Végzetes vonzalom. írta: Sylvie Barthus. Minden jog fenntartva! 2014

1

Végzetes vonzalom írta: Sylvie Barthus

Minden jog fenntartva!

2014.

2

Egy

fatális baleset folytán a kiváltságos vámpírhercegnő és a

fogságából frissen szabadult, bosszúszomjas farkas össze vannak kötve. Vajon sikerül-e áthidalniuk a kettejük között kétségtelenül fennálló különbségeket, és véget vetniük egy több évszázados viszálykodásnak?

Alek Dimitrijevics a farkasok rég elveszett, leendő királya bosszút esküszik. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt. Megölni a nőt, akinek a hosszú évek rabságát és fájdalmas kínzások tömkelegét köszönheti. Tervei azonban kezdenek dugába dőlni, miután a köztük fennálló kényszerű kötelék hatására egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ezzel csak az a gond, hogy Alek nem szeretheti a nőt. A nőt, aki történetesen népének legnagyobb ellensége. Egy vámpír.

Mindig is tudta, hogy valaki hiányzik az életéből, de próbált úgy tenni, mintha ez cseppet sem érdekelné. Aztán a farkas, akit időtlen időkkel ezelőtt bizonyítási kényszertől hajtva megharapott – ezzel akaratlanul is köteléket alakítva ki közöttük –, visszatér a fogságból és elrabolja őt. A férfi a halálát akarja, ez nem kérdés, de akkor Amelia miért érez iránta mégis olthatatlan vágyat?

Ellenséges népek… Ellentétes érdekek… Lehetetlen szerelem… A sors elől még sincs menekvés…

3

Az eredet… Valamikor

az

idők

kezdetén,

mikor

az

emberiség

még

gyermekcipőben járt csupán, a Mindenek Ura és Asszonya úgy döntött, hogy megjutalmaz egy kiváló harcos testvérpárt, akik számtalan csatában bizonyították rátermettségüket és hűségüket isteneik iránt. A két jól megtermett férfi tisztelettel lehajtott fejjel várakozott az istenek hegyén lévő, pompás palota dísztermében, miközben a Mindenek Ura és Asszonya aranytrónusukon ültek velük szemben egy emelvényen. Majd a Mindenek Ura felállt és az egész termet betöltő, zengő hangon szólt hozzájuk: – Gyermekeim! A világ harciasságotoktól és becsületességetektől hangos. Gyertek hát közelebb, hadd adjam át méltó jutalmatokat. A testvérek tettek pár lépést az istenség felé, mozdulataikban is teljes összhangban, majd az emelvény lábánál megálltak és felnéztek. – Számunkra már az is megtiszteltetés, hogy fogadtál minket, Uram… – szólt hódolattal az idősebbik. – Boruljatok hát térdre és fogadjátok áldásomat – válaszolt elégedetten a Mindenek Ura. – Gyere kedvesem – fordult az asszonyához –, áldjuk meg őket együtt. A Mindenek Asszonya odalépett ura mellé és kart karba öltve egyszerre érintették meg az előttük térdelő két férfi vállát. – Neked az emberfeletti erő mellett a denevérek hallását és érzékenységét adományozom – szólt a Mindenek Ura az idősebb testvérhez. – Szállj hát és sokasodjál… 4

A férfi megvonaglott egy pillanatra, majd a hátán a bőr egy fájdalmas kiáltást követően felhasadt és két hatalmas denevérszárny bontakozott ki, teljes valójában. Ezek után a Mindenek Asszonya a fiatalabb testvérhez szólt: – Neked pedig szintén természetfeletti erő a jutalmad, a farkas gyorsaságával és kifinomult szaglásával együtt… A férfi kezein – miután őrajta is keresztülsuhant az érintés varázsa – a körmöket éles, hegyes karmok váltották fel. – Menj, és sokasodj te is… – suttogta a Mindenek Asszonya, majd az ura átvette a szót: – Gyermekeim! Adományaitokat használjátok fel mindig jól, becsülettel és akkor a világban a béke és nyugalom fog körülvenni benneteket. A két testvér megköszönte az ajándékot és teljes egyetértésben távoztak az istenek palotájából. Évekig éltek békében és boldogságban. Családot alapítottak és sokasodtak. Vigyáztak az elesettekre és megóvták a gyámoltalanokat. Csakhogy történt egyszer, hogy a családokból való, két, kakaskodó fiatal összeakaszkodott, miután mindketten egy lány kegyeit keresték, és nem átallták egymás ellen fordítani természetfeletti erejüket. A Mindenek Ura nagyon megharagudott ezekre a suhancokra, és mérgében átkot szórt mindkettőjükre. – Meggondolatlan balgaságotok miatt családjaitok immár örök időkre legyenek egymás vetélytársai. Háborúzzatok, irtsátok egymást, és ne ismerjétek a békét, míg el nem jő az a nap, mikor egy vámpír és egy farkas egyesüléséből meg nem születik a családjaitokat összekötő kapocs… – Téged – fordult a vámpírhoz – arra kárhoztatlak, hogy csak az éjszakában tudj élni, a nap sugara égesse bőrödet, és erődet mindannyiszor elveszítsd, ha nem táplálkozol egy másik lény 5

véréből. Halálodat ne könnyítse elmúlás. Élni fogsz, míg a világ világ, hogy helyrehozd hibáidat… – És te – szólt most a farkashoz – csak akkor tudod teljes erődet felhasználni, ha a hold ezüst sugara bevilágítja emberi testedet, és akkor szörnyeteggé változol… Légy te is halhatatlan, úgy keresd a megbocsátást bűneidre… Ezek után a két család közt felizzott a gyűlölet. Mindkét fél a másikra mutogatott, ha felvetődött a kérdés, ki okozta a problémát. A békének egyszer és mindenkorra vége szakadt. A vámpírok és farkasok, azóta is hadban állnak egymással…

6

I. RÉSZ

7

Prológus 17. század, Zlatibor fenyvesei, Szerbia

A

sötét fenyőerdő mélyén, a hegycsúcs közelében, komor

várkastély pöffeszkedett az aprócska falutól tisztes távolságra. Magas, kovácsoltvas kerítése még a legbátrabbakat is meghátrálásra késztette. Nem beszélve a két marcona őrről, akik a tekintélyes kőkapu védelmében a bejáratot őrizték. Fehér ruhás kislány játszadozott az este előfutáraként terjengő félhomályban, a sűrű fák oltalma alatt. Ezüst golyója, amit hol feldobott, hol elkapott, fényesen csillogott. Fodros szoknyácskája és göndör csigákba rendezett sötét copfja huncutul libbent utána. Önfeledt játékát végül az zavarta meg, hogy a magasra repülő golyó megakadt egy közelben lévő terebélyes fenyő egyik kiálló ágában. Ennek hatására a játékszer hirtelen irányt váltott, majd egy lejtős részen földet érve lendületesen elkezdett a kerítés felé gurulni. A kislány hiába kapott utána, nem sikerült elérnie. A rácsokba kapaszkodva bámulta, ahogy kedvenc játékszere a sötét erdő felé veszi az irányt, majd egy odvas fa tövénél megakad. Tanakodott magában egy pillanatig, hogy megkéri az egyik őrt, hozza vissza neki, de aztán meglátta a fiút, aki hirtelen a fák rengetegéből bukkant elő. Azonnal felfedezte az ezüst golyót, és miközben érdeklődve forgatgatta gyermeki kezében, néha-néha megszagolta. A kislányt elfogta a pánik. Mi lesz, ha megtetszik neki, és soha nem adja vissza? 8

A fiú pedig, mintha csak igazolni akarná legnagyobb félelmét, megindult az erdő belseje felé. – Várj! Az az enyém! – kiáltott utána, de hiába. A legényke folytatta útját, meg sem hallva a felszólítást. Nem volt mit tenni. A kislány nagyon szerette azt a golyót. Óvatosan körbekémlelt, nem látja-e valaki, hogy mire készül, hiszen szigorú tiltás ellenében cselekedett, aztán elillant és a kerítésen kívül jelent meg újra. Lélekszakadva rohant a fiú után. Finom kis cipőjéhez nedves avar tapadt, makulátlan ruhácskáját ágak cibálták. Már azt hitte, végleg elvesztette a nyomát, mikor megpillantotta egy piciny tisztáson farkaskölyökként játszadozva a golyócskával. Ettől a látványtól visszahőkölt és egy vastag fatörzs mögé bújva lesett a fiú felé. Édesapja már vagy ezerszer a lelkére kötötte, hogy kerülje el a vérfarkasokat, mert azok alantas, gonosz lények, de… ez a kölyök, ahogy játékosan lökdöste mancsaival a játékot, nem tűnt annak… És a kislány nagyon vissza akarta kapni azt. Így összeszedte minden bátorságát és kilépett a takarásból. A farkaskölyök azonnal megmeredt és beleszagolva a levegőbe felé fordult. Világoskék szemeiben csodálat és kíváncsiság tükröződött, majd vibrálni kezdett körülötte a levegő és a farkas visszaváltozott kócos, fekete hajú fiúvá, aki zavartan kapkodta össze szétdobált ruháit, és sietős ügyetlenséggel rángatta magára őket, hátat fordítva a lánynak. A lányka óvatosan közelített felé, de mikor olyan közel ért, hogy ha kinyújtja vékonyka karját, akkor könnyedén elérhette volna őt, megtorpant. – Az az én játékom! Szeretném visszakapni… – szólt. – Hát persze… Azé, aki találta – csúfolódott a fiú. Lenvászon tunikába és bőrnadrágba bújtatott testét megfeszítve, a háta mögé rejtette a golyót. Közben meztelen lábujjait a dús fűbe mélyesztette. 9

– Add vissza! – nyafogta a kislány – Vagy… – Vagy mi? – Megmondalak az édesapámnak! – vágott vissza. – Haha… Nem ijedek meg tőle. Én király leszek… Erős vagyok és bátor. Nem félek az apádtól. Ha lehet, még jobban kihúzta magát, kidüllesztette még fejlődésben lévő mellkasát – éppen csak nem kezdett el dobolni rajta –, és kihívóan tekintett le a nála alacsonyabb lánykára. – Kérlek… – vált könyörgővé a kislány hangja, miközben szemei könnyel teltek meg. – Add vissza… A fiút elöntötte a bűntudat. A játék mégis csak a lányé. Eddig megfeszített vállai leestek és előhúzta a háta mögül az ezüstgolyót. Tétovázott még pár pillanatig, aztán elhatározásra jutott és a lány felé nyújtotta a játékszert. Az örömében felsikkantott és vakon a golyó után kapott. Csakhogy ujjai soha nem érhették el a csillogó gömböt. Valaki vad erővel derékon ragadta és hátrarántotta, miközben hatalmas fekete szárnyak kavarták fel a levegőt körülöttük. Aztán kecsesen, mint egy sötét ragadozó, szárnyait kiterjesztve az édesapja landolt a semmiből a parányi tisztáson. – Takarodj kutya! Hozzá ne merj érni a lányomhoz – dörrent rá a megszeppent fiúcskára. Az nyöszörögve húzta össze magát és azonnal visszaváltozott farkassá, majd a rátekeredő ruháktól vinnyogva próbált szabadulni. A sötét hatalmasság átadta ledermedt lányát az utána nagy szárnycsapkodás közepette érkező testőröknek, és a grabancánál fogva megragadta a kölyköt. Éppen elhajítani készült a reszkető szőrcsomót, mikor éles sikítás hasította keresztül a levegőt. – Aleksandar! 10

Ezt követően egy emberi alakot öltött nőstény farkas rohant oda hozzájuk és kitépve a kölyköt a szorításból magához ragadta, majd fenyegetően rávicsorgott a hatalmasságra. – Ubica! – kiáltott rájuk. – Ne merészeld bántani a fiamat… Talán nem volt túl jó ötlet gyilkosnak titulálni egy feldühödött vámpírt, de a nő nem bánta. Valakinek meg kellett mondania nekik az igazat. Rohadt vérszívók! A vámpír borostyán szemei vadul kavarogtak az indulattól. Mármár lecsapott rájuk hatalmas szárnyaival, aztán meggondolta magát. – Takarodjatok a földemről! – sziszegte feléjük. – Meg ne lássalak benneteket még egyszer a birtokomon. Aztán kiterjesztette roppant szárnyait és a magasba emelkedett. A két testőr azonnal követte, miközben egyikük a mellkasához szorította a megszeppent leánykát. Még egy szemvillanásnyi ideig összekapcsolódott a világoskék és a borostyán tekintet, aztán eltűntek a fák között.

11

1. fejezet London, napjainkban

Aleksandar Dimitrijevics, de mindenki által csak Alekként ismert, jelenleg őrülten dühös férfiú, fogcsikorgatva figyelte egy fal takarásából, az éppen egy Bentley-ből kecsesen kisszálló asszonyát. Az asszonyát, akit soha sem akart magának. Akit gyűlölt. Akitől hamarosan meg kell szabadulnia. Csak a megfelelő pillanatra várt. Amint elintézte azt a két izomagyú barmot, akik mindenhova árnyékként kísérgetik, a nő megkapja méltó büntetését, azért, amit vele művelt. Amiért ezt a sok kegyetlenséget el kellett szenvednie. Még most is futkározott a hátán a hideg, ahogy a kísértő emlékek előtolakodtak. A bajok egy ködös őszi éjszakán kezdődtek London egyik külvárosi szegletében, az ezernyolcszázas évek végén… Alek tántorogva lépett ki a borgőzzel teli kocsma fülledt melegéből a félhomályos utcára. Az örökké szitáló eső rögtön lecsapódott kezelhetetlen, vállig érő, fekete haján és többhetes szakállán. Igazán ráfért volna már, hogy ellátogasson egy borbélyhoz némi igazításra. Borzongva húzta össze magán a köpenyt és alkoholmámoros agyával éppen arra készült, hogy leint egy arra járó bérkocsit, mikor meglátta a nőt. Az az utca másik oldalán álldogált magányosan és a környéket fürkészte. Sötét, csigákban leomló haja a derekáig leért, rövid köpenykéje alól, amit fázósan összehúzott magán, kikandikált drága, sötétvörös ruhájának széles szoknyarésze. Kecses ujjait hosszú szárú kesztyűbe 12

bújtatta. Féloldalasan állt neki, a ritkásan elhelyezett gázlámpáktól viszonylag távol. Alek látása viszont többszörösen erősebb volt, mint egy emberé és annak ellenére, hogy a nő nem volt felé fordulva, előkelő vonásokat sejtetett a dús hajzat alatt. Mit kereshet ezen a züllött környéken egy ilyen finom hölgy? – morfondírozott magában. Egyáltalán nem tűnt kurtizánnak… Bár az lett volna… Alek már-már kedvet kapott hozzá, hogy kipróbálja kecses nőiességét. Közvetlenül ezután megcsapta érzékeny orrát egy félreérthetetlenül jellegzetes illat, ami kivált a Londonban általánosan terjengő, nedves bűztől. Friss fenyő és tavaszi vadvirágok ismerős illata. Mikor is érezte ezt utoljára? Jó pár éve, az biztos… Körbetekintett, hogy megtalálja a forrását, végül visszatért a nőhöz, hogy kénytelen-kelletlen beismerje, valószínűleg az tőle származik. Közben a tünemény meg is fordult, mintha megérezte volna a figyelő szemeket, Alekba pedig belenyilallta felismerés. Francba! Azt hitte, sosem látja viszont Vladimir, a retteget vámpírfejedelem egy szem lányát… Amelia… Évekig képtelen volt kiűzni a gondolatai közül a valaha volt vékonyka kislány, később csenevész nagylány, majd bájos fiatal nő alakját és nagy, borostyánszínű szemének csillogását. Csakhogy azóta sok-sok idő eltelt, Ameliaból pedig igen csak szemrevaló nőstény vált. Elöntötte az indulat saját maga iránt. Mi a fene ütött belé, hogy egy nyavalyás vámpír után csorgatja a nyálát? Úgy tűnik, túl sok bort sikerült leküldenie általában feneketlen gyomrába. Izmoktól duzzadó, nagydarab testét meghazudtolva, szinte légiesen settenkedett a lány felé, és még biztonságos távolságra, hogy az ne érezze meg a szagát, behúzódott egy falmélyedésbe. A 13

vámpíroknak is jó volt a szaglása, de nem annyira, mint egy farkasnak. Vérszívó ide vagy oda, sajnos sikerült felkeltenie a kíváncsiságát… És ő örök életében képtelen volt ellenállni az ilyenfajta kísértésnek. Ezért is találkoztak annak idején Szerbia fenyveseiben. Már kisfiúként is rettentő kíváncsi természetűnek számított. Muszáj volt meglesnie a vámpírok fejedelmének rettegett kastélyát. Az, hogy akkor a lánnyal is találkozott, külön szerencse. Vagy szerencsétlenség. Ahogy vesszük. Kapott is fejmosást az édesanyjától aznap. Méghozzá nem is akármilyet. De ez most nem lényeges… Alaposan megnézte magának a vámpírok hercegnőjét. A feje búbjától, az átnedvesedett szaténcipője orráig. Olyan elveszettnek tűnt, annyira nem oda illőnek. Mint aki hazaindult egy fényes bálteremben átmulatott éjszaka után, és útközben eltévedt. Csakhogy a vérszívók soha semmit nem tettek ok nélkül. Alek biztos volt benne, hogy a lány készül valamire. Aztán már csak arra eszmélt, hogy a vámpír hirtelen eltűnik, majd közvetlenül mellette bukkan fel, és győzedelmes tekintettel megragadja széles vállait. – Megvagy… – hangzott az örömittas kijelentés, és se szó, se beszéd kivillanó szemfogaival Alek nyaki ütőerére vetette magát. Sajnos nem állta útját akadály, hisz a férfi nagy igyekezetében, hogy minél jobban megfigyelhesse, elengedte a köpenye gallérját és az most szétnyílt a nyakán. Amilyen hirtelenséggel támadt rá a lány, olyan sebesen vissza is hőkölt, mikor megérezte véréből, hogy mibe, illetve kibe is mélyesztette őket valójában. De már késő volt. Alek szédelegni kezdett. A mértéktelen italozástól reflexei lelassultak, képtelen volt hárítani az orv támadást. A vámpír harapásának nyoma pedig ott virított csupasz nyakának bőrén. 14

Sötétvörös vére vékony patakocskába kezdett lecsorogni hófehér ingének szegélyére. Markos tenyerével a sebhelyhez kapott, és miután végigsimított rajta, megrökönyödve szemlélte véres kezét. Őt még eddig soha nem harapta meg vérszívó… sőt, semmilyen lény sem. Aztán felnézett, és a lány lemerevedett arcát kezdte fürkészni. A borostyán szemei kavarogtak a sötétben, arcának hófehér bőre szinte világított. Szája szegletében egy kósza csepp vér árválkodott. Az ő vére… Alek egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Egy vámpírnak sikerült a vérét vennie, és ő ennek ellenére még nem mészárolta le, még mindig életben van. – Te… – bökött felé vértől maszatos ujjával. A lány zavartan megnyalta a szája szélét. Hihetetlenül erotikus mozdulat volt, ahogy a rózsaszín nyelvecske hegye megjelent az ajkak között és végigszánkázott rajtuk, eltüntetve az utolsó csepp megmaradt vért is. Legalábbis Aleket úgy érte, mint egy kupán vágás. Azonnal kőkemény merevedése támadt. Nem! Képtelenség! Ennyire nem lehet áruló a saját teste. Belsejében a zsibbadásból feltámadni készült a farkas. Tett egy lépést a nő felé. Karjait felemelte, hogy megragadja, és addig szorítsa a kecses nyakacskát, míg utolsó leheletét is ki nem adja, de soha nem jutott el odáig. Erős karok rántották vissza, és mint valami buldózer, leteperték a mocskos földre. A semmiből egy jól megtermett vámpír jelent meg, és vicsorogva maga mögé terelgette a megszeppent hercegnőt, miközben a másik vasmarokkal fogta le Aleket. Majd, miután az első számú körbekémlelt, és nem látott több farkast a közelben, a nő felé fordult. – Hercegnő! Nem lenne szabad egyedül ilyen mocskos környéken kóricálnod. Édesapád szigorúan meghagyta, hogy mindenhova el 15

kell, hogy kísérjünk – megragadta a lány karját és úgy folytatta. – Most haza megyünk! Még hátra tekintett a társára és odavetette. – Vidd a kutyát a rejtekhelyre. Itt az ideje, hogy megtanulja, egy alávaló farkas véletlenül sem emelhet kezet a vámpírok hercegnőjére – azzal ellentmondást nem tűrően, sziklaszilárd karjainak börtönében a lánnyal – aki mellesleg úgy viselkedett, mint valami rongybaba –, elillant. – Ajde, džukela1! – sziszegte Alek arcába a másik vérszívó, miközben felrángatta a földről a letaglózott farkast. – Itt az ideje a „beszélgetésnek” – a beszélgetés szót jól megnyomta. Mielőtt elillanhattak volna, Aleknek még átfutott az agyán, hogy soha többé nem iszik annyit, hogy egy nyavalyás vámpírnak sikerüljön őt elkapnia. Mindezek tetejébe nyakán ott díszelgett a vámpír hercegkisasszony „csókjának” bélyege… Visszatérve a jelenbe, Alek árgus szemekkel követte Amelia magas, vékony alakját, ahogy az óváros egyik exkluzív sorházának lépcsőin vonult felfelé. Az elmúlt százhúsz évben nem sokat változott, leszámítva a ruhatárát. És levágatta a haját. Most vállig érő, divatosan lépcsőzetesre nyírt frizurát hordott, minden hullám nélkül. Kár! Sajnálkozott magában Alek, de aztán megbánta még a gondolatot is. Mit számít neki, milyen a frizurája? Az elkövetkező egy-két napnál többet úgy sem ér már meg. Ez az elvetemült szuka százhúsz évvel ezelőtt megjelölte őt, harapásának nyoma még mindig ott éktelenkedett nyakának nap barnította bőrén. Addig nem választhat igazi párt magának, míg meg nem szabadul tőle. Akármilyen képtelenségnek is tűnt, hozzá volt kötve. A vámpír az asszonya volt. Mindez mellé a testőrei egy olyan helyre cipelték, ahonnan az ember szívesebben kívánkozik a pokolba, mert még az is 1

Gyerünk (korcs) kutya!

16

inkább mennyországnak tűnik. Mielőtt felkel a nap, a nőstény meg fogja tapasztalni, milyen is volt neki ott, több mint egy évszázadig senyvedni és elviselni azt. Akaratlanul bevillantak neki, ahogy megfeszítik, szurkálják és sütögetik, sót szórnak a sebeibe, ami olyan hatással volt rá, mintha csak savval locsolgatnák, aztán egyenként amputálják a végtagjait… Majd miután a teste regenerálódott, kezdődött az egész elölről… Felhorkant a belsejét elemésztő düh hatására. Nem is tudta, hogy volt képes túlélni a dolgot. Arra sem emlékezett teljesen tisztán, hogy milyen úton-módon is sikerült megszöknie. A teste egy újra és újra feléledő csont és húskupac volt akkor már, mikor legutoljára a fölényesen cellának nevezett sáros lyukba hajították. A vámpír, aki az őrzésével volt megbízva, már annyira sem méltatta, hogy rázárja az ajtót. Ez volt a veszte. Utolsó rejtett erőtartalékait is felélve kitört börtönéből, és lemészárolva a meglepődött vérszívót csak rohant és rohant, sötét folyosókon, vizes árkokon, bűzös katakombákon keresztül. Míg végül elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, és ki tudja mennyi idő után arra eszmélt, hogy egy tisztáson fekszik. Mocskosan és büdösen. De legalább szabadon… Az azóta eltelt időt pedig arra használta, hogy megújuljon és feltöltődjön. A bosszú éltette. A bosszú kedvéért még a modern kor idegen újításaihoz is képes volt alkalmazkodni. Szó mi szó, akadt köztük hasznos dolog is szép számmal. Bár a mobiltelefonoktól és a számítógépektől kirázta a hideg. Ma pedig végre eljött a leszámolás ideje. A vámpír szuka elnyeri méltó jutalmát, ő pedig dicsőséggel tér vissza a falkájához, hogy elfoglalja az őt megillető trónt.

17

Az Európában élő vámpírok mindenható urának egy szem lánya, Amelia Drake – miután Londonban költözött, a jobb érthetőség kedvéért változtatta Drakovicsról Drake-re – csüggedten emelgette lábait, ahogy haladt felfelé a néhány lépcsőfokon, hogy bejusson végre a lakásába, és maga mögött hagyja a két piócaként rátapadó testőrét. Elérkezett az ideje, hogy belássa, nem tud megszabadulni tőlük. Hiába minden, az édesapja egyszerűen nem engedi, hogy önállóan döntsön. Az új frizurája is egy volt a próbálkozásai közül, hogy megmutassa, felnőtt nő, önálló akarattal. De nem volt semmi eredménye. Ahogy a kihívóan rövid bőrszoknyának, feszes fűzőnek és magas szárú, tűsarkú csizmának sem… A feketére és vörösre festett hosszú karmaival egyetemben… Mivel vaskalapos apja csak elegáns, finom úri hölgynek öltözve volt hajlandó fogadni őt, már egy ettől visszafogottabb öltözék is lázadásnak számított volna. Sajnos hasztalan volt minden próbálkozása… Ha így jelent meg előtte, a vámpírok fejedelme egyszerűen keresztülnézett rajta, mintha csak ott sem lenne. Annyi sikertelenség után, igazán megtanulhatta volna már a leckét! – dorgálta magát rezignáltan. Egyetlen sikeresebbnek induló kísérlete az önállóságra, szintén kudarcba fulladt. És annak is már több mint száz éve. Ki gondolta volna, hogy a kocsmából kilépő, láthatóan részeg pasas Alek Dimitrijevics. A hosszú haj és szakáll teljesen megtévesztette. Amilyen nagy volt és erős felépítésű, rögtön kitűnő célponttá vált, amint meglátta. Be akarta bizonyítani magának és a világnak is, hogy képes egyedül is becserkészni és vérét venni egy embernek – még ha termetes is az illető –, anélkül, hogy valamelyik testőre előtte nem terítette le a fickót. Legnagyobb szerencsétlenségére a finoman lengedező szél pont a férfi felé fújta a bűzös londoni levegőt, ezért nem érezte meg a farkasok egyedi szagát. 18

Majd kibújt örömében a bőréből mikor meglátta, hogy a fickó egy sötét falmélyedésbe húzódik. Tökéletes helyszín. Rögtön a tettek mezejére lépett és mellé illanva, a megdöbbent hímre vetette magát éles fogaival. A száját elárasztó, fanyarul sós vér első kortya után tudta, hogy óriási hibát követett el. Közvetlenül ezután már a farkasokra jellemző fűszeres illat is felkúszott az orrán. Hiába szakította el ajkait rögtön a meleg bőrtől, már elkésett. Megharapott egy farkast. Ezzel pedig kinyilvánította az igényét rá. A természetfeletti lények legalantasabbika is tudta, hogy ha megharapnak egy másik természetfelettit, az életfogytig tartó köteléket képez kettejük között. Amíg az egyik el nem pusztul… És szó, mi szó, nem adták magukat egykönnyen. Ezért szívták előszeretettel inkább az emberek vérét. Az nem jelentett veszélyt. Egy a százezerhez volt az esély rá, hogy az emberek génjeiben volt annyi természetfeletti, hogy kötelékbe léphessenek. A vérkötelék ugyanis nem válogatott. Nem érdekelte, hogy a vámpírok és a farkasok háborúban állnak egymással. Alek fenyegetően bökött felé saját vérétől maszatos kezével, mivel hitetlenkedésében végigsimított harapása nyomán. – Te… – hallotta meg a reszelős, mégis hihetetlenül férfias hangot. Amelia zavarában megnyalta a száját, ezzel furcsa reakciót váltva ki saját magából és a farkasból egyaránt. Ahogy a sós vér maradéka érzékeny ízlelőbimbóihoz ért, ölét elöntötte a forróság. Vágyott az ízére, illatára. Az egész férfira… Láthatóan rá is valami hasonló hatással lehetett a dolog, mert éhes szemekkel tapadt a szájára. Aztán a dolgok katasztrofális fordulatot vettek. Megjelent Ivan és Joco, kiszakították a kábulatból, a férfit pedig ki tudja, miféle büntetésnek vetették alá.

19

Nagyon remélte, hogy gyorsan kilehelte a lelkét és nem szenvedett sokat, mert hallott már történeteket az apja titkos kínzókamráiról. Nem voltak éppen szívderítő sztorik. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg túlélhette a dolgot. Már vagy százhúsz éve színét sem látta. Nem jelent meg tajtékozva, hogy magának követelje. Sőt, az életére sem akart törni, hogy megszabaduljon az őket összekötő köteléktől, vagyis minden bizonnyal elpusztult. Amelia nem tudta miért, de ez a gondolat valahogy szomorúsággal töltötte el. Egyetlen furcsaság mégis akadt a dologban. Az ösztön, ami minden természetfelettiben benne él és örökké párja után kutat, valahogy teljesen elcsendesedett. Mintha csak megtalálta volna azt, amit mindig is keresett. Nem érezte égető szükségét a párválasztásnak. Különös… Biztos azért, mert még nem találta meg az igazit – győzködte magát eltökélten, aztán elhessegetve a felkavaró gondolatokat, megragadta az ajtókilincset és szélesre tárva az ajtót belépett a házba.

20

2. fejezet A múlt századi, elegáns sorház emeleti szobájának nyugalmában – ahonnan vastag függönyök voltak hivatottak kizárni a lassan közeledő, hajnali derengést –, Alek elégedetten szemlélte, a habos, fehér ágyban szundikáló vámpírt. Annyira elütött ez a kép az öltözködési stílusa alapján elképzelttől, hogy szinte már megmosolyogtató volt. Őszintén szólva láncokra, bilincsekre, korbácsokra meg vörös és fekete szaténra számított. Ezzel ellentétben a szoba berendezése inkább lányos volt. Csupa fodor, csipke. Mindenütt pasztellszínek, de főleg fehér. Fehér sminkasztal, fehér szőnyeg, fehér éjjeli- és ruhásszekrény, itt-ott vidám színfoltként – de nem túl hivalkodóan – néhány illatosító gyertya, díszpárna és virág. Nem éppen egy vad vámpírhercegnőre utaló látvány. Az egész nagyon furcsa volt. Ahogy természetesen a többi helyiség is inkább egy finom úri hölgy otthonára emlékeztetett. A lakás maga nem számított nagynak, de minden luxussal és kényelemmel felszerelték. Tágas nappali, kényelmes rozsdamentes eszközökkel és fehér bútorokkal berendezett konyha. A mellékhelyiség is tiszta és praktikus. Az emeleten pedig két szoba és a mindkettőből nyíló, a lakás méreteihez képest hatalmas fürdőszoba, ahol helyet kapott a minden igényt kielégítő zuhanyfülke mellett, még egy termetes jakuzzi medence is. Az egyik láthatóan vendégszobának számított. A másik – ahol jelenleg tartózkodott – pedig a lány hálószobája. Miután körbejárt és átkutatott mindent, végül itt kötött ki. Maga sem tudta miért, de 21

megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a vámpír egyedül élt. Jobbnak látta nem is feszegetni az okokat. Inkább morcosan a feladatára koncentrált. Összeráncolt szemöldökkel közelített az alvó lány felé. Már rég fel kellett volna ébredni és segítségért sikoltania. A vérszívók mindig megérezték a veszélyt. Főleg, ha egy farkas ólálkodott körülöttük. És Alek most még takargatni sem próbálta jelenlétét. Valami nagyon nem volt rendben Ameliaval, hisz még mindig békésen aludt… Aztán megvilágosodott… Hát persze… Mivel kötelékbe léptek, az ősi védekezési ösztön nem jelzett a jelenlétére. Az asszonya volt, biztonságban… Sötét mosolyra húzódott telt, feszes szája. Biztonságban. Naná… Nem mintha valaki is a segítségére siethetett volna. A biztonsági rendszert könnyűszerrel kiiktatta. Ilyenkor áldotta a sorsot, hogy gyors felfogóképességgel ruházta fel a fajtáját. Alaposan felkészült a témában, nem bízott semmit a véletlenre. A két izomagyat pedig egy egyszerű boszorkány trükkel távolította el. Mire a barmok rájönnek, hogy rossz célpontot követnek, már rég árkon-bokron túl lesz, a drágalátós hercegnőjükkel együtt. Meg is ölhette volna őket. A bosszú ezt is diktálta volna. De nem most volt itt az ideje… Ők is sorra kerülnek hamarosan… Haladjunk a terv szerint. Mindenekelőtt Ameliát kell elintéznie, mert Ő minden bajának forrása. Odalépett a fehér ágyhoz, és miközben egyik acélkemény karjával megragadta a lányt, a másikat a szájára tapasztotta. Amelia borostyánszín szemei rögtön kipattantak. – Pozdrav, ženo2! – sziszegte az ősi szülőhazában használt nyelven. – Rég találkoztunk. A lány arcára kiült a rettegés. Majd közvetlenül ezután elsötétült a világ körülötte, ahogy a fekete vászonzsák a fejére került. 2

Üdvözlet, asszony!

22

Meg fog halni! A gondolat éles tőrként fúródott elméjébe, miközben krumpliszsákként tűrte, hogy felnyalábolják, vállra kapják, és ott zötykölődve lecipeljék a lépcsőn, majd kilépve a nyirkos londoni levegőre – ezt abból tudta, hogy rövid hálóingéből kikandikáló lábait megcirógatta a nedves szellő – nem túl finoman behajítsák egy autó csomagtartójába. Legalább is a szűk helyből, a kényelmetlen testhelyzetből és a halványan beszűrődő kipufogógázokból erre következtetett. Megpróbálhatott volna ellenállni, de nem látta értelmét. A férfi túl erős volt, és túl dühös. Égszínkék szemeiből sütött a gyűlölet. Istenem! Mégis életben van, és most eljött érte. Jobbnak látta meglévő erejét későbbre, a megfelelő alkalomra tartogatni. Csakhogy hidegvére kezdett elpárologni. A bezártságtól és a rátörő halálfélelemtől egyre jobban bepánikolt. Összekötözött végtagokkal rúgta, vágta, ütötte a kemény fémet, de csak annyit sikerült elérnie, hogy fájdalmat okozott saját magának. Sajnos amióta áttért a zacskós vérre az ereje számottevően megcsappant. Az emberi étel pedig nem sokat javított a helyzeten. Tulajdonképpen éppen csak vegetált. Ivan és Joco rendre próbálták rávenni, hogy igyon ismét élő forrásból, ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb emberpéldányokat vonultatva fel előtte, de ő ellenállt. Elege volt, hogy lépten-nyomon, ha természetfelettiek közé merészkedett, összesúgtak a háta mögött, és megjegyzést tettek származására. Hát akart ő vámpírnak születni? Óráknak tűnő kocsikázás után az autó végre megállt. Ismét csak krumpliszsáknak tekintették. Durván kiragadták a csomagtartóból, majd a hangjából ítélve végigcsattogtak vele egy fémlépcsőn. Aztán egy-két ajtócsapódás, és végül ledobták egy puha, rugózó valamire. Legnagyobb megrökönyödésére még mielőtt ez 23

bekövetkezett volna egy erős, meleg férfikéz végigsimított addig égnek meredő hátsóján. A szövetzsákon keresztül nem hallotta tisztán, de úgy érzékelte, hogy magára maradt, és két férfi bizalmas beszélgetést folytat távolabb tőle. Egyik bosszúsabbnak tűnt, mint a másik. Aztán a beszélgetés elhalt, csak valami tompa basszushang hatolt el hozzá a távolból. Percekig feszülten figyelt, de nagyon úgy tűnt fogvatartói elmentek. Fészkelődve próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Közben a csuklóit összefogó köteleket cibálgatta, hátha meglazul annyira, hogy kibújjon belőle. Az ember azt gondolná, egyszerűen letéphetné magáról, vagy csak simán elillanhatna, hisz vámpír. Csakhogy, mint már kiderült, nem volt ereje teljében. Arról nem is beszélve, hogy közeledett a holdtölte, ami amekkora mértékben a farkasokra erőfokozó befolyással bírt, annyira csökkentette az övékét. Rájuk inkább a csökkenő hold fejtett ki pozitív hatást. Ilyenkor képtelenek voltak, vagy csak nagy erőfeszítések árán tudtak illanni, szárnyat bontani. Bár azt manapság egyébként is elenyészve vették igénybe. És nem csak azért, mert kimondottan fájdalmas volt a ki- és bevonásuk… A tetejében pedig, még a mágiára jellemző, édeskés illatot is érezni vélte. Vagyis valószínűleg akkor sem menne semmire a képességeivel, ha bírna velük. Egy blokkoló varázslattal a legerősebb természetfelettiek sem birkóztak meg azonnal. Nem tehetett mást, kénytelen volt várni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzáért a nőstény leheletfinom bőréhez Alek a józan eszéért küszködött. Illata, mint valami méreg beivódott a bőrébe. Még azután is intenzíven érezte magán, hogy 24

behajította terhét a csomagtartóba és indulatait a szerencsétlen Lexuson próbálta kitölteni. Ha az öccse előre látta volna, hogy mit fog művelni a kocsijával biztosan nem hagyja a megbeszélt helyen és bocsátja rendelkezésére. Még jó, hogy nem volt jövőbe látó. Egyre türelmetlenebbül várta a percet, hogy végre találkozzanak, és ne azt a telekommunikációs izét használják kapcsolattartásra, amit köznyelven telefonnak hívtak. Istenem! Mennyire rühellte azt a mobilnak titulált micsodát. SMSt írni még mindig nehezére esett. Ujjai túlságosan esetlenek voltak az érintőképernyős navigációhoz. Hol vannak már a jól bevált toll és papír, vagy a jó kis beszélgetések egy kupa sör mellett?! Sajnos annak ellenére, hogy már hónapok óta szabad volt, csak most nyílt alkalom a személyes találkozóra. Az már külön szerencse, hogy Nick Londonban telepedett le és nem Edinburghban, ahogy a többi fajtársuk. Így legalább nem kellett napokat utaznia a vámpírral egy légtérbe zárva. Azt nem biztos, hogy kibírta volna. Az a fél órás út, amíg keresztülverekedte magát a városban még hajnalban is erős forgalmon, hogy eljusson a Triple9-ig, így is maga volt a kínzás. Az agya zsibbadt a fenyő és vadvirág illattól, fülében a vérszívó vad iramban dobogó szívének ritmusa csengett. Nem is említve hisztériás vagdalkozását a csomagtartóban. A benne lakozó farkas – akit történetesen teljesen hidegen hagyott, hogy vámpír az illető – asszonyért követelőzött, áruló testével egyetemben. Amióta kiszabadult fogságából nem akadt dolga nővel. De valahogy nem is volt rá igénye. Elméjét teljesen kitöltötte a bosszú és megvalósításának tervei. Mit számított akkor még pár hónap cölibátus, miután lehúzott százhúsz évet magányosan, napról-napra sanyargatva? 25

Csakhogy ősi ösztönei váratlanul megelégelték a várakozást, és jogos jussukat kezdték követelni. A közel negyven perce tartó merevedése nem hogy lankadt volna, hanem ha lehetséges, még határozottabban állt, büszkén, mint a cövek. Amint megérkeznek a klubba kénytelen lesz hosszú, jeges zuhanyt venni, ha józan ésszel akarja az oly aprólékosan összerakott terveit megvalósítani. A Triple9 egy felkapott külvárosi mulató volt, hatalmas tánctérrel és körbefutó galériával, ahol a háborítatlan együttlétekre vágyó pároknak aprócska boxok voltak kialakítva. Legfőképp pedig az öccsének, Nicknek a tulajdona és a farkasok törzshelye. Ide egy vámpír sem merészkedett volna. Még javában tartott a buli, mikor Alek leparkolta a Lexust az épület hátsó bejáratánál, és ismét a vállára kapva túszát a privát rész irányába vezető lépcső felé vette az irányt. A két farkas, akik a biztonsági emberek szerepét töltötték be, merev fejhajtással üdvözölték, majd szó nélkül félreálltak és beengedték az épületbe. Ha fel is figyeltek a vámpír szagára, nem mutatták. Mire nem jó a szagminta alapú felismerés… Egy farkasnak soha nem kellett magyarázkodnia a kilétét illetően egy másik fajtársa előtt. Miután becsörtetett az épületbe és néhány ajtónyitás után rálelt Nick minimál stílusban berendezett lakosztályára – kizárásos alapon csak az lehetett, mert a másik két helyiség, ahova benézett egy iroda és egy raktár volt –, rögtön a háló felé vette az irányt, és undorodva dobta le a lányt az ágyra, mintha annak valami fertőző betegsége lenne. Csakhogy utálatát meghazudtolni látszott a mozdulat, amivel közben nőies tomporát simogatta. Két pillanattal később Nick is megérkezett nagy széllel. Kezdeti örömteli arckifejezése és meleg ölelése, hogy épen és egészségesen láthatja a bátyját, átcsapott gyanakvásba. Majd miután 26

beleszimatolt a levegőbe arcáról teljesen lehervadt a mosoly és fojtott hangon, vicsorogva szólt rég látott testvéréhez. – Aleksandar! Vámpír szuka szagát érzem. Mondd, hogy az érzékeim játszanak velem, és nem hoztad ide azt a vérszívót. – Én is örülök, hogy látlak testvér… – Alek! – hátrált az egy lépést. Az idősebb testvér megadóan vonta meg széles vállát. – Hirtelen adódott az alkalom az elkapására, nem hagyhattam ki. A hely, ahova vinni szándékozom még nem áll teljesen készen. Hiányzik egy-két apróság – mondta bocsánatkérően, majd gyorsan hozzátette –, egyelőre. Holnapra eltűnünk innen. Ígérem! – Nem maradhattok holnapig sem! – szűrte a fogai között a szavakat Nick. – Itt fogják először keresni ember! A vámpírok sem teljesen hülyék! – Az a két majom el lesz még egy ideig az illúziót kergetve. Biztos, hogy még nem fedezték fel az eltűnését. – Alek! Nem viccelek, el kell mennetek innen. Nem biztonságos. Miért nem mentek inkább Edinburghba, ahelyett, hogy Londonban maradnátok? Ott erősebb a farkas befolyás, biztos nem találnának meg egykönnyen. – Nem! – vágta rá határozottan Alek. – Addig a nőstény nem fog élni… Nick ferdén a bátyja válla mellett az ágyon fekvő lányra sandított. – Akkor legalább zuhanyozz le, és csinálj valamit a nő szagával is, mert rettentő irritáló. Törölközőt és tiszta ruhát a szekrényben találsz. Én utánanézek valami kajának. Alek mormogott valami köszönetfélét, miközben az öccse elhagyni készült a lakást, de az ajtóban megtorpanva még visszafordult. – A két őrön kívül látott még valaki benneteket bejönni? – Nem. 27

– Rendben. Hamarosan visszajövök. Ne engedj be senkit, rajtam kívül. – Igen apuci! – jött a gunyoros felelet. Nick arcán halvány mosoly terült szét. – Örülök, hogy hazatértél testvér. Rohadtul hiányoztál! Halkan betette maga után az ajtót.

A mobiltelefon éles csörgése szakította félbe a rendkívül fontos megbeszélés vezérfonalát. Vladimir magában káromkodva kotorta elő a készüléket öltönyének belső zsebéből és miután meglátta ki a hívó, felhorkant. – Elnézést, señor Da Vila! Egy pillanat és máris visszajövök – szólt bocsánatkérően a helyiségben tartózkodó tárgyalópartneréhez, és kilépett a könyvtárszoba előtti folyosóra. Csak akkor fogadta a hívást, miután becsukta maga mögött az ajtót. Harapósan vakkantott bele a telefonba. – Joco! Szóltam előre, hogy ne hívjatok, csak végszükség esetén. Fontos megbeszélésen vagyok. A dél-amerikai vámpírok fejedelmének örököse nem a türelméről híres. Mi a fene történt? – Baj van, Uram! – Nyögd már ki Joco, vagy keresztülnyúlok a telefonon és széttépem a torkodat. – Uram! Emlékszik arra a farkasra, akit pár éve elfogtunk? Aki Ameliát molesztálta? – Igeeeen? – Hát nem akartuk zavarni vele Uram, de pár hónapja megszökött – hunyászkodott meg a testőr. – Hozzáteszem már a nyomában voltunk – sietett jobb színben feltüntetni a hibát –, mikor… Vladimir tajtékzó dühében közbevágott. 28

– Mi az, hogy megszökött? És miért nem kellett erről nekem tudni? Joco! Kitépem azt az álnok szívedet és megetetem veled, csak gyere haza. – Uram! – a vámpír már szinte nyüszített. – Történt még valami… – Ne húzd az idegeim, te barom. Mi van még? – Háát… Szóóval… Ameliát elrabolták, felség. – Nagyon remélem, hogy csak csengett a fülem – vicsorgott a telefonba a fejedelem –, és, amit az előbb mondtál nem hangzott el. – Sajnáljuk – Joco hangja már-már suttogássá halkult –, de a hercegnő tényleg eltűnt… Nem vagyunk száz százalékra biztosak a dologban, de a hátrahagyott jelekből ítélve az a nyomorult kapta és hurcolta el a lányt… Vladimir agyát elöntötte az indulat vörös köde. Magából kikelve ordított a készülékbe. – Joco, halott vámpír vagy! – majd a faburkolatú falnak hajította a telefont, ami nyekkent egyet és darabjaira hullott. – Kurva életbe! – dühöngött tovább a vámpír fejedelem. Mi a picsát fog most mondani Da Vilának? Fuccs a szépen megkomponált házassági terveinek. Ha Ameliának egy haja szála is meggörbül, a világ megismeri egy hatalmas vámpíruralkodó haragját. Vak dühében belebokszolt a semmiről sem tehető falba, amin azonnal öklömnyi lyuk keletkezett. Majd pár mély belégzés után, ami az indulatait hivatott lecsillapítani lenyomta a kilincset. Hogy a csudába fogja meggyőzni ezt az alakot, hogy Amelia örömmel hozzámenne, ha a lánya nem kerül elő hamarosan, és nem gyakorolhat rá kellő nyomást?

29

3. fejezet A

percek kínkeservesen vánszorogtak. Amelia idegei már-már

pattanásig feszültek, miközben a végtagjai is elzsibbadtak. Minden véletlen mozdulatra aprócska tűk milliárdjai szurkálták a bőrét. Legalább is azt az érzést keltették. Ezen kívül fázott is. A combközépig érő, rövid ujjú hálóing vékony anyaga nem sok védelmet nyújtott elgémberedett testének, arról nem is beszélve, hogy a zacskós vér által biztosított energia is fogyóban volt. Szó, mi szó, kimondottan mardosta az éhség… Hirtelen erős karok ragadták meg és mozdították ülő helyzetbe. Meg kellett állapítania, hogy agya minden bizonnyal már annyira eltompult, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a szobába. A megmerevedett testrészeibe nyilalló fájdalom hatására keservesen felnyögött. Csuklóján a kötelék megoldódott, de csak, hogy a következő pillanatban bilincs kattanását hallja, és egyik kezénél fogva valamihez odaláncolják. Szabadon maradt kezével vaktában vagdalkozni kezdett, de próbálkozását könnyűszerrel leszerelték. Indulatosan fújtatott bele a zsák sűrű szövésű anyagába. Szép! Egyik kezén bilincs, másikat egy bilincsnek is elmenő kemény marok szorongatja, ő meg még azt a kevéske esélyét is, hogy megszabaduljon a csuklyától, elmulasztotta. Szapora lélegzetvételeitől az elhasznált levegő egyre csak gyűlt a szoros „fejfedőben”. A végén, még saját magát fojtja meg. Nem mintha fulladás által ténylegesen meghalhatott volna, de kiütheti vele magát egy időre, az biztos. Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás. Ki tudja, mit akarhat a férfi tőle. 30

Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy meg akarják ölni. Azt világosan kiolvashatta a gyűlölettől csillogó kék szeméből. Csak még az nem volt teljesen tisztázott, milyen kínok között fog a dolog bekövetkezni. Volt egy olyan megérzése, hogy jobb is, ha nem tudja. Majd a következő másodpercben lekerült a fejéről a zsák. Pislogott párat a váratlan jött világosságtól, aztán hatalmas kortyokban szívni kezdte magába a friss levegőt, még azon sem zavartatva magát, hogy ez által a farkas fűszeres illatát is mélyen letüdőzi. Egy kis „kábítószer” nem árthat. Mikor végül abbahagyta és a fogságban tartott csuklójáról, fogva tartója arcába bámult, kínjában nyelt egy nagyot. Egészen idáig próbálta bebeszélni magának, hogy talán mégis tévedett és Alek nem is rabolta el. Ez csak egy rossz álom és ő hamarosan felébred. Csakhogy a férfi nagyon is valóságosnak tűnt. Túlságosan is. Magas, izmoktól dagadó teste fölé tornyosult. Rakoncátlan fürtjei, amik a nemrég megejtett zuhanyozástól még nedvesen kunkorodtak a tarkójánál, simogatásra csábították az ember lányát. Arcvonásai markánsak, kissé szögletesek, de ez semmit nem vont le értékükből. A férfi hihetetlenül jóképű volt. Mint mindig. Egyszerű fehér póló és sötét farmernadrág volt rajta. Meztelen talpával a vastag szőnyegbe süppedt. – Most elengedem a csuklódat – szólalt meg mély, érzéki hangján – de ha ismét próbálkozni fogsz, ezt is kikötözöm, mint amazt – biccentett fejével a másik keze felé, ami a bilincs fogságában raboskodott. Amelianak csak halvány fejbólintásra telt. Szabaddá vált. Aztán a férfi leguggolt és a bokáit is eloldozta. Miután a lány ezek ellenére sem moccant, elmosolyodott. – Jó kislány. Gyorsan tanulsz. A mosoly, ami szétterül a farkas arcán, taszítóan kellett volna, hogy hasson rá. Csakhogy semmi ilyesmit nem érzett. Sőt. 31

Legszívesebben újra hajbókolni kezdett volna előtte, hogy ismét rávillantsa. Hisz ez őrültség! Nem szokott ő ilyen meghunyászkodva viselkedni. Általában… – Mik… – a szándékaid velem, Alek?, akarta volna kérdezni, de kiszáradt torka azonnal tiltakozni kezdett a megerőltetés ellen, és köhögési rohamot kapott. A férfi ott hagyta, és hamarosan egy pohár vízzel tért vissza, amit szabad kezébe nyomott. Amelia hálás pillantás kíséretében kapott a folyadék után és szinte egy hajtásra kiitta az egészet. – Csak semmi hála Hercegnő. Mindennek meg van a maga ára. Hamarosan azt is megbánod, hogy a világra jöttél… – küldött felé újfent egy ördögien szexi mosolyt elrablója. A lányt elöntötte az indulat. Mit képzel ez a pasas magáról? Nem csak ő tehet róla, hogy ebben a helyzetben vannak, amiben. Az igaz, hogy Ő volt az, aki megharapta Aleket és nem fordítva, de a férfi figyelmeztethette volna a jelenlétére… vagy megakadályozhatta volna, hisz erős, kifejlett példány… Ujjai szorosabbra zárultak a poháron, majd valami belső, vad ösztönnek engedelmeskedve fogvatartója felé hajította azt. A farkas könnyűszerrel elhajolt a lövedék elől, ami így a falnak csapódott és millió darabba hullott szét. – Figyelmeztettelek szuka! – morogta a felbőszült férfi, és ütésre lendítette kezét. Amelia szorosan becsukta szemeit, úgy várta a büntetést… ami elmaradt. Néhány őrületes pillanatig csend telepedett a szobára, aztán olyasmi történt, amit még legvadabb álmaiban sem mert volna feltételezni. Finom taszítást érzett a mellkasán, ettől magatehetetlenül hátrahanyatlott, majd egy súlyos férfitest nehezedett rá, kiszorítva tüdejéből a levegőt. Szemei kipattantak, száját kinyitotta, hogy levegőt vegyen, vagy tiltakozzon, maga sem tudta, de a dolog itt meg is rekedt. Kemény, követelőző száj tapadt ajkaira. Egy kutakodó 32

nyelv pedig, ellentmondást nem tűrően nyomult előre szájának barlangjába, és elvett mindent, amit jussának feltételezett. Amilyen váratlanul történt a támadás, olyan váratlanul is ért véget. Alek felpattant az ágyon elterülő testéről és kirohant a szobából, valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy kénytelen lesz ismét zuhanyozni. Zuhanyozni? Minek? Amelia bambán bámult utána. Felfogóképessége rohamosan a nulla felé zuhant. Majd két másodperccel később a férfi ismét megjelent kezében egy utazótáskával, amit a lány mellé dobott. – Öltözz fel! – adta ki a szűkszavú utasítást. Amelia gunyoros mosolyra húzta az előbbi csóktól felduzzadt ajkai, és megcsörgette megbilincselt csuklóját. A farkas fojtott káromkodásba tört ki. Ingerülten kihalászta a nadrágja szűkre szabott zsebéből a bilincs kulcsát. A megfeszülő anyagtól még jobban kirajzolódott méretes merevedése. A lány tekintetét mágnesként vonzotta a látványosság. Mikor végül ráeszmélt, mit is bámul oly megbűvölve, fülig vörösödött. – Ne próbálkozz semmivel szuka, mert úgy is elcsíplek, és amit kapni fogsz, nem fogod megköszönni – sziszegte a férfi, miközben kinyitotta a bilincset. Amelia önkéntelen mozdulattal dörzsölgetni kezdte fájós csuklóját. – Öt perced van – azzal kiviharzott, bevágta maga után az ajtót, és hangos kattanással ráfordította a zárat. A lány gyorsan körülnézett a szobában. A nagy ablakon még a sötét függöny ellenére is látta a rácsokat. A berendezés is elég spártai. Hatalmas franciaágy, két éjjeli szekrény, egy padocska az ágy lábánál és egy ruhás szekrény. Majd a hozzá tartozó fürdőszoba következett. Semmi. Fegyvernek minősülő tárgy nem volt – ha nem számítjuk az eldobható borotvát, de azzal nem sokra menne egy farkas ellen –, az 33

esélye a menekülésre pedig egyelő a majdnem nullával. A fürdőszoba ablakon beszűrődő fények alapján javában nappal volt már. Sajnos túlságosan is. Ha még hajnal környéke vagy már alkonyat lett volna, akkor esetleg megpróbálhatna kipréselődni azon a nem túl nagy nyíláson, ami a fürdőszoba falába volt vágva és nagyzolva ablaknak hívták, de a direkt napot még ő sem bírta. Ilyenkor irigyelte igazán a vámpírok ifjabb generációit. Ők a genetikai mutálódások és az emberekkel való keveredés által már nyugodt szívvel tudtak kisétálni a napra, míg neki csak a félhomály jutott. Leverten caplatott vissza az ágyhoz és kinyitotta a táskát. Hadd lássuk, miből élünk – gondolta. Legnagyobb csodálatára saját ruháit találta benne, katonás rendben, szépen összehajtogatva.

