A HÁ ZA K NYELVE ÉS A NYELVEK HÁ ZA
Rés zlet ek P ás kándi Géza K os suth-díjas író elõadás ából, amely a budapest i épít és zk arának lakóépület tervezési t ansz ék én hangzott el 1992. április 22-én
Mûegyetem
Nem arról szeretnék szólni, amit mindenki, minden rokon és társmûvészet elismer... Nem az építészet vagy ha úgy tetszik: az architektúra, mûépítészet vagy építõmûvészet végtelen komolyságáról az irodalom, a zene és a többi társa között. Jól tudom: hálás téma, hogy miként hódolnak egymásnak a mûvészetek, megadva a másik jogos rangját, esztétikai méltóságát, ilyképpen is hatva egymásra, eszközeiket ösztönözve... Miként bókol Szabó Lõrinc a heroikus muzsikának, amikor azt írja: „A zene kardot ránt",vagy hogyan hajol meg egyszerre két mûvészet elõtt is Friedrich Schlegel, amikor kijelenti: az építészet „megfagyott zene". Sorolhatnám, de részint számomra mindez áttekinthetetlen, másrészt a leghíresebb véleményeket mindenki ismeri... Ezért noha kedvelem a népszerû megoldást, meg is említgetem, ám ajánlatos róla lemondanom, és olyan nézõszöget, szemrést találnom, amely kellõen poétikus, ergo: kedvem szerint szûkíthetõ vagy tágítható, s amely mögött inkább otthont adhatok magamnak... Ezért írtam hát esszém fölé azt a címet: A házak nyelve és a nyelvek háza. Ibsen Henrik 1892-ben írott Solness építõmester címû drámájának fõhõse bûntudatból, s azért, hogy egy fiatal lány róla kialakított eszményképének megfeleljen, gyönyörû, tornyos házat épít... Más szóval: egyszerre dolgozik külsõ és belsõ rendelésre,lévén külsõ a másik fél kérése, a belsõ pedig saját hiúsága. De vajon Kõmûves Kelemenéket a régi magyar és a szomszédos változatú balladákban nem ugyanez a kettõs rendelés hajtja? Jelzem, ennek az adott konkrét megrendelés csupán gyakorlati része... Tehát: nem ugyanaz ûzi-e õket is, ami Északon Solness mestert`? Akár õsi építõáldozatra is, arra, hogy mindenáron megépítsék a házat, várat, a messzenézõ tornyot... Kõmûves Kelemen az áldozathozatal elõtt még csak az eddigi verejték után fut: ahogy bármely kalmár a pénze nyomában lohol, ezt követõen azonban nemcsak a megbízónak adott szó, hanem saját közös áldozatuk is kötelezi már a polgárokat. Mert bármilyen különös: ez a népballada mesteremberekrõl szól, tehát polgároknak állít emléket... Nos: ilyen bûnös, olykor ördögi körökben épülnek a téglalap, négyzet, vagy más alakú házak - vérrel és velõvel betöltve, meglelkesítve a puszta geometriát, amelynek tudvalevõ - csak „rációja van", de egyébiránt: lelkétõl megfosztott természet. A kettõs -a külsõ és belsõ -rendelés ilyen tekervényes utakon-módokon találkozik tehát, amíg valamilyen alkotás megszülethet, ha végül mégis létrejön, hogy állhasson a talpán. Dehát miféle õsi építõösztön, indulat, vágy kergeti az eleven lényt, hogy lettlégyen paraszt vagy császár, polgár vagy nemes, és bármely nemzet tagja, ugyanazt cselekedje? Hiszen a bizánci hadvezér, s uralkodó - nem a tudós - Ptolemaioszt ugyanaz fûti, amikor Alexandriában könyvtárat építtet, mint késõbb Szent László magyar királyt, hogy Nagyváradon vagy másutt templomot vagy monostort emeljen. És Napóleont sem ösztökéli más vágy, mint Claudiust vagy Albion királyait, mint a frank uralkodókat... Ám vajon a kerékgyártó, a tímár, a varga, a polgár s az úgymond kispolgár nem ugyanezt cselekszi-e, amikor lányának, fiának házat épít? A különbség annyi, bár nem csekély, hogy ha az uralkodó Bábel-tornyot épít, azt mondják rá: istennel kar versenyezni, annak magasságait ostromolja, ha viszont egy patkolókovács szökõkutat épített az udvarába, úgy vélekednek: úrhatnámság, csizma az asztalon, üszõn a gatya. De ez már szociális ítélkezés, köze aligha van az esztétikumhoz, filozófiához...
