szívélyesen üdvözölte a hercegségén átvonuló franciákat. Virginio Orsini, a nagy hadvezér szintén nem akart harcolni, és parancsba adta katonáinak, hogy ne bántsák az inváziós sereget. Csak egyvalaki volt, aki úgy döntött, hogy szembeszáll a franciákkal: VI. Sándor pápa. Megvetően nyilatkozott az olaszokról: - Aljasok! Alávalók! - kiáltotta. - Azon kívül, hogy szép ruhákban illegetik magukat, semmihez sem értenek. Az egyetlen fegyver, amelyre a franciáknak szükségük van, hogy leigázzák Itáliát, a kréta, amellyel megjelölik azoknak a házaknak a kapuját, ahová bekvártélyozzák magukat. Eldöntötte, hogy ha kell, egyedül száll szembe az ellenséggel. Akárcsak Calixtus halála idején, Sándor újból megmutatta a világnak, hogy milyen fából faragták. Nem lehetett nem csodálni nyugodt méltóságát, és magabiztosságát, amellyel hitt abban, hogy ha az egész világ támad is rá, akkor is övé lesz a győzelem. A francia király - Re Petito, ahogy az olaszok nevezték apró termete és deformáltsága miatt - zavarba jött Sándor bátorságától, és nem akarta megtámadni. Úgy gondolta, hogy a pápában mégis lehet valamilyen természetfölötti, Istentől nyert erő, ha szembe mer szállni vele. Hiába imádkoztak tehát a pápa Itália-szerte sok helyen fellelhető ellenségei, nem vezette Róma ellen a seregét, hogy letaszítsa Szent Péter trónjáról Sándort. A pápának a haja szála sem görbülhet - adta parancsba Károly, mert tartott tőle, hogy ha mégis, akkor az egész katolikus Franciaország és Spanyolország is ellene fordul.
Della Roveré bíboros, Sándor régi ellensége, aki Itáliába érkezése óta a francia királlyal volt - mellette lovagolt, és lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a franciák azért jöttek, hogy felszabadítsák Itáliát Sándor igája alól -, kétségbeesett. Be kellett látnia, hogy terve, miszerint Sándor örökébe lép, ezúttal is kudarcot vallott. Dél felé menet a franciáknak át kellett haladniuk Rómán, és Károly úgy döntött, semmi egyebet nem fog kérni a pápától, mint engedélyt arra, hogy átvonuljon a Pápai Államon. Sándor azonban hajthatatlan volt, szemernyit sem engedett, és látva, milyen határozottan utasítja el a francia igényeket, mindazok félni kezdtek, akik korábban azt állították, hogy a napjai meg vannak számlálva. Adriana és az Orsinik az elsők között voltak, akiken erőt vett a remegés. Adriana nagyon összeszidta a fiát, mert nem teljesítette a Szentatya parancsát, és az Orsini család több tagja is csatlakozott hozzá. Együtt noszogatták Orsinót, hogy azonnal induljon, ne feszítse tovább a húrt. Giulia egy napon tehát arra ébredt, hogy férje magabiztossága szertefoszlott, és Orsino már úton is van a seregéhez. Rövid időn belül pedig levelet kapott a dühös pápától. „Áruló és hálátlan Giulia! - kezdődött a levél. -Azt mondod, nem térhetsz vissza Rómába a férjed engedélye nélkül. Bár ismerjük romlott természetedet és tanácsadód gonoszságát, másra nem tudunk gondolni, mint hogy magad is maradni akarsz, hogy tovább együtt légy csődör férjeddel. " Giulia riadtan olvasta a levelet. A pápa sosem írt még neki ilyen hangon, és már a családja is bírálta, mert a férje kedvéért elfordult a szeretőjétől. A férje pedig? Aki olyan bátornak mutatta magát, elszelelt abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy Sándor hatalma töretlen, bukását hiába várják az ellenségei. Remegve szorította magához a kislányát. - Sosem lett volna szabad elhagynunk Rómát -mondta. - Megyünk, meglátogatjuk apámat? - kérdezte Laura. A kancsal Orsinót nem volt hajlandó apjának szólítani. Apjának csak azt a magas, határozott tekintetű, istenszerű lényt tekintette, aki mindig gyönyörű öltözéket viselt, mély, zengő hangon szólt hozzá, és lágyan, nagy szeretettel simogatta a haját. - Igen - felelte eltökélten Giulia, és fölnevetett. Úgy érezte, teheti. Végül is ő volt La Bella, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne tudjon visszaszerezni mindent, amit elvesztett. Egy rabszolgával üzent Adrianának, megkérte, hogy menjen hozzá azonnal. - Indulok Rómába! - közölte az anyósával, mihelyt az megérkezett. - Rómába! Veszélyes mostanság utazni. Mindenütt franciák vannak... beléjük ütközhetsz, mielőtt Rómába érsz - mondta Adriana, de közben átható pillantással nézte a menyét, és Giulia megérezte, mit akar mondani szavak nélkül: bármilyen veszélyes az út, még veszélyesebb Sándor haragjának árnyékában maradni. Giulia és Adriana tehát kevés kísérővel elindult Ca-podimontéból Rómába. Giulia remek hangulatban volt, és a kislánya is. Nem értette, hogy tudta akár csak egy pillanatra is izgalomba hozni Orsino, aki az első nyugtalanító hír hallatán megrémült és elszelelt. Vágyott a szeretője után, szerette volna mielőbb viszontlátni. Laura vidáman arról csacsogott, hogy hazamennek, és végre újból találkozik az apjával. Adriana némán azért imádkozott, hogy a Szentatya haragja ne legyen túl nagy, legalábbis akkora, hogy ne fogadja vissza őket a szívébe. Az út hosszú volt és fáradságos, ráadásul november lévén, rossz időben kellett megtenniük. Giulia jókedve azonban ragadósnak bizonyult, úgyhogy vidáman haladtak Viterbo felé. Laura kiáltott föl elsőnek, előremutatva közölte, hogy házakat lát. A többieknek mereszteniük kellett ugyan a szemüket, de igaza lett, valóban Viterbóhoz értek.
- Már nincs sok hátra! - kiáltott fel vidáman Giulia. - Az útnak több mint a felét megtettük. Mihelyt Viterbóban leszünk, írok őszentségének, és tudatom vele, hogy hamarosan megérkezünk. - Figyelj csak! - szólt rá a hangját fölemelve Adriana. -Mi az? - Nekem úgy tetszett, mintha paták csattogását hallanám. Füleltek egy darabig, de mivel nem hallottak semmilyen gyanús zajt, Giulia kinevette az anyósát. -Ideges vagy. Csak nem azt képzelted, hogy Orsino vágtat utánunk, és erőszakkal vissza akar vinni bennünket? Laurát megrémítette a lehetőség. - Apámhoz akarok menni! - kiabálta. - Úgy lesz, drágám! Ne félj! - vigasztalta az anyja. - Hamarosan nála leszünk. Ne is vesztegessük tovább az időt, gyerünk, menjünk gyorsan Viterbó-ba! Elindultak, ám ezúttal Giulia hallotta a vágtató lovak zaját. Újból megálltak, és a csöndben tisztán, minden kétséget kizáróan hallották a hangot. Giulia félve nézett végig a főleg nőkből álló, kis létszámú kíséreten. - Siessünk! - adta ki az utasítást. - Nem tudhatjuk, kivel hoz össze bennünket a sors ezekben a nehéz időkben. Megsarkantyúzták a lovaikat, de nem sok idő telt belé, és az egyik nő halálra váltan elkiáltotta magát, közölve a többiekkel, hogy lovasság vágtat a nyomukban. Még gyorsabb haladásra ösztökélték lovaikat, de üldözőik egyre közelebb értek. Majdnem egy mérföldre voltak még Viterbótól, amikor körbevették őket. Adriana némán imát mormolt, Giulia pedig halálra rémült, amikor ruházatuk alapján megállapította, hogy foglyul ejtőik franciák. Szörnyű volt neki az élénken vizslató tekintetek kereszttüzében, pontosan tudva, mit rejt élénk, izgatott csillogásuk. - Szép hölgy - fordult hozzá a lovasok parancsnoka -, hová ilyen sietve? Franciául beszélt, Giulia nem értette jól, és Adri-anához fordult, ám ő annyira meg volt rémülve, hogy csak imádkozni tudott, miközben elképzelte magában, milyen borzalmas dolgok történhetnek egy csapat, ellenséges katonák kezére jutott nővel. Laura, aki egy lovon ült az anyjával, hirtelen elsírta magát, és szorosan átölelte Giuliát, mintha meg akarná védeni az idegenektől. - Az összes szentekre mondom - szólalt meg az egyik katona -, igazi szépség! - Csak ne nagyon bámuld! - figyelmeztette valamelyik társa. - A kapitány biztosan magának akarja. Ha van eszed, másik lányt választasz... olyat, akivel jól is érezheted magad. Giulia végre összeszedte magát. - Giulia Farnese vagyok, Orsino Orsini felesége - mondta gőgösen. -Jobban teszitek, ha utamra engedtek. A pápa a barátom. A körülöttük állók közül kivált az egyik, hozzá lépett, és csodálkozva végigsimította aranyhaját, majd amikor Giulia rácsapott a kezére, fenyegetően felmordult. Aztán valaki felkiáltott: - Itt a kapitány! Magas, jóképű férfi ügetett feléjük, és Giuliának rögtön jobb kedve lett, mert az illetőből nemesség áradt, az arca pedig háborús időkben szokatlan és megnyugtató módon szelíd volt. - Halljam, mit találtatok! - mondta, mire azok a katonák, akik már izgatottan fogdosták a kísérethez tartozó nőket, azonnal hátrahúzódtak. - Hölgyeket és a szolgálóikat, uram - mondta a Giuliáékat foglyul ejtő csapat vezetője. Az egyik igazi szépség, uram! A parancsnok alaposan megnézte magának Giuliát, és halkan azt mondta: - Látom. - Aztán mélyen meghajolt, és olaszul, folyékonyan, enyhe francia akcentussal folytatta: - Drága hölgyem, kérem, bocsássa meg az embereim durvaságát! Remélem, nem inzultálták. - De igen! - jelentette ki Giulia. - És szeretném, ha tudná, hogy Giulia Famese vagyok, Orsino Orsini felesége. Nyilván hallott már rólam.
A parancsnok újból meghajolt. - Ki ne hallott volna Itália legszebb hölgyéről? - kérdezte. Látom, hogy amit önről mondanak, tökéletesen igaz. Madame La Bella, kérem fogadja el bocsánatkérésemet a történtekért. Yves d'Allegre vagyok, szolgálatára. - Örülök, hogy találkoztunk, Monsieur d'Allegre - felelte Giulia. - Most pedig, remélem, megmondja az embereinek, hogy ne legyenek ostobák. Sietős az utunk. - Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani - sóhajtotta szomorúan Yves d'Allegre. - Szép hölgyek számára nem biztonságosak mostanság az utak. - Akkor kísérjenek el bennünket Viterbóba! Onnan esetleg kérhetünk néhány katonát, hogy védelmezzenek bennünket. Ha őszentsége, a pápa megkapja a kérésünket, biztos vagyok benne, hogy azonnal teljesíti. - Efelől nekem sincs semmi kétségem - mondta a francia, és tetőtől talpig alaposan megnézte magának az igéző alakot. - Nincs férfi Itáliában vagy Franciaországban, aki ne állna szíves örömest az ön szolgálatára. Giulia félelme amilyen erős volt, olyan gyorsan el is oszlott. Elbűvölőnek találta a kapitányt. A franciák híresek voltak gálánsságukról, de d'Allegre azon is túltett, mint amire számított. Kezdte igazán élvezni a kalandot. - A szépsége, Madame - folytatta a kapitány - oly ragyogó, hogy elveheti kísérői eszét, és azok elfelejtik, mivel tartoznak ilyen előkelő hölgynek. Ezért arra kérem, engedje meg, hogy elkísérjem Montefíasconéba, és kardommal védjem meg minden támadástól. - Köszönöm - felelte Giulia - de mi Viterbóba akarunk menni. - Végtelenül sajnálom, hölgyem, de katona vagyok, akinek teljesítenie kell a kötelességét. Milyen kegyetlen gazda is a kötelesség, ha összeütközésbe kerül az ember vágyaival! Még egyszer ezer elnézést, de valóban nem tehetek mást, mint hogy a kíséretével együtt Motefiasconéba viszem - mondta a francia. Giulia vállat vont. - Rendben van - felelte köny-nyedén. - De ha ott leszünk, megteszi, hogy üzen őszentségének, és tudomására hozza, mi történt velünk? Yves fejet hajtott, majd kantáron ragadta Giulia lovát, és a menet élére állva elindult vele Monte-fiasconéba. A város már a franciák kezén volt, és ahogy közeledtek, egyre több, érdeklődve feléjük néző katonát láttak. A marcona harcosok dicsérő kiáltásokra ragadtatták magukat a nők láttán, és sok pillantás szegeződött Giuliára. Yves d'AUegre azonban résen volt, és a sóvár tekintetek gazdáit szigorúan hátrébb parancsolta. Foglya nem akárki volt, nem hétköznapi teremtés, és azonnali, szigorú büntetéssel kellett számolnia annak, aki megpróbált volna kezet emelni rá, illetve a kíséretéhez tartozókra. A katonák tehát hátrahúzódtak, és azt hitték, értik a helyzetet. Biztosak voltak, hogy kapitányuk magának akarja a gyönyörű foglyot. Giulia is ezt hitte, és valahányszor a mellette haladó, vonzó férfira nézett, jóleső borzongás vett rajta erőt. A városban Yves váltott néhány szót a parancsnokával, aki ezek után a legmélyebb tisztelettel köszöntötte Giuliát, és kíséretével együtt Monte-fiascone egyik legkényelmesebb házában szállásolta el. Giulia a dajkája gondjaira bízta Laurát, bement a neki rendelt szobába, köpenyét ledobva hevesen megrázta a fejét, hogy a hálótól szabadult aranyhaja szétterüljön, és hanyatt dobta magát a széles, kényelmes ágyon. Arra a sok különös, izgalmas élményre gondolt, amelyben Rómából való távozása óta része volt. Az Orsinóval kapcsolatos epizód rossz szájízt hagyott benne, és azzal nyugtatta magát, hogy kényszer alatt cselekedett. Örült, hogy vége lett, és annak is, hogy ilyen véget ért. Legalább nem kellett sajnálkoznia fölötte. Ez pedig... az új kaland... végül is ez is force majeure, gondolta. Az pedig, hogy a francia oly elbűvölő, oly végtelenül vonzó...
Hiába várta azonban Yves d'Allegre-et, mert miközben izgatottan találgatta, milyen új gyönyörök részese lesz, a férfi levelet írt, tájékoztatva benne a pápát arról, hogy La Bella Giulia a franciák foglya, és 3000 scudo váltságdíjba kerül, hogy épen és biztonságban eljusson Rómába. Amikor megkapta a hírt, Sándor rettentő izgatott lett, aggódott, hogy valami baj éri a szeretőjét. Rögtön elküldte a pénzt, de tovább remegett az idegességtől, és érezte, nem lesz képes a Vatikánban kivárni, hogy Giulia megérkezzen. El kellett indulnia eléje, függetlenül attól, hogy a franciák már a város kapuinál voltak. Az sem érdekelte, hogy a fél világ nevet azon, hogy egy vénember (aki mellesleg a pápa), nem bír nyugton maradni, mert űzi, hajtja egy fiatal nő iránti vágya. Olyan volt, mint egy huszonéves ifjonc. Rőfösö-ket, majd szabókat rendelt maga elé, s végül arany-brokáttal díszített, fekete mellényt öltött, derekára pedig mívesen megmunkált spanyol szíjat tett. Spanyol csizmát húzott a lábára, bársony barettjét pedig hetykén oldalra csapta. így indult el imádott Giuliája elé, hogy visszavigye Rómába. Giulia boldog volt, amikor meglátta. Bántásként maradt meg benne mindaz, amit Orsino mellett át kellett élnie, és sértette, ahogy Yves d'Allegre bánt vele, de végre ott volt előtte Sándor, a legfontosabb és leghatalmasabb ember egész Itáliában - függetlenül az előző hónapokban szárnyra kelt pletykáktól -, és látta rajta, hogy ugyanolyan szenvedéllyel, odaadással néz rá, mint amikor utoljára látták egymást. - Giulia, drágám! - kiáltott fel elragadtatva a pápa. - Szentséges atyám! - felelte halkan, megadóan Giulia. Ami ezután jött, eladdig példa nélkül állt. Egész Róma harsányan hahotázott, mert a Szentatya - spanyol grandnak öltözve - úgy viselkedett, mint egy huszonéves, ifjú szerető. Sándort ez a legkevésbé sem érdekelte. Helyzete ingatag volt - a franciák a város előtt álltak -, és harcolnia kellett, hogy a tia-ráját megőrizze, de államügyekben való jártasságában bízva mindezt elintézte egy laza vállrándítással. Szeretője is boldog volt, hogy ismét vele lehet, és nála jóval fiatalabb férfiakról feledkezett meg pillanatok alatt a kedvéért. Csak egy dolog hiányzott, hogy tökéletesen elégedett legyen. Lucreziát még vissza kellett vinnie valahogy Rómába. Pesaróban, egyedül a férje palotájában, magányosságtól gyötörve, Lucrezia mohón várta a híreket. Időnként egy tál ételre, és éjszakai szállásra vágyó, kolduló barát kopogtatott be a palotába, máskor küldönc érkezett az apjától. Lucrezia boldogan fogadta ezeket a hírvivőket, éberen hallgatta mindazt, amit mondtak, mivel az egyik oldalon magas hegyekkel, a másikon a tengerrel övezett Pesaróban teljesen el volt vágva a külvilágtól. Hallotta, hogy a konfliktus egyre terebélyesedik. Károly, a franciák királya megállíthatatlanul tör előre Róma felé, Giulia elfogásáról és szabadon engedéséről, a pápa által fizetett váltságdíjról is értesült. Tudta, hogy az apja fiatalembernek öltözve, gáláns spanyol grandot utánozva ment a szeretője elé, és azt is, milyen boldog volt, mert visszakapta Giu-liáját. Mások nevettek apja viselkedésén, Lucrezia azonban nem. Ült a palota ablakában, nézte a tengert, és irigyelte Giuliát azért az odaadásért, szenvedélyért, amelyet a pápában ébresztett, és „azon elmélkedett, mennyire más Sándor, mint az a hideg, rideg ember, akihez őt hozzáadta. Amikor eljutott hozzá a hír, hogy a franciák Róma kapuinál állnak, rémület fogta el, remegett az apjáért. Nem volt nyugodtabb ember Rómában, mint Sándor, amikor a hatalmas serege élén közeledő kis királyra gondolt, és az olaszokra, akik lelkesen beöltöztek ugyan katonának, és teljes odaadással játszották a szerepüket, csak éppen a harchoz nem fűlött a foguk.
Ezúttal Cesare is vele volt. Megkeseredett, mert nem kapott rá lehetőséget, hogy megverje a franciákat, és minden alkalmat megragadott arra, hogy emlékeztesse az apját: ha ő állna condottá]a élén, akkor volna legalább egy sereg Itáliában, amely kész visz-szaverni a betolakodókat. Komoran fölnevetett, és ököllel erősen a mellére csapott. - De nem, nekem az egyházban a helyem - mondta. - Nekem, aki talán megmenthettem volna Rómát, Itáliát, és biztosan megóvtalak volna a megaláztatástól, tilos harcolnom. - Drága fiam - felelte megrovóan a pápa -, túl lobbanékony, heves a természeted. Ne siess úgy, ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, mivel a harcnak még nincs vége! - Tudja szentséged, hogy a franciák megrohamozták Civita Vecchiát, és néhány napon belül Róma kapuinál lehetnek? - kérdezte Cesare. - Tudom - válaszolta Sándor. - Itt akar maradni, hogy a király foglyul ejtse, és előadja a követeléseit, amelyeket kénytelen lesz teljesíteni? - Túl messzire mégy, fiam! Még nem vagyok a kis Károly foglya, nem is akarok az lenni. Várj egy kicsit, légy türelemmel! Majd pár hónap múlva kiderül, ki is az igazi győztese ennek a hadjáratnak. Nagyon kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy beállsz az ellenségeim közé, akik attól a pillanattól kezdve, hogy az első francia itáliai földre lépett, egyfolytában azt hajtogatják - győzködik vele magukat és másokat -, hogy bukott ember vagyok! Sándor nyugalma még Cesaréra is csillapítóan hatott. Mihelyt azonban a pápa meglátta a francia sereg előőrsét, amint tábort ütött a Monté Marión, tudta, hogy azonnal, a családjával együtt be kell menekülnie az Angyalvárba. A francia király római bevonulása emlékezetesre sikerült. Már erősen sötétedett, amikor a francia sereg elérte a várost, és a sűrűsödő alkonyatban a tömött menetoszlop még félelmetesebbnek látszott, mint nappal. Ezer fáklya fényénél vonultak a katonák, és a rómaiak, akik látták őket, reszkettek a félelemtől. A franciák jó katonák voltak, és eladdig csupa könnyű győzelmet arattak. Sok nemes is elkísérte az embereit, ezeknek a ruhája az úton Róma felé zsákmányolt drágakövektől csillogott. Hat órába telt, amíg a menetoszlop valahol elvonult; gascogne-i íjászok váltották egymást d'Aubignay skótjaival, akiknek a dudásai pattogó ütemű zenét szolgáltattak menet közben. Jogarvivők és számszeríjasok követték őket, és harminchat bronzágyú. A menetben haladt a király is, de talán ő volt a legkevésbé félelmetes. Győzedelmes seregétől körülvéve a satnya, torz testű Károly szánalmas látványt nyújtott aranyozott páncéljában. A hadoszlop a Via Latán keresztül a Szent Márk palotához vonult, ahol a király szállása volt, és a piazzán - nyilván elrettentésképpen - felállítottak egy ágyút. Sándor és kísérete az Angyalvárban tisztán hallotta a város több pontján felharsanó lelkes kiáltásokat: - Éljenek a franciák! Éljen Roveré! Cesare az apja mellett állva hol összeszorította, hol elernyesztette az öklét. Tudta, akárcsak Sándor, hogy ha leszáll az este, a város polgáraira nehéz órák köszöntenek. Csábítóan sok kincs volt Róma házaiban - arany és ezüst evőeszköz, majolika- és ónedények, végül, de nem utolsósorban rengeteg szép nő. Róma, az örök város kegyetlen dúlásnak, fosztogatásnak nézett elébe. Miközben vártak, már hallották is a kiáltásokat, sikolyokat, a meggyalázott város sok ezer elkínzott nyögését. -Anyám házát is biztosan megtalálják! - mordult fel dühösen Cesare. - A ház nem érdekes - nyugtatta a pápa. - Az a fontos, hogy anyád nincs ott. - Hol van?! - Ne félj! Intézkedtem, és néhány nappal ezelőtt a férjével együtt elhagyta Rómát válaszolta Sándor.
Hogy tud ennyire nyugodt lenni, morfondírozott Cesare. A Borgiákat halálos veszély fenyegette, ennek ellenére az, aki naggyá tette a család nevét, szenvtelenül hallgatta a rémületnek és a szenvedésnek a városból feltörő hangjait, és úgy tett, mintha gyorsan múló vihar lenne csupán az, ami rájuk köszöntött. - Bosszút állok azokon a vadállatokon, akik betörni merészelnek anyám házába! - kiáltotta Cesare. - Ezt egy pillanatig sem kétlem - válaszolta halkan Sándor. - És te? Jaj, apám, hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? - Úgy, hogy most éppen erre van szükség - mondta a pápa. - Kivárjuk a kedvező pillanatot, és ha elérkezik, majd közöljük a feltételeinket il Re Petitóval. Cesare őszintén meg volt döbbenve. Úgy tetszett neki, mintha Sándor nem lenne tisztában azzal, mi történik körülötte. A pápa azonban életének korábbi, súlyos konfliktusára gondolt, arra, amikor a nagybátyja haldoklott, és egész Róma teli torokból üvöltve szidta Calixtus barátait. Sándor fivére, Pedro Luís elmenekült Rómából, és soha nem tudta megvalósítani vágyait, beteljesíteni ambícióit. Sándor -határozottsága erejében és merész stratégiájában bízva - maradt, és el is érte, amit akart. Ezúttal is erre készült. A Vatikán Borgia-lakosztályában a kis francia király sehogy sem találta a helyét. Idegesen fel-alá járkált, és időnként valamelyik ablaknál megállva a Monté Mario felé nézett. Sértve érezte magát. Hódítóként érkezett, és elvárta volna, hogy a hódítónak kijáró fogadtatásban részesítsék. Csak nem neki kell várnia, hogy a legyőzött hajlandó legyen megjelenni előtte? Igaz, a legyőzött nem akárki volt, nem egy hódító hadsereg szokványos áldozata. A Szentatya volt, a katolikus egyház mindenható feje. Károly maga is katolikus volt, országa a hit egyik szilárd bástyája, és bármi történt is, a Szentatya iránti tiszteletét nem tudta, nem is akarta levetkőzni. A pápa végre beleegyezett abba, hogy tárgyaljanak. Mi egyebet tehetett volna? Itália északi része behódolt, Rómában is Károly volt az úr, és csak a megfelelő időpontot várta, hogy tovább vonuljon Nápolyba, meghódítsa, azzal bevégezze, amit eltervezett. A pápa rákényszerült, hogy egyezkedjen. Bezárkózott ugyan az Angyalvárba, de amikor egy ágyúgolyó átütötte az elvben bevehetetlen erőd falát, belátta, hogy jobb, ha előjön, és tárgyal a békefeltételekről. Karoly pedig elhatározta, hogy a feltételeket ő fogja megszabni. A Szentatyának, aki fogoly a saját városában, nem marad más lehetősége, mint elfogadni őket. A januári nap jól megvilágította Pinturicchio még befejezetlen freskóit, amelyeken a Borgia család tagjai is feltűntek. Károly épp a képeket nézegette, amikor neszt hallott, és megfordulva egy aranyos öltözéket viselő alakot pillantott meg. Pár másodpercig azt hitte, hogy természetfölötti lény társaságába csöppent, az egyik festményen életre kelt egy alak, és szállt le hozzá. Sándor volt az, aki egy alacsony oldalajtón keresztül belépett, és ahogy közelebb ért a királyhoz, Károly alázatosan térdre rogyott A pápa kegyesen intett neki, hogy felállhat - a mozdulat egyszerre volt atyáskodó és méltóságot sugárzó. Ettől kezdve ő volt nyeregben. Jelenlétében a francia király nem érezte magát hódítónak, és a legnagyobb tisztelet hangján mert csak hozzá szólni, ő pedig fiának szólította, és jóságosan bánt vele, mintha arra biztatta volna, hogy bár nehéz helyzetbe jutott, szedje össze magát. Az egész szituáció végtelenül nevetséges volt. Károly dadogva, tétován adta elő, hogy szabad átvonulást követel a Pápai Államon. A pápa a „követel" szó hallatán erősen felvonta a szemöldökét, Károly azonban beszéd közben hallotta a város utcáiról a fosztogatás zaját, és ez visszarángatta a valóságba, eszébe juttatta, hogy hódító, és Sándor ki van szolgáltatva neki.
- Tehát szabad átvonulást kérsz - mondta mintegy hangosan gondolkodva a pápa. Valahová a francia király mögé nézett, és bölcs, szelíd mosoly ült az arcán, mintha a jövőt látná. - Igen, Szentatyám! - Rendben van, fiam! Megkapod, ha a seregeddel haladéktalanul elvonulsz. A király az egyik emberére nézett, aki egy lépést tett feléjük; bátor katona volt, és sem a pazar környezet, sem Sándor személyisége nem nyomasztotta. - A túszok, Sire - mondta. - Ó, igen! Legszentebb atyám, ahhoz, hogy szabadon itt hagyhassuk, túszokra lesz szükségünk -mondta Károly. - Túszokra. Indokolt kérésnek tűnik. - Örülök, hogy szentséged egyetért velem. Cesare Borgia és a török herceg, Dzsem mellett döntöttünk. A pápa hallgatott. Dzsem hercegért egy pillanatig sem fájt a szíve, őt kész volt gondolkodás nélkül odaadni. Na de Cesarét?! Kintről nők elkínzott sikolyai hallatszottak, és jól lehetett érezni a zárt ablakokon keresztül is beszivárgó füstöt. Rómán erőszakot tettek. A város lángokban állt, és fájdalmas agóniájában a Szentatyához esdekelt. Sándor érezte, tudta, oda kell adnia Cesarét és Dzsemet, hogy megmentse Rómát. Lucrezia elgondolkodva nézte a szép Adriát, közben érezte, hogy nő benne a nyugtalanság. Tudta, hogy Giovanni elkeserítő helyzetbe jutott - a pápától és a nápolyiaktól kapta a fizetését, közben Milánónak dolgozott. De hát hogyan is vádolhatta volna ezért? Nem lehetett volna semmivel sem rávenni arra, hogy a családja ellen tegyen, ezért igazságtalanságnak érezte volna, ha ilyet vár el Giovannitól. Hogy a kellemetlen helyzettől meneküljön, Lucrezia - rá tökéletesen jellemző módon - igyekezett nem gondolni a férjére. Nem talált azonban megnyugvást, mivel saját családjának a helyzete is felkavaró volt. Mi történik a Borgiákkal? Ha utazó vetődött a Sforza-palotába, Lucrezia egyből magához rendelte, bőkezűen megvendégelte, szállást is adott neki, és kifaggatta mindenről, amit az apjáról tudott. Megpróbálta tisztán látni a helyzetet. A franciák Rómában voltak, anyja házát feldúlták, kifosztották, apja pedig kénytelen volt fogadni a franciák kis királyát és meghallgatni, milyen feltételekkel hajlandó tovább vonulni. Cesarénak pedig - a büszke Ce-sarénak! - a hódítók túszaként el kellett hagynia Rómát. Lucreziának nem esett nehezére elképzelni, milyen dühös volt. Miközben ezen gondolkodott -időnként elvégezve egy-egy öltést a hímzésen -, zajt hallott lentről. Gyorsan félrerakta hát a munkát, és lesietett a földszintre, mert azt remélte, hogy futár érkezett. Nem az volt, hanem csak egy éhes és félénk szerzetes, aki híreket, fontos híreket hozott Pesaro úrnőjének Rómából. Lucrezia nagyon megörült neki, és már szalasztotta is a szolgálóit, hogy hozzanak meleg vizet, hadd mossa meg fáradt lábát, és adjanak neki bort és eleséget, ez utóbbiakat azonban csak azután, hogy elárulta, jó vagy rossz híreket hozott. - Jókat, úrnőm! - kiáltotta lelkesen a barát. - A lehető legjobbakat. Mint tudja, a francia hódító kihallgatáson volt a Szentatyánál a Vatikánban, és őszentsége nem tehetett mást, el kellett fogadnia a feltételeit. Lucrezia komolyan bólintott. - Amelyek között tudomásom szerint az is szerepelt, hogy túszok kellenek neki, és a bátyám, Cesare lett az egyik. - így van, madonna! A hódítókkal együtt hagyták el Rómát, mármint Borgia bíboros és Dzsem, a török herceg. -A bátyámról mesélj! Hogyan viselkedett? Biztosan nagyon dühös volt a megaláztatás miatt.
- Nem, madonna - válaszolta a szerzetes. - A bíboros nagyon nyugodt volt. Mindazok, akik látták, elámultak - nemcsak a nyugalmán, hanem azon is, hogy a Szentatya hasonló nyugalommal, sőt már-már közömbősen nézte fia távozását. Akkor még nem értettük, miért viselkedik így. A bíboros nagyon sok holmit vitt magával. Tizenhét bársonnyal borított szekér szállította a dolgait, és a franciák tréfálkoztak is rajta eleget. Miféle bíboros ez - kérdezték -, hogy ilyen fontosak neki a világi hívságok? És hát természetesen a török herceg is hasonló módon utazott. - Gúny fogadta tehát, de mégis nyugodt és méltóságteljes maradt! Közben persze nagyon dühös lehetett - mondta izgatottan Lucrezia. - Az első nap végén, miután tábort ütöttek, alaposan meglepte őket - folytatta a beszámolót a barát. -Nem láttam, de hallottam, hogy rettenetesen elcsodálkoztak, amikor ledobta bíborosi köpenyét, derékig meztelenre vetkőzött, és birkózásban sorra legyőzte a legkiválóbb bajnokaikat. Lucrezia boldogan csapta össze a kezét. - Biztosan nagyon élvezte! - lelkesedett. - Megdöbbentek azon, hogy egy bíboros képes ilyet tenni. Másnap estére azonban még nagyobb meglepetést készített nekik. - Mondjad gyorsan! Könyörgök! Megöl a kíváncsiság. - Második este Velletrinél álltak meg, a pontinei mocsarak szélén. A tábor hamar elnyugodott, minden csöndes volt, és senki sem vette észre, hogy az egyik öszvérhajcsár fölkel, és nesztelenül eloson. A város egyik kocsmájába ment, ahol egy szolga várta pihent lovakkal. Az öszvérhajcsár felpattant az egyikre, és a szolgával együtt megállás nélkül Rómába vágtatott. - Cesare volt az! A bátyám! - Ő bizony! Személyesen a bíboros, madonna! Visszatért Rómába a Szentatyához, és úgy hallottam, a Vatikánban nagy volt az öröm, a nevetés, amikor szerencsés szökésének a híre elterjedt -mondta a szerzetes. Lucrezia is megkönnyebbülve, tiszta szívből nevetett. - Ennél jobb hírt már rég nem hallottam! Mennyire élvezhette! És szegény kövér Dzsem, ő nem szökött meg? - Nem, a herceg fogva tartóinál maradt. Azt mondják, nem volt meg benne az a bátorság, ami őe-minenciájában. Nem tudott kiállni birkózni a franciákkal, és megszökni sem, úgyhogy maradt. De most már csak egy túszuk van kettő helyett, és a fontosabbik - a pápa fia - hagyta ott őket. Lucrezia felpattant, és ott mindjárt, a barát előtt elkezdett egy spanyol táncot. A szerzetes megütközve nézte, de a fejét hátracsapva csak nevetett rajta, és addig pörgött, hajladozott, amíg ki nem fulladt. - Rettentő boldog vagyok - mondta akkor. - Ami történt, kedvező jel. A bátyám nevetségessé tette a franciákat, és ez csak a kezdet. Apám meg fogja szabadítani Itáliát a hódítóktól, és ezért mindenki hálás lesz neki. Érzem, hogy így lesz. Most pedig egyél! A legfinomabb ételünket, a legtüzesebb borunkat kapod. Légy te is vidám! Ma este ünnepi lakomát rendezünk, és te leszel rajta a díszvendég. - Attól félek, túl hamar örül, madonna - mondta komolyan a barát. - Ami eddig történt, az csupán egy túsz furfangosan végrehajtott, szerencsés szökése. Itália sorsa ettől még a hódító kezében van. - Apám meg fogja menteni Itáliát - jelentette ki mély meggyőződéssel Lucrezia, de azért pár másodpercre elkomolyodott. Majd a szolgáit és rabszolgáit hívta, és sebesen parancsokat osztogatott. Azt akarta, hogy mindenki boldog legyen, pazar lakomát fogyasszon, tánc és vigasság hangjai töltsék meg a palotát. Cesare győzött, és Cesare diadala ugyanolyan fontos volt számára, mintha maga aratta volna.
