1
KÉSŐI TUDÓSÍTÁS
Hét éve a fővárosba hívtak egyetemi évfolyamtársaim: az ötvenéves évfordulóra kiadandó emlékkönyv bírálata végett. A megbeszélés végén a szerkesztő kérte, várjuk meg, míg visszajön egyeztetés után; s elmondja, milyen változtatások valósíthatók meg; bő három óra múlva itt lesz! Örültem, mert 20-25 éve nem voltam Budapesten csak átutazóban; legalább sétálok azokon a helyeken, ahol aktív koromban sokat jártam. Sétálni indultam a főváros központjában, de csalódtam: most koszos, elhanyagolt, gazdátlan; az ember szíve sír a látványtól! Hámló, összefirkált, mocskossá mázolt épületek, az ide torkolló utcák takarítatlanok, a kirakatok üresek, koszosak, legtöbbjükben csak hulladékot látni. Nem csodálkozom, hogy egyre több régi lakó menekül innen! Én is menekültem; félig behunyt szemmel mentem, nem is tudom hová!!… Egy neves utca torkolatánál ocsúdtam fel, a valamikori könyvesbolt előtt, most is az még: szép tiszta kirakatokkal. „Itt a helyem a könyvek között, nem siratom a valaha csodált, szép környezetet!” Bent tisztaság, jó könyvillat, sok könyv; a kasszánál az idős eladó egy szemüveges fiatalemberrel halkan beszélgetett. Két részre osztott az üzlet: a kasszával és csomagolópulttal szemben baloldalon, mennyezetig érő polcokon új könyvek sorakoznak; jobbra hosszabb, keskenyebb területen antikváriumi könyvek láthatók alacsonyabb polcokon. Csak nézelődni akartam: köszönés után az antikváriumba indultam; nem készültem vásárolni, pénzem sem sok volt, a kinti látvány űzött ide! A világítás jó: a nagy kirakati üvegablakok elegendő fényt biztosítanak, csak könyvek vannak bennük; nincsenek forgó-, mozgó-, vásárlásra csábító alkalmatosságok és reklámtáblák! Antikvárium hol nézelődni, válogatni, lapozgatni lehet – ezt szolgálják a tékák között elhelyezett erős karosszékek is. A belső oldalon és a kirakati ablakok között a falnál embermagasságú polcokon könyvek kínálják magukat fedőlapjukkal vagy borítójukkal: ez minden dekoráció! Az egyik téka felső polcának közepén lévő könyvön ismerős kép ragadta meg a figyelmemet: Zichy Mihály „Ádám a sziklán” illusztrációja élénkpiros szegéllyel. Csak Madách: „Az ember tragédiája” lehet; leemeltem – áramütés-szerű rángást éreztem, mikor hozzáértem – és leültem belenézni! Se a címlapi, se a belsőoldali szöveget nem tudtam olvasni; olvasószemüveggel meglepve láttam, hogy idegen – valószínű sémi írással íródott! Hátlapja az eleje, – a mi írásunk szerint! –, forgattam valami kiindulást keresve; végül hátulról a harmadik oldalon találtam magyar szöveget is. Madách: Az ember tragédiája, fordította Zwi Márton. És köszönet négy – a fordítást segítő! – hivatal (és személy) nevével. Ekkor már mellettem állt az eladó és figyelt. – Érdekli a könyv? – kérdezte. – Nem is tudom, csak azt, hogy Az ember tragédiája, Zwi Márton fordította! Valószínű héber nyelvű, nem hallottam, hogy már erre is lefordították! – Én is csak akkor tudtam meg, mikor eladni hozta egy fiatalember Gyöngyösről!… Beszél Ön héberül? – kérdezte. – Sajnos, csak magyarul, de ez legkedvesebb olvasmányom!! Mennyibe kerül? – Fél éve van nálam, még senki sem vette le a polcról! Odaadom, amennyiért vettem!
