Varga Beáta A poltavai csata hatása az ukrán történelemben 1708 októberében Ivan Mazepa — mérlegelve a Hetmanátus történeti perspektíváit — a svéd orientációt választotta és az északi háborúban átállt XII. Károly oldalára. Ezen esemény a mai napig is vita tárgyát képezi a történetírásban. Az ukrán hetman svéd oldalra történı átállását elítélı historiográfiában kétféle érv körvonalazódott a 19. század végéig. Az elsı1 az „egy és oszthatatlan Oroszország" elvére alapozva kihangsúlyozta, hogy mivel a hetman tette az orosz államnak a biztonságát fenyegette, ezért szükségképpen árulásnak tekinthetı. Ezen elméletet jól példázza az orosz nagyhatalmi érdekeket képviselı D. N. BantisKamenszkij mőve2, aki szerint Mazepa önhatalmúlag, mindenkit félreállítva szánta el magát a döntı lépésre és nemcsak törvényes uralkodóját árulta el, hanem hazáját és saját népét is cserbenhagyta, így méltán lett az ukrán történelemben az „árulás” szimbóluma. A Mazepa cselekedeteit bíráló másik3 nézet szerint Mazepát elsısorban saját önzı és a kozák elit érdekei irányították, miközben saját népét elárulta. Ezt az elméletet leginkább a 19. századi ukrán történetírás egyik vezetı történészének, N. I. Kosztomarovnak a mővein keresztül lehet illusztrálni,4 aki amellett érvel, hogy a hetman átállását svéd oldalra nem a lengyelek iránti elkötelezettsége és az oroszok iránti ellenszenve motiválta, hanem hazájának a politikai függetlenség iránti vágya.5 Úgy érezte, hogy a sors küldte számára ezt a lehetıséget, amelyet mint a népéért felelıs államférfinak, vétek lett volna elszalasztania. A szovjet történetírás6 a két korábbi elmélet szintézisén alapult, arra a meggyızıdésre helyezve a hangsúlyt, hogy az orosz és ukrán nép együttélése egy egységes államban mindig is a két nép érdekeit szolgálta, ezért Mazepa tette elsısorban az egységes orosz állammal szembeni bőntettként értékelhetı. SZOLOVJOV 1962, 615. BANTIS–KAMENSZKIJ 1903, 388. 3 LAZAREVSZKIJ é.n., 131-167. 4 KOSZTOMAROV 1992, 787-822. 5 KOSZTOMAROV 1992, 821. 6 KRUPNYTSKY 1955, 26-30. 1 2
Mazepa „védıi” viszonylag késın hallatták a szavukat a historiográfiában: a 19. század második felében az ukrán „nemzeti öntudatra ébredés” egyik velejárója lett a hetman alakjának új megvilágításba helyezése. M. Hrusevszkijnek és követıinek7 a mőveiben jelentkezett elıször a történetírásban az a feltételezés, hogy az ukrán nemzeti öntudat már Mazepa idejében is létezett, sıt éppen ez volt az az érzés, amely a hetman cselekedeteit elsısorban motiválta. Az 1930–40-es évektıl az emigrációba kényszerült ukrán történetírók feladatuknak érezték, hogy hangot adjanak a szovjet historiográfián belül kialakult Mazepa–képpel szembeni ellenérzésüknek. D. Dorosenko munkája8 szemléletesen illusztrálja a Mazepához kapcsolódó ukrán nemzeti érzelmeket, akinek az érvelésében a hetmant valójában nem személyes okok vezérelték tetteiben, hanem a kozák elittel együtt felismerték, hogy XII. Károly váratlan megjelenése Ukrajna határánál a régen várt lehetıséget teremtette meg az ukránok felszabadításához az orosz uralom alól. A hetman tehát — olvashatjuk a mőben — csupán a kedvezı alkalmat használta ki a függetlenség kivívására és engedve a sztarsina nyomásának, a svédbarát párt élére állt. Ukrajna megóvása érdekében Mazepának nem volt mit tennie, mint csatlakozni a legyızhetetlennek hitt svéd királyhoz, de a hetman ezen lépését valójában a kényszer szülte, nem pedig szabadon választotta ezt az utat, emeli ki Dorosenko.9 Az 1991 utáni ukrán historiográfia is megalkotta a maga Mazepa–képét és hasonlóan a Hmelnyickij–interpretációkhoz, a Hrusevszkij nevével „fémjelzett” „nemzeti” és az ukrán emigráció történetírói iskolája „reneszánszának” lehetünk tanúi. Azon általános nézet körvonalazódik a szóban forgó idıszakban megjelent mővekben,10 hogy egy olyan ukrán hazafi, mint Ivan Mazepa valójában nem is lehetett hő az orosz önkényuralmi rendszerhez és hosszú évekig tartó kormányzását az a cél vezérelte, hogy titokban megfelelı feltételeket teremtsen az önálló ukrán államiság számára.
UMANETS 1897, 455. DOROSENKO 1933, 51-73. 9 DOROSENKO 1933, 64. 10 SZMOLIJ—SZTYEPANKO 1997, 205-223.; PAVLENKO 2003, 380-402. 7 8
102
Mazepa — a „cár hő szolgája” Ivan Mazepa az ıt megelızı bal parti hetman, Ivan Szamojlovics megbuktatásának11 legfıbb „haszonélvezıjeként” került a Hetmanátus élére, akit 1687. július 25-én a moszkvai kormányzat engedélyével hetmanná választottak, de az új kozák vezetınek a cári megerısítésért el kellett fogadnia az ún. Kolomaki cikkelyeket12, amelyek a Hetmanátus autonómiájának további korlátozását irányozták elı. Moszkva Mazepa kormányzata számára szigorúan elıírta az orosz külpolitika irányvonalának követését és ennek betartását ellenırizendı, a hetmani rezidenciában elhelyeztek egy orosz lövészezredet, az önálló diplomáciai jogkör gyakorlásának tilalma pedig ismételten megerısítést nyert a cári udvar részérıl13. A Romanovok szolgálatában álló Zapoorozsjei Had létszáma 30 ezer fıben lett meghatározva, amely sereg zsoldját a baturini kormányzatnak kellett finanszíroznia a Moszkvának fizetendı adókból. A cári udvar részérıl némi engedménynek tekinthetı ez a rendelkezés, mert így pont kerülhetett a Bogdan Hmelnyickij kormányzása óta állandósult vita végére: így Moszkva közvetlenül nem fizetett zsoldot és a Hetmanátus sem továbbította a cárnak beszedett adókat Oroszországba. Megfogalmazásra került továbbá a Kolomaki cikkelyekben az a már korábban „bevált” gyakorlat, hogy a kozákok csak cári feljogosító ukázzal választhatnak hetmant és foszthatják meg ıt a hatalmától14. Az a tény, hogy a sztarsina ezt a rendelkezést különösebb ellenállás nélkül elfogadta, arra szolgál bizonyítékként, hogy immár belenyugodtak a szabad hetman–választás jogának korlátozásába Moszkva részérıl azért
1687. július 7-én a Sztarsina Rada kérvényt nyújtott be Moszkvába és Ivan Szamojlovics hetmani hivatalától történı megfosztását, valamint a helyére új hetman megválasztására feljogosító engedélyt kértek a cári kormányzattól. A Zaporozsjei Had vezetıi azzal indokolták ezen lépésüket, hogy megrendült a bizalmuk Ivan Szamojlovicsban és a továbbiakban nem tartják alkalmasnak a hetmani teendık ellátására. Kifejezték továbbá a kérvényben azon meggyızıdésüket is, hogy a kozák vezetı — több elıdjéhez hasonlóan — az elszakadást tervezi Moszkvától és a török– tatár orientációt választja megrendült hatalma megerısítése érdekében. 12 BANTIS–KAMENSZKIJ 1858, 308-319. 13 BANTIS–KAMENSZKIJ 1858, 312. 14 BANTIS–KAMENSZKIJ 1858, 314. 11
