Korunk 2009 Február.
Veszélyeztetett nyelvek és a nyelvfelélesztés GÁL NOÉMI
Egy nyelvet nem lehet néhány ének eléneklésével vagy egy szónak bélyegre nyomtatásával megmenteni. Még csak a ’hivatalos’ státus megszerzése által sem, vagy azzal, hogy az iskolában tanítják. Egyedül csak a használat menti meg (bármilyen tökéletlen legyen is az), az élet minden területére való bevezetése és használata, minden lehetőség megragadása, amíg természetessé nem válik, amíg már nem mesterkélt vagy hamis. Egyszóval küzdelmes és nehéz időszakot jelent. A nyelv helyreállításának nincsen egyszerű útja. Ellis és Mac A’Ghobhainn
Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az a hír, mely szerint a világ nyelveinek jelentős százaléka kihalófélben van. Egyes becsléseknek megfelelően a mai mintegy hatezer beszélt nyelv kb. kilencven százaléka hal ki száz éven belül, ha a nyelvcsere- és nyelvvesztési folyamatok a jelenlegi ütemben haladnak tovább, ez az arány még az optimistább előrejelzések szerint is 50 százalékra tehető. Felmérések kimutatták, hogy a világ lakosságának kb. fele a tíz „legnagyobb”, azaz a legtöbb beszélővel rendelkező nyelvet használja (bár ezek csupán 0,1–0,15 százalékát teszik ki a nyelvek számának). Csupán nyolc nyelv rendelkezik több mint 100 millió beszélővel, a nyelvek 96 százalékát a világ
lakosságának csupán négy százaléka beszéli, a nyelvek felének kevesebb mint tízezer beszélője van, negyedének pedig kevesebb mint ezer. A fenti adatok összevetése során kiderül, hogy a nyelvek átlagos beszélői létszáma kb. 5–6000, és hogy a nyilvántartott nyelvek közül csupán mintegy 600 mondható biztonságban levőnek, a pesszimistább előrejelzések szerint pedig inkább csak 300. Egyes szakértők elképzeléseinek megfelelően azonban csupán annak a 40–50 nyelvnek van reális jövője, amelyekre a számítógépes programokat, rendszereket lefordítják. Ugyanakkor az Ethnologue, a világ nyelveit összesítő legnagyobb adatbázis már 516 nyelvet sorol a „majdnem kihalt nyelvek” kategóriájába, ezek azok, amelyeknek már kevesebb mint 50 beszélője van. Az ilyen jellegű adatokkal szembesülve jogos kérdésként fogalmazódik meg az, hogy vajon milyen folyamatok következtében válik egy népcsoport nyelve veszélyeztetetté, illetve hogy milyen tényezők játszanak közre a közösségi nyelvhasználat dinamikájában, amelyek arra kényszerítik a beszélőket, hogy egy másik nyelvet válasszanak a társas érintkezésekben. Az is fontos szempont, hogy mi alapján nyilvánítanak egy nyelvet veszélyeztetettnek, hogy milyen kritériumok érvényesülnek ennek meghatározásában.
Nyelvi veszélyeztetettség – okok és módozatok A szakirodalomban több szempont alapján is körvonalazták már a nyelvi veszélyeztetettség fokozatait, szakaszait. Meghatározó lehet például az, hogy hányan beszélik a nyelvet, hogy milyen generáció beszéli, hogy a szülők, nagyszülők megtanítják-e még gyermekeiknek, unokáiknak, hogy a társadalomban milyen funkciókat tölt be, azaz mennyire korlátozott a nyelvhasználat stb. Ezek a megközelítések azonban sokszor esetlegesek, önmagukban elégtelenek, hiszen – bár a beszélők száma fontos mutatója lehet a nyelv életképességének egy adott közösségen belül – ismerünk olyan nyelveket, amelyek több millió beszélőt számlálnak, mégis veszélyeztetettnek minősülnek. Ilyen például a dél-amerikai
kontinens hat államában beszélt, mintegy kilencmillió nyelvhasználóval rendelkező kecsua. A szakirodalom a nyelvi veszélyeztetettség okaiként többek között a következőket említi: a közösség gazdasági vagy kulturális alárendeltsége (más csoportok, nyelvek és kultúrák befolyása, a gyarmatosítás, vallási hatások, kulturális diszkrimináció, asszimiláció), negatív attitűdök a nyelvvel szemben (akár az elnyomott közösségé, akár a tágabb környezeté vagy a domináns csoporté), a közvetlen nyelvi diszkrimináció (a nyelvi jogok elismerésének hiánya, a nem domináns nyelven folyó oktatás hiánya, iskolai elnyomás), a beszélőközösség (önkéntes vagy kényszerű) földrajzi mozgása, a beszélők életének veszélyeztetése (népirtás, háborúk) stb.1 Azt azonban kijelenthetjük, hogy a nyelvi veszélyeztetettség olyan közösségi kétnyelvűség során alakul ki, ahol a másik nyelv valamilyen előnyt biztosít, legyen az a könnyebb érvényesülés elve vagy az aktuális politikai viszonyok. A radikális nyelvvesztés például általában politikai okokra vezethető vissza, ebben az esetben a beszélők külső, rendszerint erőszakos intézkedések következtében adják fel nyelvük használatát, ebben az esetben a nyelvcsere önvédelmi stratégiaként is értelmezhető. Ezzel szemben a fokozatos nyelvvesztés során a nyelv lassú visszaszorulásának lehetünk tanúi, amely a domináns környezeti nyelv vagy egy nemzetközi nyelv hatására következik be. Az ilyen esetekben a beszélőközösség akár tudatában sincs a nyelvcserefolyamatoknak.2 A közösségi kétnyelvűséget szem előtt tartva veszélyeztetettnek nevezhető minden olyan nyelv, amelynek már egyetlen egynyelvű beszélője sincs. Bartha Csilla meghatározásában „nyelvi szempontból minden olyan kétnyelvű (kisebbségi) beszélőközösség erősen veszélyeztetett, amelyben eredeti nyelvüket a szülők már nem adják át gyermekeiknek, függetlenül attól, hogy más területen a nyelvközösség más tagjai (pl. nyelvország) még anyanyelvként használják”.3 Ebben az értelmezésben tehát azok a nyelvek is veszélyeztetettnek minősülnek, amelyek egy adott állam keretén belül hivatalos státusúak, azonban a
külső nyelvterületeken egyre kevésbé működik a családi nyelvátörökítés, és a fiatal generációk legfeljebb az iskolában tanulják azt.
Kis történeti áttekintés A használatukban meggyengült nyelvek megerősítésének, a visszaszorulóban levők felélesztése gondolatának első megnyilvánulásai a 18. század végére tehetők, amikor egy berlini akadémikuscsoportban tudatosult a héber nyelv irodalmi alkalmazásra, ugyanakkor mindennapi használatra való alkalmassá tételének és az ezzel kapcsolatos konkrét nyelvi tervezési lépéseknek a szükségessége. A legáltalánosabb értelemben vett nyelvfelélesztés kezdetei tehát nagyrészt a 18–19. századi népnemzeti mozgalmak idejére tehetők. Fontos kérdés, hogy a nyelv milyen szerepet játszott ezekben, és ez milyen következményekkel járt a kisebbségi vagy nem domináns nyelvek megerősödésében. Európában az elnyomó erők, a világ többi részén pedig a gyarmatosító hatalmak elleni függetlenségi háborúk és népnemzeti mozgalmak jellemzik a 18. század végén induló és a 19. századon keresztülhúzódó időszakot.4 Részben a romantikus múlt felé fordulás, a történetiség felértékelődése, részben a személyes és nemzeti identitás keresése és megkonstruálása által lett a nyelv az egyik legfontosabb nemzeti érték, egy csoport identitásának legmarkánsabb külső jegye. A nemzeti mozgalmak közös jellemvonása, hogy szerintük a közös nyelv a nemzeti lét kialakításának szükséges és elégséges feltétele. Fishman szerint a nyelv három okból vált az ilyen mozgalmak központi elemévé: elsősorban kapcsolatot teremt a dicső múlttal, ugyanakkor sokkal könnyebben megragadható benne a nemzeti lélek meghatározása, a nyelv változatossága és irodalmi egyedisége pedig a nemzetiségi mozgalmak segítségére volt társadalmi, kulturális és politikai függetlenségük kivívásában.5 Ezek a folyamatok a 20. századba is átgyűrűztek: Beswick szerint európai kontextusban a hatvanas években a kisebbségi közösségekben a nyelv az egyén számára a társadalmi identitás egyik lehetséges jelölőjévé vált, a közösség szintjén pedig a politikai aspirációk szimbólumává, ahol az adott nyelvvel szembeni hűség a nemzeti vagy etnikai identitással fonódott össze. Ahol az ugyanazon társadalomban létező két vagy több nyelv között konfliktus állt fenn, a kisebbségi közösségben ez nagymértékű hűséget váltott ki nem domináns nyelvük iránt.6 A nyelvfelélesztési tevékenységek második jelentős hullámát a 20. század hatvanas-hetvenes (néhol nyolcvanas) éveire tehetjük, ami a második világháborút követően a gyarmati társadalmak felbomlása és az újabb etnikai fellendülés, reneszánsz, az ún. etnikai feléledés vagy revival-mozgalom időszakával egyezik meg. Ez már nem csupán az európai országokra jellemző, hanem többek között az
