II. Közmővelıdési Nyári Egyetem Szeged, június

II. Közmővelıdési Nyári Egyetem Szeged, 2000. június 27-29. *

Vidékfejlesztés – regionalizmus – közmővelıdés Az általános mővelıdési központok valósága Közös ügyeink * Szerkesztette:

Török József * A kötet megjelenését támogatta:

Csongrád Megyei Közmővelıdési Tanácsadó Központ Szeged, 2000

2

TARTALOM

Vidékfejlesztés – regionalizmus – közmővelıdés Szendrıné Font Erzsébet: Vidékfejlesztés és közmővelıdés ................................................. 3 Tóth József: A regionális tudás ........................................................................................... 8 Böhm Antal: A regionalistás politikája ............................................................................... 13 Nógrádi Zoltán: Regionalitás és közmővelıdés ................................................................... 21

Az általános mővelıdési központok valósága Feith Bence: Alfa született? ................................................................................................. 26 Szabó Irma: Közmővelıdés az integrációban ...................................................................... 32 Lipp Márta: Egy ámk-kutatás elsı eredményei .................................................................... 39

Közös ügyeink Agárdi Péter: A kultúra esélyei az ezredfordulón ................................................................. 44 Vadász János: Érdek és érték a közmővelıdésben ............................................................... 54 Földiák András: Évad végén és évad elıtt – szakmai programokról .................................... 60

3

Szendrıné Font Erzsébet

Vidékfejlesztés és közmővelıdés Ha fejlesztési politikáról beszélünk, akkor általában a pénz és az ezzel kapcsolatos érdekek jutnak az emberek eszébe. A vidékfejlesztési politikának a központjában az ember áll. Az az ember, aki minden vidéken, minden tájon megalkotta saját kultúráját, amely kultúra abból fakadt, hogy minden egyes tájon másféle erıpróbának volt kitéve az ember, másféle táj vette körül, másfajta munkakultúrát, termelési kultúrát kellett neki meghonosítani. Más anyagokkal volt körülvéve, másképpen kellett építkeznie, másképpen kellett öltözködnie, más volt a tápláléka. Ez a másság a magyar „vidék” szó értelmezésében is megjelenik. A vidék a helyi értékeket és az abból fakadó sajátosságok sokszínőségét jelenti, az ott élık közötti belsı összetartozást. Nos, ez az az erı, amibıl építkezni lehet. A vidékfejlesztési gyakorlat tényleg nem szólhat másról, csak az emberrıl. Nem elsısorban a mezıgazdasági, mőszaki fejlesztésrıl, gáz-programokról, autópálya építési programokról van itt szó, hanem arról, hogy a vidékeken élık – akik oda kötıdnek és oda húzza ıket a gyökereik – a falvakban tudjanak maradni és ott meg tudjanak élni. Mi még szerencsések vagyunk, mert még „csak” a 24. órában vagyunk. A múlt hetet volt alkalmam Spanyolországban eltölteni, és ott már azt tapasztaltam, hogy helyenként túl késın cselekedtek. Amikor a földbıl, sárból épített vidéki házak összeomlanak és már csak egy kis földhányás jelzi, hogy itt valahol egy falu volt és csak a templomtorony romja ágaskodik a pusztaságban, az nagyon szomorú látvány. Az óriási gabonatáblák között néhány nagy traktor jelzi a mai életet, és köztük ezek a szikár templomtornyok a múltat jelzik. İk már túljutottak azon, hogy mosolyogjanak a vidékfejlesztésen, ott már komolyan veszik ezt a feladatot. De a közelmúltban találkoztam amerikai kollégákkal, akik Európába jöttek vidékfejlesztést gyakorolni. Amerika két partvidéke között létezik ugyanis a „vidéki Amerika”, ahol szintén megtapasztalták, hogy mit jelent a fejlett világ perifériájára kerülni. Az elıttünk lezajlott néhány évtizedben több olyan tendencia érvényesült, ami a vidékfejlesztési gyakorlatot életre keltette. A technikai haladás például, amely egyesek számára kiváltságos pozíciót eredményez, mert aki a tudás, az információ birtokában van, az kézbe tudja venni a saját sorsát, az ismeretek, kapcsolatok hozzák a pénzt is. Ugyanakkor a másik oldalon, aki mindennek hiányában van, a vidéki népesség, aki ezekhez az eszközökhöz nem tud automatikusan hozzájutni, aki nincs benne a vérkeringésben, nos, a vidéki népesség kimarad az ismeretekbıl, a technikai haladás lehetıségeibıl, és a talpon maradás esélyébıl is. Egy másik nagyon alapvetı tendencia a globalizáció. Egyre kiterjedtebb üzleti vállalkozások hálózzák be a világot, egyre fokozódó tömegtermeléssel, uniformizálódással, mely a vidéki sokszínőséget veszélyezteti. Természetesen, ahogy világméretővé válik a globalizációs folyamat, ugyanúgy ennek az ellenpólusa, a lokális szervezıdés is egyre erıteljesebb. Egy közelmúltban lezajlott konferencián, ahol Kanada, Chile, Portugália, Korea, Libanon és Dél-Afrika volt jelen, ott lehetett látni, hogy azok a kollégák, akik vidékfejlesztéssel foglalkoztak, teljesen azonos módon gondolkodnak az egész világon. Kezd kialakulni a globalizáció ellentábora. Rióban még csak a biodiverzitásról volt szó, mely a természeti létünk fenntartásának alapvetı kérdése - ma már mindenki látja, hogy biodiverzitás nincs kultúrdiverzitás nélkül. És ez a két fogalom kezd lassan összefonódni. Az a vidékfejlesztési politika, amit mi szeretnénk meghonosítani, nem másról szól, minthogy a helyi természeti erıforrásokból a helyi kulturális hagyományokkal próbáljuk meg a jövıt

4 formálni, mert a múlt hagyományai is a táji környezetben kialakult különbözı kultúrák együttese. A globalizáció pedig e kultúrák megszőnését eredményezi. Nagyon fontos észrevennünk, hogy lezárult az urbanizációs idıszak, amely az elızı ötven-hatvan évet meghatározta. Az ipar ma már telített, a városban nem kell már újabb munkaerı. Aki elindul vidékrıl, hiába megy föl a fıvárosba, vagy tovább Európa fejlettebb térségei felé, nincs munkalehetıség, csak a nagyon kvalifikált munkaerı számára. Ahogy az építészetben megtapasztaltuk azt, hogy a lakótelepek építése szinte egyik évrıl a másikra leállt és kezdtünk emberhez méltó családi otthonokat építeni, ugyanezeket a folyamatokat valamennyi szakterület megérte. Tíz évvel ezelıtt a vízépítés területén derült ki, hogy már nem célszerő nagy vízierımőveket, betonkolosszusokat építeni, amelyek a természetet megváltoztatják, hanem lehet olyan vízgazdálkodást folytatni, hogy a vízzel mint természeti elemmel, tisztességgel próbáljunk együtt élni. Mindkét folyamatnál a természet, az ember került elıtérbe, a technika mindenhatóságával szemben. Ugyanezen a folyamat agráriumban napjainkban folyik. Mert mi történt vidéken? A mezıgazdaságban a versenyképesség fokozása érdekében két alapvetı lehetıség mutatkozott. Minél nagyobb gépekkel, minél nagyobb teljesítménnyel, emberi munkaerı nélkül tömegtermelést folytatni, uniformizálódott élelmiszerellátással, amit a nagy élelmiszerláncok forgalmazhatnak. A gépesítés következtében megjelent a munkanélküliség. A több ezer hektár gabonatermı területeken nem láttunk a földeken embert. Nincs is rá szükség. A termelésfokozás másik módszere a vegyszerek adagolás fokozása, és a génmanipulációk. De ha végig gondoljuk ezeket a folyamatokat, akkor látjuk, hogy a munkanélküliség problémája az államra hárul, vagyis az adófizetı állampolgárra. A környezetvédelmi probléma szintén az államra hárul, vagyis az adófizetı állampolgárra. Az egészségtelen táplálkozás következménye is a lakosságra hárul, és a többlettermékek értékesítésével együtt járó exporttámogatásokat is az állampolgárok fizetik meg. Ha a mérleg serpenyıjébe raktuk az elınyöket és a hátrányokat, kiderül, hogy a társadalomra háruló hátrányok nem biztos, hogy fedezhetık abból az adóbevételbıl, amit a „versenyképes” agráriummal el lehet érni. Az ellenérv, hogy éhezik a föld népessége és egyre több élelmiszert termelni. Ez részben hamis érv. Mert azoknak az élelmiszereknek a tényleges értéke, aminek a beltartalma harmadára, negyedére zsugorodott vissza az idık folyamán, csak a mennyiség szempontjából nevezhetı tápláléknak, minıségét tekintve aligha. Tehát lehet, hogy nem érdemes sokat termelni, hanem inkább kevesebbet, de megfelelı tápértékkel. Mindezen folyamatok ellenhatásaként ma már az agrárszférában is egyre inkább kezd érvényesülni a fenntartható agrártermelés mint új irányzat. A minıségi, változatos élelmiszerek, az emberi gondossággal létrehozott egészséges termékek a sokszínőséget biztosítják táplálkozásunkban. Vagyis agrárpolitikának is fel kell tennie a kérdést, hogy a termelés versenyképessége-e a cél, vagy az emberiség egészséges élelmiszerrel való ellátása. Más oldalról nézve a vidéki gazdálkodók tisztességes munkájának megfizetése, vagy az agrárkereskedelem haszna? Az Európai Unióban szerencsére az amerikai piacliberalizációs törekvésekkel szemben egy új agrárpolitika kezd egyre inkább meghonosodni. Az Unió közös agrárpolitikájának reformja meghirdette az úgynevezett multifunkcionális mezıgazdasági modellt, melynek a lényege az, hogy a hatékony agrártemelés mellett (a hatékonyságot úgy kell érteni, hogy minél kevesebb vegyszerbevitellel minél egészségesebb, jó élelmiszert kell létrehozni) az európai agrárpolitika második pillérévé a vidékfejlesztés vált, melynek kettıs célja van. Az egyik az, hogy a vidék népességeltartó képességet fokozni kell, tehát a vidéki népességnek a szociális helyzete igenis az agrárpolitikának a részét kell, hogy képezze. A vidéken élık többsége valamikor megélt az agráriumból. Ma viszont a megélhetési költségeiknek csak egyharmadát, egynegyedét tuják ebbıl biztosítani. Ha ez a népesség elvándorol vidékrıl, akkor a hagyományos agrárkultúra megszőnik egy idı után. A másik cél

5 az ökológiai egyensúly hosszú távú fenntartása. E két cél érvényesítése a vidékfejlesztési politika lényege, amit Magyarországon most próbálunk meghonosítani. El kell azt mondanom, hogy a Vidékfejlesztési Programok Fıosztályán szociológus, pszichológus, gazdaság-földrajzos, ökológus, mőszaki és közgazdasági végzettségőek dolgoznak együtt, mert a vidék sorsa rendkívül összetett és komplex probléma ember és természet viszonyának új értelmezését kívánja. Az egyes vidékeken fel kell tárni a természeti adottságokat, újra kell éleszteni a hagyományokat, ebbıl a bázisból kiindulva kell a gazdaság új irányát kifejleszteni. Minden attól függ, hogy az embereket hogyan tudjuk felkészíteni erre a munkára. Azt kell látni, hogy hiába beszélünk képzésrıl, kulturális hagyományokról, közösségfejlesztésrıl, amíg az emberek saját bırükön nem érzik azt, hogy gazdasági érdek és szükségszerőség a helyi jellegzetesség kibontakoztatása, addig a népesség nem válik érdekeltté. Tájtermesztést is csak úgy lehet folytatni, ha az ott élı emberek ismerik környezetüket, tudnak vele bánni és képzettek a termelés, a piac, a feldolgozás terén, s minél kisebb földterületük van, annál több ismeretre van szükség a megélhetéshez. Kultúra és szakmai felkészültség nélkül nem lehet eredményt elérni. Azok a kiegészítı foglalkozások, amivel az agrárnépesség helyben tartását biztosítani lehet, szintén a helyi kultúrához kötöttek. Falusi turizmust is csak akkor érdemes folytatni, ha a táji sajátosságokat mutatjuk be. A tájjellegő ételeket pedig ízlésesen kell tálalni, olyan tányérokban, olyan asztalterítın, olyan szép szóval, mely a térségnek mindig is természetes sajátossága volt. Ez igen, ez vendégcsalogató. De ehhez az kell, hogy a vendéglátók ne szégyenkezve kínálják föl saját termékeiket, hanem büszkén, jó szívvel! Lényegében e konferenciának is ez a legfontosabb mondanivalója. Azokban az emberekben, akiket hosszú éveken keresztül – részben politikai tendenciák következtében, részben az egész világon létrejött globalizációs szemlélet miatt – arra késztették, hogy hagyományos kultúrájukat számolják fel, tagadják meg, velük el kell hitetni, hogy újra érdemes ıseik hagyományát folytatni és arra az ıszinte belsı hangra hallgatni, mely a sajátjuk. Újra kell éleszteni az önbecsülést, a gyökerek tiszteletét, a másság elfogadását, melybıl üzleti, gazdasági sikerek is származtathatók, és a megélhetés forrását is jelentheti a jövıben. Amikor tehát vidékfejlesztésrıl beszélünk, akkor nem agrárfejlesztésrıl, mőszaki fejlesztésrıl beszélünk, hanem elsısorban az emberrıl, mert a falu nem sok ház együtt, hanem sok ember együtt. És ha ezek az emberek képesek arra, hogy egymással szót értsenek, egymással meg tudják beszélni a dolgaikat, fel tudják eleveníteni hagyományaikat és ezekbıl a hagyományokból valami új dolgot tudnak ismét elıállítani, ami nem nosztalgia és nem giccs, hanem eredeti tartalommal telítıdik, akkor ezek az emberek vidéken ma is meg fognak tudni élni és tudnak olyan gazdasági eredményeket produkálni, ami lehet, hogy a GDP-ben nem jelenik meg, de saját kiegyensúlyozott életet biztosítja a vidéken élıknek. Gondoljuk el, hogy mi történik akkor, ha ezek az emberek földönfutóvá válnak. Átkerülnek a szociális szektorba és bármilyen dinamikus lehet a gazdasági fejlıdés, ekkora szociális terhet nem bír el. Csak néhány adat a helyzet érzékeltetésére: 3000 településbıl 900 körüli az a falu, ahol a demográfiai viszonyok már vészjóslóan mutatják, hogy a kihalásra ítéltetnek és ha nem történik valami változás, a fiatalokat már nem sikerül ott tartani. A 2,2 millió földtulajdonosból egymillió az az ıstermelı, aki egy hektár alatti földterülettel rendelkezik (az átlag birtoknagyság 3,6 hektár). Mintegy hárommillió emberrel kell számolnunk vidéken, aki számára nincs perspektíva. Vészesen közel van az a helyzet, hogy a vidék nem tud megújulni és falvaink egy része kihal. Ezek után néhány szóval rátérek arra, hogy a vidékfejlesztés milyen változást hozhat a vidék életében. Elıször is fölpörögtek az események és az Európai Unióból jövı támogatás

6 reményében létre kellett hozni vidékfejlesztési intézményeket, el kellett készíteni azokat a programokat, amelyek a vidékfejlesztésrıl szólnak. Természetesen az Európai Unió nem kizárólag karitatív célok érdekében adja a támogatását. Európában félnek attól, hogy ha nem sikerül a konfliktusokat helyben megoldani, akkor elindul a migrációs folyamat keletrıl nyugatra. Addig nem óhajtanak bennünket felvenni, amíg ennek a veszélye fennáll. Ezen túlmenıen az európai gondolkodók egyre határozottabban fogalmazzák meg, hogy Európa fennmaradását gazdasági erejét a kulturális sokszínőség garantálhatja. Ha sikerül ezt megırizni, akkor ebbıl Magyarország is erıt meríthet. Az EU SAPARD támogatása az elıcsatlakozás idıszakára 38 millió eurót biztosít évente agrárstruktúra és vidékfejlesztés címen. Ez évi 10 milliárd forint, melyhez a magyar állam ad 4 milliárd forint hazai önrészt. Hét éven keresztül várható ez a támogatás, ha csak nem lépünk be közben az Unióba. Ez önmagában nem sok, és ha a 3000 falura lebontjuk, akkor kiderül, hogy nagyon kevés, de ha okos célokra használjuk és azokat a gyújtózsinór jellegő programokat próbáljuk elsıdlegesen elindítani, ami lendületbe hozza a többit is, akkor a kevéssel is sok mindent el lehet érni. Magyarországon olyan utat választottunk, ami a 11 csatlakozó ország közül egyedüli megoldás. Nevezetesen: pályázati úton támogattuk a kistérségi programok készítését, melyre az egész ország bejelentkezett. Tulajdonképpen nem a mi akaratunk, hanem az ország döntése volt, hogy minden térség maga óhajtja saját programját elkészíteni. Innen kezdve a szellemet nem lehet visszadugni a palackba: 200 kistérség jelentkezett be erre a pályázatra. Gyakorlatilag alig maradt ki 6-8 kistérség, de azok is menetközben csatlakoztak. Elindult egy programalkotási munka, amihez az FVM részérıl módszert adtunk, de a tartalmat a helyiek határozták meg. A lakosság sokáig ki volt szolgáltatva – tisztelet a kivételnek – tervezıknek, akik nem átallottak néhány milliót elkérni egy-egy kistérségtıl egy jó program készítésére. Pályázatunk nyomán a lakosság kezd rájönni arra, hogy ezeket a programokat jószerivel ık maguk is el tudják készíteni, és nincs ebben semmi ördöngösség. Egy falusi asszony is tud SWOT analízist készíteni – mert hát miért ne tudna? – hisz a mindennapjait is így építi fel: az esélyeket, veszélyeket, lehetıségeket végiggondolja és tulajdonképpen térségi szinten is ezt kell csinálni. Ez a tanulási, felkészülési folyamat – azt hiszem – lényegesen többet jelent, mint az a 10 milliárd forint, amit évente fogunk kapni az Uniótól támogatásként. Amikor az Unióban elıször ismertettük ezt a módszert, az agráros kollégák Brüsszelben nem nagyon értették. Rá kellett jönnünk, hogy az Európai Unióban a regionális fejlesztésért felelıs csapat és az agrárosok között is ugyanazok a nézeteltérések és szemléletbeli különbségek vannak, mint itthon. Ott is megkérdezték, hogy miért kell nekünk programokat készíteni, hiszen a kvótákat megadják a sertésre, a szarvasmarhára, gabonára. Tulajdonképpen csak be kell jelentkezni a támogatási pályázatokra és akkor minden rendben lesz. A falvak sorsa azonban nem ilyen egyszerő! Ha az egyes emberek elszigetelten próbálják sikerre vinni ötleteiket, de a környezetük nem hangolódik rá, nem alakul ki az emberek között együttmőködés, a vállalkozások – az elmúlt tíz év mutatta – 60-70 %-a elhal anélkül, hogy igazi eredményt hozott volna. Ezeket az egyéni kezdeményezéseket térben és idıben össze kell hangolni, és ütemezett programmá formálni. A következı kérdés, hogy hogyan lehet közös programot készíteni olyan emberek részvételével, akik között éveken keresztül a gyanakvás, a bizalmatlanság és olyanfajta emberi ellenérzések váltak uralkodóvá, amit nagyon nehéz áthidalnunk. Ezek azok a pontok, ahol a kultúra, a közösségfejlesztés segítsége kell. Ha a falubeliek közösen tudnak énekelni, táncolni, a szépnek örülni, verset hallgatni, ha jól érzik együtt magukat, akkor ezek az emberek talán gazdasági programokra, vállalkozásokra is össze tudnak szervezıdni. És ha úgy tudnak szervezıdni, hogy ne bizonyos érdekcsoportok vezényeljék az együttmőködést, hanem közösen végigtárgyalt, elınyöket és hátrányokat számba vevı programozási munka után

7 indulnak be a közös fejlesztési akciók, ha mindenki megtalálja a saját érdekét, akkor nem marad el a gazdasági haszon sem. Spanyolországban volt alkalmam látni, amikor sorba látogattunk néhány kecsketenyésztıt, hogy ezek az emberek közösen létrehozták a maguk kis sajtüzemüket. És el tudtak tartani egy embert, aki a sajt kereskedelmét, a piacra juttatását végezte. De az egész közösség besegített, mert minden szállodában, minden kocsmában ott voltak a helyi sajttermékek a polcon, meg lehetett kóstolni és meg lehetett vásárolni. És azok az idegenek, akik így megismerték a terméket, ha meglátták egy áruházban, akkor már maguk reklámozták: „nagyon finom, innen és innen való, próbálják ki”. Ez az, amikor az egész termékpályát végigkísér a gondolat, hogy „nekem fontos, hogy a másiknak is sikerüljön”, mert az én sikerem is azon múlik. Amikor így össze lehet hozni egy közösséget, akkor onnan kezdve a lehetetlent is meg lehet próbálni. És meg kell próbálni, mert a vidéki népesség nem lehet szociális eltartott. A vidékiek dolgozni akarnak, de ez ma már szervezés nélkül nem megy! És még valami nagyon lényeges! Keressük a mezıgazdaság válságának okait! Agrárolló, meg drága üzemanyag, a biológiai ciklust nem lehet az ipari forgáshoz hasonlóan felgyorsítani – halljuk az okokat. Meggyızıdésem, hogy a válság egyik legfıbb oka, hogy megszőnt a mezıgazdasági munkában az öröm. Megszőnıben van a sokoldalú, mindenhez értı gazda, megszőnt a fogyasztóval a direkt kapcsolat. Szétválik a fogyasztó és a termelı, és a tevékenység minıségével kapcsolatos visszacsatolás nem történik meg. Mechanikussá válik a munkafolyamat, és ha hiányzik a munka öröme, akkor ezt pénzzel, jövedelemmel nem lehet pótolni. Építész létemre nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy egy ütött-kopott kis falusi ház, ami csupa esetlegesség és nincs benne talán egy derékszög sem, mégis miért kedvesebb, szívhez szólóbb számomra, mint egy szuper módon megépített beton-üveg csoda. Rá kellett jönnöm, hogy azok, akik ezeket a házikókat építették maguknak és azokat a tárgyakat, amit saját maguk készítettek, abba jókedvüket építették be, és ez a jó érzés akkumulálódott a kövekben, a tárgyakban, és képes visszasugározni évtizedeken, évszázadokon keresztül. A lakótelep, ahol csak gépi technikát alkalmaztak, abból ez a szeretet, emberi érzés soha nem fog visszasugárzódni. Nagyon fontos, hogy a közmővelıdés elhivatott szakemberei megtanítsák újra a szépre az embereket, ez egy szép és nehéz feladat. Dosztojevszkijnek van egy nagyon szép gondolata: „Vajon a szépség megmentheti-e a világot?” Meggyızıdésünk, hogy igen. Ez az egyetlen, ami megmentheti a világot. Az emberek közötti harmónia, a szeretetbıl, energiájából fakadó a szépség, a kiegyensúlyozott lelkivilág tükrözıdése a külvilág felé. Ez az egyetlen dolog, ami megmentheti a világot, nem a pénz, nem a hatalom, hanem a kultúra. Nos a vidékfejlesztés lényege, hogy az egyes térségek fejlıdését a saját belsı erı, a harmonikus emberi kapcsolat és az egyes tájakon kialakult kultúra motiválja. Ne külsı beavatkozások, ne kényszerintézkedések, hanem az okos, jó kedvő közös akarat.

8

Tóth József

A regionális tudás Nem akarom Önöket sokkolni, de én geográfus vagyok. Ezt mindenképpen közölnöm kell, és azt is, hogy az több következménnyel jár. Az egyik, hogy geográfusi megközelítéssel kezdem témámat, amely témám, a tudás, regionalitás, a tehetség-földrajz, vagy valami hasonló. A másik: a geográfusság jelent egyfajta furcsa adottságot, egyúttal béklyót is. A geográfus meg van verve (vagy áldva) egy szemlélettel: bármit néz, rögtön a térben helyezi el a látottakat. Elıadásomban abból indulok ki, hogy a geográfia olyan térrel foglalkozik, amely térben benne van a társadalom és a természet is. Egy ún. társadalmi-gazdasági térrel foglalkozunk, amely társadalmi-gazdasági tér infrastrukturális, természeti, gazdasági és társadalmi elemeket egyaránt magába foglal. Mindezeket – együtt – térként éljük meg, ebben élünk és mindezeket rendszerben szemléljük. Másrészt ez azt jelenti számunkra, hogyha a térhez nyúlunk, akár a területfejlesztés, akár a vidékfejlesztés címén a komplex térbeliséghez nyúlunk hozzá. A geográfus szemléletében ez azt jelenti, hogy hozzányúlunk a természethez, a gazdasághoz, a társadalomhoz (annak minden funkciójával együtt) és az infrastruktúrához – tudva azt, hogyha az egyik szférához hozzányúlok, abban a pillanatban tovagyőrőzı hatás érvényesül az összes többi rendszerben. Ezért rendkívül fontos a geográfia mint szemlélet. Nem mint tantárgy, amit mindannyian ismerünk az iskolai tanulmányainkból és ennek megfelelıen egy kicsit lenézünk, hiszen nem komoly tudomány, amelynek megvannak a maga szabályai. Ez a szemlélet a térbeli látás mellett jelenti az ilyen térben, a komplex térben való látást, a rendszerszemléletet jelenti. Ezzel csak azt akarom elırevetíteni, hogy a geográfus szemléletében szükségképpen benne van a kultúrának, a tudásnak a térbelisége is. (Ad abszurdum a filatéliának a térbelisége is, a méhtenyésztésnek a térbelisége is...) Az amerikai földrajzi társaság elsıszámú folyóiratában megjelent egy tanulmány arról, hogy a nyilvánosházak területi elhelyezkedésében milyen változások zajlottak le. Kérem, ezek allokációja éppúgy tükrözik a társadalmi, gazdasági, térbeli átalakulást, mint bármi más. Ez a funkció és az ezt megtestesítı intézmények is az autópályák keresztezıdésébe mentek ki. Nagyon ritka az már és legfeljebb Európában fordul elı (Ázsiáról nem beszélve és más gyönyörő helyekrıl) ahol ezek a funkciók megmaradtak különbözı színő lámpákkal jelzett helyeken és városnegyedekben. A nagyüzemivé lett világ ezt is oda helyezte a térbe, ahol leginkább frekventált szituációk jöhetnek létre. A geográfia mindezeket követi és hadd mondjam azt, hogy "ágazati" megközelítésben is. Ha azt vizsgáljuk, hogy a tudásnak hogyan lehet térbeli vetülete, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a tudás nem rassz-függı, tehát a Homo sapiensben a talentum genetikailag egyenletesen kódolt. A nemzetközi irodalom által bizonyított tény, amit mondok. Magyarán: nincsenek okos nációk, nincsenek talentumosabb embercsoportok, hanem ez valamiképpen egyenletes. Kicsit olyan ez, hogy száz lány-újszülöttre mindenütt a földön százhét fiú-újszülött jut. És milyen érdekes a dolog: mire felnınek, addigra (a párválasztás idıszakában) kb. fele-fele, mert nagyobb a halandóság a fiúknál, fıleg a csecsemıhalandóság. Van néhány ilyen összefüggés, amivel nem tudunk mit kezdeni. Igazából egyenletes a szóródás: tehát feketéknél, sárgáknál, europidoknál mindenütt ugyanez. Ezt kell mondjam a térre is. Mindegy, hogy hol él, a talentum eloszlása ugyanaz. De nem függ az idıtıl sem. Egységnyi a talentum egy populációban és amennyire adataink visszafelé vannak az idıben, mindig voltak butábbak és okosabbak.

9 Itt kitérek néhány percre egy gondolatsorra, mert fontosnak tartom. Ez pedig az, hogyha egy populáción belül nagyjából stabil az, hogy mennyi a jó és mennyi a rossz, és ez idıben megállapodott, és ugyanolyan arányban termelıdik újjá, akkor nem lehet azt megengedni magunknak, hogy egy társadalmat állandóan lefejezzünk a "nagy" fordulók idején. A második világháború után tudtunk produkálni tábornoki és fırendi rangú portásokat. Lefejeztük a korábbi struktúrát, az elit tagjai kimentek, elmentek mindenhova és jött egy új erı. Mi volt a döntı? A politikai hőség. A csonka struktúra újratermelıdött szép lassan, hiszen aki úgy került föl, hogy nem tudott eleget a posztjához szükséges ismeretekbıl, az óvakodott olyan helyettest kinevelni, aki nála több. Ismerıs a jelenség. Kontraszelekciónak hívják. Újabban a lefejezés négyévenként ismétlıdik… Ha az eloszlás független helytıl, idıtıl, rassztól, akkor mi az, aminek alapján azt merem állítani, hogy van a tudásnak, a talentumnak földrajza, tehát térfüggısége. A tudás – és eloszlása – valami nyomán manifesztálódik. És ami nyomán felszínre kerül, megjelenik, az nem más, mint a tudás infrastruktúrája. Ezt pedig igazából a családi háttérrel indul. (Magyarán: egy váltásnál a családi háttér ellenére kell megcsinálnunk valamit.) Ezzel indul, az iskoláztatással folytatódik, a kultúra intézményrendszerének fejlettebb vagy fejletlenebb voltán keresztül jut el a felsıoktatásig, a tudományig, és itt óriásiak a különbségek. Ezek a különbségek legalább két léptékben vizsgálhatók. Az elsı lehet egy világlépték. Ezen belül kialakul a földön három óriási gócterület napjainkra a globalizáció jegyében. Ezek: az amerikai góc, aminek vezetı ereje az Egyesült Államok, de Kanada éppúgy hozzátartozik, még néhány kisebb ország is. A másik Európa, amelynek magva felé törekszünk mi is, tagjai kívánván lenni a megfelelı szervezetnek. Japán, Dél-Korea, majd a felzárkózó Kína központjával a harmadik, egy távol-keleti, egy szuverén gyökérzettel rendelkezı, egy más indíttatású kultúra, amely azonban nem utolsó sorban az európai eredető kultúrának amerikai áttételen keresztüli érvényesítésével és az eredeti forrásokból való erısítésével érte el azt, hogy egyenrangúvá, dinamikáját tekintve gyorsabb fejlıdésővé tudott lenni, mint a világ másik két gócterülete. Tapasztalataim alapján hadd mondjam azt, hogy nagyon sokan azt hisszük, fıleg az európai kultúrkör rabjaiként, hogy az a kultúra, amit mi ismerünk, és fogalmunk sincs arról, hogy más kultúrkörökben, pl. a "csak" néhány ezer évvel idısebb – és az európainál jóval népesebb – indiai vagy kínai kultúrkörben más értékrend van, más a tudás jellege. Ez nem jelent érték-különbséget. Csak példaként: én nem tudnék mit kezdeni egy mongol lóval, de egy mongol tinédzser mindent tud, ami egy mongol lóból kihozható. Ismeri a táplálkozását, tartását, minden egyebet, s ez a tudás mővészi szintővé fejleszthetı. A lóhoz értésnek Mongóliában megvannak a fokozatai, és ott ezek a fontosak. Viszont ez a mongol kölyök nem tudná, hogy a számítógépnek melyik az eleje, melyik a hátulja. Mi ennek alapján megszóljuk. Kérem, ne! Képzeljük el magunkat a ló társaságában egy pusztán. Amikor a ló az istenért nem akar elszaladni, hanem ott kering körülöttünk, és meg kellene valahogy szólítani, vagy közelíteni! Melyik a vége, melyik az eleje a lónak? Természetesen túlzok. Nyilván ezt valószínőleg gyanítjuk mindannyian. Szóval más jellegő a tudás, de ez nem azt jelenti, hogy bármelyik alacsonyabb rendő. Egyik tragikomikus élményemként éltem meg azt, amikor egy kínai piacon bolyongva találtam egy kínai öregasszonyt, aki egy Barbie baba piszkos, nyamvadt, több tucat kézen átment példányára alkudott. Mi van ebben? Hány ezer éves a kínai kultúra? És micsoda fantasztikus alkotása van? És neki a Barbie baba kell. Mert az iskolában a Li nevő lánynak már van. És az ı unokája is szétszedi a mamát, hogy mi az, hogy neki nincs. És a nagy kínai kultúra védtelen az amerikai kultúrszeméttel szemben. (Itt jön be az imperializmusnak egy furcsa, de mindenképpen indokolt értelmezése világviszonylatban: eláraszt bennünket az amerikanizálódásnak mindenfajta csatornáján egy csomó szemét. Televízió-mősorainkban – olcsó szinte már az utalás is – "csodálatos" garmadáját látjuk ennek a szemétnek. A baj az,

10 hogy bárhol kapcsolja be az ember a tévét, ugyanazokat a csatornákat látja. Van egy világháló, és ugyanazt a mősort nyomja kis makro-regionális eltéréssel, de az amerikai szellemet benne. Azt hiszem, hogy az a bizonyos félszegség, ami például az afrikaiakban tapasztalható, nem indokolt. Ugyanazt mondom, mint a fıosztályvezetı asszony a vidéki kultúra értékérıl. Az ı kultúrájuk értékes. Mikor az ember a Dél-Afrikai Köztársaságban megfigyeli azt, hogy a bozótlakó és Johannesburg XXI. századi csodája szintúgy jelen van. S valahogy megél egymás mellett a kettı. Amikor megszólítok egy ilyen gyökérszoknyás, vagy -gatyás szakállas fiút, aki szobrokat csináltat – tehát ı vállalkozó, ı csak eladja –, mi derül ki? Kiválóan beszél angolul, valahol az isten háta mögött, a mozambiki határhoz közel. A másik: megtudja, hogy magyar vagyok. Elkezdi elemezni a politikai helyzetet Magyarországon, és abban a pillanatban én sóbálvánnyá leszek. Nekem fogalmam sincs, hogy az ı politikai erıviszonyaik milyenek. És én vagyok Európából – „büszke kozák”. Valami át kell alakuljon bennünk ezekben a dolgokban, elıítéletekben. Vagy a másik, Indiában. Rohanok, hogy le tudjak fotózni egy templomot. Ott ül egy piszkosfehér, valamikori fehér göncben egy öregúr szakállal. Utánam szól, hogy miért rohanok. Mondom: azt akarom lefotózni. De az ott áll már háromezer éve – mondja –, miért gondolom, hogy mire odaérek, nem tudom lefotózni, mert összeomlik. Késıbb tudatosul bennem, hogy kiváló angolsággal beszél az öreg. Ül és még a beszélgetés alatt is óvakodik a fejét is mozdítani. Tehát ı éppen meditál, csak ez a rohanó ember ıt szinte kihozza a sodrából. És majdnem arcmozdulásra készteti, hogy miért rohan. Amikor jövök vissza, megszólal: Na, ugye mondtam – és meditál tovább. Nos kérem, ugye ismert India, a vallás, a kasztrendszer, az egész mentalitás, de amikor találkozik vele az ember, csodálkozik, hogy ez tényleg így van. És két Európányi populáció vallja ezt az attitődöt. Tehát egymilliárd ember. És akkor még csak a tényleges Indiát számítom, nem számítom Hátsó-Indiát, ahol további százmilliók csatlakoznak ehhez. De nézzük a másik léptéket. Hatoljunk a magyar valóságba, és itt is nézzünk néhány területi differenciát. Kicsi ország vagyunk, 93 ezer négyzetkilométernyi, s mégis óriási területi differenciáink vannak. Az egyik ilyen dichotómia: a nyugati részén az országnak kb. 0,5%-os az analfabétizmus, ha úgy mérjük, hogy a tíz évnél idısebb népességbıl hány százalék nem járt iskolába. Észak-Tiszántúlon, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ez az arány 2%. Nem magas, mert van az Egyesült Államoknak is nagyon sok olyan része, ahol a 2% fölötti az inflációs ráta, de négyszeres a különbség az ország két vége között. Azt mondta a fıosztályvezetı asszony – kissé sarkítva fogalmazott, valószínőleg ı se egészen így gondolta –, hogy az urbanizáció befejezıdött. Nos, az urbanizáció az nem tud befejezıdni: folyamat, aminek lehetnek jellemzı szakaszai, de nem fejezıdik be soha. Az emberek mindig mozogni fognak. Hiszen azért vagyunk nehezen kordában tarthatók, mert soha nem jó ott, ahol vagyunk, átmegyünk máshova, és ebben van egy urbanizációs irány: a városba özönlés és a városi életmódnak az átvétele, mert ezt lehet helyben maradva is csinálni. Ha az urbanizációt nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a Magyarországon a második világháború óta óriási tömegek áramlottak az ipari tengely felé, és csak azért nem Budapestre, mert oda nem volt szabad. (De Budapest köré lehetett települni, így jött létre a Budapesti agglomeráció. A belsı győrőjét elismertük 1950-ben Nagy-Budapest létrehozásával, és azonnal megcsináltuk az új övezetet ezzel a buta intézkedéssel. Mi magyarok, persze mindenütt megtaláljuk a kiskapukat. Gyálból – egy 3000-es településbıl – csináltunk egy 2025000-est, mert odaköltöztünk, meg Vecsésre és a többire. Csináltunk megyei jogú városi népességő települést Érdbıl, aminek se közepe, se széle. Óriási lakótelep, de több lakója van, mint Hódmezıvásárhelynek, ami közben 50000 alá ment, ez meg 50000 fölé.)

