VI. Közmővelıdési Nyári Egyetem Szeged, július 5-9. Az érték. Török József. Szerkesztette: A kötet megjelenését támogatta:

VI. Közmővelıdési Nyári Egyetem Szeged, 2004. július 5-9. *

Az érték *

Szerkesztette:

Török József * A kötet megjelenését támogatta:

Csongrád Megyei Közmő velıdési Tanácsadó Közp ont Szeged, 2004

2

Tartalom Bujdosó Dezsı: Kultúra és érték – érték és mérték ............................................................

3

Varga Károly: EU–csatlakozás: utópia–veszélyek két irányból ......................................... 11 Utasi Ágnes: Bizalomhiány és az individuális szabadság paradoxonai .............................. 26 Kamarás István: A vallásos hit változásai ......................................................................... 32 Bauer Béla: A jövı értékei – értékeink jövıje ................................................................... 49 Nagy Attila: Középiskolásaink értékvilágáról ................................................................... 53 Ligeti György: Mit üzen az iskola? ................................................................................... 66 Pikó Bettina: Érték és magatartás ..................................................................................... 73 Udvarhelyi Éva Tessza: Plazavilág – plazakultúra ............................................................ 79 Ifju György: A szuvenír és a mögöttes érték ...................................................................... 88 Héra Éva. Hagyomány és modernitás – folklór a kirakatban ............................................. 92 Földiák András: Attraktív közmővelıdés – falunapok, fesztiválok… .................................. 100 Kary József: Népmővelık szerep- és értékváltásai – 1984/2004 ........................................ 108

3

Bujdosó Dezsı

Kultúra és érték – érték és mérték A kultúra és érték fogalma a kultúraelméletekben Márkus György, akinek filozófiai antropológiai gondolatai közel négy évtizede – Marx és Lukács György mellett – alapvetıen meghatározzák szemléletemet, s akinek munkáira ezen elıadás keretében nagymértékben támaszkodom, A kultúra: egy fogalom keletkezése és tartalma c. 1992-es tanulmányában1 plasztikusan összefoglalja a kultúrafogalom és az érték kategóriájának történeti kapcsolatát. Következzék egy hosszabb idézet Márkustól (kiemelések tılem – B. D.): [A kultúrafogalom] „…változatos használatának egész története során a „kultúrát”, minden releváns értelmében, általában valamiféle egyetemes jellegő pozitív értékre vagy értékekre utaló terminusnak tekintették. Ez így volt még azokban az esetekben is, amikor kimondottan csak egyes individuumokra, csoportokra vagy társadalmakra találták alkalmazhatónak, vagyis, amikor a szellem és/vagy a viselkedés sajátos és megkülönböztethetı „kimőveltségét” és „választékosságát” jelentette. Mert a kultúrát még ebben az esetben is olyan állapotként gondolták el, mely megtestesíti (vagy megközelíti) az emberi tökéletességet és kiválóságot, amire mindenkinek törekednie kell, noha (véletlen vagy lényegi okokból) valójában csak kevesen érhetik el. A kultúrafogalomnak ez az alapvetıen normatív egyetemessége volt az, ami bizonyos értelemben lehetıvé tette jelentésének észrevétlen fokozatokban történı átvitelét, elıször az egyénre vonatkozó használatát differenciális össztársadalmi használatára, majd ez utóbbit az egyetemes-összemberi értelemben való alkalmazásra. Igaz, nem minden kultúraelmélet osztotta ezt a pozitív értékelést. Az az elgondolás, miszerint a "kulturálódás" akár az egyén neveléseként, akár a társadalmi tökéletesedés történelmi folyamataként negatív következményekkel (elpuhulással, túlzott kifinomultsággal, dekadenciával stb.) járhat, olyan közhelynek számít, amely kétségtelenül megelız minden kidolgozott kultúraelméletet. Az ilyen elméletek pedig lényegében egy idıben jelennek meg a kultúra radikális kritikájának elsı formáival (Rousseau, Linguet [ejtsd: lengé] stb.). Ezek az élesen ellentétes értékítéletek valójában fontos forrásai és aspektusai annak a kétértelmőségnek, ami ma is körülveszi ezt a fogalmat. Mégis, mindezen nézeteltérések ellenére, a 18. század végi és a 19. század eleji gondolkodók mindegyikének az volt a meggyızıdése, hogy a kultúra valami olyasmit jelöl, aminek inherens érték-vonatkozása van, amit szükségszerő kapcsolat főz ahhoz az értelemhez és értékhez, amely elválaszthatatlan az ember életétıl vagy legalábbis melyet ez utóbbi képes megvalósítani. Következésképpen tehát azt is elıfeltételezték, hogy a kultúra jelenségei nem érthetık meg róluk hozott értékítélet nélkül. Jelentésének ez a normatív dimenziója, az egyetemes emberi értékek valamely összességével való (pozitív vagy negatív) kapcsolatának tételezése eredményezi, hogy a "kultúra" terminus kizárólag egyes számban használatos, még jóval azután is, hogy az elméleti érdeklıdés "formáinak" történelmi különbözısége és változatossága felé fordult.“2 A kultúrának mint értékfogalomnak a lefelé menı spirálját, annak is a végpontját jelenti a tankönyvekben, a lexikonokban és persze a köztudatban is a kultúra fölhígított értékfogalma, mely szerint a kultúra „az anyagi és szellemi értékek és javak összessége”. Az értékközpontú, Európa–centrikus, unilineáris fejlıdéskoncepciót mennyiben igazolja a mai kor? Ha az Európai Unióra vagy a globalizációra gondolunk, akkor talán még azt mondhatnánk: igen, igazolja. De ha az egységesüléssel szembeni erıkre (kultúrákra) gondolunk, 1 2

In: Márkus György: Kultúra és modernitás. T–Twins Kiadó – Lukács Archívum, Bp. 1992 Uo. 33–34. old.

4 akkor azt kell mondanunk, hogy az egyközpontúság, az azonos kulturális értékek és normák elfogadása, elfogadtatása (!) felé törekvı centripetális erıkkel szembeni centrifugális erık legalább ugyanilyen markánsan megjelennek. Sıt, ha a „huntingtoni paradigmának”3 (amit nem jellemzek külön, mert a könyv címe maga megfogalmazza a problémát) akár a legcsekélyebb elvi és praktikus értelme is van, akkor a kultúra értékelméleti fogalmának azt kellene megragadnia, hogy több, de legalább két nagy kultúra létezik napjainkban a nyugati liberális és a (fundamentalista?) iszlám, amely egymástól nemcsak eltérı, hanem egyenesen ellentétes értékeket foglal magába. (Természetesen a nagy kultúrákat/civilizációkat a huntingtoni paradigma említésével nem akarom negligálni. Például Ralph Dahrendorf és sok más szerzı szerint a XXI. századot alapvetıen a kínai és az amerikai kultúra/civilizáció vetélkedése fogja jellemezni.4) A kultúra klasszikus értékelméleti kultúrafogalmai, úgy tőnik, kiürültek. A közgondolkodásból és a tudományos munkákból kikoptak a kultúraelméleti témájú írások. A rendszerváltás óta jószerivel Márkus György írása az egyetlen komoly elméleti munka (nemcsak az idézett írás, de az egész kötet), amely elméletileg próbálja meg körüljárni a kultúra és modernitás kérdését. Ma nincsenek termékeny viták a kultúráról, mint néhány évtizeddel ezelıtt. Hol vannak ma az értékelméleti kultúrafogalommal és annak köznapi változatával szembeni jogos és alapos kritikát megfogalmazó mővek? Ilyenek voltak például a funkcionalista (vö. pl. E. Markarjan), a szemiotikai (vö. pl. J. Lotman vagy Clifford Geertz, bár ez utóbbitól megjelent egy válogatás), az ontológiai (vö. pl. A. N. Leontyev vagy Ágh Attila) stb. munkái. Különösen elgondolkodtató, hogy (a késıbb még kifejtendı) többesszámban vett kultúrafogalmat használó, azaz az egyes történetileg létrejött kultúrákat mint önálló entitásokat organikus rendszerként vizsgáló, azokat a kultúrakutatás középpontjába helyezı kulturális antropológia (vö. B. Malinowski, Claude Lévi-Strauss, Boglár Lajos stb.) sem tudta az eredményeit, fogalmi rendszerét és gondolkodásmódját bevinni a közgondolkodásba. Mindezek a törekvések a klasszikus (erıteljesen „értékcentrikus”) kultúrfilozófiai irodalom nagy alakjainak (Kant, Herder, G. Simmel, O. Spengler stb.) gondolataival együtt sem váltak egy lehetséges modern kultúrakutatás elméleti bázisává. A modern kulturális antropológia (pl. városantropológia, etnikai konfliktusok kutatása stb.) elsı lépéseit mostanában teszi, de valójában még nem jöttek létre azok a szintézist alkotó mővek, módszerek stb., amelyek a jelenkori kultúrakutatásban integrálnák a jó két évszázada létezı alapvetı kultúraelméleti gondolatokat. Most, az Európai Unióba történt belépésünkkel és a globalizáció áldásainak és átkainak a mindennapokba történı benyomulásával, amely ösztönzıje lehetne egy – a modern kor problémáira válaszokat adó – kultúraelméletnek, inkább csak a „civilizációk összeütközésérıl” szóló színes hírek foglalkoztatnak bennünket. És persze megmarad a szokott kesergés, hogy a nemzeti (azaz a lokális) és az uniós, valamint a globalizált világgazdaság kölcsönkapcsolatából miért csak a túlontúl nagy erıfeszítések maradnak, hogy a magyar parlagon miért nem sikerül azt elérni, amit a boldogabb nyugatiak már elértek. Persze igyekszünk: bizonyítja ezt az is, amellyel az ún. „bolognai folyamatba” szeretnénk integrálni felsıoktatásunkat – miközben semmi szándék és semmi serénység nem mutatkozik arra, hogy feudalisztikus szerkezetét szétromboljuk, hogy a felsıoktatást demokratikus és gazdaságilag racionális, hatékony alapokra helyezzük. (A feudalizmus két szilárd bástyája közül az egyik közismert: ez az egészségügy, de a másik nem: ez a felsıoktatás.) A kultúrafogalom múltja a homályba veszett. Úgy megyünk elıre az Európai Unióba (a globalizációba), hogy nem támaszkodunk semmire. Keressük az utakat, de embervoltunk jelenét és jövıjét nem értjük, mert a múltja zárójelbe került. 3 4

Vö. S. P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Kiadó, Bp. 2001 Vö: Ralph Dahrendorf: Egy autoritárius század küszöbén. Kritika, 1998/1.

5 A 60-as, 70-es évek gazdag kulturológiai termésébıl szinte semmi sem maradt meg az emlékezetben. Helyébe lépett a semmire sem jó közhely: a kultúra az anyagi és szellemi értékek vagy javak összessége. Ennyi lenne a kultúraelméleti válaszunk a kor kihívására? Kultúra és érték (A legény a gáton: a nevetı harmadik)5 Az ember nemcsak értelmes, gondolkodó lény, nemcsak a saját szubjektivitásából, teleológiájából kiinduló lény, aki uralkodik a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó– mászó mindenféle állaton, hanem észhasználó természeti lény is, aki az érzékek és szükségletek véges sokaságával rendelkezik. Ami benne lehetıség és ami a lehetıségbıl valósággá, történelemmé lesz, az ebbıl az ontológiai kettısségébıl: a természettel való szembenállásából és az ember és alkotásai természeti mivoltából származik. Az emberi reprodukció, annak szándékolt és nem szándékolt következményeivel együtt mindenkor érzékeny és veszélyes játék a nyers természeti erık és az ember között. Vegyük példának az ıselemek közül a vizet és a földet. Ha rendszeresen kiárad egy folyó, az emberi értelem projektál. Számol és mér. Mivel értelmes, kiszámítja a víz erejét, de mivel eszes (fortélyos, cseles) is, ezért nem a maga hátát tartja oda a víznek, hanem keres egy másik pusztító, de ebben az esetben „gyógyító” erıt: a földet, és gátat építve a két természeti erıt megütközteti egymással. Aztán ismét az értelmet küldi munkába, hogy ellenırizze, amit megcsinált. Ha gyönge lett a gát, elönti a víz az ember házát. Ha túl nagy gátat épített, részben fölöslegesen dolgozott. Az emberi világ teremtése nemcsak térben, hanem idıben is befejezetlen folyamat. Ha nem várt, elıre nem ismert természeti következményei lettek az ember természetbe történt beavatkozásának (a folyó szabályozásával szikessé válik a föld, eltőnnek az ártér állatai és növényei, s ezzel például szőkülnek az ember életlehetıségei stb.), akkor az ember mint természeti lény a bırén érzékeli a problémákat, s a természetes ész az értelmével módosítja a tervet. Ha az "inherens mérték", azaz az egymással megharcoló természeti elemek mértéke szerint tervezett és cselekedett, akkor ı lett a nevetı harmadik: a legény a gáton. Márkus már a 60-as években – Hegelt és Marxot felidézve – bemutatta az egyetlen természeti eszes lény értelmes munkáját. Az emberi kiindulópontot, az emberi tervet és a kultúrává, "emberré tett" természetet. Természet és ember egymásba növését, a passzítással létrejövı strukturális egységet természet és ember között. A természet emberré válását (humanizáció), amelyben "az emberi képesség úgy jelenik meg, mint az objektív természeti összefüggéseknek a szubjektum aktivitásába való transzponálása". 6 Amely egyben az ember naturalizációja is. Így születik meg és újul, változik történelmi koronként, térben és idıben modifikáltan ember és természet „lényegegysége” (vö. Marx). Így volt és így lesz ez mindaddig, amíg ész és értelem együtt haladnak. S bár a frazeológia szintjén Márkusnál is megjelentek a történelmileg–logikailag egymásra épülı formációk "menetrendszerően" leírható alakzatai, az antropológiai fejtegetések logikája szerint a történelem nem elıírás volt egy alacsonyabb fokból egy magasabb, értékesebb fok irányába való hosszú meneteléshez (amibıl a kultúrák összeolvadása és egyetlen: a legértékesebb, legdemokratikusabb stb. világkultúra válna), hanem a munkaaktusban rejlı potenciális erık és az általa létrejövı természeti és társadalmi közvetítések (eszközök, közösségfor5

Az alábbiakban elsısorban Márkus György: Marxizmus és „antropológia”. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971 (elsı kiadás: 1966.). c. munkája és az ı, valamint Hermann István 1960-as években tartott egyetemi elıadásai nyomán fejtem ki koncepciómat. Természetesen a háttérben, mint az említett két szerzınél is, Lukács György ontológiája áll. (Lukács: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvetı, Bp. 1976) Lukács mögött pedig Marx. Az ıselemek „ütköztetése” és a kultúra (mint az az elemek egymással szembeni kijátszásával megalkotott új létezı) keletkezésének gondolatát Hermann Istvántól vettem át.) 6 Márkus id. mő, 19. old.

6 mák, tudás) kifejlıdésének a lehetısége. Márkus – talán nem mindig tudatosan – kihámozta az észt elhagyó értelem elszabadult kategóriáiból, a hegeli-marxi-lukácsi történelem– teleológiából a lényeget. Az egyszerőség kedvéért, a bonyolult kategóriák áttetszıvé tétele, átláthatósága érdekében kissé frivolan, újkantiánus nyelven fogalmazom meg az emberi alaptevékenység eredményét: az embernek mint természeti (társadalmi, történelmi) lénynek a tevékenysége nyomán megszületik a második természet, azaz az érték nélküli létbıl és a lét nélküli értékbıl létrejön a kultúra, vagyis az értékes lét. Az elsı meghatározás tehát a címben is jelzett kultúra és érték kapcsolatra a következı: a történelmi teleológiától megfosztott, reálisan létezı érték és kultúra szinonim fogalmak. A kultúra az eszes lény mőve, de a kultúra létezése az idıben a haladás, a kultúra fejlıdése, hatása az emberre (hogy ellensége lesz-e vagy barátja, segítıje) az értelem kategóriájában fogalmazódik meg.7 Ezek értelmes kategóriák, de nem elérendı vagy leküzdendı történelmi mérföldköveket jelzı karók, mondja az ideológus Márkussal szemben az antropológus Márkus. A „természetes” ész csele szerint élı és eljáró, és nem az idomított és idomuló instrumentális ész mővei ezek. Az érték, a valóságosan létezı emberi tudás és alkotás az általunk teremtett természetben és történelemben egzisztáló mértékkel összhangban marad. Az marad, aminek született. Amivé lett, az a maga és a természet történetét megcsináló ész mőve. 8 Márkus Marx Gazdasági–filozófiai kéziratok-jára utal: „…az ember minden species mértéke szerint tud termelni, és mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni.”9 A kultúra és érték fogalma mellett megjelent – egy vonatkozásban – a mérték fogalma. Márkus Hegelre utal: az ember azt ismeri meg, amit maga hozott létre.10 Megismeri a „dolgot” és megismeri a dolog létrehozásával (elsajátításával) önmagát. A „dolog” létrehozása és elsajátítása, az ember és az általa alkotott új természet (a kultúra) kölcsönkapcsolata (amely kölcsönkapcsolat regulátora, szabályozója, egyensúlyban tartója a mérték) egyben az idıben való elmozdulás is. Az idıben való elmozdulás = történelemcsinálás. De ez nem külsı, nem elrendelt, traszcendens, kinyilatkoztatott célhoz igazodás, hanem az ember saját tette. Ahogy az ember nem a puszta önkénye szerint jár el a munkaaktusban, ugyanúgy nem az önkénye vagy mások önkénye szerint jár el a történelemben. Azt gondolom, hogy a kultúráról, a kultúrafogalomról való gondolkodás, amely Márkusnál a 90-es években a hagyományos („marxista”) politikai–gazdasági, ismeretelméleti– ontológiai stb. fogalmi nyelv és gondolkodásmód helyére lépett, lehetséges elırelépést jelent(het) a mai kornak, az egyes kultúrák természetének, a kultúrák kapcsolatának, „fejlıdési dinamikájának” a föltárásában is. Itt azonban ma még nem tartunk. A klasszikus polgári és a klasszikus marxista világkép egyértelmőségének elmúltával gondolkodásunkat a világba dobottság, magányosság, támasznélküliség jellemzi. Márkus a lokális, a „maradó” és a globális, a „haladó” kapcsolatát, ellentmondásait a rendszerváltás után már nem filozófiai, hanem kultúraelméleti vonatkozásban elemezte, ezért az elemzés fókuszába kerültek ez olyan „elfeledett” kategóriák, mint a kultúra és civilizáció fogalma, illetve ellentmondása. A korábbi, sokszor ideológiákkal terhes horizont tisztul és kitágul: fogalmilag 200–300 év paradigmarendszere kerül a kifejtés fókuszába. Lehet, hogy a „tisztul” kifejezés a filozófiatörténetben járatos gondolkodót nemcsak meghökkenti, de esetleg meg is botránkoztatja. A kultúra civilizációba való átcsapásának lapossá vált közhelyeivel (lásd például Spenglertıl A Nyugat alkonyát vagy Huntingtontól a kultúrák [civilizációk] öszszecsapásának gondolatát.) tele a padlás.

7

A német filozófiai nyelv megkülönbözteti a die Vernunft (az ész) és a der Verstand (az értelem) kategóriáját. Vö. Márkus id. mő 58-59. old. 9 Uo. 59. old. 10 Uo. 104. old.

8

7 „Esz”-telenség és „mérték”-telenség Az ész és értelem tevékenysége nyomán létrejövı kultúra (az értékes lét) a mértékkel alkot valóságos és gondolati egységet, s ezeknek a kategóriáknak a finom összjátéka, harmóniája együttesen adja a kultúra (a kultúrák) tartalmát. A modern kor egyre diszharmonikusabbá váló kultúrájának, kultúráinak, az „esz”-telenségnek, és a „mérték”-telenségnek a tágabb öszszefüggésekben való megértéséhez, a ma és a jövı marketing- és élménytársadalommá válásának megértéséhez közelebb kerülünk, ha a történelmi múltból felidézzük a kultúra– civilizáció ellentmondást. Ezt teszi Márkus is a tanulmányában. Márkus György 1992-es írásában Immanuel Kantra utal: „A mővészet és a tudomány kulturálttá tett minket” – írja Kant 1784-es, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögbıl címő rövid tanulmányában. „Civilizálódtunk, szinte túlságosan is, mindenféle illemben és modorban. De ahhoz, hogy úgy vélhessük, moralizálódtunk is, még nagyon sok hiányzik. A moralitás eszméje ugyanis még a kultúrához tartozik, ennek az eszmének a becsülés keresésében és külsı tisztességben való használata pedig csupán hasonlít az erkölcsösséghez, s így pusztán civilizálódást jelent”. 11 Ez ma még inkább érvényes, mint egykor. Márkus Nietzschet említi. Idézzünk tıle egy gondolatot: „A kultúra és civilizáció csúcspontjai nem esnek egybe. Nem szabad félrevezetnünk magunkat a kettejük közötti mély ellentmondást illetıen. A kultúra kiemelkedı pillanatai, morálisan szólva, a romlottság idıszakai voltak; és hasonlóképpen, az emberi állat szándékolt és kikényszerített megszelídítésének (a "civilizációnak") a korszakai a legszellemibb és legmerészebb természetek ellen megnyilvánuló türelmetlenség idıszakait alkották. A civilizáció valami mást akar, mint a kultúra: talán épp annak ellenkezıjét..." 12 A kultúra átváltozása civilizációba: a polgári erény ”kép”mutatássá változása. Errıl szólt Kant és Nietzsche. Marx a kultúrateremtésnek ezt a diszharmonikus jellegét az elidegenedés három aspektusában jellemezte az ember (a munkás) elidegenülését: 1. a saját munkája termékétıl, (Marx itt egyben lerakja a késıbbi árufetisizmus-elmélet alapjait); 2. a saját munkájától, 3. önmagától való elidegenedéseként. 13 Marx klasszikus politikai gazdaságtani munkájában, A tıkében az árufétisizmus kategóriájában az ember és teremtménye diszharmonikus viszonyát ragadja meg. A csereérték uralmát a használati érték fölött, amely elsı összefüggésben, önmagában még csak a társadalmi viszonyban jelentkezı gazdasági kiszolgáltatottságot jelent, de a fétis szóban benne van az imaginárius mozzanat is, az emberi szükséglet (kultúra) fölött uralkodó civilizáció, az „illemnek és a modornak”, a „kép”-mutatásnak a hatalma, ereje, mérték-telensége a természeti, a természetes (= kultúra) fölött. Ami ott elkezdıdött, az folytatódik a fogyasztói társadalomban és a kultúrák és a gazdaság(ok) globalizációjában. A kategóriák „létezésmeghatározások”, mondja Lukács György az Ontológiában. Lukács olyan korban fogalmazta meg ontológiáját, amikor már „a munka eredeti szerkezete lényegesen módosult”, amikor az emberi tevékenység egyre több mozzanatában már nem csupán és nem elsısorban a természeti tárgyaknak az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas tárgyakká változtatására irányult. Lukács továbbgondolja a kérdést: „Minıségileg még döntıbbé válik ez a változás, ha a fejlıdés oda vezet, hogy az embereknek saját magatartásmódjukat, saját bensı életüket kell teleológiai tételezésük tárgyává tenniök. Az ilyen teleológiai tételezések fokozatos, egyenlıtlen és ellentmondásos létrejötte a társadalmi fejlıdés eredménye.”14

11

Vö. Márkus id. mő 25. old. Vö. Márkus id. mő 26. old. 13 Vö. Marx: Gazdasági–filozófiai kéziratok. Kossuth, Bp. 1962. 44. skk old. 14 Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról II. Magvetı Kiadó, Bp. 1976. 125. old. 12

8 A legény a gáton már nem azt figyeli, hogy ne dolgozzon sokat vagy keveset ebben az elsı kultúrateremtı fázisban, amit még a természet regulált, amikor még a természet szabta meg az értékben a mértéket. A cserére termelés kezdeti fokozatai (ezt írják le a kulturális antropológiai munkák) az ész-szerőség közösségi–társadalmi dimenzióit kapcsolják be (adnak mértéket) a természettel folytatott anyagcsere ésszerőségébe. Lukács – Marx nyomán, a történelmi teleológiát kiiktatva – a munkát mint emberek együtteseként alkotott reális munkát írja le. Azaz, egyszerőbben fogalmazva: az emberek közötti természet adta cserében benne van az árutermelés lehetısége. Nem a célja, a lehetısége. A lokális termelésben, azaz az elsısorban „értékes lét” (azaz kultúra) létrehozására, vagyis az ember adott, természeti szükségleteinek kielégítésére irányuló tevékenységben benne van az egyes embertıl, az egyes közösségektıl, az egyes nemzetektıl, az egyes kultúráktól stb. elszakadás lehetısége. Lukács szerint „az ilyen teleológiai tételezések fokozatos, egyenlıtlen és ellentmondásos létrejötte a társadalmi fejlıdés eredménye.”15 A „mérték”-telenség és a felejtés színterei (A fogyasztó társadalomtól az élménytársadalomig és tovább) A föld és az eszközök közösségi tulajdonára (vagy tulajdonnélküliségére) épülı, a hoszszabb ideig fönnmaradó archaikus társadalmak kultúrája egyszerre volt érték- és mértékközpontú. A földmővelésben, a használati tárgyaknál, de még a luxuscikkeknél is (mint pl. a díszítések, öltözetek, reprezentatív épületek, rituális cselekvések stb.) nem bomlott meg a kultúra szerkezete, egyensúlyban volt a létrehozott értékes dologban a létrehozásának észszerősége és a beléfektetett munka: a mérték. (Mértéken értem az elkészített kultúrjavak mennyiségét, a létrehozott produktumba fektetett munkaidıt stb.) Az ember produktumai a fizikai, biológiai és az ezekre szervesen ráépülı lelki, mítikus vagy a közösségszervezet egységét, tartósságát biztosító „imaginárius”stb. szükségletekhez kapcsolódtak. Azt mondhatnánk, hogy a mérték optimalizáló funkciót töltött be. Megadta a kultúrateremtés ritmusát: szabályozva a produktum elkészítésére fordított idıt, az elkészített mennyiséget. A Kopár sziget címő film kvázi-archaikus családja „mértéktelenül” sokat dolgozik, hordja a vizet, öntözi a palántákat. De itt, ezek között a mostoha körülmények között éppen ez a valóságos mérték, mert a kevesebb munka nem lenne elégséges az életben maradáshoz. (Paradicsomi állapotok ritkán adódnak az emberi történelemben, ahol csak nyúlni kell a banánért, ahol bıven van elejteni való vad az erdıben stb. Ha így lett volna mindenütt, nem lett volna szükség kultúrára, és az állatvilágba betagozódott volna az emberiség.) A kihívás és válasz egyensúlyának létrehozása,16 a tevékenység optimalizációja annak az értéknek, mely az ész és értelem mérték szerinti munkálkodása nyomán keletkezik. Ez (volt) az ember, a mindenkori kultúra ésszerő és értelmes létezésének és a kultúra fejlıdésének az alapja. A modern társadalmak egyre gyakrabban produkálnak egy pszeudó, egy kvázi paradicsomi állapotot. Ez a „paradicsom” voltaképpen az embert körülvevı és az emberben lévı világ eróziója, slumosodása. A fogyasztói társadalomtól az élménytársadalomig és tovább A marketing-világ világa Az alábbiakban három hasonló tanulságokat rejtı példát hozok fel a fejezetcímben megfogalmazottakra. A dolgok és a dolgokról alkotott kép, a tartalom és a forma, a kabát és a gomb klasszikus sorrendje, a két összetartozó entitás súlypontja megfordulni látszik. A forma,

15 16

Uo. Vö. A. Toynbee gondolataival

9 a kép, a jelentés, az imázs legyızi a dolgot, és uralkodóvá válik az anyagon. (Erre a problémára már a tavalyi elıadásomban is utaltam17.) 1. Gyurcsány Ferencet igen rövid ideig tartó tétovázás után jelentıs többséggel megszavazta az MSZP miniszterelnök–jelöltnek. Napokkal elıbb még jó néhány alkalmas jelölt látszott, de aztán egy maradt, mert csak egyetlen jelölt volt köztük alkalmas arra az egyetlen feladatra, hogy megfeleljen a szocialista Orbán Viktor imázsának. Ez volt Gyurcsány. A magyar politikatörténetben az államférfiúi alkalmasságot bizonyító ékesszóló imázsteremtések ugyan már elıfordultak (a legjelentısebb példa erre talán Kossuth Lajos), de nem hiszem, hogy volt valaha is ilyen gyors pálfordulás, a korparancs ilyen elementáris sebességő felismerése és e felismerés tettre váltása a magyar politikatörténetben. (A lomha magyar észjárásnak és cselekvésnek vége, az „ej, ráérünk arra még” mentalitás a múlté?) 2003. szeptemberének elején Gyurcsány Ferenc díszvendége és díszelıadója volt az egyik kommunikációs fıiskolának. Gyurcsány eléggé meghökkentı beszédet tartott. Beszédének középpontjában – elméleti nyelven szólva – a tartalom és a forma viszonya állt. Kommunikálni – mondta igen nagy lendülettel Gyurcsány a kommunikációs fıiskola hallgatóinak – annyit jelent (nem szószerint, hanem a lényegileg utalok szavaira), mint fogyasztható, díszes, befogadható csomagolásban közölni gondolatainkat. Magyarul: a kommunikáció értelme nem a létezı dolgokról szóló híradás, az nem lehet más, mint egy tevékenységaktus: sikeresen eladni magunkat. Elıadásának konklúziója egy rejtélyesen föltett, de megválaszolatlan kérdés volt. Vajon a kommunikáció, azaz az „eladás” végén kiderül-e, hogy van-e valami a sztaniolban? Esetleg sztaniolt adtunk el – tartalom nélkül? Ha nem is szószerint, tartalmilag ezt kérdezte a hallgatóságtól (és önmagától) Gyurcsány. Van áru bıven, hirdette a hazugságot egykor az Állami Áruház címő film. Ma ebben a tekintetben nem kell hazudni, hisz tényleg van áru bıven. De vajon mindig van-e valami a csomagolás mögött? És mivé lesz a „csomagoló” ember? Civilizálódtunk, szinte túlságosan is mindenféle illemben, modorban. De ettıl nem lettünk morális lények. Sıt: távolabb kerültünk a moráltól – ezt állapítaná meg Kant. 2. Tavalyi elıadásomban felidéztem Richard Sennett gondolatát az új, mindenre alkalmas, "flexibilis" emberrıl, valamint Zygmunt Bauman, a neves lengyel származású, Franciaországban élı szociológus Identitás és globalizáció c. tanulmányának néhány gondolatát. Bauman részletesen bemutatja a ma emberét, aki elıl a célok eltőntek, s pusztán csak az eszközök maradtak. (Az instrumentális ész uralmáról írt már több évtizeddel ezelıtt a nagy kultúrkritikus, Herbert Marcuse is.) Bauman idéz egy frappáns hirdetésszöveget, amely pontosan kifejezi a ma emberének tartalom nélküli, de tevékenység–centrikus világát: "Autó van, mozgékonyság van: ajánlatokat várok!" 3. Réz András a Feljegyzések a szemétdombról c. kiváló, de nem igen idézett írásában a modern kor által elıállított tárgyakról elmélekedik. “Mai tárgyaid nem spontán romlanak el. Beléjük van tervezve az elmúlás.“18 Az emberi történelemben eddig a tervezı, a dolgot megalkotó embernek volt egy ötlete, aztán lépésrıl lépésre kidolgozta és megvalósította a dolgot. A cél a minél tökéletesebb dolog létrehozása volt. A modern tervezı a végén kezdi, arra koncentrál, hogy a dolog biztosan idıben a szemétbe kerüljön. A dolog létezésének alfája és omegája, “mértéke”, hogy a dolog nem lehet javítható, nem lehet csereszabatos, hogy nem lehet valamilyen más célra fölhasználni egyes részeit stb. Tehát a vég felıl indul visszafelé a tervezı, a végtıl szemlélve tervezi meg a 17 18

Vö. www.csongradmmk.hu/nye2003eabujdoso.htm Café Bábel, 2001. 6. old

10 dolog életét, s jut el a megszületés pillanatához. Az így elvégzett mérnöki munka mutatja meg a „mértéket“, a dolog fizikai, szellemi és nem utolsó sorban ár-paramétereit. Ehhez a módszerhez hasonlóan terveztek a szocialista képviselık. A dologban csak az a meglepı, hogy milyen gyorsan, egy-két nap alatt rájöttek a megoldásra. Nem a szocialista párt programja, tartalma, lelkülete, stratégiája (hogy az országlakosság érdekérıl, jólétérıl, jövıjérıl ne is beszéljünk) alapján kerestek jelöltet, hanem az Orbán Viktorral való összecsapás felıl göngyölítették vissza a forgatókönyvet, s jutottak el a feladatra alkalmas „áruhoz“, bocsánat: emberhez. A stratégia értelme a gomb a kabáton: a párt gyızelme. Hogy mi lesz a haza üdvével, majd kiderül.

11

Varga Károly

EU–csatlakozás: utópia–veszély két irányból Adalék az Európai Közösségbe lépett ország nemzetstratégiájának értékracionális megalapozásához

„Mialatt az elérhetetlent őzzük, a megvalósíthatót tesszük lehetetlenné.” Robert Ardrey19 „Az alkalom fel nem ismerésén, a tévedésen, a bizonytalanságon a legjobb szándék sem segít. A reális szem, a döntés és határozott cselekvés képessége viszont, akár kockázatvállalás, akár kompromisszum van soron, meg tudja sokszorozni az erıt.” Kosáry Domokos20

Ehhez az elhangzott elıadáshoz annak az Értékek fénykörében címő monográfiának21 az egyik fejezete szolgált kiindulópontul, melyet az Akadémiai Kiadó a Pázmány Péter Katolikus Egyetem általunk alapított szociológiai tanszéke létrejöttének decennáriumára jelentetett meg. A könyv súlyponti fejezetei még a kelet- és közép-európai rendszerváltozásban ható emancipációs eszközértékek szerepére tekintenek vissza (mint pl. a „kiharcolási bátorság” vagy a „vállalkozási attitődök”), körbetekintéssel az azóta befolyáshoz jutó vagy akutan igényelt olyan célértékekre is, mint az „életminıség” illetve „a nemzet kulturális (’lelki’) egysége” - (éspedig mind a célértékek, mind az eszközértékek szerepét országosan reprezentatív adatbázis empíriáján vizsgálva). Idıközben azonban az Európai Közösségbe való belépésünk nyomán az érdeklıdés hangsúlya az elıttünk nyílt távlatra terelıdött át, és átélhetıvé tette a felismerést: itt már a rendszerváltozásnak pusztán fél évszázadot lezáró fordulatánál jóval jelentısebb – mert hátrafelé akár a Karolingok koráig is visszanyíló, elıre pedig akár az emberiség szuperkultúrájába is kaput táró – perspektívába való beleállásunk érdemel igazi eszmélıdést. Ezért szántunk már ebben a könyvben is egy fejezetet a nemzetstratégia elıttünk álló feladataira. Az értékszociológia egyes fogalmi eszközeinek használatával így próbáltunk átlépni a jelentörténeti diagnózisból az EU-ba lépéssel elkezdıdött jövı valamiféle vázlatos prognózisába., ami valamilyen, még vázlatosabb stratégia felvillantásába tőnhet át, ám így is különös tekintettel a realitás, a megvalósíthatóság kritériumaira. Ezen a nyomvonalon haladva vállalkoztunk jelen elıadásunkban immár az utópikus beállítottság egyes veszélyforrásainak felderítésére. Okos nem ütközik kétszer egy kıbe – tartja a magyar közmondás, amit akár harmadik mottóul is választhattunk volna gondolatmenetünk elejére. Ám e nélkül is, tehát az Ardrey és fıleg a Kosáry-idézet irányfényét követve – reményünk szerint – használható tisztázását nyújthatjuk az elıadásunk címében felvetett „két irányból fenyegetı utópia-szindróma” ter19

Idézi: Paul Watzlawick et alii: Változás. Budapest: Gondolat kiadó, 1990. Eredetiben: Paul Watzlawick, John H. Weakland, Richard Fisch: Change: Principles of Problem Formation and Resolution. New York, Norton, 1974. 20 Kosáry Domokos: Magyarország Európa újabbkori politikai rendszerében. Akadémiai székfoglaló 1983. In: Kosáry D.: Tanulmányok a magyar és európai politika történetébıl. Bodapest, Osiris kiadó, 2001. 21 Varga Károly: Értékek fénykörében. 40 év értékkutatás és jelen országos értékvizsgálat. Adalék egy új nemzetstratégia megalapozásához. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003. Egyik elemzı ismertetése Buda Bélától „Értékszociológiai kutatások és a magyar társadalom” címmel a Magyar Pszichológiai Társaság 2004-es Nagygyőlésén (Debrecen, május 27.) hangzott el.

12 mészetének és elkerülési módjainak, miután a magyar társadalomtudományok Nesztorától fogadtuk a történészi intést: a XXI. században nekünk már nem szabad bedılnünk azoknak a ránk magyarokra jellemzı, tipikus öncsalásoknak, amiket a XX.-ban apáink és nagyapáink elkövettek (míg az ezt megelızı két évszázadi elıdeink valahogy sikeresebben – mert okosabban is – alakították a magyar nemzetstratégiát). „Az évszázadok távolából a jövı felé átívelı folyamatok” Kosáry Domokos tehát e hosszabb távú folyamatokban, melyek „az évszázadok távolából ívelnek át a fejünk felett a jövıbe”, az utóbbi három évszázad történelmének egy-egy sorsfordító metszetét vizsgálva keresett választ arra, hogy a Kárpát-medencei nemzet mit tudott kihozni a gazdaság- és társadalomtörténeti világrendszernek ez idı alatti alakulásából, illetve az európai nagyhatalmak erıviszonyai és törekvései dinamikus rendszerében számára adott politikai konstellációkból. És azt találta, hogy míg a XVIII. és XIX. század adottságaiból ki tudtuk hozni a lehetıség szerinti maximálist túlélésünk és boldogulásunk érdekében, addig a XX. században még az objektíve összeszőkült maradék lehetıséget sem tudtuk megragadni. Míg az elsı és a második idımetszetben az erıfeszítés és tisztánlátás eredıjeként el tudtuk érni reális nemzeti céljainkat – a Rákóczi-szabadságharcban ha Magyarország kiválását nem is, de pozíciójának javítását a Habsburg-monarchia rossz belsı berendezkedésében fegyverrel és angol-holland diplomáciai közvetítéssel, az 1848-67-es periódusban pedig, tehát a forradalmak, illetve „hátrálások” nemzetközi láncreakciós szakaszában, amikor a világpolitikailag leglényegesebb téma a németkérdés felülrıl, forradalom nélkül, háborúkkal oldódott meg, s a német nemzeti polgárság már a munkásságtól tartva kapitulált korábbi ellenfele, az abszolutizmus elıtt, a deáki kiegyezés után gazdasági felzárkózásunknak több lehetıségét kaptuk meg, mint Mohács óta bármikor (s éppen csak az veszélyeztette fejlıdésünket, hogy sikerünkben elbizakodottan a korszerőtlen társadalmi struktúránkat és a nemzetiségekkel szembeni szupremácia-igényünket konzerváltuk) – ,

addig a XX. századi döntı idımetszetben, az elsı világháború végén, amely pillanat már a formális békekötések elıtt lezárta a Habsburg-monarchia négy évszázados és a soknemzetiségő, történeti Magyarország még sokkal több évszázados történetét, a magyar politika még a maradék kis lehetıséget sem tudta felhasználni, a legnagyobb veszteség némi csökkentésére sem. A lényegen ugyan semmiképp sem tudtunk volna változtatni, tehát azon, hogy a gyıztes nagyhatalmak 1918-ban rövid tétovázás után a monarchia egészének a Németországtól való elszakítása helyett már az új polgári nacionalizmusokat készültek felhasználni a két legyızött nagyhatalom és a forradalmi Oroszország ellenében, de a bukás és veszteség nagyságát még kellı tisztánlátással és erıfeszítéssel mérsékelni tudhattuk volna. Mi azonban részben pacifizmusunkat igazolandó, részben az erıfeszítésektıl való visszariadás okán lemondtunk arról, hogy az ebben a helyzetben igazán aktuális Kossuth-i útmutatást kövessük, miszerint a nemzeti önérzet védelmében még a fáradt és meggyötört hadsereggel is igen jelentıs eredményeket érhetett volna el egy tisztánlátóbb politikai vezetés. „Ez lett volna egyetlen módja annak, hogy a messzi Párizsban tanácskozók figyelmét Magyarországra felhívja és súlyt adjon a helyi népszavazások követelésének. Egy olyan határozott magyar politika, amely a hatalmak döntésének lényegét és más nemzetek jogait elfogadja, de a helyszínrıl erejével hatni tud az olyan, még nyitott részletkérdések megoldására, amelyek a nagyok számára nem is olyan lényegesek, de a magunk számára annál fontosabbak. Hiszen mennyi habozás, változó javaslat, ötlet, álérv követte egymást e kanyargós tárgyalásokon!… A tanulság itt csak annyi, hogy a nagy tendenciák, a nemzetközi rendszer, a politikai struktúrák vagy éppen az európai modell változásai messzemenıen meghatározzák a politika mindenkori mozgásterét. De a belsı feltételektıl is függ, hogy ezeken belül a politika hol talál járható utat, megragadható alkalmakat, vagy pedig módot arra, hogy újabb fejlıdési szakaszok-

13 ban könnyítsen régi problémák súlyán, illetve, hogy esetleg újabb problémákkal szembenézzen.”22

S utószóként, aminek az Ember és minıség címet adta, Kosáry Domokos még általános, s a jelenben pedig különösen megszívlelendı tanulságként a következıt szögezi le: „A történelem általában olyan irányban halad, amely különbözı tendenciák eredıje, és amelyben legnagyobb valószínőséggel a legerısebb tendencia érvényesül. De mivel a tendenciák embereken át érvényesülnek, valószínőségükbe, így vagy úgy, az egyéni és kollektív szándék, cselekvés, erıfeszítés és – nem utolsósorban – az emberi minıség is beleszámít.”

S egy jó évtizeddel késıbb, a rendszerváltás után, ugyanı már az Európai Unióba belépı Magyarország jövıjének alternatíváit felvázoló forgatókönyvek tudós vitájában ugyanezt hangsúlyozza: „Az Európai Közösségben való szereplésünk annyiban lesz sikeres, amennyiben képesek leszünk a nem mérhetı dolgok, elsısorban az emberi minıség, az intellektuális és erkölcsi jellemzık vonatkozásában magasabb szintre jutni.”

A Kosáry-féle történelmi modell tehát egy proaktív stratégia megalapozását szolgálhatja. Az ehhez szükséges prognózis lehetıségét implikálja a nagyobb mintázatok (patterns) képszerően koherens jellege, amit Kosáry a meteorológiai mőhold-felvételek analógiájával fejez ki. Ez eleve felvértez bennünket a kisebb léptékben tetszetıs spekulációk ellen, és evidenssé teszi, hogy egy ennyire átfogó látással szemben mindent összevetve milyen keveset érhet egy közkelető hagyományos idıjóslás pusztán kétdimenziós – légnyomás- és hımérsékletmérésen alapuló – rendszere. A vizuális kép illetve képsorozat esetében – ahogy Kosáry hangsúlyozza – “számtalan tényezı szerves egységébıl, belsı kapcsolataiból és csereviszonyaiból” kialakult és hosszasan fennmaradó valóságdarab dinamikus ábrázolatáról, vagyis olyan folyamatmodellrıl van szó, amely tudományos kreativitással és validációs igénnyel bizonyos extrapolálható trendekre is kiterjesztheti a tudásunkat.23 Az utópiaszindróma specifikuma, változatai és szakavatott kezelésük Az Európai Közösségbe való csatalakozásunk pillanatával kezdıdı új évszázadunkat tehát úgy szeretnénk elkezdeni, hogy benne – hasonlóan a XVIII. és XIX. századhoz, de markánsan elütve a XX.-tól – ki tudjuk tudni hozni a gazdaság- és társadalomtörténeti világrendszernek ez idı szerinti alakulásából (a globalizációból), illetve az egységesülı Európa és az egyéb nagyhatalmak erıviszonyai és törekvései politikai konstellációból a reálisan elérhetıt. A Kosáry Domokos történelmi modelljében értelmezhetı optimumhoz való irányvételt annak a Watzlawickék idézte Robert Ardrey-figyelmeztetésnek nemzetpolitikai megszívlelésétıl vár22 23

Vö. Kosáry (2001) i. m 154. o. Vö. Kosáry Domokos: Az európai fejlıdési modell és Magyarország. In: A történelem veszedelmei. Magvetı, 1987. 7. old. Hogy egyébként maga a modellezés rendkívül hasznos eszközként használhatja a metaforákat – a szociológiában éppúgy, mint a történettudományban – erre mindkét diszciplínában találunk eklatáns példákat. Ami a szociológiát illeti, ilyet jelen idézett monográfiánknak az említett fejezetére rákövetkezı, a Geert Hofstede monumentális nemzetközi értékkutatását elemzı fejezetében („Digitalizált metaforák: A nemzetek elhelyezkedése a kultúrák világtérképén”) mutatunk be. A történettudományban pedig épp Kosárytól kapunk egy olyan parabolát, amely a magyar nemzet Trianon-utáni létének kérdéskomplexumát egyszerősíti és tisztázza: „Ez a szélsıséges nacionalizmus (ti. az utódállamokban dívó) kifelé a teljes szuverenitáshoz ragaszkodik és elutasít minden nemzetközi elıírást, hogy befelé saját akaratát, nyelvét mindenkire, más nemzetiségőekre is ráerıszakolja… Mintha valami privát állatkertrıl volna szó, ahol a tulajdonos tetszés szerint bánik vagy szabadul meg a szükségtelenné vált öreg állatoktól… A nemzetállamnak ezt a veszélyes koncepcióját kell tehát módosítani, és másik, újabb, humanizált és európaizált koncepcióval felváltani a gyakorlatban mindenütt… Szeretném hangsúlyozni, hogy most elsısorban errıl a zónáról beszélek,, és azokról az esetekrıl, amikor a határok mozdultak el, nem az emberek.” (Kosáry Domokos: A nemzetállam jövıje. In: Kosáry D.: A magyar és európai politika történetébıl. Osiris, Budapest, 2001. 659. o. Hogy az Európai Unióban sem semmiféle kommunista (orwelli) állatfarm, sem nacionál-soviniszta privát állatkert tartós fennmaradása nem képzelhetı el, ez olyan egyszerő, ám valid prognózis, aminek megvalósulása mind a szakszerő elemzık, mind az egzisztenciálisan (és érzelmileg) érintett laikusok várakozásainak megfelel.

14 juk, mely attól óv, nehogy „mialatt az elérhetetlent őzzük, a megvalósíthatót tegyük lehetetlenné.” Ez az intés az utópiaszindróma felismerésének és szakavatott kezelésének feladatát rója a jelentörténeti, szociológiai és politológiai elemzıkre, illetve az ezek kutatási eredményeit megvitató, kommentáló, esetenként fel is használó politikai véleményvezérekre vagy/és döntéshozó politikusokra. A XX. századi utópista tévedéseinkbıl levont tanulságok a XXI. századra is érvényesek, és vigyáznunk kell, nehogy ugyanazokat a Kosáry által tetten ért hibákat – például éppen a nagyhatalmak elképzelt kegyének való utópisztikus önkiszolgáltatásunkat a saját erınk egyoldalú leszerelésével (!) – újból elkövessük. Az utópiaszindróma matematikai specifikumát a Galois-féle „csoportelmélet” és a Russell–Whitehead féle „logikai típusok elmélete” együttes felhasználásával és kombinációjával a Palo Altó-i kör24, és ezen belül Watzlawick és munkatársai kutatási eredményei fedték fel és vitték át elıbb szorosabb szakterületük, a pszichiátria, ill. az alkalmazott szociálpszichológia problémakezelésére, majd a magatartástudományok szélesebb körére, beleértve a szocietális kérdésfeltevésekre is vállalkozó szociológiát és a politológiát.25 Az alábbiakban az ı utópiaszindróma-vizsgálati eredményeikbıl keresünk párhuzamokat a Kosáry Domokos idézett gondolataihoz. Hogy például mit jelenthetett az a „reális szem, a döntés és határozott cselekvés képessége”, amely „meg tudja sokszorozni az erıt” akár sorsdöntı helyzetekben is, mellyel az adott mozgástérbıl ki tudjuk hozni az elérhetıt, ami a XX. században hiányzott a magyar nemzetstratégiából (de talán visszajön legközelebb), ehhez rávezetıül idézzük fel Watzlavickék történelmi példáját egy olyan világpolitikai helyzetrıl, illetve helyzetmegítélés protagonistájáról, amely, ill. aki ezt a Palo Alto-i iskola modelljében definiált utópiamentes magatartást markánsan illusztrálja („kockázatvállalásban és kompromisszumban” egyaránt). „A modern történelem egyik legkiválóbb diplomatája kétségkívül Talleyrand volt – írják. Legendássá vált, amit 1814–15-ben Bécsben véghezvitt, hogy kihúzza Franciaországot egy olyan helyzetbıl, melyet csak Németország 1918-as helyzetéhez lehet hasonlítani – a megvert agresszor szerepébıl, melyet egész Európa győlölt, meg akart büntetni, területét le akarta faragni s kemény kártérítést követelt tıle. Talleyrandnak köszönhetıen Franciaország valóságos gyıztesként került ki a bécsi kongresszusról: területe érintetlen maradt, megırizte hatalmát és szerepét a kontinensen, mindezt úgy, hogy nem büntették meg és nem fizetett kártérítést.”

Talleyrand sikerének titkát Watzlawickék abban látják, hogy a zseniális stratéga különbséget tudott tenni aközött, ami egy adott beállítottság- és viselkedésrendszeren belül nem elér24

Vö. Bateson, Gregory: „The new conceptual frames for behavioral research.” Princeton: The New Jersey Neuro-Psychiatric Institute, 1958. Idézi: Paul Watzlawick, Janet Helmick Beavin, Don D. Jackson: Pragmatics of Human Communication: A Study of Interactional Patterns, Pathologies, and Paradoxes. London, Faber and Faber, 1968. – Magyarul ettıl az iskolától megjelent: Paul Watzlawick: A helyzet reménytelen, de nem súlyos. Helikon, 1989. és Watzlawick et alii fentebb idézett Változás (1990) c. mőve. 25 Az utópiaszindróma értelmezési alapja tehát egy olyan elméleti modell, melynek legbelsıbb logikai vázában a változástípusok matematikai alapozású magatartástudományi elmélete található. A változás valódiságának problémáját Watzlawickék a két említett matematikai elmélet szembesítésével próbálták új alapokra helyezni. Ezek egyike a matematikai csoportelmélet, amelyet Evariste Galois húszesztendıs matematikai zseni 1832ben a halála elıtti éjszakán vetett papírra, a másik a logikai típusok elmélete, amelyet századunk két nagy matematikusa, Russell és Whitehead korszaknyitó Pricipia Mathematica-jából ismerhettünk meg. A csoportelmélet azokat az elsıfokú változásokat modellezi, melyekre érvényes a francia mondás „Plus ça change, plus c' est la même chose”, vagyis hogy a csoport (pl. eljárás- vagy mővelet-csoport) tagjainak bármely kombinációja maga is a csoport tagja marad. A logikai típusok elmélete pedig magyarázatot is ad arra, hogy ez miért van így, és miért csak a másodfokú vagyis meta-szintő változás tekinthetı valódinak, amennyiben az elsıfokú (pszeudó-) változás egy adott rendszeren belül zajlik, amely maga változatlanul marad, a másodfokú (metaszintő) változás pedig magát a rendszert változtatja meg. (Markáns hasonlattal: míg az elsı fokút az egyik álomból a másikba való átváltás, a másodfokút az álmokból való felébredés jelképezheti.) Watzlawickék számos kultúrtörténeti és mindennapi életbıl vett példát hoznak fel annak a Gregory Batesontól származó mondásnak az illusztrálására, hogy „Ha a viselkedéskutatók figyelmen kívül hagyják a Principia Mathematica problémáit, megközelítıleg hatvanévnyi lemaradással kell számolniuk.” (Ez a halasztásmulasztás idıközben eléri a kerek évszázadot.)

15 hetı, vagyis utópikus, ebbıl kilépve viszont és a helyzetet egy másik rendszerben definiálva esetleg megoldhatóvá válhat. Ennek egy apró, de különösen bevilágító mozzanatát így idézik fel: „Waterloo után a szövetséges seregek elfoglalták Párizst. A porosz Blücher fel akarta robbantani a Jéna-hidat, mert egy olyan csatára emlékeztetett, melyet a legyızhetetlen poroszok hogy hogy nem elvesztettek. Talleyrand tökéletesen el tudta téríteni tervétıl azzal az egyszerő megoldással, hogy pont de l’École Militaire-ré keresztelte át a hidat. Ahogy maga megjegyezte, ez olyan elnevezés volt, amely kielégítette a poroszok barbár hiúságát… Egy Talleyrandnál kevésbé könnyed és találékony ember elment volna Blücherhez és rábeszélte volna, hogy bocsásson meg ellenségeinek, rámutatott volna sok mindenre, amit alátámasztott volna a vallás és a józan értelem. A kérdés csak az, hogy újjá tudta volna-e építeni ez a merevebb gondolkodású ember a hidat, melyet Blücher, nem vitás, felrobbantott volna.”26

S egy bı évszázaddal késıbbi példája a hasonló átalakításnak, egy probléma áthelyezésének a kilátástalan keretbıl egy esetleg megoldást ígérıbe, ami elkerülte az utópisztikus erıfeszítéseket, de világos látással és határozottsággal koncentrált a reálisan elérhetıre, a következı volt: „Amikor a nácik a megszállt Dániában elrendelték, hogy a zsidóknak sárga Dávid-csillagos karszalagot kell viselniük, a király sikeresen átalakította a dolgot, mert bejelentette, hogy mivel dán és dán között nincs különbség, a német rendelet minden dánra vonatkozik, s hogy ı lesz az elsı, aki viselni fogja a Dávid-csillagot. A népesség túlnyomó többsége követte a király példáját, s a németek kénytelenek voltak visszavonni rendeletüket.”

Watzlawickék tehát keresik az utópiaszindróma ezerarcú megnyilvánulásainak közös gyökerét, vagyis azt a specifikumát, amely túlmegy azon, amit a szimptómaképzıdés hagyományos elméletei tanítottak. És abban vélik feltalálni, hogy itt az elsıfokú (pszeudó, mert azonos rendszeren belüli pusztán kombinatív) és másodfokú (valódi, mert magát a rendszert változtató) változástípusok összekeverésérıl van szó. Elsı fokú változással kísérleteznek ott, ahol csak másodfokú változás hozhat megoldást.27 A Kosáry Domokos-féle nagyléptékő történelmi modell koncepció és a Bateson–Jackson-, illetve Watzlawick-féle változáselmélet közötti szembeszökı párhuzam tehát az, hogy mindkettı megkülönböztet a rendszer egésze (így más rendszerekkel szembeállíthatósága) és a rendszer egyes tagjainak viselkedése között. Mindkét közelítés szerint a problémamegoldás tipikus tévedése e szintek összekeverésébıl adódik. Bevilágító Kosáry példája a XVII. század végérıl, a Thököly-felkelésrıl, ahol még hiányzott a tisztánlátás, ami az ezután következı Rákóczi-szabadságharcban a nemzeti erıfeszítéssel és áldozatkészséggel energetizálva már meghozta a fentebb méltatott helyzetjavulást: 26

Mintha ez az ötletes ravaszság ismerıs volna, csak sajnos nem a mi oldalunkon, hanem az „implicit nemzetstratégiában” szembenálló Kisantant utódállamok és különösen Románia politikájában. Ahogyan például az újabb és újabb elúzív ígéretekkel még a legegyértelmőbb megállapodások betartása alól is ki tudnak bújni (lásd pl. a Petıfi-Schiller egyetem felvillantását az önálló Bolyai Egyetem utolsó pillanati megtorpedózásával egyidıben, vagy a státustörvény körüli szlovák, ukrán és román ellen-taktikázást). 27 Az utópiaszindróma három közelebbrıl vizsgált megnyilvánulási formájában is megtalálják ezt a „tárgyi szint és meta-szint közötti tisztázatlanságot”. Az introjektív változat örök keserőség forrása, amennyiben az alany (személy, csoport vagy nemzet) örökké elégtelennek érzi magát egy utópikus cél kergetésének kudarcai miatt, a projektív változatban pedig ugyanezekért a kudarcokét a helyzeti adottságokat hibáztatja. (Míg az elsıre nálunk az „eltorzult magyar alkat”, a másodikra a „túlságosan szellıs Kárpát-medence” képzetei szolgáltatnak jó példát.) Mindkettıben természetesen az utópikus premisszától való megszabadulás jelentené a megoldást. A harmadik típus valamiképp a kettı szintézise: „beismeri”, hogy belsıleg képtelen elérni a magasröptő célokat, de ezért a képtelenségéért a rendszert, a társadalmat, a többieket okolja („Wir vom System krankgemachte Typen”). Ezt az alibi-mentalitást – ahol a valós megoldás természetesen újból az, hogy az elérhetetlen, távoli és ködös célok felé való útonlevéstıl kellene visszatérni az itt és most megvalósítható konkrét feladatokra – megtalálhatnánk akár Bibó István formulájában is, miszerint az eltorzult magyar alkat a túlságosan zavaros, követhetetlen és ezért megtanulhatatlan történelmi eseménysorok következménye, ha ı maga nem jutna el az utópiától megtisztított cselekvési programok szintjére. (Vö. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó I.: Válogatott tanulmányok II. Budapest, Magvetı, 1986.)

