VI. FEJEZET ÉSZ ÉS TÖRTÉNELEM A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK AZ ÁLLAMRA VONATKOZÓ TANAI A NÉMET RACIONALIZMUS ÁLLAMBÖLCSELETE

I. kötet II. rész VI. fejezet

VI. FEJEZET ÉSZ ÉS TÖRTÉNELEM A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK AZ ÁLLAMRA VONATKOZÓ TANAI A NÉMET RACIONALIZMUS ÁLLAMBÖLCSELETE FORRÁSOK: Adam Ferguson: Essay on the History of Civil Society [Tanulmány a polgári társadalom történetéről]; Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A jogfilozófia alapvonalai; David Hume: Értekezés az emberi természetről, Összes esszéi; Lord Kames: Historical Law Tracts; Immanuel Kant: Az örök béke, Az erkölcsök metafizikája; Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerődésről; Charles-Louis Montesquieu: A törvények szelleméről.

6.1. A FELVILÁGOSODÁS A felvilágosodás a XVIII. század egyik legsokszínűbb szellemi áramlata. Különböző irányzatainak egyik közös jellemzője a fejlődés eszméjébe vetett hit. E fejlődést azonban a felvilágosodás képviselői – filozófiai előfeltevéseik, erkölcsi beállítódásaik és politikai meggyőződéseik eltérő volta miatt – rendkívül változatos formákban képzelték el. Politikai szempontból voltak közöttük szabadelvűek és konzervatívok, a „felvilágosult abszolutizmus” hívei és az állam szükségességét tagadó anarchisták, demokraták és rendpártiak. A felvilágosodás irányzatait a szakirodalomban rendszerint egyes országok szerint szokták elhatárolni. Így elsősorban a francia és a skót felvilágosodást különböztetik meg, de beszélnek itáliai és német változatokról (például Beccaria, illetve Wolff, Thomasius és Kant kapcsán), sőt angol és amerikai áramlatokról is (Godwin, Bentham, Paine, Franklin). Az alábbiakban ezek közül kettőt mutatunk be.

A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS [6.1.1] A francia felvilágosodás az ideológiai erjedés és nyugtalanság kora volt, melyben a philosopheok magukra vonták a társadalom szinte minden rétegének a figyelmét. Nem produkált Descartes-hoz, Spinozához, Hobbeshoz vagy Locke-hoz fogható nagy gondolkodókat, inkább az Ész korának második stádiuma volt: jeles irodalmi tehetségű intellektuelek a XVII. századi racionalizmus módszereit eszközül használták a hagyományos vallási, társadalmi és kulturális eszmék ellen, és a XVII. századi empirizmus újításait a „tudományra” hivatkozó népszerű elméletek kialakítására alkalmazták ... A francia felvilágosodás politikai elmélet alkotóit három fő csoportra oszthatjuk: a Voltaire vezette royalistákra, a Montesquieu vezette parlamentáriusokra és a Rousseau vezette republikánusokra. A parlamenti és a royalista iskolát egyaránt az angol filozófia inspirálta, s az angol kormányzati rendszert tekintették a „szabadság tükrének”. Más-más angol filozófust tartottak példaképnek, és eltérően értelmezték az angol kormányzatot [...]. A Montesquieu és Voltaire közötti nézeteltérés bizonyos fokig korábbi és mélyen gyökerező politikai antagonizmusokat tükröztetett a XVIII. századi gondolkodásban. Montesquieu, aki régi nemesi család sarja volt, egy ideig egy tartományi törvényszék vagy parlament elnöke, osztálya ideológusának, elmélete pedig régi thése nobiliaire modern újrafogalmazásának tekinthető. E tézis értelmében Franciaország régi alkotmánya a királyt csupán mint a birodalom első főrendjét ültette a trónra, így az alá van vetve a nemes elöljárók vagy parlement-ok által meghatározott törvényeknek és az 1


egyház által tolmácsolt isteni parancsoknak. Voltaire-ben ugyanúgy a régi thése royale újrafogalmazóját lehet látni, mely tétel szerint a király a törvényszerző, és mint az alattvalók összességének képviselője fölötte áll a birodalom minden más rendjének és intézményének, hogy az egész királyság javára uralkodjon. Montesquieu és Voltaire elmélete ennyiben két, XVII. századi tézis folytatás, érvelésük azonban új volt és új helyzetet tükrözött [...]. Montesquieu újszerűsége részben abban állt, hogy nem jogásziasan érvelt. Szemlélete mintegy a későbbi politikai szociológiát vetítette előre. A társadalmi szerveződés olyan általános törvényeit kereste, amelyek alapján meg lehet bizonyosodni arról, hogy egy társadalomnak milyen alkotmányos formák és politikai intézmények felelnek meg, és milyen berendezkedés eredményez kiszámítható hatásokat. E vizsgálódások alapján Montesquieu azt szűrte le, hogy a szabadság olyan államban tartható meg a legjobban, ahol egy kormányzati szerv sem monopolizálhatja a hatalmat, s így nem válhat despotikussá. Innen származnak a megosztott szuverenitás, a fékek és ellensúlyok és a hatalommegosztás formulái. Nem kell bizonygatni, hogy ezek a következtetések mennyire relevánsak voltak az akkori francia helyzetben. Voltaire és barátai royalizmusa nem kevésbé modern megfogalmazású. Voltaire, aki öntudatos volt és büszkén vallotta burzsoá mivoltát, nem rejtette véka alá, hogy szemben áll minden rendű arisztokratákkal és különösen a noblesse de robe-bal, mely a parlement-okban élvezett hatalmát könyvégetésre és eretnekek kínvallatására használja: de mint „tudományos” gondolkodó, mint az Enciklopédia „tudományos” köteteit író szerzők hangadója a hangsúlyt az abszolutizmus ésszerűségére helyezte... A „felvilágosult despotizmus” elnevezés nem fejezi ki korrektül azt, amire Voltaire, Diderot, d’Alembert és társaik gondoltak, amikor a felvilágosult abszolutizmusról szóltak. Ők ugyanis a baconi politikai elképzelést kiegészítették egy liberális vagy locke-i elemmel: hittek az egyénnek az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való természetes jogában [...]. Nagyjából ekkortájt jelentkezett a felvilágosodás politikai gondolkodásának harmadik fő áramlata, a thése republicaine, a modernizált thése royal és thése nobiliaire alternatívája. Legjelentősebb képviselője, Rousseau, aki akkoriban Diderot közeli barátja és a Enciklopédia aktív közreműködője volt, republikanizmusa megfogalmazásában ugyanolyan racionalista volt, mint Montesquieu parlamentarizmusa és a voltaire-iánusok royalizmusa, sőt Montesquieu korai írásai bizonyos fokig ezt meg is előlegezték [...] Montesquieu whig elmélete, mely egy ideig nem volt divatos, néhány évvel 1755ben bekövetkezett halála után újra felbukkant, amikor a király versailles-i miniszterei drasztikusabban léptek fel a parlament-ok ellen. Az enciklopédisták ekkor két, egymással elég elkeseredetten küzdő táborra szakadtak: egyesek, mint Holbach és Diderot, elfogadták Montesquieu érveit, hogy egyedül a megosztott szuverenitás véd meg a despotizmustól: míg mások, Voltaire-rel az élükén, arra biztatták az uralkodót, hogy álljon ellen a reakciós parlement-ok és a klérus követeléseinek, és hatalmát egyedül gyakorolja. Az 1770-es években az amerikai forradalom siker újra reflektorfénybe vonta a republikánus kormányzás eszméjét. Condorcet, a nagy enciklopédisták legifjabbika több amerikai intellektuellel is levelezésben állt s eszmét cserélt velük arról, hogy egy Egyesült Államok méretű köztársaságnak milyen alkotmány felelne meg a legjobban.