afrikai kultúrákban is hangsúlyos szerepet játszott az ún. Black Renaissance vagy Black Consciousness mozgalmán keresztül, ami tudatosan az afrikai orális hagyományok revitalizációjára, illetve fejlesztésére összpontosított. Ugyanakkor az észak- és dél-amerikai indián kultúrák és nyelvek fellendülése is erre az időszakra tehető (a nyolcvanas évek közepén indul például az ún. maja mozgalom is). Mindkét említett etnikai feléledési szakaszt olyan törekvések jellemzik, amelyek az elnyomott nyelvek és kultúrák rehabilitálását célozták azok státusának megerősítése, valamint nyelvhasználati tereik kiszélesítése által. A közöttük levő legfontosabb különbség az, hogy a 19. századiakkal ellentétben a 20. századi mozgalmak nagy része nem államalapítási célokat tűzött (és tűz) ki maga elé, hanem az etnikai csoport, a kisebbségi státus elismerését, a kulturális és nyelvi diverzitás kezelését. Véleményem szerint jelenleg a nyelvmegerősítő, nyelvfelélesztő tevékenységek egy olyan harmadik hullámának vagyunk tanúi, amit a szakma szintjén Fishman és Krauss figyelemfelhívó tudományos munkássága indított el, közösségi támogatottsága pedig részben a csoporttudat megerősödésével, a kulturális és gazdasági globalizáció elleni újbóli fellépéssel, illetve a nyelvek veszélyeztetettségével kapcsolatos adatokkal, statisztikákkal való szembesüléssel magyarázható. Ezek a törekvések esetenként szervesen kapcsolódnak a 20. század második felének feléledési mozgalmaihoz. Ezt az időszakot sokkal inkább jellemzi a tudomány jelenléte, hiszen a nyelvmegőrzést, megerősítést, a nyelvvesztés ellensúlyozását, megfordítását célzó módszerek és tapasztalatok szakmai bemutatása, megosztása következtében a revitalizációs tudás is gyarapszik, legyen az elméleti vagy empirikus.
Nyelvi revitalizáció – akadémiai gyakorlat vagy megvalósítható célkitűzés? A nyelvi revitalizáció szakirodalma viszonylag új, és a szakszóhasználat is nagy változatosságot mutat. A terminus leggyakoribb értelmezései ’egy nyelv vitalitásának a megnövelése, visszaállítása’;7 ’előrehaladott stádiumban levő nyelvcsere megfordítása’;8 ’a nyelvhasználat kiterjesztése a fiatalabb nemzedékekre’;9 ’egy kisebbségi nyelvnek új nyelvi formákkal és szociális funkciókkal való ellátása’, mely egyszerre vonatkozik a nyelvi rendszerre, a nyelvhasználati tereket és a nyelvhasználók szokásait célzó tevékenységekre;10 ’korlátozott funkciókban használt nyelv felélesztése a nyelvhasználati terek kibővítése által’.11 Hinton szerint a terminus egyik
legszűkebb értelmezésének megfelelően azokra a programokra vonatkozik, amelyek a közösségen belül már nem a kommunikáció elsődleges eszközeként használt nyelv helyreállítását célozzák, visszaemelve azt az összes nyelvhasználati térre és funkcióba. Ez történt a héber esetében. Ugyanakkor a szakkifejezés a nyelvvesztés sokkal enyhébb formái elleni küzdelmet is jelölheti, ahol a nyelv a közösség egy részében még első nyelvként vagy anyanyelvként, az otthon elsődleges kommunikációs eszközeként funkcionál.12 A terminus tehát ebben az értelmezésben minden nyelvmegerősítő, nyelvélénkítő és nyelvfelélesztő tevékenységre alkalmazható. A nyelvi revitalizáció mint szociolingvisztikai jelenség „pozitív nyelvcsereként” vagy fordított nyelvcsereként is értelmezhető, ami elsősorban a nyelvi asszimilációval ellentétes disszimilációs törekvéseket jelzi. Egy kihalófélben levő vagy visszaszoruló, elnyomott