2 Megegyeztünk: megvettem, bár anyanyelvűt talán a feléért is kaphattam volna, … de abból van ott kettő! Otthon lapozgattam a szerzeményt s középtájról egy finom levél hullott ki idegen nyomtatott fejléccel, de magyar kézírással. Íme az írott szöveg: Tisztelt barátom! Itt küldöm Az ember tragédiáját héberül. El kell hinnie nekem, hogy kitűnően fordította a megboldogult Marton Zwi. Két nappal a könyv megjelenése előtt eltávozott. Szívélyes üdvözlettel az egész családnak: Olvasható aláírás Írója ismert, címzettje ismeretlen! Vajon miért került eladásra, hiszen baráti ajándék? Városunkban a vészkorszak előtt jelentős zsidó lakosság élt, meg kellene tudni az itt élőktől: ismertek-e Zwi nevű személyt? Vagy hat – önmagát zsidónak valló! – férfit kérdeztem meg e név felől, nem hallottak róla! Éreztem zavarukat, mikor héber tudásuk felől érdeklődtem, mindegyikük azt mondta, nem beszélik a nyelvet és nem is hallottak a fordításról! Végül egy ruházati bolt vezetőjének édesapja – az öreg megfigyelő a boltban! – elvette a könyvet, majd hezitálás után behívott az irodába s ott tanáccsal segített (az üzletben nem volt olvasó szemüvege)! – Ilyen nevű személyre sem városunkban, sem környékén nem emlékszem! Talán itt más néven élt? A magyarországi zsidók nevei németesek voltak, ez héber!… A Zwi szarvast jelent héberül: németül Hisrsch-nek mondják! Ilyen nevű család több is élt a városban és környékén. Keresse az 1944-ben elhurcoltak névsorát, hátha ráakad! Az elhurcoltak névsorát nem találtam, megsemmisült a harcok után, de a Holokauszt áldozatainak névsorát igen: valóban több Hirsch családot találtam, de Mártonra nem leltem. Már a feladással foglalkoztam, mikor a talált levél feladójának vezetéknevére akadtam! Egy család hat személlyel!! Visszamentem az öreghez, és érdeklődtem e család felől; hosszas gondolkodás végén – ismét az irodában! – tájékoztatott: – A családfő a háború előtt városunk ortodox hitközségének főrabbija volt, amint emlékszem, a gettóban az Intézőbizottság egyik vezetője is! A többiekkel együtt internálták Auschwitzba, ahogy engem is! … További sorsukról nem tudok, sokgyermekes család volt! Végre valami, amin el lehet indulni! Végül levelet írtam a levél feladójának: hogyan került hozzám a könyv, hogy jutottam címéhez, és még semmit sem tudok a fordítóról, pedig őt keresem. Talán Ő is városunk szülötte s kértem tájékoztatását levélben. Bő hónap múlva vastag levelet kaptam Jeruzsálemből, választ kérdéseimre! Szép magyar kézírással 11 oldalon leírta életét és a fordító életét is. Valóban, városunk ortodox főrabbijának legkisebb fia, családjával együtt deportálták a városi zsidósággal együtt Auschwitzba! Reflektorok és erősfényű zseblámpák fényénél szakították el szüleitől, testvéreitől: kikről azóta sem tud semmit. Őt pár korabeli gyermekkel egy iskolából átalakított kórházba szállították; majd a szovjet hadsereg katonái szabadították ki. Szabadulás után egy nagyváros kórházában erősítették fel, hogy szállítható állapotba kerüljön. Erről az időszakról – mint írja –, nem szívesen emlékezik, nem szívesen gondol rá! Kérésére Palesztinába küldték, nem vágyott vissza hazájába! Ott fejezte be középiskolát (már Izraelben!) és egyetemre jelentkezett: kémia-fizika tanári szakra. Diplomázás után az egyetemen maradt tanársegédnek; szerette munkáját s szépen haladt a ranglétrán! Docensként vizsgáztatva egy hallgatónő zavarában magyarul folytatta a felelést, majd ráébredve hibájára, riadtan, akadozva héberül folytatta. Megnyugtatta pár szóval és vizsgáztatás után érdeklődött: honnan tud ilyen jól magyarul, hiszen indexében ZWI vezetéknevet olvasott. – Itt születtem, szüleim Magyarországból származtak. Édesanyám Kassán született, édesapám a Mátra melletti üdülőtelepen, … a szomszédos városka zsidó iskolájában tanult, majd gimnáziumban, később a Rabbiképző Intézetbe iratkozott. Eredeti neve Hirsch…