16 „…nem volt-e jogos, érthetı és indokolt – írja Kosáry –, hogy Thököly a bujdosók élén fegyvert fogott, miután Bécs az 1670-es évek elején elnyomó módszereket, politikai és vallási erıszakot alkalmazott? S nem volt-e már elızıleg is jogos és érthetı, ha a magyar fınemesi és nemesi vezetık összeesküvéssel próbálkoztak, miután Bécs nemcsak Erdélyt hagyta áldozatul esni a török bosszújának, hanem még az 1664-i gyızelme után is oly szégyenletes békét kötött, hogy a királyi Magyarország védtelenebbé vált, mint korábban?… Magában véve minden lépés „jogosultsága” indokolható, csak éppen a folyamat egésze nem. Magyarország ugyanis, amikor a nagy fordulat elkövetkezett, a nemzetközi politika országútján keresztben állt, egy olyan lehanyatló hatalom segéderıjeként, amely neki tulajdonképpen legrégibb, igazi ellensége volt.”28

Az utópiaszindróma épp abban testesült meg, hogy a magyar politika egy részleteiben indokolható, de egészében téves folyamatból nem tudott kitörni. A Rákóczi szabadságharc viszont már egy „küzdelmes beilleszkedés” végeredményével el tudta érni a reálisan elérhetıt. De Kosáry a késıbbiekben is nyomatékozza a rendszeren belüli versus a rendszer megváltozása nyomán adódó mozgási lehetıség, illetve lehetetlenség közötti különbséget. Így míg például az a világrendszer, melyben a Habsburg-monarchia a XVIII. és XIX. században az egyensúly fontos elemét képezte és az egymást féken tartó nagyhatalmak együttesében támogatást nyert belsı bomlasztó erıivel, köztük a magyar függetlenségi törekvésekkel szemben is, ám sajátos bonyolult szervezete és funkciói miatt a többi nagyhatalomnál mégis sebezhetıbb volt, s így rést adott a kebelén belüli magyar pozíciójavító politikának, a XX. századra átalakult. Az új rendszerben pedig – ahol a nagyhatalmak már az utódállamok győrőjében gondolkodtak - a régi célok és érvek (például a történeti Magyarország eszménye) egyszerően elvesztették létalapjukat. „Az egyetlen reális lépésnek akkor már (a magyar politikai vezetés számára) alighanem csak az ígérkezett, hogy nyíltan, a nagyvilág elıtt elismerik a nemzetiségek teljes önrendelkezési jogát, és bár elvben felajánlják nekik a csatlakozást vagy együttmőködést, mégis az etnikai elvet veszik alapul. Ugyanakkor viszont leszögezik, hogy azt minden eszközzel meg is fogják védeni. Tehát megvédik azt a ’méltányos’ etnikai határt, amely például vegyes nemzetiségő területeken lehetıség szerint úgy halad át, hogy nagyjából hasonló tömegő más etnikumot hagy mindegyik oldalon, már az egyensúly és kölcsönös türelem kellı biztosítása érdekében is. Feltehetı volt, hogy a nagyhatalmak nem fognak, nem tudnak ide ezért komoly saját erıt küldeni… Tévedés volt azt hinni, hogy az antantbarátság és a pacifizmus hangoztatása, az Ausztriától való elszakadás, a demokratikus program által a nyugati hatalmak jóakarata, támogatása máris megnyerhetı.”29

Az új rendszerben tehát teljességgel utópisztikus volt a történelmi Magyarország bármiféle átmentésének igénye, amikor az csupán egy korábbi és addigra lényegében megváltozott nagyhatalmi rendszer függvénye volt. De hasonlóképp utópisztikus volt az új rendszerben polgárjogot nyerhetı etnikai elv saját erı nélküli érvényesíthetısége is. Ez utóbbiban az volt az utópia, hogy a nagyhatalmak döntéseikben belátható idın belül eljutnak a „Justice for Hungary!” erkölcsi magaslatára akkor, amikor – Bibó István kifejezésével – a „nagyhatalmi és kishatalmi materializmusok”30 érdekszövetsége diktálta a jövıt meghatározó lépéseket. Ezen a ponton, tehát az illúziótlanul reálpolitikus (szépelgıen akár „machiavellistaként” is beállítható és elmarasztalható) szemléletben tökéletes az egyetértés Kosáry Domokos és Bibó István között (holott ık néhány fontos dologban, például a ’67-es kiegyezés megítélésében, egymástól elég távoli nézeteket vallanak). Bibó például idézett mővében így ír: „A politikailag rosszul álló, háborúvesztes népek morális fegyvertára az igazság hangoztatásában áll, amivel kapcsolatban ennek vagy annak a nagyhatalomnak a fennkölt és hagyományos igazságérzetére apellálnak… A politikailag jobban álló, gyıztes vagy legalábbis magukat 28

I.m. 138–139. o. I. m. 153–154. 30 Vö. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Bibó I.: Tanulmányok. II. kötet Budapest, Magvetı, 1986. 224–226. o. 29

17 gyıztesnek tekintı országok viszont érdemeikre hivatkoznak, és számláikat nyújtják be területi követelések formájában. Valójában mind az ún. igazság, mind az ún. érdem igen szimpla s rosszhiszemően forgatott csatabárd abban az irányban, hogy egymás közötti vitáikban … kedvezıbb pozíciót nyerjenek. A konszolidálódás feladata azonban teljességgel független mindenféle fennkölt igazságosságtól éppúgy, mint minden hervadhatatlan érdemtıl. Objektív feladatról van itt szó, objektív társadalmi és politikai tények felismerésérıl és konzekvenciák levonásáról.”31

Ahogy tehát Károlyiék részérıl naivság volt azt hinni, hogy a pacifizmus hangoztatása, sıt, önleszereléssel való bizonygatása „meghatja” az antanthatalmakat, úgy manapság a stratégikus szemlélet vakfoltjára, mert az implicit nemzetstratégiák fel nem ismerésére vall, ha valaki azt hiszi, hogy a jószomszédi viszony helyreállítása a környezı országokkal azon múlna ha „felhagynánk a Trianonra való emlékezéssel”. Ne áltassuk magunkat: a volt Kisantant még meglevı és már ott is csak „utód” államaiban az Európa számára diplomáciai szalonképességre stilizált nyilatkozatok és fél-manifeszt intézkedések mögött valójában a 80 éves status quo fenntartásának stratégiája, illetve meghosszabbításának taktikája húzódik. A béke és barátság jó dolog, de – ahogy Kosáry és Bibó egyaránt tanúsítja – csak a tisztánlátás és határozottság pozíciójából reális. A XX. századi utópisztikus alaptévedéseinkbıl levont tanulságok épp most, a XXI. század kezdetén megélt nemzeti sorsfordulónkban különösen megszívlelendık. Vigyáznunk kell, hogy ugyanazt az utópikus premisszákkal kontamináló hibapárost – tehát az aktuális világpolitikai mozgástér követelményeinek figyelmen kívül hagyását (idejétmúlt eszmék általi elvakítottságunkban), illetve a nagyhatalmak és „gazdasági szupranációk” (multik) kegyének való önkiszolgáltatást (a saját erınk egyoldalú leszerelésével) – nehogy újból elkövessük.32 Mindezeket látva fel kell villantanunk a patologikus utópiaszindrómának azt gyógymódját, amit a Palo Alto-i iskola saját szőkebb szakterületén, az intra- és interperszonális viszonylatokban empirikusan kikísérletezett és a Russell-i „logikai típusok” modelljében általánosabb érvénnyel kodifikált. Ezzel próbáljuk konkretizálni – egy vázlatos eljárási sorban algoritmizálni – a Kosáry Domokostól idézett fıszabályt, miszerint az „emberi minıség” az a gyógyír, amely megvédhet a patologikus utópiába való visszaeséstıl, immunizálhat és roborálhat bennünket az elıttünk álló, várhatóan stresszel és megrázkódtatásokkal teli újabb nemzeti sorsfordulóban. Nos, Watzlawickék adaptív recepturájában egyaránt helyt kap az általános gyógyítási-fejlesztési stratégia és a specifikusan épp az utópiaszindróma megtámadására kifejlesztett taktika. Ami az általános menetrendet illeti, ezt Watzlawickék is a közkelető problémamegoldás bevett négyes sémájában33 foglalják össze: 1. a probléma világos megfogalmazása konkrét fogalmak segítségével, 31

Bibó (1986) i. m. 249–250. o. Hogy a két ellentétes irányú utopisztikus attitőd közül melyik az aktuálisan fenyegetı, ez idırıl–idıre változhat és körültekintı diagnózist igényel. A kelet–európai rendszerváltást közvetlenül megelızı idıszakra lengyel és magyar szerzık (Wlodzimierz Brus, Bruszt László, Hankiss Elemér, Miszlivetz Ferenc) egybehangzóan jelezték, hogy itt a „garancianélküliség tőrése”, illetve az „adok-visszaveszek” mechanizmus kiszolgáltatottságába való belenyugvás volt – illetve: lehetett volna! – a nagyobb veszély. Az az utópia azonban (amit ık egyébként egyszerően „infantilizmusnak” címkéznek), hogy „miközben az emberek tisztában vannak azzal, hogy szinte semmi beleszólásuk sincs a döntéshozatali folyamatokban, azt remélik, azt hiszik, vagy legalábbis állítják, hogy érdekeiket „fent az ’istenek’ figyelembe veszik”, szerencsére felcserélhetı volt a folyamatmodell egy lehetséges másik folytatásával. Ez a fajta változat abban a fordulatban áll, ha az „adok-visszaveszek” képlet középütt megtörik, amennyiben idıközben a maguk a „kegyet kapók” kezdenek mobilizálódni, s a „kegyet osztók” társadalmi-politikai hipokrízise is egyre kevésbé lesz jövedelmezı. Vö. Miszlivetz Ferenc: A lehetséges határainak újrafogalmazása. Budapest – Szombathely: Savaria University Press, 1993. 79–80. o. 33 Vö. ehhez magyar származású matematikus Pólya Györgynek a heurisztikus okoskodási módszert kifejtı mővét: A gondolkodás iskolája. A matematika módszerei új megvilágításban. Budapest, Gondolat 1969. Eredetiben: How to solve it: A new aspect of mathematical method. Princeton University Press, 1945 32

18 2. az eddigi megoldáskísérletek vizsgálata, 3. az elérendı konkrét változás világos megfogalmazása, 4. olyan terv megfogalmazása és életbe léptetése, mely létrehozza a valódi változást. Itt a közkeletőn belül azonban mégis felismerhetık saját metodológiájuk hangsúlyai. Egyfelıl mint a konkrétum erıteljes hangsúlyozása mind a diagnózis, mind a terápia térfelén. De másfelıl és fıleg sémájuk egész 2. pontja, ami mögött az az alapfeltevés húzódik meg, hogy a legtöbb ilyen jellegő problémának szerves alkotórészét épp a vele szemben eddig bevetett (ál)megoldások képezik. Mindenesetre a probléma világos megfogalmazását, vagyis a helyzet, illetve állapot minél alaposabb és sokoldalúbb leírását nem kerülhetjük ki. Sıt tanulmányunk egy késıbbi fejezetében – a kelet-közép-európai rendszerváltozást értelmezı szociológusok konzíliumának bemutatásával – épp ennél a diagnózisok szemléjénél fogunk elidızni, és erre várjuk a Delphi-módszertan szabályai szerinti (lásd alább) elırevivı visszajelzéseket. Rátérve tehát a Palo Alto-i iskola specifikusan utópiakezelı eljárására, ez a közelítés igazi meglepetéssel szolgál. Mivel ugyanis a korábbi megoldási kísérletek feltehetıleg (illetve nagyon is valószínően!) az „ugyanabból többet” sémája szerint alakultak, vagyis általában az azonos rendszeren belül már hatástalannak bizonyult megoldási kísérleteket erıltették volna tovább, azaz vetették volna be még intenzívebben (mintha a Jéna-hid hagyományos, kérlelı mentésének Blücher általi elutasítása nyomán egy Talleyrandnál naivabb fél még alázkodóbb könyörgésre fogta volna a dolgot, természetesen továbbra is tökéletesen hiábavalóan), ezért Watzlawickék pszichoterápiás és a patologikus interakció-sémákat korrigáló gyakorlatukban elegáns, meglepetésszerő, paradox megoldáshoz folyamodnak. „Bár a józan ész azt sugallja – írják –, hogy a túlméretezett célokból fakadó problémák leküzdésének legjobb módja az, ha rámutatunk e célok gyakorlati nehézségeire és képtelenségeire abban a reményben, hogy az utópista mindezt be fogja látni. Csakhogy az emberi problémák esetében gyakran a józan ész megoldásai járnak a legnagyobb csalódással, és gyakran ezek a legrombolóbbak. Az a kísérlet, hogy ’valóságot’ fecskendezzünk az utópiákba, pusztán elsı fokú változással járó zsákutcát jelent és tart fenn a reciprok bevezetésén keresztül (ti. józan ész versus utópia). A józan ész és a szélsıséges eszmék kölcsönös függısége különösen világossá válik, ha beteges arányokat öltı eszmékkel foglalkozunk.”34

Ahogy tehát személyi szinten a terapeuta, hasonlóképp mezo- vagy makro- (nemzeti) szinten a politikai szociológia mővelıje és alkalmazója is – az ismétlıdı tapasztalatok szerint – direktben úgyis hiába érvel a grandiózus remények ellen. Sıt, ha ezek megvitatásába behozná a realistább érvrendszert, az utópista ugyanezen a szinten mozgó örökjátékot folytathatna az azonos rendszeren belüli elemek mindvégig immanens kombinációjával. Ehelyett az elıremutató terápiás tapasztalat az, hogy taktikailag el kell fogadni, sıt még nagyralátóbb elképzelésekre kell provokálni az utópista alany gondolat- és érzelem- (pontosabban: érzelem- és gondolat-) világát. És csak ha majd ezzel a manıverrel mimagunknak is sikerült kizökkennünk a szokványos módon kijózanítani próbáló befolyáskísérletek, tanácsok „ugyanabból még többet” jellegő kerékvágásából, nyílhat az ügyletben jobb prognózis arra, hogy maga a páciens (illetve utópisztikus nézeteket valló politikai erı) érdemben kezdjen foglalkozni az elérhetıre irányuló konkrét feladatokkal, amik idáig – az elérhetetlen szenvedélyes kergetése miatt – nem is juthattak eszébe.35 Az axiológia szempontja a jelentörténeti dinamika árnyaltabb értelmezéséhez Említett monográfiánk címében a „fénykör” valami kognitív momentumra, megismerési lehetıségre utal. Arra, hogy ha az értékeket tanulmányozzuk, többet tudhatunk meg az ember34 35

I. m. 188–189. o. Ez a formula hasonlít ahhoz, ahogy Stendhal próbálja kigyógyítani a reménytelenül, de ırülésig szerelmest elsöprı szenvedélyébıl. Ahelyett, hogy szerelme tárgyának hibáit, illetve saját állapotának a józan ésszel szembenálló elemeit hozná fel, osztozik az ideál dicséretében, sıt ezt a fárasztásig eltúlozza.

19 rıl, a társadalomról, sıt aktuálisan a jelentörténet rugóiról is. Míg tehát az általunk mővelt értékszociológia egyfelıl, szőkebb értelemben, arra irányul, ami „szociologikumot” magában az értékjelenségben megismerhetünk, másfelıl, arra is kiterjed, amit e tudás alkalmazásával az aktuális társadalmi jelenségekbıl és változásokból jobban megérthetünk.36 Minket jelen vizsgálódásunkban természetesen ez utóbbi, tágabb alkalmazás: a „fénykör bevilágító ereje” érdekel. 37 Csupán egy rövid visszapillantással nyugtázzuk, hogy ezt az értékszempontot hogyan vizsgáztattuk már abban a modellünkben is, melyben felvázoltuk a kelet-európai rendszerváltozásról kialakított axiológiai elméletünket. Nevezetesen azt, hogy ebbe az itt és most megélt, de nyilván történelmő léptékő társadalmi-politikai mozgásba a „frontvonalakon túlról érkezı emancipatórikus ízléserık” is belejátszhattak. E feltételezés szerint nevezetük el térségünkre vonatkozó rendszerváltozás-értelmezésünket „Lili Marleen modellnek”.38 Mindezt az olyan 36

Az érték belsı sajátosságainak vizsgálatára – túl azon, hogy már az is érdekes tartalmakat nyit meg számunkra, hogy magán az értékfogalmon mennyire különbözı dolgokat értenek az axiológia egyes tudományágak szerinti (filozófiai /teológiai/, közgazdaságtudományi és pszichológiai) alkalmazói –, magában csak az értékszociológiában is jelentıs megkülönböztetéseket találunk. Ezekre példának hozhatjuk fel azt a Charles Morris által bevezetett distinkciót, ahogyan az emberek az értékfogalmat (legalább) kétféle értelemben használják: úgy is, mint ami ténylegesen megszabja magatartásuk irányát („operative” aspect: the preferred), de úgy is, mint amirıl hiszik, hogy választani, követni kell, még ha maguk e követésben botladoznak is („conceived” aspect: the conception of preferable, - ami Kluckhohnnál egyedül nyeri el az érték rangját). Vö. Ch. Morris: Axiology as the Science of Preferential Behavior. In: R. LePlay (ed):Value: A Comparative Inquiry. New York: Columbia University Press, 1949. uı.: Varieties of Human Value. Chicago: Chicago University Press, 1956. uı.: Signification and Significance: A Study of Relations of Signs and Values. Cambridge Mass.: The M.I.T. Press, 1964. C. Kluckhohn: Value and Value-Orientations in the Therory of Action. In: T. Parsons, E. Shils (eds): Toward a General Theory of Action. Cambridge, Mass. Harvard University Press, 1954. Vö. még: Varga Károly: Magyar egyetemi hallgatók életfelfogása: Nemzetközi összehasonlítás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 176. p., Károly Varga: The View of Life of Hungarian Students: An International Comparison. Journal of Cross-Cultural Psychology, Vol. 1. No.2. June, 1970, p. 169-176.). Ugyancsak példa az ilyen alapdistinkcióra Milton Rokeach megkülönböztetése a célértékek és eszközértékek között. Vö. Rokeach, M.: Beliefs, Attitudes and Values. San Francisco: Jossey Bass, 1968, uı.: The Nature of Human Values. New York: The Free Press, 1973., uı.: Understanding Human Values Individual and Social. New York: The Free Press, 1979. Vö. még: Varga Károly: Az értékek és értékváltozás aktuális szociológiai problémái. JEL-KÉP 2001/4. 19-51. 37 Ami a társadalmi dinamikának az értékek „fénykörével” való megvilágítását illeti, erre bizonyítéknak az értékfogalom egész szociológiai sikertörténetét hozhatjuk fel. A legkülönfélébb társadalmi jelenségcsoportokra érvényes ugyanis az, hogy ha az önmagukon gyorsan túlmutató közvetlen okok mögötti mélyebb magyarázatot keressük, több irányból ugyanoda, az értékek szférájába jutunk. Így számos kutatási terület: a pedagógiai témáktól a média hatásvizsgálatán, a munka- és szabadidı-kutatáson, az ifjúság- és családkutatáson keresztül a társadalomba való beilleszkedési zavarok értelmezéséig, mind-mind az értékkategóriában leli meg egyik legmélyebb oki tényezıjét. Erre felfigyelve nevezete el Helmut Klages ezt a fogalmi eszközt a szociológia Universalschlüssel-jének (Vö. H. Klages: Die gegenwärtige Situation der Wert- und Wertewandeelforschung: Probleme und Perspektiven. In: H. Klages, H-J. Hippler, W. Herbert: Werte und Wandel: Ergebnisse und Methoden einer Forschungstradition. Frankfurt/New York: Campus Verlag, 1992., uı.: Traditionsbruch als Herausforderung: Perspektiven der Wertewandelgesellschaft. Frankfurt/New York, 1993). Mi viszont értékszociológiai írásainkban a méltóbbnak érzett “csillag közepe” jelölést használjuk. (Vö. Varga, 2003) Az értékek magyarázó erejére legismertebb példa a szociológia klasszikusainál Max Weber felfedezése, aki a protestáns etikának a kapitalizmus kialakulásában játszott szerepét mutatta ki. Egyes tételeit a mai hazai „rekapitalizálódási” folyamatokban országos vizsgálatokból magunknak is sikerült újraigazolnunk. Vö. Varga K.: Vallásosság és vállalkozás. Társadalomkutatás 2001/1, 93-118., uı.: Katolikus szolidaritás, református hatékonyság. Valóság, 2001/8, 1-28., uı.: The Effect of Protestant Ethics in a Society Under Re-Capitalization. 27th Annual IAREP/SABE Colloquium. Turku, 2001. June. 38 „A ’Lili Marleen’ kétségkívül a második világháború minden katonájának kedvenc dala volt, minden fronton a katonák nemhivatalos himnusza lett. A dal ısszövege ’Egy ırségen álló fiatal katona dala’ címmel Hans Leiptıl, az elsı világháború egyik német katonájától származik, amit 1937-es versgyőjteményében jeletetett meg. Norbert Schultze felfigyelt rá és 1938-ban megzenésítette. 1941-ben a német hadsereg egész az afrikai hadtestig mindenütt sugározta. Ám hamarosan ’káros jellege miatt’ kitiltották a teljes német befolyási övezetbıl, ami azonban nem akadályozta meg terjedését. A „Lili Marleen” egészen biztosan minden idık legnépszerőbb katonadala. A szerelmes iránti vágyakozás témája világokon átívelı. Hogy voltaképp mi is volt benne

20 történeti–kultúrtörténeti analógiáknak a jegyében, hogy például már a francia forradalom elıszele is érzıdött abban, ahogyan a felvilágosodás filozófusai, élénk érdeklıdésre találtak az ancien régime uralkodó köreiben. A jelen kelet-európai politikai változás hirtelensége és „bársonyossága” nyíltan árulkodik valamiféle ideológiai és érzületi – „rousseau-i” – elıkészítettségrıl, még az elnyomó rendszerek meghatározó köreiben is39. Empirikus szociológiai értékkutatásunk évtizedei ugyanis hozzászoktattak bennünket a „szerény és halvány” eredményekhez. Értve ezen azt, hogy egy-egy társadalmilag, illetve személyileg fontos jelenség kialakulásához, fennmaradásához vagy eltőnéséhez (mint amilyen például az egyének vagy társadalmi csoportok kognitív elégedettsége vagy affektív boldogsága) az értékrendszeri hatások – az egyéb, „harsányabb” szociológiai tényezıkhöz képest – szinte csak „nyomelemekként” voltak kimutathatók.40 Így meg kellett elégednünk azzal a tanulsággal, amit a közgazdasági Nobel-díjas, Herbert Simon óvatos–realista szemlélető „korlátozott racionalitás” paradigmája kifejez, hogy ti. in praxi sohasem számolhatunk az olyan vezérlı instanciák hatásának akadálytalan érvényesülésével, mint a domináns értékek (sıt az ilyen hatás éppen hogy csak „átvergıdik” [muddles through] a több irányú érdekekkel szabdalt és sokféle értékorientációval megosztott közegen). 41 Az értékszociológiában tehát arra voltunk utalva, hogy bármilyen „szerény és halvány” eredményért, amit szigorú metodikájú terepvizsgálatban felvett adathalmazunk „latens struktúrájából” matematikai statisztikai modelljeink segítségével felszínre hoztunk, jobban megküzdjünk, mint számos drasztikusabban érvényesülı (ám zömében triviális) összefüggés kimutatásánál. Ám még ugyancsak axiológiai szempontból reflektálnunk kell a bevezetıben idézett történettudós Kosáry, illetve a nézeteivel belsı kapcsolatba hozott heurisztika-szakértı Watzlawick néhány egybecsengı eredményére, és ezeknek is megkeresnünk értékszociológiai egyenértékét. Célértékek és eszközértékek az utópiát elkerülı történeti modellezésben Ami Kosáry Domokos történelmi modellezését illeti, itt mindenekelıtt arra kell figyelnünk, amit Max Weber kiemel, amikor a folyamatok ideáltípusáról ír. Ezeknél csak nagyon óvatosan szabad a „Sollen” szempontját is bevezetni az egyébként szigorúan csupán a „Sein” modellírozására szolgálható ideáltipikus közelítéssel szemben. Ezért mielıtt az értékek általunk is használt, Rokeach-féle fı felosztásával, a célértékek versus eszközértékek fogalmi párosával kezdenénk operálni, tisztáznunk kell, kinek-minek a céljairól-eszközeirıl van szó, illetve honnan és hogyan keletkezhetnek, illetve válhatnak felismerhetıvé ezek a célok (illetve elérésükre szolgáló stratégiák)42. A történelemnek magának ugyanis a szekularizált humaolyan elsöprıen népszerő, erre Lale Andersen kérdésével válaszolhatunk: Vajon megmondhatja-e a szél, miért vált viharrá.” (Deutsche Volkslieder HOME PAGE) Vö. K. Varga: Die Emanzipationswerte sind über die Frontlinien hinübergeschlagen: Eine neuartige Erklärung der Systemverämderung in Osteuropa. Europa im Umbruch: Transformation oder Metamorphose. Institut für Angewandte Sozialforschung Conference, Wien, Dezember. 2001. 39 Ennek a jelenségnek két különbözı tartalmú szerkezetét érintjük egyfelıl Kulcsár Kálmán, másfelıl Szelényi Iván résztvevı, illetve külsı megfigyelései kapcsán, hogy az új, ezúttal: kapitalista, illetve jogállami elınyök, illetve eszmék iránt hogyan alakult az érdeklıdés a szocializmus politikai-ideológiai vezetıinek körében. 40 Így például országosan reprezentatív vizsgálatunkban úgy találtuk, hogy amikor a vizsgált két kulcsfogalmat, az életminıséget és az értékrendszert operacionalizálva közös modellbe szervesítettük, az empíriából adódó épp csak szignifikáns Beták (standardizált regressziós együtthatók) jóval halványabb kapcsolatot jeleztek, mint a többnyire triviális társadalomstatisztikai összefüggések. Vö. Varga Károly: Az életminıség és értékrendszeri tényezıi. Társadalomkutatás, 2002/3-3. 217–245. o. 41 Vö. H. Simon: Korlátozott racionalitás. válogatott tanulmányok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1982. 42 Az, hogy itt már az „eszköz” elvontabb cselekvéselméleti fogalma helyett a szőkebb extenziójú, politikatudományi „stratégia” fogalmat használjuk, utalás arra, hogy milyen irányban keressük a célérték versus eszközérték konkrétabb alkalmazhatóságát.

21 nizmus szemléletében nincsenek céljai, mint például az üdvtörténetnek a theokratikusteleologikus szemléletben Szent Ágostontól Paul Tillichig43. Ha viszont feltételezzük, hogy az egyes személyeken és mikro-közösségeken (face to face csoportokon) vagy profit–orientált szervezeteken túl – az itt számos törvényszerőségben tagadhatatlanul meglévı „ugrás” ellenére44 – a jól körülhatárolható történelmi léptékő alakzatoknak (nemzeteknek, országoknak, birodalmaknak) igenis lehetnek hasonló értelemben vett céljaik, akkor még felmerül a kérdés, az utóbbiakkal módszeres vizsgálódásban hogyan is járhatunk el. Világos, hogy a rendszerelmélet magasabb absztrakciós szintjén tekintve természetes céljuk: fennmaradásuk és boldogulásuk, ám módszeres elemzésre használhatóvá ez a megbízható kiindulási pont is csak további tisztázásokkal válhat. Az imént felvetett kérdéspárost: a nemzet esetében pontosabban kinek-minek a céljáról is van szó, illetve hogyan születnek és válhatnak ismertté e célok, elfogadtuk ugyan a kérdés szociológiai tisztázását a Talcott Parsons-féle társadalmi cselekvés-elméletbıl, 45 de a legrelevánsabb választ az „implicit stratégiának” a menedzsment-tudományból adaptált fogalmából nyertük. Amikor ui. a stratégiát „kompetitív pozícióként” értelmezik, ami a konkurens szervezetektıl való eltérést, különbözıséget jelöli46, hangsúlyozzák, hogy itt az egész szervezetet átjáró, tartós jellemvonásról van szó, amely megelızi az egy-egy tulajdonosi grémium illetve menedzsment tudatos fejlesztési céljait.47 E megfontolások elvezetnek annak felismeréséhez, hogy a Kosáry Domokos akadémiai székfoglalójának zárószavában szereplı „ember és minıség” kategória, illetve ennek rövid kibontása – „reális szem, a döntés és határozott cselekvés képessége, akár kockázatvállalás, akár kompromisszum van soron” – voltaképp stratégiai eszközértékek egy olyan „implicit nemzetstratégia” felismerésében és nemzetpolitikává való explikálásában, melynek célértéke a nemzet túlélése és a reális adottságokon belüli maximális boldogulása. Ebben az utóbbi 43

Vö. Karen Armstrong: Isten története. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám 4000 éve. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1997. Niklas Lumann: Die Religion der Gesellschaft. Frankfurt/Main, 2000. 44 Mancur Olson a csoportok taxonomikus osztályozásában aszerint különböztet meg, hogy a csoport egyes tagjainak a kollektív jószág biztosításában származó személyes nyeresége meghaladja-e a kollektív jószág bizonyos mennyiségének megszerzésével járó összes költségét. Így jórészt a csoport létszámától függ, hogy képese ellátni magát – kényszer vagy külsı ösztönzık alkalmazása nélkül is – kollektív javakkal. Vö. M. Olson: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Osiris, 1997. Niklas Luhmann pedig hasonló megkülönböztetéssel írja: „A politikai rend már nem tud olyan családi magatartásalapokra támaszkodni, mint a reciprocitás, a bizalom vagy az összetartozás, hanem már bázisából indítva olyan saját hatalmi alapokat kell kifejlesztenie, melyeket a negatív szankciókkal való fenyegetés formájában (vagy annak sejtetésével, hogy ilyenre sor kerülhet) be tud vetni. N. Luhmann: Die Politik der Gesellschaft. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2000. 72. 45 Vö. T. Parsons and N. J. Smelser: Economy and Society: A Study in the Integration of Economic and Social Theory. The Free Press, New York, 1956. 46 Ami feltétlenül igaz és helyes is a vállalati stratégia kidolgozott tanában és bevált gyakorlatában, tehát egy kompetitív közegbıl kiemelkedı overbounded (vagyis itt sem „zárt”, de „túlkötött”) rendszertípusban, ahol azok a kérdések, hogy „kik is vagyunk?”, „mit is csinálunk?” (vagyis a misszió illetve vízió témái), megelızik a „vállalati stratégia” és a „kompetitív stratégia” kérdéseit („milyen elképzeléseink vannak szociális, gazdasági, edukációs környezetünkrıl?” illetve „versenypozíciónk alakulásáról?”). Vö. Kenneth Andrews: The Concept of Corporate Strategy. Dow-Jones Irwin, 1980. Michael Porter: What is Strategy? Harvard Business Review, Nov-Dec 1996. (Idézi: F. Nickols: Strategy: Definitions and Meaning. Internet Encyclopedia, 2001.) Hogy pedig ezt az elvet magasabb egységekre is általánosíthatjuk, erre impulzust nyertünk Henry Mintzberg „emergent strategy” koncepciójából. Vö. H. Mintzberg et alii: The Strategic Process: Concepts, Contexts, Cases. Englewodd Cliffs, NJ.: Prentice Hall, 1988. uı.: The Rise and Fall of Strategic Planning. Basic Books, 1994. 47 Vö. Michael E. Porter: Competitive Advantage of Nations. New York, Free Press, 1998. - .Ilyen analógia szerint beszélhetünk például „a magyarok” versus „a románok” vagy „a kisantant államok” történelmi léptékő nemzeti stratégiájáról. Ehhez képest pedig az egyes kormányzatok nemzetpolitikájában kitőzött országfejlesztési célok valóban alatta és nem fölötte állnak a(z implicit) nemzetstratégiának. E belátások fényénél az eddigi gyakorlatnál valószínőleg jobban elıtérbe kellene helyezni és intézményi keretekben is „explicitebbé” tenni az aktuálpolitikai célkitőzések felett álló „implicit nemzetstratégiáját”

22 kitételben pedig kifejezésre jut az is, hogy itt az utópiaszindróma politikai patológiájából való kigyógyulásunk tudományos eszközökkel való elısegítésérıl van szó. Kifejezve pedig ezt a cél-eszköz értékpárost a konstruktum megalkotójának, Milton Rokeachnak 18–18 értékterminusában48, megalapozott érvényesség-igénnyel választhatjuk ki közülük azt az 5–5-öt, melyek elıkelı helyre rangsorolása összekapcsolható a Kosáry Domokos következtetéseiben szereplıkkel: Célértékek Szabadság (függetlenség, szabad választás) Békés világ (háborútól, konfliktustól mentes) Nemzeti biztonság (támadástól védelem) Egyenlıség (testvériség, esélyegyenlıség) Bölcsesség (az élet érett értése)

Eszközértékek Felelıs (megbízható, számot adó) Széles látókörő (elıítélet-mentes) Bátor (céljait kiharcoló) Intellektuális (intelligens, reflektív) Független (önmagára támaszkodó)

A célértékek listájából a kifejezetten politikai négy elsı (Szabadság, Béke, Biztonság, Egyenlıség) után azért kerülhet itt még az élbolyba a Bölcsesség is, mert épp ez közelíti meg legjobban a Kosáry ajánlásában – igaz, ott részben már eszközértéki funkcióban – megjelenı „reális szem” kategóriát. Az eszközértékek szempontjából pedig különösen fontos az élbolyon belüli sorrend: a „Felelıs” és a „Széles látókörő” elıbbre hozatala a „Bátor” és a „Független” elé. Kosáry Domokosnak (és mesterének, Szekfő Gyulának) álláspontját egy többgenerációs nemzeti polémiában épp az jellemzi, hogy az ellen az eredetileg kisnemesi társadalmi bázisra támaszkodó „függetlenségi–érzelmi” politika és ideológia ellen léptek fel („kismagyar út”, „mélymagyarság”), amely a világpolitikai realitások elhanyagolása mellett a korábbi korokban még funkcionális patriotizmus eszményeit hangoztatta (inkább már csak hangoztatta, mintsem élte) ezek diszfunkcionálissá válása után is. 49 Az itt felállított belsı sorrend még a legfontosabb eszközértékek között is jól tükrözi azt az utópiamentességet, amivel a XXI. században elkerülhetjük a XX. századi bukásainknak legalább azt a részét, amit épp az „emberi minıségben” való megfogyatkozásunk, a „Bölcsesség” célértékében összefoglalható „reális szem és határozottság” hiánya okozott nekünk. Ebben a pontunkban azonban még egy észrevételt kell tennünk az idézett axiológiai terminusokban – célértékek versus eszközértékek – magáról a Palo-Alto-i körben kifejlesztett, utópia ellen immunizáló receptrıl. A Watzlawick–Weakland–Fish trió célértéke nyilvánvalóan a Russell–Whitehead-féle logikai típusok révén történı megkülönböztetés a valódi és a pszeudó változások között, illetve a pszeudó–változások tévútjai közepette a valódi változások rejtett „Észak–Nyugati Átjárójának” a megtalálása. Tehát egy intellektuális, heurisztikus, mondhatni: filozófiai teljesítmény. 50 Fı eszközértékük pedig a meglepetés és a paradoxon. Ennek érdekében még „az ördöggel is szövetkeznek”, hogy saját terápikus ráhatásukat kiemeljék abból az interakciós mintázatból, amelyben a Russell-i logika alapján borítékolva van a kudarc.51 A Rokeach-i értékkészletbıl ezzel összevág - a célértékekbıl: még leginkább szintén a Bölcsesség (az élet érett értése) - az eszközértétekbıl pedig: a „Hatékony (kompetens, effektív)”52.

48

Vö. M. Rokeach: The Nature of Human Values. New York, The Free Press, 1973. 29. o. és Varga (2003) i. m. 162–169. o. figyeljük meg, hogy míg a célértékeket fınevek, az eszközértékeket melléknevek jelzik. 49 Vö. Trianon után a még vállalható etnikai elv helyett a történelmi jogokkal való érvelést. 50 Ezért hivatkoznak Wittgenstein mondására: „A filozófia célja: megmutatni a légynek a kiutat a palackból”. 51 Vö. Watzlawick et alii (1990) i. m. 191–194. o. 52 Azon az alapon, hogy az érték a „tényleges eredmény”, ami egyedül igazolja vissza a módszer helyességét. Erre utal az is, ahogyan az orosz szociológusok (pl. V. A. Jadov, M. G. Jarosevszkij) a McClelland-Atkinson féle „Achievement Motivation” teljesítmény (H. Heckhausennél: Leistung) szavát „rezultativnoszty”-ként fordították.

23 Értékszociológiai prognózis és rá alapozott stratégia Az 1999-ben megjelent világnézet-szociológiai vitakötetünkben53 belátóan igazoltuk viszsza Henrik Kreutz társadalmi-politikai dinamika diagnózisának egy elemét. Azt, amely szerint a jelentörténet fı tendenciái egyikeként a Max Weber-i „célracionalitás versus értékracionalitás” megkülönböztetés segítségével számos negatív jelenség közös tényezıjeként marasztalta el a célracionális magatartást, mely a sokdimenziós értékracionális stratégia együtthatói (tisztesség, etika, humánum, közjó, önbírálat stb.) durva mellızésével „legitimálja” egydimenziós célját. Abban a felfogásában azonban, hogy ezt az axiológiailag plauzibilis képletet közvetlenül a hatalom átmentésének tartalmával tölti fel, 54 csak „cum grano salis” tudtuk követni. Észleltük ugyanis, hogy itt jó alkalma nyílik az „értékdiskurzusnak”, mely a távlati célként orientáló „világnézeti és politikai ökumené” érdekében tekintetbe veszi a közös problémamegoldásra ráhangolódni képes vitapartnerek érvrendszerét is, ami viszont a nemzet kulturális („lelki”) egysége – legalább minimálplatform erejéig akutan aktuális – követelményébe torkollik. Nos, a prognózis vonatkozásában a Kreutz-közelítésbıl annyit feltétlenül érvényesnek éreztünk, hogy az egydimenziós célracionális alapbeállítottság olyan folyamatot tart fenn, mely a történelmileg erre ráállott társadalmat újból és újból csapdákba tereli.”55 Értékszociológiailag nézve a jelenkor meghatározó politikai elitjének – melytıl pedig Kosáry Domokos három évszázad folyamataiból desztillált igénye szerint „emberi minıséget” (ezen belül „reális szemet és határozottságot”) várnánk –, Kreutz diagnózisában sajnos annyira egyoldalúan célracionális a beállítottsága, hogy kiszorítja komplementerét, a sokdimenziós értékracionalitást. Innen extrapolálva úgy tőnik, az EU-ba belépett Magyarország (és közép-európai térség) Kreutz-féle prognózisa olyan értelemben utópiamentes, hogy borús, anómikus közeljövıt és – mint Kreutz explicite utal rá - további csapdák sorozatát elıvételezi. (És egyértelmően peszszimistább, mint a hosszabb folyamatmodellben gondolkodó Kosáry Domokosé!) Itt tehát azzal szembesülünk, hogy hazánk és a térség Európai Közösséghez való csatlakozásának immár befejezett tényével kapcsolatban jelentıs szociológiai elemzık utópiamentes prognózisként inkább hajlanak egyfajta óvatosabb EU-szkepticizmusra, mintsem valamiféle felhıtlenül ünneplı optimizmusra. A tisztességes „értékdiskurzus” jegyében azonban (tehát amely elkerüli a „value advocacy” ravaszkodását) ki kell jelentenem, hogy számomra mégsem ez az utolsó szó. Ehelyett inkább a J. B. Beniger-féle „kontrollforradalom” modelljében hiszek56, amely szerint az emberi társadalom fejlıdését kontrollkrízisek és ezeket feloldó kontrollforradalmak hullámvonulataként értelmezhetjük. (Az elıbbiek általános rendszerelméleti lényege, hogy az operatív alrendszerek gyorsabban fejlıdnek, mint regulatív alrendszeri megfelelıik, és kiszöknek ezek kontrollja alól. Az utóbbiaké pedig az, hogy az Ashby-féle „law of requisite variety” értelmében a regulatív alrendszerek felbontó ereje utol kell hogy érje az operatívakét és így az 53

Vö. Varga Károly: Vallásosság-szindróma és polgári társadalom. Szociológiai hipotézisek megvitatása a világnézeti helyzet alakulásáról. Campus kiadó 1999., Osiris 1999 54 Vagyis hogy ezt a modellt direktben alkalmazta a peresztrojka általi hatalomátmentés Trójai faló típusú hadicselkénti diagnosztizálásához, ami a békéltetés helyett a konfliktus kiélezését javallta. 55 Kreutz Henrik: „Lucifer felszívódása a modernitás célracionalitásában” In: Varga (1999) 149. – Kreutz itt még felsorol néhány további példát az értékracionalitással nem vagy csak ámításként „kontrollált” célracionalitás negatív következményei közül (például az emberélet legfıbb értékének hangoztatásával jó megférı közlekedési halálokot), de pozíciójából számunkra itt csak annyi fontos, hogy a magyarországi rendszerváltozásban lényegében ugyanazt a szélsıségesen machiavellista amorális kalkulációt látja, amit a ’17-es bolsevik forradalomban, az utána következı nemzetközi népfrontpolitikában, illetve a ’89-es romániai álforradalomban. Vö. H. Kreutz: Politik, Organisierte Kriminalität, und „Revolution: Ein historisches Beispiel aus dem Beginn des 20sten Jahrhunderts”. Angewandte Sozialforschung, Jg. 22, Hf. 3–4 2002. 167–193. o. 56 Vö. J. R. Beniger: The information society: Technological and economic origins. In: S. J. Ball-Rokeach, M. G. Cantor /eds./: Media, Audience, and Social Structure. SAGE Publ. 1986. Továbbá: Varga K.: Az aránypár megoldása. A modernizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel–Kép, 1998. 3. 63–82. o.)

24 utóbbiak újból szabályozni lesznek képesek az elıbbiet.) Ennek értelmében a jelenlegi és közeljövıi ”önzı stratégikus” – kaotikus és konfliktussal terhelt (Kreutznál: „anomikus”) – állapotot ilyen átmeneti vezérlési válságként diagnosztizálhatjuk, a távlatilag várt ”kommunikatív” – azaz kölcsönös elınyök és egyetértés alapján rendezett – állapotot pedig e krízis kontrollforradalmi megoldása gyanánt prognosztizálhatjuk. Mindezt egy olyan újabb rehumanizáció jegyében, amely a globális szinten elszabadult, egyoldalúan célracionális, destruktív tendenciák etikai, jogi, technológiai alapú, de egyre inkább újból értékracionális vezérlető intézményesített megfékezésével párhuzamosan törekszik az emberi nyelv teloszában (Habermas) adott kölcsönös megértésre, és a pusztán egoista siker helyett a közjó számára is elınyös megoldásra. Benigernek a neolitikus forradalomtól a jelenkori elektronikus forradalomig ívelı áttekintése57 szerint a kontroll-krízisekre eleddig még mindig megérkezett az emberiség ”planetáris tudatának” (Teilhard de Chardin, László Ervin) zsenialitását tükrözı megoldás. A stratégiai játékok eleméletével alapozott humántechnológia és az etikai (ill. ezzel harmonizáló jogi) rendbe való reintegrálódás tovább konkretizálja a globális problematika megoldási irányát a világethosz projektje értelmében.58 A hazai remények és feladatok pedig – Európán keresztül – szervesíthetnek bennünket a planetáris kommunikatív cselekvés fejlıdési távlatába. Ha azonban valakinek túlságosan elvontnak tőnne ez a modellezés (vagyis a foghatóbb politikai-szociológiai tartalmakat reklamálná benne), „dúsításul” álljon itt egyfelıl néhány szemelvény Jürgen Habermas: „Az európai nemzetállam és a globalizáció hatásai” címő írásából59, másfelıl csatoljunk vissza a Kosáry Domokos felismerésében megfogalmazott, tipikusan magyar „kétoldalú utópia-veszély” témájára és lehetıség szerint konkretizálható megválaszolására. Ami Habermas adalékát illeti, az ı indító kérdése az a Münichtıl idézett60, de mintegy Beniger-i ihletéső probléma-definíció, miszerint „vajon ellenırzés alá lehet-e vonni a nemzetállam keretein túl, államfölötti és globális szinten a kapitalizmusban rejlı ökológiai, társadalmi és kulturális katasztrófákat okozó potenciált?” Válaszként kitőzött út-poligonja pedig a Richter által kijelölt61 – de meglátásunk szerint szintén a Beniger-féle kontrollforradalom-modell megszabta - irányban halad: „A politika csak akkor fog tudni ’felzárkózni’ a globalizált piacokhoz, ha lehetségessé válik egy olyan infrastruktúra létrehozása, amely képes egy globális belpolitikát fenntartani anélkül, hogy elszakadjon a legitimáció demokratikus folyamataitól.” E kereten belül a globalizáció és a területiség álláspontjai közötti „harmadik út” két változatát vázolja fel: egy defenzívet és egy offenzívat: „Az elıbbi abból indul ki, hogy amennyiben a globális kapitalizmus immár elszabadult erıit többé nem is lehet megfékezni, hatásukat országos szinten ki lehet vala-

57

Ahol az eddigi legnagyobb „kontrollkrízis és kontrollforradalom együttest” az képezte, hogy az egyiptomi írnok-vezérléstıl a 18. század végéig jól mőködı könyvelésnek a vezérlési potenciálja a gızgép termelési és szállítási kihívásával szemben már alulmaradt, és szükség lett a modern bürokrácia egész rendszerének a gyors kifejlesztésére. A „megkövetelt változatosság törvénye” szerint helyre állott rend azonban az operatív és regulatív alrendszerek között újabb, még látványosabb fejlıdést hozott a teljes rendszerben, ahol egyfelıl a második világháború, másfelıl az annak végén megszületett elektronikus vezérlési technológia tudta érvényre juttatni az Asby–törvényt. 58 Vö. Hans Küng: Projekt Weltethos. München-Zürich, Piper, 1990. Magyarul: H. Küng: Világvallások etikája. Egyházfórum könyvei 15., 1994. 59 Vö. Jürgen Habermas: Die postnationale Konstellation. Politische Essays (Suhrkamp Verlag, 1998) 60 Vö. R. Münich: Globale Dynamic – lokale Lebenswelten. Frankfurt, 1998. 61 Vö. E. Richter: Demokratie und Globalisierung. In: Politische Beteiligung und Bürgerengagement in Deutschland. Hrsg. A. Klein – Richard Schmalz-Bruns. Baden-Baden, 1997. 172–200. o.

25 mennyire védeni. Az utóbbi a hagyományos kötöttségei alól felszabadult piachoz fokozatosan felzárkózó nemzetfölötti politika átalakító erejébe veti reményeit.” Habermas inkább az utóbbival szimpatizál, mert például a szolidaritás eszméjét ebben látja jobban megközelíthetınek. „A társadalmi szolidaritásnak, mely mindezidáig a nemzetállam szintjére korlátozódott, ki kell terjednie az unió összes polgárára. Csak így lehet elvárni, hogy egyetértsenek egyenlı feltételek teremtésével az egyéni, továbbra is nemzeti jellemzıket mutató élettervek számára. A szkeptikusok kételkednek, azt állítják, nem létezik „európai nép”, amely az európai államot alkothatná. Ám egy ország népe az illetı állam alkotmánya által válik azzá. Természetesen a demokrácia az állampolgárok közös politikai kultúrájának létezésétıl függ. Ám ez nem ok a kishitőségre, figyelembe véve, hogy a XIX. század európai államaiban a nemzeti öntudat és társadalmi szolidaritás csak fokozatosan alakult ki a nemzeti történetírás és tömegtájékoztatás segítségével.”

Ami pedig mindezek után a Kosáry–figyelmeztetésben homloktérbe került „kétoldali utópia-veszélynek” az EU–csatlakozásra való konkretizálását illeti, ne felejtsük el, hogy az itt európai relációban pozitív példaként említett XIX. század (és a megelızı) a magyar nemzet számára is sikeres volt. Olyannyira, hogy ennek hátterében a „trianoni megbicsaklással” kezdıdött kudarcos XX. csak sötét, múló epizódnak tekinthetı62. Amibıl kigyógyulhatunk akkor, ha egyfelıl igazodunk az érvényes „világrendhez” (ami korábbi történelmi korokban, például Cromwellében, még hangsúlyosabban a szakrális szférával való harmonizálás buzgalmát jelentette /”Fohászkodjunk Istenhez”/, a jelentörténetben viszont a nagyhatalmi konstellációhoz való adaptálódásra utal), másfelıl azonban töretlen érvénnyel azt, hogy a Kárpát–medencei nemzet érdekeinek védelmében – átvitt értelemben ugyan, de teljes határozottsággal – „tartsuk szárazon a puskaport”. Így talán nem lesz utópia az a reményünk, hogy az új világgazdasági és világpolitikai konstellációból az itt tárgyalt eszközértékek – reális szem és határozottság – révén ki tudjuk hozni az elérhetıt, és az ezek hiányában (is) sikertelen XX. század után az EU-tagsággal induló XXI.-ben újból teljesíteni tudjuk túlélésünk és boldogulásunk stratégiáját, ami átfogó és sokdimenziós térfogatában dominánsan értékracionális kell legyen, de bizonyos konkrét problémák megoldásában (például ellenstratégiák manıverei elleni védekezésben) az eddigieknél okosabb módon fókuszoltan célracionális is.

62

Második világháborús szerencsétlen szerepvállalásunkkal együtt, ami nagymértékben a trianoni trauma rovására írható, de ide véve a század utolsó évtizedéig tartó „ideiglenes” orosz megszállást is, amiben szintén lehetett felelıssége az évtizedekkel korábbi utópisztikus öncsalásunknak.

26

Utasi Ágnes

Bizalomhiány és az individuális szabadság paradoxonai A modern társadalmakban az individuális választás korábbitól tágabb lehetısége ellenére számos jel arra utal, hogy az emberi kapcsolatok nem a vágyaknak megfelelıen alakulnak. A látszólag nagy szabadsággal, kisebb elkötelezıdéssel élı emberek a sikervágy foglyai lettek, s nem ritkán szenvednek a szabadság paradoxonaitól. Az emberi kapcsolatok mőködésében ma tapasztalható szembetőnıen gyors változások gyökere Magyarországon a rendszerváltást követı évekre, az új-kapitalista piacgazdaság megjelenésére vezet vissza. A társadalmi egyenlıtlenségek a piacgazdasági verseny eredményeként rendkívüli mértékben megnövekedtek, s a felerısödı rivalizálás redukálta az interperszonális kapcsolatok bizalmi kötıerejét. Forráshiányos volt az ország, ezért a piacgazdasággal párhuzamosan nem alakult ki hatásos, új-típusú jóléti rendszer. Nem jött létre a makrotársadalmi szolidaritás azon mértéke, amely megállította volna a piacgazdasági verseny hatására törvényszerően növekvı gazdasági egyenlıtlenségeket. Hasonló trend jelentkezett a poszt-szocialista országok többségében. Várható volt, hogy a forráshiányos rendszerváltó társadalmakban – amennyiben kiépül a piacgazdaság, s életképes lesz a demokrácia – hiányos lesz a társadalmi integráció. Amennyiben pedig az új-kapitalista társadalmak meg akarják ırizni jóléti rendszer–szolidaritással a társadalom integrációját, ez a piacgazdaság körülményei között demokratikus szabadsággal megoldhatatlannak látszó feladat lesz (Dahrendorf, R. 1990; Offe, C. 1992; Münch, R. 1984). A fenyegetı jóslatok valóra váltak. A rendszerváltozást megelızı évekhez képest a politikai szabadság mámora és a piaci verseny fellendülése mellett rövid idın belül megkétszerezıdtek a gazdasági-vagyoni egyenlıtlenségek, s így a korábbi "szocialista paternalista" jóléti rendszer által mesterségesen fenntartott teljes foglalkoztatás megszőnésével és a szociálpolitikai támogatási rendszer szőkülésével megroppant a társadalom integrációja. A társadalom két szélsı tizede között a jövedelmi egyenlıtlenség a 80-as években mért megközelítıleg négyszeresrıl (1982: 3,8-szoros, 1987: 4,6-szoros, 1995: 7,3-szoros) mára már több mint nyolcszorosra növekedett (Andorka R. 1996). A makrotársadalom szolidaritását, az organikus szolidaritást elsısorban formálni hivatott politikai elit a középosztályok majdani megerısödésétıl várta az egyenlıtlenségeket majd automatikusan csökkentı megoldást. E kényelmes, várakozó álláspontra helyezkedve az elitek nem mutattak készséget arra, hogy új elosztási struktúrával megállítsák az egyenlıtlenségek növekedését, s integrálják a munkaerıpiacról kiesıket, felsegítsék a lemaradókat, a piaci versenypályáról kiesetteket. A magára maradt társadalom ezt felismerve, szükségképpen a tradicionális, mechanikus szolidaritás eszközéhez fordult: az egyének közvetlen kapcsolataikra támaszkodva, azok szolidaritására, segítıkészségre szorulva, jórészt instrumentális reciprocitással próbáltak kompenzálni, életszínvonalukat megırizni. (Durkheim, E. 1987) Az organikus szolidaritás hiányának hatására tehát mintegy szükségképpen erısödött fel a mikro–társadalmi szolidaritás. Nagy szerencse, hogy a korábbi "paternalista" szocialista idıszakban is – jóllehet a jelenlegitıl eltérı kényszerek hatására – de megırzıdött és funkcionált az egymás támogatására számító kisközösségi szolidaritás. Akkor a gazdasági–jövedelmi szőkösség, a mesterségesen nivellált jövedelmi és munkaerı-piaci körülmények mellett még a kapcsolatok maitól szélesebb körére terjedt ki az általános egymásra utaltságból eredı segítségnyújtás. A kisebb rivalizálás, kisebb individuális verseny talaján könnyebben alakult az elsısorban munkacserére

27 alapozott instrumentális segítségnyújtás. A mindennapi reciprocitás, kölcsönösség a maitól jobban áthatotta a távolabbi ismerısökhöz –munkatársakhoz, szomszédokhoz – főzı kötelékeket is. (Sík E. 1991, Utasi Á. 1991) Napjainkra a családon és szoros baráton kívüli kapcsolatok iránti bizalom nagymértékben csökkent. A piacgazdasággal erısödı éles verseny bizalmatlanná tette a konkurens "mások" iránt az egyént. Úgy tőnik azonban, hogy a bizalom és a tradicionális szolidaritás közlekedıedényszerően mőködik: ha a külsı közösségi kapcsolatkörben gyengül, mintegy törvényszerően erısödik a szők család és szoros barátok legszőkebb körében. A bizalmi kapcsolatkör és a segítségnyújtó szolidaritás-háló a rendszerváltást követıen nem hirtelen zárult be, fokozatosan szőkült az elmúlt években. A privatizációt követıen a tulajdonosi profitot határozottabban célzó racionális átszervezéssel elıször csak a munkahelyi verseny erısödött, majd hatására csökkent a munkatársak közötti bizalom is. Mára már nemcsak a munkatársak, hanem a szomszédok, de még a távoli rokonok többsége is kikerült a feltétlen szolidaritásra számíthatók bizalmi körébıl. A másokkal, "idegenekkel" szemben mind bizalmatlanabbá váltak az emberek, s a vizsgálatok szerint ma már a többség elsısorban önmagában, s a családjában bízik. Másokban alig. A magyar társadalomban elhatalmasodott bizalmatlanság mértékét jelzi az emberi kapcsolatokat kutató 2001-ben készült nemzetközi vizsgálat adatai , amely szerint Magyarországon nagyon alacsony azok aránya, akik úgy érzik, hogy megbízhatnak másokban, akik feltételezik mások jóakaratát, jóindulatát. A bizalmi kör magyarországi nagyon radikális szőkülését igazolja, hogy a többség úgy véli, hogy csak néhány emberben bízhat meg teljesen. “Csak néhány ember van, akiben teljesen megbízom” (ISSP/2001, Kapcsolatok N = 32651) Teljesen Inkább Egyet is egyetért egyetért ért, meg nem is Ausztrália 18.0% 52.7% 12.6% Ausztria 32.9% 47.3% 7.0% Brazília 72.2% 18.4% 5.2% Chile 42.0% 47.1% 5.4% Ciprus 30.7% 33.8% 19.7% Csehország 27.3% 51.9% 10.1% Dél–Afrika 41.2% 45.7% 4.8% Egyesült Álla- 39.3% 40.2% 9.4% mok Észak–Írország 27.1% 50.3% 8.0% Finnország 55.0% 31.3% 4.5% Franciaország 45.0% 34.2% 7.7% Fülöp-szigetek 34.7% 40.0% 10.7% Izrael (arabok) 60.8% 25.5% 11.8% Izrael (zsidók) 50.6% 28.0% 9.5% Japán 47.9% 28.7% 9.5% Kanada 37.1% 43.4% 8.1% Lengyelország 36.0% 55.5% 4.3% Lettország 37.8% 40.6% 9.7% Magyarország 59.4% 23.9% 10.1% Nagy-Britannia 34.8% 46.3% 7.5%

Inkább Egyáltalán nem ért nem ért egyet egyet 15.3% 11.2% 2.4% 4.8% 15.3% 9.7% 6.4% 9.5%

1.4% 1.6% 1.8% 0.7% 0.5% 1.1% 1.9% 1.6%

12.1% 6.6% 9.3% 11.1% 0.7% 9.9% 6.5% 9.8% 3.4% 8.6% 3.9% 9.8%

2.4% 2.5% 3.8% 3.5% 1.3% 2.0% 7.3% 1.6% 0.9% 3.2% 2.6% 1.6%

28 Norvégia Oroszország Spanyolország Svájc Szlovénia Új–Zéland Együtt

20.5% 50.1% 28.6% 45.9% 22.8% 53.0% 29.5% 41.2% 28.5% 48.1% 28.6% 47.3% 38.3% 41.3%

9.5% 14.4% 10.0% 8.7% 10.4% 9.2% 8.8%

17.5% 10.2% 12.9% 16.9% 11.6% 13.1% 9.4%

2.4% 0.8% 1.3% 3.6% 1.4% 1.8% 2.1%

Tulajdonképpen a legközelebbi családtagokra és a szoros barátra szőkült a bizalmat élvezık köre, s e szők körre terjed ki jórészt a feltétlen segítségnyújtó szolidaritás is. Különösen erıs a szülık gyermekeik iránti segítıkészsége és kapcsolati intenzitása, hiszen itt az önzetlenséget, áldozatkészséget genetikai altruizmus is mőködteti. A szülı-gyermek kapcsolat erısödı trendjét jelezték a nyugati jóléti országok többségében mért adatok is. Ez minden bizonnyal nem független attól, hogy a modernizációval csökken a gyerekszám, s csökken a párkapcsolatukat megırzı szülık aránya is. Persze az is valószínő, hogy Magyarországon a felnıtt fiatalok és szüleik közötti intenzív kapcsolatot, fıleg a közös háztartás fenntartását a gazdasági–vagyoni javak szőkössége is motiválja. Személyes kapcsolattartás a felnıtt gyermekekkel (ISSP/2001, Kapcsolatok, gyermekesek részmintája N = 14 200)

Ausztrália Ausztria Brazília Chile Ciprus Csehország Dél–Afrika Egyesült Államok Észak–Írország Finnország Franciaország Fülöp–szigetek Izrael (arabok) Izrael (zsidók) Japán Kanada Lengyelország Lettország Magyarország Nagy-Britannia Norvégia Oroszország Spanyolország Svájc

Egy Naponta Hetente háztartástöbbban ször 24,2% 7,8% 16,7% 28,0% 19,2% 15,9% 55,6% 24,8% 5,6% 49,1% 17,1% 8,3% 47,3% 19,5% 17,6% 29,8% 23,4% 14,7% 31,1% 24,2% 6,8% 17,8% 14,6% 18,5%

Hetente 24,0% 19,0% 3,3% 9,7% 9,6% 16,1% 8,3% 16,0%

Havonta vagy ritkábban 27,3% 17,9% 10,7% 15,8% 6,0% 16,0% 29,6% 33,1%

27,1% 15,8% 17,2% 51,2% 55,6% 32,3% 48,1% 15,5% 40,5% 37,7% 36,5% 16,9% 19,3% 44,8% 48,9% 20,3%

13,9% 26,7% 22,3% 4,7% 11,1% 15,9% 7,8% 18,8% 9,4% 14,5% 10,8% 25,3% 26,0% 9,7% 8,2% 23,0%

13,7% 34,0% 38,2% 16,1% 2,7% 16,4% 27,2% 28,7% 16,0% 23,9% 14,6% 26,1% 30,1% 15,5% 7,5% 24,4%

26,5% 6,3% 7,3% 24,8% 25,0% 17,8% 11,0% 16,5% 22,3% 10,0% 24,5% 13,2% 7,7% 16,1% 23,7% 15,4%

18,8% 17,2% 15,0% 3,2% 5,6% 17,6% 5,9% 20,5% 11,8% 13,9% 13,6% 18,5% 16,9% 13,9% 11,7% 16,9%

