Victoria Holt: Az olasz nő (Medici trilógia 2.)
„Az olasz nő c. regényemben megkíséreltem bemutatni Medici Katalint élete derekán, amikor már nem elhanyagolt feleség volt, s nem a legmegalázottabb Franciaország valamennyi királynője közül, hanem királyok nagy hatalmú édesanyja. Ezekben az években Katalin még nem az a hírhedt személyiség, amellyé élete végéhez közeledve vált, de már kiütköztek belőle annak a könyörtelen szörnyetegnek a kétségtelen előjelei. Életének nagy része bizonyos mértékben rejtély marad, még a rengeteg történeti kutatás sem képes feltárni előttünk, hogy ténylegesen elkövette-e valamennyi bűntettet, amelyeket neki tulajdonítottak. Ebben a tekintetben a regényíró sokkal könnyebb helyzetben van, mint a történész. Ez utóbbi teóriákat állít, míg az író tetszése szerint dönthet, hiszen regényének - a puszta fikciónak - a célja a valóság egy illúziójának megteremtése, s az írónak soha nincsenek kétségei szereplői motivációit és tetteit illetően." A magyar olvasók körében már jól ismert írónő, Jean Plaidy ezekkel a szavakkal indítja útjára legújabb történelmi témájú regényét, amely az inkvizíció, a könyörtelen vallásháborúk korába vezet el bennünket. Hatalmi harcok, képmutatás, végzetes szenvedélyek, gátlástalanság, érdekütközések, önérvényesítés bármi áron. S a keserű felismerés, hogy a történelem egyre csak ismétli önmagát.
Egy
A kislány Plessis-les-Tours várkastélyának egyik szobájában az ablakülésben térdelt, és vigasztalanul nézte a kinti napsütést. Úgy érezte, a verőfény még komorabbá teszi a kastélyt, mint amilyen a valóságban volt. Gyűlölt itt lenni. - Mi vágyok én? - kérdezte fennhangon. - Fogoly? A nő, háttal ülve a kislánynak és az ablaknak, hogy jobban lásson, szorgalmasan hímezgetett, és a kérdésre csettintett a nyelvével. Semmi kedvet nem érzett, hogy vitába szálljon Jeanne-nal, mert bár a kislány mindössze tizenkét éves volt, úgy fel volt vágva a nyelve, hogy még a tanítója is régen megtanulta, gyors észjárásának és logikájának köszönhetően mindig ő kerül ki győztesen a szócsatából. Jeanne nevelőnője, Madame de Silly pontosan tudta, hogy maga is alulmaradna bármiféle vitában. - Éjszakánként sír a szél a fák közt az erdőben -mondta Jeanne. - Talán azoknak a szerencsétleneknek a lelke sír benne, akik szörnyű kínok közepette haltak meg, mielőtt békét köthettek volna Istennel. Maga szerint is őket halljuk, Aymée? - Ostobaság! - mondta Aymée de Silly. - Épp az imént mondta, hogy csak a szél sír a fák között. - Ez itt börtön, Aymée! Nem érzi? Túl sok nyomorúság történt e falak között, itt senki sem lehet boldog. Gondolja csak el, hány ősöm raboskodott itt! Gondoljon azokra a rácsos ketrecekre, amelyekben fogva tartották őket... olyan szük fogdáik voltak, hogy mozdulni sem tudtak bennük, pedig hosszú évekre voltak bezárva! Gondoljon azokra a férfiakra, akiket megkínoztak ezen a rettenetes helyen! És nézze azt a gyönyörű folyót! Hány embert fojtottak már bele idáig? Amikor alkonyatkor kisétálok, szinte látom magam előtt a fák ágain az akasztottakat himbálódzni. - Túl sokat gondolkodik - mondta Aymée. - Gondolkodni nem lehet túl sokat - nyelvelt gúnyosan Jeanne. - Én nem maradok itt. Egy napon megszököm, visszamegyek a mamához meg a papához. Miért választanak el tőlük? - Mert Franciaország királya így kívánja. Mit gondol, mi történne, ha elszökne? Amennyiben sikerülne eljutnia az édesapja udvarába, Navarrába -bár ez fölöttébb valószínűtlen -, mit gondol, mi történne? Megmondhatom: visszaküldenek. - Biztos, hogy nem - ellenkezett Jeanne. - Ha az édesapámat, Navarra királyát ott találnám, akkor elbújtatna, mert ő legalább szeretné, ha mellette lennék. Tudom, hogy így van. - A nagybátyja kívánsága mégis az, hogy itt legyen. Vagy elfelejtette volna, hogy a nagybátyja Franciaország királya? - Ferenc bácsinak gondja van arra, hogy ezt soha senki ne felejtse el - mondta Jeanne mosolyogva, mert minden neheztelése ellenére szerette a nagybátyját. Vonzó, jóképű férfi volt a király, és kedvesen bánt unokahúgával. Inkább mulattatta, semmint bosszantotta, hogy a kislány folyton azzal nyaggatta, engedje vissza a szüleihez, noha jól tudta, hogy a király kifejezett kívánságára él a kastélyában. - Mindig irigylem a parasztgyerekeket, amikor az anyjukkal látom őket - makacskodott Jeanne. - Dehogyis irigyli őket - ellenkezett Aymée. -Csak úgy képzeli. Vajon mit érezne, ha holnap azt mondanák, hogy megfosztották a rangjától? Mit
szólna hozzá? - Nem örülnék neki. Mindazonáltal nagyon szeretném látni a mamát! Meséljen róla, Aymée! - Az édesanyja nagyon szép asszony, a férje, Navarra királya tiszteli és szereti. - Franciaország királya pedig egyenesen imádja - tódította Jeanne. - Emlékszik, amikor kiskoromban újra meg újra elmondattam magával azt a történetet, hogyan ápolta a mama, és hozta vissza az életbe Ferenc bácsit, aki akkor Spanyolországban raboskodott? - Nagyon is jól emlékszem - mondta Aymée mosolyogva. - De gondolja, hogy egy asszony jobban szeretheti a bátyját, mint a férjét vagy a saját gyerekét? Aymée halványan elpirult, és összeszorította a száját, mint mindig, ha olyan kérdés hangzott el, amire nem akart válaszolni. - Az édesanyja nagy királynő - tért ki az igazi válasz elől Aymée. - A legnemesebb asszonyok egyike Franciaországban... - Tudom, drága Aymée, de nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, szeretheti-e az asszony jobban a bátyját, mint a férjét vagy a gyerekét? Ezt kérdeztem, de nem mer válaszolni. A mama ott tarthatott volna maga mellett, ha akarja. Ha kéri, Ferenc bácsi beleegyezett volna, hiszen semmit nem tud megtagadni tőle. De anyám rajong a bátyjáért, és igyekszik mindenben a kedvébe járni. Ezért aztán, ha a király azt mondja neki: „Úgy kívánom, hogy a lányod minden palotám közül a leggyűlöletesebb-nek, a legsötétebbnek és a legrémesebbnek a foglya legyen... ", erre anyám készséggel rávágja: „Legyen kívánságod szerint, felség!" Mert anyám mindig azt akarja, amit a király. - Nagyon is helyénvaló és elvárható, hogy az alattvalók tiszteletben tartsák mindenkori királyuk akaratát. Még Navarra királynője is Franciaország királyának az alattvalója. Jeanne bosszúsan felpattant. Mindig bosszantotta, ha Aymée eltért a tárgytól. Jeanne heves természetű volt, könnyen haragra gerjedt, de ugyanolyan hamar le is csillapodott. A mellébeszélést azonban ki nem állhatta. - O, mennyire gyűlölöm az őszintétlenséget! -mondta mérgesen. - Én pedig, kisasszony, a koraérettséget nem állhatom - mondta a nevelőnő szigorúan. Sokkal többet tud, mint amennyit tudnia kellene. - Lehetséges volna? Hát nem hasznos minden tudás? Aymée, mindig felbosszant ezzel az alakoskodással. Anyám és apám szeret engem, és a nagybátyám, tudom, csak jót akar nekem. Mégis, bármennyire szeretnék a szüleimmel együtt élni, távol tartanak tőlük. Maga meg - nem így van? - azt akarja elhitetni velem, hogy a nagybátyám, Franciaország királya és az apám, Navarra királya jó barátok. Miért nem mondjuk ki az igazat? Gyűlölik egymást. Gyanakszanak egymásra. Franciaország királya attól fél, hogy apám feleségül ad a spanyol Fülöphöz, azért tart itt maga mellett, hogy biztos lehessen abban, nem köttetik meg ez a frigy az ellenségével. - Jeanne, látva a rémületet a nevelőnő szemében, elnevette magát. - Ó, Aymée, nem a maga hibája! Maga mindent megtett, hogy eltitkolja előlem ezeket a tényeket. De tudja jól, mennyire gyűlölöm az alakoskodást. Ebben is. Aymée megvonta a vállát, és tovább hímzett. -Jeanne - mondta egy idő után -, nem volna jobb, ha elfelejtené ezt az egészet? Még olyan fiatal. Jó dolga van itt. Semmi oka arra, hogy gyötörje magát. Boldog itt, és egy napon majd visszatérhet a szüleihez. - Hallja? - kiáltott fel Jeanne. - Kürt hangját hallom. Aymée felállt, és odalépett az ablakhoz. A szíve hevesebben vert. Ferenc király, ha Amboise-ben tartózkodott, mindig átlovagolt Plessis-les-Tours-ba. Megesett, hogy kisebb kísérettel érkezett, épp csak meglátogatni az unokahúgát. Ilyen alkalmakkor Aymée rémüldözött, mert Jeanne mindig megfeledkezett arról, hogy ez a nagyszerű és elbűvölő ember nemcsak a nagybátyja, hanem egyben Franciaország királya is. Jeanne gyakran volt
pimasz, tiszteletlen, haragvó. Ha a király jó hangulatában volt, akkor mindez szórakoztatta, de ha nem, ki tudja, mit hoz ezzel a fejére ez a lány? - Amboise-ban volna az udvar? - kérdezte Jeanne. - Azt nem tudhatom. Egy darabig álltak az ablaknál, és figyelték a lejtős erdők lombkoronáit, amikor végül csapat lovast pillantottak meg, egyenesen a kastély felé tartottak. - A királyi udvar Amboiseban van - jelentette ki Jeanne -, és a király idetart, hogy meglátogasson. Aymée reszkető kezét Jeanne vállára tette. - Legyen óvatos... Jeanne gyorsan visszavágott: - Ha arra gondol, hogy azt mondom majd neki, boldog vagyok itt, elégedett, és örülök, amiért nem lehetek a szüleimmel, akkor van oka az aggodalomra, hogy nem fogadom meg a tanácsát. Nem fogok hazudni. A király a fogadóteremben üdvözölte az unokahúgát. A helyiség régi emlékeket ébresztett Fe-rencben. Ebben a teremben jegyezte el Valois hercegeként Claude hercegnőt. Akkor még nem lehetett bizonyos benne, hogy egyszer ő ül majd Franciaország trónján. Azokban a napokban a húga, Margit bátorította, minden nő közül számára a legkedvesebb. Mi lett volna vele Margit nélkül? Mindig ez jutott eszébe, amikor Margit lányára nézett, ez pedig annyit jelentett, hogy szeretnie kell ezt a gyermeket. Nem is lehetett nem szeretni, saját magáért is, hiszen nyers modora, egyenes beszéde ellenére elbűvölő teremtés volt. A talpnyalókba is belefárad az ember. Azért a király jobb szerette volna, ha Jeanne többet örököl az anyja szépségéből. Fájlalta, hogy Jeanne legtöbb vonása sunyi, alattomos apjára, Navarra királyára emlékeztette. Jeanne letérdelt a király előtt, és megcsókolta a kezét. Ferencnek megrándult a szája széle. Az a történet jutott eszébe, amit Margit mesélt neki, hogy a lánya egyszer mérgében kivagdosta a szentek fejeit az anyja egyik kézimunkájából és rókafejeket illesztett a helyükbe. Olyan bűn volt ez, amely mind Ferencet, mind a húgát mulattatta. - Kelj föl, gyermekem! - mondta a király. - Remekül nézel ki. Plessis levegője jót tesz neked. Jeanne-nak vér szökött az arcába. A király szerette ugratni. -Ami azt illeti, felség, épp ellenkezőleg! Jeanne tudta, hogy Madame de Silly a kezét tördelve rémülten várja, mit fog hallani. - Meglep, amit mondasz, húgom! Éppen most akartam gratulálni Madame de Sillynek, amiért ilyen egészséges színben tart. - Navarra, a szülőföldem levegője tenne igazán jót nekem, felség! - Ha meghallod a jó hírt, amivel jöttem, már nem fogod annyira áhítani Navarra levegőjét. Csak azért lovagoltam ide hozzád Amboise-ból, hogy közöljem veled a hírt. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy férjet találtam a számodra? Jeanne-nak elakadt a lélegzete a rémülettől. -Férjet... nekem, felség? - Látom, örülsz. Nagyszerű! Egyre idősebb leszel, kedvesem, itt az ideje, hogy párt találjunk a számodra. Nos, halljam, hogy tetszik a házasság gondolata? - Sehogy sem, felség! Hacsak nem valamelyik nagy uralkodó oldalán. A király rosszallóan vonta fel a szemöldökét, Aymée reszketett. Amit Jeanne mondott, úgy hangzott, mintha arra a frigyre célozna, amiben az apja reménykedett, amely megalapozná a szövetséget Spanyolország leendő királyával. - Sokra tartod magad - jegyezte meg a király hűvösen. - Ha egy házassággal még megbecsülést sem nyernék, miért érdekelne? - mondta Jeanne. A legtöbb férj nem a feleségében becsüli a nőt, ezért a feleségnek fontos, hogy maga a házasság hozzon megbecsülést a számára, hiszen a férjétől nem fogja megkapni. A király mindig kedvelte azokat, akik szórakoztatták, és Jeanne koraérettsége a húgára emlékeztette. A korábbi elégedetlensége elillant, és hangosan elnevette magát.
- Drága kishúgom, nem hinném, hogy ne lennél képes kordában tartani Monsieur le Duc de Clé-ves-t. - Cléves hercegét? - kiáltotta a lány. - Ezt meg... hogy érti, felség? - Úgy, hogy ő lesz a férjed. Jeanne, tökéletesen elfeledkezve arról, hogy tisztelettel tartozik a királyának, szikrázó szemekkel azt kérdezte: - Egy semmi kis királyság hercegéhez akar feleségül adni? - Ugyan már, gyermekem, Cléves hercege nem olyan jelentéktelen, mint gondolnád. Látom már, hogy itt Plessis-ben nincs tudomásod a világ dolgairól. És most térdre, köszönd meg, hogy ennyire a szívemen viselem a sorsodat, és illően kiházasítalak! - Félek, felség - mondta gőgösen Jeanne -, ilyen házasságot képtelen lennék megköszönni. Madame de Silly előbbre lépett, a király kísérői pedig rémülten várták a király haragját. Elmaradt, a király mosolyogva fordult feléjük. - Hagyjanak magamra az unokahúgommal -mondta a jelenlévőknek. - Azt hiszem jobb, ha kettesben maradunk. Aymée és a kíséret tagjai meghajoltak és távoztak. Jeanne - rémülten, bár ezt soha be nem vallotta volna magának, és megalázva a nagybátyja ajánlatától - dacosan fölemelte a fejét, és várta, mi lesz engedetlenségének következménye. Amikor magukra maradtak, a király azt mondta: - Ülj ide a lábamhoz! Jól van. És most hajtsd az ölembe a fejed! A király a lány haját simogatta. Jeanne megérezte a bőr ruhadarabok szagával keveredő pézsmaillatot, és úgy érezte, ezt az illatot most már élete végéig utálni fogja. - Jeanne, fájdalmas érzés arra gondolni, hogy én vagyok boldogtalanságod okozója mondta a király. - Te is tudod, hogy az édesanyád mindenki másnál kedvesebb a számomra, és mert te az ő lánya vagy, téged is nagyon szeretlek. De nekünk, gyermekem, akiknek királyi vér folyik az ereinkben, el kell fogadnunk azokat a szövetségeket, amelyek számunkra rendeltettek. Te okos lány vagy, és magad is tudod, hogy így van. Nem baj, hogy határozott véleményed van, és az sem, hogy nem félsz kimondani ezeket. Magam is így tennék. De azt is tudod, hogy engedelmességgel tartozol a királyodnak. Nincs mitől félned. A herceget biztosan elbűvölöd, és ő maga is jóképű férfi. - Felség, nem vagyok még túl fiatal a házassághoz? - Ugyan! Betöltötted már a tizenkettőt... egy hercegnő ebben a korban elég idős már a házasságra. - Nekem nem lehet semmi beleszólásom? - Drága gyermekem, olyan privilégium ez, amely nekünk nem adatott meg, de vigasztaljon az a tudat, hogy egyik férj olyan, mint a másik. Ha az elején van is szenvedély, az hamar ellobban. És, drága Jeanne, a házasság sohasem akadálya a szenvedélyek kiélésének. Tulajdonképpen a boldogságot többnyire a házasságon kívül találja meg az ember, ha már belül hiába keresné. Te a korodhoz képest nagyon okos vagy, veled úgy beszélhetek, ahogy anyáddal beszélnék. - Na de... miért pont Cléves hercege? A fiadnak, Henriknek ígértél. - Ó, igen, de Henriknek van egy kis olasz felesége... és te különben sem szeretted volna Henriket. - Eléggé szerettem. - Mint az unokatestvéredet. De nem mint férjet. Durva, és csak ritkán beszél. Hűtlen a feleségéhez. Szegény Katalin! Pedig elég kellemes nő, Henrik mégis minden idejét Poitiers-i Dianával tölti. Te nem ilyen férjet szeretnél magadnak, gyermekem! - Talán ha francia hercegnő volna a felesége, és nem olasz nő, akkor több időt töltene vele. - Ezt csak a pletykák miatt mondod. Már Plessis-be is elérnek? Ugyan már! Henrik évekkel ezelőtt összeadta magát Madame Plessisszel, és hű hozzá. Ostoba, de hűséges. Henriket ne bánd! És most, mivel respektálom a merészségedet, elmondom neked, miért kell
megkötni ezt a frigyet. Amerre nézek, csak baj van, drága gyermekem! A fögenerális olyan politikát akar rám kényszeríteni, amely kedvem ellen való. Szomorú, de úgy gondolom, sokkal inkább a trónörökös, Henrik érdekében munkálkodik, mintsem a király, Ferenc érdekében. Látod, nem csak neked, nekem is megvan a magam gondja. Károly császár a milánói hercegséget a fiának, Fülöpnek adta, és ez bosszant, mert Milánó az enyém kellene legyen. Te még nagyon fiatal vagy a politikához, de meg kell értsed. Muszáj megmutatnom Spanyolországnak, hogy neheztelek rájuk, de ezt csak a te segítségeddel tudom megtenni, úgy, hogy feleségül mész Cléves hercegéhez, aki a császár elleni küzdelemben a barátom lett. Tudod, fent kell tartanunk valamilyen hatalmi egyensúlyt, és ezt csak a királyi család fiataljainak házasságai révén érhetjük el. Éppen ezért okosan fogsz viselkedni, beleegyezel ebbe a házasságba, mert tudod, hogy ezzel a királyodat szolgálod. - Felség, könyörgök, ne használj fel engem ehhez! Te kegyes vagy és hatalmas. Az én segítségem nélkül is le tudod győzni az ellenségeidet. - Sajnos, nem elég hatalmas. És tengernyi ellenségem van. A legnagyobb ellenségem mind közül a császár, és nekem résen kell lennem. Ott van még az az alattomos, képmutató angol is. Nem vagyok biztonságban, gyermekem! Ezért van szükségem arra, hogy te, mint hűséges alattvalóm, minden erőddel segíts nekem. Drága kis Jeanne-om, a házasság, mint olyan, egyáltalán nem fontos! Nekem kettő is volt, mégis sikerült megtalálnom az örömet az életemben. Mindkét házasságom érdekházasság volt, mint amilyen a tiéd is lesz. Az első feleségem szegény Claude volt, aki azzal segített, hogy gyerekeket szült nekem. De aztán meghalt, és akkor államérdekből újra megnősültem. Nagyon jó asszony, nem okoz gondot nekem. Hidd el, házasság mellett is lehet élvezni az életet! - De én nem szeretnék ilyen életet magamnak, felség! Azt szeretném, hogy az én házasságom, ha egyáltalán, jó házasság legyen. Szeretni és szolgálni akarom a férjemet, és azt akarom, hogy hü legyen hozzám. A király magához ölelte Jeanne-t, és arcát az arcához simította. - Igazad van, ha így gondolkodsz. Nyugodj meg, mindent elkövetek, hogy ez így is legyen! És most készülj, azonnal elutazol Plessis-ből Alenconba, ahol találkozhatsz édesanyáddal! Ez örömödre fog szolgálni, nem igaz? - Igen, felség, de... én nem akarom ezt a házasságot. A király elnézően mosolygott. Úton Alençon felé, Jeanne és kísérete megállt Párizsban. Jeanne általában mindig izgatottan várta, hogy Párizsban lehessen. Sokakkal ellentétben élvezte a hosszú utazást a kísérettel, a felmálházott öszvérekkel. A királyi udvar egészen elbűvölte. Örömmel találkozott az unokatestvéreivel, élvezte a bálokat. A párizsi nyüzsgő élet éppen az ellentéte volt a Plessisles-Tours-i unalomnak. Ezúttal azonban a házasság fenyegető árnya elrontotta a hangulatát. Még az sem feledtette félelmét, amikor megérkezett Fontainebleau-be. Pedig Jeanne számára Fontainebleau volt a világ legszebb palotája. Ilyen gyönyörűséges kerteket sehol másutt nem látott. A termek tágasak, valamennyit csodálatos műtárgyak díszítették, amelyeket a nagybátyja gyűjtött össze Európából. Jeanne maga nem rajongott különösebben a művészetekért, a fényűzés volt az, amit igazán csodált. És a hangulat. Jó volt újra találkozni a régi ismerősökkel. Károly unokatestvérének bárdolatlan tréfái azonban határozottan bosszantották Jeanne-t. Tudta, éjszakánként nem árt majd meggyőződnie arról, nem rejtőzik-e az ágyában valami rémes teremtés, mondjuk döglött denevér vagy béka. Jeanne megvetette Károlyt, és ez nem volt okos dolog, mivel Károly elvárta, hogy méltányolják a tréfáit, amelyek egyre vadabbak és kellemetlenebbek voltak. Jeanne azonban nem tudott nevetni azon, amit nem talált mulatságosnak, és ennek hangot is adott, vállalva a következményeket.
Henrik kedvesebb volt, bár keveset beszélt. Általában hallgatag volt, csak szeretője társaságában oldódott meg a nyelve. Henriket most nagyobb tisztelet övezte, mint korábban, amikor Jeanne utoljára látta. Akkor még Orléans hercege volt, de ma már Franciaország trónörököse. Jeanne nagyon szeretett volna elbeszélgetni vele a házasságról, hiszen Henrik alig volt idősebb nála, amikor megnősült, de ez természetesen lehetetlen volt. És nem jöhetett szóba Henrik felesége, Katalin sem, aki ugyancsak a trón várományosa. Jeanne-t nagyon zavarta valami az olasz nőben, bár nem tudta volna megmondani, pontosan micsoda. Katalin feleség volt, méghozzá elhanyagolt feleség. Az udvarban mindenki arról suttogott, hogy már hat éve Henrik felesége, mégsem szült egyetlen gyermeket sem. Azt rebesgették, hogy Katalin hibája, hiszen a trónörökös a piemonti csata alkalmával, amikor kényszerűségből hosszabb időre meg kellett válnia a szeretőjétől, leánygyermeket nemzett egy helybéli lánykával. Szegény Katalin! Jeanne sajnálta, hogy nem lehet a barátnője. Igaz, hogy ő még csak tizenkét éves, Katalin pedig húsz, mégis, mindketten zavarodottak és boldogtalanok. De Katalinnal nem lehetett barátkozni. Jeanne többször szemtanúja volt, amikor Dianát fogadta. Mosolygott és beszélgetett is vele. Hűvös tekintete, arcának egyetlen rezdülése sem árulkodott arról, hogy megalázottnak érezné magát. Én soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni! - gondolta magában Jeanne dacosan. - Én nem tudnék ilyen jámborul viselkedni! Ha ez a Cléves így merészelne viselkedni velem, mint Katalinnal Henrik, hát akkor elhagyom, az sem érdekel, ha Spanyolország, egész Franciaország és Anglia háborúzik is miatta. Ám amikor Jeanne értesült a Katalinnal kapcsolatos szóbeszédről, úgy gondolta, érti, hogy Henrik miért nem szerelmes a feleségébe, és miért tölt több időt a szeretője társaságában. Egyik este a komornája, miközben Jeanne-t vetkőztette, azt mondta: - Ki nem állhatom az olaszokat, kisasszony! Egytől egyig méregkeverők, és a mérgeik olyan kifinomultak, hogy az áldozatról lehetetlen megmondani, attól vagy természetes halállal távoztak-e az élők sorából. Azt beszélik, hogy a nagy hercegné akar a francia trónra ülni, ezért úgy intézte, hogy a trónörökösnek olasz pohárnoka legyen, aki majd kellő időben megitatja vele a végzetes adagot. - Jobb volna, ha vigyázna a nyelvére! - torkolta le a komornát Jeanne. - Ha valaki meghallja, és a király fülébe jut, nagy bajba sodorhatja magát. - De hiszen nem én állítom ezt, kisasszony! Csak elmondtam, amit hallottam. Annyit mondtam, hogy a királynak olasz pohárnoka van. Jeanne megborzongott. Nem, képtelen ezt a Katalint megkedvelni. Hogyan is juthatott eszébe az a nevetséges gondolat, hogy a bizalmába fogadja! Egyik nap a kertben sétálgatva találkozott Katalinnal. Mindketten illendően köszöntötték egymást, majd Katalin azt mondta: - Hallom, frigyre készül. Jeanne szorosan összezárta a száját, és a vér kiszökött az arcából. Képtelen volt leplezni az érzelmeit, és ez fölöttébb bosszantotta, hiszen Katalin soha egy rezdüléssel sem árulta el, mi játszódik le benne. - Úgy látom, nem boldogítja a házasság gondolata. - Egyetlen porcikám sem kívánja. - Miért nem? - Nem akarok idegen földön élni. Nem akarok férjhez menni. - Madame de Sillynek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Jeanne mindig hebehurgyán kimondta, amit gondolt. - Maga biztosan megért engem. A házasság olykor rettenetes tud lenni. A legtöbb feleséget mindig elhanyagolják valaki más miatt. Darabig mindketten hallgattak. Katalin tekintete, semmit nem árult el, de a szemét le nem vette Jeanne-ról, aki próbálta kerülni a pillantását, de hiába. Jeanne sietve azt mondta:
- O, Katalin, én nem tudnám elviselni, hogy velem is úgy bánjanak, ahogyan Henrik teszi magával! Az emberek másról sem beszélnek, csak róla és Madame de Poitiers-ről. Soha, egy pillanatra nem veszi le róla a tekintetét. Nagyon boldogtalan lehet. - Méghogy én boldogtalan? Elfelejti, hogy én vagyok a dauphine! - Igen, tudom. De mégis nagyon megalázó lehet. Az, hogy a királyon Diana uralkodik. Persze attól még királyné a királyné. Mégis nehéz elhinni, hogy Henrik ennyire kegyetlen. Örülök, hogy nem én lettem a felesége. Volt idő, amikor engem akartak hozzáadni. Én bizonyosra vettem, hogy így lesz, és nem is bántam volna, mivel Henrik az unokatestvérem, és ismertük egymást. De nem engedtem volna, hogy úgy bánjon velem, ahogy most magával. Bizony, nem... Katalin elnevette magát. - Kedves, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat. És különös is. Eddig én sajnáltam magát. Én Franciaország leendő királyának vagyok a hitvese, míg magát, aki királynak a lánya, semmi kis her-cegecskéhez kívánják feleségül adni. Kettőnk közül maga az, kedvesem, akit megsértettek. Én Franciaország királynéja leszek, miért bánnám hát, ha a királynak akár száz szeretője is volna? Maga azonban sosem lesz más, mint hercegné... Cleves hercegnője... Jeanne elvörösödött. Eddig még igazából fel sem fogta, mennyire megalázó és utálatos a leendő házassága. Katalin ezzel sarkon fordult, és magára hagyta Jeanne-t, aki most még zavarodottabb és boldogtalanabb volt, mint akkor, amikor a király közölte vele, hogy férjet talált a számára. Kegyvesztettnek érezte magát, a király pedig nagyon haragudott rá. Találkozott már leendő férjével, aki huszonnégy éves volt, kétszer idősebb nála. Bár mindenki jóképűnek találta, Jeanne azóta utálta, hogy a nevét meghallotta, és képtelen volt leplezni az érzéseit. A király a szemére vetette a hálátlanságát, mire azzal vágott vissza, hogy nem fog örömet tettetni, amikor annak a szikráját sem érzi. Cléves hercege igencsak elcsodálkozott leendő felesége kelletlen viselkedésén. A királyt az bőszítette a legjobban, hogy úgy gondolta, Jeanne apja áll az események hátterében, ő biztatja a lányát, hogy kibújjon ez alól a kényszerházasság alól. Képtelen volt elhinni, hogy mindez a kislány vonakodása a kérőjétől. Ez nyílt árulás a királlyal szemben. Ferenc levelet írt a húgának, és amikor Jeanne Alenconba érkezett, anyja szigorúan fogadta, és ez még nagyobb fájdalmat okozott neki. A kislány imádta az édesanyját, olyan sok jót hallott róla, mindenki csak az eszéről és a szépségéről beszélt. Már nagyon régen nem látták egymást, és most, amikor végre újra találkozhattak, Jeanne nála is kegyvesztettnek érezte magát. Margit királynő kedvtelve élte napjait a reneszánszjeles tudósainak és művészeinek, Ronsardnak, Marot-nak és másoknak a körében, de most fel kellett adnia a kedvtelését, hogy engedetlen lánya észre térítésének szentelje az idejét. Margitnak soha nem volt más célja, csak az, hogy mindenben támogassa a bátyját. A királynak minden kívánsága, bármit kért is, ha rajta múlt, azonnal teljesült. Anya és lánya sokszor és hosszan beszélgetett egymással. Jeanne ilyenkor szomorúan, zavarodottan, mégis olykor gúnyosan igyekezett a maga szempontjait megértetni az anyjával. - Engedelmességgel tartozunk a királyunknak -jelentette ki Margit. - Az a kötelességünk, hogy örömmel teljesítsük valamennyi kívánságát. - De a király is tévedhet - ellenkezett Jeanne. - De nem a mi királyunk, gyermekem! - De igen, ő is tévedhet. Ami azt illeti, tévedett is. Vagy Paviát már elfelejtetted? Margit királynő szeme elkerekedett. - Még hogy Pavia! Az balszerencse volt. Semmiképp sem a király hibája. Nincs nála bátrabb harcos és nagyszerűbb tábornok. - A nagyszerű tábornokokat nem szokták nála szerényebb képességűek megverni.
- Vannak dolgok, amikről fogalmad sincs, gyermekem, de ideje megtanulnod. Az egyik, hogy egy lánynak nincs saját akarata. - Akkor hogyan tudhat dönteni jó és rossz között? - Úgy, hogy a szülei és a király megmondják neki. - És mi van akkor, ha a szülei és a király nem értenek egyet valamiben? - Ostobaságot beszélsz. A házasságod kérdésében valamennyien egyetértünk. Cléves hercegének a felesége leszel, mert ez jó házasság. - Hogy lehetne az? Egy király lánya, aki Henriknek, a király fiának is lehetett volna a felesége, hogyan mehetne feleségül egy herceghez? Amikor a spanyol király fia is feleségül kérhetett volna... - Jó házasság lesz a tiéd, mert ez a király óhaja -vágott közben Margit. - Neked, a lányomnak, ugyanúgy kell szeretned a nagybátyádat, ahogyan én szeretem, és engedelmeskedned kell neki. - De ez minden logikának ellentmond! - ellenkezett tovább Jeanne. Margit elkeseredetten azt mondta: - Jeanne, drága gyermekem, hasztalan ez a lázadás. A király ragaszkodik ehhez a házassághoz, ezért meg kell köttetnie. És ha nem egyezel bele, akkor nem marad más választásom, mint addig verni, amíg bele nem egyezel. És jól figyelj a szavaimra, gyermekem! Ezek a verések sokkal kegyetlenebbek lesznek, mint a korábbiak. A végsőkig is elmegyek. - Igazán? - mondta Jeanne megvetően. - Azt hittem, a király az esküvőmön akar ott lenni, és nem a temetésemen. Margit szomorúan nézte a lányát. Az eszére és a csípős nyelvére büszke volt, de a makacssága elkeserítette. Márpedig nem fog beleegyezni, döntötte el Jeanne. Nem fog beleegyezni ebbe a házasságba. Dacolni fog mindenkivel. Egyre csak Cléves hercege járt az eszében, és ilyenkor a dauphine, Katalin mosolyát látta maga előtt. Tudta, hogy meggondolatlan dolgokat mondott az olasz nőnek, Jeanne mégsem bánta. Katalin is képmutató volt, hogy is lehetne más, eljátssza, hogy nem alázza meg a férje. Madame de Poitiers-hez meg olyan kedves, mintha meg akarná köszönni neki, hogy a férje szeretője. Jeanne hasonló helyzetben arcul ütötte volna azt a nőt. És mégis, Jeanne sehogy sem tudta elfelejteni Katalin gúnyos mosolyát, ami még inkább arra ösztökélte, hogy kibújjon ez alól a házasság alól. Jeanne úgy döntött, papírra veti, mennyire ellenére van ez a házasság. A tudomására akarta hozni a világnak, hogy ha mégis rákényszerítik, az az ő akarata ellenére történik. Sokáig fogalmazta a szobájában a levelet. Ezt írta: Én, Navarrai Johanna, aki tiltakozásomnak már minden lehetséges módon hangot adtam, ezennel határozottan kijelentem, hogy akaratom ellenére kényszerítenek feleségül Cléves hercegéhez. Magam ebbe a házasságba sohasem egyeztem bele, és soha nem is fogok; bármit teszek és mondok az elkövetkezőkben, azt a kényszernek engedelmeskedve, és nem saját akaratomból, vagy elhatározásomból teszem majd. Csakis azért, mert félek a királytól, király apámtól és királyné anyámtól, aki azzal fenyegetett meg, hogy megveret a nevelőnőmmel. A királyné, édesanyám parancsára néven nevezett nevelőnőm többször kijelentette, amennyiben elleneszegülök a király óhajának, és nem egyezem bele tervezett házasságomba, olyan súlyos büntetést kaphatok, amibe akár bele is halhatok; és hogy ezzel a konok ellenszegüléssel romlást hozok apámra és anyámra, és az egész királyságukra. Ez a fenyegetés, hogy apám és anyám vesztét okozhatom, komoly félelmet ébresztett bennem, és nem tudom, Istenen kívül kihez fordulhatnék segítségért, látva, hogy édesapám és édesanyám is elfordultak tőlem, pedig tudják, hogy mit gondolok, tudják, hogy nem szeretem Cléves hercegét, és soha nem is fogom szeretni őt. Éppen ezért arra az esetre, ha ez a tervezett házasság köztem és Cléves hercege között mégis megköttetne, határozottan kijelentem, hogy ez a szívem és akaratom ellenére
történik, ezért ő sohasem lesz igazi férjem, és sohasem fogom annak tekinteni, így ez a frigy semmisnek tekintendő. Tanúnak Istent és ezeket az embereket hívom, akik velem együtt aláírásukkal hitelesítik, hogy mennyi fenyegetésben és ütlegben volt részem e frigy miatt. Amikor Jeanne befejezte az írást, hívatta négy hü szolgálóját. Ez a négy ember szánta öt a kegyetlen vesszőzések miatt, és csodálták a merészségét, ezért - vállalva az esetleges büntetést is - bátran aláírták a levelet. Jeanne az újonnan elszenvedett vesszőzés után alkalmat talált arra, hogy a dokumentumot eljuttassa a Katedrálisba, és követelte, hogy a prelátus elolvassa, és a lelkére kötötte, hogy cselekedjék legjobb belátása szerint. De sajnos a prelátusnak legjobb belátása azt diktálta, hogy engedelmeskedjék a király akaratának, így hát kitűzték Jeanne d'Albret és Duc de Cléves házasságkötésének napját. A királyt rettenetesen bosszantotta Jeanne nevetségesen ostoba és gyerekes viselkedése. Ezúttal a humorérzékét is elveszítette. Úgy gondolta, hogy az unokahúga buta, szemtelen és megátalkodott. Mostanában már nem vesszőzték Jeanne-t, mert nem szerették volna holtan látni. Elkészült az esküvői ruhája. Aranyszínű anyagból készült, és annyi ékkővel díszítették, hogy Jeanne fölemelni sem tudta. Gyűlölte a köveket meg a ruhát is. Az esküvője napján Jeanne mindenkit irigyelt, kivétel nélkül. Irigyelte az asszonyokat, akik a gazt tépkedték a kertben, irigyelte a tányérmosókat, a legutolsó cselédet is. És irigyelte az elhanyagolt Katalint, de még a sírjában fekvő Ferenc trónörököst is. A menyasszonyi ruha súlya alatt sápadtan, kisírt szemekkel, összetörten lépkedett. A szeme megakadt Anne de Montmorencyn, a király főemberén. A szóbeszéd szerint ő is kegyvesztettnek számított, így bizonyos mértékig a sorsuk összefonódott. A király őt okolta, amiért rosszabbodott a viszony Franciaország és Spanyolország között, és Jeanne úgy gondolta, ha a férfi ügyesebben politizál, akkor neki most nem kellene feleségül mennie Cléves hercegéhez. Montmorency azonban kerülte Jeanne tekintetét, a saját gondjai foglalkoztatták. Ferenc király gyémántokkal és smaragdokkal ékesített fehér díszruhában várakozott, készen arra, hogy az oltár elé kísérje Jeanne-t. Zord tekintettel nézett le a menyasszonyra. Zokon vette azt a levelet, amit Jeanne eljuttatott a katedrálisba. Ha ez az egész dolog nem a személyét érintette volna, akkor jót mulat a lányka eredetiségén és merészségén. De Jeanne ellenszegülése mérhetetlenül bosz-szantotta. Jeanne a karján érezte a király ujjait, mintha kicsit erősebben szorították volna a kelleténél. Jeanne azonban még mindig nem adta fel a reményt. Úgy gondolta, még semmi sem végleges, hátha mégiscsak van menekvés. Sehogy sem tudott beletörődni a vereségbe. Kétségbeesetten forgatta a fejét körbe, majd erőtlenül azt mondta: -Rosszul vagyok. Úgy érzem, elájulok. Túl nehéz a ruha rajtam. A királynak összeszűkült a szeme, majd kurtán biccentett Montmorencynek, a fögenerálisának. - Vigye a hercegnőt az oltár elé - mondta. A király furcsa parancsát hallva, Jeanne egy pillanatra elfeledkezett a saját bajáról. Látta, hogy Montmorency elsápadt, félő volt, hogy ugyanilyen kurtán kikéri magának. A király annál megalázóbb parancsot, mint hogy Franciaország legnagyszerűbb katonája vigyen az oltár elé egy kislányt, nem adhatott volna Montmorencynek. Jeanne már nagyon bánta, hogy ő volt Montmorency megaláztatásának az eszköze. De már semmit nem lehetett tenni, Montmorency némi habozás után a karjába emelte Jeanne-t és letette az oltár előtt. Könnyen börtönbe kerülhetett volna a főgenerális, ha nem ezt teszi. A férfi némán viselte kegyvesztettségét, ugyanúgy, ahogy Jeanne a magáét, hogy hozzá-kényszerítik egy férfihoz, akit nem ismer, és akit gyűlöl.
A párt összeeskették. Jeanne férje kellemetlen akcentussal beszélt. Egymás mellett ültek a lakomán, táncoltak is. A férfi megpróbált kedves lenni, Jeanne azonban még mosolyra is képtelen volt. Az arca sápadt volt, a tekintete fakó, a vonásai merevek. A király nyájasan szólt hozzá, Jeanne azonban fagyosan válaszolt, amit a nagybátyja rossz néven vett. Jeanne látta rajta, hogy nagyon haragszik. A zenészek vidámabbnál vidámabb nótákat játszottak, sokáig tartott a bál, de Jeanne előre rettegett attól a pillanattól, amikor a rituálénak megfelelően ágyba fektetik a férjével. A király tudta, mennyire fél a lány, ezért, amikor táncolni vitte, próbálta megnyugtatni. Mivel Jeanne nem engedetlenkedett, úgy látszott, a király megbocsátott neki. Tánc közben gyöngéden megszorította Jeanne kezét. - Mosolyogj, gyermekem! A menyasszonyt mindig megszépíti a mosoly. Cléves hercege nem rossz ember. Sokkal rosszabbat is kaphattál volna, például a trónörököst. Mosolyogj kicsit, drága Jeanne! A kötelességedet már teljesítetted. Most az örömnek van itt az ideje. Jeanne azonban nem mosolygott, sőt, undokul viselkedett, a király azonban ezúttal nem haragudott érte. És elérkezett Jeanne számára a rettegett pillanat. A komornái próbálták vigasztalni. A nevelőnője csókkal köszönt el tőle, és Jeanne-nek az jutott eszébe, vajon azért is megvesszőznék-e, ha mégsem feküdne egy ágyba a férjével, és vajon ezúttal ki korbácsolná meg. Maga a férje? Egyre csak a szökés gondolata járt a fejében. Talán megpróbálhatná. Levághatná a haját, és beöltözhetne vándor énekesnek vagy koldusnak. Jeanne úgy gondolta, még nekik is jobb, igaz ugyan, hogy éheznek, de egyiküknek sem kellett Cléves hercegéhez feleségül mennie. A nászszobába vezették Jeanne-t. Amikor meglátta a férjét a kísérői társaságában, a lány gyorsan elfordította a fejét. Kétségbeesve, esdeklőn nézett Ferenc királyra. Ferenc odalépett hozzá, a karjába emelte, és gyöngéden megcsókolta az arcát. - Nahát - mondta Jeanne-nak -, szerencsés ember a férjed! Istenemre mondom, szívesen volnék a helyében! Amikor a király letette a lányt a földre, Jeanne mintha cinkos csillogást látott volna a sötét szemekben. Maga a király vezette oda a nászágyhoz. Jeanne ott feküdt a férfi mellett az ágyban, és a komornái meg a herceg emberei hozták a takarót. Ekkor megszólalt a király. - Hölgyeim és uraim, azt hiszem, ennyi elég. A frigy megköttetett, és úgy gondolom, a menyasz-szony túl fiatal még ahhoz, hogy e köteléknek további érvényt szerezzen. Mindketten itt fekszenek egymás mellett az ágyban. Legyen ennyi elég! Ez a házasság megköttetett és érvényes ebben a formájában egészen addig, amíg a feleség elég idős nem lesz ahhoz, hogy teljesíthesse hitvesi kötelességét. Hölgyeim, kísérjék vissza a hercegnőt a saját szobájába! És maga is, hercegem, vonuljon vissza a saját szobájába! Éljen soká Cléves hercege és hercegnője! Jeanne azon nyomban kipattant az ágyból, letérdelt a király elé, megcsókolta a kezét, és egy darabig el sem eresztette. Jeanne ebben a pillanatban megfeledkezett arról, hogy Ferenc Franciaország királya, most csak a megmentőjét látta benne, a lovagot, aki megmentette attól, amitől a legjobban félt. A király a lány haját cirógatta, és kedves szavakat mondott, egészen úgy festett, mintha ő volna a vőlegény. Jeanne úgy gondolta, jellemző ez a királyra. Ügy rendezte az egészet, hogy ő legyen a nap hőse. Végső soron az újdonsült férj helyett ő aratta le az ifjú asszony gyöngéd érzelmi megnyilvánulásait. Jeanne számára életének tizenötödik éve volt a legboldogabb, és a legfontosabb is. A házasságkötése után a szülei palotájában lakott, Néracban meg Pauban, és egy vagy két alkalommal látogatást tett a királyi udvarnál. Végre kiélvezhette az anyja társaságát, amelyre annyira vágyott, és a napjait a két nagy tudós, Farel és Roussel útmutatásával, tanulással
töltötte. Jeanne okos volt és gyors észjárású, bár az anyja fájlalta, hogy a művészetek hidegen hagyják. Nem követte anyját a vallásban sem, nem szimpatizált a reformációval, katolikus maradt, mint az apja. Jeanne nagyon szerette az anyját, bár olykor türelmetlen volt vele. Szerinte Margit túl regényes gondolkodású, bármely kérdést igyekezett minden oldalról megközelíteni. A másik baj az volt, hogy Jeanne mindig kimondta, amit gondolt, de az anyja sokszor mellébeszélt. Jeanne-hoz valahogy sokkal közelebb állt az apja kevésbé kifinomult természete. Navarrai Henriktől távol állt mindaz a kellem és báj, amit Margit a bátyja udvarában vett fel, amikor névleg közösen uralkodtak, így érthető, hogy jobban becsülte apja természetét. Amíg él, nem felejti el azt az esetet, amikor egy nap anyja lakosztályában imádságon kapta őket az apja. Roussel és Farel is velük voltak, de sikerült idejében elmenekülniük. Navarrai Henrik halántékán kidagadtak az erek, szörnyen dühös lett, amiért a lányát protestáns módon imádkozni látta. Margit királynét arcul ütötte, amiért később komoly szemrehányást kapott Franciaország királyától, majd Jeanne következett. Az ő megfenyítésének következményeitől nem kellett tartania. Pálcáért kiáltott, és amikor megkapta, közölte vele, mindezt azért kapja, hogy soha többé eszébe ne jusson az új vallási eszmékkel foglalkozni. Imádkozzon csak továbbra is úgy, ahogy eddig tette, meg ahogy ő teszi. Azzal keresztbe fektette Jeanne-t egy széken, és ütötte kegyetlenül. Jeanne összeszorított szájjal, hang nélkül tűrte, tudta, ha mukkanni mer, az apja még kegyetlenebbül elveri, mert nem állhatta a gyönge lányokat. Az apja búcsúzóul még figyelmeztette Jeanne-t, ha még egyszer ilyesmin rajtakapja, úgy elveri, hogy belepusztul. Jeanne meghajtotta a fejét, és azt mondta: - Nem fogom elfelejteni, apám! Jeanne anyja az eset után többé nem biztatta a lányát, hogy kövesse példáját, bár ő maga ragaszkodott az új vallásgyakorlathoz. Ezek az évek kellemesen teltek Jeanne életében, olyan kellemesen, hogy szinte meg is feledkezett arról, hogy Cléves hercegének a felesége. Korábban mindig arra vágyott, hogy a szüleivel élhessen a szülőföldjén, Béarnben, és most három évig élvezhette ezt az örömet. Elérkezett Jeanne életének legboldogabb esztendeje. Csodálatos év volt ez Katalin számára is, mivel egy esős, borús februári napon megkeresztelték első gyermekét. Nagy ünnepség volt az udvarnál, és Franciaország királya repesett az örömtől, hogy az unokáját róla nevezték el. Naponta mondattak imát a kis Ferenc hercegért. Az anyja talizmánokat hordott magánál, hogy egészségben tudja a gyermeket, varázslókkal és csillagjósokkal tanácskozott. Nagyon fontos volt, hogy Medici Katalin gyermeke életben maradjon, és hogy még többet is a világra hozzon. Jeanne-hoz eljutottak a korábbi udvari pletykák arról, hogy a válás fenyegette, amiért eddig még nem szült trónörökösöket. A tizenötödik életévében járó navarrai hercegnő, Jeanne mindenesetre nagyon boldog volt a keresztelő napján. Imádta Párizst, és most ott tartózkodott. Hogy is ne rajongana egy fiatal, vidám teremtés a maszkabálokért, ünnepségekért? Csak az zavárta, hogy nem tudhatta, meddig tart még a háborúság, ami távol tartja a férjét. Egyszer minden véget ér, és akkor a herceg siet majd hozzá, és neki akkor teljesítenie kell házastársi kötelezettségét, amelytől menyegzője napján a király megmentette, kilopva őt a nászágyból. Sok fiatal lányt kényszerítettek nászra tizenöt éves korában, ez történt Katalinnal is. De most végre ebből a frigyből megszületett első gyermekük. Jeanne igyekezett elhessegetni magától Guil-laume de la Marékkal, Cléves hercegével kapcsolatos, ijesztő gondolatait. A hírek szerint Franciaország nem állt győzelemre ebben a háborúban, és a herceg Franciaország szövetségese volt, a császár ellen harcolt. Hiszen éppen ezért kellett feleségül mennie hozzá. Amíg a herceg a távolban csatázott, itt Fontaine-bleau-ben pompás örömünnepségeket tartottak a kis trónörökös keresztelője alkalmából.
Fontainebleau még februárban is gyönyörű volt. Sűrű köd ülte meg a fákat, a levegő csípős volt és nedves, de Jeanne ezt sem bánta. A komornái sürgölődtek körülötte, az ünnepre öltöztették gyertyavilágnál. A gyertyalángok Jeanne arcvonásait is meglágyították a tükörben, és a koránál idősebbnek láttatták, bájosnak és titokzatosnak. Jeanne utólag bemagyarázta magának, hogy már akkor megsejtette: történni fog valami azon az estén. Szép, gazdagon díszített ruha simult a derekára, szebb és gazdagabb, mint a többi előkelő dámáé, hiszen hercegnő létére a divatban is neki kellett elöl járnia; a haját kibontva viselte. A komornái szokás szerint a nyelvüket köszörülték. - Épp ideje volt már! Mon Dieu! Ha nem születik meg ez a gyermek, nemsokára már csak a hátát láttuk volna Katalin asszonynak. - Isten áldása legyen a hercegecskén! Örülök, hogy megszületett, de nem lett volna sokkal jobb mindenkinek, ha az olasz nő szedi a sátorfáját? - Pszt! Ennek a nőnek mindenütt füle van. Csak nem akarod bajba sodorni magadat? Vagy szeretnél felhörpinteni egy pohár borocskát, hogy aztán nyomban a másvilágra szenderülj? - Pszt! Meghallja a hercegnő... - Hadd hallja csak meg! Jobb, ha ő is vigyáz magára. Az olasz nő mellett senki sem lehet biztonságban. Biztonság, érdekelte is ez Jeanne-t. Csupán amiatt aggódott, hogy a férje egyszer csak hazajön a háborúból. Az utat a palotától a Mathurins templomig háromszáz fáklya világította meg, mintha nappal volna. A templombelső elkápráztatta Jeanne-t, jóllehet hozzá volt már szokva az udvari pompához. A bíboros kör alakú, ezüstös anyaggal bevont emelvényen állt, és várta, hogy elkezdődjék a szertartás. Jeanne Franciaország királynéjának és a király lányának, Margitnak a társaságában várakozott, kíváncsi tekintetét végigjáratta a jelenlévőkön. Apja mellett a fiatal orléans-i herceg, Károly állt. Ekkor érkezett el az a csodálatos pillanat, amikor Jeanne tekintetét elkapta, és fogva tartotta egy ragyogó szempár. A fiatalember elmosolyodott. Jeanne még soha életében nem látott ilyen megnyerő pillantást, mint Bourbon de Antoine hercegé volt. Jeanne meglepődött. Már többször is látta korábban ezt a fiatalembert az udvarnál, de eddig még nem tűnt fel neki, hogy nála vonzóbb férfi nincs Franciaországban. A fiatalember Navarrai Henrik mellett állt, de Jeanne szinte tudomást sem vett az apjáról. Azt sem bánta, hogy őt nézi. Csak az érdekelte, hogy a herceget láthatóan jobban érdekli Navarra hercegnője, mint a megkeresztelendő gyermek. Jeanne-nak fogalma sem volt arról, mi történik körülötte, megszűnt létezni. A hazafelé menet a fáklyák megvilágította úton olyan volt, mint egy álom, és amikor bevonultak a bálterembe, tekintetével Bourbon de Antoine-t kereste. Jeanne tudta, hogy a fiatalembert nagy becsben tartják az udvarnál, ő volt a legidősebb Bourbon herceg. Királyi vér csörgedezett az ereikben, ugyanúgy, ahogyan a Valois ház leszármazottéiban, és őket követték az utódlásban. Antoine-t és legfiatalabb bátyját, Condé herceget a két legcsinosabb férfinak tartották Franciaországban. A nők rajongtak értük. Jeanne azonban nem hitte el a pletykákat, amelyek Antoine-ról keringtek. A szép férfiakról mindig mendemondák keringenek. Jeanne a lakoma alatt, sajnos, nem ülhetett Antoine közelében, így csak ímmel-ámmal kóstolgatott bele a finom ételekbe. Ám később, amikor kezdetét vette a bál, Bourbon de Antoine ott termett mellette. - Láttam magát a templomban - mondta Jeanne, aki természetéhez híven ezúttal is kerülte a köntörfalazást. Mindig azt mondta, amit gondolt, és ugyanezt várta el másoktól is.
A jóképű, kicsapongó Antoine-t, aki mindig új kalandok után kutatott, egészen elbűvölte a fiatal lányka elevensége és szókimondása. Mennyire más volt ez a lányka, mint azok a nők, akikkel idáig flörtölt. - Hízelgő rám nézve. Megtiszteltetés. Árulja el, jobban érdekeltem, mint a királyi csecsemő? - Igen - felelte Jeanne habozás nélkül. - Bár kedvelem a gyermekeket. - Remélem, hogy engem is meg fog kedvelni -mondta Antoine kézcsók kíséretében. A fiatalember merész tekintete elárulta, hogy kedvtelve nézi Jeanne alakját. Táncoltak, beszélgetés közben sikamlós dolgok is elhangzottak. Ha mástól hallja Jeanne, rossz néven vette volna, de Antoine a szemében minden kritikán felül állt. Jeanne a maga kendőzetlen módján megjegyezte: - Ennek a gyermeknek a megszületése a maga helyzetét is megváltoztatja. Antoine maga is így látta. - Csakúgy, mint a leendő királynéét - tette hozzá ravaszkás mosollyal. Látszott, hogy élvezi az udvari pletykákat, és meglepő módon még jobban élvezi ennek az ifjú lánykának a társaságát, aki bár maga is hercegnő és a király unokahúga, mégiscsak vidéki lányka, Párizstól messze nevelkedett. A tekintete ártatlanságról árulkodott, és a természete őszinte, nem olyan affektált, mint az udvarnál megszokott. Jeanne türelmetlenül várta, hogy a fiatalember folytassa, és Antoine, aki szokva volt ugyan a nők érdeklődéséhez, Jeanne figyelmét mind közül a legmegindítóbbnak találta. - Maga, hercegnő, hogy érezné magát szegény Katalin helyében? A férje semmit nem érez iránta. A szeretője kényszeríti arra, hogy ágyba bújjon vele. Maga mit tenne Katalin helyében? Mondja meg, kérem! Jeanne szeme felvillant. - Én bizony nem tűrném. - Mert maga olyan szenvedélyes. De gondolja csak meg, ha Katalin helyében volna, nemigen lenne más választása, mint tűrni. - Én ragaszkodnék a házasságom érvénytelenítéséhez. - Hogyan? Itt hagyná a francia udvart, a királyok és hercegek társaságát, Firenze nyomorúságával és az ottani kereskedők társaságával cserélné fel? - Nem hiszem, hogy Katalin nyomorúságosnak találta Firenzét. A családja gazdag, egyesek szerint sokkal gazdagabb, mint a francia királyi család. Ami engem illet, én bizony itt hagynám a pompát, semhogy eltűrjem azt a megaláztatást, ami velejár. - Nem kellene szánnia az olasz nőt! Nézzen csak rá! Úgy fest, mint aki szánalomra szorul? Jeanne megnézte magának Katalint. Igen, felhőtlenül boldognak látszott. Antoine azonban nem látja a hideg fényt azokban a szemekben, amit ő. Katalin tekintetéből az udvarnál senki nem tudott kiolvasni semmit, ezért aztán úgy gondolták, nincs is mit kiolvasni belőlük. - De most mellé szegődött a szerencse - folytatta Antoine. - Még időben sikerült bebiztosítania a pozícióját. Már mindenki a válásról suttogott. A király megmentette ettől. - A király jó ember - mondta Jeanne. - Hozzám is jó volt, engem is megmentett, amikor arra volt szükségem. Antoine közelebb lépett. - Magához bárki jó lenne, drága hercegnő! Bár nekem is alkalmam adódna hasonlóra. Ez hízelgés, udvarlás volt, flört a javából. Noha Jeanne még csak tizenöt éves volt, pontosan tudta, hogy így van. Édesnek, varázslatosnak hallotta Bourbon de Antoine szavait, bár ha másvalakitől hallja őket, biztosan őszintétlennek találja. Édes volt minden érintése tánc közben, borzongató, amikor a tekintetük összetalálkozott egy pohárka bor fölött, és mennyire fájt, amikor a herceg mással táncolt, másnak tette a szépet. Ennek az évnek ez volt a legfontosabb eseménye Jeanne számára. Az ifjú lányka beleszeretett Bourbon de Antoine-ba, annak ellenére, hogy még mindig Cléves hercegének a felesége volt, akit azonban a szerencséje és a francia politika távol tartott tőle.
Jeanne az év hátralévő részében figyelemmel várta a háborús híradásokat, és a házasságát továbbra is gyűlöletesnek találta. Csak elborzadva tudott Guillaume de la Marckra gondolni. A rossz tulajdonságait felnagyította magának, valóságos szörnynek látta, olyasvalakinek, aki a boldogsága útjában áll. Jeanne, amikor visszatért apja kastélyába, egyfolytában álmodozott. Sétálgatott a környéken, hevert a füvön a kertben, és Bourbon de Antoine hercegről álmodozott. Mivel praktikus elme volt, nem romantikus álmai voltak. Nem arra vágyott, hogy Antoine a szeretője legyen, cirógassa, babusgassa, bókokkal halmozza el, nem, Jeanne boldog, termékeny házasságról álmodozott, arról, hogy Antoine és ő együtt uralkodik Navarrában. Rettegve várta a pillanatot, hogy mikor érkezik meg a parancs, amelynek engedelmeskednie kell, a parancs, amelyik arra utasítja, hogy illő módon fogadja a férjét, és kövesse arra a távoli vidékre. A tiltakozás hasztalán volna, hiába harcolt a házasság ellen, nem sikerült kibújnia alóla. Újra meg újra maga előtt látta a jelenetet, amikor be kellett feküdnie a nászágy-ba újdonsült férje mellé. Még most is beleborzongott a gondolatba, hogy mi történt volna vele, ha a nagybátyja nem menti ki abból a helyzetből. Mekkora szerencséje volt! De nem szabad elfelejtenie, hogy a király csak akkor kegyes, ha politikai érdekeit semmi sem fenyegeti. Jeanne tehát a kis Ferenc keresztelője után izgatottan várta a háborús híreket Itáliából és Németalföldről. Nagy volt az öröm, amikor híre jött, hogy férje megverte a császáriakat Sittard-nál, miközben a király és a trónörökös Sambre környékén diadalmaskodott. Jeanne vegyes érzelmekkel hallgatta, örült nagybátyja győzelmének, de rettegett attól, hogy ha a háború meghozza a győzelmet, akkor a férje ragaszkodni fog majd a társaságához. Amikor az események így fordultak, Károly császár a fiával, Fülöppel, teljes haderejével Genovába indult. Minden dühe elsősorban Jeanne férje, a lázadó Cléves hercege ellen irányult, akit korábban a vazallusának tekintett, és most szigorúan megbüntetni készült lázadásáért. Jeanne tudta, hogy a férje segítséget kért a francia királytól. Ferenc azonban ha kellett, mindig halogatta a döntést. Most is késlekedett a segítségére sietni. Ezzel Cléves hercegének a sorsa megpecsételődött. A veresége azonban Jeanne számára a szabadságot jelentette. Cléves hercege, akit a király szorult helyzetében magára hagyott, nem tehetett mást, mint hogy a császár lába elé vetette magát, és kegyelemért könyörgött. Jeanne-ért küldetett Ferenc, maga közölte vele a hírt. A szeme villámlott közben. A királynak nem sok érzéke volt a hadviseléshez, ez volt az egyik gyengéje. A saját késlekedésének köszönhette ugyan, hogy elveszítette a szövetségesét, mégis az árulót okolta mindenért. - Jeanne, drága gyermekem! - mondta. - Szomorú hírt kell közölnöm veled. Árulóhoz adtalak feleségül. Jeanne szíve hevesebben dobogott, reszketett a keze. Attól félt, hogy a király meglátja a szemében az örömöt. - A herceg elárult bennünket, Jeanne! Megadta magát az ellenségnek. Nem szeretheted ezt az embert! Nem szabad osztoznod ennek az embernek a nyomorúságában! Jeanne-nak semmiféle diplomáciai érzéke nem volt, ezért gondolkodás nélkül rávágta: - Én soha nem akartam őt a férjemnek. Királyi felséged barátja volt, ezért kellett hozzá mennem. Á király intőn fölemelte a kezét. - A nyelved lesz egyszer a veszted, leányom! Jobb volna, ha féken tartanád. Drága gyermekem, hiba volt téged hozzáadnunk ehhez az emberhez. Áruló felesége lettél fiatalon, államérdekből, de nem engedem, hogy ezek után is a felesége maradj. Jeanne sietve rávágta: - Nem, felség! Nem maradhatok ilyen ember felesége! A király Jeanne vállára tette a kezét, és azt mondta: - Haladéktalanul intézkedem, hogy a pápa érvénytelenítse a házasságodat. Jeanne térdre ereszkedett, és kezet csókolt a királynak. Ezt a pillanatot soha nem fogja elfelejteni, ebben bizonyos volt.
- O, jaj! Ez az áruló eldobta magától mindenét, még a feleségét is. És elveszítettem egy embert, akit a barátomnak gondoltam, te pedig, gyermekem, elveszítetted a férjedet. A király Jeanne arcába nézve azt mondta: - Nahát, Jeanne, meg vagyok döbbenve! Nyomát sem látom rajtad az elkeseredésnek. - Ó, felség, magamban mindig ezért imádkoztam. - Micsoda!? Azért imádkoztál, hogy a királyt elárulja egy barátja? - Nem, természetesen nem azért. De a férjemet sohasem szerettem, felség! A király megcsókolta Jeanne arcát. - Ó, gyermekem, inkább látom győztesnek a császárt, semhogy elviseljem a te boldogtalanságodat. Ez természetesen hazugság volt, de Ferenc értett ahhoz, hogy kellemes köntösbe öltöztessen mindent, és mert ő maga elhitte, amit állított, az emberek java részét sikerült meggyőznie. így tehát abban az évben, amikor Jeanne beleszeretett Bourbon de Antoine-ba, a kegyes sors úgy rendezte, hogy Franciaország királyának és a római pápának az akaratából érvénytelenítsék C leves hercegével kötött házasságát, amely tulajdonképpen nem is volt igazi házasság. A válás után Plessis-les-Tours-ban folytatta eseménytelen életét Jeanne, Madame de Silly társaságában. A lánynak továbbra is a Bourbon herceg járt a fejében, izgatottan várta a híreket róla a csatákból, ahol kitüntette magát a bátorságával. Jeanne szemében hős volt, idealizálta a fiatalembert, ahogyan korábban az anyját idealizálta. Jeanne egyre idősebb lett, de mostanában nem esett szó házasságról. A nagybátyját egyre ritkábban látta, mert a király egy ideje már betegeskedett, aztán egy februári napon - Jeanne ekkor már tizenkilenc éves volt - arról értesült, hogy a király ram-bouillet-i kastélyában elhunyt. Jeanne sejtette, hogy a nagybátyja halála komoly változást fog hozni az életébe, és ebben nem is csalódott. Az apja, Navarrai Henrik nyomban üzent érte, hogy térjen vissza a szülei palotájába. Jeanne anyja megváltozott. A bátyja halála után ő maga sem akart már élni, majd minden idejét zárdában töltötte, arra a napra várva, amikor követheti a bátyját. Követni akarta a mennybe, ahogy követte valamikor Spanyolországba. Párizsban új királyt koronáztak, II. Henriket -Jeanne unokatestvérét, akihez majdnem feleségül ment. Franciaország trónjára új királyné, Medici Katalin került. Nem sokkal ezután Henrik üzent Jeanne-ért Néracba, haladéktalanul magához hívta. Jeanne-nak nyomban feltűnt, mennyire megváltozott az udvar hangulata. Henrik sokkal komorabb volt, mint az apja, benne nyoma sem volt elevenségnek, vidámságnak. Henrik semmi másra nem szakított annyi időt, mint a szeretőjére, Poitiers-i Dianára, akiből Valentinois hercegnőt csinált. Jeanne tisztában volt azzal, hogy oka van, amiért az udvarhoz hívják. Henrik, akinek a természete sokban hasonlított Jeanne-éhoz, késlekedés nélkül elő is hozakodott vele. Jeanne, ahogy illik, letérdelt, és kezet csókolt a királynak. Az unokatestvére nem cirógatta meg a haját, ahogy egykor az apja tette, és nem is nyájaskodott. A maga módján azonban kedves volt, és a viselkedése semmiben nem változott a korábbiakhoz képest. - Kedves húgom - fogott bele a mondanivalójába a király -, eladósorban vagy, és ezért akartam, hogy a színem elé járulj. Jeanne nyugtalanul hallgatta. Egyszer már belekényszerítették egy nem kívánt házasságba, most attól félt, hogy valami hasonló következik. Tartott tőle, hogy bár Henrik tartózkodó, attól még makacs lehet. Jeanne azt mondta: - Én már voltam férjnél, felség, és a tapasztalatom arra int, hogy óvatos legyek. Egyszer már alávetettem magam az államérdeknek, és ha újból férjhez kell mennem, szeretném, ha ebbe nekem is volna beleszólásom. Henrik gyanakodva hallgatta Jeanne-t.
- Két férfiú érdeklődik utánad az udvarnál. Rangos ember mindkettő, és mindkettő megtiszteltetésnek tekintheti, ha feleségül mégy valamelyikükhöz. Az egyik Guise hercege, Francis, a másik Ven-döme hercege, Antoine de Bourbon. - Antoine de Bourbon! - kiáltott fel Jeanne, minden formalitásról megfeledkezve. Jól... nagyon jól emlékszem rá. A trónörökös keresztelőjén figyeltem fel rá. - Én személy szerint Monsieur de Guise-t részesítem előnyben - jegyezte meg Henrik. Nagyszerű ember és katona, húgom! - De... de Vendőme hercege is az, felség! Henriknek kedve ellen való volt az ellenvetés. A szeretője, Diana javasolta Guise hercegét, akivel rokonságban volt, Diana lányát a herceg bátyja vette nőül. Amennyiben Guise herceg felesége lesz Navarrai Johanna, úgy még szorosabb lesz a kapocs a Valois házzal, és ez nagyon is előnyös a Guise és a Lorraine házakra nézve. Jeanne pillanatra megrémült, arra gondolt, ha Henrik szeretője ragaszkodik ehhez a házassághoz, akkor Henrik ugyanazt akarja majd, amit Diana. Mivel Jeanne már nem tizenkét éves, meggondolatlan és heves kislány volt, hanem húszéves, józan hölgy, már pontosan tudta, hogy a királyok szívét nem lehet meglágyítani. Időt kért, hogy meggondolhassa, és engedélyt arra, hogy visszavonulhasson. Guise herceg Franciaország legnagyobb katonája és legambiciózusabb embere! Nem sok nő akadt az udvarnál, akit ne hozott volna lázba ez a lehetőség. Antoine ezzel szemben választékos, finom öltözködésével, eleganciájával sokak szemében kissé piperkőcnek tetszett. A mód, ahogy meglengette tollas kalapját, ha egy hölgyet köszöntött, szóbeszéd tárgya volt az udvarnál. Csalódni fog a király, ha Franciaország legerősebb és legbefolyásosabb embere helyett a szépelgőt választja. Henrik, mivel kifejezetten megértő uralkodónak tekintette magát, adott néhány hetet Jeannenak, hogy meggondolja a dolgot, bár nem késlekedett a tudomására hozni, hogy ő maga a Guise herceggel kötendő házasságot venné szívesebben. Jeanne pontosan tudta, hogy ez elsősorban Diana kívánsága, aki a Bourbonok ellensége, mert sejti, hogy a protestánsokhoz húz a szívük, márpedig Franciaországban minden baj igazi forrása a vallási villongás volt ezekben az időkben. Guise jó katolikus, egyben Diana barátja, és házasság révén rokona is. A király bizonyára mindent elkövet majd, hogy a szeretője óhaját teljesítse. Az elkövetkező hetekben Jeanne egyszerre volt izgatott és nyugtalan. Guise hercege bizonyosra vette, hogy ő lesz a kiválasztott, még nem értesült arról, hogy Jeanne mennyire élvezi Antoine társaságát. Antoine kijelentette Jeanne-nak, hogy ha a király mégis Guise hercegéhez kényszeríti, akkor megszökteti. Egy szavát sem hitte ugyan, ennyire nem tartotta bátornak a férfit, mégis, ezért az állításáért még jobban szerette. Jeanne gyakran találkozott aa csöndes, méltóságteljes, hűvös királynéval, akinek soha egyetlen pillantása sem árulta el, mit érez. Mindig nyájas volt a férje szeretőjéhez, Dianához, és hálás, amiért az lehetővé tette, hogy a férje olykor nála időzzön, hogy trónörökösöket nemzhessenek. Jeanne-nak feltűnt, hogy a királyné érdeklődve figyeli, gyakran kapta azon, hogy őt fürkészi hidegen csillogó szemeivel. Nehezen tudta elképzelni, és ezzel nem állt egyedül, hogy a királyné valóban olyan nyájas és alázatos, mint ahogy a mosolya és a viselkedése mutatja. Hogy is lehetne, ha olyan mélyen megalázzák és elhanyagolják, mint soha még francia királynét. Katalin egyik nap hívatta Jeanne-t. Egyedül fogadta, mivel az udvarhölgyeit elküldte maga mellől. Mellőzte a formaságokat, intett Jeanne-nak, hogy foglaljon helyet. Jeanne engedelmeskedett, és képtelen volt nem belenézni azokba a rideg szemekbe. - Ha nem vigyáz - kezdte Katalin -, férjhez adják Guise hercegéhez. Korábban már hozzá kényszerítették Guillaume de la Marékhoz, Cléves hercegéhez. Akkoriban nagyon bátor volt, húgom! - Sokat nem segített rajtam, királynőm! így is hozzáadtak, és csak a háború mentett meg ettől a házasságtól, nem pedig az ellenszegülésem.
Hisz a csodákban? - Katalin ravaszul elmosolyodott. - Ó, nem a mi urunk, Jézus vagy Mária, vagy a szentek csodáira gondolok. Hanem olyan csodákra, amelyekre mi, emberek vagyunk képesek. - Nem, ilyen csodákról sosem hallottam, felség! - Márpedig lehetségesek. Csak a csoda mentheti meg ettől a házasságtól, amit tudom, nem akar. Ha ettől a frigytől megmenekül, akkor hozzámehet ahhoz az emberhez, akihez a szíve húzza. - Nem értem. - Miért kéri feleségül Guise hercege? Mert ambíciói vannak. Szeretné a király rokonának tudni magát. Közelebb akar kúszni a trónhoz. - Ez igaz, de... - Megemlíthetné ezt a királynak. Felhívhatná a figyelmét arra, ha egyesíti a Navarrai és a Lorraine házat, akkor ezzel Madame de Poitiers kívánsága akkora hatalomhoz juttatja azt az embert, hogy könnyen a legnagyobb ellenségévé válhat. Emlékeztesse az apja utolsó szavaira: „Óvakodj a Guise-ektől! A Guise-ek és a Lorraine-ok a Valois-k ellenségei". Kérdezze meg tőle, nem feledkezett-e meg erről. / - Igaza van, felség! De nem tudja ugyanezt a király is? - Nagy szolgálatot tesz a királynak azzal, ha emlékezteti arra, amit mások feledtetni akarnak vele. Nekem nagyon fontos a maga boldogsága. Szeretném, ha ahhoz az emberhez mehetne feleségül, akit a szíve szerint választott. Miért mosolyog, húgom? Jeanne őszintén azt felelte: - Az jutott eszembe, királyném, hogy mennyire egybeesnek az óhajaink. Én nem akarok Guise herceg felesége lenni. Maga sem akarja, hogy az legyek, mert ez igazából Madame de Poitiers vágya. Katalin hűvösen azt mondta: - Én nem Madame de Poitiers-re gondoltam, hanem magára. - Hálás vagyok érte, felség! És szeretném elmondani, hogy ha én volnék a maga helyében, ugyanígy cselekednék. Bármit megtennék azért, hogy megalázhassam. Katalinnak nyomban eszébe jutott, hogy ő Franciaország királynéja, Jeanne pedig az alattvalója. Kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Távozhat. Jeanne ebben a pillanatban rádöbbent, hogy mélyen megbántotta a királynét. Meggondolatlan volt és ostoba, de olyan nehéz nem látni és kimondani a nyilvánvalót. Jeanne csupán azt akarta a királyné tudomására hozni, hogy megérti őt, és csak tapsolni tud annak, hogy nyerhet Dianával szemben. Jeanne-nak hasznára vált Katalin tanácsa. Amikor a király a színe elé hívatta, eltökélte, hogy emlékezteti arra, amit - ahogy Katalin találóan mondta -, mások feledtetni akartak vele. - Micsoda ember ez a Guise herceg! - lelkesedett Henrik. - Nincs hozzá fogható egész Franciaországban. O! Büszke lehet, hogy ilyen kérője akadt. Jeanne gőgösen fölemelte a kezét. - Hogyan, felség? - mondta. - Valóban azt szeretné, hogy d'Aumale hercegnő, aki most boldog, hogy az uszályhordozóm legyen, a sógornőmmé váljék? Jeanne figyelmét nem kerülte el, hogy a király arca a méregtől elvörösödött, ugyanis Madame d'Aumale nem volt más, mint szeretett Dianájának a lánya. Jeanne azonban jogos méltatlankodással folytatta: - Elfogadhatónak találja, felség, hogy ez a hölgy, Madame de Valentinois lánya annak a házasságnak a révén, amelyet királyom szorgalmaz, mellettem lépkedjen, és ne az uszályomat fogja? Henrik erre nem volt felkészülve, és hirtelenében nem találta a szavakat. Nem nagyon fordult még elő, hogy bárki nyílt támadást intézett volna a szeretője ellen. Jeanne élt az alkalommal, és folytatta. - O, felség, Guise hercege nőül kér, de nem a személyem miatt teszi, hanem mert király lánya vagyok. Ha az unokahúga feleségül megy a
trónörököshöz, ő pedig feleségül vesz engem, és Navarra királyává lesz, akkor véleményem szerint a kelleténél több királya lesz Franciaországnak. Henrik döbbenten hallgatta Jeanne szavait. Képzeletében maga előtt látta az ünnepelt katonát, és hallotta, ahogy a tömeg éljenzi: - Guise! Guise! -Guise hercege máris a párizsiak kedvence és hőse volt. Henrik tisztelettel adózott Jeanne eszének. O maga nem volt túl okos, de ez nem jelentette azt, hogy másokban ne méltányolta volna. Azt is jól tudta, hogy Jeanne anyja is briliáns elme volt a maga idejében. Jeanne mondta tovább: - Elfelejtette már azokat a szavakat, amiket az édesapja a halálos ágyán mondott? „Óvakodj a Guise-ektől..." 0, felség, az édesapja tisztában volt ennek a családnak az ambícióival! Henrik úgy gondolta, sok igazság van abban, amit Jeanne állít, és bár Diana nagyon szorgalmazza ezt a házasságot, emlékeztetnie kell öt arra, mit mondott neki az apja: veszélyes dolog túl nagy hatalomhozjuttatni a Guise házat. Harag nélkül bocsátotta el Jeanne-t, és nem sokkal később kihirdette, hogy támogatja unokahúgának, Navarrai Johanna Jeanne d'Albret-nek Ven-dőme hercegével, Antoine de Bourbonnal kötendő házasságát. A király azután megtalálta a kiutat is. Guise hercegének olyan menyasszonyt talált, aki ugyanolyan örömére lesz, mint Jeanne lehetett volna. O maga akarta hitelesíteni a Francis Guise és Anna d'Este, Ferrara hercegének lánya, XII. Lajos unokája közti házassági szerződést. Nagyszerű házasság ez is, királyi házasság, de közel sem olyan veszélyes, mint egyesíteni a Navarrai és a Guise családot. így hát Guise hercege nálásan fogadta az ajánlatot, és Diana ez alkalommal meghajlott a szeretője akarata előtt. Navarrai Johanna pedig feleségül mehetett a választottjához. Franciaország legboldogabb nője készült az esküvőjére. Az udvarhölgyei még sohasem hallották ennyit nevetni Jeanne-t. - Tudják, hercegnő létemre ahhoz mehetek feleségül, akit szeretek. Már öt év telt el a kis trónörökös keresztelője óta, és azóta, hogy Jeanne szerelmes lett, de mit számít öt év várakozás? Amikor udvarhölgyei reggelente felébresztették, nem győztek csodálkozni azon, hogy mennyire boldog. Ilyenkor mindig azt mondogatta, kevés királyi hercegnőnek adatik meg, hogy a szíve szerint mehessen férjhez. Nagyon szerencsésnek tartotta magát. Még most is beleborzongott annak a régi napnak az emlékébe, amikor házasságot kötött Cleves hercegével, és rettegve feküdt mellette a nászágyban. Kész csoda, hogy megmenekült a legrosszabbtól. Nem csoda hát, hogy most nagyon szerencsésnek tartotta magát. Az anyja örült, hogy boldognak látja, bár elégedetlen volt a lánya házassága miatt. Rangosabb frigyre vágyott. Ha nem él ennyire elvonultan a világtól, bizonyára megpróbálta volna megakadályozni. Jeanne apja sem lelkesedett a vőlegényért, de a király megvásárolta a beleegyezését azzal, hogy némi javadalomhoz juttatta, és megígérte neki, hogy segít visszaszerezni felső Navarrát, amit a spanyolok korábban elhódítottak. Jeanne nem győzött csodálkozni azon, hogy ez a megszállott katolikus, aki úgy megverte őt kislány korában, amikor anyjával a protestáns hit szerint imádkozott, beleegyezett abba, hogy a lánya protestáns Bourbonhoz menjen feleségül. Mégsem bánta, hogy az anyja neheztel, és hogy az apját meg kellett vásárolni. Jeanne boldog volt, hogy Antoine lesz a férje, Antoine pedig váltig hangoztatta, hogy nőt még ennyire nem szeretett. Antoine, egy-két apróságtól eltekintve, örömmel várta az esküvőjét. A Bourbonok sokáig mel-lőzöttek voltak az udvarnál. Amikor Ferenc király a figyelmével tüntette ki d'Enghien bárót, aki aztán elhunyt egy csatában La Roche-Guyonnál, a család úgy gondolta, hogy végre újból rájuk mosolyog a szerencse. De csalódniuk kellett, a báró halála után a király továbbra is mellőzte a szolgálataikat, és Diana miatt a Guise-ek lettek a kegyeltjei.
Ám most Antoine herceg, a Bourbon ház feje Henrik király unokahúgát fogja az oltár elé vezetni. Antoine örült ennek, és mert az érzéki örömöket sem vetette meg, vonzódott is fiatal menyasszonyához. De más oka is volt az örömre. Navarrai Henriknek nem volt fiú örököse, és ez azt jelentette, hogy a halála után minden bizonnyal Jeanne örökli a trónt. Jeanne nem volt kimondott szépség, a vonásai a kelleténél keményebbek, viszont veleszületett őszintesége az újdonság varázsával hatott, és Antoine minden újdonságra nyitott volt. Társalgás közben Jeanne tekintete mindig megélénkült, és ettől megszépült. Ráadásul okos volt, és erős. Mivel Antoine gyenge akaratú volt, vonzódott az erősebbekhez. Mindezt összevetve, Antoine szerencsés fordulatnak tekintette, hogy szorosabbá fűződnek a vérségi kötelékek a Valois és a Bourbon ház között. Még az is előfordulhat, hogy kettőjük házasságából születik Franciaország következő királya. A kis Ferenc, a trónörökös, beteges kisgyerek volt. Katalinnak volt még egy fia, Lajos, de neki sem jósoltak hosszú életet. Á jelek szerint Henrik király és Katalin királyné házasságából nem születtek igazán egészséges gyermekek. Talán a nagyapáik bűne az ő fejükre szállt, hiszen mind az apai nagyapa, I. Ferenc, és az anyai nagyapa, Lorenzo, Urbino hercege is ugyanabban a betegségben, szifiliszben halt meg. Henrik és Katalin tökéletesen egészséges volt, de a gyerekeik nem ezt örökölték. Márpedig, ha ez így van, akkor a Valois ház kihalása után a Bourbonokon a sor, hogy királyt adjanak az országnak. A Guise ház valószínűleg harcol majd ez ellen, de a franciák mégsem fogják megengedni, hogy ők kerüljenek hatalomra. A Valois ház után következő Bourbonok a jogos örökösei a francia trónnak, ők a közvetlen leszármazottak. Igen, Antoine számára minden szempontból előnyös volt a navarrai hercegnővel kötendő házassága. Jeanne imádta Antoine-t, és Antoine is szerette Jeanne-t. Annyira, hogy hetek óta nem érdekelte más nő. Egyetlen dolog zavarta csak, Jeanne korábbi házassága. Valójában nem volt az igazi házasság, Ferenc király azonban mégis annak nyilvánította. Henrik király eleinte ellenezte kettejük házasságát, de aztán váratlanul meggondolta magát. Vajon miért? Diana a Guise házhoz húzott, a lányát is Guise vette feleségül, a hitük is azonos volt. Mi van, ha az egész csak ördögi csapda, és ha fiaik születnek, akkor törvénytelennek kiáltják ki őket? Antoine fel-alá járkált a szobájában. Szerette az ő kis Jeanne-ját, de nem annyira, hogy veszélyeztesse ezzel a házassággal a Bourbon ház jövőjét. Jeanne nem is sejtette, milyen közel állt ahhoz, hogy ez a házasság az utolsó pillanatban meghiúsuljon. Azonban a királynak és minisztereinek sikerült megnyugtatniuk Antoine-t, így a férfi átadta magát a szerelemnek. Mivel járatos volt e tudományban, nagyon boldoggá tette Jeanne-t. - Remélem, ez a boldogság örökké tart - imádkozott Jeanne magában, és ebben tulajdonképpen sohasem kételkedett. A lány boldog volt, kimondhatatlanul boldog, amiért ilyen szerencsésen megmenekülhetett attól a férfitól, akit gyűlölt, és most feleségül mehet ahhoz az emberhez, akihez a szíve húzta. És hogy az élete ilyen csodálatos fordulatot vett, hitte, így is marad. Az esküvő után az apja félrevonult Jeanne-nal. Fokhagymaszagot árasztott, a ruháját borfoltok tarkították. A modora Jeanne szemében még durvábbnak tetszett most, hogy megismerkedett a Bourbonok finom eleganciájával. Mégis, ez az ember az apja volt, és Jeanne többet örökölt az ő természetéből, mint az anyjáéból. Navarra királya bátor katona volt, és ha durvább és nyersebb is, mint a párizsi udvaroncok, Jeanne megértette őt. Az apja azt mondta Jeanne-nak: - Fiú unokát akarok, lányom! És nem akarok sokáig várni rá! A férjed népszerű gavallér, és csinos is, ez tagadhatatlan. A te dolgod elérni, hogy gyerekekkel ajándékozzon meg, és ne más asszonyok után járjon. Ő az a fajta férfi, aki nem tud meglenni nő nélkül, igaz, hogy feleséget eddig még nem választott magának.