Idióta! Idióta! Idióta! – ismételgette magában Alek vagy századszorra, miközben ritmikusan ütögette fejét a kemény falba, de eredménytelenül. A lány ágyon szétterülő, csábító látomása csak nem akart eltűnni onnan. Mi a frásznak kellett megcsókolnia? Szája tele volt a vámpír édeskés ízével. Uram atyám! Még néhány pillanat és nem tudott volna parancsolni kiéhezett testének, ott helyben magáévá tette volna. Annyira kívánta, hogy szerszáma méreteitől a farmeranyag szétrepedéssel fenyegetett. Eredetileg csak el akarta oldozni, hogy közölje vele a sötét jövőt, aztán kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása. Maga sem értette, hogy csapott át hirtelen őrült dühe vad vágyba. Az egyik pillanatban még ütésre emelte a kezét, a másikban meg már nyalta-falta azokat az oly ismerős, észveszejtően csábító, telt ajkakat. Türelmetlenül kezdett járkálni a minden kényelemmel felszerelt nappaliban. Hol lehet már Nick? Ezer éve elment… Felpillantott a 34

falra szerelt LCD tv-re. A teljesen lehalkított készüléken az egyik hírcsatorna műsorát sugározták. A jobb alsó sarokban az óra délelőtt fél nyolcat mutatott. Pontosabban fél órája, hogy távozott, de ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Határozott léptekkel a hálószoba irányába indult. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, majd megacélozta magát. Elfordította a kulcsot a zárban és belökte az ajtót. A látvány mellbe vágta. Hihetetlen, de a vámpír édesdeden szundikált a széles franciaágyon. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek és odasomfordálva hozzá végigsimított összeborzolódott haján. Amelia álmában szinte dorombolva dörgölőzött bele a becéző kézbe. Alek rögtön visszahőkölt. Kelletlenül fogta meg a könnyű takarót, ami az ágy lábánál lévő padra volt dobva és óvatosan betakargatta a lányt, majd kimenekült a biztonságosnak tűnő nappaliba. Nem merte feszegetni, miért is ez a nagy törődés. Nagy-nagy szüksége lett volna egy adag tömény alkoholra. Méghozzá istenes adagra. Gyere már Nick, hogy az ég szakadna rád!

Amelia elégedetten mosolygott bele az alkonyi félhomályba. Szemeit még nem nyitotta ki. Fenemód jól érezte magát. Talán lustálkodik még egy kicsit, mielőtt felkel. Olyan jó meleg volt a takaró alatt. Csak a keze ne zsibbadt volna el. Aztán, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, megrohanták a külvilág ingerei és rájött, hogy az elrablása mégsem volt csak rossz álom… Egyik karja – amelyik elzsibbadt – a fejtámlához volt bilincselve, és valami kemény és forró tapadt a testéhez egész hosszában. Derekára egy súlyos kar nehezedett. A lány nyelt egy nagyot, majd óvatosan átfordult a hátára. Aleksandar! 35

A férfi békésen aludt, szorosan mellette. A harag ráncai kisimultak jóképű arcán, elégedettség és nyugalom sugárzott róla. Mintha csak otthon lenne. Amelia nem is tudta, mit is csináljon. Ébressze fel, vagy maga keljen fel? Nem jutna messzire. A bilincs mindenképpen az ágyhoz köti. Csak magát kényszerítené kényelmetlen testhelyzetbe. Jobb híján megpróbált kissé elhúzódni a férfitól, de az álmában mordult egyet és birtokló mozdulattal megragadva csípőjét, visszahúzta maga mellé. Hát ez nem vált be… gondolta magában Amelia csüggedten. A legrosszabb mégis az egészben, hogy férfi érintése és jelenléte zavarba ejtő érzéseket váltott ki belőle. Igyekezett bebeszélni magának, hogy csak kiéhezett állapota miatt fixírozza rendületlenül Alek ritmikusan lüktető nyaki ütőerét. A nyál összefutott a szájában, a gyomra hangosan korogni kezdett. Egy kicsit… Hisz már úgy is kötelékbe léptek. Mit számít még egy kortyocska az éltető véréből? Amelia megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a kísértő gondolatokat, és inkább halkan megszólalt. – Alek! A férfi szemei azonnal tágra nyíltak. Csodálkozva bámult rá, mintha maga sem értené, hogy is került oda. Égszínkék szemei felizzottak. A félreérthetetlen düh mellett alig leplezett vágy is csillogott mélységeiben. Aztán Alek arca megkeményedett, és úgy kelt ki az ágyból, mintha mi sem történt volna. Szavai élesek voltak, akár az acélpenge. – Ne képzelj bele semmit a történtekbe vérszívó, a sorsod megpecsételődött. Miután megérkeztünk a végső úti célunkhoz, megszabadítom a világot, és nem mellesleg magamat egy fölösleges élősködőtől – közben rávillantotta a lányra ellenállhatatlan mosolyát. – Természetesen, miután kellőképpen kiszórakoztam magam… 36

Amelia gyomra görcsbe rándult, és nem csak az éhségtől. El kell menekülnie valahogy… Muszáj! Alek még visszafordult az ajtóból és úgy vetette oda. – Hamarosan indulunk… – aztán kiment és kulcsra zárta az ajtót, ismét.

– Nem maradhatsz vele Londonban Alek! A vámpírok már keresik. Akármilyen jól kidolgozott is a terved, meg fognak találni. Vinnie és Poul, a két legjobb emberem, látta a nyomorultakat a klub körül ólálkodni. Alek csak morgott az orra alá. Semmi kedve nem volt változtatni a tervein. Attól függetlenül, hogy akad némi hiányossága, minden olyan gördülékenyen ment eddig. Egy hajtásra kiitta az aranyló folyadékot a kezében szorongatott pohárból. A whisky jólesően égette a nyelőcsövét, és melegséggel töltötte el a gyomrát. – Minden a legnagyobb rendben van Öcsi. Nick indulatosan csapta saját poharát a kis dohányzóasztal üvegfelületére. – Az egy dolog, hogy te vagy az idősebb Alek… de ez nem jelenti azt, hogy okosabb is vagy. Több mint száz évig elzártak a világ elől. Azóta sok minden megváltozott. – Ne felejtsd el, hogy genetikai adottságom a gyors felfogóképesség – szűrte a szavakat a fogai között az idősebbik testvér, és gyilkos pillantásokat lövellt öccse felé, aki – dacára a korkülönbségnek – nem volt sem kevésbé kisebb, sem gyengébb felépítésű, mint Alek. Tulajdonképpen nagyon is hasonlítottak egymásra. Legfeltűnőbb különbség közöttük a hajuk színe volt. Míg Alek haja sötét, mint az éjszaka, addig Nick inkább anyja hajszínét örökölte és szőkébe húzott. 37

– Beszéltem Connal és Iannal. Még mindig azt mondom, jobb lenne, ha Edinburghba mennétek. Con azt mondta, hogy biztosít számotokra egy eldugott menedéket a várostól nem messze. Conrad MacDarmit volt az edinburghi farkasok vezetője, Ian pedig az egyik testvére. Ha az ő védelmüket élveznék, biztos, hogy minden a legnagyobb rendben zajlana le. Alek még mindig hezitált. Nem tervezte a lányt végigcipelni a fél országon. Az veszélyes lenne… Megszökhetne… Vagy esetleg nem lenne képes megölni… Még a gondolatba is beleborzongott. Mégis, ennek is megvolt az esélye sajnos… Azzal nem számolt, hogy a vér szava ennyire erősen fog hatni rá. Ha a testvére tudná, hogy nem is olyan rég gyengéd ölelésben aludt a kis vérszívójával, biztos hülyének nézné. Így is fintorgott, hogy még mindig vámpír szaga van. Pedig Isten látja lelkét, nem tervezte a dolgot. Ezt nem. Miután bőségesen bereggeliztek és Nick ismét elment a dolgait rendezni, nem tudott mit kezdeni magával, bement hozzá. A tv műsor eddig sem kötötte le. Nézte egy ideig az alvó lány, majd bosszankodva saját viselkedésén odalépett hozzá, és keményen megragadta a csuklóját. Amelia meg sem rebbent. Annyira ki volt ütve, hogy nem érzékelte a cseppet sem finom érintést. A bilincset is csak azért tette vissza rá, hogy kényelmetlen helyzetbe kényszerítse. Fájdalmat akart okozni neki, közben önkéntelenül simogatni kezdte selymes haját. Nem emlékezett rá, hogyan történt, de végül maga is elaludt és már csak arra ébredt, hogy az ő kis vérszívója érzékien rekedtes hangon szólongatja. Teste azonnal reagált is, míg agya végül felfogta, hogy mi történik és lehűtötte túlfűtött vágyait. Ilyen többé nem fordulhat elő!

38

Ezt pedig a kis nőcske tudtára is adta – gondolta elégedetten. De csak egy pillanatig tartott elégedettsége, mert ráeszmélt, hogy is nevezi magában a lányt. Az Ő vérszívója… Hajaj… Gyorsan meg kell szabadulnia a nőtől, mert a végén becsavarodik. Vagy belehal a kielégítetlenségbe… Még az is megfordult a fejében, hogy leugrik az utcára és lezavar egy gyors, fizetett menetet, de valahogy nem érezte úgy, hogy az segítene. A teste minden egyes porcikája a szomszédos szobában raboskodó vámpírért sikított. – Vagy egyszerűen kinyírhatnád végre és megszabadulnál tőle. Minek ez a nagy hajcihő? – rángatták vissza a jelenbe Nick szavai. – Nem! – vakkantotta. – Fizetnie kell. Mindenért. – Alek! Tudod te, mekkora kockázatot vállalsz? Vladimir nem kispályás. Örök életedben üldözni fog, sosem szabadulsz a haragjától. Amelia mégis csak az egyetlen lánya… – Nem érdekel! Akkor őt is megölöm. Nick megütközve bámulta a bátyját. Kezdte az őrület határait súrolni. Mi a fenét művelhettek vele, ami ennyire bosszúra sarkalja? Amióta visszatért, még egyetlen szóval sem említette. Életének elmúlt százhúsz évét homály fedte. Csak a legszükségesebbeket közölte a testvérével. – Rendben! Elmegyünk Edinburghba – jutott Alek elhatározásra. – Kelleni fog egy megfelelő járgány… – Vidd a SUV-ot. Az a legpraktikusabb. Majd felhívom Cont, hogy várjanak – azzal előkotorta a zsebéből a kocsi kulcsát és egy összecsukható mobilt. – Benne van minden fontos telefonszám. Ha Edinburgh közelébe értek, csörögj rá Ianra. Majd ő elkalauzol benneteket. Az idősebb testvér undorodva szemlélte a felé nyújtott ketyerét, majd kelletlenül zsebre tette. – Tudod, hogy utálom a mobilt. 39

– Tudom bátyó, tudom! De hát ez a XXI. század. Most ez a módi… – küldött felé egy öntelt vigyort Nick. – Vigyorogj csak, te fajankó – morogta Alek, miközben megindult a lányért a szobába. – Csak meg ne lepődj, ha egy véletlen kézmozdulattal letörlöm az arcodról… Testvére szívből jövő hahotája betöltötte az egész lakást.

– Ne nézzen már madárnak Drakovics! Nem a középkorban vagyunk. Mi az, hogy a lánya jelenleg nem elérhető? – Señor Da Vila! Nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogy történhetett… A fiatalabb vámpír haragosan dobbantott ékkövekkel kirakott sétapálcájával. – Nem azért rohantam ide lóhalálában, hogy végül azt halljam, a lánya nem elérhető! Nekem feleségre van szükségem sürgősen, nem egy fantomra… – Igaza van uram! Intézkedni fogok… Vladimiron látszott, hogy majd szétveti az indulat. Nem volt ő hozzászokva, hogy ilyen lekezelően bánjanak vele. Akármilyen nagy hatalommal is rendelkezik Da Vila, attól még nem hatalmasabb nála. Ő volt hazai pályán. – Ajánlom is… És most, mondja el, kérem, miért is nem találkozhatok Ameliával valójában? Vladimir pár másodpercig némán fürkészte a vele szemben, a karos fotelban terpeszkedő nagyképű vámpírt, aki úgy nézett ki, mintha egy divatlapból húzták volna elő. Sötét öltöny, keményített fehér ing, nyakkendő és az az átkozott köves sétapálca. Kegyetlenül irritálta Vladimir szemét, mert tisztában volt vele, hogy nem díszként funkcionál. Minden valószínűség szerint halálosan éles penge lapult a belsejében. 40

Nem tudta eldönteni, mennyit merjen elmondani neki. Talán az arany középút… Nem kell tudnia mindent… – Sajnálatos módon történt egy kis baleset és Amelia lányom egy rokonunknál ragadt Szerbiában, de már folyamatban van a hazatérése. – Értem! A vámpír fejedelem tajtékzott. A szemét Da Vila nem hisz neki. Agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, megoldást keresve rá, hogyan is terelje el a mexikói figyelmét. Beszélnie kell Ivánnal is. Elő kell keríteni Ameliát akár a föld alól, ha szükséges… – Ha megbocsájt, señor! Utánanézek a dolgok jelenlegi állásának. Addig is érezze otthon magát. Mindjárt küldök egy szolgálót, ha esetleg valami kívánsága lenne. A vendége fölényes fejbólintással hagyta helyben a mondottakat. Vladimir kis híján a torkának ugrott. Csak nyugalom! Szükséged van az idiótára! Nyugalom! – próbálta visszafogni magát. Összeszorított állkapoccsal, és merev tartásban vonult ki a könyvtárszoba nyomasztó légköréből. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, megütötte a fülét a fojtott beszélgetés, ahogy a mexikói telefonálni kezdett. Francba!

Mindeközben Jose Manuel Da Vila y Morisco elégedett mosolyra húzta egyébként jól begyakorolt, szoborszerű merevségbe állított ajkait. A patkány a csapdájában vergődik… A telefont harmadszori csengésre vették fel. Meg sem várta, hogy beleszóljon az illető. – Isabel! Azonnal ülj repülőre. Szükségem van rád Londonban – és kinyomta a készüléket. 41

Az ajtón halk kopogást követően egy félénk, szőke leányzó lépett be, és szemeit lesütve fordult az urasághoz. – Szüksége lenne valamire Uram? Jose Manuel mélázva szemlélgette az étvágygerjesztő nőszemélyt, aztán kibökte. – Rád, leányzó! A szolgáló szemei a meglepetéstől kipattantak és belefúródtak a mexikói fekete tekintetébe. A vámpír ajkai pedig rövid időn belül másodszor is ördögi mosolyra húzódtak.

42

4. fejezet Az eddig megtett út nagy részét néma hallgatásba burkolózva tették meg. A kikerülhetetlen „beszélgetéseik” is csupán parancsszavak elmormogásából és tőmondatokból álltak. Amelia az ablak felé fordulva bámult kifelé az elsuhanó sötét tájra. Miután elhagyták Londont majdnem kibukott belőle a kérdés, hogy hova is tartanak tulajdonképpen, de végül visszafogta magát. Úgy döntött jobban jár, ha inkább hallgat. A férfi morcos hangulatából ítélve már az is nagy engedménynek számított, hogy nem a csomagtartóban kénytelen utazni, hanem elfoglalhatta a kényelmes anyósülést. Üröm az örömben a bilincs volt, ami a masszív ajtóhoz láncolta és felsértette érzékeny bőrét. Nem mintha mindez nagyon számítana, hisz úgy is a halálba rohannak, ugyebár? Ha a férfin múlik, ő biztosan… Igazán remélte, hogy a kis GPS készülék segítségével, ami a díszes fülbevalójába volt beépítve, és amit a mellette ülő figyelmetlen férfiú nem vett észre, hamarosan a nyomára bukkannak. El nem tudta képzeli Alek mi alapján válogatta össze az utazó csomagját, vagy tulajdonképpen minek is, de most csak örülni tudott neki, hogy ezt a kis ékszert a holmija között találta. Szórakozottan piszkálgatta a fülében himbálózó kelta motívumokkal díszített csecsebecsét. Hahh… Mennyit hadakozott az apjával e miatt a kis ketyere miatt. Folyamatosan úgy érezte, minden lépését szemmel tartják. És most milyen jól jön. Furcsa fintora a sorsnak… A gyomra egyre erőszakosabban jelezte, hogy egynéhány étkezés kimaradt útközben. Golflabdányira zsugorodott és már-már az émelygés kerülgette. Úgy tűnt Alek teljesen megfeledkezett eme 43

apróságról, vagy csak ezzel is a tudtára akarja adni, mennyire megveti, mennyire nem törődik vele. Ugyan minek táplálni egy halálraítéltet? Ez az ő éhes szervezetét viszont egyáltalán nem vigasztalta. Nyál csorgatva gondolt az eddig oly utálatosnak tűnő zacskós vérre, ami a kényelmes lakásában, a szép és modern konyhájának a hűtőjében sorakozott. És csak rá várt. Ezredszerre is elátkozta magát, hogy sikerül folyamatosan ilyen lehetetlen helyzetbe sodródnia. De hát ez volt az ő formája. Már kislány korában is mindig a tűzzel játszott. Sose felejti el azt a napot mikor Alek és ő először találkoztak. És a büntetést sem, ami utána következett… Miután Ivan karjai között visszatértek a kastélyba Amelia rögtön a szobájába menekült. Tudta, hogy az apja nagyon dühös lesz. Ismerte már a haragját, bár nem attól félt igazán. Inkább a szeretetének hiányától, sőt a közönyétől… Úgy kezelte, mint valami értékes ékszert, csecsebecsét. Mindenek Ura! Amelia de szeretett volna inkább egyszerű kislány lenni, akit szeret az apukája… Néha-néha sikerült felkeltenie a hatalmas fejedelem figyelmét egyegy balul sikerült lépésével, de azzal is inkább csak az indulatát tüzelte. Fejlődésben lévő elméjével egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy nem számít többet az apjának, mint egy értékes festmény a falon. Dacosan vetette magát a hófehér ágytakaróval fedett, baldachinos ágyacskájára, nem törődve a ténnyel, hogy ezzel teljesen összekoszolja a makulátlan anyagot. Méregdrága babák és gondosan hímzett párnácskák landoltak a földön, a mozdulat által a matracban meginduló hullámzástól. Nem érdekelte. Nem jelentettek neki semmivel sem többet, mint a szoba többi berendezése. Túl tökéletes volt minden. Igazi hercegkisasszonyoknak való szoba, kezdve a baldachinos ágytól, a csodaszépen megfaragott fésülködőasztalon 44

keresztül, a hatalmas ruhásszekrényig, ami dugig volt szebbnél szebb ruhácskákkal. Semmi kedve nem volt megszabadulni viseltes öltözetétől. Mintha az anyag magába ivott volna valamennyit a kis farkaskölyök felhőtlen kedélyességéből. Irigyelte őt! De még mennyire… Annyira felszabadultnak tűnt, miközben az ő ezüstgolyócskájával játszadozott. Úgy szeretett volna a helyében lenni, legalább egy kicsit… Álmodozását az apja mély, rosszallással színezett hangja törte meg. – Kisasszony! Most nagyot csalódtam benned. Amelia riadtan kapta fel a fejét és belebámult a vámpírfejedelem sötét, érzelemmentes arcába, aki teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Hatalmasnak tetszett az aprócska, gyerekes szobában. – Édesapám… – kezdett volna magyarázkodni vékonyka hangon, de a férfi durván a szavába vágott. – Csak semmi magyarázkodás. Megszegted a határozott utasításomat, amely szerint nem hagyhatod el felügyelet nélkül a kastély udvarát. Ez már magában büntetést von maga után, de hogy egy nyomorult farkassal keljen téged megtalálnom… Undorító! – De, Édesapám… – próbálkozott a kislány újfent nyöszörögve. – Hallgass! – dörrent rá az apja. – Nem érdekel a szánalmas cincogásod. Ma este nem kapsz enni, és öt percen belül a földszinten akarlak látni a lépcső alatti cellában. Rád fér egy kis nyugalom, hogy gondolkodni tudj a tetteid következményeiről – ezzel egyszerűen hátat fordított – teljes bizonyossággal, hogy akarata teljesülni fog –, és magára hagyta a gyereket. Így már azt sem láthatta, hogy a lánya arcára kiül a tömény rettegés. Amelia megborzongott az emlékek által kiváltott érzelmek hatására. A lépcső alatti cella… Még ma is felállt a szőr a hátán, ha eszébe jutott. 45

Nem volt az más, mint egy aprócska, zárt és sötét lyuk. Nagyon sötét lyuk. A gyomra rögtön görcsbe rándult, ahogy felidézte a kínkeserves órákat, amit kénytelen volt a szűk, ijesztő helyiségben tölteni. Ez rosszabb volt, mintha kitették volna a tűző napra. Rettegett a szűk, zárt és sötét helyektől. Akármennyire is a vámpírok lételeme a sötétség. Egyszerűen képtelen volt leküzdeni klausztrofóbiáját. Az apja pedig tisztában volt gyengeségével, és ezt rendszeresen ki is használta. Fázósan dörzsölgetni kezdte az ajtóhoz bilincselt karját. Hamarosan élelemhez kell jutnia, mert a vércukra kezd vészesen a minimum alá esni, és ki tudja, akkor mire ragadtatja magát. Már az is rossz jel, hogy képtelen féken tartani az emlékek által kiváltott borzongást. Egyre csak futkározott a gerince mentén ez az érzés, és nincs szüksége még nagyobb galibára, mint amilyenben már így is csücsült. Sose gondolta volna, hogy ez még megtörténhet, de most egyre jobban vágyta testőrei fojtogató közelségét. Futólag fogva tartója keményen feszülő arcélére sandított, aztán újra kibámult az ablakon. Segítség! – sikította némán a semmibe.

Úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a lányon szemmel láthatóan végigfutó érzelmek hullámzása. De ez csak a látszat volt. Hazugság… Alek belsejét teljesen elemésztette a kíváncsiság és az önkéntelen szorongás, ahogy Amelia arcán váltakozott a fájdalom, a rettegés és a melankólia. Valószínűleg maga sem vette észre, hogy mennyire kifejező az arca, még így féloldalasan is, ahogy kibámul a semmibe. Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A harag és a gyűlölet, amit még nem is oly rég táplált iránta egyre jobban csillapodni látszott és erőnek erejével volt kénytelen újra és újra 46

feltüzelni, mert még a végén teljesen elillan. Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre az utazásra. Semmi gond nem volt a saját jól kidolgozott terveivel. Mostanra megkezdhette volna bosszújának következő fázisát. A lány rég nyüszítene, ahogy végül ő is tette, miatta. Önkéntelen megrándult, ahogy a fájdalmas emlék előtolakodott elméjének rejtett, sötét zugából… Fogságának negyedik vagy ötödik évében történhetett, hogy a jól őrzött és titkos börtönének új vezetője érkezett. Alek sebekkel és zúzódásokkal tarkított testét az utasítására odaláncolták egy masszív kőfalhoz, végtagjait kifeszítették. Moccanni sem bírt. Akkor találkozott a vérszívóval először, de a kép kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetébe. Amit addig műveltek vele, kedves simogatásnak tűnt, az ezt követőkhöz képest. A vámpír alapjában véve nem volt egy ijesztő jelenség. Valószínűleg genetikai mutációk által, se nem volt olyan magas, se olyan jól fejlett, mint a többi fajtársa úgy általában véve. Vékony, görcsös testén szinte lógtak a ruhák. Ápolatlan, vékonyszálú, egérbarna haja meredezett minden irányba. Inkább tűnt szerencsétlen hajléktalannak, mint erőskezű vezetőnek. A többi vámpír mégis, mintha tartott volna tőle. Akaratlanul is hátráltak egy lépést, mikor ellépdelt mellettük. Ahogy közeledett felé, Alek felemelte gyógyulófélben lévő, de még jócskán duzzadt arcát és egyenesen belebámult a vámpír visszataszító képébe. Akkor megértette a dolgot. Már tudta miért félnek tőle a többiek. Sárgásan égő szeméből annyi gonosz erő áradt, hogy még ő is meghökkent. Az nem szólt semmit, csak felemelte a kezét és bütykös ujjaival csettintett egyet. Két vámpír rögtön vigyázzba vágta magát, majd hanyatt-homlok rohantak és hozták az ajtó melletti kis asztalkára kikészített eszközöket. 47

Alek összeszorította a fogait, hogy majd összeroppantak. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá, de még ennyi idő után sem volt képes felfogni az agya, hogy ezeknek az állatoknak az a legkedvesebb szórakozása, hogy őt kínozzák. – Fogjátok le a fejét – zengett a vezető rekedtes hangja – itt az ideje, hogy a kutya végre megtanulja, nem „illik” egy ilyen korcsnak a parancsolója szemébe néznie. Megragadták a fejét két oldalt. Hiába morgott rájuk, erős szorításuktól, mintha lebénultak volna a nyakizmai. A vámpírok vezetője ez idő alatt komótosan kinyújtotta a kezét és elvett egy kis tálkát a felé tartott tálcáról. Éles körmökbe végződő ujjaival szétfeszítette Alek szemhéjait. A farkas egyébként is üres gyomra görcsbe rándult, ahogy a vámpír keze határozottan közelített szemgolyója felé. Pupillái kitágultak. – Na, most bámulj, kutya! – rivallt rá és némi szemcsés, piszkosfehér valamit szórt védtelen szemébe. A farkas az első pillanatban nem érzett semmit, csak az éles kristályok szurkálását, aztán az a micsoda elkezdett feloldódni. Akár ha apró tőrök millióit szúrták volna bele a szemgolyójába. Megvonaglott a fájdalomtól. Könnyei önkéntelen eredtek el, hogy kimossák az irritáló anyagot. Csakhogy, ezzel nem javult a helyzet, inkább fokozódott a maró érzés. Alek ebből sajnos rögtön tudta, hogy mi az, amivel kínozzák. Só! Összeszorított fogai közül visszafojtott kiáltás szűrődött ki. Semmi más nem tudott akkora fájdalmat okozni, mint egy csipet só. Méreg volt felsebzett húsának. Mikor pár perc múlva a másik szemgolyóját is ugyanígy elárasztotta a maró, égető kín, már nem volt képes visszafojtani a fájdalmas üvöltést, ami fojtogatta a torkát.

48

Mindez pedig csak a kezdete volt egy hosszú, évekig húzódó tortúrának, amibe egymást váltogatták a gyötrelmesebbnél gyötrelmesebb megpróbáltatások… Görcsösen pislognia kellett, miközben elhessegette a még mindig túl élénken az emlékezetében élő képeket. Ujjai oly erővel szorították a kormányt, hogy már-már teljesen elfehéredtek. Gyors oldalpillantással megállapította, hogy Ameliát elnyomta a fáradtság és valószínűleg az éhség, mert csukott szemmel dőlt neki az autó oldalának, arca sápadt volt és vértelen, légzése felszínes és lassú. Pillantása keresztül siklott az ernyedt, nőies testen, aztán megállapodott az arca mellett elsuhanó tájon. Még a sötétített üvegen keresztül is szemmel láthatóvá vált, hogy hamarosan hajnalodik. Alek a benne lakozó, bosszúra szomjas lény buzdítására résnyire nyitotta az elektromos ablakemelővel, az Amelia felől eső ablakot. Éppen csak annyira, hogy ha megkezdődik a világosodás, egy vékonyka sugárban a nappali fény elérje a lány védtelen arcát és nyakát. Egyszerűen csak fájdalmat akart okozni.

Enyhe elégtétellel figyelte a szőnyegen elterülő, nagydarab vámpírt. Hártyás szárnyai kicsavarodva, élettelenül lógtak a vállairól. Arcáról és lecsupaszított mellkasáról ömlött a vér. – Az volt az egyetlen feladatotok, hogy a lányomat vigyázzátok. Se több, se kevesebb. És még ezt is képesek voltatok elszúrni – emelte tekintetét Vladimir a szobában tartózkodó másik vámpírra. Hangja nem volt se túl hangos, se indulatos. A két testőr hátán mégis a hideg futkározott tőle. Ivan – aki a kisebb büntetést kapta, és most az ajtó mellett a falhoz húzódva figyelte uralkodóját – tért magához először. – Uram! Nagyon sajnáljuk… 49

– Ne! – vágott a szavába a fejedelem. – Semmi kedvem végighallgatni egy újabb magyarázkodást. Egyelőre megelégszem ennyivel is. De… – a szó pár pillanatig baljóslatúan lógott a levegőben – nincs több hiba, mert legközelebb nem leszek ilyen engedékeny – jelentőségteljesen végignézett a földről éppen feltápászkodni próbáló Jocón. – És most pucolás! Kerítsétek elő Ameliát, akár a föld alól is, de azonnal. A két vámpír fejvesztve menekült ki a könyvtárszoba félhomályából, és magára hagyták urukat borús gondolataival együtt. Vladimir vállai fáradtan ereszkedtek meg, ahogy az alattvalói távoztak. Arca fájdalmas grimaszba rándult. Tehetetlenségében teljes erejéből rácsapott a keményfa íróasztal tükörsimára csiszolt lapjára. A tömör anyag reccsent egy nagyot kínjában, majd engedve az erősebbnek, behorpadt. A vámpírok fejedelme nem is törődve a kitűnő és drága bútordarabon esett csúfos kárral, lerogyott a bőr, karos fotelba és belesüppedt a vészterhes emlékek áradatába. Több mint háromszázötven éve tisztában volt vele, hogy ez a nap bármikor bekövetkezhet. Számított is rá tulajdonképpen – hisz megjósolták –, de abban bízott, hogy mire itt lesz az idő, sikerül a lány dolgát elrendeznie egyszer s mindenkorra. És hogy miért is nem jött össze eddig? Mert az a nyamvadt dél-amerikai nem akart nősülni. Hiába szervezkedett már időtlen idők óta. Egyszerűen képtelen volt rávenni a nászra. Hasztalan adta egyik bált a másik után, öltöztette a lányát elegáns, konzervatív ruhákba – amiket a férfi előnyben részesített –, az örökös már-már tüntetőleg tudomást sem vett róla. Ebből viszont az a kérdés következhetne, hogy miért is nem választott másik jelöltet? Tulajdonképpen megtehette volna, mert volt még három vámpír fejedelem a világon – az észak-amerikai, az ausztrál és a közel-keleti –, de mindközül a dél-amerikai volt a 50

legerősebb család, a legtöbb pénzzel és legbefolyásosabb kapcsolatokkal. Esztelenség lett volna alább adni a dolgot… Szüksége volt rá, hogy az övé legyen az a terület. Arról nem is beszélve, hogy odaígérte Russellnek, az észak-amerikai fejedelemnek a mexikói területeket, adósság fejében… Végezetül már ott tartott, hogy valahogyan megzsarolja, vagy kényszeríti a nyavalyást, mikor az a múlt héten hirtelen bejelentkezett, és azonnal a lényegre térve megkérte Amelia kezét. Vladimir köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de villámgyorsan összeszedte magát és újult erővel kezdte szövögetni a terveit, amikről már azt hitte sose valósulnak meg. Ha az a mocsok farkas nem pont most bukkant volna fel, Amelia jelen pillanatban már Da Vila felesége lehetne. És hiába a jóslat, a vérköteléket még egy ilyen erős jelenség sem tudná megszakítani. Mindenről az a kutya tehet… Az a vészterhes nap örökre beleivódott az emlékezetébe, mikor közölték vele, hogy az ő lánya fogja elárulni a családot azzal, hogy összeáll egy farkassal, és a születendő gyermekük lesz a fajok újjászületésének előfutára. Pont az ő ivadéka… Arra is tisztán emlékezett, hogy először szívből jövően kikacagta a vén boszorkányt. Csakhogy az ősöreg kriptaszökevény olyan komoly, határozott tekintettel bámult bele az arcába, hogy pár pillanat elteltével befészkelte magát szívébe a kétség. Mi van, ha mégis igazat mond? Megragadta erős karjával az asszony aszott nyakát és jól megszorongatta. – Hazudsz! – kiabált rá felindultan. A banya meg csak bámult rá azokkal a vizenyős, szürke szemeivel és egy szót sem szól. Nem tiltakozott, nem erősködött. Vladimiron pedig a rettegés hideg áramlatai száguldottak keresztül. 51

Elrántotta a kezét az öregasszonyról, mint akit megégetett az érintése, és hátrált néhány lépést. Mindenek Ura! Ez nem lehet! Vele ez nem történhet meg… Rögtön bevillantak neki az emeleten békésen szundikáló csecsemő képei. Annyira akarta ezt a gyereket. Az sem érdekelte, hogy az anyja belehalt a szülésbe. Majd lesz másik asszonya, ha szüksége lesz rá. A lényeg, hogy a várva várt gyermek él és erős. A lánya. Hatalmi törekvéseinek záloga, a családok egyesítője… És akkor most kiderül, hogy ő lesz majd az, aki végül elárulja… – Kifelé! – süvöltött a hangja, ahogy a boszorkányra üvöltött. – Tűnj a szemem elől banya! Az öregasszony szó és nyom nélkül távozott, úgy ahogy érkezett. Vladimir pedig egyedül maradt a kétségeivel. Nem történhet meg! Meg kell akadályoznia. Nem tudná elviselni a szégyent, hogy ha az ő utóda összeállna egy farkassal. Akkor már inkább megöli a kis árulót. Eszeveszett dühvel iramodott neki az emeletnek, és berontva a gyerekszobába rögtön a bölcső mellett termett. A gyereklány, aki a kicsire vigyázott, rémülten menekült ki a helyiségből. A vámpírfejedelem felkapta az alvó csecsemőt és durván a magasba emelte. A kislánynak azonnal kinyíltak a szemei és kíváncsian bámulta az apja zord arcát. Vladimir erőteljesen megrázta párszor, de a borostyánszín szemekben nem tudott felfedezni semmiféle félelmet. A kicsi el sem sírta magát a méltatlan bánásmód miatt. Ekkor a férfi tudta már, hogy nem végezhet vele. Más megoldást kell találnia a problémára. Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valaha is találkozzon a farkassal. Egy lánygyermeket már elveszített. Ezt, muszáj életben tartania. A természetfelettieknek általában kettő, nagyon ritkán három utóda lehetett. És ő már kihasználta mindkét esélyét. Nem 52

kockáztathatta meg, hogy elpusztítja a kis vakarcsot, de már nem sikerül összehozni a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy fia is születhet, ami nem sokban lendítené elő nagyra törő elképzeléseit. Egy fiú örökös még a végén a hatalmára törne. Szerencsére másodszorra is lánnyal áldotta meg az ég. Már azt is tudta kihez szándékozik feleségül adni őt. Leengedte a babát a magasból és visszafektette a bölcsőbe, megkönyörülve ezzel rajta. Életének talán legirgalmasabb cselekedetét vitte akkor véghez, de megeshet, hogy ez okozza majd a vesztét is. Éles kopogás szakította félbe a gondolatmenetét, majd nyílt az ajtó és Ivan dugta be a nyíláson a fejét. – Uram! Megtaláltuk a lányt. A nyomkövető szerint észak felé tartanak… Vladimir kurta vicsorgással válaszolt csak: – És még mindig itt vagytok?! Indulás! Hozzátok haza. Most! Ivan azonnal engedelmeskedett a parancsnak és távozott. A fejedelem arcán enyhe mosoly terült szét. Talán még nincs minden veszve.

53

5. fejezet Valami kegyetlenül égette az arcát, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt kitörni az álom puha öleléséből. Álmaiban visszatért a múltjába. Ismét az, az aranyszínű, csipkés ruhaköltemény volt rajta, amit élete első álarcosbálján viselt. A puha selyem lágyan ölelte körül vékony, de már formásodó nagylánytestét. A kastélyuk hatalmas báltermében óriási tömeg verődött össze. A világ minden tájáról érkeztek hozzá elegáns vámpírok és gyönyörű vámpírnők, hogy megünnepeljék a tizenhatodik születésnapját, természetesen mind díszesebbnél díszesebb ruhákban és maszkokban. Amelia kissé fojtogatónak érezte a figyelmüket és kutakodó tekintetüket. Mintha tudnának valamit, amit ő nem. Mintha keresnének rajta valami szembeötlőt, ami nincs. Valami fontosat. De hát ez nem lehet. Nem volt rajta semmi furcsa. Végzetesen átlagos kinézetű, magasságú és szerény véleménye szerint elég alkalmazkodó típusú lény volt. Semmi rendkívüli, azon az egyszerű tényen kívül, hogy vámpírnak született, de ez ellen sajnos nem tehetett semmit. Nem az ő döntése volt. Mindettől függetlenül, tulajdonképpen élvezte is a színes forgatagot, a zenét, a táncot, hisz oly ritkán volt alkalma másokkal találkozni, mint a kastély személyzete, zordon apja – akit inkább került, ha lehetett – és a testőrei, akiktől képtelen volt szabadulni. Csak… Valami vagy valaki hiányzott. Nem tudta honnan ez az érzés, de egyre erősebben élt benne. Valakinek még itt kellene lennie… Aztán elkapta egy furcsa bizsergető érzés, ami felkúszott a gerince mentén és a tarkóján lévő apró pihéket felállásra késztette. Megérkezett! – súgta egy belső hang. 54

Óvatosan körbekémlelt a teremben, de nem látott senki olyat, aki most érkezett volna. Elszontyolodva fordult meg és kibámult a méretes erkélyablakon. Talán egy kis friss éjszakai levegő jót tesz zilált idegeinek. Határozottan megindult az erkély felé, de Ivan rögtön az útját állta. – Kisasszony? – nézett rá kérdő tekintettel. Ameliát elöntötte az indulat. – Ugyan már! Még egy kis friss levegőt sem szívhatok egyedül? – sziszegte a fogai között. – Nem megszökni akarok. Csak az erkélyre kimenni. – De kisasszony! Az édesapja megparancsolta… – Tudom mit mondott az apám – vágott a szavába a lány. – De az erkélyre csak kimehetek egyedül. Nem lesz semmi bajom – azzal félrelökte a tehetetlen testőrét és folytatta az útját kifelé. Mikor végre becsukta maga után a nehéz üvegajtót megkönnyebbülve dőlt neki egy pillanatra. Megcsinálta. Ha csak egy rövid időre is, de sikerült levakarnia magáról Ivant meg Jocót. Jókedvűen sétált oda az erkélykorláthoz – amit két méretes, cserépbe ültetett tuja takart el a bálteremből esetleg kibámulók elől – , és lazán rákönyökölt. Teli tüdőből szívta magába az enyhén csípős, hegyi levegőt és a csillagokat bámulta. Nem sokáig tartott azonban a meghitt pillanat. Éles hallásának köszönhetően rögtön felfigyelt a halk neszezésre a háta mögül. Már éppen kiáltásra nyitotta a száját, de egy erős marok betapasztotta azt, és így a hang bennrekedt, miközben egy másik, szintén acélosan erős kar a derekára fonódott, majd megpördítette. Amelia pillanatok alatt egy kemény mellkasnak szorult, egy nem kevésbé kemény ölelésben. Várta a félelem előtörését, ami mindig rátört, ha váratlan dolog történt vele, de furcsamód elmaradt. Helyette inkább körülölelte valami egzotikus, fűszeres illat és beburkolta lágy selymességébe. 55

– Ki vagy te? – lehelte önkéntelen, mikor a szája szabaddá vált, és próbálta kifürkészni az idegen vonásait, amit a sötét maszk szinte teljesen eltakart. Csak erős, kissé szögletes álla tűnt elő és élénk kék szeme, ami valósággal világított a sötétében. – A végzeted, Hercegnő... – jött a fojtott válasz. A lány megborzongott a bársonyosan férfias hangtól, akármennyire is fenyegetőnek kellett volna hatnia rá. Behunyta a szemét, várva az elkerülhetetlent, de valami egészen más történt, mint amire számított. Erős ujjak ragadták meg finom állát, és felfelé irányították, majd egy forrón követelőző száj lecsapott szűziesen telt ajkaira.Az egész nem tartott a másodperc tört részéig, de Amelia szívébe és lelkébe örökre bevésődött. Az első csók… Aztán már csak arra ocsúdott fel, hogy eltűnt a forró ölelés, a bódító illat. Egyedül maradt az erkélyen, mintha nem is lett volna ott soha senki. Csak ajkainak vad lüktetéséből tudta, hogy nem képzelte az egészet. Önkéntelen végigsimított csóktól duzzadt száján. Ő volt az. Tudta. Az, akit mindig is hiányolt. Bárki is az. Elhessegette a zsibbadást a végtagjaiból és megindult vissza a bálterem forgatagába. Erről nem tesz említést senkinek. Semmi szükség rá, hogy bonyodalmakba keveredjen, maradjon ez inkább az ő édes, kis titka… Amelia nyöszörögve próbált kitörni az álom fogságából, miközben úgy érezte, mintha felgyulladt volna az arca. A fájdalom az elviselhetetlenség határait súrolta. Aztán egy vadul dühös ordítás teljesen magához térítette. – Te szuka! – üvöltötte Alek. Szemei erre azonmód tágra nyíltak. Legnagyobb meglepetésére a nyomkövetővel ellátott fülbevalója fityegett a férfi ujjai között.

56

Két érzés viaskodott benne egyformán erősen. A düh ott forrt egész lényében, amióta rájött milyen egyszerű módon sikerült a lánynak kicseleznie. Az indulattól a feje majd szétrobbant. Másrészről az aggodalomtól majd eszét vesztette. Amelia arcának bal oldala, a füle és nyakának kecses íve vészesen megperzselődött. És valamiért nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar be akarna gyógyulni. Pedig már egy útszéli panzió elsötétített szobájának hűvösségében tartózkodtak, kirekesztve onnan a nappali fényességet. Amelia ernyedten, már-már élettelenül feküdt az ágyon. Alek kénytelen volt beismerni, hogy nem volt olyan, mint a többi vámpír. Semmi gonoszság nem sugárzott belőle… Arról nem is beszélve, hogy már rég regenerálódnia kellett volna. Ennél a pontnál a képbe lépett a lelkiismeret furdalás is, hisz tulajdonképpen ő volt mindennek az okozója, akármennyire is a pokolba kívánta a nőt és a köteléket, ami közöttük létre jött. Ha elismeri, ha nem, mégis csak az asszonya… Az asszonya, aki mindenáron megpróbálja átverni és kicselezni – gondolta, a következő pillanatban pedig a fogai már össze is szorultak dühében. A díszes kis ékszer, amit az előbb vett ki óvatosan felhólyagzott fülcimpájából, égette az ujjait. A szukája nyomkövetőt aggatott a fülébe. Tenyerébe zárta az apró ketyerét és porrá zúzta, majd indulatosan a másik füléből is kitépte a csecsebecsét, nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz a lánynak, aki már így is tágra nyílt szemekkel bámult rá. De hát mit is várt egy vámpírtól? Maga sem értette, hogy nem vette eddig észre. Mert ha teljesen őszinte akart lenni, voltak arra utaló jelek, hogy a lány készül valamire. Túl könnyen elfogadta a rabság tényét, mintha nem is tartana az elkövetkező bosszú árnyékától. 57

Azt az idegesítő kis gondolatot már nem akarta figyelembe venni, hogy ha annyira nagyon szándékában állna megkínozni, már rég túlehetett volna rajta. Azzal próbálta áltatni magát, hogy a megfelelő helyre és pillanatra vár. Most viszont sürgősen ki kell agyalni valamit, mert ha a vámpírok bemérik a tartózkodási helyüket, fuccs a terveinek. Ha van egy kis szerencséje, akkor talán rendelkezik még egy éjszakányi előnnyel. Csakhogy addig is kell valamit kezdenie a lánnyal. Erre sajnos nem volt felkészülve. Nem szerepelt az elképzelésében már az utazás sem, nem hogy a várakozás. Az ellentmondásos érzések viharában megragadta a hozzá legközelebb lévő tárgyat – ami jelen esetben egy éjjeli lámpa volt – és dühében a falhoz csapta. Az nagyot csattanva vált apró cseréptörmelékké.

Amelia nagyot nyelt kínjában. Lebukott… Lebukott, és halványlila gőze sem volt, hogy mit fog erre a férfi reagálni. Az arckifejezése nem sok jót ígért. Jóképű vonásait eltorzították az éppen csak visszatartott indulatok, szemeiben gyilkos szikrák pattogtak. Az éjjeli lámpa rommá válása riasztotta fel teljes zsibbadtságából. A fület bántó hangtól kissé összerezzent. Félelme, ami hol erősebben, hol gyengébben, de végigkísérte közösen eltöltött pillanataikat, most mégis, valami megmagyarázhatatlan dolog folytán, elpárolgott. Ott belül, mélyen, nagyon mélyen a bensőjében tudta, érezte, hogy Alek képtelen lenne igazán bántani őt. Valami makacsul azt szajkózta, hogy összetartoznak, és ez nem csak az ősi vérkötelék szava volt. Egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy együtt legyenek, már jóval azelőtt az ominózus harapásos eset előtt is. Akárki, 58

akárhogy próbálta megakadályozni, az útjaik folyton keresztezték egymást. Ameliát pedig egyfolytában kínozta a sóvárgás valami után, amit nem tudott megmagyarázni. Vagy nem akart. A tudatalattija már százhúsz éve küldte akkurátusan a jeleket, és ő erről erősen nem vett tudomást. Csak mindenféle kifogásokat gyártott ahelyett, hogy elfogadta volna a megmásíthatatlant… Most azonban végérvényesen kezdett elege lenni mindenből és mindenkiből. Mást sem csinálnak vele, csak rángatják hol ide, hol oda, mintha nem is lenne szabad akarata. Cseberből vederbe került. Eddig az apja utasítgatta, most meg ez a tuskó – aki merészelte elrabolni és fenyegetni – kéri számon rajta, hogy kihasználta a kínálkozó alkalmat. Öntelt férfiak! Az arca égett, kopogtak a szemei az éhségtől, az idegei lassan, de biztosan felmondják a szolgálatot... Úgy érezte, neki már nincs veszteni valója, így hát dühösen támadt rá a farkasra. – Mi lesz már? Üss meg, ölj meg, kínozz a végtelenségig, de történjen végre valami. Ez az ide-oda cipekedés teljesen lefáraszt. Legnagyobb megelégedésére a férfi döbbent arckifejezéssel bámult le rá. Nem is baj. Itt volt az ideje, hogy rájöjjön az „asszonykája” nem is annyira nyúlszívű, mint ahogy látszik. Igenis szorult belé némi bátorság, ha nem is túl sok. Közben minden dühe ellenére, éhes szemeit képtelen lett volna elszakítani Alek nyaki ütőeréről. Ízlelőbimbói még mindig tisztán emlékeztek vérének mámorító izére. A kísértés hatalmas volt, és az idő múlásával egyre fokozódott. Csak sajnos éhsége erősödésének függvényében, az életenergiái fokozatosan csökkenő tendenciát mutattak. Nem maradt más fegyvere, csak a provokáció. Talán sikerül annyira feldühítenie Aleket, hogy elveszítse a józan eszét. Egy gondolkodni képtelen „állatot” könnyebb kicselezni.