2


A köztársasági kormányzás az európai gondolkodásban ekkortól már nem feltétlenül a görög városállamokkal vagy a svájci kantonokkal kapcsolódik össze. Az események megcáfolták Rousseau-nak azt az állítását, hogy csak kis államok lehetnek igazán köztársaságiak. Azután, ami Amerikában történt, a republikanizmus Franciaország számára sem volt többé meddő alternatíva ... A francia felvilágosodás felmagasztala a noble savage-t, a „nemes vadembert”. Nem Rousseau volt az első és egyetlen philosophe, aki felvetette, hogy az északamerikai erdőségek vagy a déltengeri szigetek félmeztelen lakói ugyanolyan értelmesek, morálisan pedig feljebb állnak, mint az európai városok minden hájjal megkent lakosai [...]. Az egzotikus vadember ártatlanságába vetett hit nem járt együtt a honi alsóbb osztályokbeli egyszerű emberek iránti bizalommal. Rousseau és Voltaire magasztalta ugyan a genfi alkotmány demokratikus elemeit, de csak azért, mert az általános közoktatás rendszere a genfi dolgozó osztályt művelt osztállyá tette. Általánosságban Rousseau pártolta a népi részvételt a törvényhozában, de nem a kormányzásban: Voltaire pedig az általános oktatást nem kívánta kiterjeszteni Franciaországra, a demokráciáról nem is beszélve. Ha volt valaki, aki a demokráciát képviselte az enciklopédisták között, hát Condorcet, de még ő is azt javasolta, hogy a nép politikai szerepét olyan képviselők megszavazására kell korlátozni, akik a maguk részéről biztosítani fogják, hogy a törvények meghozása és a politikacsinálás magasabb intellektusú személyek dolga maradjon. A szakértő állandó figurája volt a felvilágosult politikai gondolkodásnak, a Platón-féle filozófus-elöljáró egyszerűsített változata: és Condorcet írásaiban a demokrácia koncepciója összeolvadt az államot a közjó érdekében működtető kulturált és közszolgálati szellemű hivatalnoki kar eszméjével, amely – ha Tocqueville elemzésének hinni lehet – nem esik messze az ancien régime Bourbonjait szolgáló nagypolgári bürokrácia önmagáról alkotott képétől ... A politikaelméletben egymással hadakozó philohophe-ok a gazdasági nézeteikben sem képviseltek egységesebb álláspontot. Gyakran angol teoretikusoknál kerestek inspirációt, de míg egyesek Locke merkantilista tanítását követték, mások a szabad kereskedelem doktrínáját. Utóbbiak között Francois Quesnay, a fiziokrata iskola alapítója volt a legjelentősebb. Tanítása szerint minden embert az önérdek motivál, de a harmónia természettörvénye az akadálytalan magántevékenységet képessé teszi a közjó előmozdítására. Ugyanakkor paradox módon a legtöbb fiziokrata a felvilágosult abszolutizmus voltaire-i vonalának volt a híve: a gazdaságban laissez faire-t akartak, de a politikában a dirigisme hívei voltak, ha csak a hagyományban rögzült kereskedelmi korlátok lebontásáig is [...]. Egy tendencia feltűnően hiányzik a francia felvilágosodásból: a konzervativizmus. Azt várnánk, hogy a vallás és a filozófia terén fellépő szkepticizmus, miként Holbach tartott tőle, jelentkezik majd a politika és a társadalmi reform területén is, s így lehetővé teszi a konzervatív látásmód meghonosodását. Valójában a francia felvilágosodásban nem volt jelen rendszeres konzervatív gondolkodás, olyan, mint Hume-é a skót felvilágosodásban vagy Hamiltoné az amerikaiban. Ez arra vall, hogy Franciaországban általános volt az elégedetlenség ... ha a szabadság értelmezésében eltértek is nézeteik, abban egyetértetek, hogy a szabadság olyasvalami, aminek még nincsenek birtokában.

3


CHARLES-LOUIS MONTESQUIEU [6.1.2] Montesquieu (1689-1755) [...] az intézményeket nem spekulatív módon, hanem a tényeket összehasonlítva vizsgálta. A törvények szelleméről írt terjedelmes művének (1748) újdonsága, hogy a kormányzatot a fizikai-földrajzi és a társadalmi környezet meghatározottságába helyezi A törvényt általánosan a dolgok temészetéből eredő szükségszerű kapcsolatokként definiálja. Az egyes nemzetek törvényei ennek a különleges esetekre alkalmazását jelentik. A törvények szellemét épp ez a különleges esetekre való alkalmazás jelenti, ugyanis a törvényeknek összhangban kell lenniük az adott nemzet sajátosságaival, így a kormányzat természetével és vezérelvével, a fizikai, éghajlati körülményekkel, a lakosság számával, szokásaival, vallásával, erkölcsével, stb. Montesquieu ezeket az összefüggéseket elemzi részletesen. A kormányzatot természete teszi olyanná, amilyen; a vezérelve pedig az, ami működésre készteti. Ennek alapján három kormányzati fajtát különböztet meg: a köztársaságit, a monarchikust és az önkényuralmit. A köztársaságban vagy a nép egésze tarja birtokában a főhatalmat (demokrácia), vagy csak a nép egy kis része (arisztokrácia). A demokrácia vezérelve az erény, az arisztokráciáé pedig a mérséklet. A monarchikus kormányzás természete, hogy egy személy kormányoz az alapvető törvények szerint [...]. A monarchia vezérelve a becsület, vagyis minden egyes személy és minden osztály előítélete. A monarchiában nincs szükség az erényre – írta Montesquieu. Kénytelen volt azonban a támadásokkal szemben később hozzátenni, hogy nem erkölcsi vagy keresztény erényre, hanem a politikai erényre gondol, amely a haza és az egyenlőség szeretetét, a törvények tiszteletét jelenti. A monarchiát mozgató becsület eredménye, hogy mindenki a közjóra törekszik, bár azt hiszi, hogy csak saját külön érdekét szolgálja. Az önkényuralmi államban egy emberé a korlátlan hatalom, de az nem törődik az államügyekkel, hanem egy másik emberre bízza. A zsarnoki uralom vezérelve a félelem. A kormányformák önmagukban nem biztosítják a szabadságot; csak a törvények uralma, a mérsékelt kormányzat. Montesquieu a mérsékelt kormányzat híve. A politikai szabadságot két szempontból vizsgálja: mint alkotmányos, közjogi és mint magánemberi, „alattvaló”, magánjogi szabadságot: a kettő eltérhet egymástól az adott politikai rendszeren belül. A politikai szabadság nem jelenti azt, hogy az emberek azt tehetik, amit akarnak, hanem arra ad jogot, hogy mindenki megtegye azt, amit a törvények megengednek. Ez egy garanciális elv megfogalmazása: a törvények biztosítják a szabadság érvényesülését, azokat nem lehet az uralkodónak sem áthágni. A hatalom szab határt a hatalomnak, és senki sem kényszeríthető olyan dolgokra, amelyekre nem kötelezi a törvény. Az állampolgár oldaláról nézve a politikai szabadság lelki nyugalmat jelent, amely abból ered, hogy érzése szerint mindenki biztonságban él, nincs kitéve önkénynek a hatalom vagy más magánember részéről. Montesquieu a különböző nemzeteket vizsgálva arra az eredményre jut, hogy egyetlen olyan nemzet van a világon, amely céljának a politikai szabadságot tartja, és ez Anglia [...]. A magasztalt angol berendezkedésből szűri le a hatalommegosztásnak a demokratikus polgári állam normájává vált elvét. A hatalom hajlamos az elfajulásra, ezért hatalommal kell ellensúlyozni: ez a hatalommegosztás indoka. A Montesquieu által megkülönböztetett három hatalom: a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom. Ezeket egymástól el kell választani, mert bármely kettő koncentrációja, egybeolvadása zsarnoksághoz vezet. Az elválasztásnál olyan légkört kell

