RICK RIORDAN CSATA A LABIRINTUSBAN PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK

RICK RIORDAN CSATA A LABIRINTUSBAN PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK

1. MEGKÜZDÖK A POMPONLÁNYOKKAL Higgyétek el igazán nem egy újabb suli lerombolásával akartam kezdeni a nyári szünetet. De eljött június első hétfője, és én ott ültem anyám kocsijában a Keleti Nyolcvanegyedik utcán található Goode Középiskola előtt. A Goode Középiskola egy East Riverre néző, nagy homokkő épület volt. Jó pár BMW és Lincoln parkolt előtte. A bejárat díszes boltívét méregetve azon tűnődtem, vajon milyen gyorsan fognak kicsapni innen. – Nyugi! – mondta anyám meglehetősen idegesen. – Ez csak egy nyílt nap. De ne felejtsd el drágám hogy ez Paul iskolája! Szóval próbáld meg nem… szóval érted… – Lerombolni? – Pontosan. Paul Felfújt, anyám pasija a bejárat előtt állva köszöntötte a lépcsőn felkaptató leendő kilencedikeseket. Mákos hajával, farmerjával és bőrdzsekijével egy tévészínészre emlékeztetett pedig egyszerű angoltanár volt. Sikerült meggyőznie a Goode vezetőségét, hogy vegyenek fel kilencedikbe annak ellenére, hogy eddig minden iskolámból

kirúgtak. Én megpróbáltam figyelmeztetni hogy ez nem jó ötlet de nem hallgatott rám. Anyámra néztem. – Ugye nem tudja rólam az igazat? Ujjaival dobolni kezdett a kormányon. Állásinterjúhoz öltözött: kék, ünneplő kosztümben és magas sarkú cipőben volt. – Még várnék ezzel – vallotta be. – Nem akartad rögtön az elején elijeszteni. – Biztosra veszem hogy nem lesz gond hiszen csak bemutatják az iskolát, és kész. Egyetlen délelőtt az egész. – Remek. Most majd sikerül még azelőtt kirúgatni magam, hogy elkezdeném a sulit. – Legyél kicsit optimistább! Gondolj arra hogy holnap táborozni mész. A suli után meg randid lesz… – Nem randi anya! – ellenkeztem. – Jesszus hisz csak Annabethszel találkozom! – Eljön a táborból hogy veled lehessen. – Igen. – Moziba mentek. – És? – Édes kettesben. – Anya! Feltette a kezét mint aki megadja magát

de látszott rajta hogy alig állja meg mosolygás nélkül. – Ideje bemenned szívem! Este találkozunk. Már éppen ki akartam szállni a kocsiból amikor észrevettem, hogy Paul Felfújt éppen egy lányt üdvözöl a lépcsőn. A lánynak kócos vörös haja volt gesztenyeszínű pólót és szakadt farmert viselt. Amikor megfordult egy pillanatra megláttam az arcát. Még a szőr is felállt tőle a karomon. – Percy? Mi a baj? – kérdezte anya. – Se-semmi – dadogtam. – Van a sulinak hátsó bejárata? – Igen. A következő utcában, jobbról. De miért? – Este találkozunk! Anyám mondani akart még valamit de kiugrottam az autóból és rohanni kezdtem. Reméltem hogy a vörös hajú lány nem vett észre. Mi a csudát keres itt? Nem lehetek ennyire peches. De sajnos lehettem. És hamarosan rájöttem hogy ez még csak a kezdet. Nem sikerült észrevétlenül besurrannom a nyílt napra mert az oldalbejáratnál letámadott két bíborba és fehérbe öltözött gólyákra éhes pomponlány. – Helló! – köszöntöttek mosolyogva és

én tudtam hogy ez volt az első és az utolsó mosoly, amit pomponlányoktól kapok. Az egyik hidegkék szemű, a másik afroamerikai volt. A tincsei úgy tekeregtek mint a Medúzának (és higgyétek el nálam kevesen tudják jobban hogyan tekeregnek a Medúza tincsei). A ruhájukon kitűzőt viseltek, amelyeken ott állt a nevük dőlt betűkkel, amiket a diszlexiámnak köszönhetően csak tekergő spagettiszálaknak láttam. – Üdvözlünk a Goode-ban! Imádni fogod! – amikor végigmért leolvastam az arcáról hogy azt gondolja: „Te jó ég ide már minden szerencsétlent felvesznek?!" A másik lány zavarba ejtően közel lépett hozzám. Behatóbb tanulmányozás után kisilabizáltam a kitűzőjén a nevet: Kelli. Rózsaillata volt és még valami más szagot is árasztott amilyet a táborban a lovardában éreztem. A frissen csutakolt ló szaga egyáltalán nem illett egy pomponlányhoz de arra gondoltam talán odahaza lovat tart. A lány olyan közel állt hogy azt hittem, le akar lökni a lépcsőn. – Mi a neved gilice? – kérdezte. – Gilice? – Gólya. – Ööö… Percy.

A lányok egymásra néztek. – Percy Jackson már vártunk rád – mondta a szőke. Ez dupla hidegzuhanyként ért. Elállták az utat és nem kifejezetten barátságosan néztek rám. A kezem önkéntelenül is elindult a zsebem felé ahol harcos golyóstollamat Árapályt tartottam. Akkor újabb hangot hallottam. Paul Felfújt hangját valahonnan a folyosóról: – Percy te vagy az? Higgyétek el még soha nem örültem annyira neki mint akkor. A lányok utat engedtek. Annyira iparkodtam minél távolabbra kerülni tőlük, hogy Kellit véletlenül combon találtam a térdemmel. Bang! A lába fémesen kongott mintha egy zászlórúdba rúgtam volna. – Aú! Jobban is vigyázhatnál gilice! Lenéztem de a lábán semmi különöset nem láttam. Ahhoz meg túlságosan be voltam rezelve, hogy kérdezősködni kezdjek. A folyosó felé rohantam magam mögött hagyva a vihogó pomponlányokat. – Itt vagy végre! – mondta Paul. – Isten hozott a Goode-ban! – Jó napot Paul! Akarom mondani Mr. Felfújt. – Hátrafordultam de a furcsa

pomponlányok addigra eltűntek. – Olyan képet vágsz mint aki szellemet látott. – Igen vagyis… Paul hátba veregetett. – Tudom hogy izgulsz de nincs okod rá. Itt sok ADHD-s és diszlexiás gyerek van a tanárok tudják miként segíthetnek nekik. Kis híján elröhögtem magam. De jó is lenne ha az ADHD és a diszlexia lenne a legnagyobb problémám. Tudom én hogy Paul csak segíteni akart de ha elmondanám neki az igazat akkor sikoltozva elmenekülne, vagy azt hinné, hogy megőrültem. Ha beszélnék neki például azokról a pomponlányokról… Rossz érzésem támadt velük kapcsolatosan. De amikor végignéztem a folyosón eszembe jutott hogy van más problémám is. A vörös hajú lány éppen akkor lépett az épületbe. Nehogy észrevegyen – fohászkodtam. Persze hogy észrevett. Ő is alaposan meglepődött. – Hol tartják a tájékoztatót? – kérdeztem Pault. – A tornateremben. Erre. De… – Viszlát! – Percy! – kiáltott utánam de akkor már

messze jártam. Bíztam benne hogy lerázom a lányt. Csatlakoztam a tornaterem felé özönlő gyerekhadhoz, és hamarosan elvegyültem a lelátóra préselődött tizenhárom éves kölykök között. A rezesbanda rázendített egy indulóra olyan hamisan játszottak mintha egy zsák macskát püfölnének fém baseballütővel. Néhány idősebb srác, talán a diáktanács tagjai, iskolai egyenruhában feszítettek a zenekar előtt, és nagyon vagánynak képzelték magukat. Tanárok jöttekmentek és kezet ráztak a diákokkal. A falakon bíbor- és fehér zászlók meg ilyen felirat ok díszelegtek: ÜDVÖZÖLJÜK A LEENDŐ GÓLYÁKAT! EGY NAGY SZERETŐ CSALÁD VAGYUNK! A TANÁRNŐK AZ ANYUKÁINK, A TANÁROK AZ APUKÁINK! A vidámnak szánt szövegektől émelyegni kezdett a gyomrom. De a többi gólya sem volt sokkal jobb hangulatban nálam. Senkinek sem tetszett ez a korai tájékoztató amikor a suli csak szeptemberben kezdődik. De a Goodeban ahogy az ismertetőfüzetben is állt nem lehetett elég korán kezdeni a felkészülést. A rezesbanda abbahagyta a játékot. Egy

csíkos öltönyös srác kiállt a mikrofon elé és beszélni kezdett de a terem annyira visszhangzott, hogy egy árva szót sem értettem belőle. Ennyi erővel akár gargarizálhatott volna. Valaki megragadta a vállamat. – Te meg mit keresel itt? Ő volt az. A vörös hajú rémálmom. – Rachel Elisabeth Dare – ejtettem ki a nevét. Úgy nézett rám mintha nem értené hogyan merészelek emlékezni a nevére. – Üdv Percy Akárki! Nem jegyeztem meg a neved decemberben amikor megpróbáltál megölni. – Nézd én nem akartalak és nem tudtam… De mit keresel te itt? – Ugyanazt mint te. A tájékoztatóra jöttem. – New Yorkban laksz? – Miért? Azt hitted hogy a Hoovergátnál? Ráhibázott. Tényleg azt hittem. Amikor rágondoltam (de nehogy azt higgyétek, hogy sokszor fordult elő, csak néha eszembe jutott rendben?) mindig úgy gondoltam rá mint a lányra aki a Hoover-gátnál lakik. Jó ha tíz másodpercet töltöttünk együtt. Igaz, hogy ez a néhány másodperc elég sűrű volt: megpróbáltam lekaszabolni a kardommal aztán megmentette az életemet majd

tovább kellett menekülnöm mert egy csapat természetfölötti gyilkológép üldözött. Tudjátok milyenek ezek a véletlen találkozások! A hátunk mögül suttogva ránk szólt egy srác: – Fogjátok be! A pomponlányok beszélnek! – Sziasztok srácok! – csacsogta a mikrofonba az egyikük. A bejáratnál látott szőke volt. – Tamminek hívnak. Ez itt mellettem Kelli. Kelli cigánykerekezett egyet. Rachel feljajdult mellettem mintha valaki megszúrta volna egy gombostűvel. Néhányan ránéztek, és vihorászni kezdtek, de Rachel rémült arccal továbbra is a pomponlányra meredt. Tamminak nem tűnt fel, milyen hatást tett Rachelre, mert tovább csacsogott arról, milyen nagyszerű mulatságokban lehet része náluk a gólyáknak. – Futás! Most! – suttogta Rachel. – Miért? Rachel nem kezdett magyarázkodásba. Átfurakodott a lelátó széléig nem érdekelték a szemöldöküket ráncoló tanárok sem a morgó kölykök akiknek a lábára taposott. Haboztam. Tammi arról beszélt hogy

hamarosan kis csoportokra bontva megnézhetjük a termeket. Kelli a szemembe nézett és gonoszul elmosolyodott mintha kíváncsi lenne mit szólok ehhez az új fejleményhez. Rosszul vette volna ki magát ha lelépek. Paul Felfújt lent állt a többi tanárral és nem tudta volna elképzelni mi ütött belém. Aztán Rachel Elisabeth Dare különleges képességére gondoltam, amiről tavaly télen adott számot a Hoover-gátnál amikor a biztonsági őrök csapatáról rögtön megmondta, hogy nem őrök, de még csak nem is emberek. A szívem kalapálni kezdett felálltam és kifurakodtam a nyomában a teremből. A zenekari teremben találtam rá, az ütős szekcióban egy nagydob mögé rejtőzött. – Gyere ide és lapulj a dobok mögé! – mondta. Nevetségesnek tűnt a bongó dobok mögött bujkálni, de mellé kuporodtam. – Követtek? – kérdezte. – A pomponlányok? Idegesen bólintott. – Nem hiszem. Kik ezek? Láttál valamit? Zöld szemében rémület izzott. Az arcán a szeplők a csillagképekre emlékeztettek. Barna pólójáról leolvastam a feliratot: HARVARD

MŰVÉSZETI KAR. – Úgy sem… úgy sem hinnél nekem. – Dehogynem. Tudom hogy átlátsz a ködön. – A micsodán?! – A ködön. A Köd olyan mint egy fátyol elrejti a dolgok valódi arcát. Akadnak olyan halandók akik átlátnak rajta. Mint például te is. Gyanakodva mért végig. – A Hoover-gátnál is így hívtál. Halandónak. Mintha te nem az lennél. Úgy éreztem magam mint egy dob amire alaposan rásóztak. Most mihez kezdjek? Nem tudtam még soha rendesen elmagyarázni. Talán jobb ha meg sem próbálom. – Te tudod, hogy mik ezek a szörnyű dolgok, amiket látok. Mond el nekem is! – kérlelt. – Figyelj ez nagyon furcsán fog hangzani. Tudsz valamit a görög mitológiáról? – A Minótauroszra gondolsz meg a Hidrára? – Igen de légy szíves ne mond ki ezeket a neveket ha a környéken vagyok rendben? – Meg a fúriák meg a szirének meg a… – lendült bele a felsorolásba. – Elég! – gyorsan körbepislantottam

mert biztosra vettem hogy a hangszerek mögül menten vérszomjas szörnyek vetik ránk magukat Rachelnek köszönhetően, de nem lett társaságunk. A folyosó felől gyerekek zsibongása hallatszott, akiket csoportokra osztva vezettek körbe az iskolában. Nem volt sok időnk a beszélgetésre. – Ezek a szörnyek ahogy a görög istenek is mind valóságosak! – Tudtam! Jobban éreztem volna magam ha Rachel hazugsággal vádol de úgy nézett rám, mint akit most erősítettem meg a legszörnyűbb gyanújában. – El sem tudod képzelni milyen rossz volt. Éveken át attól féltem hogy dilis vagyok. Senkinek nem beszélhettem róla. Nem tudtam hogy… De várjunk csak! Te ki vagy? Úgy értem valójában. – Nem vagyok szörny. – Ennyit én is tudok. Észrevettem volna ha az vagy. Te úgy nézel ki mint… te. De nem ember vagy ugye? Nagyot nyeltem. Bár három évem volt rá hogy megszokjam, ki vagyok, halandóval még nem beszéltem erről, az anyámat leszámítva, de ő előbb tudott róla, mint én. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot de kinyögtem. – Félvér vagyok. Csak félig ember.

– És félig meg micsoda? Tammi és Kelli abban a pillanatban lépett be a terembe és becsapták maguk mögött az ajtót. – Szóval itt vagy Percy Jackson! – mondta Tammi. – Ideje hogy tartsunk neked egy kis tájékoztatót! – Rémisztőek! – kapkodott levegő után Rachel. Tammi és Kelli a szurkolólányok bíborés fehér színű egyenruháját viselte kezükben pomponokat tartottak. – Hogy néznek ki? – kérdeztem Rachelt aki túlságosan meg volt döbbenve ahhoz hogy válaszolni tudjon. – Felejtsd el a kislányt! – villantotta rám ragyogó mosolyát Tammi és elindult felénk. Kelli az ajtónál maradt és elállta az utunkat. Csapdában voltunk. Tudtam hogy csak harc árán szabadulhatunk de Tammi mosolya teljesen elszédített. Csak azokra a gyönyörű, kék szemekre tudtam gondolni, és a vállára omló fürtökre… – Percy – figyelmeztetett Rachel. Valami nagyon butát válaszoltam valami olyat hogy: „He?" Tammi egyre közelebb ért, előrenyújtotta pomponjait. – Percy! – hallottam Rachel hangját valahonnan nagyon távolról. – Térj

magadhoz! Minden akaraterőmre szükség volt, hogy végül előkotorjam a zsebemből Árapályt, és lecsavarjam a kupakját. A tollam egyméteres bronzkarddá változott és aranyfényben derengett. Tammi mosolya grimasszá torzult: – Ugyan már erre igazán semmi szükség! Mit szólnál inkább egy mézédes csókhoz? Rózsa- és ázottállatszőr-szaga volt – furcsa kombináció de teljesen elbódított. Rachel a karomba csípett: – Nem látod hogy meg akar harapni! Vigyázz! – Csak féltékeny a kicsike – mondta Tammi aztán Kellire nézett, aki még mindig az ajtó előtt állt, és éhesen nyalogatta a száját: – Megengedi, úrnőm? – Csak tessék! Jól csinálod Tammi. Tammi újabb lépést tett felém de megállítottam a kardom hegyével. – Vissza! Tammi rám vicsorgott: – Gólya! – mondta undorral. – Ez a mi iskolánk félvér! Abból táplálkozunk akit megkívánunk. Hirtelen megváltozott. Arcából kifutott a vér. A karjából is. Olyan fehér lett a bőre, mint a kréta, a szeme vörösen

égett. Fogai agyarrá nőttek. – Egy vá-vámpír! – dadogtam. Aztán észrevettem a lábát. A szoknya alatt az egyik lába barna volt, és szőrös, ráadásul patában végződött. A másiknak emberláb formája volt, de bronzból öntötték. – Egy vámpír akinek a lába… – Hagyjuk a lábamat! Udvariatlanság felemlegetni a másik testi hibáját. Tovább közelített felemás lábán. A pomponjait leszámítva elég bizarr látványt nyújtott de valahogy nem tudtam nevetni rajta – addig nem amíg ilyen vörös szempárral és hegyes tépőfogakkal néztem szembe. – Vámpírnak neveztél? – kacagott fel Kelli. – Az csak egy ostoba legenda aminek mi szolgálunk alapul. Mi vagyunk az empuszák Hekaté szolgálói! – Mmm – lépett egészen közel Tammi. – Fekete mágia keltett bennünket életre és formázott meg állatból bronzból és szellemekből! Fiatalemberek vérén élünk. Na, mi lesz azzal a csókkal? Kivillantott tépőfoga láttán sóbálvánnyá dermedtem. Még szerencse, hogy Rachel egy pergődobbal megcélozta az empusza fejét. A démon sziszegve ütötte el a felé repülő hangszert, amely végiggurult a zenekari állványok közt majd döngve

nekipattant egy nagydobnak. Rachel ezután egy xilofont vágott hozzá de a szörny azt is elhárította. – Nem szoktam lányokkal csókolózni de a te kedvedért halandócskám most az egyszer kivételt teszek. Túl jól célzol. Azzal Rachelre vetette magát. – Ne! – kiáltottam és felé suhintottam a kardommal. Megpróbált elhajolni előle, de pengém felhasította a pomponruháját. Szörnyű halálsikolyt hallatott, majd egy porfelhő kíséretében megsemmisült. Rachel köhögni kezdett. Úgy nézett ki mintha egy zacskó lisztet öntöttek volna a fejére. – Fúj! – Nem én voltam hanem a szörny! Bocs – védekeztem. – Megölted a tanítványomat! – visította Kelli. – Na megállj csak, most aztán ízelítőt kapsz az iskola szellemiségéből, félvér! Ő is átváltozott. Göndör fürtjei sistergő lángokká váltak, a szeme vörös lett, és hosszú tépőfogakat növesztve elindult felém. A zenekari terem padlóján sántikálva koppantak felemás lábai. – Én vagyok az empuszák nagy öregje! – morogta. – Egyetlen hős sem tudott elbánni velem sok ezer év óta. – Valóban? Akkor már lejárt a

szavatosságod! Kelli sokkal gyorsabb volt Tamminál. Az első ütésem elől ügyesen elugrott és a rezes szekcióról nagy csörömpölés közepette lesodort egy sor trombitát. Rachel elmenekült az útjából. Testemmel védtem a lányt az empuszától. Kelli körbejárt bennünket. Tekintete a kardomra siklott. – Milyen csinos kis penge. Kár hogy közénk áll – mondta. Sziluettje villogni kezdett: hol démonnak látszott hol csinos pomponlánynak. Megpróbáltam koncentrálni de nagyon zavart folyamatos alakváltása. – Szegény fiúcska! – kacagott fel Kelli. – Ugye még fogalmad sincs arról mi minden fog történni? A drágalátos táborod hamarosan a lángok martaléka lesz és a barátaid az idő urának rabszolgái. Nem tehetsz semmit ellene. Akkor lennék a legkegyesebb hozzád ha elvenném az életed hogy ne kelljen végignézned. Hangokat hallottam a folyosó felől. Egy csapat leendő gólya közeledett, a vezetőjük éppen a szekrényzárakról beszélt nekik. Az empusza szeme felszikrázott. – Nagyszerű! Hamarosan vendégeink érkeznek.

Felkapott egy tubát és felénk hajította. Rachellel elhajoltunk előle. A tuba elszállt a fejünk fölött, és csörömpölve kitörte az ablaküveget. A folyosó elcsendesedett. – Percy! – kiáltotta Kelli tettetett rémülettel. – Miért dobtad ki a tubát az ablakon? Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Kelli egy kottatartó állvánnyal lesöpört egy sor klarinétot és furulyát. Székek borultak mindenféle hangszerek potyogtak a padlóra. – Hagyd abba! – kiáltottam, amikor a folyosó felől dobogó lábak zaja ütötte meg a fülemet. – Itt az ideje hogy üdvözöljem a látogatóinkat – vicsorgott rám Kelli és az ajtó felé rohant. Árapállyal a kezemben Kelli után vetettem magam. Nem engedhettem hogy a halandóknak baja essék. – Percy ne! – kiáltott utánam Rachel. De csak akkor jöttem rá, mire készül Kelli, amikor már késő volt. Kelli kinyitotta az ajtót. Paul Felfújt és a gólyák visszahőköltek. Pont ekkor emeltem fel a kardomat. Az empusza felém fordult nagyon jól játszotta az ártatlan esdeklő áldozatot: – Kérlek kegyelmezz! – rimánkodott.

De nem tudtam megállítani a kardomat vitte a lendület. Mielőtt a mennyei bronz hozzáérhetett volna, Kelli felrobbant mint egy Molotov-koktél. Mindent lángok borítottak. Még nem láttam szörnyet amelyik ilyesmire képes lett volna de nem volt időm meglepődni. A terembe hátráltam, amikor a lángok az ajtó felé csaptak. – Percy! – nézett rám döbbenten Paul Felfújt a lángokon keresztül. – Mit tettél?! A gyerekek sikoltozva elrohantak. A tűzjelző vijjogni kezdett. Az oltóberendezések vizet spricceltek a fejünkre. A nagy felfordulásban Rachel megrángatta a ruhámat: – Ki kell jutnod innen! Igaza volt. Az iskola lángokban állt és én tehettem róla. A halandók nem látnak át a ködön. Ők annyit láttak az egészből, hogy rátámadtam egy védtelen pomponlányra egy csapat gyerek előtt. Ebből nem fogom tudni kimagyarázni magam. Hátat fordítottam Paulnak és a kitört ablak felé sprinteltem. Kirohantam a sikátorból a Keleti 81. utcára ahol Annabethbe ütköztem. – Hová sietsz?! Mozijegyed van?! –

viccelődött, amikor elkapta a vállamat nehogy elvágódjak. – Nézz a lábad elé Hínáragyú! Egy tört másodpercig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Annabeth jókedvű volt, farmert, narancssárga tábori pólót és agyaggyöngy nyakláncot viselt. Szőke haját lófarokba kötötte szürke szeme csillogott. A délutáni filmre igyekezett amit együtt szerettünk volna megnézni. Ám ekkor Rachel Elisabeth Dare szörnyportól fehérlő arccal előbukkant a mellékutcából és felkiáltott: – Percy! Várj! Annabeth arcáról eltűnt a mosoly. Először rám, aztán az iskolára nézett. Mintha csak ekkor tűnt volna fel neki a tűzjelzők vijjogása és a feketén gomolygó füst. Összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Már megint mibe keveredtél?! És ez ki a csoda? – Ó bocs! Rachel Annabeth. Annabeth Rachel. Egy barátom. Vagy legalábbis azt hiszem. Nem tudtam mi másnak nevezhetném Rachelt. Jó tudom alig ismertem de két közösen átvészelt életveszélyes kaland után egyszerűen nem hívhattam másnak. – Szia! – köszönt Rachel aztán felém

fordult. – Hatalmas bajban vagy. És még mindig tartozol nekem egy magyarázattal. Az FDR Drive felől rendőrautók szirénája hallatszott. – Percy! – szólalt meg Annabeth halálos nyugalommal. – Mennünk kell. – Többet akarok tudni a félvérekről – kötötte az ebet a karóhoz Rachel. – Meg a szörnyekről, és az istenekről. – Elkapta a karomat majd egy tartós filccel a tenyerembe írta a telefonszámát. – Hívj fel hogy megmagyarázd! Megteszed ugye? Ennyivel tartozol nekem. Most eredj! – De… – Én majd kivágom magam valahogy. Elmondom nekik hogy nem a te hibád volt. Csak menj már! Visszaszaladt az iskolába és ott hagyott bennünket az utcán. Annabeth rám bámult. Aztán megpördült, és ő is elindult. – Hé! – kiabáltam a nyomában lihegve. – Találkoztam két empuszával – magyaráztam – pomponlányalakot öltöttek érted? És azt mondták hogy a tábor a lángok martaléka lesz és… – Képes voltál egy halandóval a félvérekről beszélni? – kérdezte. – Átlát a ködön. Előbb látta meg a

szörnyeket, mint én. – És te elmondtad neki az igazat. – A Hoover-gátnál futottunk össze először, és most felismert így… – Szóval már találkoztál vele azelőtt is? – Ööö… tavaly télen. De voltaképpen alig ismerem. – Csinos lány. – Ne-ne-nekem fel sem tűnt – dadogtam. Annabeth továbbnyargalt a York Avenue-n. – Nyugi elsimítom ezt a kis problémát! – ígértem neki csak hogy témát váltsunk. – Minden rendben lesz a suliban! Annabeth rám sem hederített. – A délutáni mozizásnak lőttek. A rendőrség tűvé fogja tenni utánad a várost. Valahogy ki kell juttatni téged. A Goode gimnázium felől sötét füstfelhők bodorodtak az égre, és úgy tűnt, hogy a füstoszlopból egy vörös szemű lánydémon arca nevet le rám. A drágalátos táborod a lángok martaléka lesz – jósolta Kelli. – És a barátaid az idő urának rabszolgái. – Azt hiszem igazad van – ismertem be elszorult szívvel. – El kell jutnunk a Félvér Táborba. Most. 2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR

Semmi sem vág tönkre úgy egy kellemesnek indult délelőttöt mint egy hosszú taxiút egy dühös lánnyal. Megpróbáltam beszélgetni Annabethszel de továbbra is úgy viselkedett mintha leütöttem volna a nagymamáját. Csak anynyit tudtam kiszedni belőle, hogy egy szörnyfertőzött San Franciscó-i tavasz van a háta mögött és hogy karácsony óta kétszer járta meg a tábort de nem mondta el miért (ez egy kicsit meglepett igazán szólhatott volna hogy New Yorkba jön); végül megtudtam hogy Nico di Angelo tartózkodási helye továbbra is ismeretlen (hosszú történet). – Hallottál valamit Luke-ról? Megrázta a fejét. Annabeth számára ez kényes téma volt. Régebben csodálta a fiút aki mielőtt elárult volna minket, hogy a titánisten Kronosz szolgálatába álljon a Hermész-csapat vezetője volt. Annabeth be nem vallotta volna, de én tudtam, hogy a szíve mélyén még mindig szereti. Amikor a múlt télen a Tamalpais-hegyen megküzdöttünk vele a fiú lezuhant egy húszméteres szakadékba de csodával határos módon túlélte. Ha jól sejtettem, Luke jelenleg is a tengert járja szörnyfertőzött hajójával arra várva hogy feldarabolt ura Kronosz egy aranyszarkofágban mint egy kirakós játék

lassan összeálljon és elég erős legyen Olimposz isteneinek lerohanásához. Mi, félistenek ezt hívjuk „problémának". – A Tam-hegyen még mindig hemzsegnek a szörnyek. A közelébe sem merek menni – mondta Annabeth. – De kétlem hogy Luke odafent lenne. Arról tudnék. Ettől a hírtől nem lett jobb kedvem. – Tudsz valamit Groverről? – A táborban van. Holnap találkozunk vele. – Hogy áll a srác? Úgy értem a Nagy Pán keresésével. Annabeth a nyakláncát birizgálta mint mindig ha aggódott. – Majd meglátod – válaszolta kurtán. Brooklynon áthaladva kölcsönkértem Annabeth telefonját hogy felhívjam anyámat. Mi félvérek ha tehetjük nem használunk mobilt. Ennyi erővel lengethetnénk egy „Hahó szörnyek itt vagyok egyetek meg!" feliratú zászlót is. De most úgy éreztem muszáj telefonálnom. Hagytam egy üzenetet az otthoni rögzítőnkön, próbáltam megmagyarázni anyámnak a suliban történteket. Nem biztos hogy sikerült. Elmondtam hogy jól vagyok nem kell aggódnia és hogy a táborban maradok amíg a botrány el nem ül. Továbbá

mondja meg Paul Felfújtnak hogy nagyon sajnálom a történteket. Némán autóztunk tovább. A város eltűnt mögöttünk, és már Long Island északi részén suhantunk végig a sztrádán. Gyümölcsöskertek, szőlőültetvények és zöldségesstandok mellett húztunk el. A telefonszámra néztem amit Rachel Elisabeth Dare írt a kezemre. Tudom, hogy örültség, de erős késztetést éreztem rá, hogy felhívjam. Talán ő segíthetne kideríteni, mire célzott az empusza, amikor a tábor felégetéséről és a barátaim rabszolgasorba hajtásáról beszélt. És miért változott Kelli Molotovkoktéllá? Tudtam hogy a szörnyek csak átmenetileg halnak meg. Hetek hónapok vagy talán évek múlva Kelli újjáéled majd az Alvilágban kavargó ősi gonoszságból. Ráadásul a szörnyek általában nem adják ilyen könnyen a bőrüket. Lehet hogy Kelli el sem pusztult. A taxi elérte a 25-ös utat. Fák között haladtunk tovább az Északi parton, amíg balról fel nem tűntek a hegyszirtek. Annabeth a Félvér-hegy lábánál futó 3.141-es földútra irányította a taxist. A taxis a homlokát ráncolta. – Biztos hogy itt akartok kiszállni a

semmi közepén? – Igen itt tegyen ki kérem – nyújtott át egy köteget a halandók pénzéből a taxisnak, elejét véve ezzel a további vitának. Annabethszel felkaptattunk a hegytetőre. A fiatal őrzősárkány éppen a fenyő köré tekeredve szundikált, de érkezésünkre felemelte a rezes fejét és hagyta hogy Annabeth megvakargassa az állát. Az orrából sípolva távozott a gőz, mint egy teavízforralóból, a két szeme meg fennakadt a gyönyörtől. – Hé Péleusz! – köszöntötte Annabeth. – Minden rendben van? Amikor utoljára láttam a sárkányt még két méter sem volt azóta a duplájára nőtt, és legalább olyan vastag lett, mint a fa, ami köré tekeredett. Feje fölött, a fenyő alsó ágán lógott a csillogó aranygyapjú, amely varázserejével védte a tábort a betolakodóktól. A sárkány nyugodtan viselkedett mint általában ha minden rendben van és a Félvér Tábor is békésnek tűnt: a zöld mezők és erdők között görög házak fehérlettek. A négyemeletes farmház amelyet mi Nagy Háznak neveztünk büszkén trónolt az eperföld felől szálló ködgomolyban. Északon a Long Islandszoros szikrázott a

napsütésben. És mégis… Valami nem stimmelt. Feszültség vibrált a levegőben, mintha a hegy visszafojtott lélegzettel várná, hogy valami rossz kezdetét vegye. Lesétáltunk a völgybe ahol a nyári szezon már javában tartott. A táborozok már a múlt pénteken megérkeztek én késtem egyedül. Az eperföldön szatírok játszottak pánsípjaikon hogy erdei varázslattal serkentsék a palánták növekedését. Néhány táborlakó éppen lovaglóleckét vett a szárnyas lovakon pegazusok suhantak a fák fölött. Füst szállt fel a kovácsműhelyből, és kalapácsok pengése hallatszott ahogy a srácok a Művészet és mesterség kurzuson saját fegyvereiket kovácsolták. Az Athéné- és a Démétér-csapat tagjai éppen kocsiversenyt tartottak a pályán. Az evezőtavon néhány gyerek egy görög triremén ülve jókora narancssárga tengeri kígyó ellen küzdött. Egy tipikus tábori nap volt. – Beszélnem kell Clarisse-szal! – mondta Annabeth. Úgy néztem rá mintha azt közölte volna hogy szívesen elrágcsálna egy nagy büdös bakancsot. – Minek? Clarisse az Árész-bungalóból méltán

kiérdemelte az általam legkevésbé kedvelt ember címét. Egy aljas és hálátlan kötekedő volt. Legtöbbször péppé akart verni. Apja a háború istene meg akart ölni. Máskülönben igazán remek lány volt. – Van egy közös ügyünk – mondta Annabeth. – Majd később beavatlak a részletekbe. – Milyen ügy? Annabeth az erdő felé nézett. – Értesítem Kheirónt hogy megjöttél. Beszélni szeretne veled a meghallgatás előtt. – Milyen meghallgatás előtt? De Annabeth már elindult az íjászmezők felé, és vissza sem nézett. – Szia! Élmény volt veled társalogni! – motyogtam utána. Miközben átvágtam a táboron üdvözöltem néhány barátomat. Connor és Travis Ellelop a Hermész-bungalóból éppen a tábori autót próbálták ellopni. Silena Beauregard az Afrodité kölykök vezetője integetett nekem ahogy pegazusán elröppent felettem. Grovert hiába kerestem nem láttam sehol. Végül a vívóarénában kötöttem ki mint általában ha rossz kedvemben vagyok. A gyakorlás mindig megnyugtat. Talán azért mert a vívás azon kevés dolgok

egyike amihez tényleg értek. Az amfiteátrumba sétáltam és majdnem szívinfarktust kaptam. Az aréna közepén nekem háttal egy akkora pokolkutya feküdt amekkorához még nem volt szerencsém. Pedig volt már dolgom pár nagyméretű pokolkutyával. Egy tank nagyságú dög például tizenkét éves koromban meg akart ölni. Nem tudtam elképzelni hogyan jutott át a tábor varázshatárán. Láthatóan otthon érezte magát. A hasán feküdt és elégedetten morogva az egyik gyakorlóbábu fejét rágcsálta. Egyelőre nem vett észre, de tudtam, hogy ez előbbutóbb megtörténik. Nem volt időm erősítést kérni. Előhúztam Árapályt és lecsavartam a kupakját. – ÁÁÁÁÁ! – lendítettem a kardomat a szörny hátsója felé de egy váratlanul felbukkanó másik kard felfogta az ütést. BANG! A pokolkutya felkapta a fejét. „Hmm?" Hátraugrottam és ösztönösen a harcos felé csaptam. A görög páncélt viselő, őszes hajú férfi könnyűszerrel hárította a támadásomat. – Állj! Fegyverszünet! – VAU! – rázta meg a pokolkutya ugatása az arénát.

– De ez egy pokolkutya! – kiáltottam. – Ártalmatlan! Ez csak Mrs. OLeary – mondta a férfi. Pislogtam egyet. – Mrs. OLeary? A neve hallatán a pokolkutya ismét felugatott. Most vettem csak észre, hogy egyáltalán nem mérges. Egyszerűen csak izgatott. A nyáltól csöpögő, félig megrágott bábut a kardforgató felé lökte. – Jó kislány! – mondta a férfi majd a páncélos babát a nyakánál fogva eldobta a lelátó felé. – Kapd el a görögöt! Fogd meg! Mrs. OLeary a bábu után vetette magát majd ráugrott és kilapította a páncélját végül a sisakját kezdte cincálni. A kardforgató hidegen elmosolyodott. Az ötvenes éveiben járhatott amennyire meg tudtam ítélni rövidre vágott szürke haja és szakálla volt. A korához képest egészen jó kondícióban volt. Fekete hegymászó nadrágot viselt narancssárga tábori pólójára bronz mellvértet szíjazott. A nyaka tövében bíborszínű, furcsa foltot vettem észre mintha anyajegy vagy tetoválás lenne. De nem tudtam jobban szemügyre venni mert igazított egyet a páncélszíjon, és a folt eltűnt a gallér alatt. – Mrs. OLeary a kiskutyám –

magyarázta. – Nem hagyhattam hogy fenékbe szúrd. Még a végén megijedt volna nem igaz? – Ki maga? – Megígéred hogy nem ölsz meg ha leteszem a kardom? – kérdezett vissza. – Elképzelhető. Hüvelyébe csúsztatta a fegyverét és felém nyújtotta a kezét: – Quintus vagyok – mutatkozott be. Megráztam a kezét. Érdes volt és durva mint egy csiszolópapír. – Percy Jackson. Bocsánat… Elárulná hogyan… ööö… – Hogy hogyan szelídítettem meg a pokolkutyát? Hosszú történet! Sok halálos veszéllyel járt és még több óriásműcsonttal! Különben én vagyok az új vívótanár. Kisegítem Kheirónt amíg Mr. D. távol van. – Ó – lepődtem meg, és próbáltam nem túl feltűnően bámulni hogyan tépi le Mrs. OLeary a gyakorlóbábu pajzsát a pajzsot tartó kézzel együtt és hogyan rázogatja mint más kutya a frizbit. – Mr. D. nincs itt? – Nincs. Tudod sok a munka. Annyi hogy még Dionüszosznak is be kell segítenie. Meg kell látogatnia néhány régi barátját, hogy meggyőződjön róla, a jó oldalon állnake. Egyelőre többet nem

mondhatok az ügyről. Ha Dionüszosz csakugyan elment akkor ez a nap híre. Csak azért volt ő a táborvezetőnk, mert Zeusz ide száműzte. Az volt a bűne, hogy üldözőbe vett néhány tiltott erdei nimfát. Utálta a táborozókat és mindent megtett azért hogy mindegyikük roszszul érezze magát a bőrében. Nélküle egész jó kis nyárnak nézhettünk elébe. Másfelől viszont, ha még Dionüszosz is hajlandó volt megmozdítani a hátsóját hogy a titánisten ellen toborozzon istenségeket akkor nagyon rosszul állhat a helyzet. Balkéz felől zörgést hallottam. Hat asztal nagyságú faládát vettem észre amelyek egymás tetejére pakolva álltak a közelemben, és erősen rázkódtak. Mrs. OLeary felkapta a fejét és feléjük robogott. – Állj meg kislány! – mondta Quintus. – Azok nem a te játékaid! – és a frizbinek használt bronzpajzzsal igyekezett elterelni a kutya figyelmét. A dobozok egyre csak rázkódtak és zörögtek. Oldalukon három rövid felirat állt, de a diszlexiámnak köszönhetően eltartott egy darabig, amíg kibetűztem őket. HÁROM G FARM TÖRÉKENY

EZZEL AZ OLDALÁVAL FELFELÉ! A doboz alján kisebb betűkkel szedve egy figyelmeztetés szerepelt: ÓVATOSAN NYISSÁK KI! A HÁROM G FARM NEM VÁLLAL FELELŐSSÉGET A TULAJDONBAN KELETKEZETT KÁROKÉRT SEM VÉGTAGVESZTESÉGÉRT VAGY A KÜLÖNÖSEN GYÖTRELMES HALÁLÉRT! – Mi van a dobozokban? – tudakoltam. – Egy kis meglepetés – felelte Quintus. – A holnapi edzésre. Tetszeni fog! – Ha maga mondja – hagytam rá bár a figyelmeztetés alapján ebben nem voltam olyan biztos. Quintus eldobta a bronzpajzsot Mrs. OLeary meg utánalódult. – A fiataloknak kihívásokra van szükségük. Az én időmben még nem voltak efféle táborok. – Maga… Maga félvér? – kérdeztem és a hangom elárulta mennyire meglepődtem a dolgon. Még nem találkoztam idősebb félistennel. Quintus felkacagott. – Néhányan azért megérjük a felnőttkort. Nem szólnak mindenkiről rémes próféciák. – Tud a próféciáról? – Hallottam ezt-azt.

Már éppen rá akartam kérdezni hogy pontosabban mit hallott amikor Kheirón beügetett az arénába. – Percy hát itt vagy! Bizonyára egyenesen az íjászóráról jöhetett mert „A kentaurok legjobbika aki nem bika" feliratos pólóján átvetve ott lógott az íja és a tegeze. Göndör sörényét és szakállát a nyárra való tekintettel rövidre nyírta. Kheirón másik fele egy fű- és sárfoltos fehér ménben végződött. – Látom megismerkedtél az új tanárotokkal – Kheirón könnyed hangon beszélt de a szemében aggodalmat láttam felcsillanni. – Quintus ugye nem baj ha kölcsönkérem egy kicsit Percyt? – Egyáltalán nem Kheirón mester! – válaszolta a férfi. – Hagyjuk ezt a mesterezést! – mondta Kheirón de látszott rajta hogy jólesik neki a titulus. – Gyere fiam sok megbeszélnivalónk van! Vetettem egy utolsó pillantást Mrs. OLearyre aki éppen a gyakorlóbábu lábát hasította le. – Akkor… majd találkozunk – búcsúztam el Quintustól. Az arénából kifelé odasúgtam Kheirónnak: – Ez a Quintus olyan…

– Titokzatos? Nehezen megfejthető? – Igen. Kheirón bólintott. – Egy nagyon magasan kvalifikált félvér. Kiváló kardforgató. Bárcsak tudnám hogy… – meggondolhatta magát mert nem fejezte be a mondatát. – De térjünk a lényegre! Annabeth említette hogy találkoztál néhány empuszával. – Igen. – Elmeséltem a Goode gimnáziumban történt összecsapást, és azt, hogyan tűnt el a lángokban Kelli. – Mmm… – kezdte Kheirón. – Erre csak a leghatalmasabbak képesek. Nem pusztult el, egyszerűen csak elmenekült. A nődémonok mozgolódása nem jó jel. – Mit kerestek ott? – kérdeztem. – Rám vártak? – Lehetséges – ráncolta a homlokát Kheirón. – Az a csoda hogy túlélted. Mindenkit elcsábítanak… alig van férfi hős, aki ellen tudna állni nekik. És akkor végeznek velük. – Én sem tudtam volna ellenállni ha nincs ott Rachel. – Vicces hogy egy halandó mentett meg mindenesetre tartozunk neki – bólintott Kheirón. – Arról amit az empusza a táborunk megtámadásáról mondott, majd később beszélünk. Most gyere, az erdőbe kell mennünk. Grover már

nagyon vár téged. – Mi van az erdőben? – Grover meghallgatása – közölte komoran Kheirón. – A Párosujjú Patások Tanácsa most dönt a barátod sorsáról. Mivel Kheirón azt javasolta siessünk elfogadtam az ajánlatát és felültem a hátára. A kabinok mellett elgaloppozva visszatekintettem az étkezőpavilonra – egy tengerre néző, nyitott, görög épületre a domb tetején. Tavaly nyár óta most láttam először viszont az épületet és nem ébresztett bennem kellemes emlékeket. Kheirón bevetette magát az erdőbe. A fák mögül kíváncsi nimfák lesték ahogy elsuhanunk mellettük. Az árnyékok mélyén nagy testű lények mocorogtak. Szörnyek amik itt laktak s részei voltak a tábori képzésnek. Azt hittem egész jól ismerem már az erdőt, hiszen már két nyáron is részt vettem a zászlókereső versenyben, de Kheirón olyan úton haladt velem, amelyen még nem jártam: öreg nyírfák alatt ügettünk el majd egy kis vízesést magunk mögött hagyva egy vadvirágos rétre érkeztünk. A réten szatírok ülték körbe Grovert. Három vén és súlyproblémákkal küszködő szatír ült művészien metszett rózsabokor trónokon középen meg a barátom állt. Nem találkoztam még az

öregekkel de nem volt nehéz kitalálni hogy a Párosujjú Patások Tanácsának tagjait látom. Grover mintha egy történetet mesélt volna nekik idegesen gyűrögetve pólója szélét, és csak toporgott kecskepatáin. Tavaly tél óta nem sokat változott. Talán azért mert a szatírok feleolyan gyorsan öregszenek mint az emberek. A pattanásai vöröslöttek. Szarvai valamivel hosszabbak lettek de még így is éppen csak kikandikáltak göndör hajából. Meglepődve tapasztaltam hogy magasabb lettem nála. A kör szélén Annabeth állt egy általam nem ismert lánnyal és Clarisse-szal. Kheirón mellettük tett le. Clarisse egy terepszínű hajpánttal fogta hátra fésületlen haját. Olyan mogorva volt mintha direkt erre gyúrna. Rám nézett és ennyit motyogott: „punk". Ezek szerint jó kedvében volt. Máskor üdvözlésképpen meg akar ölni. Annabeth átkarolta az ismeretlen sírdogáló lány vállát. A lány kicsi volt – vagy filigrán ha így szebben hangzik – vékony szálú borostyánszínű hajjal, és csinos, manós pofikával. Tógát viselt, szíjas sarut, és egy zsebkendővel törölgette a szemét. – Nagyon rosszul áll a szénája –

szipogta. – Ugyan már Boróka! Minden rendben lesz! – veregette meg a vállát Annabeth. Annabeth rám nézett, és ezt tátogta: Grover barátnője! Legalábbis én ezt olvastam le a szájáról bármekkora képtelenségnek is tűnt. Grovernek barátnője van? Miután alaposab ban megnéztem Borókát észrevettem hogy a füle szokatlanul hegyes. A szeme pedig ahelyett hogy vöröslött volna a sírástól zöldben úszott a klorofil színében. Egy fanimfa volt: egy driád. – Underwood fiatalúr! – vágott Grover szavába hangosan a jobb oldalon ülő vénség. – Azt akarja hogy mindezt elhigygyük?! – De… de Silenus! Ez az igazság – hebegte Grover. A Silenus nevű tanácstag a társaihoz fordult, és sutyorogni kezdtek. Kheirón melléjük ügetett. Eszembe jutott, amiről általában el szoktam feledkezni hogy Kheirón is a tanács megbecsült tagja. A véneket enyhén szólva sem sikerült meggyőzni. Engem az állatkerti állatsimogató kecskéire emlékeztetett hatalmas pocakjuk álmos képük és ködös szemük amely legfeljebb a következő marék kajáig lát el. Nem értettem miért

idegeskedik Grover. Silenus ráhúzta kibuggyanó pocakjára a sárga pólóját és riszált egyet rózsatrónján. – Underwood úr hat hónapja igen hat hónapja vagyunk kénytelenek hallgatni azt a botrányos pletykát hogy hallotta a Nagy Pánt beszélni! – De ha egyszer tényleg hallottam! – Micsoda arcátlanság! – kelt ki magából a bal oldalon ülő vén szatír. – Maron egy kis önuralmat ha lehet! – kérte Kheirón. – De ez akkora arcátlanság hogy ha megenném megfeküdné a gyomromat! Mintha a Nagy Pán beszélne! Na hiszen! És éppen… ehhez. Ha Annabeth és Clarisse nem fogja le Boróka leüti a vén szatírt. – Nyugi kislány csak rontanál vele a helyzeten. Türelem – suttogta a lánynak Clarisse. Nem tudom min döbbentem meg jobban: azon hogy Clarisse visszatart valakit a bunyótól, vagy azon, hogy ő és Annabeth a két ellenség egy húron pendült. – Hat hónapja – folytatta Silenus – nem vontuk kérdőre magát Underwood úr. Hagytuk hogy utazgasson. Nem vontuk vissza a kutatási engedélyét. Vártuk hogy arcátlan istenkáromlására bizonyítékot

hozzon. És mit talált a hat hónapos utazgatása alatt? – Több időre van szükségem – fogta könyörgőre Grover. – Semmit! – csattant fel a középső vén. – Nem talált semmit! – De Leneus… Silenus felemelte kezét. Kheirón közéjük hajolt és mondott valamit a szatíroknak. Azok nem voltak éppen jó kedvükben. Suttogva vitatkoztak. Kheirón felvethetett valamit mert Silenus felsóhajtott majd vonakodva bólintott. – Fiatalúr – kezdte Silenus – adunk magának egy utolsó esélyt. Grover felderült: – Köszönöm! – Kap még egy hetet. – Hogy mi?! De uram! Az semmi! – Egy hét, Underwood, és ha ennyi idő alatt nem tudja bebizonyítani az igazát akkor itt az ideje hogy más hivatást válaszszon magának! Olyat ami jobban illik a színészi vénájához. Ajánlom a bábszínházat. Vagy a sztepptáncot. – De uram nem veszíthetem el a kutatási engedélyemet az egész életemet erre… – A meghallgatásnak ezennel vége! – közölte Silenus. – És most nagyra értékelnénk ha hagynák hogy nyugodtan

elfogyasszuk jól megérdemelt ebédünket. Az öreg szatír tapsolt egyet mire a fák közül nimfák siettek elő kezükben zöldségestálakkal gyümölcsökkel konzervdobozokkal és más kecskefinomságokkal. A szatírok köre felbomlott és megrohamozták az ebédet. Grover legyőzve kullogott felénk. Kopott kék pólóján egy szatír díszelgett alatta a következő felirat: „Vén kecske is megnyalja a sót hát még a fiatal!" – Szia Percy – üdvözölt de annyira le volt törve hogy kezet sem nyújtott. – Egész jól ment nem? – Azok a vén kecskék! Fogalmuk sincs arról mennyit törted magad! – fakadt ki Boróka. – Van egy másik lehetőség is – mondta sötéten Clarisse. – Nem nem! – rázta a fejét Boróka. – Nem engedem Grover. Grover arca hamuszürke lett. – Go-gondolkoznom kell rajta. De azt sem tudjuk hol keressük. – Elárulnátok, miről beszéltek? – kérdeztem. A távolban megszólalt egy kagylókürt. Annabeth lebiggyesztette az ajkát. – Később elmondom, Percy. Most ideje visszamennünk a bungalóinkba. Ellenőrzés lesz.

Igazságtalanságnak éreztem hogy alig estem be a táborba máris ellenőrzést kapok, de ez már csak így ment. Az egyik csapatvezető minden áldott délután végigjárta a bungalókat egy papirusztekercsre írt listával a kezében. Az első helyezett csapat zuhanyozhatott először, ami garantált forró vizet jelentett. A vesztes büntetése pedig az esti mosogatás volt. Elmondom mi volt a problémám: a Poszeidón-bungalóban általában egyedül tartózkodtam és nem vagyok az a kifejezett „mindent élére rakó" típus. Mivel a takarító hárpiák csak a nyár végén érkeznek a kabinom nagy eséllyel ugyanúgy fest ahogy a téli szünetben hagytam: az ágyamon cukorpapírok és chipseszacskók a Kapd el a zászlót! játékhoz használt páncélom darabjai a szanaszét szórva a sarkokban. Az udvar felé vettem az irányt amelynek zöld pázsitját U alakban ölelte körbe a tizenkét bungaló (minden olimposzi istennek egy). A Démétér-csapat tagjai éppen a házukat söprögették az ablakokban friss virágokat neveltek cserepekben. Csak csettintettek az ujjukkal, és az ajtó előtt a lonc máris virágba borult, és százszorszépek borították el a tetőt. Ezt újabb

igazságtalanságként könyveltem el. Biztos vagyok benne hogy még sohasem lettek utolsók a versenyben. A Hermész kölykök pánikba esve rohangáltak koszos edényeket dugdostak az ágy alá és különféle lopásokkal vádolták egymást. Trehányak voltak ugyan, de jóval előttem jártak a rendrakásban. Az Afrodité-kabinból Silena Beauregard lépett ki és szemügyre vette a listát. Magamban káromkodtam egyet. Silena kedves volt, de rendmániás, tehát a legrosszabb ellenőr. Szerette ha rendben vannak a dolgok. Velem ellentétben. Máris éreztem a karomban az izomlázat amit a rengeteg tányérsikálástól kapok majd. A Poszeidónbungaló a mező jobb oldalán, a „hímnemű istenek" sorának végén állt. Szürke kagylóberakású tengeri sziklákból épült hosszú volt és lapos mint egy bunker de ablakai a tengerre néztek, és mindig friss tengeri szellő lengedezett odabent. Berohantam hogy a Hermész kölykökhöz hasonlóan én is megpróbáljam a rumli nagy részét eltüntetni az ágy alatt de legnagyobb meglepetésemre ott találtam Tysont a féltestvéremet aki éppen a padlót söprögette. – Percy! – bődült fel, majd eldobta a

seprűt, és felém rohant. Ha még nem láttál virágos kötényt és gumikesztyűt viselő érzelgős küklopszot, semmit sem láttál az életben. – Helló nagyfiú! Hé vigyázz a bordáimra! Összeroppanok! Valahogy sikerült túlélnem az ölelését. Lerakott és úgy vigyorgott mint akinek nincs ki mind a négy kereke egyetlen barna borjúszemében izgatottság csillogott. A fogai ugyanolyan sárgák és csálék voltak mint régen és a haja leginkább egy patkányfészekre hasonlított. Virágos köténykéje alatt szakadt XXXL-es farmert viselt és foszlott flanelinget. De mindezek ellenére nagyon örültem hogy láthatom. Egy éve nem találkoztam vele, azóta, hogy beállt a tenger alatti műhelybe kovácsnak. – Jól vagy? Nem ettek meg a szörnyek? – kérdezte. – Egyetlen harapást sem kaptak belőlem – mutattam neki a kezemet és a lábamat hogy lássa még megvannak. Tyson boldogan összecsapta a tenyerét. – Hurrá! Végre ehetünk mogyoróvajas szendvicset lovagolhatunk halpónikon láthatjuk Annabetht és sok BUMMOT csinálhatunk! Reménykedtem benne hogy mindezeket

nem egyszerre akarja művelni, de azért biztosítottam, hogy sok mulatságban lesz részünk a nyáron. Annyira lelkes volt hogy nem álltam meg mosolygás nélkül. – De először is koncentráljunk az ellenőrzésre! Mindent ki kell… De amikor körbenéztem észrevettem hogy Tyson nem tétlenkedett. Az emeletes ágyak megigazítva, a sarokban lévő sós vizű szökőkút koralljai fényesre sikálva. Az ablakpárkányon vízzel telt vázákban tengeri anemónák és más vízinövények hajladoztak, amiket a tenger mélyéről hozott és százszor szebben festettek a Démétér kölykök szikkadt kóróinál. – Tyson a kéró… szuperül néz ki! Sugárzott a boldogságtól. – Láttad a halpónikat? Felakasztottam őket a mennyezetre. Egy csorda bronzból készített csikóhal lógott a plafonról és úgy tűnt, mintha a levegőben úsznának. El sem tudtam képzelni, hogy Tyson két péklapátnyi kezéből ilyen finom ötvösmunka kerülhet ki. Aztán az ágyamra néztem és a mellette álló falon észrevettem a régi pajzsomat. – Megjavítottad! A pajzs a múlt télen a mantikórral vívott küzdelem során csúnyán megrongálódott

de most újra hibátlan volt egyetlen karcolás sem látszódott rajta. A bronz domborművek, amelyek a Szörnyek Tengerén Tysonnal és Annabethszel átélt kalandjainkat örökítették meg kifényesítve ragyogtak. Tysonra néztem. Nem tudtam hogyan köszönjem meg neki. Aztán valaki megszólalt mögöttem: – Te jó ég! Silena Beauregard állt az ajtóban kezében a listával. Aztán belépett gyorsan körbefordult és felvont szemöldökkel rám tekintett: – Vannak bizonyos kétségeim de ami azt illeti szépen kitakarítottál Percy. Észben tartom majd. Kacsintott egyet aztán elhagyta a szobát. Tysonnal a délután folyamán megpróbáltuk kipihenni magunkat és csak lazítottunk, ami rám fért a délelőtti pompondémonok támadása után. Lementünk a kovácsműhelybe, és segítettünk a fémmunkákban a Héphaisztosz-házból származó Beckendorfnak. Tyson megmutatta, hogyan tud varázserejű fegyvereket kovácsolni. Olyan gyorsan elkészített egy izzó, kétpengéjű harci baltát, hogy még Beckendorfnak is leesett az álla. Munka közben Tyson a tenger alatti

élményeiről mesélt. A küklopszok kovácsműhelyéről és Poszeidón palotájáról csillogó szemmel áradozott, de azt is megtudtuk tőle, hogy odalent sem túl rózsás a helyzet. Az ősi tengeri istenek, akik még Kronosz idején uralkodtak háborúba kezdtek apám ellen. Tyson távozásakor az Atlanti-óceánban egymást követték a harcok. Ezt hallva elkapott a vágy hogy apám segítségére siessek de Tyson szerint Poszeidón határozott kívánsága hogy mindketten a táborban maradjunk. – A szárazföldön is sok a rosszfiú. Egy nagy bummot érdemelnek! A kovácsműhely után, a kenuzótóhoz mentünk, ahol Annabethszel beszélgettünk. Örült hogy viszontlátja Tysont de mintha egészen máshol jártak volna a gondolatai. Folyton az erdő felé pislogott, mintha még mindig Grover problémája foglalkoztatta volna. Megértettem a viselkedését. Grovert mintha a föld nyelte volna el. Nekem is rossz előérzetem támadt. A kecskefiú az egész életét arra tette fel hogy megtalálja Pán istent. Az apja és a nagybátyja is ezt az álmot követte s mindkettőnek nyoma veszett. Múlt télen Grover fejében megszólalt egy hang: Várlak téged! Grover biztosra vette hogy Pán szólt

hozzá de kutatásai zsákutcába jutottak. Nem heverte volna ki ha megfosztják a kutatási engedélyétől. – Mire célzott Clarisse amikor arról a „másik útról" beszélt? – kérdeztem Annabetht. Felvett egy követ és a tó felé dobta. – Valamire, amire ő jött rá. Segítettem neki egy kicsit tavasszal. De túlságosan veszélyes lenne. Különösen Grover számára. – Félek a kecskefiútól – motyogta Tyson. Rábámultam. Tyson bátran nézett szembe lángot fújó bikákkal tengeri szörnyekkel és óriáskannibálokkal. – Ugyan miért félnél te Grovertől? – tudakoltam. – A patája meg a szarva miatt – válaszolt Tyson idegesen. – És a kecskeszőrtől mindig viszketni kezd az orrom… Több szót nem ejtettünk Groverről. Vacsora előtt Tysonnal lementünk a vívóarénába. Quintus örült a társaságnak. Azt továbbra sem árulta el mit rejtenek a dobozok de néhány új cselre megtanított. Ez a fickó nagyon értette a dolgát. Úgy kardozott ahogy mások sakkoznak – az egymást követő mozdulatokból csak akkor állt össze a

kép amikor az utolsó csapásra került a sor de akkor már a penge ott volt a nyakadnál. – Szép próbálkozás – mondta. – De egyáltalán nem védekezel. Előrelendült, és én hárítottam. – Maga mindig kardforgató volt? – kérdeztem. Kivédte egy csapásomat. – Ó én már annyi minden voltam életemben! Döfött majd oldalra lépett. Vállpántja félrecsúszott és megint megláttam a nyakán a jelet – azt a bizonyos bíborlila foltot. Nem is folt volt inkább egy szabályos madáralak kiterjesztett szárnyakkal. Talán egy fürj vagy ilyesmi. – Mi van a nyakán? – kérdeztem pimaszul ugyanis ami a szívemen az a számon s ezt a fajta szemtelenségemet általában a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom az ADHD számlájára szokták írni… Quintus kiesett a ritmusból. A kardja markolatára csaptam és kiütöttem a fegyvert a kezéből. Megvakarta az ujjait. Aztán megigazította a páncélt hogy eltakarja a jelet. Nem tetoválás volt azt láttam. Inkább egy régi égési sérülés. Mintha megbillogozták volna.

– Egy emlékeztető – vette fel a kardját, és mosolyra erőltette a száját. – Folytathatjuk? – támadott rám olyan erővel, hogy felhagytam a kérdezősködéssel. Amíg Quintusszal kardoztam Tyson Mrs. OLearyt becézgette hogy így kutyuli úgy mutyuli kis kutyulimutyuli… Nagyszerűen elszórakoztak a pajzsfrizbivel és a Kapd el a görögöt! játékkal. Lement a nap és Quintus homloka még csak nem is gyöngyözött. Ez elég furcsa volt mivel Tyson és én úsztunk az izzadságban, így nekünk vacsora előtt még fel kellett keresnünk a zuhanyozót. Jól éreztem magam. Majdnem olyan jól mint egy tipikus tábori napon. Eljött a vacsoraidő, a táborlakók felsorakoztak a bungalók előtt, aztán elindultak az étkezőpavilon felé. Legtöbbjük ügyet sem vetett a márványpadló befoltozott repedésére a bejáratnál – a majdnem három méter hosszú cikcakkos vonal a múlt nyáron még nem volt ott de én óvatosan átléptem. – Jó nagy repedés – mondta Tyson az asztalunkhoz érve. – Talán földrengés volt… – Nem. Ez nem egy földrengés műve. Bizonytalankodtam hogy elmondjame

neki. Erről csak hárman tudtunk: Annabeth Grover és én. De amikor Tyson nagy szemébe néztem tudtam hogy semmit nem titkolhatok el előle. – Nico di Angelo csinálta az a félvér akit a múlt télen hoztunk a táborba. Ööö… Tudod megkért rá hogy vigyázzak a testvérére egy küldetésen, de elbuktam. A nővére meghalt. A srác most engem okol érte. Tyson a homlokát ráncolta: – Ezért repesztette be a padlót? – Csontvázak támadtak ránk. Nico elzavarta őket, mire a föld megnyílt alattuk, és egyszerűen elnyelte őket. Nico… – körbepillantottam hogy nem hallgatózik-e valaki – Hadész fia. Tyson elgondolkozva bólintott: – A halottak istenéé? – Pontosan. – És Nico eltűnt? – A-azt hiszem. Tavasszal megpróbáltam megkeresni ahogyan Annabeth is. De nem jártunk sikerrel. Ez titok Tyson. Senki sem tudhat róla. Megértetted? Ha valaki megsejti hogy Hadész fia akkor veszélybe kerül az élete. Még Kheirónnak sem mondhatod el. – A rossz prófécia. A titánok biztos felhasználják a fiút ha megtudják.

Meghökkentem. Tyson olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő, így az ember hajlamos elfeledkezni róla, hogy megvan a magához való esze. Tudta, hogy a három főisten, Zeusz, Poszeidón vagy Hadész fia a prófécia szerint vagy megmenti vagy megdönti az Olimposzt. A legtöbben úgy sejtették hogy a prófécia rólam szól de ha nem élném meg a tizenhatodik évemet akkor a prófécia főszerepe átszállna Nicóra. – Pontosan ezért… – Pecsét lesz a számon mint azon a repedésen – ígérte Tyson. Azon az éjen álmatlanság gyötört. Csak feküdtem az ágyamon és a hullámokat a baglyokat és az erdei szörnyeket hallgattam. Attól féltem ha elalszom rémálmom lesz. Mert tudjátok a félvérek álmai nemcsak álmok hanem üzenetek is. Álmunkban meglátjuk mi történik a barátunkkal vagy az ellenségünkkel. Az is előfordul, hogy a múltba vagy a jövőbe nyerünk bepillantást. És a táborban sokkal gyakrabban és sokkal élesebben látogattak meg az álmok. Nyitott szemmel hevertem, bámultam a fölső ágy alját, amikor valami furcsa fény derengett fel a szobában. A sós vizű szökőkút világított.

Lerúgtam a takarót, és óvatosan elindultam a kút felé. Gőz csapott fel a forró, sós vízből. Szivárványos színek jelentek meg benne pedig csak a hold világított odakint. Aztán a gőzből egy kellemes női hang hallatszott: Kérem, helyezzen be egy drachmát! Tysonra néztem de még mindig hortyogott. Olyan melyen aludt mint egy elkábított elefánt. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig még nem volt R beszélgetéses Íriszhívásom. A szökőkút alján megcsillant egy aranydrachma. Kihalásztam és átdobtam a ködön. Az érme eltűnt. – Ó, Írisz, szivárvány istennője, mutasd meg nekem… Izé… szóval akit meg akarsz mutatni – suttogtam. A pára megremegett. Egy sötét folyópartot láttam a fekete víz felett ködfoszlányok lebegtek. A parton vulkanikus sziklák kiálló fogai. A víz mellett egy fiatal fiú guggolt és egy tábortüzet élesztgetett. A lángok természetellenes kék fényt vetettek. Aztán megláttam a fiú arcát. Nico di Angelo volt. Papírokat dobált a tűzbe: a mitomágiáskártya-gyűjteményének legféltet tebb darabjait amelyekkel télen még olyan megszállottan játszott. Nico még csak tízéves, vagy talán

tizenegy, de idősebbnek látszott. Haja hosszabb lett. Összetapadt tincsei a vállát verdesték. Szeme sötétlett. Olívaszínű bőre valahogy sápadtabb. Szakadt fekete farmert viselt és fekete pólója felett néhány számmal nagyobb pilótakabátot. Arca komor volt szeme vad. Úgy nézett ki mint egy utcagyerek. Vártam hogy rám nézzen. Azt hitem mindjárt dühöngeni kezd és azzal vádol majd hogy hagytam meghalni a testvérét. De mintha észre sem vett volna. Némán álltam, moccanni sem mertem. Ha nem ő küldte az Írisz-üzenetet akkor ki? Nico egy újabb kártyát dobott a kék lángok közé. – Micsoda ostobaság – motyogta. – Hihetetlen hogy valaha erre pazaroltam az időt. – Gyerekes játék ez uram – értett egyet vele egy másik hang. A tűz mellől jöhetett, de nem láttam senkit. Nico átbámult a folyó túloldalára. A másik parton köd terjengett. Egyből felismertem: az Alvilág volt. Nico a Sztüx, az alvilági folyó partján vert tábort. – Elbuktam – mondta halkan. – Nem tudom visszahozni őt. A másik hallgatott.

Nico kétkedve ránézett: – Vagy mégis? Beszélj! Valami felfénylett. Először azt hittem hogy csak egy lángnyelv de aztán észrevettem hogy a kék füstnek emberformája van. Nico egy árnnyal beszélt. Ha egyenesen ránéztél semmit sem láttál de ha a szemed sarkából tekintettél rá kivehetted az alakját. Egy szellemét. – Lehet hogy nem sikerül de érdemes megpróbálni… – Mire célzol? – kérdezte Nico vadul villogó tekintettel. – Egy cserére. Lelket a lélekért. – Már felajánlottam! – Nem. Nem a sajátodat – mondta a szellem. – Nem ajánlhatod fel azt a lelket az apádnak ami úgyis az övé lesz. A saját fia halála nem izgatná. Olyan lélekről beszélek, akinek halottnak kellene lennie. Valakiről, aki kijátszotta a halált. Nico arca elsötétült. – Ne kezd megint! Ez gyilkosság. – Én igazságszolgáltatásról beszélek – felelte a szellem. – Bosszúról. – Mintha a kettő ugyanaz lenne! A szellem szárazon felkacagott: – Ha nagyobb leszel majd megérted. Nico a lángokba bámult.

– Ha legalább meg tudnám idézni a nővéremet! Beszélnem kell vele. Tudom hogy… segítene. – Majd én segítek neked – ígérte a szellem. – Nem mentettelek meg már többször is? Nem vezettelek az útvesztőben, és nem tanítottalak meg rá, hogyan használd az erődet? Meg akarod bosszulni a nővéredet, vagy sem? Egyáltalán nem tetszett a szellem hangja. Egy régi iskolatársamra emlékeztetett egy kötekedő alakra, aki mindenféle hülyeségre rá tudta venni a többieket: például hogy lopjanak a laboratóriumból vagy karcolják össze a tanárok autóját. A felbujtó persze mindig megúszta a dolgot de egy csomó gyereket kirúgtak miatta. Nico elfordult a lángoktól. A szellem nem láthatta csak én hogy az arcán egy könnycsepp gördül végig. – Legyen ahogy akarod. Van valami terved? – Hát persze! – válaszolt a szellem aki a hangjából ítélve örült Nico döntésének. – Rengeteg sötét út van. Kezdjük a… A kép megremegett. Nico eltűnt. Megszólalt újra a női hang: Kérem, helyezzen be egy újabb drachmát, amivel újabb öt percig beszélhet! A szökőkútban nem találtam másik

drachmát. A zsebembe nyúltam de a pizsamanadrágom volt rajtam. Az éjjeliszekrényhez ugrottam hogy aprót keressek de Íriszék addigra bontották a vonalat. A szoba újra sötétbe borult. A szoba közepén álltam, hallgattam a sós vizű szökőkút csobogását és a hullámok neszezését. Nico életben van. És vissza akarja hozni a nővérét a halálból. Nem kétséges kinek a lelkére akarja kicserélni – valakiére aki már kicselezte a halált. Nico bosszúra készül. Nico di Angelo engem akar. 3. NEM CSÍPJÜK A SKORPIÓKAT, DE ŐK MINKET IGEN Areggeli meglehetősen izgatott hangulatban zajlott. Hajnalban a tábor határában egy etióp sárkányt észleltek. Olyan álmos voltam hogy rám még az izgatott moraj is zsongítóan hatott. A mágikus határ kívül tartotta de a sárkány fellopakodott a hegyre és onnan akarta kilesni hol a védelem leggyengébb pontja és egészen addig nem méltóztatott távozni amíg Lee Fletcher vezetésével az Apolló-csapat ki nem vonult ellene. Miután néhány nyílvesző bejutott a pikkelyei alá, vette az adást és visszavonult. – Még mindig odakint ólálkodik

valahol – mondta Fletcher a beszámolója végén. – Húsz nyílvesszőnk is belefúródott, de meg se kottyant neki csak feldühítettük vele. Tíz méter hosszú sárkány zöld szemmel. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét… – borzongott meg Fletcher. – Szép munkát végeztél Lee! – veregette meg Kheirón a fiú vállát. – Legyetek résen, de őrizzétek meg a nyugalmatokat! Történt már ilyen korábban is. – Bizony! – szólalt meg Quintus a vezetőségi asztal mellől. – És történni is fog. Egyre gyakrabban. A táborlakók izgatottan pusmogni kezdtek. Mindenki hallott a pletykáról: arról hogy Luke a szörnyhadseregével le akarja rohanni a tábort. Legtöbben azt gyanították hogy a támadás idén nyáron fog megtörténni de pontosabbat senki sem tudott. Nem javított a helyzetünkön az alacsony létszám sem. A táborozok száma alig tette ki a nyolcvanat. Három évvel ezelőtt, az első évemben, száznál is többen voltunk. Néhányan meghaltak. Néhányan csatlakoztak Lukehoz. És néhányan egyszerűen eltűntek. – Akkor ideje hogy megmozgassuk a berozsdásodott izmaitokat! – jelentette be Quintus csillogó szemmel. – Kíváncsi

leszek hogy boldogultok ma este… – Igen… De elég a bejelentésekből! Áldjuk meg az ételünket és együnk! – emelte fel Kheirón a serlegét. – Az istenekre! Mindannyian felemeltük poharunkat és megismételtük az áldást. Tyson és én tálcáinkat a parázstartóhoz vittük és belekapartunk valamennyit az ételünkből. Remélem, az istenek szeretik a mazsolás pirítóst és a gumicukrot. – Poszeidón! – kezdtem aztán suttogva folytattam. – Segíts rendezni a dolgot Nicóval, segíts legyőzni Lukeot és old meg kérlek Grover problémáját és… – Voltaképpen annyi bajom volt hogy estig sorolhattam volna ezért inkább visszamentem az asztalunkhoz. Miután mindenki enni kezdett Kheirón és Grover átjött az asztalunkhoz. Grovernek karikás volt a szeme és fordítva vette fel a pólóját. Letette a tálcáját az asztalra aztán lehuppant mellém. Tyson kényelmetlenül feszengeni kezdett: – Mennem kell. Még ki kell fényesítenem a… halpónikat – állt fel Tyson félig megevett reggelije mellől, és elindult vissza a házunkba. Kheirón megpróbált mosolyogni. Magabiztosnak akart tűnni amikor

kentauralakja fölém tornyosult és árnyékot vetett rám. – Nos Percy hogy aludtál? – Ööö… Jól köszönöm! Meglepődtem a kérdésén. Talán tud valamit a múlt éjszakai furcsa Íriszüzenetről? – Áthoztam Grovert gondoltam talán… van egy kis megbeszélnivalótok. Most ha megbocsátotok el kell küldenem egy Írisz-üzenetet – nézett sokat sejtetően Groverre, aztán kiügetett a pavilonból. – Mire célzott Kheirón? – tudakoltam. Grover tükörtojásán nyammogott. Abból tudtam hogy gondolatban máshol jár hogy a villa hegyét is elrágcsálta hozzá. – Meg akar győzni – nyögte ki végül. Újabb vendég ült az asztalunkhoz: Annabeth. – Majd én elmondom neked, miről van szó. A Labirintusról. Nehéz volt arra figyelni, amit mond, mert az étkezőben mindenki felénk pillantgatott és rólunk sugdolózott. Ráadásul Annabeth mellettem ült. Úgy értem egy kicsit túl közel. – Nem szabadna itt lenned – mondtam. – Beszélnünk kell. – De a szabályok! – ellenkeztem. Ugyanolyan jól tudta mint én hogy a táborlakók nem ülhetnek le akárkinek az asztalához. A szatírok kivételt képeztek a

szabály alól. Ők nem voltak igazából félistenek. De a félvérek csakis a saját csapatuk asztalánál étkezhettek. Nem tudtam milyen büntetéssel jár ha valaki átül máshová. Még sohasem próbáltam. Ha Mr. D. ott lett volna talán megfojt egy mágikus szőlővesszővel, de Mr. D. szerencsére máshol járt. Kheirón is elhagyta addigra a pavilont. Quintus csak összevont szemöldökkel ránk nézett de nem szólt semmit. – Figyelj Grover bajban van! És csak egy esélye van: a Labirintus. Clarisseszal egész nyáron a Labirintus után nyomoztunk. Fészkelődni kezdtem, megpróbáltam megérteni, miről van szó: – Arra a Labirintusra gondolsz amiben réges-régen a Minótaurosz élt? – Igen – felelt Annabeth. – És ha jól sejtem akkor a Labirintus már nem a krétai király palotája alatt van hanem átkerült egy amerikai épület alá. Látjátok? Ilyen gyorsan vág az eszem elég néhány év és képben vagyok. Tudtam hogy a fontos helyeket áthelyezték a nyugati civilizációba: így került az Olimposz az Empire State Building tetejére és az Alvilág Los Angelesbe. Nagyon büszke voltam magamra.