59

– Gyerünk, kutya. Ha sokat hezitálsz, a végén beérnek minket a testőreim, és elvisznek egy olyan helyre, amit nem szeretnél megismerni... A farkas láthatóan megrándult, ahogy a szavak értelme eljutott hozzá. Szemei pillanatról pillanatra változtak. A döbbenetet felváltotta a hitetlenkedés, majd a fokozódó indulat, végül a perzselő düh. Elővillantak éles karmai, amit belevájt a tenyerébe, hogy kordában tartsa a benne élő fenevadat. Ez volt az a pont, mikor a dolgok elszabadultak, és teljes mértékben kicsúsztak mindkettőjük irányítása alól. Ahogy a kiserkenő vér – ami a karmok által ejtett sebből szivárgott – végigcsorgott a férfi zárt öklén, Amelia pupillái kitágultak, orra megtelt a hívogató illattal, száját elöntötte a nyál, és végül a szemfogai is előtörtek. Teste túlságosan szomjazta a vért. Nem tudott az ösztönének megálljt parancsolni. Az átvette felette az uralmat, adrenalin löketet pumpálva az ereibe. Mivel a férfi úgy hozta be a szobába, hogy nem kötözte meg, most szabadon mozogva támadhatott rá. Egyszerűen levadászta, amire szüksége volt. Maga sem értette hogyan sikerült ledöntenie a lábáról egy ereje teljében lévő, ráadásul dühös farkast – aki jóval nagyobb is nála –, de megtörtént. Az elméje, akkor kezdet valamelyest kitisztulni, mikor már percek óta szürcsölte a vért Alek feltépett nyaki artériájából. Érezte, ahogy a teste a halhatatlan vér hatására azonnali regenerációba kezd, az ereje megsokszorozódik és... és a vágy elemi erővel tör elő a bensőjéből. Lüktetve, követelve, fájdalmasan. Miközben felemelkedett kissé, tudatosult benne milyen helyzetben is leledzik tulajdonképpen. Alek a földre teperve, karjai a saját keze és szárnyai – Te jó ég! Még a szárnyai is előtörtek? Meg sem érezte… – által a padlóhoz szögezve, ő pedig terpeszben üldögél a férfi csípőjén. 60

Jóllehet valami undor- vagy indulatfélét várt a farkas részéről, annak szemeiből csak a kínzó szenvedélyt lehetett kiolvasni. Majd a keskeny csípő megmozdult alatta, és félreérthetetlen mozdulattal adta a tudtára, hogy nem csak az ő öle lüktet a kielégítetlen vágytól. Amelia sutba dobva minden józan megfontoltságát, lágy lovaglásba kezdett, miközben újra előrehajolt és ajkaival súrolva előbb a férfi borostás állát, majd a szája sarkát, végül birtokba vette azt. Az érzés, hogy végre ő a kezdeményező fél, részegítő hatással volt rá. Örömében elengedte Alek karjait, és a pólón keresztül rátapasztotta kidolgozott mellkasizmaira a tenyerét. A meleg test még az anyagon keresztül is ínycsiklandó nyalánkságnak tűnt a számára. A férfi pedig a helyett, hogy lelökte volna magáról – mert immár megtehette volna –, inkább megkaparintotta a lány alsó ajkát, és beszippantva a szájába, finoman ráharapott. Közben a csípőjét is megragadta, és ha lehetséges még jobban nekifeszítette az erekciójának. Amelia körül sziporkázni kezdett a világ, és élvezettől hangos nyögdécselés hagyta el torkát. Bőre bizserget az ingertúltengéstől, hüvelye síkosan, vibrálva követelte az érintést. A kitartó, hangos dörömbölés, ami a fal felől hullámzott feléjük, nehezen tudott csak betörni a tudatukba. – Csend legyen már, az Isten szerelmére… – jött a felháborodott kiáltozás. – Van itt olyan, aki pihenni is szeretne még hajnali hatkor! Amelia megszégyenülten húzódott hátrébb, nekitolatva a falnak. Szárnyai fájdalmas feszülést követően visszahúzódtak lapockájának bőre alá. A kitörés helye pillanatok alatt behegedt. Csak a szakadt felső mutatta honnan is bújtak elő nem olyan rég. A varázs, ami eddig körülfonta őket, teljesen elpárolgott. A lány végignézte, ahogy Alekben tudatosul a helyzete mibenléte, majd zavartan felpattan, és szó nélkül berohan a fürdőszobába. Az 61

ajtó elég zajos becsapódását követően, Amelia feje mellett a szomszéd ismételten verni kezdte a falat. – Fogják vissza magukat odaát, vagy legközelebb hívom a gondnokot! – ordította. – Visszafogtuk… – suttogta bele a lány a félhomályba.

62

6. fejezet Ideges, feszültséggel teli légkörben suhantak az autópálya sima aszfaltján. A Rover csak úgy falta a kilométereket alattuk. A hangszórókból dobhártyaszaggatóan üvöltött a Metallica zenéje. Ivan mereven előreszegezett pillantással taposta a gázt. Sajnos nem sok idejük marad hajnalig. Hamarosan menedékbe kell húzódniuk, mert még a sötétített üvegek sem védik meg őket a felkelő nap égető sugaraitól. Hogy a jó fene bassza meg a rohadt kutyáját… Holtbiztos, hogy azért választotta ezt az időpontot, mert holdtöltekor nem képesek az illanásra, és ezzel is lassítani akarta őket. Nem sok minden volt az életében, amit ennyire bánt volna, mint azt, hogy nem ölték meg a korcsot, mikor lehetőségük lett volna rá. Egyetlen aprónak indult baklövés miatt, most kénytelenek fogócskát játszani a farkas fattyúval és Vladimir elkényeztetett fruskájával… A vámpír egyre jobban kezdett kételkedni vezetője ép elméjében, sőt még az a hihetetlenül merész gondolat is felsejlett már benne, hogy nem lenne-e jobb a családnak, ha másik uralkodót választanának. De ez csak halvány, gyenge elmélet volt, addig biztosan, míg nem talál követőkre a titokban ugyan, de egyre jobban zúgolódó alattvalók között. – Mennyi időnk van még? – vakkantotta inkább Joco felé, miután lehalkította kissé a zenét, szándékosan visszaterelve gondolatait az eredeti mederbe. Az alacsonyabb rangú vámpír alázatosnak tűnő fejbólintással pillantott az órájára és késlekedés nélkül válaszolt. – Huszonöt perc, 63

de inkább húsz, mert még azt az időt is bele kell kalkulálnunk, amit az autó és a menedék között meg kell tennünk. Ivan indulatosan kezdte a szemeit forgatni. Okostojás! Mintha csak a relativitáselmélet tudományos elemzését kérte volna. – Akkor tedd magad hasznossá barom, és keress valami megfelelő helyet… Joco szó nélkül teljesítette az utasítást és a csúcsteljesítményű navigációs rendszerrel kezdett foglalatoskodni. Pár percen belül elő is állt a megoldással. – Ötven kilométernyire innen van egy nagyobb kiterjedésű erdő a pálya mellett. Ezzel a tempóval pontosan tizenöt percen belül odaérhetünk, a pihenőhelyen pedig éjjel-nappali motel is működik. Tehát még arra is marad időnk, hogy körülnézzünk, mielőtt végképp felkel a nap. Feladom! – eresztett meg egy sóhajt magában a rangidős vámpír. Idestova háromszázötven éve dolgoztak együtt, Ivan mégsem volt képes megkedvelni a társát. Egy okoskodós pojáca volt, nem vitás. Nyámnyila, használhatatlan talpnyaló. Csoda, hogy eddig még nem tette el láb alól. Bár ha jobban belegondolt egy haszna azért volt. Simán rá lehetett kenni minden baklövést, hogy aztán végül mindig ő kapja a nagyobb büntetést. Áh, kár még a gondolatot is fecsérelni erre a bohócra… Minél előbb elkapják a szökevényeket, annál hamarabb térhet vissza a Kastélyba, és annál hamarabb fogja megtudni, mit is akarhatott tőle a dél-amerikai örökös, mielőtt megzavarták volna őket az indulásuk előtt.

Megütközve szemlélte nyakának széttépett bőrét a falra biggyesztett tükörben. A nő megharapta. Ismét… Alek ujjai elfehéredtek, ahogy a mosdó szélét szorongatta, még mindig a pár perce lejátszódott 64

események hatása alatt. Teste, mint az íj, úgy fel volt spannolva. Fogalma sem volt róla, hogy létezik ekkora fájdalom és érzéki vágy egyszerre. Annyira kívánta a szobában lévő nőt, hogy azt szavakkal ki nem lehet fejezni. Abban a szent pillanatban, mikor az rávetette magát, ő elfelejtett mindent. Bosszút, háborút, kínzást egyaránt. Csak Amelia létezett, az illata, ami bódulatig telítette a tüdejét és puhán nőies teste, ami az őrületbe kergette. Gyors, darabos mozdulatokkal tépte le magáról a pólót és a farmert, majd beállva a zuhany alá megengedte a hideg vizet. Felszisszent, mikor a dermesztő folyadék érintkezett felhevült bőrével, de nem bánta a dolgot. Szüksége volt rá, hogy lehiggadhasson. Közben azzal próbálta fokozni a dolgot, hogy visszagondolt a kínzásokra, a szabadulására, sőt még az első telefonbeszélgetésére is Nickkel. Bármire, csak a nőre ne kelljen… – Dimitrijevics! – szólt bele az öccse a készülékbe harapós hangon. – Szia, Nikola. Alek vagyok… – Alek?... Alek! – kezdett ordítani a férfi, amint felfogta kivel beszél tulajdonképpen. – Alek! Mi történt veled? Hova a picsába tűntél el ilyen hosszú időre? Tudod te, hogy anya halálra aggódta magát miattad? És nem csak ő! Már majdnem azt hittük meghaltál… – Még élek tesó, bár nem sok híján. Jelenleg nincs időm, hogy terjedelmes magyarázkodásba bonyolódjak. A lényeg az, hogy eddig Vladimir csicskásainak fogságában senyvedtem, és most szükségem van a segítségedre. – Amit csak akarsz… Mióta vagy szabad? Gondolom nem tegnap óta, mert utoljára legalább száz éve, hogy beszéltünk. Akkor még nem volt mobil, és nekünk is kell némi idő az integrálódáshoz. – Néhány hete. Volt akkora szerencsém, hogy alakváltók találtak rám és nem emberek, mert már holtbiztos nem élnék, amilyen 65

állapotban akkor voltam. Végül is a fő, hogy felépültem és a Hálózaton keresztül sikerült megtalálnom téged. Igaz, megkönnyítetted a keresést, azzal, hogy az egykori házunk helyére telepítetted a bárodat. Elismerem, jó választás volt – megszakította egy szusszanásnyira a mondókáját, de végül nem hagyva lehetőséget a testvérének a közbeszólásra, folytatta. – Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, itt vagyok Londontól néhány kilométerre. Szükségem lenne ruhákra, élelmiszerre, autóra. Legjobb lenne a belvárosi lakásba. Onnan könnyű eljutni a vámpír szukához. A Hálózat egy olyan rendszer volt, ami a farkas fajhoz tartózó egyedek minden adatát tartalmazta – régebben meghatározott, titkos csomópontokban elhelyezett nagykönyvekben, legfőképp templomokban, mert oda legnagyobb ellenségeik a vámpírok biztos, hogy be nem tették volna a lábukat, manapság pedig különböző szervereken, biztonsági, internetes hozzáféréssel –, így könnyítve meg egymás számára az idegen területeken való tájékozódást. Ilyen rendszert minden természetfeletti kialakított magának, adataikat pedig foggal-körömmel őrizték a többiektől, még akkor is, ha nem álltak háborúban az adott néppel. Senki nem kockáztatta meg, hogy megbízik a másikban, aztán könnyű prédát csinál saját magából, ha a dolgok rosszra fordulnának. – Hogyan? Miért? Kihez? – Ameliahoz… Amiatt a nőstény pióca végett kerültem ebbe a helyzetbe. Ezért meg kell halnia. Lassú, fájdalmas halállal. – Alek… Nem lenne jobb, ha összefutnánk inkább és megdumálnánk a dolgot? – Nem, most nem. Megkapom, amire szükségem van, vagy oldjam meg máshogy? – morgott bele a farkas a telefonba. – Rendben testvér, megkapod. A belvárosi lakás a tiéd. Később jelentkeznék, ha megvan minden. Hogy tudlak elérni? – Majd én hívlak. 66

– Alek! Mit műveltek veled? – Ne akard tudni… – jött a szűkszavú válasz, majd a férfi elköszönt és bontotta a vonalat… Megborzongott, maga sem tudta, hogy a harag vagy a hideg víz miatt. Még néhány percig mozdulatlanul kínozta magát vele, de végül kénytelen volt belátni, hogy ez jelen pillanatban vajmi keveset segít. A farka kőkeményen meredt ki a csípőjéből és a lány után lüktetett. Sőt, gondolatai is áruló módon visszatértek hozzá. Mély sóhaj kíséretében fújta ki az eddig benn tartott levegőt, majd átállította a vizet melegebbre és nekidőlt a hideg csempének. A zuhanykabint azonnal elárasztotta a sűrű vízpára. Kelletlenül ragadta meg a samponos flakont, ami a kis polcra volt téve a kabin falán, és dörgölni kezdte vele magát. Ahogy elméjébe ismét befurakodott Amelia képe, miközben a csípőjén lovagol, tenyerével a mellkasát simogatja, ajkaival a száját keresi, a keze önkéntelenül indult meg végül ama bizonyos testrésze felé. Muszáj volt könnyítenie a feszültségen, vagy különben felrobban. Ujjai rákulcsolódtak a lüktető húsra, és lassú, de erőteljes mozdulatokkal kezdte mozgatni a markát rajta. Lelki szemei előtt megjelent a lány, ahogy ott térdel előtte, szájával és finom ujjaival kényezteti a dorongját és nehéz zacskóját. Végigfuttatja a nyelvét az érzékeny testrészen a nedves csúcsától a tövéig, majd a szájába veszi az egyik feszülő golyót és megszívja azt… Alek érezte, ahogy a gyönyör szaggatott, rángatózó hullámokban önti el a testét. Automatikusan rákapcsolt a tempóra és pillanatokon belül mély morgások közepette, vibráló izmokkal lövellt ki, miközben végig arra gondolt, hogy a nő szájába élvez. Álldogált még egy darabig így, a falat támasztva, folyatva testére a meleg vizet, aztán gyorsan megmosakodott és kilépett a fülkéből. 67

Be kellett ismernie, hogy per pillanat ugyan megkönnyebbült, de ha sejtései beigazolódnak, akkor ez nem lesz egy tartós állapot. Főleg, hogy egész végig Ameliára gondolt.

Mióta a farkas nagy dérrel-dúrral elhagyta a helyiséget, Amelia meg sem moccant, a fal mellett összekuporodva üldögélt. Ugyan nem volt szabadságában korlátozva – legalább is a szobán belül, mert kinn már javában világos volt –, de saját érzései, gondolatai, kételyei teljesen gúzsba kötötték. Most mi lesz? Alek hogyan fog ezek után viselkedni vele? Érezte a férfiban dúló kettősséget – a vágyat, ami őt is kínozta és az agresszivitást, amivel az igyekezett távol tartani a lányt magától –, és nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá, vagy ahhoz, amit Alek állítólag a számára tervez. Végül nem kellett sokat várnia, hogy megkaphassa a választ. A férfi egy szál a csípőjére tekert törölközővel vonult vissza a helyiségbe, felé se pillantva – mintha ott sem lenne, nem is létezne – ellépdelt mellette és az ágyra dobott táskájában kezdett kutakodni. Tehát jelenleg vesztésre állnak a dolgai… A lány hosszú pillái alól, lopva szemlélte a jelenetet, a rövid, lényegre törő mozdulatokat, amivel Alek a tiszta ruhát vette elő, az izmok játékát széles hátán, bőrének itt-ott még nedves csillogását. Amelia kelletlenül gondolt arra, hogy ha félretenne minden zavaró tényezőt és azt is elfelejtené, hogy az illető tulajdonképpen egy alakváltó farkas – népe ősi ellensége –, akkor be kellene látni, hogy igazán tökéletes hímpéldánnyal hozta össze a sors. Őszintén szólva a férfi majdnem mindent megtestesített, amiről nagylány, sőt felnőtt korában fantáziált. Már akkor is, mikor még nem tudta kivel is van dolga… 68

Azon ritka alkalmak egyikén történt a dolog, mikor az apja – természetesen testőrei kíséretében –, kiengedte a kastély falai közül, hogy hosszabb sétát tehessen az otthonukat körülvevő erdőben. A két férfi jó tízméternyi távolságból követték csak őt. Amelia ennek ellenére rettentően szeretett volna megszabadulni tőlük – mint általában –, arról nem is beszélve, hogy azt tervezte, belátogat a faluba. Oda pedig Ivan és Joco társasága igazán nem hiányzott. Izgatottan szorongatta az apró bűbájfiolát a kabátja zsebében, amit az egyik szobalány – akinek volt kijárási engedélye – a falu boszorkányától szerzett és csempészett be neki a kastélyba. Cseppet sem bánta, hogy egy rubinnal és gyémánttal kirakott karkötőt adott érte fizetségül. A drága holmik teljesen hidegen hagyták. Biztos volt benne, ha valaki felajánlana neki egy átlagos életet a gazdagságáért cserébe, nyomban ráállna az üzletre. Ha minden jól megy, a fiola tartalma elkábítja egy ideig a vámpírokat, ő pedig szabad lehet néhány órára. Ujjai szorosan rázárultak a kis üvegcsére, majd akcióba lépett. Odavillantotta magát a gyanútlan testőrei elé, és a földhöz vágta előttük. A két férfinak meglepődni sem maradt ideje, mert a bűbáj párologni kezdett, vastag fehér ködfelhővel vonva be őket, hogy végül ájultan terüljenek el. Amelia azonnal a falu határába illant, hogy onnan gyalogszerrel folytassa útját. Éppen valamiféle ünnepség volt, mert mindenfelé tábortüzek égtek, és vidám zene meg nevetés foszlányait hozta felé a szél. A lányt elfogta a sóvárgás, szinte már fizikai fájdalmat okozott a vágy, hogy ott lehessen közöttük. Ennek ellenére nem merte megkockáztatni a lelepleződést – alakváltó farkasok is éltek a faluban, akik nyomban felismerték volna –, és inkább a kabátja csuklyáját mélyen a szemébe húzva, egyik árnyékból a másikba suhanva közelített a táncoló népek felé. 69

A falu központjától nem messze állt a kovácsműhely. A lány úgy gondolta, tökéletes búvóhelyéül fog szolgálni, ha a mester is ünnepel éppen – mert onnan rá lehetett látni az egész térre –, és így zavartalan lehetősége nyílhatott a vidám forgatag szemlélésére. Óvatosan bekukkantott hát, és elégedetten nyugtázta, hogy a feltételezése helyesnek bizonyult, mert a helyiség üres volt. Minden szerszám a helyén, a padló felseperve. Fel is illant nyomban a padlásra és az ablakpárkányra könyökölve élvezte az emberek gondtalan mulatozását. Nem telt bele sok idő, mikor az érzékeit ismerős borzongás kezdte birizgálni. A titokzatos csábító – ötlött fel benne nyomban. Tekingetett erre-arra, hátha meglátja végre a férfit, akitől élete első csókját kapta, és akiről azóta is titokban ábrándozott, de nem látott semmit. Aztán közeledő, mély, erélyes férfihangok ütötték meg a fülét. Amelia villámgyorsan összehúzta magát és hason fekve közelítette meg a padlásfeljárót, hogy meglesse az érkezőket. Két magas, erős felépítésű, fiatal férfi lépett be a helyiségbe vidáman heccelve egymást. Látszott rajtuk, hogy igazán jó viszonyban vannak. Minden bizonnyal testvérek – gondolta a lány, mert a hasonlóság kettejük között igazán szembetűnő volt, leszámítva talán a hajuk színét. Amelia érdeklődését mégis inkább a sötétebb hajú keltette fel, mert már attól, hogy csak nézte izgalom járta át egész bensőjét. Megtalálta őt! Mindenek Ura, de jóképű… Élvezettel pásztázta szemeivel az egyszerű ingbe és bőrnadrágba öltözött férfit. A vastag ruhaanyag ellenére a lány szálkás izomkötegek rajzolatát vélte felfedezni alattuk. Szégyen, vagy sem, de azon nyomban és teljes mértékben elolvadt a látványától. Ujjai bizseregtek, annyira szeretette volna letépni róla a fölösleges anyagot, hogy minden bizonnyal ruganyos és sima bőrét tapinthassa. 70

A rátörő érzések még saját magát is teljesen ledöbbentették. Ezért, hogy elterelje a figyelmét vágyakozó gondolatairól, inkább a felszűrődő beszélgetésre koncentrált. – Ne csináld, Niko! – mondta éppen a „választottja”. – Van elég széplány a környéken, minek azért a világ másik felére utazni? A másik nevetve veregette hátba. – Azért mert te minden valamire való szoknyát körbeugrálsz és csak a nők körül forog az agyad, még nem jelenti azt, hogy én is az tervezem tenni. Külföldön sokkal jobban haladnak a korral, én pedig nem szeretnék beleragadni ebbe a posványba idehaza. – Jól van, csak vicceltem – vágta rá a sötét hajú, aztán hirtelen megmerevedett és beleszagolt a levegőbe. – Érzed ezt? – Mit? – kérdezte a másik értetlenül és ő is mély levegőt vett. – A fenyő és vadvirág illatot. – Ugyan Aleksandar, mintha ez olyan szokatlan lenne egy erdő széli faluban… Aleksandar… Milyen határozott, markáns név… A férfi összeráncolt szemöldökkel tekingetett, majd felpillantott a padlás felé. Ameliában egy pillanatra az ütő is megállt. Nem láthatta meg – győzködte magát, miközben elhúzódott a lejárótól. Így a későbbiekben csak a hangokat hallotta. – Vámpír van a közelben Niko, érzem. – Rendben, körülnézhetünk – volt a válasz, de végül a dolog nem történt meg. Egy ittasságtól elbicsakló hangú férfi robbant be a kovácsműhelybe, és nagy zajt csapva zúdította szóáradatát a beszélgetőkre. – A két Dimitrijevics… Hagyjátok az okoskodást fiúk, ünnep van. Gyertek, igyunk inkább egyet.

71

Miután a férfiak végül távoztak, Amelia remegő gyomorral és vadul verő szívvel villantotta vissza magát az erdő szélére, hogy megkeresse elhagyott testőreit. Egyetlen szó csengett a fülében minden dobbanással. Dimitrijevics. Ez a név már ezerszer is elhangzott az apja szájából, mindig valami durva jelző kíséretében. A férfi, akiért mindeddig álmaiban epekedett, egy farkas. Méghozzá nem is akármelyik. Ő volt Aleksandar Dimitrijevics, a farkas-klán vezér legidősebb fia és örököse... Amelia pislogva igyekezett elűzni az emlékeket és az általuk kiváltott érzéseket. Inkább próbált a jelenre összpontosítani és ismét szemügyre vette a férfit, hátha felfedez valami előnytelen változást rajta. Ahogy végigjáratta tekintetét Alek izmos testén, széles vállaitól lefelé egészen erős lábszáráig, nem talált rajta semmi kivetni valót. Esetleg a törölközőt, mert az eltakarta a sejthetőleg igen csak formás feneket. Aztán már az sem állta útját Amelia ábrándozásának. A farkas egyszerűen ledobta, cseppet sem zavartatva magát azon, hogy nem tartózkodik egyedül a szobában. A lány kényszeredetten nyelt egyet, mert a szeme elé táruló látványtól a szájában összefutott a nyál. Hát igen, az a csupasz, izmos, markolnivalóan kerek fenék... – Jól megnéztél mindent, vérszívó? – hallotta meg a férfi reszelős hangját. – Remélem kiélvezted a pillanatot, mert ez volt az utolsó… – azzal magára rángatta a kikészített ruhaneműt. Amelia a tudattól, hogy rajtakapták, amint az ellenségre csorgatja a nyálát, fülig vörösödve hunyta le a szemét. Aztán le is szidta magát rögtön. Mit számít, hogy Alek mit gondol róla? Hiszen meg akarja kínozni, ki akarja végezni! 72

Indulatosan pattant talpra. Igaz, hogy eddig nem mondhatta el magáról, hogy túlságosan bátor vagy vakmerő lett volna – néhány gyengécske próbálkozást leszámítva –, de most zubogott az ereiben a férfi hallhatatlan, erős vére, ő pedig készen állt a támadásra. – Inkább meg se próbáld, persze csak ha nem akarod a nap hátralévő részét a radiátorhoz láncolva, szakadt ruhában tölteni. Hihetetlen, ennek a pasinak a tarkóján is van szeme? – hüledezett a lány, mert Alek még mindig háttal állt neki, most éppen az ő csomagját kutatva át tüzetesen. Aztán egy farmer meg egy póló röppent felé hirtelen. – Menj, zuhanyozz le és öltözz át, amíg még jó kedvemben vagyok, és megengedem. Csak semmi trükk. Még egy ilyen nyomkövetős incidens és fájdalmas véget fog érni a történet. Na persze, mintha ő pakolta volna be az utazó csomagjába azt a ketyerét – gondolta gúnyosan a lány, de azért engedelmesen megindult a fürdő felé, hogy két lépés után megtorpanjon. – Khmm, Alek… Szóval… – szólította meg a férfit kissé zavarban. – Fehérneműt is csomagoltál? Alig ismerte fel a saját hangját. Rekedt volt, és hát… érzéki. Igazán úgy hangzott, mint aki épp elcsábítani készül valakit. Nem tehetett róla. A fehérnemű gondolatától, rögtön a farkas nagy kezei jutottak eszébe, ahogy olyan helyeken járnak, amit eme ruhadarabok hivatottak elfedni. A felé röppenő bugyitól és melltartótól ismét sikerült elpirulnia. A férfi alaposan átkutathatta a fehérneműs fiókját, mert ezek a darabok nem éppen a hétköznapi használatra voltak eltéve. Tulajdonképpen még soha nem is voltak rajta, csak valami kisördögféle sugallatára vette meg őket anno, hogy végül a fiókja legmélyén kössenek ki. Az apró, fekete, pántos tanga, csipkés első résszel nem sok mindent bízott a képzeletre, a hozzá illő melltartóval egyetemben. 73

Amelia már nem is csodálkozott rajta, hogy a férfi viselkedése ennyire összezavarja. A cselekedetei és az, amit mondott teljes ellentétben álltak egymással. Csüggedt mozdulatokkal indult meg újra a fürdő felé, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, Alek még utána szólt. – Hagyd nyitva. A lányban ismét éledezni kezdett az indulat. Ó, hogy az a… mintha csak a zuhany alól bárhova is megléphetne. Aztán felülkerekedett benne a kisördög, szélesre tárta az ajtót és úgy kezdett vetkőzni. Ha a férfi műsorra vágyik, hadd lássuk, hogy bírja a gyűrődést. Azzal hátra sem pillantva – mert szinte érezte, ahogy Alek szemei rátapadnak –, kibújt a szakadt pólóból és a földre dobta, majd a farmerja gombjaival kezdett foglalatoskodni. Miközben lassan, kihívóan túrta lefelé a durva anyagot kerek fenekén mély morgás ütötte meg a fülét, aztán a fürdőszoba ajtó becsapódott mögötte. Amelia halk nevetést hallatott. Ezt a menetet legalább ő nyerte, még ha csak apró győzelemről is volt szó.

74

7. fejezet Jose Manuel mindenféle sietség nélkül bújt ki a gyűrött ágyneműk közül, miután hangos kopogtatás zavarta meg sziesztázását. – Ki az? – kiáltotta ki, nem éppen barátságos hangon. – Isabel vagyok, Főnök. Bemehetek? – Gyere! – vakkantotta az, miközben felhúzta a selyemalsót, ami a földön hevert a többi ruhájával együtt, az ágy lábánál. Isa benyitott a szobába, de meg is torpant rögtön, és meglepett arckifejezéssel tekintett a férfi felé. Bár nem annak pucérságán rökönyödött meg ennyire. Látta már őt meztelenül. Valamikor réges-régen – talán még az ősidőkben – szeretők voltak egy rövid időre. Ugyan a szakításukat követően Isa szenvedett még egy darabig, de végül a fájdalmas hiányérzet elmúlt és igazán jó barátokká váltak. Már amennyire azt a főnök-beosztott viszonyuk engedélyezte. Szóval Isabel nagyon is jól ismerte Manuel latin származásához képest magas, nyúlánk alakját – amit kétség kívül európai anyja felmenőitől örökölt –, szikár izmait, tejkaramell szín bőrét, a sötét csíkot, ami a köldökétől kiindulva futott alá és elveszett a sebtében felkapott alsónadrág alatt. Nem, Isat a méretes ágyba fekvő félénk lény lepte meg. Ha őszinte akart lenni magához még sosem látta Jose Manuelt nővel. Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy voltak kapcsolatai – saját magát is beleszámítva –, de a férfi annyira diszkréten intézte a dolgot, hogy még soha egyetlen nősténnyel sem sikerült rajtakapnia őt.

75

– Oh, elnézést! Nem tudtam, hogy vendéged van. Visszajöhetek később is, ha akarod – mondta hát, és már fordult volna ki, de Manuel szavai megállították. – Maradj, a vendégem éppen távozni készül – azzal fölényesen intett a még mindig az ágyban kuporgó, szőke lánynak, hogy távozzon. Az lesütött szemekkel és a lepedőt szorongatva lépett le a padlóra, majd elkezdte összekapkodni szanaszét dobált ruháit. Közben akaratlanul is hozzáért Manuel csupasz lábszárához, amitől úgy elpirult, hogy még az áttetszően fehér bőrű vállai is rózsaszínben kezdtek el játszani. Isa egykedvűen szemlélte a jelenetet, majd félrehúzódott kissé, mikor a lány szó nélkül már-már menekülve suhant ki mellette az ajtón, véletlenül sem emelve tekintetét magasabbra a padlónál. – Igazán nem kellett volna miattam csak így kidobnod szegényt… – kezdte a lány, mire Manuel felnézett az öltözködésből. – Ne foglalkozz vele, nem a te dolgod. Hangja már-már bántóan rendreutasító volt. Isa arcvonásai azonnal megkeményedtek. Annak ellenére, hogy a vámpír a főnöke volt, eléggé közvetlen viszony alakult ki közöttük az évek folyamán. Egy kezén meg tudta volna számolni, mikor ütött meg Manuel ilyen hangot vele szembe, és minden esetben rendkívül fontos dolog végett. – Elnézést, Főnök. Miben lehetek a szolgálatodra? – Utána kellene nézned, merre van valójában a menyasszonyom. Az apja szerint Szerbiában, de sumákol az öreg. Nem bízom a szavában. – A me… – Menyasszonyod? Bukott ki majdnem Isa száján a döbbent kérdés, de végül visszanyelte azt. Manuel meg sem említette eddig, hogy nősülni készül… Volt annyi esze, hogy belássa, a főnöke nincs igazán jó kedvében, és jobb, ha hanyagolja a további kérdezősködést. A vámpír úgy is el 76

fog mondani mindent, amit tudnia kell, hogy sikeresen elvégezhesse a kiosztott feladatot. Nem mintha félt volna a férfitól, vagy az bármikor is bántotta volna, de már magával a tekintélyt parancsoló tekintetével visszavonulásra volt képes kényszeríteni szinte bárkit. Alejandro, a dél-amerikai vámpírfejedelem sose tette volna meg örökösének, ha nem így lett volna. Isa minden szempontból hitt a férfiban, készen állt akár a halálra is érte. Így, ha nagyritkán előfordult, hogy Manuel rendre utasította, inkább lenyelte a keserű pirulát és hagyta a csudába a kíváncsiskodást. – Mivel Vladimir házában vagyunk, úgy sejtem Amelia hercegnőt kell megtalálnom – szögezte le végül. – Igen. Isabel kihúzta magát, tiszteletteljesen fejet hajtott, majd magabiztosan kijelentette: – Kérek néhány órát Főnök, és jelentkezem az eredményekkel – azzal végül kifordult a helyiségből meg sem várva a biztos elbocsájtást, halkan betette maga után az ajtót és megindult a dolga után.

Alek morcosan ébredt a néhány órányi nyugtalan alvásból. Bár a lány, amióta megharapta nem próbálkozott újra sem támadással, sem szökéssel az érzékei mégis teljes készültségben voltak. Több hibát nem követhet el. Még tizenkét óra és végre belevághat a konkrét tervei megvalósításába, persze, csak ha előtte nem lesz kénytelen a felmentő sereget is likvidálni. Szerencsére holdtölte volt, így a rohadt piócák szintén kénytelenek autóval közlekedni. Ha pedig majd elmennek innen, a GPS nélkül még nehezebben tudják majd követni őket. Neki így kényelmesen lesz ideje eljátszadozni a nővel. 77

Csak azt nem értette, ez a gondolat miért nem tölti el elégedettséggel, mint akár még pár nappal ezelőtt is. Akárhányszor megpróbálta elképzelni, hogy és mit is fog csinálni, a gondolatai egyfolytában valami egészen más irányú tevékenységnél kötöttek ki, amiben igen erős szerep jutott ugyan a kötözésnek és néhány gyötrőeszköznek, de egyáltalán nem kínzás szempontjából. Kezdte lassan biztosra venni, hogy agyára ment a kielégítetlenség, mert képes volt a nő kínzása helyett a megfektetéséről fantáziálni. A dühöt, amit saját felfoghatatlan álmodozása miatt érzett a mit sem sejtő lányon igyekezett levezetni. Odamasírozott a fotelhoz, amiben Amelia összekuporodva aludt, kíméletlenül felrángatta és érdes hangon szólt hozzá: – Ébresztő Csipkerózsika, vár a vesztőhely. A lány kómásan pislogott párat, de amint a férfi megszorítva a felkarját felállásra késztette, magához tért és dühösen tépte ki magát a szorításból. – Jól van, megyek magamtól is. Nem kell rángatni – majd mintha nem is fogoly lenne tulajdonképp a szoba ajtajához vonult, feltépte és türelmetlen mozdulattal intet Alek felé. – Mi lesz már, odacövekeltél? A férfiban egyre erősebben kezdett formálódni a gyanú, hogy a nő megint készül valamire. Mi mással lehetne magyarázni a viselkedését? Ugyan melyik épelméjű ember utasítgatná a fogva tartóját és követelné a vesztőhelyre való indulást? Ennek ellenére felkapta a csomagokat és Amelia után indult. Biztos volt benne, hogy jelen pillanatban úgy sem tudna megszökni. A holdtölte nem kedvezett ugye a vámpíroknak, ha pedig mégis megpróbálná Alek könnyűszerrel újra kézre kerítené. Akár a föld alá is bújhatna, az illata alapján bárhol, bármikor megtalálja. Ez ugyan, amilyen áldás volt olyan átok is, hisz folyamatosan ingerelte, de azzal bíztatta 78

magát, hogy nem kell már sokáig kitartania. Előbb-utóbb csak elérik Edinburgh-t. Miután bezárta az ajtót, két lépéssel beérte a durcás nőt, belekarolt és úgy kezdte a recepció felé vezetni. A lány a mozdulatra meglepetten torpant meg, de Alek nem foglalkozott vele, vonszolta tovább, közben odamorogta neki: – Mosolyogjál drágám, a recepciós még azt hiszi nem is szeretjük egymást, pedig a friss házasoknak, akik országjáró körútra indultak imádattal kell csüngeniük a másikon. Közben térdremegtető mosolyt küldött felé, és ha lehet még keményebben szorította a karját. – Fulladj meg! – sziszegte vissza Amelia, szintén mosolyogva, bár ha pillantással gyilkolni lehetett volna, Alek azon nyomban holtan rogy össze. Ez a kis közjáték közben meg is érkeztek a recepciós pulthoz, ahol egy életunt fiatalember fogadta őket. A farkas gyorsan rendezte a formaságokat, a férfi kérdésére pedig, hogy a kedves neje jobban van-e már csak kurta igennel válaszolt. Már fordult volna el, mikor felfigyelt rá, hogy a hapsi hirtelen felkapta a fejét és nem is olyan egykedvű, mint volt. Kimeresztett szemekkel bámult valamit közvetlenül mellette. Automatikusan fordult ő is arra, és majd a guta ütötte meg, mikor meglátta emez mit is néz. A kedves kis asszonykája éppen a méretes dekoltázsával és kacér mosolygással igyekezett magára vonni a figyelmet – tegyük hozzá nem kis sikerrel. Azt már nem! Alek nem is tudta hirtelen a nő torkát harapja-e keresztül, vagy a kis féreg szemeit nyomja ki, mert merészeli bámulni azt, ami az övé. Gondolkodás nélkül ragadta meg a nőt, magához rántotta és birtokló csókkal csapott le annak ajkaira.

79

Amint a puha száj megadta magát és elnyílt, Alek rögtön előrenyomult és morogva élvezte nyelveik csatározását. Aztán amilyen hirtelen kezdte, olyan gyorsan be is fejezte a dolgot. – Gyere édesem, igyekeznünk kell, már vár minket a kis fészek, amit nemrég kinéztünk magunknak. Minden szót sikerült úgy kiejtenie, hogy már-már csöpögött a sziruptól, de Alek tudta, hogy Amelia érti a célzást, majd maga előtt terelve őt megindultak a panzióból kifelé. Pár lépés után a férfi rájött, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet ezt a ruhát kiválasztani Amelia számára. A farmer túl szűk volt, a lány minden egyes formás idomát kihangsúlyozta. Fenekének lágy ringásától a pulzusa emelkedő tendenciát kezdett mutatni. Nem mintha a felső sokkal szolidabb lett volna. Nem is csoda, hogy a portás megbámulta a lányt. Az anyag második bőrként tapadt a karcsú női testre. Nyálcsorgatóan izgató jelenség volt. Alek megrázta magát, hogy elűzze kéretlen fantáziaképeit és magában morogva döntötte el, hogy ha legközelebb megállnak, átöltözteti. Nehogy már a végén sikerüljön valami gáncs nélküli lovagot csábítania magának, aztán még szöktetéssel próbálkozzon. Miután Amelia beszállt az anyósülésre, Alek azonnal a csuklójára kattintotta a bilincset. Méghozzá olyan szorosra, ahogy csak lehetett.

Kevés annyira idegesítő dolog volt a világon, mint egy folyton csengő telefon. Vladimir lassan a haját tépte tőle. Hiába halkította le és kapcsolta ki a rezgést, attól még a nyomorult egyfolytában villogott. Egyetlen megoldás lett volna, ha kikapcsolja, de idegességében nem adta meg a titkosított számát a két idiótának, akik Ameliát hajkurászták, így kénytelen volt ezen várni a híreket. Ami azzal járt, hogy Russell lankadatlan hívogatásait is el kellett viselnie. 80

Kínjában egy hajtásra hörpintette le a pohara tartalmát, amit a nappalija kanapéján üldögélve már egy jó ideje szorongatott. A méregerős pálinka – amit még az Óhazában főztek neki – tüzes áradatként perzselte a szájától kezdve a torkán át a gyomráig, mégsem volt képes elűzni a csomót, ami a torkát szorongatta, amióta a lánya eltűnt. És a tetejében Russel is rászállt. Magában már számtalanszor elátkozta a sorsot, Fortunát, sőt még az Isteneket is, hogy hagyták aznap pókerasztalhoz ülni. Azóta legalább kétszeres nyomással nehezedett rá a tény, hogy képtelen Ameliát hozzáadni Jose Manuelhez. Pedig most már csak hajszálnyira volt tőle... Szerencsés leosztások sorozatával kezdődött a parti. Vladimir előtt egyre magasodó kupacokban állt a zseton. Annak ellenére, hogy most csak véletlenül csöppent bele az eseményekbe és eredetileg nem akart eljönni, kezdte egész jól érezni magát. Közben újabb kör futott le és ismét gyarapodott a zsetonjai száma. Majdnem elmosolyodott a látványtól. Régen volt ennyire szerencsés lapjárása. – Mi lesz Vlad, emeljük a tétet? – kérdezte Russell, a vele szemben ülő vámpírfejedelem unott arckifejezéssel. Később visszagondolva Vladimir úgy számította, hogy ez lehetett az a pillanat, mikor elindult a lejtőn lefelé. Az ezt követő első leosztás még sikeres volt, aztán lassan, de biztosan – pont úgy, mint ahogy a sikersorozata alatt gyarapodtak – elfogytak a zsetonok. Hiába volt tisztában a helyzetével már a második elveszített játszma után, addigra úgy elkapta a játékszenvedély, hogy képtelen volt a leállásra. Végül odáig süllyedt, hogy kölcsön kért Russelltől... Ez tulajdonképpen nem lett volna akkora katasztrófa, ha egy korábbi alkalommal, enyhén ittas fejjel nem kotyog ki némi infót neki a Jose Manuellel és Ameliával kapcsolatos terveiből. Természetesen annyi sütnivalója még volt anno, hogy ne áruljon el 81

mindent az amcsinak, de az sajnos így is túl sokat tudott. És most az adósságért cserébe részt követelt a haszonból, méghozzá némi földterület formájában. A határidő pedig már néhány napja lejárt. Vladimirnak főhetett a feje, mert a vőlegény ugyan maga jelentkezett – nem is sejtve mekkora megkönnyebbülést okoz ezzel – , erre a menyasszony lépett meg. Russell pedig nem vette lazán a határidőt. Azóta is folyamatosan hívogatta. Ivannak és Joconak sürgősen elő kell kerítenie a lányt, mert az hogy hozzáadja a dél-amerikaihoz még csak az első lépés. Gondoskodnia kell róla, hogy a frigyből mielőbb utód szülessen – és miután eltávolította az útból a feleslegessé vált vőt –, az örökösön keresztül megvalósíthassa az elképzeléseit. Az pedig elég hosszú idő, még akkor is, ha minden készen áll, csak a szertartást kell elvégezni és a terhességet kivárni. Szorult a hurok a nyaka körül, ő pedig egyelőre nem látta az ügy végét. Egyszer muszáj lesz beszélnie Russellel, de még nem. Előbb Amelia ügyét kell rendeznie. A telefon ismét vad villogásba kezdett. Vlad már azon volt fogja a készüléket és egyszerűen belevágja a szemetesbe, mikor meglátta, hogy kivételesen Ivan hívja és nem az amcsi. Végre, ráférne már némi jó hír. – Hallgatlak – szólt bele. – Uram, elvesztettük a jelet. Ennyit a jó hírről… A fejedelem már nyitotta a száját, hogy leordítsa a vámpír fejét, de az gyorsan folytatta. – De nincs baj, Uram. Megálltak egy panziónál és a portás emlékezett rájuk. Azt ugyan nem tudta megmondani hova készülnek, de az látta, hogy az A74-esre tértek rá, szóval biztos Edinburgh-ba tartanak. Van ugyan errefelé néhány farkasok által lakott település, ami még számításba jöhetne, de ez az út direkt oda vezet. Azon 82

kívül, az a farkasok nem hivatalos fővárosa, mióta a többségük áttelepült Angliába. Meglesznek, Uram. A holdtölte sem tart örökké, akkor pedig felgyorsul a kutatás. Vladimir hallgatott pár másodpercig, emésztette a hallottakat, végül csak annyit mondott: – Igyekezzetek pojácák, minden perc számít!

83

8. fejezet Amelia éppen egy non-stop benzinkút mellékhelyiségében álldogált a mosdó előtt és sziszegve folyatta égő csuklójára a hideg vizet. A farkas csupán némi ráhatásra volt hajlandó levenni róla a bilincset, de végül csak belátta, hogy úgy mégsem mehet nyilvános helyre. Így is egészen a mellékhelyiség ajtajáig kísérte és morogva adta parancsba, hogy öt percen belül legyen kész vagy bejön érte. Természetesen első dolga volt körülnézni akad-e valami menekülési lehetőség, de sajnos a szellőzőn és azon az ajtón kívül, amin bejött más kivezető nyílás nem talált. Az egyiken még egy gyerek sem fért volna ki, a másikkal meg úgy sem megy semmire, mikor Alek ott toporzékol mögötte. Miközben a gondolatai ide-oda cikáztak a fejében megmosta az arcát és automatikusan belenézett a tükörbe. Halálsápadt önmaga bámult vissza belőle. Szemei alatt halvány karikák. Egyszóval pont úgy nézett ki, ahogy érezte magát. Kifacsarva. Agytekervényei ettől függetlenül lázasan dolgoztak. Főleg mióta az a doboznyi altató ott lapult a farmerja elülső zsebében. El sem hitte milyen mázlija van, mikor átkutatta a szobájuk fürdőjét és megtalálta azt a tükrös szekrényben. Valószínűleg valamelyik előző vendég megszokásból tehette a polcra, a takarítónő pedig nem foglalkozott vele. A lényeg, hogy most nála volt. Ugyan nem tudja majd kiütni vele a férfit nagyon hosszan, de talán jutna annyi időhöz, hogy sikerüljön megszöknie. Most már csak az a kérdés, hogyan itassa meg vele... Végül kénytelen-kelletlen megindult kifelé, mert a farkas még tényleg képes lesz beváltani a fenyegetését és bejönni érte. 84

Ahogy kilépett meglepve tapasztalta, hogy Alek bizony nem várja az ajtóban türelmetlenül, ahogy számított rá, hanem a legalább három méterre lévő pultnak dőlve flörtölt az eladólánnyal, aki majd elfolyt gyönyörűségében. Amelia agyát fokozatosan öntötte el az indulat, még azt a tényt is figyelmen kívül hagyva ez által, hogy remek alkalma nyílt a szökésre, hisz a férfi jelenleg nem rá fordította megtisztelő figyelmét. Csakhogy a lányban lakozó, eddig elfojtott birtoklási ösztön bizony kizárt minden logikus gondolatot. A kis cafka ráhajtott az ő farkasára! Széttépni – ez volt az első beugró gondolata, de végül az utolsó cseppnyi józansága figyelmeztette a dolog nem éppen szívderítő következményeire is, így letett róla. Akkor jött az elhatározás, hogy majd megmutatja a kis libának kihez is tartozik a férfi, akinek illegeti magát. Kecses ragadozóként indult meg feléjük, halkan, mint a lecsapni készülő párduc. Útközben felmérte a terepet, a berendezést, a pultot és az odakészített két kávét a cukros fánkokkal megrakott tálcával együtt, amit Alek éppen felemelni készült. Végül nem sikerült neki a megkezdett mozdulatot teljesen befejezni, mert Amelia megragadta a csuklóját és megszólította a megrökönyödve felé forduló férfit. – Oh, dragi3, milyen figyelmes vagy, vettél fánkot éhező asszonykádnak? – Amelia... Mi a... – nyögte az kínjában. A lány közben mézes-mázas mosolyt erőltetett ajkaira és eladó felé fordult. – Hát nem drága egy ember? Nem tudok elég köszönetet mondani az égieknek, hogy az utamba vezérelték... – azzal visszafordult Alekhoz, úgy folytatta. – Nicsak, ráragadt egy kis porcukor az ujjadra, édesem. Hadd tisztítom le – és a másik két fél legnagyobb 3

drágám

85

döbbenetére a szájához emelte Alek kezét, és a mutatóujját az ajkai közé vette. Ezzel a mozdulattal szó szerint sokkhatást váltott ki. A pultos liba hatalmasra tágult szemekkel és tátott szájjal bámulta őket, míg Alek lemeredve, mint aki nem hisz a saját szemének. A következő sokk akkor érte a férfit, mikor Amelia nyelve finoman körbenyaldosta rabságba zárt testrészét. A lány magába jót mulatott a helyzeten, mikor a farkas teljes teste rángani kezdett a szemében pedig a döbbenet mellett felizzott a vágy. Be kellett ismernie magának, hogy önmagára is igencsak izgatóan hat a dolog. Az öle elnehezült, a bőre bizseregni kezdett, mellbimbói megkeményedtek. És ez Aleknek is feltűnhetett, mert mélyet szippantott a levegőből és megmozdította eddig passzív ujját, ami még mindig az ajkai közt raboskodott. Utolsó löketként finoman ráharapott, mire a férfi kirántotta a szájából, mindvégig fogva tartva a pillantását. Rá se nézve a bögyös eladóra, belenyúlt a zsebébe, pénzt dobott a pultra és rekedt hangon odaszólt: – A visszajárót tartsa meg – majd megragadva Amelia kezét vonszolni kezdte maga után. Mikor odaértek a SUV-hoz nekilökte a lányt az autónak, teljes testfelületével hozzásimult és szó nélkül birtokba vette az előző játszadozástól kissé megduzzadt ajkakat. Amelia elveszett a csók mámorában. Belekapaszkodott a férfi vállába, miközben az megragadva a csípőjét megemelte, hogy a dereka köré kulcsolhassa a lábait, így jelen helyzetben a legközelebb engedve magához Alek még a vastag farmeron keresztül is jól érezhetően kemény és lüktető büszkeségét. Végül akkor szakadtak el egymástól, mikor már a vérükben felgyülemlett széndioxid levegővételre kényszerítette őket. Alek belefúrta arcát a nő nyakába és két szaggatott levegővétel között a selymes bőrbe motyogott. 86

– Ne feszegesd a határokat vérszívó, mert a végén olyat kapsz, amit nem biztos, hogy akartál. – Nem tudsz... – megijeszteni, kezdte volna a választ Amelia, de egy zavart női hang félbeszakította. – Ezer bocsánat uram, de a kávét és a fánkot az üzletben felejtették. A pultos lány pirosodó arccal nyújtotta feléjük az említett dolgokat egy papírzacskóban. Amelia kis híján ráförmedt a rátörő csalódottságtól. Kezdett lassan elege lenni abból, hogy ha az ügyük jó irányt készült venni, valamilyen úton-módon megzavarták benne. Még mielőtt Alek megfordulhatott volna, de már miután leengedte a földre, kikapta a liba kezéből a zacskót és indulatos hangon válaszolt, bár legszívesebben rávicsorgott volna. – Köszönjük, nagyon kedves. Mindeközben körmei belevájtak a férfi bőrébe. A pultos még toporgott egyhelyben pár pillanatig, aztán mikor belátta, hogy Alek nem fog reagálni, feladta és távozott. Amelia csak ekkor engedte el a férfit, aki kérdő pillantással nézett le rá. – Ez meg mi volt? A lány durcásan biggyesztette le a száját és kicsúszott az autó meg Alek közül. – Semmi! Ő ugyan nem fog magyarázkodni, főleg, hogy maga sem érti mit miért tett. – Menjük végre, mert a végén még egy nappallal elodázod a megkínzásomat, és Isten ments, hogy ekkora bosszúságot okozzak őkegyelmének – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót, azzal beszállt az autóba és magára csapta az ajtót. Alek értetlen fejcsóválással kerülte meg a járművet és ő is beült.

87

Ha Alek azt képzelte, hogy az eddigi állapotánál kuszábbak már nem lehetnek az érzései vagy a gondolatai, akkor hatalmasat tévedett. Ez a nő itt közvetlenül mellette szó szerint kikészítette. Olyan lazasággal ült az anyósülésen és élvezte a zenét, mintha tényleg kirándulni indultak volna. Korábban, még a benzinkútnál szinte ő sietette. És az a csók, amit váltottak... Ha az eladólány nem zavarja meg őket időben, most elmondhatná magáról, hogy hosszú élete folyamán először tett valakit magáévá úgy, hogy még annak a teljes tudata sem gátolta meg ebben, hogy a dolog egy nyilvános parkolóban, egy autónak dőlve, mindenki szeme láttára történik meg. Bár, ha jobban belegondol, a nő mindig is szélsőséges reakciókat váltott ki belőle, már a régmúltban is, jóval a kötelék előtt... A hűvösen friss éjszakai levegő lágyan simogatta, ahogy hangtalanul, szinte suhanva rohant az erdőt keresztülszelő tisztáson. Így, farkas formában tudta csak igazán felszabadultan élvezni ezt a fajta testmozgást. A fű simogatását, a buja, nedves föld illatát, a fényes telihold hívogatását. Aztán megcsapta érzékeny orrát az illat. Fogalma sem volt, hogy ez hogyan lehetséges, hisz egy fenyőerdővel határolt, vadvirágos réten futkározott éppen, de mégis érzékelte őt. Izmai mozdulat közben merevedtek le, majd hasra esett miatta. A rátörő érzés olyan erős kényszert váltott ki belőle a lány felkutatására, hogy ha akart volna sem lett volna képes ellenállni neki. Ment egyenesen az orra után. Muszáj volt kiderítenie, miért érez így egy vámpír iránt. Az elméje rögtön vészjelek tömkelegével kezdte bombázni. Hiába, évekig sulykolták bele, hogy a vámpírok gonoszak, elvetemültek, az ősi harc kiváltói. Emiatt bizonyos fokú gyűlöletet érzett is iránta, 88

csakhogy jelenleg ez vajmi keveset nyomot a latba a többi felkavaró érzés mellett. Találkozniuk kell újra, hátha most sikerül kiábrándulnia belőle. Hátha nem keresi majd őt minden nőben, akivel dolga akad. Évekkel korábban fiatal suhancként, bizonyítási kényszerből már megpróbálta megölni. Elment a vámpírok kastélyába és beosont a nagyszabású bálra, amit a hercegnő tiszteletére tartottak éppen. De, mikor lecsapni készült a védtelen lányra, a dolgok egyik pillanatról a másikra a fejük tetejére álltak. Talán az igéző illata volt a ludas, talán angyali lénye, ahogy a korlátot támasztotta, utólag már maga sem tudta. A lényeg, hogy képtelenné vált a meggyilkolására. A koronát a kudarcára mégis az a csók tette fel, amivel elbűvölő száját vette birtokba. Röpke volt ugyan, éppen csak megkóstolták egymás ajkát, de Amelia íze mégis kitörölhetetlenül bevésődött a tudatába. Már-már kiirthatatlanul. Most úgy érezte talán eljött az alkalom a leszámolásra. Lábai egyre gyorsuló tempóban falták a köztük fennálló távolságot. A lány közel volt. Érezte. Aztán, mikor végre átverekedte magát az erdő sűrű aljnövényzetén, megpillantotta őt egy kis tisztás szélen, a sziklaperemen üldögélni, ahogy az éjszakai eget kémleli. Szívfájdítóan gyönyörű látványt nyújtott. Alek megtorpant, majd beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett több vámpírt a környéken. A lány egyedül volt, ez által szabad prédává vált. Lapulva settenkedett mögé, de valószínűleg nem volt elég óvatos, mert két lépésre tőle a lány megszólalt: – Tudom, hogy itt vagy Aleks, nem kell lopakodni. A férfi annyira meglepődött a dolgon, hogy gondolkodás nélkül visszaváltozott emberré, teljesen megfeledkezve arról a lényeges apróságról, hogy ilyenkor általában teljesen pucér. 89

– Hogyan? – kérdezte kásás hangon. – Nem tudom, egyszerűen megéreztelek – azzal fordult volna a férfi felé, de ő villámgyorsan felmérve a helyzetet közvetlenül mögé lépett és megragadta a vállát, hogy megállásra kényszerítse. Alek úgy érezte, hogy ott, ahol érintkeznek, szikrák pattognak az elektromos túltöltöttségtől. – Ne mozdulj! Esetleg csak akkor, ha nagyon vágysz egy teljesen meztelen férfit látványára. A lány erre először összerezzent, majd megmerevedett a kezei alatt. – Öltözz fel! – utasította fennhéjázó hangon. – Ugyan mibe, malena4? Ez nem egy előre megbeszélt találkozó, és különben is, futni farkasként szeretek. – Akkor menj el! Alek kezdett kissé bosszús lenni. Senki ne utasítgassa őt semmire, még ha vámpírhercegnő az illető, akkor sem. Sőt, főleg akkor nem. Tehetetlenségében a fogait csikorgatta, de hiába, bántani őt most sem volt képes, így inkább felhúzta maga mellé és hozzásimult a hátához. Még a több rétegnyi ruha alatt is érezte Amelia testének finom vibrálását. Ráadásul a sajátja minden igyekezete ellenére szintén reagált a lány közelségére. Az összes bevillanó, logikusnak tűnő lehetőség közül ő kétségtelenül a legelérhetetlenebb megoldást választotta. Nem tehetett róla, vonzotta a nő, vágyott rá. – Az életeddel játszol pióca... – mormogta neki próbálva fenntartani az ellenségesség látszatát, nem nagy sikerrel, mert közben az arcát a selymes hajzuhatagba temette. – Mit akarsz tőlem Aleks? A farkas ettől az egyszerű kérdéstől, ha lehet még indulatosabb lett, ujjai erősebben szorultak Amelia vékony karjaira.