4


mindegyiknek biztosítani, hogy egyik se nőjön a másik fölé, hanem egymást mérsékeljék [...]. A törvények szellemének vizsgálata során igen sok tényezőt vett számításba, így nagy mélységgel elemezte a vallás, az erkölcs, a kereskedelem szerepét, és különös jelentőséget tulajdonított az éghajlatnak, ha nem is kizárólag arra vezette vissza egy ország kormányformáját, mint egyes bírálóí állították. A SKÓT FELVILÁGOSODÁS [6.1.3] 1740 és 1790 között Skóciában pezsgő szellemi élet alakult ki, melyet ma skót felvilágosodás néven tartunk számon. Legkiemelkedőbb alakjai Hume és Adam Smith mellett olyan gondolkodók sorakoznak, mint Adam Ferguson, Francis Hutcheson, William Robertson, Lord Kames, Thomas Reid, Sir James Steuart és John Millar. Érdeklődésük a metafizikától a természettudományig terjedt, de a skót felvilágosodás mint egész igen figyelemreméltó és jellegzetes teljesítményei a történelem, a morál- és a politikai filozófia, valamint a politikai gazdaságtan terén születtek, annak tanulmányozása közben, amit akkoriban „társadalmi haladásnak” neveztek [...]. A XVIII. századi Skócia nyújtotta tapasztalati háttér számos fontos vonatkozásban különbözött más országokétól, s ezek a megkülönböztető vonások alapvetően befolyásolták a skót gondolkodást. A skót felvilágosodás alatt végbemenő lassú, de valóságos gazdasági növekedés társadalmi következményei új felismerésekkel ajándékozták meg a skót gondolkodókat. Az Angliával létrejött 1707-es egyesüléssel a skótok lemondtak ugyan független parlamentjükről, de cserébe szabadon kereskedhettek Angliával és annak birodalmával. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy egyszerűen ez a változás lett volna Skócia gazdasági növekedésének egyedüli oka vagy felvilágosodásának ihletője. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy természetes módon irányította rá a figyelmet az intézmények és a gazdasági fejlődés közötti kapcsolatra. A vallási liberalizáció (a harcos skót prebiteranizmus megszelídítése a XVII. században a „mérsékelt” egyházi emberek által William Robertson irányítása alatt), az egyetemi reform (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen és St Andrews a protestáns Európa vezető egyetemi városaivá váltak) és az önkéntes társulások és klubok szaporodása (például az edinburghi Select Society) – ezek kétségkívül a felvilágosodás előfeltételei voltak. Olyan környezetet biztosítottak, melyben a skót felvilágosult gondolkodók megtapasztalhatták és műveikben ki is fejezhették, hogy egy társadalomban mennyire fontos a morális és kulturális keret, illetve ennek viszonya az anyagi haladáshoz [...]. Skócia azonban nem csak egyedi, sajátosan sikeres, helyi tapasztalatát nyújtotta gondolkodói számára mintegy ösztönzésül, hanem egy jellegzetesen kozmopolita szellemi légkört is, miután mára a XVII. század vége óta egyre nyitottabbá vált az európai gondolkodás minden fejleményére [...]. [A] skótok az erkölcsi és politikai gondolkodás minden fő európai hagyományából merítettek. Puffendorf és Locke természetjogi bölcselete és Shaftesbury morálfilozófiája különösen nagy hatást gyakorolt az egyetemekre. Hutcheson, a glasgow-i egyetem morálfilozófiai professzora előadásiban ezek a hatások olyan elméleti beszédmóddá olvadtak össze, mely a társadalmi jelenségek teljes körének vizsgálatára alkalmasnak bizonyult [...]. A skótok hamarosan megismerkedtek a nápolyi történésszel, Pietro Giannonéval (Vicoval azonban nem), a francia philosopheokkal: Montesquieu-vel, Voltaire-rel, Rousseau-val, Quesnay-vel és Turgot-val [...].

5


A skót felvilágosodás – a metafizika és a természettudományok területét félretéve – „a társadalomi haladásra” koncentrált, és három területen ért el jelentős eredményeket. Az első terület a társadalom és a kormányzat eredetének és fejlődésének elemzése volt. Hume nyomán egyetlen skót gondolkodó sem vallotta már azt, hogy a társadalom és a kormányzat valamilyen eredeti szerződésen alapul. Hume és Smith számára megengedhetetlen volt egy olyan a priori teológiai feltevés, miszerint a természetjogból levezethető az a kötelesség, hogy a szerződéseket be kell tartani, és minden skót egyetértett abban, hogy történeti alapon elfogadhatatlanok azok az elméleti magyarázatok, amelyeket a korábbi jogfilozófiai gondolkodók, különösen Locke, a szerződésről adtak. Értekezés az emberi természetről c. művében (1739– 1740) Hume azt az elképzelését fejtette ki, hogy a társadalom a családból fejlődött ki, a kormány pedig a védelem és a tulajdon biztonságának szükségletéből. Hume művét számos új, rendkívül tartalmas és kellően történeti megközelítés kifejtése követte: Smith-nek a glasgow-i egyetemen tartott jogfilozófiai előadásai (Lectures on Jurisprudence, 1762-1763, 1766), Fergusontól a Tanulmány a polgári társadalom történetéről (Essay on the History of Civil Society, 1767) és Millar A rangok megkülönböztetésének eredete (Origin of the Distinction of Ranks, 1770) c. műve. Smith klasszikus megfogalmazása szerint a társadalom a fejlődése során négy szakaszon ment keresztül, melyek a megélhetés négy módjának felelnek meg: a vadászatnak, a pásztorkodásnak, a mezőgazdaságnak és a kereskedelemnek: a kormány kifinomultságát miden stádiumban a tulajdon természetével és mértékével hozta összefüggésbe. Ferguson szintén kiemelte a tulajdon történeti szerepét, de ebből a társadalmi formák eltérő osztályozását alakította ki, s különösen alapos elemzést adott a vad és a barbár társadalmak harci kultúrájáról. Lord Kames pedig a Történeti jogi értekezések (Historical Law Tracts, 1758) c. művében kifejezetten a jog fejlődését hozta kapcsolatba a társadalom előrehaladásával, míg Robertson ezeket az új műveket felhasználva építette fel történeti munkáit, jelesül az Az európai társadalom haladásának áttekintését (View of the Progress of Society in Europe), mellyel V. Károly története (History of Charles V. 1769) c. művét vezette be. A régi jogbölcseleti megközelítésmód átalakítása azonban nem járt veszteségek nélkül. A skót szerzők vizsgálódásaiban nem kapott helyet például Locke jellegzetes törekvése egy olyan mérce megállapítására, amelyhez viszonyítva egy társadalom legitim tulajdon- és kormányzati viszonyai megítélhetők. Az új történeti perspektíva azonban abban sikeres volt, hogy lehetővé tette a társadalomnak mint kölcsönviszonyban álló részek rendszerének szemléletét, s így kialakította egy majdani társadalomtudomány alapjait. A skótok másik figyelemre méltó eredménye abban állt, hogy elemzést adtak a társadalmi fejlődés végső, kereskedői fázisának erkölcseiről és intézményeiről. Munkáikban a klasszikus humanizmus fogalomrendszere találkozott a természetjogi gondolkodás fogalmaival, és jelentős véleménykülönbségekre is fény derült. A mandeville-i fonalat felvevő Hume nevetségessé tette a klasszikusok szent formuláját, miszerint a fényűzés erkölcsi romlást von maga után. A fényűzés – fejteget Hume az Esszékben – mind gazdaságilag, mind erkölcsileg hasznos, mivel a rangok hierarchiájának fokozatos kiépüléséhez, valamint a személyes és a közéleti érték kifinomodásához vezet [...].