De Annabeth csak a szemét forgatta: – Egy épület alatt? De Percy! A Labirintus hatalmas egy város alatt is alig fér el nemhogy egy ház alatt! Ekkor jutott eszembe az álmom a Sztüx folyó partján ülő Nicóról. – Akkor a Labirintus… Az Alvilág egy része lett? – Nem – ráncolta a homlokát Annabeth. – Lehetséges hogy a Labirintusból át lehet jutni az Alvilágba nem tudom. De az Alvilág sokkal-sokkal mélyebben van. A Labirintus éppen a halandók világa alatt található, mint egy második bőr. Az elmúlt több ezer év során folyamatosan növekedett terjeszkedett a nyugati városok alatt és most már mindent összeköt. Gyakorlatilag bárhová eljuthatsz a Labirintusban. – Feltéve ha nem tévedsz el és halsz kínhalált – morogta Grover. – Grover biztos nem lehetetlen – felelt Annabeth és az volt az érzésem hogy ez a beszélgetés párszor már lezajlott közöttük. – Clarisse túlélte. – Majdnem ott hagyta a fogát! – méltatlankodott Grover. – És ami a másik srácot illeti… – Ő csak megőrült. Nem halt meg. – Ó, nagyszerű! – remegett meg Grover alsó ajka. – Így már sokkal jobban érzem

magam! – Álljon meg a menet! Mi ez a sztori Clarisse-ról meg az őrült srácról? Annabeth az Árész-asztal felé pillantott. Clarisse úgy nézett ránk, mintha pontosan tudná, miről beszélünk, aztán tovább fixírozta a tányérját. – Clarisse tavaly egy küldetésen vett részt amire Kheirón kérte fel – kezdte Annabeth. – Emlékszem. A küldetés titkos volt – feleltem. Annabeth bólintott. Bar nagyon komolyan viselkedett örültem neki hogy legalább már nem dühös rám. Az is tetszett hogy a szabályra fittyet hányva mellém telepedett. – Titkos – értett egyet Annabeth. – Azzal kezdődött, hogy Clarisse megtalálta Chris Rodriguezt. – A srácot a Hermész-bungalóból? – kérdeztem mert emlékeztem rá két évvel azelőttről. Kihallgattuk egyik beszélgetését Luke hajóján az Androméda hercegnőn. Chris egyike volt azoknak akik elhagyták a tábort és csatlakoztak a titánsereghez. – Igen – mondta Annabeth. – Tavaly nyáron egyszer csak felbukkant az arizonai Phoenixben Clarisse édesanyjának háza mellett.

– Hogy érted azt hogy felbukkant? – A sivatagban tévelygett. Ötven fokban teljes páncélzatban és valami fonalról makogott. – Fonalról – ismételtem meg. – Teljesen bekattant. Clarisse bevitte az anyja házába hogy a halandók ne zárják diliházba. Megpróbálta meggyógyítani. Aztán megjelent Kheirón és kihallgatta. Nem sokra ment vele. Csak annyit tudott kihúzni belőle, hogy Luke emberei a Labirintus felderítésén dolgoznak. Kirázott a hideg bár pontosan nem tudtam miért. Szegény Chris… nem volt rossz gyerek. Vajon mi ment az agyára? Groverre néztem aki addigra az egész villáját elmajszolta. – Értem – mondtam. – De miért akarták felderíteni a Labirintust? – Ezt kérdeztük magunktól mi is. Ezért indult Clarisse felderítő expedícióra – folytatta Annabeth. – Kheirón titokban tartotta a dolgot mert nem akart pánikot kelteni. Engem is csak azért avatott be mert… nos a Labirintus mindig a kedvenc témám volt. Elvégre egy építészeti alkotás – nézett rám Annabeth álmodozó szemekkel. – Daidalosz, az építője egy zseni volt! De a lényeg az hogy gyakorlatilag bárhol lejuthatsz az

útvesztőbe. Ha Luke-nak sikerül megtalálni a módját hogyan igazodjon el benne bárhová eljuthat méghozzá gyorsan. – De ez egy útvesztő, nem? – Tele halálos csapdákkal – értett egyet Grover. – Zsákutcákkal. Szemfényvesztéssel. Kecskegyilkos, őrült szörnyekkel. – Ezeket mind elkerülheted ha nálad van Ariadné fonala – tette hozzá Annabeth. – Réges-régen Ariadné fonala vezette ki Thészeuszt a Labirintusból. Afféle navigációs szerkentyű volt, Daidalosz találta ki. És Chris Rodriguez is valami fonalról motyogott. – Tehát Luke megpróbálja megtalálni Ariadné fonalát? – kérdeztem. – Miért? Mire készül? Annabeth a fejét rázta. – Nem tudom. Először arra gondoltam, talán a Labirintuson keresztül akarja megtámadni a tábort de ezt azért kétlem mert a legközelebbi bejárat amire Clarisse bukkant Manhattanben van. Vagyis nem a tábor határain belül. Clarisse a Labirintus egy darabját már felderítette de… roppant kockázatos. Adódott néhány életveszélyes helyzet. Minden anyagot felkutattam ami

Daidaloszról fellelhető. Sajnos nem sokra mentem velük. Továbbra sem tudom mi lehet Luke pontos célja de egy dolog biztos: Grover problémájára csak a Labirintus lehet a megoldás. Pislogtam egyet. – Arra gondolsz hogy ott bujkál a Nagy Pán? – Ez megmagyarázná mért nem találjuk idefent. Grover megborzongott: – Mi szatírok vagyunk nem vakondok! Még soha egyetlen kutató sem merészkedett le oda! Nincs napfény nincsenek virágok nincsenek kávézók… – De a Labirintusban majdnem mindenhová eljuthatsz – mondta Annabeth. – Olvasni tud a gondolataidban. Arra tervezték, hogy átverjen, tőrbe csaljon és megöljön. De ha képes vagy rávenni hogy a Labirintus neked dolgozzon… – Elvezethet a Pánhoz – fejeztem be Annabeth helyett. – Nekem biztosan nem fog sikerülni – kapott a hasához Grover. – Már a gondolattól is mindjárt kihányom az ezüst étkészletet! – Grover talán ez az utolsó esélyed! – erősködött Annabeth. – A tanács nem tréfált. Egy hét és kezdheted a

sztepptáncoskarriered! A táborvezetők asztalánál Quintus köszörülni kezdte a torkát. Az volt az érzésem hogy nem akar jelenetet de ha Annabeth még sokáig nem ül vissza a helyére elkerülhetetlen lesz. – Később folytatjuk – szorította meg Annabeth a kezemet egy kicsit erősebben a kelleténél. – Győzd meg rendben? Visszaült az Athénéasztalhoz, és rá sem hederített az őt bámulókra. Grover a tenyerébe temette az arcát. – Nem fog menni Percy! Mindent elveszítek. A kutatóengedélyem. A Pánt. Nyithatok egy bábszínházat! – Ne mondj ilyet majd kitalálunk valamit! – vigasztaltam. Könnyes szemmel meredt rám. – Percy te láttál odalent. A küklopsz barlangjában. Tényleg azt hiszed hogy sikerülne nekem a… Hangja elcsuklott. Eszembe jutott amikor a Szörnyek Tengerének egyik szigetén Grover a küklopsz barlangjának foglya volt. Régebben sem rajongott a föld alatti helyekért de azóta egyenesen rosszul volt tőlük. A küklopszok a frászt hozták rá. Tyson is. …Grover megpróbált úgy tenni mintha nem így lenne de valójában meglehetősen jól olvastunk egymás

érzelmeiben. Ennek a Grover által létesített együttérző-kapcsolat volt az oka. Tudtam miként érez Tyson iránt. Rettegett a nagydarab sráctól. – Mennem kell – mondta Grover szomorúan. – Boróka vár rám. Még jó hogy a gyávákra bukik. Miután elment Quintusra pillantottam. Komoran bólintott mintha valami közös sötét titkunk lenne. Aztán tovább szeletelte tőrével a tányérján lévő kolbászt. Délután a pegazusistállót vettem célba. Meg szerettem volna látogatni barátomat Fekete Pétert. Szevasz, főnök!, ugrándozott körbe a karámban és veszettül csapkodott fekete szárnyaival. Ugye, hoztál kockacukrot a jó öreg haverodnak? – Az egészségtelen Fekete Péter. Nem azt kérdeztem, hogy egészséges-e, hanem, hogy hoztál, vagy sem, he? Mosolyogva egy maroknyi kockacukrot nyújtottam felé. Fekete Péterrel régi barátok voltunk. Néhány éve én mentettem meg Luke hajójáról azóta úgy érzi tartozik nekem. Nincs újabb küldetés a láthatáron, főnök?, kérdezte a pegazus. Alig várom már, hogy újra repüljek! Megpaskoltam az orrát.

– Egyelőre ne éld bele magad – hűtöttem le. – Mindenki a föld alatti Labirintusról pusmog. Fekete Péter idegesen felnyerített: Nem lónak való hely az! Remélem, te sem leszel olyan lökött, főnök, hogy lemenj oda! Nem szeretném, ha csontenyvként végeznéd! – Lehet hogy igazad van Fekete Péter! Majd meglátjuk! Fekete Péter elmajszolta a kockacukoradagját aztán úgy rázogatta a fejét mint aki túladagolta magát. Hú, főnök! Ez aztán ütős anyag! Szóval, ha megjön az eszed, és el akarsz szállni valamerre, csak füttyents! Az öreg Fekete Péter és a haverjai már repülnek is érted! Azt feleltem hogy majd észben tartom. Egy csapat fiatalabb táborlakó érkezett a lovaglóórájára és úgy láttam jobbnak ha távozom. Valami azt súgta hogy egy ideig nem fogom látni Fekete Pétert… Aznap este vacsora után Quintus harci páncélba parancsolt bennünket mintha Kapd el a zászlót! indulnánk játszani de a hangulat kevésbé volt vidám. A nap folyamán az arénából eltűntek a dobozok, és biztosra vettem, hogy akármi is volt bennük, azt az erdőbe vitték.

– Rendben – kiáltotta Quintus. – Gyülekező! Fekete bőrbe és bronzba öltözött. A fáklya megvilágította őszes haját, ettől úgy festett, mint egy szellem. Mrs. OLeary boldogan ugrált mellette abban reménykedve hogy kap a vacsoramaradékból. – Kétfős csoportokra osztalak benneteket – folytatta Quintus mire mindenki egyszerre kezdett beszélni és igyekezett magához húzni a legjobb barátját. – A csoportbeosztás már megtörtént. – Neeeeee! – panaszkodtak kórusban. – A játék egyszerű. Meg kell szereznetek az arany babérkoszorút anélkül hogy meghalnátok. A koszorút egy selyemdobozban az egyik szörny hátára erősítettem. Mind a hat szörny hátán lesz selyemdoboz de csak az egyik tartalmazza az arany babérkoszorút. Próbáljátok megszerezni a másik csapat elől. Ehhez természetesen… végeznetek kell a szörnnyel és életben kell maradnotok. A tömeg izgatott mormogásba kezdett. A feladat egyértelmű volt. Hé, nem először ölünk szörnyet! Erre képeztek ki bennünket. – Most kijelölöm a csapatokat. Nincs

csereberélés átállás nyafogás. Aughhh. Mrs. OLeary egy pizzába nyomta a képét. Quintus kihajtott egy nagy tekercset és olvasni kezdte a neveket. Beckendorf legnagyobb örömére Silena Beauregardot kapta csapattársul. Az Ellelop testvérek Travis és Connor egy csapatba kerültek. Ez nem volt meglepetés. Úgyis mindent együtt csináltak. Clarisse Lee Fletchert kapta az apollósoktól. Ütős kis páros: közelharc, távolharc, mindkettő kipipálva. Quintus tovább darálta a neveket amíg ránk nem került a sor: – Percy Jackson és Annabeth Chase. – Hurrá! – vigyorogtam rá de az Észlány csak ennyit mondott: – Hogy néz ki a páncélod?! – és segített újra szíjazni. – Grover Underwood és Tyson – folytatta Quintus. Grover ijedtében majdnem kiugrott a kecskebőréből: – Hogy?! Mi?! – Ne ne – nyöszörgött Tyson is. – Biztos csak tévedés. Kecskefiú… – Mondtam hogy nincs nyafogás! Mindenki fogja a társát. Két percet kaptok a felkészülésre. Tyson és Grover segélykérő

pillantásokat vetett felém. Bátorítólag bólogattam és a kezemmel jeleztem hogy elindulhatnak kifelé. Tyson máris szipogni kezdett Grover pedig idegesen rágcsálta a bunkósbotját. – Jól ki fognak jönni egymással – vélte Annabeth. – Gyere! Inkább azt találjuk ki hogyan maradjunk életben. Még világosban elértünk a fákhoz, de odabent, az erdő sűrűjében mintha máris éjszaka lett volna. És hideg is volt a nyár ellenére. Egyből a nyomokra bukkantunk. Egy menekülő, soklábú lény nyomaira. Követni kezdtük. Amikor átugrottunk egy patakon ágreccsenést hallottunk a közelünkben. Elbújtunk egy szikla mögé de csak az Ellelop fivérek voltak, akik káromkodva csörtettek át az erdőn. Hiába volt az apjuk a tolvajok istene olyan „halkan" lopakodtak mint két vízibivaly. Miután Ellelopék elvonultak még mélyebbre hatoltunk a nyugati erdőségbe, oda, ahol a legvadabb szörnyek élnek. Egy kiszögellésen álltunk a mocsaras tó fölött amikor Annabeth megjegyezte: – Itt hagytuk abba a keresést! Eltartott néhány pillanatig amíg rájöttem mire céloz. Tavaly télen itt hagytuk abba Nico di Angelo keresését. Grover

Annabeth és én ugyanezen a sziklán álltunk amikor megeskettem őket, hogy nem fedik fel Kheirón előtt Nico kilétét. Nem akartam hogy kiderüljön róla az igazság, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Én szerettem volna megtalálni a fiút és elrendezni vele a dolgokat hiszen én voltam az aki nem tudta megvédeni a nővérét. Elkeserített, hogy hat hónap elteltével sem sikerült a nyomára bukkannom. – Láttam őt múlt éjjel – mondtam. Annabeth összevonta a szemöldökét: – Ezt meg hogy érted? Miután beszéltem neki az Íriszüzenetről, Annabeth az erdő sötétjébe bámulva megjegyezte: – Halottakat idéz meg? Rossz úton jár. – A szellem rossz tanácsokat ad neki. Azt javasolta álljon bosszút – mondtam. – Igen… a szellemek nem jó tanácsadók. Őket más dolgok vezérlik. Ősi átkok. Ráadásul megvetik az élőket. – Engem keres. A szellem említette az útvesztőt is. Annabeth bólintott: – Akkor nincs más választásunk. Fel kell derítenünk a Labirintust. – Meglehet – véltem vonakodva. – De ki küldhette az Íriszüzenetet ha nem Nico?

Ágroppanás hallatszott. Avar zörögött. Valami nagydarab lény mocorgott mögöttünk a fák között. – Ezek tuti nem az Ellelop fivérek – suttogta Annabeth. Mindketten előhúztuk a kardunkat. Elértük Zeusz Öklét, egy nagy sziklát a nyugati erdőség kellős közepén. Természetes tájékozódási pontként szolgált ez a szikla ahol vadászat közben gyakran találkoztak egymással a táborlakók. De most senki sem volt a környéken. – Ott – suttogta Annabeth. – Nem várj! Inkább mögöttünk – feleltem. Elég furcsa volt. A zajok egyszerre több irányból érkeztek. Kivont karddal megkerültük a sziklát. – Sziasztok! – köszönt ránk valaki a hátunk mögül. Fegyverrel a kezünkben megpördültünk mire Boróka az erdei nimfa ijedten feljajdult. – Eresszétek le azokat rendben? A driádok nem szeretik az éles pengéket világos? – Boróka! – fakadt ki Annabeth. – Te meg mit keresel itt? – Én? Én itt élek. Leengedtem a kardom.

– A sziklánál? A tisztás széle felé mutatott. – Nem. A borókák közt te gyagya. Ez logikusnak hangzott és hirtelen nagyon hülyén éreztem magam. Évek óta ismerem a driádokat de még sohasem álltam le velük beszélgetni. Annyit tudtam hogy nem távolodhatnak el túl messzire az életük forrását jelentő fájuktól. – Látom nagyon elfoglaltak vagytok – sóhajtotta Boróka. – Nyakig benne vagyunk egy játékban az ellenfelünk egy csapat szörny. Próbálunk életben maradni – feleltem. – Ráérünk Boróka – mondta Annabeth. – Mondd csak mi a baj? Boróka szipogott egyet aztán selyem ruhaujjával megtörölte a szemét. – Grover. Mintha nem is ő lenne. Évek óta keresi a Pánt a nagyvilágban. De egyre rosszabb a kedve amikor visszatér. Először azt hittem, megtetszett neki egy másik fa. – Dehogy! – nyugtatta a síró nimfát Annabeth. – Erről szó sincs. – Egyszer már összejött egy fekete áfonyával – vallotta be Boróka szipogva. – Boróka, Grover nem vágyik másik fára! Egyszerűen csak aggódik a kutatási

engedélye miatt. – Nem mehet a föld alá. Nem szabad leengednetek oda! Annabeth kényelmetlenül érezte magát. – Pedig ez az egyetlen esély. Legalább azt tudjuk hol kezdjük. – Ah! – törölt le egy újabb könnycseppet Boróka az arcáról. – Arról a… A fák közül újabb zajt hallottunk és Boróka felkiáltott: – Bújjatok el! Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, puff, zöld ködgomolyaggá változott. Megfordultunk. A fák közül egy borostyánsárgán csillogó rovar mászott elő. Lehetett vagy három méter hosszú recés ollói voltak és páncélozott farka a végén akkora fullánkkal mint a kardom. Egy skorpió. A hátán vörös csomagot vitt. – Egyikünknek mögé kell kerülni – mondta Annabeth miközben a rovar felénk csörtetett – és elterelni a figyelmét hogy a másikunk levághassa a farkát. – Rendben – feleltem. – Nálad van a láthatatlanná tévő sapka? Bólintott. Annyiszor küzdöttünk már egymás oldalán hogy ismertük egymás

minden rezdülését. Megoldottuk volna a problémát könnyedén ha nem bukkan fel két további skorpió az erdőből. – Három? – lepődött meg Annabeth. – Ez lehetetlen! Az egész erdő és a fél szörnycsapat ellenünk van? Nagyot nyeltem. Eggyel könnyedén végeztünk volna. Kettővel is, egy kis szerencsével. De hárommal? Kétségesnek látszott. A skorpiók ránk támadtak úgy lengették kampós farkukat mintha fel akarnának nyársalni vele. Annabethszel a legközelebbi sziklának vetettük a hátunkat. – Felmásszunk? – kérdeztem. – Nincs rá idő – válaszolta Annabeth. Igaza volt. A skorpiók máris körbevettek. Olyan közel voltak hogy szinte láttam hogyan fut össze ocsmány szájukban a nyál a friss félistenhús látványára. – Vigyázz! – hárított el kardlappal egy fullánkot Annabeth. Előredöftem Árapállyal de nem tudtam elérni a visszahúzódó skorpiót. Oldalazva elindultunk a szikla mellett de a szörnyek követtek. Egy másik skorpió felé csaptam de túlságosan veszélyesnek ítéltem a támadást. Ha a testét vettem célba, felülről döfött a fullánkjával. Ha

a farkára támadtam akkor meg az ollóival akart elkapni. Csak védekezésre voltunk képesek de arra sem sokáig. Tettem egy újabb lépést oldalra és a hátam mögül hirtelen eltűnt a sziklafal. Egy réshez értem, ami a két legnagyobb szikla között húzódott. Vagy százszor elmentem mellette és még sosem tűnt fel… – Befelé! Annabeth az egyik skorpió felé csapott aztán úgy nézett rám mint aki megbolondult: – Oda? Túl szűk! – Fedezlek! Menj előre! Bebújt és igyekezett átpréselni magát a résen. De egyszer csak feljajdult, és a páncélszíjam után kapott. A következő pillanatban már én is zuhantam utána a gödörbe, ami az előző pillanatban még ott sem volt. Egy darabig még láttam fölöttünk a skorpiókat a fákat és az alkonyi ég bíborát aztán a gödör öszszezáródott fölöttünk, mint a fényképezőgép lencséje, és sötétség borult ránk. Zihálásunk visszhangzott a falak között. Nyirkos hideg volt odalent. Göröngyös padlón ültünk mintha téglából rakták volna. Felemeltem Árapályt. A penge

derengése elég volt ahhoz hogy meglássam Annabeth rémült arckifejezését és a mohás falakat. – Ho-hol a csudában vagyunk? – dadogta. – Biztonságos távolságban a skorpióktól – próbáltam magabiztosan beszélni de engem is kivert a hideg veríték. A rés nem vezethetett egy barlangba. Ha lett volna itt egy barlang bizonyára tudtam volna róla. Ez biztos. Mintha elnyelt volna a föld. Nem tudtam másra gondolni, csak az étkezőpavilon padlójának gödrére amely a múlt nyáron elemésztette a csontvázakat. Azon tűnődtem, vajon nem ugyanez történt-e velünk is. Ismét felemeltem a kardomat. – Egy hosszúkás teremben vagyunk. – Ez nem terem. Ez egy folyosó – javított ki Annabeth. Igaza volt. Az előttünk kavargó sötétség valahogy… mélyebbnek tűnt. És mintha langyos szellő lengedezett volna, mint a metróalagutakban. De ez a szellő sokkal ősibb volt, és sokkal fenyegetőbb. Elindultam előre, de Annabeth karon ragadott: – Egyetlen lépést se tovább! Meg kell találnunk a kijáratot. Annabeth egyre ijedtebbnek hangzott.

– Rendben – ígértem meg neki. – A kijárat… Amikor felnéztem rádöbbentem hogy nem látni a gödör száját. Vastag kőréteg zárta el. A folyosó mintha mindkét irányban a végtelenbe nyújtózna. Annabeth megfogta a kezemet. Máskor ettől zavarba jövök, de abban a sötétben örültem neki hogy tudom hol van. Ez volt az egyetlen dolog amiben biztos lehettem. – Két lépést vissza! – vezényelte Annabeth és mint két bányász hátrálni kezdtünk. – Rendben – mondta ekkor. – Most segíts átvizsgálni a falakat! – Minek? – kérdeztem. – Hogy megtaláljuk Daidalosz jelét – közölte mintha ennek csakugyan lett volna értelme. – Ööö vagy úgy! Milyen jelet ke… – Megvan! – sóhajtotta megkönnyebbülten Annabeth. A kezét egy kis mélyedésbe nyomta a fal kék színnel felderengett és megjelent rajta a görög ábécé negyedik betűje, a delta: Δ. A mennyezet szétnyílt a fejünk felett, és feltűntek az éjszakai égbolt csillagai. Sokkal sötétebb volt odakint mint számítottam rá. Fém létrafokok jelentek meg a falon és hangokat hallottunk. A

nevünket kiabálták. – Percy! Annabeth! – bőgött túl mindent Tyson, pedig a többiek is teli torokból ordítoztak. Idegesen Annabethre pillantottam aztán mászni kezdtünk. Megkerültük a sziklát és Clarisse-ba valamint a többi fáklyát tartó táborlakóba ütköztünk. – Ti meg hol voltatok?! – ripakodott ránk. – Már egy örökkévalóság óta keresünk benneteket! – De csak néhány percre tűntünk el… – motyogtam. Kheirón előreügetett, Tyson és Grover követte. – Percy! – kiáltott fel Tyson. – Jól vagy? – Jól vagyunk. Csak beleestünk egy lyukba. A többiek hitetlenkedve néztek először rám, aztán Annabethre. – Nem hazudok! El akartunk bújni három skorpió elől a sziklák között. De csak néhány percre tűntünk el. – Már egy órája eltűntetek – mondta Tyson. – A játéknak vége. – Így igaz – bizonygatta Grover. – Mi nyertünk volna ha ez a küklopsz nem ül a nyakamra. – Véletlen volt! – ellenkezett Tyson és egy nagyot tüsszentett.

Clarisse viselte az arany babérkoszorút de még csak el sem dicsekedett vele. Ez nem vallott rá. – Egy lyukba? – kérdezte gyanakodva. Annabeth nagy levegőt vett, aztán a táborlakókra tekintett: – Kheirón talán jobb lenne ha ezt a Nagy Házban beszélnénk meg. Clarisse levegő után kapkodott: – Megtaláltad ugye?! Annabeth az ajkába harapott. – Megtaláltam. Azaz megtaláltuk – helyesbített. A táborlakók kérdezősködni kezdtek, mert hozzám hasonlóan, ők sem értették, miről is van szó, de Kheirón csendre intette őket. – A ma este nem alkalmas erre és ez a hely túl veszélyes – nézett a sziklákra mintha csak most döbbent volna rá erre. – Menjen vissza mindenki a bungalójába! Aludjatok. Ügyesek voltatok de eljött a takarodó ideje. A táborlakók nyafogva ugyan de mindannyian elindultak visszafelé miközben össze-összesúgtak és gyanakvó pillantásokkal méregettek. – Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Clarisse. – Például azt hogy Luke-ot miért érdekli újabban annyira a Labirintus.

– Várjatok egy percet! – szakítottam félbe. – Miről van szó? Elárulnátok hogy mit találtunk meg? Annabeth felém fordult szemében aggodalom sötétlett. – A Labirintus bejáratát. Egy titkos támadási útvonalat amelyen keresztül az ellenségeink a tábor szívébe juthatnak. 4. ANNABETH SZABÁLYT SZEG Kheirón ragaszkodott hozzá hogy reggel beszéljük meg a dolgot. Ennyi erővel ezt is mondhatta volna: „Skacok, az életetek veszélyben forog. De azért szép álmokat!" Nehezen aludtam el, és amikor végre sikerült, egy börtönről álmodtam. Egy guggoló fiút láttam szandálban és görög tunikában vastag kőfalak közt. A börtön felülről nyitott volt ugyan, látszódtak a csillagok de a hétméternyi tükörsima márványfalon emberfia nem lett volna képes felkapaszkodni. A padlón faládák hevertek. Feldöntve összetörve mintha csak bedobálták volna őket ide. Az egyikből bronz szerszámok dőltek a földre: iránytű, fűrész és más hasonló dolgok, amiket nem tudtam beazonosítani. A fiú a sarokban kuporgott, és a hidegtől vagy a félelemtől reszketett. Teste sárfoltos volt. Arca karja és lába teli

karcolással és zúzódással, minta őt is a ládákkal együtt hajították volna le ide. Aztán nyikorogva kinyílt egy duplaszárnyú tölgyfa ajtó. Két bronzpáncélos őr lépett be rajta, akik a magukkal hurcolt öszszevert, idős embert úgy hajították a börtön kövére, mint egy rongycsomót. – Apám! – futott hozzá a fiú. Az öregről cafatokban lógott a ruha. Hajába ősz tincsek vegyültek, és hosszú, göndör szakálla volt. Orrát betörték. Szája felrepedt. A fiú a két keze közé vette az idős ember arcát. – Mit tettek veled? – kérdezte, aztán az őrök felé kiáltott. – Megöllek benneteket! – Az öldöklés ma elmarad – szólalt meg egy hang. Az őrök félreálltak. Mögöttük egy magas, fehér köpenyes alak jelent meg. Fején vékony aranykoronát viselt. Szakálla olyan hegyes mint a lándzsahegy. Tekintetében kegyetlenség villogott. – Segítettél az athéninek megölni a Minótauroszt. Ellenem fordítottad a saját lányomat. – Magának köszönheti királyom – felelte rekedten az öreg.

Az őr mellkason rúgta az idős embert, aki fájdalmában feljajdult. – Hagyják abba! – kiáltotta a fiatalember. – Mivel annyira imádod a Labirintusodat – folytatta a király – úgy döntöttem, hogy itt hagylak. Ez lesz az új műhelyed. Készíts nekem egy új csodát. Nyűgözz le. Egy útvesztő nem lehet meg szörny nélkül. Az enyém leszel! – Nem tud megfélemlíteni – nyögte az öreg. A király hidegen mosolygott. Aztán a fiúra nézett. – De a saját fiadat csak félted nem? Ha újabb csalódást okozol a fiad issza meg a levét. A király kifordult a teremből, és az őreivel együtt elvonult, ott hagyva a fiút és az öreget a sötétben. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte a fiú. – Apám megölnek téged! Az öreg nagy nehezen nyelt egyet aztán mosolyt erőltetett az arcára, ami vérző szája miatt ijesztő grimaszra sikeredett. – Tarts ki fiam – mondta. – Majd csak… kijutunk… innen valahogy… – nézett fel a csillagos égboltra. Az ajtóra kívülről hangos csattanással ráhullott a retesz, és jéghideg verítékben úszva felriadtam.

Még mindig az álom hatása alatt voltam amikor Kheirón öszszehívatta a tanácsot a vívóarénában. A helyszínt mindenestre elég furcsának találtam: miközben a tábor sorsáról tárgyaltunk Mrs. OLeary egy életnagyságú, nyikorgó, rózsaszínű gumijakon csámcsogott. Kheirón és Quintus a fegyvertartó előtt állt. Annabeth és Clarisse egymás mellett ülve tartotta meg az összefoglalót. Tyson és Grover olyan távol helyezkedett egymástól amennyire csak lehetett. Az asztalnál helyet kapott még Boróka az erdei nimfa Silena Beauregard Travis és Connor Ellelop Beckendorf Lee Fletcher és még Árgus is ott ült közöttünk a százszemű biztonsági főnök. Jelenléte tovább növelte az esemény komolyságát. Árgus ugyanis amennyire én tudtam csak a legvégső esetben mutatkozott nyilvánosan. Amíg Annabeth beszélt, Árgus olyan erősen bámulta, hogy bevérzett az égszínkék szeme. – Bizonyára Luke is tud a bejáratról. Ő mindent tud a táborról – mondta Annabeth. Egy kis büszkeséget véltem kihallani a hangjából mintha gonoszsága ellenére egy kicsit még most is tisztelné a fiút. Boróka megköszörülte a torkát:

– Én is erről akartam tegnap este beszélni veletek. Az a rés régóta ott van. Luke többször is használta. Silena Beauregard felvonta a szemöldökét: – Tudtál a Labirintus bejáratáról és nem szóltál nekünk róla? Boróka arca elzöldült. – Nem tudtam hogy fontos lehet. Azt hittem csak egy barlangbejárat. Nem szeretem a koszos öreg barlangokat. – Mondtam én hogy jó ízlése van! – sóhajtott fel Grover. – A barlangra nem is figyeltem volna fel csak… Luke-ra – lett egy újabb árnyalattal zöldebb a nimfa. Grover felhorkant: – Felejtsétek el, amit a jó ízléséről mondtam az előbb! – Érdekes – jegyezte meg a kardját élesítgető Quintus. – Úgy vélitek hogy ez a fiatalember ez a Luke azon a résen keresztül akarja lerohanni a tábort? – Egész biztosan ez a terve – mondta Clarisse. – Ha fennáll a veszélye hogy Luke a Félvér Tábor varázshatárait kijátszva az erdő közepén felbukkan a szörnyhadseregével, akkor nem szabad kockáztatnunk. Könnyűszerrel eltörölhet bennünket a föld színéről. Bizonyára hónapok óta tervezi a rajtaütést.

– Felderítőket küldött az útvesztőbe – szólalt meg Annabeth. – Erről tudomásunk van mert… találtunk egyet. – Chris Rodriguezt – nézett Kheirón sokat sejtetően Quintusra. – Ah. A fiú aki… Igen. Értem. – A fiú aki micsoda? – vágtam közbe. Clarisse rám nézett: – Figyelj! Luke olyan eszközt akar amivel tájékozódhat az útvesztőben. Ezért keresi Daidalosz műhelyét. Eszembe jutott a tegnap éjszakai álmomban látott szakadt ruhás öreg. – A fickóét aki a Labirintust tervezte – mondtam. – Igen – felelt Annabeth. – Ő minden idők legnagyobb építésze és feltalálója. A legenda igaz a Labirintus közepén van a műhelye. Ő az egyetlen, aki átlátja az útvesztőt. Ha Luke megtalálja, és meg tudja győzni, hogy segítsen neki, akkor nem fogja a Labirintus feltérképezésével tölteni az idejét. Túl sok embere életébe kerülne. Eltalál benne bárhova – gyorsan és biztonságosan. Legelőször a Félvér Táborba, hogy végezzen velünk aztán pedig… Az Olimposzra. Az arénára halálos csönd borult csak Mrs. OLeary csámcsogott tovább a kibelezett gumijakon: NYÍK! NYÍK!

Beckendorf az asztalra fektette hatalmas kezét és azt kérdezte: – Várjunk csak, Annabeth! Jól hallottam? Meggyőzni Daidaloszt? Ezek szerint Daidalosz él? Quintus felhorkant: – Ezt kötve hiszem. Háromezer éve életben lenne?! De ha életben is van a legenda szerint elmenekült a Labirintusból nem? Kheirón idegesen toporgott a patáin. – Ez itt a probléma drága Quintusom! Ez az amit senki sem tud biztosan. Vannak különféle pletykák… Nos sok zavarba ejtő szóbeszéd járja Daidaloszról ezek közül az egyik az hogy élete vége felé visszamenekült a Labirintusba. Lehet hogy még ma is ott van. Az álmomban látott öregre gondoltam aki olyan törékenynek tűnt, mint aki a következő hetet sem húzza ki, nem hogy a következő háromezer évet. – Le kell mennünk – jelentette be Annabeth. – Meg kell találnunk a műhelyét Luke előtt. Ha Daidalosz életben van meggyőzzük, hogy minket segítsen, és ne Luke-ot. Ha Ariadné fonala még mindig létezik tennünk kell róla hogy soha ne kerüljön Luke kezébe. – Várj egy percet! – szóltam közbe. –

Ha a támadás miatt aggódunk miért nem robbantjuk fel a bejáratot. Miért nem zárjuk le? – Jó ötlet! Én majd szerzek dinamitot – lelkesedett Grover. – Az nem olyan egyszerű, idióták! – mordult ránk Clarisse. – Valójában a phoenixi kijáratot megpróbáltuk beomlasztani. Nem sikerült túl jól. Annabeth bólintott: – A Labirintus egy mágikus építmény Percy. Egyetlen bejáratának felszámolásához is hatalmas erőre lenne szükség. Clarisse egy rombológolyóval ledöntött egy egész épületet de a Labirintus bejárata épp csak elmozdult. A legtöbb amit tehetünk hogy megakadályozzuk Luke-ot abban hogy tájékozódni tudjon a Labirintusban. – Meg is küzdhetünk velük – vélte Lee Fletcher. – Tudjuk hol a bejárat. Felállíthatunk elé egy védelmi vonalat és felkészülve várnánk őket. Ha megjelenik a hadsereg, nyílzáport neki! – Valóban felállíthatnánk egy védelmi vonalat – értett egyet Kheirón. – De attól tartok Clarisse-nak igaza van. Táborunkat a mágikus határok óvják több száz év óta. Ha Luke-nak sikerülne a határokat kikerülve egy igazán nagy szörnyhadsereggel felbukkanni a

táborban… akkor alulmaradnánk a küzdelemben. Ez a hír mindenkit lesújtott. Kheirón általában derűlátó volt, és bizakodó. Ha ő is úgy vélte, hogy nem tudnánk visszaverni egy támadást akkor valóban rosszul állt a szénánk. – Nekünk kell először megtalálnunk Daidalosz műhelyét – erősködött Annabeth. – Meg kell kaparintanunk Ariadné fonalát hogy Luke ne használhassa. – De ha senki sem képes tájékozódni az útvesztőben, akkor milyenek az esélyeink? – Évekig tanulmányoztam az építészetet – kezdte Annabeth – nálam jobban senki sem ismeri Daidalosz Labirintusát. – De csak könyvekből. – Voltaképpen igen. – Az nem elég. – Elégnek kell lennie. – De nem elég. – Akarsz segíteni vagy sem? Most vettem csak észre hogy mindenki úgy kapkodja a fejét hol Annabethre hol rám nézve mint egy teniszmeccsen. Mrs. OLeary jakja egy fülsértő nyikorgás kíséretében megvált rózsaszín gumifejétől. Kheirón megköszörülte a torkát:

– Kezdjük a legfontosabbal. Le kell menni a Labirintusba meg kell keresni Daidaloszt és megakadályozni Luke támadását. – Nem kérdéses hogy kinek kell vezetnie a küldetést – mondta Clarisse. – Annabethnek. Mindenki helyeselve hümmögött. Annabeth kislány korától arra várt hogy megkapja a saját küldetését most mégis zavarban volt. – Te is ugyanolyan sokat tettél a küldetésért mint én – szólalt meg Annabeth – neked is köztünk a helyed. De Clarisse megrázta a fejét: – Én többé be nem teszem oda a lábam. Travis Ellelop felkacagott: – Mi az Clarisse berezeltél? Clarisse felállt az asztaltól. Azt hittem hogy agyoncsapja Travist. De csak ennyit mondott remegő hangon: – Te nem értesz semmit punk! Nem megyek le oda még egyszer és kész! Soha többé. Azzal kirobogott az arénából. Travis ijedten pislogott körbe: – Én igazán nem akartam… Kheirón felemelte a kezét: – Szegény lány nehéz év áll mögötte. Mindannyian egyetértünk abban hogy Annabeth vezesse a küldetést?

Mindenki bólintott csak Quintus nem aki összefont karral az asztalt bámulta. Nem hiszem hogy ezt rajtam kívül bárki észrevette volna. – Rendben – fordult Kheirón Annabethhez. – Akkor itt az idő, hogy ellátogass az Orákulumhoz. Remélem, egy darabban visszatérsz és megbeszélhetjük hogyan tovább. Az Annabethre való várakozás sokkal rosszabb volt mint az Orákulumnál tett látogatásaim. Az Orákulumot már kétszer hallottam próféciát mondani. Először a Nagy Ház poros padlásán, ahol Delphoi szelleme egy mumifikálódott hippiben szunnyadt. Másodszor az erdőben, mert az Orákulumnak kedve szottyant egy kis sétához és kijött utánam. Rémálmaimban azóta is kísért ez a kép. Jómagam sohasem éreztem hogy fenyegetve lennék az Orákulum által de hallottam történeteket: táborlakókról akik megőrültek, és akadtak olyanok is akiket olyan valóságosnak tűnő látomások gyötörtek, hogy szörnyethaltak a félelemtől. Fel-alá járkáltam az arénában. Mrs. OLeary eközben az ebédjét fogyasztotta ami negyven kiló darált húsból és néhány szemeteskuka nagyságú

kutyakekszből állt. Azon tűnődtem, hol szerezhette be Quintus azokat a nagy kekszeket. Nem tűnt valószínűnek, hogy egyszerűen bement egy állateledelboltba, és bepakolta a cuccot a bevásárlókocsiba. Kheirón, Quintus és Árgus elmélyülten társalgott. Úgy tűnt, mintha valamiben nem értenének egyet mert Quintus folyamatosan rázta a fejét. Az aréna túloldalán az Ellelop fivérek és Tyson miniatűr, bronz harci szekerekkel játszottak amiket Tyson készített páncéldarabokból. Abbahagytam a fel-alá járkálást kisétáltam az arénából és a mező másik oldalán álló Nagy Házra pillantottam. A padlásab lakok sötétek voltak. Semmi sem moccant mögöttük. Mi tart Annabethnek ilyen sokáig? Biztos voltam benne hogy az én küldetésemmel nem foglalkozott ennyit az Orákulum. – Percy! – suttogta egy lányhang. A bokorban Borókát pillantottam meg, aki zavarba ejtő ügyességgel rejtőzött el a zöldben. Türelmetlenül magához intett: – Úgy gondoltam tudnod kell hogy nem csak Luke-ot láttam a barlang körül. – Mire célzol? – Szerettem volna elmondani még

valamit, de ő is ott volt – nézett az aréna felé. – A kardmester. Láttam ahogy a barlang körül szaglászik. A gyomrom összeszorult: – Quintus? Mikor? – Nem tudom, nincs túl jó időérzékem. Azt hiszem, egy héttel ezelőtt bukkant fel arrafelé először. – Mit csinált? Bement a barlangba? – Nem tudom Percy. Az az alak nagyon furcsa. Nem is láttam, hogy átvágott volna a mezőn. Egyszer csak ott termett. Meg kell mondanod Grovernek hogy túl veszélyes a… – Boróka! – harsant fel Grover hangja az arénából. – Hová tűntél? Boróka felsóhajtott: – Mennem kell – suttogta. – Ne felejtsd el továbbadni Grovernek amit mondtam. Ne bízzatok abban az emberben! Azzal visszafutott az arénába. Ismét a Nagy Házra pillantottam. Most kezdtem csak igazán aggódni. Ha Quintus készült valamire… Szükségem volt Annabeth tanácsára. Talán ő tudja, mit kezdjünk Boróka híreivel. De hol lehet Annabeth? Mit művel vele az Orákulum? Nem szokott ilyen sokáig tartani. Végül nem bírtam tovább. Igaz hogy szabályellenes volt de úgysem

figyelt senki. Fogtam magam, és átvágtam a mezőn. A Nagy Ház nappalija szokatlanul csendes volt. Nem kártyázott a kandalló előtt Dionüszosz, nem zabált szőlőt, és nem panaszkodott a szatíroknak. Elindultam a folyosón a padló nyikorgott a lépteim alatt. A lépcső aljánál tétovázni kezdtem. A padlásra egy csapóajtón keresztül lehetett feljutni négy emelettel feljebb. Annabeth bizonyára ott van valahol. Némán álltam és hallgatóztam de egyáltalán nem azt hallottam amire számítottam. Valaki zokogott. Ráadásul nem fentről, hanem valahonnan lentről jött a hang. Megkerültem a lépcsőt. A pinceajtót nyitva találtam. Eddig nem is tudtam hogy a Nagy Háznak pincéje is van. Bekukucskáltam és két alakot pillantottam meg a túlsó sarokban az ambróziásüvegek és az eperbefőttek között. Az egyikük Clarisse volt. A másik egy tizenéves spanyol fiú aki szakadt terepnadrágot és fekete koszos rövid ujjút viselt. A haja zsírosan összetapadva lógott. Saját vállait markolászva zokogott. Chris Rodriguez volt az a félvér aki átpártolt Luke-hoz. – Nincs semmi baj – nyugtatta Clarisse. – Igyál még egy kis nektárt!

– Te csak a képzelet szüleménye vagy Mary! – hátrált Chris a sarokba. – Memenj innen! – Nem Mary vagyok – mondta Clarisse kedves de szomorú hangon. Nahát ez a lány így is tud beszélni? – Engem Clarissenak hívnak. Emlékezz! Kérlek! – Itt olyan sötét van! – fakadt ki a fiú. – Gyere ki a napfény majd segíteni fog! – csalogatta a lány. – Ezer… koponya. A föld meggyógyítja őt. – Chris – könyörgött Clarisse mintha sírás fojtogatná. – Meg kell gyógyulnod! Mr. D. hamarosan visszatér. Ő az őrület szakértője. Tarts ki addig! Chris tekintette olyan volt mint a sarokba szorított patkányé: vad és kétségbeesett. – Innen nincs kiút Mary! Nincs kiút! Ez volt az a pillanat amikor észrevett és rekedt halálra rémült hangon felkiáltott: – Ott az a szörnyeteg Poszeidón fia! Hátrébb húzódtam nehogy Clarisse meglásson. Biztosra vettem hogy menten kirobog és leüvölti a fejem de ehelyett szomorú hangon tovább kínálgatta nektárral Christ. Talán ezt is csak a fiú látomásainak tudta be de… Poszeidón fia? Igaz hogy Chris rám nézett de miért éreztem úgy mintha nem rólam beszélne? Ráadásul Clarisse kedvessége… El sem

tudtam képzelni hogy valakit ennyire kedvelhet de ahogyan kiejtette a fiú nevét… Bizonyára ismerte azelőtt is, hogy átállt volna a másik oldalra. Közelebbről, mint gondoltam volna. És a fiú most egy sötét pincében reszket ahonnan ki sem meri dugni az orrát és valami Maryt emleget. Nem csoda ha ezek után Clarisse nem hajlandó lemenni a Labirintusba. De mi történhetett Chrisszel odalent? Nyikorgás hallatszott odafentről, mintha a padlásajtó nyílt volna ki. Az ajtóhoz rohantam. Minél messzebbre akartam kerülni ettől a háztól. – Kedvesem – kezdte Kheirón – tehát túl vagy rajta. Annabeth az arénába sétált, lerogyott egy kőre, és a földet bámulta. – Nos? – kérdezte Quintus. Annabeth először rám nézett. Nem tudtam eldönteni figyelmeztetni akare a pillantásával, vagy egyszerűen csak a benne tükröződő félelmet láttam meg. Ezután Quintusra nézett: – Megkaptam a próféciát. Nekem kell vezetnem a küldetést hogy megtaláljuk Daidalosz műhelyét. Senki sem éljenzett. Nem mintha nem szerettük volna Annabethet és nem örültünk volna hogy végre küldetést

vezethet, de ez az út őrülten veszélyesnek ígérkezett. Miután láttam mi történt Chris Rodriguezzel én sem szerettem volna hogy Annabeth betegye a lábát abba a szörnyű útvesztőbe. Kheirón az egyik patájával kapálni kezdte a homokot. – Hogyan szólt a prófécia kedvesem? Pontosan ismételd el minden szó számít! Annabeth nagyot sóhajtott: – Ööö… nos, a prófécia így hangzik: „Az útvesztő sötétjét bejárjad…" Visszafojtott lélegzettel vártuk a folytatást. – „A halott az áruló az elveszett feltámad." Grover felkapta a fejét: – Az „elveszett" csakis a Nagy Pánra utalhat! Ez aztán a jó hír! – De hogy a halottal és az árulóval együtt az már kevésbé – tettem hozzá. – És? Halljuk a folytatást! – kérte Kheirón. – „Athéné gyermekének végső csatája…" – szavalta Annabeth. – „Bízva lészen a szellemkirályra." Mindenki kényelmetlenül pislogott körbe. Annabeth Athéné gyermeke volt, és ez a „végső csata" nem hangzott túl jól. – Hé… Ne vonjunk le elhamarkodott

következtetéseket! – figyelmeztetett Silena. – Elvégre nem Annabeth Athéné egyetlen gyermeke. – De ki lehet a szellemkirály? – tűnődött Beckendorf. Senki sem válaszolt. Eszembe jutott az Írisz-üzenet a szellemmel társalgó Nicóról. Rossz érzés fogott el azt gyanítottam hogy a próféciának köze lehet az álomhoz. – Nincs több sor? – kérdezte Kheirón. – Mintha nem lenne teljes a prófécia. Annabeth habozott. – Nem emlékszem rá pontosan. Kheirón összevonta a szemöldökét. Annabeth agya olyan mint a szivacs. Elég egyszer hallania valamit hogy ne felejtse el többé. Annabeth kényelmetlenül fészkelődött a helyén. – Volt még valami olyasmi hogy… „A kapu elpusztul ha a hős utolsót inhalál." – És még? – faggatta tovább Kheirón. Annabeth felállt: – Nem emlékszem az utolsó sorára – hazudta. – A lényeg hogy le kell mennem a Labirintusba meg kell találnom Daidalosz műhelyét, és megállítanom Luke-ot. De ehhez… segítségre van szükségem. – Felém fordult: – Elkísérnél?

– Persze – vágtam rá rögtön. Annabeth azon a napon először elmosolyodott. Már ezért megérte. – Grover te is jössz? Vár a vadon istene. Mintha Grover elfelejtette volna mennyire utál a föld alatt tartózkodni. A prófécia Nagy Pánra utaló sora egészen felvillanyozta. – Rágcsálnivalónak bepakolok egy extra szemétadagot! – Tyson – folytatta Annabeth. – Rád is szükségem van. – Hurrá! Várnak a nagy BUMMOK! – Tyson olyan hangosan csapta össze örömében lapáttenyerét hogy a sarokban szundikáló Mrs. OLeary is felriadt rá. – Várj Annabeth! – szólalt meg Kheirón. – Ez ellent mond az ősi szabályoknak. Egy hős csak két társat vihet magával. – De mindegyikükre szükségem van – kötötte az ebet a karóhoz Annabeth. – Kheirón ez nagyon fontos! Nem tudom miért volt ennyire eltökélt de nekem tetszett hogy Tysont is bevette a csapatba. El sem tudtam képzelni hogy itt hagyjuk. Hatalmas volt, erős, emellett nagyszerűen értett a szereléshez. És a szatírokkal ellentétben a küklopszok szerettek a föld alatt tartózkodni.

– Annabeth! – Kheirón idegesen csapkodta ide-oda a lófarkát. – Gondold át még egyszer! Az ősi törvényeket nem lehet következmények nélkül megszegni. Tavaly télen öten indultak Artemisz megmentésére és csak hárman tértek vissza. Ezt ne felejtsd el. A három szent szám. A három Moira a három fúria Kronosz három olimposzi fia. Egy erős szám, ami sok veszélynek ellenszegül. A négy… az kockázatos. Annabeth felsóhajtott. – Tudom. De nem tehetünk mást. Kérlek! Láttam Kheirónon hogy nem tetszik neki a dolog. Quintus úgy nézett ránk mintha azt latolgatná melyikünk hagyja majd ott a fogát. Kheirón nagyot sóhajtott. – Legyen. A megbeszélésnek vége. A küldetés résztvevői kezdjék meg a felkészülést. Holnap hajnalban leküldünk benneteket a Labirintusba. Quintus félrevont miután a tanács feloszlott. – Rossz érzésem van – mondta. Mrs. OLeary odajött hozzám boldogan csóválta a farkát és a lábam elé ejtette a pajzsot. Eldobtam neki. Quintus az elrobogó kutya után pillantott. Nem felejtettem el hogy Boróka látta Quintust

a barlang körül szaglászni. Nem bíztam meg benne de a szeméből őszinte aggodalmat olvastam ki. – Nem örülök neki hogy lemész oda. Senkinek sem szabadna. De ha mégis megteszed valamit ne felejts el! A Labirintust úgy tervezték hogy megbolondítson hogy becsapjon hogy elvonja a figyelmed. Túl veszélyes hely ez a félvéreknek. Könynyű elterelni a mi figyelmünket. – Maga is járt odalent? – Réges-régen – mondta rekedten. – De majdnem ott hagytam a fogam. És a legtöbben nem annyira szerencsések mint én. Megmarkolta a vállamat: – Percy mindig arra koncentrálj ami a legfontosabb. Ha erre képes leszel sikerülhet. Most pedig szeretnék neked adni valamit. Egy kis ezüsthengert adott át ami olyan hideg volt hogy majdnem eldobtam. – Egy sípot? – Egy kutyasípot. Mrs. OLearyét. – Ööö… köszi… de… – Arra vagy kíváncsi hogyan veszed majd hasznát az útvesztőben? Nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy működni fog. Mrs. OLeary egy pokolkutya nem létezik számára

legyőzhetetlen távolság. Könnyebb lenne a lelkem, ha tudnám hogy nálad van. Csak akkor használd ha tényleg segítségre van szükséged. De légy óvatos. A síp sztüxi jégből készült. – Milyen jégből? – A Sztüx folyó jegéből. Nagyon nehéz megmunkálni. Nagyon törékeny. Nem olvad el de ha belefújsz összetörik. Vagyis csak egyszer használhatod. Luke-ra gondoltam, ősi ellenségemre. Mielőtt elindultam volna első küldetésemre, Luke-tól is kaptam valamit – varázscipőket, amelyek majdnem a halálba sétáltak velem. Quintus kedvesnek tűnt. Gondoskodónak. Mrs. OLeary is kedvelte ami már jelentett valamit. A pokolkutya a lábam elé dobta öszszenyálazott pajzsát és izgatottan felvakkantott. Szinte szégyenkeztem amiért nem bízom meg Quintusban. De Luke-ban sem lett volna szabad megbíznom akkoriban. – Köszönöm – csúsztattam zsebembe a jéghideg sípot de megfogadtam hogy soha sem fogom használni. Aztán elsiettem Annabeth után. Elég sok időt töltöttem már el a táborban, de még soha sem jártam az Athéné-bungalóban. Ezüstös épület volt semmi kirívó nem

volt rajta az ablakokon egyszerű, fehér függönyök, és bagolyszobor a bejárat felett amely mintha engem figyelt volna ónixszemével ahogy közeledtem. – Helló! – kiáltottam be. Senki sem válaszolt. Beléptem és elállt a lélegzetem. Zsenipalánták játszótere tárult a szemem elé. Az ágyak félretolva a sarokba mintha az alvás csak mellékes dolog lenne. A szobát munkaasztalok szerszámok és fegyverek töltötték be. A szoba hátuljában hatalmas könyvtár állt régi tekercsekkel, bőr- és papírkötéses könyvekkel. Észrevettem egy tervezőasztalt vonal zókkal, szögmérőkkel és háromdimenziós épületmakettekkel. A mennyezet hatalmas és ősi háborús térképekkel volt kitapétázva. Az ablak alatt páncélok lógtak csillogtak-villogtak. Annabeth a szoba végében állt és a régi tekercsek között keresgélt. – Kop-kop! – Ó… te vagy az? Nem is hallottam hogy bejöttél – pördült meg ijedten. – Minden rendben? – kérdeztem. – Igen – nézett homlokát ráncolva a kezében tartott tekercsre – csak folytatom a felkészülést. Daidalosz Labirintusa hatalmas. Csupa egymásnak ellentmondó történetet találok róla. A

térképek pedig sehonnan sehová vezetnek. Eszembe jutott Quintus figyelmeztetése hogy a Labirintus el akarja terelni az ember figyelmét. Azon tűnődtem, Annabeth tud-e erről. – Majd megoldjuk valahogy – ígértem. Haja elszabadult és kócos fürtök lógtak az arcába. Szürke szeme most szinte feketének tűnt. – Hétéves korom óta arra vágyom hogy küldetést vezethessek – mondta. – Te leszel a legjobb vezető! Hálás tekintettel nézett rám. Aztán az asztalon heverő könyvek és tekercsek halmára meredt. – Aggódom Percy. Talán nem lett volna szabad téged Tysont és Grovert is belerángatnom ebbe. – Hé Észlány nem zavar hogy a barátaid vagyunk? Semmi pénzért nem hagynánk ki. – De… – hallgatott el hirtelen. – Mi a baj? A prófécia? – kérdeztem. – Nem azzal semmi baj – mondta vékony hangon. – Mi az utolsó sora? Valami olyasmit tett ami igazán meglepett. Vissza kellett pislognia a könnyeit és kétségbeesve felemelte a karját.

Előreléptem, és megöleltem. Pillangók kezdtek verdesni a gyomromban. – Hé semmi baj minden rendben lesz! – veregettem meg a hátát. Egyszerre éreztem az egész szobát. Mintha a polcokon lévő könyvek legapróbb betűit is el tudnám olvasni. Annabeth haja citromszappan-illatú volt. Egész testében remegett. – Lehet hogy Kheirónnak igaza volt és nem lett volna szabad megszegnem a törvényt. De nem tehettem mást. Szükségem van mindhármótokra. Így érzem. – Akkor meg miért aggódsz? – próbálkoztam. – Azelőtt is rengeteg nehézséget legyőztünk már együtt. – De ez most más. Nem szeretném ha történne valami… akármelyikőtökkel. A hátam mögött valaki megköszörülte a torkát. Annabeth egyik féltestvére volt az Malcolm. Arca szinte lángolt. – Oh… bocs – kezdte. – Az íjászatóra elkezdődött. Kheirón azt üzeni jelenj meg rajta. Utánad küldött. Elengedtem Annabetht: – Csak régi térképeket nézegettünk – mondtam zavaromban. Malcolm rám bámult: – Értem.

– Mond meg Kheirónnak hogy mindjárt megyek – szólalt meg Annabeth Malcolm sietve távozott. Annabeth megdörzsölte a szemét: – Menj előre, Percy! Fel kell készülnöm az íjászatórára! Bólintottam de még sohasem voltam ennyire összezavarodva. Legszívesebben kirohantam volna a kabinból. De valami ott tartott. – „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót inhalál…" Ez a próféciád utolsó előtti sora. – Azon gondolkozol, melyik hősre célozhatott? Fogalmam sincs. – Nem. Más dolog fúrja az oldalam. Az utolsó sor általában az előzőre rímel. Vagyis lehet, hogy az utolsó sor… Ugye a „halál" szóra végződik? – nyögtem ki végül. Annabeth lehajtotta a fejét és a tekercseit bámulta. – Jobb ha most mész Percy! Fel kell készülnöd a küldetésre. Majd… majd reggel találkozunk. Ott hagytam őt a sehonnan sehová tartó térképekre meredve. De nem hagyott nyugodni a gondolat hogy egyikünk nem tér vissza élve erről a küldetésről. 5. HAPPY MEAL A HOLTAKNAK Legalább jól kialudtam magam a

küldetés előtt, gondolhatjátok. De rosszul gondoljátok. Azon az éjszakán álmaimban az Androméda hercegnő egyik kabinjában voltam. A nyitott ablakokon át a holdfényes tengerre láttam. A selyemfüggönyökkel hűs szél játszott. Luke egy perzsaszőnyegen térdelt Kronosz aranyszarkofágja előtt. A beszüremlő holdfényben haja egészen fehérnek tűnt. Görög tógában volt fölötte válláról leomló köpenyt fehér himationt, viselt. A fehér ruhadarab egészen időtlenné és egy kicsit valótlanná is tette alakját egy kisistenhez hasonlított az Olimposzról. Amikor legutóbb láttam éppenhogy csak túlélt egy súlyos zuhanást a Tam-hegyről. Most teljesen egészségesnek tűnt. Majd kicsattant. – Kémeink jelentése szerint sikerrel jártunk nagyuram a Félvér Tábor csakugyan küldetést indít ahogyan megjósolta. Az egyezséget szinte megkötöttnek tekinthetjük. Ki vál ó. Kronosz nem beszélt sokat, hangja mégis tőrként szúrt elmémbe. Hideg kegyetlenség áradt belőle. Ha megszerezzük a navigáláshoz szükséges eszközt, én magam fogom vezetni a csatát. Luke lehunyta a szemét mintha össze

akarná szedni a gondolatait. – Uram talán túl korai lenne… Kriosz vagy Hüperión is vezethetnék… Nem, közölte Kronosz halkan, de ellenvetést nem tűrően. Én fogom vezetni. Elég, ha még egy lélek csatlakozik hozzánk, és én hiánytalanul térek mega Tartaroszból. – De az alakja uram… – remegett meg Luke hangja. Add ide a kardod, Luke Castellan! Akkor hasított belém, hogy még soha nem hallottam azelőtt Luke vezetéknevét. Eszembe sem jutott hogy van neki. Luke előhúzta a kardját. Intrikus kettős pengéje gonoszan csillogott – félig acélból félig mennyei bronzból készült. Velem párszor már majdnem végzett. Ördögi fegyver volt végzetes halandók és szörnyek számára egyaránt. Ez volt az egyetlen kard amelytől féltem. Felesküdtél nekem, emlékeztette Kronosz. Ez a kard fogadalmad jelképe. – Tudom uram de… Hatalmat akartál. Megadtam neked. Sebezhetetlen vagy. Hamarosan ura leszel a halandók és az istenek világának. Nem akarsz bosszút állni? Nem akarod látni a ledöntött Olimposzt? Luke teste megremegett. A szarkofág

felragyogott és arany fénye betöltötte a szobát. Akkor készítsd fel a csapatot. Amint az egyezséget megkötjük, támadunk. Először a Félvér Tábort tesszük a földdel egyenlővé. Miután a mitugrász hősökkel végeztünk, jöhet az Olimposz! Kopogtattak a hajókabin ajtaján. Kronosz szarkofágja elhalványult. Luke felállt. Visszatolta hüvelyébe a kardját megigazította fehér ruháját, és nagy levegőt vett. – Szabad! Az ajtó kinyílt. Két dracaenae csúszott be rajta – kígyónők, akik lábak helyett dupla kígyótesten siklottak. Közöttük Kelli lépdelt az empusza a pomponlány a gólyanapról. – Helló Luke! – mosolygott Kelli. Vörös ruhájában káprázatosan nézett ki de engem már nem tudott megtéveszteni. Tudtam, mit rejtőzik alatta: felemás lábak, vörös szem, éles tépőfogak és lángoló haj. – Mi az démon? – kérdezte Luke hidegen. – Mondtam hogy ne zavarj! Kelli durcásan csücsörített az ajkával. – Ez igazán nem szép tőled. Feszültnek tűnsz. Nem akarod hogy megmasszírozzam a vállad?

Luke hátralépett. – Ha van valami jelenteni valód, jelentsd! Ellenkező esetben távozz! – Nem tudom mi van veled mostanában. Régebben sokkal szórakoztatóbb voltál. – Ez azelőtt lehetett, hogy láttam, mit műveltél azzal a sráccal Seattle-ben. – Ó, az a srác igazán nem jelentett semmit nekem. Ő csak egy kis harapnivaló volt. Tudod hogy a szívem a tiéd. – Köszönöm, nem kérek belőle. Jelents, vagy távozz! Kelli vállat vont: – Rendben. Az előőrs felkészült, ahogy parancsoltad. Indulhatunk ha… – Kelli összevonta a szemöldökét. – Mi az? – kérdezte Luke. – Van itt valaki – mondta Kelli. – Az érzékszerveid kezdenek tompulni Luke. Valaki hallgatózik. Kelli körbepásztázta a hajókabint aztán egyenesen a szemembe nézett. Arca aszott lett mint egy vénasszonyé. Csattogó fogakkal felém vetette magát. Felriadtam szívem a torkomban dobogott. Megesküdtem volna rá hogy az empusza foga csak néhány centire volt a torkomtól. Tyson a mellettem lévő ágyon

hortyogott. A horkolása valamelyest megnyugtatott. Nem tudom hogyan érezte meg Kelli a jelenlétemet álmomban de így is éppen eleget hallottam. A hadsereg készen állt és Kronosz fogja vezetni személyesen. Ahhoz hogy megtámadják és leigázzák a Félvér Tábort már csak az kell hogy tájékozódni tudjanak a Labirintusban. És Luke szerint közel járnak a céljukhoz. Legszívesebben felkeltettem volna Annabetht az éjszaka közepén hogy mindent elmeséljek neki. Akkor vettem csak észre hogy a szoba világosabb a kelleténél. A sós vizes szökőkút kékenzölden ragyogott, de sokkal élesebben és sürgetőbben, mint a múlt éjjel. Mintha a víz duruzsolt volna. Kiugrottam az ágyból, és megközelítettem a szökőkutat. Most nem szólított fel senki hogy dobjak be egy drachmát. Mintha a kút arra várt volna, hogy én tegyem meg az első lépést. Talán jobban tettem volna ha visszafekszem. De eszembe jutott amit múlt éjjel láttam: az a furcsa álom a Sztüx partján ülő Nicóról. – Valamit mondani szeretnél nekem? – kérdeztem. De nem érkezett válasz.

– Rendben mutasd Nico di Angelót! Nem dobtam be érmét de most nem is volt rá szükség. Mintha Íriszen, az istenek hírnökén kívül más erő is irányította volna az üzenetet. A víz vibrálni kezdett és megjelent Nico aki már nem az Alvilágban tartózkodott. Egy temetőben állt a csillagos ég alatt óriásnyírfákkal körülvéve. A munkálkodó sírásókat nézte. Hallottam az ásó sercegését és láttam a gödörből kirepülő földet. Nico fekete köpenyt viselt. Itt is, ott is ködfelhők lebegtek. Fülledt, meleg éjszaka volt, békakoncerttől hangos. Nico lába mellett egy nagy Walmart-táska állt. – Elég mély már? – kérdezte Nico. Feszültnek látszott. – Hamarosan elég mély lesz uram! – Ugyanaz a szellem volt akit múlt éjjel láttam Nico mellett egy férfi halványan derengő alakja. – De uram én mondtam hogy ez szükségtelen. Itt vagyok én tanácsadónak. – Kíváncsi lennék egy másik véleményre is! – csettintett Nico, mire az ásás abbamaradt. A gödörből két alak mászott ki. Két rongyokat viselő csontváz. – Mehettek! Köszönöm! – mondta nekik Nico mire azok csonthalmokká estek

össze. – Ennyi erővel az ásónak is megköszönhetted volna – fanyalgott a szellem. – Nem rendelkeztek több öntudattal egy szerszámnál. Nico rá sem hederített. Kinyitotta a Walmart-táskát és kivett belőle egy kóláskartont. Kinyitotta az egyik dobozt. De ahelyett hogy megitta volna a sírba öntötte. – Ízleljétek meg ismét holtak! – suttogta. – Fogadjátok el áldozatomat és jelenjetek meg kísértet képében! Emlékezzetek! Az egész karton kólát a sírba dobta aztán kivett egy ábrákkal díszített dobozt. Évek óta nem láttam ilyet de rögtön megismertem: a McDonalds Happy Meal-es doboza volt. A sült krumplikat a hamburgerekkel együtt a sírba öntötte. – Az én időmben még állatvért használtunk erre – jegyezte meg a szellem. – Az is tökéletesen megfelelt a célra. Nem érzik a különbséget. – Megadom nekik a kellő tiszteletet – válaszolt Nico. – Akkor legalább a játékot hadd tartsam meg! – könyörgött a szellem. – Hallgass! – parancsolta Nico. Miután három újabb Happy Meal és még

egy karton kóla is a sírban végezte Nico ógörög nyelven kántálni kezdett. Csak néhány szót csíptem el belőle. Halottakról beszélt, meg emlékekről, meg a feltámadásról. Csupa vidám dologról. A sír bugyborékolni kezdett habos barna folyadék nyaldosta a széleit, mintha megtelt volna kólával. A köd egyre sűrűbb lett. A békák elhallgattak. A sírkövek között tucatnyi kékes emberszerű alak imbolygott. Nico kólával és sajtburgerrel megidézte a szellemeket. – Túl sokan vannak – idegeskedett a szellem. – Nem vagy tisztában a saját hatalmaddal. – Ura vagyok a helyzetnek – közölte Nico elcsukló hangon. Előhúzta a kardját: egy rövid, vastag, fekete pengéjű fegyvert. Még sohasem láttam ehhez hasonlót. Nem mennyei bronzból vagy acélból készült. Talán vas lehetett? Az árnyak hátrálni kezdtek a láttára. – Egyszerre csak egy! – parancsolta Nico. Egy magányos alak előrelebegett, és letérdelt a gödör mellé. Szürcsölve beleivott a lébe. Szellemkezével kihalászott némi sült krumplit. Amikor felállt jobban szemügyre vehettem:

görög páncélt viselő tizenéves srác volt. Göndör hajú és zöld szemű, köpönyegét kagyló alakú csat fogta össze. – Ki vagy! Beszélj! – szólalt meg Nico. A fiatal fickó homlokráncolva próbált emlékezni. Aztán megszólalt, hangja mint a száraz, összegyűrt papíré. – Thészeusz vagyok. Kizárt dolog gondoltam. Ez nem lehet Thészeusz. Ez csak egy kölyök. A róla szóló történeteken nőttem fel: miként győzte le a Minótauroszt meg hasonlók. Világéletemben nagyda rab, megtermett fickónak képzeltem. Ez a szellem sem erős, sem nagy nem volt. És egy nappal sem lehetett idősebb nálam. – Hogyan hozhatnám vissza a nővérem? – kérdezte Nico. Thészeusz szeme élettelen volt, mintha üvegből lenne. – Ne próbáld meg! Őrültség. – Mondd el! – A mostohaapám a tengerbe vetette magát mert azt hitte meghaltam a Labirintusban. Vissza akartam hozni de elbuktam. Nico szellemtársa sziszegni kezdett: – Nagyuram, kérdezze a lélekcseréről! Thészeusz megköszörülte a torkát. – Ez a hang. Ismerem ezt a hangot. – Dehogy ismered bolond! – vágott

vissza a szellem. – Válaszolj az úr kérdéseire különben meg hallgass a neved! – Ismerlek – ismételte Thészeusz és mintha igyekezett volna felidézni honnan. – A nővéremről beszélj – mondta Nico. – A Labirintusba indított küldetés segít abban hogy visszakapjam? Thészeusz a szellemet kereste tekintetével, de úgy tűnt, nem találja. Lassan visszafordult Nico felé. – A Labirintus álnok. Engem is csak egyetlen dolog vezetett ki belőle: egy halandó lány szerelme. A fonál egymagában nem jelentett volna megoldást. A hercegnő vezetett engem. – Nekünk nincs szükségünk egyikre sem uram! Én mutatom neked az utat! Inkább a lélekcseréről kérdezd! Ő majd elmondja neked. – Lelket lélekért – kezdte Nico. – Létezik ilyesmi? – I-igen létezik de a kísértet… – Csak arra felelj amit kérdeztek szolga! – szólt rá a szellem. A sírgödör szélénél álló szellemek hirtelen nyugtalanok lettek. Idegesen mocorogtak és suttogtak egymás között. – Látni akarom a nővéremet! – követelte Nico. – Hol van?