Lucreziának igaza lett. Ami történt, az még lelkesí-tőbb dolgok kezdetének bizonyult. A franciákat rettenetesen dühítette, hogy Cesare csúfot űzött belőlük, de semmit sem tehettek ellene. Tiltakozásuk Sándornál csupán szomorú fejcsóválást eredményezett. - Hát igen, a bíboros csúnyán, nagyon csúnyán viselkedett - mondta a pápa, és sietve ott hagyta a követet, nehogy előtte törjön ki belőle a nevetés. A kövér Dzsem nem bírta sokáig a tábori élet nehézségeit: belázasodott és meghalt. így aztán a franciák rövid idő alatt mindkét túszukat elveszítették. Ennek ellenére tovább masíroztak Nápoly felé, ahonnan a király, Alfonso, hallva közeledésükről, lóhalálában Szicíliába menekült, és a fiára, Ferdinándra hagyta országát. Ferdinánd azonban nem volt katona, és amikor meglátta a közeledő francia sereget, követte apja példáját - udvartartásával együtt Ischia szigetét választotta menedékül -, átadva ezzel Nápolyt a hódítóknak. Károlynak ennyiben tehát szerencséje volt, csak éppen a francia király nem számolt a klímával és katonái tunyaságával. Végigvonultak majdnem egész Itálián, komolyabb harc nélkül meghódították, és övék lett a napfényes Nápoly is, ahol a nők érzékien vonzók voltak, és számtalan bordély akadt. A harcosok tehát úgy döntöttek, nem akarnak továbbmenni, élvezik egy darabig a város kínálta örömöket. Eközben Sándor egy pillanatig sem maradt tétlen. Futárok vágtáztak szünet nélkül a Vatikán, Velence, Milánó, a spanyol király és Miksa császár székhelye között. A pápa arra figyelmeztetett mindenkit, hogy ha nem fognak össze gyorsan, akkor Itália teljes egészében francia birtok lesz, és ez senkinek sem érdeke. Amikor a francia király meghallotta, milyen szövetségek formálódnak ellene, megijedt. A katonái harcképtelenek voltak, ráadásul fegyelmezetlenek, sokan közülük betegek. Károly éppen arra készült, hogy nápolyi királlyá koronáztassa magát, amikor rádöbbent, hogy koronája nem sokat fog érni, ha csak egy-két hétig viselheti, mielőtt ellenségei legyőznék. Egyféleképpen menekülhetett csak ebből a nehéz helyzetből - a lehető leggyorsabban el kellett hagynia Itáliát. Visszavonulás közben azonban feltétlenül fel akarta keresni a pápát akiről joggal feltételezte, hogy fő szervezője ellenségei összefogásának -, és kicsikarni tőle, hogy nyilvánítsa nápolyi királlyá. Károly tehát elhagyta Nápolyt, és elindult észak felé, Sándor pedig, ezt megtudva, Rómából azonnal Perugiába ment, úgyhogy amikor a francia király Rómába ért, üresen találta a Vatikánt. Dühöngött, mérhetetlenül fel volt háborodva, de nem tehetett egyebet, mint hogy továbbvonuljon északnak. Közben zavarban volt, nem igazán értette, mi történik vele. Győzedelmes serege élén hatalmas területet hódított meg, országok vezetői hulltak térdre előtte, és úgy érkezett Rómába, hogy azt hitte, a Borgia pápa ugyanúgy a vazallusa, mint azok a királyok, hercegek, akik korábban színe elé járultak. Úgy is tűnt, hogy igaza van. Aztán... kiderült, hogy mégsem. Károly továbbvonult, vadul átkozva magában a Vatikán ravasz rókáját. Sándor szórakoztatónak találta az életet Perugiában. Hozzájárult ehhez az is, hogy az események újból őt, stratégiája helyességét igazolták. Ugyanaz történt, ami Calixtus pápa halála után. Akkor is, most is nyugodtan várt, szolgálatkész volt, és mind a kétszer fölülkerekedett ellenségein. Giulia és Cesare vele volt, egyvalakit azonban fájdalmasan nélkülözött: imádott lányát. - Lucreziának ide kell jönni - mondta Cesarénak. - Túl hosszú ideje nem láttuk. Cesare elmosolyodott a gondolattól, hogy viszontláthatja húgát. Már nem volt olyan elégedetlen, ingerült, mint korábban. Apja nagyon jót szórakozott a kalandján, és remélte, hogy kezdi belátni, milyen nagy hasznára lehetne a pápai seregek fővezéreként. Az, hogy katonákkal
verekedett és merész, látványos szökés eredményeként szabadult, csöppet sem illett egy bíboroshoz. Cesare húszéves volt, délceg termetű, ereje teljében lévő fiatal férfi, a pápa viszont, minden frissességével együtt, már hatvannégy éves. Cesare kezdett egyre többet gondolni arra a napra, amikor az apja hozzá fordul tanácsért, és amikor ő, Cesare fog dönteni. Egyelőre azonban tökéletes volt közöttük az összhang, mindketten arra vágytak, hogy Lucrezia minél előbb ott legyen náluk, Perugiában. Giovanni Sforza, aki közben visszatért Pesaróba, csöppet sem örült a pápa üzenetének. Mérgesen rontott be a feleségéhez, aki már az úti előkészületekkel volt elfoglalva, és éppen utasításokat osztogatott a szolgálóinak, hogy mit csomagoljanak össze. - Nem mégy sehová! - mondta. - Nem?! - A világoskék szemek tágra nyíltak a meglepődéstől. - De hát apám parancsolta, hogy menjek Perugiába. - Én vagyok a férjed. Én mondom meg, hová mehetsz, és hová nem. - Giovanni, nem tilthatod meg, hogy apámhoz utazzak - próbálta jobb belátásra bírni Sforzát Lucrezia. - De igen, és meg is tiltom! - válaszolta a férfi. Bátran viselkedett, de csak azért, mert a Perugia és Pesaro közti távolságra gondolt. Szegény Giovanni! - gondolta Lucrezia. Alapjában véve csöppet sem bátor. Hirtelen félelem fogta el, mert maga is felmérte, mekkora a távolság Perugia és Pesaro között. Giovanni gyenge ember volt, és mint ilyen, mindig kész arra, hogy erősnek mutatkozzon, ha úgy érzi, hogy van rá lehetőség. Ezúttal is határozottan fordult a szolgálókhoz: - Szedjétek elő a grófnő ruháit, és tegyétek vissza őket a helyükre! A választ meg sem várta, sarkon fordult, és kiment. Lucrezia nem dühöngött, nem veszekedett. Olyan volt, mint az apja, tudta, hogy ügyes diplomáciával sokkal többet elérhet, mint erőszakkal. Biztosra vette, hogy némi késedelem után úton lesz Perugiába. Ezért aztán csak szomorkásán elmosolyodott, és leült, hogy írjon az apjának. Giovanninak megvolt az ára, és már kezdte megszokni, hogy bizony sok mindenért alkudni kell, egyezkedni. Szegény volt és jelentéktelen, de a Borgiáknak tudniuk kellett, hogy bár a felesége a pápa lánya, neki mint férjnek, hatalma van fölötte. Ha tehát oly fontos és drága számukra Lucrezia, akkor szedjék össze magukat, és tanúsítsanak némi tiszteletet a férje iránt. Szabadulni akart abból a szégyenletes, jelentéktelen helyzetből, amelybe belekényszerítették. Új tisztségre vágyott, és mivel a pápa szövetséget kötött Velencével, felmerült benne, miért is ne lehetne, mondjuk, a velencei sereg kapitánya. A pápa ennyit könnyedén el tud intézni a vejének, és ha megteszi, Giovanni Sforza nem korlátozza tovább a felesége mozgását. Amikor a pápa megtudta, mi a vágya Sforzának, hangosan fölnevetett. - Mégiscsak van némi akarat, törekvés a szerencsétlenben - mondta Cesarénak. Utánanézek, el tudom-e intézni a dolgot a dózséval. Cesare dühös volt a sógorára. Már eleve utálta, pusztán azért, mert Lucrezia férje, és most kifejezetten sértőnek találta, hogy a húgának ilyen emberhez kellett hozzámennie. - Kár, hogy nem tudjuk megszabadítani tőle Lucreziát - felelte az apjának. A pápa tekintete megvillant. - Talán... majd egyszer - mondta halkan. - Egyelőre adjuk át a dó-zsénak! Giovanni lázasan járkált fel-alá a felesége lakosztályában.
-A velencei hadsereg condottieré-)& leszek hát! -kiáltotta. - Örülsz neki, nem? - kérdezte könnyedén Lucrezia. - Hiszen ezt akartad. - Ugyanolyan elbánásban kellett volna részesülnöm, mint a bátyádnak! - És nem ez történt? Giovanni Sforza és Giovanni Borgia egyaránt a dózse hadseregének a tisztje. Nem így van? - De igen. Mindketten parancsnokok vagyunk, csak éppen akad köztünk egy nagy különbség. Apád ügyelt rá, hogy így legyen. Én négyezer dukátot kapok... míg a bátyád harmincegyezret! - De Giovanni - próbálta nyugtatni a férjét Lucrezia -, ha nem hallottad volna, mennyit kap a testvérem, akkor boldog lennél a négyezerrel. - De hallottam! - harsogta a halántékán kidagadó erekkel Giovanni. - Azért bánnak így velem, hogy megmutassák, milyen jelentéktelen vagyok a bátyáddal összehasonlítva. Apád szándékosan sérteget. Nem engedem, hogy elutazz! Lucrezia pár másodpercig hallgatott, majd nyugodtan azt mondta: - Akkor a négyezer dukátot sem fogod megkapni. Giovanni ökölbe szorította a kezét, dühösen toppantott, és úgy nézett, mint aki mindjárt sírva fakad. Lucrezia szenvtelenül nézte, és azt gondolta: hamarosan úton leszünk Perugiába, és ha elvitt apámhoz, tovább fog utazni. Nem is tépelődött, hanem boldogan a közeli találkozóra gondolt apjával és Cesaréval.
Cesare Az apja és Cesare melegen, szenvedélyesen ölelte magához Lucreziát. - Nem is értem, hogy tudtunk élni nélküled -mondta a pápa. -Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudjuk mondani - dörmögte Cesare. Lucrezia egyiktől a másikhoz fordult, a kezükért kapott, és megcsókolta. - Jaj, apám, bátyám! Miért van az, hogy mindenki olyan kicsi és jelentéktelen mellettetek? - kérdezte. Kérték, hogy forduljon körbe, és alaposan megnézték. Megváltozott, mondta Cesare, és egy pillanatra elsötétült az arca, mert eszébe jutott, hogy Giovannival elhálták a házasságot. - Felnőtt a mi drága kicsikénk - mondta a pápa. -Szidom magam, mert elengedtelek, holott a nehéz idők ellenére magam mellett tarthattalak volna. - Sok nehéz pillanatot éltünk át - jegyezte meg Cesare. - Azt hiszem, rettenetesen gyötört volna bennünket az aggodalom, ha velünk van, súlyos veszélynek kitéve. - Igazad van, fiam! Különben is, fölösleges olyasmi miatt szomorkodni, ami elmúlt. Rendezzünk inkább nagy mulatságot annak örömére, hogy újból velünk van ez a drága kislány, hadd lássam, hogyan táncoltok és énekeltek együtt! - Te mit mondasz erre, húgom? - kérdezte Lucrezia kezét megfogva Cesare. - Alig várom, hogy táncolhassak veled. Szeretném, ha mindenki tudná, milyen boldog vagyok, mert újból veletek lehetek. Cesare a tenyerébe fogta húga arcát, és alaposan megnézte. - Megváltoztál, húgom mondta. - Kicsivel idősebb lettem, ennyi az egész. - És felnőttebb, járatosabb a világ dolgaiban - állapította meg nagy szeretettel a pápa. Cesare megcsókolta a húgát. - Remélem, nem volt túl szörnyű a megpróbáltatásod. Lucrezia tudta, mire gondol, és elnevette magát. -Nem, egész jól el lehetett viselni - felelte. A pápa a fia vállára tette a kezét. - Most hadd menjen! Hadd segítsenek neki a szolgálói, átöltözni a mulatsághoz! Szeretném már látni, ahogyan táncoltok. Majd nézlek benneteket, és boldog leszek attól, hogy legalább ti ketten azok közül, akiket a legjobban szeretek, egy fedél alatt vagytok velem. Lucrezia kezet csókolt az apjának, majd a két férfi pillantásától kísérve távozott. - Milyen elbűvölő! - állapította meg Cesare, miután kettesben maradt Sándorral. - Kezdem azt hinni, hogy nincs nála szebb, aranyosabb lány egész Itáliában - válaszolta a pápa. - Én biztos vagyok benne - jelentette ki Cesare. Gyorsan az apjára pillantott. Tudta, hogy Giulia befolyása folyamatosan csökken, Sándor nem képes megbocsátani neki azt, hogy együtt élt a férjével. Megtette ugyan azt a komoly gesztust, hogy miután kifizette érte a váltságdíjat, elébe lovagolt, hogy köszöntse, ezzel együtt Giulia már nem volt a pápa kedvenc szeretője, és Cesare örült ennek. Mindig zavarta, nyugtalanította a Farnese család felemelkedése, befolyásának gyarapodása. Bár sokan úgy gondolták, hogy csak a vigasságok, a mulatozás érdekli, Sándor gondosan előre tervezett. - Remélem - mondta például most a fiának -, nemsokára visszatérhetünk Rómába. - Sok mindent kell elvégeznünk, ha elejét akarjuk venni annak, hogy újból olyan baj zúduljon ránk, amilyenen épp csak túljutottunk. Cesare, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megfosszuk hatalmuktól azokat, akik gyengének és állhatatlannak bizonyultak, amikor megjelent a francia, hogy leigázzon bennünket. Erős Itáliát akarok! - Erős Itáliát pápai uralom alatt - mondta Cesare. - Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, erős hadseregre és jó tábornokokra van szükséged, apám!
- Igazad van, fiam - értett egyet Sándor, és tudta, már ott ágaskodik benne a kérés, hogy engedje el az egyházi szolgálatból, hadd mutassa meg, milyen remek hadvezér. Nem ez volt hát a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megmondja Cesarénak: mihelyt visszatérnek Rómába, azonnal hazarendeli Spanyolországból Giovannit. Neki kell a pápai sereg élére állnia, és harcba szállnia az Orsinikkal, akik a francia invázió idején a pápa érdekeinek árulójaként viselkedtek. Ha őket leverik, a többi nagy család rögtőn számot vet azzal, milyen erős a pápaság, és készséggel teljesíteni fogja a Borgia pápa kívánságait, vagy ha nem, akkor nagyon meg fog lakolni érte. Szívesen beszélgetett volna ezekről a dolgokról Cesaréval, de tudta, bárhonnan indulnak is el, előbb-utóbb eljutnak Giovanni hazarendeléséig, azt pedig nem akarta. Boldog volt, hogy Cesare és drága Lucreziája újból mellette van, jólesett látnia, mennyire örülnek egymásnak, és mivel nem akarta, hogy bármi elrontsa a hangulatát, gyorsan témát váltott. - Lucrezia... - kezdte szándékosan tétován -, szeretném, ha más lenne a férje. - Rettenetesen dühít, ha rágondolok, hogy az a félkegyelmű... az a vidéki bugris... a húgom közelében lehet. - Majd úgy intézzük, hogy ne érezze jól magát Perugiában - mondta a pápa. Cesare a biztatástól újból elmosolyodott. - Amilyen hamar csak lehet, el kell küldenünk a dózséhoz - felelte. - El lehet intézni? - Megbeszéljük, fiam! Azt akarom, hogy Lucrezia csak a miénk legyen. Lucrezia vizes, szétbontott hajjal feküdt az ágyán. Furcsa izgalom fogta el, miközben felidézte magában az előző este örömeit. Nagy mulatság volt Gian-Paolo Baglioninál, aki az egyház hűbéreseként örömteli kötelességének tartotta, hogy szórakoztassa a Szentatyát. Baglioni elbűvölő ember volt, vonzó és merész. Többen is azt állították róla, hogy kegyetlen, a szolgái és rabszolgái remegtek a félelemtől, ha csak kicsit is szigorúan nézett rájuk. Tánc közben Cesare elmesélte, hogy azokat, akik bármilyen módon megsértik Baglionit, a palota alatti pincebörtönben irgalmatlanul megkínozzák. Nehéz volt ugyanakkor elképzelni, hogy olyan kedves ember - Lucreziával bűbájosán és a legnagyobb udvariassággal viselkedett - kegyetlen tud lenni. Ha látja, hogy akár csak egyetlen embert is megkínoznak a parancsára, rögtön megutálta volna, de a föld alatti kamrák messze voltak a bálteremtől, és egyetlen kiáltás, elkínzott sikoly sem zavarta a mulatságot. Baglioni figyelte, ahogy Cesaréval táncolt, és rosszmájúan mosolygott, ahogy rajta kívül még jó néhányan. - A spanyol táncokat, Cesare! - súgta a bátyjának Lucrezia. - Apánk azokat szeretné látni. Spanyol táncot jártak tehát, ahogy annak idején Giovannival tette az esküvőjén. Lucrezia felidézte magában, de említést nem tett róla, mert nem akarta elvenni Cesare jókedvét. Baglioni nagyon szép nővel, a szeretőjével táncolt. Gyöngéden bánt a partnerével, és miután lopva figyelte a mozdulataikat egy darabig, Lucrezia odasúgta Cesarénak: - Milyen szelíd! És mégis, állítólag borzalmasan megkínoztatja azokat, akik magukra haragítják. Cesare közelebb húzta magához, csak azután válaszolt: - Mi köze a szeretője iránti gyöngédségének a mások iránti kegyetlenséghez? - Csupán annyi, hogy nehéz elhinni a kegyetlenséget valakiről, aki ennyire gyöngéd tud lenni. - Miért, én nem vagyok gyöngéd? És ugyanakkor nem vagyok kegyetlen is? - Te... Cesare... egészen más vagy, mint a többi ember... nem hasonlítasz senkire - felelte Lucrezia. Cesare elmosolyodott, és olyan erővel fogta meg a kezét, hogy kiáltani tudott volna a fájdalomtól, csakhogy a Cesare által okozott fájdalmat valamiért mindig örömtelinek érezte.
- Ha visszatérünk Rómába - mondta a bátyja, és olyan arcot vágott, hogy önkéntelenül összerezzent tőle -, olyan dolgokat teszek azokkal, akik bántották anyánk házát, hogy évekig fognak beszélni róluk. Ugyanazt fogják elszenvedni, amit a Baglioni pincéiben raboskodók. És eközben egyfolytában imádni foglak, húgom, ugyanazzal a gyöngéd szeretettel, amelyet akkor éreztem irántad, amikor még bölcsőben fekvő kisbaba voltál. - Jaj, Cesare... vigyázz! Mi haszna felemlegetni azt, ami a háború alatt történt? - Az, húgom, hogy akik tették, megtanulják, hogy ne merjenek rám vagy az enyéimre kezet emelni. Egyébként igazad van, Baglioni tényleg szereti ezt a nőt. - Úgy hallottam, a kedvenc szeretője, és ez látszik is - mondta Lucrezia. - Mást is hallottál róla? - Mást? Nem, azt hiszem, ez minden. Cesare hirtelen fölnevetett, és a tekintete vaddá, lázassá vált. - Valóban a kedvese - mondta -, azon kívül a húga. Ez volt az a beszélgetés, amelyen Lucrezia, az ágyán fekve, gondolkodott. Közben a férje is megjelent. Előbb csak megállt az ágy lábánál, majd a szolgáló felé fordult, aki az ablaknál Lucrezia egyik kedvenc ruháját varrta éppen, és határozott kézmozdulattal elbocsátotta. Lucrezia félig behunyt szemmel nézte a férjét. Itt, Perugiában valamiért kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnt a számára, mint amilyen Pesaróban volt. Ott a férjét látta benne, és lévén nagyon szelíd, békés természetű, kész volt megelégedni azzal, amit a sorstól kapott, és mindent megtett, hogy szeresse. Eközben persze hidegnek, szenvedélytől mentesnek találta, és bár a vágy felébredt benne, tudta, hogy sosem fog kielégülésre találni. Itt Perugiában viszont a bátyja és az apja szemével látta, és egészen másnak tűnt neki. - Mennem kell - jelentette be Giovanni. - Itt kell hagyjalak. - Valóban? - kérdezte bágyadtan Lucrezia, de ügyelt, hogy a hangján ne legyen érezhető, mennyire örül. - Tudtad, mielőtt mondtam! - támadt rá Giovanni. - Könnyen lehet, hogy te magad kérted, hogy küldjenek el. - Én? Giovanni! De hiszen a férjem vagy! A férfi az ágyhoz lépett, karon ragadta és durván megrázta. - Csak vigyázz, hogy el ne felejtsd! -mondta. - Hogy felejthetném el? - Most, hogy a családoddal vagy, könnyen megtörténhet. -Nem, Giovanni! Velük is állandóan rólad beszélünk. - Arról, hogyan szabaduljatok meg tőlem? - Miért akarnánk megszabadulni tőled? Sforza keserűen felnevetett. - Milyen szép karkötőd van! Honnan szerezted? Ne mondd meg! Mindjárt kitalálom. A Szentatya ajándéka. Milyen szép atyai ajándék. Madonna Giu-lia sem kapott tőle pazarabbat akkor sem, amikor a legjobban lángolt érte. És a bátyád, ő is hasonlóan figyelmes. Az embernek már-már az az érzése, hogy vetélkedni akar az apjával. Lucrezia nem válaszolt; lesütötte a szemét, és finom, karcsú ujjaival a karkötőjét babrálta. Pontosan emlékezett még arra, ahogy az apja ráadta, és a komoly, fennkölt atyai csókokra, a szeretet őszinte szavaira. - El akarnak távolítani innen! - kiáltott fel Gio-vanni. - Tehertételt jelentek számukra. Zavarom őket. Miért? Hát nem a férjed vagyok? - Könyörgök, Giovanni, ne csinálj ekkora jelenetet! A bátyám könnyen meghallhatja, amit mondasz - figyelmeztette Lucrezia. Ránézett, és látta a férfi szemében a félelmet, de nem lepődött meg rajta. Tudta, hogy sokan már attól megrémülnek, ha Cesare nevét meghallják.
Giovanni Sforza ökölbe szorította a kezét, de nem emelte föl, változatlanul maga mellett lógatta. Vetett még egy pillantást az ágyon heverő, gyönyörű teremtésre, aztán hátat fordított neki. Ő volt a csalétek, gondolta. Jobban kell vigyáznia! Olyan volt, mint a Borgiák pókhálójába berepülő, figyelmetlen légy. Az a legbiztosabb, ha elmenekül, amíg megteheti. Egyelőre még csak elégedetlenek vele, zavarja őket, de ki tudja, mi következhet ezután. Az első pesarói hetek jutottak az eszébe, amikor Lucrezia igazán a felesége lett. Fiatal volt és látszólag ártatlan, ugyanakkor nagyon szép és nagyon készséges. Talán túlságosan is készséges, hamar reagáló. Ugy érezte, túl sok és túl heves kielégítetlen szenvedély halmozódott fel a gyönyörűen formált, mégis légiesen könnyed testben. A legszívesebben odakiáltotta volna neki: gyere velem, szökjünk el titokban, nehogy megtudják, mert ha észreveszik, sosem eresztenek szabadon! De ha Lucrezia vele tartana, mi lenne velük? Nem hagynák elmenekülni őket. Most már tudta, és értette is, miért nem. Akkor jött rá, amikor látta Baglionit és a húgát a lakomán. A pápa mindkettőjüket, Baglionit és a szeretőjét is megáldotta, pedig tisztában volt vele, milyen egymást kizáró kötelék fűzi össze őket. Giovanni Sforza bizonytalan volt, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Vidd magaddal, hiszen a feleséged!, sürgette egy belső hang. Mint ilyen, makulátlan, nincs elrontva, a szelídséget és kedvességét még nem tudták kikezdeni. Még nem tartozik teljesen közéjük... de ha itt hagyod, megszerzik maguknak. Pedig a feleséged... neked kellene formálnod, és magadnál tartanod örökre. Csak hát gyenge ember volt. Látta, hogyan nézett a feleségére az apósa, és látta az ellentmondást nem tűrő birtoklási vágyat a bátyja tekintetében is. Nem merte megkockáztatni, hogy szembeszálljon velük. Annál sokkal ijedtebb volt. - Elmegyek! - kiáltott fel hirtelen támadt dühvel. - Te pedig itt maradsz! Nem baj, Rómában úgyis az a szóbeszéd járja, hogy bőven jut neked hely, biztos menedék az apostoli köpeny alatt! Lucrezia nem válaszolt, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy ott van. A táncra emlékezett Cesaréval, és Baglionira, ahogy az asztalnál simogatta, becézte szép húgát. Cesarénak igaza volt, amikor azt mondta, hogy felnőtt. Sok olyan dolog akadt, amelyet csak most kezdett megérteni. Lucrezia rabszolgái úrnőjük haját fésülték, ami frissen mosottan aranyként csillogott, miközben lazán szétterült a vállán. Napról napra szebb lett. Arcán még mindig ott volt a régi kislányos, ártatlan kifejezés, de a pillantásában már várakozás érződött. Nemrég tért vissza Rómába a rövid pesarói látogatásról, és a férje, Giovanni is vele volt, de neki hamarosan el kellett utaznia, hogy visszatérjen a con-dottá)ához. Lucrezia örült, hogy elmegy. Elege volt belőle és szűnni nem akaró sértéseiből. Azt is érezte, hogy az apja egyre kevésbé tűri Giovannit, Ce-sare pedig soha el nem múló gyűlöletet érez iránta. Cesare volt számára a legfontosabb személy a világon, de közben továbbra is félt tőle. Változást csupán az jelentett, hogy kezdte érteni, mi az, ami múlni nem akaró rémületét kiváltja. Giovanni mellett megtanulta, mit várhat a férfiaktól, és miután rájött, hogy ugyanúgy képes a lángoló szenvedélyre, mint az apja és a testvérei, izgatottan várta, mit hoz a jövő. Giovannitól már semmire sem számított, de sajnálta a gyávasága miatt, és azért, mert fájt neki, hogy senki nem tiszteli, nem úgy viselkedik vele, ahogy szeretné. Előre örült ugyanakkor az elutazásának, mert nemcsak szánalom élt benne iránta, hanem félt is tőle. Szolgálói ráadták a haját összefogó ékköves hálót, és ezzel készen is volt, készen állt az ünnepre.
A fornovói csata diadalmas hadvezérét ünnepelték, és az apja ragaszkodott hozzá, hogy Gonzagát a Santa Maria in Portico palotában lássák vendégül, hogy Róma tisztában legyen vele, milyen sokra tartja gyönyörű lányát. Ez is azt jelezte, hogy igazán felnőtt. Ezen az estén nála gyűltek össze Róma legelőkelőbbjei, ő volt a háziasszony. Előre tudta, hogy Giovanni Sforza dühös lesz, mert az esemény azt bizonyítja majd, hogy jelentéktelen, a szerepe elhanyagolható. Valahol hátul fog állni, és senki nem vesz tudomást róla. Ha Gonzaga elindul, Giovanni vele tart, és egy időre megint nyugta lesz tőle. Nagyon szép volt, ahogy megjelent a vendégek előtt ékkővekkel sűrűn teleszórt, fényes brokátból varrt ruhájában, amelynek hosszú uszályát törpe néger rabszolganője vitte. Csodálatos módon egyszerre látszott idősebbnek és fiatalabbnak a tizenhat événél, az egyik pillanatban ártatlan gyermek, a másikban pedig érett nő benyomását keltette. A tiszteletére egybegyűltek között volt az apja, a bátyja és a pápai udvar tagjai, köztük a Francesco Gonzagának, Mantova márkijának kíséretéhez tartozók. A márki személyesen hódolt előtte, és ahogy megpillantotta, Lucreziának egy pillanatra elakadt a lélegzete, mivel megjelenésében és egyénisége súlyában is rendkívüli ember volt. Nagyon magas, karcsú és kreol bőrű, az alakja - bár végtelenül kecsesnek látszott - rendkívüli erőről és vitalitásról árulkodott. Fekete szeme fényesen csillogott, mélyen ült az arcában, nehéz szemhéjai azt a képzetet keltették, hogy félig állandóan csukva van. Az ajka telt volt, érzéki, és ugyancsak rengeteg - szerelemben és háborúban - átélt kalandról, megszerzett tapasztalatról árulkodott. A márki főúri eleganciával hajolt meg a pápa lánya előtt. - Sokat hallottam a szépségéről, madonna -mondta lágy, gyöngéd hangon. - Végtelenül boldog vagyok, hogy megcsókolhatom a kezét. - Mi is sokat hallottunk önről - felelte halkan, alig érthetően Lucrezia. - Híre, erényeinek a méltatása jócskán megelőzte. Gonzaga melléje ült, a csatáról mesélt, és azt ecsetelte, mennyire sajnálja, hogy a francia király elmenekült. Úgy hallottuk azonban, hogy sok foglyot ejtettek, és rengeteg, Itália lakóitól elrabolt kincsre bukkantak - válaszolta Lucrezia. Való igaz, mondta erre Gonzaga, és tovább beszélt a hadjáratról, élvezve, hogy egy gyönyörű teremtéssel lehet. Ezzel együtt gyereknek tartotta – tudta ugyan, hogy tizenhat éves, de sokkal fiatalabbnak tetszett a számára. Ami Lucreziát illeti, szerette volna, ha a vonzó férfi magáról mesél, amit sokkal érdekesebbnek talált volna, mint a háborúról, különböző csatákról szóló részletes beszámolót. Táncoltak, és valahányszor a kezük összeért, Lucrezia testén kellemes borzongás futott végig. Mennyivel másképp éreznék Giovanni Sforza iránt, ha ilyen férfi lenne, gondolta. Gonzagára nézett, el is mosolyodott, de az változatlanul a gyereket látta benne. A pápa és Cesare érdeklődve figyelte őket. Szép pár - jegyezte meg Sándor, mire Cesare egyből rosszallóan nézett rá. Azt mondják, Gonzagáért megőrülnek a nők. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy mielőtt továbbmegy, az újabb diadalok felé, Lucreziát is meg kell hódítania. Ne aggódj! - nyugtatta a fiát a pápa. - Aranyos, bájos gyermeknek tartja csupán. Giovanni hazarendelésén kívül volt egy másik kérdés is, amelyről Sándor feltétlenül beszélni akart a fiával, csak éppen igyekezett kiválasztani hozzá a legmegfelelőbb pillanatot. Tudta, hogy Gandia hercege hamarosan megkapja a levelét, és ha elolvasta, egy percet sem vesztegetve nekilát a lelkes készülődésnek, hogy a lehető leghamarabb hazatérjen. Elhatározta, hogy hazaérkezése után kinevezi a pápai seregek fővezérének, és tudta, hogy ez mérhetetlenül fel fogja dühíteni Cesarét. A fiaim, ha valakinek, hát nekem kell irányítanom őket, morfondírozott Sándor. Rögtön rossz érzés fogta el, ahogy meglátta legidősebb fia komor arcát. Cesare természetének sötét,
vészjósló oldala egy ideje olyan erőteljesen mutatkozott meg, hogy nem lehetett nem észrevenni. Annak ellenére így volt ez, hogy a kivételezettek közé tartozott. Amíg egyetemre járt, apja hatalma és gazdagsága lehetővé tette számára, hogy jókora udvartartása legyen, amely fölött ellentmondást nem tűrő despotaként uralkodott. Nyugtalanító hírek keltek szárnyra, és járták be Itáliát arról, hogyan szabadul meg Cesare vélt és valós ellenségeitől. Sándor képtelen volt elhinni, hogy neki, a mindenható pápának - aki nemrég teljes győzelmet, fényes diadalt aratott ellenfelei fölött - is lehet félnivalója a fiától. Ezzel együtt vonakodott megmondani neki, hogy az öccse nagy valószínűséggel hamarosan visszatér Rómába. Ehelyett Goffredóról beszélt inkább, a leg-fiatalabbról a fiúk közül, akit szintén hazahívott. - Ideje, hogy Goffredo és Sanchia is velünk legyen - mondta. - Egyre érdekesebb dolgokat hallani az asszonykáról. Cesare jókedvűen elnevette magát; tudta, hogy Sándor nem sok dolgot élvez jobban, mint a családja tagjairól szóló könnyed pletykákat. így volt ezzel ebben az esetben ő is. Mindketten remekül szórakoztak, elképzelve, hogyan érezheti magát Goffredo a szerelmi kalandjairól elhíresült felesége mellett. - Ilyen nő - mondta könnyedén Cesare -, csakis a javára válhat szentséged udvarának. Még érdekesebbé teszi, minden kétséget kizáróan újfajta színekkel gazdagítja.
Aragóniái Sanchia Az igéző Sanchia az ágyán feküdt és édességet csipegetett. Körülötte ott hevert három kedvenc ko-mornája: Loysella, Francesca és Bernardina - időnként ugyancsak a tálba nyúltak és csipegettek. Sanchia előző esti szeretőjéről mesélt, mivel imádta felidézni szerelmi kalandjait, mint mondani szokta, így dupla élvezetben lehet része -egyszer a valóságban, nem sokkal utána pedig képzeletben. Igézően szép volt, vonzereje nem kis részben a fekete haja, szempillája, kreol bőre és világítóan fényes, kék szeme közti ellentétben rejlett. Vonásai határozottak voltak, az orra szépen formált, szája telt és érzéki. Aki csak látta, annak rögtön erotikus képzetei támadtak. Sanchia tökéletesen tisztában volt ezzel. Mosolyának őszinte érzékisége mintha azt üzente volna, hogy mások számára ismeretlen dolgokat tud, de szívesen megosztja a tudását azokkal, akikre rámosolyog, és ők, de csakis ők, megismerhetik titkait. Sanchiának - amennyire vissza tudott emlékezni -mindig voltak szeretői, és biztosra vette, hogy lesznek is, amíg él. - Csöppet sem örülök az utazásnak - mondta -, de tudom, hogy remekül fogjuk érezni magunkat Rómában. Máris félig szerelmes vagyok Cesare Bor-giába, pedig még nem is láttam. Ó, micsoda szenvedély, öröm vár ránk! - Úrnőm még a végén eléri, hogy a pápa féltékeny legyen miatta a fiára - szólt Francesca. - Nem hiszem. Nem. Őszentségét meghagyom inkább neked, Loysella, vagy esetleg a kis Ber-nardinának. Kettesben talán képesek lesztek pótolni nekik madonna Giuliát, akit mindenki csak La Bellaként emleget. - Madonna! Nem szabad így beszélni a Szentatyáról ! - rótta meg Sanchiát Loysella. - Ő is csak férfi, gyermekem! És nagyon kérlek, ne nézz rám ilyen rémülten, mintha azt mondtam volna, hogy ágyba kell bújnod azzal az őrült szerzetessel, Savonarolával. Loysella megborzongott a gondolattól, Sanchia ellenben elgondolkodva nézett maga elé. Még sosem volt dolgom szerzetessel - mondta. - Remélem, Rómába menet majd utunkba akad egy kolostor, ahol... - Jaj, istenem! Ön nagyon romlott, madonna! -szólt nevetve Francesca. - Hogy mer így beszélni? - Úgy, hogy semmitől sem félek - válaszolta Sanchia. - Ha kell, gyónok, és lerovom a penitenciát, amelyet gyóntató atyám kiszab rám. Majd ha öreg leszek, változtatok a viselkedésemen, és zárdába vonulok. - Én inkább szerzetesi rendházat ajánlanék -mondta dévajul Loysella. - Nem, nem! Ha próbát is tennék egy szerzetessel, akkor is csak egy alkalommal. Nem lenne jó éjszakáról éjszakára... minden áldott nap egy baráttal... - Csitt! - parancsolt csendet Francesca. - Ha valaki meghallja és jelenti mindazt, amit beszélünk... - Nem számít! - folytatta rendíthetetlenül Sanchia. - Még nem akadt ember, aki megpróbált volna eltántorítani attól, amit szeretek. Apám, a király tudja, mennyire kedvelem a férfiakat, és mégis, mit tett? Azt mondta: „Közülünk való. Körtefán nem teremhet narancs." A bátyám a fejét csóválta, és egyetértett vele. Még az öreg nagyanyám is belátta, hogy fölösleges megpróbálnia, hogy változtasson rajtam. - Őszentsége majd megneveli. Azért rendelte magához. Sanchia gonoszkodva elmosolyodott. - Abból, amit őszentségéről hallottam, úgy tetszik, nem azért hív Rómába, hogy megneveljen.
Loysella úgy tett, mintha szorosan befogná a fülét, hogy ne is hallja az illetlen, profán kijelentést, Sanchia azonban csak nevetett rajta, és szólt Fran-cescának, hogy vegye elő a rubinokkal díszített arany nyakláncot, amelyet legfrissebb szeretőjétől kapott. Miután megkapta, fölvette, és peckesen elsétált komornál előtt. - Azt mondta: „csak a legszebb ékszer méltó, hogy ezt a tökéletes testet díszítse". Egyszer-kétszer elvonult még a lányok előtt, majd kis grimaszt vágott, és megjegyezte: Remélem, valóban a legszebb. - Kivételesen szép munka - állapította meg Francesca, miután alaposabban megnézte. - Felpróbálhatod - mondta Sanchia. - Ti is - fordult Loysellához és Bernardinához. Nagyszerű volt a múlt éjszaka! Lehet, hogy a mai is olyan lesz, de lehet, hogy nem. A felfedező utazás az, ami engem igazán lázba hoz. A második éjszaka olyan, mint amikor az ember ismerős tengeren kel át. Nincsenek igazán nagy meglepetések... felfedezések. Ó, de jó lett volna Nápolyban lenni, amikor a francia katonák itt voltak. Francesca úgy tett, mintha megborzongana. -Szörnyű történeteket hallottam. Nem menekült volna meg tőlük. Ha meglátják, biztosan nem engedik el, amíg... - Izgalmas lett volna - vágott a szavába Sanchia. - Azt mondják, a franciák ügyes szeretők, hozzá lovagiasak, gálánsak. Gondoljatok bele, hogy amíg mi azon az unalmas szigeten, Ischián rejtőztünk, micsoda izgalmas dolgok történhettek Nápolyban! - Nem hiszem, hogy boldog lett volna, ha itt marad -jegyezte meg Bernardina. - Egy asszony, akit üldözőbe vettek a katonák, menekülés közben a háza tetejéről vetette le magát. - Kellemesebb fekvőhelyet is el tudok képzelni, mint az udvar köve - mondta Sanchia. - Ó, igen, őrültem volna, ha itt lehetek, hogy találkozzak a gáláns franciákkal! Mérges voltam... nagyon mérges, amikor száműzetésbe kellett mennünk. Ezért van most szükségem sok szeretőre. Be kell pótolnom, amit elmulasztottam. Értitek? - Úrnőnk valóban mindent elkövet, hogy behozza a lemaradást - mormogta Loysella. - Egyébként is eleget pletykálnának rólam, így legalább igaz lesz a szóbeszéd. Őszentsége is azt írta apámnak, hogy erősen nyugtalanítja mindaz, amit Rómában a viselkedésemről hallani. - Madonna... Sanchia, vigyázz... ha Rómában leszel! - Vigyázzak? Majd megvédetem magam Ce-saréval. - Sokat hallottam Cesaréról - mondta Loysella. - Különös dolgokat - tette hozzá Francesca. - Állítólag nincs olyan nő - folytatta Loysella -, aki ha szemet vet rá, és magához rendeli, meg meri tagadni a parancsát. Ha mégis akad ilyen, akkor azt erőszakkal cipelik hozzá, és megbüntetik, mert nem engedelmeskedett rögtön a bíboros úrnak. - Én azt hallottam - mesélte Bernardina -, hogy rendszeresen végigjárja Róma utcáit, és szüzeket keres a háremébe. Aki pedig útjába áll, megkísérel szembeszállni vele, az rejtélyes módon - senki sem tudja, mitől - meghal. Sanchia a fejét fölvetve hátracsapta hullámos, koromfekete haját, és nagyot nevetett. Abból, amit mondtatok, izgalmasabbnak tetszik, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Szeretném már szemtől szembe látni - jelentette ki. - Vigyázzon, madonna Sanchia! - kérte Bernardina. - Nagyon vigyázzon, ha találkozik Cesare Borgiával. - Majd ti vigyáztok rám - válaszolta nevetve Sanchia. - Kérlek benneteket, foglaljátok le valahogy este kis Goffredómat! Nem akarom, hogy betévedjen a hálószobámba, amikor vendéget fogadok. Ártana a kis drágám erkölcsének, ha látná, miket művelünk. A lányok jóízűen nevettek. - Drága Goffredo! Olyan kedves és aranyos. Úgy szeretem kényeztetni - mondta Francesca.
- Kényeztetheted, ahogy akarod, csak tartsd távol a hálószobámtól. Egyébként, hol van? kérdezte Sanchia. - Kerítsétek elő, hadd meséljen a bátyjáról! Végül is többet tud Cesare Borgiáról, mint bárki közülünk. A lányok segítettek felöltözni neki, és már ruhástul hevert az ágyon, amikor megjelent Goffredo. Nagyon helyes fiú volt, és bár már majdnem tizennégy éves, jóval fiatalabbnak látszott. Az ágyhoz futott, és ledobta magát a felesége mellé, Sanchia pedig magához ölelte, és szép, enyhén vörhenyes árnyalatú haját simogatta. Goffredo csodálattal szögezte a feleségére hosszú, tömött pilláktól árnyékolt szemét! Tisztában volt azzal, hogy olyan nőt vett el, akiről az a hír járja, hogy a legszebb egész Itáliában. Hallotta, hogy összehasonlították a nővérével, Lucreziával, és az apja szeretőjével, Giuliával. Aki mindhármukat ismerte, azt mondta, hogy szépségben Sanchia egyenlő a másik kettővel, csak benne van még valami - egyfajta varázslatos vonzerő, amely mindenkit rabul ejt, és nem lehet szabadulni tőle. Csillapíthatatlan érzékiség sugárzott belőle, és ha ránézett egy férfira, a tekintete soha nem tapasztalt gyönyört ígért, olyat, amelyet az illető elképzelni sem tud. Ezért aztán, bár Lucrezia és Giulia aranyló szépségét mindenki csodálta, Sanchia sötét szépsége feledhetetlen maradt annak, aki látta. - Mit csinált ma az én kis férjem? - kérdezte Sanchia. Goffredo odatartotta neki az arcát, hogy megcsókolja. - Lovagolni voltam - felelte. Milyen szép nyakék! - Tegnap este kaptam. - Találkozni akartam veled, de Loysella azt mondta, ne zavarjalak. - Csúnya Loysella! - rótta meg játékosan a lányt Sanchia. - Szeretőt fogadtál. Jó volt? - kérdezte Goffredo. A felesége futó csókot nyomott a feje búbjára, közben az éjszakai élményekre gondolt. - Rosszabb is akadt már, de jobb is - mondta ki végül az ítéletet. Goffredo jót nevetett, közben enyhén felvonta a vállát, ahogy a gyerekek szokták, ha tetszik nekik valami. Aztán Loysellához fordult, és büszkén kijelentette: - A feleségemnek több szeretője van, mint bármelyik nőnek Nápolyban, kivéve a kurtizánokat. De hát ha őket is számításba vennénk, az nem lenne igazságos. - Egyetértek - mondta Francesca. - Most pedig mesélj a bátyádról! - szólt a férjére Sanchia. - Milyen az a híres-nevezetes Cesare Bor-gia? - Olyan férfival, mint ő, biztosan nem találkoztál, és nem is fogsz! - Annak alapján, amit hallottunk róla, könnyen el tudom képzelni. - Apám nagyon szereti - jelentette ki büszkén Goffredo -, és egyetlen nő sem képes ellenállni neki. - Szóval nekünk is fel kell készülnünk rá, hogy készségesen igent mondjunk bármire, amit kér tőlünk? - kérdezte Sanchia, és süteményt dugott Goffredo szájába, aki elégedetten nekidőlve majszolni kezdte. - Francesca! - szólt Sanchia. - Fésüld meg kis férjem haját! Olyan szép! Ha át van kefélve, vörösesen csillog, mint a réz. Francesca azonnal hozzálátott, hogy teljesítse a parancsot, a másik két lány pedig elhelyezkedett az ágy lábánál. Sanchia, Goffredót átölelve, álmosan hátradőlt. Időnként kivett egy süteményt a keze ügyébe helyezett tálból, harapott belőle egy picit, és a nagyobbik részét Goffredónak adta. Goffredo elégedetten majszolt, közben dicsekedett. Elsősorban Cesaréval, az ő vitézségével és kegyetlenségével.