Jeanne szeme megvillant, és dacosan felszegte az állát. - Igen, gavallér, ezt én is tudom. De most már férj is, apám, méghozzá az én férjem. Velem most új életet kezd. Az apja e szavakat hallva félrenyelt. - Ne hűséget akarj tőle, lányom, hanem fiakat! Ventre de biche! És ne várass sokáig, mert hiába vagy asszony és Bourbon felesége, ha nem így lesz, istenemre mondom, megvesszőzlek! Jeanne szeretetteljesen elmosolyodott. Becsülte apja bátorságát, és ha a modorát nyersnek és durvának találta is, igazi férfinak tartotta. Arról is tudott, hogy az apjának számtalan könnyű kis kalandja volt, és hogy az anyja sohasem szerette igazán. Jeanne azt is tudta, hogy csak keveseknek adatik meg, hogy azzal az emberrel kössék össze az életüket, akit szeretnek. Antoine és ő azonban szerették egymást, ilyen tökéletes házasság talán nem is létezik. Antoine hasonlóképpen gondolkodott. - Almomban sem gondoltam volta - mondta egy alkalommal -, hogy valaha is ilyen boldog lehetek. 0, drága Jeanne, drága kis feleségem, bár magam is olyan tiszta volnék, mint te! Jeanne gyöngéden megcsókolta Antoine-t. - A múlt az elmúlt, Antoine-! De a jövő kettőnké. Antoine azt mondta: - Kívüled minden más nőt csúnyának látok most. Miért van ez így, Jeanne? Egyetlenegy nő sem szép már a szememben, csak te. A világ minden szépségét benned látom. Bármit megadnék egyetlen csókodért! Jeanne minden szavát elhitte. Antoine már nem is emlékezett arra, hogy nem is olyan régen még úgy kellett eloszlatni az aggályait, és rábeszélni a házasságra. Jeanne két éven át boldog feleség volt. Egymás iránti szeretetük még jobban elmélyült, Jeanne hatására Antoine is makacsul hitt abban, hogy ez örökre így is marad. Ez alatt a két év alatt Antoine gyakran volt távol az otthonától. Néhány alkalommal Jeanne is vele tarthatott, de ha nem, akkor türelmesen várta férje hazatérését a háborúból. Valahányszor megérkezett, meghitt együttlétben teltek a napok. Bánatra is volt ok. Jeanne édesanyja, akinek már terhére volt az élet a bátyja halála után, maga is elköltözött az árnyékvilágból. Aztán nemsokára újabb tragédia történt. A házasságuk utáni őszön Jeanne, a maga és a férje legnagyobb örömére, fiúgyermeket szült. Jeanne el akarta kísérni a férjét a csatába, és a fiát egykori nevelőnője, Aymée de Silly gondjaira bízta. Madame de Silly lelkiismeretes asszony volt, és mindent elkövetett, hogy a reá bízott gyermeket semmi bántódás ne érje. Ám az elmúlt években az egészsége meggyengült, ízületi bántalmak kínozták, és a legkisebb huzat is komoly fájdalmat okozott neki. Éppen ezért minden ablakot beszögelte-tett, és éjjel-nappal égett nála a kandallóban a tűz. Úgy gondolta, hogy a meleg az egyetlen dolog, ami jó egészségben tartja, és ami jó neki, az jó a kis navarrai hercegnek is. A kicsi ebben az áporodott környezetben élt, a friss levegőre soha nem vitték ki, vastagon be volt bugyolálva ruhákba, takarókba. A csecsemő nem fejlődött egészségesen, egyre gyöngébb, betegesebb lett. Annyira rosszabbodott az állapota, hogy üzenni kellett Jeanne-nak. Az anya, amikor megérkezett, rémes állapotban találta a fiát, és miután kegyetlenül megszidta egykori nevelőnőjét, haladéktalanul magával vitte a kicsit. De sajnos, már későn. A kisfiú egyéves kora előtt meghalt. Jeanne-nak majd megszakadt a szíve, de újból várandós volt, és esküdözött, hogy ennek a kicsinek ő maga fogja a gondját viselni. Nagy boldogságára a fiúcska egészséges csecsemő volt, és a törődésnek köszönhetően szépen gyarapodott. A karácsony közeledtével, amikor a háború is elcsöndesedett, Antoine, Jeanne és a kisgyerek kísérettel elutazott Jeanne apjának kastélyába, hogy ott töltse az ünnepeket. Antoine is boldog volt ebben a házasságban, és ha távol járt, csak a felesége járt a fejében. Szerette az asszony közvetlenségét, naiv őszinteségét. De Antoine hiú is volt, ugyanúgy vonzotta a nőket, mint az öccse, Condé hercege, és ezt nagyon jól tudta magáról. Mivel mindketten magas rangot viseltek, ráadásul csinosak is voltak, örökös kísértésnek voltak
kitéve. Antoine egyszer egy levelében azt írta Jeanne-nak: „Soha el nem tudtam volna képzelni korábban, hogy ennyi nő forgolódjon körülöttem. Talán a Beámból ide fújó édes szél az oka, vagy csupán mindent másképpen látok, mint korábban, de engem mindez már nem képes megszédíteni, úgy, mint régen." De azért a hiúságát legyezgeti, gondolta magában elnézően Jeanne. Szóval... az udvarhölgyek még mindig szeretnék megkaparintani maguknak. De Antoine már nem az, aki korábban volt. Jeanne továbbra is boldognak érezte magát, megkedvelte a férje családját, mindenekelőtt a sógornőjét, Condé herceg feleségét, Eléonore hercegnőt, rajta keresztül Eléonore rokonait, a Coligny családot, Gaspard-t, Odette-et és Andelot-t. Jeanne és Eléonore sokban hasonlítottak egymásra. Mindketten szerették a férjüket, akik testvérek voltak. Jeanne szemében Eléonore szent volt, saját magát nem tartotta annak. Úgy gondolta, nem sokat változott azóta, hogy anyja kézimunkájából kivagdosta a szentek fejeit, és rókafejeket ragasztott a helyükbe. A természete változatlanul heves és szenvedélyes maradt. Jeanne-t házassága elején érdekelni kezdte új barátainak és rokonainak vallásos megszállottsága. Olyankor, amikor nélkülöznie kellett a férje társaságát, sokat időzött a Condé palotában. Itt protestáns férfiakkal és nőkkel ismerkedett meg, a legtöbbjük elmenekült országából. Volt közöttük gazdag és szegény, leveleket hoztak, meg üzeneteket, amelyeket veszélyes lett volna papírra vetni. Jeanne itt ismerkedett meg Eléonore nagybátyjaival, Gaspard-ral, Odette-tel és Ande-lot-val. Antoine után Gaspard de Coligny állt legközelebb Jeanne szívéhez. Nagyszerű ember volt és jó, aki képes meghalni is azért, amiben hisz. Jeanne gyakran úgy érezte, szeretne még közelebb kerülni hozzájuk, szeretne a közösségükhöz tartozni. De jól tudta, addig erről szó sem lehet, amíg az apja él. Jeanne nem felejtette el, mekkora verést kapott az apjától, aki rajtakapta, hogy anyjával az új hit szerint imádkozik. Most nem a vesszőzéstől tartott, hiszen férjes asszony volt már, az apja nem bánthatja. De kimondatlan törvény volt, hogy a lánynak tisztelnie kell az apját, ezért Jeanne nem szegülhetett szembe apjával a vallás kérdésében. Jeanne kötelességtudó gyermek volt, ezért úgy döntött, meghallgat mindent az új vallásról, de nem tér át... még nem. Jeanne apja örömmel fogadta vendégeit. Elégedetten nézegette az unokáját, azonban nem mulasztotta el megróni a lányát azért, ami az elsőszülöttjével történt. De hamar megbocsátott, látva, hogy ez a fiúcska majd kicsattan az egészségtől. Vadászatra készült. Hogy mulattassa a vejét és a lányát, másról sem beszélt, csak erről. Antoine-t továbbra sem kedvelte, gyengének tartotta, akinek csak a cicomára van gondja. - Béarn az nem Párizs - mondta neki egy alkalommal szemrehányóan. - Mi béarniek természetesek vagyunk. Jeanne-t mulattatta, hogy az apja a szokásosnál is nyersebb volt, csakhogy bosszantsa a finomkodó Bourbont. Jeanne boldogan indult a vadászatra, a férje mellette, az apja előtte lovagolt. A vadászat után, amikor visszatértek a kastélyba, Jeanne nyomban meghallotta, hogy sír a kisfia. Hívatta a dadáját, és megkérdezte, mi lehet a baj. A dada félszegen csak annyit mondott: - Ma kicsit nyűgös, felség! Semmi komoly. De a gyerek végigsírta az egész éjszakát. Fontainebleau-ban, a hálószobájában Medici Katalin az ágyában fekve Jeanne-ról gondolkodott. Sehogy sem értette, miért foglalkoztatja ez a nő. Attól a pillanattól fogva, hogy először látta Jeanne d'Al-bret-t az udvarnál, idegenkedett tőle. Különös érzés volt, valami arra intette, hogy óvakodjon tőle. De miért? Jeanne ostoba, meggondolatlan, semmi diplomáciai érzék nincs benne. Mégis, milyen bátran és merészen viselkedett, amikor feleségül akarták kényszeríteni Cléves hercegéhez. Erről árulkodott az a levél, amit eljuttatott a katedrálisba, de arról is, hogy teljességgel képtelen uralkodni magán. Jeanne még a gondolatát is gyűlölte annak a frigynek, amit
rákényszerítettek, és ez érthető. Ferenc király unokahúga, Henrik király unokatestvére, mégis külhoni hercegecskéhez adták nőül. Katalin elmosolyodott, és saját házasságára gondolt. Milyen boldog is lehetne Henrikkel, ha a férfi legalább színlelni tudná, hogy szereti, ahogyan Antoine de Bourbon teszi most. Jeanne ostoba, ha nem látja, hogy az ő boldogsága is véget ér egyszer. Hát vak az az asszony? Nem látja, hogy Antoine milyen gyenge? Igen, most hűséges a feleségéhez. Most még az! Katalin hangosan elnevette magát, gyakran tette, ha egyedül volt. Mire számít az az ostoba Jeanne, meddig marad hü hozzá Antoine de Bourbon? Ha kiderül, hogy a férje hűtlen hozzá, Jeanne nem fogja tudni elrejteni bánatát, mivel nem járta ki a Mediciek kemény iskoláját. Vajon mit tesz Jeanne d'Albret, ha éveken át azt kell látnia, hogy a férje megcsalja valaki mással? Tud majd mosolyogni? Nem! Biztosan őrjöngene, jeleneteket rendezne. Nem, ettől a nőtől nem kell tartania. Katalin mégis nyugtalan volt, amikor felidézte magában Jeanne vonásait. Még soha ennyi erőt és elszántságot női arcon nem látott. A királyné úgy döntött, rajta tartja a szemét Jeanne d'Albret-n, figyeli minden lépését, és próbálja megérteni, miért érzi úgy, hogy tartania kell tőle. Talán az lehet az oka, hogy először Jeanne-t szánták Henrik feleségének. Henrik vajon őt szerette volna? Jeanne-nak sikerült volna visszaédesgetnie a királyt Poitiers-i Dianától? Erről volna szó? Ezért volna ellenszenves neki Jeanne? Ez a különös, furcsa féltékenység lenne az oka ellenszenvének, a feltételezés, hogy Jeanne talán ügyesebben bánt volna Henrikkel, mint ő? Katalin arra gondolt, magához kéreti a legkisebbik fiát. Már a gondolatára is meglágyultak a vonásai. Az ő Henrikje, drága kis Henrikje, a vigasza, a kárpótlás azért, hogy a férje Dianánál keresi a boldogságot. Miért kellene tartania neki Jeanne d'Albret-tőI, amikor neki, a királynénak három fia is született. Jeanne fia nem veheti el a trónt. Vagy mégis? Jeanne fia nyugtalanítaná? Katalin úgy érezte, azonnal látnia kell a fiát. A karjában akarta tartani, látni a drága arcocskáját, és örülni annak, hogy bár az évek során oly sokszor megalázták, a csalódásoktól egyre cinikusabb lett, mégis ennyire tud szeretni. Hívatta a komornáját, Madalennát. - Hozza ide a kisfiámat! Hozza ide Henriket nekem! Igen, felség - mondta Madalenna, de még nem indult. Tudott valamit, amiről úgy gondolta, érdekelheti a királynét. Mondani akar valamit? - kérdezte Katalin. - Ki vele! - Igen, felség. Hírt kaptunk Béarnból. Béarnból? - Katalin felült az ágyban, izgatottan. Jeanne d'Albret-ről. Nem csoda, hogy ő járt a fejében. - Halljam, Madalenna - sürgette a lányt. -Mi a hír? Szomorú hír, felség! Rettenetes hír. A kis herceg halott. Katalin vigyázott, nehogy elmosolyodjon. A ko-mornája sokat tud róla, de nem kell, hogy mindent tudjon. - Halott? - kérdezte Katalin. Úgy látszik, ez az asszony képtelen vigyázni a gyerekeire. Két fiú... és mind a kettő halott. - Ezúttal baleset történt, felség! A dada hibájából. Az udvarlójával beszélgetett, aki odalent állt az ablaka alatt, és mókából ledobta neki a kicsit. És az az ember nem kapta el a gyereket. - Ó! - mondta Katalin. - Szóval Madame d'Albret szolgálói labdának használják a csecsemőket? Nem csoda, hogy elveszti valamennyi gyermekét. - A csecsemő bordái eltörtek, és a dada, mert félt asszonya haragjától, nem merte megmondani, hogy mi történt, hallgatott, egészen addig, míg a gyermek meg nem halt... Katalin türelmetlenül azt mondta: - Menjen, és hozza ide Henriket! Siessen!
Madalenna elsietett, és rövid idő múltán visszatért a kicsivel, az anyja karjaiba fektette. Katalin magához ölelte. Ez a gyermek volt mindene, az ő kis Henrikje, aki kárpótolja majd azért, amit a férjétől elszenvedett. Jeanne újból gyereket várt. Éjjel-nappal imádkozott, hogy egészségben fölnevelhesse. Csöndes, nyugodt életet élt, csak a férje rokonait kereste fel időről időre. A férje, ha tehette, hazalátogatott. Még mindig ugyanúgy szerette a feleségét, mint korábban. Mások csodálkoztak ezen a kitartáson, de Jeanne természetesnek tartotta. Persze megesett, hogy összekülönböztek, olykor féltékenykedtek is, de mindez Jeanne szemében csak azt bizonyította, hogy az érzelmeik mélyek egymás iránt. Annak a szörnyű balesetnek az emléke, hogy a kicsi hosszú órákon át, törött bordákkal, rettenetes kínok közt szenvedett, tönkretehette volna Jeanne-t, ha a férje nem vigasztalja. - Együtt osztozunk a gyászban - mondogatta neki. - Kérlek, ne gyötörd magad az örökös emlékezéssel! Emlékezz, Isten nemcsak elvesz, de ad is! Az apja dühöngött. Jeanne attól félt, hogy képes, és a tettlegességtől sem riad vissza. Indulatos ember volt. Szívtelennek nevezte Jeanne-t, és a fejéhez vágta, még arra is képtelen, hogy felnevelje a gyerekeit. Azzal fenyegetőzött, hogy újra nősül. Hogy elveszi a legkedvesebb ágyasát, aki ugyan nem királyi vérből származik, de már született egy fia tőle, és tudja, hogyan kell egy gyereknek a gondját viselni. Őt fogja törvényes örökösévé nyilváníttatni. Gondoskodik arról, hogy ne Jeanne örökölje a trónt, mert nemcsak érdemtelen rá, alkalmatlan is. Rettenetesen összevesztek. Jeanne-t nyugtalanította a gondolat, mi történik a születendő gyermekeivel, ha az apja valóban kitagadja, ahogy ígérte. Miután alábbhagyott a mérge, azzal váltak el, hogy Navarrai Henrik kijelentette, ha Jeanne még egyszer teherbe esik, akkor az ő kastélyában, Pau-ban kell megszülnie a gyermekét, hogy mindketten szem előtt legyenek. Jeanne megígérte, hogy engedelmeskedni fog apja parancsának, és nehéz szívvel elváltak egymástól. És Jeanne most újra gyermeket várt. A férje messze járt, Jeanne pedig elutazott az apja kastélyába. A király örömmel fogadta. Jeanne az anyja lakosztályát kapta, ez volt a legszebb az egész palotában. A falakon csodálatos festmények és falikárpitok, amelyeket maga Margit készített, a saját életéből vett jelenetekkel. A király mindvégig a lányán tartotta a szemét, nem engedte sokat pihenni. Soha nem nézte jó szemmel a párizsi udvarban divatos lustálkodást. Pár héttel azelőtt, hogy a gyerek megszületett volna, komoly beszéde volt a lányával. Közölte Jeanne-nal, ha nem fiút szül, akkor minden vagyonát és javadalmát a fiára hagyja, akit törvényesíteni fog. - Természetesen nem szeretném, hogy így legyen, de ha te, a lányom, képtelen vagy felnevelni a gyerekeidet, akkor nem marad más választásom. A király elővett egy hosszú arany nyakláncot, amelyet vagy huszonötször körbe lehetett tekerni Jeanne nyakán, és amelynek a végén kis arany ládikó függött. - És most jól figyelj, lányom - mondta a király. - Ebben a ládikában van a végrendeletem, és az áll benne, hogy mindenemet rád hagytam. De van egy feltételem: ha meghalok, mindenem a tiéd, de cserébe akarok valamit. Méghozzá az unokámat. De félek, hogy nem adod nekem. Ne merj félbeszakítani, amíg beszélek! Nem akarok nyafka lánykát, még kevésbé nyápic kisfiút. És most jól figyelj! Nem akarom, hogy ez a fiú az anyja jajgatása közepette jöjjön a világra! Ennek a gyereknek az anyja nem jajgathat, amikor világra hozza az unokámat. Nagy esemény, hogy megszületik. Elvégre az én unokám lesz! Azt akarom, hogy az első dolog, amit meghall, az a dal legyen, amit az anyja énekel neki. Egy béarni dal, egy gascogne-i dal, nem valami ostoba udvari ének. A szülőföldje dala. Megértettél, lányom? Azt
akarom, hogy énekelj az unokámnak, amikor megszületik, cserébe mindenem a tiéd. Igen, lányom, abban a pillanatban, hogy meghalok, mindenem a tiéd lesz, cserébe az unokámért. Mit mondasz? Jeanne hangosan fölnevetett. - Igen, apám, ezt fogom tenni. Énekelni fogok, amikor a fiamat szülöm, te pedig ott állsz mellettem ezzel az arany lá-dikával. - Egy béarni mindig állja a szavát! - mondta a király, és ünnepélyesen megcsókolta lánya arcát. - Ideküldöm az egyik szolgálómat, az én hűséges Cotinomat, itt alszik majd az előszobádban. Ha eljön az óra, értem jön, és itt leszek, hogy lássam, állód a szavad. Jeanne napjai boldogan teltek az elkövetkező hetekben, bár Antoine nagyon hiányzott neki. Sétálgatott az apjával, mert a király ragaszkodott hozzá, hogy sokat legyen talpon. Ha pihenni látta, azonnal kitalált neki valami elfoglaltságot. Jeanne apja attól félt, hogy a lánya olyan gyönge gyereket szül, mint amilyenek a francia király fiai. De majd meglátják, micsoda unokája lesz neki, igazi béarni. Jeanne egy téli napon kora hajnalban arra ébredt, hogy itt az idő. Szólt Cotinnak, hogy álljon készenlétben. Amikor erősödtek a fájdalmak, eszébe jutott, micsoda kínt állt ki a korábbi szüléseknél, és el sem tudta képzelni, hogyan lesz képes énekelni a várható fájdalom közepette. De énekelnie kellett, hiszen ettől függött az atyai öröksége. - Cotin - kiáltotta. - Cotin... hamar... menjen, hívja ide az apámat. Mindjárt megszületik a fiam... Jeanne arcát elborította a verejték, a teste megvo-naglott fájdalmában. De hallotta apja lépteit a lépcsőn, és már énekelte is az „Asszonyunk a híd túloldalán" kezdetű dalt. Asszonyunk, a híd túloldalán, segíts engem ezen a nehéz órán. Imádkozz értem a Mennyek Urához, hogy könnyen szüljek, hogy fiúgyermekkel ajándékozzon meg engem az ég, s hogy őt útján áldás kísérje. Asszonyunk, a híd túloldalán, segíts engem ezen a nehéz órán. Henrik boldogan hallgatta, és Jeanne, valahányszor fájdalom hasított belé, újra meg újra a dalt énekelte. Henrik elégedett volt. így kell megszületnie az unokájának. És a gyermek megszületett. Henrik sietve félrelökte az ágy körül lábatlan-kodókat, alig várta már, hogy a karjába vehesse a kicsit. - Fiú! - Henrik boldog volt. - Igazi béarni! -kiáltotta. - Gyermek még nem született úgy, hogy közben az anyja énekelt neki. És most mit akarsz tenni az unokámmal? O az enyém. Henrik lesz a neve, és nagy ember lesz. Add ide nekem! Add őt ide nekem! O... egy pillanat. A király az aranyláncot az elcsigázott Jeanne nyaka köré tekerte, és boldogan mosolyogva a lánya kezébe adta a ládikát. És most az unoka! A király elvette a gyereket a többiektől, a palástjába burkolta, és elindult a saját lakosztályába. - Megszületett az unokám! Nézzétek, a bárány oroszlánt szült. Legyen áldott ez az oroszlán! Az én unokám! Dicsőség vár téged, Navarrai Henrik! Amikor Jeanne némi erőre kapott, megpróbálta kinyitni a ládikát. De zárva volt. Az apja a kulcsát nem adta oda neki, a kulcsról nem is beszélt.
Jeanne rájött, az apja nem akarta, hogy tudja, mi áll abban a végrendeletben, majd csak akkor, ha már eltávozott az élők sorából. A lánya nem tudta meg, hogy ő és a fia mit örököltek. Be kell érnie azzal, hogy tudja, ő az örökös. Jeanne mérges lett. Az apja rászedte. De aztán elszállt a mérge. Jellemző az apjára, amit tett. Becsapta a lányát, de amit ígért, azt szóról szóra megtartotta. Jeanne nem tehetett mást, mint hogy türelemre intette magát. Ezalatt Navarrai Henrik az unokájával foglalatoskodott. Fokhagymagerezdet dörgölt a csöppnyi ajkakhoz, gascogne-i babona a mérgek ellen. Majd hívatta az egyik szolgáját, és azt mondta neki: -Hozz bort! Amikor a szolga behozta, töltött a saját arany kelyhébe, és megitatta a csecsemővel. A kicsi lenyelte az italt, és a nagyapja a szolgáihoz és az udvaroncaihoz fordulva nevetve azt mondta: - Igazi béarni! Navarrai Henrik érdeklődése az unokája iránt nem szűnt meg azzal, hogy megszületni látta. Úgy határozott, a kicsit nem engedi agyonbabusgatni, az lesz a legjobb számára, ha egy parasztasszony gondjaira bízza. Gondos körültekintéssel kiválasztott egy asz-szonyt, és a lelkére kötötte, hogy ha a kicsi nem marad ugyanilyen egészséges, mint most, akkor az asszonyra szörnyű büntetés vár. Azt is elmondta neki, nem bánhat vele másképp, mint a sajátjaival, és hogy ő, meg a gyerek anyja majd meglátogatják. Henriket tehát nem kényeztették, ugyanúgy nevelkedett, mint az asszony fiai, azzal a különbséggel, hogy mindig jutott neki bőségesen ennivaló. Szegény Jeanne Fourcharde rettenetesen megijedt a ráruházott felelősségtől, ugyanakkor büszke is volt, amiért az ő gondjaira bízzák a herceget. Engedelmeskedett a királynak, és boldog volt, hogy amíg a kicsi náluk van, jut étel mindenkinek. Nem volt titok a környéken, hogy a királyi gyermek az ő kunyhójukban él, hiszen az ajtóra kiszegezték a király címerét. így cseperedett a kis Henrik, erős volt, egészséges, faragatlan és kissé nyers, pontosan a nagyapja kedve szerint való. Ám a király nem sokáig gyönyörködhetett benne, mert alig egy évvel a kicsi születése után elhunyt. Háborúra készülődött a spanyol király ellen, amikor a környéken pusztító járvány őt is elvitte. Navarra trónján most Jeanne uralkodott, és Antoine lett a király. Jeanne most először kezdett kételkedni a férjében. Nem a hűségében, hanem államférfiúi alkalmasságában. Eddig Jeanne a férjét tökéletesnek látta. Most, hogy Navarrában nő uralkodott, Henrik, Franciaország királya úgy döntött, nem okos dolog, ha Párizstól messze, és a spanyol határhoz olyan közel van egy kis királyság, ezért területet akart cserélni. E célból magához hívatta Antoine-t, és amikor találkoztak, Antoine készségesen beleegyezett a cserébe. Amikor megegyeztek, akkor derült ki, hogy a megállapodást atyja végakaratának megfelelően Jeanne-nak is jóvá kell hagynia, és Bourbon de Antoine-nak a kérdést meg kell beszélnie a feleségével. Amikor Antoine hazatért, hogy elmondja Jeanne-nak Henrik király ajánlatát, Jeanne elborzadt. Ez volt az első komoly veszekedésük, Jeanne nem tudta féken tartani a nyelvét, ostobának nevezte a férjét, amiért hajszál híján hagyta magát rászedni. A kapcsolatuk megromlott, és ez nagyon fájt Jeanne-nak. Antoine nem sokáig izgatta magát a dolog miatt. Jeanne ekkor fedezte fel a saját erejét, és azt, hogy okos diplomataként tud viselkedni. SaintGermainbe utazott, ahol találkozott a királlyal, jóllehet a férje intette, hogy ez túlságosan merész lépés, hiszen a király dönthet úgy is, hogy bezáratja, amíg le nem bonyolítják a cserét. Jeanne azonban, aki jól tudta, hogy az alattvalói soha nem engedelmeskednének Franciaország királyának, elhitette a királlyal, hogy boldogan beleegyezik a cserébe, de ehhez az kell, hogy országa alattvalói is igent mondjanak. Azt azonban bölcsen elhallgatta, hogy amennyiben az emberek nemet mondanak, akkor a király semmit nem tehet. Henrik engedett
a bölcs tanácsnak, és Jeanne-t azzal bocsátotta útnak, hogy kérdezze meg az embereit. Jeannenak igaza volt, joggal bízott alattvalói hűségében. Nagyon büszke volt, amikor Pauba belovagolva azt látta, hogy az ország népe egy emberként kijelenti, hogy nem fogadnak el más uralkodót maguknak, csak Jeanne-t. A győzelem boldoggá tette Jeanne-t, ugyanakkor nagyon szomorú volt amiatt, hogy Antoine, aki ennyire nem becsülte azt a királyságot, amit ő szeretett, bizonyos tekintetben elárulta őt. Nem sokkal később meghívást kaptak Párizsból a trónörökös és a skót Stuart Mária házasságkötésére. Ez alatt a látogatás alatt történt, hogy Jeanne másodszor is meggyőződhetett annak a férfinak az ostobaságáról, akihez feleségül ment. Miután megérkeztek Párizsba, de még nem tették tiszteletüket a királynál, összetalálkoztak Antoine egy régi barátjával, akinek a szolgáját valamiért bebörtönözték. Ez a barát arra kérte Antoine-t, segítsen kiszabadítani a szolgáját, és Antoine, mert hízelgőnek találta, hogy a barátja hozzá fordult, és mert szerette volna fitogtatni a hatalmát, megígérte, hogy eleget tesz a kérésnek. Mivel Antoine bátyja volt a bíboros, egyben Párizs kormányzója, gond nélkül teljesíthette a barátja kérését. Henrik király, tudomást szerezve a történtekről, feldühödött ezen az arcátlanságon. Amikor Jeanne és Antoine a színe elé járult, hogy üdvözölje, a király részéről hűvös fogadtatásban részesültek. Henrik Antoine-hoz fordult, és azt mondta: - Nahát, felség! Talán nincs tudomása arról, hogy Franciaországnak csak egy királya volt és van? Antoine mélyen meghajolt: - Felség, királyom magasztos személye mellett csak halovány árnyék vagyok, és e királyságban csak alattvaló és az én felséges királyom alázatos szolgája. - Akkor meg hogy nyittathat meg börtönt az én beleegyezésem nélkül? Antoine hosszas magyarázkodásba kezdett, a király tekintete viszont egyre inkább elsötétült. Ebben a pillanatban minden különösebb ceremónia nélkül, mégis a legjobb pillanatban, egy kisfiú rontott be, a kis navarrai herceg, Jeanne és Antoine fia. Az arca ragyogott, csillogó szemekkel, kíváncsian körülnézett, majd egyenest a királyhoz futott, és átölelte annak térdét. Nem tudta, kibe kapaszkodik, csak azt, hogy első pillantásra megkedvelte ezt az embert. Henrik király soha nem tudott ellenállni a gyerekeknek, és a gyerekek is kedvelték őt. Egy pillanatig, de csak röpke pillanatig tétovázott, majd belenézett a gyerek szemébe, aki őszinte csodálattal és bizalommal nézett fel a királyra. - Hát te ki vagy? - kérdezte a király. - Navarrai Henrik - vágta rá a fiúcska. - És te ki vagy? - Henrik király. - A király mosolyogva fölemelte a gyermeket, Navarrai Henrik pedig átkarolta a király nyakát. - És mondd csak, szeretnél az én fiam lenni? -kérdezte a király a fiútól. - Igen - felelte. - De nekem van már apukám, ő az - mutatott Antoine-ra. A királynak tetszett a gyermek, adott egy puszit a rózsás arcocskára. -Akkor nem marad más választásunk, mint hogy a vömmé tegyelek. -Az jó lesz - felelte a kis Henrik. Ezután a jelenet után a király már nem tudott igazán haragudni a gyermek apjára. Napirendre tért a történtek felett, de még megjegyezte: - Remélem, a jövőben nem fogja elfelejteni, hol a helye Franciaországban. Jeanne büszke volt a fiára, de örömét elrontotta a férje ostobasága. Különös érzés volt arra gondolni, hogyan szeretheti tovább azt a férfit, akit egyre nehezebb volt tisztelnie. A kis Henrik kirítt a királyi gyermekek köréből. Sokkal egészségesebb volt, az arca kipirult, de semmi kifinomultság nem volt benne. O maga nem is sejtette a különbséget, és amikor Margó, aki egy évvel idősebb volt nála, kinevette valamiért, a lányka perceken belül a földön találta magát.
- Még gyerek - magyarázta Jeanne, mert Margó nagy jelenetet rendezett, és fennen panaszkodott a nevelőnőjének. - Még nem tanulta meg, hogyan kell az udvarnál viselkedni. Katalin is értesült a történtekről, és gúnyosan felnevetett. - Talán Béarnben az a szokás, hogy az ifjak a földre döntik a hölgyeket? kérdezte, amivel kihozta a sodrából Jeanne-t, mint mindig, ha szóba álltak egymással. Jeanne úgy érezte, hogy a megjegyzés nincs arányban a történtekkel. Henrik azonban gyorsan tanult, és hamar utánozni kezdte Katalin fiainak és lányainak, meg a kis Guise hercegeknek a viselkedését. Ez utóbbiak gyakori vendégek voltak a palotában. Jeanne mindig kényelmetlenül érezte magát a párizsi udvaroncok társaságában. Itt senki nem volt őszinte, valamennyien hajlongtak és mosolyogtak, kedvességeket mondtak, miközben gyűlölték egymást. A király gyermekei is nyugtalanították. Szegény Ferenc, a vőlegény nagyon beteges volt, de szerelmes. Nem győzte bizonygatni Máriának, hogy mennyire szereti, be-behúzta egy-egy sarokba, hogy a fülébe súgja vallomásait. Ferenc életét a szerelem határozta meg, és férfias erőpróbákkal igyekezett erősíteni magát. Addig lovagolt, amíg ki nem fáradt, csak hogy megmutassa a fiatal skót királynőnek, hogy tetőtől talpig férfi. Katalin nem aggódott különösebben a fia egészsége miatt, sőt, Jeanne-nak úgy tetszett, mintha önelégülten figyelné. Különös viselkedés egy anyától. Mária csupa báj és elevenség, nála kedvesebb lánykával Jeanne még soha nem találkozott. Bár sokkal csinosabb lehetne, ha nem volna ennyire tudatában a saját szépségének. Magától értetődően fogadta a bókokat, tökéletesen elégedett volt önmagával. Még Jeanne kisfiával is kihívóan viselkedett, Henrik ezt nagyon élvezte. Lehet, hogy olyan lesz, tűnődött Jeanne, mint a nagyapja, és nagybátyja, I. Ferenc király volt? Aztán itt volt Károly. Még csak nyolcéves, de máris volt valami ijesztő benne. Volt valami vadság a szemében, és hol nevetett, hol nagyon szomorú volt. Nyugtalanító volt látni, amikor vágyódó pillantásokat küldött a skót Mária felé, nyilvánvaló volt, hogy féltékeny a bátyjára. Persze, kedves is tudott lenni, Jeanne-t mégis zavarták azok a szemek. Mintha őrület csillant volna bennük. Katalin kedvenc fia, Henrik egy évvel volt fiatalabb Károlynál. Különös gyerek volt ő is. Eszes volt, ez tagadhatatlan. Mellette Henrik nyersnek és durvának látszott, Jeanne mégsem szerette volna, ha a fia olyan, mint Kataliné. Piperkőc volt, pipiskedett, mint egy lány, illegette magát a ruháiban, és sírva fakadt, ha nem kapta meg azt az ékszert, amit szeretett volna. Másról sem beszélt, csak a ruhája szabásáról, és ha valami bánata volt, máris futott az anyjához. Katalint állandóan újabb meg újabb ékszerekért nyaggatta, egyedül az tette boldoggá. Katalin a társaságában egészen másként viselkedett. Cirógatta, babusgatta, és bár Edvard Sándor névre volt keresztelve, csak Henriknek szólította, mint az apját, akit minden jel szerint szeretett. Katalin gyermekei közül egyedül Henrik nem félt az anyjától. Még a pimasz Margó is összerezzent, ha meglátta az anyját, félelem csillant a szemében, ha az anyja csak felvonta a szemöldökét. Margó. Jeanne úgy gondolta, ha az ő lánya volna, akkor bizony szüksége volna a pálcára. Volt valami Margóban, amire Jeanne szerint oda kellene figyelni. A kislány még csak ötéves volt, és bájos is lehetett volna, ha nincs olyan jellegzetes Valois orra, amit a nagyapjától örökölt. Margó eszes volt, eleven, de koraérett. És már fiatalon nagyon érzéki. Úgy nézett a fiúkra, úgy mozgott, mint egy tapasztalt nő. Jeanne örült, hogy Margó és a fia, Henrik örökösen civódtak. Nem szerette volna, ha a fia ezzel a kis gonosz Margóval barátkozik. De szerencsére Henrik inkább a bájos kis Stuart Máriával barátkozott. Margó a jelek szerint, bár még csak ötéves volt, szinte szerelemmel vonzódott az egyik Guise fiúcskához, akit szintén Henriknek hívtak. Mindig elbújtak valahová, és kipirulva, izgatottan kerültek elő.
A kis Hercule csinos fiúcska volt, bár elkényeztetett és nagyon önző. Négyéves volt, pár hónappal fiatalabb, mint Jeanne Henrikje. Igen, volt valami kellemetlen ezekben a királyi gyermekekben, valahogy egyikük sem látszott teljesen normálisnak, és amikor Jeanne együtt látta őket az anyjukkal, úgy gondolta, az ok Katalinban keresendő. O volt a kiváltója a viselkedésüknek, mindenben igyekeztek megfelelni az anyjuknak, és tartottak a haragjától. Jeanne-nak feltűnt, hogy Katalin a gyerekeiben mindig furcsa érzéseket kelt, amelyek nem hasonlítanak a szeretetre. Az apjuk társaságában valahogy minden gyerek sokkal normálisabbnak látszott. Eltűnt az őrület Károly tekintetéből, Henrik sem finomkodott any-nyira, és Margó úgy mászott fel az apja ölébe, hogy megrángassa a szakállát, mint bármely más kisleány. Az apjuk mellett egyszerűen boldog kisgyerekek voltak. A trónörökös esküvőjét bálokkal, mulatságokkal ünnepelték. Antoine boldog volt, hogy hosszú távollét után újra együtt lehet a feleségével. A lovagi játékokon és a bálteremben, mint mondta, úgy érezte magát, mintha második nászúton volnának. Jeanne, látva a fagyos viszonyt más házaspárok esetében, úgy gondolta, butaság tőle, ha kritizálja férje apró baklövéseit. Magában újból hálát adott az égnek, hogy ekkora kincset kapott, a férje szerelmét. Sajnálta Katalint, amiért mindazt, amire vágyott, Diana kapta meg a férjétől. Szörnyű megaláztatás ez egy asszony számára. Mégis, milyen megadással viselte. - Ha te bánnál így velem - mondta Jeanne egy alkalommal Antoine-nak -, én biztos, hogy kitiltatnám a szeretődet a királyságból. Nem viselnék el ilyen helyzetet. - Ó, drágaságom - mondta a hűséges Antoine -, de te nem Medici Katalin vagy, én pedig nem a francia király. Te olyan édes vagy, és én hálás vagyok érte. Ha az olasz nő az én feleségem volna, biztos, hogy én is megcsalnám. Jeanne gyakran érezte magán Katalin tekintetét, és tudta, a királyné gyanítja, hogy szánalmat érez iránta. Ha találkozott is a tekintetük, Jeanne megmagyarázhatatlan oknál fogva ilyenkor mindig megborzongott. Még az is eszébe jutott, hogy talán Medici Katalin olyan természet fölötti képességekkel rendelkezik, hogy tud olvasni mások gondolataiban. Az esküvőt megelőző napon hosszú folyosót alakítottak ki a párizsi érseki palota és a Notre Dame között. A vörös drapériákon ott díszelegtek a bour-bon liliomok. Az ünnepi menetben Antoine a királyi hercegekkel együtt vonult, ők kísérték a trónörököst az oltár elé. A király kísérte Stuart Máriát, Katalin és a többi hercegnő társaságában vonult Jeanne. Jeanne jól látta, hogy Antoine ügyet sem vet a bájos menyasszonyra, nem érdekelte más, csak a felesége. Csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől és a boldogságtól. Tizenöt évvel ezelőtt történt, a trónörökös vőlegény keresztelőjén, hogy Jeanne beleszeretett abba az emberbe, aki most a férje volt. Jeanne ebben a pillanatban úgy érezte, át akar térni a férje és családjának a hitére, maga is hasonlóan tiszta és nemes életet akart élni. Ünnepélyes pillanat volt ez Jeanne számára. Meg sem hallotta, hogy a Bourbon bíboros mikor adta össze Ferencet és Máriát, a ceremónia egyetlen szavára sem emlékezett. Szórakozottan, elgondolkodva ült az ünnepi asztalnál. A büszkesége akkor érte el a tetőpontját, amikor a lakoma után a királyi gyermekek mulatsága következett. A gyerekek kocsik elé fogott, díszbe öltöztetett pónilovakra pattantak, és vékony hangocskáikon dallal köszöntötték az ifjú párt. Ekkor valami meglepetés következett. A bálterembe rejtett kötelekkel hat vitorlást vontattak be, mindegyikben egy-egy herceg ült. Valamennyien kiszálltak a vitorlásból, hogy párt válasszanak maguknak. A trónörökös természetesen újdonsült feleségét választotta, és Jeanne nagy örömére és a többiek megdöbbenésére Antoine de Bourbon is a saját feleségét választotta. Csak ők ketten választottak így, az udvarhölgyek nem kis irigységére.
Jeanne beszállt a hajóba, a férje átkarolta, és a boldog feleség a Fülébe súgta, hogy erre bizony senki nem számított itt, ebben a cinikus párizsi udvarban. Itt egy férj, ha már pár napos házas, ilyen játéknál biztosan másik partnert választ magának. Jeanne tudta, hogy egy életen át fog emlékezni erre a pillanatra. A boldogsága maradéktalan volt. Ám sok év távolából visszanézve kiderült, hogy ez volt az utolsó örvendetes eseménye Jeanne boldog és elégedett életének. Egy évvel később Antoine de Bourbon útra készülődött Néracba, hogy ellátogasson a király udvarába. Jeanne nem örült a távozásának, nem szerette, ha a férje távol van. Egyre többet foglalkozott az új vallási eszmékkel, és elrettentette a katolikusok és a protestánsok közt dúló országos ellenségeskedés. Condé herceg, Antoine öccse, annak felesége, Eléonore és a rokonságuk, a Colignyk voltak a hugenották vezérei, hatalmasak és erősek valamennyien, de mások náluk is erősebbek voltak. Mindenekelőtt a Guise-ek, a Bourbonok ősi ellenségei. Mind közül a legádázabb Guise hercege, Ferenc, arcátlan, pökhendi, erőszakos, és Franciaország legnagyszerűbb katonája. A nép félt tőle, de a párizsiak imádták. Jóképű férfi volt, bátorságát a csatában mind a barátai, mind az ellenségei elismerték. A bátyja, Károly, Lorraine bíborosa volt. Ferenc herceg állandóan csatázott valahol, távol az udvartól. Mind közül a legtekintélyesebb mégis a bíboros volt. Nagyon okos férfi, a legokosabb és a legravaszabb is a családban. Ráadásul jóképű, nemes vonásokkal, és élvhajhász, nem vetette meg a földi örömöket. A nők bolondultak érte. Gonosz volt és kapzsi, elképzelhetetlen fényűzésben élt, léhán, sokkal inkább, mint Wolsey bíboros. Rettenetesen hiú volt, és ellentétben a Guise-ekkel, mérhetetlenül gyáva. Jeanne ezekre a férfiakra gondolt, amikor a férjét a királyi udvarba hívták. Jeanne figyelte az előkészületeket. Antoine valamiért egyre halogatta az utazás időpontját. - Antoine, kedvesem - mondta neki egy nap Jeanne -, az az érzésem, hogy nincs kedved látogatást tenni a királynál. - Miért is volna, szerelmem, hiszen ez azt jelenti, hogy távol kell lennem tőled. Jeanne csak nevetett ezeken a szavakon, örült, hogy a férje ezt mondta, és sikerült csillapítania a nyugtalanságot, amit férje gyönge, habozó természete ébresztett benne. Időközben Jeanne-nak aranyos kislánya született, és mert maga a királyné volt a keresztanyja, a keresztségben a Katalin nevet kapta. Az udvarnál nagy ünnepségek voltak. A királyi pár lányának és a spanyol Fülöpnek a házasságát ünnepelték. Jeanne szíve majd megszakadt szegény Erzsébetért, amiért Katalin és Henrik szörnyeteghez adták feleségül a gyermeküket. De hát mindig ez volt a sorsuk a királyi gyermekeknek. Jeanne csak áldani tudta a szerencséjét, hiszen az apja valamikor maga is azt az álmot dédelgette, hogy őt adja feleségül Fülöphöz. Nem sokkal ezután a király húgának a lányát, Margitot adták nőül a savojai herceghez. - Neked is ott kellett volna lenned az ünnepségeken - mondta Jeanne szemrehányóan Antoine-nak. - Ugyan! - hárította el Antoine. - Én már csak itt szeretek lenni a saját palotámban, a családommal. Igen, Jeanne is úgy gondolta, jobb nekik itt egymással, jobb elfeledkezni a világról, és legalább egy időre elfeledkezni arról, hogy mint a királyi ház egyik ága, nem menekülhetnek a háborúságtól, a viszálytól. Antoine még mindig halogatta az utazást, míg egy napon futár érkezett a palotába. Az udvarból hozott üzenetet. - A király meghalt! - mondta. - Éljen Ferenc király! Nehéz volt elhinni. Hiszen nem sokkal korábban, Ferenc menyegzőjén a király még tökéletes egészségnek örvendett. A hírhozó elmondta, hogy a lovagi tornán történt, a király
bajvívott az ifjú Montgomeryvel, a skótok testőrkapitányával. A kapitány dárdája a király sisakján csattant, szilánkokra tört, és az egyik szilánk belefúródott Henrik szemébe. - De hiszen ez felségsértés! - mondta felháborodva Antoine. - Nem, felség - mondta a hírhozó. - A király kívánsága volt, hogy a fiatalember összemérje vele az erejét, noha a kapitány vonakodott. A király kijelentette azt is, hogy nem a kapitány hibája, ami történt. Jeanne és Antoine megvendégelték a hírhozót, utána még hosszasan taglalták a király halálát, és a várható eseményeket. Jeanne világosan látta, hogy Antoine-nak haladéktalanul az udvarba kell sietnie, hiszen nagy változások várhatók. - Drága férjem - unszolta Antoine-t -, nem szabad elfelejtened, hogy herceg vagy, a Bourbon ház feje. A Valois-k után királyi ágon mindjárt ti következtek. Ferenc beteges, Károly is az. Na és Henrik meg Hercule? - Jeanne megvonta a vállát. - Igen, van belőlük sok, de hogy tudná tizenhat éves fiú kormányozni az országot? Még a tapasztalt és rátermett nagyapjának és az apjának is számos problémával kellett megküzdenie, és még mindig nagyon sok a megoldatlan helyzet. Az országunk megosztott, és a vallás nevében vért ontanak. A királynak tanácsadókra van szüksége, Antoine, és te kell legyél az egyik. - Igazad van, Jeanne! Haladéktalanul elutazom Párizsba. Ám ha ott kell maradnom, utánam jössz, ugye? - Igen. Utánad utazom a gyerekekkel. Párizsban ugyanolyan boldogok lehetünk, Antoine, mint itt, Néracban. Jeanne megborzongott, amikor kimondta: - Félek a Guise-ektől. Az új király felesége az unokahúguk, és így befolyásra tehetnek szert. Nagyon félek, Antoine, hogy ez azt jelenti, még jobban üldözni fogják az új vallás követőit. - Ne félj, drágám! Az öcsém, Condé meg én, Gaspard-ral együtt túljárunk majd a Guise-ek eszén. Jeanne hálásan megcsókolta a férjét, és ebben a percben olyannak látta, amilyennek mindig is szerette volna látni. Mielőtt azonban még útra kelt volna, az az ember, aki az üzenetet hozta, félrehívta Antoinet, mert beszélni akart vele. - Felség - mondta a férfi -, a fülünkbe jutott, hogy a spanyolok minden lépését figyelik. A kémeik mindenütt ott vannak, még itt, ebben az országban is. A spanyol király tudja, hogy felség az új tanokat vallja, ezért ellenségének tekinti. Legyen nagyon óvatos, felség! Igen, haladéktalanul utazzék Párizsba, de ne nagy kísérettel, ahogyan tervezte. Csak néhány embert vigyen magával, titokban utazzon, nehogy a spanyol király megtudja, hogy elhagyta Néracot. A spanyol király neve hallatán sok embernek volt félnivalója, köztük Antoine-nak is. A spanyolok már meghódították Navarra egy részét, és Antoine attól félt, hogy egy napon majd egész Navarrát maguknak akarják. Katalin fekete ruhában és fátyolban járkált fel-alá a Louvre-ban, a lakosztályában. A szobában csak két fáklya égett. Fekete lepel borított mindent, a falakat, az ágyat, a bútorokat. Negyven napja gyászolta már a férjét. Felismerte, mit is jelent számára a férje halála, és azt is, hogy most már előre, a jövőbe kell tekintenie. Most már nincs, aki megalázza, és neki nem kell hasztalan azzal próbálkoznia, hogy mégis maga felé fordítsa a férje szívét. Már azt sem fogja nézni, ahogy a férje az ágyasával szeretkezik. Henriknek, aki annyi keserűséget és fájdalmat okozott neki, már nincs hatalma fölötte. Katalin szerette, vágyott rá, a halála mélyen megrázta, mégis, most eljött számára a szabadság. Bár nem volt szokása, Katalin mégis a régi időkre gondolt vissza, azokra az alkalmakra, amikor megleste férje és Diana szerelmeskedé-sét. Az emléktől nevetnie kellett. A szerelmesek egymást ilyenkor szépnek látják, de a kívülálló szemében mindez nevetségesnek
tűnik. Pláne, ha a nő közeljár a hatvanhoz, a férfi meg már negyven, mégis úgy tesznek, mintha fiatal szeretők volnának. Muszáj nevetnie ezen annak, aki titokban lesi őket, még akkor is, ha közben a féltékenység kínozza. De mit számít ez ma már? Mi értelme a múltban élni, amikor még annyi minden előtte áll. Ferenc a király, de még csak tizenhat éves. Nem túl okos, és valami baj lehet a vérével, állandóan kiütések kínozták. Amikor a nyilvánosság előtt beszélt, megparancsolta alattvalóinak, hogy mindenben engedelmeskedjenek az anyjának. Valamennyi, a kézírásával hitelesített okmányon ez állt: „Az anyakirályné óhajával megegyezően, akinek a döntését magaménak vallom". Katalin számára örvendetes volt ez az engedelmesség, de hamar rájött, hogy mégsem olyan hízelgő, mint amilyennek látszik. Sajnálatosnak tartotta, hogy Henrik és Diana a skót lánnyal házasította össze Ferencet. Mária ott kísértett Katalin álmaiban, hiszen a nő mindenben befolyásolta a fiát, ráadásul minden lépését a nagy-bátyjai, a Guise-ek irányították. Katalin gyűlölte a Guise-eket, rettegett tőlük. Az a pimasz Ferenc herceg és Lorraine bíboros nem késlekedett bizonyságát adni, hogy ők a hatalom tényleges birtokosai. Katalin színleg behódolt, de egyre azon törte a fejét, hogyan tudná megsemmisíteni őket. Barátságot kötött velük, a fiával írásba adatta, hogy a király és az anyakirályné aláveti magát a herceg és a bíboros tanácsainak, ám magában csak az alkalmat kereste, hogyan szabadulhatna meg tőlük. Számtalanszor eszébe jutott a méregszekrénye, de mert nagy hatalmú és fontos emberek voltak, akiktől szabadulni szeretett volna, még várnia kellett. Egyelőre be kellett érnie azzal, hogy azokon próbálja ki előbb méregkeverő tudományát és a szekrény tartalmát, akik nem voltak ennyire szem előtt. Egyelőre még óvatosnak kell lennie, mert ha a Guise-ek megneszelik a szándékát, akkor az végzetes következményekkel járhat számára. Már így is hibázott azzal, hogy régi ellenségétől, Montmorency kapitánytól visszavette a királyi pecséteket, azzal a szándékkal, hogy az ezzel járó tisztséget a király most a Guise-ekre ruházza. Ezzel is a jóindulatát akarta bizonyítani. Ferenc visszahívta Montmorencyt a hivatalából hajlott korára hivatkozva, de megtartotta a titkos tanácsban. - A fő-generális sértetten csak annyit mondott: - Öregen, fél lábbal a sírban félek, én már nem lehetek a szolgálatára, felség! - Montmorency haragjában visz-szavonult a Chantilly kastélyba. Katalin későn jött rá, hogy ezzel veszélyes ellenséget szerzett magának a Bourbonok körében is. Katalin nem tudta eldönteni, hogy maga is szövetkezzen-e vagy sem a Bourbonokkal a Guise-ek ellen. Ám Antoine de Bourbon nem volt a palotában, amikor szüksége lett volna rá. Katalin sejtette, hogy hosszas távolmaradása mögött a Guise-ek mesterkedései lehetnek, de ettől még nem lett elnézőbb Antoine-nal szemben. Tudta, hogy a herceg gyönge és döntésképtelen, még arra sem volt képes rászánni magát, hogy időben megérkezzen a palotába. Condé herceg gáláns és jóképű férfi, Katalin mindig is kedvelte, de nem ismerte annyira, hogy meg mert volna bízni benne, a szövetségesévé merte volna tenni a kényes és veszélyes politikai játszmában. A Guise-ek azonban itt voltak a kellő pillanatban, és az unokahúgukat, Stuart Máriát felhasználva elérték, hogy a király az ő tanácsaikra hallgasson, ne az anyjáéra. Ebben a helyzetben Katalin nem tehetett mást, mint hogy kényszerű szövetségre lépett a Guise-ekkel. Katalin elhúzta a nehéz függönyöket, és kinézett a kertbe. A gyerekei önfeledten sétáltak, játszottak, sejtelmük sem volt arról, hogy valaki figyeli őket. Katalin szeretett leskelődni, az érzés örömmel töltötte el. De gondterhelten vonta fel a szemöldökét. Ferenc a feleségét átkarolva sétálgatott, és minduntalan megállt, hogy megcsókolja. Innen messziről töpörödött öregembernek látszott. Katalin nevetett a gondolatra, hogy a fia mennyire kifárasztja magát a mozgással, és azzal, hogy férj. Nos, ha Ferenc mindenbe végleg belefárad, akkor azzal vége a Guise-ek pünkösdi királyságának.
A kis Károllyal már nem lesz ilyen könnyű a dolguk. Vagy mégis? Nem, hiszen Károlynak nincs ravasz kis felesége, aki kivonhatná az anyja befolyása alól. Katalin eldöntötte, hogy mindenáron ő fog uralkodni kisebbik fián. Károly a királyi pár mellett lábatlankodott, buzgólkodott, hogy megfoghassa Mária kezét, és vágyódó, szenvedélyes pillantásokat vetett rá. Ostoba kölyök! Ég a vágytól, hogy furulyajátékával szórakoztathassa Máriát, vagy hogy felolvassa neki valamelyik versét, amit hozzá írt. Katalin úgy döntött, véget vet másodszülött fia ostoba viselkedésének. Ferencet elnézve, a király már nem sokáig élhet ezen a földön, és ha ez bekövetkezik, akkor nem szabad engedni, hogy Károlynak csak azon járjon majd az esze, hogyan üldözze a szerelmével Ferenc özvegyét. Mária sohasem lehet Károly felesége! Katalin csak nézte a gyerekeit. Most, hogy a férje halott, senkije sem maradt rajtuk kívül. Tőlük függ, milyen jövő vár rá ezen az idegen földön. Most Margót figyelte. A fűben heverészett, egyik oldalán a kis Joinville herceg, Guise herceg fia, a másikon Beaupréau márki, Roche-sur-Yon herceg fia. Margó tekintete a fekete hajú Beaupréau-ról a szőke Guise fiúra vándorolt, és amilyen vágyódva megállapodott rajta, az nem kislányra vallott. Margó közben egyfolytában beszélt, mindig járt a szája, kivéve az anyja jelenlétében. Margó a következő pillanatban felpattant, és táncra perdült, szoknyáját az illendőnél magasabbra húzva fel. A két kisfiú is felállt, és vele együtt táncolt. Ekkor lépett be Katalin szobájába az ő Henrikje, vele a kis Hercule. Hercule arcát teljesen elcsúfították a bárányhimlő megmaradt hegei, már soha nem lesz olyan bájos, mint volt. Henrik azonban napról napra csinosabb fiúvá cseperedett. Katalin kedvesen elmosolyodott a fia láttán. Rikító színekbe öltözött, de különös módon ezek a színek harmonizáltak egymással, Henrik művésze volt az öltözködésnek. A fülében zafír fülbevalók, azért jött az anyjához, hogy megmutassa. Már kilencéves volt, és a sötét szemek Medici vérről árulkodtak. A többiek közönségesnek hatottak Henrik mellett. Bennük semmi finomság nem volt. Ferenc ostoba, Károly hisztériás, Erzsébet és Claude engedelmesek, Margó, aki már majdnem betöltötte a nyolcadik évét, vad és féktelen, Hercule, hogy az arca így elcsúfult, teljesen érdektelen. Henrik, a drága Henrik azonban tökéletes. Katalin, mint már annyiszor, most is csak azt fájlalta, hogy nem Henrik lett az elsőszülött fia. Henrik azért jött, hogy megkérdezze az anyjától, szerinte a zafír vagy a smaragd áll e jobban neki. - 0, drágám - mondta az anyja -, mindkettő illik hozzád. De biztos vagy abban, hogy kisfiú létedre fülbevalót kell viselned? Henrik elhúzta a száját. Hercule csakúgy, mint a többiek, meglepetten figyelte, hogy Henrik milyen fesztelenül viselkedik az anyjuk társaságában. A többiek mind féltek tőle. - De nekem tetszenek a fülbevalók, mama, és mert szeretem őket, viselni is fogom. -Ahogy gondolod, drágám! Őszintén szólva, ha mások nem viselik, akkor ők az ostobák. Henrik átölelte az anyját, és zafír nyakláncért könyörgött. - Hiú kis teremtés vagy - mondta neki az anyja. - Érzem, hogy használtad a kölnivizemet is. Henrik izgatottan azt mondta: - Ennek nagyon finom illata van, mama! Szeretem a pézsmaillatot. Csináltatsz nekem is Renével és Cosmóval? Katalin azt válaszolta, hogy még meggondolja, Henrik azonban határozott ígéretnek vette. Örömében körbetáncolta a helyiséget, de nem olyan kihívóan, ahogy Margó táncolt a kertben, hanem kecsesen, és nagyon bájosan. Ezek után Henrik felolvasta anyjának az egyik versét, és Katalin úgy gondolta, semmivel sem rosszabb annál, mint amit Ron-sard írogat. Magában megint csak arra gondolt, miért is nem ez a bájos kis olasz lett az ő elsőszülött fia. Katalin fölemelte a kisfiút, és megcsókolta. Magában ezredszer is eldöntötte, hogy mindent elkövet majd kedvenc gyermeke naggyá tételéért. Szükségük volt egymásra. A kisfiú kibontakozott az anyja öleléséből, sietett vissza a szobájába, verset írni vagy nézegetni magát az új velencei tükörben.
Az anyja nem ellenkezett, különben felbosszantotta volna a kedvencét. Igen, Katalin nem kedvelte a többi gyermekét, mert semmiben sem hasonlítottak Henrikre. Hercule-ben sem lelte örömét, és mert nem akarta továbbra is maga mellett tartani, sietve kiküldte a kertbe, és behívatta vele Margitot. Hercule megijedt, mert ha a királyné nem a becenevén említette a lányát, ez mindig azt jelentette, hogy mérges rá valamiért. - De neked nem kell visszajönnöd vele - mondta a fiának Katalin. - Kint maradhatsz a kertben. Hercule elment, Margó sietve megjelent az anyja hívására. A kislány illedelmesen megállt az anyja előtt, már nyoma sem volt rajta a korábbi vidámságnak, elevenségnek. Margót mindig rettegéssel töltötte el, ha az anyja hívatta. Margó előrelépett, hogy kezet csókoljon az anyjának, Katalin azonban nem nyújtotta a kezét. - Figyeltelek a kertben - mondta Katalin kimérten -, és mondhatom, nagyon illetlennek találtam a viselkedésedet. Úgy hemperegtél a fűben, mint az utolsó cseléd, miközben illegetted magad előbb Monsieur de Joinville, majd Monsieur Beaupréau előtt. - Katalin váratlanul elnevette magát, amitől Margó megrémült. Nem is értette, miért fél ennyire az anyjától. De azt tudta, hogy bizonyára megvesszőzteti, valószínűleg a nevelőnőjével. Margót gyakran fegyelmezték, ő azonban már ügyesen ki tudott térni a pálca útjából. Saját módszere volt rá, amit a többieknek is megtanított. Margó tehát nem a fenyítéstől félt, hanem az anyjától. Soha nem tudott a kedvében járni. Örökösen csak a haragját sikerült kivívnia. Margó szentül hitte, hogy anyja olvas a gondolataikban, akkor is látja őket, ha messze van, és igazából ez rémítette meg. - És nem csak ostoba vagy - folytatta Katalin -, hanem szeszélyes és gonosz is. Micsoda dolog ez? Az édesapád nemrég halt meg, te pedig ott enyelegsz a fiatalemberekkel a parkban. Margó az apjára gondolva elsírta magát, nagyon hiányzott neki a nagydarab, kedves, ősz hajú ember, és a megértő mosoly az arcán. Margó elsősorban az apát, csak másodsorban a királyt látta benne. Maga sem értette, hogyan tudott megfeledkezni róla odakint a kertben, amikor igyekezett féltékennyé tenni Henrik herceget a másik fiúra. Talán azért, mert ha együtt lehetett Henrik Guise-zel, minden másról megfeledkezett. - Királyi hercegnő létedre hogyan feledkezhettél meg ennyire magadról? Eredj és szólj az egyik szolgálónak, hogy keressék meg a nevelönődet! Miközben a nevelőnőre vártak, Margó azzal nyugtatta magát, hogy nincs semmi baj, a vessző-zés nem nagy dolog, mégis minden ízében remegett. - Vigye a hercegnőt a szobájába - mondta Katalin a belépő nevelőnőnek -, és lássa el alaposan a baját! A nap hátralévő részét bezárva tölti. Margó, még mindig reszketve, távozott a nevelőnővel, ám odakint a folyosón már megint a régi önmaga volt. A könnyei felszáradtak, és ravaszul méregette a nevelőnőjét. Szegény asszonynak a fenyítés nagyobb megpróbáltatás volt, mint Margónak. Odabent a szobában, pálcával a kezében a nevelőnő hasztalan próbálta elkapni a minduntalan odébb sikló kislányt, csak alig néhány ütés érte a kis testet. Margó még a nyelvét is kinyújtotta, és amikor a nevelőnő kimerült, Margó körbetáncolta a szobát, nézegette magát a tükörben, remélve, hogy Henrik Guise ellenállhatatlannak találja. Katalin, miután Margót elbocsátotta, most Károlyt hívatta. Károly is rémülten lépett be, ahogy Margó. A kisfiú kilencéves volt, és most egész jó állapotban volt. Nem rángatóztak idegesen az öklei, a szeme sem borult vérbe, és a szája sem habzott. - Gyere közelebb, kisfiam - mondta Katalin. - Hívatott, felség! - Figyeltelek a kertben, Károly!
Károly szemében is rémület látszott, ahogy korábban Margóéban is. Károlyt is megrémítette a gondolat, hogy az anyja mindig mindent lát. - Mit mondtál Máriának, Károly? - Megkérdeztem, hogy felolvashatom-e neki az egyik versemet. - Egy versedet... amit, gondolom, hozzá írtál? Károly elvörösödött. - Igen, felség! Katalin folytatta: - Na és mit gondolsz Máriáról? Halljam, mondjad! Az igazat akarom hallani, Károly! Tudod, hogy előlem soha nem titkolhatod el az igazságot, fiam! - Azt gondolom, hogy nála szebb hercegnő még nem élt a földön. - Folytasd, Károly, folytasd! - És még azt gondolom, hogy a bátyám, Ferenc nagyon szerencsés ember, hogy Mária lehet a felesége. Katalin megragadta a fia csuklóját, és megszorította. - Ez felségárulás! - sziszegte. - Ferenc a királyod. - Felségárulás?! - kiáltotta rémülten a kisfiú, és megpróbált hátrébb lépni. - O, nem, dehogy! - Tisztátalan gondolataid vannak a bátyád és királyod feleségével kapcsolatban. - Katalin továbbra is halkan beszélt, és ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. - Dehogy, nem tisztátalanok - védekezett Károly. - Csupán csak sajnálom, hogy nem én lettem apám legidősebb fia, és nem én vagyok Ferenc helyében. Nem, nem a trónra gondolok, hanem arra, hogy akkor Mária az én feleségem lehetne. - Ezek gonosz, önző szavak, fiam! És ezek felségáruló gondolatok. A kisfiú ellenkezni akart, de az anyja olyan szigorúan nézett rá, hogy Károlynak a torkán akadtak a szavak. - És tudod, kisfiam, hogy mi történik a felségárulókkal? Egy nap leviszlek a várbörtönbe és megmutatom neked, hogy mi történik az árulókkal. Kínozzák őket. Te még nem tudod, mi az a kínzás, de mert felségáruló gondolatok járnak a fejedben, talán jól teszem, ha megmutatom neked azt a helyet. Károly rémülten tiltakozott: - Ne, kérem, ne. Én... én nem tudnám megnézni. Én nem tudom elviselni az ilyesmit. - Márpedig tudnod kell, gyermekem, hogy még a hercegeket is megkínozzák, ha felségárulást követnek el. A kisfiú szája megremegett, és Katalin látta, hogy hab ütközik ki rajta. A gyerek szeme tágra nyílt, az erek a szemében vörösödni kezdtek. - Megmondom neked, mi történik az árulókkal - folytatta Katalin. - Fontos, hogy tudd, hozzátartozik a nevelésedhez. Odalent, a várbörtön pincéjében raboskodnak a foglyok. És ordítanak fájdalmukban. Az ájulás környékezi őket, de nem hagyják, hogy elájuljanak. Füveket és ecetet szagoltatnak velük. Van, akinek kivájják a szemét, másoknak a nyelvét tépik ki, vagy levágják a fülét. Azok szenvednek a legtöbbet, akik a királyukat árulják el. A húsukat izzó vassal égetik, a fülükbe meg a sebeikbe forró ólmot vagy viaszt öntenek... Károly rémülten sikoltozott. - Nem! Nem! Én nem megyek oda! Engem nem fognak megkínozni. Én nem... Mama, ugye nem engeded? Katalin fölemelte a kisfiút. Ennyi elég lesz. Ettől talán észhez tér. Talán ezután ha Stuart Mária szép szemére gondol, rögtön eszébe jut majd a börtön is. - Károly, Károly, drága kisfiam! Drága kicsikém, itt van a mamád, aki megvéd, nem engedi, hogy bajod essék. Mert te vagy az ő kis hercege, tudod? A kisfiú az anyja nyakába fúrta a fejét. - Igen, mama! Igen. - Jól van, kicsim - nyugtatta az anyja. - Nem esik semmi bántódásod, mert te az én kicsi hercegem van, és egy nap majd nagyon büszke leszek rád. Soha nem fogod elárulni a bátyádat, igaz? És soha nem teszel olyat, hogy megkívánod más feleségét, és főleg nem a bátyádét.
-Nem, mama, nem! - Akisfiú minden ízében remegett, a rosszullét környékezte. Katalin éppen ezt akarta elérni. A királyné lefektette a kisfiút a díványra, hűvös kezét a homlokára tette, majd mellé ült, és megfogta a kezét. - Ne félj semmitől, kisfiam - mondta. - Ha mindig azt teszed, amit a mama mond, akkor soha semmi bántódásod nem esik, megígérem. - Igen, mama! - Ezt soha ne feledd, Károly! A kisfiú bólintott, Katalin pedig letörölte az izzadságot a homlokáról, és ott maradt mellette, amíg meg nem nyugodott. A királyné arra gondolt, milyen nehéz feladatok várnak rá. Túl kell járnia a pimasz Guise-ek és a habozó Bourbonok eszén, és terelnie kell a gyerekeit abba az irányba, amerre tartaniuk kell. Egyik nehezebb, mint a másik. Ferenc vadászatra készült. Fizikailag nem volt jó erőben, de boldog volt. Szeretett vadászni; ha Mária is vele tartott, a közelsége boldoggá tette. Kedveltelve nézegette, és újra meg újra elmondta neki, milyen szépnek látja. Ferenc a legszívesebben mindig eltűnt volna az anyja és a bíboros szeme elől, hogy csak Máriával lehessen. Nagyon sajnálta, hogy apja, az ő drága apja már nem él. Nem akart király lenni, trónörökösként sokkal boldogabb volt. Akkor más dolga sem volt, mint táncolni, játszani, Máriának udvarolni. De most, hogy király lett, anyja és a bíboros állandóan szemmel tartották. Félt az anyjától és félt a bíborostól. Mindketten sokkal eszesebbek voltak nála, és tudta, sosem lesz olyan, mint ők. Éppen ezért kénytelen volt mindenben engedelmeskedni nekik, de mert mindig mást akartak, Ferencnek nagyon nehéz dolga volt. A bíboros nyíltan gúnyolta, és olyan dolgokat mondott Ferencnek, amik nagyon fájtak. A legszívesebben kitiltotta volna az udvarból, de Mária mindig csak a drága nagybátyjaként emlegette, ő meg mindenben igyekezett Máriának a kedvében járni. Nem, semmiképp sem tilthatta ki a bíborost. Ami pedig az anyját illeti, Ferenc azt szerette volna a legjobban, ha mindent ráhagy, hiszen az anyja sokkal jobban tudta volna Franciaországot kormányozni, mint ő. De nem tehette, mert a bíboros állandóan a nyomában volt, és mondta azt a rengeteg kellemetlen dolgot, amit hallani is rossz volt. A bíboros, ha kedve tartotta, mindig, minden helyzetben képes volt bejelentés nélkül rátörni. Ez történt most is, a vadászat előtt, miközben Ferenc éppen öltözködött. A bíboros egy kézmozdulattal mindenkit kiparancsolt a szobából. Ferenc tiltakozni akart, de ha izgatott volt, akkor dadogni kezdett, a bíboros azonban már korábban is gyakran űzött tréfát a jelenlétében azokból, akiknek botladozott a nyelve. Éppen ezért Ferenc félt megszólalni előtte. - Fél óra múlva indulunk, felség - jelentette be a bíboros. Ferenc azt mondta: - Nem tudom, elkészül-e addigra a királynő. - El fog készülni - mondta a bíboros határozottan. - Még... még nagyon sok időnk van - hebegte Ferenc. - A Bourbon herceggel a kastélytól félórányira találkozunk. - Téved, felség, nem találkozunk a Bourbon herceggel, vadászni megyünk. -Nem... De... de hiszen a herceg ide tart... úgy tudom, hogy egyenesen ide tart. Lorraine bíboros elmélyülten tanulmányozta hosszú, fehér ujjait. - Igen, felség, a Bourbon herceg valóban ide tart. De szerény kísérettel, mert tart a spanyol királytól, és nem akarja tudatni a kémeivel, hogy merre jár. Egyszerű utazónak álcázta magát. Ferenc nem nevetett a gúnyos szavakon. Nem szerette, ha tréfát űztek másokból, ráadásul Antoine de Bourbon magasabb rangú ember volt, mint a bíboros. Ferenc gyűlölte a bíborost, gyűlölte a beszédét. - Mégis, ha erre tart, akkor fogadnunk kell útközben - mondta Ferenc.
Miért tennénk, felség? - Miért? Mert az udvariasság így kívánja. Mi több, ez a szokás az udvarnál. Ha vadászatra indulunk, mindig elébe lovagolunk azoknak, akik bennünket meglátogatnak, nem? Mintha csak véletlen volna. Ha fontos ember a látogató, akkor igen. - De hiszen mi most a Bourbon hercegről beszélünk! - Rá kell ébresztenünk, hogy egyáltalán nem fontos a számunkra. - Ezt nem tehetem, bíboros úr! Nem sérthetem meg ilyen fokú udvariatlansággal a rokonomat. A bíboros elmélyülten, mosolyogva tanulmányozta az ujjait, egészen addig, amíg Mária meg nem érkezett. Üde volt, vidám, a király nem győzött gyönyörködni benne. Készen állsz, kedvesem? - kérdezte a férjétől. - Mire várunk még? Ferenc odasietett hozzá, és megcsókolta a kezét. - Csak téged vártunk. - De sajnos, drága kishúgom - szólalt meg most a bíboros -, nem arra megyünk vadászni, amerre szeretnéd! Urunk, királyunk azt parancsolta, hogy délre tartsunk, hogy méltóképp üdvözölhessük a Bourbon herceget. Mária a férjéről a nagybátyjára nézett. A bíboros már előre felkészítette arra, mi a feladata. - O, Ferenc, de én nem akarok délre menni. Északra menjünk, valamit szeretnék megmutatni neked. - Mária kedvesen elfintorította az orrát. -És ah, az a Bourbon! Fülbevalót hord. Ostoba alak, nagyon fáraszt engem. Ferenc, kérlek, tegyünk úgy, mintha véletlen volna, hogy elkerüljük! Lovagoljunk a másik irányba! Ferenc, kérlek... kérlek! Ferenc megadóan azt mondta: - Arra megyünk, amerre te szeretnéd, kedvesem! A bíboros jóindulatú mosollyal figyelte szép unokahúgát és a királyt. Bourbon de Antoine már csak pár mérföldnyire járt a Saint-Germain palotától. Új pozícióján tűnődött, ami megillette azután, hogy Henrik király meghalt. Maga is királyi herceg volt, és a fiatal király, Ferenc még csak tizenhat éves. Ilyen esetekben erős és befolyásos titkos tanács áll a király mellett, és neki a rangjánál fogva magas tisztséget kell ebben betöltenie. Jó volt arra gondolnia, mennyi mindent tehet majd e tisztében az üldözött protestánsokért, akiket az öccse meg ö a sorstársainak tartott. Büszkén gondolt arra, hogy a hugenották szerte az országban a vezérüknek tekintik, és elképzelte, milyen boldogok lesznek, ha hírét veszik, hogy az udvar szolgálatában áll. Szinte hallotta is, hogyan ünneplik: Éljen Bourbon herceg! 0 a mi vezérünk. Benne van minden reményünk. Sokat beszélgetett erről Jeanne-nal, mielőtt útnak indult volna, hiszen mostanra már Jeanne is megbarátkozott a protestáns tanokkal, és arra készült, hogy ezt nemsokára nyíltan is vállalja. Jeanne nem azért nem tért át korábban, mert félt volna az ellenségeitől, a Guise-ektől, vagy a spanyol Fülöptől. Idáig az apja akaratát tisztelte. Antoine arra gondolt, hogy még mindig mennyire szereti a feleségét. Csodálta, számára több volt, mint asszony, több volt, mint feleség. Csöppet sem bánta, hogy míg Jeanne-t meg nem ismerte, kicsapongó életet folytatott, a könnyű nők után megtanulta becsülni Jeanne-t. Jeanne is azt akarta, hogy Antoine az új vallási mozgalom élére álljon, és vessen véget megpróbáltatásaiknak, az üldöztetésnek. Jeanne máris a vezetőjüknek tartotta. Antoine lelki szemeivel látta, hogy mindez megvalósul, és alig várta, hogy újra az övéi között legyen, elmondhassa, mit ért el. Odaszólt egyik udvaroncának: - Bármelyik pillanatban találkozhatunk a királlyal. Készüljenek! Lovagoltak tovább, de a király és az emberei sehol nem voltak. Amikor a Saint-Germain-i kastélyhoz érkeztek, az ottaniak nagyon meglepődtek. -
Antoine, dühösen, amiért senki nem fogadta illendően, csak annyit mondott: - Kísérjenek a lakosztályomba! - Hercegem, sajnos, nincs lakosztály előkészítve - hangzott a válasz. -Az lehetetlen! Hát nem vártak? Akkor vezessen a királyhoz... vagy az anyakirálynéhoz. - Felség, a király vadászni ment. Csak késő délután tér vissza. Antoine rájött, mindez nem véletlenül történt, és azt is sejtette, kinek az akaratából. Mindez nem jelenthetett mást, mint hogy ősellenségei, a Guise-ek vették át a hatalmat. Amíg állt bizonytalanul, pontosan tudta, hogy Francis Guise mit tenne most az ő helyében. A herceg biztosan előrántotta volna a kardját, és átkokat szórt volna, és megkövetelné, hogy azonnal szállásolják el őt és a kíséretét. Maga előtt látta a bíboros rideg, gúnyos tekintetét is, szinte még szarkasztikus szavait is hallotta. De Antoine nem volt azonos Guise hercegével. Fogalma sem volt, hogy most mit csináljon. Antoine morálisan volt gyáva, fizikailag nem, soha nem volt képes eldönteni, hogyan viselkedjen vészhelyzetben. A csatában ugyanolyan bátor volt, mint bárki más, de most nem a csatamezőn volt. Egyik barátja, San-André marsall sietett a segítségére. Felajánlotta neki a saját lakosztályát, és megígérte, hogy segít szállást találni Antoine kíséretének. Antoine hálásan fogadta a felajánlott segítséget. Most már bizonyos volt benne, hogy a Guise-ek műve az egész, ők akarták, hogy szerény kísérettel érkezve az ellenségei gyűrűjében találja magát. Antoine most már bánta, hogy nem indult el időben az udvarba, ha idejében megérkezik, akkor a Guise-ek talán nem kaparinthatták volna meg maguknak a hatalmat. És pompával, hatalmas kísérettel kellett volna érkeznie, hogy az emberei, ha kell, megvédhessék. Ostoba volt, amiért hallgatott a hírvivő tanácsára. De hogy valójában mekkora fölénnyel áll szemben, azt akkor tapasztalta, amikor találkozott a vadászatról hazatérő királlyal. Ferenc király, igaz, feszengve, de mégis a parancsnak engedelmeskedve ülve maradt a trónján, nem sietett az üdvözlésére, amikor Antoine belépett a trónterembe. Lorraine bíboros, aki mellette állt, hasonlóképpen viselkedett. Ez hatalmas sértés volt, a bíborosnak nem lett volna szabad így viselkednie, hiszen rangban alatta állt a Bourbon hercegnek. Antoine azonban képtelen volt méltóságteljesen viselkedni. Bizonytalanul odalépett a királyhoz, megölelte, és a bíborossal is ezt tette. Egyikük sem viszonozta az üdvözlést. Katalin és Mária szemtanúja volt az esetnek. Katalin legszívesebben elnevette volna magát. Tudta, helyesen döntött, amikor nem avatta bizalmába a Bourbonokat. A herceggel úgy bántak a szeme láttára, mint legutolsó cseléddel, ő pedig jámboran tűrte. Az ostoba! Hát nem látja, hogy itt és most nincs helye a gyengeségnek? Megkövetelhette volna, hogy a bíboros kellő tisztelettel fogadja, és ha akarja, viselkedhetett volna úgy, hogy a fiatal király belerettenjen. így elérhette volna, hogy a bíboros lássa, méltó ellenféllel van dolga. De nem! Antoine híján van a méltóságnak, a büszkeségnek... csak meghunyászkodni tud. A bíboros most is milyen fennhéjázva beszél hozzá, Antoine mégis mosolyog, örül, hogy egyáltalán valaki szóba áll vele. Szegény kis paprikajancsi!, gondolta Katalin. Ebből az emberből igazán könnyű bábot csinálni. Antoine visszatért a feleségéhez, és Katalin magában jót mulatott, amikor elképzelte a találkozásukat. Már nem irigyelte a szerelmüket, mert biztos volt, hogy Jeanne egy napon nagyon megbánja, hogy Antoine-hoz ment feleségül. Jeanne erős asz-szony volt, és az erős asszony megveti a gyengeséget. Nemsokára Jeanne is meg fogja vetni a férjét. A királyné szinte látta, ahogy Antoine hazaóvakodik a felesége szoknyája mellé, és beszámol arról, milyen fogadtatásban részesült az udvarnál. Hogy semmit nem tett a protestánsok védelmében, akiknek pedig most minden reményük benne volt, hiszen Condé herceget taktikai okokból messze földre küldték háborúzni.
Condé más kérdés. Őt nem lehet olyan könnyen félreállítani, mint a bátyját, Antoine-t, de Condé messze jár, vele most nem kell foglalkozni. A cselszövés a hatalomért fáradságos dolog, minden erőt felemészt, és bonyolult is, mert az ember egy-két lépésnél nem lát tovább. Mégis, Katalin úgy gondolta, arra van ideje, hogy elképzelje Antoine hazaérkezését, ahogy behúzott nyakkal odaáll a felesége elé, és beszámol a megaláztatásáról, a vereségéről. Egy nap Jeanne kénytelen lesz ráébredni, milyen emberhez ment feleségül. Katalin még mindig sokat gondolt Jeanne-re, változatlanul gyűlölte, amiért politikai ellenfele, és mert szerencsés volt a szerelemben. Igaz, a férfit nem kell irigyelni tőle, de mégis. Ez a nő még veszélyes lehet. De az még messze van. Addig közelebbi teendői is akadnak bőven. A Ruggieri testvérek és udvari illatszerésze segítségével már korábban félreállított néhány szereplőt, aki gondot okozott neki. Ilyenkor érezhette a hatalmát, és ez jó érzéssel töltötte el, élvezte, hogy kedvesen mosolyog leendő áldozatára, miközben jóindulatúan biztosítja a kegyeiről. Aztán az illető távozott az életből, ki gyorsan, ki lassabban, attól függően, mi szolgálta jobban Katalin célját. Ilyenkor úgy érezte magát, mintha balzsammal kenegetnék a sebeit, amelyeket korábban Diana, most meg a Guise-ek ejtettek rajta. Mostanában eljátszott a gondolattal, hogy belekever Francis Guise italába valamit, ami nem rontja el a bor ízét, mert a hercegnek érzékeny volt a nyelve. Azt is elképzelte, hogy könyvet küldet a bíborosnak, amit a Ruggieri testvérek átitatnak gyorsan ölő méreggel. Annak is örült volna, ha Antoine de Bourbonnak kesztyűt küldethet, amit ha felhúz, a benne lévő méreg lassan végez vele. De egyelőre még nem gondolhatott arra, hogy rövid úton eltávolítsa ezeket a rangos és fontos embereket. Mégis, elképzelni is gyönyörűség volt, hogy megteszi. De mert okos volt, jól tudta, hogy élve több hasznot hoznak neki a Guise-ek és a Bourbonok. Azt kell kihasználnia, hogy a két ház ellenséges viszonyban van egymással. Úgy döntött, egyelőre úgy tesz, mintha szövetséget kötne a Guise-ekkel, ám esze ágában sem volt ezt a szövetséget megtartani. Ha elérkezik a megfelelő pillanat, akkor majd azt színleli, hogy valójában annak a gyönge, hiú Bourbonnak az oldalán áll, de persze titokban, a Guise-ektől tartva. Arról sem feledkezett meg, hogy a fiának, Ferencnek már nem lehet sok hátra az életéből. Ha Ferenc meghal, Károly lesz a király. Márpedig ezt a hisztériára hajlamos, kiegyensúlyozatlan gyermeket az anyja megtanította arra, hogy mindenben engedelmeskedjék neki. De bármily engedelmes is Károly, Katalinnak a gyerek őrültségével is számolnia kell. Nem kell sok ahhoz, hogy lázadóvá váljék. Most semmit sem tehet, mert Ferenc fia teljes mértékben Stuart Mária és a családja befolyása alatt áll. Katalin tudta, hogy további teendői vannak. Biztos volt, hogy nem sikerült teljesen kivernie Károly fejéből Stuart Máriát. Amikor beszélt vele, és félelmet keltett benne - a gyerek rettegett az anyjától, a kínzástól és a haláltól -, akkor úgy látszott, hogy engedelmeskedik, és aláveti magát az anyja akaratának. De nem kétséges, ha másnap újra találkozik Máriával, ugyanolyan szerelmes tekintettel nézi majd, mint eddig. Katalin két olasz emberéért küldetett. Bennük ugyanúgy megbízott, mint a csillagászában. Amikor megérkeztek, gondosan bezárta az ajtókat, és maga győződött meg arról, hogy senki sem hallgatózik valamelyik szekrényben vagy előszobában. Aztán elmondta a két embernek, mit akar. Biragó-val és Gondival, Retz bárójával őszintén beszélhetett, hiszen olaszok voltak, és engedelmességgel tartoztak a királynénak. Azt is tudták, hogy boldogulásuk tőle függ. - Aggódom a fiam miatt - mondta Katalin. -Nem a király, hanem Károly miatt, aki követni fogja Ferencet a trónon, ha a korai halál elszólítja. Uraim, Károly fiam a korát meghaladó érzelmeket táplál a bátyja felesége iránt. Ez pedig nemkívánatos. A franciák - ravaszkásan elmosolyodott, amolyan olaszok egymás közt mosollyal -, nos, a franciák semmi kivetnivalót nem találnak a szerelemben, elnézően mosolyognak csak, ha egy gyermek élénk érdeklődést mutat a másik nem iránt. Számukra mindez nagyon is természetes. - Katalin fölnevetett. - Én
azonban úgy gondolom, jobb, ha a fiam ebben a korban inkább a saját neméből valók iránt érdeklődne. A két férfi figyelmesen hallgatta a királynét. - Úgy gondolja, felség - vette át a szót Retz bárója -, hogy kívánatos volna, ha Károly inkább fiúkkal barátkozna? - Pontosan úgy! Pontosan ezt kívánom. De természetesen nem óhajtom, hogy megváltozzék a természetes vonzódása. - Katalin elmosolyodott, a két férfi vele mosolygott, nagyon is jól tudták, hogy a királyné pontosan azt akarja, amit tagadott. - Azt szeretném, ha a fiam élvezné a korabeli fiúk társaságát. Erős fiú, és szeretném, ha önök, uraim, segítenének nekem ebben. Nem akarom, hogy ebben a zsenge korában nők foglalkoztassák a gondolatait. A két olasz megint elmosolyodott. Megértették, hogy a királyné nem észbeli képességeik, hanem természetellenes hajlamaik miatt bízta rájuk a fiát. Pontosan tudták, mit akar a királyné. Azt is tudták, hogy Henrik herceg a szeme fénye. Ferenc a jelek szerint nem éri meg az öregkort, és eddig még nem született fiú örököse. Ha a kis Stuart Mária mégiscsak gyermeknek adna életet, a két férfinak nem volt kétsége afelől, hogy ezt az apró akadályt a királyné haladéktalanul eltüntetné az útból. Ferencet tehát csak Károly követheti a trónon. A logikus lépés így az, hogy a királyné gondoskodik arról, nehogy utódai lehessenek. Károly gyönge idegzetű, kiszámíthatatlan, az ilyen kisfiúnak nem nehéz megváltoztatni a természetes vonzódását. Mások meglepődtek volna az anyakirályné szavain, de nem Károly újdonsült nevelői. Pontosan értettek mindent, és elfogadták a rájuk bízott feladatot. Ferenc koronázási ünnepségére készült Katalin, amelyre a hagyományoknak megfelelően Reims-ben került sor. Azon gondolkodott, vajon meddig marad a trónon? Beteges kisgyerek volt, csecsemőkorában már kiütések borították a testét. Az orvosok tehetetlenül nézték, nem tudták kideríteni a betegség okát. Az orrában volt valami, ami akadályozta a légzését. Az orvosai úgy gondolták, ez fog majd végezni vele. De nem így történt. Viszont a beszéde furcsán nazális lett, amit kellemetlen volt hallgatni. Törékenysége miatt nem sok időt jósoltak neki. Katalin, miközben elnézte, úgy gondolta, talán még a megkoronázását sem éri meg. Éppen ezért mindent elkövetett, hogy a dolgok a kedve szerint alakuljanak. Pár nappal azelőtt, hogy a királyi udvar Reimsbe költözött volna, az udvarhölgyeivel beszélgetett. Anne du Bourg került szóba, akit férje, II. Henrik börtönöztetett be eretnekségért. Közelgett Anne du Bourg tárgyalása, az egész ország nyugtalan volt miatta. Beszélgetés közben Katalin rájött, hogy a hölgyek majd mindegyike vonzódik a hugenottákhoz. Montpensier hercegnő, Mademoiselle de Go-guier, Madame de Crusok és Madám de Mailly is. Katalin úgy gondolta, hogy ez nem lehet véletlen. Hagyta, hadd beszéljenek. - Ó! - mondta hosszas hallgatás után. - Nekem úgy tetszik, hölgyeim, hogy manapság a hugenották két pártra szakadtak Franciaországban. Az egyik párt hívei meggyőződéssel követik az új tanokat, becsülöm érte őket, ám a többiek politikai célokra akarják a hitüket felhasználni. Kérem, ne szakítson félbe, Madame de Mailly! Jó okom van azt feltételezni, hogy az egyik párt szövetséget kötött Angliai Erzsébettel. Arra szövetkeztek, hogy a fiamat eltávolítsák a trónról, és Condé hercegét akarják a helyébe ültetni. Condé herceget említve önkéntelenül elmosolyodott. Condé! Különös gondolatokra sarkallta ez az ember! Még attól sem riadt volna vissza, hogy ha a szükség úgy kívánja, belekeverjen valamit a borába, mégis, a neve hallatán mindig elfogta valami különös érzés. Ostobaság az ő korában, különösen, hogy erős vágy már rég nem él benne. Mégis, mindig izgatott lett, ha arra gondolt, hogy találkozik a herceggel. Hallatlanul energikus férfiú volt a herceg, mágnesként vonzotta a nőket. Valóban nagyon vonzónak kellett lennie, ha még az ő
szívét is megdobogtatta. Sok nő volt szerelmes belé. Condé nem volt magas, mégis mindenkit elbűvölt. Forróvérű volt, könnyen félrelépett, nem volt túl állhatatos. Ám a felesége, a hithű református Eléonore kemény kézzel tartotta. Hírhedt szoknyavadász volt, csakúgy, mint az öccse, Antoine de Bourbon. Mindketten azok voltak, amíg rá nem találtak a feleségükre. Katalin, míg a gondolatai Condé hercegnél jártak, elmulasztotta a beszélgetés egy részét. Ez is azt mutatta, mennyire foglalkoztatja a férfi. - Ó - mondta gyorsan -, csak nem gondolják, hogy támogatni fogom azokat, akik a fiam ellen mesterkednek? - Felség - mondta Madame de Montpensier -, a hugenották hűségesek a koronához. Katalin vállat vont. - De vannak közöttük olyanok, akik elvetnék magát a királyságot is. Köztársaságot akarnak, amit Kálvin irányít. - Dehogy, felség! Félek, félretájékoztatták. - Lehet, hogy magának van igaza. Amikor a királyné elbocsátotta az udvarhölgyeit, Madame de Mailly maradt utolsónak, és odasúgta a királynénak: - Felség, a főgenerális szeretne szót váltani önnel. Bekísérhetem? Katalin bólintott. Gaspard de Coligny. A királyné alaposan megnézte magának. A férfi térdet hajtott. Csinos volt, és Katalin arra gondolt, ezt a férfit nem lesz nehéz felhasználni a céljaira. Sokat tudott erről az emberről, már akkor megismerkedett vele, amikor Franciaországba érkezett. Egyidősek voltak, az anyja Montmorency kapitány húga. Gaspard másképp volt vonzó, mint Condé herceg. Gaspard de Coligny vonásai szigorúbbak, de nemesebbek. Fiatalkorában eleven, népszerű figura volt. Katalin jól emlékezett rá. Akkoriban sohasem mutatkozott a legjobb barátja, Francis Guise nélkül. A legjobb barát azonban mára a legnagyobb ellensége lett, mivel Francis Guise volt a katolikus párt híveinek kimondatlan vezetője, míg a protestánsok minden remenye Gaspard de Colignyban volt. Csöndes, komoly emberré érett az évek során, egyszerű, de nagyon okos asszonyt vett feleségül, aki imádta őt, és Gaspard is szerette asszonyát. Katalin megérezte Gaspard de Coligny erejét. Az erős férfiak mindig imponáltak Katalinnak, és máris azon kezdte törni a fejét, hogyan tudná ezt az erőt a saját céljaira felhasználni. Amikor a férfi fölemelkedett, Katalin megkérdezte, mit akar mondani neki. Gaspard de Coligny azt felelte, azért jött hozzá, hogy elmondja, a protestánsok minden reménye benne, az anyakirálynéban van. Katalin elmosolyodott, mulattatta, hogy kedve szerint sikerült megtévesztenie mindenkit. - Az emberek tudják, hogy asszonyunk a szívén viseli a sorsukat - mondta Coligny őszintén. Gaspard-nak is elmondta Katalin, amit korábban az udvarhölgyeinek, hogy tudomása szerint vannak, akik szövetkeztek az angolokkal meg Kálvinnal. Gaspard biztosította a királynét a hűségéről, és ebben Katalin nem kételkedett. - Felség RReimseimsbe készül - mondta Coligny. - Talán meg lehetne szervezni egy találkozót vagy ott, vagy valahol a közelben. Úgy gondolom, sok megbeszélnivalónk lenne. - És miről akarnának tárgyalni velem, főgenerális úr? - Beszélnünk kellene a Guise-ekről, akik túl sok hivatalt tartanak a kezükben. Újra kellene osztani a tisztségeket, és össze kellene hívni a nemzetgyűlést is. Mindezt a korona érdekében. -O, főgenerális úr, nagyon fáj nekem, amikor azt hallom, hogy oly sok embert elégettek már a máglyán, de nem azért, mert loptak vagy gyilkoltak, hanem mert bátran hangot adtak a véleményüknek. Nagyon erős lehet a hitük, ha még ezt is vállalják érte. - Az embereink felségedtől várják a segítséget -mondta Coligny. Most Madame de Mailly szólalt meg: - O, felség, kérem, ne engedje, hogy vér mocskolja be a fia megkoronázását! Már így is annyi Vér omlott, hogy az Isten bosszújáért kiált.