29 Szlovénia Új-Zéland Összesen

36,2% 18,4% 32,9%

38,9% 10,6% 7,6% 9,5% 14,1% 21,8% 17,8% 13,4% 14,5%

6,7% 36,2% 21,4%

A szők családon belül felerısödı bizalom trendjével együtt azt várnánk, hogy erısödjék a párkapcsolati szolidaritás is, ám e területen ellentétes tendencia érvényesül. A párkapcsolatok formálódásának idıbeli trendje arra utal, hogy a stabil párkapcsolatban, s fıleg a házasságban élık aránya a legtöbb modern, illetve modernizálódó társadalomhoz hasonlóan, Magyarországon is az elmúlt másfél évtizedben jelentısen csökkent. Ma már a felnıtt népesség közel felének nincs állandó partnere, vagyis családi állapota alapján valamelyik egyedülálló csoportba (hajadon/nıtlen, elvált, különélı, özvegy) tartozik (46%-a). Másfél évtizeddel ezelıtt az ugyanezen egyedülálló kategóriák még csak a felnıtt népesség harmada tartozott. (Utasi Á. 2002) Szembetőnı különbséget találunk a poszt–szocialista országok és a gazdagabb nyugati országokban élı egyedülállók struktúrájában: Míg a magasabb modernizációs szintet elért országokban az elmúlt években fıként a hajadonok és nıtlenek aránya növekedett – s ez növekvı individualizálódásra, jólétre s vele együtt a házasságkötés, végleges élettársi kötelék idejének halasztására utal –, addig hazánkban és a poszt–szocialista országok többségében a nıtlenek/hajadonok mellett nagyobb arányban az özvegyekbıl – elsısorban nıkbıl – rekrutálódnak az egyedülállók. (A poszt–szocialista országokban az özvegyek minta–aránya mindenütt tíz százalék felett van, miközben a gazdasági jólétben élı nyugati országokban legfeljebb néhány százalék, s arányuk mindenütt jelenısen alacsonyabb). Feltételezhetı, hogy a férfiak fizikai és pszichikai státuszára, egészségi állapotára negatívabb hatást gyakorolt a szocialista idıszak "felemás modernizációja" és az "új–kapitalizmussal" járó bizonytalanság által kiváltott traumák egyaránt. (Kopp M. – Skrabski Á. – Szedmák S. 1996) 2001-ben a harmincas éveikben járó fiatalok között Magyarországon megközelítıleg minden negyedik korosztályba tartozó már vagy még egyedülálló volt, ám a nık és férfiak aránya jelentısen eltért az egyedülállók különbözı kategóriáiban. A férfiak között a nıtlenek, nık között az elváltak aránya volt jelentısen magasabb. Összességében a 30-asok korosztályába tartozó magyaroknál a férfiak között kétszer annyi a nıtlen, mint a nık között a hajadon, miközben a nık között kétszer annyi az elvált, mint a férfiak között. A különbség arra utal, hogy a nıkkel szemben a társadalom ma is tradicionálisabb párkapcsolati értékkövetést vár el, mint a férfiaktól. A nık ennek igyekeznek megfelelni, ám a felgyorsult, sikerorientált társadalmi környezetben alakuló bomló-szakadozó gyenge kötelékeiket ık sem tudják megırizni, jelentıs arányban elválnak. Bizonyos szempontból az individuális szabadság paradoxonának tekinthetı a különbözı egyedülálló csoportok világszerte növekvı aránya. Az ipari társadalmat megelızıen a nık tömegesen még nem jelentek meg a munkaerıpiacon, önálló jövedelem híján belekényszerültek a házasságba, s azon többnyire változtatni is alig tudtak. A házasság és család gazdaságilag egységes intézmény volt, a nık többsége kizárólag itt végezte munkáját, munkájáért jövedelemre természetesen nem tarthatott igényt. Aki pedig nem ment idıben férjhez, azt a társadalom elnézıen vénlánynak tekintette. A nık és férfiak számára szigorúan eltérı szexuális erkölcsöt írt elı a társadalom: a férfiakkal szemben elfogadóbb volt a közvetlen környezet, a nıkkel szemben kevésbé. A modernizációs gazdasági változásokkal, s a hatásosabb fogamzásgátlók széleskörő terjedésével együtt a szexuális szabadság, s a környezı közösség fokozódó morális toleranciája mára a nıkre is kiterjedt. Megszőntek a szexuális morált korábban alakító gazdasági kényszerek, amelyek még a családi gazdaság és a társadalmi reprodukció célját elsıdlegesnek tekintve, az utód érdekét az egyén érzelmi élete, boldogsága, örömszerzése, individuális célja elé helyez-

30 ték. A gazdasági kényszerek csökkenésével felerısödhettek az individuális vágyak, a partnerkapcsolatban az örömszerzés és az érzelmek juthattak elsıdleges szerephez. Ma már a modern ipari társadalmakban, az önálló jövedelem, és/vagy a társadalmak bármily szőkös is, ám mégiscsak a korábbiaktól jelentısebb jóléti juttatásainak hatására választhatnak a nık, hogy belépnek egy szoros kötelékbe, s ha az megromlik, bent maradnak-e abban, vagy kilépnek belıle. A modernizációs jóléttel járó individuális szabadságért azonban sokaknak nagy árat kell fizetniük. Még nem alakultak ki, nem strukturálódtak az új normák, értékek, amelyekkel a társadalom képes lenne fenntartani, megırizni a partnerek egymás iránti szolidaritását, s felelısséggel megoldaná az utódgondozás feladatát. Az individuális lét gazdasági függetlenségét már egyedül is képesek az egyének elıállítani, de a szabadsággal élni tudás normáját, értékeit a társadalom még nem izzadta ki. A modernizációval, szabadsággal járó nagyobb mobilitással, munkahely- és lakóhely–változtatással a kapcsolatok – közöttük természetesen a partnerkapcsolatok is – gyakrabban cserélıdnek, változnak. Nem kevesen frusztráltan kerülnek ki a rövidebb-hosszabb ideig tartott partnerkapcsolatokból, s a "kvázi–elváltak" körében nem ritkán a szabadság, függetlenség, emancipáció veszteségét érzıkkel találkozunk. A veszteséget a leghatározottabban érzik a képzett, egyedülálló nık. A 30-as, nagyvárosi diplomás egyedülállók körében készült vizsgálat adatai arra utaltak, hogy a minta csupán harmadának nem volt korábban állandó partnere. A kutatás azt is jelezte, hogy a megkérdezett diplomás fiatalok többsége ma is tradicionális párkapcsolatra vágyik, nem szeretné állandó társ nélkül leélni az életét, a távolabbi jövıben életformáját úgy képzeli, hogy állandó társsal és gyerekkel él. A modern individuális szabadság és karrier, valamint a tradicionális szerepek nehezen egyeztethetık, és egyelıre nincs konszenzus a társadalomban a megoldást illetıen. A többség által követett értékpreferenciák nem kedveznek a kapcsolatépítésnek. A környezet ugyanis nagyobb értéket tulajdonít a sikernek, amelyhez rengeteg idı, energia és személyes jelenlét szükséges, mint a jó emberi kapcsolatoknak. A sok idıt-energiát igénylı sikeres élet pedig jórészt lehetetleníti a partnerkapcsolati bizalom és szolidaritás kialakulását. Az emberi kapcsolatokra napjainkban jellemzı bizalom- és elmélyülés hiánya ezért gyakran vezet a kapcsolatok szakadásához, bomlásához. A kapcsolatok bizalmi tartalmának megalapozásához szükséges idıt felemészti a karrierépítés, a szerzésorientált életvitel. A felgyorsult modernizációs társadalmakban miden korábbitól több kapcsolatra teszünk szert, ám bizalom híján az új kapcsolatok többnyire megrekednek a felszínes, másodlagos kötelékek szintjén, a partnerkapcsolatok pedig a várakozás stádiumában. Hosszabb ideig élettársi vagy külön lakást megırzı napi néhány órás, heti néhány napos együttélésre redukált párkapcsolatok alakulnak. Természetesen nincs szó arról, hogy ezeket a kötelékeket ideiglenesnek tekintenék, ezek többsége mély érzelmeken alapul. Azonban a társadalmat atomizáló és a társadalom értékrendszerét szabályozó objektív körülmények hatására a partnerek gyakran nem képesek stabilizálni együttélésüket. (Beck, U. – Gernsheim. E. 1983) A társadalmi értékpreferenciák, a többség által követett praxis a társadalmi kapcsolatokat szétforgácsoló, szétfeszítı, atomizáló folyamatokat erısít. A modern fogyasztói társadalomban az egyén középpontba állításával kétségkívül individuálisan szabadabbá vált a társadalom, s leépültek a párokat korábban összeláncoló társadalmi–gazdasági és jogi kényszerek. Ugyanakkor a kényszerek csökkenésével együtt megszőntek a partner iránti morális felelısség vállalására késztetı normák is. Nagyon nehéz megırizni az emberi kapcsolatokat a felgyorsult, folyton változó, sikerre orientált, teljesítményt elváró és értékelı társadalomban. Nagy baj a jelenlegi Magyarországon, hogy éppen most csökken a partneri szolidaritás, amikor a makrotársadalmi támogatás szőkössége miatt nagyon fontossá vált a mikroközösségi összefogás! Egyre kevesebben fordulhatnak segítségért társukhoz mindennapos gondjaikkal is. A partneri szolidaritás redukálódása felerısíti a gyermek-szülı közötti egymásrautaltságot,

31 szolidaritást. Eredményeként nemritkán túl erıs kötıdés alakul az egyedülálló szülı és gyermek között, ami aztán gátjává válhat a fiatalok önállósodásának, leválásának, végsı soron individualizálódásának. Az egyesületekben, klubokban, más civil közösségekben alakuló kapcsolatok – legalábbis részben – pótolhatnák az elvesztett tradicionális szolidaritás-kapcsolatokat. A magyarok több mint 70%-a azonban semmilyen egyesületnek, társaságnak, közösségnek vagy klubnak sem tagja, tehát kis eséllyel származhatnak innen kapcsolatai. A modernizációs fejlıdés jelenlegi szintjén, valószínőleg kevésbé alakulnak még a civil kötelékek, erre utal az, hogy nemzetközi vizsgálatunk a poszt–szocialista országok válaszadóinak többségénél hasonló tendenciát talált, különösen a lengyeleknél és oroszoknál, kevésbé a szlovénoknál és cseheknél. A civil kapcsolatok, s így a civil szolidaritás létrejöttéhez úgy tőnik, a modernizációs fejlettség magasabb szintjére van szükség. Gyakran hangzik el, hogy a fiatalok önzıek, kényelmesek, féltik függetlenségüket, ez az oka, hogy nem akarnak házasodni, emiatt nem vállalják a tartós kapcsolatot. Nagyon torz következtetésre jutnak azok, akik a fiatal, sikerorientált, jólétben élı egyedülállók életvitelét kiragadják a társadalom mőködésének egészébıl, a társadalmi kapcsolatok lazulásának trendjébıl, a modernizáció társadalmi atomizálódást jelzı folyamatainak egészébıl. Az emberek többsége ugyanis emberi kapcsolatokra, közösségi kötelékekre vágyik, s így vannak ezzel a képzett, sikeres fiatalok is. Többségük állandó társra vágyik, csakhogy egyre inkább foglya a szabadságnak, és foglya annak a társadalomnak, amelyik az egyének idı-és energiaráfordítását úgy alakítja, hogy preferált célként a mind több, igényesebb fogyasztást és gazdagodást állítja, és sokkal többre értékeli a pénz és karrier területén elért sikert, mint az emberi kapcsolatokat.

Hivatkozott irodalom: • Andorka R.( 1996): Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek: Antológia Kiadó. • Beck, U. – Gernsheim, E. (1983): Modernisierung der Familie. In: Bolte, K. M (ed.): Subjektorientierte Sociologie. Frankfurt am Main • Dahrendorf, R.(1990): Reflections on the Revolution in Europe. London: Chatto and Windus • Dürkheim, E. (1987): A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó • In: Utasi Á. (szerk.): Társas kapcsolatok. Gondolat • Kopp M. – Skrabski Á. – Szedmák S. (1996): Magyar lelkiállapot az átalakuló társdalomban. Századvég/2. • Münch, R. (1984): Die Structur der Modern Frankfurt: Shurcamp • Offe, C.(1992): Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-középeurópai átmenettel. Szociológiai Szemle 1992/1. • Sik E. (1991): Néhány adalék a háztartásközi kapcsolatrendszerek mőködéséhez-egy magyar falu esete. In: Utasi Á. (szerk.): Társas kapcsolatok. Gondolat • Utasi Á.(1991): Az interperszonális kapcsolatok néhány nemzeti sajátosságáról. • Utasi Á.(2002): A bizalom hálója. Mikrotársadalmi kapcsolatok , szolidaritás. Budapest: Új Mandátum

32

Kamarás István

A vallásos hit változásai 1. Agónia vagy agapé? A mai gondolkodók közül jóval többet emlegetik az agóniát, mint az agapét. Az agónia magányos, az agapé közösségi. A "válságfilozófusok" közül az agónia végsı stádiumát jó néhányan – így Spengler és Peccei is – az ezredfordulóra jósolják. Annak a kultúrának az agóniáját, amelyet M. Weber vasketrecnek, H. Miller klimatizált lidércálomnak nevezte kultúránkat. Habermas, Kohlberg és mások viszont rendületlenül hisznek a haladás mítoszában. Mindkét vélekedéssel szemben P. Berger és Th. Luckmann úgy látja, hogy mindig minden társadalmi valóság veszélyeztetett, ugyanis minden társadalom a káosz szélén álló konstrukció. Honi válság-szakértıink közül Hamvas Béla az életté süllyedt lét életveszélyes tüneteit regisztrálja, Szilágyi Ákos szerint a létállapotból világállapot lett, amelyben meghasonlás van, mert a világ transzcendens dimenziója elveszett, és a modern személyiség kiágyazódott a vallási világállapot spirituális és közösségi fundamentumából. E világ törvényei a hatékonyság, a haszonelvőség, a profitmaximalizálás, szabadsága pedig a véletlen szabadsága. Kérdés, létezett-e valaha téridınkben paradicsomi lét, valamiféle földi mennyország, amelyhez képest mai létezésünk pokol vagy katasztrófa? Nem éppen az emberi társadalom az a hely, ahol a káosz és a kozmosz átfedésben vannak? És valóban hiányzik világunkból az a spirituális reflexió, mely ezt a kétségkívül nem túlságosan jó világot Isten mindenütt jelenlévı világával szüntelenül relativizálná, enyhítve a fájdalmakat és pozitív végkicsengést ígérve? Szilágyi Ákos szerint igen, hiszen az ı világ-olvasatában az egóvá csupaszodott személyiségnek az egónia állapotában a leghıbb kívánsága az, hogy neki legyen jó. Az eredmény pedig ebben a gondolatmenetben mi más lehetne, mint a megsemmisülı én, a bizalmatlansággal figyelt te, a szétvert mi, és a kirekesztett ık. Szilágyi egóniájának eléggé jól megfelel Csányi Vilmos egyszemélyes csoportja, akinek a társaság a valóságshow résztvevıi, közéleti tevékenysége pedig kimerül az ellenszenves szereplık kiszavazásában. Az egónia embere azonban nem érzéketlen, hiszen például a németek háromnegyede felháborítónak tartja azaz állatkínzást, és teli torokból tiltakozik a bébifókák luxusbunda céljából történı megölése ellen. Persze az is igaz, hogy mindössze egyharmaduk háborodik fel akkor, amikor egy egészséges asszony elhajtja magzatát, ami pedig azt jelenti, hogy a magukat valamilyen értelemben vallásosnak tartó németek fele emiatt speciel nem háborodik föl. A mindennapi élet azonban nem igen igazolja a közelgı vagy máris elkezdıdı a katasztrófát, hiszen munkálkodunk, szeretünk, nevetgélünk, és néha átkísérünk egy öregasszonyt a másik oldalra", a Berlin fölött az ég emberarcú angyalait pedig éppen ez a korántsem tökéletes földi lét csábítja. Csak azt lenne jó tudni, hogy a szerelmen kívül még mi minden csábítja a földre, mi miatt cserélik létüket életre? Permanens válságunk mostani szakaszában nem éppen maga a remény, a mentıöv került válságba? Vagy csak és omlik össze, ami megérett erre, és Nádas Péternek van igaza, aki szerint "Isten jókor elhagyta a világot, hiszen gondjainkra bízta, és errıl írást is adott. Tönkretettük. Most aztán a szemével kell látnunk a pusztulást. Mire elpusztítjuk magunka, végül is megismerkedünk a természetével. Ez a tudás." A kollektív bőn teremtette a válságot, csak kollektív megváltás, azaz kollektív katarzis oldhatja meg, véli Poszler György. De mi lehet ez a kollektív katarzis? És hogyan szerepelhet, hogyan vehet rész ebben a történetben – talán a végkifejletben a homo religiosus. Ha maradt belılük egyáltalán... De ki is a vallásos? És ki nem az? Melyiküket feltételezni nagyobb képtelenség?

33 2. Szekularizáció vagy spiritualizáció A zsidó-keresztény vallás egész története során állandó kapcsolatban – pontosabban feszültségben – állt a világi szférákkal. A zsidó próféták korában kezdıdı és az aszketikus protestantizmustól döntı lökést kapott szekularizációs folyamatban a vallási értékek helyébe világi értékek, a vallási intézmények helyébe gazdasági, politikai és egyéb intézmények lépnek. Ha a szekularizációt nem csupán a modernitás következményének tekintjük, hanem a bibliai hit által elindított deszakralizációs és dedivinizációs folyamatnak is, akkor a hívı keresztény is inkább, a függetlenedés és a felnıtté válás jegyében történı folytatás és megújulás esélyének kell tekintse, mint elkerülhetetlen rossznak. Filozófiai szempontból a szekularizáció a modernitás szinonimája: az ember és a világi intézmények fokozatosan önállósulnak. A másik oldalról pedig: a modern társadalomnak az egyház gyámsága alól való felszabadulása. Elsı lépcsıfoka a javak, az intézmények, és a személyek laicizálódása, a második a deszakaralizálódás, a társadalom vallásos jellegének megszőnése, a harmadik a szekularizmus, az ateizmushoz vezetı racionalizációs folyamat. A folyamat egyik leglényegesebb jellemzıje a közösségi és egyéni szféra elkülönülése: a vallási hit egyre inkább a személyes választás következménye és a magánszféra szerves része lesz. A vallás a többi szférához egyre lazább szálakkal kapcsolódik, egyre inkább privatizálódik és/vagy egyéni szabadidıtevékenységek egyikévé válik. A modern ember transzcendenciája – a szenttıl eltávolodva – közelebb kerül a mindennapi élethez, s egyre inkább az önkifejezés és az önmegvalósítás körül szervezıdik. A szekularizáció a szociológia klasszikusnak számító, ám egészében mind a mai napig be nem bizonyított elmélete. Legradikálisabb változata szerint a modernizáció elırehaladtával a vallás szerepe a társadalomban csökken és végül eltőnik. Másképpen: a modernizáció – amelyen nagy vonalakban az iparosodással, gazdasági növekedéssel, urbanizációval, a mobilitás és az iskolázottság növekedésével jellemezhetı folyamatot értik – makroszinten együtt jár a vallás társadalmi szerepének, befolyásának csökkenésével, mikro szinten pedig a vallási cselekedetek, az identitás vallási eleme fontosságának visszaszorulásával. Az elmélet árnyaltabb változata szerint a társadalom komplexebbé válásával a vallás az egész társadalmat meghatározó alapból csupán az egyik alrendszerré válik, a társadalom a racionalizálódásával a vallás mint az értelemadás és értékközvetítés intézménye (vagyis mint egyház) elveszti régi szerepét, végül pedig a vallás visszaszorul az egyéni életbe vagy fokozatosan el is tőnik az egyén életébıl. A kutatások egyértelmően igazolják, hogy a modern társadalomban (a társadalmi konszenzus megszőnésével) a vallás elveszti az egész társadalom számára érvényes világértelmezı szerepét, ez pedig az egyházak addigi profán tárgyú társadalmi szerepeinek csökkenését és részben megszőnését is jelenti. A pluralizmus erısödésével általánossá válik a felekezeti sokszínőség, megszőnik az egyházaknak a vallást kizárólagosan képviselı szerepe is, érvényét veszti a vallásosnak illik lenni normája, világnézeti, illetve értékrendi sokszínőség alakul ki, egyre inkább elterjed az intézményektıl függetlenedı magánvallásosság. A vallásosság, vallásgyakorlás hagyományos, egyházias formái Nyugat-Európában majdnem mindenütt bizonyos visszaesést mutatnak, ugyanakkor más formák megjelennek és terjednek. Ez a folyamat azonban nem egyértelmő és végérvényes, s jogosan tartja megválaszolandónak Hegedő Rita a következı kérdéseket, amelyekre ma még nem tudjuk a választ: ”Mi lép az egységes világkép helyébe, mi a helyzet a ’láthatatlan’ és a ’civil” vallással? Nincs-e szükség idınként közvetítıre az egyes alrendszerek között? Hogyan illeszthetık a szekularizáció elképzelésének kereteibe az egyházi megújulás, a kisközösségi és a karizmatikus mozgalmak? Hol a helye ebben a keretben a fundamentalista és a kelet-európai egyházak megerısödésének? Hogyan értelmezhetık itt a bizonyos szférákban az egyházi szerepvállalással szemben meglehetısen széles körő társadalmi igények? Egyértelmően csökkenésrıl van-e szó a vallásosságban, netán csak ingadozásról-e vagy éppen formaváltásról? Hogyan magyarázható, hogy egyes kifejezetten modernizáltnak számító társadalmakban egyáltalán nem csökken a

34 vallásosság, és hogy hozzávetıleg azonos fejlettségő és berendezkedéső európai országokban nagyon eltérı vallásossági minták találhatók? Mi a helyzet a nem egyházias vallásossággal, ami igencsak virul?” A legfejlettebb országok egy részében több jel mutat arra – például a templomok kiürülése, az egyházi intézmények és vallási szervezetek szerepének csökkenése, valamint a hagyományos vallásosság más jeleinek ritkulása –, hogy a modernizációval együtt jár nem csak az elvilágiasodás, hanem az elvallástalanodás is, vagyis hogy a szekularizáció visszafordíthatatlan folyamat. Ezt az elméletet több minden látszik cáfolni. Egyfelıl a leginkább modernizáltabb országok másik részében – például az Egyesült Államokban és a Dél–Koreában – ha változik is szerkezete, nem csökken a vallásosság volumene. Másfelıl a modernizáció által érintett világban (vagyis elsısorban az európai–amerikai kultúrában) fı trend nem általában a vallásosság, hanem a hagyományos, vagyis intézményes, egyházias zsidó–keresztény vallásosság szerepének a csökkenése. A hagyományos vallásososság helyét legkevésbé sem az ateizmus foglalja el, s csak kisebb részben a különféle hiteket is magában foglaló nem– vallásosság foglalja el, hanem a következı új vallási jelenségek: - a hagyományos vallásosok belüli új vallási irányzatok (elsısorban a pünkösdizmus) és mozgalmak (elsısorban a lelkiségi és bázisközösségi mozgalmak), - a régi típusú újabb szekták, - a különbözı vallások elemeibıl összeötvözıdı új vallási mozgalmak, melyek jelentıs része a keleti nagy vallások felé forduló szinkretizmus jegyében születik, - a New Age-típusú kvázi-vallási szellemi mozgalmak (az okkultizmustól, a samanizmuson keresztül a szcientológiáig), - a vallási szervezethez, közösséghez nem kötıdı egyéni, a „maga módján” való barkácsolt vallásosság mint a politikai és a társadalmi felszabadítás közvetett eszköze. Mindebbıl adódik, hogy a hagyományos, az úgynevezett történeti egyházak befolyása csökken, de a vallásos hitnek van jövıje. Habár szembetőnı az elmozdulás az intézménytıl a hívı ember személyes tapasztalata és a karizmatikus személyek felé fordulás, valamint a dogmatikai és az etikai relativizmus erısödése, mindazonáltal a modernitás válsága többek között éppen azt jelenti, hogy kérdéssé válik a felvilágosodott, magabiztos ész, amely összeütközésben áll a hittel. Úgy tőnik, hogy a sokféle szerepüket és terepüket elveszítı nagy vallások is átvészelik a válságot, mert igéiket képesek összeegyeztetni az emberi tapasztalatokból fakadó törekvésekkel. A mai kor embere átveszi a modernitástól az egyéni tudat sérthetetlenségét, a boldogsághoz való jogot, az egyéni és társadalmi problémák technikai megközelítését, de azért ragaszkodik a bensıségességhez, a transzcendenciához, a túlvilági folytatáshoz is. A keresztények közül ezt a világot sokan mint az autonómia, az ateizmus és a valláskritika világát élik meg, amelyben ısi és újabb vallások jelennek meg, hogy a kereszténység helyébe lépjenek. Egy részük az ellenségesnek (mert pogánynak vagy ateistának) érzett környezetben fenyegetettnek érzi magát, másik részük azonban nem érzi a szekularizációt végzetes folyamatnak, csak új helyzetnek, amelyben a kereszténység immár csak egyike a versengı és szabadon választható világképeknek. Az immár nem monopol vagy hegemón helyzetben lévı, hanem többféle lehetıség közül választható vallás nem csak a kívülállók, hanem még a hívık szemében is felértékelıdhet. Ilyen – minıségi – értelemben kellı óvatossággal vallási reneszánszáról is lehet beszélni. Az intézményes egyházak szerepének csökkenésével kiüresedı teret, úgy tőnik korántsem csak a pragmatizmus és a racionalizmus, hanem a spiritualitás legkülönbözıbb formái foglalják el Európában is, ha nem is olyan mértékben, mint Észak-Amerikában. Megtalálhatjuk a szent hagyomány "alapállásához" visszatérı spiritualitást, amely hajlamos elutasítani mind a

35 földi gyönyört, mind az önerıbıl megszerezhetı a mennyei üdvöt.63 (amelyet nálunk a hamvasi "gnózis" képvisel). Betör a senki földjére a vallás szerepét átvállaló hagyományos, modern és posztmodern mővészet is a maga hétköznapon túlmutató élményével, és jól érezhetı a mindenféle misztikum (a keleti és a keresztény misztikától a régi és új okkultizmusig)64 reneszánsza is. A szekuláris világ az ész karizmatikus glorifikálásából nıtt ki. Bár ez a hit mára már jócskán gyengült, de az ész-izmus eszméje azért élı maradt, belsı világunk öntökéletesítésével együtt. Csakhogy akárhogy is fejlıdünk, állandóan tapasztaljuk esetlegességünket. Ennek megérzése még nem vallási élmény, de már felfedheti a vallás létezésének okát. Az elsı lépést megtevı már barátságos attitődöt alakíthat ki azzal a vallással szemben, amely az evilágot állandóan esetlegességére figyelmezteti. Miért maradhatott meg a racionalizmus csıdje ellenére a felvilágosodás számos vívmánya? Elsısorban azért, mert ma már Európa és Amerika legtöbb vallásában és egyházában nem kell együtt járnia a felvilágosodás tagadásával a nemracionális, transzcendens erıkbe vetett hitnek. (Ezen kívül persze azért is, mert egy csomó kérdés csak evilági módon válaszolható meg.) A szekularizációt túlélı vallás és vallásosság társadalmanként és régiónkként eléggé eltérıen alakul csupán Európában is, de még egyes régiókon belül is nagy a különbség. Elég csak Lengyelország, Csehország és Magyarország meglehetısen eltérı vallási helyzetére utalni. A vallási önbesorolás alapján Észak–Amerikában a lakosság 80, Dél–Európában 75, Kelet– Európában 65, Nyugat–Európában 54, Észak–Európában 50 százaléka tekinti magát vallásosnak. Míg azonban a lengyeleknek 96, addig a cseheknek csak 38 százaléka ugyanazon régión belül. De mit is jelent ez a hol elsöprı, de minden régióban jelentıs mérető vallásosság? Az adatok az eddig idézett "klasszikus" szekularizációs elméleteket igazolják. Az istenképeket tekintve egy-harmad a keresztény, ugyanennyi a deista istenkép, és hasonló arányú az agnosztikus és ateista viszonyulás. A halál utáni életben az amerikaiaknak 70, az európaiaknak viszont csak 38 százaléka hisz, a feltámadásban pedig még kevesebben. Az egyházban az amerikaiaknak 60, az európaiaknak csak 45 százaléka bízik, ez esetben Kelet–Európában inkább, mint a többi európai régióban. A vasárnapi templomba járók aránya a tengeren túl 42, Európában 23 százalék. P. M. Zulehner csak Írország, Lengyelország, az Egyesült Államok és Olaszország vallásosságát nevezi egyháziasnak, Izlandot és Portugáliát egyszerően csak vallásosnak, a többit pedig – köztük Magyarországot is – kultúrvallásosnak.65 Hogy mennyire találó ez a jellemzés, arról késıbb ejtek szót. A magukat ilyen-olyan módon ateistáknak (istentagadóbak, agnosztikusnak, Istennek evilági alternatívát állító „pozitív ateistának”) tekintık arányának átlaga Európában 5 százalék. Ebben a plurális világban az ateizmus csupán csak eléggé szerény erıt képviselı, mindenütt kisebbségben lévı (vagy éppen eléggé ritka) alternatíva. Az ateizmus nem elsıdleges és önálló jelenség, nem az ókori pogányság folytatása vagy újjáéledése hanem, az eltorzult istenkép és elferdült vallási gyakorlat következménye, vagyis kritikus ellenhatás, görbe tükör, figyelmeztet Nyíri Tamás.

63

Ez a gnosztikusok álláspontja, akikkel nyugaton a New Age, nálunk Hamvas Béla olyannyira rokonszenvez. Bıvebben errıl: Gómez Pérez mővébıl. 65 Az USA lakosságának 90–94 százaléka hisz Istenben, 55 százaléka imádkozik rendszeres, 35 százaléka tapasztalt csodát. A hazánkat az amerikanizálódástól óvó nemzet- és hagyományvédıket meglepheti J. R. Neuhaus jellemzése, mely szerint "meggyızıdésesen, ırülten és zavarosan vallásos az amerikai", vagy P. Bergeré, aki szerint az amerikai indiai lelkülető nép egy svéd szellemi elittel. Összehasonlításul: Franciaországban csak 65 százalék a hívık, 30 százalék a meggyızıdéses hívık aránya. A 81 százalékot kitevı francia katolikusoknak 14 százaléka bizonytalan hívı, 13 százaléka szkeptikus, 6 százaléka hitetlen, 25 százaléka nem biztos Isten létezésében, 18 százaléka pedig tagadja. Ami pedig Németországot illeti, bár a lakosság nagyobbik fele a két keresztény egyházhoz tartozik, az egyháztagok között azonban a vallásos világnézetőek csak kognitív kisebbséget képeznek. 64

36 Ma még – elegendı tapasztalatok hiányában – megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy vallásosságnak tekinthetı-e az intézmény és a közösség nélküli egyéni, maga módján vallásosság, vagy ha mégis, annak csökevényes, kimúló, vagy éppen megújuló, újra kinövı ága. H. Küng úgy látja, hogy "Isten képe elsötétült egyházainkban" és sokak számára az egyetlen lehetıség, hogy saját belsıjük rejtettségében találjuk meg Istent. Úgy gondolja, hogy a keletre jellemzı odautazás (a vallási tapasztalat) és a nyugatra jellemzı visszautazás (a tapasztalatok átvitele a mindennapi életbe) szervesen összetartoznak. Marad-e hatalma, vagy legalább is jelentıs szerepe a vallásnak? És itt most ne csak a nagyhatalmú fıpapokra vagy a világi és egyházi hatalom harcára és összefonódására gondoljunk, még csak ne is a hívek szorongásos bőntudatával visszaélı papokra, hanem arra, amire R. Fenn hívja föl a figyelmet, hogy az állam hatalmi túlkapásaival szemben az egyéni elhivatottság és a szakrális kötelezettségek elpusztulnak, ha nem védik ıket az intézményes vallási szertartás, mely hitelessé teszi az érzelmeket, szavakat, ígéreteket. Marad-e valami a vallás ırzı–védı, ellenırzı, kimővelı és gyógyító hatalmából? Egyre inkább úgy tőnik, hogy a modern (ha tetszik, posztmodern) ember számára továbbra is az intézményes egyház marad az egyik lehetıség. Lehet beleszületve készen kapni és rátalálni, lehet választani, lehet dönteni mellette. Ez az egyház már nem az az egyház, hiszen elkülönült az államtól, miként az államtól a civil társadalom. Miként a civil társadalomnak, a vallásnak és ezen belül az intézményes vallásnak továbbra is fontos szerepe lehet a társadalmi kapcsolatokban, a struktúrák létrehozásában, társadalmi különbségek és hasonlóságok megfogalmazásában, konfliktusokban és konfliktusmegoldásokban, és jelen van a polisz legkülönfélébb ügyeiben, a politikai döntésekben, fıképpen olyan kérdésekben, mint a család, a nevelés.66 3. Új vallási jelenségek A világnézetek piacán továbbra is jelent vannak a hagyományos egyházak, amelyeken belül számos megújulási mozgalmat észlelhetünk). Mellettük új vallási jelenségek három típusát különíthetjük el. A napjainkban keletkezı, de formájuk alapján tradicionális szekták mellett a hatvanas években megjelentek az ezekhez képest kevéssé artikulált és kevéssé intézményesült vallási szervezıdések, amelyeket angolszász területen kultuszoknak, német nyelvterületen az ifjúsági vallásoknak, a szakirodalomban pedig leggyakrabban új vallási mozgalmaknak (new religious movements) neveznek. A harmadik típust kvázi vallásoknak nevezhetjük, melyek a nem felelnek meg a vallás hagyományos kritériumainak: a szertartást spirituális szolgáltatás, a vallási közösséget pedig gyakran a kliensi viszony helyettesíti. Ebbe a típusba sorolható be a New Age jelenségek67 nagyobb része. Az elnevezések változnak, keverednek, egyes szekták intézményes vallássá válnak, az ifjúsági vallások megöregszenek, sokféle kezdemény kérészélető marad. Még a vallásszociológusnak is nehéz eligazodni a világnézetek piacán, hát még a fogódzót keresınek, az éppen bontakozó hit bianco-csekkjét kitöltınek, az önmagának vallást barkácsolni szándékozónak, a végre most az igazi megtalálni óhajtónak. A szekták a vallási tiltakozás mozgalmai68, amelyek tagjai a vallási hit szerint különítik el magukat másoktól, s – szemben a hagyományos vallások kisebb-nagyobb kompromisszumra hajlandó és alkalmas híveivel – gyakran életük minden szektorától. Olykor hitük alá rendelnek mindent, és gyakorta saját útjukat tartják egyedül üdvözítınek. Általában a nagyobb vallásokon belül vagy azok peremén jelennek meg. A „szekta” eredeti jelentése "kimetszés". A félig üres pohár egyben félig teli pohár. Egyik oldalról nézve a szekták kimetszenek valamit 66

A vallásokról, az egyházakról van szó, ugyanis a "vallási" párton nem elsısorban vallási értékek szerint szervezıdnek. 67 Nem használom az angolszász területen elterjedt „kultuszt”, mert ez másra lefoglalt kifejezés, akkor sem, ha egyes szerzıt az intézményesültebb szektákkal állítják szembe a lazább szervezıdéső kultuszokat. 68 A legtöbb esetben egyszerre helyezkednek szembe az egyházi és világi intézményekkel (gondoljunk csak Assisi Szent Ferenc egyház- és társadalomkritikájára).

37 az eredeti tanból, kimetszik magukat az autoritásból, elutasítva a megváltás intézményes eszközeit, a papokat és a szentségeket. Másik oldalról nézve kimetszik az igazságot a sok rárakódmányból, megszerzik a monopolizált üdvjavakat, meleg közösséggel helyettesítik az elidegenedett intézményeket. Elıbb-utóbb azonban tanná terebélyesedik vélt igazuk, s szokásaik, közösségeik intézményesülnek: vallássá, egyházzá válnak. Már a második – a már beleszületett – generáció számára egészen más fajta élményt és keretet kínálnak, mint induláskor.69 Tagjaik számára a szekták szilárd fogódzót jelentı válaszok az ingatag világban. Nagyon különbözıek ezek a válaszok. A megtérı (konverzionalista) szekták (többségük a pünkösdi mozgalmakhoz tartozik) a papok és intézmények nélküli megváltozás–megváltás élményét, a szív–élményt, a Szentlékek ajándékait kínálják, vagyis a hagyományos vallásokban nem mindenki számára hozzáférhetı üdv-javakat. A századforduló Amerikájában a falvakból és Európából érkezı szegények számára esetében az ilyen fajta szekta, mint csoportterápia pótolja a hiányzó meleg közösséget. A hiányzó nyelvtudást és önbizalmat kompenzálhatja a nyelveken beszélés élménye. Éppen mert részt vesznek az össztársadalmi szocializációban, ezek a szekták válnak leggyakrabban egyházzá. 70 A profetikus (millenaristának és forradalmárnak nevezett) szekták – történetük elején a Hetednapos adventisták vagy a Jehova Tanúi is ilyenek voltak – mint igazak, felkentek, kiválasztottak a gonosz világgal (és egyházakkal (szemben lépnek fel.71 A világból ki- és a belsı boldogságba visszavonuló (introverzionista) szekták (pl. a Hutterek vagy az Amish mennoniták) tagjai számára a megváltás helye a primitív kommunizmus jegyeit viselı, gyakran geográfilag is izolálódó közösség, vagyis az összegyőjtött maradék. Körükben sokkal kevéssé fontos a doktrína, mint az erkölcsi feddhetetlenség és az inspirált kifejezés.72 Valamennyi válasz nonkonformista, ám ritkán kifejezetten destruktív. Valamennyi típusnak már legalább száz éves (többnyire már intézményes egyházzá alakult) és egészen új73 változatai is vannak. A szekták sokkal inkább a protestáns hatásnak inkább kitett (és a protestáns tolerancia által nagyobb védettséget kínáló) angolszász és német, mint a katolicizmus uralta francia és olasz nyelvterületen jelentek meg. Jó esetben az önmagunkon segítés, az integráció és az emberi szeretet, olykor azonban a fanatizmus és a türelmetlenség bázisai. Az új vallási mozgalmak (a továbbiakban ÚVM) különféle vallási elemekbıl ötvözıdnek össze. Többségük forrása az USA és India. Az exotikus megjelenés, az új életstílus, a karizmatikus vezetı, a keresztény egyházakban tapasztalhatókhoz képest más fajta elkötelezettségek, az esetek többségében átlagosnál fiatalabbakból és képzettebbekbıl és jobb módúakból álló tagság, a társadalmi nyilvánosság elé kerülés és a nemzetköziség jellemzi és különbözteti meg az ÚVM-jelenséget a hagyományos egyházaktól és szektáktól. Legalább is történetük legelsı szakaszában, a második generáció megjelenése elıtt, amikor is azonnali és biztos módszert kínálnak, többet követelnek, kevéssé alkalmazkodók, a világgal kevesebbet foglal69

A keleti vallásokban (fıképpen a nem centralizált és pluralisztikus hinduizmusban) a szekta jóval ritkább, mint a kereszténységben, de itt is, valamint a buddhizmus és sintoizmus keretein belül is megjelenik. Afrikában pedig a törzsi természeti vallások alkotnak érdekes ötvözeteket a keresztény vallásokkal. 70 Figyelemre méltónak tartom, hogy a karizmatikus megújulás több egyházból (pl. katolikus, baptista) nem vált ki (illetve nem kellett az egyházat elhagynia), s így azok legrégibb hagyományaihoz visszakapcsolódva a megújulás többé–kevésbé elfogadott tényezıivé váltak. 71 Több ilyen fajta szektában (vagy szektából lett vallásban) felkentebbek és legfelkentebbek is vannak. (A Jehovai Tanúi évi istentiszteletén 1951-ben 623.000 tagból 21.619-en, 1966-ban már 1.971.000-bıl csak 11.179-en vehettek részt.) 72 Igencsak elgondolkodtató, hogy a Huttereknek ma Magyarországon éppen a Bulányi György nevével is fémjelzett, a katolikus egyház peremére sodródó, egyesek szerint szektás, mások szerint "prófétikus–kritikus" Bokor-mozgalomban van a legnagyobb hatása. 73 Ilyen a Dunaföldvári szekta néven elhíresült Keresztények nevő csoport. (Róluk bıvebben Kis magyar religiográfia c. könyvemben olvasható.)

38 koznak. Amit kínálnak: mélyebb istenhit, bensıséges közösség74, az önérzet növekedése, szabadulás a drogtól, a társadalmi korlátozástól és a kényszertıl, tehát valamitıl való szabadság, karrier vagy legalább is eredményesebb munka, javuló egyészség75. És mindezt a tagság az esetek nagyobb részében, úgy tőnik, meg is kapja. Más kérdés, hogy sokan többet és mást is szeretnének (például olyasmit, amit éppen a hagyományos vallások kínálnak). A 80-as évek végéig még az amerikaiak többsége sem ismerte a New Age Movement-t (a továbbiakban NAM), csak egyes elemeit: a jógát, a reinkarnációt, az asztrológiát. Ma – mint az új vallási mozgalom egyik ága – a nyugati ipari társadalomban mindenütt jelen van, s Kelet–Európában is feltőnik.76 Több szakember szerint Amerikában már leszálló ágban van. A legtöbb befogadó országban megvannak azok a hagyományok, amire a NAM "pogány" elemei támaszkodhatnak.77 A NAM eszmét vallóinál mindenütt jóval nagyobb azok köre, akikre a NAM hatással van, még többen, akik ilyen részmozzanataival szimpatizálnak.78 1990-ben a britek negyede hisz a lélekvándorlásban, ám azt aligha lehet eldönteni, hogy ez inkább feltétele vagy következménye a NAM térhódításának. A NAM szellemtörténeti gyökerei a késıókori gnosztikus és ezoterikus irányzatok, a modern fizika és kozmológia, a parapszichológia, valamint a misztika. A nagy kereslet mögött a metafizikai igény a fı hajtóerı. A NAM szervezeteknek, egyházaknak és egyéneknek egy különösen nagy, lazán strukturált metahálózata. Sokkal inkább jellemzı rá a spiritualitás, mint a merev hitrendszer. Találhatók azért persze alapvetı hitek a NAM-ban is: minden egy és minden isten, a végsı realitás a lét, a tudatosság, a fény, a megváltás az önmegvalósítás. Jellemzı jegyei az élmény és intuíció, a hinduizmusból származó reinkarnáció és a karma-hit, valamint az evolúció spiritualizált változata. Mindemellett hívei – és ez élesen megkülönbözteti ıket a régi és új szektáktól, valamint az új vallási mozgalmak más ágaitól – elfogadják a világi berendezkedés legfıbb igazságait.79 A bajban lévı világra adott válaszaik alapján az új vallási jelenségek három csoportba sorolhatók: a külsı világot erısítık80, a világhoz alkalmazkodók81 és a világot elutasítók82. A NAM egészség- és fejlıdés-, egész-ség- és jól-lét-orientált kvázi-vallásai az új vallási mozgalmak társadalom erısítı ágához állnak közel. Az új megtérık között eléggé sok a gyenge, patetikus és érzékeny, vagyis a sokak szemében furcsa (esetleg stigmatizált) ember. Számukra fontosabb a dolgok új módon látásának módja, az élethelyzetükön való (sok esetben csak külsıdleges) változtatás, mint a hitrendszer bensıvé tétele. A szekták, az UVM és a NAM ellenfelei83 agymosással, lélekmosással (olykor gyerekrablással és kiskorúak megrontásával is) vádolják az új vallási mozgalmakat. A megvizsgált esetek túlnyomó részében alaptalanul, ugyanis az átprogramozás helyett a szakemberek (köztük a 74

Amit a gyakori testvér, anya, nıvér elnevezések jeleznek. Például a Transcendental Meditation-t 600 brit orvos ajánlja, már csak azért is, mert a belépı AIDS-esek állapota javul. 76 1987-ben az NSZK-beli könyvforgalom 10 százaléka NAM-téma. 1982 és 87 között kétszeresére (2500-ra) nıtt az USA-ban a NAM könyvesboltok száma. Egy okkult áruháznak 25.000 olyan vásárlója van, akiknek húsz év alatt kettınél több rendelése volt. A multinacionális cégek elküldik személyzetüket NAM ihletéső tanfolyamokra (TMN, Silva-féle agykontroll, keleti technikák). 77 Nagy–Britanniában pl. a kelta istenek, a druidizmus, a boszorkányság, a viktoriánus kor spiritizmusa, okkultizmusa és asztrológiája, valamint a Teozófiai Társaság. 78 Ilyen a feminizmus, a holizmus, az ökológia, a globális tudat, a személyes felelısség, az alternatív gyógyítás, a személyes növekedés, a szellemi fejlıdés, az okkultizmus. 79 E. Miller szerint a NAM a monisztikus világnézet sajátos változata, amit ı transzmateriális világnézetnek nevez, amely materialista, mint a szekularizált humanizmus, nem nem-materialista, mint a hinduizmus, de hasonló a hinduizmushoz a "minden egy és isteni"–elvével, és a materializmushoz pedig valóságos perspektívájával. A NAM számára a világ érték és cél, a hinduizmus hirdette korlátokat átléphetınek tartja. 80 Pl. a Human Potential, Primal Therapy, Rebirthing, Co-Counsellig, Kerista, Farm 81 Pl. Neo-Pentecostalism, Charismatic renewal, Subud, Aetherius Society, Nichiren Shoshu Buddhism 82 Pl. Egyesítı Egyház 83 Elsısorban a különbözı kultuszellenes mozgalmak (Anti-cult Movement stb.), amelyek legfıbb aktívái a magukat gyerekeitıl megfosztottnak érzı szülık és a "visszaprogramozást" vállaló "szakemberek") 75

39 legjobbak, mint E. Barker) hatékony toborzást, szeretettel bombázást, bőntudatot és éppen arra a közösségre rászoruló személyiséget találtak. Azt tapasztalták, hogy a megtérık általában képesek dönteni és nemet mondani is. 84 A különbözı kormányok85 számára készült elemzésekbıl is kiderül, hogy az újabb szektákban, kultuszokban, mozgalmakban igen ritkán fordulnak elı atrocitások,86 hogy nem fenyegetnek lelki betegséggel, sıt az a tagság fizikai egészsége jobb az átlagosnál, hála az ezekben honos egészséges táplálkozásnak.87 Az pedig, hogy a megtérés után a megtérı számára bizonyos dolgok (átmenetileg vagy örökre) kevéssé fontossá válnak számukra, és ez (legalább is egy darabig) botránkoztatja a környezetet, ismert tapasztalat keresztény körökben is. Miként a szektákra, az ÚVM-re és a NAM-ra is érvényes a félig üres, félig teli pohár modell. A guruk és más ÚVM vezetık nem egyszer visszaélnek a tagok szolgálatkészségével és engedelmességével, különösen, ha földrajzilag is izoláltak. Van olyan mozgalom, mely cölibátust követel, és olyan is, amelyik megengedi a promiszkuitást, ám ezek inkább szélsıségek. Többeket elszürkít, leépít, kiéget, zombivá tesz az egydimenziós életvitel, de eléggé kevés az igen súlyos eset. Az ÚVM általában nem oka a családok széthullásának, hanem csak szimptómája, egyes tagok pedig –mert megértıbbé válnak – éppen közelebb kerülnek családjukhoz.88 Ami viszont egyértelmően veszélyes: az erıszakos visszaprogramozás, ami jól jövedelmezı iparággá vált. Annak idején a hippi vallásosság hazánkban csak egy szők réteg számára lehetett ismert, azoknak is elsısorban olyan mőalkotásokból, mint a Hair (gondoljunk a film „Krisnás” epizódjára), és abban az idıben még csak a sci-fi- és a jóga-klubok89 helyettesítették az ÚVMeket. A mai "poszthippi világban” Farkas Attila Márton szerint „a pénz kultusza, a márkás kocsi, óra és ruhadarabok, a rádiótelefon, a kíméletlen verseny és a többi e vallási közösségekben nagyon is jól megférnek a hippik örökségével – amennyiben ez utóbbi megmarad szellemi szinten”. A poszthippi vallásosság legfıbb jellemzıit Farkas A. M. az ezredvégi újokkultizmusban és a keleti vallások nyugati formáiban találja meg. Ez a vallásosság hazai vallásosságunknak is kétségkívül egyik fontos szólama, s jelentısége nem annyira az ÚVM-ekhez tartozó egyházak még eléggé szerény mérető tagságában mutatkozik meg, hanem hatásában, mely elsısorban a maguk módján vallásosságban tapintható ki. Igaza van Farkas A. M-nek, hogy a poszthippi vallásosság gyakorta felszínes, legalábbis a vallásukat rendszeresen gyakorló keresztények többségének vallásosságához képest, de az is igaz, hogy számos változata és fokozata különböztethetı meg a szerzetesi közösségben vagy családjukban a szigorú szabályokat betartva élı Krisnásoktól, a rádiótelefonos, üzletelı buddhistán, vagy szcientológuson át az ezoterikus klubdélutánokra látogató kíváncsiskodóig, vagy a mindezekbıl önmagukra szabott, kényelmesen viselhetı vallást barkácsoló diákig vagy háziasszonyig. Az új vallási szervezıdések válságtünet is, de sok esetben kiút a válságból. A poszthippi vallásosságot Farkas A. M. a késıantik vallási szinkretizmushoz hasonlítja: „Az mindenesetre bizonyos, hogy a 84

Például az Egyesítı Egyház angliai rendezvényeit látogatóknak csak egy ezreléke lett tag. A csatlakozók és kilépık aránya sok esetben azonos. 85 A brit, a holland és Egyesült Államok-beli Ontario állam. 86 A vádakban szereplı bőncselekmények sokszor éppen az ÚVM-tagokkal szemben történtek. Maga az ÚVM maga is tisztítja sorait. Ritkán, de elıfordul fizikai erıszak (Pl. Black Muslims, Church of Lamb of God), de ez legalább ilyen gyakori az antiszemita vagy fekete ellenes jobboldali "keresztény" szervezetek esetében is. 87 Néhány új vallási szervezıdésben használnak ugyan drogot (Rastafarian, Neo Pagan, Love Family), a túlnyomó többséget képezı mozgalmak viszont kifejezetten tiltják és/vagy gyógyítják. Transzformáló technikáik — ha nem is teljesen veszélytelenek, mert függıséget eredményezhetnek — erısen hasonlóak, mint a klasszikus keleti, karibi, afrikai, iszlám, zsidó és keresztény misztikus, okkult és freudi tradíciókban. Az "Exegesis szeminárium" nevet viselı vallási szervezıdés nem veszélyesebb, mint az átlagos egyetemi vizsgák, jelenti az egyik érdekelt. 88 A kifejezett tiltás kevés, de a tagok itt–ott gyakran hallhatják (miként a novíciusok is a kolostorokban): az Istennel való szoros kapcsolat elválaszt a földi dolgoktól. 89 Az egyik jóga–klub hívja meg és lépteti föl az elsı külföldrıl érkezı krisnást 1976-ban.

40 poszthippi vallásosság modern vallási formáció, s a modernség immár a közelmúlté. A poszthippi vallásosság nagyon hamar beszippant mőszaki végzettséggel rendelkezı személyeket. Lehet, hogy a poszthippi vallásosság, s ezen belül is fıként a legújabb kori okkultista irányzatok a szakemberek vallása lesz? A multikulturalitást mint az egységesülés rövid átmenetét ugyanis szükségszerően egy erıteljes homogenizáció kell, hogy felváltsa, hiszen a világ is homogén lett. A poszthippi vallásosság talán egy ugyanilyen összeolvadási átmenet rövid élető képzıdménye. Lehet, hogy a kereszténység fog megújulni?” Az új vallási mozgalmak helyet találtak nem csak a világnézetek piacán, hanem az egóniától szenvedı emberek szívében is. Figyelmeztetést, kihívást, de inspirációt is jelentettek a zsidó-keresztény vallások számára. A jelentıs vallássá váló szekták azzal, hogy megszüntetve megırizték sok olyan vonásukat, amelyek a hagyományos vallások számára is értéket kell, hogy jelentsenek: a közösségiséget, a mély hitet, a buzgóságot, az eszköztelenséget. 4. A vallásosság alakulása hazánkban A globális tendenciák többé-kevésbé a vallásosság mai hazai helyzetére is érvényesek. A hatvanas-hetvenes években Kelet-Közép–Európában az adatok még gyors ütemő elvallástalanodásról tanúskodtak. Ez – legalább is az NDK-tól, a Cseh Köztársaságon, Magyarországon és Horvátországon át Szlovéniáig – jelentıs részben a "kommunista modernizációval" magyarázható, amelynek jellemzı jegye volt a dehumanizáció és a társadalomrombolás. Tomka Miklós felhívja a figyelmet arra, hogy ezekben az országokban a változások elıestéjén különleges szerepet játszott a vallás és az egyház mint az egyetlen nagy társadalmi szervezet, mely nem integrálódott egészen a rendszerbe, valamit arra is, hogy ugyanakkor az egész régióban felkészületlenül érte az egyházakat. Sajátos eleme a kelet–közép–európai társadalmaknak a hetvenes évek végén kezdıdı vallási fellendülés: a vallási meggyızıdés kinyilvánításának általánosabbá válása, a nyilvános vallásgyakorlat terjedése, a vallás és az egyház társadalmi presztízsének emelkedése, az egyház szerepvállalását sürgetı közvélemény erısödése, az egyházi szervezet elıbb nem hivatalos, majd hivatalos újjáépülésének megkezdıdése. A magyarországi vallási változás görbéje némiképpen eltér a nyugatitól, ennek egyik fı oka, hogy itt nem csak az elvilágiasodással együtt járó elvallástalanodással kell számolni, hanem az erıszakos elvallástalanítással90 is. Magyarországon a vallásosság nem az ötvenes években, hanem azok legvégén és a hatvanas évek elején vesztette el korábbi jelentıségét. Az okok között számolni lehet az 1956 utáni apátia, a téesz–szervezés, a meggyorsuló társadalmi mobilitás, a falusi társadalom és kultúra felbomlása és a fogyasztói "gulyáskommunizmus" atomizálódást és individualizálódást elıidézı hatásával. A hetvenes évekbeli kevesebb mint 50 százalékról a kilencvenes évekre hajszál híján 70 százalékra nı Magyarországon a magukat vallásosnak mondó felnıtt lakosság aránya. Ebbıl 10–20 százalék az egyházaiasan, 40–50 százalék91 a maguk módján vallásosok aránya. Tomka M. Magyarországon a vallásosság négy típusát különbözteti meg: 1. neofita, konvertita, párbeszédre képtelen hívık (fıképpen az új vallások és egyházak, valamint a szekták tagjai), 2. hagyományos vallás mellett elkötelezet egyháziasan vallásos (a kb. 15 százalékot kitevı katolikus, református, zsidó, baptista stb.) hívık92, 3. vallási fogódzót igénylı és általában a hagyományos vallásokból válogató (kb. 50 százalékot kitevı "maguk módján vallásos" emberek), 4. azok, akik vallástól és egyháztól távol vannak, de a vallásos alapfelfogásból valamit elfogadnak. 90

Meggyızı tényekkel és érvekkel támasztja alá Tomka Miklós vitacikke címét: „Vallásüldözés volt!” A számok a különbözı kutatások minimumát és maximumát jelölik. 92 Ebben a csoportban is találhatók világnézeti–vallási párbeszédre képtelenek.

91

41 A vallásosok között a katolikus részaránya 67–75, a reformátusoké 17–21, az evangélikusoké 3,5–5, a többi egyházak tagjaié 0,5–2,5 százalék. Sok minden mutat ara, hogy a katolikus arány emelkedik, a református pedig csökken. Bár a Hit Gyülekezete, a Jehova tanúi és a mormonok létszámának az utóbbi évtizedben történı növekedése igen erıteljes, az ún. történeti egyházak számára konkurenciát jelentı „kisegyházak” összlétszáma nem nıtt jelentısebb mértékben, ugyanis a gyorsan gyarapodó kisegyházakkal szemben vannak változatlan és csökkenı létszámúak is. Mivel egy egyház vagy vallási csoport társadalmi jelenléte korántsem egyenesen arányos taglétszámával, egyes kisegyházaknak és vallási csoportoknak taglétszámukhoz képest hazánkban is jóval nagyobb a társadalmi szerepe. 93 A magyarországi vallásosságot jól jellemzi Tomka M. a bizonytalan meggyızıdéssel és az ingadozó elkötelezettséggel. Az örökségnek azonban ez csak az egyik része, mert ez oka és következményei is, a lerobbant egyházi szervezeteknek és intézménynek, a profizmus alacsony fokának, a vallásos értelmiség alacsony arányának és gyengébb minıségének.94 Mindez egyik oka annak, hogy a politikai fordulat után az egyházak sok esetben”maradiságba görcsösödve" (ahogy Tomka M. találóan írja) nem a második társadalom és a féllegális egyházépítés újításaira és vívmányaira próbálnak építeni, hanem a háború elıtti hagyományokra. Az üldözés elıl az egyházak maguk építette gettókba húzódtak vissza a világ, az idık jelei elıl. Történeti egyházaink még mindig a klerikalizmus és a centralizmus betegségében szenvednek. A meglehetısen avítt vagy kiürült tartalmú "katolikus" és a "keresztyén" olykor olyan díszítı jelzıvé válik, mint a "szocialista". T. Halik cseh püspök nem tartja igazából katolikusnak azt az életformát, "mely szerint a katolikus ember katolikus szülıosztályon születik, katolikus iskolába jár, katolikus cégnél dolgozik, katolikus kórházban kezelteti magát, katolikus klubban tölti el szabadidejét és végezetül katolikus temetıben talál végsı nyugalomra", márpedig sok hívı és egyházi vezetı így képzelik a szebb jövıt. Így aztán nem csoda, hogy egyházaink megnyilvánulásaira rávetıdik a gyanú árnyéka, hogy itt egy újabb ideológiai monopolszerv jelentkezik a hatalomért.95 Míg 1985 és 1988 között a társadalmi és politikai szervezetekkel és intézményekkel szembeni bizalom gyors ütemben csökkent, 1989-ben az egyházakba vetett bizalom minden más társadalmi intézmény iránti bizalom mértékét megelızte. Ez az egyértelmően pozitív beállítódás a kilencvenes évek második felére jócskán megkopott. Ennek egyik oka a túlzott (irreális) várakozás volt, az intézményeikben és szellemi kapacitásukban is jócskán legyengült hagyományos egyházak képtelenek voltak a csodára, amit az utca embere szinte már meg követelt tılük.96 Másik oka az úgynevezett történelmi egyházak sokak szemében ellenszenvvel fogadott jobboldali, kereszténydemokrata irányú politikai elkötelezettsége volt. Harmadik oka a történeti egyházaknak az ıket körülvevı társadalommal való nem megfelelı kapcsolat volt. Ez az egyházak gyakran régi, idejét múlta modellekhez nyúltak, nem ébredtek társadalmi–közéleti jelentıségük és szerepük tudatára, nem vállaltak súlyuknak és lenhetıségeiknek megfelelı szerepet a civil társadalom építésében, nem foglalkoztak a legsúlyosabb társadalmi 93

Ezek közé tartozik a Hit Gyülekezete, a Krisna tudatú Hivık Közössége, az Egyesítı Egyház propagandájukkal, konferenciáikkal, közéleti és szociális szerepvállalásukkal. 94 E tekintetben egyértelmően pozitív fejlemény a katolikus püspöki kar 1996. évi, társadalmi kérdésekkel foglalkozó körlevele, amelynek kidolgozásában csúcsminıségő laikus szakemberek kaptak oroszlánszerepet. 95 Némi joggal, hiszen történt néhány olyan szerencsétlen lépés katolikus szervezetek, egyesületek vagy egyházi emberek (köztük papok és világiak) részérıl, mely igazolni látszik a félelmek jogosságát. Elég talán csak két jellemzı példát idézni. Az ominózus Csurka–dolgozatra csak nagyon késın és meglehetısen áttételesen reagált a katolikus egyház vezetısége, amely ugyanakkor eléggé gyorsan rántott kardot a média-háborúban, elítélve Magyar Televízió elnökét (akinek a rendszert kritizáló írásait igen gyakran idézték a nyolcvanas évek elején a katolikus templomokban), megvédve vele szemben a Magyar Televízió nemrégen még pártitkárát. 96 Ez lehet egyik oka annak, hogy sok helyen látványosan csökkent a hittanra járók száma. Sok nem–vallásos, vagy az egyházakhoz csak laza szálakkal kötıdı szülı is beíratta gyermekét hittanra azzal a reménnyel, hogy hátha ott kisebb fajta csodát tesznek neveletlen gyerekükkel.