Maga sem tudta, hogy kit csodál jobban: a bátyját, akinek a neve hallatán egész Róma félve remegett, vagy a feleségét, akinek több szeretője volt, mint bármelyik nőnek Nápolyban, kivéve természetesen a kurtizánokat, mert őket nem lett volna igazságos számításba venni. A menet, amely Nápolyból Rómába indult, vidám volt, mivel a közepén haladt az igéző Sanchia kis férjével és három hűséges komornájával. Sanchiá-nak a megjelenése királynői volt - talán éppen azért, mert törvénytelen lánya volt a nápolyi királynak, nagyon ügyelt rá, hogy a nyilvánosság előtt megjelenve, uralkodói méltóság sugározzon belőle. Ez annál is érdekesebb volt, mert a fenséges álarc mögül rendszeresen elővillant a legendás tekintet, amely mámorító örömöket ígért minden vonzó férfinak, lett légyen az herceg vagy akár egyszerű inas. *• Amikor meghallotta, hogy egy kisfiúhoz akarják hozzáadni - a pápa fattyához, aki még csak nem is a kedvenc fattya apjának -, Sanchia megsértődött. Az ajánlat egyértelműen megmutatta, hogy nem tekintik olyan fontosnak, mint a féltestvérét, Alfonz király törvényes lányát. Vannozza Cattaneinek a fia volt Goffredo Borgia, és feltehetően a Borgia pápáé - vagy nem! Sanchia is hallotta ugyanis, hogy a kis vőlegény születésével kapcsolatban sokaknak fenntartásai vannak, és néhányszor a pápa is kijelentette, hogy a fiú nem az övé. Hogy lehet akkor őt, Sanchiát, a nápolyi király lányát - hogy a törvénytelen lánya, az másodlagos -hozzáadni ilyen Goffredóhoz? Megmagyarázták neki: akár a pápa fattya a jövendőbelije, akár nem, a pápa elismeri annak, és csak ez számít. Azoknak, akik ezzel érveltek, igazuk lett. A pápa szövetséget akart kötni Nápollyal, ezért ajánlotta fel a házasságot. De mi lesz, tette fel magának a kérdést Sanchia, ha már nem tekinti fontosnak Nápolyt, és nem érzi úgy, hogy hasznos a házasság? Hallotta, hogyan esett ki a pápa kegyéből Gio-vanni Sforza, és milyen megalázóan bántak vele a Vatikánban. Azzal nyugtatta magát, hogy az ő esete más. Sforza férfi, ráadásul nem is vonzó, csöppet sem megnyerő, olyan természettel, amelyre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kedves. O azonban, nem úgy, mint szegény Giovanni Sforza, tudni fogja, hogyan vigyázzon magára. Belenyugodott hát a házasságba, és őszintén megszerette a kisfiút, akit elébe vezettek, mint leendő férjét. Olyan helyes volt! Amikor mellé fektették, megijedt szegény a durván tréfálkozva, s nem két-, hanem nagyon is egyértelmű mozdulatokat téve körülöttük tolongóktól. Hogy vigasztalja, Sanchia magához ölelte, letörölte a könnyeit, és a fülébe súgta, hogy ne féljen, nincs mitől tartania, amíg mellette van. Kifejezetten elégedett volt a férjével. Hiszen oly egyszerűen rá lehetett bízni odaadó komornáira, valahányszor szeretőt fogadott. Sanchia tehát remekül érezte magát, és biztos volt, hogy élete örökké vidám, szórakoztató lesz. Szeretői sűrűn váltogatták egymást, híre egész Itáliát bejárta, és meg volt győződve, hogy kevés olyan férfi akad, aki ne állna be boldogan madonna Sanchia szeretőinek sorába. Könnyű szívvel, várakozással telve indult hát Rómába, hogy tagja legyen egy különös családnak, amelyről számtalan - megalapozott vagy sem, ki tudja? - szóbeszéd keringett mindenfelé. Málnájában, gondosan összecsomagolva, ott volt a díszöltözék, amelyben a Vatikánban, a pápa előtt kívánt megjelenni. Tudta, hogy nagyon szépnek kell lennie, mert ha a hírvivők nem csaltak, komoly vetélytársra számíthat a sógornője, Lucrezia személyében. Róma izgatott várakozásban égett. A város lakói már éjszaka elfoglalták helyüket, hogy biztosan lássák a felvonulást. Biztosra vették, hogy csodálatos élményben lesz részük, mivel a pápa legkisebb fia érkezett a feleségével, és a Borgiák mindig is jeleskedtek a parádék, pazar díszmenetek megszervezésében.
A pápa is érthető izgalommal készülődött a Vatikánban. Többen észrevették, hogy megfeledkezett egyházfői kötelezettségeiről, és minden erejével azon van, hogy méltó fogadtatásban részesítse a menyét. Cesare ugyancsak kíváncsian várta sógornője érkezését, bár olyan nyíltan, mint az apja, nem mutatta ki az örömét. A Santa Maria in Portico palotában Lucrezia mindenki másnál izgatottabban viselkedett, mivel mindazok után, amiket hallott róla, tartott kicsit a sógornőjétől. Tudta, hogy Sanchia szép. De mennyire szép?! Lucrezia aggódva nézegette magát a tükörben. Ugyanolyan aranyszínű-e még a haja, mint volt, nem veszített-e a csillogásából? Sajnálta, hogy Giuliát ritkán lehet csak látni; apja kegyéből kiesve ritka vendéggé vált a Vatikánban és a Santa Mariában. Ha mellette van, biztosan jobban érezte volna magát. Lucrezia ingerültséget érzett - ez új volt neki, idegen a természetétől -, azt tapasztalva, hogy Cesare és az apja állandóan madonna Sanchiáról beszél. - A leggyönyörűbb nő egész Itáliában! - hallotta újra és újra. - Elég, ha ránéz egy férfira, és az rögtön a rabszolgája lesz. Azt mondják, bűvös csáberő lakik benne. Lucrezia ha lassan, fokozatosan is, kezdte megismerni önmagát. Abban például, hogy féltékeny Sanchiára, már tökéletesen biztos volt. Szerette volna, ha őt tartják Itália legszebb nőjének, ha minden férfi, akire ránéz, az ő rabszolgája lesz, és ha róla feltételezik, hogy bűvös csáberő lakik benne, olyan, amelynek senki sem képes ellenállni. Féltékeny volt tehát... rettenetesen féltékeny, mert Cesare és az apja minden figyelme arra a még meg sem érkezett nőre összpontosult. Felvirradt a nagy nap. Már csak órák kérdése volt, hogy Aragóniái Sanchia végiglovagoljon a Via Appián. Lucreziának nem sokat kellett várnia ahhoz, hogy kiderüljön, igazak voltak-e a híresztelések. Enyhe szomorúság fogta el. Nem akart jelen lenni a sógornője érkezésekor, de az apja ragaszkodott hozzá: - Természetesen ott kell lenned, drágám! Az nem lehet, hogy ne találkozzatok rögtön! Teljes joggal elvárhatja, hogy köszöntsd az érkezésekor. És milyen csodálatosak lesztek együtt - te a hölgyeiddel, és ő az övéivel. Nálatok, kettőtöknél tüneményesebb teremtmény talán nincs is a földön. - Hallottam, hogy Itália legszebb nőjének tartják. Nem gondolod, hogy esetleg szégyenkeznem kell majd mellette? A pápa nagy szeretettel tenyerébe fogta lánya arcát, és halkan azt mormolta: - Lehetetlen! Teljesen lehetetlen! A szeme azonban csillogott, és Lucrezia, aki kezdettől fogva tanúja volt annak, hogyan alakult a kapcsolata Giuliával, tudta, hogy a gondolatai San-chiánál járnak, nem nála. Szeretett volna dühösen toppantani, és rákiabálni az apjára: - Menj hát, rohanj elé, hiszen alig várod, hogy találkozzatok! - Nem változtathatott azonban a természetén, úgyhogy engedelmesen fejet hajtott, és igyekezett elfojtani az érzéseit. Most pedig ő is készülődött. Mozdulatlanul állt a szobájában, hagyta, hogy arannyal díszített zöld brokátruháját ráadják, és valahonnan messziről hallotta csak komornái áhítattal 'teli elismerő szavait. - Még soha nem volt ilyen gyönyörű, madonna! -mondták. - Hogyne, itt a lakosztályomban, köztetek, akik hétköznapi ruhában vagytok - felelte. - De vajon hogy fogok mutatni a Lateráni-kapunál, amikor találkozunk? Tegyük fel, elegánsabban van öltözve, mint én! Mindenki azt fogja mondani, hogy ő a legszebb nő egész Itáliában, és úgy is lesz. - Hogy mondhatna ilyet bárki, madonna, amikor a cím önt illeti? Lucrezia - rá igen jellemző módon - természetesen hagyta, hogy megvigasztalják, s valóban, amikor a tükörbe nézve megpillantatta magát zöldarany ruhában, kis tollas kalappal, amely remekül állt neki, mert kiemelte haja aranyos csillogását, szóval amikor végignézett
magán, elégedettség árasztotta el. Tudta, hogy senkinek nincs olyan csodaszép haja, mint neki, kivéve Giuliát, ám Giulia kegyvesztetté vált, és nem lesz jelen Goffredo és a felesége bevonulásán. A kíséretét nagy gonddal válogatta össze. Tizenkét lány volt vele gyönyörű ruhában - nem szép lányok, csak szépen öltözöttek, nehogy konkurenciát jelentsenek neki -, az apródjai pedig vörös és aranyszínű brokátban pompáztak. Lucrezia nem azt érezte, hogy a sógornőjét készül fogadni, hanem hogy a vetélytársát. Tudta, hogy miközben udvarias üdvözlő szavakat mormol, másra fog gondolni. Szebb, mint én, kérdezi majd magában. Annyira magára vonja vajon apám és a bátyám figyelmét, hogy megfeledkeznek rólam? A májusi verőfényben népes kísérettel kivonultak a bíborosok, a Rómában működő követek is jelen voltak, és a palotaőrség díszegyenruhában állt sorfalat. A tömeg lelkesen éljenzett, amikor Lucrezia a tizenkét lány kíséretében megjelent. Valóban elbűvölő volt, a tollas kalpag alól lezúduló aranyhaja beterítette a vállát, zöld-arany brpkátruhája pedig tele volt szórva gyémántokkal. Ám ahogy a Lateráni-kapuhoz közeledtek, megpillantotta a lányt, aki oly sok féltékenységgel teli gondolatot ébresztett benne, és magában elismerte, hogy Sanchia valóban veszedelmes vetélytárs. Squillace hercegnője, merthogy az volt, népes kísérettel - alabárdosok, udvaroncok, udvarhölgyek, inasok, rabszolgák, udvari bolondok alkották a menetet -, és Goffredóval az oldalán közeledett. Gyors pillantás elég volt Lucreziának, hogy megállapítsa: Goffredo, bár nőtt valamelyest, még mindig kisfiú. Sokan megdicsérték helyes arcát, vörösen derengő, fényes gesztenyebarna haját, de az igazi csodálatot nem ő, hanem a mellette haladó nő váltotta ki. Sanchia - akárcsak Goffredo - feketébe öltözött, hogy ezzel is hangsúlyozza spanyol voltát. Ruhájának bő ujja volt és sűrű hímzés díszítette. Fényes fekete haját kibontotta, hogy betakarja a vállát, kék szeme valósággal szikrázott. A zöld-arany brokátruha hirtelen gyerekessé vált -elég csinos volt, hogyne, de hiányzott belőle a dús hímzéssel díszített, fekete spanyol öltözék eleganciája. Sanchia a divatnak megfelelően enyhén kiszedette fekete szemöldökét, amely még így is dús maradt, és arcát erősen kifestette. A tömegben többen összesúgtak, megállapítva maguk között, hogy idősebb-rfek látszik tizenkilenc évesnél. A viselkedése egyszerre volt méltóságteljes és pökhendi. Gőgös pillantással figyelte a körülötte lévőket, de a tekintetében ezúttal is ott volt a minden valamirevaló férfinak szóló ígéret. Lucrezia megállította lovát az öccse és a sógornője előtt, és aki csak látta őket, elégedett lehetett, mert kellő szívélyességgel köszöntötték egymást. Együtt haladtak tovább a Vatikán felé. - Örülök, hogy végre találkoztunk - mondta Sanchia. - Én is - felelte Lucrezia. - Biztos vagyok benne, hogy barátok leszünk. - Szívből kívánom. - Már régen vágyom arra, hogy megismerjem új családom tagjait. - Különösen Cesarét! - szólt közbe Goffredo. -Sanchia rengeteget érdeklődött a bátyánk felől. - Ő is vágyik rá, hogy megismerjen. Sokat hallottunk felőled itt, Rómában. Ha kettesben vannak Lucreziával, Sanchia harsány nevetésben tört volna ki, így azonban azt felelte: - A te híred is eljutott hozzám. Milyen szép hajad van, húgom! - A tiéd is az. - Még sosem láttam ilyen aranyszínű hajat.
- Mostantól sűrűn találkozol majd vele. A római nők közül sokan selyemparókát hordanak, abban jelennek meg az utcán. - Nyilván a te tiszteletedre, drága húgom! - Többnyire kurtizánok. - A szépségükből élnek, és megpróbálnak hasonlítani hozzád. Lucrezia elmosolyodott, de nem volt képes legyűrni a viszolygást, amelyet a másik fiatal nő ébresztett benne. Sanchia annyira lekötötte a figyelmét, hogy a háta mögötti sustorgást nem is hallotta. - Úgy látszik, madonna Lucrezia nem örül annak, hogy vetélytársa lesz a Vatikánban. - És micsoda vetélytárs! Sándor nem volt képes a pápától elvárható nyugodt méltósággal, a bíborosoktól körülvéve megvárni, hogy a menet megérkezzen. Egy szobában volt, amely a piazzára nézett, és izgatottan leste, mikor bukkan már fel az a lány, akiről sokan egybehangzóan állították, hogy a legszebb nő egész Itáliában, és bármelyik kurtizánnál szabadabban hagyja, hogy belekóstoljanak bájaiba. Ahogy megpillantotta a menet élén, és mellette aranyhajú lányát - hollófekete és aranyszőke haj együtt! -, egy pillanatra a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől. Milyen álomszépek így ketten, gondolta. Micsoda igéző ellentét! Szeretett volna hosszan gyönyörködni bennük, de sietnie kellett vissza, hogy a helyén legyen, amikor megérkeznek. Alig várta, hogy atyai öleléssel magához szorítsa az igéző teremtést. Aranyozott boltív alatt állt, amelynek a díszítése ízisz történetét ábrázolta, körülötte bíborosok serege. Látszólag nyugodtan mosolygott, de egész belsejét megremegtető izgalom fogta el, amikor Sanchia a kis Goffredóval az oldalán letérdelt elé, hogy megcsókolják a lábát. Utána a hölgyei következtek - mind gyönyörű, méltó arra, hogy a komornája legyen, gondolta Sándor. Alaposan megnézte valamennyit, és újból örö-*met ébresztett benne a tudat, hogy csupa viruló szépség veszi körül. • Mindenki elfoglalta a helyét. Goffredo állt Cesare mellett, aki hűvösen mérlegelő pillantással méregette a sógornőjét, a pápa lába előtt pedig ezúttal -egy-egy bíborpiros párnán Lucrezia és Sanchia térdelt. Ó, mily boldogító pillanat, gondolta Sándor, és szerette volna nagyon gyorsan befejezni a ceremóniát, hogy beszélgethessen a menyével, megnevettesse, és ráébressze, hogy bár az apósa és az egyház feje, egyszersmind vigasságot kedvelő férfi is, aki tudja, hogyan kell elbűvölni a hölgyeket. A háta mögött az egyik bíboros odasúgta a mellette állónak: - Fivér és apa egyaránt Goffredo feleségét bámulja. - Mindenki őt nézi - felelte a másik bíboros, mire halk figyelmeztetés volt a válasz: - Ne felejtsd el, amit mondok: madonna Sanchia sok bajt fog még okozni a Vatikánban! Sanchia három szolgálójától kísérve lépett be Luc-reziához, akit kissé meglepett a váratlan látogatás. Pünkösdvasárnap volt, két nappal korábban érkezett meg Sanchia és Goffredo. Lucrezia éppen öltözködött, a Szent Péter-székesegyházban tartandó ünnepi misére készült. Sanchia az előző két napban többször felrúgott mindenfajta etikettet, és Lucrezia látta, hogy eldöntötte magában: úgy fog viselkedni, ahogy otthon, a laza fegyelmű és erkölcsű nápolyi udvarban megszokta. A ruhája ezúttal is fekete volt, de egy csöppet sem tűnt komolynak, sőt, kék szeme majdnem pajkosan csillogott. Mintha valamilyen komisz tervet forgatott volna a fejében. - Hogy vagy, drága húgom? - kérdezte vidáman Lucreziától. - Készülsz a misére? Úgy tudom, egy spanyol prelátust fogunk hallani. - Kis grimaszt vágott. - Sajnos, hajlamosak túlzásba vinni az áhítatot, és túl hosszú prédikációkat tartani.
- Akármilyen fárasztó, muszáj meghallgatnunk -magyarázta Lucrezia. - Ott lesz apám és a pápai udvar minden egyházi és világi méltósága. A pünkösdi mise nagyon fontos esemény, és... - Ó, hogyne... igen... ott leszünk! Sanchia átölelte, az egyik tükörhöz vezette, és alaposan megnézte magukat. - Nem úgy nézek ki, mint aki komoly ünnepi misére készül! - mondta. - De ha alaposabban megnézlek, akkor te sem. Jaj, Lucrezia, olyan ártatlannak látszol a nefelejcskék szemeddel és gyönyörű aranyszőke hajaddal! A kérdés csak az, hogy valóban ártatlan vagy-e. - Ártatlan? Milyen értelemben? - Az életedet... a gondolataidat tekintve. Sokféle gondolat megfordulhat ebben a szép fejben, amelyről nem szólsz semmit. Látom, megijesztettelek kicsit. Szóval igazam van? Aki olyan szép, mint te, az nem tarthatja távol magát mindazoktól... mindazoktól a dolgoktól, amelyek érdekessé teszik a világot. - Nem egészen értem, mit akarsz mondani. - Ennyire gyerek lennél? - kérdezte Sanchia. - És mi van Cesaréval? Nyilván ő is jelen lesz a szertartáson. Tudod, annyira vágytam rá, hogy megismerjelek benneteket, és eddig te vagy az egyetlen, akivel kettesben maradhattam. - Sok volt az ünneplés, a ceremónia... - mondta elbizonytalanodva Lucrezia. Nem tudta, hogyan vi-*selkedjen túlságosan szókimondó sógornőjével, aki olyan dolgokról beszélt, amelyek zavarba ejtették, és amelyeket éppen ezért jobb lett volna nem szóba hozni. - Ó, hogyne! Később majd mindnyájatokat alaposan megismerlek. Efelől semmi kétségem. Cesare például nem egészen olyan, amilyennek elképzeltem. Jóképű, vonzó férfi, ahogy mondod, de van benne valami furcsa komorság, sértődöttség... - Nyilván azt érzed rajta, hogy nem érzi jól magát papként. Katona akart lenni, híres hadvezér. - Értem. Nem szívesen viseli tehát a főpapi öltözéket. Lucrezia aggódva pillantott körbe. - Elég. Hagyjatok magunkra bennünket! - szólt a szolgálóinak, és Sanchiára nézve várta, hogy ő is elküldje a ko-mornáit. - A barátnőim - mondta Sanchia, végigmutatva a három lányon. - Remélem, hogy neked is azok lesznek. Csodálnak. Igaz? - kérdezte követelőzőén őket. - Madonna Lucrezia mindhármunk szerint nagyon szép - válaszolta Loysella. - Most pedig mesélj Cesaréról! - biztatta a sógornőjét Sanchia. - Dühös... nagyon dühös ember. Érzem. - Cesare végül mindig eléri, amit akar - jelentette ki Lucrezia. - Nagyon szereted a bátyádat, ugye? - Lehetetlen nem csodálni, hiszen mindenki másnál különb. Sanchia sokat tudóan elmosolyodott. Kezdett tisztábban látni, és érezte, hogy van valami a Nápolyba is terjedő pletykában, amely a Borgia család tagjainak furcsa, szenvedélyes összetartásáról szól. Tudta, hogy Lucrezia gyanakszik rá és féltékeny, mert attól tart, annyira magára vonja a pápa és Cesare figyelmét, hogy vele nem fognak törődni. Újszerű, izgalmas volt ez a helyzet, és kifejezetten élvezte. Ráadásul megnyugtató volt tudni, hogy Cesare Borgia azért nem mindig képes érvényesíteni az akaratát. Tetszett, nem tetszett neki, rákényszerítették, hogy egyházi öltözékbe bújjon, és ettől volt olyan komor, ezért parázslott düh a tekintetében. Neki, a nápolyi király törvénytelen lányának is meg kellett alkudnia, el kellett fogadnia, hogy féltestvére mögött csak a második hely jut neki, úgyhogy meg tudta érteni Cesare indulatát. Ahogy elindultak a Szent Péter-székesegyházba, már-már zabolátlanul vidámnak érezte magát. Szeretettel átölelte Lucreziát, és úgy léptek be a templomba. Az istentisztelet valóban
rettenetesen hosz-szúnak bizonyult - a spanyol prelátus csak mondta, mondta a szentbeszédet, úgy tetszett, sosem akarja abbahagyni. - Fáradt vagyok - súgta oda a sógornőjének. Lucrezia halovány arca enyhén elvörösödött. Úgy látta, hogy a Nápolyból jött hercegnő nem tudja, hogyan kell viselkedni egy komoly, méltóságteljes eseményen. Összeszorította a száját, és nem válaszolt. - Sosem fejezi be? Loysella komoly nehézség árán tudta csak visszatartani a nevetését, Bernardina pedig rémülten súgta oda úrnőjének: - Az összes szentre kérem, madonna, maradjon csöndben! - De hát lehetetlen ennyit állni - panaszkodott *Sanchia. - Miért ne ülhetnénk le? Nézzétek, hány üres padsor van itt. - Az énekesek helye, akik a szent énekeket előadják - figyelmeztette suttogva Lucrezia. - Most a miénk lesz - jelentette ki Sanchia. A suttogást hallva sokan fordultak feléjük, így sokan láthatták, ahogy a gyönyörű fiatal nő nagy ruha-suhogással, csinos lábát kivillantva bemászik az egyik padba. Az úrnője mellett mindenkor hűségesen kitartó Loysella, Francesca és Bernardina egy pillanatig sem tétovázott, azonnal követte. Látva, mit tesznek, Lucreziát izgalom kerítette hatalmába. Tudta, hogy azok négyen érdekes, változatos életet élnek, szeretett volna hasonlítani hozzájuk, közéjük tartozónak érezni magát. Elszántan követte hát őket, bemászott utánuk a padba, ugyancsak nagy ruhasuhogással elhelyezkedett, és miközben huncut, nála szokatlan mosoly jelent meg az arcán, érezte, hogy veszélyesen gyűl, készülődik benne a nevetés. Miután mindannyian elhelyezkedtek, Sanchia - a legjobb komédiást is megszégyenítő módon - ájtatos arcot vágott. Az alakítás olyan remekül sikerült, hogy Loysellának le kellett szegnie a fejét, hogy csöndben tudjon maradni, Lucreziának pedig minden akaraterejére szüksége volt, hogy vissza tudja fojtani kacagását. A pápai udvarban nagy volt a megbotránkozás. Soha nem fordult még elő, hogy valaki így viselkedjen egy komoly, áhítatos emelkedettséget követelő eseményen, panaszkodtak a bíborosok. A nápolyi nő egyszerűen előkelő udvari ringyó. A pillantások, amelyeket osztogatott, tökéletesen igazolták a hírét. Girolamo Savonarola már régen és harsányan hirdette a firenzei Szent Márk-templom szószékéről, hogy a pápai udvar a világ szégyene, és a pápa szeretői lealázzák, botrányokba süllyesztik az egyházat. A bíborosok addig tanakodtak, mígnem rászánták magukat, hogy beszélnek a pápával. - Szentségednek nagy szomorúságban lesz része -mondta az egyik. - A színjáték, amelyet azok az ifjú hölgyek rögtönöztek a pünkösdi nagymise alatt, elborzasztotta azokat, akik látták. - Valóban? - kérdezte Sándor. - Én úgy vettem észre, hogy sokan figyelik őket. - Haraggal és felháborodással, Szentatyám! - Sem haragot, sem felháborodást nem láttam, viszont annál több elragadtatott pillantást. A bíborosok komor arcot vágtak. - Szentséged nyilván méltó büntetést ró ki a rendbontókra. - Ugyan már! Nincs itt szó semmilyen rendbontásról - válaszolta a pápa. - Lányos csíny volt csupán, amit elkövettek, semmi több. Fiatal, vidám nők csínytevése. Nem vagyok hajlandó másnak tekinteni. Es most mondjátok meg őszintén, ki az, aki nem unta legalább kicsit kiváló testvérünk szentbeszédét? -Akkor is. Nem engedhetjük be Nápoly szokásait Rómába. A pápa békítően bólogatott, és megígérte, hogy beszél az ifjú hölgyekkel. Meg is tette. Egyik kezével Sanchiát, a másikkal Lucreziát ölelte magához, és megpróbált nagyon szigorú arcot vágni. Mivel nem sikerült, megcsókolta őket, és kegyesen rámosolygott
Loysellára, Bernardinára és Francescára, akik lehajtott fejjel álltak előtte, de annyira azért nem szegték le a fejüket, hogy a tekintetüket ne tudják rávillantani időnként a Szentatyára. - Többeket megbotránkoztattatok - mondta -, és ha nem lennétek ilyen szépek, hosszan a lelketekre beszélnék, amivel nyilván ugyanúgy untatnálak benneteket, ahogy szegény spanyol prelátusunk a hallgatóságát. - De ön megért bennünket, és nem tesz ilyet, legszentebb atyám - mondta Sanchia, lesütött szempillái alól a pápára lövellve tüzes tekintetét. - Megértelek, hogyne értenélek még benneteket! - mondta szenvedéllyel Sándor. Végtelenül boldog vagyok, hogy ennyi vidámságot és szépséget láthatok az udvaromban. Ha csak kicsit is összevonnám a szemöldökömet, és haragudnék rátok, akkor én lennék a leghálátlanabb ember a földön. Ezek után jót nevettek, Sanchia pedig közölte, hogy énekelni fognak neki, mivel nemcsak a legszentebb, hanem legszeretettebb atyjuk is. Úgy is lett. Sanchia Lucrezia lantkíséretével dalra fakadt, Loysella, Bernardina és Francesca pedig alacsony zsámolyokon ülve szorosan körbevette a pápát, és csodálattal teli pillantásokat vetett rá. Összeszidni ilyen tüneményes teremtéseket? Soha, gondolta Sándor. Hiszen apró huncutságaikkal senkinek sem ártanak, őt pedig kifejezetten szórakoztatják és boldoggá teszik. Sanchia aznap este Cesaréval táncolt. A tekintetük egymásba fonódott. Érezte a férfiban az egész világgal szembeni haragot, sértődöttséget, amely valahol, a lelke mélyen benne is ott lapult. Neki más volt a temperamentuma, megrántotta a vállát, és élvezte az életet, ám ezzel együtt tudta, hogy van bennük valami közös. Hiszen a pápa sem úgy bánt vele, ahogy szerette volna. Bármennyire kinyilvánította is iránta érzett szeretetét, nem adta meg neki azt a rangot udvarában, amelyre vágyott. Goffredo felesége volt csupán, akiről változatlanul többen feltételezték, hogy nem Sándor az apja. Mennyire más lett volna a helyzete, ha Cesare a férje. Érzéki természetének köszönhetően mindent el tudott azonban felejteni, ha egyszer erőt vett rajta a kéjvágy. Ez irányította, ez volt legfőbb kormányosa az életben. Cesarénak viszont nem. Ő is hajszolta ugyan az érzéki gyönyöröket, de benne egyéb vágy is élt. Habzsolta a nőket, a hatalomra azonban még náluk is jobban vágyott. Sanchia oly sok férfit ismert, a többségük nyitott könyv volt a számára. Érezte ezt, és elhatározta, hogy feledteti Cesaréval egyéb ambícióit, eléri, hogy csak egy vágy lobogjon benne: megkapni őt. Mindketten tapasztaltak voltak, és számtalan gyakorláson csiszolódott képességeikkel kellemes meglepetést szerezhettek egymásnak. Tudták ezt, és tánc közben mindkettő azt kérdezte magától: miért várunk, mire jó a halogatás? A várakozás, érzékeinek kordában tartása egyiküknek sem ment igazán. - Pontosan olyan, amilyennek lefestették - mondta Sanchia. - Pontosan olyan, amilyennek reméltem - válaszolta Cesare. - Azon gondolkodtam, mikor lesz végre alkalmunk beszélgetni. Most fordul elő először, és mindenki bennünket figyel. - Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy a legszebb nő a világon. - És azoknak is, akik szerint van önben valami ijesztő - felelte Sanchia. - Ijesztőnek talál? Sanchia fölnevetett. - Nincs férfi, akitől megijednék. - Annyira kedvesek? - Mindig. Velem azóta, hogy megtanultam beszélni, csak kedvesen tud bánni minden férfi. - Nem fárasztják még? - kérdezte Cesare. - Hiszen annyival volt már dolga, pontosan ismeri őket. - Rájöttem, hogy mindegyik férfi más. Talán ezért is találom mindig szórakoztatónak őket. És még eggyel sem találkoztam, aki akár csak távolról is hasonlított volna önre, Cesare Borgia! Ön mindenkitől különbözik.
- És ez tetszik önnek? - Annyira, hogy szeretném megismerni. Hogy már ne legyen különleges, hanem régi jó ismerős. - Miket hallott rólam? - Például azt, hogy olyan ember, aki nem tür ellentmondást; retteg öntől minden férfi, ha ráncolni kezdi a homlokát, és elég, ha int egy nőnek, az félelemből vagy vágyból, teljesen mindegy, rögtön megadja magát. Azt is hallottam, hogy akik ellenére tesznek, azokat hamarosan egy sikátorban találják meg, megfojtva, vagy tőrrel a bordái között. Mások, ha vendégül látja őket, és isznak a borából, hamar kapatosnak érzik magukat, és csak későn jönnek rá, hogy valójában haldokolnak. Ezeket a dolgokat hallottam önről, Cesare Borgia. És ön mit hallott felőlem? - Azt, hogy minden férfit megbabonáz, aki fölkelti az érdeklődését, és akit egyszer az ágyába fogadott, az soha többé nem lesz képes elfelejteni. - Elhiszi ezeket a meséket? - És ön a rólam szólókat? - kérdezett vissza Cesare. Sanchia komolyan ráemelte a tekintetét, és mindkettőjük szemében egyformán hevesen lobogott a vágy. - Nem tudom, de szeretnék a végére járni, hogy igazak-e - felelte. - Én sem tudom - mondta Cesare -, de szintén ki akarom deríteni, van-e alapjuk. Ujjai ráfeszültek Sanchia kezére, és pár másodperccel később megkérdezte: - Ma éjjel? Sanchia egy pillanatra behunyta a szemét, és bólintott. Többen figyelték őket. A pápa szeretetteljesen mosolygott. Elkerülhetetlen volt, gondolta. Hogy is lehetett volna másképp? Cesare és Sanchia! Illenek egymáshoz, és mihelyt hallott róla, Cesare eldöntötte, hogy így kell lennie. Most persze majd lábra kap a szóbeszéd, a bíborosok tiltakozva tartják magasra a kezüket és emelik fel a hangjukat. Savonarola pedig még harsányabban fog prédikálni a bűnről, a romlottságról, amely maga alá temette a pápai udvart, gondolta Sándor. Nagyot sóhajtott, kissé irigyelte közben a fiát, és kuncogni kezdett. Addig nem hagy békét Cesa-rénak, gondolta, amíg részletesen el nem mondja neki, mi történt, hogy érezte magát. Goffredo elégedetten figyelt. Olyan szépek voltak, ahogy együtt táncoltak. A feleségem és a bátyám, gondolta boldogan. A két legkülönb ember a bálteremben. Mindenki őket nézi, és látszik rajtuk, hogy ők is nagyon kedvelik egymást. Cesare, a nagy Cesare hálás lesz nekem, mert elhoztam neki Sanchiát, Sanchia pedig boldog, hogy megismerte Cesarét. Véle összehasonlítva az összes eddigi szeretője jelentéktelen, semmire sem jó. Lucrezia ugyancsak a táncolókat nézte. Goffredo felesége tehát elhatározta, hogy besorolja a szeretői közé Cesarét, gondolta. Ért hozzá, hogyan kell elcsábítani, megnyerni magának bármelyik férfit. A legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, és hangosan felzokogott volna; tiszta szívből azt kívánta, bárcsak Sanchia soha be ne tette volna a lábát Rómába. Egymás mellett feküdtek, Sanchia ágyában. Az asszony kissé oldalra fordította a fejét, és mosolyogva a szeretőjére nézett. Igaz, gondolta lelkesen, hogy nincs hozzá fogható férfi. Két ember ereje szorult belé, tapasztalt, mégis felfedezésre kész, tüzes, ugyanakkor tartózkodó, szenvedélyes és ugyanakkor hideg. Bármennyire bővelkedett is tapasztalatokban, Cesare Borgiához fogható szeretőt nem ismert. - Hozzád kellett volna adniuk... nem Goff-redóhoz - mondta könnyedén. Szempillantásnyi idő kellett csak, és már látta a szavai előidézte változást: Cesare arcáról eltűnt az elégedettség, olyan erejű düh vette át a helyét, hogy Sanchia megdöbbent. A férfi mindkét keze ökölbe szorult, és látszott, hogy heyes harcot vív magával, nehezére esik kordában tartani az indulatait.
- Apám úgy látta jónak - mondta -, hogy egyházi embert csináljon belőlem. - Érthetetlen - felelte vigasztalóan Sanchia, és lágyan megérintette a karját, hogy újból felkeltse benne a vágyat, és magához vonzza. Cesare haragja azonban nem volt hajlandó átadni a helyét más érzéseknek. - Két öcsém van, mégis engem választott ki papnak. - Pápa leszel - mondta Sanchia -, ami nem kell, hogy megfosszon az ilyen élvezetektől. - Seregeket akarok vezetni! - felelte hevesen Cesare. - Arra vágyom, hogy fiaim legyenek... törvényes fiaim. Le akarom vetni a bíborosi köpenyt. Gyűlölöm, és vele mindent, ami hozzá kapcsolódik. Sanchia felült. Hosszú haja betakarta meztelen testét, kék szeme fényesen csillogott. El akarta feledtetni Cesaréval a dühét, és rávenni, hogy újból szeretkezzen vele. Erezte, hogy a kihívás komoly, és azt kérdezte magában: csak nem fontosabb számára a dühe, mint én? Miféle ember ez, hogy képes az ambícióiról beszélni, csak azokkal foglalkozni, miközben velem van, az ágyamban? Cesare kezéért nyúlt, és rámosolygott. - Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy amire vágysz, megkapod, Cesare Borgia mondta. - Boszorkány vagy? A jövőbe látsz? Sanchia elnevette magát, csúfondárosan még a nyelvét is kiöltötte. - Boszorkány vagyok, Cesare Borgia... és katonaruhát, feleséget és törvényes utódokat ígérek neked - mondta. Látta, hogy Cesare átható pillantást vet rá, és némi elégedettséget érzett, mert ha nem is a testével, de legalább a próféciájával sikerült magára vonnia a figyelmét. - Valakinek a családból az egyházban a helye -folytatta. - A kis Goffredót kellett volna választani. Miért is ne? Még nyugodtan lehetne belőle pap. Erre már Cesare is feltérdelt, vállon ragadta, és izzó tekintettel nézett rá. - Igen! Megvan a megoldás. El kell választani bennünket - magyarázta Sanchia. - A kis Goffredo megkapja a bíborosi talárt, Sanchia és Cesare pedig férj és feleség lesz. - Az összes szentekre mondom, remek terv! - kiáltotta Cesare, és magához rántva vadul megcsókolta. - Remélem, kedves uram nem kedvel kevésbé attól, hogy tudja, egy napon akár a felesége is lehetek - mondta nevetve Sanchia. -Úgy hallottam, a római urak sokkal jobban kedvelik a maguk találta szeretőiket, mint a feleségeiket, akiket mások választanak ki nekik. - Elég! - mondta a visszatért vágytól feszülve Cesare. - Előbb meg kell fogadnod - szólt a nevetésével küszködve Sanchia- hogy feleségül veszel... Nevetve bukott hátra, és egy darabig - csak a nagyobb gyönyör kedvéért - harcolt, hogy aztán boldogan megadja magát. - Cesare - nyögdécselte elégedetten -, tíz férfi ereje lakik benned! Lucrezia kihallgatást kért az apjától. Sándor aggódva nézte a lányát, aki sápadt volt és nagyon szomorúnak látszott. - Mi a baj, drágám? - kérdezte. Lucrezia lesütötte a szemét. Utált hazudni neki, ugyanakkor képtelen volt annyi erőt gyűjteni, hogy el tudja mondani az igazat. - Nem érzem jól magam, drága apám - felelte. -Róma levegőjében betegség bujkál, azt hiszem, az van rám ilyen hatással. Az utóbbi pár napban enyhe lázam is volt. Hűvös, gyűrűktől elnehezült kéz simult a homlokára. - Édes kincsem! - hallotta az aggódásról tanúskodó sóhajt.