11 Tehát vándorol a népesség, és mindig a mozgékony rész vándorol. Ez azt jelenti, hogy koncentrálódik az ország bizonyos helyein az innovatívabb népesség. Mert ahhoz, hogy elmenjen, az kell, hogy tudatosuljon benne, hogy ott rossz, másutt meg jobb. Ehhez információ kell. Ez nem jut el mindenkihez. Van, akinek hiába kiáltják ki a köztársaságot, nem hallja, egyszerően nem képes a változás felfogására. Ahhoz kell innovativitás, kell alaptudás, hogy a változásra reagálni tudjon. Ez tipikusan egy populáción belül a fiatal, és a férfi népesség. Itt nem a tudáskülönbség jelentkezik, valószínőbb egyfajta vállalkozó kedv, ami biológiai szerepünk különbözıségébıl fakad. Ahol ez a népesség koncentrálódik – az ország középsı részén, városaiban – ott természetes lesz, hogy magasabb iskolai végzettséggel tőnik ki a populáció, szakképzettségi szintje magasabb. Ha tehát egy innovációs hullám érkezik, arra gyorsabban tud reagálni. Az ország egyes részein – jellemzı módon a határ mentén, megyehatár menti belsı perifériákon –, jellemzı módon az öreg emberek, és azon belül is jellemzı módon az öregasszonyok, akik ottmaradnak. Miért? Mert tíz évvel tovább élnek, és ha kihalóban lévı falvakról beszélünk, akkor ott azt kell látni, hogy zömmel öreg nénik a lakók. Ez aztán azt jelenti, hogy nincs férfi a háznál. Beszélgetnek az öregasszonyok: szóltam az embernek, hogy megkezdheti az aratást. S akkor az ember megkezdi az aratást. Tehát ki dönt a háttérben? Nyilván az asszony. Szóltam az embernek, hogy a vihar által levitt cserepet, vagy akármit pótolja. De most nincs ember, akinek szólni tudna. S onnantól kezdve robban lefelé a falu. (Baranyában, ahol tipikusan apró falvak vannak, van olyan falu, ahol a Dráva gátján a szomszéd faluba átküldenek minden héten egy embert egy zsákkal, hogy a 17 megmaradt lakosnak hozza a kenyeret. Nyilván a legfiatalabbat, legfürgébbet. 64 éves a legfiatalabb, legfürgébb, a betegségeit, amikor elkezdi sorolni, az embernek papír után kell nyúlnia, nehogy elfeledje az elsı tizenkettıt. És ı a legfürgébb, legfiatalabb. Természetesen ez azt is jelenti, hogy ha egy új szituáció van, a foglalkozási szerkezetben váltási lehetıség van, nyílik a határ, bejön a tıke, akkor a tıke odatelepül, ahol az innováció lehetısége jobb. Miért? Nagyon egyszerő a magyarázat. A tıkés természetében rejlik. A tıkésnek roppant racionálisan oda kell befektetnie, ahol a legnagyobb hozamot, profitot reméli. İt nem hathatja meg az, hogy itt ilyen a helyzet, ott olyan a helyzet. A tıkés soha nem akar segíteni. (Kivételek persze vannak.) Az biztos, hogy ez azt jelenti, hogyha nem segítünk állami eszközökkel, akkor a gazdag régiók újratermelıdnek. És a szegények szintúgy. Nagyobb mértékben maradnak le, mint annak elıtte. A tudásnál meg kell különböztetnünk két típust. És e két típusnak a hordozói a térben nem egyenletes módon helyezkednek el. Ilyen az innovatív tudás, amikor egységnyi tudáselembıl tudok csinálni egy minıségileg újat. Másik a reproduktív tudás, amikor amit megcsinál a Jakab Pista, azt én is meg tudom csinálni. Tehát ı a fején a labdát harmincháromszor tudja leejtés nélkül megjátszani, én is meg tudom csinálni. Tanulni kell. Nem teszek különbséget a két típus között az érték szerint. Mind a kettı értékes. Valószínő mind a kettı ugyanolyan értékő. Mind a kettıre szükség van. Mindenesetre meg kellene találni a talentumhordozóknak, nekünk embereknek a helyünket. Ehhez önismeret kell. Tudjuk azt, hogy innovatívak vagyunk-e vagy reproduktívak. Nagyon fontos e tekintetben a nyelvtudásnak a kérdése is. Ha mi Európában érvényesülni akarunk, meg kell tanulnunk más nyelveket. Nem várható el az egyébként is gıgös amerikaitól, a rólunk, sıt egész Európáról tudomást alig vevı kínaitól, hogy a mi nyelvünket megtanulja. Nem nyelvbotlás, amit mondtam. Egész Európáról alig tud a kínai, nemhogy azon belül van egy Magyarország, ami torzsalkodik itt Erdély ügyében egy szomszéd országgal. Mi az? Semmi. De a tipikus amerikai sem, fogalma sincs ezekrıl a dolgokról. Nyelvtudás szükséges. Rendkívül jó az a törekvés, ami a határok nyitása után legkülönbözıbb szférákban kialakult.

12 Megvizsgáltuk a kulturális földrajz keretén belül, hogy milyen a nyelvtudás területi allokációja Magyarországon. Vannak hagyományos helyek, a nemzetiségi területek. Ahol ezek a nemzetiségi területek nem román, vagy szlovák területek, hanem egy világnyelvvel (német) kötıdnek össze, ott szerencsésebb a szituáció. Továbbá: létrejön egy olyan helyzet, hogy az angol elkezd terjedni, de nem egyenletesen: Budapesten, a Balatonon (tehát az idegenforgalom viszi a nyelvet), és a nagy egyetemi városokban. Itt a településtípusok szerinti differenciálódása látható egy speciális tudásnak, a nyelvtudásnak. A nyelvtudás iránti igény is ezekben az innovációs centrumokban szökik meg és ér el magas szintet. Ami azt fogja jelenteni, hogyha nem vigyázunk, ennek alapján differenciálódik sok minden. Ha Európa tényleg befogad bennünket, több ezer olyan állás nyílik meg a fiataljaink elıtt, amely állások betöltéséhez több nyelv tudása szükséges, és a számítógépen való brillírozás természetesen hozzá tartozik. (Ez utóbbi jobb arányban van meg, mint a nyelvtudás.) És ezek az állások olyanok, amelyekért a kapott fizetés már nyugat-európai szintő. Az intézményrendszer számos más elemét, a legkülönbözıbb kulturális és sportlétesítményeket, a területi és települési hierarchia szintjein lévı települési elemeket végignézve azt látjuk, hogy Magyarországon a különbségek nagyok. Ezek nıhetnek is, mégpedig annak következtében, hogy a külföldi tıke Magyarországon igen nagymértékben jelen van. Az egész nagy kelet-közép-európai térségbe behozott külföldi tıkének mintegy fele idejött Magyarországra. Mi teremtettük meg elıször a tıke fogadásának általa elfogadott feltételeit. S ugyanakkor ennek a tıkének 2/3-a Budapestre és környékére jött. Tehát az egyébként is meglévı Budapest-vidék dichotómiát még nagyobb mértékben megnövelte. A megmaradt 1/3-nak a 2/3-a Sopron, Gyır, Tatabánya sávjába települt, sıt Székesfehérvárig ezt öblösítsük le egy kicsit. (A székesfehérváriak mindig büszkék erre, holott tulajdonképpen a régi rendszer vezetıinek lehetnek hálásak, mert annak idején gyorsan akartak Aligára érni, és ehhez kellett egy autópálya, amit nem tudtak másképpen kanyarítani, csak Székesfehérvár mellett. A fóliák, térképek és kartogramok bemutatása után én arra a következtetésre jutok, hogy területi, települési és társadalmi különbségek vannak, amelyek újratermelıdnek, és nagyobb eséllyel termelıdnek újjá a tudás, az iskolázottság, szakképzettség területén ott, ahol korábban is koncentráltak voltak. Politikai beavatkozás szükséges, hogy egyes térségek elmaradása ne váljon irreverzibilissé.

13

Bıhm Antal

A regionalitás politikája Bár elıadásom címe A regionalitás politikája, szívesebben beszélnék a regionalitás politikumáról. Hallottunk geográfust meg építészt, én politológiai szempontból szeretném ezt a regionalitás-problematikát exponálni. Kérdéseim lesznek, és megpróbálok élesen fogalmazni, hogy a vitában véleményt tudjunk cserélni. Egyébként annak örülök, hogy elıttem elhangzott két elıadás, mert így reflektálni tudok néhány olyan kérdésre, amit én egészen másként látok, mint a két elıttem szóló. Fıleg az elsı elıadásra gondolok. Talán egy ellenelıadást is lehetne tartani, mert sok mindenben nem értünk egyet. De hát majd meg fogják látni, hogy az én koncepcióm miben rejlik. Kiindulópontom az, hogy a regionalitásban benne van a politika, viszont a politikában nincsen benne a regionális kérdéskör, legalábbis ami a magyar politikát illeti. Itt nem szlogenekre gondolok, hanem tartalmi kérdésekre. Tehát tartalmilag a magyar politikai életbıl, pártpolitikából a regionális koncepció egyáltalán hiányzik. Nem úgy, mint külföldön, ahol a különféle nagy pártoknak a különféle kutatóintézetei foglalkoznak regionális politikával, területrendezéssel, területi elképzelésekkel. Régebben volt alkalmam Frankfurtban látni az SPD-nek egy kutatóközpontját, ahol nagyon komolyan készítették azokat a terveket, amelyek regionális politikával, település- és területfejlesztéssel foglalkoztak. Volt koncepciójuk arról, hogy autópálya épüljön vagy a vasúti hálózatot helyezzék elıtérbe. Koncepcionálisan építették be a területi politikát és a regionális politikát az ország gazdaságpolitikájába és ezt a választások alkalmából használták. Magyarországon a pártok – az én megítélésem szerint – akkor nyúlnak a regionális kérdésekhez, amikor a választási kampány folyik. Akkor hirtelen felfedezik a vidéket. Amikor volt a legutóbbi választás, talán soha nem volt annyi pártképviselı Szabolcs-Szatmárban, mint a második forduló elıtt. Egymást követték az Audik, meg a Mercedesek, és hirtelen felfedezték Szabolcs-Szatmár megyét, beemelték a nemzet testébe. Tehát amikor választói szavazatokra van szükség, akkor hirtelen felfedezik Magyarországon, hogy uram isten, van a vidék, van kevésbé fejlett országrész, és így tovább. És akkor kialakítják a regionális politikájukat. Azt hiszem, ha regionális politikáról beszélünk, akkor annak organikusan kéne beépülnie a pártpolitikába és nem csak alkalomszerően, ötletszerően kéne kialakítani. Nálunk ez nem az elmúlt tíz év jellemzıje csupán, hanem ez tradicionálisan benne van a magyar politikai életben. Egyetlen példát hadd mondjak. 1971-ben a III. tanácstörvényben Magyarország egy modernebb közigazgatási rendszert hirdetett meg. Meghirdette az önkormányzatiságot és közben centralizálta az országot. Összevonták a téeszeket és a településeket. A 3200 településbıl csináltak 1470 tanácsot, és voltaképpen az a probléma, hogy az egészet felülrıl képzelték el a fehér asztal mellett, és bármennyire is Európához próbáltunk igazodni, voltaképpen a régi félbalkáni módon, felülrıl próbáltuk kialakítani a döntések elıkészítését. Ebbıl a 71-es törvénybıl - amelyben példaszerően benne volt az önkormányzatiság - hiányzott a regionalitás kérdésköre. A regionális politika voltaképpen a 80-as évek közepe táján vetıdött fel, hogy a megye helyett inkább jobb lenne régiókban gondolkodni, és Tóth József professzor – elıbbi elıadónk – az elsık között írta meg a cikkeit a régióról a Tér és társadalom címő kiadványban. Ugyanakkor egészen nyilvánvalóvá vált már a 80-as évek közepén, hogy Magyarország – ha így halad – regionális vonatkozásban nagyon könnyen kettészakadhat. Kialakult a nyugat-kelet lejtı, ami azóta minden településfejlesztési és kiegyenlítı törekvés ellenére az elmúlt tíz évben tovább mélyült. Tehát ez már akkor benne volt a köztudatban, csak éppen

14 akkor erre nem figyelt fel senki sem. Ami a rendszerváltás új kormányait illeti, egészen sajátosan viszonyultak a területi politikához és a régiók politikai szerepéhez. Az Antall-kormány – mint tudjuk – létrehozta a köztársasági megbízotti intézményt. Kilenc köztársasági megbízottat nevezett ki, két vagy három megyére ráfogták azt, hogy ez kvázi-régió. Ezek ilyen összetákolt megyék voltak, ráadásul a köztársasági megbízottnak nem volt semmiféle funkciója. Emlékszem, amikor megkérdezték az egyik köztársasági megbízottat a beiktatások idején, hogy mi a funkciójuk, akkor azt mondta az egyik úr, hogy mi vagyunk a köztársaság… mi vagyunk a demokrácia bölcsıjének a ringatói. Na hát, ık voltak a bölcsı ringatói. De hogy mit ringattak, nem tudni. Hatáskörük nem volt, jogosítványuk nem volt. A törvényesség ırei lettek volna, de döntésekben nem volt kompetenciájuk. Aztán jött a következı váltás. Tóth József azt mondta, hogy négyévenként nem lehet újrarendezni az egész világot. Jött a Horn-kormány, amelyik azt mondta, hogy ez az egész rossz, felejtsük el. A megyéket korábban meggyengítették Antallék, ezért meg kell erısíteni a megyéket. Igen ám, de közben Európában egyre erıteljesebben érvényesült a régiók követelményrendszere. Ez annyit jelentett, hogy akár akarja Magyarország, akár nem, ha fel akarunk zárkózni Európához, akkor nekünk régiókban kell gondolkoznunk, hiszen fejlesztési forrásokat csak régiókban lehet elképzelni. Itt azonban Európában az a bökkenı, hogy vannak transznacionális, tehát határokon túlnyúló régiók, és vannak szubnacionális régiók, amelyek országon belül vannak. Magyarországon a Horn-kormány idejében nem döntötték el, hogy milyen régiót akarnak. Kialakult két transznacionális régió: ez a Kárpátok-Európa régió a keleti országrészen, és az Alpok-Adria régió a nyugati országrészen. Nem döntötték el, hogy most Somogy, Zala, vagy mely megyék tartozzanak bele. Eközben egy olyan régió kezdett munkálkodni, ami hivatalosan nem volt az, csak éppen most már régióvá fejlıdött, és úgy érzem, ez a legéletképesebb: a nyugat-magyarországi, Burgenlanddal szomszédos régió, amely GyırMoson-Sopron megyébıl és Vas megyébıl áll. Ezek nagyon keményen együttdolgoznak az osztrákokkal. Itt egy funkcionális regionalitás kezd kialakulni. A Horn-kormány idején kétféle elképzelés viaskodott egymással. Elıször azt mondták, hogy legyen Magyarországon öt régió. Aztán jött egy ellentábor, mondta, hogy hat régió legyen. Most olvasom a napokban, hogy Baráth Eteléék kidolgozták azt, hogy három régióra van szükség Magyarországon. A Fidesz-kormány azt mondta, hét régió van Magyarországon. Nem tudom, hogy egyet értenek-e velem abban a kérdésben, hogy itt voltaképpen számháború folyik. Nincsen átgondolt koncepció. Nem egy koncepcióra építik rá a követelményrendszert, hanem egyszerően azt mondják, hogy 3-5-6, isten tudja, hány régió. Ha jön egy új kormány, akkor biztosan azt mondja, hogy négy régió lesz Magyarországon. Nem tudom, de gyanítom az eddigiek alapján. Az Orbán-kormány hatalomra kerülése után a miniszterelnök mondott egy nagyon érdekes beszédet. Valamikor augusztusban, a beiktatása után mondta el, hogy az önkormányzatoknak az a funkciója, hogy a kormány döntéseit végrehajtsák. Lehet, hogy nem pontosan idézem, de ez volt az értelme. Ez egy kicsit megdöbbentett, mert ez az önkormányzatisággal nem fér össze. Aztán mikor megalakult a miniszterelnöki hivatal, akkor Stumpf Istvánék kidolgozták azt, hogy Magyarországon hét régió legyen. Ezt deklarálták is. Az egész megint csak ötlet szintjén maradt, és elıkészületek nélkül történt meg ez a deklaráció. Nem illesztették be a gazdaságpolitikába, és intoleráns maradt. Számos kérdésben tisztázatlan ügyek maradtak fenn. Egy-két dolgot hadd mondjak. Nem tisztázódott, hogy mi legyen a megyék sorsa. Mi legyen a megyék és a régiók kapcsolata? (Erre majd szeretnék visszatérni a késıbbiekben néhány mondat erejéig.) Nem döntötték el, hogy melyik város legyen a hét régiónak a központja. Ez ügyben nagyon érdekes konstellációk alakultak ki, hogy mondjuk Gyır-Moson-Sopron megyének, meg annak a

15 nyugat-magyarországi régiónak a központja Gyırnek vagy Szombathelynek kéne lenni. Ezek a meghatározó infrastruktúrával, gazdasági erıfölénnyel rendelkezı városok. De mit tesz Isten, hát most úgy néz ki, lehet, hogy Sopron lesz a központja és nem Gyır. Csak a kisördög mondatja velem: az, hogy melyik polgármester milyen pártállású, mennyire motiválja ezt a döntést. Ugyanezt meg lehet kérdezni a Kaposvár kontra Pécs esetében, vagy a Debrecen Nyíregyháza rivalizálás esetében is. Tehát itt nem dıltek el fontos kérdések, ráadásul ebben az aktuálpolitikai szempontok igen gyakran meghatározó szerepet játszottak- játszanak. A vidékfejlesztés, amit az új kormány bedobott a köztudatba, és amirıl egy nagyon remek és már-már irodalmi szintő elıadást hallottunk, az voltaképpen - megítélésem szerint a Kisgazda Párt prédája lett. Ez lehet, hogy keményen hangzik, de úgy érzem, meg tudom védeni. Amikor elhangzott az, hogy kétféle pályázatot írnak ki a földmővelésügyi és vidékfejlesztési minisztériumban, 130 millióval fogják pályáztatni a régi mesterségek felújítását vagy fenntartását és 350 millióval valami mást, akkor hirtelen belém ötlött a kérdés, nem mertem elmondani azt, hogy ugyan a Fradit mennyivel támogatta meg vidékfejlesztés ürügyén a minisztérium? Ebbe az egész problémába bejön ez a vidék-fıváros ellentét. Font Erzsébet elmondta, hogy a vidék, az az elmaradott térséget jelenti. Az én olvasatomban a vidék egészen mást jelent. Nem az idén, régebben voltam Hollandiában, és amikor ott felvetıdött ez a kérdés, hogy mi a vidék, akkor az egyik holland kollégám azt mondta, hogy Hollandiában úgy tartják az emberek, hogy az a vidék, ahol nem én vagyok. Tehát minden hozzám képest vidék. Ha én Budapesti vagyok, akkor a vidék az egész ország, ha Szegeden vagyok, akkor vidék az egész ország, beleértve Budapestet is. Tehát ez egy nagyon relatív dolog. Én beleegyeznék abba, hogy a rurális térségek inkább vidékiek, de ez ma már nem is biztos, nem is egészen igaz megállapítás. Tehát itt a vidékkel, a vidék definíciójával komoly gondjaim vannak. Ráadásul az elmúlt két évben nagyon csúnyán kijátszották és kijátszzák a vidéket és a fıvárost egymás ellen. Azt hiszem, hogy Magyarország nem létezhet vidék nélkül. Magyarország nem Budapest, viszont Magyarország Budapest nélkül sem létezhet. És az a kettıs játék, hogy miközben azt mondom, hogy legyen Budapest Közép-Európa kereskedelmi, bankhálózati és nem tudom milyen centruma, büszkék legyünk erre, mert Magyarország élen jár a posztszocialista országok közül, aközben azt mondani, hogy Budapest voltaképpen egy kozmopolita bőnös város, nem érdemli meg, hogy ennyi, meg ennyi fejlesztési forrást kapjon csak azért, mert egészen más pártállású a polgármester. Nos, ami az eddigi tradíciókat illeti, azt hiszem, az elmúlt három kormány nem lóg ki abból a sorból, amelyet a magyar kormányok területrendezés címén, közigazgatás címén elkövettek, mondjuk II. József óta. Az ı reformja volt az elsı, aztán utána minden rendszerváltozás azzal kezdıdött, hogy a közigazgatáshoz hozzányúltak és átszabták a megyéket, ide-oda csatoltak városokat. Csakhogy az volt a bökkenı, hogy Magyarország az elmúlt évszázadban 8 vagy 10 rendszerváltozást élt meg. Minden rendszerváltozás azzal kezdte, hogy a régi rendszer közigazgatása rossz, meg kell változtatni. És mielıtt még ki tudta volna hordani a változtatást – arról nem beszélve, hogy elı tudta volna készíteni a rendszer a közigazgatás változását –, azelıtt már megbuktak, és akkor jött az új, megint megváltoztatta a közigazgatást. (Olvasom, hogy még meg sem száradt a tinta Putyin kinevezésén, azzal kezdte a tevékenységét, hogy hét tartományra osztotta be Oroszországot. İ tudja, hogy miért.) Ez úgy látszik, a politikának valami önbecsapása: akkor vagyunk hatalmon, ha az egészet a magunk arculatára átgyúrjuk, bár nem tudjuk, hogy milyen az arculatunk, mert nem tudjuk, hogy hány régióra van szükség, de ne olyan legyen, mint a másik. Meg kell különböztetni a másiktól magunkat, és akkor 7-8-3-5… játék a szavakkal, nincsen mögötte koncepció, és nincsen mögötte garancia. Mintha a közigazgatás feletti privilégium garanciát jelentene arra, hogy a mindenkori kormány még 8 évig, 10 évig, 16 évig kormányon marad. Demokráciában erre semmiféle garancia nincs. Ahol garancia van erre, azt egészen másnak hívják.

16 Minden rendszerváltás tehát egy nagyfokú területrendezést idézett elı. Ebben a területrendezésben egészen elképesztı dolgok történtek. Átszabták az országot nem egyszer. Tisza Kálmán muszáj-megyéket hozott létre, és ezek nem mőködtek. Ma is nyögik egyikmásik megyében ennek a következményeit. Nem beszélve Trianonról, amelynek a döntése azt eredményezte, hogy Magyarországon a korábbi megyék az igazi területüknek csak a töredékét tartották meg, illetve nagyon kevés olyan megye maradt Magyarországon Trianon után, amelyet nem érintettek volna az átcsatolások, elcsatolások és az átszabások. Ennyit elöljáróban a véleményemrıl, és most a továbbiakban néhány kérdést szeretnék megosztani Önökkel, és ha tudunk, próbáljunk rájuk válaszolni. Az egyik, hogy illett volna definiálnom azt, hogy mi a régió. Itt már két elıadást hallottunk. Mivel ık nem definiálták, én sem fogok definíciót mondani, viszont Pierre Bourdieu-tıl hadd idézzek egy gondolatot. Azt mondja, hogy a régió az voltaképpen a tudósok közötti harcok tétje. Ezen tudósok spekulálnak, közöttük vannak geográfusok, közgazdászok, szociológusok, politológusok. És mindenki a maga szájíze szerint próbálja definiálni a régiót. Ugyanakkor hozzáfőzi, hogy a régió az voltaképpen egy stigmatizált terület: elmaradt terület, amelyet fejleszteni kell, fel kell karolni, valamiképpen támogatni kell. Azt hiszem az EU-nak a regionális felfogása ezzel függ össze leginkább. Tehát egy elmaradottabb, leírt, vagy visszamaradt területet kell valamiképpen felemelni, felszínre hozni. Megfosztottságot jelent Bourdieu szerint a régió: megfosztottságot az anyagi és a szimbolikus tıkétıl. Ez okozza a stigmatizációt. Magyarországon azért sok ilyen stigmatizált terület van, a kistájakat is beleértve. Tehát ebben van valami ráció. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a régió egy funkcionális egységet jelent, amelyben gazdasági, társadalmi és környezeti funkciók szorosan kapcsolódnak. Nem akarom Tóth Józsefet idézni, nagyon szépen elmondta: ha valamelyikhez hozzányúlunk, akkor az összes többit elrontjuk. Márpedig itt az elmúlt tíz évben, az elmúlt negyven évben, az elmúlt száz évben mindig valamelyikhez hozzányúltak. Elég volt csak belepiszkálni egy kicsit, és a dominóelv érvényesült: az egész felbomlott. A regionális politikának azt az egységet kéne valamiképpen feltérképezni – nem felülrıl, vagy nem csak felülrıl, hatalmi szóval elhatározni, hogy hány régió legyen –, hogy az országban milyen funkcionális egységek vannak gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi értelemben. Itt ugye most kétféle régióban gondolkodunk: statisztikai és funkcionális régióban. A kettı között óriási a különbség, ráadásul egyiket sem definiáltuk megfelelı módon. A másik kérdés: hogyan kapcsolódjon egymáshoz ez a kétféle régió-felfogás? Tehát a területi statisztikai régió és a közigazgatási, a funkcionális régió. A közigazgatásinál nem az államilag szervezettet értem egyedül. Ebbe bele kell venni mindenképpen a funkcionális régiót, a természetes régiót, amely azért az alulról jövı építkezésre is hagyatkozik. Errıl itt Font Erzsébet szólt szépen, és akkor egyet is tudtam vele érteni. A következı kérdés a megyékre vonatkozik. Mi legyen a megyékkel? Ez 150 éve kérdéses és a magyar közigazgatásban az egyetlen virulens intézményrendszer a megye. A megye túlélte Trianont, Rákosiékat, Kádárékat és az elmúlt 2,5 kormányt – túlélt mindent. Ugyanakkor mindenki megpróbált a megyékkel valamit kezdeni, de egyszerően nem tudott dőlıre jutni. Mire gondolok? Arra, hogy a megyerendszer jelen pillanatban recseg-ropog. Számos területen kistájak, önkormányzatok lázadtak fel az adott megye ellen. Gondolok a Jász-településekre. Jászság már régóta ki akar válni Szolnok megyébıl. Azt mondja, hogy ı inkább független maradna, de ha nagyon kell, akkor inkább Heveshez vagy Pest megyéhez tartozna, csak Szolnokhoz nem, mert ez egy összetákolt megye. De ez még Tisza Kálmánnak a mőködését követi. Az Ipolyság ki akar szakadni Nógrádból, mert az egy természeti egység. Vagy hadd mondjam Pápának a környékét. Ott a Pápa-környéki települések deklarálták, hogy ık Gyır megyéhez szeretnének tartozni. És lın: három vagy öt falut át is csatoltak Gyır megyéhez. De Pápa is szeretne Gyır megyéhez tartozni. És ha Pápának a politikus-termelı

17 képességét – nem tudom jobban kifejezni magam – figyelembe veszem, akkor Pápának komoly esélyei vannak. Mivel korábban folytattam Pápán kutatásokat, tudom azt a tényt, hogy Veszprém megyén belül a Kádár-korszakban Pápa semmiféle fejlesztési forrást nem kapott, az utolsó helyre csúszott a települési hierarchiában. A szocialista városok – Tapolca, Ajka, Várpalota – megelızték, Veszprém is megelızte. Ezekben a városokban panelházakat, meg – a fıteret lebetonozva – kacsalábon forgó nem tudom miket építettek, Pápa viszont megırizte a barokk fıterét, és most úgy néz ki, hogy visszavág a sérelmekért. Ráadásul – azt hiszem – van is "kijárási" lehetısége, mert Pápa a Fidesznek a centruma is, és elég jól lobbizik ebben a helyzetben. Tehát én azt hiszem, hogy a regionális gazdasági társadalmi folyamatok nem lesznek tekintettel a megyehatárokra, átnyúlnak a megyehatárokon. Ezt figyelembe kell venni, elébe kéne menni. Továbbá: azt is figyelembe kéne venni, hogy megengedhetı-e az Magyarországon, hogy a regionális politikát egy-két megyei vezetınek alárendeljék. Itt egy-két erıs megyei vezetı azt mondja, hogy az én régióm lesz majd a meghatározó. Nyilván az én megyémbıl indul ki, és akkor már osztották, átírták, átszabták, átrajzolták Magyarország térképét a saját érdekeiknek megfelelıen. A negyedik kérdés, hogy centralizáció legyen-e Magyarországon, vagy decentralizáció? Ez állandó kérdése a magyar közigazgatásnak és a magyar politikai életnek. Én azt hiszem, megint rossz felé megyünk. Nagyon felerısödtek a centralizációs törekvések minden vonatkozásban, beleértve a területi fejlesztési törekvéseket. Különösen erıs ez a centralizációs törekvés a kormány és az önkormányzatok viszonylatában, de ez vonatkozik a megyékre és a régiókra is. Példát az önkormányzatok oldaláról tudok hozni. Itt van a személyi jövedelmi adó helyben hagyott része. Amikor az adórendszert bevezették 89-90-ben, akkor úgy indult az egész, hogy a személyi jövedelmi adó egésze helyben marad. Aztán Antallék rögtön redukálták 50%-ra, majd 35%-ra, hogy aztán a Horn-kormány tovább redukálhassa 27,5; aztán 25 és 22,5%-ra. Aztán a múlt évben az Orbán-kormány 15%-ra vitte le. Azt mondták, hogy ennyi is elég az önkormányzatoknak. A mostani évben pedig 5%-nál tartunk. Ha ezt a tendenciát folytatjuk, akkor lehet, hogy ez negatívba fog átmenni. Nagyon remélem, hogy nem következik be, bár az elmúlt évben bevezettek egy adópotenciál számítást, ami annyit jelent, hogy azok a falusi települések, ahol az egy fıre jutó SZJA helybenhagyott része, plusz az iparőzési adó összege meghaladja – nem tudom pontosan hány, talán – a 13000 körüli forintot, a városokban pedig a 15000 körüli forintot, ott az e fölötti részt vissza kell fizetni az állami költségvetésbe. Tehát ha ipart telepítenek – ezt polgármesterek mondják –, akkor voltaképpen azt a pénzt elvonja a költségvetés. Kell az országnak nyilvánvalóan, de a polgármesterek szerint így nem érdemes ipart telepíteni. Itt tartunk: büntetik azokat a településeket, amelyek jól mőködnek. További kérdés még e blokkon belül. Mi legyen a kistájak sorsa? Magyarországon nagyon sok elképzelés van. Bibó István még negyven kis megyérıl beszélt, aztán nyolcvan kistájról beszéltek, meg 150 kistájat is láttam Magyarországon. Tény az, hogy a kistájak életképes területi egységek egy olyan országban, ahol nagyon széttagolt az önkormányzati struktúra. Ahol a 3200 település közül 1000 településen a lakosság lélekszáma 500 alatt, 1500 településen pedig 1000 fı alatt van. Ilyen körülmények között egy-egy önkormányzat nem tud egyedül fennmaradni. A kistáji együttmőködésre óriási szükség van. Ezek szerencsére az országban kezdenek mőködni. Úgy néz ki, a települések kezdik elfelejteni azt, hogy 71-ben összevonták és centralizálták ıket. Most a kistáji együttmőködésnek óriási lehetısége van. Ezt bátorítani kéne, s egy regionális politika keretében ez megoldható lenne. Nem beszélve arról, hogy a települések között óriási a polarizáció. A magyar társadalom 90 óta hihetetlen módon polarizálódott. Ferge Zsuzsa számításai szerint az ország lakosságának 1/3-a létminimum alatt él. Más szociológiai felvételek szerint a rendszerváltás után az ország lakosságának 45%-a vesztesként