4

kicsim, kicsikém

90

– Nem tudom, bassza meg! Fogalmam sincs róla, miért kísértesz minden pillanatban. Közben megpördítette a lányt, a mellkasához szorította és birtokba vette a kínálkozó, puha ajkakat. Az igazat megvallva, erre vágyott amióta megérezte a nő különleges illatát. Sőt, többre. Ezért is volt annyira dühös, legfőképp saját magára. Akarta a piócát, talán már azóta az első, röpke csók óta, amit évekkel ezelőtt váltottak, és ez az érzés homlokegyenest ellentétben állt azzal, amit a neveléséből kifolyólag éreznie kellett volna. Végül összekapargatta önuralmának még meglévő morzsáit, és eltolta őt magától. Igaz, nem teljesen, éppen csak annyira, hogy az arcába tudjon nézni, de a lány szoknyája még takarja valamelyest meztelenségét. Amelia szemei csukva voltak, arcán, ami a hold ezüstös fényében fürdött, elvarázsolt kifejezés. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Alek nem is tudott elszakadni a látványtól még percekig. Aztán megemberelte magát, és megszólalt, bár olyat mondott, amin maga is meglepődött. Mintha nem is önmaga lett volna. – Holnap várni foglak. Ugyanitt, ugyanekkor – majd gyors csókot nyomott Amelia rózsás ajkaira és eliramodott, útközben váltva alakot. Randit kért egy vámpírtól… Elment az esze! Ettől függetlenül tudta, hogy holnap is jön majd, a lány pedig várni fogja. A halkan elsuttogott, gyengécske ellenkezéssel, amit a vérszívó kissé megkésve produkált egyáltalán nem foglalkozott... Alek csak nagy erőfeszítések árán tudott kiszakadni az emlékei szorításából. Lassan jutottak el a tudatához Amelia szavai. – Föld hívja Aleket! Alek, jelentkezz! A férfi értetlenül bámult a lányra. Mi van? Milyen Föld hívja? A lány már az arckifejezéséből látta, hogy egyáltalán nem értékeli a humorát, így lemondó sóhaj kíséretében kezdte a magyarázatot: 91

– Már másodszor cseng végig a telefonod... Alek egy kézzel kezdett kotorászni a készülék után, miközben az rendületlenül szólt. Mikor végre ráakadt, morogva nyitotta ki, de ezzel sajnos a csengés nem maradt abba. Pedig esküdni mert volna, hogy Nick így fogadta a hívást rajta. Úgy döntött a felgyülemlett feszültségét a kezében szorongatott telefonon fogja kissé levezetni, mert az nem akart a megszokott módon működni. Durván nyomogatni kezdte a gombokat, de semmi. Már-már ott tartott, hogy visszadobja a tárolóba, vagy egyszerűen az ablakon keresztül szabadul meg tőle, mikor Amelia halkan megjegyezte. – Lehet, hogy automatikusan rácsatlakozik az autó számítógépes rendszerére és úgy csak kihangosítóval használható, a közlekedési szabályzat szerint. Talán a középkonzol egyik gombjával sikeresebb lennél... Most, hogy a lány mondta Alek is felfigyelt rá, hogy a zene már nem szól, csak a csörgés tölti be a zárt utasteret. – Akkor vedd fel te! A lány szólásra nyitotta a száját, de végül visszatartotta a mondandóját és gondolkodás nélkül megnyomta a megfelelő gombot, amivel megszakították végre a kitartó csilingelést. – Na végre haver, már kezdtem unni a dolgot! A felcsendülő laza férfihangból a farkas rögtön leszűrte, hogy a számára enyhén szokatlan stílus ellenére Ian MacDermit ugyanaz a nemtörődöm, élvhajhász fickó maradt, aki mindig is volt.

92

9. fejezet Isabel

lélekszakadva rohant ki a lokálból, magában cifrábbnál

cifrább szitkokkal illetve magas sarkú lábbelijét. Attól a vacaktól alig tudott mozogni, ha pedig nem siet, a férfi könnyűszerrel utolérheti. Az igazat megvallva nem gondolta, hogy idáig fognak fajulni a dolgok. Pedig számíthatott volna rá, mikor merészelte betenni a lábát egy farkasoktól hemzsegő bárba... Egy érintéssel kezdődött minden. Véletlen, gondolná egy jóhiszemű ember. Nem is lehetne csodálkozni rajta, hisz egy zsúfolt szórakozóhelyen az emberek akaratlanul is megérintik egymást. Csakhogy ő tudta, hogy ez nem olyan. A magas, sötétszőke férfi markáns vonásokkal és jól kidolgozottnak tűnő testtel, amit bőrkabátba, fekete ingbe és sötét szövetnadrágba csomagolt, az emelvényen állt, jó tízméternyire. A tömeg mellette hullámzott őrjöngve a zene ritmusára, míg ő meg sem moccant, kiemelkedett a rengetegből. Csak tüzesen izzó kék szemeivel simogatott. Pillantásától vadul cikázó izgalomnyalábok száguldottak végig a testén és bizonyos pontokon apró gyönyörbombaként robbantak. Isabel zavartan tapogatta a nyakában függő amulettet, ami jellegzetes „vámpírszagát” hivatott elfedni. Nem mintha az olyan furcsa, vagy visszataszító lett volna. Az emberek fel sem tudták ismerni, hisz főleg vadvirág illat lengte körül. De egy alakváltóktól hemzsegő lokálban, ami ráadásul egy farkas tulajdonát képezi – és akikre ez irritálóan hat –, nem árt az óvatosság. Szerencsére nem törődtek vele. Ugyan, melyik farkas számítana egy vámpírra ezen a helyen? 93

Sajnos nem sok ideje maradt összegyűjteni az információkat – amikért tulajdonképpen itt volt –, mert a nyakában lógó, kis fiolából párolgó, bűbájos főzet egyre csak fogyott. A flörtölgetésre pedig végképp nem alkalmas a pillanat, akármilyen ínycsiklandó is lenne a partner. Mindez mellé, a pasas veszélyesnek tűnt, legalább is szerény személye számára. Nem kockáztathatta meg, hogy akár csak egy alakváltó gyanút fogjon, és amilyen mázlija van, ez pont egy példány közülük. Annyira erős volt a farkas jelenlét a helyiségben, hogy Isa képtelennek érezte magát arra, hogy különválassza a körülötte kavargó illatokat, és kiszűrje ki az ember és ki nem. Idegesen nehezedett egyik lábáról a másikra. Közben lopva végigmérte a tükörképét a bárrész egész hátsó falát beborító tükörben, magában pedig mosolyognia kellett, ahogy bevillant, hogy miket is gondolnak az emberek róluk. Az a sok zöldség, amit a filmjeikben összehordanak… Édes Istenek! Miért is ne lehetne egy vámpírnak tükörképe? Na és a foghagyma? Azon kívül, hogy rettentő büdös és csak az ételbe való, semmiféle hatással nincs rájuk. A szenteltvízzel egyetemben. Gyerekes képzelgések… Bár a templomokat azért nagy ívben kerülték. A kép, amit a tükör mutatott tulajdonképpen nem ő volt. Na, nem az arca volt más vagy a teste, inkább az öltözete. Kissé esetlennek érezte magát az ezüstös szálakkal átszőtt, fekete kisruhában és magas sarkú szandálban, melynek pántjai egészen a térdéig rácsavarodtak a lábszárára, miközben általában szigorú copfba összefogott vörös hajkoronája most a vállára omlott. Nem volt hozzászokva az ilyenhez. Jobban érezte magát egyszerű pólóban és farmerban, megfejelve bőrkabáttal és katonai bakanccsal. Úgy legalább volt hova rejteni a fegyvereit. Ebben a hacukában nem sok lehetősége akadt. Csakhogy egy ilyen exkluzív helyen mégsem 94

jelenhetett meg úgy. Akkor keltett volna csak igazi feltűnést a sok szilikonozott, szoláriumozott, hidrogénbaba között. Az egyik ilyen teremtmény részeg bódulatában és a buli hevében nekiütközött, és jól megtaposta frissen manikűrözött lábujjait. Isabel felszisszent, ahogy a fájdalom belehasított védtelen testrészébe, de a következő pillanatban már csillogó szájfénnyel kikent ajkait biggyesztette lemondóan. Az érintés által akaratlanul is képes volt belelátni az emberek fejébe, gondolataiba. Viszont ennek a libának annyi sütnivaló sem volt a fejében, hogy érdemes legyen belenézni. Úgy döntött legjobb lesz, ha akcióba lép végre és villámgyorsam átkutatja a szórakozóhelyet inkább, mint, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozzon, elpocsékolva az így is vészesen fogyatkozó idejét. A szeme sarkából azért még szemmel tartva a dögös idegent – aki azóta sem mozdult –, szisztematikus felmérésbe kezdett. Rögtön kiszúrta a galériáról nyíló, függönnyel elválasztott részt. Az lehet az átjáró a privát részbe. Oda kell jutnia! – gondolta eltökélten. Az itt-ott elejtet pletykák és valós hírmorzsák alapján Ameliának nem voltak ellenségei – tulajdonképpen barátai sem, hisz éppen csak nem volt kalitkába zárva –, egyetlen farkast leszámítva, akivel néhány éve volt egy kis incidense. Sokáig úgy tűnt az alakváltó eltűnt vagy elpusztult, de több forrás is megerősítette, hogy látták a napokban felbukkanni a városban. Mivel Amelia tuti nem Szerbiában tartózkodott, kizárásos alapon csak a farkas keze lehet az eltűnése hátterében. Ennek tisztázása volt jövetelének célja. Alek Dimitrijevicsnek egyetlen hozzátartozója élt Londonban, ennek a bizonyos lokálnak a tulajdonosa, ahol jelenleg is tartózkodott. És bizony minden esély megvolt rá, hogy a hercegnőt itt tartják fogva valahol… Közben átverekedte magát a tömegen, igyekezve azon, hogy kitérjen a jelenlévőkkel való érintkezés elől, nem nagy sikerrel. 95

Legnagyobb bánatára, így is zsongott a feje a gondolataiktól. Tulajdonképpen ez volt az ok, amiért kerülte az ilyen helyeket, amennyire csak lehetett, de sajnos a munkája megkövetelt néha némi áldozatot. Végül csak elérte a rejtett ajtót. Persze zárva volt, de ettől ő cseppet sem esett kétségbe. Két hajtű és pár másodpercnyi bíbelődés után az akadály elhárult. Egy utolsó, óvatos körbekémlelés után éppen csak annyira nyitotta meg az ajtót, hogy átférjen, majd keresztülpréselte magát a nyíláson. Mikor az becsukódott mögötte, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Sínen van! Az épület eme részének átkutatása kevesebb erőfeszítésébe került, mint elsőre gondolta volna. Végül arra a megállapításra jutott, hogy ha Amelia itt is volt, jelenleg már nem tartózkodott a környéken. Amennyiben a hátrahagyott információk alapján a sejtései beigazolódnak, ő most éppen észak felé tart egy igencsak zabos farkas társaságában. Ahogy lopakodva közeledett az átjáró felé egy kőkemény kar nyúlt ki hirtelen a sötét semmiből, megragadta és a nyakánál fogva a falnak szorította. Isa feltörekvő sikolya elakadt a szorítástól és fojtogató csomóként ült meg a torkában. Érzékeny látása ellenére elsőre csak egy világítóan kék és szikrázóan indulatos szempárt látott közvetlenül az orra előtt. – Ki vagy te és mit keresel itt?! A rekedt, mély férfihangtól a haja tövétől a kislábujja hegyéig megborzongott. Valamiért hihetetlen kényszert érzett arra, hogy válaszoljon, de persze ezt nem tehette. Bár, ha teheti a nyakára fonódó ujjak, akkor sem könnyítették volna meg a dolgát. És, hogy a katasztrófa még elkerülhetetlenebb legyen, érezte, ahogy a bűbájos „szagtalanító” hatása fokozatosan csökkenni kezd, majd végül teljesen elillan. Hajaj, ennek így nem lesz jó vége! 96

A férfi – akiről közben kénytelen volt megállapítani, hogy ugyanaz, akivel odalenn szemezett –, orrcimpái kitágultak a pupilláival egyetemben, és megrökönyödve hátrált egy lépést. Meglepetésében még a szorításán is engedett, amit Isa azonnal ki is használt. Felrántva a térdét egyenesen amaz legnemesebb testrészére mért igencsak fájdalmas csapást. Fogva tartója nyögve görnyedt össze, arca gyötrelmes grimaszba torzult, Isa pedig futásnak eredt. Végig a folyosón, át az ajtón, keresztül a szórakozóhelyen, még azzal sem törődve, hogy léptennyomon beleütközik valakibe. Mikor végre kijutott a friss levegőre, akkor mert csak hátra nézni. Nem volt senki a nyomában egyelőre, de ez még nem jelentette azt, hogy nem is fog. Tett még pár lépést, mikor az egyik cipő sarka beleakadt egy lyukacskába a járdán úgy, hogy majdnem a bokája bánta. Na, ekkor kezdte el szidni a magas sarkút, meg azt is, aki feltalálta… Fél órával később, miközben elintézte a kötelező helyzetjelentést Jose Manuelnek, és a kis Mini Morrisával az egyfolytában nyüzsgő belvároson próbálta keresztülverekedni magát villámcsapásszerű felfedezést tett. Nem hallotta! Nem látott bele a farkas fejébe, pedig igazán közeli kontaktusba sikerült kerülnie vele. Fogalma sem volt ez, hogyan történhetett meg, hisz még soha nem fordult elő, de mindenféleképp rossz előérzete támadt miatta. Amennyire vágyott egy ilyen átvitelmentes érintésre korábban, annyira pánikkal töltötte el most a gondolat, hogy képtelen felhasználni adottságát a férfi ellen, aki ráadásul még az ellenséges alakváltók csoportjába is tartozik!

97

Amióta Alek elrabolta, érzelmi hullámvasúttá vált az élete. Hol depresszió és halálfélelem, hol már-már kirobbanó jókedv tört rá, és azt képzelte, minden a legnagyobb rendben, ennek így kell lennie, a férfi nem is megölni készül őt. Talán kezd az agyára menni a dolog?! – rettent meg Amelia a saját szétszórt, össze-vissza érzéseitől. Most is, mikor éppen azt szemlélte, a két alakváltó hogyan méricskéli egymást, miközben kezet fognak, kis híján hisztérikus nevetés tört ki belőle. Hihetetlenül vicces volt Alek morcos, gyanakvó ábrázata, mikor a másik a válla felett elismerő pillantásokat küldött felé, ahogy a SUV ajtajához bilincselve álldogált. Furcsa gesztus volt ez egy ellenséges farkas részéről, de valahogy mégis természetesnek hatott. IanMacDermit már csak ilyen volt. Lázadó. Hagyományokra fittyet hányó. Nos, igen, nem volt ismeretlen a számára a jelenleg lezseren a motorjának támaszkodó, bőrruhás hím, akinek bukósisakja lazán a karján lógott, a napszemüvege pedig összeborzolódott, gesztenyeszín, állig érő fürtjei közé volt túrva. Lezser magabiztosságában egyáltalán nem zavartatta magát a ténytől, hogy sötét éjszaka vette körül. Ugyan nem mutatták még be őket hivatalosan egymásnak, de a férfi annyira ismert személyiség volt a médiában, hogy képtelenség lett volna figyelmen kívül hagyni. Na, nem színészkedett vagy ilyesmi – bár népszerűsége erősen vetekedett némelyik feltörekvő sztárjelölttel, és kinézetre sem volt egy elhanyagolható jelenség –, ő általában a lencse másik oldalán foglalt helyet, mint a sztárvilág legfelkapottabb fotóriportere. Az ismert emberek féltek tőle és imádták egyszerre, mert akiről ő cikket írt, az vagy a csúcsra jutott, vagy a süllyesztőbe. Karizmatikus írásait és művészien megkomponált képeit csak úgy falták az emberek. 98

A természetfeletti világban viszont törvényszegésével váltott ki feltűnést. Nem törődött semmiféle ellenségeskedéssel – nyíltan elítélte a farkas-vámpír háborút –, ezért jóformán a bátyján és a közvetlen családján kívül senki nem állt szóba vele a klánjából. Esetleg segíthet megszökni – morfondírozott magában Amelia. Azt viszont, hogy hogyan fogja Aleket kicselezni, hogy a közelébe férkőzzön, és ezt kideríthesse, fogalma sem volt. Ha a farkas véletlenül nem pultos ribancokkal flörtölgetett éppen, akkor sajnos teljes figyelmével rá koncentrált. Közben újabb szédülés-gyengeség-émelygés roham kezdte környékezni, egy órán belül másodszor. Hiába táplálkozott nem olyan rég, az csak arra volt elég, hogy feltöltse a már vészesen megcsappant energiatartalékait és visszatérjen a szakadék széléről. Ettől még a jóllakottság megfoghatatlanul messzinek tetszett a számára. Kényszeresen a gyomrában keletkezett gombócra szorította az öklét, majd visszaszállt az autóba. Úgy látta a férfiak megbeszélték a dolgokat és útra készek. Irány a vesztőhely – húzta el a száját gúnyosan. Pedig valamikor régen, a nagyon távolinak tűnő múltban Alek közel sem a halálára áhítozott... Amelia idegesen pislogott a háta mögé, nem követi-e mégis valaki minden óvintézkedés ellenére. Hosszú ruháját térdéig felhúzva, a kastélyukat körülvevő erdőn vágott keresztül éppen. A sziklaszirthez igyekezett, ahol Aleks már biztosan várt rá. Telihold lévén illanni képtelen volt, bár ez most segítségére is szolgált. Ilyenkor sokkal intenzívebben hatottak rájuk a főzetek. Néhány újabb ékszere bánta ugyan, de a szolgálólánya végül hajlandó volt ismét beszerezni a szükséges szert, amivel elaltatta jóformán az egész háznépet. Legalább is azokat, akik vámpírok voltak. Csak néhány cseppnyi kellett a kotyvalékból azon cselédek 99

vacsorájába, akiknek véréből apja és testőrsége táplálkozott, és a dolgok sínre kerültek. Sajnos tisztában volt vele, hogy nem sokáig tudja majd ezt a játékot játszani, valakinek fel fognak tűnni az utóbbi időben bevetett trükkjei, de most nem akart ezzel foglalkozni. Szárnyak nélkül is szinte repült. A tudat, hogy Aleks vár rá, már-már megrészegítette. Ahogy kilépett a fák takarásából, rögtön észrevette őt a vastag törzsű fának támaszkodva, ami a sziklaperemen terpeszkedett és úgy nézett ki, mintha a levegőben lebegne. Látványától egy pillanatra elállt a lélegzete, majd nagyot dobbant a szíve. Nem lett volna értelme tagadni tovább, szerelembe esett. Bármit képes lett volna feladni a férfiért. Még apja gyűlöletét is dalolva kockáztatta meg. Szerelmének tárgya ez idő alatt megfordult, rávillantotta vadítóan csábító mosolyát, majd egy szempillantás alatt előtte termett, felkapta, megforgatta a levegőben, hogy aztán elterüljenek a fűben és egymást szorosan ölelve felszabadult nevetésben törjenek ki. Amelia még az életben nem érezte magát ennyire boldognak, miközben ajkaik összeforrtak és tüzes, nedves ölelkezésbe kezdtek. Összetartoztak... Édesbús emlékei közül a jármű hirtelen megállása zökkentette vissza a jelenbe. Egy rönkfából készült házikónál parkoltak le, amit körös-körül sötét fenyőerdő övezett. A hely igazán hátborzongatóan festett csak a terepjáró fényei által megvilágítva. Közel, s távol nem volt egy teremtett lélek sem. Hát megérkeztek! Amelia fázósan húzta össze magát az ülésben, mintha ezzel láthatatlanná válhatna és megakadályozhatná, hogy becipeljék oda. Közben Alek kiszállt, beszélt pár szót az eddig előttük motorozó Iannal, majd az fogta magát és elment. A lány reményvesztetten bámult a motor hátsó lámpájának távolodó, vörös fénye után, ami végül el is tűnt, a menekülésre való esélyével együtt. 100

Altató ide, vagy oda, sanszos volt, hogy nem lesz elég ideje kiagyalni, hogyan adagolja be a fogvatartójának. Amíg ezen gondolkodott, a farkas kinyitotta az ő ajtaját is, a mozdulattal pedig jól megrántotta a karját, mivel az még mindig a fogantyúhoz volt bilincselve. – Gyerünk, pióca! Kiszállás! – és már nyitotta is ki a zárat, hogy a következőben a másik csuklóján kattanjon össze. A lánynak még arra sem volt lehetősége, hogy mély levegőt vegyen, és körülnézhessen, merre vetődhetne menekülés szempontjából, már rángatták is a komor faépület bejárata felé. Ennyi volt! Az út véget ért, ő pedig keserves kínok között fog meghalni! És, mintha az égiek is megérezték volna kétségbeesettségét, még az eső is eleredt…

101

10. fejezet Elkínzott ábrázattal szorította a törölközőt – amibe egy zacskó fagyasztott borsó volt beletekerve – sajgó büszkeségére. Ha ez miatt problémái lesznek a gyermeknemzéssel, akkor maga fogja levadászni és megnyúzni Aleket, hogy a bundáját lábtörlőnek használhassa – fogadkozott magában Nick, mert abban mostanra már száz százalékig biztos volt, hogy az incidens a bátyja kamikaze akciója miatt következett be. Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi sokkolta jobban, az, hogy tökön rúgták vagy, hogy egy vérszívó bemerészkedett a territóriumába. Egy vámpír... Hihetetlen! Hogy sikerült bejutnia és miért nem érezte meg a szagát, csak az utolsó pillanatban?! A legijesztőbb a dologban mégsem ez volt – bár közel állt hozzá –, hanem a reakció, amit a nő kiváltott belőle... Mikor először látta meg, a lélegzete elállt egy pillanatra. Nem volt az a fotómodell típus, mégis azonnal megfogta magának. Egzotikus arcvonások, sportos, mégis a megfelelő helyeken kerekded idomok, intelligenciát sugárzó szemek. És a haja... Mindenek Ura! Az a csodálatos, mélyvörös zuhatag. Simogatni való. Alig tudta megállni, hogy ténylegesen oda ne menjen hozzá, és meg ne tegye, amit elképzelt magában. De sajnos hamar fel kellett ocsúdnia a kábulatból, mert amaz gyanúsan céltudatos mozdulatokkal indult meg a galéria felé. Nick gyomra egy szemvillanás alatt összerándult, mikor rájött, hogy a lány a privát részt célozta meg. Persze nem juthat be – hisz zárva volt –, de ugyan mit kereshet ott? Ezért összeráncolt szemöldökkel indult meg utána. 102

Ő is biztos egy, az anyja által rászabadított menyjelöltek közül – gondolta közben füstölögve magában. Csak tudná, az asszonynak honnan sikerül előhúzni időről-időre újabb házasulandó farkas kisasszonyokat, akiket ráadásul még soha nem látott. Pedig ez igen ritkaság számba menő dolognak számított, hogy ő ne ismerjen egyegy halhatatlant. Nem volt azért olyan sok alakváltó, főleg az európai régióban. A vámpírokkal való harc igencsak megtizedelte a népességet, azon kívül jó néhány család a békésebbnek számító amerikai kontinensre emigrált. Pont azért, mert az ottani vámpírfejedelmekkel lehetett üzletelni a nyugodtabb élet érdekében. Ettől a gondolattól Nicket még a hideg is kirázta. Na, de ő királyi családba született, neki a vérében volt a harc. Alek visszatértével pedig, talán a királyné is leszáll végre róla és inkább elsőszülöttjét próbálja kiházasítani. Talán... Közben megtorpant egy másodpercre, mert a lány eltűnt a látómezejéből. Igyekezett minél feltűnés mentesebben körbetekinteni – nem mintha az apró szeparékban összebújó párocskák bármelyike is felfigyelt volna a jelenlétére –, hogy mikor végül újra meglátta a vörös sörényt, a gyomra ismét fájdalmasan összeránduljon. A nőszemély ugyanis az eddig zárt ajtó mögött tűnt el éppen. Francba! Valaki kémet küldött rá, mert az tuti, hogy egy átlagos csinibaba nem nyitja ki azt a zárat ilyen könnyűszerrel és ennyire rövid idő alatt. Ebben a helyzetben, két lehetősége akadt. Vagy a konkurenciának dolgozik az illető, vagy a vámpíroknak. Mindenek Ura, amilyen mázlista, Alek rászabadította azt a vérszopó hordát. Egyre fokozódó indulattal vetődött a lány után, hogy választ kapjon a kérdéseire. Ami teljes mértékben ugyan nem történt meg, viszont gazdagabb lett egy fájdalmas tapasztalattal, bár szíve szerint boldogan tudott volna élni nélküle is, mindenféle hiányérzet nélkül... 103

Bosszankodását mobiljának élesen a csendbe vágó hangja szakította meg, és a készülék persze nem volt elérhető távolságban. Szikrázó csillagokat látva tápászkodott fel a fotelből, majd a dohányzóasztalra dobta az olvadozó, törölközőbe csavart borsót. Esküszöm Alek, ezért még megfizetsz! – morogta az orra alatt, majd felkapta a telefont. – Szia Con! Mi a helyzet? – szólt bele, bár sejtette a hívás okát. – Ember! Ti megőrültetek? – tért rá a MacDermit klán feje rögtön, kemény hangon a lényegre. – Elraboltátok Vladimir lányát?! Nos, igen, azt az aprócska részletet „elfelejtette” megemlíteni neki, ki is az illető, akit Alek magával cipel, mikor korábban leszervezte a dolgokat a bátyja számára. – Pontosítanék. Nem raboltuk el, sőt én hozzá sem értem. Ez tisztán Alek sara – szúrta be, bár tudatában volt, hogy ez a lényeg szempontjából nem oszt, nem szoroz. Amelia farkas fogságba került. Hangos sóhaj hallatszott a vonal túlsó oldaláról, majd Con lemondó hangszínnel szólalt meg újra: – Tudod te, hogy ez kirobbanthat egy újabb nyílt háborúskodást? És most nem az ókorban élünk, mikor az emberek még hittek a misztikus lényekben és elfogadtak minket… – Tisztában vagyok a kockázattal, de Alekkel egyszerűen nem lehetett bírni. Teljesen az őrület rabja, ami a nőhöz köti. – Pedig jó lenne valami megoldást találni, mégpedig minél előbb! Az, hogy a klánom területén vannak, nem fogja sokáig megvédeni Aleket! Főleg, hogy nem rég kaptam a jelentést, mi szerint két izomagyú vámpír egy fekete terepjáróban az edinburghi bekötőúton robog éppen. Nick idegesen túrt bele a hajába, megfeledkezve még ágyékának tompa lüktetéséről is. – Jól van! Meglátom, mit tehetek. Majd még jelentkezem, rendben? 104

– Igyekezz! – azzal a klánfőnök befejezettnek tekintette a beszélgetést és bontotta a vonalat. A farkas óvatosan visszatelepedett a fotelba és gondterhelten hajtotta a fejét a két keze közé. Jaj, Alek! Mibe kevertél minket? Úgy tűnik itt az ideje, hogy ő is vadászatba kezdjen. Meg kell találni a vámpírnőt és ki kell szednie belőle mit is tudnak pontosan a vérszívók…

Alek a csalódottságtól dühösen, homlokát ráncolva tanulmányozta áldozatát. Nem érzett semmit! Egyáltalán nem töltötte el megelégedettséggel, hogy így láthatja Ameliát. A lány félig lecsupaszított, egy székhez és a rönkfa falhoz láncolt testének látványától – ahogy zilált hajjal és makacs kihívás tüzével a szemében, bátran bámult fel rá –, inkább valamiféle izgatott, vibráló várakozással teli érzés uralkodott el rajta, aminek halvány köze sem volt az elégtételhez, ahogy elvárható lett volna. Nem így akarta, nem erre számított hónapokon keresztül, míg a bosszú éltette. Vonakodva ugyan, de be kellett látnia, hogy még mindig a nő hatása alatt van, mindenféle igyekezete ellenére. Valószínűleg akkor is a rabja lenne, ha annak idején a véletlentől vagy a sorstól vezérelve a vámpír nem harapja meg. Tulajdonképpen, ha jobban belegondol, eredetileg – valamikor az oly messzinek tetsző múltban – ő erőltette a köteléket... – Lépjünk kötelékbe! Alek türelmetlen, követelőző hangja megtörte a csendes idillt, ahogy a törzshelyükön, egymást átkarolva támasztották hátukat a kérges fatörzsnek, és élvezték a röpke, lopott perceket, amit együtt tölthettek. – Kössük össze végre az életenergiáinkat és szökjünk meg! – erősködött újfent. 105

Amelia mély sóhaj kíséretében bontakozott ki az ölelésből és fordult szembe a farkassal. – Légy reális, Aleks! Te a farkasok leendő királya vagy, én meg vámpír. Mi nem lehetünk, nem lehetnénk együtt. A fajtáink gyűlölik egymást! Alek indulatosan, ökölbe zárt kézzel csapott a semmiről sem tehető fa egyik kiálló, vastag gyökerére. – Talán nem szeretsz? – kérdezte követelőző hangon. – Ne csináld ezt, megint! Tudod, hogy szeretlek, hisz mi másért lennék itt veled?! De értsd meg, akkor sincs sajnos közös jövő megírva nekünk a csillagokban. Már ezzel a néhány, gyorsan tovatűnő pillanattal is, amíg együtt vagyunk, hihetetlen sok kockázatot vállalunk. Ha valaki a családjainkból rájön arra, hogy bármiféle kapcsolatban vagyunk egymással, itt kitör a vérengzés – válaszolt a lány szomorúan, miközben a nyomaték kedvéért még körbe is mutatott maga körül. Majd látva Alek nemtetszését kifejező fejcsóválását, könyörgő szemekkel vette két keze köze a morcos férfiarcot. Az először belesimította orcáját a puha kacsóba, de végül mégis elhúzódott kissé. – Értem én, de fel nem foghatom! – morogta a férfi. – Szeretlek, te is szeretsz engem… Akkor meg mit számít, hogy mások mit gondolnak? Elmegyünk innen jó messzire és saját családot, fajt alapítunk! – Aleks! – szólt rá Amelia bosszúsan. – Sajnálom, malena5! Nekem szükségem van rád, és az sem érdekel, ha a világgal kell szembeszállnom, hogy megkaphassalak! Örömmel megteszem – fogadkozott eltökélten. Társa arcán igéző mosoly terült szét, szemeiben szeretet gyúlt, miközben odahajolt Alekhez és csókot nyomott annak feszesen összeszorított ajkaira. 5

kicsim, kicsikém

106

Mindig ezt csinálta. Elterelte a farkas figyelmét, ha az rákezdett a kényes témára. De most nem ússza meg egy két vadító csókkal a kis bestiája – döntötte el magában a dolgot az alakváltó. Így, vagy úgy el fogja érni, hogy a lány az övé legyen. Ha ahhoz az kell, hogy még a kötelék előtt magáévá tegye őt, készen áll rá. Nászuk biztosan szilárdabb lenne, ha a szertartás keretein belül egyesülnének először, de a dolog nem volt létszükség. Arról nem is beszélve, hogy a teste egyre sűrűbben követelte, hogy elmerülhessen eme csábító nőstény meleg puhaságában. Itt volt az idő, hogy a tettek mezejére lépjen… Friss elhatározását alátámasztandó egyik kezével lehúzta magához a lány fejét a tarkójánál fogva, hogy ajkaik ismét találkozhassanak egy őrjítő tangó keretein belül, míg másik karjával úgy irányította őt, hogy Amelia végül az ölében ülve kötött ki. Pont vágyakozva lüktető férfiassága felett. Nyelveik édes tánca egyre tüzesebbé vált, kezeik önkéntelenül is felfedezőútra indultak. A levegő hirtelen sziruposra sűrűsödött, mármár szikrák pattogtak körülöttük, annyira telítődött elektromos feszültséggel. A lány mégis zihálva tépte ki magát az észveszejtő ölelésből. – Aleks! Ezt most azonnal abba kell hagynunk, mert rossz vége lesz – suttogta két kapkodó levegővétel között. Alek egy pillanatig csak meredten bámulta tökéletes szépségét, lázas vágyakozástól csillogó szemeit, kipirult arcát, vad zuhatagként aláomló éjfekete tincseit, amik jólesően birizgálták csupasz alkarját, és némi torokköszörülés után tudott csak válaszolni. – És mi van, ha én nem akarom abbahagyni? – kérdezett vissza merészen, miközben már Amelia fülcimpáját harapdálta finoman. – Szeretlek, malena! Légy az enyém... Forró leheletétől társa érezhetően megborzongott, ellenállása csökkenni kezdett. 107

– Nem lehet... – mondta amaz, de hangja nem volt egyéb halvány sóhajnál, és korábbi határozottságának silány utánzatát sem volt képes produkálni. A farkas erre magabiztosan a fül mögötti érzéken területre tapasztotta ajkait és erőteljesen megszívta. A vámpír tartózkodása végleg elpárolgott egy hangos, nyöszörgő hang kíséretében. Már nem próbálta palástolni izgatottságát. Reszkető kezekkel kezdte bontogatni Alek bőrtunikájának zsinórozását, mikor pedig nem járt azonnali sikerrel egy apró, dühös felkiáltással széttépte azt. Alekból hangosan tört ki a nevetés, miközben ujjait a lány selymes hajába mélyesztette. – Kis vadmacskám! Biztos, hogy nem csörgedezik az ereidben némi alakváltó vér?! – incselkedett vele. De jókedve hamar elpárolgott, mikor megérezte az éles karmok szúrását a mellkasán, ahogy barázdákat szántottak feszes bőrébe. Az édes fájdalomtól majd az eszét vesztette. Kapkodva, mégis lenyűgöző gyengédséggel szabadították meg egymást a ruháiktól – Alek magában elmormogott néhány szitkot, mire a sok alsószoknya lekerült –, hogy első egyesülésüket ne akadályozhassa immár semmi. A behatolás fájdalma visszafojtott sikolyt csalt Amelia ajkára, és egyetlen könnycsepp formájában húzott fényes csíkot a lány makulátlan arcbőrén. Alek szinte átérezni vélte azt, mintha már összekötötték volna az életüket. Apró, vigasztaló csókokkal szárította fel a sós nedvességet, majd óvatosan, egyre gyorsuló tempóban repítette mindkettőjüket a felhők fölé... A farkas frusztráltan igyekezett elhessegetni a bevillanó emlékeket. Igen, akkor boldog volt, de aztán a vámpír mindent elrontott az árulásával. A bajt végül csak tetézte a kényszerű kötelékkel, amivel lényegében mindkettőjüket társtalanságra ítélt. 108

Nem lehettek együtt, gyűlölték a másikat, mégsem létezhettek egymás nélkül. Ezért is kell a vámpírnak most szenvednie! Újult dühvel indult meg a lány felé, a korbácsot szorongatva, hogy még az ujjai is belefehéredtek, mikor feltűnt neki, hogy Ameliával valami nincs rendben. Valahogy a tekintetéből kihunyt a fény, végtagjai ernyedten lógtak – már amennyire a láncok engedték – és összességében élettelennek tűnt. Odalépett elé és szabad tenyerével megpaskolta kissé a szoborszerű arcot. Semmi. Újra megütötte, némileg erősebben, de a reakció ugyanaz maradt. Semmi! Alek hirtelen jött és egyre növekvő rettegéssel hajította el kezéből a kínzószerszámot, hogy az a szoba másik sarkában landolt, és őrült módjára kezdte rázogatni a lányt. Neeem! Nem halhatott meg. Ez így nem normális! Idegesen mart a saját csuklójába és gondolkodás nélkül szorította feltépett ütőerét Amelia szájához, amivel csak annyit ért el, hogy vérével összemaszatolta a sápadt ajkakat, de a lány meg sem mozdult. A férfi tehetetlen indulatában üvölteni szeretett volna. Aztán – végtelennek tűnő másodpercek múlva – foglya végre halvány életjelet adott. Alig észrevehetően felsóhajtott és nyelve hegyével lenyalta az ajkairól lecsorgó rubinvörös folyadékot, bár szemhéjait nem nyitotta fel. A farkas örömében már-már táncra perdült. Él! Eredeti célját meghazudtolva a lehető leggyengédebben eloldotta a nőt, az ágyhoz vitte, finoman elhelyezte a párnák között, majd mellé feküdt. Órákig csak nézte őt, néha-néha friss vért csepegtetve a résnyire nyílt ajkak közé, nem törődve az időnként rátörő borús gondolataival. Arra ráér később is, hogy foglalkozzon a terve teljes kudarcával. Talán lehetnek még együtt, talán a lány tisztázni tudja 109

magát az árulás alól, talán… Sok volt a nyitott kérdés, még több a kétség, de a remény akkurátus csírája már visszavonhatatlanul befészkelte magát a lelkébe. Végül ő is az álom puha ölelésébe süppedt.

110

11. fejezet A fiatal szolgálólány percekkel az után távozott, hogy a vámpírnő betette a lábát az örökös szobájába, méghozzá eléggé hiányos öltözetben. Vladimir nem is tudta, kinek köszönheti ezt a hirtelen támadt szerencsét. Igazán ráfért már az utóbbi idők sorozatos kudarcai után. Egyébként nem szokott saját maga kémkedni a vendégei után, de a vámpírnő felbukkanása igencsak felkeltette az érdeklődését. Da Vila készült valamire és neki élet-halál kérdése volt, hogy megtudja a részleteket. Az idióta pedig szinte tálcán nyújtotta át a tökéletes hírforrást. Persze a szobája be lett poloskázva, mielőtt beköltöztették oda, de az apró készülékek adásai természetesen rövid időn belül megszűntek. Egy próbát megért, de végül is számítani lehetett a vámpír elővigyázatosságára. Ezért is volt meglepő húzás a részéről, hogy kikezdett a szolgálóval. Így neki csak annyi dolga maradt, hogy meggyőzze a lányt, működjön együtt, és fenntartva a kialakult „kapcsolatot”, szállítsa az infókat. A fejedelem, markát dörgölve és öntelt vigyorral ajkain – aminek következtében előtűntek hegyes szemfogai –, kilépett a folyosót díszítő, középkori páncél árnyékából, és az elsiető emberszolga után törtetett. Ahhoz képest, hogy a nőstény egyszerű halandó volt, elég gyorsan haladt, Vladimirnak csupán a szolgák szállásánál sikerült őt utolérnie.

111

– Sluga6! Beszédem van veled! – szólt rá erélyesen. A lány összerezzent, kilincset markoló keze lehullott és fej lehajtva fordult ura felé. – Da, Gazda7! – válaszolt alázatosan. – Miben lehetek a szolgálatára? Arcát szégyenpír festette rózsaszínre, miközben a lepedőt és levetett ruháit markolászta. Vladimir szemében kigyúlt az az ördögi fény, ami mindig, ha nyeregben érezte magát. – Mi a neved leány? – Jovana, uram. – Nos Jovana, feladatom van a számodra…

Furcsa egy jószág volt ez az ordas, el kellett ismernie. Isa már a bérház földszintjén megérezte a jelenlétét – bár ehhez hozzájárult titkos adottsága is, mert egyszerű vámpírként nem lett volna olyan erős a szaglása – és, ahogy haladt felfelé a lépcsőházban, egyre erősebben érzékelte őt. A harmadikra érve – ahol ideiglenes lakása volt – már szinte tapinthatóvá vált az ottléte, arról nem beszélve, hogy még a bejárati ajtaját is pár centit nyitva hagyta. Bundás úrfi várt rá, nem vitás. A lány csendben elővette a fegyverét, kibiztosította és úgy rontott be. Nikola Dimitrijevics – mert időközben utánanézett az illetőnek – kényelmesen üldögélt a fotelban, kezében szintén kibiztosított kilencmilliméteres – persze egyenesen rá szegezve –, arcán elszánt kifejezés és úgy általában, mintha skatulyából húzták volna ki. Isa kénytelen volt elnyomni a hirtelen rátörő ingert, hogy megszabaduljon ósdi öltözékétől – jelenleg kopott farmer, testhez álló, fekete póló és katonai bakancs volt rajta – és valami nagyon 6 7

Szolga, szolgáló Igen, gazdám!

112

lengében és csábosban táncot lejtsen előtte. Egyszóval a pasi túlságosan jól nézett ki – még származára ellenére is –, sehogy sem illett a valamikor exkluzívnak számító, de mára kissé fényét vesztett környezetbe. Talán, ha nem lett volna tökéletesre nyírva és hátrafésülve a haja, talán, ha nem Armani nadrágot visel és hozzá márkás bőrcipőt, vagy arany Rolexet a csuklóján... A lány megrótta magát elkalandozó gondolataiért. Semmi köze hozzá, a fickó miben mutogatja magát. Ő inkább előnyben részesíti a praktikusabb, egyszerűbb dolgokat, ennyi. Különben is, nem Nicket, hanem Aleket kell fülön csípnie. Már így is késésben van. Vladimir vérebei órákkal előtte járnak. Persze rég elindulhatott volna, ha nem repülővel érkezik, amiből az következett, hogy a fegyvereit otthon kényszerült hagyni – leszámítva egy-két kézi eszközt, amit magára aggatott, és némi bűbáj segítségével kijátszva a biztonsági kaput átcsusszant az ellenőrzésen – így kénytelen volt itt alkudozni a vén vámpír kufárral, mert az nem pénzben akarta volna a fizetséget. Hát, végső esetben – elejtve néhány megjegyzést a főnökére vonatkozóan, akitől a vámpírok többsége némileg tartott, tegyük hozzá jogosan – sikerült meggyőznie, hogy mégis a készpénz a megfelelő fizetőeszköz. Amíg mindezt végigpörgette az agyában, addig néma harcot vívtak hívatlan vendégével, csupán a pillantásukat használva fegyvernek, egy másodpercre sem engedve le a másikra szegezett pisztolyt. – Itt volt már az ideje, hogy hazaérj. Legalább fél órája várok rád – szólalt meg végül borzongatóan mély hangon a férfi. – Mit akarsz? Ráadást? – tette fel Isa a kihívó kérdést, akaratlan grimasz kíséretében. Szívből vallotta, hogy a támadás a legjobb védekezés.

113

– Kösz, de kihagynám – vágta rá rögtön Nick, és nem véve fel az elé dobott kesztyűt, más témára váltott. Egyenesen, kertelés nélkül a közepébe. – Mit tudsz Alekról és Ameliáról? A lány kérdőn vonta fel egyik íves szemöldökét. Nem szívbajos a kutyája. – Egyáltalán, hogy találtál meg és honnan szeded, hogy tudok valamit?! – Ügyes vagyok! – húzta a farkas önelégült vigyorra ajkait. – És milyen szerény... – gúnyolódott a vámpír. – Ugyan miből gondolod, hogy bármit is elárulok neked? – Mert nélkülem soha nem hozod haza a hercegnőt élve – jelentette ki amaz egyszerű magabiztossággal. A lány ujja már-már viszketni kezdett a ravaszon, annyira szeretett volna belelőni egyet beszélgetőpartnerébe. Csak, hogy letörölje azt a beképzelt kifejezést az arcáról. – Hahh... – Nem viccelek, vérszívó. Szükséged lesz rám. Alek már régen sem volt egy könnyű eset, jelenleg pedig még annál is ádázabb. És soha nem volt osztozkodó fajta, ami az övé, az az övé. – Tegyük fel, csak elméletileg, hogy elhiszem, amit mondasz. Neked mi a hasznod mindebből? – Van egy ingyenes és expressz fuvarom? – Majd ha fagy, kutyuska! Még mindig telihold van, ha nem vetted volna észre. – Ó, tényleg… Akkor díjtalan testőr? – Most szívatsz, ugye? Hapsikám, nagyon közel állsz hozzá, hogy kicsit kiszellőztessem a koponyádat, lehet, megdohosodott az a sok ész, ami beleszorult. A lánynak pislantani sem maradt ideje a férfi eltűnt a látóteréből, majd hideg fém nyomódott a halántékának. Rohadt telihold! A kutyáknak persze nem árt! 114

– Hidd el kicsi szúnyog, bármivel is próbálkoznál, én jövök ki belőle győztesen – mormogta a fülébe, hogy a lány tarkóján égnek meredtek a szőrszálak. – Egy óra múlva itt leszek érted, készülj el! – És ha nem fogok? – ellenkezett a vámpír dacosan. – Jobban jársz, ha nem próbálod ki... – Nem ijedek meg egy ilyem piperkőc lábtörlőtől, mint te! – vágta ki magát Isa saját belátása szerint remekül, bár a férfi csak hangos hahotával válaszolt, majd kihívóan végignyalta a lány hófehér bőrű nyakvonalát és lelépett. A vámpír még az után is letaglózva állt a nappalija közepén, mikor a farkas már pár perce távozott. Nem volt benne igazán biztos, hogy ennek a frissen kötött vámpír-farkas „szövetségnek” jó vége lesz.