- Bocsáss meg, ha olyat kérek, amit nem szívesen teljesítesz - folytatta Lucrezia. - Úgy érzem, levegőváltozásra van szükségem, szeretnék kis időre elutazni Pesaróba. Csönd következett, egyelőre hallgatás volt a válasz. A férje is ott lesz, gondolta a pápa. Egyre elégedetlenebb volt a lánya házasságával, ugyanakkor látta, hogy Lucrezia nagyon rossz állapotban van, szerette volna boldognak látni. Lucrezia a vörös bársonypárnát nézte, amelyen apja lábánál térdelt. Zavarodott kislánynak érezte és nem igazán értette magát. Gyűlölte Sanchiát, gyönyörű kék szemét, zabolátlan és mély hangú nevetését, a tudását, az élet és a szerelem dolgaiban való jártasságát. Sanchia gyerekként bánt vele. Lucrezia tudta, hogy a felnőttek életének dolgaiban az is, miközben kusza, nehezen kiismerhető érzések kavarognak benne. Egy dologban volt csak egészen biztos, mégpedig abban, hogy nem képes elviselni, ha együtt látja Sanchiát és Cesarét, és gyűlöli Goffre-do nyájas engedékenységét, sógornője három belső ftomornájának gyakran felharsanó és sokat sejtető nevetését. Az előző néhány hétben, valahányszor Sanchia lakosztálya közelében járt, tudta, hogy Cesare ott van a zárt ajtók mögött. Ilyenkor mindig eszébe jutott Pesaro. Pesaro, a magas hegyek és a kristálytiszta, kék vizű tenger közé szorított kisváros! Pesaro, ahol nyugodtan élhetne a férjével! Pesaróban úgy érezné magát, mint átlagos, megállapodott asszony, aminél nem is vágyott többre. Érezte apja kezének lágy simogatását, és hallotta szelíd, megértő hangját: - Drágám, ha úgy akarod, Pesaróba fogsz menni. Sándor a pápai lakosztályban találkozott legidősebb fiával. - Fontos hírem van a számodra, Cesare! - jelentette be. Kellemetlenül érezte magát, de tudta, hogy a dolgot előbb-utóbb el kell mondania, és mivel Cesare heves szerelembe bonyolódott Sanchiával, és elégedett, jobb alkalmat keresve sem talál. Most közölheti vele a legkönnyebben azt, amiről tudja, hogy nagyon rosszul fog esni neki, és azt is, hogy nem titkolhatja tovább. - Kíváncsian várom, mi az, Szentatyám - felelte Cesare. - Giovanni hazajön. Sándor gyorsan a fia mellé lépett, és belékarolt. Nem akarta látni, hogyan vörösödik el Cesare, azt sem, miként villámlik a szeme. - Igen, igen - mondta az ablak felé indulva, és szelíden magával vonva Cesarét. Öregszem, és szeretném még egyszer magam köré gyűjteni a családomat. Cesare hallgatott. Még nem kell tudnia, gondolta a pápa, hogy Giovanni azért jön haza, hogy hadjáratot vezessen az Orsiniak ellen, akiket meg kell büntetni, mert harc nélkül, készségesen megadták magukat a franciáknak. Azt is korai lenne még elmondanom, hogy mihelyt megérkezik, a pápai seregek fővezérévé teszem. Természetesen Cesarénak is tudnia kell... de csak később. - Ha Giovanni itt lesz - folytatta - Lucreziát is visszahívjuk. Alig várom már, hogy a szeretteim mind velem legyenek, és az asztalomnál üljenek, hogy szabadon legeltethessem rajtuk a szemem. Cesare még mindig hallgatott, elfehéredő ujjakkal, erősen markolta bíborosi köpenyét. Nem látta mélyen alattuk a piazzát, és annak sem volt tudatában, hogy Sándor ott áll mellette. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, arra, hogy Giovanni, az irigyelt, éppen ezért utált Giovanni hazatér.
Római karnevál A testvérek a Porta Portuensénél találkoztak. A hagyománynak és apja kívánságának megfelelően Cesare vezette a bíborosokból és fényes kíséretükből álló menetet, amely a világon legjobban, mindenkinél hevesebben utált testvére üdvözlésére sietett. Alaposan szemügyre vették egymást. Giovanni kissé megváltozott Spanyolországban fölényesebb lett, nagyúribb, szája körül mélyebbé váltak a kegyetlenségről árulkodó árkok. Az élvhajhász, kicsapongó életmód már jól észrevehető nyomot hagyott az arcán, de még mindig nagyon jóképű volt. A ruhája elegánsabb, mint amilyet korábban valaha is látott rajta Cesare. Vörös bársonykalpagját igazgyöngyök díszítették, világosbarna, ugyancsak finom bársony mellénye sűrűn tele volt szórva gyöngyökkel és a legkülönbözőbb színű drágakövekkel. Még a lova is szemkápráztatóan csillogott arany-ezüst szerszáma miatt. Lenyűgöző látvány volt, ahogy Giovanni bevonult Rómába. A város lakosai csodálták is tátott szájjal. Ahogy az apostoli palota, a herceg szálláshelye felé tartottak, Giovanni nem állta meg, hogy a szeme sarkából ne pillantson néha a bátyjára, ezzel is tudomására hozva, hogy tisztában van a köztük feszülő ellentéttel. Azt is tudta jól, hogy Cesare irigysége -most, amikor kifejezetten azért tért haza, hogy apja kérésére átvegye a császári seregek főparancsnokának tisztét - egy szemernyit sem fog csökkenni. Giovanni Sforza Pesaro felé tartott. Örült, hogy hazamehet, nagyon belefáradt már az egymást követő konfliktusokba. Nápolyban idegenként kezelték, mivel az is volt, és azzal gyanúsították, hogy Milánónak kémkedik, amit valóban megtett. Az előző év nem hozott semmi olyat, amitől az önbecsülése nőhetett volna, sőt! Jobban félt, mint korábban, és több embertől, mint bármikor egész addigi életében. Úgy érezte, csak a pesarói hegyek mögött lelhet nyugalomra. Az is megfordult a fejében, hogy tehetne egy kitérőt Rómába, hogy a pápával és Cesaréval dacolva, magával vigye a feleségét Pesaróba. - Az én asszonyom! Próbáljátok meg elvenni tőlem, ha meritek! - hallotta a saját hangját. Ez persze csak álom volt. A pápának és Cesare Borgiának nem lehetett ilyet mondani. Az elnéző pillantás, amellyel a pápa fogadta volna, abban a szent meggyőződésben, hogy elment az esze, a lekezelő vigyor, amellyel Cesare a gyáva ember hőzön-gésének tartott kijelentést fogadta volna - nos, ez több volt annál, mint amit Giovanni el tudott volna viselni. * Ezért aztán nem szánta rá magát a cselekvésre, megelégedett az álmodozással. Lassan haladt a Foglia folyó mentén, és bár már látta Pesarót, nem érzett okot a sietségre. Ha hazaér, gondolta, az otthona rideg lesz, komor, más, mint azokban a hónapokban, amikor Lucreziával lakták. Lucrezia! Először, a házasságuk elhalását megelőző hónapokban ijedt, félénk gyermeknek tartotta csupán, de később kiderült, hogy távolról sem az! Azt akarta, hogy mellette legyen, teljesen az övé, és szerette volna megszabadítani mindattól a rossz, terhes örökségtől, amelyet a családjától kapott. Már látta a kastélyt - erős volt, ránézésre bevehetetlen. Ott boldogan, biztonságban ellehetnénk Lucreziával életünk végéig! Gyerekeink lennének, a hegyek és a tenger közti menedékünkben végre békére lelnénk! A szolgái futottak elé, hogy üdvözöljék. - Végre hazajött az urunk! - lelkendeztek, amitől Giovanni nagynak és fontosnak érezte magát. Úgy tett, mintha Pesaro egész birodalom lenne, a fogadására sietők pedig hatalmas tömeget alkotnának. Komoly arccal elfogadta a tiszteletadást, leszállt a nyeregből, és bement a palotába.
Ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. Álma beteljesült - a napsütésben fényesen csillogó, aranyhajú, kisebb kastély úrnőjéhez illő módon csak néhány diszkrét ékszert viselő, karcsú alak állt előtte. - Lucrezia! - kiáltotta boldogan, mire az asszony arcán még mindig a kissé gyerekes, elbűvölő mosoly jelent meg. - Giovanni! Elegem lett Rómából - felelte. -Pesaróba jöttem, hogy fogadjalak, ha megérkezel. Sforza a felesége vállára tette a kezét, és először a homlokát, aztán az arcát, végül pedig könnyedén a száját csókolta meg. Amikor az ajkuk összeért, úgy érezte, hogy az a Giovanni Sforza, akit álmaiban látott, talán mégis létezik. Giovanni Sforza azonban nem volt képes arra, hogy higgyen a boldogságban, és elfogadja. Kínoznia kellett magát - és Lucreziát. Folyton újabb és újabb ékszerekre bukkant a ládi-káiban. „És ez honnan való?" - kérdezte, fölemelve egy-egy díszt, apró holmit. „Apámtól kaptam" - hangzott az esetek döntő többségében a válasz. Vagy valamivel ritkábban: „a bátyám ajándéka". Ilyenkor Giovanni rendszerint dühösen ledobta valahová a dobozt, és kicsörtetett a szobából, vagy villámló szemmel meredt Lucreziára. „Ami a pápai udvarban folyik, mindenhol felháborodást kelt - jelentette ki. - Azóta pedig, hogy a nápolyi asszony megérkezett, még rosszabb a helyzet." Lucreziát az ilyen kirohanások elszomorították, mert Cesaréra és Sanchiára gondolt, Goffredo örömére, mert a felesége tetszik a bátyjának, apjuk jóindulatú érdeklődésére, amellyel a kapcsolatot figyelte, és saját féltékenységére. Valóban különös család vagyunk, gondolta. Időnként megállt a tengerparton, és a messzeséget kémlelve abban reménykedett, hogy képes lesz eleget tenni az erény és jóság követelményeinek, amelyeket olyan emberek szabnak meg, mint Savonarola, hogy békében élhet férjével a hegyek és a tenger közé zárt erődben, és hogy le tudja győzni magában a vágyat, amely nyugtalanító családjához űzi. Giovanni szemernyit sem segített neki, csak szemrehányást kapott tőle, de elhatározta, hogy türelmes lesz, úgyhogy békésen hallgatta a kirohanásait, csak egészen szelíd kísérleteket tett, hogy meggyőzze ártatlanságáról. Az is előfordult néha, hogy Giovanni a lábához vetette magát, és önmarcangolóan azt mondta, hogy tiszta és jó, ő viszont kegyetlen, brutális alak, mert állandóan szidja. Azt már nem tudta elmagyarázni, hogy jelentéktelen, mindenki által lenézett senkinek érzi magát, és Lucrezia családjának viselt dolgai, a róluk szóló pletykák még szerencsétlenebbnek mutatják. Lucrezia néha úgy érezte, nem bírja tovább, és megfordult a fejében, hogy zárdába vonul. Remélte, hogy ott, a cella magányában végre kiismeri magát, és megtalálja az utat, amelyet követve megmenekülhet mindattól, amitől érzései szerint menekülnie kell. Sejtette ugyanakkor, hogy nem lenne képes megmaradni a kolostorban. Valahányszor levelet kapott az apjától, szíve hevesen vert, és csak remegő kézzel tudta kibontani. Olvasás közben úgy érezte, mintha Sándor beszélne hozzá. Ilyenkor jött rá, milyen boldogan élt családja körében, és hogy akkor volt igazán elégedett. Úgy érezte, találnia kellene valamit, ami ellensúlyozza ezt a családja iránti, mindennél erősebb szeretetet. Vajon a zárda megfelelő lenne hozzá? Sándor könyörögve kérte, hogy térjen vissza. A bátyja, Giovanni is Rómában van, írta, és még vonzóbb, még elbűvölőbb, mint amikor elment. Mindennap megkérdezi, hol van szeretett húga, és mikor jön végre haza. Ebből is látszik, hogy Lucreziának haladéktalanul vissza kell térnie.
A férjét Pesaróban tartják a feladatai, és azt akarja, hogy maradjon, tért ki apja kívánsága elől Lucrezia. A válasz gyors volt és határozott. A bátyja hadjáratra készül, állt az újabb levélben, amely elsősorban az Orsiniak ellen irányul, de a későbbi céljai között szerepel az is, hogy megbüntesse mindazokat a bárókat, akik a francia támadás idején tétlenek maradtak, vagy éppen a hódítók mellé álltak. Gazdag birtokok, vagyonok fognak a hadjárat eredményeként a pápa tulajdonába kerülni, és végre Sándor kedves veje, Gio-vanni Sforza is érdemeket szerezhet, megmutathatja, mire képes. Gyűjtse hát össze az erőit, és csatlakozzon Gandia hercegéhez! Amíg távol lesz, nyilván Lucrezia sem kíván egyedül Pesaróban maradni, úgyhogy az lesz a legjobb, ha visszatér Rómába, ahol a családja türelmetlenül, nagy szeretettel várja. Amikor elolvasta a levelet, Giovanni Sforza rettentő dühös lett. - Mi vagyok én?! - harsogta. - Semmi, csak egy báb a sakktáblán, amelyet hol erre, hol arra mozdítanak. Nem fogok csatlakozni Gandia hercegéhez! Itt van dolgom, ide köt a kötelesség! így dühöngött, kiabált Lucrezia előtt, közben mindketten tudták, hogy elsősorban a pápától való félelem szól belőle. Ezúttal azonban Giovanni erősebbnek bizonyult a szokásosnál, és megpróbált kompromisszumot kicsikarni. Összegyűjtötte ugyan az embereit, ám ahelyett, hogy elindult volna velük, levelet írt a pápának, és elmagyarázta benne, hogy otthoni kötelességei miatt ezúttal nem tud útra kelni. Lucreziával izgatottan várta az ellentmondást nem tűrő újabb parancsot, a dühös rendreutasítást. Hosszú hallgatás következett azonban, majd meglepően nyugodt hangú válasz. Kiderült belőle, hogy őfelsége megértette Giovanni Sforza indokait, és már nem ragaszkodik ahhoz, hogy csatlakozzon Gandia hercegéhez. Ugyanakkor szeretné emlékeztetni vejét arra, hogy régen látta Rómában, és nagy örömére szolgálna, ha Giovannit és Lucreziát újból magánál üdvözölhetné. A levél nagyon boldoggá tette Lucreziát. - Attól féltem - mondta a férjének -, hogy apámat feldühíti az elutasítás, az, hogy nem vagy hajlandó csatlakozni a bátyámhoz. De látod, milyen jóságos és kegyes? Megérti, hogy ezúttal nem áll módodban teljesíteni a kérését. - Minél nagyobb jóindulatot mutat apád, annál jobban félek tőle - morogta Giovanni. - Mert nem vagy képes megérteni. Szeret bennünket. Azt akarja, hogy Rómában legyünk. - Hogy Te Rómában légy! Hogy velem mi a szándéka, arról fogalmam sincs. Lucrezia a férjére nézett, és észrevehetetlenül megborzongott. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, képtelen szabadulni a sorsától, amelyet a családja jelöl ki neki. Cesare talán még sosem volt ennyire boldog. Giovanni segített bebizonyítani, hogy mindabban, amit oly elkeseredetten és sikertelenül próbált elfogadtatni az apjukkal, tökéletesen igaza volt. Ó, milyen izzó düh, csalódottság tartotta hatalmában az ünnepségen, amelyen Giovanni megkapta gazdagon hímzett lobogóját és drágakövekkel kirakott szablyáját - az egyház vezénylő kapitányának hatalmi jelvényeit! Perzselő lángként lobogott benne a harag, amikor látta, hogyan sugárzik apjuk szeme a büszkeségtől, mert maga adhatja át őket kedvenc fiának. „Bolond! - akarta kiáltani Cesare. - Hát nem érted, hogy gyalázatot fog hozni a seregeidre és a Bor-gia névre?" És Cesare próféciája igaznak.bizonyult. Ettől lett olyan boldog, és a reménytől, hogy az apjuk végre belátja, oktalanság volt olyan fontos katonai megbízást adni Giovanninak, amelyet nem tud teljesíteni, egyben megakadályozva ezzel a bátor és vitéz Cesarét abban, hogy végrehajtsa, amit szeretne. Kezdetben minden Giovanninak kedvezett. A pápa gazdagsága és hatalma őt segítette. Virginio Or-sini, a nagy kapitány még mindig fogoly volt Nápolyban, és nem tudta megvédeni
családját. Akibe csak szemernyi hadvezéri képesség szorult, gondolta Cesare, az gyorsan és diadalmasan végre tudta volna hajtani a hadjáratot. Eleinte úgy tűnt, hogy ez fog történni, mivel Virginio híján az Orsinikban nem volt elég elszántság, erő a harchoz, és egymás után adták meg magukat Giovanni csapatainak, úgy, mint annak idején a franciáknak. Egyik vár a másik után nyitotta meg a kapuit, és a hódító egyetlen csepp vér kiontása nélkül vonulhatott be mindegyikbe. »A Vatikánban a pápa örömünnepet ült, még Cesare jelenlétében sem volt képes leplezni a büszkeségét, pedig tudta, mennyire rosszul esnek neki az öccse sikerei. Ezért tette olyan boldoggá Cesarét az eseményekben bekövetkező fordulat. Az Orsini családot mégsem volt olyan könnyű legyőzni, ahogyan Gandia hetyke ifjú hercege és szerető apja hitte. Kezdeti zavarodottságuk után az Orsinik fegyvert fogtak, és Braccianóban, a család egyik várában gyűltek össze, amely Virginio húgának a parancsnoksága alatt állt. Bartolommea Orsini bátor asszony volt. Katonai hagyományok szerint nevelkedett, nem volt hajlandó harc nélkül megadni magát, és eltökéltségében bizton számíthatott a férjére és a család sok tagjára. Giovanni Borgiát váratlanul érte és megriasztotta, hogy ellenállásba ütközött. Nem volt háborús tapasztalata, és a módszereit, amelyekkel Brac-cianót be akarta venni, mindkét oldal tapasztalt harcosai kinevették, mivel gyerekesek voltak és haszontalanok. Giovanni igazából nem is akart harcolni, mivel olyan katona volt, aki jobban szereti a drágakövekkel ékesített díszkardot és a fehér vezéri pálcát, mint a véres, kimerítő ütközeteket. Ezért követeket küldött a vár védőihez, és eleinte hízelgő, szép szavakkal, később fenyegetéssel megpróbálta elhitetni velük, hogy a megadás lenne számukra a legjobb megoldás. Kényelmetlen volt a vár előtt táborozni, mivel az idő rosszra fordult, és Giovanni pazar, drága tábori felszerelését nem arra tervezték, hogy az elemek csapásainak ellenálljon. Legtehetségesebb kapitánya, Urbino hercege, Guidobaldo Montefeltro súlyosan megsebesült, és el kellett hagynia a sereget, úgyhogy a pápai fővezér legjobb tanácsadóját is elveszítette. Telt-múlt az idő, és Giovanni változatlanul Bracciano erődjénél rostokolt, nem volt képes bevenni. Belefáradt a háborúba, ráadásul azt hallotta, hogy egész Itália a pápai seregek fővezérén nevet, és könnyen el tudta képzelni, mennyire élvezi a bátyja mindazt, ami vele történik. Rómában az emberek a nagy hadvezérről suttogtak: „Hogy érzi vajon magát? Ugyanúgy ragyog, mint amikor hadra kelt? Az eső és a szél nem tesz jót a finom bársonynak és brokátnak." Sándort nyugtalanság kínozta, és kijelentette, hogy a tiaráját is kész eladni, ha az kell a háború kielégítő befejezéséhez. Nem volt képes elviselni legidősebb fia társaságát, mivel Cesare meg sem próbálta titkolni, mennyire elégedett. Ez a testvérek közötti gyűlölködés a legostobább dolog a világon, gondolta a pápa. Hogy nem volt még képes megtanulni Gesare és Giovanni, hogy egységben az erő? Cesare épp az apjával volt, amikor az megkapta a hírt, hogy Giovanni még mindig nem tudta bevenni a várat, és Urbino megsebesült. Figyelte, ahogy az apja elvörösödik, megtántorodik, és minden bizonnyal el is esik, ha nem ugrik oda, hogy elkapja. Nézte a vértolulásos arcot, a kivörösödött szemet, a halántékon kidagadó ereket, és hirtelen szörnyű félelem fogta el attól a jövőtől, amelyben nem lesz Sándor, hogy megvédje a családját. Ott és akkor döbbent rá, milyen sokkal tartoznak neki, annak az embernek, aki addig legyőzhetetlen életerejéről, ^asakaratáról volt ismert, és arról, hogy mindent elért, amit akart. -Apám! - kiáltott fel rémülten Cesare. - Drága jó apám! A pápa kinyitotta a szemét, és ha rögtön nem is, de néhány másodperc alatt tudatosodott benne, milyen ijedt a fia. - Ne félj! - mondta. - Még veletek vagyok.
A kivételes életerő ezúttal is győzött. Mintha Sándor egyszerűen nem lett volna hajlandó tudomást venni a hajlott kor velejáróiról. - Apám! Ugye nem vagy beteg? - kérdezte Cesare. - Nem lehetsz beteg! - Segíts leülni! így - mondta Sándor, miután beleereszkedett egy karosszékbe. - így sokkal jobb. Futó gyengeség volt csupán. Éreztem, hogy a vér az ereimet feszíti, és azt hittem, szétrobban a fejem. De elmúlik. A rossz hír okozta. Ezután jobban kell uralkodnom magamon. Fölösleges olyasmi miatt nyugtalankodni, ami még meg sem történt. - Jobban kellene vigyáznod magadra, apám - figyelmeztette Cesare. - Fiam, fiam, ne légy ilyen zaklatott! Meg kell azért mondanom, hogy örülök, mert azt látom, hogy törődsz velem, fontos vagyok számodra. Sándor behunyta a szemét, és mosolyogva hátradőlt. Az okos államférfi, aki szándékosan vakként viselkedett, valahányszor a családjáról volt szó, elhitette magával, hogy Cesare az iránta érzett szeretet miatt oly aggódó, nem pedig azért, mert tudja, bizonytalanná válik a család helyzete, ha nem ő lesz a pápa, hogy megvédelmezze őket. Cesare könyörögni kezdett az apjának, hogy hívassa az orvosát, vizsgáltassa meg magát, és Sándor hosszas rábeszélés után igent mondott. Példátlan ereje, ellenálló képessége volt azonban, mert pár órával az ájulás után már új, Giovanni győzelmével kapcsolatos terveket kovácsolt. Végül azonban kénytelen volt belátni, hogy Giovanni nem katona; ez akkor vált végképp tagadhatatlanná, amikor a franciák által küldött segítség megérkezett az ostromlottakhoz, és az Orsinik kitörtek a várból. Az ütközetben Giovanniról bebizonyosodott, hogy tökéletesen alkalmatlan hadvezérnek. A csata gyászosan alakult a pápai sereg számára, és az egyetlen, aki azon az oldalon kitüntette magát, a sebesüléséből felépült urbinói herceg volt, de őt is foglyul ejtették az Orsinik. Ami Giovannit illeti, ő is megsebesült, de csak könnyebben, és ráébredve, hogy nevetséges helyzetbe került, amelyből mindenáron szabadulni szeretett volna, kijelentette, hogy sebesülten nem folytathatja a harcot, kénytelen másik parancsnokra bízni a seregét, hogy nélküle fejezzék be a csatát. Most már egész Itália harsányan nevetett a pápa fiának kalandján. Még mindenki jól emlékezett a fényes ceremóniára, amelyen megkapta a kinevezését, és arra is, milyen peckesen indult el Rómából a serege élén, akár egy hódító. A rómaiak remekül szórakoztak a történteken, sok ember kifejezetten örült. A pápa most legalább megtanulja, hogy veszélyes a túlzásba vitt nepotizmus, a saját érdekek mindenek fölé helyezése. Mivel Sándor ugyanolyan erős, tevékeny volt, mint korábban, Cesare is magához tért az apja árulása okozta megrázkódtatásból, és úgy döntött, kihasználja az alkalmat, megpróbál a testvére fölé kerekedni. Összehívta a barátait, és együtt szellemes szöveget ötlöttek ki, amelyet jókora vásznakra festve a város legfontosabb pontjain helyeztek el. „Keressük azokat, akik tudnak valamit az egyház egy bizonyos hadseregéről - állt a transzparenseken. - Ha bárkinek ilyen jellegű információja van, közölje haladéktalanul Gandia hercegével." A hazatérő Giovannit az apja a legnagyobb szeretettel fogadta. Azonnal mentségeket keresett a fiának, és mindenkit biztosított arról, hogy ha Giovanni nem sebesül meg, akkor másként végződött volna a csata. Mindenki, aki hallotta, csak csodálkozott Sándor alakoskodásán, és azon, hogy mekkora örömmel csapja be magát. Nem sok idő kellett azonban, és csodálni kezdték példátlan diplomáciai tudását, amelynek köszönhetően gyakorlatilag még egyetlen háborút sem veszített. Csatában legyőzhették ugyan, de az ütközetek után jöttek a béketárgyalások, a megállapodás, és azokból a pápa minden egyes alkalommal győztesen került ki.
Egyik nap, amikor az apjához ment, Cesare ott találta Giovannit, és nem állta meg, hogy gúnyosan el ne mosolyodjék. - Nocsak! - emelte fel a hangját. - Szóval nem csatlakoztál a seregedhez, tábornok? - Bíboros, a seregemtől elvált az utam - válaszolta könnyedén Giovanni. - Meguntuk egymást. - Én is így hallottam - mondta most már nevetve Cesare. - Egész Róma másról sem beszél. Még feliratok is vannak a városfalakon. - Érdekes volna megtudni, ki helyezte el őket -Giovanni szeme, ahogyan ezt mondta, gyilkos villámokat szórt. - Ne bántsátok egymást, fiaim! - szólt közbe Sándor. - Ami történt, megtörtént. Balszerencsénk volt, úgyhogy most békét kötünk. - Ha lehet. Ugyanis nekünk kell békét kérnünk. Szép kis befejezése a harcnak! - mondta komoran Cesare. - Valóban az lesz, mert azzá tesszük - felelte Sándor. - Az Orsiniknak semmi kedvük folytatni a háborút. Közöltem velük a feltételeimet, és elfogadták. - A feltételeidet, Szentatyám? - Igen - mondta könnyedén Sándor. - Engedélyezem nekik, hogy visszavásárolják a váraikat, kastélyaikat. Meglátjátok, semmit sem fogunk veszteni ezen a háborún. - És Urbino? - kérdezte Cesare. - Fogoly. Mekkora váltságdíjat kérnek érte? A pápa könnyedén félresöpörte a kérdést. - A családja biztosan össze fogja szedni a pénzt. Cesare szeme összeszűkült. Apjuk, ez a briliáns elméjű ember éppen ott tartott, hogy győzelemmé változtassa Giovanni vereségét. Giovanniét, aki a szeme sarkából alattomban a bátyját nézte. - Jó is, hogy vége a háborúnak. Belefáradtam. Éppen ideje, hogy kezdődjön a karnevál mondta Cesare. Giovanni tekintete elsötétült, és legalább akkora gyűlölettel nézett Cesaréra, mint amekkorát az érzett iránta. Megpróbáltál lejáratni apánk előtt, Cesare Borgia, gondolta. Ne hidd, hogy büntetlenül rám támadhatsz! Vigyázz, mert megtalálom a módját, hogy visszaadjam mindazt, amit tőled kapok, sőt többet is, bíboros uram! A békekötés feltételeit Cesaréval vitatta meg a pápa, ugyanis Giovannit nagyon lekötötte a karneváli öltözete, az ünnephez kapcsolódó vigasságok tervezése. Erősen hiányolta Dzsemet, akinek mindig volt valamilyen bizarr, különleges ötlete arra vonatkozóan, hogyan lehetne még emlékezetesebbé tenni egy-egy mulatságot. Eljön még az a pillanat, gondolta Cesare, amikor apánk belátja, hogy én állok mellette, és osztozom az ambícióiban. Hogy képes ilyen ragyogó elméjű ember vakon és ostobán csak az egyik fiában bízni a másik kárára, és ezzel állandóan veszélynek kitenni családunkat? Ilyen időszakokban Cesare már-már boldog volt. Nem kellett külön felhívnia a figyelmet Giovanni hibáira, mert azok maguktól is megmutatkoztak, és olyan elfogult szülőnek is észre kellett vennie őket, mint Sándor. - Megdöbbentő, amit csinálsz, apám - mondta. -Nemrég szenvedtünk olyan súlyos vereséget, amely könnyen végzetessé válhatott volna számunkra, és te ezt gyorsan győzelembe fordítod át. - Fiam, jegyezd meg - felelte Sándor -, hogy a tárgyalóasztalnál többet lehet nyerni, mint a csatamezőn. - Hadd mondjam erre azt, hogy a katonától függ, igaz-e ez. Ha én lettem volna a katona, biztosan kitűzöm a zászlómat az ellenség erődjére. Az ellenség nyakára tettem volna a lábam, hogy aztán én diktáljam a megegyezés feltételeit. Pontosabban nem is lett volna megegyezés, csak parancs és feltétlen enr gedelmesség. - Nemesen szóltál, fiam!
Cesare éber lett. Jól látta, az apja szeme valóban felvillant, komolyan mérlegelné a szavait? Lehetséges, hogy végre észhez tér, és azt csinálja, amit az érdekei valóban diktálnak? - Csakhogy belekerültünk egy bizonyos helyzetbe, és most az a legfőbb feladat, hogy valahogy kikeveredjünk belőle - folytatta a pápa. - Lényeg a gyorsaság. Lehet, hogy minket megaláztak, ők viszont kimerültek, fiam. Irtóznak a további harctól, ezért készek az egyezségre. - És te visszavásároltatod velük a váraikat! - szólt elragadtatottan nevetve Cesare. - Ötvenezer arany forintért. - Jobb lett volna, ha megtartod őket, amit meg is tehettél volna, ha legyőzzük őket. - így viszont gazdagabbak vagyunk ötvenezer forinttal. - Úgy volt, hogy ez csak a kezdet lesz, és ha az Orsinikkal leszámoltunk, következnek a többiek. - Egyelőre el kell fogadnunk a békét - mondta Sándor. - És mi lesz, ha az Orsinik kiheverik a csapást? A pápa komolyan a fiára nézett. - Van a szerződésnek egy záradéka, amelyet kénytelen voltam elfogadni. Amíg folyt a harc, Virginio Orsini fogoly volt Nápolyban... - És ha nem az, akkor bizony még csúfosabban végződött volna számunkra a dolog - szólt közbe Cesare. A pápa egyetértett vele. Cesare mosolyogva idézte fel magában azokat az időket, amikor az anyja házát elhagyva egy évig a Monté Giordanón lakott. Emlékezett a neves katonának, az Orsinik biztos támaszának érkezésére, és arra, hogy gyermekszíve mennyire megdobbant, amikor először látta. Felidézte magában a hosszú közös lovaglásokat, Virginio szeretetét, amely a katonás modor ellenére is érezhető volt. Abban az évben Virginio Orsini az egyik legfőbb példaképévé vált. Végtelenül büszke volt, amikor Virginio azt mondta, szeretné, ha az ő fia lenne, mert kiváló katonát tudna nevelni belőle. - Látom, csodálod - mondta Sándor. - Kiváló katona. - Amikor a franciák lerohanták Itáliát, csöppet sem jeleskedett, nem vette fel velük a harcot. - Kétségtelenül megvolt rá az oka, apám! Az Orsinik szövetségre léptek a franciákkal. - Velünk szemben - figyelmeztette Cesarét a pápa. - De visszatérve a békemegállapodásra... Az Orsinik egyik feltétele az volt, hogy Virginio haladéktalanul szabaduljon ki. - Értem. Te pedig nem akarod, hogy ez bekövetkezzen. - Magad mondtad, ha Virginio vezeti a családi seregeket, más lett volna a háború kimenetele. Az Orsinik továbbra is az ellenségeink. Most kimerültek, nincs igazi vezérük, de ha kapnak egyet... - A pápa megvonta a vállát. - Az az érzésem, fiam, hogy csak azért fogadták el a feltételeimet, mert ki akarják szabadítani Virginiót, és ha ez bekövetkezik, újból ellenünk támadnak. Virginio tehát nem lehet szabad. - Azt mondtad, ragaszkodtak ehhez, és kénytelen voltál elfogadni a követelésüket. -
így van. Virginio tehát rövid időn belül szabad lesz. Nem hagyhatja el a börtönt. De hát beleegyeztél...
- Vannak Nápolyban barátaink, és maradt még néhány nap - magyarázta a pápa. - Rád bízom a dolgot, Cesare! Oldd meg! Mindig arra törekedtél, hogy megmutasd, mit tudsz, milyen ügyes vagy. Egy nagy hadvezérnek nem elég, ha csak bátor, találékonynak is kell lennie.
- Gyerekkoromban, amikor a Monté Giordanón éltem, nagyon szerettem - mondta lassan Cesare. -Az már régen volt, fiam! - Igen. Nagyon régen. A pápa a fia vállára tette a kezét. - Biztos vagyok benne, hogy tudni fogod, mivel használhatsz a legtöbbet a családunknak. Ostobaság az érzelgősség, gondolta Cesare, miközben nyugtalanul járkált fel-alá a lakosztályában. Nem volt jellemző rá a tétovaság, a halogatás, ha olyasmit kellett tennie, amiről tudta, hogy a javát szolgálja, most mégis elbizonytalanodott. Emlékek jutottak eszébe, látta magát, ahogy a délceg alak mellett lovagol, és újból érezte a csodálatot, amelyet gyerekkorában iránta táplált. Virginio Orsini iránt, aki elviselhetővé tette számára az életet a Monté Giordanón; Virginio iránt, aki katonát akart nevelni belőle. Az idő azonban kevés volt, nem lehetett tovább halogatni. Azonnal futárt kellett meneszteni Nápolyba. Ellátni utasításokkal, és adni neki egy kis fehér port, hogy vigye magával. Virginio Orsininak a börtönben kellett elfogyasztania utolsó ételét, mégpedig hamarosan. Ha nem róla van szó, biztosan nem haboznék, gondolta Cesare. Egy másodperc alatt elrendezném magamban a dolgot. De Virginio? Ugyan már, ostobaság! Mit számít a gyerekkori csodálat? De akkor is nagyon kedves volt. Kedves! Mit számít a kedvesség Cesare Bor-giának? Idegesen rótta tovább a lakosztályt. - Virginiót ne! Virginio Orsinit ne! - morogta halkan. Az utcákon javában állt a karnevál, Róma lakói azon voltak, hogy minél jobban mulassanak. A pápa - mindenki által elismert kivételes szellemi képességeit felhasználva bűvész módjára eltüntette katonai vereségét, és diplomáciai győzelmet mutatott fel helyette, a publikum legnagyobb ámulatára. Az Orsinik győztek, de mit nyertek vele? Csupán a harc, a fegyveres összecsapások beszüntetését. Jókora összeget kellett fizetniük azért, hogy visszakapják a váraikat, a család feje, Virginio Orsini pedig - bár a pápa hozzájárult a szabadon bocsátásához - néhány órával azelőtt, hogy el kellett volna hagynia a börtönt, váratlanul meghalt. Az emberek, miközben átadták magukat a vigasságnak, jót nevettek a Szentatya agyafúrtságán. Maszkot és kosztümöt viselő férfiak és nők töltötték meg az utcákat. Felvonulások követték egymást, amelyeknek a résztvevői közül többen groteszk bábokat emeltek a magasba, míg mások mozgatható figurákat cipeltek, és meglehetősen trágár mozdulatokat tettek velük, a nézők nem kis örömére. Mindenhol zene szólt, rengetegen táncoltak, általános volt a jókedv. A háborúk és a politikai intrikák távoli, nem igazán fontos dolgoknak tűntek. Cesare a lakosztálya ablakából nézte a téren vigadókat, és dühös volt magára, mert nem tudott szabadulni Virginio Orsini emlékétől. Többször előfordult, hogy éjszaka felriadt, mert azt álmodta, hogy egy komor férfi áll az ágya mellett, és rosszallóan nézi. Ostobaság volt, rá csöppet sem jellemző. Szórakozni akart. Szerette volna, ha Lucrezia is Rómában van. Vissza kell hozniuk, és megszabadítani Gio-vanni Sforzától, attól a vidéki vadbaromtól. Utálta a fickót, ezen nem is akart változtatni. Nyugtatóan hatott rá, hogy valakit utálhat, és ráömlesztheti az indulatát. Úgy döntött, Sanchiához megy, és az érzékiség olyan ünnepét üli meg vele, hogy az összes komor árny elmenekül tőle, nem gondol többé Sforzára és Lucreziára, Virginio Orsini emléke sem fogja tovább kínozni.