és ennek következtében veszélyeztetett nyelv felélesztése, megerősítése történhet egyéni szinten, szűkebb körben (például az olyan személyek, családok vagy kisebb beszélőközösségek esetében, ahol már végbement a nyelvcsere, és a nyelvileg asszimilálódottak egyénileg döntenek úgy, hogy újratanulják elveszített nyelvüket), illetve magasabb, társadalmi szinten, ahol egy kisebbségi, nem domináns nyelv új nyelvhasználati tereket hódít meg, illetve vissza. A nyelvi revitalizációs törekvések ugyanakkor a nyelvi tervezés elméleti és módszertani eredményeit is hasznosíthatják, ennek következtében tehát szerves kapcsolatnak kell fennállnia közöttük annak eldöntése érdekében, hogy az adott nyelvi, gazdasági, politikai stb. kontextusban melyek a lehetséges és szükséges tervezési lépések a nyelvi felélesztés megvalósítása érdekében. 21. századi globalizálódó világunkban szinte természetesnek tűnik a kis, elnyomott nyelvek halála, az, hogy adott közösségek a fentebb említett folyamatok következtében úgy döntenek, hogy feladják hagyományos nyelvüket. Kisebbségi szempontból azonban ezek a kérdések már nem annyira egyértelműek: amikor egy domináns nyelv átveszi egy nem domináns helyét, azt a beszélőközösség szinte
mindig veszteségként éli meg. Mégis kérdés, hogy szükséges-e a veszélyeztetett nyelvek felélesztése, illetve hogy egyáltalán lehetséges-e ez. Eddigi kutatásaim során a szakirodalmi beszámolók, az esettanulmányok és elméleti írások alapján mintegy hetven olyan nyelvet azonosítottam, melyekkel kapcsolatban már történt valamilyen szintű revitalizáció. Ezek között számon tartjuk a breton, a hawaii, a katalán, a kecsua, az ivrit, az ír és skót gél, a számi, a walesi nyelvet, hogy csak néhányat említsek. Az ivrit vagy héber esetében dokumentált a nyelvi revitalizációs törekvések legeredményesebb, sokak szerint egyetlen sikeres megvalósulása. A nyelv felélesztésének folyamatában két vetületet különíthetünk el, melyek azonban kölcsönösen meghatározzák egymást: az egyik a nyelv revitalizációjának ideológiai meghatározottsága, ami magában foglalja a héber melletti döntést, a tudatos nyelvcserét, a nyelv már-már makacs használatát, a minden más nyelven való megnyilatkozások elvetését vagy akár tiltását – mindezt a státustervezés megnyilvánulásaként is értelmezhetjük. A másik vetület azokat a nyelvvel kapcsolatos technikai tevékenységeket foglalja össze, amelyek a korpusztervezés, ezen belül is a kiválasztás, a sztenderdizáció, a lexikáció, grammatikáció, illetve az elsajátítástervezés körébe sorolhatók, és a nyelv revernakularizációját, a mindennapi használatba való bevezetését célozzák. A nyelvfelélesztés sikere ugyanakkor elsősorban abban rejlett, hogy „kontrollált laboratóriumi körülmények között”, egy teljesen új területen, hazában jött létre. A nyelv revitalizációjának hatásai nemcsak a munkásmozgalom, a héber feléledésre jellemző sejtközösségek keretei között váltak meghatározóvá, hanem egyre magasabb szinten: az oktatási rendszer teljes mértékben a nyelvre épült, az első héber nyelvű város, Tel-Aviv megalapítása pedig lehetőséget teremtett a városi élet megszervezésére. A nyelv felélesztése tehát nem kizárólag nyelvi folyamat volt, hanem kulturális és társadalmi is, tulajdonképpen elválaszthatatlan a „modern zsidó forradalom” mozgalmától. Ismerünk ugyanakkor sikeresnek nevezhető nyelvi revitalizációs tevékenységeket olyan nyelvek esetében is, amelyek komplex történeti, politikai