– Közeledik – szólalt meg rettegve Thészeusz. – Megérezte a szellemidézést. Közeledik. – Elárulnád, kiről beszélsz? – kérdezte Nico. – Jön, hogy rátaláljon az erő forrására. El kell engedned bennünket! A szökőkutam vize remegni kezdett és hangosan felzúgott. Akkor vettem csak észre hogy az egész szoba rázkódik. A zaj szinte elviselhetetlenné fokozódott. A kép a temetőben álló Nicóról izzani kezdett. Olyan éles fényt árasztott hogy végül belesajdult a szemem. – Elég! – kiáltottam fel. – Legyen vége! A szökőkút repedezni kezdett. Tyson morogva a másik oldalára fordult. A bíborfény rémisztő, kísérteties árnyakat vetített a falra, mintha a szellemek a szökőkúton keresztül menekültek volna el. Kétségbeesésemben előkaptam Árapályt, hogy kettéhasítsam vele a szökőkutat. A nagy kőkád darabokra tört. Tyson felhorkant és motyogott valamit álmában. A padlóra rogytam remegtem attól amit láttam. Tyson másnap reggel ugyanott talált rám. Csak ültem, és a sós vizű szökőkút darabjait bámultam. Virradatkor a küldetésre indulók Zeusz Öklénél találkoztak. Bepakoltam a

hátizsákomba: egy termosz nektárt egy zacskó ambróziát hálózsákot kötelet ruhákat elemlámpát és persze rengeteg pótelemet. Árapály a zsebemben lapult. A Tyson által kovácsolt órának álcázott varázspajzs a csuklómon. Tiszta reggelre ébredtünk. A köd eliszkolt kéklett az ég. A táborlakók ma is órákra járnak majd. Pegazuson repkednek íjászkodnak és megmásszák a lávafalat amíg mi egyre mélyebbre hatolunk a Labirintusban. Boróka és Grover kissé távolabb állt. Boróka megint sírt de Grover kedvéért megpróbált erős maradni. A szatír ruháit igazgatta kiegyenesítette rasztasapkáját és lesöpörte a pólójáról a kecskeszőrt. Mivel fogalmunk sem volt róla, kivelmivel találkozunk odalent Grover embernek öltözött. A sapka elrejtette a szarvait, a farmer, az álláb és az edzőcipő pedig a kecskelábait volt hivatott álcázni. Kheirón Quintus és Mrs. OLeary a táborlakók mellett állt. Mindannyian eljöttek hogy szerencsés küldetést kívánjanak nekünk. Megpróbáltak vidámnak mutatkozni de nem nagyon sikerült. A sziklák mellett néhány őrsátrat állítottak fel. Beckendorf csapata lándzsák és árkok

felhasználásával éppen egy védővonal felállításán fáradozott. Kheirón úgy döntött, fel kell készülni a támadásra. Annabeth a hátizsákja készletét ellenőrizte. Amikor Tysonnal melléléptünk homlokát ráncolva nézett rám: – Percy elég lestrapáltnak látszol. – Tegnap éjjel felaprította a szökőkutat – tudatta vele Tyson. – Hogy mi?! Nem volt idő a magyarázkodásra, mert Kheirón mellénk ügetett. – Úgy látom készen álltok! Hiába akart lelkesnek hangzani láttam rajta hogy ideges. Igazán nem szerettem volna még jobban felidegesíteni de eszembe jutott a múlt éjszakai álmom. – Kheirón kérdezhetnék valamit négyszemközt? – Persze fiam. – Mindjárt visszajövök srácok – mondtam és fejemmel a fák felé biccentettem. Kheirón tanácstalanul megemelte az egyik szemöldökét de azért követett amíg hallótávolságon kívülre nem értünk. – Múlt éjjel Kronoszról és Luke-ról álmodtam – számoltam be neki részletesen a látomásról. A hírtől, mintha összébb görnyedt volna.

– Ettől tartottam – sóhajtotta. – Apámmal Kronosszal szemben semmi esélyünk. Kheirón ritkán nevezte Kronoszt az apjának. Nem mintha nem tudtunk volna róla. A görög világban – istenek szörnyek titánok – valamilyen módon mind rokonai vagyunk egymásnak. De Kheirón nem vágott fel a rokonsággal elég furcsa is lett volna: „Az én apám a rettenetes titánisten bibibí aki arra készül hogy porig rombolja a nyugati civilizációt! Ha nagy leszek, én is olyan akarok lenni, mint ő!" – Tudja milyen üzletre célozhatott? – kérdeztem. – Nem vagyok benne biztos de attól tartok hogy Daidaloszszal szeretnének üzletet kötni. Ha az öreg feltaláló még él és ha nem őrült meg a Labirintusban eltöltött pár ezer év alatt… Tudod Kronosz bárkit rá tud venni hogy úgy táncoljon ahogyan ő fütyül. – Nem mindenkit – csattantam fel. Kheirón elmosolyodott. – Talán vannak kivételek. De óvatosnak kell lenned Percy! Már egy jó ideje attól tartok hogy Kronosz nem csak a Labirintus miatt keresi Daidaloszt. – Mi a csudát akarhat még tőle? – Annabethszel már beszélgettünk

erről. Emlékszel, mit tudtál meg az Androméda hercegnőn, amikor első alkalommal láttad meg Kronosz aranyszarkofágját? Bólintottam: – Luke arról beszélt hogy Kronosz teste újból egész lesz. Valahányszor valaki csatlakozik hozzá egy újabb porcikával gyarapodik a teste a szarkofágban. – És mit mondott Luke mi fog történni ha Kronosznak minden darabja a szarkofágban lesz? Borzongás futott végig a gerincemen. – Azt mondta hogy Kronosznak olyan új testet készítenek amire még Héphaisztosz kovácsműhelye is büszke lenne. – Pontosan. Daidalosz a világ legnagyobb feltalálója. Nemcsak a Labirintust találta fel hanem sok más dolgot is. A robotokat a gondolkodó gépeket… Lehet hogy Kronosz arra akarja rávenni Daidaloszt hogy készítsen neki új testet. Ez volt aztán a jó hír! – Meg kell találnunk Daidaloszt hogy lebeszéljük erről! – kiáltottam. Kheirón az erdő felé tekintett: – Van valami amit nem egészen értek… Az a bizonyos utolsó lélek aki ha hozzájuk csatlakozik… Nem hangzik valami jól.

Tartottam a szám, de közben bűntudat mardosott. Én döntöttem úgy hogy Kheirón nem tudhat Nico és Hadész rokonságáról. De ha már ez a lélekkérdés szóba került: mi van ha Kronosz tud Nicóról? Mi van ha átállítja a rossz oldalra? Majdnem kibukott belőlem az igazság, de mégis hallgattam. Úgy véltem Kheirón már úgy sem tehet semmit. Nekem kell megtalálnom Nicót, és beszélnem a fejével. Meg kell győznöm, hogy hallgasson rám. – Számomra is homályos a dolog – válaszoltam végül. – De… Ööö… Boróka mondott valamit, amiről magának is tudnia kell. – Elmondtam Kheirónnak hogy a fanimfa többször látta Quintust a sziklák körül somfordálni. Kheirón állkapcsa megfeszült. – Ez sajnos nem lep meg – felelte. – Ez nem lepi meg… Vagyis sejtette? – Percy amikor Quintus megjelent a táborban és felajánlotta a szolgálatait… Nos tökkelütött bolond lettem volna ha nem élek némi gyanúperrel a megbízhatóságát illetően. – Akkor miért engedte be? – Néha jobb a gyanús alakokat a közeledben tartani így legalább a szemed előtt vannak. Lehet, hogy csakugyan az, akinek mondja magát: egy otthont kereső

félvér. Tudtommal egyelőre nem tett semmi olyasmit, amiért meg kellene kérdőjeleznem a hűségét. De hidd el, rajta tartom a szemem… Annabeth lépett hozzánk. Talán kíváncsi volt, miről beszélgetünk olyan sokáig. – Percy készen állsz? Bólintottam. A zsebembe nyúltam ahol a Quintustól kapott síp lapult. Felnéztem és észrevettem hogy Quintus engem bámul. Aztán felém intett. Kémeink jelentése szerint sikerrel jártunk – jutottak eszembe Luke szavai. Alig állapodtunk meg a küldetésben Luke máris tudomást szerzett róla. – Vigyázzatok magatokra! – köszönt el Kheirón. – És jó vadászatot! – Minden jót magának is! – feleltem. A sziklákhoz sétáltunk ahol Tyson és Grover várakozott. A szirtek közti résre meredtem – a szájra ami arra készült hogy elnyeljen bennünket. – Akkor – mondta Grover szorongva – viszlát napocska! – Helló sziklák! – köszönt Tyson is. És négyesünk leereszkedett a sötétségbe. 6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ ISTENNEL Harminc méter után menthetetlenül eltévedtünk. Az alagút nem hasonlított arra amelyben

Annabethszel botladoztunk. Cső alakú volt, mint egy vörös téglából épült szennyvízcsatorna három méterenként berácsozott lyukakkal. Kíváncsiságból bevilágítottam az egyik lyukon de nem láttam semmit. Áthatolhatatlan sötétségre nyíltak. Azt hittem hallok valami motozást a túloldalról de csak a hideg szél játszott velem. Annabeth vezetőként minden tőle telhetőt megtett. Az az ötlete támadt hogy mindannyian maradjunk a bal oldali fal mentén. – Ha egyik kezünket a bal oldali falon tartjuk és azt követjük könnyedén visszatalálunk majd. De sajnos, mire ezt kimondta, baloldalt a fal teljesen eltűnt. Kör alakú teremben találtuk magunkat, amelyből nyolc alagút nyílt és fogalmunk sem volt arról hogy kerültünk oda. – Melyik úton is érkeztünk ide? – kérdezte Grover elszorult torokkal. – Csak fordulj meg – mondta Annabeth. Megfordultunk de egy teljesen más alagutat láttunk. Nevetséges volt az egész. Egyikünk sem tudta volna megmondani melyik út vezet vissza a táborba. – A bal falak gonoszak – jegyezte meg

Tyson is. – Most merre? Annabeth zseblámpájának fényével végigsöpört a nyolc alagút boltíves bejáratán. Teljesen egyformának látszódtak. – Arra! – Honnan tudod? – kérdeztem. – Deduktív logika. – Vagyis… csak a hasadra ütöttél – fordítottam le. – Mindjárt a fejedre is ütök ha nem jössz! Az Annabeth által választott alagút hamarosan összeszűkült. Szürke cementfalak vettek körbe és le kellett hajolnunk hogy ne verjük be a fejünket a mennyezetbe. Tysonnak négykézlábra kellett ereszkednie. Az útvesztőben Grover lihegése volt a leghangosabb zaj. – Nem bírom tovább! – zihálta. – Ott vagyunk már?! – Még öt perce sem vagyunk lent – válaszolta Annabeth. – Én egy évszázadnak érzem – nyavalygott Grover. – Mi a fenét keresne ebben a pöcegödörben a Nagy Pán? A Labirintus a vadon szöges ellentéte! Továbbnyomultunk az alagútban. Amikor már azt hittem végleg beszorulunk hirtelen kitágult. Végigfuttattam az

elemlámpám fényét a falakon és felkiáltottam: – Nahát! A termet mozaikcsempék borították. A képek maszatosak és kopottak voltak de a színeket még ki lehetett venni: vörös kék zöld és arany. A fríz a lakomázó olimposzi isteneket ábrázolta. Apám is szerepelt rajta háromágú szigonyával és éppen szőlőfürtöket nyújtott át Dionüszosznak hogy változtassa borrá. Zeusz szatírokkal mulatozott és feje fölött szárnyas sarujában Hermész repült el. A csempemozaik gyönyörű volt, de nem elég pontos. Én láttam ezeket az isteneket. Dionüszosz közel sem ennyire jóképű, és Hermész orra is valamivel kisebb. A terem közepén egy háromszintes szökőkút állt. Régen nem láthatott már vizet. – Hol vagyunk? – kérdeztem zavartan. – Olyan mintha… – Római lenne – fejezte be helyettem Annabeth. – Ezek a mozaikok kétezer évesek lehetnek. – Hogy kerülnek ide? – kérdeztem. Nem vagyok valami penge történelemből, de annyit azért sejtettem, hogy a Római Birodalom nem ért el egészen Long Islandig.

– A Labirintust úgy képzeld el mint egy foltvarrással készült takarót – magyarázta Annabeth. – Már említettem neked hogy terjeszkedik és mindent magába olvaszt. Ez az egyetlen épület ami magától növekszik. – Úgy beszélsz róla, mintha egy élőlény lenne. Előttünk, az alagútból visszhangzó morgást hallottunk. – Ha kérhetem ne mondjátok többé hogy él! – nyüszítette Grover. – Rendben – mondta Annabeth. – Előre! – A rossz hang irányába? – kérdezte Tyson. Még ő is ijedtnek tűnt. – Igen – hangzott a válasz. – Az építmény öregszik ez jó jel. Daidalosz műhelyének a Labirintus legősibb részében kell lennie. Ebben volt némi logika. De az alagút játszadozni kezdett velünk – tizenöt méter után újra cementfalak között találtuk magunkat felül csövek futottak. Spray-vel fújt graffitik mindenütt. Az egyik neonszínű feliratot sikerült elolvasnom: „MOZ AZ ISTENKIRÁLY". – Ha nem tévedek ez nem római – jegyeztem meg pusztán segítő szándékkal.

Annabeth nagyot sóhajtott és még mélyebbre hatolt az alagútban amely néhány méterenként elkanyarodott megfordult vagy elágazott. A padló cementből sárrá, aztán téglává válto zott majd megint cement lett. Semmi logika nem volt benne. Egy borpincében lyukadtunk ki a fából készült állványokon poros üvegek sorakoztak mintha csak egy ház pincéjében járnánk, azzal az eltéréssel, hogy innen nem vezetett lépcső felfelé. Egyik alagút követte a másikat. A mennyezet hirtelen deszkává lett. Nyikorgott a lépteink alatt és hangokat hallottunk fentről, mintha egy kocsma alatt haladnánk el. Megnyugtató volt emberi hangokat hallani nem mintha feljuthattunk volna hozzájuk. Be voltunk zárva a Labirintus falai közé és nem menekülhettünk. Akkor bukkantunk az első csontvázra. Mintha valami fehér egyenruhát viselt volna. Mellette egy dobozban üvegek. – Egy tejesember – mondta Annabeth. – Mi? – hüledeztem. – Tejesember egy férfi aki tejet szállít. – Igen tudom mit jelent a szó de… Az utolsó tejesember már anyám gyerekkorában nyugdíjba ment. Hogy került ide? – Lehet hogy véletlenül – vélte

Annabeth. – Mindig akadnak olyanok akik fel akarják deríteni de nem jutnak ki élve. Réges-régen a krétaiak az emberáldozataikat a Labirintusba küldték. Grover nagyot nyelt. – Ez a fickó nem ma került ide – mutatott Grover a vastag porréteggel borított tejesüvegekre. A néhai tejesember csontujjaival a téglába kapaszkodott mintha akkor érte volna a halál amikor ki akart mászni. – Ezek csak csontok – mondta Tyson. – Ne félj tőlük, kecskefiú! A tejesember már halott. – Engem nem a tejesember zavar hanem a szag. Szörnyszag. Te nem érzed? Tyson bólintott. – Erős szörnyszag. De a föld alatt már csak ilyen büdös van. A szörnyek és a halott tejesemberek miatt. – Nagyszerű – nyöszörgött Grover. – Azt reméltem csak becsapott a szimatom. – Mélyebbre kell hatolnunk az útvesztőben, meg kell találnunk a középpontjába vezető utat. Annabetht követve először jobbra, aztán balra kanyarodtunk majd áthaladtunk egy rozsdamentes acélból készült alagúton, mintha valami szellőztetőkürtőben lépkedtünk volna, aztán újra

kilyukadtunk a római mozaikcsempékkel borított szökőkutas teremben. De most nem voltunk egyedül. Először az arcaira figyeltem fel. Merthogy kettő volt neki. A koponyája két oldalán egy-egy szemük a vállak irányába nézett. A feje a két arctól olyan széles lett, mint egy pörölyfejű cápának. Szemből mindössze két egymást fedő fület, és két egymást tükröző barkót lehetett látni. New York-i szálloda ajtónállójának volt öltözve: hosszú fekete kabát, kisuvickolt cipők és egy cilinder, ami csodával határos módon megmaradt duplaszélességű fején. – Mire vársz Annabeth?! Mozogj már! – szólalt meg a bal arca. – Ne is törődj vele! Elképesztően udvariatlan – mondta a jobbik. – Erre fáradjon kisasszony! Annabethnek még az álla is leesett. – Ööö… Én nem… Tyson a homlokát ráncolta. – Ennek két arca van. Vicces. – Ennek a vicces figurának fülei is vannak – figyelmeztette a bal arc. – Erre jöjjön kisasszony! – Nem nem – ellenkezett a jobb arc. – Erre tessék! Velem beszéljen kérem! A kétarcú férfi a szeme sarkából

amennyire csak tudta végigmérte Annabetht. Lehetetlen volt egyenesen ránézni úgy hogy az ember ne az egyik vagy a másik arcára tekintsen. Akkor esett le hogy mit akar – azt hogy Annabeth válasszon közülük. A férfi mögött két faajtót láttunk hatalmas vaszárakkal. Amikor először itt jártunk, még nem voltak itt. A kétarcú ajtónálló egy ezüstkulcsot dobált egyik kezéből a másikba. Azon gondolkoztam vajon ugyanabban a szobában vagyunk-e de az istenek frízére ráismertem. Az ajtó, amelyen át beléptünk, eltűnt a hátunk mögül, és helyette újabb mozaikok jelentek meg. Arra már nem távozhattunk, amerről jöttünk. – A kijárat bezárult – mormogta Annabeth. – Végre észrevetted! – fújt egyet a bal arc. – Ezek hová vezetnek? – kérdezte őket Annabeth. – Az egyik talán oda vezet ahová menni szándékozol – kecsegtette a jobb arc. – A másik talán a biztos halálba. – É-én tudom ki maga – dadogta Annabeth. – Hogy te milyen okos vagy! – gúnyolódott a bal arc. – De azt már nem tudod melyik ajtót kellene választanod

mi? Siess nem fogok itt állni egész nap. – Miért akar összezavarni? – kérdezte Annabeth. A jobb arc elmosolyodott. – Te vezeted a küldetést drágám! Minden döntés a te válladra nehezedik. Nem erről álmodoztál mindig? – Én… – Ismerünk Annabeth – mondta a bal arc. – Tudjuk mivel viaskodsz egész nap. Ismerjük a határozatlanságodat. De előbb vagy utóbb választanod kell. És talán a választásodon fog múlni az életed. Nem egészen értettem, miről is beszélnek, de gyanítottam, hogy nem csupán az ajtókról van szó. Annabeth elsápadt: – Nem… Én nem… – Szálljon le róla! – szólaltam meg. – Kicsoda maga egyáltalán? – A legjobb barátod – felelte a jobb arc. – A legádázabb ellenséged – vágta rá a bal. – Janus vagyok – szavalta kórusban a két száj. – Én vagyok a kapuk istene. A kezdeté. A végé. A választásé. – Hamarosan eljön a te időd is, Percy Jackson, de most Annabeth van soron – mondta a jobb arc és pajkosan

felkacagott. – Jó kis móka! – Fogd be! – állította le a bal arc. – Ez komoly. Egy rossz választás az egész életedet romba döntheti. Végezhet veled és a barátaiddal. De nem akarlak tovább nyomasztani Annabeth: válassz! Megborzongtam amikor eszembe jutottak a prófécia szavai: „Athéné gyermekének utolsó csatája…" – Ne válassz! – kértem. – Attól tartok nincs más választása csak a választás – viccelődött a jobb arc. Annabeth megnedvesítette kiszáradt ajkát. – É-én azt az ajtót választottam – kezdte, de mielőtt rámutatott volna valemelyikre fényár öntötte el a termet. Janus felemelte kezeit hogy mindkét oldalon beárnyékolhassa a szemét. Amikor a ragyogás kihunyt, a szökőkút előtt egy asszonyt láttunk. Magas volt kecses csokoládébarna haját aranyszalaggal fonta copfokba. Egyszerű, fehér ruhát viselt, amely a legkisebb mozdulatra is csillogni kezdett mint olajfolt a vízen. – Janus már megint valami bajt kevertél? – kérdezte. – De-dehogy asszonyom! – dadogta a jobb arc. – Hát persze! – vágta rá a bal.

– Fogd be! – mondta a jobbik. – Ezt nekem mondtad?! – hördült fel a nő. – Nem asszonyom csak magamban beszéltem! – Értem. Tudod nagyon jól hogy látogatásod korai. Nem jött még el a lány ideje. Most neked kell választani: vagy meghagyod ezeket a hősöket nekem, vagy te fogsz kirepülni az egyik ablakon és abban nem lesz köszönet! – Milyen ablakon? – kérdezte Janus bal arca. – Mondtam hogy fogd be! – szólt rá a jobb. – Mert a franciaablakokat például kifejezetten kedvelem. Az a sok természetes fény! – Fogd már be! – vonyította a jobb arc. – Nem önnek mondtam asszonyom! Persze hogy távozunk. Csak egy kicsit szórakoztam. A munkámat végeztem. Felkínáltam egy választást. – Elbizonytalanítottál valakit! – javította ki a nő. – Tűnj el innen! – Ünneprontó – suttogta Janus bal arca aztán felállt az ezüstkulcsot a levegőbe dugta, és eltűnt. Az asszony felénk fordult és a szívemet félelem markolta meg. Tekintetéből hatalom áradt. Hagyd meg nekem ezeket

a hősöket! Ez nem hangzott valami biztatóan. Egy másodpercig bántam hogy nem fogadtuk el a Janus által felkínált választást. De az asszony végül elmosolyodott. – Bizonyára megéheztetek. Üljünk le egy kicsit beszélgetni! Intett egyet, mire a római szökőkút megélénkült. Tiszta vízsugarak szökkentek a légbe. A teremben megjelent egy szendvicsestányérokkal és limonádéskancsókkal megrakott márványasztal. – Ki… ki maga? – kérdeztem. – Héra vagyok. Az ég királynője! Egyszer már láttam Hérát az Istenek Tanácsában de nem néztem meg alaposabban. Akkor csak arra tudtam figyelni hogy az egymással vitázó istenek végül hogyan is döntenek: végeznek velem vagy sem? Meglepett hogy ilyen hétköznapian néz ki. Persze az Olimposzon hétméteres alakjában láttam és ilyen óriásmérettel nehéz hétköznapinak látszani. De most Héra egy hétköznapi anyának tűnt. Szendvicsekkel kínált és limonádét töltött: – Grover drágám! A szalvéta arra van hogy a szádat töröld vele és nem azért hogy megedd! – szólt rá a szatírra.

– Igenis asszonyom! – Tyson még a végén elfogysz! Kérsz még egy mogyoróvajas szendvicset? Tyson elnyomott egy böfögést: – Kérek kedves néni! – Héra királynő – javította ki Annabeth. – El sem hiszem hogy itt van! De mit keres a Labirintusban? Héra elmosolyodott. A levegőbe pöckölt ujjával, mire Annabeth kócos haja kisimult, és a maszat is eltűnt az arcáról. – Azért jöttem hogy lássalak – felelte az istennő. Grover és én ideges pillantásokat váltottunk egymással. Ha egy isten meglátogat akkor azt általában nem azért teszi mert annyira szeret hanem mert akar valamit. De ez nem vette el az étvágyam a pulykás szendvicstől, és a chipsektől, amiket hűs limonádéval öblítettem le. Csak most döbbentem rá milyen éhes vagyok. Tyson egymás után nyomta be a mogyoróvajas szendvicseket. Grover a limonádét lefetyelte, és úgy rágcsálta hozzá a műanyag poharat, mint a fagylalttölcsért szokás. – Nem gondoltam hogy… – kezdte Annabeth – …kedveli a hősöket. Héra türelmesen rámosolygott. – Arra a kis civódásra célzol

Héraklésszal? Egy apró nézeteltérés aminek rossz sajtója volt. – De próbálta megölni… többször is. Héra legyintett egyet. – Hol van már a tavalyi hó! Ne felejtsd el hogy a drágalátos férjem gyereke volt egy másik asszonytól. Néha elfogyott a türelmem nem tagadom. De azóta Zeusz és én találtunk egy nagyszerű házassági tanácsadót. Megosztjuk egymással az érzéseinket és megbeszéljük a gondokat… Különösen azt az utolsó esetet követően. – Arra gondol amikor Thaliát nemzette? – bukott ki belőlem meggondolatlanul Amint kiejtettem a számon barátunknak Zeusz félvér lányának nevét Héra hideg tekintete rám szegeződött: – Percy Jackson ha nem tévedek! Poszeidón egyik… gyereke. – Valami azt súgta hogy a gyerek szó helyett egy kevésbé szalonképes titulussal akart illetni. – Ha jól emlékszem a téli napfordulón amellett szavaztam hogy életben maradj. Ne akard hogy megbánjam! Sugárzó mosollyal az arcán visszafordult Annabeth felé: – Biztosíthatlak hogy nincsenek ártó szándékaim az irányodban lányom.

Tudom mekkora nehézségekkel kell szembenézned a küldetés során. És ezt csak tetézik a Janushoz hasonló bajkeverők. Annabeth lesütötte a szemét: – Mit keresett itt? Megőrjített. – Legalábbis megpróbált megőrjíteni. Ne felejtsd el hogy az olyan kisisteneknek mint Janus mindig kisebbségi komplexusuk van amiért csak mellékszerep jutott nekik a világminden ség nagy előadásában. Megkockáztatom, néhányuk ellenszenvvel viseltetik az Olimposz iránt így ezek arra is rávehetők, hogy apám lázadása mellé álljanak. – Az apja mellé? Ja már értem – állt össze a kép. Kiment a fejemből, hogy Kronosz Héra apja is, ahogy Zeuszé Poszeidóné és az összes többi öreg olimposzi istené is. Ezek szerint Kronosz a nagypapám de a gondolat annyira bizarrnak tűnt, hogy inkább kivertem a fejemből. – Szemmel kell tartanunk a kisisteneket – folytatta Héra. – Janust. Hekatét. Morpheuszt. Ők csak kényszerből szolgálják az Olimposzt és mégis… – Dionüszosz is ezért indult el – kapcsoltam hirtelen. – Hogy a kisistenek körmére nézzen.

– Igen – nézett az olimposzi istenek fakuló mozaikképére Héra. – Tudjátok, a nehéz időkben még az istenek is elveszíthetik a hitüket. Rossz dolgokban kezdenek el hinni apró dolgokban. Nem látják az összképet és felülkerekedik bennük az önzés. De én a házasság istennője tudjátok megtanultam mi az állhatatosság! Felül kell emelkednünk a káoszon és a civakodáson és nem szabad meginognunk! A nagy célokat kell szem előtt tartani. – És mik a maga céljai? – kérdezett rá Annabeth. Az istennő elmosolyodott: – Természetesen az hogy összetartsam a családomat az olimposziakat! Ennek érdekében akkor teszem a legtöbbet ha segítelek benneteket. Zeusz nem sok lehetőséget ad nekem a beavatkozásra de száz évenként teljesíthetem egy kívánságát az általam pártfogolt küldetéseknek. – Egy kívánságunkat? – De mielőtt kívánnátok, hadd adjak egy ingyenes tanácsot! Tudom hogy Daidaloszt keresitek. Labirintusa számomra is titok. De ha kíváncsiak vagytok rá mi történt vele én a helye tekben meglátogatnám a fiamat Héphaisztoszt a kovácsműhelyében.

Daidalosz nagy feltaláló volt és azon kevés halandók egyike akit Héphaisztosz is kedvelt. Nem volt ember akit jobban csodált volna nála. Ha valaki tudja mi lett Daidalosz sorsa akkor az Héphaisztosz. – De hogyan jutunk el hozzá? – kérdezte Annabeth. – Az a kívánságom hogy tájékozódni tudjak a Labirintusban! Héra csalódott képet vágott. – Ha ezt akarod. De sajnos olyat kértél ami már teljesült. – Nem értem. – Pedig a magyarázat ott van a közeledben – nézett rám az istennő. – Percy tudja a választ. – Hogy én?! – Ez nem igazságos! – panaszkodott Annabeth. – Nem mondta el mi az! Héra megrázta a fejét: – Birtokolni valamit az egy dolog… Az a kérdés hogy vane benned elég kurázsi a használatához… Biztos vagyok benne hogy édesanyád Athéné egyetértene velem ebben. A szoba morajlani kezdett mint egy távoli mennydörgés. Héra felállt. – Ez nekem szólt. Zeusz türelmetlenkedik. Emlékezz rá amit mondtam Annabeth. Keressétek meg Héphaisztoszt. Ehhez útba kell ejtened a

farmot ha jól sejtem. De csak menj tovább. Használj fel mindent ami a rendelkezésedre áll legyen az akármilyen hétköznapi dolog is. A két ajtóra mutatott, és a helyükön két sötét folyosó tűnt fel. – Még valami Annabeth. Csak késleltettem a választást. Nem akadályozhatom meg hogy bekövetkezzen. Ahogy Janus is mondta hamarosan meg kell hoznod egy döntést. Isten veletek! Intett egyet és fehér füstté változott és vele együtt az ételek is. Tyson szájában füstté vált a szendvics amin éppen csámcsogott. A szökőkút megállt. A mozaikok még inkább elfakultak homályosabbá és porosabbá váltak mint korábban. A teremben már senkinek nem lett volna többé kedve piknikezni. Annabeth toppantott egyet: – Miféle segítség volt ez?! Tessék itt egy szendvics! Kívánj valamit! Hoppá nem segíthetek! Puff! – Ami azt illeti annyit azért elárult hogy Percy tudja a választ. Már ez is valami – jegyezte meg Grover. Mindenki rám meredt: – De ha egyszer nem tudom! – fakadtam ki. – Fogalmam sincs mire célozhatott! Annabeth nagyot sóhajtott:

– Rendben. Akkor folytassuk az utat. – Merre menjünk tovább? – néztem Annabethre, akitől szívesen megkérdeztem volna hogy Héra miféle döntést emlegetett, de Tyson és Grover már tűkön ült. Olyan egyszerre pattantak fel, mintha előtte begyakorolták volna. – Balra! – kiáltották kórusban. – Mért vagytok ebben olyan biztosak? – ráncolta a homlokát Annabeth. – Mert a jobb oldali folyosón közeledik valami – mondta Grover. – Valami nagy. És nagyon siet – egészítette ki Tyson. – Meggyőztetek. Balra! – kiáltottam és mindannyian bevetettük magunkat a sötét alagútba. 7. TYSON BÖRTÖNLÁZADÁS ÉLÉRE ÁLL Ajó hír hogy a bal oldali alagút egyenes volt és legalább nem jártunk körbe-körbe. A rossz hír hogy gyorsan kiderült róla: zsákutca. Kilencven méter fejvesztett rohanás után egy sziklába ütköztünk ami elzárta az utunkat. A hátunk mögül csoszogás és zihálás hallatszott. Valami – egész biztosan nem emberi lény – üldözött bennünket. – Tyson – kezdtem el – tudnád… – Igen – nyomta a vállát olyan erővel a sziklának, hogy az egész folyosó

rázkódni kezdett. A mennyezetről por szitált a fejünkre. – Igyekezz de azért ne omlaszd ránk az alagutat! A szikla végül hangosan ropogva megadta magát. Tyson félretolta annyira hogy el tudjunk surranni mellette. – Elzárni a bejáratot! – parancsolta Annabeth. A túloldalról együttes erővel a sziklának veselkedtünk, és sikerült visszatolnunk a helyére. Üldözőnk felüvöltött kétségbeesett dühében, amikor észrevette hogy megszöktünk előle. – Csapdába ejtettük! – ujjongtam. – Én inkább úgy fogalmaznék hogy csapdába estünk – javított ki Grover. Megfordultam. Egy hatszor hatméteres betonkockában álltunk melynek túlsó oldalát fémrácsok zárták le. Dutyiba kerültünk. – Hol a fenében vagyunk? – rázta meg Annabeth a rácsot ami természetesen meg sem mozdult. A rácsokon át börtöncellákra láttunk amelyek egy sötét udvart fogtak közre. Háromemeletnyi rács és fémhíd. – Egy börtönben – mondtam. – Talán Tyson ki tudná törni a… – Psszt! Halljátok? – kérdezte Grover. Fentről mély hangú sírdogálást

hallottunk. Aztán valaki recsegő hangon mondott valamit, de nem értettem, mit. Mintha kavicsokat ráztak volna egy vödörben. – Ez milyen nyelven volt? – kérdeztem. – Ez lehetetlen… – hitetlenkedett Tyson tágra nyílt szemmel. – Mi? Megragadott két rácsot, és elhajlította őket annyira, hogy kiférhessen közöttük. – Várj! – kiabált utána Grover. De Tysonnak esze ágában sem volt megállni. Utánafutottunk. A börtön sötétjében csak néhány fénycső derengett. – Ismerem ezt a helyet – mondta Annabeth. – Ez az Alcatraz. – Arra a szigetre gondolsz San Francisco közelében? Annabeth bólintott. – Az iskolával ide jöttünk tanulmányi kirándulásra. Olyan mint egy múzeum. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy a Labirintusból az ország másik felén bukkanunk elő, de mivel Annabeth az év nagy részét San Franciscóban töltötte hogy szemmel tarthassa az öböl túloldalán található Tamalpais-hegyet, feltehetőleg tudta, mit beszél. – Egy lépést se tovább! – mondta Grover.

Amikor Tyson továbbra sem állt meg Grover megragadta a karját és minden erejét beleadva visszarántotta. – Állj meg! Nem látod? Odanéztem ahová Grover mutatott és a gyomrom szaltózott egyet. Az udvar túloldalán a második emeleten egy szörny állt. Még életemben nem láttam nála ijesztőbbet. Derékig női teste volt ebben a kentaurokra hasonlított. De velük ellentétben nem lótestben folytatódott hanem egy sárkányéban: egy fekete pikkelyes sárkánytestben amely hat méter hosszú hegyes farokban végződött. A karmai hatalmasak voltak. Először azt hittem hogy indák csavarodtak a lábára de amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy ezernyi vipera tekergőzik körülötte, és csak arra várnak, hogy valakit megmarhassanak. A nő hajzata is kígyókból állt mint Medúzának. De a legfurább a dereka volt az embertest és a sárkánytest közötti átmenet: folytonos mozgásban volt hullámzott és dagadozott. A kidudorodások néha állatfej alakot öltöttek: hol vérengző farkasét, hol oroszlánét mintha egy különféle állatokból álló övet viselt volna. Az volt az érzésem hogy egy félkész lényt látok egy szörnyet ami a világ teremtésének

idejéből származik, abból az időből, amikor még semmi sem nyerte el végleges alakját. – Ez ő – szűkölt Tyson. – Bukjatok le! – utasított Grover. Lekuporodtunk az árnyékba de a szörny ránk se hederített. A második emelet egyik cellája előtt állt, és beszélt valakihez. A zokogás innen érkezett. A sárkányasszony furcsa, recsegő hangon újra megszólalt. – Mit mondott? – suttogtam. – És milyen nyelven beszél? – Ez az ősi idők nyelve – borzongott meg Tyson. – Földanya beszélt ezen a nyelven a titánokhoz és… a többi gyerekéhez. Még az istenek előtt. – Érted ezt a nyelvet? Le tudnád fordítani? Tyson lehunyta a szemét, és ijesztően rekedt, női hangon kezdett beszélni: – Vagy dolgozol neki vagy szenvedni fogsz! Annabetht kirázta a hideg: – Utálom amikor ezt csinálja. Mint minden küklopsz Tyson is emberfeletti hallással rendelkezett ami egészen különleges hangutánzó képességgel párosult. Amikor valaki más hangján beszélt teljesen transzba esett.

– Nem leszek a szolgája! – folytatta Tyson mély fájdalmas hangon. Aztán visszaváltott a szörnyhangra: – Akkor kiélvezhetem a szenvedésed Briareósz! – Tyson hangja elcsuklott amikor kiejtette a nevet. Eddig akárkit is utánzott, még nem láttam kiesni a szerepéből, de abban a pillanatban akkorát nyelt mintha gombóc lenne a torkában. A szörny hangján folytatta: – Ha az előző börtönödet elviselhetetlennek találtad, mit mondasz majd akkor ha megismered az igazi szenvedést! Gondolkozz el ezen amíg visszatérek! A sárkányasszony elrobogott a lépcső felé, a viperák susogó fűszoknyaként sziszegtek a lábai körül. Csak akkor vettem észre hogy szárnya van amikor kitárta. Levetette magát az erkélyről, és átsiklott az udvar fölött. Még jobban lelapultunk. Amikor a szörny elrepült felettünk forró kénszagú szél csapott az arcomba. Aztán eltűnt a sarok mögött. – Szö-szö-szörnyű! Még soha nem éreztem ilyen szörnyű szörnyszagot! – fulladozott Grover. – A küklopszok rémálma – suttogta Tyson. – Kampé. – Kicsoda? – kérdeztem. Tyson nagyot nyelt.

– Minden küklopsz ismeri. Amikor kicsik voltunk vele ijesztgettek minket. Ő volt a küklopszok börtönőre a rossz időkben. Annabeth bólintott: – Emlékszem. A titánok az uralkodásuk alatt bebörtönözték Gaia és Uránosz korábbi gyermekeit – a küklopszokat és a hekatonkheireket. – A heka-miket? – kérdeztem. – A százkezűeket! – világosított fel az Észlány. – Így nevezték őket… a száz karjuk után. A küklopszok bátyjai. – Nagyon erősek. Hihetetlen, hogy mennyire! Az égig érnek és ha akarják a hegyeket is lerombolják! – Klassz – ismertem el. – Persze nem a hegyek szempontjából – tettem hozzá. – Kampé volt a börtönőr – folytatta Tyson. – Kronosznak dolgozott. Testvéreinket a Tartaroszban tartotta fogva és egészen Zeusz eljöveteléig kínozta őket. Zeusz megölte Kampét, és kiszabadította a százkarúakat hogy segítségére legyenek a titánok ellen vívott nagy harcában. – De Kampé visszatért – mondtam. – Rossz hír – foglalta össze Tyson. – Ki is van a cellában? Elfelejtettem a nevét – kérdeztem. – Briareósz – vidult fel Tyson. – Egy

százkarú! Az égig érnek és ha akarják a hegyeket is… – Mondtad már lerombolják – fejeztem be helyette. Felnéztem a cellára, és azon tűnődtem, hogyan férhet be oda valaki, aki az égig ér, és ha olyan erős, miért siránkozik? – Látogassuk meg – ajánlotta Annabeth –, mielőtt Kampé visszajönne. A cellához közeledve egyre erősödött a sírás. Amikor először megláttam a százkarút hirtelen nem is tudtam felfogni mit látok. Akkora volt, mint egy ember, de nagyon sápadt, tejszerű bőrrel. Ágyékkötője, akár egy óriáspelenka. Lábai aránytalanul nagyok a testéhez képest. Nyolc-nyolc lábujja volt a körmei feketék és repedezettek. De a legfurább a felsőtesté volt. Elég, ha annyit mondok hogy Janus egy hétköznapi ürge volt hozzá képest. A mellkasából több sorban karok nőttek ki, olyan sok, hogy meg sem tudtam számolni. Normális emberi kar volt mindegyik, de annyi volt belőlük és annyira össze voltak gabalyodva hogy a mellkasa egy adag villára tekert spagettihez hasonlított. Zokogó arcát több karral is eltakarta. – Vagy az ég van alacsonyan vagy ez a fickó kicsi – motyogtam.

Tyson rám sem hederített. Térdre esett a rács előtt. – Briareósz! – kiáltotta. A zokogás abbamaradt. – Nagy százkarú! Segíts nekünk! – kérte Tyson. Briareósz felnézett. Arca hosszúkás volt és szomorú. Sasorra és sötétbarna szeme volt – a szó szoros értelmében mert az egész szeme barnán csillogott szemfehérje és pupilla nélkül mintha agyagból gyúrták volna. – Menekülj amíg tudsz küklopsz! – szólalt meg Briareósz bánatosan. – Én még magamon sem tudok segíteni. – De te egy százkarú vagy! Számodra nem létezik akadály! – erősködött Tyson. Briareósz öt-hat kezével megtörölte az orrát. Néhány kezével a törött priccsből szármázó fa- és fémdarabokkal játszott ahogy Tyson is szokott a felesleges alkatrészekkel. Lenyűgöző látványt nyújtott. Mintha mindegyik keze külön akarattal rendelkezett volna. A fadarabokból összeraktak egy játék hajót majd ugyanilyen gyorsan szétszedték. Néhány kezével a betonpadlót kapargatta szórakozottan párral Kő, papír, ollót játszott. A maradékkal pedig árnyjátékozott: a hátsó falon kacsa- és kutyaalakok imbolyogtak.

– Semmit sem tehetek – nyöszörögte Briareósz. – Kampé visszatért a titánok feltámadnak és újra a Tartaroszba vetnek bennünket. – Vágj bátor képet! – kérte Tyson. Briareósz abban a pillanatban új arcot öltött. Vonásai megváltoztak csak barna szeme maradt a régi. Turcsi orra lett ívelt szemöldöke és furcsa mosolya – mint aki megpróbál nagyon bátornak látszani. Aztán visszaváltozott ugyanolyan szomorúvá mint az előbb. – Hiába nem megy – vallotta be. – Mindig felülkerekedik az ijedt arcom. – Ezt meg hogy csináltad? – kíváncsiskodtam. – Ne udvariatlankodj! – bökött meg a könyökével Annabeth. A százkarúnak ötven különböző arca van. – Ha fotózni akarják egymaga kitesz egy érettségi tablót – jegyeztem meg. De Tyson tovább lelkesedett: – Ne aggódj Briareósz! Minden rendben lesz! Majd mi segítünk! De addig is kaphatnék egy autogramot? – Ha van nálad száz toll… – Srácok – kezdte Grover – mennünk kéne! Kampé hamarosan visszatér. Előbb vagy utóbb megérzi a jelenlétünket. – Kitörni a rácsokat! – rendelkezett

Annabeth. – Igen! – mosolygott büszkén Tyson. – Briareósznak az semmi! Nagyon erős. Még a küklopszoknál is erősebb. Ezt figyeljétek! Briareósz nyafogni kezdett. Ahelyett hogy a rácsokat feszegette volna piros pacsit játszott az összes kezével. – Ha annyira erős, akkor miért csücsül dutyiban? Annabeth megint a bordáim közé könyökölt: – Meg van rémülve – suttogta. – Kampé több ezer évig fogva tartotta a Tartarosz mélyén. Kíváncsi lennék te hogyan éreznéd magad a helyében? A százkarú megint a tenyereibe temette az arcát. – Briareósz? – kérdezte Tyson. – Mi… Mi a baj? Mutasd meg hatalmas erőd! – Tyson, azt hiszem, előbb végzünk, ha te feszíted szét a rácsokat – javasolta Annabeth. Tyson ajkáról leolvadt a mosoly. – Majd én szétfeszítem a rácsokat – ismételte. Aztán megragadta a cellaajtót és úgy tépte le mintha a pántok gumicukorból lettek volna. – Gyere Briareósz! – mondta Annabeth. – Kiszabadítunk! Annabeth kinyújtotta kezét. Briareósz

egy másodpercre felöltötte bizakodó arcát. Pár karja előrendült, de kétszer annyi visszahúzta őket. – Nem tudok – vacogta Briareósz. – Meg fog büntetni. – Minden rendben lesz – ígérte Annabeth. – Azelőtt is harcoltál már a titánok ellen, és legyőzted őket, vagy már elfelejtetted? – Emlékszem a háborúra – öltött új arckifejezést. Összehúzott szemöldöke és lebiggyesztett ajka alapján arra tippeltem hogy ez a töprengő arca. – Villámcsapás rázta meg a földet. Sziklákat dobáltunk. A titánok és a szörnyek majdnem győztek. De most visszanyerték erejüket. Kampé legalábbis ezt mondta. – Ne hallgass rá! – mondtam. – Gyere! A százkarú nem mozdult. Tudtam hogy Grovernek igaza van és Kampé hamarosan visszatér. De nem hagyhattuk itt. Tyson hetekig bömbölt volna utána. – Játsszunk kő, papír, ollót! – vetettem fel az ötletet. – Ha nyerek velünk jössz. Ha vesztek itt maradhatsz a dutyiban. Annabeth úgy meredt rám mint akinek elment az esze. Briareósz felöltötte gyanakvó arcát. – De hát én mindig nyerek kő, papír, ollóban!

– Akkor kezdjük! – lendítettem meg háromszor ökölbe szorított kezemet. Briareósz mind a száz kezével ugyanígy tett. Úgy hangzott mintha egy egész hadsereg előrelépett volna hármat. Egy kőbányányi kővel, egy ruhagyárnak elegendő ollóval, és annyi papírral rukkolt elő, hogy abból egy egész papírrepülő-flottát lehetett volna hajtogatni. – Mondtam neked – kezdte – hogy mindig… – Ekkor felöltötte zavarodott arcát. – Te meg mit mutatsz? – Pisztolyt – mutattam felé fegyvert formázó kezemet. Ezzel a trükkel Paul Felfújt ugratott be de ezt nem kötöttem Briareósz orrára. – A pisztoly mindennél erősebb. – Ez nem szabályos! – Mondtam én egy szóval is hogy szabályosan fogok játszani? Kampé sem fog szabályosan játszani ha visszatér. Téged fog hibáztatni a kitépett rács miatt. Most pedig gyere! Briareósz sértetten szipákolt: – A félistenek csalók! – de azért feltápászkodott és kijött utánunk a cellából. Bizakodni kezdtem. Már csak le kell sétálnunk és megtalálni a Labirintus bejáratát. De Tyson megtorpant.

A földszinten Kampé állt és felénk vicsorgott. – A másik irányba! – kiáltottam. Rohanni kezdünk a vashídon. Most Briareószt sem kellett győzködni, hogy kövessen bennünket. Sőt száz kezével rémülten csapkodva leelőzött mindegyikünket. Hátunk mögül hangos szárnycsapások jelezték hogy Kampé a levegőbe emelkedett. Sziszegett és morogott mindenfélét ősi nyelvén és nem kellett hozzá szótár hogy megértsem mit mond: meg akart ölni bennünket. Lerohantunk a lépcsőn, aztán végig egy folyosón, majd az őrbódét elhagyva újabb börtönrészlegbe jutottunk. – Balra! – mutatta az irányt Annabeth. – Most veszem csak igazán hasznát a tanulmányi kirándulásnak! Kirobogtunk az ajtón, és az őrtornyokkal és szögesdróttal körbevett börtönudvaron találtuk magunkat. A nappali fény elvakított a hosszú sötétség után. Fényképezgető turisták sétálgattak körülöttünk. Az öböl felől hideg szél fújt. Délről San Francisco fehérlett, s igen megkapó látványt nyújtott de északról a Tamalpais hegy fölött hatalmas viharfelhők örvénylettek. Mintha egy

fekete búgócsiga forgott volna a hegy fölött ahol Atlasz volt bebörtönözve és ahol a titánok Othrys-hegyi palotája lassan újjáépült. Nehéz volt elhinni hogy ebből a természetfeletti viharból a turisták semmit sem vesznek észre és úgy viselkednek mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Ez egyre rosszabb – pillantott Annabeth észak felé. – Egész évben csúnya viharok voltak de ez… – Mozogjatok! – üvöltötte Briareósz. – Mindjárt itt lesz! Az udvar túlsó felére futottunk, a lehető legmesszebb a börtönépülettől. – Ugyan már Kampé túl nagy ahhoz hogy kiférjen az ajtón! Amikor a börtönfal szabályosan kirobbant rádöbbentem mekkorát tévedtem. A turisták sikoltozni kezdtek amikor a törmelékek közül a gomolygó porból előbukkant Kampé, akinek kiterjesztett szárnya olyan széles volt mint az udvar. Két pengét tartott a kezében: két hosszú bronzszablyát. Különös zöldes derengés vette körbe a fegyvereket, amelyekről párafelhők szálltak fel, s forróságuk savanykás bűzét az udvar túloldalán is érezni lehetett. – Méreg! – kiáltotta Grover. – Ne

hagyjátok hogy hozzátok érjen vele mert… – Meghalunk? – találgattam. – Csak miután szárazzá aszalódsz és szétporladsz… – Akkor tényleg jobb ha elkerüljük azokat a kardokat. – Briareósz! Küzdj! – biztatta Tyson. – Nőj óriássá! De hiába. Briareósz mintha inkább egyre kisebbre húzta volna össze magát. És felöltötte a halálosan berezelt arcát. Kampé felénk dübörgött sárkánylábain a teste körül kígyók százai tekeregtek. Eszembe jutott hogy kivonom Árapályt és elébe állok de a szívem a torkomban kezdett dobogni és Annabeth kimondta helyettem: – Futás! Ennyit a csatáról. Nem vehettük fel vele a harcot. Átszeltük az udvart majd a sárkánnyal a sarkunkban kirohantunk a börtönkapun. A halandók sikítozva menekültek. Bekapcsoltak a vészjelző szirénák. Éppen akkor értünk a rakpartra amikor egy újabb turistahajó kikötött. A turisták döbbenten nézték ahogy feléjük futunk hátunk mögött a látogatókkal a látogatók mögött a… Azt nem tudnám megmondani hogy mit láthattak a ködön keresztül de

abban biztos vagyok hogy semmi jót. – A hajó? – kérdezte Grover. – Csigalassú! – mondta Tyson. – A Labirintus! Az az egyetlen esélyünk! – El kell terelnünk a figyelmét! – kiáltott Annabeth. Tyson kitépett egy lámpaoszlopot a földből: – Majd én feltartom! Menjetek! – Segítek! – ajánlottam fel. – Nem – mondta Tyson. – A küklopszokra ártalmas a méreg. Nagy fajdalom. De nem halálos. – Biztos vagy ebben? – Menj testvér! Találkozunk odabent! Nagyon nem tetszett az ötlet. Egyszer már majdnem elvesztettem Tysont és nem akartam újra kockáztatni. De nem értünk rá vitatkozni és jobb megoldás nekem sem jutott az eszembe. Annabeth Grover és én megragadtuk Briareósz három kezét és a büfé felé rángattuk. Tyson felüvöltött és a lándzsaként előreszegezett lámpaoszloppal, mint egy bajvívó lovag, a sárkányasszonynak rontott. A sárkány Briareósz felé pillantgatott de Tysonnak sikerült elterelnie a figyelmét. Az oszloppal mellkason döfte és a sárkány a falnak csapódott. Felsikoltott majd kardjaival felaprította a

villanypóznát. Körülötte sistergő tócsákban gyűlt a méreg a betonon. Tyson hátrálni kezdett, amikor Kampé hajszálai sziszegő korbácsként csapkodtak feléje és a lába körül vonagló viperák kilátott szájjal harapni készültek. A derekán most egy üvöltő oroszlán feje dudorodott ki. A cellák felé menekülve utoljára még annyit láttam hogy Tyson felkap egy jégkrémesbódét és Kampéhoz vágja. Méreg és fagyi fröccsent mindenfelé Kampé hajának kígyói tuttifruttiban áztak. Visszarohantunk a börtönudvarra. – Nem fog sikerülni – lihegte Briareósz. – Tyson az életét kockáztatja érted. Sikerülnie kell. Amikor elértük a börtönépület ajtaját dühödt morgás ütötte meg a fülem. Visszanéztem. Tyson sarkában a szörnnyel tel jes sebességgel felénk robogott. Kampéról olvadó fagyi csorgott, és pólók tapadtak a testére. A derekán kitüremkedő medvefej orrán törött alcatrazos napszemüveg csücsült. – Siess! – kiáltotta Annabeth mintha biztatásra lett volna szükségem. Végre sikerült rábukkannunk a cellára amelyen át bejutottunk de a hátsó falon egy repedés nem sok annyi sem

látszódott. – Keressétek a jelet! – mondta Annabeth. – Megvan! – érintett meg Grover egy apró vésetet ami görög deltává változott. Daidalosz jele kéken felderengett és a szikla recsegve-ropogva szétnyílt. Csak túl lassan. Tyson berohant a folyosóra. Kampé utánacsapott kardjával rácsokat és falakat egyaránt pusztítva. Belöktem Briareószt az útvesztőbe, aztán Annabeth következett majd Grover. – Sikerülni fog! – néztem Tysonra de amint kimondtam rájöttem hogy ez nem igaz. Kampé utolérte. Felemelte a kardját. Szükségem volt valamire amivel elterelem a figyelmét – valami nagyra. Az órámra ütöttem ami bronzpajzzsá bomlott. Kétségbeesésemben azt vágtam a szörny képébe. BANG! A pajzs telibe találta. Amíg magához tért Tyson beugrott mellettem a Labirintusba. Követtem a példáját. Kampé újra támadásba lendült, de elkésett. A kőajtó bezáródott mögöttünk és varázserejével úgy visszaforrt a falba mintha soha nem létezett volna. Kampé hiába csapkodta dühödt morgással. Nem maradtunk ott hogy visszakopogjunk neki pedig jó móka lett volna. Berohantunk a sötétségbe, és első (valamint utolsó)

alkalommal boldog voltam hogy a Labirintusban lehetek. 8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR FARMJÁN Addig rohantunk amíg el nem értük a vízesés termét. A padló helyén víznyelőgödör ásított, és csúszós járda futott körülötte. Vaskos csövekből ömlött a víz, és miután lezúdult a falakon, a gödörben gyűlt össze. Belevilágítottam az elemlámpámmal de nem láttam az aljáig. Briareósz leroskadt a fal tövébe és tucatnyi kezével mosni kezdte az arcát. – Ez a gödör leér egészen a Tartaroszig – suttogta. – Ha belevetném magam, legalább megszabadulnátok tőlem. – Ne mondj ilyeneket – kérte Annabeth. – Visszajöhetsz velünk a táborba. Segíthetsz felkészülni. Te többet tudsz a titánok elleni harcról mint bárki más. – Ugyan mit kínálhatnék fel? – kérdezte Briareósz. – Mindent elvesztettem. – Mi van a testvéreiddel? – kérdezte Tyson. – Ők még biztos most is olyan magasak mint egy hegy! Elviszünk hozzájuk. Briareósz felöltötte eddigi legszomorúbb ábrázatát ez lehetett a gyászoló arca. – Nincsenek többé. Eltűntek.

A zuhatagok tovább mennydörögtek. Tyson a gödörbe bámult és kipislogott egy könnycseppet. – Hogy érted azt, hogy eltűntek? – kérdeztem. – Eddig azt hittem a szörnyek is halhatatlanok mint az istenek. – Percy – szólalt meg Grover halkan – a halhatatlanság sem tart örökké. Néha… néha megesik a szörnyekkel is hogy elfeledik őket, ilyenkor nem akarnak tovább halhatatlanok maradni. Groverre néztem, és azon tűnődtem, hogy vajon most a Nagy Pánra gondol-e. Eszembe jutott amit Medúza mondott az őt magára hagyó nővéreiről, a két gorgóról. Aztán Apollóra gondoltam, aki arról beszélt, hogyan tűnt el Héliosz, az ősi napisten és hagyta rá teljes egészében a feladatkörét. Eddig nem gondoltam bele de Briareószra pillantva át tudtam érezni milyen rettenetes lehet ennyire öregnek lenni – több ezer évesnek – és ennyire magányosnak. – Mennem kell – mondta Briareósz. – Kronosz hadserege le akarja igázni a tábort. Segítségre van szükségünk. Briareósz lehorgasztotta a fejét: – Nem lehet küklopsz. – Erős vagy. – Csak voltam – állt fel Briareósz. – Hé – ragadtam meg a karjait és

oldalra húztam oda ahol a vízesés robajától senki sem hallhatta rajtunk kívül, miről beszélgetünk. – Briareósz szükségünk van rád. Ha nem vetted volna észre Tyson hisz benned és kockára tette érted az életét. – Elmondtam neki mindent: azt hogy Luke le akar minket igázni, beszéltem a Labirintus bejáratáról, Daidalosz műhelyéről, Kronosz aranyszarkofágjáról. De Briareósz csak a fejét rázta: – Nem lehet félisten. Nincsen pisztolyujjam hogy én nyerjem a versenyt – és mind a száz kezének ujjával pisztolyt formázott. – Talán ezért tűnnek el a szörnyek – mondtam. – Nem azért amiért a halandók gondolják. Talán azért mert te nem hiszel többé önmagadban. Tiszta barna szemével rám nézett. Az arcot amit felvett egyből felismertem – a szégyené volt. Ezután megfordult majd elindult lefelé a folyosón amíg el nem nyelte a sötét. Tyson zokogni kezdett. – Minden rendben – veregette meg a vállát vonakodva Grover. Ehhez a baráti gesztushoz össze kellett szednie minden bátorságát. – Semmi sincs rendben, kecskefiú. Ő

volt az én hősöm. Szerettem volna jobb kedvre deríteni de nem tudtam mit mondhatnék. Végül Annabeth felállt és felvette a hátizsákját. – Gyertek srácok! Idegesít ez a gödör. Keressünk másik táborhelyet éjszakára! Márványfalú folyosón vertünk tábort. Mintha egy görög sírboltban lettünk volna. A falakból bronz fáklyatartók álltak ki. Az alagút egy régebbi részén járhattunk. Ezt Annabeth határozottan jó jelnek tekintette. – Közel járhatunk Daidalosz műhelyéhez – mondta. – Ajánlom mindenki pihenjen egyet. Hajnalhasadáskor továbbindulunk. – Honnan fogjuk tudni mikor hasad? – kérdezte Grover. – Ha korogni fog a hasad – válaszolt Annabeth Grovernek nem kellett kétszer mondani kivett egy adag szalmát a hátizsákjából, evett belőle egy kicsit, a maradékot a feje alá tette, és már horkolt is. Tysonnak nem jött ilyen könnyen álom a szemére. Szerszámkészletéből elővett néhány fémdarabot, és megpróbálta összeszerelni őket. De nem lehetett elégedett az eredménnyel mert mindig szétszedte. – Bocs hogy elvesztettem a pajzsot –

mondtam neki. – Tudom milyen sok munkádba került hogy megjavítsd. Tyson felnézett. Szeme vöröslött a sírástól. – Nem számít testvér. Megmentettél. Nem kellett volna megmentened ha Briareósz segít. – Csak megijedt – mondtam. – Biztos vagyok benne hogy túlteszi magát rajta. – Gyenge – válaszolta Tyson. – Ő már nem számít többé – sóhajtott fel szomorúan aztán lehunyta a szemét. A fémdarabok kipottyantak a kezéből, és Tyson hortyogni kezdett. Én is megpróbáltam elaludni de nem ment. Valahogy nem tudtam ellazulni a mérgező pallossal kergető sárkányasszony megrázó élménye után. Fogtam a hálózsákom, és az őrködő Annabethhez húztam. Leültem mellé. – Jobban tennéd ha te is aludnál – mondta. – Nem tudok. Jól vagy? – Persze. Ez volt az első napom küldetésvezetőként. Hogyan is érezhetném magam ha nem jól?! – Ne aggódj megtaláljuk a műhelyt Luke előtt! Félresöpörte az arcába hulló tincseket. A szája alatt koszfolt sötétlett, és

hirtelen magam előtt láttam, milyen lehetett Annabeth kislányként amikor még Thaliával és Luke-kal járta az államokat. Alig töltötte be a hetet amikor társait kimentette a gonosz küklopszok házából. Amikor Annabeth félt mint most is még akkor is bátrabban viselkedett legtöbbünknél. – Bárcsak lenne egy szemernyi logika ebben a Labirintusban! – panaszkodott. – Soha nem tudhatjuk hol kötünk ki vé gül. Képtelenség New Yorkból egy nap alatt Kaliforniába gyalogolni! – A Labirintusban egy másik tér-idő rendszerbe kerültünk – emlékeztettem. – Tudom tudom de… – nézett rám bátortalanul. – Csak ámítottam magam. Hiába volt a sok olvasás tanulás. Fogalmam sincs merre tartunk. – Jól csinálod! Különben sem tudtuk soha hogy mit teszünk. De mindig kiderült a végén. Emlékszel Kirké szigetére? Kuncogni kezdett: – Milyen cuki tengerimalac voltál! – Aztán ott volt a Vízi világ! Miattad jártuk meg azzal a játékkal! – Miattam? A te hibád volt! – Látod? Nem kell aggódni! Jó volt látni hogy mosolyog. Kár hogy csak egy pillanatig tartott.

– Percy mire gondolt Héra amikor azt mondta te tudod a módját miként kell a Labirintusban tájékozódni? – Fogalmam sincs – vallottam be. – Tényleg. – Ha tudnád elmondanád? – Persze. Talán ha… – Mi talán ha? – Talán ha elmondanád a prófécia utolsó sorát segítene. Annabeth megborzongott: – Ne itt. Ne a sötétben. – És mi a helyzet a választással, amiről Janus beszélt? Héra azt mondta… – Hallgass! – csattant fel Annabeth, aztán remegő hangon hozzátette: – Bocs Percy. Egy kicsit feszült vagyok. De én nem… Még gondolkoznom kell rajta. Némán ültünk. Az útvesztő gyanús nyikorgásait, morgásait hallgattuk. Reccsenések visszhangzottak ahogy az alagutak változtak, nőttek, terjeszkedtek: A sötétségről eszembe jutott az álmom Nico di Angelóról és hirtelen rádöbbentem valamire. – Nico is idelent van. Így szökött meg a táborból. Rátalált a Labirintus bejáratára. Aztán innen még mélyebbre jutott. Le az Alvilágba. De most visszajött az útvesztőbe. És rám vadászik.

Annabeth hosszú ideig hallgatott: – Percy remélem hogy tévedsz de ha mégsem akkor… – Annabeth az elemlámpa homályos fénykörére bámult a falon. Az volt az érzésem hogy a próféciára gondol. Még sohasem láttam ilyen fáradtnak. – Mit szólnál hozzá, ha átvenném az őrséget? Felébresztelek ha történik valami. Annabeth ellenkezni akart de végül csak bólintott lefeküdt a hálózsákjára és már aludt is. Amikor rám került a sor hogy szundítsak egyet álmomban ismét az idős férfi börtönében jártam. Most már inkább tűnt műhelynek, mint börtönnek. Az asztalokon mérőeszközök hevertek. A sarokban egy kohó izzott vörösen. Ugyanaz a fiú élesztgette benne fújtatóval a parazsat akit az első álmomban láttam, de magasabb és idősebb lett azóta nagyjából velem egykorú. A kohó kéményére furcsa tölcsérszerű dolgot szereltek, ami foglyul ejtette a füstöt és a forróságot, és egy cső segítségével a padlóba vezette, pontosan a bronz csatornafedél alá. Nappal volt. Fent kéklett az ég de a börtön falai sötét árnyakat vetettek a műhelyre. Miután annyi időt töltöttem el

az alagútban furcsának találtam hogy a Labirintus néhány helyen nyitott is lehet. Ettől valahogy még kegyetlenebbnek találtam az útvesztőt. Az öreg betegesnek látszott. Sovány volt két keze sebes és vörös a sok munkától. Ősz haja a szemébe hullott, tunikáján olajfoltok éktelenkedtek. A munkapad fölé hajolt és egy páncélinghez hasonlító hosszúkás fémszerkezeten dolgozott. Felvett egy apró bronzlapot és a helyére illesztette. – Készen vagyok! – szólalt meg végül. Felemelte művét. Olyan gyönyörű volt, hogy az én szívem is nagyot dobbant látványára: ezernyi bronztollból készült fémszárnyat mutatott a fiú felé. A párja továbbra is az asztalon feküdt. Daidalosz széthúzta a vázat mire a szárny hét méter szélesre nyílt. Valami azt súgta ezzel bajosan fognak repülni. Nemcsak túlságosan nehéz de hely sincs ahhoz hogy felszálljanak vele. De ez mit sem vont le szépségéből: egy igazi műtárgy volt. Amikor a fémtollakra fény esett az arany harminc különböző árnyalatában kezdtek csillogni. A fiú letette a fújtatót, és odaszaladt. Bár tetőtől talpig izzadt és szurtos volt szélesen vigyorgott. – Apám te zseni vagy!

Az idős férfi mosolygott: – Ez nem újdonság, Ikarosz. Most pedig siessünk. Idő kell hozzá, hogy felerősítsük őket. Gyere! – Te vedd fel először! – javasolta Ikarosz. Az idős férfi ellenkezett, de Ikarosz nem engedett. – Te készítetted őket, legyen a tiéd a megtiszteltetés, hogy elsőnek próbálhatod ki. A fiú apja mellkasára erősítette a hámot, ahogy a hegymászókra szokták a csuklója és a válla között szíjak feszültek. Ezután nekilátott hogy egy melegragasztópisztolyhoz hasonló eszközzel a hátához erősítse a szárnyakat. – A viasz jó néhány óráig kitart majd – mondta Daidalosz idegesen a szorgoskodó fiúnak. – De hagynunk kell hogy megszáradjon. Nem szabad sem túl magasan sem túl alacsonyan szállni velük. Mert a víz lemoshatja a viaszt… – A nap pedig megolvaszthatja – fejezte be a fiú az öreg helyett. – Tudom apám! Már vagy ezerszer elmondtad! – Az ember sohasem lehet eléggé óvatos. – Én teljesen megbízom a találmányaidban apám! Te vagy a világ legokosabb embere.

Az öreg tekintete felcsillant. Látszott rajta hogy senkit és semmit nem szeret jobban a fiánál. – Most én csatolom a hátadra a szárnyakat addig az enyémnek lesz ideje megszáradni. Gyere! Lassan ment a munka. Az öreg ügyetlenkedett a pántokkal. Csak nagy nehezen tudta a ragasztáshoz megfelelő pozícióba állítani a szárnyakat. Saját fémszárnyai húzták a vállát és mindig útban voltak. – Túl lassú – motyogta az öreg. – Túl lassú vagyok. – Van időd, apám – mondta a fiú. – Az őrök nem jönnek vissza amíg… BUMM! A műhely ajtaja megrázkódott. Daidalosz egy oszloppal támasztotta ki belülről, de még így is majdnem leszakadt a pántjairól. – Siessünk! – kiáltotta Ikarosz. BUMM! BUMM! A túloldalról valami nehéz tárggyal ostromolták az ajtót. Az oszlop még kitartott de az ajtó bal szárnyán repedés jelent meg. Daidalosz kapkodni kezdett. Forró viasz cseppent Ikarosz vállára. A fiú az ajkába harapott hogy fel ne kiáltson. Amikor a bal szárnyat sikerült a pántokhoz

erősíteni, Daidalosz hozzákezdett a jobb szárnyhoz. – Több időre van szükségünk – suttogta Daidalosz. – Korai lenne elindulnunk. Nem száradt meg eléggé a viasz. – Működni fognak – nyugtatta Ikarosz amikor az apja végzett a jobb szárnyával is. – Segíts felemelni a csatornafedelet… RECCS! Az ajtót átszakította egy bronz faltörő kos. A lyukat a két őr fejszével tovább tágította, majd a hegyes szakállú királlyal a nyomukban beléptek a cellába. – Nocsak – kezdte a király kegyetlen mosollyal az ajkán – úgy látom készültök valahová… Daidalosz és a fia megdermedt. Hátukon csillogtak szárnyaik. – Elmegyünk Minósz – mondta az öreg. Minósz király felkacagott: – Kíváncsi voltam hogyan sikerül a kis találmányod mielőtt összetöröm a reményeid. El kell ismernem szép munka. A király megcsodálta a szárnyakat. – Úgy néztek ki mint két vastyúk. Itt az ideje hogy megkopasszunk, és levest főzzünk belőletek. Az őrök bután felröhögtek. – Vastyúk! – ismételte az egyikük. –

Levest! – Elhallgass! – dörrent rá a király majd Daidaloszhoz fordulva folytatta: – Hagytad hogy a lányom megszökjön. A felségemet őrületbe kergetted, öreg. Megölted a szörnyemet, miattad nevet rajtam az egész Földközi-tenger! Soha nem jutsz ki innen. Ikarosz felkapta a ragasztópisztolyt, és a király felé lőtt vele, akit meglepett a támadás és hátrálni kezdett. Az őrök Ikaroszra támadtak, de mindkettő kapott egyegy forró viaszfröccsöt a képébe. – A szellőzőt! – kiáltotta Ikarosz az apjának. – Kapjátok el őket! – őrjöngött Minósz. Ikarosz és az apja a csatornafedélnél termett és együttes erővel felemelte. A földből forró levegő csapott ki. A király elképedve figyelte ahogy a felszálló légáramlat kirepíti a börtönből a bronzszárnyat viselő feltalálót és fiát. – Lőjétek le őket! – kiáltotta a király, de az őröknél nem volt íj. Az egyik kétségbeesésében előhúzta a kardját, de Ikaroszt és Daidaloszt már nem tudta elérni vele. Tettek egy kanyart a Labirintus és a királyi palota felett majd átsuhantak Knósszosz egén és végül maguk mögött hagyták Kréta sziklás partjait.

Ikarosz felkacagott: – Szabadok vagyunk apám! Hála neked sikerült! A fiú teljesen kitárta a szárnyát és siklani kezdett a széllel. – Óvatosabban fiam! – figyelmeztette Daidalosz. De Ikarosz már kint járt a nyílt tenger felett észak felé repült, alig fért a bőrébe a szerencséjük feletti örömtől. Felfelé siklott, megzavart egy körútját végző sast, ezután lebucskázott, és mint aki repülésre született csak akkor váltott irányt amikor már majdnem a tengerbe csapódott. Saruját megmártotta a hullámokban. – Azonnal hagyd abba! – kiáltott utána az apja de a szél elsodorta a hangját. Fia egészen megrészegült a szabadságtól. Az öreg megpróbálta utolérni ügyetlenül Ikarosz után siklott. Mérföldekkel elhagyták már Kréta partjait és a nyílt tenger fölött jártak, amikor Ikarosz először visszatekintett és észrevette apja aggódó tekintetét. A fiú elmosolyodott. – Ne aggódj apám! Te zseni vagy! Megbízom a kezed munkájá… Az első bronztoll ekkor vált le a szárnyról, és messzire sodorta a szél. Aztán levált a második is. Ikarosz

bukfencezett egyet a levegőben. Sorra levált a többi toll is, és úgy kavarogtak a légben mint a megrémült madarak. – Ikarosz! – kiáltott az apja. – Tárd szét a szárnyaidat amennyire csak lehet és próbálj meg siklani! De Ikarosz csapkodni kezdett kétségbeesetten próbálta viszszaszerezni uralmát a szárnyak felett. A bal oldali szárny vált le először – elengedték a pántok. – Apám! – kiáltotta Ikarosz. Aztán szárnyafosztottan zuhanni kezdett. Ikarosz már csak egy fiú volt aki hegymászópántokkal a mellkasán fehér tunikában kitárt karokkal hiába próbált szállni a levegőben. Felriadtam. Mintha én is Ikarosszal zuhantam volna. A folyosó sötét volt. A folyton nyögdécselő Labirintusban úgy rémlett mintha Daidalosz hangját hallanám. Aggódva kiáltotta fia élete egyetlen boldogságának nevét aki zuhanni kezdett a száz méterrel alatta hullámzó tenger felé. Az útvesztőben természetesen nem léteztek napszakok, így reggel sem de valamikor csak fel kellett ébredni hogy az útravalónak hozott granolaszeletekből és dobozos narancslevekből csapott nagyszerű reggeli után tovább folytassuk

utunkat. Senkinek sem említettem az álmomat. Valami nagyon megrémisztett benne és nem találtam szükségesnek, hogy erről a többiek is tudomást szerezzenek. Kő helyett földes padlózaton lépkedtünk tovább egy cédrusoszlopok által tartott alagútban. Mintha egy régi aranybányában jártunk volna vagy valami hasonlóban. Annabeth izgatott lett. – Valami nem stimmel. Itt kőfolyosónak kéne lennie. Egy barlangba értünk, amelynek mennyezetéről cseppkövek lógtak. A barlang közepén egy földbe ásott téglalap alakú gödröt láttunk mintha sír lett volna. Grover megborzongott: – Olyan bűz van itt, mint az Alvilágban! Valami megcsillant a gödör szélén – egy csomagolófólia. Belevilágítottam a lámpámmal a lyukba, és a barna, pezsgő lében egy félig megevett sajtburgert vettem észre. – Nico – morogtam. – Már megint megidézte a halottakat. Tyson nyafogni kezdett: – Itt szellemek jártak. Tyson nem szereti a szellemeket. – Meg kell találnunk – nem tudom miért de a gödör szélén állva hirtelen ezt

éreztem a legsürgetőbb feladatomnak. Nico a közelben volt. Éreztem a jelenlétét. Nem hagyhattam hogy itt császkáljon egyedül a halottakkal. Futásnak eredtem. – Percy! – kiáltott utánam Annabeth. Bevetettem magam egy alagútba aminek fényt láttam a végén. Mire Annabeth Tyson és Grover utolért már a fejem fölötti rácsokon át behulló napfényt néztem. Egy vascsövekből készült rács alatt álltunk. Láttam a kék eget és a fákat. – Ez meg mi? – tűnődtem. Árnyék hullott a rácsra és egy tehén nézett vissza rám. Hétköznapi tehénnek látszott a színét leszámítva – élénkpiros volt ugyanis mint a cseresznye. Eddig nem is sejtettem hogy létezik ilyen színű tehén. A tehén bőgött egyet, aztán óvatosan rálépett a rácsra, majd hátrálni kezdett. – Ez egy csordarács – mondta Grover. – Micsoda? – A kijáratok elé helyezik őket, a földre, az állatok nem tudnak rajta átmenni. – Honnan értesz ehhez ennyire? Grover sértetten fújt egyet. – Ha neked is patáid lennének te is értenél hozzá. Utálom ezeket. Annabethhez fordultam.