42 problémákkal, nem reagáltak eléggé érzékenyen az idık jeleire, és nagyon sokszor képtelenek voltak megfelelı nyelven dialogizálni. Bizonyos értelemben igaz, hogy az új vallási áramlatokhoz tartozó csoportok, közösségek, mozgalmak és egyházak éppen a történelmi egyházak által elhagyott, elhanyagolt vagy el nem foglalt területeket hódították meg, az általuk fel nem vállalt feladatok megoldásáéra vállalkoztak, az általuk meg nem válaszolt kérdésekre kínáltak (igen gyakran impozánsan egyszerő) válaszokat, az általuk meg nem szólított (vagy nem megfelelı nyelven és módon megszólított) rétegeket szólították meg. 5. Új vallási jelenségek Magyarországon A transzcendencia iránti szükséglet, a befogadó és megerısítı közösség iránti igény sok esetben találkozik egyfelıl az önkiteljesítés és a teljesítményfokozás, másfelıl az önkifejezés, az érzésekben való gazdagodás, az érdekes és katartikus élmények, valamint a nagy kérdésekre adott közérthetı és a gyakorlatias válaszok és a szuggesztív (a hiányzó apát és a tanítót jelentı) karizmatikus vezetı iránti igényel. A fiatalabb, urbánusabb és képzettebb rétegekben egyre többen akadnak olyanok, akik pragmatikus, racionális, önérvényesítı, vállalkozó életvitellel jellemezhetık, akiknek azonban valamilyen mértékig vallási szükségleteik is megmaradtak, akik hajlandók több–kevesebb idıt szorítani akár az életvitelükkel járó ártalmak, hiánybetegségek csökkentésére, akár annak sikeresebb megvalósítása, akár a bennük végig megmaradó homo religiosus újjáélesztésére. Erre a célra sokak számára azok az új vallási avagy quasi–vallási irányzatok felelnek meg, amelyek nem kívánnak mélyebb elkötelezettséget, túl sok idıt, amelyekkel lehetséges a tagsági elkötelezıdés helyett a bármikor felbontható vagy erısíthetı kliensi viszony kialakítása. E. Barker meggyızıen bizonygatja, hogy az új vallási szervezıdések potenciális tagságának medencéje Nyugat–Európában kiszáradóban van, s az ismertebb mozgalmak (Egyesítı Egyház, Család, Krisna-mozgalom) ezres nagyságrendő tagságából már csak százak maradtak. Ugyanakkor a volt szocialista országokban vallásilag és szellemileg kiéhezett emberek milliói kerültek a berlini fal leomlásakor keletkezett ideológiai vákuumba, fıleg akkor, amikor elmúltak a felszabadulás mézeshetei, és a gazdasági depresszió, a növekvı munkanélküliség következtében sokan váltak még szegényebbekké, sokan kevésbé érezték magukat biztonságban és szabadnak, miként annak elıtte. A volt szocialista országokban megjelenı új vallási jelenségek ugyanazok és mégsem ugyanazok, hiszen legtöbbjük már az elsı és többedik generációs mozgalmak jellemzıinek keveréke. A nyugatról érkezett misszionáriusok már megtapasztalták, mit jelent kisebbségi vallás tagjának lenni. İk már bátorítják a tagságot, hogy tartsák a kapcsolatot szüleikkel, folytassák a tanulást, és ne hagyják el munkahelyüket. Az itteni tagság már nem különbözik annyira radikálisan a társadalom többségétıl. Az itteni tagok általában már nem ismerik az alapítót, inkább csak az egyre racionálisabb szervezettel találkoznak. A tagság jelentıs része társadalmilag, gazdaságilag vagy politikailag nem hátrányos helyzető, „csak” spirituálisan érzi magát kisemmizettnek. Az új vallási szervezıdésekhez csatlakozó kelet-európaiak jelentıs része éppen azt várja a nyugati kapitalizmustól (fogyasztás és anyagi javakban bıvelkedés), ami elıl a nyugati tagok zöme menekült. 1989–90-ben Magyarországon is sok minden feltárult abból – akár az utca embere elıtt is –, ami addig a vallási világból még a szakemberek számára is részben rejtve maradt. Nagyobb nyilvánosságot kaptak a Magyarországon addig is legálisan mőködı, de csak nagyon kevesek számára ismert kisebb egyházak, mozgalmak és csoportok. Az utca embere számára is érzékelhetıvé váltak az egzotikus öltözékő és látványos fesztiválokat rendezı krisnások, az elegáns öltözető mormon hittérítık, az utcákon és tereken prédikáló, zenélı, pantomimet elıadó vallási csoportok, a mővelıdési házakban és stadionokban programot hirdetı guruk, a dianetikai és nyelvtanfolyamokat hirdetı szcientológusok,. Megjelennek a tömegkommunikációban is: akár mint egzotikumok (a boszorkányoktól a Krisnásokig), akár mint közellenségek, akár mint jótékonykodó, akár mint destruktív – ahogy ıket általában nevezték – szekták,

43 kultuszok. Megjelentek a parlamentben is, ÚVM-ekhez tartozó képviselık személyében is, határozatok tárgyaként is. Legendák keringenek róluk, amelyek egy része igaznak bizonyul, akár még rendırségi ügyek formájában97 is. Nem csak az alapvetı emberi értékeket is sértı valóban destruktív üzelmeket folytató sátánisták mőködésére derült fény, hanem legendák szerint személyiségi jogokat korlátozó „dunaföldvári szektának” nevezett, a hetvenes években induló, önmagukat Keresztényeknek nevezı, s a szociológiai kutatás98 fényében végül is ártalmatlannak bizonyuló szekta is. Makacsul tartja magát a legenda, hogy Scorsese Jézus utolsó megkísértése címő mővének hazai bemutatása idején a Hit Gyülekezete tagjai tüntettek a Mővész mozi elıtt, a film betiltását követelve. Ugyancsak nekik tulajdonítják az országutak mentén a Fa desodort reklámozó hölgyek fedetlen kebleire ráfestett fekete melltartókat. A hazánkban újnak tekinthetı vallási szervezıdések összes tagsága Tomka M. becslése szerint 100.000 körül van99 , szerintem inkább 200.000 körül. Közülük – az ı adatközlésük szerint – a Család100, az Egyesítı Egyház101 a Magyarországi Arany Rózsakeresztesek mindössze 100-200 fıvel vannak jelen, a Magyar Vallás Közössége már 500 tagok számlál. Körülbelül ennyire tehetı az illegitim sátániszák köre is. Nagy eltérések vannak a külsı és belsı létszámbecslések között a Magyarországi Szcientológiai Egyház esetében reálisnak tőnik a kb. 200 beltag és a kb.10.000 kliens. 102 A különbözı – tradicionális és nem tradicionális, öszszesen mintegy tucatnyi – buddhista közösség összlétszáma kb. 2000 körül van, a szigorú fogadalmakat betartó Krisna–hívık 6–700-an vannak, ıket a hozzájuk közel állók mintegy 2– 3.000 fıs köre veszi körül. A kettıs tagságot megengedı Ezoterikus Tanok Egyháza 2.500 tagot regisztrál. Valamennyi új vallási mozgalom tagsága többségében ma még 20–30 éves fiatal, városi lakos tanuló és szellemi foglalkozású. A négyarcú globalizáció vallási arculatát P. Berger nem a New Age-ben, nem a világ és a többi vallás felé nyitni próbálkozó, párbeszédre vállalkozó katolicizmusban, nem az ökumené irányába tartó kereszténységben, még csak nem is általában a pünkösdi–karizmatikus mozgalomban, hanem az evangéliumi (esetleg: evangelikál vagy az evangelizmus jegyében megjelenı)103 protestantizmus pünkösdi formájában jelöli meg. 1982-re elsı alkalommal haladta meg a színes bırő keresztények száma a fehérekét, s ez elsısorban a pünkösdi és karizmatikus felekezetek és mozgalmak terjedésének köszönhetı. Ekkorra a legfeljebb 80 év óta létezı pünkösdi felekezetek104 váltak a legnagyobb protestáns egyházi csoporttá, számuk felülmúlta a baptista, lutheránus, presbiteriánus, anglikán vagy kálvinista csoportét. Így aztán 1992-re a keresztények egynegyede pünkösdi vagy karizmatikus. Sok országban ık alkotják a keresztények többségét, így a velük találkozó nem keresztények számára ezentúl immár ık testesítik meg a keresztényt. Jellemzı jegyeik a munkához való fegyelmezett, beosztó és racionális hozzáállás, a gyökeres változások a férfi–nı kapcsolatban, a gyermekek iskolázásában és felnevelésében, a hagyományos hierarchiához való viszonyban és általában a nyugati pluralizmus értékeinek hordozása. Mivel a katolikus egyház eléggé késın és eléggé felemás módon találkozott össze a modernizációval, s nem alakultak ki az „imádkozzál és dolgozzál” mellett az „imádkozzál és vállalkozzál” katolikusok, reformátusok és evangélikusok számára is elfogadható mintái, az e 97

Nagyon ritkán; elsısorban a sátánisták miatt. Ld. a Kis magyar religioráfia címő könyvemben róluk írt tanulmányom. 99 Mivel több mozgalom engedi a kettıs tagságot, más mozgalmak esetében pedig elég jelentıs a félig tag, félig kliens, félig tag, félig szimpatizáns státus, lehetséges ennek duplájával is számolni. 100 Egy angolul beszélı nemzetközi kolónia és többségében magyar nyelvő holdudvara. 101 Tagjai többsége huszonéves diák és fiatal szellemi foglalkozású. 102 Még egy „közbülsı” adat: 700 magyar szcientológus vett részt önköltségen egy vallásszabadságról szóló felvonuláson Berlinben. 103 De nem „evangélikus” (azaz lutheránus), ahogy ezt a 2000-ben megjelenı P. Berger írás fordításában olvashatjuk 104 Nem vesszük közéjük természetesen a történelmi egyházak karizmatikus megújulásban is résztvevı tagjait 98

44 téren támadt őrt Magyarországon is a pünkösdi neoprotestantizmus töltötte be, elsısorban a Hit Gyülekezete, mely Magyarországon az elmúlt két évtized legdinamikusabban fejlıdı vallási közösségének bizonyult.105 Az 1980-ban alakult Hit Gyülekezete öndefiníciójuk szerint „a nemzetközi pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz tartozó keresztény egyház”. Alapítója és máig vezetı lelkésze az a Németh Sándor, aki katolikus teológusként ismerkedik meg egy református lelkész vezette karizmatikus csoporttal. Amerikai misszionáriusok106 saját gyülekezet létrehozására biztatnak, amelynek 1980-ban még csak 60, 1985-ben 500, 1991-ben 10.000, 2000-ben 44.000 tagja van. A Hit Gyülekezete egyes szakemberek szerint a pünkösdi mozgalmon belül annak harmadik vonulatát képezı Hit mozgalomhoz áll legközelebb. 107 Magyarországon ezt az áramlatot a Hit Gyülekezetén kívül még három, néhányszáz fıs közösség képviseli.108 A Hit mozgalomnak két irányzata mőködik: a) jólét és egészség, a vagy a bıvölködés teológia109; b) a pozitív megvallás. Mind a kettı nyitott mindenféle élményközpontú újhullámra. E mozgalom azt a tanítja, hogy az egészséget és a jóllétet az isteni ígéretek hittel történı megvallása alapján mindenki igényelheti Istentıl, ı pedig automatikusan megad mindent. K. Hagin szerint garantálja a bıvölködı életet szellemi, fizikai és anyagi téren. Kenyon és Hagin arra bíztatják a híveket, hogy ugyanazzal a szabadsággal használják Jézus nevét, ahogyan csekk–könyvüket. A dél–koreai mester, Cho pedig hozzáteszi, hogy a pozitív megvallás fontos eleme az imában kért dolog, tárgy, személy (férj) intenzív elképzelése, s elmondja, hogy a Szentlélek így panaszkodott neki: „annyira határozatlanok a kérések, hogy nem tudom teljesíteni.” E felfogás szerint az igazi hívınek minden sikerül, s a tizedfizetı hittel igényelheti az Úrtól befektetése profitját. Mivel a rendszerváltás évéig a Hit Gyülekezete nem kapott hivatalos elismerést, és legfıbb erkölcsi támogatójuk a demokratikus ellenzék lett. Az SzDSz alakuló ülésén a nyolcszáz résztvevı fele a Hit Gyülekezethez tartozik. 110 Szoros szövetségükkel egészen különleges, mondhatni egymást kompromittáló helyzetbe kerül a liberális párt és a fundamentalista vallási közösség. 1990-ben a gyülekezet tagjai követelik a Mővész mozi elıtt Scorsese Krisztus utolsó megkísértése címő filmjének betiltását. A katolikusokkal kötött vatikáni megállapodás miatt gyülekezet a „liberális elveket megtagadó” SzDSz leghevesebb bírálója lett. A homoszexualitás és az abortusz kérdésében is áthidalhatatlan a szakadék a párt és a Hit Gyülekezete között. Számos lokális és egyedi sajátossága mellett a Hit Gyülekezete tökéletesen megfelel P. Berger kritériumainak, fıképpen ami a protestáns etika szellemét illeti. 111 A Hit Gyülekezetét büszkén önellátó és állami támogatásra nem szoruló egyháznak nevezı fıpásztor a katolikus 105

Lehetséges, hogy a másik az ugyancsak rohamosan hazai mormon egyház lesz, de ennek megítélésére még nincs elegendı idı és rálátás. 106 Mahesh Chavda és Jim Croft 107 (Önmegjelenülésük: Word of Faith, Faith Movement, ragadványnevük: Bıvölködés Teológia (Prosperity Theology), Jólét és egészség evangéliuma 108 Jim Kaseman Ministries (FCM Hungary), Budapesti Teljes Evangéliumi Gyülekezet (Yoido Fzull Gospel Church) és Krisztus Szeretete Egyház. 109 W. De Artega kifejti, hogy jóllehet Pál apostol arra intette gyülekezetét, hogy becsülettel végezzék munkájukat a világban, a katolikus hagyomány a zárt szerzetesi életet tette meg a keresztény tökéletesség ideáljává. Emiatt a munka és a bıvölködés közötti kapcsolat évszázadokra feledésbe merült, s a puritán örökségre építı Új Gondolat írói (W. Trine, C. Fillmore) foglalkoznak újból a tisztességes munkavégzésben elérhetı megszentelıdéssel. 110 De ık magánszemélyként vettek részt, magyarázza a fıpásztor. 111 „Pál apostol (...) a pénzhez való viszony torz emberi viszonyulásra vezeti vissza a bajok jelentıs részét. Ha egy hívı otthonosan mozog a pénz világában is, akár gazdag emberként is, az nem jelenti azt, hogy materialista. A sok pénzzel való munkában is megırizheti az ember a lelkének tisztaságát, ha a motiváció és céljai összhangban maradnak Isten akaratával.”, nyilatkozza a fıpásztor. (BABARCZY Eszter — NÉMETH Sándor: Az Istentıl eltalált ember)

45 ethosszal szemben így fogalmazza meg a magukét: „Mi modern módon próbálunk gondolkodni a pénzrıl. Igyekszünk a különbözı történelmi, vallási képmutatásokat és misztikumokat, elıítéleteket a pénzzel kapcsolatban eloszlatni (...) a pénzzel kapcsolatos negatívizmus rossz következtetésekhez vezet. Az egyháznak van lehetısége arra, hogy a híveit ne csak a hitéltre, hanem kreatív gazdasági szereplésre is ösztönözze. (...) Ha a katolikus egyház állandóan azt hangoztatja, hogy tömegei szegények, akkor valószínő, hogy ez így is marad. De ha felvilágosító munkát folytatnának és tanítnák az embereket a modern, kapitalista viszonyok közötti szerepvállalásra gazdasági szakemberek igénybevételével, valamint a pénzzel való hasznos és erkölcsös együttélésre, akkor szerintem a katolikus egyház nagyon pozitív szerepet játszhatna a társdalom gazdasági felemelkedésében. az egyháznak érdeke, hogy az emberekben megszülessen a felkapaszkodási szándék a szegénységbıl a középosztályba, a középosztályból a felsı osztályba. (...) Ez nem csak a weberi protestáns etika lényege, hanem a Biblia tanítása is.” A Hit Gyülekezetének vallásosságában konzervatív keresztény értékek – sokak számár igen hatásosan – keveredek pragmatikus (gyógyulás és meggazdagodás) és liberális (szabad vállalkozás) világiakkal, a fundamentalista írásmagyarázat az oldott, gyakran extatikus hangulattal. Állandóan megerısítik ıket, hogy „csodálatos emberek vagytok”, „ne féljetek”, „fogadjátok el magatokat”. A felszabadultság, a néha már-már erıltetettnek tőnı „örömködés” sajátosan ötvözıdik a démonokkal való túlzott foglalkozással. Bárhogy is alakuljon a Hit Gyülekezetének története, az ilyen fajta vallási közösség által lefedett igényeket, úgy tőnik, a történelmi egyházak egy ideig még nem lesznek képesek kielégíteni. A Hit Gyülekezet és a többi kisebb protestáns pünkösdi közösség megjelenésével javult Magyarországon a puritán és a javakat mérsékelten élvezı, a végkifejletet váró és a jövıt építı, a komor és a derős, a világgal harcban álló és/vagy abból kivonuló és a világot kritikája mellett felvállaló vallási közösségek aránya. 112 Ma még nehezen felmérhetı, hogy milyen arányban és hogyan – elsısorban karizmatikus irányzataikon keresztül – a történelmi egyházakat és egyáltalán a magyar társadalmat. A jövı e tekintetben is többesélyes, sokban függ a kimenetel attól is, hogy a protestáns pünkösdi közösségek milyen arányban és értelemben képviselik majd a globalitást, mennyiben a lokalitást; mennyiben a távlatosságot, menynyiben a sajátosságot felszívó általánosságot; mennyiben a posztszocialista partikularitást, mennyiben az eredetiséget és a kreativitást. Az új vallási szervezıdések hazai fogadtatását háromféle attitőd jellemzi. Az elsı szinte mindegyiket gyanakodva fogadja és – a kifejezést rosszalló értelemben használva – leszektázza ıket. A második a hagyományos keresztény egyházak rovására – mint védelemre szoruló, politikai hatalomra nem törekvı, javakat vissza nem igénylı kisebbségeket – más, úgynevezett kisegyházakkal együtt szinte ajnározza ıket. A harmadik – különbözı kritériumok alapján113 – megpróbálja ıket a „jók” és a „rosszak” kategóriájába sorolni. Kitekintés Mit képvisel a vallás és az egyház a mai Magyarországon? Hogyan vesz részt a hit a társadalom, az emberek és az intézmények világának életében? Hogyan jelentkezik a közgondolkodásban, politikában? E kérdésekre Tomka M. öt – minden esetben tényekkel és adatokkal alátámasztott – tézissel válaszol: 1. A vallás itt és most (is) élı valóság (Nem elhanyagolható a hívı emberek aránya, akik számára a vallás eszköz valamilyen dolog érdekében, vagy pedig önérték: az emberi élet értelmének és céljának megfogalmazódása; s mindkettı lehet egyházias, vagy a maga módján való vallásosság.) 112

A párosok második tagja javára. Például a hagyományos egyházakhoz való viszonyuk vagy politikai orientációjuk alapján. Mind a buddhisták, mind a Hit Gyülekezetének tagjai egyértelmően az SzDSz oldalán állnak, mert a rendszerváltás elıtt a késıbbi SZDSZ alapját képezı „demokratikus ellenzék” védelmébe vette ıket.

113

46 2. Szemben a nyugat–európai hanyatlással hazánkban a vallásosság lassan, de erısödik, ám ennek ellenére a határozottan elkötelezetten vallásosak csupán kisebbséget képviselnek. 3. A társadalom vallásos része a többiekkel szemben még ma is öröklött hátrányos helyzetben van. 4. A nagy egyházak – ha akarják, ha nem – a közélet és a politika nagy súlyú szereplıi, ugyanis a cselekvı társadalmi jelenlét az egyházak identitásának része, a vallási közösségek és gyülekezetek a civil társadalom alapsejtjei, az egyházak a társadalom intézményi szereplıi közé tartoznak, a legtöbb hazai egyház nemzetközi szervezetek tagtestülete 5. A vallás magyarországi felemás helyzete a kultúra és a tudomány fellegváraiban is érvényesül. (Jól példázza ezt a vallástudomány máig eléggé bizonytalan helyzete) Számolni lehet a világfolyamatok további erısödésével, s ezzel együtt nemzeti regresszióval is, vagyis azzal, hogy a hazánkban új vallási jelenségek a spirituális világpiac hazai lerakataivá, leányvállalataivá válnak, a hagyományos egyházak pedig – Tillmann József kifejezéseivel114 – zárványokká, a nemzeti skanzen részévé. Eme rossz végletek „elkerülıútjait” - elıször is a vallási globalizációnak a vallási globalitással (egyetemességgel), - másodszor a vallási provincializmus és partikularizmusnak a helyi (civil) társadalomban a szubszidiaritás elvének megfelelı vallási részvétellel való felcserélésében látom, - harmadszor pedig a vallások közötti olyan dialógusban, melyben azt keresik, ami összeköt, és elismerik – nem önmagában a másságot, hanem – a másság értékeit, és a vallási másság tükrében jobban megismerik, olykor kinevetik, máskor kihúzzák magukat.

Felhasznált mővek: • ABRAMSON, Paul R. − INGLEHART, Ronald 1995. Value Change in Global Perspective. Ann Arbor: The University of Michigan Press • A II. Vatikáni zsinat tanítása. Bp. 1975. Szent István Társulat. • BARKER, Eileen: A New Age Angliában. = Egyház és Világ, 1993/1. • BARKER, Eileen: But Who’s going to win? National and minority Religions in post-communist Society. = New Religions Phenomena in Central and Eastern Europe Eds. I. Borowik – G. Babiński. Kraków, Zakład Wydawiczny Nomos, 1997. • BARKER, Eileen: New Religious Movements. London, 1989. HMSO. • BÁRDOSSY György 1992. Vallásosság. In: Jelentés a Magyar Háztartás Panel elsı hullámának eredményeirıl. Szerk.: Tóth István György. Budapest: 1992. Tárki • BECKFORD, J. A.: A "hatalom" fogalmának újjáéledése a vallásszociológában. = Replika, 1996. 21-22. sz. • BERGER, Peter − LUCKMANN, Theodor: A valóság társadalmi felépítése. Bp. 1998. Jószöveg Mühely Kiadó • BERGER, Peter: A globális kultúra négy arca” = 2000, 1998/7–8. • BÖGRE Zsuzsa: A látható és láthatatlan vallások között válogatva. = Iskolakultúra, 1994. • CASANOVA, José: Public Religions in the Modern World. Chicago, London, 1994. The University of Chicago Press • DE ARTEAGA, William: A Szellemet meg ne oltsátok! címő könyvében Bp. 1998. Hit Gyülekezete Új Exodus kiadó • DOBBELAERE, Karel. Secularization: a Multi–dimensional Concept. = Current Sociology, 1981. • DOBSZAY János: Kereszt kötések. Az SzDSz és a Hit Gyülekezete. = HVG, 1999. júl. 10. 114

Ez a gnosztikusok álláspontja, akikkel nyugaton a New Age, nálunk Hamvas Béla olyannyira rokonszenvez.

47 • DOBSZAY László: "Regnum Dei intra vos est" In: Megújuló egyház a megújuló társadalomban. Szerk.: Békés Gellért és Horváth Árpád. Pannonhalma, 1993. Katolikus Szemle. • DULLES, Avery: Nehézkes párbeszéd. = Mérleg, 1991/1. • ELIADE, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. Bp. 1993. Európa • FARKAS Attila Márton: Poszthippi vallásosság késıantik tanulságokkal. = Iskolakultúra, 1998/6–7. • FARKAS Beáta: A civil társadalom és a katolikus egyház. In: Megújuló egyház a megújuló társadalomban. Szerk.… Békés Gellért és Horváth Árpád. Pannonhalma, 1993. Katolikus Szemle. • FENN, R. K.: Liturgies and Trials. Oxford, Blackwell, 1981. • FRIES, Heinrich: Rezignáció és remény között. = Mérleg, 1991/2. • FUCHS, Josef: A bőn struktúrái. = Mérleg, 1989/2. • GEFFRÉ, Claude: A szekularizáció - filozófiai és teológiai dimenzióban. = Pannonhalmi Szemle, 1992/2. • GÓMEZ PÉREZ, R.: Az okkultizmus inváziója. Bp. – Bécs, Christianus – OMC, é. n. • HALIK, Tomás: Gondolatok az egyházi élet megújításáról Csehszlovákiában. = Vigilia, 1993/8. • HEGEDŐS Rita: A vallásosság alakulása Magyarországon. http://www.mtapi.hu/mszt/1991/ hegedus.htm • HEGEDŐS Rita: A vallásosság kérdése Magyarországon. http://www.mtapi.hu/mszt/1991/ hegedus.htm • The Individualizing Society. Value Change in Europe and North America. Szerk.: Ester, Peter −Loek Halman − Ruud de Moor. Tilburg: 1993. Tilburg University Press • KAMARÁS István: Gaudiopolis felé. = Egyházfórum, 1991/1–2. • KAMARÁS István: Ki, miben hisz, aki nem vallásos? = Igen, 1991/17–18. • KAMARÁS István: Kis magyar religiográfia. Bp. 2003. Pro Pannonia • KAMARÁS István: Vágyak, remények, forgatókönyvek. = Távlatok, 1995/1. • KAMARÁS István: Krisnások Magyarországon. Bp. = Iskolakultúra, 1998. 390 p. • KASPER, Walter: Isten jövıje és az ember történelme. = Mérleg, 1984/3. • KOVÁCS I. Gábor: Reformátusok a mai magyar társadalomban. = Protestáns Szemle, 1993/1. • KÜNG, Hans: Istent újra felfedezni. In: A harmadik évezred küszöbén. Bp. 1990. • KÜNG, Hans: Nincs világbéke a vallások közötti béke nélkül. = Magyar Filozófiai Szemle, 1992/1–2. • LEDDY, Mary Jo – DE ROO, Remi – ROCHE, Douglas: In the eye of the Catholic storm the churh since Vatican II. Toronto, 1992. Harper Collins Publisher LTD. • LUCKMANN, Theodor: The invisible religion. New York, 1967. MacMillan • LUHMANN, Niklas: Funktion der Religion. Frankfurt, Suhrkamp, 1977. • MARTIN, David: A General Theory of Secularization. New York etc. 1978. Harper and Row • MÁRTONFFY Marcell: Egyház és modern világ. = Egyházfórum, 1994/1. • MILLER, Elliot: A crash Course on the New Age. Midlegon, 1989. Baker Books House • MOLNÁR Tamás: Egyház és kultúra. = Jel, 1993/2. • MOREL Gyula: Gondban a társadalmi összefüggésekben élı emberért. = Egyházfórum, 1993/4. • MOREL Gyula: A jövı biztosabb, mint a múlt. Bp. Egyházfórum, 1995. • NAGY Iván — SZALAI András: A hit–mozgalom. Bp. 1999. Kézirat • Németh Sándorral, a Hit Gyülekezete vezetıjével beszélget Babarczy Eszter = Beszélı, 1998/7–8. • NYÍRI Tamás: Mélylélektan és ateizmus. Bp. 1993. Herder • ÖRSY László: Elmélkedés az egyházról. = Távlatok 1993/1. • POSZLER György: Találkozások. Bp. 1993. Liget • RAHNER, Karl: Párbeszéd az egyházban. = Teológia, 1993/4. • SÁNDOR Iván: A tradíció birtokbavétele és meghaladása. = Kortárs, 1993/4. • SCHOLZ, Rüdiger: Jákob harca az angyallal, avagy a poszt-modern tudat és az egyház (Beszélgetés Rüdiger Schloz teológus-szociológussal)

48 = Egyház és Világ, 1993/11. • SCHLUCHTER, Wolfgang: The future of religion Culture and society. Szerk.: J.C,. Alexander és S. Seidman. Cambridge – New York – Oakleigh, 1990. Cambridge University Press • SZABÓ Ferenc: Tolerancia és szabadság tegnap és ma. = Távlatok, 1993/2. • SZÁNTÓ János Vallásosság és társadalmi rétegzıdés. In: Hívık, egyházak ma Magyarországon. Szerk.. Lovik Sándor − Horváth Pál. Budapest. 1990. MTA Filozófiai Intézet • Szemelvények a Hit Gyülekezet történetébıl. Bp. 1999. Hit Gyülekezete • SZILÁGYI Ákos: A radikális rossz. = Liget 1993/4. • SZILÁGYI Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Bp. 1992. Liget 339 l. • TILLMANN József A.: Szigetek és szemhatárok. Bp. 1992. Holnap K. • TISCHNER, József: Kereszténység a kommunizmus utáni őrben. = Egyház és Világ, 1994/1. • TOMKA Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban. Bp. OLI – KATTA, 1991. • TOMKA Miklós: A vallásosság alakulása Magyarországon. = Alföld, 1988. • TOMKA Miklós: A vallásszociológia új útjai. = Replika, 1996/21–22. • TOMKA Miklós: Csak katolikusoknak. Bp. Corvinus, 1995. • TOMKA Miklós: Felekezeti szerkezet, felekezeti reprodukció. = Statisztikai Szemle, 1994/4–5. • TOMKA Miklós: A szekularizációs hipotézis. = Szociológia, 1989 • TOMKA Miklós: Vallás a fordulat után. = Egyházfórum. 1995/1. • TOMKA Miklós: Vallás és vallásosság. In: Társadalmi riport 1990. Szerk.: Andorka Rudolf − Kolosi Tamás − Vukovich György. Budapest 1990. Tárki • TOMKA Miklós: Vallás és vallásosság. In: Társadalmi riport 1996. Szerk.: Andorka Rudolf − Kolosi Tamás −Vukovich György. Bp. 1996. Tárki – Századvég • TOMKA Miklós: Vallásosság, vallásos hiedelmek Magyarországon. In: Társadalmi riport 1992. Szerk.: Andorka Rudolf − Kolosi Tamás − Vukovich György. Bp. 1992. Tárki • TÖRÖK Endre: Szemfényvesztések kora. Bp.1993. Liget • TÖRÖK Péter: Vallás, kultúra, identitás. = Egyház és Világ, 1993/11. • TRACY, David: Nevet adni a jelennek. In: A harmadik évezred küszöbén. Bp. 1990. • WILSON, Bryan: Religious sects. London, 1970. Weinfeld and Nicolson. • ZULEHNER, Paul M. 1995. Az egyházak és a vallás Európában. = Mérleg, 3. • ZULEHNER, Paul M.: Vallás és egyház Kelet– és Közép–Európában. In: Megújuló egyház a megújuló társadalomban. Szerk. Békés Gellért és Horváth Árpád. Pannonhalma, 1993. Katolikus Szemle.

49

Bauer Béla

A jövı értékei – értékeink jövıje Magyarországon az elmúlt 10-15 évben teljesen átalakult a társadalmi szerkezet. Megváltozott a gazdasági közeg és ezzel együtt változik az egyén viszonya szőkebb és tágabb környezetéhez. Ennek a folyamatnak több – lehetséges – magyarázata is van, itt csupán néhány fontosabb elemét emelem ki. − Az elmúlt másfél évtizedben megváltozott az európai társadalmak demográfiai összetétele, csökkent a szaporulat, nıtt az eltartottak száma. A probléma Magyarország esetében is rendkívül sokrétő. A születési szám csökkenését is, ami egész Európára jellemzı, jobban érzékeljük a demográfiai hullámok miatt. Magyarországon a legutóbbi demográfiai csúcs a Ratkó-korszakhoz köthetı. A Ratkó-korszak gyerekinek unokái a kilencvenes évek közepétıl – a Bokros-csomag idején – értek abba korba, hogy gyereket vállalhatnának. − Ez a tömeges gyermekszaporulat azonban elmaradt. A kilencvenes évek elején az egy szülıképes korú nıre esı gyerek szám 1,9 volt, 2003-ban 1,3.

MAGYARORSZÁG FİBB REGIONÁLIS ÉS NÉPESSÉGI ADATAI 20032003-BAN 0-29 éves: 638 129 0-29 éves: 433 191

0-29 éves: 378 453

Kistérség: 23; város: 29; község: 376

Kistérség: 21; város: 24; község: 624

Kistérség: 23; város: 6; község: 122

0-29 éves: 1 031 863 Kistérség: 14+Bp.; város: 27+Bp.; község: 157

0-29 éves: 638 129 Kistérség: 22; város: 51; község: 332

0-29 éves: 514 968 0-29 éves: 989 408 Kistérség: 22; város: 33; község: 620

Kistérség: 22; város: 41; község: 213

− Általános jelenség, ami a nıi szerepek változásához köthetı, hogy a nık ma már olyan feladatokat vállalnak, ami inkább a maszkulinitás felé hat. − Az új folyamatokat nem tudják követni, befolyásolni a tradicionális társadalmi értékek. Jelenleg értékhiányos a magyar társadalom. − A középosztályhoz tartozó családok ma úgy vállalnak gyereket, hogy közben szeretnék biztosítani ugyanazt az életszínvonalat, amit megszoktak. Ha nı az adó, az infláció, gazdasági nehézségek merülnek fel, kisebb a gyermekvállalási kedv. − Az alsóbb társadalmi csoportokban ez kevésbé befolyásoló tényezı, mivel a gyermekvállalás nem csökkenti, hanem növeli a család bevételeit a különbözı társadalmi juttatásokból kifolyólag. Tudatos és pénzügyektıl valóban független gyerekvállalás a vallásos családoknál

50 jellemzı. Ott érzékelhetı, hogy a gyerekvállalás nem pénzkérdés. De ez a réteg csupán a fiataloknak egy töredéke. − A magasan kvalifikált nık ma már általában 27-30 éves korban szülnek elıször, de ezzel együtt a termékenységi idıszak nem tolódik ki, tehát kevesebb gyermek szülésére van lehetıség. E tekintetben fontos tényezık: az oktatás kitolódása, a karrier és ehhez kapcsolódóan a pénz szerepe valamint ezen belül a nyugdíjkérdés. A gyerekvállalás szempontjából ez nem bíztató, hiszen a nık többsége a szülés után sokszor nagyon nehezen tud elhelyezkedni, és lehetséges, hogy a fizetése is kevesebb lehet, nem beszélve a család bevételeirıl. − A jövı tekintetében a nyugdíjrendszernek figyelembe kéne vennie a felnevelt gyerekek számát. Nemcsak bíztatás ez, hanem jogos követelés, hiszen a nyugdíjasokat a jelenlegi kiróvó nyugdíjrendszerben a fiatalok tartják el. Tehát a sokgyerekes szülı tevékenyebben járul hozzá a nyugdíj megteremtéséhez. Ha most hirtelen megnıne a születések száma, az is problémát okozna, hogy ki tartja el a jelenlegi idıs korosztályt, ha a nık otthon vannak, és nem dolgoznak. 1. A munkaerıpiaci prognózisok, valamint a munkaadók egyértelmően jelzik, hogy hiba volt a szakmunkásképzés elsorvasztása. A magyar munkaerıpiacon mára hiány keletkezett a jól felkészült, képzett (esetleg nyelvet beszélı) szakmunkásból. Míg a ’90-es évek elején a szakiskolai rendszerbe jó, közepes és rossz tanulók egyaránt kerültek, addig mára ezek az intézmények az általános iskolát éppen, hogy csak elvégezni képes, „maradék” befogadását tőzhetik ki célul. Jelentısen leromlott a szakmunkásképzés alapját jelentı mőhelyek állaga, az ott fellelhetı szerszámok mőszerek elavultak, nem a korszerő, információs társadalomnak megfelelıek. A rétegzıdés struktúrában ma a szakmunkástanulók csoportjai inkább a „vesztes”115 kategóriába tartoznak. Ugyanakkor a fiatal, képzett szakmunkások elıtt az Európai Unió egyes országainak a munkaerıpiaca nyitott, ami a magyar munkaerıpiac számára komoly konkurenciát jelenthet. Fokozhatja a társadalmi feszültséget, a fiatalok elvándorlását, ha a korosztály megbecsülése, megélhetése olyan politikai-gazdasági felhangot kap, amely azt sugallja, hogy nem Magyarországon, hanem az EU többi államában lehet jobban élni.

Az ifjúság fı rétegei 18% 43% 39%

nyertes

115

túlélık

vesztes

A másodelemzések során létrehozott kategória. Az Ifjúság 2000 alapján a 15-29 éves fiatalok mintegy 43%-a tartozik ebbe a kategóriába. Ld. részletesen: Bauer–Máder–Nemeskéri–Szabó: Ifjúsági rétegek az ezredfordulón. In: Új Ifjúsági Szemle, 2003/1. 105-126. p., ld: 2. és 3. ábra

51 Az érettségit adó középiskola általánossá válása, a felsıoktatás expanziója csak látszólag jelenti az esélyegyenlıség alapvetıen kedvezı irányú változását. A gyakorlatban az történt, hogy azok, akik alap gimnáziumi érettségivel rendelkeznek szinte eladhatatlanok a munkaerıpiacon. A helyzetük nem javult. A másik oldalon a középiskolai képzésbıl kimaradók, vagy az általános iskola szintjén megrekedık helyzete viszont kilátástalanná vált. Olyan mély társadalmi szakadék húzódik meg a képzett és az iskolából kimaradó, vagy legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezık között, ami a társadalom kasztosodásának veszélyét hordozza magában. Ezek a fiatalok ugyanis tovább örökítik a hátrányokat. Fontos folyamat indult e réteg körében, amelyre leginkább az jellemzı, hogy e csoport tagjai alapvetıen a társadalom segélyeire tervezik „életpályájukat”. Gyermekeik számára az egyetlen kiút a tanulás, továbbtanulás lehetne, amelyet viszont épp a családi háttér erısen korlátoz. Tehát számukra a szakmunkásképzés presztízsének visszaállítása az esélyegyenlıség újra értelmezését is jelentheti. Életútjuk determinisztikus.

Nyertesek, túlélık, vesztesek, Magyarország régióiban Nyertes: 11% Túlélı: 43% Vesztes:46%

Nyertes: 13% Túlélı: 49% Vesztes:38% Nyertes: 12% Túlélı: 49% Vesztes:39% Nyertes: 41% Túlélı: 25%

Nyertes: 12% Túlélı: 39% Vesztes:49%

Vesztes:34%

Nyertes: 14% Túlélı: 44% Vesztes:42%

Nyertes: 10% Túlélı: 45% Vesztes:45%

2. Ma úgy tőnik, hogy a felsıoktatás expanziója nem átgondoltan, tervezetten történt. A ’90-es évek elején úgy tőnt, hogy az égetı szükségszerőségen túlmenıen a felsıoktatás egyfajta parkoló–pályaként üzemel. A nagylétszámú korosztályok számára a munkaerıpiacra való kilépés elıtti parkíroztatást tette lehetıvé azzal a potenciállal, hogy a tudásukat, diplomájukat kamatoztatni is tudják. Ez az elképzelés egészen a 2000-es évek elejéig mőködött. A munkaerıpiac telítıdése után azonban a felsıoktatás – hasonlóan a középiskolák egy részéhez – olyan hallgatókat kezdett termelni, akik az intézményi rendszerbe való belépésük pillanatától potenciális munkanélküliek voltak. Az esélynövekedés így valójában nem következett be. Egyszerően csak a krízishelyzetek elodázódásáról beszélhetünk. Ennek okai szerteágazóak, de fontos szempont lehet a kapcsolati tıke hiánya, amely elsısorban a kibocsátó család korlátozott kapcsolati rendszerére vezethetık vissza. Azok a csoportok tehát, amelyek ugyan rendelkeznek tudástıkével, de hiányos illetve nincs kapcsolati tıkéjük könnyen sodródhatnak a köztes116 állapotból a vesztesek közé. A ’90-es évek oktatásszociológiai tanulmányai nagy reményeket főztek a képzettségi szint emelkedéséhez, azt az illúziót hordozva, hogy a felsıoktatás kapui a társadalmi hierarchia alsó részén elhelyezkedı rétegek (így például alacsony iskolázottságú, 116

Ld. Bauer–Máder–Nemeskéri–Szabó i. m.

52 községben élık gyermekei) számára is megnyílik. A 2002-es – a felsıoktatásban elsı éves hallgatók között készített – vizsgálat117 jelzi, hogy ezen remények túlzónak bizonyultak. A felsıoktatás a középfokú és a felsıfokú végzettségő szülık gyermekei számára jelenthet bizonyos esélyeket. A társadalom többi, egyébként jóval szélesebb rétegei számára a felsıoktatás továbbra is csak a felemelkedés lehetıségét, de nem alternatíváját hordozza. 3. Az elmúlt évtized ifjúságszociológiai kutatásai jelzik, hogy meghosszabbodott az ifjúsági korszak. A fiatalok egyre több idıt töltenek oktatási intézményekben. A korábbi adatok azt mutatták, hogy a szakmunkások és az egyéb szellemi tevékenységet végzık esetében az iskola befejezése, a munkavállalás, a családalapítás valamint a gyermekvállalás ideje szorosan kapcsolódik egymáshoz. A munkába állás után – végzettségtıl függetlenül – megházasodtak a fiatalok és az azt követı két éven belül a gyermek születése is megtörtént. Ma azonban a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezık harmada 18, további harmada 19 évesen vagy idısebb korban lép ki a munkaerıpiacra. A szellemi tevékenységet végzıknél hasonló tendenciák írhatók le. Míg korábban – akár 4-5 évvel ezelıtt is – az érettségi ideje határozta meg a munkavállalást, 2000-ben az érintettek több mint kétötöde 20 évesen vagy azt követıen lép ki elıször a munkaerıpiacra.118 A karrierépítés kitolódása együtt jár a társadalomba való beilleszkedés, a hagyományok, normák elfogadásának kitolódásával. Bár a fiatalok többsége szeretne gyermeket vállalni, az elsı gyermek vállalása az utóbbi 10 évben éveket tolódott elıre. Ennek részben oka, hogy a férfiak és a nık tartós párkapcsolatban való elkötelezıdése szintén – az oktatási rendszerben eltöltött idıszak megnövekedésével – a 20-as életévek második felére húzódik. Míg 1990-ben a teljes lakosság 20,3 százaléka volt nıtlen és hajadon, addig 2001-ben 27,1%, 2002-ben 28. Kétségtelen, hogy a rendszerváltozás utáni idıszak a tartós kapcsolatok új formáját, az együttélést véglegesen szentesítette, az Ifjúság 2000 mutatott rá, hogy a gyermekvállalás még 2000-ben is a házasságkötéssel kapcsolódik össze, bár ez a hagyomány az elmúlt 2-3 évben változik. Így rövidtávon nem várható, hogy megnövekedjen a gyermekvállalási kedv, ráadásul az egyetemi, esetleg PhD-képzésbıl kikerülı 25-28 éves nık elsı gyermekvállalására 30 éves koruk elıtt kis valószínőséggel kerülhet sor. A karrierépítés felértékelıdése folytán, ugyanakkor biológiai okok miatt is a második gyermek megszülésére így egyre kevesebben vállalkoznak. A kitolódó ifjúsági korszak új szerepformákat hozz létre, ilyen a szingli, vagy éppen a pre-szingli állapot, amely bizonyos csoportok számára sajátos kulturális és fogyasztási helyzetet hoz létre. A társadalmi folyamatok rögzíthetıek, de nehezen kiszámíthatóak.

Irodalom: • Bauer Béla: Az ifjúság viszonya az értékek világához. In: Ifjúság 2000. Tanulmányok I. (Szerk.: Szabó– Bauer–Laki) Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest, 2002 • Jelentés a gyermekek és ifjúság helyzetérıl és az ezzel összefüggésben megtett kormányzati intézkedésekrıl, 2001. (Szerk.: Bauer–Kiss–Kara–Szabó–Zsumbera) ISM–NKI–Mobilitás, Budapest, 2002

117 118

Gábor Kálmán–Kabai Imre: Elsı évfolyamos hallgatók vizsgálata 2002 (kézirat) Ifjúság 2000. Gyorsjelentés. Szerk.: Laki – Szabó – Bauer. Budapest, NIKI, 2001.

53

Nagy Attila

Középiskolásaink értékvilágáról Mővelıdési és olvasási szokások 15-17 évesek körében

Egy országos vizsgálat keretei A 2001. április 15. és május 15. közötti egy hónapban – az emlékezetes Olvasás éve alkalmából – országos jellegő mővelıdésszociológiai vizsgálatot végezhettünk a Nemzeti Kulturális Minisztérium Könyvtári osztályának anyagi támogatásával. Köszönet érte! Miután a rendelkezésünkre álló összeg a szociológia szabályainak megfelelı, megbízhatóan reprezentatív minta (név- és címlista) elıállítására sem lett volna elegendı, kénytelenek voltunk legjobb tudásunk szerint egy „barkácsolt” mintán a lehetı legjobban megközelíteni a reális helyzetet. Sok korábbi olvasás- és mővelıdésszociológiai kutatás bizonyította, hogy hazánkban az országos átlagot még legjobban a kisvárosi helyzettel lehet leképezni. Az Új Pedagógiai Szemle 2000/7-8. számában Vári Péter és munkatársai a korábbi évtizedek hazai Monitor (szövegértési) vizsgálatok adatainak áttekintése nyomán ismételten kimutatták, hogy az olvasási készség többek között (a szülık iskolázottsága, a nemek, a családi könyvtárak nagysága stb. mellett) a települések nagyságrendje mentén is jellegzetes szóródást mutat. Legjobban a budapesti diákok, leggyengébben a községi iskolák tanulói teljesítenek, mégpedig a jobbak egyre javuló, a rosszak további romló tendenciát produkáltak, ha az eltérı idıpontokban felvett eredményeket helyezzük egymás mellé. Stabilan az országos átlagot képviselték viszont a kisvárosok diákjainak teljesítményei. Ez a tény bátorított fel bennünket az egyszerősített, a szőkös anyagi keretek ellenére nagy valószínőséggel mégis az átlagos, reális helyzetképet eredményként bemutató mintavételi stratégia kidolgozására. Célunk lehetıségeinkhez mérten megbízható helyzetjelentés készítése volt a középiskolás korosztály olvasási, mővelıdési szokásairól, szabadidıs tevékenységeinek struktúrájáról, értékrendjükrıl, valamint nemzeti identitástudatuk legfontosabb jellemzıirıl. Mintavételi stratégiánk sarokköve a kisvárosok választása lett, miközben ügyeltünk a regionális eltérésekre is. Összesen 7 települést választottunk ki: Kıszeget és Sopront Nyugat– Magyarországról, (294 fı = 27%), Biharkeresztest∗ és Vásárosnaményt Kelet– Magyarországról, (332 fı = 30%), míg az ország nagyobbik, középsı régióiból már három városban készítettünk interjúkat (Hatvanban, Kiskunhalason és Tapolcán 476 fı = 43%). Tehát összesen 1102 fı alkotta a teljes mintasokaságot. További egyszerősítésként minden esetben két–két 9. és 11. osztály teljes létszáma kapta kézhez kérdıívünket, melyet elıre kimért ismereteink szerint 45 perc alatt biztonsággal ki lehetett tölteni. Ráadásul minden városban egyaránt felkerestük a középfokú oktatási intézmények mindhárom típusát: gimnáziumot, szakközépiskolát és a szakképzı intézetet. Ezért is választottuk a 11. és nem a 12. osztályokat, hogy a szakképzı intézetek tanulói se essenek ki a megkérdezettek körébıl. A kutatás eredményeirıl – néhány cikk mellett – Háttal a jövınek címő (Bp. Gondolat, 2003. 217 p.) könyvünkben számoltunk be a legrészletesebben.

*Itt szakközépiskolát nem találtunk, s ezért kivételesen a szomszédos Berettyóújfaluban osztottuk ki a két-két 9. és 11. osztályban megválaszolandó kérdıíveinket.

54 Érték-e az olvasás? Olvasás- és mővelıdésszociológiai vizsgálataink évtizedek óta kihagyhatatlanul visszatérı eleme a különbözı szabadidıs tevékenységek népszerőségét tudakoló kérdésünk. Viszonylag gyorsan megválaszolható, a csoportátlagok elrendezıdésébıl, rangsoraiból eleddig tendenciaszerő változások körvonalai bontakoztak ki. Már csupán az összevethetıség miatt is újra feltettük rögtön elsı kérdésként: „Alább különféle kedvteléseket szedtünk sorba. Bizonyára vannak köztük vonzóbbak és kevésbé vonzóak. Ítélje meg ıket abból a szempontból, ahogy Ön vonzónak találja ıket! Mindegyik kedvtelést osztályozza le 1-tıl 5-ig! Minél jobban szereti a szóban forgó lehetıséget, annál jobb (magasabb) osztályzatot adjon! Az elsı benyomásaira vagyunk kíváncsiak, ne sokat töprengjen! Soronként haladjon, s csak akkor térjen át a következıre, ha az elızıvel végzett!” Elsıként 1983-ban végezhettünk egy, a középiskolás (15-18 éves) korosztály egészét jól reprezentáló mintán, a jelenlegihez leginkább hasonlítható kutatást (Nagy A. 1991.), majd a határon túli (felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki) magyarok olvasásszociológiai vizsgálatának keretében egy-egy 100 fıs hazai, kisvárosi kontroll csoporttal dolgozhattunk 1991 és 1993-ban (Gereben F –Lırincz J.–Nagy A.–Vidra Szabó F. 1993.). Érdemes tehát a három vizsgálati, összesített adatsort egymás mellé helyezve értelmezési kísérletet tennünk. Rendszerszerő elmozdulások olvashatók-e le a rangsorokból, ha immár két évtizedre tekintünk vissza? Szándékosan koncentrálunk itt kizárólag a teljes mintákból számított átlagokra, hiszen a korábbi elemzéseinkkel már többszörösen bizonyítottuk a legszigorúbb szignifikancia számítások segítségével, hogy még országhatárokon átívelı módon is a gimnazisták válaszai mindig a legszínvonalasabbak, a kulturális örökséget leginkább elsajátítók (olvasás, színház, múzeum, mőkedvelés stb.), míg az ellenpóluson a szakmunkástanulók s középen (a gimnazistákhoz érzékelhetıen közelebbi sávban) pedig a szakközépiskolások helyezkednek el. Mostani adataink sem mutatnak mást, részletezı bemutatásuktól tehát eltekintünk. Az összkép, a struktúra egésze tagadhatatlanul valamiféle folytonosságot, (állandóságot) jelez. Tüzetesebb vizsgálódással azonban a karakteres változások tagadhatatlan jelei is megtalálhatók. (Kérjük az olvasót, a középsı oszlopot — a megkérdezettek alacsony száma alapján — inkább csak tájékoztató jellegő adatként kezelje! Vagyis a jelentıs elmozdulásokat többnyire csak a két szélsı idıpont között tesszük szóvá.) Mi lett fontosabb? a) 18 év távlatából sokkal népszerőbbé vált a házibuli (16.-ról a 4. helyre), b) az autózás (12-rıl a 6.-ra), c) a diszkózás (18.-ról a 10.-re), d) no és a számítógépezés a 22.-rıl a 12.-re. Ez utóbbi tétel, érthetı okokból 1983-ban még nem is szerepelt kérdéseink között. További radikális térhódítását azóta is tapasztaljuk. A számítógép-használat jellemzıirıl egyik késıbbi fejezetünkben szólunk majd bıvebben. Mi veszített a népszerőségébıl? a) A kirándulás (3.-ról a 7. helyre), b) a beszélgetés a tapasztaltabbakkal (6.-ról a 11.-re), c) az újságolvasás (10.-rıl a 14.-re), d) a videózás (19.-rıl a 15.-re), e) a moziba járás (8.-ról a 16.-ra) f) a képregények olvasása (19.-rıl a 26.-ra), g) az ismeretközlı- és/vagy a szakirodalom olvasása (17.-rıl a 22.-re), és végül a leglátványosabban éppen h) a szépirodalom (regények, novellák, versek) olvasása esett vissza a szabadidıs tevékenységek rangsorában a 9. helyrıl a 20.-ra! (1968-ban az emlékezetes Gazsó F. – Pataki F. –

55 Várhegyi Gy. szerzıhármas nevével jelzett Diákéletmód Budapesten címő könyvükben ugyanez a foglalatosság még az elsı helyen szerepelt.) Egyébként a jelzett tevékenység, általunk mért térvesztésének mértékét még hitelesebbé teszik a KSH adatai (Falussy B. 2001.), melyek szerint 1986 és 2000 között a 15–19 éves fiúknál 36 percrıl 16-ra, a lányoknál pedig 31-rıl 18-ra zsugorodott átlagosan a naponta (a tanuláson kívüli) olvasásra szánt percek száma. Ezen belül a periodika olvasása fiúk esetében harmadára (15-rıl 5-re), lányok között pedig 11-rıl esett ugyancsak napi 5 percre, a kifejezett könyvolvasás mindkét nemnél csaknem felére, 21-rıl 11-re, illetve 20-ról 13-ra csökkent. Miközben a tévére fordított idı a fiúknál félórával, a lányoknál háromnegyed órával lett több (tv, video: 102 ill. 134 és 84 ill. 129 perc/nap). Az iskolarendszerben eltöltött percek száma mindkét nemnél érzékelhetıen csökkent. Fiúk: 329-rıl 293-ra, lányok: 355 percrıl 321-re naponta. Jelentıs még a kulturális és sportrendezvények látogatására fordított idı csökkenése is. Fiúk: 15-rıl 7-re, lányok: 15-rıl 8 percre. A KSH által mért változások érzékeltetése után, saját adatainkhoz visszatérve, kijelenthetjük, hogy a fentiek aligha tőnhetnek véletlen adatok halmazának. A beszélgetés, a kirándulás és az olvasás minden lehetséges formája jelentıs mértékben veszített vonzerejébıl a házibulival, az autózással, a diszkózással szemben, miközben a listavezetık két évtizede is – mintegy életkori sajátosságként – a társas együttlétek dominanciáját tették egyértelmővé. Egyébként a felnıttek körében az 1960-as évektıl (Pártos 1967) napjainkig tartó, nagyon hasonló, az olvasás folyamatos térvesztését bizonyító adatok állnak rendelkezésünkre. (Falussy 2001) A változási tendencia tartalma még érdekfeszítıbbé válik, ha felidézzük, hogy 1983-ban az érintett korosztály 30–32 százaléka, 2001-re pedig ugyanezen korcsoport tagjainak csaknem duplája látogatja az érettségi bizonyítványt is adó iskolatípusokat, vagyis oktatásuk színvonala jelentıs mértékő emelkedést mutat (elvileg). Esetükben tehát a magasabb intellektuális követelmények az „elkerülı magatartásformák” gyakoribbá válásával jár együtt! Az alcímben feltett kérdést – nevezetesen: milyen értelemben, mértékben érték az olvasás? – még további két tételben szerettük volna megválaszolni. Elsıként az interjú elején egy nyitott kérdéssel operáltunk: „Véleménye szerint miért olvasnak általában a fiatalok?” Az összesített adatok rangsorát a kíváncsiság (31%), a mővelıdés, tanulás (28%), a szórakozás, kikapcsolódás (13%) vezették, majd a kötelezı (7%) és az unalom (4%) kulcsszavak következtek s mindössze 0,3% nevezte örömforrásnak ezt a tevékenységet. Kérdıívünk végén, részben az elızıek ellenırzéseként, kissé módosított formában zárt kérdést alkalmaztunk: Az „Egy jó regénytıl azt várom, hogy…” kezdető mondat befejezéseként az általunk elıre megadott 12 kulcsszóból 5-öt kellett választaniuk. Ismét a teljes adatsor mellızésével csupán egyetlen kontraszt jelzésére marad lehetıségünk: kikapcsolódást nyújtson (69%), pihentessen (43%), ismereteket közöljön (42%), újat mondjon (35%) és az egyebek után a gyönyörködtetés motívumára 14 százaléknyian szavaztak. Ennél kevesebb választ már csak az irónia, a groteszk iránti igény (10%) kapott. (E dolgozat kereteit végképp szétfeszítené, ha minden bemutatandó tételnél a kontrollként használt 100 fıs felekezeti csoport adataival ugyancsak foglalkoznánk. Nem tehetjük. Itt egyetlen alkalommal azonban mégis jelezzük, hogy az ı esetükben az örömszerzı, gyönyörködtetı olvasás minden 3. megkérdezett válaszai között szerepelt.) A következtetések levonását a hallgatóságra bízzuk. Hol, kinek, milyen mértékben értékes, fontos, hasznos, örömteli aktivitás elmerülni a betők világában? A kulturális tıke hagyományos és újabb indikátorai A jelzett fogalom bevezetése több mint három évtizede Pierre Bourdieutıl származik, s leginkább a családon belüli, viselkedési, gondolkodási minták, attitődök észrevétlen, akaratlan átadását, átvételét, az értékek „hajszálcsöves” továbbítását jelenti. Ugyancsak évek óta világos, hogy maga az olvasás, illetve egyáltalán a könyvek birtoklása, a könyvtárhasználat

56 mind–mind rendkívül kemény mutatója, elıfeltétele az iskolarendszeren belüli sikeres elırehaladásnak, a társadalmi ranglétrán való emelkedésnek, vagyis a kulturális tıke hatékony mőködésének, „kamatozásának”. Az utóbbi évtizedben rohamosan terjed, ebben a korosztályban is a számítógépek sokirányú használata: chat-elés, levelezés, sajtóolvasás, iskolai feladatok, hétköznapi kérdések megválaszolása az internet segítségével stb. Vajon ez a tevékenység hogyan kapcsolódik például az otthoni könyvek számához és a könyvtárhasználat mutatóihoz? Rivalizáló vagy inkább egymást kiegészítı faktorokról kell-e beszélnünk? Válaszkísérletként tekintsünk meg két diagramot! A sokat emlegetett kulturális tıke esetlegesen változó természetét feltáró lehet ábránk, amelyben az otthoni könyvek száma és az internet használat közötti összefüggések jellegét mutatjuk be. Internethasználat és otthoni könyvek szám a 60 % 50 % 40 % 30 % 20 % 10 % 0%

0

1-50

51-100

101-200

201-300

301-500

501-

kö te tszá m

soha

néha

gyakran

Az alapvetı tendenciák meglehetıs egyértelmőséggel rajzolódnak ki. Egyrészt a családi könyvtárak kötetszámainak emelkedése jól követhetı esélynövekedéssel jár együtt az internet használatát illetıen, tehát a nyomtatott és képernyın megjelenı szövegek egymást kölcsönösen erısítı igénye tőnik jellemzınek az ezredfordulón élı magyar 15–17 évesek körében. Másrészt érdemes figyelmet szentelnünk a skála két végpontjának is. Az 1102 megkérdezettbıl 26 fı (2,4%) nyíltan bevallja a teljes könyvnélküliséget, 163 fı (15%) a legszerényebb (1– 50 db.) házikönyvtárról tesz említést. (Közben azért gondoljunk az akaratlan szépítés, az elvárásoknak megfelelni akarás tendenciájára!) Nos, a válaszok tükrében ma már létezik a könyvet aligha, viszont számítógépet, mi több annak izgalmasabb lehetıségeit már néha vagy gyakran használói rétege. No és mindennek az ellentéte: az 500 kötet feletti, nagy otthoni könyvtárral rendelkezık 161 fıs (15%-os) csapatának egy kisebb része még nem került igazán kapcsolatba ezzel a csodálatos (ördögi?) masinával. Vagyis az átfogó tendencia mellett (a két eszköz egymást kiegészítı használata) már és még léteznek rendhagyó, kisebbségben lévı csoportok: a könyveket már nem, de a számítógép képernyıjén keresı, olvasó, netán ezek segítségével házi feladatokat sikeresen, önállóan megoldó, nem csupán jelöletlen idézetek halmazát elıállító diákok mellett, a digitalizált szövegektıl idegenkedı vagy azokhoz még egyszerően el sem jutó, ugyanakkor a többkönyvőséggel jellemezhetı rétegek. Álljunk meg egy pillanatra ezen a ponton! Az Infinit hírlevél 122. számának (2001. IX. 7.) egyik közleménye szerint az Egyesült Államok 12-17 éves diákjai 73%-ának, vagyis 17 millió gyerek otthonában van internet, s többségük (78%) fıként már ezt az eszközt használja, s a megkérdezetteknek csupán 24%-a ítélte legfontosabbnak a könyvtárak felkeresését. Amint

57 egyikük vallotta: „Az internet nélkül könyvárba kellene járni és bolyonghatnánk a könyvek között, hogy megtaláljuk, amit keresünk. A mai világban elég, ha hazamész, belépsz a netre és beütöd a keresett témát.” Természetesen könyvekbıl összeollózott dolgozatokkal, házi feladatokkal évtizedek óta találkozunk itt Európában is. De látnunk kell a technikai fejlıdéssel együtt járó veszélyforrásokat! Könyvekbıl többnyire kézírással, a lényeget kiemelve, tömörített, átfogalmazott vázlatokat, elıadásokat készítettünk magunk s diákjaink. Mindez a mi gyermekeink számára már sem a kézírást, sem a rövidítést, sem a szinonimák keresését nem feltétlenül igényli. Elegendı a források feltüntetésének elmulasztása, a megfelelı kötıszavak megválasztása s percek alatt eredeti alkotásként jelenhet meg az, amit korábban kompilációként leminısített a pedagógus, hiszen az eredeti mőveket jobban ismerte, mint diákjai. Az internet korában bealkonyult az ilyesfajta, egyértelmő tanári magabiztosságnak. De térjünk vissza a hazai tájakra! Mit gondolnak errıl az összefüggésrıl az ezredforduló magyar középiskolásai?