A műanyag gyógyszeres doboz halk koppanással ért földet, miután Amelia a teljes tartalmát leküldte a torkán és az kifejtve hatását ellazította eddig szorosan összezárt ujjait. Szerencsére a farkas nem vette észre szabotázs akcióját, túlságosan el volt foglalva annak eldöntésével, hogy milyen eszközzel kínozza hamarabb. A lány még látta, ahogy Alek határozottan megindul felé, aztán szemhéjai is elnehezültek. Persze, eredetileg neki szánta a pirulákat, de miután nem nyílt semmiféle alkalma a felhasználásukra, így változtatott az elképzelésein. Talán, egy-két órára kiütve – nem számított hosszabb hatásra – könnyebb lesz elviselni a rá minden bizonnyal váró megpróbáltatásokat. És ráadásul sikerült a szerrel letompítania magát annyira, hogy ez már nagyon ne is izgassa. Mondjuk egy ember ettől az adag gyógyszertől rég örök álomra szenderült volna, de mivel ő, mint ismeretes, nem volt ember, így csak elernyedt, jóformán még gondolkodni is tudott. 115

Aztán a farkas mégsem váltotta be az ígéreteit. Aggodalom energiái vibráltak körülötte, ahogy az arcát paskolgatta, még véletlenül sem olyan erősen, hogy fájjon. Vagy mikor vért próbált leerőltetni a torkán... Mindenek ura! Annyira finom volt még az illata is, hogy Amelia nem volt képes elnyomni az ingert, ami arra késztette, hogy megnyalja a száját. Majd félig öntudatlanul, hagyta magát eloldozni, ágyba tenni, megetetni. Nem várt gyengédség volt ez a férfi részéről, a lányt kínozta is a tudat, hogy ismét meg kell bántania, el kell árulnia őt – ugyanis új szökési terv kezdett körvonalazódni elméjében –, de nem látott más megoldást. Ha szembeszállnának a népeikkel és mégis beteljesítenék a köteléket, azzal világméretű természetfeletti háború kirobbanását kockáztatnák. Amelia már így is több száz éve hurcolta magával a lelkifurdalás terhét, melyet apja helyezett a vállára, és akkori bimbózó kapcsolatuk fájdalmas megszakítását eredményezte... Egy szellem hangtalanságával osont végig a kastély alatt húzódó vészfolyosó szűkös falai közt. Útját csak egy-két fáklya világította meg, amik bűbájpor hatására folyamatosan égtek. Sietnie kellett, mert Alekkal való randija eléggé elhúzódott, hamarosan hajnalodik, a kastélyt pedig sötétítő burok veszi majd körül, megakadályozva a napfény beáramlását, minden egyébbel együtt. Közben elérte a titkos ajtót és óvatos kinyitotta, éppen csak annyira, hogy kileshessen és megbizonyosodjon róla tiszta a levegő. A folyosó kihalt volt, egy szál, a komódra helyezett, pislákoló gyertya jelezte, hogy a szolgálólánya kézben tartja a dolgokat, senki nem sejt semmit. Ez volt az egyezményes jel. Ha a láng nem ég, Amelia bajban van. A lány megkönnyebbülten fújt egyet, majd gyorsan kilépett az ajtó árnyékából és behúzta maga után. A nyílászáróról ebben az állapotában – ha nem ismerte az illető a pontos helyét – ugyan senki meg nem mondta volna, hogy ajtót lát. Beleveszett a gazdagon 116

faragott fa falburkolat mintái közé. Persze, ezért volt titkos a rejtett ajtó... Azzal a meggyőződéssel indult meg a saját lakosztálya felé, hogy most már minden a legnagyobb rendben, mikor a szobába lépve még a levegő is a tüdejében rekedt. Zorica – a cinkostársa és szobalánya – teljesen kicsavart testhelyzetben, vérbe fagyva, és feltépett torokkal feküdt a helyiség padlóján. Üveges szemeiben még mindig ott ült a rettegés. – Hol voltál? – reccsent rá az apja a háta mögül kérlelhetetlen hangon, szinte fizikai fájdalmat okozva ezzel. Minta valóban csattant volna a korbács a hátán. Ameliát kirázta a hideg. – Én... – Ne hazudj! – szakította félbe amaz, mielőtt a lány magyarázkodásba kezdhetett volna. – Hol voltál?! Amelia megpördült a tengelye körül és rémülten nézett bele az eddig az árnyékban meghúzódó fejedelem dühtől eltorzult, kemény arcába. – Sétáltam egyet az erdőben... – próbálkozott, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy apja el is hiszi a szavait, amit alá is támasztott a hatalmas pofon csattanása az arcán. Feje oldalra bicsaklott, szája sarka felrepedt és vér íze öntötte el ízlelőbimbóit. – Mondtam, hogy ne merj hazudni! – ordította a magából kikelt vámpír. – Azt hiszed, idióta vagyok?! A kis cinkosod szíves örömest elárulta, amire kíváncsi voltam, mielőtt meghalt. Jóformán hozzá sem kellett érnem, rögtön kipakolt. Amelia szíve összeszorult, mikor apja felemlítette Zoricát. Már bánta, hogy a lányt is belerángatta a dolgokba. Egy értelmetlen halállal több. – Velem jössz! – ragadta meg a férfi a lánya karját, és durván vonszolni kezdte maga után az alagsorba, ahol belökte egy cellába. 117

A lány először azt hitte apja oda akarja bezárni, aztán meglátta a kezénél fogva fellógatott, véresre vert, eszméletlen férfit. A rémület savként kúszott fel a torkába, ugyanis azonnal ráismert. Az egyik falusi fiatal volt. Egy ember. – Melyik korccsal találkozgatsz? – kérte számon a vámpírfejedelem. – Talán ezzel itt, akit a kastély körül settenkedve kaptunk el? Mondd meg, mert ha nekem kell kideríteni, az nem csak neked fog fájni... Amelia nem is tudta, féljen inkább vagy megkönnyebbüljön a tudattól, hogy apja nem ismeri az igazi csábítója kilétét. Szegény szerencsétlen falusi nem éppen a megfelelő pillanatot választotta egy erdei kóricálásra... – Jól gondold meg, mit válaszolsz, mert minden egyes hazugságért újabb korcs fog kínhalált halni. Kiirtom a falut, ha kell! Tudod, hogy megteszem! – Kérlek Atyám! Ne csináld – fogta könyörgőre a dolgot Amelia belekapaszkodva apja ingébe. – Bármit megteszek, amit csak kívánsz. Ne bántsd a falut! Nem onnan való! Nem is akartam találkozni vele többet, mert rájöttem, hogy csak egy hozományvadász, aki megszédített egy pillanatra, de már magamhoz tértem a kábulatból. Ő végleg elment, biztosan messze jár – közben azon rimánkodott magában, hogy nézzen ki annyira kétségbeesettnek, hogy a fejedelem bevegye ezt az orbitális hazugságot. Vladimir tanulmányozta pár percig az arcát, fürkészve minden egyes rezdülését, majd eltaszította őt magától úgy, hogy a lány a földre eset. – Félnótás liba! Ha nem lennél az utolsó lehetőségem a hatalmam növelésére, most azonnal kitépném a szívedet és a kutyák elé vetnélek. Még arról is könnyűszerrel megfeledkeznék, hogy az ivadékom voltál, sőt, hogy léteztél egyáltalán. – Undorodva köpött egyet Amelia mellé a poros padlóra. – Készülj el naplementéig! 118

Londonba mész – azzal sarkon fordult, és otthagyta őt bárminemű további magyarázat nélkül, letaglózva... Amelia szemét csípni kezdték a könnyek, ahogy küszködött az emlékek hálójában. Nagyon hosszú időbe tellett, mire megemésztette apja szavait. Az pedig, hogy nem tudta figyelmeztetni Aleket a dolgok alakulásáról, külön fájdalmat okozott a lelkének. Még egy nyomorult papírfecnit sem maradt esélye kijuttatni a kastélyból. Minden lépését szemmel tartották az indulásig. Tisztában volt vele, hogy a férfi előbb aggódni, majd dühöngeni fog, ha nem jelenik meg a következő találkozón. Azt pedig árulásnak fogja venni, hogy faképnél hagyta a megbeszélt kötelék-szertartás előtt. Lelki szemeivel látta a férfi csalódottságtól merev arcát. Fájt a szíve utána, de nem tehetett semmit. Több száz ember halála száradt volna a lelkén – és ezt a tudatot tizennyolc éves fejjel képtelen lett volna elviselni –, ha nem szakít meg vele minden kapcsolatot. Később, mikor már néhány hónapja élt Londonban, hallotta, hogy az apja azt terjeszti Szerbia szerte, hogy hozzámenni készül Da Vila herceghez, azért utazott el. Akkor tett le az utolsó szalmaszálnyi reményről is, hogy Alek valaha is megbocsájt neki. Tulajdonképpen nem is találkoztak addig a bizonyos harapásos esetig, mikor a sors fintora által – már előre megfontolt szándék nélkül – kötelékbe nem léptek. Szembe fordult a szorosan mellette, mélyen alvó férfival, ujjai akaratlanul indultak meg és rajzolták körbe a kialvatlanságtól feszes arcvonásokat. Érezte, hogy csak egy hajszál választja el őket a béküléstől. Amelia nagyon szeretett volna vele maradni, összebújni, örökre. Elmondani neki, hogy mindig is őt szerette, megmagyarázni a történteket és bocsánatot kérni azért, mert szó nélkül elhagyta, de nem lehetett... A körülményeik még több száz év távlatában sem 119

változtak. Alek továbbra is farkas volt, ő pedig vámpír. Nincs esélyük. Vladimir pedig, csak még kegyetlenebbé vált ez idő alatt. El kell mennie, mert ha együtt találnak rájuk – az nem is volt kérdés, hogy követik őket – annak nagyon véres vége lesz. Az apja megölné Aleket, már azért is, mert elrabolta, nem ha kiderülne a kapcsolatuk. A lány szomorúan bontakozott ki az ölelésből, milliméterrőlmilliméterre csúszva le az ágyról, majd araszolva el az ajtóig. Mikor kijutott az épületből, teljes erőből futásnak ered. Ágak csapkodták az arcát, a korábbi esőtől sáros talajon csúszkált, kiálló gyökerekben bukdácsolt, miközben igyekezet még az éj leple alatt minél messzebb jutni a farkastól. Már-már felcsillanni látszott a remény, hogy gond nélkül eljut az országútig, mikor az egész fenyvest megremegtető ordítás felhangzott. A lány őrült tempóra kapcsolt, beleadva utolsó rejtett tartalékait is a rohanásba. Minden jel arra utalt, hogy Alek felfedezte a szökését…

120

12. fejezet A dobhártyaszaggató ordítás akaratlanul tört elő Alek torkából, miután magához térve félkómás állapotából felfedezte, hogy Amelia elment. Megint! Pedig már-már újra bizalmat szavazott neki. Valami hülye gondolattól vezérelve hajlandó lett volna meghallgatni és elfogadni bármilyen hajmeresztő történetet a korábbi árulására vonatkozóan, erre újra megteszi. Lelkifurdalás nélkül faképnél hagyta! Az évek óta eltemetett düh és bánat ismét emészteni kezdte... Nem jött el – kattogott a kétségbeesés Alek agyában, miután a nap első sugarai egyedül találták a sziklaszirten üldögélve. Amelia nem jött el. Talán baja esett? – aggodalmaskodott magában. A lánynak nem volt szokása, hogy csak így átvágja. Biztos, hogy gond van! Mindenek Ura! Nagyon remélte, hogy a piócák nem fedezték fel a titkukat. Annyira közel volt már a szertartás napja. Még a jegyajándék is elkészült időben – meglepetés a lány számára, egy kicsiny, indákkal és virágokkal díszített ezüstgolyó formájában, ami hosszú, csavart láncra lett fűzve, mert emlékeiben úgy élt, hogy régebben, egy ilyen csecse-becse nagy jelentőséggel bírt a lány számára –, a falusi kovács éjt nappallá téve dolgozott rajta, hogy meglegyen, mikorra kell. Azt szorongatta a kezében most is, mivel ma akarta átadni... Kínjában végigpásztázta az őt körülvevő erdőt, de nem látott változást. Végül feladta a várakozást, és letörten hazaindult. Napokig kétségek között vergődött utána. Minden este felkerekedett, hogy a sziklához zarándokoljon, Amelia viszont eltűnt. Nem jelent meg, 121

üzenetet sem hagyott. Még a családjának is kezdett szemet szúrni Alek furcsa, mogorva viselkedése. Aztán egy hét után a dolgok alakulása újabb zuhanórepülést vett. Kezdődött azzal, hogy találtak az erdőben egy szétmarcangolt emberi roncsot, majd kis idő múlva még egyet. A falusiak teljesen kikészültek és rajtuk kérték számon a történteket. Az ő fajuk feladata volt az emberek megvédése a vérszívó piócáktól, akik kéretlenül idetelepültek a közelükbe. Aztán az egyik besúgójuk értesítette őket, hogy a hercegnő elutazott, mivel férjhez készül menni. Mondjuk a klán ezt jó hírnek könyvelte el – egy vámpírral kevesebb a környéken –, de Alek szinte őrjöngött. Órákig futott erdő szerte, néha-néha megállva és fákat tépve ki, köveket zúzva szét. Amelia házasságra lép valaki mással, és még arra sem méltatta, hogy értesítse erről. Szerelem és gyűlölet váltakoztak benne egyfolytában. Az ezt követő hetekben, hónapokban Alek teljesen elzüllött. Ivott, randalírozott. Már a családja is nagy ívben kerülni kezdte őt. Végül Nick ragadta magához az irányítást, némi fizikai ráhatásra kirángatta őt a falu egyetlen kocsmájából és belehajította egy dézsa hideg vízbe, néhány keresetlen szó kíséretében. – Betelt a pohár, Aleks. Szedd végre össze magad! Válaszképp a farkas nekidobta a víztől csöpögő rongyot, amivel mosakodnia kellett volna – az el is zúgott Nick feje mellett, mert gyors reflexeinek köszönhetően könnyedén elhajolt a lövedék elől – és prüszkölve igyekezet kimászni a dermesztő folyadékból. – Ezt még megkeserülöd, Niko! Nem vagy magadnál! Nick könnyűszerrel visszalökte testvérét a dézsába, nem törődve vele, hogy a kicsapódó víztől ő is teljesen elázik. – Nézz magadra, tesó! A hajad csimbókokban, a szakálladat hetek óta nem nyírtad, büdös vagy és kiállhatatlan. Egyetlen nőért sem éri meg így elhagyni magad, nem, hogy egy nyavalyás vámpírért. 122

Alek még az ellenkezéssel is felhagyott, annyira meglepte a kijelentés. – Miről beszélsz? Honnan... – Ne már, Aleks! Azt gondoltad, nem veszem észre, hogy Amelia után kajtattál? A testvéred vagyok, ismerlek, mint a tenyeremet. Csak, hogy tudd, egyfolytában vámpírszagod van, és mivel már nagyon rég kellett rájuk vadásznunk, amitől esetleg összeszedhetted volna ezt az undorító esszenciát, a környéken pedig ő az egyetlen valamire való vérszopó, kikövetkeztettem. Ezt csak megerősítette, hogy nemrég véletlenül megláttam, mikor találkoztatok a szirteknél. Az, hogy nem szóltam eddig róla, még nem jelenti, hogy egyet is értek a választásoddal. Egy vámpír, ember? Nem szaladgál elég csinos farkaslány a világban? – Azt hittem Amelia más... De, mint látod, tévedtem. Ő is csak egy önző élősködő. Simán eldobott egy ígéretesebb, vámpír férjjelölt kedvéért. Engem! Nick felnevetett Alek sértett kifakadásának hallatán, majd fogta a rongyot meg a szappant, és testvére kezébe nyomta. – Mosakodj meg végre, aztán kitaláljuk, hogyan kecmeregj ki a legkönnyebben ebből a saját magad ásta gödörből... Alek beletörődve a megmásíthatatlanba belekezdett a tisztálkodásba... A csalódottság gejzírként robbant ki a belsőjéből, előhozva a benne megbúvó állatot is. Vadászösztöne feltámadt, józan esze teljesen háttérbe szorult. Elégtételért üvöltött. Meg akarta kapni, ami járt! Körmei karmokká alakultak, fogai megnőttek, hegyesebbé váltak, izmai megfeszültek és, ha lehet még élesebben kirajzolódtak bőre alatt. Hallása, szaglása a korábbiaknál is kifinomultabb lett. Az állat, akivé vált, majd megbolondult az illattól, amit a nősténye hagyott maga után. Amelia az övé kell, hogy legyen! Túl sokat várt már így 123

is, hogy megkaphassa. A további sorsáról meg majd akkor dönt, ha kielégítette a teste követeléseit. Vicsorogva lendült mozgásba, az ajtó nem képzett semmiféle akadályt számára. Átrobbant rajta, a fa pedig szilánkjaira porladva kavargott körülötte. Hűvös, nedves levegő sustorgott a fülében, ahogy száguldott árkon-bokron keresztül, letépve a ruháit, hogy ne késleltessék a teljes átalakulást. Immár farkas alakban folytatta útját, mancsai légpárnaként úsztak a sáros talaj felett. A nő illata pedig egyre közelebbről és közelebbről csábította. Szó szerint hívogatta magához, bár minden bizonnyal zsákmánya ezt nem szánt szándékkal tette. De az is lehet, hogy pont arra vágyik a kicsike, hogy levadásszák, és jól megdöngessék… Erre a gondolatra az adrenalin szintje a magasba szárnyalt, lábai kétszer olyan gyorsan rótták az erdő ágas-bogas, avarral borított labirintusát. Aztán a következő fa után maga az ínycsiklandó illatforrás is a látómezejébe került. Alek morgó hang kíséretében vetette magát prédájára.

Itt van! Még jóformán meg sem fogalmazódott Amelia fejében a gondolat, a talaj eltűnt a lába alól, és mint egy darab fa, vágódott el a sárban. Csillagokat látott a koponyáját ért ütéstől, szemébe, orrába nyálkás talaj került. Tulajdonképpen ő maga egy merő szutyok volt. Egyik maszatos kezével kapkodva igyekezett eltávolítani arcából a zavaró anyagot – a szemébe hulló hajával együtt –, miközben másikkal kapaszkodó után tapogatózott, ugyanis karmok mélyedtek nadrágja szárába és folyamatosan húzták vissza, tépve, szaggatva a farmert a lábáról. A kísérő morgás ráadásul hátborzongató volt. Miután nagy nehezen sikerült kidörgölnie a szeméből a sarat, hátrapislantott – persze a vonszolás nem maradt abba közben sem, 124

emiatt ujjai barázdákat szántottak a talajba –, hogy a látványtól valami furcsa érzelmi turmixba kerüljön. Alek félig átalakult teste egyszerre volt ijesztő és lenyűgözően észveszejtő. Sosem látta még ilyen állapotban. Emberi alakban és farkasként igen, de így... Ettől egyfelől a pánik kerülgette – a férfi éles arcvonásai, kiálló fogai, karmai és iszapos talajjal borított bőre, de főleg a szemében tükröződő halálos elszántság és tomboló vágy keveréke miatt – másrészről viszont a szükség nyilalló villámokkal söpört végig a testén. Az elemi ösztön arra igyekezett sarkallni őt, hogy hagyja abba az ellenállást és adja át magát az elkerülhetetlennek. De, ha már eddig eljutott, nem adhatja fel. Megmarkolt egy darab földet, a farkas arcába dobta, majd akkorát rúgott Alek gyomrába, hogy az ő lába is belefájdult. A férfi összegörnyedve engedte el, Amelia pedig elrugaszkodott és újra menekülőre fogta a dolgot. Mereven előre nézett, a forgolódás csak értékes másodperceket vett volna el a szökésre fordítható időből, és úgyis tisztában volt vele, hogy követni fogják. Nagy igyekezetében, hogy minél messzebb juthasson, nem figyelt fel a talaj enyhe lejtősödésére és eliszaposodására, így a következő pár lépés után egy sekély patakocskába csobbanva találta magát. Köhögve a beszippantott folyadéktól tápászkodott négykézlábra, majd az igencsak hűvös vízben, botladozva folytatta útját. Hátha ettől Alek szaglása megzavarodik kicsit. Öröme nem tartott sokáig, ugyanis csakhamar egy kis méretű tóvá szélesedett pocsolyához ért, amit elég magas és meredek – valamint ránézésre igencsak csúszós – sziklafalak öveztek, egyik oldalon leomló vízeséssel. Csapdába esett. Innen kiút csak arra vezetett, amerről érkezett, a háta mögött tovafolydogáló patak mentén, amit már nem maradt ideje ismét igénybe venni. A farkas újabb rohammal tarolta le és birkózta a víz alá. 125

A lány kapálózva próbált szabadulni, forgolódott, karmolt, ám mindhiába, Alek túl erős, és még annál is elszántabb volt. A préda leteríttetett. Amelia csapzottan és valahogy az üldözés izgalmától felajzva bámult fel a fölé magasodó férfira, aki teljes testsúlyával ránehezedett, hogy kordában tartsa őt. – Alek! Kérlek... – nyöszörögte, nem konkretizálva valójában mit is akar, szabadulást vagy vad beteljesülést. – Semmi sem érdekel, malena8! Az enyém leszel, nincs értelme a hadakozásnak. Amelia gyomrában csomó keletkezett, maga sem tudta a földöntúlian karcos, csiklandó hang és a szavak értelme miatt, vagy a rég hallott becézés keserédes emlékének hatására. Az elszánt vágyakozás, ami a férfi szemében lobogott, vonzotta, mint lepkét a tűz. Biztos volt benne, hogy meg fogja égetni magát – ha egyenesen nem az elporladást kockáztatja –, de képtelen lett volna megmozdulni. Teste agyától függetlenül – ami még azért erőtlenül igyekezett a józanság talaján maradni és továbbra is rúgni-vágni, harapni akart – feladta a harcot, miközben szemével itta társa minden rezdülését. Alek felpattant – mellesleg teljesen pucéran – magával rántva a nőt is, karmai segítségével egyszerűen letépte az őket elválasztó csuromvíz ruhafoszlányokat – amik még Amelia testét takarták –, majd a közeli sziklafalnak taszította, és kartávolságra megállt tőle. Mellkasának izmai hullámzó táncot jártak a zaklatott levegővételtől. A szikláról aláhulló vékony vízfolyam megtört széles vállain, lemosva a még megmaradt piszkot. Tulajdonképpen természetes zuhanyként funkcionált. A férfi ebben az állapotában úgy festett, mint egy igazi vadállat. A lányt egyszerűen elkápráztatta, ennek ellenére mekkora 8

kicsim, kicsikém

126

önfegyelemmel tartóztatja meg magát attól, hogy teketóriázás nélkül, csak a saját élvezetét szem előtt tartva letámadja őt és elvegye, amit akar. Voltaképp arra várt, hogy Amelia a beleegyezését adja. A lány, ha akar sem lett volna képes ezek után küzdeni ellene. Alek pillantásától, amivel jóformán felfalta őt, teljesen elveszett. A belsője olvadozva, sikítva rimánkodott az egyesülésért. A farkas felmérve a helyzetet, meglepően gyengéden simult hozzá, bőrük, testük minden centimétere tökéletesen illeszkedett a másikhoz, szinte mágneses vágyakozással tapadtak egymáshoz. Csupán szaggatott levegővételük és a víz csobogása törte meg az erdő természetellenes csendjét. Mintha még a környezetük is lélegzetvisszafojtva az érzelmeik kirobbanását várta volna. És akkor Alek lecsapott a hívogatóan elnyílt ajkakra, olyan vad, elemésztő tűzzel, hogy félő volt egyszerűen kigyulladnak. Nyelveik ujjongva üdvözölték a másikat. – Alek… – mormogta a lány az élvezettől elgyengülve. – Ne csináld, malena! Kellesz, hallod? Ne akard, hogy abbahagyjam – csikorogta a farkas a fogai között, miközben, szája átvándorolt a lány állának vonalán keresztül kecses nyakszirtjére és ajkait rátapasztva szívni kezdte a bőrt, apró, cikázó gyönyörkisüléseket okozva ezzel Ameliának. – Mééég – nyújtotta el a szavat a vámpír, és élesen felsikoltott, mikor a farkas fogai a bőrébe mélyedtek. Fájdalom és öröm keveréke borította el egész lényét. A kocka el volt vetve. A több mint száz éve megkezdett szertartás hivatalosan is bevégeztetett. Ugyan kötelékbe lépni lehetséges volt már az által is, hogy az egyik fél megbélyegezte a másikat, de ha mindketten megtették ezt a lépést, a létrejövő erős kapocs sziklaszilárddá fokozódott. A lány tudatában volt, hogy az elkövetkező pillanatok, percek nem a gyengéd egyesülésről fognak szólni. Ahhoz túl sok volt az 127

elszenvedett sérelem, túl sokáig feszítették a húrt. De jelenleg mindkettőjüknek erre volt szüksége. Szabadjára engedni a vadat… Alátámasztandó Amelia elgondolását, Alek a lány térde alá nyúlt, felhúzta, csípőjével megkereste a megfelelő pontot és határozottan behatolt a testébe. Durván, kíméletlenül, kérlelhetetlenül… A vámpír kis híján azon nyomban elélvezett a gyönyörűségtől. Ezek után azt várta volna, hogy majd a férfi is eszét vesztve fogja az élvezeteket hajszolni. Tévedett. Alek keményen, lüktetve töltötte ki nőiessége barlangját, de nem mozdult. Kar- és mellkas izmai úgy megfeszültek, hogy gond nélkül lehetet volna róluk domborzati térképet mintázni. Hegyek, dombok, némi völgy, egy-két patak, sáros földcsuszamlás… A lényeg viszont az volt, hogy meg sem moccant. Amelia elhomályosodó tekintettel, kérdőn nézett társa szemébe, kinek arcáról keménység tükröződött. – Ott hagytál! Valamiért, a lány rögtön tudta, hogy Alek nem a mostani, hanem az évekkel korábbi esetre gondol. Mocorogni kezdett, a farkas viszont megragadta a csípőjét, hogy egy helyben tartsa, karmai a bőrébe vájtak. A lány meg sem érezte. Az érzéki feszültségtől szinte már darabjaira hullott. – Miért? – vicsorogta a férfi, emberfeletti erőfeszítéseket téve annak érdekében, hogy mozdulatlan maradjon. Csupán farkának ritmikus pulzálásával bizsergetve a női hüvely ilyesmire érzékenyen reagáló felületét. Amelia felszisszent a már-már fájdalmassá váló sürgetéstől. A pasas komolyan gondolja, hogy ezt pont most beszéljék meg?! – Lemészárolta volna őket… – suttogta, fejét a sziklának támasztva, szemét lehunyva. Tudta, hogy társa érteni fogja a célzást. Alek lökött egyet a csípőjével, majd újra mozdulatlanná dermedt. A lány csalódottan engedte ki a tüdejében rekedt levegőt. Ennyi nem elég!!! 128

– Üzenhettél volna – jött a következő vád. – Akartam, nem lehetett… – Újabb lökés. – Azt mondták férjhez mész… – Hazudtak… Még mindig a te asszonyod vagyok, nem?! – Ismét. – Gyűlöltelek… – Tudom. – Most is gyűlölnöm kellene téged. Kínoztak miattad! Évekig! – A vádlónak szánt, rekedt szavak inkább győzködésnek hatottak, mintha saját magát kellene rávennie valamire. – Szeress… – bukott ki Ameliából kontrollálatlanul a szó, ami mintha csak a közöttük láthatatlanul feszülő gátat szakított volna ketté. Alek felüvöltött, majd önkontrollját elvesztve nyomult egyre gyorsabb iramban a lány készséges testébe. A vámpír szárnyra kapott. Nem érdekelte, hogy a kemény szikla kidörzsöli a bőrét, vagy, hogy nem tartoznak egy fajba. Felőle jelen pillanatban még a világ is elpusztulhatott volna körülöttük. És a megkönnyebbülés annyira, de annyira közel volt már… Erre Alek nem abbahagyja?! Mi ez, valami nyakatekert bosszú?! Most ő vájta karmait a férfi vállába, csípőjét ingerlően mozgatva, hogy folytatásra buzdítsa társát, csalódott felkiáltás kíséretében. – Alek! A férfi belefúrta arcát Amelia vállgödrébe, zihálva a megerőltetéstől. – Nem vagyunk állatok, malena. Kijár nekünk a puha ágy. Nem akarlak másodszor is a mocsokban magamévá tenni. – Technikailag a dolog ugyan már megtörtént, de ne adjunk az apróságokra. – Visszaviszlek az erdei lakba – és azzal már húzódott is volna ki, de a lány erősen a csípője köré fonta a lábait. – Én most akarlak! – lázadt a férfi önkényes döntése ellen. Alek nyomott egy gyors csókot a vámpír lebiggyesztett ajkára, majd átkarolta őt, és így összefonódva megindult vele ki a vízből. 129

Amelia már pár lépés után tudta, hogy nem fogja kibírni odáig. Hisz rohanva is legalább félórányira voltak a kis kalyibától. Illanniuk kell, nincs más megoldás. Csak az a fránya telihold ne lenne... De talán, hogy így egyesítették az energiáikat, a hold már nem is hat rá olyan erővel. Meg kell próbálnia! Szemét összeszorítva, lázasan igyekezett kizárni a bizsergető érzéseket és a célra koncentrálni. Menni fog, menni fog, menni fog… – ismételgette. És sikerült. A következő pillanatban, számára is hihetetlen módon, a kunyhóban találták magukat. Alek csak nevetett a lány mutatványán. – Micsoda egy türelmetlen nőszemély vagy! – majd nem piszmogva azzal, hogy az ágyig elbotorkáljon társával, egyszerűen az épület falának támasztotta a nő hátát és ott folytatta a korábban elkezdett dolgokat, ahol abbahagyta. – Nem ágyban akartad? – kérdezte Amelia két nyögés között, miközben Alek egyre gyorsabban és mélyebben pumpálta bele magát forróságába. Ő erre megmarkolta a nő egyik kerek mellét és masszírozni kezdte mozgása ritmusára, úgy válaszolt. – Meggondoltam magam… – mormogta élvezettel, és végignyalta a puha bőrfelületet a lány kulcscsontjától a fülcimpájáig, majd finoman rágcsálni kezdte azt. Amelia az elalélás szélére sodródott. Az orgazmus földrengésszerűen söpört végig rajtuk. Egy tízes skálán, legalább tizenötös erősséggel, gyakori utórengésekkel, cunamival, tornádóval és minden természeti csapással megfűszerezve. Később, megtisztálkodva heveredtek le az ágyra. Mindketten némán, félve, hogy ha megtörik a csendet, az idilli pillanat elillan. Végül akaratukon kívül az álom ismét jótékony takarójával borította be őket. Egyikük sem ébredt fel az ernyedt, összefonódó végtagokkal való összebújásból, mikor az alig érzékelhető, halvány ragyogás körbelengte őket. A bőrük világított az elsötétített helyiségben, a 130

lelkük pedig tudtukon kívül összeforrt, hogy megalkosson valami újat, valami világmegváltót…

131

13. fejezet Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét, mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen megáll egy kicsit, hogy osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan boldogságon. Résnyire kinyitotta szemhéjait. Amelia egy szál fehér pólóban és bugyiban szorgoskodott az aprócska „konyhában” – ami egy szekrényből, két főzőlapból meg mosogatáshoz szánt lavórból állt – és szemével nyálcsorgatva falta ringó csípőjének mozdulatait. Olyan meghitt volt a hangulat. Tisztára, mintha friss házasok lettek volna. Ami tulajdonképpen egy szinten igaz is volt. – Befejezheted a színjátékot Alek, úgy is tudom, hogy már nem alszol… – duruzsolta a lány, mikor odaért mellé és a tálcára pakolt kétbögrényi kávét meg száraz kekszet a közelben lévő asztalra tette. Több sem kellett a férfinak, abban a pillanatban, ahogy Amelia elengedte azt, ami a kezében volt, megragadta a pólója szélét és szó szerint magára rántotta őt. A lány nevetve bújt hozzá, miközben a farkas a nyakába csókolt és élvezettől mormogva tanulmányozta az új, összetartozásukat szimbolizáló, közös illatukat. Bőr, erdő, vadvirág, fekete csoki… Ínycsiklandó! Orrával játékosan megbökdöste a lágy hajlatot, miközben ujjai beleszántottak a zilált, sötét tincsek közé.

132

– Szép reggelt, ženo9! – azzal meg is nyalta az említett területet. Amelia kuncogva próbált elhúzódni, nem sok sikerrel. – Ne csináld, Alek! Csiklandoz! – ezt már majdnem sikította, mivel a férfi továbbra sem hagyott fel a „kínzásával”. Úgy játszadoztak, mint a kisgyerekek. Amelia kiszabadította magát az ölelésből, kacagva megkerülte az aszalt, miközben Alek is kipattant az ágyból és az említett bútordarab másik oldaláról nézett farkasszemet asszonyával, egyébként teljesen pucéran. Ettől a lány szeme pajkosan felcsillant, miközben teljes valójában felmérte őt. Pillantásával ígért és ígéretet várt, majd apró mosollyal a szája sarkában úgy tett, mint aki menekülésre készül. Megindult jobbra, majd hirtelen balra mozdult… Nevetve kezdtek fogócskába az asztalka körül, míg végül Alek megragadta a vállánál fogva és az időközben teljesen felajzott testéhez rántotta. Amelia feneke pont nekinyomódott lüktető húsának, miközben a férfi másik keze végigsimított a nyakától lefelé, egészen a lapos hasáig, hogy ott megállapodjon. – Szeretsz játszadozni velem, malena, hmm? – dörmögte a fülébe, leheletével is ingerelve a lány érzékeny bőrét. Amelia kéjesen dorombolva bújt hozzá, körkörös csípőmozdulatokkal jelezve, mennyire igazat ad neki. – Élvezed, ha vadászok rád? – folytatta Alek az érzéki mormogást, majd megdöntötte a lány testét, az aszal lapjához nyomta, míg ő maga a kecses háthoz simult. Összetapadtak, egybe olvadtak. Éppen csak egy vékonyka pamutdarab választotta el őket attól, hogy tökéletesen egyesüljenek. – Igen… – nyöszörögte Amelia. – Kapj el, én vad, erős ragadozóm! A farkasnak sem kellett több bíztatás. Beakasztotta mutatóujját a bugyiba, és éles karmával úgy tépte el az anyagot, mintha papírból 9

asszony

133

lett volna, majd tovább vándorolva befurakodott a zárt végtagok közé, hogy ott rátaláljon a síkos, meleg redők közt rejlő, gyönyörre áhítozó gombocskára. Érzékszerveit elárasztotta a felszabaduló illat, ami körüllengte őket, agya belezsibbadt a vágyba. Asszonya máris készen állt a fogadására. Ujjával tett még néhány apró kört a csikló körül, amivel remegéshullámokat indított el Amelia testében, majd megmártózott a szűk forróságban. – Mmmm… – nyögte a lány. Talán még akart lenni, de a szó artikulálatlanul hagyta el az elnyíló ajkakat. Most! Alek megemelkedett kissé, egyetlen rántással eltávolította a még mindig közéjük szorult bugyit, majd határozottan benyomult a nő testébe. Olyan jó érzés volt benne lenni. Érezni, ahogy körülöleli, beszippantja, pulzál körülötte. Ha lehetséges lett volna, akár az idők végezetéig ezt csinálja. Igazi ragadozó módjára, morogva és vadul tette magáévá őt. A kis lak csak úgy lüktetett a felhalmozódott energiáktól. Később, a kihűlt kávét kortyolgatva, egymáshoz bújva üldögéltek – immár felöltözve – az öntöttvas kályhában pattogó tűz mellett, az ágy támlájának dőlve. Amelia letette a csészéjét a kályha szélére, majd hátrahajtotta a fejét Alek vállára, míg a férfi szeretetteljes csókot nyomott a sima homlokra. Hallgattak, bár a farkas érezte, hogy Amelia nyugtalan, valami kikívánkozik belőle. – Mi a baj, malena? – törte hát meg a csendet, állát közben a lány feje búbjára támasztva. – Mi lesz ezek után, Alek? – kérdezte ő, bizonytalan hangon. – Minden megváltozott és semmi. A felállás ugyanaz. Elcsépelt tudom, de még mindig lehetetlen ez a kapcsolat… Alek gondolkodóba esett. Igazat adott Ameliának. Attól, hogy most együtt voltak, a világ még nem változott meg körülöttük. A 134

farkasok és a vámpírok nem lettek hirtelen puszipajtások. A csendes háború ugyanúgy dúlt a felszín alatt. Sőt, tisztában volt azzal is, hogy hamarosan újra menekülőre kell fogniuk a dolgot. Vladimir csatlósai nagyon is közel lehetnek már, attól függetlenül, hogy a nyomkövetőt elpusztította. A hold ereje lassú hanyatlásba kezdett, a vámpírok kerülnek nemsokára fölénybe. Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy együtt lesznek. Nem érdekelte, hogyan, de nekik együtt kell maradniuk. Megérdemlik azt a rengeteg elvesztegetett idő miatt. A sok fájdalom, harag, bosszúvágy után kijárt nekik is egy kis boldogság. Alek képes lett volna a világgal is szembeszállni, csak, hogy Amelia az övé maradhasson. – Nem tudom, malena. Még nem tudom… De megoldjuk, ígérem! – fogadkozott, még szorosabbra zárva karjait a lány körül. – Megoldjuk… Ritka békesség lengte körül őket, miközben mindketten egy elfogadható megoldáson törték az agyukat, nem is számítva rá, hogy ez az idilli pillanat milyen hamar el fog szállni majd.

Elege volt. Háromszázötven év után a pohár vészesen megtelt. Joco kínkeservesen visszatartott indulattal, mereven bámulta a felettese vastag, kopasz nyakszirtjére tetovált halálfejet, ahogy céltudatosan törtek előre a sűrű erdőben. A talaj csúszott, hideg nedvesség telepedett a ruházatukra, vastag sárrétegben cuppogott a lábuk. És ez az önhitt barom még idiótának meri nevezni. Persze az nem számít, hogy ő felejtett el tankolni időben… Hosszú mérföldek óta kutyagoltak – a Rovert egy elhagyatott benzinkúton hagyták, kiürült tankkal –, mert a tévedhetetlen Ivan nem volt hajlandó segítséget kérni és ezáltal elismerni, hogy hibázott. 135

Pedig muszáj lesz előbb-utóbb. A farkas számít rájuk biztosan. Most nem fogják tudni olyan könnyen leszerelni, mint néhány éve. A jel hiányában, amit a nyomkövető sugárzott korábban, kénytelenek voltak más, időigényesebb eszközökhöz folyamodni. Minden pihenőn, benzinkúton és boltban megálltak, informálódtak, puhatolóztak, ezért is volt akkora idiótaság Ivan részéről ez a nem tankolás dolog. Hisz ott voltak, csak a töltőpisztolyt kellett volna a tankba dugni… És miért nem mutatott rá felettese nyilvánvaló mulasztására? Még a végén neki kellett volna elvinni a balhét. Bár minden valószínűség szerint így is rá lesz kenve a dolog. Tényleg elege volt az egészből. Hazaviszik a szökevényt és ő befejezte a pályafutását. Disszidálni fog! Egy nappal sem hajlandó tovább egy ilyen majom lábtörlője lenni! Magában tervezgetni kezdte az Amerikába vezető utat. Mit, hogyan és mikor kell végrehajtania, hogy a lehető legkisebb veszteséggel ússza meg ezt a nyilvánvaló szentségtörést. Senki emberfia nem élte még túl, ha hátat akart fordítani a fejedelmének. Majd ő! Már nem is emlékezett rá, mióta érlelődött benne ez az elhatározás, de mindig akadt valami, ami akadályokat gördített az útjába. A legfőbb gondja jelenleg egy szolgáló volt. Egy embernő. Jovana. Racionális agya hiába erőlködött, hogy jobb belátásara bírja a szívét. Tizenöt éve volt szerelmes a kis fruskába – a lány akkor került az udvartartásba –, és magával is akarta vinni, de Jovana egyszerűen keresztülnézett rajta. Tulajdonképpen mindenkin. Olyan volt, mint egy szellem. Gyönyörű, finom, de elérhetetlen. Csábíthatta, igézhette, adhatott ajándékokat neki, semmiféle reakciót nem volt képes kicsalni belőle. Ettől függetlenül úgy döntött, hogy legrosszabb esetben elrabolja. Lesz ideje később, már az új otthonukban betörni, magához 136

idomítani. Vladimirnak talán még fel sem fog tűnni, hogy hiányzik, úgyis annyi szolgáló zsongja körül. Neki pedig csak negyvennyolc órára lesz szüksége, és akkor bottal üthetik a nyomát… Amint visszaérnek. Joco érezte, ahogy a természetfeletti erő fokozatosan visszatér a szervezetébe. A hold lassú, de biztos hanyatlása teljes feltöltődéssel kecsegtetett. Talán már illanni is képesek lettek volna, ha tudják, hova kell. Egyelőre az erdőn átszelő, keskeny földúton motorozó alakváltót követték. Még korábban elkaptak egy fiatal farkas őrszemet Edinburg határában, belőle szedték ki, hogy kire érdemes odafigyelni, ha jó nyomra akarnak bukkanni, ami elvezethet a hercegnőhöz. Büdös dögök. Még mindig érezte a bőrén az orrfacsaró szagot – pedig nem egyszer megmosta a kezét azóta –, mivel kénytelen volt a csendesebb módon kioltani az elfajzott korcs életét. Közeledő autó hangja ütötte meg a fülét, és abból ítélve, amilyen hirtelenséggel Ivan megtorpant a folytonos menetelésben, neki is feltűnt. Füleltek még pár másodpercig, és ahogy a jármű egyre jobban kivehetővé vált, Joco annál biztosabban érezte, hogy a hercegnő benne tartózkodik. Bizonyos távolságon belül egy természetfeletti könnyűszerrel be tudott azonosítani egy másikat. – Ők azok! Támadás! – ordította el magát Ivan, és erre mindketten rohanásba kezdtek. Semmi nem akadályozhatta meg őket a küldetésük teljesítésében, meg sem érezték az arcukba csapódó ágak ütését vagy a talaj instabilitását. Nagyobb volt a tét annál – az életük –, mint hogy meg merjék kockáztatni a kudarcot. Ahogy elérték az utat, Ivan gondolkodás nélkül elrugaszkodott és hatalmas lendülettel csapódott neki az ott repesztő SUV szélvédőjének, ripityára törve azt.

137

Joco vett egy nagy levegőt, szárnyai előtörtek, majd ő is rávetette magát az autóra és tőrszerű karmaival tépni kezdte a fémet a cikázó járgány tetejéről.

Alek telefonált, öt percen belül harmadszor. Amelia aggódva figyelte ténykedését, ahogy kapkodva dobálja be a cuccaikat a SUV hátuljába. Egy vészhelyzet – mert kétség kívül annak kellett lennie – még a technikaellenességét is elnyomta. A férfi gondolkodás és gond nélkül használta a készüléket. – … Kell egy másik autó… Itt vannak a közelben, érzem… Sürgősen el kell tűnnünk… – kapott el Amelia néhány beszélgetésfoszlányt. A boldogság buborékot, amit maguk köré vontak, Con napnyugtakor befutott hívása pukkasztotta ki. Figyelmeztette őket a veszélyre, mivel nem sokkal előtte találták meg az egyik fiatal őrszemüket holtan. Üldözőik nagyon is szorosan a sarkukban jártak. Alek jelenleg Iannal tárgyalt a továbbiakról, Amelia pedig inkább félrehúzódott. Pakolászhatna ő is – bár nem sok elcsomagolnivaló akadt –, de nem akart láb alatt lenni. A párja elemében volt, ő csak hátráltatta volna. Kicsit furcsa volt még így gondolnia Alekre, de semmiképp nem rossz érzés. Határozottan egymáshoz tartoztak, felmerülő kétségek nélkül egy párnak számítottak. Ha csak nem egy hadsereg érkezik az elfogásukra, hogy szétválassza őket, mert a túlerővel ketten nem száz százalék, hogy elbánnak… – Rendben, akkor útközben találkozunk! – fejezte be a férfi a beszélgetést, majd hozzá fordult. – Gyere, malena! Indulnunk kell! Ian kivezet minket Edinburg-ból. Amelia odasétált Alekhoz, átölelte a derekát és a homlokát a biztonságot nyújtó, erős mellkas izmoknak támasztotta. Még egy 138

pillanatra ki akarta élvezni a nyugalmat, mert nem sok esélyt látott rá, hogy a közeljövőben újra részük lehet ilyesmiben. – Mehetünk – suttogta. Alek bíztatóan megszorította a vállát, bár a mozdulatban volt némi sürgetés is. Az erdőből kivezető út végtelen hosszúnak tetszett. Valahogy idefelé sokkal gyorsabban repült az idő. Pedig akkor nem is száguldottak nyaktörő sebességgel az egyenetlen úton. Amelia saját magát átölelve zötykölődött az anyósülésen, összeszorított ajkakkal, és egyre indulatosabban. Némán szidta a butaságát, hogy nem volt hajlandó ismét Alekból táplálkozni, annak ellenére sem, hogy azt a férfi magától ajánlotta fel. Tegyük hozzá, nem akarta még ezzel is legyengíteni őt, ha már a hold ereje sem erősíti, de így sajnos nem volt neki sem annyi energiája, hogy egyszerűen elillanjanak onnan. Ő meg az önérzetessége! Mennyivel egyszerűbb lehetne úgy, még ha fennáll az esélye, hogy a vámpírok rá is éreznek a dologra. A következő bukkanó után, a távolban feltűnt egy remegő fényforrás. Úgy fest, Ian elébük jön, legalábbis Amelia remélte, hogy a farkas motorjának imbolygó fényszóróját látják. Aztán már a sziluettje is feltűnt. Igen, ez Ian lesz. Alek homlokráncolva, gyanakvó képpel lassított kissé, talán hogy bevárja őt, mikor a semmiből valami – vagyis inkább valaki – nekicsapódott a szélvédőnek és apró darabkákra törte azt. Csak azért nem potyogott minden irányba üvegszilánk, mert a SUV-ot erős biztonsági üveggel látták el. Amelia a repedések sűrű hálóján keresztül is jól kivehetően felismerte az eltorzult ábrázatú támadót. Ivan. Sikítás formálódott a torkában, mikor is újabb csattanást követően behorpadt a tető a fejük felett és fémesen szakadó hangokat lehetett hallani. Alek hangosan káromkodva lökte be alacsonyabb fokozatba a váltót és tövig nyomva a gázpedált cikázni kezdett az erdei úton, hogy valahogy lerázza az autójukra piócaként tapadó vámpírokat. 139

Hajszálon múlott, hogy a nagy kapkodás közben nem taposta el Iant, mikor elszáguldottak mellette.

140

14. fejezet –

Bassza meg, bassza meg, bassza meg... – szitkozódott Alek,

miközben úgy nyomta a gázpedált, hogy majd kilyukadt a SUV padlója. Jobbra-balra rángatta a kormányt, hátha ezáltal sikerül egy időre kiiktatnia legalább az egyik rájuk tapadó vérszívót. A feje felett karmok fúródtak keresztül a tetőn, hasították a fémet, mintha gyenge papír lett volna. Közben elől itt-ott látott valamit a betört üvegen keresztül, amit előreláthatóan, pillanatokon belül kitépnek majd a helyéből. És ráadásnak még az eső is újra eleredt. Oldalra sandított Ameliára, aki sóbálványként, falfehéren bámult bele támadójuk arcába. Bassza meg! Ha csak fél órával hamarabb elindulnak... Ettől radikálisabb megoldást kell találnia! – döntötte el. Még mielőtt végiggondolta volna mit is csinál valójában, a fák közé irányította az autót. Hatalmas robajjal csapódtak egy vastag fatörzsnek, a motor gőzölve adta meg magát, ágak fúródtak keresztül a szélvédő maradványain. De legalább a piócákat lerázták! A két vámpír több méterre tőlük landolt az avarban, éppen nyögve tápászkodtak fel. Testüket horzsolások, sebek és jó adag sár borította, az egyiknek a szárnya törötten, bénán lógott a törzse mellett. Alek kifújta a levegőt. Megúszhatják! Meg kell úszniuk! Nem érzett komoly fájdalmat, csak az öv rántásától sajgott a mellkasa, meg a lábai beszorultak a műszerfal alá. Könnyedén kiszabadulhat. – Kiszállás, malena! Fuss egyenesen Ianhoz és tűnjetek el innen, de nyomban! 141

Heves tiltakozásra készült, de legalábbis némi reakcióra. Mivel semmiféle válasz nem érkezett, hát dühös türelmetlenséggel fordult a párja felé. Már nyitotta a száját, hogy mozgásra bírja a lányt, mielőtt a „megmentői” tényleg összeszedik magukat annyira, hogy ismét akcióba lendüljenek, mikor felfogta a látványt, a gyomra pedig görcsbe rándult. Valamiért úgy gondolta eddig, hogy ugyanúgy, mint neki, Ameliának sem eshetett baja. Tévedett. A lányt a jobb vállánál fogva az egyik vastag, hegyes ág az üléstámlához szögezte. Nyöszörögve mocorgott, miközben vérrel összekent, remegő kézzel próbálta kihúzni azt a vállából. Bassza meg! – hirtelen nem jutott Alek eszébe értelmesebb gondolat. – Ian! – ordította el magát, ahogy csak a torkán kifért, majd feltépte a műszerfalat, hogy csapdába szorult lábait kiszabadítsa. Villámgyors oldalpillantást követően kénytelen volt konstatálni, hogy a vámpírok végképp magukhoz tértek az esésből és rajtaütésre készülnek. – Gyere ide haver és vidd el őt innen! – azzal a „támadás a legjobb védekezés” stratégiáját alkalmazva, kirobbant a szélvédőn és a piócákra vetette magát. Ütötték-vágták egymást, miközben csúszkáltak a nedves talajon. Csont reccsent, vér fröccsent. Alek morogva tépett és rúgott, miközben néha-néha a háta mögé pislogott, hogy szemmel tarthassa, mi is történik a párjával, bár éppen csak látott valamit. Az eső annyira rákezdett, hogy még ott a fák alatt is összefüggő vízfüggönyt képzett. Inkább érzékelte, mint biztosan tudta, hogy Ian kiemeli a sérült Ameliát a SUV maradványaiból és a motorjához cipeli, hogy elvigye a helyszínről. Okos fiú, megértette a dolgot – dicsérte meg magában a másik alakváltót. Csak kicsinálja ezt a két majmot itt, és ő is utánuk megy. Újult erővel vetette magát a küzdelembe, teli tüdőből üvöltve. 142

Záporoztak rá az ütések és az esőcseppek. Az arcába csordogáló véres mocsok egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetét, kénytelen volt elsősorban az ösztöneire hagyatkozni. Hihetetlen módon, de a piócák sokkal szívósabbak bizonyultak, mint gondolta. Nem mintha számított volna. Tüzelte az akarat, hogy legyőzve őket újra Amelia mellett lehessen és a bosszúvágy, hogy elégtételt vehessen a múltbeli sérelmeiért. Már kezdte nyeregben érezni magát, egyre kevesebb találat érte, még egyik ellenfelét is sikerült leterítenie. Az fájdalmak közt fetrengett a földön, mivel pár pillanattal korábban tőből tépte ki a szárnyát. Kettőből egy kihúzva… Ekkor a semmiből földöntúli energiavibrálás borzolta fel tarkóján a szőrszálakat. Valaki – vagy valakik – illanni készült. Hogyan? És mikor? Egyszer csak egy csapatnyi vámpírkatona jelent meg hirtelen az éjszakában és szimplán letarolták. Esélye sem maradt a menekülésre vagy a visszavágóra. A vérében száguldó adrenalin hatására egyelőre nem érezte a fájdalmat, amit a betört orra, helyéből kiugrott vállízülete, tüdejébe fúródó bordái, a combjából kiálló csontszilánk, természetellenes helyzetbe csavarodott bokája vagy a hatalmas lyuk a hasfalán indokolt volna. Miközben eszeveszett sebességgel zuhant az eszméletvesztés fekete örvényébe, még eljutott hozzá a motor visító hangja. Megkönnyebbülve adta meg magát a sötétségnek. Legalább Ameliának és Iannak sikerült elmenekülnie...

Egy rongy repült felé a nyíló ajtón keresztül, Isabel csak a jó reflexeinek köszönhette, hogy nem találta arcon. – Töröld meg a cipődet. Ez a vacak eső tönkreteszi a szőnyeget! 143

A lány szemét forgatva ült be az autóba, futtában megtörölve a cipőtalpait. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, Nick Dimitrijevics – mindaz mellett, hogy kétséget kizáróan az ellenséges csapatban játszott – egy végletekig elviselhetetlen alak. Pimasz, nagyképű, igazi farok... Ennek ellenére a teste meglátása szerint teljesen irracionális módon gerjedt rá, amit próbált egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni. Egyelőre még annak a felfogása sem sikerült teljesen, hogy képes volt belemászni egy ilyen logikát nélkülöző társulásba. Minden bizonnyal áramszünet alá került az agya egy pillanatra, mikor beleegyezett ebbe az őrültségbe. Bár az esővel kapcsolatban igazat kellett, hogy adjon neki. Ő sem állhatta ezt a nedves, szontyolodott időjárás. Nem is csoda, sokkal melegebb éghajlathoz volt szokva. Igazi tősgyökeres dél-amerikainak számított, igaz, volt némi ír beütése. Ennek köszönhette különleges hajszínét. Persze a származása néhanapján a természetén is kiütközött, hiába igyekezett palástolni a professzionalizmus álarcával. Ebből kifolyólag jelen pillanatban szenvedélyes utálatot érzett az eső, a hideg, és a küldetése iránt, de talán legfőképp útitársát kívánta a pokolba. Ha a pasas továbbra is így folytatja, két megoldás lehetséges. 1. felhívja Manuelt és közli vele, hogy kiszáll, majd golyót ereszt Nick fejébe, vagy 2. előbb kilyuggatja az említett koponyát és utána adja fel a keresést. Ez a pár száz mérföld, ami a hátuk mögött volt Nickkel, jobban kifárasztotta, mintha egy egész farkas falkával kellett volna harcolnia egyetlen szál kardot használva fegyverként. Mert bizony az uraságnak nem volt ám mindegy, hogy melyik benzinkúton tankolnak, hol szerzik be a kávét vagy a kaját... Azt a finnyás atyaúristenét neki! Néma dühöngése közben eszébe jutott a csokis croissant, amit órákkal korábban vásárolt magának, jobb híján, mivel zacskós vért egyelőre nem lehet csak úgy levenni a polcról a boltban, a tartalék, 144

amit bepakolt már rég elfogyott, Nickhez akkor sem nyúlt volna, ha kényszerítik, az említett pedig egyik pihenőn sem hagyott elég időt arra, hogy levadásszon egy embert vacsorára. Igen, a croissant most tökéletes lesz, lecsillapítja némileg háborgó gyomrát és jól telemorzsázhatja vele az útitársa drágalátós kocsiját. Friss elszántsággal kezdett kotorászni a lábánál lévő szatyorban, majd mikor ráakadt arra, amit keresett, gonoszkás mosoly ült ki a szája sarkába. Nick talán figyelhette a ténykedését, mert még elő sem varázsolta az élelmiszert a csomagjából, máris támadásba lendült. – Eszedbe ne jusson! Ez egy Jaguar, nem holmi tanyasi tragacs. Tudod te, mennyibe kerül az új kárpitozás?! Mint egy végszóra, Isa beleharapott a péksüteménybe, úgy téve, mintha valamiféle mennyei mannát kóstolgatna éppen. Ez ugyan nem volt egészen így, mert a croissant rágósnak bizonyult, szikkadtnak és a tölteléke inkább volt levegő, mint csoki, de ezt semmi pénzért el nem árulta volna. Csak ette és ette, apró, zsíros darabkák potyogtak mindenhova, ő pedig a szeme sarkából figyelte, mint válik a farkas arca halványlilásból élénk bíborba. Na, mindjárt robban a bomba! – gondolta, magában mulatva. Már jó előre dörzsölte a tenyerét a kitörni készülő vita miatt. Igen, talán volt némi mazochista hajlama… De mindenekfelett színtiszta élvezetnek számított borsot törni ordas koma orra alá. – Azonnal hagyd abba, különben esküszöm, páros lábbal adom meg a kezdőlökést a távozáshoz. – Nem én erőltettem, hogy együtt utazzunk... – válaszolt nemtörődöm stílusban Isa, majd tüntetően harapott egy utolsót, visszadobta a szerencsétlen süti maradványt a zacskóba, és kényelmesen lesepergette a nadrágjáról a morzsákat. Természetesen a szőnyegre. Vad fújtatás és dühös morgás közepette, Nick végül kikelt magából. 145

– Kicsi szúnyog, ne húzd az idegeimet, mert megjárod – azzal egy kibiztosított Glockot nyomott a lány homlokának nyomatékkép. – Jelenleg nem vagyok vicces kedvemben. Isa egy pillanatra sem maradt adósa a visszavágással. – Kutyuli-mutyuli vegyél vissza, mert még megrándul a kezem véletlen, aztán nem sok esélyed marad rá, hogy vinnyogó utódokkal örvendeztess meg egy jobb sorsra érdemes asszonykát – és a bomber dzseki takarásából előrántott Buckmaster kését villámgyors mozdulattal döfte bele az ülésbe a farkas két lába kőzött. – Teszem hozzá, eszemben sincs viccelni! Őrült indulatok szikrái pattogtak közöttük, mindketten nehezen vették a levegőt és csak bámulták a másikat elszántan, kitartóan. Úgy tűnt, egyiküknek sem akaródzik előbb engedni. Talán eljátszadoztak volna így még egy darabig, oda-vissza pattintgatva a magas labdát, ha az autó rendszerére rácsatlakoztatott mobil nem kezd éles csörömpölésbe. A sokadik csörgés után végül a lány szólalt meg. – Nem veszed fel? Lehet épp a Jobb-Sorsra-Érdemes keres. Talán fontos... – közben egy milliméternyit sem mozdulva, kihívóan, pislantás nélkül fúrta tekintetét továbbra is a férfi dühöt sugárzó szemeibe. – Minden bizonnyal – mormogta Nick a bajsza alatt. – Ha kérhetném... – mutatott a kés felé a pisztolycsővel. Mikor Isa visszahúzta a fegyverét, ő is eltette a sajátját, elfordult tőle és a morzsáitól, majd láthatóan nagy erőfeszítések árán a teljes figyelmét a telefonra koncentrálta. A kijelzőn az Ian MacDarmit név villogott ezerrel. – Szia, haver! – szólt bele, közben is azon munkálkodva, hogy ráncba szedje fortyogó indulatait. – Itt vagyunk nem messze a várostól. Mit tehetek érted? 146

– Segíts! – hördült fel egy megtört, már-már felismerhetetlen hang a kihangosítón keresztül. – Ian? – lett éber Nick egy szempillantás alatt. – Ian! Mi történt? Hol vagy most?! – Vámpírok... Támadás... Alek... Az erdőben... Segíts... – a szavak egyre halkabban jöttek, majd teljesen elhaltak. – Iaaan! – ordította Nick teljesen elsápadva, már cseppet sem törődve Isával. A lány biztos volt benne, hogy a baj igazán komoly lehet, mert a férfi idegesen, kímélet nélkül taposott a gázba, és majdnem tömegkarambolt okozott, ahogy a pihenőhelyről nagy lendülettel rácsatlakozott az edinburghi bekötőútra. Mindezt tetézendő, fittyet hányva a szabályokra, letépte a mobilt a kihangosítóról és telefonálni kezdett.