Csak Loysellát találta a lakosztályban, tőle kérdezte meg követelő hangon, hol az úrnője. - Nagyuram - válaszolta félig lehunyt szemhéja alól elővillanó tekintettel a lány -, a hercegnő elment Francescával és Bernardinával, hogy megnézzék a karnevált. Ne nyugtalankodjon, uram! Mind a hárman álarcot viselnek. Cesare nem nyugtalankodott, csak némi elégedetlenséget érzett. Nem volt kedve kimenni az utcán hullámzó sűrű tömegbe, hogy megkeresse őket. Loysellára nézett, az pedig reménykedve rá. A komornának csalódnia kellett azonban, mert Cesare hirtelen hátat fordított neki. Olyan érzése támadt ugyanis, mintha újra gyerek lenne, Virginio mellett állna, és az éppen szemrehányást tenne neki, mert illetlenül viselkedik. Visszament a lakosztályába, de hiába próbált nem figyelni rá, a karnevál oda is utánalopózott vidám hangjaival. A maszk csak részben tudta elrejteni Sanchia szépségét - nefelejcskék szemét jól lehetett látni a két kivágásban, és fényes fekete haja is kilógott az álarc alól. Francesca és Bernardina az övéhez hasonló álarcot viselt. Izgatottan nevetgéltek, mert észrevették, hogy mihelyt kiléptek a palotából, azonnal követni kezdték őket. - Micsoda vigasság! Milyen csodás karnevál! -lelkesedett Francesca. - Nápolyban nem voltak ehhez foghatók. - Maradjunk itt, várjuk meg, amíg a tömeg elmegy! -javasolta Sanchia, tudván, hogy három férfi áll nem messze mögöttük. A válla fölött hátrapillantott, és az álarc alól elővillanó csillogó szempár elkapta, és pár pillanatig fogva tartotta az övét. - Azt hiszem - folytatta -, butaság volt hármasban, férfikísérők nélkül elindulnunk. Akármi... de tényleg akármi történhet velünk. Néhány felvonuló megállt, amikor meglátta őket, mert a tartásukban, a legapróbb gesztusaikban is volt valami, ami rájuk irányította a figyelmet. Egy fiatalember, akit az általános jó hangulat, a karnevál felszabadult hangulata bátorrá tett, Sanchiához lépett, és megfogta a kezét. - Úgy látom, nagyon szép hölgy rejtőzik az álarc alatt -mondta. - Gyere, szépségem... csatlakozz hozzánk! - Nincs hozzá kedvem - válaszolta Sanchia. - Karnevál van, és ilyen szép lány, mint te, nem maradhat ki belőle! Sanchia felsikoltott, ahogy a fiatalember karon ragadta, mire a mögöttük álló férfiak közül az egyik elkiáltotta magát: - Takarítsátok el innen az arcátlan disznót! A fiatalember megfordult, és a szemkivágáson keresztül jól lehetett látni, hogy elsápad a maszk alatt, megpillantva a hármas egyik, kivont karddal a kezében eléje lépő tagját. - Karnevál van! Nem akartam bántani... - akart védekezni, de a karját érő döféstől félbehagyta a mondatot, felkiáltott, és a társaival együtt lélekszakadva elrohant. - Menjek utánuk, uram? - kérdezte a kardos férfi. - Nem - hallatszott előkelően bágyadt hangon a felelet. - Ennyi elég. - Köszönöm, uram - mondta a hang gazdájának Sanchia. - Reszketek, ha elgondolom, mi történhetett volna velem és komornáimmal, ha nincsenek itt, hogy megmentsenek bennünket. - Nagy örömünkre szolgál, hogy a szolgálatukra lehettünk - felelte a férfi, és kezet csókolt. Sanchia tudta, kicsoda, és biztos volt benne, hogy a férfi is tisztában van azzal, kivel áll szemben. Ez is hozzátartozott azonban a kellemes játékhoz, amelyet azóta űztek, hogy az illető visszatért a háborúból. Afelől sem volt szemernyi kétsége, hogy részben Cesare iránti gyűlölete hajtja hozzá, és bár nem akart mindkettő által mindenáron birtokolni kívánt trófeává válni, azt már eldöntötte magában, hogy a szeretőjévé teszi Cesare öccsét. Jóképű volt, a maga módján vonzóbb, mint Cesare, a híre is félelmetes - szintén nem úgy, mint a bátyjáé. Sanchia meg akarta leckéztetni Gandia hercegét, megmutatni neki, hogy
Aragóniái Sanchia iránti vágya erősebb, mint a bosszúvágy, amelyet a * bátyja iránt táplál. Eltökélte magában, hogy a két vágy közül az előbbinek az uralma alá hajtja Gio-vannit. Egyelőre azonban mindketten megelégedtek a szerepjátszással. Maszkjuk mögé bújva mindketten úgy tehettek, mintha fogalmuk sem volna arról, ki a másik. A férfi nem engedte el Sanchiát. - Csatlakozunk az ünneplőkhöz? - kérdezte. - Nem biztos, hogy jó lenne. Csak azért jöttünk, hogy biztonságos távolságból figyeljük őket. - Ahogy azt az előbb, attól az arcátlan disznótól is megtanulhatták, nem lehet távolból figyelni egy karnevált. Jöjjenek, hadd mutassuk meg, milyen is valójában! Ne féljen! Itt vagyok, és bármi történjék is, megvédem. - Együtt kell maradnunk, mármint nekem és a ko-mornáimnak. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bármi bajuk esne - válaszolta Sanchia. Közben hamiskásan mosolygott, a válasza lényegében azt jelentette: nem bízom a felkínált védelemben, Giovanni! Ha valódi veszély fenyegetne, nagy valószínűséggel elfutnál. De ha a testőreid is veled vannak, az persze más, akkor sokkal jobban érzem magam. - Ezen ne múljék! Együtt maradunk így, ahogy vagyunk - mondta Giovanni, és intett a két emberének, mire az egyik azonnal kézen fogta Francescát, a másik pedig Bernardinát. - Szóval - folytatta -, hová menjünk? A Colosseumhoz? Ott most biztosan nagy a mulatság. Vagy nézzük meg a lovasversenyt a Corsón? - Találják ki, melyik a jobb! - válaszolta Sanchia. - Én azt javaslom, uram - szólt közbe Giovanni egyik kísérője -, hogy próbáljunk meg minél előbb kikeveredni a tömegből. Ilyen finom hölgyekkel könnyen megtörténhet, hogy a plebs eltapossa őket. - Okosan szóltál - értett egyet a herceg. - Van egy kis albergo a Via Serpenti közelében. Kellemes hely, ahol védve vagyunk a köznéptől. - Rajta! Menjünk hát! - adta ki a parancsot Giovanni. Francescához és Bernardinához fordult Sanchia. -Nem - mondta. - Nem hiszem, hogy mi a komornáimmal önökkel tartunk. Ha elkísérnének a Szent Péter térre, ott már biztonságban lennénk, és... - Bízzák ránk magukat, szép hölgy! - mondta Giovanni, és izgatottan csillogott a szeme, amit a maszk ellenére is jól lehetett látni. - Nem fogják megbánni. Sanchia úgy tett, mintha összerázkódott volna. -Nem érzem egészen jól... Nem tudta befejezni a mondatot, mert Giovanni átölelte és futva elindult vele. Amikor pár lépés után félve hátrapillantott, látta, hogy Francescával és Bernardinával ugyanaz történt. A két lány tettetett rémülettel halkan sikongatott ugyan, de lovagjaik nem törődtek ezzel, vitték őket Giovanni és Sanchia után. - Utat! Utat! - kiáltotta a tömegbe belevetve magát Giovanni. Többen mérgesen utánakiabáltak, mások megpróbálták megállítani, de két embere szorosan a nyomában járt, és vagy mondtak, vagy mutattak valamit, amitől a dühösen felhorgadók minden esetben azonnal visszavonulót fújtak. Sanchia észrevette, hogy Giovanni köpenyét olyan csat fogja össze, amelyen legelésző bikák vannak díszítésként, és az emberei ugyanazt a címert viselik - az egyik a kalapján, a másik a mellényén. Nem szólt, csak nevetett magában. Jellemző Gio-vannira, gondolta, hogy ha álarcban megy ki kalandot keresni az utcára, azért hagy magán valamilyen jelet, amelyből megállapítható, kicsoda valójában. Sokan akadhatnak, akik szívesen nekimennek egy fiatal hetvenkedőnek, hogy móresre tanítsák, ezzel szemben egy Borgiára szinte senki sem mer kezet emelni.
Élvezte az estét. Úgy érezte, Cesare rászolgált arra, hogy megleckéztesse. Sokkal többet törődött azzal, hogy elégtételt vegyen az öccsén, valahogy megalázza, mint vele, és ezért mármint hogy őt elhanyagolta - fizetnie kellett. Az előző néhány napban sokat sejtető és sokat ígérő pillantásokat váltott Giovannival, és elérkezettnek látta az időt, hogy az ígéretekből valóság legyen. A Via Serpentit elérve bevették magukat a sűrű, kusza hálózatot alkotó sikátorokba. A szélesebb utcákon zajló mulatozás hangja már távolról, tompán hallatszott, amikor égy fogadóhoz érve Giovanni egyik embere belökte az ajtaját, és valamennyien bementek. - Ételt! - kiáltotta el magát harsányan Giovanni. -És italt... sokat! A fogadós futva érkezett, mélyen meghajolt előttük, és leplezetlen rémülettel nézett a Giovanni köpenyét összefogó csatra. - Jó uraim... - kezdte, de nem állt módjában folytatni a mondatot. - Hallottad, hogy ételt és italt kértünk - vágott közbe Giovanni. - Hozd őket, de gyorsan! - Hogyne, uram! Természetesen! Giovanni leült egy padra, és maga mellé húzta Sanchiát. - Elhatároztam, hogy élvezni fogja a fogadó kínálta kényelmet... mindazt, amit ez a hely nyújtani tud - mondta. - Uram, azt hiszem jobb, ha figyelmeztetem - válaszolta Sanchia -, hogy nem tartozom a karnevál idején könnyen megszerezhető alacsony rendű nők közé. -A hangja és a viselkedése is erről tanúskodik, ám azok a nők, akik karnevál idején az utcákon csatangolnak, azért teszik, mert épp azt akarják, hogy valaki megszerezze magának őket. Giovanni emberei nevettek, és lelkesen megtapsolták uruk szellemesnek ítélt válaszát. - Iszunk önökkel egy kis bort, és már megyünk is -jelentette ki Sanchia. - Szeretnénk kiélvezni az összes örömet, amelyet a karnevál kínál - mondta, tekintetét a gazdáján tartva Giovanni egyik embere. - Mindet! - erősítette meg Giovanni. A fogadós érkezett meg szinte futva a borral. -A legjobb, amid van? - kérdezte követelőző hangon Giovanni. - A legeslegjobb, uram! - Akkor valóban jónak kell lennie, de ha nem az, vigyázz, mert mérges leszek! A fogadós reszketett félelmében. - Zárd be az összes ajtót! - adta ki a következő parancsot Giovanni. - Magunk akarunk maradni... teljesen magunk. Érted? - Igen, uram! * - Ami pedig az ételt illeti, mégse hozd. Rájöttem, hogy nem vagyok éhes. Elég lesz a bor. Kényelmesek a szobáid? - Biztos lehet benne, uram - szólt közbe kuncogva Giovanni egyik embere. - Kipróbáltam őket, és kész vagyok kezességet vállalni értük. - Hagyj magunkra bennünket, fickó! - zavarta el a fogadóst Giovanni, és rögtön a hölgyekhez fordult: - Igyunk arra az örömre, amelyet ez a nap hoz számunkra! Sanchia fölemelkedett. - Uram... - kezdte, mire Giovanni megfogta a kezét, és magához rántotta. Sanchia küzdött ugyan, de Giovanni tisztában volt azzal, hogy csak a látszat kedvéért, mert tudja, hogy kicsoda, és ugyanazt akarja, amit ő. Lerakta teli kupáját. - Ilyenkor fölösleges a bor -mondta, és felkapta Sanchiát. - Fogadós! Mutasd a legszebb szobádat... de gyorsan, mert sietős a dolgom! Sanchia teljesen eredménytelenül rugdalózott egy kicsit, Francesca és Bernardina pedig egymásba kapaszkodott ugyan, de nem sokat értek vele, mert -miközben uruk eltűnt a maga zsákmányával - Giovanni kísérői megragadták, és határozottan szétválasztották őket.
A szoba, amelyet a fogadós kinyitott, kicsi volt, alacsony mennyezetű, de ragyogóan tiszta. - Szívem szerint nem ilyen ágyat választottam volna, hercegnő, de ez is megteszi mondta Giovanni, miután maguk maradtak. - Tudnia kell, ki vagyok - válaszolta Sanchia. - Tudom, ahogyan ön is tudja első pillanattól kezdve, hogy én ki vagyok - szólt az álarcát levéve Giovanni. - Árulja el, édes Sanchia, miért akarta, hogy előadjam ezt a kis megerőszakolási jelenetet? A kölcsönös egyetértés abban, ami elkerülhetetlen, sokkal kényelmesebb lett volna. - És sokkal kevésbé szórakoztató - jelentette ki Sanchia. - Az az érzésem, hogy fél Cesarétól. - Miért félnék tőle? - Azért, mert Rómába érkezése óta a kedvese, és az a hír járja róla, hogy féltékeny szerető. - Nem félek egyetlen férfitól sem. - Cesare nem olyan, mint mások. Sanchia... mohó, telhetetlen Sanchia! Nem tud úgy ránézni egy férfira, hogy ne akarná közelebbről megismerni. Láttam, ahogy nézett... és pontosan tudtam, hogy közben mire gondol. Már akkor láttam, amikor először találkoztunk. Elhatározta, hogy együtt leszünk, de be akarta biztosítani magát. Legyen csak hibás mindenért Giovanni, gondolta, és úgy döntött, az a legjobb, ha a dolog erőszaknak látszik. - Gondolja, hogy érdekel, mit gondol a régi szeretőm? - Cesarétól még ön is fél. - Nekem nem parancsolhat senki! - jelentette ki határozottan Sanchia. - Ebben téved. Ennek a szobának például zárva az ajtaja, és itt én parancsolok. - Elfelejti, hogy egy perccel ezelőtt még azzal vádolt, hogy magam rendeztem így a dolgot. - Ne vitatkozzunk ezen! Sanchia... Sanchia! -mondta fojtott, izgalomtól remegő hangon Giovanni. - Mesterien csinálja! - mondta nevetve Sanchia. -Ha ugyanolyan elszántsággal esett volna neki az Orsiniknak, mint szegény védtelen nőknek... Nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen támadt indulatának engedve Giovanni vállon ragadta és megrázta. Amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is múlt azonban a haragja, és felnevetett. - Úgy látom, nem vágyik különösebben szelíd szeretőre, madonna Sanchia! - Egyelőre azon gondolkodom, mi lehet Fran-cescával és Bernardinával. -A szeretőik karjában kell hogy legyenek. Már jó ideje figyelnek bennünket, és attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötte, testvért vált, azok négyen csak erre a napra vártak. Jöjjön! Mi értelme fölöslegesen húzni az időt. Valóban, gondolta Sanchia. Mi értelme? Cesare hallatlanul dühös volt, mivel a kémei hamar megvitték neki a hírt, hogy Sanchiát és Giovannit örökké együtt lehet látni. Egyik nap berontott Sanchiához, miközben a ko-mornái épp a haját fésülték, és vidáman nevetgélve a szerelmi kalandjaikat mesélték egymásnak. Az asszonyhoz lépett, dühös mozdulattal leseperte az asztalról az édességgel teli tálat, és ráordított a ko-mornákra: Takarodjatok! Azok - látva Cesare tekintetében a gyilkos indulatot - rémülten, egyetlen szó nélkül engedelmeskedtek. - Szajha vagy! Tudom, hogy az öcsémnek is a szeretője lettél! - kiáltotta Cesare, miután kettesben maradtak. Sanchia könnyedén megvonta a vállát. - És te ezen meglepődsz? - Azon, hogy bárkinek odaadod magad, aki kéri, egy csöppet sem, de azon igen, hogy fel mersz dühíteni!
- Meglep, hogy erre is van időd... azt hittem, mindet lefoglalja az, hogy féltékeny legyél Giovanni hercegi címére, és arra, hogy apátok kivételez vele. - Hallgass! Nem tűröm, hogy sértegess! - emelte fel újból a hangját Cesare. - Nem hiszem, hogy bármit tehetsz ellene. Sanchia elmosolyodott, és vágytól csillogó szemmel nézett a férfira. Amikor dühöngött, még vonzóbbnak találta, mint amikor szenvedélyes szeretőként közeledett hozzá. - Majd meglátod! Csak várd ki türelemmel! - fortyogott Cesare. - Nem vagyok igazán türelmes természet. - Ringyó vagy, tudom, a legelvetemültebb ringyó egész Rómában. Feleség, aki két sógorának a szeretője. Tudod, hogy az egész város a viselkedésedről beszél? - És a tiedről, kedves sógorom... meg Gio-vanniéról... és a Szentatyáéról. Sőt, még Lucre-ziáéról is! - Lucrezia ártatlan, nem részese semmilyen botránynak - mondta élesen Cesare. - Valóban? - kérdezte könnyedén Sanchia, mire Cesare egyetlen lépéssel előtte termett, és csattanós pofont adott neki. Az asszony azonban ahelyett, hogy meghunyászkodott volna, elkapta a kezét, és úgy beleharapott, hogy kiserkent belőle a vér. A vér látványától Cesarénak mintha elborult volna az agya. Szikrázó szemmel, és olyan erővel ragadta csuklón Sanchiát, hogy az felsikoltott a fájdalomtól. - Ne hidd, hogy velem is úgy viselkedhetsz, mint * másokkal! - harsogta. -Engedj el, Cesare! Fáj! - Örömmel hallom. Pontosan azt akarom. - A hegyes fogak újból a kezébe mélyedtek, ezért vállon akarta ragadni az asszonyt, de az, mihelyt elengedte a csuklóját, végigkarmolta az arcát. A küzdelem izgalma mindkettőjüket hatalmába kerítette. Cesare újból el akarta kapni Sanchia kezét, de az már a fülét markolta, és tekerte teljes erőből. Pár másodpercig a padlón hemperegtek, birkózásukban együtt volt a vágy és a brutalitás. Sanchia ellenállt - nemcsak azért, mert meg akarta védeni magát, hanem azért is, mert el akarta nyújtani a küzdelmet. Cesare fattyúnak, ringyónak nevezte, minden becsmérlő jelzőt ráragasztott, amelyről úgy érezte, fájdalmas lehet ilyen büszke teremtésnek. Sanchia ebben sem maradt adósa. Szemébe vágta, hogy ő is fattyú. - Kegyetlen állat! Bíboros! - szidta acsarogva. Zihálva feküdt a padlón, a szeme tágra nyílt, ruhája tépett volt, de nem törődött vele, újabb és újabb sértéseken törte a fejét. - Egész Róma tudja, milyen féltékeny vagy az öcsédre. Te... a bíboros. A szép ruháiddal és a szeretőiddel! Gyűlöllek, eminenciás úr! Gyűlöllek, Borgia bíboros! Cesare ráfeküdt, és mivel Sanchia belerúgott, hangosan átkozta, de aztán fokozatosan abbamaradtak a szidalmak, és helyét a szenvedély hangjai vették át. Miután lecsillapodott, Sanchia nevetve fölkelt a padlóról, és belepillantott a tükörbe. - Úgy nézünk ki, mint két koldus a Corsón -mondta. - Hogy tüntessem el ezeket a horzsoláso-kat, kék foltokat, amelyeket adtál? Azért te is jól nézel ki! De megérte, nem? Kezdem azt hinni, hogy a padló van olyan jó, mint bármelyik ágy. Cesare gyűlölettel nézett rá, de szerette a gyűlöletet. Sokkal izgatóbbnak találta, mint az áhítatos szeretetet. - így talán óvatosabb leszel, ha legközelebb találkozol az öcsémmel. - Miért lennék az? - Azért, mert most már tudod, hogy könnyen dühbe jövök. - Imádom, ha dühös vagy, Cesare - mondta San-chia. - Nem kérheted tőlem, hogy felejtsem el, milyen jó volt feldühíteni. - Tehát nem mondasz le Giovanniról? Az asszony úgy tett, mintha elgondolkodna. -Olyan nagy örömünket leljük egymásban mondta már-már panaszosan, arra számítva, hogy újból fel tudja szítani Cesare indulatát. A férfi azonban hűvösen reagált.
- Ha neked jobban kell az, akin egész Itália nevet, hát csak élvezd! - mondta, és ott hagyta az izgatott, ugyanakkor kissé csalódott Sanchiát. A pápa gondterhelten figyelte, hogyan mérgesedik el egyre jobban a viszony fiai között. A kis Goffredo is rosszkedvű volt. Boldoggá tette, hogy mindkét bátyjának nagyon tetszik a felesége, de amikor rájött, hogy az asszony szépsége előtti tisztelgés minden korábbinál nagyobb ellentétet okoz a fivérei között, aggódni kezdett. Giovanni alig távozott el Sanchia mellől. Szerette bejárni vele lóháton Róma utcáit, és mindent megtett, hogy minél több pletyka jusson el róluk Ce-* sáréhoz. Cesare - meglepő módon - mintha egy csapásra elveszítette volna minden érdeklődését Sanchia iránt. Az apja egyik nap magához hívatta, mert akadt néhány fontos, feltétlenül megtárgyalandó ügy, és jobbnak látta, ha ezeket Cesaréval beszéli meg, nem kedvenc, sokat dédelgetett Giovannijával. - Drága fiam - mondta Cesarét megölelve és megcsókolva Sándor -, van néhány fontos dolog, amelyet, szeretnék megtárgyalni veled. A pápa örömmel látta, hogy már ettől a kis bevezetőtől is eltűnnek Cesare homlokáról a ráncok. - Sforzáról, Lucrezia férjéről kellene beszélnünk. Cesare ajka megvetően legörbült, amit Sándor szintén észrevett, majd azt mondta: - Úgy látom, egyforma a véleményünk róla. - Rágondolni is rossz, hogy a húgom abban a távoli városban tölti a napjait, messze tőlünk... a férje pedig képes, és semmibe veszi szentséged parancsát. Szeretném, ha megszabadíthatnánk Lucreziát attól a vadbaromtól. - Pontosan azért hívtalak, hogy ezt megbeszéljük. Azt akarom azonban, hogy ami itt elhangzik, az titok legyen, ne tudja senki. - Csak mi? - kérdezte izgatottan Cesare. - Csak mi. - És Giovanni? - Nem, Cesare! Nem. Ezt még Giovanninak sem akarom a tudomására hozni. Könnyelmű, nem olyan megfontolt, mint te. Szeretném, ha a dolog nem tudódna ki, ezért csak neked mondom el. - Köszönöm, legszentségesebb uram! - Drága fiam! Eldöntöttem, hogy megszabadítom a lányomat attól az embertől. - Vagyis? - Elválhatnának, csak épp az egyház nem támogatja a válást - magyarázta Sándor -, és nekem, mint az egyház fejének határozottan helytelenítenem kell, kivéve néhány különleges esetet. - Szentséged más megoldást részesítene előnyben? Sándor némán bólintott. - Meg lehet csinálni a dolgot - mondta csillogó szemmel Cesare. Közben arra gondolt, hogy szomorú volt ugyan előre tudni, hogy Virginiónak meg kell halnia, de Giovanni Sforza esetében ilyen szomorúságról, sajnálatról nem lehet szó. - Az első, amit tennünk kell - folytatta a pápa -, hogy visszahívjuk Rómába. - Akkor rajta! Rendeljük vissza! - Könnyebb mondani, mint megtenni, fiam! Némi gyanakvással viseltetik ugyanis irányunkban. - Szegény Lucreziám! Hogy szenvedhet!
- Nem vagyok biztos benne, hogy olyan nagyon szenved. A levelei egyre hűvösebbek. Időnként úgy érzem, Pesaro ura elveszi tőlünk Lucreziát, aki egyre inkább az ő felesége és egyre kevésbé a lányom vagy a húgod. - Ennek véget kell vetni! Megfosztja a bájától, és unalmassá teszi... fakóvá, amilyen ő maga! Vissza kell hoznunk Lucreziát, apám! A pápa bólintott. - És véle Sforzát. És ha itt lesznek... - A pápa elhallgatott, mire Cesare izgatottan megkérdezte: - És ha megjönnek, mi lesz, Szentatyám? - Lefegyverezzük Sforzát a barátságunkkal. Ez lesz az első lépés, Cesare! Szavainkkal, gesztusainkkal és tetteinkkel is azt fogjuk bizonyítani, hogy már nem idegenkedünk tőle. Mindannyiunk kedvencének a férje, ezért szeremi fogjuk. - Nehéz feladat lesz - jelentette ki komoran Cesare. - Nem, ha közben nem felejted el, mi a végső célunk. - Ha már elnyertük a bizalmát, meghívjuk egy lakomára - szólt elgondolkodva Cesare. Nem fog azonnal meghalni. Hosszú, fájdalmas haláltusája lesz. Lucrezia és a férje tehát elindult Rómába. Giovanni Sforza vonakodva szánta rá magát az útra, és aztán végigmorogta. - Mit tervez a családod? - kérdezte. - Mitől lettek hirtelen ilyen barátságosak? Nem bízom bennük. - Jaj, Giovanni, ne légy ennyire gyanakvó! Azért kedvesek veled, mert sokat számít nekik, hogy érzem magam; mivel látják, hogy boldog feleség vagyok, barátként kezelnek - válaszolta Lucrezia. - Azért nem árt, ha óvatos leszek - jelentette ki Giovanni. Őszintén meglepődött a fogadtatáson. A pápa megölelte, kedves fiának nevezte, és azt mondta, Lucrezia férje jogosult, hogy magas tisztséget viseljen a pápai udvarban. Giovanninak még soha nem volt része akkora megbecsülésben, mint a következő néhány hétben, a végén kezdett alábbhagyni a félelme. Végül is Lucrezia férje vagyok, mondta magában, és a feleségem igen elégedett velem. Őszintén elmondta ezt egyik alkalmazottjának is, akit mindig mindenhová magával vitt, mert úgy érezte, hogy Giacomino - így hívták az illetőt, urának a kamarása volt - egyike annak a néhány embernek, akiben megbízhat. - Uram, valóban úgy tetszik, hogy szívesen látnak, de azért nagyon kérlek, vigyázz figyelmeztette a fiatalember. - Azt mondják, a Borgiák asztalánál nem tanácsos sietve, meggondolatlanul enni. - Magam is hallottam a szóbeszédet. - Ne felejtsd el Virginio Orsini váratlan halálát, uram! - Majd gondolok rá. - Uram, jobban szeretném, ha csak olyan ételeket ennél, amelyeket én készítek - mondta Giacomino, mire Giovanni jót nevetett. Tudta ugyanakkor, hogy kevesen szeretik olyan őszintén, tiszta szívből, mint ifjú alkalmazottja. - Ne félj, Giacomino! Tudok vigyázni magamra -felelte, és az első adandó alkalommal beszámolt Lucreziának a kamarás félelméről. - Fölöslegesen aggódik - válaszolta Lucrezia. -Apám befogadott a családba. Tudja, hogy boldogok vagyunk, jól megértjük egymást. Giacomino ezzel együtt rendes ember, és örülök, hogy ennyire szeret. Ezek után, a következő hetekben Giovanni Sforzának szinte szemmel láthatóan gyarapodott az önbizalma, amivel párhuzamosan egyre nyugodtabb lett. Boldoggá tudom tenni Lucreziát, a pápa pedig annyira imádja a lányát, hogy áldását adja mindenkire, akit Lucrezia szeret, gondolta, kezdte azt hinni, hogy oktalanul túlzott jelentőséget tulajdonított a pletykáknak. A Borgiák is csak egy család, amelynek a tagjai - Giovanni és Cesare kapcsolatát leszámítva - összetartanak, segítik, és óvják egymást.
Karnevál volt megint, és a Borgiák ezúttal is boldogan vetették bele magukat a mulatozásba. A pápa az erkélyén állva egyik pillanatban a buja felvonulókat tapsolta, a másikban pedig áldást osztott. Nem volt még ember, akiben a bujaság és az ájtatosság oly magától értetődő természetességgel megfért volna, mint benne, talán olyan sem, aki annyira vidáman élte volna meg a hitét, mint ő. Ez lehetett az oka annak, hogy karnevál idején a rómaiak elégedettebbek voltak a Szentatyával, mint az év bármelyik egyéb időszakában. Giovanni Sforza nem szerette a karnevált, zavarták az utcákon, köztereken lépten-nyomon látható, bujaságot, kéjvágyat sugárzó jelenetek, és a legszívesebben visszatért volna a nyugodt, csöndes Pesaróba. Nem akart kimenni az utcára, hogy elvegyüljön a tömegben, ezért Lucrezia a fivéreivel, Sanchiával, valamint néhány csatlóssal és komornával indult el. Az ötlet, hogy öltözzenek mímeseknek, és szabadon vegyüljenek el a tömegben, Giovanni Borgiától származott. Lucrezia rettenetesen élvezte a dolgot, mivel a férjével ellentétben szerette a vidámságot, és csöppet sem vágyott a csöndes Pesaróba. Sanchia úgy döntött, Cesare dühét felkeltendő, Giovanninak szenteli minden figyelmét, aki ezt csöppet sem ellenezte. A mímesek tarka öltözékében, álarcosán végigtáncolták az utcákat. A menetet Sanchia és Giovanni vezette, és többnyire szuggesztív, a nézőkre is nagy hatást gyakorló spanyol táncokat jártak, amelyekben egymást követték az udvarlás gesztusai, és vezettek a mindenki számára egyértelmű végkifejlet felé. Cesare azonban ezúttal kivételesen nem Sanchiára gondolt. Megvoltak ugyan a Giovannival kapcsolatos saját tervei, ám azokat egyelőre félrerakta, mivel a másik Giovanni dolgában hamarabb kellett intézkednie. Ráadásul Lucrezia is vele volt, és Sanchia iránti gerjedelme mindig alatta maradt a kishúga iránt érzett szeretetnek. Dühös indulat környékezte, és nemcsak amiatt, hogy Sanchia - nyilván az ő bosszantására a szokásosnál jobban enyelgett Giovannival, hanem attól is, hogy néha eszébe jutott Lucrezia törvényes ura, Giovanni Sforza. - Lucrezia, kicsim - fordult a húgához -, úgy látom, tetszik a karnevál. - De mennyire! Mindig is szerettem! - felelte Lucrezia. - Emlékszel, hogy bámultuk anyánk házának az erkélyéről, mennyire szerettünk volna ott lenni a mulatózok között? - Sokat tapsoltál, táncra perdültél ott helyben, az erkélyen. - Néha felemeltél, hogy jobban lássak. - Sok szép közös emlékünk van, kedves! Ha eszembe jut, hogy el kellett válnunk, meg tudnám ölni azokat, akiknek köszönhetjük. - Ilyen vidám este, mint ez a mai, ne legyenek gyilkos indulataid, Cesare! - kérte a bátyját Lucrezia. - Pontosan az ilyen esték juttatják eszembe az elválásunkat. A férjed szándékosan tartott távol tőlünk olyan sokáig. - Pesaró ura, Cesare - felelte szelíd mosollyal -, és megvannak a maga kötelezettségei. * - Mit gondolsz... mikor akar visszavinni, abba a szörnyű, unalmas kisvárosba? - Azt hiszem, nem sok idő kell, és türelmetlen lesz, haza akar térni. - És te? Te is el akarsz hagyni bennünket? - Cesare! Hogy gondolhatsz ilyet?! Nem vetted még észre, hogy annyira hiányoztok, hogy távol tőletek sosem lehetek igazán boldog? - kérdezte megütközve Lucrezia. Cesare mély lélegzetet vett. - Á! Nagyszerű! Pontosan ezt akartam hallani - mondta, és átölelve közel húzta magához a húgát. - Ne félj, kedves! - súgta a fülébe. - Nem sok időbe telik, és megszabadulsz attól az alaktól. - Cesare?! - szólította meg nyugtalanul, kérdő hangsúllyal Lucrezia, közben a szeme kerekre nyílt.
- Már nem tart sokáig - ismételte meg korábbi kijelentését Cesare. - Válás?! - kérdezte elakadó lélegzettel Lucrezia. - Válás! Anyaszentegyházunk a leghatározottabban ellenzi! De ne aggódj, vannak egyéb módjai annak, hogy valaki megszabaduljon nem kívánt házastársától. - Remélem, nem... - kiáltott fel Lucrezia, de nem tudta folytatni a mondatot, mert bátyja határozottan a szavába vágott. - Figyelj ide! - mondta ellenmondást nem tűrő hangon. - Nem itt, az utcán fogjuk megbeszélni ezeket a dolgokat. Maradjunk annyiban, hogy vannak elképzeléseim a férjeddel kapcsolatban, és megígérhetem, hogy a következő karnevál idején már arra sem fogsz emlékezni, hogy valaha létezett. Ennyi megfelel? Elégedett vagy? Lucrezia egy pillanatig azt hitte, hogy ott helyben elájul. Igaz, hogy nem szerette Giovanni Sforzát, de megpróbálta szeretni! Amíg Pesaróban voltak, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy olyan feleség legyen, amilyenre Giovanni vágyik, és ez csöppet sem volt ellenére. Szó se róla, Giovanni nem bizonyult olyan szeretőnek, amilyenről álmodott, de a férje volt, érzésekkel, vágyakkal, és Lucrezia sokszor őszintén sajnálta, mivel sok törekvése kudarcot vallott. - Cesare! Azt hiszem... Cesare szája egészen közel volt Lucrezia füléhez. - Figyelnek bennünket - mondta. Lemaradtunk, nem táncolunk együtt a többiekkel, ahogy kellene. Holnap délután megkereslek, és ha megbizonyosodtunk róla, hogy senki sem leskelődik utánunk, pontosan elmondom, mire gondolok. Lucrezia nem felelt. Táncolni kezdett, de a mozdulataiban nyoma sem volt vidámságnak. Cesare szavai továbbra is a fülében visszhangoztak, esküdni mert volna, hogy a családja meg akarja ölni Gio-vanni Sforzát. Félt, bizonytalan volt, úgyhogy rosszul aludt és fáradtan ébredt. Soha nem érezte magát annyira közel a családjához, mint akkor, és még sosem kellett olyan súlyos döntést hoznia, mint amilyen előtt állt. Úgy érezte, hűséggel tartozik az apjának és a bátyjának, megbocsáthatatlan bűn lenne, ha elárulná őket. Ezzel együtt elképzelhetetlennek tartotta, hogy félreálljon, és hagyja, hogy megöljék a férjét. Lucrezia némi meglepődéssel jött rá, hogy lelkiismerettel bír, amely nem mindenbe hajlandó belenyugodni. Tudatában volt annak, hogy fiatal, lényegében járatlan az élet bonyolult dolgaiban. Rájött, hogy akárcsak az apja, ő is harmóniára, nyugalomra vágyik, de tőle eltérően nem képes arra, hogy mindenen keresztülgázolva valósítsa meg a célját. Nem szerette Sforzát, már arra is rájött, hogy nem bánná különösebben, ha sosem látná viszont, de elborzadt a gondolattól, hogy erőszakos halált - vagy egyszerűen csak halált - szánnak neki, és ő is azok közé tartozhat, akik a vesztét okozzák. Két lehetőség között választhatott: vagy szolgaian hűséges marad az apjához és a bátyjához, és hagyja, hogy Sforza elébe menjen a halálának, vagy figyelmezteti, elárulva ezzel a családját. Borzalmas döntést kellett meghoznia. Szeretete és odaadása kegyetlen harcot vívott becsületével, a jóhoz való ragaszkodásával. Gyilkosság! Szörnyűnek tartotta, és semmi szín alatt nem óhajtott részt vállalni benne. Ha hagyom, hogy meghaljon, egész életemben mardosni fog az önvád, gondolta. És ha elárulom Cesarét és apámat?! Soha többé nem hisznek nekem, válaszolt magának, és kizárnak szeretetünk és odaadásunk szentháromságából, amely nélkül nem tudom, hogyan fogok létezni! Feküdt tehát az éjszaka közepén álmatlanul, és amikor már végképp elkeseredett, fölkelt, a Madonna-szobor elé térdelt, hogy az imádkozásból merítsen erőt, ám sajnos az se használt.
Nem volt segítség. Magának kellett döntenie. Cesare megígérte, hogy délután felkeresi, elmondja, mi a terve, és tudta, hogy még azelőtt határoznia kell, eldönteni, mit akar, és annak megfelelően cselekedni. Lucrezia az egyik komornáját elszalasztottá Giaco-minóért, Sforza kamarásáért. Ahogy a fiatalember mereven, mozdulatlanul megállt előtte, az első gondolata az volt, milyen vonzó. Lerítt róla, hogy a végtelenségig becsületes, egyébként pedig tudta, hogy a férje legbizalmasabb szolgája. - Giacomino! - szólt hozzá fennhangon. - Azért hívattalak, mert meg akarok beszélni veled valamit. Lucrezia látta, hogy a fiatalember szeme ijedten felvillan, és úgy döntött, az a legjobb, ha nem áll meg, hanem a lehető leghatározottabb hangon folytatja. - Szeretnél visszatérni Pesaróba, Giacomino? - Remekül érzem itt magam az urammal, madonna! - Elhiszem, de ha megkérdeznének, melyiket választanád? - Pesaro a hazám, madonna, és az ember általában ragaszkodik a hazájához. Lucrezia bólintott, és Pesaróról kezdett beszélni. Kedves Giacomino! Hogy meg van zavarodva, gondolta. Muszáj beszélnem, könnyedén fecsegnem vele, még ha ettől az a képzete támad is, hogy a szeretőmmé akarom tenni. A kellemetlen szituáció szerencsére nem sokáig tartott, mert meghallotta a hangot, amelyre már régen várt. - Giacomino! - emelte fel a hangját megkönnyebbülten. - Úgy hallom, a bátyám közeleg! - Máris mennem kell, madonna! - mondta ijedten Giacomino. - Várj! Ha az ajtón keresztül távozol, meglát, és ^ biztosan nem fog örülni annak, hogy itt voltál. Micsoda félelmet váltott ki mindenkiből Cesare! A fiatalember elsápadt, feszengése leplezetlen rémületté vált. - Jaj, madonna... mit tegyek? - hebegte. - Elrejtelek. Gyorsan! Gyere ide, e mögé a paraván mögé, kuporodj le, és eléd húzom a függönyt! Ha csöndben maradsz, és nem moccansz, nem vesz észre - mondta Lucrezia. - De nagyon vigyázz, mert ha a bátyám rájön, hogy itt vagy, a lakosztályomban... - Meg sem moccanok, madonna! - Vacog a fogad, Giacomino! Látom, tisztában vagy vele, milyen veszélyes helyzetbe kerültél. A bátyám nem szereti, ha fiatalemberekkel barátkozom. Feldühödik tőle. Jaj, nagyon kérlek, légy óvatos! Miközben beszélt, Lucrezia a paraván mögé tolta a rémült kamarást, eligazgatta a függönyt, végül elégedetten megállapította, hogy jó munkát végzett, a fiatalemberből nem látszik semmi. Egy székhez sietett, és amikor Cesare belépett, már nyugodt, elmélázó volt a tekintete. - Lucrezia, drágám! - mondta Cesare, és mindkét kezét megcsókolta. - Látom, vártál, és gondoskodtál róla, hogy magunk legyünk. - Igen. Mit akarsz mondani? - Tegnap este, az utcán veszélyes lett volna beszélni róla - felelte Cesare, és az ablakhoz lépve kinézett. - Még mindig tart a vigasság. Mindenfelé mímesek szórakoztatják a népet, és sok az álarcos. Giovanni Sforza is kint van, vagy kuporog tovább a lakosztályában, és az unalmas Pesaróról álmodik? - Az utóbbi. - Álmodjon csak, ameddig tud! - szólt komoran, a hangját fölemelve Cesare. - Már nem sok ideje van az álmodozásra. - A terved miatt, amit tegnap említettél?