Internethasználat és könyvtári tagság (69%) 60% 50% 40% 30% 20% 10% 0% Soha

Most nem Soha

Egy könyvtár Néha

Több könyvtár Gyakran

Bizonyos hangsúlyeltolódással, de szinte refrénszerő együttmozgást kell regisztrálnunk ismét a kulturális tıke hagyományos eszköztárának (könyvtár) igénybevétele és a digitális információhordozók kiegészítı használatáról. Hiszen az egy, vagy különösen a több könyvtárat látogatók keresnek leggyakrabban az interneten ilyen–olyan adatot, választ, vagy csak egyszerően élményt. (Egy percre se feledjük: 15–17 éves ifjakról szól a történet! Még akkor sem, ha a kérdıív szerkesztıjeként sok fejtörés ellenére se mertem a szex vonatkozású, egyébként nyilvánvalóan releváns kérdést feltenni. Talán kellett volna?) Ugyanakkor a megkérdezettek 8%-a (88 fı) soha nem volt még könyvtár beiratkozott olvasója, 33% (360 fı) valaha igen, de a kérdezés idıpontjában nem (középiskolások!) s közöttük is akad szép számmal internetezı diák. Egyébként jó tudnunk, hogy a minta egészének negyede (25%) ez utóbbi kategóriába, a netet egyáltalán ismerı, használó, élvezı kategóriába sorolta önmagát. A történelmi- és a magyarságtudat néhány jellemzıjérıl Nagyra becsült történelmi személyek és események Bármennyire is az Olvasás Évéhez kapcsolódó rendezvénysorozat volt vizsgálatunk elindítója, kulcsa s ennek következtében e kérdéskörnek kellett kutatásunk gyújtópontjában állnia. Azonban minden korábbi felmérésünkhöz hasonlóan, itt is következetesen kerestük az álta-

58 lunk legfontosabbnak ítélt csomópontokat. (Amint ezt részben már bizonyítottuk is: szabadidıs tevékenységek, tv, film, számítógép stb.) A történelmi ismeretek, a történelmi tudat jellemzıirıl két, egymáshoz erısen hasonló kérdésünkre érkezett válaszok értelmezésével szeretnénk némi adalékkal szolgálni a korosztály gondjai iránt érdeklıdıknek. Vannak-e olyan történelmi személyiségek, akiket Ön kifejezetten nagyra becsül?” – szólt idevágó elsı kérdésünk Nagyra becsült személyek (A válaszgyakoriságok csökkenı sorrendjében) Válaszok Széchenyi I. Mátyás Petıfi Kossuth Szent István Árpád Rákóczi Hunyadi János Hitler IV. Béla Dobó Zrínyi Miklós Julius Caesar Attila Bem Horthy M. Napóleon Dugovics Titusz Dózsa Aradi vértanúk Kölcsey Szent László Márciusi ifjak Hét vezér, honfoglalók Géza fejedelem Wesselényi Vörösmarty Arany Kazinczy Ady Kolumbusz Jurisics Deák Teleki Pál Sztálin Lenin Radnóti Neumann János Jézus Mária Terézia Nagy Sándor Mussolini Hannibál Churchill Rommel Sissy

100% = Nyugat– Közép– Kelet– Összesen M. o. M. o. M.o. 1102 fı 62 77 37 176 16% 32 64 39 135 12% 41 57 34 132 12% 30 42 48 120 11% 33 56 25 114 10% 11 13 11 35 3% 3 10 18 31 3% 7 8 10 25 2% 1 14 3 18 2% 1 10 3 14 1% 1 6 7 14 1% 1 8 4 13 1% 1 9 3 13 1% 0 8 2 12 1% 3 2 7 12 1% 4 6 1 11 1% 3 7 0 10 1% 3 3 3 9 1% 2 2 4 8 1% 2 5 1 8 1% 2 4 2 8 1% 2 3 2 7 1% 2 1 4 7 1% 2 3 1 6 1% 2 3 1 6 1% 5 1 0 6 1% 0 4 2 6 1% 2 2 2 6 1% 1 3 2 6 1% 1 3 2 6 1% 0 2 4 6 1% 5 0 0 5 0% 2 0 3 5 0% 4 1 0 5 0% 1 4 0 5 0% 1 4 0 5 0% 2 0 2 4 0% 0 4 0 4 0% 1 2 1 4 0% 2 0 1 3 0% 2 1 0 3 0% 1 1 0 2 0% 0 2 0 2 0% 1 1 0 2 0% 2 0 0 2 0% 0 1 1 2 0%

Felekezetiek 45 28 11 28 35 3 11 12 0 6 2 6 2 2 2 4 3 0 2 1 1 5 1 0 1 1 0 2 3 1 1 0 8 0 0 0 0 0 1 0 2 0 0 2 0 0

100% = 105 fı 43% 27% 10% 27% 33% 3% 10% 11% 0% 6% 2% 6% 2% 2% 2% 4% 3% 0% 2% 1% 1% 5% 1% 0% 1% 1% 0% 2% 3% 1% 1% 0% 8% 0% 0% 0% 0% 0% 1% 0% 2% 0% 0% 2% 0% 0%

59 Természetesen listánk itt sem tartalmazza már az egyszeres említések elhúzódó sorát, de Sissyvel bezárólag a legfontosabb tendenciák így is leolvashatók. Elsı alkalommal közöljük a régiónkénti említésszámokat, mert ezzel szeretnénk könnyíteni az elmélyültebb értelmezést. Emlékezetünkbe kell azonban idézni az elsı oldalak egyikén már leírtakat, miszerint az ország nyugati sarkában összesen 294, a keleti régióban 332 fı, s a középsı országrész három városából 476 fı képviseli a vizsgált korosztályt. (Tehát teljesen jogos, ha többnyire a második oszlopban szerepelnek a legnagyobb számok.) A kıszegi és soproni diákok jóval többször emlegették Széchenyi Ferencet, Szent Istvánt, Petıfit, Horthyt, Napóleont, Wesselényit, Teleki Pált, (és ugyancsak érhetı okokból) az egykori kıszegi várkapitányt, Jurisics Miklóst. A keleti végeken pedig Kossuth, Mátyás király, Rákóczi, Hunyadi János, IV. Béla, Dobó, Zrínyi Miklós, Attila, Bem apó stb. neveinek egyértelmően gyakoribb felbukkanása bizonyos honvédı, szabadságharcos, kurucos hagyományok, a regionális kultúrák elevenségét látszik bizonyítani. Megbotránkoztató lehet Hitlert, Sztálint, Lenint egy listában olvasni a már említettek mellett Árpáddal, a honfoglaló vezérekkel, Dugovics Titusszal, Dózsával, az aradi vértanúkkal, Deákkal, Radnótival, Neumann Jánossal, Jézussal. Ez a jelenség ugyancsak mélyebb vizsgálatot érdemel. Valóban ilyen súlyos értékzavar jellemzi ezt a korosztályt? S ebbıl a jól érzékelhetı bizonytalanságból valóban a történelem címő tantárgy kivétele (eltörlése) az érettségi követelmények közül jelenti-e a megfelelı „kigázolást”? Vagy kezeljük reálisan (netán jelentéktelenítsük) a problémát, s egy optimista fordulattal inkább csak a „polgárpukkasztó”, „ó de unom már az ostoba kérdéseiteket” jellegő attitődre adott dacos reakciók∗ egy fajtájaként könyveljük el az említett személyiségek nem elhanyagolható számú feltőnését? A magunk részérıl bizony – sok egyéb hétköznapi tapasztalattal kiegészítve a leírtakat – ez utóbbi megoldást önámító, a meglévı társadalmi feszültségeket sem megérteni, sem feltárni nem akaró, menekülı magatartásmódnak érezzük. Nagy kár lenne becsukott szemekkel és bedugott fülekkel elmenni a jól látható, hallható bajok, „vészjelzések” mellett. Táblázatunk helyes olvasatát segíti, ha félreérthetetlenül rögzítjük: egyetlen korábbi kérdésünk sem okozott ilyen mértékő szóródást a válaszokban. Nagyon sokan üresen hagyták a megfelelı kipontozott vonalat. A szakképzısök 60, a szakközépiskolások 38 százaléka, de még a gimnazisták jó negyede sem tudott vagy akart válaszolni. Nyugaton 11%-kal magasabb volt a válaszadói hajlandóság, mint keleten (57% ill. 46%), valamint hasonló nagyságrendben adtak többen értékelhetı választ a lányok és a 11. évfolyamra járók, míg a kisebbség rendszerint nem elégedett meg egyetlen név leírásával. Itt nyilvánvalóan nem szorosan a tananyaghoz kötıdött kérdésünk, hiszen Bem apó, a Nemzeti dal költıje, Mátyás, az igazságos, a Rodostóig bujdosó nagyságos fejedelem, az aradi vértanúk, Kossuth és Széchenyi, honfoglaló Árpád és a nándorfehérvári gyızı, elsı királyunk, meg a második honalapítónk, Szent László és a haza bölcse mind–mind a velünk élı történelem alakjai. „Személyes ismerıseink”, ha máshonnan nem, hát utcáink, tereink elnevezéseibıl, idézeteinkbıl, népdalainkból, meséinkbıl, mondáinkból, utalásainkból. Nos, ezzel a hátsó gondolattal itt ismét elkövettük azt a szociológiailag vitatható, netán „szakszerőtlennek” is minısíthetı gesztust, hogy a „van” mellé a „lehetne” kategóriájába tartozó, a felekezeti gimnazistáktól begyőjtött válaszok oszlopát ugyancsak láthatóvá, összevethetıvé tettük. Szent István (10–33%), meg Szent László (1–5%) esetében még talán elegendı lenne a ”klerikális reakció”, másként az intézményrendszerhez kötıdı sajátos eredményekrıl beszélni, de Széchenyi, Mátyás, Kossuth, Rákóczi, Hunyadi, IV. Béla és mások jóval gyako-

∗

Egyébként erre utaló egyértelmő tanári visszajelzést éppen Kiskunhalasról, a középsı országrészbıl kaptunk.

60 ribb emlegetése már inkább a nemzeti s kevésbé az egyházi hagyományok része. Miért is voltak nekünk olyan fontosak ezek az iskolák a szocializmus idején? S itt hadd szakítsuk félbe ismét saját eredményeink bemutatását, értelmezését a korábban már hivatkozott Felvételi Információs Szolgálat idevágó adatainak egy töredékével. A csaknem 27 ezer fıs, 10–12. osztályosok körében végzett vizsgálatuk összegzése szerint a legkedveltebb történelmi személyiségek rangsorát Mátyás király (38%), Napóleon (24%), Kossuth Lajos (23%), Széchenyi István (22%), Szent István (19%), Hitler (9%), Julius Caesar (8%), Mária Terézia (6%), Rákóczi Ferenc (6%) és Deák Ferenc (5%) vezetik. Hitler 9 százalékos „népszerősége” miatt – különös tekintettel a katonai és rendvédelmi pályát továbbtanulási irányként választók, Hitlert kedvelı 20%-os nagyságrendjére (no meg Lenin és Sztálin 2–2%os „szavazatgyőjtı képességeire”) – bizony a fentiekben jelzett aggályaink egy hajszálnyival sem lettek gyengébbek. Ellenkezıleg! „Rendet, igazit! Vagy belevész a világ.” – szisszenünk fel Illyés Gyulával együtt. „Vannak-e, olyan történelmi események, amelyeket Ön nagyra értékel?” –szólt a fentiek folytatásaként következı kérdésünk. Nagyra becsült események (Az említések csökkenı sorrendjében) Nyugat- Közép- Kelet100% = 100% = Válaszok Felekezetiek Összesen M. o. M. o. M. o. 1102 fı 105 fı 1848/49-es szabadságharc 69 89 77 235 21% 49 47% Honfoglalás 40 117 67 224 20% 25 24% 1956-os forradalom 13 16 2 31 3% 27 26% Egri diadal 11 14 3 28 3% 5 5% Szabadságharcok 6 12 10 28 3% 5 5% Államalapítás, Szent István 5 14 8 27 2% 12 11% Hunyadi János, Nándorfehérvár 7 11 3 21 2% 5 5% Rendszerváltás 4 10 7 21 2% 11 10% Buda visszafoglalása 7 4 5 16 1% 7 7% II. világháború 5 3 4 12 1% 1 1% Világháborúk 4 5 3 12 1% 1 1% Forradalmak 5 6 0 11 1% 0 0% Rákóczi-szabadságharc 2 2 6 10 1% 5 5% Mohácsi vész 1 4 3 8 1% 2 2% Török kiőzése 6 1 1 8 1% 1 1% Csaták, háborúk 2 2 4 8 1% 2 2% Tatárjárás 5 0 2 7 1% 0 0% Kiegyezés 2 3 2 7 1% 2 2% I. világháború 2 2 3 7 1% 0 0% İszirózsás forradalom 2 3 2 7 1% 1 1% Trianon 1 3 3 7 1% 2 2% Kalandozás 0 2 4 6 1% 0 0% Amerika felfedezése 2 0 4 6 1% 0 0% Török–ellenes harcok 2 2 1 5 0% 11 10% Kıszegi várvédelem 5 0 0 5 0% 0 0% Hitler bukása, halála, nácik leverése 1 0 4 5 0% 0 0% Vérszerzıdés 0 2 2 4 0% 0 0% Holocaust, zsidóüldözés 3 1 0 4 0% 0 0% Hirosima, Nagaszaki 1 0 2 3 0% 0 0% Őrutazás, holdra szállás 0 2 1 3 0% 0 0% Pun háborúk 0 0 2 2 0% 0 0% Rabszolgalázadások (Spartacus) 1 1 0 2 0% 0 0% Földrajzi felfedezések 1 0 1 2 0% 1 1%

61 A válaszok szóródásáról korábban írottakat csupán árnyalatnyi, bár érdekes variációkkal ismételhetjük. A válaszmegtagadók között megint az iskola típusa a legfontosabb befolyásoló tényezı. A szakmunkástanulók 59%, a szakközépiskolások 39%-ka s a gimnazisták jó negyede (28%) itt sem tud a kérdésre reagálni. Nyugaton és a 11. osztályokban most is érzékelhetıen magasabb volt a válaszadói készség, de minden eddigi kérdéstıl eltérıen, történelmi eseményeket a fiúk 10 százaléknyi különbséggel többen vetettek papírra, mint a korábban rendre szorgalmasabb, kötelességtudóbb, „okosabb” lányok. A többen semmit, s néhány egyszerre több választ adók kettıssége tehát ennél a tételünknél ugyancsak mőködött, csak éppen a fiúk változtattak egy kissé eddigi reakciómódjukon. Az események, az összefüggések jobban érdeklik ıket, mint az egyének, a hısök, a királyok, a kiemelkedı személyiségek, s a lányoknál mindez fordítva mőködik? Most lépjünk vissza az elızı kérdés utolsó kommentárjához, Kádár János – úgy tőnik – máig élı népszerőségéhez! 1956-ot a középiskolások országos mintájában 3%, de a felekezetiek között 26% tartja kiemelkedı történelmi eseménynek! A rendszerváltást illetıen 2 kontra 10% a differencia! Egyik téma sem szerepel a 11. évfolyamok történelmi tananyagában. Bizonyára egészen másról van szó! A családi, az iskolai légkörrıl. A kibocsátó szőkebb szociális közeg kultúrájáról, hagyományairól, történelemszemléletérıl, no meg az iskolákban uralkodó testületi szellem minıségérıl. 1989. október 23-án népköztársaságból köztársasággá változott az ország államformája, évente iskoláinkban is kötelezıen megünneplendı lett az a 45 évvel korábbi mámoros, felejthetetlen, verıfényes keddi nap! 11 évnyi legális állami és iskolai megemlékezés után 2001 tavaszán a többség számára még mindig nem lett egyértelmő 1956 világtörténelmi jelentısége, no és közvetett, közvetlen összefüggése az 1989–90-ben lezajlott eseményekkel. „Legyen szíves, mondja el néhány mondatban, mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?” – volt olvasható soron következı „provokációnk”. Miután itt nyitott kérdést tettünk fel, a válaszok kategorizálását – a kérdıívek gondos átolvasása után – magunk végeztük, tehát az adatok értelmezése elıtt, a táblázatban kulcsszavakkal jelzett választípusok tartalmát egy kissé részletesebben kell bemutatnunk. - Büszkeség, illetve más pozitív érzés (öröm, boldogság, dicsıség, megtisztelı dolog), ragaszkodás, megnyugvás, „mindent” jelent, továbbá pozitív jellemvonások (becsülettel, tisztességgel kell – magyarként – élni). - Nyelv, kultúra: anyanyelv, nyelvi közösség, iskoláztatás, mővészet, (irodalom, népmővészet, stb.) tudományos ismeretek, kiemelkedı kulturális, tudományos teljesítmények, Nobel–díjasok stb. - Tartozni valahová: az összetartozás érzése, a közösség, a nemzet, a haza tagja, család, barátok, ismerısök említése, „ıseim is magyarok voltak”, „magyarnak neveltek”, az elıdök tisztelete”. - Vállalás: a nehézségek ellenére a küzdelem, a helytállás, a feladat vállalása, a hátrányos helyzet ellenére megırizni, ápolni magyarságunkat, meg kell maradni, az identitást meg kell védeni, át kell hagyományozni a következı generációkra. - Természetes: adottság, amibe beleszülettünk, magától értetıdı dolog, származás dolga, ıseink is magyarok voltak. • Közömbös: semmi különös, mindegy; épp olyan, mint más nemzetiségőnek lenni; „fontosabb embernek (mint magyarnak) lenni”, vegyes identitásból eredı bizonytalanság. • Negatív: rossz érzés, dolog, nehéz sors (anyagi értelemben is), hátrányos helyzet más népekkel, nemzetiségekkel szemben.

62

1. Büszkeség 2. Nyelv, kultúra 3. Tartozni valahová 4. Vállalás 5. Természetes 6. Közömbös 7. Negatív Értelmezhetetlen Nem válaszolt Összesen

Mit jelent magyarnak lenni? (A válaszok csökkenı sorrendjében, 100% = 1111 válasz) Szakképzı Szakközépisko- Gimnázium Összesen la 35 30 34 33 3 10 13 9 3 12 11 9 3 5 11 7 4 5 3 4 5 3 2 4 3 3 3 3 12 5 4 7 32 27 19 24 100 100 100 100

Felnıttek 38 10 15 4 16 2 4 0 11 100

Elsıként a saját adataink „összesen” oszlopának számait vessük egybe a felnıtt mintán nyert arányokkal! (Gereben 2002) Ismét a kölcsönös megerısítés, visszaigazolás élményét teremti meg a rangsorokból kialakított összkép. Néhány apróbb eltérést azonban nem hagyhatunk szó nélkül. A válaszhiány például alig fele a 18 év felettiek körében a diákokhoz viszonyítva. Ennek oka egyértelmően az adatfelvétel eltérésébıl adódik. Mi osztályonként kiosztott, önkitöltıs módszerrel, míg a felnıtteket interjúkészítık egyéni kikérdezéssel faggattak. Az idısebb korosztály – valószínőleg életkori sajátosságaiból fakadóan – érzékelhetıen fontosabbnak tartja a természetesség és a valahová tartozás érzését a 15–17 évesekkel szemben. Saját adatainkhoz visszatérve, a válaszok harmadát képviselı, domináns elem a büszkeség, az öröm, az önérzet, a ragaszkodás, a pozitív jellemvonások hangsúlyozása, melynek mentén az iskola típusa alig hoz valamilyen elmozdulást, míg a nyugati határszélen élık 10 százalékkal kevesebben érzik ugyanezt, mint a román és ukrán viszonyokat jobban ismerı biharkeresztesi, (berettyóújfalusi) és vásárosnaményi diákok. Büszkeségünk, önérzetünk viszonylagos és bizonyára történelmi termék, melynek feltétlenül és egyidejőleg természetes kapcsolata van a mindennapi ausztriai, romániai, ukrajnai tapasztalatokkal. Ezzel együtt a 9. évfolyamosok 15 százalékkal ugyancsak többször fogalmazták meg ezt az élményüket, mint a két évvel idısebbek. Árnyalatnyi elınyt (5%) szereztek még a fiúk a lányokkal szemben. Radikálisan más a helyzet a második sor a nyelvi közösség, a kultúra, a tudomány, a hagyományok, a népmővészet, a mentalitás, a gondolkodásmód említésének gyakorisági eloszlásával. Itt döntıen az iskolatípus jelenti a különbségek hátterét, a gimnazisták 13, a szakközépiskolások 10 százalékával szemben a szakképzısök mindössze 3 százaléka válaszolt ezen fogalmak egyikének leírásával. Az otthonról hozott, az iskola által felerısített attitődök, érzelmek és kognitív elemek egymást kiegészítı, differenciáló hatása meglehetısen egyértelmő. (Kisebb mértékben, de talán a véletlen hatásánál magasabb a nyugati oldalon kapott ilyen szavazatok száma a keletiekkel szemben.) A valahová tartozás érzése, meggyızıdése szintén az igazi középiskolások körében jelentıs (l1–12%) s a majdani szakmunkások közül összesen 3% fejezte ki magát ilyen módon, no és a lányok (11% kontra 6%). Ebben a tekintetben a feladatok, a nehézségek vállalása, a helytállás, a megmaradás hangsúlyozása – meglepı módon – szinte kizárólag a gimnazisták csoportját jellemzi (11%), s már a szakközépiskolákban is jóval alacsonyabb szinten (5%) bukkan fel, a szakképzı intézetek tanulói között pusztán töredéknyi (3%) az ide sorolható válaszok mennyisége. Hitünk szerint talán egész vizsgálatunk egyik legriasztóbb, leginkább mozgósító erejő adatához érkeztünk el! Az európai uniós csatlakozással együtt járó, a tıke és a munkaerı szabad áramlása elıtti „percekben” itt tartunk. Jelentıs rétegek számára válhat feladattá, a helytállás próbakövévé, az alacsonyabb bér és egyéb „hátratételek” ellenében munkahelyeket teremteni, találni, megtartani itthon. Ki tud errıl? Ki készíti fel erre a súlyos dilemmára a ma még csupán a közép-

63 vagy a felsıoktatás padjait koptató diákságot? Kizárólag az elitképzı – közöttük is hangsúlyosan – a felekezeti iskolák? Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Németh László mondatai tolulnak a szánkba, de térjünk vissza a tükör felmutatásához egy másik összefüggés felvillantásával! Vajon az itt feszegetett nemzeti azonosságtudat jellege együtt jár-e valamilyen olvasói attitőddel, preferenciával? Egyetlen táblázat adatainak elemzésével tegyünk kísérletet valamiféle válasz megfogalmazására. Emlékezetes olvasmányok és magyarságtudat (Válaszok megoszlása a megkérdezettek százalékában) Kultúra, büszkeség, helytállás Negatív, közömbös, természetes XX. sz. klasszikusok 41,3 31,9 XIX. sz. és korábbi 16,6 12,1 Lektőr 9,6 6,0 Romantikus 5,1 4,3 Ismeretközlı 1,1 1,7 Modern 1,3 0,9 Nem válaszolt 24,2 42,2

Amint az a táblázat szerkezetébıl jól kiolvasható, megpróbáltuk adatainkat tömbösített, jól kezelhetı, nem túlságosan szétaprózott formában közölni. Vagyis a magyarságtudattal kapcsolatos válaszokat két pólusba koncentrálni. Bármily meglepı, de a legjellegzetesebb sor éppen a válaszmegtagadók 20 százalékos különbségét jelzi. Egyszerően a kidolgozottabb azonosságtudat sokkal erıteljesebb olvasói aktivitással jár együtt. A történelmünk, kultúránk iránt érdeklıdık gyakrabban fordulnak az írott szó felé és fordítva: a többet, a választékosabban (?) olvasók pedig nagyobb valószínőséggel alakítanak ki bensıséges kapcsolatot hagyományainkkal, történelmünkkel, anyanyelvünk sajátosságaival, a büszkeséggel, a magyarsághoz tartozás pozitív élményeivel, a helytállás, a küzdelem, a feladatok vállalásának meggyızıdésével, szemben a magyarságélményt negatívumként, közömbösen, adottságként kezelık csoportjával. Újabb részletezı táblázatok közlésétıl eltekintve, mindössze jelezzük, hogy fenti állításunkkal párhuzamosan az olvasásgyakoriság (büszkeség, kultúra, feladat = 9% - negatív, közömbös = 25% nem olvasó, míg a havonta és/vagy negyedévente legalább egy-egy könyvet olvasók esetében a pozitív érzelmeket megfogalmazók 8-10 százalékkal magasabb arányt képviselnek a magyarságtudatukat kellemetlen vagy semleges szavakkal jellemzıkkel szemben). Ugyanez a könytárhasználat felıl vizsgálva: a büszkeséget, anyanyelvet, hagyományokat, a nehézséget vállalók 7 százaléka áll szemben a hátrányokat vagy közömbösséget emlegetık 13 százalékával (akik életükben még nem jártak könyvtárban), továbbá magukat a pozitív nemzeti érzésekhez sorolók közül egyszerre több könyvtárnak regisztrált olvasói 24 százaléknyian, s a negatív magyarságképet vállalók csupán 14%-a tartozott ugyanezen csoportba. Röviden, az intenzívebb olvasás és könyvtárhasználat közvetlenül és pozitív módon függ öszsze a kidolgozottabb nemzeti azonosságtudattal. A magyarságtudat jellemzıit feltárni igyekvı kérdéssorunk utolsó elemét egy meglehetısen bonyolult, 17 x 7 cellás táblázat alkotta. „Véleménye szerint a következı tényezık mennyire fontosak a magyarsághoz tartozás szempontjából?” – majd következtek az alábbiakban részletezett fogalmak, melyeket 1-tıl 5-ig terjedı osztályzatokkal kellett minısíteni (1 = egyáltalán nem fontos, 2 = nem fontos, 3 = bizonytalan, 4 = fontos, 5 = nagyon fontos), s természetesen ugyancsak adott lehetıség volt a válasz megtagadása. Nyomatékosítani szeretnénk, az eredeti zárt kérdésben a kategóriák abc rendben kerültek a diákok elé, mi pedig a válaszgyakoriságok csökkenı sorrendjében tárjuk adatainkat az olvasók elé. A táblázat összetettsége miatt az egyszerősített közlést választjuk s minden esetben a 4-es és 5-ös (fontos + nagyon fontos) osztályzatok összegébıl képzett rangsort mutatjuk be kommentárokkal.

64 A magyarsághoz tartozás kritériumainak rangsora (Válaszok megoszlása a megkérdezettek százalékában, N = 1102 fı) Kritériumok Középiskolások Felnıttek % rangsora 1. Magyarnak tartja magát 89 2. 2. Anyanyelv 83 1. 3. Családi neveltetés 73 6. 4. Magyar történelem ismerete 72 4. 5. Erkölcsi értékek 71 9-10. 6. Szülıföld 67 3. 7. Hagyományok és szokások 66 7. 8. Barátok 63 13. 9. Származás (születés) 61 8. 10. Kultúra, irodalom, mővészet 60 5. 11. Iskolai tanulmányok 59 12. 12. Sorsközösség 59 14. 13. Állampolgárság 59 9-10. 14. Magyar nyelvő egyház 58 16. 15. Vérségi kötelék 55 11. 16. Érzelmi hangoltság 53 15. 17. Vallásosság 47 17.

Csaknem két évtizede zajló vitában foglalhatunk állást a fenti táblázat rangsorainak láttán. Etnikai vagy kulturális jellegő-e inkább a magyarságtudatunk tartalma? A vérségi kötelékek vagy inkább a kultúra, az anyanyelv, a hagyományok, a közös történelem ismerete, a családi neveltetés, az irodalom, a mővészet, tehát a lélek a fontosabb fiataljaink és felnıtteink (Gereben 2002) számára az ezredforduló identifikációs változásainak kavargása közepette? Országhatárokkal többször megváltoztatott, kijelölt állampolgárság, kultúrához, anyanyelvhez kötıdı nemzettudat, vagy jön a határok eltőnése nyomán az általános európai öntudat? Amint ezt a két oszlop adatainak páronkénti összevetése, illetve az alapvetı struktúrák tárgyszerő elemzése világossá teszi, a vérségi kötelék, az érzelmi hangoltság mindkét korcsoportban a lista utolsó helyein vannak, míg az anyanyelv használata, a magyar öntudat, a családi neveltetés, a történelem ismerete, a hagyományok és szokások, a kultúra, az irodalom a mővészet mind-mind fontosabbak az említetteken túl még az állampolgárságnál is. A két korosztály válaszai alapvetıen erısítik egymást, több ponton teljes vagy részleges egybeesést mutatnak. A családi neveltetés, a barátok és az erkölcsi értékek a középiskolások körében, míg a kultúra, az irodalom, a mővészet, az állampolgárság és a vérségi kötelékek pedig a 18 év felettiek között értékelıdött magasabbra. Végszó Írásunk, elıadásunk szükségképpen csak töredékes lehetett, különösen a téma, de még az elvégzett kutatás eredményeinek bemutatását illetıen is. Ezzel együtt elháríthatatlan kötelességünknek tartjuk a hiányérzetek fokozását. A kérdıívünkben utolsóként szereplı: „Van-e olyan kérdés, amit Ön szerint nem tettünk fel, illetve amit Ön szeretne megkérdezni, elmondani?” tételre ugyanis meglepı módon – csaknem minden ötödik interjúalany válaszolva – tovább bıvítette az általunk kijelölt vizsgálati témák körét. „Miért nem kérdeztünk jövıbeli terveikrıl, a drogról, az alkoholról, az ország jelen állapotáról, miért és hogyan jutottunk ide, Trianonról, szexuális szokásaikról, a családon belüli kapcsolatokról, a barátokról?” (Tapasztalataink szerint fiataljaink többsége készségesen és örömmel fogadta a kutatás ötletét, a „felnıtt világ” közeledési gesztusát. ) 45 perc (a kérdıívek kitöltésére) és három számítógép ára állt rendelkezésünkre, az adatfelvételre, majd azok feldolgozására és egy átfogó kutatási jelentés megírására – hangzik lakonikus válaszunk.

65 Vizsgálati eredményeink szerint a tanulók olvasási kultúrája (gyakorisága, választékossága, könyvtárhasználati jellemzıi stb.), értékvilága (történelmi és magyarságtudata), a tanulmányi eredményekkel párhuzamosan, szorosan összefüggenek a családi háttér (fıként az anyák) iskolázottságával, a szülık foglalkozásával s mindezekkel kapcsolatosan már a kiválasztott középfokú oktatási intézmény jellegével. Gondoljunk csak vissza a felekezeti gimnázium, állami gimnázium, szakközépiskola, szakiskola skálára, melynek mentén konok következetességgel mindig határozott lépcsıfokok (néha szakadékok) meglétét kellett regisztrálnunk. Hasonlóképpen, szinte kivétel nélkül mindig a nemek és a régiók eredményei között is jelentıs mértékő eltérésekre bukkantunk. Kihagyhatatlanul említést érdemelnek kutatásunknak az értékrend (a kidolgozottabb nemzeti azonosságtudat, fokozott tolerancia, tudásszomj, a differenciáltabb, humanisztikus, transzcendencia közeli értékrend) és az olvasói aktivitás, ízlés összefüggését bizonyító adatsorai. Ismételten és óhatatlanul a pedagógus- és könyvtárosképzés, továbbképzés kulcsfogalmaihoz érkeztünk vissza. A kölcsönös szemrehányások megfogalmazása helyett minden bizonynyal termékenyebb lehet a hétköznapi iskolai, könyvtári gyakorlat és az elmélet, a kutatás, valamint a felsıfokú képzés az eddigieknél sokkal közvetlenebb, intenzívebb kapcsolatát, kölcsönhatását szorgalmaznunk. „A mőveltség mint szabadság” (Literacy as Freedom) – hangzik az UNESCO 2003 és 2012 közötti idıszakra meghirdetett „Olvasás évtizedének” – valljuk be, igencsak frappáns, hatásos – jelszava. A megfelelı szintő olvasási kultúra, szövegértési képesség, az oktatás és a könyvtári rendszer általános fejlettsége (PISA 2000), a munkaerı tanulékonysága, mőveltsége ma már köztudottan nem csupán a gazdasági fejlıdés, a jólét egyik kikerülhetetlen elıfeltétele, hanem ugyanakkor az együttmőködési készség, a kölcsönös megértés, a tolerancia, a társadalmi béke egyik központi alapkérdésévé lett.

66

Ligeti György

Mit üzen az iskola? Áhítat – Jogsértések az iskolában

„Könnyebb az asztalt verni, mint megteríteni.” Egy iskolaigazgató a diákjogokról

A 2000-2001. tanévben átfogó országos szociológiai kutatásra került sor, amelynek célja annak feltárása volt, hogy mennyiben érvényesülnek a középfokú oktatási intézményekben tanuló, dolgozó emberek – iskolapolgárok – jogai.119 A vizsgálat során 2444 kérdıív és 110 strukturált, illetve narratív interjú készült; a kutatók számos tanórán, iskolai ünnepélyen, kollégiumi rendezvényeken, fegyelmi tárgyaláson, értekezleten vettek részt. Jelen írásban azok közül az összefüggések közül szeretnék néhányat feltárni, melyek az iskolákban és a hozzájuk tartozó kollégiumokban történt megfigyelések és interjúk eredményeként kerültek felszínre. Írásom címadásakor arra kívántam utalni, hogy a vizsgálat egyházi iskolákat is érintett, ám célom koránt sem az, hogy e nevelési intézményeket a demokratikus mőködés mentén szembe állítsam a világi iskolákkal. Az áhítat mindennapos szertartás és igehirdetési fórum némely egyházi iskolában, megemlítésével arra a távolságra célzok, mely általában a hirdetett elvek, értékek és az iskolában zajló hétköznapi gyakorlat között van. Az elmúlt évek szociológiai kutatásainak tapasztalata, hogy a diákjogok és általában az iskolapolgárok jogai nem érvényesülnek a megfelelı mértékben a magyar közoktatásban. Általában sem a diákok, sem a pedagógusok nem tudják, hogyan képviseljék saját érdekeiket, s azzal sincsenek tisztában, milyen jogaik és kötelezettségeik vannak. Tapasztalat, hogy a jogokat és a kötelezettségeket egymástól elválasztva, leginkább egymással szembeállítva kezelik a közoktatás szereplıi. Az iskolákból – feltételezhetıen – hiányoznak azok a technikák, melyek a diák- és pedagógusjogokat a megfelelı módón érvényesíteni hívatottak, s lehetıvé teszik a konfliktusok partneri viszonyban történı megoldását. Jelenségek A konfliktusoknak, továbbá azok lezajlási módjának az oktatási intézményen vagy a családon belül jelentıs szocializációs hatása van. Abban az esetben beszélhetünk demokratikus nevelésrıl, ha többek között a problémamegoldás minden érintett érdekének figyelembevételével, partneri viszonyban történik. Ehhez az szükséges, hogy a résztvevık közösen alakítsanak ki olyan eljárásokat mindennapi életükben, melyek a konfliktusok konstruktív feloldását eredményezik. Az igazi ellentét – szempontunkból – tehát nem a konfliktushelyzetben résztvevı személyek kilétében keresendı, nem a harmónia, illetve a konfliktus között húzódik, hanem a konfliktuskezelés módjában rejlik. A konfliktusok kibontakozása (vagy a kibontakozás hiánya, a konfliktus elfojtása) az egyik döntı szempont az érdekek ütközésének tipologizálásakor. Ha nem is az emberi méltóság megsértése a leggyakoribb konfliktushelyzet a vizsgált középiskolákban, mindenképpen a legsúlyosabb, így a helyzetfeltárás legelején kell e típussal 119

E cikk megszületéséhez a szerzı köszönetet mond mindenek elıtt az ELTE Szociológiai Intézetének hallgatóinak és az Oktatási Minisztérium Oktatási Jogok Miniszteri Biztosának Hivatalának. A témáról bıvebben: Ligeti György: Gyújtós. Iskola, demokrácia, civilizáció. Új Mandátum, Bp. 2003

67 foglalkoznunk. Az iskolai évekbıl soha nem a tartalom, az elsajátított konkrét tananyag, a kirándulás pontos helyszíne, hanem a hangulat, a klíma, a kommunikációs stílus marad meg a felnıtt emberben, s ülepszik le benne valamiféle nevelési eredményként. A számtalan kisebbnagyobb sértés, a másik ember (legyen az tanár vagy diák) személyiségi jogainak semmibevétele olyan momentumok, melyek a sérelmet elszenvedıben az alávetettség érzéseként maradnak meg, az elkövetıben, illetve a reflektálatlanul maradt jogsértést figyelemmel kísérı kívülállóban mint lehetıség: a másik emberi méltóságának megsértése is a konfliktusok kezelésének egyfajta lehetısége. Az egyik, több héten át zajló megfigyelés- és interjúsorozattal vizsgált gimnázium szoros kapcsolatot tart fenn a fiúknak és lányoknak otthont adó kollégiumokkal. (A diákok kétharmada kollégista, közöttük sok olyan van, aki az ország túlsó végébıl került az iskolába, illetve Romániában, Szlovákiában él.) A szóban forgó iskola igen feszített tempót diktál tanulóinak, azok mindennapjai órára–percre be vannak osztva. A kollégisták csak hathetente járnak haza, a tapasztalatok szerint a magas fokú egymásra utaltság mellett meghatározó az összezártság élménye, könnyen válhat irritálóvá az a diáktárs, aki csak egy kicsit is más, a többiektıl kicsit is eltérı. Ebben az iskolában a diákok élete nagyon szigorúan ellenırzött, a fiúkollégiumban folyton jelenlévı férfitanárok komoly technikai és lélektani felkészültséggel bírnak, s mindent tudnak a diákok megmozdulásairól. Ezek között a körülmények között esett áldozatává a többi diáknak Vince,120 aki a vizsgálat idején másodikos gimnazista volt. A fiúkollégiumban megszokott és mindennapos egymás megütése, senki nem szentel ennek különösebb figyelmet, a nevelıtanárok is amolyan férfias megnyilvánulásnak tekintik, ha „el-elszalad egy pofon”. Vince azonban már az elsı hetek során célpontjává vált eleinte a felsıbb évesek zaklatásának, verésének, majd évfolyamtársai, sıt késıbb az alsóbb évfolyamosok támadásainak is. A gimnázium kollégiumában rendszeres programmá vált, hogy „a fiúk kicsit kiengedik a felgyülemlett gızt” (egy nevelıtanár megfogalmazásával élve), s megverik, esetenként csoportosan rugdossák Vincét. Elıfordult már olyan is, hogy az udvaron talált vastag elektromos kábellel ütlegelték ıt. A szóban forgó gimnázium kollégiumában minden szoba élén egy tizenegyedikes vagy érettségi elıtt álló tizenkettedikes szobafınök áll. Szobafınök vagy büntetésbıl lesz valaki vagy éppen jutalomból. Mindenképpen kötelezı a tisztelet az alsósok részérıl a szobafınökök, illetve a felsıbb évfolyamosok iránt, s ezt a tanárok is erısítik, a kutatás során rendre céloztak erre. A kollégiumban gyakorlat, hogy a negyedikesek kérés nélkül bemennek az elsısökhöz a szobába és elvesznek tılük ennivalót. Úgy tőnik, hogy a tanárok az ellenırzés és a fegyelmezés egyik eszközét a gerontokráciában, azaz a felsıbb évfolyamos, idısebb diákok uralmában találták meg. Ez pedig erısíti a diákokban azt, hogy a fiatalabbat, a gyengét meg lehet sérteni, bántani, az ilyen cselekmény tulajdonképpen nem is jelenti a másik ember megalázását. Egy diák így nyilatkozik a szobafınökökrıl, illetve az idısebb diákokról: „Például nyilvánosan bocsánatot kértem egy negyedikestıl, mert rávigyorogtam a folyosón. Feljöttek nyolcan, hogy térdeljek le és kérjek bocsánatot, különben megvernek. Ez még elsıben volt. De más iskolákról már sokkal durvábbakat is hallottam. De például volt a negyedikeseknek egy jelszavuk, hogy »Johanna«, és ha ezt bemondták a hangosba, mindenki tudta, hogy lehet menni a pincébe verni a Vincét. Négyszer–ötször meg is csinálták. Itt – ha a tanárok nem szeretik az illetıt – nem tesznek érte semmit, még ha tudják, mit is jelent a »Johanna«, hallják a hangosbemondóban.” Iskolán kívüli fegyelmezetlenségek Talán a legtipikusabbnak mondható probléma az iskolán kívül (tehát az épületen és tanítási idın kívül) történt fegyelemsértések iskolán belüli büntetése. Az iskolák egy részének házi120

A kutatási beszámolóban említett nevek kitalált valódi nevek.

68 rendje maga is rendelkezik arról, hogy a tanuló mit tehet és mit nem tehet az iskola épületén, illetve a tanítási idın kívül. Ez jogszerőtlen, mivel a házirend csak az iskolára vonatkozhat. A szabályozás mögött rejlı szándék alkalmasint pedagógiai, legtöbbször azonban az iskola lejáratását, ezzel presztízsveszítését kívánja megelızni. Az is kérdéses, hogy egy szabálykönyvben (tehát a házirendben) önmagában megfogalmazva mennyiben érhetıek el pedagógiai sikerek, a házirendben foglalt tilalom – vonatkozzon az az iskolán kívülre – vajon mennyiben veszi elejét annak, hogy a diákok részegen énekeljenek a közeli Pötyi presszóban. Az egyik dunántúli szakközépiskolában az évi mintegy 60–70 fegyelmi tárgyalás túlnyomó többsége az igazolatlan órák, illetve bolti lopások miatt zajlik: az interjúkból kiderült, hogy a lopások egyike sem az iskolában, hanem a környékbeli boltban történt. „Van egy hallgatólagos megállapodásunk a szomszédos ABC-vel, hogy ık értesítik az iskolát, s addig nem engedik el a tetten ért tanulót, amíg az osztályfınök érte nem megy, ugyanakkor nem értesítik a rendırséget.” – mondja a diákönkormányzatot patronáló tanár. Majd így folytatja: „ezzel jobban jár a diák, mert nincs a dologból ügy, meg az iskola neve sem keveredik hírbe.” A tanulót kényszerrel, jogszerőtlenül tartják mindaddig a boltban, amíg érte nem jön valaki. A pedagógusok jogai A tanárok joghoz való viszonyát leginkább az ismerethiány jellemzi, mely társul annak az igénynek a hiányával, mely az információszerzésre irányul. Mindezt bizonyítja egyrészt a diákokkal való interakciókból hiányzó jogszerőség és a mellérendelhetı ideológia: a pedagógiailag szükséges intézkedések, másrészt a kötelességek és a jogok egymással szembeállítása, illetve közöttük hierarchikus sorrend tételezése. A jogtól való zsigeri távolságtartás, a jogszerőnek mondható pedagógiai megoldások keresésének hiánya, a formális szabályrendszer betartására való törekvés kerülése valamiféleképpen a modernitás hiányát mutatja: az iskolákban dolgozó pedagógusok jelentıs hányada képzeli el olyan hierarchiában a közoktatás világát, ahol pusztán az életkor és a munkahelyen betöltött pozíció elegendı ahhoz, hogy minden további dimenzióban meghatározza az ember helyét, hogy valaki jogot adhasson másnak, illetve jogot vehessen el másoktól. Az egyik vizsgált középiskolában évek óta komoly feszültséget okoz a tanárok körében a tanítási idı beosztása. Az iskolában úgynevezett ciklus-rendszerben zajlik az oktatás: egy ciklus hat hétig tart, mely során a szombat is tanítási nap, a hetedik hét viszont teljes egészében szünet. A tanárok túlnyomó többsége azt akarta, hogy az iskola álljon át a hagyományos, ötnapos munkahétre, mivel a ciklusrendszerben képtelenség teljes értékő családi életet élni, az otthoni feladatokat ellátni, a diákok viszont ragaszkodtak a ciklusrendszerhez. A tanárok kezdeményezte fórumon az igazgató egyetlen mondattal lesöpörte a témát az asztalról a diákok javára azzal, hogy marad a ciklusrendszer, ezen nincs mit vitatkozni. Késıbb az igazgató egy interjú során úgy nyilatkozott, hogy íme a példa, az iskola figyelembe veszi a diákok jogait is. Ez az eset, úgy gondolom, jól megvilágítja azt, hogy a diákok és a pedagógusok joga nem állítandó szembe egymással (esetünkben nem is történt semmi a diákok jogaiért), továbbá azt, hogy a tanárok rovására történı jogsértés, ha áttételeken keresztül is, de fékezi a jogtudatosság szocializációját. Egyrészt az alávetett, érdekeivel együtt figyelembe nem vett tanár óhatatlanul be fogja vinni sértettségét az osztályterembe, másrészt nyilvánvalóan nem lesz képes a jogszerőséget képviselni saját pedagógiai munkája során akkor, amikor a saját jogait sem képes érvényesíteni, esetleg fel sem merül benne, hogy vele szemben jogsértés történt. A középiskola világában számtalan olyan jogsértés történik, mely során a pedagógusok emberi méltósága sérül. Egy mőszaki szakközépiskolában végzett egyhetes megfigyelés– sorozat idején volt mód megismerni az iskola fiatal tanárát, aki közismereti (tehát nem szakmai) tantárgyat tanított elsısöknek. Az óralátogatás elıtt az igazgató berendelte magához a fiatalembert, bemutatta ıt a kutatók munkacsoportjának, s olyan kommunikációs helyzetet teremtett, mely lehetetlenné tette, hogy a pedagógus ellenkezzen az óralátogatással szemben,

69 ami egyébiránt negyed óra múlva következett. Miután elhagyta az irodát, az igazgató összekacsintott vendégeivel, s beosztottja után mutatva így szólt: „Látják! Már ahogyan kinéz…” A kutatás során az egyik egyetemi hallgató folyamatosan nyomon követte e tanár óráit. A kutatásban lelkes hallgató utólag kissé csüggedten jegyezte meg: kár, hogy nem készülhetett az óráról magnófelvétel. Az óra megfigyelést rögzítı jegyzıkönyv és elmondása szerint az órán ugyanolyan zaj volt, mintha éppen szünet lett volna. A tanár vékony hangon próbálta magyarázni az új tananyagot, mígnem felállt az egyik diák, és ezt kiabálta a tanárnak a megfigyelést végzı hallgatóra mutatva: „Ennyire nem tudsz fegyelmet tartani? Nézd meg, bent van egy idegen, és mi itt üvöltözünk! Te nem vagy idevaló!” Az óra más részében is történtek olyan megnyilvánulások, melyekrıl talán sejthetı, hogy a vendég tiszteletére történtek, bemutatandó azt, mit meg nem engednek maguknak a diákok. A tanár feleltetés közben feltett egy kérdést, mire az egyik diák azt kiabálta a terem túlsó végébıl, hogy „nézd meg a könyvben, ha nem tudod!” Az iskolában eltöltött napok során azonban kiderült, hogy a diákok közel sem csak az órát látogató hallgatónak produkálták magukat, ennél a tanárnál mindig mintegy „kiengedik a gızt”, ahogyan ık fogalmaztak. A hallgató rendszeresen részt vett az órákon, így egy idı után már ügyet sem vetettek rá, nem zavarta jelenlétével az eredeti társas viszonyokat. Az iskola vezetése semmit nem tett a jogsértések megszőntetéséért, ehelyett a tanárt okolták, s gyengének tartották ıt. Konfliktuskezelési technikák Megfigyelési tapasztalat, hogy a fegyelmi tárgyalások lezajlása szinte mindig tartalmaz jogszerőtlen elemeket. A tárgyalások menete gyakorta árulkodik a résztvevık felkészületlenségérıl, jog és pedagógia teljes összekeveredésérıl. Tipikusnak mondható azon szakközépiskolának az esete, ahol rendszeresen tartanak fegyelmi tárgyalást a diákok környékbeli boltban történt lopásai miatt. Az iskola vezetıivel készült interjúk tanúsága szerint abból a megfontolásból büntet az iskola egy iskolán kívüli szabálysértést, hogy a tanuló „házon belül megússza a dolgot”, ám esetenként a tanulót elbocsátják egy-egy ilyen fegyelmi tárgyalást követıen. Ezzel szemben, ha a hivatalos és szabályos rendırségi, szabálysértési eljárás zajlana le, a tanulók több esetben sikerrel érettségizhetnének az intézményben. Egy másik iskolában – mintegy elrettentésképpen –rendszeresen kifüggesztik az aktuális fegyelmi tárgyalásokon meghozott határozatokat. A fegyelmi tárgyalások szempontjából egy másik csoportba sorolhatóak azon középfokú oktatási intézmények, melyekben nincsenek fegyelmi tárgyalások. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan diákok, akiket az iskola eltanácsol, ám az iskola elhagyása – az iskola vezetıinek megfogalmazása szerint – „közös megegyezéssel történik”. Van olyan gimnázium, ahol létezik úgynevezett gyorslista. Miután e listára felkerült egy diák (erre gyakran van módja a kollégiumi és az iskolai rendzavarások során egyaránt), már csak egy-egy apróbb lépés kell az elbocsátáshoz. Ilyenkor a tanár személyén múlik, hogy lebukik-e az illetı egy dohányzás vagy késés miatt. Elıfordul olyan is, hogy apróbb szívességeket kell tenniük a diákoknak a tanárok részére, nemegyszer besúgniuk más diákokat, ebben az esetben a tanárok eltekintenek az újabb fegyelemsértés jelentésétıl. Ezekben az iskolákban bevett a vádalku intézménye, mely sokszor olyan ügyekre vonatkozik, amelyek nem tennének jót az iskola hírnevének, ha fény derülne rájuk az adott kisvárosban. Továbbgondolható az ilyen jellegő fegyelmezés kamaszkori szocializációs hatása. Vannak olyan diákok, akikre – idézzük – „kifejezetten vadásznak a tanárok. Például volt olyan, hogy vadásztak három elsısre, nagyon balhésak, és már így is a kirúgás szélén állnak, és bejöttek egyszer a Texas nevő kocsmába, ahol a fél banda ott ült részegen. Ez a három szerencsétlen nem ivott semmit, kivitték, megszondáztatták ıket. Nincs bennük semmi, visszamehettek. A három tanár, aki ott volt, le se tojta a többi részeg diákot, csak erre a háromra mentek.”

70 Általában jellemzı azokra az iskolákra, ahol nincs fegyelmi tárgyalás, hogy a konfliktusok megoldásaként az illetı problémás embert (nemcsak tanulót, hanem tanárt is!) el kívánja távolítani az intézmény soraiból. Tapasztalható volt több (fiatal) tanár esetében, hogy az iskola vezetése meg sem kísérelt közvetíteni a pedagógus és a diákok között kirobbant konfliktusban: igazgató és helyettesei azon az állásponton voltak, hogy az illetı nem alkalmas a pályára, távoznia kell: vagy azért, mert „túl gyenge”, vagy azért, mert elképzelései – a megfogalmazás szerint – „elrugaszkodtak a valóságtól”. Ám a diákok is hasonlóan képzelik a kirívónak mondható konfliktusok kezelését egy-egy tanárral szemben: nyugdíj elıtt álló tanárnı esetében az egész kilencedikes évfolyam követelte, hogy az illetı pedagógus hagyja el az iskolát, mivel nem való tanárnak. Bár a tanárnı valóban rendkívül merev volt, betegsége, édesanyja közeli halála ezt tovább erısítette, a vele szembeni elutasítás alapja a leginkább a kommunikáció teljes hiánya volt. Senkinek fel sem merült ebben az esetben az, hogy egy asztalhoz leültesse a szembenálló feleket: az igazgató ragaszkodott régi kolléganıjéhez, ezzel szinte nap mint nap kellemetlen helyzetek elé állítva ıt. Jogon kívüli megoldások: megfigyelés, nyomozás, zsarolás Néhány iskolában kiválóan megszervezett ellenırzı–razziázó rendszer él. Ezekben az intézményekben jellemzı, hogy rendkívül bonyolult szabályrendszer létezik, nemegyszer több szabály- és mércerendszer él egyszerre, melyek mindegyike személyfüggı. A fegyelemsértéseknek komoly és bonyolult definíciói vannak, így például annak, mi is számít dohányzásnak, mi nem, melyik utcába szabad bemenniük a diákoknak, melyikbe nem, milyen filmet nézhetnek, milyet csak felügyelettel, hogyan kell kikérniük a filmet, kinek és hogyan kell engedélyeznie a filmnézést a kollégiumban, hogyan lehet elmenni (egyébként a szabadidıben) máshova, kinek kell aláírnia bizonyos engedélyeket, ki bírálhatja felül a másikat. Az ellenırzési– fegyelmezési rendszer állandóan változik, ahelyett, hogy egyetlen, személyi szeszélyektıl, hangulattól független rendszer szabályozná az iskola és a kollégium életét, történetesen a házirend. A megfigyelésre, szabályozásra, újabb szabályok alkotására rengeteg energiát fordítanak az iskola tanárai, vezetıi. Létezik „mobil szondáztatás” az adott város kocsmáiban. A lebukás akkor történik meg, ha valamelyik diák elıtt sörös üveg van az asztalon vagy más szeszes ital. Az interjúk tanúsága szerint van olyan tanár, aki a diákok kezét szokta megszagolni, s ha az érezhetıen dohányszagú, akkor az illetı diák „rajtakapottnak minısül”. Egyáltalán: iskolán kívüli dolgokat szabályoz az iskola. Létezik néhány intézményben a kollektív büntetés is: az egyik középiskola kollégiumában a végzıs fiúk leszerelték az összes névtáblát a szobákról. A tettesek személyét úgy próbálták kideríteni a tanárok, hogy vasárnapra bezárták a diákokat az épületbe, nem mehetett el kimenıre senki. „... és a legcsúnyább az egészben az volt, mikor jöttünk ki az utcán, a Szabó tanár úr ott állt az ajtóban, és terelt be bennünket a koleszba. Engem elrángattak a barátnımtıl, hogy köszönjetek el, majd látod egyszer. Betereltek minket a földszinti tanulóba, ahol tegnap beszélgettünk, nyolcvan gyerek ott bent tömörült. Bejött a Szabó, rácsapott az asztalra, hogy ha nem derül ki, akkor ez meg az lesz, és hogy a társaság lökje ki magából a tetteseket, van negyed órátok, hogy kiderítsétek. Fél óráig oda voltunk bezárva. Megpróbáltak többen kimenni, hogy éhesek, meg minden, de nem lehetett. Eközben a tanárok nem voltak bent, derítsük ki magunk közt, a közösség lökje ki a bőnösöket. Aki nem tudta, az persze bizonygatta, aki meg tudta, az úgyse merte bevallani.” (Részlet egy tizenegyedikes diákkal készült interjúból.) Képzett szociális munkás hiánya A konfliktus-kezelési technikákra jellemzı a hiány: az ismeret hiánya, az energia és az idı hiánya, a kommunikáció hiánya, általában a konfliktusok manifesztálódásának hiánya A konfliktus már csak abba a szakaszba lépve válik láthatóvá, amikor a helyzet már visszafordítha-

71 tatlan, amikor konstruktív vita helyett harc, a jogszabályok meglobogtatása, a szereplık eltávolítása van hátra. Érezhetı a közoktatási intézményekben olyan személyek hiánya, akik a diákság (adott esetben a tanári kar) ütıerén tartva a kezüket, a hivatalos vezetéstıl függetlenül nemcsak konfliktuskezelı szerepet tudnának vállalni, de a destruktív jellegő konfliktushelyzetek kialakulásának megelızésében is részt tudnának venni. Az egyházi iskolákban általában jelen vannak papok, lelkészek, így – a vezetık megfogalmazása szerint – nincs szükség szociális munkásra, hiszen a lelki gondozást hivatalból megteszik az ezért fizetett szakemberek. Tudható azonban, hogy többszörösen áttételes függı viszony jellemzi ezeket a helyzeteket: a lelki gondozók egzisztenciája függ az egyháztól, állása az iskolától. A diák (és sok esetben a tanuló családja) függ a lelki gondozótól, hiszen számos egyházi-lelki szolgáltatás nyújtása vagy megtagadása múlik a személyes kapcsolatokon. A vizsgálat érintett olyan iskolát, ahol tanárok, igazgatóhelyettesek, szinte az összes felnıtt dolgozó úgy nyilatkozott, hogy a diákság mintegy kétharmadának speciális iskolára lenne szüksége: mentális, anyagi problémák, a család egzisztenciális bizonytalansága áll a háttérben. A megoldást azonban mindannyian abban látták, hogy a problémás diákokat valamilyen módon át kell helyezni nekik való iskolába, vagy addig kell ıt gyúrni–alakítani, amíg nem illeszkedik az iskola jelenlegi profiljához. Senki nem gondolta azt, hogy az iskola tegyen lépéseket a diák felé azzal, hogy speciális jelleget ölt, hogy egy (vagy néhány) szakképzett szociális munkás személyén keresztül eléri a diákot. Az egyik vidéki gimnáziumban elıfordult olyan eset, hogy a diákot érettségi elıtt bocsátották el szipuzás miatt. A fiú igen nehéz körülmények közül érkezett, s valószínő, hogy a kicsapatás után már nem tud megkapaszkodni. Szinte fel nem fogható, hogy az iskola eltöltött e diákkal több ezer órát (ráadásul a fiú kollégista volt, tehát éveken át egész napja nyomon követhetı volt), s bár tanít neki matematikát, történelmet, azért egyáltalán nem tesz ezen idı alatt, hogy a fiút megtartsa a társadalom kötelékében. Házirendek A konfliktuskezelés módozatai (vagy azok hiánya) megjelennek az iskola egyik legfontosabb dokumentumában, a házirendben. Szembetőnı, hogy a legtöbb iskolai házirend szabályozatlanul hagyja azt a kérdést, miképpen ütköztethetik a felek véleményüket az iskola keretein belül. Sokat elárul, hogy az iskola egyik alapdokumentuma rendelkezik-e a vitás kérdések rendezésének módjáról. Sok házirend explicit módon kifejti, hogy a tanulónak csak akkor vannak jogai, ha teljesítette kötelességeit. Ezek a dokumentumok azt sugalmazzák, hogy a jogokat a tanár (vagy a vezetı) adja. Milyen nem várt viselkedésbeli következményei lehetnek ennek a felfogásnak? Ha nincs tere a demokratikus konfliktusmegoldásnak, ha a diáknak nem áll módjában érdekeit még minimálisan sem érvényesíteni (sıt az iskola a probléma és az érdekek felismerését sem teszi lehetıvé), könnyedén ütik fel a fejüket latens, az iskola által hangoztatott értékekkel és módozatokkal szöges ellentétben álló problémamegoldó eljárások. Méltányolható elvárás lenne, hogy a házirendek tartalmazzák az intézmény nevét,121 néhány iskolában azonban ez hiányzik. Néhány házirenden hiányzik az elfogadás dátuma, az aláírók körül azonban általánosnak mondható a kuszaság: sok esetben csak az igazgató aláírásának van nyomtatott helye, hiányzik a tantestület, vagy éppen a diákönkormányzat képviselıkének aláírása.122 A vizsgált házirendek között egy sem volt olyan, amelyrıl biztosan kijelenthetı, hogy elfogadása teljesen jogszerő volt. Több házirendben tapasztalható az a törekvés, hogy az erkölcsi–etikai–ízlésbeli szabályok és a jog által szabályozott területek a szövegben jól láthatóan külön legyenek választva. Egy 121

A vizsgált iskolák házirendjének szövegét Jásper András is vizsgálta. „Fontos kiemelni, hogy a házirendet a tantestület fogadja el, ezért a tantestület képviselıjének aláírása szükséges a dokumentum hitelesítéséhez (az iskola igazgatója meghatalmazás alapján eljárhat a tantestület nevében).” (Jásper András) 122

72 szakképzı iskola házirendje külön fejezetben ismerteti a tanuló jogait, külön fejezetben kötelességeit, és egy harmadik fejezetben azokat az etikai szabályokat, melyeknek a Mit vár tıled az iskola? címet adták. E körültekintı szerkesztésre valló elrendezés ellenére az etikai fejezetbe bekerült olyan passzus, mely szerint „az iskola területén a mobiltelefon használatát nem engedélyezzük”: errıl nem lehet tudni, hogy jogi eszközökkel is szankcionálja-e az iskola, ha valamely diák (tanár?) a felszólítás ellenére is mobiltelefonál, vagy csak rosszalló pillantások kereszttüzébe kerül a szabályszegı. A vizsgált iskolák házirendjei között található olyan, mely bevezetıjében felhívja a figyelmet arra, hogy „a közönséges beszéd, az agresszív magatartás, a köz- és magántulajdon elleni vétség rossz hangulatot teremt, csökkenti az egymás iránti bizalmat, ezért határozottan elítéljük és büntetjük.” A mondat elsı részében szereplı állítás igaz, ám a nevelés szempontjából tévút valamiféle rossz hangulatra hivatkozni egy jogi dokumentum szövegében, ahelyett, hogy a házirend megfogalmazója az agresszív magatartást, vagy a lopást, rongálást azért óhajtaná szankcionálni, mert az jogsértı! És végül, általában nem derül ki, hogy az egyes fegyelemsértéseket hogyan szankcionálja az iskola, így szinte felesleges megemlíteni a dohányzást, alkoholfogyasztást, késést, igazolatlan hiányzást. E dokumentumokat olvasva az az érzésünk támad, hogy az iskola nem meri felvállalni a jog nyelvezetét, pironkodva ír szankciókról, gondot okoz számára pedagógia és jog elválasztása: „az a diák, akire lopás, kábítószerfogyasztás, társainak fizikai bántalmazása bizonyítható, méltatlan társai bizalmára és ezért kizárja magát az iskola közösségébıl”. Nem! Azért zárja ki magát, mert – remélhetıleg szabályszerő – fegyelmi eljárást követıen eltávolítják ıt az iskolából. A bizalom hiányában még bárki tehet érettségit bármely oktatási intézményben.