3 – Várjon! – kiáltottam felugorva – ismertem gyermekkorában édesapját!! Édesapám kedves tanítványa volt, … Hirsch Márton ugye? … Él még?! – Él, bár már öregecske! Hirsch Márton, itt kapta a Zwi nevet!! – Kérem, adja át üdvözletemet és kérésem! Szeretnék találkozni vele! Én a volt hitoktatójának legkisebb fia vagyok! – Pár napon belül jön, új munkáját készíti elő. Meghívását átadom, és telefonon jelzem, mikor tudja Önt meglátogatni! Pár nap múlva – előzetes telefonjelzés után! – jött lánya és annak barátja kíséretében. Dolgozószobámban találkoztunk, és hosszasan beszélgettünk. Beszélgettünk?! Sírtunk, nem szégyellve gyengeségünket, fájdalmunkat; felidéztük a gyermekéveket; sírva, zokogva, olykor ölelkezve, kacagva, egymás szavába vágva örültünk egymásnak!! Azóta bármikor jött a fővárosba, nálam lakott, mikor tehette, én is meglátogattam; munkahelyén is, családja körében is: ismét barátok lettünk! Életútját megírom: érdemes rá, hogy szeretett óhazájában is ismerjék!! A szegény zsidó családban született fiú mindent tudni akaró, minden iránt érdeklődő volt; közepes magasságú fiatalemberré fejlődött: mozgékonysága, tudásvágya vele nőtt. Szerette a természetet, sokat sétált, túrázott a Mátrában, iskoláit a közeli Gyöngyösön végezte. Az elemiben mindig osztályelső volt; tanítói, nevelői szerették és korán felfigyeltek tehetségére! Különösen vallásoktatója kísérte figyelemmel fejlődését: észrevéve gyors észjárását, jó kifejező készségét utódjának szemelte ki. Nemcsak a tanulásban, de a sportban is kiváló volt, főképpen futószámokban jeleskedett; fejlett kézügyességgel rendelkezett, hiszen nyári szünetekben gyakorta „kisinaskodott” édesapja bádogos műhelyében. Gimnáziumba iratkozott és belépett a városi Atlétikai Klubba; eredményei továbbra is kiválóak voltak, mégis – váratlanul – megváltozott körülötte minden. Néhány tanára átnézett rajta, a legszebb feladatok megoldásait is lekicsinyelték; volt barátai és sporttársai közül sokan kerülték, mellőzték. Ellenségessé vált környezte: kizártságot, kitaszítottságot érzett; az elismerésre, szeretetre vágyó ifjú elbizonytalanodott és bezárkózott! Megnyugtatásért vallásoktatójához fordult; az idős rabbi elmesélte fajuk történetét: a folytonosan kiújuló üldözések érthetetlenségét, szétszórattatásuk indítékait, hogyanjait és a várható – keserű! – jövőt. Beszélt régi pogromokról, az európai fasizálódás következményeiről, iszonyatairól! A beszélgetés nem nyugtatta meg, elkeserítette és elidegenítette a… világtól!!! Remetéként élte a következő pár évet, csak az olvasás és a természet érdekelte! Félrehúzódott, könyveibe temetkezett, vagy felvonult a Mátrába: ott bolyongott, kóborolt; rákapott a szavalásra, a szebb – főként lelki fájdalmakkal foglalkozó! – versek sorait tanulta s azokat skandálva járta a hegyet és szépségeit csodálta. A könyvek, a Mátra patakjai, fái, állatai maradtak csak… barátai! Tanulmányait elhanyagolta, eredményei romlottak, – az Atlétikai Klubból rég kizárták fajtársaival együtt, sok kárörvendő társa és pár „árjabarát” tanára örömére!… Melankóliáját látva beszélgetésre hívta a rabbi, hogy lelket öntsön belé! A hosszú beszélgetésből nevelője pár szava szívébe égett: „Magyarságodat csak életeddel együtt vehetik el! A vihar majd elvonul népünk és a nemzet felett; az igazak: kik bíznak igazukban és magukban… túlélik!! A lapítás, a megalkuvás a gyávák menedéke!” Megnyugodott, tanulni kezdett – mulasztásait bepótolta – s jó eredménnyel érettségizett. Hová jelentkezhetett az akkor megjelent „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvény után? A Rabbiképző Intézetbe; fel is vették s bekerült faja ifjúsági csoportjába! Politizálni kezdett: társait ellenállásra, a megalázások elleni tiltakozásra serkentette; aktív ellenálló lett: a rendszer nyílt ellensége!! Eljárás kezdődött ellene; „cionista és forradalmi eszmék terjesztője” ellen! Csendőrök keresték iskolájában,