– Mintha Héra emlegetett volna valami farmot. Lehet hogy Nico odafent van. Le kell ellenőriznünk. Annabeth habozott. – Rendben. De hogy jutunk fel? Tyson oldotta meg a problémát. Egy lendülettel kiütötte a csordarácsot a helyéről, ami jó messzire szállt a levegőben. Egy koppanást hallottunk, amit méltatlankodó tehénbőgés követett. Tyson elpirult: – Bocs bocika – hebegte aztán kisegített minket az alagútból. Annyi biztosnak látszott, hogy egy legelőn vagyunk. A horizonton dombok hullámzottak amiket tölgyfák kaktuszok és sziklák pöttyöztek. A kapu két oldalán szögesdrót kerítés futott. Cseresznyepiros tehenek kószáltak és legeltek mindenfele. – Vörös gulya – mondta Annabeth. – A Nap gulyája! – Kié? – kérdeztem. – Apollónak szentelték őket. – Szent tehenek? – Pontosan de mit keresnek… – Várj csak! – szakította félbe Grover. – Hallgassátok! Először minden csendesnek tűnt, aztán meghallottam… a távoli kutyaugatást. A hang egyre erősödött. Aztán az

aljnövényzet zörögni kezdett, és két kutya rontott ki belőle. Vagyis pontosabban egy kutya két fejjel. Karcsú és barna volt mint egy agár de nyaka kétfelé ágazott. Mindkét fejével dühösen ugatott és morgott. Nem volt túl szép látvány. – Csúnya Janus kutyák! – nyiffant fel Tyson. – Arf. – morogta Grover és üdvözlésképpen mindkét kezét felemelte. A kétfejű kutya még jobban vicsorgott. Úgy látszik, nem hatotta meg hogy Grover beszél kutyául. A fák közül hamarosan előbújt a kutya gazdája is és rádöbbentem hogy nem a kutya a legnagyobb problémánk. Nagydarab fickó volt dús fehér hajjal és fehér befont szakállal a fején szalmakalap ült. A Kaszáshoz hasonlított amennyiben a Kaszás egy legatyásodott földtúró lett volna. Farmert viselt Ne szemétkedj Texasszal! feliratú pólót és egy szakadt ujjú farmerkabátot amely látni engedte dagadó izmait. Jobb karjának bicepszére két keresztbe tett kardot tetováltak. Akkora bunkósbotot tartott a kezében hogy az nukleáris robbanófejnek is beillett volna, és a végéből tizenöt centiméter hosszú tüskék meredeztek.

– Lábhoz Orthus! – parancsolta a kutyának. A kutya még egyszer ránk mordult csak hogy irántunk táplált érzelmeit egyértelművé tegye, aztán gazdája lábához sétált. A férfi tetőtől talpig végigmért bennünket, és továbbra is készenlétben tartotta bunkósbotját. – Mit kerestek itt? Marhatolvajok vagytok? – Utazók vagyunk. Egy küldetésen veszünk részt. A férfi szeme megrándult. – Félvérek vagytok mi? – Honnan tudja hogy… – kezdtem de Annabeth a karomra tette a kezét és megállított. – Én Annabeth vagyok Athéné lánya. Ez itt Percy Poszeidón fia. Grover a szatír és Tyson a… – Küklopsz – fejezte be a férfi. – Én is látom. – A férfi rám meredt. – Onnan tudom hogy félvérek vagytok öcsi mert én is az vagyok. A nevem Eurytion én vagyok itt a tehénpásztor és mellesleg Árész fia. Gondolom ti is a Labirintusból jöttetek mint az a másik. – A másik? – kérdeztem. – Nico di Angelóra gondol? – Rengeteg látogatónk érkezik a Labirintusból – mondta Eurytion. – És

csak kevesen távoznak élve. – Ez aztán a kedves fogadtatás! – jegyeztem meg. A tehenek őrzője mögém pillantott, mintha valakit várna. Aztán halkabban folytatta: – Csak egyszer mondom el félistenek. Térjetek vissza a Labirintusba, mielőtt nem késő. – Addig nem megyünk vissza amíg nem találkozhatunk a másik félistennel. Engedje meg kérem! – erősködött Annabeth. Eurytion felmordult: – Akkor nincs más választásom kis hölgy mint hogy a főnököm elé kísérjelek benneteket. Nem állíthatom hogy túsznak éreztük magunkat vagy más ilyesminek. Eurytion vállára vetett bunkósbotjával mellettünk lépdelt. Orthus továbbra sem hagyta abba a morgást Grover lábát szimatolgatta és néha a bokrok közé vetette magát ha kedve támadt megkergetni valamilyen állatot de a gazdája többé-kevésbé irányítás alatt tartotta. Egy véget nem érő, kitaposott ösvényen haladtunk. Minimum negyven fok volt és a forróság alaposan fejbe vágott bennünket San Francisco után. Délibáb

remegett a tisztás fölött a fák közt rovarok zümmögtek. Már néhány lépés után úgy izzadtam mint egy ló. A bögölyök megrohamoztak. Néha újabb karámok kerültek a szemünk elé vörös tehenekkel vagy még furcsább álltokkal. Egyszer egy azbesztbevonatú karám előtt haladtunk el, amelyben tüzet lehelő lovakat tartottak. Az eléjük rakott széna is lángolt és füstölgött lábuk alatt a föld. Amúgy elég szelídnek tűntek. Az egyik nagy csődör rám nézett és felnyerített orrából lángok csaptak ki. Azon tűnődtem, hogy a csudába nem égeti szét az orrlyukát. – Ezek mit keresnek itt? – kérdeztem. Eurytion haragos tekintettel meredt rám: – Különböző kuncsaftok számára tenyésztjük állatainkat. Apollónak Diomédésznek és… másoknak. – Kik azok a mások? – Elég a kérdésekből. Végre kiértünk az erdőből. Egy dombot pillantottunk meg, aminek tetején nagy farmház csücsült. Széles ablakai voltak fehér kövekből és fából épült. – Mintha Frank Lloyd Wright tervezte volna! – lelkesedett Annabeth. Ez megint valami építészettel kapcsolatos dolog lehetett. Nekem csak egy háznak tűnt, ahol néhány félisten

komoly bajba kerülhet. Felkaptattunk a dombra. – Ne szegjetek meg a szabadokat! – figyelmeztetett Eurytion, miközben felsétáltunk a lépcsőn az első tornácra. – Tilos a harc. A fegyverhasználat. És ne tegyetek megjegyzéseket a gazdám küllemére. – Miért hogy néz ki? – kérdeztem, de mielőtt Eurytion válaszolhatott volna új hang ütötte meg a fülünket. – Üdvözlöm önöket a Három G Farmon! A férfi feje egészen normálisnak tűnt, ami nagy megkönynyebbülést jelentett számomra. Arca barna volt és cserzett a napon eltöltött évektől. Olajtól fénylő haja és vékony bajsza volt mint a régi filmek banditáinak. Ránk mosolygott de inkább kárörvendően, mint barátságosan. Mintha azt gondolta volna magában: „De jó még több kínzásra váró alapanyag!" De nem morfondírozhattam ezen sokat mert észrevettem a testét… vagy inkább a testeit. Mindhármat. Azt gondolhatnátok hogy Janus és Briareósz után hozzászoktam már a furcsaságokhoz de tévedtek: ennek a fickónak ugyanis három teste volt. Nyaka a középső mellkasához kacsolódott a megszokott módon de két további mellkassal is

rendelkezett amelyeket csak néhány centi választott el egymástól és a vállaknál kapcsolódtak össze. A bal karja a bal testéből, a jobb a jobb oldaliból nőtt ki, vagyis mindössze két karja volt, de négy hónalja, ha ez így érthető. A három mellkast egy óriási derék fogta össze. Deréktól lefelé két normális de a szokásosnál vastagabb láb látszódott. A fickó az általam valaha látott legnagyobb méretű Levis farmert viselte. A felsőtestein három különböző színű vadnyugati pólót viselt: zöldet pirosat sárgát. Olyan volt mint egy közlekedési lámpa. El sem tudtam képzelni hogyan húzza fel a pólót a középső testére, hiszen arról hiányoztak a kezek. Eurytion a tehénpásztor oldalba bökött: – Üdvözöld Mr. Geryont! – Jó napot! Szép felsőteste… akarom mondani farmja van! Mielőtt Geryon válaszolhatott volna, az üvegajtón Nico di Angelo lépett ki. – Geryon nem fogok várni… Megtorpant amikor meglátott bennünket. Aztán kirántotta a kardját. A fegyver éppen olyan volt amilyennek álmomban láttam: rövid éles és sötét mint az éjszaka. Geryon ráförmedt amikor meglátta: – Tegye el Mr. di Angelo! Nem hagyom

hogy a vendégeim egymást öldököljék! – De ezek… – Percy Jackson és Annabeth Chase – fejezte be helyette Geryon. – Néhány szörny barátjukkal… – Szörny barátjukkal?! – sértődött meg Grover. – Ezen az emberen három póló van! – mondta Tyson mint akinek ez a tény csak most jutott el a tudatáig. – Hagyták meghalni a testvéremet! – Nico hangja remegett a dühtől. – És most eljöttek hogy engem is megöljenek! – Nico mi nem akarunk bántani – emeltem fel a kezemet. – Ami Biancával történt… – Ki ne ejtsd a nevét! Arra sem vagy méltó hogy a szádra vedd! – Várjunk csak egy percet! – mutatott Annabeth Geryonra. – Honnan tudja a nevünket? A háromtestű férfi kacsintott: – Igyekszem minél informáltabb lenni, drágám! Időről időre különböző alakok jelennek meg a farmon. És mindenki akar valamit a jó öreg Geryon bácsitól. Most pedig Mr. di Angelo tegye el azt a ronda kardot, mielőtt Eurytion csavarja ki a kezéből! Eurytion nem túl lelkesen de meglengette párszor a bunkósbotját. Orthus is

morogni kezdett a lábánál. Nico habozott. Sápadtabbnak és soványabbnak látszott mint az Íriszüzenetben. Úgy vettem észre nem sokat evett az elmúlt héten. Fekete ruhája poros volt a Labirintusban való vándorlástól, szeme gyűlölettől izzott. Túl fiatal még ekkora gyűlölethez, gondoltam. Eszembe jutott amikor még vidám mitomágiás kártyáival játszadozó kiskölyök volt. Nico vonakodva visszadugta a kardját. – Ha közelebb jössz Percy segítséget kérek! Ne akard hogy megismertesselek velük! – Nem akarom – hagytam rá. Geryon megveregette Nico vállát. – Jól ki fogunk jönni egymással. Most pedig hadd mutassam meg nektek a farmomat! Geryonnak volt egy kisvonata. Az állatkertben furikáztatják körbe hasonlóval a gyerekeket. A kisvasutat fekete-fehér tehénfoltosra festették. A motorházból hosszú tehénszarvak álltak ki. Olyan hangjuk volt mint a kolompnak. Arra gondoltam hogy Geryon így kínozza meg a vendégeit. Egy kör a bocivonattal és máris halálra alázta őket. Nico leghátra ült. Talán azért hogy

szemmel tarthasson bennünket. Eurytion a bunkósbotjával mellé telepedett és szemére húzta szalmakalapját mintha szunyókálásra készülne. Orthus az első kocsi ülésén foglalt helyett Geryon mellett majd kétszólamú boldog csaholásba kezdett. Nekünk a középső két kocsiban jutott hely. – Mi nagyban dolgozunk! – hencegett Geryon és a bocivonat meglódult. – Főleg lovaink és marháink vannak, de akadnak egyéb különlegességek is! Felértünk egy domb tetejére és Annabeth nem akart hinni a szemének. – Hippalektryonok?! Azt hittem már régen kihaltak! A domb lábánál egy elkerített kifutóban életem legkülönösebb teremtményeit pillanthattam meg. Elölről lovak, hátulról kakasok voltak. Hátsó lábuk hatalmas sárga karomban végződött. Tollas farkuk és vörös szárnyuk volt. Amíg figyeltem őket, két példány összeveszett egy kupac magon. Ágaskodva nyerítettek és szárnyukat csattogtatták amíg a kisebbik meg nem futamodott groteszkül ugrálva hátsó csirkelábain. – Kakaspónik! – lelkesedett Tyson. – Tojnak is? – Egyetlen egyet évente – vigyorgott

vissza Geryon a hátsó tükörben. – Mennyei omlettet lehet belőle készíteni, nem győzzük kielégíteni a keresletet! – Ezt hallani is rossz! Nem zavarja hogy egy veszélyeztetett fajról beszél?! – rökönyödött meg Annabeth. Geryon legyintett: – Az arany az arany szívem! Szerintem csak azért ágál ellene mert még nem kóstolta a tojásukból készült omlettet! – Nagyon téved! – motyogta Grover de Geryon tovább folytatta az idegenvezetést. – Ott pedig a tűzokádó pónikat tartjuk, talán látták őket idefelé jövet. Természetesen harci lovaknak tenyésztjük őket. – Melyik háborúra? – kérdeztem. Geryon arcán ravasz mosoly jelent meg: – Mikor melyikre… Amott a díjnyertes vörös teheneinket csodálhatják meg! A domb oldalában több száz cseresznyepiros tehén legelészett. – Rengetegen vannak – mondta Grover. – Igen tudják Apolló túl elfoglalt és bennünket bízott meg a gondozásukkal. Főleg a tenyésztésükre koncentrálunk mert nagy irántuk a kereslet. – Mire használják őket? – kérdeztem. Geryon felhúzta fél szemöldökét: – Hogyhogy mire?! Megeszik őket. A

hadseregeknek nagy a húsigényük. – Maguk levágják a szent teheneket és hamburgert csinálnak belőlük?! – rökönyödött meg Grover. – Ez ellentétes az ősi törvényekkel! – Ó szatírom azért ne túlozza el a dolgot! Ezek csak állatok. – Csak állatok! – Igen és biztos vagyok benne hogy ha Apollónak nem tetszene a dolog tudatná velem. – Szerintem nem is sejti mi folyik itt – suttogtam. Nico előrehajolt: – Engem untat a téma. Fontos dolgokról kellene beszélnünk Geryon ez pedig nem az. – Mindent a maga idejében Mr. di Angelo! Ha abba az irányba néznek vethetnek egy pillantást néhány egzotikus játékszeremre! A szögesdróttal körbevett mezőn óriásskorpiók mászkáltak. Három G Farm – jutott eszembe hirtelen. – Quintus magától rendelte a skorpiókat! – Quintus… – tűnődött el Geryon. – Izmos férfi katonásra nyírt, őszes hajjal? Kardforgató? – Igen! – Nem tudom, kiről beszél – válaszolta

Geryon. – És íme az én díjnyertes istállóm! Ezt feltétlenül látniuk kell! Háromszáz méternyire járhattunk az állatoktól de még mielőtt megláthattam volna őket, orromba csapott a bűzük. Futballpályányi karámjuk egy smaragdzöld folyó mellett állt. Az egyik oldalán istállósor húzódott. Körülbelül száz ló sétálgatott a trutyiban – és trutyi alatt most tényleg trágyát értek. Kevés undorítóbb dolgot láttam életemben. Mintha egyik éjszaka trágyalavina árasztotta volna el a karámot. Gyomorforgató volt a trágyában gázoló lovak látványa és az istálló sem volt jobb állapotban. Úgy bűzölgött, hogy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám – talán az East River-i szemeteshajókhoz. Nico is fulladozott: – Ez meg mi?! – A lovacskáim! – büszkélkedett Geryon. – Nos egészen pontosan Augiász állatai de egy szerény havi juttatásért elvállaltam a gondozásukat. Hát nem édesek? – Undorítóak! – felelte Annabeth. – Sok kaka – állapította meg Tyson. – Nem szabadna ilyen körülmények között tartania őket! – csattant fel Grover. – Kezdenek mindannyian az idegeimre

menni. Ezek húsevő lovak világos? Ezek az ilyen körülményeket kedvelik. – Ja. Meg sajnálja a pénzt a takarításra… – jegyezte meg Eurytion a kalapja alól. – Téged ki kérdezett?! – szólt rá Geryon. – Igaz hogy nem egyszerű kialmozni, és ha felőlük fúj a szél, akkor a rosszullét kerülget. De kit érdekel?! A lényeg hogy sokat fizetnek a lovakért a megrendelőim. – Miféle megrendelők? – kérdeztem. – Meglepődne, ha tudná, mennyien vásárolnak húsevő lovakat! Hatékonyabb szemétpusztítók mint a konyhamalacok! És náluk jobban semmi nem rémíti meg az ellenséget! Születésnapi bulikon nélkülözhetetlenek! Sokan akarják kikölcsönözni őket. – Maga egy szörnyeteg – vonta le a következtetést Annabeth. Geryon megállította a bocivonatot és Annabethre meredt. – Miért kapom ezt a megtisztelő jelzőt? A három testem miatt? – Az állatokkal való bánásmódja miatt – morogta Grover. – A vevői miatt, akiket emleget! – felelte Annabeth. – Maga Kronosznak dolgozik. Az ő hadseregét látja el hússal, lovakkal, meg mindennel.

Geryon vállat vont. Ez elég furcsa látványt nyújtott hiszen hat válla volt. Mintha breakelne úgy hullámzott. – Én annak dolgozom kisasszony aki megfizet. Üzletember vagyok. Azzal kereskedem amim van. Kimászott a bocivonatból, és mint aki élvezi a friss levegőt, elindult az istállók felé. A folyó a dimbes-dombos fás táj egész szép látványt nyújtott volna ha nem rondítja el a trágyamező. Nico kiszállt a kocsi hátuljából és Geryon után futott. Eurytion a tehénpásztor nem is volt olyan álmos mint amilyennek látszott. A buzogányát meglengetve Nico után lódult. – Azért jöttem, hogy az üzletről beszéljünk, Geryon – kezdte Nico. – És még nem válaszolt. – Mmm – vett szemügyre Geryon egy kaktuszt aztán bal kezével megvakarta a középső mellkasát. – Igen talán lesz üzlet. – A szellem azt mondta maga tud segíteni. Elvezet ahhoz a lélekhez akit meg akarunk szerezni. – Egy pillanat! Azt hittem én vagyok az a lélek akit akarsz – vágtam közbe. Nico úgy meredt rám, mintha megőrültem volna:

– Te? Miért akarnálak én téged? Bianca lelke ezerszer többet ér a tiédnél! Most pedig válaszoljon Geryon tud segíteni vagy nem? – Ó azt hiszem tudok – mondta a farmer. – Hol van most az a bizonyos szellem barátja ha szabad kérdeznem? Nico zavarba jött: – Nappal nem látszik. Nehéz alakot öltenie. De itt van valahol. Geryon elmosolyodott: – Ez jellemző rá. Minósz mindig eltűnik, ha… Nehézségek akadnak. Minósz? Felötlött emlékezetemben az aranykoronás hegyes szakállú kegyetlen pillantású alak. – Az a gonosz király? Az ő szelleme a tanácsadód? – Semmi közöd hozzá Percy! – Nico ismét Geryon felé fordult. – Hogy érti azt hogy „nehézségek akadnak"? A háromtestű férfi felsóhajtott: – Nos Nico… ugye szólíthatom így? – Nem! – Tudja Nico Luke Castellan nagyon jó pénzt fizet a félvérekért. Különösen az erős félvérekért. Ha megtudná, ki az apja, akkor egy zsák pénzt kapnék magáért. Nico előrántotta a kardját, de Eurytion

kiütötte a kezéből a bunkósbotjával. Mielőtt felpattanhattam volna Orthus a mellkasomra ugrott, és közvetlen közelről a képembe vicsorgott. – Ha nem akarják hogy Orthus kitépje Mr. Jackson gigáját javaslom maradjanak a helyükön! Eurytion lennél olyan kedves és vigyáznál Nicóra? A tehénpásztor a fűbe köpött: – Ez parancs volt? – Természetesen te marha! Eurytion unott képet vágott. Aztán vastag karjaival felemelte a fiút mint egy birkózó. – Vedd fel a kardot is! – mondta undorodva Geryon. – Semmit sem utálok jobban a sztűgiai vasnál. – Az idegenvezetés véget ért menjünk vissza a házba és harapjunk valamit! Közben pedig küldjünk egy Íriszüzenetet a titánok seregében szolgáló barátainknak! – A barátai?! – kiáltott fel Annabeth. Geryon rámosolygott. – Ne aggódjon kisasszony miután Mr. di Angelót átadtam nekik maguk szabadon távozhatnak. Nem szeretek beleavatkozni a missziókba ráadásul valaki fizetett is nekem azért hogy egy bizonyos küldetés minden részvevője ép bőrrel távozhasson innen. És ha jól

sejtem Mr. di Angelo nem tartozik önökhöz. – Ki fizette le? – méltatlankodott Annabeth. – Miről beszél? – Ne foglalkozzon vele drágám! Indulhatunk? – Várjon! – szólaltam meg de mozdulatlan maradtam mint egy szobor mert nem szerettem volna ha Orthus elharapja a torkomat. – Geryon azt állítja magáról hogy üzletember. Akkor kössünk üzletet! Geryon összehúzta a szemét. – Milyen üzletről beszél? Nincs is aranya. – Annál sokkal jobbat ajánlok. Árucserét. – De Mr. Jackson magának nincs semmije! – Esetleg kitakaríthatná az istállókat – javasolta ártatlanul Eurytion. – Áll az alku. Ha elbukom eladhat bennünket is Luke-nak! – Feltéve ha a lovak nem eszik meg addig – jegyezte meg Geryon. – A barátaimat akkor is eladhatja. De ha mégis sikerülne akkor Nicóval együtt távozhatunk. – Nem! – kiáltott fel Nico. – Ne tegyél nekem szívességet Percy! Nem kérek a segítségedből!

Geryon kuncogni kezdett. – Percy Jackson azokat az istállókat nem takarították ki vagy ezer éve… Bár igaz ami igaz ha azt a rengeteg trágyát kitakarítaná valaki több állatot tarthatnék az istállókban. – Mi vesztenivalója van? A farmer habozott. – Rendben elfogadom az ajánlatát! De napnyugtáig végeznie kell az istállótakarítással különben eladom a kis barátait és gazdag leszek! – Rendben! Geryon bólintott. – A barátait addig magammal viszem a házba. Ott várunk magára. Eurytion vicces képet vágott. Akár az együttérzés jelének is vehettem. Aztán füttyentett egyet a kutyájának és az rögvest átugrott Annabeth ölébe. Annabeth sikkantott egyet. Tudtam hogy Grover és Tyson semmivel nem fog próbálkozni amíg Annabeth túsz. Kiszálltam a kocsiból és Annabeth szemébe néztem. – Remélem tudod mit csinálsz – suttogta. – Én is. Eurytion a hátsó üléshez vonszolta Nicót. Geryon a kormány mögé ült. – Napnyugtáig végezzen! –

emlékeztetett. – Nem várunk tovább egy percet sem. Búcsúzásképpen rám nevetett majd megnyomta a kolompdudát és a bocivonat elrobogott az ösvényen. 9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A TRÁGYA Amikor megláttam az éles fogakat hirtelen reménytelennek láttam a helyzetemet. A kerítéshez közeledve a pólómat az orrom elé kellett tartanom, hogy tompítsam a bűzt. Az egyik csődör felém gázolt a kakában és dühösen rám nyerített. Ezután vicsorgott egyet. Fogai hegyesebbek voltak a medvéénél. Megpróbáltam vele telepatikusan eltársalogni. A legtöbb ló esetében menni szokott. Helló! Én fogom kitakarítani az istállótokat! Ugye milyen nagyszerű? Igen!, válaszolt a ló. Gyere be! Felfalunk! Fincsi félvér! De én Poszeidón fia vagyok! Ő teremtette a lovakat!, ellenkeztem. A lovak világában e bejelentést követően rögtön VIP vendégként szoktak kezelni de ez az eset kivételt képezett. Igen! Ő is jöhet! Szeretjük a tengeri kaját! Tengeri kaja! Azonnal érdeklődni

kezdtek a társai is. Mindenfelé legyek döngtek, és a hőség sem tett jót a bűznek. Volt valami halvány elképzelésem arról hogyan teljesítsem a feladatot: rémlett ugyanis hogy Héraklésznek sikerült már egyszer a dolog. Egy folyót vezetett az istállóba, ami kimosta belőle a trágyát. Bíztam benne hogy sikerül majd parancsolnom a víznek. De hogyan közelítsem meg a lovakat anélkül hogy me gennének? Ez volt a kérdés. A folyó pedig lejjebb volt az istállóknál. Sokkal távolabb mint hittem majdnem két kilométernyire. Közelről még nagyobbnak látszott a trágyaprobléma. Egy rozsdás lapáttal próbaképpen belekotortam a kerítés melletti trágyába. Szuper. Mindössze négybillió lapátolás választott el a tiszta és ragyogó istállótól. A nap már jócskán túljutott a delelőjén. Legjobb esetben is csak néhány órám maradt alkonyatig. Úgy döntöttem a folyó az egyetlen esélyem. Mindenesetre sokkal könnyebb lesz a folyóparton gondolkozni, mint ebben a bűzben. Elindultam lefelé a dombon. A folyóparton egy lány várt rám. Farmerben volt és zöld pólóban a haját sáslevelekkel fonta össze. Összefont karral állt és szigorúan nézett rám.

– Ne is álmodj róla! – jelentette ki határozottan. – Te egy najád vagy? – bámultam rá. – Nem is a Mikulás – forgatta a szemét. – De angolul beszélsz és nem vagy a vízben. – Miért azt hitted hogy nem viselkedhetünk emberként ha úgy tartja kedvünk? Ezen még sohasem gondolkoztam. Hülyén éreztem magam. Egy csomó najádot láttam már a táborban de azok nem sok mindent csináltak azon kívül hogy a kenuzótó fenekéről vihogtak és integettek felém. – Figyelj azért jöttem hogy… – kezdtem. – Tudom ki vagy és azt is mit tervezel. És a válaszom: nem! Nem engedem hogy a folyómmal takarítsd ki azt az undorító istállót. – De… – Ne törd magad tengeri fiú! Ti óceán típusúak azt hiszitek hogy sokkal fontosabbak vagytok egy kis folyónál igaz? Hadd hívjam fel a figyelmed arra hogy ez a najád nem fog úgy táncolni ahogy te fütyülsz csak azért mert Poszeidón fia vagy. Ez egy édesvízi élőhely, uram. A srác, aki legutóbb hasonlót kért tőlem, sajnos túlságosan

jóképű volt, nálad mindenesetre sokkal helyesebb és sikerült rávennie a dologra de most már tudom hogy életem legnagyobb hibáját követtem el! Van neked fogalmad arról mit tenne annyi salakanyag az ökoszisztémámmal?! Azt képzeled szennyvizet csinálok a folyómból a kedvedért?! A halaim elpusztulnának. A növényeimet sohasem lennék képes megtisztítani a trágyától! Évekig émelyegnék. KÖSZÖNÖM SZÉPEN, NEM KÉREK BELŐLE! Az, ahogyan beszélt, egyik halandó ismerősömre bizonyos Rachel Elisabeth Dare-re emlékeztetett – mindketten szinte bokszoltak a szavaikkal. Igazán nem vethettem semmit a najád szemére. Be kellett látnom hogy én is dühös lennék ha valaki több millió kiló trágyát zúdítana a lakásunkra. De mégis… – A barátaim veszélyben vannak – próbálkoztam. – Az elég kellemetlen de nem az én problémám. Nem fogod tönkretenni a folyómat. Úgy állt ott mint aki bunyózni akar. A kezét ökölbe szorította de a hangja kissé megremegett. Észrevettem hogy minden dühe ellenére fél tőlem. Talán attól tartott, hogy erőszakkal akarom átvenni a folyó felett az irányítást és a

küzdelemben alul maradna. Ettől elszomorodtam. Kötekedő alaknak éreztem magam, Poszeidón parancsolgató fiának. Leültem egy farönkre. – Rendben te nyertél. A najád meglepetten nézett rám: – Tényleg? – Nem akarok harcolni veled. Ez a te folyód. Leeresztette a vállát. – Oh. Ez jó. Úgy értem, szép tőled. – De a barátaimat velem együtt eladjak a titánoknak ha napszálltáig nem takarítom ki az istállókat. És fogalmam sincs hogyan sikerülhetne. A folyó boldogan csobogott mellettünk. Egy kígyó úszott át a tükrén aztán lebukott. A najád végül felsóhajtott. – Elárulok egy titkot tengeristen fia. Markolj fel egy kis földet. – Hogy mit?! – Jól hallottad. Lehajoltam és belemarkoltam a texasi földbe. Száraz volt és fekete apró fehér kövekkel… De valami mást is észrevettem benne. – Ezek kagylók – mondta a najád. – Megkövült tengeri kagylók. Több millió évvel ezelőtt, még az istenek ideje előtt, amikor Gaia és Uranosz uralkodott ezt a

területet víz borította. A tengerhez tartozott. A markomban ősi tengeri sünök és puhatestűek kagylódarabjait tartottam. Még a mészkőkavicsokban is beágyazódott kagylókat találtam. – Értem. De nekem mi hasznom ebből? – kérdeztem. – Te hasonlítasz rám félisten. Amikor nem a vízben vagyok akkor a víz van bennem. Ez az életelemem. – Egy lépést tett hátra és belelógatta a lábát a folyóba ezután rám mosolygott: – Remélem megtalálod a módját hogy kiszabadítsd a barátaidat! A következő pillanatban vízzé változott és egyé vált a folyóval. Mire visszaértem az istállókhoz a nap már a domboknál járt. Valaki bizonyára megetette a lovakat mert éppen nagydarab állati tetemeket marcangoltak. Nem tudtam volna megmondani milyen állatokét de nem is voltam rá kíváncsi. Ha volt valami ami ezeket az egyébként is undorító istállókat még gusztustalanabbá tehette akkor az ötven dögöt marcangoló ló látványa feltétlenül az volt. Tengeri kaja!, üzente telepatikusan az egyik amikor meglátott. Gyere be! Még van hely a hasunkban!

Mihez kezdhettem? A folyóval nem takaríthattam ki az istállókat és azzal a ténnyel sem tudtam mit kezdeni hogy ezen a helyen több millió évvel ezelőtt tenger hullámzott. Először a tenyeremben tartott maroknyi apró megkövesedett kagylóra néztem aztán a trágyahegyre végül elkeseredésemben elhajítottam a kagylókat. Amikor hátat fordítottam a lovaknak furcsa zajt hallottam. SSSSSZ! – sziszegett valami mint egy kilyukadt luftballon. Ahová a kagylót hajítottam ott észrevettem egy trágyából feltörő, apró buzgárt. – Lehetetlen… – ámultam el. Óvatosan közelebb léptem a kerítéshez. – Magasabbra! – parancsoltam. PSSSSSSSSS! A vízsugár egyméteresre nyújtózott és tovább buzogott. Nem akartam hinni a szememnek. Néhány ló odamerészkedett a forráshoz hogy megvizsgálja. Az egyik belekóstolt és elkapta a fejét: Fúj! Ez sós! Tengervíz tört fel Texas közepén egy farmon. Újból a földbe markoltam és kiszedegettem belőle a megkövült kagylókat. Nem igazán tudtam mit teszek csak végigrohantam a karám mentén és kagylókat dobáltam a trágyába. Sós víz

bugyogott fel mindenütt ahová a kagylók hullottak. Hagyd abba! Mi zabálni akarunk, nem fürödni!, ellenkeztek a lovak. Újabb furcsaságra lettem figyelmes: a víz nem futott ki a karámokból és folyt le a domboldalon mint az várható lett volna. Tócsává gyűlt a források körül, majd leszivárgott a földbe a trágyával együtt. A lótrágya feloldódott a sós vízben és helyen csak a jó öreg anyaföld maradt. – Erősebben! – kiáltottam. Valami megrándult a gyomromban, és a sós vizű források olyan erővel törtek fel, mintha a világ legnagyobb autómosójában járnék. A lovak megvadultak kétségbeesve vágtatni kezdtek, amikor a feltörő gejzírek több irányból mosdatni kezdték őket. A trágyahegyek úgy olvadtak el mint a jégkockák. A bensőmben érzett rángás annyira felerősödött, hogy szinte már fájt, de a fájdalmat elfeledtette velem a feltörő sós víz fantasztikus látványa. Megcsináltam. Az óceánt ide varázsoltam a lankák közé. Kérem, uram, hagyja abba!, kiabálták a lovak. Addigra már mindent elöntött a víz. A bőrig ázott lovak ijedten csúszkáltak a

sárban. Trágyának nyomát sem lehetett látni a több tonna ürülék felszívódott a földben és a tócsák tóvá dagadtak. A víz kifolyt a karámból és több száz kis patakban elindult a domboldalon a folyó felé. – Állj! – parancsoltam a víznek. De nem történt semmi. Csak a hasamban erősödött a fájdalom. Ha nem sikerül időben elzárnom a gejzíreket, a sós víz a folyóba ömlik és megmérgezi a halakat a vízinövényekkel együtt. – Állj! – minden akaraterőmmel arra összpontosítottam, hogy elzárjam a feltörő tengervizet. A gejzírek hirtelen elapadtak. Holtfáradtan estem térdre. Egy makulátlanul tiszta istállót láttam magam előtt és egy kifutónyi friss sós sarat, amelyen ötven csillogó szőrű ló álldogált. A zuhany még a foguk közül is kimosta a húsdarabokat. Kérem, uram, ígérjük, hogy nem esszük meg! Csak ne zúdítson a nyakunkba újabb sós zuhanyt! Rendben, de akkor ígérjétek meg, hogy nem esztek többé mást, csak amit a gondozóitok elétek tesznek. Embereket soha. Vagy visszatérek a kagylóimmal! A lovak felnyihogtak és szentül megfogadták hogy ezentúl szimpla és

rendes húsevő lovacskák lesznek. Nem értem rá tovább csevegni velük mert a nap leszállni készült. Megfordultam és rohanni kezdtem a farmház felé. A barbecue illata már messziről megcsapott. Még nagyobb sebességre kapcsoltam mert imádtam a barbecue-t. A tornácon minden készen ált egy jó bulihoz. A korlátokat szalagok és lufik díszítették. Geryon egy olajoshordóból készített barbecue sütőn hamburgerhúsokat forgatott. Eurytion az asztal mellett ült és késével a körmét piszkálgatta. A kétfejű kutya a sülő oldalasokat és hamburgereket szimatolta. Végül az egyik sarokban észrevettem a barátaimat: Tysont Annabetht Grovert és Nicót. Csuklóikat a bokáikhoz kötözték mint a rodeóállatoknak és betömték a szájukat. – Engedje el őket! – ziháltam a rohanástól. – Kitakarítottam az istállókat! Geryon megfordult. Mindhárom mellkasán egy-egy feliratos kötényt viselt. „CSÓKOLD… MEG… A SZAKÁCSOT!" – olvastam össze a feliratot. – Csak nem?! Elárulná hogy csinálta? Nem voltam mesélős kedvemben, de elmondtam neki.

Elismerően bólintott: – Kifejezetten ügyes. A maga helyében megmérgeztem volna azt az idegesítő kis najádot, de így is minden elismerésem. – Engedje el a barátaimat! Megállapodtunk. – Azóta átgondoltam a dolgot. Ha elengedem őket, sajnos, üres marad a zsebem. – De megígérte! Geryon ciccegni kezdett. – Kérte tán hogy tegyek esküt a Sztüx folyóra? Eszébe sem jutott. Vagyis nem ígértem semmit. Ha legközelebb egyezséget köt valakivel fiatalember ne felejtse el megesketni! Kirántottam a kardomat. Orthus felmordult. Az egyik fejével Grover füléhez hajolt, és elővillantotta tépőfogait. – Eurytion ez a fiú kezd idegesíteni. Öld meg! – vetette oda flegmán Geryon. Eurytion szemügyre vett. Nem sok jövőt jósoltam magamnak vele és hatalmas buzogányával szemben. – Ölje meg maga! – mondta a tehénpásztor. – Hogy mi?! – emelte fel szemöldökét Geryon. – Hallotta – morogta Eurytion. – Mindig velem végezteti el a piszkos

munkát. Ráadásul nem a jó ügyért harcolunk. Unom már hogy maga miatt haljak meg. Ha annyira ragaszkodik hozzá küzdjön meg maga a kölyökkel! Még soha nem hallottam ennyire „árészietlen" szöveget egy Árész sarjtól. Geryon elhajította a húsforgató villát: – Szembe mersz szegülni velem?! Ha akarom akár most rögtön kirúglak! – Igen? És akkor ki fog a marháira vigyázni? Orthus lábhoz! A kutya otthagyta Grovert és a tehénpásztor lábához telepedett. – Rendben! – mondta Geryon. – Még visszatérünk a dologra ha végeztem a kölyökkel! – felkapott és elhajított két szeletelőkést. Az egyiket félreütöttem a kardommal. A másik a kempingasztalba állt, néhány centinyire Eurytion kezétől. Támadásba lendültem. Geryon az első csapást egy izzó húsfogóval hárította el aztán az arcom felé döfött a barbecue villával. A következő támadását kikerülve sikerült a védővonalán belülre jutnom, és kardomat a középső mellkasába döftem. – Arrgh – esett térdre előttem. Arra számítottam, hogy mint a szörnyek szoktak, ő is semmivé foszlik. De csak grimaszolt egyet és feltápászkodott. A

konyhakötényén vöröslő seb gyógyulni kezdett. – Szép próbálkozás fiam de az a helyzet hogy három szívem van. Tökéletes regeneráló rendszer. Felrúgta a barbecue-t és izzó parázs repült mindenfelé. Az egyik Annabeth arca mellett landolt és amennyire bekötött szája engedte felsikoltott. Tyson megpróbálta szétszakítani a kötelét de meghaladta erejét a feladat. Pontot kellett tennem a csata végére, mielőtt valamelyik barátom megsérül. Pengémmel a bal mellkasára csaptam de Geryon csak kacagott. Ezután a jobb gyomrába szúrtam. Semmi. Arcizma sem rándult. Mintha egy játék mackót próbáltam volna kibelezni. Három szív. Tökéletes regeneráló rendszer. Amíg egyszerre csak egy szívében tudok kárt tenni, nem győzöm le. Beszaladtam a házba. – Gyáva! – kiáltott utánam. – Gyere vissza és halj meg tisztességgel! A nappali falain az őz- és sárkányfejek visszataszító trófeái mellett egy fegyvertok és egy kardtartó is lógott. Aztán észrevettem a puzdrát és az íjat. Geryon elhajította a barbecue villáját amely remegve beleállt a mögöttem lévő

falba, éppen a fejem mellett. Elvett két kardot a tartóról: – A te fejedet oda fogom kitenni Jackson! A grizzly medve mellé. Őrült ötletem támadt. Eldobtam Árapályt és lekaptam az íjat a falról. Én voltam a világ legrosszabb íjásza. A tábori céltáblát sem találtam el nemhogy a közepét. De nem volt más választásom. Tudtam hogy ezt a csatát karddal nem nyerhetem meg. Artemiszhez és Apollóhoz fohászkodtam az íjász ikeristenekhez hogy most az egyszer segítsenek nekem. Kérlek, istenkéim, csak egyetlen lövés erejéig! A nyílveszőt az idegre helyeztem. Geryon nevetett: – Te bolond! Egy kard többet ér egy nyílvesszőnél! Felemelte kardját és támadásba lendült. Oldalra hajoltam. Mielőtt felém fordulhatott volna, a nyílvesszőt a jobb oldalába lőttem. PAF, PAF, PAF! Hallott am, ahogy a nyílvessző sorban átfúródik mindhárom mellkasán aztán kirepül a bal oldalán és belefúródik a grizzly medve trófeájába. Geryon elejtette a kardját és kidülledt szemmel rám nézett: – De nekem azt mondták hogy nem tudsz lőni. Hogy nem tudsz lőni…

Arca beteges zöldre változott. Térdre esett azután szétporlott. Nem maradt más belőle, csak három kötény, és egy nagyméretű cowboycsizma. Kiszabadítottam a barátaimat. Eurytion meg sem próbált megállítani. Aztán olajat öntöttem a tűzre, és a barbecue sütő lángjai közé dobáltam mindenféle ennivalót. Ezzel az égő áldozattal szerettem volna megköszönni Artemisz és Apolló segítségét. – Köszönöm! Jövök nektek egyel. A távoli mennydörgésből arra következtettem, hogy a hamburgernek jó illata volt. – Éljen Percy! – lelkendezett Tyson. – Megkötözhetjük a tehénpásztort? Hadd tudja meg ő is, milyen érzés – szólalt meg Nico. – Benne vagyok! – csatlakozott Grover. – Az ölebe le akarta harapni a fülemet. Eurytionra néztem aki nyugodtan ült a piknikasztal mellett. Orthus a tehénpásztor térdére helyezte mindkét fejét. – Mennyi időbe telik Geryonnak, hogy visszatérjen? – kérdeztem. Eurytion vállat vont: – Talán száz évbe. Elég sokáig tart neki szerencsére! Hálával tartozom neked. – Azt mondta unja már hogy meghaljon

Geryonért – jutott eszembe. – Hogy történt a dolog? – Már több ezer éve dogozom ennek a patkánynak. Szokványos félvérként kezdtem de elfogadtam a halhatatlanságot amikor apám felajánlotta. Ez volt életem legrosszabb döntése. Itt ragadtam ezen a farmon. Nem hagyhatom el. Nem léphetek le. Csak terelgetem Geryon teheneit és vívom ostoba harcait. Sajnos össze vagyunk mi már nőve. – Talán tudna változtatni néhány dolgon – mondtam. – Mire gondolsz? – kérdezte Eurytion résnyire húzott szemmel. – Legyen kedves az állatokkal. Viselje a gondjukat. Ne adja el őket húsnak. És szüntesse be a titánokkal való üzletelést. Eurytion elgondolkozott ezen: – Ezentúl úgy lesz ahogy mondtad. – Állítsa a saját oldalára az állatokat. Ha Geryon visszatér talán ő fog majd magának dolgozni. Eurytion elvigyorodott: – Azt el tudnám viselni. – Nem fogja megakadályozni hogy távozzunk? – Ugyan miért tennék ilyet?! Annabeth megvakarta kidörzsölt csuklóját. Még mindig gyanakodva

pislogott Eurytion felé. – A főnöke szerint valaki fizetett a biztonságos utazásunkért. Kicsoda? A tehénpásztor vállat vont: – Lehet hogy csak bolondított titeket. – És mi a helyzet a titánokkal? Geryon elküldte nekik az Írisz-üzenetet Nicóról? – Nem. Meg akarta várni vele a barbecue parti végéig. Tőle nem tudtak meg semmit. Nico rám meredt. Nem tudtam mihez kezdjek vele. Abban biztos voltam hogy nem fog velünk jönni hiába is próbálnám rávenni. Ugyanakkor azt sem hagyhattam hogy folytassa magányos ámokfutását. – Maradj itt a farmon amíg nem teljesítjük a küldetésünket – javasoltam. – Itt biztonságban lennél. – Biztonságban? Mit törődsz te az én biztonságommal? A nővéremet is hagytad meghalni! – Nico – kezdte Annabeth – nem Percy hibája volt. És Geryon nem hazudott amikor azt mondta jó lesz vigyáznod Kronosszal. Ha tudomást szerezne arról hogy ki vagy mindent elkövetne hogy a saját oldalára állítson. – Én nem állok egyik oldalon sem! És egyáltalán nem félek! – Pedig jobban tennéd – folytatta Annabeth. – A nővéred nem akarná

hogy… – Ha tényleg érdekelne benneteket a nővérem, akkor segítenétek visszaszerezni! – Egy lelket lélekért cserével? – kérdeztem. – Igen! – De ha nem az én lelkemre pályázol akkor… – Nem fogom neked elmagyarázni! – pislogott ki egy könnycseppet a szeméből. – És vissza fogom hozni a nővéremet. – Bianca nem szeretné hogy visszahozd – mondtam. – Legalábbis nem így. – Te nem ismered őt! Honnan tudnád, mit akarna és mit nem?! A barbecue sütőben táncoló lángokba néztem. Felidéztem magamban Annabeth próféciájának sorát: „Bízva lészen a szellem királyra." Nem volt kérdéses kire vonatkozhat a sor. Meg kellett győznöm Nicót, hogy ne hallgasson Minószra: – Kérdezd meg Biancát! Az ég hirtelen elsötétedett. – Már megpróbáltam. De nem válaszolt. – Próbáld meg újra! Most hogy én is itt vagyok talán válaszolni fog. – Ugyan miért tenné?

– Mert Írisz-üzenetet küldött nekem. – Hirtelen elöntött a bizonyosság hogy így történt. – Figyelmeztetni akart arra amire készülsz. Azt szerette volna ha megvédelek. Nico a fejét rázta: – Nem hiszem. – Csak egy mód van rá hogy kiderítsük. Azt mondtad nem félsz. – Eurytionhoz fordultam: – Szükségünk lenne egy gödörre olyasmire mint egy sír. Valamint ételekre és italokra. – Percy – figyelmeztetett Annabeth – nem hinném hogy ez jó… – Rendben. Megpróbálom – határozott Nico. Eurytion megvakarta szakállát. – Van hátul egy gödör amit a szennyvíztárolónak ástunk. Használjátok azt. Küklopszfiú, hozd ki a hűtőtáskámat a konyhából! Remélem a holtak nem vetik meg a gyökérsört… 10. EGY HALÁLI KVÍZMŰSOR Sötétedés után kezdtünk a szellemidézésbe a hét méter hoszszú gödör mellett. A mellette lévő szennyvíztároló kanárisárga tartályára egy mosolygós arcot festettek valamint a vállalat nevét: BOLDOG BUDI. Ez nem igazán illett a szellemidézés hangulatához.

Telihold volt. Ezüstfelhők úsztak az égen. – Minósz bizonyára itt ólálkodik valahol – mondta Nico homlokráncolva. – Besötétedett. – Lehet hogy lelépett – bizakodtam. Nico gyökérsört öntött a gödörbe és bedobált némi grillezett húst majd ógörög nyelven kántálni kezdett. Abban a másodpercben elhallgattak a fák között ciripelő tücskök. A zsebemben lapuló, sztűgiai jégből készült kutyasíp is hidegebb lett, majdnem lefagyott tőle a lábam. – Hagyd abba! – kérte Tyson. Részben egyetértettem vele. Természetellenes dolgot műveltünk. Az éjszakai levegő erősen lehűlt. Fenyegetés vibrált benne. De mielőtt megszólalhattam volna, az első szellem már meg is jelent. A gödörből kénszagú köd szivárgott. Az árnyak emberformákká sűrűsödtek. Az egyik kék árnyalak a gödör széléhez lebegett majd térdre esett és belekortyolt. – Zavarjátok el, ebből csak Bianca ihat! – fejezte be váratlanul Nico a kántálást. Előrántottam Árapályt, a szellem pedig hangosan sziszegve hátrálni kezdett a mennyei bronzpenge láttán. De az első

szellemet nem lehetett megállítani. Emberi alakot öltött: egy fehér köntöst viselő szakállas férfiét. A fején aranykorona ült és halott szemében gonoszság csillogott. – Minósz! – ismerte fel Nico. – Mit keresel te itt? – Bocsáss meg uram! – kezdte Minósz de nem úgy hangzott mintha bármit sajnálna. – A bemutatott áldozat illatának egyszerűen nem tudtam ellenállni. – Szemügyre vette saját kezét. – Jó újra látni magamat majdnem testet öltve. – Megzavartad a rituálét – rótta meg Nico. – Takarodj in… A halott király szelleme éles fénnyel, fenyegetően vibrálni kezdett. Nico kénytelen volt folytatni a kántálást hogy sakkban tartsa. – Igen igazad van uram – felelte a szellem kárörvendve. – Folytasd csak a kántálást! Csak azért jöttem hogy megvédjelek ezektől a hazugoktól, akik tőrbe akarnak csalni. Felém fordult és úgy nézett rám mint egy csúszómászóra. – Percy Jackson… ejej. Úgy látom Poszeidón fiai semmivel sem lettek jobbak az elmúlt évszázadok során… Legszívesebben bemostam volna neki

egyet. De mivel sejtettem, hogy ennyi erővel a levegőt is bokszolhatnám, lemondtam róla. – Bianca di Angelóval szeretnénk beszélni. Tűnjön el! – vágtam oda neki. A szellem kuncogni kezdett. – Az egyik testvéred puszta kézzel végzett a Minótauroszommal. De az útvesztőben ennél sokkal veszedelmesebb dolgok várnak rád. Honnan veszed hogy Daidalosz segíthet? A többi szellem egyre izgatottabb lett. Annabeth előhúzta a tőrét, hogy segítsen távol tartani őket a gödörtől. Grover annyira berezelt hogy Tyson nyakába csimpaszkodott. – Daidalosz nem törődik veletek, félvérek – figyelmeztetett Minósz. – Nem bízhattok meg benne. Egy ravasz vénember. Megkeseredett a kezéhez tapadó vértől, és az istenek is elátkozták. – A vértől? – kérdeztem. – Megölt valakit? – Ne térjünk el a tárgytól! – mordult fel a szellem. – Ti csak Nico útjába akartok állni. Le akarjátok beszélni hogy elérje a célját! Én istenné teszem! – Hallgass Minósz! – parancsolta Nico. Minósz gúnyosan mosolygott. – De uram ezek az ellenségeid. Ne hallgass rájuk! Engedd hogy

megvédjelek! Elveszem a józan eszüket mint a többinek! – Mint a többinek? – kapkodott levegő után Annabeth. – Chris Rodriguezre céloz?! Maga tette! – Az útvesztő az én tulajdonom, nem Daidaloszé: a betolakodók nem érdemelnek mást, csak őrületet! – Tűnj el, Minósz! – parancsolta Nico. – Látni akarom a testvéremet! A szellem alig tudta fékezni dühét. – Ahogy kívánod uram! De figyelmeztetlek: nem szabad megbíznod ezekben a hősökben! Azzal köddé vált. Újabb szellemek rohantak előre, de Annabethszel visszatartottuk őket. – Bianca megidézlek! – kezdett Nico a szövegébe és egyre gyorsabban kántált. A szellemek nyugtalanul suhantak ideoda. – Most már barmikor itt lehet – motyogta Grover. A fák között ezüstös fény villant – egy lélek volt, erősebb és bátrabb a többinél. Közelebb jött és valami azt súgta engedjem át. Letérdelt a gödör elé hogy igyon. Amikor felemelkedett Bianca di Angelo szellemalakja állt előttünk. Nico hangja elcsuklott. Leengedtem a kardom. A többi szellem furakodott

volna előre, de Bianca feltartott keze láttán visszavonultak a fák közé. – Szia Percy! – köszöntött. Ugyanúgy nézett ki mint amikor még életben volt: dús fekete haj, és zöld, oldalra fordított baseballsapka. Szeme és bőre az öccsééhez hasonlóan sötét. Farmert viselt és csillogó kabátot az Artemisz Vadászainak egyenruháját. Válláról íj lógott halványan elmosolyodott és a szellemalakja villogni kezdett. – Bianca – szólítottam meg elszorult torokkal. Régóta bűntudat gyötört a halála miatt, de most, hogy magam előtt láttam, legalább ötször rosszabbul éreztem magam. Felszakadt a seb amit a halála okozott. Eszembe jutott ahogy hiába kutatom át utána az óriásbronzharcos maradványait aminek elpusztításáért feláldozta az életét. – Annyira sajnálom – mondtam. – Nem kell bocsánatot kérned Percy! Az én választásom volt. Nem bántam meg semmit. – Bianca! – tántorgott előre Nico, mintha csak most ocsúdna a kábulatból. A testvére felé fordult. Bianca arca szomorú volt mintha félne a pillanattól. – Szia Nico! De megnőttél! – Miért nem válaszoltál előbb?! –

vágta a szemébe a fiú. – Már hónapok óta próbálkozom hogy kapcsolatba lépjek veled! – Abban bíztam hogy feladod. – Feladom? – kérdezte Nico csalódottan. – Hogy mondhatsz ilyet?! Csak próbállak megmenteni. – Nem fog sikerülni Nico. Hagyd abba a próbálkozást! Percynek igaza van. – Nincs igaza! Hagyott meghalni! Percy nem a barátod! Bianca kinyújtotta a kezét mintha meg akarná érinteni Nico arcát, de ujjai köddé váltak az élő bőrének közelében. – Hallgass meg! Hadész fiának tilos haragot tartania mert veszélyes. Ez a mi végzetes hibánk. Meg kell bocsátanod neki. Ugye megígéred? – Nem fogok megbocsátani. Soha. – Percy aggódott miattad, Nico. Ő segíthet neked. Bepillantást engedtem neki abba amire készülsz. Bíztam benne hogy rád talál. – Szóval tényleg te voltál? Te küldted az Írisz-üzenetet – mondtam. Bianca bólintott. – De miért őt segíted miért nem engem?! Ez nem igazságos! – ordított a lánnyal Nico. – Most jársz legközelebb az igazsághoz Nico – folytatta Bianca. – Te nem

Percyre vagy dühös hanem rám. – Nem igaz! – Dühös vagy rám mert magadra hagytalak hogy csatlakozhassam Artemisz Vadászaihoz. Dühös vagy rám mert egyedül maradtál a halálom után. Nagyon sajnálom Nico! Tényleg. De felül kell emelkedned a dühödön. És ne okold többé Percyt az én választásomért! Ez végzetes következményekkel járhat. – Igaza van – szólt közbe Annabeth. – Kronosz lassan feltámad. És mindenkit a maga oldalára akar állítani akit csak tud. – Kit érdekel Kronosz?! – válaszolt Nico. – Én csak a nővéremet akarom visszakapni! – Nem fog sikerülni – mondta halkan Bianca. – Hadész fia vagyok kinek sikerülne ha nem nekem?! – Ne próbálkozz Nico. Ha szeretsz ne… – Bianca hangja elcsuklott. A szellemek ismét körénk gyűltek, és szemlátomást izgatottak voltak. Árnyaik ide-oda suhantak és azt suttogták: Veszély! – A Tartarosz nyugtalan – magyarázta Bianca. – Az erőd és hatalmad felkeltette Kronosz figyelmét. A halottaknak vissza kell térniük az Alvilágba. Nem biztonságos itt

maradnunk. – Várj! Kérlek! – tartóztatta Nico. – Szia Nico! Szeretlek! Ne felejtsd el amit mondtam! Alakja megremegett és eltűnt a többi szellemmel együtt. Ott hagytak bennünket egy gödörrel egy BOLDOG BUDI feliratú szennyvíztartállyal és a teliholddal. Mivel egyikünk sem égett a vágytól hogy éjnek évadján folytassuk utunkat úgy döntöttünk hogy másnap reggel vágunk neki. Grover és én elfoglaltuk Geryon nappalijának bőrkanapéit. Kényelmesebb fekvés esett rajta, mint az útvesztő padlójára terített hálózsákban de rémálmaim itt is meglátogattak. Álmomban Luke-ot láttam a Tam-hegy sötét palotájában. Most már befejezték az épületet – nem csak félkész illúzió volt mint amilyennek múlt télen láttam. A falakon zöld fénnyel égtek a fáklyák a padlót fekete márvány borította. A folyosón hideg szél fújt és a nyitott mennyezeten túl szürke viharfelhők gomolyogtak. Luke csatához volt öltözve. Terepszínű nadrágot viselt, rövid ujjú pólót bronz mellvértet de kardja Intrikus nem volt nála oldalán üresen lógott a kardhüvely. Kiléptünk egy nagy udvarra ahol tucatnyi

harcos és dracaena készülődött a közelgő ütközetre. Amikor észrevették a fiút a félistenek Luke felé fordultak és kardjukat a pajzsukhoz ütögetve üdvözölték. – Ssszóljon uram és támadunk! – mondta egy dracaena. – Hamarosan sor kerül rá – ígérte Luke. – Most folytassátok a felkészülést! – Uram! – szólt egy hang Luke háta mögül. Kelli volt az empusza. Azon az éjjelen kék ruhát viselt, és szívdöglesztően jól nézett ki. A szeme fel-felszikrázott: hol sötétbarna volt hol vérvörös. A haja összefonva hullott a hátára, és úgy tűnt, mintha tüzet fogott volna a fáklyáktól és semmi mást sem akarna csak visszaváltozni tiszta lánggá. A szívem dobolni kezdett. Arra számítottam hogy Kelli felfedez és megint kiüldöz engem az álmomból mint a múltkor. De egyelőre nem vett észre. – Látogatód érkezett! – mondta és félreállt. A látogató személye még Lukeot is meglepte. Kampé a szörny tornyosult fölé. A lába körül kígyók sziszegtek derekán állatfejek morogtak. Kivont kardjainak pengéin csillogott a méreg. Kitárt denevérszárnya az egész folyosót betöltötte.

– Te? – csuklott el Luke hangja. – Megmondtam hogy maradj az Alcatrazban! Kampé pislogóhártyái oldalról csúsztak a szemére mint a hüllőknek. Most is ugyanazon a morgó hangon beszélt, de a tudatom mélyén értelmet nyertek szavai: Jöttem, hogy szolgáljam. Engedje meg hogy bosszút álljak! – Te börtönőr vagy, a te dolgod az, hogy… – kezdte Luke. Senki sem szökhet el előlem. Holtan akarom látni őket. Luke habozott. Az arcán egy izzadságcsepp gördült végig. – Legyen ahogy akarod! Velünk jössz. Vihetnéd Ariadné fonalát. Ez nagy megtiszteltetést jelentő feladat. Kampé a csillagokra sziszegett aztán visszadugta kardjait a hüvelyekbe majd hatalmas sárkánylábain eldübörgött a folyosón. – Bánom már hogy felhoztuk a Tartaroszból… – motyogta Luke. – Túl kiszámíthatatlan. Túl erős. Kelli lágy hangon felkacagott: – Luke, nem félni kell az erőtől, hanem használni! – Minél előbb indulunk, annál jobb. Túl akarok lenni rajta. – Óóó – dongta együtt érzőn Kelli, és

végigfuttatta ujját Luke karján. – Szegénykém nagyon fájdalmas lehet számodra hogy a régi táborod ellen kell vonulnod ugye? – Ezt egy szóval sem mondtam. – Ugye nem bántad meg? Luke arca megfeszült: – Tudom mi a kötelességem. – Az jó – mondta a démon. – Mit gondolsz, elég ütőképes a csapatunk? Vagy kérjem meg Hekaté anyát hogy segítsen? – Elegen vagyunk! – felelte mogorván Luke. – Az egyezséget megkötöttük. Most már csak abban kell megállapodnunk hogy az arénán biztonságosan áthaladhassunk. – Mmm… – kezdte Kelli – nagyon izgalmasan hangzik. Nem szeretném azt a helyes fejecskédet egy lándzsa hegyén viszontlátni ha elbuknál. – Nem fogok elbukni – mosolygott hidegen Luke. – Nincs jobb dolgod annál hogy engem nyaggass démon?! – Hogyne lenne – mosolygott Kelli. – Például el kell ijesztenem a hallgatózó idegeneket. Ahogyan most is… – azzal megpördült és egyenesen a szemembe nézett majd megvillantotta karmait és széthasította vele álmom szövetét. Hirtelen egy másik helyen találtam

magam. Egy torony csúcsán álltam odalent az óceán hullámai csapkodták a hegyes szirteket. Az öreg Daidalosz a munkapadja fölé hajolt, és egy nagy iránytűhöz hasonló navigációs eszközzel bajlódott. Idősebbnek tűnt annál, amilyennek utoljára láttam. Háta hajlott volt keze bütykös és eres. Ógörögül káromkodott és úgy hunyorgott mintha nem látna jól pedig fényes nappal volt. – Bácsikám! – kiáltott fel valaki. A lépcsőn, faládával a kezében egy mosolygó fiú szökdécselt felfelé. Annyi idős lehetett, mint Nico. – Szia Perdix! – köszöntötte az öreg hidegen. – Elkészültél a munkáddal? – Igen bácsikám! Gyerekjáték volt! Daidalosz a homlokát ráncolta: – Gyerekjáték? Már hogy lenne gyerekjáték pumpa nélkül rábírni a vizet hogy hegynek felfelé folyjon? – Pedig az volt gyere nézd meg! A fiú ledobta a ládáját és turkálni kezdett benne. Végül kihúzott belőle egy papiruszdarabot, amelyen különböző jegyzetek és ábrák látszódtak. Nekem nem mondtak semmit de az öreg mogorván biccentett: – Értem. Nem rossz. – A király imádta! Azt mondta nálad is

tehetségesebb vagyok! – Valóban? – De nem hittem neki. Annyira örülök hogy anyám hozzád küldött tanulni! Mindent tudni akarok amit te! – Azt elhiszem – motyogta Daidalosz. – Hogy a helyembe állhass igaz-e? A gyerek szeme elkerekedett. – Jaj ne mondj ilyeneket bácsikám! Sőt, azon tűnődöm, hogy… az embernek miért kell egyáltalán meghalnia? A feltaláló haragos tekintettel meredt a fiúra: – Mert ez a dolgok rendje. Mindenkinek meg kell halnia csak az isteneknek nem. – De miért? – makacskodott a fiú. – Ha valahogy fogva tarthatnánk az animust a lelket… egy másik formában… Te voltál az aki robotokról beszéltél nekem: bronzbikákról -sasokról sárkányokról lovakról. Miért ne alkothatnánk bronzból embert is? – Ugyan már fiam! – szólt rá Daidalosz élesen. – Ne álmodozz! Az efféle dolgok elképzelhetetlenek! – Én nem vagyok ebben olyan biztos – makacskodott a fiú. – Egy kis mágiával… – Mágiával? Nevetséges! – De igen bácsikám! Mágiával

gépészettel és egy kis munkával olyan emberi test állítható elő, ami jobb mint az eredeti! Készítettem is néhány vázlatot. Vastag tekercset nyújtott át az öregnek. Daidalosz kihajtotta majd hosszasan tanulmányozta. Összehajtotta a tekercset és a fiúra pillantott. – Nem sikerülhet. Ha idősebb leszel, majd te is belátod. – Majd én beállítom azt a csillagórát! Megint bedagadtak az ujjaid? Az idős ember állkapcsa megfeszült. – Meg tudom csinálni magam is köszönöm! Nincs más dolgod? Perdix mintha észre sem vette volna hogy felbosszantotta az öreget. Szerszámai tetejéről lekapott egy bronzból készült bogarat és a torony széléhez futott vele. A torony szélén alacsony korlát futott körbe éppen csak a fiú térdéig ért. A szél erősen fújt. Ne menj a szélére! – akartam figyelmeztetni de nem jött ki hang a torkomon. Perdix felhúzta a bogarat, aztán a levegőbe dobta és kacagva figyelte ahogy elrepül. – Okosabb mint én – motyogta magában az öreg hogy a fiú nem hallja. – Igaz hogy a fiad meghalt? Hatalmas szárnyakat készítettél neki de

elromlottak. Daidalosz keze ökölbe szorult. – A helyemre akar állni – suttogta. A szél a fiú körül csapdosott belekapott a ruhájába lobogtatta a haját. – Én is szeretnék repülni – csacsogott Perdix. – Elkészítem a saját szárnyaimat. De azok nem fognak elromlani mint a tieid. Szerinted sikerülni fog? Talán csak álom volt az álomban de Daidalosz mellett a kétarcú Janus feje jelent meg remegve a levegőben, és vigyorogva egyik markából a másikba dobálta az ezüstkulcsot. Válassz, suttogta az idős feltalálónak. Válassz! Daidalosz felkapott egyet a fiú fémbogarai közül. Szeme vörösen égett a dühtől. – Perdix! – kiáltotta. – Kapd el! A bronzbogarat a fiú felé dobta. Perdix boldogan ugrott hogy elkapja de a dobás hosszabb lett mint gondolta. A bogár az ég felé vitorlázott. Perdix túl messzire nyújtózkodott. A szél megtaszajtotta. Esés közben valahogy sikerült megkapaszkodnia a kőkorlátban. – Bácsikám! Segíts! Az öreg arca maszkká merevedett. Nem mozdult. – Mi az Perdix! Hol vannak azok a híres szárnyaid? Készítsd el őket, mert

késő lesz! – Bácsikám! – kiáltotta a fiú utolsó erejéből. Nem bírta tovább tartani magát és a tengerbe zuhant. Egy másodpercnyi halálos csend támadt. Janus isten villant egyet, és eltűnt. Mennydörgés rázta meg az eget. Odafentről egy asszony szigorú hangja hallatszott: Megfizetsz még ezért, Daidalosz! Nem először hallottam ezt a hangot. Annabeth anyjáé, Athéné istennőé volt. Daidalosz hunyorgó szemmel meredt az égre: – Világ életemben tiszteltelek, Athéné istennő! Mindent feláldoztam azért hogy a te utadat járjam. Azon a fiún az én áldásom volt, és te végeztél vele. Ezért fizetned kell! – Mást se tettem csak fizettem és fizettem egész életemben… Nem kétséges hogy az Alvilágba kerülök de addig… Felvette a fiú tervrajzait tanulmányozta egy darabig majd ruhaujjába csúsztatta őket. Úgy látom, nem érted – mondta hidegen Athéné. – Fizetni fogsz érte most és mindörökké! Daidalosz összeroskadt a rátörő fájdalomtól. Azt éreztem, amit ő érzett.

Égető fájdalom szorította össze a nyakamat, mintha olvadt forró vasból öntöttek volna rá gallért. Elállt a lélegzetem, és elsötétült előttem a világ. Sötétben ébredtem kezemmel a torkomat markolásztam. – Percy! – szólalt meg Tyson a másik kanapéról. – Jól vagy? Végre újra egyenletesen lélegeztem. Nem tudtam mit felelni. Most voltam tanúja annak hogy a fickó akit keresünk végzett a saját unokaöccsével. Kék fény villódzott a szobában. – Hány… hány óra van? – kérdeztem rekedten. – Hajnali kettő – felelt Grover. – Nem tudtam aludni. Néztem egy kicsit az Animal Channelt – szipogta. – Tudod nagyon hiányzik Boróka. Kidörzsöltem az álmot a szememből. – Elhiszem de… nemsokára viszontláthatod. Grover szomorúan rázta a fejét. – Tudod milyen nap van ma? Most láttam a tévében. Június tizenharmadika. Hét napja hagytuk el a tábort. – Hogy mi? – lepődtem meg. – Az ki van zárva! – Az idő sokkal gyorsabban telik a Labirintus falai között – emlékeztetett

Grover. – Amikor Annabeth és te először lementetek, azt hittétek, hogy csak néhány percre tűntetek el, nem emlékszel? Pedig órákig nem tudtunk rólatok semmit. – Ja tényleg… – aztán leesett a tantusz hogy mi bántja kecskepajtást. – A Párosujjú Patások Tanácsának határideje! Grover a szájába vette a tévé távirányítóját és rágni kezdte. – Kifutottam az időből – mondta műanyag darabokkal teli szájjal. – Ha visszatérek elveszik a kutatási engedélyem és nem indulhatok többé a Pán keresésére! – Beszélünk velük! Megkérjük őket, hogy adjanak több időt! Grover nagyot nyelt: – Nem fognak belemenni. A Föld haldoklik. Minden nap rosszabb. A vadon… érzem, ahogy lassan eltűnik. Meg kell találnom a Pánt. – Sikerülni fog haver ne aggódj! Grover rám meredt nagy szomorú kecskeszemével: – Te mindig jó barát voltál Percy. Amit ma is csináltál! Ahogy megmentette-e-ed az állatokat Greyontól! Az valami csodálatos volt! Azt kívánom bárcsak olyan lehe-e-etnék mint te.

– Hé, ne mond ezt! Te sem vagy kisebb hős… – De sokkal kisebb vagyok. Hiába próbálkozom… – sóhajtott. – Percy nem mehetek vissza a táborba anélkül hogy megtaláltam volna a Pánt. Egyszerűen nem. Ugye megérted? Nem tudnék Boróka szemébe nézni ha elbukom. Még a saját szemembe sem. Hangja annyira boldogtalan volt hogy fájt hallani. Annyi mindenen átmentünk már együtt de még nem hallottam ennyire letörtnek. – Majd kitalálunk valamit. Nem buktál el. Te vagy a legnyerőbb kecskefiú és ezt Boróka is tudja. Hát még én. – Nyerő kecskefiú – sóhajtotta szomorúan. Miután Grover elaludt még sokáig ébren bámultam az Animal Channel kék fényeit a trófeákon. Másnap reggel lesétáltunk a tehénpásztorhoz és elköszöntünk tőle. – Nico ha akarod velünk jöhetsz – mondtam neki mert eszembe jutott milyen kísértetiesen hasonlított az álmomban Perdix Nicóra. De csak a fejét rázta. Kétlem hogy bármelyikünk jól aludt volna a démonfarmon, de Nico tűnt a legnyúzottabbnak. A szeme vöröslött

arca krétafehér volt. Fekete köntöst viselt amely bizonyára Geryoné volt, mert még egy felnőtt férfinak is három számmal nagyobb lett volna nemhogy Nicónak. – Sok mindent át kell gondolnom – mondta. Nem nézett felém de tudtam hogy még most is dühös rám. A tény hogy a nővére az én hívásomra inkább előjött az Alvilágból mint az övére csak tovább rontott a viszonyunkon. – Nico – szólalt meg Annabeth – Bianca csak azt szeretné ha nem kellene aggódnia miattad. A fiú vállára tette a kezét de Nico elhúzódott és visszafordult az úton a ház felé. Talán csak a szemem káprázott de úgy tűnt, mintha a hajnali ködök követnék. – Aggódom érte – mondta Annabeth felém fordulva. – Ha megint Minósz szellemétől kér segítséget… – Minden rendben lesz ne aggódjatok! – ígérte Eurytion. A pásztor szépen kimosakodott. Farmert viselt és tiszta cowboyinget még a szakállát is rövidre nyírta. A lábán Geryon csizmájára ismertem. – A fiú addig maradhat és addig gondolkozhat, ameddig csak kedve tartja. Itt biztonságban lesz, erről kezeskedem.

– Mi lesz magával? – kérdeztem. Eurytion megvakarta Orthus egyik állát aztán a másikat is. – A dolgok megváltoznak ezen a farmon a mai naptól. Többé nem eszik senki a szent állatokból. Lesz helyettük szójafasírt. És összehaverkodom a húsevő lovakkal. Ki tudja, lehet hogy benevezek velük egy rodeóra! Hideg futott végig a hátamon a gondolatra: – Maga tudja. Mindenesetre sok szerencsét! – Kösz! – köpött Eurytion a fűbe. – Ha jól sejtem most tovább keresitek Daidalosz műhelyét. Annabeth tekintete felcsillant: – Talán tud segíteni? Eurytion a csordarácsot tanulmányozta. Látszott rajta hogy a téma kissé kényelmetlen a számára. – Nem tudom merre lehet. De Héphaisztosz talán tud segíteni nektek. – Héra is ezt javasolta. De hogyan találjuk meg Héphaisztoszt? Eurytion kihúzott valamit a gallérjából. Egy nyakláncot – egy ezüstláncon lógó sima ezüstlemezt. A lemez közepén egy mélyedés látszott mintha valaki belenyomta volna a hüvelykujját. Átnyújtotta Annabethnek.

