VI. évfolyam 4. szám tél

A MA GY A R B E N CÉ S KO N GRE GÁ CIÓ T Á J É KO ZT A TÓ LA P J A

VI. évfolyam 4. szám 2004. tél grafika: Koncz Pál

ASZTRIK FŐAPÁT ÚR KÖRLEVELE A

PANNONHALMI TERÜLETI APÁTSÁG HÍVEIHEZ 2004. ADVENTJÉBEN

Szeretett Testvéreim! Örömmel fogadjuk be a közénk érkező Krisztust. Jézus, a megtestesült Ige, aki meghalt és feltámadt, a történelem és életünk középpontja. Ebben az évben különleges buzgalommal szemléljük az Eukarisztiában jelenlévő Krisztus arcát. Amikor az egyház Őt imádja, Őt várja és fogadja, akkor benne foglaltatik a hit titkainak egyesítő és egyetlen értelme: Isten irántunk való szeretete, amely életet ajándékoz. Életkorunk szerint több vagy kevesebb adventet éltünk már át. Nehézkes és megtört szívünkről, de mégis őszinte istenvágyunkról a költővel, Rónay Györggyel így vallhatunk: Nem voltál rest naponta jönni hozzám. A Bencés Hírlevél kedves OlvasóAjtóm bezártam. Ágam levetett. inak áldott szent Karácsonyt és Éjszakámból feléd fordítom orcám: békességes új esztendőt kíváboríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! nunk. Isten adja meg kegyelmét Szüless meg a szívemben, Szeretet! mindannyiunknak, hogy valóban Szeretett Testvéreim! Az Úr Jézus Krisztus úgy jött el az első karáfelismerhessük és befogadhassuk csonykor, hogy mindörökre velünk legyen az Isten. Ezért mennybeaz értünk elküldött egyszülött Fimenetelekor azt ígérte meg tanítványainak, hogy a világ végéig, a át. Ő a mi békénk és kiengesztevégső eljöveteléig is mindig velük marad. A Szentmise ünneplésélődésünk. ben, a Szent Eukarisztiában Testével és Vérével maradt közöttünk, Asztrik főapát és a szekesztők hogy mindannyiszor, amikor csak Nevében összejövünk, tápláljon, tanítson, vigasztaljon és erősítsen bennünket. II. János Pál pápánk a Mane nobiscum Domine kezdetű apostoli levelével az Eukarisztia évének nyilvánította a 2004 októberétől 2005 októberéig tartó időszakot. A Szentatya arra hívja az Egyház gyermekeit, hogy elmélkedjenek és ismerjék meg a Szent Eukarisztia, Krisztus Testének és Vérének titkát, hogy életük gazdag lehessen, és hogy ezáltal ők is sokakat gazdagítani tudjanak. Tanításában a Szentatya az emmauszi tanítványok történetét magyarázza nekünk, e történet révén bontja ki az emberi szív vágyát: „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik”, és Jézusnak e vágyra adott válaszát. A feltámadott Jézus visszatért az Atyához, de a Mester „ott maradt” a kenyér színe alatt, melynek megtörésekor megnyílt a szemük. Az isteni Zarándok, Jézus ma is útitársunk, hogy az Írások magyarázatával elvezessen Isten misztériumainak befogadásához. Krisztus ezzel teljesíti leginkább ígéretét: „Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”. A „kenyértörés” – ahogyan az Eukarisztiát kezdetben nevezték – örökre az Egyház életének középpontjában maradt, hiszen Benne személyesen Jézust kapjuk, „az égből alászállott élő kenyeret”. Az Eukarisztia vétele azt jelenti, hogy bensőséges közösségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek.”

SZÁMUNK

TARTALMÁBÓL

• Dr. Szennay András főapát úr köszöntése gyémántmiséjén • Beszélgetés Drozdík Attilával

• Szent Márton nap – 2004 • Ittzés János püspök úr ünnepi beszéde • HÁLÓ-találkozó Pannonhalmán 1 PANNO

• A Szent Benedek Idősek Háza Sopronban • St. Martinus Cuvée – termékismertető • Hírek, beszámolók egyes házainkból

Testének vétele, a szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben. A két emmauszi tanítvány, miután fölismerte az Urat, „még abban az órában útra kelt”, mert közölni akarták a többi tanítvánnyal is, amit láttak és hallottak. Ha valóban találkozunk a Föltámadottal, nem tarthatjuk meg örömünket magunknak. E küldetéshez az Eukarisztia nem csupán belső erőt biztosít, hanem – bizonyos értelemben – programot is. Az Eukarisztia ugyanis olyan életmód, életstílus, amely Jézusból árad a keresztény emberbe, és annak tanúságtétele által szétsugárzik a társadalomba. Szeretett Testvéreim! A Szentatya mindannyiunkat meghív az egyház új esztendejében, hogy Jézussal találkozva, Jézus életéből és életének példájára alakítsuk életünket. Ezt a meghívást néhány szívemből fakadó lelkipásztori tanáccsal és kéréssel szeretném kiegészíteni. Javaslom testvéreimnek és kérem is minden testvéremtől: Jézus életét az egyház ünneplő közösségében, a szentmisén való tudatos részvételben tanuljuk – ebben az új egyházi évben is! Saját családunk legyen az a gyakorlóhely, ahol a Jézustól tanult figyelemmel, önzetlen szeretettel és a másikakról való gondoskodással tettekre váltjuk, amit tanultunk! Sok keresztény család fájdalmas tapasztalata, hogy gyermekeiket nemcsak a hitnek, az egyház közösségének veszítették el felnőttként, hanem a környezetünk kínálta szabados és felelőtlen életmód egyszer csak az egészségüktől és életüktől is megfosztotta őket. Óvjátok, testvéreim, ezért szíveteket, hisz belőle indul ki az élet! Maradjatok meg Jézus tanításában, az önzetlen és okos szeretetben a család kötelékében, mert csak a lélekben gazdag család tud olyan gyermekeket nevelni, akik nem esnek áldozatul a környezet káros divatjainak. Ti, felnőtt testvéreim, adjatok jó példát gyermekeiteknek, mivel ez az egyik legfontosabb nevelő eszköz. Magatok is éljetek tisztán, nehogy az alkohol, drog vagy más megrontsa életeteket! Tanuljuk meg a családot, a gyerekeket és a fiatalokat okosan szeretni! Legyetek éber őrei egymásnak a figyelmes szeretetben! Ne engedjétek, hogy a fiatal családok széthulljanak! Ne hagyjátok, hogy a szétvált családok egyúttal az Istentől és az egyház közösségétől is távolra szakadjanak! Siessetek megbékéltetni a békétleneket és széthúzókat! Legyetek munkásai a megbocsátásnak és kiengesztelődésnek, mert így teljesítitek Jézus Krisztus életet, ajándékozó tanítását. Szeretett Testvéreim! Szívből kívánom nektek, hogy az Advent legyen a csendnek az ideje, amelyben életünk megvilágosodik, megtisztul, és a szeretetben valóban fölfedezzük Istent, egymást és önmagunkat, a lényegeseket! Így jussunk el Karácsony szent ünnepére, és legyen az Mindnyájatok számára az öröm, a béke és az áldás forrása ebben az esztendőben is! Asztrik főapát

András főapát úr gyémántmisés áldást ad.

2

PANNONHALMI FŐAPÁTSÁG Dr. Szennay András főapát úr november 20-án gyémántmisét mondott a pannonhalmi Bazilikában. Főapát úr tizennyolc éves kora óta tagja a bencés rendnek, tizennyolc évig szolgálta azt főapátként. Az elmúlt több mint fél évszázad nagy társadalmi változásai nem várt fordulataival, nem várt nehézségeket támasztottak főapát úr számára. Tanulmányai befejezése után csak néhány évet tölthetett közösségben főapáti tikári és gimnáziumi tanári munkakörben. Majd a feloszlatás és a „numerus clausus” miatti távollét évei következtek több évtizeden át, létbizonytalanságban. 1973-tól főapátként szolgálta közösségünket. Végig határozott kézzel nyúlt az ügyekhez, megértő szeretettel kezelte az embereket. Kormányzása idejét a nyitott lelkületű szellemi és fizikai építkezés jellemezte. November 20-án a Magyar Bencés Kongregáció közösségei részt vettek a hálaadó szentmisén, köszöntötték emeritus Főapátjukat és megköszönték Istennek szolgálatát, hűségét; kérték számára továbbra is Isten irányító jó Lelkét. A Bencés Hírlevél szerkesztői Asztrik főapát úr prédikációjának közzétételével hívják fel az olvasók figyelmét a gyémántmisére.

Szeretett Testvéreim Mindannyian! A keresztény ember élete a Szentírás lapszéli jegyzete, kommentárja. Arra hívlak meg Benneteket, hogy e gondolatkörben tekintsük át Jubilánsunk életét és ezt a mai jubileumot! Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincsen bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. A papszentelés napját idézem: 1944. november 19. Reggel 6 óra, sötétség, majdnem egészen üres bazilika, néhány rendtárs, papszentelés készül rokonok, hozzátartozók nélkül. Krizosztom főapát úr úgy döntött korábban – és ebben Apor Vilmos győri megyéspüspök is egyetértett –, hogy ezen a reggelen, a bármikor várható bombázások miatt a püspök lehetőleg még hajnalban 8 diakónusával Pannonhalmára érkezik, hogy saját jelöltjeit az itteni két bencés diakónussal, Kálmánnal és Andrással pappá szentelje. Mivel ezekben a keserves háborús időkben minden, főként az élet igen bizonytalan, ha ezek a fiatalok meghalnak, több kegyelemben, a papság kegyelmében haljanak meg. A szentelés napja valamiképpen előre jelzi az elkövetkezendő évtizedeket. Krizosztom főapát úr írja nyalkai plébános korában: mint a gyermek, aki a fülét a sínekre tapasztja és hallja a robogó iszonyatot, úgy hallottam én is a történelem vonatának feltartóztathatatlan robogását. Egyedül a szeretet tudta kivédeni a történelem – adott esetben – pusztító sodrát. Mert a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, Mindent eltűr. A háború, a konszolidáció és a diktatúra évei, évtizedei következtek András atya életében. Ez elébb a tanulmányok befejezését, főpáti titkári időszakot, oroszvári udvari káplánságot, majd budapesti hittanárságot, hamarosan feloszlatást, a „kincés” létezésmód kivetettségét hozták számára. Pusztán a megélhetés is gond volt: lelkipásztori kisegítésből, kántorkodásból, rövid ideig kapszlis pisztoly tölténygyártásából élt. Szorongatta saját léte gondja, a Bodrogkeresztúrra kitelepített édesapja gondja, Sanyi öccse orosz hadifogságból történő hazavárása – ezekbe az évekbe sok megpróbáltatás belefért. Aztán lassan-lassan rendeződött az élet, erről már nem szólok, ezt már mindannyian jobban ismerjük, mert akkor más „ismert” ember lett. A szeretet mindent remél, mindent elvisel. 3 PANNO