4 szállásán is, barátai időben értesítették; így sikerült egy dunai teherhajón „fűtőként” megszöknie és keserves út végén eljutnia Palesztinába! Tanulni akart, de az akkor hirtelen megnőtt lakosságú országban kevés iskola volt; meg nem is zsidó tudósokra volt szükség, hanem szakmunkásokra. Régen édesapja bádogos műhelyében „kisinaskodott”, ezért vasipari szakmunkásnak jelentkezett: csővezeték-szerelő lett! A művelésbe bevonni szándékozó Negév sivatagba helyezték, a Gat kibucba! Dolgozott olajvezeték-, vízvezeték-szerelésen és lakótelep építésen; volt csővezeték szerelő, lakatos, hegesztő, csoportvezető, sőt, volt – mert az hiányzott! – könyvelő is! A rábízott feladatokat lelkiismeretesen végezte, egyre jobban megszerették s fontosabb feladatokra osztották. Izrael megalakulása után kibucuk környékén gyümölcs-ligetek létesítését kezdeményezték; különféle citrus csemetékkel ültették be a félsivatagos-sztyeppés, majdnem lakatlan területeket. Ide osztották be: ültetett grapefruit csemetéket, szerelt locsoló vezetéket, majd a tengertől vízvezetéket; dolgozott sólepárló, majd gyümölcslé üzem szerelésén különféle beosztásokban. Tevékenysége nemcsak szakmunkákból állt, hanem fél Európából és a Szovjetunióból ezerszámra érkező menekültek beilleszkedésének segítéséből, irányításából is. Jöttek a náci megsemmisítő táborok felszabadultjai, különféle nemzeti izmusok ellenzői, átnevelő táborok szökevényei, a Gulágok túlélői; a náci – majd kommunista rendszerek számkivetettjei; rongyosan, éhesen, … de bizakodva! Talán ennyi és ilyen sok embertelenség végén itt lesz a Kánaán!! A három nyelvet – magyar, német, héber – anyanyelvi szinten beszélő, emberszerető, empátiával és szervezőkészséggel megáldott „magyar” az özönlő menekültek elhelyezésében, munkájuk megszervezésében nélkülözhetetlenné vált; irányított, elosztott, csoportokat – majd üzemeket szervezett; elhelyezéséről gondoskodott, lelkesített, tanácsot adott!! Emberkét, társként fogadta az elesetteket, emberi rangra emelve a korábban szinte állattá nyomorított fajtársait, de másfajú szerencsétleneket is! Szerették érte: fent is, lent is!!! Munkája során ismerkedett meg régi hazájától az első világégés után elcsatolt területről menekült lánnyal – korábban megjárta a náci haláltábort! –, ki magyar ajkú volt, és szép! Kapcsolatuk egyre mélyebbé vált, végül szerelemmé fejlődött; honuk szabálya szerint mindketten letöltötték a kötelező katona időt és összeházasodtak! Ekkor vették fel az izraeli nevet, és számították a „boldogság korát”. A Gat kibucbn kaptak lakást, mindketten a Gyümölcsosztályozó és Léüzemben helyezkedtek el. Hamarosan gyermekük – kisleány – született, így még szebbé vált életük: nevelgették, szeretgették, meséltek neki régi hazájukról s mindenről mi ott… szép volt! Egyre többet foglalkoztak az óhazával, egyre szebbnek, kívánatosabbnak látták! Azonos tájból szakadtak ki, szülőhelyeik között kb. 150 km távolság – meg a megosztó határ! – van, közös ételeket, szokásokat idéztek; a közös nevek, emlékek egyre szebbé varázsolták múltjukat. Szüleik és testvéreik haláltáborban pusztultak el, most mégis csak a szépre emlékeztek. Lányuk az iskolában héberül tanult, de otthon csak magyarul beszéltek; s egyre jobban felélesztették benne volt hazájuk, Magyarország iránti szeretetet! Bennük is megnőtt volt hazájuk támogatásának vágya, pedig az új és óhaza közötti távolság – a politikai különbözőség és hovatartozás miatt! – óriási volt; a férj kezdeményezte termékeik exportálását Magyarországra. Tárgyalt, írt, kérvényezett, javasolt, indokolt: végül megvalósult a gyümölcs-, majd a gyümölcslé export is! Gyorsan szálltak az évek, lányuk befejezte az alsó-, majd a középfokú iskolát s egyetemre került; beszélte jól a héber nyelvet – de a magyart is! Szeretett tanulni, olvasni, végül héber-magyar szakos tanárként végzett. Nemcsak oklevelet szerzett, társat is, és ottmaradt férjével! Örültek sikerének, boldogságának; de… fájlalták hiányát! Még nagyobb baj következett: a szép, ligetes kibuc családi házában munka s feladat nélkül maradtak! Égett bennük a tenni-akarás vágya, de nem találtak értelmes tevékenységre!