103
cserében, hogy a Hetmanátuson belül szinte teljesen szabad kezet kapnak a hetman tevékenységének ellenırzése felett. Ivan Mazepa 1687-tıl egy területileg jelentısen megnyirbált Ukrajna felett gyakorolhatott kormányzási jogkört, ugyanis a nyugatukrán területek lengyel és török fennhatóság alatt álltak15, így a Hetmanátus csak a bal parti régiót és Kijevet foglalta magába. Az új kozák vezetı helyzetét lényegesen megnehezítette, hogy a kelet–ukránok számára idegennek, „lengyelnek”16 számított, sem családi 15Az
orosz–lengyel háborút lezáró, 1667. évi andruszovói szerzıdés értelmében Oroszország visszakapta Szmolenszket, Ukrajnát pedig a Dnyeper mentén felosztották egymás között. Kijev átmenetileg orosz birtokban maradt, de két év múlva át kellett volna adni a lengyel-litván államnak. Az 1681-ben megkötött bahcsiszeraji orosz–török békeszerzıdés értelmében pedig a két állam közötti határnak a Dnyeper vonalát húzták meg és a jobb parti — korábban lengyel fennhatóság alatt lévı — Ukrajna feletti birtokjogát a szultán erısítette meg, ugyanakkor a Porta elismerte a bal parti ukrán területek feletti orosz érdekeltséget. A valójában 20 éves fegyverszünetet eredményezı megállapodás következtében Ukrajna három részre szakadt, a Dnyeper és a Déli–Bug által határolt térséget pedig „senki földjének” nyilvánították. Az ukrajnai török befolyás azonban rövid életőnek bizonyult, mert az Oszmán Birodalom ellen szervezıdı Szent Liga csapatai meghátrálásra kényszerítették a török hadakat, aminek következtében a Dnyeper jobb partján fokozatosan visszaállt a lengyel uralom. 16 Ivan Mazepa ukrán nemesi család sarjaként született a Kijev melletti Mazepinciben. A kijevi Mohila Akadémia elvégzése után a varsói Jezsuita Kollégiumban folytatta a tanulmányait, majd 1650—1652 között János Kázmér lengyel király apródjaként teljesített szolgálatot Varsóban, 1659—1663 folyamán pedig diplomáciai feladatokat látott el a Rzeczpospolita megbízásából, melynek teljesítése során többször megfordult a Hetmanátusban és a Zaporozsjei Szicsben is. 1663-ban váratlanul elhagyta a lengyel udvart és visszatért Ukrajnába, mely távozásának elsısorban személyes okai lehettek, feltehetıen egyik botrányos szerelmi ügye miatt kényszerült kilépni a lengyel uralkodó szolgálatából. 1669-ben Petro Dorosenko mellé szegıdött, kiemelkedı képzettségének köszönhetıen gyorsan emelkedett fel a katonai ranglétrán, egészen a hadseregtitkári rangig eljutott és ebben a minıségében diplomáciai feladatkört is ellátott. Dorosenko megbízásából 1674-ben részt vett Perejaszlavban a bal parti kozákok általános győlésén, ahol hetmanja nevében Ivan Szamojlovicsnak kifejezte a jobb parti ukránok azon szándékát, hogy elfogadják az orosz cár fennhatóságát. Ezen megbízatása után néhány hónappal Mazepa Konstantinápolyba vezetett küldöttséget abból a célból, hogy Dorosenko számára segítséget kérjen a szultántól, de útközben a zaporozsjei kozákok atamánja — Ivan Szirko — elfogatta a jobb parti hetman követét és kihallgatásra a Kisoroszországi Prikázba küldte. Mazepának azonban nem esett bántódása, hanem Alekszej Mihajlovics cár levelével, amely Nyugat–Ukrajnát a behódolásra buzdította, szabadon visszatérhetett Csihirinbe, de ı még egy ideig Ivan Szamojlovicsnál maradt és a gyermekei házitanítója lett Miután Dorosenko hatalma leáldozott és kénytelen volt lemondani a hetmani címérıl, Mazepa végleg a bal parti hetman szolgálatába állt, akivel jó kapcsolatot épített ki.
104
kapcsolatokkal, sem hatalmi párttal nem rendelkezett a bal parti Ukrajnában. I. Péter jóindulatát és bizalmát élvezve, Mazepa mintegy húsz éven keresztül mégsem szolgáltatott okot arra, hogy I. Péter kételkedjen a Romanov–dinasztia iránti szolgálatának ıszinteségében. Miután 1704 júliusában a szejm döntése alapján a svéd orientációt képviselı Leszczynski Szaniszló került a lengyel trónra, a cár felszólította a hetmant, hogy kozákjaival vonuljon be a Rzeczpospolita területére és segítse vissza a hatalomba az Oroszországgal szövetségben álló II. Ágostot. Mint az orosz uralkodó engedelmes alattvalója, Mazepa ez alkalommal is eleget tett a katonai szolgálati kötelezettségének, de mivel útja a jobb parti Ukrajnán keresztül vezetett, a cári parancs teljesítése mellett élt a kínálkozó lehetıséggel és egyúttal Ukrajnát is egyesítette, mintegy a Romanovok nevében.17 Vagyis képesnek bizonyult összehangolni az érdekeit és a kötelességeit és sikerült továbbra is I. Péter „leghőségesebb szolgájának” feltőntetnie magát. Az események végül nem úgy alakultak, ahogyan az orosz kormányzat tervezte, mert 1706 szeptemberében XII. Károly az altranstadti egyezmény aláírására kényszerítette II. Ágostot, amelynek értelmében a szász választófejedelem lemondott Leszczynski Szaniszló javára, egyben kötelezte magát az I. Péterrel kötött szövetség felbontására. A megváltozott hadi helyzet következtében Mazepa a cár ismételt utasítására kénytelen volt kivonulni Nyugat– Ukrajnából, hogy a svéd támadás közeledı veszélye miatt ellássa a Hetmanátus védelmét.18 Jóllehet 1707-ig Mazepa — ha vonakodva is, de — teljesítette a cár minden parancsát, amivel kivívta magának I. Péter feltétlen bizalmát, több alkalommal árulással gyanúsították meg ıt a közvetlen környezetébıl. 1699-ben a Sztarsina Rada „felsıházának” egyik tagja, Danyilo Zabela19 azzal vádolta meg a hetmant, hogy titokban tárgyalásokat folytat a krími kánnal egy közösen indítandó orosz–ellenes hadjárat megszervezésérıl.20 Moszkvában nem hittek Zabelának és átadták ıt a baturini kormányzatnak, hogy helyben intézkedjenek az ügyében. Miután
MANNING 1957, 121-122. MACKIW 1983, 40. 19 KOSZTOMAROV 1992, 110. 20 MKA, 38. 17 18
105