Túl a lakhatás szükségén, mit akarnak hát mondani, divatos szóval „üzenni'" ezek a házak, eme épületek'? Mit és miféle nyelven`? S nevezhetõ-e nyelvnek? Es miért ád az ember jövõre szóló jelentést az építménynek, miközben a madár számára a fészek jelentésthordoz ugyan, de mindig jelenidejût és sohase - pláne távoli - jövõt. Vagy a méhek, hangyák számára ugyanúgy... Az ember odaírja: Építtetett vagy emeltetett anno ekkor és ekkor ez és ez által, továbbá az építõmester neve, ha odakerül... A ház tehát az ember építõanyagba átvitt jelenléte.A lélek képviselete földbõl, kõbõl, fából... A ház alakja által is zajlik az egyén, a személyiség szabadságharca az egyenlõsítés ellen... Világos: az épület így a NÉV megmaradását célozza. A név a mulandósággal szembeszegezett dárda. Hiszen az ember egyetlen halhatatlanságra vágyó élõlény, zoon, állat, mert nemcsak érzi, tudja is a halált, hanem céljait és eszközeit is áthatja e haláltudat. E mulandóságtudattól indíttatva alkotja meg létstratégiáját és taktikáját, amelyben meghatározó szerepe van annak, hogy valami archimedészi fix pontja legyen. Türelmének tehát éppúgy forrása a mulandóság érzete, a végesség tudat, mint ahogy intoleranciájának is. Azért rövidít utakat, keresi a könnyebb módozatot, még stílusa is azért van, mert örök idõzavarral küzd a mulandóság árnyéka elõtt. Akarja tehát, hogy neve, emléke, híre fennmaradjon. Életét egyelõre fõként a mások emlékezetében tudja meghosszabbítani... A ház, az épület így részint olyan, mint a füves, sziklás tereken a világ gyapjába égett billog. Bélyeg. Birtokjel. „Ez tõlem való, hozzám tartozik, az én ajándékom nektek." Bizonyára meghökkenne bárki, ha azt hallaná: amikor egy ház alapjainak kerületét meghúzza, a teret - úgymond - kicövekeli, lényegében ugyanazt cselekszi, mint a vadállat, mely vizelettel jelöli meg uradalmának határait, vadászati és párzási mezõterét. Mint ahogy a nyelvész is meglepõdnék ama állítástól, hogy a szavak elõtt a jelzõ, a melléknév is épp ilyen: kiválaszt, elkülönít, határol. A végtelenbõl egy részt „kiszigetel". A nyelv szó elõtt az anya jelzõ azt jelenti: ez az én nyelvem, az én birtokom, melynek másrészt: birtokoltja is vagyok. Akárcsak a háznak. Furcsállhatná azt is bárki, hogy a ház szót használom minden egyéb helyett, csak úgy általában. Megvallom, korántsem annak okából, amiért Hegel - egyébként joggal - azt mondja: a ház az építészet alaptípusának látszik. Sokkal inkább azért, mert maga a nyelv sugallja ezt, mert a ház szót minden fontosabb építmény neve helyett lehet használni, míg a többit nem, vagy alig-alig. A templomot a nép és a pap isten házának hívja. Sõt: a vallás intézményét magyarul egyháznak, anyaszentegyháznak nevetik. A Parlamentre mi azt mondjuk: Országháza. Az Akadémiát sokszor nyelvi fordulattal a tudomány vagy a mûvészetek házaként emlegetjük. Ahol valami, valaki vagy valamik és valakik, fizikai és szellemi személyek és dolgok tetõ alá kerülnek,épp, mintha egy barlang vagy egy falomb, egy sátor telõje alá, ami megvéd, otthont ad és a nyugalomnak helyét. Minden nyelv egyik legegyetemesebb metaforája, szinekdochéja (névcseréje) és szimbóluma lesz a ház, és persze azok lesznek rokonértelmû szavai, szinonimái is: palota, vár, kastély, kunyhó, putri, szálláshely, fészek, tûzhely vagy éppen az odú, luk és így tovább. A költõk a fény és pompa helyett elég, ha palotát mondanak, a szegénység helyett pedig kunyhót. Am ezt a költészet mondja házról, a házzal kapcsolatban, de miként van nyelve - túl a gót, román, klasszikus, antik, reneszánsz meg a többi stíluson - az architektúrának? Miként lehet a házat, az épületek rendszerét - falut, várost, települést - „nyelvnek" tekinteni? A beszélt, írott nyelv közösséget hoz össze, mint a ház, már csak ezért is lehet a házak nyelvérõl szólni. Egy tetõ alá terel egyént, családokat, kisebb-nagyobb közösségeket. A nyelvrõl az emberek felismerik egymást. Egy sajátos - egyéni vagy társadalmi rétegre jellemzõ, s persze etnikai - építkezési módról ugyanúgy. Egy nyelvben otthon vagyok, nem tévedek el, asszociációs rendszerem arra épül - ahogy nem tévedek el házamban sem és minden sarka emléket idéz. Egy háznak igyekszünk egyéniséget adni, sokszor csak annyival, hogy elkereszteljük, mint néhol a villákat szokás: „Tündelak", „Annus-lak" stb., ezzel épp azt jelzik: kiknek örömére építették, kinek ajándék, tiszteletadás... Ahogyan a templomok elnevezése is
ezt mutatja: Boldog Asszony Temploma, a Szent Család, Szent Péter katedrális... Olyan ez, mint gyõzelmek után a hõsi hálaáldozat... Az ember, a király, a fõurak, az állam „megajándékozza" velük a Transzcendens Világ uralkodóit, ami által jóindulatukat, kegyeiket kívánják elnyerni, éppen úgy, mint a nagykövet bármely királyi udvarba menvén kiteregeti drága ajándékait, amelyeket ura küldött. Máskor a ház tulajdonosáról kapja a nevét: „Bánffy-palota" - mondjuk egy kolozsvári épületre. Vagy a nép külsõ jegyek alapján kereszteli el: a szatmári református templomot „Láncos templomnak" hívják, mert lánckerítés veszi körül. Máskor a rend, mint tulajdonos neveztetik meg: bencések temploma, vagy a világépítészetben olyan is akad, hogy valamiféle incidensrõl jegyzik meg nevét. A pisai torony így lesz „ferde torony" - szintén kettõs nevû, ami elég gyakori - vagyis individuum az összes tornyok körében, túl építészeti sajátosságain. Nem célom felsorolni a névadás megannyi forrását és indítékait, csupán jelzem: a „házkeresztelés" maga is olyan szertartás, mintha az épület valóban élõ organizmus volna. Neve árulkodik a gazda vagy az építõ (és építtetõ) ízlésérõl, egyéniségérõl, magának a háznak is - túl stiláris sajátságain - egyéniséget adva. Tehát minden a sajátosság bélyegeit kapja, mint akármi más az elnevezés által. Serdülõkorban a fába, padokba nevüket véssük, uniformisra éppúgy vágyunk, mint extravagáns rögtönzésekre. Késõbb a házakra táblát teszünk, vagy a festmények sarkába odaírjuk nevünket... Az elnevezési és a birtokösztön szigorú szimbiózisa ez. Ez pedig stílusalkotó. Már a kevésbõl is úgy hiszem, kitetszik, mennyire indokolt a. építõmûvészetet is nyelvnek, mégpedig hatalmas nyelvnek tekintenünk.Annál is inkább, hogy nyomaiban már réges-rég, ám rendszer-méretûen legalábbis Giambattista Vico fontos filozófiai vélelmei óta a nyelv tágas világáról, a jelrendszerek sokaságáról beszélhetünk. Vico maga megkülönböztet - mint tudjuk s mint erre leginkább Benedetto Croce hívta fel a figyelmet még a századfordulón tehát felsorol: isteni néma nyelveket, azután: hõsi nyelveket, amilyen a címerek s a jelképek nyelve, és végül a közönséges beszélt és írott nyelveket. (Más kérdés, hogy utóbbi nem független elõzõktõl és viszont.) Röviden úgy is mondhatnánk hát kettõbe osztva: néma és hangos nyelveket. A mûvészet nyelvérõl joggal beszélünk s ezen belül ugyancsak van néma és hangos mûvészi nyelv. Az építészet a néma mûvészi nyelvek körébe tartozik, ahová a szobrászat, festészet is. Ezeket csak „olvasni", nézni lehet - hallgatni, felolvasni, elõadni nem. Az irodalom és zene átmenet a hangos és néma között: a drámát vagy a szimfóniát, amikor elõadják színpadon vagy pódiumon -hangos, „szól", de amíg csak jelekben, betûkben, kottákban valósul meg néma, még akkor is, ha hangzás elõzte meg. Hiszen az alkotó írhatta hangosan, használhatott zeneszerszámokat közben stb. És amikor „némán" olvassa, hallhatja is, megidézve, noha a zenekar épp ott nem adja elõ. Az emlékezetben hangos. A tánc a hangos és néma mûvészeti nyelv együttélése: szövetség. A mozdulat néma, a kíséret pedig hangzó. Vagyis egy másik nyelv társul hozzá, ami nem övé. A rövidítés okán itt egyszerûsítve említem mindezt, csupán azért, hogy jobban kiderüljenek a látás által felfogható néma mûvészi nyelv óriási elõnyei. E nyelv közvetlen, tolmács nélküli. Erre hibásan - egyoldalúan - mondják azt, hogy „egyetemesebb", mert ez csupán a közértésre, érthetõségre vonatkoztatható, nem pedig arra, mintha igazságai univerzálisabbak volnának a többinél. E némaság tehát az érzékelésre (látásra) bízza a mûélvezetet, divatos és pontatlan szóval: a befogadást, Nem ékelõdik alkotás és mûélvezõ közé a tolmács, a mûfordító (a szó legtágabb értelmében véve). A kapcsolat egyenes az alkotás és a nézõ között, Elõadóra sincs szükség, noha magyarázók mindenütt vannak, de õk végül is nem sérthetik a látványt. Az irodalmat egyik nemzeti nyelvrõl le kell fordítani a másikra; ezáltal sok árnyalat elvész, De még az anyanyelven olvasott mûvet is le kell fordítanom saját emlékeim, tapasztalataim nyelvére. A mondatok leírásait meg kell idéznem valamiként. „Elõtte ódon várkastély magasodott " Ha ezt olvasom, s nincs tüzetes leírás - magamnak kell régi élményeimhez nyúlva elképzelnem egy várat. Ez szabadság is
persze, Az olvasó felszabadítása a túlrészletezés terrorja alól. Az építészetben szintén tanúi vagyunk, hogy a házak némán is beszélnek, jelentenek valamit, ami nem a fogalmak nyelvén lép elénk. Éppúgy, mint a gesztusok nyelve. Csak ezek épületek: kõbe épült, kimagasló gesztusvilág. Mintha kimerevített képet látnánk, ami nem mozog. Az építészet egyfajta vas- és kõpantomim tehát, csak régebben nem annyira mozgást, pláne az árnyalatos, mozzanatos helyváltoztatást, hanem a szilárd nyugalmat, a biztonságot utánozta. Leszámítva a modern építészetben a „pengeházakat", a „lakótornyokat', az egész építészettörténetre a széles alapozás volt jellemzõ, ami egyben a biztonságot is sugallta. Két lábbal a földön lenni. Az archimedészi fix pont megteremtését tûzte ki célul. A tudós Ptolemaiosz geocentrikus világképének biztonság-sugallata valójában mindenre kihat, hisz ebben minden az ember lakóhelye, a Föld körül forog. De megszületik a neuralgikus, sõt neuraszténiás - hiszteroid - építészet is, Nevezzük így: „veszélyre túlérzékeny" architektúra. Alkotója – mint egy szürrealista - fokozottan érzi a veszélyt, még álma is arra indítja, amire õ a lakót vagy a szemlélõt figyelmezteti. Nemcsak úgy, hogy: jaj, a kiszögellés épp most omlik reám stb., de kaphat ez más alakot is. Például a mimikri túlzott vállalása. A szemlélõ számára azonnal világos: ha egy tornatermet építésze méhkas vagy kaptár alakúra tervez, mintha méheknek szánná, elrejti a funkciót, Ez már több, mint idegesség: némileg paranoid jelenség. Meglehet, õ csak annyival magyarázza: „meglepõ akartam lenni, szokatlan"! Valójában mélyebb humán lélektani okokra vezethetõ vissza. Tudjuk, hogy ezzel szemben az állati építészet mindig a legcélratörõbb, célirányosabb, nagyon takarékos, leginkább tiszteli a funkciókat, Egy viaszlép szerkezete pusztán-kifejezett funkcionalitás. De a vakond- és ürgejárat görbületei vagy épp kacskaringói sem fölöslegesek. Miután direkt módon kifejezi a közeg ellenállását és az állat szorgos, küzdelmes létét. Ne higgyük azonban, hogy az emberi alkotóé valamilyen módon nem tükrözi mindezt. Ha egy imaházat sörözõ és kuglipálya-szerûre építünk, minden bizonnyal: a „közvetlenség" látszatával - valójában degradálunk. Netán valakiknek mutatni akarjuk: számunkra még ez sem szentség (holott esetleg: igen), Ezek a kóros leplezések valóban a patológia határát súrolják vagy éppen túl is