Katalin szemrehányó pillantást vetett udvarhölgyére. - Ezzel azokra az időkre céloz, amikor még megboldogult királyunk, a férjem volt uralmon? Madame de Mailly térdre ereszkedett, és bocsánatért esedezett. Katalin most a főgenerálisra pillantott, és lassan, megfontoltan azt mondta: - Igen, azt hiszem, Madame de Mailly pontosan erre gondolt. Meg arra, hogy mivel oly sokan szenvedtek a férjem kormányzása alatt, Isten azzal büntette, hogy halállal sújtotta a kiontott vérért. - Katalin keserűen fölnevetett. - És most figyelmeztetni akarnak, hogy ha nem állítom meg a további vérontást, akkor magamra is szenvedés vár. O, főgenerális úr, Isten már elvette tőlem, akit szerettem, aki a legfontosabb volt az életemben. Mivel büntethetne még? Katalin sírva fakadt, mert törékeny, védtelen asz-szonynak akart látszani Coligny szemében. Madame de Mailly és a főgenerális igyekezett megvigasztalni. Katalin közben egyre azon törte a fejét, okos dolog-e elfogadni a találkozót a protestánsokkal. Úgy döntött, hogy találkozik velük titokban, azzal, hogy meghallgatja őket, még semmire nem kötelezi el magát. Katalin megígérte, hogy kész találkozni azokkal az emberekkel, akiket erre a reformátusok felhatalmáznak. Coligny és Madame de Mailly elégedetten távozott. Katalin még sokáig gondolkodott a reformátusokról, és erről megint csak Condé herceg jutott az eszébe. Számba vette vonzó tulajdonságait és gyöngeségeit is. Antoine-ra és Jeannera gondolt, meg Condéra és az ő Eléonore-jára. Amikor visszatértek az udvarhölgyei, Katalin megállapította, hogy némelyikük nagyon csinos. A két legszebb közülük Louise de la Limaudiére és Isabelle de Limeuil volt. Katalin kettőjük kivételével elküldte valamennyi udvarhölgyét, nekik pedig azt mondta: Emlékeznek még arra, hogy az apósom, I. Ferenc egy időben hölgykoszorút gyűjtött maga köré? Valameny-nyien szépek voltak, szellemesek és okosak, és nagyszerűen lovagoltak. A hölgyek azt felelték, hogy igen, hallottak a híres Petité Bande-ról. - Magamnak is eszembe jutott, hogy kiválasztok néhányat az én bájos és elegáns udvarhölgyeim közül. A legszebbeket, a legmerészebbeket és a leg-eszesebbeket, olyanokat, akik megtiszteltetésnek veszik, hogy az Escadron Volant-om körébe tartozzanak. Az udvar Ambroise Paré, a király orvosa tanácsára Blois várába költözött. Ferenc vére annyira mérgezetté vált ekkorra, hogy az orvos úgy gondolta, Blois tisztább levegője jót tesz majd neki. Ezekben a nyugtalan napokban Katalin maga sem érezte biztonságban magát. A protestánsok szószólóival tervezett titkos találkozó elmaradt, mert Lorraine bíboros és a bátyja, Guise herceg megneszelte, és világosan a királyné tudomására hozta, hogy nem szolgálhat egyszerre két urat. Amennyiben mégis úgy dönt, hogy a sorsát a Colignykkel és a protestánsokkal köti össze, úgy nyíltan a Guise-ek ellenségévé teszi magát. így, hogy Ferenc ült Franciaország trónján, és a felesége mindenben alávetette magát a Guise-ek óhajának, Katalin nem szegülhetett szembe a Guise-ekkel. Amennyiben a Guise-ek ennyivel beérték volna, nem is lett volna semmi baj, de nem így történt, egyre ádázabbul üldözték a protestánsokat. Anne du Bourg perében meghozták a legsúlyosabb ítéletet, kegyetlen máglyahalálra ítélték, amelynek rengeteg ember volt a szemtanúja Place des Gré-ves-ben. A protestánsok zúgolódtak, amiért Katalin nem tartotta meg az ígéretét. Különben is, a franciák mindig mindenért az olasz nőt vádolták. Katalin dühöngött, amiért nem tudta érvényesíteni akaratát. Lorraine bíboros és Duke hercege még Blois-ba is követték. Éberen figyelték minden mozdulatát, és Katalin tudta ezt. Egyedül a gyerekek nem érzékeltek semmit a feszültségből. A királynak sem volt fogalma arról, hogy mi is történik az országában. Nem érdekelte semmi más, csak a boldogsága, amit megtalált Mária oldalán. Mária is felhőtlenül élte napjait, örült a táncoknak, a beszélgetéseknek, annak, hogy mindenki csodálta, Franciaország legszebb kiráíynőjé-nek tartották, még a két nagy tekintélyű nagybátyja is kényeztette, babusgatta.
Károly azonban boldogtalan volt, hogy is lehetett volna más? Új tanítói teljesen összezavarták azokkal a különös dolgokkal, amivel teletömték a fejét. Nagyon szeretett volna Mária, a királynő és a bátyja felesége közelében lenni, verseket írni hozzájátszani neki a fuvolán. Henrik boldog volt a lovainak és azoknak a fiúknak a társaságában, akiket játszótársául választott. Ezek a gyerekek valamennyien kicsik voltak és kellemesek, nem olyanok, mint a nagyobb Henrik Guise, akinek folyton a verekedésen járt az esze, és másról sem beszélt, mint hogy mit fog csinálni, ha nagy lesz. Henrik barátai eszes kisfiúk voltak, akik verseket írtak, olvastak, szerették a festményeket és a szép dolgokat. Margó boldog volt, amiért Henrik Guise is itt volt Blois-ban. Sétálgattak a Loire mentén, és a jövőről beszélgettek, arról, hogy egyszer majd férj és feleség lesznek. - Ha máshoz akarnának feleségül kényszeríteni -mondta Margó szenvedélyesen -, akkor elmegyek veled Lorraine-ba, és ott fogunk uralkodni. Talán egy napon egész Franciaország a miénk lesz, te pedig király leszel. Henrik elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki is ellenezné a házasságukat. - Ne szólj róla senkinek, Margó, de tudod, én már beszéltem erről az apámmal! Margó nagy szemekkel bámult rá. - Kettőnkről? Henrik bólintott. - Apám szerint semmi akadálya nem lehet a házasságunknak. - Na de Henrik, és ha a király... - Apám nagy hatalmú ember Franciaországban. Ha azt mondja, hogy összeházasodhatunk, akkor az így is lesz. Margó látta maga előtt Henrik apját, a méltóságos Guise herceget. Az arcán a forradás, amit csatában szerzett, még vonzóbbá tette. Nemcsak a fia gondolta úgy, hogy nagy hatalmú ember, a legnagyobb Franciaországban. Margó nem kételkedett abban, ha ez a férfi kijelenti, hogy a fia őt fogja feleségül kérni, akkor az így is lesz. így hát a két kis szerelmes sétálgatott a parkban, és tervezgették a napot, amikor majd összeházasodnak. Örök hűséget esküdtek egymásnak, és bizonygatták, hogy senki nem akadályozhatja meg ezt a házasságot. Francis Guise herceg Blois várában összehívta a titkos tanácsot. Az arca komoly volt, de a szeme lázasan csillogott, mint mindig, ha izgatott volt. Márpedig a csata, a háborúzás gondolata, minél véresebb, annál nagyobb izgalomba hozta. - Hölgyeim és uraim - köszöntötte a tanács tagjait, amely a fiatal királynőből és az anyakirálynéból, a királyból, Lorraine bíborosból és az udvar fő-méltóságaiból állt. Összesküvésről kaptam híreket az angol kémeimtől. A király veszélyben van. Valakik arra készülnek, hogy foglyul ejtsék a királyt, a királynőt, az anyakirálynét, és valamennyi királyi gyermeket. Az árulók azt tervezik, hogy amennyiben a király nem tér át a protestáns hitre, akkor másik királyt ültetnek a helyébe. Az árulók élén, ahogy önök is sejtik, a Bourbon testvérek állnak. Anglia királynőjével váltottak leveleket, és ő segítséget ígért a lázadóknak. Nagy elővigyázatosságra van tehát szükség, és meg kell erősítenünk a vár védelmét. Ez után a figyelmeztetés után mindenki visszavonult a falak védelme mögé. Margó és Guise nem sétálgathatott a folyóparton. De nem bánták, nekik csak az volt a fontos, hogy együtt lehessenek, tulajdonképpen mindkettőjüket felvillanyozta a veszély gondolata. Nem így Ferencet és az öccsét, Károlyt. Károlyt egyre gyakrabban kínozták a rohamok, gyakran látott rémálmokat, amelyekben megölték. Rettegett attól, hogy merénylő^ rejtőznek a hálószobájában. Egyre idegesebb lett. Az anyja számító szemekkel figyelte. Úgy vélte, hogy új tanítói eredményesek, elégedett volt a munkájukkal. Katalinnak azonban most foltosabb dolga volt, mint a gyerekein gondolkodni. A katolikusok és a protestánsok közötti harc teljesen hidegen hagyta, nem érintette, csak annyiban, hogy hogyan tudná a viszályt a saját javára fordítani. Az anyakirálynét jottányit sem izgatta, hogy a
protestánsok vagy a katolikusok győznek-e, csak a2, hogy aki győz és uralkodik, az alávesse magát az akaratának. Se katolikus, se protestáns nem volt, egyetlen dologért harcolt, hogy megtartsa a Valojs-kat Franciaország trónján, és hogy a Valois királyok neki, az anyakirálynénak engedelmeskedjenek. így, miközben a Guise-ek terveit hallgatta, magában a sajátjait formálgatta. Titokban Colignyért küldetett. Egyszer már becsapta azt az embert, mégis bízott abban, hogy hajelét adja az elégedetlenségének, akkor ezúttal is sikerül bolondot csinálnia belőle. Az olyan egyenes emberek, mint Coligny, sosem sejtenek fondorlatot. Katalin azt írta a főgenerálisnak, hogy tudomása szerint az angolok megtámadni készülnek néhány francia hajót. Noha Coligny valószínűleg segítségért fordult Angliához a Guise-ek és a katolikusok ellen, mégis, mert a becsület úgy követeli, mindent elkövet majd, hogy Franciaország segítségére lehessen. így is történt. Coligny, mihelyt megkapta Katalin levelét, azonnal útra kelt. Katalin könnyek között fogadta, és bizonygatta, hogy ő védtelen asszony a Guise-ek kezében, és arra kérte Colignyt, álljon a királya mellé. - Minden bajunk okozói a Guise-ek - mondta a főgenerális. - Az egyetlen megoldás, hogy elkerülhessük a polgárháborút, az, ha türelmi rendelet születik, királynőm! Katalin kijelentette, mindent megtesz, hogy ilyen rendeletet kibocsássanak. Mivel fontos volt számára, hogy megnyerje a protestánsok bizalmát, amit elveszített azzal, hogy nem tudott találkozni a képviselőikkel Reims mellett, ahogy ígérte, kibocsátotta a türelmi rendeletet. A rendelet megtiltotta a protestánsok további üldözését, szabad vallásgyakorlatot biztosított a számukra, és kegyelmet ígért mindenkinek, kivéve azokat, akik összeesküvést szőttek a királyi család ellen. Katalin úgy érezte, sikerült megoldania egy nagyon nehéz feladatot. Ám pár nappal később Fran-cis Guise viharzott be hozzá, eltökélten, cinikus tekintettel, ajkán halvány mosollyal. A királynénak látnia kellett, hogy ravaszsága és okossága mekkora nyers erővel áll szemben. Francis azt mondta: - Felség, haladéktalanul távoznunk kell Blois-ból! Harminc perc áll a rendelkezésére ahhoz, hogy elkészüljön. - Elmegyünk Blois-ból?! Francis szigorú tekintettel nézte az anyakirálynét, a szeme bepárásodott, mint mindig, ha erős felin-dultságot érzett. - Veszélyben van a király, és mindenki. - Na de - ellenkezett Katalin - nem lehetünk már veszélyben. A dekrétum... - A maga dekrétuma, felség - mondta a herceg félreérthetetlen hangsúllyal - nem változtatott semmin. Továbbra is harcolnunk kell az ellenséggel. Amboise-ba költözünk, ott nagyobb biztonságban vagyunk. Nem veszélyeztethetem a király biztonságát. Katalin tisztában volt a Guise-ek erejével és hatalmával, éppen ezért jól ismert önuralmával vette tudomásul az erőfölényt. Bár megalázónak tartotta, mégis engedelmeskedett a Guise herceg akaratának, és miközben az útra készülődött, azzal vigasztalta magát, hogy semmi sem tart örökké. Ferenc király megrémült a hír hallatán, és bosz-szantotta, hogy nem hagyják békén. O semmi mást nem akart, csak boldog lenni Máriával. Nem akart ennél többet, csak lovagolni, táncolni vele, ékszerekkel ajándékozni meg és hallani a nevetését. Nagyszerű érzés fiatal, szerelmes férjnek lenni, a királyság pedig olyan ijesztő. Mégis sokan vágynak arra, hogy uralkodhassanak. Az anyja, Mon-sieur de Guise, Lorraine bíboros, Antoine de Bourbon, Louis de Bourbon... Bárcsak azt mondhatná nekik: „Tessék, itt a koronám! Vegyétek! Én nem akarok mást, csak békében élni Máriával!" De nem tehette meg. Sajnos, ő volt apja elsőszülött fia. O, miért is halt meg a papa? Miért is volt az a szörnyű baleset, amely nemcsak az apjától fosztotta meg, akit szeretett, és aki mellett biztonságban érezte magát, de még a koronát is a fejére tették.
És most megint itt az újabb baj. Amboise-ban foglyok valamennyien. A bíboros gúnyolódik, a herceg pedig parancsokat osztogat. O, bárcsak megszabadulhatna Mária nagybátyjaitól! Neki meg az életére törnek. Vigyáznia kell. Á közeli erdőkben elfogtak néhány embert, akik csak vele, a királlyal hajlandók szóba állni. Őt pedig betanították, hogyan kell viselkednie, mit kell tennie. Az anyja mindent pontosan elmondott. A Guise-ek újra és újra elismételték. Fogadnia kell ezeket az embereket, méghozzá barátságosan, és közben okos, ravasz kérdésekkel ki kell szedniük belőle, hogy ki küldte őket Amboise-ba. A király fogadta az embereket, miközben tudta, az anyja a másik helyiségben hallgatózik. Ugyanezt tette a bíboros is valahol. Ferenc nem hibázhatott, különben magára vonja a bíboros szemrehányásait, a herceg dühét, és ami még rosszabb, az anyja haragját. Ferenc mind közül ettől félt a legjobban. Bevezették Ferenchez a férfiakat, akik illendően térdet hajtottak a király előtt. Ferenc igyekezett nyájasan viselkedni, de hiába. Amikor azt mondta a férfiaknak, hogy nyugodjanak meg, nem kell félniük semmitől, pontosan tudta, sokkal inkább ő szorulna megnyugtatásra, és ezt azok is tudják. A király pénzt adott át nekik. - Halljam, mit kerestetek az erdőmben? A férfiak összenéztek, és elmosolyodtak. Tetszett nekik az ifjú, tetszett a bátortalansága. Úgy gondolták, valóban nincs mitől tartaniuk. Nem igazi király ez, csak szegény, ijedt kisfiú. -Azért jöttünk, felség, hogy megmentsük - súgta az egyik. Jól tudták, mennyire nyugtalan a fiú, és úgy gondolták, nem fog ellenkezni, hogy kiszabadítsák a Guise-ek fogságából. A fiú megnyerte a bizalmukat, így mindent elmondtak neki részletesen. Hogy Genfből jöttek, és nemsokára a vezéreik is csatlakoznak hozzájuk. A király remélte, hogy sikerrel járnak. Őszintén remélte, hogy így lesz, hiszen annál rosszabbat, mint a herceg és a bíboros foglyának lenni, nemigen tudott elképzelni. - Nincs mitől félnie, felség - nyugtatta meg a királyt halk hangon a férfiak szószólója. Negyvenezer ember tart ide a királyunk kiszabadítására. A férfiak búcsúzóul köszönetet mondtak a királynak, amiért fogadta őket, megcsókolták a kezét. Ferenc nagyon megsajnálta őket, a legszívesebben figyelmeztette volna arra, hogy a beszélgetésüket kihallgatták. A férfiakat, miután elhagyták a kastélyt, elfogták, másokkal együtt, akiket még az erdőben találtak. A fejük nem sokkal később ott díszelgett körben a várfalon. Hercule kivételével valamennyi királyi gyermeket kiparancsolták a balkonra. Nem mertek nem engedelmeskedni. Az udvaroncok és az udvarhölgyek társaságában végig kellett nézniük a hugenották lemészárlását az udvarban. Ferencet a rosszullét környékezte, képtelen volt elviselni a látottakat. Mária a kezével takarta el az arcát. Károly elborzadt a látottakon, de tudta, hogy utána végig kell hallgatnia nevelőinek a beszámolóit is a vérengzésről, és addig fogják mondogatni, amíg sikítozni nem kezd, és rá nem jön a roham. Margó elsápadt, fájt látni, hogy a fiatal, csinos fejek a porba hullanak. Margó irtózott a vértől, és most az udvaron patakokban folyt a vér. A legszívesebben felkiáltott volna, hogy hagyják abba. A bátyja, Henrik teljes közönnyel figyelte, mi történik. Őt csak saját maga és a kis barátai érdekelték. Henrik Guise szemében izgalom csillogott, mindig, mindenben az apját utánozta. Mivel a húgénották lemészárlása a Guise-ek parancsára történt, Henrik meg volt győződve arról, hogy helyes, amit tettek. Francis Guise sokatmondó pillantásokat váltott a Fiával, házának reménységével. Henrik szeméből látszott, mennyire szereti az apját. Tökéletesen megértették egymást. De az anyjuk, a hercegnő tiltakozásul eltakarta a kezével az arcát, és hangosan sírt. - Mi a baj? - kérdezte tőle az anyakirályné, aki a legteljesebb hidegvérrel figyelte a kivégzéseket.
- Szörnyűség, ami itt történik - sírta szinte hisztérikusan a hercegnő. - Az ártatlanok kiontott vére... valamennyien a király alattvalói. 0, isten az égben, rettenetes napok jönnek! Tudom, hogy mindez szörnyű bajt hoz majd ránk. Ferenc herceg dühösen elvezette a feleségét, Henrik pedig szégyenkezett az anyja miatt. A mészárlás nap mint nap folytatódott, és a herceg egyre kegyetlenebb lett. Amerre a szem ellátott, patakokban folyt a vér, oszló tetemek hevertek mindenütt. A gyerekek, ha lementek, bástyákra akasztott tetemeket láttak, és azt, hogy megkínzott embereket zsákba kötve dobálnak bele a Loire-ba. Sem Katalin, sem a herceg nem kímélte meg a gyerekeket ettől a rémséges látványtól. Ferenc hercegjói tudta, mindez megedzi az ő Henrikjét, és azt akarta, hogy a fia acélos legyen. Katalin pedig tudta, hogy Henrik fia ugyanolyan érzéketlen mindennel szemben, mint ő. Ami pedig a többi fiúgyermekét illeti, neki is, meg a hercegnek is az volt az érdeke, hogy mindkettő gyenge legyen, és a látottak kétségtelenül megviselték mind Ferenc, mind pedig Károly idegeit. A véres napok megutáltatták a gyerekekkel Am-boise várát, amit pedig korábban annyira szerettek. Másra sem tudtak gondolni, csak a kazamatákra, ahol rémséges dolgok történtek. Az emlékeikben a mellvédeken már mindig ott lesznek a tetemek, és a folyóra sem tudnak már másképp emlékezni, mint oly sok szerencsétlen sírjára. Ferenc sírt, ha egymaga volt. Fájt látnia, hogy az emberek összerezzennek, ha meglátják. A falubeli asszonyok rohantak vissza a kunyhóikba a gyerekeikkel, ha közeledett. - Jön a király! - kiabálták. - A király beteg, a halottak vérét issza, hogy életben maradjon. - Mindenki gyűlöl! Mindenki gyűlöl! - sírta. -Az embereknek meg kell tudniuk, hogy nem én csináltam ezt a szörnyűséget. Egyszer, amikor bátor pillanatában nekirontott a bíborosnak, és megérezte, hogy a palástja alatt páncélt visel, rádöbbent, hogy a bíboros is fél. A bíboros merénylettől félt. Ezért új viseletet vezettetett be az udvarnál, olyat, amely nem tette lehetővé, hogy az emberek fegyvert rejtsenek a ruhájuk alatt. A kabátok megrövidültek, a csizmák szára rövidebb lett, hogy ne lehessen tőrt dugni bele. A bíboros gyáva, döbbent rá Ferenc, és azt kiabálta: - Maga miatt gyűlölnek engem az emberek. Istennek tenne vele szolgálatot, ha itt hagyna bennünket! A bíboros csak mosolygott, mert tartott ugyan merénylettől, de a királytól csöppet sem félt. A néraci udvarnál nagy volt a megdöbbenés. Levél érkezett Navarra királyához Ferenc királytól. Antoine felbontotta a levelet, és elolvasta: Bátyám, gondolom, emlékszik még azokra a leveleimre, amelyeket a közelmúltbeli amboise-i lázadással kapcsolatosan írtam. Szóltam bennük az öccséről, Condé hercegről is, akit nagyon sok rab átkoz mostanában, és én nem hagyhatom, hogy ilyen vádak hangozzanak el a rokonommal kapcsolatban... Antoine keze remegett, amikor átfutotta a további sorokat: ...Úgy döntöttem, nem engedhetem, hogy bajt hozzak magamra, amiért valamely alattvalómnak őrült ambíciói vannak. Ezért bátyám, megparancsolom, hogy hozza Orléans-ba az öccsét, Condé herceget. Amennyiben nevezett herceg elmulasztaná az engedelmességet, úgy, bátyám, kénytelen leszek haladéktalanul bebizonyítani, hogy a király én vagyok... Jeanne szótlanul nézte a férjét, aki elsápadt, és ettől nagyon megijedt, féltette őt. Sok minden történt velük az elmúlt évben, amitől Jeanne kénytelen volt másként látni a férjét, mégis, még mindig szerette. Jeanne azonban már tudta, hogy nagyon ellentétes a természetük. A férje gyönge, képtelen döntést hozni, ő azonban erős, és ha döntött, akár jól, akár rosszul, akkor nem lehetett a döntésétől eltántorítani. Jeanne-nak köszönhetően Navarra királya lett Antoine, ám Jeanne uralkodott. Nagyon legorombította a férjét azért, ami a királyi udvarnál történt, és amiért tűrte, hogy a Guise-ek
porig alázzák. Elmagyarázta neki, mekkora veszélybe sodorta magát, a gyerekeit és az egész királyságot. Jeanne pontosan tudta, hogy annak az embernek van beleszólása az állam ügyeibe, aki szót tud érteni az anyakirálynéval. De mert Antoine késlekedett, a Guise-ek megelőzték. Ezután sokáig fagyos volt a levegő közöttük, de mert Jeanne haragja mindig elszállt, továbbra is szerető hitvese maradt a férjének. Jeanne, miközben férjét nézte, arra gondolt, milyen boldogan élnek itt a királyságukban. Jeanne maga tanította a gyerekeit, és örömmel látta, menynyire okosak, éles elméjűek. Jeanne elfogadta az új vallási tanokat, erőt merített belőlük, bár nyilvánosan nem vállalta fel azokat. Ennek ellenére Franciaországban és Spanyolországban mindenütt tudták, hogy a hugenották menedékre találnak Jeanne királyságában. - Antoine - fordult most a férjéhez Jeanne. - Mi a baj, szerelmem? Antoine megmutatta Jeanne-nak a levelet, átkarolta a felesége vállát, úgy olvasták együtt. Jeanne azt mondta: - Természetesen nem szabad odamenned, és Louisnak sem. - Drága Jeanne, ez parancs! Hát nem látod? A király parancsa. - Még hogy a király! Betegeskedő gyerek, akinek nincs saját akarata. Ez Guise herceg parancsa. Meg a bíborosé és az anyakirálynéé. És azt jelenti: „Gyere! Sétálj be szépen a csapdába, amit neked készítettünk!" - Igazad lehet. Nem, nem megyek. Louisnak egy szót sem szólok róla, mert amilyen meggondolatlan, bármire képes. Antoine azonban nem hazudtolhatta meg önmagát, néhány nap múlva kezdte másképp látni a dolgokat. - A király parancsának akkor is engedelmeskedni kell. Azt hiszem, Jeanne, mégiscsak oda kell mennem. Nem mernek bántani bennünket, hiszen királyi vérből vagyunk! - Sok királyi vérből származó rokont öltek már meg az országban korábban is. Crussol báró hozta személyesen a levelet az udvarból, és igyekezett megnyugtatni Antoinet, nincs mitől félnie. A király a szavát adta, bizonygatta egyre. - A király nem adhatja a szavát semmire - ellenkezett Jeanne. - Akkor ott az anyakirályné szava. - Az anyakirálynéé! A szavát adta arra is, hogy találkozik a képviselőinkkel Reimsben, nem? Es megtartotta? -Akkor ott van Guise herceg és Lorraine bíboros szava. - Brigantik szavára nem ad az ember! - heveskedett Jeanne. Milyen nehéz megőrizni a boldogságot! Ha élhetnének szerényen, ha nem királyi rokonok volnának, mennyire más lehetne az életük! De így Jeanne szenvedett Antoine határozatlanságától, Antoine pedig tartott az asszony kegyetlen őszinteségétől, és mindketten féltették a gyerekeiket és a királyságukat. Tehetetlenségükben egymásra haragudtak olyasmiért is, amin póri család remekül mulatott volna. Antoine úgy döntött, mégis értesíti az öccsét a király leveléről. Condé és a felesége, Eléonore nyomban Néracba utazott, hogy megbeszéljék, mit tegyenek. Condé tetterős férfi volt, nem ijedt meg a saját árnyékától. Mégis kijelentette, hogy nincs más választásuk, mint engedelmeskedni a király parancsának. Senki nem mondhatja róla, hogy azért teszi, mert félne. Jeanne dühös volt a két testvérre. - Az üdvösségedre kérlek, Louis, ne menjetek sehová -kérlelte őket. - Drága Jeanne, nem maradhatunk! Azt mondhatják, nem mertünk szembenézni a vádakkal. Jeanne mérgében beharapta az ajkát, Eléonore pedig, aki ugyanolyan okos asszony volt, mint Jeanne, magában a sógornőjéért is imádkozott. A két férfi végül beleegyezett abba, hogy nem engedelmeskednek a parancsnak, de mindkét asszony tudta jól, hogy az elhatározásuk messze nem végleges.
- Ha mégis útra keltek - mondta Jeanne hosszas vita után -, akkor legalább erős kísérettel menjetek, hogy a bíboros és társai láthassák, kivel állnak szemben, és hogy a Bourbonokat tisztelet illeti meg. - Louis - kérlelte a hercegnő a férjét -, hát nem látod, hogy minden lépésed, amit az udvar felé teszel, a romlásodat jelenti? A király levele nyílt fenyegetés. Csak erős fegyveres kísérettel mehettek. Ha már úgy döntöttél, hogy halnod kell, akkor hadsereg élén vessz el, ne a bitófán! - Az asszonyoknak igazuk van, Louis - mondta Antoine. - Kíséret nélkül megyek az udvarba. A vádakkal téged illetnek. De hadd menjek egyedül, hogy kitapasztaljam, milyen a hangulat, és aztán... levélben tudatom veled. Ujabb levelet hoztak az udvarból, ezúttal Katalin kézírásával. „Jöjjenek, aggodalomra semmi ok - tanácsolta Katalin. - Ha bátran szembenéznek a vádakkal, semmitől nem kell tartaniuk. Alázattal jöjjenek, ne hatalommal, ez is az ártatlanságukat fogja majd bizonyítani! " -Az anyakirálynénak egy tekintetben igaza van - mondta Antoine. - Ha hadsereggel megyünk, bizony, csak a bűnös szándékainkat bizonyítanánk. További levelek érkeztek. A hugenotta Montpen-sier hercegnő figyelmeztette Antoine-t és Condét, nehogy elhagyják Néracot. Katalin a másik levelében arra kérte Jeanne-t, ő is kísérje el a férjét Or-léans-ba. „És hozza magával a fiát meg a lányát is - írta Katalin. -Annyira szeretném már látni a drága arcocskájukat." - Ezt aztán várhatja az a kígyó! - csattant fel Jeanne. Végül Antoine és Condé elindultak Orléans-ba. Jeanne pedig Pauba utazott, és felkészült birodalma védelmére. Antoine, Navarra királya és Louis de Bourbon, Condé hercege, útban Orléans felé, előreküldték a marsalljaikat, hogy bejelentsék érkezésüket a királynak. Katalin lázasan gondolkodott a szobájában. Tudta jól, a következő hetekben minden leleményére szüksége lesz. Kiderül, hogy tanult-e a leckékből, kiderül, hogy az önuralom és a fortély, amellyel a csodáit valóra akarta váltani, meghozzák-e a gyümölcsüket. Jól emlékezett Lorenzo de' Medici pártfogoltja, Machiavelli szavaira: „Tisztességes herceg soha nem tarthatja be a szavát, csak akkor, ha ezzel nem okoz kárt magának; vagy ha még mindig állnak azok a körülmények, amelyek közepette elkötelezte magát. Éppen ezért mindehhez elengedhetetlen a színlelés, a megtévesztés művészetének ismerete, hiszen az emberek általában mind buták és gyöngék, és ki megtéveszteni akar, könnyen talál ostobákat." Katalin pontosan erre törekedett, ez volt a politikája. Volt része hasonló leckékben ősei hazájában, a Medici palotában, a Murate kolostorban, sokat tanult a római Szent Kelementől, és ezt a tudását most kamatoztathatja Franciaországban. Eddig még nem volt alkalma kiélvezni a hatalmát, még nem próbálhatta ki a szárnyait, de mégis bízott a sikerben. Senki nem volt ebben az országban, aki tudta volna, kicsoda ő. Igaz, keringtek róla mendemondák. Amikor Ferenc trónörökös, I. Ferenc legidősebb fia váratlanul meghalt, sokan gondolták úgy, hogy Katalinnak része volt a halálában. A legtöbben mégis alázatosnak és türelmesnek ismerték, olyan asszonynak, aki húsz évig tűrte, hogy Poi-tiers-i Diana megalázza. Ilyesmit csak szerencsétlen, alázatos teremtés tud elviselni. De Katalin mindenkit megtévesztett, és az ostobák elhitték, amit láttak. Átment a szomszédos helyiségbe, bezárkózott, és kinyitott egy titkos szekrénykét. Ebben mindenféle beszélő csövek voltak, Katalin kivett egyet, és a füléhez tartotta. Volt, amikor sokáig kellett várni, de megérte, amikor végre meghallotta azt, amit hallania kellett. A csövek, hála Renének és a Ruggieri fivéreknek, láthatatlanul futottak a falakban a
palota egy-egy szobájába az övéből. Amelyiken most Katalin hallgatódzott, egyenest Guise herceg magánlakosztályába futott. Katalin tudta, hogy nem hiába várakozik, mert a komornája, Madalenna elárulta neki, hogy a herceg magához kérette Mária királynőt. Franciaország királynőjét az ő bête noir-jának tartotta. Fölöttébb dühítő volt tudni, hogy ez az ostoba, még mindig csak tizenéves lány az igazi hatalom forrása az országban, ha ő nem volna, akkor az anyakirálynénak nem kellene annyi méltánytalanságot lenyelnie a Guiseektől. Az ő ostoba Ferencé, meg ez a bájos kis Mária fontosak az ország szempontjából, még ha csak bábok is, szócsövei csupán a Lorraine háznak. Katalin kisvártatva meghallotta a herceg hangját: - Drága kishúgom, kedves, hogy idefáradtál a hívásomra... Még hogy kedves tőle! - gondolta Katalin. -Vagy nem ő Franciaország királynéja? Kicsoda ez a herceg, hogy csak úgy hívassa a királynét? Hatalommal bíró államférfi, maga a francia férfiasság megtestesítője: jóképű, ellenállhatatlan, nyugodt, és higgadt, még vészhelyzetben is. Nem csoda hát, ha az unokahúgát is elbűvölte ugyanúgy, ahogy másokat. Katalin nem hallotta tisztán a beszélgetést. A hallgatózásnak ez a módja messze nem volt tökéletes, de Katalin kénytelen volt beérni ennyivel, amíg jobbat nem tudnak kitalálni. - A Bourbonok már úton vannak ide, Mária! Aztán a királyné hangja: - Bátyám, mit akarsz, mit csináljon Ferenc? - A Guise házat veszélyeztetik... ezek a Bourbonok. Nem szabad élniük... Katalin komoran bólintott. Márpedig élni fognak, Monsieur le Duc - mormogta magában -, mert a Bourbonok nélkül a Lorraine hercegek még pimaszabbak, elviselhetetlenebbek lesznek, mint most. Ezután olyat hallott, ami arcába kergette a vért. - Te pedig, Mária, figyeld tovább az anyakirálynét! Mondd el mindig, mit tesz... még ha jelentéktelennek látszik is. Eddig nagyon jól csináltad! Folytasd! Igyekezz minél több időt tölteni a társaságában! Katalin tekintete elsötétedett, a szája kiszáradt. Most éppen olyan volt, mint a kígyó, ahogy néhányan emlegetni szokták. Vagyis Franciaország királynéja kémkedik az anyakirályné után. A kémkedő számára nincs nagyobb bosszúság, mint ha rájön, hogy utána is kémkednek. Katalin is ott volt a trónteremben, amikor Antoine és Condé megérkezett, hogy tiszteletét tegye a királynál. A Guise-ek a fal mellett álltak, Mária is ott volt velük. Antoine mélyen meghajolt a király előtt. Ferenc a többiek jelenlétében, hiszen jól tudta, hogy a herceg és a bíboros metsző gúnnyal a tekintetében figyeli minden mozdulatát, nem méltatta különösebb figyelemre Antoine-t, bár magában nagyon sajnálta a férfit, és megvetette magát, amiért ilyen barátságtalanul viselkedik a nagybátyjával, akit pedig kedvelt. Aztán Condé herceg járult a király elé. Amennyire megvetették Antoine-t, ugyanannyira tartottak Condé hercegtől a Guise-ek. A herceg higgadtan, de határozottan viselkedett, egész lénye azt sugallta, tudja ugyan, hogy veszélyben van, de azt is tudja, ő királyi herceg. A szertartásos üdvözlés közben a jelenlévő udvaroncok csöndben, feszülten várakoztak. Váratlanul Katalin szólította meg Condét. Szokatlan, elhamarkodott cselekedet volt, de belső sugallat késztette erre az anyakirálynét. A Guise-ek az életére törtek, ő azonban segíteni akart Condé hercegnek. Nemcsak azért, mert fel akarta használni a Guise-ek ellen. Más oka is volt, mély, megmagyarázhatatlan oka. Mintha szokatlan gyengédségjátszott volna a szemében, amikor a daliás hercegre tekintett. Condé, tudva, mekkora veszélyben van, óvatosan az anyakirálynéra tekintett. Lehetséges, hogy barátja is akad ebben a viperafészekben?
- Monsieur de Condé - mondta Katalin -, van néhány dolog, amiről szeretnék beszélni magával, mielőtt számot kéne adnia arról, hogy bűnrészes-e az amboise-i összeesküvésben. Kérem, kövessen a magánlakosztályomba! A Guise-ek riadtan kapták fel a fejüket, gyanakodva figyelték az anyakirálynét. Condé mélyen meghajolt, és halványan elmosolyodott. A tekintete arról árulkodott, hogy talán minden félelem és veszély dacára mégsem volt ostobaság, hogy idejött, ha egyszer az anyakirályné személyesen akar vele beszélni. Condé herceg tisztelte Katalint mint királynét, és csodálta mint asz-szonyt. A Guise-ek nem akadályozták meg az anyakirálynét abban, hogy félrevonuljon Condé herceggel, ám miután távoztak, felgyorsultak az események, és a herceget a királyné lakosztályában letartóztatták. Condé meglepett arcot vágott, amikor elvitték. Nem tudta eldönteni, mit is jelentett igazából az anyakirályné barátságos gesztusa, Katalin azonban diadalt érzett. Úgy gondolta, sikerült megsejtetnie a herceggel, hogy mik a szándékai vele, és pontosan ezt akarta elhitetni a többiekkel is. Condé herceget tehát levitték a várbörtönbe, Antoine pedig a palota foglya lett. Katalin nem győzött csodálkozni saját ostobaságán, azon, hogy gyengédséget érez valaki iránt, amikor a hatalomért folyó harc egyre élesebb és veszélyesebb lett. Condé herceget az orléans-i palotából Amboise-ba szállították, és halálra ítélték. A felesége Orléans-ba utazott, könyörgött a bíborosnak, hogy engedje találkozni a férjével. A bíboros azonban elutasította a kérést. O meg a bátyja ki nem állhatták a két herceg feleségét, amiért mindketten nagyon erősek, határozottak, becsületesek voltak, ráadásul erkölcsösek, amit a bíboros ki nem állhatott, mert tudta, mire képes két ilyen asszony. Még meg is fenyegette Condé herceg feleségét. Az asszony azonban állhatatos volt. Fondorlattal elérte, hogy a fiatal király fogadja. Nem telt bele sok idő, és együtt sírtak. Ám a bíboros időben érkezett, hogy megakadályozza, nehogy a király még nagyobb ostobaságot kövessen el. Katalin kívánságára szállították át Condé herceget Amboise-ba, így az anyakirályné annyiszor látogathatta meg, ahányszor csak akarta. Katalin kellemes órákat töltött a herceg társaságában. A férfi tudta, hogy rajta már nem lehet segíteni, mégsem kesergett. Ugyanolyan kellemes és szórakoztató volt, mintha csak bálban lennének, és maga is élvezte az anyakirálynéval folytatott beszélgetéseket, miközben egyre azon gondolkodott, vajon Katalin barát-e vagy ellenség. Katalin egy székben üldögélve elnézte a herceg csinos arcát, miközben magában fogadkozott, hogy nem engedi meghalni. Valahogy megakadályozza a kivégzést. Szándékát el is mondta Condénak. A férfi hitt neki. A két ember barátsága egyre mélyült. Katalin nem volt öreg, nem élt kicsapongó életet, és jó egészségnek örvendett. A király özvegyeként minden gond nélkül hozzámehetne a királyi herceghez, hiszen vér szerint a herceg nála magasabb rangú. Condé herceg és az anyakirályné uralkodhatnának együtt Franciaországban. Szép álmok voltak, de mint szappanbuborékok, szét is pattantak hamar. Mégis jó volt álmodozni, kétértelmű célzásokat tenni, reményt ébreszteni a hercegben, hogy visszanyeri a szabadságát, és elnyerheti az anyakirályné kezét. Na és Eléonore? Katalin a legszívesebben elnevette volna magát. Voltak, akik egyenesen szentnek tartották a herceg feleségét. Katalin azonban úgy gondolta, a szenteknek semmi keresnivalójuk ebben a földi világban. Menjenek csak át a másikba, ahová valók! Erről könnyű gondoskodni. Renére vagy Cosmóra kellene bízni. Az eddigi gyilkosságokra sem derült fény. Ám ha Eléonore Condé hirtelen meghalna, és később az anyakirályné feleségül menne Condé herceghez, akkor ez megint okot adna a szóbeszédre. Ahogyan sok-sok évvel korábban történt, amikor Ferenc trónörökös kihörpintette a vizet, amit olasz pohárnoka adott a kezébe. Ferenc halála után Katalinból királyné lett, és ez találgatásokra adott okot. De most nem akart tápot adni efféle
szóbeszédnek. Majd később, ha már biztonságban van, ha minden hatalom a kezében összpontosul, nos, akkor majd fittyet hányhat a mendemondákra. Most azonban kerülnie kell még a látszatát is a mesterkedésnek. Soha, egy percre sem szabad megfeledkeznie Machiavelli tanácsairól. Katalin elhúzta a karját, és megállt Antoine előtt. Szinte földöntúli látvány volt fekete kis kalapjában, amit a férje halála után hordott. A hegyes karima egészen a homlokába hullott. Antoine váratlanul megborzongott. Különös fenyegetést látott a királyné szemében, és hirtelen eszébe jutottak azok a halálesetek, amelyek azokat érték, akik közelebbi kapcsolatban voltak Katalinnal. így járt Ferenc, a trónörökös, aki hirtelen halállal halt, egyesek szerint azért, hogy utat csináljon Katalinnak a trónra. - Mi a szándéka, felség? - tudakolta Antoine. Katalin köntörfalazás nélkül azt válaszolta: - Ha Franciaországban a király mellé régens kell, akkor én leszek ez a régens. Ó, nehogy azt higgye, hogy nem tudom, maga milyen hatalmas és milyen bölcs! Nagyon is tisztában vagyok vele. - Katalin ismét közelebb hajolt, és elnevette magát. - Magát pedig kinevezem főgenerálisommá, és valamennyi dekrétumot és okmányt mindketten ellátunk a kézjegyünkkel. - Értem - mondta Antoine. Katalin az ajka elé emelte az ujját. - De mindez maradjon egyelőre a kettőnk titka, drága Antoine, drága felség bátyám! A Guise-ek nem örülnének, ha értesülnének a terveinkről, és higgye el, nagyon nem szeretnék Ferenc fiamat a sírban látni, bár fájdalom, a vére oda juttatja. - Értem, felség - mondta Antoine. - És mit mond rá? Antoine-nak ezúttal természetes ösztöne sietett a segítségére. - Ez sokkal fontosabb dolog annál, semhogy sebtében felelni lehetne rá. Gondolkodom rajta, és biztosíthatom, mihelyt döntöttem, haladéktalanul tájékoztatni fogom. A fehér kar - Katalin legfőbb ékessége - ismét Antoine karjába fonódott. - Drága barátom, kérem, ne halogassa sokáig a döntést! Lássa, én csak szerencsétlen, magányos özvegy vagyok, akinek gondoskodnia kell a gyerekeiről! Ha nem találok szövetségest a Bourbon házból, akit első dolgom volt megkérdezni, akkor sajnos, nem marad más választásom, mint a Lorraine házhoz fordulni. És felség, a Lorraine ház fejei -Isten a tanúm rá, mennyire így van -, nem késlekednek majd felvállalni a Bourbonok helyett a főgenerális tisztjét, amit az imént felajánlottam önnek. Antoine meghajolt. Úgy érezte, mintha méregpoharat hajtattak volna fel vele, hogy megsürgessék a döntését, és meghajoljon a királyné akarata előtt. A királyné arca rezzenetlen volt, de amit mondott, az azt jelentette: A király halála esetén csináljon régenst belőlem! Maga pedig vállalja el a főgenerális posztját, különben halál fia! Antoine még hosszú órákkal a beszélgetés után is egész testében reszketett félelmében. Katalin felkereste a királyt a lakosztályában. Ferenc kimerülten feküdt az ágyban. Mária felállt, és üdvözölte az anyakirálynét. - Felséges asszonyom, Ferenc nagyon fáradt. Aludni szeretne. Katalin megnyugtatóan azt mondta: - Én nem fogom kifárasztani. Legyen egészen nyugodt, magam ismerem legjobban a fiam betegségének a természetét, és így azt is, hogyan lehet meggyógyítani. Szeretnék beszélni a fiammal, ezért megkérem önt, felséges felség, hogy rövid időre hagyjon magamra a fiammal. - Felség... - próbálkozott Mária. Katalin azonban fölemelte a kezét. - Távozzék, kérem! Csak tíz percre! Gondolom, van mondanivalója a nagybátyja, a herceg számára. Szeretnék kettesben maradni a fiammal.
- De Ferenc azt mondta, hogy... Ferenc nagyon gyöngének érezte magát, szeretett volna mindenben a felesége kedvében járni, de tisztában volt anyja erejével. - Ha te is azt akarod, Ferenc, hogy menjek, akkor távozom - mondta Mária. - Igen, azt akarja - mondta Katalin. - Ez csak anya és fia közti beszélgetés. Úgy tudom, a herceg beszélni óhajt magával. Én a helyében nem késlekednék. Mária habozott pár pillanatig, majd elköszönt, és távozott. - Nahát, igazi börtönőr ez a lány! - mondta Katalin. - Hogy vonakodott egyedül hagyni a foglyát az anyjával. - Csak azért, mert velem akar lenni, ápolni akar, mert tudja, hogy nem vagyok jól. - Hát persze, persze! Ne kelj fel, drága kisfiam! Csak feküdj nyugodtan! így is el tudom mondani neked, amit akarok. Magam is látom, hogy nagyon gyönge vagy. Erősítőre volna szükséged. Cosmo majd kever valamit. De lehet, hogy René még hatásosabbat tud készíteni. Egy pillanat. Katalin odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Mária ott állt mögötte. - O, drága leányom - mondta Katalin mosolyogva. - Nem volna szabad itt álldogálnia a folyosón! Nagyon huzatos, még megfázik. Azon kívül Guise herceg várja. Ne várakoztassa hiába! Katalin megvárta, amíg Mária vonakodva ugyan, nagyon lassan, de méltósággal elindult a folyosón, majd a lépcsőn fel az emeletre a herceg lakosztálya felé. Katalin becsukta az ajtót, és visszament a fia ágyához. - Bánt valami, fiam! Látom rajtad. Mondd el anyádnak, mi bánt! - Semmi, anyám! - Ezek az emberek, a feleséged nagybátyjai... teljesen kimerítenek. Vissza kellene vonulnod valamelyik kastélyodba, ahol pihenhetnél és sétálgathatnál a parkban a feleségeddel. Egy időre meg kellene szabadulnod a kormányzás nehéz terhétől. Pihenned, játszanod kéne. -Az bizony jó volna - kapott az alkalmon Ferenc lelkesen. - Intézkedni fogok. Anyád látja, hogy kedvedre való volna a változás. - Bár megtehetném! - ígérem, hogy pihenni fogsz, fiam! - Katalin hűvös kezével megsimogatta a fia homlokát. Csak úgy sütött. Ferenc most úgy nézett fel az anyjára, ahogy kicsi gyerekkorában szokott. - Mama, nagyon fáj... nagyon fáj a fejem... és a testem is. - Ferenc, drága kicsi fiam! - Mama, olyan fáradt vagyok. Nem tudnék elmenni... csak Máriával... és a legkevesebb fáradsággal. Hogy tudnád ezt elintézni? - Elintézem a távozásod, drága fiam! De előbb mondd el nekem, mi az, amit bánt! Mondd el a mamának! Mit főztek ki megint ezek az emberek? Hiszen te sem szereted őket, nem igaz? Tőlük akarsz messzire menni. - Mama, a herceg igazi úriember. Nincs nála nagyobb államférfi Franciaországban. - Ó, igen! Nagyszerű ember! Kérdezd csak meg a párizsiaktól! Hős a szemükben. Jobban felnéznek rá, mint rád, fiam. - Igen, nagyszerű férfi! - Es a bíboros is nagyszerű ember. Mária is ezt állítja, nem? - A bíboros... - Ferencen remegés lett úrrá. Katalin közelebb hajolt, és azt suttogta a fülébe: - Talán segíteni tudok neked, fiam! Mondd meg, mire akarnak rákényszeríteni!? Ferenc nagyot nyelt, és szorosan összezárta a száját. Katalin tehát nem tévedett. Igen, hallott valamit a csövön át, de csak hangfoszlányok jutottak a füléig. Ám Ferenc szorongása és izgatottsága elárulta, nagyon is ellenére van Mária nagybátyjainak újabb mesterkedése. Antoine de Bourbonról van szó, igaz? Ferenc szeme elkerekedett.
- Mama, honnan tudod? Senki... senki sem tudhatja! - Sok minden van, amit még nem érthetsz, kisfiam! De egy napon majd mindent meg fogsz érteni. Most elégedj meg annyival, hogy tudom! - Mama... vannak, akik úgy gondolják, hogy... földöntúli hatalmad van. - Drága kisfiam, sok minden mendemonda járja az édesanyádról. Meg akarják ölni Antoinet, igaz? Erről van szó, nem? Ferenc bólintott. - És neked, drága kicsikém, mi a szereped ebben? - Megrendezett dolog, de természetesnek kell látszani. Úgy irányítanak mindent, hogy Antoine megfenyegessen engem, én pedig hirtelen dühömben neki kell rontsak a kardommal. Amikor fölemelem a fegyvert, a herceg, a bíboros és de Saint-André marsall majd odaugranak, és elintézik a többit. - És mivel akarják rábírni Antoine-t, hogy rád támadjon, Ferenc? Antoine szeret téged. Sosem vetemedne ilyesmire. - Nekem kell szidalmaznom, felbosszantanom, akár megütnöm is, ha a helyzet úgy kívánja. Azt kell hinnie, hogy egyedül vagyok, gyönge és beteg fiú, egyedül... O, drága kisfiam! És te beleegyeztél ebbe? Katalin kisimította a fia haját a homlokából. - Felség anyám, a Bourbonok alá akarják ásni a királyságomat. Meg akarják szerezni tőlünk a trónt. - Drága Ferencem - nyögte Katalin elhaló hangon. - Szegény Antoine... gyöngék és védtelenek, mindketten. Micsoda rettenetes dolog koronát viselni. A folyosón léptek zaja hallatszott. Katalin azt súgta a fiának: - A lelkiismeretedre hallgass, fiam, és ne mondd meg senkinek, hogy anyád tud erről az ördögi tervről, a rokonod, egy királyi herceg meggyilkolásáról. Mária lépett be a szobába. - Viszontlátásra, drága kisfiam! Ó, visszajött a te bájos feleséged! Mária, ülj oda Ferenc ágya mellé. Hiányzik neki a társaságod. Ferenc elmondta, milyen gondosan ápolod. De hamar visszatértél. Találkoztál a nagybátyáddal, a herceggel? - Nem volt a szobájában, felség! - Nem volt a szobájában? - Katalin felállt, és Mária vállára tette a kezét, majd először az egyik, utána a másik arcát csókolta meg. Mária elpirult. -Hálás vagyok, amiért tudom, hogy a fiam, a mi ifjú királyunk ilyen jó kezekben van. Áldjon meg az Isten érte! Mária szertartásosan meghajolt. Katalin mosolyogva nézte. Álnok kígyó! - gondolta magában Katalin. - De már nem sokáig fogsz utánam kémkedni, mert nem lesz maradásod az udvarnál. Ferenc feszülten várakozott. A tenyere izzadt, nagyon félt. Az ujjai megérintették a kard markolatát, a nyelvével megnyalta a szája szélét. Tudta, hogy el fogja rontani. Tudta, hogy figyelik minden mozdulatát, és közben mennyire megvetik. Tudta, hogy ajkának remegése elárulja majd, és azt is, hogy el fogja felejteni, mit is kell mondania Antoine-nak. Igen, el fogja rontani. Nem lesz meggyőző a dühe, és nem tud cinikus lenni. Miért is nem Mária nagybátyjai hajtják végre ördögi tervüket, miért vele akarják elvégeztetni? Henrik Guise bizonyára kapva kapott volna ilyen alkalmon, és igyekezett volna mindenben megfelelni apja kívánalmainak. Ferenc azonban gyűlölte a vérontást, gyűlölte a gyilkosságot. Nem akart mást, mint boldog lenni, játszani a fuvolán, vagy felolvasni valamit Máriának, és szeretni őt. Számára ez jelentette az életet. De király létére nem élhet a kedve szerint. - Felség, Navarra királya szeretné látogatását tenni. - Küldjék be - mondta Ferenc, és maga is meglepődött, milyen rémült a hangja. Teljesítenie kell a feladatát. Nem merészelt nem engedelmeskedni.
Belépett Antoine. A különös fény a szemében mintha arról árulkodott volna, hogy tudja, mi fog történni. Közelebb lépett, de óvatosan, és lopva körülnézett, merénylők után kutatva. Az arca komoly volt, nyoma nem volt megszokott jókedvének. Ferenc képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy Antoine tudja. Antoine kísérője ott maradt az ajtóban. Ferenc azt mondta neki: - Elmehet, kérem. Amit mondani akarok Navarra királyának, azt egyedül csak az ő fülének szánom. A férfi távozott, de Ferenc tudta, hogy készenlétben várakozik odakint, hogy bármikor az ura segítségére siethessen. Antoine állt, várakozón. Katalin elmondta neki a merénylet tervét, és megmondta Antoinenak, mit tegyen. Antoine mindenben megfogadta az anyakirályné tanácsát, és úgy döntött, ha túléli, összeköti a sorsát Katalinéval, elfogadja a fővezérséget, és segít, hogy Katalinból régens lehessen Ferenc halála után. Szövetségesekké lesznek, mert ha minden a tervek szerint alakul és élve kikerült ebből a szobából, akkor az anyakirálynénak köszönheti az életét. Ferenc váratlanul és nagyon idegesen kiabálni kezdett: - Gyáva! Áruló! Maga és a bátyja a vesztemre törtek. Mert maguknak akarták a trónomat. Árulók, mind a ketten! Utolsó árulók! Mindketten halált érdemelnek! Ferenc várta, hogy Antoine a vádak hallatán felháborodjon, tiltakozzon, de semmi ilyesmi nem történt. Ferenc elképzelni sem tudta, mit tehetne ebben a váratlan helyzetben. Nagyot nyelt, és újra rákezdte: -Áruló! Hogy merészel... Antoine csak állt, tisztes távolban, egy lépéssel sem közelített a királyhoz, félúton volt közte és az ajtó között. - Nem szól egy szót sem? - kiabálta Ferenc. -Beszéljen! Beszéljen! Védje magát. Antoine erre azt mondta. - Mit mondhatnék a magam védelmében, ha felséges királyom bűnösnek talál. - Azt akarja mondani... - Ferenc kétségbeesetten elhallgatott, és lopva a szomszédos helyiség ajtaja felé pillantott. Á mögött az ajtó mögött az emberek csak a jelre várnak, arra, hogy a király segítségért kiáltson. De hogyan kiálthatna a király segítségért, ha Antoine ilyen messze áll tőle. Ha az embere, aki most odakint az ajtó előtt várakozik, a kiáltásra berohanna, nyomban kiderülne, hogy csel az egész. Ferenc tudta, hogy közelebb kell csalogatnia magához Antoine-t. Igen ám, de hogyan? - Felség - mondta Antoine csöndesen -, látom, nagyon fáradt. Engedelmével, most távozom, és beszélünk, ha már jobban érzi magát. - Igen... jól van... - mondta Ferenc, majd gyorsan újra kezdte: - Illetve, nem, nem! Gyáva! Áruló! Antoine ez alatt egyetlen szó nélkül kihátrált a teremből. - Jöjjön vissza! Jöjjön vissza! - kiabált utána Ferenc. -Nem... nem volt alkalmam... Nyílt az ajtó, de nem az, amelyiken Antoine távozott, hanem a másik. A herceg és a bíboros rontottak be, karddal a kezükben. Ferenc pillanatig azt hitte, őt fogják kardélre hányni Navarra királya helyett. A herceg nem szólt egy szót sem, de Ferenc tisztán hallotta, ahogyan a bíboros fogai között szűrte a szavakat: - Isten óvja Franciaország legliliomlelkűbb királyát! Antoine tehát elfogadta a fővezérséget, és beleegyezett, hogy Katalin legyen a jövendő király régense. Mária továbbra is árgus szemekkel figyelte az anyakirályné minden lépését, és rendre beszámolt mindenről a nagybátyjainak. Már csak ki kellett várni, hogy Ferenc király kilehelje a lelkét, és minél előbb megteszi, a hatalom annál hamarabb hullik az anyakirályné ölébe.
Szegény Ferenc napról napra gyöngébb lett. Katalin mindenféle főzetekkel itatta, de hasztalan, nem hogy nem javult a király állapota, de egyre gyöngült. Katalin sokat időzött a fia ágya mellett, miközben el kellett szenvedje menye féltékenységét. Erről másoknak megértően nyilatkozott, de nem mondott le az ápolásról, hiszen az anyának a beteg fia mellett a helye. Egy napon Ferencnek erősen fájt a füle. Jajgatott fájdalmában. Az anyja főzetei némiképp csillapították a kínt, és a király mély álomba zuhant, már-már halottnak tetszett. Mégis, jobb volt így, mintha éberen tovább szenvedett volna. Mária könnyes szemekkel, rémülten azt mondta: - Ez így nem mehet tovább. Ezek a doktorok valamennyien ostobák. Elküldetek Monsieur Páréért. Kitűnő orvos. Katalin megérintette a menye vállát, és mosolyogva azt mondta: - Nincs olyan orvos, aki segíteni tudna rajta. Nem tehetünk mást, mint hogy csillapítjuk a fájdalmát. - Meg kell mentenünk - mondta Mária. - Meg kell tennünk mindent, hogy megmenthessük. - Monsieur Paré nem teheti be a lábát a palotába. Hugenotta. Még megvádolnának bennünket miatta. - De mégis tennünk kéne valamit. Nem hagyhatjuk meghalni. - Ha ez Isten akarata, leányom, akkor mi sem tehetünk mást, mint hogy belenyugszunk. - De én nem tudok belenyugodni! - mondta Mária kétségbeesetten. - Nem és nem! -A balsorsot is királyi méltósággal kell viselnünk. Ne gondolja, hogy nem értem meg a fájdalmát! Pontosan tudom, mit érez. Magam is szenvedek. És szenvedtem, hiszen látnom kellett a férjemet, akit szerettem, ahogy maga látja most Ferencet, kínok között meghalni. - Katalin megtörölte könnyes szemét. - Ugyanúgy szerettem őt, mint ahogyan maga szereti Ferencet, mégsem akartam, hogy sokáig szenvedjen a szemem láttára. Mária dühösen és mérgesen felfortyant: - Ha a király valaki szeme láttára tovább szenvedett volna, az Poitiers-i Diana lett volna, és nem maga, felség! Katalin elmosolyodott. - Igaz. így én még felségednél is többet szenvedtem. Mária döbbenten nézett az anyakirályné szemébe, hirtelen ráébredt, milyen kegyetlen volt, amit mondott. Térdre borult és elsírta magát. - Felség, kérem, bocsásson meg! Nem tudtam, mit mondok. - Nyugodjon meg, gyermekem! Fájdalmában feledkezett meg magáról. Pihennie kellene. Adok valamit, amitől aludni fog, és aztán rábízom az udvarhölgyeire. Pihenjen keveset, és mire fölébred, talán már drága Ferencem is jobban érzi magát! - Ön nagyon jó hozzám, felség - mondta Mária hálásan. Mária engedelmesen megitta a meleg, édes folyadékot. Katalin azt mondta Mária udvarhölgyeinek: - Kísérjék a szobájába a királynőt, hogy lepihenjen. Nagyon kimerült. Katalin ott maradt virrasztani a fia ágya mellett, és a gondolatai előreszaladtak. Károlyt látta már a trónon. A tízéves fiúcskát. Katalin ujjai már készen álltak, hogy végre megragadják azt a koronát, amelyről a megalázó hosszú évek során álmodozott. Mennyi ideje lehet még Ferencnek hátra? Egy nap? Kettő? A füle nagyon feldagadt. Álmában is fel-felnyögött, és ez azt jelezte, hogy a gyógyszer kezdi hatását veszíteni. Katalin nyugodtnak látszott, de belülről majd szétvetette a méreg. Mária elérte, hogy Ambroise Párét idehozzák a király ágyához. A Guise-ek beleegyeztek a kérésbe. Paré hugenotta volt, komoly hírnévnek örvendő sebész. Sikerrel mentette meg korábban d'Aumale báró életét a beavatkozásával. Ez még az angolokkal vívott csata előtt történt. A báró az operáció után visszanyerte az egészségét. Az esetről mindenki úgy beszélt, mint valami csodáról. A katolikus Guise-ek ez esetben eltekintettek attól, milyen hitet vall Paré, csak az számított, megtudja-e menteni a király életét vagy sem.
Paré megvizsgálta a király fülét. Katalin azt mondta: - Monsieur Paré, minden bizalmam magában van. Számítok rá, hogy négyszemközt beszámol arról, mit talált. - Én is tudni akarom - vágott közbe Mária ellentmondást nem tűrően. - Drága gyermekem, én Ferenc anyja vagyok. - Én pedig a felesége - vágott vissza Mária. - Felséges asszonyaim - mondta Paré -, a király állapota súlyos. Nem hiszem, hogy megéri az éjszakát. Mária eltakarta az arcát a kezével, és sírva fakadt. Az orvos folytatta: - Rosszindulatú fekély alakult ki a fülében. Á gennyes nedvek pedig mérgezik a vérét. - Ó, drága fiam, drága királyunk! - nyögte Katalin. - Akkor már csak néhány óra volna hátra, Monsieur Paré? Már csak néhány óra van hátra a fiam életéből? - Felség, ha a tályogot felvágnánk... Mária reménykedve kapta fel a fejét, Katalin szeme megvillant, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: - Nem engedem, hogy tovább kínozza a fiamat! Nem tudnám elviselni, hogy üvöltsön fájdalmában. Már így is eleget szenvedett rövid életében. Azt akarom, hogy békében és fájdalom nélkül haljon meg. -Azt akartam mondani, felség, ha megnyitnánk a tályogot... Mária térdre borult a sebész előtt, és megcsókolta a kezét. - Van esély? Monsieur Paré, van esély, hogy megmenthessük? - Ezt nem ígérhetem biztosra, felség! Nem tudhatom, de talán... - Vagyis nem tudja! - kiáltott fel Katalin. - Nem tudja, de fokozná a fiam fájdalmait. - Elképzelhető, hogy segítene, felség, de most mindjárt meg kellene ejteni a beavatkozást. Minden perc számít. - Nem engedem megkínozni a fiamat - tiltakozott Katalin. - Monsieur - zokogta Mária hisztérikusan -, meg kell mentenie a királyt. Maga a legkitűnőbb orvos Franciaországban... a világon... csak maga segíthet rajta. - Minden tőlem telhetőt el fogok követni, felség! - Jól van. Akkor hát legyen! Most, azonnal... nem szabad késlekednünk. Minden perc számít. - Egy pillanat! - mondta Katalin, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. - Ezt meg kell gondolni. - Itt most nincs idő gondolkodni! - mondta Mária mérgesen. - Gondolkodni mindig van idő. - Felség - mondta Paré -, talán emlékszik, hogy nagy királyunk, I. Ferenc is hasonló tályogtól szenvedett. Minden évben nagyobb lett, és mérgezte a király vérét. Mivel nem nyitották fel, Ferenc király meghalt. - Nyissa fel, könyörgöm - rimánkodott Mária. -A felesége vagyok. És királynő is. Megparancsolom, hogy felnyissa. Katalin megfogta az orvos karját. -Az én beleegyezésem is kell hozzá. De nem tudok elhamarkodottan dönteni, nem kockáztathatom a fiam életét. - A fia élete máris veszélyben van, felség! - Képtelen volnék elviselni, hogy növeljük a kínjait. Nem tudja, hogy már eddig is mennyit szenvedett. - Operálja meg - könyörgött Mária. - Csinálja... gyorsan! Az orvos a királynőről az anyakirálynéra nézett. Katalin nyugodt, Mária kétségbeesett. Az orvos tudta, hogy Katalint kell meggyőznie. Hosszasan elmagyarázta hát, milyen természetű a beavatkozás. Katalin azonban az orvos szavát akarta venni, hogy felelősséget vállal a király
életéért. Mert ha ő, magyarázta, az anyakirályné beleegyezik az operációba, és a király mégsem marad életben, akkor sokan lesznek majd, akik azt fogják gondolni, szándékosan tette. Hiszen hugenotta, a király pedig katolikus. Katalin megkérdezte, számot vetett-e az ilyen és ehhez hasonló vádakkal? A katolikusok és a protestánsok között bármelyik pillanatban újra kirobbanhat a háború. Nagyon kényes dolog ez. Alaposan meg kell fontolni, hugenotta orvos megoperálhat-e katolikus királyt. Katalin és az orvos nyugtalanul fel-alá járkált. Mária egy díványon zokogott, magában átkozta az anyakirálynét. - A szenvedélyek nagyon felkorbácsolódtak - érvelt tovább Katalin. - On hugenotta, Monsieur! O, fölösleges tagadni, én nem ítélem el a protestánsokat! Vagy talán nem tudja? Éppen ezért nem szeretném, ha igaztalanul megvádolnák. - Felség, örömömre szolgál, amiért aggódik értem. De ha beteg emberről van szó, nem gondolhatok másra, csak a gyógyításra, és nem a rám váró következményekre. - De uram, maga sokkal fontosabb alattvaló annál, semhogy ilyen könnyedén lemondhatnánk a szolgálatairól. Kérem, válaszoljon őszintén! Tudja rólam, olyan asszony vagyok, aki képes elviselni a csapásokat. Volt már benne részem bőven életem során, erről biztosíthatom. Kicsivel több már nem számít. A fiam beteg, igaz? - Nagyon beteg, felség! - Közel van a halál órája. -A halál órája nagyon közel van, igen. - És mennyi az esély, hogy sikerrel jár? -Az esély, felség, nagyon csekély. Hiszen tudja, mi történt az apósával. - O, igen, de mindent mondjon el róla! Mindent tudni akarok, hogy eldönthessem, mi történjen a fiammal. Paré hát tovább beszélt, és Katalin minduntalan további kérdéseket tett fel, ha az orvos egy pillanatra elhallgatott. Odakint süvöltött a decemberi szél, Mária, Franciaország és a skótok királynője pedig szívszaggatóan zokogott a díványon. Végül Katalin azt mondta: - Képtelen vagyok dönteni. Ez meghaladja az én erőmet. Ó, felség, látott már anyát, akinek ekkora dilemmával kellett megküzdenie? Ó, bár itt lehetne a férjem! Ó, Monsieur Paré, kérem, értsen meg! Ne feledje, szerencsétlen özvegy vagyok, akinek gondoskodnia kell a gyerekeiről! A legjobbat akarom mindegyiknek, hiszen fontosabbak számomra, mint a saját életem. Mária felállt, és kiszaladt. Katalin pontosan tudta, kikhez siet segítségért. - Monsieur - mondta Katalin Párénak -, kérem, kísérjen el a király szobájába, és imádkozzon velem a Szűzhöz, hogy helyes döntést hozhassunk. Mindketten ott térdeltek a király ágya mellett, amikor Mária és a nagybátyjai beléptek. Katalin felállt. A fia arcát látva jól tudta, hogy a felmentők későn érkeztek. A herceg azt mondta: - Monsieur Paré, meg tudja menteni a király életét? Paré közelebb hajolt a beteghez, és azt mondta: -Most már semmi nem tudja megmenteni a király életét, csak néhány perc lehet hátra az életéből. Mária térdre borult, és kétségbeesetten kérlelte a férjét, hogy nézzen rá, mosolyogjon rá, hogy éljen még a kedvéért. Ferenc feléje fordította a fejét, de már nem látta Máriát. Most a bíboros hajolt a király fölé, és Ferenc röpke pillanatra felismerte azt a férfit, aki megkeserítette életének utolsó éveit. A rémület visszaköltözött a tekintetébe. Talán ettől a bíborost hirtelen gyötörni kezdte a lelkiismeret, most, hogy tudta, a fiatal király halni készül, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy Ferenc arra a rettenetes mészárlásra gondolhat Amboiseban, amelyet az ő parancsára rendeltek el. A bíboros halkan azt mondta: - Felség, imádkozzék velem: Uram, kérlek, bocsáss meg az én bűnös lelkemnek, és ne büntesd a te szolgádat azokért a bűnökért, amelyeket mások követtek el az én nevemben!
Ferencnek mozgott az ajka, mint egész életében, most is engedelmeskedni akart, de az is lehet, hogy csupán azért, mert a bíboros szavai megdöbbentették őt is, ahogy a többieket. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Lorraine bíborosról kiderült, hogy lelkiismerete van. Ferenc feje visszahanyatlott a párnára, és a szobában csak a szél süvítését és Stuart Mária zokogását lehetett hallani. Odalent a várbörtönben Condé herceg vigasztalanul ült az ablaknál, és a sorsán gondolkodott. A cella áporodott levegője fojtogatta. A feleségére, a két fiára és a kislányára gondolt. Talán soha nem látja őket többé. Milyen ostoba volt, amiért nem fogadta meg Eléonore és Jeanne tanácsát, és odautazott Orléans-ba, belesétált egyenesen a csapdába, amit neki és a bátyjának állítottak. Vajon mit jelent az anyakirályné különös barátsága? Beleszeretett volna? Condé megvonta a vállát. Sok asszony üldözte már életében a szerelmével. A gondolatra a herceg elmosolyodott. Volt, amikor jobb szerette volna, ha az Isten nem ilyen szent életű asszonnyal áldja meg, mint amilyen a felesége. Tudta, hogy Antoine is hasonlóképpen gondolkodik. Micsoda vidám napokat látott a házassága előtti időkben! Kalandok, szerelmek, asszonyok kényeztetése és szenvedélye. Bármily jóképű volt és népszerű a hölgyek körében ő meg a fivére, soha nem volt képes egyikük sem, hogy megcsalja a feleségét. Condé felsóhajtott. Most nincs idő efféle dolgokon merengeni. Sokkal fontosabb volna tudni, mi lehet Katalin szándéka? Vajon tényleg a szeretőjének akarja? Isten mentse ettől! Micsoda nő az! Volt, hogy a hercegnek már attól borsózott a háta, ha csak eszébe jutott az anyakirályné. A látogatásai megrémítették olykor, annyira váratlanul érkezett, a semmiből. Condé néha úgy érezte, hogy sokáig álldogálhatott valahol az árnyékban meghúzódva, mielőtt belépett volna a cellájába, olyan váratlanul és nesztelenül, mint a kígyó, amelyhez sokan hasonlították. 0, igen, a herceg udvariasan viselkedett ilyenkor, nyájas volt! Hogy is ne lett volna az? Ha valaki, akkor egyedül a királyné, aki megmentheti. De vajon mi a célja vele? A herceg letisztogatott egy pókhálót a ruhájáról. Undorodott ettől a helytől. Megülte a verejték szaga, azoké, akiket valaha ide zártak, és olykor vérszagot érzett. A kínzókamrák itt voltak közel. Itt ólálkodott a halál körülötte, már nem sok ideje volt hátra. Jó ideje már, hogy a királyné utoljára nála járt. Visszapártolt volna a Guise-ekhez? Használhatóbb barátok most, mint a Bourbonok. A hercegnek megint Eléonore jutott eszébe. Az egyik rabtartója, aki barátságos volt, elmondta neki, hogy Eléonore Orléans-ba utazott, amikor Condét ott tartották fogva, remélte, hogy láthatja a férjét. Csodálatos feleség és csodálatos anya. A herceg úgy gondolta, meg sem érdemelte. Ma borongós hangulatban volt, nagyon unatkozott. Az izgalmak éltették, de itt csak tehetetlenül várta a halált. A halált! Korábban soha nem vette komolyan, jóllehet százszor is járt a közelében. Itt ér hát véget Condé herceg élete? Ez lenne hát a vége annak a tragikomédiának, ami az élete volt? Az álomnak, hogy egyszer majd ő uralkodik Franciaország trónján? A herceg ambiciózus férfiú volt, és mert királyi vérből származott, egész életében eljátszadozott ezzel a gondolattal. Vajon mi történik odafenn? Condé a plafonra meredt, majd a nedves falakra. Ha leszállt az est, reménykedve előjöttek a patkányok; itt folyik nem messze a Loire. Az egyik börtönőr lépett az asztalához, és úgy, hogy a másik meg ne hallja, odasúgta: Felség, Ferenc király halott. Ön megmenekült! Condé csak bámult maga elé, megindultságában egy szót sem tudott szólni. A folyóra gondolt, és a börtön falain túli fákra. Látta maga előtt felesége könnyes arcát, és mosolygó gyerekeit. Ferenc király halott, és őt Ferenc király ítélte halálra. Condé herceg el sem tudta hinni, hogy újra övé lehet mindaz, amiről azt hitte, elveszítette már.
Antoine de Bourbon a maga meggondolatlan módján nyíltan írt a feleségének az udvarban történtekről: Édesem! Nagyot fordult a szerencsénk. Milyen boldog volnál, ha látnád, hogy megváltozott férjed helyzete az udvarnál. Az anyakirályné mindenben kikéri a véleményemet. Hogy is hihetted korábban, hogy nem a barátunk? Katalin is sürgeti, hogy a Szent Szűz képét távolítsák el a templomokból. Drága feleségem, gondolhatod, mekkora itt a felfordulás. A spanyol követek, Mon-sieur de Chantonnay nagyon mérgesek. Az anyakirályné arra készül, hogy vallási türelmet hirdessen. Gondold csak el, szerelmem, mit jelent mindez, hogy mit értünk el. Tudom, biztosan azt szeretted volna, ha magam is részt kérek a ré-gensségből, de ne felejtsd el, kedvesem, én vagyok a főgenerális, és ez - erről biztosíthatlak -igen nagy tisztség. Mindenkinél szívesebben vagyok a szövetségese az anyakirálynénak. Annak fényében, amit hitünkért tesz, senki nem tagadhatja, hogy a barátunk. És örömmel tudatom, hogy drága öcsém, Louis jól van és szabad. Hogy is raboskodhatna a főgenerális testvéröccse? Persze, hogy szabadon kellett engedni. Nagyon nemesen viselkedett, ezt magad is sejtheted. A király halála azt jelentette, hogy az anyakirályné kiengedhette Louist a börtönéből, mondván, hogy oda Ferenc király parancsára zárták be, de mert a király meghalt, így Louis kiszabadulhatott. De ahogy már említettem, Louis büszke férfi, és addig elő sem jött a börtönéből, amíg vissza nem adták elvesztett becsületét. Ez nagyon is rávall, nem igaz? Szóval, miután elővezették a cellájából, először is tisztes szállást biztosítottak a számára, majd a királyné parancsára tisztára mosták a nevét. Az anyakirályné nagyon nyájasan bánik az öcsémmel, és ö is figyelmes a királynéval. O, drága feleségem, végre a Bourbonok megkapják azt a tiszteletet, ami megilleti őket. Tudom, ontottad volna a könynyeidet, ha látod, amikor Louis és Eléonore, meg a kicsik újra egymás nyakába borulhattak. Mindenki nagyon boldog, a szerencse végre rámosolygott a Bourbonokra. Örömmel hallom, hogy új bokrokat ültettél. Bizonyára nagyon tetszetősek. Remélem, az én kicsi fiam és lányom jó egészségnek örvendenek. Ezennel zárom soraimat, de még tudatom veled, hogy egyetlen hölgy sem kerített a hatalmába, és soha nem is fog. A te szerető és hűséges férjed, Antoine Jeanne nyugtalanul olvasta a híradást. Vajon mi történhet az udvarnál? Túlságosan jól ismerte a férjét, hogy tudja, nem a tehetségétől ragyogott fel a szerencse csillaga. Azt találgatta, vajon mire akarja az anyakirályné felhasználni? Vajon meddig marad ilyen elnéző az új vallási tanokkal és híveikkel szemben? Mi több, mintha a férje nagyon is bizonygatni szeretné a hűségét. Mi szüksége van erre, ha továbbra is ugyanúgy éreznek egymás iránt, mint korábban? A kis Károly, az új király nem tudta eldönteni, örüljön-e, vagy féljen a korona dicsőségétől. Meglepve tapasztalta, hogy bármerre jár, a férfiak és a nők mosolyogva, mélyen hajbókolnak előtte, pedig még csak tízéves. Komoly tanácskozásokat kellett végigülnie, proklamációkat, deklarációkat kellett ellátnia a kézjegyével. Kétségtelenül zavarbaejtő, ha az ember tízévesen Franciaország királyának tudhatja magát. Az anyja megnyugtatta, hogy semmitől nem kell tartania, és nem kell mást tennie, mint engedelmeskedni neki mindenben. Ez nem volt nehéz, hiszen egész életében ezt tette. De mások is voltak az anyja körül. A nagybátyja, Antoine, aki most nagyon fontos ember lett az udvarnál. Az anyja elmagyarázta neki, hogy Antoine Franciaország fő-generálisa, ami azt jelentette, hogy ők kormányozzák Franciaországot addig, amíg Károly elég idős nem lesz ahhoz, hogy ez a felelősség őrá szálljon.