6


A skót felvilágosodás harmadik és legfontosabb eredménye a politikai gazdaságtan megteremtése volt. A politikai gazdaságtan – a skótok felfogásában – a társadalmi haladás tágabb vizsgálatába tartozott. A skót gondolkodók néhány lényegi felismerésre alapozták a politikai közgazdaságtant. Arra, hogy a gazdasági élet önszabályozó, és hogy a gazdasági növekedés dinamikus, önfenntartó folyamat. Ismét Hume volt az, aki provokatív, de töredékes esszéiben elindította az erről való gondolkodást. Steuart megpróbált válaszolni Hume érveire és egyúttal átfogó tárgyalását adni a témának az A politikai gazdaságtan alapelvei (Principles of Political Oeconomy, 1767) c. munkájában. Steuart számára balszerencsés módon művét azonnal és megfellebbezhetetlenül elhomályosította Smith A nemzetek gazdagsága c. munkájának 1776-os megjelenése. Ez a mű felfedte a piac természetes önszabályozó mechanizmusát és a gazdasági növekedés szisztematikus modelljét adta, megmagyarázva a munkamegosztás és a tőke, a mezőgazdaság és a manufaktúrák szerepét. Smith elképzelésében a politikai gazdaságtan úgy élt, mint amiről kiderülhet, hogy csupán az „egyik ága az államférfi vagy a törvényhozó tudományának. DAVID HUME [6.1.4] David Hume (1711–1776) nagyszabású filozófiai művében (Értekezés az emberi természetről, 1739-40), a több kötetre rúgó Anglia történetében és Esszéiben fejtette ki a természetjog és a szerződéselmélet kritikáján alapuló politikaelméletét. Hume kiindulópontja a szkepticizmus: az okozatiságnak, az értelem erejének, az azzal felismerhető törvények létének tagadása. A cselekvéseket nem az ész befolyásolja. Az emberi társadalom létrejöttének alapja az a haszon, amelyet a társadalom az emberek nagyratörő vágyai és a rendelkezésre álló szerény eszközök közötti feszültség leküzdéséhez nyújt. A társadalom három előnye: fokozza erőnket, képességeinket és biztonságunkat. Az emberek megállapodásra lépnek, hogy biztosítsák a külső javak birtoklását és tartózkodnak a mások által birtokolt javak háborgatásától: ez tartja fenn a társadalmat. Ez a megállapodás nem kölcsönös ígéreteken alapul, hanem azon a feltevésen, hogy ha én nem háborgatom más birtokát – lévén neki ugyanaz az érdeke –, ő sem háborgatja az enyémet. Ez a megállapodás az igazságosság és a tulajdon ideájának eredete. Azaz Hume szerint a társadalom és az igazságosság pusztán abból ered, hogy az emberek önzők és a természet nem elégíti ki megfelelően szükségleteiket. Az igazságosság és az igazságtalanság megkülönböztetésében az érdek játszik döntő szerepet. Mi az oka akkor, hogy az emberi társadalomban annyi a rendzavarás, és nem követik az igazságosság elveit? Ennek az az oka, hogy az emberek nem valódi érdekeiknek megfelelően cselekszenek, hanem szenvedélyeiknek engednek, a csekélyebb, de közeli előnyt választják a távoli jelentősebbel szemben. Ennek orvoslására szolgál a kormányzat. A politikai társadalom ugyanis egyes emberek – az előljárók – közvetlen érdekévé teszi azt, ami alárendeltjeik érdeke, de amit azok szenvedélyeik rabjaként nem követnek. Ezen a ponton Hume továbblép a szerződéselmélet módosításában, amit már az ígéret és a megállapodás éles megkülönböztetésével megkezdett. Az emberek ugyanis a kormányzat bevezetésekor létrejövő kötelességeiket a már korábban létező természeti törvények folyományának tekintik, különösen annak a törvényének, amely az ígéretek teljesítésére vonatkozik.

7


A polgári felsőbbségnek azért kell engedelmeskedni, hogy fennmaradjon a rend és az egyetértés a társadalomban [...]. Ha [azonban] az uralkodó zsarnoksága megszünteti azt az érdeket, amely a kormányzatot szentesíti, megszünik az engedelmesség kötelezettsége is [...]. A kormányzat vizsgálatánál Hume viszonylag nagy teret szentel – az elsők között – a pártok szerepének (esszéi: A pártokról általában és Nagy-Britannia pártjairól). Értékelése elutasító: szerinte amennyire tiszteletre méltó az államalapítók tevékenysége, annyira gyűlöletes azoké, akik frakciókat szerveznek. A frakciók (ez Hume terminológiájában a párt szinonímája) veszélyesek a kormányzat és a jog hatékony működésére. Bizonyos esetekben szükséges rossznak tekinthetők, mert néha több bajt akadályoznak meg, mint amennyit okoznak. Az emberi csoportosulások létrejöhetnek pusztán személyes barátságból vagy valódi okokból (közös érdekből, elvből, vagy a valaki/k iránt érzett szimpátiából és lojalitásból). A legtöbb pártban a személyes és a valódi motiváció együtt jelentkezik. Kiemeli (és a „legmegbocsáthatóbbnak” tartja) az érdekkülönbségeken alapuló pártokat. Ezek a különérdeket képviselik a politikai életben, a kormányzatban elsőbbséget szeretnének élvezni, és ez politikai küzdelemhez vezet. Ez nem baj, mert a vetélkedés hiánya azt jelzi, hogy a legerőszakosabb és legerősebb csoport megszerezte a kizárólagos hatalmat és zsarnokságot hozott létre. Az alkotmánynak meg kell akadályozni, hogy egy párt felelőtlen, korlátlan befolyást gyakorolhasson a kormányzatra, és így veszélyeztesse annak megfelelő működését. Az eredeti szerződésről szóló esszéjét (mely először az Erkölcsi és politikai tanulmányok 1748. évi kiadásában jelent meg) Hume két igen elterjedt és népszerű elmélet bírálatának szentelte. Az egyik, a kormányzat isteni jogáról szóló teória, mely a hatalmat szentnek és sérthetetlennek tartotta, bármilyen zsarnoki legyen is, tehát szentségtörés ellene lázadni. Ezt a nézetet századában a tory párt hirdette, míg a whigek a kormányzatot az eredeti szerződésre vezették vissza, amellyel az alattvalók fenntartották jogukat arra, hogy sérelem esetén elmozdítsák a kormányzatot. Mindkét elméletnek elismeri bizonyos igazságát, de nem abban a szélsőséges formában, ahogy a szembenálló pártok megfogalmazzák. Az első nézetet Hume azzal intézi el, hogy ha minden hatalom az isteni gondviselés terveinek megfelelően működik, akkor a rendőr hivatala nem kevésbé isteni eredetű, mint a királyé. Ami az eredeti szerződést illeti, az engedelmesség nem a szerződésben tett ígéretből, hanem a szokásból ered, mert e régi szerződést már senki sem ismeri, és az apák beleegyezése miért kötné a leszármazókat is. Annak feltételezése, hogy az emberek minden egyes kormányzat esetén beleegyezésüket adják, csak abból vezethető le, hogy minden ember felismeri érdekét – ettől a tökéletességtől azonban valójában igen messze vannak. A hallgatólagos választás és beleegyezés elmélete sem áll meg, hiszen választhatja-e az a szegény paraszt az ország elhagyását, aki nem ismer idegen nyelveket és szokásokat, s szerény keresetéből napról napra él? A szerződéselmélet elítélésénél is jól kirajzolódik Hume-nak az a következetesen érvényesített tana, hogy az általános elvekből nem vezethetők le az egyes esetek megoldásai, ami a politikai filozófia terén azt jelenti, hogy a politikai elméletből nem dedukálható a konkrét politikai cselekvés. Nem a hatalomra kerülés jogcíme az érdekes például (legyen az akár az eredeti szerződés), hanem az, hogy a megszokás úgyis megerősíti a győztes uralkodó jogcímét.