kontextusban, általában elnyomott, kisebbségi helyzetben erősödtek meg. A walesi például, bár a 16. századig teljes körben használatos, gazdag irodalommal, költészettel rendelkező nyelvként van számon tartva, az 1536-os törvény következtében (Act of Union) hanyatlásnak indul, a 19. században pedig már használatát is szigorúan büntetik. Mivel a közösség semmilyen hivatalos intézménnyel sem rendelkezett, nemzeti identitása teljes mértékben nyelve és hazája köré szerveződött. A 18. században erősödött meg a kulturális identitás egy kisszámú középosztálybeli csoportban, melynek székhelye először Londonban volt, aztán Walesbe helyezték. A 19. század végére megalakult az első walesi egyetem és egy átfogó középiskolai hálózat, a kulturális, irodalmi fellendülés pedig egyre erőteljesebbé vált. Ebben az időszakban indult el a nyelv megerősítését célzó mozgalom: a Walesi Fiatalok Ligája a nyelv népszerűsítését tűzte ki célul elsősorban a fiatalok között, 1925-ben pedig megalakult az első walesi politikai párt. A nyelvmegmentés egyetlen módjának a polgári engedetlenséget és a politikai aktivizmust tartották – széles körű kampány indult a walesi nyelvi jogok kivívása érdekében, így alakult meg a Cymdeithas Yr Iaith Gymraeg (A Walesi Nyelvi Társaság), ezt követte az 1967-es nyelvtörvény, amely az angol mellett a walesit is hivatalossá tette. 1993-ban a kormány megalapította a Walesi Nyelvi Bizottságot, aminek elsődleges feladata a nyilvános szféra nyelvi eljárásainak felügyelése volt. Az ugyanabban az évben elfogadott nyelvtörvény (Welsh Language Act) lehetővé tette a nyelvi tervezés egy újabb szakaszának a megvalósulását, amelyben az angol és walesi nyelvet már jogi szempontból is egyenlőnek tekintették.13 Jelenleg Wales minden ötödik lakosa kétnyelvű. A nyelvek felélesztésének módszertana is igen differenciált, de az elsajátítástervezés, a nyelv meg- vagy újratanulása lehetőségeinek biztosítása a kisebbségi nyelvi oktatás egyik legfontosabb összetevője. A nyelvi fészkek módszerét például először a maori nyelv revitalizációjában alkalmazták, és lényegében olyan maori nyelvű óvodák megszervezését jelenti, amelyek a nyelvi
bemerítés elve alapján működnek, és ugyanakkor a kultúra elemeinek továbbadását is biztosítják. A módszert sikerességének köszönhetően számos más revitalizációs helyzetben is alkalmazták már, a norvégiai kvén nyelv felélesztésének folyamatában, illetve a hawaii nyelv esetében is.14 Kérdés azonban, hogy mely revitalizációs tevékenységeket lehet sikeresként elkönyvelni. A különböző nyelvélesztési programok eredményei kapcsán elsősorban két megközelítést azonosíthatunk: az egyiknek megfelelően minden mértékű és szintű revitalizációs törekvés már önmagában biztosítja a nyelv továbbélését, még akkor is, ha az nem ért el látványos sikereket vagy előrelépéseket. A másik megközelítés sokkal nagyobb teret enged a kudarcok megfogalmazásának, a sikertelenség beismerésének. Egy adott ponton túl, amely pont akár a nyelvcsere, akár a nyelvi asszimiláció mértékére vonatkozik, a nyelvfelélesztési kísérletek valóban nagy valószínűséggel kudarcra vannak ítélve. Ennek a pontnak a helyét azonban nagyon nehéz és igen nagy felelősség megállapítani: amennyiben egy nyelv állapotát túl kedvezőtlenül értékeljük ki, a nyelvet ezáltal halálra ítéljük. Ha azonban a nyelvfelélesztés lehetőségeit valós alapok nélkül túl kedvezőnek látjuk, fontos pénzügyi és humán erőforrásokat irányíthatunk nem megfelelő helyekre. A helyzetfelmérést a lehető legkörültekintőbben, a fent vázolt elméleti, pszichoszociális és nyelvi változók együttes alkalmazásával szükséges elvégezni. A nyelvfelélesztéssel, nyelvmegerősítéssel kapcsolatos tapasztalatok másik fontos következtetéseként megfogalmazhatjuk, hogy ezek akkor válhatnak igazán sikeresekké, ha a közösség kezdeményezésére indulnak el: a beszélők azok, akik a nyelvcserében, nyelvvesztésben rejlő veszélyeket érzékelik, és szükségesnek látják az ilyen tendenciákat ellensúlyozó tevékenységek, programok megszervezését. A szakemberek egyik feladata és szerepe lehet a nyelvi közösségben az ilyen irányú veszélyek tudatosítása, ugyanakkor a lehetséges megoldások körvonalazása, azonban a közösség érdekeit és akaratát minden esetben szem előtt kell tartani.