Aztán itt voltak a Guise-ek. Nagyon dühösek voltak, amiért Ferenc meghalt, és most ö, Károly a király. Pillanatnyilag kegyvesztettek voltak, és Károly mindannyiszor megrémült, valahányszor magán érezte fenyegető tekintetüket. Aztán itt voltak a tanítói, Monsieur Birago és Retz báró. Furcsa dolgokra tanították, de nagyon érdekes volt ennyi új dologgal megismerkedni. Azt szerették volna, ha jobban hasonlít az öccséhez, Henrikhez. Maga is nagyon szeretett volna olyan lenni, mint az öccse, mert akkor az anyja is jobban szerette volna, de ez nehéz feladat volt, hiszen egészen más volt a természete. Károly nagyon igyekezett, ám néha meglepődött azon, amit a tanítóitól hallott vagy látott. Zavarbaejtő képeket mutogattak neki, és azt állították, nagyszerű érzés, amikor egyik férfi a másik pőre testét ostorozza. Károly ezt nagyon furcsállotta, számára a verés azonos volt a büntetéssel. De az olasz azt mondta neki: - Még sok minden van, amit meg kell tanulnia, felség! Ez másfajta ostorozás. Őrült világ, ahol így kell viselkedni, elmélkedett Károly. Nem értette ezt a két embert, és megesett, hogy míg hallgatta őket, hisztériás roham jött rá. Ilyenkor sikoltozott, azt sem tudta, mit beszél. Hogy lecsillapítsák, itattak vele valami főzetet, amit az anyja készített. Katalin azt találgatta, vajon a tanítói miatt sűrűb-bek-e a rohamai, vagy azért, mert királynak lenni nagyon megterhelő a számára. Károly azonban hamar rájött, hogy a királyságban van valami jó is, feleségül veheti Máriát. 0, a drága Mária! Most nagyon boldogtalan. Negyven napig kell gyászolnia a férjét, ugyanúgy, mint Franciaország valamennyi királynőjének. Visszavonult Fontainebleau-be, a szobájában mindent fekete leplek borítottak. O maga is tetőtől talpig feketében járt, de ettől csak még szebb volt Károly szemében. A sötét szín kihangsúlyozta fehér bőrének márványosságát. Mária most tizenkilenc éves volt, Károly meg tíz. Ez nagy korkülönbség, de volt már ennél nagyobb is férj és feleség között. Károly sokszor elnézte a bátyját, Ferencet, amíg király volt. Gyűlölte, hogy az, de Máriával az oldalán boldog tudott lenni. Károly arra gondolt, ő maga is boldog volna, ha Mária feleségül menne hozzá. Felvetette a kérdést az anyjának. - Most, hogy a bátyám, Ferenc halott - Isten nyugosztalja a lelkét! -, és a felesége megözvegyült, neki férjre, nekem pedig feleségre lesz szükségem. Az anyja rezzenetlen arccal hallgatta, majd azt mondta: - Ez igaz, fiam! Károly megkönnyebbült, hiszen anyja a jelek szerint már nem tartja tisztátalannak a gondolatot, hogy feleségül vehesse Máriát, aki már nem a bátyja felesége, hanem az özvegye. - Folytasd - mondta Katalin. Károly nem mert az anyja szemébe nézni. Nem akarta elárulni, hogy már a puszta lehetőség is mennyire boldoggá teszi. - Arra gondoltam, drága mama, hogy talán nekem kellene megvigasztalnom Máriát, amiért elveszítette a férjét. Károly nem sejtette, micsoda indulatokat leplez anyja mosolya. Azok után, amit a tanítói mondtak és tettek a fiával, még mindig Máriáról ábrándozik, és ha ez a vágya a Guise-ek tudomására jut, ha még nem sejtenék, akkor mindent elkövetnek, hogy létrejöjjön ez a frigy. Ez pedig azt jelenti, hogy a királynő megint abba az elviselhetetlen helyzetbe kerül, amiben két éven át része volt. Minden hatalmától megfosztják, míg a herceg és a bíboros Márián keresztül megszerzik a befolyást Károly fölött. A királyné magában azt gondolta, hogy előbb látná holtan a fiát, semmint Mária férjeként, de mondani azt mondta: - Drága kisfiam, nem hiszem, hogy Mária örülne, ha most bárki megzavarná a gyászában. Nem volna illendő még csak említeni sem. Károly mohón folytatta. - Igen, értem. Máriának most negyven napig gyászolnia kell a férjét. De utána...
Katalin gyöngéden megérintette a fia vállát, és a szemébe nézve, mosolyogva azt mondta: Drága fiam és királyom, nekem semmi sem fontosabb, mint a te boldogságod. Károly az anyja ölébe temette az arcát, mint akkor, amikor még nagyon kicsi volt. - O, mama, akkor hát lehetséges volna? - Minden lehetséges. Efelől semmi kétely. De ne feledkezz meg a királyi méltóságodról, Károly! Most király vagy, és mindenfelől árgus szemek figyelnek, lesik minden léptedet, mozdulatodat. Most, hogy király vagy, fölöttébb óvatosnak kell lenned. Úgy kell viselkedned, ahogyan édesapád is viselkedett volna. Apjára emlékezve, Károlynak könnyes lett a szeme. Eletének legnagyobb fájdalma volt apja elvesztése. - Édesapád nem gondolt volna saját örömére mindjárt, hogy a bátyja meghalt. -Nem, mama, nem úgy gondoltam... - De igen, gyermekem, igaz? Tudod, hogy nekem nem szabad hazudnod. - De én szerettem Ferencet. O és én... jó barátok voltunk. Katalin intőn felemelte az ujját. - Mégis, most, hogy a bátyád még ki sem hűlt, te máris az özvegyére áhítozol. 0, drága fiam, felnőni, asszonyokat szeretni, királynak lenni, ezek nagyon veszélyes dolgok! Egy percig se hidd, hogy azért, mert király vagy, nem vagy veszélyben! A királyokkal rettenetes dolgok történhetnek. Egy nap majd mesélek neked még erről. Károly keze remegni kezdett. A kezdődő roham jól ismert jele. - De én nem teszek semmi rosszat. Én nem akarok veszélybe kerülni. - Itt van neked az édesanyád, aki vigyáz rád. Tudod, milyen szerencsés vagy, Károly, amiért édesanyád csak a javadat akarja? - Igen, mama! - Akkor nem fogod elfelejteni, hogy még gyerek vagy, és az okos gyerekek hagyják, hogy a szüleik bölcsen irányítsák őket. Neked itt vagyok én, és az édesapád is velem van minden mozdulatban. Igen, tudom, érzem, hogy itt van velem, segít nekem. Ugye, azt akarod majd te is, amit az édesapád és én tanácsolunk bölcsen neked? - Igen, mama! - így beszél egy jó fiú, és egy bölcs király. Bölcsnek kell lenned, mert ha nem, akkor rettenetes dolgok történhetnek veled. Öltek már meg királyokat azért, mert nem cselekedtek bölcsen. - Igen, mama, elhiszem. Ne... ne mondj többet! Tudom, hogy történnek ilyen dolgok, de kérlek, ne meséld el, mert rosszat fogok álmodni, és akkor... Katalin magához ölelte Károlyt. - Nem, nem beszélünk róla, de ugye tudod, kisfiam, mennyire fontos, hogy okosan viselkedj. Bűnös, ó, igen, bűnös gondolatok jártak a fejedben, nem viselkedtél szépen a bátyáddal, a halott bátyáddal szemben. Gondoltál már arra, mi lesz, ha Ferenc félreérti, és lejön a mennyből, hogy kísértsen téged? - Ferenc nem fog kísérteni engem! Én szeretem Ferencet. Mindig is szerettem. - És szeretted a feleségét is... - Nem... de igen, de csak úgy, mint a nővéremet. - És most feleségül vennéd a nővéredet? - Nem most mindjárt, majd csak akkor, ha Mária már kigyógyult a fájdalmából, és én is az enyémből. - Idehallgass, Károly! Légy nagyon óvatos! Senkinek egy árva szót se mondj a szándékodról! Mások nem lesznek olyan megértőek, mint én vagyok. - Nem, mama, nem szólok senkinek egy szót sem. - Mert másokat felmérgesítenél vele. Gondold csak el, ha mindez Mária vagy a nagybátyjai fülébejutna, szerinted mit gondolnának?
Károly bátortalanul elmosolyodott. - Ó, nem hiszem, hogy a herceg vagy a bíboros úr nagyon bánnák, hiszen ha Mária feleségül jönne hozzám, akkor megint ő lehetne Franciaország királynéja. Katalin határozottan azt mondta: - És most nagyon figyelj rám, Károly! Ha az emberek megtudnák, hogy gonosz gondolatokat táplálsz a bátyád feleségével kapcsolatban, ha megtudnák, hogy milyen gonosz dologra készülsz, akkor felkelnek ellened. Aztán, ha valahol sétálsz, egyszer csak odalép melléd valaki, akit te barátnak gondolsz egészen addig, amíg azt nem látod, hogy tőr villan a kezében. Akkor már csak annyi időd maradna, hogy felkiálts, mielőtt a penge belefúródik a szívedbe. A fájdalom borzalmas volna. Én mondom neked... -Ne, ne! Tudom. Megígérem, hogy senkinek egy szót sem szólok, mama! Egyetlen szót sem. Katalin a szája elé emelte az ujját. - Esküdj, fiam, hogy okos leszel, és egyetlen szóval sem említed, amit nekem mondtál, sem Máriának, sem a nagybátyjainak! Ez maradjon a kettőnk titka. Senkinek sem szabad tudnia róla! Ha valaha is úgy éreznéd, beszélned kell róla, emlékezz a tőrre... arra, hogy belefúródik a szívedbe. Gondolj az elviselhetetlen fájdalomra... a kínra, arra, hogy megérzed a vér szagát... a saját véred szagát! Károly remegett a félelemtől. - Nem, nem mondom el senkinek! - Megragadta az anyja karját. -De később... majd sokára, segítesz nekem? Segítesz, hogy feleségül vehessem Máriát? Katalin homlokon csókolta a fiát, és azt súgta: - Mindent megteszek, amit csak tehetek, és ami a javadat szolgálja. Károly letérdelt, és megcsókolta az anyja kezét. A kisfiú egész testében remegett, könnyek hullottak Katalin kezére, aki közben azt gondolta magában: Előbb látlak holtan, semhogy megint trónra segítsem azt a kémet. Jeanne nyugtalan volt. A francia udvarból érkezett hírek túl szépek voltak ahhoz, hogy igazak legyenek. Lehetséges volna, hogy a Guise-ek hatalma annyira meggyengült, hogy fejet hajtottak a Bourbonok előtt? Na és az anyakirályné? Miképp lehetséges, hogy egyszerre csak a két Bourbon fivér legfőbb támogatója lesz? Mi az oka, hogy Coligny és más hugenotta vezetők hirtelen bejáratosak lehetnek az udvarhoz? Különös dolgok történnek mostanában. Jeanne nem tudhatta, hiszen messze volt az udvartól. Mindenesetre úgy gondolta, neki és a családjának, de elsősorban a férjének az a legjobb, ha marad ott, ahol van, biztonságban a saját országában, háta mögött erős hadsereggel, amelyik vészhelyzetben mozgósítható. Hosszas megbeszéléseket folytatott vallási vezetőivel, és úgy látszott, elérkezett az idő, hogy nyíltan megvallja áttérését a református hitre. Most, hogy Franciaországnak új királya volt, alkalmasnak látszott az idő erre. Jeanne meggyőződéssel hitte, hogy a protestáns vallás az egyedüli igaz hit, ezért a tudomására akarta hozni Franciaországnak - és Spanyolországnak -, hogy mostantól fogva minden erejével az új tanokat támogatja. Áttérése egyben próbája is annak, vajon a francia udvar új keletű toleranciája őszinte-e. Ha a katolikus Guise-ek hatalma valóban megrendült, akkor azzal, hogy nyíltan színt vall, ennek még inkább be kell bizonyosodnia. Mielőtt még visszavonult volna a néraci megerősített palotába, hogy várja, milyen híreket kap a férjétől, Jeanne a paui katedrálisban áttért az új hitre. Navarrai Johanna most már nyíltan a hugenották vezetője és legfőbb támogatója lett, együtt a Coligny testvérekkel, a férjével, Navarra királyával, és annak öccsével, Louis de Bourbonnal, Condé hercegével. A hugenották Franciaországban örvendeztek az eseménynek. Tisztelték Jeanne-t és bíztak benne, szentül hitték, hogy a politika mostantól fogva kedvez majd nekik. Némiképp el is
szemtelenedtek, a dicsőség a fejükbe szállt. Hugenotta atrocitásokról kezdtek lábra kapni hírek. Mintha a kerék lassan megfordult volna. Az anyakirálynéról is újabb mendemondák keringtek. Az emberek azt beszélték, hogy fokozatosan maga is protestáns hitre tér, és ebben kívánja tovább nevelni a gyermekeit. Na de mi volt a helyzet a Guise-ekkel? A beteges király halála, és annak felváltása ugyanolyan beteges, még fiatalabb fiúval elégséges volt ahhoz, hogy szerencsecsillaguk egyszer s mindenkorra leáldozzon? Egyre több levél érkezett Jeanne-hoz Néracba, és amikor az egyiken felismerte a kézírást, megvetően csak elmosolyodott. Jeanne soha nem bízott Katalin őszinteségében. Még élénken emlékezett rá, hogyan mosolygott a királyné annak idején Poitiers-i Dianára, és emlékezett a tekintetére is. Alázatosan, méltósággal tűrte, hogy megalázzák. De aztán, amikor Henrik király meghalt, Katalin üzenetben szólította fel Dianát, hogy minden ajándékot, amit a királytól kapott, haladéktalanul adjon vissza. Semmit nem tarthatott meg. A királyné pontos listát vezetett mindenről. Senki nem gondolta volna Katalinról, hogy erre képes, mindig tökéletesen tudta leplezni az érzelmeit. Ez óvatosságra intette Jeanne-t. Jeanne komolyan aggódott Antoine-ért. Biztos volt abban, hogy a férje alulmarad az anyakirálynéval szemben, az az álnok kígyó túl fog járni az eszén. Nyájasak voltak a királyné levelei. Katalint „drága húgom"-nak szólította, és kérte, hogy utazzon az udvarba, mert látni kívánja. ,Jöjjön, drága húgom, és hozza magával a gyermekeit is, akiket úgy szeretek, mintha a sajátjaim volnának. Szeretnék valamit megbeszélni magával. A kis Katalinról van szó. Ne feledje, a kislány keresztanyja én vagyok. Azt szeretném, ha ő meg a fiam, Henrik egy nap házasságot kötnének. Ilyen kötelék, drága húgom, megbonthatatlanná tenné a barátságunkat. Nálam megértőbb és őszintébb rokont nem találhat..." Vajon milyen szándékot sejtet ez a ravaszság? Mi lehet mögötte? Jeanne aggodalmai nem oszlottak. A kis Károly király új barátra lelt. Ferenc halála után ez az ember gyakori vendége volt a palotának, külön lakosztálya volt. Károly csodálta őt, maga is olyan szeretett volna lenni, mint barátja. Élvezet volt számára Gaspard de Colignynak, Franciaország főgenerálisának a társaságában lenni. Károly, ha mellette lehetett, nem érzett félelmet vagy zavart, és ez már önmagában különös érzés volt. Károly nagyszerű embernek tartotta a fógenerálist, sokkal nagyszerűbbnek, mint a tanítóit. Gyakran sétáltak együtt a palotakertben, sokat lovagoltak. Mindenki tudta, hogy jó barátságban vannak. Károly megvallotta a főgenerálisnak, mitől fél a legjobban. A kínzástól és a haláltól. -A haláltól nincs miért félni, felség - magyarázta a főgenerális. - A halál után örök élet vár ránk, és örök boldogság, ha a földön jók és igazak vagyunk. - De, főgenerális úr, ha az ember vétkezik... A főgenerális elmosolyodott. - Milyen komoly bűnei lehetnek egy tízéves fiúnak? Bármi legyen is az, bizonyos, hogy megbocsátást nyer. - Imádkozom a szentekhez, hogy így legyen. - Felség, vannak, akik egyenesen Istenhez imádkoznak. Az új tanok! Károly izgatottan hallgatta, nem volt ebben semmi rossz, hiszen az anyja nem bánta, megengedte. Károly itta Gaspard de Coligny szavait, és nemcsak olyankor, amikor a főgenerális az új hitről beszélt. De szívesen hallgatta a történeteit azokról a csatákról is, amelyeket megvívott. A főgenerális elmesélte, hogy amikor Flanderse-ben elfogták és bebörtönözték, látta a fényt, és megvilágosodott. A király boldog volt a főgenerális társaságában. Igaz, háborúkról és
vérontásról is beszélgettek, mégis mindez mennyivel másképp hangzott ennek a férfinak a szájából, aki sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, mint Károly tanítói vagy az anyakirályné. Károly megtudta, hogy a háború dicsőséges dolog, ha valaki a hitéért harcol. Azt is, hogy a becsület még az életnél is fontosabb. Attól sem kell félni, ha az ember halálnak halálával hal, mert ha a jó ügyért harcol, akkor a mennybejut, ahol csak béke van és boldogság. Ezekről a dolgokról beszélt a főgenerális a királynak. Károly bízott ebben az emberben, annyira bízott, hogy még a félelmeit is megvallotta neki. De mert élénken emlékezett anyja intelmére, Máriáról egyetlen szót sem szólt. A spanyol követ a király és Coligny barátságát látva dühös levelet írt királyának. A Guise-ek némán szemlélték az eseményeket, és alig várták, hogy elérkezzen az alkalom, amikor véget vethetnek ennek az állapotnak. Stuart Mária nehéz napokat élt meg. Férfiak érkeztek Skóciából, a szülőföldjéről a francia udvarba, és vissza akarták kapni a királynőjüket. Mária szemében Skócia idegen föld volt. Természetesen tudta, hogy ő Skócia és Anglia királynője, de ezt csak címnek tekintette, semmi másnak. És most itt vannak ezek az emberek, hogy elvigyék. A jelenlétük megrémítette Máriát. Ezek az emberek minden tekintetben idegenek voltak számára, még a megjelenésük is. Magasak, szőkék és mogorvák valamennyien. És nem bűvölte el őket a francia udvar úgy, ahogy Máriát, ezek a férfiak megdöbbentek azon, amit itt láttak. Botrányosnak találták a piperkőc öltözködést, az udvari finomko-dást, a frivol társalgást férfiak és nők között. Még a nyelvüket is elborzadva hallgatták, meg sem szólaltak franciául. Mária sehogyan sem értette, hogy a nagybátyjai miért nem lépnek közbe. És azt sem tudta, kihez fordulhatna segítségért. Nem is olyan régen még mindenki a kedvében járt, a legapróbb kívánságát is teljesítették, Franciaország legbájosabb királynéjának tekintették. És most senkit nem talált, aki a segítségére tudott volna lenni. Fel nem foghatta, miért van ez így. Az anyakirályné úgy döntött, hogy nincs helye a palotában. Mária már minden könnyét elsírta. Bezárkózott a szobájába, betegségre hivatkozott. Segítőt akart találni. Amikor Ferenc meghalt, Mária még csak nem is sejtette, hogy ennél nagyobb csapás is érheti. Azt hitte, hogy a francia udvarban mindenki szereti, és nem fogják elengedni. A nemes urak rajongó szemekkel nézték. Ron-sard, a költő, versekben dicsőítette. Mária eddig úgy gondolta, ezek az urak meghalni is képesek lennének érte. És most elűzik az udvarból, hideg és távoli földre, ahol nincs vidámság, ahol nincsenek bálok, udvarlók, nincsenek költök, csak mogorva emberek, olyanok, akik érte jöttek. Olyanok, akik megvetik a mulatságot, akikre nincs hatással a szépsége, aminek a franciák hódoltak. Mária képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörténhet vele, Franciaország királynéjával, a kényeztetett hercegnővel. Felidézte magában azokat az időket, amikor a francia udvarhoz került. Ferenc apja, Henrik király nagyon szerette, az ölében játszott. És Mária is szerette Henrik királyt. Poitiers-i Diana is figyelmet szentelt neki, márpedig azokban az időkben gyakorlatilag ő volt Franciaország királynéja. Mária együtt nevelkedett a királyi gyermekekkel, és bebizonyította, hogy a legokosabb és legelbűvölőbb valamennyi közt. Mária a szülőhazájának tekintette Franciaországot, soha nem gondolt arra, hogy egyszer majd el kell hagynia. Hogy lehet, hogy most mégsem akarja senki itt tartani? Mária szerette Ferencet. O, nem olyan őrülten, mint ahogy Ferenc szerette őt, de eléggé. Nagyszerű érzés volt, hogy Ferenc rajongott érte. Őszintén fájlalta a halálát, de azt nem gondolta volna, hogy ez azt is jelenti, hogy elűzik arról a földről, amit a magáénak érzett. De azért még mindig volt halvány reménye. A kis Károly szerette őt. Természetesen az alig tizenegy éves kisfiú még nem férj, de hány fiatal királyt és királynőt házasítottak már össze a történelemben?
Látogatói érkeztek, részvétüket nyilvánítani, ám Mária úgy gondolta, valójában nem a gyásza érdekli az embereket. Henrik és Hercule jöttek hozzá. Mária azonban önzőnek tartotta őket, és nem tudta elképzelni róluk, hogy komolyan érdekelné bármelyiküket is a fájdalma. Hercule még túl fiatal volt, hogy értékelni tudná a női szépséget, Henriket pedig végképp hidegen hagyta. Margó ugyan látványosan sírt, de különben mit sem törődik vele, és egyáltalán nem bánná, ha távozna az udvartól, hiszen amilyen önző, csak a riválisát látta benne. Margó tudta, milyen érzés, ha csodálják az embert. Csak nyolcéves volt, de kacérkodott mindenkivel, és nagyon szerette volna, ha Mária csodálói őt tüntetik ki a figyelmükkel. Ezért miközben azt mondta Máriának, hogy úgy tudja, Skócia nem valami barátságos ország, és sajnálja, amiért Máriának ott kell majd élnie, közben a saját ruhája fodrait igazgatta, meg a szép fekete haját, és arra gondolt, ha Mária elmegy, akkor ő lesz a legszebb hercegnő az udvarnál. Károlynak nem engedték meg, hogy találkozzon Máriával. Mária azon tűnődött, vajon a nagybátyjai miért nem akarják feleségül adni az új királyhoz? A herceg és a bíboros újabban vele sem törődött, és Mária rádöbbent, hogy a figyelem és a kényeztetés nem neki szólt, hanem a rangnak, Franciaország királynéjának. Kihasználták, hogy általa befolyásolják a királyt, és uralják az országot. Szinte belebetegedett a félelembe. Nem csak azért érezte nyomorultul magát, mert itt kell hagynia azt az országot, amelyet az otthonának tekintett. Nem csak az emlékek keserítették a szívét, és a tudat, hogy ez már örökre így marad. De veszélyes utazás várt rá a tengeren, és félelmetes rokona, aki most Anglia trónján ült, nem jelentett garanciát arra, hogy élve partot ér. Nagyon félt Anglia vörös hajú szűz királynőjétől, és jó oka volt rá. Sokan állították, hogy Máriának több joga van az angol trónra, mint Boleyn Anna törvénytelen lányának. Mária mélyen a gondolataiba merülve azt sem hallotta meg, hogy nyílik az ajtó. Mire föleszmélt, az anyakirályné már hosszú percek óta figyelte Máriát. - Felség! - Mária kipattant az ágyból, és meghajolt a királyné előtt. Katalin mosolygott, és ez a mosoly, meg ahogyan ott állt előtte, arról árulkodott, hogy az anyakirályné már semmi fontosságot nem tanúsít Franciaország egykori királynéjának. - Drága gyermekem! Csak elcsúfítja az arcát ezzel a rengeteg könnyel. Mária lesütötte a szemét, képtelen volt az anyakirályné szemébe nézni. - Nem szabadna még mindig ennyire siratnia Ferencet -jegyezte meg Katalin némi gúnnyal. - Felség, sokat szenvedek. Először elveszítettem a férjemet, most pedig az a veszély fenyeget, hogy el kell menjek innen. - Szegény Mária! Szegény kis királynő! De gondolom, hogy el kell hagyja Franciaországot, nem olyan fájdalmas, mint a gyász, amit szeretett férje elvesztése miatt érez. Hiszem, hogy Isten azért küldi ránk egyik csapást a másik után, hogy erősebbek legyünk általa. Nem kétlem, mekkora szenvedést okozott volna, ha akkor kell elhagynia Franciaországot, amit tudom, mennyire szeret, amikor Ferenc még élt. De most, hogy a férje már halott, ennél nagyobb fájdalmat nem okozhat az, hogy mennie kell. Hiszen a férjét jobban szerette, mint az országát, nem igaz, gyermekem? - Igen, nagyon szerettem a férjemet, felség! Mégis, ha az udvarában maradhatnék, azt hiszem, idővel megtalálhatnám a boldogságomat itt, Franciaországban. - Ó - jegyezte meg Katalin könnyedén. - Milyen kár, hogy mégis mennie kell! Mária letérdelt, és megcsókolta Katalin kezét. -Felség, ön megengedhetné, hogy maradjak. Katalin most, hogy Mária nem láthatta az arcát, szabadjára engedte az érzelmeit. Ez hát az a lány, aki korábban csak a „Medici, a kereskedőlány"-ként emlegette, mint oly sokan mások az udvarnál. Minderre Poitiers-i Diana biztatta. Katalin nem állhatott bosszút Dianán, de Márián igen. De soha nem állt céltalan bosszút. Ha a helyzet úgy kívánta volna, hogy Mária maradjon, akkor meg tudott volna feledkezni múltbeli sérelmeiről és megaláztatásairól. De nem így van, ezért most vissza akart fizetni mindenért, és hatalmi szomja is ezt követelte meg.
Megengedheti magának azt az örömet, hogy törleszt Máriának. Hiszen ez a lány nem átallott kémkedni utána. - Megengedhetném, hogy maradjon? - mondta Katalin. - Maga, gyermekem, túlbecsüli a hatalmamat. - Nem, felség! Most ön a király régense. Minden hatalom az öné. - Gyermekem, osztozom a hatalmon Navarra királyával. Ott van még a Tanács, meg a király, aki nagyon fiatal ugyan, mégis beleszólása van mindenbe. -Akkor talán beszélhetnék a királlyal. ő meg fog érteni engem. Segíteni fog nekem. - A király gyengélkedik. Nem engedhetem, hogy zavarják. Mint maga is tudja, vigyáznia kell az egészségére. - O, felség, hát nincs önben semmi szánalom? Elűzne Franciaországból, a szülőföldemről? - Nem, gyermekem, ez csak a választott hazája, ahogy nekem is az. És feltételezem, hogy amikor hatéves korában arról értesült, hogy el kell hagynia az otthonát, át kell hajóznia a tengeren Franciaországba, hogy külhonban nevelkedjék, minden bizonnyal könnyeket ontott. Most hasonló helyzetbe került. Egy év múlva már nevetni fog a mostani könnyein. Ugyanúgy fogja szeretni szülőföldje ködét, ahogy most itt szereti a hóesést és a napsütést. - Felség, soha nem fogok más országot szeretni, csak Franciaországot. - Hogy mondhat ilyet Skócia királynője? - Felség, Franciaország királynéja is vagyok. - De maga Anglia királynője is, gyermekem -mondta Katalin gúnyos mosoly kíséretében. Az unokanővére, gondolom, nem örül, amikor ezt hallja! - Felséged is tudja, hogy e címeket a férje, a király, és a férjem kívánságára viseltem. Én nem akartam. - Mégis, mennyire büszkének látszott e címek miatt, nagyon büszkének. Szegény Mária! Ők már nincsenek itt, hogy vállalják Anglia sárkányának színe előtt a felelősséget azért, amit tettek. Én mégis bizonyos vagyok benne, hogy a királynő megbocsát magának, és szeretni fogja. - Gyűlöl engem. Mindig is gyűlölt. Még az sem biztos, hogy biztonsággal partra szállhatok Skóciában. - Mégsem kétlem, hogy elbűvölő természetének köszönhetően vele is olyan jó viszonyt alakít majd ki, mint énvelem. Hiszen tudja, mindig mennyire kedves volt a szívemnek. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Angliai Erzsébet ugyanúgy fogja szeretni, ahogy én szerettem. Katalin a legszívesebben elnevette volna magát. Pontosan tudta, hogy a vörös hajú királynő hogyan érez Mária iránt, az iránt a királynő iránt, akinek már a puszta léte is a trónját fenyegeti. Vajon Erzsébet mit tenne, ha kiderülne, hogy az ifjú királynő kémkedik utána? Biztosan nem venné olyan könnyedén, ahogyan ő vette. Mária mostanra már elbúcsúzhatott volna a fejétől. - Ne búslakodjon - vigasztalta Katalin. - Meg fogja szeretni a maga kis királyságát. Majd sokat gondol ránk, ahogy mi is sokat gondolunk majd magára. - Felség, Károly király szeret engem. Ha elmegyek, összetörik a szíve. - Ostobaság. Még gyerek. - De megvan a magához való esze. Mindig azt mondta nekem, ha nem a bátyját, Ferencet érte volna az a szerencse, hogy nőül vehet engem, akkor ő tette volna meg. - Meggondolatlan kisfiú. Hogyan is gondolhatná házasságra az ő korában? - De Károly szeret engem. - Bizonyos vagyok benne, hogy még nagyon sokan fogják szeretni magát, gyermekem... Skóciában. Lássa be, szó sem lehet házasságról Károly király és maga között! A bátyja
felesége volt. Nem volna túl erkölcsös hozzámenni a férje öccséhez. Emlékezzék, mi történt Anglia királyával, aki a bátyja özvegyét vette feleségül! Ha mégsem emlékezne, kérdezze meg Erzsébettől. Ő emlékezni fog rá. Mária kétségbeesetten könyörögni kezdett: - Hát nincs szemernyi szánalom sem felségedben? Könyörögve kérem... esedezem... ne küldjön el! Katalin fel-alá járkált a szobájában, és a múltra emlékezett. Azokra az időkre, amikor Mária még a latinórákon ült. Katalin most is látta, ahogy ajka súgva a szavakat formálja: A kereskedő lány. Jól emlékezett, hogy a kislány milyen hamar megtanulta, hogy Poitiers-i Diana kegyeit keresse, és közömbös maradjon az igazi királyné iránt. Katalin arra is emlékezett, micsoda megaláztatás volt a számára, amikor kiderült, hogy a férje viszonyt folytat Lady Fleminggel, Mária későbbi nevelőnőjével is. A viszonynak a kis skót lány megérkezése vetett véget. De mit számít a bosszú, még ha édes is. Édes, mint egy szelet dinnye, amit annyira szeret. Vagy egy falat ízletes hús, amely elolvad a szájban, vagy egy korty különleges bor. A bosszú tiszavirág életű öröm. Máriának azért kellett mennie, mert ha marad, akkor feleségül megy Károlyhoz, és akkor megint az erőszakos nagybátyjai veszik át a hatalmat. Ám Katalin nem azért harcolt minden lehetséges eszközzel, még a tulajdon fia halálát is siettetve, hogy megint rettenetes, félreállított helyzetben találja magát. Mária tényleg ostoba, ha azt hiszi, hogy elnyerheti a kegyét. - Drága gyermekem, nyugodjon meg! Skócia királynője, a szülőföldje királynője lesz hivatalosan is. Úgy tudom, nagyon szép vidék, és Monsieur John Knox már nagyon várja. Bizonyos vagyok, hogy szép élet várja. Ami pedig az unokanővérét, Angliai Erzsébetet illeti, tőle ugyanúgy nem kell tartania, ahogyan tőlem sem. Szárítsa fel a könnyeit! Küldetek valamit, amitől újra ragyogni fognak a szemei. - Katalin sarkon fordult, és az ajtó felé indult. - Pihenjen, és élvezze ki utolsó napjait Franciaországban! A bánatos királynő úton volt Calais felé. Számára az egész utazás és kíséret olyan volt, mint a gyászmenet. Mária keservesen sírt, és a könnyei ködén át vett búcsút attól a földtől, amelyet annyira szeretett. Még utoljára tudott néhány szót váltani a királlyal, aki vele együtt sírt és könyörgött neki, hogy maradjon, legyen a felesége, még akkor is, ha az édesanyja nem akarja, hiszen szereti őt. Miközben Károly beszélt, Mária látta az őrületet a szemében, és tudta, tőle annyi segítséget sem várhat, mint az anyjától, az anyakirálynétól. Mária elköszönt a nagybátyjaitól is. Tőlük sem remélhetett már segítséget, mégis könyörgött nekik. - Hadd maradjak mégis! Majd szerényen meghúzom magam, én leszek az özvegy királyné. Visszavonultan élek majd Poitou-ban vagy Touraine-ban. Azok az örökségeim. Visszavonultan, egyszerűen fogok élni. Lemondok mindenről... csak ne kelljen odamennem, abba a szörnyű országba! Hadd maradjak itt, itt van az én otthonom! De a két nagybácsi sem segíthetett. Már ők sem tudták, pontosan mi történik az udvarban. Az anyakirályné eddig szunyókált, behúzott fejjel, mint az összetekeredett kígyó, de most felkapta a fejét, figyelt, és a fogak bizony méregfogak voltak, és lecsapni készültek. A herceg és a bíboros igyekezett megnyugtatni Máriát, hogy ha lehet, mindent elkövetnek, hogy feleségül mehessen Károlyhoz, mert számukra is fontos Mária boldogsága. Tekintse hát ezt a mostani utazását Skóciába rövid látogatásnak, hiszen egy királynőnek mégis csak haza kell utaznia olykor az övéihez. Hamarosan, ehhez kétség sem fér, visszatérhet újra Franciaországba, ígérték. - De hiszen Károly már most boldogan feleségül venne - ellenkezett Mária. - Még túl fiatal hozzá. Most még várnunk kell! Bízzál bennünk, húgom! - De könyörgök, legyen minél hamarabb! Minél hamarabb!
A két férfi egyre bizonygatta, hogy így lesz, hogy mindent elkövetnek. Búcsúzóul megcsókolták Máriát, és a királynő elindult a kíséretével. Bár már április volt, hűvös volt és esett, késett a tavasz az idén. -Az ég is velem sír - mondta Mária, a skótok királynője. - Ó, Szent Szűz, mennyire félek ettől az utazástól. Jobban félek tőle, mint a haláltól. Már annak a hajónak a fedélzetén, amely elindul vele a háborgó tengeren, hogy elvigye arról a földről, ahol annyi örömben volt része, most nem a férjével töltött utolsó órákra gondolt. És nem is Ron-sard, a költő mosolyára, vagy Károly király szerelmére, hanem annak az asszonynak a kígyó tekintetére, aki megmenthette volna az elűzetés fájdalmától, mégsem tette. Csak nézte sírva a láthatárt, míg Franciaország végleg el nem tűnt a szeme elől. Miközben a hűvös esőcseppek végiggördültek a könnyeivel az arcán, Mária megpróbálta elképzelni, milyen élet vár rá, amelyet máris beárnyékolt John Knox és a vörös hajú angol királynő, akik még azt is megakadályozhatják, hogy Skócia földjére lépjen. Mária félt nagyon, és úgy érezte, a szíve is megszakadt, amiért az az asszony, akit idáig nem ismert valójában, elűzte. Az udvarnál senki nem számított arra, hogy a Guise-ek hagyják, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy most mennek. A herceg és a bíboros, a többiekkel egyetemben, kénytelen volt rádöbbenni, hogy mindez azért történt, mert alábecsülte az anyakirályné erejét. Katalin váratlanul felhasználta a Bourbonokat, kijátszotta őket a Guise-ek ellen, kihasználta pillanatnyi előnyét. Ezen már nem lehetett segíteni. A Guise fivérek ezért arra készültek, hogy a legfájóbb pontján sebezzék meg az anyakirálynét. Mindenki tudta az udvarnál, hogy Katalin menynyire imádja Henrik herceget, ő volt a szeme fénye. A Guise-ek tehát azt tervezték, hogy elveszik tőle a fiát, és vissza sem adják addig, amíg a királyné el nem fogadja, hogy az övék az igazi hatalom. A herceg terve egyszerű volt. A saját fiát, Henriket hívta segítségül hozzá. A herceg mindenkinél jobban szerette Henrik fiát, és ez az érzés kölcsönös volt. Ferenc még trónörökös korában is azt látta Henrik Guise-ben, Joinville hercegében, aminek magának is lennie kellett volna. Nemcsak külsőre, de belső tulajdonságaikban is nagyon hasonlítottak egymásra. Az ifjú Henrik kész lett volna életét adni az apjáért, és a herceg is vállalta volna a halált szeretett fiáért. Éppen ezért nem félt elmondani a fiának, hogy el akarja raboltatni Henrik herceget. - Haja szála sem fog meggörbülni. Csak az anyját akarjuk megleckéztetni. - Henrik Guise azt sem bánta volna, ha bántják a herceget. Nem szerette a fiút, megvetette a gyöngeségéért, a nőiességéért, és minden másért, amiben nem hasonlított sem rá, sem imádott apjára. - De egy szóval se említsd senkinek... még Margónak sem. - Eszembe sem jutna ilyesmi - mondta Henrik Guise, mire az apja elnevette magát. Ebben is hasonlítottak, mindketten úgy gondolták, a nőkkel csak az örömöket kell megosztani, de a férfi dolgokból ki kell hagyni őket. Henriket boldoggá tette, hogy apja beavatta a titokba, hiszen ez azt jelentette, hogy férfiként bánik vele. - Tudom, hogy nem jutna eszedbe - mondta a herceg elégedetten, és átkarolta a fia vállát. És most jól figyelj! Együtt fogsz játszani Henrik herceggel. Úgy kell intézned, hogy magatok legyetek, senki más ne legyen a közelben. Aztán én meg Nemours herceg odamegyünk hozzátok, és kirándulásra hívunk benneteket. A herceggel Nemours beszél majd, én pedig veled... majd úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy Henrik velünk tart-e vagy sem. A te dolgod lesz, fiam, hogy rábeszéld, micsoda jó mulatság, ha eljön velünk Lorraine-ba. - Ezt fogom tenni, apám! Mikor indulunk? - Éjszaka. - De hiszen a herceg lakosztályát őrök vigyázzák.
- Emiatt csöppet se fájjon a fejed! Az ablakon át szöktetjük meg, odalent vár majd a hintó. Henrik Guise nagyot nevetett. Minden vágya az volt, hogy olyan lehessen, mint az apja. Még a forradást is irigyelte a szeme alatt. Eltökélte, hogy mindent úgy csinál, ahogyan apja szeretné. Aznap szórakozott volt Margó társaságában. Margó meg is szidta, amiért meg sem simogatja. De Henrik ezúttal nem engedelmeskedett, mert úgy gondolta, apja is hasonlóképpen viselkedne nagy csata előtt. Az ember ilyenkor nem cicázik a hölgyekkel. A megbeszélt időben úgy intézte, hogy kettesben maradjon Henrik herceggel az adott helyen. Amikor, ahogy ígérte, apja és Nemours herceg feléjük tartott, lopva, cinkosán rámosolygott. Nemours odalépett Henrik herceghez, Guise herceg pedig elmélyülten beszélgetett a fiával. - Szép napot, uram - köszöntötte Nemours a herceget. - Jó napot - felelte Henrik herceg, és megérintette fülbevalóját. - Megkérdezhetem, hogy a herceg melyik vallás követője? Pápista vagy hugenotta? A ravasz Medici-szemek nyomban éberek lettek. Nem volt ostoba fiú, pontosan tudta, hogy minden baj forrása a vallásháború az országban. Jól megfontolta hát a válaszát. - Ugyanazt a hitet vallom, amit az édesanyám -mondta hetykén. - Nagyszerű - mondta Nemours. - Látszik, hogy kötelességtudó fiú. Most az ifjú Guise hercegen volt a sor. Odaszaladt Henrikhez, és azt mondta: - Apám elvisz magával Lorraine-ba. Kérem, tartson velünk! Henrik a herceg apáról a fiúra nézett. - Nem hiszem, hogy az anyám örülne annak, ha magára hagynám a bátyámat, a királyt - felelte. Guise herceg tovább próbálkozott. - Nagyszerű mulatság volna odamenni. Ott első lehetne, itt csak a király után következik. Anyámnak csodaszép ékszerei vannak. Bizonyára megmutatná a zafír köveit. - Milyen zafírok? - kérdezte megélénkülő tekintettel Henrik herceg. - Ó, sokfélék! Es nagyon szép ruhái is vannak Olaszországból. Előszedhetnénk és felpróbálhatnánk valamennyit. Velünk kell tartania. Henrik herceg szeme felragyogott, hiszen nagyon szerette a finom kelméket. Tovább faggatta hát az ifjú Guise herceget az ékszerekről és a ruhákról. - Tartson velünk, és akkor a saját szemével láthatja - mondta a Guise fiú ravaszul. - Hát jó - egyezett bele a herceg. - Rövid időre, azt hiszem, elmehetek. Francis Guise gyöngéden megszorította a fia vállát, a két fiú meg sugdolódzva elszaladt. Amikor már a felnőttek hallótávolságon kívül voltak, a herceg gyanakodva megkérdezte Henriktől: - Anyám miért nem tudhat az utazásról? - O, csak rövid időről van szó, kár volna ezzel zavarnunk a királynét! - Mégsem hiszem, hogy okos dolog volna elmennem az engedélye nélkül. Henrik Guise megijedt, és igyekezett minél izgalmasabbnak feltüntetni a kirándulást a herceg előtt. - Nagyszerű mulatság lesz! Éjszaka mászunk ki az ablakon, odalent hintó vár bennünket. A herceg elgondolkodott, nem kedvelte az olyan durva, fiús játékokat, mint amilyenekért az ifjú Guise herceg lelkesedett. Henrik Guise még nagyon fiatal volt, sejtelme sem lehetett róla, hogy az efféle viselkedés ijesztő. Henrik herceg megszagolta beillatosított zsebkendőjét, és a gyűrűje fölött figyelte Henrik Guise-t. Ravaszkás mosolyát látva arra gondolt, minél előbb beszélnie kell az anyjával. Az anyja örömmel fogadta, és mindjárt magához ölelte. Minden ceremóniát mellőztek, ha találkoztak. Katalin többi gyermekének ugyanez nem volt megengedve. - Mama - mondta Henrik, és csak úgy csillogott Medici-szeme. - Éjszaka az ablakon fogok kimászni, odalent vár egy hintó, ami elvisz, hogy megnézhessem Guise hercegnő finom kelméit és ékszereit.
- Ezt meg hogy értsem, drágám? - Ezt a tervet főzték ki. - Kicsodák, drágám? Miről beszélsz? - Henrik mondta. Találkoztunk az apjával és Monsieur de Nemours-ral. Megkérdezték, milyen vallású vagyok, pápista vagy hugenotta, én pedig azt feleltem, hogy ugyanazt a hitet vallom, mint az édesanyám. Még azt is mondták, hogy elvisznek a kastélyukba, és hogy az ablakon fogok kimászni, ott vár a hintó, hogy elvigyen Lorraine-ba. De én nagyon furcsállom, egy herceg nem így utazik. Katalin szenvedélyesen magához ölelte a fiát. -Ó, drága kisfiam! Én okos kisfiam! Nagyon jól tetted, hogy elmondtad a mamának. Katalin ettől kezdve nem hagyta őrizet nélkül a fiát. A terv megrémítette. A legkedvesebb fiát akarták elrabolni. Nagyon veszélyes emberek! És nagyon nagy veszélynek tette ki magát azzal, hogy nyílt szövetségre lépett a Bourbonokkal. Amikor pár nappal később ismét találkozott Francis Guise-zal, Katalinnak látnia kellett, hogy a herceg még mindig nagyon erős. Csak úgy forrt benne a méreg, amiért Katalin meghiúsította a tervét. Guise herceg nem bízott a királynőben, és más szemmel tekintett rá. Kiderült, hogy nem az a jámbor és engedelmes asszony, akinek mutatta magát. Ezúttal nyíltan szembefordult a királynéval. A forradás fölötti szeme párás volt, a hangja határozottan csengett. - Felség - mondta -, én és az enyéim engedtük, hogy régens legyen^ de azzal a céllal, hogy hitünk védelmezője lesz. Ám ha önnek egyéb szándékai vannak, akkor akadnak itt az udvarnál olyan királyi hercegek, akik boldogan magukra vállalják ezt a felelősséget. Katalin eddig maga előtt is szokatlan merészséggel azt kérdezte: - Herceg, akkor is hű marad hozzám, ha a fiam és én más hitre térünk? A herceg ugyanolyan nyíltsággal azt válaszolta: -Nem, felség! En biztosan nem. Ez esetben ön hűtlen a koronához, herceg! -Amíg felséged és a korona megtartja apái és az én hitemet, híven szolgálom mindkettőt. Katalin pillanatig sem kételkedett abban, hogy a herceg igazat beszél. Francis Guise tekintete fanatizmusról árulkodott, és ezt a fanatizmust Katalinnak volt alkalma az elmúlt néhány évben megtapasztalni. Szóval a nemes herceg, Franciaország bátor katonája ugyanolyan fanatikus, mint azok az emberek, akiket halálra kínoztak és máglyán égettek el a hitükért. Meglepő felfedezés volt ez, de nem kellemetlen. Katalin sokat gondolkodott azokon az embereken, akik fanatikusan szolgáltak valamely ügyet. Az ilyenek sokkal gyöngébbek, mint ő, akik csupán haszonelvűek, hitük nincs, csak a vágy, hogy a hatalom birtokosai legyenek. Ő tudja az irányt, mindegy, merről fúj a szél. Katalin egyre világosabban látta, hogyan kell bánnia ezzel az emberrel. De tartott is tőle. O volt a vezére a katolikus pártnak, erős volt és hatalmas, a Bourbonok nem jeleskedtek e tulajdonságokban. Ostoba volt, hogy navarrai Antoine-t, Louis de Bourbont, Condé hercegét és a Coligny fivéreket fogadta a bizalmába. Katalin csak annyit mondott: - Kedves herceg, nyugodjon meg, számomra csak egy hit létezik, az a hit, amit apáik is vallottak. Hogy is lehetne másképp? Mi helyem nekem e fanatikusok között? A herceg ridegen azt mondta: - Márpedig, felség, mintha mostanában e fanatikusoknak kedvezne. Úgy hallom, már az új hit szerint is lehet imádkozni a palotában. Es eretnekekkel vette körül magát. Ezért gondoltam elvinni a kis Henrik herceget ebből a káros környezetből. - Ó, kedves herceg, teljességgel félreértett engem! Én jó katolikus vagyok. És nagyon fáj azt látnom, mekkora itt a háborúság, és mindez Isten nevében. Úgy gondoltam, jobb, ha
elnéző vagyok ezekkel az emberekkel. Jobb, ha kedvességgel és megértéssel próbálom visszavezetni őket a helyes útra. - Ezek az emberek a kedvességre, megértésre mit sem hajlanak. Egyre erőszakosabbak, ha tudják, hogy védelmezőjük akadt. Mi nem azért engedtük, hogy régens legyen, hogy ezt tegye. Katalin közelebb lépett, és megfogta a herceg karját. A szemébe nézett, és ravasz mosoly kíséretében azt mondta: - Drága herceg, a célom mindezzel az, hogy a Bourbon hercegeket visszavezessem a katolikus hithez. A herceg gúnyos maradt, még csak leplezni sem próbálta. Ezzel megijesztette Katalint, mert azt jelentette, hogy a herceg még mindig biztos a családja erejében és hatalmában. - Ez volna hát az oka kitüntető barátságának, felség? Ezért látni felségedet oly gyakran Navarra királyának társaságában... vagy még inkább az öccséében? Katalint elöntötte a méreg, hiszen pontosan tudta, mire céloz a herceg az utóbbi megjegyzésével. De saját magára is haragudott. Engedte, hogy ostoba, romantikus érzés a hatalmába kerítse. Mégis, amikor megszólalt, a hangja fegyelmezett és halk volt, érzelmeiből semmit sem árult el. - Ön mosolyog, uram, mert még nem ismeri a tervemet. Nagyszerű tervem van, olyan, amiről szentül hiszem, hogy örökre feledteti a két jeles herceggel a vallást és a háborúzást. - Miről van szó, felség? - Kezdjük mindjárt Navarra királyával. - Katalin lekicsinylően horkantott egyet. - Navarrai Antoine csak báb, és a leghiúbb ember Franciaországban. Mit gondol, miért ilyen lelkes hugenotta? Csupán a felesége, Jeanne miatt. - A herceg korábban is hugenotta volt. -A herceg két napnál tovább egyetlen véleménye mellett sem tud kitartani. Mindig arra fordul, amerről a szél fúj. Ez hasznunkra van... illetve lehetne, ha nem volna Jeanne. - Katalin hangosan elnevette magát. - Jeanne d'Albret, Navarra királynője! Titokban már sok évvel ezelőtt hugenottának vallotta magát. O, igen, tudom, nyilvánosan csak nem olyan régen tért át, de már hosszú évek óta titokban ezt a vallást követte. Ami Antoine-t illeti, ő azért hugenotta, mert a felesége így kívánja. Zsinóron mozgatja őt. Ha Antoine-t a kedvünk szerint akarjuk fordítani, akkor a feleségén keresztül kell csapást mérnünk rá. - Na és hogyan akar lecsapni felség Navarra királynőjére? - Ó, semmi esetre sem arra gondolok, hogy sereggel indulunk ellene! Ez nem az én módszerem, drága herceg! Ezzel nem jutnánk messzire. Csak polgárháborút robbantanánk ki vele, a hugenották harcba indulnának, hogy megmentsék hősnőjüket. Nem, nekünk Antoinera kell lecsapnunk, de úgy, hogy a feleségén ejtsünk sebet. Látta őket Ferenc és Mária esküvőjén? Emlékszik még azokra a vitorlás hajókra, amelyekbe Antoine a feleségét emelte be társnak? Az udvarnál mindenki hüledezett, hogy ez aztán a hűséges, igazi férj. Nos, hercegem, a tervem az, hogy Antoine kevésbé legyen hűséges. - Gondolja, hogy ez lehetséges, felség? Jeanne olyan szilárd, mint a gránát. - Antoine pedig olyan gyönge, mint a liliom. Ezért tudunk majd általa lecsapni Jeanne-ra. Nagyszerű tervek fogalmazódnak a fejemben. De tudja, én csak szegény, gyönge asszony vagyok, aki irtózik az erőszaktól. Az én terveim szelíd tervek, de hiszem, hogy ugyanolyan hatásosak, mint a maga mészárlásai. El fogjuk választani Antoine-t a feleségétől. Végtére is nem természetes dolog, ha egy férfi ennyire ragaszkodik a feleségéhez. Antoine született széptevő. Nincs más dolgunk, mint elébe vezetni megkísértőjét. Ez majd alaposan felboszszantja az ő kis házi szentjét, a feleségét. Az imádott feleséget el fogják hanyagolni. Jeanne más karjában fogja látni imádott férjét. Maga szerint mivé lesz ettől a hugenották legfőbb patrónusa? Maga is jól ismeri a hugenottákat. Sokkal merevebbek és szigorúbbak, mint mi, katolikusok. A házasságtörés halálos bűn a szemükben. Antoine-t a továbbiakban majd a
szeretője fogja úgy irányítani, ahogy eddig a felesége. Terveim szerint vissza a katolikus hithez. Francis Guise izgatottan hallgatta Katalint. Jó tervnek, megvalósítható tervnek látszott. Ha az anyakirályné már kezdettől fogva erre készült, akkor bizony rosszul ítélte meg. Katalin ugyanolyan jó katolikus, mint a herceg maga. Most is ugyanolyan jó szövetségese, mint Ferenc életében volt. A herceg a királynő szemébe nézve gúnyosan azt kérdezte: - Na és Condé herceg? A királynő halkan megismételte: - Condé herceg. - Katalin nem tudott nem gondolni azokra az időkre, amikor sűrűn meglátogatta a herceget a börtönében, és oly meghitten tudtak beszélgetni egymással. Gyorsan elhessegette ezeket az emlékképeket, és rezzenetlen tekintettel nézett a herceg szemébe. - A tervem Condé herceggel is hasonló, mint a bátyjával. Mint tudja, az ő felesége is szent életű és erős asszony, aki gyanúm szerint mindenben befolyásolja a férjét. - Felséged azt tervezi, hogy őt is szerető segítségével vezeti vissza a katolikus valláshoz? - Igen, ez a tervem. - Gondolja, hogy sikerrel járhat? - Igen, Monsieur, úgy gondolom, hogy sikerrel járhatok. - És ha szabad érdeklődnöm - leplezetlen gúny csillant a herceg szemében -, ki volna az a hölgy, akinek el kell csábítania Condé herceget? Katalin készen volt a válasszal. - Az egyik hölgy az Escadron Volant-omban. Nem tudom, felfigyelt-e már rá, hercegem! Isabelle de Limeuil a neve. Nagyon szép nő, a legtöbb férfi ellenállhatatlannak találja. - Felséged őt szemelte ki Condé szirénjéül? - Igen, herceg! - Na és Antoine-nak? - Mademoiselle du Rouet-t. A herceg bólintott. - Elismerésem, mindkét hölgy nagyon szép, és hajlandó. - E különleges feladathoz pontosan erre a két dologra van szükség. Szépségre és hajlandóságra. Olyan asszonyokkal, mint Eléonore hercegnő és Navarra királynője, szép terveink bizony meghiúsulnának, erről biztosíthatom. A herceg együtt nevetett Katalinnal. - Na és Coligny? - kérdezte aztán a herceg. - A legveszedelmesebb mind közül. - Valóban. Egyetlen készséges és gyönyörű hölgy sem tudná eltántorítani attól, amit küldetésének és kötelességének hisz. Ha majd eljön az ideje, meg kell találnunk a módját, hogyan tehetjük Colignyt ártalmatlanná. A herceg közelebb lépett Katalinhoz, és a királynő látta a szemében, hogy hallott a szóbeszédről. Pillanatig sem volt kétséges Katalin számára: a herceg arra az esetre gondolt, amikor Ferenc trónörökös meghalt röviddel azután, hogy itáliai pohárnoka vizet szolgált fel neki. Arról is hallhatott, hogy van egy méregszekrénykéje Blois-ban. A herceg izgatottan várta, hogy a királynő mondjon valamit. - Majd ha itt lesz az ideje, tudni fogjuk - Katalin csak ennyit mondott. A herceg kezet csókolt a királynőnek, megnyugodva, hogy az ő oldalukon áll. Miközben Katalin elnézte a büszke, meghajtott főt, arra gondolt, milyen kár, hogy az ember nem állíthat kedve szerint félre mindenkit, aki nehezíti a dolgot. És most nem Gaspard de Colignyra gondolt, hanem a hercegre. Az Escadron Volánt hölgyei vadászatról tértek haza, kimerítő nap után, és most a szalonban beszélgettek. Az anyakirályné semmi jelét nem mutatta fáradtságnak.
Mademoiselle Louise de la Limaudiére, Seigneur de LTsIe Rouet lánya, titokban mosolygott magában. Bájos hölgy volt, csakúgy, mint barátnője és bizalmasa, Isabelle de Limeuil. Ők voltak a legszebbek ebben a körben, ráadásul szellemesek és okosak, és a legjobb lovasok. Az anyakirályné délután az erdőben beszélt Louise-zal. Elmondta neki, mit vár tőle. Nem kevesebbet, mint hogy az első adandó alkalommal legyen Antoine de Bourbonnak, Navarra királyának a szeretője. Louise elmosolyodott. Antoine tetszetős férfiú volt. A lányt egyáltalán nem lepte meg a kérés. Az Escadron Volánt kiválasztottjai testestül-lelkestül a királynét kellett szolgálják, ahogy tette azt a Petité Bande I. Ferenc idején. Mindenki tudta, hogy előbb vagy utóbb megkapják a parancsot, hogy legyenek ellenállhatatlanok és csábítsák el ezt vagy azt a minisztert, szedjék ki belőlük legféltettebb titkaikat, és számoljanak be róla az anyakirálynénak. Veszélyes, mindazonáltal fölöttébb izgalmas vállalkozás volt az Escadron Volan-thoz tartozni. Valamennyi hölgy tudta, ebből a körből nincs szabadulás, ha az ember egyszer bekerült, akkor már nem volt menekvés. Isabelle úgy fogalmazott, olyan ez, mintha az ember eladná a lelkét az ördögnek. Ragyogott közben a szeme, míg ezt mondta, és Louise pontosan értette, hogy mire gondol. Az élet ilyen asszony irányítása mellett izgalmas, kellemes, intellektuális, és valahogy morbid is volt egyszerre. Azt is jelentette, hogy a kiválasztottak másoknál közelebbi kapcsolatba is kerültek az anyakirálynéval. A hölgyek valameny-nyien tudták, innen nincs szabadulás, és ha csak egyetlen dolgot is kifecsegnek, akkor az csak egyféleképpen végződhet. Láttak már rá példát. Egyszer valaki szeretett volna kilépni a körből, jó útra térni, és elbocsátásért könyörgött, hogy zárdába vonulhasson. Az anyakirályné megértően hallgatta, és azt mondta, ha ez a kívánsága, akkor természetesen senki nem tartóztatja. A lány távozhatott, de soha nem érkezett meg abba a zárdába. Az egészsége hirtelen megromlott, a bőre fekélyes lett, a szeme beesett, a fogai szép lassan mind kihullottak. Louise izgatott volt. Esze ágában sem volt zárdába vonulni, élvezte, hogy az Escadron tagja lehet. Érzéki nő volt, nagyon szenvedélyes. Élvezte, hogy selymek simogatják a bőrét, és örömmel kényeztette magát azokkal a krémekkel, illatosítókkal, amiket maga az anyakirályné kevertetett illatszerészei-vel a kör hölgyeinek. Louise tudta, hogy ezekben a szerekben afrodiziákumok is vannak. Elmélyülten tanulmányozta az udvarnál fellelhető és amúgy is divatos, a szerelem művészetéről szóló irodalmat. Maga is írt verseket, és nagyon szépen énekelt. Louise magában mosolyogva nézegette a helyiség díszeit, a meztelen puttókat, gömbölyű testüket, közben Antoine-ra gondolt. Korábban is sokat gondolt a férfira, és úgy sejtette, Antoine-t sem hagyják hidegen a bájai. Mintha olykor lemondóan, szomorúan nézegette volna, és Louise könnyen kitalálta, hogy Navarrai Johanna szigorúsága tartja vissza. Navarrai Johanna. Rideg, komor asszony, a hugenották fő patrónusa. 0, milyen ostobák is ezek a szigorú asszonyok, akik pedig annyira okosnak képzelik magukat! Mennyi időt és energiát fecsérelnek a prédikációkra, a tanokra, míg az okos asz-szonyok sokkal egyszerűbb és kézenfekvő módszerekkel keresik a boldogságukat. Isabelle lépett be a helyiségbe, és odaheveredett Louise mellé a díványra. Hogy senki más meg ne hallhassa, súgva azt kérdezte: - Beszélt veled a királynő ma délután? Louise bólintott. - Velem is - mondta Isabelle. - Kit bízott rád? - Soha nem találnád ki. - Fogadok, hogy nem olyan rangos, mint az enyém. - Ne légy ebben olyan biztos! Én herceget kapok. - Én pedig királyt.
- Királyt?! - Antoine-t... Navarra királyát. Isabelle elnevette magát. - Hát, igaz, hogy neked király jutott - mondta végül -, nekem csak herceg, de ez a herceg ugyanolyan fontos ember az udvarnál. - Az meg hogy lehet? Az anyakirályné után Antoine a legfontosabb ember az udvarnál. -Afelszínen igen, drágám! De mégsem annyira, mint az öccse. - Vagyis Condé herceg? - Látom, máris irigyled. Louise elnevette magát, és hogy csak Isabelle hallhassa, halkan egy dalt kezdett énekelni: „ Le petit homme tant joli Qui toujours chante, toujours rit Et toujours baise sa mignonne -Dieu garde de mai le petit'homme. " - Ó, drága barátném - mondta Isabelle -, látom bizony, hogy féltékeny vagy. - Ki ne volna az? De őt soha nem fogod megkapni. - Hogyan? Imádja a feleségét. -Antoine is. - Gondolod, hogy tartanom kellene attól a prűd hugenottától? - Mégis úgy gondolod, a másik prűd, a szent életű Eléonore az én hercegemet mégiscsak visszatartja. - Nem, nem itt van a különbség. Te is tudod, ugyanúgy, mint én, drágám, hogy Antoine az egyszerűbb eset. - Talán igen, drágám - mondta Isabelle. - Ezért bízta rád a királynő. Rám pedig a sokkal nehezebb feladatot. - O, annyira azért nem nehéz! Csak talán több idő kérdése. - 0, milyen szerencsések vagyunk! Két ilyen vonzó férfi. És milyen rangosak. Szép napok várnak ránk. - 0, olyan türelmetlenül várom már - mondta Louise, és felpattant a díványról. - Bármibe fogadok, hogy én hódítom meg hamarabb az emberemet. - Ebben egy percig sem kételkedem, hiszen az enyém nehezebb eset. Sok szerencsét Antoine-nal! - Neked pedig sok szerencsét Louishoz! Kíváncsi vagyok, melyikük a jobb szerető. Isabelle csettintett az ujjával. - Nagy különbség nem lehet. Mindketten tapasztalt férfiak. - De ne feledd, hogy már hosszú évek óta szentek kezében vannak. A vágy gyengül, és az örömteli játékok felejtődnek. -Akkor majd mi újból emlékeztetni fogjuk őket a régi szép napokra, drágám! A két nő olyan eleven és jókedvű volt, hogy a többiek is felfigyeltek rájuk, de egy szót sem kérdeztek. Mindannyian tudták, hogy az anyakirályné épp ma választotta ki mindkettőjüket valami feladatra, és azt is tudták, hogy kérdezősködni nem ildomos. Meleg volt a bálteremben. Antoine úgy tett, mintha a táncolókat figyelné, de valójában senkit sem látott, a figyelmét annyira lekötötte a mellette álldogáló nő. Még soha életében nem látott ennyire szép fiatal lányt. Kihívó, vágykeltő, a mélyen kivágott dekoltázs felfedte bájait. A parfümje illata egészen elbódította, de Antoine-t még az érzéki vágynál is jobban felkavarta az a tisztelet és csodálat, ami a nő tekintetéből áradt felé. A hölgy azt mondta Antoine-nak: - Uram, királyom, életem legszebb napja ez. Hogy itt ülhetek ön mellett, és a szavait hallhatom, mindez nagyon boldoggá tesz. Távolból már gyakran figyeltem önt, uram, de hogy is merészelhettem volna közelíteni felségedhez. De ma, amikor táncpartnerének kért fel, úgy éreztem, meghalok a boldogságtól. - Drága hölgyem, ilyen messziről alig hallom igéző hangját. Kénytelen lesz közelebb lépni, ha nem akarja, hogy egyetlen szavát is elmulasz-szam.
Louise közelebb lépett, és megfogta Antoine karját. - Ó, micsoda merészség részemről mondta. - De valami arra késztet, hogy ma merész legyek. Esedezem, felség, ne kérje, hogy még közelebb lépjek, mert akkor olyasmire ragadtatom magam, ami túlmegy az illendőség és a tisztelet határain. - Márpedig én semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy egy ilyen szépséges hölgy, mint ön, Mademoiselle Louise de la Limaudiére egészen közelről mondja el nekem, amit mondani akar. Louise zavartan elmosolyodott. - Látja, felséged, hogy remeg a kezem már csak attól, hogy megérinthetem? - Mi lehet ennek az oka, Mademoiselle Louise? - Kimondom merészen. Azért, mert felségeden kívül már hosszú ideje nem látok itt más férfiút az udvarnál. Antoine megszorította Louise kezét. - Maga nagyon szép, Louise! Senki nincs az udvarnál, aki vetekedhetne a maga szépségével. - A szavai hízelgők rám nézve, felség! - Nagyon könnyen megeshet, hogyha nem vigyázok, szerelembe esek magával - mondta Antoine. - Ó, milyen boldoggá tenne, ha így lenne! Nincs semmi, amit meg ne tennék felségedért! - Akkor hát - mondta Antoine, és kiszáradt torokkal a szája elé emelte a borospoharát. Louise, boldogság volna számomra, ha a szeretője lehetnék. - Felséges uram, húsz évet odaadnék az életemből, hogy az öné lehessek. Louise látta a vágyat kigyúlni Antoine szemében, és azt is, hogy lüktet az ér a homlokán. A lány csodálta Navarrai Johanna hatalmát, aki képes volt elérni, hogy a férje ennyi éven át hűséges maradjon hozzá. Eltökélt szándéka volt, hogy megtörje az asszony hatalmát. Már nem csak szigorú úrnője kívánalmainak akart megfelelni, de a saját vágyát is követni akarta. És mikor, uram? - kérdezte elakadó lélegzettel. Antoine zavarba jött. Számtalan, a mostanihoz hasonló kis kalandot élt már meg a házassága előtti időkben, de most, mégis, minden kísértés ellenére, eszébe jutott a felesége. Még mindig imádta Jeanne-t. Igaz, nem volt olyan szép, mint ez a nő, aki itt áll vele szemben. Ám a szerelem közte és Jeanne között komoly elkötelezettség volt, melynek alapja a kötelesség, hogy gyerekeket nemzzenek, trónörökösről gondoskodjanak Navarra népének. így a szerelmes együttlétek kevésbé voltak örömteliek és szenvedélyesek, mint a korábbiak, amelyekre Antoine még olyan élénken emlékezett. Ez a fiatal nő, aki most megkísértette, kétségtelenül gyönyörű, de neki gondolnia kell Jeanne-ra, a hugenotta családi tűzhelyre, amit Jeanne teremtett meg a számára, és amit ma is őriz. Jeanne erős, és nyílt, és becsületes, olyan ember, aki megérdemli, hogy boldog legyen, hogy boldog otthona legyen. Antoine elfordította a tekintetét. - Mademoiselle - mondta neki -, maga valóban gyönyörű és nagyon kívánatos. Nem tagadom, megigézett. De nem vagyok szabad ember. Boldog házasságban élek a feleségemmel, és eltökélt szándékom, hogy hű maradok hozzá. Louise szégyenkezve azt mondta: - Uram, királyom, könyörögve kérem, bocsásson meg nekem! Szégyentelenül viselkedtem, hagytam, hogy az érzelmeim elragadjanak. Megfeledkeztem az önt megillető tisztességről. Kérem, mondja, hogy megbocsátott. - Nekem magamnak kell a bocsánatáért esedeznem - mondta Antoine. - Ön kitüntetett engem a kegyével, Mademoiselle Louise! Higgye el, semmi sem egyszerűbb annál, sem hogy szeressem önt. Ami azt illeti, máris így érzek. Louise közelebb lépett. - Felség... - De tudnia kell, hogy hűséges férj vagyok -mondta Antoine halkan. - Hálás lennék egyetlen csókjáért, egyetlen öleléséért. Antoine felsóhajtott.
- Maga még nagyon fiatal! Nem szabadna ilyesmiket mondania egy nős embernek, aki ráadásul sokkal idősebb magánál. - Én csak egyetlen egy embernek mondom azt, amit mondok - jelentette ki Louise méltósággal. Antoine felállt és táncolni vitte Louise-t. Aztán elhagyták a parkettet és kimentek a kertbe. Meleg éjszaka volt, és az egzotikus növények, amelyeket Ferenc király ültettetett drága pénzen, ontották magukból zsongító illatukat. Antoine magához ölelte Louise-t és megcsókolta. A keze ott nyugodott a lány fedetlen mellén. - Szédítő - súgta Antoine. - Egyenesen mámorító. De mégsem szabad, kedvesem! Én hűséges férj vagyok. Olyan férfi, aki nagyon sokkal tartozik a feleségének. Ha ő nincs, akkor király sem volnék. - Szerintem pedig a felesége az, aki sokkal tartozik magának - felelte Louise. - Mert mit számít a rang? Mit számít a pozíció? Mi az, ami összemérhető a szerelemmel? A maga szerelme az övé, és én az életemet is odaadnám, ha az enyém lehetne. Antoine újból megcsókolta Louise-t, ezúttal szabadabbra engedte magát. Nem nagyon, arra azért vigyázott. Emlékeztette magát, hogy hűségesnek kell maradnia Jeanne-hoz. Már az is mekkora teljesítmény a részéről, hogy eddig is hű maradt. Igen, Jeanne is hű hozzá, de neki könnyű, őt nem kísértik. Jeanne hideg, de az ő vére forró. Jane különben is minden tettét kritikával illeti. Még most is tele van szemrehányással minden levele. Úgy gondolja, hogy csak játszanak itt vele, azt képzeli, hogy az anyakirályné és a Guise-ek játékszere. Azt hiszi, nincs meg a magához való esze. Míg itt ez a fiatal nő, ez a csodálatos és szenvedélyes nő, ez a drága, csábos Louise issza minden szavát, és csodálatosnak látja. Minden feleségnek így kellene éreznie a férje iránt, pláne, ha az még király is. - Sétálgassunk még-javasolta Antoine, és karjával átölelte Louise vállát. - Louise - súgta -, maga gyönyörű, és minden érzékszervem kívánja magát. De a kötelesség! O, drágám, micsoda szigorú úr! Az én rangombéli férfi soha nem szabadulhat a kötelesség alól. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie róla. Nem szabad engednie a vágyainak, nem áldozhat az örömeinek. Antoine-hoz fordult Louise, és hozzásimult. - Inkább meghalnék, semmint eltántorítsam a kötelességétől, felséges uram! Antoine hevesen megcsókolta a lányt. Miért is ne, gondolta magában. Csak most az egyszer. Csak ma, ezen az egy éjszakán. Jeanne-t azonban mégsem sikerült kivernie a fejéből. Ha a felesége értesül a történtekről, megtudja, hogy letért az erény útjáról, soha nem bocsátaná meg neki, és azzal vége volna boldogságuknak. Arról sem szabad elfeledkeznie, hogy ő, az öccse és Jeanne a hugenották választott vezérei. Ha enged egy szép hölgy csábításának, a követőik mind kegyveszettek lesznek. Na de miért is kellene erről bárkinek tudomást szereznie? Ez ostobaság, hiszen minden lépését árgus szemek vigyázzák. Biztos, hogy most is figyeli valaki. Biztos, hogy látták, hogy itt csókolóztak. Akárhogy is, ennek az egész dolognak csak egyetlen konklúziója lehet, nem szabad engednie a kísértésnek. Még ha így is tesz, akkor sem biztos, hogy nem fogják mások azt állítani, hogy bizony, félrelépett. Antoine nem akarta megkockáztatni, hogy Jeanne megdöbbent szemébe kelljen néznie. Bármilyen bölcs asszony is Jeanne, mégis nagyon egyszerűen gondolkodott. Számára a hűség férj és feleség között alapvető dolog, természetes, márpedig a hűség Antoine szerint minden, csak nem természetes! Minden tekintetben a természet gyermeke vagyok, gondolta Antoine mérgesen, és szenvedélyesen megcsókolta Louise-t. Aztán hosszasan mesélt arról, hogy mennyire boldog a feleségével, és miért nem folytathat viszonyt másvalakivel. - A feleségem nagyon okos asszony, nagyszerű királynő, nagyszerű vezető...
- De mégsem érti, hogy felséged mire vágyik -fejezte be a mondatot Louise. -Nem. Bizonyos tekintetben önnek... igaza van. Antoine a továbbiakban már nem a boldogságáról beszélt, hanem a félreértésekről, a veszekedéseikről. - El sem tudom képzelni, hogy tud élni maga nélkül, messze innen - mondta Louise. - Királynő, uralkodnia kell. Engem pedig ide szólított a kötelesség, most itt a helyem az anyakirályné mellett. Hiszen nekünk, államférfiaknak nem lehet magánéletünk. - Ha én lennék az ön királynője, engem semmi sem tarthatna távol uramtól. Hevesen összeölelkeztek. Miért is ne lehetne mégis, gondolta Antoine elbizonytalanodva. Magában egyszer hol igent, máskor pedig nemet mondott. Ám amikor este ágyba bújt, kiderült, hogy ezen a napon Jeanne-é volt a győzelem. - Ó, kedvesem - búcsúzott Louise-tól - jobb, ha nem találkozunk többé. Túl nagy volna a kísértés, és én hű akarok maradni. - Bármit megteszek, hogy uramat boldoggá tegyem - mondta erre Louise. Még azon az éjjelen, amikor a palota elcsöndesedett, beosont Navarra királyának hálószobájába. A király emberei meglepetten vonták fel szemöldöküket, Louise azonban ártatlanul mosolyogott, és megértően bólintott. - Nincs nálam fegyver - mondta -, nem akarom megölni a királyukat. Átkutathatnak. Louise meztelen volt a hálóruha alatt. - Navarra királyának óhajára jöttem. Ne állják utamat, különben királyuknak kell számot adniuk. Louise tehát eljutott a király hálótermébe, és megállt Antoine ágya mellett. - Uram, királyom - súgta. - Louise! - Nem bírtam volna ki, hogy ne láthassam -mondta a lány. Nem az én hibám, gondolta Navarra királya. Másnap Antoine-t heves lelkiismeret furdalás gyötörte. Hűtlen lett. És szerelmes. Louise de la Li-maudiére-nél elbűvölőbb teremtéssel soha életében nem találkozott. Mégis le kell mondania róla. Ezt a viszonyt nem szabad folytatnia. Hosszú levelet írt Jeanne-nak. Drága feleségem! Most egy sóhaj következik, amiért nem lehetsz velem. Egész idő alatt csak rád gondolok. Ne feledd, hogy szerető és hű férjed vagyok. Nincs olyan asszony, aki eltántoríthatna tőled. Az én szememen csúnyák valamennyien. Szomorú az életem, és eseménytelen, amikor nem láthatlak. Nem is tudod, mennyire hiányzol. Kérlek, szánj meg engem... Álmatlanul töltöm minden éjszakámat, és a súlyom is megfogyatkozott. Kedvem vissza sem jő addig, míg újra nem találkozhatom veled... Szenvedélyes levél kerekedett, Antoine önmagának akarta bebizonyítani, hogy nem lett hűtlen férjjé. Louise teljesen magába bolondította Antoine-t, már az egész udvar tudott a viszonyukról. Antoine igyekezett tudomást nem venni a ferde pillantásokról és a suttogásokról, mert már nem tudott meglenni Louise nélkül. Louise szenvedélyes volt és odaadó, vakon szerette, és az erényt látta ott is, ahol a felesége csak a hibákat. Louise egy nap azt mondta Antoine-nak: - Az öcsédet, úgy látom, megbotránkoztatta a szerelmünk, drágám! - Ó, Louis nemesebb lélek, mint én vagyok! - Ezt nem hiszem el.
- Pedig így van. Bár sok tekintetben hasonlítunk egymásra, neki is fontos, hogy szeressék, mégis, milyen szilárdan ellenáll minden kísértésnek. - így volna? - Igen. Mert vezetőnek tekinti magát. Nem felejti el, hogy ő Condé hercege, olyan férfi, akire az emberek felnéznek. - Kétlem, hogy olyan erényes volna, mint amilyennek gondolod. Es bizonyságát is tudom adni. Rendezzünk vendégséget! Csak néhány ember... és legyen nálad. Csak te meg én leszünk ott, egy barátnőm és az öcséd. Eláruljak neked egy titkot? A barátnőm szerelmes a hercegbe. Majd eleped azért, hogy Condé viszontszeresse. A barátnőm ugyanúgy érez a herceg iránt, mint én teirántad. Vagy nem akarsz esélyt adni neki arra, hogy ő is boldog lehessen? - Nem! - tiltakozott Antoine. - Nem, mert nagy volna a kísértés. O is csak férfi, aki valaha maga sem tudott ellenállni egyetlen szépségnek sem. Na és ki az a hölgy? - Már találkoztál vele, uram! De remélem, nem nagyon nézted meg magadnak, mert ha igen, én meghalok a féltékenységtől. O is ki szokott lovagolni a királynővel, meg a többi udvarhölggyel. Isabelle de Limeuil az. - Bájos hölgy, valóban. - Antoine megcsókolta Louise-t. - De neked nincs mitől félned. Számomra nem létezik más nő, csak az én drága Louise-om. - Nagyon szereted az öcsédet, igaz? - Nagyszerű férfi, tisztelem őt. Szeretem és becsülöm. -Akkor ne sajnálj tőle kis vidámságot. Nincs abban semmi veszély, ha vendégségbe hívod. Végül megegyeztek, hogy így fognak tenni. Antoine kíváncsi volt, hogyan reagál majd az öccse Isabelle de Limeuil bájaira. Ha netán belebolondulna a lányba, akkor legalább nem néz majd megvetően rá. Nagyszerű mulatság volt, sokat nevettek, finom bort iszogattak. Még Louise is rendkívül szépnek találta aznap a barátnőjét, Isabelle-t. Condé is hasonlóképpen vélekedett. Szenvedélyes férfiú volt, aki már hosszú ideje kénytelen volt megtartóztatni magát minden testi örömtől, hiszen a felesége, Eléonore távol volt. így könnyű préda volt. Sejtette ugyan, hogy Isabelle az anyakirályné kémje, hiszen az Escadron Volánt hölgyei mind azok, ez nyílt titok volt az udvarnál. Isabelle szépsége mégis megrészegítette, és másnap már nem volt abban a helyzetben, hogy szemrehányást tehetett volna a bátyjának, amiért szeretőt tartott. Az udvarnál mindenki a Bourbon fivéreken mulatott. Katalin vegyes érzelmekkel fogadta, ami történt. Örült Antoine erkölcsi bukásának, és erre több oka is volt. Ez volt az első lépés ördögi tervében. Vajon mit tesz majd Jeanne, ha a fülébe jut a hír? Eszébe jut majd, hogy azon a bálon a férje mindenki szeme láttára őt választotta? Most is ugyanolyan diadal ittasnak és fennhéjázónak érzi majd magát? Katalin kíváncsian várta, mi fog történni. Mégis, mindez kevésbé számított. A fontos az, mit gondolnak majd a hugenották választott vezetőiktől. Na és a másik pár? Katalin haraggal vonta fel a szemöldökét. Condé szerelmes... abba a lotyóba! Fölemelő szerelem lehet! Katalin fájdalmasan emlékezett meghitt beszélgetéseikre az amboise-i börtönben. Haragudott magára, amiért olyan ostoba volt. Ő maga kövér és öregszik, hogy is vetekedhetne Isabelle karcsúságával és korával? Nem kétséges, Isabelle érti is a szerelem művészetét. A másik szerelmespár, Henrik és Diana jutott eszébe, többször is megleste őket. Úgy gondolta, a világ minden kincséért sem vállalná újra azt a fájdalmat és megaláztatást. A szerelem nem neki volt kitalálva. Számára mit hozott a szerelem? Csak kínt és féltékenységet. A szerelem csak pillanatnyi kielégülés. Nem, már nem akar szerelmet, a hatalmat akarja! És nincs vesztegetni való ideje, nem fog Condé és Isabelle után leskelődni. A beszélgetéseiket sem akarja kihallgatni a csövön át. Nem. Ezeknek az időknek vége.
Louise-ért küldetett. Amikor a lány megérkezett, és illendően köszöntötte, Katalin meggyőződött arról, hogy senki nem hallja a beszélgetésüket. - Teljesítette a feladatát, elégedett vagyok magával. - Köszönöm, felség! Örülök, hogy a szolgálatára lehettem. - Gondolom, most már Navarra királyának a bizalmasa. - Igen, asszonyom! - Na és milyen szerető? Gondolom, nem csökkent benne a vágy nagyon? Louise-t nem érte készületlenül a kérdés. Az anyakirályné mindig élénken érdeklődött a kör tagjainak intimitásai iránt is. Nem lehetett a kérdést megkerülnie senkinek, híven be kellett számolni mindenről. Ám mert Louise nem csak a kötelességét teljesítette, de a maga módján szerette is An-toine-t, nem szívesen ecsetelte szerelmi életük titkait. Mégis, a királynőnek engedelmeskednie kellett. Katalin figyelmesen hallgatta, majd azt mondta: - Látom, tényleg élvezi a bizalmát. Eljött tehát az idő, hogy további feladatot kapjon. Navarra királya protestáns, ezzel bizony veszélybe sodorja saját magát. Azt akarom, hogy áttérjen a katolikus hitre. Ez lesz a következő feladata. - De... felség... Azt kívánja, hogy hitet váltson. Ez nagyon nehéz feladat, felség! - De nem lehetetlen magának, Mademoiselle! A lány nagyon megrémült. Furcsák az emberek, gondolta Katalin magában. Még ez a lotyó is retteg attól, hogy vallási kérdésekkel hozakodjon elő szerelmeskedés közben. Katalin elnevette magát. - Legalább lesz miről beszélgetniük a szünetekben. O, szűzanyám, csak nem arról van szó, hogy szünetet sem engedélyez annak a szerencsétlen embernek? Louise nem mosolygott. - A hit, felség... szent dolog a király számára. És ő... református. - Míg maga, Mademoiselle de la Limaudiére, ha nem tévedek, jó katolikus. - Igen, felség! - Es mint jó katolikusnak, még nem jutott eszébe, hogy a helyes irányba terelje az eltévelygőt? - Nem... csak nem gondoltam volna, hogy ez lesz a feladatom. - De most már tudja, hogy ez a feladata. - Igen, felség! - Mintha nem volna kedve szerint való. - Csupán váratlanul ért, felség! Nem gondoltam volna, de... mindent elkövetek. - Pontosan ezt várom öntől - mondta Katalin mosolyogva, és ettől a mosolytól Louise-t kirázta a hideg. - Es most, gyermekem - folytatta a királynő -, ne vágjon ilyen elkeseredett képet! Nagyon jól tudja, hogyan jutalmazom azokat, akik nekem és értem munkálkodnak. Térítse át a szerelmét a katolikus hitre, és meglátom, mit tehetek azért, hogy a felesége lehessen. - A felesége? De hiszen Antoine király... nős. - Király, ez igaz. Rangban messze maga fölött áll, kedvesem! Mégsem kétlem, ha sikerül elérnie, hogy magát akarja a feleségének, akkor ő maga fogja erre kérni, a kérésnek pedig hogy is állhatna ellen? Azt mondja, hogy nős. Igen, Navarra királynőjének a férje. De nem hiszem, gyermekem, hogy a pápa ellenezné, hogy a jó katolikus elváljon eretnek feleségétől. Most menjen és gondolkodjon azon, amit mondtam! De ne feledje, fő a diszkréció! Nem volna okos dolog bárkinek egyetlen szót ejteni arról, amit most tőlem hallott. Ezt ne feledje! Louise szédülve, mégis izgatottan köszönt el a királynőtől. Jól hallotta, amit Katalin mondott? A királynő tényleg azt ígérte neki, hogy felesége lehet Navarra királyának, ő, aki csak Seigneur de l'Isle Rouet lánya? És nem kell mást tennie, mint áttéríteni Antoine-t a katolikus hitre.
Miután Louise távozott, Katalin magához hívatta Guise herceget és Lorraine bíborost. Katalin nagyon elégedett volt magával. Sikerült elaltatnia a gyanakvását két fő ellenségének azzal, hogy kimutatta, ellenséges érzelmeket táplál Navarrai Johanna és a hugenották ellen. Meg azzal, hogy elcsábíttatta a mozgalom két jeles vezetőjét, ami bizonyára feldühítette a Coligny fivéreket. Ezzel a cselfogással nagyot ütött a hugenottákon, hiszen a két legfőbb vezetőjük hitelét rontotta vele. Eddig tehát minden jól ment, ám nem akarta tovább feszíteni a húrt. Számára továbbra is az volt a legkedvezőbb megoldás, ha kihasználja egymás ellen a két rivális házat, mert ha azok szövetkeznének ellene, akkor neki nem sok esélye maradna. Katalin egy percig sem hitte, hogy Louise-nak sikerül Antoine-t katolikus hitre téríteni, de mindenképpen el kellett hitetnie a Guise-ekkel, hogy ez a szándéka. Katalin úgy gondolta, ismeri a fanatikusok gondolkodásmódját. Ezek az emberek soha nem változnak. Ki gondolta volna, hogy Francis Guise ilyen bigott katolikus? A fanatikusok mind egyformák, ármánykodnak, fondorkodnak lelkiismeret-furdalás nélkül, kivéve, ha a vallásukról van szó. Megérkezett a herceg és a bátyja. Mindketten mélyen meghajoltak. - Isten hozta önöket, uraim! Nos, mit szólnak a Bourbon fivérek fordulatához? - Nagyon szeretném látni, milyen arcot vág Jeanne és Eléonore asszony, amikor értesül férje viselt dolgairól - mondta a bíboros gúnyos mosollyal. - Mesterfogás volt, hogy mindketten szeretőt találtak maguknak - mondta a herceg nevetve. - Bár hogy Antoine mit csinál, az majdhogynem érdektelen. - Condé sokkal fontosabb, ő az erősebb kettejük közül - jegyezte meg a bíboros. - De ahhoz mégsem volt elég erős, hogy nemet mondjon Mademoiselle Louise de la Limaudiére-nak - mondta nevetve Katalin. - Az asszonyokkal lágyszívű, de ellenségnek félelmetes -jegyezte meg a herceg. - Jó lesz továbbra is rajta tartanunk a szemünket. A legnagyobb hibát akkor követtük el, amikor szabadon engedtük a börtönéből Ferenc királyunk halála után. - A herceg, miközben ezt mondta, gyilkos tekintetet vetett Katalinra. - Akkor volnánk a legnagyobb biztonságban, ha Condé feje a várfalon díszelegne, és nem a testén. Katalin azt mondta: - Az igazságtalanságot nem állhatom. Condé megvédte a becsületét, ezért lett szabadon bocsátva. - De ezt nem mi akartuk, felség - emlékeztette Katalint a bíboros. Katalin egy szót sem szólt, de magában azt gondolta, minden ellensége közül a bíborost utálja a legjobban. Sokkal jobban, mint a herceget. A leghőbb vágyam, hogy valahogy mégiscsak eltávolíthassam az útból. - Lehet, hogy Condé herceggel kapcsolatban igaza van, bíboros úr - mondta Katalin engedékeny hangon. - Nem tudhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy népszerűek az embereik körében, és ha annak idején a fejét vesszük a hercegnek, Franciaországban sok helyütt ellenünk fordultak volna. - Felség - mondta a herceg -, ezt az egész áldatlan helyzetet le kell zárni valahogyan. Ezek a hugenották egyre pimaszabbak, egyre biztosabbak magukban, amiért felséged ennyire elnéző velük. - Úgy gondolom, kedves herceg, hogy bebizonyítottam már igaz katolikus mivoltomat. A Guise-ek makacsul hallgattak, és Katalin komolyan tartott tőlük, ahogy elnézte mindkettőjüket. A Bourbonok jelenlétében Katalint soha nem fogta el ehhez hasonló érzés. A herceg erős ember, a bíboros pedig kétségtelenül nagyon ravasz, és ketten együtt legyőzhetetlenek. Csak a halál segíthetne félreállítani őket, mondjuk egy néma tőr a hátukba. - Azért kérettem ide önöket - folytatta Katalin -hogy újabb bizonyságát adjam a barátságomnak, és a hűségnek ahhoz a valláshoz, amelyhez valamennyien tartozunk. Antoinet és Condé herceget szeretném visszavezetni az igaz hithez.