kínvallatásnak vetették alá, a „vádló” elismerte, nincsen semmi alapja a gyanúsítgatásnak, valójában ittas állapotban vádolta meg alaptalanul Mazepát. A Zaporozsjei Had fıbírája halálra ítélte a vádlottat, de a hetman kegyelmet adott neki és a halálbüntetést életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1707-ben újabb vádló jelentkezett: Vaszilij Kocsubej, a Zaporozsjei Had fıbírája, aki korábban személyes konfliktusba került a hetmannal, majd 1708 márciusában összeállított egy 33 pontból álló vádiratot, amelyek szerinte kétségkívül bizonyítékként szolgálnak Mazepa áruló terveire.21 Kocsubej a hetman feltételezett bőnéül rója fel, hogy lengyel származású szolgákat tart maga mellett; a Kolomaki cikkelyek22 rendelkezésére ellenére megakadályozza, hogy a kisoroszok nagyoroszokkal házasodjanak; nem erısíti meg a városok védelmét, kitéve azokat az ellenség potenciális támadásának; azzal lázítja a zaporozsjei kozákokat, hogy I. Péter meg akarja semmisíteni a Szicset; önkényesen rendelkezik a Zaporozsjei Had kincstára felett és önhatalmúlag váltja le a vele egyet nem értı fıtisztviselıket, majd a helyükre a saját híveit nevezi ki. A cári udvarban nem adtak hitelt a vádaknak több okból sem: egyrészt a Sztarsina Rada tagjai közül egyedül csak egy ezredes — Ivan Iszkra — támasztotta alá a Kocsubej által mondottakat, míg a többi kozák tiszt nem volt hajlandó tanúskodni Mazepa ellen; másrészt miután kínvallatásnak vetették alá, a fıbíró elismerte, hogy személyes okok vezérelték a tettében23; nem utolsósorban, a cár továbbra is vakon hitt — vagy legalábbis hinni akart — Mazepa hőségében, aki addig még egyszer sem adott okot arra, hogy kételkedjenek a lojalitásában. Így a korábbi esetekhez hasonlóan a vádlókból vádlottak lettek, akiket a Hadsereg Rada jelenlétében nyilvánosan végeztek ki 1707. július 14-én. Az átállás okai A hosszú és kimerítı északi háború arra ösztönözte a cári kormányzatot, hogy a rendelkezésére álló készleteket, így BANTIS–KAMENSZKIJ 1903, 378-381. BANTIS–KAMENSZKIJ 1858, 308-319. 23 Miután a hetman állítólag megbecstelenítette a bíró lányát, a családra hozott szégyen miatt Kocsubej bosszút esküdött és csak a kedvezı alkalomra várt, hogy valamilyen módon ártani tudjon a kozák vezetınek. 21 22
106
Ukrajna katonai és gazdasági erıforrásait is a végletekig kihasználja, amely törekvés a centralizációs politika útjára hajtotta I. Pétert. Oroszország felzárkóztatása Európához mindeközben megkövetelte az európai államrendszerbe történı fokozatos betagolódást illetve Oroszországnak fiskális–katonai állammá válását.24 A Romanov uralkodók a Zaporozsjei Had jogait és privilégiumait ugyanakkor komoly korlátnak tekintették a cári központosító törekvések útjában, ezért minden lehetséges alkalmat megragadtak a Hetmanátus autonómiájának korlátozása érdekében. Péter azt hangsúlyozta, hogy a kozákok minden kiváltsága a cár bıkezőségébıl fakad, amelyet az orosz uralkodó bármikor korlátozhat, sıt vissza is vonhat. A cár felfogásában az állam, mint a nép jólétét szolgáló intézmény lett a lojalitás alapja, amely a továbbiakban már nem tudott tolerálni egy olyan lazán megfogalmazott szerzıdést, mint a perejaszlavi egyezmény, így 1654 óta csak idı kérdése volt, hogy Ukrajna mikor fog alávetett tartományként szervesen beintegrálódni az orosz állam kereteibe.25 A háború elırehaladtával Mazepa nehézségei is növekedtek, hiszen I. Péternek a Hetmanátusra egyre nagyobb terhet rovó rendelkezései, valamint a kozákok illetve az ukrán nép növekvı elégedetlensége között kellett lavíroznia. A háború pusztításai és I. Péter központosító törekvései miatt a kozák sztarsina kezdett pánikba esni és határozottabb fellépésre szólították fel a hetmant. Mazepa nem akarta figyelmen kívül hagyni ezeket a kéréseket, ugyanis Péter újításai az ı személyes érdekeit is kezdték sérteni és mintegy válaszként, a Zaporozsjei Had vezetısége számára a következıkre esküdött fel: „A mindenható Isten elıtt esküszöm és tanúsítom, hogy nem a saját hasznomra, nem nagyobb dicsıségre vágyva, hanem csak értetek…drága öreg Ukrajnáért…Isten segítségével meg akarom tenni, hogy sem Ti, sem szülıföldünk, sem orosz, sem svéd részrıl ne pusztuljon el…”26 — Vagyis csak akkor, amikor Péter támadást intézett az ukrán tradicionális rend ellen, vonta le a hetman azt a következtetést, hogy a továbbiakban képtelen lesz összeegyeztetni az uralkodó, saját maga és Ukrajna érdekeit.27
SASHALMI—VARGA 2007 SUBTELNY 1978, 179. 26 ORLIK 1897, 8. 27 CSUHLIB 2009, 33. 24 25
107
1707-ben a svéd csapatok elindították sikeres támadásukat északon és XII. Károly gyızelmének lehetısége, valamint a svédek lengyel szövetségeseinek diadalmas visszatérésének veszélye Ukrajnába, ijesztıen reálisnak tőnt a kozák vezetés számára. Ebben a helyzetben a svéd uralkodóval kötendı szövetség alternatívája kézenfekvınek tőnt a hetmani kormányzat tervei között. 1708. szeptemberében XII. Károly a seregével megjelent Ukrajna határánál, hogy kimerült csapatait élelem–utánpótlással lássa el, miután az oroszok a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva, minden élelmiszert megsemmisítettek maguk után visszavonulás közben. Felvetıdik a kérdés, hogy a svéd uralkodó — feladva eredeti haditervét — miért ezt az irányt választotta? A lehetséges válaszok közül elsıként merül fel az a magyarázat, hogy maga Mazepa hívta be a svédeket Ukrajnába, dea hetman is meglepıdött ezen a fordulaton, hiszen ezáltal a hadszíntér áttevıdött a Hetmanátus területére, amit korábban minden áron szeretett volna elkerülni. Mazepa és XII. Károly szövetsége feltehetıen akkor lehetett volna sikeres, ha az eredeti megállapodás szerint a svéd király Szmolenszken keresztül egyenesen Moszkva felé vonult volna, mert ebben az esetben XII. Károly serege mint védıpajzs funkcionált volna Ukrajna és Oroszország között. Az is magyarázatként szolgálhat a svéd uralkodó stratégiai irányváltására, hogy fáradt katonáit téli pihenıvel akarta ösztönözni a harc folytatására, ezért választotta az ukránok „vendégszeretetét”. 1708-ban titkos svéd–ukrán tárgyalásokra került sor28, de az eredeti dokumentumok nem maradtak fenn, amelyek az egyezményt tartalmazták. Ezekbıl eredetileg két példány készült: az elsıt XII. Károly utasítására Piper svéd kancellár semmisítette meg a poltavai vereség napján, mert a svéd uralkodó nem akarta, hogy azt a cár a kozákok ellen fel tudja használni, a másik példányt pedig maga Mazepa égette el közvetlenül a halála elıtt.29 Az elsı ismert forrás, amely betekintést ad a svéd–ukrán tárgyalások folyamatába és Leszczynski Szaniszló ezen eseményt elıkészítı szerepébe, a poltavai csatáról szóló „Névtelen beszámoló”,
28 29
KRUPNYTSKI 1956, 47. DOROSENKO 1933, 62.