PANNONHALMI FŐAPÁTSÁG

Ahogy magam leendő főapátomat láttam. Növendék voltam 1968 tavaszán, akkor láttam András atyát először. A Pázmány Péter Hittudományi Akadémia professzoraival látogattak Pannonhalmára. Később egyetemistaként a múlt század hetvenes éveiben vasárnap reggelenként a Központi Szeminárium folyosóján találkoztunk 9 óra tájban, ő a napilapot olvasta a kerengő ajtómélyedésében, magam külvárosi miséről jöttem, pár közvetlen szót váltottunk. Úgy döntöttem, hogy nem professzorozom, András atyának szólítottam következetesen. 1972. november 7-én megválasztottuk főapátunknak. Mindannyiunknak nehéz időszak volt ez. A megválasztást követő egyik reggelen bejött hozzám budapesti szobámba és a következőt mondta: „Asztrik, az éjszaka nem aludtam, elolvastam a rendtörténetet. Az 1802-es visszaállítás óta minden főpát Istennel, rendjével és önmagával meghasonulva halt meg. Miért akarják, hogy nekem is ez legyen a sorsom?” Válaszom röviden az volt: „András atya, ezt is vállalni kell valakinek a rendért.” „Asztrik, ha holnapután azt mondom magának, hogy pakoljon, el kell hagynia a rendet, mit szól ahhoz? Ha azt tetszik mondani, hogy ez kényszerből történik, akkor engedelmeskedem, összecsomagolok és elmegyek” – volt a válaszom. Ez a beszélgetés magatartásomat is meghatározta mindmáig, mert lelkiismeretemben amellett döntöttem, hogy főapátunk legyen. 1980-ban, Szent Benedek Atyánk jubileumi évében történt. Norbert főapát azt mondta: „Csodálom Andrást. Meggyőződésem, hogy senki sem tudott volna ennyit a rendért tenni ebben a helyzetben, mint ő.” Norbert főapát úr szigorú és nagyon kemény tudott lenni, ítélete ebben a szövegösszefüggésben értendő. 1991-ben, András főapát úr tudatos visszavonulásakor mindannyiunk nevében megköszöntem neki mindazt, amit értünk, védelmünkben tett. Ma is csak ezt tudom tenni. Ma már magam is jól értem főapáti szolgálatának – nem túlzás nélküli szavak ezek – súlyos keresztjét, amelyet a főapátok maguk hordanak, ez nem delegálható. Közvetlenül láttam Norbertét, Andrásét (és most már a magamét is látom), és ez másként nem történhet, mint szeretetben: mert a szeretet mindent remél, mindent elvisel. Testvéreim! Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre, most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy én is ismert vagyok. Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre. Szavaink, írásaink, még akkor is, ha másoknak szánjuk azokat, lelkünkről vallanak. Ha erre gondolva kissé játékosan összerakjuk puzzle-ként azokat a könyvcímeket, amelyet Szennay András, a teológus és tanár munkáinak adott, szép ívet lehetne meghúzni törekvéseiből és belső, az őt foglalkoztató kérdésekből, lelki éréséből. „A hittudomány alapvetésé”-ből indul ki, a „Teológia és élet közelítését” keresi és a „Rejtőző Istenségről” szól, majd „Hitünk sodrában” elemzi „Isten vándorló népének” mai helyzetét és jut el „A kereszt titkán át” a „Nyitott kapuk egyházáig”. Visszatekintéséből nem csak a múltra látunk, hanem az „Úrra (is), aki eljön”. A napokban az öregségről szóló elmélkedését fejezte be, és mára János evangélistát és Pál apostol szeretet himnuszát választotta a gyémántmise olvasmányaiként. Gárdonyi novellájában olvastam gyermekkoromban – az Arany, tömjén, mirha novelláskötetében – egy római katona megtérését. Jézus tanítványai a Mesterüket kereső római katonát gyülekezetről gyülekezetre, prédikációról prédikációra küldik, hogy az megismerje Jézus örömhírét. Végül eljut Kisázsiába, ahol János apostolt hallgathatja még. Amikor az idős János egyre csak azt ismételgeti, hogy „fiacskáim, szeressétek egymást”, felkiált és odaborul János lábaihoz mondván: ez a legszebb prédikáció. Szeretett Testvéreim! Jubiláns András Főapát úr! András főapát úr választotta a mai szentírási szakaszokat. Tanúságtételként fogadtam. Lényeglátását nem saját, hanem Jézus ihlette szavakkal akarta elmondani, a szentírási hagyomány szavaival. Jézus asztalát vesszük körül hálatelt szívvel, Jézus és az Apostol szavait hallottuk a szeretetről, nincs ennél szebb szó, nincs szebb tanítás és testamentum, mint az életét értünk adó Jézusé. Ezt kell mindig újból tanulni, ez a legfontosabb ma is, a gyémántmise alkalmával is és mindig. Jézus, a Mester mondja: Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. Ámen. 4


Az újjáéledő és kiteljesedő hagyomány Felelevenítve eleink szokását immár ötödik alkalommal került megrendezésre Szent Márton Napja a Pannonhalmi Főapátságban az évi termés jelképes számbavétele, ezen belül különös tekintettel az újborok első megízlelése jegyében. A Bábolna Ménesbirtok Kft., a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. és a Pannonhalmi Főapátság közös vállalkozásában e nemes esemény méltó keretek között lassan ismét elfoglalja helyét kiemelkedő hagyományaink között. Hagyományt írtam, mert az ünnep igazi állandó helyszínének és vendéglátójának a Főapátság bizonyult, mely ráadásul visszatérve saját múltjához immár másodszor örvendeztet meg bennünket saját termésű és készítésű újborával. És hagyománnyá kezd válni az a nyitottság is, mellyel a Főapátság évente egy alkalommal több száz közéleti és gazdasági személyiséget fogad falai között annak minden örömével és felelősségével színezve. A korábbi évek zenei ünnepét folytatva Főapát úr köszöntőjét követően idén is a Liszt Ferenc Kamarazenekar adott testet és lelket üdítő koncertet a bazilika megdöbbentő akusztikájú terében. A Miklósa Erika énekével díszített Mozart-est remélhetőleg nemsokára CD-n is elérhetővé válik a zenebarátok számára, melyet a hallgatóság először visszafogott, majd a felfedezés örömével párhuzamosan fokozódó tapssal jutalmazott. Ezután hangzott el Ittzés János evangélikus püspök úr ünnepi beszéde, melyet püspök úr kissé szabódva kockázatosnak ítélt, pedig „csupán” írástudóként élt az esemény nyújtotta lehetőséggel. Azzal, hogy a mindennapi rohanásból időlegesen kilépett hallgatóság figyelmét felhívja és ráirányítsa saját és mindnyájunk felelősségére. A jelenlévők nagy része világi értelemben sikeres ember, aki az anyagiak terén átlagosnál több felett rendelkezik. A beszéd az ebből fakadó felelősségre is utalt, mellyel utódainknak, de legfőbbképpen a Teremtőnek tartozunk e javak használata és ördögien körbe zártnak tűnő hajszolása közben. A szándék tiszteletre méltóságában bízva a beszéd talán nemcsak a falak, hanem a hallgatóság lelkében is visszhangra talált. A hagyományteremtés következő stációjaként a Szent Márton Díj került átadásra Kukorelli István alkotmánybíró úrnak, aki szemmel láthatóan meghatottan fogadta a laudációt. Az elismerés egyben üzenet a példaadásról és a közösséget szolgáló emberről. Az eddigi díjazottak sorát tekintve az adományozó grémium, köztük a Főapátság, jól „sáfárkodik” a követendő és mintaként szolgáló életutak bemutatásával, hiszen akárcsak az ünnepi beszéd, ez is egyfajta „evangelizáció”. A szellemi magaslatok után a gasztronómia percei következtek, melyhez az új termény és az új bor megáldása vezetett át a barokk ebédlőben. Sajghó Benedek egykori főapát és Fossati mester lassan 300 éves találkozásának kupolája alatt a korábbi évek szellemében ismét a Gundel Étterem libahúsból készült nem mindennapi fogásait kínálták a vendégeknek. Az ételek a Pannon Bormíves Céh idei új tagjai, valamint Gál Tibor és a Pannonhalmi Főapátság boraival teljesedtek ki. Szerencsés döntésnek bizonyult, hogy a borokat ezúttal a kerengőben elhelyezett asztaloknál szolgálták levegősebb teret biztosítva ezzel a résztvevők számára a beszélgetésekhez és ismerkedésekhez. A távozó vendégeket Cirill atya búcsúztatta elismerésre méltó kitartással és alázattal. Vajon betölti-e hivatását a Szent Márton Nap? Azt gondolom, hogy egyre inkább, melyre garancia az az átgondoltság, mellyel az eseményre készülnek évről-évre a szervezők. Több-kevesebb áldozat árán kiragadni több száz embert térből és időből, szellemi/zenei élményt biztosítani számukra, majd ezzel a lendülettel követendő és követhető példákat felmutatni, végül lassan visszahozni őket a saját világunkba – páratlan feladat és utazás. Azaz pontosítanék: hivatás és remélhetőleg egyre inkább hagyomány. Foltányi Márton

Asztrik főapát úr megáldja a terményeket és az új bort.