18 élte meg a rendszerváltást, 15% nyertesként élte meg. Maradt az a 40%, amelyik ambivalens módon élte meg a rendszerváltást. Nos, a 15%-nyi és a 45%-nyi népesség között óriási életmódbeli, fogyasztásbeli különbségek vannak. A gépkocsik, a paloták állnak az országban és itt hihetetlen módon szétnyílt az olló, és már-már azt forszírozzák, hogy hol van a tőréshatár a magyar társadalmon belül. A mindenkori kormányzók szerencséjére Magyarország eléggé atomizálódott ahhoz, hogy ez bármilyen problémára okot adjon. Tehát ez sokáig így lesz, és még inkább fokozódik a nagyon nyomorúságosan élık és a luxusfogyasztóknak az életmódbeli különbsége. Növekedett a különbség a régiók között, ha itt nyugat-kelet lejtıben gondolkodunk, miközben a keleti országrész sokkal többet kapott a fejlesztési forrásokból, mint a nyugati országrész, eközben tovább nıtt a különbség, tehát az egyenlıtlenség nem csökkent. Az Antall-kormány meghirdette ezeket a nagy programokat: a gáz-programot, meg a telefonprogramot. Én 92 tájékán jártam Szabolcs-Szatmárban a beregi erdıhát környékén. Fantasztikus környezet, tiszta vidékek, gyönyörő vidékek, de akkor a munkanélküliség 5060%-os volt. A határszéli településeken 60-80%-os volt a munkanélküliség. És oda bevezették a gázt, meg a telefont. A gázt – tudomásom szerint – több településen ma sem tudják használni, pedig még a 6%-os áremelés elıtt vagyunk. Nem tudják a gázcsonkokról bekötni, és a telefont sem tudják használni. Másik kérdés. Építettünk tornatermeket, mert – ezt Font Erzsébet is elmondta – arra volt a központi hatalomnak úgymond indíttatása, hogy tornatermet kell építeni, mert a magyarok nem elég egészségesek. Építettünk is, aztán mőködnek is, meg nem is ezek a tornatermek. Tehát az önkormányzatok között is óriási a differenciáció. Magyarországon vannak nagyon sikeres települések és prosperáló települések. Érdekes módon nem csak a nyugati országrészen. Egyszer Lengyel Lászlót hallottam, hogy minden jel és minden racionális közgazdasági felfogás szerint Nyíregyházának vegetálnia kéne. Ma Magyarországon az egyik leggazdagabb település Nyíregyháza. Lehet, hogy Ukrajna közelsége, nem tudom, de itt csak sejtéseim vannak, hogy miért. Azt mondják nyíregyházi kollégáim, hogy az országban a legtöbb nyugati márkás kocsi itt van. Szabolcs-Szatmárban vannak prosperáló települések, de tény az, hogy a gazdag települések és az elszegényedett települések között óriási a különbség. Font Erzsébet azt hiszem túldramatizálta egy kicsit, amikor azt mondta – 500 vagy 1000 települést mondott –, hogy ezek halódó települések. Azért ebben ennyire nem tragikus a helyzet, de eléggé komoly problémát jelent az, hogy a települések egy része valóságosan vegetál. Hogyan kéne ezeket kezelni? Önkormányzati, kistáji, megyei és regionális szinten. Ezeket a szinteket tisztázni kéne, ezeket koncepcionálisan ki kellene dolgozni. A miniszterelnöki hivatalnak van egy stratégiai központja, ennek – gondolom – ez lenne az egyik funkciója, hogy ezeket a döntéseket valóban elıkészítse és tudományos alapokon megalapozza. A következı kérdés az, hogy vajon milyen ma a minisztériumok közötti összhang az egyes konkrét kérdések elıkészítésében? Ha a regionális politikában gondolkodunk, akkor itt melyik minisztérium a kompetens ebben? Melyiknek a dolga lenne, hogy ebben döntést hozzon? A pénzügyminisztérium benne van, hiszen a pénzügyminisztérium mindenben kompetens. Ez 90 óta így van, meg lehet, hogy korábbról így van. A BM is mindenben kompetens, tehát ez már két minisztérium. Azután ott van a környezetvédelmi minisztérium. Az is kompetens, hiszen a környezeti problémák megoldásában hát ki, ha nem ez. És ott van a nagy testvér, a földmővelésügyi és vidékfejlesztési minisztérium, amely ugyancsak kompetens ebben a kérdésekben. Nem beszélve és végképp nem beszélve a miniszterelnöki hivatalról, amelyik aztán az egészet lefedi és össze is … – majdnem azt mondtam, hogy összekutyulja, de nem, ennyire nem tragikus a helyzet, de nyilván beleszól mindenbe.

19 Most amennyire én ismerem – nyilván rossz sajtót olvasok, meg rossz dolgokat hallottam, de – sok esetben nincsenek beszélı viszonyban egymással a minisztériumok. Ez – mintha Font Erzsébet is utalt volna erre, hogy – egy ilyen rosszhírő sajtótermék. Ráadásul egyes minisztériumokon belül az egyes osztályok sincsenek beszélı viszonyban. Vagy finomabban fogalmazom: nincsenek mindig beszélı viszonyban egymással, rivalizálások és egyebek vannak. Tehát itt egy olyan fontos kérdésrıl, mint a regionális politika kialakítása, 67-8 érdek ütközik egymással, és hogy melyik lesz a gyıztes, meg ki-kit gyız le, a jó ég tudja, ez a jövı titka lehet. Ráadásul én nem értem ezt az újabb koalíciós kapcsolatot. Ugye vannak Fideszminisztériumok, meg vannak nem Fidesz-minisztériumok. És azt mondja a kormányfı, hogy ez nem az én asztalom, én nem szólhatok bele, mert az a Kisgazdák minisztériuma. Hogy van ez? Tetszenek érteni? Nem az ország érdekét kéne itt – már ha ilyen van – szem elıtt tartani? Ez a Kisgazdák dolga. Az, hogy ott mire költik a pénzt, az legyen a Kisgazdák titka, meg dolga. Az egész Pepó-szindróma, ami elképesztı és egyszerően kétségbeejtı volt. És ott kellett volna a környezetvédelmet kidolgozni. Az Európaiak Uniósok figyelmeztették nem egyszer Magyarországot, ne így csináljátok, mert ez ırültség. De ez a Kisgazdák reszortja…! Tehát döntéseket igényel a gazdaság kérdése, környezetvédelem kérdése, az önkormányzatok kérdése, a területfejlesztés kérdése. Én csak remegve várom azt, hogy mire vonatkozik a miniszterelnök úrnak az a megjegyzése, hogy az önkormányzatiságot újra kell gondolni. Mert ha az SZJA és az egyéb megszorítások után is újragondolják, akkor itt kı kövön nem marad. Egy következı gondom az, hogy vajon regionalitás elképzelhetı-e regionális identitás nélkül? Tehát van-e regionális identitás, vagy kialakítható-e egy regionális identitás? Elég sok felvételt készítettünk Magyarországon errıl. Én úgy láttam az adatok alapján, hogy Magyarországon két vonatkozásban erısödött meg az identitás. Ez a lokális identitás, a másik a nemzeti identitás. A nemzeti identitás nagyon felerısödött. Regionális identitásról nem beszélhetünk ma Magyarországon. Vizsgáltuk azt is, hogy van-e közép-európai identitás? Ez aztán végképp nincsen. És hogy van-e európai identitás? Európai sincsen. Egyébként ez nem magyar jelenség. Egy angol kollégával beszéltem itt Magyarországon. Kérdeztem tıle, hogy van-e valamiféle európai identitásuk az angoloknak. Azt mondja: Az angoloknak? Miért volna? İk a szigeten élnek. Európa az egy egészen más, és nem is nagyon akarnak csatlakozni. Ugyan már csatlakoztak, de azért ezt mindig fenntartásokkal kezelik. Ha mi regionális politikát akarunk, akkor valamiképpen ki kéne alakítani egy regionális identitást, vagy törekedni kéne arra, hogy a régió lakossága valamiképpen kialakítsa azt a pozitív partneri viszonyt gondolatban, szellemben, kultúrában, ami Magyarországon jelen pillanatban hiányzik. Nagy kérdést jelent, hogy mi lesz a késıbbiekben a területi érdekképviselettel. Itt olyan kérdések merülnek fel, hogy milyen viszonya a kormánynak és az önkormányzatoknak. Polgármestereket kértünk, hogy osztályozzák le, tíz év alatt milyen volt az önkormányzat teljesítménye, miben értek el jobb teljesítményt és miben rosszat. A legrosszabbnak a kormánnyal való kapcsolatukat minısítették, az iskolai osztályzatnak megfelelıen 2,4-es átlagot kapott ez a kapcsolatrendszer, ami annyit jelent, hogy az önkormányzatok és a kormány kapcsolata nagyon rossz. Milyen legyen a megye és az önkormányzatok kapcsolata? Ez sem felhıtlen, bár ezt megyéje válogatja. És milyen legyen a megye és a régió, milyen legyen a kormány és a régió kapcsolata? Ez az egész egy bonyolult érdekszövevény. Ezt tisztázni kéne valamelyest, ha mi egy koncepciót akarunk errıl kidolgozni. Mennyire hagyja egyáltalán a vezetés érvényesülni a területi érdekeket, ez itt a kulcskérdés. És ha már itt tartunk, akkor hadd tegyem hozzá, hogy Magyarországon kialakultak Nyugat-Dunántúlon, Nyugat-Magyarországon kívül spontán régiók, amelyek a maguk módján próbálták szervezni az országot. A Balaton környéki települések, a Balatoni régió, például a Loire völgyének a településeivel nagyon intenzív

20 kapcsolatot ápol. Ezt nem hagyták jóvá, ez nincs ebben a statisztikákban, csak egyszerően mőködik. Látogatják egymást, nyilván borászatban, meg egyéb kulturális vonatkozásban cserélnek tapasztalatok és így tovább. Láttam egy olyan régiót, amely példa értékő lehet. Ez a Bécs és Pozsony közötti régió, ahol van egy osztrák területen lévı Kittsee nevő település, ami a Magyarországtól elcsatolt részen Köpcsény volt, és a polgármestert meglátogathattuk. A polgármester elıvette a tervrajzokat és azt mondta: Uraim nézzék meg: Bécs és Pozsony nagyon közel van egymáshoz – valamikor villamosjárat kötötte össze a két települést –, most ezt fel fogjuk újítani, és Köpcsényben lesz a rekreációs övezet. Szállodákat tervezünk, teniszpályákat, golfpályákat, mert az üzletemberek nem kocsival fognak bemenni Bécsbe, vagy Pozsonyba, mert nem éri meg, drága meg veszıdséggel jár, hanem szépen bevillamosoznak. Itt fognak megtelepedni, mert ez egy csendes, nyugodt hely. S az egész települést úgy szabták át, hogy lényegében egy iszonyatos nagy lehetıséget kihasználva Köpcsény egy nagyon fejlıdı településsé válik. Ilyen lehetısége ugyan Magyarországon nem sok településnek lesz vagy lehet, de ami van, azt ki kellene valamiképpen aknázni. Úgy érzem, hogy Magyarországon itt a gondolkodásban valahol romantikusok vagyunk – ahogy Tóth József mondaná – a racionális gondolkozás helyett. Befejezésül: azt hiszem, hogy a regionalitás – ha csak a szavakat, szlogeneket nézzük – benne van a magyar politikai közhelyszótárban. Minden párt hivatkozik a régiókra az európai csatlakozás kapcsán, meg más kapcsán. Ugyanakkor – és ez a konklúzió – Magyarországon a politikából hiányzik a regionális koncepció. Már pedig e nélkül regionális politika nem alakítható ki.

21

Nógrádi Zoltán

Regionalitás és közmővelıdés Elızetes tájékozódásom szerint Önök már igen széleskörő információkkal rendelkeznek a régiókról. Mindenekelıtt engedjék meg, hogy Bıhm Antal néhány hozzászólására hadd reagáljak, mert érdekes kérdéseket vetett fel. Annak örülök, hogy az elıadásából kitőnt egy olyan ıszinte hangnem, amely a Nyári Egyetemre valószínőleg jellemzı és amely szerencsés az ilyen jellegő beszélgetéseken. Csak nagyon röviden néhány gondolat, mielıtt hozzáfognék saját mondanivalómhoz. A régiók számával és határával kapcsolatban Bıhm Antal azt mondta, hogy teljes egészében koncepciótlanok és nem a megfelelı módon kezeltek a háttértanulmányai, vagy a háttérmegalapozása. Ezzel vitatkoznék. A jelenleg is érvényben lévı, az országgyőlés által elfogadott országos területfejlesztési koncepció hét régióról beszél. Az országos területfejlesztési koncepciót 1996-ban fogadta el az országgyőlés. Ennek módosítására még nem került sor. Ha most elvonatkoztatunk a politikától és a politikai döntéshozóknak az ezzel kapcsolatos averzióiról, nézzük meg a legnagyobb szolgáltató cégeket, vagy a legnagyobb közmőszolgáltató vállalatokat, akik a privatizációval átszervezték az intézményeket. Láthatjuk, hogy ezekhez, az Országos Területfejlesztési Koncepcióban meghatározott régiós beosztásokhoz igazodnak. Az hogy a területfejlesztési koncepció igazodott a vállalatokhoz, vagy a vállalatok igazodtak a területfejlesztési koncepcióhoz, úgy hiszem, ma már ez mellékes. Ugyanakkor számomra háttérbiztonságot ad az, hogy maga a gazdasági élet szereplıi is, akik már több megyére kiterjedı hatással bírnak, igyekeznek ezeket a határokat, vagy ezeket a területi egységeket kialakítani. Tehát úgy gondolom, hogy a régiók jelenlegi száma reálisnak mondható. Az egy másik kérdés, és ezzel most nem foglalkoznék, hogy határaikat tekintve a régiók – amivel a megyehatárok igazodnak – természetesen követték a megyehatárok által meghatározott, vagy megyehatárok által átörökített területi vitákat. Tehát ha a megyehatárok helytelenek, vagy a megyehatárok bizonyos természetes folyamatokat, gazdasági vagy társadalmi folyamatokat átszelnek, akkor a régióhatárok ezeket magukba foglalják. Ahhoz azonban, hogy a megyehatárokat változtatni tudjuk az Országgyőlés döntésére van szükség. Én nem tartom azt párpolitikai vitának, hogy vajon melyik város lesz régióközpont: Kaposvár vagy Pécs, Nyíregyháza vagy Debrecen, Sopron vagy Gyır. Kecskemét és Szeged két politikailag kormánypártinak mondható város, és ugyanolyan területpolitikai harc van közöttük, mintha a legtávolabbi politikai pólusokon helyezkednének el. Úgy gondolom, hogy ez területi vita, és ez is abból adódik, hogy a régi, rossz beidegzıdéső központ és perifériaviszonyt örökítjük át vagy kezdjük átörökíteni a regionális fejlesztéspolitikába, a régiós intézmény-fejlesztésbe. Ez nagy hiba lenne, hiszen az egész decentralizációnak, az egész regionalizációnak az a legfontosabb kritériuma, hogy megszüntesse a központ-periféria viszonyt és közelebb vigye a döntéshozatalt a probléma keletkezési helyéhez. Ha ennek ellenére létezik periférikus viszony, akkor pedig igyekezzen az interregionális és egyéb programok révén valamilyen módon áthidalni, s a periférikus háttérérzéseket tompítani. Mi lehet tehát a régió definíciója területfejlesztési szempontból? A régió alapvetıen egy területfejlesztési egység. (Területfejlesztési egységnek tartom a kistérséget is.) Egy olyan területfejlesztési egység, amely gazdaságilag, társadalmilag és földrajzilag koherens, és amelynek határain belül a területfejlesztés eszközrendszere és feladatrendszere mőködik, mőködtethetı, és mőködtetni kell. Ezzel egyidıben fogalmazzunk meg egy új

22 területfejlesztési paradigmát is, amelyet el lehet mondani a kistérség-fejlesztésre, és településfejlesztésre is. Hajlamosak vagyunk a területi egységet egyfajta infrastrukturális közegként kezelni, és azt mondani, hogy ha megvan az út, a víz, a gáz és egyéb termelı infrastruktúra, akkor az egy statisztikai szempontból fejlett terület, s annak már megvannak a lehetıségei arra, hogy önerıs fejlıdést produkáljon. Tehát hajlamosak vagyunk mőszakiinfrastrukturális egységként vagy rendszerként kezelni egy települést, egy kistérséget és egy régiót is, és eldönteni a fejlettségét, vagy a fejletlenségét, pusztán naturális mutatók alapján. Ezzel szemben ma már azt mondjuk, hogy a település, a kistérség, és a régió is egy gazdasági és társadalmi rendszer, amelyen belül a legfontosabb fejlesztendı cél az, hogy az anyagi és kulturális javak minél nagyobb mértékben termelıdhessenek meg helyben. Ezzel egyidıben fontos, hogy ezekhez a javakhoz minél szélesebb körben jussanak hozzá az ott élı állampolgárok. Tehát: anyagi és kulturális javak megteremtıdésének esélye, és a hozzájutás esélye a terület fejlesztésének legfontosabb célja. Az, hogy ezt mőszaki infrastruktúra, humán infrastruktúra, gazdaság-, vagy közösségfejlesztés révén érhetjük el az már területileg változó. Néhány szót a régiók funkciójáról. A jelenlegi területfejlesztési törvény tervezési és statisztikai régiókról beszél, s a régióhatárokon belül a gazdasági, társadalmi – nagyon helyesen mondta Bıhm Antal – környezetvédelmi viszonyokat elemezzük. Ha olyan tendenciára bukkanunk, amely hosszú távon megakadályozza az anyagi javak termelıdésének lehetıségét, akkor a területfejlesztésnek be kell avatkoznia, hiszen a területfejlesztés mesterséges állami beavatkozási eszközök rendszere. Lényeges ugyanakkor, hogy még ha állami beavatkozásról is beszélünk, akkor sem tekinthetünk el a helyi szereplık megfelelı aktivitásáról, innovativitásáról és partnerségérıl. A következı regionális funkció az úgynevezett fejlesztési és forrásszervezı régió. Mindkét régiótípusra jellemzı, hogy önálló politikailag legitim testülettel nem rendelkezik, valamint önálló bevételképzı lehetısége sincs. Amikor a fejlesztési elképzeléshez forrást szerez, akkor azon származtatott forrásokat, leosztott forrásokat értünk. Ezeket a forrásokat pályázati rendszeren keresztül újraosztja, tehát redisztribúciós szintként értelmezhetı. A harmadik regionális szint az, amelyik a legteljesebb és az Európai Unió regionális elmélete szerint a valódi régiót jelenti, az a közigazgatási régió. Ennek két nagyon fontos feltétele van. Egyrészt politikailag legitim. Ez azt jelenti, hogy választott testület van mögötte. Politikai felelısséggel megalapozott, politikai felelıséggel megtámogatott, vagy megterhelt testülete van, amelyik aztán ciklusonként elszámol ezzel a politikai felelısséggel. Másrészt: van önálló bevételszerzési lehetısége, a helyi adó kivetés joga rendelkezésre áll.; szemben az elızı kettı kategóriával, ahol a régió azt osztja fel, amelyet költségvetés számára elıirányoz. A régiók kérdésével összefügg a decentralizáció kérdése is. Nagyon lényeges, hogy milyen választ ad az ország és annak közigazgatása a decentralizáció megfogalmazott kérdéseire. A decentralizáció és a centralizáció dilemmáját óvatosan kell kezelni, mert bármennyire érdekes, a kettı között nagyon keskeny a határvonal. Könnyen lehet ugyanis decentralizálni úgy, hogy az közben centralizációnak tőnik, és nagyon könnyen lehet úgy centralizálni, hogy az decentralizációként is eladható. A mai magyar közigazgatás úgynevezett „unitárius” típusú. Ez egyrészt rendkívül erıs centrális hatalomgyakorlást jelent, és ezzel együtt erıs helyi hatalomgyakorlást is. Tehát erıs központi hatalom és erıs, szétaprózódott, egyedülállóan széles hatáskörrel rendelkezı önkormányzati szint. Ugyanakkor fontos, hogy kialakuljon, s valós hatáskörökkel mőködjön a középszint is. Jelenleg azonban a hatályos törvények a hatáskörök zömét a két végponthoz rendelik, s ezzel szinte nem marad hatásköri tér a középszintő intézményrendszer számára. Magyarországon két ellentétes vélemény csap össze: az egyik túlzott centralizációról beszél, az erıs központi hatáskörök miatt, mások túlzott decentralizációról az erıs önkormányzati hatáskörök miatt. Az iparőzési adóval kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az önkormányzatok között 50-60-szoros különbözıség alakult ki a jövedelem-szerzı képességben. Tudom, hogy

23 igazságtalanságokat tartalmaz egy ilyen korrekciós rendszer, amely az adóerı képesség mérést jelenti, de országosan mégis egy igazságosabb elosztás felé hajlik. Ott, ahol megteremtıdik helyben annyi anyagi erıforrás, mely képes finanszírozni teljes egészében a településen kialakult funkciókat, ott talán el lehet azon gondolkodni, hogy átcsoportosítson a költségvetési forrásokat oda, ahol csak az állami támogatások révén lehet finanszírozni a kötelezı feladatokat. Természetesen nem lehet sarkítani a kérdést, de kellı óvatossággal szükséges kezelni az adóerı-képesség feletti vitákat. Ettıl függetlenül úgy gondolom, hogy ott, ahol rendkívül magas iparőzési adót biztosító gazdaságpotenciál alakult ki, az nem a helyi gazdaságfejlesztés eszközrendszerébe tartozó gazdasági potenciál, az állami iparfejlesztést jelent. A finanszírozási rendszert úgy kell tökéletesíteni, hogy a települések motiváltak legyenek és egyben képessé váljanak helyi gazdaságfejlesztési eszközök mozgósítására késıbbi helyi adóbevételeik növelése érdekében. Az ágazatok közötti harmonizációval tökéletesen egyetértek. A megváltozott gazdasági és társadalmi szerkezetben az ágazatok egymástól elszigetelt mőködése már nem képes megfelelni a mai kor követelményeinek. Nézzünk meg egy rövid elméleti kitekintést, hogy vajon miért beszélünk most annyit a régiókról. Miért alakult ki a sok egymásnak ellentmondó vélemény a régiók szerepérıl. Egy biztos: ma el lehet mondani, hogy Európa a régiók reneszánszát éli meg. Próbáljunk választ adni arra, hogy miért mondjuk ezt, holott a régiók nem mindenütt jelennek meg önálló politikai hatalommal. Négy szintet különböztethetünk meg a területpolitikában s a hatáskörök gyakorlásában. Az elsı a lokális szint, amelyet települési szintként értelmezhetünk akár intézményi kategóriaként, civil szervezeti kategóriaként, vállalkozásként, családként, vagy önkormányzatként. A második az a bizonyos középszint, amelyrıl már beszéltünk, s amelyet nem definiáltunk pontosan csak annyiban: régió, megye, kistérség. A harmadik az országos szint, s a negyedik az államok közössége, ami számunkra az Európai Uniót jelenti. Milyen folyamatokat kell ezeknek a szinteknek kezelniük? Napjainkban már a különbözı gazdasági híradásokban nem beszélnek arról a jelentések, vagy gazdasági piackutatási elemzések, hogy milyen pozícióban vannak az egyes nemzeti piacok. A globális gazdasági verseny miatt ma már a nemzeti piacok nem meghatározóak, hiszen a verseny világpiaci kategóriában zajlik. A globális gazdasági versenynek globális eszközrendszere van. A globális eszközrendszer pedig egyértelmően multinacionális méretekben értelmezhetı, amely megjelenik banktıkében és termelıtıkében egyaránt. Az amerikai, ázsiai, európai gazdasági rendszerek versenyképességüket úgy tudják megtartani, ha egységes szabályozási és finanszírozási rendszereket léptetnek életbe. Ezek mellett ugyanakkor nehezen érvényesíthetık a lokális, speciális, egyedi érdekek és értékek. Nem véletlen tehát, hogy az Európai Unió szabályozási rendszere ma már több ezer oldalas joganyagként jelenik meg. Az Európai Uniós csatlakozással kapcsolatban egy szemináriumon volt alkalmunk elemezni a Portugál csatlakozási tapasztalatokat. Véleményük szerint ma sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat az Európai Uniós csatlakozás, mint 10 évvel ezelıtt volt. Ennek az oka az egyre bıvülı, a globális versenyfeltételek biztosítása érdekében kialakuló joganyag. A tagállamok sokszor a globális érdekek mentén kénytelenek feladni sajátos érdekeiket. A lokális szint ugyanakkor ma már megköveteli a beleszólási jogot a helyi és a területi viszonyok alakításába, a döntések meghozatalába. Az aktív közremőködés igénye, a döntések polgárközelisége egyre erısebb és egyre nehezebb helyzetbe hozza a lokális szintő politikai szereplıket. A két ellentétes hatás a területi középszinten kell, hogy lecsapódjon. Természetesen csak akkor, ha van mőködı területi középszint. Ellenkezı esetben a lokális szint a maga sokszínő érdekviszonyaival kénytelen az országos szintő érdekérvényesítésben szerencsét próbálni, amely átláthatatlan viszonyokat teremthet. Gondoljuk csak át, mit jelenthet, ha 3200 önkormányzat, vagy az iszonyatosan sok

24 érdek-lobbi, gazdasági csoport, vagy szakmai érdekrendszer legjobb szándékkal is, de belepréselni igyekszik magát a kormánypolitikába. Mi tehát a megoldás? Létre kell hozni és valós tartalommal megtölteni a területpolitikai és közigazgatási középszintet. Lehetıséget kell teremteni arra, hogy a lokális szint igényeit, érdekeit ez a középszint foglalja egybe. Legyen képes kialakítani középszintő gazdaságpolitikát, mővelıdéspolitikát, kultúrpolitikát egyszóval középszintő területpolitikát. Legyen képes ez a szint kezelni az érdekérvényesítésbıl adódó feszültséget, a források hiányát is, s az ebbıl származó konfliktusokat is. Az l996-ban megalkotott Területfejlesztési törvény megalapozta a területpolitikát és a decentralizációt Magyarországon. Ebben a térségben ez a törvény elsıként született meg. l999-es módosítása politikailag és törvényileg is legitimálta a régiókat. Széchenyi mondotta egykoron: „Nem elég a mai korban törvényeket alkotni, hanem azok iránt szimpátiát is kell ébreszteni.” Nem elég tehát régiókat létrehozni, hanem azok iránt szimpátiát és bizalmat is kell kelteni. Ez viszont már hatáskörök és eszközök kérdése. Néhány gondolat erejéig vizsgáljuk meg a regionalizmus és a közmővelıdés kapcsolatát. Igyekeznünk kell önálló arculatú, regionális területpolitikát kialakítani, amelyhez kapcsolódnak forrásokat és hatásköröket mozgósítani. Az önálló arculattal rendelkezı régiópolitika azt jelenti, hogy lehetıségeibıl és erıforrásaiból adódóan más, mint pl.: a déldunántúli, vagy a nyugat-dunántúli. Ez a régiópolitika meg kell, hogy fogalmazza a helyi célokat és igényeket, és elegendı erıvel kell, hogy rendelkezzen ahhoz, hogy ezeknek érvényt is szerezzen. Nézzük meg, mit mutat a regionális helyzetképet, amely nagymértékben befolyásolja mindannyiunk munkáját a régiós területfejlesztés, vidékfejlesztés kialakításában. Ezek a szempontok különbözıek az ország különbözı régióiban, hiszen különbözıek az erıforrások és ennek megfelelıen mások a megoldandó feladatok is. Ilyen az alacsony népsőrőség vagy a speciális településszerkezet, a nagy távolságok kérdése, amely többek között nagymértékben befolyásolja a fejlesztések fajlagos mutatóit. Erıs a térség gazdasági és politikai kitettsége. Erre utal például a térség kitörési lehetıségeinek autópálya által történı meghatározottsága. Jellemzı emellett még természeti kitettség is, amely az agrárgazdaság meghatározó szerepébıl adódik. Gazdasági versenyképességünket nagymértékben befolyásolja a korábban kialakult szigetszerő ipari struktúra. Meghatározza az egyes térségek, települések lehetıségeit, amelynek az egyoldalú gazdasági szerkezet diverzifikációja felé kell, hogy elmozduljon. Régiónkban jelentıs a területi kiegyenlítetlenség. Ennek bizonyítéka lehet a termıhelyi adottságokban jelentkezı hatalmas különbségek, de ez jellemzı munkanélküliségünkre, a humán-erıforrásainkra, a mőszaki infrastrukturális ellátottságunkra, ahol óriási a területi különbözıségek. Sajnos jellemzı bizonyos területi egységekre és társadalmi rétegekre az átlag alatti lakossági életminıség. Ennek feloldása a területfejlesztési eszközök segítségével lehetséges, ellenkezı esetben a régió népessége elvándorolhat olyan területek irányában, ahol potenciálisabban több lehetıség kínálkozik a család eltartására, az egzisztencia biztosítására. A Regionális Fejlesztési Tanács által elfogadott Vidékfejlesztési Stratégia lényege, hogy biztosítsa egy kistérség, egy kistelepülés népességmegtartó, és népességeltartó szerepét. A stratégiában nagyon fontos szerepe van a következıknek: szakképzettség, társadalmi, szakmai védıháló, közösségfejlesztés, tájidentitás, tájhoz való kötıdés kérdése, s a természeti környezet megóvása. Az újkori vidékfejlesztés egyik legfontosabb erıforrása és egyben fejlesztendı területe is a humán infrastruktúra, az emberi háttér. Ennek az oka nem más, mint az, hogy a népességmegtartás egyik legfontosabb feladata abban van, hogy alkalmassá tegyük az adott területen élı népességet arra, hogy folyamatosan megfeleljen a rendkívüli gyorsasággal változó gazdasági, társadalmi és kulturális körülményekhez, azokhoz rugalmasan alkalmazkodni is tudjon.

25 Hogy ezt milyen módon tesszük meg? Azzal többek között például, hogy kulturális intézményt mőködtetünk, és ezáltal kulturális értékeket közvetítünk; szociális programokat fogalmazunk meg és igyekszünk a leszakadó rétegek hátrányos helyzetén csökkenteni; azzal, hogy olyan hagyományırzı tevékenységet indítunk be, hagyományokat ápolunk, amelynek révén a területhez való kötıdése erısödik a lakosságnak. A lényeg az, hogy olyan képességeket fejlesszünk, melyek révén a folyamatos alkalmazkodó képesség erısödik s a ránk bízott népesség képes arra, hogy megfeleljen a gyorsan változó körülményeknek. Ez pedig a kultúrához épp úgy kötıdik, mint a gazdaságfejlesztéshez, vagy infrastruktúra-fejlesztéshez. Arra szeretném figyelmüket felhívni, hogy akkor fognak a területfejlesztés és a területpolitika eszközeivel jól gazdálkodni, ha a lakosságot meg tudják tartani helyben, ahol anyagi és kulturális szükségleteit kielégiteni lehet és a folyamatosan változó feltételekhez alkalmazkodni tud. Ha elfogadják ezt, és ha alkalmazzák a területfejlesztési törvényben is megfogalmazott Európai Uniós normáknak megfelelı alapelveket – a partnerség elvét, az addicionalitás elvét stb., akkor fognak Önök megfelelni az új szakmai követelményeknek, amelyet saját társadalmi mikroközegük állít Önök elé.