- Ez nem fog sikerülni. Mindkettő megszállt eretnek. A feleségük soha nem engedi, hogy ez megtörténhessen. - A feleségeik azt sem akarták volna, hogy más asszonyokkal háljanak, uraim! Mégis, ennek a két uraságnak sikerült kikerülniük az asszonyaik befolyása alól. -A hit azonban mégis más kérdés, felség! - Louise de la Limaudiére nagyon vonzó teremtés, hercegem! És máris teherbe esett Navarra királyától. Navarra királynője nem lesz boldog, ha a fülébejut a hír. Bizonyára a férje fejét veszi majd. Antoine viszont, ez a pipogya alak, akit ilyen gyönyörű lány kényeztet éppen, mint Limaudiére kisasszony, nem vágyik arra, hogy a kevésbé szép, de haragvó asszonya szemrehányásokkal illesse. Egyáltalán nem lepne meg, ha hátat fordítana mindennek. -A férfi számára a vallás szent dolog, felség - jegyezte meg a bíboros. - Lehet, hogy a feleségét lecseréli, de a vallását soha. Katalin egyetértett ezzel. Számára is fontos dolog volt, hogy Antoine megmaradjon a hiténél. Csak el akarta hitetni az urakkal, hogy ez a szándéka. - De Antoine gyönge ember - mondta Katalin. -Olyan, mint a nád a szélben. Az igazi veszély Na-varrai Johanna, sokkal erősebb, mint a férje, valójában ő uralkodik. Vele nem tehetünk mást, mint hogy eretneknek bélyegezzük, és átadjuk az inkvizíciónak, avagy semmisnek nyilváníttatjuk a házasságát, és akkor Navarra királya érdemesebb feleséget választhat magának. Ez már kezdte érdekelte a Guise fivéreket. A bíboros hosszú, fehér ujjait morzsolgatta, a herceg forradás fölötti szeme pedig befelhősödött. - És ki lehetne Navarra királyának második felesége? - A maguk unokahúga, Stuart Mária. Nos, mit szólnak a választottamhoz? - Kitűnő választás - hagyta helyben a bíboros. - Ezzel magam is egyetértek - mondta a herceg. Rámosolyogtak a királynőre, amiért ismételten meggyőződhettek arról, hogy Katalin a barátjuk. Katalin a legszívesebben elnevette volna magát. Ugyanolyan könnyen sikerült megtévesztenie ezt a két férfit, mint a Limaudiére lányt. Ezek képesek egy pillanatra is elhinni, hogy vissza akarná hozni az országba a kémjüket? Márpedig mégis ezt tették. Szűzanyám!, gondolta Katalin. Hogyan is veszíthetnék, ha még ezek az emberek is ennyire ostobák? A spanyol nagykövet, de Chantonnay mestere volt az udvari intrikáknak. Gyerekkora óta diplomáciai pályára képezték. A ravaszságát és a merészségét az apjától, Nicholas de Granvelle kancellártól örökölte. A spanyol Fülöp király bölcsen döntött, amikor úgy gondolta, de Chantonnay a legalkalmasabb arra, hogy az érdekeit képviselje Franciaországban. De Chantonnay pontosan tudta, hogy a Bourbon hercegeknek csapdát állítottak, és azt is, hogy az Escadron Volanthoz tartozó két hölgy nem véletlenül csábította el nevezett urakat. Hogy a kör kit szolgál, az pillanatig sem volt kétséges. Ésszerű volt tehát a következtetés, hogy ki ennek az ördögi tervnek a kieszelője. Ám a miértre már korántsem volt ilyen könnyű megtalálnia a választ. A Guise-ek Spanyolország szövetségesei voltak, ám a királynő ellentmondásos viselkedése azóta, hogy Károly ült Franciaország trónján, számos elemző levél témája volt, amelyeket de Chantonnay küldött Fülöp királynak. Fülöp nem bízott Katalinban, maga is egyetértett követe véleményével, aki úgy gondolta, hogy az anyakirályné azzal, hogy hol a Guise-ekkel, hol pedig a Bourbonokkal tart, csupán a hatalmát akarja megszilárdítani, és a két családot akarja kihasználni egymás ellen. Mindazonáltal de Chantonnaynak egyetlen célja volt, követként, kémként és ha kell,cselszövésekkel is, szolgálni a királyát. Neki is megvoltak az emberei, ugyanúgy, mint
Katalinnak. A követ azzal is tisztában volt, hogy Louise a királynő parancsára csábította el Navarra királyát, hogy katolikus hitre térítse. Ez a cél megfelelt Spanyolország érdekeinek, ám Spanyolország többet akart Antoine-tól, nem csak annyit, hogy áttérjen. E cél érdekében de Chantonnay igyekezett összebarátkozni Antoine-nal, minduntalan bókokkal illette, csodálatáról és barátságáról biztosította Navarra királyát. Antoine-nal nem volt nehéz barátságot kötni. A hiúságán keresztül vezetett hozzá az út, és ezt a követ ks is használta. De Chantonnay gyakran iszogatott, beszélgetett Antoine-nal. - O, micsoda nagyszerű és dicsőséges jövő várhat felségedre - mondta Antoine-nak egy nap a spanyol követ -, ha helyesen keveri a kártyákat. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ezt teszi, felséged, hiszen tudom, micsoda ész és taktikai érzék rejtőzik dús fürtjei alatt. Sokan vannak, akik azt állítják, ha egy férfi jóképű, az egyben ostoba is. De én tudom, hogy ez nem így van, felséges uram! - Miféle nagyszerű és dicsőséges jövőről beszél, uram? - tudakolta Antoine. - Felséges királyom, nem beszélhetnénk biztonságosabb helyen? Nem szeretném, ha avatatlanok kihallgatnák a beszélgetésünket. Ebben a palotában még a falaknak is füle van. Talán kimehetnénk a kertbe. Odakint aztán a követ ismertette Navarra királyával a spanyol király tervét. - Ahogy azt felséged is tudja, Navarra egy része Fülöp király fennhatósága alá tartozik, még csatában elhódította Navarra egykori királyától. Antoine komoran hallgatta a szavait. Érzékeny pontja volt ez. A követ folytatta: - Kényes dolog, ha egy ország meg van osztva, egyszerre két királyhoz is tartozik. Mit szólna ahhoz felséged, ha Navarrát Szardíniára cserélhetné? - Szardíniára? - Csodaszép sziget az, felséges uram! És nagyszerű a klímája. Az asszonyok és a városok gyönyörűek. Ön lehetne egész Szardínia királya. Am Szardíniának katolikus uralkodója kell legyen. A királyom eretnekekkel nem tárgyalhat. O, felséges uram, ne hamarkodja el a válaszát! És ne is háborodjon fel az ajánlaton! Gondoljon arra, hogy a lelke veszélyben van. Az élete pedig veszélyben, és nemcsak a mennyekben, hanem e földön is. - E földön? Ezt meg hogy értsem? -A katolicizmus legfőbb támogatója, Spanyolország királya sokat emlegeti felségedet. Fájlalja, amiért az eretnek mozgalom élére állt, mert ez nagyon veszélyes dolog. Azt kéri, mondjon le erről az új vallásról, mentse meg a lelkét! Ha így tesz, hármas korona kerülhet a fejére. - Ezt meg hogy érti? - Ha áttér a katolikus hitre, akkor nem maradhat eretneknek a férje. - De hiszen... Jeanne a feleségem. -A pápa semmi akadályát nem fogja látni annak, hogy elválassza önt a nőtől, aki nyilvánosan áttért a református hitre. Arról már nem is beszélve, hogy Navarra királynője már korábban is férjnél volt, és az az eskü is örök érvényű. 0, felséges uram, semmi akadálya nem lehet, hogy elváljék a feleségétől! - Ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben. Gyermekeink vannak. - Törvénytelen gyermekeik, hiszen a nő, akiben a feleségét tiszteli, korábban már Cléves hercegének a felesége volt. Majd lesznek még gyerekei, olyanok, akik törvényesen örökölhetik a hármas koronát. - Kinek a hármas koronáját? - Természetesen az önét, felség! - De hiszen most csak azért viselem a koronát, mert a feleségem királynő.
- Ilyen aprócska dolog nem lehet akadály, felség. A felesége könnyen elveszítheti minden birtokát, ugyanúgy, ahogy a többi eretnek. Akkor csak a magáé lesz a korona - Szardínia koronája -, és ehhez még Skócia és Anglia királya is lehet. - Hogyan lehetnék? - Úgy, hogy feleségül veszi a skótok királynőjét, Máriát. Az én felséges uram nem engedheti, hogy az a vörös hajú eretnek üljön az idők végezetéig Anglia trónján. Ha ez így lesz, akkor ki más ülhetne a helyébe, mint Mária, a skótok királynője. Látja, milyen dicsőséges jövőt ajánl felségednek az én uram? - Igen - mondta Antoine zavartan. - Látom, uram! - Ehhez nem kell mást tennie, mint lemondania Navarráról, és a fejébe tenni helyette Szardínia koronáját. Aztán nőül venni Skócia és Anglia leendő királynőjét. Mária nagybátyjai is örömmel támogatják ezt a frigyet. Ó, ön nagyon szerencsés csillagzat alatt született, felség! Könnyen a fejére kerülhet a hármas korona, és ehhez nem kell mást tennie, mint megmentenie a lelkét, és elválnia a feleségétől. Antoine gondolkodóba esett. Stuart Mária? Az a szépséges hölgy! Hozzá a jószerencse! Ezen valamennyi férfi elgondolkodna. De Chantonnay közelebb lépett, és halkan hozzátette: - És abból a hármas koronából könnyen lehet négyes is. De talán erről korai még szót ejteni. Az ifjú Károly király, ahogy tudom, nem örvend jó egészségnek. Na és Henrik? Meg Hercule? - De Chantonnay megvonta a vállát, és ravaszul elmosolyodott. - Nem jósolnék egyiküknek sem hosszú életet. - Akkor, gondolja csak el, felséged, mivel járhat mindez? De felséged azt is nagyon jól tudja, hogy mindez csak őszentsége segédletével történhet így. - De Chantonnay már egész közelről suttogta: - A francia korona, felség, most már a francia koronáról beszélünk! Az anyakirályné gondterhelt volt. Az események kezdtek felgyorsulni, és mintha az irányítás kicsúszott volna a kezei közül. De Chantonnay-val nem számolt. Szóval a spanyol király Szardínia koronáját ajánlotta fel Navarráért cserébe Antoine-nak. Azt az ostobát valószínűleg izgalomba hozta az ajánlat, és elhiszi, hogy jó cserét csinál. Katalin jól tudta, ha nem vigyáz, a Guise-ek visz-szahozzák Franciaországba az unokahúgukat, és feleségül adják Antoine-hoz. Louise elmondása szerint Antoine máris ingadozik, és egyre megértőbb a katolikusokkal. Az anyakirályné fel-alá mászkált a szobájában, azon tűnődve, volt-e már asszony ennyi ellenséggel körülvéve? Merre, kihez forduljon? A Guise-ekhez? Vagy a Bourbonokhoz? A spanyol követhez, vagy ahhoz az emberhez, aki eddig is beárnyékolta az életét, a spanyol királyhoz, aki történetesen a veje? Katalin tisztában volt azzal, hogy e szövetségek bármelyike csak rövid életű lehet, hogy csak rövid utat lehet megtenni bármelyikük oldalán. Neki a saját titkos játszmáját kell lejátszania, senkinek még csak sejtenie sem szabad, hogy mire készül. Csak egyedül munkálkodhat azon, hogy megtarthassa a hatalmát, hogy megtarthassa a koronát Henriknek, ha eljön az ideje. Ráadásul ő maga hozakodott elő azzal az ötlettel, hogy Antoine feleségül vegye Stuart Máriát. Hogy is sejthette volna, hogy ellenségei kapva kapnak az alkalmon. Katalin már-már kezdte azt hinni, hogy csak újonc a politikában. Nagyon sok hibát követett el. Ideje volna tanulnia ezekből a hibákból. Mindenekelőtt meg kell akadályoznia, hogy Stuart Mária frigyre lépjen Antoine-nal. Ez volna csak a veszedelmes szövetség! A Guise-ek addig nem nyugodnának, amíg nem ültetnék a francia trónra Máriát, és vele Antoine-t, ha áttér a katolikus hitre, ahogy szeretnék. Igen, Katalin ostoba volt. Túl elnéző volt eddig a hugenottákkal. És most a katolikusok Antoine-t akarják a trónra ültetni, mellé Máriát. De akkor mi lesz az ő fiaival, Károllyal és a
drága Henrikkel? Ezeknek a gyerekeknek akkor meg kell halniuk. Katalinnak gyakorta eszébe jutottak a mérgek, amelyeket magával hozott Franciaországba. És mert szinte állandóan a fejében jártak, úgy gondolta, mások is így vannak ezzel, mások is gyilkos gondolatokat dédelgetnek. Egyre azt figyelte, nem romlik-e hirtelen Károly vagy Henrik egészségi állapota. Katalin sehogyan sem tudott dönteni, kivel szövetkezzen. Egy dologban azonban biztos volt: Navarrai Johannának most itt a helye az udvarnál. Egyedül csak ő tudja megakadályozni, hogy a férje elváljon tőle. Katalin a leveleiben továbbra is érzelmes hangot ütött meg, amikor Jeanne-nak írt. Kérdezősködött a gyerekei felől, és megerősítette, azt szeretné, ha Katalin lánya egy nap egybekelne Henrikkel. Új ötletként vetette fel, hogy Margit lánya pedig Jeanne Henrikjének a felesége legyen. Még azt is hozzátette, hogy a férje is így szerette volna. Arra kérte Jeanne-t, utazzon az udvarba, mert sokkal könnyebb volna mindezekről a dolgokról személyesen beszélgetni. Katalin újabb levelében Jeanne-t északra invitálta, a Poissy tanácsra. „Drága húgom, tudja, hogy én a barátja vagyok. És azt is tudja, hogy ez a vallásháború, ami most országunkban dúl, mennyire elszomorít engem. Arra gondoltam, jó volna, ha mindkét vallási irányzat képviselői összegyűlnének, hogy megpróbáljuk megérteni egymást, hogy elkerüljük a további vérontást. Mert vérontás még sohasem hozott megegyezést, nem igaz? " Katalin, amikor Jeanne-nak írt levelet, mindig megbeszélte a dolgot Montpensier hercegnővel. A királynő tudta, hogy a hölgy szimpatizál a hugenottákkal, és így majd ötleteket kaphat tőle. - Ó, hercegnő - mondta ilyenkor -, épp levelet készülök írni Navarra királynőjének, és az jutott eszembe, hogy talán maga is írhatna neki. Fájdalmas a téma, tudom, de mégis úgy gondolom, hogy Jeanne-nak tudnia kell róla. Meggyőződésem, ha itt volna velünk az udvarban, megakadályozhatná, hogy a férje ostobaságokat kövessen el. Mademoiselle Louise de la Limaudiére egyre terebélye-sebb a király fattyával. Kedvem ellen való ilyesmit látnom itt az udvarnál. Navarra királya meg egyre szenvedélyesebben ragaszkodik ahhoz a nőhöz, én azonban úgy gondolom, hogy a feleségének tudnia kellene erről. De van itt még másik dolog is. A királynőnek értesülnie kell arról, hogy a férje a királyságukat értéktelen szigetre akarja cserélni. Ez a férfi most bármilyen ostobaságra kapható. Maga a barátnője a királynőnek. Szerintem meg kellene írnia neki, mi folyik itt a háta mögött. - Feltétlenül írni fogok neki, felség, és beszámolok róla, mit tervez a férje. - Ki ne hagyja a leveléből, mennyire deformálódott a terhességtől Mademoiselle Louise de la Limaudière. - Felség, én... - Ez parancs, hercegnő - mondta Katalin. A Poissy kolostor, ahol a tanácskozást tartották, nem messze volt Saint-Germaintől, itt gyűltek ösz-sze ezen a nyáron a katolikusok és a protestánsok legjelesebb képviselői. Ám mint később Katalinnak látnia kellett, ez a találkozó az elejétől fogva kudarcra volt ítélve. Az emberek, ha vallásról van szó, fanatikusak. Egyik fél sem hajlandó engedni. Szakadatlanul vitatkoztak a különböző tanokról. Mit számít, tűnődött Katalin, ki hogyan áldoz? Márpedig a vita végig arról folyt, hogy az érintettek képtelenek voltak egyetérteni olyan kérdésekben, hogy hogyan kell a papokat felszentelni, hogyan történjék a keresztelés, hogyan osszák az áldást. Katalin, miközben figyelte a kolostor refektóriu-mában összegyűlt embereket, egyre csak azon törte a fejét, valójában miért is harcolnak ezek az emberek egymással? Mi az, amiért sokan úgy érzik, hogy halniuk kell?
Ezek itt valamennyien mind egyformák voltak: a ravasz Lorraine bíboros, a nemes Guise herceg, Kálvin, aki hála istennek, nem voltjelen, Théodore de Bèze, Michel de l'Hôpital, ez a jeles hugenotta kancellár, aki józan tanácsaival mindig sokat segített a királynőnek, Navarrai Johanna és Eléonore de Condé, igen, valamennyien egyformán fanatikusok. Katalin kezdte belátni, hogy semmit nem remélhet ettől a tanácskozástól, amit összehívott. Semmit, az égvilágon semmi érdemlegeset. Ez a két frakció képtelen bármiben megegyezni. Katalin valójában nem is akarta, hogy egyezségre jussanak, neki elég volt annyi, hogy mindketten azt higgyék, őt az összebékítés szándéka vezette. Katalin maga egyik vallásnak sem volt követője, számára csak a célszerűség létezett. így kedve szerint való volt, hogy a többieket a fanatizmusuk irányítja, mert így valamennyien sebezhetőkké váltak. Ezzel szemben mindazok, akiknek nincs hitük, mindig arra fordulnak, amerre akarnak, ami a javukat szolgálja, vallási tanok nem kötik a kezeiket. Az izgatottság, ami a tanácskozást kísérte, az egész országban a végletekig fokozta a feszültséget. A hugenották úgy gondolták, hogy az anyakirályné végső soron az ő pártjukon áll. Katalin viszont kezdte azt mérlegelni, mekkora veszélyt jelenthet számára és a családja számára, ha Antoine áttér a katolikus hitre, és szövetségre lép a Guise-ekkel, most hogy ő színleg toleráns a hugenottákkal szemben. Katalin szerette volna maguk mögött tudni a hugenották támogatását, jóllehet látnia kellett, hogy azok egy frakciója mindenáron szabadulni akart a monarchia intézményétől, és szívesebben látott volna köztársaságot a helyén. A lényeg, hogy a hugenották most mind itt gyülekeztek Párizsban, Saint-Germainben és főleg Poissyban. És mint kiderült, híveik számát tekintve majdnem annyian voltak, mint a katolikusok. Katalin épp ezért látszólag nem vett tudomást arról, hogy sokan református módon imádkoznak, még a palota falain belül is. Amikor de Chantonnay nyíltan elpanaszolta ezt a királynőnek, Katalin erre ártatlanul csak annyit mondott, hogy ő ebből semmit nem látott. A feszültség a gyerekekre is átragadt. Katalin szeme fénye, Henrik is vonzódott a hugenotta tanokhoz, legfőképpen azért, mert új volt, és az újdonság mindig hatással volt a fiúra. Henrik mindig pontosan ráérzett az anyja hangulataira, és most örvendezve látta, hogy Katalin mosolyogva hallgatja, ha Béze-ről és csodálatos imáiról beszélt. A királyi gyermekek olykor heves szóváltásba keveredtek egymással, mindenekelőtt Margó és Henrik. Henrik olykor leültette egy sarokba Margót, akinek végig kellett hallgatni mindazt, ami Henrik emlékezetében élt Béze imáiból. Margót azonban nem lehetett megfélemlíteni. - Én katolikus vagyok - jelentette ki határozottan. - Én az igaz hitet vallom, és én meg a férjem mindig is az igaz hitet fogjuk támogatni. - A te leendő férjed is hugenotta - vágott vissza Henrik. Margót ez a kijelentés mindig felbosszantotta, mert eltökélt szándéka volt, hogy soha nem fog nőül menni Navarrai Henrikhez, és örök életre katolikus akart maradni. - Márpedig az én leendő férjem igenis katolikus. - Ezt csak azért mondja - ugratta Henrik -, mert még nem tudja, hogy ki lesz a férje, Margó kisasz-szony! - De igen, pontosan tudom. Ezt már rég megbeszéltük. - Na és hogy hívják? Mondd meg, mert szerintem tévedsz. - Magadtól is tudhatnád. Ugyanúgy hívják, ahogy téged. - Henriknek. Pontosan. Csecsemőkorában paraszt kunyhóban nevelkedett, parasztasszony melléből szopott. így aztán maga is paraszt lett. Margó dacosan hátravetette a fejét. - És szerinted én hozzámegyek ehhez a balfácánhoz?
- Gondolom, igen, mert ezt tervezik számodra. -A keze piszkos. A haja fésületlen. Én aztán hozzá nem megyek egy paraszthoz, bátyám! - Mivel történetesen ez a paraszt lesz Navarra királya, te bizony hozzá mész feleségül, kishúgom! - Én másik Henrikhez fogok feleségül menni. Henrik hangosan felkacagott. - Henrik Guisehez? Neked ennél rangosabb házasság dukál. - Henrik Guise-nél senki sem rangosabb. O a legrangosabb ember a földön. És az apja a legnagyobb ember Franciaországban. - Ez felségárulás! - mondta Henrik. Margó elnevette magát. - Francis Guise-től mindenki fél. - Henrik Guise a szerelmed, Margó, és ha ez kitudódik, ezért mindkettőtöket megvesszőzhetnek. Őt majd száműzik, téged pedig nyomban feleségül adnak a piszkos kezű és fésületlen paraszthoz. Margó gúnyosan elmosolyodott. - Soha nem fogok feleségül menni Navarrai Henrikhez. Gyűlölöm. Ő is tudja, hogy gyűlölöm, és ő is gyűlöl engem. Bár ne jött volna ide az anyjával erre a tanácskozásra. - És a hugenotta hitre is át kell majd térned, mert mégiscsak hugenotta felesége leszel. - Soha nem leszek hugenotta, és soha nem megyek feleségül hugenottához. Henrik kikapta Margó kezéből az imakönyvét, és belevetette a kandallóba. - Nem is értem, miért nem lesz ebben a pillanatban halálfia belőled - sziszegte Margó a lángokba nézve. - Nem? Én meg azt nem értem, miért nem leszel te nyomban halálfia, amiért még mindig a régi valláshoz ragaszkodsz. Ha nem térsz meg, megvesszőztetlek! Megkérem a mamát. - Nem mer megvesszőzni, és nem is mer megvesszőztetni ezért. - Gondolod, hogy nem meri azt tenni, amit helyesnek tart? Margó egy pillanatig hallgatott, Henrik pedig folytatta: - Meg is ölethetlek vele, mert ha hamis hitet vallasz, akkor megérdemled a halált. - Jól van - mondta Margó. - Akkor vesszőztess meg! Öless meg! A legrosszabbat is elszenvedem, semhogy a lelkem pokolra jusson. Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések zajlottak a gyerekszobákban, a Poissy kolostorban, és az egész, megkínzott Franciaországban. Jeanne, a megcsalt feleség, a királynő, aki ellen épp a férje ármánykodott azzal, hogy el akarta cserélni a királyságát, megérkezett Párizsba a két gyerekkel, Henrikkel és a kis Katalinnal. Amikor tudomást szerzett Antoine viselt dolgairól, nem akart hinni a fülének. Tudta ugyan, hogy a férje gyönge, de a hibájával együtt is szerette. A házasságukat tökéletesnek és örökké tartónak gondolta. Hogyan írhatta azokat a leveleket, amelyekben egyre csak a hűségét bizonygatta, miközben mindvégig viszonyt folytatott azzal a Mademoiselle Louise de la Limaudiére nevű nőszeméllyel, a Belle Rouet-vel, ahogyan az udvarban hívták? Jeanne képtelen volt elhinni. Csak nemrég volt, hogy azt írta, egyetlen nő sincs hatással rá. Képtelenség, hogy így tudjon hazudni. Elborzadt a gondolatra, hogy Antoine képes volna ellene szövetkezni a spanyolokkal. Ez a bűn még megbocsáthatatlanabb volna, hiszen ha mégis szeretőt tart, azzal csak Jeanne-t árulta el, de ha Spanyolországgal összefog, akkor a gyerekeit is elárulta, mert ez azt jelentené, hogy nagyravágyásában képes volna a gyerekeit is megfosztani az örökségüktől. Jeanne kétségek között őrlődött, nem tudta, kihez fordulhatna tanácsért, kitől tudhatná meg az igazságot.
Az anyakirályné a Louvre-ban akarta elszállásolni Jeanne-t, hogy a közelében tudhassa a barátnőjét, és a gyermekeit, akikben jövendőbeli menyét és vejét látja. De mert Jeanne soha nem bízott Katalinban, inkább a Condé palotába költözött. Itt aztán újabb meglepetés várta. A palotában Eléonore sietett elébe, aki maga is Poissyba jött a tanácskozásra. A két nő egymás nyakába borult, és Jeanne hamar leolvasta Eléonore arcáról, hogy baj van. Jeanne, aki soha nem kedvelte az alakoskodást, egyenesen a lényegre tért. - Eléonore, csak te segíthetsz, hogy megtudjam az igazságot. Rettenetes pletykákat hallottam. Ügy hírlik, hogy Antoine-nak szeretője van. - O, drága húgom, a hír, sajnos, igaz! Jeanne szemei elkerekedtek. - Ezt soha nem fogom neki megbocsátani. Megvetem a szoknyavadászokat. Mintha nem volna enélkül is elég bajunk. Az ügy... amiért munkálkodunk. És akkor még ő is elárul, megtéveszt engem. Ráadásul az ügyünket is veszélyezteti. O, Eléonore... Jeanne eltakarta kezével az arcát, mert attól félt, hogy elsírja magát. Nem akart most sem gyöngének látszani, mégis boldogtalan és keserű volt. Eléonore magához ölelte. - Drága Jeanne, megértelek. De jobb olyasvalakitől megtudnod az igazat, aki szeret téged, és aki maga is szenved. Igen, Antoine-nak szeretője van. És Jeanne, drágám, sajnos, van ennél rosszabb is. Antoine fia pár héttel ezelőtt megszületett. Jeanne kitépte magát Eléonore vigasztaló öleléséből. - O, hogy gyűlölöm! - sírta. - Sejtelmem sem volt arról, hogy idáig fajultak a dolgok. De meglakol érte. Ó, istenem, hogy ez megtörténhetett velünk! Olyan boldogok voltunk, Eléonore! És igen, mindig tudtam, mennyire szereti a vidámságot... a szórakozást... a széptevést, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mindez megeshetik velünk. O, Eléonore, olyan nyomorult, olyan kétségbeesett vagyok! - Veled érzek, kedvesem - nyugtatta Eléonore. -Én magam is boldogtalan vagyok. Tudod, Jeanne, engem ugyanúgy megaláztak, mint téged. Jeanne csak nézett értetlenül a sógornőjére. - Azt akarod mondani, hogy Louis is... - Igen, Louis is - mondta Condé hercegnő. - Mademoiselle de Limeuil az ő szeretője. Jeanne megszorította Eléonore kezét. - 0, istenem, én meg csak sírok itt a magam baján, mit sem törődve a tiéddel.ó, Eléonore, bár olyan higgadt és fegyelmezett volnék, mint te! - Drága Jeanne, a férjeink gyenge akaratúak, igaz, de mi szeretjük őket. Meg kell tudnunk bocsátani nekik. - Én soha nem bocsátok meg Antoine-nak. - Ha majd lecsillapodsz, bizonyos, hogy te is meg fogsz bocsátani. Gondolnod kell a gyerekeidre! El kell nézzük a botlásukat. Most sokkal fonto-sabb dolgunk is van, nem pazarolhatjuk az energiáinkat házi perpatvarokra. - De én mindig azt hittem, hogy Louis és te boldogok vagytok együtt. Én ilyennek láttalak benneteket. És én meg Antoine..., te pedig milyen nyugodtan ülsz itt. Lehet, hogy te meg tudsz bocsátani, de én bizony nem! - Muszáj megbocsátanod. Mert tudnod kell, hogy az ellenségeink akarták így. Csapdát állítottak, a férjeink meg szépen belesétáltak. Harcolnunk kell értük. Harcolnunk kell velük. - Te harcolhatsz, de én nem fogok. Gyűlölöm Antoine-t. Elsősorban nem is azért, mert hűtlen lett, hanem mert hazudott nekem, mert képmutató volt. - O, Jeanne, drága húgom, nagyon is megértelek, mégis... - Nincs mégis. - Jeanne váratlanul elnevette magát, de a szemében könnyek csillogtak. Nem vagyunk egyformák, Eléonore! Te szent vagy, én csak egy asszony.
A Condé palotában Antoine kénytelen volt elszenvedni asszonya dühét. - Hallom, uram, hogy fia született. Szívből gratulálok! Az anyukához is. Az udvar szajhája, mint hírlik. Na és mivel akar kedveskedni a fattyának? Navarra vagy Szardínia trónjával? Gondolom, nem döntötte még el, mit tegyen a királyságommal. Antoine igyekezett lecsillapítani Jeanne-t. -Jeanne, drága feleségem, könyörgök, hallgass meg! Louise de la Limaudiére? Ez semmiség. Csak egy félrelépés, semmi más. A feleségem te vagy, drága Jeanne! Nem számít más, csak a mi életünk! De sokáig messze voltál tőlem. Pauban meg Néracban, és hát, drága Jeanne, ott nem olyan az élet, mint itt a francia udvarban. - Nyilvánvalóan nem, ott mi divatjamúltak vagyunk, és komolyan vesszük a házastársi esküt. - Drága Jeanne, hidd el, csak téged szeretlek! Hát nem érted? - Más asszonyokat meg csupán szórakozásból ajándékozol meg fiakkal, igaz? - Ez csak kaland - megbocsátható kaland. Neked tudnod kell. Távol voltunk egymástól. Én pedig férfi vagyok. - Nem, te ostoba vagy! Egy megtévesztett báb, akit könnyen rászedett egy szajha is, meg a spanyol követ is. - Jeanne... - Na és Szardínia? - kérdezte Jeanne. - Ez is kis kaland csupán, gondolom. Megbocsátható kaland. Jeanne nézte a férjét, és úgy érezte, hogy idegen férfit lát. Ott állt előtte. Negyvenöt éves már, nem fiatal, elég érett ahhoz, hogy tudja, kik és mikor hízelegnek neki. A szakálla már őszül, de a haja szépen göndörödik, és az öltözködése még hivalkodóbb, mint bárkié az udvarnál. A kabátja bugy-gyos ujjai selyemből készültek, tollas kalapján ékkövek díszelegtek. Ostoba és csalfa, Jeanne mégis szerette. Kísértést érzett, hogy odaszaladjon hozzá, és emlékeztesse azokra a boldog időkre, amit együtt éltek meg a most annyira lenézett néraci és paui palotákban. O, istenem, milyen boldogok is voltak akkor! Jeanne tudta, örökre így maradhatott volna, ha Antoine vele marad, ha nem csinálnak belőle fő-generálist, ha nem lett volna olyan fontos eszköz ezeknek a lelkiismeretlen hatalomvágyóknak a kezében. De hát hogyan is lett volna képes ez a gyönyörű, előkelő férfi, akit a ruhája szabása jobban foglalkoztatott, mint a nagypolitika, hogy ellenálljon a hajbókolásnak? Jeanne most is ugyanúgy szerette a férjét, mint az elején. Látta maga előtt fiatalon, ott a szerencsétlen későbbi Ferenc király keresztelőjén. Látta azon a bálon, Ferenc király esküvőjén, a vitorlásban. És most az a férfi áll előtte, aki megcsalta, nemcsak mint a feleségét, de mint királynőjét is, elárulta a hazájukat, a királyságukat. De Jeanne nem engedett utat a gyöngeségének, csupán azért, mert még mindig szerette a férjét. Mozdulatlanul állt a helyén. - Ne merj közelebb lépni - mondta Antoine-nak. - Megvetlek, teljes szívemből. Gyönge vagy és hiú. Nézz végig magadon! A helyedben mélységesen elszégyellném magam. Ez hát az új módi itt a palotában? Maskarát csináltál magadból, itt páváskodsz és szépelegsz, miközben megcsalod a feleségedet, és még attól sem riadnál vissza, hogy odadobd a királyságunkat egy értéktelen szigetért. De hadd emlékeztessem önt, uram, aki királynak tituláltatja magát, hogy ezt a címet nekem köszönheti! Ez volt az utolsó csöpp a pohárban, Antoine-nak nehezére esett elviselnie. Rosszul viselte, ha kritizálják. Jeanne pedig gúnyt űzött az öltözékéből, a rangjából. A dühös feleséggel még csak megbirkózott volna, de a sértett, öntudatos királynő már elviselhetetlen volt a számára. Azt mondta: - Látom, hasztalan próbálnék nyugodtan beszélni veled. Eltökélted, hogy veszekedni fogsz, nekem azonban semmi kedvem ehhez.
Antoine ezzel meghajolt, és távozott. Egyenest Louise-hoz ment, és elpanaszolta a sérelmeit. Louise vigasztalta, babusgatta, simogatta, és Antoine a veszekedésükre emlékezve úgy gondolta, hogy a spanyol követnek igaza volt, amikor azt állította, hogy Jeanne a gátja az ő felemelkedésének. Még hogy neki köszönheti a koronát! Vajon mit szólna, ha tudná, miként vélekedik a spanyol király Jeanne koronához való jogáról. Antoine magához ölelte Louise-t, élvezte a nő fiatalságát és szépségét. Jeanne elhalványult mellette. Louise, a Belle Rouet, Franciaország egyik legszebb asszonya imádta őt, és boldogan szült neki fiút. Jeanne azonban máshoz sem ért, csak hogy gúnyolja őt, és mindezt csupán azért, mert divatosan öltözködik, és mert szeretője van. Jeanne továbbra is a Condé palota vendége maradt, Antoine pedig a Louvre-ban lakott. Mostanra már áttért a katolikus hitre, és de Chantonnay lett a legjobb barátja. Elválaszthatatlanok voltak, és a Guise-ek megenyhültek a korábbi ellenség irányában. Nyílt titok volt, hogy Antoine válni akar a feleségétől, és ezen nem is csodálkozott senki, hiszen jó katolikus hogy is maradhatna eretnek oldalán. Spanyolország és Róma annak kiáltotta ki Jeanne-t, és már rég máglyára ítélték, de ezt még titokban tartották, mert mielőtt átadják az inkvizíciónak, rá akarták tenni a kezüket a javaira. Azzal is számoltak, hogy Jeanne-nak sok befolyásos barátja van Franciaországban, akik készséggel segítenék a szökését. A hugenottákat mélységesen felháborította Antoine viselkedése, de még a katolikusok is megvetették azokat a férfiakat, akik olyan megfontolásokból váltottak hitet, mint Antoine tette. A háta mögött csak köpönyegforgatóként emlegették. Más volt a helyzet Condé herceg megítélésében. Mindenki tudta, hogy megcsalta a feleségét, de mint franciák ezt megbocsátották neki, csak a legelszántabb hugenották vetették a szemére. A herceg azonban soha nem tagadta meg a hitét, és kijelentette, hogy soha nem is fogja. Condé, a hugenottákhoz hasonlóan, mélységesen megvetette a bátyját azért, amit tett. Ami Katalint illeti, nem tudta eldönteni, kihez húzzon. Megijesztette, hogy Antoine ilyen köny-nyen átállt, de bízott benne, hogy Condé hercege rendíthetetlen marad, és amíg ez így van, addig általa sakkban lehet tartani a Guise-eket. Jeanne túl későn érkezett. A spanyolok ármánykodása már meghozta a gyümölcsét, már nem tudta visszaédesgetni magához Antoine-t, aki teljes mértékben de Chantonnay befolyása alá került. Ezzel együtt Antoine nem volt érzéketlen, még mindig szerette a feleségét, csak hát nem volt szilárd jellem. Katalin azon tűnődött, hogy talán mégiscsak össze lehetne békíteni a feleségével. Katalin még a gondolatától is irtózott annak, hogy Stuart Máriát újból Franciaországban lássa. Magához kérette Jeanne-t, mint írta, fontos dolgokról szeretne tárgyalni vele. És most itt álltak szemtői szemben, a két királynő, egyikük sem bízott a másikban. Jeanne sápadtan, jéghideg tekintettel állt Katalin előtt, az arca semmiről nem árulkodott. Leplezte a szenvedését. Amikor nagy ritkán találkozott An-toine-nal a Condé palotában, olyankor csak veszekedtek. Mindig Antoine kezdeményezte a vitákat. Eretnekséggel vádolta, és ami ennél is rosszabb, megfenyegette, hogy elveszi tőle a gyerekeit. Jeanne tudta, hogy veszélyben van, hogy fenekednek ellene. A barátai mind azt tanácsolták neki, amilyen hamar csak lehet, hagyja el Párizst, és vigyázza azt, ami az övé. Azonban nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen, nem addig, amíg ilyen rendezetlen a viszonya a férjével. Attól félt, ha a férje megneszeli, hogy távozni készül, megakadályozza majd, hogy magával vigye a gyerekeit. Csak ritkán találkozott Antoine-nal, a férfi idejének java részét a szeretője és udvaronc barátai társaságában töltötte. Alkalmanként ugyan megjelent a Condé palotában, de ilyenkor mindig összevesztek. Jeanne mindannyiszor derűsnek, elégedettnek látta, és rejtett, önelégült mosolya nem jelenthetett mást, csak hogy eszébe jutott néhány meghitt pillanat, amit a szeretőjével élt meg előző este. A büszke asszony és királynő nehezen viselte ezt, és mindannyiszor a szemére hányta a férjének, hogy neki köszönheti a királyi címet.
Katalin a találkozáshoz együtt érző ábrázatot öltött. Maga is megélte, milyen megalázó érzés látni, hogy férje a szeretőjével hancúrozik, ezért pontosan tudta, mit élhet át Jeanne. Ámult, hogy az asszony mégis milyen nyugodtan viselkedik. De ő tudott mosolyogni, tudott közömbösséget színlelni. Jeanne azonban nyílt természetű, túlságosan is az, nem könnyen tudja leplezni, mi játszódik le benne. Katalin azzal is tisztában volt, hogy Jeanne-t mekkora veszély fenyegeti. Nemcsak de Chanton-nay árgus szemeitől kellett tartania, de megérkezett Párizsba a pápai legátus is, hogy kémkedjen utána, és kiterveljék az elfogását, amennyiben továbbra is kitart eretnek nézetei mellett. De Jeanne ellenségei tudták, hogy nagyon óvatosnak kell lenniük, ha azt akarják, hogy a tervük sikerrel járjon. Jeanne-nak túl sok barátja volt ahhoz, hogy egyszerűen elfoghatnák. Csak ravasz terv segíthet. Rómának is és Spanyolországnak is számolnia kellett azzal, hogy erőskezű asszonnyal állnak szemben, aki ráadásul királynő is. Egyetlen rossz, elhamarkodott lépés bármelyikük részéről, és elkerülhetetlen a vérontás, a háború. Katalin azt is tudta, hogy Antoine kamarása és orvosa a legátus kémjei, akik Antoine minden lépését figyelik, és minden elejtett megjegyzését azonnal jelentik megbízójuknak. Antoine-t azonban nem övezte akkora tisztelet, mint a feleségét, és Jeanne már csak emiatt is nagy veszélyben volt. Ha nem vigyáz, hamarosan hallani fogja a fa ropogá-sát, és a testén érzi a lángok perzselő melegét. Katalint hidegen hagyta Jeanne várható szenvedése, mégis meg akarta menteni Spanyolországtól és Rómától. Neki az volt az érdeke, hogy összebékítse Antoine-t és Jeannet, mert csak így tudta sakkban tartani a Guise-eket, és tarthatta távol a spanyolokat Franciaországtól. - Drága húgom - mondta Katalin együtt érzőn -, szomorúan értesültem a gondjairól. Ó, milyen élénken emlékszem, hogy maga és Navarra királya milyen szenvedélyesen szerették egymást házasságuk kezdetén, hogy az udvarnál mindenki ezért irigyelte! Fájdalmas látnom most a szenvedését. Semmi remény arra, hogy mégis összebéküljenek? - Semmi, felség! - Természetesen tudom, hogy meg fogja akadályozni ezt a nevetséges országcserét. Már csak azért is, hiszen a maga beleegyezése nélkül ez nem lehetséges. De talán annak is megtalálhatná a módját, hogy visszaszerezze a férjét. Hogy letérítse a mostani útról. Gondolja meg! Várja ki higgadtan a megfelelő pillanatot, amikor újból a maga akarata számít majd! - Vallási és politikai kérdésekben más-más véleményen vagyunk, felség! - Tudja, hogy itt van a pápai legátus, és azt is, hogy mi célból? Bizonyára sejti, hogy de Chanton-nay minden szavát híven tolmácsolja a vömnek, Spanyolország királyának? Legyen okos! Térjen át a katolikus hitre! Ha megteszi, a haja szála sem görbülhet. Akkor semmi okuk nem marad arra, hogy elveszejtsék. Ez az egyetlen módja annak, hogy megőrizhesse a királyságát, és hogy a fia majd örökölhesse. - Felség - mondta Jeanne indulatosan -, inkább dobom a királyságomat és a gyermekeimet a tenger fenekére, semhogy lemondjak a lelki üdvömről. Katalin megvonta a vállát. Nagyszerű! Akkor hát legyen csak az inkvizíció vendége. Mentse csak meg halhatatlan lelkét a mártírhalállal. Mások is megtették már előtte. Mi a csudát akar jelenteni ez a halhatatlan lélek? Földöntúli hatalmat? Igen, valami ilyesmire gondolnak mind. Katalin azonban csupán földi hatalomra vágyott. Önzőbb volna ez a vágy másokénál? Jeanne képes lett volna a fia örökségét is kockára tenni a lelke üdvéért. A saját halhatatlan lelkéért? Ez a gyenge pontjuk, valamennyiüknek? Ezeket az embereket sem érdekelte senki más saját magukon kívül. A különbség csak annyi volt, hogy míg Katalin igyekezett minden akadályt elhárítani földi hatalma útjából, a többiek mindenáron a lelki üdvösségükhöz ragaszkodtak. Ostobák, egytől egyig. És Jeanne a legostobább mind közül, mert így nyilvánvalóan nem lesz a segítségére.
- Nos, ez esetben kívánom, hogy minél hamarabb meggyógyuljon a lelke, és megtalálja újra a boldogságát. Tudja, drága húgom, hogy milyen közel áll a szívemhez, és hogy Margómat továbbra is a fia, Henrik feleségének, és a fiamat a maga kis Katalinja férjének szeretném. Közeli kapocs ez közöttünk. Miután Jeanne távozott, Katalin leült és levelet írt Spanyolország királyának. Igyekezett idejekorán gondoskodni gyermekei, Margó és a kedvence, Henrik házasságáról. Neki idejekorán gondoskodnia kellett a gyerekeiről, és pillanatnyilag a kis Navarrai Henriknek reménye sem volt leendő királyságára. Katalin ezért azt szerette volna, ha a lánya, Margó feleségül megy Fülöp fiához, Don Car-loshoz, és ha Fülöp idősebbik nővére, a megözvegyült portugál királynő feleségül megy Henrikhez. Katalin a levelében biztosította a számára félelmetes és nagyon katolikus ellenfelet katolikus érzelmeiről, és arról, hogy valójában Spanyolország és Franciaország érdekei egybeesnek. - Remélem, Isten elszólítja a földről Navarra királynőjét - zárta levelét -, hogy így a férje újra nősülhessen. Az udvarnál mindenki Navarra királyáról és királynőjéről beszélt. Nyílt veszekedéseiknek többen tanúi voltak, és Jeanne már nem is leplezte az érzelmeit. A király erőszakkal akarta kényszeríteni a királynőt, hogy eljárjon a misékre. Jeanne ettől csak még merevebb, veszekedősebb, közömbösebb és támadóbb lett. Louise de la Limaudiére, aki úgy gondolta, ha Navarra királya elválik, akkor újra nősülhet, már látta magát törvényesen a szeretett férfi oldalán, és ennek megfelelően viselkedett. Ugyanolyan fontosnak tartotta magát, mintha máris Navarra vagy Szardínia királynője volna. A királynő azt ígérte, ez lesz a jutalma, ha hajadon udvarhölgyként megszüli a király törvénytelen gyermekét. Ettől aztán igencsak elbízta magát, fennhéjázó és szemtelen lett, még a navarrai királynő társaságában is. - Ó, felség - jegyezte meg egy nap pimaszul többek füle hallatára, Jeanne-hoz intézve a szavait -, miért nem követi az itteni divatot? Ezekben a mostani divatos toalettekben nem tűnne ennyire szögletesnek. És ez a szín sehogy sem illik önhöz. Sápasztja, felség, inkább cselédlánynak, semmint királynőnek látszik benne. Jeanne szó nélkül továbbment, méltóságán alulinak érezte, hogy szót váltson ilyen nőszeméllyel. Louise azonban nem tágított, utánament, miközben a többiek várták a fejleményeket. - Higgye el, felség, én aztán pontosan tudom, hogy a király, aki pillanatnyilag az ön férje, mit szeret az asszonyokban! Hiszen számtalanszor meg is jegyezte, hogy azoknak én mennyire bővében vagyok. - Kisasszony, engem tökéletesen hidegen hagy, hogy a férjem mit szeret az asszonyokban felelte Jeanne -, mivel egész egyszerűen nem érdekel a férjem, mint ahogy maga sem, kisasszony! - Ó, pedig Antoine csodálatos szerető, asszonyom! Bizonyos vagyok benne, önnek csak nem sikerült a legjobbat kihozni belőle. - De magának aztán igen, ezt nem kétlem, ha képes volt még a jó hírnevét is bemocskolni a kedvéért. És most hagyjon magamra! Fontosabb dolgom is van, mint magát hallgatni. - Felség, fiút szültem a királynak. - Maga csak fattyat szült, drágám! A fattyakból, csakúgy, mint a szajhákból, akik a világra hozták őket, a kelleténél több van ebben az országban. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Jeanne ezzel továbbment, de belülről majd szétvetette a méreg. Antoine a szobájában várta. Amikor Jeanne belépett, fagyosan csak annyit mondott neki: Határozott kívánságom, hogy velem tarts a misére. - Az ön kívánsága, uram, nem az én gondom -vágott vissza Jeanne.
Jeanne-t zavarta, hogy a fiuk, Henrik ott ül az ablak beugrójában, és most a könyveit félretolva érdeklődéssel kapta fel a fejét szüleik veszekedésére. Antoine tudomást sem vett a fiú jelenlétéről, és elkapta Jeanne csuklóját. - Márpedig velem jössz a misére! Elfelejted tán, hogy az urad vagyok? Jeanne kiszabadította a kezét, és elnevette magát: - Még hogy az uram! Az efféle mondatokat talán tartogassa Mademoiselle Louise de la Limaudiére-nek. És a jelenlétemben ne feledje el, hogy kivel beszél. - A feleségem vagy. - Kedves, hogy éppen maga emlékeztet rá. Én azonban arra gondoltam, hogy ne feledkezzék meg arról, hogy Navarra királynőjével beszél. - Elég ebből az ostobaságból! És most mindketten, méghozzá azonnal, elindulunk a misére. -Nélkülem lesz kénytelen menni. Magam sohasem fogok részt venni pápista szertartáson. A kis Henrik lemászott az ülésből, odament hozzájuk, és határozottan azt mondta: - Uram, nagyon kérem, hagyja békén az édesanyámat. Antoine a fiához fordult. A gyerek méltósága felbosszantotta, mert mellette semminek és megve-tendőnek érezte magát. - Hogy merészeled? - kiáltotta. - Merészelem - felelte a kis Henrik bátran, és Jeanne arra gondolt, pontosan olyan, mint a nagyapja -, mert nem tűröm, hogy így bánjon az édesanyámmal. Antoine megragadta a fiát, és nagyot taszított rajta. Henriknek sikerült megkapaszkodnia valamiben, így nem esett el. Méltósággal fölegyenesedett, majd azt kiabálta: - Én magam sem megyek el a misére! Antoine odarohant hozzá, és megfogta a fülénél fogva: - Márpedig maga, fiatalúr, pontosan azt teszi, amit parancsolok. -Azt, amit a mama parancsol - ellenkezett Henrik. - Nem, fiatalúr! Azt, amit az apja parancsol magának. - Nem megyek a misére - ellenkezett tovább Henrik. - Én is hugenotta vagyok, mint a mama. Antoine pofon ütötte a fiát. Jeanne büszke volt, látva, hogy a fia áll bátran, szétvetett lábbal, és izzó tekintettel farkasszemet néz az apjával. Ha a nagyapja látná, elégedett lenne, igazi béarni az unokája. Antoine igazából nem volt erőszakos alkat, kedve ellen való volt ez a jelenet, és maga is szerette volna minél hamarabb befejezni. Szerette a fiát, büszke is volt rá, egyetlen dolog kivételével, hogy a fiú mindig kócos volt, semmi érzéke nem volt az elegáns megjelenéshez. Viszont az esze vágott, mint a borotva, és a bátorságához nem fért semmi kétség. Antoine a fia nevelőjéért küldetett. Amikor a férfi megérkezett, Antoine meghagyta neki, hogy a pimasz viselkedéséért vesszőzze meg a fiát. Henrik, miközben távozott, dacosan és hangosan azt mondogatta: - Nem megyek a misére! Nem megyek a misére! - A tekintete izgatottan, lázasan csillogott, sütött belőle, hogy mennyire imádja az anyját. Az ajtó becsukódott a fiú és a nevelője mögött. - Szép kis jelenet volt - mondta Jeanne. - Maga, uram, pontosan olyan szépen alakított benne, ahogy vártam. A fiam megszégyenítette magát, és annyi jóérzés még maradt magában, hogy ezt megérezze. Kár, hogy Mademoiselle Louise de la Li-maudiére nem lehetett tanúja. Kétlem, hogy a faty-tyában ennyi merészség volna. - Elhallgass! - ripakodott a feleségére Antoine. - Akkor beszélek, amikor akarok. - Ostoba vagy, Jeanne! - Te pedig gazember!
- Én pedig azt mondom neked, ha nem térsz át a katolikus hitre minél hamarabb, elválok tőled. - Azt is elárulja, uram, hogyan? - A pápa ígéretet tett rá. Nem hagyhatja, hogy eretnekhez legyek kötve. - Elválna és rám hagyná a koronát? Ez nem vallana önre, uram! - A válással a korona is rám szállna. - Lehetséges volna? Az apám énrám hagyta. - Navarra egy része már most is a spanyoloké, ez esetben egész Navarra az enyém lehetne. Spanyolország nem kedveli az eretnekeket, még akkor sem, ha történetesen királynő az illető. Spanyolország szívesebben látna katolikus feleséggel az oldalamon. - Mademoiselle de la Limaudiére-rel, példának okáért? - kérdezte Jeanne, és belülről minden ízében remegni kezdett a gondolatra, hogy még az is előfordulhat, hogyha az ő büszke fia felnő, az apja hiúságának és ostobaságának köszönhetően nem lesz királyság, amit örökölhet. - Ne légy ostoba - mondta Antoine. - Ostoba épp te vagy! Hát nem látod, hogy ezek az emberek nemcsak ellenem, hanem ellened is fenekednek? Téged ugyanúgy meg akarnak semmisíteni, ahogy engem. Szardínia! Az csupasz sziget. Veled pedig elhitették, hogy földi paradicsom. -Jeanne hangja elcsuklott. Antoine - mondta. -Gondolj a gyerekeinkre! Velük mi lesz? Ha elválsz tőlem, azzal nemcsak engem teszel tönkre, hanem a gyerekeinket is. Ekkor olyasmi történt, amit Antoine még szinte sohasem látott. Jeanne könnyekre fakadt. A záporozó könnyek meghatották Antoine-t. Eszébe jutottak a szebb napok. Szegény Jeanne! Ebben a pillanatban felfoghatatlannak találta, ami velük történt. Olyan lassan, fokról fokra történt minden, hogy szinte észre sem vette. Eszébe jutott, valaha milyen boldogok voltak, eszébe jutottak azok az idők, amikor Jeanne még a táborokba is utánament. Antoine újból megingott, mint már annyiszor. Újból elfogta a bizonytalanság, nem tudta eldönteni, kiről mondjon le, Jeanne-ról vagy a Belle Rouet-ról, nem tudta eldönteni, katolikus maradjon-e, vagy visszatérjen régi hitéhez. Kétségek gyötörték, mint már annyiszor egész életében. Most sem volt képes eldönteni, melyik a helyes út a számára. - Jeanne - mondta -, elkerülhetjük mindezt, ha engedelmeskedsz nekem, és békét kötsz Rómával és Spanyolországgal. Ami engem illet, már magam sem tudom, melyik az igaz vallás. Ilyen egyszerű ez az egész, de mert egyelőre még bizonytalan vagyok, addig követem apáim vallását. Jeanne keserűen fölnevetett. - Ha már kétségek gyötörnek a választást illetően, azt javaslom, azt a vallást válaszd magadnak, ami megment a lelkiismeret-furdalástó1. Jeanne ismét kinevette a férjét, megint kigúnyolta. Antoine szíve megkeményedett, és eltávolodott. Ez mindig így volt. Jeanne soha nem könnyítette meg a dolgát, soha nem tudott még csak félútig sem elmenni. Antoine-nak megint az jutott eszébe, Jeanne az akadálya annak, hogy kibontakozhassék igazi nagysága. Katalin rettenetesen megrémült. Úgy érezte, hogy első igazi kiruccanása a külpolitika területére akár az életébe is kerülhet. Míg korábban a sötétben munkálkodhatott, most ki kellett lépnie a színre. Erős és hatalmas ellenségek vették körül, meg kémek Rómából és Spanyolországból. Ellene voltak a Guise-ek, a katolikusok azzal vádolták, hogy szövetkezett a hugenottákkal, a hugenották pedig nem bíztak benne. Katalin próbálta követni Machiavelli tanításait, mégis kudarcot vallott. A kígyó itt volt, kitekeredve, mindenki látta a méregfogát, és arra készült, hogy lecsapja hideg, számító fejét.
Navarra királya csatlakozott a katolikus triumvirátushoz, amelynek az volt a feladata, hogy szembenézzen a hugenotta fenyegetéssel. Antoine a katolikus menet élén vonult végig Párizson, és részt vett egy nyilvános misén a St. Geneviéve templomban. Ez pedig nyílt színvallást jelentett a katolikus hit mellett. Katalin tisztában volt azzal, hogy Jeanne-t most már közvetlen veszély fenyegeti. Na és őt magát? Vallásos felkelések törtek ki mindenütt az országban. A hugenották nyíltan a katolikus templomok ellen fordultak, összetörték, megrongálták a képi ábrázolásokat, felgyújtották az oltárokat, és ahol érték, legyilkolták a katolikusokat. A katolikusok megtoroltak mindent, rárontottak a gyülekezetekre, lemészárolták a térdeplőket, felgyújtották a hugenották találkozóhelyeit. Egy anya szeme láttára ölték meg a csecsemőjét, akit percekkel korábban a református vallásnak megfelelően kereszteltek. A poissyi tanácskozás, amelynek az ellentéteket kellett volna elsimítania, csak olaj volt a tűzre. Véres összecsapások voltak mindenütt, és a gyűlölet az egekbe szökött. Párizsban, a katolikusok fellegvárában ádázul üldözték a hugenottákat, míg a vidéki városokban, köztük la Rochelle-ben, a protestánsok voltak többségben, és az új vallás nevében kegyetlenül gyilkoltak le válogatás nélkül férfiakat, nőket és gyermekeket. Katalin a szobájában a cső segítségével kihallgatta a triumvirátus beszélgetését. Tisztán hallotta Francis Guise szavait: - Tarthatatlan, hogy az anyakirálynénak beleszólása van az államügyekbe. Az a javaslatom, hogy szabaduljunk meg tőle. Katalin megrémült azon, amit hallott, és még jobban hegyezte a fülét, hogy mindent halljon. Arra a négy emberre gondolt, akik az elnevezéssel ellentétben eggyel többen voltak, hiszen most már Antoine is csatlakozott hozzájuk. A két Guise fivér: a herceg és a bíboros, de SaintAndré marsall és Antoine. -Azt akarja, hogy fosszuk meg a régensségtől? -kérdezte Antoine. Saint-André azt felelte: - Úgy is megszabadulhatnánk tőle, ha a Szajnába fojtjuk, nem? Könnyen megtehetnénk, soha senki fel nem fedezné. Nem hiszem, hogy akadna egy ember is Franciaországban, aki venné magának a fáradságot, hogy felkutassa, ha egy szép napon eltűnne. Katalin még jobban figyelt. Nem tudta eldönteni, hogy amit hallott, tréfának szánták-e, vagy komolyan gondolták. Az érintett férfiak helyében ő maga is azt fontolgatná, hogy azt, aki az útjában áll, hogyan tudná rövid úton félreállítani. Nem lepődött hát meg azon, ha ők is hasonlóképpen gondolkodnak. Katalin habozás nélkül a királyhoz sietett, és azt mondta neki, hogy haladéktalanul Fontainebleau-be kell utazniuk. így is tettek, még az éj leple alatt ellovagoltak. A négy férfi a továbbiakban még sürgősebb dologról, Navarrai Johanna eltávolításáról tanácskozott. - Csak egyetlen dolog lehetséges - mondta Francis Guise. - Az első adandó alkalommal le kell fognunk. Antoine, a javaslatot hallva, elsápadt. Jeanne mint fogoly, valamelyik börtön mélyén. A büszke Jeanne! És aztán? Aztán bizonyára átadják majd Spanyolországnak, a rettegett inkvizíciónak. És megkínozzák, kegyetlenül megkínozzák. Szinte látta maga előtt, ahogy Jeanne ott áll az inkvizíció előtt. Bizonyos, hogy nem fogják megtörni, akármilyen kegyetlen, elvetemült módszerekkel, vízzel, tüzes vassal gyötrik is majd a testét és a lelkét. A bíboros Antoine vállára tette a kezét. - Sajnos olykor elkerülhetetlen, hogy a hitünk megmentése érdekében általunk is megvetett eszközökhöz folyamodjunk - mondta behízelgő hangon. Antoine lehajtotta a fejét. Igyekezett elhessegetni lelki szemei elől Jeanne mártírhalálát. Helyette saját magát látta, amint diadalmasan bevonul a mennyekbe. Kitüntető helyre
számíthat majd, méltó jutalmára, hiszen végül megtért az egyetlen igaz hitre. Az elveszett báránynak, aki visszatér a nyájhoz, mindig megbocsátanak. - Akkor hát kiállíthatjuk Navarrai Johanna elfogató levelét - summázta Guise herceg. Antoine nem szólt egy szót sem, és a jelenlévők a hallgatását beleegyezésnek vették. - Igen, eretnekség vádjával - tette hozzá a bíboros, majd magához ölelte Antoine-t. - Ez a nemes cselekedet méltó önhöz, uram - mondta. - Isten tartsa jó egészségben és életben még nagyon sokáig! - Úgy legyen - tódította a herceg. A tanácskozás véget ért. Antoine igyekezett meggyőzni magát, hogy-he-lyesen cselekedett, de nem ment könnyen, Júdásnak érezte magát. Jeanne, akinek sok barátja volt az udvarnál, nem sokkal később értesült arról, hogy elfogató parancsot adtak ki ellene. Jeanne-nak nagyon fájt férje árulása, hiszen pontosan tudta, hogy most már Antoine is tagja a „triumvirátus"-nak. Ám sokáig nem kesereghetett, hiszen cselekednie kellett, méghozzá gyorsan. Menekülj hamar - tanácsolták a jóakarói -, nincs vesztegetni való időd. Addig nem vagy biztonságban, amíg nem a saját földeden vagy. Ha elfognak, az rettenetes csapás volna a hugenottákra, a személyes megkínzattatásodról nem is beszélve. Jeanne maga is belátta, hogy nincs más választása, fogta hát négyéves kislányát, és néhány kísérővel útra kelt. Az után az eset után, hogy a fia kiállt Jeanne védelmében, Antoine magával vitte a gyereket Saint-Germainbe. Ezért Jeanne most oda tartott, hogy láthassa, és ha lehet, magával vigye a fiát. Az úton keserű gondolatok jártak a fejében. Antoine nem elégedett meg azzal, hogy a fiút elválasztotta az anyjától, ezért a gyereket a jezsuita Vincent Lauro gondjaira bízta. Az ellenségei nemcsak a férjétől, de a fiától is meg akarták fosztani az asszonyt. A barátai óva intették Jeanne-t, hogy Saint-Ger-mainbe menjen, mondván, a fia közelébe sem juthat majd, bizonyára őrzik, és csak a saját biztonságát veszélyezteti ezzel a kitérővel. Jeanne azonban nem hallgatott rájuk, mindenáron látni akarta a fiát. Úgy gondolta, még ha magával vinni nem is tudná, akkor is váltania kell vele néhány szót, emlékeztetnie kell a fiút a kötelességére és a hitére. Jeanne a kastélyba érve félrelökte az útból a tanítót és az őröket. A kisfiú boldogan futott oda hozzá és a nyakába ugrott. - O, mama, ugye azért jöttél, hogy magaddal vigyél? Ebben a pillanatban Antoine lépett a szobába. Értesítették Jeanne látogatásáról. Antoine karba font kézzel megállt a szoba közepén, és hideg megvetéssel mérte végig a feleségét és a fiát. Te itt maradsz velem - mondta Henriknek, megválaszolva az elhangzott kérdést. - Az apád vagyok, ezért az én felügyeletem alatt állsz. De én a mamával akarok menni - jelentette ki Henrik merészen és határozottan. - Térj észhez - mondta Antoine. - Nem akarlak jobban büntetni, mint amennyire már büntetve voltál. - Mama, muszáj itt maradnom? Jeanne bólintott, hiszen tudta, hogy mindenütt őrök vigyáznak a fiára, és nem akarta, hogy bántódása essék. Amilyen bátor a gyerek, még képes, és nekiront valamelyiknek, de neki, az anyjának engedelmeskedni fog. - Sajnos igen - Jeanne magához ölelte a fiát. -Henrik, drága kisfiam! - O, mama... drága mama! Jeanne azt súgta a fiának: - Soha ne feledd, hogy mire tanítottalak, kisfiam! Maradj mindig hű hozzám és a hitünkhöz. Henrik súgva azt mondta: - Az leszek, mama, esküszöm.
- Nemsokára minden rendbe jön, és akkor újra együtt leszünk. - Igen, mama! - De most kis időre el kell válnunk. Henrik bólintott. - Drága kisfiam, soha ne menj el a misékre! Bármit tesznek is... te maradj távol! Ha nem így teszel, nem leszel az én kisfiam többé. - Igen, tudom - felelte Henrik. - Ugye igaz és erős fiú maradsz, drága kisfiam? - Igen, mama, igaz és erős leszek. Hugenotta vagyok. És ezt soha nem fogom elfelejteni, bármit tegyenek is velem. És téged sem foglak soha elfelejteni, és tudom, hogy egy nap majd újra együtt leszünk. Jeanne-nak nagyon fájt elhagynia a fiát. Nehéz volt kibontakozniuk egymás öleléséből. Antoine-t megindította ez a látvány. Igazából egyiküknek sem akart fájdalmat okozni. Mégis ezt tette, de azzal vigasztalta magát, hogy mindez Jeanne hibája. Ha azt választja, hogy jó katolikus, akkor minden a legnagyobb rendben lehetne. Antoine hívatta fia nevelőjét, és Henrik keserű könnyeket hullajtva elment vele. Miután a gyerek távozott, Antoine azt mondta Jeanne-nak: - Könyörgök, ne késlekedj! El akarnak fogni. Könyörgök, menekülj! Az a legbiztonságosabb, ha innen Vendőme-on át Béarnba mégy. Vendőme-ben megpihenhetsz kicsit, de csak rövid időre. Akkor biztonságban hazaérhetsz. Jeanne csodálkozva nézett a férjére. - De hiszen te az ő oldalukon állsz. Meg sem próbálsz tartóztatni... vagy elfogni? - Menj már! - mondta Antoine. - Menj, mielőtt még meggondolom magam, mielőtt ebbe is bele-kényszerítesz, mint annyi másba! Az éles nyelved az oka mindennek. Ne élj vissza most is a türelmemmel! Jeanne azt mondta: - Szegény Antoine! Már megint a bizonytalanság. Te sosem leszel képes eldönteni, kinek az oldalán állsz. Jeanne vetett még egy utolsó pillantást a férjére. Milyen elegáns, milyen délceg. Jeanne keserűen gondolt arra, hogy még mindig szereti, még most is, hogy ilyen csúnyán elárulta. Jeanne az éjszakát Saint-Germainben töltötte, a hugenották őrt álltak a szobája ablaka alatt, vigyázva, nehogy rajta üssenek. Sikerült elmenekülnie a fővárosból. Ám a sorsa nem az volt, hogy biztonságban hazaérkezzen. A Guise-ek, akik ismerték Antoine habozó természetét, úgy rendezték, hogy ő maga adjon parancsot Vendóme polgárainak Jeanne letartóztatására. Kiszedték belőle, hogy Jeanne ott járt nála, és onnan indult tovább. Jeanne pár nap viszontagságos, fárasztó utazás után megérkezett Vendőme-be. Ott megpihent a férje őseinek kastélyában, és azt tervezte, hogy minél hamarabb folytatja az utazást. Minden vigasza a kislánya, Katalin volt. A kislány még csak négyéves volt, de már annyira okos, hogy tudja, a mamája szomorú, és igyekezett megvigasztalni. Jeanne csak azt fájlalta, hogy a fia, Henrik nem lehet vele. Azt meg végképp nem értette, hogyan szerethet még mindig olyan embert, aki ilyen rútul elárulta. Nem az fájt neki, hogy hűtlen lett hozzá, hogy szerétőt tartott, az efféle szerelmek idővel elmúlnak. Ez megbocsátható lehetne. De Antoine képes volt még arra is, hogy ellene szövetkezzen, elkótyavetyélje a királyságát, és ami ennél is rosszabb, segédkezet nyújtott ahhoz, hogy őt rettenetes kínhalálra ítéljék. Ez kegyetlenség, olyan dolog, amit soha nem lehet megbocsátani.
Jeanne már ágyban feküdt a kislányával, amikor egyike embere kért bebocsátást. Kemény kötésű gascogne-i férfi volt, hithű hugenotta, aki kész volt bárkivel felvenni a harcot a királynője védelmében. A férfi izgatottan, minden formalitást kerülve azt mondta: - Felség, bocsássa meg, amiért betörtem, de nagy veszélyben vagyunk. Csapdába sétáltunk. Navarra királya parancsot adott a város polgárainak, hogy utunkat állják, elfogjanak, amíg megérkeznek a csapatok, hogy visszavigyenek Párizsba bennünket. Jeanne lehunyta a szemét. Újabb árulás. Az a férfi állította a csapdát, akit szeretett, és ő vakon belesétált. Annál az utolsó találkozásnál Saint-Germainben Jeanne elhitte, úgy gondolta, maradt még szemernyi érzés Antoine-ban, és a férje valóban segíteni akar neki a szökésben. Az igazság azonban az, hogy csupán ahhoz nem volt bátorsága, hogy ő maga tartóztassa le. Megvárta hát, amíg eltűnik a szeme elől, és akkor minden bátorságát összeszedve ismét a szövetségesei mellé állt. Mi a parancsa, felség? - kérdezte a férfi. Jeanne megrázta a fejét. - Semmit sem tehetünk. Várunk. - Az utcákon mindenütt fegyveres őrök vannak, felség! De megpróbálhatnánk áttörni. - Nem vagyunk felkészülve a fegyveres harcra. Az embereimet tíz perc alatt lekaszabolnák. - Na de, felség, megadnánk magunkat egyetlen kardvágás nélkül? - Ezek csak engem akarnak - mondta Jeanne. -A többiek szabadon elmehetnek. Ha sikerül, vigye el a lányomat Béarnbe. - Mama, én veled akarok menni - mondta Katalin. - Én is megyek veled az inkvizíció elé. Jeanne magához ölelte a kislányt. Drága kis Katalin! Szerencsére, semmit sem tud a kínzókamrákról, és azokról a rettenetes módszerekről, amelyekkel a katolikus inkvizíció az általa eretneknek kikiáltott szerencsétleneket a halálba küldi. Semmit nem tud a nyújtó szerkezetekről, a spanyol csizmáról, a rettenetes kínhalálról, az égő hús szagáról. - Nem lehet, kicsim! - Jeanne a gascogne-ihoz fordult. - Álljon őrt, és ne feledje... a lányomat! A férfi engedelmesen meghajolt, ám a tekintete lángolt. Harcolni akart a királynőjéért. Jeanne álmatlanul töltötte az éjszaka hátralévő részét, és várta, mikor viharzanak be a katonák, hogy foglyul ejtsék, és magukkal vigyék. Jeanne tudta jól, a férje emberei fognak érte jönni, mert a Guise-ek és de Chantonnay azt akarják, hogy a férje emberei tegyék rá a vasat, és ők indítsák el a máglya felé vezető úton. Katalin elaludt. Jeanne gyöngéden megcsókolta. Olyan kicsi még, hogy magára maradjon. Még csak négy éve, hogy ő meg Antoine olyan boldogok voltak, hogy a kislány megszületett. Jeanne hirtelen furcsa neszekre figyelt fel. Odament az ablakhoz. Fények vöröslöttek az éjszakában, de nem a hajnal pírja, hanem tüzek. Jeanne már a füst szagát is megérezte. Kiabálást hallott. Jeanne sebtében felöltözött, és épp végzett, amikor belépett a gascogne-i. - Felség - mondta -, fosztogatják a várost. Zsoldosok. Most üzente meg a jóakarói közül valaki. A polgárok a javaikat és az életüket mentik. Itt a pillanat, hogy észrevétlenül megszökhessünk. Ebben a helyzetben senki nem törődik azzal, hogy megyünk-e vagy maradunk. De egy percet sem veszíthetünk... Jeanne-nak minden ereje visszatért. - Meghallgatta imánkat az ég - mondta. - Gyorsan, induljunk! Istennek ráérünk később is megköszönni. Erre most nincs időnk! Éljünk ezzel a csodás lehetőséggel. Még az éj leple alatt el kell hagynunk Vendőme-ot. Jeanne a kislányához fordult. - Katalin, ébredj, drágám! Indulunk. -Az inkvizícióhoz? kérdezte Katalin álmosan. - Nem, drágám, a szabadságba!
Jeanne és kísérete délnek hagyta el Vendőme-ot, és a történteket mindenki csodának tekintette. Csak Isten küldhette ezeket a fosztogató zsoldosokat a városba, hogy a királynő megmenekülhessen. Jeanne csöndesen mosolygott. Számára nem volt kétséges, mi történhetett. Condé herceg értesülhetett a veszélyről. Azok a zsoldosok hugenotta zsoldosok voltak, és nyilván azt a parancsot kapták, hogy szállják meg Vendőme-ot, csináljanak felfordulást, és maradjanak, amíg a királynő a kíséretével messze jár. Jeanne gondolatban gratulált Condé hercegének, aki ugyanúgy félrelépett, mint a bátyja, de az ügyhöz hű maradt. Jeanne köszönetet mondott Istennek azért, hogy ilyen sógora van, míg keserű könnyeket hullatott a férjéért. Jeanne és kísérete tovább lovagolt dél felé. Esténként fáradtan megpihentek az erőltetett menettől, aztán mentek tovább a határ felé, amelyen túl a királynőt a biztonság várta. Amikor Caumont városába értek, megtudták, hogy a katolikus seregek a nyomukban vannak Montluc vezetésével. A hosszú, fárasztó utazás nemcsak testileg, lelkileg is kimerítette Jeanne-t. Útközben olyan kastélyokban szálltak meg, akiknek tulajdonosát Jeanne barátnak gondolta. Ám időnként így is elbizonytalanodott. Azok után, hogy elárulta az az ember, akiben a világon mindenkinél jobban bízott, félt, hogy valamelyikben talán csalódnia kell. De mégsem volt más választása, mint mennie előre, eljutni a határig. Nem volt vesztegetni való idejük. És nemhiába! A határ túloldalán sorakoztak hűséges alattvalói, készen arra, hogy illően fogadják és megvédjék úrnőjüket, ha kell. Jeanne-nak sikerült megszöknie az üldözői elől, és most szomorúan gondolt mindarra, amit hátrahagyott. A férjére, akit a történtek ellenére még mindig szeretett, és a fiára, akit imádott. Keserű, fájó diadal volt ez. Három
Katalin tombolt mérgében, miközben rettenetesen félt is. Francis Guise, Navarra királya, Antoine és de Saint-André utánament Fontainebleau-be. Megparancsolták, hogy a királlyal együtt térjen vissza Párizsba, ahonnan aztán Melunba vitték őket. Noha rangjukhoz méltón bántak velük, kíséret nélkül nem hagyhatták el a palotát. A színlelésre fény derült. Machiavelli tanítványáról lehullott az álarc. Elfogták és elolvasták leveleit, amelyben leírta, hogy mennyire ingatag a király és az ő helyzete a triumvirátus mellett, és Condé hercegétől kért segítséget. Katalin a támogatásáról biztosította Condé hercegét, és Condé, bízva a királynő szavában, polgárháborút robbantott ki. Guise herceg azzal vádolta az anyakirálynét, hogy ez a mostani háború az ő kétszínű-ségének köszönhető. A herceg kijelentette azt is, hogy Katalin nem hithű katolikus. Abban ugyan együttműködött velük, hogy Antoine de Bourbont eltérítsék a reform tanoktól, ugyanakkor szövetkezett a másik Condé fivérrel, aki feltüzelte a hugenottákat erre a háborúra. A hugenották pedig azzal vádolták Katalint, hogy becsapta őket. Ravasz, fondorlatos asszonynak tartották, aki szépeket mond, szavakkal a pártjukat fogja, de közben szövetkezik a spanyol királlyal. Katalin hasztalan igyekezett tisztára mosni magát Guise herceg, a bíboros, Antoine és a spanyol követ előtt. Váltig állította, hogy a levelek nem azok, aminek első olvasásra látszanak. O, igen, azt elismerte, hogy látszólag ígéret áll bennük, de a céljuk egészen más. Katalin szorongatott helyzetében azt a látszatot keltette, mintha gyengéd szálak fűznék Condé hercegéhez.
Francis Guise gyilkos tekintettel figyelte mente-getődzését, a bíboros csak elhúzta vékony ajkait. Katalint igazából a spanyol követ viselkedése rémítette, aki a szavait sem válogatta meg, amikor hozzá beszélt. Ez pedig azt jelentette, hogy semmibe veszi, ezért nem adja meg a kellő tiszteletet neki. Az udvarnál az a szóbeszéd kapott lábra, hogy a királynő őrülten beleszeretett Condé hercegébe, feleségül akar menni hozzá, őt akarja megtenni Franciaország királyának, háttérbe szorítva ezzel még a gyermekeit is. Katalin nagyon elcsodálkozott magán. Meggondolatlanul viselkedett, és ez nem vallott rá. Most, hogy veszélyben tudta magát és a gyerekeit, nem volt más vágya, mint hogy pusztulni lássa Condét, a Guise-eket, Antoine-t és mindenki mást. Micsoda gyöngeségre vall, hogy gyengéd érzelmeket táplált a herceg iránt! A szerelmi izgalmat össze sem lehet hasonlítani a hatalom megszerzése iránti izgalommal. Katalin rémülten várta, milyen sorsra szánják. Guise hercegétől tartott a legjobban. Úgy gondolta, ez az ember nem maradhat életben. Ha Franciaország trónjára kerül, az ország legfontosabb, legelső embere lesz. A jelek szerint a legjobb úton volt ehhez. De nagyon nehéz feladat ilyen embert eltávolítani az útból. Mégis meg kell tenni, de nem méreggel. Ha így tenne, az emberek ujjal mutogatnának rá, a királynőre és a méregszekrényére. Mégis, ennek az embernek pusztulnia kell. A legádázabb ellensége volt Katalinnak, és mostanra a herceg is tudta, hogy nem gyönge asszonnyal áll szemben, hanem ravasz asszonnyal, akinek a tettei kiszámíthatatlanok. Ezalatt tombolt a polgárháború, és Condé győzedelmeskedett. Elfoglalta Orléans-t, Blois-t, Tours-t, Lyont, Valence-et, Rouent, és más városokat. A királyság kettészakadt. A katolikusok rémületükben a spanyol királytól kértek segítséget. Ilyen körülmények közepette sem Katalin, sem a gyermekei nem voltak biztonságban. Sem a katolikusok, sem a hugenották nem bíztak már benne. Mindenki gyűlölte, ugyanúgy, mint Ferenc trónörökös halálának idején. Katalin csak későn jött rá, hogy ravaszkodott, ahelyett, hogy okosan viselkedett volna. Rosszul ítélte meg a többieket, mert saját magából indult ki. A hugenották egyre nagyobb győzelmeket arattak, közben gúnyt űztek Antoine de Bourbonból, aki nemrég még a vezérük volt. Megvetették a férfit, a köpönyegforgatót, és a királynőben nem bíztak. De míg előbbit gúnyolták, az utóbbit gyűlölték. Rouen falain kívül sebesülten feküdt a táborban Antoine de Bourbon. A hugenották hetek óta tartották a várost, amelynek ostromlására a katolikusok Antoine-t küldték. Idehallatszott a falakon túlról a vidámságuk, és a gúnydal, amit róla énekeltek. Megvetették, és volt bátorságuk kigúnyolni most is, hogy seregeivel a város tövében táborozott. Antoine igen rossz hangulatban volt. A sebei nagyon fájtak, csak hánykolódott, forgolódott az ágyában. Két orvos ült az ágyánál. Hirtelen támadt humorérzékkel felismerte, hogy ez sem véletlen. Az egyik orvos ugyanis jezsuita, a másik pedig hugenotta volt. Antoine azon tűnődött, vajon közel van-e már a halál? Régi emlékek jutottak eszébe, olykor igen messzire kalandoztak a gondolatai. Volt, amikor pillanatokra azt képzelte, hogy Béarnben van, és Jeanne ott van mellette, mint házasságuk első napjaiban. A táborban is vele volt az asszony, aki követte, híven ápolta. Érezte a parfümjének az illatát, látta elsuhanó alakját, ő vokV-a Belle Rouet. Antoine megfogta a kezét, és megcsókolta. Az asszony szerette őt, nemcsak az számított, hogy Antoine király volt, és nemcsak az, hogy fiút szült neki. Jeanne miért nem jött ide hozzá, hogy meglátogassa, amikor értesült arról, hogy megsebesült. A kötelessége lett volna idejönni.
Verejték öntötte el az arcát, miközben mérges volt Jeanne-re. A szemét pedig elöntötték a köny-nyek, amiért kudarcot vallott, amiért képtelen volt megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket Jeanne állított elé. Antoine akkor látta utoljára a feleségét, amikor elment a Saint-Germain-i várba, hogy elbúcsúzzon a fiától. Akkor pillanatra úgy érezte - bár ezt Jeanne-nek sohasem mondta meg -, hogy odadob mindent, amit a spanyol király ígért, és kilép a triumvirátusból. Igen, megfordult a fejében, hogy odahagy mindent, és együtt szökik Jeanne-nel Béarnba. De az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, mint mindig, és később kiadta a parancsot, hogy fogják le Jeanne-t Vendőme-ban. De hiszen dacolt velem, nyugtatgatta a lelkiismeretét Antoine. Visszament Béarnba, és onnan támogatta a hugenottákat. Katonákat adott Condénak. O, Condé, az öccse! Vajon mit gondol most róla. A drága Louis! Mindig olyan jó testvérek voltak. Ám a vallás, mint oly gyakran, ezúttal is szembe fordította a fivért a fivérével, és most egymás ellen harcolnak. Kegyetlen bosszút állt Jeanne-on, amikor Henrik majdnem meghalt Saint-Germainben. Louise ápolta a kisfiút, aki himlőt kapott. Amikor Jeanne tudomást szerzett róla, majd halálra aggódta magát. Könyörgött Antoine-nak és az anyakirálynénak, hogy magához vehesse a fiát. Katalin azonban elutasította a kérését, mondván, egyedül csak a fiával tarthatják sakkban az anyját. Abba azonban beleegyezett, hogy Ferrara hercegnőjéhez küldjék, aki vállalta az ápolását. Ennél több engedményt Jeanne nem kapott. Antoine most úgy gondolta, ha határozottabban lép fel, akkor kikényszeríthette volna az anyakirálynéból, hogy a fiút elvigyék az anyjához. Antoine szeretett volna határozottabb lenni, de minden ilyen alkalommal meghajolt az anyakirályné óhaja előtt. Antoine szemét elborították a könnyek. Végtelenül szomorú volt, a sebei nagyon fájtak. Az orvosa igyekezett megnyugtatni, hogy nem halálos a sebe, és mindenki látni fogja győzedelmesen bevonulni Rouenbe. - Louise! - nyögte Antoine, mire az asszony nyomban ott termett az ágyánál. - Zenét akarok, táncot és vidámságot, különben megőrülök! Louise örült a hangulatváltásnak. Nyomban hívatta a vidám társaságot, amely velük jött az udvarból. Louise odafeküdt Antoine mellé az ágyba, és a karjával átölelte. A zenészek rázendítettek, voltak, akik táncra perdültek, mások a friss udvari pletykákat sorolták. Antoine nyomorultul érezte magát, de látva a többiek vidámságát, azzal áltatta magát, hogy benne is ugyannyi élet van, mint másokban. Az orvos óva intette: - Felség, pihenésre van szüksége. A sebeknek be kell gyógyulniuk. - Még hogy pihenni! - csattant fel Antoine. -Nem akarok pihenni. Ha pihenek, akkor gondolkodom, én pedig nem akarok gondolkodni. Nevetést, vidámságot akarok. Látni akarom a barátaimat táncolni, mulatni. Még egy szó, és kivágattatom a nyelvét. A kedvem szerint akarok élni. A mulatság folytatódott. Antoine magához ölelte Louise-t. - Miért is ne? - mondta. - A feleségem nem jött el meglátogatni. A férfinak élnie kell. A férfinak szeretnie kell. - Felség - könyörgött az orvos -, az állapota ezt most nem engedi. - Az ördög vigye el magát! - mérgelődött Antoine. - Szórakozom, ha a kedvem úgy tartja. Antoine seregei végül bevették Rouent. Antoine azt akarta, hogy hordszéken vigyék be a városba őt és Louise-t. Kíváncsi volt, lesz-e kedvük a hugenottáknak most is eldalolni a róla írt gúnyverset. Beültették a hordszékbe, de a városból semmit nem látott, mert még azelőtt elájult, hogy beértek volna vele. Amikor magához tért, ismét a táborban volt. Lauro hajolt az ágya fölé. - Felség, készüljön, nemsokára a teremtőjével fog találkozni. - Szóval közel a perc? - mondta Antoine, és remegés fogta el, amint eszébe jutott a gyöngesége. Azt akarta, hogy mindenki menjen ki a sátrából, kivéve az orvost, a gyóntatót és a szeretőjét.