- Igen. Ó, szét tudnék robbanni az indulattól minden alkalommal, amikor eszembe jut, hogy együtt vagy azzal a vidéki barommal! Pusztán azért megérdemli a halált, mert feleségül mert venni. - Szegény Giovanni! Kénytelen volt, nem tehetett mást - válaszolta Lucrezia. - Tudom, hogy nagyobb szabadságra vágysz, drága húgom, és mivel én vagyok a világon a legszeretőbb fivér, szeretném, ha minden kívánságod teljesülne. - Valóban az vagy, Cesare! Boldoggá tesz, ha veled lehetek. Cesare öles léptekkel róni kezdte a szobát. - Apánkkal eddig nem beszéltünk a tervünkről, mivel tudjuk, milyen szelíd és jó vagy. A legutolsó rabszolgáért is mindig kész voltál könyörögni, bármit követett el, mindent megtettél, hogy megmentsd a büntetéstől. Arra gondoltunk, hogy a férjedért is könyörögnél. Látjuk azonban, hogy szeretnél megszabadulni tőle... legalább annyira, amennyire mi szeretnénk, hogy szabad légy. - Mit akartok csinálni, Cesare? - kérdezte lassan Lucrezia. - Félreállítani az útból. - Úgy érted, hogy... megölni? - Ne foglalkozz azzal, hogyan tesszük! Örülj inkább annak, hogy már nem sokáig lesz a terhedre! - És mikor akartok sort keríteni a dologra? - A következő néhány napban. • - Lakomára hívjátok, vagy... éjszaka, a Tevére közelében, valamelyik szűk sikátorban merénylő várja? - A mi kis Sforzánknak vannak barátai, és ritkán mászkál egyedül - mondta Cesare. - Azt hiszem, a lakoma lesz a megfelelőbb. - Sokan beszélnek a méregről, amelyet használsz... a cantarelláról. Igaz, hogy csak te és apánk ismeri a titkát, és nem egyszerűen ölni tudtok vele, hanem azt is megszabni, hogy melyik nap, a napnak melyik órájában haljon meg az illető? - Okos bátyád van, Lucrezia! Nem örülsz annak, hogy minden tudását a szolgálatodba állítja? - tért ki az egyenes válasz elől Cesare. - Tudom, hogy a világon mindent megtennél értem - felelte Lucrezia, és az ablakhoz lépett. - Jaj, Cesare, úgy szeretnék kimenni! Belevetni magam a forgatagba, mint tegnap este! Vagy lovagoljunk el a Monté Marióra, mint régen! Emlékszel? Cesare mellé lépett, és megfogta a vállát. - Érezni akarod arcodon a szelet - mondta. - Azt akarod mondani magadnak: a szabadság az egyik legnagyobb ajándék, amit az élet adhat, és hamarosan nekem is részem lesz benne. - Milyen jól ismersz! Gyere, menjünk! - hívta lelkesen Lucrezia. Csak azután volt képes nyugodtan lélegezni, hogy elhagyták a palotát. Örült, és meg is lepődött, hogy milyen ügyesen játszotta a szerepét. Közben végig attól rettegett, hogy fivére rájön, egy harmadik személy is van a szobában, de még ennél is rémisztőbb volt az agyában egyfolytában ott dörömbölő gondolat: Cesare, drágám, kedvesem, elárullak! Giacomino elhúzta a függönyt, körülnézett, és látva, hogy nincs a közelben senki, amilyen gyorsan csak tudott, a gazdájához sietett. Kifulladva nyitott be a lakosztályába, és könyörögve kérte, hogy szánjon rá kis időt, hadd beszéljenek négyszemközt. - Uram! - kezdte rögtön, mihelyt maguk maradtak. - Madonna Lucrezia magához hívott hogy miért, nem tudom, de gondolom, üzenni akart önnek. Ám amíg nála voltam, megérkezett Cesare Borgia, és madonna Lucrezia, a haragjától félve, elbújtatott egy függöny mögé. Ott
hallottam, hogy Cesare és a pápa meg akarja ölni uramat. Sforza szeme elkerekedett a rémülettől. - Sejtettem! - kiáltott fel. - Uram, egy percet sem veszíthetünk. Azonnal el kell hagynunk Rómát! - sürgette Giacomino. - Igazad van! Menj, és nyergeld fel legerősebb lovainkat! Ha kész vagy, azonnal indulunk Pesaróba. Csak ott lehetek biztonságban gyilkos rokonaimtól! Giacomino sietve engedelmeskedett, és nem egészen egy órával azután, hogy kihallgatta Cesare és Lucrezia beszélgetését, Sforzával együtt vad vágtában elhagyta Rómát.
A San Sisto A pápát és Cesarét nagyon bosszantotta Sforza szökése. A hír hamar elterjedt, egész Róma arról beszélt, hogy Giovannit a Borgiák által a számára tartogatott méregtől vagy tőrtől való félelem késztette menekülésre. - Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ezzel megúszta! - dühöngött Cesare. - Nyugodj meg, fiam! - intette Sándor. - Az a fontos, hogy sikerült elválasztanunk a húgodtól. Gyanakszik ránk, úgyhogy veszélyes lenne, ha megpróbálnánk végrehajtani, amit elterveztünk. Bármenynyire nem örülök is neki - sőt, az egyház fejeként kifejezetten ellenzem -, csak egy dolgot tehetünk. A másik megoldás sokkal jobb lett volna, de sajnos, ebben a helyzetben arra már nincs mód. Marad a válás. - Ha így van, járjunk a végére, amilyen hamar csak lehet! Szabadságot ígértem Lucreziának, és be akarom tartani az ígéretemet. - Nézzük hát! Két lehetőséget látok - mondta elgondolkodva a pápa. - Az egyik az, hogy a házasságot érvénytelennek nyilvánítjuk, mivel Lucrezia eljegyzése Don Gasparo di Procidával hivatalosan sohasem lett felbontva. - Attól tartok, hogy ezt nehéz lesz bizonyítani - figyelmeztette az apját Cesare. - Procida tudomásul vette, hogy Lucrezia nem megy hozzá, és a családja sem emelt kifogást ez ellen. Ha ilyen indokkal állünk elő, azzal csak azt érjük el, hogy Lodovico és Ascanio a rokona mellé áll. - Igazad van, fiam! így viszont marad a másik megoldás. Azon a címen fogjuk kérni a házasság érvénytelenségének a kimondását, hogy nem történt meg az elhalás. - De hát ez nem igaz! - Drága fiam! Van gyerek, akinek a léte cáfolhatatlanul igazolja, hogy megtörtént? - Igaz, hogy terméketlen a házasságuk, de ez semmit nem változtat azon, hogy elhálták vitatkozott Cesare. - Ki fogja ezt esküvel bizonyítani? - Sforza. Biztosan nem akarja, hogy az egész világ színe előtt impotensnek nyilvánítsák. - Lucrezia viszont azt mondja majd, amit mi akarunk. - Sforza tiltakozni fog. Mindent elkövet, hogy bebizonyítsa, hamis az állítás. - Mi is mindent elkövetünk, hogy igazoljuk. Két állítás áll majd szemben egymással, és a körülmények, az, hogy nincs gyerek, a miénket támasztja alá. - Igaz. Zseni vagy, apám! - Köszönöm, fiam - mondta szerényen a pápa. -Kezded már belátni, hogy tudom, hogyan irányítsam a családom ügyeit, és tudom, mi a legjobb a gyerekeimnek? - Giovannival sok jót tettél - felelte komorrá válva Cesare -, és látom, hogy Lucreziának is csak a legjobbat akarod. - Hívasd ide a drágát! - mondta a hangulatváltozással nem törődve Sándor. - Mondjuk el neki, milyen megoldást találtunk! Hadd örüljön! Lucrezia azonnal engedelmeskedett a hívásnak. Nagyon félt, de mivel már kezdett felnőni és megtanulni a tettetést - amelyben apja és a bátyja oly nagy mester volt -, el tudta titkolni. - Drágám! - fordult hozzá nagy szeretettel az apja. - Cesaréval nem tudtuk megállni, hogy ide ne hívjunk. Nagyon fontos híreink vannak. Végre megtaláltuk a módját, hogyan szabadulsz meg Sfor-zától! - Hogyan, apám? - Elváltok. Nem helyeseljük ugyan a válást, de előfordul, hogy nincs más megoldás. így van ez most is. Kénytelenek vagyunk ehhez folyamodni, hogy visszanyerhesd a szabadságodat. Lucrezia nagyon megkönnyebbült. Sikerült megmentenie Giovannit, apja és a bátyja letett gyilkos tervéről.
A két férfi látta rajta, hogy örül, és összemosoly-gott. Drága Lucreziájuk nagyon hálás lesz azért, amit tettek, gondolták. - Sajnos, az egyház ellenzi a válást - mondta a pápa -, és a bíborosaimnak nagyon jó okot kell mondani ahhoz, hogy beleegyezzenek. - Nem lesz semmi gond - jelentette ki Cesare -, mivel a házasságot nem hálták el. - De igen! - felelte rögtön Lucrezia. - Nem, drága gyermekem - szólt Sándor. - Nem háltátok el. - De apám, hiszen számtalanszor aludtunk egy ágyban. -Az egy ágyban alvás nem feltétlenül jelent elhalást. Drága édes, ártatlan gyermekem, te még nagyon sok mindent nem tudsz. A házasságotokat nem háltátok el. - Esküszöm, hogy megtörtént! - tartott ki az álláspontja mellett Lucrezia, mire a pápa aggódva körbepillantott. - Semmi gond - súgta oda neki Cesare. - Senki sem mer hallótávolságon belül maradni, ha megtiltom. - Gyermekem - szólalt meg újból Sándor -, az elhalás nem az, amire te gondolsz. - Nagyon jól tudom, micsoda, és azt is, hogy az én házasságom elhalása megtörtént. A pápa megpaskolta az arcát. - Lehet - fordult Cesaréhoz -, hogy meg akarják majd vizsgálni a gyermeket. Tele vannak kételkedéssel és gyanakvással. - Apám, biztosítalak, hogy... - Ne félj, gyermekem! - vágott Lucrezia szavába Sándor. - Volt már ilyen vizsgálat nemegyszer. Nagyon egyszerű. A szűz, az illem kedvéért, lefátyolozva van jelen. Érted! Nem kell, hogy alávesd magadat a vizsgálatnak. Majd keresünk egy szűz lányt, aki helyettesít, és azzal el lesz intézve a dolog. Neked mindössze annyi a dolgod, hogy esküt tegyél a jogászokból és bíborosokból álló bizottság előtt. - Nem esküdhetek hamisan, apám! - Túl sokat aggodalmaskodsz. Előfordul, hogy önmagunk és mások boldogsága érdekében el kell távolodnunk az igazságtól - mondta mosolyogva a pápa. Szavai mélységesen megdöbbentették Lucreziát, aki csak kapkodta a tekintetét, hol az apjára, hol a bátyjára nézett. Tudta, hogy nincs náluk fontosabb ember a számára, bármit tartogat a jövő, továbbra is szeremi fogja őket, többet jelentenek majd számára, mint bárki rajtuk kívül, és a sorsuk ezer szétbogozhatatlan szállal fonódik egymásba. Hozzájuk tartozott, ők is hozzá, a szeretet és a megbonthatatlan családi összetartás kapcsolta össze őket, miközben tudta róluk, hogy képmutatók, álnok hazugok és gyilkosok. Nem bírta tovább. - Apám, nagyon kérlek, engedj most el! Átgondolom a dolgot - mondta. Sándor és Cesare gyöngéden megcsókolta, utána tovább beszélgettek arról, hogyan győzzenek le minden, szándékukkal szembeni ellenállást. Ami Lucreziát illeti, meg sem fordult a fejükben, hogy bármilyen gondot okozhat. Úgy döntött, nem írja alá az eléje tett rettenetes iratot. Minden, ami abban szerepelt, szemenszedett hazugság volt. Az apja és Cesare valósággal könyörgött neki. Tegye félre erkölcsi skrupulusait, gondoljon arra, milyen sok forog kockán, biztatták. Giovanni is csatlakozott hozzájuk. Megalázó, hogy Lucrezia Borgia olyan embernek a felesége, mint Giovanni Sforza, mondta. Mi sem természetesebb, mint hogy a családja szeretné szabadnak látni, és butaság, hogy ellenkezik. Mibe kerülne aláírni azt az okmányt? - De hát hazugság... merő hazugság az egész! -kiáltotta Lucrezia. A pápa szelíden érvelt, de mint mondta, megdöbbent azon, hogy a kislánya - akit összes gyereke közül a legjobban szeret - képes szomorúságot okozni neki. - Nem pusztán a hazugság miatt nem akarom aláírni, apám - próbálta magyarázni az álláspontját Lucrezia. - Azért sem, mert bántanám vele Giovannit. Az aláírásommal azt állítanám, hogy impotens, az pedig szörnyű sértés egy férfira nézve.
- Fölösleges ilyen sokat törődnöd másokkal, gyermekem. Ha túl lesztek a váláson, újból megnősülhet, és bebizonyíthatja, hogy nem az. - De ki lesz hajlandó feleségül menni olyan emberhez, akiről hivatalosan megállapították, és ki is hirdették, hogy nem képes gyereket nemzeni? - Butaság! írd alá nyugodtan az okmányt! Olyan egyszerű! Ráteszed a kézjegyedet... és rövid időn belül minden elrendeződik. Hiába győzködték azonban, Lucrezia kitartott, továbbra sem volt hajlandó aláírni a papírt. Közben Giovanni Sforza, akit felháborított az indok, amelynek alapján a pápa ki akarta mondatni a válást, élénk és igen harsány tiltakozásba kezdett. Hazugság, hogy a házasságot nem hálták el, jelentette kii Az elhalás ezerszer is megtörtént. Úgy látta, hogy csak egy helyre fordulhat segítségért, ezért amilyen gyorsan csak tudott, Milánóba vágtatott, a Sforza rokonokhoz. Azok korábban nem sok tanújelét adták ugyan segíteni vágyásuknak, de úgy érezte, hogy egy családnak össze kell tartania, ha valamelyik tagját súlyos sérelem éri. Lodovico, akinek szintén megvoltak a maga gondjai, nem örült különösebben, meglátva az unokatestvérét. Lehet, hogy a franciák visszatérnek Itáliába, mondta, és ha megteszik, akkor Milánó lesz az egyik első célpontjuk. Ebben az esetben feltétlenül meg kell szereznie Sándor támogatását, de ha a lánya és Giovanni válása ügyében szembe helyezkedik vele, akkor biztosan nem számíthat rá. Éppen ezért, bár szeretne, nem igazán tud segíteni Gio-vannin. - Miért nem egyezel bele a válásba? - kérdezte. -Hamar túl lennétek a dolgon, és el lehetne felejteni az egészet. - És mondjak igent a felháborító, sértő okra, amelynek alapján Sándor ki akarja mondatni? - Ha beleegyezel, megtarthatod Lucrezia hozományát, és úgy tudom, azt is megígérte, számíthatsz a jóindulatára. - Hozomány! Jóindulat! - emelte fel a hangját Giovanni. - Ezeket kapom, cserébe azért, hogy az egész világon elhíreszteli: impotens vagyok! - Tisztességes hozományról van szó, és a pápa jóindulatának a jelentőségét sem kell alábecsülni. - Hadd kérdezzem meg: ha rólad híresztelnék azt, amit rólam akarnak, te mit tennél? Lodovico pár másodpercig gondolkodott, majd azt felelte: - Hát, Giovanni, kedves unokatestvérem, van mód annak bebizonyítására, hogy amit a Borgiák mondanak, nem igaz. - Éspedig?! - kérdezte izgatottan Giovanni. - A követünk és a pápa legátusa jelenlétében mutasd meg, hogy hamis az állítás. Lucrezia eljöhetne Nepi várába, és ott mindenki színe előtt bizonyíthatnád, hogy alkalmas vagy férjnek. Giovanni az ajánlat hallatán megszólalni sem tudott, csak ijedten hátrahőkölt. - De drága unokatestvérem! - folytatta szelíden Lodovico. - Ilyesmire többször sor került már. És ha Lucrezia nem hajlandó idejönni, annyi kurtizánt rendelek neked, amennyit csak akarsz. Csak ki kell választanod közülük a legmegfelelőbbet; biztosíthatlak róla, hogy itt, Milánóban legalább olyan szépek és kívánatosak a nők, mint Rómában. - Lehetetlen! - Én megtettem a javaslatomat - mondta vállat vonva Lodovico. - Ha nem vagy hajlandó elfogadni, az emberek levonják belőle a maguk következtetését. - Nem vagyok hajlandó nyilvános előadást csinálni abból, hogy együtt vagyok egy nővel. - Márpedig úgy látszik, csak így tudod bizonyítani a vád alaptalanságát. -A milánói követ és a pápai legátus előtt! - kiáltotta dühösen Giovanni. - És ki a pápai legátus? Ujabb Borgia! Giovanni Borgia, őszentsége unokaöccse! Semmi kétségem afelől, hogy bármit teszek is a jelenlétében, megesküszik rá, hogy impotens vagyok. A pápa nepotizmusának köszönheti, hogy legátus lett. És a milánói követ! Biztos vagyok benne, hogy megvesztegetik, vagy ha nem hagyja magát, akkor megfenyegetik, hogy ellenem szóljon.
Lodovico szomorúan nézett rokonára, de mást nem tudott tanácsolni neki. Giovanni Sforza balszerencsés ember volt, mert kivívta a Borgiák megvetését és utálatát. Ráadásul ostoba is, mert tudva, hogy a Borgiák meg akarnak szabadulni tőle, ellenállt, meg akarta nehezíteni a dolgukat. Lucrezia tisztában volt azzal, hogy alá kell írnia az okmányt. Tovább nem állhatott ellen a nyomásnak. Minden áldott nap felkeresték, vagy a pápa magához hívatta, és mindenki arról győzködte, hogy írja alá a nyilatkozatot. Az apja változatlanul jóságos volt, de érezni lehetett rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, Cesare viszont néha olyan dühös volt, amilyen még soha, Giovanni pedig buta kislánynak nevezte, aki azzal sincs tisztában, mi a jó neki. Arról, hogy a férje hol van, fogalma sem volt. Először megfordult a fejében, hogy elszökik Rómából, és Pesaróba megy, de amikor megtudta, miket mondott róla Giovanni, letett erről. A megalázott és dühös Giovanni Sforza ugyanis kijelentette, hogy a pápa azért akarja a válást, mert szeretné, ha a lánya közel lenne hozzá, és átvehetné a férje helyét. Ez volt az első alkalom, hogy Lucrezia tudomást szerzett a róla terjengő ocsmány pletykáról, és mi sem természetesebb, mint hogy elborzadt attól, aki terjesztette. Soha nem érezte magát annyira egyedül, mint akkoriban. Nagyon szerette volna kiönteni a lelkét olyan valakinek, mint Giulia, de Giuliát már hosszú ideje nem látta, Sanchiát pedig túlságosan lekötötték a saját ügyei, és Cesare és Giovanni között a kegyeiért folyó vetélkedés, amelyet ő maga gerjesztett. így aztán elérkezett a pillanat, amikor megtört az ellenállása, és aláírta az eléje tett iratot, amelyben kijelentette, hogy a férje impotenciája miatt továbbra is virgo intacta. A rómaiak remekül szórakoztak, többen a hasukat fogták a nevetéstől. Európa leghírhedtebb családjának egyik tagja nyilatkozatban állította, hogy ártatlan. Ennél jobb viccet évek óta nem lehetett hallani a város utcáin. Ha maguk között voltak, még a szolgák sem tudták megtartóztatni magukat a nevetéstől. Látták a fivérek szenvedélyes rivalizálását Lucrezia szeretetéért, azt, ahogy a pápa magához ölelte a lányát, és sok olyan akadt közöttük, aki igazolhatta, hogy Giovanni Sforza és Lucrezia férj-feleségként élt együtt. Természetesen nem akadt egy sem, aki ezt nyíltan hirdette volna. Senki sem akarta, hogy sötét pincebörtönbe hurcolják, ahonnan a nyelve nélkül kerülhet csak elő. Azt sem, hogy egy sötét éjjelen tőrt döfjenek belé valamelyik néptelen utcán, és zsákba varrva a folyóba dobják, És ahhoz sem fűlött a foga senkinek, hogy egy pohár kellemes bor elfogyasztása után átlépjen az örökkévalóságba. A város egyik legboldogtalanabb embere Lucrezia volt ebben az időszakban. Rettenetesen szégyellte magát azért, amit tett, és úgy érezte, nem képes folytatni megszokott életét. Vágyódva gondolt gyermekkorának arra a szakaszára, amikor boldogan élt a San Sisto apácái között, a zárda tömör falain belül, ahol nyugalom és béke honolt. Nem sokkal nyilatkozata aláírása után el is ment a kolostorba. Bebocsátást kért az apátnőhöz, és amikor Giro-lama Pichi nővér elé került, térdre vetette magát, és esdekelni kezdett: - Girolama nővér, könyörgök, adjon nekem menedéket itt, e csöndes falak között, mert borzalmas helyzetbe jutottam, és szükségem van a békére, amelyet ez a zárda nyújtani tud. Girolama nővér azonnal megismerte a pápa lányát. Szeretettel megölelte, és azt felelte, hogy a San Sisto zárda mindig nyitva áll előtte, az otthona lesz, ameddig csak akarja. Lucrezia megkérdezte, láthatja-e régi barátait, Cherubina és Speranza nővért, akik valamikor régen - ő legalábbis úgy érezte, nagyon régen történt -gondoskodtak vallásos neveléséről A zárdafőnöknő azonnal értük küldött. Amikor megpillantotta őket, Lucrezia újból sírva fakadt. Girolama erre szelíden kiadta az utasítást a két nővérnek, hogy vigyék az egyik
cellába, ahol nyugodtan imádkozhat, és maradjanak mellette mindaddig, amíg úgy látják, hogy szüksége van rá. Amikor megtudta, hogy Lucrezia a San Sisto zárdába ment, Cesare dühös volt, de a pápa lecsöndesítet-te, és arra kérte, nehogy bárkinek elárulja, mennyire nyugtalanítja őket ez a váratlan fejlemény. - Ha bárki megtudja, hogy elmenekült tőlünk, az embereket érdekelni fogja, miért tette magyarázta -, és többen meg fogják kérdezni, vajon önszántából írta-e alá azt a papírt. - Előbb-utóbb mindenképp kiderül, hogy az apácáknál keresett menedéket. - Nem feltétlenül. Máris katonákat küldök érte, hogy visszahozzák. - És ha nem akar visszajönni? - Lucrezia teljesíti a kívánságaimat - mondta zord mosollyal a pápa. - Ráadásul a San Sisto apácái sem szeretnék, ha haragudnék rájuk. A fegyveresek tehát elindultak. Lucrezia éppen négy apácával volt együtt, amikor megérkeztek a zárda kapujához, és hallotta, hogy felőle érdeklődnek. Riadtan nézett a többiekre, és azt kívánta, bárcsak közéjük tartozna, Ó, mit nem adnék érte, ha helyet cserélhetnék Serafinával vagy Cherubinával, Paulinával vagy Speranzával, gondolta. - A pápa katonái vannak a kapunál - közölte a hozzájuk lépő főnöknő. - Azért jöttek, hogy magukkal vigyenek, madonna Lucrezia! - Szentséges anyám! - Lucrezia térdre vetette magát, és arcát az apáca bő fekete öltözékének redői közé rejtette. - Könyörgök, ne engedd, hogy elvigyenek! - Le akarsz mondani a világi létről, és itt maradni velünk, életed végéig? Lucreziát váratlanul érte a kérdés, zavarba jött tőle. - Nem engednék, hogy megtegyem felelte -, de hadd maradjak még egy kicsit! Könyörgök, hadd maradjak! Annyi mindentől félek odakint. Itt nyugalmat találok, és imádkozhatom, úgy, ahogy a palotámban soha. Itt, a cellámban egyedül vagyok Istennel. Legalábbis így érzem, és hiszem, hogy ha még kis időre menedéket kapok, el tudom dönteni, ne mondjak-e le mindenről, ami e falakon kívül van, hogy örökre itt maradjak. Szentséges anyám, könyörgök, adjon menedéket! - Nem tagadjuk meg senkitől, aki úgy érzi, hogy rá van szorulva - felelte Girolama. Egy apáca érkezett sietve, hogy jelentse, a kapunál várakozók a zárdafőnöknővel akarnak beszélni. - Katonák, szentséges anyám! Állig fel vannak fegyverkezve, és nagyon komornak látszanak - mesélte. - Értem jöttek - mondta Lucrezia. - Szentséges anyám, ne engedd, hogy elvigyenek! A főnöknő a kapuhoz ment, és bátran szembenézett a katonákkal, akik közölték, hogy sietnek, a Szentatya azért küldte őket, hogy magukkal vigyék madonna Lucreziát. - Madonna Lucrezia menedéket kért nálunk - válaszolta az apátnő. -A pápa parancsára jöttünk, szentséges anya! - Nagyon sajnálom. Zárdánkban az a szabály, hogy bárki menedéket kér tőlünk, nem utasíthatjuk el. - Ezúttal nem akárkiről van szó. Elkövetnék azt az oktalanságot, hogy megharagítják a pápát? A Borgia pápa és a fiai nem kedvelik azokat, akik szembe-szállnak velük. A katonák kedvesek akartak lenni, figyelmeztetni kívánták a főnöknőt, hogy ha okos, teljesíti a pápa kérését. Girolama Pichi azonban nem annyira okos, inkább bátor nő volt. - Nem léphettek be ide - jelentette ki határozottan. - Ha megteszitek, szentségtörést követtek el. A katonák zavartan lesütötték a szemüket; nem akarták megszentségteleníteni a zárdát, de parancsot kaptak, amelyet nem mertek nem végrehajtani. - Menjetek vissza Őszentségéhez, és közöljétek vele: amíg a lánya menedéket akar, addig biztosítom neki, még akkor is, ha a Szentatya azt parancsolja, hogy küldj em el innen - mondta a főnöknő, és bátorsága olyan nagy hatással volt a katonákra, hogy azok szó nélkül megfordultak és elmentek.
A Vatikánban a pápát és két fiát majd szétvetette a düh. Tudták, a városban már elterjedt a híre, hogy madonna Lucrezia beköltözött egy kolostorba, mégpedig azért, mert a családja olyasmire akarja rávenni, ami ellenkezik az akaratával. Ezúttal is Sándor volt, aki gyors és briliáns megoldást talált. - Békén hagyjuk a húgotokat, és nem teszünk több kísérletet arra, hogy kihozzuk a zárdából - közölte Cesaréval és Giovannival. - Ha erőlködünk, az csak újabb szóbeszédre ad okot, botrányt kelt, amit a válás kimondásáig tanácsos elkerülni. Elhíreszteljük ugyanakkor, hogy madonna Lucrezia a mi kívánságunkra ment a San Sistóba, és azt szeretnénk, ha csöndes visszavonultságban élne mindaddig, amíg meg nem szabadul Giovanni Sforzától. Lucreziát tehát nem háborgatták tovább, viszont a pápa és fiai megkétszerezték a válása érdekében tett erőfeszítéseiket. Lucrezia élete a zárda rendjéhez igazodott, és boldog volt, mert a San Sistóban különleges, kedves vendégként bántak vele. Nem kapott híreket a városból, így nem tudta, hogy a rómaiak körében változatlanul gúny tárgya a válása körüli színjáték. Sosem volt teljes mértékig tisztában azzal, milyen botrányos hírek forognak közszájon róla és a családjáról, és nem sejtette, hogy az utcákon megjelentek az őket gúnyoló versek, epigrammák. Sándor tudott a sértésekről, de nem vett róluk tudomást. Csak egyetlen célja volt: a lehető leggyorsabban elintézni a válást. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a zárdával, de kísérletet sem tett, hogy a lányát rábeszélje a San Sisto elhagyására. Hagyta, hadd terjedjen a pletyka, amely szerint apácafátylat akar ölteni, mert rájött hogy az a legjobb válasz a Lucreziáról terjesztett vádakra, ha elterjed a híre, milyen szent életet él, mennyire ájtatos. Azt tervezte, hogy a válás után egy időre Spanyolországba küldi a bátyja, Gandia hercege kíséretében, addig is kedvenc kamarására bízta, hogy tartsa vele a kapcsolatot, elvigye hozzá a leveleit. Pedro Caldes fiatal volt, jóképű, és lelkesen szolgálta a pápát. Az, hogy spanyol, csak előnyére vált, mivel Sándor mindig megkülönböztetett bánásmódban részesítette a spanyolokat. Kedves modora is tetszett a pápának, aki ha nem is mondta ki hangosan, komolyan aggódott amiatt, hogy Lucre-ziának esetleg túlságosan megtetszik az apácák élete. - Fiam, vidd el ezt a levelet a lányomnak, és személyesen add át! - mondta a jóképű kamarásnak. -Most, hogy a zárdafőnöknő már tudja, a lányom az egyetértésemmel fordult hozzájuk, nem fog akadályt gördíteni az elé, hogy találkozzatok. - Sándor kis szünetet tartva kedvesen elmosolyodott. - Tudd azonban, hogy nem pusztán futárnak szemeltelek ki. Azt akarom, hogy szülőfölded szépségéről mesélj a lányomnak. Szeretném, ha felkeltenéd benne a vágyat egy spanyolországi látogatás iránt. - Mindent elkövetek, hogy úgy legyen, legszentebb atyám - válaszolta megilletődötten Pedro. - Tudom. Puhatold ki, hogy úgy él-e, mint egy apáca! Nem szeretném, ha a kislányom ugyanazokhoz a szigorú szabályokhoz alkalmazkodna, amelyekhez a nővérek. Kérdezd meg, ne küldjek-e neki társaságot - vele egykorú, kedves lányt! Tudasd vele, hogy változatlanul tiszta szívből szeretem, és nagyon sokat gondolok rá! Menj hát, és ha visszatértél, azonnal mondd el, hogyan fogadott! Pedro azzal a szilárd eltökéltséggel indult el a zárdába, hogy sikeresen elvégzi feladatát. Örült neki, mivel gyakran látta madonna Lucreziát, és őszintén csodálta. Minden nő közül a legszebbnek tartotta, sokkal jobban tetszett neki hamvas fiatalsága, mint madonna Giulia merész szépsége, Squillace hercegnőjéről már nem is beszélve, akit inkább tekintett
szemérmetlen kurtizánnak, mint finom, nemes hölgynek. Velük összehasonlítva csodalénynek tartotta Lucreziát. Mélyen meghajolt, amikor a színe elé vezették, és megcsókolta a feléje nyújtott kezét. - A Szentatyától jöttem - mondta. - Leveleket hozott? - Igen, madonna! És remélem, választ is vihetek rájuk. - Természetesen! - felelte Lucrezia, Pedrónak pedig feltűnt, milyen mohón kap a levelek után. - Madonna, Őszentsége azzal indított útnak -mondta némi bizonytalankodás után -, hogy maradjak egy darabig, és álljak rendelkezésére, mert hátha kíváncsi arra, mi történik a Vatikánban. - Ez igazán kedves tőle - válaszolta elbűvölő mosollyal Lucrezia. - Foglaljon helyet, kérem! Szívesen megkínálnám egy frissítővel, de... - Ne fárassza magát, madonna! - tiltakozott a kezét fölemelve a fiatalember. - Leülni pedig a jelenlétében csak azután tudok, hogy ön helyet foglalt. - Árulja el, hogy hívják! - Pedro Caldesnek. - Emlékszem önre, mivel sokszor láttam. Apám egyik kamarása, és Spanyolországból jött. - Megtiszteltetés számomra, hogy ismeri szerény személyemet. - Ismerem azokat, akik hűségesen szolgálják apámat. A fiatalember elpirult a megilletődöttségtől. - Dupla öröm számomra, hogy itt lehetek - mondta -, mivel azon kívül, hogy szolgálatot tehetek Őszentségének, a legkellemesebb feladatot hajtom végre, amelyben valaha részem volt. Lucrezia váratlanul fölnevetett. - De jólesik újból bókot hallanom! - Olyan hírek terjednek a városban, madonna, amelyek erősen nyugtalanítják kiváló édesapját. Egyesek azt állítják, hogy itt akarja leélni az életét. - Mivel Lucrezia nemhogy nem tiltakozott, egy szót/ sem szólt, Pedro aggódó pillantással figyelmeztette: - Madonna Lucrezia, az helytelen lenne... nagyon helytelen! Várta, hogy megrovást kap szemtelenségéért, amiért tiszteletlen hangot ütött meg, de Lucreziában nem volt szemernyi gőg sem, úgyhogy nem tett szemrehányást. Ehelyett elmosolyodott, és azt mondta: - Tehát helytelennek tartja. Mondja meg, miért! - Azért, mert ön túl szép hozzá! Lucrezia jóleső érzéssel felnevetett. - Az apácák között is akadnak kifejezetten szépek mondta. - De önnek az édesapja udvarában a helye. Ott kell tündökölnie, nem pedig zárda falai mögé rejteni a szépségét. - Ezt apám mondta? - Nem, de nagyon rosszul esne neki, ha úgy döntene, hogy végleg kolostorba vonul. - Jólesik olyan valakivel beszélgetni, akit érdekel, hogy mit csinálok - felelte Lucrezia. Tudja, menedéket keresve jöttem ide, és meg is találtam. Szerettem volna sok mindennek... hátat fordítani, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy Girolama nővérhez fordultam. - Megnyugtató menedékre lelt, madonna, de érzem, hogy ez a mostani állapot átmeneti csupán. Közölhetem Őszentségével, hogy türelmetlenül várja a napot, amelyen visszatérhet a családjához? - Nem! Ne mondjon neki semmi ilyesmit, mivel még nem döntöttem el, mit tegyek! Vannak pillanatok, amikor ennek a helynek a nyugalma ellenállhatatlanul hat rám, és arra
gondolok, milyen csodálatos reggel korán kelni, várni a harangszót, tudva, hogy utána mi a dolga az embernek. Itt egyszerű az élet, és néha nagyon vágyom arra, hogy egyszerűen éljek. - Bocsásson meg, madonna, de azt kell mondjam, átkozná a sorsot, ha örökre ide lenne kötve - mondta Pedro. - Beszéljünk valami másról, ne rólam! Belefáradtam a gondjaimba, nem szívesen hallok róluk. Hogy van apám? - kérdezte Lucrezia. - Magányos, mivel nélkülöznie kell önt. - Ő is nagyon hiányzok nekem. Már rettenetesen vártam a leveleit! - Lucrezia a kezében lévő kötegre pillantott. - Akarja, hogy elmenjek, hadd olvassa végig őket nyugodtan? / Lucrezia elbizonytalanodott. - Nem - felelte némi gondolkodás után. - Májd később nézem meg őket. Hogy vannak a testvéreim? Ezúttal Pedrón volt a sor, gondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt. - Ugyanúgy, mint amikor eljött otthonról - válaszolta végül. Lucrezia szomorúan bólintott. A Sanchia iránti szenvedélyük is csak arra jó, hogy növelje egymással szembeni gyűlöletüket, gondolta. - Hogy tervezi? Egyszer még visszatér Spanyolországba? - Remélem, madonna - felelte Pedro. - Honvágya van? - Mint mindenkinek, aki arra kényszerül, hogy elhagyja Spanyolországot, - Azt hiszem, én ugyanezt érezném, ha itt kellene hagynom Itáliát. - Biztos vagyok benne, hogy az én országom tetszene önnek. ; - Meséljen róla! - Mivel is kezdjem... Toledóval, amely hatalmas gránittömbre épült, netán a Tagusszal, és a fenséges hegyekkel? Esetleg Sevillával, ahol télen is virulnak a rózsák, zöldek az olajfaligetek, és tüzes a bor? Azt mondják, madonna, hogy akit Isten szeret, az Sevillában él. Szeretném megmutatni önnek a mór palotákat, a szűk utcákat, a narancsfákat és a pálmákat, amelyek sehol sem pompáznak úgy, mint Sevillában. - Úgy látom, maga költő. - Csak ha ihletet kapok hozzá. - És mi ihlette meg? A gyönyörű országa? - Nem, madonna. Ön - válaszolta Pedro. Lucrezia elmosolyodott. Érezte, fölöslegesen próbálna úgy viselkedni, mintha nem élvezné a fiatalember társaságát, és a külvilág frissítő leheletét, amelyet magával hozott. Sokáig és mélyen aludt, mert szüksége volt rá, de az élet hangjai már eljutottak hozzá, és fel akart ébredni. - Szeretném megismerni az országát - mondta. - Azt hiszem, lesz rá módja. Őszentsége jelezte, hogy ha Gandia hercege visszatér Spanyolországba, szeretné, ha ön is elkísérné. Spanyolországba! El a rosszindulatú pletykák, a válás okozta szégyen elől. Lucrezia vonzónak érezte a lehetőséget. - Biztosan élvezném... persze csak egy darabig. - Hosszú időről biztosan nem lehet szó, madonna! Őszentsége nagyon nehezen viseli a távollétét. - Tudom. - Rengeteget gondol önre, és tudni akarja, hogy érzi magát. Nem kemény-e az ágya, nem ízetlen-e az étele? Nem túl szigorúak a szabályok, amelyekhez alkalmazkodnia kell? Még az is foglalkoztatja, hogy vajon ki mossa, és fésüli a haját. Azt mondja, szeretne küldeni önnek valakit, akit ő maga választott. Fiatal, és legalább annyira a barátnője lesz, mint amennyire a szolgálója. Kérte, mondja meg, hogy elfogadja-e.
Lucrezia némi gondolkodás után válaszolt: - Kérem, mondja jneg apámnak, hogy ugyanúgy szeretem, mint ő engem! Mondja meg, hogy minden este és reggel azért imádkozom, hogy méltó legyek a szeretetére! És azt is, hogy jól érzem itt magam, de ezzel együtt örültem a látogatásának, és szívesen fogadom azt, akit szolgálónak és társnak küld hozzám. - Úgy lesz, madonna! És most magára hagyom, hogy nyugodtan el tudja olvasni a leveleit - mondta Pedro. - Igazán kedves és figyelmes - felelte Lucrezia, és a kezét nyújtotta, amelyet a fiatalember áhítattal megcsókolt. A szája a kelleténél talán hosszabb ideig ért hozzá, de ezt Lucrezia csöppet sem bánta. Az apácák jó barátnői voltak, de tőlük nem kaphatta meg azt a csodálatot, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy viruljon, és jól érezze magát. Még mindig szüksége volt a nyugodt menedékre, de már érezte a külvilág friss leheletét, és vágyott is rá. A pápa a lányt hívatta, akit kiválasztott arra, hogy Lucrezia társa legyen a San Sisto zárdában. Elbűvölő volt, kiesi és gyönyörű, csillogó fekete szemmel és istennőket megszégyenítő alakkal. Sándor elbűvölőnek találta, mihelyt meglátta, és még mindig annak tartotta, de pillanatnyilag a vörös hajért volt oda, az olyanért, amilyennel kedvenc szeretője büszkélkedhetett. Amikor a lány belépett, kedvesen feléje nyújtotta a kezét. - Pantisilea! Drága gyermekem! Megbízatásom van számodra - mondta. Pantisilea lesütötte csodálatos szemét és várt. Nagyon félt attól, hogy a Szentatya elküldi. Tisztában volt azzal, hogy a kapcsolatuk nem tarthat túl sokáig, mivel a pápa érdeklődése gyakran változott, még az olyan kivételes szépségek sem tudták örökre lekötni, mint Giulia Farnese. Pantisileának nagyratörő vágya volt, ami érthető, hiszen kinek ne lett volna a helyében. Tehetős hölgy szeretett volna lenni, mint Vannozza Cattanei vagy Giulia Farnese. Kezdte ugyanakkor belátni, hogy erre kevés esélye van. Pillanatnyi szeszélyből választották, pár órás kedvtelést jelentett csupán. - De hiszen te remegsz, gyermekem! - mondta megütközve Sándor. - A rémülettől, szentséges uram, hogy elküld. A pápa kedvesen elmosolyodott; bármi történt is, a nőkkel mindig kedves volt. Szórakozottan simogatta a fényes fekete hajat, közben vörös hajú szeretőjére gondolt. - Nem mégy messze tőlünk, kedvesem - mondta -, és ha megtudod, mit akarok rád bízni, örülsz, mert belátod, hogy ilyen feladatot csak az kaphat, akit nemcsak szeretek, hanem tisztelek is, és akiben teljesen megbízom. - Értem, szentséges uram! - A San Sisto zárdába mégy, hogy szolgálatára legyél a lányomnak, Lucreziának. Pantisileán látszott, hogy megkönnyebbült. Luc-reziáról köztudott volt, hogy kedves, szelíd úrnő, és mindazok, akik neki szolgáltak, szerencsésnek tartották magukat. - Látom, örülsz, és tudod, mekkora megtiszteltetésben van részed - mondta a pápa. - Igen, szentséges uram! - Ugy készülj, hogy még ma menned kell! A lányom magányos, és szeretném, ha mielőbb ott lennél, hogy vigasztald, és a barátja légy. - Sándor óvatosan megcsípte a lány bársonyos, puha arcát. - Tudasd vele, milyen szomorú az apja, mert nincs vele! Mosd meg a haját, és beszéld rá, hogy viselje a szép ruhákat, ékszereket, amelyeket magaddal viszel! A városban azt híresztelik, hogy apáca akar lenni, és bár tudom, hogy ez csak szóbeszéd, tisztában vagyok azzal is, hogy a lányom fiatal, ezért könnyen befolyásolható. A te dolgod lesz, hogy állandóan emlékeztesd arra a sok jóra, ami a kolostor falain kívül, található. Ne hagyd, hogy elfelejtse őket! Minél hamarabb kihozod a zárdából, annál nagyobb lesz a jutalmad.