108
amelyet Gustav Adlerfelt30 adott ki elıször francia nyelven nyomtatásban 1740-ben, majd Hallendorff31 svéd történész újra kinyomtatta ezt az anyagot az Uppsalai Egyetemi könyvtárban található eredeti kézirat alapján. Rendelkezésünkre áll egy harmadik forrás is, amely megörökítette a svéd–ukrán–lengyel tárgyalások folyamatát és azok eredményét: Mazepa titkárának, Filip Orliknak a már többször idézett levele32 nyújt legteljesebb betekintést a három oldalú szövetséges viszony kialakulásába. A fentebb említett másodlagos források alapján a szövetségesek haditerve a következı lehetett: nagy átfogó támadás északról, nyugatról és délrıl Moszkva ellen a svéd sereg által, amelyet délnyugatról Leszczynski és Mazepa támogatna a természeti kincsekben gazdag Ukrajna anyagi bázisára támaszkodva. E terv Mazepa érdekeivel is teljesen egybevágott: minél mélyebben hatolnak be ugyanis a svédek Oroszország belsejébe, annál könnyebb lehet Ukrajna számára az elszakadás. Így érthetı a hetman felháborodása, amikor megtudta, hogy a svéd sereg — ahelyett, hogy egyenesen Moszkvára támadna — egy fordulattal Ukrajna felé vonult. Ezzel a lépésével XII. Károly Ukrajnát fıhadszíntérré kívánta változtatni, így a hetmannak már nem maradt ideje arra, hogy a kozákokat és az ukrán lakosságot felkészítse a külpolitikai irányváltásra. A hetman az ukránok érdekeit szem elıtt tartva mérte fel a kialakult helyzetet: a svédek gyızelme esetén egész Ukrajna felszabadulhatna a lengyel és orosz függés alól és XII. Károly tsegítségével reális esélye lehetne az önálló ukrán állam kialakulásának; abban az esetben viszont, ha a svéd uralkodó a kozák támogatás hiányában vereséget szenvedne, eldılne hazája sorsa és végleg le kellene mondania a függetlenedési törekvésekrıl. Ezeket az alternatívákat mérlegelve, Mazepa arra a megállapításra jutott, hogy a Hetmanátus fennálló kapcsolata Oroszországgal nem kínál megfelelı perspektívát Ukrajna felemelkedése számára. A kozák vezetı számára az bizonyult az utolsó cseppnek a pohárban, amikor I. Péter megtagadta a kozákoktól a svéd ALDERFELT 1740 HALLENDORFF 1915 32 ORLIK 1897 30 31
109
invázió elleni katonai segítségnyújtást. A hő ukrán vazallus éppen akkor kapta uralkodójától a segítség nyers visszautasítását, amikor a fenyegetı svéd betörés a Hetmanátus létét fenyegette. Ez lett az a pont, amikor leküzdhetetlen ellentét alakult ki a cár és a hetman érdekei között. Mazepa nyíltságának védelmében meg kell említenünk a hetman személyi titkáraként szolgáló Filip Orlik33 nevét, aki naplójában arra a kérdésre kereste a választ, hogyan jutott a kozák vezetı a döntı elhatározásra. Orlik beszámolójából világosan kiderül, hogy jóllehet a hetman a saját hatalmi érdekeit is figyelembe vette, emellett mély szeretetet érzett a „drága öreg Ukrajna” iránt és a cárhoz is hőséges volt, ugyanis az utóbbi két tényezıt nem tekintette egymást kölcsönösen kizáró kötelezettségeknek. 1708. október 24-én a kozák sztarsina döntött a svéd szövetség mellett, majd két nappal késıbb kb. 15 ezer kozákjával az élen Mazepa elindult XII. Károly táborába. A kozák vezetı átpártolása nemcsak a cárt és környezetét lepte meg, hanem a Moszkvába delegált külföldi diplomatákat34 és utazókat35 is. Az ORLIK 1897, 185.; A tanult és intelligens Filip Orlik két évig szolgált a hetman személyi titkáraként és írt egy részletes naplót az ezen idı alatt történt esemémyekrıl. Ebbıl a kevésbé ismert és ritkán felhasznált forrásból, ami tele van Mazepa dilemmájának szó szerinti idézeteivel, lehet elsısorban arra következtetni, hogy a hetman mit tekintett a politikai lojalitás határának. 34 A moszkvai porosz követ, Johann Georg von Kayserling 1708. november 10-21-i, I. Frigyes királyhoz intézett jelentését Mazepa átállásának szentelte és kétségbe vonta a hetmant ért azon vádakat, hogy ebben a cselekedetében személyes okok motiválták volna. Hozzáteszi továbbá azon észrevételét, hogy Mazepa „a népe által éppoly szeretett volt, mint tisztelt”, és bár a kozákokkal keményen bánt, ha nem is mindenki, de nagy részük vakon követte vezetıjét a svéd táborba. A Moszkvába delegált angol követ, Charles Whitworth az 1708. november 10-i beszámolójában. a meglepıdését fejezte ki amiatt, hogy a több, mint 70 éves, nagyon gazdag és virágzó országot vezetı hetman vajon hogyan tehette meg ezt a döntı lépést és vajon milyen okok késztették arra, hogy a korábbi politikájához képest teljesen más utat válasszon. Az orosz fıvárosban szolgálatot teljesítı osztrák diplomata, Otto Pleyer 1708. november 16-án arról tudósította Bécset, hogy „a cár által oly kedvelt kozák vezér a legjobb 300 emberével átpárolt az ellenséghez”. 35 A Mazepa átállásáról alkotott külföldi megítéléshez megfelelı alapot nyújtanak a kutató számára a korabeli memoirok illetve útleírások, amelyek közül a szubjektívitástól leginkább mentes, württembergi származású Johann Wendel Bardili 1714-ben kiadott munkája emelkedik ki. A szerzı Poltavától Benderig bejárta Ukrajna területét, amely térséget „tejjel-mézzel folyó Kánaánnak” nevezett és 33
110
idegen kortársak I. Péter Mazepa–ellenes propagandája ellenére meglehetısen objektíven viszonyulnak a hetman tettéhez és szemmel láthatólag nem kívánnak lándzsát törni felette, hanem saját uralkodóikat csupán tényszerően tudósítják az eseményekrıl.36 Napokon belül kiderült, hogy a Zaporozsjei Had vezetıi rosszul döntöttek. I. Péter parancsára Mensikov csapatai lerohanták a Hetmanátust és a hetmani rezidenciát — Baturint — porig égették. A cári katonák szörnyő pusztításáról értesülve a kozákok többsége elbizonytalanodott és kezdtek visszapártolni a cárhoz. Az orosz uralkodót elıször Mensikov értesítette arról, hogy Mazepa átlépte kozákjaival a Deszna folyót és feltehetıleg átállt az ellenséghez. Mielıtt átkelt volna a Deszna folyón és csatlakozott a svéd sereghez, Mazepa beszédet intézett a követıihez és megindokolta a csatlakozásukat XII. Károlyhoz: „…gyülekeznek a fejünk felett a felhık… Ha a svéd király gyızelmet arat és elpusztítja Oroszországot, mi a lengyelek rabságába kerülünk… Amennyiben a cár lenne a gyıztes, vajon mi várna ránk, hiszen már korábban sem tisztelte bennem a hetmanotokat és kezet emelt rám… A várható következmények közül válasszuk a legkevésbé rosszat! A svéd király a védnöksége alá fogadott minket. İrizzük meg a függetlenségünket. A svédek nemcsak a barátaink és szövetségeseink, hanem jótevıink is egyben. Gondoskodjunk a saját hasznunkról, óvjuk meg magunkat a veszélytıl! Ezt követelnék tılünk az utódaink is…”37 — Ez a néhány mondat tömören összefoglalja a hetman politikai hitvallását és szavaiból kiderül, hogy nemcsak a hetmani címét, hanem a Hetmanátus jövıjét is félti, vagyis tettében egyaránt vezérelték személyes és államérdekek. Csatlakozva „áruló” elıdei felfogásához, ı is a lengyel fennhatóságot tekinti a legkevésbé elfogadhatónak mővében azon értetlenségének adott hangot, hogy egy ilyen kiváló természeti adottságokkal rendelkezı országban miért él ilyen nagy szegénységben a lakosság többsége. Mazepával kapcsolatban meglehetısen óvatosan fogalmaz, aki szerinte már korábban is kereste XII. Károly „barátságát”, de csak akkor tette meg a döntı lépést, amikor a saját helyzete rosszabbodott. Majd a poltavai csatával kapcsolatban megjegyzi, hogy annak kimenetele egészen más lehetett volna, ha XII. Károly engedélyt ad a kozákoknak az erıd megrohamozására. Közvetve tehát azon véleményét fejezi ki, hogy a kudarcért elsısorban a svéd király a felelıs, aki sokáig késlekedett az ostrommal és nem megfelelı taktikát választott. 36 MACKIW 1983, 56-57. 37 BANTIS–KAMENSZKIJ 1903, 395-396.