– Héphaisztosz néha meglátogat – kezdte. – Az állatokat tanulmányozza hogy minél élethűbben készíthesse el bronzból a robotváltozataikat. A legutóbbi alkalommal… ööö… tettem neki egy szívességet. Segítettem neki csőbe húzni apámat, Árészt és Aphroditét. Hálából nekem ajándékozta ezt a láncot. Azt mondta ha egyszer meg akarom találni ez a lemez majd elvezet a kovácsműhelyébe. De csak egyetlen egyszer. – És maga továbbajándékozza nekem? – kérdezte Annabeth. Eurytion elpirult. – Engem nem érdekelnek a kovácsműhelyek, kisasszony. Éppen elég dolgom akad itt. Csak nyomja meg a gombot kisasszony és próbálja meg követni! Annabeth engedelmeskedett és a lemez nyolc fémlábat növesztve életre kelt. Barátnőm visítva hajította el a szerkezetet, ettől a tehénpásztor még jobban zavarba jött. – Pók! – kiáltott fel. – Tudja Annabethnek pókfóbiája van – magyarázta Grover. – Az édesanyja Athéné esküdt ellensége Arakhnénak. – Ó – pislogott Eurytion. – Ezt nem tudtam bocsásson meg kisasszony!

A pók a rács felé iszkolt, és eltűnt két cső között. – Siessünk! A robotpók nem fog várni ránk – javasoltam. Annabeth éppenséggel nem lelkesedett túlzottan de nem volt más választásunk. Elbúcsúztunk a tehénpásztortól Tyson félrehúzta a marharácsot, és lemásztunk az útvesztőbe. Azt kívántam bárcsak pórázt is adott volna Eurytion a pókhoz! Olyan gyorsan iszkolt az útvesztőben, hogy az idő nagy részében nem is láttuk. Ha nem lett volna velünk Tyson és Grover akik kifülelték merre jár gyorsan elvesztettük volna a pókot. Végigrohantunk egy márványfolyosón aztán balra fordultunk és nem sokon múlott hogy nem zuhantunk egy szakadékba. Engem Tyson rántott vissza a biztos halálból. A folyosó a túloldalon folytatódott. Előttünk harmincméteres mélység sötétlett. A mennyezethez vízszintesen egy vaslétrát erősítettek. A mechanikus pók már félúton járt a szakadék fölött fémszálakat lőtt ki magából, és azon lendült egyik fokról a másikra. – Majommászóka! – szólalt meg Annabeth. – Ebben jó vagyok! Felugrott, elkapta az első fokot, és

átkapaszkodott a túlpartra. A pókoktól rettegett de egy feneketlen szakadék fölött feszülő majommászókának simán nekivágott. Ti értitek ezt? Annabeth a túloldalon folytatta tovább a pók üldözését. Én is átcsimpaszkodtam a mászókán. A másik oldalról visszanéztem. Grover mint egy kismajom (ha lehet egy kecskét majomhoz hasonlítani) Tyson hátán lógott. Termetes küklopsz testvérem három lendülettel a túloldalon termett. Még szerencse hogy ilyen gyorsan mert az utolsó fok kilazult a súlya alatt és a létra lezuhant a mélybe amint Tyson lába a szakadék túlsó széléhez ért. Az alagútban elhaladtunk egy csontváz mellett. Ing, nadrág és nyakkendő foszlányait véltem felfedezni a csontokon. A pók nem lassított elszaladt egy farakásféle mellett csak akkor jöttem rá hogy voltaképpen ceruzák miután rávilágítottam a zseblámpámmal. Egy halom félbetört ceruza. Az alagút egy nagy terembe futott. Éles fény vakított el bennünket. Miután hozzászokott a szemünk megláttuk a csontvázakat. Egy tucatnyi hevert körülöttünk a padlón. Némelyik nagyon régi volt és teljesen kifehéredett de

sajnos akadtak sokkal frissebb és gyomorforgatóbb maradványok is. Azt nem mondhatnám, hogy annyira bűzlöttek, mint Geryon istállói de majdnem. Aztán észrevettem a szörnyet. Egy csillogó emelvényen állt a terem túlsó felében. A feje egy asszonyé volt de a teste egy oroszláné. A nő egész csinos lett volna, ha nem köti a haját szigorú kontyba, és nincs olyan erősen kifestve, mert így egy énektanárnőmre emlékeztetett harmadikos koromból. A mellkasán kék szalagos kitűzőt viselt. Eltartott egy kis ideig, amíg kibetűztem: EZ A SZÖRNY ELNYERTE A PÉLDAMUTATÓ DOLGOZÓ CÍMET. – Szfinx! – nyöszörögte Tyson. Tudtam miért ijedt meg annyira. Kiskorában amikor még New Yorkban élt megtámadta egy szfinx. Az összecsapásra máig emlékeztették a hátán éktelenkedő hegek. Reflektorok világítottak a szörny két oldalán. Az alagút az emelvény mögött folytatódott. A pók átsurrant a szörny tappancsai alatt, és eltűnt. Annabeth utánarohant de a szfinx rámordult és emberszájából oroszlántépőfogak villantak elő. A terem mindkét kijárata elé rács zuhant.

A szörny vicsorgása váratlanul sugárzó mosollyá változott. – Üdvözlöm a szerencsés vendégeinket! Akkor vágjunk bele aaaz… Élje ön is túl! játékba! Konzervtaps hangzott a mennyezet felől, mintha hangszórókat rejtettek volna el odafent. A reflektorok végigsöpörtek a termen diszkófények villogtak a csontokon és végül megállapodtak az emelvényen. – Csodás nyeremények! Ha helyesen válaszoltok sértetlenül továbbhaladhadtok ha nem, megeszlek benneteket szőröstülbőröstül! Kérem az első játékost! Annabeth megragadta a karomat. – Hagyd majd én! Tudom mit fog kérdezni. Bevallom nem ellenkeztem. Nem azért mert jobban örültem volna ha Annabetht eszik meg helyettem de tudtam hogy a műveltségi vetélkedőkben csak ő rúghat labdába közülünk. Fellépett a játékosok pódiumára amelyre egy iskolai egyenruhát viselő csontváz hajolt. Mivel útban volt, Annabeth finoman félretolta mire annak darabjai kopogva a földre hullottak. – Bocs… – mondta Annabeth. – Üdvözöllek Annabeth Chase! –

kiáltotta a szörny, mielőtt még Annabeth bemutatkozhatott volna. – Készen állsz a játékra? – Persze – válaszolt Annabeth. – Halljuk azt a találós kérdést! – Húsz kérdést fogok feltenni – mondta boldogan a szfinx. – Mi?! De a régi időkben csak… – Azóta szigorítottunk a játékon. Ahhoz hogy áthaladhass mind a húszat meg kell válaszolnod! Ugye milyen izgalmas?! A taps hol felharsant hol elhalt mintha valaki egy csapot csavargatna. Annabeth idegesen rám pillantott. Biztatóan bólintottam. – Rendben – mondta a szfinxnek. – Készen állok. Fentről dobpergés hallatszott. A szfinx szeme izgatottan csillogott. – Mi… Bulgária fővárosa? Annabeth a homlokát ráncolta. Egy szörnyű másodpercig azt hittem leblokkolt. – Szófia de… – Helyes válasz! – újabb konzervtaps hangzott fel. A szfinx szélesen vigyorogva mutogatta az agyarait. – Kérlek a válaszaidat jól láthatóan jelöld be egy hagyományos kettes ceruzával az előtted fekvő tesztlapon. – Hogy mi? – lepődött meg Annabeth.

Egy kifaragott ceruza és egy tesztfüzet jelent meg előtte a pódiumon. – Vigyázz hogy a jó kockát pipáld ki és maradj a kockán belül! – mondta a szfinx. – Ha radírozol akkor gondosan radírozz mert a gép nem képes értelmezni a válaszodat. – Miféle gép?! A szfinx megmutatta. A reflektor felett egy bronzból készült dobozra bökött a mancsával, amiből különféle műszerek meredeztek. A doboz oldalán egy nagy görög éta állt Héphaisztosz jele. – És most jöjjön a második kérdés… – folytatta volna a szfinx de Annabeth közbevágott: – Várjunk csak és hol marad az a találós kérdés hogy „melyik az az élőlény, amelyik reggel négy lábon jár…" – Bocsáss meg nem értem… – a szfinxet kezdte határozottan zavarni az okvetetlenkedés. – A találós kérdés az emberről. Aki reggel négy lábon jár mert csecsemő, délben két lábon, este három lábon, mert botja van. Ezt szokta kérdezni! – Látod, ezért változtattuk meg a kérdéseket! Mert előre tudtad volna! – csattant fel a szfinx. – És most jöhet a második kérdés! Mi tizenhat

négyzetgyöke? – Négy de… – Helyes! Melyik amerikai elnök írta alá a Felszabadító nyilatkozatot? – Abraham Lincoln de… – Helyes! Négyes kérdés! Mennyi… – Elég! – kiáltotta Annabeth. Annyira jól haladt hogy szívesen rászóltam volna ne nyavalyogjon hanem válaszolja meg sorra a kérdéseket és menjünk végre. – De ezek nem találós kérdések! – Ezt meg hogy érted! – csattant fel a szfinx. – Mik lennének?! Ez a kérdéssorozat direkt erre a célra… – Ez csak véletlenül egymásra dobált szellemtelen tények halmaza! A találós kérdéseken el kell gondolkozni. – Gondolkozni? Miért most nem azt csinálod?! Nevetséges! Szóval mekkora erő szükségeltetik… – Hagyja abba! Ez csak egy ostoba röpdolgozat! – Bocs Annabeth – szólt közbe Grover. – Arra gondoltam hogy talán előbb… csináld meg a tesztet, ráérsz később akadékoskodni! – Én Athéné gyermeke vagyok. Ez a kérdéssor sértés az intelligenciámra nézve. Nem vagyok hajlandó több ehhez hasonló kérdésre felelni.

Lelkem egyik része egyetértett vele és elismeréssel adózott bátorsága előtt, de a másik része azt súgta: büszkesége okozza a vesztünknek. A reflektorok ragyogtak. A szfinx szeme feketén csillogott. – Biztos vagy ebben? – kérdezte hidegen a szfinx. – Ha nem mész át a vizsgán megbuksz. Mivel a tanulókkal nincs módunk osztályt ismételtetni MEGESZLEK! A szfinx kimeresztette rozsdamentes acélként fénylő karmait és elrugaszkodott az emelvényről. – Ne! – lendült támadásba Tyson aki nagyon nem szerette ha Annabetht fenyegetik. De bátorsága megdöbbentett: képes volt kiállni a szfinxszel gyermekkori rémélményei ellenére is. A levegőben csaptak össze, aztán egy csonthalmazra zuhantak. Annabeth időt nyert, és kivonhatta a kardját. Tyson felállt, cafatokban lógott a pólója. A szfinx morogva leste honnan támadhat. Előrántottam Árapályt, és Annabeth elé álltam. – Válj láthatatlanná! – Le tudom győzni! – felelte. – Nem! A szfinx téged akar. Bízd ránk a dolgot! Mintha csak alá akarta volna támasztani

a szavaimat a szfinx félrelökte Tyson és megpróbált elugrani mellettem. Grover felkapott egy lábszárcsontot a padlóról és szemen bökte vele a szörnyet. A szfinx felüvöltött fájdalmában. Annabeth feltette a varázssapkáját és láthatatlanná vált. A szfinx már csak Annabeth hűlt helyére ugorhatott. – Ez nem szabályos! Csaltál! – üvöltötte. Mivel Annabetht már nem láthatta, felém fordult. De mielőtt a kardommal lecsaptam volna rá Tyson kitépte a szörny osztályozógépét a padlóból és a fejéhez vágta. Tönkretette vele a kontyát és a gépet is ami darabokra esett szét. – Az osztályozógépem! A tesztkönyvem nélkül hogy legyek példamutató dolgozó?! A rács felemelkedett az alagút túlsó szája előtt. A kijárat felé sprinteltünk és nagyon bíztam benne hogy Annabeth ugyanezt teszi. A szfinx utánunk vetette magát, de Grover elővette nádsípját, és játszani kezdett rajta. A padlón heverő ceruzák hirtelen ráébredtek hogy egykoron fák voltak. Körbevették a szfinxet gyökeret eresztettek ágakat hajtottak és a szörny lábára tekeredtek. A szfinx könnyűszerrel lerázta magáról az

indákat, de addigra mi már eltűntünk az alagútban, és a rács csattanva hullott le ismét mögöttünk. – Annabeth! – kiáltottam. – Itt vagyok! – szólalt meg mellettem. – Szedjétek a lábatokat! Rohantunk a sötét alagútban miközben a szfinx egyre morgott a hátunk mögött. Hangosan méltatlankodott amiért ezentúl kézzel kell majd javítania a teszteket. 11. HOGYAN LETTEM TŰZRŐL PATTANT Amíg Tyson meg nem hallotta a távoli fémes csengést azt hittem elvesztettük a pókot. Ide-oda kanyarogtunk köröztünk de végül megtaláltuk: apró fejével egy fémajtót ostromolt amely ovális alakjával vasszögeivel és kerék alakú zárjával régi tengeralattjárók ajtajára hasonlított. A közepén zöld patinás réztábla állt egy görög éta betűjellel. Egymásra néztünk. – Felkészültetek a Héphaisztosszal való találkozásra? – kérdezte Grover feszülten. – Én nem – vallottam be. – Én igen! – ujjongott Tyson és már fordította is el a kereket. Az ajtó kinyílt Tyson pedig berohant a pók után. Mi is követtük de közel sem olyan lelkesen.

Egy hatalmas terembe jutottunk. Mintha egy autószerelő műhelybe léptünk volna, különböző hidraulikus emelők közé. Néhány emelő autókat tartott és néhányon az autóknál sokkal furcsább dolgok álltak: egy lófejű, bronz hippalektryon amelynek kakasfarkából drótok lógtak ki egy fémoroszlán ami úgy nézett ki mintha most tették volna akkutöltőre, és egy lángnyelvekből készült, görög harci szekér. A műhelyasztalokon kisebb munkák várakoztak. A szerszámok a falakon lógtak de egyik sem a megfelelő helyen. Ott, ahol a kalapács ló gott a csavarhúzónak kellett volna. A tűzőpisztoly a fémfűrész helyét bitorolta. A legközelebbi hidraulikus emelő alól, amely egy 98-as Toyota Corollát tartott két láb kandikált ki szürke koszos nadrágban és akkora cipőben, amelynek mérete még Tyson bakancsméretén is túltett. Az egyik lábat fémkapcsok tartották. A pók befutott az autó alá és a kalapálás abbamaradt. – Lám lám! Úgy látszik látogatóm érkezett – hallatszott a kocsi alól. Az autószerelő kigurította magát a kis kocsin amin feküdt és felült. Egyszer láttam már Héphaisztoszt az Olimposzon

így azt reméltem nem érhet meglepetés de most amikor újra találkoztam vele nyeltem egy nagyot. Az olimposzi látogatása előtt bizonyára kimosakodott vagy valami varázslattal tette elviselhetőbbé az egyébként szinte elviselhetetlen küllemét. Itt, a saját műhelyében nem adott a megjelenésre. Tetőtől talpig zsíros és olajos melós overallt viselt. A mellső zsebére valaki ráhímezte a nevét. A lábán lévő pántok kattogtak és nyikorogtak amikor felállt. A bal válla lejjebb volt mint a jobb így még egyenesen állva is görnyedtnek tűnt. Feje alaktalan, és mintha krumplit vetettek volna a bőre alá. Szemöldökét állandóan összeráncolva tartotta. Fekete szakálla füstölgött és sistergett. Néha még egy-egy kóbor lángocska is kicsapott a bajszából aztán kihunyt. A tenyere akkora volt, mint egy baseballkesztyű, de a pókot meglepő ügyességgel forgatta. Először szétszerelte, majd újra összerakta. – Így ni! Most már sokkal jobb! – motyogta. A pók boldogan szakozott egyet a tenyerében majd egy vékony fémszálat lőtt a mennyezet felé, és himbálózva felhúzta magát rajta. Héphaisztosz ránk meredt:

– Ti nem az én munkáim vagytok ugye? – Ööö… nem uram – válaszolta Annabeth. – Mindjárt gondoltam. Selejtmunka – morogta az isten. Annabetht és engem alaposan szemügyre vett. – Félvérek. Lehetnétek robotok is de félvérek vagytok. – Mi egyszer már találkoztunk uram – szóltam közbe. – Valóban? – kérdezte de láttam rajta hogy egyáltalán nem érdekli a téma. Az arcomat bámulta de úgy mintha azt próbálná kitalálni, hogy emelővel vagy csuklópánttal mozgatom-e az álkapcsomat. – Ha nem csináltam belőled palacsintát az első találkozásunkkor talán most is megúszod. Homlokát ráncolva Groverre nézett: – Szatír. Ezután Tyson került sorra. Felcsillant a szeme: – Nicsak! Egy küklopsz! Örülök neked! De miért utazgatsz ezekkel? – Ööö… – nézett Tyson csodálattal a szemében az istenre. – Jól mondod kis barátom. Mindjárt gondoltam. Remélem jó okotok volt rá hogy megzavarjatok. A Corolla

felfüggesztésén dolgozom nem kis munka sejthetitek. – Uram – kezdte vonakodva Annabeth. – Daidaloszt keressük. Azt gondoltuk… – Daidaloszt?! – hördült fel az isten. – Azt a vén csirkefogót? Nem féltek tőle? Szakálla lángba borult szeme sötéten villogott. – Igen uram vagyis nem. Tudna segíteni? – kérdezte Annabeth. – Ajaj. Csak az időtöket vesztegetitek – nézett összevont szemöldökkel a munkaasztalára Héphaisztosz. Rugókat és fémlapokat markolt fel majd bütykölni kezdett velük. Hamarosan egy bronzból és ezüstből készült sólymot tartott a kezében. A madár széttárta fémszárnyait pislantott egyet obszidiánszemével aztán körberepülte a termet. Tyson nevetve tapsikolt. A madár a vállára ült, és évődve csipegetni kezdte a fülét. Héphaisztosz hosszan elnézte őket. Az arckifejezése bosszús maradt de szeme kedvesebben csillogott. – Úgy érzem valami mondanivalód van nekem küklopsz! Tyson arcáról eltűnt a mosoly. – I-igen uram. Találkoztunk a százkarúval. Úgy tűnt Héphaisztoszt nem lep meg a

dolog. – Briareósszal? – I-igen. Félt. Nem segített nekünk. – És ez bánt téged? – Igen! – változott meg Tyson hangja. – Briareósznak erősnek kellene lennie! Öregebb és nagyobb a küklopszoknál mégis elszaladt. Héphaisztosz felmordult. – Volt idő, amikor csodáltam a százkarúakat. Még az első háború előtt, de nemcsak az emberek, a szörnyek, még az istenek is változnak fiatal küklopszom. Nem bízhatsz meg bennük. Nézd meg az én szerető anyámat, Hérát! A szemedbe mosolyog és a család fontosságáról papol ugye? De azért lelkiismeret-furdalás nélkül lehajított az Olimposzról amikor meglátta milyen rút vagyok. – Én azt hittem Zeusz volt – mondtam. Héphaisztosz krákogott egy nagyot, majd a bronz köpőcsészébe köpött. Csettintett az ujjával mire a robotmadár visszareppent a munkapadra. – Igen anyám ezt a változatot szereti terjeszteni. Sokkal szimpatikusabbá teszi magát azzal ha mindent apámra ken. Az az igazság hogy az anyám tényleg szereti a családot. De csak egy bizonyos családot. A tökéleteset. Elég volt neki

egyetlen pillantást vetnie rám hogy lássa nem illek bele a képbe. Kihúzott egy tollat a sólyom hátából, ettől az egész madár darabokra hullott. – Hidd el fiatal küklopsz nem bízhatsz meg senkiben és semmiben csak a saját munkád gyümölcsében. Meglehetősen magányos életet eredményez egy ilyen szemlélet nem beszélve arról hogy én meg Héphaisztosz munkáiban sem bíztam meg százszázalékosan. Egyszer Denverben a gépesített pókjainak köszönhetően Annabeth és én majdnem ott hagytuk a fogunkat. Héphaisztosz másik alkotásával a Táloszszoborral való találkozás pedig Bianca életébe került. Résnyire húzott szemmel rám nézett mintha olvasna a gondolataimban. – Na úgy látom ez a srác nincs oda értem! – mondta töprengve. – Nem gond! Hozzászoktam már. Mit akarsz tőlem, töpörödött félisten? – Már mondtuk. Daidaloszt keressük. Van egy fiú Luke aki Kronosznak dolgozik. Meg akarja szerezni Ariadné fonalát hogy aztán az útvesztőn keresztül rohanja le a táborunkat. Ha ő találja meg Daidaloszt először… – Mondtam már fiú ne keressétek Daidaloszt felesleges! Nem fog nektek

segíteni. – Miért nem? Héphaisztosz vállat vont: – Van, akit ledobnak egy hegyről, és van akit… Nagy árat kellett fizetnünk azért hogy megtanuljuk sohase bízzunk az emberekben. Kérjetek tőlem aranyat vagy egy lángpallost. Vagy egy mágikus paripát. Ezeket könnyedén megadom. Csak azt ne hogy elvezesselek Daidaloszhoz. Ez túl nagy kívánság. – Vagyis tudja hol van? – makacskodott Annabeth. – Nem bölcs dolog őt keresni kislány! – Anyám szerint a keresés a bölcsesség alapköve! Héphaisztosz megint összehúzta a szemét: – Kinek a lánya vagy te? – Athénéé. – Hát persze! – sóhajtott. – Csinos nő. Kár, hogy nem ment férjhez soha. Rendben félvér! Segítek nektek de nem ingyen! Meg kell tennetek nekem egy szívességet! – Rendben mi legyen az a szívesség? – kérdezte Annabeth. Héphaisztosz felnevetett – öblös, mennydörgő nevetéssel, mint egy hatalmas fújtató. – Ti hősök, híresek vagytok az

elhamarkodott ígéreteitekről! Milyen aranyos! Megnyomott egy gombot a munkapadján, mire a falon lévő fémspaletták kitárultak. Nem tudtam rögtön eldönteni hogy egy nagy ablak vagy egy széles képernyős tévé van-e mögöttük. Egy erdőtől övezett szürke hegyre láttunk. Könnyen lehetett vulkán is mert füstölt a teteje. – Ez volt az egyik kohóm – mondta Héphaisztosz. – Rengeteg van de ez volt a kedvencem. – Ez a St. Helen-hegy – ismert rá Grover. – Nagy erdőségek veszik körül. – Te már jártál ott? – kérdeztem. – Kerestem a… de úgyis tudod kit. A Pánt. – Várjunk csak! – nézett Annabeth Héphaisztoszra. – Azt mondta, hogy a kedvence volt? Miért használt múlt időt? Héphaisztosz megvakarta parázsló szakállát. – Tudjátok itt tartják fogva a Tüphónt a szörnyet. Régebben az Etna alatt raboskodott de amikor Amerikába költöztünk átkerült a St. Helen-hegy alá. Nagyon erős, és kissé veszélyes is. Sajnos, valószínűleg hamarosan kiszabadul. Sok a kitörés mostanában ez is mutatja hogy egyre jobban háborog. Tüphón a titánfelkelés miatt

nyugtalankodik. – Mit akar tőlünk? Küzdjünk meg vele? – kérdeztem. Héphaisztosz felhorkant: – Az öngyilkosság lenne. Még az istenek is elmenekültek előle, amíg szabadon garázdálkodott. Kívánom, hogy soha ne találkozzatok vele! De behatolókat érzékeltem a hegyemben valaki használja a kovácsműhelyemet. Amikor odamegyek, nem találok senkit. De tudom hogy használták. Megérzik hogy jövök, és eltűnnek. Odaküldtem néhány robotomat hogy szimatoljanak körbe de nem jöttek vissza. Valami nagyon… ősi rejtőzik ott. Ősi és gonosz. Meg kell tudnom ki járkál a műhelyembe, és hogy nem Tüphónt akarjae kiszabadítani. – Leplezzük le a betolakodót? – kérdeztem. – Pontosan! Menjetek oda. Talán benneteket nem éreznek meg. Elvégre nem vagytok istenek. – Csak félig-meddig – motyogtam. – Menjetek és szaglásszatok körbe. Aztán jelentsétek nekem mit találtatok. Utána elmondom merre találjátok Daidaloszt. – Áll az alku – mondta Annabeth. – De hogyan jutunk oda?

Héphaisztosz összecsapta a tenyerét mire a pók leereszkedett a gerendák közül. Annabeth fintorgott, amikor a cipőjén landolt. – A teremtményem megmutatja nektek az utat – mondta Héphaisztosz. – A Labirintusnak köszönhetően nincs olyan messze. És próbáljatok meg életben maradni rendben? Az emberek sokkal törékenyebbek a robotoknál. Minden rendben ment amíg el nem értük a gyökereket. Igyekeztünk a pók nyomában maradni de amikor elhaladtunk egy földbe vájt, gyökerekkel benőtt alagút mellett, Grover megtorpant. – Mi van? – kérdeztem. Nem mozdult. Csak leesett állal meredt a sötét alagútba. Göndör tincseit szellő fújdogálta. – Gyere már! Sietnünk kell! – sürgette Annabeth. – Ez az! Ez az út vezet hozzá – suttogta ámulva Grover. – Kihez? Csak nem a… Pánhoz? Grover Tysonra nézett: – Te nem érzed? – Föld és növények – hangzott a válasz. – Igen! Ez az út vezet el hozzá! Biztos vagyok benne! A pók már messze előttünk járt a

kőfolyosón. Néhány másodperc és elveszítjük. – Visszajövünk – ígérte Annabeth. – Megállunk itt visszafelé jövet. – Addigra ez az alagút eltűnik – mondta Grover. – Követnem kell. Az ilyen ajtók nem maradnak sokáig nyitva. – De nem maradhatunk! Elfeledkeztél a kovácsműhelyről?! Grover szomorúan nézett a lányra. – Mennem kell Annabeth. Hát nem érted?! Annabeth olyan kétségbeesett képet vágott mintha tényleg nem értené. A pókot már alig láttuk. Eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésünk Groverrel és tudtam mit kell tennünk: – Szétválunk. – Ne! – tiltakozott Annabeth. – Az túl veszélyes! Hogyan találjuk meg újra egymást? Grover különben sem mehet egyedül! Tyson Grover vállára tette a kezét: – Majd én elkísérem – mondta. Nem akartam hinni a fülemnek: – Tyson biztos vagy ebben? A nagydarab srác bólintott: – A kecskefiúnak segítségre van szüksége. Majd én segítek neki megtalálni azt az ürgét. Én nem vagyok olyan mint Héphaisztosz. Nekem

fontosak a barátaim. Grover nagyot sóhajtott: – Percy valahogy majd csak összeakadunk. Ne felejtsd el hogy összeköt bennünket az együtt érző lánc. De nekem most… mennem kell. Nem hibáztattam Grovert. Tudtam hogy ez az életcélja. És ha ezen az utazáson sem találja meg a Nagy Pánt, akkor lőttek a kutatási engedélyének. A tanácstól nem kap újabb esélyt. – Remélem nem tévedsz – sóhajtottam. – Tudom hogy ott lesz – jelentette ki. Még soha nem hallottam ilyen határozottnak. Na jó csak egyszer amikor azt állította hogy a sajtos enchilada jobb mint a csirkés. – Vigyázz magadra! – mondtam Grovernek. Láttam Tysonon hogy alig tudja visszatartani a könnyeit. Olyan szorosan ölelt magához, hogy a szemem majd kiugrott a helyéről. Aztán Groverrel együtt eltűntek a gyökerekkel befont alagút sötétjében. – Ez nem volt jó ötlet. Határozottan rossz ötlet volt különválni – jelentette ki Annabeth. – Ugyan már hidd el megtaláljuk egymást! – próbáltam magabiztosnak hangzani. – Igyekezzünk nehogy elveszítsük a pókot!

Az alagút hamarosan forrósodni kezdett. A sziklafalak izzottak, mintha egy sütőben lépkednénk. A folyosó lejtett és hangos morajlás ütötte meg a fülem akárha egy vasfolyó hömpölygését hallanám. A pók tovább iszkolt Annabeth utána. – Hé várj csak! – kiáltottam. – Mi a baj? – nézett vissza rám. – Héphaisztosz említett valamit… Athénéről. – Esküt tett arra hogy soha nem házasodik meg. Ugyanolyan szűz istennő, mint Artemisz vagy Hesztia. Pislogtam egyet. Ez új információ volt számomra. – De aztán… – Hogyan lettek mégis gyermekei? Bólintottam. Reméltem hogy Annabeth azt hiszi a forróság miatt pirultam el. – Percy tudod hogyan született Athéné? – Kipattant Zeusz fejéből teljes fegyverzetben, vagy ilyesmiben… – Pontosan. Vagyis nem természetes módon született. Hanem a gondolatokból. Nos, az ő gyermekei is hasonló módon születnek. Athéné számára a szerelem pusztán plátói. Gondolj Odüsszeusszal való kapcsolatára abban a régi történetben! Két intellektus találkozása. Szerinte

nincs ennél tisztább szerelem. – Vagyis apád és Athéné… nem is… szóval érted… – Én egy elméleti gyerek vagyok. Szó szerint. Athéné gyermekei az isteni gondolat és az emberi zsenialitás gyümölcsei. Mi ajándékok vagyunk áldások azon férfiak számára akik Athénének megtetszettek. – De… – Percy a pók hamarosan meglóg. Ugye nem akarod hogy részletesen ecseteljem neked a születésem körülményeit?! – Persze… nem. Már értem. Arcára gúnyos mosoly ült ki: – Na látod! – előrerohant, én meg követtem De tudtam, hogy ezentúl máshogy fogok nézni Annabethre. Talán tényleg jobb ha bizonyos dolgok titokban maradnak az ember előtt. A morgás egyre erősödött. Egy kilométer után egy stadion nagyságú barlangban lyukadtunk ki. A pók megállt és összegömbölyödött. Megérkeztünk Héphaisztosz műhelyébe. A barlangban olvadt fém fortyogott. A barlangot szegélyező sziklaperemen álltunk. Vashidak íveltek át a láva fölött egy széles platóig amelyen különféle gépek üstök kohók álltak valamint a világ leghatalmasabb üllője – egy

akkora vastömb mint egy ház. A platón lények mozogtak – furcsa sötét alakok de túl messze voltak, hogy alaposabban megnézhessük őket. – Hogyan lopózzunk a közelükbe? – kérdeztem. Annabeth felvette a fémpókot és a zsebébe süllyesztette. – Bízd csak rám! – Várj! – de mielőtt nekiállhattam volna vitatkozni, fejébe csapta Yankeessapkáját és láthatatlanná vált. Nem mertem utánakiáltani pedig egyáltalán nem tetszett hogy egymaga akarja becserkészni a műhelyt. Ha ezek a lények képesek megérezni egy isten közeledtét vajon Annabeth biztonságban van-e? Visszanéztem a Labirintusba. Grover és Tyson máris hiányzott. Végül úgy döntöttem nem ülök ölbe tett kézzel. A sziklapárkányon próbáltam meg közelebb kerülni a platóhoz. Szörnyű hőség tombolt. Geryon farmja ehhez képest hideg téli táj volt. Pillanatokon belül verítékben áztam. Szememet füst csípte. Továbbhaladtam. Megpróbáltam minél távolabb húzódni a perem szélétől, amikor egy bányászcsille állta utamat. A tetejét borító ponyva alatt a kocsi félig volt vasdarabokkal. Már

éppen el akartam surranni mellette amikor hangok ütötték meg a fülemet. Talán valamelyik oldalalagútból jöhettek. – Behozzuk? – kérdezte valaki. – Igen. A film a végéhez közeledik. Pánikba estem. Nem volt hová menekülnöm nem tudtam hová bújni csak a… csillébe. Bemásztam és magamra húztam a ponyvát. Reméltem hogy senki sem vett észre. Megmarkoltam Árapályt felkészültem a harcra. A csille elindult. – Uff – nyögte valaki. – Ez legalább egy tonna! – Mennyei bronz – mondta a másik. – Mire számítottál?! Továbbtoltak. Befordultunk valahová. A visszhangból ítélve egy kisebb terembe értünk. Szerencsére nem borítottak egy fortyogó üstbe. Felkészültem hogy szükség esetén a kardommal vágjam ki magam szorult helyzetemből, méghozzá nagyon gyorsan. Beszélgetéseket hallottam. A nem emberi hangok valahol a fókaugatás és a kutyamorgás közötti regiszterben helyezkedtek el. De más hangokat is hallottam. Mintha egy régimódi filmvetítő berregett volna, hangalámondással. – Csak tegyék le hátul! – hallottam egy

ismeretlen hangot. – Nebulók, most nézzétek a filmet, ráértek később kérdezősködni! A hangok elhalkultak és végre a filmre koncentrálhattam: – Amikor a fiatal tengeri démon idősebb lesz – mondta a narrátor – a testén változások mutatkoznak. Talán ti is észrevettétek, hogy az agyaraitok megnőttek, és néha elfog benneteket a vágy hogy embert egyetek. Ezek a változások teljesen természetesek, és minden fiatal szörnnyel előfordulnak! Izgatott morgás töltötte be a termet. De a tanár – az előadását hallgatva én legalábbis tanárra tippeltem – újra csendre intette a fiatalokat és a film folytatódhatott. Nem értettem minden szavát és nem mertem kipillantani sem. A film a szörnypubertásról és a kovácsműhelyben való izzadságos munka eredményeképpen kialakuló pattanásokról továbbpergett végül a láb úszóhártyáinak tisztántartását taglalásával fejeződött be. – Na gyerekek! Mi a mi fajtánk pontos elnevezése? – Tengeri démonok – vakkantotta egyikük. – Nem. Tudja valaki? – Telekhin! – morogta egy másik.

– Helyes! És miért vagyunk mi itt? – kérdezte a tanár. – Hogy bosszút álljunk! – kiáltották többen is. – Igen igen de miért? – Mert Zeusz gonosz! – felelte az egyik szörny. – A Tartaroszba űzött bennünket, csak mert varázslatot használunk! – Pontosan! Tette mindezt azok után hogy elkészítettük az istenek legremekebb fegyvereit. Példának okáért Poszeidón háromágú szigonyát – folytatta a tanár. – De természetesen a titánokat sem hagytuk fegyverek nélkül. Zeusz ezzel mit sem törődve elűzött bennünket, és azokat az ügyefogyott küklopszokat részesítette előnyben. Ezért vagyunk mi itt, a helyünket bitorló Héphaisztosz műhelyében. De hamarosan visszaszerezzük az irányítást ősi otthonunk, a tengermélyi kohók fölött! Megmarkoltam golyóstoll-kardomat. Ezek a kaffogó kis szörnyetegek készítették apám szigonyát? Bizonyára csak öszszevissza beszélnek. Még soha nem hallottam a telekhinekről. – Ki a mi urunk? – kérdezte a tanár. – Kronosz! – kiáltották kórusban. – És ha majd nagy telekhinek lesztek fogtok-e fegyvereket kovácsolni a

hadseregének? – Fogunk fogunk! – Hoztunk nektek egy kis vasmaradékot hogy gyakoroljatok. Lássuk milyen ügyesek vagytok! Hallottam, ahogy felpattannak helyükről, és izgatottan pusmogva a csille felé indulnak. Megfogtam Árapály kupakját. Amikor fellebbent fölülem a ponyva és bronzkardommal a ke zemben felpattantam szembetaláltam magam egy csomó… kutyával. A fejük mindenesetre kutyafej volt fekete orral barna szemmel és hegyes füllel. A testük áramvonalas volt mint a tengeri emlősöké. Rövid lábaik uszonyszerű valamiben végződtek. Emberszerű mancsaikon jó nagy karmok nőttek. Ha képzeletben egybegyúrjátok az embergyereket a dobermannal és a tengeri oroszlánnal akkor nagyjából el tudjátok képzelni hogyan festettek. – Egy félisten – morogta valamelyik. – Együk meg! – lelkesedett a másik. De a terv megvalósításában ennél tovább nem juthattak mert suhintottam egyet a kardommal és lekaszaboltam a szörnyek első sorát. – Vissza! – kiáltottam a többinek és megpróbáltam nagyon ijesztőnek hangzani.

Mögöttük a tanáruk állt egy két méter magas kifejlett telekhin és dobermannagyarával rám vicsorgott. Igyekeztem a lehető leglefitymálóbban nézni rá. – Tanuljátok meg nebulók – okítottam az egybegyűlteket – hogy az a szörny akihez egy mennyei bronzból készült kard hozzáér megsemmisül! Ez a változás teljesen normális és veletek is megtörténik rögtön ha NEM TAKARODTOK INNEN! Legnagyobb meglepetésemre hatásosnak bizonyult a fellépésem. A szörnyek hátrálni kezdtek de mivel legalább húszan voltak, tudtam, hogy a félelem előbb-utóbb ki fog ülni az arcomra. Kiugrottam a csilléből, és felkiáltottam: – KICSÖNGETTEK! – majd a kijárat felé futottam. A szörnyek ugatva és morogva utánam vetették magukat. Abban reménykedtem, hogy tömpe, uszonyszerű lábaikkal csak lassan tudnak majd haladni de egész gyorsan mozogtak. Szerencsére találtam egy ajtót amelyen keresztül a folyosóról a főbarlangba jutottam. Becsaptam magam mögött, és elfordítottam a zárat, de sejtettem, hogy nem tartja őket vissza sokáig. Valamit ki kellett találnom. Annabeth

valahol a barlang közepén járhatott de láthatatlan volt. A tervünk hogy észrevétlenül lessük meg a behatolókat, csődöt mondott. Elindultam a láva fölött lebegő platón. – Annabeth! – kiáltottam. – Psszt! – fogta be egy láthatatlan kéz a számat és húzott le egy nagy bronzüst mögé. – Mindenáron azt akarod hogy megöljenek? Kitapogattam a fejét aztán lekaptam róla a Yankees-sapkát. Néhány vibrálás után újra láthatóvá vált. Arca tiszta korom és hamu volt. Dühösen pislogott rám: – Percy, te megőrültél?! – Hamarosan társaságunk akad! – számoltam be neki gyorsan a szörnyosztályról. Szeme tágra nyílt a rémülettől. – Szóval ezért vannak itt. Telekhinek. Tudhattam volna. És készítik a… De nézd meg inkább magad! Kikukucskáltunk az üst mögül. A plató közepén négy kifejlett három méter magas tengeri démon állt. Fekete testükön lángok csillogtak. Szikrák pattantak minden egyes ütésnél. Felváltva kalapáltak egy hosszú izzó fémdarabot. – A penge már majdnem kész – mondta az egyikük. – Még egyszer vérbe mártjuk

hogy ötvözzük a fémeket. – Igen – lelkesedett egy másik. – Élesebb lesz mint valaha! – Miről beszélnek? – kérdeztem. Annabeth a fejét csóválta. – A fémek ötvözéséről. Azon gondolkozom, hogy… – Azt mondták, ők készítették a legjobb titánfegyvereket. És apám szigonyát is. – A telekhinek elárulták az isteneket – súgta Annabeth. – Fekete mágiát használtak. Nem tudom pontosan mit de Zeusz a Tartaroszba száműzte őket érte. – Kronosszal együtt – mondtam. Annabeth bólintott: – Ki kell jutnunk in… De mielőtt befejezhette volna, az osztályterem felé vezető ajtó kivágódott és a kis telekhinek kiözönlöttek rajta. Nagy volt a kavarodás mert hirtelen nem tudták merre folytassák az üldözést. – Vedd fel a sapkád! – mondtam. – És menekülj! – Mi?! – kiáltott fel Annabeth. – Nem hagylak itt! – Van egy tervem. Elterelem a figyelmüket. Használd a fémpókot, az majd visszavezet Héphaisztosz műhelyébe! El kell mondanod mire készülnek! – De meg fognak ölni!

– Nyugi kivágom magam valahogy. Különben sincs olyan sok választásunk. Annabeth úgy meredt rám, hogy azt hittem, a következő pillanatban bemos egyet. De ehelyett valami olyat csinált amivel jobban meglepett mintha orrba vágott volna. Megcsókolt. – Vigyázz magadra Hínáragyú! – tette vissza a sapkát a fejére és eltűnt. Ha a tengeri szörnyek nem zökkentenek vissza a valóságba egész álló nap elbámultam volna a hullámzó lávatengert a nevemre sem emlékezve. – Ott van! – vett észre az egyik szörny. A telekhinosztály elindult felém a hídon. A plató közepére futottam. A négy idősebb tengeri szörny annyira meglepődött, hogy az izzó pengét a platóra ejtették. A penge másfél méter hosszú volt alakja mint a fogyó holdé. Láttam már sok ijesztő dolgot, de ez a félkész mit-tudom-énmi a legijesztőbbek között szerepelt. Az idősebb démonok hamar felocsúdtak a meglepetésből. A platóról négy híd vezetett le de mire bármelyikre ráléphettem volna mind a négyet elállták. A legmagasabb rám vicsorgott: – Na nézd csak ki látogatott meg! Csak nem Poszeidón fiacskája?! – Az bizony – morogta a másik. – Innen

is érzem a vérének sós szagát! Dobogó szívvel felemeltem Árapályt. – Ha levágod valamelyikünket félisten – mondta a harmadik – a többiek darabokra szaggatnak. Apád elárult bennünket. Elfogadta az ajándékunkat de egyetlen szava nem volt az ellen hogy a gödörbe száműzzenek minket. De látjuk mi még őt darabokban ahogy a többi olimposzi istent is! Bárcsak tényleg lett volna egy tervem és nem csak hazudtam volna Annabethnek. Azt akartam hogy épségben kijusson és reméltem elég okos ahhoz hogy így is tegyen. De most megértettem hogy talán ezen a helyen ér véget az életem. Hiába a rólam szóló prófécia. Egy vulkán közepén végez velem egy csapat kutyapofájú fóka. A fiatal telekhinek is megérkeztek a platóra és kíváncsian várták mihez kezd velem a négy öreg. Valami égetni kezdte a combomat. A zsebemben lapuló jégsíp egyre hidegebb lett. Ennél nagyobb szükségem talán sohasem volt még a segítségre. Mégis haboztam. Nem bíztam Quintus ajándékában. Mielőtt elhatároztam volna magam, a legmagasabb telekhin megszólalt: – Lássuk, milyen erős a fiú, és milyen gyorsan ég!

Tenyerével lávát kanalazott a legközelebbi üstből. Még az ujjai is lángoltak de mintha meg sem érezte volna. A többiek ugyanígy tettek. Az első rám fröccsentette a lávát, amitől a nadrágom máris lángra kapott. Két újabb adag a mellkasomon talált el. Rémülten hajítottam el a kardom és kezdtem csapkodni a ruhámat. A lángok lassan elborítottak. Különös módon először csak kellemesen langyosnak éreztem őket, de aztán egyre jobban égetni kezdtek. – Az apád megpróbál megvédeni – mondta az egyik. – Nehezen égsz öcskös de te sem bírod öröké! Újabb lávaadagokat fröcsköltek rám. Arra emlékszem hogy ordítani kezdtem. Az egész testem lángolt. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat. A tűz lassan, de biztosan kezdett elemészteni. Összekuporodva a fémpadlóra zuhantam. Hallottam hogy a démongyerekek felvonyítanak örömükben. Aztán eszembe jutottak a folyami najád szavai: A víz bennem van. Csak a tenger segíthetett. Éreztem, hogy a bensőm megrándul. Nem találtam semmit amihez segítségül fordulhattam volna. Se egy csap se egy folyó. De még egy árva megkövesedett kagyló sem.

Arról nem is beszélve hogy amikor a múltkor szabadjára engedtem az erőmet, egy rémes másodpercig azt hittem hogy elvesztem az uralmat felette. De nem volt más választásom. Hívni kezdtem a tengert. Bensőmből idéztem meg a hullámokat és az áramlatokat, az óceán végtelen erejét. Aztán szabadon engedtem egy szörnyű ordítás kíséretében. Nehéz szavakba önteni ami aztán történt. Robbanás szökőár és forgószél ereje egyszerre kapott fel és vágott a lávába. Amikor a víz és a láva egymáshoz ért, forró gőz keletkezett, és egy hatalmas robbanás kirepített a vulkán gyomrából. Mintha uszadékfa lennék amit több millió bár nyomás a magasba lök. Az utolsó emlékem az volt, mielőtt elvesztettem volna az eszméletem hogy repülök de olyan magasra hogy Zeusz könynyen felségsértésnek vehette volna aztán zuhanni kezdtem. Tűz- füst- és lángcsóvát húztam magam után. Egy föld felé száguldó üstökös voltam. 12. BETEGSZABADSÁGOT VESZEK KI Amikor felébredtem úgy éreztem magam mintha még mindig lángolnék. A bőröm szúrt. A torkom száraz, mint a

sivatagi homok. Fákat láttam, és kék eget. Szökőkút csobogását hallottam. Boróka cédrus és más növények édes illatát éreztem. A kavicsos partot lágyan nyaldosták a hullámok. Megfordult a fejemben hogy halott vagyok de tudtam a halottak földjén nem látnám az eget. Megpróbáltam felülni de mintha az izmaim is elolvadtak volna. – Maradj fekve! – halottam egy lány hangját. – Túl gyenge vagy még. Homlokomra nedves ruhát helyezett. Az orrom előtt feltűnt egy bronzkanál, amelyből folyadék csepegett a számba. Az ital enyhítette az égést a torkomban és forró csokis utóízt hagyott maga után. Az istenek nektárja. Aztán a lány arca megjelent fölöttem. Mandulaszeme volt, karamellszínű copfja a vállára hullott. Tizenöt éves lehetett vagy tizenhat? Nem tudtam megmondani. Azok közé tartozott, akiknek időtlen az arcuk. Énekelni kezdett, és a fájdalom eltávozott a testemből. Varázslatot használt. Éreztem, ahogy dala a bőrömbe szivárog, és meggyógyítja az égési sérüléseimet. – Ki vagy te? – kérdeztem rekedt hangon. – Csitt bátor fiú! Most pihenj és

gyógyulj! Itt nincs mitől félned. Kalüpszó vagyok. Amikor legközelebb felébredtem egy barlangban találtam magam. De nem egy akármilyen hanem egy ötcsillagos barlangot képzeljetek magatok elé. A mennyezeten különböző színű – fehér bíbor és zöld – kristályalakzatok csillogtak. Mintha egy olyan ásvány közepében lennék amiket az ajándékboltokban félbevágva árulnak. Kényelmes ágyban feküdtem tollal bélelt párnám és gyapjútakaróm volt. A barlangot fehér selyemfüggöny választotta ketté. A fal mellett egy nagy szövőszék és egy hárfa állt. A másik fal mellett egy befőttekkel teli polc. A mennyezetről szárított fűszernövények lógtak: rozmaring, kakukkfű, és más hasonlók. Anyám tudta volna a nevüket. Az egyik falba tűzhelyet vájtak, és a lángok fölött lógó üstben valami ínycsiklandozó rotyogott. Illatából ítélve marhapörkölt. Felültem, és igyekeztem elfeledkezni a fejemben lüktető fájdalomról. Vonakodva a karomra néztem biztos voltam benne hogy csúnyán meg lesz égve de egészen jól nézett ki. Egy kicsit pirosabb volt a szokásosnál de semmi különös. Fehér gyapjúpóló volt rajtam

és egy derékban megköthető nadrág – nem a saját ruhadarabjaim. Eszembe jutott vajon megvan-e Árapály és megtapogattam a zsebemet. A tollam mindig viszszatért a zsebembe egy idő után, akárhol is hagytam, most sem történt ez másként. De nemcsak a kardom volt meg, a sztűgiai jégből készült kutyasípom is ott lapult a zsebemben. Valahogy a síp is követett. Ez a tény nem nyugtatott meg. Nagy nehezen felálltam. Talpam alatt jéghideg padlót éreztem. Megfordultam, és egy kifényesített bronztükör előtt találtam magam. – Te magasságos Poszeidón! – szörnyülködtem amikor megláttam benne magam. Leadtam vagy nyolc kilót pedig nem voltam túlsúlyos. A hajam akár egy patkányfészek. Megperzselődött, mint Héphaisztosz szakálla. Ha a piros lámpánál egy ilyen alak jön hozzám kéregetni bezárom még a kocsiajtót is. Elfordultam a tükörtől. Bal oldalamon megláttam a barlang bejáratát. Elindultam a napfény felé. A barlang egy zöld mezőre nyílt. Balra cédrusligetet, jobbra hatalmas virágoskertet láttam. A mezőt négy szatírszobros szökőkút díszítette, a víz a

szatírok sípjaiból lövellt ki. A sziklás partig füves lejtő futott. Egy tó hullámai paskolták a köveket. Honnan tudtam, hogy tó volt? Egyszerűen csak tudtam. Édesvíz. Nem sós. Napfény táncolt a tükrén a kék ég alatt. Mintha az édenkertbe csöppentem volna. Ettől rögtön feszült lettem. Több éve foglalkoztam már ezekkel a mitologikus dolgokkal és megtanultam hogy a paradicsomi helyek a legveszélyesebbek. A karamellhajú copfos lány aki magát Kalüpszónak nevezte a parton állt és beszélt valakihez. A csillogó víz elvakított de úgy tűnt, mintha veszekedne vele. Megpróbáltam visszaemlékezni milyen is a mítoszok Kalüpszója. Hallottam már a nevét, de… egyszerűen nem ugrott be semmi. Lehet, hogy egy szörny, aki hősöket ejt foglyul, és öl meg? De ha gonosz, akkor miért vagyok még mindig életben? Elindultam felé de megmerevedett lábbal csak vánszorogni tudtam. A kavicsos parton a lábam elé kellett néznem ha nem akartam elveszteni az egyensúlyom. Mire felnéztem Kalüpszó ismét egyedül volt. Ujjatlan fehér görög ruhát viselt aminek mély kivágású arannyal szegett nyaka volt. Megdörgölte

a szemét mintha sírt volna. – Felébredtél álomszuszék? – próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Kivel beszéltél az előbb? – kérdeztem. A hangom úgy csengett, mint egy mikrohullámú sütőbe tett békáé. – Ó senkivel… Csak egy hírnökkel – felelte. – Hogy érzed magad? – Meddig voltam eszméletlen? – Egy ideje – tűnődött el Kalüpszó. – Az idő itt nem egyszerű dolog. Tényleg fogalmam sincs, Percy. – Tudod a nevem? – Beszéltél álmodban. – Igen? Mondták már mások is… – Ki az az Annabeth? – Ööö… egy barátom. Vele voltam amikor… De várj csak! Hogy kerültem ide? És hol vagyok egyáltalán? – Kalüpszó végigfuttatta ujjait megtépázott hajamon. Idegesen hátraléptem. – Bocs csak hozzászoktam hogy simogathatlak. Úgy kerültél ide, hogy lepottyantál az égből. Beleestél a vízbe pont oda! – mutatott a tó közepe felé. – Nem is tudom miként élted túl. Azt hiszem a víz felfogta az esést. És hogy hol vagy? Ogügié szigetén. Először azt hittem, gügyög, de csak a sziget nevét mondta. – A St. Helen-hegy közelében

található? – kérdeztem mert földrajzból mindig csapnivaló voltam. Kalüpszó felnevetett. Látszott rajta hogy sokkal viccesebbnek találja amit mondtam csak nem akar megbántani azzal hogy kiröhög. Aranyos arca volt amikor nevetett. – Se közel se távol nincs ilyen nevű hegy, vakmerő hősöm. Ogügié az én fantomszigetem. Magában áll egyszerre sehol és mindenhol. Itt biztonságban felgyógyulhatsz. Sose félj! – De a barátaim… – Annabeth Grover és Tyson? – sorolta fel őket. – Igen! Vissza kell mennem hozzájuk. Veszélyben vannak. Megsimította az arcomat. Most hátráltam el. – Előbb pihenned kell. Betegen nem tudsz segíteni a barátaidon. Amint kimondta máris álmosnak éreztem magam. – De ugye te nem vagy… gonosz varázsló? Ravaszul mosolygott: – Ugyan miért lennék? – Tudod, egyszer találkoztam Kirkével, neki is gyönyörű szigete volt. De szerette tengerimalaccá változtatni a férfiakat. Kalüpszó ismét felkacagott:

– Ígérem hogy nem változtatlak tengerimalaccá! – És aranyhörcsöggé sem? – kérdeztem mert biztosra akartam menni. – Nem vagyok gonosz varázsló – felelte Kalüpszó. – Nem vagyok az ellenséged, vakmerő hősöm! Most pihenj! A szemed már majdnem leragad. Igaza volt. A térdem megroggyant és arccal a kavicsokra buktam volna ha Kalüpszó nem kap el. Hajának fahéjillata volt. Vagy ő volt nagyon erős, vagy én voltam nagyon gyenge és vézna. Visszasétált velem a szökőkút melletti puha fekhelyig és segített lefeküdni. – Pihenj! – parancsolt rám és hamarosan elaltatott a szökőkútcsobogás a fahéj- és a borókaillat. Amikor legközelebb felébredtem éjszaka volt. Nem tudtam volna megmondani hogy ugyanannak a napnak vagy egy ké sőbbinek az éjszakája. Felkeltem az ágyáról, és egy köpenyt magam köré tekerve kibattyogtam a barlangból. Odafönt csillagok szikráztak ezrével. Ennyit csak a városokon kívül látni. Sorra megtaláltam a csillagképeket amiket Annabeth mutatott meg nekem: a bakot a pegazust a nyilast. A déli horizonton megláttam egy új csillagképet: a Vadászlányt ami a tavaly

télen elhunyt barátunk emlékére került az égre. – Percy mit nézel? Az égről a földre siklott a tekintetem. Bármennyire is ragyogóak voltak a csillagok Kalüpszó kétszer olyan ragyogó volt. Én már találkoztam Afroditével, a szerelem istennőjével is és szerény véleményem szerint – bár ezt a világért sem vallanám be neki mert azon nyomban halálra sújtana – Kalüpszó még nála is sokkal gyönyörűbb volt. Hogy miért? Mert természetes szépség. Anélkül volt szép hogy szépnek akart volna látszani. Mintha nem is érdekelné a dolog. Egyszerűen csak az volt. Összefont hajával fehér ruhájában szinte ragyogott a holdfényben. Egy kis növényt tartott a kezében. Törékeny ezüstvirágai voltak. – Én csak a… – Azon kaptam magam hogy nem tudom levenni róla a szemem. – Már nem is tudom mit néztem. Lágy hangon felkacagott. – Ha már úgyis ébren vagy segíthetnél elültetni. Átnyújtotta a növényt. A gyökerén földlabda volt. A virágai fényleni kezdtek a kezemben. Kalüpszó felkapta kertészszerszámát és a virágágyás szélén ásni kezdett.

– Ez egy holdraforgó – magyarázta Kalüpszó. – Csak éjszaka lehet elültetni. A szirmok körül villogó ezüstös fényt néztem: – És mit tud? – Hogy mit tud? Voltaképpen nem sokat. Él fényt ad és szép. De kell ennél több? – Azt hiszem, ennyi bőven elég. Amikor elvette a növényt összeért a kezünk. Éreztem melegségét. Elültette a holdraforgót aztán távolabb lépett hogy gyönyörködjön az eredményben. – Szeretem a kertemet. – Van is mit szeretni rajta! – ismertem el. Kalüpszó lugasait hat különféle színű rózsa borította. Lonccal befuttatott kerítése volt, és olyan szőlősorai, amelyeknek vörös és bíborterméséért még Dionüszosz is sírva könyörgött volna. – Anyám mindig szeretett volna egy kertet – mondtam. – Miért nem ültetett virágokat? – Manhattanben élünk. Egy lakásban. – Manhattan? Lakás? Rámeredtem: – Ugye fogalmad sincs, miről beszélek? – Attól tartok tényleg nincs. Ogügié szigetét… nem hagytam el már egy jó ideje.

– Manhattan egy nagyváros. Nincs hely kertészkedni. Kalüpszó a homlokát ráncolta: – Szomorú. Hermész néha meglátogat. Tőle tudom, hogy alaposan megváltozott a világ. De azt nem gondoltam volna hogy már kertészkedni sem lehet. – Miért nem hagytad el a szigeted? Kalüpszó lesütötte a szemét: – Büntetésben vagyok. – Miért? Mit követtél el? – Hogy én? Én semmit. Apám annál többet. Atlasznak hívják. A név hallatán hideg futott végig a hátamon. Tavaly télen találkoztam Atlasszal és nem zártam a szívembe. Majdnem mindenkit megpróbált megölni akit szeretek. – Szerintem nem igazságos dolog olyasvalamiért büntetni valakit amit az apja követett el. Ismertem egy másik Atlaszgyereket is. Zoénak hívták, ő volt a legbátrabb ember, akivel találkoztam. Kalüpszó hosszú ideig tanulmányozta az arcomat. Láttam hogy elszomorodik. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. – Úgy látom, lassan meggyógyulsz, hősöm. Hamarosan elég erős leszel hozzá hogy elhagyj ugye? – Tessék? Nem tudom. –

Megmozgattam a lábamat de még mindig merevnek éreztem és a sok álldogálástól máris szédülni kezdtem. – Szeretnéd ha elmennék? – Reggel… – csuklott el a hangja. – Reggel találkozunk! Aludj jól! A part felé futott. Nem tudtam mit tegyek csak néztem utána amíg el nem nyelte a sötétség. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el. Ahogy Kalüpszó is mondta, a szigeten nehéz volt követni az idő múlását. Sejtettem hogy lassan ideje lenne indulnom. A barátaim a legjobb esetben aggódnak értem a legrosszabb esetben halálos veszélyben forognak. Azt sem tudtam hogy Annabethnek sikerült-e kijutnia a vulkánból. Megpróbáltam párszor üzenni Grovernek az együtt érző láncon keresztül, de nem tudtam vele kapcsolatot teremteni. Utáltam hogy nem tudom mi van velük. Másfelől tényleg nagyon gyenge voltam. Néhány óránál többet nem bírtam állva maradni. Amit a St. Helen-hegyen műveltem, úgy kiszívta az erőm, mint még soha semmi. Nem éreztem rabnak vagy túsznak magam. Eszembe jutott a vegasi Lótusz Hotel és Kaszinó. Becsalogattak egy csodás játékvilágba és majdnem sikerült

mindent elfelejtetniük velem ami fontos az életemben. De Ogügié szigete egészen más volt. Másra sem tudtam gondolni csak Annabethre Groverre és Tysonra. Pontosan tudtam miért kellene távoznom. Csak egyszerűen… nem tudtam rávenni magam. Mert ott volt Kalüpszó… Nem sokat beszélt magáról, de ettől csak még többet szerettem volna tudni róla. Szerettem volna a mezőn ülni nektárt kortyolgatva, és a virágokat, a felhőket, vagy a tavon táncoló tükröződéseket nézni, de képtelen voltam rá. Mindig azon kaptam magam, hogy őt bámulom: ahogy dolgozik, ahogy átdobja vállán hajfonatát ahogy az arcába hull egy tincse vagy letérdel kertészkedni. Néha csak kinyújtotta a karját, és az erdőből madárkák röppentek a kezére: papagájok galambok kanárik. Megkérdezte őket, mi újság otthon, a fészekben, mire azok csiripelni kezdtek majd vidáman visszarepültek a fák közé. Kalüpszó szeme csillogott. Rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Aztán megint kiült arcára a szokásos mélabú és elfordult. Nem értettem mi bántja. Egyik nap a parton vacsoráztunk. Láthatatlan szolgák marhapörköltet és almasört szolgáltak fel nekünk az asztalnál. A menü talán nem hangzik

olyan izgalmasnak de csak azért mert még nem kóstoltad meg! Eleinte fel sem tűntek a láthatatlan szolgák, de egy idő után gyanús lett, hogy az ágy beágyazza magát, az ételek maguktól főnek, és hogy a ruhákat láthatatlan kezek mossák és foltozzák. Szóval Kalüpszó és én éppen vacsoráztunk arca a gyertyafényben még szebbnek tűnt. Először New Yorkról meséltem neki aztán a Félvér Táborról végül elmeséltem hogyan nyelte le Grover az almát amivel fociztunk. Rám villantotta káprázatos mosolyát és felkacagott. Amikor egymás szemébe néztünk gyorsan félrekapta a fejét. – Látod már megint! – mondtam. – Mi megint? – Megint elfordulsz mintha nem mernéd elengedni magad. Az almasörét bámulta. – Mondtam már neked Percy hogy büntetésben vagyok. El vagyok átkozva ha így jobban tetszik. – Hogyan? Mondd el hátha segíthetnék! – Ne kérj erre! – Áruld el mi a büntetésed! Vacsorája maradványai közé dobta a szalvétáját. Egy láthatatlan szolga máris elkapta előle a tányért. – Percy, ez a sziget, Ogügié, az

otthonom, a szülőhelyem, de a börtönöm is… Én… házi őrizetben vagyok. Azt hiszem, te így neveznéd. Soha nem láthatom a te Manhattanedet. Más városba sem utazhatom. Itt kell élnem egyedül. – Mindezt azért mert Atlasz volt az apád ugye? A lány bólintott: – Az istenek nem bíznak meg az ellenségeikben. Megértem őket. Igazán nem akarok panaszkodni. Nincs mindenkinek ilyen szép börtöne mint nekem. – De ez akkor sem igazságos! Attól hogy a rokona vagy még nem biztos hogy mellette is állsz. A másik lánya akit már említettem Árnyék Zoé egyenesen az ellensége volt. Bár igaz ami igaz, ő nem is csücsült börtönben. – De Percy – szólalt meg halkan Kalüpszó – én mellette álltam az első háborúban. Elvégre az apám. – Hogy mi?! De hát a titánok gonoszok! – Valóban? Kivétel nélkül? És állandóan? – biggyesztette le az ajkát. – Mond csak Percy! Nem vitatkozni akarok veled de te például azért támogatod az isteneket mert annyira jóságosak vagy azért mert a rokonaid? Nem feleltem. Egy pont oda. Tavaly

télen miután megmentettük az Olimposzt az istenek arról tartottak tanácskozást hogy megöljenek-e. Ez tényleg messze állt a jóságosságtól. Mégis támogatom őket, és miért? Mert Poszeidón az apám. – Talán tényleg a rossz oldalon álltam – folytatta Kalüpszó. – És ami azt illeti az istenek egészen jól bánnak velem. Meglátogatnak időnként. Híreket hoznak a világból. De ők távozhatnak. Én nem. – Barátod sincs? Úgy értem aki itt élne veled? Nagyon szép hely. Könnycsepp gördült végig az arcán. – Meg… megfogadtam magamnak hogy nem beszélek erről, de… Szavait dörgő hang szakította félbe a tó felől. A horizonton halvány fény jelent meg, egyre erősödött, végül már ki tudtam venni a közeledő lángoszlopot. Felpattantam és megtapogattam Árapályt. – Ez meg mi?! – Egy látogató – sóhajtott Kalüpszó. Amikor a lángoszlop elérte a partot Kalüpszó felállt és udvariasan meghajolt. A lángok kihunytak és egy szürke overallos, magas férfi állt előttünk. Egyik lábát fémkapcsok tartották, haja és szakálla parázslott. – Héphaisztosz isten! Ez aztán a megtiszteltetés! Egy igazán ritka vendég!

– mondta Kalüpszó. A tűz istene felmordult. – Kalüpszó, gyönyörű vagy, mint mindig! Ugye megbocsátasz? Beszédem van ezzel a fiatalemberrel. Héphaisztosz darabos mozdulatokkal letelepedett a vacsoraasztal mellé és kért egy Pepsit. A láthatatlan szolga már hozta is de túl hirtelen nyitotta ki és a kóla Héphaisztosz overalljára fröccsent. Héphaisztosz felmordult majd átkozódva lesöpörte az asztalról a kólásdobozt. – Kétbalkezes banda! – jegyezte meg. – Ennek a lánynak jó robotokra lenne szüksége! Azok legalább megbízhatóak! – Héphaisztosz – kezdtem – milyen híreket hozott? Annabeth… – Jól van! Találékony lány az biztos! Visszatalált és elmondta mi történt. Nagyon aggódik miattad. – Nem mondta neki hogy jól vagyok? – Az nem az én dolgom – válaszolt Héphaisztosz. – Mindenki azt hitte meghaltál. Nem akartam híresztelni hogy hol vagy amíg vissza nem térsz. – Nem értem. Miért ne térnék vissza?! Héphaisztosz hitetlenkedve nézett rám. Kivett valamit a zsebéből – egy iPod nagyságú fémlemezt. Megnyomott rajta egy gombot, mire egy bronzból készült kistévé lett belőle. A képernyőn a St.

Helenhegy jelent meg a vulkán tüzet és füstöt okádott az égre. – További kitörések várhatók – tudatta a híradó műsorvezetője. – A hatóságok elővigyázatosságból félmillió ember kitelepítését rendelték el. Eközben hamueső hullik még a Tahoetónál és Vancouverben is. A St. Helen-hegy környékét százöt ven kilométeres körzetben lezárták. Halálesetekről egyelőre nincs tudomásunk, de megbetegedésekről és kisebb sérülésekről kaptunk jelentéseket… Héphaisztosz kikapcsolta a tévét: – Szép kis kitörést okoztál! A bronzlapra meredtem. Félmillió embert kitelepítettek. Sérülések. Betegségek. Mit tettem! – A telekhinek sorait szétziláltad – mondta az isten. – Néhányuk megsemmisült. Néhányan elmenekültek. Egy darabig biztos nem lesz kedvük használni a műhelyemet. A baj csak az, hogy én sem használhatom. A robbanás felébresztette Tüphónt. Ki kell várnunk hogy… – Ugye nem szabadítottam ki? Ugye nem vagyok olyan erős? Az isten felmordult: – Nem vagy olyan erős?! Ne viccelj velem, öcskös! Te a Földrengető fia

vagy. El sem hinnéd, hogy mekkora erő lakik benned! Ez volt az, amiről leginkább hallgatni szerettem volna. Hogy a vulkánban képtelen voltam megfékezni az erőmet. Annyi energiát szabadítottam fel hogy kis híján magamat is szénné égettem és majdnem meghaltam. Most meg arról kell értesülnöm hogy majdnem leromboltam egész északnyugatot és felébresztettem az istenek által fogvatartott szörnyek legrémesebbikét. Talán túlságosan veszélyes vagyok. Talán a barátaimnak is jobb ha halottnak gondolnak. – Hallott valamit Groverről és Tysonról? – kérdeztem. Héphaisztosz megrázta a fejét: – Sajnos semmit. Attól tartok, a Labirintus elnyelte őket. – Mit tegyek? – Ezt egy öreg nyomoréktól kérded? De egy tanácsot adhatok. Találkoztál a feleségemmel ugye? – Aphroditével? Héphaisztosz grimaszolt egyet. – Vele bizony! Csalafinta nőszemély! Légy óvatos a szerelemmel. Megzavarja az agyadat és a végén a fentre azt hiszed lent a jóra hogy rossz. Eszembe jutott amikor tavaly télen a

sivatagban egy fehér Cadillac hátsó ülésén Aphroditével találkoztam. Azt mondta hogy különösen közel állok a szívéhez és amiért ennyire szeret egy kicsit megnehezíti a szerelmi életem. – Ez is a terv része? Hogy itt értem földet? – Lehetséges. Nála sosem lehet tudni. De ha úgy döntesz hogy távozol innen… nem fogom minősíteni, bárhogy döntesz is… akkor segítek neked. Tartozom neked egy válasszal. Halld hogyan juthattok el Daidalosz műhelyébe! Ariadné fonalához semmi köze sincs a dolognak. Vagyis nem az a lényeg. Bár a fonal valóban működik. Nem hiába akarja megkaparintani a titánhadsereg… De a legjobb módja annak hogy áthatoljatok a Labirintuson… Thészeusznak a hercegnő segített. A hercegnő halandó volt. Egyetlen csepp istenvér sem csörgedezett az ereiben. De okos volt, és éles szemű. És nagyon tisztán látott. Azt akarom mondani hogy… Szerintem tudod hogyan tájékozódj a Labirintusban. Akkor értettem csak meg. Miért nem vettem észre előbb! Hérának igaza volt. A válasz ott volt az orrom előtt. – Igen. Tényleg tudom. – Akkor most már csak azt kell

eldöntened hogy mész-e vagy maradsz! – Persze hogy… – azt akartam mondani hogy megyek de hirtelen elhallgattam. Azon kaptam magam hogy a tavat bámulom és elképzelhetetlennek tartom a távozás gondolatát. – Nem kell még döntened – tanácsolta Héphaisztosz. – Várj hajnalig. A hajnal a legjobb időszak a döntéshez. – Daidalosz hajlandó lesz nekünk segíteni? – kérdeztem. – Ha Luke megkapja tőle a navigációs eszközt elvesztünk. Láttam egy álmot arról hogy Daidalosz… megölte az unokaöcscsét. Keserű lett, dühös, és… – Nem könnyű zseniális feltalálónak lenni – morogta Héphaisztosz. – Örökre magányos vagy. Senki sem ért meg. Az ember könnyen megkeseredik és szörnyű hibákat vét. Emberekkel sokkal nehezebb dolgozni mint a gépekkel. Az embereket nem lehet megjavítani ha tönkremennek. Héphaisztosz lesöpörte az utolsó csepp kólát is a kezeslábasáról. – Daidalosz rendes emberként kezdte. Segítette Ariadné hercegnőt és Thészeuszt mert megesett rajtuk a szíve. Megpróbált jót cselekedni. És erre ráment az egész élete. Szerinted igazságos ez? – Héphaisztosz megvonta

a vállát. – Nem tudom Daidalosz hajlandó lesz-e nektek segíteni öcsém de addig ne mondj ítéletet mások felett amíg nem álltál a kohója előtt, és nem dolgoztál a kalapácsával. – Ezt nem fogom elfelejteni… Ígérem. Héphaisztosz felállt. – Viszlát öcskös! Jól csináltad. Odasóztál a telekhineknek. Nem felejtem el neked. Ez úgy hangzott mintha máris indulna. Lángcsóvává vált és a tó felett suhanva visszatért a világba. Órákig sétáltam a parton. Amikor végre visszaértem a rétre már nagyon későre járt, legalább hajnali négy vagy öt óra lehetett. Kalüpszó a csillagok fényénél kertészkedett. A holdraforgó ezüstösen derengett a többi virág vörös sárga és kék fénnyel felelt a varázslatra. – Megparancsolta hogy visszatérj – találgatta Kalüpszó. – Nem parancsolta meg. Nekem kell döntenem. Tekintete találkozott az enyémmel: – Ígérem nem kérlek meg rá… – mondta. – Mire? – Hogy maradj. – Úgy érted örökre? – kérdeztem. – Ha itt maradnál elnyernéd a

halhatatlanságot – suttogta. – Nem várna rád öregség sem halál. Másra hagyhatnád a csatákat. És megszabadulnál a prófécia súlyától Percy Jackson. – Ilyen egyszerűen? – lepődtem meg. Bólintott: – Ilyen egyszerűen. – De a… barátaim. Kalüpszó felállt és megfogta a kezem. Érintésére meleg áram járt át. – Nemrégiben megkérdezted hogyan átkoztak el az istenek. Akkor nem feleltem, most megteszem. Az istenek időről időre küldenek nekem valakit. Százévenként egy hős vetődik itt partra, valaki, akinek szüksége van a segítségemre. A hős egyre közelebb kerül a szívemhez. De ez sohasem véletlen. A párkák olyan hőst küldenek hozzám mindig, aki… A hangja megremegett nem tudta folytatni. Megszorítottam a kezét: – Mit tettem amivel elszomorítottalak? – Olyan hősöket küldenek, akik nem maradhatnak – suttogta. – Akik csak rövid időre fogadhatják el a barátságomat. Olyan hősöket küldenek, akikbe… Beleszeretek. Az éjszaka csendes volt, csak a

szökőkutak és a hullámok csobogását lehetett hallani. Eltartott egy darabig amíg megértettem mit mond. – Úgy érted… belém is? – Ha látnád milyen képet vágsz! – kuncogott még mindig könnyes szemmel. – Igen beléd is… – Ezért húzódsz el minden alkalommal? – Próbálok tenni ellene. De hiába. A párkák kegyetlenek. Azért küldtek hozzám, hősöm, mert tudták, hogy te összetöröd majd a szívem. – De… én csak… én vagyok. – Az éppen elég – mondta Kalüpszó. – Megfogadtam hogy nem beszélek erről. És anélkül bocsátalak el, hogy felajánlanám a szerelmemet. De ez sem sikerült. Azt hiszem a párkák ezt is tudták. Maradj velem Percy. Sajnos csakis így segíthetsz rajtam. A horizont felé néztem. A hajnal vörös csíkja már felgyújtotta az eget. Itt maradhatnék örökre, eltűnve a földről. Itt élhetnék Kalüpszóval és láthatatlan szolgák lesnék minden kívánságunkat. Gondozhatnánk a virágokat énekesmadarakkal társaloghatnánk és sétálhatnánk a parton a szeplőtlen ég alatt. Soha többé háború. Viszlát prófécia! Többet nem kellene egyik oldalra sem állnom.