- Szentatyám, nincs más vágyam, csak az, hogy téged szolgáljalak! - Jó gyermek vagy. És szép is - mondta a pápa, és búcsúzóul - nem minden szenvedély nélkül - megölelte Pantisileát. Pantisilea vidám társ volt, és kis idővel érkezése után Lucrezia már nem is értette, hogyan tudott meglenni nélküle. Egyfolytában a külvilágról beszélt. Szórakoztató volt, kicsit talán indiszkrét, és Lucrezia magában beismerte, hogy épp ez teszi olyan izgalmassá a társaságát. Pantisilea némi megütközéssel mesélt arról, hogy Cesare mennyire dühös Giovannira, és Sanchia felváltva hol az egyiket, hol a másikat fogadja az ágyában. Nem volt még hozzá hasonló teremtés a pápai udvarban, mondta. A fivérek teljesen nyíltan látogatják, és egész Róma tudja, hogy a szeretőjük. A kis Goffredo boldog, mert a felesége ilyen nagy érdeklődést tud kelteni, és amennyire lehet, segít Cesarénak, hogy Giovanni fölé kerekedjen. Egyik alkalommal egy szép, már az eljegyzésén túl lévő ferrarai lányról mesélt Pantisilea. - Gandia hercege, mihelyt meglátta, megkívánta, de a lányt az apja mindenáron férjhez kívánta adni. Nagy hozományt ígért vele, ami a szépségével együtt ellenállhatatlanná tette, és sikerültje partit találni neki. Gandia hercege azonban nem tágított, a szeretőjének akarta. Az egész, ami történt, nagyon rejtélyes, madonna, nem lehet pontosan eligazodni rajta, de az biztos, hogy az esküvőt elhalasztották, és vannak, akik azt mondják, hogy az az álarcos, akit az utóbbi időben gyakran látni Gandia hercege társaságában, ez a hölgy. - A fivéreim egyformák abban, hogy amit megkívánnak, azt meg is szerzik maguknak. - Valóban - értett egyet úrnőjével Pantisilea. -Róma-szerte sokat beszélnek a herceg titokzatos szerelmi ügyéről. - És tényleg az a lány van vele álarcban? - Biztosan nem lehet tudni. Csak azt, hogy a herceg mindenhol egy álarcos társaságában jelenik meg, és gyakran egy lovon érkeznek. A ruha, amelyet az illető visel, bő és mindent elrejt, úgyhogy nem lehet megállapítani, férfi vagy nő van-e alatta. - Mennyire szereti az ilyen dolgokat Giovanni! Imádja felhívni magára a figyelmet. És Cesare? Neki is van álarcos szeretője? - Nem, úrnőm! A bíboros urat csak az egyházi ceremóniákon látni. Azt mesélik, hogy már madonna Sanchia sem érdekli, úgyhogy helyreállt a béke közte és a herceg között. - Remélem. - Látták őket, amint kart karba öltve, igaz barátokként ballagtak - újságolta Pantisilea. - Boldog vagyok, hogy ezt hallom. - Most pedig döntsük el, milyen ruhát vegyen fel! A zöld bársony a rózsaszín csipkével remekül áll, kiemeli a szépségét. - Jól vagyok így is - mondta Lucrezia, és végignézett szerény, egyszerű ruháján. Már nem a korábbi fekete apácaöltőzéket viselte, de még nem tért vissza régi, pazar ruháihoz. - Mi lesz, ha Pedro Caldes megérkezik, és így látja? - Mi lenne? - Biztosan örülne, ha a zöld bársonyban csodálhatná. - Miből gondolod? Pantisilea vidáman, csilingelő hangon nevetett. -Abból, madonna, hogy Pedro Caldes szerelmes önbe. Elég ránézni, és az ember rögtön észreveszi... bár lehet, hogy nem mindenki. Cherubina nővér például biztosan nem - mondta, és az apácát utánozva egy pillanatra szigorúan összevonta a szemöldökét. - Én azonban igen. Tudom, hogy Pedro Caldes szenvedélyesen, de reménytelenül szerelmes önbe, madonna! - Micsoda butaságokat tudsz mondani! - szólt megütközve Lucrezia. Pedro szerelmes belé!
Lucrezia tudta, hogy Pantisilea igazat mondott. A fiatalember minden mozdulatán, beszédje tónusán érezni lehetett a szenvedélyt. Szegény Pedro Caldes! Miben reménykedhet? Várta azonban a látogatását, és Pantisilea tanácsát megfogadva, mindig nagy gonddal készült rá, igyekezett a legszebbnek mutatkozni. A vidám kis szolgáló született cselszövőnek bizonyult. Frivol volt, ugyanakkor érzelmes, és mindent megtett azért, hogy Lucrezia izgalmas szerelmi ügybe bonyolódjon. Állandóan Pedróról beszélt, arról, hogy milyen vonzó, elegáns, a kifinomult, előkelő viselkedésben jártas fiatalember. - Ó, micsoda tragédia lenne, ha a Szentatya úgy döntene, hogy más legyen a küldönc! mondta. - Szerintem te szerelmes vagy ebbe a fiatalemberbe - válaszolta nevetve Lucrezia. - Lennék, ha volna bármi haszna. De ő mást szeret, forrón, rendíthetetlenül! Lucrezia egy idő után rájött, hogy élvezi ezeket a beszélgetéseket, és néha már ő is ugyanolyan izgatott volt, mint Pantisilea, ha Pedróról beszélt. Kis cellájában - amely gyarapodó díszeinek köszönhetően egyre inkább úgy nézett ki, mintha palotájának egyik szobája lenne sokat pletykáltak és nevetgéltek. Amikor meghallotta a harangok hangját, és az ablakon kinézve megpillantotta a kápolnába vonuló apácákat, időnként bűntudata támadt. Ugyanakkor a zárda hangulata, a komoly légkör még izgalmasabbá tette Pedro látogatásait. Egyik nap, amikor megérkezett, feltűnően visszafogott volt, és Lucrezia megkérdezte, történt-e valami, ami elszomorította. - Madonna, valóban szomorú vagyok - mondta őszintén a fiatalember. - Annyira, hogy azt hiszem, ez a szomorúság örökre meg is marad, nem fog elmúlni. - Valami szörnyű, tragikus dolog történt? - A legtragikusabb, ami történhetett velem. Lucrezia mély együtt érzéssel, lágyan a karjára tette a kezét. - Mondja el, Pedro! Tudja, hogy minden tőlem telhetőt megteszek magáért, hogy segítsek. Caldes a finom kézre nézett, majd hirtelen elkapta, és beborította csókjaival. Utána térdre rogyott, és előrehajolva, Lucrezia szoknyájának redői közé rejtette az arcát. - Pedro! - szólt hozzá szelíden Lucrezia. - Pedro! Mondja el, mi történt! - Nem jöhetek ide többé - válaszolta a kamarás. - Pedro! Belefáradt ezekbe a látogatásokba, és unja őket. Megkérte apámat, hogy mentse fel a kötelessége alól, és adjon magának más munkát. A szemrehányás hallatán a fiatalember felpattant, Lucreziának pedig megdobbant a szíve a boldogságtól,, látva, milyen szenvedély lobog a tekintetében. - Unom őket! Hiszen ezekért a látogatásokért élek! -Akkor... Pedro gyorsan félrefordult. - Nem tudok ránézni önre, madonna - mondta halkan. - Nem merek. Megkérem Őszentségét, hogy ezután küldjön helyettem mást. Többé nem merek idejönni. - De még el sem mondta, mi az a nagy tragédia... - Az, hogy szeretem, madonna... a szentek legyenek irgalmasak hozzám! - És ettől szomorú? Sajnálom, hogy ezt érzi, Pedro! A fiatalember lángoló tekintettel fordult vissza. -Hogy ne lennék szomorú miatta?! kérdezte szenvedéllyel. - Látni önt közelről, mindennap... és tudni, hogy egy nap parancs jön, és ön visszatér a Vatikánba, ahol meg sem merem szólítani! - Ha visszatérek is a palotámba, az nem fog változtatni semmit a barátságunkon - jelentette ki Lucrezia. -? Akkor is meg fogom kérni, hogy látogasson meg, beszélgessen velem, és meséljen gyönyörű országáról. - Lehetetlen, madonna! Könyörgök, engedjen távozni!
- Elmehet - adta meg az engedélyt Lucrezia. -De... továbbra is várom, hogy naponta meglátogasson, mert nagyon szomorú lennék, ha valaki más jönne maga helyett. A kamarás újból térdre esett, és elkapva a kezét, szenvedélyesen csókolgatni kezdte. Lucrezia mosolyogva nézett le rá, a nyakát is befedő fényes, fekete hajára. - Igen, Pedro - folytatta -, nagyon szomorú lennék, ha többé nem látnám, ezért ragaszkodom a látogatásaihoz. Parancsolom, hogy ne tegyen semmit, maradjon minden így, ahogy van! A fiatalember a fejét lehorgasztva felállt. - Úrnőm végtelenül kedves - mondta halkan, és olyan vágy-gyal teli pillantást vetett rá, hogy Lucrezia egészen lázba jött tôle. - Én... nem merek tovább maradni! - közölte, és sarkon fordulva elsietett, Lucrezia pedig arra gondolt, hogy élete legboldogabb időszakát köszönheti a magas falakkal körülvett, csöndes San Sisto kolostornak. Cesare az anyjához tartott, akit gyakran meglátogatott. Komoly volt, és elgondolkodó, ami egy ideje a környezetéhez tartozóknak is feltűnt. Már nem járt Sanchiához, nem borongott azon, hogy a húga kolostorban keresett menedéket, és barátságosan viselkedett Giovannival. Amikor Vannozza meglátta, hogy a fia közeledik, erélyesen összecsapta a kezét, és az elősiető szolgáknak és rabszolgáknak kiadta a parancsot, hogy hozzanak ennivalót, frissítőt. Carlo is megjelent. Nagyon elégedett volt a sorsával, azzal, hogy megkapta a pápa egykori szeretőjét, gyermekei anyját. A házasság révén sok előnyhöz jutott, és őszintén hálás volt értük. Hogy megköszönje őket, mindig a legnagyobb tiszteletet tanúsította a pápa és fiai iránt. Cesare megölelte az anyját és mostohaapját. - Isten hozott, drága fiam! - köszöntötte a büszkeség kicsalta könnyekkel a szemében Vannozza. A sors kegyének tartotta, hogy csodálatos fiai sűrűn meglátogatják egyszerű, hozzájuk képest alacsony sorsú anyjukat. A tekintetéből sütött a csodálat, és Cesare ettől csak még jobban szerette. Leültek, frissítők mellett beszélgettek kicsit Lucrezia készülő válásáról, majd Cesare megkérdezte az anyját, nem akarja-e megmutatni a kertjét, amelyre - ezt tudta jól - Vannozza teljes joggal nagyon büszke volt. Kimentek, ráérősen sétálgattak - Cesare gyöngéden átkarolta az anyját -, és a meghitt hangulatnak engedve Vannozza megjegyezte, mennyire boldog, mert úgy veszi észre, hogy javult a kapcsolata Giovannival. - Értelmetlen dolog a veszekedés. Giovanni a testvérem, úgy a jó, ha megértjük egymást felelte Cesare. - Hála istennek, felnőttetek, és belátjátok, haszontalan az állandó gyerekes torzsalkodás mondta elégedetten Vannozza. - Valóban az. És szeretném, ha egész Róma tudná, hogy Giovanni meg én most már barátok vagyunk. Ha legközelebb kedved támad vacsorát adni, rendezz egy szűk körűt... csak a fiaidnak! - Akár ebben a pillanatban! - válaszolta mosolyogva Vannozza. - Neked és Giovanninak. A városban nagy a forróság, úgyhogy a szőlőben kellene megrendezni, szabad ég alatt. Mit szólsz hozzá? - Remek ötlet - értett egyet Cesare. - És minél előbb, annál jobb, drága anyám! - Szólj, hogy mikor akarod, és azonnal intézkedem! - Holnap nem, az túl közel van, de mit szólnál a holnaputánhoz? - Már meg is beszéltük - döntötte el a dolgot Vannozza. - Köszönöm. Nagyon jó barátom vagy! Cesare a pompás öltözékét eltakaró köpenyben, arcán maszkkal ment végig Róma utcáin. A Ponté negyedet elérve bekanyarodott egy szűk mellékutcába, majd egy másikba, és megállt az egyik ház előtt. Körülnézett, hogy lássa, nem követték-e, aztán benyitott, és az ajtót
gondosan bezárva maga után, lement egy pár lépcsőfokkal az utcaszint alatti faborítású, köves padlójú szobába. Egyet kellett csak tapsolnia, már meg is jelent egy szolga, és miután levette az álarcát, mély meghajlással köszöntötte. - Itthon van az úrnőd? - kérdezte Cesare. - Igen, uram! - Azonnal vigyél hozzá! A szolga baldachinos ággyal, szépen faragott székekkel és asztallal berendezett szobába vezette, amelynek a sarkában Madonna-szobor állt, előtte örökké mécses égett. Nagyon szép, magas és karcsú lány volt a szobában, aki az ajtónyitásra felállt, de Cesarét meglátva rögtön térdre vetette magát. - Uram - mondta halkan, mély tisztelettel a hangjában. - Kelj fel! - szólt rá türelmetlenül Cesare. - Itt van az öcsém? - Nincs, uram! Két óra múlva jön csak. Cesare bólintott. - Itt az ideje, hogy elvégezd a feladatodat! - Rendelkezz velem, uram! Cesare összeszűkült szemmel, elgondolkodva nézte a lányt. - Tudom, hogy az öcsém nagyon kedvel. Te mit érzel iránta? - Egyetlen urat szolgálok - felelte egyszerűen a lány. Cesare a füléhez nyúlt, és úgy fogta meg, hogy be is takarta a kezével. A mozdulat egyszerre volt becéző és fenyegető. - Ne felejtsd el, hogy akitől szolgálatot várok, annak adok is, de hogy mit, az attól függ, hogyan teljesíti a parancsaimat! A lány enyhén megremegett, de erőt vett magán, és megismételte: - Egy urat szolgálok. -Nagyon jól teszed. Gyorsan elmondom, mit akarok. Azon a napon, amelyet később fogok jelezni, pontban éjfélkor megjelensz Vannozza Cattanei szőlőjében. Köpenyben és álarcban leszel, mint mindig, amikor a testvéremmel mások előtt mutatkozol. Felülsz hozzá, a lovára, és elmégy vele, ahogyan máskor is teszed. - Ez minden, uram? - Majdnem - mondta Cesare. - Ráveszed, hogy vigyen el egy fogadóba, amelyet nemrég fedeztél fel, és annyira megtetszett, hogy ott akarod tölteni vele az éjszakát. - Melyik fogadóba? - Majd megtudod. Egyelőre legyen elég annyi, hogy a zsidó negyedben van! - Éjfél után menjünk oda?! - Ha pontosan végrehajtod a parancsaimat, nincs mitől félned. - Cesare tenyerébe fogta a lány arcát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. - Ellenben ha... - befejezetlenül hagyta a mondatot, és jókedvűen felnevetett. - Hiszen magad mondtad, hogy egyetlen urat szolgálsz. Remélem, nem felejted el! Vannozza, aki a kora ellenére még mindig nagyon szép volt, Carlo Canaléval az oldalán készült fogadni a vendégeket. Mögöttük a szabad ég alatt felállított asztal roskadozott a finomabbnál finomabb étkek, és a jó borral teli díszes kancsók súlya alatt. - Csak a fiaid lesznek itt, az unokatestvérük, Monreale bíboros, és még néhány ember. Gondolod, hogy ennyi elég a jó hangulathoz? - kérdezte idegesen Carlo. - Egész biztosan - válaszolta Vannozza. - A fiúk örülnek, ha néha kiszabadulnak abból a pompából, amely állandóan körülveszi őket, és szabadon lélegezhetnek. Igaza lett. Az idő kellemesen meleg volt, az asztalnál vidám társalgás folyt. Cesare a legszelídebb, legkedvesebb módon ingerkedett az öccsével. - Veszélynek teszed ki magad, testvér! - mondta fennhangon. - Banditák járta helyeken is megfordulsz, és csak egyetlen inas vigyáz rád és az álarcos barátodra. - Tudják, kinek a fia vagyok, így senki nem mer bántani - válaszolta könnyedén az öccse.
-Azért nem ártana, ha óvatosabb lennél! - Sok mindenre hajlandó vagyok, de erre nem -szólt nevetve Giovanni. - Tényleg jobban kellene vigyáznod magadra -Vannozza csatlakozott Cesaréhoz. Könyörgök, ne menj a városnak azokba a részeibe, ahol veszély leselkedik rád! - Ugyan, anyám! Nem vagyok már gyerek. - Úgy hallottam, hogy az egyik éjjel a zsidó negyedben láttak. Ostobaság volt odamenned - jegyezte meg Cesare, de Giovanni csak nevetett, és Canaléhoz fordult: - Tölts még, apám! Finom a borotok. Canale a dicsérettől boldogan teletöltötte mostohafia kupáját, utána a beszélgetés más irányba kanyarodott. Már elmúlt éjfél, és hazafelé készülődtek, amikor Cesare azt mondta: - Nézzétek csak! Ki ólálkodik ott, a sötétben? Mindenki a jelzett irányba fordult, és a bokrok között karcsú, álarcot viselő alakot pillantottak meg. - Úgy látszik, a barátod jött érted - mondta az öccsének Cesare. - Én is úgy látom - válaszolta érezhető örömmel a hangjában Giovanni. - Biztosan nagyon hiányzol neki, ha még ide, anyánkhoz is utánad jött. Nem is tartunk fel. Isten veled, drága anyám! Sokáig emlékezni fogok erre a kellemes estére. Vannozza megölelte a fiait, és figyelte, ahogy nyeregbe szállnak. Amint Giovanni felszállt a lovára, karcsú alak fürgén mögéje lendült. Cesare jót nevetett, szólt a kísérőinek, hogy kövessék, és jókedvében dalra fakadt. A többiek is csatlakoztak hozzá, így indultak le a dombról, a város felé. A Ponté negyednél jártak, amikor Giovanni a bátyja mellé léptetett, és közölte, hogy onnantól szétválnak az útjaik. Mindössze egy inast szólított magához, a többieket pedig hazaküldte. - Hová készülsz, testvér? - kérdezte Cesare. - Remélem, nem a zsidó negyedbe. - Hogy hová megyek, az csak rám tartozik - utasította el dölyfösen az érdeklődést Giovanni. Cesare nem erőltette tovább a dolgot - tőle szokatlan közömbösséggel vállat vont. - Gyertek! - szólt a kísérőinek, és azoknak, akiket Giovanni hazaküldött. - Irány Borgo! Azok szó nélkül engedelmeskedtek, Giovanni pedig a mögötte ülő karcsú alakkal és az őket kissé lemaradva követő inassal elindult a zsidó negyed egyik keskeny utcáján. Ékkor látta őt utoljára élve Cesare. Másnap Sándor nagyon csalódott volt, mert egész nap hiába várta szeretett fiát. Küldöncöt menesztett hozzá, de az azzal tért visz-sza, hogy a háza népéből senki sem látta Giovannit, és a herceg Sanchiát sem kereste föl. - Biztosan valamilyen nőnél töltötte az éjszakát, és nem akarja hírbe hozni azzal, hogy fényes nappal távozik tőle - mondta nevetve a pápa. - Ha így van, az elég meglepő. Nem szokott eny-nyire diszkrét lenni - jegyezte meg Cesare. Egész nap semmilyen hírt sem kaptak Giovan-niról, mígnem aztán este egy küldönc sietett a pápához azzal a hírrel, hogy az inast, aki az ifjú herceget kísérte, holtan találták a Piazza degli Ébrein. Meggyilkolták, több tőrszúrás végzett vele. Sándor nyugalma szempillantás alatt odalett, a helyét rémület vette át. - Keressétek! - kiáltotta. - Kutassatok át minden utcát... minden házat! Nem nyughatom, amíg szeretett fiamat újból meg nem ölelhetem. Mivel a kutatás több nap után sem hozott eredményt, a pápa egyre nyugtalanabb lett, de még mindig elutasította a gondolatát is annak, hogy baj érhette a fiát. - Csak kópéság, semmi több, Cesare! - ismételgette. - Meglátod, egyszer csak itt terem, és jót nevet rajtunk, mert hagytuk, hogy lóvá tegyen bennünket. Majd meglátod!
- Igen, szerintem is erről lehet szó - adott igazat az apjának Cesare. Aztán jelentkezett egy dalmát hajós, aki azt állította, hogy fontos közlendője van, de kizárólag a Szentatyának hajlandó elmondani, mert úgy érzi, a dolognak köze van Gandia hercegének az eltűnéséhez. Azonnal a pápa elé vezették, aki Cesarénak és udvartartása több magas rangú tagjának társaságában már türelmetlenül várta. A férfit Giorgiónak hívták, és a hajójában lakott, amely a Tevére partján volt kikötve. - Az a dolgom, szentséges atyám - magyarázta -, hogy őrizzem a San Gerolamo degli Schiavoni templomtól nem messze, a Ripetta hídnál lévő faler-akatot. - Igen, igen - mondta türelmetlenül a pápa. - De ne vesztegessük az időt! Mondd meg, mit tudsz a fiamról! - Azon az éjszakán, Szentatyám, amikor Gandia hercegének nyoma veszett - mesélte a hajós -, egy férfit láttam fehér lovon, olyan csomaggal, amely könnyen lehetett bebugyolált ember is. Ketten voltak vele, és miközben leereszkedtek a folyóhoz, két oldalról tartották a testet. Amikor már a vízben voltak, a lovas megfordította a lovát, hogy háttal álljon a mély víznek, és a két ember belelökte a csomagot. - Hihetünk ennek az embernek? - kérdezte a pápa. Félt, és nem akarta elhinni, amit hallott. Miközben a hajós elbeszélését hallgatta, lelki szemeivel tisztán látta a lovon keresztben fekvő csomagot, imádott fia holttestét. - Nincs okunk kételkedni a szavában, szentséges atyám - hangzott a válasz. - Szentatyám! Mondok egyebet is - folytatta Giorgio. - A test lesüllyedt ugyan, de a köpeny, amelyet viselt, szétterült a vízen. Erre az az ember mondott valamit a társainak, s azok köveket dobáltak a köpenyre. Addig dobálták őket, amíg lesülylyedt a súlyuk alatt, de utána is vártak még egy darabig, hogy lássák, nem bukkan-e fel újból, csak azután mentek el. - Láttad, és mégsem szóltál róla senkinek. Miért? - kérdezte Cesare. - A folyón lakom, eminenciás uram, és gyakran látom, ahogy behajítanak valakit a vízbe. Sok olyan eset fordul elő, amilyet elmondtam, és el is felejtettem volna, ha nem pont azon az éjszakán történik, amelyiken a herceg eltűnt. A pápának a bizonyossággal határos, szörnyű sejtése támadt. - Nincs más hátra - mondta halkan -, át kell kutatni a folyót. így találták meg Giovannit. A nyakán, az arcán és a törzsén is sebek voltak, a folyó iszapjától sáros ruháján azonban ott csillogtak az ékkövek. Az erszénye tele volt aranydukátokkal, vagyont érő gyűrűit, melltűit és nyakláncát nem bántották. Mihelyt megkapta a hírt, Sándor a holttestet vivők elé ment, megállította őket, és a halott mellé lerogyva jajveszékelt, a haját tépte, ököllel verte a mellét mérhetetlen fájdalmában. - Végezzék így azok is, akik ezt elkövették! - kiáltotta. - Nincs olyan büntetés, kín, amit ne érdemelnének meg. Nem nyugszom addig, szeretett, mind közül a legjobban szeretett fiam, amíg gyilkosaid el nem nyerik a büntetésüket! Kis szünetet tartott, majd a halottvivőkhöz fordult: - Vigyétek, mosdassátok meg, hintsétek be parfümmel, és adjatok rá fényes hercegi öltözéket! Úgy fogjuk eltemetni. Jaj, Giovanni, szeretett fiam! Ki tette veled... és velem ezt a szörnyűséget?! Amikor legközelebb meglátogatta Lucreziát, Pedro Caldes rettentő módon zaklatott volt. Térdre vetette magát előtte, és csókokkal borította mindkét kezét. - Híreket hoztam, szörnyű híreket! - mondta. -Nélkülem is hamar eljutnának ide, de én akarom elmondani, ha lehet, úgy, hogy kevésbé fájjon. Tudom, mennyire szerette. A bátyja... - Cesare! - kiáltott fel Lucrezia. - Nem. A másik, Giovanni.
- Beteg? - Eltűnt, és most megtalálták a holttestét. -Giovanni... meghalt! Lucrezia megtántorodott, Giovanni pedig, hogy el ne essen, átölelte. - Madonna - suttogta. - Legdrágább madonna. -Ki... - Nem lehet tudni. Lucrezia a tenyerébe temette az arcát. Ez lehetetlen, gondolta. Látta maga előtt Giovannit, amint a gyereklakosztályban rohangál, a lábát határozottan megvetve védelmezi a jogait, küzd Cesaréval. Küzd Cesaréval! Nem, Cesare nem tehette, mondta magában. Lehetetlen, hogy ő gyilkolta meg. Érezte, a gondolat olyan szörnyű, hogy még véletlenül sem szabad kimondania. Pedro - anélkül, hogy kiengedte volna az öleléséből - a Vannozza szőlőjében rendezett vacsorától kezdve elmondta az egész történetet, Lucrezia pedig tágra nyílt szemmel maga elé nézve szinte mindent látott. Cesare is ott volt, ő fedezte fel a bokrok között rejtőzködő álarcost. Gonosz gondolatai támadtak, és hiába próbálta elűzni őket, állandóan visszatértek. Ki lehetett az álarcos? - Sikerült kideríteni, ki volt az álarcos? - kérdezte. - Nem. Senki nem tud róla semmit. - És apám? Hogy van? - Rettenetesen lesújtotta a bánat. Még senki nem látta olyan megrendültnek, mint most. - És... a bátyám, Cesare? - Mindent megtesz, hogy vigasztalja az édesapjukat. - Jaj, Pedro, Pedro! Mi lesz velünk? - kiáltott fel Lucrezia. - Ne sírjon, madonna! - csöndesítette a kamarás. - Inkább meghalok, semhogy szomorúnak lássam. Lucrezia finoman megérintette az arcát. - Édes Pedro - mondta halkan. - Édes, gyöngéd Pedro! A fiatalember megfogta az arcát simogató ujjakat, és lázasan összecsókolta őket. - Pedro, maradjon velem! - könyörgött Lucrezia. - Maradjon itt, és vigasztaljon! - Nem vagyok rá méltó, madonna! - Nem ismerek szelídebb és kedvesebb, éppen ezért méltóbb embert magánál. Jaj, Pedro, hálát adok a szenteknek, mert magát küldték, hogy segítsen elviselni a bánatomat, és elfelejteni a félelmemet. Mert félek, Pedro! Nagyon félek! - Mitől, madonna? - Nem tudom, csak azt, hogy félek - felelte gyötrődve Lucrezia. - De ha magához ölel, drága Pedro, akkor sokkal jobb, kevésbé rettegek! Úgyhogy... ne mondja, hogy itt hagy. Arról beszéljen csak, hogy mellettem marad, és segít elfelejteni mindazokat a gonoszságokat, amelyek körülöttem történnek. Pedro, édes Pedro, ne becsmérelje magát, ne mondja azt, hogy nem méltó hozzám! Maradjon velem, Pedro! Szeressen... mert én is szeretem! A fiatalember most már megcsókolta, és Lucrezia szenvedélyesen viszonozta a csókot. Azonban nem nyugodott meg, továbbra is zaklatott volt. - Pedro, látom magam előtt, amit mondott... Hiába próbálom elkergetni őket, a képek visszajönnek. A vacsora... az álarcos... a bátyám, amint megtalálja... és aztán Giovanni! Jaj, Pedro, el akarom felejteni az egészet! - kiáltott fel. - Nem tudom elviselni ezeket a képeket. Félek, Pedro! Segíts... segíts, szerelmem, hogy el tudjam felejteni őket! Sándor szigorú parancsba adta, hogy a fia gyilkosait kutassák fel, büntessék meg, és mivel Giovanninak szép számmal akadtak ellenségei, számos pletyka kelt lábra arról, ki követhette el a szörnyű tettet.
Egyesek állították, hogy Giovanni Sforza tervelte ki, mert nem tudta elviselni a felesége és a család férfitagjai közti, az illendőség határain messze túlmenő vonzalmat, és azt, hogy az Giovannira, Cesaréra és az apjukra is kiterjed. Giovanni Sforza és más gyanúsítottak hamar bebizonyították, hogy nem lehetett közük a gyilkossághoz, egy bizonyos nevet pedig, amely sokakban felötlött, senki nem mert hangosan kimondani. A pápa sokkal megtörtebb volt, semhogy hangot adjon félelmének, és nem is kívánt szembenézni velük. Bezárkózott a szobájába, mert félt, hogy valaki a jelenlétében kimondja a szörnyű feltételezést. Sándor élete addigi legnagyobb tragédiáját élte át, és amikor néhány nappal Giovanni holttestének megtalálása után a konzisztórium elé állt, nyíltan imádkozott szeretett fiáért. - Ennél szörnyűbb csapás nem érhetett volna bennünket-jelentette ki -, mivel mindenki másnál jobban szerettük Gandia hercegét. Hét tiarát is készséggel odaadnánk azért, ha feltámaszthatnánk. Az Ur megbüntetett bennünket bűneinkért, mert a herceg semmiképp sem érdemelte meg ezt a szörnyű halált. Az ott lévők ámulatára a pápa azzal folytatta, hogy változtatni kell a Vatikánban zajló életen, többé nem szabad teret engedni a világi örömök hajszolásának. Elítélte a nepotizmust, kijelentette, hogy felhagy vele, és a saját családjában kezdi a reformokat. A bíborosok alig jutottak szóhoz. Nem gondolták volna, hogy Sándor képes lesz ilyen dolgokat mondani. Kétségtelenül megváltozott, kedvenc fiának a halála más emberré tette. Cesare később audienciát kért az apjától, és közelről látva a fájdalomtól görcsbe rándult arcot, mardosó féltékenységet érzett, és azt kérdezte magában: engem is így gyászolt volna? - Apám, hogy értetted azt, amit a bíborosok előtt mondtál? - szögezte neki a kérdést. - Pontosan úgy értettük, ahogy mondtuk - válaszolta a pápa. Cesare látta, hogy szándékosan kerüli a tekintetét, és ettől úgy érezte, mintha jeges kéz markolta volna meg. - Ez azt jelenti - forszírozta tovább a kérdést -, hogy ezután nem teszel semmit értem, Goffredóért, Lucreziáért és a család többi tagjáért? A pápa hallgatott. - Apám, könyörgök, áruld el, mire gondolsz! Sándor végre ráemelte tekintetét a fiára, és Cesare egy pillanatra visszahőkölt, mert azt látta a szemében, amitől a legjobban félt: vádat. Sejti, gondolta. Tudja! -Apám, ilyen tragédia után össze kell tartanunk -mondta. - Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármi történik valamelyikünkkel, a családnak fenn kell maradnia, és virágoznia kell. - Szeretnénk magunk maradni - mondta a pápa. -Menj! Cesare vonakodva tett eleget az utasításnak. Úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel, ezért megkereste Sanchiát. - Bárcsak Lucrezia itt lenne! -mondta. - Ő talán meg tudná vigasztalni apánkat. De még csak nem is kérdezte, mi van vele. Úgy tetszik, senki sem kell neki. Csak Giovannira gondol. Sanchia mellett sem tudott azonban megnyugodni, úgy érezte, újból beszélnie kell az apjával, hogy megtudja, jól értelmezte-e a pillantását, amikor vádat vélt felfedezni benne. Sanchiával és Goffredóval tért vissza a pápai lakosztályhoz, ahová hosszas várakozás után engedték be őket. Sanchia térdre borult Sándor lába előtt, és ráemelte gyönyörű kék szemét. - Nyugodj meg, apánk! -kérte. - Kétszeres bánat a gyermekeidnek, hogy téged így látnak. A pápa hidegen nézett rád. - Miattad veszekedet a bátyjával - mondta. - Távozz tőlem! Intézkedem, hogy elhagyd Rómát. Hamarosan elindulsz a férjeddel Squillacéba. - De apám, ha itt maradnánk, legalább vigasztalhatnánk nagy bánatodban - próbált vitatkozni Sanchia.
-Azzal vigasztalsz a legjobban, ha eltűnsz a kőzetemből. Ez volt az első eset, amikor Cesare azt tapasztalta, hogy apjára nem hat a női szépség. - Kérlek, menjetek! - mondta a pápa Sanchiának és Goffredónak, majd odaszólt Cesarénak: - Te maradj! Amikor kettesben voltak, némán egymásra néztek, és a Sándor tekintetéből kiolvasható üzenetet nem lehetett eltéveszteni. - Leállítottam a további kutatást - mondta elcsukló hangon. - Már nem akarom, hogy megtalálják a fiam gyilkosát. Nem tudnék elviselni újabb csapást. Cesare térdet hajtott előtte, és a kezéért nyúlt, de a pápa elrántotta. Mintha irtózott volna attól, hogy ugyanaz a kéz érjen hozzá, amely kioltotta Giovan-ni életét. - Azt akarom, hogy Nápolyba menj - közölte. -Legátus leszel, te képviselsz az új király koronázásán. - Más is el tudná látni a feladatot - próbált ellenkezni Cesare, de hasztalan. - Az a kívánságunk, hogy te menj! - jelentette ki határozottan, fensőbbséges hangon a pápa. - Most pedig, kérlek, hagyj magamra! Szeretnék egyedül maradni a bánatommal! Pedro naponta megjelent a zárdában, és amikor Gi-rolama nővér fölvetette, hogy túl gyakoriak a látogatásai, rögtön kész volt a magyarázattal: Őszentsé-gét rettenetesen kínozza a bánat, csak a lánya üzeneteiből tud vigaszt meríteni. Nem akarja, hogy Lucrezia visszatérjen a mélyen gyászoló, komorrá vált Vatikánba; sokkal jobb, ha ott marad, ahol van, távol áz ő mély bánatától, és az életéről, napi, mégolyjelentéktelen, hétköznapi teendőiről szóló beszámolóival segít kiheverni a csapást. Ez persze nem volt igaz, de ürügynek megtette. Talán a nővérek is rájöttek, hogy a körükben menedéket kereső, gyönyörű teremtés soha nem fog igazán közéjük tartozni. Lucrezia a hónapok folyamán kényelmes szobává varázsolta a celláját, és hogy Pedrót ott fogadta, nem üres, hideg szobában, ahol eleinte, az kizárólag rá, a pápa lányára és a vendégére tartozott. Kísérőnek ott volt mellette a szolgálója, akit - bár igen frivol teremtésnek tetszett - a Szentatya választott ki, úgyhogy a zárdafőnöknőnek nem lehetett ellene semmi kifogása. Lucrezia alaposan megváltozott, de mivel az apácák nem voltak járatosak az ilyen jellegű változásokban, Pantisileára maradt a feladat, hogy figyelmeztesse, mennyivel fényesebben csillog a szeme, és mennyivel virulóbb, mint amikor először találkoztak. - A szerelemtől van - jelentette ki. - A reménytelen szerelemtől - felelte halkan Lucrezia. - Néha elgondolkodom azon, hová vezet, és mi lesz velünk. Amikor Pedro ott volt, nem foglalkozott ilyen gyakorlati kérdésekkel. Ráébredt önmaga érzékisé-gére, és csak szerelmének a beteljesülése érdekelte, egyedül azt kívánta. A szerelem kitöltötte az életét, megváltoztatta körülötte az egész kolostort, mintha rózsaablakain keresztül vakító napfény ömlött volna be a komor falak közé. A legnagyobb bánat is elmúlik egyszer, állapította meg magában, amikor megtudta, hogy a pápa életkedve is visszatért, már nem siratja állandóan Gio-vannit. Amikor Pedro hírét hozta, hogy a pápának új szeretője van, mindkettőjükön jókedv vett erőt, csak Pantisilea szomorodott el kissé attól, hogy a szentatya nem őt választotta vigasztalójául. Azzal nyugtatta magát, hogy neki most Lucrezia mellett a helye, akit - reméli soha nem kell elhagynia. - Mindig velem leszel, drága Pantisilea - nyugtatta meg Lucrezia. - Ha elhagyom a zárdát, velem jössz, és bárhová megyek, viszlek magammal. Múltak a hetek. Úgy tetszett, a pápa végleg feledte bánatát. Cesare már úton volt hazafelé Nápolyból, és Sándor díszes fogadtatást készített elő neki. Giovanni, az imádott fiú meghalt, de az már régen történt, és a Borgiák természetétől idegen volt a hosszú búslakodás.