mennek rajta. A rajtaütésszerû építészet (a „meghökkentõ") nyilván felveti: valakit éppúgy meg akarunk lepni, mint a rajtaütõk a táborozó pecsenyesütõket. Nem is tudja tehát a szokatlanság mindent eltúlzó bajnoka, hogy valójában „ellenségekben" gondolkodik, Vigyázat: nem a harmonikus eredetiségrõl beszélünk, s nem is a történelm i groteszkrõl! Az izzadságosan akart szokatlanságról, amely komoly ok és cél nélkül mum usgatja az embereket, s legtöbbször a tehetség és mesterségbeli hiátust hivatott elfogadni csinnadrattáival. Persze ez se igaz mindig, Elõfordulhat a tehetséges alkotó melléfogása is. Egyszóval a széles alap helyébe a kihívóan geometrikus formák uralma lép: a põre és tiszta geometriáé, Az uniform is biztonsága lesz ez. A részek diaszporizálódnak. A régi házon volt egy kémény? Most legyen egy kémény alakú ház. Volt azon torony? Lesz toronyház, lakótorony. Sõt, csupa „ablakház", és a többi. Világos tehát: a részek önálló életbe kezdenek. Megszületik a törékeny és a törékenység látszatát vállaló építészet. E fragilitásban, ezen belül nemcsak rideg építészet van, hanem nyilván fantáziadús is, nevezzem most így: „hullámos építészet". Az egyenes vonalvezetés, a régi metszéspontok eltûnnek, áttûnõkké lesznek. A görbék, a gömbre utaló alakzatok sokasodnak, melyek a mozgás, sõt az árnyalatos mozgás vagy épp a nyüzsgés képeit idézik. Semhogy tetszõleges és pontatlan neveket adjunk ezen osztódással, önosztással (a festészetben, szobrászatban méginkább) szaporodó irányzatoknak, igyekszünk viszonylag lényegretörõen leírni õket. Úgy, mint fentebb, amikor megálapítottuk: egy lakótorony nem a létbiztonság, hanem a nyugtalanság filozófiáját sugallja eszünknek és szívünknek. Az ijesztõ egyformaság mintha arra intene: vigyázz, ezen dobozokban egycélú, egyakaratú lények élnek, ha egyszer ezek az utcára, a világra zúdulnak, jaj lesz mindenkinek! “Ki lakhat ebben a
fantáziás házban?" - nézünk egy-egy épületre, melyet más elvek alapján raktak. De ezekre miként tekintünk? Mint a vasüzletben, edény- vagy cipõboltban: „Tudjuk, mi van a dobozban. Áru. Csupa áru." A nivellálás, uniformizáltság, ahogy céloztam rá - nem az egyén, nem a család, sokkalta inkább egy monolitikusságra törekvõ hatalom biztonságát sugallja. A honpolgárt - a történelmit - egyszerû lakóvá degradálja. A dobozalakból sok baj jött mindig a világra. Már Pandóra szelencéjébõl gonosz dolgok tülekedtek elõ. Ha a régebbi építészet a halhatatlanság-vágy fundamentumán emelkedett, a maradandóság óhaján ez már- az ideiglenességet, mulandóságot, a tûnékenységet tûzi célul. Akarva-akaratlan. Ebben a humán és individuális érték mellõzhetõ mennyiségként van jelen. A dogmatikus racionalizmus születhetett ugyan a „szabadság, egyenlõség, testvériség" szavak bûvös körében, ha egyszer épp az egyént, hol pedig a közösség sajátos jegyeit negligálja, sõt „fejezi lé”: például az építészet etno-esztétikai kvalitásait. Dehogy a funkcionalitás ellen szólunk! Dehogy tagadjuk a „szükségletet", akár szociális, akár szublimáltabb szükség! Az állati építészetben is - melynek viszonylag teljes könyvét sem írták még meg-, a põre funkcionalitás kedveli a tiszta geometrikus formát. Megcsodálhatjuk a méhek készítette mézes lép szabályos hatszögeit: a rekeszeket. A madarak, rovarok s más állatok különbözõ alakú (és építõanyagú) fészkeit. A pókok hálóját, meg a többit Egy bizonyos: a legcsekélyebb fölöslegest fedezni föl bennük, s valójában az is szolgálhat valamire. A külsõ díszítés (ornamentika) s általában a külsõ szépség az emberi építészetben is úgy mûködik, mint az állatvilágban a rejtõszín, a mimikri. Vagy a humán világban a katonán a terepszínû öltöny. Legalábbis hajdanában úgy volt: egyszerre rejtett a dísz, a külsõ szépség, és ki is fejezett. A külsõ ornamentika haragos állat- és szövõdményes növénymotívumai inkább elriasztók, míg a belsõ ornamentika szelíd stilizált virágai meghitté, otthonossá tesznek. Ám elmondható általában is: a külsõ díszítés minél inkább eluralkodik - lásd régebben: barokk, újabban: szecesszió -, annál inkább be akarja fedni a põre geometriát, arányokat, amelyek jobbára ridegek. Így azt mondhatjuk: a külsõ halmozás - mivel áttekinthetetlen veszélyt sugall, rejtett erõket az idegennek. A külsõ barokk díszítés az ellenségnek készül. A szecesszió viszont kívül is a ház lakóinak és vendégeinek díszít s a járókelónek. A „fantáziaházakban" (fantáziaépítészet) - például a Gaudí-félében - a dísz sokkalta nagyobb szerepet játszik: behatol az alapformákba, illetve azokból nõ ki, olykor elkülönül, függetlenedik. A különben oly „reális" építészetben a „szürreális" hordozója lesz. A direktebb pszichológiai hatásoké. Áz építészet tehát abban is különbözik a más mûvészetektõl, hogy míg azokban - például irodalom, festészet, film - az ember „ábrázolása”, a léleké, úgymond direkt és árnyalatos - az architektúrában a lélekrajz néma: az impulzusoknál keresendõ. Abban, amit az alkotó kapott az alkotás elõtt és közben, s abban, amit átsugároztat az úgymond publikumnak, akik az épületet nézik, illetve éppen lakják. A vokális zenét, az operát leszámítva a zenében sem jelenik meg a hõs és a mellékalak, viszont megjelenik a hõsiesség: olyan dallamívekben stb., amelyek heroizmust sugallnak, Hõsiességet – fogalmat - ábrázolhat, pontosabban sugallhat tehát, de konkrét, megtestesült hõst nem... Ez mondható el az építészetrõl, s ennyiben pontos a Schlegel-hasonlat, illetve azonosítás. A zenében a hõst a fõdallam képviseli. Az építészetben valami kiugró rész, teszem azt torony, tornyok „kötege", „nyalábja", amely uralja az épület egészét. Az építészet nem ragadhatja meg a hõst biografikusan,mint mondjuk, a regény, hanem mint láttuk: a formák merész ívelése által a hõsiesség sugallatát adja. A dinamizmus, a lendület „térbe-rajzolása" a kontúrok, körvonalak által. Az „ijedt arc" például az irodalom tárgya. Az épületen, mint valami egyetlen tömbbõl faragott arc néhány kósza vonása, csupán a díszítés jelezheti az „idegrángásokat". A részletezõ lélekrajz, az árnyalatos, egyénített, tehát a szépirodalomé marad, noha az fõként a regényre, novellára, drámára vonatkozik. Az építészet a lírára jobban hasonlít, mint