5


ITTZÉS JÁNOS PÜSPÖK ÚR BESZÉDE A

PANNONHALMI FŐAPÁTSÁG SZENT MÁRTON NAPI ÜNNEPSÉGÉN, 2004. NOVEMBER 12-ÉN

„Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.” Excellenciás Főapát Úr! Krisztusban szeretett Testvérek! Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! A XX. század nagy svéd evangélikus érseke, Nathan Söderblom mondatát idéztem az imént. Jó mondat, fontos mondat, érdemes még egyszer elmondani: „Szent az az ember, akinek élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.” Hát igen, a szentek… Emlegetjük őket, hivatkozunk rájuk, talán még legendás köpenyük alá is szívesen bebújnánk; bár lehet, hogy Szent Márton köpenye mégsem lenne sokak kedvére való, hiszen tudjuk, hogy a római birodalom katonájaként köpenye felét egy majd halálra fagyott koldusra terítette. S hogy mi halálra vált koldusok lennénk? A birodalom katonájából Krisztus vitézévé elhívott szentéletű püspökről szóló történet elmondásra jó, de hogy az áldozatos felebaráti szeretetre indító tanulságokat mai életünkben nekünk is le kellene vonni, az kevésbé tűnik kívánatosnak. Mi, evangélikusok is ismerjük a magunk „koldus-történetét”. Az 1483. november 10-én született reformátor Luther, aki Tours püspöke, Szent Márton napján, 11-én részesült a keresztség szentségében – és éppen ezért kapta a Márton nevet –, 1546 februárjában, a halála előtti napokban ezeket a szavakat vetette utoljára papírra: „Wir sind Bettler; hoc est verum” azaz: „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” S tudta, hogy rajta is csak egy köpeny, egy palást segít, mégpedig az Isten irgalmasságának palástja. Egész életében, halála óráján is boldogan vallotta magát az Isten kegyelme koldusának. Megköszönöm Főapát Úr bizalmát, amellyel felkért ennek az ünnepi beszédnek a megtartására. Pontosan tudom, hogy ezzel bizonyos kockázatot is vállalt, hiszen nem tudhatta előre, mit is mond majd ez az evangélikus püspök a pannonhalmi Szent Márton-nap ünnepi alkalmán. Ezért azonnal fel is fedem szándékomat, és elmondom, ezen a Szent Márton-napi ünnepen arról a meggyőződésemről szeretnék beszélni, hogy égetően szüksége van a mai világnak, a mi korunknak is a mai szentekre. Azokra, akik – ahogy Söderblom érsek mondta – elmondják, és egész életük tanúságtételével meg is mutatják kortársaiknak, hogy a mindenható és irgalmas Isten nem hagyta magára az emberiséget, a teremtett világot. Vagyis a másik oldalról megközelítve a kérdést: a teremtett világ reménységéről szeretnék szólni. Ez a kifejezés a Szentírás felé tereli gondolatainkat. De nem úgy, ahogyan a szekularizáció hatására kialakult gondolatmenet diktálná. Ez – mint ahogy közismert – a személyes életünkkel és szűkebbtágabb közösségeinkkel minket is magába foglaló világ, valóság jelenségei felől közelít a Szentíráshoz, az emberi élet alapvető, egzisztenciális kérdéseihez, sőt magához az Isten-kérdéshez is. Isten hatalmát csak ott feltételezi, ahol az emberi képességek, tudomány és technika véget ér: a világmindenség fehér foltjaira száműzi Istent. És ahogy természettudományos ismereteink gyarapodnak, úgy zsugorodnak a fehér foltok, és úgy lesz egyre kisebbé a felvilágosult, autonóm ember „istenkéje”. Ezzel szemben a biblikus teológiai gondolatmenet, a keresztyén hit a Szentírás üzenete felől – közkeletű szakkifejezéssel élve: a kinyilatkoztatás felől – közelít a létező világ és benne az emberi lét minden kérdéséhez. Isten mindenhatósága ebben a koordináta-rendszerben azt jelenti, hogy neki mindenhez köze van, és ő mindenben hat. Akarata és legalább tudta nélkül – ha nem is mindig szándékával egyezően – semmi nem történik a világban. A népek apostola, Pál ezt írja a rómaiaknak címzett levelében: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá…”(Róm 8,1920a) Ez a Pál apostol által rögzített diagnózis – ehhez kétség sem fér – sajátos feszültségben van a Teremtőről és a teremtésről szóló – Mózes első könyve első fejezetében rögzített – bibliai hitvallással. Hiszen a világ teremtésének történetében a Teremtő munkájának fontos szakaszait mindig ugyanaz a jól ismert mondat zárja: „És látta Isten, hogy ez jó.” Sőt később – az egész teremtés összegző minősítéseként – még nyomatékosabb a megállapítás: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”(1Móz 1,10b; 1,25b és 1,31a) Ezek után magától adódik a kérdés: Mi ennek a feszültségnek az oka? Mi az oka annak, hogy a bibliai teremtéstörténet megállapítása sokszor nem illik a megismert természeti folyamatokra, az emberiség kultúrtörténetéből ismert állapotokra pedig még kevésbé jellemző? 6


Úgy foglalhatjuk össze a Szentíráson tájékozódó keresztyén hit válaszát, hogy az Isten ellen lázadó ember bűne és annak – az egész teremtettségre kiható halálosan komoly – következménye okozta a nagy törést. Tehát csak ebben a dialektikus feszültségű tételben foglalható össze a teremtett világgal kapcsolatos hitvallásunk: A létező – a látható és a láthatatlan – valóság a Szentháromság egy igaz Isten teremtménye, de az ember bűnének következményeként elvesztette teremtéskori tökéletességét. Világunk tehát jelenlegi állapotában nem olyan, mint amilyennek a Teremtő megalkotta. S ez a megállapítás még nem is írja le tényleges helyzetünket. Mert nemcsak hogy nem olyan, hanem naponkénti tapasztalataink alapján azt kell mondanunk, a helyzet napról napra feszültebb, és egyre súlyosabb problémákat vet fel. Az ún. kultúrparancs (1Móz 1,28) rendelkezése ellenére a bűn rontotta teremtettségben az ember nemhogy nem Isten akarata szerinti sáfára a reá bízott értékeknek, hanem egyre gyorsabb tempóban hágunk nyakára az – elődeinktől még megörökölt, és a jól ismert mondás szerint: utódainktól kölcsön kapott – értékeknek, természeti kincseknek. Környezetünkön – a Teremtőtől az emberi gondnokság alá adott világon – egyre súlyosabb, és félő, immár be nem gyógyítható, helyre nem hozható sebeket ejtünk. Helyenként szinte már apokaliptikus jelleget öltenek ezek a folyamatok… Az előbb azt mondtuk, és joggal, hogy az ember Isten elleni lázadása minden bajunk gyökere, és ez okozta a nagy törést a Teremtő és teremtett világ harmonikus viszonyában. S tudjuk, hogy a felvázolt kép nem túloz. A helyzet – minden próbálkozás és jó szándékú javítani akarás ellenére – egyre súlyosabb. És ezen a ponton el kell mondanunk, hogy mi nemcsak a nagy törésről tudunk, hanem tudunk a nagy áttörésről is. Ez az áttörés azonban nem a teremtés koronájaként regnáló ember műve, hanem a mindenható és mégis irgalmas Isten ajándéka. Ez az alapja annak, hogy mégis tudunk és szabad szólnunk a reménység távlatairól is. A keresztyén reménység szakadékokon, egyébként megválaszolhatatlan sorskérdések mélységein átívelő hídja az isteni ígéreteket beteljesítő Krisztus-történés – az Isten Fia testté lételének, kereszthalálának és feltámadásának – hármas pillérén nyugszik. „Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (1Móz 3,14a-15) „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) „És láttam új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt; és a tenger sincs többé. … és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónuson ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent.”(Jel 21,1.3b.4-5) Így már nyilván nem tűnik túlzásnak, ha levonjuk a következtetést: a keresztyén ember – életének, hivatásának, küldetésének bármelyik összefüggésében – a megváltás művén és az ígéreteken tájékozódó reménység embere. A megváltás valóságában, a beteljesedés ígéretének szembe-fényében ismeri fel feladatait, és őrzi meg reménységét. Így egész egzisztenciájával sub specie aeternitatis (= az örökkévalóság bizonyosságára tekintettel) él. Ezt a látásmódot, meggyőződést azonban nem saját szenvedései fejlesztik igazgyönggyé benne, hanem a Krisztus-hit gyümölcseként, Isten ajándékaként fogadhatja el. Így – ebben az Isten-adta felismerésben – születnek meg, születnek újjá Isten fiai, akiknek megjelenésére vágyódik az egész teremtett világ. Ők azok, akik tudják, hogy amijük van, minden a Teremtő ajándéka, és mindezért – nemcsak a történelem ítélőszéke előtt, nemcsak az utódoknak, hanem főként az Ajándékozónak – felelősséggel is tartoznak. Mert bár igaz, a teljes gyógyulásban a tér és idő rabságában nem lehet részünk, azt majd csak az új teremtésben adja meg a mindenható és irgalmas Isten, de amit elkötelezetten elvégezhetünk, azt meg is tesszük, csak azért, mert erre indít bennünket Isten szeretete. Tartok tőle, hogy adósságunk napról napra nő. A rövid távon és bármi áron a lehető legnagyobb profitot elérni akaró, és a fogyasztóvá idomított ember és közösségei átokká lettek, lesznek a környezet, a teremtett világ számára. Ezt az ördögi kört lehetetlen meg- és áttörni – még ha meg is lenne erre az akarat, de hát tudjuk, legtöbbször nincs is meg. Ezért így teszünk bizonyságot a bennünk élő reménységről (vö. 1Pt 3,15): csak Isten kinyilatkoztatott – Istent és embert, mennyet és földet, embert és embert, embert és teremtett világot egymással megbékítő – jóakarata (vö. Lk 2,14 – „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”) ad reménységet a megmaradásra, a túlélésre. Nekünk és utódainknak is – és így közvetve az Isten fiai, a mai szentek megjelenését sóvárogva váró teremtett világnak is – szól az ígéret: „Megáldalak, és áldás leszel.” (vö. 1Móz 12,2) Köszönöm, hogy meghallgattak. Figyelmük megtisztelő volt. 7


„Rád tekint szülőfölded népe… népe … ” Hagyományainkhoz híven idén is sok színes programmal és rendezvénnyel emlékeztünk meg Pannónia szülöttjéről, a Pannonhalmi Főapátság patrónusáról, Szent Márton püspökről. Mint minden évben, most is november 10-én délután, jótékonysági vásárral vette kezdetét a programok sorozata, melynek bevételeiből a kárpátaljai karácsfalvi Görög Katolikus Lyceum magyar irodalom és történelem tankönyveinek, földrajz és történelem atlaszainak megvételét támogattuk. A kétórás vásár hangos vigadalmai után kicsit elcsendesedve és magunkba szállva készültünk az ünnepre. Ebben vendégeink, Marosi István karácsfalvi görög katolikus lelkész és kísérői, a Lyceum néhány tanárja és diákja volt segítségünkre, akik Kárpátaljáról, magyarságuk és görög katolikus kereszténységük megéléséről, valamint iskolájukról beszéltek. Őhozzájuk, s az általuk kiadott újsághoz kapcsolódott a Szent Márton-nap ez évi mottója: megmaradni, utalva azokra a mindennapi küzdelmekre, amelyeket nemcsak nekik, de nekünk is meg kell vívnunk nap mint nap, hogy megmaradhassunk a hitben és szeretetben. A csendesóra után a Bazilikában összegyűlve a szerzetesközösséggel együtt elimádkoztuk Szent Márton ünnepének első vesperását. Kivételesen megelégedtünk az egy adag vacsorával is, hiszen 8 órától nyitottak az osztályok szervezésében létrejött éttermek különböző jellegű és nemzetiségű ételkülönlegességekkel, s más kikapcsolódási módokra is alkalom nyílt a fél 11-es takarodóig. Ekkor beállt az éjszakai nyugalom, hogy a következő napot kipihenten, újult erővel kezdhessük. Annál is inkább, hiszen másnap már reggel 9 órakor hirdették a Bazilika harangjai az ünneplésünk csúcspontját jelentő ünnepi Liturgia kezdetét, amelyet Jeremias Schröder St. Ottilien-i főapát vezetett. Prédikációjában kihangsúlyozta a keresztény ember lelkiismeretes feladatvégzésének és alázatos szeretetkészségének fontosságát, amelyben Szent Márton püspök olyan kiemelkedően és példamutatóan járt előttünk. Közös ünneplésünk után az első évüket Pannonhalmán töltők a szent hitvalló életével ismerkedtek meg, míg a többiek a tornateremben találkoztak Jeremias főapát úrral, aki St. Ottilien monostoráról és az ottani életről, valamint az ennek fontos részét képező missziós tevékenységről mesélt nekünk, s kérdéseink nyomán érdekes történeteket is elmondott, amelyeket a világ különböző pontjain élt át e munka során. Ebéd után tovább folytatódott az előző nap és a délelőtt kissé profánabb ünneplése sportvetélkedőkkel, büfékkel, tolókocsi- és kukahordó versennyel, táncbemutatóval, „játékteremmel” s még sok ötletes és szórakoztató programmal. Fél 8-kor a tornateremben koncert kezdődött, melynek előadóművésze David Yengibarjan örmény származású harmonikajátékos volt. A fergeteges hangulatú másfél órás koncerten megszólaltak Yengibarjan saját szerzeményei és más darabok is, és ráadásként eljátszotta azt a darabot, amit édesanyjától elsőként megtanult. Az ünnep záróakkordját a Napzárta adta a lépcsőházban, melynek során kihirdetésre került az összegyűlt pénz összege: több mint ötszázezer forint! Ennyivel tudtunk tehát hozzájárulni ahhoz, hogy határainkon kívül élő magyar testvéreink anyanyelvükön tanulhassák népük irodalmát és nemzetük történetét. Végül Tamás atya kihangsúlyozta: az ünnepi örömöt a hétköznapokban is meg kell őrizni, s észre kell venni a „peremen élőket”, ahogyan arra nagy szentünk, Márton is példát adott nekünk. Közös imádsággal zártuk a napot hálát adva Istennek az ünnep öröméért, s bár kissé fáradtan, de igazi szívbeli boldogsággal és lelkünkben rengeteg élménnyel tértünk nyugovóra. Aradi László a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégium XI. B osztályos tanulója