26

Feith Bence

Alfa született? Elsıként egy rövid történeti áttekintést, hogy mi is az az általános mővelıdési központ, leánykori nevén Alfa, amit Vészi János barátom és építésztársai adtak neki. Másodikként az ámk-k kibontakozásáról szeretnék szólni, majd olyan kérdésekrıl, hogy a bürokratikus innovációval létrehozott ámk-k vajon a rendszerváltást követı kulturális értékválságban hogyan állják meg a helyüket, hogyan találnak utat, más lehetıségeket, mint a klasszikus mővelıdés intézmények. Továbbá: a kibontakozás idıszakában egyáltalán milyen új kihívásokról és lehetıségekrıl lehet szólni; és arról is, hogy ebben az idıszakban képes volt-e a szakma – és ezen belül a népmővelı szakma – megújulni? Másképp – oktatáspolitikai megközelítéssel – úgy is fogalmazhatom, hogy az ámk képes volt-e integrálódni a magyar közoktatás rendszerébe, hozott-e valami újat, vagy képes volt-e az integrálódni a magyar közmővelıdés kultúrájába. Harmadikként az ámk-filozófiáról szeretnék röviden szólni. Arról, hogy ez az intézmény vajon mennyivel másabb – életképesebb vagy nem életképesebb – egy reguláris általános iskolánál vagy valamilyen középfokú intézménynél, vagy éppen a mővelıdési háznál, ami szintén magán visel – nem csak építészetileg, hanem szervezeti struktúrában is – egyfajta regularitást. Kezdem röviden a történeti áttekintéssel. Nehéz mondandómat leszőkíteni, mert minden társadalmi mozgást és rendszermozgást értelmezni és értékelni kell akkor, amikor azt mondom: 1975 – Sarud. Magyarország elsı Általános Mővelıdési Központja megkezdi mőködését, de ez a történetiség is új színt hozott a magyar közoktatás világában. Mintegy 100-120 éves történetisége van a komplex intézményrendszernek Nyugat-Európában, nevezetesen Észak-nyugat Európában, a skandináv államokban. Gyakorlatilag nem új dolog, s ennek az az érdekessége, hogy nem pedagógusok, nem mővelıdési szakemberek, hanem építészek hozták be a 70-es évek legelején. Ezek közül hadd említsem Jeney Lajos, Kiss Istvánt, akinek most a csarnokát talán felépítik újra, vagy éppen Grieska Istvánt is, aki UNESCO építészként dolgozott évekig. A nyugati, az észak-nyugat európai, vagy angol kisvárosban a helyi polgárság létrehozza a maga intézményét, a bölcsödétıl a temetkezési vállalatig, és ez a helyi társadalom tartja fenn és mőködteti az ámk-ját, amiben a szellemi, testi, fizikai fölépülésig és leépülésig a helyi társadalom valamennyi értékrendjét, érdekek mentén szervezve akarja kielégíteni. Tehát ez klasszikusan nyugat-európai, észak-nyugat európai: Dánia, Svédország, de Anglia is ide tartozik, innen adaptálták az építészek. Egy jellemzıt a 70-es évekre azért kell mondani. Az évtized elején kezdıdik a reformpedagógia kibontakozása, kezdıdnek más pedagógiai alternatívákat kínáló szervezıdések, intézményesülések, amelyeket kísérleti jelleggel legitimál az akkori hatalom. Szociológiai nyelven úgy lehetne fogalmazni, hogy a társadalomban békés forradalom játszódik, amelynek a jelszavai közül ötöt említek. Szándékosan mondom ezt a társadalmi hátteret és lehetıséget, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ámk Alfa névvel megjelenhetett a magyar közoktatásban. Demokrácia, önszervezıdés, a helyi társadalom fontosságának elıtérbe kerülése, a nyilvánosság – mindezt a megerısítés szándékával vélték és gondolták az akkori irányítók: hagyjuk ezeket a folyamatokat kibontakozni, hagyjuk ezeket a mozgásokat, hátha hoz valami újat, amelyet kanalizálni tud a hatalom saját hatalmi törekvéseinek megerısítése érdekében.

27 Tehát ilyen társadalmi folyamatok közepette alakult meg elıször Magyarországon és indult 75-ben Sarudon. Rendkívül vegyes és színes fogadtatása volt, egy-két megszállott innovátor, vagy innovációt kedvelı pedagógus állt elsısorban az élére, és érdekes módon az építészek, s a legvégén következtek csak a népmővelık, de ezt nem bántásként mondom. Mint ahogy a mai nap is igazolja, hogy a népmővelık jelentıs része még mindig nem találta meg helyét, szerepét az ámk-n belül, vagy legalábbis nem azt a szerepet gyakorolja, ami egy integrált intézményben elvárható lenne. Ebben az összefüggésben tovább víve a kronológiát, a 80-as évekre robbanásszerően elterjed az ámk-mozgalom. Elemezve ezeket a társadalmi folyamatokat, kiderült, hogy szinte mindegyik kivétel nélkül bürokratikus innovációval jött létre. Tehát a hatalom fölülrıl vezérelte ezeket az integrációkat, összevonásokat, többféle motiváció által. Egyrészt, hogy kevesebb vezetıvel szemben kell hatalmat gyakorolni, jobban ellenırizhetı legyen, talán olcsóbban is mőködik. Tehát a hatalomnak is voltak impulzusai ahhoz, hogy lehetıséget adjon, és tulajdonképpen ez a bürokratikus innováció szó is azt jelenti, hogy fölülrıl oktrojált közoktatási, közmővelıdési formát jelentett az általános mővelıdési központ. Klasszikusan talán Sarudon, talán bizonyos elemeiben mondjuk a pécsi ámk-ban is, de igazából zömmel kisebb településeken valóban pedagógiai-mővelıdési innováció terméke, és nem bürokratikus termék az ámk. Ma is vita folyik, hogy mennyi van, 100-200-500 vagy 300. Egyébként szaporodik az ámk-k száma napjainkban is. A következı hullámot tudományos szintő vizsgálódásának zárása jelentette, amikor a szakma egyértelmően letette az asztalra az akkori közoktatást irányítók asztalára, hogy ez egy új forma, amely képes meghaladni egy reguláris keretek közé szorított iskolát, képes olyan oktatási, nevelési, mővelıdési folyamatokat generálni, amelyek valóban az egyénre szólnak, valóban a helyi társadalmat szolgálják. Ha végiggondoljuk a mai idıszakot és a rendszerváltás utáni ámk-jelenséget, az oldás és kötés állapotát lehet érzékelni. Nevezetesen azt, hogy 90-ben robbanásszerő volt az ámk-k megszőnése. Vizsgáltuk annak idején, hogy miért szőnnek meg az ámk-k. A zöme helyi hatalmi játszmák függvénye volt: az új hatalomnak nem tetszett az adott igazgató, mert régen is igazgató volt, és egyik eltávolítási módja volt az, hogy az ámk-t megszüntette, és önálló iskolát, mővelıdési otthont, óvodát csinált belıle. A létrehozási ok pont ugyanez: azért hoz létre az új hatalom ámk-t, mert így akar megszabadulni a régi iskolaigazgatótól, így vár esetleg más finanszírozási, bıvülési lehetıséget, egyáltalán így vár valamiféle változást. A történeteket vizsgálva sehol nem volt tapasztalható az országban, hogy szakmai hiteltelenség, szakszerőtlenség vagy pénzügyi mőködtetés gondjai miatt szőnt volna meg. Egyéni érdekek és önös, adott esetben politikai érdekek húzódtak meg mögötte. Az utóbbi két év statisztikai elemzését ha végignézzük, újra az ámk-alapítás reneszánszát lehet látni, fıleg kisebb községekben, közösségekben. Ezek is a bürokratikus innováció termékei, de már nyomon követhetık azok a szakmai, pedagógiai, mővelıdési, a helyi társadalom érdekeit és értékeit felismerı törekvések mentén szervezıdı ámk-k, amelyek jó lett volna, ha a 80-as évek, 70-es évek elején is alakultak volna. Az állandó növekedés miatt nem is nagyon lehet most nyomon követni, bár a statisztika kimutatta, hogy kb. 270 klasszikus értelemben vett ámk mőködik. Ez a bıvülés várható, hogy növekedni fog. Én optimistán szemlélem ezt. Még egy megjegyzést hadd tegyek. Amikor azt kérdeztem, hogy képes-e az ámk a közoktatás, vagy a közmővelıdés rendszerébe szervesen integrálódni, s a jelen létszámot nézem, akkor azt kell mondanom, hogy igen. Ha azt kérdezem, hogy az új kihívásoknak megfelelt-e az ámk-mozgalom és az ámk-ban dolgozó, akkor azt mondom, hogy részben. Részben felel csak meg, mert a pedagógus sem volt felkészítve, a pedagógusképzés sem volt olyan, hogy egy nem egy skolasztikus és csak tantárgy-centrikus tanítást igénylı ámk-ban

28 kiteljesedjen módszerében, szemléletében. Az ámk-k lényegét mőködése során a pedagógus évekig nem ismerte föl, tehát kivonulhatott a pedagógiai interakcióból. Nem találkozott egymással a szakma. Tehát a pedagógus szakma sem tudott módszerében, sıt szemléletében sem ennek az új kihívásnak megfelelni. Mint ahogy a népmővelı szakma sem tudott erre az új kihívásra új szemlélettel és új metódussal válaszolni, a klasszikus mővelıdési folyamatokat gyakorolta és tervezte. Leegyszerősítem: ahogy a pedagógus nem volt képes felismerni, hogy az oktatásnevelés folyamatában milyen mővelıdési hiányosságai vannak szocio-kulturális kondícióikból eredıen a gyerekeknek, és ezen hiányosságok kezelését megrendelte volna a népmővelıtıl, úgy a népmővelı sem volt képes felismerni ugyanezt a folyamatot. Egy példa: hogyha egy pedagógus ebben az idıszakban - és most már egyre több ilyen van - az irodalom tanítása során felismerte, hogy van számos tehetség, és azonnal átadja ezt a népmővelınek, aki más módszerrel, más eszköztárral, más szakmai identitással kihasználja, és - triviális példákat mondok - akkor dramatikus játék-képzıt, vagy gyerekszínházat csinál. Nem volt megrendelıi szerep, mert fel sem ismerte, hogy a pedagógiai folyamatban az ı kudarcait sok esetben a mővelıdési hiányosságok, a szociokulturális kondíciók hiányai adják. Fordítva is igaz. Nem ismerte fel a népmővelı azt, hogy az ı mővelıdési interakciójában sok esetben konkrét nevelési és tanítási kondícióhiányok jelentkeznek, mert mondjuk a gyerek rosszul szocializált volt, és nem azt és nem úgy élte meg a szerepét, ahogy ez elvárható lett volna egy egyéni kibontakozás-kibontakoztatás vonatkozásában. Tehát az új kihívás és új lehetıség vegyes megítéléső az én olvasatomban. Többen egyetértenek vele, többen vitatják. És ezt bizonyos szempontból én mindig is a bürokratikus innováció nyakába varrom, de ezzel nem mentem fel magunkat, pedagógusokat és népmővelıket. És akkor röviden az ámk-filozófiáról. Az elsı és legelsı kitétel a környezet-függısége. Bizony-bizony ferde szemmel nézett a hatalom, amikor deklarálta az ámk, hogy ı környezetfüggı intézmény, nyitott, komplex tevékenységet folytató, tehát nem hatalomfüggı. A következı ilyen kulcsszó a lokalitás. A környezetfüggıségbıl ered, hogy akkor, amikor felértékelıdik a helyi társadalom önszervezı, nyilvánosságszervezı szerepe, az ámkfilozófia azt vallja, hogy környezetfüggıségét lokálisan értelmezi, A személyesség a következı alapelv. Az a személyesség, amely azt veszi figyelembe, hogy nem tömegrıl beszél, hanem egyénekrıl, egyedi és megismételhetetlen emberekrıl. A szolgáltatásának is személyesnek kell lennie. Ilyen mondatot olvastam egy általános iskolában, és ilyen mondatot szoktunk mi magunk is mondani a Csepeli ÁMK-ban: Kedves Szülı, örülünk, hogy bennünket választott, hogy idehozta a gyermekét. Ez ugyan a személyességnek egy formális megnyilvánulása, de végül is errıl van szó. És a személyesség azt is takarja, hogy nem csak a szolgáltatásban, hanem a szolgáltatás mögött húzódó értékközvetítésben is személyességet kell gyakorolni. A szakszerőség a következı alapvetı elvárás, s ezt mindenki fordítsa le a maga szakmai kompetenciájára és kondíciójára, de szakszerőség nélkül nem lehet hiteles. Ha mondjuk a pedagógus egy társadalmi kihívásra nem szakszerő választ ad, akkor hiteltelenné válik. De a mővelıdési szakember is ugyanígy jár, ha egy társadalmi kihívásra nem szakszerő választ ad. Kovács László halásztelki igazgatót idézve: hogyha az adott településen a létminimum alatt élnek nagyon sokan, és nincs mit enniük, akkor nem fızı szakkört kell szervezni az ámk közmővelıdési részében, hanem egyfajta túlélési stratégiára kell felkészíteni ıket. Nagyon triviális volt a példa, azt hiszem, érzékelik, hogy mirıl és mit szeretnék mondani a szakszerőségrıl. Az utolsó az idıbeniség, ami azt jelenti, hogy az adott kliensnek, a megrendelınek az adott problémája akkor és pont akkor probléma. Nem lehet ezt a problémát úgy nézni, hogy majd értelmezem elıször a problémát, aztán majd a szervezetet rámozdítom erre a

29 problémára, mert nem biztos, hogy ez akkor már probléma. Leegyszerősítem. Amikor a Csepeli ÁMK-ban azt vettük észre, hogy a az óvodás gyerekeink 80%-a étlen-szomjan jön az óvodába, akkor azonnal változtattuk a napirendet, és nem fél 9-tıl van reggeliztetés, hanem 6ra behozza a lakótelep közepén mőködı ÁMK-ba és akkor azonnal tud reggelizni. Ezt át kellett szervezni, hogy a konyha akkor már mőködjön Ez az idıbeniség egy rossz példája volt ugyan, de én azt hiszem, hogy érzékelni lehet, hogy ha mi erre úgy reagáltunk volna - a szervezet tehetetlenségénél fogva -, hogy majd fél év múlva, egy év múlva… Az ámk filozófiájában van egy kulcsmondat – és ehhez egy nagyon rövid kitérıt hadd tegyek –: a környezetfüggıség értelmezése. Azt mondtam, hogy a rendszerváltást követıen hihetetlenül felértékelıdtek a helyi társadalmak, viszont három dolgot nem veszünk figyelembe, pedig minden helyi társadalom belsı érdek- és értékrendjében van három olyan alaptétel, amit sajnos mi magunk sem veszünk figyelembe. Az elsı, amibıl ki kell indulni, hogy a lokális kötıdés milyen mértékő és milyen minıségő az adott településen – és ebben a hagyománytól kezdve mindent tessék végig gondolni –, a lokális kötıdés mibıl ered, miért nem mennek el az emberek onnan, ahol a jövedelemtermelı képesség a legalacsonyabb? Mert valami miatt mégis kötıdnek, valami érték ott tartja ıket, és ezt az értéket ı képes érdekké átfogalmazni és egyfajta kognitív disszonanciaként megélni. Tehát ha ezt az adott ámk vagy mővelıdési ház s benne a mővelıdési szakember nem értelmezi tudatosan, szakszerően, akkor a helyi társadalomban való mőködése nem lesz hiteles. A második: igenis tudomásul kell vennünk, hogy a helyi társadalmakban rejtett módon de a politikai pártok által direkt módon is - rendkívül bonyolult, széles és színes társadalmi kapcsolati rendszer mőködik. A kapcsolati hálóban való eligazodás az a szakmaiság egyik biztosítékát adja, és ez az eligazodás azt is jelenti, hogy ennek hiányában megint nem tud hiteles választ adni a megrendelésekre. A harmadik a hagyományok és szokások rendszere. Ez már egy szőkebb mővelıdési szakmai elvárás. Ezt tudomásul kell venni s ezzel úgy bánni, hogy tudni azt, hogy a helyi érdekek tagoltak, és ezek a tagolt érdekek mindig a politika világában jelentkeznek. Ez azt is jelenti, hogy ebben az összefüggésben valamilyen paradigmaváltásra van szükség a népmővelésben és a mővelıdésben. Megjegyzem, a 90-es években a magyar társadalom rétegzıdésében legkisebb érdeklıdéső státusszal a népmővelık jöttek ki, aztán a pedagógusok. Mert ilyen jellegő dolgokat sem tudtak-tudtunk felhasználni. Pedig négy alapdolgot adott a kezünkbe a rendszerváltás, amivel mi nem éltünk. Az elsı az, hogy alapvetıen tudnunk kell, hogy a mőveltség az egyenlı a szociális biztonsággal és szociálpolitikai stabilizációs szereppel. Ez azt jelenti, hogy a mőveltség lehetıvé teszi a hihetetlenül nagyszámú, egyre nagyobb számú alacsony érdekérvényesítéssel rendelkezınél azt, hogy túlélési stratégiát kapjon – mondjuk – munkanélküliként. Tessék végig gondolni, hogy egy mővelt ember – most a szó nem etimológiai, hanem társadalmi értelmében – ha munkanélküli lesz, túlélési stratégiája sokkal nagyobb lehetıséget ad számára arra, hogy ne depriválódjon, ne csússzon le, mint a kevésbé mővelt. És a mőveltséget nem csak az iskola, hanem a mővelıdési házak, vagy ha így veszem, akkor az ámk is közvetíteni tudja. Ennek egyenes eredménye, hogy ez a mőveltség, amit a népmővelı, a mővelıdési szakma közvetít, ha ezt jól közvetítik, ez egzisztencia mentésre is szolgál vagy szolgálhat. Azt jelenti, hogy ha azt elérjük vele, hogy a perspektíváját nem adja fel az csoport vagy munkanélküli személy, akkor a mővelıdés és a mőveltség valóban szociális biztonságot, egzisztencia mentést jelenthet olyan népességnek, mely egyre nagyobb. Ezért van az, hogy ezek a célzott rétegei kell hogy legyenek egy magát vagy küldetését komolyan vevı általános mővelıdési központnak, mővelıdési intézménynek. A másik ilyen összefüggés, amit kiemelnék a rendszerváltást követıen, hogy rendkívüli módon megnıtt a közéletiség és a közéleti fórum szerepe a helyi társadalmakban. Ez azt

30 jelenti, hogy a mővelıdési szakmának a közösségszervezı szerepét kell erısítenie, mert nem zajlik, és nem zajlódhat le spontán folyamatként egy közéleti szerep, egy faluban kialakult közéleti fórum, mert ha ebbe nem lép be tudatosan a népmővelı, akkor rendkívül kemény és rossz hajtásai lehetnek ennek a közéletnek. Ebben persze szolgáltató jelleget kell erısíteni, és nem magát a közösséget szervezni, mert ezek spontán szervezıdnek. A harmadik ilyen megnıtt elvárás és kihívás velünk szemben az információs szerep felerısödése. Amikor a társadalmi sokkot mondtam 90-tıl és annak érdekek és értékek mentén való szétesését, akkor hadd tegyek most egy kitérıt. Négy sokk érte Európát a 90-es évektıl, kezd nálunk is begyőrőzni. Ez a négy sokk: a globalizációs sokk, amikor globálissá válnak a problémák, a kihívások. Az információs sokk, ez a következı. A modernizációs, aminek minden fajta negatív tünetét visszük és sajnos az atomizálódás. Érdekes ellentmondás, hogy globalizálás mellett az egyén teljesen magára maradt. Glatz Ferencet hadd idézzem, aki a következıt mondja a mővelıdésrıl: tudomásul kell vennünk, hogy Európa lett az amerikai mővelıdés szemétdombja. Tessék végig gondolni ezt a kemény mondatot. A következıre térek át, s ez az integráció, amiben két dolgot kell alapvetıen tudomásul vennünk. Azt kell tudomásul venni a mővelıdési szakmában dolgozóknak, hogy az integráció a kultúrában kettıs folyamatban rejlik. Egyrészt egy mikrokörnyezetben és ugyanakkor egy makro környezetben is. Tehát úgy kell ezeket az integrációkat kezelni a mővelıdési szakmának, hogy gerjeszteni és egymás mellett mőködıvé tenni ezeket az értékeket, érdekeket. El kell döntenie a szakmának, hogy az integrációs folyamatban a mikrokultúra értékeit kitüntetetten kezeli, vagy kiszolgáltatottá teszi és bedarálja a globalizációba. Ha ismét azt a kérdést kell föltenni, hogy a rendszerváltás adta lehetıségekkel tudott-e élni a mővelıdési ház, az ámk, a népmővelıi szakma, akkor erre megint ambivalens választ kell adnom. Az elsı válasz az, hogy a lehetıségek szakmai tartalmával nem tudott, de úgy is lehetne fogalmazni, hogy nem volt képes még képzési szinten sem megújulni a szakma, s ebbe a pedagógus szakmát is értem. Részben merem mondani azért, mert fıiskolán mővelıdésszociológusokat, mővelıdési szakembereket is tanítok, nem csak tanárokat, és érzem-látom a problémát. Ha felsıoktatásról beszélek, akkor ilyen értelemben felkészítetlen pedagógus kerül ki az iskolába, vagy a mővelıdési házba. Mint ahogy nem tudott élni a szakma az új közoktatási törvény adta lehetıségekkel sem, mint egy új kihívással a rendszerváltást követıen. És hadd fogalmazzam meg azt, hogy a NAT adta lehetıséggel sem. A NAT végre adott egy olyan komplex, egységes szakmai kihívást és lehetıséget a szakmának, hogy pedagógiai-mővelıdési programot kellett készítenie. (A készítés módjáról majd egy pár mondatot szólok, és ez már az utolsó témám: a minıségbiztosítással összefüggı téma.) Tehát: miért nem tudott vele élni? És szándékosan vezettem fel a NAT-tal a minıségbiztosítást. Egy újabb kihívás, amire rendkívül rigid, stupid módon reagál az irányítás. A világon egyetlen egy helyen van kötelezıen elrendelve minıségbiztosítás a közoktatásban, Sry Lankán. Sehol máshol. Hogyha egy közoktatási miniszter így akar bevonulni a pedagógiatörténetbe, akkor annak mi isszuk meg a levét. Ez egy zárójeles megjegyzés, most az oktatáspolitikus beszélt belılem. A minıségbiztosítás egy újabb óriási kihívás, de ehhez öt dolgot kell – nem csak végiggondolni, hanem – tudatosan meg is csinálni. Az elsı: pontosan meg kell fogalmaznunk a küldetés tudatunkat, a missziónkat mint ámk, mint általános iskola, mint mővelıdési ház. Ez a küldetéstudat a miértekre adott tudatos, szakmailag megalapozott válasz. A miértek pedig a társadalomból jönnek. A küldetéstudat megfogalmazása után pontosan tudnunk kell saját értékrendünket. Másképpen úgy fogalmaznék, hogy az intézménynek rendelkeznie kell konszenzussal elfogadott értékrenddel. Óriási védelmet jelent egyébként minden értéktelen kihívással

31 szemben. Az értékrendben nagyon pontosan meg kell fogalmazni a helyünket, szerepünket a rendszerben, és a mővelıdést megrendelık, az oktatást megrendelık igényeit kell kielégítenem legmagasabb szakmai színvonalon. Ezért kell az értékrend, hogy az értéktelen megrendeléseket ne elégítsem ki, vagy más érték mentén közvetítsem. Ugyancsak lényeges, hogy szinte naponta kell a küldetéstudatot, az értékrendet a mindennapi intézményen belüli és a helyi társadalomban lezajló reálfolyamatokkal szembesíteni. Másként nem megy. Ha szembesülünk a reálfolyamatok értékrend és küldetés összevetésénél, hogy nem ezek az értékek mőködnek a helyi társadalomban vagy az intézményen belül, akkor minıségi köröket kell létrehozni, amelyek képesek ezeket a folyamatokat helyrebillenteni, vagy ezeket az értékeket helyén kezelni. És az utolsó ilyen elvárás a fejlesztés. Talán ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy meg tudjon újulni a szakma. Két ellentétes szakmai fejlesztési lehetıséget mondok. Én az egyik mellett - majd megmondom, hogy melyik mellett - tettem le a voksom. Azt mondja az egyik szakma elitjét képezı csoport, hogy a mővelıdési szakma négy kitörési lehetıséget, vagy kényszerpályát kell hogy felvállaljon. Az elsı a közéleti fórum szerep, a közösségszervezı szerep megtanulása és fokozása. Ezt szolgáltató módon, s nem úgy, hogy én leszek a párt helyi szervezetének elnöke és akkor szervezem a közösséget. A második az információs szerep megtanulása. A harmadik ilyen elvárás és kitörési lehetıség a lokalitás felértékelıdésébıl eredı szakmai tudás megszerzése. És a negyedik az integrációs szerep. Azért, mert a közmővelıdés tud stabilizációs társadalmi érték lenni, és ez egy szociokulturális animációs szerep betöltése. A következı ilyen elvárt szerep, a társadalom egészségügyi szerepének fokozása. Ez nem elsısorban azt jelenti, hogy a mőveltség képes átsegíteni egy leszakadó réteget, vagy képes a mőveltség még nagyobb érdekérvényesítési státushoz juttatni. Nem budai villák nagyságában megjelenítı státuszra gondolok, azt hiszem, hogy pontosan tudják, mirıl beszélek. A következı ilyen szerepelvárás a helyi társadalomszervezı, menedzser szerep erısítése. Egyetlen egy szegmensét mondom csak. Hadd hivatkozzam az életmódkutatásokra, hiszen a 90-es években jelentıs része a szegénységkutatással egybekötve azt vizsgálta, hogy pl. a család, mint egy gazdasági szervezet nem képes erre, mert nincs a családban, akinek ilyen jellegő tudása, ilyen jellegő mőveltsége lenne. Tehát adott esetben a népmővelésnek, a mővelıdési szakembereknek a gazdasági menedzser szerep felvállalását azért kell gyakorolni, hogy az adott családot túlélési stratégiára, fogyasztói vagy gazdálkodói stratégiára is megtanítsa. Információ – vevı – adó: e szerepek újragondolása is szükséges a szakmának. Ez az eddigiektıl eltérı értelmezést és gyakorlatot és gyakorlást is jelent. Tessék az Európai Uniós kihívásokra gondolni. Ha ezeket végiggondolják, az azt jelenti, hogy nem kis feladat és kihívás elıtt áll a népmővelési szakma. Azt jelenti, hogy az állam hivatalnokából a helyi társadalom organikus értelmiségévévé kell válnunk, információs közmőjévé kell, hogy váljunk. Szolgáltató szerepkörbıl kooperatív cselekvésben egyenrangú, felelısen szabad állampolgárrá kell hogy váljunk mi, mővelıdési szakemberek. A tudás, az én-erı, a bizalom és hit szükséges mindehhez, tehát olyan emberi tıke, amely mindig képes megújulni, és én hiszek ebben a mindig képes megújulásban.

32

Szabó Irma

Közmővelıdés az integrációban Hadd kezdjem egy, az ámk-król szóló közkelető tanmesével!1 Ez mintegy összefoglalója Feith Bence elıadásának, és kiinduló pontot ad az én mondandómnak. A történet arról szól, hogyan is került az integrációba a közmővelıdés és milyen szerepe volt, van és remélhetıleg lesz abban. Üljenek kényelmesen és hallgassák! Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tenger partján egy szép tündérlány szıtte még szebb álmait az egységes mővelıdésrıl, a mővelıdési folyamat egységességérıl és már utópisztikus módon a kultúra egységének újrateremtésérıl. A bizakodó korszellem és az optimizmus volt a kísérıje. Ebbıl az álomból még Magyarországon nem lett volna egy újfajta intézménytípus, ehhez – Trencsényi László szavai szerint – kellett egy bocskoros, lábszagú baka, aki meglepte az álmodozó tündérlányt az Óperenciás tenger partján. Ez a férfiú volt a Feith Bence által már sokat emlegetett bürokratikus innováció szelleme, annak a közigazgatási eszménynek a szelleme, mely a 70-es, 80-as években a települések, a mővelıdési házak, iskolák centralizációját határozta el. Ebbıl a frigybıl született – tulajdonképpen az álomból és a keserő valóságból – az a 300 utód, akit-amit ámknak nevezünk. Egyik sem hasonlított a másikra: az egyik az anya kromoszómáit örökölte, a másik az apáét. Az elıbbiben otthont talált a szakmai innováció, de a másik is kétesélyes volt, attól függıen, hogy ott a hatalmát mire használta fel az, akinek a centralizáció miatt megnıtt a hatalma - legyen ez igazgató, párttitkár, vagy éppen a téeszelnök. Azóta eltelt 30 év. Számtalan utód született, s ık sem egyformák. Közülük jó néhány idı elıtt befejezte pályafutását, a többi boldogan él, amíg meg nem szüntetik, vagy önszántukból el nem válnak. Ezt a mesét nem öncélúságból mondtam el, hanem azért, mert véleményem szerint innen ered minden ellentmondó vélekedés, ami azóta is kíséri ezeket az általános mővelıdési központokat, és benne a közmővelıdés létét vagy nemlétét. Nos, errıl a létrıl vagy nemlétrıl fogok én most beszélni. Elıször az ámk funkciójáról szólok, benne nyilván a közmővelıdésrıl. Azután a szükségletek oldaláról megközelítve, majd a szolgáltatás, a szolgáltatást igénybe vevık oldaláról, és végül a tervezésrıl. Ez lesz az elsı hosszabb blokk. A második részben az intézménytípusra vonatkozó mai jogszabályokról, majd a jövı egy lehetséges útjáról. Az ámk-k társadalmi, politikai és kultúrpolitikai hátterérıl már hallottunk. Én egyetlen egy dolgot emelnék ki, mégpedig azt, hogy az általános mővelıdési központokat végül is egy új eszmény, a permanens mővelıdés-nevelés megvalósításának egyik intézményi hátterének tartották. De nem úgy, hogy az integrációba bekerülı intézményegységek (óvodák, iskolák, könyvtár, kultúrház, mozi, vagy éppen sportintézmény) megosztják egymással a feladatot, hanem úgy, hogy több és más- más feladatot vállalnak, sıt a funkciójukat is teljesen újszerően értelmezik. Ezt nevezte homogén funkciónak Vészi János, Mihály Ottó, vagy éppen Jeney Lajos, akik a teoretikusai voltak ennek az intézménynek.2 Ez alapján tarthatjuk az ámk-t homogén funkciójú integrált alapellátó közintézménynek, mely mővelıdési folyamatot szervez, és ennek a mővelıdési folyamatnak részesei a gyerekek születésüktıl kezdve az idıs kor végsı határáig. A jövı közmővelıdési intézménye az ámk, és nem a benne lévı mővelıdési ház. És ez az irányadó kiindulási pont, ha az ámk-król beszélünk. Ugyanis nem az intézményi forma a fontos, hanem a rá jellemzı tevékenység, az, amivel hozzá tud járulni az egységes mővelıdés szerkezet kialakulásához; a mővelıdési folyamat, aminek az ember részese lehet élete teljes

33 folyamatában. És az a képessége áll középpontban magának az intézménynek is, hogy a különbözı feladatok ellátására szakosodott intézmények együtt tevékenykednek tovább, együtt képesek nyújtani azt, amire a látogatóknak, a klienseknek szükségük van, méghozzá olyan formában, ott és akkor, ahogy, ahol és amikor az igény megjelenik. Amikor az ámk-t a közmővelıdési oldaláról faggatjuk, akkor az egyik oldala ennek a megközelítésnek éppen ez a szükséglet lehet. A közmővelıdés feladata a mővelıdés eszközrendszerével segíteni az embert értelmes és értékes életet élni. Ennek részeként kell képessé tennie az embert, hogy saját erıforrásait és a társadalomban fellelhetı erıforrásokat is képes legyen használni. Segítse viszonyát a társadalomhoz, a szőkebb környezetéhez, ezzel is kiegészül, fejlıdik a szükséglet köre. S nem utolsó sorban: adjon ezen szükségletek kielégítéséhez megfelelı technikát, és tanítsa meg ezek használatát. Az ámk az így felfogott szükségletek kielégítésének kiváló kerete, hiszen éppen az integráció miatt többfajta szaktudomány módszereit, eszközeit, formáit képes ehhez felhasználni komplex módon. Ezért mondhatjuk azt, amit Mihály Ottó mondott, hogy közintézmény az általános mővelıdési központ, mert nem csak hogy fel tudja vállalni ezeknek a szükségleteknek a kielégítési körét, módját, hanem még az erıtlen szükségleteket is fel tudja erısíteni. Értéke pedig éppen abban van, hogy adottsága miatt a többfajta szükségletet egyidıben képes kielégíteni, valamint komplex jellegébıl kifolyólag közelebb tudja hozni a fogyasztókat és a szolgáltatókat egymáshoz.3 Egyébként ezt a szolgáltatás-szemléletet, ami a 70-es, 80-as években kialakult, éppen a közmővelıdés vitte be a "tanulni akár kényszer útján" is jelszóval dolgozó, iskolát is magába foglaló ámk-ba. Tehát azzal a vélekedéssel szemben, hogy elıször a pedagógusok aktivizálódtak, én éppen ennek az ellenkezıjét mondanám: szerintem a színt, az életet a közmővelıdés jelenléte vitte ebbe a 70-es évek végén igen lelassult mőködéső általános iskolába. Ha a szabadidı oldaláról közelítjük meg az ámk-t, akkor feltételezték róla, hogy az egyre erısödı közéleti, közösség iránti igénynek is kiváló terepe lehet. Méghozzá az olyan közösségi igénynek, ami kutató-keresı közösségi igény, a szocializáció felé vezetı, a szociális kapcsolatokat keresı közösségi igény kielégítésének terepe, hiszen abban az idıben a mővelıdési házak, központok fıleg a már kialakult érdeklıdési körő csoportoknak tudott inkább helyet adni. Ez azért fontos – és ez volt szerintem az alapvetı oka, hogy a közmővelıdési intézmény része lett az ámk-nak –, mert abban az idıben a társadalmasítási folyamat felgyorsult, a civil szervezetek erısödtek, és egyre határozottabban jelentkezett a közmővelıdés használók érdekérvényesítési képessége. A másik oldal a közmővelıdés és az ámk viszonyrendszere. A klasszikus ámk iskola és mővelıdési ház nélkül nem születhetett meg (míg manapság már mővelıdési ház és alapfokú mővészeti iskola is képezhet ámk-t).4 Röviden nézzük meg a közmővelıdés szemszögébıl, milyen elınnyel jár, ha van általános iskola az integrációban, és milyen, ha ott van mellette a mővelıdési ház is, szinte egy födél alatt. Majdnem hogy kliséket fognak hallani, de elengedhetetlen, mert ez az alapja. A szakirodalomban azt olvastuk, hogy az általános mővelıdési központ alapintézménye az általános iskola, a közmővelıdés alapvetı színtere pedig a tanóra.5 Mit jelent ez? Azt az egyszerő dolgot, hogy a permanens mővelıdés megalapozásához a gyermek és ifjú korban kell hozzáfogni, hiszen bebizonyították, hogy gyermek és ifjú kor nyoma valamiképpen majd a felnıtt életkorban is megtalálható.6 Ki kell tehát alakítani a gyerekekben az önmővelıdési képességet, és ki kell alakítani a fiatalokban az iskolán kívüli mővelıdés teljes modelljét.7 Ez a preventív munka ott a legeredményesebb, ahol a közmővelıdési formák rendszere jelen van. Az ámk-ban ez adott 3 éves kortól - akkor még - 16 éves korig, jelenleg akár tizennyolcig is, ugyanis néhány ámk-nak gimnázium is szerves része.