8


A tory és a whig alkotmányos elképzelés együttes elítélése olvasható ki az Anglia történetének hat kötetéből is, melyekben Julius Caesar korától a Stuartokig követi az angol történeti (nem írott) alkotmány fejlődését. Úgy véli, hogy a két párt azért állít fel és fogad el fikciókat, mert nem ismeri az alkotmány változásainak valódi történetét. Minden korban az épp hatalmon lévők kormányzati elve az elfogadható, és akik az ősi törvény iránti feltételezett tiszteletből az alkotmány eredeti formájára hivatkoznak, csak saját egyéni törekvéseiket leplezik. Különösen az olyan tökéletes, szabad rendszerrel rendelkező népnek, mint az angol, kell vigyázni az elődök fejletlenebb rendszerére való hivatkozással. 6.2. A NÉMET RACIONALIZMUS ÁLLAMBÖLCSELETE „Nekünk ugyanazt kell felülről megcsinálnunk, amit a franciák alulról vittek véghez” – mondta állítólag a porosz reformmozgalom egyik vezetője az uralkodónak. A német racionalista gondolkodás, s azon belül is elsősorban a „klasszikus német filozófia” állambölcseleti szempontból úgy tekinthető, mint egy olyan politikai berendezkedés és állam lehetőségének végiggondolása, ami megteremti a polgári társadalom feltételeit és biztosítja annak működését.

IMMANUEL KANT [6.2.1] Immanuel Kant (1724–1804) a klasszikus német filozófia első nagy alakja a XVIII. század nyolcvanas, kilencvenes éveiben keletkezett műveiben – így az ún. Gemeinschpruchban* (1793), Az örök békében (l795), Az erkölcsök metafizikájában (1797) stb. – foglalkozott a politika és az állam problematikájával [...] Az államnak egyszerre kell biztosítania a törvények betartása mellett a maximális egyéni szabadságot és az ellenállhatatlan hatalmat a törvények kikényszerítésére. Erre Kant szerint a köztársasági (republikánus) állam a legalkalmasabb, amely „erőszak szabadsággal és törvénnyel”. Ennek a berendezkedésnek a létrehozása az emberiség világtörténelmi feladata, amelyhez azonban fel kell számolni a természeti „hadiállapotot” az államok közötti kapcsolatokban is. Olyan államközi viszonyok, amelyben a háború elfogadott eszköz, gátolják az emberi nem fejlődését és negatív hatással vannak az államok belső berendezkedésére is. Ezt a problémát Kant az államalapító szerződéshez hasonlóan kialakított népszövetséggel, egy permanens államkongresszus létrehozásával véli megoldhatónak. A kongresszus feladata az államközi viszonyok rendezése lenne az örök béke felé haladás elvei alapján [...]. Az állam és a nemzetközi föderáció megalapítása Kantnál a gyakorlati ész parancsa. A gyakorlati ész három „a priori” jellegű „tiszta észelvet” állapít meg az állami berendezkedés számára. A társadalom minden egyes tagjának mint embernek a szabadságát, a törvény és az állam előtti alattvalói egyenlőségét, valamint az egyénnek mint polgárnak az önállóságát. A szabadság, a más kényszerítő akaratától való függetlenség, Kant szerint az egyetlen, eredeti és minden embert megillető jog; a születéstől fogva meglévő egyenlőség és a függetlenség csak abból levezetett kategóriák. Az egyének szabadságára tekintettel az állam célja nem lehet az emberek boldogságának biztosítása. Ez ugyanis egy „paternális”, az alattvalókon atyáskodó, azokat gyermekként kezelő kormányzás volna, amely a despotizmus legrosszabb formáját jelenti. Az államcél csak az alkotmány, a törvények és a rend biztosítása, és *

Teljes címén: Ama közönségesen használt szólásról, hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit sem ér.

9


annak lehetővé tétele az alattvalók számára, hogy mindenki szabadon keresse a maga boldogulását, a képességeinek és szerencséjének megfelelő társadalmi pozíció elérését. Ebben csak a többi államtag szabadsága korlátozza. A nép az államszerződéssel nem mond le eredeti szabadságáról, hanem a törvény nélküli szabadságból a törvények biztosította szabadság állapotába kerül. Az egyének szabadságával függ össze, hogy az állampolgárok csak azoknak a törvényeknek engedelmeskednek, melyeknek meghozatalához beleegyezésüket adták vagy megkérdezésük esetén megadták volna. Ez utóbbi fordulat Kantnak azzal a feltételezésével függ össze, hogy minden államforma közelíthet törvényeinek szellemével a republikanizmushoz. Kant szerint republikánus az az állam is, ahol a nép ugyan nem szól bele a törvények meghozatalába, de azok tartalma olyan, hogy megkérdezése esetén beleegyezett volna. Kant az előbbi feltételezésből vezeti le a főhatalomnak azt a korlátját, hogy nem határozhat el olyasmit, amit maga a nép se határozhatna el magáról. Ezt a logikai lehetetlenségre alapozó elvet azután a feudális intézményék kritikájánál gyümölcsözteti. A gyakorlati ész elvei alapján berendezett államban minden egyén szabad és egyenlő, maga felett csak anyagi és morális fensőbbséget ismer el. Azonban a törvények létrehozásában való részvétel szempontjából eltérő az egyének jogi helyzete. E vonatkozásban Kant megkülönbözteti a szavazati joggal bíró aktív, illetve az azzal nem rendelkező passzív állampolgárokat. A törvények az egész néptől származnak, de van, aki képtelen eldönteni azt, hogy mi a jogos és mi a jogtalan. Az aktív állampolgársághoz a „természetes” felnőtt férfi minőségen túl arra van szükség hogy az illető a maga ura legyen. Valamilyen „tulajdonnal” rendelkezzék, amelyből képes eltartani magát és jövedelmét valamilyen hozzá tartozó „dolog” (Kant idesorolja például a művészi és tudományos készségeket és ismereteket is) elidegenítéséből szerezze meg, nem pedig mások „kegyéből”. Ezen az alapon Kant a bérmunkásokat, szolgákat, stb. (aki „erőinek használatát engedi át másnak”) kizárja a szavazati jogból; nekik nincs meg az állampolgári minőséghez szükséges önállóságuk. Ez azonban nem érinti emberi mivoltukban élvezett szabadságukat és egyenlőségüket. Hogyan képzeli el Kant ezeknek a szerinte teoretikusan érvényes elveknek a gyakorlati megvalósulását? Az államcél, az államforma és az állami berendezkedés elvei kapcsán megfogalmazott tételeit nem biztosítja a népnek a főhatalommal szembeni ellenállási joga. Ez szerinte kizárt, hiszen ha a főhatalomnak a nép ellenállhat, akkor az nem főhatalom. Az ellenállási jog kizárásából következik, hogy a népnek nincs joga a forradalomra és a felkelésre sem [...]. Kant szerint a felkelés és forradalom hasonlatos az ember eredeti bűnbeeséséhez [...]. A forradalom azonban nem hozza magával automatikusan a „gondolkodásmód reformját”, hanem a régiek helyett csupán új előítéletek pórázára fűzi a „gondolattalan tömeget”. Ugyanakkor az emberiség intellektuális és morális fejlődése, a felvilágosodás végbemehet az abszolutista kormányzás „kemény burka” alatt is. A szabad gondolkodásra és cselekvésre alkalmassá váló nép létrejötte pedig visszahathat a „kormányzat alaptételeire”. A nép fejlődése és a jobb állam felé haladás nem „alulról”, forradalmi úton, hanem „felülről”, időről-időre ismétlődő reformok révén mehet végbe. E folyamat elősegítésére az államnak kell kiépítenie a nevelés rendszerét, és saját magát időről-időre reformok révén az egyre tökéletesedő nép igényeihez kell igazítania. Kant a békés evolúció híve.