73

Pikó Bettina

Érték és magatartás Társadalom–lélektani értékelemzés

„Mindenki felelıs azért, ami történik vele” Márai Sándor

Az értékek transzformációja a modern, individualizált társadalomban A modernizációra elsısorban mint gazdasági, politikai–társadalmi és tudománytechnikai fejlıdésre gondolunk, kevésbé hangsúlyozzuk a társadalom–lélektani változásokat. A modern korra – csakúgy, mint a mai, posztmodern társadalomra – pedig sajátos lélektani erıvonalak hatnak, formálják a mindennapi társadalmi valóságunkat. A modern társadalom felgyorsította az életritmust, a fejlıdést és haladást általános igénnyé tette, amely elvezetett a társadalmi normák és értékek transzformációjához. A premodern életmód gyökereiben más volt, mint a modern életstílus. Ez az átalakulás döntıen a korábbi világkép megingásához köthetı, amely egy új világkép csíráinak lerakásával körvonalazódott. Jelentıs különbség azonban, hogy olyan egységes, az élet minden területére ható, az értékrendszert alapvetıen szabályozó világkép kialakulására már talán soha többé nem lesz lehetıség, mint a modernizációt megelızı korokban. A modernizáció ugyanis együtt járt az értékek polarizációjával, egyfajta plurális értékrend formálódásával, amely teljességét a posztmodern, globalizálódó világunkban nyeri el fokozatosan.1 Az értékek pluralizálódása döntıen azzal a jelenséggel függ össze, amit individualizációnak nevezünk. Az individualizációt sokan a modernizáció egyik legfontosabb vívmányának tekintik, amely magával hozta a feudális–archaikus függıségek leértékelését, az interperszonális viszonyok emancipálódását, a történelmileg elıírt társadalmi normák és kötelezettségek fellazulását, azaz egyfajta szabadságot. Az individualizáció alapja az egyéniesedés, az egyéni szempontok elıtérbe kerülése, az egyéni életút dominanciája. Az individualizált társadalmakban az egyén válik a társadalom alapegységévé. Szélsıséges esetben akár atomizált társadalom, elidegenedett kapcsolatok rendszere is kialakulhat, hiszen az individualizmus kétségtelenül együtt jár egyfajta énközpontúsággal, és a kollektív tudat gyengülésével. Ez persze nem jelenti azt, hogy az individualizált társadalmakban nem létezhetnek valódi, autentikus közösségek. Ezek a közösségek azonban, amelyek az egyének szabad társulása révén formálódnak, alapvetıen mások, mint az archaikus-premodern kollektív csoportosulások. Az embernek, akár individualizált, akár kollektív társadalomban él, természetszerően szüksége van társas kapcsolatokra. Az ember ugyanis társas lény, saját identitását csak mások viszonylatában tudja felépíteni. Amíg a kollektív tudat domináns egy társadalomban, a közösségi értékek a meghatározóak, amit az egyén – erıs egyéni tudata nem lévén – el is fogad. Ilyen csoportokban az egyén addig érzi magát biztonságban, amíg mint a közösség tagja létezik. A kiközösítés egyenlı a szociális halállal, ami gyakran tényleges halálhoz is vezethet a létezés veszélyeztetésének átérzése útján. Az individualizált társadalmak közösségei ugyanakkor szabad, a saját értékeiket követı és érdekeiket szem elıtt tartó individuumokból állnak. Önkéntes társulások, amelyek csak addig léteznek, ameddig egyszerre szolgálják a közösségi és az egyéni érdekeket. Éppen ezért a modern közösségképzıdésnek ezt a fajta igényt kell elsısorban kielégíteni. Ezt igazolják azok a próbálkozások is, amelyek a modern közösségépítést sikeresen valósítják meg. E próbálkozásnak gyakran a népmővelık, a mővelıdésszervezı szakemberek a motorjai. Faluközösségek, kertvárosok és lakóparkok közösségei, templomi

74 közösségek jó példát jelentenek a modern kori közösségi lét megtapasztalásának. E közösségekben, ha nem is azonos, de hasonló értékrendet követı egyének vannak, ám még ilyen esetekben is szem elıtt kell tartani a modern kor plurális értékrendjének hatósugarát, ellenkezı esetben a társulás nem lesz tartós. Miben is áll a plurális értékrend kialakulása? Az individualizáció hatására a mindent betagozó társadalmi normarendszer felbomlott. Az egyénre ugyan továbbra is hatnak a társadalmi elıírások, de ezeket betartva a továbbiakban saját életmódjának kialakításában bármilyen értékrendet követhet, amely nem ütközik mások ellenállásába. A tudományos-technikai fejlıdés ugyanis együtt járt a szekularizációs folyamatokkal, amelyek a vallásos világképet, mint értékszervezı erıt megfosztották általános erıhatásától. A szekularizáció nem jelenti a vallásosság, sıt sok esetben az egyházi befolyás felszámolását, de az kétségtelen, hogy a tudományos–technikai világkép vált a mindennapi társadalmi valóság meghatározójává. Jelentıs különbség azonban, hogy míg a vallásos világkép a maga teljességében kihatott az értékrendszerre és morális szabályokat közvetített, addig a tudomány lényegében amorális. A természeti tények a logikának engedelmeskednek, a racionális magyarázatok pedig nem mutatnak arra vonatkozóan irányvonalat, hogy mit kezdjünk velük a mindennapi életben. A természetben mőködı törvényszerőségek objektívek, erkölcsi kategóriákban kizárólag az ember gondolkodik. Ezért a tudományos eredmények hasznosíthatósága az ember mindenkori morális fejlettségének függvénye. Mivel azonban a tudomány nem töltötte be azt az őrt, amelyet a korábbi, vallásos világkép töltött ki, értékvákuum keletkezett, amely együtt járt egy morális válsággal.2 A modern kor tehát éppen az egységes világkép széttöredezésével és a sajátos plurális értékrendjével igen sok bizonytalanságot, ütközési felületet és konfliktuslehetıséget hordoz magában. Igen nagy veszély a diktatúrák kialakulása, amelyek az elmúlt század viharai közepette valósággá is váltak. Értékek és diktatúrák A modern kori diktatúrák az értékrendszer sajátos torzulásaiból nıttek ki és valósítottak meg hamis értékrendet, amely azonban minden esetben légvárként omlott össze. Nem véletlenül, éppen abban az értékek szempontjából átmeneti világrendben keletkeztek, amely morális vákuummal volt jellemezhetı. Általános volt viszont a rend, és az ezt megvalósítani hivatott, ugyanakkor zavaros eszmék iránti fogékonyság. A diktatúrák látszólag a rend – beleértve az értékrendet is – megvalósítását ígérik, ez azonban csak a felszín. Gazdasági és politikai szempontból a diktatórikus magatartás még ideiglenesen sikereket is érhet el. Legnagyobb károkat azonban társadalom–lélektani síkon okozza, az emberek közötti patológiás viszonyrendszer és egy hamis norma- és értékrendszer erıszakos fenntartásával. A diktatúrák alapja ugyanis a tekintélyelvő, autoriter hatalmi megnyilvánulás, akár interperszonális, akár szervezeti szinten valósul meg. A demokratikus és a totalitárius rendszerek közötti alapvetı különbség ugyanis az értékek és a magatartás viszonylatában van. A plurális értékrenden alapuló demokráciákban elıre lefektetett, mindenkire vonatkozó és mindenki által ismert szabályok biztosítják az egyéni érdekek kibontakozását. Az egyének ezt betartva keresik boldogulásukat, ha viszont e szabályokba beleütköznek, más utat kell keresniük. A szabályok ismerete azonban kétségtelenül fair playt biztosít, segít eligazodni a plurális értékrendő világban, egyfajta biztonságot jelent az egyénnek, kiszámíthatóvá teszi a társadalmi viselkedést. A diktatúrákban azonban ad hoc jellegő szabályokat hoznak a vezetık, a kiszámíthatóság eltőnik, a lojalitás függvényében a szabályok állandóan, személyre szabottan változnak. Senki nem érezheti magát biztonságban, általánossá válik a szorongás. Képzeljünk el egy olyan sportversenyt, ahol a kezdéskor nem ismeretesek a szabályok, hanem menet közben

75 folytonosan változnak! A diktatúra társadalom–lélektani szempontból ezért rendkívül káros, szorongáshoz és tanult tehetetlenséghez (learned helplessness) vezet. A diktatúrában élen járóknak azonban kétségtelenül az az érdekük, hogy ezt a szabálynélküliséget fenntartsák, hiszen mások szorongása biztosítja saját hatalmuk fennmaradását. Azt is látnunk kell azonban, hogy egy totalitárius rendszerben senki sem érezheti magát biztonságban, ezért a szorongás általánossá válik, és akár elnyomott, akár elnyomó valaki, a bizonytalanság miatt szorong.3 Az értékek viszonylatában is jelentıs különbségek vannak egy demokratikus és egy diktatórikus berendezkedéső társadalomban. A demokráciában a teljesítményelv biztosítja a folyamatos minıségfejlesztést, a verseny alapja azonban az értékkonszenzus. Az ad hoc szabályozású diktatúrákban viszont nincs értékkonszenzus, és a teljesítményelv helyett másfajta normák válnak meghatározóvá, elsısorban a – legtöbb esetben elvtelen – lojalitás. Éppen ezért nem érték az önállóság, a kreativitás, az egyéni ambíció, a folyamatos fejlıdésre törekvés sem. Az emberi értékek teljesen leértékelıdnek, hiszen hiányzik a demokráciában általános törekvés egymás életének tiszteletére. Természetesen igaz, hogy a modern demokrácia, éppen a plurális értékekbıl kifolyólag, rendkívül sérülékeny, viszont önszabályozó mechanizmusaival folyamatosan fejlıdıképes. A diktatúrákról ugyanez nem mondható el. Éppen hogy képtelen minıségi fejlıdésre, mert kiiktatja magából az önszabályozás feltételeit. Kell-e manapság a diktatúrák társadalomlélektanáról beszélnünk, amikor a totalitárius rendszerek már felbomlottak? Feltétlenül látnunk kell, hogy a tekintélyelvő, autoriter viselkedés az emberi természet általános személyiségvonása. Mindig voltak és lesznek is tekintélyelvőségre hajlamosító személyiségjegyek, bár ahhoz, hogy társadalmi méretekben dominánssá váljon a diktatórikus beállítódás, megfelelı társadalmi táptalaj kell. Csoportokban, munkahelyen, családokban azonban a tekintélyelvőség bármikor felütheti a fejét, a legdemokratikusabb viszonyok közepette is. Ha azonban ismerjük a társadalomlélektani szabályszerőségeket, megakadályozhatjuk e magatartás elterjedését. Posztmodern fordulat és a fogyasztás éthosza A diktatúrák értékekre gyakorolt hatásának eltőnésével kiemelten számolnunk kell egy másik értékformáló és számos veszélyt is magában foglaló jelenséggel, a fogyasztás „éthoszszá” emelkedésével. A civilizációs folyamat egy meghatározó lépését jelenti a posztmodern fordulat, amelynek létét is sokan vitatják. Az 1950-es évektıl azonban jelentısen felgyorsult az a folyamat, amit a fogyasztói társadalom kialakulásának nevezünk, és aminek csúcspontját leggyakrabban az 1968-as „forradalmi hangulat”-hoz kötik, mint a tekintélyelvő társas kapcsolatok végsı megingását. Nemcsak a szabadságjogok fokozódó elterjedése jellemzi azonban ezt a fordulatot, hanem a fogyasztói társadalomban végbemenı változások is, amelynek lényege, hogy a fogyasztás értékrenddé, általános társadalmi normává és életmódformáló erıvé vált. A fogyasztás életszervezési elvvé válik, s bár az értékrendszer továbbra is plurális, minden más értékrend ennek rendelıdik alá. Ez együtt jár egy általános nívócsökkenéssel, kulturális hanyatlással.4 A fogyasztási stílus válik értékmérıvé, ami továbbra sem tölti be a modern kori morális értékvákuumot, sıt, tovább torzítja az értékválságot. Olyannyira, hogy sok esetben elhiteti a társadalommal, hogy mégis betölti ezt az őrt. Ez az értékrend azt sugallja, hogy a fogyasztás, a szerzés, az öncélú hedonizmus biztonságot ad, sıt, ez az, ami segíthet a bizonytalanság, a modern kori elidegenedés feloldásában. A fogyasztás általánossá válásában az értékek megélése tovább torzul. A fogyasztói kultúra ugyanis nemcsak a fogyasztási javak szerepének felértékelıdését jelenti, hanem a domináns értékrendet, mintha minden a fogyasztásról szólna, és ennek rendelıdne alá. Ahogy ezt Ritzer megfogalmazta, a fogyasztás forradalmasítása következett be, sajátos vásárlási szokások alakultak ki, amelyek korábban nem voltak jellemzıek, gondoljunk csak a plazák világá-

76 ra, a bevásárlóközpontokra, a gyorséttermekre, a multiplex mozikra, a hitelkártyákra, valamint a média szerepére a fogyasztás serkentésében.5 A vásárlás, a fogyasztás funkciója az élményszerzés, egyszerre racionális és spirituális aktivitás, amitıl a mai kor embere élete jobbra fordulását várja. A teljesítmény, a jól elvégzett munka öröme – amely a korai demokrácia motorja volt – ma már csak eszköz a fogyasztási szint emeléséhez. Ez a fajta siker mint érték távol áll ugyan a valóságos személyiségfejlıdéstıl, pusztán külsı és ideiglenes, de a felgyorsult kornak éppen ez felel meg. A pörgés, a folyamatos szerzés, a „benne lenni az áramlatban” valójában nem ad lehetıséget az önmegvalósításra, a posztmodern kor embere csupán a fogyasztói manipulációknak enged. Ez a manipuláció azonban latens, alig észrevehetı, különösen a globalizáció forgatagában. Globalizáció és értékek Hasonlóan a modernizációhoz, a globalizációval kapcsolatban is elsısorban gazdasági és politikai asszociációink vannak, pedig ebben az esetben is lényeges társadalom–lélektani vonulatról van szó. Ha posztmodern társadalomról beszélünk, az szorosan összekapcsolódik nemcsak a fogyasztással, hanem a globalizáció egyre növekvı kihívásaival is. A globalizációt sokan összekeverik az amerikanizációval, azonban ez túlzó leegyszerősítése lenne a jelenségnek. Helyesebb lenne inkább westernizációról beszélni, hiszen a nyugati polgári demokratikus politikai és gazdasági jelenségek terjedésérıl van szó. Kétségtelen, hogy ez együtt jár egy kulturális áramlattal, ha úgy tetszik, az angolszász értékrendszer terjedésével is, aminek következtében a globalizáció társadalom-lélektani síkon is értelmezhetıvé válik.6 Ha a modernizáció az értékek pluralizálódásához vezetett, ez még sokszorosan igaz a globalizációra. A kultúrák, értékek találkozása mindennapos valósággá lett, a posztmodern társadalom pedig multikulturális képzıdménnyé alakult. A kulturális sokszínőség értéknövelı lehet, ha szilárd talajon álló értékrendek találkoznak. Ilyen esetben a lokális hatások mindig módosítják a globális hatásokat még akkor is, ha az utóbbiak megtelepszenek egy adott helyen. Minél labilisabb azonban egy értékrendszer, annál nagyobb a valószínőség, hogy egy kulturális trend fölényét hozza. Ez az, ami leginkább félelmet kelt a globalizációs tendenciákkal kapcsolatban, és sokszor ez nem is alaptalan, ha kritikus helyen és idıben történik. A globalizáció ugyanis egyre nyitottabb társadalmi formációkat eredményez, amely azonban a hagyományok, tradíciók elsorvadását is magával hozhatja. A globalizáció feltartóztathatatlan folyamat, nem harcolni kell ellene, hanem tudatosan kihasználni, hiszen a szabadságjogok, a demokratikus viselkedés terjedése sokat segíthet például a posztszocialista átmenetben, tartózkodni kell azonban a posztmodern fogyasztási szokások és fogyasztói javak kritikátlan átvételétıl. A folyamatnak ugyanis az egyik legnagyobb veszélye, hogy kiteljesíti az egyének és közösségek gyökértelenségét. Erıs, stabil értékrendszerő egyéneket és társadalmakat nem fog megingatni, de labilis társadalmi hatásokat azonnal felıröl. Ehhez hasonlóan mőködik a médiában folyamatosan bemutatott agresszió is. Stabil értékrendszerő és egészséges személyiségő felnıttekben nem okoz torzulásokat, de kritikus fejlıdési szakaszokban a gyermekek személyiségfejlıdésére káros lehet. A globalizáció világához szorosan kapcsolódik a virtuális világ értékrendje. A virtuális elérhetıség a távolságot minimalizálja, azt az érzést kelti, hogy mindenki bármikor elérhetı, bármirıl azonnal információt szerezhetünk. A mobiltelefonok és az internet–kapcsolat állandó elérhetıséget biztosít, ami látszólag biztonságot ad, megnyugtat, de ugyanakkor a Mátrix világát is elırevetíti, amikor ennek áraként „benne élünk a hálózatban”. Ezek a jelenségek az egyén pszichikai világát és a társadalom–egyén kapcsolatát is átformálják, értékfelfogásunkat többszörösen módosítják. Hogyan hat mindez életminıségünkre, magatartásunkra?

77 Értékek, magatartás és életminıség Boldogabbak vagyunk-e egy individualizált társadalomban, mint lettünk volna egy archaikus, az egyéni érdekeket háttérbe szorító világban? Amikor általános értékválságról beszélünk – s ennek van is alapja –, azt legtöbbször az elidegenedéssel, devianciákkal, konfliktusokkal hozzuk összefüggésbe. Gondoljunk csak korunk mentális népbetegségeire, a depresszióra és a szorongásra. Ez a felpörgetett életritmus, a stresszel és konfliktusokkal teli életvitel, az örökös hajszoltság gyakran jár együtt ellenséges beállítódással és adaptációs zavarokkal. A káros szenvedélyek soha még nem tapasztalt méreteket öltöttek. Mégis, mindezek ellenére soha nem volt még a történelem folyamán ennyi lehetıség az önmegvalósításra, mint napjainkban. Ugyanakkor nem volt még soha ennyi lehetıség az önsorsrontásra sem, mint manapság. A pszichológiában néhány éve erısödött meg az az irányzat, amelyet pozitív pszichológiának nevezünk. Ez az irányzat egyben egy jelentıs kutatási trendet is magában foglal, amelynek kutatói azt vizsgálják: mi a boldogság alapja?7 A modern kor felgyorsított életritmusa, az örökös hajszoltság és értékválság milyen hatással van pszichés mőködésünkre? A fogyasztás tesz-e boldogabbá vagy pedig valami más? A pozitív pszichológiával foglalkozó kutatók fıként arra keresik a választ: mi az alapja a boldog személyiségnek? A kutatások eredményei egybecsengıen állítják: nem a materialisztikus beállítódás, a hedonista életszemlélet tesz boldogabbá, hanem a belsı kontroll, egyfajta bölcs életszemlélet, amely életünk eseményeit sorssá rendezi, és így akár a kellemetlen élményeket is személyiségfejlıdésünk irányába állítja. A valódi önmegvalósítás ugyanis a belsı szükségletek kielégítése, nem pedig a fogyasztói trendek által manipulált igényeké. A fogyasztói társadalom számos fejlıdési lehetıséget kínál számunkra, de csak akkor, ha mi használjuk elınyeit, nem pedig megadjuk magunkat a külsı manipulációknak. Az ember egyszerre biológiai és társadalmi lény. Biológiai valónk fejlıdéséhez szükség van kihívásokra, fejlıdésre, folyamatos teljesítményre, csakúgy, mint olyan idıszakokra, amelyek stresszmentesek, nem jelentenek magatartási kihívást. A stressz és a megpróbáltatás, vagy ha úgy tetszik, mai nyelven a pörgés ugyanúgy hozzátartozik az emberi élethez, mint a nyugalom és a csend. Ha ez az egyensúly felborul, adaptációs kapacitásunk kimerül, megbetegszünk.8 Az értékek rendszere tehát megbetegíthet – ezt hívjuk nocebo-hatásnak – vagy gyógyíthat aszerint, hogy mennyire szolgálja egyensúlyunkat. Középiskolások körében végzett egyik legutóbbi vizsgálatunkban az értékek és az egészségmagatartás közötti kapcsolatot elemeztük. A kapott eredmények szerint azok a fiatalok, akik értékrendjében a társadalmi elismerés és anyagi jólét jelentette a legfontosabb alapokat, hajlamosabbak voltak káros szenvedélyekre, így dohányzásra és alkoholfogyasztásra. Míg az ún. posztmateriális értékeket – barátság, lelki béke, egészség – preferálók kedvezıbb egészségmagatartásról számoltak be. A rendszeresen sportoló fiatalok szintén az utóbbi értékeket preferálták.9 Az értékek tehát szorosan összefüggnek magatartási döntéseinkkel és egészségmagatartásunkkal is. A materialisztikus értékek lehet, hogy jobban szolgálják anyagi gyarapodásunkat, társadalmi elismerésünket, boldogságunkat és így életminıségünket azonban kevésbé, mert az emberi természetnek ez nem mindenben felel meg. A felszínen becsaphatjuk önmagunkat, de biológiai természetünket és szervezetünk biokémiai folyamatait nem. Útban egy új értékrend felé? Korunk válságjelenségei egy fokozott adaptációs folyamat lenyomatai. Az elhúzódó értékválság megtette hatását, de már egyre többen ismerik fel, hogy szükséges a változás, és egy új értékrend megszilárdulása. A lehetıségek adottak, de az útelágazás még messze van. Milyen lesz ez az új értékrendszer? Az új értékrendszer a jelen kulturális sajátosságaiból kifolyólag nem lehet más, mint plurális. Talán a legnagyobb feladat az individualizált érték-

78 rend felépítése egy plurális társadalomban. Ehhez mindenek elıtt egészséges személyiségfejlıdésre, megfelelı önbizalomra, kompetenciára és belsı kontrollra van szükség. A plurális értékrendszerben mindenkinek a maga belsı értékei szerint kell élnie úgy, hogy ez a közösség értékrendjével is összhangba kerüljön. Ezt nevezzük valódi, autentikus életnek. Ellenkezı esetben az értékválság további mentális és pszichoszociális kríziseket eredményez. Most még minden lehetséges. Vannak pozitív változások és negatív tendenciák egyaránt. Seneca üzenete pontosan kifejezi az önmegvalósítás tervét, s ha ezt követjük, akkor végre érték és magatartás összhangba kerül a XXI. században: „A bölcsesség legfıbb tiszte és tanújele,hogy a tettek a szavakkal összecsengjenek,hogy az ember mindenütt egyenlı és azonos legyen önmagával.”

Jegyzetek: 1. Lásd ehhez a témakörhöz: Pikó B. (2003) Kultúra, társadalom és lélektan. Akadémiai Kiadó, Budapest; Corrigan, P. (1997) The sociology of consumption. Sage, London. 2. A modernizáció, a tudomány és vallás témaköréhez lásd: Shermer, M. (2001) Hogyan hiszünk? Istenkeresés a tudomány korában. Typotex, Budapest; Ester, P., Halman, L., De Moor, R. (1994) The individualizing society. Value change in Europe and Northern America. Tilburg University Press, Tilburg. 3. A demokrácia és a diktatúra társadalom-lélektanához lásd: Pikó B. F. (2002) Socio–cultural stress in modern societies and the myth of anxiety in Eastern Europe. Administration and Policy in Mental Health, 29(3), 275– 280; Pikó B. (2001) A demokrácia, a diktatúra és a posztszocializmus társadalom-lélektana. Valóság, 43 (1), 12–21; Hayek, F. A. (1994) The road to serfdom. The University of Chicago Press, Chicago; Gulens, V. (1995) Distortions in personality development in individuals emerging from a long-term totalitarian regime. Journal of Baltic Studies, 26, 267-284; Kopp M. (1990) Anxiety, freedom and democracy. Behavioural Psychotherapy, 18, 189–192. 4. Featherstone, M. (1991) Consumer culture and postmodernism. Sage, London. 5. Ritzer, G. (1997) Postmodern social theory. McGraw – Hill, New York. 6. A globalizáció társadalom–lélektanához lásd: Pikó B. (2003) Kultúra, társadalom és lélektan… i.m.; Wellman, B. (1999) Networks in the global village. Westview Press, Boulder, Co.; Bauman, Z. (2002) Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits Könyvkiadó, Szeged; Jensen Arnett, J. (2002) The psychology of globalization. American Psychologist, 57, 774–783. 7. Seligman, M., Csikszentmihalyi M. (2000) Positive psychology: An introduction. American Psychologist, 55, 5–14; King, L. A., Napa, C. K. (1998) What makes a life good? Journal of Personality and Social Psychology, 75, 156–165; Van Boven, L., Gilovich, T. (2003) To do or to have? That is the question. Journal of Personality and Social Psychology, 85, 1193–1202. 8. Pikó B. (1999) A társadalomtudományok illetékessége a biomedicina számára. Valóság, 42, 22–30. 9. Pikó B. (in press) Adolescents’ health behaviors in the light of their value orientations. Substance Use and Misuse; Pluhár Zs., Keresztes N., Pikó B. (2003) „Ép testben ép lélek” – Középiskolások értékrendje fizikai aktivitásuk tükrében. Magyar Sporttudományi Szemle, 2, 29–33.

79

Udvarhelyi Éva Tessza

Plazavilág – plazakultúra Bevásárlóközpontokkal 1999-ben kezdtem el foglalkozni, ekkor végeztem elıször antropológiai terepmunkát a Pólus Centerben. Kutatási témám kiválasztásakor olyan témát kerestem, amelyrıl nagyon keveset tudok, így abban bíztam, hogy a kutatás eredményeibıl számomra hasznos következtetéseket tudok majd levonni. Akkoriban nem titkoltam, hogy nem szimpatizálok sem a bevásárlóközpontokkal, sem pedig az oda járókkal. Terepmunkáim kivételével a magam jószántából mind máig szinte sosem fordulok meg bevásárlóközpontban. Éppen ezért azonban, terepmunkám kezdetén úgy gondoltam, hogy a legjobb módszer arra, hogy „kipróbáljam” mennyire és hogyan „mőködik” a kulturális antropológia módszerének az az alaptétele, mely szerint a közösségeket önmagukban kell megismerni, megérteni és elfogadni, nem pedig ismereteim hiányosságai miatt akár elítélni ıket. Beléptem tehát egy olyan közösségbe, amelyet addig csak és kizárólag kívülrıl láttam, és ez alapján alkottam véleményt róla. A kulturális antropológia hagyományosan kisebb és zártabb közösségeket vizsgál, de éppen a Pólusban tett kísérletem gyızött meg arról, hogy ez a módszer, ez a szemlélet a bevásárlóközpontok vizsgálatakor is eredményes. A nagyvárosok bonyolult összetételő társadalmai is vizsgálhatók vele, és a plazákat rendszeresen látogató fiatalok életmódjának, szokásainak megismerése hasonló eredményekhez vezet, mint az ettıl eltérı közegekben végzett vizsgálatok. Ezen eredmények egyik legfontosabbika, hogy egy ilyen belülrıl közelítı kutatás sokkal kevésbé a közösségrıl mond el sokat, mint magáról a kutatóról, és leginkább ı az, akit meg is változtathat: megváltoztat(hat)ja és jelentısen átírhatja saját elızetes elképzeléseit azáltal, hogy a kutató megismeri és meg is érti a közösség belsı értékeit. Kutatásom befejezése óta több alkalommal kértek fel, hogy különbözı konferenciákon ismertessem bevásárlóközpontokkal kapcsolatos kutatásaimat. Szinte minden alkalommal úgy éreztem magam, mint az az antropológus, aki Brazíliában próbálja a központi kormányzat vagy egy nagy cég embereinek megmagyarázni, hogy a szerintük elavult indián földmővelési módszerek éppen annyira mőködıképesek és éppen olyan hatásosak, mint a „fehérek” által használt módszerek: a különbség csupán annyi, hogy a két csoport egészen más elvárások és célok szerint tekint a földekre, egészen mások adottnak és természetesnek vett normái és világlátása. E hasonlattal azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mind az indiánok és a központi kormányzat, mind pedig a „bevásárlóközpontok fiataljai” és a „külvilág” között interkulturális kommunikáció zajlik. Mindkét esetben két különbözı kultúra próbál egymással szót érteni, azonban ez a „beszélgetés” sokszor vagy ki sem alakul, vagy nem teljesedik ki valódi kommunikációként. A kommunikáció igen gyakori meghiúsulásának egyik oka az, hogy a két csoport úgy próbál egymással kommunikálni, hogy valójában nem ismeri a másik oldalt, annak álláspontját, és ami még fontosabb: a másik oldal álláspontjának vagy viselkedésének mozgatórugóit. A két csoport „beszélget”, üzeneteket küld egymásnak, de sokszor inkább elbeszél egymás mellett. Mindkét fél úgy mondja és teszi a magáét, hogy szinte tudomást sem vesz a másikról. Elıadásomban a bevásárlóközpontokra két szemszögbıl szeretnék rávilágítani eddigi kutatásaim, azok megfigyeléseinek és következtetéseinek újbóli összefoglalásával.123 123

Eddig e témában megjelent írásaim: A bevásárlóközpont mint kulturális tér. Kultúra és Közösség 2000. II– III.; Kulturális változás, szimbolikus politika és a Westend City Center. In: Szakál–Udvarhelyi–A. Gergely (szerk.) 2002. Elitek és piaci kultúraváltások. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 89., vagy: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/szocio/elitek/elitek.htm

80 Elıször bemutatom azokat a tényezıket, amelyek gyakran megakadályozzák, hogy – legyen az valamely a közvéleményt formáló nyilvános vagy szakmai jellegő közeg – beszélni vagy érdemi vitát lehessen folytatni akár a bevásárlóközpontokról, akár velük. Konkrétan azokra a tényezıkre szeretnék rámutatni, amelyek a bevásárlóközpontba járó fiatalok és a róluk véleményt alkotók közötti kommunikációnak alapját képezik és szerepet játszanak e kommunikáció szinte teljes sikertelenségében. Ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével hallgatóim nagy része talán közelebb juthat ahhoz, hogy a bevásárlóközpontoktól való merev elzárkózását, értük való rajongását vagy éppen közönyét felülvizsgálja és egy lépéssel tudatosabban közeledjen a bevásárlóközpontok és az oda gyakran járó fiatalok felé, azaz saját meggyızıdése helyett az „ı” mozgatórugóikat, értékeiket és kultúrájukat próbálja megérteni. Ez a fajta megközelítés egyfajta sikeres interkulturális kommunikáció elsı lépése lehetne, és oda vezethetne, hogy a közmővelıdés szakemberei ahelyett, hogy elutasítanák a „plazásokat”, velük kommunikációt alakíthatnának ki. Az elıadás második felében az elıbbi „belsı” megközelítés helyett a bevásárlóközpontokat egy lépéssel távolabbról vizsgálom: mint a városi közeg egy kulturális, közösségi és gazdasági színterét. Arra próbálok választ keresni, hogy milyen kölcsönhatás vagy kommunikáció van a városi társadalom és kultúra valamint a bevásárlóközpontok között. Elıadásomnak ez a része a Westend City Centerrıl 2000-ben és a Westendnek otthont adó VI. kerületben 2001 óta megszakításokkal a mai napig végzett terepmunkáimon nyugszik. Megfigyeltem, hogy amikor – eddig leginkább közmővelıdésben dolgozó szakembereknek – elıadást tartottam a bevásárlóközpontokról, a hallgatóság többsége „szeretem–nem szeretem” módon közelíti meg a plazákat. A legtöbben aszerint értékelik mind a bevásárlóközpontokat, mind pedig az általam elmondottakat, hogy milyen személyes viszonyuk van a bevásárlóközpontokhoz és hogy milyen a róluk kialakított véleményük. Ez alapján úgy tőnik számomra, kiélezett az ellentét azok között, akik „szeretik” a bevásárlóközpontokat és esetleg gyakran járnak is „plazába” (noha e kettı automatikusan nem felételezi egymást), és azok között, akik elkerülik és – éppen ezért vagy talán ennek eredményeként – elítélik, vagyis „nem szeretik” a központokat. E két szélsıséges álláspont között természetesen sokféle átmeneti vélemény figyelhetı meg: a bevásárlóközpontokról alkotott véleményeket nem lehet homogén és merev kategóriákba szorítani. Sokan semleges módon viseltetnek a központok iránt (se nem „szeretik” se nem „nem szeretik”), mások kizárólag gyakorlati szempontból közelítik meg ıket, vannak, akik „kedvelik” ıket de nem „rajonganak” értük, sokan vannak, akik szeretik a bevásárlóközpontokat, mégsem járnak oda gyakran, vagy egyáltalán nem szeretik ıket, mégis mindennap megfordulnak bennük. De még ezek a mindennapos látogatók sem teszik ugyanazt: van, aki vásárol, van, aki mozizik, van, aki beszélget vagy éppen korcsolyázik. Az is lehet, hogy egyik nap vagy héten ezt, a másikon azt teszi. E sokféle tevékenység, viselkedés és viszonyulás ellenére van egy közös pont, amely a bevásárlóközpontok különbözı megítéléseit jellemzi. Ez pedig az, hogy a legtöbb megközelítés (ideértve a közönyt is) inkább tükrözi a véleményalkotó saját társadalmi és kulturális univerzumát és az ebbıl eredı és ebben foglalt értékeket, mint azokét, akikrıl a véleményt alkotja (vagyis a bevásárlóközpontokét vagy az oda járókét). Ez talán az egyik legfontosabb építıeleme annak a szinte átléphetetlennek tőnı gátnak, amely miatt a bevásárlóközpontokról szóló diskurzusok mélyelemzés vagy értelmezés helyett általában ízlés- vagy státusharca fulladnak. A bevásárlóközpontok értékelése tehát erısen az értékelı társadalmi státusának, pozíciójának, kulturális beállítottságának, szocializációjának stb. függvénye. Ennek felismerése és annak elfogadása, hogy a különbözı szempontból megfogalmazott értékítéleteket és a különbözı csoportok által megfogalmazott értékeket egyformán komolyan vegyük, közelebb vihet a bevásárlóközpontok mélyebb elemzéséhez és megértéséhez. Sokak számára, akik a közmővelıdésben dolgoznak ez a fajta megközelítés valószínőleg túl képlékenynek tőnhet. Hiszen ez a feltevés elvezethet oda, mintha „értékek” – mint univerzálisnak tekintett normák és min-

81 denki számára egyformán elfogadott vagy elfogadandó célok és eszközök – a szó mindennapi értelmében nem is léteznének. Másképpen szólva, bele kell-e törıdniük a mővelıdésszervezıknek és tanároknak abba, hogy a fiatalok délutánonként a Camponába, a Pólusba vagy a Westendbe mennek ahelyett, hogy szakkörökön vennének részt, vagy „kulturált” programokra járnának? A kulturális antropológia számára ez a kérdés ebben a formában nem merül fel. Értékítélet szempontjából az antropológia számára nincs különbség a délutáni szakkörök, egy múzeumlátogatás és a Westendbe járás között. Mindhárom egy–egy szabadidıs tevékenységi forma, amely bizonyos szükségleteket elégít ki, bizonyos funkciókat tölt be és bizonyos üzeneteket hordoz a külvilág és a résztvevık felé. Az antropológia szótárában nincs olyan, hogy az egyik hasznosabb, kulturáltabb vagy jobb, mint a másik. „Csupán” más – és éppen ez adja mind a három tevékenység létjogosultságát. A fogyasztói kultúra és a bevásárlóközpontok megítélésekor alapvetıen kétféle megközelítés feszül egymásnak. Az egyiket Hankiss Elemér szavai szemléltetik: szerinte a bevásárlóközpont „az utópia szelíd és boldogító változata, egy áldemokratikus szürkületi zóna a valóság és a kereskedelmileg elıállított képzeletvilág között, ahol mindenki névtelen és mindenki egyenlınek képzeli magát” (Hankiss 1997). Ugyancsak jellemzıek Jean Baudrillard francia filozófus–szociológus nézetei is, aki szerint „elértük azt a pontot, ahol a fogyasztás hatalmába kerítette az élet egészét; ahol az összes tevékenység ugyanabban a sorrendben követi egymást; ahol a kielégülés óramő pontossággal van elıre ütemezve és ahol a ’környezet’ teljes, tökéletesen klimatizált, mindennel felszerelt és ’kulturált’. […] A munkát, a pihenést, a természetet és a kultúrát [...] összekeverik, összegyúrják, klimatizálják és a folyamatos vásárlás egyszerő tevékenységévé domesztikálják”. A fenti idézetek által megtestesített megközelítés egyik jellemzıje, hogy a bevásárlóközpontokat leginkább egy rajtuk kívül álló értékrendszer felıl közelíti meg, vagyis egy külsı mércéhez (a valóság – a való világ –, a valódi demokrácia, a sokféleség, a társadalmi beágyazottság, a természet valódisága stb.) képest fogalmazza meg a jellemzıiket – leginkább negatív értelemben. Az ilyen jellegő érvelés egy másik vonulata a fogyasztást gondolkodás, tudatosság nélküli tevékenységnek tekinti, ahol a fogyasztó a különbözı termékeket csak és kizárólag önmagáért imádja, személyes presztízse növelésére és pozíciójának javítására használja. E szerint a nézet szerint semmiféle személyes döntés vagy preferencia nem játszik szerepet abban, ahogyan a fogyasztó a bevásárlóközpontokat vagy az ott bemutatott árukat használja (Douglas 1996: 108). A fentitıl nagyon is eltérı megközelítések a fogyasztást kreatív és a kultúrába mélyen beágyazott folyamatnak tekintik. Arjun Appadurai antropológus szerint a „fogyasztás elsısorban társadalmi, viszonyokba épülı, és aktív semmint személyes, atomizált vagy passzív” (1986: 31). Ezzel a megállapítással összhangban, a Pólus Centerben végzett terepmunkámból azt a következtetést vontam le, hogy az általam megfigyelt és meginterjúvolt fiatalok viselkedése nem valamilyen homogén és végletekig manipulált kultúra terméke. A fiatalok Pólus Centerbeli tevékenysége nem illeszthetı a folyamatos, gondolkodás nélküli, és a bevásárlóközpont által kizárólagosan diktált fogyasztás logikájába. İk maguk is fontosnak tartják, hogy differenciáljanak a különbözı tevékenységek között: sok fiatal csupán azért jár a Pólusba, hogy barátaival tölthesse az idıt, a bevásárlóközpont a szórakozásának nem tárgya, még csak nem is forrása, inkább csak színhelye, mások csupán a családi bevásárlás alkalmával járnak oda, de vannak olyanok is, akiknek ez a „második otthona”. A fiatalok kapcsolata a fogyasztás által diktált logikához ambivalens. Jellegzetes erre azoknak – a Pólusba rendszeresen járó fiatal lányoknak – a példája, akik ruháikat a bevásárlóközpontban nézik ki, és utána ugyanazt fele áron a kínai piacon veszik meg. Egyrészrıl a lányok követik a fogyasztói ideológiát: a plaza által kínált divatot etalonnak tekintik. Anyagi helyzetük folytán azonban nem engedhetik meg maguknak, hogy a bevásárlóközpontban vásároljanak, és tulajdonképpen fel is ismerik: ugyanazokat a ruhákat lehet kapni a „kínai piacon” is, mint a Pólusban. Ez a „csel” nem tekinthetı vak, az áruk megszerzését mindennek alárendelı fogyasztási magatartásnak. Hi-

82 szen ezek a lányok a maguk módján „racionálisan” viselkednek (nem veszik meg a drágább, de ugyanolyan ruhákat), így bizonyos tekintetben túl járnak a fogyasztói kultúra eszén. Hasonló az ún. trükközık logikája: ık félreérthetetlenül azért járnak a központba, hogy boszszantsák a biztonsági ıröket, vagy más olyan csínyt kövessenek el, amellyel tudatosan rúgják fel a „házirendet”. İk egészen nyilvánvalóan nem arra használják a bevásárlóközpontot, aminek azt eredetileg szánták. A különbség az elıbb bemutatott két gondolatmenet között nem abban rejlik, hogy az elsı „negatívan”, a második pedig „pozitívan” ítéli meg a bevásárlóközpontokat és azokat a fiatalokat, akik többé–kevésbé rendszeres látogatói. Az utóbbi, az antropológiához közelebb álló gondolatmenet alapja éppen az, hogy a bevásárlóközpontokat ne „szeret – nem szeret” alapon, vagyis pozitívan vagy negatívan szemléljük és vizsgáljuk. Ellenkezıleg: lényege, hogy az „érték” kategóriáját a lehetı legrelativistább módon közelítse meg; ne adottnak, hanem viszonylagos és plurális kategóriának tekintse. E relativizmus egyik lényegi összetevıje, hogy az adott közösséget vagy közeget belülrıl közelíti meg, vagyis esetünkben viselkedésüket ne a külsı szemlélı nézıpontjából ítélje meg. A gyakran oda járók véleményét, értelmezését nem egy külsı mércéhez méri, hanem önmagukhoz, és ezeket önmagukban egy rendszernek – és nem egy valamivel alacsonyabb rendő, hanem –, éppen olyan legitim rendszernek tekinti, mint önmagáét. Ehhez szorosan kapcsolódik egy második szempont is: az antropológiai gondolkodás nem fogadja el az érték kategóriájának egyes számban való létezését. Nincs egyetlen univerzálisan érvényes, mindenek felett álló és mindenre alkalmazható érték vagy értékrendszer. Ezzel szemben az egyes társadalmakon belül és azok között az egymással párhuzamosan jelen lévı értékeket és értékrendszereket egyenrangúnak, egyformán legitimnek és az adott csoport szemszögébıl mindig adottnak és megkérdıjelezhetetlennek fogadja el. Ezek az értékrendszerek amellett, hogy egy–egy társadalmon belül egymás mellett léteznek, a legitimitásért, a dominanciáért sokszor egymással is versengenek. Nevezhetjük ezt Clifford Geertz szavaival az „értelmezés hatalmáért” való küzdelemnek, amely a gyakorlatban azt jelenti, hogy annak a csoportnak az érték- és értelmezési rendszere válik elfogadottá, „az érték”-ké, amelynek lehetısége van rá, hogy a többi csoport viselkedését a sajátjának keretei között értelmezhesse. A bevásárlóközpontok esetében elmondható, hogy ma a fölérendeltségi helyzetben az az értelmezési keret van – azé az értelmezés hatalma –, amely jobbára elveti a bevásárlóközpontokat, a benne folyó viselkedést üresnek, feleslegesnek, szolgainak és utánzónak tekinti. Igen leegyszerősítve: e meghatározó értékrendszer ellenpontjaként így válik a nagyon sok odajáró fiatal által képviselt másik, a bevásárlóközpontokhoz pozitív értékeket kötı értékés értelmezési rendszer deviánssá. A bevásárlóközpontok különféle megközelítésében fontos a kultúra különbözı meghatározásainak tisztázása is. Megítélésem szerint az az értelmezés, amely ma a bevásárlóközpontba járó fiatalokat elítéli, leginkább azoknak a sajátja, akik kétféle kultúrát különböztetnek meg: a magas kultúrán a kifinomult, az alacsonyon pedig a népszerő (populáris) kultúrát értik. A kultúra antropológiai definíciója szerint azonban maga ez a megkülönböztetés egyedül a különbözı csoportok szocializációjának tudható be. E nézet szerint a kultúra nem lehet „magas” vagy „alacsony”, hiszen mindannyian egy értelmezési rendszerbe születünk bele, amelyben jelek halmazait elsajátítjuk, értelmezzük, használjuk, és folyamatosan újraértelmezzük. Max Weber szavaival, az ember a jelentések maga szıtte hálójában függı állat — amely háló maga a kultúra. A kultúra mindennapi interakcióinkat, beszélgetéseinket, tevékenységeinket jelenti — a cipıfőzéstıl a fontos döntések meghozataláig. Mindent áthat, és egyfajta szőrıként irányítja egyéni és kollektív életünket. Szinte tudatlanul növünk ebbe szocializációnk során, és így ez határozza meg egész világlátásunkat. Herbert J. Gans a kultúra különbözı, a különféle szocializációs mintákból eredı definícióinak tudja be a bevásárlóközpontok által képviselt kultúra iránt érzett ellenszenvet. „A tömegkultúra–kritika … valódi tárgya a jó élet természete, tehát egyáltalában az élet, különösen a munkavégzési szerepeken kívüli élet célja.

83 Továbbá az is, hogy a társadalmat milyen kultúra, kinek a kultúrája uralja, illetve képviselje társadalmi vagy nemzeti kultúraként… Ebben az értelemben a tömegkultúra–kritika a társadalom egyik alkotórészének támadása a másik ellen: a mővelteké a mőveletlenek ellen, az iskolázottaké az iskolázatlanok ellen, a finom ízlésőeké a parlagi ízlésőek ellen, a gazdagabbaké a szegényebbek ellen, a kulturális szakértıké a laikusok ellen. Mindig az elıbbi bírálja az utóbbit amiatt, hogy nem felel meg a jó élet általa felállított mércéjének” (Gans 1998: 114). Ezzel az értelmezéssel a bevásárlóközpontokról kialakított vélemények és attitődök behelyezhetık a kultúra interpretációjáért folyó évszázados társadalmi harc keretébe. Mind a bevásárlóközpontok bírálói, mind pedig üzemeltetıi vagy éppen látogatói kulturálisan meghatározott módon viselkednek. Magatartásuk és véleményalkotásuk a kultúra fogalmának különbözı értelmezéseibıl és nem feltétlenül valamilyen „objektív” mérce szerinti értékítéletekbıl ered. E rövid elméleti bevezetı után, visszatérnék a bevásárlóközpontok által képviselt értékekre és sokféleségükre. A szakirodalom is megerısíti azt a terepmunkáim során szerzett tapasztalatot, amely szerint a bevásárlóközpontok gyakran egymásnak ellent mondó, vagy egymást kiegészítı értékeket jelentenek használóiknak. Így a bevásárlóközpontok egyszerre lehetnek a közösségi lét és az anonimitás színterei, az egyéniség, a társadalmi és kulturális identitás vagy hovatartozás kifejezésének színhelyei, a meglévı társadalmi státus kifejezésének vagy éppen egy vágyott státus megteremtésének terepei és szolgálhatnak elvont és szimbolikus, ugyanakkor nagyon is praktikus célokat is. A bevásárlóközpontok, mint más közösségi vagy városi terek elsısorban a társadalmi kommunikáció terei, színhelyei bizonyos dolgok kifejezésének, míg mások elkendızésének, éppúgy adnak lehetıséget bizonyos csoportokkal való azonosulásra, mint másoktól való elkülönülésre, az egyéniség kifejezésére vagy ellenkezıleg, kollektív minták követésére. A bevásárlóközpontok ebben az értelemben nem alkotnak különálló univerzumot egy–egy társadalom belül. Éppen ellenkezıleg, az ıket körülvevı „nagyobb” társadalomban létezı társas viszonyok teremtésének és újratermelésének egyre fontosabbá váló terepei. Miles Richardson amerikai antropológus szerint az emberek egy-egy helyhez vagy tárgyhoz azon az alapon viszonyulnak, hogy azok a dolgok „mit jelentenek”. Az pedig, hogy egy hely „mit jelent” nem teljesen egyéni döntés kérdése, sem pedig eredendıen adott – ez a jelentés éppen a társas és társadalmi interakciókból és diskurzusokból emelkedik ki vagy teremtıdik meg. Ugyanígy van ez a bevásárlóközpontokkal is: az, hogy ki hogyan viszonyul hozzájuk, az adott személy vagy csoport számára adottnak tőnı jelentésbıl adódik. Vagyis az, hogy egy–egy bevásárlóközpont „mit jelent” és milyen értékeket fejez ki, abból adódik, hogy ellenzıi, hívei vagy használói hogyan használják vagy nem használják és mit gondolnak vagy nem gondolnak róla. Ez a jelentés csoportonként és egyénenként nagyon is eltérı, de az adott csoport vagy egyén szemszögébıl általában az egyetlen lehetségest, „a” jelentést képviseli. Ennek a jelentésnek az alakulására erısen hat az egyén, illetve a csoport társadalmi háttere, és szintén hatnak rá élményeik. Így hát a bevásárlóközpontok egy üres, csakis a pénzköltést serkentı helyet jelentenek azoknak, akik nem alakítanak ki bennük társas kapcsolatokat, míg például a gyakran csapatostul oda járó fiataloknak vagy a hosszabb ideig ott dolgozóknak egyértelmően a közösségi élet terei. Számukra a fogyasztás gyakran csak egy ürügy, amely egészen más természető dolgok megélésére alkalmas közeget teremt. A bevásárlóközpontok nem tekinthetık egységesnek azok szerint a jelentések szerint, amelyeket a gyakran oda járók nekik tulajdonítanak. Minden egyes bevásárlóközpont az oda járók szemszögébıl önálló identitással rendelkezik nemcsak a neki tulajdonított jelentések, de a helyi társadalomtörténet okán is. A Pólus Centerbe járó fiatalok a Duna Plazát riválisnak tekintik, oda – szerintük – a sznobok járnak. A Westendet azonban inkább csak érdekes turisztikai látványosságnak tekintik. Személyes kötıdésük csak a Pólushoz van, ahhoz a helyhez, amelyben felnıttek, amelyikbe belenıttek és amelynek jelentéseit maguk alakíthatták ki.