34 A kiinduló pont az intézményben a tanóra. Tulajdonképpen a gyerekek itt tesznek szert azokra az ismeretekre, amit majd a kötetlenebb forma kiegészít, erısít. A tanórák nyitottsága itt azt jelenti, hogy az a közmővelıdési tevékenység felé nyitott. A hagyományos keretek között ennek az a gyakorlata, hogy elmegyünk kiállításra a gyerekekkel, hogy megnézünk egy bábelıadást, vagy egy rendhagyó foglalkozást szervezünk. Az ámk-ban viszont ezek a konkrét mővelıdési programok egységes didaktikai szerkezetben jelennek meg új minıségként. Errıl a tervezésnél még majd szólok. A tanulók iskolán kívüli nevelése – ami akkor a közmővelıdésnek nagyon fontos része volt és ma sincs másként – az ámk-ban szervesen illeszkedhet bele a tantervbe., egységbe szervezıdhet az iskolai nevelési feladatokkal. Ha valaki ismeri a mostani, tehát a közoktatási törvény szülte NAT-ot, akkor látja, hogy manapság már egy általános iskola sem tudja a közmővelıdési intézmények nélkül teljesíteni a feladatát, hiszen olyan sok nevelési feladatot kapott. A 70-es évek ámk-iban már jelen volt ez a korát meghaladó nézet és gondolat. Erısíti a kapcsolatot, hogy a gyermekmővelıdés áramkörébıl ki lehet iktatni az áttételt, hogy szervezze az iskola, a gyermekszervezet, hiszen saját maguk tulajdonosai ezeknek a kis csoportoknak, szakköröknek és kluboknak. A kapcsolatnak ez a rövidre zártsága adhatja a legnagyobb eredményt és a legjobb változást, mert a gyermek tényleges érdeklıdésébıl és igényébıl lehet kiindulni, hisz ott van az összekötı kapocs: a népmővelı és a pedagógus együttmunkálkodása. Azért is elınyös, ha a közmővelıdés az intézmény része, mert így a gyermek kapcsolatai kiszélesednek. Az ámk-ban jellegénél fogva többet találkozik ifjúval, felnıttel, idıssel a gyerek, és ez a szocializációjára nagyon pozitív hatással lehet. Ez az életkor szerinti nyitottság az, ami az ilyenfajta kapcsolat kialakítását segíti. A gyerek számára tehát az ámk egyrészt iskola, másrészt szabadidıs központ és a szervezeti munka színtere. A felnıtt használók számára már kicsit mást jelent az ámk, mert számunkra inkább szabadidıs és információs bázis, méghozzá olyan, ami nekik is nyújt bizonyos képzési és továbbképzési lehetıségeket. Hogyan lehet eljuttatni a felnıttet idáig? Egyértelmő és kézenfekvı a dolog, ugyanis a legtöbb felnıtt a gyermeke útján már kapcsolatban áll az intézménnyel, és a gyerek érdekében, vagy a gyerekkel együtt a felnıtt mindenre hajlandó. Az már idı kérdése, hogy késıbb gyermek nélkül, de a gyermek érdekében még mindig bevonható-e közösségi és mővelıdési tevékenységbe. Mivel az ámk képes különbözı mővelıdési területek bemutatását, azoknak a formáit felkínálni, így elıbb-utóbb - mintegy kiegészítésképpen - a felnıtt is igénybe fogja azt venni, hisz most már a továbbképzésre, a tanulásra a szükség is ráviszi. Nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy a mővelıdési intézmény nem épület, hanem egy funkció, aminek az embereket szolgálni. Az ámk-nak van még egy említeni szükséges jellemzıje: a mobilitás. E szerint jelen van azoknak az életében, akik ezt igénylik. A közmővelıdés másik területe: a szolgáltatásszervezés is és éppen ezért volt újszerő ebben az intézményben. Abban az idıben, amikor még az állam dotált mindenfajta közmővelıdési tevékenységet, ez nem volt központi kérdés. Milyen terület nyílott meg az ámk keretein belül a mővelıdési szolgáltatásnak? Ma már ez kézenfekvı dolog, de akkor nem volt az. A mővelıdési tanácsadás, az információpropaganda, a mővelıdési szolgáltatásszervezés, a mőveltséghordozó közvetítése, kölcsönzése, tárolása, árusítása és a mővelıdés kötetlen formáinak a megjelenése, a társalgási, étkezési, várakozási, pihenési, játék és sport feltételeinek megteremtése. A szolgáltatások megtervezésének alapja az ámk-ban is – és errıl már volt szó – a helyi jelleg, az adottságok figyelembe vétele. E az a terület, ahol. az ámk-k leginkább különbözhetnek egymástól. A közmővelıdési funkciók teljesítésének fokmérıje és mőködése, így az ámk mőködésének és benne a közmővelıdés jelenlétének alapvetı fefokmérıje, mennyire beágyazódik be a település társadalmi, politikai, kulturális életébe, egyszóval a vérkeringésébe, amellett, hogy az ott élı emberek életében is betölt bizonyos szerepet.

35 Ezt a követelményt nyilván az elıbb elmondottak is erısítik. Ezen túl nagyon fontos az ámk programjában maga a mővelıdési tartalom és a terület természeti, társadalmi valósága összhangjának megteremtése. A hipotézis szerint az ámk a kulturális alapellátó intézmények hagyományos fajtáinál hangsúlyosabban környezetfüggı intézmény, mert a feladata az ellátási körzete teljes kulturális szükségleteinek kielégítése. Már pedig az az intézmény, amelyik ténylegesen környezetfüggı, a mővelıdési folyamat szervezés alapdilemmáiban csak akkor dönthet, ha a környezeti hatásokat, a társadalmi folyamatokat elemzi és mérlegeli. És itt néhány percig el kell idıznünk, mert ez a rész nemcsak magának az intézménynek, de a közmővelıdési munkának is alapja, nélkülözhetetlen eleme. Hiszen egy környezetfüggı programalkotás feltételezi az azzal foglalkozóról a környezetével, saját helyi társadalmával való alkukötés képességét, és a párbeszédek során a közmegegyezésre jutást. Ennek eléréséhez végezzük el mi népmővelık, mővelıdésszervezık a helyi társadalom mővelıdési folyamatainak az elemzését, megfelelı munkaprogram illetve tevékenységi terv készítését az ámk számára. Ezt a programot közmegelégedéssel kell segítenünk a megvalósulásához. Ahhoz, hogy ez így történjen, két lépést feltételez a folyamat. Az elsı eldönteni, mely mővelıdési folyamatokat muszáj, lehetséges vagy érdemes az ámk-n keresztül engedni; illetve, hogy egy adott társadalomban a társadalmi folyamatok közül melyek minısülnek egyáltalán mővelıdési folyamatnak, illetve melyekre szükségeltetik ilyen fajta válasz. A közmővelıdési tervezésnél az ámk-ban nagyon fontos azt alapul vennünk, hogy ha tudná, akkor sem akarhatja felvállalni az adott település minden társadalmi folyamatát, hiszen egyes tevékenységek jobban megférnek a magánszférában, vagy éppen azt igénylik, és nagyon sok olyan jellegő intézmény, vagy szervezet van, ami szívesen vállal kifejezetten mővelıdési jellegő tevékenységet is. Itt az a kérdés, hogy ezt egymás ellen teszi, vagy pedig az ámk-val közmegegyezésre jut. Azonban az már végképp a közmővelıdési tervezés sajátossága, hogy határainak kijelölését semmifajta központi elıírás nem szabályozza, ugyanis nincs jogérvényes definíciója sem a közmővelıdésnek, sem a közmővelıdési alapellátásnak. Amikor a közmővelıdési tervet fogalmazzuk egy általános mővelıdési központban, tipikus hozzáállási mód a kompetenciánk mértékéig elemezni és értékelni a vállalkozás határain belül tudott társadalmi folyamatokat. Ehhez a folyamathoz a szakmailag rendelkezésünkre álló és elfogadott kínálatból pedig hozzárendelünk bizonyos tevékenységeket, összhangban a szakembereink és infrastruktúránk adta lehetıséggel. Eltér-e itt a mindennapi gyakorlat - hiszen nem ámk-specifikus ez a tervezési mód- attól, ahogy az ámk-ban ezt végezni kell? Úgy vélem, igen, méghozzá a homogén funkciójú ámk-ban tér el. Tehát abban az általános mővelıdési központban, amit a teoretikusok a 70-es évek elején kigondoltak. Mit jelent ez? A tervezéskor – képletesen szólva – az asztal mellé az ámk-ban nem csak a népmővelı ül vagy kettı, hanem minden intézményegység egy-egy képviselıje. Tehát óvónı, tanító, tanár, népmővelı, könyvtáros vagy éppen a sportintézmény vezetıje. És ez bizony nagy különbség, ugyanis együtt elemzik ezeket a folyamatokat, együtt határozzák meg, mint környezetfüggı intézménynek milyen válaszokat célszerő adni a felvetıdı problémákra: pedagógiait, szociálpolitikait vagy éppen mővelıdési, közmővelıdési választ igényelnek azok. Itt határozzák meg a közmővelıdési tevékenység határát is. Sıt! Nemcsak annak, hanem magának az alapellátásnak a határát is, hiszen azt, hogy mi egy intézménynek az alapellátása, az önkormányzaton túl az intézmény dönti el. Ráadásul azzal a többlettel is bír ez a tervezés, hogy tudják, min alapul és milyen folyamatot lehet majd ráépíteni. A közmővelıdés ebben a felfogásban nem segítı, meg nem együttmőködı partner, hanem egyenrangú munkatárs. Ahol ezt nem tudják megvalósítani, nézetem szerint nem általános mővelıdési központ, legalábbis abban az értelemben, amit a 70-es években a már sokszor

36 emlegetett teoretikusok elképzeltek és megalapoztak. És ez az együttlélegzés, ami a szíve ennek a komplexumnak, ez teszi lehetıvé, hogy ne fedje a valóságot a „gyerekgyár” illetve „eliskolásított” jelzı, amikor az ámk-ra mint intézmény-egészre gondol valaki. Hogyan szabályozzák ezt a tevékenységet, amit én az elıbb felrajzoltam? Beszéltem az ámk-ról mint homogén funkciójú, integrált alapellátó közintézményrıl. Az 1993-as közoktatási törvény az ámk-t többfunkciójú közoktatási intézménynek deklarálja. Ebbıl következik az a tény, mely szerint a fentiekkel jellemezhetı ámk-kra törvény nincs. Amit a törvény most szabályoz, ez egy teljesen másfajta intézmény. Röviden elmondom, hogy miért. Egyértelmő, világos, követhetı a törvény az alkotói szerint. Egyenlı jogokat biztosít minden intézményegységnek. Kimondja, hogy szakmailag önállóak ezek az egységek, de együttmőködhetnek. Azt is olvashatjuk benne, hogy mőködésükre az adott szakterület vonatkozó törvénye érvényes. Tehát egy ámk-ban a mővelıdési házra, vagy a közmővelıdési tevékenységre a kulturális törvény a mérvadó.8 Az oktatási törvény 33. §. (7) bekezdése ugyanakkor már arról szól, hogy az önálló intézményegységek egységes pedagógiaimővelıdési programot készítenek, majd egy késıbbi paragrafusa egységes szervezeti és mőködési szabályzatot ír elı. Mindenki megkapta ebben a törvényben a magáét, hiszen élvezheti a szakmai önállóságát, és ha akar, együttmőködik, ha nem akar, nem. Ez a törvény nagyon szakszerő, de azt gondolom, végrehajthatatlan úgy, ahogy le van írva. Az ámk-ra vonatkozó paragrafusok ellentmondásban vannak egymással, és nem veszik figyelembe sem az elméleti alapokat, sem az eredeti és egyetlen méltó okot és célt – egy új minıség kialakítása –, amiért ez az intézmény maga létrejött, és nem méltányolja a gyakorlatot sem. Miért nem tartom én ezt a létezı törvények legjobbikának? Elıször is: mert az intézményt többfunkciójúnak tartja. Ha úgy nézzük, hogy több funkciót valósít meg, akkor igaza van, de az ámk-nak nem ez a lényege, hanem éppen az az új minıség, a homogén funkció, tehát az egységes nevelési rendszer, illetve mővelıdési folyamattá szervezett tevékenység. Ha azt mondjuk, hogy több funkció, abban benne van az is, hogy az önkormányzat azt a funkciót állítja elıtérbe, amelyiket ı akarja – így hozzák létre az alibi ámk-k sorát. S ebben a helyzetben a mővelıdési házak nem örülhetnek, hiszen egészen biztos, nem a közmővelıdési tevékenység lesz az. Nem ennek a területnek osztják elıször a pénzt, amikor a költségvetés készül. Mert több funkciójú, választ belıle. Nem a közmővelıdés lesz az, amit az önkormányzat választ, sıt, inkább csak csurran-cseppen valami, ha egyáltalán… Másodszor, mert közoktatási intézmény. Nézetem szerint ez kirekesztı elnevezés, hiszen ha óvoda, mővelıdési ház, könyvtár, netalán sportcentrum, mozi mőködik ebben az intézményben, akkor itt csak egy funkciót emel ki, a közoktatásit. A névbıl a fenntartók arra következtethetnek, amire manapság is: ez közoktatási intézmény, ezért elsıdleges feladatuk a közoktatási törvénynek megfelelni. És majd meghallják délután, hogy ezt is teszik. Kivétel természetesen van. Ez az egyik ellentmondás, amiért tehát nem a létezı legjobb törvény ez a közmővelıdés szempontjából. Harmadszor: a törvény elıírása szerint csak akkor létesíthet ámk-t az önkormányzat, ha az egyes intézményegységek mőködéséhez szükséges anyagi, tárgyi, szellemi és technikai erıforrások külön-külön is rendelkezésre állnak. Ha ez így volna, akkor nagy valószínőséggel nagyságrenddel kevesebb lenne a számuk. A tapasztalat szerint – ezt mutatja az NKÖM Közmővelıdési Fıosztálya által indított szakfelügyeleti vizsgálat mostani szakasza is – ha az önkormányzat az utóbbi években ilyen intézményt létrehozott, akkor annak az az oka, hogy nem képes külön mőködtetni a különbözı intézményeket. Megtakarítást remélnek ezáltal, olcsóbb mőködtetést. Ha annyi pénze lenne, hogy az elıírt feltételeknek meg tudna felelni, ha ki tudna fizetni négy igazgatói pótlékot, akkor nem hozná létre a többcélú intézményét. A hatékonyabb feladatellátás mint cél, mindössze „melléktermékként” jelenik meg az

37 elképzelésekben. A többcélú intézményben nincs benne a tartalmi együvé tartozás, ami éppen a klasszikus ámknak az alapja. S lehetne folytatni a sort. Összefoglalva: a közoktatási törvény szerint az ámk-ban a közmővelıdésnek nincs erıs bástyája. És ez bizony nem jó muníció. Ugyanis igen önkormányzat- és igazgató-függı, hogy a többıl melyik funkció mőködik, a funkciók tudnak-e egymás mellett, egymást erısítve kibontakozni. Ráillik Koncz Gábornak az a mondása – igaz, hogy ı a kultúra finanszírozásánál használta ezt a kifejezést –, hogy a kultúra – én átírom –, a közmővelıdés az ámk-ban olyan, mint a tábori konyha: elırenyomuláskor az utolsó, visszavonuláskor az elsı.9 Mi lenne kivezetı út? Van-e egyáltalán ilyen? Én találtam, s jónéhány közmővelıdési szakértı tılem függetlenül is erre a megoldásra jutott. Úgy gondolom, hogy szükség van egy külön jogszabályra, ami a szaktörvényeken túl mőködne, s a közös vonásokat határozza meg az általános mővelıdési központokra. Ez nem azt jelenti, hogy az intézményegységekre ne a saját szaktörvényük vonatkozzon, hanem azt, hogy összhangba hozza ezeket a gyakran egymással nehezen vagy egyáltalán nem harmonizáló, gyakran ellentmondó rendelkezéseket. Oldja fel a bennük lévı ellentmondásokat, és a szükséges mértékben különbözı megengedéseket is tartalmazzon. Egy nagyon konkrét megengedést mondok. Az ámk-ban hajdanán elıny volt az, ha valaki pedagógusi és népmővelı, netalán egy sportedzıi diplomája, vagy jogosítványa is van és a munkakörében ezt elláthatja. Most ahány tevékenységet akar végezni, annyi kinevezés szükségeltetik. Annyi fajta szorzóval, munkaidıvel és bérrel. Ez bizony nehézkes dolog és megvalósítani sem könnyebb. Egy kormányrendelet segítsége szükséges az általános mővelıdési központok eredeti küldetésének teljesítéséhez. Milyen szerep vár a jövıben a közmővelıdésre? Hol lesz a helye a közmővelıdésnek az integrációban? Néhány irányt tudok csak mondani, hiszen ahhoz, hogy ezt el tudjuk tervezni elemezni kell a folyamatban lévı kutatások és szakfelügyeleti vizsgálatok eredményét. Megváltoztak ugyanis a viszonyok az elsı ámk-k megalakulása óta.10 Ami a legfontosabb lenne, hogy részt kell vennünk a kultúra egységes folyamatában, méghozzá a beidegzıdések helyett a mai folyamatában. Vessünk számot azzal, hogy megváltozott az intézmények fenntartása: nem állami, hanem fıleg önkormányzati fenntartásúak, s hogy az emberek, akik az alfa-eszmék születésekor éljeneztek, ma már nem katalizátorai a mővelıdési folyamatoknak.. Fontos ebben a változásban, hogy legalább ketté - ha nem több felé - szakadt kulturális szinten is az ország. Vannak olyan új elemek, amire a közmővelıdésben dolgozóknak, illetve magának az intézménynek figyelni kell. Néhány ilyen: a nemzedéki kulturális olló szétnyílt, megjelenik az elektronikus kultúra és többféle okkult világkép is, ami igen elterjedt ma az országban. Megoldatlan – és ez Trencsényi László véleménye is – az iskolakérdés, és szerintem még a közmővelıdésnek a problematikája, értelmezése is. Miért? Amikor az ámk-k elkezdték mőködésüket, közösségi-közéleti centrumként nevezték el ıket – ma jóformán ezt a közösségi-közéleti tevékenységet, kultúrát a pártok kivitték az intézménybıl, a közmővelıdésbıl; a mindennapi kultúrában való jobb eligazodást segítette akkor ez az intézmény – ma ennek a jórészét az oktatási vállalkozások tudják magukénak; úgy jött a köztudatba az ámk, mint az emberek mindennapjait megkönnyítı intézmény, még a kereskedelem is megjelent, pl. könyvesbolt és így tovább – mára maradt belıle a turkáló. Megjelentek a versenytársak, tehát az ámk nem egyedüli szolgáltató és világmegváltó, mert ezek az élményközpontok már olyan tevékenységkörrel bírnak, amit egy vidéki ámk nem is képzel el. Ezeket számba véve is látunk teret a közmővelıdésnek az ámk-ban. Ha visszagondolunk még arra, amit mondtam – ti. a több generáció egy fedél alatt –: nagy lehetıség van a különbözı generációk kultúrájában, a hagyományokban, a politikai kultúra terén, az ünnepek kultúrájában, a mindennapok kultúrájában, ezen belül kiemelten a

38 környezet és természetvédelemben, a különbözı pozitív közösségi-eszmei áramlatok felerısítésében. Ha tanmesével kezdtem, egy régi bírósági szólásmondással fejezem be: elıször mondd el, hogy mit fogsz mondani, másodszor mondd el, amit el akarsz mondani, azután mondd el, hogy mit mondtál.11 Az elsı kettınek eleget tettem. A harmadikkal most adós maradok, amit – gondolom – elnéznek nekem.

Hivatkozások jegyzéke: 1. Trencsényi László: Kis kézikönyv, Az általános mővelıdési központokról. OKT – Mikszáth Kiadó, 1993 2. - Vészi János: Alfák a láthatáron. Bp. NPI, 1977 - Vészi János: Alfa születik. Tankönyvkiadó, Bp., 1980 - Mihály Ottó: Közoktatás – közmővelıdés – komplex mővelıdési intézmények. Borsodi Mővelıdés, VIII. évf. 4. sz. - Jenei Lajos: Nevelési Központ – a jövı közintézménye. Kultúra és Közösség, 1974. 4. sz. 3. Mihály Ottó: Az emberi minıség esélyei, pedagógiai tanulmányok. Szerk.: Horváth Attila – Trencsényi László. OKKER Kiadó, Bp., 1999 4. 1993. évi LXXIV. törvény a közoktatásról. 33. § 5. Komplex mővelıdési intézmények kialakítása Hajdú-Bihar megyében. Hajdú-Bihar Megyei Tanács VB Mővelıdési Osztálya, Debrecen, 1980 6. Lewin, Kurt: A nevelés rendszere. Válogatott tanulmányok. Ford. Józsa Péter. Bp., 1972 7. Durkó Mátyás: A közmővelıdés folyamatának értelmezése, különös tekintettel a felnıttnevelés folyamatára. In.: Tanulmánykötet a közmővelıdési folyamat problémakörébıl I. Egyetemi segédanyag. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981 8. 1997. évi CXL. törvény 9. Koncz Gábor: A tábori konyha és a szétfolyó fagylalt esete, avagy: elég-e a több pénz a kultúrára? Társadalmi Szemle, 1989/12. 10. Trencsényi László: A kultúra csakazértis egységes folyamat! In.: Bajai ısz. Innovatív általános mővelıdési központok találkozója. 1999 11. Earl Babbie: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Balassi Kiadó, Bp., 1998

39

Lipp Márta

Egy ámk-kutatás elsı eredményei A Magyar Mővelıdési Intézet Mővelıdésszervezeti és Felnıttnevelési Osztályát képviselem. A közmővelıdési kutatásokat az egyik legfontosabb feladatunknak tartjuk, köztük a közmővelıdés szervezeti kereteinek átalakulást vizsgáló tényfeltáró munkánkat. Kutatatásainkat az jellemzi, hogy a statisztikai adatokat és a számokat is felhasználva megpróbálunk mögé nézni a tényeknek, hogy megértsük azokat a jelentéseket, amiket szakmánk egyes jelenségei tartalmaznak. Az a célunk, hogy mi, akik ezen a területen dolgozunk, rálássunk saját magunkra, és észre tudjuk venni azt is, amit a mindennapi munkában nem lehet, mert elvisznek bennünket a gyakorlati dolgok. Viszont nélkülözhetetlen, hogy lássuk például, hogy egy intézménytípus mit képvisel, mi a tágabb jelentése, mit hordoz társadalmi értelemben, mit sugároz ki, mit erısít fel vagy esetleg gyengít, tompít, azokból a társadalmi folyamatokból, amelyek körülöttünk zajlanak. A kutatásaink azt igazolják, hogy az intézményeink mindegyik fajtája valamilyen mértékig beleágyazódik abba a társadalmi közegbe, amelyben létezik. Bármilyen szegmensét vesszük a munkánknak, az mindig kiderül, hogy a közmővelıdési intézmények együtt lélegeznek a társadalmi környezetükkel, és nem elhanyagolható szerepük van a társadalmi folyamatok serkentésében, elımozdításában. Ennek tudatosítását fontosnak tartom a saját önértékelésünk szempontjából. Fontosnak tartom, hogy tudjuk: mindazzal, amit csinálunk, amit képviselünk, hozzájárulunk ahhoz, hogy az élet ebben az országban ilyenné vagy olyanná formálódjon, s persze mindannyian azt szeretnénk, hogy lehetıleg minél jobbá váljon. Nemcsak, sıt mond- hatom, hogy nem elsısorban azzal hatunk, ami látható, ami a programfüzetekben megjelenik, vagy magukkal az egyes programokkal, hanem azzal a filozófiával, azzal a tágabb jelentéssel, ami a munkánk mögött van, s ami az egész tevékenységrendszerünk szellemébıl árad. Ezért kutatásainkkal - az adatoknak a finomabb összefüggéseket is feltáró kvalitatív elemzésével - a jelentéseken keresztül a munkánk értelméig szeretnének eljutni. Hogy a jelentések fontosságát megvilágítsam, elmesélek egy személyes történetet, ami most itt az elıadás elıtt, a Nemzeti Parkban sétálgatva esett meg velem. Valamelyik tárlóban bemutattak többek között egy keresztfőrészt, aminek nincs kerete, csak a főrészlemez és a két nyél. Én is megálltam, megcsodáltam azt az egész tárlót, amibe a főrész ki volt téve. Egyszer bejött egy csoporttal egy 65-70 év körüli férfi, egy másodpercre ránézett a tárolóra, és azt mondta: "Jé, ennek fordítva van benne a nyele. Hát így ennek a főrésznek semmi értelme nincs!" Köznapi értelemben is nyilvánvaló, hogy minden jelenség valamilyen értelmet és jelentést hordoz a puszta nyers funkcióján túl. A keresztfőrésznek is, azon kívül, hogy keresztbe lehet vele vágni a fát, mert ez csak a puszta funkció, s ezt igen különbözı módon és igen különbözı eszközökkel is végre lehet hajtani. Elgondolkodtam rajta, hogy mi a jelentése egy keresztfőrésznek, miért pont így van megcsinálva. Odamentem ehhez a férfihez és megkérdeztem, hogy miért baj az, hogy így van a nyele, hogy a fogantyúja nem felfelé, hanem lefelé áll. "Hát azért, mert így alá kellene a főrésznek hajolni." A fát úgy is el lehetne vágni, a funkció nem csorbulna, csak a mozdulatok szépsége, ami a jelentést hordozza. Pont az az értelme, hogy nem kell lehajolni, hanem szépen, "szálegyenesen" állva lehet a fát elfőrészelni. A férfi elbeszélése nyomán elképzeltem, hogy a keresztfőrész nem az erıre, hanem inkább két ember összhangjára épít, a hajladozásnak egy gyönyörő, természeti képet

40 megjelenítı harmóniájára, mint ahogy a szél hajlítgatja a fát. Lehet, hogy ez tárgy, ez a munkaeszköz ezzel a belsı jelentéssel jött létre. Ugyanúgy, mint minden más, a mi intézményeink is valamiféle jelentéssel jönnek létre akkor is, hogyha ez nem mondatik ki, vagy mást állítanak róla. Esetleg egy ideológia rátelepül és elfedi mindazt, ami a valóságos jelentése, s eltorzítja azt az eszmét, aminek jegyében létrejött. A funkcióját valamiképpen be tudja tölteni ugyan, de csorbul, torzul a "mozdulatok szépsége". Ahogy a férfi azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel a főrésszel, mi is észrevesszük, ha egy intézmény vagy intézmény- típus valamelyik törvényét megsérti annak, hogy a funkció harmonikus, jelentést hordozó formában fejezıdjön ki. Ez az a megközelítés vagy érzésvilág, amivel elkezdtük a kutatásunkat. Azt tőztük célul, hogy elfogultság nélkül megértsük, hogy mi az ámk mint közmővelıdési jelenség és milyen jelentést hordoz. Annyi mindent mondtunk róla pro és kontra, de mindig az érzelmek csaptak össze, sose a tények és a tények nyomán levonható következtetések. Én a magam részérıl, már a születésénél jelen voltam. Ezen a területen dolgoztam, és a mővelıdési házakkal foglalkoztam, amikor megfogant itt Magyarországon az eszméje, akkor még nem úgy mint ámk, hanem úgy mint nevelési központ. Közel 30 éves története van, valamilyen társadalmi igény életre hívta, valamilyen társadalmi igény élteti. Vajon mi ez az igény, és a kettı azonos-e? Két szálból sodródott egybe az, amit most úgy hívunk, hogy általános mővelıdési központ. Az egyik szál, a nevelési központ eredetileg építészeti innováció volt, aminek a filozófiáját a 60-as évek fordulójának sajátos társadalmi közege termelte ki. Jeney Lajos és munkatársai nyugati, holland minta alapján honosították meg nálunk. Ez a 60-as évek végének új eszmét keresı idıszaka volt Nyugat Európában is, Magyarországon pedig az új gazdasági mechanizmus körüli évek kicsit szabadabb idıszaka. Valami újra, más minıségre, valami egyedire, kifinomultabbra vágyott az a korszak. A nevelési központ gondolata mögött az a szép eszme áll, hogy egy sajátos elv szerint strukturált térben megvalósuló kulturális események többet, jobbat, minıségileg mást fognak kiadni, mint a térben elszórtan, egymástól függetlenül, elszigetelten folyó programok. A térstruktúra által biztosított rendszer fölerısíti a hatást, s a sokszínő egymásmellettiség a szabadság légkörét fogja kisugározni. Azoknak a tereknek, amit az építészek annakidején megálmodtak, a strukturáló elve a flexibilitás, a rugalmasság, a hajlékonyság volt. Ez azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy oldani fogja azt a merev, túlszabályozott rendszert, amiben úgy az iskolán kívüli mővelıdés, mint az oktatás zajlott. Mondhatnánk úgy is, hogy itt – a szándékok szerint – az volt a szabály, hogy ne legyen merev szabály. Minden mozog, minden flexibilis. A terek könnyen és gyorsan átrendezhetık, alkalmassá tehetık a legkülönbözıbb igények szerinti eseményekre, akár párhuzamosan is lehetıség legyen mindenre. A párhuzamosság is fontos volt, hogy minél több dolog tudjon megvalósulni, minél több elképzelés szerint, teret adva a különleges, akkor még szokatlannak számító egyedi kezdeményezéseknek is. Egy tárgyi világot, egy tér adta lehetıséget akartak olyanná tenni, olyanná konstruálni, hogy az minél többet kihozzon az emberekbıl, s a megszokottnál többet adjon ki magából. Az az intézmény-fajta, amit ma – 1982-tıl kezdıdıen – ámk-nak hívunk, zömében nem ennek az elképzelésnek a nyomán jött létre. Alig épült új nevelési központ. Ami közös a ma ámk-ja és a nevelési központ eszméje között, az az integráció elvének alkalmazása. A ma létezı ámk-k 84%-a nem egy sajátos tér-struktúra, hanem egy sajátos szervezeti struktúra eredménye: összevonással keletkezett. A szervezeti struktúra és a tér struktúra, mint gondolat nem is áll távol egymástól. Hiszen a szervezeti struktúra a hierarchiában alá-, fölé- és mellérendelt emberi viszonylatokat, az intézményben dolgozók pozicionális viszonyait képezi le a térviszonylatok analógiájára. Az eszme gyökere közös, de az igény, amelyik szülte, és a

41 társadalmi környezet, amiben létrejött, eltérı, sıt, sok szempontból ellentétes. Már a keletkezése idején mást jelentett és más igény hozta létre, mint a nevelési központ gondolatot. A 60-as évek végi progresszív korszakból megmaradt az integráció eszméje, és megmaradt az a közös érték, hogy minél többet kihozni minél kevesebbıl. Az összevonással keletkezett szervezetek szlogenje a hatékonyság és a javak koncentrálása volt, összhangban a hetvenes éveknek az akvizitív életmódban is megjelenı központi értékével: a fölhalmozással. Adjuk össze, amink van, hogy több jöjjön ki belıle. A nevelési központ eredeti, szellemi hatékonyság eszményét is áthatotta egyfajta mennyiségi elv, s "gazdaságossági ideológiája" máig élı érv az újabb szervezeti összevonásoknál is. A tér-integrációval az épületbıl akartak minél kevesebb befektetéssel minél több programot megvalósítani, a szervezeti integrációval pedig az emberi energiával spórolva, hogy minél többet tudjon minél kevesebb ember elvégezni az intézményben. Az általános mővelıdési központ a közmővelıdési feladatokat is ellátó összevont önkormányzati intézmények kategóriájába tartozik, amely az ország összes közmővelıdési intézményének a 32%-a. Az összevont önkormányzati intézményeknek kb. egyharmada ámk, ami az összes intézmény 8%-a. Tipikusan falusi intézménynek tudjuk, és az is, de városokban az arányuk magasabb, 2 és félszer annyi, mint a városoknak a településhálózaton belüli aránya. Összességében a falvakban alulreprezentált, elsısorban azért, mert az 1000 fı alatti apró falvakban a mai napig nem terjedt el, noha a számuk az utóbbi években ezeken a helyeken nı. Legelterjedtebb az 1500 és 3000 lélekszám közötti településeken. Ennek a településtípusnak több mint egyharmadában ámk mőködik. Az összes ámk 66 %-a a rendszerváltás elıtti korszak terméke, s az 1500-3000 lakosú községekben lévı ámk-k 54%-a a nyolcvanas évek elsı éveivel bezárólag jött létre, szinte kizárólag szervezeti összevonás következményeképp. Létrejöttük azzal a - hetvenes évektıl egyre erıteljesebben végbemenıtelepülési folyamattal függ össze, mely az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció eredménye, s ami a körzetesítéssel, a települések összevonásával a hatalom koncentrációját jelentette – a korszak felhalmozó eszményének megfelelıen. Ez megteremtette a maga intézménytípusát, a több egységet, korábbi önálló intézményt magába foglaló kultúrális központot. Ebben az idıszakban azt, hogy valami nagy, a korszerő szinonímájaként értelmezték. Az 1 500 és 3 000 lakosú települések nagyrészt alsófokú központokká váltak, s nemegy közülük virágzásnak is indult, pontosan azért, mert a településkörzetük gazdasági és kulturális intézményeinek is a szervezeti központjává váltak. Egyebek mellett a helyi hatalmi koncentráció is megkívánta az olyan intézményeket a kultúra területén is, melyeket jól kézben lehetett tartani. Sokszor 5-6 település, sok ezer, különbözı falvakban lakó ember kulturális életét egy központból, "egy agytröszttel" irányították, ami a kontrollálhatóságot is megkönnyítette, s kiválóan fel lehetett használni ezeket a nagy szervezeteket a helyi hatalmi harcokban, építeni lehetett rájuk. A 90-es években a fordított folyamat, amikor az önkormányzatok újra önállóvá váltak, megint csak meghozta az "ámkcsinálási kedvet", ami mindig összevonással járt. Ahogy a lokális autorizációs folyamatok felerısödtek, a helyi hatalmi viszonyok újra elıtérbe kerültek, szükség volt olyan intézményre, amelyik segíti és kifejezi a hatalmi viszonyokat. Az ámk jelentéséhez ez is hozzá tartozik. A hangoztatott érvek persze soha nem ezek voltak. Rendszerint, mint napjainkban is, a hivatkozási alap a gazdaságosság, a hatékonyság, a célszerőség, a racionalitás. Mit fejez ki tartalmilag a mőködésével az ámk? Nagyon kíváncsi voltam, mert én is sokszor megfogalmaztam azt a hipotézist, hogy az ámk-k inkább a gyerekeknek szerveznek programokat, nem csinálnak elég felnıtt rendezvényt. Ez a feltételezés hamisnak bizonyult. Épp ellenkezıleg, ami szembeszökı, hogy sok program van. Ez az egyik jellegzetesség, hogy mindenbıl sok legyen, szinte a zsúfolásig. Az ıket létrehozó korszak mennyiségi szemléletét napjainkban is ırzik.