– Nem maradhatok – válaszoltam. Szomorúan sütötte le a szemét. – Igazán nem akarok neked fájdalmat okozni de a barátaimnak szükségük van rám. Most már tudom hogyan segíthetnék rajtuk. Vissza kell mennem. Leszakított egy virágot – egy szál ezüst holdraforgót. Annál halványabban derengett minél magasabbra ívelt a nap. A hajnal a legjobb időszak a döntésre, mondta Héphaisztosz. Kalüp szó a rövid ujjú pólóm zsebébe dugta a virágot. Azután lábujjhegyre állt és homlokon csókolt mintha megáldott volna. – Akkor gyere a partra, hősöm, hadd búcsúzzam el tőled! A tutaj négyzet alakú volt az oldalai egyenként háromméteresek lehettek közepén egy árboc állt egyszerű vászonvitorlával. Nemhogy tengerre de még egy kacsaúsztatóba sem merészkedtem volna vele szívesen. – A tutaj elvisz oda ahová szeretnéd – mondta Kalüpszó. – Elég biztonságos. Megfogtam a kezét, de ő kihúzta a markomból. – Talán meglátogathatlak majd – mondtam. De ő a fejét rázta: – Még egy férfi sem talált vissza Ogügié szigetére Percy. Ha elmész soha

nem látlak viszont. – De… – Menj kérlek! – csuklott el a hangja. – A párkák kegyetlenek Percy. Csak annyit kérek hogy ne felejts el! – Aztán halványan elmosolyodott. – Ígérd meg hogy ültetsz egy kertet nekem Manhattanben! – Megígérem! – Ahogy a tutajra tettem a lábam sodródni kezdtem a parttól. A tó közepe felé vitorlázva én is átéreztem mennyire kegyetlenek a párkák. Olyan hőst küldenek Kalüpszóhoz, akibe beleszeret bármennyire is küzd ellene. Tudtam hogy egész életemben elkísér majd az emléke. Ő lesz a nagy mi lett volna, ha. Néhány perc múlva Ogügié szigetét elnyelte a köd. Magányosan vitorláztam a felkelő Nap felé. Aztán megadtam a tutajnak az úti célt. Mivel barátokra és vigasztalásra volt szükségem csakis egyet mondhattam: – A Félvér Táborba! Vigyél haza! 13. RACHEL CSATLAKOZIK Néhány óra elteltével a tutajom a Félvér Tábor partjához sodródott. Nem tudtam volna megmondani hogy kerültem oda. A tó édesvize egyszer csak sóssá változott és nem sokkal később feltűnt Long Island ismerős körvonala. Azután

megjelent néhány feltűnően barátságos fehér cápa és a part felé kormányozták a tutajomat. Amikor partot értem a tábor kihaltnak látszott. Jól benne jártunk már a délutánban, de az íjászmezőn nem gyakorolt senki. A mászófal magában füstölgött és öntötte a lávát. Az étkezőpavilon kihalt. A bungalók üresek. Aztán észrevettem az amfiteátrumból felszálló füstöt. Túl korán volt még a tábortűzhöz, és nem hittem hogy bárkinek mályvacukrot pirítani támadt volna kedve ilyen nehéz időkben. Futni kezdtem arrafelé. Mielőtt odaértem volna, Kheirón hangja ütötte meg a fülem. Amikor megértettem mit mond megtorpantam. – …azt hiszem hogy eltávozott. Olyan hosszú csend után nem hiszem hogy az imánkra válasz érkezne. Megkérem legjobb barátját, a túlélőt, hogy részesítse végső tisztességben! – mondta Kheirón. Hátulról érkeztem az amfiteátrumba így senki sem vett észre. Mindenki előrenézett, Annabeth irányába, aki éppen egy hosszú zöld selyem halotti leplet dobott a lángok közé. A szö vetet háromágú szigony díszítette. Az én halotti leplemet égették el.

Annabeth a többiek felé fordult. Rémesen nézett ki szeme bedagadt a sírástól és alig tudott megszólalni: – Bár sohasem vallottam be neki, ő volt a legjobb és a legbátrabb barátom. Ő volt a… – hirtelen észrevett. Paprikavörös lett. – Ő volt a világ legnagyobb csirkefogója! – mutatott rám. Sikerült mindenkit meglepnem. – Percy! – vigyorgott Beckendorf. Néhány srác odajött hozzám és hátba veregetett. Az Árész-kabin tagjai közül néhányan nagyot káromkodtak de Clarisse csak a szemét forgatta mintha nem akarná elhinni hogy volt képem életben maradni. Kheirón előreügetett, a tömeg szétvált előtte. – Nos – sóhajtott fel megkönnyebbülve – azt hiszem még soha nem örültem ennyire egy táborlakó visszatértének! De áruld el nekem hogy… – HOL A FENÉBEN KÓDOROGTÁL?! – szakította félbe Annabeth, és félrelökdöste az előtte állókat. Azt hittem, kapok tőle egy nyaklevest, de csak megölelt, olyan erősen, hogy azt hittem összeroppanok. A táborlakók hirtelen elnémultak. Amikor Annabeth rájött hogy mindenki minket bámul ellökött:

– Én… Mi azt hittük meghaltál Hínáragyú! – Bocs. Csak eltévedtem. – ELTÉVEDTÉL?! – kiáltott fel. – Két hétig?! Hol az istenben… – Annabeth – szólt rá Kheirón. – Talán jobb lenne ha ezt máshol beszélnénk meg. A többiek folytassák az edzéseket! Mielőtt ellenkezhettünk volna mint két kismacskát felkapott a hátára és elvágtatott velünk a Nagy Házba. Nem árultam el nekik mindent valahogy nehezemre esett Kalüpszóról beszélni. Elmondtam hogyan okoztam vulkánkitörést, amikor kilőttem magam a St. Helen-hegyből. És hogy egy lakatlan szigetre zuhantam ahol Héphaisztosz meglátogatott és bátorított az indulásra. Végül hogy egy varázstutajon egészen a táborig vitorláztam. Amit mondtam voltaképpen igaz volt az utolsó szóig a tenyerem mégis izzadt. – Két hétre eltűntél! – csattant fel Annabeth de hangján érezni lehetett hogy még mindig fel van kavarva. – Amikor meghallottam a robbanást azt hittem hogy… – Tudom. Bocs. De van egy jó hírem: rájöttem hogyan haladhatunk át a Labirintuson. Beszéltem Héphaisztosszal.

– Héphaisztosz elmondta? – Csak annyit mondott hogy a válasz a birtokomban van. És tényleg. Most már tudom mi az. Elmondtam nekik az ötletemet. Annabeth elképedt. – Percy, ez őrültség! Kheirón visszatelepedett a gurulószékébe és a szakállát simogatta: – Persze vannak rá példák. Thészeusznak Ariadné segített. Hermész lánya Harriet Tubman a föld alatti vasútjában éppen ilyen okból használt halandókat. – De ez az én küldetésem! Nekem kell vezetni! – háborgott Annabeth. Kheirón is átérezte mennyire kényes az ügy: – Drágám hát persze hogy a te küldetésed. Mindössze szükséged van egy picike segítségre. – És ez lenne a segítség?! Ugyan már! Ez akadályoztatás! Gyávaság! Ez… – Nem könnyű beismerni, hogy halandó segítségére van szükségünk pedig ez a helyzet – mondtam. Annabeth rám bámult: – Te vagy a világ legidegesítőbb embere, akivel találkoztam! – azzal kiviharzott a szobából. Utánabámultam. És legszívesebben

földhöz csaptam volna valamit. – Ennyit arról hogy én vagyok a legjobb és legbátrabb barátja – motyogtam. – Majd megnyugszik – ígérte Kheirón. – Féltékeny a kicsike. – Kizárt! Ő nem az én… A mi kapcsolatunk nem olyan, mint… Kheirón kuncogni kezdett. – Nehéz ügy. Ha nem vetted volna észre Annabeth nem szeret osztozni a barátain. Nagyon aggódott érted. És most már sejti, hol időztél ennyi ideig… Kheirón és én összenéztünk. Láttam rajta hogy tud a Kalüpszó-ügyről. Nehéz titkolózni egy olyan ember előtt, aki háromezer éve hősök kiképzésével foglalkozik. Ő már mindent látott. – Felesleges a döntésedet firtatni – mondta Kheirón. – Az a fő, hogy itt vagy. – Ezt mondja el Annabethnek is! Kheirón elmosolyodott: – Reggel megkérem Árgust hogy fuvarozzon benneteket Manhattanbe. Útközben ugorjatok be édesanyádhoz aki érthetően… nagyon aggódik. A szívem összeszorult. A szigeten meg sem fordult a fejemben mit érezne anyám ha Kalüpszónál maradnék. Azt hinné hogy meghaltam. Teljesen összetörne. Mi ütött belém hogy erre nem

gondoltam?! – Kheirón – kezdtem –, tud valamit Groverről és Tysonról? Gondolja hogy… – Nem gondolok semmit fiam – meredt Kheirón az üres kandallóba. – Boróka nagyon le van sújtva. Minden ága megsárgult. A Párosujjú Patások Tanácsa megfosztotta Grovert a kutatói engedélyétől, in absentia. Ha valaha visszatér bizonyára a szégyenteljes száműzetés vár rá – sóhajtott fel. – De ami azt illeti Grover és Tyson nagyon találékony fickók. Még reménykedhetünk. – Már bánom hogy elengedtem őket. – Grovernek meg volt a saját útja amit követnie kellett. Tyson pedig elég bátornak bizonyult hogy segítsen ebben neki. Tudnál arról ha Grover halálos veszélyben forogna vagy tévedek? – Azt hiszem. Az együtt érző kapcsolat. De… – Van még valami amit el kell mondanom neked Percy. Egészen pontosan két dolog két kellemetlen dolog. – Alig várom hogy halljam! – Chris Rodriguez a vendégünk… Eszembe jutott milyen kedvesen beszélt a pincében Clarisse a Labirintusról

zagyváló fiúhoz. – Kilehelte a lelkét? – Még nem. De egyre rosszabbul van – mondta komoran Kheirón. – Olyan gyenge hogy mozdulni sem bír. Clarisse minden percét vele töltötte. Úgy kellett végül utasítanom hogy térjen vissza a napi teendőihez. A fiúnak nem használ semmi. Nem fogad el ételt sem italt. Egyik gyógyszerem sem segít. Úgy tűnik, nem akar élni. Megborzongtam. Bár volt néhány nézeteltérésünk most mégis sajnáltam Clarisse-t. Annyira szeretett volna segíteni a fiún. Most hogy már jártam a Labirintusban azt is tudtam miért volt olyan könnyű Minósznak megőrjítenie Christ. Ha ne kem is egyedül kellett volna bolyonganom odalent a barátaim nélkül én is megbolondultam volna. – Sajnálom hogy ezt kell mondanom de a második hír még ennél is kellemetlenebb. Quintus szőrén-szálán eltűnt. – Eltűnt? Hogyan? – Három éjszakával ezelőtt lement a Labirintusba. Boróka látta, ahogy távozik. Úgy tűnik, igazad volt vele kapcsolatban. – Luke-nak kémkedik – mondtam. Aztán meséltem neki a Három G Farmról és

arról hogy Quintus onnan hozatta a skorpiókat. Attól a Geryontól aki Kronosz hadseregét látja el. – Ez nem lehet véletlen – vontam le a következtetést. Kheirón mélyet sóhajtott: – Kezd elegem lenni az árulásokból. Reménykedtem benne hogy Quintus jó barátnak bizonyul. De rosszul ítéltem meg őt. – Mi van Mrs. OLearyvel? – A pokolkutya még mindig az arénában van. Nem engedem senkinek hogy a közelébe menjen. De nincs szívem ketrecbe zárni… vagy elpusztítani. – Furcsa hogy Quintus csak úgy itt hagyta. – Úgy van ahogy mondtam Percy: rosszul ítéltük meg őt. De most ideje felkészülnöd a holnap reggelre. Neked és Annabethnek rengeteg dolgotok lesz. Ott hagytam Kheirónt a kerekes székében ülve ahonnan szomorúan bámulta a kandallót. Az jutott eszembe vajon hányszor ülhetett így olyan hősökre várva, akik sohasem tértek vissza. Vacsora előtt megálltam a vívóarénában. Mrs. OLeary hatalmas, fekete, szőrös dombbá kucorodva kedvetlenül rágcsálta az egyik gyakorlóbábu fejét az

aréna közepén. Amikor észrevett rám vakkantott és felém rohant. Biztosra vettem hogy bár vacsorára igyekeztem most én leszek a vacsora. Csak annyit tudtam mondani hogy Várjááá!, a kutya máris feldöntött és az arcomat nyalogatta. Poszeidón fiaként általában csak akkor leszek vizes ha úgy akarom de hatalmam nem terjedt ki a kutyanyálra amiben most alaposan megfürdetett. – Hú, kislány! Hadd kapjak levegőt! Engedj felállnom! Valahogy sikerült feltápászkodnom. Alaposan megvakargattam a fülét és találtam számára egy extragigantikus kutyakekszet is. – Hol van a gazdád? Hogyan hagyhatott itt téged csak úgy? Úgy nyüszített, mintha ő is erre keresné a választ. Készséggel elhittem Quintusról hogy ellenséges áruló de az továbbra sem fért a fejembe hogyan hagyhatta magára Mrs. OLearyt. Biztos voltam benne hogy Quintus szereti a megakutyáját. Ezen gondolkoztam miközben a kutyanyálat törölgettem le az arcomról. – Szerencséd hogy nem harapta le a fejed! – mondta egy lányhang. Kardjával és pajzsával a kezében Clarisse állt az aréna túlsó végében.

– Amikor tegnap edzésre jöttem majdnem felfalt a dög. – Nagyon intelligens kutya – vélekedtem. – Te meg nagyon humoros vagy. Clarisse elindult felénk. Mrs. OLeary morogni kezdett de a fejét paskolva megnyugtattam. – Ez a hülye pokolkutya nem fog megakadályozni az edzésben! – mérgelődött Clarisse. – Hallottam Chrisről. Sajnálom. Clarisse tett egy kört az arénában aztán rárontott a közelébe kerülő első bábura. Egyetlen csapással lenyeste a fejét, aztán gyomron döfte. Kihúzta a kardot aztán továbbsétált. – Igen. Néha nem úgy mennek a dolgok ahogy az ember szeretné – suttogta remegő hangon. – A hősök megsérülnek. Vagy… meghalnak. És csak a szörnyek támadnak fel. Felkapott egy lándzsát és áthajította az arénán. Az egyik bábu sisakjának éppen a szemrésébe talált. Christ továbbra is hősnek nevezte, mintha nem dezertált volna Luke seregébe. Arra gondoltam hogy Annabeth is ugyanígy beszél Luke-ról ezért inkább nem tettem szóvá a dolgot. – Chris bátor srác volt. Remélem

meggyógyul. Úgy meredt rám, mintha én lennék a következő gyakorlóbábu. Mrs. OLeary morogni kezdett. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte. – Persze! – Ha megtalálod Daidaloszt, ne bízz meg benne. Ne kérj tőle szívességet, egyszerűen csak öld meg! – De Clarisse… – Aki képes egy olyan épületet létrehozni mint a Labirintus az gonosz. Maga a gonoszság. Clarisse egy pillanatig Eurytionra a tehénpásztorra emlékeztetett, idősebb féltestvérére. Olyan keményen nézett maga elé mintha kétezer éve lenne az élők sorában, és nagyon elege lenne az egészből. Visszadugta a hüvelybe a kardját: – A felkészülés idejének vége. Ezentúl minden élesben megy. Aznap éjjel ismét a saját ágyamban aludhattam és Kalüpszó szigetére való érkezésem óta először megint meglátogattak az álmaim. Egy királyi palota fehér márványból épült tróntermében voltam. Körülöttem oszlopok álltak előttem egy fából faragott trón. A trónon egy kövér vörös

hajú alak ült és babérkoronát viselt. Az oldalán három lány állt. Bizonyára a gyermekei lehettek mert nagyon hasonlítottak rá. A kék köpenyes lányoknak ugyanolyan vörös hajuk volt mint apjuknak. Az ajtó nyikorogva kinyílt és az ajtónálló felkiáltott: – Minósz Kréta királya! Megrémültem de a király csak rámosolygott a lányaira: – Alig várom már hogy lássam milyen képet vág! Minósz robogott be a trónterembe a zsarnok személyesen. Olyan magas és komoly volt hogy a másik király hozzá képest kis mitugrásznak látszott. Minósz hegyes szakálla megőszült, és soványabb is volt mint amikor utoljára álmodtam róla. Saruján sárfoltok éktelenkedtek, de a szemében ugyanaz a gyűlölet égett. Mereven a király felé biccentett: – Kókalosz király úgy hallottam sikerült megoldania a kis rejtvényemet. Kókalosz rámosolygott: – Én azért nem nevezném kicsinek hisz bejelentette hogy ezer talentum arany üti a markát a megfejtőnek. Áll még az ajánlata? Minósz tapsolt egyet. Két megtermett testőr lépett be egy nagy faládával a

vállukon. Letették Kókalosz lába elé és kinyitották. Aranyrudak csillogtak benne legalább egy gazillion dollár értékben. Kókalosz elismerően füttyentett: – Az egész királyi kincstárat kiürítette hogy kifizesse a jutalmat? – Az nem a maga gondja. Kókalosz vállat vont. – A találós kérdés elég egyszerű volt. Az egyik szolgám fejtette meg. – De apám… – figyelmeztette a legidősebb lánya, aki a legmagasabb volt a három közül. Kókalosz nem törődött vele. Köntösének zsebéből egy spirál alakú kagylót vett elő. A kagylón egy ezüstcérnát fűztek át. Úgy lógott rajta, mint egy túlméretezett gyöngymedál. Minósz előrelépett, és átvette a kagylót. – Azt mondja az egyik szolgája? Hogyan sikerült a cérnát úgy átfűzni a kagylón hogy ne törjön szét? – Akár hiszi akár nem egy hangya segítségével. Ezüstcérnát kötött az apró lényre és mézet tett a kagyló csúcsába hogy azzal csalogassa át. – Zseniális fickó. – Az bizony. A lányaim tanítója. Ők is rajonganak érte. Minósz tekintete megkeményedett: – Én óvatosabb lennék!

Figyelmeztetni akartam Kókaloszt: Ne bízz meg ebben a gonosz királyban! Zárd a várbörtönbe egy emberevő oroszlán mellé! De a vörös hajú király csak kacagott: – Felesleges aggodalmaskodni Minósz! A lányaim bölcsebbek a koruknál. De most térjünk vissza az aranyamhoz… – Rendben. De mint mondtam az arany azt illeti aki a feladatot megoldotta. És erre Daidaloszon kívül senki sem lett volna képes. Maga menedéket adott Daidalosznak. Kókalosz kényelmetlenül fészkelődött a trónján: – Honnan tudja a nevét? – Az a tolvaj annak idején az én udvaromban dolgozott Kókalosz. A lányomat ellenem fordította. Segített egy trónbitorlónak hogy bolonddá tegyen. Aztán megszökött az igazságszolgáltatás elől. Tíz éve üldözöm. – Erről most hallok először. Tényleg a pártfogásomba vettem az illetőt, de nem bántam meg… – Üzletet ajánlok – szólalt meg Minósz. – Adja át a szökevényt és öné a jutalom. Máskülönben az ellenségévé tesz. És gondolom nem akarja Krétát az ellenségévé tenni. Kókalosz elsápadt. Hiba volt ennyire

megrémülnie a saját tróntermében. Elfogathatta volna a katonáival hiszen Minósz mindössze két őrrel érkezett. De Kókalosz csak ült a trónján, és veríték gyöngyözött a homlokán. – Apám ugye nem akarja… – kezdte a legidősebb lány. – Hallgass Aelia! – vakargatta szakállát a király a csillogó aranyra sandítva. – Sajnálom Minósz! De az istenek nem szeretik azokat akik megsértik a vendégjogot. – Az istenek azokat sem szeretik, akik bűnözőket bújtatnak – hangzott a válasz. Kókalosz bólintott: – Meggyőzött! Átadom láncra verve. – Apám! – kiáltott fel Aelia de aztán észbe kapott és mézesmázos hangon folytatta: – Egy va-vaacsora azért mégis kijárna a vendégnek. A hosszú út után bizonyára jólesne neki egy forró fürdő, hogy aztán tiszta ruhába bújva tölthesse meg királyi bendőjét a legfinomabb falatokkal. Megtiszteltetés lenne számomra ha személyesen vezethetném a fürdőbe! A lány kedvesen Minószra mosolygott. Az öreg király felmordult: – Egy fürdés még belefér! – Nézett Kókaloszra. – Viszlát a vacsoránál! De hozza magával a rabot is!

– Erre parancsoljon uraságod! – mutatta Aelia az utat. A nővéreivel együtt kivezették Minószt a teremből. Követtem őket a mozaikcsempés fürdőbe. Alig lehetett látni a gőztől. Egy csapból forró víz folyt a kádba. Aelia és a testvérei rózsaszirmokat szórtak a vízbe, és valamit, ami a habfürdő antik megfelelője lehetett, mert a kád hamarosan színes habbal telt meg. A lányok elfordultak, amíg Minósz kibújt köntöséből, és elmerült a kádban. – Ahh! Nincs ami jobban esne egy hosszú út után egy fürdőnél! Köszönöm kedveseim! – mosolygott Minósz. – Tíz éve üldözi őt, uram? – kérdezte Aelia lesütött szemmel. – Uraságod nagyon kitartó. – Én mindig behajtom az adósságot. Apátok bölcsen tette hogy nem húzott velem ujjat – vigyorgott Minósz. – Ahogy mondja uram nagyon jól tette! – felelte Aelia. Aelia túlzásba vitt hízelgése még nekem is szemet szúrt de az öreg királynak semmi sem tűnt fel. Aelia testvérei illatos olajat öntöttek Minósz fejére. – Daidalosz tudta hogy el fog jönni uram. Tudta hogy a feladvány egy csapda de nem tudott ellenállni neki. Minósz összehúzta a szemöldökét:

– Daidalosz beszélt nektek rólam? – Igen uram. – Daidalosz rossz ember, hercegnő. A saját lányom is az igézetébe került. Ne hallgass rá! – Ő egy igazi zseni! – mondta Aelia. – És véleménye szerint a nők ugyanolyan okosak, mint a férfiak. Ő volt az első tanítónk aki nem nézett le bennünket. Lehet hogy a felséged lánya ugyanígy érzett vele kapcsolatosan. Minósz megpróbált felülni de Aelia testvérei visszanyomták a vízbe. Aelia a király mögé állt. A tenyerében három gyöngyöt tartott. Először azt hittem, hogy fürdőgyöngyök. De amikor a vízbe dobta őket, bronzindák pattantak ki belőlük, és körbefonták a királyt. Befutották a lábát karját a testéhez kötözték és a nyakára tekeredtek. Én aztán tényleg utáltam Minószt de akkor majdnem megsajnáltam. Hánykolódott segítségért kiabált, de a lányok erősebbek voltak nála. Végül megadta magát mozdulatlanul feküdt a kádban csak az álla kandikált ki a vízből. Az indák a testére tapadtak, és úgy vonták be, mint hernyót a báb. – Mit akartok tőlem! Miért tettétek ezt velem? – kérdezte. Aelia rámosolygott:

– Daidalosz mindig kedves volt velünk és nem tetszett ahogy apámmal bánt. – Mondjátok meg Daidalosznak hogy halálomig üldözni fogom! És még azután is! Ha van igazság az Alvilágban akkor az örökkévalóságig vadászni fogok rá! – Bátor szavak királyom! – válaszolta Aelia. – Szerencsés utat az Alvilágba! A bronzindák Minósz arcára tekeredtek és múmiává változtatták a királyt. A fürdő ajtaja kinyílt, Daidalosz lépett be rajta kezében egy utazózsákkal. A haja rövid szakálla fehér mint a hó. Törékenynek látszott és szomorúnak amikor a kádba nyúlt és megérintette a múmia homlokát. A bronzindák lesüllyedtek a kád aljára. De a múmia belseje üres volt. Minósz király teste eltűnt. – Fájdalommentes halál – tűnődött Daidalosz. – Sokkal jobb mint amit megérdemelt. Köszönöm a segítséget hercegnők! Aelia magához szorította az öreget: – Nem maradhat itt mester! Ha apám megtudja mi történt… – Igen – mondta Daidalosz – attól tartok bajt hoztam a fejetekre. – Ne féltsen bennünket! Apám örülni fog majd a vén zsarnok aranyának és Kréta nagyon messze van. Mindenesetre

Minósz haláláért magát teszi majd felelőssé. Biztonságos helyre kell menekülnie! – Biztonságos helyre? Évek óta egyik királyságból a másikba vándorolok és sehol nem találtam menedéket. Attól tartok Minósz nem hazudott és még a halála után is üldözni fog. Nem lesz maradásom a nap alatt, ha ez a bűn kitudódik! – Hová megy most? – Egy helyre ahová megfogadtam hogy nem teszem be többet a lábam. Lehet hogy a börtönöm lesz utolsó menedékem – válaszolta Daidalosz. – Nem értem – nézett rá Aelia. – Addig jó amíg nem érted – felelte Daidalosz. – De mi lesz magával az Alvilágban? – kérdezte az egyik húg. – Szörnyű büntetés vár majd magára. Senki sem menekülhet el a halál elől. – Ki tudja? – tűnődött el Daidalosz, aztán zsákjából kihúzta azt a tekercset amelyet legutóbbi álmomban láttam. Az unokaöccse terveit. – Talán mégis… Megveregette Aelia vállát aztán megáldotta húgait. A kád alján csillogó bronzindákra nézve így szólt: – Gyere utánam ha mersz szellem király!

A mozaikcsempék felé fordult és megnyomta az egyiket. A csempén felderengett a görög Δ és a fal oldalra csúszott. A hercegnők levegő után kapkodtak. – Nekünk egy szóval sem említette ezt a titkos kijáratot – mondta Aelia. – Úgy látom nem tétlenkedett. – A Labirintus nem tétlenkedett – javította ki Daidalosz. – Ne gyertek utánam, kedveseim, ha meg akarjátok őrizni a józan eszeteket! Egy másik álom vette kezdetét. Egy föld alatti kamrában találtam magam. Luke egy harcostársával elemlámpafénynél a térképet tanulmányozta. Luke káromkodott egyet. – Itt kellene lennie az utolsó kanyarnak! – Összegyűrte a térképet és elhajította. – De uram! – tiltakozott a harcos. – Itt semmire sem megyünk a térképpel. Ne aggódj megtalálom az utat! – bizonygatta Luke. – Uram igaz hogy a nagyobb csapatok… – Könnyebben eltévednek? Igaz. Mit gondolsz miért küldözgettünk magányos felfedezőket az elején? De nyugi, ha meglesz a fonál az egész csapat átjut! – De hogyan találjuk meg a fonalat? Luke az ujjait ropogtatva megállt.

– Quintus hamarosan megérkezik. Nem kell mást tennünk mint elérnünk az arénát. Az aréna egy kereszteződés. Sehova nem juthatsz el anélkül hogy ne haladnál át rajta. Ezért is kötünk megállapodást az urával. Nem kell mást tennünk csak épségben elérnünk odáig… – Uram! – kiabálta egy másik páncélos harcos aki fáklyával a kezében Luke-hoz futott. – A dracaena egy félvért talált! Luke a homlokát ráncolta: – Itt bolyongott az útvesztőben, magányosan? – Igen, uram! Kérem, siessen! A következő teremben szorították sarokba. – Nem ismerjük? – kérdezte Luke. – Eddig még senki sem látta. Luke bólintott. – Kronosz ajándéka. Még hasznunkra lehet ez a félvér. Gyerünk! Futni kezdtek a folyosón és én felriadtam. Egy magányos félvér, aki az útvesztőben bolyong. Sokáig nem jött álom a szememre. Másnap reggel első dolgom az volt, hogy elegendő kutyakekszről gondoskodjam Mrs. OLearynek. Megkértem Beckendorfot hogy vigyázzon rá. Nem mondhatnám hogy örült a feladatnak. Aztán nekivágtam a Félvér-hegynek. Útközben találkoztam Annabethszel és

Árgussal. Annabeth és én szótlanul ültünk a furgonban. Árgus sohasem beszélt talán azért mert a testét szemek borították és ahogy hallottam még a nyelve hegyére is jutott egy. A helyében én sem mutogattam volna. Annabeth nyűgösnek látszott, mintha még nálam is rosszabbul aludt volna. – Rosszat álmodtál? – kérdeztem végül. Megrázta a fejét. – Egy Írisz-üzenet Eurytiontól. – Eurytiontól?! Ugye Nicóval történt valami?! – Távozott a farmról és visszatért a Labirintusba. – Mi?! Eurytion nem tudta megállítani? – Mire felébredt, már eltűnt. Orthus a csordarácsig tudta követni a nyomát. Eurytion hallotta hogy éjszakánként magában beszél. De most már tudja hogy Minósz szellemével társaloghatott. – Veszélyben van. – Az biztos. Minósz a holtak bírája de a velejéig gonosz. Nem tudom mit akar Nicótól de… – Én nem erre céloztam. Múlt éjjel álmot láttam. Beszámoltam Annabethnek az álmomról. Elmondtam hogy Luke Quintus nevét emlegette és hogy egy magányos félvérre

találtak az útvesztőben. Annabeth állkapcsa megfeszült. – Ez nagyon nagyon rossz hír. – Mit tegyünk? Felvonta az egyik szemöldökét: – Ezt tőlem kérdezed? Nem te vagy az, akinek van egy terve? Szombat volt és a szokásos dugó a városban. Dél körül értünk anyám lakására. Amikor a kopogtatásunkra kinyitotta az ajtót majdnem úgy vetette rám magát mint a pokolkutya. – Én mondtam nekik hogy jól vagy! – de úgy megkönnyebbült mintha az ég súlyát vették volna le a válláról és higgyétek el én tudom mit beszélek. Leültetett a konyhaasztalhoz és ragaszkodott hozzá hogy megkóstoljuk a specialitását a kék csokis-chipses sütijét. Falatozás közben beszámoltunk neki a küldetésről. Mint általában, az ijesztőbb részeket most is kihagytam (és mivel az egész küldetés meglehetősen ijesztő volt, a beszámolóm igen nyúlfark nyira sikeredett) de így valahogy még veszélyesebbnek hangzott az egész. Amikor Geryon istállójához értem a beszámolómban anyám meg akart fojtani: – Arra képtelenség rábírni a fiatalurat hogy a szobájában kitakarítson de egy

istállóból simán kitakarít több száz tonna lótrágyát! Annabeth felnevetett. Régen nem nevetett már és nagyon jólesett hallani. Amikor beszámolómmal végeztem anyám így szólt: – Az Alcatrazt leromboltad a St. Helen-hegy vulkánja kitört miattad kitelepítettek félmillió embert de te legalább jól vagy! Ilyen az én anyám mindig a dolgok jó oldalát nézi. – Igen – feleltem – jól összefoglaltad! – Kár hogy Paul nincs itt. Szeretne beszélni veled. – Ja tényleg. A suli. Annyi minden történt azóta hogy a Goode tájékoztatóján történtekről teljesen megfeledkeztem. Kiment a fejemből, hogy felégettem egy egész zenekari termet és hogy anyám barátja akkor látott utoljára amikor kiugrottam az ablakon és elmenekültem mint egy közönséges szökevény. – Mit mondtál neki? Anyám a fejét csóválta: – Mit mondhattam volna?! Annyit már sejt hogy más vagy mint a többiek. Paul okos férfi. És hisz benne hogy jó ember vagy. Nem tudja pontosan mi történt de az iskola várja a válaszát. Végül is ő vitt

oda téged. Meg kell győznie az iskola vezetését hogy nem te okoztad a tüzet. De nem vet rád jó fényt hogy azóta is szökésben vagy. Annabeth az arcomat tanulmányozta. Láttam rajta hogy együtt érez velem. Ha valaki, hát ő tudta, hogy nem egyszerű a félvérek élete a halandók világában. – Majd én beszélek vele – feleltem. – Ha végzünk a küldetéssel. Ha akarod elmondom neki az igazat. Anyám megfogta a vállamat: – Megtennéd? – Miért ne? Bár bolondnak fog tartani. – Már most is annak tart szívem. – Akkor meg mit veszíthetek?! – Köszönöm Percy! Megmondom neki hogy hamarosan hazajössz majd és… Mikor is jössz haza? – kérdezte a homlokát ráncolva. – És mi is lesz a következő lépésetek? Annabeth félbetört egy süteményt. – Percynek van egy terve. Vonakodva elmondtam anyámnak mire készülök. Bólintott. – Nagyon veszélyesnek tűnik. De működhet. – Ugye te is hasonló képességgel rendelkezel? – kérdeztem anyámat. – Te is átlátsz a ködön?

Anyám sóhajtott: – Nem vagyok már a régi. Fiatalabb koromban jobban ment. De igen így van mindig többet láttam mint amennyit látnom kellett volna. Az apád is erre a tulajdonságomra figyelt fel amikor először találkoztunk. De légy óvatos! És ígérjétek meg, hogy vigyáztok egymásra! – Azon leszünk Mrs. Jackson! – mondta Annabeth. – Bár a maga fia ön- és közveszélyes – bámult ki a konyhaablakon öszszefont karral. Megtöröltem a számat és inkább nem mondtam semmit. Anyám összehúzta a szemöldökét: – Mi van veletek? Ugye nem veszekedtetek? Nem válaszoltunk. – Értem – mondta anyám és arra gondoltam hogy nemcsak a ködön képes átlátni hanem rajtunk is. Úgy hangzott mintha tudná mi folyik Annabeth és köztem de én biztos voltam benne hogy nem tudja. – Ne felejtsétek el hogy Grover és Tyson számít rátok. – Tudjuk! – vágtuk rá kórusban, amitől még jobban zavarba jöttem. – Percy, szerintem az előszobából telefonálj. Sok szerencsét! Megkönnyebbülve léptem ki a konyhából. Enyhe lámpalázzal felvettem

a kagylót, és tárcsáztam. A kezemről már régen lekopott a telefonszám de nem számított mert megjegyeztem. A Times Square-n beszéltünk meg találkozót. Rachel Elisabeth Dare-rel a Marriot Marquis előtt találkoztunk. A lány tetőtől talpig aranyszínben pompázott. De nem csak a ruhája, a haja és az arca is aranyszínű volt – egyszóval mindene. Úgy nézett ki mintha megérintette volna Midasz király. Öt fémszínre – rézre bronzra és ezüstre – pingált gyerekkel szobroztak a járdán. Különböző pózokba merevedve álltak a mellettük elsiető vagy őket bámuló turisták előtt. Néhányan pénzt dobtak a járdára terített ponyvára. Rachel lába előtt egy tábla állt a következő felirattal: „Utcaművészet a gyerekekért! Minden támogatást elfogadunk". Annabethszel legalább öt percig álltunk előtte, de ha észre is vett bennünket nem adta jelét. Öt percig még a szempillája sem rezdült vagy csak én nem láttam. Az ADHD-mal biztosan nem tudtam volna utánacsinálni. Én egy percig sem tudok egy helyben maradni. Elég furcsa volt Rachelt talpig aranyban látni mintha valami híresség színésznő, vagy más

ilyesmi szobra lett volna. Csak a szeme volt a megszokott, zöld színű. – Talán ha meglöknénk… – javasolta Annabeth. Ez meglehetősen aljas megjegyzés volt, de Rachel erre sem reagált. Újabb öt perc elteltével a hotel taxiállomása felől, ahol addig a pihenőidejét töltötte, egy másik ezüstre festett srác érkezett. Beállt Rachel mellé és egy utcai prédikátor pózába merevedett. Rachel ugyanabban a pillanatban megmozdult és lelépett a ponyváról. – Helló, Percy! Tökéletes időzítés! Igyunk egy kávét! Bementünk a Java Moose kávézóba a Nyugati 43. utcán. Rachel egy Eszpresszó Extrémet rendelt és Groverre gondoltam aki imádta a tejeskávét. Mi Annabethszel gyümölcsturmixot kértünk és leültünk a jávorszarvas-trófea alá. Rachel senkinek sem tűnt fel aranyruhájában. – Szóval, ő Annabell, ugye? – kérdezte. – Annabeth – javította ki a barátnőm. – Te mindig aranyszínű ruhában jársz? – Nem mindig – mondta. – Pénzt gyűjtünk a csoportunknak. Önkéntes művészeti oktatásban szeretnénk részesíteni az általános iskolásokat, mert eltörölték a művészeti órákat. Havonta

egyszer szobrozunk egy jó hétvégén ötszáz dollár is összejön. De kétlem, hogy erről szeretnél velem beszélni. Te is félvér vagy ugye? – Psszt! – nézett körbe Annabeth. – Miért nem kürtölöd rögtön világgá hogy ki vagyok?! – Ha azt akarod – állt fel Rachel és elkiáltotta magát: – Figyelem figyelem! Ezek itt ketten félig görög istenek félig emberek! Senki sem méltatta őt figyelemre. Rachel vállat vont, és leült. – Úgy látszik senkit sem érdekel a téma. – Ez nem vicces. Ez nem vicc halandó. – Higgadjatok le mindketten! – vágtam közbe. – Én nyugodt vagyok. Mindössze csak néhány szörny szokott rám támadni, ha feltűnsz a közelemben. Tényleg, miért lennék ideges?! – Bocs a zenekari teremben történtek miatt. Remélem nem rúgtak ki miatta vagy ilyesmi. – Dehogy! Csak rólad kérdezgettek. De megjátszottam a hülyét. – Biztosan nem esett nehezedre – jegyezte meg Annabeth. – Befejeznéd végre?! – állítottam le. – Rachel van egy kis probléma. És

szükségünk van a segítségedre. Rachel résnyire összehúzott szemmel nézett Annabethre: – Neked is szükséged van a segítségemre? Annabeth kevergetni kezdte gyümölcsturmixát a szívószállal. – Mondhatni – húzta el a száját az Észlány. Meséltem Rachelnek a Labirintusról és arról hogy meg kell találnunk Daidaloszt. Arról is beszámoltam hogy mi történt odalent a látogatásaink során. – Szóval azt akarjátok hogy vezesselek át benneteket egy olyan helyen ahol még sohasem jártam. – Igen te átlátsz a ködön ugyanúgy mint Ariadné. Biztos vagyok benne hogy meglátod a helyes utat. A Labirintus nem tud majd átverni legalábbis nem egykönnyen. – Mi lesz ha tévedsz? – kérdezte. – Akkor eltévedünk. De mindenféleképpen veszélyes lesz. Nagyon nagyon veszélyes. – Meg is halhatok? – Sajnos igen. – Mintha azt mondtad volna hogy a szörnyeket nem érdeklik a halandók. A kardod… – Igen mennyei bronzból készült.

Halandókra nem ártalmas. A legtöbb szörny valóban nem fog veled törődni. De ott van Luke… őt nem zavarja, hogy halandó vagy. Mindenkit felhasznál legyen halandó félisten vagy szörny akármi. És végez mindenkivel aki az útjába áll. – Szimpatikus srác – mondta Rachel. – A titánok irányítása alatt áll – védte meg Luke-ot Annabeth. – Félrevezették. Rachel hol rám hol Annabethre nézett. – Rendben számíthattok rám. Csak pislogni tudtam. Nem hittem volna hogy ennyire könnyen megy. – Biztos vagy benne? – Hé a nyaram totál dögunalomnak ígérkezik! Ez a legizgibb programom. Mit keressek? – A Labirintus bejáratát – felelte Annabeth. – Van egy bejárata a Félvér Táborban de oda te nem juthatsz be. Tiltott terület halandók számára. Olyan undorral ejtette ki a halandók szót mintha ez lenne a világ legszánalmasabb állapota de Rachel csak bólintott. – Jó de hogy néz ki a Labirintus bejárata? – Bármi lehet – felelt Annabeth. – Egy faldarab. Egy szikla. Egy ajtó. Egy csatornafedél. De ott lesz rajta Daidalosz jele: egy kéken derengő,

görög delta. – Olyan mint ez? – kérdezte Rachel és vízcseppbe mártott ujjával az asztalra rajzolta. – Pontosan. Mi az te tudsz görögül?! – válaszolta Annabeth. – Nem – válaszolta Rachel, miközben a zsebéből elővett egy nagy műanyag fésűt, és nekiállt kifésülni az aranyfestéket a hajából. – Át kell öltöznöm és jobb lesz ha ti is átjöttök velem a Marriottba. – Ugyan minek? – Mert a hotel alagsorában ahol a ruháinkat tároljuk van egy ajtó. Daidalosz jelével. 14. A TESÓM PÁRBAJRA HÍV, DE Ő HÚZZA A RÖVIDEBBET Avasajtót félig eltakarta egy törülközőkkel megrakott szennyeskosár. Először nem láttam rajta semmit de miután Rachel megmutatta, melyik szögből kell nézni, észrevettem a halványan derengő jelet. – Úgy látom régen nem nyitották ki – mondta Annabeth. – Egyszer megpróbáltam puszta kíváncsiságból de nem ment. Teljesen be van ragadva. – Dehogy! Csak egy félvér érintésére van szüksége! Igaza volt. Annabeth érintésére a jel

felragyogott és a kinyíló ajtó mögött egy lefelé vezető, sötét lépcső jelent meg. – Nem semmi! – Rachel nyugodtan tűnt. Nem tudtam eldönteni hogy csak megjátssza vagy valóban megőrizte a hidegvérét. Rachel felvette a kopott Modern Művészet Múzeumapólóját, és a szokásos kihúzófilcszínű farmerját, amelynek zsebéből kikandikált kék, műanyag fésűje. Vörös haját hátra kötötte, de még mindig maradtak benne aranyszínű tincsek és az arcán is megcsillant egy-egy aranypötty. – Szóval… Menjek utánatok? – kérdezte. – Te vagy a vezető! – gúnyolódott Annabeth. – Csak utánad. A lépcsők egy téglaalagútba vezettek. Olyan sötét volt odalent hogy nem láttam a saját lábamat de Annabethszel alapo san felszerelkeztünk elemlámpákkal. Amikor felkattintottuk a lámpákat Annabeth nagyot sikkantott. Egy csontváz vigyorgott ránk. Nem emberi maradvány volt. Már csak azért sem lehetett emberé mert sokkal nagyobb volt – legalább három méter magas. Csuklóit és bokáit a falhoz láncolták egy nagy X-ként állta utunkat. De a hideg akkor kezdett el futkosni a hátamon amikor észrevettem hogy a koponyája

közepén egyetlen szemgödör sötétlik. – Egy küklopsz – mondta Annabeth. – Nagyon régi. Ez nem… nem olyané akit ismerünk. Úgy értette, hogy ez nem Tyson csontváza. De ettől még nem éreztem magam jobban. Mintha valaki figyelmeztetésként tette volna ide. Bárki is volt a küklopszgyilkos nem szerettem volna vele találkozni. Rachel nyelt egyet: – Neked van egy küklopsz ismerősöd? – Tyson. A féltestvérem – válaszoltam. – A féltestvéred? – Remélem hogy a nyomára akadunk idelent. És megtaláljuk Grovert is. Ő egy szatír. – Ah! – csuklott el a hangja. – Akkor jobb lesz ha sietünk! – bújt át a csontváz bal karja alatt és továbblépkedett. Annabeth és én egymásra néztünk. Annabeth megvonta a vállát. Követtük Rachelt az útvesztő mélyére. Tizenhat méter után egy kereszteződéshez értünk. Előttünk tovább folytatódott a téglaalagút. Jobb felől egy márványfolyosó, bal felől egy földbe vájt járat nyílt, a falából gyökerek meredeztek. A bal oldalira mutattam: – Grover és Tyson pont egy ilyen

alagútban tűnt el. – Na igen – vélte homlokráncolva Annabeth – de elnézve a jobb oldali alagút antik márványfalait úgy vélem hogy a Labi rintus egy régebbi részébe, azaz Daidalosz műhelyébe vezet – okoskodott. – Egyenesen tovább megyünk – döntött Rachel. Ismét összenéztünk Annabethszel: – Azt hiszem ez a legrosszabb választás – kritizálta Annabeth. – Tényleg nem látjátok? Nézzétek a padlót! – válaszolt Rachel. Kopott téglákon és sáron kívül semmit sem láttam. – Nagyon halványan de világít – szögezte le Rachel. – Egyenesen tovább kell mennünk. A bal oldali alagút belsejében úgy mozognak a gyökerek mintha csápok lennének. Nekem nagyon gyanús. Ami a jobb oldali alagutat illeti hét méter múlva egy csapda vár ránk. Lyukak vannak a falban amik talán lándzsákat rejtenek. Nem hinném hogy érdemes kockáztatni. Semmit nem láttam abból, amiről beszélt, de bólintottam. – Te hiszel neki? – kérdezte Annabeth. – Miért te nem? Annabeth vitatkozni szeretett volna de

végül csak intett Rachelnek hogy mutassa az utat. Mindhárman elindultunk a téglafolyosón. Kanyargott tekergett de nem ágazott el semerre. Mintha lefelé haladtunk volna egyre mélyebbre. – Látsz csapdákat? – kérdezem feszülten. – Egyet sem – húzta össze a szemöldökét Rachel. – Ilyen könnyű áthaladni a Labirintuson? – Nem tudom. Eddig az ellenkezőjét tapasztaltuk – feleltem. – Rachel te meg honnan jöttél? – kérdezte Annabeth mintha azt kérdezte volna hogy téged meg honnan szalasztottak?, de Rachel nem sértődött meg. – Brooklynból. – A szüleid nem fognak aggódni, ha későn érsz haza? Rachel felsóhajtott: – Nem hiszem Ha eltűnnék egy hétre, azt sem vennék észre. – Miért nem? – tudakolta Annabeth komoly hangon. Ha valamit át tudott érezni akkor azok a családi problémák voltak. Mielőtt Rachel válaszolhatott volna, nyikorgó hang ütötte meg a fülünket mintha egy ajtó nyílt volna ki. – Ez meg mi volt? – kérdezte Annabeth.

– Nem tudom talán egy ajtó zsanérja – felelte Rachel. – Nem azt kérdeztem hanem hogy mi nyitotta ki?! A közeledő léptektől megremegtek a falak. – Iszkoljunk? – kérdeztem. – De gyorsan! – hangzott a válasz. Sarkon pördültünk és rohanni kezdtünk de hét méter múlva régi ismerőseinkbe futottunk. A görög páncélt viselő kígyónők sikeresen megállítottak bennünket a mellkasunknak szegezett lándzsáikkal. Közöttük Kelli az empusza állt iskolám pomponlánya. Lecsavartam Árapály kupakját, és Annabeth is előhúzta tőrét, de mielőtt a tollam karddá változhatott volna az empusza elkapta vezetőnket, és karmait Rachel nyakának szegezte. – Megsétáltatjátok a kis halandó ölebet? – kérdezte. – Szegények, olyan törékenyek. Olyan könnyű bennünk kárt tenni! A hátunk mögött egyre közeledtek a döngő léptek. Háromméteres laisztrügón alakja bontakozott ki a sötétből. Vörös szeme volt és agyara. Az óriás megnyalta a száját amikor meglátott bennünket: – Megehetem őket? – mennydörögte.

– Nem. Az uradnak szüksége van rájuk. Remekül elszórakozunk majd velük! – mosolygott rám. – Most pedig nyomás félvérek! Ha nem akartok meghalni a halandó lánnyal együtt! Még a legrosszabb rémálmomat is felülmúlta ami következett. Pedig nekem aztán sok volt belőlük. Kelli a két kígyónő vel közrefogott bennünket hátunk mögött pedig az óriás gondoskodott róla hogy eszünkbe ne jusson meglógni. Csak abba az irányba menekülhettünk volna amerre terelni akartak. Hamarosan egy bronzajtó tűnt fel a folyosón. Legalább három méter magas volt és egy keresztbe tett kard díszelgett rajta. Bentről olyan zaj hallatszott, mint egy stadionból. – Ssszépségeim nagyon ssszeretni fog benneteket házigazdánk! – sziszegte a kígyónő. Addig még nem láttam közelről kígyónőt, és most is szívesen lemondtam volna az élményről. Az arca – eltekintve a villás nyelvtől, a sárga szemtől, és a pupillák függőleges réseitől – éppenséggel szépnek is mondható. Derékig érő páncélt viselt. A lábak helyén két vastag bronz- és zöld pöttyös kígyótest látszódott. Mozgása a csúszás és a lépkedés közti átmenet volt, mintha élő síléceken siklana.

– Milyen házigazdáról beszél?! – kérdeztem. – Ssszeretnéd tudni mi? Ssszimpatikusssznak fogod találni hissszen a tesssztvéred – sziszegte a képembe. – Kicsodám?! Csakis Tysonra célozhatott, de nem akartam elhinni. Miről beszél ez itt?! Az óriás előrelépett, és kinyitotta az ajtót, aztán Annabetht felemelte a grabancánál fogva. – Te itt maradsz! – Azt te csak hiszed! – ellenkezett Annabeth de mivel az óriás háromszor nagyobb volt nála, és a barátnőmtől előzetesen elvették a fegyvereit is nem sok eséllyel tiltakozott. Kelli még mindig Rachel nyakát szorongatta karmos ujjaival. Az empusza felkacagott: – Fáradj be Percy és szórakoztass bennünket! A kis barátaid kint maradnak hogy eszedbe ne jusson rosszul viselkedni. Rachelre néztem: – Bocs ígérem hogy kiszabadítalak a karmai közül! Amennyire az empusza karmai engedték bólintott: – Leköteleznél vele!

A kígyónő belökdösött az ajtón a lándzsája hegyével, és egy arénában találtam magam. Nem mondom hogy az életemben nem láttam ennél nagyobb arénát de a Labirintus termeihez képest egészen tágasnak volt mondható. Kör alakú volt és porondjára homokot szórtak. Ha a kerületén végig akartál volna menni egy autóval nagyon húznod kellett volna a kormányt. Az aréna közepén egy kentaur és egy óriás küzdött egymással. A kentaur karddal és pajzzsal a kezében ijedten ügette körbe ellenségét. Amikor az óriás csapott egyet a telefonpóznának beillő lándzsájával, a tömeg felujjongott. A lelátó első sora három méterrel lehetett az aréna porondja fölött. A lelátó egyszerű kőpadjai tele voltak. A nézőközönség óriásokból, kígyónőkből, félistenekből, telekhinekből és mindenféle más, furcsa szerzetből állt: denevérszárnyas teremtményekből, amik félig emberek, félig madarak, hüllők, rovarok vagy emlősök voltak. De az egészben a koponyák voltak a leghátborzongatóbbak. Tele volt velük az aréna. Ott sorakoztak a körben futó korlátokon a lelátó lépcsőin. Lándzsahegyekről vicsorogtak rám, és mint szörnyű csillárok, láncokra

akasztva lógtak a mennyezetről. Némelyikük nagyon réginek tűnt – ezek fehéren világítottak. Sajnos akadtak frissebbek is. De inkább le sem írom milyenek voltak. Hidd el jobban jársz! Ekkor észrevettem valamit ami sehogyan sem illet e rémes díszletek közé: egy zöld transzparenst Poszeidón jelével. Hogy kerül ez a zászló egy ilyen helyre? A transzparens feletti dísztribünön régi ellenségem foglalt helyet. – Luke – ejtettem ki a nevét. Nem tudom hogy meghallotta-e a nagy zajban mindenesetre hidegen rám mosolygott. Terepszínű nadrágot viselt, fehér pólót és egy mellvértet – pont mint álmaimban. De a kardja még mindig nem volt nála ezt furcsának találtam. Mellette egy óriás ült nagyobb volt még az arénában harcoló társánál is. Simán megvolt öt méter és olyan széles hogy egymaga három ülőhelyet elfoglalt. Ágyékkötőben volt, mint a szumóbirkózók. Vörös bőrét kék hullámminták díszítették. Luke új személyi testőre lehetett vagy valami ilyesmi. Üvöltés harsant és félre kellett ugranom a homokba csapódó kentaur elől. Könyörgő tekintettel nézett rám: – Segíts!

A kardom után kaptam de Árapály még nem jelent meg újra a zsebemben, mióta elvették tőlem. A kentaur megpróbált felállni, az óriás előreszegezett lándzsával odaért hozzá. Karmok ragadták meg a vállamat. – Ha fontosssz ssszámodra a barátaid élete nem fogsssz beavatkozni! Várj a ssszorodra! – sziszegte a kígyónő. A kentaur nem tudott felállni. Az egyik lába eltört. Az óriás a lóember mellkasára taposott és döfésre emelte lándzsáját. Luke-ra nézett. A közönség kántálni kezdett: „HALÁL! HALÁL!" Luke meg sem mozdult, de a mellette ülő, tetovált fickó felállt. A földön fekvő kentaur nyöszörögni kezdett: – Ne! Kérlek ne! Aztán a szumóbirkózó előretartotta a kezét, és lefelé fordította hüvelykujját. Lehunytam a szemem amikor az óriásgladiátor lándzsája a kentaurba szúrt. Mire újra kinyitottam, a kentaur már eltűnt porrá és hamuvá lett. Nem maradt más belőle, csak egy patkó. Az óriás felemelte és mint egy trófeát körbemutatta az elismerően morgó tömegnek. Az aréna túlsó felén kitárult egy kapu amelyen át az óriás diadalittasan kimasírozott.

A szumóbirkózó feltartott kézzel csendet kért. – Egész kellemesen elszórakoztam de semmi különös! Van még valami a tarsolyodban Luke Hermész fia? Luke állkapcsa megfeszült. Nem szerette ha Hermész fiának titulálják. Utálta az apját. A legnagyobb nyugalomban felállt szemei csillogtak. Mintha egész jó hangulatban lett volna. – Anteusz! – kezdte Luke elég hangosan ahhoz hogy mindenki hallja. – Mivel jobb vendéglátót el sem tudnánk képzelni önnél szeretnénk valami igazán különlegessel kedveskedni így köszönvén meg a nagylelkűséget, hogy átenged a területén. – Senki nem mondta, hogy átengedlek. Előbb szórakozni akarok! Luke bólintott: – Az arénában bohóckodó kentauroknál valami sokkal érdekesebbel is szolgálhatok! Itt van például az egyik testvére – mutatott rám. – Percy Jackson Poszeidón fia. A szörnyek felém fordultak majd fitymáló hangok kíséretében kőzáporban részesítettek. Sikerült elhajolnom a kövek elől, de az egyik mellkason talált, és felrepesztette a bőrömet. Anteusz szeme felcsillant:

– Poszeidón fia! Akkor bizonyára nemes harcot láthatunk majd! Vagy nemes halált! – Remélem, a fiú halála elegendő fizetség lesz, hogy cserébe áthaladhassunk a területén! – Majd meglátjuk. Luke nem volt elégedett a válasszal. Úgy meredt rám mintha azt mondaná: Látványosan halj meg, vagy jaj neked! – Luke! – kiáltott fel Annabeth. – Állítsd le a harcot! És engedj el bennünket! Luke most vette csak észre Annabetht jelenléte alaposan meglepte: – Annabeth?! – Sorra kerülnek majd a hölgyek is! – mennydörögte Anteusz. – De most Percy Jacksonon a sor milyen fegyvernemet választasz? A kígyónő az aréna közepére lökött: – Nem hiszem el hogy maga Poszeidón fia – néztem Anteuszra. A szumóbirkózó felnevetett és a tömeg vele együtt hahotázott. – Méghozzá a kedvenc fia! – bömbölte Anteusz. – Nézd a Nagy Földrengető tiszteletére emelt templomomat! Azoknak a koponyáiból építettem akiket a nevében öltem meg. A te koponyád is hamarosan közéjük kerül!

Szörnyülködve meredtem a koponyák százai fölött feszülő transzparensre. Kizárt dolog hogy apám temploma legyen! Apám alapjában véve kedves fickó. Tőlem nemhogy koponyát nem kért soha de még egy apák napi képeslapot sem! – Percy! – kiáltott Annabeth. – Az anyja Gaia… Ga… De nem folytathatta mert a laisztrügón betapasztotta tenyerével a száját. Az anyja Gaia. A földistennő. Annabeth biztos azért mondta ezt el nekem mert fontos lehet. Csak azt nem tudtam még hogy miért. Lehet hogy mindössze annyit akart közölni, hogy két istentől származik. Vagyis sokkal nehezebb megölni. – Maga őrült, Anteusz! Ha azt hiszi, hogy így kell leróni a tiszteletét Poszeidón előtt, akkor téved – hívtam fel rá a figyelmét. A tömeg természetesen lehurrogott de Anteusz felemelt kézzel csendet intett. – Térjünk vissza a fegyverekre – mondta – és lássuk végre hogyan pusztulsz el! Van nálad harci balta? Pajzs? Háló? Lángvető? – Csak a kardom. A szörnyek először kiröhögtek, de amikor Árapály megjelent a kezemben

ideges pusmogásba kezdtek. A bronzpenge halványan derengett. – Első kör! – jelentette be Anteusz. A kapu kinyílt és egy kígyónő siklott be rajta. Az egyik kezében háromágú szigony a másikban egy harci háló. Klasszikus gladiátorfelszerelés. Szerencsére a táborban megtanultam hogyan kell ilyen fegyverek ellen küzdeni. A kígyónő felém döfött, de elléptem a szúrás elől. Azután felém hajította a hálóját hogy a kardot tartó kezem belegabalyodjon. Könnyedén félreugrottam és kettévágtam a lándzsáját majd a páncélja egyik résébe döftem a kardomat. Halálsikolyt hallatva semmivé foszlott és az addig ujjongó tömeg döbbenten elhallgatott. – Ez nem ér! Túl gyorsan végeztél vele! Várnod kell amíg megadom a jelet! – bődült fel Anteusz. Annabethre és Rachelre pillantottam. Arra vártak hogy kiszabadítsam őket. Valahogy el kellene vonnom az őrök figyelmét. – Szép munka volt Percy! – mosolygott Luke. – Sokat fejlődtél az elmúlt időben, én mondom neked! – Második kör! De most ne kapkodd el! Ki akarjuk élvezni a harcot! Addig ne ölj

meg senkit amíg nem engedélyezem MEGÉRTETTED? A kapuk kinyíltak és egy ifjú harcos lépett a porondra. Valamivel idősebb volt nálam, olyan tizenhat éves lehetett. Fényes fekete haja volt és a bal szemét fekete kötés fedte. Vékony inas testén egy kicsit lötyögött a páncél. Kardját a homokba szúrta, ellenőrizte a pajzs szíját, hogy jól tart-e majd feltette lófarkas sisakját. – Ki vagy te? – kérdeztem. – Ethan Nakamura. Rám vár a feladat hogy megöljelek. – Miért engedelmeskedsz? – Hé! – hördült fel az egyik óriás. – Fejezzétek be a traccspartit és küzdjetek végre! – A többi óriás egyetértését fejezte ki. – Be kell bizonyítanom a rátermettségemet különben nem csatlakozhatok hozzájuk – mondta azzal támadásba lendült. Kardjaink a levegőben találkoztak, a szörnyek felhördültek. Nem volt ínyemre a szörnyek szórakoztatása de Ethan Nakamura nem hagyott más választást. Előrenyomult. Jól forgatta a kardot. A Félvér Táborban emlékeim szerint nem járt de képzett volt annyi bizonyos. Kivédte a csapásomat és ha nem ugrom

hátra eltalál a pajzzsal. Felém vágott. Oldalra ugrottam. Váltottunk néhány ütést hogy kitapasztaljuk a másik fél küzdőstílusát. Megpróbáltam azt az oldalát célba venni amelyik szemére vak volt de nem sokra mentem vele. Nyilvánvalóan elég régóta küzdött fél szemmel ahhoz hogy tökéletesen védeni tudja a bal oldalát is. – Vért akarunk! – harsogták a szörnyek. Ellenfelem felpislantott a lelátóra. Ez volt a gyenge pontja. Velem ellentétben, ő le akarta nyűgözni a közönséget. Dühödt csatakiáltást hallatva rám támadt. Hátrálni kezdtem és csak a védekezésre koncentráltam. Hagytam hogy kövessen. – Ébresztő! Fejezd be a menekülést és harcolj! Ethan tovább támadott. Csapásait könnyűszerrel hárítottam, még pajzs nélkül is. Mivel védelemhez volt öltözve – nehéz páncél és pajzs –, meglehetősen fárasztónak bizonyult számára a folyamatos támadás. Én könnyebb célpontot nyújtottam viszont könnyedebben és gyorsabban is mozogtam. A szörnyek dühösek lettek rám szitkozódtak és kövekkel dobáltak. Már majdnem öt perce küzdöttünk és még egyetlen csepp vér sem hullott.

Végül Ethan hibázott. Gyomron akart szúrni de kardja keresztvasát az enyémbe akasztva kicsavartam a kezéből a fegyverét és a penge a porba hullott. Mielőtt feleszmélt volna kardom markolatával sisakon kólintottam aztán taszítottam egyet rajta. Szinte meg se kellett löknöm a súlyos páncél magától hátrahúzta. Kábán és kimerülten a hátára esett. Mellkasának szegeztem a kardomat. – Legyünk túl rajta – nyögte Ethan. Anteuszra pillantottam vörös képére kiült a nemtetszés. De azért megkaptam tőle a lefordított hüvelykujjat. – Felejtsd el! – mondtam és visszadugtam a hüvelybe a kardomat. – Megőrültél? Így mindkettőnkkel végeznek – préselte ki a szavakat magából a fiú. Kinyújtottam felé a karomat. Vonakodva bár de elfogadta. Talpra állítottam. – Senki sem szentségtelenítheti meg a játékot! – üvöltötte Anteusz. – Mindkettőtök koponyáját Poszeidónnak áldozom! Ethanre néztem. – Amikor nem figyelnek rád menekülj! – Aztán visszafordultam Anteusz felé: – Miért nem küzdesz meg velem saját magad? Bizonyítsd be hogy te vagy

Poszeidón kedvenc fia! A lelátón ülő szörnyek hümmögni kezdtek. Anteusz szétnézett és belátta hogy nincs más választása. Ha nemet mond gyávának nézik. – Én vagyok a világ első számú pankrátora, öcsi! – figyelmeztetett. – Én már az első pankráción is birkóztam! – Pankráció? – értetlenkedtem. – Élet-halál harc. Szabályok nélkül. Mindent szabad. A régi görögöknél olimpiai versenyszám volt – világosított fel Ethan. – Kösz a segítséget! – Semmiség! Rachel a rémülettől kitágult szemmel meredt rám. Annabeth vadul rázta a fejét a laisztrügón tenyerével a száján. Anteuszra mutattam a kardommal. – A győztes mindent visz! Ha én nyerek, szabadon elvonulhatunk mindannyian! Ha te nyersz elveheted az életünket! Esküszöm a Sztüx folyóra! Anteusz felkacagott: – Én meg esküszöm hogy ez gyors menet lesz! – azzal a lelátóról az arénába ugrott. – Sok szerencsét! Szükséged lesz rá – vetette oda Ethan és eliszkolt. Anteusz az ujjait ropogtatva rám vigyorgott. Akkor vettem észre hogy még

a fogába is hullámokat véstek. Biztosan nagyon fájhat neki fogmosáskor. – Milyen fegyvereket választasz? – Maradok a kardnál. Te? Anteusz feltartotta lapáttenyerét és megtáncoltatta ujjait: – Én maradok ennél. Luke te leszel a bíró! Luke rám vigyorgott: – A legnagyobb örömmel! Anteusz felém lendült. Átbújtam a lába között és combon szúrtam. – Arrrgh! – mordult fel. Vér helyett homok csorgott ki a testéből, mintha kilyukasztottam volna egy homokzsákot. Miután a földre pergett, a lábánál összegyűlő homok gipszbe vonta a lábát. Mire a homokflastrom eltűnt, a sebnek nyoma sem látszott. Újból támadott. Szerencsére küzdöttem már azelőtt is óriással, és volt már némi tapasztalatom. Félreugrottam előle, és a karja alá döftem. Árapály pengéje markolatig fúródott a mellkasába. Ez volt a jó hír. A rossz hír az volt hogy amikor megpördült kicsavarodott a kezemből a kardom és fegyvertelenül elterültem a homokban. Anteusz felüvöltött fájdalmában. Vártam mikor semmisül meg. Egyetlen szörny sem élt még túl egy ilyen találatot.

A mennyei bronznak el kellett volna pusztítania. De Anteusz csak megmarkolta a kardot egy mozdulattal kirántotta és maga mögé hajította. A sebből újabb adag homok dőlt ki. A föld megint segítségére sietett és egészen a válláig bevonta. Mire a homok a földre pergett Anteusz sebe ismét begyógyult. – Most már látod miért nyerek én mindig! – hencegett az óriás. – Gyere hadd lapítsalak palacsintává! Ígérem gyors leszek. Anteusz köztem és a kardom között állt. Kétségbeesetten forgattam a fejem aztán elkaptam Annabeth pillantását. A földre gondoltam. És arra hogy mit akart Annabeth mondani. Anteusz anyja a földanya, a legősibb isten. Lehet, hogy Anteusz apja csakugyan Poszeidón volt, de nem ő tartotta életben hanem Gaia. Amíg kapcsolatban marad a földdel nem végezhetek vele. Megpróbáltam elsurranni mellette de Anteusz gyorsabb volt és kacagva elém ugrott. Most már csak játszott velem. A sarokba szorított. Felnéztem a láncokra a kampókról Anteusz ellenségeinek koponyái lógtak. Hirtelen zseniális ötletem támadt. Úgy tettem mintha a másik oldalán próbálnék elsurranni. Elállta az utam. A tömeg

felüvöltött mindenki a véremet követelte de Anteusz túlságosan jól szórakozott. – Nyámnyila egy kölyök vagy te! Nem érdemled meg hogy Poszeidón fiának nevezzenek! – gúnyolódott. Anteusz nem sejthette, hogy Árapály időközben visszatért a zsebembe. Azt hitte még mindig ott hever valahol a porban. És meg volt róla győződve, hogy egyetlen célom visszaszerezni. Nem nagy előny, de be kellett érnem ennyivel. Leszegett fejjel előreugrottam, hadd higgye azt, hogy a lába között akarok átsurranni. Beroggyantott térdel várt mint kapus a labdát. Létraként használva testrészeit az alsó karjáról a vállára léptem majd onnan a feje búbjára. Pont ilyen reagálásra számítottam. Dühösen felpattant és így kiáltott: „Mit képzelsz?!" Az óriást élő katapultként használva kilőttem magam a mennyezet felé. Amikor elkaptam a láncot a kampókra akasztott koponyák megcsördültek alattam. Mintha testnevelésórán kötelet másznék a lánc köré csavartam a lábam. Kihúztam Árapályt és levágtam vele a mellettem lógó láncot. – Mássz le te gyáva! – kiáltotta. Megpróbált elkapni de nem ért el. Úgy kapaszkodtam mintha az életem múlna

rajta (ahogyan az is múlott) és lekiáltottam a féltestvéremnek: – Mássz fel te hájpacni vagy félsz hogy leszakad alattad?! Üvöltve újra megpróbált elkapni. Belekapaszkodott az egyik láncba és megpróbálta felhúzni magát. Amíg próbálkozott én kampóval lefelé leeresztettem a levágott láncot. Második próbálkozásra sikerült Anteusz ágyékkötőjébe akasztanom. – VÁÁÁ! – üvöltött Anteusz amikor a lánc másik végét villámgyors mozdulattal a saját láncomhoz kötöttem és amennyire erőmből telt, meghúztam. Anteusz hiába próbálta visszaállítani tomporát függőleges helyzetbe, az ágyékkötőjébe akasztott kampó a levegőben tartotta. Mivel nem akart fejjel lefelé lógni bele kellett kapaszkodnia egy másik láncba. Imádkoztam hogy az ágyékkötő és a lánc kitartson még néhány pillanatig. Amíg Anteusz káromkodva csapdosott a kezével, addig én őrült majomként egyik láncról a másikra kapaszkodva csapkodtam a kardommal. Egyik csomót és hurkot kötöttem a másik után. Nem tudom hogyan csináltam. Anyám mindig mondta hogy született tehetségem van a dolgok összekuszálásához és ehhez most

hozzájött hogy kétségbeesetten meg akartam menteni a barátaimat. Néhány percen belül az óriás úgy lógott vicsorogva a láncokon mint egy légy amelyik belegabalyodott a pókhálóba. Leugrottam a földre. Ziháltam és patakokban folyt rólam a víz. A tenyerem vörös volt a sok mászástól. – Engedj le! – kiáltotta Anteusz. – Azonnal engedd le a vendéglátónkat! – parancsolta Luke. Lehúztam Árapály kupakját. – Kiszabadítom ne aggódj! – azzal az órás gyomrába döftem a kardomat. Felüvöltött, a sebből homok folyt ki. De túl messze volt a földtől, hogy anyja megvédhesse. Anteusz lassan megsemmisült. Élete elpergett a homokszemekkel együtt végül nem maradt más belőle, csak egy nagyméretű ágyékkötő a kampó végére akadva. A halálfejek vigyorogni kezdtek mintha végre valami olyasmit láttak volna ami nekik is tetszik. – Jackson! Csak tudnám miért nem öltelek meg már régen?! – kiáltotta Luke. – Mert nem tudtál pedig megpróbáltad párszor – emlékeztettem. – Engedj bennünket tovább Luke! Anteusz és én fogadást kötöttünk. Én győztem. Éppen ilyen válaszra számítottam tőle:

– Anteusz halott az ígéretét magával vitte a halálba. De mivel ma különösen kegyes kedvemben vagyok ígérem gyors halálod lesz. – Annabethre mutatott. – Hagyjátok életben a lányt! – hangja alig hallhatóan megremegett. – Beszélni akarok vele a… nagy győzelem előtt! A teremben ülő szörnyek fegyvert rántottak vagy éles karmaikat villogtatták. Kutyaszorítóba kerültünk, és túlerővel néztünk szembe. Aztán a zsebemben érezni kezdtem valamit. Valami hideget ami egyre fagyosabb lett. A kutyasíp. Megmarkoltam. Eddig sikerült megúsznom hogy használnom kelljen Quintus ajándékát. Csapdát sejtettem… De most tényleg nem maradt más választásom. Kivettem a zsebemből és megfújtam. Nem adott ki hallható hangot csak széttört és a jégszilánkok olvadásnak indultak a kezemben. Luke felkacagott. – Ez meg mi volt?! A hátam mögül nyekkenést hallottam. A következő pillanatban az Annabetht őrző laisztrügón elrepült mellettem és nekicsapódott az aréna falának. – ARUUUF! Kelli az empusza felsikoltott amikor egy háromszáz kilós éjfekete masztiff

felkapta mint egy rágócsontot és Luke ölébe hajította. Mrs. OLeary egyetlen morgására a kígyónők hátrálni kezdtek. A nézőtéren ülő szörnyek döbbenten ültek. – Gyertek! – kiáltottam a barátaimnak. – Mrs. OLeary lábhoz! – A másik kijáraton! – mondta Rachel. – Arra kell továbbmennünk! Ethan Nakamura követte példánkat. Mrs. OLearyvel a sarkunkban az aréna túlsó kijárata felé futottunk. Nem fordultam meg de a hátunk mögötti zajongásból ítélve arra következtettem hogy a szörnyhadsereg most próbál meg lejutni a lelátóról hogy a nyomunkba eredjen. 15. LENYÚLUNK NÉHÁNY HASZNÁLT SZÁRNYAT Erre! – kiáltott Rachel. – Miért hallgatnék rád? Egyszer már halálos csapdába vezettél! – csattant fel Annabeth. – Mert az volt a helyes út. Ahogyan ez is az. Gyertek! – felelte a lány. Annabetht nem sikerült meggyőznie, de azért követett bennünket. Úgy tűnt, Rachel pontosan tudja, merre tart. Határozottan vette be a kanyarokat és a keresztutak sem hozták zavarba. Amikor egyszer felkiáltott hogy földre!, olyan egyszerre bukott le az egész csapat

mintha láthatatlan fejsze suhant volna el felettünk. Aztán felálltunk és tovább mentünk mintha mi sem történt volna. A rengeteg kanyar miatt jómagam teljesen elvesztettem a fonalat. Először egy gimnázium nagyságú teremben álltunk meg pihenni ahol a mennyezetet fehér márványoszlopok tartották. Megálltam a küszöbön és füleltem követnek-e. A Labirintus néma volt. Úgy tűnt, Luke és csatlósai elvesztették a nyomunkat. De Mrs. OLeary is eltűnt. Nem tudtam, mikor, és hogyan történt hogy eltévedte, vagy legyőzte Luke serege. Szívem ólomnehéz lett. Megmentette az életem én meg arra sem voltam képes hogy megvárjam. Ethan a földre rogyott. – Ti tényleg őrültek vagytok! – vette le a sisakját arca izzadságtól fénylett. Annabeth meglepődött: – Ismerlek téged! Néhány éve találkoztunk. Te voltál az a bizonytalan származású srác a Hermész-kabinból. A fiú rámeredt: – Én is emlékszem rád te vagy Annabeth. – Mi… mi történt a szemeddel? Ethan elfordította a fejét hogy értésünkre adja ez az a téma amiről nem fog velünk

beszélgetni. – Akkor te vagy az álmomban látott félvér akit Luke emberei sarokba szorítottak! – jöttem rá. – Mégsem Nicót kapták el! – Ki az a Nico? – Nem érdekes – váltott témát gyorsan Annabeth. – Miért akartál átállni a rossz oldalra? Ethan gúnyosan elhúzta a száját. – Mert nincs jó oldal. Az istenek soha nem törődtek velünk. Akkor én miért… – Akkor inkább átállsz egy csapatba ahol a szörnyek szórakoztatására embereket ölnek halomra. Gratulálok tényleg jó döntés! Ethan feltápászkodott. – Nem állok le veled vitatkozni. Köszönöm hogy megmentettetek! De én lelépek. – Daidaloszhoz megyünk. Gyere te is! Ha megtaláltuk viszszajöhetsz velünk a táborba ahol tárt karokkal fogadnak – javasoltam. – Te tényleg dilis vagy ha azt hiszed hogy Daidalosz segíteni fog! – Nem lesz más választása – mondta Annabeth. – Teszünk róla hogy meghallgasson. Ethan felhorkant: – Ja persze! Sok szerencsét hozzá!