5 Beszélgettek, olvasgattak, tévézgettek, tépelődtek… majd kezdték újra! Természetesen óhazájuk nyelvén beszéltek és imádkoztak; ha a férj dühében – néha! – elkáromkodta magát, azt is anyanyelvén cifrázta! Egy délután a pincében kutakodó férj megtalálta az öreg faládát, mellyel annakidején menekült; leporolta és kinyitva nézegette a kedves emlékeket, melyeket menekülve is hozott! Pár megsárgult fénykép szüleiről, testvéreiről, – de sokszor elsiratta Őket! – pár már alig olvasható levél és néhány könyv. A könyveket nézegetve rongyos fedelű akadt kezébe: „Úristen! Ez az elemi iskolai jutalomkönyvek legdrágábbika, ennek a Tóra mellett volna a helye”!! Könnyeivel küszködve vitte feleségéhez drága leletét! – Nézd: a világirodalom legszebb remeke! – megtörölgetve a könyvet, – titokban szemeit is! –, és olvasni kezdte fennhangon: „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt. A por hull csak belé, a Föld szülötte, Én glóriámmal átallépem azt.” Boldogan, fénylő szemmel olvasta; de az orra két oldalán az idővájta árokban könnycseppek indultak s a szájzugban apadtak el. Felesége hallgatta: valaha – otthon! – ő is olvasta. – Felfrissítem a megtanult sorokat, párat talán még most is tudok: sok örömet okoztak nekem! A legnehezebb időszakban legkedvesebb olvasmányom volt, mindig találtam benne megnyugtató, fájdalmat enyhítő sorokat! Olvasni kezdték felváltva, mert szemeik hamar fáradtak már: egy-egy rész elolvasása után a férj újraolvasta és pár sorát elszavalta. Este azzal állt elő, hogy megtalálta új feladatát! – Nehéz vers, nehéz a magyar szöveget idegen nyelvre fordítani; még nehezebb héber nyelvhez illeszteni, – de fog menni!… Időm van bőven, és új hazánknak is, óhazánknak is használok: hiszen a magyar kultúra remekét adom új hazám és népem kezébe! Éjszakába nyúló beszélgetésben tervezték meg az előkészületek mikéntjét: hol, kiktől milyen segítséget kérnek és sok-sok egyebet! Bő félévig készülődtek, kapcsolatba léptek nagyobb könyvtárakkal, az óhaza követségével, fontosabb magyarországi intézetekkel: könyveket, szótárakat vettek, kölcsönöztek: szinte szerkesztőséggé alakították házukat. Lányuk – féltve apja egészségét – megpróbálta lebeszélni! A nyugdíjas, ifjúi hévvel izzó férfi hozzálátott a „Sziszifosz”-i munkához: birkózott az ósdi szavakkal, az elavult fogalmakkal; megvívott régies kifejezésekkel, és a mára már elavult szórenddel és szóképekkel. A magyar kifejezések hangulatához legjobban illő héber szavakat keresett: írt, törölt, skandálta a szöveget – régit is, újat is! –, majd újra kezdte… néha a végkimerülésig! Nehezen, de haladt, felesége segítette: telefonált, szótárazott; bíztatta férjét; etette, itatta, lelket vert bele a megtorpanásoknál. Majdnem tíz év alatt végzett a fordítással és küldte nyomdába a könyvet: a legnevesebb nyomda vállalta kiadását, lektornak a leghíresebb költőt kérték fel! A költő is, a nyomda is nagyon igyekezett, mégis fél év kellett a kész könyvig, mert lapszust nem engedhettek meg! Lánya közbenjárására