42 Jellegzetesen mások azonban a tevékenységformák arányai, mint a klasszikus mővelıdési házakban. A mővelıdési házak programjaikban a stabilitásra törekednek, nemcsak az állandó csoportok, hanem a nagyobb rendezvények is periodikusak. (Pl. játszóház, diszkó, családi vasárnap stb.) A klasszikus mővelıdési házakban az alkalmi és a rendszeres programok aránya 60/40% a rendszeresek javára. Az ámk-ban fordítva van, 60% az alkalmi rendezvények aránya. Az ámk-ban az alkalmi rendezvények valamivel több, mint fele felnıtt, illetve felnıtt-gyerek vegyes rendezvény. Az állandó közösségek átlagos száma szintén nem alacsony, 5,8 átlagosan. Falun, különösen az 1500 lélekszámnál kisebb településeken a csoportok száma az ámk-ban magasabb, mint a klasszikus mővelıdési házakban. (Közösségek alatt klubokat, szakköröket, egyéb mővelıdı közösségeket, amatır csoportokat, mindent beleértek.) A városi ámk-ban azonban kevesebb csoport van átlagosan, mint a városi mővelıdési házakban. Eltérıek az állandó közösségek fajták szerint. Jóval kevesebb népmővészeti, hagyományırzı csoport van, mint a klasszikus mővelıdési házakban, jóval kevesebb a klub, ami a többi mővelıdési házban még most is népszerőnek számít. Különösen szembeszökı a nyugdíjas klubok alacsony száma, hisz országosan az a legelterjedtebb az intézményekben. Úgyszintén meglepı, hogy szinte teljesen hiányoznak az asszonyklubok, életmód-klubok, életreform stb. klubok, melyeknek igen nagy szerepük volt az elmúlt évtizedben a mindennapi kultúra terjesztése mellett abban is, hogy segítettek az értékeikben elbizonytalanodott embereknek egy új életforma kialakításában. A felnıtt-klubok gyér száma mellett az ilyen jellegő közösségek szinte teljesen hiányoznak. Minden típusú mővelıdési házban egyformán probléma, hogy a fiatalok nemigen járnak. Ennek nagyon sok oka van, egyet szeretnék kiemelni, ami a Hatvanban végzett ifjúságkutatásunk egyik eredménye. A fiatalok nem ismerik az intézményeket, nem tudják, mivel-hova lehet fordulni. Azért is nem veszik igénybe ıket, mert az információk nem érik el azt a minimumot, ami elégséges ahhoz, hogy az ember valahol lenyomja a kilincset. És nemcsak a mővelıdési házakról, hanem a humánszféra más intézményeirıl is szó van. Az ámk-kban az országos átlaghoz hasonlóan a programoknak mindössze 16%-a szól a fiataloknak. Arról sajnos nincsen adatom, bár nagyon érdekes lenne, hogy egy település fiataljainak hány százaléka jár a mővelıdési házba. A hatvani kutatásban erre is rákérdeztünk, ott a város fiatalságának 5%-a látogatja a mővelıdési házat. Külön gond az ámk-ban, amit az ott dolgozó kollégák a szakfelügyelet kapcsán is többen megfogalmaztak, hogy a fiatalok örülnek annak, hogy kikerülnek az iskolából és a pedagógusok látókörébıl, és azt akarják, hogy ne is lássák most az iskolát egy pár évig, egy kicsit szeretnék felszabadulni. Azt látom az igazi különbségnek a klasszikus mővelıdési házak és az ámk-k között, hogy más-más jellegő kultúrát akarnak eljuttatni a közönségükhöz. Az ámk-k valóban adnak arra – és nemcsak a minıségbiztosítás óta, hanem már korábban is ez volt a helyzet –, hogy bizonyos mértékig minıség kerüljön be az intézmény falai közé. Ki lehet jelenteni, hogy egy szolíd minıségő, standardizált kultúrát közvetítenek az ámk-k, amibe se a nagyon silány, sem a nagyon jó nem kerül be, sem az nem, amirıl még nem tudjuk, hogy mi, lehet nagyon jó is, lehet nagyon silány is, csak a kísérletezés során, a jövıben derülne ki. Ezt tartom az ámk-nak a saját karakterisztikumából fakadó valódi negatívumának, hogy a hatékonyság oltárán föláldozódik az újítás, és a megújulás. Annak érdekében, hogy minél több színvonalasnak mondható programjuk, mősoruk legyen, minél több kultúrát juttassanak el az emberekhez, háttérbe szorul a nyitottság, és veszendıbe megy az a társadalmi érzékenység, amit a legrosszabb körülmények között mőködı kis falusi kultúrház is tud. A mővelıdési házak sokszor csetlı-botló módon lehet, hogy ízlés és ízléstelenség között hányódva, de mégis beengednek a falaik közé több mindent, ami az eleven élet. Az ámk-ban, ahol meghatározódik, hogy mi a minıség és mi nem és meghatározódik egy attitőd, amely a szervezettség és a flottság igényére épül, nem fér bele mindez. Nem férnek bele a

43 kevésbé szervezett és nem eléggé kiforrott formák, amikhez úgy látunk hozzá, hogy majd meglátjuk, mi lesz belıle. A mővelıdési házak ebben az országban számtalan progresszív társadalmi-kulturális folyamat életre kelését segítették, felerısítették, nem egy esetben bábáskodtak fölötte. Gondolok itt például a népmővészeti mozgalomra, vagy a mentálhigiéniás mozgalomra, de gondolhatok a materialista gondolkodás egyeduralmát megtörni segítı metafizikai gondolkodás fölkarolására, ami sokak számára életfilozófiát és kapaszkodót is adott, egyszóval élni segített. A klasszikus mővelıdési házak és az ámk-k eltérı tevékenységjellemzıi mögött eltérı intézményfilozófia és eltérı kultúrafelfogás áll. Ezt a különbséget Geertz amerikai kultúrantropológus szellemes kifejezését használva szeretném szemléltetni. A mővelıdési házak "culture for" magatartásával szemben az általános mővelıdési központok "culture of" magatartást tanusítanak. A "culture of" attitőd egy meghatározott tárgykörnek, témának a kultúrájára épít, középpontjában a kultúra ismeret jellegő tartománya áll, s a feladatát elsısorban a terjesztésben látja. Ez az intézményfajta - ha sokszor burkoltan is -, azt állítja magáról, hogy arra van, hogy az úgynevezett autonóm kultúra (tudomány, mővészetek) termékeinek felhasználásával bizonyos dolgoknak a kultúráját terjessze, közvetítse, azon a szinten, amilyen szinten a közönsége fel tudja fogni. Lényege szerint ez azonos az oktatási intézmények attitődjével. Ezzel szemben a klasszikus mővelıdési házak alapvetıen nem egy terjesztıi, hanem egy felhasználói attitőddel élnek. A "culture for" beállítódás a kultúrát nem önmagáért veszi, hanem valamiért, valaminek az érdekében él vele, például egy - az élet által fölvetett probléma megoldása érdekében használja. Középpontjában nem az ismeretek, hanem a kultúra eszmei tartománya áll, s elsısorban a szociális vagy normatív integrációt mozdítja elı azáltal, hogy elısegíti az értékek internalizálását. A kultúrafelfogás értékközpontú abban az értelemben, hogy a kultúrának ezt a tartományát mozgósítja elsısorban. Fontos, hogy különbséget tegyünk, az értékközpontú alatt nem azt értjük, hogy minél értékesebb kultúrát vigyen be a házba, hanem abban az értelemben, hogy az értékrendet segíti átalakítani, egy új értékrendet kikristályosítani. Úgy látszik, hogy ez az, ami nem standardizálható. Úgy látszik, hogy ez az, amit nem lehet a hatékonyság elvének alávetni. Ezért hát igaz, hogy általánosságban kultúráltabbak, és ebben az értelemben modernebb, hatékonyabb, talán flottabb intézmények az általános mővelıdési központok, viszont az a fajta társadalmi érzékenység, ami a klasszikus mővelıdési házakban megvan, csorbulni látszik az általános mővelıdési központok esetében. Ezen talán lehetne azzal enyhíteni, hogyha jobban bevonódnának a mővelıdési házak nagy közösségébe, mint jelenleg. Az egyik remény az volt annak idején, mikor létrehozták a nevelési központokat, meg az ámk-kat, hogy majd lazítani fog az iskolák merevségén a kultúrház. Némiképp fordítva lett a dolog, mert bedarálta a szervezettebb, rendezettebb iskola a mővelıdési házi jellegő munkát. Az általános mővelıdési központok 50%-ában nincs felsıfokú közmővelıdési végzettségő munkatárs. Az intézmények több mint 50%-ban – ezek mind falusi és 3000 lélekszám alatti települések – semmilyen közmővelıdési munkakör nincs nevesítve. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ahol nevesítve van a közmővelıdés, ott is jobbára könyvtárosi munkakört takar. Az ámk-k 10%-ában részfoglalkozású, 24%-ában 1-1 fı, 16%-ában 2 fı közmővelıdéssel foglalkozó munkatárs van, ez utóbbi nagyjából városi intézményeket jelenti. Az ámk-k nincsenek kellıképpen bekapcsolódva a mővelıdési házak szakmai áramkörébe, jól mutatja ezt az is, hogy nem terjednek el még azok a közmővelıdési formák sem, amelyek népszerőek és siker-formáknak tekinthetık, mint például a játszóház. Az adataink azt jelzik, hogy az általános mővelıdési központokban a közmővelıdés strukturálisan alárendelt helyzetben van, ami lehetetlenné teszi, hogy saját immanens szakmai logikája szerint mőködjön.

44

Agárdi Péter

A kultúra esélyei az ezredfordulón Nem lennék képes s nem is akarok A kultúra esélyei az ezredfordulón cím alatt semmilyen megváltó programot hirdetni, egyrészt, mert objektíve sem tudom, hogy létezhet-e ilyen, másrészt magam nem birtokolok ilyesfélét. Gondolkodni, meditálni, vitatkozni szeretnék inkább, illetve szakmai töprengéseimet megosztani Önökkel. Hadd kezdjem személyes bemutatkozással: Önök, mai kulturális menedzserek, mővelıdésszervezık, kultúraközvetítık elıtt olyan elıadó áll most, aki a 60-as évek derekán népmővelınek jelentkezett az egyetemre, de végül – a szak indításának szüneteltetése miatt – könyvtáros lett a magyar szak elvégzése mellett. Az elmúlt három évtizedben irodalomtörténészi ambícióim „kiélése” mellett – különbözı munkahelyeken bár, de – mindig is kultúraközvetítéssel foglalkoztam, ennek hol a könyvtári, hol a rádiós, hol a „hivatali” oldalával. Mindig is érdekelt a kultúra politikai, ideológiai dimenziója; ez fejezıdött ki az „egypárt” központjában 1975 és 1985 között vállalt szerepemben is. Ma pedig örömteli élmény számomra, hogy „taníthatom a kultúrát”, hogy a magyar mővelıdéstörténettel ismertethetem meg ifjú és felnıtt hallgatóimat. A kultúra esélyeirıl beszélve nagyon sok konkrét és súlyos „ügy” jut eszünkbe. Ha néhány magyar értelmiségi – éljen Szegeden, Pécsett, Baján, Budapesten vagy Esztergomban – összejön, gyorsan sok olyan közös témára lelnek, amelyek a kultúra mai problémái kapcsán izgatják ıket. Elég, ha csak elsorolok itt egy-két ilyen vitakérdést, amelyek az ezredfordulós kulturális esélyek latolgatásának fontos elemei is. Itt van mindjárt az önkormányzatok és a kultúra finanszírozásának problémája, vagy általában is az önkormányzatok országos finanszírozása, támogatása, hogy úgy mondjam „nagypolitikai” összefüggésben: van-e politikai diszkrimináció vagy nincs, miként érinti ez a különbözı településeket, a megyék, városok, kisebb települések kulturális intézményeit. Vagy: nagyhírő közmővelıdési intézmények bezárása Budapesten legalább annyira felkavaró hír, mint az, hogy milyen sors vár a Szegedi Kortárs Balettra. És hát vérlázító az, ami – legalábbis ha igazak a tudósítások és az elemzések – a Békés megyei múzeumi szervezettel történik. Ezek a történések és tünetek bizony „a kultúra esélyei” kategóriájába tartoznak. Mármár a politikai burleszk, sıt panoptikum övezetébe tartozik (ha nem lenne ugyanakkor kétségbeejtıen tragikus), ami a Nemzeti Színház körül történik. Nem tudom, hány pályázatot kell még meghirdetni ahhoz, hogy az se tessen a mindenkori hatalomnak vagy a kormánybiztosnak. Miért említem én ezeket? Azért, mert – túl azon, hogy minket, akik így vagy úgy a kultúra elkötelezettjei, alkalmasint balekjai vagyunk, minket fölráznak, de – valahol az egész ország, az emberek (a kultúra iránt még valami pici affinitással rendelkezı) százezrei számára is kiábrándítóak, rossz hatásúak, „kultúraellenes” közhangulatot gerjesztenek. Hogyha „a Nemzeti Színház-i gondolat” évtizedeken át ezzé silányul, ami ma „realizálódik”, miként várhatjuk el azt, hogy a nemzeti érték a fiatal nemzedék, a tizen- és huszonévesek számára egy továbbörökíthetı hagyomány, hiteles érték legyen? Tehát én a dolognak a szociálpszichológiai kockázatát, rizikóját is nagyon veszélyesnek tartom. Vagy itt van a különbözı kuratóriumok, testületek és intézményi menedzsmentek mőködése. És ami a médiumok körül történik? Nem akarom Önökre zúdítani a különbözı média-ügyeket, amelyekben így vagy úgy már 30 éve személyesen is érintve vagyok – de tény: a politikai csetepatéknak itt is a mélyebb kulturális rizikója az igazán hosszú távú

45 kockázatuk. Mert az, hogy én most személy szerint benne vagyok-e a Rádió kuratóriumi elnökségében vagy sem, huszonötöd rangú kérdés. De az, hogy van egy állandó mősor, amely a Kárpát-medence, az egyetemes magyarság kulturális magazinjának deklarálja magát, miközben vasárnap reggelente a legdurvábban sérti mindazt, amit nemzetnek, kultúrának és közszolgálatnak nevezünk, nos ez szerintem kulturális botrány is. Az már persze politika, hogy a Vasárnapi Újság sajátos védettséggel is rendelkezik, hiszen a miniszterelnök még 1998 ıszén nyilatkozta, hogy a kedvenc mősora, csak ezt szereti a Rádióban hallgatni. Igaz, a közelmúltban már ı is arra kényszerült, hogy (igaz: elég furcsán és nem igazán szakszerően, de) elhatárolódjon a nemzeti mősor egy korábbi interjújától, amelyik Szabó Dezsınek a mélypontját próbálta nagyon-nagyon ízléstelenül felmagasztosítani, aktualizálni – idegenellenes, antiszemita éllel, közvetve még a jelenlegi kormányzattal szemben is. De a hatalmi védettség továbbra is fennáll. Hadd lépjek át egy másik szintre a kultúra esélyeit illetıen: egy társadalomelméleti síkra. Olvasóként, értelmiségiként tapasztalhatjuk, hogy ezekben az években is izgalmas viták folynak a kultúra egyetemes problémáiról. Egy részük eljut hozzánk nyomtatva, a másik részük az internetes fórumok révén érhetı el, de értelmiségi közbeszéd, diskurzus tárgyai még akkor is, ha esetleg nagyon sokan nem tudják is a szellemi forrást. És ez akkor is figyelemre méltó, ha – többnyire mőveletlenségbıl, illetéktelenségbıl – idınként ma is van példa mármár komikus torzulásokra, szövegromlásokra, mint ahogy az elmúlt 10-20 évben nagyon sok politikus emlegette komp-ország metaforáját. A politikusok többsége azt sem tudta, hogy ez Ady Endréé. De ha tudta is, hogy Ady Endréé, természetesen nem olvasta magát a szöveghelyet, és végképp félreértette. Persze nem tragédia ez, mert legalább valamilyen „kulturális” metafora bekerül a politikába. De az már baj, ha torzítják. Nos, hasonló vagy analóg fogalmak, viták jelen vannak a mai kulturális és szellemipolitikai életben is. Például itt van a sokat emlegetett Huntington-paradigma. Az amerikai tudós nagyon izgalmas, tehetséges tanulmányok sorozatát írta az elmúlt tíz évben arról, hogy az ezredforduló táján s a következı évtizedekben a világ igazi nagy harca a kultúrák háborúja lesz. Ennek akár örülhetne is egy kulturális szakember, hogyha itt az értékek harcáról lenne szó, de sajnos nem. A derék amerikai professzornak a koncepciója szerint ugyanis a vallások és a hagyományos értelemben vett „etnikai” kultúrák, mindenekelıtt a keresztény és az iszlám kultúra véres háborúi elé kell néznünk. Szerinte ez fogja meghatározni a jövı világát – atomfegyverekkel vagy anélkül. Persze a dolog sokkal árnyaltabb, leegyszerősítettem Huntington koncepcióját. De az felettébb elgondolkodtató, és ezt szinte minden kultúratudós megerısíti, hogy a világmérető politikai vitákba, küzdelmekbe napjainkban a tágan értett kultúra – ha álságos módon is, de – szinte központi szerepet kap. Aztán itt van egy másik nagy-nagy vita, amirıl komoly és komolytalan elıadások ezreit lehet tartani: nevezetesen a posztmodernrıl. Mi is a posztmodern? Ha nagyon komolykodó akarnék lenni, idéznék mindenféle szerzıket. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám (és bocsánatot kérek, hogy most inkább a cinizmust választom): a posztmodern, miközben természetesen van egy tiszteletreméltó elméleti és történeti háttere, nagyon sok ráhivatkozó embernél a „nem tudok vagy nem akarok, tehát nem is vagyok hajlandó véleményt mondani” elhárító mechanizmusának lila ködbe burkolása. Úgymond nincs egyezményes érték, nincs álláspont, nincs igazi történelem, nincs haladás; minden és mindennek az ellenkezıje igaz – sugallják, sıt olykor hirdetik is a posztmodern divatszintjén, mondom ezt keserő cinizmussal. És ez nem jó. Mert természetes, hogy sokféle egymással rivalizáló, egymást kiegészítı érték hat a kultúrában is. És senkinek nincs joga egyetlen értékrendet, a sajátját rákényszeríteni a másikra, de az, hogy sokféle érték van, az én konzervatív beidegzıdésem szerint nem azt jelenti, hogy minden, azaz bármi, ami van, az érték. A sokféle nem azt jelenti, hogy bármiféle. Ez a kis nyelvi játék, azt hiszem, érzékelteti: ha meg ismerkedünk is (s ez értelmiségi

46 kötelezettség) a posztmodern különbözı elméleteivel, ha tanulunk is belılük, abba azért ne hagyjuk magunkat belerángatni, hogy – úgymond – nincs érték, hogy minden és mindennek az ellenkezıje egyformán minıség. Ez végképp lehetetlenné tenné egyébként a mi mindennapi gyakorlati kultúraközvetítıi munkánkat is. Aztán itt van egy még frissebb s roppant súlyú elméleti és gyakorlati vita arról, hogy vajon a hagyományos kulturális értékeknek egyáltalán mi lehet a sorsa a digitalizáció és a tömegkommunikáció világában. Sorolni is lehetetlen a nagyon izgalmas problémákat. Pszichiáterek, pszichológusok, kibernetikusok mondják, hogy a számítógép elterjedése, a számítógépes praxis, gondolkodás maga is elkezdheti átalakítani az agyat, olyan készségeket alakíthat ki, ami korábban hiányzott. Ennél sokkal talányosabb, hogy vajon a hagyományos írásbeliség kultúráját veszélybe sodorja-e a digitalizáció; a másodlagos szóbeliség – így mondják – váltja-e fel a hagyományos kultúrát. Az biztos, hogy gyakorlatilag megszőnnek vagy legalább is veszélybe kerülnek az eredeti, a hiteles szövegek azáltal, hogy mindenki interpretálhatja, átalakíthatja, vendégszöveggé formálhatja ıket. Erre – az ún. intertextualitásra – lassan másfél-két évtizede egyébként már tekintélyes irodalmi irányzatok is épülnek. Kétségtelen, hogy a digitalizáció révén felbomlik a hagyományos, szöveges kultúra és beszédkultúra. Ám hogy ez most végleges veszély-e, vagy pedig „csak” egy ugyanolyan természetes eszköz- és médiumváltás az emberiség kultúrájában, amilyen már néhányszor bekövetkezett az elmúlt évezredek során (a fonetikus írás, a nyomtatás, a film, a televízió stb.), azt ma még nehéz megítélni. Mindannyian, akik könyvtárban, mővelıdési intézményben vagy más kultúraközvetítı médium hivatásosaként dolgozunk, látjuk, hogy a digitalizáció egyrészt óriási esély, kötelezettség, kihívás, másrészt fölidézheti a veszélyét a hagyományos kultúra méltatlan, sıt veszélyes leértékelésének, a könyvkultúra lebecsülésének, zárójelbe tételének. De mindez elsısorban az emberen és nem az eszközön múlik, és e tekintetben nekünk mővelıdési munkásunknak különös felelısségünk van. És akkor mit kezdjünk a digitalizációval összekapcsolódó tömegkommunikációval? Amerikai és magyar szociológusok egyre gyakrabban vetik fel – Vitányi Iván is átveszi a nyugati filozófusoktól, de nem fogadja el ezt az alternatívát –, hogy két nagy lehetıség van: vagy beletörıdünk a McWorldizáció-ba (vagyis hogy a kultúra olyanná válik, mint egy hamburger, teljesen homogénné, mindenütt fogyaszthatóvá, de egyúttal íztelenné és nemzetietlenné), vagy pedig ezzel szembeállítjuk a sérelmi demagógiájú, a (torzan felfogott) nemzeti kultúrába bezárkózó, etnikai alapú agresszív védekezést (a Dzsihad). A védekezésben persze sok a jogos elem, hiszen a globalizáció, a hamburgeresedés valóban fenyegetheti a mi saját nemzeti ízeinket. Csak kérdés, hogy vajon fel tudjuk-e tálalni a saját értékes nemzeti ízeinket olyan mennyiségben, hogy ellássuk vele egy nép mindennapjait, hogy tudjuk-e csillapítani vele pl. szórakozási éhségét is. Tudom, hogy ez képzavar, de: az uniformizálással a bezárkózás nem igazán nem tudja méltó módon felvenni a versenyt. S egyébként sem nagyon megvalósítható. A tömegkommunikációban ma már minden mindennel keveredik – György Péter média-esztéta ezt Dáridó-effektusnak nevezi –; véget ért, összeomlott egy hagyományos kulturális kánon, amelyik korábban nagyjából el tudta különíteni azt, ami – mondjuk – magas mővészet attól, ami szórakozás. A szórakozás nem eleve rossz, nem értéktelenség, csak más, ugyanúgy van belsı értékrendje, mint az úgynevezett magas mővészetnek. De ezt a különbséget a televíziók reklámérdekő nézettségi versenye, sıt harca teljesen felbomlasztja. Olyannyira, hogy nemcsak a magas mővészet és a szórakozás keveredik össze, hanem az információ, a tény és a szórakozás, a sztori is. Ennek a legmegrendítıbb példáját a médiaszociológusok az Öböl háborúból idézik, amely háború krimisorozatként avagy show-mősorként jelent meg az amerikai televízió nézık milliói számára, és a közönség egyes rétegei nem is mindig tudták, hogy itt most valamilyen

47 krimi vagy szappanopera folyik-e, vagy egy valódi háború élı tanúi. Ez borzalmas dolog, mert az ember reális valóságérzékét, hír- és kultúrafogyasztását oly mértékben megkavarja, hogy ennek hatására is egyre rezignáltabban vagy cinikusabban éljük meg a valódi történelmi tragédiákat. És akkor itt van ennek a kérdéskörnek egy további vitaelágazása, hogy vajon ez a tömegkommunikációs infotainment miként hat a gyerekeinkre. A pedagógusok és a pszichológusok is élesen vitatkoznak róla. Van, aki a mindennapossá vált erıszak terjedésének egyik fı magyarázó okaként a tömegkommunikáció erıszakkultuszát említi, magyarul is megjelentek ezzel kapcsolatban izgalmas tanulmányok. Vannak ugyanakkor pszichológusok, akik viszont azt mondják, hogy bár természetesen lehet némi összefüggést találni a tömegkommunikáció terjesztette erıszak és a tényleges erıszak között, ez valójában bőnbakképzés, amellyel a politika igyekszik áthárítani a tömegkommunikációra az erıszak terjedése miatti felelısséget. Mindenesetre nagyon bonyolult jelenségkörrel van dolgunk, de biztos, hogy az információ és a szórakozás teljes összekeveredése az ember látványvilágában komoly társadalmi és kulturális kockázat. És ezt nem csak a hagyományos mővészet híveként élem meg így, hanem állampolgárként is. Az a legkevesebb, illetve a „legkevésbé veszélyes”, hogy mondjuk Bartók keveredik a Beatlessel, mert mind a kettı minıség a maga mőfaján belül. De az már aggályos, ha a tömény ízléstelenség lefelé nivelláló kavalkádját megtestesítı Dáridó válik kulturális értékmintává; s még nagyobb probléma, hogyha nı azoknak a száma, akik fokozatosan megszüntetik, felszámolják saját kulturális affinitásukat. A vitakérdéseket szemlézve hadd említsek még egyet: a történelemrıl is gyakran szó esik. Pontosabban a magyar történelem, illetve a rendszerváltozás és a kultúra viszonyáról. A vitát úgy lehetne egy mondatban összefoglalni, hogy vajon a politikai szabadságnak az ára-e a kultúra leértékelıdése vagy pusztán véletlen történelmi egybeesés, esetleg a rendszerváltó politikai osztály figyelmetlenségének következménye a kultúra devalvációja. Már maga az is vita tárgya, hogy tényleg leértékelıdött-e a kultúra vagy sem. Netalán szükségszerő következménye annak, hogy míg az egypártrendszer a maga – részben tényleges legitimációs, részben presztízs jellegő – érdekeibıl fakadóan „túltámogatta” a kultúrát, illetve a kulturális értelmiség egy részét, a rendszerváltozást követıen egyfajta vákuum teremtıdött. De hát ne tagadjuk: azért az államszocializmus az említett hatalmi motívumok mellett az „eredeti” baloldali ideológiának az alapértékei okán is tette, amit tett, vagyis igyekezett a kultúrát központilag támogatva is viszonylag „magas hıfokon” tartani és szélesebb tömegek számára kívánatossá tenni – minden cenzurális korláttal együtt is. Ehhez képest egy neofita piacgazdaság, pláne egy hevesen kiizzadt és kompenzáló túllihegésekkel teli hirtelen politikai fordulat szinte rázúdította a kultúrára a piac legbornírtabb formáit, ami ezáltal is leértékelıdött. Hogy ez eleve kódolva volt-e vagy a politikusok felelıtlenségén múlott – külön kérdés. Egyetlen mondatot hadd idézzek egy szakmai vitából. Tekintélyes irodalomtudós fogalmaz így: „A csodálatos szabadságban, ami a rendszerváltozás után részben remény, részben valóság lett, olyan szemléleti zőrzavar támadt, amelynek a nemzeti irodalom becsülete pillanatok alatt áldozatául esett, megszőnt az irodalmi élet és megszőnt az értékek természetes kiválasztódása.” Hogy igaz-e, pontos-e – most ne menjünk bele. Vannak, akik ennél drasztikusabban fogalmaznak, vannak, akik szolidabban, mindazonáltal reális dilemma, hogy a piacgazdaság, a többpártrendszer, illetve az a nyugat-európai, amerikai modernizációs út, amely jelenleg az egyedül mőködıképes társadalmi modell a számunkra, törvényszerően értékeli-e le a kultúrát. Mert akkor az is kérdés, hogy tényleg ezt kell-e követnünk, illetve hogy a követés-e a magyar kultúra igazi és egyetlen modernizációs lehetısége. Vagy pedig van lehetıség arra, hogy miközben gazdasági és politikai okokból és dimenziókban Magyarország az euroatlanti

48 integráció részévé válik, ezen az oltáron azért ne áldozza fel azt, ami „koraérett” vagy „túlfejlett” kulturális tradícióiban, kulturális azonosságában érték. Történészek és nyugat-európai szociológusok is elismerik: Magyarországon (legalább is) az elitkultúra relatíve jobb helyzetben volt évtizedeken át, mint a nálunk sokkal fejlettebb és demokratikusabb nyugat-európai országokban, nem beszélve az Egyesült Államokról. Tehát fel kell-e áldozni ezt a relatív elınyt a piacgazdaság vagy az integráció oltárán? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre nekem nincs magabiztos válaszom, csak jelezni akartam velük, hogy rengeteg izgalmas kultúraelméleti, szociológiai, történeti vita zajlik körülöttünk, és ezeknek az olykor spekulatív vitáknak azért bizony vannak valóságos gyökerei mindennapi állampolgári és kultúraközvetítıi élményeinkben is. Sıt: valahol éppen ebben a dimenzióban keresi a maga módján minden gondolkodó ember a választ arra, hogy mik az esélyei a magyar kultúrának az ezredfordulón. *** Mindenképpen az egzaktan megismerhetı valóságból kell kiindulnunk. Abból, hogy ténylegesen mi is a helyzet a mai magyar mővelıdésben, a mai magyar kultúrában. E tekintetben Önök, többnyire gyakorló népmővelık lévén, számos dologban sokkal tapasztaltabbak, mint én. Csak utalni szeretnék rá: az elmúlt évek egyik szomorú tapasztalata, hogy visszaszorult az objektív, tudományos igényő valóságelemzés is; a mővelıdésszociológia az utolsó nagy vizsgálatokat a 90-es évek közepén végezte el, mint emlékezetes, Vitányi Iván, Hidy Péter, Harsányi László fogták össze az akkori munkálatokat. Ismert ennek a fölmérésnek a legtöbb eredménye. Egy-két területen azóta elkészült ennek a vizsgálatnak egy másod- és utóelemzése, például az ifjúság helyzetét illetıen. De más vonatkozásban is pontosan tudnunk kellene, hogy mi van a mai magyar kultúrában. Mert csak ebbıl a tudásból kiindulva lehet kiutat keresni, lehet választ várni a gyakorlati és kínzó dilemmákra, s lehet alternatív javaslatokat megfogalmazni. Az mindenesetre vitathatatlan ténye az elmúlt évtizednek, hogy a kulturális nyitottság, pluralizmus és a tényleges szabadság immár valóságos élmény. Annak is, aki a régi rendszer értékelveinek híveként korábban másként gondolkodott errıl (magamat is közéjük sorolom), nos nekik is el kell fogadniok és értékgazdagodásként kell megélniök a fordulatot. Annak számára pedig különösen pozitív a tapasztalat, aki már akkor is elutasította az államszocializmus törekvéseit, vagy éppen – a 80-as évek derekától már lényegében a rendszerváltozásba születve bele, ekkorra érve felnıtté — szinte gyermeki természetességgel, magától értetıdıséggel éli meg azt a nyitottságot és sokszínőséget, ami a mai magyar kultúrában van. Egy másik igen pozitív tendenciája az elmúlt éveknek – és ez a kultúra esélyei szempontjából szintén döntı –, hogy ugrásszerően megnıtt az egyetemi, fıiskolai hallgatók létszáma. Ezt ki-ki – akár csak családilag – közvetlenül is megéli. Ha jól tudom, az 1990-es adatokhoz képest 2,5-3-szorosára nıtt az egyetemi, fıiskolai hallgatók létszáma, beleértve ebbe a nappali és a levelezı tagozatosokat is. Ez óriási lehetıség az „iskolán kívüli” kultúra számára is. Az már más kérdés, hogy ezek az új egyetemi, fıiskolai diplomák, amelyek ma megszerezhetık, a maguk ezredfordulós modernségével együtt is ugyanolyan „kultúrabarátok”-e, ugyanolyan értékvonzók-e, ugyanolyan értelmiségi diplomák-e, mint mondjuk egy 20-30 évvel ezelıtti egyetemi, fıiskolai diplomák, amelyek – jó esetben – egyszerre jelentettek szakember-diplomát és egy sajátos értelmiségi fogékonyságot. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy ez a két dolog nem egészen ugyanaz, hiszen akkor jó egy egyetem, ha szakmát ad és értelmiségivé is nevel. Értelmiségivé pedig mindenekelıtt azáltal nevel, hogy belénk táplálja (illetve felszabadítja bennünk) azt a társadalmi, közéleti fogékonyságot, kritikai, cselekvı és kultúraközvetítıi érzékenységet, ami az értelmiségi létnek alapfeltétele