– Ha nem fészkelődnél annyit, biztos lehetsz benne, hogy hamarabb végeznénk – dünnyögte Vladimir az előtte reszketve kuporgó szolgálólány több helyen is megmart nyaki bőrébe. Fűszeres vérének illata jólesően birizgálta a szagló receptorait. Új volt még a kicsike, nemrég érkezett az anyaországból, talán a nyelvet sem ismerte még rendesen. A vámpír meglepődve tapasztalta, hogy a teste is kezd egyre élénkebben reagálni rá, és nem csak a táplálék forrásának tekinti. Minden bizonnyal az újdonság varázsa miatt alakult ki ez a vágy, de azért nem volt ellenére, hogy e téren is kipróbálja őt. Imádta betörni a friss húst, mindenféle szempontból. Már éppen azon volt, hogy az ölébe vonja a lányt, immár teljesen felcsigázott büszkesége fölé, mikor az az átkozott telefon megszólalt. A szolgáló szinte tapinthatóan megkönnyebbülve húzódott félre, Vladimir pedig magasba szökő vérnyomással kapott az íróasztalán pihenő készülék felé. 147

Ha megint Russell az, esküszöm, nem állok jót magamért! – fogadkozott magában elszántan. Kissé lenyugodott, mikor meglátta, hogy belső számról hívják. Miroslav volt az, a Takarító egység vezetője. – Igen? – Uram! Meg van a lány. Most mérjük be Joco mobilját a pontos helymeghatározásért. – Remek! Hozzátok haza minél előbb! – Máris, Uram! Amint megszakadt a vonal Vladimir benyomta a központ számát, majd mikor jelentkezett az ügyeletes belemorogta a készülékbe. – Szóljatok Jovanának, hogy azonnal látni akarom. Jöjjön az irodába! Dolga végeztével figyelmét újra a szobában tartózkodó riadt lányra koncentrálta. – Dodji vamo, malecka10! – utasította. Ő vonakodva tett pár lépést a vámpír felé, mikor felhangzott a kopogás, majd Jovana lépett be csendesen a helyiségbe. A büdös francba! Várhatott volna még pár percet azzal az azonnallal... – Hivatott, Uram? – Elmehetsz, malecka! – intett az új lánynak, aki késlekedés nélkül el is menekült, majd Jovana felé fordult. – Igen. Készítsd elő Amelia szobáját. Persze, feltűnés nélkül. Nem akarom, hogy bárki megneszelje, hogy itt van. Megértetted? – Igen! – És, ha már itt vagy, tudni szeretném, mire jutottál a vendégünkkel. Sikerült a bizalmába férkőznöd? A lány habozását látva Vladimirt kezdte környékezni az indulat. – Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek az egyességünkre? 10

Gyere ide, kicsi!

148

Jovana halványan összerezzent, majd határozott hangon megszólalt. – Természetesen nem, Uram! Señor Jose Manuel nem gyanakszik. Nagy befektetések vannak számára kilátásban, és szüksége van arra, hogy jó benyomást tegyen egy megfelelő házassággal, ezért sürgeti állítása szerint a frigyet. A fejedelem tanulmányozta pár pillanatig a szolgálóját. Ez így túl egyszerű lenne, kell még itt, hogy legyen valami a háttérben. És ennek a kis libának kötelessége azt megtudni! – Távozhatsz! – mondta, de mikor a lány elfordult még utána szólt. – Jovana, mondd csak, honnan is jöttél? Ő megtorpant mozdulat közben és a földre szegezve tekintetét válaszolt. – Rakovicáról, Uram... – Jól emlékszem, van egy húgod is, ugye? – Igen – szűrte a fogai között a lány. – Hány éves? – Tizenhét. – Ugyan általában csak egy utódot szoktam kérni a jobbágyaimtól szolgálatra, de lehet, veletek kivételt teszek. Esetleg őt is ide kellene hozatnom, hogy a segítségedre legyen, hisz láthatóan nem bírsz el egyedül a feladattal... – Erre semmi szükség, megoldom! – vágta rá Jovana hirtelen. – Engedelmével, Uram – majd gyors iramban távozott. Vladimir gonoszul felnevetett a csukott ajtóra bámulva. Talán tényleg ide kellene hozatnia a kis fruskát... Mindegy, ez jelenleg nem annyira égető. Biztos volt benne, hogy már a lehetőség is ösztönző módon hatott Jovanara. Most úgyis egyéb elintézni valója akadt. Felkelt a fotelból – amiben eddig terpeszkedett –, majd megigazította a kényelmetlenül feszülő nadrágját és ő is távozott az irodahelyiségből. 149

15. fejezet A hűs fenyves árnyékába húzódva figyelte a tisztáson önfeledten játszadozó fekete, fürtös hajú kislány és a farkaskölyök kettősét. Mintha csak saját magát látta volna egy eszményi múltban. A napsugarak melegen simogatták őket. Minden olyan békés volt, megnyugtató. Még az oly ismerős karok is – amik hirtelen a semmiből karolták át hátulról – biztonságot nyújtó érzéseket ébresztettek benne. A halk mormogás a füle mögött jóleső borzongást váltott ki belőle. Valamiért mégis úgy tűnt a számára, hogy a szituáció túl tökéletes. És, mintha igazolni akarta volna a sejtéseit, a látvány vibrálni kezdett, eltűnt a meleg ölelés, a felhőtlen boldogság. Ameliát beszippantotta valami mély, hideg és sötét. Fájdalom nyilallt a testébe, ordítás, csattanás, sikítás, csikorgás hangjai úsztak felé a távolból. Aztán újabb képek villantak fel a szeme előtt. Sár, eső, vér... Alek a földön kicsavarodott, természetellenes testhelyzetben. Mozdulatlanul. – Alek! – sikította. – Neee! Kipattantak a szemei, automatikusan felült az ágyban, majd ugyanabban a pillanatban vissza is hanyatlott. A feje lüktetve tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen, vállát mintha tüzes vassal szurkálták volna, gyomra görcsösen kilökni készült a nem létező tartalmát. – Nyugodjon meg, kisasszony! Már minden rendben, biztonságban van. Itthon – szólt hozzá egy kedves hang, majd hűvös anyag simítását érezte a bőrén. 150

Itthon. Amelia keserűen nyelt egyet. Ez a hely soha nem volt az igazi otthona, és most már nem is lesz. Ő Alekhez tartozik! Szorító érzés hatalmasodott el a mellkasán, miközben erősen összeszorított szemhéjakkal tűrte, hogy újra és újra áttöröljék forró homlokát. Mindenképp ki akarta zárni az elméjéből a fájó valóságot, de a felbukkanó emlékképek nem engedelmeskedtek az akaratának. Az utolsó együtt töltött perceik minden pillanata élesen, mozifilmszerűen kezdtek lepörögni lelki szemei előtt, nem tehetett ellene semmit... Alek váratlan hirtelenséggel mozdította el a kormányt, hogy a következő pillanatban kegyetlen erővel csapódjanak bele egy fa vastag törzsébe. Amelia először csak a hatalmas rántást érezte, amivel az öv megakadályozta, hogy a lendülettől egyszerűen kirepüljön a szélvédőn. Csak hosszú másodpercekkel később tudatosult benne a látvány, hogy egy vastag faág gyakorlatilag átlyukasztotta az üveget az orra előtt. Pillantása végigsiklott a göcsörtös, elvékonyodó felületen. És akkor ráeszmélt, hogy képtelen mozdulni. Hitetlenkedve bámulta a vállába fúródó szilánkot, mintha csak nem is saját magát látná. Aztán a fájdalom egyik pillanatról a másikra, lüktető izzásként borította be a sérült testrészéből kiindulva. Reszkető kézzel nyúlt az ág után, hogy kiszabadítsa magát, de a kín fokozódásával valahogy az ereje arányosan csökkenni kezdett. Biztos volt benne, hogy ha most tükörbe nézne még a mésznél is fehérebb lenne a bőre. Tompán hallotta, ahogy Alek kiált valamit, talán hogy meneküljön, de csupán az akaratereje nem volt elég hozzá, hogy válaszolni tudjon. Szó szerint lemeredt. Az eddig is ezerrel pörgő események ekkor még magasabb fokozatba kapcsoltak. A farkas csatakiáltás kíséretében tört ki az összeroncsolódott járműből, majd nagy hévvel megtámadta Ivant és Jocót. Amelia úgy szemlélte az eseményeket, mint aki nincs is jelen. A 151

fájdalom ködén keresztül rimánkodott az égiekhez, hogy a társának ne essen baja. Odakinn a három férfi ádáz, gonosz, szabályok nélküli harcot vívott. Nem volt finomkodás vagy kegyelem az ütéseikben, marásaikban. Testükről patakokban mosta le az eső a vért és sarat. A testőrei erősek voltak, kíméletlenek, Amelia jól tudta ezt, hisz ismerte őket időtlen idők óta, de Alek le fogja győzni őket. Az ő farkasa bárkit legyőz! Ezzel a megnyugvással a szívében – bár az aggodalom halványan még mindig ott pislákolt – hagyta, hogy Ian feltépje a SUV ajtaját és kiszabadítsa fogságából. – Ez most fájni fog – figyelmeztette a férfi, mielőtt letörte volna az ágat, úgy hogy csak a vége maradt a lány vállában. Ennél is jobban?! Ameliát az ájulás környékezte, de minden maradék erejével küzdött ellene. – Alek... – motyogta erőtlenül. – Nagyfiú már, tud vigyázni magára! Most az elsődleges feladat téged elvinnem innen jó messzire – vágta rá határozottan Ian, azzal felemelte a tehetetlen lányt és a motorjához cipelte. Ameliának fogalma sem volt róla, hogyan fogják kivitelezni a dolgot. Ketten egy keskeny ülésen, miközben ő majd összeesik és faszilánk áll ki a testéből. Hát… a kapaszkodás nem biztos, hogy menni fog. Fásultan nézett át megmentője székes válla felett, hátha vethet még egy pillantást a társára, de a zuhogó esőtől vajmi keveset látott. Csak a csata zajai jutottak el hozzájuk. A motor meglepően szélesnek bizonyult. A benzintartály egész jól alátámasztotta bágyadt törzsét, míg hátulról Ian tartotta szorosan. – Remélem ezért Alek nem fog később megskalpolni... – mormogta a farkas a füle mellett, majd ráhajolt a testére, szinte összepréselte és 152

indított. A hirtelen gázlökettől a járgány kifarolt, majd imbolyogva indult meg. Miközben elszáguldottak az időközben megszaporodott küzdő felek mellett, Ameliát sokként érte a felismerés, hogy a társát éppen a földbe döngöli egy hordányi vérengző vámpír. Onnantól kezdve feladta a harcot magában. Mi értelme lett volna?! Ekkora túlerővel senki sem képes megbirkózni, legyen akár egy közönséges halandó vagy hatalmas farkasok leendő vezetője... Könnyei feltartóztathatatlanul csorogtak végig az arcán. Alek, Alek, Alek... Zsongott a feje a neve ismételgetésétől. Mintha azzal visszahozhatná őt, vagy újra egyek lehetnének. De csak a maró ürességet kapta válaszul, ami elhatalmasodni készült a szíve körül. Ezek fényében aztán zokszó nélkül tűrte, hogy az utánuk vetődő vámpírkatonák levadásszák őket és Iant jól helyben hagyva magukkal cipeljék. Gyenge volt, gyengévé vált abban a percben, hogy Alek... Nem, erre még gondolnia sem volna szabad! Tompa kínjába egyre erőteljesebb beszélgetés foszlányai hatoltak be. – Még mindig tűzforró a teste, Uram. És a sebe sem gyógyul rendesen, hiába adtam neki friss vért. Semmi sem változik napok óta. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hihetnénk, hogy... – Hallgass! Ki ne merd mondani azt a szentségtörést! – rivallt rá a korábban alázatosan, halkan beszélő valakire – minden bizonnyal az egyik szolgálóra – az erőtejes férfihang, ami kétséget kizáróan csakis az apja lehetett. – Kifelé! Tűnj a szemem elől. Majd én ráncba szedem a betegünket. Annyi rosszindulattal ejtette ki az utolsó szavakat, hogy Ameliát kellemetlen előérzet öntötte el. Vajon mire készülhet? – tette fel magában a kérdést, miközben továbbra is alvást színlelt, bár agya már átkapcsolt a teljesen éber állapotába. Nos, nem tellett sok időbe, míg megkapta a választ. Apja 153

erőteljesen megragadta a vállát, nem törődve a lehetőséggel, hogy fájdalmat okozhat ezzel a lányának és örülten megrázta. – Ébredj te büdös ribanc! Elszámolni valónk van! Amelia nyögött kínjában, kinyíló szemei előtt színes karikák kezdtek eszeveszett táncba. – Hogy voltál képes ekkora árulásra?! – vonyította a férfi magából teljesen kikelve, vérben úszó szemekkel tekintve le rá. Éppen csak nem habzott a szája széle, mint egy veszett kutyának. – Egy korccsal... Igaza volt a banyának. Te lettél a legnagyobb hiba, amit életemben elkövettem. Ha visszamehetnék az időben, ott és akkor ölnélek meg, mikor még senki sem tudott róla, hogy a világra jöttél!

Jose Manuel abban a pillanatban ragadta meg Jovana karját, hogy a közeli falmélyedésbe rántsa, amint becsukódott Amelia hálószobájának ajtaja a lány után. – Mi van vele? Beszélj! – szűrte a fogai között. Kifejezetten elege volt ebből a macska-egér játékból, amit érkezése óta játszottak vele. Ha nem akarta volna annyira eltökélten a tervei megvalósulását, már rég visszarendeli Isát és itt hagyja az egész szerencsétlen társaságot. Soha eszébe nem jutott volna, hogy ekkora fejetlenség és széthúzás uralkodik az európai vámpírok között. Kész csoda, hogy még egyszer sem tört ki lázadás vagy belháború. Talán ezért elismerést kellene éreznie Vladimir iránt, amilyen leleményességgel képes csírájában elfojtani a próbálkozásokat és leplezni a nyilvánvaló elégedetlenséget. És meg is tenné, ha képes lenne bármiféle pozitív érzelemre a rohadék iránt. Jovana közben dacosan kirántotta a kezét a szorításból, általában szelíd – már-már kifejezéstelen – pillantása vad szikrákat szórt. – Nem vagyok holmi bábú, hogy ide-oda rángassanak. A drágalátós menyasszonyod állapota változatlan. 154

Manuel már meg sem lepődött a dühös kirohanáson. A jeges felszín alatt a lány igencsak tüzes természetet rejtegetett. Amióta pedig sikerült közelebbről is megismerkedniük, Jovana nem fordított annyi energiát a valós mentalitása elkendőzésére a társaságában. Még azt az állítást is meg merte volna kockáztatni, hogy cseppnyi féltékenységet lehet kihallani a szavaiból. Szemtelen félmosollyal ajkán nyúlt a lány keze után, majd a szájához emelte és apró csókot nyomott a halovány, selymes bőrre. Aztán gondolt egyet és kidugva a nyelve hegyét meg is ízlelte őt. Az alig érzékelhető remegés, ami végigfutott Jovana karján elégedettséggel töltötte el. Fogalma sem volt hogyan tudja majd a lányt beleilleszteni a jövőbeni terveibe, de abban biztos volt, hogy megcsinálja. Még azt sem érezte elég visszatartó erőnek, hogy csupán csak ember. Alantas, táplálék... – De morcos ma valaki – duruzsolta bele a finom kacsóba. Újabb kézelrántás lett a jutalma. Szinte nevethetnékje támadt az egész szituációtól, de végül lehűtötte magát. Elég volt az évődésből, most halálosan komoly dolgok forognak kockán. Muszáj megtudnia mindent a legapróbb részletekig, hogy eldönthesse melyik figurával érdemes támadást indítania ebben a halálos sakkjátszmában. – Mikor viszel be hozzá? – Megőrültél? – fonta össze karjait Jovana maga előtt, hangját egészen halkra véve. – Az Úr már így gyanakszik, hogy nem vagyok egészen lojális az irányába. Mindenek Ura, amilyen hangulatban van, egy óvatlan pillanatban egyszerűen kivégez, mert nem szállítom a megfelelő mennyiségű információt rólad. Hát még, ha a tudomására jut, hogy az ő akarata ellenére találkoztál Ameliával! Neked még arról sem lenne szabad tudnod, hogy itt van! – Akkor legalább azt áruld el...

155

– Nem! – tette bizalmasan mutatóujját Jovana a vámpír ajkára, hogy megakadályozza a további követelőzést. – Nem itt, és nem most. Később megkereslek! – majd távozott. Manuel összeráncolt szemöldökkel, szorosan zárt ajkakkal álldogált még jó ideig az üres folyosón. Meg kellett emésztenie, hogy egy egyszerű szolgáló kikosarazta, faképnél hagyta, pimaszul beszélt vele és őt mindez nem hogy bosszantotta volna, hanem egyenesen felvillanyozta.

Joco a féltékenységtől majd szétrobbanó fejjel nézte rejtekéből Jovana és a nagyképű arisztokrata bizalmas susmorgását. Fel nem foghatta, hogyan sikerült a piperkőc majmának kicsalogatni a lányt a közönyösség csigaházából. Ő ettől csalódottabb már nem is igazán lehetett volna. Tizenöt év távlatában nem tudott még egy mosolyt sem kicsikarni Jovana részéről, erre jön ez az... örökös, és a lány szó szerint kivirágzik. Nem! Jovana az övé lesz! Száz százalékig biztossá vált az elhatározása. Ha kell akár erőszakkal is magával viszi. Nem azért viselte el az utóbbi idők megpróbáltatásait, sőt Vladimirt meg a kényes lányát, hogy a szökése küszöbén feladja a dolgot. Pedig az a mocskos farkas kis híján a másvilágra küldte... Számítottak rá – ő mindenképp –, hogy a korcs teljes erejéből küzdeni fog, Jocot mégis meglepetésként érte a hév, amivel a másik harcolt. Minden előnynek – értette ez alatt a számbeli fölényt, a váratlan támadás erejét és a fogyó holdat – mellettük kellett volna, hogy legyen, mégsem bírtak vele. Mikor harmadszor verte vissza együttes támadásukat, szó szerint megcsonkolva Joco testét – leszakította a törött szárnyát – a vámpír arra a következtetésre jutott, itt az ideje erősítést hívni. 156

A sárban dagonyázva – Ivan eközben is próbálta legyűrni ellenfelét – nyúlt be a kabátja belső zsebébe, hogy előhalássza a mobilját. Szerencsére ez a darab még amolyan strapabíró, békebeli jószág volt, csak a kijelző sarka tört meg kicsit a harc hevében. Még a számok is egész jól látszottak, mikor bepötyögte őket. A Takarító Egység vezetője kötözködés nélkül elfogadta az utasításait, és miután azok a mobil GPS-e alapján bemérték a helyzetüket, már meg is érkezett a felmentő sereg. Talán ez volt az egyetlen pozitívuma a melójuknak. Felhatalmazást kaptak, hogy szükség esetén mozgósítsanak, akit csak szükséges, nem kérdőjelezte meg senki a szavukat. És végül tizenkét jól képzett katonával csak sikerült legyűrni a farkas kutyát. Az élet már alig pislogott benne, mikor a vámpírcsapat a két másik szökevénnyel visszatért hozzájuk. Joco és Ivan megtörten, fáradtan, de látható elégedettséggel tekintettek le a lábaik elé kiterített két alakváltóra. A melléjük lépő csapatvezető karjai közt Amelia hercegnő ájultan lógott. – Mi legyen velük? Megöljük őket? Mégis csak a korcsok hercege. Kitörhet a tényleges háború... – elmélkedett hangosan Joco. Ivan sokáig nem válaszolt, a másik már azt hitte, hogy nem is hallotta a szavait. – Nem érdekel – vakkantotta egyszer csak a rangidős vámpír. – Majd a főnök elintézi – és megragadta a védekezni képtelen Alek nyakát. Karmai belemélyedtek a bőrébe, friss vérrel kenve össze a már így is mocskos ujjait... Joco undorodva hessegette el a kellemetlen emlékeket. Ivan egy gusztustalan állat, nem vitás. Az volt mindig, az is marad örökre. Még jó, hogy már nem kell sokáig elviselnie. Jobb lesz, ha megy és elvégzi az utolsó simításokat a tervén – döntötte el magában – aztán Jovanával karöltve hátat fordítanak Európának és vissza sem néznek. 157

16. fejezet –

Nem érdekel, majd a főnök elintézi…

Ezek voltak azok a szavak, amik először jutottak keresztül az Alekot fogva tartó sötét burkon – valahol az ájulás és az éberség határán –, és ami után rögtön ráeszmélt, hogy kész, vége, meg fog halni. Lepörgött az élete, látta a hibáit, átérzett minden boldog pillanatot, amit Ameliával tölthetett. Közben a vámpír megragadta a nyakát és a magasba emelte tehetetlen porhüvelyét, majd egyre jobban és jobban kezdte szorítani a torkát, karmait is belevájva a bőrébe. Oxigén már csak elvétve jutott Alek tüdejébe, a gondolatai összefüggéstelenné váltak. Most fogják letépni a fejét és véget vetni földi pályafutásának. Most… És mégsem. A vérszívó undorodó hang kíséretében arcon köpte, majd lehajította a sárba egy másik test mellé. – Gyerünk! – hallotta még meg az elmosódó utasítást, aztán beállt a süket csend. Még az erdő zajai is valahogy elhalványultak. Alek ott feküdt – immár észnél – maga sem tudta, mennyi ideig. Betört orrától annyira feldagadt az arca, hogy a szemeit sem volt képes kinyitni. – Alek… – szólt hozzá hirtelen egy reszelős hang. – Jól vagy, haver? A farkas kis híján felnevetett kínjában, de inkább visszafojtotta az ingert, mert a tüdejébe fúródott bordája emígy is leírhatatlan szenvedést okozott. – Soha jobban… – válaszolta krákogva, saját maga számára is idegen hangon. – És te? – Mint akinek randija volt egy úthengerrel… Különben prímán! 158

– Ian MacDarmit, sosem javulsz meg! – szögezte le Alek, vigyornak indult grimasszal az arcán. – A Mama is mindig ezt mondja – nyögött egy keserveset a másik. Aztán sziszegve mocorogni kezdett. – Mit csinálsz? És mi van Ameliával? – kérdezte, összevert arcát a hang forrása felé fordítva. Kezdte borzasztóan zavarni, hogy nem lát semmit. – Próbálnék telefonálni, de nem bírom előszedni ezt a szart! – dohogott Ian, közben olyan zajokat előidézve, ami Aleket leginkább a tépésre, szakításra emlékeztette. – Elvitték a vérszívó haverjaitok… – Az alakváltó erre torokhangon felhorkant, de mielőtt odamondhatott volna valamit a másik farkasnak, az újra megszólalt. – Meg van! A francba! Összetört a kijelző, nem látom a számokat. – Újrahívás?! – szúrta be Alek, kamatoztatva a tudását, amire nem is olyan rég tett szert. Közben igyekezett úgy helyezkedni, hogy minél kevésbé nyomja fájó testrészeit, ami, mivel mindene megrongálódott, lehetetlen küldetésnek bizonyult. Persze már elkezdett regenerálódni, hisz erős természetfeletti lénynek számított, de attól a dolog egyáltalán nem vált kevésbé fájdalmassá. Ez és a fáradtság lassan, de biztosan letaglózták. – Magamtól is erre a következtetésre jutottam! Igyekszem… Ian hangja is egyre élettelenebbnek hatott – bizonyára ő sem úszta meg alapos verés nélkül a kis kalandjukat –, miközben hangosan zihálva vette a levegőt. Alek a végül összehozott beszélgetést csak fél füllel hallotta. Segíts… Támadás… Vámpírok… Szóval csak tőmondatokban. A fejében ismét eluralkodó nyomás által kiváltott kín képtelenné tette a világos gondolkodásra. A könnyebbik útnak számított engedni a sötétség csábításának, mint küzdeni a fájdalmas éberségért. Legközelebb puha pármák között és vadvirág illattal körüllengve ébredt. Amelia! – volt az első gondolata, de a következő 159

másodpercben rájött, hogy ugyan tartózkodik vámpír is a közelében, de az biztos nem a párja. Vajon hol lehet és hogy került oda? Résnyire nyitva szemeit megállapította, hogy az öccse és egy nő – feltehetően a vámpír, mivel mást nem látott a helyiségben – csendesen, fojtott szavakkal és dühös pillantásokkal gyilkolják egymás idegeit, majd a vérszívó heves gesztikulálás kíséretében távozik. Illetve távozna, ha Nick nem ragadná meg a karját, rántaná magához és csókolná meg indulatból, erőszakosan. Alek kezdte egyre érdekesebbnek ítélni a szituációt, mivel a kis hölgy sem szívbajoskodott, pisztolyt nyomott a testvére halántékának, majd kiszabadítva magát a szorításból, ténylegesen távozott. – Mi van tesó, egy vámpírral? Hát nem szaladgál elég farkaslány a világban? – tette fel Alek fennhangon a kérdést a faképnél hagyott Nicolának. A szája száraz volt és kapart a torka, de nem lehetett kihagyni a ziccert, a benne élő kisördög kényszerítette, hogy az öccse orra alá dörgölje, ugyanúgy, mint ahogy ő tette korábban. – Te ott, kuss! – mordult rá Nick, közben felé fordult, odasétált az ágyhoz, az éjjeliszekrényre helyezett kancsóból töltött egy pohár vizet, majd előzékenyen átnyújtotta a betegnek, úgy folytatta. – Vagy visszaküldelek oda, ahol összekapartunk és kezdj magaddal, amit akarsz. Egyedül! – De harapós valaki… – állapította meg Alek, majd megemelkedett kissé, és egyetlen hajtásra kiitta a pohár tartalmát. – Megnézném, te vidámkodnál-e, ha egy ilyen idegesítő nőszemély a bőröd alá bújna. – Hát nekem nem éppen úgy tűnt, hogy azt tenné, inkább, mintha te dugdostál volna valamit ő belé – folytatta az ágyban fekvő a testvére bosszantását. Egész jól érezte magát, ahhoz képest, min ment keresztül nemrég. 160

– Aleksandar Dimitrijevics, nem mondom el még egyszer, fogd vissza magad! Nocsak, nocsak, sikerült rátapintani a kistesó érzékeny pontjára… Alek látott ugyan még lehetőséget Nick szekírozásában, de úgy döntött, mégis hanyagolja a dolgot. Most túl elcsigázott volt hozzá, majd egy alkalmasabb pillanatban. Letette hát a poharat, és némi szenvedés árán feltornázva magát teljesen ülő helyzetbe, hátát a fejtámlának döntötte. – Mióta vagyok itt? – Öt napja. A farkas hitetlenkedve pislantott a testvére felé. Öt nap után még mindig nem regenerálódott teljesen?! Nick mintha olvasott volna a gondolataiban, megválaszolta a kérdést. – Nagyon összevertek, ember. Nem bírta volna a tested a hirtelen regenerációt. Főzetet kaptál, hogy lassítsuk a folyamatot. Alekot elkapta az indulat. – Öt napra ágyhoz láncoltatok, miközben Ameliával ki tudja, mi történik?! Ismered Vladimirt, még képes lesz kárt tenni benne, mert kötelékbe lépett velem. – Szóval megtetted… – ez furcsa mód nem szemrehányás volt Nick részéről, csupán belenyugvó megállapítás. – Igen, meg! És cseppet sem bánom! – húzta ki magát Alek önérzetesen, már amennyire ez lehetséges volt. – Rendben! Nyugi! Isa szerint jól van, nem kell rögtön ugrálni. – Isa? – A lány tudod… – Ja, hogy ő! Mesélj már, lemaradtam útközben. És egyébként is, hol vagyunk? – nézett körül kérdőn a farkas a pazarul, de nem túl hivalkodóan berendezett szobában. Masszív ágy, fotelok, dohányzóasztal, tömörfa szekrény, a szemnek kellemes – és semleges – pasztellszínű falak. Amolyan vendégszobaféle lehetett. 161

– A MacDermit rezidencián. Alek füttyentet egyet elismerésképp. – Nem vagy semmi. Behoztál egy vérszívót az ellensége barlangjába?! – Halkabban örvendezz, ha lehet. Nem tudják. – Hogyan? – A háziak nem tudják, hogy az. – Hisz éreztem az illatát! – értetlenkedett Alek. – Igen, mert elillant a „szagtalanító” hatása. Varázsló ősökkel rendelkezik a kicsike, megvannak a maga trükkjei. A te löttyödet is ő keverte. – Boszorkányos… Egyre kíváncsibb vagyok a részletekre. – Jól van! – hagyta rá Nick. – De előbb talán lezuhanyozhatnál, én meg szerzek valamit enni. Lehet, rád fér ennyi energiaveszteség után. Segítsek felkelni vagy menni fog egyedül? – Nem vagyok pelenkás, megoldom! – Ok, később visszajövök – azzal Nick csendesen távozott. Alek némán bámult utána, de mivel nem tudta hova tenni fivére hullámzó hangulatingadozását, inkább a felkelés-fürdőbejutászuhanyzás probléma kombináció megoldásán kezdte törni az agyát. Talán jobban járt volna, ha nem annyira önérzetes és mégis elfogadja a felajánlott segítséggel.

Nick erővel magára kényszerített nyugalma darabjaira hullani készült. A keze akaratlanul is remegett, miközben becsukta maga után a szoba ajtaját, hogy kaját szerezzen Aleknak. Ez volt a leghitelesebb kifogás, amit ki tudott találni nagy hirtelen, mert ha nem szabadul ki gyorsan, isten bizony törni-zúzni kezd vagy csak simán agyon csapja a mit sem sejtő, lábadozó bátyját. Ő az oka minden nyomorának! Ha nem állt volna össze Ameliaval… Ahhh… 162

Na jó, a legkönnyebb a védtelenre kenni a dolgot. Hisz ő sem képes ellenállni egy vámpírnak! Eleve elvetélt ötlet volt magával hurcolnia a nőt – semmi konkrét, hasznos információt nem tudott kiszedni belőle útközbe, mint, ahogy az a tervei közt szerepelt – és utána is csak a bajjal járt az egész cirkusz. Az egy dolog, hogy Isabel alapjáraton is kegyetlenül pimasz, fölényeskedő és határozottan keményfejű, de az már egyenesen kínzás, hogy mindez mellett Nick mégis mennyire eszméletlenül kívánatosnak érezte őt. Annyira rá volt gerjedve, hogy az már leírhatatlan. Kifejezetten frusztráló! Ahelyett, hogy megtorolta volna a szentségtörést, amit a lány elkövetett – nevezetesen, hogy tönkre tette a kedvenc autója üléskárpitját, bár el kell ismernie, ebbe az Alekról és Ianről csöpögő mocsok is besegített némileg – ő bolond fejjel megcsókolta. Megcsó-kol-ta! Kezdett kételkedni a saját épelméjűségében. Mindig is ellenségesen viseltetett a piócák iránt és egyszerűen nem ment a fejébe, mitől más a lány, hogy vele nem tudja ezt megtenni. Ha nem nyomott volna pisztolyt a halántékának, biz' isten még mindig odabenn csókolná, vagy éppen a ruhát tépné le róla a padlón, cseppet sem zavartatva magát azon, hogy Alek pár méterre fekszik az ágyban. Szánalmas! Néhány mély ki- és belégzés után megindult a konyha felé, majd – közbeiktatva egy rövid kitérőt Iannél – egy jócskán megpakolt tálcával tért vissza Alekhez. – Igazán itt volt már az ideje! Éhen halok! – kapott az idősebb testvér a felhalmozott élelmiszerek után, és válogatás nélkül tömni kezdte magába őket.

163

– Nincs mit, tesó! – hagyta rá Nick a dolgot, és mivel nem tudott mit kezdeni magával, hát elfoglalva a szobában lévő egyik fotelt, hallgatásba burkolózott. – Na, nem akarsz mesélni? – törte meg a csendet Alek, két harapás között. – Hol is kezdhetném… Mit akarsz tudni? – sóhajtott fel Nick, mint aki nehéz bevetésre készül. – Az elején és mindent! – Rendben. Isa Manuel Da Vilának dolgozik. Alek kérdőn pislantott az öccse felé, miközben a harmadik darab rántott húst tüntette el éppen. – A dél-amerikai piócák trónvárományosa? Az meg mit keres itt? Ha jól emlékszem, úgy kerülte mindig Európát, mintha legalább is egy nagy rakás szemétdomb lenne. Beképzelt pöcs! – Nősülni készül. A bátyjának kellett néhány másodperc, mire felfogta a célzást. Akkor felordított dühében, a tálca megingott az ölében. – Csak a holttestemen keresztül! – fogadkozott. – Hogy ez mennyire igaz… – ironizált Nick. – Nem tudom, mit hallottál a korábbi beszélgetésünkből, de a pasas kiadta Isabelnek az utasítást… a kivégzésedre. – És hogyhogy még élek?! – kérdezett vissza Alek, elhúzott szájjal. Nikola arcán mindentudó mosoly terült szét. – Megvannak a saját eszközeim… – Ja, láttam! Erre rögtön elkomorodott, de végül lenyelte az epés visszavágást. – Szóval, miután ti elhúztatok északra, Isa megjelent a klubban és utánatok szimatolt. Aztán mikor Con telefonált, hogy gáz van, úgy döntöttem, az lesz a legjobb megoldás, ha magammal hozom. Így legalább végig szemmel tudom tartani. 164

– És kéznél van, ha rád jön a… – Ha még egyszer közbevágsz Alek, esküszöm, itt hagylak! – szűrte a fogai között Nick. – Jó, jó… – Egyébként elismerem, nem volt egy díjnyertes ötlet, de ez van. Lehet, ha visszamehetnék, másképp csinálnám. Talán néhány ősz hajszállal kevesebbel rendelkeznék. Látta rajta, hogy ott van a megjegyzés a bátyja nyelvén azokról a nem létező ősz hajszálakról, de aztán csak sikerült visszafognia magát. Helyes! – Éppen beértünk volna Edinburghba, mikor a segélyhívás befutott Iantől. Ne tudd meg, mit meg nem kellett mozgatnunk Connal, hogy megtaláljunk benneteket. Az erdei lakhoz Ianon kívül nem túl sokan szoktak elmenni. A nagy, büdös semmi közepén van. Mindegy, végül meglettetek. És akkor, ott, kis híján szívbajt kaptam a látványotoktól. Ajánlom, hogy a Mamának sose dicsekedj ezzel a kalandoddal, mert abból oltári botrány lesz. Szegénynek így sem lesz könnyű, még azt is meg kell emésztenie, hogy egy pióca lett a menye. – Elmondtad neki?! – kezdett Alek köhögni, mert sikeresen félrenyelt. – Nem vagyok teljesen hülye! Ezt a kiváltságos feladatot inkább meghagyom neked. Semmi kedvem a rossz hír vivőjének lenni, újra. Egyszer már megjártam, mikor rám hárítottad a feladatot, hogy tájékoztassam, életben vagy. Majd keresztülharapta a torkomat a telefonon keresztül, mert nem tudtam érdemleges magyarázatot adni neki arra, miért nem tér a drágalátos fiacskája nyomban haza, a szoknyája mellé. – Micsoda lovagiasság… – gúnyolódott a másik. – Vess magadra! Nem én léptem kötelékbe egy piócával. – Ami késik, nem múlik – motyogta amaz a bajsza alatt. 165

– Hogyan? – Semmi, semmi! Folytasd csak. – Nagyjából ennyi. Összekapartunk, idehoztunk, ápolgattunk. – És Amelia? Tényleg nincs semmi baja? – Isa szerint nincs, bár állítólag szobafogságban van. Manuel is csak onnan tudja, hogy ott tartózkodik, mert sikerült behálóznia a megfelelő embert és az szállítja az infókat. – Máris csalja a leendő asszonyát és még el sem vette?! – háborodott fel Alek, mire Nick hangos hahotában tört ki. – Ameliáról beszélünk, tudod, ugye? – Óóó… – Igen, ó. Valamit sürgősen ki kell agyalnunk, mert hamarosan, amint rájönnek a tényállásra, minden vámpír téged akar majd levadászni. Amelia addig nem mehet férjhez, amíg kötelékben van veled. – Ő az enyém! Egy jöttment mitugrász vámpír nem veheti el tőlem – indulatoskodott Alek, lendületesen letéve meztelen lábát a szőnyegre, indulásra készen. A tálca veszélyesen közel került a lepottyanás lehetőségéhez. – Most azonnal elmegyek érte! Nick egy szemvillanás alatt toppant ott mellette és visszalökte a párnák közé. – Csigavér, tesó! Még nem vagy olyan állapotban. Majd holnap kitaláljuk, hogy legyen, addig lesz időd regenerálódni rendesen. Vagy tálcán akarod felkínálni a fejed Vladimirnak és a csürhéjének azzal, hogy védtelenül ismeretlen terepre rontasz be?! Alek morogva, de elismerte az öccse igazát és visszafeküdt. – Megesz az ideg ettől a semmittevéstől, miközben Amelia… – Majd elkapom Isát, és kiszedek belőle minden lehetséges információt. Holnapra felkészültebbek leszünk – nyomatékosította Nick. – Pihenj! Benézek később – azzal távozott. Arra már szánt 166

szándékkal nem akart reagálni – mintha meg sem hallotta volna –, mikor Alek csúfondárosan utána szólt: – Elkapod, mi?!

167

17. fejezet A

térdeit átölelve kuporgott, a koromsötét szoba legtávolabbi

sarkába húzódva. Mindenki azt hitte róla, hogy egy kemény, magabiztos nő, aki lelkifurdalás nélkül végzi a feladatát. Csakhogy Isa tisztában volt a saját korlátaival, akadtak neki is gyenge pillanatai. Mint például most. Látszólag nem jelentett számára semmit, hogy megöljön valakit – főleg egy ellenségnek számító farkast –, de ez nem egészen volt így. Igenis rendelkezett szívvel ő is, és látta, tapasztalta, hogy az alakváltó falka nem olyan elvetemült, mint ahogy az Udvarban beállítják. Ezért őrlődött magában, a sötétben, képtelenül az elhatározásra, hogy megtegye-e – mint, ahogy a José Manuel iránti lojalitása megköveteli – vagy hagyja futni Aleket, ahogy a lelkiismerete diktálja. Az elmúlt néhány napban több szeretetet és összetartást látott ebben a családban, mint egész eddigi élete folyamán az Udvarban összesen. A vámpírok sosem mutatják ki ennyire az érzéseiket, már, ha van nekik egyáltalán. Az empátiáról minden bizonnyal még hírből sem hallottak. Isa ilyenkor tudta áldani – vagy átkozni, ahogy vesszük – a származását, mert nem képes igazi, hidegvérű vámpír lenni. Azt a bizonyos boszorkány vért, amit szégyellnie illett volna, és ami időről-időre súlyos dilemma elé állította őt. Itt volt mindjárt Nick ügye. Idegesítette a pasas, utálta, hogy olyan, mint valami fennhéjázó őstulok, mégis majd elolvadt, mikor megcsókolta. Az ajkai azóta is kitartóan bizseregtek. A gondolatra önkéntelen megdörzsölte az említett testrészt, nem mintha ez a mozdulat bármin is változtatott volna. Nem is értette, 168

egyáltalán honnan szedett össze annyi józanságot, hogy a pisztolyt felhasználva, gátat szabjon ajkaik őrült orgiájának. Egy hajszálon múlott csak, hogy eszét vesztve nem vetette oda magát a kutyának, a világ minden zavaró tényezőjét és logikáját sutba dobva... Öt napja „ápolgatták” az Isa főzete segítségével kiütött Aleket, és a lány kezdte elveszíteni a türelmét. Elég volt a finomkodásból – határozta el – többet nem kap. A farkas teste láthatóan is rendbe jött, talán csak gyenge lesz, ha felébred. Nick – istenadta tehetséggel – pont beletrafált a gondolatai menetirányába, mikor halkan megszólalt. – Kell még abból a gusztustalan trutyiból, kezd magához térni. Isa gyanakodva pislantott felé, azon morfondírozva, hogy a hapsinak talán mégis van gondolatolvasó képessége, minden tiltakozása dacára. – Nem. Nick erre felé kapta a fejét, kezével úgy megszorítva a fotel kartámláját, hogy az anyag a nem várt nyomástól recsegve szakadt be. Észre sem vette. Szemeiben felizzott a kitörni készülő indulat. A lány már korábban is tapasztalta, hogy a „társa” nagyon-nagyon rosszul viselte, ha ellentmondtak neki. Egy szemvillanásnyit elmerengett azon, hogy vajon ez családi vonás-e náluk, mert Alek szintén, eszméletlen állapota dacára igencsak erőszakos természetűnek tűnt. A főzet erős nyugtató hatásától függetlenül gyakran morgott, vicsorgott, sőt, még vagdalkozott is. Egyszer kénytelenek voltak visszatenni őt az ágyra, mert a nagy mocorgásában leesett. – Hogy mondtad? Isa felsóhajtott kínjában. A fene essen bele, ő nem erre szerződött! – Nincs rá többé szüksége, holnapra szemernyi baja sem lesz. – Ezt majd én eldöntöm, az én testvérem! A lányt kezdte kerülgetni a harag. Azt a fafejű kutyáját... 169

– Én vagyok az, aki ért hozzá. Nem kell neki több – azzal felpattant ültéből és úgy döntött, ideje ránézni a másik betegére, Ianre. Ő már alapból jobb állapotban került haza, de Isa – mindamellett, hogy vámpír létére, természetellenes módon Alekon segíteni vágyott – valamiért késztetést érzett, hogy a másik sebesült alakváltót is teljesen meggyógyítsa. A telefonja pont ezt a szerencsétlen pillanatot választotta a megcsörrenésre. Eljött az oly nagyon halogatott jelentéstétel ideje... Isa idegesen bámulta a kijelzőt, legszívesebben fel sem vette volna, amit természetesen nem tehetett meg. A főnök nem díjazná. – Igen? – szólt bele a készülékbe némi torokköszörülés után, ami a hirtelen keletkezett csomót hivatott eltűntetni onnan, minden igyekezetét bevetve, hogy kikerüljön a nagyon is éberré vált farkas hallótávolságából. – Nem hívtál! – jött a szemrehányás a túloldalról. Nos, Manuel sosem volt az a kertelős fajta. Isa válaszra nyitotta a száját, de belefojtották a szót. – Mindegy! Azt akarom, hogy végezz a korccsal. Nem kockáztathatom meg, hogy a jövőben akár véletlenül is bekavarjon a terveimbe. – Főnök, én ezt... – próbált volna a lány valami elfogadható kifogásfélét kisajtolni magából, sikertelenül. Manuel nem fogadta el az ellenvetést. – Ha végeztél, jelentkezz! – és a vámpír bontotta a vonalat, Isának pislantani sem maradt ideje, nem, hogy érvelni. Kényszeredetten szorította össze az állkapcsát, gyors oldalpillantást vetve Nick felé. Francba! Az arckifejezéséből ítélve, nem volt elég a távolság közöttük, a férfi végighallgatta a kurta telefonbeszélgetést. Talán gyáva dolog a menekülés, de Isa valamiért mégis úgy érezte, pont azt kell tennie. Most azonnal! Az ajtó már csak pár 170

lépésre volt, mikor Nick keményen megragadta a karját és vicsorogva bámult bele az arcába. – Mi volt ez? – sziszegte. A lány felháborodva szabadította ki magát, és megfeledkezve korábbi menekülési szándékáról, indulatosan vágott vissza. – Nem tartozom egy kutyának sem magyarázatta, de legfőképp neked nem. Nincs közünk egymáshoz. Milyen alapon kérsz rajtam, számon bármit is? Kinek képzeled te magad?! Orruk már majdnem teljesen összeért, úgy fújtattak egymás tekintetét el nem engedve, mikor Nick „Egy idiótának!” felkiáltással – bár Isa ebben nem volt egészen biztos, hogy elhangzott – újra megragadta, a testéhez szorította és a lehető legmegdöbbentőbb dolgot művelte, amit soha, de soha nem gondolt volna. Megcsókolta. Mindenféle gyengédség vagy csábítás nélkül. A mozdulat inkább volt büntetés, nyers vágy, tehetetlen szükség, a vámpír mégsem tiltakozott. Benne is ugyanúgy lángolt a tiltott tűz. Akarta a férfit. Mindenek Ura, de még mennyire! Szédült és lebegett az érzékeit ért vad támadástól, nyelve bátran, kétség nélkül nyomult előre, fedezte fel a farkas összetéveszthetetlenül fűszeres aromáját... Isa ritmikusan verte a fejét a saját térdébe, hátha attól elmúlik a nyomás a két szeme közötti területen, vagy csak simán sikerül kiűznie a fejéből ezeket a bűnösen izgató gondolatokat. Tényleg nem is sejtette, honnan jött a sugallat, hogy megszakítsa akkor a csókot, de most csalódottan és hálásan gondolt rá egyszerre, akármennyire is ellentmondásos ez az egész. Ki kell törölnie Nicket az elméjéből és kizárólag csak a feladatára összpontosítania. Meg kell ölnie a farkast, akinek mindezidáig az életéért küzdött. Keserűen felnevetett. Ez az ő formája.

171

Halk kopogtatásra kapta fel a fejét. Még a lélegzetét is visszatartotta, hátha elmegy az illető. Nem volt olyan állapotban, hogy vendéget fogadjon. Csend. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, erre a kilincs lassan megmozdult. Isa ösztönösen kapta elő a pisztolyát és egy szemvillanás alatt termett az ajtónál, hogy a következő pillanatban fáradtan engedje le azt. Kéretlen betolakodója szokás szerint nem volt más, mint Nikola Dimitrijevics. – Mit akarsz még tőlem? – kérdezte tompán. Szemernyi vágyat nem érzett – nem akart érezni – egy újabb összecsapásra. – Szívességet kérni jöttem... A szavak olyan halkan, annyira fojtottan jutottak el a lányhoz, hogy az csodálkozva fordult a férfi felé, és próbált rájönni, hogy tényleg elhangzottak-e vagy csak a füle csengett. – Tessék?! – Kellene... Egy... Szívesség... – morogta tagoltan Nick, valamivel hangosabban. – Mondd azt Manuelnek, hogy Alek meghalt. Szükségünk van pár napra, hogy felkészüljünk és elhozhassuk Ameliát. Utána… Megkaphatsz bármit, amit akarsz! Isa csak pislogni tudott az ajánlatán. – Miért? – mást nem sikerült kinyögnie. – Mert a testvérem szereti azt a nőt. Megérdemel egy esélyt, hogy megküzdjön érte. – Tudod ugye, hogy ezzel a saját életemet is kockáztatnám, ha megtenném? – Tudom, hogy a fene enné meg. Még egyszer mondom, bármit kérhetsz cserébe kicsi szúnyog, akármit. – A szavadat adod, ordas? – A szavamat adom – nyögte ki Nick, mint akinek érzéstelenítés nélkül a fogát húzzák éppen. 172

– Rendben, meggondolom még az ajánlatodat – vetette oda Isa hátat fordítva a férfinak, bár már meghozta a döntést. Tisztában volt vele, hogy a halállal incselkedik, de úgy határozott, megkíméli Aleket. Nick csendesen, ahogy jött, úgy távozott. Becsukta maga mögött az ajtót – és ezzel a folyosóról beszűrődő fényt kizárta –, amivel újra sötétséget borított a szobával együtt Isára is.