84 A helyi kultúra és társadalmi környezet fontosságára a bevásárlóközponthoz kapcsolódó jelentések szempontjából szintén a Pólus példája világít rá. A mai Újpalota arcát az 1969-es építkezések alakították ki: ekkor húszezer lakótelepi lakást építettek, ahová hatvannégyezer ember költözött be. Az iskolákon kívül még 1975-re, a lakásépítési program befejeztére sem készült el semmiféle közmővelıdési intézmény a kerületben. Noha 1977-ben megépült az újpalotai szabadidı központ, a lakosok folyamatos problémának érezték a szabadidıs programok, a közösségi terek hiányát a mereven megtervezett lakótelepen. Ehhez járult és ma is hozzájárul a lakosok rossz anyagi helyzete, alacsony társadalmi státusuk, a mindennapi megélhetés gondjai. Ebben a kerületben a Pólus megépítését a fiatalok nagy része fantasztikus lehetıségnek látta, olyan térnek, ahol végre együtt lehetnek, szórakozhatnak, lehetıségük nyílik a közösségi létre, arra az életformára, amelyre korábban csak az utcákon, az árokparton volt lehetıségük. A bevásárlóközpontokkal szemben gyakran elhangzó vád, hogy a felejtés, az üresség terei, bennük minden csak látszat és képzelet mőve. E szerint a nézet szerint a bevásárlóközpontok nem tekinthetıek hagyományos értelemben vett közösségi tereknek, amelyeket jelentéssel a közös emlékezet, a történetiség, az események átélése és megélése tölt meg. Terepmunkáim során azonban éppen az derült ki, hogy a bevásárlóközpontokat az azokat használók számára sokkal kevésbé az „elıre gyártott” jelentések (mint például a nagy magyarokat idézı utcanevek a Westendben) töltik meg jelentéssel, mint inkább a közös emlékek, az egyéni érzelmek és a közösen átélt történések. A Pólus Centerben végzett kutatásom során kiderült, hogy sok fiatal számára a Pólus nem csupán egy a sok bevásárlóközpont közül: a Pólus Center olyan hely, amely hozzájuk nem csak fizikailag, de érzelmileg is közel áll. Amikor a fiatalok a Pólusról alkotott saját véleményükrıl számoltak be, azt leginkább belsı kategóriák (érzéseik, élményeik) segítségével jellemezték és nem az olyan „objekívnek” tekintett elınyöket sorolták fel, mint például a boltok rendszerezettségét, vagy azt, hogy minden egy helyen megtalálható. A bevásárlóközpontok éppen ezek révén a társas viszonyok és egyéni érzelmek révén válnak intenzíven megélt közösségi és társas terekké – nemcsak az oda járó fiatalok számára, hanem például az ott dolgozó eladók, biztonsági ırök számára is. A fiatalok különbözı csoportokba rendezıdnek, ezek a csoportok hol elhatárolódnak egymástól, hol összefonódnak. Az eladók bizonyos boltokban is szívesen dolgoznak bizonyos boltokban, másokban viszont nem. Ezek a belsı közösségek bonyolult hatalmi, nemi, társadalmi és kulturális viszonyok összességei, amelyeket egyenként elemezve mindegyikük sejtetni engedi a bevásárlóközpontokat mélyen átható társadalmi és társas jellemzıket. A bevásárlóközpontok azonban nem csupán közösségi szerepet töltenek be: éppen ugyanilyen fontosak lehetnek az „egyén”, a közösségrıl levált egyedüllét, az anonimitás tereiként is. Vannak sokan, akik azért járnak a bevásárlóközpontokba, hogy egyedül és nyugodt körülmények között vásárolhassanak. Sok fiatal nı jár vásárolni olyankor, amikor valami személyes sérelem éri, ekkor úgy érzi, önmagát vigasztalja. A bevásárlóközpontban vásárlók – noha bizonyos szempontból divat–követık – a maguknak tetszı ruhák megvásárlásával saját magukat, egyéniségüket teremtik meg és fejezik ki. A bevásárlóközpont lehet tehát az egyéni ízlés és az egyéniség, valamint a közösségbe tartozással szemben az anonimitás tere is. Hiszen hol lehet könnyebben egyedül lenni, mint egy hatalmas, mozgó, sodródó tömegben? Ebbıl a szempontból a központok a modern nagyvárosok e funkcióját kicsinyített formában töltik be. Az egyéni szükségletek kielégítésén túl a központoknak az egyéniség „építéséhez” kapcsolódó funkciói olyan társas vagy társadalmi értékekkel, funkciókkal kapcsolódnak össze, amelyek közül talán a legfontosabb az identitás kifejezése vagy megteremtése. Mary Douglas brit szociálantropológus szerint „a megadott idın és téren belül a fogyasztás arra szolgál, hogy az egyén valamit elmondjon magáról, a családjáról, a helyrıl, ahonnan származik, vagy ahol él, hogy otthon van vagy vakációzik, vidéken vagy városban él-e. Azok a megállapítások,

85 amelyeket fogyasztás közben tesz, arról az univerzumról szólnak, amelyben él, megerısítik vagy ellentmondanak, esetleg még versenyeznek is vele” (Douglas–Isherwood 1980: 45). A bevásárlóközpontban az egyén megmutathatja, hogy ı kicsoda, hogy ki akar vagy nem akar lenni. Mint korábbi dolgozatomban kifejtettem, a Pólus Center tere lehet az etnikai identitás kifejezıdésének is. Példa rá roma interjúalanyom, aki magát a „kalapos cigányoktól” élesen elhatárolta. Abban, hogy a bevásárlóközpontok az identitás és a társadalmi státus kifejezésére vagy építésére szolgálnak nagyon fontos szerepet játszik az, hogy a bevásárlóközpontok és a benne lévı boltok, vagy éppen maga az épület nem tekinthetık csupán önmaguk fizikai megtestesülésének. A bevásárlóközpontok nemcsak konkrét közösségi vagy gazdasági helyszínek, hanem ugyanakkor olyan jelek és üzenetek hordozói és teremtıi, amelyeket az oda járók részben elfogadnak vagy elvetnek, részben pedig saját céljaikra használnak fel és saját képükre formálnak (mint pl. a trükközık). Nemcsak a bevásárlóközpont manipulálja az oda járókat, hanem azok is manipulálják, felhasználják, alakítják a bevásárlóközpont nyújtotta jeleket és jelentéseket. A fogyasztás sem elszigetelt jelenség. Be van ágyazva a társadalmi és kulturális viselkedések általános rendszerébe. Bizonyos tekintetben a társadalomban való létezés, a társadalmi és kulturális jelek, státusok, üzenetek mindennapos termelése, befogadása, értelmezése is egyfajta (szimbolikus) fogyasztásnak tekinthetı. A szimbolikus fogyasztás és az identitás teremtésének összefüggésére mutat rá azoknak fiataloknak a példája, akik azért járnak a bevásárlóközpontba, hogy belekóstoljanak vagy látszatra beépüljenek abba a magasabb státusba, amely egyébként számukra szinte elérhetetlen. Ez összefügg a státus keresésével, megteremtésével, a látszat keltésével. Végül természetesen azokról az értékekrıl sem feledkezhetünk meg, amelyek sokkal kevésbé szimbolikus tartalmúak és leginkább a bevásárlóközpontok által nyújtott praktikus lehetıségeket érintik. Ezek között szerepel a „mindent egy helyen”, a nagy választék, a parkolóházak által nyújtott kényelem stb. értéke. Az eddig vázolt értékek természetesen nem választhatóak el mereven egymástól: a bevásárlóközpontok legtöbb használója számára mindegyik fontos, egyikük kisebb, másikuk nagyobb mértékben. Leginkább az adott használati kontextustól függ, hogy mely értékek és funkciók kerülnek elıtérbe és melyek szorulnak háttérbe. Bizonyos esetekben a praktikus értékek az elsıdlegesek, máskor viszont a bevásárlóközpontok közösségi tér jellege dominál. Az eddigiekben a bevásárlóközpontok belsı viszonyrendszerére fordítottam nagyobb figyelmet. Most a bevásárlóközpontnak egy nagyobb egységen, a városon belüli szerepére térek át, azokra az értékekre, amelyeket a különbözı központok kifelé kommunikálnak és a városon belül képviselnek vagy testesítenek meg. Elıször arra az ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet, amely ma a bevásárlóközpontokról szóló különbözı diskurzusokat érinti. Ma – még a bevásárlóközpontok elsı magyarországi megjelenése után nyolc évvel is – erıteljes ellenállás figyelhetı meg a bevásárlóközpontokkal és kultúrájukkal szemben. Szinte minden újonnan megnyitott bevásárlóközpontot olyan szkeptikus és lealacsonyító hangvételő cikkek követnek a sajtóban, amelyek elítélik a bevásárlóközpontok álságos világát, az odajárókat szinte már megjelenésük elıtt plaza-majmoknak titulálják és szinte elırevetítik a belváros halálát. Ezzel a felszínen erıteljes ellenállással szemben azonban egy olyan – a többség által pozitívnak tekintett – folyamat figyelhetı meg a mai Budapesten, amely a városi köztereket is a bevásárlóközpontokhoz hasonlóvá igyekszik tenni és amely igyekszik elérni azt, hogy az ott uralkodó értékek, mint például a rendezettség, a tisztaság, a presztízsteremtés, a fogyasztás általánossá váljanak. Két bevásárlóközpontot vizsgáltam: a Pólus Centert és a Westend City Centert. Mindkettı mintapéldája azoknak a jellegzetes funkcióknak, amelyeket a bevásárlóközpontok a városban betöltenek. A Pólus Center leginkább egy helyi mővelıdési ház vagy szabadidı központ sze-

86 repét tölti be: valójában a várost és a város által kínált szolgáltatásokat és lehetıségeket teremti meg az elszegényedett külvárosban, Újpalotán. A város szívében felépült Westend viszont azt tekinti „missziójának”, hogy azokat az értékeket testesítse meg, amelyek a modern nagyváros idealizált formájának kellene megvalósítania. Esetében – a Pólustól eltérıen – inkább arról van szó, hogy a város követi a bevásárlóközpont által kitőzött célokat, értékeket és funkciókat. A továbbiakban e modell–jelleget összetevıit fejtem ki. A bevásárlóközpontok elıdeinek, a nagyáruházaknak a megjelenése a belvárosok kiépülésével egy idıben történt. Eredetileg nem voltak a hagyományos belváros antitézisei, mint ma a bevásárlóközpontok. Ellenkezıleg, e két tér egymást éltette. Ezzel szemben ma leginkább az a nézet terjedt el, hogy a bevásárlóközpontok elpusztítják a hagyományos belvárost: nemcsak azáltal, hogy a külvárosba terelik az embereket és elnéptelenítik a belvárosi utcákat, hanem a belvárosban lévı bevásárlóközpontok, mint amilyen például a Westend, ellehetetlenítik a belvárosok szövetét alkotó kis boltokat, piacokat. Ezzel együtt megfigyelhetı, hogy a közterek jelentısége és presztízse csökken, és a bevásárlóközpont átveszi a hagyományosabbnak tekintett szórakozási helyszínek, például a mővelıdési házak szerepét A belváros és a bevásárlóközpont kapcsolata ma valóban meglehetısen ellentmondásos. A bevásárlóközpontok nem feltétlenül kedveznek a hagyományosabb belvárosok virágzásának, vagy inkább, véleményem szerint egy másik fajta belváros kialakulását segítik elı. Miközben sokan elsiratják a hagyományos belvárosokat, a tereket, parkokat, kis boltokat és üzleteket, eközben megfigyelhetı, hogy szinte az egész belváros átveszi a bevásárlóközpontok struktúrájának, az általuk megtestesített logikának bizonyos rendjét. Jó példa erre éppen a fıváros hatodik kerülete, amely a Westend City Centernek ad otthont. A Westend és a hatodik kerület kapcsolatáról három éve írt dolgozatomat úgy fejeztem be, hogy a bevásárlóközpont és a hagyományosnak tekintett város „küzdelme” még nem egészen dılt el. Dolgozatomban azt vizsgáltam, hogy a hatodik kerületben a hagyományosabb szövető városrész hogyan próbálja megtartani és megerısíteni a maga identitását, a bevásárlóközpont által nyújtott identitásokkal párhuzamosan, elsısorban a „hagyományos Terézváros,” a kávézók, éttermek és színházak Terézvárosának felújításával/felépítésével. Mára nyilvánvalóvá vált: a kerületben jellemzı lokálpatrióta és a történetiséget hangsúlyozó diskurzus ellenére is, egyre erıteljesebben a kerület hagyományosabbnak tekintett részeiben is dominánssá válik a bevásárlóközpontok kultúrája és logikája. De melyek a Westend-típusú bevásárlóközpont által megtestesített értékek? A továbbiakban, egy nagyon bonyolult helyzetet leegyszerősítve, a legfontosabbaknak vélt fogalmakat emelném ki: a modernizáció vagy fejlıdés fogalmát, a fogyasztóiság elıtérbe kerülését és a rend, biztonság és tisztaság megteremtésének kívánalmát. Elıször is, a bevásárlóközpontokban nemcsak azért látják sokan a modernizáció, a fejlıdés megtestesítıjét, mert „nyugati”, vagyis egy fejlettebbnek tekintett kapitalista társadalomból importált termék, hanem azért is, mert a plazák éles ellentétben állnak a mai budapesti közterek által megtestesített értékekkel. Ma a közterek és a hagyományosnak tekintett városi terek presztízse egyre csökken, míg a bevásárlóközpontoké nı. A közterek és a bevásárlóközpontok kulturális és gyakran társadalmi értelemben is egymás ellenpontjaivá váltak. Ebben a párharcban a közterek a szegénység, a hajléktalanság, a kosz, az „igénytelenség” és a káosz színterei, míg a bevásárlóközpontok saját maguk definíciója szerint a „civilizáció”, a gazdasági és kulturális „fejlıdés” és a modernizáció szimbólumai. Ez a rivalizálás a közterek egy korszakának lezárulását, míg a bevásárlóközpontok elterjedésével egy új korszak kezdetét jelöli. Másodszor, a „fogyasztóiság” megjelenése a város különbözı tereiben különbözı formában jelenik meg. A budapesti hatodik kerületben egyre több olyan teret találunk, amelynek kulturális és társadalmi jelentésében központi szerepet játszik a pénzköltés, a státus és a presztízs hangsúlyozása (ilyen például a Liszt Ferenc tér, a most felújítás alatt álló Király utca vagy éppen a rehabilitált lakóházak is). A „fogyasztóisághoz” tartozik még a széles választék, a

87 napi 24 órás mőködés látszata és a bevásárlóközpontok státusteremtı jellege. De maga a bevásárlóközpont és a hozzá egyre hasonlóbbá váló terek is a státus és a presztízs helyei: a szegénységet végképp kizárják, annak láthatóságát gátolják. Az ilyen típusú „hely jelentése” a bevásárlóközponthoz hasonlóan nem segíti elı a kilógó, a nem odavaló emberek megjelenését, sıt – hacsak nem alkalmazkodnak. A Liszt Ferenc tér és Király utca átalakításának tervei szintén a fogyasztói létformát testesítik meg. A téren és az utcán is a szórakozóhelyek tucatját tervezik létrehozni, hogy minél több fiatal és kevésbé fiatal forduljon ott meg, akik a város tereit egyre inkább a fogyasztáson keresztül élik meg. Harmadszor, szinte az összes bevásárlóközpontban megfigyelhetı az a törekvés, hogy megteremtsék a biztonság érzetét. Ezt szolgálja a terek állandó ırzése, megfigyelés alatt tartása (kamerák, biztonsági ırök, tiltó jelzések és táblák), a rend, a fegyelem és a tisztaság benyomásának megteremtése, noha ez természetesen nem mindig sikerül. Ugyanezek a jellemzık jelennek meg egyre nagyobb erıvel a város különbözı terein is: gondolok itt az utcai biztonsági kamerákra, az egyre inkább terjedı magán ırzı–védı szolgálatokra és a növekvı számú rendırre és közterület–felügyelıre az utcákon. Úgy tőnik tehát, hogy a városban nagyon erıteljesen jelennek meg a bevásárlóközpont által megtestesített értékek. A bevásárlóközpontok elsı megjelenésükkor mind az Egyesült Államokban mind pedig Magyarországon, legalábbis támogatóik számára, egy utópia megvalósulásának valamely újabb szakaszát jelentették. Azáltal, hogy a boltokat központilag osztották el, az építészeti terveket sztenderdizálták, tökéletes tisztaságot és harmóniát alakítottak ki, az a benyomás alakult ki, hogy a központok a modern nagyvárosok ideális megtestesítıi. Hasonló elgondolásra visszavezethetı elemeket és törekvéseket fedezhetünk fel a Westenddel kapcsolatban is. Ez a bevásárlóközpont a racionális, rendezett, egységesen, központilag irányított és egyben esztétizált városi tér mintapéldája kíván lenni. A város tehát úgy válaszol a bevásárlóközpontok által megtestesített társadalmi és térbeli utópiára, hogy céljául nem az elkülönülést, hanem a plazákhoz való minél nagyobb hasonlóságot és értékeinek átvételét tőzi ki.

Felhasznált irodalom: - APPADURAI Arjun: Commodities in Cultural Perspective. Cambridge University Press. 1986, - BAUDRILLARD, Jean: The Consumer Society. London – Thousand Oakes – New Delhi: Sage Publications. 1988. - DOUGLAS, Mary: Thought styles: critical essays on good taste. London, Sage Publications. 1996. - DOUGLAS, Mary – Baron ISHERWOOD: The World of Goods – Towards an Anthropology of Consumption. London, Routledge1980, - GANS, Herbert J.: Népszerő kultúra és magaskultúra. In: A kultúra szociológiája. Szerk.: Wessely Anna. Budapest, Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium. 1998. - GEERTZ, Clifford: Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris, 2001. - HANKISS Elemér: Az emberi kaland. Budapest, Helikon Kiadó, 1997.

88

Ifju György

A szuvenír és a mögöttes érték Mottó: "Ha jól kérdezünk, a tárgyak válaszolnak. Mesélnek félelmetes tempóban tréningnadrágosodó korunkról, s ezáltal rólunk, e „szép új világ üzemeltetıirıl” is.« Fábry Sándor

Mi is az a szuvenír? Ajándéktárgy? Ajándékot általában (csak) másnak vesz az ember, szuvenírt többnyire saját magának. Úti emlék – vagy több ennél? Emléktárgy? Mitbringsel – azaz valami magunkkal hozott „izé”? Talán ha megfogalmazzuk az utazás mibenlétét, közelebb juthatunk a szuvenír fogalmához is. Az utazás – nem a „legszakmaibb” meghatározás szerint – az elfogyasztott, igénybevett javak és szolgáltatások, valamint élmények, benyomások, szellemi javak (azaz mindannak, aminek nem marad látható nyoma – legfeljebb a leégés miatt fájó bır vagy néhány felesleges kiló) összessége. Jól érzékelhetıen hiányzik belıle a „megfogható”, a kézbe vehetı, a látható, ezért az alapvetıen vizuális embernek kellett valami: egy naplóbejegyzés, rajz – késıbb fotó – és egy jellemzı tárgy, amibe akkor is kapaszkodhatott, amikor emlékképei már megfakultak. Valahogy így jöhetett létre a szuvenír. Alapvetı jellemzıi, hogy - helyhez, idıhöz és/vagy élményhez, eseményhez kötıdik; - valamilyen üzenetet (többnyire személyes, „privát” üzenetet közvetít); - valamilyen tárgyiasult formája van; - igazi értékét éppen a személyes kötıdés adja (Egy mőtárgy, pl. egy fedeles ezüst serleg lehet önmagában értékes, de sokkal értékesebbé válik, ha tudjuk, hogy Bethlen Gábor ivott belıle fejedelemmé választásakor. Maga a szuvenír önmagában lehet teljesen értéktelen mint tárgy, ugyanakkor jelentıs személyes értékő, hiszen pl. a nászúton vették, győjtötték.) Az utazások története a szuvenír története is. „Kezdetben vala az eredeti… – amit az ember saját szükségletére és mulatására készített – és az Isten (turista) lelke lebegett vala a vizek felett…” Az eredeti többnyire egyedi is volt, nem jutott belıle másnak (igaz, ekkor még nem tolongtak a turisták) és nem volt kifejezhetı értéke sem Majd jött valaki valahonnan, megtetszett neki a tárgyunk, és elkérte. Semmi baj, készült egy újabb – egy kicsit más –, de immár nem egy, hanem több példányban, hátha a következı látogatónak is kell. Így született meg a másolat, és amikor már hazatérve a látogató is készítette ugyanezt, és úgy adta tovább, mintha eredeti volna, akkor világot látott a „hamisítvány” is. És a továbbadásra szánt többlettel megszületett az érték is. Ha azonban valaminek értéke van, akkor elıbb–utóbb lesz ára is, azaz valódi áru lesz belıle, amit ha tovább adunk (értékesítünk), ÜZLET (!) lesz belıle.

89 Hogyan hozzunk tehát létre olyan mennyiséget, hogy valóban üzlet legyen belıle? Több megoldás is adódott: 1. Eredetit létrehozni, találni. Jelentıs objektív (mennyiségi) és törvényes korlátai vannak, de például a népmővészeti vagy természeti eredető tárgyak körében lehetséges. 2. Másolat, vagy hamisítvány (olyan másolat, amit eredetinek tüntetnek fel) készítése. Ebben az esetben mennyiségi korlát nincs, de törvényi korlát lehetséges, sıt, többnyire van is. Ennek kapcsán néhány kérdés is felmerül: Meddig beszélhetünk „több” eredetirıl” (pl. kézzel egyedileg készített sorozat)? Mikortól „másolatról” (pl. eredeti alapján öntött sorozat, vagy megjelölt, un. „nemes másolat”)? Mikor lesz „hamisítvány” (pl. azonosítható stílusjegyek vagy alkotó)? 3. Tárgyakat készíteni eleve szuvenír céljaira. Ahogy tömegesedett a turizmus, úgy növekedett az igény az emléktárgy iránt, ami i. kezdetben még csak „győjtögetett” kavics, kagyló, préselt virág, nem kellett „készíteni”, legfeljebb győjteni – amit elıször maga az utazó tett, késıbb „intézményesítették”; ii. valamilyen tárgy: jegy, belépı, számolócédula, prospektus, szállodacímke, képeslap (ezeket hamarosan elkezdték tudatosan is alakítani!) Ez utóbbiak megjelenése a XIX század elejére–közepére tehetı (Napóleoni háborúk, Bécsi Kongresszus, Romantika, biedermeier), amikor a turizmus kezd tömegessé válni. Az igazi fellendülést a szuvenírek terén is – akár csak a turizmusban – a vasút megjelenése hozta magával. Megjelentek a kifejezetten erre a célra készített, a származási helyre utaló tárgyak, melyeknél kezdetben nagy szerepet kapott a népmővészet és a kézmőipar (csipke, hímzés, rézmőves tárgyak, faragások, kerámia). És milyenek voltak (lettek) ezek a kereslet igényeihez, a piachoz igazított „mőtárgyak”? - Kicsik, hogy ne kelljen cipelni; - olcsók, hogy mindenki megvehesse (bár ez a jelzı sokszor nem csak az árra, de a minıségre is alkalmazható!); - nagy tömegben elıállítottak, hogy mindenkinek jusson belılük; - lehet (lehetett) valamilyen használati (funkcionális) értékük; - de lehet használati érték nélküli „kvázi” mőtárgy is; - és – talán a legfontosabb – anyagukban, formájukban, díszítésükben (felirat, kép, logo) valamilyen módon tartalmazzák az utazás, a látnivaló üzenetét. Így születtek a kivilágítható mőanyag velencei gondolák, a kulcstartón fityegı Eiffeltornyok és a nemzeti színekbe öltöztetett pirospaprikás zsákocskák. Ez az idıszak, amikor a termék, az ár és az érték egyre jobban elválik és eltávolodik egymástól, és az értéket nem a termelés, hanem az „üzenet” és a piaci igény határozza meg. Például: az egyik legrégibb, jellegzetes szuvenír a hazai piacon a gyógyvizes „sétáló” pohár (Pöstyén, Karlsbad, Herkulesfürdı). A XX. században, a két világháború közötti idıszakban a közlekedés és a kommunikáció fejlıdése, a városi polgárság létszámának, a diszkrecionális jövedelemnek és a szabadidınek növekedése, valamint nem kevésbé a divat következtében tanúi lehetünk az elsı turisztikai boomnak. Egyúttal megindul kifejezetten a turisták számára termelés is (szuvenír ipar) – elsısorban olyan tárgyakat állítva elı, amiket a helybéli (ıslakos) nem vesz meg! Jellemzıi: - Méreteiben: kicsi (Eiffel–tornyok, Dávid–szobrocskák, Mona Lisa–képecskék) - Anyagában: mőanyagok, könnyen formálható fémek, az eredetitıl eltérı anyagok - Témájában: korlátlan - Formájában, elıállítási technikájában: modern (fröccsöntés, szitázás) - …és mindezek kombinációjaként: az ezüstre festett mőanyag velencei gondola, mőmárvány talpon, zenélı szerkezettel, mozgó gondolással, kivilágíthatóan.

90 Azaz: a valamilyen – objektív – értéket képviselı emléktárgyak mellett, majd azokat tömegében messze meghaladva megszületik az értéktelen GICCS. Az ÉRTÉK
ÉRTÉKTELENNÉ válik. (Valóban értéktelenné? Vagy csupán más értékké alakul?) A turizmus – szuvenír kapcsolatban, az elıbbi fejlıdésével párhuzamosan, mind erısebbé vált a piaci hatás–kölcsönhatás. Több turista – nagyobb kereslet – nagyobb kínálat. (Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ez bizonyos társadalmi rétegeknek megélhetési lehetıséget is jelent!) A mérhetı, objektív érték majdnem teljesen eltőnik, helyét az eszmei érték veszi át. Ezen a területen is megjelenik azonban a globalizáció és ezzel együtt az olyan átvett, idegen termékek sokasága, melyek kifejezetten „környezetszennyezık” – de hát a turisták megveszik! (Lásd: matrjoska babák) A modern szuvenír úgy is tekinthetı, mint a turizmus ipar (iparszerő turizmus) mellékterméke, ami ugyanakkor jelentıs marketing eszközzé is vált. A XX. század második felében a kommunikációrobbanásnak is köszönhetıen megnövekedett marketing orientáltság hatására a „spontán szuvenírbıl” „irányított szuvenír” lett, ami - image erısítı, üzenethordozó; - brand erısítı, sıt, alkotó elem; - marketing eszköz – használati értékkel (esernyı, póló, kulcstartó) - mint turisztikai termékelem a szolgáltatás, a komplex kínálat ill. termék része Mindezzel egy új, piaci, közgazdasági értéket képvisel. Összefoglalva: -

A szuvenír pozitív hatásai ill. szerepe: Megélhetést vagy kiegészítı jövedelmet biztosít számos családnak, különösen olyan régiókban, ahol alig van más megélhetési forrás. Hozzájárul népmővészeti, népi iparmővészeti ágak fennmaradásához, továbbfejlıdéséhez. Új tárgyalkotó „ál- és valódi mővészetek, mőhelyek” kialakulásához vezet (kavicsszobrok, dróthajlítás, afrikai Makonde szobrászat, mexikói kéregfestészet) Ösztönzıleg hat egyes utcai mővészetekre, és ezzel több funkciót is betölthet: o a tárgyalkotás terén (karikatúrák, árnyképek); o mint program és attrakció (Montmartre, Piazza Navona, Vörösmarty tér) o ellenırizhetı, irányított formájában egyfajta kultúra exportnak felel meg (pl. hungarikumok) o termékelemként része lehet az aktív turizmusnak (különlegesség, többletkötıdés „én készítettem” - saját alkotás)

Negatív hatásai: - Az egyedi mővészetek iparosodását, tömegtermelést von maga után, melynek következményei: a csökkenı minıség, igénytelenség, végül a hamis, illetve torz imázs közvetítés! - Mővészetek, mővészi iparok erıszakos – a piac által iniciált – átalakítása következik be (azt csináljuk, amit a piac akar). - Az értékek, értékítéletek eltorzulásához vezet. - Megadja magát a globalizációnak, aminek a kultúrák értelmetlen keveredése, összemosódása a következménye (matrjoska-baba) A szuvenír mögöttes értéke - Eszmei értéke: mindaz az élmény, emlék, ami kapcsolódik hozzá (többnyire átmeneti, múlandó, ritkán tartós).

91 - Anyagi értéke: tükrözıdik (részben) az árban, amit fizettünk érte, illetve tényleges „matériájában” (átmeneti, tartós). - Használati értéke: annak megfelelıen alakul, hogy milyen céllal, meddig használható. - Marketing (turisztikai) értéke: addig van, ameddig képes az üzenetet közvetíteni, és milyen ez az üzenet (jó, vagy rossz, és ez nem mindig az utazás, hanem a tárgy minıségétıl függ). Egy biztos: a szuvenírek mára hozzátartoznak tárgyi környezetünkhöz, és rajtunk is múlik, hogy emelik vagy inkább rontják annak látható értékét. Igazi – eszmei, gondolati, érzelmi – értékük a kívülállók számára úgyis rejtve marad, ahogy rejtve marad a felületes turistának a meglátogatott táj, ország kultúrája, vagy ahogy a pilótának ismeretlen az alatta elsuhanó táj: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj és nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály…”

92

Héra Éva

Hagyomány és modernitás – folklór a kirakatban Az „érték” címmel hirdették meg a szervezık az ez évi szegedi nyári egyetemet. Mindannyian érezzük, akik a kultúra, közelebbrıl a közmővelıdés területén dolgozunk, hogy mennyire fontos lenne megtalálni azokat a fogódzókat, megtalálni azokat a mindenki által kétségbevonhatatlan értékeket, melyeket semmiféle társadalmi, gazdasági változás, semmiféle hatalom nem kérdıjelezhet meg. A magyar társadalomnak ilyen gyökeres, gazdaságot, társadalmat, értékrendet felforgató változása, mint amelyben most élünk, a XIX. század óta nem volt. Társadalmi kihívásaink mellett fenyegetı veszély a globalizáció. Igen figyelemreméltó azonban, hogy az utóbbi évtized tudományos elemzései a világfolyamatok mozgató rugói közül egyre nagyobb jelentıséget tulajdonítanak a civilizációnak, a kultúrának, mint a regionális és nemzeti identitás alapjának. A két nagy egymásnak feszülı trend: a globalizáció, az egyetemlegességre törekvés, másfelıl a kulturális identitásra törekvés. Ha kulturális identitásról beszélünk, megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a hagyományról, társadalmi és kulturális hagyományainkról, melyek a történelmi folytonosságot és magát a kultúrát jelentik. A jelen társadalmak egyik legnagyobb kulturális kérdése, a hagyományokhoz való viszony. Jelen van ez a kérdés Afrika törzsi háborúiban, meghatározója a Balkánon egymásnak feszülı nemzeti nacionalizmusoknak, s az iszlám szélsıségesek világot fenyegetı elszánt harcának is egyik mozgatója, hagyományaik védelme. „Mert azt tanultam mindenütt, azt láttam minden nagy nemzetnél, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Mert össze kellene szednünk nagy fáradsággal az ország minden részérıl a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene, és nagy fanatizmus is és rettenetes sok munka…” A hagyomány és identitás kérdését pontosabban és szebben megfogalmazni, minthogy azt Kós Károly tette A régi Kalotaszeg (1911) címő írásában, úgy vélem, nem lehet. Mégis mi az oka, hogy a hagyományhoz való viszonyunk – különösen kárpát medencei térségünkben – mindig meg–megújuló viták tárgya. Bizonyára következik ez történelmi helyzetünkbıl, társadalmi, vallási, nemzetiségi különbözıségeinkbıl is, de nálunk békésebb területek, egységesebb társadalmai is foglalkoznak e kérdéssel. „Ha mindenben követjük a szokást, a régi por söpretlenül marad.” Mondja Shakespeare Coriolanus címő drámájában. Mi is valójában a hagyomány? Béklyó, mely a hatókörébe tartozó egyéneket, s így a társadalmat is fogságban tartja? Vagy a nemzeti kultúra, a nemzeti mővelıdés alapja? A Világirodalmi lexikon így fogalmaz: „A hagyomány a történelem folyamán kialakult értékek összessége, mely a fejlıdés folyamán szüntelenül összekapcsolódik a megújulással. Ez azt jelenti, hogy az újítás mindig a hagyományokra támaszkodva szakít a hagyományok egy részével, és mihelyt újjászületik, maga is hagyományt alkot.” A Néprajzi lexikon címszava szerint: „A közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns része, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte az emberi közösség létének feltétele.” A hagyományt azonban nem lehet „komplex” módon kezelni, hanem szükség van annak pontos meghatározására, hogy mit értünk hagyományon. A hagyomány meghatározásán túl fontos annak meghatározása is, hogy a hagyomány mely területeivel kívánunk foglalkozni.

93 Tudni kell, hogy vannak a hagyománynak olyan elemei, melyek nehezen ragadhatók meg a maguk konkrétságában. Ezek a gesztusok, viselkedésmódok, a köznapi szokások, az étkezés, a köszönés mozzanatai, az emberi kapcsolattartás, a mindennapi érintkezés módja, melyek természetes módon öröklıdnek és válnak hagyománnyá. Vannak a hagyománynak olyan elemei melyek az idı múlásával, az életforma eltőnésével érvényüket vesztik, s a mai életben nincs helyük. Fontos elemei a kultúrának, de megırzésük múzeumok, levéltárak feladata. Végül meg kell különböztetnünk azt a részt, melyet a nemzeti kultúrába emelve tovább éltethetünk. A hagyományok felé fordulás, a világon szinte mindenütt a hagyományos kultúrák, a népi kultúra iránti figyelmet jelenti, hiszen a népi kultúra egységes, átlátható, emberközeli, s mindig az adott országra jellemzı. A XIII-XIX. század a nép felfedezése az európai kultúrában. Az 1500-1800-as évek között az európai népi kultúra olyan változásokon ment keresztül a parasztság életforma változásának folyamán, mely kulturális forradalmat is eredményezett. A XV. században a kultúra még egységes, homogén képet mutat egész Európában. Homogénebb volt a mővészi ízlés és önálló paraszti mővészettel, mint a késıbbi századokban még nem számolhatunk. A XVIXVII. század fordulója körüli agrárkonjunktúra, a viszonylagos paraszti jólét hatására azonban a vagyonos parasztság egyre több használati tárggyal rendelkezett. A háztartásokba bekerültek az ón és fajansz edények, divatos öltözetdarabok is. A gazdasági visszaesés és a receszszió késıbbi évszázadaiban azonban a parasztok egyre jobban elszakadtak az egykorú polgári ízléstıl és egyre önállóbb népmővészetet alakítottak ki, melynek virágzását a szakirodalom a XVIII. század végére, XIX. század elejére teszi. Európa különbözı részein – a gazdasági fejlıdéstıl függıen – különbözı idıpontban történtek ezek a változások. A XV. században az angol paraszt még a földön aludt, a XVI. század végén azonban már szekrényei, edényei, falvédıi voltak. Ez a század a falusi kézmővesség fénykora Angliában. Nyugat–Európa más részein ez a változás a XVII. században következett be. Norvégiában, Svédországban a korábbi idıszakból szinte egy tárgyat sem ismerünk, de ekkor szinte mindenütt megjelenik a faragott, festett láda, a pohár és tányér. A parasztság életmódjának változásával egy idıben, megjelenik a régi értékek elvesztése miatt érzett aggodalom. Angliában a „szabadidı kommercializálódásáról” kezdenek beszélni. Új szórakozásformák adódnak: a cirkusz, a boksz, a karneválok. A „Skót Felföldi Társaság” azért aggódik, hogy a „legnemesebb erények kivesztek, vagy háttérbe szorultak, mert a pénzimádat belopódzott, és mert a csalás, s a képmutatás kofaszellemet, s léleknyomorító, hitvány kapzsiságot hozott.”. Ezzel egy idıben – a hagyományos paraszti kultúra bomlásával – a XVIII-XIX. század fordulóján került a nép az európai érdeklıdés homlokterébe. Annak, hogy miért fordult az érdeklıdés a nép felé, több oka is volt: esztétikai, intellektuális és politikai. A mai napig e kérdések köré csoportosítható a hagyománnyal kapcsolatos viták nagy része. Megfigyelhetjük, hogy a nemzeti hagyományokhoz való viszony azokban az országokban illetve népeknél volt a legerısebb, melyek politikailag nem voltak függetlenek. A XVIII. századi Spanyolországban a népi kultúra divatja a Franciaországgal való szembenállás egyik kifejezésmódja volt. A népi kultúra felfedezése szorosan összefüggött a nemzeti nacionalizmusok megjelenésével is. A népmővészet iránti vonzalom másutt az önmeghatározás, a nemzeti felszabadítási mozgalmak része. Fauriel görög népdalgyőjteménye pl. az 1821-es törökellenes felkelés hatására született. Napjainkban is élı példa az észtek zenei mozgalma és évente megrendezésre kerülı fesztiválja, mely az orosz kultúrától való megkülönböztetés és az észt nemzeti egység fóruma a mai napig. Az is megállapítható, hogy a népi kultúra Európa, vagy egyegy ország azon részeiben vált fontossá, mely kulturális szempontból perifériának számított. Nagy-Britanniában a skótok, Franciaországban a bretonok, Olaszországban a dalmátok, Spanyolországban az andalúzok ragaszkodtak leginkább hagyományaikhoz. Azok a helyek, ahol még élt a tájnyelv, ahol a hivatalos mővészeti hullámok – a reneszánsz, klasszicizmus – eredményei nem rögzıdtek.

94 Német nyelvterületen a népi kultúrának alig volt szerepe a nemzeti mőveltségben. A néphagyomány sokfélesége, vidékenként eltérı színei a német regionalitás szoros tartozékai. Ezzel szemben azoknál a népeknél, melyeknek nem volt nagy múltú, folyamatos államiságuk és hivatalos kultúrájuk /románok, szlovákok, szerbek/ a népi kultúra igen fontos szerepet kapott a nemzeti mőveltségben, a nemzeti öntudat alakításában, s a polgári nemzet megszületésében is. Esztétikai szempontból a klasszikus mővészet elleni lázadás, s az új mővészet megteremtésének igénye fordítja a figyelmet a népmővészet felé. A mővészet minden ágában, de legfıképp a zenében, táncban születnek forradalmian új irányzatok a népmővészet megismerésével. A legfıbb esztétikai ok, a „mővészet” elleni lázadás, lázadás a klasszicizmus merev szabályai ellen már a XIX. szd. közepétıl jelen van az európai mővészeti irányzatokban. Pl. a Grimm testvérek többre becsülték a hagyományt az észnél, a természeti alkotásokat a tudatosan megtervezett dolgoknál. Bartók Béla mővészete teremti meg azonban azt a szintézist és azt a világszerte ismert modellt, melyben a népzene legısibb hagyományai és az avantgarde egyszerre jelen van. A hagyományhoz való viszony azonban önmagában is ellentmondásos. A hagyományırzés és a hagyománytól való elszakadás tendenciái egyaránt jellemzik. Hogy csak a két szélsıséges végletet említsem: élnek szélsıségesen archaikus nézetek, melyek a hagyomány szigorú kötelékében képzelik el az életet, és találkozunk olyan nézettel is mely teljesen megtagadja a hagyományt. Vannak emberek, akik természetes módon, mintegy a természet folytatásaként születnek egy kultúrába, és észrevétlen formálják saját képükre. S találkoztunk, találkozunk azzal is, hogy egy régi, keserves parasztsors részeként megpróbálják minél gyorsabban elhagyni a hagyományokat vagy egyszerően csak szégyenlik, mint avítt, régi ruhadarabot. Magyarországon- a néphagyomány és nemzeti mőveltség viszonya a szomszédinkhoz képest is eltérı, egyedi vonásokat mutat. Kelet–Európát a gazdasági változások csak késıbb érintették, s országunkban fejlett polgárság hiányában, a nemzetté válásban a nemesség vitte a vezetı szerepet. A reformkor, ahogy Szerb Antal fogalmaz a “nemzeti öntudat kivirágzása”, melyben a nemzeti függetlenség és polgári átalakulás, a „haza és haladás” jelszavai egybeforrottak a magyar nyelv, a magyar kultúra kérdéseivel. Ekkor került be a folklór a nemzeti kultúra szimbólumai közé, de a nagy múltú hivatásos kultúra, a nemesség hagyományos ízlése, polgárias igényei, nem engedték, és nem juttatták jelentıs kulturális pozíciókhoz. Ezzel a történelmi háttérrel együtt érthetı, hogy a történelmi fejlıdés fáziseltolódása, a társadalom rétegzıdése miatt, a népi kultúra mővészeti, politikai értelmezése nálunk nem egységes, hanem máig megújuló viták tárgya. Ezek a viták végigkísérik népmővészeti mozgalmaink történetét is. A hagyomány és modernitás tartalmát adták felkérıim elıadásom témájául. Többféle hangsúlyt, értelmet adhatok ennek a címnek. Hagyomány = elavult, idejét múlta; modern = újszerő, divatos. Lehet így is feltenni a kérdést, de ha a hagyományt többnek tartjuk divathullámnál vagy manipulációs eszköznél, a kérdés nem ez! Ha a nemzeti kultúra oldaláról közelítünk, akkor a kérdés értelmét veszti. A kérdés az, hogy felnı-e Magyarországon egy olyan generáció, mely átvevıje a korábbi korok mőveltségének, akiket nem az elızı kultúrák megtagadására oktatnak, hanem öntudatos, egzisztenciálisan nem kiszolgáltatott polgárként becsüli és továbbviszi a tradíciókat. Folklór a kirakatban – ez elıadásom alcíme. A „kirakat”, ahova közszemlére tesszük néphagyományaink elemeit, hogy mindenki kedvére válogasson belıle. De kell-e egyáltalán kirakat a hagyománynak? Meddig saját életünk szerves része az örökség, mettıl kell a külsı „rásegítés”? Kultúrát nem lehet örökölni, minden korosztálynak újra és újra el kell sajátítania és a maga képére kell formálnia – mondta Kodály Zoltán. Meg kell tehát tanulnunk!

95 Hagyományainkat, népmővészetünket azonban nemcsak azért kell ismerni, mert hozzátartozik mőveltségünkhöz. Népmővészetünk olyan modell, mely évszázadokon át kifejezte az ember szépérzékét, kreativitását, mővészi alkotó képességét. Az a gyermek, akit kis korában megtanítanak énekelni és táncolni, aki a természetes anyagokkal – fával, gyapjúval, náddal stb. – megismerkedve apró játékokat, használati eszközöket készít, aki a népmesehısök küzdelmeiben éli meg a jó erkölcs diadalát, az nemcsak személyiségében lesz gazdagabb. Mindezek észrevétlen átadnak egy olyan értékrendet, megtanítanak egy olyan közösségi magatartásformát, melyek az egész társadalmat gazdagítják. A hazai folklórkutatás, a néptánc és népzenei mozgalom szakemberei, több évtizedes egymásra épülı, egymás munkáját segítı elméleti és gyakorlati tevékenysége fejlesztette ki azt a módszert, mely „magyar modell” néven ismeretes a világban. Lényege, hogy a magyar folklórkutatás filmen, hangzóanyagon, szövegben rögzített dokumentumai, különbözı terjesztı csatornákon és a visszatanítás folyamatai révén, közkinccsé válnak. A tudományos archívumok anyagainak hozzáférhetısége, a sok helyen még töredékes formában élı néphagyomány, az idıszakonként meg–megújuló hazai és nemzetközi érdeklıdés újra és újra megújítja népmővészeti mozgalmainkat. Néptánc és népzene tanításunk pedagógiai módszerei révén nemcsak az iskolákban és együttesekben lehet megismerni ezt a hagyományt, hanem a táncházakban – új közösségeket teremtve – fiatal érdeklıdık százai, szórakozva sajátítják el apáik örökségét. Nagy büszkeséggel mondtam el a fentieket, és sorolhatnám táncegyütteseink, kézmőveseink, mővészeti iskoláink eredményeit. Szők látókörőség lenne azonban nem látni, hogy mindez csak sziget. Kulturális összhatása, társadalmi ismertsége minimális. Fontos azonban, hogy tudjunk róla, terjesszük és építsünk rá! Mindannyian tudjuk, hogy a család és az iskola szerepe, felelıssége milyen nagy. Alapvetıen meghatározza az ember személyiségét, mőveltségét, értékrendjét. Egyik sem független azonban a kortól, amelyben élünk. Minden korban, hatalmi–politikai viszonyoktól függıen érvényesül az az értékrend, történelem és hagyományszemlélet, mely meghatározza, hogy mit tart fontosnak a hagyományból, mit oktat, mit mutat meg belıle. A magyar népmővészet felfedezésének és megmutatásának elsı korszaka a reformkor. Nemcsak az önálló nemzeti kultúra megteremtésének az igénye hívta fel a figyelmet azonban erre a területre, hanem kapcsolódik a népmővészet felfedezésének nyugat európai hullámához is. Népmővészeti tárgyak bemutatás az 1867-es Párizsi Világkiállításon szerepel elıször. 1873-ban a bécsin már magyar győjteményt is bemutatnak, majd Budapesten, 1885-ben az Országos Általános Kiállításon 15 parasztszobát láthat a közönség. Az 1896-os millenniumi ünnepségekre, Jankó János néprajztudós kezdeményezésére egész néprajzi falu épült a Városligetben. Az ezredéves kiállítás faluja funkciójában próbálta bemutatni a falusi életet, parasztokat, állatokat hoztak vidékrıl, akik nemcsak mindennapjaik színterét ismertették meg a látogatókkal, hanem táncokat, szokásokat is eljátszottak, lakodalmat ültek. Az elsı néptánc találkozót 1899-ben rendezték Angliában, az elsı világfesztivált – a hagyományos zene és tánc megırzésére – szintén Angliában, 1935-ben, Londonban rendezték, ahová Magyarországról is utaztak ki táncosok. Az 1920-as évektıl az egész országban különbözı népmővészeti bemutatókat tartanak. 1925-ben, Sopronban népviselet és népszokás versenyt rendeztek. Karád 800 éves fennállásának ünnepségére a helybeliek táncos bemutatót szerveznek. Domokos Péter Pál Csíksomlyón megrendezi az „ezer székely lányok” napját, ahol kb. 300 lány táncol egyszerre. A paraszti élet bemutatását várják a népszínmővektıl is, mely végül a falusi mőkedvelı színpadokon talál otthonra. Ebben az idıben terjednek el a városi kisiparosok kezdeményezésére a szüreti mulatságok is. Kodály Háry-jának bemutatóját 1926-ban tartják az Operaházban, s szinte ezzel egy idıben a csákvári mőkedvelı parasztcsoport is elıadja a mővet. A daljáték szövegírója és a csákvári elıadás betanítója az a Paulini Béla, akit a Gyöngyösbokréta mozgalom meg-

96 alapítója és szervezıje címen tartunk számon. Gyöngyösbokréta néven azt a rendszeresen visszatérı színházi bemutató–sorozatot értjük, mely parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóiból állt. 1931–1944 között minden év augusztus 20-án Budapesten találkoztak a csoportok, s a bemutatókon keresztül egy sajátos kulturális mozgalom bontakozott ki. Az ünnepélyes keretek között, a Városi Színpadon látott mősoroknak ezúttal csak egy lényeges vonását emelem ki: elıször látott az ország népe és az idelátogató külföldi magyar néptáncot. A mai összkép szempontjából fontosnak tartom megemlíteni, hogy az angliai bemutatók eredetiségén és a gyöngyösbokréta bemutatók színpadra állításában is szakértıi testület segített. Gönyei Sándor fotói és a Néprajzi Múzeumban ma is ırzött győjtések, ezeknek az ún. „hitelesítési” akcióknak az eredményei. Szándékai szerint célja a Bokrétának az ország idegenforgalmának fellendítése is, de támogatásában nem kis szerepet játszik az a politikai szándék, hogy az I. világháborút követıen a területeit és önérzetét vesztett nép lelki regenerációját is szolgálja saját értékeinek felmutatásával. A revival népmővészeti mozgalmak születésével egy idıben, az elsı világháború után, az 1920-as években indul a magyar idegenforgalom. Kínálatukban az egyik legnagyobb hangsúlyt a népmővészetre, a folklórra helyezik, hiszen turisztikai kiaknázására sok és olcsó lehetıség nyílott. Az Idegenforgalom szaklap egyik 1934-es számában a következı olvasható: „Vannak külföldiek, akik ha Magyarországról esik szó, tudják, hogy van egy szépséges szép fıvárosunk: mely ott terül el Matyóország közepén” S Mezıkövesd mellett hamarosan idegenforgalmi célponttá válik Kalocsa, Boldog, Tihany, Kiskunhalas. Érdemes idézni az 1932-es kínálatból a kövesdi látnivalókat: húsvéti feltámadási körmenet, búzaszentelés, László napi búcsú, stb. A cifra bútorok, búboskemence, cserépedények mellett, hímzéseket, viseletdarabokat árusítottak, a matyófiatalság pedig eltáncolta a régi táncokat, „matyómódra” mulattatta a vendégeket. 1911-ben a budapesti Operabálon 120 társasági személy matyó lakodalmat mutatott be. Az Operabál után Izabella fıhercegnı személyesen is részt vett Mezıkövesden egy lakodalmon. Mezıkövesd híres lett! S ezzel egy idıben, a nemzeti tudatba beépülı kultúra a helyi kultúrára is visszahatott, s a turizmus–kultúrából származó „neoindentitást” eredményezett. Hasonló neoindentitási jelenségekrıl magam is beszámolhatok. Táncházas fiatalként magyarországi kedvenc győjtıhelyeinket, Bogyiszlót, Méhkeréket járva, magam is tapasztalhattam, hogy hogyan értékelıdött fel a helyi kultúra, a külsı, városi érdeklıdés hatására a helyiekben, s alakultak együttesek, épültek tájházak, majd került a helyi iskola programjába a hagyományismeret és a néptáncok oktatása. Erdély példája szintén ezt bizonyítja! A Magyarországról induló táncházmozgalom és az anyaországi népzenész, néptáncos kutatók győjtımunkája indította el a visszatanítási folyamatokat, pl. a kalotaszegi Mérán vagy Szentkirályon, és erısíti a megtartó szándékot Moldvában és Gyimesben. Összekapcsolódik mindez természetesen az üzlettel, hiszen a turistaforgalom kiszolgálása, üzletet, megélhetést jelent. A szervezıdı háziipari tevékenység célja is a falusi asszonyok tudásának felhasználása a család megélhetése érdekében, az úri-polgár közönség igényihez igazodva piacképessé tenni a helyi hímzéseket. Ennek a szándéknak és Gyarmathy Zsigáné (1843–1910) szervezımunkájának köszönhetjük például a kalotaszegi varrottasok máig ható feltámasztását. Kevéssé ismert, hogy a sárközi népmővészet megismertetése és újjáélesztése egy szekszárdi tanárembernek, Acs Lipóthnak köszönhetı. 1902-ben İcsényben, majd Decsen hímzı tanfolyamot szervezett, hogy a helyi asszonyoknak a régi technikákat megtanítsa. 1941-ig mőködött ez az iskola, melynek támogatásában nagy szerepe volt Gróf Apponyi Istvánnénak, bıséges munkaalkalmat nyújtott a helyieknek, s valóságos divatot teremtettek a decsi varrottasokból Rómában, ahová fıúri házakhoz a termékeiket eladták. S ebbıl a keresetbıl pompáztak a sárközi asszonyok, s hozatták a selymet Lionból, s Muránóból a gyöngyöket. A turizmus áldásos hatása azonban, kellı szakmai kontroll nélkül, visszájára fordul. A turizmus bomlasz-

97 tó szerepének illusztrálására csak elég az egész világon jelenlévı repülıtéri szuvenír kínálatot, vagy a budapesti Váci utca vagy Tihany népmővészeti tárgykultúráját megemlíteni. Zene és táncfolklórunk áldozata a puszta romantikának, azzal a különbséggel, hogy még a „magyarosch” népi tárgykultúra választéka óriási, a vendéglátók kínálatából kiszorul az élı zene (sajnos a jó is)! A hazai népmővészeti mozgalmak második nagy korszaka az 1945 utáni évek. Ez a korszak a szovjet típusú hagyományırzés korszaka. A „néptánc”, a sok száz és ezer néptáncegyüttes, a kultúrversenyek népünk „életörömét” és mővészi alkotó tehetségét példázták. A népi alkotók, szintén szovjet mintára, állami kitüntetésben részesültek, ekkor alapítják a „Népmővészet Mestere” díjat. Kitüntetettjeink azonban, ellentétben a szomszéd példájával, mindig olyan népi alkotók – Kántor Sándor, Király Ilus –, kiknek elismerése a szakma egyetértésével is párosul. A protokolláris ünnepségekrıl, a május 1-i felvonulásokról nem hiányozhattak a néptáncegyüttesek. A kézmővesek háziipari szövetségeket alakítottak és népi ajándékokat gyártanak a nagyközönség számára. A Gyöngyösbokrétával kapcsolatban már említettem a néprajzos szakemberek szerepét a csoportok eredetiségének megırzésében. Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenét felfedezı győjtımunkája további ösztönzést és tekintélyt adott az e területen dolgozó szakemberek számára. Bár az 1949-ben, a csoportok támogatására és a néprajzi győjtımunkára létrehozott Népmővészeti Intézetet 1956 után felszámolták, az archívum az MTA Zenetudományi Intézetébe került, s a szakemberek pedig a győjtések mellett tanítottak, koreografáltak. Ez a szisztematikus, tudatos és rendkívül koncepciózus szakmai munka mentette meg a magyar népmővészeti mozgalmakat attól a sematizmustól, mely a keleti tömb mővészeti csoportjait és alkotói máig jellemzi. Az 56’ utáni konszolidáció, az 1960-as évek, néptáncmővészetünk születésének nagy korszaka. Az 50-es éveknek – a mindent elborító sematizmus ellenére – két nagy mővészt köszönhetünk. Molnár István és Rábai Miklós máig érvényes mővészetének kiteljesedése ez a korszak. A 60-as évek, a szolnoki és zalai fesztiválok, a néptáncegyüttesek minısítési rendszere Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Novák Ferenc, Kricskovics Antal, Tímár Sándor mővészi alkotó munkáját indította. Az eredeti anyagot, a „tiszta forrást” felhasználva olyan új, sajátosan magyar táncnyelvet alkottak, melyre az egész európai mővészvilág felfigyelt. A harmadik korszak, az 1970-es évek, az új folklór hullám, ahogy ma mondjuk a „táncház mozgalom” korszaka. A táncház, mint hagyományos paraszti szórakozási forma adta a modelljét a városi táncházak kialakulásának. A városi klubokban, a falusi mulatságok mintájára, a fiatalok parasztzenére táncolnak, szórakoznak. Ez a korszak gyökeresen különbözött azonban az elızıektıl: nem színpadi, hanem közösségi mozgalomként jelentkezett. Nem lebecsülendı az a hatása sem, melyet az eredeti hangszeres népzene és néptáncok megismertetésével, a színpadi néptáncmővészetre gyakorolt. A néptánc és népzene mellett, új revival jelenség a kézmővesség felfedezése. Nyári táborokban tanulják a fiatalok a régi mesterségeket, s a Fiatalok Népmővészeti Stúdiója ad keretet szakmai fejlıdésüknek és összefogásuknak. A színpadi táncmővészet megújul, alapkövetelménnyé válik az eredeti néptánc folyamatok megismerése. A cigányzenei kíséretet és a népzenei feldolgozásokat felváltják az autentikus hangzású és felállású kiszenekarok. Fiatalok százai fedezik fel az „eredeti” népmővészetet. Rendkívül népszerőek a táncházak, sokan indulnak győjtı utakra, keresik fel a hagyományos népi kultúrájukat még ırzı falvakat, Magyarországon és a Kárpát–medencében. Különösen Erdély szokásokat, viseletet, tánc- és népzenei hagyományokat megtartó, etnikumában változatos, népmővészeti örökségében rendkívül gazdag települései hatottak elementárisan az új nemzedékre. Az érdeklıdés többnek bizonyult kulturális, turisztikai divatjelenségnél. Néprajz- és népzenekutatók irányításával filmen és hangszalagon rögzítették a táncokat, zenéket, helyi mesterektıl tanulták a kézmőves mesterségeket. Megnıtt azoknak a száma is, akik a szórakozásnál

98 mélyebben kívántak foglalkozni a zenével, tánccal és kézmővességgel. Tanfolyamok, nyári táborok szervezıdtek (Tokaj, Kassák klub), majd a Népmővelési Intézetben a táncház-, zenészképzés, s szervezıdnek a szövı, hímzı, fazekas tanfolyamok, faragó táborok. Mindez visszahatott a hagyományokkal rendelkezı falvak kulturális életére, mondhatni megállította, ill. új formába terelte a népmővészet törvényszerő bomlási folyamatait. Saját hagyományaik értéke tudatosult, együttesek, hagyományırzı társaságok alakultak, helytörténeti győjtemények és kiadványok születtek. A televízió országos vetélkedıivel (Röpülj páva) népszerősítette és erjesztette ezeket a folyamatokat. Az elızıekben már szóltam arról, hogy a revival mozgalom születésével egy idıben, hogyan vált a turizmus célterületévé a népmővészet. A két háború közötti évek tudatos népmővészeti turizmusa 1945 után megtorpanni látszik, s a SZOT üdülık hazai turizmusa és a KGST idegenforgalma sem épít erre a területre. A közösségi, vallási ünnepek helyét a kiüresedett protokolláris ünnepélyek veszik át. Az egyes népmővészeti ágak megteremtik a helyi és országos fesztiválokat, minısítéseket, versenyeket, kiállításokat. A fenntartó szervek - tanácsok, szövetkezetek, tsz-ek, a szakszervezetek, politikai és ismerjük el, szakmai irányításával - jól szervezett, szakmailag stabil, mővészileg kimagasló mővészeti eredményeket könyvelhetnek csoportjaink. Mindezek ellenére azonban azt kell mondanom, hogy meglehetısen zárt közösség eredményei ezek, társadalmi vonzerejük nem nagy. Magyarországon nem alakulnak ki a szomszédos országokhoz hasonlóan, a fesztiváloknak olyan fórumai, mint pl. a Szlovákoknál Vychodna vagy a bulgároknál Kopristica. Ezek a fesztiválok a mai napig, a nemzeti összetartozás fórumai, nemzeti ünnepek. Több tízezer résztvevıvel, felsıszintő állami protokollal, folyamatos tévéközvetítéssel, a bemutatókat követı össznépi mulatságokkal. Az 1980-as évek – a kultúra irányítói és a népmővészetekkel foglalkozók számára egyaránt nem várt módon – a népmővészet reneszánsza volt Magyarországon. A mővészeti csoportok nagyszerő teljesítményét a hazai és külföldi közönség egyaránt elismerte. A Bartók, a Bihari együttesek bemutatói, a Néptáncantológia, a Szegedi Fesztivál nagy érdeklıdést vonzó, kulturális események voltak. Sebı-Halmos, Sebestyén Márta, a Muzsikás a Vujicsis együttesek, a beat sztárokhoz hasonlóan, népszerőek lettek, s ebben a mőfajban elıször, külföldi díjak is jutottak a mőfajnak. Az Országos Népmővészeti Kiállítás sikere (a budai várban rendezték) a megjelenı néprajzi, népmővészeti témájú könyvek, hanglemezek, majd az Országos Táncház–találkozó, úgy tőnik, megteremtette a mőfaj stabilitását a hazai kulturális kínálatok piacán. Látszólag semmi baj! Napjainkban ugyan kevesebb a pénz, a fenntartó hálózat is „kiment alólunk”, de a szakmai civil szervezetek át tudták venni az irányítás szerepét és mővészeti közösségeink többnyire biztosítani tudják fenntartásukat. Ami hiányzik és ami nem következett be a 80-as évek reneszánsza után, az az „áttörés”. A népmővészeti új hullámnak, a „nomád nemzedéknek”, az a hatása, mely a népmővészettel kapcsolatos nemzeti közgondolkodást egészséges újraértékelésre készteti. Itt most nemcsak arra gondolok, hogy a 90-es évek rendszerváltó politikusainál megjelentek az árvalányhajas, romantikus népi szimbólumok. Szerencsére nem volt nagy hatásuk! Aggasztóbb, hogy újraéledtek és máig jelen vannak közéletünkben a népi–urbánus viták. A megosztottság nem segít egy stabil nemzeti értékrend kialakításában, aminek hiányát sajnos naponta érezzük. Azt tapasztalom, hogy egészséges szakmai viták, nagyhatású mővészeti eredmények, igazán nagy ívő, kultúrát teremtı és formáló koncepciók egy területen sem születtek, s a kultúra csak a pozíciók osztásánál válik harci tereppé. Egy dolgot még meg kell említenem. Az egyre szaporodó fesztiválokat, népünnepélyeket, sokadalmakat, vásárokat, halászlé és pörkölt fızı eseményeket, stb. Úgy vélem, létrejöttüket egyaránt támogatta politikai szándék, egészséges lokálpatriotizmus, közösségi összefogás. Az önmérséklet és a szakmai kontroll hiánya azonban mára zőrzavaros helyzetet teremtett. A bóvli és a középszer áraszt el mindent. A hétrıl hétre lezárt utak, dübörgı hangszórók, az or-

99 szágot átható pörköltszag és a térdig érı szeméthalmok egyre tragikusabb jelzései egy kaotikus világnak. Ha nem figyelünk, mindent „bedarál” ! A fentiekben azt próbáltam – majd’ 30 éve a népmővészettel foglalkozó közmővelıdési szakemberként – összefoglalni, ahogy helyzetembıl adódóan, néprajzos szemlélettel, a közmővelıdés gyakorló munkásaként látom, tapasztalom a hagyomány helyzetét, társadalmi jelenlétét, vagy ahogy önmagam munkáját is hozzáadva munkálkodom továbbélésében. Vannak azonban olyan kutatók, történészek, politológusok, akik egész más vonásaira mutatnak rá a hagyomány mibenlétének. Példának Kovács Ákos munkásságát említhetem, akinek tevékenységét sokan bírálják, megállapításaival még többen vitatkoznak, de a hagyományokról alkotott kép nem lehet teljes, ha nem figyelünk az általa ismertetett jelenségekre. Hazai és külföldi tudósok gyakori konferencia témája az utóbbi évtizedben az autenticitás, az eredetiség kérdése. Ezzel kapcsolatban tartom fontosnak megemlíteni Kovács Ákos egyik tanulmányát, melyben az új kenyér szokásának kialakulását s annak történeti, néprajzi hátterét elemzi. Röviden: a 19. század végén az Alföldön és tizennégy dunántúli megyében fellángoltak az aratósztrájkok. Darányi Ignác földmővelésügyi miniszter leiratot fogalmazott a vármegyék közigazgatósági emberei számára, melyben felhívta figyelmüket a birtokos és a munkás közötti viszony bensıségesebbé tételére. E jó viszony kialakítását mi sem szolgálná szerinte jobban, „a régi aratási ünnepeknek a felújítása, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, s azokkal együtt örömünnepet ül” Újítsuk fel az aratási ünnepeket! Harsogta a napi sajtó, és a miniszteri leírtaknak meg lett az eredménye! A szokás létezett a 18. század elején, de sem országonként, sem tájanként nem alakult ki az aratási ünnepek egységes formája.. Abban minden kutató egyetért azonban, hogy csak a „bér–aratóknál” volt általános a gazda köszöntése, a maguknak aratók nem tartottak ünnepet. Így az ország nagy részében egyszerően nem volt mit felújítani. Az új kenyér megáldása a szegedi tudós, Bálint Sándor megállapítása szerint, a 16. századba nyúlik vissza, de a tridenti zsinat eltörölte ezt az ünnepet és el is homályosul a népi vallásgyakorlatban. A rendelet, a politikai szándék azonban divatba hozza a történetileg sosem igazolt „hagyományokat”, s arató és új kenyér ünnepek százait rendezi az ország. Összekapcsolódik ez késıbb a Szent István–napi ünnepekkel, módosulva tovább él az alkotmány ünnepévé módosított Szent István–napban, hogy a mai arató felvonulásokban és új kenyér– ünnepekben mint autentikus néphagyomány gazdagítsa ünnepeinket. Nem slusszpoénnak szántam elıadásom végén Kovács Ákos tanulmányának megemlítését. A példa arra figyelmeztet, hogy a hagyományok értelmezése felelısség. Társadalmi, politikai és kulturális szempontból egyaránt felveti a moralitás kérdését. A nyelv példáját említhetném. A nyelv fejez ki durvaságot, trágárságot, primitívséget, mőveletlenséget, lelki szegénységét, de ugyanaz a nyelv szól a lélek gazdagságáról, a szeretetrıl, a szépségrıl. A használót minısíti, hogy mire használja!

Irodalom: • • • • • • •

Folklór, Társadalom Mővészet. Bp. Népmővelési Intézet. Kovács Ákos: Az Új Kenyér ünnepe. Bp. Mozgó Világ 2002. Kósa László: Hagyomány és közösség. Bp. 1984. Kósa László: Néphagyományunk évszázadai Bp. 1976. Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története. Bp. Tánctudományi Tanulmányok. 1970. Peter, Burke: A népi kultúra a kora újkori Európában. Bp. 1991. Turizmus és kommunikáció. Bp. Pécs. Néprajzi Múzeum 2000.