Kinyitotta a szemét, és egyikről a másikra nézett. - Én... Én... - nehezére esett a beszéd. Én... én... katolikus vagyok, de most, hogy az időm már közel... Jeanne barna tekintetét látta maga előtt, mosolygott rá. Nem az én hibám volt, Jeanne gondolta Antoine. - Szerettelek. Az elején szerettelek. Ha szerényen élhettünk volna... Béarnben... egyszerű emberekként, a földet művelve, növényeket ültetve... boldogan élhettünk volna. Én vidám férj, te pedig komoly feleség lehettél volna. Akkor megtarthattál volna magad mellett. De te királynő voltál, és belőlem királyt csináltál. Engem a hatalom megszédített. Mohó lettem, még több hatalomra vágytam. Túl nagy volt a kísértés. Nem tudtam, mit akarok. Illetve, az egyik pillanatban igen, de a másikban már nem. Hangosan azt mondta: - Most, hogy már közel az órám, visszatérek a protestáns hithez. - Bánja meg a bűneit, felség! Ha megbánja őket, a mennyek országába jut. Antoine a beszélőre pillantott, felismerte. -Raphael! - mondta halkan. - Húsz éven át szolgáltál, de csak most emlékeztetsz a nyomorult bűneimre. Antoine számba vette a vétkeit, és megbocsátásért fohászkodott. - Ó, Uram - imádkozott -, ha felépülök, lutheránus misszionáriusokat küldök mindenfelé, hogy hirdessék az igédet. Valaki azt súgta: - Ehhez már késő. Antoine megértette. Késő. - Jeanne - nyögte -, miért nem jöttél hozzám? Ide kellett volna jönnöd, hogy velem lehess. Antoine nem halt meg mindjárt. Eljött hozzá Bourbon bíboros, és Antoine könyörögve kérte, nyerje el neki a másik fivér, Condé hercegének, Louisnak bocsánatát, akit annyira szeretett, mielőtt a vallás szembefordította őket egymással. - Hugenottaként halok meg - mondta Antoine, közben Louisra és Jeanne-re gondolt. - Nem számít, hogy az emberek elhiszik-e, avagy kételkednek az őszinteségemben. Luther tanainak szellemében akarok távozni ebből a világból. Antoine-t nyugalmasabb helyre akarták vinni, ezért egy ködös novemberi napon hajóra tették, és elindultak vele a Szajnán Saint-Maurbe. Nem volt okos dolog, mert a hajó himbálódzása komoly fájdalmakat okozott neki. Amikor partot értek, Antoine-nak csak percei voltak hátra az életéből. A Guise-ek papot küldtek hozzá, de Antoine túl gyönge volt, hogy elküldje, és a pap imája végén kimondta az „Amen"-t. Emiatt a Guise-ek kijelentették, hogy Antoine katolikusként halt meg, és hogy előtte hugenottának vallotta magát, az sem bizonyít mást, mint azt, hogy egész életében gyönge és köpönyegforgató volt. Jeanne-hoz is eljutott a férje halálhíre. Csak nézett meredten maga elé. Azzal vigasztalta magát, hogy számára ez mit sem jelent, ő már végzett Antoine-nal. Bizonygatta magának, hogy gyűlöli, gyűlölte az utolsó találkozásuknál, de talán már előbb is. Gyűlölte, amikor elszakította tőle a fiát, azt hitte, hogy már semmi gyöngédséget nem érez iránta. Mégis, emlékeiben nem Antoine, a köpönyegforgató, a hűtlen férj, a kegyetlen apa jelent meg, hanem az a kedves, csinos fiatal herceg, akit Ferenc király keresztelőjén pillantott meg először, és a fiatal férj, aki társának választotta azon a későbbi bálon. A szerelmére és a férjére emlékezett. Könnyek peregtek Navarra királya özvegyének szeméből. Katalin kedvenc palotájában, Blois-ban tartózkodott. Az élet biztonságosabb volt számára, mint pár hónappal korábban. A városokat, amelyek darab ideig a hugenották kezén voltak, lassan mind visszanyerték a katolikusok. Már nem volt a Guise-ek foglya, mert hiába állították az ellenkezőjét, bizony, sokáig az volt.
Mostanra azonban sikerült valamelyest elaltatnia a gyanújukat, és ennek így is kell maradnia. Katalin tudta, hogy a jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennie. Ebből a leckéből sokat tanult, és mert egész élete során mindig keserű leckékből kellet tanulnia, e tanításokat soha nem feledte. Kedve szerint való volt, hogy Francis Guise az országban háborúzott. Sokkal boldogabbnak érezte magát, hogy az az ember nem volt itt a közelben. Ebben az időben Orléans-nál harcolt. Ki tudja, mi minden történhet vele! Igen, kétségtelenül Franciaország legnagyszerűbb hadvezére, ugyanakkor a legnagyobb ellensége is. Katalin gondolatai Guise hercegéről a fiára, Károlyra vándoroltak. Károly egyre idősebb lett. Igaz, még mindig csak tizenhárom éves, de ez a kor még elfogadható egy Valois királynak. Feleséget kell keresni a számára. Katalin gonoszul elmosolyodott. A fia feltehetően még mindig abban bízik, hogy Stuart Máriát vezetheti majd oltár elé. De az is lehet, hogy már elhalványult annak a lánynak az emléke. Mindenki változik, ez így természetes. Károlynak is fel kell nőnie, ő sem kivétel. Különös fiú volt Károly, összetett személyiség. Volt benne hajlam az őrültségre, az évek múlásával ez csak erősödött, egyre gyakoribbak lettek a rohamai. Ugyanakkor nagyon okos fiú volt. Voltak pillanatok, amikor egész emelkedett volt, de mindig könnyen elérzékenyült. Hol egy imán, hol egy szép versen, ilyenkor megremegett az ajka, és könnyek csillantak a szemében. 0 maga is írt verseket, de mert szerény volt, nem tartotta sokra azokat. A legszívesebben Ronsard társaságában időzött. Baráti viszonyban volt a zenészeivel. Egyszerű népek voltak, az egyikük Bavaria hercegének a szolgája. Egyszerű muzsikus, aki tehetségesen játszott a fuvolán. A király ragaszkodott a társaságához. És Károly nem szerette, ha megzavarták a kedvteléseiben. Mindig szigorúan felvonta a szemöldökét, akár az anyja jelenlétében is, ha zeneórán vagy versolvasásnál zavarták. Késő éjszakában nyúlóan időzött az írástudók és zenészek társaságában, ilyenkor nagyon boldognak látszott. Nyoma nem volt rajta az őrületnek, békés bűvöletben élt. Ha Katalin ilyen alkalmakkor jelent meg, azt látta, hogy halkan, kedvtelve beszélget, miközben szinte tövig égtek a gyertyák, és Károly a betolakodót szinte meg sem látta, még akkor sem, ha az történetesen az anyja volt. Ilyen alkalmakkor a tanítói sem tudták megközelíteni. Aztán, a bűvölet percei múltán Károly mély me-lankóliába esett. Volt, hogy egész nap ágyban maradt, ez biztos jele volt, hogy rohamai vannak. Megesett, hogy az éjszaka kellős közepén vad vidámság tört rá, ilyenkor sorra felébresztette a barátait, ezúttal inkább költőket, és ragaszkodott ahhoz, hogy vele tartsanak. Maszkot vetetett fel velük, és a kezükbe fáklyát nyomott. Rémisztő volt ilyenkor találkozni vele, a szeme csak úgy izzott az álarc mögött, habzott a szája, erőszakra vágyott. Valamennyien kiosontak a palotából, és fölkeltették valamelyik barátjukat, akit aztán eszméletlenre vertek. Nem épp a legmegfelelőbb viselkedés egy tizenhárom éves királynál, töprengett Katalin. Ha épp nem volt kit verni, akkor Károly olyan vehemenciával vadászott, hogy lehetetlen volt lépést tartani vele, és ugyanolyan elszántan ütlegelte ilyenkor a lovait és a kutyáit, mint máskor a barátait. Kevésbé féktelen őrültsége az volt, hogy kovácsnak képzelve magát addig ütött valami vasat, amíg bele nem fáradt. Aztán újból visszatért a józan esze, kedves volt, barátságos, jóságos, és nem is emlékezett arra, milyen fékevesztett is tud lenni. Mit lehet tenni ilyen fiúval? Katalinnak nem kellett ezen sokat tűnődnie, pontosan tudta a választ. Nem akarta, hogy Károly legyen a trónon akkor, amikor Henrik már elég idős lesz, hogy elfoglalhassa. Jól tudta, hogy a fia józan időszakai egyre rövidülnek, és egyszer majd végleg megszűnnek. Akkor mi lesz Franciaország IX. Károlyából? Dühöngő őrült. Az őrülteket azonban el kell zárni, és nem szabad hagyni, hogy fiakat nemzzenek. Ez jól is van így, hiszen várakozik még valaki a sorban arra, hogy Franciaország királya lehessen.
Károly a tanítói minden igyekezete ellenére sem mutatta jelét semmiféle aberrációnak. Nem volt sem érzéki, sem szerelmes ábrándozó. Nem olyan volt, mint Margó, akit állandóan szemmel kellett tartani, sem olyan, mint Henrik Guise vagy a durva Navarrai Henrik. Ez a három buja, és az is marad. Nem, Károly nem hasonlított hozzájuk, és nem hasonlított az öccsére, Henrikre sem. Gyöngéd érzelmei Stuart Mária iránt teljesen normálisak voltak, és a jelek szerint tanítói nem érték el a kívánt eredményt. Semmi baj! Károly személyisége egyre kiegyensúlyozatlanabb lett, és minden egyes roham tovább gyöngítette, nemcsak lelkileg, de testileg is. Katalint hírhozó zökkentette ki gondolataiból. Patkódobogást hallott, és az ablakhoz lépve látta, hogy valaki belovagol az udvarba. Valaminek történnie kellett. Talán Guise hercege visszafoglalta Orléans-t. Csak ez történhetett, mert a hírhozó a herceg színeit viselte. Katalin felkészült arra, hogy örömet tettessen. Elengedhetetlen volt, hogy a katolikusok elhiggyék végre, ő is az ő hitükön áll. Tudta jól, hogy vissza kell szereznie elvesztett bizalmukat. Katalin elébe ment a hírhozónak, akinek komor arcára pillantva sejteni lehetett, hogy nem győzelemről hozott hírt. - Mi történt? - kérdezte Katalin. - Nagyon rossz hírt hoztam, felség - mondta a hírhozó. - A hercegről. Meglőtték. Haldoklik. Margó ott állt az anyja mellett. A hírt hallva odaszaladt a futárhoz, és ruhája ujját rángatva azt mondta: - De ugye nem halt meg? Nem halhat meg. Henrik ebbe belepusztulna. Ó, felség, anyám, sürgősen orvost kell küldenünk... - Csillapodj! - mondta Katalin, és mert Margó rettegett az anyjától, nyomban meg is feledkezett a rémületről. - Mondjon el mindent sorjában - szólt Katalin a hírnökhöz. - Felség, a herceg még őrjáratot tartott, mielőtt visszavonult volna a kastélyába az úrnőjéhez. A páncélt már levette, hiszen a csatának vége volt. Ekkor egy bokor mögül eldördült az a lövés. Uram eszméletét vesztve kibukott a nyeregből. Bevittük a várba, de vérzik... nagyon vérzik, felség! - Orvost kell küldenünk - mondta Margó hisztérikusan. - Gyorsan! O, istenem, most mindjárt! Nem szabad késlekednünk! És a merénylőt elfogták? - tudakolta Katalin. Igen, felség! Ki volt az? Poltrot de Méray. - Most nem számít más, csak hogy megmentsük a herceget - mondta Margó. - Mindjárt küldök orvost - mondta Katalin. -Maga lovagoljon vissza a hercegnőhöz, és mondja meg, hogy a segítség már úton van. A legjobb orvosaimat küldöm, hogy megmentsék a herceget. Margó az anyja karjába kapaszkodott. - O, köszönöm... köszönöm! Megmentjük a herceget. Katalin olyan szorosan fogta meg a lánya karját, hogy Margó majdnem felsikoltott fájdalmában, de több esze volt, semhogy megtegye. Engedelmesen hagyta, hogy az anyja elvezesse. Katalin a lakosztályába vitte a lányát, és bezárta az egyik szobába. Margó sírva lerogyott egy pamlagra. Rémülten gondolt arra, hogy Henrik apja megsebesült, talán meg is fog halni. Tartott az anyjától, tudta, illetlennek tartja, hogy ennyire szabadjára engedte az érzelmeit, és azt is tudta, hogy ezért kemény büntetés vár rá. Mégsem tudott ezekben a percekben másra gondolni, mint Henrikre, akit mindenkinél jobban szeretett a világon, és arra, hogy a fiú mennyire rajong az apjáért, és milyen rettenetes gyász szakad rá, ha a herceg meghalna. -
Katalin hosszasan tanácskozott az orvosával, nagyon halkan beszéltek. Az orvos tisztában volt azzal, mit kíván a királyné. Oda kellett mennie a herceghez, és úgy gondoskodni róla, ahogy a királyné gondoskodott volna róla, ha a helyében van, és ért az orvosláshoz. A férfi meghajolt, távozott, és nem sokkal később már úton volt Orléans felé. Katalin ezután bement a lányához, és ezúttal ő maga vesszőzte meg. - Tízéves létedre úgy viselkedtél, mint egy ostoba parasztgyerek! Margó az anyja csapásai elől nem mert kitérni. Némán, mozdulatlanul tűrte az ütéseket, amelyekbe a teste beleremegett, ám a tudatáig mégsem jutottak el, mert közben kétségbeesetten imádkozott magában: - Drága Szűzanyám, ne engedd, kérlek, hogy Henrik apja meghaljon! Nem okozhatsz ekkora bánatot Henriknek! A herceg nemcsak Henrik apja, de Franciaország legnagyobb embere is. Drága Szűzanyám, vigyázz rá, kérlek! Katalin sem istenhez, sem a szeplőtelen szűzhöz nem imádkozott. De ő maga is a hercegre gondolt, csinos, sebhelyes arcára, amely most eltorzult a fájdalomtól, és látta a halál közelségét elhomályosult tekintetében. Látta annak az embernek a szemét, akit a legnagyobb ellenségének tartott. Margó csöndesen sírt, ahogy ott lovagolt a csinos fiatalember mellett. Immáron ő volt a Lorraine ház első embere. Nagyon csinos fiatalember volt az ifjabb Henrik Guise, bár szőke, göndör fürtjei sehogy sem illettek markáns vonásaihoz, izmos testéhez. Férfiasságának első jelei máris kiütköztek rajta. Margó nagyon szerette volna megvigasztalni, elmondani neki, hogy osztozik a fájdalmában, és ez örökre így lesz. - Beszélj róla, Henrik - kérlelte. - Beszéld ki magadból, kedvesem! Az sokat fog segíteni. - Miért épp vele történt? - kérdezte Henrik. - Ez árulás volt, én mondom neked. Addig nem nyugszom, amíg a gyilkosát ott nem látom holtam a lábam előtt. - A gyilkosa már szörnyű halált halt, Henrik! Előtte meg is kínozták. - Vigasztaló tudni, hogy a férfi, aki apádat megölte, maga is halott. - Nem, apám halála nincs méltóképp megbosz-szulva - mondta Henrik szenvedélyesen. - Az a nyomorult csupán eszköze volt másoknak. Apám halála nincs megbosszulva. Tudod, mit mondott az az ember a kínvallatásakor? Tudod, kit vádolt? - Colignyt - mondta Margó villogó szemekkel. -Colignyt... azt a jámbor... jóságos embert. Poltrot de Méray őt vádolta. -Az a gazember, az a gyalázatos apám igazi gyilkosa. De Méray azt mondta, Coligny pénzt adott neki azért, hogy megölje az apámat. Nekem ennyi elég. Margó azt mondta: - De Coligny azt mondta a mamának, a pénzt azért adta, hogy az az ember lovat vásároljon rajta, és hogy semmi köze a herceg meggyilkolásához. Henrik megsarkantyúzta a lovát, és előrevágtatott, nem akarta, hogy Margó lássa a könnyeit. Ugy érezte, soha nem fogja tudni elfelejteni azt a képet, ahogy apját, ezt a nagyszerű embert, akit istenített, sebesülten behozták a várba. Henrik megsemmisült, látva, hogy ez a tetterős ember fekszik a hordágyon, sebéből ömlik a vér, és képtelen érthetően beszélni. Ekkor megesküdött magában, hogy addig nem nyugszik, amíg az apja gyilkosa ott nem fekszik holtan a lábai előtt. Mától csak ez fogja éltetni. Ha elmulasztja megtenni, egy életen át megveti majd magát. Hogy ki volt az ellensége? Nem volt nehéz kitalálni. Gaspard de Coligny, a jámbor férfi, aki saját bevallása szerint lóvásárlásra adott pénzt Poltrot de Méraynak, és nem azért, hogy megölje Francis Guise-t. A nagybátyja, Lorraine bíboros komolyan elbeszélgetett Henrikkel. - Henrik, ne feledd, hogy az, ami történt, mit jelent a számodra, mit jelent a családunk számára. Most te állsz ennek a családnak az élén. Heves természetű vagy, fiatal és még meggondolatlan. Gaspard de Coligny pedig házunk legnagyobb ellensége. Az eretnekek vezére, és nekünk, drága öcsém, meg kell védenünk a hitünket velük szemben, és meg kell védenünk a házunkat is. Egy nap, ki tudja, úgy is hozhatja az élet, hogy Lorraine herceg kerül majd Franciaország trónjára. Ki
tudja, az az ember akár te is lehetsz, fiam! Apád nagyszerű ember volt, erős és bátor, nem volt nála remekebb ember egész Franciaországban. Megmondjam neked, miért? Azért, mert nyugodt férfi volt, és józan. Tudta, mikor kell cselekednie, és ami ennél is fontosabb, azt is tudta, mikor nem. Róla kell példát venned! Mindenben ugyanúgy kell viselkedned, mint apád tette. Akkor, ki tudja? A Valois-k? A Bourbonok? - a bíboros elnevette magát. - Drága öcsém, gondolom, neked is ugyanaz a véleményed ezekről az emberekről, mint az enyém. - Igen, bácsikám, igazad van - mondta Henrik. -Nekem azonban van egy vágyam, mégpedig az, hogy bosszút álljak apám haláláért. - Akkor tudsz igazán bosszút állni érte, ha azt teszed, amit ő szeretné, hogy megtegyél. Tudd, hogy ha eljön az ideje, megbosszuljuk apád halálát! Most még nincs itt az ideje, de esküszöm neked, hogy még életedben látni fogod a főgenerálist holtan heverni a lábaidnál. Ez olyan biztos, mint az, hogy hazudik az az ember. Henrik eltakarta kezével az arcát, és ebben a pillanatban megfeledkezett a bosszúról, megfeledkezett a koronáról. Most egyedül csak arra az emberre gondolt, akit mindennél, még Margónál és bárki másnál is jobban szeretett a világon. Margó odalovagolt mellé. - Henrik, ne szégyelld előttem a könnyeidet! Nézz rám, én is sírok! Azért sírok, mert szeretlek, Henrik, a te gyászod az én gyászom is. Ez így lesz azután is, örökre, ha összeházasodtunk. Henrik megfogta és megszorította Margó kezét, majd tovább lovagoltak. - Gyűlölöm de Colignyt - jelentette ki Henrik, mert nem tudott nem beszélni róla. Én is gyűlölöm - mondta Margó. - Azt megvallotta, hogy hallott az apám elleni merényletről. Megvallotta, hogy hallotta, de semmit nem tett, hogy megakadályozza. Rávall, nem? A jóságos... az erényes férfi... aki soha nem hazudik. - Képmutató és eretnek! - mondta Margó szenvedélyesen. - És azt is mondta: „Azok a szavak, amelyeket védelmemben mondok, nem a szánalom szavai, amiért Guise herceg meghalt. Ennél szerencsésebb fordulat nem is következhetett volna be a királyság és az egyház szempontjából, és szerencsés ez számomra és a családom számára is." Ezt mondta az az ember. - Meg fog lakolni érte - jelentette ki Margó. - Meg bizony! Kivárom, és az én kezemben lesz majd az a tőr, amelyik a szívébe hatol. Az emberek Párizs utcáin felismerték a lovasokat, egy idős piaci kofa fel is kiáltott: - Sokáig éljen az ifjú Guise herceg! A többiek csatlakoztak hozzá. Margó büszkén nézte a köréjük sereglőket. Csodálatot olvasott ki a bámészkodók tekintetéből, a csinos ifjút csodálták. A párizsiak mindig is hódoltak a szépségnek. Talán eszükbe jutott a királyuk is, akin már kiütköztek az őrület jelei. Eszükbejuthatott Henrik, aki egy nap majd követi a bátyját a trónon. Igen, Henrik is jóképű, de olaszosan az. A szeme a Medicieké, olaszos hanghordozással beszél, és úgy is öltözködik. Fülbevalókat, nyakláncokat, divatos öltözékeket visel. Talán Hercule is az eszükbe jut az embereknek, himlőhelyes arcával. Valamennyien az olasz nő gyerekei, éppen ezért a párizsiak képtelenek voltak a szívükbe zárni őket, még úgy sem, ha történetesen Henrik király fiai voltak. De ezt a viruló, férfias ifjút csodálták és szerették, ráadásul az ifjú herceget most még szánták is. Az apját, a franciák bálványát megölték. Az emberek örültek, hogy az uralkodóház hercegnőjével látják. A szemükben könnyekkel, és szeretetről árulkodó hangon éljenezték hát az ifjú Guise herceget és Margó hercegnőt. Henrik nem véletlenül utánozta egész életén át az apját, most is tudta, hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni. Megemelte a kalapját, és azt mondta:
- Párizsiak, jó emberek, tudom, hogy mindig barátságot és szeretetet éreztetek apám és a családja iránt... - Henrik hangja megremegett, a tömeg éljenzéssel fogadta a hallottakat. Apámat, az én drága apámat meggyilkolták, és tudnotok kell, hogy a halálát nem hagyom megbosz-szulatlanul. A tömeg hosszasan éljenzett, még inkább a szívükbe zárták az ifjú herceget. Néhányan közelebb léptek, és kezet csókoltak neki, mintha a királyuk volna. Amikor belovagoltak a palota udvarába, Henrik mosolygott, és Margó szíve is könnyebb volt. A történtek enyhítették a gyászt, a szomorúságot. - Ó, Henrik - lelkendezett Margó -, mennyire szeretnek téged ezek az emberek. Ki tudja, talán egy napon mi lehetünk Franciaország királya és királynője. Amikor Margó felment a szobájába, az anyja már várta. Katalin mosolygott, de Margó sohasem bízott az anyja mosolyában. Ez a mosoly most mégis örömről árulkodott, Katalin annak örült, hogy szerencsés fordulat következett be az életében. Navarrai Antoine halott, Guise hercege halott, és ez bizony nagy megkönnyebbülést jelentett a számára. Montmorency a hugenották foglya volt, viszont Condé hercegét a katolikusok tartották fogva. Ha még valakinek sikerülne eltüntetnie Lorraine bíborost és a spanyol követet is az útból, akkor már semmi nem zavarná Katalin lelki nyugalmát. - Nos, lányom, élvezted a lovaglást Párizs kedvencével? Margó nem tudta, mit mondhatna. Büntetést várt, de ezúttal elmaradt. Az anyakirályné csak mosolygott, közben szőtte tovább titkos terveit. A királyi menet közeledett a spanyol határhoz, ahol Károly királynak és az anyjának találkozója volt Erzsébettel, a spanyol királynéval és Fülöp követével, a ravasz Alba herceggel. Lassan haladtak, vagy száz férfi és nő, nemesek a szolgáikkal. Vittek magukkal mindent, amit kellett, ágyakat, főzőedényeket és élelmet, illendő öltözékeket. Katalin a két fiával, Károllyal és Henrikkel meg a lányával utazott, rengeteg málhát vittek magukkal. A menetben ott volt Navarrai Henrik is, gyakran lovagolt Margó mellett. Margó bosszankodott, amiért nem a másik Henrik, Párizs kedvence van az oldalán, hanem ez a vad tekintetű, örökké kócos ifjú, aki azt sem bánta, ha időnként piszok van a körme alatt, és nem átallott béarni dialektusban társalogni. Margó fennhéjázva nézte a mellette lovagló ifjút, ő azonban nem mutatta neheztelés jelét. Margó semmit nem jelentett a számára. Henrik általában kedvelte a lányokat, és nem érdekelte különösebben, hogy Margó nem kedvelte őt, akadt elég, aki igen. Henriket a lányok származása sem érdekelte, parasztlány, vagy koldus lánya, vagy éppen hercegnő, neki egyrement. Károly király nyugodt volt az út alatt. Már tudta jól, hogy nem veheti feleségül Stuart Máriát. A lány már csak emlék volt a számára, szép, de távoli emlék, már nem is tetszett valóságosnak. Anyja Angliai Erzsébetet szánta volna a feleségének. Károly nem rajongott különösebben az ötletért, mert furcsa mendemondákat hallott róla. A hírek szerint egy hárpia volt, aki bizonyosan basáskodni akarna majd rajta. Az anyja erre azt mondta, hogy ostobaság. Emlékeztette a fiát, hogy ő most Franciaország királya, és ha feleségül veszi Angliai Erzsébetet, akkor egyúttal Anglia királya is lesz. Akkor Erzsébet itt élhet vele Franciaországban, vagy önszántából, vagy úgy, hogy Károly megparancsolja neki. Angliát majd főgenerális kormányozhatná, és akkor Károly élete alapvetően semmit nem változna, csak annyit, hogy egy helyett két koronája volna. Károly nem vágyott erre a házasságra, de az anyja jó ötletnek tartotta, és a fiú mindig mindenben engedelmeskedett az anyjának. Néha ugyan elgondolkodott azon, hogy az anyja esetleg Henriknek akarja megszerezni a koronát. Henrik az anyja szemében mindig mindent jól csinált. Henrik volt az egyetlen a gyerekei közül, aki soha nem félt az anyjától, és Katalin
imádta őt, mindent megadott neki. Károlynak szöget ütött a fejébe, hogy az anyja talán ezzel a házassággal csak őt akarja eltávolítani az útból, hogy aztán Henrik fejére tehesse Franciaország koronáját. Károly tudni persze nem tudta biztosan, de a gyanú élt benne. Ám nemcsak Károly nem vágyott erre a frigyre, maga az angol királynő sem mutatott hajlandóságot, sem a követe, aki többször hosszan elbeszélgetett erről vele és az anyjával is. Károly az út során gyakran idézte fel magában ezeket a beszélgetéseket, hallotta anyja rábeszélő hangját, és látta maga előtt az angol követ szenvtelen tekintetét. -Az első kifogás a fiam kora. Ám ha Erzsébet királynő el tudna tekinteni ettől a körülménytől, akkor én is el tudnám felejteni az ő korát - mondta Katalin. Károly gyorsan elismételte azokat a szavakat, amelyekre az anyja betanította: - Hálás volnék, ha az úrnője ugyanolyan elnézően fogadná a koromat, ahogy én az övét. Az angol követ második kifogása az volt, hogy Angliai Erzsébet soha nem akarna Franciaországban élni. Erre Katalin válasza az volt, hogy megbízott kormányzó kitűnően el tudná igazgatni Angliát. - Úrnőm erről azt gondolja, hogy az angolok nem engedelmeskednének a kormányzónak, és a kormányzó előbb-utóbb elszemtelenedne - továbbította Erzsébet válaszát a követ. - O, vagyis Erzsébet húgom máris Anglia törvényes uralkodójának tekinti magát, pedig egyelőre csak a nevében az - jegyezte meg erre Katalin. -Viszont e házasság révén Franciaországnak máris törvényes uralkodója lehetne. A követ erre egyenest Károlyhoz intézte a szavait, és Károly ettől megijedt. A követ angolos akcentussal beszélt franciául, mintha bizony szégyellné a finom francia modort. - Felség, ha három vagy négy évvel idősebb volna, vagy ha már személyesen találkozott volna a királynőnkkel, és belészeretett volna, akkor nem csodálkoznék ezen a sietségen. Károly, anyja figyelő szemeinek kereszttüzében erre azt felelte: - De hiszen én szeretem az ön királynőjét. Erre az angol követ elmosolyodott, és az angolokra jellemző merészséggel azt mondta: Felség, ebben a korban az ember még nem tudja, mi az, szeretni. Károly a szavak hallatán elvörösödött. Alig várta már, hogy vége legyen a beszélgetésnek, és hogy végre újra találkozzon a nővérével. Öt éve már, hogy utoljára látta. Akkor nagyon szomorú volt, amiért el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és nőül kellett mennie egy férfihoz, akivel még csak nem is találkozott. Micsoda szomorú dolog a királyi vérből származó gyermekek házassága. A hercegkisasszonyoknak sokkal szomorúbb, mint a királyi hercegeknek, mert elveszítik az országukat, a nemzetiségüket, ha idegen országok királyainak a feleségei lesznek. A nővére, Erzsébet is spanyolnak számított most már. Károly nagyon bízott abban, hogy sikertelenek lesznek az angol követtel folytatandó további tárgyalások. Azt remélte, hogy egy szép napon talán tárgyalni lehet majd Skóciával, és akkor igaz is lesz, amit állít: - Szeretem Skócia királynőjét. A hosszú út során a királynő és kísérete számos kastélynál állt meg pihenni, ahol bálokkal, díszebédekkel és vacsorákkal tisztelték meg őket. Margó nagyon élvezte mindezt, egyedül Henrik Guise hiányzott a boldogságához, ehelyett kénytelen volt beérni azzal, hogy ugratta Navarrai Henriket. Kritizálta, ahogy lovagol. - Úgy lovagolsz, mint egy paraszt. - Sokkal gyorsabb vagyok nálad. - Egy nap majd versenyezhetünk. - Most - mondta Henrik. - Most nincs kedvem hozzá. - Gyere, mutasd meg, mit tudsz, ha már ilyen nagy a szád! - Hogy elszakadjunk a kísérettől! Még a modorod is olyan, mint egy paraszté. Téged ott Néracban nem tanítottak meg az udvari etikettre?
- En beérem azzal a tudással, ami a hasznomra válik - felelte erre Navarrai Henrik csillogó szemekkel. Amikor a következő kastélynál megpihentek, és vadászatra mentek, Henrik emlékeztette Margót a versenyükre. Margó mellébeszélt, nem mert kiállni. Gyorsan megharagudott Henrikre, amiért nincs modora. Henrik Guise soha nem bánt volna így egy hölggyel, soha nem tett volna próbára egy hercegnőt. - Semmi kedvem veled versenyezni. Nem szeretlek. Henrik dühös lett, és a maga nyers béarni modorában azt mondta erre: - Márpedig kénytelen leszel megkedvelni, mert egy szép napon én leszek a férjed. - Ne merészelj ilyet mondani nekem! - Merek, mert ez az igazság. Margó ravaszul elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ennek az utazásnak egyik oka, hogy Don Car-losszal kötendő házasságáról beszéljenek, és arról, hogy Henrik egyszer majd oltár elé vezesse Fülöp király megözvegyült húgát. De erről Navarrai Henriknek nem volt tudomása, és nem tudott róla szigorú anyja sem. Margó ereiben nem véletlenül csörgedezett Medici vér is. Maga is minden titkot kihallgatott, különösen, ha ezek a titkok őt is érintették. Henriknek azonban semmit nem árult el. Hadd higgye, hogy egy nap majd az ő férje lesz. A lányt szórakoztatta a gondolat. Reszkessen csak a gondolatra, hogy mennyi bajjal jár majd, ha őt kell nőül vennie. - Vagyis azt gondolod, hogy te leszel a férjem? - Ez már eldöntött tény. - Hát majd meglátjuk. Sok év van még addig hátra. - Mégis fiatalon döntenek arról, hogy ki kivel házasodik. - Ez igen megtisztelő önre nézve, tisztelt uram, megtisztelő, hogy Franciaország hercegnőjét szánják önnek, még akkor is, ha esetleg mégsem így lenne. Remélem, tudja, mekkora megtiszteltetés ez. - Megtiszteltetés? - csattant fel Henrik, és minden vér az arcába szökött. - Magam is herceg vagyok. - De az én apám nagy király volt. II. Henrik, Franciaország királya. - Az én apám pedig Navarra királya volt. Margó az Antoine-ról írott gúnyverset dalolta. Henrik erre meg akarta ütni Margót, de a lány gyorsan odalovagolt a bátyjához, Károlyhoz. Amikor odaért, megfordult, és nyelvet öltött Navarrai Henrikre. Katalin beszállt a hajóba, amely átviszi a folyó túloldalára, hogy találkozzék a lányával, Erzsébettel. Katalin teljes pompával öltözött föl erre a fontos találkozóra, a hajóhoz vezető utat is díszesen felékesítették. Nagy volt a hőség, Katalin termetes alakjával szenvedett tőle. Izgatott volt, az arca sápadt, a szeme a valóságosnál nagyobbnak tetszett. Ez nem csupán találkozó volt a lányával, aki már betöltötte a tizenkilencedik évét, és akit tizennégy éves kora óta nem látott. A folyó túloldalán Spanyolország királynéjával találkozott, annak az embernek a feleségével, akitől a legjobban tartott. Egyáltalán nem szerette a lányát, Henriken kívül egyik gyermekét sem szerette, de büszke volt rá, büszke arra a magas rangra, amit a világ egyik legnagyobb uralkodója mellett élvezett. A másik lánya, Claude, akit szintén útba ejtett, semmit nem jelentett a számára. Claude, az engedelmes, bájos lányka csupán Lorraine hercegének a felesége volt. Itt most sokkal többről van szó, Katalin ezúttal Spanyolország királynéjával találkozik szemtől szembe. A túlparton már várta a királyné és kísérete. Fülöp nem méltóztatott eljönni, fontosabb dolgokkal foglalatoskodott, de a képviseletében megjelent a méltóságos Alba herceg.
A hőség elviselhetetlen volt, Katalin sok katonáját elveszítette az út során, a szerencsétlenek egyszerűen hőgutát kaptak a súlyos páncélban. Katalin melegen üdvözölte a lányát. Erzsébet méltóságteljes és szertartásos volt. Öt év alatt igazi spanyol hölgy lett a kis francia lányból. Katalin figyelmét azonban nem kerülte el, hogy még ennél az első találkozásnál is megrezzent, amikor anyja előtt állt. A félelem még mindig ott élt benne. Másnap lovagoltak be Bayonne városába, akkora pompával, amit errefelé az emberek még sohasem láttak. Erzsébet a bátyja, Henrik és a bíboros között lovagolt, vagy száz katona élén. Bayonne városának nemesei skarlátvörösbe öltözve, baldachint tartottak királynőjük fölé, úgy kísérték a katedrálisba, onnan a királyi palotába, ahol a francia királyt elszállásolták. Katalinnak feltűnt, hogy a spanyolok közönséges lovakon, nem díszbe öltözötten jelentek meg, és ebből nem volt nehéz kitalálnia, hogy mindezzel Fülöp a nemtetszését kívánta a tudtára adni, amiért az anyakirályné a hugenottákkal szövetkezett. Károly király ajándékképpen díszesen felnyergelt paripát adott nővérének, majd kezdetét vették a hosszan tartó bankettek, bálok, mulatságok. A falusiak táncra perdültek a királyi kíséret szórakoztatására, mások a dalaikat szólaltatták meg különféle hangszereken. Ronsard Spanyolország dicsőítésére verset írt, amit az alkalomra fel is olvastak. De a jelenlévők nem csupán a szórakozás, és egymás országának dicsőítése miatt gyűltek itt ösz-sze. Nagyon fontos államügyeket kellett megbeszélniük. Alba herceg ötvenöt éves volt, igazi, méltóságteljes spanyol úr. Az arca keskeny, a bőre kicsit sárgás, pergamenszerü, mintha halni készülne, ám a tekintete metsző, ravaszkás. Katalin tisztában volt azzal, hogy minden fortélyára szüksége van ahhoz, hogy szót értsenek, és ehhez Károly királytól nem sok segítséget kaphat. Amikor négyen félrevonultak, Katalin hirtelen mérges lett a lányára. Nem szenvedhette gyermekeiben az engedetlenséget, és most azt kellett lássa, hogy Erzsébet sűrű, fekete hajával, csillogó, fekete szemével és fehér bőrével sokkal inkább spanyolnak, mint franciának látszott, sokkal inkább volt Fülöp felesége, mint Medici Katalin lánya. Ráadásul ugyanolyan hévvel gyűlölte az eretnekeket, mint a férje, szép arcát szinte eltorzította a gyűlölet a hugenották puszta említésére is. -Az ön férje azt gyanítja, hogy lepaktáltam a hugenottákkal - mondta Katalin. - Mi oka van feltételezni, felség, hogy Spanyolország királya nem bízik felségedben? kérdezte Erzsébet. - Ilyesmit csak rossz akaratú emberek állíthatnak. Katalin sóhajtott. A megtévesztéshez a lánya is értett. Azt mondta erre: - Ó, drága gyermekem, mennyire spanyollá lett! - Felséged háborútól tart - mondta Erzsébet, elengedve a füle mellett Katalin megjegyzését. Ha ez így van, miért nem tárgyal a herceggel? Ezért van itt a körünkben, felség, hogy megegyezést találjanak, amely megbékíti országainkat. Katalin a herceghez fordult, és fölvetette először a házasságot a lánya, Margó és Don Carlos között. Mint mondta, azért hozta magával Margó hercegnőt, hogy lássák, milyen bájos, és reméli, a bájai nem hagyják hidegen Don Carlost. Katalin aztán előadta második tervét is, hogy Henrik herceg vezesse oltár elé Fülöp húgát, Juanát. Igaz, hogy Juana kicsit öreg Henrikhez, de a királyi házasságok esetében a korkülönbség nem lehet akadály. Alba herceg elmosolyodott. - Látom, felséged kerülni igyekszik a vallási kérdéseket. Márpedig megbeszéléseink középpontjában ezeknek a kérdéseknek kell állniuk. Katalin, mivel más választása nem maradt, beszámolt a hercegnek mindazokról az eseményekről, amelyek az elmúlt néhány évben történtek az országában, tette mindezt a maga szemszögéből. Alba herceg azonban ragaszkodott a saját változatához, ami sokban eltért Katalinétól. A végén Katalin azt kérdezte: - Akkor hát mi módon lehetne végét vetni a viszálykodásnak? Ezt mondja meg!
- Én mondjam meg, felség? - mondta Alba nyájasan. - Ki tudná ezt jobban önnél? Nem ön az, aki eldöntheti, mi hogyan legyen? Mondja el, és én továbbítom a javaslatát a királyomhoz. - A maga királya jobban tudja nálam, hogy mi történik Franciaországban - vágott vissza Katalin. - Halljam, milyen eszközöket javasol a hugenották megfékezésére. - A fegyverletétel hasztalan volna - felelte Alba. - Ennél keményebb eszközökre volna szükség. Ki kell tiltani őket Franciaországból. Spanyolország királynéja azt kérdezte: - Miért van, hogy az öcsém, Károly király nem bünteti azokat, akik Isten ellen fordulnak? Károly rémülten nézett az anyjára, aki erre azt mondta: - Mindent megtett, ami lehetséges volt. -Katalin elámult lánya és Alba herceg fanatikus tekintetén. Igyekezett elterelni a szót a vallási kérdésekről, és ismét szóba hozta a házasságkötéseket. Alba hercege azonban közbevágott. Mellőzve a híres spanyol etikettet és körülményességet, egyenesen a lényegre tért: - Felség, rendeznünk kell a nézeteltéréseinket vallási kérdésekben! Gondolkodjon rajta, és később majd még beszélünk róla! Tudatni fogom, hogyan döntött az én uram és királyom, nem kételkedem, hogy felséged egyet fog érteni a javaslatával. így is történt. Nem sokkal később a bayonne-i palotában Alba herceg és Katalin újból tárgyalt egymással. A rekkenő hőséget valamelyest kívül tartották a spaletták. A két feketébe öltözött alak, mint két vészjósló, sötét madár, fel-alá járkált a szobában. - Condé és Coligny fejét, felség, le kell üttetni -mondta Alba herceg csöndesen. - Condénak sok követője van, mégsem nagy ember. Mindenesetre addig nem lehetünk biztonságban a hugenottáktól, amíg Condé herceg él. Franciaország főgenerálisának is halnia kell. Sok követője van, tudja, hogyan állítsa maga mellé az embereket. Nagyszerű katona, és ön, felség, elnézi, hogy az ellenséges hadak élén álljon! Drága hercegem, hogyan emelhetnék kezet ilyen emberre? - Felség, Guise herceg is nagy ember volt, Co-ligny kémje mégis lelőtte. Coligny gyorsan cselekszik, felséged azonban habozik. Az volna-e az oka a habozásának, hogy együtt érez a hugenottákkal? - Ezek rágalmak. Én nem kedvelem a hugenottákat. Magam is katolikus vagyok. - El nem tudom képzelni, felség, hogy szolgáltathat igazságot, ha ebbe beleszólása van felséged kancellárjának, Michel l'Hőpitalnak... a hugenottának! - O nem hugenotta, herceg! - Akkor felséged az egyetlen ember Franciaországban, aki ezen a véleményen van. Amíg a férje élt, a kancellárt mindenki hugenottának ismerte, és amíg ezt a tisztet betöltheti, mindig is elnéző lesz a hugenottákkal szemben. Az én katolikus uram és királyom tudni szeretné, milyen javaslata van felségednek a viszály rendezésére. Ezért vagyunk itt, a királynő és én, Bayonne-ban. Katalin erre csak azt tudta mondani: - Hithű katolikus vagyok. Hinnie kell nekem. - Ezt felségednek be kell bizonyítania. - Készen állok rá. De a magam módján. Nem akarok polgárháborút az országomban. Csak lassan és óvatosan lehet lépni, és ehhez idő kell. Úgy gondolom, valamilyen ürüggyel sikerül egy helyre összehívnom a hugenottákat, a vezetőiket és néhány ezer hívüket. - És aztán, felség? Katalin szeme felragyogott. - És aztán, hercegem, azt mondom nekik, hogy a katolikusok megegyezést ajánlanak, közben pedig rajtuk ütünk. A herceg bólintott. - Őfelsége bizonyítékot akar, hogy meggyőződhessék felséged őszinte szándékáról. Katalin, mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést, folytatta: - A helyszín Párizs kell legyen, a királyi székhely, amely a katolicizmus bástyája. De ehhez ürügy is kell... Még nem
tudom, mi lehetne az. Tehát erre még várnunk kell. A látszatát is kerülnünk kell, hogy megrendezett dologról van szó, ami gyanút kelthet... azt a látszatot kell keltenünk, hogy az eretnekek váratlan megsemmisítése véletlenül, nem szándékoltan történik. így valamennyi vezér áldozatul esik, Condé, Coligny, Rochefoucauld... mind, és a híveik is, minden hugenotta, aki a városban van. - Tájékoztatom a királyomat felséged tervéről. Katalin a szája elé emelte az ujját. - De kérem, ne avatatlan fülek előtt! Erről csak mi tudhatunk, meg a király, és senki más. Azt még nem tudom, mikor kerülhet rá sor, de ígérem, hogy így lesz. Csak még az alkalom hiányzik... a kellő pillanat. Lehet, hogy évekbe is beletelik. De a királyának bíznia kell a szavamban. - Ha felséged terve valóra válik, őfelsége minden bizonnyal a barátjának fogja tekinteni felségedet -mondta Alba herceg. - Barátok nem indítanak háborút egymás országa ellen. - Őfelsége meggyőződhet majd őszinte szándékomról - mondta Katalin. - Csupán a türelmét kérem, és a titoktartását. Alba herceg annyira elégedett volt ezzel a beszélgetéssel, hogy innentől kezdve már minden figyelmét a házassági tervekre fordította, míg aztán a felek el nem köszöntek egymástól. Az anyakirályné csókkal búcsúzott a lányától. Károlyt annyira meghatotta a búcsú, hogy könnyek szöktek a szemébe. Továbbra is úgy gondola, szomorú dolog királyi hercegnőnek lenni, távol élni a szülőföldtől, idegenek között, idegen földön megmaradni. Nem tudta elfojtani a könnyeit, noha tudta, hogy a spanyolok, akik annyira szigorú etikett szerint élnek, bizonyára megbotránkoztatónak és férfiatlannak találják. Az anyja és a miniszterei is megütközve nézték. - Nem tehetek róla - magyarázta Károly. - Hiába ő most a spanyol királyné, de a húgom is. Mindig nagyon szerettem őt, és fájt, hogy el kellett válnom tőle. Károly még sokáig nézett a távozó spanyol királyné és kísérete után. Olyan keserves könnyeket hullatott, hogy az emberek később mind azt mondták, megérezhette, hogy ebben az életben már sohasem találkoznak. Katalin tévedett, amikor azt gondolta, hogy Alba herceggel folytatott beszélgetését senki sem hallhatta. Az ifjú Navarrai Henriket bűntudat gyötörte. Már idejét sem tudta, mikor volt, hogy elválasztották anyjától, ám a tanításait nem feledte. Henrik ezek alatt az évek alatt együtt nevelkedett a királyi gyermekekkel. Néhány alkalommal láthatta az anyját, például akkor is, amikor Bayonne-ba lovagoltak. Tudta, hogy az anyja mennyire szeretné magával vinni Béarnbe, hogy a saját vallása szerint nevelhesse. De ezt Károly király, pontosabban az anyakirályné megtiltotta. Henrik ugyanúgy feszengett Katalin társaságában, mint mindenki más, és ha tehette, távol tartotta magát tőle. Katalin nem volt barátságtalan a fiúval, éreztette vele, hogy gyors észjárása szórakoztatja. Henriknek néha eszébe jutott, hogy ilyenkor valószínűleg Károllyal és a kis Her-cule-lal hasonlítja össze, és ez hízelgő volt rá nézve. A királynő gyakran mondogatta: - Nahát, milyen szórakoztató ez az ifjú. - Máskor meg azt mondta: - Ha most látta volna az anyja! - és harsányan nevetett hozzá, azzal a rémes nevetéssel, ahogyan csak ő tudott. Ekkor Henrik sejtette, hogy olyasmit csinálhatott, aminek az anyja nem örülne túlságosan. Ilyenkor mindig bűntudatot érzett. Henrik nem volt jó fiú. Utánozta a királyi hercegeket, hencegett, és hallgatta, ismételgette a durva tréfákat. Sok olyat tanult, amiről sejtette, anyja jobb szeretné, ha nem tette volna, és elhanyagolt olyan leckéket, amelyek elszomorítot-ták az anyját. Azt is tudta, hogy a lányok, asszonyok valamiért vonzódnak hozzá. Gyakran simogatták, becézték, és ez nagyon is kedve szerint való volt. Alig várta már, hogy tizennégy éves, igazi férfi legyen. Legutóbbi találkozása az anyjával Maconban, útban a határ felé, a korábbiaknál is jobban felkavarta. Kihallgatta az anyja és a királynő beszélgetését. A királynő csak nevetett Jeanne
félelmein: - Ugyan már, csak nem akarja, hogy a fia prűd legyen? Királyi herceg, férfiak és asszonyok között fogja leélni az életét. Fel fog nőni. Hagyja, hogy férfivá érjen! Ezt, úgy gondolom, egyikünk sem tudja megakadályozni. Az anyja később azt mondta neki: - Henrik, drága kisfiam, szeretném, ha nem azoknak az embereknek a példáját követnéd, akik most körülvesznek. így nem szabad élni! Soha ne feledd, hogy te hugenotta vagy! Henrik bólintott, és nagyon szeretett volna az anyja kedvében járni. Sajnálta, hogy olyan, amilyen, olyasmiket szeretett, amiket nem volna szabad szeretnie. - Misére kell járnom a hercegekkel - mondta Henrik. - Tudom, kisfiam! - Én nem akarom, mert emlékszem, hogy mit mondtál nekem. - Megparancsolhatják neked, hogy eljárj a misékre, de azt nem, hogy lélekben is ott legyél. - Nem, azt nem. Esküszöm, hogy nem is leszek. Henrik nagyon örült, hogy ennyivel az anyja kedvében járhat, és igyekezett bebizonyítani, mennyire szereti, és hogy emlékszik a tanításaira. Henrik intelligens fiú volt, minden érdekelte, ami körülötte történik. így azt is tudta, hogy volt idő, amikor az anyja komoly veszélyben volt. Azt is tudta, hogy ami az anyjával történik, az közelről érinti őt is. Veszélyes idők voltak ezek, és Henrik mindig nyitva tartotta a fülét. A pápa kiátkozta az anyját, őt meg a húgát törvénytelen gyermekeknek akarta kihirdettetni, amiért korábban volt már házassága Cléves herceggel. Még mindig voltak, akik szerették volna elfogni és átadni az inkvizíciónak az anyját, hogy szörnyű kínzások után keserves máglyahalált haljon. Meg is tették volna, de az összeesküvés terve eljutott a spanyol királynő fülébe. Erzsébet, bár maga is katolikus hitet vallott, képtelen lett volna elviselni, hogy közeli rokona ilyen kegyetlen sorsra jusson, ezért idejében figyelmeztette Jeanne-t. így Henriknek az udvarnál volt alkalma ellesni a hallgatódzás, kémkedés művészetét, és maga is gyakran élt vele. Akkor is, amikor az anyakirályné Alba herceggel tanácskozott. Izgatott volt, egyre az járt a fejében, mi történne vele, ha valaki rajtakapná. A szíve hevesen kalapált, miközben megbújt az egyik szekrényben, és fülét az ajtóhoz támasztva kihallgatta az ominózus beszélgetést. Mihelyt alkalma nyílt rá, előbújt a szekrényből, és szaladt vele a kíséret egyik tagjához, de Calignonhoz, és elmondta neki, mit hallott. De Calignon megdicsérte, hogy milyen okos kis diplomata, és még aznap megmutatott neki egy rejtjelezett levelet, amit Navarrai Katalinnak írt. Henrik boldog volt. Tudta, hogy most olyasmit cselekedett, amiért az anyja még jobban a szívébe zárja és szeretni fogja. Úgy gondolta, ennyi önzést megengedhet magának egy ravasz kis diplomata. Az özvegy Jeanne minden idejét és energiáját a hugenották ügyének szentelte. Amilyen energikus volt, kellett valami, ami feledteti vele házassága minden keserűségét. Most, hogy Antoine már nem élt, nem kínozták vele kapcsolatos gondolatok. Minden reménye a gyerekeiben volt, ám Henrik mégis nyugtalanította. Nagyszerű fiú volt, de sok mindenben emlékeztetett néhai nagyapjára és megboldogult nagybátyjára, I. Ferenc királyra. Már most kiütközött rajta várható érzékisége. Ha maga mellett tudhatta volna, ami leghőbb vágya volt, akkor mindez kevésbé nyugtalanította volna. Akkor más mederbe tudta volna terelni bimbózó férfiasságát. De milyen élet vár ilyen gyermekre a dekadens Valois udvarban? Jeanne-t nyugtalanította az anyakirályné cinikus modora. Igen, Katalint nyilvánvalóan szórakoztatja a fiú szabadossága, és minden bizonnyal bátorítja is. A kislánya nem nyugtalanította Jeanne-t. Katalin aranyos volt, és okos, mégis jámbor és engedelmes, bájos kislány, akire nagyon büszke volt. Igen, Henrikre is büszke volt, de féltette őt. Tisztában volt azzal, hogy Antoine halála óta az élete állandó veszélyben van. A
polgárháború heve csillapult valamelyest, mégis örökös támadásoknak volt kitéve, olykor fájóbbaknak, mint a kard ütötte seb. A pápa kitagadta. Nem mintha bánta volna, hiszen megvetette a pápát. Az azonban megijesztette, hogy milyen közel volt ahhoz, hogy az inkvizíció kezére adják. Jeanne nem volt gyáva, de tudta, milyen szörnyűséges kínhalált haltak előtte már mások. Néha azt álmodta, hogy azoknak az embereknek a kezében van, gyűlölet izzik kínzói tekintetében, tüzes vassal égetik a testét, lángra lobban a máglya a lába alatt. Komoly veszélyben volt. A fiától elszakították, őt is, meg a királyságát is fenyegették. Azt is tudta, ha Franciaország érdeke azt kívánja, hogy szövetségre lépjen Spanyolországgal, akkor késedelem nélkül feláldozzák őt és az országát, és akkor menthetetlenül az inkvizíció karmai közé kerül. Különös módon e tekintetben Katalin eddig a segítője volt. Jeanne azonban pillanatra sem felejtette el, hogy mindez azért történt, mert Katalin nem szeretné, hogy a spanyolok betegyék a lábukat Navarrába. Jeanne arról is tudott, hogy törvénytelennek akarják nyilvánítani a gyerekeit, őt pedig el akarják fogni, hogy átadják a spanyoloknak. Mindig is szálka volt a spanyol király szemében. Tudott egyet s mást a madridi zsarnokról, aki a világ egyik legnagyobb birodalmának az ura volt. És a spanyol uralkodó nemcsak Navarrai Johannát akarta tönkretenni, hanem Angliai Erzsébetet is. Mindkettejük kezét megkérte régen, és mind a két nő visszautasította. Mindenesetre a korábbi összeesküvés meghiúsult. A spanyol király terve az volt, hogy Jeanne-t foglyul ejtik, átadják az inkvizíciónak, a gyerekeit pedig egy spanyol várba zárják, és elfoglalják Navarrát. A merénylet kieszelésében részt vett Lorraine bíboros is. Jeanne úgy gondolta, Isten vele van, mert bizonyos Dimanche, aki üzenetet vitt Spanyolországba, súlyosan megbetegedett, és lázálmában kibeszélte a titkot. így tudomást szerzett róla a királyné. Erzsébet, dacolva a férje haragjával, időben figyelmeztette Jeanne-t, akinek maradt ideje megerősíteni a határai védelmét. Jeanne megriadt attól, milyen kegyetlen világban él, ahol mindenki az életére tör. De tudta, a végén ő fog győzni. Szívében nem élt más, csak fanatizmus. Semmi sem volt fontos a számára, csak a hit, az sem érdekelte, hogy ő és követői milyen úton jutnak el a győzelemhez, csak az volt a fontos, hogy elérjék. Francis Guise-t megölték. Coligny azt állítja, nem ő bérelte fel Poltrot de Méray-t a gyilkosságra. Az sem baj, ha mégis ő tette. Mit számít egy gyilkosság? Ha Colignynak szerepe volt a herceg meggyilkolásában, annak valamennyi hugenotta csak örülni tud. Jeanne lassan megváltozott. Korábbi szenvedélyes őszintesége megkopott. A keserű megaláztatás, a csalódás, a nyomorúság, ae állandó veszély, a hite fanatikust csinált belőle, már csak mosolygott, ha gyilkosságról hallott. Most itt a levél, amely beszámol arról, milyen beszélgetést hallgatott ki a fia, Henrik. A hugenották lemészárlásának terve szörnyűséges és félelmetes arányú öldöklés. Jeanne késedelem nélkül megírta Colignynak és Condénak, hogy mit tervez az anyakirályné és Alba herceg. Tudta, hogy mindez mivel fog járni. Tudta, hogy még ádázabb lesz a harc hugenották és katolikusok között. De ez most nem számított. Nem számított más, csak az ügy. Condé kastélyában Eléonore gyöngélkedett, beteg volt, és tudta, hogy már közel a vég. A férje már nem volt a katolikusok foglya, ezért Eléonore érte küldetett, de nem mindjárt. Az asz-szony szomorúan gondolt férjére, közös életük kezdetére, vidám optimizmusukra, arra, hogy a férje tanította meg a vidámságra. Milyen boldogok is lehettek volna, ha nem abba a rangba születnek, és nem ezekben a nehéz időkben élnek itt a földön. Eleinte mindketten a másikért éltek, és Eléonore az új hit lángját is felébresztette a férjében. Az asz-szony tudta, hogy a férje elsősorban katona, aki nem élhet izgalmak és kalandok
nélkül, de ha magáévá tette a vallást, akkor ahhoz hű is maradt. Nem tagadta meg a hitét úgy, mint a bátyja, noha a feleségéhez fűződő kötelmekről megfeledkezett. Szegény Jeanne, mennyit szenvedhetett. Antoine keservesen megalázta. A Condé kastélyban gyakran imádkoztak. Eléonore mindenekelőtt azt kérte Istentől, hogy gyermekei egyenes és becsületes életet éljenek. Igyekezett kiverni a fejéből a férjét és annak gyönyörű szeretőjét. Miért is nem tudott a férje hű maradni hozzá? Hogy lehetett ilyen gyönge, miközben egész idő alatt jól tudta, hogy Isabelle a királynő kémje? Vajon mivel bűvölte el az a nő? Louis nem volt olyan ostoba, mint Antoine. A szerelem varázslata hozhatta, hogy ilyen könnyen belesétált az anyakirályné csapdájába. Az anyakirályné szándékosan dúlta fel boldog otthonukat. Nemcsak az övékét, de Navarrai Johannáét is. Szegény Louis! Milyen jóképű volt fiatal korában, minden nő bolondult érte. Érte sokkal inkább, mint Antoine-ért. És nemcsak az Isabelle de Limeuillal folytatott viszony miatt vette Louist az udvar a szájára, hiszen voltak Isabelle előtt mások is. Kálvin levélben szemrehányást tett neki, Co-ligny pedig esedezve kérte, térjen vissza a helyes útra. Louis meg akart változni, szégyellte gyöngeségét, de aztán pohárka bor, vidám dal, egy csillogó szempár, és már nem tudott ellenállni a kísértésnek. Eléonore számtalan éjszakát töltött álmatlanul, míg egy nap végtelen béke és nyugalom szállta meg. Ebből megsejtette, hogy nemsokára elhagyja ezt a fájdalmas világot. Hírvivőt küldött a herceghez, megüzente, hogy már csak kevés ideje van hátra, de meghagyta az emberének, hogy tapintatosan adja a férje tudtára, nem akarta a kelleténél jobban nyugtalanítani. - Mondja meg neki, csupán egyetlen vágyam van. Az, hogy a leikeink mindörökre együtt maradjanak. És azt is mondja meg neki, szeretném, ha ő viselné gondját a gyermekeinknek, és istenfélő embereket nevelne belőlük. Amikor Condé megkapta az üzenet, és megtudta, hogy a felesége nagyon beteg, elszorult a szíve. Komolyan kétségbeesett. Késedelem nélkül útra kelt, megérkezve leborult a felesége ágya mellé, és szánta bűneit, a viselkedését. - Nem szabad meghalnod, drágám, hogy bebizonyíthassam, soha más nő nem volt az életemben, csak te! Lehetőséget kell adnod, hogy megmutassam, mennyire szeretlek. Az őszinte megbánás könnyei csillogtak Condé szemében, ám Eléonore tudta, hogy amit ma érez, holnapra már elillan. Louis és Antoine ilyenek voltak, és ezt nemcsak a feleségük és a gyermekeik szenvedték meg, hanem az ügy is. Eléonore megsimogatta a férje fejét. - Drágám, boldoggá tettél! És nem akarom, hogy megváltozz, ha megváltoznál, nem az az ember volnál, akit mindig is szerettem. - Mégsem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd. Gazember vagyok. Mondd te is, hogy az vagyok. Mondd, hogy gyűlölsz! Megérdemlem. Megérdemlem hogy boldogtalan legyek egész életemben. Még mindig nagyon jóképű férfi volt, könnyek folytak a szeméből, és a szavait őszintén gondolta. De mennyi idő kell, míg örök hűséget esküszik Isabelle de Limeuilnak vagy Madame de Saint-Andrénak? Mennyi idő kell, hogy újra másoknak suttogja el őszintén azokat a szavakat, amelyeket most itt a feleségének? Igen, Condé hercegének ingadoznak az érzelmei, csak a csatában állhatatos! Miért van, hogy a Bourbon fivérek ennyire ingatagok? Vajon az ő jellemhibájuk is veszélyeztette a reformáció győzelmét Franciaországban? Egyikük sem volt képes ellenállni a női bájaknak, a szép szavaknak, még ha tudták is, hogy a csábítók az anyakirályné kémei. De mi értelme bánni mindent? A vég már itt volt közel.
- O, drágaságom! - mondta Louis. - Drága, egyetlen feleségem! Áldott legyen az óra, amikor az úr magához szólít, hogy a leikeink újra találkozzanak. - Ne emészd magad, szerelmem - mondta Eléonore. - De viseld gondját a gyermekeinknek, és ne feledd, hogy én mindig szerettelek! Emlékezz arra, hogy egyszer milyen boldogok voltunk. Emlékezz arra a komoly, szigorú fiatal lányra, akit te tanítottál meg nevetni. ígérd meg, hogy vigyázol a gyermekeinkre, és nekem ennyi elég! Eléonore kérésére bevezették hozzá a fiát. Az asszony a lelkére kötötte, hogy tisztelje a királyát, Károly királyt, Navarrai Johannát, az apját és a nagybátyját, Gaspard-t. - Soha ne tagadd meg a hitet, amelynek szellemében neveltelek - mondta neki. A kisfiú sírt. Eléonore megkérte a férjét, hogy vezesse el, és hagyják magára kis időre. Amikor egyedül maradt, hátradőlt az ágyban, mosolygott, és az ajkai imát mormoltak: - O, istenem, az én telemnek vége, jön a tavasz... Condé szíve majd megszakadt, hogy Eléonore meghalt. Mardosta a lelkiismeret-furdalás, amiért hűtlenkedésével fájdalmat okozott a feleségének, rettenetesen szégyellte magát. - O, micsoda gazember voltam! - nyögte. A kislánya próbálta megvigasztalni. Louis a karjába vette, és azt mondta neki: - Kislányom, próbálj meg olyan lenni, mint az édesanyád volt! Ha olyan leszel, nagyon foglak szeretni. A lányok állítólag az apjukra hasonlítanak inkább, de te próbálj meg olyan lenni, mint a mamád. 0 mindenben közelített az ideálishoz. Louis még hetekig a palotában maradt, játszott a gyerekeivel, és egyre csak az anyjukról beszélt nekik. Szerette volna újrakezdeni az életét, szerette volna visszafordítani az idő kerekét. De Condé hangulata gyakran változott, a bánat is elmúlt. Úgy döntött, fontosabb feladatok várnak rá. Nem időzhetett tovább a gyerekeivel. Isabelle már várta, és csábítóbb, szebb volt, mint valaha. Condé elmondta neki, szilárd elhatározása, hogy jobb életet él, mint eddig. Isabelle hallgatta, és jól tudta, nem lesz nehéz a férfit eltántorítani elhatározásától. Katalin az udvarba visszatérve úgy tapasztalta, ha lehet, még ádázabb az ellenségeskedés a Colignyk és a Guise-ek között, mint korábban volt. Az ifjú Henrik Guise - akit Katalin még kisfiúnak tartott -a rá szakadt felelősség és feladatok súlya alatt férfivá érett. Igen, fiatal még, de mégiscsak a család feje, aki nem tudta megbocsátani apja halálát. Katalin úgy gondolta, hogy a viszálykodás a két család között nagyon veszélyes. Nem csupán rivalizálásról volt szó, rajtuk keresztül két hit csapott össze egymással. Ez a háborúság olaj volt a tűzre, és a tűz fellobbanva végigsöpört Franciaországon. Katalin otthonában, Chátillonban kereste fel Gas-pard de Colignyt, aki átmenetileg ott pihent családja körében. Mennyire más volt Gaspard a családja körében, ebben a békességben. Katalin rájött, hogy a férfi így érezte magát a legjobban, ám ez a férfi a nagy ügyért harcolt, a hitért, és ha szólította a kötelessége, akkor ment, gondolkodás nélkül hátrahagyott mindent. Egy másik fanatikus. Katalin késedelem nélkül feltárta Coligny előtt látogatása okát. A kertben beszélgettek. Gyönyörű kert volt, Gaspard maga gondozta. - Monsieur de Coligny - mondta Katalin, amikor kettesben maradt a fógenerálissal -, nagyon nehéz helyzetbe hozott bennünket azzal, hogy felbérelte azt a Poltrot de Méray-t. Coligny arca megmerevedett. Katalin még mindig azon tűnődött, vajon a merénylő tényleg Coligny bérence volt-e. Coligny nem volt közönséges gyilkos, de miért ne ölne a hitéért? Katalin úgy döntött, ha megegyezésre tud jutni az istenével, Coligny még ölni is képes a hitéért. Miért is ne, ha abban a meggyőződésben teszi, hogy az uráért, istenért tette. - Azt hittem, ezt a kérdést már lezártuk, felség -mondta Coligny.
- Én még nem zártam le. Pontosan erről akarok beszélni magával! De Méray a maga embere volt, nem? - Igen, az én emberem volt. - A kéme, uram? - Nekem dolgozott. Katalin elmosolyodott, Coligny folytatta: - Felség, mi ez az újabb számonkérés? Nem válaszoltam kielégítően minden kérdésére? - 0, ez csupán kíváncsiság, semmi több. - Katalin szerette volna, ha Coligny megnyílik előtte, és bevallja a bűnrészességét. Colignyval szívesen beszélgetett volna gyilkosságokról. Ismereteim szerint tudott a merénylet tervéről, de senkinek nem szólt róla. - Mert nem bántam. Katalin bólintott. Vagyis csak célzott arra de Méray előtt, hogy szívesen látná holtan a herceget, de a tettet magát nem vállalta a lelkére. Még az is lehet, hogy valóban pénzt ajánlott annak az embernek, ha a bűnt Isten előtt magára veszi. Katalin a legszívesebben hangosan nevetett volna az efféle gondolkodásmódon. Az, hogy de Méray a herceg meggyilkolásának tervéről Coligny füle hallatára beszélt, olyan, mintha azt kérdezte volna tőle: -Akarja, hogy megtegyem, uram? - Coligny hallgatását természetesen beleegyezésnek vette. Talán, gondolta Katalin immáron sokadszor, én és ezek az emberek nem is nagyon különbözünk egymástól. - Végül is nem azért látogattam ide, uram, hogy régmúlt dolgokról beszéljünk - mondta Katalin. -Az ifjú Guise herceg nyugtalanít. Félek, hogy új Ferencet kaptunk vele. Még nagyon fiatal ugyan, de nem kevésbé elszánt. Nyílt háborút hirdetett a két ház között, és bár tudjuk, hogy magának semmi köze a herceg meggyilkolásához, mégis a fiatalember ebbe nem akar belenyugodni. Ön tudja jól, főgenerális úr, hogy kedvem ellen való a viszály. Én azt szeretném, ha békesség volna a királyságomban. - Mit szeretne, mit tegyek, felség? - Nem hagyhatom, hogy a főgenerálisomat gyilkosság gyanújával illessék. Azt szeretném, ha bankettet rendeznénk Amboise-ban, nem, nem is ott, hanem Blois-ban, ahol nyilvánosan ártatlannak nyilvánítanám. A díszvendég maga volna és a Guise-ek. Azt szeretném, ha összebékülnének, kezet nyújtanának egymásnak. Azt akarom, hogy mindenki tudja, a két ház békét kötött egymással, és hogy a Guise ház tovább már nem kételkedik a maga ártatlanságában, nem tartják felelősnek a rokonuk meggyilkolásáért. - Felség, ez lehetetlen! Még nemrég is elkeseredett háborút vívtunk egymással, mi az egyik táborban vagyunk, ők pedig a másikban. - Épp ezért kell békejobbot nyújtaniuk egymásnak, drága főgenerális úr! Nem akarom, hogy ez a heves ifjú továbbra is tüzelje a híveit. Most átmenetileg béke van, jóllehet, törékeny béke, éppen ezért kell megpróbálnunk tartóssá tenni. A fiú miatt kell megtennünk elsősorban, nem maga miatt. - Úgy gondolja, felség, ha az ifjú herceg kezet nyújt, és megcsókol, ezzel már a barátommá is lesz? - Szeretném nyilvánosan kihirdetni, hogy nincs ellenségeskedés kettőjük között. Meg kell tennie! Ragaszkodom hozzá. Ez parancs. Coligny meghajolt. - Ott lesz Blois-ban, ahogy kívánom? - kérdezte Katalin. - Igen, hiszen ez felséged parancsa. Blois vára magasan a város fölött emelkedett. Lőréses ablakai a Loire-ra néztek, körülötte dombok és szőlők virultak. A városka lakói nyugtalankodtak, hiszen tudták, hogy a várban az anyakirályné arra készül, hogy összebékítse Colignyt és a Guise-eket. Attól féltek, ha a megbékítés nem sikerül, akkor lángba borulnak a környező falvak. A hugenották reszketve
gondoltak a vassyi mészárlásra. Fran-cis Guise tömegével gyilkoltatta le a hugenottákat, akik épp imádkoztak. A katolikusok csak az ifjú herceg intésére vártak. Henrik herceg nemrég lovagolt fel a várba. Ugyanolyan jóképű és elszánt, mint az apja. A hugenották tartottak tőle, a katolikusok lelkesen üdvözölték. A fógenerálist is látták elvonulni. Az arca komor volt, az alakja méltóságteljes. Nagyszerű férfi és jó ember, így hírlett róla, mégis, ha kiderülne, hogy tagadása ellenére is köze volt az ifjú herceg apjának meggyilkolásához, akkor újabb háború tör ki a várfalak mögött. Katalin büszke volt arra, amit tett. A két ember összeölelkezett, és az ifjú herceg kijelentette, hogy lemond a bosszúról. Coligny azzal, hogy idejött Blois várába, barátságos szándékáról biztosította Henrik Guise-t. És amikor Coligny magához ölelte a herceget, már nem úgy gondolt rá, mint ellenségének a fiára, hanem mint fiúra, akinek megölték az apját. Katalinnak másvalaki is eszébe jutott ezen a napon. Condé herceg, aki megözvegyült. A hírek szerint Condé ugyan őszintén meggyászolta a feleségét, mégis, mostanában ugyanolyan víg napokat él, mint korábban. Katalin nem szívesen gondolt korábbi gyöngeségére, arra, hogy gyengédebb érzelmeket táplált a férfival szemben. Könnyen követhetett volna el ostobaságot. De ez most már nem fordulhat elő. Sokkal bölcsebbnek érezte magát. Tanult a múlt hibáiból, keserű leckék voltak, de a tanulságuk életre szóló. Katalin úgy döntött, nincs helye az életében gyengéd érzelmeknek. A férfiak nem arra kellettek neki, hogy szeressék, hanem hogy szolgálják. Ezt a szolgálatot volt hivatva megteremteni ez a mostani találkozó is. Katalin érdekei azt kívánták, hogy ezek az emberek megbékéljenek egymással... legalábbis látszólag. Nem akarta, hogy a polgárháború folytatódjék, mert nem akarta, hogy veszély leselkedjék a családjára. A legkevésbé sem bánta, hogy Condé hűtlensége rossz fényt vetett a hugenottákra, hiszen Condé gyengesége is csak az anyakirályné erejét növelte. Erre kell felhasználni a férfiakat, nem pedig arra, hogy tünékeny gyönyört hozzanak az ember életébe. Ha vágyott is korábban szerető gyöngédségére, ez már a múlté. A keserű tapasztalatok bölcsebbé tették. Már nem vágyott tünékeny boldogságra, nem akart mást, mint szilárdan, két kézzel megragadni azt, ami a legfontosabb lett az életében: a hatalmat. A vár dísztermében gyűltek össze a jelenlévők, az ország legmagasabb rangú férfiai és hölgyei. A lőréses ablakok színes üvegein át beszűrődő fény megcsillant a vendégek ékkövekkel díszes ruházatán. Katalin kijelentette, hogy Coligny ártatlan az ellene felhozott vádakban, és felszólította a feleket a megbékélésre. Jelen volt Francis Guise özvegye, Anne d'Este, szorosan ott állt a fia mellett. Katalin szerint Annának fölösleges volt tetőtől talpig gyászba öltöznie, kis híja volt, hogy hangosan föl nem nevetett. Szegény Anne, jámbor, mint egy bárány. Boldogan megbékélne az új helyzettel, ha a sógora és a fia ezt megengedték. Anna irtózott a vérontástól. Hevesen tiltakozott, amikor hírét vette az amboise-i mészárlásnak. Nehezen viselte még a gondolatát is annak, hogy embereket megkínoznak, megölnek. Nem ilyen asszony illett volna a herceghez, mégis azt beszélték, Francis Guise szerette a felesége gyengédségét, és boldog volt a házasságuk. Hogy maga is hercegnő volt, a herceg szemében ellensúlyozta galamblelkűségét. Katalin abban is biztos volt, hogy a fia és a sógora kényszerítették rá Annára a színpadias gyász terhét. Ott állt mellette a fia, Henrik herceg, aki a maga pökhendi modorában deklarálta, hogy most ő a Lorraine és Guise házak feje, a legfontosabb és legrettegettebb férfi az országban. Margó olyan áhítattal itta a szavait, hogy Katalin nyomban eltökélte, ezért büntetést fog kapni. Amikor Margó tekintete az anyjáéval találkozott, a lány ártatlanul elmosolyodott. Katalin azonban olyan szigorúan nézett vissza, hogy Margó belesápadt. Ott volt Lorraine bíboros is, élveteg ábrázatával. Az hírlett róla, bármit megengedett magának, hogy testi vágyait csillapítsa, és nem csak a kulináris élvezeteknek hódolt rendszeresen. Szeretőinek se szeri, se száma. Most is sokak tekintetét magára vonzotta
ékkövekkel gazdagon díszített talárjában. Ő volt hát a katolikus egyház itteni első számú embere, ez a kéjenc. Meghajolt Katalin előtt, de a szeméből sütött a fennhéjázás. - Üdvözlöm, bíboros úr - köszöntötte Katalin. -Örülök, hogy láthatom jámbor arcát. - Lehetek oly merész, hogy kijelentem, én pedig örülök, hogy felséged becsületes arcát viszontláthatom. Felséged a fény az udvarnál. Az ön erénye példaértékű, és felséged mélységes őszintesége mellett valamennyien szégyenben maradunk. - Ön bókol, bíboros úr! - Semmi sem áll tőlem ennél távolabb, felség! - Én magam sem bóknak szánom, amikor azt mondom, hogy egész Franciaország példát vehetne az ön j ám borságáról és erényéről, amivel Isten alázatos szolgájaként az élen jár. Katalin ezzel a következő érkezőhöz fordult, és magában arra gondolt, hogy egy szép napon ez a kéjenc majd megiszik egy pohárka bort, élvezettel elfogyaszt egy kis sült pulykát, vagy épp csak megérint egy tetszetős ékszert, és volt, nincs. De hogy is járhat ilyesmi a fejében? Csillapítani kell efféle vágyait, nem tehet el mindenkit az útból, bármily nagy legyen is a kísértés. Francis Guise halott, be kell érje ennyivel. Azt nem lehet előre megmondani, mit hozna rá a bíboros halála. Ha az udvarhölgyei szűk köréből, vagy kevésbé szem előtt lévő udvaroncok közül válik valaki kellemetlenné, akkor azon nagyon könnyű segíteni, ám a prominens férfiak és nők esetében csak óvatosan, titokban lehet cselekedni, kerülő utakon, és nagyon fontos, hogy az ember ne hagyjon semmiféle áruló nyomot. A bíboros eltávolításával tehát még várnia kell. Coligny közeledett. íme egy ember, akiben olyan könnyű olvasni, mint a nyitott könyvben. Komolyan nézett maga elé, és elutasító ábrázata elárulta a gondolatait: „Nem a magam jószántából jöttem ide. Eszem ágában sincs megbékélni a katolikus Guise-ekkel. Csak a parancsnak engedelmeskedtem. Szavamat vették, hogy eljövök, hát itt vagyok." - Örülök, hogy látom, főgenerális úr - köszöntötte Katalin. Felséged óhaja számomra parancs! Katalin felöltötte őszinte ábrázatát, amely percekkel ezelőtt a bíboros gúnyolódásának tárgya volt. De az egyenes, becsületes Coligny nem látott át Katalinon úgy, mint a fondorlatos bíboros. Coligny pillanatig sem kételkedett az anyakirályné becsületességében. - Bocsássa meg, ha gyönge asszony létemre békét óhajtok teremteni az országomban! ■ Coligny mélyen meghajolt. - Nincs más vágyam, mint minden körülmények közepette teljesíteni felséged óhaját. Coligny ment tovább, Katalin pedig a tekintetével Aumale herceget kereste, de sehol sem találta, jóllehet neki is megparancsolta, hogy itt legyen. Magához szólította Guise hercegnőt: - Asszonyom, nem látom sehol a bátyját, Aumale-t. - Nem, felség! Nincs itt. - Miért nincs? - Lázas beteg, felség! Katalin szeme összeszűkült. - A büszkeségtől lázasodhatott be! - mondta mérgesen, és Henrik Guise-t hívatta. Milyen jóképű! Micsoda férfi lesz belőle egy nap. - Szomorúan látom, hogy a nagybátyja, Aumale nincs itt a körünkben. - Sajnálom, hogy a nagybátyám szomorúságot okozott ezzel. - Úgy hallom, lázas. - Nem tudtunk arról, hogy felséged az ő jelenlétéhez is ragaszkodik. - Meghagytam, hogy az egész családjuk itt legyen. - Felség, úgy gondoltuk, elég, ha a családunkat én és a bíboros úr képviseljük.
-Azt akartam, hogy Aumale is itt legyen - mondta Katalin gőgösen. - Elfogadhatatlan lázra hivatkozni. - Felség, a családom tagjainak nem könnyű békét kötni az ellenséggel - mondta Henrik. - Vigyázzon a nyelvére, fiatal úr - mondta Katalin. - Megvesszőztetem, ha ilyen foghegyről mer beszélni velem. Maga még nem férfi, nem is olyan régen a gyerekszobában játszadozott. Jól teszi, ha nem feledkezik meg erről. Mindenki észrevette, hogy Henrik mélyen elvörösödött. - Drága hercegem - folytatta Katalin nyájasabban -, hasznára válik, ha nem feledkezik meg a koráról, és arról, hogy engedelmességgel tartozik nekem. Henrik mélyen meghajolt, és távozott. Katalin úgy gondolta, nem jó politika, ha az asztalnál egymás mellé ülteti Colignyt és a Guise-eket, ezért másokat ültetett közéjük. Amikor a lakomának vége lett, Katalin felállt, és azt mondta: - Hölgyeim és uraim, valamennyien tudják, mi a célom azzal, hogy idehívtam önöket. Célom az, hogy véget vessek a gonosz rágalmaknak, mert a rágalom ostoba dolog, és ördögi is, ha nincs igazságtartalma. Valamennyiünk fájdalma, hogy nemrégiben elveszítettük szeretett Guise hercegünket, országunk legnagyobb katonáját. Idő előtti halálát merénylő okozta. Ördögi tett volt ez, és szeretném, ha a gyászoló család tudná, hogy osztozunk mély fájdalmukban, úgy érezzük, mintha a bátyánkat veszítettük volna el. Ám a rágalom, ami e sajnálatos esetet követően lábra kapott, ugyanolyan ördögi, mint maga a tett. Itt van a körünkben az a nagyszerű ember, aki tiszteletnek és megbecsülésnek örvend, mégis megrágalmazták, hogy bűnrészes a történtekben. Hölgyeim és uraim, ezek gonosz rágalmak csupán. Bizonyítottan koholmányok. Maga a merénylő is megvallotta, hogy korábban hazugságot állított. Azért kérettem ide az én nagyra becsült generálisomat, azt az embert, aki ettől a rágalomtól nálunknál is jobban szenvedett. És szenved Henrik Guise herceg is, aki most a Guise ház ura, és aki apjához méltón hitem szerint dicsőséget és megbecsülést hoz majd a családjának. Gaspard de Co-ligny főgenerális úr és Henrik Guise herceg, kérem, lépjenek elő! Mindketten odamentek a királynőhöz. A főgenerális sápadtan, szorosan összezárt ajkakkal, a herceg vöröslő arccal, büszkén fölvetett fejjel. Katalin odaállt kettőjük közé: - Nyújtsa ide a kezét, főgenerális úr! És maga is, herceg mondta, és összefonta a két kezet. A hercegé ernyedten simult Coligny tenyerébe, bal kezét a kardja markolatán tartotta. Némán néztek farkasszemet egymással, lerítt róluk, hogy kedvük ellen való az anyakirályné békítési akciója. Katalin azonban soha nem értette igazán az embereket. 0 Coligny helyében színpadiasan magához ölelte volna Henrik Guise-t, demonstrálva a jelenlévőknek, hogy baráti szándéka menynyire őszinte. Henrik helyében pedig viszonozta volna ezt az ölelést, míg persze magában azon törte volna a fejét, hogyan ölhetné meg. Katalin egyik legnagyobb gyöngéje az volt, hogy nem értett másokat. - És most látni szeretném, hogy baráti csókkal bizonyítsák a színünk előtt, hogy az ellenségeskedésüknek vége, megbékéltek egymással - jelentette ki Katalin. Coligny már előrehajolt, ám Henrik még magasabbra vetette fel a fejét, kihúzta magát és jól hallhatóan azt mondta: - Felség, nem csókolhatok meg olyan férfit, akinek a nevét a gyanú árnyékolja be apám tragikus halálával kapcsolatban. Katalin a legszívesebben arcul ütötte volna ezért a pimaszságért, lefogatta és bebörtönöztette volna, hogy megtörje a büszkeségét. Ehelyett azonban nyájasan, és elnézőn, ahogy egy gyerekkel bánunk, megveregette az ifjú vállát. Azt mondta, megérti a fájdalmát, és az előbb már kezet ráztak, ami annak a jele, hogy nem táplál ellenséges érzelmeket Colignyval szemben.
Hangos morajlás futott végig a termen. A ceremónia bohózattá változott, Katalin azonban nem vett, mert nem akart tudomást venni róla. Pedig elnézve a magasra nőtt, büszke ifjút, annak lángoló arcát, tudta, hogy mihelyt a föld alá helyezik Fran-cis Guise-t, itt ez a másik, aki odaáll a helyébe, és aki ugyanúgy, mint a herceg tette, nyugtalanítani fogja elkövetkező életében. A lárma azt jelezte, és Katalin tisztában volt vele: „meghalt a herceg, éljen a herceg". A katolikusok a szívükbe zárták. Franciaország királya boldog volt, soha nem érzett ehhez foghatót korábban. Szerelmes volt, és a szerelmét viszonozták. Korábbi utazása során találkozott Marie-vel. Ugyanolyan fiatal volt, mint ő, és szégyenlős. A lány, amikor találkoztak, nem is sejtette, hogy az ifjú Franciaország királya, ettől volt olyan csodálatos a kapcsolatuk. A lány az ifjút, és nem a rangját szerette. Károly életében először fordult elő, hogy akit szeretett, az viszontszerette. Stuart Mária már csak álomkép volt. Marié Tou-chet, egy vidéki bíró lánya azonban valóság. Marié kedves volt, fiatal, ártatlan, szinte éteri. Kétségbeesésében el akart menekülni, amikor megtudta, hogy akit szeret, az nem más, mint Franciaország királya. - Drága Marié, nem számít, ki vagyok - próbálta megnyugtatni Károly. - Te Károlyt szereted, és nekem kell, hogy szeress, szükségem van rá. Nálam jobban ember nem vágyik szeretetre Franciaországban. Károly megválthatta Marie-nek, milyen, amikor rátör a melankólia, és ha elmúlt, milyen olthatatlan szükségét érzi a kegyetlenkedésnek. - De most, hogy te itt vagy nekem, drága Marié, talán nem törnek már rám sosem ezek a sötét gondolatok. Sötét, nagyon sötét félelmek kínoznak, az éj leple alatt törnek rám, ilyenkor kiabálok és sikoltozom, mindenütt vért látok. Marié simogatta, vigasztalta, és szerelmével igyekezett elűzni a gondjait. Károly magával vitte a palotába. Anyja tudott erről a viszonyról. - Hát a végén férfi lettél, drága fiam - mondta, és a hangja arról árulkodott, hogy jól mulat ezen. - Ezt meg hogy érti, felség? - Csak így, ilyen egyszerűen. Férfi lettél. - Mama, kedveled Marie-t, nem? - Károly szemében félelem csillant. Katalin elmosolyodott. Károly rettegve várta a válaszát, mert tudta, ha az anyja nem kedveli Marie-t, akkor nem sokáig maradhat a palotában, és nem lesz, aki vigasztalja, aki örömet hozzon az életébe. Károly keze remegett, amíg várta, hogy az anyja megszólaljon. - Marie-t? A kis szeretődet? De hiszen még nem volt alkalmam felfigyelni rá. - Ennek szívből örülök. - Micsoda? Örülsz annak, hogy a választottad sem az eszével, sem a szépségével nem tűnik ki a többiek közül? - Felség, a palotában azok vannak a legnagyobb biztonságban, akiken nem akad meg felséges anyám tekintete. Az anyja élesen nézett Károlyra, és új vonása, a makacssága tűnt fel neki. Látszott rajta, hogy nem szívesen mondana le a kedveséről. De miért is kellene lemondania róla? Mekkora veszedelmet jelent ez a kis Touchet lány? Semmit. Igen, a Touchet lány biztonságban volt. - Ó, szórakozz csak kedved szerint, fiam -mondta Katalin. - A királysággal járó kötelességek komoly terhek, de előnyei is vannak. Egyetlen asz-szony vagy lány sem mondhat nemet a királyának, ha mégoly erényes is. Károly csak hebegett: - Anyám nem ismeri Marie-t. O nem... nem is tudta, ki vagyok. Engem szeret, nem azt, hogy király vagyok.