a regényre, mert a líra és a zene is rokon... A líra világa is stilizált világ és hõse az alkotó maga. Az „ijedt arc" pszichológiai részletezése tehát az epikáé, festészeté, filmé - az architektúra ezzel szemben a bizalmatlanság, a gyanakvás egészét vetíti elénk egy zártrendszerû és bõven rácsozott épületben. Az építészet sugallatai tehát általános fogalmakban ragadhatók meg: derûsség, gyanakvás, elrettentés, önbizalom stb., amit házai nem tükröznek, hanem sugallnak. Egy mögöttes pszichológiát, indítékot,amely a mûvészé s részint a megrendelõ lelkére is fényt vet. llyen értelemben valóban inkább a zenével rokon, s mint mondottam, a látványos emberi gesztusokkal is. S persze a térszobrászattal, hiszen mindez a választott térrel, „helyszínnel", környezettel együttható. A praktikus funkciót így teszi teljessé a filozófiai, lélektani funkcionalitás... Az építészet tehát a lélek geometrizálása, kõvé szilárdult pszichológia. Utánzás, ábrázolás, tükrözés helyett sugall, mint minden elvontabb mûvészet, pontosabban a mûvészetek bizonyos stílirányai. Egy regény törekedhet pszichológiai árnyalatosságra, de az épület pszichológiája inkább az indítékban és a sugallatban keresendõ. Ezért elnagyolt, úgymond „durva", de épp ettõl mindig is nagy-szerû. Bárki tudja: egy lélektani dráma nem érvényesül nyári szabadtéri színpadon, egy szalonvígjáték sem. De minden, ami monumentális, ami széles gesztusú, hangos, ami muzsikál, énekel, ami szaval - az igen, A formák deklamálnak ,szavalnak az építészeten belül, hiszen a Tér nagy színpadára készült a mû... Egy drámában a szabott idõ, a nézõ tûrõképessége szab határt - az építészetben: a statikai törvény, a funkció, a környezet világa. Egy ház praktikus funkciója a lakhatóság, lakályosság. Filozófiai-lélektani funkciója: elrettent vagy hívogat. Persze másképp érvényesül az épület magányosan és megint másképp csoportban, a városképen belül. Másként a hegyrõl nézvést, madártávlatból, úgymond légifelvételszerûen és megint másképp, ha az épületek sûrûjében - vagy „békaperspektívában" - haladsz. Itt is elõfordulhat, hogy a fáktól nem látod az erdõt, az épületektõl az egész város urbanisztikai rendszerét, szépségeit stb. A magányos épület lehet félénk és bátor: magát vállaló, sõt sugallhatja ezt akkor is, ha környezetébõl kiszakítom. Ha pedig felmegyek a város szegélyén egy hegyre, rájövök, a „kinagyított részlet" becsapott. Ez bizony föntrõl nézvést beleolvad a „ijedt nyájba”, vagyis a mag köré sodródva épülõ házak rendszerébe... Nincs már benne semmi magát vállaló hõsiesség: a tömeg egyik tagja lesz, sodortatva a többitõl. A magányos ház, mint a magányos szó: rengeteget jelent, kicsinyben az egész várost tartalmazza. De a városban - a mondatban! - leszûkül a jelentése, beleolvad az „összképbe:" annak egyik szerényebb elemévé válik. Nem „poetizálás" tehát a házak, a város nyelvezetérõl szólni, már csak azért sem, hiszen nagyjából ugyanarról „szól" az építészet a már említett végtelen komolysággal, a létezés súlyait sugallatosan megidézve, amirõl a többi mûvészetek a maguk sajátos arzenáljaikkal. * Minden mesterségnek van egy õsi teológikus természetû indíttatása, amely erkölcsének viszonyítási pontja. E célhoz mérjük etikáját vagy a morálját. A mûvészi szépben immanensen - bennerejlõn - is ott van a célszerû. A külsõ szépség ugyancsak organikusan és nem fölös fityegõként jelentkezik. Különösen nem az építõmûvészetben, amely céljai szerint a legszentebbek közül való. Mondanom sem kell, jórészt fölesleges dolog az építészetet például szakrális és világi vagy profán területre osztani, hiszen a ház - a lakóház is – eleve szent dolog, hiszen a megszentelt anyaföldre, honi - hazai - földre épül. Nem véletlen, hogy a legõsibb idõktõl napjainkig annyi szertartás fûzõdött hozzá. Teszem azt az építõáldozatok, amelyek kezdetben véresek, késõbb jelképesek, amelyeknek utódjai a mai házszentelõk, hídavatások stb. Arany Jánosnál olvashatjuk ezt is: “Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas, l Csikorog
élesen..." Ez sem hívogat, hiszen riasztó a csikorgás, de itt egyebet fontos megjegyeznünk: e kakas - áldozati állat! - a régi építõáldozatoknak megmaradt, megércesült maradványa, jelképe lett. Az megint más, hogy késõbb másféle vallásos asszociációk társulnak hozzá. Nemcsak a napfelkelte jelképét érezhetjük bele, de a reformátusok például arra gondolnak, így szólt Krisztus Péternek: a harmadik kakasszóra megtagadsz engem. Vagyis: mementó - ne áruld el az istent. Amikor tehát az áldozat oltárát megépítik, máris megszentelõdik az aktus: a „földmély szelleme" kiengesztelõdik, hiszen háborgatták. Ez az oltárhely azután a varázsszöveg, az ének, a zene, a rituális tánc színtere lesz. Lakás a többi mûvészetnek. Ennek a rituális térnek az emlékképe a dráma és a színpad. Az õsi áldozattal ugyanis - amihez láttuk, nemcsak a Kõmûves Kelemen ballada, de a Solness tragédiája és sok más is kapcsolható - az emberek hitük szerint