10


GEORG WILHELM FRIEDRICH HEGEL [6.2.2] Hegel (1770–1830) általában dícséretesnek tartotta azt a törekvést, hogy a valóságot a gondolkodásnak megfelelően átalakítsák. Ez az ember legmagasabb előjoga, az igazság megvalósításának egyetlen útja. De amikor ez a kísérlet létében fenyegette azt a társadalmat, amely ezt az ember előjogaként magasztalta, mindennél fontosabbnak tartotta az adott rend fenntartását – bármilyen körülmények között ... Nem következetlenség Hegel rendszerében, hogy az egyéni szabadság ekképpen háttérbe szorul az „általános” autoritása mögött, és hogy az „ésszerű” végül is az adott társadalmi rend alakjában jelenik meg. A látszólagos következetlenség a történelmi igazságot és az individualista társadalom ellentmondásainak folyamatát tükrözi, amelyek a szabadságot szükségszerüséggé és az észt autoritássá változtatják. Hegel Jogfilozófiájának* jelentősége nagymértékben annak a ténynek tulajdonítható, hogy alapvető fogalmai megőrzik és tudatosan megtartják e társadalom ellentmondásait és következetesen végigviszik őket. Hegel [...] a modern társadalmat nem tartotta természetes közösségnek, sem isteni eredetű kiváltságok rendjének. Ez a társadalom szabad tulajdonosok általános versenyén alapul, akik önálló tevékenységükön keresztül szerzik meg és tartják meg pozíciójukat a társadalmi folyamatban. A modern társadalomban a közérdeket, az egész fennmaradását csak a vak véletlen biztosítja. A társadalmi ellentétek tudatos szabályozása ezért csak egy olyan erő által képzelhető el, amely fölötte áll az egyéni érdekek összeütközésének, s mégis védelmezi azokat – csak egy ilyen erő tudja átalakítani az egyének anarchikus összességét racionális társadalommá. A Jogfilozófia [című műve] a polgári társadalom filozófiája [...]. A mű Bevezetése felvázolja a jog, a polgári társadalom és az állam kidolgozásának általános vázát. A jog birodalma a szabadság birodalma. A gondolkodó szubjektum a szabad létező; a szabadság az ő akaratának attributuma. Az akarat az, ami szabad, a szabadság az ő szubsztanciája és lényege. Akaratán keresztül az egyén meghatározhatja cselekedeteit, szabad eszével összhangban. A jog teljes szférája – az egyén joga, a család joga, a társadalom és az állam joga –, mind az egyén szabad akaratából ered, és azzal összhangban kell lennie ... Eddig tehát Hegel korábbi írásainak végkövetkeztetéseit fogalmaztuk meg újból, melyek szerint az államot és a társadalmat a felszabadított egyénben lakozó kritikai ész alapján kell megkonstruálni. De ezen a ponton hamar kérdésessé válik a tézis. A modern társadalom felszabadult egyéne ugyanis nem képes erre a konstrukcióra. Akarata, amely az egyéni érdekeket juttatja kifejezésre, nem tartalmazza azt az „általánosságot”, amely biztosítaná a közös alapot mind az egyéni, mind a közérdek számára. Az egyéni akarat önmagában véve nem része a „közakaratnak”. Ezért tehát a társadalmi szerződés filozófiai alapját tagadni kell ... Az akarat két különböző aspektus és mozzanat egysége; először az egyén azon képessége, hogy elvonatkoztasson minden sajátos feltételtől, és ennek tagadásával visszatérjen a tiszta Én abszolút szabadságához, másodszor az egyén cselekedete, hogy szabadon magára vegyen egy konkrét feltételt, s mint különös, korlátozott Én, szabadon biztosítsa létét. Az akarat bármelyik módjának rögzítése negatív szabadságot eredményez. Ez az akarat nem alkalmas arra, hogy létrejöjjön belőle a társadalmi és politikai rend. Hogyan lehetséges tehát, hogy az egyéni akarat, amely az „enyém” és „tied” elkülönült követeléseinek ad kifejezést, és amely nélkülöz a kettő között bármely közös alapot, valaha is a „miénk” akaratává váljék, és így a közérdeket fejezze ki?

*

Teljes címével: A jogfilozófia alapvonalai. A természetjog és az államtudomány vázlata.

11


Az a folyamat, amelyben az akarat „megtisztítja” önmagát egészen odáig, hogy a szabadságot kívánja, nem más, mint a történelem fáradságos művelődési folyamata. A művelődés a gondolat tevékenysége és terméke. A Logika [c. művének] végkövetkeztetése szerint a szabadság abból áll, hogy a szubjektumnak teljhatalma van „mása” felett. E szabadság konkrét formája a tökéletes és állandó birtoklás [...] a szabad akarat abban a folyamatban lesz ténylegesen szabad, amelyben úgy teszi próbára szabadságát, hogy elzár másokat akaratának tárgyaitól, s ez utóbbiakat kizárólag magának tartja fenn. A szubjektum kizárólagos akaratánál fogva „személy”.

Vagyis, a személyiség ott kezdődik, ahol valaki akaratának tárgyait öntudatos erővel a magáévá teszi. Hegel hangsúlyozta, hogy az egyén csak akkor szabad, ha szabadnak ismerik el, és ezt az elismerést akkor kapja meg, amikor bebizonyította szabadságát. Ilyen bizonyítékot akkor szolgáltathat, ha bebizonyítja hatalmát akaratának tárgyai felett, elsajátítva azokat. Az elsajátítás folyamata akkor teljesedik be, ha más egyének hozzájárultak vagy „elismerték” azt [...]. A magántulajdon intézményét ritkán vezették le ilyen következetesen az elszigetelt egyén természetéből. A tulajdon egyedül a szabad szubjektum hatalmánál fogva létezik. A szabad személy lényegéből következik. A magántulajdon [azonban] túlmutat az elszigetelt egyénen, és elvezet az egyénnek más, szintén elszigetelt egyénekkel való viszonyaihoz. Az az eszköz, amely biztosítja a tulajdon intézményét ebben a szférában, nem más mint a [magánjogi] szerződés. A szerződések azonban csupán a tulajdonosok külön érdekeit szabályozzák és seholsem haladják meg a magánjog területét ... A magántulajdon bonyodalmai egyre mélyebbre csalják Hegelt a jog alapjainak bizonytalan ösvényein. Már a Bevezetésben hangoztatta, hogy a bűn és büntetés szükségszerű része a magántulajdon intézményének, s ezért a jog intézményének is. A tulajdonosok jogai szükségszerűen összeütköznek, mivel mindegyik szemben áll a másikkal, s mindegyik saját egyéni akaratának szubjektuma. Cselekedeteiben mindegyik függ az „önkényes és esetleges választástól”, amelyet tudása és akarata diktál, és saját akaratának illetve a köz akaratának a megegyezése csak véletlen, amely az új konfliktus csiráit hordozza magában. A magánjog így szükségszerűen rossz, mert az elszigetelt egyénnek meg kell sértenie az általános jogot. Hegel kijelenti, hogy a „csalás és a bűn” „elfogulatlan vagy polgári jogtalanságot jelentenek”, s azt érti ezen, hogy ezek a polgári társadalom lényegi részei. A jog a polgári társadalomban abból a tényből ered, hogy itt az egyéni érdekeket elvontan általánosítják. Ha az egyén érdekeinek követése közben szembekerül a joggal, akkor ugyanazzal az igénnyel léphet fel, mint a többiek vele szemben, nevezetesen, hogy ő csak saját érdekeit védelmezi. A jog azonban magasabb autoritást jelent, mert bár nem megfelelő formában, de az egész érdekét is képviseli. Az egész és az egyén jogának nincs ugyanolyan érvényessége. Az előző a társadalom követeléseit törvényesíti, amelytől az egyének fennmaradása és jóléte is függ. Ha az utóbbi nem ismeri el ezt a jogot, akkor nemcsak az általánossal, hanem önmagával szemben is vétkezik ... A szabad akarat az ész tényleges hajtóereje a társadalomban, s szükségszerűen hozza létre a rosszat. Az egyénnek össze kell ütköznie a társadalmi renddel, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy objektív formájában a saját akaratát képviseli ...