49 Az, hogy a mai magyar társadalomban a 18-25 éves korosztálynak már a 26-28%-a fıiskolákra, egyetemekre jár, nagyon örvendetes, még akkor is, ha Nyugat-Európában ez a szám mintegy 40%. De kérdés, hogy ezt a trendet tudja-e tartani az ország, s hogy megfelelıe az egyetemi, fıiskolai képzés szerkezete, munkaerı-piaci érzékenysége – mondom ezt tanárként is, aki mind a nappali, mind a levelezı képzésben, többek között a mővelıdésszervezı, mővelıdésimenedzser-képzésben is tevékenyen részt vesz. Ugyanis rögtön szembeötlenek az ellentmondások: az örvendetes mennyiségi bıvülésnek nagyon sok a nyílt és rejtett hátrányos együtthatója. Egyre riasztóbb pl., ahogy az értelmiség önújratermelése folyik ebben a megnövekedett létszámú felsıoktatásban. A társadalom különbözı csoportjain belül a családok 2/3-nak ma nincs esélye arra, hogy gyerekeit tovább taníttassa; az esélyek tényleges megvalósíthatóságát értem ezen és nem a jogi esélyeket. Az egyetemeken az elsı évfolyamosok között csak 4-5% az olyan fiatal, akiknek a szülei csak 8 osztályt vagy annál kevesebbet végeztek. Miközben a társadalmi mobilitás bizonyos értelemben kitágult azáltal, hogy a korábbinál sokkal többen szereznek egyetemi, fıiskolai diplomát, ez a szociális belterjesség az önújratermelés kockázatát is felerısítette, ami nem hiszem, hogy a kultúrának és a valódi demokráciának jót tesz. Azon a megrendítı tényen pedig feltétlenül és a cselekvés igényével el kell elgondolkodnunk, hogy a hazánkban milyen helyzetben van az állampolgárok egy jelentıs része, a roma társadalom. A roma gyerekek ötvenszer kisebb eséllyel rendelkeznek az érettségi megszerzésére, mint nem roma kortársaik. Tudom, hogy ezzel nagyon kényes problémát dobok be a vitatémák közé. De hát akárhogy nézzük is, ez roppant súlyos kulturális és szociális probléma is. És hogy ha a nemzeti érzékenységérıl mindig híres magyar társadalom nem tud e tekintetben kikínlódni egy gyökeres belsı megújulást, akkor itt valóban lesz „kultúrák, etnikumok háborúja”. Huntington értelmében, vagy sem, de mindenképpen az egész nemzet, a magyarság kárára is. És természetesen a kultúra kárára is. Vagy itt van a funkcionális analfabétizmus, amely a legújabb számítások szerint a felnıtt lakosságnak kb. 1 milliós körét érinti. Olykor 8 osztályt, sıt gimnáziumot végzett fiatalok jutnak el oda 10-20 évvel késıbb, hogy gyakorlatilag funkcionális analfabétákká válnak, miközben menedzser-kalkulátorral és mobiltelefonnal hivalkodnak. Kettıs folyamatot élünk meg tehát: egyrészt végbemegy egy kulturális modernizálódás, kitágulás, pluralizálódás, bekapcsolódás a világ kulturális folyamataiba, a szabadság, az esélyek élménye; másrészt ezzel egyidejőleg tetten érhetı a kulturális polarizálódás, a szétszakadás, regionálisan is, szociálisan is. Amit nap mint nap megtapasztalhatunk falun, városon, tanyán, lakótelepen. Magam Budapest szélén, a békásmegyeri lakótelepen mindenesetre közvetlenül is megélem. Hosszan beszélhetnék (de a szakemberek elıtt ez szinte fölösleges) a kulturális intézményrendszer állapotáról is. A mai állapot részben következménye a korábban röviden jelzett globális és hazai folyamatoknak. Különbözı számítások szerint a települések egyharmadában ma már nincs kulturális intézmény. A legújabb statisztikák szerint a háztartások kétharmada ma Magyarországon nem költ kultúrára, miközben a kultúrára való ráfordításokon belül örvendetesen megnıtt az elektronikai fogyasztási cikkek beszerzése (elsısorban a számítógépekre, a videokészülékekre, modern televíziókra gondolok). Az utóbb említett vásárlási tendencia persze kulturálisan is kedvezı lehet, amiként a telefónia bámulatos hazai expanziója, a mobiltelefon elterjedése szintén rendelkezik egy pozitív „kulturális” húzóerıvel is. Ugyanakkor nem látom – meglehet, pesszimista vagyok –, hogy mindez az értékes kultúrához való hozzáférhetıség javulását, az esélyek közeledését eredményezi-e. Jelenleg ugyanis egyelıre még inkább mintha az esélykülönbségek növekedésével járna a technikai modernizáció, a digitalizáció. Elég csupán a számítógépekkel

50 való ellátottság, illetve az internethez való tényleges hozzáférés területi és szociális metszeteire utalni. Végül – a reális helyzetkép és esélylatolgatás jegyében – két adatsort, illetve szempontot említek. Az olvasottság és az olvasási kultúra visszaszorulása még a szenvedélyes olvasók körében is „szomorú” tény. Életformabeli okokból, korosztályi okokból egyaránt. Köztudottan relatíve még a fiatalok és a legidısebbek olvasnak sokat. Ami azonban igazából megdöbbentı: egy, a 90-es évek közepén elvégzett felmérés szerint a pedagógusok kedvence Robin Cook. Az persze nem baj, hogy az ember könyv gyanánt lektőröket, krimiket, fantasyt, gyenge dolgokat is olvas. Egy mővelıdésszervezınek pedig nem csak kikapcsolódásból, hanem „küldetéstudatból”, hivatásszeretetbıl is ismernie kell a bestseller, a kommersz, a giccs különbözı típusait, kurrens árucikkeit. Fontos tisztában lennünk tudásszociológiai szempontból is, hogy mi az az üzenet, amit az emberek a lektőrön át vesznek. Én a pályám elején – „eléggé el nem ítélhetı módon” – szinte az összes Berkesi-, Passuth- és Szilvási-regényt végigolvastam. Kamarás Istvánék ugyanis lektőr-kutatásokat szerveztek a 70-es évek elején, s ezekben vehettem részt. Az izgatott bennünket, hogy mit szeretnek az olvasók ezeken a lektőrökön; hogy milyen életminta-követési és álomvilág-funkciót teljesítenek ezek a divatos könyvek. A lektőr (illetve mőfajtársa: a szappanopera) valóságos társadalmi igényt kielégítı mőfaj. „Baj” akkor van, ha a lektőr – a piac mindenható uralmától is determináltan – nivellálódik, összekeveredik az irodalmi minıséggel, és ha általánossá, modellé, közbeszéddé, illetve nyilvánosságpótlékká válik. Ha a pedagógusok többségének Robin Cook a kedvence, akkor már valóban el kell gondolkodni, hogy valami baj lehet. Mint ahogy „büszke örömmel” jelentheti Magyarország: egy dologban lehagyta Amerikát, a televízió-nézésre fordított idı vonatkozásában. Az 1999-es adatok szerint egy felnıtt magyar állampolgár naponta 4,5 órát televíziózik. Ép ésszel ez meglehetıs nehezen felfogható. Nem is az, hogy az olvasástól veszi el az idıt, hanem ami ennél tragikusabb: a családok jelentıs része nem beszélget egymással. Esténként nem beszélgetnek, mint ahogy nincs is harmonikus családi élet. A képernyı villogása sokszor „viszont” arra jó, hogy elodázza a családi kontaktusokat, pótolja az emberi élményeket és levezesse-leplezze a konfliktusokat. Nagyon izgalmasak az életformatípusokról és a kulturális fogyasztás modelljeirıl készített elemzések. Örvendetes, hogy megmaradt, hogy stabil a minıségi kultúra iránt fogékony társadalmi réteg; a mővészet emez ún. elsıdleges fogyasztói közönségét kb. 1015%-ra teszik. Az viszont megdöbbentı, hogy jelentıs mértékben csökkent az ún. középkultúra tábora: ez a mővészetnek és a szórakozásnak általában a minıségi vonulatait fogyasztó (ha nem is tudatosan értékválasztó) társadalmi övezet bizony elvékonyodott, ez az úgynevezett másodlagos közönség 30-35%-ról 15-20%-ra csökkent. Ez az a közönségréteg, amely a kultúra iránt fogékony, de igényes lektőrtıl is hagyja magát elcsábítani; Jókait, Kertész Ákost, Németh Lászlót, Jancsó Miklóst és Hemingwayt, Bartókot egyaránt fogyaszt, s így a kultúrának általában jó esélyeik vannak náluk, nos ennek a rétegnek csökkent a létszáma, méghozzá 10%-os nagyságrenddel. A kutatók az életmód- és kultúrafogyasztás alapján körülírtak egy úgynevezett passzív, otthonülı típust. Aránya a 80-as években még 25% volt, a 90-es évek közepén már 43-45%. Ezek már olyan felrázó adatok, amelyeken el kell gondolkodni, és amelyek azt jelzik, hogy nekünk kultúraközvetítıknek óriási a felelısségünk. Tudom, hogy ezek önkényesen kiragadott elemek, van nagyon sok pozitív példa is. Semmiképpen nem tekinthetı véglegesen megmerevedettnek a kulturális polarizálódás, de az látszik, hogy ha az ország nem tud az elkövetkezı évtizedben éppen a kultúra területén jelentısen elırelépni, akkor az összes többi területen sem lesz képes igazi haladásra. Ez sem vadonatúj gondolat; végre rá kéne jönnie a döntéshozó politikusoknak, bármilyen politikai

51 erırıl van is szó, hogy nem pártprogramokban kell pusztán leírni, hogy „a kultúra stratégiai kérdés” stb., hanem eszerint is kellene intézni dolgainkat, mert ennek az országnak az egyetlen igazi esélye a kultúra. A különbözı országok eltérı tıkeszerkezettel rendelkeznek. Bár az úgynevezett tudástıke, a kulturális tıke – Bourdieu és mások nyomán ezek ismert szociológiai fogalmak – a nyugat-európai társadalmakban is elsıdleges fontosságú, Magyarországnak (némi túlzással) egyenesen nincs is más sansza, mint a kulturális tıkéje. Ha ezt a kulturális tıkét a modern információs társadalom jegyében nem tudjuk megújítani, ha nem tudjuk végre elérni, hogy ne a gazdaság, a piac diktáljon mindent (miközben természetesen a fejlıdı gazdaság alapozhat meg minden komoly beruházást), nos akkor újra, sıt végképp lecsúszunk. Viszont ha végre felismeri a mindenkori politikacsináló elit, hogy ma már a gazdaság és a jólét közvetlenül is múlik azon, hogy „mi van” a kultúrában, akkor van esélye az országnak, a nemzetnek, a mővelıdésnek. Különben továbbra is egy „követı társadalom” marad Magyarország. Vagyis Európa hátsó udvarába szorulunk, csak most nem egy keleti blokk progresszióját alkotjuk, hanem a volt nyugati blokk után kullogunk. Mindez persze így leegyszerősítı megfogalmazás, illetve alternatívaállítás. Ezt a sajátos tıkeszerkezetet, ami az országban van, egy információs és számítógépes ügyekhez értı fiatal szakember, Z. Karvalics László úgy nevezi, hogy Magyarországnak a világon a legjobbak közé tartozik az úgynevezett kulturális és tudásszerkezeti televénye. Nagyon jó metafora. A televény nagyon sok mindenre lehetıséget kínál, valóban termékeny talaj; s – történelmi okokból is – valóban jó országunkban a kulturális tudásszerkezeti televény. Ha erre nem tudunk építeni – a számítógépes kultúra dinamizálásától kezdve a hagyományos, kulturális intézményrendszer védelméig és megújításáig –, akkor újra fog termelıdni ez a „majdnem felzárkózunk-mégis lemaradunk” típusú társadalomszerkezet. E tekintetben, ha nem is utánzandó, de elgondolkodtató minta az, ami Malajziával történik. Én nem jártam Malajziában, de olvastam néhány érdekes tanulmányt róla, illetve arról, hogy ez a félfeudális állam miként tudta az informatikát, a számítógépesítési fejlesztési programokat politikai programmá tenni. Náluk persze nem az volt az elsıdleges, illetve a döntı, hogy minden informatikai ügyet a miniszterelnöki hivatalba koncentráljanak, abban az önáltató hitben, hogy ezzel szinte megoldanak minden lényegi problémát. Ehelyett Malajzia valódi társadalmi programot dolgozott ki és realizált. Mire? Az esélyek egyenlısítésére! Az állam ingyenes hozzáférhetıséget épített ki a kistelepüléseken, a diákságnak komoly kedvezményeket adott. És ugyanakkor mindezt össze tudta kapcsolni a hagyományos malajziai kultúra digitalizációjával. Döbbenetes dolog, de hát éppen ez az, amit a magyar kulturális szakemberek is lassan egy évtizede követelnek, mondván: csak akkor oldható meg Magyarországnak a nemzetközi – s persze magántulajdonon alapuló – információs iparba és az információs világtársadalomba való bekapcsolódása, ha a privatizációs trenddel egyidejőleg ezen a területen viszont van, lesz komoly (de nem napi hatalmi érdekeket szolgáló) állami eltökéltség és beruházás. Mert jelenleg még nincs. Az állam nagyon sok mindenbıl kivonult, ami a médiavilágot illeti, Nyugaton és Keleten is; nálunk, ami igazából pénzbe kerül, mindenekelıtt az országos és regionális nemzeti kulturális intézmények támogatását csökkentette. Az elvileg helyeselhetı, hogy a magántıke számára engedte át a tömegkommunikációs médiumok jelentıs részét. NyugatEurópában – bármennyire furcsa – egy egész más, saját hagyomány alapján mégis meg tudtak ırzıdni, sıt éppen céltudatos állami támogatással tudtak megerısödni a nemzeti kulturális alapintézmények és a közszolgálati rádiók, televíziók, hírügynökségek. Persze amikor a kulturális intézményekrıl van szó, mindig ott van a veszélye annak, hogy ha az állam maga finanszírozza és „ügyintézi”, akkor ez direkt politikai beavatkozásokkal jár. Mi magyarok nap mint nap megéltük ezt a közelmúltban, de így van a jelen idıben is.

52 Mit jelentene ez a fokozott állami felelısségvállalás a digitalizáció vonatkozásában? Informatikai és kulturális szakemberek javasolják évek óta egybehangzóan: szülessen végre átfogó program a magyar nemzeti mővelıdés értékeinek digitalizálására. Nem csak az irodalmat, hanem a filmmővészet, a magyar televíziózás és a rádiózás „aranyalapján” túl még a múzeumi értékeket is úgy kellene digitalizálni, hogy a világháló révén ne csupán az összes magyar településhez jusson el ingyenes hozzáférhetıséggel, hanem egyúttal a világ számára is prezentálhatná, mi fán terem a magyar mővelıdés. Ez természetesen szakemberek nagyon komoly, több éves intenzív elıkészítı munkáját igényli. Egy-egy kísérlet már történt. Elkezdıdött például a Nemzeti Elektronikus Könyvtár mőködése, létrejött a Digitális Irodalmi Akadémia. Igaz, újabban „baja” van velük némely kormányzati tényezıknek, holott nem centralizálni kellene ıket hatalmi akarattal, hanem inkább egy, a különbözı „mőfajokat” összefogó, átláthatóságot és átjárhatóságot biztosító, linkekben gazdag adat- és szövegbázisra, átfogó nemzeti digitális koncepcióra és „győjteményre” lenne szükség. Aki egy kicsit is ért a számítógéphez, az internethez, tudja: nem az az elsıdleges kérdés, hogy az ember feljut-e az internetre, hanem hogy van-e módja ingyenesen vagy kedvezményesen használni, illetve elsajátította-e a keresés kultúráját. Ez az igazi probléma. De még valami kell ehhez. Pénzt nem csak a készülékekhez, telefonvonalakhoz meg az ISDN-vonalakhoz kell, hanem ahhoz is, hogy az anyanyelvi kultúrához kötıdı értékeink egy részét kétnyelvővé (a magyar mellett angollá, spanyollá?) tegyük. Bizony, akarjuk, nem akarjuk, a világ számára csak ez jelentheti majd azt, hogy elérhetı, megismerhetı legyen a magyar irodalmi, színház és filmkultúra jelentıs része. Helyettünk ezt senki nem fogja megcsinálni. Tehát nem általában kell a nemzeti kultúrát – s fıleg nem harsány riogatások kíséretében – védeni, vagy a globalizáció dolgairól papolni, hanem például ilyen programokat indítani. Biztosítva ugyanakkor a hagyományos nemzeti könyvkultúra elérhetıségét is – legalább katalógus-szinten. És biztosítani azt is például, ami Franciaországban vagy az Egyesült Államokban már megoldható, hogy a Széchényi Könyvtár várbéli mély páncéltermében ırzött kódexekhez, ısnyomtatványokhoz (ti. a látványukhoz és a szövegükhöz) a monitoron folyamatosan hozzájuthasson akár egy kis szabolcsi vagy zalai iskola internet-használója is. Tehát hogy gyorsan képernyıjére tudja hívni, ugyanúgy, mint ahogy már elıhívható a Mona Lisa a Louvre-ból, vagy bármi más fontos érték. Ez modellje is lehetne annak, hogy a hagyományos mővelıdést és a digitalizációt ne riválisként tartsuk számon, hanem összekapcsolásukat tekintsük az elsıdleges teendınek — voltaképpen ez s csakis ez kínálhat esélyt a kultúra számára az ezredfordulón. A digitalizációs mővelıdési stratégia nem hogy nem teszi fölöslegessé a „hagyományos” nagy- és kisközösségi, a face to face, a lélektıl lélekig ható kreatív kultúraközvetítést, a népmővelık, kulturális menedzserek munkáját, ellenkezıleg: felszabadíthatja, elmélyítheti azt. De hogy ez az esély valóság legyen, ahhoz nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelıtt egy kulturális szemléletváltásra, továbbá nagyon sok helyi küzdelemre az önkormányzatokkal, konfliktusokra és kiegyezésekre politikai pártokon belül és politikai pártok között, és nagyon sokszor önmagunkkal. E tekintetben talán adhat némi modellszerő reményt, hogy napjainkban a hagyományos magyar folklór, az értékes és hiteles folklór tud igazából globálissá válni és nem a külsıdleges magyarkodás. Csak egy friss élményemet szeretnék elmondani ezzel kapcsolatban. A Honvéd Mővészegyüttes, amelyik „természetesen” szintén szervezeti és pénzügyi válságba került (de talán lesz megoldás rá), a millenniumra egy egészen új és nagyon szép programot készített ki Novák Ferenc rendezésében. Évszázadok táncai a címe, és – egyebek mellett – éppen az benne a csodálatos, hogy nem hivalkodóan nemzeties historizálással, de nem is egy lihegı, piacelvően nyugat-majmoló „globalizmus” igényével, hanem nemzeti kultúránk szerves európai gyökereit, a folyamatos dialógust hangsúlyozva állította színpadra a magyar tánc hagyományait. Elementáris zenés látványt nyújtva.

53 Ha a globalizációtól félünk, féljünk, de ne egy bezárkózó, pusztán védekezı magatartást állítsunk fel védıbástyaként, hanem kreatív reagálással, progresszív kezdeményezésekkel, önmegújítással „meneküljünk elıre”, használjuk föl belıle azt, ami javunkra fordítható. E tekintetben nincs szerintem idıszerőbb mottónk, mint Babits Mihály tétele, aki már a tízes években megfogalmazta, hogy két nemzetszemlélet vitatkozik egymással: az egyik az endogám, a másik az exogám nemzetszemlélet. Maga Babits Mihály – aki igazán mély nemzeti és történelmi gyökerekkel rendelkezett – azt vallotta, hogy a magyar kultúra éppen attól életképes és a jövıjét illetıen is esélyes, hogy exogám jellegő, hogy integráló alaptermészető, értékeket kihordani és magáévá érlelni képes, szintetizáló kultúra. Ez biztosította a nemzeti jellege megırzését is.

54

Vadász János

Érdek és érték a közmővelıdésben Lehet, hogy csalódást fogok okozni, mert én elsısorban nem az érdekképviseleti vezetı mezébe öltözve kívánok néhány gondolatot elmondani, hanem kultúraközvetítı szakemberként, tehát eredeti hivatásom, szakmám egyik képviselıjeként mondok el néhány gondolatot arról, ami a cím szerint leckém. Ebben természetesen benne lesz néhány érdekképviseleti típusú gondolat is, de én ıszintén szólva nem erre összpontosítottam. Megpróbáltam az értékeket és az érdekeket egy olyan rendszerben áttekinteni, ami a szélesebb értelemben vett társadalmi összefüggésekbıl indul ki. A közismert ténnyel kell kezdenem, amelynek a megemlítésével nem hiszem, hogy nagy meglepetést keltek. Talán a hangsúlyával igen, hogy tudniillik közismerten tartalmi értelemben van válságban a közmővelıdés. Tehát amikor értékekrıl, érdekekrıl kell beszélnünk, errıl kell gondolkodnunk egymással, ha egymás gondolatait meg kell ismernünk, akkor ebbıl a társadalmi ténybıl kellene kiindulnunk. Tehát én nem arra teszem most a hangsúlyt, hogy az intézményhálózat, az intézmények állapota, technikai felszereltség, finanszírozási ellátottság, szakember ellátottság, és bérek, fizetések és társai válságáról szóljak – bár ezekrıl is teszek említést. A fentiek is válságokat jelentenek, de inkább azt kezdtem el listázni magamban, amikor erre az elıadásra készültem, hogy a tartalmi válság okai. Ha járjuk az országot, akkor nagyon sokszor látjuk, tapasztaljuk azt, hogy miféle szubkulturális kínálatok uralták el a mővelıdési intézményrendszert; a könyvtárakban látjuk, hogy az új beszerzések arányai a lektőr felé mozdultak el; múzeumok győjteményezı, szerzeményezı tevékenységében a sikerorientáltabb győjteményezés jelent meg és látjuk, hogyan tőnik el az autópálya építkezések adta lehetıségek ellenére is nagyon sok esetben az az érték, amelynek a feltárása, restaurálása komoly egyéb költségekkel járó tevékenységeket igényelne s végül látnunk kell, hogy a levéltárak az elmúlt évtizedben egyre nagyobb mértékben elkezdtek családfakutatásokkal foglalkozni és ebbıl keresni pénzeket, mint az alapkutatásokkal, mivel azokra nem jutott forrás. Nem megbocsáthatatlan bőnök ezek, de ugyanakkor viszont bizonyos alapvetı levéltári tevékenységek rovására történt mindez. Tehát kicsit túlnyúlva a közmővelıdésen azt mondom, hogy itt egy tartalmi válságjelenséggel kell szembenézni, ezeknek az okait kell elıször is végiggondolni. Azt gondolom, hogy a társadalmi okai vannak ennek a tartalmi válságnak. És ezek az okok természetesen a rendszerváltoztatási kísérlet megkezdésében és folytatásában keresendık. Ha én most visszatérek a szőkebb pályára, a közmővelıdési pályára, akkor azt kell mondanom, hogy politikai értelemben a rendszerváltoztatás teljes mértékben a közmővelıdési szakma ellen dolgozott és a közmővelıdési feladatellátási gondolkodás ellen hatott. Szakmailag és rendszert tekintve is megbélyegzettekké váltunk. Tehát az intézményrendszert tekintve is megbélyegzetté váltunk, a „sztálinista intézményrendszertıl” kezdve az idejétmúlt közösségi gondolkodás képviselıi jelzıkön keresztül mindent megkaptunk, hideget, meleget. Sıt, emlékszem arra, hogy tavaly még ebben a közösségben is kibontakozott egy ilyen vita a sztálinista intézményrendszer címszó alatt. Volt, aki ezt a gondolatot képviselte, ami – finoman fogalmazva – mővelıdéselméleti és mővelıdéstörténeti tudatlanságot jelzett. Tehát a dolgok átpolitizálódása és átpolitizálása sajnos az egyik tény, amit nem lehetett és nem lehet ma sem figyelmen kívül hagyni.

55 A másik társadalmi természető ok, hogy a rendszerváltoztatás egy egészen másfajta életfilozófiát közvetít több mint egy évtizede az emberek számára, amit egyszerősítve a dolgokat a „kaparj kurta, neked is jut” életfilozófiával lehet jellemezni. Tehát az egyéni érvényesülés és önérvényesítés mindenekfelettisége és az ezzel kapcsolatos illúziók keltése jellemzi az elmúlt évtizedet. A következı a jobboldaliság, baloldaliság pártpolitikai szempontrendszereinek elıtérbe kerülése, ami nem azért hat ellenünkre, tehát a közmővelıdés ellen, mert a korábbi évtizedek politikumában automatikusan a baloldaliság volt jelen, és az volt a kötelezı, hanem azért, mert abszolút szélsıséges pontok közötti politizálásról van szó. Tehát a népnemzeti nyúlgerincnek, „mint alapvetı és jelentıs értéknek az uralma és a csak és kizárólag jobboldali keresztény, visszapillantó tükörbe tekintı gondolkodástól egészen az ultrabaloldali gondolkodásig terjed a skála. És ebben a gondolati skálában –sem itt, sem ott - mi nem igazán vagyunk jelen. Nem csak azért, mert kirekesztettek minket ebbıl, hanem azért, mert – helyesen – nem erre szocializálódtunk az elmúlt évtizedekben a munkánk végzése során. Ugyancsak nem igazán tudunk mit kezdeni azokkal a társadalmi vitákkal sem, amelyek egyrészt az urbánus népi ellentéteket hozták fel újra, másrészt a vallási, felekezeti, etnikai, faji típusú ellentéteket hozták elı. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én bizony úgy éltem meg a korábbi évtizedeket, hogy nem tudtam azt, kinek milyen a vallása az osztályban, ki a cigány, ki a zsidó, ki ilyen, olyan, amolyan… Ez nem volt téma közöttünk annakidején. Ehhez képest ma ezek tematizált témái a társadalomnak. Megosztó témái a társadalomnak, amelyekre rengeteg figyelem vetül. Szerintem rengeteg (káros) pótcselekvés következik mindebbıl. És hát magától értetıdıen ezekhez a tematikákhoz sem igazán van köze a mai magyar közmővelıdésnek. Mondanom sem kell, hogy ennek nem csak az az oka, hogy gyávák vagyunk hozzányúlni ezekhez a témákhoz és felvetni ezeket a kérdéseket, mert nem hiszem, hogy alapvetıen ez lenne az ok. Hanem gyakorlatilag megint arról van szó, hogy valahogy nem sorjázzuk ezeket a társadalmi konfliktusokat, tehát nem rakjuk rendbe magunkban, és ebbıl fakadóan nem igazán keressük meg ezekre a kérdésekre a válaszokat helyi társadalmi szinten, vagy feladatkörbıl adódó szinteken. Mondanom sem kell, nagymértékben hatott ellenünk az elmúlt tíz év, és hat ellenünk az is, hogy eltőnt 1,7 millió munkahely ebben az országban. Hogy kialakult a társadalomnak egy erıszakos kettészakítottsága, a gazdagok-szegények problematika. S közismert, hogy minket gyakorlatilag a szegény emberek keresnek meg, ık a mi közönségünk, a társadalom legalsóbb, alsó, vagy alsó-közép rétegeihez tartozók köre, amely kör a társadalom kétharmadát teszi ki. Olyan emberek, akiknek nincs, vagy nagyon gyenge az érdekérvényesítı képessége. Ez egy nagyon komoly közönség, amely csaknem teljesen fizetésképtelen vagy nagyon gyengén fizetıképes. Tehát a rendszerváltoztatási kísérlet megkezdése és folytatása olyan problémák tömegével szembesített minket, amelyekre a mai napig szerintem nincsenek érvényes kérdésfelvetéseink, nincsenek érvényes válaszaink sem, és gyakorlatilag a tematizálása ezeknek a problémáknak sem történt meg a szélesebb értelemben vett szakmai szinteken. A felsorolás természetesen nem teljes, estig folytathatnánk még a problémák felsorolását. Most térek rá arra, hogy ha mindebbıl fakadóan az értéket és az érdeket keresem a közmővelıdésben, akkor itt és most mi az érték számunkra. Mi lehet az az érték, amely értéket megjeleníthetünk a társadalom elıtt, és amely értékképen keresztül vonzást gyakorolhatunk a közmővelıdés eszközrendszerével a ma és a holnap élı emberekre. Az egyik érték, és az egyik legfontosabbnak tartott érték számomra a kulturális alapellátás létének értéke. Tehát, hogy ebben az országban az oktatásival, az egészségügyi, a

56 szociális alapellátásokkal együttesen létezik kulturális alapellátás, és hogy ez a négy alapvetı érték közszolgálati módon szolgáltat és szolgáltathat a társadalom tagjai számára. Értéket jelent felfogásom szerint – és bízom benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül – a közösségek jelenléte a társadalomban és a közösségek jelenléte a közmővelıdésben. Itt a korosztályi közösségek, idısek, fiatalok és társaitól kezdve a szakmai közösségeken keresztül a mővelıdı alkotó közösségekig bezárólag mindenféle közösségre gondolok, amelyek a mi intézményrendszerünkben, a mi tevékenységrendszerünkben domináns szerepet töltenek be. Értéket jelent a mi tevékenységünkben a hagyományırzés, a hagyományápolás, a hagyomány továbbadás. Tehát az identitásról való tudás ennek a kultúrájának az ismerete és továbbadása. Értéket jelent az a kultúraközvetítés, amely kultúraközvetítésen belül egyrészt a saját mőveltségünk révén értékorientáltan jelenik meg a kultúra. Tehát, hogy nem szubkultúrák közvetítésére összpontosítunk, hanem megpróbálunk olyan értékrendet megjeleníteni tevékenységünkben, munkánkban, amely értékrend hazai és egyetemes vonatkozásokat nézve is idıtálló, maradandó értékek közvetítését jelenti. Érték a munkahelyteremtı tudás átadása a tevékenységrendszerünkben. Tehát megjelent az elmúlt tíz évben - és szerintem az egyik legfontosabb dolog, amire összpontosítani kell - a képzés, továbbképzés rendszerében való részvételünk. Fıleg a kistelepülések világában kell, hogy összekapcsolódjon a közmővelıdés a felnıttoktatás rendszerével. Magától értetıdıen összekapcsolódott már régebben is, tehát ez nem új találmány, de össze kell kapcsolódni mindennek a tudatos munkahelyteremtı, munkahelyre orientálódó, a munka világába visszavezetı tudás átadásnak a közmővelıdés feladatrendjén belül. Értéket jelent a tájékoztatás, a tájékozódás, az informatikai, a digitális és egyéb kultúrák átadása, ezeknek a kultúráknak a befogadására való megtanítás, a használatra való megtanítás, ezért lenne nagyon fontos a hagyományos értelemben vett közmővelıdési intézményrendszernek és a teleházak intézményrendszerének az összekapcsolása, hogy ne engedjük meg két külön intézményrendszer létrejöttét. Nem csak azért, mert nincs rá pénze ennek az országnak, mert van, hiszen láthatjuk, hogy hogyan fejlıdnek a teleházak szerte az országban, hanem elsısorban azért, mert egy olyan feladatrendszerrıl van szó, ami szervesen közmővelıdési-könyvtári feladatrendszer, és ha mi magunk nem nyitunk e felé, akkor úgy jön létre önállóan ez az intézményrendszer, hogy azzal gyengíti a közmővelıdési tevékenységrendszernek a fontosságát, társadalmi szerepét. Érték a mi munkákban az emberi kapcsolatteremtés, a társadalmi összetartozás kultúrájának nem csak a közvetítése, hanem az ırzése, a továbbadása, és fejlesztése. Mondtam elızetesen, hogy evidenciákat fogok mondani, de azt gondolom, hogy ezek olyan evidenciák, amelyekre olykor-olykor rá kell pillantanunk ahhoz, hogy tovább élhessük a mindennapi kultúraközvetítıi létünket, ha lehet egyenes gerinccel és szakmai tartással. Értéket jelent a mi munkákban különbözı, és különösen az elmúlt évtizedben a különbözı szociálpolitikai, szociális jellegő feladatok egyre jelentısebb mértékő felvállalása, a szegénység elleni küzdelemben való részvételünk. Legalább olyan mértékben, hogy helyt adunk azoknak az embereknek is az intézményhálózatban, akiket egyébként mindenhonnan kilöktek már, mert hogy fizetésképtelenek. Másrészt olyan értelemben is, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarokkal nem csak küzdı, hanem immáron együtt élı fiatal nemzedékek visszavezetése a társadalomba, vagy bevezetése a társadalomba szintén feladatunk. Azt gondolom, hogy ezekrıl az értékekrıl tudva – és még sorolhatnám itt az értékeket, mert ez csak néhány kiragadott eleme az értéksornak – kell védeni az intézményeket, a tevékenységeket, és a kultúraközvetítı szakembereket. Tehát az a fajta gondolkodás, ami azért védi a mővelıdési házakat, könyvtárakat, múzeumokat, levéltárakat, a bennük folyó tevékenységeket s a kultúraközvetítı szakembereket, mert hogy vannak, és ha már vannak, akkor védendık, az egy bukott, rossz gondolkodás.