megváltották a földet, a Földmélyének szellemétõl. Eleinte vérrel. Mert az emberektõl gyakorta csellel történt a földmegvétel: lásd Didó királynõ esetét a bikabõrrel vagy a mi magyar mondánk Árpádját a fehér lóval, aranyos fékkel, amelyért cserébe földet, vizeket kapott... Ezért is nevezik általában a haza földjét hol anyaföldnek, hol „atyáink földjének". Az anyaföld a szülöttségnek, az „atyáink földje" a véren, cselen való megváltásnak a kifejezése. Latinul az atya (apa) pater, a haza: patria. Az sem véletlen, hogy a domus, domi, domitor szócsalád tagjai ilyen jelentésûek: ház, lakás, otthon, szelídítõ, fékezõ... A dominatus pedig uralkodás. A dóm - székesegyház - az Úré, ott õ a gazda. Az „atyai ház" kifejezés is jelképes értékû: nevelkedésünk helye. Az õsök kultuszának egyik tényénél vagyunk. E példákból is kiderülhet: bármely ház vagy építmény emelése ab ovo a szakralitás körébe került õsidõktõl fogva, függetlenül attól, hogy templom volt vagy kunyhó, magasépítmény vagy földmélyi labirintus, amiben - apropos! - Ariadné eltévedt, éppen mert az útvesztõ jól funkcionált, a mítoszi hölgy így kényszerült kitalálni hát a „vezérfonál" módszerét. Mindebbõl látjuk, hogy az építõmûvészet talán az egyik legalkalmasabb mûvészet arra, hogy kifejezései, fogalmai, szemlélete beépüljenek a filozófiákba. Maga az építés, épület szó: az ép, vagyis egészséges, nem hiányos, teljes jelentésû szóból ered... minálunk. De az alapozás, a fundamentum-rakás szótól a lépcsõn, kapun, tornyon át a betetõzésig - bármi lehet bölcseleti metafora, színedoché... A külsõ megjelenés és a „belépítészet" ugyancsak alkalmas filozófiai analógiákra. S más nyelvekben is találhatunk példákat erre. Nos: az építészetnek attól is van ez a filozofálásra való alkalmassága, merthogy õ a leginkább geometrofil mûvészet, - láttuk - a legkevésbé utánozza a természet elsõdleges formáit, ezt inkább díszítményeiben cselekszi meg. A festmény, de még gyakorta a beszélt nyelv is céljában sokkal inkább ki van téve a mimezisznek, utánzásnak, mint az építészet. Ha azt mondom egy virágra - szarkaláb: világos, hogy hasonlóság alapján azonosítás történt. A madár lábához hasonlít a virág, az állatról tehát átviszem azt a hasonló részt a növényre és azt nevezem meg vele. A természetbõl vett résszel (láb) másik természetit jelöl (növény). Egy épület azonban csak átvitt értelemben, elvontan, stilizáltan, geometrizáltan utánozza, veszi mintának, példaként az embert, nem úgy mint - mondjuk - Michelangelo a maga Dávid-jában. A pincét lehet a ház gyomrának tekinteni, a kaput a szájnak, az ablakokat a szemnek, a tornyot a nyaknak és fejnek. A csúcsa, mint egy csákó. A költõk is észreveszik ezt. De az építészet nem formál gyomor alakú pincét és ajak alakú ajtót, kaput, hanem a geometria felé mutató idomokat. Az építészet azért is kényszerül ezekre, hiszen a szeszélyes természeti formák statikailag s másként is kiszámíthatatlanok, ergo a funkcióra és „talponmaradásra" nézvést veszélyesek. Egyébként van épp elég más mûvészet, amely veszélytelenül utánozhatja õket. Az emIített Schlegel valószínûleg erre is utal, amikor az architektúrát megfagyott - tehát szilárd - zenének nevezi. Nem oszlik azonnal, mint a hang. Ugyanakkor a zene sem teszi közvetlen utánzás tárgyává a természetet, és benne is nagy szerepe van a matematikának. Csak a zenében a
tartam, az idõ, az építészetben a tér meghatározó. E kitérõ után világos lehet, miért beszélek arról, hogy a szépség ab ovo a funkciót, célszerût, rendeltetést, tehát ezáltal eleve szentséget, szent szépséget hordoz, amennyiben a legszentebb dolog: a lét, a faj és hagyományfenntartás érdekében létrehozott - konstrukció. Mert a szépség igenis „építmény", melynek fundamentuma, falai, tetõzete - szóval hierarchikus részei vannak. Ezért is beszélhetünk csonka szépségrõl, amely nem maradéktalan. Hiányzik belõle valami, de - úgy látszik - a leglényegesebb vonásai mégis megõrzõdtek. Mondjuk: fundamentuma szép. Olyan ez, mint egy restaurálatlan freskó vagy egy várrom. Ezért nemigen van mit kezdenünk a szépség - legyen az természeti vagy mûvészeti – efféle meghatározásaival: „szép az, am i nem érdekbõl tetszik" (Kant). Tehát - érdek nélkül. Sokkal inkább igaznak látszik, hogy: szép az, am iben mesterien, ellenpontozva rejtve van a jó és a gonosz, am elyben a nyers, riasztó cél, érdek kellem nek öltözik. Csak így tudom megmagyarázni, hogy ami ellentmondásos – ellentétezett - szépnek énem: a jóság rongyait és a gonoszság vonzó öltönyét vagy arcát. Ezért lehet szép a groteszk, amelyben az ijesztõ és a nevetségesen ismerõs együtt jelentkezik, tehát a kettõnek egyensúlya van. Ezért lehet mégis ijesztõen szép a színpompás gonoszság: valamiféle monstrum. A hátborzongató. Megérezzük, sejtjük benne: jó, hogy elénk állítja a gonoszt, amelytõl óvakodni, védekezni kell, s ez valamiképpen hasznos. Ha egyéb nem is, nem lesz hiábavaló a rajta való gyõzelem modellje, mely erõt kölcsönöz. Élvezzük, hogy szép színei stb. mögött felfedezzük az iszonytató szörnyet: nem sikerül minket becsapnia. * Az út akkor szép, ha sima és kanyarjai is takarékosak. És ha felülrõl, egy szikláról kellemes vonalzatot kínál szemünknek - még szebb. Ez lehet ráadás, de nem fölösleges. Rejti e szépség, hogy az út végül is nem másra való, csakis közlekedni rajt. Egy festõnek persze a göröngyös út szebb, „hálásabb" lehet, épp ahogy az orvosnak a gyógyíthatatlan vagy a szövõdményes betegség izgatóbb... Az ilyen út sejtelmes fényés árnyékjátékokat kínál, ami „feladatként" kihívóbb dolog, de itt nem a festõ szemszögét, hanem