Most rátérünk a Jogfilozófia legutolsó részére, arra, amelyik a társadalmi és politikai erkölccsel foglalkozik. A műnek ez a része a családot, a polgári társadalmat és az államot tárgyalja. A Jogfilozófia azt állítja, hogy a magántulajdon a szabad szubjektum lényegi valósága és a szabadság megvalósulása. Hegel azonban legkorábbi írásaitól kezdve látta, hogy a magántulajdon viszonyai harcban állnak a valóban szabad társadalmi

12


renddel. Az önző magántulajdonosok anarchiájának mechanizmusából nem állhat elő integrált, racionális és általános társadalmi rend. Ugyanakkor Hegel azt állította, hogy megfelelő társadalmi rend nem hozható létre a magántulajdon jogainak megtagadásával, mert ezáltal a szabad egyén megsemmisülne. A szükséges integráció létrehozásának feladata ezáltal egy olyan intézményre hárul, amely az egyéni érdekek és ezek versenykapcsolatai fölött áll és ugyanakkor biztosítja ezek tulajdonait és tevékenységeit ... Hegel a polgári társadalomról az államra hárítja azt a feladatot, hogy az ész rendjét megvalósítsa. Az állam azonban nem váltja fel a polgári társadalmat, hanem egyszerűen mozgásban tartja, irányítja érdekeit, anélkül, hogy megváltoztatná tartalmát ... A polgári társadalmon való túllépés tehát egy autoritárius politikai rendszerhez vezet, ami sértetlenül megőrzi a társadalom anyagi tartalmát. A Hegel politikai filozófiájában megjelenő autoritárius tendenciát a polgári társadalom antagonisztikus szerkezete teszi szükségessé. Hegel a polgári társadalomról adott elemzését a modern társadalom két lényegi elvére alapozza: (1) az egyén csak saját érdekeit követi, s eközben viselkedése a „fizikai szükségszerűség és a szeszély keverékét” alkotja; (2) az egyéni érdekek annyira egymáshoz kapcsolódnak, hogy az egyik biztosítása és kielégítése a másik biztosításától és kielégítésétől függ. Ez eddig egyszerűen a modern társadalom hagyományos, XVIII. századi leírása: a „kölcsönös függés rendszere”, amelyben minden egyén, saját érdekét követve „természetesen” az egész érdekét is elősegíti. Hegel ennek a rendszernek azonban inkább a negatív, mint pozitív aspektusát emeli ki. A polgári társadalom csak azért jelenik meg, hogy utána rögtön el is tűnjön a „kicsapongás, a nyomor s mind a kettőben közös fizikai és erkölcsi pusztítás színjátékában”. „A polgári társadalom megszabja a termelés folyamatának menetét, amelyben az egyén nem szükségleteinek és képességeinek, hanem ’tőkéjének’ megfelelő helyet foglal el. Mivel az általános gazdaságban való részesedés lehetősége a tőkétől függ, ez a rendszer egyre nagyobb egyenlőtlenségeket szül. Csak egy lépés innen, hogy eljussunk azokhoz a híres paragrafusokhoz, amelyek kifejtik egyrészt a benső kapcsolatot az egyik oldalon az anyagi gazdagság felhalmozódása, a másik oldalon a munkásosztály növekvő elnyomorodása között. „Az emberek kapcsolata általánossá válik szükségleteik által, s általánossá válnak a módszerek is, amelyekkel megteremtik és elosztják az eszközöket e szükségletek kielégítésére: ily módon nő a[z egyéni] gazdagságok felhalmozódása... az egyik oldalon. A másik oldalon nő a különös munka elszigetelődése és korlátozottsága, s ezzel az e munkához kötött osztály függősége és nyomora ... Ha egy nagy tömeg bizonyos megélhetési mód mértéke alá süllyed... s ha hozzá még veszendőbe megy az az érzék, hogy jog, tisztesség és becsület dolga, hogy az ember a saját tevékenységével és munkájával tartsa fenn magát: akkor létrejön a csőcselék, amivel viszont együtt jár, hogy aránytalanul nagy gazdaságok nagyobb könnyűséggel kevés kézben koncentrálódnak”. Hegel a következő állításban összegezi a polgári társadalom kibékíthetetlen ellentmondásait: „a túl nagy gazdagság mellett a polgári társadalom nem elég gazdag, hogy a túl nagy szegénységnek és a csőcselék keletkezésének véget vessen”. A polgári társadalom összes szervezete és intézménye a „magántulajdon védelmét” szolgálja, és e társadalom szabadsága csak a „tulajdonhoz való jogot” jelenti... A [társadalmi] rendeket külső erők segítségével kell szabályozni, amelyek erősebbek a

13


gazdasági mechanizmusoknál. Ezek készítik elő az átmenetet a társadalom politikai elrendezéséhez. Ez az átmenet az igazságszolgáltatásról, a rendőrségről és a testületről szóló szakaszokban történik meg. Az igazságszolgáltatás törvényre emeli az absztrakt jogot, és tudatos általános rendet vezet be a polgári társadalom vak és véletlen folyamataiba. A törvény [azonban] nem lehet a polgári társadalom integrációjának végső pontja, s nem is jelentheti annak valódi általánosságát. A törvény uralma pusztán csak a tulajdon „absztrakt jogát” testesíti meg. A törvényt ezért egy sokkal erősebb és szigorúbb erőnek kell kiegészítenie, sőt pótolnia, amely közvetlenebbül és láthatóbban fogja irányítani az egyéneket. A rendőrségről van szó. A rendőrség feladata, hogy az egész érdekét képviselje a társadalmi erőkkel szemben, melyek nem túl gyengék, hanem túl erősek ahhoz, hogy biztosítsák a társadalmi és gazdasági folyamat zavartalan működését. A rendőrségnek már nem kell megszerveznie a termelés folyamatát, a magánhatalom igényei szerint. A rendőrség feladata negatív: védelmezni kell „a személy és a tulajdon biztonságát” abban az esetleges szférában, amelyre nem vonatkoznak a törvény általános megszorításai. A rendőrség azonban nem az egyetlen orvosság. A polgári társadalom fékentartására itt van egy másik intézmény, a testület is, amelyet Hegel a régi céhrendszer alapján értelmez, kiegészítve a modern korporációs állam néhány jellegzetességével. A testület gazdasági és egyben politikai egység, amely a következő kettős feladattal rendelkezik: (1) a rendeken belül egységet teremt a versengő gazdasági érdekek és tevékenységek között, és (2) képviseli a polgári társadalom szervezett érdekeit az állammal szemben. A testületet az állam ellenőrzi, de célja az ipar és kereskedelem anyagi érdekeinek védelmezése. A testületben összetalálkozik a tőke és a munka, a termelő és a fogyasztó, a profit és az általános jólét, és itt a gazdasági szubjektumnak partikuláris érdekei megtisztulnak a merő önzéstől, hogy bele tudjanak illeszkedni az állam általános rendjébe. A testület a polgári társadalommal foglalkozó résztől az állammal foglalkozó részhez vezet.