Megragadtam a karját: – Nem vághatsz neki egy szál egyedül a Labirintusnak. Kész öngyilkosság! Alig visszafojtott dühvel nézett ám. A szemén kirojtosodott a kötés és a fekete anyag kifakult mintha nagyon nagyon régen hordaná. – Kár volt megkegyelmezned nekem Jackson! Ebben a háborúban nincs helye lágyszívűségnek. Azzal visszarohant a sötétségbe oda ahonnan jöttünk. Annabeth Rachel és én annyira kimerültek voltunk hogy ott helyben tábort vertünk. Találtam néhány fadarabot és tüzet raktam. A körülöttünk álló oszlopok erdején árnyak táncoltak. – Valami nincs rendben Luke-kal – mondta halkan Annabeth, miközben tőrével a parazsat piszkálta. – Nem tűnt fel a viselkedése? – Olyan elégedett volt, mint egy hősök kínzásával eltöltött nap után lett volna – feleltem. – Ez nem igaz! Valami nem stimmelt vele. Olyan… idegesnek látszott. Megparancsolta a szörnyeinek hogy hagyjanak életben. Valamit mondani szeretett volna nekem. – Igen tényleg. Valami olyasmit hogy Szia, Annabeth, csüccs le, amíg fasírtot

csinálok a haverodból! Remekül fogsz szórakozni! – Reménytelen eset vagy! – morogta Annabeth aztán viszszacsúsztatta tőrét a tokjába, majd Rachelre nézett. – Most merre tovább Sakakawea asszony? Rachel nem válaszolt rögtön. Az aréna óta egy kicsit csöndesebb lett. Annabeth gúnyos kérdésére nem akaródzott felelnie. Egy ágat dugott a lángok közé, és megperzselődött végével a padlóra rajzolgatott. Szörnyek kerültek ki a keze alól. Néhány ügyes vonás és a porból egy kígyónő nézett vissza ránk. – Követjük az utat. A fényeket a padlón – mondta végül. – A csapdába vezető fényeket? – kérdezte Annabeth. – Hagyd abba a froclizását! – siettem Rachel védelmére. – Látod hogy mindent megtesz amit tud. – Már csak pislákol a tűz. Hozok tűzifát. Ti meg édes kettesben találjátok ki hogyan tovább! – masírozott el az árnyak közé Annabeth. Rachel most a láncokról lógó Anteuszt rajzolta le kormos végű pálcájával. – Nem tudom mi ütött belé – kezdtem. – Általában normális szokott lenni. Rachel felhúzta fél szemöldökét: – Tényleg nem tudod mi baja?

– Gőzöm sincs. – Ti férfiak! Azt sem látjátok meg ami kiböki a szemeteket. – Hé most meg te kezded a kötözködést! Figyelj tényleg nagyon sajnálom hogy belerángattalak ebbe! – Nem kell sajnálnod. Igazad volt. Tényleg látom az utat. Nem tudom hogyan de látom – mutatott a terem túlsó sötétbe burkolózott oldala felé. – Arra van a műhely. A Labirintus közepén. Nagyon közel vagyunk már. Nem tudom miért kellett áthaladnunk azon az arénán. Bocs… Annyira féltem hogy ott végzed… – elcsuklott a hangja. – Semmi probléma! Én így élek. Folyamatos életveszélyben. Emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod! Az arcomat tanulmányozta. – Szóval így töltöd a nyaraidat? Szörnyeket ölsz világot mentesz. Arra nem is jut időd, hogy… emberi dolgokat művelj? Tudod mint a halandók! Igazság szerint ebbe még nem is gondoltam bele. Lássuk csak mikor is éltem utoljára hétköznapi ember módjára? Hm. Azt hiszem soha. – A félvérek hozzá szoktak már ehhez… nem mondom hogy megszokták de… – kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – És mi a helyzet veled? Hogy

töltöd a napjaidat? Rachel vállat vont. – Festek. És falom a könyveket. Rendben, sejtettem. Eddig egyetlen közös érdeklődési területünk sincs. – És milyen a családod? Szinte éreztem hogy a szíve elé pajzsot húz mintha kényes témához érkeztünk volna. – Semmi különös. Olyan mint a családok általában. – Azt mondtad, észre sem vennék, ha eltűnnél egy hétre. Letette a rajzpálcáját. – Hú de elfáradtam! Nem baj ha alszom egy kicsit? – Aludj csak! Igazán nem akartalak… Rachel a hátizsákjára hajtotta a fejét összekucorodott és behunyta a szemét. Az volt az érzésem csak tetteti az alvást. Annabeth néhány perccel később visszatért, és ágakat dobott a tűzre. Először Rachelre aztán rám tekintett. – Én kezdem az őrködést. Rád fér egy kis alvás. – Nem kellene így viselkedned – mondtam. – Hogyan? – Semmi felejtsd el – feküdtem le. Elég nyomorultul éreztem magam. Annyira fáradt voltam hogy alig hunytam le a

szemem már aludtam is. Álmomban nevetést hallottam. Hideg nyers kacagást mintha kést élesítenének. A Tartarosz mélyén álltam egy gödör szélén. Alattam úgy kavargott a sötét mintha tintaleves lenne. – Kis hősöm, ott állsz pusztulásod kapujában, és fel sem tűnik! – gúnyolódott Kronosz. A hangja megváltozott mióta utoljára hallottam. Mintha testesebb lett volna. Úgy értem, mintha igazi testből szólt volna és nem… abból a szeletelt szalámiból. – Nem is tudod milyen sokat köszönhetek neked! Te segítetted elő a feltámadásom! – folytatta. A barlang árnyai nehezebbek és sötétebbek lettek. Megpróbáltam távolabb hátrálni a gödörtől, de mintha olajban próbáltam volna meg úszni. Az idő lelassult. A légzésem leállt. – Ezért teszek neked egy szívességet – mondta Kronosz. – A titánisten mindig megfizeti a tartozását! Megmutatom neked elveszett barátaidat! A sötétség hullámzani kezdett körülöttem és egy másik barlangban találtam magam. – Siessünk! – rontott be Tyson a terembe Grover a nyomában csetlettbotlott.

A hátuk mögött a járatból zaj hallatszott és a következő pillanatban egy hatalmas kígyó dugta be a fejét a barlangba. Olyan vastag volt hogy majdnem beszorult az alagútba. Pikkelyei rezesen fénylettek. A feje gyémánt alakú mint egy csörgőkígyóé, sárga szeme gyűlölettől égett. Kitátott szájában akkora fogak nőttek, mint Tyson. Grover felé kapott, de a szatír elugrott előle. A kígyó szája teli lett földdel. Tyson felkapott egy sziklát, és a hüllő szeme közé vágta. A szörny sziszegve rántotta vissza fejét. – Lenyel mint egy patkányt! – kiáltotta Tysonnak Grover. – Ezt meg honnan veszed? – Éppen most mondta nekem! Menekülj! Tyson nekiiramodott de a kígyó úgy döntötte fel a fejével mint kugligolyó a fabábut. – Ne! – kiáltotta Grover, de mielőtt Tyson visszanyerte volna az egyensúlyát a kígyó a küklopszra tekeredett és megpróbálta összeroppantani. Tyson igyekezett lefejteni magáról a szörnyet de a kígyó tovább szorította. Grover a nádsípjával kezdte püfölni a hüllőt, de ennyi erővel egy betonfalat is

ütlegelhetett volna. Az egész terem megrázkódott amikor a kígyó és Tyson teste egymásnak feszült. Grover a beomló barlang cseppkőzáporában játszani kezdett a pánsípján. Arra ébredtem hogy Annabeth rázza a vállam: – Percy ébredj! – Tyson… Tyson bajban van! Segítenünk kell neki! – Mindent a maga idejében! Először éljük túl ezt a földrengést… Igaza volt az egész terem rázkódott. – Rachel! – kiáltottam fel. A lány szeme kipattant. Felkapta hátizsákját és mindhárman futásnak eredtünk. Már majdnem kijutottunk a teremből, amikor a mellettünk álló oszlop hangos roppanással leomlott. Továbbrohantunk a hátunk mögött több száz tonna márvány zuhogott alá. A kijáratot elérve visszapillantottunk a kidőlő oszlopokra. Mindenfelé fehér por kavargott. Továbbrohantunk. – Tudjátok mit? Végül is szeretem ezt az utat! – jegyezte meg Annabeth. Hamarosan fény derengett fel előttünk, valami elektromos világításnak tűnt. – Ott van! – mondta Rachel. Az acélfolyosó, amelyben haladtunk

éppen egy űrállomásé vagy más hasonlóé is lehetett volna. Fejünk felett fénycsövek világítottak lábunk alatt fémpadló dongott. Annyira hozzászoktam már a Labirintus sötétjéhez hogy hunyorognom kellett. A lányok sápadtnak látszottak az éles fényben. – Erre! – kezdett el futni Rachel. – Közel járunk! – Itt valami nem stimmel! A műhelynek a Labirintus legősibb részében kellene lennie! Kizárt hogy… De nem fejezte be a mondatát mert közben egy kétszárnyas fémajtóhoz értünk. Szemmagasságban az ajtóba vésve megláttuk Daidalosz jelét: a nagy kék deltát. – Megérkeztünk – mondta Rachel. – Íme, Daidalosz műhelye! Annabeth megnyomta az ajtón lévő jelet, mire a szárnyak sziszegve kinyíltak. – Ennyit az antik építészetről – jegyeztem meg. Annabeth homlokráncolva besétált. A fényár, ami a műhelyben fogadott, egy kissé meglepett. Hatalmas ablakokon át ömlött a terembe a napfény. Az ember egy kazamata közepén mindenre számít csak ekkora világosságra nem. A műhely leginkább műteremhez hasonlított. A

körülbelül tíz méter belmagasságú terem mennyezetéről ipari lámpák lógtak és az ablakok alatt asztalok sorakoztak a makulátlan fémpadlón. Csigalépcső vezetett fel a galériára. A rajzállványokon épületek és gépek Leonardo da Vinci vázlataira hasonlító tervrajzai álltak. Az asztalokon laptopok feküdtek. A polcokon zöld olajjal teli görögtüzes üvegek sorakoztak. Olyan találmányok is akadtak itt – különös, fémből készült gépezetek –, amikről meg nem mondtam volna, hogy micsodák. Ott volt például az a vasszék ami kiálló drótjaival engem leginkább egy villamosszékre emlékeztetett. A másik sarokban egy embernagyságú vastojás állt. De akadt itt üvegből készült ingaóra is amelynek minden egyes fogaskerekét láthatta az ember. A falra akasztva több garnitúra bronz- és ezüstszárny lógott. – Di immortales – suttogta Annabeth. A legközelebbi állványhoz futott és szemügyre vette a vázlatot: – Zseniális! Nézzétek ennek az épületnek a vonalait! – Született művész! – tette hozzá Rachel. – Ezek a szárnyak káprázatosak! A falon lógó szárnyak többszörös fejlesztésen átesett változatai voltak az álmomban látottaknak. A tollak sokkal szorosabban és pontosabban illeszkedtek

egymáshoz. Megérintettem Árapályt. Úgy tűnt, Daidalosz házon kívül van a nyomokból ítélve nem olyan régen távozhatott. A laptopokon képernyővédő villogott. Az egyik munkaasztalon félig megevett áfonyás muffint és egy kávéscsészét vettünk észre. Az ablakhoz léptem. Csodálatos kilátás tárult elém a távoli Sziklás-hegységre. Százötven méterre lehettünk a hegy lábától. Alattunk vöröslő fennsíkokkal, sziklahalmokkal és kőoszlopokkal egy völgy terült el. Mintha egy óriásgyerek épített volna magának játékvárost amit összedöntött miután megunt. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – Colorado Springsben – szólalt meg egy hang a hátam mögött. – Az Istenek Völgyében. Fegyverrel a kezében, a csigalépcső tetején Quintus állt, a vívómesterünk. – Maga?! – lepődött meg Annabeth. – Mit akar Daidalosztól? Quintus halványan elmosolyodott. – Hidd el nekem aranyom hogy jobb ha nem találkoztok vele! – Higgye el Mr. Áruló – mondta fojtott hangon Annabeth – nem azért küzdöttem meg egy sárkányasszonnyal egy háromtestű fickóval, meg egy őrült

szfinxszel, hogy magával társalogjak! Ki vele hol van DAIDALOSZ?! Quintus az oldala mellett tartott karddal lesétált a lépcsőn. Farmert viselt, csizmát, és a Félvér Tábor vezetőinek pólóját, ami felért egy inzultussal hiszen tudtuk kinek kémkedik. Nem voltam benne biztos, hogy le tudnám győzni egy kardpárbajban mert elég jól forgatta a fegyvert de nem volt más választásom. – Azt hiszitek hogy Kronosz ügynöke vagyok és Luke-nak dolgozom ugye? – Valahogy úgy – mondta Annabeth. – Te okos lány vagy de most tévedsz. Én a saját szakállamra dolgozom. – Luke beszélt magáról és Geryon is ismerte a nevét. Megfordult a farmján. – Mi ebben a különös? Sok helyen megfordultam már életemben például itt is. – Úgy sétált el mellettem mintha semmiféle fenyegetést nem jelentenék a számára. – Ami a panorámát illeti naponta változik. Tegnap például egy felhőkarcolóból tekintettünk Manhattanre. Tegnapelőtt gyönyörű kilátás nyílt a Michigan-tóra. De az Istenek Völgye mindig visszatér. Azt hiszem a Labirintus szereti ezt a helyet. Mindenesetre találó név. – Tényleg nem ma jár itt először – mondtam.

– Elég sok napot eltöltöttem már itt. – Az a völgy illúzió ugye? Valahogy odavetítették… – Nem illúzió. Valóságos. Tényleg Coloradóban vagyunk – suttogta Rachel. Quintus alaposan szemügyre vette: – Abszolút látásod van ha nem tévedek… Nagyon emlékeztetsz egy halandó lányra akit valaha ismertem. Egy hercegnőre aki elég rosszul végezte. – Elég a játékból! Mit művelt Daidalosszal? – kérdeztem. Quintus rám bámult: – Fiam igazán tanulhatnál egy kis tisztánlátást a barátodtól. Én vagyok Daidalosz. Erre a bejelentésre több lehetséges válasz is eszembe jutott úgymint: „Tudtam én!" „Hazudik!" vagy: „Ja én meg a dalai láma!" De csak ennyit tudtam kinyögni: – Maga nem feltaláló. Maga egy kardforgató! – Ez is vagyok és az is – felelt Quintus. – És építész is. Valamint tudós. És ahhoz képest hogy csak kétezer éves koromban kezdtem elég jó vagyok kosárlabdában is. Egy igazi művésznek több dologhoz kell értenie. – Igaza van! Én például nemcsak a kezemmel de a lábammal is tudok

festeni! – értett egyet Rachel. – Látjátok? Ilyen egy sokoldalú tehetség – mondta Daidalosz. – De maga még csak nem is hasonlít Daidaloszra! – ellenkeztem. – Láttam őt álmomban, és… – szörnyű gondolat hasított belém. – Most már kezded kapiskálni – szólalt meg Quintus. – Maga egy robot. Új testet készített magának. – Percy – döbbent meg Annabeth – az lehetetlen. Ne-nem lehet robot. Quintus felkacagott: – Tudjátok mit jelent a Quintus szó kedveseim? – Latinul azt hogy az ötödik de… – Ez az ötödik testem – nyújtotta előre a karját a kardforgató. Megnyomta a könyökét mire a csuklóján kinyílt egy négyzet alakú ajtócska. Alatta bronz alkatrészek zúgtak a fénylő kábelek között. – Ez hihetetlen! – ámult el Rachel. – Inkább morbid – válaszoltam. – Megtalálta a módját hogyan költöztesse át az animusát egy gépbe? De ez… természetellenes. – Biztosíthatlak kedvesem hogy én még mindig a jó öreg Daidalosz vagyok. Az anyám Athéné gondoskodott róla hogy ne

felejthessem el – hajtotta le a gallérját hogy megmutassa a nyakánál a jelet amelyre már régebben is felfigyeltem. Azt a sötét madár alakú foltot amit a bőrébe égettek. – A gyilkosok billoga – ismerte fel Annabeth. – Ha jól sejtem Perdixért kapta a fiúért akit lelökött a toronyból – gondolkodtam hangosan. Quintus arca elsötétedett: – Nem löktem le. Csak… – Gondoskodott róla hogy elveszítse az egyensúlyát és hagyta lezuhanni. Quintus kitekintett az ablakon a bíborban úszó hegyekre. – Megbántam amit tettem Percy. Dühös voltam és elkeseredett. De nem tehetem meg nem történtté. És Athéné nem hagyta hogy elfelejtsem. Amikor Perdix meghalt madárrá változtatta egy fürjjé. A fürj jelét pedig a nyakamba égette emlékeztetőül. Mindegy, milyen testet csinálok magamnak a jel mindig megjelenik a bőrömön. Amikor a szemébe néztem rádöbbentem hogy tényleg ugyanazzal az emberrel állok szembe akit az álmomban láttam. Az arca teljesen más volt de a lelke ugyanaz maradt – ugyanazt az intelligenciát és szomorúságot tükrözte a

tekintete. – Maga tényleg Daidalosz – hittem el végre. – Miért jött el a táborba miért kémkedett utánunk? – Hogy megnézzem fennmaradásra érdemes-e a táborotok. Luke eljött, és előadta a saját változatát, de én a saját szememmel akartam látni. – Vagyis beszélt Luke-kal? – Ó, többször is! Nagyon rámenős fiú. – De most már látta a tábort – érvelt Annabeth – tudja hogy szükségünk van a segítségére. Nem engedheti át Luke-ot a Labirintuson! Daidalosz letette kardját az egyik munkaasztalra. – A Labirintus már nem áll az irányításom alatt Annabeth. Én hoztam létre, ez igaz, és kapcsolatban áll az életerőmmel. De megengedtem neki, hogy úgy fejlődjön, ahogy neki tetszik. Ez volt az ára hogy békében élhessek. – Békében? Kitől? – Az istenektől és a haláltól. Kétezer éve élek itt, kedvesem, kétezer éve nem talált rám a vég. – Hogyan tudott elbújni Hadész elől? – kérdeztem. – Pedig a fúriák is neki dolgoznak. – Ők sem tudnak és ők sem látnak mindent. Ezt saját magad is

tapasztalhattad Percy hiszen találkoztál velük. Egy okos ember sokáig elrejtőzhet előlük, és én elég mélyre bújtam. Csak a legősibb ellenségem nem adta még fel, de őt is mindig sikerül kijátszanom. – Minószra céloz? Daidalosz bólintott: – Egyfolytában vadászik rám. És most hogy a holtak bírája lett, semmit sem akar jobban, mint hogy elítélhessen bűneimért. Mióta Kókalosz lányai megölték Minósz szelleme kínozni kezdett álmaimban. Megfogadta hogy megtalál. Csak egyet tehettem. Teljesen eltűntem a világ elől. Visszatértem a Labirintusomba. Úgy döntöttem, életem fő műve az lesz, hogy kijátszom a halált. – Sikerült. Kétezer éve életben van – mondta Annabeth csodálattal a hangjában mintha elfeledkezett volna Daidalosz bűnéről. A folyosóról hangos vakkantás hallatszott. Hatalmas mancsok dübörögtek, és Mrs. OLeary beügetett a műhelybe. Engem futólag képen nyalt aztán ledöntötte gazdáját a lábáról. – Itt van az én öreg barátom! – vakargatta meg Daidalosz a kutya fültövét. – Hosszú magányos éveim egyetlen társa.

– Ez a kutya megmentett. Segített a kutyasíp amit adott – ismertem el. – Miért ne mentettelek volna meg, Percy? Te jószívű vagy. És Mrs. OLeary is kedvelt. Segíteni akartam. És persze… volt egy kis bűntudatom is. – Ugyan miért? – Mert hiába vágtatok neki a küldetésnek. – Mi?! De még mindig segíthet! Segítenie kell! Adja ide Ariadné fonalát hogy Luke ne kaparinthassa meg! – Na igen a fonál… Én mondtam Lukenak hogy nincs jobb vezető egy tisztánlátó halandónál, de meg sem hallgatott. A fonál lett a mániája. Különben a fonál tényleg működik, képes rá hogy megmutassa az utat ha nem is olyan pontosan mint halandó barátunk de azért elég jól. – Hol van most? – kérdezte Annabeth. – Luke-nál – vallotta be szomorúan Daidalosz. – Sajnálom kedveskéim de néhány órát késtetek. Akkor értettem meg, miért volt Luke olyan jókedvű az arénában és beleborzongtam. Megszerezte a fonalat Daidalosztól már csak az aréna urával kellett lepaktálnia. Azzal hogy megöltem Anteuszt megkönnyítettem Luke dolgát. – Kronosz szabadságot ígért nekem –

mondta Daidalosz. – Ha Hadész uralma megdől, leszállhatok az Alvilágba a fiamért, Ikaroszért és jóvátehetem amit szegény ifjú Perdix ellen elkövettem. Minósz szellemét a Tartaroszba záratom hogy ne zavarhasson többet. Nem kellene tovább menekülnöm a halál elől. – Ez lenne a maga zseniális ötlete? Segít Luke-nak lerohanni a táborunkat és megölni néhány száz félistent hogy aztán az Olimposz ellen fordulhasson?! Elpusztítja az egész világot csak hogy megkaphassa amit akart?! – hördült fel Annabeth. – Ti bukásra vagytok ítélve ezt rögtön láttam amint betettem a lábam a táborba. Nincs esélyetek Kronosszal szemben. – Ez hazugság! – kiáltott Annabeth. – Azt tettem amit tennem kellett. Egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani kedvesem. Sajnálom. Annabeth fellökött egy állványt a tervrajzok a padlóra hulltak. – Eddig csodáltam magát! Maga volt a hősöm! Maga… csodálatos épületeket tervezett! Problémákat oldott meg. De most… de most már nem tudom mit szerettem annyira magá ban. Athéné gyermekének nemcsak okosnak bölcsnek is illene lennie. Talán maga tényleg már csak egy gép. Jobb lett volna ha

elpusztul több ezer éve. Daidalosz ahelyett hogy kikérte volna magának Annabeth szavait csak lehorgasztotta a fejét. – Talán jobb lenne ha figyelmeztetnétek a táborotokat. Most hogy Luke megkapta a fonalat… Mrs. OLeary hegyezni kezdte a fülét: – Jön valaki – figyelmeztetett Rachel. A műhely ajtaja kivágódott, és belökték rajta az összeláncolt csuklójú Nicót. Kelli jelent meg mögötte két laisztrügónnal akiket Minósz követett. Inkább tűnt élő embernek, mint árnyalaknak egy sápadt szakállas király volt akinek köntöse körül a köd gomolyai lebegtek. Daidaloszra meredt: – Most meg vagy végre kedves barátom! Daidalosz állkapcsa megfeszült Kellire nézett: – Mi a csudát jelentsen ez?! – Luke az üdvüzletét küldi! Azt gondolta hogy biztos szívesen találkozna egykori főnökével, Minósszal. – Ez nem szerepelt a megállapodásunkban – mondta Daidalosz. – Valóban nem. De magától már megkaptuk amit akarunk. Most már más

megállapodáshoz tartjuk magunkat. Minósz ezért a kedves fiatal félistenért cserébe szeretne valamit – vakarászta meg Nico állát. – Ez a fiú hasznunkra lesz. És Minósz nem kér érte mást cserébe csak a maga fejét öreg! – Árulás! – sápadt el Daidalosz. – Ilyen az élet – válaszolta Kelli. – Nico jól vagy? – kérdeztem. A fiú komoran bólintott: – Sa-sajnálom Percy. Minósz azt mondta bajban vagy. Rávett hogy menjek vissza a Labirintusba. – Te meg akartál menteni? Engem? – Becsapott. Ahogy mindenki mást is. Kellire néztem: – Hol van Luke? Miért nincs itt? A lánydémon úgy mosolygott mintha valami titkot árulna el: – Luke… nagyon elfoglalt. Készül a rajtaütésre. De ne aggódj jön még néhány barátunk! Addig is harapjunk valamit! – azzal karmokat növesztett haja lángba borult egyik lába öszvérlábbá a másik bronzlábbá változott. – Percy a szárnyak! Mi lenne ha… – suttogta Rachel. – Ide velük! Én addig megpróbálom feltartani őket! Azzal elszabadult a pokol. Annabeth és én Kellire támadtunk. Az óriások

Daidaloszt vették volna kezelésbe ha Mrs. OLeary nem állja útjukat. A láncaival küszködő Nicót fellökték a kavarodásban Minósz király pedig üvölteni kezdett: – Öljétek meg a feltalálót öljétek meg! Rachel lekapta a szárnyakat a falról. Senki nem figyelt rá. Kelli Annabeth felé kapott. Megpróbáltam megállítani de a démon gyors volt és halálos. Asztalokat borított fel találmányokat zúzott szét megközelíteni sem tudtuk. A szemem sarkából láttam ahogy Mrs. OLeary egy óriás karjába mélyeszti a fogát. Az óriás felüvöltött és megpróbálta lerázni a kutyát. Daidalosz a kardjáért nyúlt de a másik óriás öklével szétzúzta az asztalt, és a kard messzire repült. Egy tégelynyi görögtűz a padlóra ömlött és meggyulladt. A zöld lángok gyorsan terjedtek. – Holtak szellemei hozzám! – emelte fel Minósz a szellemkarját, és a levegő zúgni kezdett. – Ne! – tápászkodott fel Nico akinek sikerült közben megszabadulnia láncaitól is. – Te nekem nem parancsolsz bolond kölyök! – húzta el a száját megvetően Minósz. – Eddig is én irányítottalak téged. Lélek a lélekért? Igen! De nem a

te nővéred tér majd vissza az Alvilágból, hanem én! Csak előbb lemészárolom a feltalálót! Minósz körül egyre több lélek villódzott lassan alakot öltöttek és krétai katonákká váltak. – Hadész fia vagyok! Takarodjatok innen! – parancsolta Nico. Minósz felkacagott: – Már mondtam hogy nincs hatalmad felettem! Én vagyok a lelkek ura a szellemkirály! – Téved – húzta ki Nico a kardját – a szellemkirály én vagyok. Fekete kardját a padlóba szúrta. A penge úgy szaladt a kőbe, mint kés a vajba. – Soha! Nem fogok… – villódzott Minósz árnyalakja amikor a föld hirtelen rengeni kezdett. Az ablaküvegek megrepedtek, aztán szilánkokra törtek, friss levegő áradt be rajtuk. A műhely közepén tátongó szakadék nyílt beszippantotta a szellemeket és a hátborzongatóan üvöltöző Minószt. A rossz hír hogy ez az esemény elterelte a figyelmemet és Kelli olyan gyorsan vetette rám magát hogy védekezni sem tudtam. Kardom kihullott a kezemből, és zuhanás közben bevágtam a fejem az egyik asztalba. Csillagokat láttam és nem tudtam megmozdítani a karomat.

Kelli felkacagott: – Biztosan fincsi falat leszel! Kimeresztette vámpírfogait, de a következő pillanatban megmerevedett a teste. Kitágult szemmel levegő után kapkodott: – Ez… ellenkezik… az… iskola… szellemiségével… Annabeth kihúzta tőrét az empusza hátából. A démon felüvöltött, és sárga gőzfelhővé változott. Annabeth felsegített még mindig szédültem de nem volt vesztegetni való időnk. Mrs. OLeary és Daidalosz az óriásokkal küzdött. A folyosó felől kiáltásokat hallottam. Újabb szörnyek tartottak a műhely felé. – Segítenünk kell Daidaloszon! – kiáltottam. – Nincs rá időnk! Mindjárt itt az erősítés! – mondta Rachel aki időközben már felcsatolta a szárnyait és most Nicónak segített. A fiú sápadt volt homloka gyöngyözött a Minósszal való küzdelemtől. Rachel gyorsan felerősítette karjára és hátára a szárnyakat. – Most te jössz! – mondta nekem. Néhány másodperc múlva mind a négyünk hátán rézszárnyak villogtak. Az

ablakon át besüvítő szél a szárnyaimba kapott és felemelt. A görögtűz már az asztalokat, és a bútorokat harapdálta és felfutott a csigalépcsőn. – Daidalosz! – kiáltottam. – Meneküljön! Legalább száz vágás volt a bőrén, de vér helyett aranyszínű olaj szivárgott a sebeiből. Megtalálta a kardját, és miközben az óriásokkal küzdött törött asztalokat tartott maga elé pajzs gyanánt. – Nem hagyhatom itt Mrs. OLearyt! Meneküljetek! – ordította. Nem volt időnk vitázni, és ha maradunk, akkor sem biztos hogy meg tudjuk menteni. – De egyikünk sem tud repülni! – ellenkezett Nico. – Itt a nagyszerű alkalom, hogy megtanuljunk – feleltem és az ablakon át mind a négyen a levegőbe vetettük magunkat. 16. KINYITOK EGY KOPORSÓT Százötven méteres magasságból kiugrálni valahogy nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Különösen akkor nem ha bronzszárnyakkal kell kacsaként verdesnem. A vörös sziklás völgy felé zuhantam. Egyre biztosabb voltam benne hogy hamarosan palacsintává lapulok az

Istenek Völgyének közepén amikor meghallottam Annabeth kiáltását a fejem fölül. – Tárd szét a karod! Ne csapkodj! Agyamnak az a diónyi része amin még nem uralkodott el teljesen a pánik felfogta szavait és végtagjaim engedelmeskedtek. Széttártam a karom és a szárnyak kifeszültek. Amikor megtámaszkodtam velük a szeleken lassult a zuhanás. Körözve ereszkedtem a völgy felé, ügyelve a megfelelő szögre, mint egy lefelé sikló papírsárkány. Kíváncsiságból csaptam egyet a szárnyammal és felíveltem a levegőbe a fülembe fütyülő szélben. – Juhú!!! Leírhatatlan érzés volt. Miután belejöttem úgy éreztem mintha testem eggyé olvadna a széllel. Szabadon köröztem bucskáztam, siklottam a levegőben. Megfordultam. A barátaim Rachel Annabeth és Nico felettem köröztek csillogó szárnyaikkal a napfényben. Daidalosz műhelyének ablakából füst bodorodott elő. – Leszállás! – kiáltotta Annabeth. – Ezek az új szárnyak sem bírják örökké! – Kíváncsi lennék meddig lehet velük a levegőben maradni – töprengett Rachel.

– Én nem akarom megtudni – felelte Annabeth. Az Istenek Völgye felé vitorláztunk. Amikor megkerültem az egyik sziklacsúcsot néhány hegymászó majdnem szívinfarktust kapott tőlem. Azután átsiklottunk egy út felett, és a Turista Központ teraszán leszálltunk. Javában benne jártunk már a délutánban, a hely kihaltnak tűnt, de a biztonság kedvéért lekaptuk a szárnyainkat. Amikor alaposabban is szemügyre vettem őket, beláttam, hogy Annabethnek igaza volt, a szárnyak erősen vedleni kezdtek és a ragasztó amivel a hátunkhoz rögzítettük őket, megolvadt. Sajnáltuk, hogy nem javíthatjuk meg őket, hogy megajándékozzuk vele a halandókat: sajnos ki kellett őket dobnunk a kávézó előtti kukába. Belenéztem a turisták által használt messzelátóba, de Daidalosz műhelyét hiába kerestem vele. Se füst se kitört ablak csak a csupasz sziklafal. – A műhely változtatja a helyét. Nem lehet tudni, hová költözött – mondta Annabeth. – Most mit tegyünk? Hogyan jutunk vissza a Labirintusba? Annabeth a távolban derengő Spikes Peak csúcsát szemlélte. – Ha Daidalosz meghalt lehet hogy

sehogy… Azt mondta hogy élete összeköttetésben áll a Labirintussal. Lehet hogy az egész Labirintus eltűnt, és Luke terve a tábor lerohanásáról csődöt mondott. Tysonra és Groverre gondoltam akik talán ott rekedtek a föld alatt. Ami pedig Daidaloszt illeti… igaz hogy elkövetett néhány szörnyűséges bűnt, és veszélybe sodorta mindazok életét akik egy kicsit is közel állnak a szívemhez de ilyen halált talán mégsem érdemelt. – Nem – szólalt meg Nico. – Daidalosz él. – Honnan tudod? – csodálkoztam. – Egyszerűen érzem, ha meghal valaki. Olyan ez, mint a fülzúgás egyszer csak elkapja az embert. – Grover és Tyson él még? – kérdeztem. – Nem tudom megmondani, mivel ők sem nem emberek sem nem félvérek. Nincs halandó lelkük. – Menjünk be a városba ott nagyobb eséllyel találunk bejáratot a Labirintusba. A táborba kell érnünk Luke és a hadserege előtt. – Üljünk repülőgépre! – javasolta Rachel. – Nem repülök – futott végig a hátamon a hideg.

– De hiszen az előbb is repültél! – Az csak vitorlázás volt méghozzá alacsonyan. Nem mintha nem lett volna ez is rizikós. De ahol a repülők járnak, az már Zeusz felségterülete. Felejtsd el! Különben sincs időnk repülőzgetni. A Labirintuson keresztül jutunk vissza a leghamarabb. Titokban abban reménykedtem hogy odalent megtaláljuk Grovert és Tysont is. – Egy kocsira lenne szükségünk ami a városba visz – mondta Annabeth. Rachel a parkoló felé nézett. Majd olyan képet vágott mintha olyasmit készülne tenni amit máris megbánt. – Bízzátok rám. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Annabeth. – Nyugi minden rendben lesz. Annabeth aggodalmas képpel bólintott: – Rendben. Én beugrom az ajándékboltba prizmáért. Megpróbálok vele szivárványt előidézni, hogy Íriszüzenetet küldhessek a tábornak. – Veled megyek! – csatlakozott Nico. – Kopog a szemem az éhségtől. – Akkor én Rachellel maradok – döntöttem el. – Találkozunk a parkolóban! Rachel a homlokát ráncolva fogadta

bejelentésemet mintha a terhére lennék. Elég rosszul esett de mit tehettem követtem a parkoló felé amelynek a szélén egy fekete autó várakozott. Egy sofőrrel ellátott Lexus volt, amilyenek Manhattanben furikáznak. A sofőr az autó mellet állt, és újságot olvasott. Sötét öltönyt és nyakkendőt viselt. – Mire készülsz? – kérdeztem. – Várj meg itt oké? – kérlelt. Rachel a sofőrhöz sétált, és mondott neki valamit. A sofőr a homlokát ráncolta. Rachel ismét megszólalt. A sofőr elsápadt, és sietve összehajtotta az újságot azután bólintott, majd előhalászta zsebéből a mobiltelefonját. A rövid hívás után kinyitotta Rachelnek a hátsó ajtót. Rachel felém mutatott, mire a sofőr szaporán bólogatni kezdett mintha csak azt mondaná amit csak akar hölgyem kívánsága számomra parancs. El sem tudtam képzelni, mitől lett ennyire lelkes. Nico és Annabeth éppen akkor lépett ki az ajándékboltból amikor Rachel visszajött értem. – Beszéltem Kheirónnal – szólalt meg Annabeth. – Igyekeznek felkészülni a küzdelemre. Azt akarja hogy menjünk viszsza, mert minden hősre szüksége van

a harcban. Sikerült fuvart találni? – A kocsi indulásra kész – válaszolt Rachel. A sofőr most egy homokszínű pantallót és rövid ujjú pólót viselő fickóval beszélt, talán azzal, aki eredetileg a Lexust rendelte. A kuncsaft háborogni kezdett, de a sofőr csak ennyit válaszolt: – Sajnálom uram. Vészhelyzet. Rendeltem egy újabb kocsit önnek. – Gyertek! – mondta Rachel és ügyet sem vetve a méltatlankodó férfira beszállt a kocsiba. Egy perc múlva már az úton suhantunk. A kocsiban bőrülések voltak és rengeteg hely a lábaknak. Fejtámaszokba épített lapos képernyős tévék gondoskodtak az utasok szórakoztatásáról és akinek enni vagy inni támadt kedve bizalommal fordulhatott az ásványvizekkel, üdítőkkel és rágcsálnivalókkal teli hűtőhöz. Mi természetesen rögtön kifosztottuk. – Hová parancsolja Miss Dare? – érdeklődött a sofőr. – Nem is tudom Robert. Egyelőre csak hajtson át a városon… és tartsa nyitva a szemét! – Ahogy parancsolja kisasszony! – Te ismered a sofőrt? – Nem. – Akkor meg miért hagyott ott csapotpapot

hogy segítsen neked? – Csak tartsd nyitva a szemed! Segíts keresni! Nem kaptam választ a kérdésemre. Már vagy egy fél órája kocsikáztunk Colorado Springsben de Rachel egyelőre nem talált semmi olyasmit, ami a Labirintus bejárata lehetett volna. Ami engem illet nem tudtam másra gondolni csak arra hogy Rachel válla a vállamhoz ér és hogy ki a csuda lehet ez a lány akinek elég egyet füttyentenie hogy akármelyik sofőr készségesen a rendelkezésére álljon. Amikor már egy kerek órája furikáztunk hiába úgy döntöttünk hogy észak felé indulunk Denverbe. Úgy okoskodtunk hogy egy nagyobb városban nagyobb eséllyel találjuk meg a Labirintus bejáratát. Egyre idegesebbek lettünk, mert az idő vészesen fogyott. De amint elhagytuk Colorado Springst Rachel felkapta a fejét: – Kanyarodjon le a főútról! A sofőr hátrapillantott: – Biztos benne kisasszony? – Mintha láttam volna valamit. Kanyarodjon le! A sofőr néhány manőver után letért a forgalmas útról. – Mit láttál? – kérdeztem csodálkozva

hiszen a városon kívül jártunk, ahol hegyeken, mezőkön, és elszórt tanyákon kívül nem sok minden akadt. Rachel arra kérte a sofőrt, hogy hajtson végig egy nem túl sok jót ígérő földúton. Elhajtottunk egy tábla mellett de nem tudtam elolvasni mert túl gyorsan mentünk. – Nyugati Bányaipari Múzeum – segített Rachel. Inkább tűnt régimódi, apró vasútállomásnak, mint múzeumnak. Néhány fúró egykét pumpa és kimustrált gőzlapátok árválkodtak az udvarán. – Ott van! – mutatott Rachel a közeli hegyre egy bedeszkázott és leláncolt bejáratra. – Egy régi bányabejárat. – Ez a Labirintus bejárata?! – kérdezte Annabeth. – Honnan vagy benne ilyen biztos? – Mert lesír róla! Legalábbis számomra. Érd be ennyi magyarázattal! Megköszönte a fuvart a sofőrnek, és mindannyian kiszálltunk. A sofőrnek eszébe sem jutott pénzt, vagy ilyesmit kérni. – Biztos benne hogy nincs szüksége rám Miss Dare? Én igazán nagyon szívesen segí… – Nincs! – szakította félbe Rachel. – Tényleg nincs Robert köszönöm! Innen

már egyedül is elboldogulunk. Mivel a múzeum zárva volt senki nem firtatta miért mászunk fel a bánya nyílásához. Amikor közelebb értünk a lakaton észrevettem Daidalosz jelét. De hogy Rachel ezt az apró jelet hogy szúrta ki az útról arról halvány gőzöm sincs. Amikor hozzáértem a lakathoz magától leesett. Lerúgtunk néhány deszkát és besétáltunk. Nem tudom jó hír-e vagy sem de visszajutottunk a Labirintusba. A földalagút egy kőfolyosóban folytatódott. Tekergőzött, szétágazott látszott rajta hogy megpróbál bennünket összezavarni. De Rachel eszén nem tudott túljárni. Gond nélkül megtalálta a helyes utat. Arra kértük hogy vezessen bennünket vissza New Yorkba és Rachel habozás nélkül kiválasztotta a megfelelő járatot. Legnagyobb meglepetésemre Rachel és Annabeth útközben beszélgetésbe elegyedtek. Annabeth eleinte Rachel családi hátteréről kérdezősködött, de miután a lány többször is kitérő választ adott végül az építészetnél maradtak. Kiderült hogy Rachel a művészettörténetnek köszönhetően sokat tud a témáról. New York épülethomlokzatairól társalogtak. „Jaj és te láttad már ezt meg ezt a bla-blabla…"

Inkább lekoptam és Nicóval folytattam az utat akivel egy ideig kínos csöndben lépkedtünk egymás mellett. – Kösz hogy utánunk jöttél – nyögtem ki. Nico résnyire húzta a szemét. Már nem tűnt dühösnek, de óvatos és gyanakvó maradt. – Ennyivel tartoztam neked azért amit a farmon tettél értem. Különben is kíváncsi voltam Daidaloszra. Minósznak bizonyos szempontból igaza volt. Daidalosznak meg kellett halnia. Senki sem menekülhet a halál elől ilyen sokáig. Ez egyszerűen természetellenes. – Tehát ezt szeretted volna? Daidalosz lelkét a nővéredére cserélni? Nico csak ötven méter múlva adott választ: – Hidd el, nekem sem volt könnyű! Csak holtakkal barátkozni. Tudni, hogy az élők közt többé nincs helyed, és hogy csak a holtak tisztelnek, de ők is csak félelemből. – Miért mondod hogy nincs helyed? A táborban barátokra lelnél. – Ugye ezt magad sem hiszed Percy? Nem válaszoltam. Igazság szerint tényleg nem voltam benne biztos. Nico mindig is furcsa fiú volt de Bianca halála óta egyenesen… ijesztő lett. Az apja szemét

örökölte – azt az izzó mániákus tekintetet, ami a zsenikre és az őrültekre jellemző. Tiszteletet parancsoló volt ahogy önmagát kiáltva ki szellemkirálynak elintézte Minószt de még én is egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam mellette. Mielőtt kitalálhattam volna, mit válaszoljak, Rachelbe ütköztem. Egy elágazáshoz értünk. A főalagútból egy mellékalagút ágazott el jobb felé. Egy fekete vulkanikus sziklába vájt csőszerű járat. – Mi az? – kérdeztem. Rachel a sötét folyosóba meredt. Az elemlámpa fényében Rachel arca olyan sápadtnak tűnt, mint Nico szellemeié. – Erre kell mennünk? – kérdezte Annabeth. – Nem. – Akkor miért álltál meg? – tudakoltam. – Hallgasd csak! – szólalt meg Nico. Az alagútból fütyülő szél közeli kijáratot jelzett. Orromat megcsapta egy ismerős illat – és rossz emlékeket csalt elő. – Eukaliptuszfák mint Kaliforniában – szólaltam meg. Tavaly télen amikor a Tamalpais-hegyen összecsaptunk Luke-kal és Atlasszal, a titánnal, a levegő éppen ilyen illattal volt terhes.

– Valami nagyon gonosz van a közelben. És nagyon erős. – Ez a halál szaga – tette hozzá Nico, amitől mindjárt jobban éreztem magam. – Ez lehet Luke bejárata. Bizonyára az Othrys-hegyről, a Titán Palotából nyílik. – Utánajárok – mondtam. – Percy állj meg! – Lehet hogy ott találom Luke-ot… és talán magát Kronoszt is. Ki kell derítenem mire készülnek! Annabeth habozott: – Akkor elkísérünk. – Szó se lehet róla! Túl rizikós! Ha Kronosz elkapja Nicót vagy akár Rachelt, felhasználhatja őket a saját céljaira. Maradj itt és vigyázz rájuk! Bár kihagytam a felsorolásból Annabeth miatt is nagyon aggódtam. Nem tudhattam hogyan viselkedne ha újra találkozna Luke-kal. A fiúnak túl sokszor sikerült már manipulálnia és becsapnia eddig is. – Nem mehetsz fel egyedül Percy! – aggódott Rachel. – Sietek, és nem csinálok semmi őrültséget! Annabeth előhúzta a zsebéből a Yankees-sapkát: – Akkor legalább ezt vedd fel! És vigyázz magadra!

– Köszi! Eszembe jutott hogyan váltunk el a múltkor a St. Helenhegyen. Akkor szerencsepuszit adott, most csak egy tökfödőt. – Itt jön a láthatatlan ember! – csaptam a fejembe és elindultam a sötét folyosón. Még el sem értem a kijáratot de már hallottam a telekhin kovácsok ugató morgó hangját. – Sikerült megjavítanunk a pengét! Az urunk nagyon hálás lesz nekünk! – hörögte az egyik. – Igen igen! – csaholt a másik. – Végtelenül hálás lesz nekünk! – Ööö… valószínűleg… Ugye, nem baj, ha én most lelépek? – kérdezte egy emberi hang. – Itt maradsz félvér és segítesz átadni az ajándékot. Ez nagy megtiszteltetés! – Nagy? Én mégis kihagynám – válaszolt a félvér. Megismertem a hangját. Ethan Nakamura volt az a srác akit futni hagytam miután az arénában megkíméltem hitvány életét. A kijárat felé araszoltam. Folyton emlékeztetni kellett magam hogy láthatatlan vagyok és nem vehetnek észre. Az alagútból kilépve hideg levegő csapott meg. A Tamhegyen álltam, a

felhős ég alatt szürkén hullámzott a Csendesóceán. A hegyoldalban, mindössze hatméternyire tőlem a két telekhin egy hosszú vékony fekete szövetbe burkolt tárgyat helyezett a sziklára. Ethan segíteni akart nekik a kicsomagolásban. – Vigyázz te bolond! Ha hozzáérsz a pengéjéhez a tested búcsút mondhat a lelkednek! Ethan nagyot nyelt: – Akkor inkább csináljátok ti. Rátok bízom a kicsomagolást! Feltekintettem a csúcsra ahol a fekete márványból épült erőd éppen olyan baljósan tornyosult fölém mint álmaimban. Egy túlméretezett mauzóleumra hasonlított tizenhat méteres falaival. Hihetetlennek tűnt, hogy a halandók mit sem látnak belőle, de eltakarta az örvénylő köd, ami a csúcsot elválasztotta a hegy alacsonyabb részeitől. A mágia átláthatatlan köde volt ez. Tölcséralakban örvénylettek fejem fölött a felhők. Atlasz az erőd mögött tartotta az eget. Bár nem láttam, hallottam távoli nyögéseit. – Íme a mű! – mondta az egyik telekhin és ünnepélyes ábrázattal felemelte a kardot. Ereimben megfagyott a vér. Egy másfél méteres szablya volt

holdsarló alakú pengével. Fából készült markolatát fekete bőr borította. A penge bronz- és fémszínben tündökölt. Kronosz ezzel a szablyával darabolta fel apját, Uranoszt, mielőtt az istenek megfosztották volna fegyverétől, hogy vele is ugyanazt műveljék, és darabjait a Tartarosz mélyére vessék. A tengeri démonok ezt a kardot javították meg. – Most már csak fel kell szentelni vérrel – morogta a telekhin. – Aztán a te segítségeddel félvér bemutatjuk ajándékunkat feltámadó urunknak! Vérem a fülemben dörömbölt. Semmi kedvem nem volt a szörnyű, fekete mauzóleum közelébe menni, de nem tehettem mást. Talán ez volt az egyetlen esélyem. Átvágtam egy sötét előcsarnokon, és a főterembe jutottam. A padló úgy fénylett mint egy mahagónizongora. Teljesen fekete volt mégis világított. A fal mellett fekete márványszobrok sorakoztak. Nem ismertem fel őket, de sejtettem, hogy az istenek előtt uralkodó titánokat ábrázolhatják. A terem végében két bronz parázstartó között állt az emelvény amely Kronosz arany szarkofágját tartotta. A teremben csak a tűz pattogása

hallatszott. Luke-nak nyomát sem láttam, ahogyan az őröknek sem. Egyedül voltam. Gyanúsan könnyűnek tűnt, de azért elindultam az emelvény felé. A szarkofág olyan volt amilyennek emlékeztem rá. Három méter hosszú – túl nagy ahhoz hogy emberi lényé lehessen. Az oldalát a halál és a pusztulás domborművei díszítették. Az egyik jeleneten isteneket vetettek harci szekerek alá és több kép egy-egy híres épület vagy templom lerombolását vagy porig égetését ábrázolta. A koporsóból jeges hideg áradt mintha egy hűtőládához közelítenék, a levegőben párállott a leheletem. Elővettem a kardomat, ismerős súlya kissé megnyugtatott. Eddig akárhányszor közelítettem Kronoszhoz a fejemben mindig megszólalt gonosz károgó hangja. Vajon most miért hallgat? A saját szablyájával szeletelték darabokra. Milyen látvány tárul majd elém ha kinyitom a koporsó fedelét? Képesek voltak új testet alkotni a számára és ha igen milyet? Nem kaptam választ a kérdéseimre. De annyit tudtam hogyha tényleg feltámadni készül, még azelőtt kell lekaszabolnom hogy megkaparintaná a fegyverét.

Valahogy meg kell állítanom. A koporsófedél még díszesebb volt: vérontások és a mindent leigázó erő képei sorakoztak rajta. A közepébe egy a görögnél is régebbi nyelv betűit, a varázslat nyelvének szimbólumait vésték. Nem mondhatnám hogy pontosan el tudtam olvasni, mégis sejtettem, mi áll rajta: KRONOSZ, AZ IDŐ URA. Amikor megérintettem a fedelet az ujjhegyeim szederjesek lettek és a kardomra zúzmara telepedett. Zajt hallottam a hátam mögül – közeledő hangokat. Cselekednem kellett. Lelöktem a koporsó fedelét hatalmas robajjal a földre zuhant. BAAANG! Felemeltem a kardomat. Eltartott egy darabig amíg felfogtam mit látok amikor a szarkofágba néztem. Szürke nadrágba burkolt emberlábakat. Egy fehér rövid ujjú pólót és hason öszszetett kezeket. A mellkasból ott ahol a szívnek kellett volna lennie hiányzott egy darab és akkora fekete lyuk tátongott a helyen mint egy lőtt seb. Csukott szem. Sápadt arc. Szőke haj… És egy forradás a bal arcon. A koporsóban Luke feküdt. Ledöfhettem volna, Árapály hegyét teljes erőmből a testébe szúrhattam volna. De úrrá lett rajtam a döbbenet. Nem

akartam hinni a szememnek. Hiába gyűlöltem Luke-ot hiába árult el nem fért a fejembe, mit keres a koporsóban, és miért tűnik teljesen és totálisan halottnak. Újra meghallottam a telekhinek hangját a hátam mögül. – Mi történt itt?! – kiáltott fel az egyik démon amikor meglátta a szarkofág fedelét. Elfeledkezve arról hogy láthatatlan vagyok, leugrottam az emelvényről, és elrejtőztem egy oszlop mögé. – Óvatosan! Lehet hogy már ébredezik! – mondta a másik démon. – Át kell adnunk az ajándékunkat most azonnal! A telekhinek az emelvény elé slattyogtak aztán térdre rogytak és előrenyújtották a becsomagolt szablyát: – Uram! Újrakovácsoltuk hatalma jelképét! Csend. A koporsó néma maradt. – Te bolond! – motyogta az egyik telekhin. – Előbb a félvér kell neki! Ethan hátrálni kezdett: – Hogy mi?! Rám célzol?! – Nem kell berezelni! – suttogta a másik. – Nem az életed kell neki. Csak a hűséged. Tegyél esküt, hogy őt fogod szolgálni az istenek helyett! Ennyi az egész.

– Ne! – Tudom hogy marhaság volt de lekaptam a sapkámat és előléptem az oszlop mögül. – Ethan ne hallgass rájuk! – Behatoló! – vicsorogtak rozmáragyaraikkal a démonok. – Az urunk hamarosan elbánik veled! Te meg mire vársz fiú?! Halljuk azt az esküt! – Ethan! Kérlek ne esküdj fel Kronosznak! Inkább segíts elpusztítani! Ethan felém fordította fejét. A szemén lévő kötés nem látszódott az arcára eső árnyékban. Ajkát szánakozva húzta el. – Én mondtam neked Percy hogy ne kíméld meg az életem. Hallottad már azt a kifejezést hogy „szemet szemért"? Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent ez, amikor isteni származásom feltárult előttem. Én Nemeszisz gyermeke vagyok a bosszú istenéé. A bosszúé amit tenni készülök. Az emelvény felé fordult: – Le az istenekkel! Mi jót tettek velem?! Látni akarom a pusztulásukat. Felajánlom Kronosznak a szolgálataimat! Az épület megremegett. Ethan Nakamura lábánál kék fényfátyol emelkedett ki a padlóból. Villogva a koporsó felé úszott mint egy elektromos felhő, majd leereszkedett a szarkofágba. Luke hirtelen felült. Szeme felpattant de

írisze nem volt többé kék – aranyszínű lett, mint a szarkofág. A szíve helyén sem ásított már sötét lyuk. Teste teljes volt. Könnyedén kipattant a koporsóból. Ahol földet ért lába alatt jégkráterek keletkeztek. Úgy meredt Ethanre és a telekhinekre szörnyű aranyszemével mint egy újszülött csecsemő, aki azt sem tudja, mit lát. Azután rám nézett és ajkára a viszontlátás mosolya kúszott. – Ez aztán a test! – szólalt meg. Hangja borotvapengeként szabdalta a bőröm. Mintha Luke-é lett volna de mégsem – ismerős hangjába egy másik, ijesztő hang vegyült, egy ősi és hideg hang mintha kardpengét élesítenének a köveken. – Te nem így gondolod Percy Jackson? Nem hogy mozdulni válaszolni sem tudtam. Kronosz hátravetett fejjel hahotázni kezdett. Arcán hullámzani kezdett a heg. – Luke tartott tőled – szólalt meg újra a titán. – Gyűlölete és féltékenysége hasznos volt a számomra. Engedelmessé tette. Ezt neked köszönhetem. Ethan rémülten összerogyott. Arcát a tenyerébe temette. A telekhinek remegve nyújtották Kronosz felé a szablyát. Végül sikerült magam összeszedni és a test felé ugrottam mely hajdan Luke-é

volt hogy kardomat a mellkasába döfjem de úgy pattant le róla a pengém mint egy öntöttvas szoborról. Láttam rajta, hogy jól szórakozik. Egyetlen legyintésétől átrepültem a termen és nekivágódtam egy oszlopnak. Alig bírtam felkászálódni. Mire a szemem előtt táncoló csillagokon kívül mást is láttam Kronosz a kezében tartotta szablyáját. – Ah… sokkal jobb lett! Intrikus ahogyan Luke nevezte. Illik rá a név. Most hogy újrakovácsolták majd tényleg bajt kever! – Mit művelt Luke-kal? – nyögtem fel. Kronosz felemelte a szablyáját: – Átadta nekem egész lényét, ahogy elvártam tőle De egy különbség azért van kettőnk között: ő félt tőled, Percy Jackson, de én nem. Ez volt az a pillanat amikor futni kezdtem. Gondolkozás és habozás nélkül. Álljak ki ellene ismét? Kösz nem. Inkább felveszem a nyúlcipőt. De a lábam ólomnehéz lett, az idő lelassult, mintha a körülöttem lévő világra zselét öntöttek volna. Ismerős érzés volt, és tudtam, hogy Kronosz műve. Ereje még az időt is visszahajlította önmagába. – Pucolj, kis hősöm, persze, csak ha tudsz! – vihorászott.

Hátranéztem a pengéjét suhogtatva kényelmesen közeledő Kronoszra. Szemlátomást ki akarta élvezni hogy a markában vagyok. A világ összes fegyvere nem lett volna elég hogy megállítsam. Nincs az a mennyei bronz! Három méterre járhatott tőlem, amikor kiáltást hallottam: – PERCY! Rachel volt. Valami elsuhant mellettem, és a kék, műanyag fésű a szeme között találta el Kronoszt. – Aú! – kiáltott fel a titán de most nem a saját hanem Luke meglepett és fájdalmas hangján. Ismét könnyűvé vált a lábam az ajtóhoz rohantam ahol Rachel Annabeth és Nico állt a rémülettől elkerekedett szemmel. – Luke! Veled meg mi… – kiáltott fel Annabeth de megragadtam a pólóját és magam után rántottam. Olyan gyorsan rohantam mint még soha igyekeztem minél messzebb kerülni az erődtől. Már majdnem elértük a Labirintus bejáratát, amikor felhangzott a világ leghangosabb ordítása. Kronosz hangja volt aki visszaszerezte uralmát Luke teste felett: UTÁÁÁNUK! – Nem! – kiáltott fel Nico, és tapsolt egyet. Az erőd előtt egy kamion

nagyságú, csipkés szélű szikla emelkedett ki a talajból. A földrengés erejétől a palota első oszlopai ledőltek. A telekhinek hangját elnyomta a robajlás. Porfelhők kavarogtak mindenfelé. Bevetettük magunkat a Labirintusba és továbbrohantunk. A titán isten kiáltásába belerázkódott a világ. 17. AZ ELVESZETT ISTEN MEGSZÓLAL Addig futottunk amíg bírtunk. Rachel ügyelt rá hogy kikerüljük a csapdákat. Csak egy célunk volt: minél távolabb kerülni a sötét hegyen ordító Kronosztól. Egy fehér barlangfolyosón álltunk meg. Nem hallottam már Kronosz hangját, de ettől még nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Nem tudtam másra gondolni csak azokra a Luke arcából rám meredő, természetellenesen sárga szemekre. – Nem bírom tovább – zihált Rachel mellkasára tapasztott kézzel. Annabeth aki még futás közben is sírt most leroskadt és térdei közé szorította a fejét. Zokogása visszhangzott az alagútban. Én Nico mellé ültem. Letette kardját az enyém mellé és remegő hangon felsóhajtott: – Ez kemény volt.

Azt hiszem ez elég jól összefoglalta a történteket. – Megmentetted az életünket. Nico letörölte arcáról a port. – Köszönd a lányoknak hogy odarángattak! Ez volt az egyetlen dolog amiben egyetértettek. Azt mondták segíteni kell rajtad ha nem akarjuk hogy mindent elszúrj. – Örülök hogy ennyire bíznak bennem – jegyeztem meg aztán a zseblámpámmal a barlangba világítottam. A cseppkövekről lassú esőként csepegett a víz. – Nico… ugye tudod hogy leleplezted magad. – Mivel? – Azzal a fekete sziklával. Nagyon emlékezetes volt. Ha Kronosz eddig nem sejtette ki vagy most már biztosan tudja hogy az Alvilág gyermeke. Nico a homlokát ráncolta: – Nem nagy ügy. Ejtettem a témát. Láttam rajta hogy megpróbálja palástolni ijedtségét és ezért nem tudtam hibáztatni. Annabeth felemelte fejét. Szeme vöröslött a sírástól. – Mi… mi történt Luke-kal? Mit tett vele? Beszámoltam neki arról mit láttam a koporsóban. Elmondtam hogyan

költözött Luke testébe Kronosz lelkének utolsó darabja is amikor Ethan Nakamura felajánlotta szolgálatait. – Ez lehetetlen. Hazugság. Nem hiszem hogy Luke… – Egész lényét Kronosz szolgálatába ajánlotta? Sajnálom Annabeth de Lukenak vége. – Nem igaz! Amikor Rachel hozzávágta a fésűjét, őt láttam! Bólintottam és a legnagyobb tisztelettel néztem Rachelre: – Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a titánok urához. Rachel zavarba jött: – Csak az akadt a kezem ügyébe… – Te is láttad – győzködött tovább Annabeth. – Amikor homlokon találta a fésű, ha kábán is, de ő állt előttünk. Néhány pillanatra visszanyerte az öntudatát. – Talán mert Kronosz nem szállta még meg teljesen de ez nem jelenti azt hogy Luke irányíthatná. – Te persze örülnél neki, ha kikiálthatnád ősgonosznak! – kiabált rám Annabeth. – Te nem ismerted őt azelőtt, Percy! Én ismertem! – Mi ütött beléd?! – csattantam fel. – Miért véded folyton?! – Mind a ketten az agyamra mentek! –

szólalt meg Rachel. – Leállnátok végre? Annabeth Rachel felé fordult: – Te maradj ki ebből, halandó! Ha a helyedben lennék… De nem tudta befejezni a mondatát mert hangja elcsuklott és keserves sírásra fakadt. Szerettem volna megvigasztalni de nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Még mindig le voltam blokkolva, mintha Kronosz időlelassító trükkje az agyamra is hatott volna. Azt sem fogtam fel amit a saját szememmel láttam. Kronosz él. Felfegyverezték. Megeshet hogy a világvége karnyújtásnyira van tőlünk. – Jobb ha szedjük a lábunkat. Utánunk fogja küldeni a szörnyeit – mondta Nico. Mindannyiunknak fogytán volt az ereje de nem volt más választásunk. Feltápászkodtam és Rachelt is felsegítettem. – Köszönöm amit odafent tettél – mondtam neki. Halványan elmosolyodott. – Nem akartalak elveszíteni… – Aztán elpirulva hozzátette: – Vagyis… de úgyis tudod miért tettem. Túl sokkal jössz nekem. Hogyan hajtom be a tartozást ha meghalsz? Annabeth mellé térdeltem: – Bocs az előbbiért! Tényleg mennünk kéne…

– Tudom. Én… Én… Már jól vagyok. A vak is látta hogy nincs jól. De talpra állt és folytattuk kanyargós utunkat a Labirintusban. – Vissza kell mennünk New Yorkba… Rachel el tudsz… – Ledermedtem. Zseblámpám fénye megakadt egy néhány méterre heverő, vörös ruhadarabon. Egészen pontosan egy rasztasapkán. Grover kedvenc tökfödőjén. Remegő kézzel emeltem fel. Mintha rátapostak volna egy nagy sáros csizmával. Azok után amiken aznap átmentem nem tudtam volna elviselni a gondolatot hogy Groverrel is történt valami. Aztán észrevettem még valamit. A folyamatosan csöpögő víztől lágy földön lábnyomokat fedeztem fel, bal felé vezettek. Egy nagy tappancsosét – ezek bizonyára Tyson nyomai lehettek és apró patákét amiket Grover hagyhatott maga után. – Kövessük őket! Arra mentek. Úgy látom, egészen friss nyomok. – És mi lesz a Félvér Táborral! Kifutunk az időből – figyelmeztetett Nico. – Meg kell találnunk őket. A barátainkról van szó – állt a pártomra Annabeth.

Felkapta Grover széttaposott sapkáját és követni kezdte a nyomokat. Semmi jóban nem reménykedtem amikor én is nekivágtam. Aljas egy alagút volt. A legkülönbözőbb szögekben lejtett ráadásul csúszott a sártól. Inkább szánkáztuk mintsem gyalogoltunk. Végre elértünk a lejtő aljára, és egy nagy, cseppkőoszlopos barlangban találtuk magunkat. A barlang közepét föld alatti folyó metszette ketté. Tyson a folyó partján ült és az ölében dajkálta Grovert. A szatír szeme csukva volt és nem mozgott. – Tyson! – kiáltottam oda neki. – Percy! Gyere gyorsan! Odarohantunk. Grover szerencsére életben volt de úgy reszketett mint aki mindjárt halálra fagy. – Mi történt? – kérdeztem. – Sok minden – mormogta Tyson. – Nagy kígyó. Nagy kutya. Emberek karddokkal. De aztán… a barlang közelében Grover izgatott lett. Futni kezdett. Amikor idáig ért elbukott. Aztán így maradt. – Mondott valamit? – kérdeztem. – Csak annyit hogy közel vagyunk. Aztán beverte a fejét a sziklába. Mellé térdeltem. Legutóbb akkor láttam ilyen állapotban Grovert amikor Új-

Mexikóban megérezte a Pán közelségét. Körbeforgattam zseblámpámat a barlang csillogó kövein. A túlsó végében hatalmas kristályoszlopok álltak mintha gyémántból lettek volna közöttük pedig egy másik barlangba lehetett jutni ahol… – Grover! Ébredj! – költögettem. – Öööööööhhhh. Annabeth is mellé térdelt és jéghideg folyóvizet loccsantott a képébe. – Ummm – kezdett rezegni Grover szempillája. – Percy Annabeth! Hol… – Semmi baj. Csak elájultál. Nem bírtad elviselni a közelségét. – Hm. Már emlékszem! A Pán! – Igen. A bejáraton túl valami hatalmas vár rád. Mivel Tyson és Grover még nem találkozott Rachellel gyorsan bemutattam őket egymásnak. Amikor Tyson dicsérni kezdte Rachel szépségét Annabeth orrcimpái remegni kezdtek mintha tüzet készülne fújni. – Gyere Grover! Támaszkodj rám bátran! – biztattam kecske pajtásom. Annabethszel felsegíttettük Grovert és átgázoltunk vele a föld alatti folyón. Az áramlás erős volt. A víz a derekunkig ért. Az akaraterőmmel elértem, hogy ne legyek vizes. Hasznos kis képesség de a többieken nem segített és a hideget

továbbra is éreztem mintha egy hólavinán vágnék át. – A Carlsbadi-barlangokban lehetünk – vélte Annabeth vacogó fogakkal. – Talán egy felderítetlen részében. – Honnan veszed? – Carlsbad Új-Mexikóban található. Ez megmagyarázná a múlt télen történteket. Bólintottam. Grover legutóbb akkor veszítette el az eszméletét amikor tavaly áthaladtunk Új-Mexikón. Ott járt legközelebb a Pánhoz. Kikecmeregtünk a folyóból és továbblépkedtünk. Ahogy a kristályoszlopok egyre közelebbről tornyosultak fölénk, úgy kezdtem egyre áthatóbban érezni a következő barlangból kiáradó erőt. Nem először kerültem már istenek közelébe, de ez most valahogy más volt. A bőröm elektromosságtól bizsergett. Olyan frissnek és kipihentnek éreztem magam mint a legjobb alvások után. Egyre erősebb lettem, szinte kinyíltam, mint a virágok a gyorsított filmfelvételeken. A barlangból áradó illatnak semmi köze nem volt az alagútban terjengő dohszaghoz. A nyári napok virág- és faillata szállt felém. Grover nyüszíteni kezdett izgalmában. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon

de még Nicónak is elállt a szava. A barlangba lépve Rachel felkiáltott: – Hú! Ez nem semmi! A falakon vörös zöld és kék kristályok csillogtak. A furcsa derengésben lenyűgöző növények nőttek – óriásorchideák és csillag alakú virágok a falakat indák futották be rajtuk bíborés narancssárga bogyók híztak. Lábunk alatt selymes zöld mohaszőnyeg. A barlangnak magasabb volt a mennyezete, mint egy katedrálisnak és úgy ragyogott mint egy galaxisnyi csillag. A barlang közepén egy aranyozott U alakú római ágy terpeszkedett rajta rengeteg selyempárna. Körülötte régen kihalt állatok heverésztek: egy dodó madár, egy emlős, ami mintha a farkas és a tigris keveréke lett volna továbbá egy hatalmas rágcsáló talán a tengerimalacok ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas mamut lépkedett az ormányával gyümölcsöket tépegetve. Az ágyon egy vénséges szatír ült és égszínkék szemével figyelte ahogy közeledünk. Göndör haja és hegyes szakálla hófehér volt, de még a lába is ősz szálaktól szürkéllet. Hatalmas, csillogó barna csavart szarvai voltak. Ezeket már nem lehetett volna sapka alá rejteni ahogy Grover tette a sajátjaival.

A nyakába akasztva pánsíp lógott. Grover térdre rogyott az ágy előtt: – Nagy Pán! Az isten kedvesen mosolygott rá de szomorúság csillogott a szemében: – Grover kedves bátor szatírom! Már régóta vártalak! – Sa-sajnos eltévedtem – mentegetőzött Grover. A Pán felkacagott. Gyönyörűen tudott nevetni. Kacagása, mint a tavasz első fuvallata, reménnyel töltötte meg a barlangot. A tigris-farkas fújt egyet és fejét gazdája térdére fektette. A dodó szeretettel csipkedte az istenség patáit és furcsa hang szüremlett a csőréből. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az Its a Small Worldöt dúdolja. De a Pán fáradtnak tűnt, teste hullámzani kezdett, mintha ködből lenne. Amikor észrevettem hogy a barátaim kivétel nélkül letérdelnek és tiszteletteljesen pislognak a Pánra én is követtem példájukat. – Dúdol a dodója – mondtam ostobán. A Pán szeme felcsillant: – Igen ez Dudu az én kis primadonnám. Dudu a dodó mintha megsértődött volna, mert a Pán térdébe csípett és egy gyászindulót kezdett dúdolni.