A PANNONHALMI SZEMLE téli (2004/4.) számának témája: nemzedék/váltás BORBÉLY SZILÁRD: Míg alszik szívünk Jézuskája… – Betlehemes misztériumjáték; SIMON T. LÁSZLÓ: Dávid és Ricpá – Nemzedék- és nézőpontváltás a 2Sám 21,1-14 kapcsán; IGOR ACSILJEV: Bálvány – Templomok leomlása vagy istenek alkonya?; THOMAS KÖHLER: Fiatal nemzedékek összehasonlítása – (Non-)konformizmusok konjunktúrája; JACQUES HAERS: Érthető-e ma a keresztény nyelvezet? TAKÁCS ZSUZSA: Reményről és reménytelenségről, a szív hidegségéről – Lucie Szymanowska interjúja; TERDIK SZILVESZTER: A templom művészete vagy a művészet temploma? – Az 1908-as egyházűvészeti kiállítás és recepciója; GELENCSÉR GÁBOR: Harminc év múlva – Ingmar Bergman Sarabande című új filmjéről SZENNAY ANDRÁS és DEJCSICS KONRÁD: „A fiatalabbak az öregebbeket tiszteljék, az öregebbek a fiatalokat szeressék.” – RB 63 SCHEIN GÁBOR, VILLÁNYI LÁSZLÓ, G. ISTVÁN LÁSZLÓ és GARDNER MCFALL versei FRISS SZÁMAINK MINDIG MEGTALÁLHATÓK a nagyobb budapesti és vidéki könyvesboltokban. MEGRENDELHETŐ A SZERKESZTŐSÉG CÍMÉN: 9090 Pannonhalma, Vár 1. (e-mail: [email protected]), OLVASHATÓ AZ INTERNETEN: www.osb.hu/Szemle; www.ceeol.com

8


Beszélgetés Drozdík Attilával Sok szép eredményt értek el már diákjaid a különböző kémia versenyeken, Te pedig több szakmai bizottság tagja lettél az elmúlt években. Hogyan látod a kémiaoktatás helyzetét ma Magyarországon a pannonhalmi szemüvegen keresztül? A kémiaoktatásban látható mai tendenciák mellett hazugság lenne azt mondani, hogy optimista vagyok. Egyre kisebb óraszámban tanítják a kémiát, s a tizedik évfolyamot követően csak az tanulja, akit konkrét továbbtanulási célok vezérelnek. Kívülálló, de önmagukat rendkívül hozzáértőnek tartó csoportok hadakoznak az „ismeretközpontúság” ellen, mintha eddig bárki, aki természettudományos tárgyat igényesen próbált tanítani, nem arra törekedett volna, hogy a lehető legkevesebb információ memorizálásával a lehető legigényesebb színvonalú gondolkodást és problémamegoldó kézséget hozza ki diákjaiból. Alapismeretek nélkül azonban nincs tudás, a semmin nem lehet logikusan és kreatívan gondolkodni. Korunk számos negatív jelensége, mint a környezetszennyezés, az élelmiszeripar dömpingszerű és mesterséges alapanyagokra épített termelése, az „egészséges” élelmiszerek kultusza, mind-mind olyan probléma, melyekben nem lehet eligazodni alapvető kémiai jártasság nélkül, sőt megoldásukra rendkívül kvalifikált szakember-gárda képzését kellene már most megindítani. Ha a középiskolában nem rakjuk le ennek szakmai alapjait, sőt már az esélyeket is erősen korlátozzuk, akkor a következő generációk egészségével és életlehetőségeivel játszunk, ami óriási felelőtlenség. Gondoljunk bele az ő helyzetükbe: évtizedek múltán még nagyobb gondok fognak jelentkezni az élet minden területén, amelyet egy fogyasztásra szoktatott társadalomnak kell megoldania, úgy, hogy a megfelelően képzett mérnökök és szakemberek egyszerűen nem állnak rendelkezésre. Érdekes és egyben nagyon groteszk is, hogy a kémiaoktatás háttérbe szorítására a pedagógusok egy része úgy reagált, hogy tegyük a kémiát „népszerű” tárggyá, a csökkentett óraszámban még többet kísérletezzünk. Mindez kellő elméleti megalapozottság nélkül puszta bohóckodás, így a kémiatanítás infantilizálódása is elindult. A pannonhalmi szemüvegen keresztül persze derűsebb kontúrok is látszanak, főleg a gimnázium és a kollégium egészen sajátságos lehetőségei miatt. Minden évben tisztességes létszámú fakultációs csoporttal tudok dolgozni, akik között mindig akad egy-két vegyészpalánta is. Délutánonként pedig szakköröket tarthatok, melyekre minden évfolyamból van érdeklődő, annak ellenére, hogy Pannonhalmán változatos délutáni menüből válogathatnak a diákok. Azzal vigasztalom magam sokszor, hogy nem a lehangoló trendekkel kell foglalkozni, hanem saját hatáskörben minél ütőképesebben cselekedni. Máskor meg értelmetlen szélmalomharcnak látom. És személyesen mit jelent Neked a kémia tanítása? Nagyon sokat. Jó érzés azt látni, hogy tizenéves fiatalok, akik már egészen másképpen gondolkodnak, mint a mi generációnk, elgondolkodnak felvetéseimen és látszik rajtuk, hogy néhány hét leforgása alatt sokkal árnyaltabban vélekednek egy problémáról, mint azelőtt. Jó látni, amikor egy televízióban sugárzott mosószer-, kozmetikum- vagy rágógumi-reklám kémiai hátterén önállóan kezdenek el töprengeni, és sokan arra is rájönnek, hogy ezen a téren is átverés folyik. 9


A tanításon kívül a Pannonhalmi Apátsági Pincészet szőlészeti munkáit irányítod. Talán egy kicsit provokatív a kérdésem: miért vetted válladra 50 hektár szőlő gondját? A szőlőhöz és a borhoz gyermekkorom óta kötődöm nagyszüleim és édesapám jóvoltából. Érettségiző diákként borásznak készültem. Hosszú lenne elmesélni, de akkor egy adott helyzetben döntenem kellett: kitartok a borászat mellett és Lednicén, cseh környezetben folytatom szőlész-borász szakmérnökként, vagy anyanyelvemen, Debrecenben tanulok kémiát és fizikát. Legjobban persze a budapesti Kertészeti Egyetemre szerettem volna jönni, de a szocialista Csehszlovákiában, abban az évben egyszerűen nem volt rá lehetőség, még a felvételizéssel sem próbálkozhattam meg. Az utóbbi lehetőséget választottam, és nagyon sokáig nem tudtam, jól döntöttem-e. A szőlőtől és a bortól továbbra sem szakadtam el, rendszeresen jártam édesapámhoz Párkányba, hogy családi pincészetünkben minél tevékenyebb részt vállalhassak, s hogy az addig megszerzett gyakorlati tudás ne kopjon el. A 2000. év nyarán aztán egészen váratlan felkérést kaptam Pannonhalmán: egy ügyvéd barátom, akinek régi családi kúriájához egy szép nagy pince is tartozott, úgy döntött, családi pincészetet indít, amelynek szakmai irányítását kérésére elvállaltam. Az Ópince Kft. azóta is működik, s a számos kezdeti nehézség ellenére elmondható, hogy sikerült felkerülnie a régió borászati térképére. Szakmailag nagyon sokat köszönhetek ennek a kis pincészetnek, mert itt váltam önálló borásszá, és itt kezdtem megsejteni azt is, hogy a pannonhalmi borvidéken milyen stílusú borok készíthetők. Amikor véglegessé vált, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet saját telepítésű ültetvényekkel és saját szőlőfeldolgozóval sok év kényszerszünet után újraindul, ráadásul az ország legjobb borászainak segítségével, azt gondoltam, egy ilyen lehetőség mellett egyszerűen nem mehetek el. Még akkor is, ha a szőlészet vezetése rendkívül sok bürokratikus akadály leküzdésével jár nap mint nap, tehát nem pontosan és nem mindig azzal kell foglalkoznom, amit nagyon szeretek ebben a munkában. Tudjuk, hogy jó bort csak jó szőlőből lehet készíteni. Hogyan látod a pannonhalmi szőlő esélyeit? Mindenekelőtt a 2001-ben megkezdett és idén tavasszal befejezett szőlőtelepítési munkálatok fontosságát szeretném kiemelni, mert a siker egyik záloga ebben a 37 hektár ültetvényben van. Ma még talán nem is sejtjük, mekkora kincs rejtőzik ezekben a parcellákban. Az ültetvényekben minden a szakmai stáb legjobb tudása szerint készült: a fajtaösszetétel, az alanyfajták, a térállás és a művelési mód kiválasztása is. A területek fekvése, tájolása is kitűnő, a talajösszetétel pedig a régió lehetőségeihez képest változatos. Fontos, hogy a szőlő művelésében modern gépi technológia és az igényes kézi munka optimális egyensúlyát szeretnénk megvalósítani. Az ültetvényeket az integrált termesztés programjába is bevonjuk, ami főleg azt jelenti, hogy minden vegyszeres növényvédelmi és tápanyag-visszapótlási kezelés előzetes méréseken alapul, s a beavatkozások száma és mértéke a lehető legkisebb és legkíméletesebb. Úgy érzem, a fajtaszerkezetet is sikerült optimális arányban összeállítani: a kínálatban számos világfajta mellett több hungarikum is szerepel a borvidék hagyományainak figyelembe vételével. Az ültetvények terhelését is szigorúan korlátozzuk metszés, hajtásválogatás és zöldszüret által, mert a nagy mennyiségben termelt szőlő biztosan nem az általunk elvárt minőséget hozná, s ráadásul az ültetvények kondícióját is rontaná, élettartamát csökkentené. Az is fontos lenne, hogy a 15 hektár régi telepítésű ültetvény, amelyet a pincészet két éve vásárolt, minél előbb megújuljon. A vállalkozás sikere egyéb tényezőkön is múlik, hiszen a szőlőből bor készül, amit aztán megfelelő áron kell tudnunk értékesíteni. Hogy boraink minősége jó lesz, azt már az új telepítésű ültetvényeken szüretelt idei első termés is sejteti, hiszen a nem túl kedvező évjárat ellenére több értékes nedű is került pincénkbe. A minőséget szaktanácsadónk, Gál Tibor és borászunk, Liptai Zsolt neve is garantálja. Az értékesítés megszervezését érzem a legnehezebb feladatnak, mivel csupán belföldi forgalmazással nem oldható meg. Külföldi kapcsolatokat kell építenünk, s ebben a bencés kapcsolatokat is megfelelő módon kell tudnunk használni. Mindemellett, sőt mindezek előtt 4 fiúgyermek apja vagy. Mit tartasz a legfontosabbnak a nevelésükben? Az otthoni és az iskolai nevelésről is azt gondolom, hogy nem sémákra és rideg elvekre kell felépíteni. Nem hiszem, hogy a szülői és nevelési „hatékonyság” kurzusokon vagy könyvekből eredményesen tanítható. Az élet konkrét szituációk gyors egymásutánja, mindegyik azonnali és helyes döntést kíván. Nem könnyű feladat, de az alapprogram bennünk él, belénk íródott, csak 10