Amelia a kín és féktelen öröm határán imbolygott. Néha erre, néha arra billent a mérleg nyelve, és ezáltal a kedélyállapota. Egyfelől emésztette az aggodalom, mert az égvilágon semmit nem tudott kideríteni Alekról, él-e egyáltalán vagy már meghalt – még természet adta ösztöne is cserbenhagyta, nem súgott a számára semmit –, másrészről határtalan boldogság töltötte el. Terhes volt, ez biztos. Nem számított rá, hogy rögtön az első kötelékben együtt töltött alkalommal megfogan – mert a természetfelettiek között csak úgy volt a dolog lehetséges –, de megtörtént. Legalább is a tünetei egyértelműen arra utaltak. Ez náluk nem egészen úgy működött, mit az embereknél. Először is nem kellett vér- illetve vizeletvizsgálat vagy huzamosabb idő, hogy megbizonyosodhassanak a fogantatás tényéről. A természetfeletti lények már akár egy-két nap után tudták a dolgot, leolvasták a jellegzetes, csak a saját fajukra jellemző, terhességre utaló jeleket. A vámpíroknál itt volt pl. a fokozott gyengeség – nem összetévesztendő a kiéheztetés általi erőtlenséggel, mert ez attól sokkal intenzívebb –, ezáltal a gyakori ájulás, sőt eszméletvesztés, a táplálék utáni kényszeres, már-már kontrollálhatatlan vágy. Szegény Jovanát is nem egyszer, akaratán kívül megtámadta, ha véletlen késett a vérátömlesztéssel. Ezért volt annyira fontos, ilyenkor a 173

várandós nősténynek, hogy a párja mellett legyen. A természetfeletti vér erősebb volt, tovább kitartott. És végső soron a legdrasztikusabb jel akkor bukkant fel, ha valami oknál fogva megsérültek. Mivel a magzat a lehető legtöbbet elvonta az anyjától, annak szervezete képtelen volt a gyors regenerációra. Az ő válla is néhány nap helyett közel egy hétig gyógyult. Ha Jovana nem lett volna olyan kitartó, és nem kap rendszeresen utánpótlást infúzió formájában, biztos, hogy nem éli túl a dolgot. Végső esetben a láz gyűrte volna le. Az előző mellett, talán ez volt a másik igen feltűnő bizonyítéka a várandósságának. Csak és kizárólag terhes vámpíroknál fordult eddig még elő ilyen tünet. Míg ezen járt az agya, lábai automatikusan vitték előre, spártázott a szobájában oda-vissza, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Igazából, tényleg ez a helyzet állt fenn. Jovanán és az apján kívül más nem járt nála, az ajtó pedig folyamatosan kulcsra lett zárva. Ez még nem okozott volna komolyabb gondot, de a bűbáj és a riasztórendszer, amit felszereltek, annál inkább. Vladimir is haladt a korral... A férfi korábbi eszelős kirohanása után, mikor leordította a bódult Amelia fejét, majd fújtatva távozott, a lány egyre kevésbé érezte úgy, hogy bármiféle tisztelettel vagy hűséggel tartozik neki. Nem értette és valószínűleg soha nem fogja felfogni Vladimir cselekedeteinek mozgatórugóját, de már nem is akarta. Végérvényesen elszakadt az a hajszálvékony szál, ami mindeddig hozzá kötötte. Beletúrt zilált fürtjei közé, majd lehuppant a közeli kanapéra. Jöhetne már ez a lány – morgolódott magában. Kezdett az éhség ismét elhatalmasodni felette. Hogy elterelje a figyelmét, piszkálgatni kezdte a lepattogzott körömlakkját. Eléggé leharcolt állapotban leledzet, de jelen pillanatban teljesen jelentőségét vesztette a dolog. A kilincs megmozdulása rángatta ki a letargiából. Végre! Éhen hal! Hiába, a pocaklakó nem vette figyelembe a nyomorát. 174

Táplálékra volt szüksége, hát követelte. A kis aranyos, máris tiszta apja... Ahogy az ajtó becsukódott az érkező mögött, Amelia torkát rossz érzés kezdte szorongatni. Nem Jovana jött meg a remélt vérrel, hanem maga az európai vámpírok fejedelme, az apja, Vladimir Drakovics. – Amelia! – Vladimir! – szólt vissza a lány megkeményítve magát. Az atyám szó többé nem kívánkozott az ajkára ezzel a férfival kapcsolatban. A vámpír halványan összerezzent, de egyébként nem látszott rajta, hogy bántaná a tisztelet ilyenfajta hiánya Amelia részéről. – Csak közölni jöttem, hogy két nap múlva férjhez mész. Készülj fel, ahogy illik. Ameliát új keletű nyugalom szállta meg. Gúnyos mosoly ült ki ajkára. – Nem kényszeríthetsz semmire, már kötelékbe léptem azzal, akit szeretek. Vladimir arcára undorodó kifejezés telepedett. – Ezt még rólad sem képzeltem volna... Egy kutyával. Fúj! Gusztustalan. Tudhattam volna, hogy ettől van ilyen ocsmány szagod. Nem számít, akkor is Jose Manuel Da Vila felesége leszel. Amelia felpattant ültéből, majd újra leült. Semmi értelme nem lett volna a felesleges mászkálásnak. Korábbi nyugalma kérészéletűnek bizonyult. A természetfelettiek nem élhettek bigámiában. Ez csak az jelentheti, hogy... – A korcs már nem él, aranyom. A vadállatok lakmároznak a mocskos maradványaiból – folytatta a férfi önelégülten. – És a fattyad is rövid úton követni fogja a pokolba. Nem! A lány védelmező mozdulattal simította kezét a hasára. – Hazudsz... 175

Kijelentésnek szánt válasza igencsak vérszegényre sikeredett. Végig az az erdei emlékkép lebegett lelki szemei előtt, ahogy Alek a földön, kicsavartan, összetörten elterül. – Nem érdekel, mit gondolsz. Nem azért neveltelek, hogy elbaltázz mindent. Jose Manuel feleségül fog venni, te utódot szülsz neki, aztán a drága vőmet és az apját végzetes baleset éri majd, én pedig megkapom végre mindazt a hatalmat, ami engem illett. A lány megrökönyödve tekintet az apja felé. – Végig ez volt a terv? Hogy tenyészállatnak használsz? – Mit gondoltál aranyom, hogy csupa szívjóságból viseltem el az ocsmány lényedet?! Csak rajtad és a születendő fattyadon keresztül juthatok a dél-amerikai trónra, és én mindig, így vagy úgy, de meg is szerzem, ami jár. Amelia összetörten a padlóra rogyott, testét néma zokogás rázta. Azt sem érzékelte, mikor az apja végül távozott.

176

18. fejezet Furcsa, feszítő érzés ült a mellkasán már egy jó ideje, amitől Manuel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Valami azt sugallta a számára, hogy kellemetlen élményben lesz része, de sehogy sem tudta tisztán kivenni a jeleket, ami előrelendítette volna a probléma megoldásában. Tudatosság nélkül nyúlt a szoros nyakkendőjéhez és lazította meg a mesterien megkötött csomót. Híresen hírhedt nyugalmát és hidegvérét alaposan próbára tette ez az elhúzódó „vendégeskedés” Vladimir házában. Valahogy nem így képzelte a dolgokat, mikor megtervezte az európai ellen irányuló bosszúhadjárata részleteit. Úgy gondolta, ide jön, feleségül veszi a hercegnőt, elszakítja az apjától, ami a megbízható forrásai szerint igencsak fájdalmasan érintené a disznót, majd apránként – úgy, hogy végül Vladimir már azt kívánja bár csak meg sem született volna – tönkre teszi, megalázza, kizsigereli… Ehhez híven, időközben már a két, kedvenc csatlósát is megkörnyékezte egy-egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Erre mit csinál? Bonyolult, veszélyes és egyébként alantas viszonyba kezd egy… egy emberrel. Nem, őszintén nem értette a saját viselkedését, de egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát, ha Jovana a közelébe került. Akarta őt, egyre jobban és jobban, pedig tisztában volt vele, hogy csak egy porszemnyi hiba is azonnal romba döntheti nagyszabású terveit. Szégyellte, hogy nem tud megálljt parancsolni a vágyainak, ezért valami nyakatekert megtorlásként, mindaz mellett – vagy ennek ellenére –, hogy kihasznált minden egyes adódó alkalmat az elcsábítására, információszerzésre is rábírta őt. 177

Természetesen tudta, hogy a lány Vladimir markában van – igaz, arról fogalma sem volt mivel tartja sakkban –, azt is, hogy hatalmas nyomás nehezedik rá azzal, hogy az Ura parancsára kémkedik őutána, mégis kényszerítette, hogy kettős játékot játsszon. Kölcsön kenyér visszajár alapon. Könnyedén képes volt befolyásolni egy emberi lényt, csak a lelkifurdalást nem tudta hová tenni, ami azzal együtt járt. Indulatosan megrázta a fejét – hogy kiűzze a nemkívánatos gondolatokat –, majd csukott szemmel a kanapé támlájának támasztotta, amin mindezidáig kényelmetlenül feszengve kereste a helyét. Állig érő, éjfekete haja a szigorúan rendezett, hátrafésült frizurából kiszabadulva ziláltan keretezte markáns arcvonásait. Ha minden igaz, két nap múlva megnősül, és már egyetlen farkas sem állhat az útjába. Nem rég kapta a hírt Isától, hogy teljesítette a parancsot, majd rövid időre rá, maga Vladimir is bejelentette, hogy Amelia megérkezett és a kellő felkészülés után hajlandó hozzá menni, ami persze szemen szedett hazugság volt, de lényegtelen. A villa teljesen felbolydult. Minden szolgáló az előkészületekkel foglalatoskodott. Türelmetlenül pislantott a karórájára. Jovana késik, legalább fél órája. Megbeszélték – vagy inkább azt az utasítást adta neki –, hogy találkoznak és beviszi végre Amelia szobájába. Erre a lány nem jön! Morogva tépte le a nyakából, a már így is ferdén fityegő nyakkendőt és a sarokba hajította. A nyomás még mindig nem akart csillapodni a mellkasában. Határozott kopogás rázta fel. Végre! Aztán, mikor egy idősebb, férfi szolgáló lépett be az ajtón lehajtott fejjel és tálcára pakolt élelmiszerek társaságában kis híján felordított kínjában. Hol a jó isten nyilában van ez a nő?! 178

Gyorsan elhajtotta az alázatosan hajbókoló férfit, majd tehetetlen dühvel masírozott ki az épületből, hogy friss levegőt szívhasson. Kellett, szüksége volt az éjszaka csípősségére, hogy le tudja csillapítani a benne fortyogó lávát. Az épület mögötti park kavicsos utacskáit róva, jutott el végül a kissé távolabb fekvő istállók és garázsok felé. Éppen felötlött benne, hogy kölcsön vesz egy járművet és levezeti vele valahogy a feszültséget, mikor egy fekete Jeep a semmiből eltűzött mellette őrült sebességgel, szanaszét repítve az apró murvát. Manuel szitkozódva ugrott félre, magában eldöntve, hogy mindenképp felhívja Vladimir figyelmét az idióta alkalmazottak káros hatásaira, mikor tudatosult benne, hogy mit, illetve kit is látott halálra váltan a hátsó üveghez tapadva elrobogni. Az eddig csak a mellkasát szorító érzés hirtelen elárasztotta az egész testét, már-már epilepsziás görcsöket produkálva. Jovana. Jovana tűnt el pillanatokkal korábban a sötét éjszakában, eszetlen sebességgel, egy száguldozó őrült társaságában.

Vladimir magára erőszakolt magabiztossága abban a másodpercben illant el, ahogy nagy indulatosan kirobogott a lánya szobájából. Nem! Az a szuka nem a lánya többé! Mocskos, elkorcsosult, csak egy eszköz ezek után. Ha megszüli a trónörököst, tényleg a legjobb lesz tőle is rövid úton megszabadulni. Talán mindhármukat egyszerre fogja érni az a végzetes baleset... Közben végigcsörtetett a folyosón, át a kastély másik szárnyába, ahol az irodája – privát kis szentélye – volt található. Annyira csak a célra koncentrált, hogy ha a szolgáló, aki a vacsorát vitte tálcán – minden bizonnyal José Manuelnek, mert ugyan melyik vámpír foglalkozna ilyesmivel egy fajtársak lakta épületben, mint egy 179

arisztokrata különc – nem ugrik félre, képes lett volna egyszerűen, szó nélkül átgázolni rajta. A szoba ajtaja nagyot nyögve csapódott előbb a falnak, majd ismét a helyére a nyers erőtől, amivel kinyitották-becsukták. Ha nem gyártják anno dupla olyan vastagra és keményre, mint egy szokványos nyílászárót, biztosan darabjaira hullva végzi. Vladimir első útja az italos pulthoz vezetett, ahol még arra sem vette a fáradtságot, hogy pohárba töltse a nemes nedűt, ami a kristályüvegben lötyögött. Egyszerűen meghúzta azt, rögtön eltűntetve az ital felét. Az egy dolog, hogy majdan majd meg kell szabadulnia Ameliától és a dél-amerikaiaktól, de addig még itt volt neki egy égetőbb probléma. Nevezetesen ez a poronty, akit a ribanc szukája a farkas fattyútól várt. Hogy a jó égbe szabaduljon meg tőle?! Egy vámpír nem mehet csak úgy el abortuszra akármelyik emberkórházba – mivel öngyógyuló fajnak számítottak, nem voltak igazi orvosaik sem, végszükség esetén fordultak csak vajákoshoz –, a spontán vetélés pedig ki van zárva. Mivel nem szaporodhattak kedvük szerint és az utódok lehetséges száma is korlátozva volt, ha egy természetfeletti ivadéknak egyszer sikerült megtapadni az anyaméhben, azt csak nagyon fondorlatos praktikákkal lehetett eltávolítani onnan – amihez persze édeskevesen értettek rendesen – vagy magával az anya elpusztításával. És még olyankor is, ha a magzat már elég erősen kifejlődött, képes volt a túlélésre. Átkozott kutya! A gének keveredésével csak a Mindenek Ura tudja miféle szörnyeteget hoztak létre, és az mire képes már ilyen kezdetleges állapotban is. Picsába, picsába, picsába… Miért pont neki kell mindezt megoldani?! Ha az az idióta Joco meg Ivan nem szúrják el a dolgokat – nevezetesen a farkas kiiktatását – nem is egyszer, most annyival könnyebb lenne az élete. Igen, mindennek Amelia meg az a két 180

majom az oka. Még velük is el kell számolnia, de most... Most felhívja Russellt. Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy ezt megtegye, de sajnos csak az észak-amerikai fejedelem segíthet a baján. Az ő felségterületén élt az a banya, aki elég erős lehet ahhoz, hogy elhajtsa ezt a fattyút, amit Amelia vár. Bele sem mert gondolni, Russell mit fog az újabb szívességért cserébe követelni. Senki nem merészelte volna gyávának titulálni Vladimirt, de jelenleg nagy szükségét érezte az ital bátorító erejének. Meg is húzta az üveget újra, eltűntetve ezzel annak teljes tartalmát, majd éles csattanással ejtette vissza a tálcára és felmarkolva a vezeték nélküli telefont, nagy hévvel beütötte a másik vámpírfő számát. Többszöri csörgés után, tehetetlen idegességében már azon volt, hogy a sarokba hajítja a semmiről nem tehető készüléket, mikor végre valaki jelentkezett a hívásra. – Maitland rezidencia, miben segíthetek? – Azonnal kapcsolja nekem Russellt. Beszélni akarok vele. – Elnézést, de az Úr jelen pillanatban nagyon elfoglalt. Átadhatok neki esetleg valami üzenetet? A fölényeskedő hangtól Vladimir kis híján agyvérzést kapott. Hát mit képzel ez magáról? – Itt Vladimir fejedelem, követelem, hogy kapcsolja azonnal! Nem érdekel mennyire elfoglalt! – szinte már ordított a telefonba, liluló fejjel. – Igen, Uram! Máris – jött a csöppet visszafogottabb felelet, bár a vámpír megítélése szerint ez még mindig nem volt elég alázatos. Ha eljut valamikor Russell házába, saját kezűleg és élvezettel fogja kicsinálni a telefonközpontost, az tuti. Pár percnyi idegesítő zenebonát követően – amit Vladimir kész örökkévalóságnak érzékelt – az amerikai végre jelentkezett. 181

– Nocsak, nocsak, az elveszett bárány – szólt az némi gúnnyal a hangjában, mindenféle köszönést mellőzve. – Vlad pajti, azt hittem már a föld nyelt el. A fejedelem kényszeredetten nyelte vissza a torkába tóduló epét. Utálta, ha lepajtizták, ha lekezelően bántak vele. De leginkább azt rühellte, ha ezt visszavágás, megtorlás nélkül volt kénytelen elviselni. – Russell – sziszegte. – Mi újság a nagy vízen túl? – Ugyan Vlad, most ugye nem valami bájcsevej miatt hívtál? Térj a lényegre, nincs időm a felesleges körítésre. Jelenleg még az esedékes adósságtörlesztésedről sem tárgyalnék szívesen. Elképzelheted, mennyire fontos elfoglaltságom van – itt beúszott a beszélgetésbe némi mormogó, cuppogó hangfoszlány. – Ha érted, mire gondolok. Értette, de azért az elképzelés dolgot jobbnak látta inkább mellőzni. – Szükségem van a banyára – bökte hát ki kertelés nélkül. Russell hangos hahotában tört ki erre, amitől a vámpír még megalázottabban érezte magát. – Csak nem sikerült egy farkasnak felcsinálnia a lányodat? – kérdezett vissza két nevetésroham között a másik. Vladimirban tudatosult, hogy azon a végzetes estén, mikor kikotyogta a terveit, a kelleténél még egy fokkal többet elárult a gazfickónak. Beszélt a jóslatról. Kurva élet! – Kell a banya. Hajlandó vagy összehozni egy találkozót vagy sem?! – vakkantotta, figyelmen kívül hagyva Russell kérdését. – Esetleg, de... – Mit de? – szorította össze az állkapcsát mérgében a vámpír. – Mi hasznom lenne nekem abból? Talán van valamid, amit fel tudsz ajánlani a szolgálaimért cserébe? Rögtön gondolta, hogy csak erről fújhat a szél... 182

– Mit akarsz? – Hmm… Nem is tudom… Talán az túl nagy kérés lenne… – Russell! Mit akarsz? – már-már magából kikelve ordította Vladimir a telefonba. – Csak nyugi, pajti, nem vagyunk az óvodában. – Bökd már ki! – Latívia Blake. Beletelt néhány másodpercbe, mire az európai fejedelemben tudatosult, hogy megkapta a választ. Kissé összezavarodva kérdezett vissza. – Mi? Ki a picsa az a Latívia Blake? Russell mormogó hangot hallatott, valami nyögés és nevetésféle keverékét, majd egy éles sikkantás és csend hallatszott a vonal túloldaláról. – Russell! A rohadt életbe, hagyd már azt a ribancot, és válaszolj, hogy a fene esne beléd! – Vladimir, Vladimir… – kapcsolódott vissza korholó hangon a másik vámpír a beszélgetésbe. – Én mondtam, hogy most nem érek rá. Az, hogy türelmetlen vagy, a te bajod! Nem nekem kell a banya segítsége, hanem neked, szóval, kuss! Most én diktálok. Ha akarod a vén szipirtyót, találd meg nekem Latívia Blake-et és hozd ide. Hogy ki ő és minek nekem, ahhoz semmi közöd. Áll az alku? – Rendben – szűrte a fogai között a választ Vladimir. – Legalább azt áruld el, merre keressem. – Haver! Ha tudnám, már rég a markomban lenne. Találd fel magad! Most pedig pá, majd hívj, ha jutottál valamire – és letette a telefont. A fejedelem döbbenten pislogott a sípoló készülékre. Hihetetlen! Ezt a pofátlanságot! Várj csak Russell pajti, a Mindenek Urára esküszöm, ezért még megfizetsz – fogadkozott magában, majd egyszerűen a dohányzóasztal lapjára csapta a készüléket. 183

Elő kell teremtenie ezt a Latívia Blake-et, akár ha a pokolból is fogja visszaráncigálni. Van még rá vagy huszonnégy órája…

Egy parázs vita kellős közepén csücsülve, Alek jóformán erővel fogta vissza magát, hogy ne csapja le még idő – vagyis indulás – előtt kéretlen útitársait. A testvére Nikola, valamint a két MacDermit, Con és Ian pont azt tárgyalták meg széltében-hosszában, hogyan kellene feltűnés nélkül megközelíteni a vámpírtanyát. Persze egyáltalán nem voltak közös véleményen. Nikola erősítés szervezését szorgalmazta – alias, kisebb hadsereg toborzását –, míg Con a beosonás-kicsempészés pártján állt, Ian pedig a váratlan, hangos rajtaütés mellett voksolt, mert elmondása szerint az olyan mókás. Ha megkérdezték volna – amit nem tettek – Alek azt mondja, hogy maradjanak a seggükön, majd ő elintézi. Odamegy, besétál és kihozza. Ennyi. Nem létezik annyi vámpír ezen a kerek világon, amennyi megakadályozhatná, hogy visszaszerezze az asszonyát! Az ereje teljes mértékben visszatért, sőt talán még erősebbé vált, mint annak előtte. Felkészült a rá váró nehéz csatára. Elunva a meddő időpocsékolást, amit a másik három férfi oly nagy lendülettel és szenvedéllyel űzött, elkiáltotta magát. – Elég! – nyomatékképp még az asztalra is rácsapott, ami körül ültek jelenleg a MacDermit-lak tágas ebédlőjének közepén. Döbbent csend állt be a társalgába, Nikola még a megkezdett mozdulattal is felhagyott, megmerevedve, mint valami pantomimos. Igazán mókásan nézett ki. Ha nem lett volna halálosan komoly a helyzet, Alek minden bizonnyal fel is nevet rajta. – Fejezzétek be ezt a semmire sem vezető szájtépést. Én úgy döntöttem, hogy itt az ideje indulni – közben fel is állt a székről –, aki akar velem tart. Hosszú az út a piócák „barlangjához”, odáig még elejétől a végéig átnyálazhattok minden lépést. De akár a tetthelyen 184

is eldönthetjük, mi a legmegfelelőbb módszer. Itt csak a drága időt vesztegetjük. Ezennel ezt a társalgást berekesztem! – és ott is hagyta őket, meg sem várva egy esetleges ellenvetést. Bár nem nagyon hitte, hogy bármelyikük lázadozna. Attól függetlenül, hogy fajtársak, barátok, Nickkel ráadásul testvérek is voltak és elég közvetlen viszonyt ápolgattak, az asztalnál maradottak tisztában voltak vele, hogy ő a trónörökös. Ő a főnök! A döntéseit egyedül talán az apjának lett volna joga felülbírálni, de mivel a király nem volt elérhető közelségben a kocka el lett vetve. Visszavonult a szobájába, összeszedte szegényes csomagját, elbúcsúzott a háziaktól, megköszönte a vendéglátást, a türelmet, és hogy minden szükségest a rendelkezésükre bocsájtottak, majd kivonult a garázshoz. A szokatlanul verőfényes nap melegen simogatta az arcát. Nick, Con és Ian már útra készen toporogtak a helyiség belső falánál és a katonás rendben felaggatott fegyverek között válogattak nagy áhítattal. Alek megengedett magának egy aprócska, elégedett mosolyt, majd szigorú hangot erőltetve magára, megszólalt. – Indulhatunk végre? Három társa tüntetőleg hátat fordított neki, csak Ian volt az, aki valami válaszfélére méltatta, de azt sem direkt neki címezve. – Nahát, srácok, itt a Nagyfőnök! Vágjuk magunkat haptákba, mit gondoltok?! – Hülye! – bokszolt bele Alek a másik vállába, majd ő is vigyorogva csatlakozott a lelkes fegyverszemléhez. A feszült légkör ezennel feloldottnak minősült. Pár perccel később felhőtlen hangulatban, teljes egyetértésben és annyi fegyverrel megpakolva, hogy alig látszottak ki alóla, megindultak a mentőakció kivitelezésére.

185

19. fejezet Fásult volt, nincs rá jobb szó. Alek halott – nem tudta elképzelni, hogy Vladimirnak mi haszna lenne abból, ha esetleg hazudik ez ügyben, hisz neki pont érdeke, hogy a farkas már ne éljen, szóval, nehéz szívvel, de hitt a szavának –, ő pedig már képtelennek érezte magát bármiféle öröm megélésére. A születendő kis élet felett érzett boldogsága is keserédessé vált. A fia vagy a lánya soha nem fogja megismerni az apját. Mindenek Ura! Annyi évet elvesztegettek, hallgatva a begyöpösödött regulákra, meghajolva mások akarata és a konvenciók előtt. Mennyi, de mennyi fájdalomtól megkímélhették volna magukat, ha még akkor kötelékbe lépnek, mikor a szerelmük szárba szökkent. Ez a nyúlfarknyi idő, amit egy párként, igazán együtt tölthettek, annyira nem elég! Amelia belefúrta a sok sírástól felduzzadt arcát a párnájába és még a takarót is a fejére húzta. Nem mintha az elbújok a gondok elől stratégia bármit is megoldott volna, de sajnos jelenleg nem érzett elég kitartást, erőt magában arra, hogy elszakítva képletes láncait, a szabadság felé törjön. Csak a baba tartotta igazából életben. Alátámasztandó a létezése tényét, Ameliára rátört a szokásos éhségroham. Pedig, nem olyan rég tüntetett el egy egész tasaknyi vért, majd még hagyományos élelmiszerekkel meg is pótolta kicsit azt. Igazából nem csodálkozott rajta, tisztában volt vele, hogy ez így fog zajlani a terhessége mind a hat hónapjában. A vámpírvárandósság nagy vonalakban úgy zajlott, mint az embereknél. Fogantatás, kihordás, szülés, csupán a gyorsabb 186

időtartam, a vérszomj és a csecsemő maga különböztette meg némileg. Mivel ragadozó faj voltak az utódaik nem lehettek annyira gyámoltalanok, mint a halandók. Már születésük pillanatában rendelkeztek az öngyógyítás képességével, átlagon felüli erővel és komoly túlélési ösztönnel. Ha a helyzet megkövetelte, akár egy év leforgása alatt teljesen kifejlett vámpírrá válhattak. Ideális esetben viszont a felnőtté válás a humanoid fajra jellemző ütemben ment végbe, nagyjából húsz éves korig. A szemfogak megnyúlása és a vér utáni szükség úgy félidőben jelentkezett, a napérzékenység pedig, attól függően mennyire tisztavérű vámpírról is volt szó. Ha olyannak születtek, mint ő, vagyis nem keveredett más fajjal a génállományuk, akár nyomban reagálhattak, de akadt olyan is, aki csak öt éves kora körül vált érzékennyé. A legifjabb generációkban pedig lehetett már találkozni napra immunis egyedekkel is. Ők javarészt emberek voltak, némi természetfeletti beütéssel. Viszont – tűnődött tovább a lány –, az ő gyermekére lehet mindez egyáltalán nem fog vonatkozni. Nem született vámpír-farkas utód a Háború kirobbanása óta, de az annyira régen történt, hogy már a nagy öregek sem emlékeztek rá igazából. Míg a többi természetfeletti faj bátran élt a keveredés lehetőségével, addig ők, mint a két legerősebb és legszámosabb kolónia csatáztak és harcoltak, mániákusan irtották egymást, ügyelve arra, hogy még véletlenül se egyesítsék a két vérvonalat. Amelia hirtelen elhatározással pattant ki az ágyából és vette az irányt a fürdő felé. Ott hideg vízzel megmosdott, majd tanulmányozni kezdte nyúzott arcvonásait a tükörben. Ki ez a nő itt vele szemben? Ki ez az anyámasszony katonája? Igen, elvesztette Aleket, igen, őrülten, halálosan, emésztően fáj, de nem engedheti el magát ennyire. A gyerekének szüksége van rá, nem hagyhatja cserben, nem hódolhat be Vladimirnak és adhatja fel az életét. Ki kell 187

szabadulnia innen, még mielőtt a vámpírfejedelem megtalálja a megoldást a baba elhajtására. Arcvonásai megkeményedtek, ahogy zsibbadt agytekervényeit ismét intenzív munkára fogta. Egyik ötlet cikázott át a fején a másik után, de rendre elvetette őket. Mindben talált valamit, ami nagyon kockázatossá tette. Képtelen gondolkodni korgó gyomorral! – konstatálta. Visszatért a szobába és kiválogatott néhány banánt a gyümölcskosárból, ami az ablak melletti asztalkán díszelgett, egy tál süti társaságában. El kellett ismernie, bár nem éheztették. Tulajdonképpen vérre szomjazott, de mivel hűtő nem volt a lakosztályában a zacskós vért sem tudta tárolni. Ki kell várnia a következő adagot, addig is megpróbálhatja becsapni a szervezetét némi emberi csemegével. Végül az éhségtől hajtva minden ehetőt befalt, és még jóformán meg sem kottyant neki. Ettől a szénhidrátmennyiségtől, ha ember lett volna, minimum kisebb inzulin sokkot kap, de Amelia csak rövid ideig tartó telítettséget érzett. A természetfeletti lét előnyei... Szórakozottan járatta tekintetét végig a berendezésen. Mit használhatna fel szökési célokra? A választék elég szegényesnek volt mondható. Asztal, fotelok – az egyikre terítették rá az arany-vörös, hagyományos, földig érő menyasszonyi ruhát, amire még ránézni sem bírt – ágy, beépített szekrény, festmények a falon, száraz dísznövények a sarokba helyezett méretes vázában, plazma tv a falon egy kisebb könyvespolc klasszikusokkal, amiket egyébként nagyon ritkán vett kézbe. Nem azért, mert nem szeretett olvasni, egyszerűen nem az volt az ő stílusa. Ha kikapcsolódni vágyott, inkább olyan olvasmányt választott, ami nem igényelt komoly agymunkát. Ilyenkor ellazulni szeretett, beleolvadni egy rózsaszínre festett, életszerűnek tálalt, de azért tudvalevőn valótlan világba, jó sok ragacsos, cukros romantikával 188

nyakon öntve. Ezzel kompenzálta, hogy természetfelettiként örökösen az élet homályosabb oldalára lett kárhoztatva. Bár a helyiség hivatalosan az ő lakrészének számított, de látszott rajta, hogy nagyon ritkán használja. Semmi az égvilágon nem tükrözött a személyiségéből. Na, de nincs is mit csodálkozni rajta, hivatásos lakberendező választott minden egyes darab bútort, szőnyeget, függönyt, festmény vagy dísztárgyat. Talán ezért is tekintette Amelia a belvárosi lakást inkább az otthonának. Egy örökkévalóságnak tűnő ideje már, hogy Alek elrabolta onnan. Alek! Milyen is ez az élet. Nemrég még a farkastól akart foggal-körömmel szabadulni, most meg hozzá futna, ha élne. Az élete lassan csak fogságból és menekülés váltakozásából áll... A szívébe újfent belemart a kín és minden kitöltő üresség elnyeléssel fenyegetett. Meg kell őriznie a keservesen összekapart elhatározottságát. Alek emlékére. A babáért! Újabb látogatást tett a fürdőbe, mivel a szobájában elhelyezett kamerák figyelő szemei oda nem követhették. Feltúrta a helyiséget, majd a mosdó alatt rálelt arra, amit – tudtán kívül – keresett. Ezek után megengedte a vizet, hogy úgy tűnjön, éppen fürdik, majd igyekezve a legkevesebb zajt csapni elkezdte körbe bontani a vakolatot a nem túl nagy ablak körül. A rácsokon és az üvegen ugyan bűbáj volt, vagyis semmiképp nem tudott volna fizikai erővel kárt tenni benne, de ha sikerülne körbeverni és kilökni a helyéből, szabad utat nyerhetne. Egyedül a háromemeletnyi magasság aggasztotta kicsit, de ugyan minek ajándékozta volna meg a természet szárnyakkal, ha nem használhatja ki őket?! Persze csak akkor, ha Vladimir nem blokkoltatta le azt is varázslattal, mint az illanási képességet. Gyorsnak és célratörőnek kell lennie! Belevájta a zsákmányát – egy feszítővasat – a vakolatba. Fogalma sem volt, ki, miért és minek rakta a szekrénykébe, de igazából nem is érdekelte. 189

Karmai alól piszkos vér kezdett szivárogni, ahogy rásegítendő a szerszámnak kaparta a falat. Fel sem tűnt neki. Csak dolgozott teljes erőbedobással. A szabadsága csak karnyújtásnyira volt!

– Igen, Gazda! Úgy lesz, Gazda! – hajtott fejet Ivan, alázatosnak szánt mozdulattal, majd hátrálva távozott Vladimir dolgozószobájából. A fejedelem összeszűkült szemmel, elgondolkodva tanulmányozta a távozó vámpírt. Valami megváltozott, valami nem stimmel! Amióta hazahozták Ameliát, Ivan nagyon furcsán viselkedett. Az elvárt tisztelettel beszélt, szó nélkül fogadta a parancsokat. Mégis... Vladimir ösztöne azt súgta, hogy a vámpír elárulni készül őt. És akkor itt van még az a hülye Joco is, aki csak úgy megpattan az egyik szolgálóval együtt. Azok közül is pont Jovanát hurcolta magával! Miért sülnek el a dolgok az utóbbi időben ennyire szarul?! – fogalmazódott meg benne a kérdés. A jól felépített világa fokról fokra hullott darabjaira. Lassan elhatalmasodik rajta a paranoia, már mindenkiben az ellenséget látja. Semmiképp sem lesz ez így jó! Ha nem lenne nyakában az esküvő, Amelia engedelmeskedne, ahogy illik most biztos Joco után küldene valakit, hogy vadássza le és hozza elé. Senki ne merészeljen disszidálni az ő családjából. Ezért előbb komoly büntetés járna – amit természetesen Vladimir maga osztana ki a legnagyobb élvezettel –, majd lassú, fájdalmas halál. Jelen pillanatban viszont még a kisebb gondja is nagyobb volt ennél, így egyelőre nem foglalkozott az üggyel. Ivan elment felkutatni azt a Blake nevű nőszemélyt – szerencsére tuti tippet kaptak a holléte felől, nem is értette Russell hogyan siklott el a nyilvánvaló felett –, bár beletelt némi időbe és jó pár telefonhívásba, mire rátalált a legbiztosabb információforrásra. Nagyon remélte, hogy a testőr gyorsan sikerrel jár, mert az idő 190

rohamosan fogyott. Ráadásul az az áruló szuka – Amelia – egyáltalán nem könnyítette meg a dolgait. Mivel teljesen kifordult önmagából, rá hárult a feladat, hogy az esküvőt megszervezze. Még egy olyan idegesítő nőszemélyt, mint az esküvőszervező Greta Michell, nem hordott hátán a föld. Hiába mondta neki, hogy kérjen amennyit csak akar, de legyen az ő feladata a komplett ceremónia elrendezése, kezdve a hét tanú felkérésével, a popa – a szertartást vezető pap – odaszállításán keresztül, Amelia ruhájának kiválasztásán át a vérkötelék-szertartás kellékeinek beszerzésével bezárólag mindent, az a hétpróbás perszóna mégis, időről-időre zaklatta valami aprósággal. Persze, minden könnyebb lett volna, ha hanyagolják a sallangot és az ifjú pár simán csak egymás vérét veszi. Ezzel viszont két probléma is akadt. Amelia ellenállása – amit nagyon sürgősen le kell törnie – valamint a protokoll, ami megköveteli a Ceremóniát. Mégis csak a fejedelmi családról van szó. De legalább a džukelá11val nem kell foglalkoznia. Elkaptak és lehallgattak egy beszélgetést az örökös és a csicskása között, mikor a nő közölte, hogy a farkas meghalt. Ugyan lehet még gondjuk a korcs halálából – mégis csak a hercegük volt –, de amint egyesül a két vámpírcsalád sokkal erősebbek lesznek, legyőzhetetlenek. A feléledő Háború az ő totális győzelmükkel zárulhat végre le. Vladimir elcsigázottan támasztotta meg a homlokát a kezével, az íróasztala fölé hajolva. Az asztalon némán villogó telefont – folyamatosan néma módban üzemeltette manapság – és a komputer monitorján zakkantan ugrándozó, e-mail érkezését jelző figurát is figyelmen kívül hagyta. Kezdett belefáradni az örökös idegfeszültségbe. Nagy lendülettel lökte magát hátra a kerekes fotelbe, majd gyors tempóban megindult az alaksorban kialakított edző-, vívó- és 11

korcs kutya

191

kínzóterem felé. Remélte, hogy ott találja valamelyik őrjáratot gyakorlatozás közben. Nagy szükségét érezte egy feszültség levezetésnek.

Meleg volt, Isa hátán folyamatosan izzadságcseppek szánkáztak keresztül. Pedig már csupán csak vékony toppot és térd alá érő tréningnadrágot viselt. Még az elmaradhatatlan Martens-ektől is megszabadult és tornacipő helyett mezítláb végezte az edzést. Vagyis igazából a bemelegítő gyakorlatokat. Fej-, váll- és derékkörzés, karés combizom nyújtás, bemelegítő ugrókötelezés. Ezek után jöhetett az igazi mozgás. Guggoló helyzetből nekirugaszkodott, a falon elhelyezett kapaszkodók segítségével felszökkent a négy méter magas helyiség mennyezeti részére, ahol plafon híján a tető gerendaszerkezetét használhatta mászókának. Kecsesen, mint egy gazella szökellt egyik vastag gerendától a másikig, karmai apró vájatokat véstek a tömör anyagba. Sose gondolta volna, hogy igazi déli létére ennyire gyorsan elszokik a fülledt klímától és visszavágyik majd a hűvös Angliába. Két napja tartózkodott „otthon”, de sehogy sem találta a helyét. És annak ellenére, hogy ezzel az elfogást kockáztatta – az árulás miatt, mert hazudott Manuelnek –, képtelen volt távozni úgy, hogy nem deríti ki, mi a fene folyik az Udvarban. Mert valami nagyon nem a normális keretek között zajlott, az tuti. Alejandro fejedelem gyengélkedett. Egy vámpír. Egy ősi Fejedelem. Itt valami igazán mocskos dologra készülnek, és még Manuelt sincs itt, hogy rendet rakjon. Időközben többször is végigtáncolta a gerendázatot és most szaporán kapkodva a levegőt lehuppant a padlóra, mint valami macska, ami folyton a mancsára esik. 192

– Szép gyakorlat, aranyom – szólt egy érdes hang a legtávolabbi, árnyékos sarokból, majd a tulajdonosa előlépett a takarásból. – Igazán kipróbálhatnánk egyszer, milyenek lennénk együtt. Te meg én, egy francia ágy, gyűrött lepedők... Isa önkéntelenül, indulatosan rávicsorgott a világosszőke, kékszemű betolakodóra, még mielőtt puskagolyóként kilőve támadásba lendült. Kéretlen vendége önelégült vigyorral napbarnított arcán lépett félre a támadás elöl, így Isa karmai a vakolatba mélyedtek a húsa helyett. Morogva tépte el magát a faltól. Kisebb faldarab pottyant ténykedése nyomán a padlóra. Sebastian – lüktetett a szó a fejében. Alejandro jobb keze. Undorító féreg. Isa fogait rávicsorítva sziszegett. – Ejnye, aranyom! Micsoda fogadtatás ez, ilyen hosszú idő után, míg nem élvezhettük egymás társaságát? Hát nem hiányoztam?! – kérdezte a férfi, kezét a szívére szorítva, hamis megbántottságot mímelve. – Púpnak a hátamra! – morogta Isa, több, mély lélegzetvétellel igyekezve kordába tartani az indulatait. Akármennyire gyűlöli is a pasast, mégis csak felette áll a ranglétrán. Közel a tűzhöz, nagyon is közel. – Mit akarsz? – Beszélni! – mondta Sebastian, majd kényelmesen helyet foglalt az egyik bőrkanapén és várakozásteljesem megpaskolta az ülőalkalmatosságot maga mellett. A lány vacillált egy pillanatig, hogy újra támadjon vagy hallgassa meg a pasas mondani valóját, végül győzött a kíváncsiság. Komoly dologról lehet szó, ha betette ide a lábát. Amióta úgy kétszáz éve Isa megpróbálta rábizonyítani, hogy egy áskálódó csaló, nem igazán voltak jóban. Főleg, hogy a pasas később erőszakoskodott vele...

193

Tüntetőleg elfordult a felszínen jóképű, megnyerő, de belül romlott férfitól, leült az ágya szélére és összeszorított fogakkal préselte ki magából: – Hallgatlak!

194

20. fejezet Manuel éppen a gyakorlóbábúba döfte a vékony kardpengét, mikor Vladimir berobbant a vívóterembe. Közel, s távol egy teremtett lelek nem volt csak ők ketten. A vámpírban zubogott az adrenalin. A késztetés, hogy jól móresre tanítsa a felé fújtatva közeledő fejedelmet lassan kezdte lerombolni a kemény munkával felépített önuralmát. Ujjai egyre erősebben szorították a kard markolatát, miközben kirántotta a pengét a bábuból. – Da Vila – biccentett felé amaz, majd maga is elvett egy vívótőrt a tőlük nem messze lévő tárolóból. – Munka vagy szórakozás? Manuel elgondolkodott, vajon mit lehetne erre felelni? – Mindkettő! – vágta rá végül. Nem állított valótlant. Munka, mert az izmainak igen is szüksége volt a rendszeres gyakorlásra és szórakozás, mert valamivel kénytelen volt elütni az időt, amíg kivárja az előkészületek befejeztét. Meg úgy talán nem emészti magát folyton egy olyan valaki miatt, akire még gondolnia sem kellene... – Egy barátságos párbajt? – tette fel Vladimir a következő kérdését, szemében önteltség és kihívás csillogott. Az öreg nagyon szeretné, ha ellátnák a baját... – Rendben. Mindketten felvették a hagyományos vívópózt, majd az üdvözlés után a pengék összecsaptak. Az első pár szúrás és csapás csak amolyan puhatolózó, erőfelmérő volt, majd a dolgok hirtelen felpörögtek, Manuel pedig azon kapta magát, hogy jóformán élet-halál harcot vív az európai vámpírfővel. Maga sem tudta, mióta vár már erre a pillanatra és most valahogy nem kapta azt az érzést, amit várt volna. Az elégedettség messziről 195

elkerülte, pedig érezhetően fölényben volt vívópartneréhez képest, ami azt erősen dühítette, ezzel talán, ha lehetséges még nagyobb hibák elkövetésére sarkallta. Itt nyomban, helyben és csendesen megölhette volna, de akkor hol marad az igazi bosszú? Mért érez mégis kesernyés ízt a szájában e miatt?! Márpedig a rohadék nem érdemelt kegyelmet, sem most, sem a régmúltban, ezt saját bőrén tapasztalta, még ha Vladimir láthatóan nem is emlékszik az incidensre… Magzati pózba gömbölyödve kuporgott a vastag, lelógó takaróval fedett, masszív ágy alatt és füleit görcsösen befogva nyelte a könnyeit. Sajnos, még így is halotta az ágy megterheléstől panaszos nyikorgását, a furcsa nyögdécselő, sikongó hangokat a feje fölött. A legrosszabb pillanatban látogatta meg az édesanyját nem rég, az asszonynak már nem maradt ideje biztonságosan kijuttatni a fiát a szobájából. – Bújj itt el, kicsim és jó szorosan fogd be a füledet – mondta ő, miközben felemelte az ágytakarót és a bútor alá tessékelte. – Addig ne gyere ki, míg nem szólok. Manuel pedig engedelmesen elbújt és a hideg padlón vacogva várta, hogy a „vendég” elmenjen. Nem volt már annyira kicsi, hogy ne értse meg, az anyja mivel fogalakozik, ahhoz viszont még elég gyermeki lélekkel rendelkezett, hogy ne ítélje őt el ezért. Az asszony szívből szerette, kényeztette, ahogy csak tudta. Az, hogy mivel teremtette elő a pénzt a túlélésre teljességgel lényegtelen mozzanat volt. Manuel csak a gyengédséget érzékelte, és hogy a sok fiatal lány és asszony, akikkel együtt laktak ebben a hatalmas házban, imádják és dédelgetik őt. Az élvezet sikolyait hirtelen erős mocorgás, gurgulázó hangok, elmosódott könyörgés váltották fel. A kisfiú megdermed a félelemtől. Anyácska! – rimánkodott némán. A szemeit szorosan összeszorítva várta, hogy végre vége legyen a rémálomnak. 196

Végtelennek tűnő idő után, mikor már az éhség annyira mardosta a gyomrát, hogy csillagokat látott tőle, csendesen kimerészkedett rejtekéből. Sötét volt, az orra hegyéig sem látott, csak érezte, hogy valami nedvesbe, hidegbe és nyúlósba tenyerelt bele, miközben kimászott. A „vendég” már biztosan elment, de hol lehet Anyácska?! Tudta, hogy az éjjeli szekrényben talál gyertyát és gyufát, eltapogatózott odáig, megkereste és remegő kézzel gyújtotta meg a kanócot. Bár ne tette volna. Akkor talán nem ég bele elméjébe a borzalmas látvány, ahogy anyja megcsonkított, vérben úszó, meztelen teste félig lecsúszva az ágyról mered rá üveges szemekkel, feltépett torokkal. Manuel megrettent, lebénult, a gyertya kiesett a kezéből. Észre sem vette, hogy a lángja belekap a szőnyeg rojtjaiba, amire ráejtette. Csak Anyácskát látta, és a rettegéstől kitágult pupilláit… Darabos mozdulatokkal közelítette meg a meggyalázott asszonyt, szeméből csendesen, észrevétlenül csordogáltak a könnyek. Miért is hallgatott rá? Miért is nem ugrott ki az ágy alól, mikor meghallotta, hogy valami nincs rendben?! Miért… Önkéntelenül nyúlt a csatakos, fekete tincsekhez, gyengéden kiseperve a fürtöt a szeretett arcból. Legszívesebben megrázta volna, hogy térjen magához és meneküljenek el innen jó messzire, de még így sokkos gyermeki aggyal is felfogta, hogy Anyácska nem lesz többé. Sikítás formálódott a torkában, szerette volna kiordítani magából a felhalmozódott fájdalmat, mikor észrevett egy aprócska, csillogó valamit a tűz fényében, ami egyre jobban elharapózni látszott a szobában. Manuel egyszerűen figyelmen kívül hagyta, legalább is a lángokat. A fényes izé vonzotta, mint lepkét a fény. Odanyúlt érte, ujjai rákulcsolódta… Aztán kivágódott a szoba ajtaja, többen elözönlötték a szobát és kirángatva őt onnan oltani kezdték a tüzet. 197

Manuel zsibbadtan fordított hátat a tömegnek, majd rohanni kezdett. El, csak el onnan, maga sem tudta hova. Órákkal később talált rá egy férfi, amint félholtra fagyva, vérrel borítva feküdt egy sikátorban, görcsösen szorongatva a kis ékszert az ujjai között. És akkor, tudtán kívül, megváltozott az élete… Ha ebből a szempontból nézi az eseményeket, tulajdonképpen hálát kellene érezni Vladimir iránt, hisz a legmegfelelőbb kezek közé „lökte” őt a tettével, de Manuel ettől függetlenül mindent képes lett volna odaadni, csak, hogy ismét visszatérhessen az édesanyja és ők újra „normálisak” legyenek. Ehelyett nem maradt más számára, csak a bosszú, a nyers, agresszív gyűlölet és a vágy, hogy megkínozza ezt az állatot, aki elvette tőle a családot. Tisztelte, sőt valamilyen szinten szerette is fogadott apját, Alejandrót, és hálás volt neki, mert az ősvámpír felkarolta, védelmezte, oktatta és bíztatta, végül pedig sajátjának fogadta megtéve őt örökösnek, de… Már semmi nem lesz ugyanolyan, mint mikor Anyácskával és a dámákkal esős délutánokon teázgatott és bugyuta kártyajátékokat játszott, vagy mikor sötét sarkokban elkapott, riadt egérkékkel kergetett sikongó örömlányokat. Igen, szíve szerint most rögtön megölte volna őt, minden porcikája ez után áhítozott. A józan esze nagyon nehezen tudta csak kordában tartani az indulatait. Már nagyon közel jár – ismételgette, hátha azzal jobb belátásra sikerül térítenie saját magát. Közben több szúrást és vágást is ejtett a másikon, már-már élvezettel szemlélve küzdőfele tehetetlenségét. Legalább a mocsok is tisztában lesz vele, hogy sokkal esősebb nála! Egy csapatnyi, komor képű vámpírkatona nyomult be az edzőterembe felrázva őket a „barátságos” mérkőzés álomvilágából. Vladimir gyorsan le is rendezte a meccset, mintha félne tőle, hogy az emberei is megláthatják a gyengeségét. 198

Manuel egykedvűen biccentett a másik felé, majd kölcsönös udvariaskodást követően elhagyta a helyszínt. Cseppet sem sajnálta, hogy ízelítőt adott a vámpírfőnek a rá váró küzdelem nehézségéből. A mocsok vissza fogja még sírni azokat az időket, még mielőtt eszébe jutott, hogy megöljön egy szerencsétlen New Orleans-i kurvát, hosszú évekkel ezelőtt.