Katalin megveregette a fia vállát. - Ugyan már, kisfiam! Anyád csak tréfálkozott. Csak menj és élvezd annak a lánykának a társaságát! Kedvelem őt. Kedves játszótárs. Károly kezet csókolt az anyjának. Katalinnak örömet okozott ezzel, még mindig az ő engedelmes fia volt, nem akart ennél többet. Károly természetes hajlamait nem sikerült megváltoztatni. Az azonban mégis elképzelhetetlennek tetszett, hogy képes lett volna utódokat nemzeni. Hogy ez valóban így van-e, miért ne próbálhatná ki a kis Touchet lánnyal. Ha bizonyos idő múltán a lány nem esik teherbe, akkor nyugodt szívvel megnősülhet, hogy alattvalói kedvében járjon. Henrik lassan felnőtt. Már tizenhét éves volt. Királynak ugyan még mindig fiatal, még pár év kell ahhoz, hogy megérjen. De azért nem árt rajta tartania a szemét Károlyon. Nem szabad, hogy azért, mert most már szeretője van, ugyanolyan teljes értékű embernek higgye magát, mint amilyenek mások. Nem egészséges, és nem szabad hagyni, hogy erről valaha is megfeledkezzen. Károly sokat változott. Marie nagyon jó hatással volt rá, megnövelte az önbizalmát, megértőn hallgatta, amit Károly arról mesélt, hogy az anyja kedvence mindig Henrik volt. - 0 volt mindig a szeme fénye, Marié! Van, amikor úgy gondolom, hogy a trónt is meg akarja kaparintani a számára. - De ezt nem teheti - mondta Marie a maga egyszerű logikájával. - Nem, amíg te ülsz a trónon. Marie társaságában igazi királynak érezte magát Károly. Egy napon jelentették Károlynak, hogy Navarrai Johanna itt van az udvarnál, és beszélni kíván vele. Károly szívélyesen fogadta, szerette Jeanne-t, aki mindig olyan nyugodt és komoly volt, amilyen ő is szeretett volna lenni. Igaz, hogy hugenotta volt, de titokban Marie is megvallotta, hogy a szíve hozzájuk húz, és azóta Károly elnézőbb volt velük szemben, Marie-nek azonban megtiltotta, hogy bárkinek is szóljon erről. Jeanne-t a király elé vezették. A királyné kezet csókolt Károlynak. - Beszélni kívánt velem, drága néném - mondta Károly. - Kívánja, hogy beszélgetésünknek az anyakirályné is a tanúja legyen? - Könyörögve kérem, felség, ne, csak az ön fülének szánom mondandómat. Károly hízelgőnek találta a hallottakat. Mindenki más általában ragaszkodott ahhoz, hogy ilyen esetekben az anyja is jelen legyen, mert tudták, hogy fontos döntés nem születhet az ő akarata nélkül. -Akkor hát hallgatom - mondta Károly, és ebben a pillanatban igazi királynak érezte magát. - Felség, ahogy ön is tudja, Párizsból Picardyba készülök. Már régóta kényszerülök a fiam nélkül élni, de most úgy gondolom, elérkezett az ideje annak, hogy bemutassam a vazallusainak Vendôme-ban, amin keresztülutazom. Ezért tisztelettel kérem felségedet, hogy a fiam elkísérhessen. - Drága néném - mondta a király -, ha csak eny-nyi a kívánsága, Henrik természetesen magával mehet. Jeanne arca felderült e szavak hallatán, mire Károly szeme elfelhősödött. Micsoda öröm ekkora boldogságot szerezni valakinek pusztán azzal, hogy teljesítjük egy kívánságát. Neki édes mindegy volt, hogy a nagy hangú Navarrai Henrik itt van-e az udvarnál vagy sem. - Királyi beleegyezésemet adom - mondta Károly a maga legfenségesebb modorában. - Teljes szívemből köszönöm, felség! - Jeanne kezet csókolt Károlynak. - Drága néném - mondta Károly -, boldog vagyok, hogy örömet okozhattam. - Felséged a szavát adta, és én tudom, hogy nem vonja vissza. Engedelmével most távozom, hogy elmondhassam ezt a csodálatos hírt a fiamnak. - Igen, menjen csak - mondta Károly.
Jeanne elment, Károly pedig csak üldögélt mosolyogva, és arra gondolt, néha nagyszerű dolog királynak lenni. Katalin fel-alá járkált a szobájában, Károly kétségbeesetten figyelte, már nem látszott jóakaratú királynak, inkább csak ostoba fiúnak. - Hát csak annyi eszed van? - kérdezte indulatosan a fiától. - Hagyod, hogy ez a nőstény farkas idejöjjön, és elragadja tőlünk Navarra trónörökösét? Mégis, miben reménykedik felséged, hogyan tudjuk majd megfékezni a hugenottákat, ha futni hagyjuk a legfontosabb túszunkat? Hagytad elmenni. És még feltételt sem szabtál. Egyetlen egyet sem. „Vissza akarom kapni az én kis Henrikemet. Szüksége van az anyjára." Erre te, amilyen ostoba vagy, azt mondod: „Drága nénikém, vigye csak a fiát!" Ostoba! Idióta! A túszunk volt Henrik. A navarrai trónörököst tartottuk a kezünkben. Arra az esetre, ha Navarrai Johannának eszébe jutna fenyegetni bennünket, téged meg a testvéreidet, sakkban tarthattuk volna azzal, hogy megöljük, de legalábbis börtönbe vetjük a fiát. Erre jössz, te ostoba, és engedélyt adsz arra, hogy magával vihesse. De én nem engedem. A fiú itt marad. Soha többé ne merészelj bármit is eldönteni a beleegyezésem nélkül. Ne merészeld senkinek a kérését teljesíteni úgy, hogy előtte nem beszélsz velem! - De hiszen az anyja, és sírva kérlelt, hogy magával vihesse. Már régen elszakították őket egymástól. Nem utasíthattam vissza a kérését. - Nem utasíthattad vissza a kérését?! Mások is hallották, hogy beleegyezel, igaz? Károly nem felelt. - így történt, igaz? - kérdezte az anyja. - Igen. Mások is hallották. - Te ostoba! Istenem, miért van nekem ilyen fiam? Az öcséd, Henrik, soha nem viselkedett volna ilyen ostobán. De én semmissé teszem az engedélyedet. Navarrai Henrik nem hagyhatja el az udvart. Az anyja kénytelen lesz nélküle távozni. És most ne szerencsétlenkedj itt, hanem írd ezt alá. - De a szavamat adtam. - Azonnal írd alá. Károly elveszítette a türelmét: - Elegem van abból, hogy Henrik ezt tenné, meg az tenné. Történetesen Franciaország királya nem Henrik, hanem én. Én vagyok a király, és ha én azt mondom... - írd alá - követelte Katalin. Lelökte a fiát egy székbe, és a kezébe adta a tollat. Károly felnézett, egészen közelről látta anyja sápadt arcát, hatalmas szemeit. A király egész testében remegett. Nem mert szembeszegülni az anyjával. Károly írni kezdett. - így ni - mondta Katalin. - Még helyrehozhatjuk, amit elhamarkodottan cselekedtél. 0, édes fiam, tudom, milyen jó ember vagy a lelked mélyén, de ne feledd, én mindig itt vagyok neked, szeretlek, és tanácsot adok! A jövőben fontos dolgokban soha ne akarj dönteni az édesanyád megkérdezése nélkül, aki nem akar mást, csak boldognak látni téged. - Katalin közelebb hajolt. - És gondoskodni a biztonságodról. Károly, drága kisfiam, amit tenni akartál, az könnyen további háborúságot robbanthatott volna ki. Mi lesz, ha az ellenségeink győzedelmeskednek? Akkor mi lesz, ha elfognak és bebörtönöznek téged? Ugye nem szeretnél börtönben lenni... nem szeretnéd, ha megkínoznának... ha patkányokkal kellene a celládon osztoznod, míg... - Kérem, hagyja abba - nyögte a király. - Igaza van. Most is igaza van. Navarrai Henriknek nem szabad elmennie. Már aláírtam. Itt fog maradni. Hagyja abba. Katalin bólintott. - így beszél az én okos kis királyom! Jeanne-nal azonban nem lehetett olyan könnyen elbánni, mint Károllyal. A két nő farkasszemet nézett egymással, csak úgy izzott a gyűlölet mindkettejük szemében.
- Drága húgom, sajnos nem engedhetem, hogy magával vigye a fiát. Úgy tekintem, mintha a sajátom volna. És ha feleségül akarja venni a lányomat, akkor az a leghelyesebb, ha együtt nevelkednek. Hiszen mindig is ugyanazt akartuk, hogy a fiatalok megszeressék egymást. És jólesik a szívemnek látni, hogy itt vannak egymás mellett. - Felség - mondta Jeanne -, sok igazság van abban, amit állít. De a fiam már sokat időzött itt az udvarban, nem volna szerencsés, ha közben a saját királyságáról elfeledkezne. - Természetesen mindent elkövetünk azért, hogy ez ne így legyen. Azonban mégsem engedhetjük el a fiút, annál jobban szeretem. - Én is szeretem őt - makacskodott az anyja -, és mert kis időre szeretném magammal vinni, még nem jelenti azt, hogy ne bíznám őt felséged gondoskodására. Katalin elmosolyodott. - Itt tartom őt, felség, mert tudom, hogy ez a legjobb a számára. Felséged még csak nemrég érkezett Párizsba, ezért nem látja tisztán, hogyan is állnak itt a dolgok. Meggyőződésem, hogy Henriknek az a legjobb, ha itt él az unokatestvérei körében, és megtanulja az udvari etikettet. Őszintén meg kell mondjam, hogy amikor a fiú ideérkezett, a viselkedése meglepett kissé. Otromba módon viselkedett. De mostanra már nagyon sokat finomodott. Nem szeretném, ha olyan maradna, mint egy parasztfiú. Katalin látta, hogy Jeanne mérgében elvörösödik. Jeanne azt mondta: - Felséged, emiatt nem kell aggodalmaskodnia. A legjobb tanítókra bízom. - Jó tanítókat könnyebb találni Párizsban, mint Béarnben. Drága húgom, ragaszkodom ahhoz, hogy a fia itt maradjon az udvarnál! Jeanne azonban elég ravasz volt, hogy ne hagyja ennyiben a dolgokat. Később, amikor Károly és Katalin az udvaroncok társaságában tartózkodott, Jeanne újra előhozakodott a kérésével. - Nem tudom elfogadni, hogy bármi akadálya lehetne annak, hogy magával vigyem a fiamat - jelentette ki. Katalin kimérten csak annyit mondott: - Na de felség, ezt a kérdést már megbeszéltük. - A király kegyesen megengedte, hogy a fiam velem jöjjön, amikor elutazom Párizsból. Sokan hallották, hogy így volt. Bizonyos vagyok abban, felség, hogy amikor azt mondta nekem, hogy a király visszavonta az engedélyét, az csak tréfa lehetett. Ugyanis meggyőződésem szerint ártana a király tekintélyének, ha kiderülne, hogy nem állja adott szavát. A király elvörösödött, és most, ennyi ember között, a bátorságát is visszanyerte. - Önnek igaza van, felség - mondta. - A királynak állnia kell a szavát, és én állom is. Katalin kénytelen volt elviselni a megaláztatást, hogy ezúttal vereséget szenvedett. Ennyi ember jelenlétében nem tiltakozhatott. A legszívesebben megölte volna mindkettőjüket, Károlyt is, meg Jeanne-t is. Ehelyett csak mosolygott. - Legyen hát így - mondta -, ha ez a király óhaja, felség! És bízom abban, hogy semmilyen formában nem akarja veszélyeztetni majd a jövőben Franciaország biztonságát. Jeanne meghajolt. - Felséged megtisztel, hogy a közreműködésemet kéri a béke fenntartásában. Soha nem lennék hütelen az uralkodómhoz. - Jeanne egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta. - Ezen csak az változtatna, ha valaki a királyságom megrontására törne. Másnap Jeanne elutazott Párizsból, a fia ott lovagolt az oldalán. Katalinnak igaza volt, amikor próbálta megértetni a fiával, hogy mekkora ostobaság volt engedni Jeanne-nak, hogy elsétáljon az udvar legértékesebb túszával. Szinte nyomban kitört a polgárháború. A királyi udvarnak Meaux-ból Párizsba kellett menekülnie Condé csapatai elől. Katalint ez az esemény jobban megrázta, mint a korábbiak közül bármelyik. Azt nem bánta különösebben,
hogy a katolikusok irtják a protestánsokat, és fordítva, de megrémítette, hogy most már a Valois ház is közvetlen veszélybe került. Jól tudta, Coligny terve az, hogy elrabolják a királyt, és Condét ültessék a helyébe. Keserű napok voltak ezek Katalin számára. Anglia királynője, a Savoyai herceg és Brandenburg márki pénzzel és katonákkal támogatták Condét. Katalin kétségbeesésében Spanyolországhoz folyamodott segítségért, és bár a spanyolok örömmel segédkeztek, mégis, soha nem adtak semmit ingyen. Emiatt Katalin jobban tartott Fülöptől, mint Con-détól. Ezért megkötötte a longjumeaux-i békepaktumot. Katalin azonban pillanatra sem feledte, milyen rettenetes érzés volt attól félni, hogy a hugenottáknak mégis sikerül elrabolniuk a királyt. A megkötött béke ellenére a felek további összeesküvéseken törték a fejüket. Katalin el akarta fogattatni Condét és Navarrai Henriket. Condénak, aki újból megnősült, hajszál híján sikerült csak elmenekülnie üldözői elől. De az elfogatási parancsa érvényben maradt, és a katolikusok szabad kezet kaptak, hogy tovább üldözzék a hugenottákat. Újra fellángolt a háború, Jeanne a fiával, Condéval és Colignyval La Rochelle-be, a hugenották erődítményébe vonult vissza. Katalinnak ezekben a nehéz időkben csak egyetlen vigasza volt, hogy a fia, Henrik bátran megállta a helyét a csatákban. Annál örvendetesebb volt ez, mert a királynőt váratlanul érte. Ki gondolta volna, hogy Henrik, a tetszelgő, akit csak az ékszerek érdekeltek igazán, és szerette szép, szinte lányos férfiakkal körülvenni magát, képes katonakéntjeleskedni. Henrik okos volt, ezt még az ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. Szellemes volt, és szerette a művészeteket. Jóképű is volt, bár másképp, mint a franciák. Sötét szeme olasz eredetére vallott, fehér, formás kezét mindenki csodálta az udvarnál, ő pedig örömmel ékesítette ékszerekkel. Ebből a páváskodó Henrikből hirtelen nagyszerű katona lett. Ráadásul becsvágyó, alig várta már, hogy egyszer a fejére kerüljön a korona. Az anyjához hasonlóan ő is azt kezdte számolgatni, hogy mennyi ideig élhet még Károly. Katalint veszteség érte, a lánya, Erzsébet belehalt a szülésbe. Erzsébetet nem szerette annyira, mint Henriket, de a lánya rangjára nagyon büszke volt, dagadozó kebellel gondolt mindig arra, hogy az ő lánya ül Spanyolország trónján. így most egyedül a fia, Henrik kárpótolta mindenért. Nagy örömet okozott neki, hogy a fia csak rá hallgatott, és senki másra. Minden tervét megbeszélte vele, szinte semmit nem tett anélkül, hogy az anyjával ne konzultált volna. Henrik volt minden vigasza örömében és bánatában. Navarrai Henrik édesanyja, Jeanne azonban messze nem volt ennyire elégedett a fiával. Henrik még csak tizennégy éves volt, és azok alatt az évek alatt, amelyeket a francia udvarnál töltött, szinte kész férfivá cseperedett. Népszerű is volt, La Ro-chelle-ben mindenki lelkesen üdvözölte, ha látta. Elnézően fogadták minden olyan tulajdonságát, amelyek nyugtalanították az anyját. Jeanne udvarhölgyei között volt egy fiatal lány, Corisanda d'Andouins, alig volt idősebb Henriknél. A lány nemrég ment feleségül Gramont báró fiához. Jeanne nagyra becsülte a bárót, a barátsága fontos volt számára. Az ifjú Henrik azonban, aki fittyet hányt a házasság szent kötelékére, beleszeretett Corisandába. Mindig a lány nyomában járt, és Jeanne megtudta, hogy titokban találkozgat vele. La Rochelle-ben az emberek másról sem beszéltek, csak a béarni trónörökös és Madame Corisanda viszonyáról. Jeanne nyugtalanul figyelte fiát, azt, hogy mi lesz belőle. Szemrehányást is tett neki. A fiú jószívű volt, de lusta. Mindenben egyetértett az anyjával, de mint mondta, ezen nem lehet segíteni, mert szerelmes. Csak megvonta a vállát, ezt valószínűleg a francia udvarban tanulta. Aztán tovább magyarázta, hogy az anyja kicsit konzervatív, azért, mert sokat élt vidéken, és nem tudja, mi a szerelem. Márpedig semmi más nem számít, csak a szerelem. Igyekezett megnyugtatni Jeanne-t, hogy nincs mitől félnie, a csatában jó vezére lesz az embereinek, de ami a szerelmet illeti, az nem tartozik senki másra, csak őrá és a szeretőjére.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy máris a szeretőd? - kérdezte Jeanne. De hiszen... még gyerek vagy? - Annyira már nem vagyok gyerek - felelte Henrik, és büszkén felszegte a fejét. Jeanne puritán erkölcse erőteljesen lázadozott, de ahogy elnézte ezt a tetterőtől duzzadó arcot, az érzékiségét, mindjárt tudta, hogy semmit sem tehet ellene. A fiú az apjára, a nagyapjára, és Jeanne nagybátyjára, I. Ferencre ütött. Mind férfiak voltak tetőtől talpig, és akár bátran, akár gyáván viselkedtek a csatákban, a nőktől mindig megkapták azt, amire vágytak. - Mit gondolsz, hogyan fogadják hugenotta alattvalóink uralkodójuk kicsapongásait? kérdezte Jeanne Henriktől. Henrik csak megvonta a vállát. - A franciák, legyenek katolikusok vagy hugenották, pontosan tudják, mi a szerelem. Ezzel magára hagyta az anyját, és sietett Corisandájához. Margó is idősebb lett, nőiesebb, már régóta tudta, mások csak mostanában kezdték annak látni. A királyi fivérek nehezteltek egymásra. Károly féltékeny volt Henrikre, amiért az anyja mindenki másnál jobban szerette. Soha nem érezte magát biztonságban Henrik jelenlétében. Henrik pedig állandóan Károlyt figyelte. Henrik a csatából, frissen aratott győzelem után érkezett vissza. Még csinosabb lett, és ambíciója is megnőtt. 0 is észrevette, hogy mennyire kivirult Margó az alatt az idő alatt, amíg távol volt. Olyasmit is meglátott benne, amit a család többi tagja nem. Igaz, kislány volt még, de nem volt nehéz észrevenni, mennyi ész szorult csinos fejecskéjébe. Henrik úgy döntött, hogy kihasználja. Abban biztos volt, hogy Károly sosem lesz barátja, ezért úgy döntött, Margót a saját pártjára állítja. Egy nap sétálni hívta a húgát a parkba, és Margó, aki sejtette, hogy fontos lehet a dolog, ha a bátyja a szabadba hívja, boldogan tartott vele. Kis izgalom, cselszövés mindig lázba tudta hozni. Ahogy ott sétáltak a kertben, Henrik átkarolta a húga vállát. Margó boldog volt, mert ugyanúgy tisztában volt azzal, mint Károly, hogy Henrik az anyjuk kedvence. Éppen ezért Henrik kegye sokat számított. Margó, mint a tűztől, úgy félt az anyjától, ugyanakkor bármit megtett volna, hogy kivívja az elismerését. Ha barátságban van Henrikkel, akkor talán az anyja is nyájasabb lesz hozzá. - Talán észrevetted már, drága Margó, hogy minden testvérem közül mindig is téged kedveltelek a legjobban - mondta Henrik. Margó boldogan elmosolyodott, mert ha ez így van, akkor talán az anyja is hasonlóképpen érez. - Mindig remekül megvoltunk egymással, de már nem vagyunk gyerekek - folytatta Henrik. - Nem, Henrik, már nem vagyunk azok. Te nagyszerű katona lettél. Hírnevet vívtál ki magadnak. Henrik megszorította a húga kezét, közelebb hajolt, és azt mondta: - Margó, a sorsom azon múlik, hogy anyánk, a királyné megtartson a kegyeiben. Margó ugyanígy gondolta. - És tudod, Margó, sokat vagyok távol az udvartól. Folyik a háború. így csak a bátyámnak, Károlynak adatik meg, hogy mindig anyánk mellett legyen. Hízeleg neki, és engedelmeskedik az akaratának. - De anyánk mégis egyedül téged szeret igazán, Henrik! Mindig is téged szeretett a legjobban.
- De sok az ellenségem, sokan áskálódhatnak ellenem, amikor nem vagyok itt, hogy meg tudjam védeni magam. - Károlyt nem érdekli más, csak a kis Marié Touchet, meg a vadászatok. - De nem csak szeretni tud, hanem gyűlölni is, és lesz idő, amikor már nem éri be csupán vadászatokkal. Egy nap talán majd eszébe jut elvenni a fővezérséget tőlem, és maga akar majd a seregek élére állni. Azt szeretném, ha volna itt valaki az udvarban, aki a pártomat fogja a királynőnél. És te, húgom, olyan vagy, mintha a jobbik felem volnál. Te hűséges vagy és okos. Tedd meg ezt nekem! Légy mindig a királyné körül! Hallgasd, hogy mit mond, és találd meg a módját, hogy tudasd velem! Férkőzz a bizalmába! Érted? Margó szeme csillogott. - Igen, értein, Henrik! - Magam is beszélek vele rólad. Elmondom neki, mennyire kedvellek. Elmondom neki, mennyire ragaszkodom hozzád, hogy te vagy a jobbik felem. Ami pedig téged illet, semmi okod, hogy félj tőle. Szólalj csak meg bátran, ha megszólít! Ha nekem segítesz, magadon is segítesz. Henrik a kezét Margó vállára tette, és a szemébe nézett. Pontosan azt látta benne, amit látni akart. Győzött ebben a csatában, és Margó, ez az élénk, fiatal lány hajlandó csodálni őt, hajlandó a rabszolgájának szegődni, és mindenben segíteni a király ellen. Henrik nyomban magával vitte az anyjához, megismételte, hogy mennyire ragaszkodik a húgához, és elmondta, milyen szerepet szánt neki. Katalin magához ölelte a lányát, és megcsókolta a homlokát. - Szóval védelmezni akarod a bátyád érdekeit az udvarnál, drága Margó? - Igen, felség! - De ehhez meg kell komolyodnod, föl kell hagynod a ledérséggel! Figyelned kell a bátyádat... és a barátait. - Ezt fogom tenni, mama! - Mindenben segíteni foglak, lányom! Henrik fiam, a te bátyád mindennél fontosabb nekem. Neked is? - Igen, felség! Katalin ekkor magához ölelte a fiát, és amikor hideg kezével megfogta Margóét, a lány úgy érezte, hogy hármas szövetséget kötöttek, és ez a szövetség, még ha nem is hasonlítható a szentháromsághoz, mégiscsak izgalmas dolog. Felnőni izgalmas dolog. Margónak lehetővé tette, hogy új dolgokkal foglalkozzon. Lelkesen készült a kém szerepére. Szívét, lelkét beleadta. Mindig a nyomában volt az anyjának, sokat időzött a király társaságában, közben imádta távol lévő bátyját. De Margónak volt olyan tulajdonsága is, amit pillanatnyilag mind a bátyja, mind az anyja elnézett neki A lány különös gondot fordított az öltözködésére, az udvar egyik legelegánsabb hölgye lett. Egyik nap aranyszőke parókát öltött hosszú fekete haja fölé, a másik nap vöröset. A stílus, amit képviselt, provokatív volt, és egyetlen célja, hogy felhívja magára a férfiak figyelmét. Henrik Guise megjelent az udvarnál. Felnőtt lett, már ő sem volt kisfiú, Margó sem volt kislány. Henrik az első adandó alkalommal Margó elé állt, és megvallotta az érzelmeit. - Mindig is szerettelek - mondta a lánynak, miközben a palota kertjében sétálgattak. - Én... én is téged, Henrik! Margó nem állhatta meg, hogy minduntalan meg ne érintse Henrik ruháját, göndör fürtjeit, szakállát. Nem Margó volt az egyetlen hölgy az udvarnál, aki úgy gondolta, Henriknél megnye-rőbb és csinosabb férfi nincs egész Franciaországban, de még a világon sem. Sok hölgy gondolta úgy, hogy senki nem vetekedhet az ifjú herceggel az udvarnál. - Összeházasodunk - jelentette ki Henrik. - Tudom, hogy így lesz.
- így kell lennie - mondta Margó. Henrik megfogta Margó kezét, és hevesen csókolgatni kezdte. Margóban szenvedély gyúlt. - Könnyebb dolgunk volna, ha apám még élne -figyelmeztette Henrik. Margó vágyódón Henrikhez simult. - Ennek akkor is így kell lennie - mondta Margó. - Margó... én nem tudok az esküvőig várni. Margó elnevette magát. - Én sem! - Hol lehetnénk kettesben? A fondorkodás önmagában is izgalmat jelentett Margó számára, ám a szenvedély diktálta leleményesség még inkább. Egyidejűleg kellett megtalálnia a módját, hogy a bátyjának kémkedjen, és módot találnia arra, hogy a szeretője lehessen Henriknek. Nem volt nehéz helyet találnia ahhoz, hogy kettesben lehessenek. Miután megvolt a találkahely, Margó számára az volt a legfontosabb, hogy minél több időt tölthessen együtt a szerelmével. Nem tudott betelni Henrikkel. A szeretője lett, és Henriknél fontosabb ember nem létezett a számára. Meghalni is képes lett volna érte. Megesküdött, hogy soha senki máshoz nem fog feleségül menni. Egyre gyakrabban találkoztak, és minél gyakrabban találkoztak, annál fontosabb lett Margó számára az együttlét. Érzéki, szenvedélyes nő lévén, felfedezett valamit, ami nélkül már élni sem tudott. Margó egyre türelmetlenebb lett, alig várta, hogy Henrik felesége lehessen. Henrik óvatosabb volt. Maga is ugyanolyan szenvedélyes és érzéki volt, mint Margó, ám a lánnyal ellentétben Henriknek ambíciói voltak, az ő életét nem volt képes betölteni a szerelem. Henrik egy percre sem feledte, hogy nem csak a király lányának szeretője, de a Guise és Lorraine ház feje is egy személyben., Amikor szerelmeskedett Margóval, akkor is egyre csak az járt a fejében, hogy Margó Valois hercegnő, és így a vele kötendő házasság nagyon is előnyös volna a számára. - Óvatosnak kell lennünk - figyelmeztette a lányt. - Ó, Henrik, drágám, miért kéne? - Muszáj, Margó, mert nem szabad, hogy bármi megakadályozza a házasságunkat. Ha egybekelhetünk, utána már örökre boldogok lehetünk. Gondold csak el... mindig egymás mellett lehetünk. Margó szenvedélyesen megcsókolta Henriket. -Soha nem engedem, hogy elhagyj! Még a táborba is utánad megyek. Csak nem képzeled, hogy egy percre is magadra hagynálak? - Nem - felelte Henrik. - Mi soha nem válhatunk el egymástól. Ez az életünk célja, Margó, de néha meggondolatlan vagy. Várnunk kell még... várnunk és vigyáznunk! Nem szabad hagynunk, hogy bárki is elválasszon bennünket egymástól! Margó szorosan Henrikhez simult. Képtelen volt másra gondolni, mint a pillanat kínálta gyönyörökre. Henrik nevetett, de nyugtalan nevetés volt ez. Margó ideális szerető, és valóban szerette a lányt, de néha megijedt, ha arra gondolt, micsoda szenvedélyhullámot, micsoda heves érzékiséget engedett szabadjára. Nem volt Margónál szenvedélyesebb, tüzesebb lány sehol. De Margóval semmiről nem lehetett komolyan beszélni. Nem akart mást, csak Henriket, a pillanatnak élt, és nem számított, hol voltak éppen, a kertben vagy másutt. Úgy gondolta, úgysem jár senki arra, vagy ha mégis, ki merné rossz szóval illetni Margó hercegnőt és Guise herceget? - Drágám - mondta ilyenkor Henrik -, én is vágyom rád, de azt akarom, hogy összeházasodjunk. Hogy szent kötelék kapcsoljon minket össze. Szent és biztos kapocs, amely életünk végéig tart. Margó csak beletúrt Henrik hajába, és azt mondta: - De hát ez úgyis így lesz, Henrik! - Az anyakirályné nem állhat engem, se a király. - Te herceg vagy, én meg hercegnő, és engem máshoz ugyan hozzá nem adnak feleségül. - Tudom, tudom, de akkor sem árt az óvatosság, drágám!
Margó azonban nem hallgatott rá. Csak nevetett Henrik aggodalmain, és Henrik, mert még maga is fiatal volt, és szenvedélyes, nem tudott ellenállni a kísértésnek. A szerelmesek azt hitték, hogy a viszonyukról senki nem tud, de nem így volt. Egy nagyon fontos ember, Lorraine bíboros tudott Margó és Henrik titkos találkáiról. A bíboros jót mulatott azon, hogy a dolgok így alakultak. Neki is számos szerelmi kalandja volt már életében, és most is azon fáradozott, hogy valami új izgalommal villanyozza fel magát. Bármit megadott volna, hogy valami új dolgot elleshessen fiatal és szép ifjaktól és lányoktól. Neki személy szerint semmi ellenvetése nem volt a két fiatal viszonya ellen, de mert úgy gondolta, hogy Henrik ostobaságot csinál, fontosnak tartotta, hogy figyelmeztesse. Magához kérette unokaöccsét, és miután meggyőződött arról, hogy senki nincs hallótávolságon belül, elmondta, mit tart erről a szerelemről. - Ez az álnok kígyó, az anyakirályné ezúttal nem küldte ránk a kémeit, így nyugodtan beszélgethetünk. Tudomásom van arról, hogy szerelmi viszonyt folytatsz Margó hercegnővel. Henrik elvörösödött. - Ha arra gondol, hogy szeretem-e őt, erre az a válaszom, hogy igen. A bíboros fölemelte szép kezét, és rubin gyűrűjét vizsgálgatta. - Szívből gratulálok! Nagyszerű szerető lehet. Szerencsés ember vagy. Henrik mereven meghajolt. Ismerve előéletét, semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy Margóról beszéljen a nagybátyjával, se ahhoz, hogy ezek a sokat látott szemek olvassanak a gondolataiban. - Nem szeretnék a kettőnk kapcsolatáról beszélni -jelentette ki határozottan. - Márpedig pontosan ezért hívattalak. Ó, félre ne érts! Egy percig se hidd, hogy az intimitásokról akarlak kifaggatni! Jóllehet, semmi kétségem afelől, hogy a királyi udvarban nem akad másik olyan teremtés, aki természeténél fogva olyannyira jártas lehet a szerelem művészetében, mint Margó hercegnő. De te még nagyon fiatal vagy, érzékeny és szerelmes, megértem, hogy nem akarod kibeszélni a szeretődet nekem. Látod, öcsém, én megértelek. És olvasok a gondolataidban. Én ennek a kapcsolatnak a gyakorlati és nem a romantikus oldaláról akarok beszélni veled. Öcsém, nagyon büszke vagyok rád. A Lorraine ház is az. Ha a hercegnő nem csupán a szeretőd, de a feleséged volna, még büszkébbek lennénk rád. Mit sem látnánk szívesebben, drága fiam, mint hogy a Lorraine és a Valois ház egyesüljenek. Erre ez házasság ideális megoldás volna. - Valóban - mondta az ifjú herceg. - Nekem is leghőbb vágyam, hogy ez így legyen. - Nagyon szeretnék segíteni neked ebben, de egy percig se gondold, hogy ehhez elég annyi, hogy odaállsz a király és az anyakirályné elé, és megkéred Margó kezét. Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. Az a kígyó más terveket forgat a fejében. - Mindent elkövetek azért, hogy kijátsszam őket. - Nagyszerű, nagyszerű! De okosan kell csinálni. Nem úgy, hogy minden pillantásotok, minden mozdulatotok elárulja, mekkora boldogságban részesítettétek a másikat. De... ilyet nem teszünk! - A tekintetetek, a mosolyotok mindennél beszédesebb. Sugárzik Margóról, hogy nem szűz többé. Sugárzik a boldogságtól, az átélt örömöktől... minden meglátszik rajta. Ez így nem mehet tovább. Azt nem tudom, hogy az anyakirályné is felfedezte-e, vagy egyelőre még túlságosan lefoglalják az államügyek, de ha igen, akkor jó lesz vigyáznod, mit eszel, mit iszol. Mindig legyen valaki, aki belekortyol az italodba, aki megeszi az első falatot. Soha ne vásárolj kesztyűt, könyvet vagy bármi mást, csak olyantól, akiben tökéletesen megbízol. Katalin és köre több praktikát tud, mint amivel mi, franciák az elmúlt évszázadok során találkoztunk. Légy óvatos, öcsém! Katalin a portugál trónörökösnek szánja Margót. E pillanatban aligha fogadná örömmel a házasságotok tervét. - Már annyi emberrel akarta eddig összeházasítani Margót. Először Navarrai Henrikkel, aztán Don Carlosszal, most meg a portugál trónörökössel. - Ez még nem jelenti azt, hogy egyikkel sem fogja.
-
Azt nem engedhetem. - Hallgass rám, öcsém! Nagyon is helyénvaló, ha a szeretőd előtt gáláns és nemes vagy. De a nagybátyáddal, aki államférfi, őszintének kell lenned. Feleségül akarod venni Margó hercegnőt. Én és a családunk tagjai támogatják ezt a házasságot. Épp ezért tanácsolom azt, hogy légy nagyon óvatos. Leplezd a szándékaidat addig, míg eljön a megfelelő pillanat, hogy feltárhasd őket! Drága fiam, olyan közel állsz a szívemhez, mintha a saját fiam volnál, vagy még annál is közelebb, hiszen most te vagy a családunk feje, vagy nem? A bátyáimmal, a nagybátyáiddal sokat beszélgettünk, és valamennyien úgy gondoljuk, ez a házasság nagyon is üdvös és kívánatos volna. De nagyon óvatosnak kell lenned! Nem szeretnénk, ha idő előtt sírba kerülnél. Az öcséid, Károly és Louis nem olyan kiváló ifjak, mint te vagy. Éppen ezért fogadd meg a tanácsainkat! Élvezd tovább ezt a szerelmet, kösd magadhoz Margót, de légy nagyon óvatos, tartsd titokban! Még ennél is jobb volna, ha udvarolni kezdenél valamelyik udvarhölgynek, hogy eltereld a gyanút. Nem lesz nehéz dolgod, hiszen valamennyi hölgy bolondul érted. Csak kevesen tudnának ellenállni neked. Jóképű vagy, rangos, és hatalmad is van. Élj velük, használd ki a magad javára. Észrevettem, hogy Cléves hercegnője vágyódó szemekkel figyel, eleped érted. Talán nem esne nehezedre, ha udvarolnál neki. 0 is szóba jöhet, mint feleség. - Én csak Margót akarom feleségül venni, senki mást. - Hát persze, hogy nem akarsz mást, csak Margót, mi is ezt a házasságot szorgalmazzuk. De azért, hogy megtéveszd az anyakirálynét és a kémeit, tanácsos volna, ha udvarolni kezdenél Cléves hercegnőnek. Nem szabad, hogy az anyakirályné megsejtse, hogy mi az igazi szándékod, hogy Margót akarod, mert az a szörnyű sejtésem, hogy nagyon nem örülne ennek. Drága Henrikem, végzetes lehet, ha az anyakirályné szeme megakad valakin, és úgy dönt, hogy az illető az útjában áll. Visszataszítónak érzek egy színlelt udvarlást. - Ó, ugyan már! Hercegi család első embere vagy, vagy bolond, szerelmes kisfiú? Ha kell, avasd be Margót is. Attól még nem lesz tartózkodóbb, vagy kevésbé szenvedélyes, ha máson is megakad a szemed. - A bíboros megfogta Henrik vállát. - Nagyszerű lehetőségek állnak előtted -mondta halkan. - Nézd meg Katalin fiait: Károly kissé őrült, Henrik perverz, Hercule csak báb. Na és Navarrai Henrik? Lusta, semmirekellő. Az az érzésem, hogy női kezekben fog olvadozni. Condé? Condé nem fog sokáig élni. Vagy csatában vész el vagy az anyakirályné végez vele. Ó, drága herceg, igen, egyelőre még sokan állnak közted és a trón között, de Párizs lakói istenítenek téged, ugyanúgy, ahogy apádat istenítették. Amit Párizs akar, azt akarja egész Franciaország. Henriknek eszébe jutott, milyen szeretettel, üdvrivalgással köszöntötték a párizsiak, amikor kilovagolt. A bíboros rámosolygott Henrikre. - Miért is ne? - mondta. - Te és Margó könnyen kerülhettek Franciaország trónjára. Édes fiam, hevességedben ne rontsd el ezt az esélyt! Ne csak szerető légy, de államférfi is! Margó dühös volt, féltékenység gyötörte. Henrik igyekezett megnyugtatni. Margót módfelett bosz-szantotta, hogy Henrik szemet vetett Catherine de Cléves-re. Az is, ahogy rámosolygott, és ahogy a nő viszonozta. Henrik igyekezett megmagyarázni: - Margó, mindenkinél és mindennél jobban szeretlek. Nekem nem kell más, csak te. De ezt mások is észrevették, és ennek nem szabad így lennie. - Kicsoda? Kicsoda vette észre? - kérdezte Margó. - Különben is, kit érdekel? Most azonban azt is észre fogják venni, hogy kettős játékot játszol. Gyűlölöm azt a nőt. Kitiltatom az udvarból. Nem tudom elhinni, hogy képes vagy ezt tenni velem.
Henrik a heves szerelmével igyekezett lecsillapítani a lányt, miközben vagy ezerszer elmondta, hogy csak őt szereti és senki mást. Amikor Margó végre lecsillapodott, akkor megpróbálta higgadtan elmagyarázni neki, hogy mi miért történik. -A nagybátyám, a bíboros tudja, mi van köztünk. - Az az élveteg képmutató! Az az isten szolgája! - mondta Margó felháborodottan. - Tudom, kedvesem! De az tagadhatatlan, hogy bölcs ember. Azt mondja, nem tanácsos kimutatni az érzelmeinket. -Nem tanácsos? Azért mondja, mert gyáva. Mindig fegyvert hord a ruhája alatt. Mert attól fél, hogy egy szép napon valaki tőrt döf belé. És meg is érdemelné. -Akkor is okosan kell viselkednünk, drága hercegnőm, drága szerelmem! Mindkettőnk szíve beleszakadna, ha elválasztanának bennünket egymástól. Margó sírva fakadt, és Henrikhez simult. Esküdj, hogy nem szereted azt a lányt! - Esküszöm, hogy rajtad kívül nem szeretek mást, Margó! Csak színlelés, hogy udvarolok neki, mert már többen felfigyeltek ránk. Gondolnunk kell a jövőnkre! Össze kell házasodnunk, de egyelőre minden és mindenki ellenünk van. Anyád épp arról tárgyal, hogy kiházasítson a portugál trónörökössel. Mit gondolsz, mi történne, ha kitudódna, hogy mi van köztünk? - Nem tudom, de nem is érdekel. Engem csak az érdekel, hogy továbbra is szeressük egymást. Anyámtól félek, igen, rettenetesen félek. Van benne valami, ami halálra rémít. De még a haragjával is bátran szembenézek, a szerelmünk bátorságot ad nekem, Henrik! Henrik simogatta, vigasztalta Margót, újra meg újra elsuttogta, mennyire szereti és milyen fontos a számára, majd összeborultak egy forró ölelésben. - Margó - mondta később -, kérlek, próbálj megérteni! Az egész jövőnk ettől függ. Ha azt látod, hogy Cléves hercegnőre mosolygok, tudnod kell, hogy a szívemben csak te, egyedül te létezel. - Jó, de ha felé egy mosolyt küldesz, akkor felém legalább kettőt küldj. Ha csak egyszer is kezet csókolsz neki, legalább hússzor kell megcsókolnod engem, hogy megbocsássam. Margó szorosan Henrik nyaka köré fonta a karját, és hozzá simult. Henrik, szerelmem, imádlak. - Akkor hát megérted? Tudod, hogy bármit teszek, a jövőnkért teszem, és hogy nincs más vágyam, mint hogy egybekelhessünk? Margó csókolgatni kezdte Henriket, és ezek a csókok egyre forróbbak lettek. - O, Margó, Margó - mondta Guise herceg -, nincs hozzád fogható nő a földön! Margó elnevette magát. - Ha minden nő olyan volna, mint én, akkor soha nem volna háború a földön. Soha nem volna idő másra, csak szerelemre. De akkor a világ összes férfijának is olyannak kellene lennie, mint te vagy, ilyen kívánatosnak, de ilyen csak egyedül te vagy. Nem volt könnyű józannak és bölcsnek maradni ilyen lány mellett, mint Margó. Ilyenkor Henrik még a koronáról is megfeledkezett, ami pedig, ha okosan viselkedik, egy szép napon az övé lehet. A szerelmes Margó érzelmei hevében tökéletesen megfeledkezett a másik Henrikről, a bátyjáról, akinek megígérte, hogy kémkedni fog az érdekében. Henrik, amikor visszatért a csatából, nyomban észrevette a változást a húgában, és Lorraine bíboroshoz hasonlóan, a változás okát is kitalálta. Nagyon mérges volt, amiért a húga nem tartotta meg az ígéretét, és amikor megtudta, ki a szeretője, csak még dühösebb lett. Henrik okos fiú volt, pontosan átlátta Margó természetét. Nagyon jó kém lehetett volna, de a lány arra született, hogy szeressen. A szerelme mindenkinél fontosabb volt a számára, bármit és bárkit, még a bátyját is képes lett volna elárulni annak az embernek a kedvéért, akit
szeretett. Lehet, hogy Henrik Guise máris a birtokában van olyan titkoknak, amelyekről nem kellene tudnia. A szenvedélyes Margó az érzelmek hevében bármit képes volt kifecsegni. Henriknek nem volt nehéz kitalálnia azt sem, mi hajtja Guise herceget. Nem csak Margót akarta, hanem sokkal többet ennél, szövetségre akart lépni a királyi házzal. És Margó, ez az ostoba lány nem fogta fel, hogy a Valois ház legnagyobb ellensége épp a Guise és Lorraine házak. Henrik a húga keresésére indult. - Te ostoba! - támadt neki. - Te áruló! Mi ez az egész közted és Henrik Guise között? Margó barna szeme elkerekedett, döbbenten nézett a bátyjára. Henrik sokszor elmondta neki, ha azt akarják, hogy összeházasodhassanak, akkor titokban kell tartaniuk a viszonyukat. - Nem értelek - mondta Margó. Henrik a vállánál fogva megrázta Margót. Te meg én szövetségesek voltunk... - Ezt meg miért mondja, uram? Vegye le rólam a kezét. Most nem a táborban van, hanem az udvarban. Henriket majd szétvetette a méreg. Margót a maga céljaira akarta felhasználni, és kiderült, Henrik Guise használja arra, amire akarja. - Megfeledkeztél az érdekeimről - mondta. - Szó sincs róla, csak nem volt miről beszámolnom. - Nem, mert azzal voltál elfoglalva, hogy Henrik Guise szemeiben gyönyörködj. Te pedig ostoba pletykákra hallgattál. Henrik magára hagyta a húgát, és sietett az anyjához. - Tudsz arról, hogy mi folyik Margó és a között a Guise között? Igen, Katalin tudott róla. A hallgatódzó csövein át olykor kihallgatta a két szerelmes beszélgetését. Jót nevetett a lánya szégyentelenségén. A kémei is figyelték őket, és jelentettek mindent. A jelek szerint Margó nyughatatlan, buja és szenvedélyes, aki szégyenkezés nélkül árasztja el Henriket a kegyeivel, ahogy már kora gyerekkorától kezdve tette. - Drága fiam, a portugál trónörökös, Sebastian nemsokára itt lesz, és feleségül veszi a húgodat. - Közben hagyod, hogy a szeretője legyen ennek a Guise-nek? - Már késő volna megakadályozni. - Ez botrány... - Margó körül mindig is lesznek botrányok. Aztán meg úgyis idegen országba megy, ahol senki nem fog tudni erről a botrányról. Mindenkinek, aki tud a dologról, világosan elmagyaráztam, jobb, ha hallgatunk, és úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. - Vagyis vígan élvezhetik egymás társaságát? - Élvezik is, ha tudnád! - Katalin hangosan felkacagott. - O, drágám, annyira örülök, hogy újra itt vagy, hogy újra láthatlak! - Na de anyám, Margónak az én érdekeim szerint kellene munkálkodnia! - 0, drágám, hát még mindig nem tanultad meg, hogy a te érdekeidet csak egyetlen ember tartja szem előtt? - De, hogyne. - Henrik kezet csókolt az anyjának, letérdelt előtte, és hagyta, hogy az anyja megcirógassa a haját. Közben arra a fiatalemberre gondolt, akire nemrégiben figyelt fel. De Guastnak hívják. Ó, milyen szép férfi. És milyen elegáns! Henrik semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy új barátjával lehessen. Ugyanakkor mérhetetlenül bosszantotta, hogy Margó elárulta, és nehezére esett elviselnie anyja birtokló szeretetét. - Anyám - mondta -, mintha nem vennéd elég komolyan Margó viszonyát. De miért nem? A Guise-ek a legnagyobb ellenségeink. Túl hatalmasak, és túlságosan nagyravágyók. Henrik Guise pontosan olyan, mint az apja, Ferenc volt.
- Én mindenen rajta tartom a szemem, drága kisfiam! Neked semmi bántódásod nem eshet. Figyeltetem őket. Ha kell, Monsieur Guise eltűnik a színről. - A kedvemért - mondta Henrik még mindig mérgesen -, könyörgök, legalább siettesd ezt a házasságot a portugál trónörökössel. Henrik megcsókolta az anyja arcát. Katalint ez boldoggá tette, mint mindig, ha nem várt gyöngédségben volt része. Katalin végtelenül gyöngéden nézett a fiára. A másik Henrik iránt is így érzett valamikor, amit ő azzal viszonzott, hogy olyan mélységesen megalázta Poitiers-i Dianával. Katalin magához ölelte a fiát, és szeretettel megcsókolta. - 0, drágám - mondta - olyan boldog vagyok, hogy újra itthon lehetsz. - Én is örülök, hogy újra együtt lehetünk, drága anyám... De ugye, sietteted majd ezt a házasságot azzal a portugállal? - Igen, fiam! Margó nagyon dühös volt, de egy percig sem hitte, hogy valóban feleségül adják a portugál trónörököshöz. Henrik nem engedné. Henrik és a családja szorgalmazzák ezt a házasságot, és a Guise-ek még mindig elérték, amit akarták. Viszont a családja ellenezte ezt a házasságot. Henrik bátyja most Károlyt próbálta Margó ellen hangolni, és bár Margó megvetette Károlyt, arról azért nem feledkezett meg, hogy ő a király. Károlynak elég volt azt mondani, hogy veszélyben van. Henrik azzal tömte Károly fejét, hogy Henrik Guise arra készül, hogy feleségül vegye a húgukat, de csak azért, mert az apja belenevelte, hogy joga van Franciaország trónjára. Margó valóban úgy gondolta, micsoda nagyszerű király lehetne a választottjából. Belőle pedig nagyszerű királynő! Már a puszta gondolatra felizzott benne a vágy Henrik iránt. Azt is tudta, hogy Párizs lakói imádják Henriket. De hát ki ne imádná? Az isten is királynak teremtette. Margó úgy gondolta, ha Henrik tényleg el akarná orozni a koronát Károlytól, mindenben segítené. Számára nem létezett senki más, csak Henrik. Ha Henrik jegyajándéknak Franciaország koronáját akarná, akkor a lány boldogan szerezte volna meg neki, még azon az áron is, hogy halva lássa a bátyját. Még ezzel sem tudná meghálálni azt a sok gyönyört, amiben a férfi részesítette. A bátyjai mind gyűlölték most már Margót. Károly kiabált vele, Henrik pedig gúnyolta. Margót azonban mindez nem érdekelte. Nem fértek a lelkéhez. Károly egy nap azt kiabálta: - Nem tűröm meg ezt a kémet az udvaromnál. Megöletem. Én vagyok a király vagy nem? -Ahogy elnézem, most nem annak látszik, felség - vágott vissza csípősen Margó. A szerelem merésszé és vakmerővé tette, de most megijedt, hogy a kelleténél tovább ment. Károly habzó szájjal azt kiabálta: - Megvesszőztetlek! Nem, én magam vesszőzlek meg! Rá is rontott Margóra. Félelmetes volt őrülten csillogó szeme. Margó kénytelen volt arra gondolni, bármilyen őrült is, mégiscsak a bátyja a király, és könnyen börtönbe zárathatja, ha nem vigyáz. Főleg ilyenkor, amikor rohama van. Margó szaladt Marié Touchet-hez, és a lány közbenjárását kérte. - Marié, kedvesem, megbántottam a királyt. Kérlek, védj meg! És a jólelkű Marie-nek sikerült megnyugtatnia, lecsillapítania Károlyt. Kérte, ne felejtse el, hogy Margó még gyerek, és nagyon megbánta a viselkedését. - Az... az szajha - ellenkezett Károly. - Átadja magát és a titkainkat annak a Guise-nek. - De hiszen szerelmes, drága uram, és mi nem vádolhatjuk érte? Hiszen mi is azok vagyunk, nem? Margó a legszívesebben elnevette volna magát. A jóságos Marié Touchet és az őrült Károly... egy lapon sem lehet őket említeni vele és Henrikkel! Mindenesetre a leckéből tanult. Rájött, hogy nem szabad meggondolatlannak lennie. Henriket sodorja veszélybe, ha így tesz. Henriknek időközben sikerült elhitetnie sokakkal, hogy oltár elé készül vezetni C leves hercegnőt.
Henrik bátyja nem volt őrült, mint Károly, ám a dühe csak nem csillapodott. Tőle sokkal jobban félt, mint Károlytól, hiszen tudta, hogy anyja Henriknek a szövetségese. Katalin egy nap hívatta, és amikor Margó belépett, érezte, hogy izzad a tenyere, ugyanúgy, mint gyerekkorában. Gyere közelebb - mondta Katalin. Margó közelebb ment, és köszöntötte az anyját, kezet csókolt neki. - Állj fel - mondta Katalin. - Csak semmi ceremónia, lányom! - Margó szinte ránézni sem mert. A kígyó, gondolta magában a lány, csak vár, várja, hogy mikor csapjon le. Katalin fel-alá kezdett sétálgatni a szobában. - Drága lányom, eljött az ideje, hogy férjhez menj. Már nem vagy gyerek, és a hercegnők korán mennek férjhez. - Margó szíve hevesebben kezdett verni. - Minden követ megmozgattam az érdekedben, és úgy gondolom, hogy kitűnő férjet találtam neked. - Felség - mondta Margó, de Katalin egyetlen pillantásával belefojtotta a szót. - Sebastian, a portugál trónörökös fontolóra veszi a veled kötendő házasságot. Margó nagyot nyelt, de nem mert megszólalni. Katalin folytatta: - Mint te is tudod, ő Spanyolország királyának az unokaöccse, és Fülöpnek nincs kifogása ez ellen a házasság ellen. Bizonyosra veszem, ha Sebastian meglátja szűzies szépségedet, boldogan fog oltár elé vezetni. Tudom, lányom, hogy halovány sejtésed sincs arról, mivel jár egy asszony számára a házasélet. De hozzám bármikor fordulhatsz a kérdéseiddel, szívesen segítek eloszlatni szűzies félelmeidet. Margó elvörösödött, nem volt kétséges a számára, hogy az anyja tud a viszonyáról. A legszívesebben dacolt volna anyjával, úgy, ahogy a királlyal és Henrik bátyjával tette, de anyja jelenlétében most is, mint mindig, megbénította valami jeges félelem. - Mondj már valamit, lányom! Mondd, Margó, hogy boldog vagy, hálás vagy, amiért férjet szereztem neked. Mondd, hogy mit gondolsz, mit akarsz? Az anyakirályné jeges tekintete a lányáéba fúródott. Margó úgy érezte, hogy mintha anyjának földöntúli hatalma volna, és hogy ez a rettenetes teremtmény meg akarja ölni a szerelmét, és egy életen át tartó nyomorúságba akarja taszítani. Eszébe jutott, amit Henrik mondott, hogy próbáljanak meg higgadtak maradni, megtéveszteni mindenkit, hogy a végén ők győzhessenek. - Természetesen... engedelmeskedem felséged akaratának - mondta végül Margó. - Anyám akarata számomra parancs. Katalin hangosan felkacagott. Megragadta Margót a fülénél fogva, és a földre rántotta. - „Anyám akarata számomra parancs" - idézte gúnyosan Katalin. - Nem inkább Monsieur Guise parancsának engedelmeskedsz? Margó felkiáltott fájdalmában, ám az anyja még erősebben szorította Margó fülét, egészen közel húzta magához, és belesúgta a fülébe mindazt, amiről Margó és Henrik azt hihették, hogy csak ők tudnak róla. Katalin kíméletlen volt, és Margó elszörnyedt. Az anyja szájából durvának, rémségesnek tetszettek a meghitt órákban elsuttogott szavak. -Te szajha! Csak erre vagy képes? Te csábítottad el a herceget, és nem ő téged. Te vetted rá a herceget, hogy az ágyába vigyen, és nem fordítva. Franciaország hercegnője, akinek rangos házasságot készítettem elő, közönséges szajha, aki Henrik Guise kegyeiért esedezik: „Henrik, drágám, tégy magadévá... Most... Alig várom... Vágyom rád..." -Katalin kacagott. Monsieur de Guise életének legkönnyebb hódítása volt ez! Katalin e maróan gúnyos szavak után nagyot lökött Margón. A lány csak feküdt bénultan a padlón, mozdulni is képtelen volt, míg az anyja elszántan és gonoszul odalépett hozzá, és rákiáltott: - Áll fel! - Margó azon nyomban engedelmeskedett. Katalin arcul ütötte lányát, az egyik gyűrűje felsértette Margó arcát.
- Ó! Ezt nem kellett volna - mondta Katalin. -A jövendőbelidnek nem szabad tudnia, hogy verést kaptál, amiért Guise herceggel bujálkodtál. -Katalin most magához rántotta a lányát. Szerinted miért tett a herceg a szeretőjévé? Mert szeret téged? Mert őrülten szeret téged, ahogy te teszed? Hát nem! Azért, te ostoba szajha, mert a bíboros tanácsolta neki. Arra biztatta, legyen a szeretőd, mert akkor nem mehetsz feleségül ahhoz az emberhez, akit én választottam a számodra. Ezt közösen sütötték ki. - „Henrik, úgy vágyom rád!". „Én is vágyom rád... " Hát persze, és minden másra is, amihez általad jut. Na nem a buja testedre, te ostoba, hanem a nevedre, a rangodra, mert amellett, hogy szajha vagy, királyi hercegnő is vagy. - Ez hazugság - mondta Margó. - Henrik szeret engem... szeret. - Te ostoba! Monsieur de Guise nem az a fajta férfi, aki nemet mondana, ha egy lány maga kínálkozik fel. - Ez hazugság! Katalin a ruhája ujjánál megragadta Margót, és az egyik pamlaghoz vitte. Lenyomta, és fölé hajolt. - Reszkess! Majd én megtanítlak félni! Azt mered mondani az anyádnak, hogy hazudik? Monsieur de Guise kegyeit mered keresni? Van bátorságod a szeretőjévé lenni annak az embernek, aki a bátyádat és az egész királyi családot fenyegeti? Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Katalin képtelen volt uralkodni az indulatain. Mindegyre a meghitt pillanatokban elsuttogott szavak keringtek a fejében, de már nem a lánya és a herceg hangján, hanem annak a valamikori másik hercegnek és szeretőjének a hangján, aki úgy tudta szeretni azt a nőt, ahogy a feleségét soha. Teljesen elborította az indulat, leszaggatta Margó ruháit, és kegyetlenül megverte. - Ne félj, az arcodra vigyázok! - kiabálta közben. -Aportugál trónörökösnek nem szabad megtudnia, hogy a lányom szajha. Csak ott látszódhat rajtad a verés nyoma, ahol senki, illetve csak Monsieur de Guise láthatja. Margó némán tűrte anyja csapásait, aki egy ékköves pálcával újra meg újra lecsapott rá. Károly szokta használni, amikor vad orgiáit űzte a palotán kívül. Katalin ütötte a lányt eszeveszetten, közben Saint-Germainben volt, és Diana volt az, akit büntetett. Katalin lassan lecsillapodott, és maga is elcsodálkozott, hogy így elragadták az indulatai. Mégsem volt képes uralkodni magán, Margó szerelme fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Tudta, hogy ostobaság volt összetévesztenie Henrik Guise-t Valois Henrikkel, csupán azért, mert ugyanaz volt a keresztnevük, mégis ezt tette. Margó bénán, mozdulatlanul feküdt a pamlagon, Katalin csak nézte összezúzott testét. - Távozz - mondta Margónak. - Vedd fel a ruhád! Később majd megbeszéljük az előkészületeket a portugál trónörökös fogadására. Míg Margó a szobájában a sebeit mosta, és elkeseredetten gondolt arra, hogy néz ki most a gyönyörű teste, Katalin szemrehányást tett magának, amiért hagyta, hogy ennyire elragadja az indulat. Ostobaság visszanézni. Veszélyes dolog a múlt sérelmein és megaláztatásán merengeni. Margót felöltöztették a jövendőbelije fogadására. Ruhája aranyszínű kelméből készült, csodás ékkövek díszítették. A szeme olyan hidegen csillogott, mint a gyémántok, amiket viselt. Magában egyre csak azt mondogatta, hogy soha nem fog feleségül menni ahhoz az emberhez. Bízott benne, hogy megtalálja a módját annak, hogy ezt elkerüljék. A nap folyamán találkozott Henrikkel. A herceg sokat időzött Cléves hercegnő társaságában, mert ő igyekezett sokkal okosabban viselkedni, mint Margó. Tudta, hogy az anyakirályné hívatta, és próbálta előre megnyugtatni. Henrik kedvéért és rábeszélésére tett úgy Margó, mintha jámboran engedelmeskedne az anyjának. Amikor találkoztak, azt mondta Henriknek.
- Ma még látni akarlak. El akarok jönni hozzád díszben, felékszerezve. Azt mondják, ebben a ruhában kell köszöntenem a jövendőbelimet. Az pedig te vagy. - Ez veszélyes dolog - intette Henrik. Ám Margó szenvedélye feledtette a félelmét. Találkozni akart vele. Már régen voltak együtt szerelmes kettesben. Két napja! Egy örökkévalóság! Megegyeztek, hogy éjjel, ha már a portugál trónörökös tiszteletére rendezett ceremóniának vége, újból találkoznak. Margó a lakosztálya melletti kis szobába várta Henriket. Úgy tervezték, hogy együtt töltik az éjszakát. Margó nem csupán egy ellopott órára vágyott, az egész éjszakát akarta. Csak ennek tudatában volt képes elviselni a rá váró megpróbáltatást. Henrik beleegyezett a találkába, és Margó különös gonddal öltözött, még soha ilyen szép nem volt., - O - álmélkodtak az udvarhölgyek. - A hercegnő díszbe öltözött, hogy találkozzék a szerelmével. Margó hálatelt szívvel ölelte magához azt, aki ezt mondta, és az asszony is tudta, mit beszél. - Zárd be jól ma estére az ajtóimat - súgta a fülébe Margó. - Drága hercegnőm, nagyon vigyázzon magára! - Ne félts engem! - Ez veszélyes dolog, hercegnőm! Margó elnevette magát. Bánta is a veszélyt, ha az volt a jutalom, hogy Henrik Guise-zel lehet. - 0, hercegnőm, de hiszen értem én! Nincs hozzá fogható egész Franciaországban. Margó méltóságteljesen, elegánsan viselkedett jövendőbelije társaságában, akire nagy hatással volt a hercegnő sugárzó szépsége. Maga is úgy gondolta, hogy az egyik legszebb ékköve a párizsi udvarnak. Henrik Guise is jelen volt, és figyelte a trónörököst. Margó azon tűnődött, vajon Henriknek is fáj-e látni, hogy a nő, akit szeret, mást tüntet ki a figyelmével. Katalin árgus szemekkel figyelt. A lánya dacos volt ugyan, de tudta, hogy engedelmeskedni fog. A ceremónia alatt semmi kivetni való nem volt a viselkedésében, de természeténél fogva a lány szenvedélyes és vad, és mint ilyen, kívánatos, talán sokkal kívánatosabb, mint kellene. Ám Katalin úgy gondolta, tudja, hogyan kell kezelnie a lányát. Margó számára végeláthatatlannak tetszett az este, mégis, a szeme ragyogóan csillogott. Elbűvölte a trónörököst és udvaroncait. Mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy a házasság nincs ellenére, ám a valóságban szinte tudomást sem vett a jövendőbelijéről, nem látott mást, csak Henriket, aki most is Cléves hercegnővel társalgott. Később táncra kérte a lányt, és az az ostoba majd elolvadt a herceg mosolyától. Margó türelmetlenül várta, hogy vége legyen a mulatságnak, és végre a szerelmével lehessen. Eljött a pillanat, mindenki nyugovóra tért. Margó ünnepi ruhájában várta az alkalmas pillanatot, hogy kiszökhessen, és mehessen abba a szobába, ahol Henrik várja. Az udvarhölgyei a ruháit igazgatták, és egyre csak azt hajtogatták, hogy ilyen szépnek még sohasem látták. Aztán kikémleltek a folyosóra, és amikor senkit sem láttak, Margó kisurrant, és futott a titkos találkahelyre. Egymás nyakába borultak, szerelmes szavakat suttogtak. Henrik megvallotta, mennyire féltékeny volt rá. Margó gyertyát gyújtott, hogy Henrik jobban láthassa. - Ilyen szépnek még sohasem láttalak - mondta Henrik. - Azért volt, mert tudtam, hogy utána veled találkozom. Ha nem így van, nagyon csúnya lettem volna. 0, hogy gyűlöltem volna mindenkit. Ó, Henrik, lehet, hogy egyszer már nem foglak így szeretni? - Soha! - mondta Henrik. - Remélem, hogy nem. A szobában nem volt ágy, Henrik a földre terítette bársony köpenyét. Margó elnevette magát. -Hány ágyunk volt már? De vajon eljutunk-e a nászi ágyig?
- Nemsokára, Margó, nemsokára! De most, hogy itt van a portugál trónörökös, sokkal óvatosabbnak kell lennünk. A gyertyák már ellobbantak, a két szerelmes egymás mellett feküdt a sötétben. Gyorsan elmúlt az éjszaka, és amikor felderengett a hajnal, Margó nagyon szomorú lett. - Eletem legszebb éjszakája volt ez! - sóhajtotta. - Erre mindig emlékezni fogok. - Még sok ilyen éjszakánk lesz, ha összeházasodunk. Akkor nem kell félnünk a felfedeztetéstől. Margó elnevette magát, és szenvedélyesen megcsókolta Henriket. Egyikük sem hallotta meg, hogy nyílik az ajtó, annyira el voltak merülve egymásban, azt sem vették észre, hogy valaki nézi őket. Halkan becsukódott az ajtó, nem sokkal ezután lármára lettek figyelmesek. - Ne mozdulj - súgta Margónak Henrik. - Maradj csendben! Henrik Guise kapkodva öltözni kezdett, de arra már nem maradt ideje, hogy fölvegye a kabátját, és a kardját felkösse az oldalára, mert kivágódott az ajtó. Sebtében felkapott öltözékben a király állt az ajtóban, a szeme vörös, a szája habzott. Mögötte a katonái. -Vigyétek őket anyámhoz! - parancsolta. - Most rögtön! Közrefogták a szerelmeseket. Négy ember kellett, hogy lefogják Guise herceget. Ketten Margót fogták, és végigvonszolták őket a folyosón, az anyakirálynéhoz. Katalin, álmából riadva nézte a betolakodókat, de amikor látta, hogy kiket hoztak eléje, mindjárt tudta, mi történt. Károly, ez az ostoba, már megint anélkül cselekedett, hogy megbeszélte volna vele. Ezzel az ostoba lépésével leleplezte Henrik Guise és a húga viszonyát az egész udvar előtt. Ráadásul a portugál trónörökös itt volt a Louvre-ban. Katalin nem tudta, kire haragszik jobban, ostoba fiára vagy Margóra. De bármilyen dühös volt is, ezúttal megőrizte a hidegvérét. - Monsieur de Guise - mondta -, az ön jelenléte itt nem kívánatos. Henrik meghajolt és távozott. Semmi mást nem tehetett. Még küldött egy figyelmeztető pillantást Margó felé, a tekintete arra kérte, legyen okos és diplomatikus. Katalin végignézett a jelenlévőkön, és azok a tekintetéből kiolvasták, végük, ha bárkinek egy szóval is említeni merik, amit hajnalban láttak. - Valamennyien távozhatnak a herceggel együtt - mondta. - Őfelsége és én hármasban akarunk maradni a hercegnővel. Amikor magukra maradtak, Katalin gondosan bezárta az ajtót, és intett Károlynak, hogy ütheti a húgát. A király habozás nélkül fogta a botját, és elindult a rémült lány felé. Margó az anyjához futott, ő azonban odalökte Károlynak. Károly olyan erősen harapta be az ajkát, hogy a vér is kiserkent belőle. - Most majd észhez térítjük ezt az ostobát! -sziszegte a királyné. - Veszi magának a bátorságot, és fut a szeretőjéhez aznap, hogy a jövendőbelijével találkozott. Üsd, ne kíméld! Hadd tanulja meg végre, mi jár annak, aki szégyent hoz a családjára! Most már Katalin is szabadjára engedte az indulatait. Cafatokra szaggatta Margó ruháját, a lány vérzett, és kimerülten kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem. Margót már sokszor megverték életében, de ilyen kegyetlenül még egyszer sem. Ájultan rogyott össze. Károly többször belerúgott, a vér látványától mindig megvadult, és ilyenkor egyre őrültebb lett. Katalin a lányát látva, attól félt, hogy meghalt. Nem először fordult elő, hogy engedetlen gyereket halálra vertek, ám Margó halála nem lett volna célravezető. Katalin kijózanodott. Ráadásul megvirradt. - Elég! - kiáltott rá Károlyra. De nem volt olyan könnyű megállítani. Tovább őrjöngött, vért kívánt, még több vért. Le akarta fejeztetni Henrik Guise-t.
- Megölöm! Megölöm! - üvöltötte. - Megkínoztatom... Margó pedig szépen végignézi. Neki is ott kell lennie. Látnia kell, ahogy a meztelen testét tépik, kínozzák, vajon akkor milyennek fogja látni csinos szeretőjét? - Elég legyen, hallgass! - kiáltott rá Katalin. A király eltorzult arccal nézett anyjára. Az ajka remegett, a szeme vérbe borult, habzott a szája. Tovább rugdosta ájult húgát, abba sem akarta hagyni. - Drága kisfiam - mondta Katalin, és magához ölelte a fiát -, legyen eszed. Tudod, milyenek a Guise-ek. Mi lesz, ha ellened támadnak? Ha téged vetkőztetnek meztelenre és téged kínoznak meg? Ne feledd, ki az, akit meg akarsz kínoztatni! Emlékezz az apjára! Emlékezz a bíborosra! Legyen eszed, fiam! - Halnia kell! Halnia kell! - zihálta Károly. - Meg is fog halni - csillapította Katalin. - De úgy, ahogy én akarom... Majd anyád gondoskodik róla... Neked ezzel nem kell törődnöd! Feküdj le a pamlagra, drágám, és pihenj! Bízd ezt anyádra! 0 jobban tudja, hogyan kell ezt csinálni. Édesanyád nem akarja, hogy elvigyék a fiacskáját... az ő kis királyát, és megkínozzák. - Nem tehetik. Nem tehetnek ilyet. Én vagyok a király. - Igen, te vagy a király, és okos király vagy, mert azt teszed, amit mondok. De most pihenj, drága fiam, és bízzál mindent énrám! Nem nekem van igazam mindig? Majd én gondoskodom arról, hogy letörjük Monsieur de Guise szarvait. Majd én gondoskodom róla, hogy ne szerelmeskedhessen többé a húgoddal! Katalin a kanapéhoz vezette Károlyt, és próbálta megnyugtatni. Simogatta a haját, megtörölte a száját a kendőjével. Károly a hátára feküdt, és lehunyta a szemét. Katalin ekkor kinyitotta az ajtót, és kiszólt az embereinek: - A hercegnő elájult. Hozzanak vizet! Meg kell mosdatnunk. Elesett. Igyekezzenek! Hozták a vizet, a királynő maga mosdatta meg Margó összetört testét, ráadta a ruháját, és visszatámogatta a szobájába. Aztán azt mondta: - A hercegnő pár napig ágyban marad. Gondoskodjanak arról, hogy ne hagyja el a helyiséget! Ezzel visszament a lakosztályába, és úgy tett, mintha akkor kelt volna ki az ágyból. Újból a régi önmaga volt. Katalin az elkövetkező napokban sokat időzött az övéi társaságában. A Ruggieri fivérekkel, Renével, az illatszerésszel, aki csodálatos kesztyűket tudott készíteni, és aki csodálatos ékszereket is árult a Louvre-ral szemközti kis boltjában. Körültekintően meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben, mielőtt kinyitotta volna titkos szekrényét, és piaci kofának öltözött volna. Ebben az álruhában senki fel nem ismerte volna az anyakirálynét, akinek a fejét és majdnem egész arcát kendő fedte, és kosár lógott a karján. A titkos átjárón távozott a palotából, amelynek titkát sokan ismerhették már, hiszen azelőtt is megvolt, hogy a palotába érkezett volna. A királynő gyakran használta ezt az átjárót, és ez biztonságot adott neki. A főbejáraton soha nem léphetett volna ki ilyen öltözékben. A királynő a Ruggieri házhoz tartott, ami szerencsére itt volt a közelben, a folyó partján. A hátsó kijárattól csónakkal ment tovább. Ilyenkor elvegyült a piaci tömegben, váltott pár szót az emberekkel, szívesen faggatta őket a királyi házról. - Háború... háború... háború - mondta az egyik asszony. - Miért kell nekünk ez a vérfürdő? - O, de hiszen nemsokára fényes esküvő lesz Párizsban - mondta Katalin. - Na az a portugál trónörökös sem tudja, hogy zsákbamacskát vásárol. Katalin felkacagott, és közelebb lépett az aszszonyhoz.
- Talán pletykálnak valamit a hercegkisasz-szonyról? - Maga még nem hallotta? Azt beszélik, beleszerelmesedett abba a Guise hercegbe - az isten tartsa meg egészségben! -, régóta a szeretője, szinte már a bölcsőben kokettáltak egymással. Azt beszélik, hogy a mi Margónk majd megveszik érte... meg hogy az a lány pontosan olyan, mint Ferenc királyunk volt, meg mint a nagyapja. Az volt aztán a férfi! Az aztán egyetlen nőre sem tudott úgy ránézni, hogy ne akarta volna az ágyába vinni. Azt beszélik, ez a Margó is ilyen. - Akkor meg valóban az a legjobb, ha gyorsan férjhez adják, nem? Hát neki igen, na de annak a szerencsétlennek? Katalin továbbment. Szóval már a palota falain kívül is Margóról pletykálnak az emberek! A Ruggieri fivérek most is, mint mindig, örömmel üdvözölték Katalint. Azonnal a titkos helyiségükbe vezették. - Szükségem volna valami ajándékra, férfi számára. Rangos férfiú az illető, és választékos az ízlése. Nagyon mutatós dolgot szeretnék, ami tökéletesen megfelel az úr igényeinek. A fivérek nyugtalanul néztek össze, mint mindig, ha Katalin ősellenségeinek eltávolításához kellett segédkezet nyújtaniuk. Kevésbé jelentős figurák megsemmisítésében boldogan segédkeztek, de megrettentek, ha a nagyok ellen folyó játszmában kellett részt vállalniuk. - Ha jobb szeretnék nem tudni az illető nevét, akkor nem mondom meg, ki az - mondta Katalin. A fivérek e nélkül is tudták. A Ruggieri fivérek minden udvari pletykáról értesültek, és a várfal körül, a piacokon minden kofa és minden halászfeleség másról sem pusmogott, mint Margó hercegnő és Guise herceg viszonyáról. A Ruggieri fivérek nem repestek a boldogságtól, hogy ilyen ismert és magas rangú személyiség elpusztításában kell közreműködniük. A félelmük azonban csak leleményesebbé tette őket, márpedig ilyen kényes dolognál ez elengedhetetlen volt. - Huszonnégy órát kapnak, hogy kitaláljanak valamit. Olyasmit, ami nem kelt gyanút. Nem lehet könyv vagy kesztyű. Olyasvalami kell, ami még sosem volt. Olyan, ami gyorsan hat. Katalin magára hagyta a két megrémült testvért. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy az ország legtekintélyesebb családja élén álló nemes ifjút kell eltávolítaniuk. Hogyan tehetnék ezt meg anélkül, hogy rájuk terelődne a gyanú? A bíboros ravasz, fürkésző tekintete jutott eszükbe, és az, hogy mekkora hatalommal bír ez a család. Az anyakirályné azt várja tőlük, hogy megöljék a csinos Guise herceget! Katalin távozott, és kilépett az utcára. Nem vette észre, hogy az egyik asszony, akivel korábban szóba elegyedett, mindvégig követte, majd tovább, egészen René boltjáig. Katalin megfeledkezett arról, hogy a Guise-ek és a Lorraine-ok ugyanúgy kémekkel dolgoztak, mint ő. Még a titkos átjáróban ruhát váltott. Bement a szobájába, kinyitotta az ajtókat, és átment a lányához. Margó ágyban feküdt. Szerencsére az arcán nem látszottak a verés nyomai, de a zúzódásoktól alig tudott mozogni. Sápadtan feküdt, elgyötörten, fájdalmak között. Nem emlékeztetett régi önmagára. Anyja láttán a fejére húzta a takarót. Katalin odament, és megfogta a homlokát. - O, úgy látom, kicsit jobban vagy! Hadd nézzem, mennyire ütötted meg magad, amikor elestél. - Lehúzta Margóról a takarót, és felhúzta a hálóingét. - Szegény gyermekem! Ó, hogy néz most ki ez a gyönyörű test! - A komornákhoz és udvarhölgyekhez fordult, és hol rájuk, hol Margóra pillantva azt mondta: Nincs Margónál szebb hölgy az udvarnál. A jelenlévők egyetértettek. - Majd küldetek a saját gyógyírjaimból. De nem hiszem, hogy komoly a dolog. Ezek a sebek egykét hét alatt begyógyulnak.
Az igazi anya gyöngédségével takargatta be a lányát, majd távozott, készülődött az esti bálra. Lázasan gondolkodott, miközben a komornái megfésülték, felékszerezték. Tudta jól, hogy Ká-rolyon kell tartania a szemét. Olyan meggondolatlan. Még képes, és kikotyogja, hogy Guise herceg eltávolítása a céljuk. Henriknek szerencsére megvan a magához való esze, és barátságosan fog viselkedni Henrik Guise-zel, annyira, hogy elaltassa a gyanúját. Ám efféle diplomatikus viselkedést nem várhatott el őrült fiától, Károlytól. Átment Károlyhoz, elbocsátott mindenkit, és figyelmeztette a fiát. - Könyörgök, ne csinálj semmi ostobaságot, ha meglátod Guise herceget ma este. - Nem, anyám! De annyira gyűlölöm. El akarja venni a trónomat. Tudom, hogy addig nem lesz béke a királyságomban, amíg a Guise-ek ilyen hatalmasok. - Ez igaz, mégis, nagyon óvatosnak kell lennünk, ígérd meg, hogy nem kiabálsz, ha meglátod. Az isten szerelmére, nehogy jelét add, hogy a vérére szomjazol. - Nem, anyám! Nem vagyok olyan ostoba, mint gondolja. - Hát persze, hogy nem. Te az én okos királyom vagy. - Ugyanakkor nem nyugszom, amíg bosszút nem állok azért, amit a húgommal tett. Katalin belátta, hogy hasztalan próbálja jobb belátásra bírni Károlyt. Reménytelen eset, ostoba és őrült. Amikor Henrik Guise belépett a bálterembe, Katalin rémülten látta, hogy a vér a király arcába szökik. Mielőtt megakadályozhatta volna, Károly ott termett az ajtónál, és elállta a herceg útját. - Hová, hová? - érdeklődött Károly olyan hangosan, hogy minden jelenlévő hallhatta. Minden tekintet feléjük fordult. - Felség - felelte a herceg tökéletes önuralommal -, jöttem, hogy felséged szolgálatára álljak. - Uram - mondta Károly a tőle telhető legvissza-fogottabban -, nem tartok igényt a szolgálataira, távozhat. Henrik Guise meghajolt, és elhagyta a palotát. Tudta, hogy közvetlen életveszélyben van, Katalin úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy ne csak őt, a lánya csábítóját távolítsa el az útból, de ezt az ostoba alakot is, aki jelenleg Franciaország királya volt. Abban a párizsi szállodában, amely a Guise család szálláshelyéül szolgált, még aznap éjjel összeült a családi tanács. Ott volt Lorraine bíboros az öccsei-vel, Guise bíboros, Louis, Claud, Aumale hercege, Ferenc rendházfőnök, René, Elboeuf hercege. Aztán ott voltak még a fiatal herceg öccsei és húgai, Károly, Lajos és Katalin. Az özvegy nem tágított a fia mellől, akit egyszerre csodált, de félt is tőle. Ritka alkalomnak számított, hogy a család ilyen nagy számban gyűlt volna össze, de most mindenki Párizsba sietett Lorraine bíboros hívó szavára. A bíborost a kémei informálták arról, hogy az anyakirályné Henrik herceg elveszejtésére tör. Lorraine bíboros emelkedett szólásra: - Az anyakirályné bármelyik pillanatban lesújthat. Henrik, drága öcsém, még soha életedben ekkora veszélyben nem voltál, mint most. Meg tudom védeni magam - jelentette ki Henrik hetykén. - Igen, a csatamezőn, fiam! Tudom, ott bárkivel vívj is, te kerülsz ki győztesen a harcból. Ám amikor kígyó tekeredik köréd észrevétlenül, és nem is sejted, hogy körülfogott, akkor mit tehetsz? Kirántod a kardod és levágod a fejét? Esélyed sincs rá, és már beléd mélyednek a méregfogak. Már csak a haláltusádban érzékeled, hogy a kígyó síkos testével villámgyorsan továbbsiklik. - Késedelem nélkül el kell menned Párizsból -mondta a rémült özvegy. - Drága fiam, nyergeld a lovad, és vágtass Lorraine-ba! Én is veled tartok. Nem tudnám elviselni, hogy ne légy mellettem! Aumale és a fivérei azonban a fejüket rázták.
- A szökésnek semmi értelme - mondta a rendfőnök. - A királynő emberei ott vannak Lorraine-ban is. - Akkor hát mit tehetünk? - kérdezte a herceg anyja kétségbeesetten. - Azt akarják, hogy itt maradjon? Á bíboros a ruhája redőit igazgatta. - Nem. Van kiút, de csak egyetlenegy kiút van. Sokat gondolkodtam ezen, és azt ajánlottam a hercegnek, hogy kezdjen lázasan udvarolni Madame de Cléves-nek. Az anyakirályné, az az örült király és az öccsei rettegnek. Mind attól félnek, hogy Margó mindenek ellenére feleségül megy Henrikhez. Ezért akarják Henriket eltávolítani az útból. Be kell bizonyítanunk, hogy a félelmük alaptalan. Ha erről sikerül meggyőznünk őket, akkor Henrik csak annyira van veszélyben, mint eddig, és mint mi valamennyien. Ez ilyen egyszerű. Henriknek késedelem nélkül be kell bizonyítania, hogy nem akarja nőül venni a hercegnőt. Be kell bizonyítania azt is, hogy mindezt komolyan gondolja, ezért haladéktalanul oltár elé kell vezetnie Cléves hercegnőt. - Eszem ágában sincs! - mondta Henrik felháborodottan. - Megígértem Margónak, hogy feleségül veszem, és állom a szavam. - Szép és nemes gondolat! - mondta Lorraine bíboros. - De jó az nekünk, ha Margónak halott a férje? Lássátok be, okos gondolat volt kiválasztanom Cléves hercegnőt. Méltó arra, hogy bekerüljön a családunkba. Természetesen sokkal kívánatosabb lett volna a család szempontjából, ha Margó hercegnőt vezeti oltár elé, de Henrik életet csak úgy lehet megmenteni, ha késedelem nélkül házasságot köt Cléves hercegnővel. - Ez lehetetlen - tiltakozott Henrik. - Inkább vállalom a veszélyt. - Ostobaság! Ha nem teszed meg, senki nem menthet meg a haláltól. - Még mindig jobb, mint ha elveszíteném a becsületem. - Ugyan már, te ostoba ifjú! Túl romantikus vagy. Cléves hercegnő családja ugyanolyan boldog lenne ezzel a friggyel, mint a hercegnő maga. Ami pedig Margó hercegnőt illeti, nos, benne ugyanúgy örömödet lelheted azután, ha megbocsátott neked. - Te nem tudod, drága bátyám, miről beszélsz. Egész egyszerűen nem tudod! - Én is voltam szerelmes, fiam! Valamikor én is voltam fiatal, és romantikus, ugyanúgy, ahogy most te. A szerelem csalóka, olyan, mint az érett gyümölcs, ízletes, de nem tart örökké. És az ember életében, ha nemes, a családja java a legfontosabb. Drága fiam, most nem szabad saját magadra és a szerelmedre gondolnod. A családod becsülete mindennél fontosabb. Meg kell mutatnunk az anyakirálynénak és a fiainak, hogy nem árthat a házunknak. Tudjuk, hogy mikor kell visszavonulnunk, tudjuk, mikor kell változtatnunk a politikánkon. Nem engedhetjük, hogy újabb gyilkosság történjék. Nem engedhetjük meg, hogy abban a hitben tetszelegjenek, ha bármi olyat teszünk, ami a kedvük ellen való, akkor megsemmisíthetnek bennünket. -A szavamat adtam Margó hercegnőnek - mondta az ifjú herceg. - Megesküdtem, hogy ö lesz a feleségem, senki más. Lorraine bíboros megvonta a vállát, a herceg anyja sírva fakadt, az öccsei és a húgai könyörögtek a hercegnek, kérték, hogy mentse az életét, a nagybátyjai pedig ostobának nevezték. Egész éjszaka győzködték Henriket, egész éjszaka veszekedtek vele, míg végre hajnalban a herceg megadta magát. Miután beleegyezett a házasságba, a bíboros nyomban a Louvre-ba ment, és kérte, hogy az anyakirályné fogadja őt. - Azért jöttem - tért a bíboros a lényegre -, hogy felséged beleegyezését kérjem az unokaöcsém, Henrik és Katalin, Cléves hercegnője frigyéhez. Katalin arca egyetlen rezdülésével sem árulta el érzelmeit.