szívünkre és értelmünkre kell tudnunk odafigyelni. Természetesen döntéseink, reakcióink egy része rossz, de ettől nem kell félni, csak tudomásul venni és szembenézni vele, majd a következő adandó alkalommal korrigálni. Bár amikor megjelenik e beszélgetés, már ismert lesz a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye, most mégis fontosnak érzem megkérdezni, mit gondolsz a Kárpát-medencében élő magyarok jövőjéről – Te, aki több mint 17 éve Magyarországon élsz szlovák állampolgárként? Szlovák állampolgárságom két okból maradt meg. Az egyik, hogy rendkívüli módon idegenkedem a bürokratikus procedúráktól, melyek a magyar állampolgárság megszerzésével járnak. Határokon kívüli magyarként azt is nehéz elfogadnom, hogy a magyarországi hatóságok lényegében ugyanazon eljárásokat alkalmazzák az erdélyi vagy a felvidéki magyarokkal, mint akárki más, idegen ország fiával. A másik ok, hogy úgy éreztem, hogy szlovák állampolgárságom feladásával talán eltéptem volna minden hivatalos szálat, ami Párkányhoz köt. Persze, a szlováksághoz alig kötődöm, szülővárosomban szinte mindenki magyarul beszélt, érzett és gondolkodott. Mindig is fájt, hogy a nemzet sorsának irányításában soha, semmilyen döntési joggal nem rendelkeztünk, pedig sok határon túli magyar nagyságrendekkel többet vállalt nemzeti identitásának megtartásáért, mint az anyaországiak egy része. Fontos tudni, hogy a határokon túli magyarok számára mindig is rengeteget jelentett az anyaország – minden szempontból. Ha tehettük, minél többet jártunk át, rokoni látogatásra, színházba, könyvet vásárolni. Sokak számára pedig ez volt, sőt sokszor most is ez az egyetlen olyan hely, ahol szorongás nélkül használhatja magyar anyanyelvét a társadalmi érintkezésben, nem kell tartania a többségi nemzet egyes tagjainak sújtó pillantásaitól, rosszindulatú megjegyzéseitől. Ha a népszavazáson elutasító válasz születne a kettős állampolgársággal kapcsolatban, lélekben nagyon megroppantaná a külföldi magyarságot, felgyorsítaná a többségi nemzetek által egyébként is nagyon erőltetett asszimilációt. Évtizedek leforgása alatt most még magyar többségű területek tűnnének el az etnikai térképről. Mindez az egész nemzetet károsítaná, éppen ezért nem értem azt a problémafelvetést, amely a kettős állampolgársággal kapcsolatban érzelmek és racionalitás dilemmájáról szónokol. Köszönöm a beszélgetést. Készítette: Rábai László

A KARÁCSONYI IDŐ LITURGIKUS RENDJE A PANNONHALMI BAZILIKÁBAN 2004. DECEMBER 24. PÉNTEK Reggel, délben hétköznapi rend 17.00 Csendes mise a Káptalan-teremben 18.00 Karácsony ünnepének meghirdetése, I. Vesperás 22.30 Vigília 24.00 Éjféli mise

2004. DECEMBER 31. PÉNTEK Reggel, délben hétköznapi rend 17.00 Csendes mise a Káptalan-teremben 18.00 Év végi hálaadás az I. Vesperás keretében 23.00 Vigília – ezt követően Újévi köszöntő 2005. JANUÁR 1. SZOMBAT ÚJÉV, ISTENSZÜLŐ SZŰZ MÁRIA ÜNNEPE 7.30 Laudes 9.00 Népénekes szentmise 10.00 Ünnepi konventmise 12.50 Napközi imaóra 15.00-tól Szentségimádás 17.30 Vesperás

2004. DECEMBER 25. SZOMBAT KARÁCSONY ÜNNEPE 7.30 Laudes 8.00 Pásztorok miséje 9.00 Népénekes szentmise 10.00 Ünnepi konventmise 12.50 Napközi imaóra 17.00 Karácsony ünnepének II. Vesperása

2005. JANUÁR 2. VASÁRNAP VÍZKERESZT ÜNNEPE Szokásos vasárnapi rend

2004. DECEMBER 26. VASÁRNAP SZENT CSALÁD ÜNNEPE Szokásos vasárnapi rend 2004 DECEMBER 27. HÉTFŐ SZENT JÁNOS APOSTOL ÜNNEPE 2004. DECEMBER 28. KEDD APRÓSZENTEK ÜNNEPE 2004. DECEMBER 29. SZERDA ÉS 30. CSÜTÖRTÖK Szokásos hétköznapi rend 11


PANNONHALMI

HÁLÓ - TALÁLKOZÓ 2004

Vegyes gondolatok kavarogtak bennem, miközben a vonatom Pannonhalma felé tartott. Egyrészt nagyon vágytam már vissza a rég nem látott Alma Materba, hogy találkozhassak régi ismerősökkel: atyákkal, testvérekkel, prefektusommal, osztálytársammal. Másrészt volt bennem egy kis kétkedés is magával a Hálóval kapcsolatban. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy azok az osztálytársaim, akik annak idején részt vettek már Háló-találkozókon, miért dicsérték annyira. Elvégre csak egy találkozó, ugyanolyan, mint más keresztény ifjúsági találkozók – gondoltam én. Túlélem, rosszul talán nem fogom érezni magam. Ha énekelni is fogunk, rossz már nem lehet. Aztán megérkeztünk. Újra itthon. Mélyen beszívtam magamba az esti magaslati levegőt, ami még mindig ugyanolyan tiszta, és amit nem egyszerű elfelejteni, mivel hat évig éltem itt. Ismerős illatok, ismerős tájak, ismerős falak, a Tricollis Cuvée általam nemrég megismert zamata, és körülöttem sok – egy-két embertől eltekintve – teljesen ismeretlen arc. Azelőtt Pannonhalmán ilyenben még nem volt részem. Volt már, hogy mindenki ismeretlen volt nekem, de akkor nemcsak az emberek, hanem az egész vár ismeretlen volt, új szagok, új tájak, új világ egy kisgyereknek, de most más a helyzet. Most én vagyok itthon és a többiek az idegenek, vagy legfeljebb vendégek. Valóban? Mégsem éreztem így, pedig azt hittem, így fogok. Az emberek tekintetében nyugalmat árasztó derűt láttam, s ugyanazt a mosolyt, amellyel néhány perccel ezelőtt engem is üdvözöltek, s úgy tűnt, nagyon jól, sőt otthon érzik magukat. Hogyan tudják az emberek ilyen családiasan otthon érezni magukat egy olyan helyen, amit többen akkor láttak először, s akik– hozzám hasonlóan többen is – most vannak először Háló-találkozón? Ez a gondolat továbbra is bennem motoszkált. Mennyivel inkább érezhetem magamat otthon Pannonhalmán, mint ezek az emberek, akik csak részt vesznek egy találkozón, aminek történetesen Pannonhalma – itt a szó, úgy tűnik, szoros értelmében – ad otthont? Vagy mennyivel inkább kellene magamat kívülállónak éreznem egy olyan közösségben, amit nem tudhatok magaménak, függetlenül attól, hogy éppen Pannonhalmán vagyunk? Ez a furcsa kettős érzés, ez az „itthon-idegen” lét volt az, ami erősen arra sarkallt, hogy ha már itt vagyok, megfigyeljem, mitől is olyan különleges a Háló, olyan-e, mint amilyennek korábban hallottam. Miért van az, hogy ilyen zavarba tud kergetni a jelenléte egy olyan helyen, ahol életem egyharmadát töltöttem? Azt hiszem, a választ két pontban tudnám összefoglalni. Az egyik választ a Háló oldaláról kaptam. A találkozón egy nagy családot láttam. Egy olyan családot, amelyben az emberek mosolyognak egymásra, együtt táncolnak, együtt imádkoznak, s együtt érzik, hogy mindez jó. Egy olyan családot, amelynek gyökere van, s ennek a gyökérnek az ismeretében, erre a gyökérre építkezve tudatosan működik, céljai vannak. Aminek gyökere és célja van, annak jövője van. Az, hogy legyen ezeknek a közösségeknek jövője, nagyon fontos a rohanó világunkban. Ezt hangsúlyozta ki Helmut Krätzl püspök úr az előadásában. Továbbá azt is, hogy ezeknek a közösségeknek nyitottaknak is kell lenniük egymás és a külvilág felé, hogy jövőjük legyen. A Háló éppen erről szól, ahogy én megismertem. Különböző közösségekből jönnek össze emberek, akiket összeköt a közös gyökér s a közös cél, s összeköti őket a Háló. Egy nagy, nyitott családot láttam, ahol az emberek mosolyognak egymásra, s természetesnek tűnt az, hogy igazán őszinte vallomásokat és gondolatokat hallottam és érzéseket tapasztaltam a kiscsoportos beszélgetések közben. Mert természetes is volt! Lehet egy ilyen családban nem otthon éreznie magát az embernek? Csodálkozhatok azon, hogy mindenkit derűsnek, és nyugodtnak láttam, amikor úgy lettem Hálós, hogy nem kérdezte tőlem az égadta világon senki, hogy mit akarok itt, miért jöttem a találkozóra, milyen is vagyok valójában, hanem egyszerűen csak örültek, hogy ott vagyok, s úgy fogadtak el, ahogy vagyok. Engem, magamat, s nem azért amilyen vagyok, hanem egyszerűen csak azért, mert vagyok. Egy ilyen családnak képzelem a kereszténységet. Ahol mint ismeretleneknek kezünkbe nyomták a hálós gesztenyét azzal a kedves mondattal, hogy „ezt Neked csináltuk”. A válasz másik részét maga Pannonhalma adta. A megérkezésem napján délután a Keleti pályaudvaron öt perc leforgása alatt három pannonhalmi diákkal találkoztam. Különböző generációk, különböző apropók, s ez így megy, mióta elhagytam Pannonhalmát. Lépten-nyomon bencés diákokba botlom. Ezt a jelenséget az apátságban csak „bencés maffiának” nevezik. S a találkozó után arra döbbentem rá, hogy ilyen módon Pannonhalma maga is egy „háló”, csak ez amolyan koncentrikus háló. A szélrózsa minden irányából sok-sok ember sorsát köti össze, s nemcsak egykori diákokat, hanem nagyon sok embert, akikben az a közös, hogy valaha mind otthon voltak Pannonhalmán, s mind vissza is térnek olykor-olykor a középpontot képező Várba. 12 PANNO