az út funkcióját nézzük, hiszen építészetrõl szólunk. Ami nem építhet eleve „göröngyös" utat... Azt mondjuk a hosszú szempillára: szép, hiszen sejtelmessé teszi a szem színét. Ezáltal elfedjük funkcióját, hogy védi a szemet. Azt mondjuk egy kebelre: szép. A formái azok, így szándékosan leplezzük funkcióját az utódok táplálásában, s az erotikát sem emlegetjük. Épp így feledtetik a felülrõl nézett út kellemes kacskaringói a fantáziátlan közeledést, mint rendeltetésszerût. Egy parkba, kertbe - perspektívába - épített palota már csak azért is szebb, mint a házak közé „szuszakolt", mert rá lehet látni körvonalaira. De ez az elõkert ugyanúgy a megközelíthetetlenségét célozza, mint a vastag falak, erõs kapuk, magas és rácsos ablakok... Ugyanis az õrszemek vagy a lakók könnyebben látják a viszonylag sík terepen közelgõ idegent, aki netán ellenség is lehet. A vadászház körül nemcsak azért vágják ki a fákat, hogy legyen hely a mellék-építkezésnek, pontosabban: azért nagyobb a tér, mint a ház puszta helye, hogy a fák lombja nme rongálja a tetõt, ne hullassa rá az esõcseppeket, a gyökerek ne nõjenek a fundamentum alá és a „gonoszok", emberek, bogarak s a többiek ne mászhassanak könnyen a tetõig, ablakig, az erkélyekig. Viszont mindezt úgy érzékeljük: milyen szép ama tisztáson a vadászház, fáktól körülvéve. Egy biztos pont a rengetegben. Rálátást kap a mûélvezet. Hisz ahhoz tér és idõ kell, fokozatosság: a hirtelen elénk bukkanó megijeszt, még ha szép is. Hogy szép és szelíd is, csak azután látjuk. A szépséget jobbára puszta ornamentikának hiszik, amely a funkciót úgy veszi körül vagy még úgy se, mint a pecsenyét a petrezselyem zöldje, és ami ebbõl következik: tagadják, hogy a szépségnek, az esztétikumnak rendeltetése volna, tehát ugyancsak funkciót tölt be (láttuk: az önvédelmet). Goethe egyik írásában világosan látja e problematikát: kikél bizonyos falakon belüli, a
befalazott oszlopok ellen, mondván, azoknak kívül a helyük. Hozzátehetjük: mint a házõrzõ kutyának. Mint a ház szálfatermetû testõreinek, akiknek sorfala között a vendéget, a követeket fogadják. Valójában így van igazi jelentése, így van értelm es nyelve. S ettõl válik széppé vagy teljesül ki szépségében. A kinti oszlop distanciális, távolságot tartat, míg a belsõ meghökkent, zavar, bosszant, mint egy hirtelen elénkugró „gorilla". Persze szellemkastély, szellemvasút-szerû házakat ki lehet találni és ki is kell találni, de azok a mutatványos mûfajba valók. A sok belsõ oszlop ketrecként hat, olyan, mintha sûrû erdõben haladnánk. Nem ád teret, levegõt, fényt, perspektívát. Belsõ szabadság-élményt. Szétszabdalja a tágasságérzetünket. Hogy ez bejárható és áttekinthetõ világ. Intinuus. Mondanom sem kell: a funkciót és a szépséget elszakító vélemények alapján csak csúnya vagy tartalmatlan díszítésû házak épülhetnek, amelyeknek egyetlen célja eltakarni a jelentéshiányt, az üres lelket, a jellegtelenséget, úgymond a fantáziátlan geometriát, - mert van fantáziás geometria is! - és a „stílustalanságot". Bárki beláthatja, hogy egyéni vagy közösségi stílus és jellegtelenség egymással ellenkezõ fogalmak. A stílus ugyanis semmi más, mint az idézhetõ, a megidézhetõ meglelése. Az idézhetõ pedig jellegzetes, amelyben vannak ugyan ismétlõdések, megfelelések, de nem egyhangúan, nem ugyanazon a helyen, mint általában szokásos. És vannak kontrasztok, de azok sem a megszokott részeken. Ami idézhetõ, azt jelenti: felismerjük, megkülönböztetjük. Keressük és megleljük tehát ama jegyeket, amik által a feledés, a mulandóság eróziós és korróziós, memóriarontó munkájának ellenállhat valami... S ez mûalkotás. Ez a mûalkotás... Nem valódi közmondás az, amit nem lehet idézni. Csinálj egy közmondást, ami idézhetetlen - idióta követelmény, miként az áttekinthetõ labirintus. Nem jó verssor vagy strófa az, amit az ember nem tud megjegyezni. Nem lehet szép ház az, amelyre nem emlékezünk. Legfönnebb szép házak epigonja. Fontos azonban, hogy a jellegtelenséget mégse azonosítsuk az idézhetetlennel. Miért? Mert nagyon sok jellegtelen nagyon is idézhetõ. Túlságosan is az. Azt mondom egy épületre: ez a ház olyan, mint egy fogkefe. Vagyis elõcsarnoka hosszú nyélhez hasonlít és maga az épület a keferészhez. Tehát egészen pontos - jól körvonalazott! - hasonlatot leltem rá, így alkalmas a megidézésre. De éppen, mert egy teljesen funkcionális tárgyra hasonlít - mint mûalkotás jellegtelen. Vagy képzeljük el: nem is egy lakóház, hanem épp egy fogkefegyár volna ilyen alakú. Szinte leordítana róla: megsértettük a takarékosság elvét, túlkiabáltuk a rendeltetést. Meg aztán, mondjuk, egy oroszlán alakú építményt (vagyis a „figuratív házat') még az a veszély is fenyegeti, hogy egy gróf Teleki Sámuelbe vagy Kittenberger Kálmánba oltott Don Quijote messzirõl megcélozná... De tréfa nélkül: könnyû dolguk lenne a bombázó pilótáknak, ha a házak kontúrjaikban viselnék rendeltetésüket. Ám hogy állunk az ornamentika - a díszítés - túlhangsúlyozásával, amit szintén részint már említettem? A történelemben láthattuk nemegyszer: a kongó – tartalmatlan monumentalitást próbálják befödni. Igaz, hogy a fügefalevél elszaporodásával születik meg az „öltöny", az egész testet befödõ „ruha" eszméje, amit már csak össze kell fércelni - ennek ellenére: ez letünteti a természetesen szép és takarékos arányokat. Nem az eredendõ vonalvezetés él, hanem a ,,takaró". * A ház története nem a munkával kezdõdik, mint a szellem és lélek tagadói vagy megkérdõjelezõi mondták. A házépítés históriája az állandó veszélyérzettõl, nyugalom -vágytól, m egfigyelésektõl, legelsõ õskonklúzióktól és tervektõl, a birtokösztöntõl mint alapvetõ im pulzusoktól indul arra az útra, am elyet joggal világhódítónak hívhatunk. Ennek a fizikai munka csak az utolsó, befejezõ stádiuma: a testet öltés, melynek