111
Ukrajna számára, vagyis rácáfol azokra a történetírói nézetekre, miszerint egész életében az a cél vezérelte, hogy a Zaporozsjei Hadat visszavezesse a Rzeczpospolita kötelékébe. Sorrendben a második legrosszabb alternatívának az I. Péter melletti kitartást értékeli, mert ez esetben veszélybe sodorná a kozákok jogait és privilégiumait. A legkevésbé rossz lehetıség pedig Mazepa megítélésében a svédekhez csatlakozás volt, amely lépés meggyızıdése szerint megfelelı perspektívát nyújtana az egyetlen jó megoldás, az önálló ukrán állam megteremtéséhez. Átállását követıen a hetman szükségét érezte, hogy az ukrán lakosságot is értesítse errıl az eseményrıl és magyarázatot adjon tettének okaira. Október 30-án keltezett univerzáléjában38 a hetman a „tömegpropaganda” eszközét használta fel arra, hogy maga mellé állítsa a néptömegeket és fellázítsa ıket az orosz uralom ellen. Felhívásában a zömmel tudatlan emberek érzelmeire próbált meg hatni, de nem érte el a kívánt hatást. A svédekkel folytatott tárgyalásait ugyanis az utolsó pillanatig titokban kellett tartania és addig — lojalitást színlelve — részt kellett vennie I. Péter svéd–ellenes propaganda–hadjáratában. Az ukrán lakosság körében korábban olyan nyilatkozatokat tett közzé, amelyek a legfıbb ellenségnek XII. Károlyt tőntették fel, de ezekkel kettıs hatást ért el: sikerült a cár éberségét tompítani, miközben az ukránokat akaratlanul a svéd bevonulás veszélyével riogatta. Majd miután szövetséget kötött az „ellenséggel” és maga mellé akarta állítani a helyi lakosságot, újabb felhívásai teljesen ellentétben álltak korábbi svéd–ellenes nyilatkozataival. Értesülvén Mazepa „árulásáról”, orosz részrıl is beindították a propaganda–gépezetet: Mensikov felhívta a cár figyelmét, hogy a katonai megtorlás mellett tanácsos az ukrán lakosság rokonszenvét megnyerni és megakadályozni, hogy a hetman meggyızze ıket „demagógiájával”. 1708. október 28-án I. Péter kiáltványt39 tett közzé a Hetmanátus területén és bejelentette a kisorosz lakosságnak, hogy a kozák vezetı elárulta uralkodójukat és megegyezett Leszczynski Szaniszlóval a bal parti Ukrajna lengyel kötelékbe vonásáról, valamint az ortodox templomoknak az unitus egyház részére történı átadásáról. A 38 39
BANTIS–KAMENSZKIJ 1859, 173-175. PISZMA é.n., 241-243.
112
felhívás tartalmazta továbbá az új hetman–választás kiírását is, mert I. Péter szerint csak ez menthetné meg Ukrajnát a svédektıl. November 1-én az orosz uralkodó ukázt40 adott ki a kozák sztarsina azon tagjai számára, akik követték Mazepát a svéd oldalra és abban az esetben büntetlenséget, valamint jogaik és privilégiumaik megtartását ígérte nekik, amennyiben december elejéig visszatérnek Oroszország hőségére. November 6-án ismét a kisorosz néphez fordult felhívással I. Péter41 és minden lehetséges módon megpróbálta befeketíteni a hetmant a saját népe elıtt. Megvádolta a kozák vezetıt, hogy svéd segítséggel önkényuralmat akar gyakorolni a Zaporozsjei Had felett, megcáfolta továbbá XII. Károly és Mazepa azon vádját42, hogy a kisoroszokat rabigába akarja hajtani. Ha megvizsgáljuk a két fél fentebb bemutatott nyilatkozatait, arra a megállapításra juthatunk, hogy ugyanazokat az elemeket találjuk bennük, csak más megvilágításban. A propaganda központi témája Ukrajna jövıbeni függetlenségének és állami státuszának kérdése volt. Mazepa „vezérszlogenjéül” az ukrán szabadság és szuverenitás kivívásának tendenciája szolgált, míg a cár érvelésében a Hetmanátus számára semmi jóval nem kecsegtet a XII. Károllyal kötött szövetség, mert Svédország messze van tılük, más a vallásuk és a nyelvük. Az ortodox egyház I. Péter parancsára háromszor kiátkozta a hetman nevét43, amely procedúrát 1869-ig minden nagyböjt elsı vasárnapján megismételték a birodalom összes templomában. Vagyis az uralkodó az ortodox vallást a kozák vezetı megbélyegzésére használta fel.44
PISZMA é.n., 266-268. PISZMA é.n., 276-284. 42 BANTIS–KAMENSZKIJ 1859, 206-212. 43 DIM 2007, 504-509. 44 A vallás síkján folytatott Mazepa elleni kampányt elsısorban azzal lehet magyarázni, hogy Ukrajnában az ortodoxia szorosan egybefonódott a politikai értékekkel. A pravoszláv vallás központi szerepet játszott a cár és a Zaporozsjei Had közötti kapcsolat kialakításában és fenntartásában. Az 1654. január 8-i Perejaszlavi Rada Hmelnyickij javaslatára a négy lehetséges uralkodó — lengyel király, török szultán, krími kán, orosz cár — közül az utóbbit választotta, mert a hetman érvelésében „a Kelet cárja egy velünk a görögkeleti hit gyakorlásában, az ortodox hiten keresztül mi mind ugyanazon egyház tagjai vagyunk, amelynek vezetıje Jézus Krisztus”. 40 41
113
A svédek megjelenése Ukrajnában — Mazepa várakozása ellenére — végül nem vezetett az ukrán nép orosz uralom elleni mozgalmához, vagyis a hetman átállása nem hozta meg az általa kívánt eredményt. Valójában a helyi lakosság értetlenül állt az események elıtt, hiszen minden olyan hirtelen történt, hogy az elızetes tájékoztatásukra már nem maradt elég ideje a hetmannak. Zavar keletkezett az ukránok között, akik sokáig azt sem tudták, hogy a svédek ellenségként vagy szövetségesként vonultak be a Hetmanátusba. Idıbe tellett, amíg a svéd propaganda és Mazepa kiáltványai többé–kevésbé megnyugtatták a népet, hogy XII. Károly csapatai nem fognak az „orosz katonákra jellemzı” erıszakos cselekményeket elkövetni. Az alapvetı hozzáállás a svéd–ukrán szövetséghez mégsem változott meg, mert I. Péter elérte a célját: az „áruló” hetman kiátkozása, a baturini mészárlás, a cár manifesztumai megfélemlítették a kisoroszokat. Nemcsak az alsóbb néprétegek rokonszenvét nem sikerült elnyernie Mazepának, még a kiugrási kísérletét eredetileg támogató kozák fıtisztek egy része is elpártolt tıle. Az orosz kormányzat ugyanis kihasználta a hetman népszerőségének csökkenését és a cár hőségére a megadott határidın túl visszatért sztarsina tagjainak is megkímélte az életét és „árulásuk” ellenére a halálbüntetésüket számőzetésre enyhítette. Az 1709. év ukrán diplomáciai sikereként könyvelhetı el, hogy a Zaporozsjai Szics csatlakozott Mazepához, amely esemény azért tekinthetı különlegesnek, mert a bal parti hetmanok és a Szics között gyakorlatilag állandósult konfliktus állt fenn 1654 óta. Követve a hagyományokat, Horgyijenko atamán is ellenségesen viszonyult a baturini kormányzathoz és csak kénytelen–kelletlen ismerte el maga felett a hetman illetve az orosz uralkodó névleges hatalmát. Ám az orosz jelenlét és terror Ukrajnában, valamint Mazepa megnyerı taktikája gyümölcsözınek bizonyult és a zaporozsjei kozákok is megegyeztek XII. Károllyal. 1709. március 27-én az atamán a szicskozákok küldöttsége élén megjelent a svéd király táborában és külön tárgyalásokat folytattak a svéd diplomatákkal és a hetmannal. A megegyezés értelmében a zaporozsjei kozákok csatlakoztak a svéd–ukrán szövetséghez, XII. Károly pedig ígéretet tett, hogy addig nem kezdeményez béketárgyalásokat I. Péterrel,