kétnaponként küldték a kész lapokat, melyeket a fordító már betegen olvasgatott, simogatott. A fordítás befejezése után a fáradtság vett erőt rajta, kimerültségre gyanakodtak; az alapos orvosi vizsgálat megállapította, hogy nagyobb a baj: végelgyengülés! Állapota egyre romlott, végül csendesen elaludt… örökre! Mire a kész könyvét hozta a posta, már a Negév-sivatagban feküdt; új hazája ott temette! Ne feledjük: kitaszítottsága, elüldözése ellenére új hazájában magyarhoz méltóan, „magyarként” élt; végső erejével a magyar kultúráját terjesztette! Megérdemli, hogy szülőhazájának népe is emlékezzen nevére: Marton Zwi-re, alias Hirsch Mártonra!!!
6
Epilógus A véletlen kezembe adta a világirodalom egyik legszebb alkotásának idegen nyelvű fordítását, miről nem tudtam! E mű ifjúkorom óta legkedvesebb olvasmányom, mondhatom, életem örökös szerelme!! – Egy újabb véletlen kecsegetett a fordító személye megismerésének lehetőségével: aki talán mostani lakóhelyem szülöttje! E véletlenek ösztönöztek arra, hogy bizonyosságot szerezzek: a sorsnak célja volt ezekkel a véletlenekkel! Éreztem, valami különös kapcsolat fűzi a remekmű szerzőjéhez a fordítót! Vajon igazolható ez? a) A szerző és a fordító is – fajuk, származásuk különbözősége ellenére! – azonos magyar néprajzi csoporthoz tartoztak: mindketten az északi nyelvterület szegélyén (vonzáskörzetében) születtek, szülőhelyeik közötti távolság alig 100 km. E nyelv-területére települt népcsoport – felföldi palóc! – öröklött hagyománya hatott mindkettőjükre; erős hazaszeretetűek, hazájukért küzdeni és szenvedni is képesek!! b) Madách a függetlenségi harc elvesztése miatti tragikus lelkivilágban írta remekművét – személyes bánata is ösztönözte erre! A fordító hazája elvesztése miatti fájdalmát igyekezett enyhíteni: így szolgálta hazáját! Betegsége miatt nem vehetett részt a szabadságharcban, verseivel buzdított harcra; a vereség után segítette a menekülőket – börtönnel is büntették! A megtorlás évei alatt képviselői beszédeivel, írásaival harcolt a nemzet önállóságáért! Hirsch elűzetése ellenére új hazájából minden lehetséges módon és eszközzel támogatta volt hazáját, hogy elindulhasson az önálló fejlődés útján! c) Madách utolsó nagyobb művében, „Mózes” drámájában az elvesztett szabadságharc ellenére is további harcra buzdított a zsidóság menekülésének példájával! E műben a névadó testvérének (Józsuának) biztatásul mondta: – „Majd megszokod, sokat megbír az ember, Ha van elég bizalma önmagában.” Milyen összhangban van e szöveg a fiatal, megriadt zsidófiút nyugtató öreg rabbi szavaival: „A vihar majd elvonul népünk és a nemzet felett, az igazak, kik bíznak igazukban és magukban… túlélik!” Tulajdonképpen Az ember tragédiája záró mondatának megfogalmazásai ezek: „Mondottam ember küzdj és bízva bízzál!” Örömömre szolgál, hogy városunk szülöttjének példaadó, élete végéig tartó hazaszeretetét bizonyíthattam!!! Bízom benne, hogy írásommal hozzájárulok Madách Imre remekműve olvasótáborának bővítéséhez is! 2013. jún. 15.