Azt hiszem, emiatt nincs is jobb párosítás annál, minthogy a Hálót éppen e falak között rendezzék meg. Úgy érzem, hogy a Háló nagyon otthon van Pannonhalmán, ahogy én is, s igazán család tud lenni a Háló, ha Pannonhalmán van otthon, ahol Ambrus atya, a „világ legtöbb unokáját magáénak tudó nagypapa mesél” délutánonként a „lelki szülőszobáról”, ahova újra és újra betérünk életünkben, hogy többként távozzunk onnan. Valami hasonló élményben volt részünk vasárnap a találkozó Helmut Kräzl püspök úr és Asztrik főapát úr a találkozó egyik előadásán végeztével, mikor kiléptünk a fekete kovácsolt vaskapun, hátunk mögött a Várral, ami most is, mint mindig, nyugalmat és biztonságot árasztva uralkodik a tájon, mintha csak az mondaná: „Én itt leszek, gyere haza máskor is.” Szalárdy Levente

ÚJ KIADVÁNYOK DR. BORIÁN ELRÉD OSB: Zrínyi Miklós a pálos és a jezsuita történetírás tükrében (Pannonhalmi Füzetek 50) DR. GALAMBOS IRÉNEUSZ OSB: Az egyházi év a magyar középkorban (Pannonhalmi Füzetek 51) ANSELM GRÜN OSB: Út a szabadsághoz (Bencés lelkiségi füzetek 39) ANDRÉ LOUF OCSO: Gyengeség és kegyelem (Bencés lelkiségi füzetek 40) GUIDO KREPPOLD OSB: A válságok – életünk fordulópontjai (Bencés lelkiségi füzetek 41) PHILIBERT SCHMITZ OSB: A bencések civilizációs tevékenysége a XII.-től a XX. századig II. rész: művészet és lelkiség (Rendtörténeti füzetek 9) 13


HÍREK szeptember 3-4. Asztrik főapát úr pappá szentelte Benedikt Vojtech Kolaja testvért Prágában, előtte pedig részt vett a Szláv Bencés Kongregáció Prézesi Tanácsának ülésén.

szeptember 9. A gimnázium Teleki-termében Vörös Győző egyiptológus tartott előadást az általa vezetett 1998-2004 közötti alexandriai magyar ásatásokról. Az előadó filmfelvételeken is bemutatta egy-egy jelentősebb lelet feltárását és restaurálását.

szeptember 8. A Pannonhalmi Mentálhigiénés Napok előadássorozatát Makra Ottó megyei módszertani igazgató és Ranschburg Á. Hildegard, a pannonhalmi Szent Adalbert Otthon vezetője szervezték. Az összejövetelekre szeptember 8-tól kezdődően kéthetenként került sor. Az előadásokat – a szervezőkön kívül – dr. Janka Ferenc teológus-filozófus, Németh Margó pszichológus-családterapeuta, Horváth Éva gyógypedagógus-pszichopedagógus, Lengyel Pál mentálhigiénés lelkész, dr. Varga Gábor pszichiáter, dr. Hárdy István pszichiáter, dr. Iván László egyetemi tanár és dr. Hegedüs Katalin tartották az időskorúak gondozásának, ellátásának gondjairól és problémáiról.

szeptember 11. Áment Lukács atya tartott orgonahangversenyt a bazilikában. Az Országos Erdészeti Egyesület tartott egész napos konferenciát mintegy száz résztvevővel monostorunkban. A Főapátság vállalkozási kezdeményezéséiről Cirill perjel atya tartott előadást. szeptember 12. A Nagy Szent Gergely emlékév alkalmából az ünnepi konventmisét Asztrik főapát úr vezette a bazilikában. A szentmisét a Magyar Katolikus Rádió élőben közvetítette. szeptember 17. A 19 megye és a főváros rendőr főkapitányai látogattak Pannonhalmára. Asztrik főapát úr tájékoztatást adott a vendégeknek a monostor aktuális helyzetéről és terveiről.

szeptember 10-24. Arcus temporum („Időívek”) címmel rendezett monostorunk zenei fesztivált, amelynek elsődleges törekvése az volt, hogy bizonyos időíveket megrajzoljon a zenében. Ahogy a pannonhalmi középkori templomunk ívei átlépnek a tér egy darabján, ugyanúgy az egyes koncertekkel szerettünk volna ívet húzni a zenetörténeti idő távoli pontjai között, régit és újat egymás mellé állítani, ami minden esetben a párbeszédre és egymás kölcsönös értelmezésére épül. Így került sor öt hangversenyre a Kulturális és Turisztikai Igazgatóság szervezésében. Vázsonyi János szaxofonjával J. S. Bach műveit és improvizációkat szólaltatott meg; a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat két koncerten is hallhattuk. Első alkalommal C. Ph. E. Bach, Weiner Leó és J. Haydn művei hangzottak el (koncertmester: Juniku Spartacus), másodszor pedig A. Vivaldi, W. A. Mozart és Huszár Lajos egy-egy művét szólaltatták meg (koncertmester: Somogyi Péter). Klenyán Csaba klarinétművész és Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész többek között Kurtág György és J. S. Bach műveiből játszottak; a Keller Vonósnégyes pedig Beethoven és A. Berg műveiből adott elő.

A gimnázium Teleki-termében Török Zsolt, az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszékének docense tartott előadást Ptolemaiosz ég- és földrajza címmel. szeptember 19-október 4. A Bencés Konföderáció apátjainak kongresszusára utazott Rómába Asztrik főapát úr, aki hazatérése előtt részt vett IV. Károly boldoggá avatásán is. szeptember 21-25. A melki bencés apátság gimnáziumának történelem iránt érdeklődő diákcsoportját láttuk vendégül. Az osztrák fiatalok Esztergom, Komárom és Győr nevezetességeivel is megismerkedtek. október 8. Tállay András, a magyar olimpiai csapat orvosa tartott előadást a gimnázium Telekitermében Nyerni, de nem bármi áron címmel. Az előadó beszámolt az Athéni Olimpián szerzett személyes élményeiről, a felkészülésről, a sporttal kapcsolatos egész14 PANNO


november 9. A Pannon Bormíves Céh – amelynek tavaly óta tiszteletbeli tagja a Pannonhalmi Főapátság is – Pannonhalmán tartotta közgyűlését, amelynek keretében sor került az új tagok ünnepélyes eskütételére is.

ségügyi kérdésekről, a doppingszerekről és azok hatásáról is. október 9-10. A Bajor Bencés Akadémia Michaelbeuronban tartotta évi ülését, amelyen mint az Akadémia tiszteletbeli tagja Asztrik főapát úr is részt vett.

november 10. Szent Márton idei ünnepére a vendégeink Kárpátaljáról, Karácsfalváról, a két éve indult Görögkatolikus Lyceumból jöttek. Az ünnepet előkészítő órában Marosi István görögkatolikus lelkész (a karácsfalvi iskola lelki igazgatója és hittanára) és az őt kísérő néhány tanár és diák beszélt Kárpátaljáról, az ottani magyarságról, a görög-katolikusokról és középiskolájukról, amelyhez a kulturális és vallási „megmaradás” reményét fűzik. A jótékonysági vásár bevételével a karácsfalvi líceum magyar irodalom és történelem tankönyveinek megvételét segítettük.

október 17. Az Országos Szobafestő Mázoló Tapétázó Ipartestület tartotta Pannonhalmán Szent Lukács napi ünnepi testületi ülését. október 22. Az október 23-i gimnáziumi megemlékezésen az ünnepi beszédet Pintér Ambrus atya mondta. Személyes élményeivel mutatta be a „gyökerekhez” fűződő kapcsolatok fontosságát. október 23. Az ünnepi hangversenyt a bazilikában Trajtler Gábor orgonaművész tartotta.

november 11. A Szent Márton napi ünnepi liturgia főcelebránsa és igehirdetője Jeremias Schröder, St. Ottilien bencés apátságának főapátja volt, aki a délelőtt folyamán a tornateremben iskolánk diákjaival is találkozott. Jeremias főapát úr a bencés missziók mai helyzetéről beszélt, különös tekintettelt Kínára. A délutáni játékok és sportvetélkedők után Szent Márton ünnepének estéjén David Yengibarjan örmény harmonikás adott hangversenyt a tornateremben.

Az ünnep estéjére gimnáziumunk énekkara meghívást kapott Budapestre, a budavári Mátyás-templomba. október 25. Szent Mór ünnepén a Pécsi Egyházmegye katolikus pedagógusainak tartott előadást Asztrik főapát úr Pécsett. október 27. Kabay Barna filmrendező nyitotta meg a Gimnázium tetőtéri Galériájában az In memoriam Gyöngyössy Imre című kiállítást. A tíz éve meghalt Gyöngyössy Imre 1948-ban iskolánkban érettségizett. A kiállításon a forgatások során készített fényképek, dokumentumok voltak láthatók.

november 12. A Magyar Külkereskedelmi Bank, a Herendi Porcelánmanufaktúra, a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok és a Pannonhalmi Főapátság immár ötödik alkalommal rendezte meg a Szent Márton Napot. Asztrik főapát úr köszöntőjében szólt a bencés monostor múltra és jövőre nyitott lelkületéről, a harmóniára és békére való törekvéséről és az ünnep kölcsönös szóértést elősegítő szerepéről. A köszöntőt követően a Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozart-hangversenyét hallhattuk a bazilikában, amelyen Miklósa Erika működött közre. A hangverseny után Ittzés János, a Dunántúli Evangélikus Egyházmegye püspöke mondta el ünnepi beszédét. Kiemelte, hogy korunknak is égető szüksége van a mai szentekre. Ezután következett a Szent Márton-díj átadása. A díjat minden évben olyan ember kapja, aki sokat tett a valamikori Pannónia területén lévő kulturális, turisztikai, valamint

október 30-31. A HÁLÓ Észak-Nyugat Dunántúli Regionális Találkozójának adott otthont monostorunk. A találkozó az Európai kihívások – keresztény válaszok mottó köré szerveződött. Helmut Krätzl bécsi segédpüspök úr és Pintér Ambrus atya előadásait kiscsoportos beszélgetések keretében dolgozták fel a résztvevők, akiknek este néptánc és népdal tanulásra is lehetőségük volt. november 4. Osztrák-magyar szerzetesi konferenciát rendeztek Heiligenkreuzban a függő házak helyzetéről. A Magyar Bencés Kongregációt Asztrik főapát úr valamint Richárd és Domonkos perjel atyák képviselték. 15


térségfejlesztő program megvalósítása érdekében – ezzel járulva hozzá nemzeti örökségünk és kulturális értékeink megismertetéséhez és megőrzéséhez. Ebben az évben a díjat a közeli Tét községben született alkotmánybíró, egykori pannonhalmi bencés diák, Kukorelli István vehette át.