114
amíg egész Ukrajna — a Zaporozsjei Szicset is beleértve — fel nem szabadul az orosz uralom alól.45 I. Péter részérıl a „büntetés” ez alkalommal sem váratott sokáig: 1709 áprilisában az orosz uralkodó két cári ezredet küldött a Mazepához csatlakozó Zaporozsjei Szics megsemmisítésére. A cári kormányzat szemében a Szics már régóta szálkának tőnt, hiszen több orosz–ellenes felkelés kiindulópontjaként szolgál ez a hely. Az orosz uralkodó megtorló intézkedése a zaporozsjei kozákok felé ez alkalommal teljesnek tekinthetı, az ukrán ellenállás legjelentısebb központja megszőnt létezni. A zaporozsjei kozákok egy része beolvadt az orosz seregbe, míg többségük tömegesen települt át a Krími kánság területén található Aleskibe, ahol megalakították új központjukat. A poltavai csata és következményei A források tanúsága szerint Poltavánál a döntı ütközetet vívó svéd fıseregben nem voltak kozák csapatok, mert egy 8 ezer fıs kozák kontingens a Vorszkla folyó menti területeket védelmezte a Dnyeperig, míg a többiek Poltava környékén táboroztak és a segédcsapatok funkcióját látták el. Így valójában Mazepa serege nem kapott lehetıséget az érvényesülésre, ezért elfogadható az a nézet, hogy a svéd király minimális elınyhöz jutott csak a hetman átállásából.46 Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy maga XII. Károly tartotta távol a kozákokat a fı ütközet közvetlen helyszínétıl, mert feltehetıleg nem volt meggyızıdve a hetman átállásának ıszinteségérıl.47 Mivel az orosz csapatok viszonylag késın kezdték meg az üldözést, a szövetségeseknek sikerült átkelniük a Dnyeperen, miközben a svéd sereg maradékának egy része Perevolocsnánál feltartóztatta az ellenséget, majd megadta magát I. Péternek. A svéd király és a hetman a jobb parti Ukrajna délkeleti részén keresztül menekült Ocsakov erıdje felé, mert az ottani török pasát baráti szálak főzték az idıs kozák vezetıhöz. Miután július 6-án elérték a Bug folyót, török hajók várták ıket, de a pasa XII. Károly és Mazepa mellett csak egy kisebb kíséretnek KRUPNYICKYJ 1942, 221-225. KRUPNYICKYJ 1942, 242-243. 47 SZTANYISZLAVSZKIJ 2009, 46. 45 46
115
engedélyezte az átkelést török területre, míg csapataik nagy részének várniuk kellett a szultán további utasítására. Nem sokkal késıbb az orosz üldözı sereg itt utolérte ıket és a megjelenésük akkora zavart okozott, hogy a svéd katonáknak és a kozákoknak csaknem fele elesett, egy részüket elfogták, sokan pedig a folyóba fulladtak menekülés közben. I. Péter arra törekedett, hogy az ütközetet követıen a Porta kiszolgáltassa neki a török területre — Benderbe — menekült „áruló” hetmant és az általa ígért 300 ezer aranytallér jól is jött volna az állandó pénzzavarral küszködı török kormányzatnak, a szultán mégis visszautasította a cár kérését. Ezután az orosz uralkodó XII. Károlynak ajánlotta fel, hogy a Poltavánál fogságba esett Piper svéd kancellárt kicseréli Mazepára, sıt békét is kínált, de az esküjéhez ragaszkodó király lovagiasan viselkedett és nem élt az oroszok által felkínált lehetıséggel annak ellenére, hogy valójában nem is bízott meg teljesen a hetmanban. Ivan Mazepa romló egészségi állapota miatt idıközben két kérdés vetıdött fel, ami megosztotta a benderi emigrációt: ki legyen a kozák vezetı utóda a hetmani székben és mi legyen azzal a hatalmas vagyonnal, amelyet Mazepának sikerült átmenekítenie török területre. Maga Mazepa azt javasolta, hogy az unokaöccse, Andrej Vojnarovszkij lépjen az örökébe, akit azonban a sztarsina még túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartott, ezért feszült viszony alakult ki az idıs hetman és a kozák vezetık között. Mazepa 1709. szeptember 22-én bekövetkezett halála tovább fokozta a problémákat, mert a benderi emigráció felsıbb vezetése továbbra is megosztott álláspontot képviselt nemcsak az új hetman személyét illetıen, hanem az orosz–ellenes mozgalom folytatásának lehetıségeit tekintve is. A viták központi kérdése lett az is, hogy az elhunyt hetman anyagi javait magánvagyonként vagy a Zaporozsjei Had közös tulajdonaként kell-e kezelni.48 Az elıbbi esetben Vojnarovszkij lett volna az örökös, ami jelentısen megnövelhette a politikai esélyeit, az utóbbi lehetıség pedig a sztarsina javára kedvezett volna. A vita elsıdlegesen oka abban keresendı, hogy Mazepa és a korábbi hetmanok egyre nyilvánvalóbban nem tettek különbséget a magánvagyonuk és a Hetmanátus tulajdona között és a Zaporozsjei Had bevételeire rátették a kezüket.
48
116
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Andrej Vojnarovszkij vezetésével a kozák vezetık egy csoportja — rangjuk és vagyonuk megtartása fejében — külön békére törekedtek a cárral, míg a sztarsina másik pártja — Filip Orlik irányításával — olyan megegyezésben gondolkodott, amelyben I. Péter garantálná a Hetmanátus és a Zaporozsjei Had teljes körő autonómiájának visszaállítását. XII. Károly ugyanakkor — a brit és a német diplomácia támogatásának biztos tudatában — az Oroszország elleni háború folytatása mellett döntött, ami természetesen nem állt összhangban a benderi kozák elit két táborának különbéke–törekvéseivel. Fontos volt a svéd uralkodó számára, hogy az ukrán szövetségesei minél hamarabb új hetmant válasszanak, mert az újabb hadjáratához elengedhetetlennek tőnt a kozákok katonai támogatása, de ez csak úgy volt kivitelezhetı, ha a svédek tervei szempontjából megfelelı vezetı kerül a hetmani székbe. Miután Andrej Vojnarovszkij visszautasította a hetmani címet, Filip Orlik XII. Károly nyomására elfogadta a hetmanná jelölését, de csak azzal a feltétellel, ha a svéd uralkodó hivatalosan is megerısíti az ukránok melletti elkötelezettségét. 1710. május 10-én XII. Károly kiadta a Diploma assecuratorium pro duce et exercitu zaporoviensi49 kezdető privilégium–levelet, amelyben elkötelezte magát, hogy segíti az ukránok függetlenedési törekvéseit Moszkva ellen, küzdelmüket a Zaporozsjei Had jogainak és privilégiumainak elismertetéséért. A svéd uralkodó azáltal, hogy a Diploma kiadását az új hetman, Filip Orlik személyéhez kötötte, felszámolta az ukrán ellentábort és a kozák tisztikart egységesen Orlik és maga mögé állította. Magát az új kozák vezetıt még április 5-én hetmanná választották Benderben, amely esemény azért bírt megkülönböztetett jelentıséggel, mert elıször került sor idegen földön ukrán hetmanválasztásra és elsı alkalommal kötött az újonnan beiktatott kozák vezetı olyan egyezményt a sztarsinával, amely paktumban világosan meghatározott feltételek mellett ruházták rá a hatalmat. Az ukrán historiográfiában gyakran „Benderi Alkotmánynak” nevezett, de hivatalosan Pacta et Constitutiones Legum Libertatumque Exercitus Zaporoviensis50 néven ismert dokumentum 16 cikkelybıl áll, amelyek 49 50
SUBTELNY 1981, 61. STARA UKRAINA 1925, 1-14.