100

Földiák András

Attraktív közmővelıdés – falunapok, fesztiválok… Az elıadás elkészítésekor olyan kedvezı helyzetben voltam, hogy több forrásból is meríthettem az információkat. Elnézést az illetlen megszemélyesítésért, de az egyik „forrást” úgy hívják, hogy Török József, a másikat úgy, hogy Furulyás Katalin, a harmadik pedig az Internet nevet viseli. Az egyik legfontosabb kétségtelenül az az anyag, amit Török József győjtött, amit ezúton is köszönök. Nem csak felkért erre az elıadásra, hanem összegyőjtötte Csongrád megye 18 településének∗ falunapi vagy ilyen típusú nagyrendezvényének több évi anyagát. Mindehhez még megjegyzéseket is főzött, amire igyekszem hivatkozni, ha oda jutok. A második értékes segítséget említett intézeti kolleganım adta, aki több éve kíséri figyelemmel a falusi „napokat”, igen komoly győjteménye és sok tapasztalata van, erre szintén hivatkozni is fogok majd. Nos, a harmadik, a manapság szinte mindenre jól igénybe vehetı információs bázis az internet. Beírja az ember egy jobb keresırendszerbe, hogy „Napok” és bejön 140000 találat. Ebben persze az is benne van, hogy „napok alatt kinyomozta a rendırség…” De a keresırendszerek jó tulajdonsága, hogy elıször azokat a találatokat hozzák, ahol címben vagy kiemelt hangsúlyos helyen szerepel az adott szó, a „fesztivál”, vagy az „ısz”, mint a „Fóti İsz”-ben. Lényeg az, hogy az átnézhetetlen 140000-bıl az elsı két-háromszáz hasznos, majdnem kizárólag rendezvényt vonultat fel. Negyedikként szerénytelenül megjegyzem, hogy információs hátteret jelentenek saját tapasztalataim is. Számos nagyrendezvény szervezésében voltam résztvevı. Valamikor az Almássy téren együtt indítottuk el kollégáimmal az ERNÁ-t, az Erzsébetvárosi Napokat; a Magyar Mővelıdési Intézetben olyan hatalmas rendezvények társrendezıi voltunk, mint a Duna menti Folklór Fesztivál vagy a Mesterségek ünnepe. Ezen kívül számos meghívót kapunk az intézetben, és szerencsére több rendezvényen részt is vettem az elmúlt években. Így például – hogy csak az ismertebbekkel dicsekedjek – a bajai halászlé ünnepen, a Kocs községben olaszoktól átvett és egyre híresebbé váló kocsitoló versenyen, vagy a Hollywood fényét lassan elhalványító Etyek búcsúján. Végül már utolsóként említem meg, hogy belenéztem egy kicsit, kifejezetten a falusi saját nagyrendezvényrıl írottakat keresve, néhány szakfelügyeleti jelentésbe is. Az attraktív közmővelıdésrıl elıször is azt kell elmondani, hogy köszöni szépen, a legjobb egészségnek örvend, gyarapszik, erısödik, terebélyesedik. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha van a mővelıdésnek fejlıdı ágazata, akkor az – sajnos – egyes egyedül ez a terület. A sajnos nem arra vonatkozik, hogy ez erısödik, hanem arra, hogy a többi nem. Messzire vezetne, ha itt most a közmővelıdés minden mőfajának a helyzetét elemezni próbálnám, csak annyit hadd mondjak, hogy ha a kifejezett munkaerıpiaci képzést-átképzést most nem soroljuk a szőkebben értelmezett, településen belüli közmővelıdéshez, akkor vitathatatlan, hogy minden másnak, az amatır csoportoknak, szakköröknek, kluboknak, ismeretterjesztı elıadásoknak, mősoros esteknek a száma lényegesen csökkent az elmúlt tizenöt évben, viszont a nagyrendezvények száma emelkedett. Ennyiben kifejezetten hasznosnak tartom, hogy itt most ezzel foglalkozunk. Mert úgy tőnik, hogy ez a forma talán legsajátosabb profilja a közmővelıdésnek, s ezért méltán elem-

∗

Algyı, Baks, Balástya, Bordány, Csanádpalota, Csengele, Deszk, Domaszék, Forráskút, Földeák Kiszombor, Röszke, Ruzsa, Pusztamérges, Szatymaz, Szıreg, Üllés, Zákányszék

101 zésre érdemes. Mindnyájan tudjuk, hogy mirıl beszélünk, néhány mondattal hadd próbáljam mégis tisztázni, pontosabban mit is értünk „attraktív rendezvényen”. A fogalmat én egy parányit lekezelınek érzem. Szintén Török József adta a nevet, elfogadtam, nem volt ellene kifogásom, mert nem tudok jobbat. Mindenképpen kifejezı, aki látta a meghívóban, mindenki tudta, mirıl van szó, és ez a fontos. Az is lehet, hogy elterjed ez a fogalom, és gazdagabbá válik a szakmai szótárunk ez által, bár én szívesebben használnék a látványosságot kevésbé hangsúlyozó szót. Kicsit a cirkuszra utal az „attrakció” szó, arra, hogy egész évben csendesen csörgedeznek a programok, programocskák, aztán egyszer nekiduráljuk magunkat, és akkor jön az „attrakció!”. Az idegen szavak szótára szerint az attrakció „hatásos mutatvány”. Más, mint a produkció, amelybıl a produktív képzıdik. Mennyire más lenne, ha produktív közmővelıdésrıl beszélnénk! Ehelyett az attraktív szó kicsit a cirkuszra, a mutatványosságra utal. Nem indokolatlanul. Van benne valami, kétségtelen, el lehet mondani számos rendezvényre, hogy mutatványos, ami alatt azt értem, hogy rendkívüli körítéssel nem igazi értéket, még csak nem is igazán érdekességet tár a közönsége elé, hanem kevesebbet, mint, amit beharangoz. Ismétlem, a szóban lévı kritikai felhang nem indokolatlan. A kérdés csak az, hogy ez a mutatványosság a legfontosabb jellemzıje a rendezvényeknek, vagy sem. Mindenesetre számunkra most az a fontos, hogy az attraktív szó jelzıként alkalmazható, de meghatározásként nem. Vagyis fogalmilag nem visz közelebb minket annak feltárásához, hogy mirıl is beszélünk. Ezeknek a rendezvényeknek a lényegét nem ragadjuk meg, ha azt mondjuk, hogy „ünnep”, hiszen az október 23. is ünnep, mégis egészen más, mint a falunapok. Közmővelıdési program, de természetesen ezzel sem mondtunk semmit, hiszen az is sokféle van. Nagyrendezvény, de a maga módján nagyobb egy ötvenezer nézıs rock koncert. Olyakor kötıdik valamilyen témához, máskor vegyes, vagyis azzal sem határozható meg, hogy tematikus… Nem sorolom tovább, hogy mi mindent lehet kizárni, valószínőleg olyan egyedi, különleges és sőrített kulturális eseménysort értünk ilyen nagyrendezvényen, melynek az ünnepi voltát önmaga adja éppen a sőrítettségével, az egyediségével és a különlegességével. (Örülnék, ha valaki minısítené a meghatározásomat, vagy esetleg bıvítené, mert alkalmi konstrukció.) Ha átmenetileg elfogadjuk ezt a meghatározást, és az egyedi, ünnepivé tett kulturális eseménysorok elterjedtségét nézzük az országban, vitán felül hallatlan bıséggel és tartalmi gazdagsággal találkozunk. Ha az ember jó keresı szót ír be az internetre és egymás után olvassa a napokat, fesztiválokat, szüreteket, búcsúkat, tavaszokat… megdöbben. Az egyik legfontosabb megállapításunk mindenképpen az, hogy nagyon gazdagok vagyunk fesztiválokban, nagyrendezvényekben, „napok”-ban. A kultúra és a tartalmas, kellemes szórakozás ıszinte híveként is a böngészınek az elsı reflexe az, hogy talán egy kicsit sok is az, ami van. Ezt nem ítéletként mondom, se én, se más nem hivatott arra, hogy eldöntse, mi a „sok”. Csak a hatást próbálom érzékeltetni, amit a rendezvények bısége kelt. A napokban alakult egy újabb szervezet, a fesztiválrendezık szövetsége. Csak a tévéhíradóban hallottam róla, nem biztos, hogy pontosan mondom a nevét. Márta István az alakítók egyike, a Mővészetek Völgyének a létrehozója és vezetıje, azon kívül az Új Színház igazgatója. Szerinte 3000 fesztivál van Magyarországon. Ne foglalkozzunk most vele, hogy ez igaz vagy sem, mert elıször tisztázni kellene, hogy mirıl beszélünk, például a falunapokat beleérti-e ebbe a számba vagy sem. De szerinte is mindenképpen nagyon sok, és senki nem tudja, hogy pontosan mik ezek. A fesztiválrendezık szövetsége egyrészt át szeretné tekinteni a fesztiválokat, másrészt az arra érdemeseknek állami normatív támogatást kérnek. Biztos, hogy sok nagyrendezvényünk van, és az is biztos, hogy igen rangosak, kiválóak, sok egyedülálló Európában, de talán a világon is. A Hajógyári Szigetet, a Mővészetek völgyét, a zsámbéki nyári rendezvényeket és a Mesterségek ünnepét emelném ki a sok jó közül. A Mesterségek ünnepén egy-egy évben eléri a fizetı belépık száma a nyolcvanezret! Ennyien

102 futballmeccsen sem voltak nagyon régen Magyarországon. A maga módján igen rangossá vált a bajai halászlé ünnep, a Volt fesztivál, a Szegedi Szabadtéri Játékok – amely a mai nap kezdıdik – és még hosszan sorolhatnánk. Nem folytatom a sort, de megkísérlem azt érzékeltetni, hogy milyen sokfélék lehetnek ezek a rendezvények, hányféle szempontból csoportosíthatjuk ıket. Tematikailag: - Mővészeti ág, (pl. Szányas Sárkány Hete, Zempléni Mővészeti Napok, Jazz Fesztivál, Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny,) - Szakma, tudomány, Pl. Vendor szakmai napokon a Budapesti Érték Tızsdén, idén júniusban, a vendorcégek képviselıi és a tızsde szakemberei a tızsdei adatszolgáltatást érintı legfontosabb és legidıszerőbb eseményekrıl tartottak megbeszéléseket. Ma rendezik Újszegeden, az Erzsébet ligetben a Pék Fesztivált és Konferenciát. - Kereskedelem, eladás: mindig is a vásár volt az egyik legnépszerőbb rendezvény és a különbözı vásárokhoz gyakran kapcsolódnak színpadi mősorok, bemutatók. Jó példa rá a Hortobágyi vagy a Szegedi Hídi Vásár. Sokszor a kulturális mősor inkább csak ürügy, a háttérben valamilyen cég reklámja, áru-bemutatója áll. - Érdeklıdési kör, hobbi, mozgalom…: gyakran valamilyen ügy áll a háttérben, például a Szerencsi Napok a bortermelık szakmai programja, nem is csak a helyieké, nem is csak a profiké. Ide sorolhatóak a mi napjaink is: „A tanulás ünnepe, a mővelıdés hete” szeptemberben. - Települési ünnep, de tematikus: pl. a már említett halászlé ünnep, a Szárnyas Sárkány Hete, mely kifejezetten nyírbátori helyi ünnepé fejlıdött, de nemzetközi utcaszínházi találkozó városi felvonulással, kiállításokkal, hangversenyekkel és persze sok színházi mősorral. - Települési ünnep, nem tematikus: lényegében errıl beszélünk majd a falunapokról szólván. - Egyéb: az eddigi felsorolásba még mindig nem fér bele minden, például a Nógrád megyei Terényben nem a színházasok igénye hívott létre színházi napokat, hanem az a szándék, hogy felfedeztessék ezt a kis eldugott települést. Ugyanitt említhetném a Svéd napokat, mellyel több településen találkoztam, amelyek mögött bizonyára a Svéd nagykövetség támogatása áll. Ez csak egy-szempontú felosztás volt, megemlíthetnénk a hatókör szerinti csoportosítás lehetıségét, azt, hogy nemzetközi, országos, megyei és így tovább, de szervezıdhet rendezvény etnikai alapon is valamilyen területre kiterjedıen, nemzetközi cigány találkozó vagy csak egy budapesti kerület tart roma kulturális fesztivált. Talán érzékelhetı, milyen tág és gazdag az a kör, amibe illeszkedik az, ami a mi szőkebb témánk, a falunapok. A továbbiakban csak errıl szólva el kell mondanom, hogy ez alatt most egy típusú helyi és döntı többségében nem tematikus rendezvénysort értek. Tehát amit a falunapról mondok, vonatkozik a városi napokra, sıt a fıvárosi napokra is, például a Budapesti Búcsúra. Ha mérleget készítenénk A falunapok tehát olyan rendezvénysorozat, amelynek a meghatározója nem valamely tudomány, szakma, vagy mővészeti ág megmutatkozási szándéka, hanem a helyi igény. Nos, ha kiélezett, „vagy–vagy” formában kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy ezeknek a napoknak az elszaporodása hasznos-e vagy sem, akkor hogyan válaszolnék, vagy hogyan szavaznánk így, együtt mindannyian? Ehhez meg kell próbálnunk a SWOT–analízishez

103 hasonlóan a gyengeségeket és az erısségeket áttekinteni. Nézzük elıször kicsit logikus sorban a hasznosnak, jónak minısíthetı jellemzıket. Értékes vonások: 1. Ünnep Az ünnepnek mindig az egyik legfontosabb vonása „a megkülönböztetettség”, tehát az, hogy kiemelkedik a hétköznapok sorából, más, mint amilyenek a köznapok: élvezetesebb, érdekesebb, színesebb, magasztosabb azoknál. Ezt a szerepet a „napok” mindenképpen betöltik, közös élményt és örömet adnak. Az ünnep funkcióiról külön elıadás szólhatna, olyan sok és olyan fontos szerepe van az életünkben, most csak három jellemzıjét emelem ki az ünnepeknek. Minden ünnepet igyekszünk „jelessé”, fontossá, rangossá változtatni. Nos, a napok esetében is ez mindig megtörténik, megjelöltté, kiemeltté teszi az, hogy beszédet mond a polgármester, vagy messzebbrıl jött fontos személyiség, átadnak kitüntetéseket vagy díszpolgár címeket, megjön a testvérváros delegációja, megkoszorúzzák az emlékmővet. A másik funkciója mindig is az ünnepnek, hogy különleges, érdekes események zajlanak, azaz van mit nézni, csinálni, lehet mirıl beszélni. Elnézést a leegyszerősítésért, de még a körmenetnek is van ilyen profán szerepe, de a betlehemes játékoknak is volt karácsony táján. Nos, jól tudjuk, hogy a napok során szórakoztató mősorok, divatbemutatók, érdekes játékok, vetélkedık váltják egymást. Az is jellemzı az ünnepekre, a családi ünnepekre ugyanúgy, mint az egyháziakra, hogy alkalmat találunk a jó evés-ivásra, a lakomázásra. A napok során is mindig van valamilyen lehetıség erre, vagy csak a büfé–sátraknál vehet ki-ki magának, vagy van közös, ingyenes „gulyás–parti”. Nyilvánvalónak tőnik tehát, hogy a falunapokat az ünnepek közé kell sorolnunk, az ünnep fontosabb funkcióit teljesítik. Ezáltal szaporodott az ünnepek száma, gazdagabbá vált a közös élet, aminek egyértelmően örülhetünk. 2. Helyi Egyszer Lengyelországból jöttem haza autóval halottak napjának elıestéjén, szerencsére nem fújt a szél, tehát nem aludtak el a gyertyák a temetıkben, végig, minden falun keresztül lehetett látni a kicsiny szertartások jeleit. Ugyanolyan módon kiöltözött emberek mennek a temetıkben, ugyanolyan virágcsokrokat visznek, ugyanúgy megjelölik a parányi lángocskával a sírjaikat. Szép élmény volt, de azt is mutatja, hogy például ennek az ünnepnek nem csak egy-egy lengyel, szlovák vagy magyar falu sajátosságaihoz nincs köze, de még az országokhoz is kevés, mert valószínőleg egész Európában – illetve a nem ortodox Európában – nagyon hasonlóan emlékezünk meg a halottainkról. Azért tértem erre ki, mert ha az ember ebbıl a szempontból végiggondolja az ünnepek sorát, meglepı, hogy a lokalitáshoz mennyire nem kötıdik ünnep. Az egyházi ünnepek az egész kereszténység nagy eseményei, néhány ünnepünk nemzetközi, mint a munka ünnepe vagy az anyák napja, a többi közösségi ünnep pedig a nemzet egészének a jeles napja. A március 15-ét és az egyéb nemzeti ünnepeket sokan igyekeznek – nagyon helyesen – helyivé is tenni, és ha van a 48-as eseményekben szerepet játszó helyi szülött vagy volt helyi esemény, arra is emlékeznek. Ezen kívül is szó eshet a falu fejlıdésérıl, helyzetérıl. De azért ez akkor sem a helység, hanem a nemzet ünnepe. Kimondottan jó tehát, hogy a településnek is van saját jeles napja. Ez valamikor a búcsúkkal kezdıdött el, tehát teljes egészében nem újdonság, de a búcsú az adott faluhoz vagy városhoz nem mindig szervesen kötıdı szentnek a napja volt, kulturális vagy helytörténeti szempontból kevéssé kapcsolódott a településhez. A mai települési napok igyekeznek valamilyen mértékben magáról a helységrıl is szólni, annak adottságait, hagyományait, nevezetességeit kidomborítani.

104 Milyen módon teszik ezt? A leggyakoribb a helyi felnıtt amatır mővészek fellépése vagy az iskolai csoportok bemutatkozása, helyi képzımővész, fotós, győjtı vagy az iskolai rajzverseny nyerteseinek a kiállítása. Ha van helytörténeti múzeum vagy győjtemény, ott is történik valami: régi viselet bemutatás, helyi játékokat is szerepeltetı játszóház, beszélgetés egy idıs személlyel. Gyakori a faluból elszármazottak találkozója. Határozottan elmondható, hogy a „napok”-nak ez a legfontosabb funkciója, mind a helyi lakosok, mind a külsı emberek és a médiumok figyelmét ráirányítja egy pillanatra az adott településre és annak értékeire. 3. Kultúra Igényesebb kulturális programot is fellelünk a napok eseménysorozatában, bár elıfordul, hogy a kultúra képviseleti aránya meglehetısen szerény, amikor a programok többségére inkább a látványosság szó illik. De azért egy-egy gyerekmősor, játszóház, ismert színész vagy énekes fellépése, néptánc–bemutató mindig helyet kap a programban. Tehát a falunapok mindenképpen a kulturális kínálatot is bıvítik, olyan településeken is, ahol ez a kínálat egyébként bizony meglehetısen szőkös. 4. Szervezettség A napok egészének megszervezése komoly feladat, divatos szóval mondva: magas szintő „logisztikai munka”. S ahogyan a közös cselekvés, a közös teljesítmény mindenféle emberi csoport összetartozását erısíti, így a településnek is. Az idıpontok tartása, a sátrak kialakítása, a játszóhelyek, a hangosítás biztosítása, vendégek fogadása, a mősorközlı jó kiválasztása... temérdek olyan feladat, amit csak jó tervezéssel, elıkészítéssel, kiváló együttmőködéssel lehet megoldani. Ez így mindenképpen egy alkotás, mind a közmővelıdési szakembernek, mind magának a településnek egyfajta teljesítmény, amire büszke lehet. Szegényebb, szürkébb lenne e nélkül. 5. Integráció A lokális értékek erısítéséhez képest apróságnak tőnik az együttmőködés, de azért ezt sem kell lebecsülnünk. Fontosnak tartom, hogy a napok során csatlakoznak a mővelıdési házhoz vagy a szervezı szakemberhez a civil szervezetek, a sportkör, a helytörténeti győjtemény kezelıje, az iskola, az amatır csoportok, egyéni alkotók, önkéntes segítık, a kábeltelevíziósok, sokszor az egyház is, s nem utolsó sorban a politika, azaz a vezetık, a képviselık. Azért van ennek jelentısége, mert egyébként sajnos hallatlanul gyenge az együttmőködési képességünk. A különbözı szakterületek, a különbözı típusú szervezetek általában nem csak nem dolgoznak együtt, de sokszor szinte nem is tudnak egymás munkájáról. Ezért a napok értékeinek sorában mindenképpen érdemes megemlítenünk ezt az összerázó, közelítı szerepet is. Veszélyek: A gyengeségek, hátrányok, negatívumok – amelyeknek az uralkodóvá válása komoly veszélyt jelenthet – mind abból fakadnak, hogy mindazt, amit hasznosnak neveztünk eddig, azt sok rendezvénysorozat kicsit úgy csinálja, „mintha” csinálná, azaz bizonyos mértékig látszatként. A külsı szemlélınek olykor úgy tőnik, hogy egy-egy rendezvénysor ahelyett adja nem túl igényes programjait, amit komolyan, színvonalasan, minıségként adni kellene. 1. Ünnep-szerő Ha kezünket a szívünkre tesszük és ıszinték akarunk lenni magunkhoz, be kell vallanunk, hogy a helyi napoknak nagy része nem igazán ünnep. Nem érezzük se a bensıségességnek azt a varázsát, amit az igazi nagy ünnepek elfogódott pillanataiban átélünk. Olyan mővészi élmény sem ragad magával, amit katarzisnak nevezhetnénk, s ami valamilyen értéket olyan erıvel tud megmutatni, ami talán az egész világképünkre is hatást gyakorol. Az ünnep emelkedettség, nem csak egyszerően öröm, hanem túláradó öröm, maradandó élmény. A léleknek ilyen fajta szárnyalására azért a napok programjai ritkán adnak lehetıséget.

105 Tehát igaz, hogy ezek a nagyrendezvények ünnepnek minısíthetık, nem kell visszavonnunk, amit fentebb mondtunk, de azért a hangsúlyból valamennyit mindenképpen vissza kell vennünk. 2. Lokális-szerő Ugyanezt mondhatjuk a helyi jellegre, bár a „helyi” szóhoz nem illik hozzá a „-szerő”, furcsán hangzana. Nem egy programra elmondható, hogy „mintha helyi lenne”. Általában a programok keretében a kívülálló is keveset tudhat meg a településrıl, de nem nagyon tudnak meg a helyiek maguk sem többet, mint amit eddig tudtak. Török Józseftıl nem csak a megye falunapjainak a győjteményét kaptam meg, hanem megjegyzéseket is ehhez a körképhez. Ebben igen határozottan azt mondja, hogy a programok arctalanok, település-függetlenek, szinte bármelyik falunap bármelyik településen lehetne, csak a címkét kell kicserélni. A települések tradicionális kultúrája nem jelenik meg, helyette idegen ötletek és értékek sorakoznak. Megegyezik ezzel a bevezetıben említett Furulyás Katalin kolléganım véleménye is, aki szintén idegen ötleteket említ, de leginkább az állami ünnepségek leképezését, amiben szintén van reggel egy kis zeneszó, kitüntetés átadás, aztán vízi és légi parádé, könnyed mősor, a végén tőzijáték. A helyi jelleg tehát nem igazán érvényesül, de azért sok programban fellépnek a helyi amatırök, helyi népmővészeti hagyományt is megjelenítve. Bár az is igaz, hogy ez általában nem olyan nagy esemény, mert látják ıket bıven máskor is, a csoportok pedig érthetıen nem annyira profik, hogy minden alkalomra új mősort tanuljanak be. Tehát valóban egy-egy kis program inkább arra jó, hogy a program mutasson valami helyit is. Akadnak persze jó példák is. Török József is említi a balástyai zöldség- és virágfesztivált, ami tényleg arról szól, ami a falunak a legfontosabb. A szatymazi program középpontjában az ıszibarack termesztésrıl szóló rangos szakmai fórum áll, a szıregi napoknak pedig „Rózsaünnep” a neve, és ez a tartalomban is megjelenik. Amint a meghívó bevezetıjébıl megtudjuk, az országban forgalmazott rózsatövek mintegy 90%-át Szıregen nevelik. Ezeken a kifejezetten jó példákon túl is, mint már említettem, vannak helyi vonatkozású programok, mint az elszármazottak találkozói, vagy helyi festımővész, fotós kiállítása. Szerencsére a tegnapi kirándulásunkon láttuk a mórahalmi napok keretében az ott született Tóth Menyhért igen rangos, szép kiállítását. Többnyire azonban, mint a következı pontban a legjellemzıbb mősorok említésébıl majd jobban érzékelhetı, nem ezek a helyi vonatkozások állnak a középpontban, hanem divatos érdekességek. Feltőnı, hogy nem kötıdnek a programok a tájhoz, a helyi természethez, pedig kulturális hagyományai mellett a legfontosabb értéke minden településnek a sajátos szépségeket is tartalmazó helyi környezete, flórája és faunája. 3. Kultúra-szerő Zenés ébresztı, mazsorett mősor, kitüntetések átadása, asztali tenisz bajnokság, foci, sakk, lengıteke, lovas bemutató, mountain bike attrakció, sárkányrepülı, akrobatikus tánc, táncdal énekes, (számomra teljesen ismeretlen nevek tőnnek fel, akikrıl erısen gyanítható, hogy mőfajuknak nem a legjelesebb képviselıi közé tartoznak, de hát ezt nem állapíthatjuk meg messzirıl), hastánc (ez nagyon divatos, a tőzijátékon kívül talán ez a legtöbb helyen feltőnı program), valamilyen fızés és evés, borkostoló, kabaré, utcabál, s a végén tőzijáték – talán ezek a legtipikusabb elemei a falunapoknak. Azért sorolom ezt most itt, mert azért ebbıl elég nyilvánvaló, hogy messze nem a minıségi kultúra a meghatározó eleme a napoknak Nehezen érthetı modern mővészeti alkotások persze nem is nagyon férnének egy népünnepély keretébe, ezt nem is várja senki. Vitathatatlanul az is eredmény, hogy valamilyen mértékben azért kulturális rendezvények is elıfordulnak, de a helyzet megint csak az, hogy a „mintha” szócskával szembesülünk, van egy kicsiny kultúra is, mintha egy kulturális programról lenne szó.

106 4. Együttmőködés-szerő Nem részletezem, mert úgyis sejtjük, tudjuk: a napok rendezése valóban megköveteli az együttmőködést, de ez meglehetısen alkalmi, nem jelenti azt, hogy a különbözı résztvevı szervezetek valóban megismernék egymás munkáját, lehetıségeit, gondjait, nem jelenti azt, hogy a továbbiakban valóban javulna az együttmőködés. 5. Szervezési gyengeségek Szintén csak néhány szóban jegyzem meg, hogy miközben a napok megrendezése valóban nagy feladat és mindenképpen teljesítmény, azért sokszor a gyengeségek is megmutatkoznak, még akkor is, ha csak ilyen messzirıl tekintünk a mősorleírásokra. A magyar nyelvben akkor is többes számot mondunk, ha valamibıl kettı van, mégis a napok rendezése során következetesen törekszenek rá a szervezık, hogy legalább három napra terjedjenek ki az események. Az még elvétve elıfordul, hogy valahol nem napok, hanem csak egyetlen egy napra kiterjedı falunap van, de olyannal egyáltalán nem találkoztam, ahol csak kettı nap lenne. Viszont a költségvetés nem bírja a három napos eseménysort, ezért nem egyszer messzirıl látszik, hogy a három vagy négy nap közül az egyik napon éppen csak tessék-lássék van valami. Láttam olyan programot, ahol az eseménydús megnyitó napot követı másnapon, egész nap „szabadprogram” volt. Aztán a harmadik nap megint megélénkült a program. Ez csak egy jelenség, nem is a legfontosabb. Viszont sokszor igen szegényesek ezek a bizonyos mősorlapok. Olykor valóban egyetlen egy fénymásolt lap, amelyen a ma már könynyen megoldható számítógépes tördelés is gyengécske. Egyszer–egyszer még ezt is gépelési hibák tarkítják. Következtetések Ma erısen megváltozott annak a szerepe, amit régen módszertannak hívtunk. Régen „állást foglaltak” fontos szervezetek vagy személyiségek, és akkor az követendınek tőnt, amit mondtak. A mai viszonyok között négy lehetıséget látok arra, hogy hozzájáruljunk a nagyrendezvények színvonalának emelkedéséhez. Ezek a javaslataim nem különlegességek, tökéletesen illeszkednek abba, ami általában véve szakmai tanácsadó – segítı munkának tartunk. 1. Győjtés és feldolgozás Fontos az a munka, amit Furulyás Katalin és Török József végzett. Ez a kiinduló pont, mert e nélkül nem tudjuk, hogy mi történik, mirıl beszélünk. Sajnos az ilyen rendezvényekre nem nagyon figyelünk oda. Említettem, hogy szakfelügyeleti jelentésekbe is belenéztem, lehetséges, hogy a véletlen éppen ellenem játszott, de több, egyébként alapos szakfelügyeleti munkában errıl, a helyi rendezvényekrıl, kiemelt nagyrendezvényrıl egy szó sem volt. Tudjuk persze, hogy a szakfelügyelet az önkormányzat jogszabályoknak megfelelı feladatellátásának az elemzése, tehát elsısorban nem ez a célja, de azért csekély figyelmet fordíthatna erre is. Jó hatása lenne a pozitív példák kiemelésének, megerısítésének, terjesztésének, a szakfelügyelet keretében is, és azon kívül is. 2. Vizsgálatok, felmérések szervezése Érdekes lenne speciális, célzott közvélemény–kutatás, melybıl megtudnánk, hogy a lakosság maga mit szól általában véve a falunapokhoz, vagy azon belül egy–egy rendezvényhez, mivel elégedett, mivel nem, mit igényelne. Hajlamosak vagyunk, sokszor nem is olyan kis pénzért újabb és újabb programokat szervezni, lehetıleg bıvíteni a korábbi kínálatot, de én nem tudok olyanról, hogy az egész rendezvény költségének csak néhány százalékáért szondázták volna az elégedettséget. 3. Szőrés, ajánlás A Drámapedagógiai Társaság szakemberei néztek meg gyermekmősorokat és tettek megerısítı ajánlásokat az arra érdemes programokhoz. Kifejezetten a nagyrendezvényekhez

107 illı elıadó-mővészeti mősorokkal kapcsolatban el lehetne képzelni hasonlót. Ezekhez a napokhoz illı, szellemes, eredeti mősorok ajánlása hasznos lehetne. A mősorlapok egy–egy programjának beharangozását olvasva erıs aggodalom támad az emberben, persze lehet, hogy alaptalanul. De helyben a rendezı szervezet vagy szakember nem is nagyon tud mit csinálni. A szórakozásra, látványosságokra szükség van, a közvetítı igyekszik meggyızni ıt, ı pedig nem tud hova fordulni. 4. A tapasztalatok megbeszélése Végül további segítı módszer az, amit most mi csinálunk, s valószínőleg pár perc múlva közösen csinálunk: a helyzet megvitatása, a közös gondolkodás serkentése és a tanulságok közös leszőrése. Utolsó néhány mondatként, már ennek a közös gondolkodásnak a részeként mondom a vitára szánt saját véleményemet, azt, hogy minden ellentmondás, gyengeség ellenére én általában véve jelentıs eredménynek tartom, hogy ennyiféle kulturális nagyrendezvényünk van, s azt is, hogy ezen belül elterjedtté váltak a falunapok. Kétségtelenül nagy veszélyük, hogy esetleg erre költik el a közmővelıdésre szánt egész évi pénz felét, és elfogy a közmővelıdésre szánt figyelem is. Dudás Katalin kolléganım, a Szín ez évi 3. számában közölt tanulmányt 40 település közmővelıdési kiadásairól. Érdemes lett volna bıvebben is idézni az írásából, de már csak azt említem meg, hogy sajnos valóban sokszor az egész évi mővelıdési költség mintegy felét dugják el a polgármesterek különbözı rovaton az egyszeri nagyrendezvény céljára. Tehát van, amikor kipipálják a mővelıdés feladatát a falunapok végén, ez megvolt, most már az év folyamán gondolni sem kell általában a közmővelıdésre sem, továbbá arra sem, hogy vannak hagyományaink, környezetünk, flóránk és faunánk. Véleményem szerint a módszertan minden lehetıségével – cikkekkel, beszélgetésekkel, ajánlásokkal – azt kellene határozottan hangsúlyozni, hogy a falunapoknak erısödjön a helyi jellege, azaz kapjanak nagyobb szerepet a táji, ökológiai értékek, a néprajzi és egyéb polgári hagyományok, valamint arra felhívni a figyelmet, hogy a legkiválóbb nagyrendezvény sem pótolhatja a közmővelıdést, az egész évi folyamatos tevékenységet.

108

Kary József

Népmővelık szerep- és értékváltásai – 1984/2004 A VI. Közmővelıdési Nyári Egyetem szervezıi sokat ígérı címet adtak a tervezett elıadásnak. Az olvasó, a kötet tartalomjegyzékében találkozott elıször a témával, s bizonyosan nagy várakozással kezd az olvasásba. Én is így lennék, hiszen a cím azt sugallja, hogy a cikkben választ kapok arra, hogy a népmővelık szerep- és értékváltása 1984–2004 között hogyan alakult. Erre a kérdésre azonban a szerzı nem tud választ adni. Nem tud, mert nem kutató; nem tud, mert nincsenek e témakörben publikált kutatási eredmények; nem tud, mert a hivatás gyakorlójaként nem képes saját szakmáját mintegy kívülrıl és felülrıl szemlélve véleményt alkotni. Miért bíztatom mégis arra az olvasót, hogy ne hagyja abba az olvasást, miközben tisztában vagyok azzal, hogy egy tudományos mő teljessége nem adható vissza, hiszen az egész, maga a kötet, logikai szerkezetével, hivatkozásaival, elıre és visszautalásaival. Azért, mert a rezenzió Vercseg Ilona: Szocializáció, szerep, érték a népmővelıi pályán címő tanulmánya124 alapján ismerteti a húsz évvel ezelıtt nagyközségekben dolgozó 26–44 év közötti, gyakorlati tapasztalattal rendelkezı 70 népmővelı körében végzett vizsgálat eredményeként megnevezett népmővelıi szereptípusokat. Azért, mert az akkor leírt szerep- és értékválasztások elemeiben ma is hatnak, tetten érhetık a mindennapi szakmai gyakorlatban. Azért, mert a munka azt bizonyítja, hogy a pálya alapvetı kérdéseivel már két évtizeddel ezelıtt is foglalkoztak. Azért, mert szakmai múltunk egy fontos szeletének, gondolatébresztınek, továbbgondolásra érdemesnek tartom a Vercseg–kötetet. Azért, mert az akkori munkahipotézis kérdései ma is aktuálisak. Azért, mert az akkor leírt szerepcsoportok mai olvasata sok olyan kérdést vet fel, mely tudományos igényő választ, de legfıképpen szakmai gondolkodást, lehetıleg rövid idın belül létrejövı szakmai konszenzust igényel. A kötet ma már nehezen hozzáférhetı, teljes terjedelmében nem szerepel az általam ismert mővelıdésszervezı képzést folytató felsıoktatási intézmények kötelezı és ajánlott irodalmában, a ma aktív szakemberek sem nagyon forgatják. Megjelenésekor pedig elıadások, szakmai fórumok sokaságán hivatkoztak rá. Hipotézis A vizsgálat abból indult ki, hogy a legkevesebbet arról lehet tudni, hogy miben áll a népmővelıi szerep, hogyan határozzák meg a szakma képviselıi, és hogy szerepértelmezésük milyen szakmai tevékenységet mozgat? A vizsgálat elsıdleges célja a szerepértelmezés megismerése volt, valamint a tevékenység tartalma maga, módszerei és a népmővelık által számon tartott hatása, mégpedig a kifejtett véleményeken rejlı értékvonatkozások megismerésén és rendszerezésén keresztül. Az azóta eltelt idıszakban megszámlálhatatlan konferencián, tanácskozáson, szóban és írásban fogalmazódott meg az a szükséglet, hogy mondja meg valaki, fogalmazza meg, egyezzen meg a szakma abban, hogy mi is a népmővelés, közmővelıdés, mővelıdésszervezés. Ki-ki vérmérséklete, a pályán eltöltött ideje, a betöltött munkakör szerint beszélt szekértáborokról, új szakmai kihívásokról, óvott a tevékenység tartalmainak, feladatainak kitágításától, kérdıjelezte meg a hivatás értelmiségi jellegét. Beszélt kiszolgáltatottságról, elszigeteltségrıl, érdektelenségrıl, a szakma differenciálódásáról, az alkalmazkodás szükségességérıl, de Vercseghez hasonló alapossággal, igényességgel, a lényeghez leginkább közelítve nem 124

Múzsák Kiadó, Budapest, 1988, 222 p.

109 beszélt senki a leglényegesebbrıl, azokról az értékekrıl, melyek meghatározzák, mozgatják a szakmai tevékenységet. A hipotézis szerint az 1945 óta felnövekedett generációk szocializációja zavaros, gyakran egymásnak ellentmondó identitáskeretek között zajlott és zajlik (1984), megnehezítve az egyéni értékrendszer kialakulását. A kialakult helyzet különösen nehéz helyzetbe hozza a népmővelıket, akik foglalkozása eleve meghatározott értékazonosulásokat feltételezne, hiszen a maguk tevékenysége is értékeket azonosulásra kínáló identitáskeret másoknak. A népmővelésben az egyéni szerepfelfogások jelentısége nagyobb, mint a hagyományosabb értelmiségi pályákon, mert a szereprendszer – a szerepben elıírt cselekvéssor – nem meghatározott és a gyakorlat sem érlelte ki. Éppen ezért a foglalkozásban az egyéni értékrendek más pályákénál meghatározóbb fontosságúak, és azoknak meghatározott cselekvéssor hiányában egy nem összetartó, hanem széthúzó egyéni sokasága alakult ki, mely a foglalkozás társadalmi munkamegosztásban betöltött funkciójának megkötését veszélyezteti. A húsz évvel ezelıtti szöveget ma is igaznak érzem, mert a felnövekvı nemzedékek szocializációjáról ma sem mondhatunk mást, mint amit Vercseg megállapított 1984-ben. A szereprendszer ma sem kiérlelt, a szerepfelfogások igen változatos képet mutatnak. A hirtelen megváltozott társadalmi körülmények, a gyorsítani szándékozott modernizáció, a globalizáció váratlan mértékő térhódítása, a társadalmi feszültségek, a kultúra háttérbe szorulása, az igazodási pontok keresése, a piacgazdasági terminusok és technológiák adaptálási kísérletei a kulturális területen nem segítették a szakmát a munkamegosztásban betöltött funkciójának stabilizálásában.

Szerepértelmezés, népmővelıi tevékenység A szerzı E. Goffmann álláspontját osztva megerısíti, hogy bizonyos pozíciót elfoglalva az egyénnek akarva–akaratlanul át kell vennie a pozíciónak megfelelı szerepbe foglalt egész cselekvéssort. A népmővelıknél ez a cselekvéssor nem meghatározott és a gyakorlat sem érlelte ki. Vercseg szerint elképzelhetı azonban, hogy a foglalkozásnál, melynek lényege a társadalmi változások befolyásolása, ilyen kodifikált cselekvéssor nem is épülhet ki, ez éppen a fı sajátossága. Nem tágíthatók azonban parttalanná a szerephatárok. Ugyanakkor bizonyos korszakolhatóság és differenciálódás látszik a foglalkozási csoport múltjában, funkciójában és tevékenységében. Ez bizonyítja a népmővelıi tevékenység folyamatos átértelmezhetıségét, társadalmi mozgásokat követı strukturális változásait. A mő megjelenése óta idıszakonként a szakmai nyilvánosság szőkebb-tágabb köreiben újból és újból megjelenik a szükséglet a szakmai cselekvéssorok standardizálására, a kívánatosnak tartott hatékony népmővelıi szerepben végzett tevékenységek rögzítésére. A szorgalmazott minıségbiztosítási rendszer a tevékenységet mint leírható technológiát tekinti, s a megkívánt/elképzelt garantált kimeneti teljesítménybıl vezeti le a szervezet, a szakember szükséges tevékenységének elemeit, a megteendı lépéseket, megengedve, elvárva a külsı és belsı szervezeti környezethez való alkalmazkodást, fejlesztést. Más adaptációs gondolatkísérletek a szakmai tevékenység cselekvéseit, a piacgazdasági szolgáltatás terminusai mentén közelítik. Ismét más megközelítés a jól mőködı közmővelıdési intézmény jellemzıinek megfogalmazásával enged következtetni a szükséges szakmai cselekvésekre. Szakmai mőhelyekben érlelıdik a közmővelıdési fogalomtár, a szakmai etikai kódex. A szakképzı felsıoktatási intézmények folyamatosan változó tantárgystruktúrája, az ajánlott és kötelezı szakirodalom ugyancsak orientálja a hallgatót a szakmai szerephez kapcsolódó kívánatos cselekvésekre. Közvetetten ezekhez a kezdeményezésekhez kapcsolódik a szakmai követelményrendszer, a létszám, a felszereltség minimális követelményeinek meghatározására való törekvés, a látogatói elégedettségi vizsgálat, az ágazati szakfelügyelet tevékenységelemzése.

110 Csak néhányat említettem az ismert jobbító szándékú elképzelésekbıl. Egyik kezdeményezést sem sikerült a mai napig olyan belsı, minden szakembert elérı vitára bocsátani, melynek eredményeként kialakulhatott volna a szakmai konszenzus a népmővelıi szerepekkel és cselekvésekkel kapcsolatban. A kezdeményezések rendre elbuktak az érdektelenségen. Az internetes szakmai fórumokon a hozzászólók száma alacsony. A publikált írásokkal kapcsolatban kért olvasói vélemények alig érkeznek. Az egyezségkötés szándéka akkor látszik felerısödni, amikor a lokalitásban definiált hivatás gyakorlóinak egzisztenciája bizonytalanná válik, ha az elfogadott mértéknél nagyobbak a szakmai veszteségek. Ennyi kísérlet után jogosan vethetı fel a kérdés. Valóban szükség van szakmai egyezségekre? Szerintem igen. Annál is inkább, mert Vercseg – osztva Merton állítását – kimondja: ha nincs cselekvéssor, akkor a foglalkozás funkciója sem manifeszt, vagyis mindenki által tudott és nyíltan bevallott, hanem inkább látens, tehát hatásai rendszeresen nem láthatók elıre, sıt nem is mérhetık igazán. A funkció tisztázatlansága és a kiforratlan cselekvéssor eredményezi, hogy a népmővelıi szerephatárok parttalanabbak, mint a hagyományos értelmiségi pályákon, így itt az egyéni szerepfelfogásoknak is nagyobb jelentısége van, mint másutt. A népmővelıi szerephatárok parttalanságára vonatkozó megállapítást ma is helytállónak érzem. Mert mivel magyarázható a radikális tevékenységbıvülési tendencia? Nem sorolom ebbe a körbe a tevékenységszerkezet tudatos, szándékolt olyan átalakítását, mely szükségletekre rezonál. De azt a szakmai attitődöt, mely minden korábbi tevékenységet megtartani kívánva vesz fel új funkciókat, veszélyesnek, hosszabb távon tarthatatlannak tartom. Vercseg a szerepfelfogás tekintetében – Allport fogalmát elfogadva – azt mondja, hogy a szerepfelfogás a képességek, a vérmérséklet, az attitődök, a diszpozíciók, a szükségletek és motívumok, a kognitív stílus, az egyéni értékek függvénye a személyiségben. A szerepelvárás csupán külsıdleges modellként, ingerként szolgál, amelyet a személy újraértelmezhet, elfogadhat vagy elutasíthat. A bizonytalansági tényezık miatt a népmővelık szerepalakítása nagyobb mértékben függ szubjektív alakítójától, mint körvonalazottabb szerepelvárások esetén. S hogy a szubjektum milyen innovációra képes? A vizsgálat megállapítása szerint a mintába került népmővelık általában nélkülözik a nagyobb fokú szuverenitást, illetve szuverenitásukat az értelmiségi lét nemegyszer csak formai (magatartásra vonatkozó) adaptációja vagy kialakítása veszi igénybe. A megállapítás különösen azért fontos, mert az értelmiségivé válás egy olyan társadalmi közegben és periódusban zajlik, amelyben nem lehet szó stabil, viszonylagos állandósággal bíró életformák átvételérıl, így az egyén szerepe ismét csak nagy, innovatív erejő. Szerepértelmezési csoportok A szerephatárok kialakításánál a besorolási hibaszázalék csökkentésére a szerzı együttesen értelmezte a szerepfelfogást és a csak verbálisan kontrollált tevékenységet. A kutatás hosszabb ideig tartó megfigyelést nem tett lehetıvé. Buda Béla szerint a szerepértelmezési csoportok nem típusok, hanem jellegzetes dinamizmusok konstellációk formájában. 1. Az „ünnepi kultúra” közvetítése – örök értékek 2. Bizonyos ideológia tartalmak „bevitele” – tudatformálás 3. Megfelelni az irányítás aktuális elvárásainak 4. A kultúra egy specifikus tartományának átadása 5. A „hétköznapi kultúra” kommunikálása 6. A problémák tudatosítása, egyéni életvezetésre buzdítás 7. Az alulról jövı kezdeményezések felkarolása 8. A társadalmi cselekvés, beavatkozás lehetıségének keresése 9. Vegyes szerepértelmezések A szerepcsoportok sorrendje egy korszerősödési irányt is mutat. Minél elıbbre haladunk a sorszámozással, annál ritkábban lehet találkozni konkrét tartalom — ideológia, mővekben

111 tárgyiasult kultúra — bevitelének szándékával, megfelelni akarással, és annál gyakrabban, egyre erıteljesebben jelentkezik a meglevı kulturális tartalmának kibontásának és együttmőködés során történı meghaladásának igénye, a függıségi viszonyok csökkentésének gyakorlata, az animáció. Szerepértelmezési és tevékenység csoportonként A következıkben a tanulmány alapján sorra vesszük a Vercseg–féle, 1984-ben leírt szerepértelmezési csoportok fıbb jellemzıit. 1. Az „ünnepi kultúra” közvetítése – örök értékek (4,3%) - Elsıdleges feladat az „ünnepi kultúra”, különösen a mővészetek terjesztése, mégpedig esztétikai nevelési, ízlésformálási célzattal. - A kultúra célja, hogy kiszakítson a hétköznapi szürkeségbıl, monotonitásból, és megmutassa, hogy az életben más, több is van, mint a mindennapi munka. - A csoportba tartozók pályamotivációja az „értelmiségivé, tanult emberré lenni” vágya. - Az értelmiségi szerepet nevelıként értelmezik. - A népmővelı feladata az ilyen kultúra iránti igény felébresztése, ébren tartása. - A terjesztendı tartalom – konkrét értékek, világnézet, erkölcs – kibontatlan, csak funkciója (nevelés, valódi értékek felmutatása, értelmes kikapcsolódás, hétköznapok felett lebegı többlet) nem. - Szerepértelmezés: Mővészetek közvetítése, ízlésalakítás, faluhelyen a mővelıdési ház feladata a specializált intézmények – színház, kiállító terem, hangverseny terem pótlása. A saját plusz–igények kielégítése. Népmővelıi feladat a kultúrához való vonzódás igényét melegen tartani. - Tevékenység: Elsısorban a specializált intézmények tevékenységek pótlására hivatott rendezvényszervezés, ismeretterjesztés, kiscsoportos munka szervezése, feltételek biztosítása, társadalmi ünnepek szervezése. Magaskultúra terjesztése, eljuttatása a tömegekhez. A mővelıdési ház olyan pótlólagos funkciót lát el, melynek révén a kultúra nem csak a városban élık privilégiuma marad. Színházi és operaelıadás, bérletezés, elıadóest, író–olvasó találkozó, könnyőzenei koncert, humorista, komolyzenei koncert, kiállítás, mővészeti jellegő amatır együttesek mőködtetése, korosztályi közösségek – klubok – nyugdíjas, ifjúsági, társadalmi ünnepségek szervezése. - Alkalmazott módszer: elsısorban a szervezés. - Tevékenység korosztályi vonzás: elsısorban gyermek, fiatal. - Szerepfelfogás elfogadtatása: konfliktusos. A nevelıi szándék illuzórikus, a kulturális javak közvetítése önmagában – különösen a fokozódó érdektelenség miatt – nem vált ki nevelı hatást, változást. Az energiák nagy részét a tevékenység–szerkezet bıvítése helyett a szinten tartás köti le. - Konfliktusoldó stratégiák: érdektelenségre, igénytelenségre hivatkozás, a magas színvonal középszínvonalra csökkentése, a közhasznú tevékenységek beengedése a tevékenységbe, megspékelve egy kis ismereterjesztéssel. 2. Bizonyos ideológia tartalmak „bevitele” – tudatformálás (7,1%) - Elsıdleges feladat a tudatformálás, emberi és emberré nevelés. Pataki Ferenc szerint ık azok, akik arra vállalkoznak, hogy az eszmék és a lakosság között biztosítsák a személyes képviseletet. - A társadalom uralkodó ideológiájának terjesztése. Helyi mővelıdéspolitikusként a mővelıdési szerkezet meghatározása. A népmővelés célja a szocialista embertípus, a szocialista tudat kialakítása, emberideál megvalósítása. - A pályamotiváció jellemzıi: felemelkedés elsısorban ideológiai úton, dominancia– szükséglet kiélése, kisebbségi érzés kompenzálása.

112 - Szerepértelmezés: Nyílt, becsületes, ıszinte, a társáért is áldozatot vállaló, vállalni tudó ember alakításában való közremőködés. Tudjon tenni a társadalmi és össztársadalmi célokért. Hazafiasság. - Tevékenység: A marxizmus ideológiájának terjesztése a népmővelıi foglalkozást életre hívó funkció a kultúra demokratizálása mellett. Világnézet helyes irányba terelése „csepegtetıs” módszerrel. - Támogatja a rétegmővelıdést, tőri az alulról jövı kezdeményezéseket, melyek nem ütköznek elképzeléseivel, tiltja, ha valamibıl már sok lenne – pl. könnyőzenekar. - Aktív közéleti tevékenység, sok megbízatás. - Tevékenyég jellemzık: társadalmi ünnepek megünneplése, kiscsoportos tevékenység az ismeretterjesztés dominanciájával, pótlólagos funkció. Intenzív foglalkozás a gyerekekkel és fiatalokkal. - Alkalmazott módszerek: erısen közönségszervezés, gyengébben csoportszervezés. Intenzív kapcsolattartás az intézményekkel, vezetıkkel helyben és környéken. - Szerepfelfogás elfogadtatása – nehézségekbe ütközik (az ifjúsági klubtagok nem szeretik, ha rájuk telepszenek, az operettel engedményt ad) - A konfliktusforrás alapja az ideáltípus és a közerkölcs közötti ellentét. A saját értékek ütköznek a társadalmi gyakorlat értékeivel. - Konfliktusoldó stratégiák: védekezı – igazoló elméletek gyártása – nem a gondolattal van a baj, hanem a gyakorlati megvalósítással. 3. Megfelelni az irányítás aktuális elvárásainak (48,6%) - A szerepfelfogásban és tevékenységben szervetlenül szinte minden koncepció–töredék megtalálható: ideológia–terjesztés, kultúraterjesztés, hagyományırzés, nyitott ház, hétköznapi kultúra, emberi kapcsolatok ápolása – szándék megoldás nélkül vagy zavaros indokokkal. Az újító szándékok integrálása nem, csak formai alkalmazása történik meg, eredménytelenül. - Egyetlen szándék tartja ıket a pályán a megfelelni akarás, mégpedig egzisztenciális létük fenntartása érdekében. Alcsoportjai a hívı, a karrierista, a konformista. - A helyi irányítás elvárásai: A központi irányítás elvei túlontúl általánosak, a napi gyakorlatra nem lebontottak. A szakmai irányítás nem kötelezı jellegő, hiszen a szakmai intézményeknek nincs döntéshozó, egzisztenciális létfeltételt befolyásoló-javító hatásköre, szakmai orientációjuk pedig – ha van, s ez nincs mindig így – egy informális hierarchián keresztül érvényesül, ha érvényesül. A népmővelı gyakorlatilag a település vezetıitıl, mint fenntartótól kaphat konkrét irányítást, elsıdleges érdeke, hogy ahhoz igazodjon. - A minta 65,7%-ában a fenntartók nem fogalmaztak konkrét elvárást. A maradék 34,3% elsıdleges elvárásai: legyen a mővelıdési háznak gazdája, rend legyen, a vezetınek ne legyen gondja rá, ne legyen botrány, nem kell a világmegváltó gız, a többi a szakember dolga. Másodlagos elvárások: összefogni az embereket, kielégíteni a kulturális igényeket, látogatottság, látványosság, vidámság. - A társadalmi közeg elvárásai: Vercseg a társadalmi közeg elvárásait, mint az életmódban, a helyi viszonyokban általában rejtve benne levı szükségletet, kihívást, amit a népmővelıknek kell felismerni–meglátni, és amelyek nem az egyes ember partikuláris érdekeit, hanem egy nagyobb egység, településrész érdekeit hordozza. Ez az elvárás látens, mert nem mondja meg senki, hogy ezt és ezt csináld a mi érdekünkben. Lehetne ez az elvárás manifeszt is. - Konfliktusforrás: személyes ütközés, kiszolgáltatottság, rokonszálak összefonódása, érdekszövetségek - Konfliktusoldó stratégia: a saját hatástalanság okozta feszültségek vezetıkre hárításával o Hívı: - Az ideológiával való azonosulás alárendelıdik a megfelelni akarás szándékának.

113 - Szerepértelmezés: terjesztıi (nevelı) szemlélet, tartalma a beilleszkedés, a helytállás a munkában, a családban - Tevékenység és módszer: kiscsoport vezetés, ismereterjesztı elıadások, játékos vetélkedık. - Hatókör: elsısorban gyerekek, ifjúság, részben a nyugdíjasok. - Konfliktus: konfliktustalanság – közöny - Konfliktusoldó stratégia: nincs o Konformista: - Szerepértelmezés: általános mőveltséget és igényszintet emelı, a nép felemelése - Szerepfelfogás: arctalan, szándékok, irányultság nélküli, zavaros, csupa általánosság - Funkció: szervezés - Tevékenység: saját érdeklıdés, ismeret felkínálása, divatos adaptált tevékenységek mőködtetése – szórakozás, speciális intézmények pótlása, ismeretterjesztés, kiscsoportos munka, tanfolyamok. (Nem éli meg, hogy a szakma inkompetense, hiszen a napi feladatait tisztességgel ellátja.) - Hatókör: gyerekek, fiatalok - Konfliktus: konfliktustalanság – közöny - Konfliktusoldó stratégia: nincs, álmok világa, hárítás 4. A kultúra egy specifikus tartományának átadása (5,7%) - Feladatukat egy speciális, komplexen értelmezett tevékenység átadásában látják elsısorban: néptánc, bábozás, irodalmi színpad–színjátszás, néprajz. A komplex értelmezés azt jelenti, hogy e mővészeti ágak szakmai ismereteinek átadásán túl elsısorban nevelı hatásukat, emberformáló hozadékukat tartják fontosnak. - Feladat: a tudás és élmény átadása - Szerepértelmezés: értelmiségi hivatás - Tevékenység: csoportvezetés saját érdeklıdés mentén, az emberek igényére és a feltételekre figyelemmel. - Módszer: beszélgetés, különbözı stílusú csoportvezetés, animáció, csoporttechnikák 5. A „hétköznapi kultúra” kommunikálása (12,9%) - A kultúra értelmezése funkcionális, a hétköznapi kultúra fejlesztése az elsıdleges cél. A kultúra az a mód, ahogyan az emberek cselekednek, ahogyan szervezik az életüket, ahogyan dolgoznak, nevelik a gyerekeiket, viszik az emberi kapcsolataikat. A kultúra az élet minden területén és megnyilvánulásában jelenlevı. - Szerepkör: értelmiségi, a szellemi munka és a jó mesterember között - Szerepértelmezés: népképviselet, mozgalmi (nem bürokratikus) népmővelés, a hétköznapi problémák megválaszolása, önkéntesség – önszervezés, teljesebb emberi élet egyenlıbb feltételekkel, megbecsülés, a minden emberben meglevı értékek kibontása, a helyi közösségi élet katalizálása - Tevékenység: helyi hagyományok, közösségi szokások felelevenítése a helyi identitás érdekében, aktív befogadást, elsajátítást célzó mőhelytevékenység, közhasznú tanfolyam, közhasznú információk biztosítása. A tevékenységet a társadalmi elvárások mozgatják, melynek alapja a helyi élet ismerete. - Korosztályi vonzás: elsısorban felnıttek - Módszer: együttmőködés lakossággal, vezetıkkel, szakmai fórumokkal - Konfliktusforrás: tárgyi feltételek elégtelensége, saját energia idı elıtti felélése, család, környezet - Konfliktusoldó stratégia: munkahely változtatás, pályázattal forrásteremtés, saját fizikai munka 6. A problémák tudatosítása, egyéni életvezetésre buzdítás (11,4%) - A kultúrát funkcionálisan értelmezik, mely a magatartásban, az emberi kapcsolatokban nyer legnagyobb fontosságot.

114 - A felfogásban és a tevékenységben a „face to face” kapcsolatok az elsıdlegesen fontosak. A személyességre, odafigyelésre, törıdésre helyezıdik a hangsúly a munkában. A problémákhoz kapcsolódás több szintő, a meghallgatástól a megerısítésig, a cselekvési alternatívák sugallásáig terjed. Olyan közösségi támogató magatartás, mely az emberek életvezetését is segíti. Az egyéni foglalkozás, gondozás során a megrekedt gondolatmenetek, sors- és problémaértelmezések továbblendítése. A peremhelyzetőek beilleszkedésének segítése. A népmővelı leginkább szociális gondozó. A népmővelıi munka szolgálat. - Szerepértelmezés: közös érdeklıdés mentén felkutatni az embereket és közösséggé szervezni ıket, problémamegoldás, személyes kommunikáció, segítés, önértékelés javítása - Tevékenység: egyéni beszélgetés - gondozás, csoportmunka, közösségszervezés érdeklıdés mentén, vagy hátrányos helyzetőekbıl. Közösségvezetés egyedül, vagy segítıvel. - Módszer: csoportvezetés, animálás, beszélgetés, gondozás. - Hatókör: jórészt fiatalok, felnıttek - Konfliktusforrás: nagy idegi megterhelés, kimerültség, szakmai – a hatalmi pozícióban lévı népmővelı akadályozza a szakmai elképzelések megvalósítását, - Konfliktuskezelési stratégia: konfrontáció, visszavonulás, munkahely változtatás, vezetıi szereprıl lemondás 7. Az alulról jövı kezdeményezések felkarolása (1 fı) 8. A társadalmi cselekvés, beavatkozás lehetıségének keresése (2 fı) - A két csoport közötti értelmezési határokat nehéz megvonni. Talán csak a készenlét fokában van különbség. - A kultúrát a legtágabban értelmezi. - A lakóhely vagy munkahely szerinti csoportok érdekeinek érvényesítésére irányuló összefogás segítése, a település jelenét-jövıjét befolyásoló meghatározó döntések közös befolyásolása. - Tevékenység: Elıkészítı, erjesztı munka a társadalmi cselekvés kibontakoztatásához, helyi nyilvánosság szervezıdésének és gyakorlatának elısegítése, informális csatornák életre segítése és mőködtetése, a helyi nyilvánosságba bekapcsolás. - Szerepfelfogás: értelmiségi szerep, hivatástudattal végzett munka - (hivatás = szolgálat + önérvényesítés) - Szerepértelmezés: mozgások beindítása és változások létrehozása, megértése, új helyzetek teremtése és az azokhoz alkalmazkodás, helyi nyilvánosság és párbeszéd megteremtése - Közvetített tartalmak: népképviselet, helyi nyilvánosság, demokratikus közélet katalizálása, önszervezés. - Tevékenység: település ismerete, széleskörő kapcsolatrendszer, településtérkép, szakirodalom tanulmányozás, külsı szakmai kapcsolatok, települési név-és címjegyzék, magas pályázati aktivitás - Hatókör: elsısorban felnıttek, fiatalok, gyermekek - Konfliktusforrás: anya, feleség szerep elhanyagolása, fenntartó - Konfliktuskezelés: állásváltoztatás 9. Vegyes szerepértelmezések (5,7%) - Azért vegyes a szerepfelfogás és tevékenységszerkezet, mert egyenlı eséllyel szerepel a „ünnepi” és a „hétköznapi” kultúra kommunikálása. Egyaránt erıs az elfogadtatás és az együttmőködés, a bevitel és a kibontás szándéka. - Szerepfelfogás: „hasznosnak lenni”, szolgálat, kulturális szervezı, tevékenység korrekció - Szerepértelmezés: alternatív lehetıségek felmutatása - Tevékenység: alkotóköri tevékenyég, ünnepi kulturális események, zenei ismeretterjesztés, igényfelmérésre épülı szolgáltató tevékenységrendszer – tanfolyam - Hatókör: elsısorban fiatalok, felnıttek.

115 Végezetül bízom abban, hogy a tisztelt olvasó megerısíti a bevezetıben írottakat. Osztja velem együtt azt a véleményt, hogy a húsz éve megjelent munka, korának kiemelkedı szakmai tanulmánya. Megerısíti azt az álláspontot, hogy a leírt szerepcsoportok képviselıivel ma is találkozhatunk a pályán, tehát a leírás ma is használható. Megfogalmazott hiányérzetét – a kutatás megismétlése, a kialakulóban lévı újabb szerepek leírása – a nem túl távoli jövıben megjelenı tudományos munka megszünteti.