ST. MARTINUS CUVÉE 2004 2004 Több és több európai országban hangzik fel november első dekádjában a felkiáltás: „Megérkeztek az újborok!” A korábbi évszázadokban az agrárgazdasági év zárása Szent Márton napjára esett. Ez időre a termények a termőföldekről a kamrákba kerültek és a leszüretelt szőlő mustja is kiforrt a pincében. E napon kóstolták meg a borosgazdák az újbort. Ez időre, a 2004-es évjáratban is palackba került a Pannonhalmi Apátsági Pincészet újbora. Alapanyagát a Chardonnay és a Tramini szőlőfajták szolgáltatják. A hűvös, csapadékos tavasz, majd a koranyár következtében az átlagosnál 3 héttel később került sor a szüretre. A beérett szőlőfajták, ennek következtében finom, élénk illatú borrá erjedtek. A borvidék jegyeit hordozva, a bor frissességét zöldalmás, körtés illatjegyeit széles test egészíti ki. A bor kitölti a szájüreget, majd hosszú lecsengésével biztosít ízélményt. Fiatal kora valamint a technológiából adódó széndioxid tartalma frissességet biztosít a bornak. Így elsősorban szárnyasételek – liba, kacsa ételek – kísérője lehet. Ajánlott fogyasztási hőmérséklet: 12 – 14 oC.

november 13. A Pannonhalmi Területi Apátság képviselőtestületi tagjait hívta meg e napra Asztrik főapát úr Pannonhalmára, hogy megtekintsék a Pannónia szőlőskertje című időszaki kiállítást és a tavaly átadott új pincét. A Radnóti Miklós Emlékbizottság és Irodalmi Társaság Győrött a megyei irodalmi hét zárórendezvényén adta át a Radnóti Miklós költői életműdíjat Beney Zsuzsának, a költői díjat pedig Varga Mátyás atyának. november 17. A Tihanyi Bencés Apátság jövőre ünnepli alapításának 950. évfordulóját. A Szent Ányos napi ünnepi szentmisével vette kezdetét a jubileumi év Tihanyban. november 18. Az Eukarisztia Éve alkalmából a MALEZI szervezésében liturgikus konferenciára került sor Budapesten, amelyen többek között előadást tartott Bakos Gergely atya és Fehérváry Jákó testvér. A SAPIENTIA Szerzetesi Hittudományi Főiskola új kápolnáját Asztrik főapát úr áldotta meg a tanárok és a hallgatók jelenlétében. november 19. Esterházy Péter író olvasott fel a Harmonia Caelestis című regényéből a gimnázium Asztrik-termében. november 20. András főapát úr pappá szentelésnek 60. évfordulóját ünnepelte. A gyémántmisét a pannonhalmi bazilikában mutatta be rendtársai és családtagjai körében. november 21. Mi történt - történik - (fog történni) a zenében? címmel beszélgetést és koncertet hallhattunk. Dukay Barnabás és Dolinszky Miklós beszélgetése és Gergely Hajnalka (ének) és Bogár Zsófia (zongora) koncertje Haydn és Schumann művekből egyaránt hozzájárult a zenei ismereteink növeléséhez.

Liptai Zsolt borász

Felhívjuk Kedves Olvasóink figyelmét, hogy az érdeklődők szakszerű vezetéssel betekintést nyerhetnek az egy éve átadott Pannonhalmi Apátsági Pincészet munkájába és megkóstolhatják a pincészet borait. A pincelátogatásra a Pannonhalmi Főapátság TriCollis Tárlatvezető Irodájában lehet jelentkezni. Telefon: 96/570-191, Fax: 96/570-192 E-mail: [email protected] 16

SZENT BENEDEK IDŐSEK HÁZA, SOPRON Decemberben múlt egy éve, hogy főapát úr megáldotta a Rend legújabb intézményét, az egykori soproni rendházunkból átalakított Idősek Házát. Azóta több mint hatvan idős, beteg ember végleges illetve átmeneti otthona ez a ház, melyben munkatársaink (szakképzett ápolók, orvosok, papok, pedagógusok, oblátusok, foglalkoztató és mentálhigiénés nővérek, konyhai, takarító és adminisztratív személyzet) gondoskodnak lelki és testi ellátásukról. A 43 szoba illetve lakrész, valamint a közösségi helyiségek (étterem, kávézó, könyvtár), a Szent Benedek házikápolna, a hangulatos kvadratúra, lakóink igényesen kialakított élettere. Hogy hogyan él itt ez a több mint száz tagú család? Szóljanak erről az illetékesek spontán vallomásai: Tavaly december 18-án költöztem a Szent Benedek Idősek Házába. Amikor először jöttem ide, hogy megnézzem, még nem volt egészen készen, de a tágas, világos folyosók, a fehér falak, a barna ajtók, a bolthajtások szinte körülöleltek, melegséget sugároztak. Nagyon kedves volt, aki végigkalauzolt a házon. Két nap múlva édesanyámmal eldöntöttük, hogy idejövünk. Sajnos ő, nem sokkal a beköltözés előtt, elhunyt. Szinte az első pillanattól kezdve otthonom helyett otthonom lett. Sohasem „Idősek Házának” mondom, hanem mindig otthonnak. Mi tette számomra azzá? Az igen gyorsan kialakult barátságok, a békés, nyugodt légkör. Ha el kellett utaznom, egy-két nap múlva már vágytam vissza. Törődnek velünk, nemcsak a testünkkel (étkezés, orvosi ellátás, szükség esetén ápolás, stb), hanem a lelkünkkel is. A heti háromszori szentmise a kápolnában, de a lehetőség a templomi szentmisékre is. A heti háromszori igeliturgia megismertet bennünket a bencés lelkiséggel, az egyes napokra vonatkozó szentírási szövegekkel és értelmezésükkel. Különféle foglalkozásokat szerveznek kedves fiatal mentálhigiénés dolgozóink. Otthonunk egyben missziós terület is, mert kölcsönösen tudunk egymásnak olyan értékeket, tapasztalatot, szeretetet nyújtani, amelyek pozitív változást idéznek elő… itt valami olyasmit is kapnak, amit még nem tapasztaltak meg… súlyos betegeink milyen türelemmel viselik szenvedéseiket… meghallgatják vagy bátorítják őket… a magánosság érzését csökkentjük, közelebb kerülünk Istenhez, mint ahogy gondolnánk… „megszelídíthetjük” egymást, ha többet mosolygunk egymásra. (Ny.E. a lakók Érdekképviseleti Fórumának tagja) Már az elején éreztem, hogy ez a hely valahogy „más” a szó legnemesebb értelmében. Ebben közrejátszik az, hogy egyházi intézmény, aminek ténye maga után von egy másfajta együtt érzőbb, pozitívabb hozzáállást a lakók irányába és a kollektíván belül, munkatársak, vezetők és beosztottak között egyaránt. A másik ok a cél, amit az intézmény felvállalt… Úgy érzem, hogy a dolgozók többsége azonosult vagy azonosulni próbál a céllal… nem jelent a munkakezdés, a munkahelyre való belépés stresszt, feszültséget… Vannak még csiszolandó módszerek és körülmények, de ez talán jó is így, mert ezek megoldásokat, ötleteket is felszínre hozhatnak. Csapatmunka van, mert mindenki segít a másiknak, ha rossz a kedve, vagy bármi probléma van. Nagyon otthonos a környezet és barátságos, de hiszen mi tettük azzá együtt, közösen. Én személy szerint mindig örülök, hogy jöhetek dolgozni, mert nagyon szeretek itt lenni. Az elmúlt 25 évben is ápoló és gondozó munkát végeztem. Nagy izgalommal vártam, hogy egy egyházi intézményben milyen lesz a légkör. Az itt tapasztalt szeretet, hit, összefogás, empátia, ez a nyugodt légkör, ami átjárja az egész intézetet, rádöbbentett arra, hogy ezek az igazi értékek, amire mindig is vágytam. Megváltozott az értékrendem. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi, de valami megváltozott bennem az egy év alatt. (ápolók vallomásai) Itt dolgozni olyan, mintha egy nagy családban lennénk. A gondozottakra főzni, kiszolgálni őket olyan érzés, mintha az idős szüleinket, nagyszüleinket látnánk el. (konyhások megnyilatkozása) Az intézményünkben tartott első szakfelügyelői jelentés is pozitívan ítéli meg az itt folyó munkát, a ház életét. Mindezeket nem azért írtuk le, hogy dicsekedjünk! Ismerjük és valljuk a regulai figyelmeztetést: „…mindarra nézve, amit reá bíznak, mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli magát” Tájékoztatónk célja csupán annyi, hogy talán érdemes volt sokak erőfeszítése, ennek az új rendi kezdeményezésnek életre hívására, „ut in omnibus glorificetur Deus!” Venesz Ernő Tarziciusz, igazgató 17 PANNO