Lucrezia és Pantisilea éppen hímezett, amikor Lucrezia hirtelen az ölébe ejtette a kezét, és mozdulatlanná merevedett. - Fáj valamije, madonna? - érdeklődött Pantisilea. - Mire gondolsz? - kérdezett vissza élesen Lucrezia. - Semmire, csak... az utóbbi időben úgy veszem észre, sokat tűnődik valamin. Lucrezia egy darabig nem válaszolt, de aztán látva, hogy Pantisilea szeme felvillan, majd rémülten néz rá - azt mondta: - Eltaláltad. - Az lehetetlen, madonna! Lehetetlen! - Nem az. Gyerekem lesz. - Madonna! - Miért vagy így megdöbbenve? Tudod, hogy akinek szeretője van, azzal könnyen előfordul az ilyesmi. - De maga és Pedro! Mit szól majd az apja? Mit fog tenni a bátyja? - Gondolni sem merek rá, Pantisilea - felelte szomorúan Lucrezia. - Mikor? - Három hónapja. - Három hónapja, madonna! Tehát mindjárt az elején történt. - Úgy tűnik. - Június, július, augusztus - számolta a hónapokat a lány. - És most szeptember eleje van. Mit fogunk csinálni, madonna? - Nem tudom, Pantisilea! Arra gondoltam, hogy elmegyek valahova, és titokban szülöm meg a babát. Történt már ehhez hasonló. Talán Pedro velem jön. - Pantisilea karjába vetette magát. - Te olyan szerencsés vagy! - kiáltotta. - Ha szeretsz valakit, férjhez mehetsz hozzá, és boldogan élhetsz a férjeddel és a gyerekeiddel. De az olyanok, mint én, csak olyan házasságot köthetnek, amely hasznos a családjuknak. Kétszer jegyeztek el, mielőtt harmadszorra feleségül adtak Giovanni Sforzához. - Hamarosan el fogják választani tőle, és akkor talán feleségül mehet Pedróhoz. - Gondolod, hogy megengedik?! - kérdezte felélénkülve Lucrezia. - Ki tudja... ha már gyerek is van? A gyerekek sok mindent megváltoztatnak. - Jaj, Pantisilea, olyan jó, hogy itt vagy és vigasztalsz! Ha megengedik, feleségül megyek Pedróhoz, elköltözünk Rómából, lesz egy kis házunk, ahhoz hasonló, amilyen az anyámé. Olyan boldogok leszünk! - Magával visz, madonna? - Hogyne vinnélek? Mi lenne velem nélküled? Még az is lehet, hogy találok neked férjet. Illetve nem! Magad találod meg, és szeretni fogod tiszta szívből, ahogy én Pedrót. Aki boldog akar lenni, annak csak így szabad férjhez mennie. Pantisilea egyetértőn bólogatott, de nyugtalansága nem múlt el. Lucreziának még el kellett válnia, és a válást azon az alapon készültek kimondani, hogy virgo intacta, mivel a férje nem volt képes arra, hogy elhálja vele a házasságot. Pantisilea arra gondolt, hogy Lucreziának meg kell majd jelennie a bíborosok előtt, és talán vizsgálatnak is alávetik. Édes Szűzanya, oltalmazz bennünket!, gondolta. - Mit gondolsz, látogassam meg apámat, és közöljem vele, hogy gyereket várok Pedrótól? - kérdezte Lucrezia. - Mondjam meg neki, hogy olyanok vagyunk, mint férj és feleség, és meg kell engednie, hogy összeházasodj unk? - Őszentsége szörnyű megrázkódtatáson esett át, madonna - felelte. - Még csak három hónap telt el a bátyja halála óta. Hadd térjen magához, mielőtt újabb csapás éri.
- Könnyen meglehet, hogy boldog lesz, ha megtudja, mi történt. Nagyon szereti a gyerekeket, alig várja, hogy unokái legyenek. - De nem egy kamarástól, madonna - figyelmeztette Pantisilea. - Könyörgök, hallgasson rám! Várjon kicsit! Válassza ki jól az időpontot, amikor elmondja a dolgot Őszentségének! Még van idő! - De észre fogják venni rajtam, hogy terhes vagyok. -Az apácák? Nem nagyon figyelnek az ilyesmire. Majd varrok olyan ruhát, amelynek jó bő a szoknyája. Abban akár ki is hordhatja a babát, senki nem fogja észrevenni. - Furcsa, de olyan boldog vagyok! - Drága madonna, maga arra született, hogy gyereke legyen! - Szerintem is - mondta mosolyogva Lucrezia. f la arra gondolok, hogy a karomban tartom, és megmutatom Pedrónak, olyan boldogság fog el, hogy elfelejtek minden rosszat. Elfelejtem Giovannit. Elfelejtem apám bánatát, elfelejtem Cesarét és... Nem érdekes! Csúnya dolog részemről, hogy ilyen boldog vagyok. - Aki boldog, annak mindig igaza van. A boldogság az élet igazi értelme - zárta le a témát Pantisilea. A pápa és legidősebb fia sok időt töltött együtt. Őszentsége már elfeledte, hogy véget akart vetni a nepotizmusnak, mondogatták a Vatikánban. Elfelejtette Giovanni fiát is, és most minden szeretete, odaadása Cesaréé. Apa és fia között újfajta viszony alakult ki. Giovanni halála rettenetesen megrázta Sándort. Bár sikerült összeszednie magát, sokat veszített az erélyé-ből, tekintélyességéből, és amit elveszített, azt Cesare nyerte meg. Cesare megtanult egy nagyon fontos dolgot, éspedig azt, hogy bármit megtehet, amit akar. Az apja mellette lesz, és segíti, hogy megvalósítsa ambícióit. - Fiam, túl hosszú ideig húzódik a húgod válása -mondta egyik nap a pápa. - Azt hiszem, meg kellene jelennie a bíborosi gyűlés előtt. - Igen. Annál jobb, minél hamarabb megszabadul attól az alaktól - értett egyet apjával Cesare. - Ugye nem tétlenkedtél Nápolyban? Megmond-tad a királynak, hogy szívesen vennénk, ha megfelelő férjet találna a húgodnak? - Igen, és Alfonsót, Biscaglia hercegét javasolta Lucrezia számára. - Törvénytelen - morogta az orra alatt a pápa, mire Cesare nem szólt semmit, csak vállat vont. - És Sanchia fivére - folytatta Sándor. - Csak külsőre olyan, mint a testvére. A pápa bólintott. Cesarénak meg tudta bocsátani, hogy Giovanni halálát okozta, mert Borgia volt és a fia, azt viszont sokkal nehezebben felejtette el Sanchiának, hogy a két fiú érte viaskodott. Alaposabban belegondolva azonban már nem érezte olyan rossznak a házassági ajánlatot. A szövetség Nápollyal éppen kapóra jött neki, és arra gondolt, ha a házasság terhessé válik, mindig lesz rá mód, hogy véget vessenek neki. - Salerno hercege is jelentkezett, és a fiát, San-severinót ajánlotta. -A nápolyi király biztosan hallott róla, azért akarta annyira, hogy gondolkozz el az Alfonsóval kapcsolatos ajánlaton - mondta Cesare. - Nem szeretné, ha a franciáknak olyan szilárd szövetségese, mint Salerno hercege, szoros kapcsolatba kerülne velünk. - Francesco Orsini is szóba jöhet, aztán Piombino ura, és Ottaviano Riario - sorolta a további lehetséges jelölteket a pápa. - Drága Lucrezia! Még meg sem szabadult a férjétől, máris sorban állnak azok, akik készek a helyére lépni. Szerencsés teremtés!
-Arra gondolsz, hogy te nem köthetsz házasságot. Cesare szemében felcsillant a vágy. - Jaj, apám! Aragóniái Carlotta, a király törvényes lánya, aki a francia udvarban nevelődik, elég idős lett ahhoz, hogy férjhez menjen. Jelezték nekem, ha a körülményeim nem tiltanák, megkaphatnám. Rövid csönd következett, közben Cesare úgy érezte, élete legfontosabb pillanatait éli át, mert mintha a pápa azért küzdött volna, hogy visszanyerje korábbi fölényét. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mielőtt a pápa megszólalt: - Ilyen házasság igen előnyös lenne, fiam! Cesare a rátörő heves érzelmek hatására letérdelt, megfogta az apja kezét, és hevesen megcsókolta. Ez a fiú elmulasztja minden bánatomat, gondolta Sándor. Olyan nagy lesz, hogy idővel elfelejtem, mekkora veszteség ért a testvére halálával. Lucrezia számára az élet a San Sisto zárdában öröm és félelem szakadatlan váltakozását jelentette. Pedróval örök lázban égett, szenvedélyüket csak növelte, hogy tisztában voltak azzal, boldogságuk bármelyik pillanatban véget érhet; nem tudták, melyik találkozásukról derül ki később, hogy az volt az utolsó. Végül elérkezett a pillanat, amikor Pedro meghozta a pápa üzenetét, amelytől előre félt: Lucrezia készüljön, mert meg kell jelennie a vatikáni bíborosok és követek előtt, hogy eskü alatt vallja: virgo intacta. Lucrezia rettenetesen megrémült. - Mit tegyek?! - kérdezte szinte magánkívül Pan-tisileától, aki mindent elkövetett, hogy megvigasztalja. Biztatta, hogy próbálja fel a ruhát, amelyet varrt neki. Tél van, magyarázta, mindenki természetesnek veszi, hogy sok alsószoknyát hord, hiszen hideg van a zárdában. Emelje fel a fejét, nézzen határozottan a szemükbe, és nyílt pillantásával győzze meg őket az ártatlanságáról! Meglátja, menni fog. - Hogy tehetném, Pantisilea?! - vitatkozott elkeseredetten Lucrezia. - Hogyan állhatnék oda azok elé a szent emberek elé ilyen hazugsággal? - Muszáj, madonna drága! A Szentatya parancsolja; enélkül nem tud megszabadulni Giovanni Sfor-zától. Hogy választanák el tőle egyébként? Lucrezia hisztérikus nevetésre fakadt. - Pantisilea, miért vagy ilyen komoly? Hát nem látod, milyen jó tréfa ez az egész? kérdezte. - Hathónapos terhesen odaállok a bizottság elé, és megesküszöm, hogy virgo intacta vagyok. Giovanni Boccaccio tudott kitalálni ilyeneket. Vicc... legalábbis az lenne, ha nem volna olyan komoly dolog... és ha nem végződhetne akár tragikusan is. - Drága madonna, nem hagyjuk, hogy tragikus vége legyen! Azt teszi, amit az apja mond. Ha szabad lesz, férjhez megy Pedróhoz, és elköltöznek valahova, olyan helyre, ahol béke és boldogság várja. - Bárcsak úgy lenne! - sóhajtott fel Lucrezia. - Erre gondoljon, ha a bírái előtt áll, mert ez bátorságot fog adni - biztatta Pantisilea. - Ha meggyőzően tud hazudni, szabad lesz. Különben is, nem Giovanni Sforza gyerekét várja! A boldogsága, és Pedróé azon múlik, hogyan viselkedik a bizottság előtt. Ne felejtse el ezt, madonna! - Nem fogom elfelejteni - jelentette ki határozottan Lucrezia. Ott volt hát a Vatikánban, apja és a bizottság tagjai előtt, és hallgatta, ahogy egy bíboros felolvasta a kezében tartott dokumentumot, amelyben az állt, hogy Giovanni Sforzával kötött házasságát nem hálták el, ezért Lucrezia továbbra is virgo intacta. Mivel a házasság ily módon nem vált valódivá, a jelenlévők azért gyűltek egybe, hogy az érvénytelenségét kimondják. Komoly arccal állt előttük, és ártatlan tekintete még sosem tett nagyobb szolgálatot neki, mint ott, a sok figyelő szem előtt.
A bíborosokra és a követekre nagy hatással volt a szépsége, üdesége, és egyéb bizonyítékot nem is kívántak arra, hogy szűz. Kimondták, hogy többé nem felesége Giovanni Sforzának, ő pedig köszönetet mondott rögtönzött kis beszédben, amely olyan kedves volt, hogy végképp elbűvölt mindenkit. Közben a gyerek egyszer megmozdult benne, amitől szédülés fogta el, és enyhén megingott. - Szegény gyermek! - mondta halkan az egyik bíboros. - Milyen szörnyű megpróbáltatás lehet ez ilyen fiatal és ártatlan teremtésnek. Sándor a lakosztályában a kis oltár előtt állt, de imádkozás helyett csak nézte azt, és komoran összevonta a szemöldökét, miközben a halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér. Lehetetlen, gondolta, de rögtön kiigazította magát: egyáltalán nem az. Sok történetet hallott már arról, mi minden történhet a kolostorokban, de azt hitte, hogy a San Sistóban nem fordulhat elő hasonló. Nem merte elmondani a gyanúját Cesarénak, mert attól tartott, ha megtudja, olyasmit követ el, amire semmi szükség. Egyelőre nem tudhatja meg... ha egyáltalán igaz. De az a szörnyűség, amely felötlött benne, nem lehet igaz! Hálát adott a szenteknek, hogy Cesare állandóan a saját dolgaival van elfoglalva, ezért nem olyan figyelmes, nem vesz észre annyit a körülötte zajló eseményekből, mint ő. Amikor Lucrezia a bizottság előtt állt, akkor is arról álmodott, hogy kiléphet az egyházi szolgálatból, és feleségül veheti Nápolyi Carlottát, ezért nem tűnt föl neki, mennyire megváltozott Lucrezia. A San Sistóban eltöltött hónapok, az ottani csöndes, eseménytelen élet okozhatott ekkora változást? Egyedül az semmiképp sem. De óvatosnak kell lennie. Nem szabad megfeledkeznie rosszulléteiről, ájulásáról. Most nem lehet beteg, mert ha igaz az, amire gyanakszik, akkor minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzettel. Várnia kell. Összeszedni magát, és arra gondolni, hogy ő Sándor, aki győzelmesen került ki a Calixtus halála utáni nehéz, zavaros helyzetből, azóta is minden vereségét diadallá tudta változtatni. Hosszas gondolkodás, belső viaskodás után a lánya lakosztálya felé indult. Lucrezia az ágyán feküdt, csupán Pantisilea volt mellette. Látva, hogy a lánya arca könnyektől csillog, a pápa szíve megtelt gyöngédséggel. - Hagyj magunkra bennünket, kedves! - mondta Pantisileának, aki félelemmel vegyes csodálattal nézett rá. Mintha a szelídségéhez, hatalmához és megértéséhez folyamodva azt kérte volna, hogy vigyázzon drága úrnőjére. -Apám! - Lucrezia fel akart kelni, de Sándor szelíden a vállára tette a kezét, és visszatartotta. - Mit akarsz mondani, gyermekem? - kérdezte. Lucrezia könyörgő pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. - Mondd el! - biztatta. - Csak akkor tudok segíteni, ha megmondod, mi a baj. - Jaj, apám, úgy félek! - Félsz? Tőlem? Hát nem voltam mindig jóindulattal hozzád? - A világon a legkedvesebb apa vagy! A pápa a lánya kezéért nyúlt, és megcsókolta. - Ki az illető? - kérdezte. Lucrezia rémülten tágra nyitotta a szemét, és belesüppedt párnájába. - Nem bízol bennem, gyermekem? A szelíd, szomorú kérdés hallatán Lucrezia felült, apja nyakába vetette magát, és zokogni kezdett.
- Drágám, drágám - mondta halkan, a haját simogatva Sándor. - Nekem nyugodtan elmondhatod. Mindent. Bármit mondasz is, nem fogok haragudni rád. Hát nem azon igyekszem, hogy te boldog légy? - Hálás is vagyok a szenteknek, hogy ilyen apám van - felelte hüppögve Lucrezia. - Nem mondod el, mi történt? Jól van, akkor majd én megmondom. Gyereket vársz. Mikor? - Márciusra. - Három hónap múlva! - döbbent meg a pápa. -Ilyen hamar! Nem gondoltam volna. - Pantisilea nagyon ügyes volt... jaj, rengeteget segített! Köszönöm, hogy hozzám küldted. Drágább barátot elképzelni sem tudok. Mindig szeretni fogom... életem végéig - lelkendezett Lucrezia. - Valóban drága kis teremtés - értett egyet a pápa. - Örülök, hogy vigasztalásodra volt. De mondd, ki a gyerek apja? - Szeretem, apám! Megengeded, hogy összeházasodjunk? - Nagyon nehéz bármit is megtagadnom tőled. De áruld el, ki az illető! - A kamarásod, Pedro Caldes. A pápa szorosan magához ölelve ringatta a lányát. - Pedro Caldes - ismételte meg a nevet. - Helyes fiú. Az egyik kedvenc kamarásom. És hát sűrűn láttátok egymást. - Akkor történt, amikor Giovanni halálhírét meghozta. Olyan boldogtalan voltam! Pedro együtt érzett velem, és vigasztalt. Sándor erősebben szorította magához Lucreziát, és pillanatra eltorzult az arca a dühtől és a fájdalomtól. Szeretett Giovannimat meggyilkolták, a lányom pedig egy kamarás gyerekével terhes, gondolta dühös indulattal. De amikor Lucrezia ránézett, az arca ugyanolyan szelíd és jóságos volt, mint korábban. - Drága gyermekem! Bevallom, erősen meglepett a dolog. - Segítesz rajtam? - Kételkedtél benne... akár csak egy pillanatig is? - kérdezte a szemöldökét felvonva a pápa. - Szégyelld magad, Lucrezia! De óvatosnak kell lennünk! A bizottság abban a hitben mondta ki a válásodat, hogy a férjed impotens és te szűz vagy. - Bármilyen szörnyűnek érezte a helyzetet, amellyel szembe kellett néznie, Sándor nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon, átgondolva a humoros helyzetet. - Mit mondanának jó bíborosaink, ha kiderülne, hogy az elbűvölő, ártatlan ifjú szűz, aki eléjük állt, hathónapos terhes? Édes, okos kis Lucreziám, ez még nem minden. Ha tudomást szerezne róla, könnyen meglehet, hogy Sforza magáénak mondaná a gyereket, és megesküdne, hogy tőle van. Mi lenne akkor a válással? Láthatod tehát, hogy a legnagyobb körültekintésre van szükség, és feltétlenül titokban kell tartanunk a dolgot. Ki tud róla? - Csak Pedro és Pantisilea. A pápa komolyan bólintott. - Maradjon is így! Rajtuk kívül senki nem tudhatja meg. - És feleségül mehetek Pedróhoz? - kérdezte feltámadó reménnyel Lucrezia. - El akarunk költözni Rómából egy csöndes helyre, ahol senki nem törődik azzal, hogy mit csinálunk, és boldogan élhetünk, ahogy más hétköznapi ember. - Bízd rám ezt a dolgot, drágám! - mondta a pápa, és kisimított Lucrezia arcából egy aranyszőke hajfürtöt. - Mindenki tudja, milyen súlyos megpróbáltatáson estél át. A Santa Maria in Porticóban maradsz, amíg teljesen fel nem épülsz, vissza nem nyered az egészségedet, és senki nem lesz a közeledben, csak a hűséges Pantisilea. Közben majd eldöntjük, mit és hogyan csináljunk, hogy boldog légy. Lucrezia visszahajtotta a fejét a párnára, a szeméből ismét eleredtek a könnyek. - Az az igazság, VI. Sándor - mondta -, hogy nem is ember vagy, hanem isten.
Madonna Lucrezia beteg volt. Két hónapja, amióta a zárdát elhagyta, nem tette ki a lábát a palotájából, csak a komornája, Pantisilea, és a családtagok láthatták. Róma lakói maguk között jókat nevettek ezen. Arra gondoltak, hogy bármilyen szelídnek látszik, madonna Lucrezia is csak Borgia, és gyanították, hogy pár hónapon belül új gyermek bukkan fel a Vatikánban, egy csecsemő, akit a pápa - nagy szívbéli jóságától vezérelve - örökbe fogad. A szóbeszéd eljutott Cesaréhoz, aki megfogadta, hogy szörnyű vége lesz azoknak, akikről megtudja, hogy terjesztik. Felindultan ment az apjához, és mondta el, milyen hír kering a városban. - Elkerülhetetlen volt - mondta nyugodtan a pápa. - Mindig akadnak olyanok, akik örömüket lelik abban, ha rossz hírünket kelthetik. Az embereknek ugyanúgy szükségük van a pletykára, mint a karneválra. - Nem tűröm, hogy ilyen dolgokat mondjanak Lucreziáról. Azonnal a nyilvánosság elé kell állnia, meg kell mutatnia magát-jelentette ki indulatosan. - Hogyan tehetné? Sándor komolyan nézte a fiát, és mérhetetlen ego-izmusára gondolt, amely megakadályozta Cesarét abban, hogy saját tervein, vágyain kívül bármi egyébre odafigyeljen. Az vezethette akkor is, amikor Giovanni meggyilkolását eltervezte, és parancsot adott a végrehajtására. Az apja fájdalma semmit sem számított, csak a saját vágyai, indulatai vezették. Lucrezia állapotát sem vette észre, pedig ha csak egy pillanatra is odafigyel, azonnal nyilvánvalóvá válik a számára. - Egyszerűen! Úgy, hogy kijön a palotájából, és megmutatja magát - válaszolta Cesare. Ideje, hogy rádöbbenjen a valóságra, döntötte el a pápa. Nagyjából egy hónap, és Lucrezia gyermeke megszületik,"úgyhogy jobb, ha felkészül rá. - Ha megtenné, azzal csak azt bizonyítaná, hogy igaz a szóbeszéd - mondta. Cesare mélységes megdöbbenéssel nézett az apjára. - Mert Lucrezia valóban gyereket vár - folytatta a pápa. - Ráadásul hamarosan szülni fog. Csodálkozom, hogy nem vetted észre. - Lucreziának... gyereke lesz?! - Cesare arca eltorzult a dühtől. - Előfordul az ilyesmi - mondta a vállát megvonva Sándor. -Azalatt történt, hogy a zárdában volt! Ezért érezte hát ott olyan jól magát! Ki a gyerek apja? - Azt mondom, őrizzük meg a nyugalmunkat. Ez most olyan helyzet, hogy minden józanságunkra, találékonyságunkra szükségünk lesz, ha meg akarjuk oldani. Ha a házasságot, amelyet Lucreziának tervezünk, tető alá akarjuk hozni, nem tudódhat ki, hogy miközben a bíborosok előtt virgo intactának vallotta magát, hathónapos terhes volt. Ennek mindenképpen köztünk kell maradnia. - Kitől van a gyerek? - ismételte meg a kérdését feszesen, összeszorított ököllel Cesare. - Elmondom, mi a tervem - folytatta a pápa, úgy téve, mintha nem hallotta volna. - Senki nem lehet a közelében, csak Pantisilea. Ha a gyerek megszületik, azonnal el kell venni tőle. Már találtam olyan tisztességes, jó embereket, akik hajlandók a gondját viselni. Nem bánják meg, hiszen az unokámról van szó, Borgiáról, márpedig nekünk minden Borgiára szükségünk van. Pár év múlva lehet, hogy visszahozatom a Vatikánba, hogy itt nevelkedjen, a közelemben. Addig azonban úgy kell tennünk, mintha nem létezne. - Tudni akarom, ki az az ember! - jelentette ki határozottan Cesare. -Túl indulatos vagy, fiam! Figyelmeztetlek, hogy a düh a legnagyobb ellensége azoknak, akik hagyják, hogy elhatalmasodjon rajtuk. Tartsd láncon az indulataidat! Ez az, amit már fiatal koromban megtanultam, és hidd el, mindeddig nagyon jó hasznát vettem. Ne mutass haragot a fiatalember iránt! Én semmiképp sem teszem. Megértem, mi vezette arra, amit tett. Valld be őszintén, hasonló körülmények között te és én nem ugyanúgy viselkedtünk volna?! Nincs mit a
szemére vernünk. - A pápa jóságos hangszíne hirtelen komorra váltott: - De tudjuk, mit tegyünk vele, ha eljön az ideje! - Meg fog halni! - kiáltott fel Cesare. - Mindent a maga idejében! - figyelmeztette halkan a pápa. - Egyelőre... És itt az én kis Pantisileám is! - Sándor lágyan elmosolyodott, a hangja újból szelíd lett. - Sokat tud. És a sok tudás néha ártalmas lehet. - Apám, te bölcs vagy. Tudod, hogyan viselkedj, mit tegyél ilyen helyzetekben! Nekem viszont tudnom kell annak az embernek a nevét. Addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem! tartott ki a kérdése mellett Cesare. - Ne tégy semmit elhamarkodottan, fiam! Pedro Caldesnek hívják. - Az egyik kamarásod? Sándor bólintott. - Hogy merészelte?! Kamarás, szolga... és a húgom! - tajtékzott Cesare. A pápa, hogy megnyugtassa, a vállára tette a kezét, és majdnem visszahőkölt, érezve, hogy rángatózik az indulattól. - Tudom, milyen büszke vagy, fiam - mondta -, de ne felejtsd el, hogy most mindennél fontosabb az óvatosság! Tudjuk, mit tegyünk, ha eljön az ideje, de egyelőre óvatosnak kell lennünk. Pantisilea az úrnője fölé hajolt. - Kezdődik - motyogta fájdalmas hangon Lucrezia, és megpróbált fölemelkedni. - Feküdjön vissza, madonna! Máris üzenek a Szentatyának. Bólintott; a kis komorna szavai megnyugtatóan hatottak rá. - Igen. Ő majd mindenről gondoskodik. Pantisilea rabszolgát szalasztott a Vatikánba a pecsétgyűrűvel, amelyet a pápa adott neki azzal, hogy küldje vissza, ha elérkezik a pillanat, és Lucreziának bábára lesz szüksége. Sándor úgy döntött, hogy írásos üzenet szóba sem jöhet. A gyűrűt csak akkor küldjék el, ha bekövetkezik, amit megbeszéltek, és akkor pontosan tudni fogja, mit tegyen. - Milyen jó, hogy ilyen apám van - mondta halkan, a vissza-visszatérő fájdalommal küszködve Lucrezia. - Jaj, Pantisilea, miért is nem fordultam hozzá rögtön, mihelyt rájöttem, hogy állapotos vagyok. Ha megtettem volna, talán már rég házasok lennénk. Olyan rég láttam Pedrót! Ha őszinte vagyok, akár itt is lehetne. De boldog lennék! Meg is kérem apámat, hogy engedje hozzám. - Igen, madonna, igen - csitította az úrnőjét Pantisilea. Kissé nyugtalan volt. Hallotta a Pedro Caldes eltűnéséről szóló pletykát, de nem tudta rászánni magát, hogy továbbadja Lucreziának, mert félt, hogy nagyon felzaklatná vele. Megérkezett a bába - álarcot viselt, és két álarcos férfi kísérte, aki lecövekelt az ajtó előtt, és ott maradt végig, a szülés egész ideje alatt. Mihelyt annyi ereje volt, hogy meg tudott szólalni, Lucrezia a babát kérte, és meg is kapta. - Kisfiú - mondta áhítatosan, széles mosollyal az arcán Pantisilea. - Olyan boldog vagyok, hogy félek, nem is élem túl! Bárcsak Pedro is itt lenne - sóhajtotta sóvárogva Lucrezia. - Biztosan nagyon örülne, ha látná a fiát. Pantisilea, azt akarom, hogy azonnal hozd ide. A kis komorna engedelmesen bólintott. - Nagyon kimerült, madonna - mondta az ágyhoz lépve a bába. - Most pihennie kell. - Szeretném még a karomban tartani a fiamat - felelte Lucrezia -, és ha az apja itt lesz, meglátja, remekül fogom érezni magam. - A komornája máris elmegy, és idehozza. így lett megbeszélve - mondta a bába, és Pantisileához fordult: - Vegye a köpenyét, és induljon! - Azt sem tudom, hol keressem! - tiltakozott a lány. - Elvezetik hozzá.
Lucrezia rámosolygott Pánti sileára, ennyi elég volt, hogy az minden kétségét félredobja. - Máris megyek! - szólt lelkesen. - Sietek, hogy minél hamarabb visszaérjünk. - A vezetője kint vár - figyelmeztette a bába. - Nem fog soká tartani, madonna! - ígérte Pantisilea, és az ágyhoz térdelve megcsókolta Lucrezia kezét. - Menj, Pantisilea! - biztatta halkan az úrnője. -Menj, amilyen gyorsan csak tudsz! Miután becsukódott az ajtó Pantisilea mögött, a bába Lucrezia fölé hajolt. - Madonna, most elviszem a babát. A bölcsőjében kell aludnia, ott a legkényelmesebb neki, és önnek is pihennie kell - mondta. - Készítettem egy nyugtató italt, amitől elalszik. Igya meg, és aludjon egy jó nagyot, hogy hamar visszanyerje az erejét! Lucrezia engedelmesen felhajtotta a kellemes, langyos italt, megcsókolta a kisfiát, és a bábának visszaadva a párnára hajtotta a fejét. Néhány másodperccel később már békésen, mélyen aludt. A Lucrezia lakosztályának ajtaja előtt várakozó férfiak közül az egyik Pantisilea mellé lépett. - Jöjjön velem! - mondta, és az udvarra vezette, a lovához. Késő este volt, csak a hold világított az utcákon, amelyeken végighaladva a folyópartra mentek. Amikor már közel voltak a vízhez, a férfi megállította a lovát. - Szép esténk van, Pantisilea - mondta. A lány a sápadt fényű holdra, onnan a csillogó vízre nézett, és igazat adott neki. Gyönyörűnek látta a világot, mivel boldog volt. Az úrnője szerencsésen szép, erős fiút szült, ő pedig úton volt Pedróhoz, hogy elvigye hozzá. - Igen, valóban szép - felelte. - De ne vesztegessük az időt! Úrnőm alig várja, hogy lássa Pedro Caldest. - Nem kell sietnünk. Úrnőd most sokáig fog aludni. Kimerült. - Azért csak igyekezzünk! - Rendben van, Pantisilea. - A férfi leszállt a nyeregből. - Hová megy? - kérdezte Pantisilea, mire a vezetője, válasz helyett, őt is leemelte a ló hátáról. A lány körülnézett, házat keresett, amelyben Pedro várakozhat, de egyet sem látott a közelben. - Milyen kicsi vagy, és milyen fiatal - mondta a férfi, és megcsókolta. Pantisilea meglepődött, de nem esett rosszul neki. Régen volt már, hogy egy férfi utoljára becézően hozzáért. - Erre most nincs idő - mondta lágyan nevetve. -Azonnal Pedro Caldeshez akarok menni. - Te mondtad, Pantisilea - válaszolta a férfi. Puhán a fejére tette a kezét, és lassan vitte lejjebb, megsimogatva közben a fülét. Pantisilea felnézett rá, és látta, hogy nem őt figyeli, hanem a holdfényben csillogó folyót. A tekintete merev volt, kifejezéstelen, és Pantisileába jeges félelem markolt. Érezte, hogy a simogató kéz lejjebb csúszik, a nyakára, és egy pillanattal előbb, hogy bekövetkezett volna, már tudta, mi fog történni. Világos nappal volt, amikor Lucrezia felébredt. Álmodott. Gyönyörű kertben volt valahol vidéken, a kisfia a bölcsőjében feküdt, ő az apjával boldogan hajolt föléje, hogy gyönyörködjön benne. Boldogító álom volt, de sajnos csak álom, nem tarthatott örökké. Fel kellett ébrednie belőle. Ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy nincs egyedül: az ágya mindkét oldalán ült egy ember. A szíve hevesen vert, mert egyik sem Pedro volt, pedig megígérték neki, hogy mire felébred, ott lesz. És hová tűnt Pantisilea?!
Riadtan felült. - Pihenned kell - mondta Sándor. - Szükséged lesz az erődre, drágám! - Apám - szólt halkan Lucrezia, és a másik alakhoz fordult. - Cesare. -Azértjöttünk, hogy elmondjuk, minden rendben - válaszolta a bátyja. Feszes, pattogó hangon beszélt, érezni lehetett rajta, hogy dühös. -A gyerekemet akarom - jelentette ki Lucrezia. -Fiú, apám! Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod. - Igen - válaszolta a pápa. - Pár év múlva velünk lesz. - Tudtam, hogy számíthatok rád, gondoskodni fogsz rólam - mondta mosolyogva Lucrezia. - Édes kicsim - szólt gyöngéden Sándor, és finom, ápolt kezével megpaskolta a Lucreziáét. - Tovább nincs miért aggódni, minden a legnagyobb rendben. Rendbe jössz, hamarosan ott folytatod az életedet, ahol abbahagytad, és ezt a szerencsétlen kis epizódot amelyről bizony néhány pletyka is keletkezett - gyorsan elfelejtjük. -Apám, Pedro... - Nem akarom hallani a nevét! - vágott dühösen Lucrezia szavába a bátyja. - Cesare, legdrágább fivérem, érts meg! Szeretem Pedrót! A gyermekem apja, és hamarosan a férjem lesz. Apánk elintézte, hogy úgy legyen. - Drágám, arra sajnos nincs mód - szólt halkan a pápa. - Édes kislányom! Ideje, hogy megtudd az igazságot. - De hát szeretem Pedrót, apám, és azt mondtad... Sándor félrefordult, és kendőt emelt a szeméhez. - Pedro Caldes holttestét tegnap a Teveréből halaszták ki - mondta ádáz indulattal Cesare. - Elveszítetted a szeretődet, húgom! Elveszítetted örökre! Lucrezia csukott szemmel visszahanyatlott a párnára, a pápa pedig szelíd hangon így szólt: - Túl hirtelen, váratlanul történt. Édes, édes gyermekem, bárcsak enyhíteni tudnám a fájdalmadat! Cesare a szája sarkában gúnyos mosollyal figyelte. A legszívesebben rákiáltott volna: kinek a parancsára ölték meg a kamarást? A tiédre és az enyémre. És nagyon jó, hogy így történt! Ehelyett azonban azt mondta: - De nem volt egyedül, akadt, aki csatlakozott hozzá... a komornád, Pantisilea! Többé sosem látod! Lucrezia a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta látni a szobát, és az ágya két oldalán ülő férfiakat sem. Az oltalmazói voltak, egyben az őrei. Csak úgy élhetett, ahogyan ők akarták. Nélkülük egyetlen lépést sem tehetett, ha mégis megpróbálta, gondoskodtak róla, hogy bajba, nyomorúságba torkolljon. Pedrót a folyóból fogták ki! A testét borító sebekre, a nyakán látható horzsolásokra gondolt, majd arra, hogy talán egyik sem volt. Lehet, hogy megmérgezték, mielőtt a folyóba dobták. Szegény kis Pantisilea! Őt sem látja többé! Úgy érezte, nem képes elviselni, ami tőrtént. - Menjetek... menjetek innen! - kiáltotta. - Hozassátok ide a gyerekemet... és menjetek! Csönd volt a szobában. Se Cesare, se Sándor nem mozdult. Végül a pápa a maga szelíd, bársonyos hangján megszólalt: - Nagyon vigyáznak a kicsire. Nem kell aggódnod miatta! - A fiamat akarom! A gyerekemet! Azt, hogy itt legyen... a karomban! - fakadt ki Lucrezia. - Megöltétek azt az embert, akit szeretek. Megöltétek a barátomat. Nem akarok tőletek semmit, csak hogy adjátok ide a gyerekemet! Elmegyek. Vele fogok élni... és soha többé nem akarom látni ezt a helyet... - Jól hallom, ezt Lucrezia mondja? Lucrezia Bor-gia? - kérdezte megütközve Cesare. - Igen. Én, és senki más!
- Tévedtünk - szólt sietve Sándor. - Túl nyersen közöltük a hírt. De hidd el, drága kislányom, van, hogy egy gyors, határozott nyisszantás a leghatásosabb! Utána rögtön elkezdődhet a gyógyulás. Helytelen volt tőled, Borgiától, a mi szeretett lányunktól, hogy közel engedtél magadhoz egy szolgát. Az pedig, hogy még gyerek is... az már bűn. De nagyon szeretünk, és megértjük az érzelmeidet. Meg is bocsátjuk őket, ahogyan minden bűnödet. Gyöngék vagyunk, és tiszta szívből szeretünk. Megóvtunk a szégyentől és a bajtól, ezt tesszük a jövőben is. A legdrágább kincsünk vagy, és úgy szeretünk, ahogy rajtad kívül senkit. így érzünk irántad, és megmentettünk nagy bűnöd és butaságod következményeitől. Azok, akik részesei voltak annak, amit tettél, nincsenek többé, úgyhogy az árulás veszélye sem fenyeget. Ami a gyereket illeti, szép kisfiú, és máris szeretem. De el kell válnod tőle... igaz, nem sok időre. Mihelyt lehetséges, visszahozatom, és itt lesz velünk. Hiszen Borgia! A legjobb kezekben van, gondos nevelőanyát kapott. Ugy fogja gondozni, mintha a sajátja lenne, illetve nem! Annál is oda-adóbban. Nem meri megkockáztatni, hogy bármi baj érje a mi kis Borgiánkat. Megígérem neked, Lucrezia, hogy négy... nem, három év múlva velünk lesz, örökbe fogadjuk. Senki nem mer majd ujjal mutatni rá, és azt mondani: Nézzétek! Ott megy Lucrezia és egy szegény kamarás fattya! Lucrezia hallgatott. Az álom eltűnt, de még nem volt képes tudomásul venni a valóságot. Egyelőre nem. Tudta azonban, hogy előbb-utóbb el kell fogadnia, hiszen mást úgysem tehet. Cesare a kezéért nyúlt, és érezte, hogy megcsókolja. - Pompás esküvőt rendezünk neked - mondta, mire Lucrezia arca fájdalmasan megrándult. - Korai még erről beszélni - szólt megrovóan a fiára Sándor. - Majd. Lucrezia hallgatott, és ők is. Kétoldalt, csöndben ültek mellette, a kezét fogták, és hol az egyik, hol a másik adott rá egy csókot.
A második házasság Lucreziát az esküvőjére öltöztették. Udvarhölgyei szorosan körbevették, és igazgyöngyökkel kivarrt, aranycsipkétől súlyos ruháját dicsérték. A nyakán rubinok szikráztak, öltözékét az Aragóniai-ház és a Borgiák címerei díszítették. Pár hónapja szülte csak meg a fiát, de külsőleg ugyanolyan szelíd, nyugodt volt, mint korábban. Ahogy a lakosztályában állt, és hagyta, hogy gondos kezek ráadják a ruhát, látszólag semmi egyébre nem gondolt, csak a küszöbön álló ceremóniára. Sanchia is vele volt. Lucrezia felé fordult, és rámosolygott. Ki gondolta volna, vágott belé, hogy éppen Sanchia fogja nyomorúságában vigasztalni? Sógornője komolyan, mesélt neki számtalan szerelmi ügyéről, figyelmeztetve, hogy mindenből az első az, amit az ember a legintenzívebben él meg. Az első bál, az első ékszerek mindegyiknek az emléke élénken megmarad, attól függetlenül, hogy talán nem azok a legfontosabbak. Es ugyanez a helyzet a szerelemmel is. Sanchia pedig tudja! Sanchia igazi értője, habzsolója a szerelemnek. Sokat beszélt a fivéréről is, elmondva, milyen szelíd, milyen szép, és mennyire szereti mindenki. Lucrezia áldani fogja a napot, mondta, amelyen feleségül ment Alfonsóhoz, Biscaglia hercegéhez. Sanchiát izgalommal töltötte el a fivére érkezése, és a lelkesedése egy idő után a sógornőjére is átragadt. Ó, de örülök, hogy Sanchia velem van ezekben a nehéz időkben, gondolta Lucrezia. Borgia volt, és tudta, hogy erről egy pillanatra sem feledkezhet meg. Bárhová nézett, mindenhonnan a Borgiák bikája nézett vissza rá. Nem álmodhatunk békés, egyszerű szerelemről és házasságról, mondta magában. Az az egyszerű emberek számára van kitalálva, nem a sokra hivatottaknak. Az apja és a bátyja a tenyerén hordta, feltétel nélkül imádta. Úgy tűnt, teljesen elfelejtették, hogy egyszer megpróbált szembeszállni velük. Valahol Rómában - lehet, hogy Rómán kívül pedig gondos nevelőszülők vigyáztak egy kisfiúra; néhány évet kellett csak várnia, hogy a gyerek visszatérjen a Vatikánba. Mindössze ő maradt abból a rövid idillből, amely számára az életet jelentette, anyjának szenvedést hozott, és két embernek, aki oly nagyon szerette, halált. De egy Borgia nem mereng a múlton. A múlt semmi, a jelen és a jövő számít csak! Lucrezia kihúzta magát - készen állt az újabb házasságra.