117
négy tematikus fogalomkörbe sorolhatók be. Az elsı három cikkely az Ukrajnát általában érintı ügyeket tartalmazza: uralkodó vallásként az ortodoxiát nevezik meg és kinyilvánítják azon elkötelezettségüket, hogy az ukránok felett álló legfelsıbb egyházi joghatóságként a továbbiakban nem a moszkvai, hanem a konstantinápolyi pátriárkát ismerik csak el51. A 4–5. cikkely a Zaporozsjei Szicsre vonatkozó rendelkezéseket foglalta magába, miszerint közös erıvel fel kell szabadítani a cári sereg által megszállt Szics területét és garantálni a szicskozákoknak Trehtyemirov városának birtoklását. A 6–10. cikkely a hetman jogkörét határolta be, akinek teljesen meg kellett osztania a hatalmát a sztarsinával és a továbbiakban nem férhetett hozzá a közösségi anyagi forrásokhoz, csak azoknak a birtokoknak a bevételei felett rendelkezhetett, amelyek a hivatala mellé jártak. A többi cikkely a gazdasági és társadalmi jellegő visszaéléseknek próbált meg gátat szabni és kevésbé feszült viszonyt kialakítani a kozák elit és a közkozákok között.52 A „Benderi Alkotmány” lényegében kodifikálja a svéd védnökség alatt álló független Ukrajnát, egységes szabadságjogokat biztosított az északi háborúban részt vett emigránsok számára, de a személyi szabadságjogok mellett egyben a háború kimenetelétıl függetlenül létrejött ukrán állam mozgásterét és jellegét is meghatározta. A Pacta továbbá határozottan korlátozta a hetman önkényuralmi törekvéseit, miközben megerısítette a sztarsina privilégiumait, vagyis az 1710. évi dokumentum által deklarált Ukrajna kormányzása a hetman és a kozák elit együttes hatalomgyakorlásán kellett, hogy alapuljon. Gyakorlatilag Filip Orlik rákényszerült arra, hogy a saját hatalmát korlátozó egyezménybe menjen bele, ami kezdettıl fogva behatárolta a politikai mozgásterét és fokozottan a svéd uralkodó támogatására szorult.
51 1686-ban — az orosz kormányzat nyomásának engedve — a kijevi metropolita hivatalosan elismerte az ukrán egyház felett a moszkvai pátriárka fennhatóságát, kikerülve ezáltal a konstantinápolyi patriarchátus hatásköre alól. 52 A hadjáratokban részt vevı kozákok családtagjait felmentették az adófizetési kötelezettség alól; szabályozták a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit; szorgalmazták az adóterhek csökkentését és javasolták az önkormányzati jog megítélését a városok számára.
118
I. Péter reformjai 1708 végén a Gluhovba összehívott Hadsereg Rada a Romanovok melletti kitartást választotta és a svéd király oldalára átállt Mazepa helyére Ivan Szkoropadszkijt (1708–1722) ültették a hetmani székbe, akit valójában I. Péter nevezett ki, megsértve ezáltal a Zaporozsjei Had sarkalatos privilégiumát, a szabad hetman–választást jogát. Az új hetman beiktatását követıen kérvényt53 intézett az orosz uralkodóhoz, amelyben a perejaszlavi egyezményre, mint az Oroszország és Ukrajna közötti alapszerzıdésre hivatkozva a Zaporozsjei Had jogainak és privilégiumainak megerısítését és tiszteletben tartását kérte I. Pétertıl. A cár eleget tett ugyan a kozák vezetı kérésének, de ismételten kihangsúlyozta, hogy ezeket az elıjogokat a kozákok az ı kegyébıl birtokolják, nem pedig „szerzett” jogoknak tekintendık.54 Azáltal, hogy I. Péter Ivan Mazepát többször is árulással vádolta meg, nemcsak propagandát akart létrehozni, hanem egy teljesen új értékrendszert — az abszolutista államét — vezetett be Oroszországban, ami alapján az ukránokat is megítélte. Az állam és a közjó érdekében történı kormányzás55 ideológiája által vezérelve feljogosítva érezte magát arra, hogy szükség esetén akár fellépjen a hagyományok, jelen esetben a tradicionális kozák önkormányzatra épülı Hetmanátus autonómiája ellen is. Mindeközben a gyengekező Szkoropadszkij, aki szinte rettegett attól, hogy esetlegesen árulással gyanúsíthatják, nem mert semmit tenni I. Péter megszorító intézkedései ellen. Az orosz uralkodó intézkedései következtében a Zaporozsjei Had önkormányzati joga romokban hevert, I. Péter az ellenırzése alá vonta a teljes ukrajnai közigazgatási rendszert, így Kelet–Ukrajna lakosságának betagozódása az orosz társadalmi és adminisztrációs struktúrában az 1710-es évektıl jelentısen felgyorsult. 1709 után az orosz kormányzat elıszeretettel folytatta a Hetmanátushoz tartozó területek eladományozását orosz fınemesek és német fıtisztek számára, akiknek helyi gyökerek nélkül, hő cári alattvalóként kevésbé voltak érdekelve az ukrán BANTIS–KAMENSZKIJ 1859, 177-183. PISZMA é.n., 287-289. 55 SASHALMI 2007, 24. 53 54
119
autonómia megırzésében. 1710-tıl kezdve az állandó orosz garnizonokon kívül a jelentısebb ukrán erıdökbe is cári ezredeket helyeztek, aminek következtében katonai szempontból kezdett „bezárulni a kör” Ukrajna körül. 1722-ben a reformer orosz uralkodó újabb, az ukrán autonómiát korlátozó intézkedésekre szánta el magát. Elıször a Hetmanátust érintı ügyeket a Külügyi Kollégium hatásköre alól az Orosz Birodalom legfelsıbb belügyi szerve, a Szenátus irányítása alá rendelte arra hivatkozva, hogy a bal parti Ukrajna csupán egy alávetett tartománya Oroszországnak, nem pedig egy megkülönböztetett jogokkal rendelkezı terület. Ezt követıen adta ki Péter a rendeletét a Kisoroszországi Kollégium felállításáról, amely intézmény teljes körő ellenırzési jogot kapott a hetmani kormányzat tevékenysége felett. Valójában a Romanovok centralizációs politikáját szolgáló új hivatal létrehozásával I. Péter hármas cél vezérelte: tovább korlátozni az ukrán önkormányzatot; megakadályozni a hetman és a kozák sztarsina megerısödését; kiterjeszteni az általános adóztatást valamennyi ukrán társadalmi rétegre. Az orosz–ukrán kapcsolatrendszerben bekövetkezett legdöntıbb változás ezt követıen abban mutatkozott meg, hogy az államiság logikája váltotta fel a vazallitás logikáját, miközben a hőbéri viszonyra épülı — de orosz részrıl többszörösen kiegészített — perejaszlavi egyezmény megmaradt alapszerzıdésnek.56 Az 1722-ben elhunyt Szkoropadszkij utódát, Pavlo Polubotokot (1722–1724) már a cár személyesen nevezte ki a Hadsereg Rada, mint hetman–választó győlés teljes mellızésével. A hetman–választás jogának megtagadását az ukránoktól a cár azzal indokolta, hogy 1654 óta több kozák vezetı fellázadt a Romanovok ellen — Bogdan Hmelnyickij és Szkoropadszkij kivételével — és árulókká váltak, eljátszva ezáltal a jogaikat. Az orosz uralkodó ezen lépése a kozák autonómia újabb drasztikus megsértésének számított, de az ukrajnai kozákság már nem volt abban a helyzetben hogy ezt megakadályozza. Az 1720as években ugyanis reguláris határvédı lánc épült ki a krími tatár betörések ellen, ami jelentısen csökkentette a Zaporozsjei Had jelentıségét. A modern tüzérséghez és gyalogsághoz képest elavultnak számító kozák lovas–hadszervezettıl az orosz 56
SUBTELNY 1980, 17.