- Nos, bíboros úr, ez igazán ígéretesnek hangzik. A Cléves ház méltó a Guise és Lorraine házakhoz. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a fiamnak, a királynak semmi ellenvetése nem lesz e házasság ellen. - Mindezt tekinthetem felséged jóváhagyásának? Mondhatom az unokaöcsémnek, hogy kezdheti az előkészületeket? -Amilyen hamar csak lehet, bíboros úr! Amilyen hamar csak lehet! A bíboros mélyen meghajolt. Katalin folytatta. - Legyen meg minél hamarabb az az esküvő! Hadd legyen királyi vendégünknek minél több ünneplésben része! Úgy gondolom, hogy Guise herceg és Cléves hercegnő közelgő házassága mindenkinek ok az örömre. - így legyen - mondta a bíboros. Katalin kegyesen elbocsátotta látogatóját, és magában örvendezett. Ruggieri és René amúgy is csődöt mondtak. Sehogy sem tudtak szabadulni a kínzókamrák rémétől, és a rettegés nem tette őket kreatívvá. Ám mihelyt Henrik Guise oltár elé vezeti Cléves hercegnőjét, a gond magától oldódik meg. Katalin is úgy gondolta, jobb a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módon szabadulni a nehéz helyzetekből. A frigy pár napon belül megköttetik, és Katalinnak most semmi mást nem kellett tennie, mint megakadályoznia, hogy Margó és Henrik Guise még az esküvő előtt találkozhasson. Ez pedig nem volt nehéz feladat. Margónak még frissek a sebei, amúgy sem volna ereje kikelni az ágyból. Csupán a maga módján figyelmeztetnie kell Margó komornak és udvarhölgyeit, hogy amennyiben egyetlen szóval is el merik árulni neki, hogy a szeretője házasodni készül, úgy annyi idejük sem marad, hogy megbánják, amiért ilyen meggondolatlanok voltak. Katalin nagyon elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával. Néhány nap múlva meglátogatta a lányát, és mindenkit kiküldött a szobából. - Margó, ma megjelensz az udvar előtt - mondta neki. - Most már visszanyerted az erődet. De félek, a hír, amit hallani fogsz, megdöbbentő lesz a számodra, mégis úgy gondolom, jobb, ha tőlem tudod meg és nem mástól. Margó tágra nyílt szemekkel hallgatta anyja szavait, és elszorult a szíve. - Monsieur de Guise két nappal ezelőtt megházasodott. Margó csak bámult rá. - De ez... ez lehetetlen. - Márpedig megtörtént, drágám! - De hát... kivel? -A barátnőddel... Katalinnal... Cléves hercegnővel. Margó képtelen volt felfogni: Az nem lehet. Azok után, ami közöttük történt, azok után, hogy dacoltak mindenkivel! Annyira bízott Henrikben, megesküdött, hogy ő lesz a felesége, senki más. - Drága gyermekem, tudom, megdöbbent ez a hír. Tudom, hogy érzel ez iránt a fiatalember iránt. Ami azt illeti, nem túl szűziesen, és az érzelmeid sajnos, messzire ragadtak, letérítettek a helyes útról. Ám Henrik Guise tudja, mikor kell engedelmeskednie a családjának, ahogy neked is engedelmeskedned kell a sajátodnak. így hát feleségül vette az említett hölgyet. Látva, hogy eddig is figyelmet szentelt neki, gondolom, nincs egészen kedve ellen a frigy. Csinos fiatal hölgy Katalin, és ugyanolyan őrülten szerelmes Henrikbe, mint... mások. Margó bénultam feküdt az ágyban. - És most, lányom - mondta Katalin -, vigyázz, nehogy kimutasd az érzelmeidet, mert akkor az egész udvar rajtad nevetne. Végtére is Monsieur de Guise a bolondját járatta veled. Te pedig megköny-nyítetted a dolgát. Ha megjelensz ma a nyilvánosság előtt, tartsd szem előtt, hogy királyi hercegnő vagy. Nem gyengélkedhetsz
tovább, már mindenkinek elújságoltam, hogy felépültél! Mutasd meg, milyen bátor vagy! Hadd lássa az udvar, hogy fity-tyet hánysz egy hűtlen szeretőre! Margó, miután az anyja távozott, hívatta a komornak és az udvarhölgyeit. Tudni akarta, igaz-e, amit Katalin állított, és ha igen, miért nem szóltak neki. A hölgyek csak ingatták a fejüket. Nem mertek szólni, magyarázták. Margó heves szemrehányással illette valamennyit, kiabált velük, de nem sírt. Meghagyta nekik, hogy a lehető legnagyobb gonddal öltöztessék. Margó fogyott az utóbbi napokban, de ugyanolyan szép volt, mint korábban, sőt, a zavarodottságtól még szebb. Margó vidám volt a társaságban, az anyja elégedetten nézte. Mindketten tudták, hogy fürkésző tekintetek figyelik a hercegnőt. A bálteremben mindenki azt várta izgatottan, mi történik, ha a herceg és a hercegnő szemtől szembe találkozik Margó méltósággal fogadta Henrik feleségét, megdicsérte a ruháját, és gratulált a házasságkötéséhez. Cléves Katalin kissé megriadt Margó vad, fekete szemétől, ugyanakkor végtelenül boldog volt, amiért a felesége lehet imádottjának, így azt sem bánta, hogy Margó gyűlöli érte. Margó vidáman flörtölt majd mindenkivel. Azok a vad, vágyteli pillantások, amelyeket eddig Henriknek tartogatott, most sorra gyújtották fel a nemes urakat, egyiket a másik után. Megbabonázta valamennyit. Áradt belőle az érzékiség, az erotika, a testi szenvedély, és az ígéret, hogy olyan örömöket képes nyújtani, mint senki más. Margó tudta, hogy Henrik Guise figyeli, és ennek örült, hiszen az egész színjátékot neki rendezte. A szerelme gyűlöletbe, a vágya megvetésbe csapott át. Henrik tánc közben közelebb jött, és odasúgta neki: Margó, beszélnünk kell! Margó elfordította a fejét. Ó, istenem, ha tudnád, drágám! Ha tudnád, amit mondani akarok neked. Margó megvonta a vállát. - Nincs kedvem meghallgatni. - Margó, drágám, csak öt percet adj nekem kettesben! - Semmi kedvem beszélgetni. -Az első lugasban várlak. A régi találkahelyen... Tőlem várhat. Margó hangja azonban elcsuklott, és ezt Henrik is észrevette. Fél óra múlva. Margó nem mert megszólalni, inkább elfordította a fejét, és megvonta a vállát. - Várlak - mondta Henrik. - Ha kell, egész éjszaka várlak. - Várjon csak holnapig, ha ehhez támadt kedve! - Margó. Most, hogy Henrik a nevén szólította, úgy, ahogy régen, elviselhetetlen fájdalmat ébresztett a lányban. Margó továbbment. De egyre csak az járt a fejében, hogy Henrik várja. Vajon tényleg várja? Mondani mondta, de miért tartaná meg a szavát? Azt is monda, hogy feleségül veszi, semmi nem állhat a szerelmük útjába, és mégis, alig pár nappal azután a csodálatos éjszaka után, amit egymás karjában töltöttek, feleségül vette C leves hercegnőt. Margó végül úgy döntött, meggyőződik arról, hogy Henrik tényleg várja-e. Közben többször elmondta magának, mennyire gyűlöli a férfit, és csupán kíváncsiságból megy oda. Már messziről meglátta a magas, ismerős alakot, Franciaország legnagyszerűbb férfiját. Henrik a szerelmes férfi mohóságával lépett elő. - Margó, szerelmem, hát mégis eljöttél. Tudtam, hogy eljössz. Margó nem mozdult, nem nyújtotta a kezét, félt a férfi érintésétől. Ismerte gyöngeségét, a vágyát, tudta, hogy azok erősebbek, mint a büszkesége. - Nos, áruló, halljam, mit akarsz!
- Atkarolni téged. - Szégyelld magad! Mióta is vagy házas ember? Egy hete? - Margó, muszáj volt megtennem. - Tudom. Esküdöztél ugyan, hogy engem veszel feleségül, mégis Cléves Katalint vezetted az oltár elé. Sok boldogságot kívánok neked meg annak az ostoba, idétlen teremtésnek. Jobbat nem is választhattál volna, Henrik! Henrik megfogta Margó vállát, a lány azonban kiszabadította magát. - Hát nem veszed észre, hogy gyűlöllek? Hát nem látod, hogy mennyire megsértettél, megaláztál? Elárultál! - Szerettél - mondta Henrik. - És én is szerettelek. - O, nem, Monsieur - sziszegte Margó keserűen -, ennyi már nem elég. Én nem hagytam volna magam. Inkább vállaltam volna a halált. - Margó, jobban szenvednél, ha meghaltam volna. Akkor még annyi örömed sem maradt volna, hogy megkínozz, ahogy most teszed. Az anyád és a bátyád meg akartak ölni. A családom úgy látta, az egyetlen esélyem az életben maradásra az, ha feleségül veszem Katalint. De ezzel kettőnk között nincs vége semminek. Itt vagy. És én is itt vagyok. Igen, nem úgy van, ahogy akartuk, ahogy szerettük volna, de mégis, láthatjuk egymást, és örömöt nyújthatunk egymásnak, mint régen. - Hogy merészeled? - kiáltott fel Margó felháborodottan. - Hogy merészeled? Elfelejted, hogy királyi hercegnővel beszélsz? - Mindent elfelejtek, csak azt nem, hogy szeretlek, hogy egy perc boldogságom sincs nélküled. - Akkor tudd azt is, hogy gyűlöllek! És megvetlek. Soha többé ne merj szólni hozzám! És soha többé ne merészeld megismételni arcátlan ajánlatodat! Ostoba voltam. Gondolod, hogy nem találok szeretőt magamnak? Gondolod, hogy azok után, hogy elhagytál, elárultál, majd idejössz, mert megkívántál, én ugrom a füttyentésedre, mint a hálás kutya? Margó sarkon fordult, és visszafutott a palotába. Egész éjszaka vidáman táncolt, nevetett, flörtölt. A tekintete ezer ígéretről árulkodott, elbűvölő és izgató volt, de amikor visszatért a szobájába, és a ko-mornái levetkőztették, levetette magát az ágyra, és olyan keservesen sírt, hogy a jelenlévők megijedtek. Idő múltán elapadtak a könnyei, és csak feküdt bénán. Reggel, amikor jöttek az udvarhölgyei, hogy felébresszék, a bőre égett, a szeme csillogott. Magas láza volt. Katalin és a király úgy gondolta, hogy Margó és Henrik Guise viszonya a kedvük szerint rendeződött. Lorraine bíboros és a családja pedig azt gondolta, hogy időben sikerült visszavonulniuk egy veszélyes helyzetből. Henrik Guise mélabúba esett, és tudta, addig ez nem lesz másképp, amíg Margó nem lesz újra a szeretője. A hercegnő pedig betegen feküdt, és azt sem bánta volna, ha meghal. Lázasan hánykolódott az ágyában, az égvilágon semmi nem érdekelte. Megszakadt a szíve. Katalin betegen feküdt Metzben. Tudta, majd mindenki arra vágyik, hogy meghaljon. Csak mosolygott, amikor látta a reményt felcsillanni a szemükben. Jól tudta, senki sem volna, aki őszintén megsiratná. Az ágyban fekve szinte nem is érzékelte tisztán, kik vannak körülötte, és azt sem, hogy pontosan hol van. Volt, amikor azt képzelte, hogy a saint-ger-maini palotában van, abban a szobában, ahol Henrik és Diana szerelmeskedett. Máskor azt képzelte, hogy Fontainebleau vagy Amboise erdeiben lovagol, és ott van mellette Ferenc király, az apósa, és az udvarhölgyei. Időnként magához tért. Ilyenkor eszébe jutott, hogy szeretett fia, Henrik bátran harcol a hugenották ellen, Károly király egyre őrültebbé válik, és közel már az idő, amikor át kell majd
engednie a trónt az öccsének, aki egyre méltóbb a királyságra. Arra is emlékezett, hogy közeleg Margó esküvőjének a napja. A Sebastiannal tervezett házasság terve kútba esett, mert Fülöp most azt kívánta, hogy az unokaöccse valamelyik nőrokonukat vezesse az oltár elé. De Margónak mégis férjhez kell mennie, mert Margó gonosz és buja. Újabb szeretőt választott magának, botrányos történetek keringtek róla. Sokan úgy gondolták, még mindig Henrik Guise-ért epekedik, és csak konok büszkesége az oka, hogy nem kezdett újra viszonyt vele. Sokan gondolták úgy, hogy Margónak csak azért kellett az új szeretője, hogy bosszantsa vele Henrik Guise-t, még mindig izzik a szenvedély közöttük, és csak idő kérdése, hogy újból lángra lobbanjon. Katalin első számú feladatának tekintette férjet keresni Margónak, de csak egyetlen ember jöhetett szóba, az, akihez az apja is szánta már akkor, amikor a lányt még bölcsőben ringatták. Na-varrai Henrik! Ehhez pedig ide kell rendelni az udvarba Henriket. Ami azt illeti, annak is elég buja a természete, szép pár lesznek. Házasodjanak csak össze, és élvezzék együtt az érzéki örömöket, ha tudják. így Margó Navarra királynője lesz. Méltó rang volt Ferenc király húgához, így méltó kell legyen Valois Margitnak is. Katalin úgy döntött, ha valaha is fölkelhet a betegágyából, haladéktalanul megkezdi a tárgyalásokat. Ha az ifjú Navarrai Henrik megint itt lesz az udvarnál, az anyja tanításai ellenére sem lesz nehéz áttéríteni a katolikus hitre. Katalin alig várta, hogy újra konfliktusba keveredhessen Jeanne-nal. Aztán Katalin gondolatai újból visszatértek a másik Henrikhez, drága fiához, aki a mindene volt. Tudta, hogy harcok folynak Jarnac környékén, és Coligny és Condé az ellenfelei. Condé és a fia, mindkét férfi, akikre Katalin gyengédséggel tudott gondolni, veszélyben volt. Katalinnak eszébe jutott, mennyire kedvelte valamikor a gáláns Condé-val folytatott beszélgetéseket, mennyire jólesett neki, amikor a férfi kezet csókolt. De tudta, ostobaság, hogy ezen jár az esze. Ki olyan ostoba, hogy szerelemre vágyjon, amikor itt van előtte a hatalom? Eszébe jutott, hogy imádkozhatna fia győzelméért, de Katalin nem hitt az ima erejében. Számára nem létezett isten, csak Katalin, az anyakirályné, aki mögött ott állt a trón. Nem hitt más csodákban, csak azokban, amit az okosok maguknak teremtenek. Milyen meleg van ebben a helyiségben! A szoba elhomályosult Katalin szeme előtt. Csak árnyakat látott az ágya körül. Hunyorgott. O, igen, itt van a fia, az őrült Károly, mellette a lánya, a buja Margó, és még mindig nincs férje, mégis sokkal járatosabb a szerelem művészetében, mint más élveteg asszony. Még mások is voltak a szobában, de távolabb, róluk nem tudta Katalin, kik lehetnek. Vajon mi történik Jarnacban? Mindjárt megvirrad, és kezdődik a csata. Katalin erősen verejtékezett, és félt. A legszívesebben Cosmo vagy Lorenzo Rug-gieriért küldetett volna, de most nem a betegszobában volt, hanem valahol a szabadban, mert szélfúvást érzett az arcán. Aztán hirtelen meghallotta a fia, Henrik hangját. Hangosan imádkozott, majd parancsokat osztogatott az embereknek. Katalin ebből kitalálta, hogy Jarnacban van, a csatamezőn. -Condé... Condé... Condé... - Minduntalan ezt a nevet hallotta. - Condé estére halott lesz... Katalin ajka megremegett. - Ne, őt ne... - suttogta. Szeretőjének nem akarta ugyan, mégis olyan kellemes, vonzó. Most Condé hangját hallotta. Ezúttal ő osztogatott parancsokat az embereinek. Fanatikus, mint mindig. - Louis de Bourbon most harcba száll istenért és az országáért. Hangosan is kimondhatott valamit, mert Károly azt kérdezte: -Anyám, elküldessek a papért? A papért? Tehát már közel a halál. A halál. De mi is az a halál? Új kezdet... új harc a hatalomért másik helyen?
A szoba elúszott, és Katalin ismét ott volt a csatamezőn. Tisztán látta Condét a hajnali derengésben. Hátravetette csinos fejét, az ajkán mosoly, és a következő pillanatban lebukott a lováról. Ott feküdt a földön, szájából folyt a vér, a halál már a torkát szorongatta. - Nézzétek! - kiabálta Katalin. - Nézzétek, hogy menekülnek. Condé halott. Ott fekszik a fűben. Ebből a sebből soha nem épül fel. Condé... ó, Condé... nincs többé! De Henrik... az én drága Henrikem győzött. Igen, a csata a tiéd, Henrik! Condé halott. Coligny elmenekült. Minden dicsőség a tiéd, édes fiam! A király Margóhoz fordult, és azt mondta: - A csatáról álmodik. Más sem jár a fejében azóta, hogy tudja, Henrik ma csatázik. Margó szánalom és szeretet nélkül nézte az anyját. Csak keserűség élt benne, megmérgezett emlékek, és a vágy a férfi iránt, akit olyan szenvedélyesen gyűlölni akart. - Már közel a vég? kérdezte a király. Senki nem tudta, de valamennyien komoran néztek maguk elé. Vajon mit hoz Franciaországnak Medici Katalin, az olasz nő halála? Katalin azonban reggelre jobban lett, és amikor pár nappal később hírt kaptak a csatából, Henrik győzelmének hírét, mindenki úgy gondolta, hogy a hírtől még jobban megerősödik. Katalin szunyókált, Károly, Margó és mások körbeállták az ágyát. - Anyám - rázogatta Károly. - A csatának vége. Győztünk. Henrik győzedelmeskedett. Condé halott. Katalin elmosolyodott, és megint a régi önmaga volt. Hamar felépült. - Ezért ébresztettél fel ilyen hamarjában? -mondta erre Katalin. - Hát nem megmondtam neked előre? Hát nem megmondtam, hogy minden pontosan így történik majd? Károly, Margit és a többiek összenéztek. Margó elsápadt, Károly reszketett. Ez az asszony, az anyjuk, nem mindennapi teremtés, nem mindennapi királynő, olyan hatalma van, ami csak keveseknek. Nem csoda hát, ha úgy féltek tőle, mint senkitől ezen a földön. Ajarnaci győzelem hírére különös, nyomasztó hangulat ülte meg a palotát. A király, aki most még féltékenyebb volt az öccsére, mint korábban bármikor, búskomorságba esett. - Anyám még jobban fogja dicsőíteni drága kis fiacskáját, mint eddig - panaszolta Marienek. -Csak arra vágyik, hogy a trónra ültethesse. Ó, Marié, félek, mert az anyám nem hétköznapi asz-szony, és amire vágyik, az mindig valóra válik! Azt szeretné, ha meghalnék, és ha anyám valakinek a halálát kívánja, az meg is hal. Marié magához ölelte a királyt, és igyekezett eloszlatni a félelmét. Nyugtatta, csitította, biztatta, hogy legyen bátor, ne gondoljon a halálra. Nem szabad elfelejtenie, hogy ő a király. Károly megpróbálta, mégis egyre jobban gyűlölte az öccsét. Nem kapta meg azt az ágyút, amit kért. Ez persze ostobaság volt Károlytól, és csak olaj a tűzre, ő is tudta. Azt is, hogy ostobaságával még inkább sietteti az elkerülhetetlen véget. Margó is félt. Henrik Guise is ott harcolt a katolikusok oldalán. Margó attól félt, hogy ami megtörtént Condéval, az megtörténhet Henrik Guise-zel is. Amikor Henrik nem volt az udvarnál, ilyenkor Margó be merte vallani magának, hogy ugyanolyan szenvedélyesen szereti a férfit, mint valaha. Úgy érezte, ha Henrik meghalna, ő sem akarna élni tovább. Imádkozott, hogy életben hazakerüljön, még akkor is, ha a feleségéhez megy vissza. Katalinnak is gondjai voltak. Egészségileg már teljesen felépült, de Alba, a spanyol követ állandóan zaklatta, keserű szemrehányásokat tett neki, amiért nem használta ki a helyzeti előnyét, amiért még mindig túlságosan elnéző a hugenottákkal. Közölte, hogy katolikus uralkodója elégedetlen az anyakirálynéval. - Uram - mondta Katalin megjátszott kétségbeeséssel -, mit tehetnék én? Már nincs akkora hatalmam, mint valaha volt. A fiaim lassan mind férfivá érnek, de én csak gyönge asszony vagyok. - Felség, a fiai azt teszik, amit maga mond, és maga hagyta, hogy Coligny hadsereget verbuváljon magának.
- De uram, mit tehetnék én? Ugyanolyan jó katolikus vagyok, mint a maga uralkodója, de mit tehetnék? - Csak nem feledkezett el arról az ígéretéről, amit Alba hercegnek tett Bayonne-ban? - Egyetlen szavát sem. De ilyen terv hasztalan, ha az érintettek távol vannak. - Márpedig végre kell hajtania, méghozzá minél korábban. Minden vezetőjüket meg kell ölni... mindegyiket. Colignynak is meg kell halnia. Navarra királynőjének is meg kell halnia. Senki nem maradhat életben, felség! Úgy tudom, megvannak ehhez az eszközei felségednek. Mégis, mindazok, akik a legnagyobb veszélyt jelentik felségedre és a francia trónra, mind életben vannak, és erős hadsereget szervezhetnek, hogy felséged ellen harcoljanak. - De uram, Coligny nincs itt! A csatában van. Navarra királynője pedig nem jön ide a hívásomra. Coligny két fivérét, Odette-et és Andelot-t félreállítottam az útból, utóbbit Angliában. Ez nem volt ravasz dolog? Elhunyt váratlanul, azon a távoli vidéken. És miben, ki tudja? A barátaim a közelébe tudtak férkőzni. - Igen, ez kétségtelenül jól sikerült. De mi haszna elpusztítani a kishalakat, ha a nagyok vígan fickándoznak? -A nagyhalaknak is eljön az idejük, barátom! - Katolikus felségem tudni akarja, mikor jön el ez az idő? Ha már az ország irányítása teljesen kicsúszott a kezei közül, felség? Katalin közelebb hajolt a spanyol követ füléhez. - A fiam, Henrik úton van hozzám. Adok neki valamit... amit csak én tudok elkészíteni. Neki is megvannak a maga emberei a főgenerális táborában, és ön, uram, nemsokára értesülhet Monsieur de Coligny haláláról. - Bízom önben, felség! Katalin a fiával is tanácskozott, és várta a főgenerális halálát. Olyan mérget adott a fiának, amely késleltetve hat. Henrik kapitányát is bevonták a tervbe, mert jó viszonyban volt a főgenerális inasával. Némi pénz, és az inas bármire vállalkozik. Katalin várta a látomást. Várta, hogy lássa Coligny halálát, ahogy Condéét is látta. De hiába várakozott. Később értesült róla, hogy a merénylet meghiúsult. Coligny népszerű ember volt, sokan szerették, és nem volt könnyű ilyen embert eltávolítani az útból. Katalin egyre jobban rettegett Colignytól. Nem értette a férfit. Őszinte hittel harcolt, és ezzel mindenkit maga mellé állított. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket Katalin fel sem fogott, ezért úgy döntött, hogy inkább békét kínál. Ez volt az oka, hogy megkötötték a békét Saint-Germainban. Katalin békét akart kötni azzal az emberrel, akinek a becsületessége annyira ismeretlen és idegen volt Katalin számára. Colignynak számos követelését teljesítette az anyakirályné. Meg kellett engednie, hogy azokban a városokban, amelyek már protestáns kézen voltak, az emberek szabadon imádkozhassanak az új vallás szellemében. A protestánsok ugyanolyan hivatalokat vállalhattak, mint a katolikusok, egyenlő feltételek mellett. Biztosítékként négy várost kellett átadnia Colignynak. Montalbant és Cognacot délen, La Charitét az ország közepén, és La Ro-chelle-t a tengerparton. A hugenották örültek a győzelemnek, Katalin pedig átmenetileg békét nyert, időt ahhoz, hogy a királyi családot közelebbről érintő dolgokkal foglalkozzon. Katalin feleséget keresett Károlynak. Angliai Erzsébet és Károly házassága szóba sem jöhetett, Katalin azonban nem adta fel régóta dédelgetett tervét, hogy Anglia és Franciaország szövetséget kössön. Azt tervezte, valamelyik másik fiának szerzi meg a szűz királynőt. Károlynak maradt ausztriai Erzsébet.
Károly alaposan megnézte jövendőbelije arcképét, és nem volt kedve ellen való halvány szépsége, jámbor tekintete. - Nem hiszem, hogy effajta nő gondot okozna nekem - mondta. Katalin sem aggódott a házasság miatt. Mostanra már kiderült, hogy Károly képtelen egészséges gyerekeket nemzeni, és a házasság és a velejáró izgalmak nem képesek meghosszabbítani életét. így 1570 egy ködös novemberi napján IX. Károly, Franciaország királya oltár elé vezette Ausztriai Erzsébetet. La Rochelle városában másik, ennél sokkal romantikusabb esküvőre került sor. Navarrai Johanna, miközben a menyegzőre készült, baráti féltékenységgel gondolt kedves barátjára, Gaspard de Colignyra, és imádkozott Istenhez, hogy nagyon boldog legyen, hiszen megérdemli. Jeanne hitte, hogy ez így lesz. Gaspard boldogságra született. Az első házassága is ideális volt. A felesége imádta, és Coligny olyan férj volt, akiről asszonyok ezrei, köztük Jeanne is álmodozott. Coligny nagyon megsiratta a felesége halálát, de aztán rengeteg feladata volt. És Gaspard számára létezett egy dolog, ami mindig megelőzött családot és feleséget, a személyes boldogságát. Ez pedig a becsület volt, és a hosszú, keserves harc azért, amiben hitt, és amelyet ő is, meg Jeanne is az egyedüli üdvözítő hitnek gondoltak. Egyszerű szertartás volt, hugenotta hit szerint. És milyen méltóságteljes volt a vőlegény, már korosodván, de még mindig vonzón, az idő nem sok nyomot hagyott becsületes arcán. Könnyek szöktek Jeanne szemébe, ahogy eszébe jutott az a másik ifjú, Antoine. Mindez nagyon régen történt, de Jeanne soha nem tudta elfelejteni. Katalin mellett ott állt a fia, délceg volt, sötét hajával és csillogó fekete szemével, amely rátapadt valakire a tömegben. Az ifjú gondolatai láthatóan nem azon jártak, amit hallott. A telt, érzéki ajkak mosolyra húzódtak. Katalin igyekezett nem úgy gondolni rá, mint lusta, haszontalan, csupán testi gyönyöröket kereső fiatalemberre, hanem mint katonára, aki az anyjának felesküdött a hugenották ügyére, és Gaspard de Coligny megtanította arra, hogyan kell azért küzdeni. A menyasszony fiatal és gyönyörű özvegy volt, becsületes és nagyon szerette Colignyt, ugyanolyan mélyen és őszintén, mint Gaspard első felesége, olyan szeretettel, amilyet csak Coligny tudott kiváltani az emberekből. A fiatalasszony Savoyból jött, Jacqueline d'Ent-remont volt a neve. Nagy vagyont örökölt, és hosszú évek óta csodálta Colignyt. Hőst látott benne, mint ahogy nagyon sok más hugenotta nő is. Elmesélte Jeanne-nak, hogy mindig izgatottan hallgatta a róla szóló történeteket, és egyre erősebb lett benne a vágy, hogy őt szolgálhassa. Amikor megtudta, hogy a felesége meghalt, elhatározta, ő lesz az, aki vigaszt nyújt neki. Családja és a szavojai herceg ellenkezése ellenére La Rochelle-be utazott. Itt találkozott személyesen Colignyval, és mert a lány szerelme olyan erős volt, Gaspard némi idő múltán nem tudott ellenállni neki, és később viszonozta is. - Isten áldja meg mind a kettejüket - imádkozott Jeanne. Jeanne maga is elmúlt már negyvenéves, úgy gondolta, kezd öregedni. Éppen ezért ostobaságnak találta, hogy irigyli a barátja boldogságát. Ugyanakkor kellemes volt osztozni az elkövetkező hét során e két szerető szív boldogságában. Hamar szoros barátság bontakozott ki Jeanne és Jacqueline között, olyan őszinte barátság, amilyet Jeanne a sógornője, Eléonore Condé hercegnő iránt érzett egykor. Aztán kezdtek levelek érkezni az udvarból. A szerencsétlen anya levelei, aki az országa sorsáért aggódik. Most, hogy e megkínzott földön végre béke van, írta, a kormányzáshoz szüksége van olyan nagyszerű emberek segítségére, mint Coligny, és mint Jeanne fia. Colignynak haladéktalanul Blois-ba kell mennie, segíteni az anyakirálynénak tartóssátenni a
békét. Katalinnak, mint írta, sikerült visz-szahívatnia a követet, Albát Spanyolországba, így a hugenották vezetőjének nem kell kellemetlen találkozástól tartania. Lehetséges volna, hogy Coligny megtagadná, hogy a segítségére legyen egy szerencsétlen, gyönge asszonynak? Lehetséges volna, hogy nem állna rendelkezésre a tanácsaival, amelyek segíthetnék, hogy végre békében éljen ez az ország? Coligny izgatottan olvasta ezeket a leveleket. Az udvarba hívják, abba az udvarba, ahonnan vagy tíz éve száműzték! Mit meg nem tenne azért, ha a király és az anyakirályné meghallgatná a tanácsait. Coligny álmodozni kezdett arról, hogy hadat indítanak a spanyol király ellen, hogy kiterjesztik a francia birodalom határait. Amikor Coligny felolvasta ezeket a leveleket Jeanne-nak és Jacqueline-nek, a két nő megrémült. Jeanne még élénken emlékezett arra az időre, amikor Antoine-t az udvarba hívták. - Ez csapda - mondta. - Egy percig sem szabad hinnie az anyakirályné őszinteségében! - Drága férjem, könyörgök, legyen óvatos - kérlelte Jacqueline. - Könyörgök, ne sétáljon bele a csapdába! Meg akarják ölni. Emlékezzék arra a merényletre, amit csak nemrégiben sikerült meghiúsítani... meg akarták mérgezni a táborban. - Drága feleségem, drága jó barátném, ez olyan alkalom, amit nem szabad elmulasztani! - Alkalom arra, hogy megölhessék - mondta Jeanne. - Alkalom, hogy a hugenották ügyét az ország uralkodói elé lehessen vinni. Alkalom, hogy a reformáció gyökeret verhessen Franciaországban. Ez isteni jel. Az udvarba kell mennem. A két nő úgy látta, hasztalan próbálnák Colignyt maradásra bírni. Navarra királynője csalódottan vette tudomásul, hogy rajta kívül senki nem tudja, milyen gonosz Katalin, senki nem lát át rajta úgy, mint ő. Jeanne biztos volt, hogy a merénylet hátterében is a királyné állt. Nyugtalanul gondolt arra, vajon ezúttal milyen ördögi tervet eszelt ki Coligny elvesztésére. Jeanne-nak nem volt más választása, mint várni és imádkozni Coligny életéért. Coligny kétszázötven fős kísérettel Blois vára felé tartott. Tudta, hogy a hívei szoronganak. A feleségéhez és Jeanne-hoz hasonlóan La Rochelle népe és a többiek ostobaságnak tartották, hogy egyenest belesétál a csapdába, amit az ellenségei állítottak neki. Coligny igyekezett megnyugtatni mindenkit. Állította, nincs okuk rossz szándékot gyanítani, amíg az be nem bizonyosodik. Rossz előjel volt, hogy a várban senki nem üdvözölte az érkezőket. Coligny szólt az első embernek, akit meglátott, hogy az anyakirálynéval akar beszélni. Amikor végre Katalin színe elé kísérték, a király, Károly is fogadta. Coligny térdet hajtott a király előtt, aki barátian magához ölelte a főgenerálist, és egyenest a szemébe nézve azt mondta. - Örülök, hogy újra láthatjuk, és ezúttal nem engedjük el - mondta Károly. Coligny nem kételkedett a király szavainak őszinteségében, Károly mindig is kedvelte a főgenerálist. Katalin figyelte őket. Az anyakirályné, ügyesen leplezve gyűlöletét, színlelt barátsággal köszöntötte a főgenerálist. A mosolya ugyanolyan őszintének hatott, mint a fiáé, és Coligny nem kételkedett benne. Gaspard de Colignyt most a király öccsének, Anjou Henriknek a lakosztályába kísérték. Henrik ágyban feküdt. Katalin elmagyarázta Colignynak, hogy a fia gyöngélkedik, ezért nem fogadhatja kellő tisztelettel és formában a főgenerálist. Henrik vörös selyemben volt, a nyakában ékkövekkel díszített lánc, a fülében fülbevaló. A szoba sokkal inkább emlékeztetett egy nő szobájára, pézsmaillat járta át. Az ágy mellett Henrik két kedvence, két csinos ifjú üldögélt, ruházatuk meglehetősen nőies, az arcuk kifestve, a hajuk göndörítve. Meghajoltak a király és az anyakirályné előtt, ám Colignyt pimaszul méregették. Henrik még csak kísérletet sem tett arra, hogy őszintének tűnjenek a szavai, mindenesetre azt mondta, örül, hogy az udvarnál üdvözölheti a főge-nerálist, és reméli, Coligny megbocsát, amiért ágyában fekve fogadja. De sajnos, gyöngélkedik.
Coligny bizakodó volt. Ám este, miközben a díszvacsorára tartott, a gyengén megvilágított egyik folyosón összetalálkozott Montpensier herceggel. A herceg katolikus volt, de becsületes. Montpersier nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli a hugenottákat, de ugyanilyen vehemenciával gyűlölte a királyi házat is. - Uram - súgta a herceg Colignynak -, maga megőrült? Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy idejött? Hát még mindig nem tudja, kik ezek az emberek? Már önmagában az is ostobaság, hogy ilyen sötét folyosón közlekedik, egyedül. Coligny erre azt mondta: - A király védelme alatt állok. A király szavát adta, hogy nem eshet bántódásom. Montpensier közelebb hajolt, és azt súgta Coligny fülébe: - Még mindig nem tudja, uram, hogy a királynak itt nincs szava? Legyen óvatos! Coligny, elgondolkodva a herceg szavain, be kellett lássa, sok igazság volt abban, amit mondott, de mégis rendületlenül hitte, az égiek akarták, hogy így legyen. Számára a hugenották ügye fontosabb volt, mint a saját élete. A király örült, hogy Coligny itt van az udvarnál. - Kár, hogy nem vagyok olyan, mint ő mondta Marie-nek. Ez az ember nem ismer félelmet. Attól sem riad vissza, hogy merénylők fenekednek ellene. Ez az ember képes dacolni a halállal is, ha az Isten akaratából történik. Bár olyan lehetnék, mint Coligny! - En olyannak szeretem felségedet, amilyen! Károly elnevette magát, és megsimogatta Marie-t. - A hugenották nem gonoszok - folytatta a király. - Coligny sem az, az egyik legbecsületesebb ember, akit ismerek. Ambroise Paré, az egyik legkitűnőbb orvos Franciaországban, szintén hugenotta. Egy nap azt kérdeztem tőle: „Monsieur Paré, egyformán gyógyítja a hugenottákat és a katolikusokat? Vagy hagyja, hogy a szike kicsit jobban megszaladjon a kezében, ha katolikus páciense van?" Paré erre azt felelte: „Uram, szikével a kezemben sosem gondolkodom azon, ki katolikus, ki hugenotta. Ilyenkor a hit nem számít. Csak végzem a munkám a legjobb tudásom szerint." És ez így is van, Marié. Van valami nemes ezekben az emberekben. Bár hasonlíthatnék hozzájuk. Hát én már az egész életemet úgy fogom leélni, hogy mindig olyan akarok lenni, mint mások, amilyen nem lehetek? Szeretnék olyan szép verseket írni, mint Ronsard, szeretnék olyan nagyszerű katona lenni, mint drága barátom, Coligny, és olyan jóképű és bátor, hogy körülrajongjanak a nők, mint Henrik Guise-t, és szeretnék csatákat nyerni, és az anyám kedvence lenni, mint az öcsém, Henrik. Amikor a király Henrikről beszélt, elhomályosult a tekintete. Teljes szívéből gyűlölte Henriket, ahogy senki mást, mert tudta, hogy Henrik is gyűlöli őt. Attól tartott, hogy Henrik és az anyja az életére tör, hogy Henrik fejére tehessék a koronát. Henrik ugyanolyan hévvel gyűlölte Colignyt, ahogyan Károly szerette. Katalin szerette volna, ha Henrik illendően fogadja Colignyt, ő azonban inkább betegnek tettette magát. Henrik veszélyes volt mind a király, mind Coligny számára. Károly barátságosan viselkedett Colignyval, és igyekezett sokat időzni a társaságában. Coligny elmondta a királynak, azt szeretné, ha Franciaország egységes lenne, és ebbe az egységbe sikerülne belevonni Németalföldet is. -Akkor azon a földön is béke volna, felség, és ha sikerülne háborúban legyőznünk Spanyolországot, akkor francia fennhatóság alá kerülhetnének a nyugat-indiai szigetek. Franciaország akkor olyan birodalom lehetne, amelyben mindenki kedve szerint imádkozhatna istenéhez.
A király érdeklődve hallgatta Coligny szavait, és engedményeket tett a hugenották javára. Coligny jelenléte az udvarnál máris éreztette hatását, például azzal, hogy befolyásolta a királyt. Néhány katolikus vezetőt, aki részt vett a roueni hugenottamészárlásban, kivégeztek. A király mindig meghallgatta Colignyt, ha mondanivalója volt. A párizsi katolikusok nyugtalanok voltak Coligny miatt, és a Guise-ek, akik átmenetileg távol maradtak az udvartól, a főgenerális elveszejtésére törtek. Katalin ugyancsak nyugtalanul szemlélte, milyen befolyással van Coligny a királyra, de mégsem aggódott nagyon. A kis őrült Károly az ő teremtménye volt, és tudta, hogy még olyan ember sem képes helyrehozni mindazt a kárt, amit ő és mások tettek Károlyban, mint Coligny. Az anyakirályné mindenáron az udvarnál akarta tartani Colignyt. De még nem akarta megölni. Gyűlölte a főgenerálist, gyanakodott rá, minden lépését figyeltette, ám ebben a pillanatban élve több hasznot hajtott neki, mint halva. A főgenerális és Navarrai Johanna volt Katalin legádázabb ellensége, de még nem volt itt az ideje, hogy végezzen Colignyval. Először is azért nem, mert Katalin is szeretett volna hadat üzenni Spanyolországnak. Coligny pedig kitűnő hadvezér volt, az egyetlen, aki képes a francia csapatok élére állni ebben a háborúban. Coligny kellett Katalin terveihez. Megütközni Spanyolországgal! És győzni! Megszabadulni attól a félelemtől, amit ez a katolikus zsarnok jelentett számára. A másik ok, amiért nem akart még szabadulni Gaspard de Colignytól, hogy nagyon szerette volna Margót feleségül adni Navarrai Henrikhez. Ha megszabadul a főgenerálistól, akkor semmivel sem tudja Jeanne-t az udvarba csalni. Nem! Addig a haja szála sem görbülhet Colignynak, amíg meg nem köttetik ez a frigy a lánya és Navarrai Johanna fia között. A fia, Henrik nehezen viselte Coligny jelenlétét. Katalin mentségeket keresett a számára. Belátta, milyen nehéz lehet nap mint nap találkozni azzal az emberrel, akivel nemrég még hadakozott. Igen, nehéz látnia, hogy kegyben tartják, hogy a király egyik bizalmasa. Katalinnak sem tekintélye, sem hatalma nem volt kedvenc fia fölött. Henrik leplezni sem próbálta, hogy ellenséges érzelmekkel viseltetik Coligny iránt. Katalin ezért kénytelen volt figyeltetni a fiát, és a kémeitől megtudta, hogy Henrik titokban tárgyalásokat folytat a Guise-ekkel, akik most Tro-yesben tartózkodtak. A Guise-ek nem csináltak titkot abból, hogy a főgenerális halálára áhítoznak, nemcsak amiatt, mert a hugenották gyűlölt vezére, hanem mert még mindig Francis Guise gyilkosának tartották, és ezt soha nem fogják megbocsátani neki. Katalinnak fájt, hogy a drága fia, Henrik a Guise-ekkel szövetkezik a háta mögött. Egy nap felkereste, és amikor kettesben maradt vele, a tudomására hozta, hogy tud a titkos tervéről. Henrik meglepődött, de mindjárt elmosolyodott, és miután kezet csókolt az anyjának, azt mondta: Megfeledkeztem arról, milyen okos anyám van. Katalin örömében elpirult. - Drágám, ha az volnék, akkor az csak miattad van. Mert én csak a te érdekeidet igyekszem szem előtt tartani. Tehát, pontosan mit terveztek? - De hiszen tudod. - Tőled akarom hallani. - Azt tervezzük, hogy ünnepséget rendezünk, harci játékokkal. Erődöt építünk SaintCloudban, persze, csak a játék kedvéért. Én fogom védeni az erődöt, és Coligny feladata lesz ellenem vezetni a csatát. Vagyis eljátszunk egy stratégiai játékot. Legalábbis így fogunk hozzá, de aztán a játék váratlanul komolyra fordul. Egy adott pillanatban valódi parancsot adunk ki. És megöljük valamennyiüket... az összes hugenottát. Mit szólsz hozzá, anyám? Az anyja nézte fia izgalomtól fűtött arcát. Katalinnak nem tetszett az ötlet, de nem mondta meg neki, félt, ha a terv kudarcot vall, akkor azzal gyanúsítaná meg, hogy része volt a meghiúsulásban, és ez ellene fordítaná. Hallgatott arról is, hogy ő maga is gyűlöli Colignyt, és a halálát akarja, de csak ha eljött ennek az ideje. Azt sem próbálta megértetni a fiával, hogy ha most megölik Colignyt, Jeanne be nem teszi a lábát az udvarba, és nem hozza magával a fiát.
Akkor pedig nem lesz házasság közte és Margó között. Márpedig ha hadat akarnak viselni Spanyolország ellen, akkor ez a hugenotta-katolikus házasság nagyon is üdvös volna. Nem akarta felébreszteni fia haragját, ezért semmit sem mondott, csak megcsókolta, megdicsérte a ruháit, és a tervét, és arra kérte, vigyázzon nagyon magára, mert számára ő a legfontosabb. És ebben legalább igazat mondott. Katalin ezután a királyt kereste fel, elküldött mindenkit, és miután ezúttal is meggyőződött arról, hogy senki sem hallgatódzik, elmondta Károlynak, mire készül az öccse és a Guise-ek. Károly meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Habzott a szája, a szeme lázasan csillogott. - Drága fiam - mondta Katalin csillapítóan -, volt idő, amikor kicsit féltékeny voltál az öcsédre. Mert azt hitted, jobban szeretem, mint téged. Ha ismét ilyen buta gondolatok jutnának eszedbe, emlékezz arra, amit most tőlem hallottál. Tudom, menynyire szereted és tiszteled a főgenerálist, ezért elmondtam, mit tervez az öcséd ellene, azért, hogy meghiúsíthasd ezt a tervet, és azért, hogy meg-menthesd a barátod életét. Károly remegni kezdett. Katalin folytatta: - Ezek után már nem fogod azt gondolni, hogy mellőzött vagy, igaz? Én mindegyik gyerekemet egyformán szeretem. Számomra csak az ő boldogságuk a fontos. És te, drága fiam, több vagy nekem, mint a gyerekem, hiszen te a királyom is vagy. - 0, anyám mondta, és sírva fakadt. Katalin magához ölelte Károlyt, aki közben azt mondta: - Ezért börtönbe vettetem Henriket. -Nem, nem, drágám! Ezt nem szabad. Egyetlen szóval sem szabad elárulnod, hogy tudod a tervét. Most okosan kell viselkedned! Hagyd, hadd építsék meg az azt erődöt Saint-Cloudnál, majd kiadod a parancsot, hogy bontsák le, mert hallani sem akarsz semmiféle harci játékról! Azt kell mondjad, valami más mulatságra vágysz, olyanra, amit magad találsz ki. Ez sokkal okosabb lesz. Anyád úgy gondolja, így a leghelyesebb. Mert amíg készülődnek, addig nem törik újabb ármányon a fejüket, és te megnyugodhatsz, mert biztonságban tudod a főgenerálist, nem kell aggódnod az életéért. Károly kezet csókolt az anyjának. Katalin megkönnyebbülten sóhajtott. Ezt a nehézséget sikerült leküzdenie. Az anyakirályné ezzel visszavonult a szobájába, és levelet írt Angliai Erzsébetnek. Ezúttal azt szorgalmazta, hogy a királynő és Katalin legkisebb fia, Hercule kössenek házasságot. Aztán levelet írt Navarrai Katalinnak is, emlékeztetve, hogy II. Henrik kívánságának megfelelően össze kellene házasítaniuk Katalin lányát és Jeanne fiát. Sürgette Jeanne-t, hogy haladéktalanul jöjjön az udvarba. Milyen nehéz is konok gyerekekkel bánni! - Micsoda! - méltatlankodott a kis Hercule, Alencon hercege. - Anyám Angliai Erzsébettel akar összeházasítani! De hiszen az már olyan öreg, hogy az anyám lehetne. - Elég gazdag ahhoz, hogy a feleséged legyen. - Márpedig én ebbe nem egyezem bele. - Gondolkodj ésszel, fiam! - Felség, könyörgök, gondolja át még egyszer! - Már mindent alaposan végiggondoltam. És te? Gondold végig! Korona... Anglia koronája kerül a fejedre. Katalin legkisebb fia beképzelt, pimasz és intri-kus természetű volt. Katalin Amboise-ba vitette, és ott bezárva tartotta. Nem akarta kockáztatni, hogy a fia valami helyrehozhatatlan dolgot kövessen el. - És most, hogy azt a békát Amboise várába zárattam, foglalkozhatok Margó férjhez adásával -mondta a királynő Károlynak. Amikor Katalin magához hívatta Margót, és elmondta neki, ki lesz a jövendőbelije, Margó szeme elkerekedett, megvetés és rémület játszott bennük. Hogy menjek feleségül Navarrai Henrikhez?
Ahhoz a tuskóhoz? - Drága gyermekem, csak kevés hercegnőnek adatik meg, hogy királynő legyen. Navarra királynője! - A valamikori nagynénéd okos és szép asszony volt, a legokosabb a maga korában, mégsem találta méltatlannak magához e címet. - De én igen. - Akkor majd megszokod. - Soha. - Ha felújítod a barátságot régi ismerősöddel, lassan majd hozzászoksz a gondolathoz. - Soha nem volt a barátom, soha nem szerettem. Épp ellenkezőleg. És élvhajhász is. - Drága gyermekem! Ez esetben, úgy gondolom, felfedezhető némi hasonlóság köztetek. Margó minden bátorságát összeszedve merészen azt mondta: - Nem mehettem hozzá az egyetlen emberhez, akit szeretek. Éppen ezért most ragaszkodom ahhoz, hogy a magam kedve szerint válaszszak. - Ostoba vagy - mondta Katalin. - Csak nem képzeled, engedem, hogy a szeszélyeidet kövesd? - Katolikus vagyok. Hogy mehetnék feleségül hugenottához. - Úgy, hogy áttérítjük a katolikus hitre. - Én meg arra gondoltam, azért kell feleségül mennem hugenottához, hogy a hugenották a katolikusokkal karöltve hadat üzenjenek Spanyolországnak. Katalin sóhajtott: - Drága gyermekem, egy ország politikája állandóan változik. Ami igaz ma, nem biztos, hogy holnap is az. Ki tudná ma megmondani, hogy Navarrai Henrik megtartja-e hugenotta hitét, vagy áttér a katolikus vallásra? Ki tudná ma megmondani, vajon mit kíván majd tőle Franciaország érdeke. Gyűlölöm Navarrai Henriket. - Ostobaságokat mondasz - jelentette ki Katalin, és elbocsátotta a lányát. Nem nagyon vette a szívére Margó engedetlenséget. Margó visszament a szobájába, és csak feküdt az ágyon könny nélkül, háborgó szívvel. - Nem, nem és nem! - mondogatta hangosan, miközben egyre csak az anyja jeges tekintetét látta maga előtt, és tudta, hogy amit az anyja egyszer a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie. Újabb és újabb levelek érkeztek Jeanne-hoz La Rochelle-be Katalintól. „ Ide kell jönnie az udvarba - írta Katalin. - Nagyon kívánom látni. És a drága gyermekeit is, akiket szinte a magaméiként szeretek. Bizton állíthatom, hogy se nekik, se magának nem esik semmi bántódása." Jeanne-nak azok az évek jutottak az eszébe, amikor elszakították tőle a fiát. Jeanne félt, hogy ezúttal is csapdába akarják csalni, akit szeret. Még jól emlékezett arra, mi történt Antoine-nal. A férje szerette őt, boldogok voltak együtt, aztán egy nap Katalin az udvarba hívta, ő elment, és jöttek a hírek arról, hogy a királynő egyik udvarhölgye elcsábította. Antoine ezután még a hitét is megtagadta. A kígyónak ezúttal nem volt halálos a mérge, nem ölt, másképp végzett a gyengével. A fia, Henrik még nagyon fiatal volt, eleve nem tudott ellenállni a női bájaknak. Nem kétséges, hogy Katalin ugyanúgy akarja elveszejteni a fiút, mint az apját elveszejtette. Leült és levelet írt Katalinnak: „ Felség! Ön azt írja, látni kíván bennünket, és e kérés nem rejt mögöttes szándékot. Bocsásson meg, de a leveleit olvasva nevetnem kellett. Nem értem, miért olyan fontos önnek, hogy vélelmezett félelmeimet eloszlatni igyekezzék, magam soha nem tételeztem fel önről, hogy gyermekeket eszik, mint ahogy azt mások feltételezik. " Katalin újra meg újra elolvasta ezt a levelet. Igen, ők ősellenségek. Már azóta, hogy először találkoztak. Mindig is gyűlölte ezt az asszonyt, ha
látta, kivétel nélkül mindig ezt az érzelmet ébresztette fel benne. Mindig valami különös nyugtalanságot érzett, ha Jeanne jutott az eszébe. Szerette volna holtan látni. A kívánsága ebben megegyezett Alba hercegével, aki azok közé sorolta Jeanne-t, akiknek vesznie kell. Jeanne veszélyes volt, és halála kétségtelenül nagy örömet okozna Spanyolország uralkodójának. „Nem tételezem fel önről, hogy gyerekeket eszik." Jeanne egy nap majd megtanulja, hogy Katalin mégis pontosan olyan félelmetes, mint amilyennek ezek a szavak leírják. De még nem. Azt a házasságlevelet alá kell írni, Navarra királynőjének kell aláírnia, mert ő rendelkezik a fia sorsa felett. A kísértés nagy, és ez előbb-utóbb mégis az udvarba hozza Jeanne-t. Nagyszerű lehetőség, hogy a fia feleségül vegye a Valois hercegnőt, a király húgát, az anyakirályné lányát. Ez még a jámbor navarrai királynő számára is nagyon vonzó lehetőség. Jeanne azonban habozott. Kifogásként azt hozta fel, hogy még vannak bizonyos vallási kérdések, amelyeket tisztázni kell. „Felség - írta válaszul Katalin -, ezeket a dolgokat szerencsésebb volna személyesen megbeszélni. Bizonyos vagyok abban, hogy megegyezésre juthatunk. " „Felség - válaszolta Jeanne -, úgy hallom, hogy a pápai legátus Blois-ban van. Gondolom, megérti, hogy amíg ez az úr az udvarnál időzik, magam nem mehetek oda. " A hír igaz volt, a legátust a pápa küldte, mert félt, hogy a hugenotta Navarrai Henrik oltár elé vezeti a katolikus hercegnőt, és ezért most újból Sebastiant, a portugál trónörököst ajánlotta Margó figyelmébe. Katalin azonban most már arra szomjazott, hogy hadat üzenhessen Spanyolországnak. Hatalmas francia birodalomról ábrándozott, és azt akarta, hogy Coligny vezesse győzelemre a franciákat. Katalin tudta, ha azt akarja, hogy a katolikusok és a hugenották vállvetve harcoljanak Spanyolország ellen, akkor ebben sokat segít, ha Navarrai Henrik és Margó összeházasodnak. „Jöjjön akkor Chenonceaux-ba, drága húgom -írta Katalin Jeanne-nak. - Ott zavartalanul beszélgethetünk. És hozza magával a fiát is. Alig várom már, hogy magamhoz ölelhessem. " Jeanne-t éjszakánként rémálmok kínozták, és ezekben mindig megjelent az anyakirályné alakja. Már a szavai is merő rossz szándékról árulkodtak. „Magához akarta ölelni" Henriket. El akarta csalni az anyjától, bele akarta vetni az udvar féktelenségébe, körbevenni a szirénjeivel, a bábjává tenni, hogy a végén azt tehessen vele, amit akar. Mégis, vonzó a lehetőség, hogy feleségül vegye a Valois hercegnőt. Jeanne ködösnek látta a jövőt. Amennyiben Isten akaratából Katalin fiai örökös nélkül halnak meg, akkor Navarrai Henrik nagyon közel kerül a trónhoz, és Valois feleséggel az oldalán még több esélye lesz, hogy ő kerüljön a trónra. Végül hosszas gondolkodás után Jeanne útra kelt, de Henriket nem vitte magával, csak a lányát, Katalint. De mielőtt még elment volna, a lelkére kötötte a fiának: - Bármit írjon is az anyakirályné, bármit parancsoljon is, hagyd figyelmen kívül, ne engedelmeskedj! Aszerint cselekedj, amit én írok neked! Henrik csókkal búcsúzott az anyjától. Pillanatig sem búslakodott amiatt, hogy itthon marad, hiszen éppen heves vágyat érzett egy közember lánya iránt, és azokat az ölelő karokat nem vágyott Margó fintorgására felváltani. Margó a navarrai királynő fogadására készülve öltözködött. - 0, az a puritán asszony! - panaszolta a hölgyeinek. - Az a hugenotta! Ki nem állhatom őket, sem az asszonyt, sem a fiát! Margó kifestette az arcát, vörös bársony ruhát öltött, mélyen kivágottat. Igyekezett mindent elkövetni, hogy elijessze Jeanne-t.
Katalin döbbenten nézte a lányát, amikor meglátta, de már nem maradt idő, hogy visszaküldje a szobájába ruhát váltani. Amikor látta, hogy Jeanne a fia nélkül érkezett, már nem is bánta, hogy a lánya ilyen kihívóan öltözködött fel. Jeanne és a kis Katalin szertartásosan üdvözölte a királynőt. Katalin megfogta a kislány állát, és maga felé fordította az arcát. - Drága kis keresztlányom! Nagyon örülök, hogy az udvarnál üdvözölhetlek, bár nagyon fájlalom, hogy a bátyád nem lehet jelen. Gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen szó se hangozzék el arról, amiről Jeanne beszélni szeretett volna, amíg az ünnepség véget nem ér. Fölöttébb mulattatta, mennyire megütközött Jeanne az udvarhölgyek szabadosságán, és általában az udvari viselkedésen. Látta, hogy Jeanne-t elgondolkodtatja leendő menye ruházata és viselkedése. Margó mindent elkövetett, hogy elriassza Jeanne-t, nemcsak az öltözködésével, de azzal is, ahogy a jelenlévő nemes urakkal flörtölt. Katalin jót nevetett magában. Tudta jól, hogy a hugenotta Jeanne a szíve mélyén becsvágyó anya is, és minden jámborsága ellenére képtelen ellenállni a vonzó házasság lehetőségének. Nem volt kétséges a számára, hogy sokat elvisel azért, hogy Henriket egy lépéssel közelebb tudja a trónhoz. Az elkövetkező hetek fájdalmasak voltak Jeanne számára. Katalint azonban mulattatták, mert örömet okozott felbosszantania az ellenségét. És ez nem volt nehéz. Navarra királynője még mindig az igazmondás híve volt. Most sem késlekedett kijelenteni, mennyire megbotránkoztatja az udvar fri-volsága, a bálok, az előadások. Katalin erre azt válaszolta, hogy pedig minden az ő szórakoztatására történik, ezzel akarták megtisztelni. A színészek csak vidám darabokat, komédiákat adtak elő. Katalin úgy gondolta, hogy a tragédiák szerencsétlenséget hoznak. Előadás közben Katalin és a lánya is azt figyelte, hogyan változik Jeanne arckifejezése e darabok láttán. Ezekben a napokban az anyakirályné folyton sürgette Jeanne-t, hogy hívja ide a fiát, Jeanne azonban nem állt kötélnek, nem hagyta magát rábeszélni. Inkább azt sürgette, hogy mihamarabb beszéljék meg, ami idejövetelének elsődleges célja volt. Pillanatig sem titkolta, hogy nem bízik Katalin szavában. Katalin csak mosolygott Jeanne türelmetlenségén, belül azonban korántsem volt ilyen nyájas, gonosz gondolatokat dédelgetett. -A fiának ide kell költöznie az udvarba - mondta végül Katalin. - De nem tudom garantálni a számára, hogy e falak között is gyakorolhatja protestáns hitét. - De hiszen vannak itt néhányan, akik a protestáns hit szerint imádkoznak. - De a maga fia a királyi ház tagja lesz... katolikus feleséggel. Ha Margit hercegnő ellátogat Béarnbe, ott is a katolikus misén kell részt vennie. Jeanne számtalan alkalommal jutott arra a pontra, hogy fáradtan elhagyja az udvart, míg rá nem ébredt, hogy azért húzódik minden, mert a királynő örömét leli abban, hogy bosszantja őt. „ Nem tudom, meddig leszek még képes elviselni ezt a vegzatúrát - írta levelében a fiának. Senkivel nem maradhatok kettesben, csak az anyakirálynéval, aki nagy örömét leli abban, ha felmérgesíthet. Egész idő alatt nevet rajtam. O, drága fiam, rettenetesen érzem magam itt az udvarnál! Mindenki fölöttébb szabadosan viselkedik, sokkal szabadosabban, mint korábban. Mindez nem a király hibája. A szeretője is itt lakik a palotában, a szobái ott vannak a királyhoz közel, és minden este korán nyugovóra tér, mondván, könyvet ír. De mindenki tudja, hogy valójában a szeretőjéhez siet ilyenkor. A többiek messze nem olyan diszkrétek, mint ő." Egy alkalommal Jeanne és Margó kettesben maradt. Margó rideg volt és fennhéjázó, kifejtette, mennyire nem kívánja ezt a házasságot. - Nem gondolt még arra, hogy hitet vált? - tudakolta Jeanne reménykedve. -A katolikus hitben nevelkedtem - jelentette ki a hercegnő -, és nem kívánom megtagadni. Még a világ legnagyobb uralkodójának kedvéért sem -tette hozzá csípősen. Jeanne mérgesen azt mondta: - Nekem valahogy más információim vannak. Úgy tűnik, az udvarnak volt fontos, hogy engem idecsalogasson.
Jeanne-t mérhetetlenül elkeserítette az udvarban tapasztalt hamisság. Itt senki nem mondta ki, amit valójában gondolt. Itt soha senki nem volt őszinte. Ez ijesztő volt, hiszen minden mosoly mögött gonosz gondolatok lapultak. Coligny nem sokat tudott segíteni Jeanne-nak. Minden idejét lekötötte a király társasága, a tervezgetés, hogy megtámadják Spanyolországot, és az, hogy törvényesítsék a hugenotta vallást. Jeanne úgy gondolta, Coligny túlságosan megbízik mindenkiben. Katalin csöndben figyelte a fejleményeket, miközben Jeanne-nal játszadozott. A Guise-ek egyre nyughatatlanabbak lettek. Ebben személyes sérelem is motiválta őket. Colignyra úgy tekintettek, mint Francis Guise gyilkosára. Mindezek miatt most a spanyolokkal szövetkeztek. Ó, ez az átkozott család! - dohogott magában Katalin. - Ezek mindig itt ólálkodtak körülötte, és igyekeztek meghiúsítani a terveit. Franciaországot polgárháború gyöngítette, Spanyolország azonban erős volt. Katalin még mindig nagyon félt Fülöp királytól, és ha félelme olykor alábbhagyott, az mindig csak rövid ideig tartott. Az anyakirályné tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb, de meg kell találnia a módját, hogy Fülöpöt megbékítse. Vajon mit tervezhet most madridi palotájában? Biztos, hogy a kémei figyelik Katalint. Biztosan arról is beszámoltak uralkodójuknak, hogy Coligny ismét az udvarnál van, és hogy hozzá akarja adni a lányát Navarrai Henrikhez. Valamilyen módon a látszat ellenére bizonyítania kell Fülöpnek, hogy még mindig a barátja. így hát a királynő, miközben egyfolytában bosz-szantotta Jeanne-t, vitatkozott vele, csöndben szövögette a maga terveit. A spanyol királynak vezéráldozat kellett, és Katalin arra készült, hogy teljesíti Alba hercegnek tett ígérete egyik felét. Katalin természetesen soha nem kedvelte Jeanne-t. Örökösen az a bizonytalan érzés munkált benne, hogy Jeanne puszta jelenléte semmi jót nem jelent számára. Fülöp elégedett lesz, ha megtudja, hogy ez a nő már nem állhat senki útjába. Ebből tudni fogja, hogy az anyakirályné a szövetségese. Tehát miközben Jeanne-nal tárgyal, a gondolatai minduntalan túlmutattak az esküvőn. Már látta az aláírást a házasságlevélen, látta Navarrai Henriket Margó férjeként a palotában, és látta Navarrai Johanna végét. A Ruggierik? Azok túl gyávák. René az alkalmas Mindenekelőtt alá kell íratni a szerződést, meg kell fogni Henriket, és tető alá kell hozni a házasságot. Akkor aztán hozzáláthat kimódolni, hogy hadat üzenjenek Spanyolországnak, miután Fülöp gyanúját elaltatta azzal, hogy eltávolította egyik legádázabb ellenségét. Károly ebben hasznára lehet. A király Coligny-hoz fűződő barátságát ki kell terjeszteni Navarrai Johannára is. Katalin sokat időzött a király társaságában, igyekezett megértetni vele, hogy milyen szerepet szán neki. így aztán a királyt gyakran látták a nagynénje, Jeanne társaságában. Károly elmondta Jeanne-nak, mennyire kedveli Colignyt. Ezzel sikerült csillapítania Jeanne eredendő félelmét. Végül Navarrai Johanna aláírta a házassági szerződést a fia és Margó hercegkisasszony között. Katalin most már tovább tervezhetett. Az udvar Párizsba költözött, és Navarrai Johanna is velük tartott. - Készülni kell az esküvőre - mondta Katalin. -Úgy gondolom, Párizsban könnyebb hozzájutnia mindahhoz, amire szükségünk van. Személyesen bízom a saját szabóm, kesztyükészítőm és illatszerészem gondjaira. Jeanne már kevésbé gyanakodott, a királynőre bízta magát. Coligny is megnyugtatta, azt állította, eljött a hugenották hajnala, és nem kell attól tartania, hogy a fiának más hitre kellene térnie. Arra is felhívta Jeanne figyelmét, hogy a fia bolondja ugyan a szép nemnek, de nem gyönge, mint az apja volt. Katalin boldog volt, hogy újra szeretett Párizsában lehetett. Az első adandó alkalommal kiszökött a titkos alagúton, és kendővel a fején ment a Louvre-ral szemközti boltba.
René azonnal felismerte. Boldog volt, hogy a királynő ezúttal őt tüntette ki a bizalmával. René mindig is rivalizált a Ruggieri fivérekkel. Katalin azt kérte, vezessék a titkos szobába, és kívánsága azonnal teljesült. - Monsieur René - mondta Katalin, levetve a kendőjét, és visszanyerve királyi méltóságát -, megbízásom van a maga számára. Döntse el, vállalkozik-e rá vagy sem! - Felség, a leghőbb vágyam felségedet szolgálni - mondta René. - Hallgasson meg, mielőtt elkötelezné magát, barátom! Az illető magas rangú személy. Katalin figyelte a férfi reagálását, de annak arcizma sem rezdült. Katalin folytatta: - Gyors és fortélyos halálnak kell lennie. Lesznek, akik gyanakodni fognak, még akkor is, ha eszesen csináljuk. Talán boncolás is lesz. Gondolja alaposan végig, mielőtt igen mond. Azért jöttem magához, mert úgy gondolom, nem olyan ijedős, mint a többiek. - Felség, nincs mitől félnem, ha felségedet szolgálom. Hogy haladnak a kísérletei, Monsieur René? - Nagyszerűen, felség! Van egy olyan anyagom, ami belégzés, vagy a bőr pórusain keresztül hat. Ez nem új. - De ez az anyag, felség, pár nappal azután, hogy a szervezetbe jutott, nem hagy semmiféle nyomot az áldozat testében. Olyan anyag, amely azokat a szimptómákat erősíti fel, amilyen betegségben az illető szenved, így ha a testet felnyitják, úgy fog tűnni, hogy az illető úr vagy hölgy az adott betegségében hunyt el. Ez érdekesen hangzik, Monsieur René! De mi van akkor, ha az áldozat történetesen semmiféle betegségben nem szenved? Akkor is meghal, csak nem lehet kideríteni, hogy miben. Ez már önmagában gyanút keltő. És mondja, tesztelte már az anyag megbízhatóságát? Eleddig négy szolgálóleányt temettem el, valamennyit ezzel az anyaggal „kezeltem". - Na és mennyi idő alatt hatott az anyag? - Pár nap alatt. Egy kivételével, felség! O gyomorbajban szenvedett, és rögtön meghalt. - Tehát megbízható ez a szer? - Tökéletesen, felség! - Nekem nagyon hasonlít az agua Tofanára. - A különbség annyi, hogy ez nem hagy nyomot. - Árulja el, hogy állítja elő ezt az anyagot! Tudja, hogy érdekel az ilyesmi. - Nagyon bonyolult folyamat, felség, kicsit hasonlít ahhoz a folyamathoz, ahogy a venin de cra-paudot nyerjük. - Az arzénszármazékok nagyon veszélyes mérgek, nem bomlanak el a szervezetben. Ha a halál beállta után felnyitják a testet... - De ebben az anyagban, felség, határozottan állíthatom, hogy nincs arzénszármazék. A venin de crapaudhoz hatásában csak a folyamat elején hasonlít. Arzénnal mérgeztem meg néhány békát, és miután kimúltak, mintát vettem a testnedveikből. Ezekben benne volt az arzén, és természetesen a bomláskor felszabaduló egyéb mérgek is. Ekkor kivontam az arzént. De nem csak ennyi történik. Félek, a részletek nagyon igénybe vennék felségedet, és mert nagyon bonyolultak, nem könnyű elmagyarázni. Katalin elnevette magát. - Csak tartsa meg a titkait, Monsieur René! Tiszteletben tartom. Miért is aratnák le mások a maga babérjait? - Ha felséged befáradna a laboratóriumomra, szíves örömest megmutatnám, mit készítettem ezzel az anyaggal. Katalin felállt, és René nyomában sötét folyosókon át eljutottak egy alagsori pincébe. Meleg volt a helyiségben, tűz égett egy kályhában, és a füst egy kürtőn át távozott. Az asztalokon állatok csontvázai, a falakon kabbalista jelek. Katalin tudta jól, milyen szerszámok, kellékek
kellenek ahhoz a mesterséghez, amit René és a Ruggieri fivérek űztek. Csillogó szemekkel nézte a kis üvegcsékbe zárt színes folyadékokat, és dobozkákban őrzött porokat. René a kezébe vett egy rémes zöld színű folyadékkal telt fiolát, és megmutatta a királynőnek. - Ez, felség, a világ legértékesebb és leghalálosabb mérge. Ezzel át lehet itatni sok mindent, kesztyűket, nyakfodrokat, ékszereket, csecsebecséket. A folyadék azonnal behatol az anyagba, és nyomban meg is szárad. A méreg benne marad a holmiban, és csak bizonyos hőmérsékleten fejti ki a hatását. A test melege például légnemüvé változtatja az anyagot, így az a bőr pórusain át behatol a testbe. Katalin bólintott. Ebben eddig semmi meglepő nem volt. Hazájában éltek a világ legjobb méregke-verői. Valamennyien féltékenyen őrizték a titkukat, sokan a sírba is magukkal vitték, mert el nem tudták volna képzelni, hogy másokkal is megosszák. Bármilyen hatással is rendelkezett egy-egy új méreg, Katalin hitte, hogy úgy van, hiszen hazájában volt alkalma megtapasztalni, hogy a Renéhez hasonló varázslók képesek olyan szereket előállítani, amilyenekről a világ másik fele még csak nem is hallott. -Nagyszerű, hogy ilyen biztonságos szert állított elő, Monsieur René - mondta Katalin. Ugyanis ha egy magas rangú személyiség hal meg, akkor mindenki gyanakodni kezd, és ha a testet felboncolják, és mérget találnak, akkor akad, akinek eszébe juthat, hogy a hölgy a maga boltjában is járt. - Ez így van, felség! De biztos vagyok a munkámban. Teszteltem az anyagot. Ráadásul nincs más vágyam, mint szolgálni felségedet, akár az életem árán is. Katalin elmosolyodott. - Nem fogok magáról elfeledkezni, Monsieur René! És ha ez a hölgy idejön vásárolni kesztyűt, csipkegallért vagy valami csecsebecsét, akkor maga át tudja itatni ezzel az anyaggal, míg a hölgy itt van, majd magával viszi? - Igen, felség! - A kesztyű volna a legegyszerűbb. Akkor most hallgasson ide! Ez a hölgy ide fog jönni egy pár kesztyűt vásárolni. Maga megmutatja neki a legszebbeket, és ha kiválasztotta, amit szeretne, maga gondoskodik arról, hogy az illető nyomban fel is húzza azokat, hogy a régi lekerüljön a kezéről. Bizonyára meg vannak ehhez az eszközei. Mondjuk javítanivaló akad rajtuk, vagy bármi. A lényeg, hogy viselje azokat a kesztyűket, amelyeket magától vásárol. Nem szeretném, ha a kesztyűk más kezébe kerülnének. - Minden úgy lesz, ahogy felséged parancsolja. - Akkor hát ezzel megvolnánk. És még valami. Szeretnék ebből az... anyagból keveset... a magam számára. - Felség, az nem volna biztonságos dolog! Még nincs tökéletesítve, nincs olyan állapotban, hogy bárkire rá merném bízni. Ha már ezt is megtettem, akkor természetesen a teljes készletem felséged rendelkezésére áll. Katalin halványan elmosolyodott. Megértette Renét. Nem akarta elveszíteni a felfedezés jogát. Katalin, fejkendővel a fején, kilépett az utcára. Örült, hogy idáig eljutott. Navarrai Johanna betegen feküdt a szobájában. Nem értette, mi ez a hirtelen gyöngeség, ami rátört. Kellemes délutánt töltött vásárlással, vett néhány holmit, amit az esküvő utáni banketten szándékozott viselni. Nem volt oda ugyan a cicomáért, de nem is akart ágrólszakadtnak látszani a flancos párizsi udvaroncok között. Új csipkegallért és egy pár kesztyűt vásárolt magának. Katalin segítőkész volt, megmondta, hová menjen, néhány boltba maga is elkísérte. A végén a Louvre-ral szemközti boltban kötött ki, a kesztyű-és parfümkészítőnél. Nála vett egy pár nagyon divatos kesztyűt, olyat, amit manapság mindenki hordott az udvarnál. Már a boltban felhúzta a kezére, abban jött haza, mert valami apró baleset történt a régivel.
Utána tört rá ez a furcsa rosszullét. Le kellett feküdnie, mert heves fájdalom hasított a tüdejébe. Aznap a vacsorán sem tudott megjelenni. Éjszaka lázasan forgolódott az ágyában, a végtagjai megmerevedtek, reggelre már mozgatni sem bírta őket. Levegőt is alig kapott, a fájdalom a tüdejében elviselhetetlen volt. A Condé szállodában, ahol a lakosztálya volt, hugenotta férfiak és nők sürgölődtek az ágya körül. Az ország legjobb orvosai jöttek el hozzá, de egyikük sem tudta kideríteni, mi lehet a betegsége oka. Katalin odaküldte a saját orvosát. - Könyörgök, mentse meg Navarra királynőjének életét - mondta az orvosnak. - Rettenetes volna, ha épp most kellene meghalnia, hogy a fia és a lányom esküvőjére készülünk. Jeanne hívatta Colignyt. Gyönge volt, elcsigázott, mégis sok mondanivalója volt. Tudta, hogy Coligny nagy veszélyben van, és a hugenották is nagy veszélyben vannak. Haloványan emlékezett rá, hogy Henrik még kisgyerekként kihallgatott egy titkos beszélgetést Bayonne-ban, de most cserbenhagyta az emlékezete, nem tudta pontosan visszaidézni, mit is mondott akkor a fia. De azt tudta, hogy haldoklik. - Az imádság rajtam már nem segít - mondta. - Isten kegyes akaratára bízom magam, szerető atyámra. Soha nem féltem a haláltól. Az egyetlen bánatom, hogy magamra kell hagyjam a gyerekeimet, és hogy ők, zsenge koruk ellenére, annyi veszélynek vannak kitéve. Körülötte mindenki sírt. - Nem kell sírnotok miattam - mondta. - Tanúi voltatok a nyomorúságomnak az utóbbi időkben. Isten most megsajnált, és magához szólít a paradicsomba. Jeanne már várta a halált, szabadulni akart a testét kínzó fájdalomtól. De aztán eszébe jutottak a gyerekei. A fia, Henrik, aki még irányításra szorult, és az ő kis drága Katalinja, aki még mindig nagyon fiatal volt. Mi lesz velük? Katalinnak vissza kell térnie Béarnbe, ehhez ragaszkodott. - Ó, kérem, kérem - könyörgött egy tiszta pillanatában -, vigyék haza a lányomat... vigyék mesz-sze az udvartól, a korruptságtól. Aztán a fia közelgő házasságáról kezdett beszélni, mire Katalin, aki ott állt az ágyánál, azt mondta: - Pihenjen, drága nővérem! A gyerekei miatt nem kell aggódnia. Anyjuk helyett anyjuk leszek. A fia már a házasság révén is az én fiam lesz... a lányának pedig én vagyok a keresztanyja. Katalin egészen közel hajolt az ellenségéhez. Ez az az asszony, aki iránt mindig is gyűlöletet táplált. És most itt fekszik az ágyban, és közel a vég. Szeretett volna fölébe kerekedni, de most itt fekszik, haldoklik, nemsokára megszabadul minden földi javától, minden földi vágyától. Az anyakirálynét a diadal érzése járta át. Margó hercegnő csak állt szótlanul, nézte a szerény szobát. Semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt királynő készül búcsút venni az élettől. Nem égtek gyertyák, nem voltak papok, semmi ceremónia, ami egy katolikus halálakor szokásos. Margó végigjáratta a tekintetét a jelenlévők arcán. A haldokló királynőről az ágya mellett álló asszonyra nézett, annak sápadt arcára, kifejezéstelen szemére, amelyből fehér ujjaival időnként kitörölt egy-egy könnyet. Margó megborzongott. A halál ijesztő volt a számára, de még a halálnál is jobban félt attól a feketébe öltözött asszonytól, aki ilyen nyugodtan, látszólagos szomorúsággal állt a királynő ágya mellett. „Navarra királynője halott!" Mindenki ezt suttogta az utcákon.
-Azt beszélik, hogy a halála előtt járt Renénél... az anyakirályné kesztyűkészítőjénél. Sokan jártak már úgy azután, hogy nála jártak... aztán leestek a lábukról... ha kenyérbe haraptak, törtek a fogaik, mint az üveg... rázta őket a hideg... aztán a végén mind meghaltak. Navarra királynőjét megmérgezték! A párizsiak zömmel katolikusok voltak, ezért Navarra királynőjét az ellenségüknek tekintették, ám még ők is úgy gondolták, azért csalták az udvarhoz Jeanne-t, hogy megmérgezzék. - Ez annak a nőnek a műve! - suttogták a piactereken, az utcákon, mindenütt a városban. Az az olasz nő megint mesterkedik. Vagy nem a kesztyű-készítőjénél járt korábban Navarra királynője? A párizsiak gyanakodtak, ijedt szemekkel nézték a Louvre ablakait, pusmogtak, megvetően köpködtek, és minduntalan Medici Katalin nevét emlegették, az olasz asszonyét. Szidták az olaszokat, a mé-regkeverőket. A Guise-ek megjelentek az udvarnál. Navarra királynője halott. Egy ellenséggel kevesebb. A Guise-ek is arra gyanakodtak, hogy a királynő, amellett, hogy kedvezett a hugenottáknak, mégiscsak valamiféle halálos játszmába kezdett. Margó az ablakból figyelte, ahogy belovagoltak a palota udvarába. Henrik még csinosabb, mint amióta utoljára látta. Margó belefáradt az ellenállásba. És nemsokára feleségül kell mennie ahhoz a tuskó Navarrai Henrikhez. A gondolatra, hogy hozzá ér durva kezeivel, még jobban vágyott a másik Henrik ölelésére. Margó úgy rendezte, hogy véletlenül találkozhasson vele az egyik félhomályos folyosón. Henrik nyomban észrevette. Margó sarkon akart fordulni, de Henrik odasietett hozzá, és megállította. Margónak a csókjaik jutottak az eszébe. - Margó - súgta Henrik lágyan, szenvedéllyel. - Henrik... feleségül akarnak adni... a navar-raihoz. -Tudom, drágám, szerelmem! - Nem megyek hozzá - sírta Margó. - Gyűlölöm! Henrik próbálta megvigasztalni a lányt. - O, drágám, ha tudnád, mennyire hiányoztál! Mennyire vágytam rád! Miért kínozzuk egymást? Margó megrázta a fejét. Henrik folytatta: - Az az ostoba büszkeség... harcolunk az ellen, amiről mindketten tudjuk, hogy megváltoztathatatlan. Margó, éljünk azzal, amivel élnünk lehet. Vegyük el, ami megmaradt nekünk! Mindketten szenvedélyes együttléteikre gondoltak. Henrik simogatta Margó érzéki testét. - Nincs senki hozzád fogható, Margó! - És nincs semmi, csak ez a vágy. - Emlékszel még arra a kis szobára, ahol legutóbb voltunk? Oda megyünk... ma, és minden éjjel. -Az esküvőre még hónapokig várni kell - mondta Margó. - Ki tudja, talán sohasem köttetik meg. Az is lehet, hogy felkelés tör ki, és te leszel a király, és feleségül vehetsz engem... ahogy mindig is szerettük volna. Akkor lesz hatalmad, és akkor semmi sem állhat az utunkba. Henrik csókkal zárta le Margó száját. A Louvre-ban mindennek, még a falaknak is füle van. - Ma éjjel? - kérdezte Henrik. - Éjfélkor. -Várni foglak... Nagyon foglak várni. - Sietek hozzád. - És most menj, drágám! Ne lássanak együtt bennünket! Legyünk okosabbak, mint voltunk!
Még egy futó csók, még egy szenvedélyes ölelés, és mindketten, repeső szívvel, visszavonultak a szobáikba. Margó újra a világ legboldogabb asszonyának érezte magát. Feszült volt a hangulat a Louvre-ban. Katalin csak most döbbent rá, mekkora befolyásra tett szert Co-ligny a fia, Károly felett. Kihagyta a számításból, hogy az az ember, aki eddig mindenben engedelmeskedett neki, ugyanilyen engedelmes tud lenni más irányítása alatt. Károly újabban mások füle hallatára, villámló szemekkel, emelt hangon beszélt az anyjával. - Gonosz pletykák kaptak lábra Navarra királynőjének halála okán. Mindenki azt gondolja, hogy ármány áldozata lett. Éppen ezért megparancsolom, boncolják fel, hogy megtudhassuk, mi okozta a halálát. Katalin megrémült. A fia szigorú tekintetéből kiolvasta, hogy Károly is arra gyanakszik, ő ölte meg Navarra királynőjét. Ez önmagában még nem volt döbbenetes, de az, hogy éppen ő ragaszkodjék a boncoláshoz, igen. Éppen ő akarná bevádolni azt az embert, aki a legmeghatározóbb volt egész életében? Katalin eszén túljártak, túljárt rajta a nagyszerű, jámbor Gaspard de Coligny. Lépésről lépésre, lassan nyomult előre a hitével, a becsületességével, mígnem befolyása alá vonta a királyt. Nem kétséges, hogy Coligny volt, aki ragaszkodott a boncoláshoz, és a király, szembehelyezkedve az anyjával, el is rendelte. Katalin csak nézte a fiát, látta, hogy a szeme fehérje lassan vörösre vált. A hangja ridegen csengett. Katalin bízott Renében, és ha René igazat mondott, akkor nincs mitől félni. - Drága fiam, ha úgy gondolod, hogy a boncolás elkerülhetetlen, legyen kívánságod szerint. Bár én úgy gondolom, a királynő természetes halált halt. Nem volt túl erős a szervezete, és sokat szenvedett. Valószínűleg túl nagy megpróbáltatás volt számára az út a palotáig, és a házassági előkészületek is feszültségekkel jártak. - Akármi történt is - mondta a király -, ragaszkodom a boncoláshoz. Károly már férfi volt, betöltötte a huszonegyedik évét. Katalin ott követte el a hibát, hogy még mindig kiegyensúlyozatlan kisfiúnak tartotta. Összeültek az orvosok tanácskozni, Katalin, a király és Jeanne doktorai. Most már bármelyik percben kihirdethetik az eredményt. Ha René tévedett, gondolta Katalin, akkor neki vége, és róla magáról is tovább pletykálnak. Már így is gyűlölték. De bánta is ő. Gyűlöljék csak, neki elég, ha uralkodhat. Jeanne halott volt. Fülöp király bizonyára mosolyog - már ha tud az az ember egyáltalán mosolyogni - a szakállába. Angliai Erzsébet viszont nem lesz boldog a hír hallatán. Coligny őszintén gyászolta Navarra királynőjét, a fia, Henrik még nem tudta, de a hír hallatán a palotába kell jönnie. Akkor a királyné veszi a gondjaiba, és úgy irányítja majd, ahogy a kedve tartja. Nincs tehát mitől félnie, nyugtázta magában Katalin. Gyűlölni fogják, és gyanakszanak rá. Ez eddig is így volt, de senki egy ujjal sem mer majd az anyakirálynéhoz nyúlni. A félreeső kis szobában a szerelmesek ernyedten feküdtek egymás mellett. Margó pityergett. - A boldogságtól - mondta sírva -, mert annyira hiányoztál, annyira vágytam rád. Nincs a világon senki, aki a helyedbe léphetne. Henrik dühösen azt mondta: - Pedig milyen boldogok lehetnénk együtt! Soha nem fogok megbocsátani annak, aki ezt tette velünk! -Anyám halálra rémít, Henrik! - Én a bátyádra gondoltam. Ő választott el bennünket egymástól. Idővel összeházasodhattunk volna, ha nem lép közbe. Henrik bátyádra gondolok, nem a királyra. Henrik fél tőlem. Egy nap úgyis megölöm... vagy ő öl meg engem. Bosszút állok azért, amit velünk tett, és Colignyt is megölöm apám miatt!
-Ne beszélj gyűlöletről, amikor szerethetünk is -mondta Margó. - Élvezzük, hogy együtt lehetünk, most nem számít semmi más! Most ne beszéljünk a bosszúról, se a bátyámról, se Colignyról, se a közelgő házasságomról! Legyünk boldogok, amíg tehetjük! Henrikhez simult, de Henrik érezte, hogy remeg. Igyekezett megnyugtatni. - Henrik, egyre csak az anyám jár a fejemben. Gondolod, hogy ő mérgezte meg a királynőt? Henrik nem válaszolt, egy darabig mindketten hallgattak. De aztán mindketten megfeledkeztek Navarra királynőjéről, Margó kényszerházasságáról és a bosszúról. Élvezték, hogy olyan hosszú idő után végre újra együtt lehetnek. Párizs utcai forgatagában fejkendős asszony csatlakozott egy csoporthoz. Nem csalódott, mind a navarrai királynő haláláról pusmogtak. - Vagyis tüdötályog okozta - mondta az egyik asszony. - Legalábbis ezt állítják... Katalin azt mondta: - Gondolják, hogy az orvosok hazudtak? - A kendőt mélyen behúzta az arcába, nehogy felismerjék. - Ki tudhatná azt közülünk, hogy mi mindenre képes az az olasz nő? Katalin elnevette magát. - Tán még arra is képes volna, hogy tályogot fakasszon az ellenségei tüdejében? A többiek vele együtt nevettek. - Az boszorkány. Varázsló. Ezek a taljánok... bizony, nagyon is sokat tudnak a mérgekről, és az ő mérgeik nem hagynak nyomot. Nem szabadott volna hagynunk, hogy betegyék a lábukat az országunkba. Katalin tovább sétált, majd újabb vitatkozó csoporthoz csatlakozott. Valaki azt mondta: Márpedig a királynőt megmérgezték. Annak az olasz asz-szonynak bizony benne volt a keze, ne feledjék, hogy mit mondtam. A királynő járt a kesztyűkészítőnél... az olasz kesztyűkészítőnél. Az orvosok bármit mondhatnak. Az is lehet, hogy nem merték megmondani az igazat. Talán csak féltek attól, hogy esetleg velük is végez rövid úton valami titokzatos betegség. Katalin elgondolkodva továbbsétált. Hasonló a helyzet, mint akkor volt, amikor Ferenc trónörökös meghalt, nem sokkal azután, hogy az olasz pohárnoka átnyújtott neki egy pohár vizet. Nyugtalan volt. Úgy döntött, még jobban figyeltetni fogja a királyt. Colignynak túl nagy a befolyása. Mélyen el kell gondolkodnia Monsieur Coligny további sorsán, mert csak egy ember gyakorolhat befolyást a királyra. Katalin bízott az erejében. Bízott abban, hogy legyőz minden nehézséget. Magán gondolkodott, mostani önmagát összehasonlította azzal a nővel, aki a férje halála után volt. Sokat kellett tanulnia, és sokat tanult. Ereje teljében volt, kezében volt a hatalom, hogy irányítsa azokat, akiket szeretett, és elpusztítsa azokat, akik az útjába álltak. És hamar megtanulta, hogyan kell használnia a hatalmát. Az anyakirályné szorosabbra kötötte a fejkendőjét, és gondolataiba mélyedve sietett vissza a palotába.