Következtetés helyett Egy leegyszerűsítő megközelítésnek megfelelően a magyar nyelv még akkor sem volna veszélyeztetett, ha a külső, leszakadt régiók mindegyikében minden magyar anyanyelvű asszimilálódna, hiszen van anyaország, ahol a nyelv hivatalos státusnak örvend. A nyelvfelélesztés kérdése azért is aktuális számunkra, mert bár a magyar nyelv a köztudatban élő hiedelmekkel ellentétben nem kicsi, hiszen a nagyságrend szerinti rangsorban a mintegy hatezerből az előkelő 60. helyen található, kisebbségi helyzetben, a nyelvterület „foszladozó szélein”, így a romániai régió egyes területein veszélyeztetettnek nevezhető. A romániai magyar nyelv területi megoszlása és a nyelvhasználati szokások sokféleségének következtében beszélhetünk nyelvi tömbökről, szigethelyzetről, sőt szórványról, diaszpóráról is;15 olyan területekről, ahol erőteljesebben érvényesülnek az asszimilációs tendenciák, és olyanokról, ahol kevésbé. A nyelv egyfelől nyelvjárásokban gazdag, saját irodalommal rendelkezik, másrészt olyan nyelvi eróziós folyamatok helyszíne, melyek adott kontextusokban valóban aktuálissá teszik a nyelv újjáélesztését, megerősítését (például a szórványvárosokban vagy az egész moldvai magyar nyelvterületen). A nyelvi revitalizáció elmélete és gyakorlata segítségünkre lehet hát a szükséges lépések körvonalazásában és megvalósításában.
JEGYZETEK 1. Lásd pl. Tsunoda, Tasaku: Language Endangerment and Language Revitalization. An Introduction. Mouton de Gruyter, Berlin – New York, 2006.
2. A nyelvvesztés típusaiért lásd Grenoble, Lenore A.: Endangered Languages. In: Brown, Keith és mtsai (szerk.): Encyclopedia of Language and Linguistics. 2. kiadás, 10. kötet, Elsevier, 2006. 141. 3. Bartha Csilla: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei és az oktatás. In: Nádor Orsolya – Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003. 59. 4. Anderson (1991) értelmezésében ez elsősorban a középosztály megerősödésével és az írástudás elterjedésével, az ún. „filológiai forradalommal” hozható kapcsolatba, amelyek létrehozták az új, „elképzelt vernakuláris közösségeket”. 5. Kheimets, Nina G. – Epstein, Alek D.: Államnyelvek összeütközése. Az Izraelben élő orosz értelmiség azonosságtudat-értelmezésének elméleti és történeti háttere. In: Huszár Ágnes (szerk.): A családi nyaggatástól a munkahelyi nyelvhasználatig. Tinta Kiadó, Bp., 2006. 73–74. 6. Beswick, Jaine E.: Regional Nationalism in Spain. Language Use and Ethnic Identity in Galicia. Linguistic Diversity and Language Rights 5. Multilingual Matters, Clevedon, 2007. 48–49. 7. Spolsky, Bernard: Sociolinguistics. Oxford University Press, 1998. 8. Kaufmann. Göz: Language Maintenance and Reversing Language Shift. In: Sociolinguistics. Walter de Gruyter, Berlin – New York, 2006. 24–32. 9. Amery, Rob: Language Planning and Language Revival. In: Current Issues in Language Planning. 2001. 2–3. 141–221. 10. King, Kendall A.: Language Revitalization Processes and Prospects. Quichua in the Ecuadorian Andes. Multilingual Matters, Clevedon, 2001. 23.
11. Uo. 12. Hinton, Leanne: Language Revitalization: An Overview. In: Hinton, Leanne – Hale, Ken (szerk.): The Green Book of Language Revitalization in Practice. Academic Press, 2001. 5. 13. Williams, Colin H.: Community Empowerment and Language Revitalization: Practical and Successful Initiatives in Wales. In: Šatava, Leos – Hose, Susanne (szerk.): Zdzerzenje, rewitalizacija a wuwiæe mjeñšinowych rìèow. Teoretiske zaklady a praktiske naprawy. Sorbisches Institut, Bautzen, 2000. 14. A módszer részletes leírásáért lásd King, Jeanette: Te Kôhanga Reo. Mâori Language Revitalization. In: Hinton, Leanne – Hale, Ken (szerk.): The Green Book of Language Revitalization in Practice. Academic Press, 2001. 119. 15. Péntek János: A megmaradás esélyei. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, Bp., 1999. 49.