fontosságát természetesen tagadni nem lehet s ugyan minek is kéne. A ház tehát valamiként az Emberi Mindenség tengelyében áll. Az emberi egyén és a kisközösség léttengelyében. Az identitástudat és érzet tengelyében. Nos: amit az emberiség magának kitalált, s ami az egyéniesülés és egyben családiasulás megszentelt helye - azt aligha lehetne falanszterré változtatni. Óriási kocka vagy más alakú fûszertartóvá, feliratokkal: só, paprika, cukor, vanília. Olyan falanszterré, amelyben az egyéniség és a családiasság, meghittség széklábat kényszerül faragni, mint Madách tragédiájában Michelangelo, az univerzális lángész. A praktikum, hasznosság, ésszerûség mind-mind: szükség... funkció... Ezek alapvetõ dolgok, ám semmi sem indokolja a funkcionális rideg, emberi reményt elhervasztó terrorját. Vallom, amit Voltaire mondott (kötetlenül idézem): minden mûfajt, minden stílust kedvelni, kivéve az unalmasat. De mi az unalmasság, ha nem lélekölés, jellegtelenség, a változatosság hiánya. A változatosságé, amely életet adó... Csakis változatokban lehetséges szervesség és élet. Csakis az gyönyörködtet minket. Sosem az abszolút uniformizáltság, amelynek századunkban két valóban rémületes politikai szisztémája is volt. Az egyenlõsítés terrorja végül is a határokat akarja eltüntetni, de csak azért, hogy õ a legtágasabb határok között õrizhesse hatalm át. Ez hát a lényeges, amit errõl mindig tudnunk muszáj és semmilyen helyzetben nem szabad elfelejtenünk. Annál is inkább, mert van itt még egy fontos törvényszerûség: minél erõsebb valami, valaki annál kevésbé ragaszkodhat határaihoz, hiszen önmegtartásának, szuverenitásának vannak egyéb nagy garanciái is, például népessége, meg a többi. Nem így azonban a kicsik és közepesek. Ugyanez vonatkozik a nagy, uralkodó stiláris áramlatokra is. Tulajdonképpen magukba asszimilálják a kisebb, olykor csak kísérleti irányokat. Míg utóbbiak legfönnebb átszínezik a mûvészet egy-egy mûfaját, területét, azt, ahol asszimilációjuk a dominánshoz éppen végbement. Vegyük a színes pöttyöket, mint színdiaszpórát: egy sárga papírra ejtett kék tintacsepp zöld lesz, de saját határainál, a peremeknél egyre inkább a sárgába olvad, tûnik át. Egy zöld tintacseppet a sárga papír csak halványabb zölddé változtat, a peremeknél pedig sokkal inkább átmosódik a „többségi", az alapozó sárga színbe... Mindezt a mi közép-, kelet- és délkelet-európai létezésünkben, katolikus, protestáns, pravoszláv és mohamedán világunkban tapasztalhattuk és tapasztaljuk is. Hatottak itt egymásra architektúra, mûvészetek, motívumok, mitológiák, de végül is a keleti és nyugati kereszténység szellemhatárai megm aradtak. És a mítoszok karakterei a kölcsönhatások ellenére is. Mindezt azért mondom, mert világos a Bizánc és a Nyugat felé nézés a kultúrában és egyebekben. Ne áltassuk hát magunkat a ,,határtalanság” önveszélyes illúzióival. Többek között azért is vállalom a ház - a meghitt határoltság dicséretét. S a hazáét, a nemzetét, amelyek a kollektív intimitást kifejezõ fogalmak... Láttuk már: nyelvünk tele van a házból és rokonszavaiból alkotott létfontosságú szókkal: a lakodalom szótól a házasságig... De mit látunk az építészet szakszókincsében? Azt, hogy tele van a természet iránti nosztalgiával, úgymond álmodó atavisztikum m al. A nyelv élõnek akarja látni a házat, annak részeit, nem élettelennek. Azt mondjuk: szemöldökfal. Szarufa. Bordázat. Fogazat. Gyámpillér. Homlokzat. De a más építményekre is használjuk az élõk átvitt részeit. Kútgém. Hídláb. És százával, ezrével sorolhatnánk a hajdan oly szükséges s alig leküzdhetõ anim izmus megannyi atavisztikumát... Amikor József Attila azt mondja Altatójában, hogy "Iehúnyja sok szemét a ház...", ezt cseppet sem érezzük valami vakmerõ megszemélyesítésnek. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a házat organikusnak, valóságos élõlénynek tekintjük. Ezt árulja el az is, hogy kedveskedõn, gyöngéden kicsinyítjük: „van ott egy házacskám-, “ez az én kis
fészkem, szobácskám” és a többi. Ha imént a ház világjelentõségét, világtörténelmi súlyát, a várak elrettentõ zordságát tekinthettük - most a létet meghitté, bensõségessé tevõ aspektusát látjuk. Ott úgymond kívülrõl néztük inkább, itt már a bensõség szemszögébõl. Ahogyan bebútorozzuk emlékeinkkel és olykor rögtönzött - ad hoc s szavainkkal otthonossá tesszük. Egy anya mesélte, hogy fia kiskorában az egyik sarokra azt mondta: macskahely, mert ott feküdt mindig a macska. Macskahelynek nevezte késõbb is, pedig a régi cica már nem volt meg, az új pedig új zugot talált magának. A házat, a helyet gazdájáról nevezzük el és a gazdát néha a helyrõl és a házról. Bölcsõhely - mondjuk, pedig az is a házban van, de kitágítjuk a vidékre, szûkebb pátriánkra. A nemesek elõneve a helyrõl szól, ahogy a bizánci aszkétát is Oszlopon-ülõ Simonnak hívták. Nevet adunk. elkeresztelünk, ami által honosulunk és honosítunk, jobban birtokoljuk az idegent, vagy félig idegent. A házak, az építészet anyanyelvérõl volt szó, ami a sajátunk. Ezt mondja hát nékünk - azt hiszem - a szavak háza, a szavak építménye, a mondatoké, és ezt a házak nyelve, mert: az építészet végtelenül komoly mivoltáról végül is csak annyit jelenthetünk ki bizonyosan: a hordás, a rakás, a tervezés költészete õ és nincs benne kevesebb poézis, mint amennyi építkezés van a költészetben. Páskándi Géza