Szent Ányos alakja a tihanyi sekrestye faragványán

TIHANYI APÁTSÁG

A

dventi hajnalok, karácsony-várás: az egyházi év egyik nagyon szép időszakában vagyunk. Tihanyban reggelente kb. 50, Aszófőn kb. 20-24 hívő vesz részt a reggel 6 órakor kezdődő hétköznapi hajnali szentmisén. Tihanyban felnőtt vezetőjük segítségével adventi „ministráns verseny” kezdődött. Készülnek a hagyományos december 24-i misztériumjátékra is kisebb-nagyobb gyerekek egyaránt. Több dolguk van ilyenkor a hitoktatóknak, a segítőknek. Megkezdődött apátságunk alapításának jubileumi esztendeje. Számos sajtócikk, interjú készült, sajnos sok pontatlansággal. Miként 150 évvel ezelőtt, most is lelkigyakorlatos szentbeszédekkel készültünk az ünnepre. Barsi Balázs ferences atya tartotta a konferenciabeszédeket. Szent Ányos ünnepén megtelt a templomunk vendég atyákkal, környékbeli hívekkel, barátainkkal: örülünk, hogy valóban szép ünnepünk lehetett Asztrik főapát úr vezetésével, a rendtársak kíséretében. Előtte vasárnap, november 14-én templomunkból közvetítette a Kossuth adó a 10 órás szentmisét. Nem is gondolnánk, milyen sokan hallgatják: nagyon sok visszajelzést kaptunk. Szépen énekelt az énekkarunk ezen a szentmisén és Szent Ányos ünnepén is. Október elején kemény énekkari próbák voltak, majd hosszú, éjszakákba nyúló hangfelvétel: elkészült a tihanyi apátsági templom énekkarának első CD-lemeze, sokak nagy örömére. Feladatuk elsősorban nem a „szereplés”, a „produkció”, hanem a szolgálat, amit örömmel végeznek és örülnek a templomot látogató hívek, amikor hallják őket. Már hagyomány, hogy advent második vasárnapjának délutánján adventi áhítat van az ő közreműködésükkel templomunkban. Ugyancsak hagyomány, hogy karácsony másnapján, 26-án délután 4 órakor egy bencés öregdiák orgonaművész ad hangversenyt. Ebben az esztendőben Koloss István karácsonyi orgonamuzsikájának örülhetnek a hallgatók. Hagyományt szeretnék teremteni az újévi orgonahangversennyel is, január 1-jén délután 4 órakor lesz orgonakoncert. A Tetőtéri Esték előadássorozaton most elsősorban Tihanyra és a bencés életre szeretnénk figyelni. Gáspár atya tartott előadást a Tihanyi Alapítólevélről, december 10-én Szent Benedek Regulája volt a téma (Személy és közösség). Január 14-én, pénteken 5 órakor Placid atya vall arról, hogyan lehetett bencésként megmaradni a Gulag-on. Február 18-án, illetve március 11-én lesz még előadásunk (Jedlik Ányosról, illetve a bencések szerepéről a magyar kultúrában). — Télidőben kiállításaink nincsenek. Tervezzük a jubileumi történelmi kiállítást. Azt szeretnénk, ha március 19-én, szombaton nyílhatna. Egy képzőművészeti kiállítást is szeretnénk létrehozni, szándékunk szerint egész évben ez volna látható a galériában: modern képzőművészeti alkotások, amelyek Tihanyhoz valamiképpen kapcsolódnak. A jubileumi év nagy ünnepsége május 21-én, szombaton lesz. Az ünnepi beszédet Mádl Ferenc köztársasági elnök úr fogja mondani. A hétköznapi rutinmunka mellett tennivaló van tehát bőségben. Nem kis gondot jelent az anyagi háttér megteremtése. Köszönettel tartozunk a Veszprém Megyei Közgyűlésnek: rendezvényeink támogatására 10 millió forintot szavaztak meg egyhangú döntéssel a képviselők. Reméljük, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram közvetítésével a kulturális miniszter keretéből rendelkezésünkre bocsátandó 8 millió forint is megérkezik még ebben az esztendőben. Kiadványaink között megemlítem Ruppert István karácsonyi lemezét, valamint Mali Katalin orgonaművész CD-jét. Megjelent a Tihanyi Kalendárium új – immár kilencedik – kötete: köszönet mindenkinek, aki segített a munkában. Egy kis imádságokat tartalmazó könyv is kijött a nyomdából, címe: „Én Uram, én Istenem!” Sok munkát fog jelenteni még a Tihanyt bemutató fotóalbum megszerkesztése, a szövegek rendezése. Ugyancsak remélhető, hogy Vass Alberik atya tihanyi, már történelmi értékűnek számító fotóanyagából is megjelenik egy album. Felvettük a kapcsolatot azoknak a településeknek a képviselőivel, amelyek a történelem folyamán Tihannyal közvetlen kapcsolatban voltak. Pályázatot írtunk ki, amelyben az egyik téma az anyanyelv, a másik téma a helyi egyházi közösség élete. Ezekről a településekről nagyobb eseményeinkre külön is számítunk látogatókra. Programjainkat igyekszünk közzétenni internetes honlapunkon: http://tihany.osb.hu. Szeretettel hívunk és várunk mindenkit a jubileumi esztendőben: ünnepeljünk együtt, és erősödjünk meg gyökereinkben – kereszténységünkben és magyarságunkban. Richárd atya 18 PANNO

BENCÉS RENDHÁZ GYŐR

Az iskolai munka legnyugodtabb szakasza mindig az első félév. Ezt is sok program teszi változatossá. Szeptemberben a németországi Bad Driburgból volt itt egy cserecsoport 25 tanulóval. Mi az előző iskolaév végén jártunk náluk. Októberben két vendégelőadó találkozott diákjainkkal: Gulyás Balázs a svéd Karolinska Egyetem professzora az agytérképészetről, Tomka Miklós a PPKE professzora pedig a kereszténység mai helyzetéről tartott előadást. Október 15-én a győri Evangélikus Gimnázium színjátszóköre Babits Mihály Jónás könyvéből írt darabját mutatta be a Díszteremben. Nemzeti ünnepünkön Pintér Ambrus atya idézte fel az 56-os forradalommal kapcsolatos emlékeit ünnepélyünk keretében. Október 27-én Keresztfalvi Péter atya ezüstmiséjén vettünk részt, Szent Márton ünnepén pedig Korzenszky Richárd perjel úr volt közös szentmisénk főcelebránsa és szónoka. Ifjúsági énekkarunk, amellyel vasárnaponként közösen énekeljük vesperásunkat, három alkalommal szerepelt házon kívül: Tihanyban, Vácott és Ménfőcsanakon. November 25-én a 9. évfolyamosokkal volt bemutató óra francia nyelvből a régióból meghívott tanárok részvételével. December 4-én nyílt napot rendeztünk az iskolánk iránt érdeklődő tanulók és szüleik számára. A felvételivel kapcsolatos tudnivalókról honlapunkról is lehet tájékozódni: http://czuczor.osb.hu. Iskolánk honlapján is megjelentettük azt a levelet, ▲ fent: angyalszobor restaurálás közben amellyel az itt érettségi▼ lent: a felújított orgonaszekrény részlete zett diákjainkhoz fordulunk, hogy ha lehetőségük engedi, anyagilag támogassák a templom immár három éve folyó restaurálási munkáit. Minden volt diákot levéllel szeretnénk felkérni, de ez a pontos címek megszerzése miatt sok nehézségbe ütközik. Minden segítséget köszönünk. Isten fizesse meg! A templomban az idei évre tervezett restaurálási munkák befejeződtek, a szentély nagy része megújulva lesz látható Karácsonyra. Igen jelentős munka van még hátra: a főoltár teljes felújítása. Sokak segítségében bízva reméljük, hogy jövő ilyenkorra ez is befejeződik, vagy csak kevés marad a 2006-os esztendőre. Gáspár atya 19 PANNO

BENCÉS RENDHÁZ BUDAPEST

„ÜLDÖZÖTT VOLTAM” Beszámoló a Tanulmányi Ház Szent Márton ünnepéről Kongregációnk védőszentjének, Szent Mártonnak ünnepe minden bencés szívét megdobogtatja. Évrőlévre próbáljuk jobban megérteni az ő életét, évről-évre próbáljuk életünket az ő életének fényében vizsgálni, évről-évre körülnézünk, hogy kinek is van/lett volna szüksége a köpenyünkre. Érzékenységünket neveljük, szemünket nyitogatjuk ilyenkor, hogy lássunk is, és ne csak nézzünk. Hogy keressük a megoldásokat, hogy tehetetlenségünk érzése ne bénítson, hanem tettekre serkentsen bennünket. Az ünnep evangéliumában hangzik el: „üldözött voltam és befogadtatok”. Idén van 60 éve, hogy a nyilas hatalom megkezdte a zsidók deportálását, idén van 60 éve, hogy egy nagyszerű szociális testvért (is), Salkaházi Sárát, a Dunába lőttek a zsidók mentése miatt. Üldözöttek és befogadók. A Szent Szabina kápolna közössége ezen az ünnepen rájuk figyelt most. Sára testvérről Németh Emma szociális testvér beszélt és tette ezt fennmaradt naplójegyzetek alapján. Bemutatta Sára nem mindennapi életútját, küzdelmeit hivatásáért, küzdelmeit elöljáróival, küzdelmeit a rábízottakkal, mindvégig való küzdelmeit Istennel, akinek aztán felajánlotta életét. Csak egy kis epizód életéből: már jegyben járt egy édesanyja által kiszemelt férfival, amikor egy éjszaka kiállt az erkélyükre, nézte a holdat, Istenre gondolt: „sóhajtottam egyet, semmi, sóhajtottam még egyet, most se semmi, aztán lehúztam a gyűrűt az ujjamról és ennyit mondtam: Istenem, ezt nem nekem találták ki.” Az üldözöttekről, Verő Tamás a Frankel Leó utcai zsidó hitközség rabbija beszélt. Saját családjának tragikus, fájdalmas történetét mondta el. Családjának szinte egyetlen túlélője a nagymamája A Tanulmányi Ház adventi, karácsonyi programja volt, aki sokakkal ellentétben feladatáAdvent szombatjain este fél 7-kor gyertyagyújtás, utána előnak érezte, hogy elmondja az utódokesti szentmise nak, hogy mi is történt velük. Beszámolt Advent hétköznapjain reggel 6-kor Rorate-misék, utána közös a budapesti zsidóság mai helyzetéről, reggeli a Tanulmányi Ház ebédlőjében (tea, kávé, zsíroskenyér) problémáikról, örömeikről. December 24. Az ünnepi szentmise főcelebránsa és 18.30 Karácsony I. vesperása, az ünnep meghirdetése szónoka Hegyi Balázs atya volt. Szent22.00 Karácsony Vigiliája beszédében arra hívta fel figyelmünket, 23.30 Szent Szabina Kórus ünnepi koncertje hogy Szent Márton tette nem egy előre 24.00 Éjféli Mise eltervezett jócselekedet volt, „a köpeny December 25. nem volt perforálva a felénél”, hanem a 10.00 Ünnepi szentmise pillanat műve volt, ami egyszeri és meg17.45. Karácsony II. vesperása ismételhetetlen esemény. Nekünk sem 18.30 Esti szentmise köpenyünket kell most szabdalni, haDecember 26. nem a pillanat varázsát megélnünk és 9.00 Ünnepi szentmise aszerint cselekednünk. Ünnepünket az10.30 Gyerekmise játékmegáldással tán a Tanulmányi Ház ebédlőjében foly17.45 Vesperás tattuk, szorgos kezek bőséges ellátásról 18.30 Esti szentmise gondoskodtak. Kelemen testvér

BENCÉS HÍRLEVÉL • A Magyar Bencés Kongregáció tájékoztató lapja • Megjelenik negyedéveként • Kiadó: Pannonhalmi Főapátság • Felelős kiadó: Dr. Várszegi Asztrik főapát • Szerkeszti a Főapáti Hivatal, főszerkesztő: Hortobágyi T. Cirill • Levélcím: Főapáti Hivatal 9090 Pannonhalma, Vár 1. • E-mail: [email protected] • Előfizethető a szerkesztőség címén. • Előfizetési díj egy évre: 200,- Ft (postán küldve 400,- Ft). • Nyomdai munka: Pénzes Nyomda, Győr.

20 PANNO

VI. évfolyam 4. szám tél

Recommend Documents