Hihetetlen, de sikerült! – ujjongott magában Amelia, mikor megragadva az ablakkeretet egyszerűen kiemelte azt a helyéből és semmi sem akadályozta meg ebben. A fáradtság, ami mindezidáig jellemezte az állapotát egy szemvillanás alatt elillant és átadta helyét megkönnyebbüléssel vegyes felszabadultság érzésének. Gyorsan letette maga mellé az ablakot, elhelyezkedett a nyílásban és mély sóhaj kíséretében elrugaszkodott a párkányról, még mielőtt végiggondolhatta volna mire is készül igazából. Nem akart esélyt adni magának arra, hogy elmélázzon azon, mi lesz ha… Szárnyai megerőltetés nélkül törtek elő hátának bőrén keresztül égő fájdalmat hozva maguk után, de ez még mindig elviselhetőbb kín volt, mint hogy ha belecsapódik a betonba és porrá zúzza a csontjait. Puhán landolt a közelben parkoló autók között. A szárnyait azonnal vissza is vonta, gyakorlatias megfontolások miatt. A folyamatos fenntartásuk rengeteg energiát felemésztett, ezen kívül nem repkedhetett csak úgy, még valaki meglátná, arról nem beszélve, hogy egy autóval jóval messzebbre juthatna. Ha sikerül elkötnie egyet… Óvatosan, nekilapulva hol egyik, hol másik karosszériának, végignézte mind a tizenöt járművet, de sajnos jelenleg a szerencse nem az ő pártján állt. Slusszkulcs egyikben sem volt. Legkönnyebben elköthetőnek a régi Land Rover tűnt, így annak a beindításával próbálkozott meg végül. Úgy, mint ahogy a filmekben látta, autóba 199

be, kormány alá le, zsinórokat ki, de itt nagyon elakadt a tudománya. Most mi a frászt csináljon? A moziban mindig minden olyan egyszerűen megy, ő meg itt szerencsétlenkedik, mint valami félnótás – dohogott magában, miközben a huzalokat próbálta úgy összeilleszteni, hogy az végül életet leheljen a szebb időket látott masinába. És láss csodát, a motor felberregett. Amelia nem teketóriázott tovább, beletaposott a gázba, nem finomkodva a környező járművekkel kitolatott a parkolóból, és mint a szélvész elrobogott a nagykapu felé. Csak azon sikerüljön átjutni – már látta is maga előtt a három méter magas, kovácsoltvas kerítést –, és félig már lovon is lesz… Valami hatalmas csattanással vetődött neki a Rover oldalának, amitől Amelia elvesztette az uralmat a jármű felett és tehetetlenül nézte végig, ahogy a kormány ide-oda pörög, az autóval egyetemben, majd az oldalára borulva csúszik még pár méter és végül a kerítésnek csapódva megáll. A gyomra felfordult az ide-oda zötykölődéstől, a feje hasogatni kezdett a kemény ütéstől, mivel lefejte a szélvédőt, végtagjait kellemetlen zsibbadás öntötte el. Még le sem csillapodtak az események rendesen, mikor a tragacs jobb oldali ajtaja kitépődött a helyéből és elrepült a semmibe, majd egy eltorzult, merev férfiarc bukkant fel a keletkezett nyílásban. Miroslav! – szorult össze Amelia szíve. Ha eddig élt is benne a remény, hogy esetleg sikerül valahogy megszabadulni a támadójától, mostanra az utolsó apró lángja is kihunyt. Vladimir bármelyik zsoldosáról el tudta volna képzelni, hogy valamilyen úton-módon megvehető, kicselezhető, legyőzhető. Róla nem. A vámpír annyira fanatikus volt, mint még Ivan vagy Joco együttvéve sem, pedig ők számítottak a fejedelem legközelebbi testőreinek. Csakhogy Miroslav tisztogató volt, egy igazi hidegvérű gyilkos. Sosem jut ki innen élve, ha ő nem akarja úgy. Némán, meredten néztek farkasszemet egymással, majd végül Amelia feladta a hiábavaló próbálkozást, 200

hogy minél messzebb hózódjon a benyomuló férfi elől. Beletörődve, tiltakozás nélkül tűrte, hogy az kirángassa a Roverből, és lehajtott fejjel bandukolt a karját igencsak erősen szorongató vámpír után. – Sosem adod fel, igaz? – hallotta meg Vladimir hangját, mire felnézett és egyenesen belebámult a fejedelem dühtől eltorzult arcába, ahogy széles vállaival kitöltötte az bejárati ajtónyílást. Amelia késztetést érzett, hogy mondjon valamit, akármit csak visszavágjon vele, de inkább elfojtotta a vágyat. A büntetése – mert abban halálosan biztos volt, hogy valamilyen büntetést kapni fog – így is fájdalmas lesz, ismerve az apja módszereit. Vladimirt meg mintha még jobban bosszantotta volna, hogy nem válaszolt, indulatosan előrelépett és visszakézből akkora pofont lekevert a lánynak, hogy a vér is kiserkent a szája szélén, miközben úgy érezte a feje menten leszakad a nyakáról. – Ribanc! – ordította a férfi magából kikelve. – Vigyétek a szobájába és kötözzétek oda az ágyához – adta ki az utasítást, azzal hátat fordított és bemasírozott az épületbe. Miroslav keményen megrántotta Amelia fogva tartott karját, majd maga előtt tuszkolva őt megindult a fejedelem után. A lány kínjában megnyikkanni sem tudott. Kész, ennyi volt, ez már a vég. Már benn jártak a kastélyban, mikor távoli, de egyre erősödő vonyítás hangja sodródott feléjük. Amelia először azt hitte csak hallucinál az ütés miatt, ami a fejét érte, aztán az egyik oldalablakon kitekintve meglátta a sötét villanást. A kép, amit az agya regisztrál nem volt éppen tiszta, és tulajdonképpen biztos sem lehetett benne, hogy nem csak az elméje játszik vele, de egyszeriben elöntötte a megnyugvás. Forrón, lüktetőn, élettel telin. Alek még sem halt meg! És az ő nagy, erős farkasa eljött, hogy megmentse! Miroslav általában érzelemmentes arca szokatlan módon értetlenséget tükrözött, mikor Amelia boldogan és hangosan felkacagott a szorításában. 201

Igen, kockázatos volt csak úgy betörni a vérszívók tanyájára – még ha csak egy villanásnyi időre is –, de Aleknak muszáj volt látnia Ameliát, megbizonyosodnia róla, nincs komolyabb baja a sikertelen szökési kísérlete és az apjától kapott pofon után, ami neki is ugyanúgy, ha nem jobban fájt, mint a lánynak. Kis híján felborította a terveket és Vladimir kicsinálására indult. Ha nem lettek volna vele a társai – akiknek az épségéért ugyancsak felelősnek érezte magát – talán tényleg meg is teszi. – Megőrültél? – ripakodott rá Nick fojtott hangon, miután visszatért a rejtekhelyükre. – Ki akarod nyíratni magad? Azzal egyikünk helyzetét sem fogod előrébb lendíteni! Igazat adott neki, de Alek nem volt olyan hangulatban, hogy végighallgasson egy hosszadalmas litániát, így rögtön rövidre zárta a szóáradatot. – Igazad van! Nick ismét csak szólásra nyitotta a száját, de a hang döbbenetében bennrekedt. Egész jól megy már, a döbbentsük meg Nicket dolog – nyugtázta Alek, majd a többiek felé fordult. – Hol is tartottunk, még mielőtt elrohantam? Con, Ian mire jutottatok? Mekkora túlerőre kell számítanunk? Con rangidős lévén magához ragadta a szót nyomban. – A piócák birtoka ugyan viszonylag nagy, de az erőiket eléggé egy pontba koncentrálták. A legtöbb őrjárat az épület körül cirkál, csak elvétve figyeltünk meg egy-egy vérszívót a kerítések közelében. Mágia csak a kapukat védi, amikből hármat számoltunk. A főbejárat az, amelyiken Amelia próbált meg kitörni. A hátsó udvarban nagy a nyüzsgés, meglátásom szerint valami ceremóniafélét készítenek elő, és végül majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem 202

számítanak ránk. Valaki elhitette velük, hogy nem jelentesz már semmiféle veszélyt rájuk nézve. Érdekes. Alek gyors, elégedett pillantást vetett Nickre, aki némán, alig érzékelhető bólintással nyugtázta a dolgot. Isa betartotta a szavát. Még korábban megegyeztek, hogy ezt az apróságot nem osztják meg a két MacDermittel. Bár egyikük sem volt az a fanatikusan vámpírellenes, de Con ettől függetlenül nem biztos, hogy díjazta volna, hogy egy vámpírt szállásoltattak el vele a saját házában. Jobb ez így. – Kitűnő! Con, Ian, ti keressetek fedezéket valahol az épület mögött, ahonnan biztosítani tudtok majd minket. Mi Nickkel előröl fogunk támadást indítani. A legmegfelelőbb pillanat véleményem szerint az a bizonyos ceremónia lesz. Akkor mindenki azzal foglalatoskodik majd, mi pedig elvegyülhetünk a vendégek között és kiszabadíthatjuk Ameliát időben. A három férfi beleegyezően bólintott, majd Alek a testvére felé fordult. – Szereztél elegendő szagsemlegesítőt Isától? – Igen, bár a mi szagunkat még mindig nem képes annyi ideig elfedni, mint az övét. Csak az utolsó pillanatban vethetjük be, még mielőtt elvegyülnénk. Az előbb nem kicsit kockáztattál… Con felkapta ugyan a fejét az elhangzottak hallatán, de végül nem kérdezett rá, mi különbözteti meg Isát tőlük. – Beismerem… és úgy lesz! – hagyta helyben Alek. – Most próbáljunk meg lepihenni kicsit, nehéz küldetés vár még ránk. Nick, találtál megfelelő rejtekhelyet? – Igen, Uram! – gúnyolódott az fintorogva. – Tudod, tesó – húzta el a száját Alek összevont szemöldökkel. – Nagyon elkanászodtál, amióta nem voltam köztetek. Ha ennek vége lesz, megérett a helyzet egy testvéri csevegésre. Rád férne némi tiszteletre nevelés… 203

– Igen, Uram! – válaszolta ismét a fiatalabb farkas tetetett ártatlansággal. – Idióta! – lökte meg Alek a testvére vállát barátságosan. – Mutasd azt a biztos rejteket – azzal hangtalanul elosontak a vámpírkastély közeléből.

204

21. fejezet A nappaliban uralkodó hangulatot még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna oldottnak nevezni. Minden jelen lévő – esetünkben Amelia, Jose Manuel és Vladimir – kényelmetlen udvariaskodás álarcával leplezte valódi érzéseit. Amelia illedelmesen, egyenes derékkal ült az egyik kanapén és műmosollyal ajkain válaszolgatott az erőltetetten érdeklődő kérdésekre, vagy hallgatta a már unalomig ismételgetett régi anekdotákat. Magában egész máshol járt, csak annyira figyelt, amennyire a minimális szükség megkövetelte. Korábban, miután Miroslav visszacipelte a szobájába és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kastélyban tartózkodik, Vladimir nem merte nyílt fenyítésben részesíteni. Szóbeli dorgálást kapott – persze a vámpírfő alpári stílusában –, bár a férfin látszott, hogy legszívesebben a nyakát tekerné ki azon nyomban. A lány majdnem felnevetett az apja ábrázatán, mikor elővette az engedelmes, jó kislány álcáját és megbánóan, sőt alázatosan reagált a férfi kifakadására. Szinte meggyőzte őt, hogy belátta az igazát és kész feleségül menni az általa választott vőlegényjelölthöz. Még arra is szemrebbenés nélkül rábólintott, mikor Vladimir felemlegette a baba elhajtásának témáját. Bár a férfi először gyanakodva szemlélte a hirtelen pálfordulást, végül bevette az egész maszlagot az utolsó cseppig. Nem tudhatta, hogy Ameliának más tervei vannak, hogy a lánya tudja, soha nem megy hozzá Manuelhez, mert Alek él, és eljön érte! Valadimir elégedett ábrázatától ugyan a hányinger kerülgette, de úgy döntött kibírja ezt a néhány borzalmas momentumot, hogy végül azzal lehessen, akihez valójában tartozik. 205

Így jelenleg a legkonzervatívabb kosztümjében, arcára meredt mosollyal üldögélt a nappaliban, és bájcsevegett a semmiről az apjával és a „vőlegényével”, bájosan felszolgálta a teát és süteménnyel kínálta a férfiakat, mintha csak mindig is erre vágyott volna. Sajnos, minden erőfeszítése ellenére a társalgás egyre jobban kezdett ellaposodni. Lassan már ott tartottak, hogy az időjárás témáját feszegették. Ez volt a vég. A kellemetlen szituációt végül Vladimir telefonja mentette meg. Éles csörgésével félbeszakította őket, míg pár másodperc után a vámpírfő maga is izgalomba jött és sietve távozott, valami nagyon fontos és sürgős teendőre hivatkozva. Amelia egyedül maradt Jose Manuellel. A lány feszengett kissé, nem tudta eldönteni mennyire merjen nyíltan játszani jövendőbelijével, megéri-e a kockázatot, ha megpróbálja lebeszélni az egészről. Mikor még percek múlva is a csend volt körülöttük a jellemző állapot, elhatározásra jutott. – Nem leszek a feleséged! – jelentette ki határozottan. A szavak, mint valami baljóslatú árny telepedtek rájuk. Amelia alig tudta visszatartani a csalódott felkiáltást, mikor a vele szemközt helyet foglaló vámpír nem úgy reagált, ahogy várta. Számított megdöbbenésre, felháborodásra, tiltakozásra, sőt még komoly dühre is, de ez… Ez a merev, semmitmondó arckifejezés őt borította ki inkább. Már szinte abban is kezdett kételkedni, hogy hangosan kimondta a szavakat. Lehet, csak gondolt rá. Igen. Talán jobb is így, hisz az esély, hogy Manuel nem árulja be az apjának módfelett csekély. Kényszeredetten megköszörülte a torkát, elméjében valami megfelelő kifogás után kutatva, amivel elszabadulhatna a nappaliból, mikor a vendége váratlanul megszólalt. – Ezt nem egészen értem… Miért is nem? Eddig azt bizonygattad, hogy tökéletesen egyetértesz a döntéssel. 206

Hangja nyugodt volt, már-már fagyosan hűvös. Rémisztő. Amelia nyelt egy nagyot. Ez nem volt egy jó ötlet… – Nem lehetek az arád, mert… mert már kötelékbe léptem – bökte ki végül, lesz, ami lesz alapon. Talán sikerül túlélnie valahogy addig, míg Alek eljön érte. – Kivel? És mikor? – jött az egyszerű, de célirányos kérdés. A lány kezdte belátni, hogy nem túl sanszos, hogy bármit is elérhetne ennél a pasasnál. Valamiért úgy tűnt a számára, hogy a vámpír nagyon is eltökélten feleségül akarja venni, és nem áll szándékában meggondolni magát. Azért megpróbált észérvekkel hatni rá még egy kicsit. – Hidd el, ha elárulnám, az se nem osztana, se nem szorozna. Nem léphetünk kötelékbe, miközben én máshoz kötöttem magam. Tudod jól, hogy a bigámia lehetetlen! Ezzel csak meg akartam adni neked a lehetőséget a visszakozásra. Fújjuk le az egészet! Manuel gondolkodó arckifejezéssel pásztázta végig az arcvonásait, keresve-kutatva valamit, miközben a lánynak fogalma sem volt mit. – Ki az? – tette fel újfent a kérdést nyomatékosan. Amelia felsóhajtott. Ha már ennyire belemászott a dolgokba, nincs visszaút. – Aleksandar Dimitrijevics. A vámpír arca mintha megnyúlt volna egy pillanatra – talán meglepetésében, hogy egy farkassal jött össze –, de hamar összeszedte magát és szemtelen mosollyal a szája sarkában felállt, odalépett Ameliához, megfogta a kezét és csókot lehelt rá. – Drága, Hercegnő! Az állításod egyszerűen képtelenség. Az alakváltó halott, biztos forrásból tudom. Most meg kell szakítanom ezt az érdekes eszmecserét, eszembe jutott, hogy el kell intéznem valamit. Találkozunk a Szertartáson – azzal udvariasan biccentett és magára hagyta a tátott szájjal utána bámuló lányt, aki némi 207

fáziskéséssel, frusztráltan vette tudomásul, hogy a lebeszélési kísérlete csúfos kudarcot vallott.

Kényszerítenie kellett magát, hogy ne szorongassa annyira a tenyérnyi fiolát, mert még a végén eltörik és kárba vész minden erőfeszítése. Vladimir tőle szokatlan módon vidáman vigyorgott magában. A dolgai végre valahára kezdtek megfelelő irányba mozdulni. Amelia is belátta az igazát. Bár a hirtelen engedelmessége elejében gyanakvással töltötte el – sőt még mindig hangyányi fenntartással viszonyult a viselkedésével kapcsolatban –, de egyszerűen nem talált magyarázatot rá, hogyan tudná így kijátszani az eseményeket, hát inkább megelégedett a sikerrel. Kijárt neki is némi diadal ennyi szar után, ami a nyakába zúdult az utóbbi időben. Különben is, a kezében szorongatja a legfontosabb bizonyítékot, amivel a lánya szolgálhat, ha tényleg olyan lojális irányában újra, mint ahogy hangoztatja. Ha megissza a bájitalt, ezzel megölve a saját gyerekét, kétséget kizáróan elfogadja a szerepet, amit neki szánt mindig is. Vladimir szinte már érezni vélte a rengeteg hatalmat és befolyást, ami hamarosan az ő kezében fog koncentrálódni. Jókedvét még a nemrég átélt kellemetlen szituáció sem tudta elrontani. Ivan és az ájult Blake nőszemély társaságában a kapukon kívülről – mivel a birtokon varázslat akadályozta az ilyen helyváltoztatást és ez kellemetlen módon, és sajnos mindenkire vonatkozott – teleportáltak Russell villájába, ahol az az utolsó féreg még mielőtt átadta volna a szert többször is a határok feszegetésével próbálkozott. Csak szerezze meg Dél-Amerikát, majd megbánja a mitugrász, hogy merészelte heccelni... Az illanás bizsergető utóhatása el sem múlt teljesen, de Vladimir tarkóján egy éles sikítás hangja borzolta fel a szőrt újfent. A fogjuk magához tért és most fülsértő módon, valamint kézzel-lábbal 208

hadonászva nyilvánította ki nemtetszését. Hisztis liba! Még szerencse, hogy már nem sokáig kell a társaságát élveznie. Ivan pléhpofával tűrte a dolgot, mintha meg sem érezte volna a számtalan kétségbeesett ütést, karmolást, harapást. Tüzes a kicsike, Vladimirnak ezt el kellett ismernie. Ha nem ebben a helyzetben lennének, amiben, lehet, eljátszadozna vele kicsit. Közben felbaktattak a villa lépcsőjén, ahol két izomagyú barom nyomban útjukat is állta. Kezdett megcsömörleni a szemtelen amerikaiaktól. Semmi tisztelet, hogy a rossebb enné meg! – Állj! Kik vagytok? – A húsvéti nyúl, te barom! – csattant fel Vladimir indulatosan. Erre kivágódott a bejárati ajtó és belefojtva az ajtónállóba a szót, maga Russell sietett elébük. – Nyuszikáim! Isten hozott benneteket szerény hajlékomban – mosolyodott el önelégülten, jóllakott macska módjára a házigazda. – Ne is foglalkozzatok ezekkel – bökött az emberei felé. – Fiatalok. Mintha csak ezzel el is lenne intézve a dolog. Vladimir megcsikorgatta a fogait, de nem szólt semmit. Előbb legyen a kezében a varázsital. – Russell! Öröm viszont látni téged – préselte ki magából inkább kínlódva, majd a tessékelésre beljebb nyomult az épületbe, sarkában Ivannal. Néhány lépés után tűnt csak fel neki a csend, ezért hátra fordult. Blake kisasszony ismét ájultan lógott a másik vámpír karjai közt. Úgy tűnik Ivan megelégelte a sivalkodást. Helyes! – Jöttök?! – szólt ki Russell egy közeli ajtó mögül. Nem akadt más választásuk. Egyfajta fogadó szobában találták magukat, olyan helyen, ahova azokat vezetik be, akiket nem szándékoznak sokáig marasztalni. Vladimir egóját erősen sértette ez a nyilvánvaló elutasítás. Kell a bájital, kell, kell, kell – mantrázta. Nem veszíthet az utolsó pillanatban, csak mert hangot ad a nemtetszésének. 209

A szemét disznója meg láthatóan jót mulat a kínjain. – A rám eső részt teljesítettem. Megkaphatnám a bájitalt? – tért rá türelmetlenül a lényegre. Russell helytelenítően csóválta meg a fejét, majd szándékos lassúsággal odalépett a szoba egyik falát teljesen beborító polcrendszerhez és leemelt egy kisméretű fiolát a tömérdek, ilyenolyan csecsebecse közül. Majd ugyanolyan komótossággal tért vissza Vladimirhoz, amitől az lassan a haját kezdte tépni. Kell, kell, kell... Már-már vicsorogva tépte ki a másik kezéből a főzetet, majd intett Ivannak, aki finomkodás nélkül, egyszerűen a kanapéra ejtette foglyát. Mehetnek haza végre. – Sajnos, nem élvezhetjük tovább a vendégszereteted. Még tömérdek elintéznivaló van Amelia és Da Vila esküvője előtt. Legnagyobb bánatomra az ifjú párnak nagyon sürgős a dolog, így nem áll módomban nagy társaságot összetoborozni. Remélem megérted – búcsúzott Vladimir mézesmázos hangon, bár biztosra vette, hogy Russell nagyon is veszi a rejtett célzást, mi szerint nem szívesen látott vendég. – Hát, persze. Megértem, sürget az idő... – bólogatott a vámpír, mire Vladimir megindult a kijárat felé – nehogy a vőlegény megneszeljen valami turpisságot. Megöllek, te mocsok! – tett néma ígéretet Vladimir, majd kurtán visszaszólt a válla felett. – Viszlát! – További szép napot, nagypapi! A fejedelem inkább elillant, mert még valami durvaságra vetemedne időnap előtt... Nagypapi, mi?! – füstölgött a vámpír. – Most azonnal próbára is teszi a lányt! – határozta el, ezzel két dolgot is lerendezve egyszerre. Nem lesz ő egy farkas korccsal sem rokonságban és Amelia is bizonyíthatja elhivatottságát. 210

Nagy lendülettel megindult a lánya lakrésze felé.

Amelia kissé szétszórtan igazgatta a frizuráját, mintha cseppet is számítana, hogy hogyan néz ki egy szertartáson, ami jelentéktelen epizód csupán, képmutató hivalkodás. Arról nem is beszélve, hogy a ceremónia nem fog úgy zárulni, ahogy a nagy többség elvárná, és akiért érdemes kiöltöznie valószínű nem a kinézetére fog elsősorban koncentrálni. Mert Alek jön és megmenti, ebben egy percig sem kételkedett. A tükör egész elfogadható képet mutatott róla, bár a gyomra még mindig görcsbe volt rándulva – és jelenleg nem az éhségtől. Maga is alig hitte el, hogy sikerült Vladimirt kijátszania és a vámpír újra bízni látszik benne. Vagy csak már annyira akarja a hatalmat, hogy nem látja a fától az erdőt. Lényegtelen... – Itt a főzet – lökte oda Ameliának a kis fiolát a vámpírfő, miután pár perccel korábban határozott, szigorú arckifejezéssel bemasírozott a lánya lakosztályába. – Idd ki, nyomban! A lány megbabonázva forgatgatta az ujjai között az átlátszó üvegből készült, rézdróttal indaszerűen befuttatott fiolát, amiben szintén átlátszó folyadék lötyögött. A bájital... Mint valami lassított filmen, úgy mozdultak a kezei. Előbb felemelte, majd kidugaszolta az üveget, végül beleszagolt. Színtelen, szagtalan folyadék. Ha íze sem lesz, akár tiszta víz is lehet. Ezen morfondírozott, miközben ajkához emelte a varázsszert. – Gyerünk, ne totojázz annyit! – morrant rá Vladimir összehúzott szemöldökkel. – Idd már ki végre! Amelia egy pillanatra megingott. Mert mi van, ha nem válik be az elképzelése és már azzal is árt a babának, hogy a szájába veszi ezt az izét?! Sok lehetősége nem maradt. Vagy megpróbálja így, vagy a 211

halál. Mert, ha Vladimir ráeszmél, hogy megpróbálja kijátszani, az a biztos véget jelentené számára. Egyetlen rántással kiürítette a fiolát, majd arra bazírozva, hogy az apja nem tudja milyen hatást fog az kiváltani belőle, jól beleharapott a saját nyelvébe, hogy a vér rögtön elöntött a száját. A fájdalom, ami ezzel járt csekélyke áldozat volt a siker oltárán. A vámpírfejedelem gyanakodva szemlélte őt, így Amelia rögtön belevágott az előre kigondolt előadásba. Előbb remegni kezdett, majd a véres bájitalt lassan kiengedte a szájából, miközben rosszullétet színlelve a közeli ülőalkalmatosságra rogyott. Csak nehogy észrevegye, hogy nem nyelte le... – imádkozott magában. Vladimir előrelépett, hogy jobban láthassa az "agóniáját", pillantását erősen a lány arcára fókuszálva. Szerencsére annyira lefoglalta, hogy Amelia fájdalmait szemlélje – mintha csak élvezetét lelte volna benne –, hogy az az apróság felett, mi szerint a lánya egyáltalán nem nyelt, teljességgel elsiklott a figyelme. Amelia ezt a pillanatot választotta a kegyelemdöfés bevitelére. Összerándult, lábait felhúzta, mintha a hasa görcsölne, közben nyomást gyakorolt a zsebébe rejtett, vérrel töltött ampullára, ami ennek hatására eltölt és eláztatta a nadrágja elejét, ragacsos, bíborvörös, terjedő foltot képezve. Az apja arcára alig leplezett elégedettség, sőt megnyugvás ült ki, amitől a lány kis híján kiesett a szerepéből és elhányta magát. Legszívesebben behúzott volna neki, hogy letörölje azt az önelégült vigyort a szája sarkából, de türtőztette magát és még nagyobb beleéléssel játszotta a szenvedőt. – Szólj majd az egyik szolgának, hogy hozzanak vért, ha végeztél – vetette oda az apja, mikor megelégelte a nyöszörgését és a rángatózását, és azzal el is fordult Ameliától. Még véletlenül sem jutott eszébe, hogy esetleg segítsen a lányán valahogy. 212

Amelia motyogva mímelt valami beleegyezésfélét – immár a távozó férfi hátának –, aztán belefáradva a saját előadásába lehunyta a szemét, két ujja közé csippentette az orrnyergét. Bevette. A rohadék – már nem volt képes szebb jelzővel illetni az apját – benyelte az utolsó cseppig! Azért a biztonság kedvéért még legalább fél órát feküdt ott, meg-megrángva, hogy a kamerának is biztosítson egy kis műsort, csak utána mert kibotorkálni a fürdőbe... Azóta az események egész felpörögtek. Pillanatokon belül érkeznek érte, hogy a kötelékszertartás helyszínére kísérjék. Bízott benne, hogy Alek helyesen mérte fel a helyzetet és időben lépni fog. A mélyvörös, bársony, test vonalát követő, földig érő menyasszonyi ruhát, amit pókháló finomságú, aranycsipke borított, mintha ráöntöttél volna. Még a hosszú, karcsúsított ruhaujj sem volt kellemetlenül szűk. Tökéletes lett volna, ha ahhoz a férfihoz vezetik benne, akit igazából szeretett. Halk kopogás szakította meg merengését, mire utoljára beletúrt a vállára omló hajába, majd az ajtón belépő Jose Manuel Da Vila felé fordult. – Amelia! Gyönyörű vagy... – a szavak annyira érzelemmentesen hagyták el a férfi ajkait, hogy a lányban felmerült, a vámpírban esetleg vér helyett jégkása kering. – Jose Manuel! Te sem panaszkodhatsz. – Ha már üres bókokkal dobálóznak... Bár igaz, ami igaz, vőlegénye nem volt az az elhajtani való fajta. Egy mosollyal a savanyú ábrázat helyett, jóképű arca talán még megnyerőbb lehetett volna. Hagyományos, sötét öltözéket viselt, vakítóan fehér inggel, arany-vörös nyakkendővel – bizonyára a menyasszonyi ruhához akart vele igazodni – és gyémánttal kirakott sétapálcával kiegészítve. Ezzel az összeállítással és mondjuk egy cilinderrel a szigorúan hátrafésült haján, akár a 19. században is vígan elvegyülhetett volna, mint büszke arisztokrata, mindenféle feltűnéskeltés nélkül. 213

– Mehetünk? – kérdezte és a lány felé nyújtotta a kezét. Amelia lassan kifújta a levegőt, majd a vőlegénye felé lépett. Nem volt szokatlan a vámpírberkekben, hogy a vőlegény maga kíséri az aráját a szertartásra. Ez általában az anya előjoga volt, de mivel a nőnemű vámpírok halálozási aránya igencsak magasnak számított – vagyis nem sokan érték meg a lányuk esküvőjét – sok esetben ezt a szerepet a leendő társ vette át. Amelia anyja is belehalt a szülésbe anno. Ez a tudat kicsit frusztrálta a lányt, de elhessegette a borongós gondolatokat. Ráér még ezzel foglalkozni, miután kiszabadult innen. Különben is, az ő terhessége nem mindennapi. Talán a farkas vér jobban dominál majd, ha elérkezik az idő. Ellentétben a hűvös, vérre szomjazó vámpírokkal – igazán nem volt büszke a származására – az alakváltók családcentrikusabb, ragaszkodóbb népek voltak. – Biztos? – kérdezett vissza Amelia, bár nagyon is tisztában volt vele Manuel mennyire hajthatatlan. Mindegy, ő megadta az utolsó esélyt is a visszakozásra. – Igen! – kapta meg azon nyomban a határozott választ, miközben belefűzte a lány karját a sajátjába és finoman húzni kezdte maga után. Amelia végül belenyugodva az elkerülhetetlenbe, szó nélkül követte a férfit.

214

22. fejezt Mindenek Ura, de gyönyörű ez a nő! – ilyesmi és ehhez hasonló gondolatok jártak Alek fejében, mikor megpillantotta a kastélyból, Jose Manuel oldalán kilépő Ameliát. Annyira lenyűgözte asszonya szépsége, hogy ha Nick nem böki oldalba figyelmeztetésképp, még a végén a nyála is elkezd csorogni és talán pont ezzel hívná fel magára a figyelmet. Ez a viselkedés pedig semmiképp sem illett egy jámbor szolgálóhoz, akinek a szerepében tetszelgett jelenleg. Sőt, még a tekintetét sem lett volna szabad ily hosszú ideig a hercegnőre függesztenie. Nem tehetett róla. Vonzotta a pillantását, mindig is. – Alek, a célra koncentrálj! – vicsorogta a testvére a fülébe, mire a farkas végleg magához tért a kábulatból. Nem cseszheti el az akciót rögtön az elején! – Kösz! – mormogta vissza, majd lehajtott fejjel kezdett újra pakolgatni a kerti pavilon köré elhelyezett büféasztalok körül. A szagtalanítónak és a piócák azon szokásának köszönhetően, hogy levegőnek nézték a szolgálóikat, feltűnés nélkül el tudtad vegyülni Nickkel a díszes társaságban. Con és Ian a menekülő útvonalról gondoskodtak. Közben Amelia és Jose Manuel végigvonultak a vendégek számára előkészített padsorok között. A lány ruhájának arany ragyogása minduntalan magára vonzotta Alek tekintetét. Hiába, ki volt éhezve Amelia minden apró mozdulatára. Még azt is észrevette, hogy a lány szeme ide-oda cikázik, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Alek szívét melegség járta át. Az asszonya várja őt! 215

– Alek, ha így folytatod, elrontasz minden! – jött Nick újabb figyelmeztetése. – Jó, jó! Türtőztetem magam. Munkára. Jussunk közelebb az oltárhoz. Maga a szertartás és a díszlet egyébként nem sokban különbözött egy egyszerű esküvőtől. Volt itt pap, aki a ceremóniát vezette, oltár, amire a szent ereklyéket helyezték, népes vendégsereg, kaja, pia, ünnepélyesen monoton zene. Legfőképp az időpont különbözött – hisz sötét éjszaka volt, amit csak néhány fáklya narancsos fénye tört meg –, a popa szerbül és ógörögül vezette az immár elkezdődött szertartást és majd a végén az ifjú pár nem csókkal, hanem egymás vérének elfogadásával pecsételi meg a köteléket. Leegyszerűsített esetben simán megharapták egymást. Hivatalos alkalmakkor szerencsére körülményesebben zajlottak az események. – Ti Jose Manuel DaVila y Morisco, hoćeš li ovu ženu..12. – darálta a kérdést monoton hangon a popa a vőlegénynek, mi szerint akarja-e asszonyának Ameliát. Nem! Ő az enyém! – vonyította az Alekban élő fenevad a saját tudatával együtt. Türelem! – intette le magát. Még egy kicsit közelebb kell férkőznie. Az ujja bizsergett a méretes zakó alá rejtett pisztoly ravaszán. – Da13! – jelentette ki Jose Manuel szintén az ősi nyelvet használva, majd szertartásosan megvágta a csuklóját az oltárról felvett, ékkövekkel kirakott tőrrel és a vérét az erre a célra használt kehelybe csorgatta. Miután ugyanezt Amelia is eljátszotta, Alek elérkezettnek érezte az időt a közbelépésnek. Előreugrott a pavilon fafaragásos oszlopának takarásából és elbődülve magát, Amelia felé vetődött.

12 13

Te Jose Manuel DaVila akarod-e ezt a nőt...

Igen!

216

– Malena14! A lány megtorpant – a vendégsereggel együtt –, szemében felszikrázott a viszontlátás öröme, majd tett egy lépést őfelé. Alek tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mert a meglepetés édes kevés előnyt biztosít csak a számára. Már érzékelte is a zavargást maga mögött, így megragadta az asszonya karját, magához rántotta egy villámgyors csókra, majd a tár felét a tömegbe eresztette. Néhány golyóba úgysem hal bele egyik sem… – Ő az enyém piócák! – kiáltotta közben. Na, ekkor lett csak igazán nagy a felfordulás. A vámpírok felbolydultak – bár egyikük sem támadott, ahhoz ők túl felsőbbrendűnek képzelték magukat – egyedül Manuel rántotta elő a kardját a sétapálcának álcázott tokból, valamint Vladimir az izomagyúival próbálta keresztülverekedni magát a kényeskedő urak és hölgyek között. Egyik oldalról Nick, másikról Con nagy lendülettel hárította az abból az irányból közeledő katonákat, miközben egyre hangosabb motorzúgás hangja úszott feléjük a balzsamos éjszakában. Amelia tíz ujjal kapaszkodott Alek karjába, testével az oldalának simulva. – Áruló szuka! – őrjöngött Vladimir, miközben rúgta-vágta saját fajtáját, hogy eljusson az oltárig. – Ne merészelj elmenni a korccsal! Megöllek, ha megteszed, hallod?! Amelia összerezzent, de kitartóan tapadt hozzá továbbra is. Alek Manuel felé fordult, de a vőlegény érdekes módon nem rá koncentrált támadó szándékkal. Tekintete a közeledő Vladimirra tapadt. – Menjetek! – intett nekik felsőbbségesen. – Őt majd én elintézem! – és határozott mozdulattal kiborította a vérrel töltött kelyhet. A oltár vörös terítőjén majdhogynem feketébe húzó, nedves, terjengő paca keletkezett. 14

Kicsim!

217

Amelia még suttogott felé valami köszönömfélét, miközben Alek vitte, vonszolta magával nem törődve többé a vámpírfővel vagy az örökössel, a Nick által szabaddá tett bal oldali kijáraton keresztül egyenesen a nyitott ajtóval kinn várakozó terepjáróhoz.

Ahogy Amelia visszafordult a nagy rohanásban, amit még néhány „Gyerünk, gyerünk, siessetek!” is kísért, olyan párviadal látszott kibontakozni a szeme előtt, ami nagyon valószínű, hogy újra átrendezi majd a vámpírhierarchiát. Vladimir hevesen gesztikulálva küldte utánuk a csatlósait – vagyis jó eséllyel fognak még ma harcolni –, majd karddal a kezében nekirontott az útját álló Manuelnek. A vendégsereg meg úgy viselkedett, mint akik nem is esküvőre, hanem boksz-meccsre érkeztek. Lassan körbezárták a két párbajozót – eltakarva ezzel a kilátást is – izgatott pusmogások közepette. Végül is egyedülálló eseménynek lehettek tanúi. Nem volt már ilyen direkt hatalmi összecsapás a fajon belül emberemlékezet óta. Közben Alek berángatta az terepjáróba, és még be sem csukódott az ajtó rendesen, Ian már a gázba is taposott. Néhány vámpírkatona a hátsó szélvédőnek csapódott, de le is pattantak róla. A birtokra bocsájtott bűbáj akadályozott majdnem minden átalakulást. Szinte csoda, hogy Amelia korábban a szárnyait tudta használni. Nem értette – de már nem is akarta – Vladimir miért nem korlátozta le azt is. Valószínű nem tartotta fontosnak, hisz a legritkább esetekben alkalmazták csupán. Ugyan ki gondolta volna, hogy használható, ha a többi képesség nem... Ian cikázva hajszolta az öreg Jeep-et, míg mögöttük számos crossmotor fülsiketítő hangja visított fel. Amelia és Alek alig tudták megtartani az egyensúlyukat az ide-oda zötykölődésben, folyton nekicsapódtak a mellettük helyet foglaló Nicknek vagy az ajtónak, 218

ülésnek, bár a férfi javára legyen írva testével igyekezett tompítani az ütközéseket. A lány igazából nem is nagyon izgatta a néhány kékzöld folt, amit beszerezhetett. A lényeg, hogy Alekkal lehet. Szorosan hozzábújt az őt átkaroló férfihoz és mosolyogva suttogta bele a farkas nyakhajlatába. – Hiányoztál! – Te is nekem, malena! – mormogta a férfi és megemelve az állát a helyzethez mérten a lehető leggyengédebb csókkal vette birtokba a száját. Nick fújozását már észre sem vették. – Nem akarok ünneprontó lenni gerléim – szót hátra Ian, megzavarva őket –, de gáz van. És tényleg, a Jeep motorja rángani, majd köhögni kezdett végül egy utolsó rántással megadta magát. – Mi a nyavalya történt? – háborgott Nick, dühös szemeket meresztgetve Ian felé. – Kifogyott a benzin... – Ez csak vicc, ugye?! – rökönyödtek meg mindannyian, bár továbbra is Nick volt a hangadó. – Olyan kocsit kötöttél el, amiben nincs üzemanyag?! – Baszd meg! – káromkodta el magát Ian. – Képzeld, direkt csináltam, csak neked! – Fiúk, elég! – csattant fel Alek. – Ezt ráérünk később is megvitatni. Most más jellegű problémáink vannak – biccentett az őket beérő és jelenleg körülöttük cirkáló vámpírcsapat felé. – Talán jobb is így... – vonta magára a figyelmet Amelia. Rögtön minden szempár rá is tapadt. – A birtokon bűbáj akadályoz nagyjából minden természetfeletti tevékenységet. Könnyebb dolgunk lesz velük még a kerítésen belül. Támadjunk, még mielőtt ők tennék meg. Társai kutakodó pillantása előbb rá, majd Alek felé koncentrálódott, végül egyöntetűen és beleegyezően bólintott mind. 219

– Maradj itt, majd mi elintézzük – hallotta meg a párja szavait közvetlenül a füle mellett. – Egy frászt! – replikázott Amelia, azzal megragadta a szűk ruhája szélét és mindkét oldalon jó magasan felhasította, hogy jobban tudjon mozogni, mint valami harcos amazon. Tulajdonképpen annak is érezte magát, az adrenalin felturbózta rendesen. Meg kell védenie a szeretteit! – Fegyvert kérek! A férfiak, mintha megérezték volna a tántoríthatatlanságot a hangjában, viselkedésében egyszerre nyújtottak felé a fegyvereiket. Amelia ki is választott nyomban egy tőrt és egy pisztolyt. – Egyszerre indítsunk támadást – jelentette ki. Ian rávigyorgott, majd Alekre kacsintott. – Határozott a kicsike... – Most! – adta ki az utasítást Alek, és teljes szinkronban rúgták ki a kocsi ajtóit, lesodorva ezzel néhány piócát a járgányáról.

Álmában sem gondolta volna, hogy Amelia ennyire ádázul harcias viselkedésre is képes – ötlött fel Alekban a gondolat, miközben két ütés, rúgás, morgás közben az asszonyát tartotta szemmel. A nő úgy aprította a vámpírokat, mintha nem közülük való lenne. Nem is! Már hozzá tartozik! Igaza volt a lánynak, sokkal könnyebb dolguk volt üldözőikkel így, hogy nem erősítette őket a természetfeletti, bár ők is akadályozva lettek némileg, hogy nem tudtak átváltozni. Idejét sem tudta, mikor harcolt utoljára, mint „egyszerű” ember. Persze, az ütések attól ugyanúgy fájtak. Sőt. Jó néhány karmolás és véraláfutás éktelenkedett a bőrén és a bal válla iszonyatosan lüktetett. Úgy sejtette, hogy a korábbi sérülésből frissen meggyógyult testrészét megint komoly károsodás érte. Csillagokat látott, miközben elhajolt egy ütés elől, majd megragadta a vámpír karját, megpördítette a 220

tengelye körül, végül ugyanazon mozdulaton belül a másik kezével eltörte a nyakcsigolyáit. Akkorát rántott rajta, hogy a fej egyszerűen lecsavarodott a pasas nyakáról és néhány lépésnyire arrébb landolt a földre, mint a test maga. A többiek sem voltak jobb állapotban, de mindenki teljes erőbedobással küzdött. Kitartásuknak hála, a támadóik hullottak, mint a legyek, levágott, letépett testrészeken és csúszós vértócsákon járták halálos táncukat, míg végül az utolsó piócát is sikerült leteríteni. A kis csapat már-már megilletődve álldogált a halomnyi vámpírtetem felett, mikor Alek megelégelte a dolgot és magához húzva a csapzott Ameliát, kiadta a parancsot a távozásra. – Indulás, még mielőtt újabb vendégmarasztaló brigádba futnánk bele! Ian, mutasd az utat. Remélem elrendeztetek mindent a biztonságos lelécelés érdekében. A másik három farkas komolyan bólintott – most valahogy egyiknek sem volt kedve a tréfához –, majd szétszéledtek és összeszedték a még használható állapotban lévő motorokat. Con és Nick egy járműre fanyalodtak, míg Ian egyedül vezette őket, Aleknak és Ameliának pedig egy quad jutott. Ian igyekezett túlkiabálni a felzúgó motorok hangját, mielőtt megindultak volna. – Úgy saccolom, hogy még jó öt mérföldet kell mennünk nyugatnak, aztán a patak után elérjük a birtokhatárt. Ott rejtettem el egy barlangban a SUV-ot. Mindenki fejbiccentéssel jelezte, hogy megértették az elhangzottakat, majd megindultak libasorban, Iannal az élen. Mire odaértek a határra Alek karja teljesen elzsibbadt, mintha millió, apró tűvel szurkálták volna egyszerre. Sürgősen vissza kell tennie a helyére a vállát... 221

Amelia aggódó gyengédséggel simított végig fájó testrészén, miután átvágtak a patakon és a megrongált kerítésen, hogy egy elég eldugott tisztás tövében leállítsák a járműveket. A korlátozás megszűnt ugyan, de Alek tudta, ez nem jelenti azt automatikusan, hogy könnyebb dolga lesz a helyretételkor. – Nick! – szólt a testvérének rekedtes hangon. – Ha ráérnél esetleg egy pillanatra... A másik farkas szemei felcsillantak, ajka gonoszkodó vigyorra húzódott, mikor megértette mi is a gond. Cseppet sem a testvéri szeretet jellemezte. Alek fogai majd összeroppantak, annyira szorította őket, míg Nick helyrerántotta az ízületet. És még volt kedve derülni a kínjain. Pofátlanság! Vigaszképp beletemette az arcát Amelia nyakhajlatába, aki készségesen bújt hozzá, beburkolta őt melegével, vadvirág illatával. – Egy asszony szoknyája mögé menekülsz, kicsi Alek? – Baszd meg! – morogta a farkas a fogai között, cseppet sem értékelve testvére humorát. Mindjárt lecsapja! – Fiúk! – szólt közbe Amelia, kicsit erősebben szorítva kedvesét, mintha megérezte volna a szándékát. Ebben a pillanatban bukkant fel Ian és Con az erdőn keresztül a SUV-val. A volánnál ülő alakváltó letekerte az ablakot, mikor melléjül ért. – Jöttök? – Persze – vágta rá Alek és már indult volna Nick után, aki bepattant a hátsó ülésre, de Amelia visszatartotta. Kérdőn pislogott a lány felé. – Pihenésre lenne szükséged. A vállad nem díjazna egy erdei túrát. Majd én elviszlek. Ahova csak akarod. Alek megfontolta a dolgot, hogy felvilágosítja asszonyát a gyors regenerációs képességéről – a válla máris jobban volt –, de végül 222

letett róla. Ki ő, hogy visszautasítson bármiféle gyengéd odafigyelést Amelia részéről?! – Hát, srácok, úgy tűnik jobb ajánlatot kaptam... Jó utat nektek és hívjatok, ha hazaértetek! – azzal bevágta az autó ajtaját. Még hallotta, ahogy Nick szerencsés seggfejnek titulálta, majd a jármű elpörkölt. Odafordult a kedveséhez és megfogta a kezét. – Amelia... Mit szépítsen, zavarban volt. Hirtelen nem is tudta, mit is mondjon először a szeretett nőnek. A lány az ajkaira tette az ujját. – Csitt! Előbb tűnjünk el innen. Még nem vagyunk egészen biztonságban, bármikor felbukkanhat egy őrjárat és még azt sem tudjuk ki nyerte meg Manuel és Vladimir párharcát. A szavak megvárnak. Ennek hallatán Alekban feltámadt a szégyen. Férfi, és ráadásul a védelmező férfi létére teljesen kiesett a fejéből, hogy a veszély nem múlt el. A lány jelenlétében semmi más nem foglalkoztatta, csak ő. – Én... – kezdett bele újra, de Amelia inkább magához húzta és a szavába vágott. – Hova? – Hmm. A lakásomra? – Olyat mondj, ahol jártam már. – Triple9?! Alek még ki sem mondta teljesen, máris a szórakozóhely hátsó bejáratának sikátorában találta magát, bőre alatt némi bizsergéssel, ami az illanás utóhatásaként könyvelt el.

223

23. fejezet Amelia

körülnézett a nyirkos sikátorban és egy másodpercre

elfintorodott. A klub a város egyik régebbi negyedének épületében kapott helyet, ahol még szűkek voltak az utcák, magasak a házak. Kész klausztrofóbia. Maga sem nagyon tudta, miért pont ide sikerült megérkezniük. Az illanás szeszélyes dolog volt. Szó szerint nem kellett látnia a helyet, ahova érkezni akart, de azért már találkoznia kellett vele. Sejtszinten rögzült benne a koordináta. Az, hogy hogyan és miért, tudományos értelemben nem érdekelte. Elfogadta, hogy így van és kész. Jobb lett volna a lakásban landolni, ott viszonylag többet tartózkodott, de ez van. És végül is járt már a sikátorban korábban, ha úgy vesszük. Persze kicsit más felállásban, bár emlékei szerint akkor is hajnalodott. Alek meg, mintha igazolni akarná a gondolatmenetét, felkapta, a vállára emelte és megindult vele fel a vaslépcsőn a hátsó bejárat felé. Ameliaból meglepett sikkantás kíséretében bukott ki a férfi neve. – Alek?! A férfi egyszerűen elengedte a füle mellett a felkiáltást. Ahogy gyors fejbiccentés kíséretében elhaladtak a pléhpofával őrködő két kidobó mellett – akiket ugyan nem látott múltkor, de a szagukat érezte –, a lány elkapta egyfajta déjávou érzése. Ezt már korábban is átélte. Meg sem álltak Nick lakásának hálószobájáig, mikor is Alek a korábbi viselkedéséhez képest végtelenül gyengéden helyezte őt el a méretes ágyon, majd tekintetét tetőtől-talpig végigjáratta kedvesén, éhesen, birtoklón. Mégsem mozdult, pedig Amelia arra számított, 224

hogy most istenesen le lesz támadva. A várakozástól borzongás futott végig a testén. – Szia! – szólalt meg hirtelen a férfi, mintha kissé zavarban lett volna, vagy csak elölről akart volna kezdeni mindent. – Szia... – válaszolt a lány, és várakozásteljesen pillantott fel rá. Alek állán az izom finoman rángatózott. – Hiányoztál! – Te is nekem. Nem egy tartalmas szóváltás, az már biztos – gondolta a lány és egyre jobban fúrta az oldalát, hogy végül hová fognak kilyukadni. – Szeretnél lezuhanyozni? Esetleg pihennél inkább? Amelia majdnem elnevette magát azon, Alek mennyire igyekszik figyelmes és visszafogott lenni. Már-már aranyosan kisfiús viselkedést öltött fel, ahogy egyik lábáról a másikra nehezedett. És mi van, ha ő valami másra vágyik?! – Köszönöm remekül vagyok így! Te jól érzed magad? – azzal a félig fekvő helyzetből, ülőbe tornázta magát, a legcsábítóbb mozdulatokkal, amire csak képes volt. A farkas nyelt egy nagyot, majd önkéntelen beletúrt a hajába, pillantását végighordozva előbb Amelia arcán, majd ruhájának mély dekoltázsán, végül a szoknya magas oldalslicce alól kikandikáló csupasz, karcsú combján. – Prímán... Mellkasa közben gyors emelkedésbe-süllyedésbe kezdett, ahogy kapkodva vette a levegőt. – Örülök! – nedvesítette meg Amelia kihívóan az ajkait. Alek felmordult, majd karcos hangon szólalt meg. – Ne csináld, malena... Mert nem állok jót magamért. – És ki kért rá, hogy fogd vissza magad? A férfi arca kemény belső vihart tükrözött, aztán ahogy elhatározásra jutott, ragadozó kifejezést öltött. 225

– Senki! – jelentette ki, azzal szó szerint rávetette magát a lány ajkaira, csókolta, fajta, mint akit hetek óta éheztetnek. Rövid időn belül a szétzilált ágynemű között a ágy közepén és lázas ölelésben találták magukat. Amelia bőre lángolt Alek csókjai nyomán, teste vonaglott a kielégítetlen vágytól. Karmait párja vállizmába mélyesztette, úgy próbálta a mielőbbi egyesülésre ösztönözni. A férfi viszont nem mutatkozott fogékonynak a finom célzásra – továbbra is teljes átéléssel, kitartóan szívogatta, csókolgatta a mellbimbóit, az őrület szélére sodorva ezzel őt –, így Amelia kénytelen volt sokkal direktebb módszert alkalmazni a figyelemfelkeltésre. Lábait ráfonta a hozzá simuló férfitestre, majd nagy lendülettel átfordult, így ő kerekedet felül, csípőjét a merev hímtagnak feszítve. Alek a másodperc tört részéig meglepődve pislantott rá, de ahogy a lány fokról-fokra magába fogadta, pillái lezárultak és az élvezet hangjai szakadtak ki a mellkasából. – Amelia... – nyögte. – Igen? – zihálta a lány, miközben egyre jobban növelve a sebességet lovagolta meg őt. – Annyira... Kibaszottul... Szükségem... Van... Rád... Ahogy a szavak elhagyták Alek száját Amelia megérezte a sürgető feszülést, ahogy a hüvelyizmai már-már görcsösen szorongatják a férfi vastag szerszámát és a fehér izzást, ami sziporkázó orgazmus kíséretében árasztotta el a bensőjét. Alek pár pillanattal utána robbant, megtöltve melegségével. Amelia pihegve rogyott szerelmese mellkasára, fülét a kalapáló szív fölött szorítva a nyirkos bőrhöz. Mintha a saját szíve visszhangját hallotta volna. Sokáig feküdtek így, órákig, bár lehet csak percekről volt szó, Amelia teljesen elveszítette az időérzékét. Időközben lenyugodtak, Alek gyengéden masszírozta a fejbőrét. 226

– Ez valami... Fantasztikus volt – törte meg végül az édes csendet Amelia. Alek megszorította a fejét válasz gyanánt, majd megragadta kétoldalt és felhúzta magához egy újabb észveszejtő csókra. – Szeretlek, malena. Mindig is szerettelek, még ha sokszor nem is viselkedtem úgy. Meg tudsz nekem ezért valaha is bocsájtani? – dünnyögte a szájába, miközben játékosan harapdálta az ajkait. – Alek... Én is szeretlek. És te meg tudod nekem bocsájtani, hogy annak idején nem álltam ki melletted és a kapcsolatunk mellett, ahogy kellett volna? – Szép kis páros vagyunk mi, mondhatom – somolygott a férfi. Az arcáról, a lényéből sugárzó feltétlen odaadást még véletlenül sem takargatta. – Tökéletes! – vágta rá a lány, majd elcsendesedett. Bizonytalan hangon folytatta csak tovább. – Alek! Mondanom kell valamit... A férfi hirtelen abbahagyta a becézgetést – ujjaival a haját és a tarkóját birizgálta –, és aggodalmasan tekintett le rá. – Valami baj van? – Tulajdonképpen nincs... Csak fogalmam sincs hogyan mondjam el... Vagy mások hogy csinálják... Szóval... – Amelia, ne csigázz! Bökd már ki! – Terhes vagyok. Alek a kijelentés után csak bámult rá bambán, mint aki ufót látott, Amelia kezdte úgy érezni, talán nem is örül a hírnek, hogy apa lesz, mikor a férfi földöntúli boldogsággal tört ki hirtelen, és össze-vissza csókolta őt. – Apa leszek... Apa leszek... Apa leszek – ismételgette mámorosan. – Tényleg gyereket vársz? – kérdezett vissza váratlanul. – Igen – mosolyodott el Amelia. – Örülsz? – Hogy örülök-e? Soha még nem voltam ennél boldogabb. A nő, akit szeretek viszonozza az érzelmeimet, társam az öröklétben és most még egy utóddal is megajándékoz. Hát kellhet ennél több egy 227

magamfajta férfinak? – Szeretettel húzta a lányt magához, állát a feje búbján pihentette. – Maga a tökély, malena. Maga a tökély... Jóval később, miután átszeretkezték kis megszakításokkal az egész napot, mindketten lezuhanyoztak és feltöltötték a kiürült energiatartalékokat, Amelia egy vastag frotírköntösbe burkolózva – nem vágyott visszahúzni a tönkrement menyasszonyi ruhát, más pedig nem állt rendelkezésére – állt a nappaliból nyíló aprócska teraszon és a város ébredező éjszakai életét figyelte egy bögre forró kávé társaságában. Alek elment ruhát meg kaját szerezni, hamarosan érkeznie kell. London lüktetése, a zene, a fogalom zaja, a különböző szagok és illatok hullámokban érték el őt, egyre intenzívebben. A levegőt csupán a korábban lezúdult zápor frissítette némileg. Szerette a várost, sokkal inkább, mint a szülőhazáját. Igazából már nagyon rég eltávolodott attól a világtól, akármennyire is igyekezett fenntartani a vékonyka köteléket. Merengéséből egy finom borzongás szakította ki, a hasára simuló kezet és a hátának feszülő meleg testet már mosolyogva fogadta. – Settenkedünk apuka, settenkedünk?! Alek belecsókolt a nyakába, miközben gyengéden átkarolta őt. – Úgy tűnik mégsem voltam elég csendes, meghallottál. – Inkább éreztelek... Néma boldogságban ölelték így egymás, mikor Alek a semmiből Amelia elé lógatott egy hosszú láncra fűzött, kacskaringós mintával díszített ezüstgolyót. – Ez mi? – A tiéd! Jegyajándék. Már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt is neked szántam. – Gyönyörű – suttogta teljesen elbűvölve a lány, ahogy ujjait végigfuttatta a míves ékszeren. – Az enyém? 228

– Igen! Ez és a szívem is, örökre! – azzal Amelia nyakába akasztotta a láncot. – Szeretlek! – Szeretlek! – fordult meg a lány az ölelésben, arcát a férfi pólójának puha anyagához dörgölve. Boldog volt, soha nem érezte még magát boldogabbnak. Amíg ők együtt vannak, a világ összes gondja eltörpül, sőt elsorvad. Felszabadultan ismételte meg újra és újra a bűvös szót. Végre ott lehetett, ahova mindig is tartozott...

229