120
kormányzat már nem tartott, de még szüksége lehetett rájuk, ezért a különálló privilegizált kozák ezredek még fennmaradtak, jóllehet az 1720-as évekre számuk az 1654-es „Márciusi cikkelyekben” meghatározott 60 ezer fırıl 20 ezerre csökkent Összegzés Ha Mazepa átállását ideológiamentesen szemléljük, akkor észre kell vennünk, hogy nem feltétlenül csak személyes hatalmi törekvések, hanem a hazája jólétérıl való gondoskodás és az önálló ukrán állam megteremtésének a lehetısége késztették az elszakadásra Oroszországtól. Ott követte el azonban a legnagyobb hibát, hogy nem készítette elı az ukránokat a külpolitikai irányváltásra. Az átállást — amelynek tervét és az arról folytatott tárgyalásokat hosszú ideig még a környezetében is titokban tartotta — XII. Károly Ukrajna felé vonulása miatt teljesen váratlanul kellett végrehajtani, nem maradt idı a mérlegelésre. Feltehetıen egy jobban elıkészített és szervezett „kiugrási” kísérlet esetén Mazepa több támogatóra számíthatott volna és kedvezıbb kondíciókkal nyújthatott volna segítséget új szövetségesének. Függetlenül az 1708-as politikai irányváltástól, Mazepa, aki az orosz–ukrán ellenségeskedés szimbólumává vált, képesnek mutatkozott jobban kielégíteni mind a cár, mind a sztarsina igényeit, mint bármelyik elıdje. Mindaddig hően támogatta ugyanis I. Péter külpolitikáját, amíg az nem veszélyeztette Ukrajna területi épségét.
121
BIBLIOGRÁFIA ALDERFELT 1740
ALDERFELT, G.: Histoire Militaire de Charles XII. Roi de Suede. Amszertdam, 1740
BANTIS–KAMENSZKIJ 1858
Isztocsnyiki Malorosszijszkoj isztoriji, szobrannije D.N. Bantis-Kamenszkim (1649–1687) Moszkva, 1858
BANTIS–KAMENSZKIJ 1903
BANTIS–KAMENSZKIJ, D.N.: Isztorija Maloj Rossziji. Szanktpetersburg, 1903
CSUHLIB 2009
CSUHLIB, T.B.: Mazepinszka Ukrajina mizs Rosszijszkoju ta Svedszkoju koronami: dilema viboru protekciji. in: Ukrajinszkij isztoricsnij zsurnal 2009/2
DIM 2007
Doba get’mana Ivana Mazepi v dokumentah Kijiv 2007. 504-509.
DOROSENKO 1933
DOROSENKO, D.: Hetman Mazepa — Sein Leben und Wirken. in: Zeitschrift für Osteuropaische Geschichte 1933/7, 51-73.
HALLENDORFF 1915
HALLENDORFF, H.: Karl i Ukraina, en karolins berättelse. Uppsala, 1915.
KOSZTOMAROV 1992
KOSZTOMAROV, N.I.: Mazepa. Moszkva, 1992
KRUNYCKYJ 1942
KRUNYCKYJ, B.: Hetman Mazepa und seine Zeit. Leipzig, 1942.
KRUPNYTSKI 1956
KRUPNYITSKI, O.: The Swedish-Ukrainian Treaties of Alliance 1708-1709. in: The Ukrainian Quarterly Volume XII. 1956
KRUPNYTSKY 1955
KRUPNYTSKY, B.: Bohdan Khmelnitsky and Soviet Historigraphy. in: Ukrainian Review 1955, 26-30.
LAZAREVSZKIJ é.n.
LAZAREVSZKIJ, A.: Zametki o Mazepe. in: Kijevszkaja Sztarina 189, 131-167.
MACKIW 1983
MACKIW, TH.: English Reports on Mazepa: Hetman of Ukraine and Prince of the Holy Roman Empire, 16871709. New York, 1983
MANNING 1957
MANNING, C.A.: Hetman of Ukraine Ivan Mazeppa, New York, 1957
MKA
Malorosszijszkije gyela Kollegiji archívov 1699
ORLIK 1897
Orlik to Stefan Javorskyi June 1721. St. Petersburg, 1897
PAVLENKO 2003
PAVLENKO, SZ.O.: Ivan Mazepa. Kijiv, 2003
122
PISZMA é.n.
Piszma i bumagi Imperatora Petra Velikovo VIII.
SASHALMI 2007
SASHALMI, E.: Az autokrácia ideológiája a tradíció és a modernizáció szemszögébıl Nagy Pétertıl 1906ig. Megjegyzések a hivatalos orosz hatalmi ideológia kérdéséhez. in: Tradíció és modernizáció a XVIII-XIX. Században, szerk.: BODNÁR E., DEMETER G., BAGDI R., Debrecen, 2007
SASHALMI—VARGA 2007
SASHALMI E., VARGA B.: Oroszország—Ukrajna, 16541725. in: „Kelet-Európa” és a „Balkán”, 1000— 1800—Intellektuális történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók?, szerk.: SASHALMI E., Pécs, 2007
SUBTELNY 1978
SUBTELNY, O.: Mazepa, Peter I. and the Question of Treason. in: Harvard Ukrainian Studies Volume II. No. 2. June, 1978
SUBTELNY 1980
SUBTELNY O.: Russia and the Ukraine: The Difference That Peter I. Made. in: Russian Review, Vol. 39/1., 1980
SUBTELNY 1981
SUBTELNY, O.: The Mazepists—Ukrainian Separatism in the Early Eighteenth Century. New York, 1981
SZMOLIJ—SZTYEPANKO 1997 SZMOLIJ, V. A., SZTYEPANKO, V. SZ.: Ukrainszka gyerzsavna ideja Kijiv. 1997 SZOLOVJOV 1962
SZOLOVJOV, SZ.: Isztorija Rossziji sz drevnyejsih vremjon. Moszkva, 1962
SZTANYISZLAVSZKIJ 2009
SZTANYISZLAVSZKIJ, V.V.: Ivan mazepa v tabori Karla XII: tureckij vektor diplomatyicsnoji gyijal’nosztyi. in: Ukrainszkij isztoricsnij zsurnal 2009/5
UMANETS 1897
UMANETS F.: Hetman Mazepa. Szanktpetersburg, 1897
STARA UKRAINA 1925
Vyvid prav Ukrainy „Stara Ukraina” I-II. Lviv, 1925
123