Az állam szükségszerűen különvált és különbözik a társadalomtól. A polgári társadalom fő vonása „a tulajdon és a személyes szabadság védelme és biztosítása”, végcélja pedig „az egyén érdeke”. Az állam funkciója egészen más, s az egyénhez is másképp viszonyul. Hegel számára „maga az egyesülés mint olyan az állam igazi célja és tartalma”. Az egyesítő tényező az általános, nem pedig a különös. Az államban az egyén „általános életet élhet”, kielégüléseit, cselekedeteit és életmódját itt a közérdek szabályozza [...]. Az állam olyan rendet teremt, amelynek fennmaradása, a polgári társadalommal ellentétben, nem függ az egyéni szükségletek és teljesítmények vak játékától. A „szükségletek rendszere” az élet tudatos alakításává válik, melyet az embernek a köz érdekében hozott autonóm döntései ellenőriznek. Az állam ezért nevezhető a „szabadság megvalósulásának”. Hegel értelmezését úgy tudjuk pontosan megragadni, ha ezt a fogalmat elhelyezzük abban a társadalmi-történelmi környezetben, melyre ő maga utalt a polgári társadalomról szóló leírásában. A hegeli állameszme egy olyan filozófiából ered, amely csaknem teljesen szakított az állam és társadalom liberális felfogásával. Láttuk, hogy Hegel tagadott az egyéni és közérdek között, a polgári társadalom és az állam között minden „természetes” harmóniát. Így oda lett az állam liberáls eszméje. Ahhoz, hogy az adott társadalmi rend össze ne roppanjon, a közérdek képviseletét egy autonóm instanciára kell bízni, s az állam autoritását az egymással versengő társadalmi csoportok küzdőtere fölé kell emelni. A polgári társadalom nem képes magától az ész és szabadság létrehozására. Hegel ezért egy erős államtól várta ennek megvalósítását, s megpróbálta összeegyeztetni ezt az államot a szabadság eszméjével azáltal, hogy erős alkotmányos színezetet adott a monarchiának [...]. Az alkotmány mindenki érdekeit

14


kifejezi [...] s a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom csupán az alkotmányos törvény szervei. Hegel elveti ezeknek az erőknek a hagyományos szétválasztását, mert az káros az állam egységére nézve; a kormány három funkciójának állandó tényleges egységben kell működnie. Az állam politikai hatalmának hegeli felmagasztalása azért kritikai vonatkozásokat is magában rejt [...] ezek a kritikai tulajdonságok [azonban] elhomályosulnak az autoritárianizmusban mindig jelen levő elnyomó tendencia mellett, amelyek a külső szuverenitás hegeli elméletében bontakoznak ki teljes erővel. Az állam kétségbe nem vont belső autoritása a sikeres verseny előfeltétele, s ez szükségszerűen külső szuverenitáshoz vezet. Az egyéneknek a polgári társadalomban a kölcsönös elismerésért vívott élet-halál küzdelme a szuverén államok között a háborúban találja meg párját. A háború elkerülhetetlen következménye annak, ha a szuverenitást próbára teszik. Nem abszolút baj, nem is véletlen, hanem „erkölcsi mozzanat”, mert a háború valósítja meg az érdekeknek azt az egyesítését, melyre a polgári társadalom magától nem képes.

FORRÁSMŰVEK, SZAKIRODALOM, AJÁNLOTT IRODALOM Charles-Louis Montesquieu A törvények szelleméről. 1-2. kötet Bp., Akadémia, 1962, Perzsa levelek. Bp., Európa, 1981; A rómaiak nagysága és hanyatlása. Bp., Magyar Helikon, 1975; Nicolas de Condorcet Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Bp., Gondolat, 1986; Denis Diderot Válogatott filzófiai művek. Bp., Akadémia, 1951; A francia Enciklopédia. Szemelvények. Bp., Gondolat, 1962; Helvetius Az emberről. Bp., Tankönykiadó, 1962; Jean Jacques Rousseau Emil, vagy a nevelésről. Bp., Tankönykiadó, 1965, Értekezések és filozófiai levelek. Bp., Magyar Helikon, 1978, Vallomások Bp., Magyar Helikon, 1962, A magányos sétáló álmodozásai.Bp., Magyar Helikon, 1964; Voltaire Válogatott írásai. Bp. Művelt Nép, 1951, Levelei. Bp., Gondolat, 1963, XII. Károly svéd király története nyolc könyvben. Bp., Gondolat, 1965; Filozófiai ABC. Bp., Magyar Helikon, 1983. David Hume Értekezés az emberi természetről. Bp., Gondolat, 197; Összes esszéje. 1-2. kötet. Bp., Atlantisz, 1992-94. Immanuel Kant A vallás a puszta ész harain belül. Bp., Gondolat, 1980; Az erkölcsök metafizikája. Bp., Gondolat, 1980; Az örök béke. Bp., 1918; Johann G. Fichte A tökéletes állam. Bp., Phoenix, 1943, Válogatott filozófiai írások. Bp., Gondolat, 1981; Georg W. F. Hegel Ifjúkori írások. Bp., Gondolat, 1982, A jogfilozófia alapvonalai. Bp., Akadémia, 1971. Ludassy Mária Az ész államáig és tovább... Bp., Magvető, 1979, Valóra váltjuk a filozófia igéreteit ... Bp., Magvető, 1976, Moralisták és terroristák. Bp., Kozmosz, 1987; I. Hont – M. Ignatieff (szerk.) Wealth and Virtue. The Shaping of Political Economy in the Scottish Enlightment. Cambridge, 1983; A. A. Piontkovszkij Hegel állam- és jogbölcselete. Bp. Akadémia, 1972; Kelemen János Kant és Herder történetfilozófiai vitája = Világosság 19 (1978) 12.; Felkai Gábor: Fichte. Bp., Kossuth, 1988; Lendvai L. Ferenc Utópizmus és poroszosság = Világosság 16 (1975) 8-9.; Szabó Máté A polgári demokrácia problémái Kant, Fichte és Hegel politikaelméletében = Világosság 22 (1981) 8-9. A fejezetben szereplő szövegek szerzői: A francia felvilágosodás c. szakasz: Maurice Cranston – Charles-Louis Montesquieu, David Hume, Immanuel Kant c. szakaszok: Paczolay Péter és Szabó Máté – A skót felvilágosodás c. szakasz: John C. Robertson – Georg Wilhelm Friedrich Hegel c. szakasz: Herbert Marcuse. E fejezet forrása: Államelmélet. Az államelmélet, az állambölcselet és a politikai filozófia történetének vázlata [Szerk.: Takács Péter. Miskolc, Miskolci Egyetem, Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet, 1997], mely különböző, másutt megjelent szövegekből közöl

15


válogatást, megjelölve a szövegek első megjelenési helyét is. A [...] az eredeti szöveg egyes részeinek elhagyására utal.

16

VI. FEJEZET ÉSZ ÉS TÖRTÉNELEM A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK AZ ÁLLAMRA VONATKOZÓ TANAI A NÉMET RACIONALIZMUS ÁLLAMBÖLCSELETE

Recommend Documents