57 Azért kell védeni ezeket a tevékenységeket, intézményeket, dolgozókat, mert jelentıs társadalmi értékek birtokában vannak, jelentıs társadalmi tudás birtokában lévı emberekrıl van szó, illetve olyan intézményrendszerekrıl és tevékenységrendszerekrıl van szó, amelyek társadalmi szintén fontosak, ezért védendık. Mik az érdekek a közmővelıdésben? Az elsı és legfontosabb mindebbıl következıen a kulturális alapellátás közszolgálati jellegének, mőködési rendjének fenntartása. Magyarán szólva annak a rendszernek a fenntartása, amely az Alkotmányból kiindulva minden magyar állampolgár számára alkotmányos jogként deklarálva a mővelıdés jogát biztosítja – a közmővelıdés útján – azt, hogy ezzel az alkotmányos jogával mindenki élhessen ebben az országban. Ezt tudjuk, hogy a gyakorlatban már nincs így. A településeknek több mint egyharmadában nincs mővelıdési intézmény. És ha azt nézem meg, hogy ahol van, ott mit lehet tenni, akkor egy másik egyharmadot kell hozzátennem a szegénység és a vakság okán ehhez az egyharmadhoz, ahol látszat szerint még van mővelıdési intézmény, könyvtár, és így tovább, csak meg ne nézzük, hogy mit csinál. Mert ha megnézzük, akkor borzasztó dolgok derülnek ki. És az a szők egyharmad, ami fennmarad, az is nagyon-nagyon rétegzett és differenciált. Tehát már az az 500 jól mőködı közmővelıdési intézmény sincsen meg bizony, amire egy évtizeddel ezelıtt hivatkoztunk, hiszen ez az egyharmados darabolás ez több, mint egy évtizede már társadalmi tény volt. De akkor még hivatkoztunk 500 olyan intézményre, amelyre büszkék lehettünk. Mára 500 sincs. Nem csak azért, mert nincs Kölcsey és nincs soksok egyéb intézményünk a nagy intézmények, a „címerállatok” közül, hanem azért is, mert amelyek nagyvárosokban, nagy településeknél, Budapest nagy kerületeiben léteznek, azok is olyan beszorítottságok között mőködnek, amelyek nem teszik lehetıvé sok esetben, vagy csak korlátozott módon teszik lehetıvé azt, hogy kulturális alapellátást és közszolgálatot, közszolgálatot nyújtsanak, mert olyan bevételi kényszerek között élik az életüket, amelyek ezt nagy mértékben akadályozzák. Holott a második – közvetlen helyi – érdek a településen a közmővelıdés a kulturális alapellátási tevékenység mőködése, mőködtetése. Ma már vannak szociológiai értelemben is mérhetı tények – hiszen tíz év az mutat egyfajta trendet –, amelyek azt mutatják, hogy ahol ez az alapellátás megszőnik, ott elıbb-utóbb el kezd megszőnni az élet is. Tehát a településekrıl elköltöznek az emberek, fıleg a fiatalok tőnnek el egyre nagyobb számban azokról a településekrıl, és a település elkezd elsorvadni. Érték az intézményi tevékenységek, közszolgálatok fenntartása, bıvítése, fejlesztése, de ez érdek is egyben. Tehát érdek annak a gondolatnak az érvényesítése, fıleg a helyi társadalomban, az önkormányzati testületeknél, hogy mi közszolgálati intézményként mőködjünk, tehát igenis a szolgáltatásaink jelentıs hányada vagy mindenki számára legyen elérhetı, tehát legyen ingyenes, vagy nagyon-nagyon olcsó, és a tevékenység döntı többsége legyen megfizethetı a helyben élı polgár számára! Következı érdek a mindennapi élet helyi közösségeinek, emberi kapcsolatrendszerének együttmőködési kultúrájának fenntartása, újjáélesztése és továbbfejlesztése. Érdek főzıdik az elmúlt évtizedben nagy mértékben elszaporodott szubkultúra visszaszorításához. Tudom, hogy a bálásruha-vásárokat és ezeket a szubkulturális ügyeket az intézmények városi szinteken is eltartó képességük, fizetıképességük megtartásához kell hogy befogadják, sıt mi több… Szóval: Tata egy abszolút kultúrváros, de a múltkor a Mővelıdési Házban közvetlenül a bejárat mellett volt egy turkáló, és annyira tele volt, hogy egyszerően nem lehetett bejutni az intézménybe, mert az emberek elállták az utat. Ez persze nem csak egy mővelıdési, szervezési típusú probléma, hanem annál többet jelez. Különösen, hogyha tudjuk, hogy ez a bizonyos tatai intézmény ez nem közintézmény, hanem egy fura alapítvány, amely egy egészen „másfajta” filozófiával mőködik.

58 Érdek főzıdik magától értetıdıen az intézményen, a tevékenységen túl a kultúraközvetítı szakember létének, mőködésének, munkahelyének fenntartásához, megırzéséhez, elıbb-utóbb fejlesztéséhez is. Érdek főzıdik e kultúraközvetítı szakember bérének, egyéb juttatásainak növeléséhez! Érdek főzıdik szociális és egyéb juttatásainak megırzéséhez és utóbbiak fejlesztéséhez. Hangsúlyozom: nem önérdek. Tehát amikor én ezt mondom, akkor nem csak a szakszervezeti vezetı beszél belılem. Többrıl, a helyi társadalom érdekérıl van szó. Érdek főzıdik mindezeknek az érdekeknek együttesen, garanciákkal, szankciókkal rendelkezı törvényi rögzítéséhez. Ebbıl a szempontból érdekünk főzıdik a kulturális alaptörvény ilyen tartalmú módosításához. És – foglalkoztatási oldalról – érdekünk főzıdik az egységes közszolgálati törvény megteremtéséhez is, tehát egy olyan közszolgálati típusú közintézményrendszerben a köz szolgálatáért dolgozó munkavállalói kör megerısítéséhez, amely munkavállalói, kultúraközvetítıi szakemberi kör hosszú távra tervezhet. Mert a mi munkánk nem csak azért nem piaci jellegő munka, mert nem egyik napról a másik napra a piacról élı emberek vagyunk a szó szakmai értelmében, hanem azért sem hozható piaci viszonylatokba a mi munkánk, mert ha mi nem tudunk egy-egy mővelıdı, alkotó közösségi folyamatot évekre elıre tervezni, akkor valójában a munkánk lényegérıl nem tudunk gondolkodni, abban nem tudunk cselekedni. Tehát amire annak idején felesküdtünk, ami szakmaiságunk lényegéhez kapcsolódik, azzal nem tudnánk foglalkozni. Márpedig akkor egy olyan identitászavar keletkezne a szakmán belül, amely azt a szakmai tartalmi szakadékot mélyíti tovább, amirıl induló mondataimban beszéltem. Holott ezen a válságon túl kell jutnunk, ehhez eszközrendszerrel kell rendelkeznünk. Értékekrıl, érdekekrıl való tudáson túl mind szakmai törvényi, mind költségvetési, mind pedig közszolgálati garanciákkal kell rendelkeznünk. Hangsúlyozottan nem pusztán önmagunk mőködésének, létének a biztosítása érdekében. A mi munkánknak, a közmővelıdési feladatellátás jelentıs társadalmi célokat szolgál. Olyan céljai vannak a mi munkánknak, amely célok közül megint csak esetlegesen sorolok fel néhányat. A felsorolásban elsı helyre teszem egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb mindennapi élet élésének a szolgálatait. Tehát egy olyan társadalmi kép kialakítását, egy olyan mindennapi élet élési rendjének a megalkotását, amelyben nem azok a meghatározó társadalom filozófiai gondolatok a mozgatórugók, amelyekrıl az elızıekben „kaparj kurta, neked is jut”-alapon beszéltem már. Céljaink közé tartozik a szegénység, a leszakítottság, a leszakadottság elleni küzdelem – sajátos eszközeinkkel. Rengeteg eszközünk van a cél elérésében való közremőködésre. Célrendszerünkhöz tartozik a demokrácia, a jogállamiság intézményrendszerének használata, elfoglaltatása a társadalomban élı állampolgárok által, hiszen az elmúlt tíz év nagy csalódási közé tartozik, hogy nem úgy mőködnek ezek a társadalmi intézmények, illetve demokratikus jogállami intézmények, a parlamenttıl kezdve a helyi önkormányzatokig bezárólag, ahogyan azoknak a mőködésére számítottunk. Csakhogy ezen nem lehet úgy változtatni, hogy várjuk, hogy magától jobbá alakul. Ettıl - ha a folyamatokat hagyjuk úgy zajlani, ahogy zajlanak - csak a választásokon részt nem vevık arányának a növekedése következhet be. Ez a demokratikus jogállami rend önfelszámolását jelentheti. Azt gondolom, hogy ugyanakkor a demokratikus jogintézmények "elfoglalása" az állampolgárok részérıl megtehetı, ennek a növelése a mi munkánk céljai között egy nagyon fontos rész. A következı megemlítendı dolog a kultúra minıségi elemeinek a közvetítése egy olyan társadalmi munkamegosztási rendben, amelyben növekszik a szabadidı. Szociológiai kutatások mutatják – ez elég furcsa számunkra, akik elég sokat dolgozunk -, hogy bizonyítottan több szabadidı áll ma már rendelkezésre, mint mondjuk tíz évvel ezelıtt.

59 Ha ehhez hozzávesszük, hogy a világtrend az, hogy a 40 órás munkahétrıl a 35 órás munkahét felé lépegessünk el, és így tovább növekszik a szabadidı, akkor nyilvánvaló, hogy ennek a szabadidınek az értelmes kultúrával történı kitöltése és kitöltetése egyik szakmai célunk kell hogy legyen. Végezetül azt gondolom, hogy megkerülhetetlen a célok és a feladatok közül, vagy ezekre gondolva egy alapkérdés megválaszolása. Ezzel a kérdéssel nap mint nap szembenéznünk és hiába tőnik távolinak a szóba hozatala, ha jobban belegondolunk, akkor naponta szembetalálkozunk ennek az alapkérdésnek különbözı elemeivel. Az alapkérdés így hangzik: Egy globalizálódó világot kell-e harmonizálni, elviselhetıvé, élhetıvé tenni a mindennapi életben élı ember számára, vagy pedig egy emberközpontú, humánus világot kell-e megteremteni és azt globalizálni? Természetesen mi, kis népek közé tartozók mondhatjuk azt: ugyan kérem, a globalizáció egy olyan hatalmas társadalmi, politikai és gazdasági folyamat, amellyel mi nem tudunk szembenézni, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Errıl a közelmúltban hatalmas vita folyt ugye a Népszabadságban és más fórumokon is. Csakhogy ezzel szemben, ha a dánokra, finnekre, a belgákra, portugálokra, írekre és egyéb kis nemzetekre nézünk, akkor kiderül, hogy ık is azt a választ adják, amely az én lelkemhez és gondolkodásomhoz is közelebb áll, hogy tudniillik egy emberközpontú, humánus világot kell megteremteni és azt kell globalizálni. S ebben a kulturális alapellátásnak, a közmővelıdésnek fontos feladatai vannak.

60

Földiák András

Évad végén és évad elıtt – szakmai programokról A tavalyi évben 420 „ügye„ vagy projektje volt a Magyar Mővelıdési Intézetnek, ami egy könyv kiadása, egy rendezvény, valamilyen tanfolyam vagy konferencia. Ha mindegyikrıl egy percet beszélnék csak, az is több lenne, mint amennyi idıt kaptam. Ennek ellenére azért szeretnék nem csak az Intézet programjairól beszélni, hanem egy kicsit azt a válságsorozatot folytatni, amit az elıttem szólók elmondtak. Agárdi Péter nagy összefüggésekben kultúrák háborújára utalt, de nem megyek bele, csak Huntingtonra utalok. Vadász János azzal kezdte, hogy tartalmi válságban van a közmővelıdés a társadalomban. Szerintem is komoly tartalmi válság van, de a kultúrán belüli nem-együttmőködés is hallatlan mértékben sújtja a közmővelıdést, mert évtizedekkel ezelıtt – mondjuk a 70-es években – azért a közmővelıdés egy széleskörő értelmiségi összefogásnak volt a része. A hátunk mögött tudhattunk jeles és az országban szinte mindenki által tisztelt nagy tekintélyő értelmiségieket, mint Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Huszár Tibor és hosszan sorolhatnánk. Egy percig nem akarom azt mondani, hogy a 70-es években mindenki mindenkivel egyetértett, de azért volt néhány fontos dolog, amiben az értelmiség egyetértett, és amihez a közmővelıdés is csatlakozni tudott. Akkor is volt sokfajta tagolódás is és ellentét is, de voltak alapértékek és alapkritériumok, amiket többé-kevésbé mindenki elfogadott. Most a kultúra mintha szétrobbant volna körülöttünk, rettentı mértékben beszőkült saját ágazataiba. Az egyik legnagyobb veszélynek azt látom, hogy a kultúra egészén belül egyre inkább elveszítjük a kapcsolatainkat és kísért annak a veszélye, hogy a közmővelıdés is ágazatokra esik szét, a belsı kapcsolatok is mintha már lazulnának. A mővelıdés egészén belül én hét funkciót érzek határozottan megkülönböztethetınek. Ezekrıl szeretnék szólni és egy-egy funkción belül az odavágó intézeti programok közül a fontosabbakat említeni. Hangsúlyoznom kell, hogy nem a felosztásban nem a hetes szám a fontos, hanem a mővelıdés sokszínőségének és ezen belül meglévı egységének az érzékeltetése. Az egyik fontos funkció a hagyományápolás. A közmővelıdés egésze, ebben az egységében, ahogy Magyarországon, nem létezik nyugaton, de fontos tudnunk, hogy különkülön az általam említett funkciók mind léteznek, sıt virágoznak, vagyis nagyon is fejlett formában léteznek. Az UNESCO a kultúra fejlıdésérıl szóló, 2-3 éve megjelent komoly könyvének a címe a „Kreatív sokszínőség”. Egyébként a kreatív sokszínőség a magyar közmővelıdésre is az egyik legjobban illeszkedı meghatározás lehetne. Most ezen belül is a hagyományápolás az egyik legkiemeltebb funkció ebben az UNESCO összegzésben. Nem miattunk, nem Európa és nem Magyarország miatt tartják a legfontosabb feladatnak, hanem azért, mert – mint tudjuk – nem csak a kultúra egy-egy eleme, hanem kultúrák úgy, ahogy vannak veszélyben vannak Afrikában és Ázsiában. Vannak nyelvek, amelyeket már csak 8-10 ember beszél. Nos, ilyen okokból is ad az UNESCO is kiemelt jelentıséget a hagyományápolásnak, a hagyományırzésnek, de ez az egyik legfontosabb funkció a magyar közmővelıdésben is. Ide szeretnék kapcsolni még néhány dolgot, amit az Intézetünk csinál. A hagyományápolás az Intézetnek mindig is a legerısebb része volt, az ötvenes évek óta. Sokan már nem tudják, nem hallották, de eredetileg Népmővészeti Intézetként jött létre az 50-es években, és az óta is a népmővészeti vonal a legerıteljesebb. Ezt nem kritikusan mondom, mert nagyon büszke vagyok rá és maradjon is erıs. Az Élı népmővészet az egyik legnagyobb akciónk ebben az évben ezen a területen, a Néprajzi Múzeumban volt a kiállítás május elején. Azért élı népmővészet, mert ma alkotott tárgyakra szóló pályázatot írtunk ki, amibıl a megyei zsőri

61 után még közel 4000 tárgy érkezett az országos zsőrizésbıl, s ennek fele került a Néprajzi Múzeumban kiállításra. A népmővészet területén egy másik most alakuló tevékenységünket említeném, a Halmos Béla vezetésével, már két részfoglalkozású, megbízásos dolgozóval is mőködı táncház archívum. Mindent, ami a táncház történetben volt a világon, megpróbálnak győjteni. Amerikában lévı magyarok és svájci magyarok táncházairól is. Most még éppen idıben vagyunk, hogy a húsz évvel ezelıtt született plakátok, fotók, zenei felvételek stb. felleljük és megırizésükrıl gondoskodjunk. Nem kell talán mondanom, hogy a magyar táncház a mi kultúránknak és közmővelıdésnek egy hallatlanul izgalmas és egyedi része, egyszerre nyitott és hagyományırzı, egyszerre modern és régi, közösségi. Csodálatos dolog, ezt próbáljuk megırizni. Hatalmas rendezvényünk volt a Vass Lajos Pávaköri találkozó az Erkel színházban. Több mint kettıezer ember énekelt együtt, nem csak, aki a színpadon volt, a nézıtéren is be volt osztva a Dunántúl, Erdély és az Alföld. Nagyon szép rendezvény volt. Szerintem a Gyöngyösbokréta óta – a 30-as évek óta – ilyen jelentıségő, ennyi ember együtténeklésével zajló nagy rendezvény nem volt. Vass Lajos csodálatos, eredeti pávaköri vetélkedıje történelmi jelentıségő volt a 70-es években. De ekkora rendezvény Vass Lajos özvegye szerint se történt soha. Egy újság se írt róla, én nem találkoztam egy hazai cikkel sem. Hihetetlen, hogy mennyi értékünk van, mennyi minden történik és a sajtót ez mennyire nem érdekli. Még egy dolgot említenék csak a népmővészetbıl. Az Intézet részeként mőködik 1992 óta a NIT, a Népi Iparmővészeti Titkárság. Ha valaki népi iparmővész szeretne lenni, ott kérheti munkájának zsőrizését. Bizonyos számú sikeres zsőrizés után megkapja a népi iparmővész címet, ami némi adókedvezménnyel is jár, meg még néhány elınnyel. De ez elsısorban rang, hogy igazolványa van a népi iparmővész voltáról. Amikor még volt pénz, s amikor még nagy számban voltak népi iparmővészeti szövetkezetek az országban, azok tartották fent a NIT-et, és az egy kimondottan gazdag cég volt. Most már tudomásom szerint kettı szövetkezet maradt összesen és azok is bajban vannak. A NIT. 1992-ben az intézethez került, és mint közalkalmazott intézménynek nincsen pénze. Na de a NIT végig győjtötte minden évben a zsőrizett tárgyak legszebb darabjait. Ebbıl egy tízezer darabos győjteményünk van. Annak egy része van kiállítva a kecskeméti Népi Iparmővészeti Múzeumban, de a győjtemény teljes egészében a mienk. Most ennek kezdtük el a feltárását. Ez még egy új és nekünk fontos ügy. Szakszerő múzeumi leltára ennek a hatalmas győjteménynek sose volt. A tízezerbıl mintegy ezer darabnak elkészült a digitalizált, internetre vihetı tárgyfotója. Hadd említsem még a Mesterségek ünnepét. Ha van olyan, aki nem járt volna még ezen a rendezvényen, akkor javaslom augusztus 20-án megnézni. Ennek szerény társrendezıi vagyunk, mert a Népi Iparmővészek Szövetsége a fı rendezıje. Szerintem a világon egyedülálló rendezvény. Az elsı napon majdnem ötvenezer fizetıvendég volt. Egy hallatlanul kulturált vásár, ahol csak minıségi terméket kínálunk. Vásár a világon nagyon sok van, minden dél-amerikai útkeresztezıdésnél lehetséges, hogy kiteszik emberek népmővészeti tárgyaikat. De ilyen színvonalas, szép dolog és ilyen hatalmas mennyiségben és a Budai várban, ami a világon nem akármilyen hely… Azért merem ezt mondani, mert amerikai vendégekkel voltam az egyik évben ott, és ık lenyőgözve nézték. Ha belegondolunk, Magyarországon szerintem az Omega koncert volt az egyetlen, ahol talán 50 ezer ember megjelent. Régen nincs futballmeccs se, és semmi más sem, ami ilyen látogatottságnak örvendene. Egy óriási dolog, hogy kultúrával ekkora eseményt tudunk csinálni. Azért mondom, mert hajlamosak vagyunk egy kicsit negatívan gondolkodni magunkról és gondjainkról. De azért közben tudnunk kell, hogy sok minden él és létezik a közmővelıdésben, és erre büszkék lehetünk.

62 A mővészeti kreativitás fejlesztése egy másik funkció. Azért tartom jó szónak és jobbnak, mint az amatırizmust, mert a mővészeti kreativitás fejlesztése több mint az amatır csoportok. Tehát mondjak csak egy játszóházi foglalkozást, vagy egy kiállítást, ami szintén a mővészi kreativitást segíti, de nincs mögötte amatır csoport. Nagyon erısek vagyunk ebben is, miközben komoly intézményi gondjaink vannak. Azért én úgy veszem észre, hogy nincs olyan nagy veszteség. Foltin Jolán mondta a múltkor egy néptánc rendezvényen, hogy ı egy kezén meg tudja számolni, hány nagy néptánccsoport szőnt meg az elmúlt tíz évben. Nagy amatır együttesek – bár komoly nehézségek árán, de – mőködnek és produkálnak. Mintegy 300 olyan néptánccsoportunk van, amelyik bármikor, bárhol a világon felléphet. Tehát nemzetközileg megállja a helyét. És ebbıl mindösszesen négy profi együttes. Kórusból kb. 200 ugyanez a szám. Hihetetlen érték, és szerencsére vannak, élnek, virágoznak. Csak néhány amatır rendezvény: tegnap 4-kor kezdıdött a kazincbarcikai színjátszó találkozó, aminek szintén társrendezıi vagyunk. Hasonló az Élı Népmővészethez az Amator Artium rendezvényünk, ez az országos, nagy amatır képmővészeti pályázat. Az Amator Artium a megyei mővelıdési központokkal közösen szervezett rendezvényünk. Minden megyében volt kiállítás, Budapesten három is és a megyéknek talán a felében készült megyei katalógus is. Nagyon fontos ez kiállítás esetében, mert ez olyan mőfaj, hogy leszedik és kész, vége, semmi nem marad belıle. Viszont vannak megyei katalógusok és lesz országos katalógus is. Lágler Péter kollégám digitális kamerával minden beérkezı képet felvett, internetrıl lehívható az összes kép, ami beérkezett. Eközben egy kérdıívet is adott ki az elıadó-mővészeti osztályunk, annak a feldolgozása most történik. Szóval mindenki, aki most küldött képet, az egy kérdıívet is kitöltött, hogy mióta fest, mért fest, jár-e szakkörbe stb. Tehát egy kicsi kutatást is kapcsoltunk mellé. Jövı héten van a Nyírbátorban a „Szárnyas sárkány hete” címő rendezvény. Ez egy helyi rendezvény, aminek társrendezıi vagyunk. Fantasztikus színvonalú és dinamikájú négy napos szabadtéri utcaszínház találkozó. Olyan élményekkel és olyan mővészi lehetıségekkel, beszélgetéssel és éjszakai ökörsütéssel, mintha kimondottan erre találták volna ki a templomot és mellette a tavat, meg azt a kis teret, ami a helyszíne, annyira illeszkedik a környezethez ez a csodálatos rendezvény. Egy nagy fotópályázatunk volt az Utazás a világ körül. Szerény felhívásunkra hétezervalahány kép érkezett be. Az intézet aulájában, elég rossz körülmények között, de négy kiállítást sikerült csinálni a beérkezı mővekbıl. Ez arról szól, hogy az emberek utaznak nyáron és fényképeznek. Felhívásunk a magán fényképeket célozta meg. Sok és színvonalas alkotás érkezett. Nyár végén lesz egy nagy rendezvényünk a Diák-filmszemle. Sajnos kevéssé tudjuk az általam eddig elmondott rendezvényeinkkel a fiatalokat megcélozni. Mintha a fiatalok világa másról szólna, mint a közmővelıdés egésze. A Diák-filmszemle egy olyan rendezvényünk. A vizualitással és a video üggyel meg lehet a gyerekeket szólítani. Picike felhívásokat teszünk csak közre, nem akarjuk nagyon szaporítani, mert hát a zsőrit ki kell fizetni, aki 3-400 filmet végignéz. Ha 3-4 ezer alkotás érkezne, nem tudom, mit csinálnánk. Július elején nyílik a cigány naiv képzımővészeti kiállításunk a Pataki Mővelıdési Házban, amire 5 millió forintot győjtött össze a Daróczy Ágnes. A határon túli képzések. Most is folyik Szamosújváron egy népi játék és kismesterség képzés erıs támogatásunkkal. Csak a bizonyítványunkat nem fogadják el. Államtitkári szinten kezdeményeztünk megbeszélést, talán el fognak fogadni bizonyos magyar bizonyítványokat. A hagyományápolás és a mővészi kreatívitás fejlesztése mellett a harmadik közmővelıdési funkcióként érdemes megemlíteni a szabadidı és rendezvényszervezést. Helyben az egyik legfontosabb feladat a kötetlen klubfoglalkozásoktól a színházi elıadásig, vagy a helyi mővészeti napok bonyolításig terjedı szervezés. De errıl a funkcióról itt nem

63 szólnék, mert intézetünk rendezvényei mind valamelyik szakterülethez kötıdnek, tehát ott említem ıket. Negyedik funkció a felnıttoktatás. Németországban leginkább ez az, amit mi közmővelıdésnek hívunk. S itt a fogalmi eltérésre szeretnék utalni. Az egyik bajunk a közmővelıdéssel az, hogy sokszor ugyanarról beszélünk a németekkel, szóval az a tevékenység, ami zajlik, az ugyanaz itt és ott, csak egészen más szavakkal hívjuk, és emiatt nem értjük meg egymást. A felnıttoktatásról néhány dolgot említek. Az európai felnıttoktatás trendjei címmel volt már két rendezvényünk. Túlzás nélkül mondható, hogy az európai felnıttoktatás legkiválóbb szakemberei jöttek el és mondták el sorban, hogy mi van Angliában, Finnországban. Létrejött a Novák Józsi bácsiról hívott Novák Alapítvány. Novák József igen jelentıs személyiség volt, szeretnénk az emlékét megırizni. Ez az intézettıl független alapítvány, amelyet a Józsi bácsi unokája alapított 300 ezer forinttal. Az egyik célja az alapítványnak a közmővelıdési képzésben komoly eredményt elértek kitüntetése. És ha marad ezen kívül pénz, akkor ösztöndíjakkal, kiadványok megjelentetésével a mővelıdés elméleti tudásában közremőködıket segítjük. Ötödik funkcióként említeném a technikai és tudományos kreativitás fejlesztést vagy ismeretterjesztést. Hallatlan fontos feladat, elég, ha csak Öveges professzorra gondolunk. Ezen a téren szinte semmi nem történik, az intézetünkben sem. Nem tudom ez a tevékenység miért esett így vissza. Abszolút technikailag kialakított világban élünk, és közben épen erre nem figyelünk. Régen jóval több modellezı és egyéb technikai szakkör volt. Nem mondom, hogy megszőntek, de erısen háttérbe szorultak. Következı terület a közösségfejlesztés, vagy közösség-, vidék- és területfejlesztés. Ez egy külön terület, annyira nyitott és más a megközelítése, hogy abszolút külön területnek tartom. Közösségfejlesztı osztályunk van, mőködik, nagyon sok jó helyi kísérlettel, Beregtıl Újpalotáig és Kıbányától elkezdıdıen a Kunságig több konkrét lokális kísérletünk van. Utolsóként említeném a kulturális segítı munkát mint funkciót, amit Vadász János úgy mondott, hogy sokan azért jönnek a házba, mert nem tudnak máshol lenni és fıleg télen melegben lenni. Tulajdonképpen az én meggyızıdésem szerint az összes funkciót végig kellene gondolni, hogy vajon nem azért nem tud járni egy gyerek a szakkörbe, egy felnıtt a tanfolyamra, mert nincs rá pénze. Mindent át kellene gondolni ebbıl a szempontból is. Nem kéne-e egy ösztöndíj, amivel Pistike eljöhetne a balett-tanfolyamra vagy máshova? Itt nagyon speciális munkákról lenne szó, nem a szociális terület feladatának az átvételével, de kulturális eszközökkel tudnánk segíteni bizonyos fajta hátrányok leküzdésére. Az Almássy téren volt egy cigány édesanyák klubja, ahol a legelemibb ismeretterjesztés történt – pelenkázás, bébiételek stb. – komoly sikerrel. Amit a Lipp Márta kolléganımék csinálnak, annak jelentıs hányada a kulturális segítı munkát célozza meg. A Hatvan városban zajló, a helyi mővelıdési házzal közösen folytatott kísérlet arról szól, hogy a fiataloknak milyen segítséget tudunk adni, ha munkanélküli, vagy ha elemi társadalmi beilleszkedési, „visszailleszkedési” gondokkal küzd. Igazában a közmővelıdés olyan, mint egy hét szirmú virág. A röviden említett hét funkció mentén alakulnak ki a szakterületei, de ezek mind a virág közepébıl ágaznak ki, a helyi közmővelıdés az a virág közepe. Az az ideális, ha helyben mind a hét funkció érvényesül egy kicsit, de mindegyik a helyi adottságokhoz és igényekhez igazodva egy új valóságot teremt. Amire utaltam, hogy ezek a területek hallatlanul elkezdtek függetlenedni. Sokféle szakmai civil szervezet jött létre, és közöttük feszültségek vannak. Ez még a legszalonképesebb megfogalmazás. Feszültség van például a népfıiskolában hívık és a közösségfejlesztésben hívık és a mővelıdési házban hívık között - és sorolhatnám tovább. Ez

64 nagy baj. De nem csak ezek az ágazatok szakosodnak: ezen belül az amatırizmus is, pl. a szövésen belül is vannak klikkek és csoportok, a színjátszáson belül is - de nem sorolom. Hihetetlen a tagolódás és hihetetlen kevés érintkezés van egymás között. Márpedig azokon a válságokon, amirıl itt ma Agárdi Péter és Vadász János beszélt, csak akkor tudnánk valahogy úrrá lenni, ha legalább valamilyen mértékben mi összefognánk egymással, valamint a nagy kultúra intézményeivel és az értelmiséggel is. De nem fogunk össze, nem is nagyon tudunk a nagy kultúrával, mert az meg egyébként lenéz minket. A nagyon tehetséges cigány festı nem ad már a cigány naiv kiállításra egy képet sem, mutatóba, az elıtérbe sem, mert hogy jön ı ahhoz, hogy ilyen amatırök között szerepeljen… Ugye van amatır színjátszás ma Magyarországon, van hivatásos és alternatív, aki aztán senkivel nincs jóba, se a hivatásossal, mert "azok már rég elfelejtették, hogy mi a mővészet igazi lényege, mert csak pénzért csinálják, az amatırök meg nem értenek hozzá, dilettánsok". Szóval nagyon fontos lenne egyrészt az integratív összefoglalás, másrészt mindennek a nemzetközi megfeleltetése. Igyekszünk az intézetben ennek érdekében sokat tenni. De nehéz úgy, hogy se pénzünk nincs, se hatalmunk nincs, se nincs mögöttünk egy olyan mővelıdéspolitika, amelyik valamilyen tudatos koncepcióval ezt segítené. Ha lenne az országban olyan értelmiségi és politikai szándék, ami az intézettel együtt, mellett, közösen mőködne valahogy, akkor könnyebb lenne, - de nincsen. Sokszor úgy érzem, hogy szigetként és egy szigetre terelve próbálunk összefogni dolgokat, amik szünet nélkül szét akarnak mászni. És ebben semmilyen partnerünk és segítségünk ma Magyarországon gyakorlatilag nincsen. Szörnyő dezintegrálódás zajlik, minden olyan apró részére bomlik le, amilyen mértékig csak lebomolhat. Minden szakmai, szövetkezeti és minden politikai irányzat, és minden. Ezen belül az integratív szándék megjelenése és megjelenítése nehéz, de meggyızıdésem, hogy fontos. S végül a Sebı Ferenc elıterjesztésében immár tíz éve készülı Hagyományok Háza koncepcióról. Ennek egyik variációja szerint a mi népmővészeti részlegünk is belekerülne a Hagyományok Házába. Mindezt hihetetlenül veszélyesnek tartom. Azt el tudom képzelni, hogy egyszer lenne a modern kreativitásfejlesztésnek és mővészetpedagógiának egy komoly intézete Magyarországon, a felnıttoktatásnak is. Lehetséges, hogy az általam itt említett hét szakterület mindegyike meg fogja találni a maga országos szervezıdésének a módját. Nem gondolom, hogy örök idıkig a Magyar Mővelıdési Intézetnek kellene mindent összefogni. Vagyis lehetséges, hogy lesz szakosodás. És az akár a mi intézetünkön belül, kívül, mellett zajlik, érinteni fogja az egészet. De ebbıl ne ragadjunk ki protekcionista alapon egy elemet és azt vigyük ki, az összes többivel pedig az isten tudja, mi lesz. Ennek határozottan ellene vagyok a közmővelıdés egészét és egységét védve. És ezt le is írtam többször. Nem tudom mi lesz, dolgoznak a Hagyományok Házán. Nem tudom, hogy mi a jövıje…