– Örülök hogy tetszik a búvóhelyem kedveseim! – mondta a Pán. – Ez az utolsó igazán érintetlen helyek egyike. A fenti birodalmam már a múlté. Csak aprócska rejtekhelyek maradtak. Kis természetdarabok. Ez a hely talán még fennmarad… egy darabig. – Uram kérem jöjjön velem hogy a Vének is higgyenek nekem! Nagyon fognak örülni! Megmenthetné a világot! – kérte Grover. A Pán Grover hajába túrt az ujjaival: – Te olyan fiatal vagy, Grover, olyan jó és őszinte. Jól választottam. – Választott? Nem egészen értem… A Pán teste villogni kezdett és egy pillanatra ködgomollyá változott. A tengerimalac rémült visítással az ágy alá iszkolt. A gyapjas mamut idegesen felhorkantott és Dudu a szárnya alá dugta a fejét. Aztán a Pán visszanyerte régi alakját. – Annyi eont átaludtam – kezdte az isten kétségbeesetten. – Álmaim sötétek voltak. Frissen ébredtem de egyre kevesebb ideig bírtam ébren. Azt hiszem közeledem a véghez. – Mi?! – kiáltott fel Grover. – Ne! De hiszen itt van! – Kedves szatírom – kezdte a Pán – már kétezer évvel ezelőtt figyelmeztetni

akartam a világot. Egy szatírt kértem meg, hogy segítsen. Lyszasznak hívták és nagyon hasonlított rád. Epheszoszban élt az volt a feladata hogy világgá kürtölje a hírt. Annabeth szeme elkerekedett. – Az a régi történet az Epheszosz mellett elhajózó tengerészről, aki egyszer csak kiáltást hallott a partról: „Mond el mindenkinek hogy a Nagy Pán halott!" – Hazugság volt! – fakadt ki Grover. – A hozzád hasonlók nem tudták elfogadni ezt – sóhajtott a Pán. – Az olyan drága csökönyös szatírok mint te sohasem tudták elfogadni a távozásom! És ezért nagyon szeretlek benneteket de csak késleltetni tudjátok aminek meg kell történnie megakadályozni nem. Csak meghosszabbítjátok fájdalmas haláltusám a hajnali sötétségben! Ideje hogy véget érjen. – Az lehetetlen! – kiáltotta Grover remegő hangon. – Kedves Grover – kérte a Pán – fogadd el az igazságot. A barátod, Nico, tudja, miről van szó. Nico lassan bólintott: – Haldoklik. Rég meg kellett volna halnia. Már csak önmaga árnyéka. – De az istenek nem halhatnak meg! –

ellenkezett Grover. – De eltűnhetnek – mondta a Pán – ha létezésük értelmetlenné válik. Amikor hatalmuk elszáll és szent helyeik megszűnnek. A vadon olyan kicsi már Grover olyan megtépázott hogy nincs az az isten aki megmenthetné. A birodalmam a múlté. Ezért kérlek meg rá hogy vidd el az üzenetem. Térj vissza a tanácshoz. Mondd el minden szatírnak driádnak és a többi erdei szellemnek hogy a Nagy Pán tényleg halott. Beszélj nekik az elmúlásomról nem szabad tovább arra várniuk hogy megmentem őket. Mert nem vagyok rá képes. Csak magatok válthatjátok meg saját magatokat. Nektek… Nem fejezte be a mondatát, mert a dúdolni kezdő Dudura nézett: – Jól hallom Dudu? – csattant fel – Te megint a Gyere el!t dúdolod?! Dudu ártatlanul pislogott rá sárga szemével. A Pán felsóhajtott: – Ez az állandó cinizmus… De vissza a feladathoz! Mindenkihez el kell jutnia az üzenetemnek. – De… Nem! – nyüszített Grover. – Erősnek kell lenned. Megtaláltál, és most el kell engedned. Át kell venned a terhemet. Egyetlen isten ezt már nem

bírja el a vállán. Mindannyiótoknak cipelnie kell. Amikor a Pán tiszta kék szemével a szemembe nézett rádöbbentem hogy nemcsak a szatírokra céloz hanem a félvérekre és az emberekre is. Mindenkire. – Percy Jackson tudom mit láttál ma. Ismerem a kételyeidet. Egy valamit elárulhatok: ha eljön az idő, a szíved nem ismer majd félelmet. Annabethhez fordult: – Athéné lánya közeleg az időd. Egy olyan darabban vár rád főszerep, amire nem is számítottál. Most Tyson következett: – Küklopsz mester, ne csüggedj! A hősökről sokszor többet képzelünk mint amilyenek valójában. De a te neved Tyson tovább él majd generációkon keresztül. És végül hozzád szólok Miss Rachel Dare… Rachel arca megrándult amikor meghallotta a nevét. Hátrálni kezdett, mintha valami bűnt követett volna el, de a Pán csak elmosolyodott. Felemelt kézzel megáldotta. – Tudom hogy azt hiszed nem leszel képes jóvátenni. De neked is ugyanakkora hatalmad van mint az apádnak – mondta a Pán.

– Én… én… – csuklott el Rachel hangja és könny gördült végig az arcán. – Tudom hogy nehéz elhinni. Nem kell mást tenned csak várni a megfelelő alkalomra. Végül újra Groverre nézett: – Kedves szatírom rád bízhatom az üzenetem? – Kép-képtelen vagyok rá… – Menni fog – biztatta a Pán. – Te vagy a legbátrabb és a legerősebb. A szíved őszinte. Te erősebben hittél bennem, mint bárki más ezért vár rád a feladat hogy átadd az üzenetem és ezért kell neked elsőnek elengedned. – Nem akarlak elengedni. – Tudom – felelte az isten. – A nevem Pán… eredetileg azt jelentette, hogy egyszerű, de ma már azt jelenti, minden. A vadon szellemét mindenkinek át kell adnod akivel találkozol. Azt üzenem nekik hogyha meg akarják találni a Pánt magukban kell keresniük! Állítsátok helyre a természetet, négyzetméterről négyzetméterre. Mindenki abban a sarkában kezdje a világnak ahol lakik. Ne várjatok senkire még az istenekre sem hogy megcselekedje ezt helyettetek. Grover megtörölte a szemét és lassan felállt: – Az egész életemet annak szenteltem

hogy megtaláljalak. De most… elengedlek téged. A Pán elmosolyodott. – Köszönöm kedves szatírom! Fogadjátok utolsó áldásom! Azzal lehunyta a szemét és szertefoszlott. A fehér ködgomoly energiafoszlányokra bomlott de ebben az energiában – Kronosz kék kisüléseivel ellentétben – semmi ijesztő nem volt. Egy-egy füstcsík kúszott mindannyiunk szájába de úgy láttam hogy Grover szájába valamivel több jutott. A kristályok elhalványultak az állatok bánatosan bámultak maguk elé. Dudu a dodó szomorúan felsóhajtott, aztán a többi élőlénnyel együtt ő is elszürkült és porrá lett. A hajdan zöld indák elszáradtak és egy sötét barlangban találtuk magunkat egy üres ágy előtt. Felkapcsoltam az elemlámpám. Grover felsóhajtott. – Jól vagy? – tudakoltam. Idősebbnek látszott, és sokkal szomorúbbnak. Elvette a sapkáját Annabethtől, letörölte róla a sarat, aztán egy határozott mozdulattal göndör fejébe csapta. – Induljunk hogy mindenkinek elmondhassuk hogy a Nagy Pán halott. 18. GROVER PÁNIKOT KELT

ALabirintus kisebbnek tűnt. De mire Rachel visszavezetett bennünket a Times Square-re mégis úgy éreztem mintha futva tettem volna meg az utat ÚjMexikóból. Előmásztunk a Marriot pincéjéből, megálltunk a járdán a ragyogó, nyári napsütésben és hunyorogva néztük a forgalmat. Hirtelen nem is tudtam volna eldönteni, melyik tűnt valótlanabbnak: New York vagy a barlang ahol a szemünk láttára halt meg egy isten. Egy jól visszhangzó sikátorba vezettem a csapatot és hangosat füttyentettem. Egy perc múlva Rachel meglepetten levegő után kapkodott: – Gyönyörűek! Az égből egy pegazuscsorda ereszkedett alá a felhőkarcolók között. Fekete Péter repült elöl, őt követte négy fehér barátja. Szevasz, főnök!, szólalt meg a fejemben a hangja. De jó hogy élsz! – Én is örülök neki. Mázlim volt. Egy gyors fuvarra lenne szükségünk a táborig. Az a specialitásom. Ember, ezt a küklopszot is magaddal rángattad?! Guidó, hogy van a hátad? Mert a fuvar után sajogni fog… Guido egy darabig morgott és panaszkodott de végül ráállt hogy

elvigye Tysont. Rachel kivételével mindannyian nyeregbe szálltunk. – Azt hiszem eljött a búcsú ideje – fordult felém. Zavartan bólintottam. Mindketten tudtuk hogy nem jöhet velünk a táborba. Annabethre néztem de úgy tett mintha nagyon lekötné hogy kényelmesen elhelyezkedjen a nyeregben. – Köszönöm Rachel. Nélküled nem sikerült volna – válaszoltam. – Ilyen bulit kar lett volna kihagyni. Persze azt leszámítva hogy majdnem meghaltunk meg hogy a Pán… – csuklott el Rachel hangja. – Mondott valamit az apádról – jutott eszembe. – Te tudod mire célzott? Rachel a hátizsákja pántját babrálta. – Az apám… az apám munkájára. Tudod, ő afféle híres üzletember. – Vagyis… te gazdag vagy? – Valami olyasmi. – Akkor ezért segített az a sofőr. Elég volt meghallania, hogy kinek a lánya vagy és… – Igen – vágott a szavamba Rachel. – Percy az apám telkekkel kereskedik. Körberepüli a világot beépítetlen területek után kutatva – remegett meg a hangja. – A vadon. Ő… felvásárolja a vadont. Én is utálom de ráereszti a

földgyalukat és a helyére ronda lakóövezeteket és bevásárlóközpontokat építtet. Most hogy láttam a Pánt… Azt ahogyan meghalt… – Hé ne okold magad! – Ezt azért mondod mert még nem hallottad a legrosszabbat. Én… nem szeretek a családomról beszélni. Nem akartam hogy tudd. Bocs. Jobb lett volna ha meg sem szólalok. – Ugyan! Minden oké! Figyelj Rachel nagyon sokat segítettél! Átvezettél a Labirintuson. Bátran viselkedtél. Nem érdekel, mit művel az apád. Rachel hálásan nézett rám: – Ha megint kedved szottyanna együtt lógni egy halandóval… akkor tudod a számom. – Persze majd egyszer rád csörgök! Összevonta a szemöldökét. Úgy látszik, nem tűntem elég lelkesnek pedig örültem az ajánlatnak. Csak az zavart hogy olyan sokan álltak körülöttünk. Ráadásul az elmúlt napokban érzelmileg meglehetősen összezavarodtam. – Az akartam mondani hogy… nagyon jó lenne újra találkozni. – A számom nincs benne a telefonkönyvben. – Már megadtad. – Ugyan! Biztosan lekopott már a

kezedről! – Az igaz, de… Tudom fejből. Lassan elmosolyodott. Most már sokkal boldogabbnak tűnt. – Remélem hamarosan találkozunk Percy Jackson! Menj és mentsd meg a világot helyettem is rendben? – búcsúzott el. Kisétált a Fifth Avenue-ra, és eltűnt a tömegben. Amikor visszafordultam észrevettem hogy Nicónak gondjai támadtak a pegazusával. Az állat nem hagyta hogy a hátára üljön. Dögszaga van, fintorgott a pegazus. Most mit izélsz, Húsos Pite?!, rótta meg Fekete Péter. Én sok büdös félistennel találkoztam már. Nem tehetnek róla, ilyen a szaguk! Nyugi, Főnök, nem rád értettem! – Menjetek nélkülem! Semmi kedvem visszamenni abba a hülye táborba! – Nico szükségünk van a segítségedre! – fordultam felé. Összefonta karját a mellkasa előtt, és a homlokát ráncolta. Annabeth a vállára tette a kezét. – Nico kérlek! Zord arckifejezése lassan megenyhült. – Na jó – egyezett bele vonakodva. – De csakis a te kedvedért. És egy perccel sem maradok tovább a szükségesnél!

Kérdő tekintettel néztem Annabethre. – Mi történt közöttetek hogy Nico hirtelen így hallgat rád? Annabeth válasz helyett kiöltötte rám a nyelvét. Végre mindenki lóháton ült. Kilőttünk a levegőbe, hamarosan az East River fölött jártunk és Long Island terpeszkedett előttünk. A bungalóknál landoltunk és szinte nyomban Kheirónba a pókhasú Silenusba és az Apolló-csapat néhány íjászába botlottunk. Kheirón fél szemöldökét kérdőn felvonva nézett új vendégünkre Nicóra. Ha azt hittem Kheirónt meglepi a hír hogy Quintus és Daidalosz ugyanaz a személy vagy hogy Kronosz felébredt akkor nagyot tévedtem. – Sejtettem – hangzott válasza. – Sietnünk kell! A titánistent talán sikerült egy időre megállítani, de a csapatai bármelyik pillanatban áttörhetnek. Vérre éheznek. A harcosaink már a helyükön vannak. Gyertek ti is! – Álljunk meg egy szóra! – akadékoskodott a vén szatír. – Szeretném tudni mi a helyzet a Nagy Pánnal? Három hetet késett Grover! A kutatási engedélyét fújhatja! Grover felsóhajtott és egyenesen Silenus

szemébe nézett: – A kutatási engedély nem számít többé. A Nagy Pán halott. Eltávozott és ránk hagyta szellemét. – Mi?! – vörösödött el a szatír feje. – Miféle szentségtörő hazugsággal jön megint! Ha így folytatja, száműzetem, Grover Underwood! – Igazat mond – siettem Grover segítségére. – Ott voltunk amikor a Pán eltávozott. Mindannyian. – Az lehetetlen! Akkor mind hazudnak! Maguk közönséges környezetszennyezők! Kheirón Grover arcát tanulmányozta: – Majd később visszatérünk rá. – Most kell megbeszélnünk! – kiáltotta Silenus. – Egyszer és mindenkorra le akarom törni a szarvát éhnek a kis… – Silenus – szakította félbe az őrjöngő szatírt Kheirón. – A táboromat hamarosan megtámadják. Ha a Nagy Pán ügye várhatott kétezer évet egy-két óra igazán nem számít. Persze ha megéljük a ma estét. Ezzel az optimista kijelentéssel ott hagyott bennünket elvágtatott az erdőbe íjjal a kezében, hogy kövessük, ahogy tudjuk. Ez volt a legnagyobb hadművelet, amit a táborban valaha láttam. Mindenki a tisztáson állt talpig páncélban de most

n e m Kapd el a zászlót! játékra készültünk. A Héphaisztosz-csapat csapdákat állított a Labirintus kijárata köré: szögesdrót akadályok görögtüzes edényekkel teli vermek és hegyes nyársak várták a behatolókat. Beckendorf két kamion nagyságú katapultot állított fel és megcélozta velük Zeusz Öklét. Az Árész ház tagjai legelöl foglalták el harcállásukat és Clarisse parancsára klasszikus görög falanxba rendeződtek. Az Apolló- és az Árész srácok az erdőben rejtőztek el íjaikkal. Sokan a lombok között kerestek búvóhelyet. Még a driádok kezében is íjakat láttam a szatírok pedig bunkósbotokkal indultak harcba pajzs gyanánt durva fakérget emeltek maguk elé. Annabeth nyomban csatlakozott a társaihoz, akik egy sátorból a hadműveleteket irányították. A sátor előtt szürke, bagolycímeres zászló lobo gott. A tábor biztonsági főnöke, Árgus állt őrt a bejáratnál. Az Aphrodité kölykök a csatába indulók páncéljait igazgatták és a lovak sörényét fésülgették. De a Dionüszosz gyerekek sem tétlenkedtek. Apjuknak egyelőre nyomát sem lehetett látni, de szőke ikrei ide-oda futkostak ásványvizes palackokat és dobozos üdítőket kínálva

a verítékező harcosoknak. Egész ütőképes csapatnak látszódtunk, de Kheirón mégis ezt ismételgette: – Kevés nagyon kevés… Eszembe jutotta amit a Labirintusban láttam a szörnyek Anteusz arénájában Kronosz ereje amit a Tam-hegyen éreztem és a szívem összeszorult. Kheirón jól mondja: tényleg kevés, de a tőlünk telhető legtöbb… Életemben először azt kívántam bárcsak a táborban lenne Dionüszosz de nem voltam benne biztos hogy segíteni tudna rajtunk. Ha harcra kerül a sor az istenek nem avatkozhatnak bele csak távolról figyelhetik – ez a szabály. A titánok persze fittyet hánytak a szabályokra. A tisztás szélén Grover Borókával beszélgetett. A lány feltartott karral hallgatta beszámolóját. Szemében zöld könnyek gyűltek a Pán halálhírére. Tyson a Héphaisztosz-csapatnak segített a védekezésben. A katapultok mellé hatalmas sziklákat hordott lövedéknek. – Maradj mellettem Percy, a csata kezdetéig! Először felmérem mi vár ránk aztán oda küldelek majd ahol a legnagyobb szükség lesz rád! – kérte Kheirón. – Láttam Kronoszt – nyögtem ki mert még mindig nem tértem magamhoz a

döbbenettől. – Szemtől szembe álltam vele. Luke volt. És mégsem ő… Kheirón megsimította íja idegét: – Ha jól sejtem aranysárga szeme volt. És a közelében lelassult az idő. Bólintottam. – Hogyan költözhetett halandó testbe? – Nem tudom Percy. Az istenek emberalakot ölthetnek akár hosszabb időre is, de hogy beleköltözzenek valakibe… isteni lényüket halandó testtel ötvözve… Luke testének minden emberi számítás szerint porrá kellett volna égnie. – Kronosz azt mondta dolgoznak még a testén. – Nem szívesen gondolok bele hogy mit jelent ez. De talán Kronosz ereje kisebb lesz. Legalábbis arra az időre, ameddig emberi testbe kényszerül. Mert az ugyan formát ad neki de talán korlátozza is. – Kheirón, ha ő fogja vezetni a támadást… – Nem hinném fiam. Érezném ha közeledne. Lehet hogy erre készült de a számításait alaposan keresztülhúztad amikor a fejére döntöttétek a tróntermet. – Aztán szemrehányóan hozzátette: – Te meg az a Hadész ivadék. Gombócot éreztem a torkomban: – Bocsánat tudom hogy el kellett volna

mondanom de… Kheirón felemelte a kezét: – Megértem, miért döntöttél így, Percy. Felelősnek érezted magad. Meg akartad védeni. De ígérd meg fiam hogy bízni fogunk egymásban ha ezt túléljük… – Kheirón hangja elcsuklott mert talpunk alatt megremegett a föld. A harcmezőn mindenki felkapta a fejét. Clarisse kiadta a parancsot: – Összezárni a pajzsokat! És a titánisten hadserege kitört a Labirintusból. Nem ez volt az első ütközet, amiben részt vettem, de az biztos, hogy a legnagyobb. Azzal vette kezdetét hogy tucatnyi laisztrügón zúdult ki a földből, olyan hangos csatakiáltást hallatva, hogy majdnem megrepedt tőle a dobhártyám. Pajzsaik összepréselt autóroncsok voltak a bunkósbotjuk egy-egy rozsdás ácskapcsokkal megtűzdelt fatörzs. Egyikük ordítva az Árész-csapatra támadt és botjának egyetlen suhintásával elsöpörte az egész falanxot. A harcosok rongybábukként repültek a levegőbe. – Tűz! – kiáltott fel Beckendorf. A katapult két sziklát lőtt ki az óriásokra. Az első sziklát az egyik óriásnak sikerült hárítania, még csak be sem horpadt tőle a pajzsa. De a második kő mellkason

találta a társát és az óriás elterült. Apolló íjászai nyílzáporral köszöntötték a behatolókat. A nyílvesszők beleálltak vastag páncéljaikba és a laisztrügónokat óriássündisznókká változtatták. Néhány vesszőnek sikerült utat találnia a páncélzat résein és a szerencsétlenül járt óriások megsemmisültek a mennyei bronz érintésétől. De amikor már úgy tűnt, hogy felülkerekedünk a laisztrügónokon, megérkezett az erősítés: harmincnegyven páncélba öltözött lándzsákkal és harci hálókkal felfegyverzett kígyónő. Egyszerre több irányból támadtak. Néhányuk beleesett a Héphaisztoszcsapat által felállított csapdákba. Az egyik fennakadt a hegyes nyársakon, könnyű céltáblának kínálkozva az íjászoknak. Egy másik szörny lába beleakadt a görögtüzes aknák drótjába és a robbanás lángba borított több kígyónőt. A többieket Árgus és Athéné gyermekei várták. Láttam ahogy Annabeth kivont karddal rátámad egyikükre. Tysonnak valahogy sikerült meglovagolnia az egyik óriást és bronzpajzsával csapkodta a fejét: BANG! BANG! BANG! Kheirón halálos nyugalommal lőtte ki egymás után a nyílvesszőket, és minden lövésével újabb szörnyet terített le. De a

Labirintusból további ellenfelek érkeztek. Egy pokolkutya ron tott ki az alagútból – természetesen nem Mrs. OLeary és a szatírokra támadt. – Most te jössz Percy! – engedett el Kheirón. Előrántottam Árapályt, és támadásba lendültem. A harcmezőt átszelve szörnyű dolgokat tapasztaltam. Az egyik ellenséges félvér Dionüszosz fiával küzdött aki nem jelentett számára ellenfelet. Karon szúrta a fiút aztán leütötte kardja markolatával. Dionüszosz gyermeke elesett. Egy másik ellenséges harcos égő nyílvesszőket lőtt a fák közé nem kis riadalmat keltve a mi íjászaink és a driádok körében. Egy tucatnyi kígyónő otthagyta a tűzvonalat, és a táborba vezető ösvényhez indult mintha ismernék a járást. Ha sikerül meglépniük úgy égethetik fel az egész tábort hogy még csak ellenállásba sem ütköznek. Csak Nico di Angelo volt a közelben. Ledöfött egy telekhint fekete sztűgiai pengéje a szörny testébe hatolt, és addig szívta életerejét, amíg nem maradt belőle más, csak por és hamu. – Nico! – figyelmeztettem. Abba az irányba kapta a fejét amerről a veszélyt jeleztem. A közeledő kígyónők láttán

egyből tudta, mit kell tennie. Nagy levegőt vett, és feltartotta fekete kardját: – Szolgáljatok! A föld megremegett, majd szétnyílt a szörnyek előtt, és a szakadékból élőhalott katonák másztak elő. Rémesebbnél rémesebb hullák különböző történelmi korok egyenruháiban: katonák az amerikai függetlenségi háborúból római centuriók Napóleon lovasai csontvázlovak hátán. Egyszerre rántottak kardot mind, és a kígyónőkre támadtak. Nico térdre hullott, odaugrottam hozzá hogy megnézzem jól van-e. A pokolkutya az erdő felé űzte a szatírokat. Utána vetettem magam. A szörny az egyik szatír felé kapott de az elugrott elő le. Ezután egy lassabb társára ugrott. A szatír kéregpajzsa megreccsent amikor felbukott. – Hé! – kiáltottam fel. A pokolkutya felém kapta a fejét és morogva rám támadt. Szétmarcangolt volna a karmaival ha a hátamra esve nem akad meg a kezem Beckendorf görögtüzes edényében. A pokolkutya képébe vágtam, mire az élő fáklyává változott. Zihálva kúsztam minél távolabb a lángoktól.

A szatír akit a kutya eltaposott mozdulatlanul feküdt. Oda akartam szaladni hozzá de ekkor meghallottam Grover kiáltását: – Percy! Erdőtűz támadt. Boróka fájától alig néhány méterre lángok morogtak. A driád és Grover kétségbeesve próbálta megmenteni. Grover esődalt kezdett fújni a sípján, míg Boróka zöld sáljával csapkodta a lángokat. De csak rontottak a helyzeten. Feléjük futottam. Párbajozó harcosok és óriáslábak közt siklottam el. A legközelebbi vízlelőhely a patak volt, ami tíz méterre csobogott tőlünk. Segítenem kellett rajtuk. Összpontosítottam. Valami megrándult a gyomromban és a fülem zúgni kezdett. A fák között víz söpört át és elöntötte a tüzet Borókástól, Groverestől, mindenestől. Grover, mint egy szőrős vízköpő, vizet spriccelt ki a száján: – Kösz haver! – Szívesen máskor is! – rohantam vissza a harctérre. Grover és Boróka követett. Grovernek bunkósbot volt a kezében Boróka pedig egy régimódi nádpálcára hasonlító vesszővel fegyverezte fel magát. Olyan dühösnek

tűnt, mintha ki akarná vele porolni az ellenség hátsóját. Amikor úgy látszott, hogy a küzdelem újból kiegyenlítődött, és feltámadt bennünk a remény a Labirintusból hátborzongató túlvilági kiáltás harsant és messzire visszhangzott. Kampé szökkent az ég felé kiterjesztett denevérszárnyakkal majd Zeusz Öklére telepedett és onnan figyelte a vérontást. Arcára gonosz vigyor ült. A mutáns állatfejek hullámzani kezdtek derekánál. Lába körül sziszegő kígyók tekeregtek. Jobb kezében csillogó gombolyagot tartott Ariadné fonalát. Bedobta derekán előbukkanó oroszlán szájába, és előhúzta görbe kardjait. A pengéken zöld méreg csillogott. Kampé diadalittasan felrikoltott. A táborlakók pánikba estek és kiáltozva menekülni kezdtek. Néhányukat menekülés közben eltiporták a pokolkutyák és az óriások. – Di immortales! – kiáltotta Kheirón. Megcélozta a nyilával de a Kampé, mintha megérezte volna, ijesztő gyorsasággal a levegőbe vetette magát, és a nyílvessző elsuhant a feje mellett, nem sebezte meg. Tyson kimászott az óriás alól akit sikerült félholtra püfölnie és a vonalaink felé futott:

– Állj! Ne meneküljetek el! Harcoljatok! – de akkor a pokolkutya rávette magát és összegabalyodva elgurultak. Kampé az Athéné-sátorra szállt és palacsintává lapította. Miközben felé futottam észrevettem hogy nem vagyok egyedül Annabeth szaladt az oldalamon karddal a kezében. – Lehet, hogy ez lesz a végső küzdelem – mondta. – Előfordulhat – feleltem. – Örülök hogy veled küzdhetek Hínáragyú! – Dettó Észlány! Megálltunk a szörny előtt. Kampé felénk csapott. Elhajoltam és megpróbáltam elterelni a figyelmét hogy Annabeth támadhasson, de úgy tűnt, hogy a szörny egymástól függetlenül képes küzdeni a kezeivel. Kivédte Annabeth kardcsapását akinek hátra kellett ugrania, hogy elkerülje a méregfelhőt. A szörny közelébe úgy éreztük magunkat, mintha savas esőben állnánk. A szemem égett. Alig kaptam levegőt. Biztos voltam benne hogy ilyen körülmények között jó ha néhány pillanatig állva maradunk. – Gyertek ide! – kiáltottam. – Segítsetek!

De senki sem segített. Vagy a saját ellenfelükkel voltak elfoglalva vagy sebesülten hevertek vagy túlságosan féltek ahhoz, hogy megmozduljanak. Kheirón három nyílvesszője Kampé mellkasába fúródott de csak annyit ért el vele hogy Kampé még dühösebben morgott. – Most! – kiáltotta Annabeth. Egyszerre lendültünk támadásba. Kikerültük Kampé csapásait és a védvonala mögé kerültünk ahol majdnem sikerült – de sajnos csak majdnem – mellkason döfni. Egy medvefej hajolt ki a szörny derekából és hogy elkerüljük a harapást hátra kellett ugranunk. BANG! Elsötétült előttem a világ. Amikor újra ki tudtam nyitni a szemem Annabeth és én a földön feküdtünk és a szörny a mellkasunkon áll. Több száz kígyó sziszeget az arcom előtt, mintha csak nevetnének rajtam. Amikor Kampé felemelte méregtől csöpögő kardját, tudtam, hogy végünk. De akkor valami felvonyított mögöttünk. Mintha egy fekete vonat csapódott volna Kampénak a szörny messzire repült. Mrs. OLeary állt felettünk és vicsorogva Kampé után kapdosott. – Jó kislány! – tűnt fel a Labirintus

ajtajában Daidalosz, és kardjával vágva utat maga előtt felénk indult. Nem egyedül érkezett. Egy ismerős óriással jött, aki még a laisztrügónoknál is magasabb volt és mind a száz kezében egy-egy hatalmas sziklát tartott. – Briareósz! – csodálkozott Tyson. – Szia kistesó! Tarts ki! – kiáltott vissza Briareósz. Mrs. OLeary félreállt az útból mert a százkarú egy olyan kézilabdameccsre hívta ki Kampét amelyet labda helyett sziklákkal játszottak. A kődarabok valósággal megnőttek, amikor kirepültek a kezéből. Annyi szikla zúgott el a levegőben, mintha eldobált volna egy fél hegyet. BUUUM! Ahol az előbb még Kampé állt, most egy akkora sziklahalom tornyosult, mint Zeusz Ökle. A szörnyből nem látszott más csak a sziklák közül kikandikáló zöld kardjai. A mieink éljenezni kezdtek pedig a csatának még korántsem volt vége. Az egyik kígyónő elkiáltotta magát: – Irtssszátok ki őket mind egy ssszálig, ha nem akarjátok, hogy Kronosssz elevenen nyúzzon meg benneteket! Úgy látszik, ez a fenyegetés ijesztőbb volt nálunk, mert az óriások egy utolsó

elkeseredett kísérletet tettek a legyőzésünkre. Az egyikük hátulról kiütötte Kheirón alól a lábait. Hat óriás rontott diadalittas üvöltéssel a kentaurra. – Ne! – kiáltottam de túl messze voltam hogy segíthessek. Aztán megtörtént. Grover kinyitotta a száját és a legszörnyűségesebb hangon, amit valaha hallottam, elkiáltotta magát. Mintha egy ezerszeresre hangosított trombitaszó lett volna – a színtiszta rettegés hangja. Kronosz katonái eldobták fegyvereiket és fejvesztett menekülésbe fogtak mintha az életükért rohantak volna. Az óriások akartak először a bejárathoz érni futás közben eltapostak néhány lábuk alá kerülő kígyónőt. A telekhinek, a pokolkutyák és az ellenséges félvérek követték példájukat. Amikor az alagút szája recsegve-ropogva becsukódott a csata a véget ért. A harcmezőre csend telepedett, csak az égő erdő ropogását és a sebesültek nyögését lehetett hallani. Miután felsegítettem Annabetht Kheirónhoz rohantunk. – Jól van? – kérdeztem. Az oldalán feküdt és hiába próbált meg felállni. – Ez elég kellemetlen – nyögte. – Azt hiszem nincs komolyabb bajom.

Szerencsére a kentaurokat nem szokták lelőni, ha… aúúú! …eltörik a lábuk. – Segítségre van szüksége! Idehívok egy felcsert az Apollócsapatból – ajánlotta Annabeth. – Ne! Jól vagyok! Először a komolyabb sérülteket lássátok el! Menjetek! Ne aggódjatok miattam! Grover… azért kíváncsi lennék rá hogyan csináltad… – Káprázatos voltál öregfiú! – ismertem el. Grover elpirult: – Fogalmam sincs honnan jött a hang. – Nekem van! – ölelte magához szenvedélyesen Boróka. De mielőtt többet mondhatott volna meghallottuk Tyson kiáltását: – Percy gyere! Történt valami Nicóval! Fekete ruhájából füst szállt fel ökölbe szorított kézzel feküdt, és a teste körül elszáradt a fű. Óvatosan a hátára fordítottam és a mellkasára tettem a kezem. A szíve alig vert. – Nektárt ide! – kiáltottam. Az egyik Árész kölyök egy flaskát nyújtott felém. A varázsitalt Nico szájába csepegtetem. Köhögni és köpködni kezdett a pillája megremegett aztán kinyitotta a szemét. – Nico mi történt veled? – kérdeztem. –

Tudsz beszélni? Bólintani is alig tudott: – Csak egy kicsit túlerőltettem magam. Még soha nem idéztem meg ennyi szellemet. Se-semmi bajom. Felültettük és újabb adag nektárt itattunk vele. Úgy meredt ránk mintha nem ismerne meg bennünket aztán tekintete megakadt valakin a hátunk mögött: – Daidalosz – mondta rekedten. – Igen fiam én vagyok. Nagy hibát vétettem és eljöttem hogy segítsek helyrehozni. Daidaloszon csak néhány karcolás látszott azokból is sárga olaj szivárgott de jobb állapotban volt mindenkinél. Úgy tűnt, hogy robotteste gyorsan regenerálódik. Mrs. OLeary a háta mögött állt és gazdája fejsérülését nyalogatta. Daidalosznak a kutyanyálzselétől vicces kakastaréja lett. Briareósz a közelünkben állva fogadta a csodálatára sereglő táborlakókat és szatírokat. Kicsit zavarban volt de boldogan osztogatta autogramjait páncélokra pajzsokra és pólókra. – Idefelé jövet belefutottam a százkarúba. Ő is a táborba tartott hogy segítsen de nem találta az utat. Összeálltunk és eljöttünk hogy jóvátegyük tévedésünket – magyarázta

Daidalosz. – Jaj de jó Briareósz én tudtam hogy el fogsz jönni! – ugrándozott Tyson. – Én ebben nem voltam olyan biztos. Te vagy az igazi hős, küklopsz mert emlékeztettél rá hogy ki is vagyok valójában. Tyson elvörösödött. Hátba veregettem és így szóltam: – Én mindig tudtam, hogy hős vagy! De Daidalosz… a titánsereg még mindig a Labirintusban van. A fonál nélkül is visszatalálnak ide, és előbbutóbb ismét megtámadnak bennünket méghozzá Kronosz vezetésével. Daidalosz visszadugta a hüvelybe a kardját. – Igazad van. Amíg az útvesztő létezik, fennáll a veszélye, hogy az ellenségeitek ismét használni fogják. Éppen ezért el kell tüntetnünk. Annabeth a férfire meredt: – De hiszen azt mondta hogy a Labirintus összeköttetésben áll az életerejével amíg maga életben van addig… – Pontosan kis építészem! Meg kell halnom hogy a Labirintus elpusztuljon. Hoztam neked egy kis ajándékot! A vállán lógó táskát maga elé kanyarította és miután kicipzárazta,

kivett belőle egy vékony, ezüstlaptopot, a műteremben látott gépek egyikét, fedelén a kéken derengő deltával. – Ebben vannak a munkáim. A tűzből csak ezt tudtam kimenteni. Néhány terv amit soha nem valósítottam meg. A kedvenc találmányaim. Az utolsó ezer évben nem nagyon fejlesztettem őket. Féltem a halandó világ elé tárni a találmányaimat. De te talán izgalmasnak találod majd őket. Átnyújtotta ajándékát Annabethnek aki úgy nézett a laptopra mintha tömör aranyból lett volna: – Nekem adja?! De ez felbecsülhetetlen érték! Ez megér vagy… Rengeteget! – Remélem ezzel valamelyest jóvátehetem a viselkedésem. Igazad volt Annabeth. Athéné gyermekeinek nemcsak okosaknak bölcseknek is kell lenniük én pedig nem voltam az. Egy napon nagyobb építész leszel még nálam is. Fejleszd tovább az ötleteimet. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted, mielőtt távozom e világból. – Távozik a világból! Álljon meg a menet! Remélem nem akarja magát megölni! Nem lenne helyes! – ellenkeztem. De Daidalosz csak a fejét rázta: – Az nem volt helyes, hogy a

bűneimmel több ezer évig bujkáltam. Szembe kell néznem a büntetéssel. – Ne reménykedjen igazságos döntéshozatalban! Minósz a holtak bírája és… – óvta Annabeth. – Elfogadom ami jön – felelte. – Az Alvilág igazságszolgáltatására bízom magam. Hiszen úgy sem tehetünk mást nem igaz? Nicóra nézett aki sötét képpel pislogott vissza rá: – De igaz – válaszolt a fiú. – Ha akarod átadom neked a lelkem hogy kiválthasd vele a nővéredet. Szükséged van még rá? – Már nincs. Segítek abban hogy eltávozzon a lelke. De Bianca elhunyt és a holtak között a helye. Daidalosz bólintott: – Helyes úgy látom Hadész fia te is egyre bölcsebb leszel – mondta azután felém fordult. – Kérhetek egy utolsó szívességet? Nem hagyhatom Mrs. OLearyt egyedül és nincs kedve visszatérni a pokolba. Megtennéd hogy gondját viseled? A nagydarab fekete jószágra néztem ami még mindig Daidalosz haját nyaldosta nyüszítve és megesett rajta a szívem. Tudtam hogy anyám lakásában nem lehet kutyát tartani pláne olyat nem amelyik

nagyobb mint a lakás de azért rávágtam: – Persze! Szívesen gondját viselem! – Akkor itt az ideje hogy újra találkozzam a fiammal és… Perdixszel hogy elmondjam nekik mennyire sajnálom. Annabeth szemében könny csillogott. Daidalosz Nicóra nézett, aki időközben kivonta a kardját. Egy pillanatig azt hittem, le akarja döfni az idős feltalálót. – Sokáig menekült előle, de most eljött az idő, hogy elengedje a lelkét és megpihenjen! Daidalosz arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg teste megmerevedett mint egy szobor. A bőre szürke lett, és áttetsző. Látni lehetett a belsejét alkotó, vibráló bronzalkatrészeket. Aztán a szobor szürke hamuvá vált és szétszóródott a szélben. Mrs. OLeary felvonított. Megsimogattam a fejét hogy megvigasztaljam ennél többet nem tudtam tenni érte. A föld megremegett, amikor az ősi Labirintus összeomlott, a rengés talán az ország minden nagyobb városában érezhető volt. Bíztam benne hogy maga alá temeti a titánsereg maradékát is. Végignéztem a vérengzés nyomain aztán barátaimra tekintettem: – Menjünk sok dolgunk van még!

19. A TANÁCS FELOSZLIK Túl sok embertől kellet búcsút vennem. Az volt az első éjszaka, amikor a halotti lepleket holtakon láttam. Bíztam benne hogy többé nem lesz ilyen élményben részem. Az elhunytak között volt Lee Fletcher akit egy óriás bunkósbotja sújtott halára. Testét dísztelen aranylepelbe csavarták. Dionüszosz fia, akit egy ellenséges félvér koncolt fel szőlőhímzéses bíborlepel alatt feküdt. Castornak hívták. Szégyelltem hogy hiába voltunk három éve ugyanazon tábor lakói addig még a nevét sem tudtam. Tizenhét éves volt. Ikertestvére Pollux megpróbált mondani valamit de elcsuklott a hangja. Fogta a fáklyát és meggyújtotta vele az amfiteátrum közepén álló temetési máglyát. Egy perc sem telt el és a leplek lángolni kezdtek. Füst és szikra szállt a csillagok felé. A következő napot a sérültek ápolásával töltöttük. Szinte mindenkinek volt valamilyen sebesülése. A szatírok és a driádok az erdő sebeit gyógyítgatták. Délben a Párosujjú Patások Tanácsa soron kívüli tanácskozást hívott össze a szatírok szent ligetében. Ott volt a három rangidős szatír és a tolószékben ülő Kheirón is. Szegény kentaur

kerekesszékbe kényszerült amíg törött csontja össze nem forr annyira hogy ráállhasson. A liget megtelt szatírokkal driádokkal és najádokkal – százával vándoroltak ide és izga tottan várták hogy kiderüljön mire ez nagy a felhajtás. Annabeth Boróka és én Grover mellett álltunk. Silenus mindenféle tárgyalás nélkül száműzni akarta Grovert de Kheirón ragaszkodott hozzá, hogy először hallgassa meg a vallomásokat. Beszámoltunk a kristálybarlangban történtekről, és továbbítottuk a Pán üzenetét. Ezután néhány szemtanú beszámolója következett arról hogyan futamította meg Grover a titánhadsereget egy felettébb furcsa kiáltással. – Teljes volt a pánik – mondta Boróka. – Groverből a Nagy Pán ereje áradt! – Pánik? – kérdeztem. – Percy – szólalt meg Kheirón –, a titánok és istenek első háborújában a Pán az ordításával kergette szét az ellenséges csapatokat. Ez volt a legnagyobb fegyvere, egy hömpölygő félelemhullám, mely győzelemhez segítette az isteneket. A pánik szó a Pán nevéből ered. Grover ugyanezt a fegyvert használta fel mintha a Pán ereje átköltözött volna belé.

– Micsoda arcátlanság! Szentségtörés! – mekegte felháborodottan Silenus. – Talán a Nagy Pán csodatétele volt de az is lehet hogy Grover macskazenéjét nem tudták elviselni az ellenségeink! – Téved uram – jelentette ki halálos nyugalommal Grover. Ha engem sértegetnek így én nem tudtam volna megőrizni a hidegvéremet. – A Pán szelleme átáradt belénk. Mindenkibe. Rajtunk a sor hogy cselekedjünk. Azon kell dolgoznunk hogy feltámasszuk a vadont és megvédjük azt ami megmaradt belőle. Tovább kell adnunk a hírt hogy a Pán halott és csak magunkra számíthatunk. – Kétezer év kutatás után ezzel akar megetetni bennünket?! – kiáltotta Silenus. – Nem fogjuk bevenni! Inkább folytatjuk a kutatást és száműzzük az árulót! – Néhány szatír egyetértően mormogott. – Szavazzunk! Különben is ki hisz ennek a szánalmas, zöldfülű szatírnak! – kérdezte Silenus. – Például én – szólalt meg egy ismerős hang. Mindenki megfordult. A ligetbe Dionüszosz lépett be. Fekete öltönyt viselt, bíbor nyakkendőt és lila inget. Göndör, fekete haja beolajozva. Szeme mint általában most is véreres volt és

tésztás arca vöröslött de látszott hogy most nem az alkoholmegvonástól hanem a gyásztól szenved. A szatírok vigyázzállásba vágták magukat és meghajoltak amikor elvonult előttük. Intésére szőlőágakból újabb trónszék nőtt ki a földből éppen Silenus mellett. Dionüszosz keresztbe tett lábbal leült. Csettintett egyet és az egyik szatír már hozta is neki a szokásos sajttálat diétás kólával. A bor istene körbenézett az összegyűlteken. – Hiányoztam már ugye? A szatírok vad bólogatásba kezdtek: – Igen uram nagyon! – Nos nekem egyáltalán nem hiányoztatok – jegyezte meg Dionüszosz. – Rossz híreket hoztam barátaim. Gonosz híreket. A kisistenek átálltak. Morpheusz az ellenséghez csatlakozott. Janus Nemeszisz úgyszintén. Zeusz tudja még hányan tették ugyanezt! Távoli mennydörgés hallatszott. – Tévedtem! Még Zeusz sem tudja! Most pedig én is meg szeretném hallgatni Grover történetét, még egyszer, elejétől a végéig! – De uram ez az egész képtelenség! – ellenkezett Silenus.

Dionüszosz szeme szikrákat szórt. – Most értesültem hogy a fiam Castor elesett. Nem vagyok jó hangulatban. Ne rontsd tovább a kedvem Silenus! Silenus nyelt egy nagyot majd intett Grovernek hogy ismételje meg beszámolóját. Amikor története végéhez ért Mr. D. bólintott: – Éppen ezt vártam a Pántól. Grover nem hazudik. A kutatást leállítom. Itt az ideje hogy mindenki magába nézzen. – Az egyik szatír felé fordult: – Hántolt szőlőt ide, de nyomban! – Máris hozom uram! – iszkolt el a szolga. – Száműznie kell az árulót! – ragaszkodott álláspontjához Silenus. – Nem – felelt Dionüszosz. – Ez az én szavazatom. – Én is a száműzetés ellen szavazok – szólalt meg Kheirón. Silenus megfeszítette állkapcsát és tovább ragaszkodott az álláspontjához: – Ki szavaz a száműzetés mellett? Silenus és a két vén szatír felemelte patáját. – Három a kettő ellen – jelentette be Silenus. – Na igen! De pechedre az isteni szavazat duplán számít vagyis döntetlen

az állás. Silenus dühbe gurult: – Ez felháborító! A tanács nem kerülhet patthelyzetbe! – Akkor oszlassuk fel! – mondta Mr. D. – Nekem nem fog hiányozni! Silenus mereven bólintott majd két társával kivonult a ligetből. Húsz szatír követte példájukat, a többiek a ligetben maradtak és idegesen pusmogtak. – Ne aggódjatok! – nyugtatta őket Grover. – Nagyon jól elleszünk a tanács nélkül is tudni fogjuk mit tegyünk! Megismételte a Pán üzenetét hogy miként mentsék meg lépésről lépésre a vadont. Ezután csoportokra osztotta a szatírokat: az egyik csapatot a nemzeti parkokba küldte a másikat a megmaradt érintetlen területek felkutatására a harmadikat pedig a városi parkok védelmére rendelte. – No nézd csak – bökött oldalba Annabeth. – Úgy látszik Grover kezd felnőni! Tysont délután a parton találtam ahol Briareósszal beszélgetett. Briareósz ötven kezével homokozott. Ő oda sem figyelt, de kezei egy háromemeletes várat emeltek árokkal, megerősített falakkal és felvonóhíddal. Tyson térképet rajzolt a homokba.

– A zátonynál fordulj balra aztán egyenesen le az elsüllyedt hajóig. Menj tizenöt métert keletre, és haladj el a sellőtemető mellett onnan látni fogod a lángokat. – Elmondod neki, hogyan találjon el a kovácsműhelyig? – kérdeztem. Tyson bólintott: – Briareósz segíteni akar. Megtanítja a küklopszokat azokra a régi elfeledett trükkökre amik segítségével jobb fegyvereket és páncélokat készíthetnek. – A küklopszokkal akarok lenni elegem van már az egyedüllétből! – bólogatott Briareósz. – Odalent biztosan nem fogsz unatkozni – mondtam egy kicsit irigykedve mert én még sohasem jártam apám királyságában. – Ellátnak majd munkával! Briareósz felöltötte boldog arcát: – Az jó! Bárcsak Tyson is velem jöhetne! Tyson elpirult. – Itt kell maradnom a testvéremmel. Minden rendben lesz Briareósz! Köszönöm… Briareósz annyiszor rázta meg a kezem ahány karja volt. – Biztos vagyok benne hogy még találkozunk Percy! Tudom!

Miután Tysont hatalmas polipölelésben részesítette az óceánba gázolt. Figyeltük ahogy a hatalmas fej eltűnik a hullámok között. Megveregettem Tyson vállát: – Sokat segítettél neki. – Én csak beszélgettem vele egy kicsit. – Te hittél benne. Briareósz nélkül nem tudtuk volna legyőzni Kampét. – Szép sziklákat hajigált. Felnevettem: – Igazad van tesó valóban szép sziklák voltak! Gyere nagyfiú! Vár a vacsora! Jó érzés hogy a táborban mindig meleg vacsora vár. Tyson és én a Poszeidónasztalnál ültünk. A Long Island-i szoros fölött gyönyörűen ment le a nap. A dolgok még sokáig nem fognak visszazökkenni a rendes kerékvágásba de amikor a parázstartóhoz léptem hogy a vacsorám egy részét a lángok közé kaparva Poszeidónnak áldozzak hirtelen úgy éreztem hogy nagyon hálás vagyok neki. Barátaim és én életben maradtunk. A tábor biztonságban van. Kronosz egy darabig nem heveri ki ezt a csapást. Csak Nico aggasztott aki kint ólálkodott a szürkületben ahelyett hogy bejött volna pedig nemcsak a Hermészasztalnál, de még a vezetőségi asztalnál is helyet kaphatott volna Kheirón mellett. De

visszautasította. Vacsora után átvonultunk az amfiteátrumba. Az Apolló kölykök egy dalesttel készültek hogy jó kedvre derítsenek bennünket. De Nico ehelyett az erdő felé indult. Úgy döntöttem hogy követem. A fák közé érve vettem csak észre mennyire besötétedett. Az erdőben a szörnyek ellenére sem féltem soha. De a csata szörnyűségeire gondolva azon tűnődtem, hogy vajon képes leszek-e valaha úgy belépni a fák közé hogy eszembe ne jutnának. Nicót sehol sem láttam de néhány perc séta után világosságot vettem észre. Először azt hittem, Nico fáklyát gyújtott. De amikor közelebb mentem rájöttem hogy egy szellemet látok: Bianca di Angelo fénylő és csillogó szellemalakja állt a tisztáson. Az öccsére mosolygott és megérintette az arcát – azaz csak szerette volna megérinteni. Aztán eltűnt. Nico észrevett, amikor megfordult, de nem tűnt mérgesnek. – Elbúcsúztunk egymástól – mondta rekedt hangon. – Hiányoltunk a vacsoránál. Mellém ülhettél volna. – Nem. – Nico nem hagyhatsz ki minden

étkezést. Ha a Hermészkabinhoz nem fűlik a fogad, biztosra veszem, hogy kivételt tennének a kedvedért és elszállásolnának a Nagy Házban. Ott aztán tényleg rengeteg hely van! – Nem maradok itt Percy. – De… nem mehetsz el. Túl veszélyes odakint egy magányos félvérnek. Kiképzésre van szükséged. – Majd edzek a halottakkal – vetette oda közömbösen. – Ezt a tábort nem nekem találták ki. Nem véletlen hogy nem állítottak fel benne Hadészbungalót. Ugyanolyan kevéssé látják őt itt szívesen mint az Olimposzon. Én nem tartozom ide. Mennem kell. Vitatkozni szerettem volna vele de egyik felem tudta hogy igaza van. Ha tetszett nekem ha nem Nicónak meg kellett találnia a saját sötét útját. Eszembe jutott hogy a Pán mindenkit személyre szóló üzenettel látott el a barlangjában kivéve Nicót… – Mikor indulsz? – Most azonnal. Legalább egy tonnányi kérdésem van. Például hogy ki volt az édesanyám. Ki fizette az oktatásunkat Biancával. Ki volt az az ügyvéd aki kihozott bennünket a Lótusz Hotelből. Nem tudok semmit a múltamról. Ideje ezen változtatni.

– Végül is megértem – vallottam be. – De remélem hogy nem leszünk többé ellenségek. Lesütötte a szemét: – Bocs. Hülyén viselkedtem. Hallgatnom kellett volna arra amit Biancával kapcsolatosan mondtál. – Most jut eszembe… – húztam ki valamit a zsebemből. – Tyson találta takarítás közben a kabinban. Talán örülni fogsz neki. Hadész ólomfiguráját tartottam a kezemben egy kis mitomágiás szobrot amit Nico hagyott el amikor tavaly télen elszökött a táborból. Nico habozott: – Nem játszom már ezt a játékot. Kisgyerekeknek való. – Akkor sem ha négyezer a támadóereje? – próbáltam rábeszélni. – Ötezer – javított ki Nico. – De csak ha az ellenfél támad először. Elmosolyodtam. – Néha nem árt újra gyerekké válni – dobtam felé a szobrot. Nico nézegette egy darabig aztán zsebre vágta. – Kösz. Kezet nyújtottam. Vonakodva elfogadta. Tenyere hideg volt mint a jégcsap. – Ki kell nyomoznom jó pár dolgot –

mondta. – Valaki közülük… Ha megtudok valamit értesítelek. Nem tudtam mire céloz de bólintottam: – Tartsuk a kapcsolatot Nico! Hátat fordított és elindult a fák felé. Amikor elhaladt mellettük az árnyékok mintha utánanyúltak volna hogy magukra vonják a figyelmét. A hátam mögött megszólalt valaki: – Látom távozik a bánatos ifjonc. Megfordultam. Dionüszosz állt mögöttem aki még mindig a fekete öltönyét viselte. – Elkísérnél? – Hová? – kérdeztem gyanakodva. – Csak a tábortűzig. Kezdtem magam összeszedni, és arra gondoltam beszélgetek veled egy kicsit. Te olyan jól fel tudsz idegesíteni. – Köszönöm az elismerést! Némán haladtunk át az erdőn. Útközben észrevettem, hogy Dionüszosz lebeg néhány centiméterrel a föld felett suhan mert nem akarta összekoszolni kisuvickolt cipőjét. – Sokan elárultak bennünket. Rosszul állnak a dolgok az Olimposzon. Annabeth és te mégis megmentettétek a tábort. Talán meg kellene köszönöm neked. – Csapatmunka volt.

Vállat vont: – Mindegy amit ti ketten tettetek már közelít az ügyeshez. Szóval nem vagytok teljesen reménytelen esetek. Amikor elértünk az amfiteátrumhoz, Dionüszosz a tábortűz felé mutatott. Clarisse egy spanyol fiú mellett ült aki vicceket sugdosott a fülébe. Chris Rodriguez volt, a félvér, aki megőrült a Labirintusban. – Meggyógyította? – csodálkoztam. – Az őrültség a szakterületem. Nem volt probléma. – Maga most valami jót cselekedett… De miért? – Azért, mert jó vagyok! Csak úgy csöpög belőlem a jóság! Nem vetted még észre Perry Johansson? – Hát… – Talán a fiam miatt érzett gyász miatt tettem talán azért mert úgy gondoltam ez a Chris gyerek megérdemel még egy esélyt. Akárhogy is Clarisse-t határozottan elviselhetőbbé teszi, ha a fiú a közelében van. – Miért mondta el ezt nekem? – kérdeztem. A bor istene felsóhajtott: – Hadész tudja! De ne felejtsd el fiam hogy egy jó cselekedet sokszor erősebb

a kardnál! Halandóként nem voltam rettegett harcos, izmos sportoló vagy híres költő, egyszerűen csak bort készítettem. A falubeliek kikacagtak. Azt mondták semmire sem viszem. Most nézz rám! Néha az apró dolgokból lesznek a legnagyobbak. Magamra hagyott hogy átgondolhassam amit mondott. Amikor Clarisse-ra és Chrisre néztem akik a sötétben egymás kezét fogva egy idióta dalt énekeltek önkéntelenül is elmosolyodtam. 20. A SZÜLETÉSNAPI BULIM BALJÓS FORDULATOT VESZ Anyár fennmaradó része egészen szokatlanra sikeredett, szokatlanul normálisra. Mindennap ugyanazok az órák: íjászat sziklamászás pegazuslovaglás… Sokat játszottunk Kapd el a zászló!-t (bár Zeusz Öklét messze elkerültük). Énekeltünk a tábortűz mellett, szekérversenyeket tartottunk, és megvicceltük a másik ház tagjait. Tyson és én sokat foglalkoztunk Mrs. OLearyvel de éjszakánként még mindig vonított ha régi gazdája eszébe jutott. Annabethszel mintha kerültük volna egymást. Örültem ha vele voltam de ugyanolyan szívfájdalmat éreztem mint amikor távol voltunk egymástól. Kronoszról szerettem volna vele

beszélni. De ezt nem tehettem anélkül hogy Luke-ot ne hozzam fel. És ezt a témát kerülnöm kellett, mert nem volt hajlandó erről beszélgetni. Eltelt a július is. Negyedikén tűzijátékot rendeztünk a parton. Az augusztus olyan forró volt hogy az eprek megsültek a mezőn. Végül elérkezett a tábor utolsó napja. A hivatalos értesítés a párnánkon várt amikor reggeli után visszatértünk a bungalóba. Arra figyelmeztetett hogy ha nem hagyjuk el a szállásunkat délig a takarító hárpiák elemésztenek bennünket. Tíz órakor már a Félvér-hegy tetején álltam és vártam a tábori furgont ami visszafuvaroz a városba. Elintéztem hogy Mrs. OLeary a táborban maradhasson és Kheirón megígérte hogy gondját viseli majd. Tysonnal megbeszéltük hogy felváltva látogatjuk. Bíztam benne hogy Annabethszel együtt utazom majd Manhattanbe de csak elköszönni jött ki. Elintézte hogy egy kicsivel tovább maradhasson a táborban. Kheirónt akarta ápolni amíg lábra nem áll és a Daidalosztól kapott laptopot tanulmányozni. A nyári szünet két hónapjában is egyfolytában azt bújta. Azután San Franciscóba megy majd az apjához. – Van ott egy magániskola oda fogok

járni. Lehet hogy utálni fogom de… – vállat vont. – Majd hívj fel! – mondtam. – Jó – bólintott nem túl lelkesen. – Majd nyitva tartom a szemem hogy nem látome őt… Megint témánál voltunk. Luke-nál. Nem tudta kimondani úgy a nevét hogy ne nyíltak volna ki lelkében a fájdalom az aggodalom és a düh kamrái. – Annabeth mi volt a prófécia utolsó sora? A távolban álló fákra tekintett és hallgatott. – „Az útvesztő sötétjét bejárjad…" – kezdtem szavalni. – „A halott az áruló az elveszett feltámad." Felébresztettük a halottakat. Megmentettük Ethan Nakamurát aki árulónak bizonyult. És megtaláltuk a Nagy Pánt az elveszettet. – Annabeth a fejét rázta mintha le akarna állítani. – „Athéné gyermekének végső csatája" Daidalosz utolsó csatája volt. „Bízva lészen a szellemkirályra." Ez a sor mégsem Minószra vonatkoztak hanem Nicóra. Azzal hogy mellénk állt megmentett bennünket. – Percy… – „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót inhalál…" Most már ezt is értem. Daidalosz meghalt hogy a Labirintus

elpusztuljon. De mi volt az utolsó… – Kit szerettél rosszabb sorsra jut mint a halál – suttogta könnyes szemmel Annabeth. – Ez volt az utolsó sor. Most már boldog vagy? A nap hirtelen hidegebben sütött. – Oh – döbbentem meg. – Vagyis Luke… – Percy nem tudom kire vonatkozik a prófécia. Nem tudom hogy… – hangja reménytelenül elcsuklott. – Luke és én… Hosszú évekig csak rá támaszkodhattam. Azt hittem… De nem folytathatta mert mellettünk fénybuborékok jelentek meg mintha valaki széthúzott volna a légben egy aranyfüggönyt. – Nem kell mentegetőznöd – mondta egy magas fehér ruhás asszony a hegyen állva. Sötét összefont haja a vállára hullott. – Héra! – ismerte fel Annabeth. Az istennő mosolygott: – Megtaláltad a válaszokat nem csalódtam benned. A küldetésed sikeres volt! – Sikeres? Luke eltávozott. Daidalosz halott. A Pán is. Hogyan lenne… – A családunk biztonságban van – folytatta Héra. – Akik eltávoztak jobb is ha nincsenek velünk. Büszke vagyok rád.

Ökölbe szorult a kezem. Nem tudtam hogyan mondhat ilyet. – Ugye maga fizetett Geryonnak hogy biztonságban áthaladhassunk a farmján? Héra vállat vont. Ruhája szivárványszínben ragyogott. – Csak azt akartam hogy gyorsabban haladjatok. – De Nicóval nem törődött ölbe tett kézzel nézte volna végig hogy kiszolgáltatják a titánoknak! – Ugyan kérlek! – legyintett Héra. – Hadész fia maga mondta hogy senkinek sincs szüksége rá. Hogy nem tartozik senkihez. – Héphaisztosznak igaza volt! – morogtam. – Magának csak az ideális család a fontos és nem a hús-vér emberek! A szeme fenyegetően csillogott: – Vigyázz a nyelvedre Poszeidón fia! Én vezettelek át a Labirintuson anélkül hogy tudtad volna! Én voltam veled akkor is amikor kiálltál Geryon ellen. Én voltam az aki a nyílvessződet célba röpítette. Én küldtelek Kalüpszó szigetére. Én nyitottam és mutattam meg az utat a titánok hegyére! Annabeth legalább te ismerd el hogy mennyit segítettem! Elvárnám hogy cserébe áldozatot mutassatok be nekem!

Annabeth olyan mozdulatlanul állt mint egy szobor. Köszönetet mondhatott volna. Mondhatta volna hogy a parázstartóba belekapar majd egy kis maradékot Héra részére és ezzel elfelejthettük volna az egészet. De ő makacsul összeszorította a fogát. Olyan képet vágott, mint amikor a szfinx előtt állt. Nem volt hajlandó a könnyebb utat választani akkor sem ha ezzel bajt hoz a fejére. Ezt szerettem Annabethben a legjobban. – Percynek igaza van – fordított hátat az istennőnek. – Maga az aki nem tartozik senkihez Héra királynő! Legközelebb inkább nem kérünk a segítségéből. Héra megvető mosolya az empuszáénál is rosszabb volt. Teste ragyogni kezdett. – Megbánod még hogy megsértettél Annabeth! Százszor megbánod! Amikor Héra felöltötte isteni alakját és elenyészett a ragyogásban el kellett takarnom a szemem ha nem akartam megvakulni. A hegytető ismét csendes lett, Péleusz úgy szunyókált az aranygyapjú alatt mintha mi sem történt volna. – Bocs. Most vissza kell mennem. Mamajd beszélünk. – Figyelj Annabeth…

A St. Helen-hegyre gondoltam Kalüpszó szigetére Luke-ra Rachel Dare-re arra hogyan kuszálódott össze minden. Azt akartam mondani Annabethnek hogy nem szeretnék elszakadni tőle. De Árgus dudálni kezdett, és elszalasztottam a lehetőséget. – Menned kell! Vigyázz magadra Hínáragyú! – mondta Annabeth. Lerohant a hegyoldalon. Figyeltem ahogy leér a bungalókhoz. Annabeth egyszer sem nézett vissza. Két nap múlva eljött a születésnapom. Nem vertem nagydobra a dátumot. Mivel a táborozás utánra esett a táborlakók úgysem tudtak volna eljönni halandó barátokban pedig nem dúskáltam. Megjósolták hogy a tizenhatodik születésnapomon vagy megmentem vagy elpusztítom a világot így hát nem voltam rá büszke hogy egy évvel megint öregebb lettem. A tizenötöt töltöttem be éppen. Már csak egy évem maradt a prófécia által megjelölt időpontig. Anyám egy kis születésnapi partit rendezett nekem a lakásunkban. Átjött Paul Felfújt aki nem volt rám mérges mert Kheirón manipulálta a ködöt és a Goode-ban mindenkivel elhitette hogy semmi közöm nem volt a robbanáshoz. Most Paul és a többi szemtanú már úgy

emlékezett, hogy Kelli megőrült, és Molotov-koktélokat kezdett dobálni a zenekari teremben én meg a szegény ártatlan gólya ijedtemben kiugrottam az ablakon, és világgá menekültem. A következő hónapban el is kezdhetem a következő tanévet. Ha tartani akarom magam az évi egy kirúgáshoz jobban kell igyekeznem. Tyson is eljött a partira anyám a tiszteletére két extra kék tortát sütött. Amíg Tyson anyámnak fújta a lufikat Paul kihívott a konyhába hogy segítsek neki. Amíg a puncsokat töltögettük Paul megszólalt: – Hallottam, édesanyád beírat ősszel az autósiskolába. – Igen. Klassz. Már alig várom! Az igazat megvallva egész addigi életemben másra sem vágytam de most valahogy mégsem tudtam igazán örülni neki és ezt Paul is észrevette. Furcsa de sokszor Kheirónra emlékeztetett mert mindketten beleláttak a gondolataimba. Biztosan azért mert mindketten született tanárok voltak. – Úgy látom kemény nyarad volt. Elvesztettél valakit aki fontos volt neked… Talán egy lány is van a dologban.

Rámeredtem: – Honnan tud erről? Az anyám… Felemelte a kezét. – Anyád nem mondott egy szót sem. És nem is hallgatóztam. Én csak annyit látok hogy más vagy mint a többi gyerek. Valami történik veled, amiről én nem tudok. De mivel én is voltam tizenöt éves tudom mit jelent ez az arckifejezés. Nehéz hónapok állnak mögötted! Bólintottam. Megígértem anyámnak hogy elmondom Paulnak magamról az igazat, de ez valahogy nem tűnt megfelelő alkalomnak. Várnom kellett vele. – A táborban ahová járok elvesztettem néhány barátomat nem a legközelebbi barátaimat de mégis… – Sajnálom! – Én is. De ami a lányügyet illeti… – Fogd! – nyújtotta a puncsospoharat Paul. – Igyunk a tizenötödik születésnapodra, és arra, hogy az előzőnél jobb éved legyen! Összekoccintottuk a papírpoharainkat és ittunk. – Percy, sajnálom, de úgy tűnik, hogy egy újabb problémával kell szembesítenem téged… – Igen? – Nőügy. Ráncba szalad a homlokom.

– Ezt hogy érti? – Az édesanyád. Arra gondoltam hogy megkérem a kezét. Majdnem elejtettem a kanalamat. – Úgy érti, feleségül akarja venni? Maga meg ő? – Valahogy úgy. Ha ez neked nem jelentene problémát… – Az engedélyemet kéri? Paul a szakállát vakargatta: – Azt nem mondanám de mégis az anyádról van szó. És tudom, hogy eddig sem volt egyszerű az életed. Lelkiismeretfurdalásom lenne ha nem beszélném meg veled mint férfi a férfival. – Férfi a férfival – ismételtem. Elég furcsán hangzott. Paulra és anyámra gondoltam arra hogy anyám mindig többet nevet és mosolygósabb ha Paul mellette van. Eszembe jutott menynyit küzdött Paul hogy felvegyenek a Goodeba. Hirtelen kibukott belőlem: – Ez az évszázad ötlete Paul! Hajrá! Paul elvigyorodott: – Egészségedre Percy! Irány a parti! Éppen akkor szólalt meg az ajtócsengő, amikor el akartam fújni a gyertyákat. – Ez meg ki a csuda lehet? – csodálkozott anyám. A dolog azért adott okot a gyanakvásra

mert új lakásunkhoz egy portás is tartozott aki normális körülmények között felszól ha látogatónk érkezett. Anyám nyitott ajtót és leesett az álla. Az ajtóban apám állt. Bermudanadrágot hawaii pólót és strandpapucsot viselt mint általában. Fekete szakállát gondosan megnyírta tengerzöld szeme csillogott. Szakadt horgászcsalis mintájú sapkáján egy felirat állt: „NEPTUN HORGÁSZSZERENCSE SAPKÁJA". – Posz… – mondta ki majdnem a nevét anyám. Tetőtől talpig elvörösödött. – Ööö… Szia… – Szia Sally! Szebb vagy mint valaha! Bejöhetek? Anyám felnyöszörgött amit igennek és nemnek egyaránt lehetett érteni, de Poszeidón az előbbinek értelmezte, és belépett. Paul hol rám hol az anyámra pislogott megpróbálta leolvasni az arckifejezésünkről, ki lehet a látogató. Végül előrelépett: – Üdvözlöm Paul Felfújt vagyok! – Mint egy gömbhal? – kérdezte felhúzott szemöldökkel apám miközben kezet rázott. – Nem. Egyszerűen csak Felfújt, mint a kiflifelfújt. – Kár szeretem a gömbhalakat. Én

Poszeidón vagyok. – Jól hallottam? Poszeidón? Milyen érdekes név! – Igen nekem is tetszik. Van több nevem is de ez a kedvencem. – Mint a tengeristennek. – Igen szinte pontosan úgy. – Nos – szakította félbe a társalgást anyám – nagyon örülünk, hogy beugrottál. Paul, ő Percy édesapja. – Á vagy úgy! – bólintott Paul de valahogy nem tudott szívből örülni a találkozásnak. Poszeidón rám mosolygott: – Itt van az én gyermekem! És Tyson is! Szia fiam! – Apuci! – rohant oda hozzá Tyson és úgy megölelgette hogy Poszeidón fejéről majdnem leesett a horgászsapka. Paulnak leesett az álla: – Tyson is?! – Nem tőlem van! – védekezett anyám. – Hosszú történet! – Nem hagyhattam ki Percy tizenötödik születésnapját. Ha Spártában lennénk a mai naptól férfinak számítana! – Ez így van! Antik történelmet is tanítottam! – helyeselt Paul. Poszeidón rám kacsintott: – Sally Paul Tyson kisajátíthatnám Percyt néhány percre? – azzal átkarolt és

besétált velem a konyhába. Amikor ketten maradtunk, eltűnt a mosoly az arcáról. – Jól vagy fiam? – Igen jól. Azt hiszem. – Eljutott hozzám néhány pletyka. De a te szádból szeretném hallani. Mesélj el mindent! Engedelmeskedtem. Egy kicsit zavart hogy Poszeidón a beszámolóm közben egyetlen pillanatig sem vette le rólam a tekintetét, olyan erősen figyelt. Pókerarccal hallgatott végig, majd lassan bólintott. – Ezek szerint Kronosz tényleg visszatért. Akkor a nagy háború sincs messze. – Mi lehet most Luke-kal? – kérdeztem. – Halott? – Nehéz megmondani Percy. Fölöttébb zavaró a dolog. – A teste egy halandóé. Miért nem pusztítod el? Poszeidón gondterhelt arcot vágott: – Halandóé, talán. De Luke nem egyszerű eset. Nem tudom hogyan készítették fel a titánisten lelkének befogadására fiam de azt hiszem, nem lenne egyszerű végezni vele. Félő, hogy tényleg meghal ha Kronoszt visszaküldjük a gödörbe. Ezen még

gondolkoznom kell. Sajnos van más problémám is. Eszembe jutott amit Tyson mondott nyár elején: – Az ősi tengeristenek? – Igen. A háború engem ért el először. Nem maradhatok soká. Az óceán most is háborog. A heves küzdelemben azt is alig tudom megakadályozni hogy a tájfunok és a hurrikánok kárt tegyenek a te világodban. – Hadd menjek le hozzád segíteni! Poszeidón arcára ezer ránc szaladt amikor elmosolyodott: – Még nem, fiam. Érzem, hogy itt van rád szükség. Erről jut eszembe… – vett ki a zsebéből egy homokdollárt. – Tessék boldog születésnapot! De okosan költsd ám el! – Hogyan lehet okosan elkölteni egy homokdollárt? – Az én időmben még nagyon sok mindent lehetett kapni egy homokdollárért. Biztos vagyok benne hogy ez ma sincs másként, csak meg kell találnod a megfelelő alkalmat. – Milyen megfelelő alkalmat? – Rá fogsz ismerni ha elérkezik! – felelt Poszeidón. A markomba zártam a homokdollárt de valami nagyon zavart:

– Apám amikor a Labirintusban jártam találkoztam Anteusszal. Azt állította hogy a kedvenc fiad. Az arénáját koponyákkal díszítette ki és… – Nekem ajánlotta őket – fejezte be helyettem Poszeidón. – És te nem érted, hogyan cselekedhet valaki ilyen szörnyűségeket az én nevemben. Vonakodva bólintottam. Poszeidón a vállamra tette kérges kezét. – Percy, sokan tesznek szörnyű dolgokat az istenek nevében de ez még nem azt jelenti hogy az istenek áldásukat adnák erre. Amikor a fiaink és a lányaink a mi nevünkben cselekednek… nos ez gyakran többet mond el róluk mint rólunk. Különben is Percy te vagy a kedvenc fiam. Apám ott mosolygott mellettem a konyhában és arra gondoltam hogy ennél szebb születésnapi ajándékot nem is kaphattam. Anyám kikiabált a nappaliból: – Percy a gyertyák mindjárt leégnek! – Most jobb ha mész! – biztatott Poszeidón. – De várj csak! Az a baleset a St. Helen-hegyen… Hirtelen azt hittem, az Annabethtől kapott csókra céloz, és elvörösödtem de valami sokkal fontosabbra gondolt. – A kitörések még mindig folytatódnak.

Tüphón ébredezik. Könnyen lehet, hogy néhány hónap, vagy legkésőbb egy év múlva kiszabadul. – Bocsánat igazán nem akartam… Poszeidón feltartotta a kezét: – Nem a te hibád. Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna, hiszen Kronosz elkezdte felébreszteni az ősi szörnyeket. De légy óvatos! Ha Tüphón kiszabadul… Akkor olyan ellenséggel kerülsz szembe amilyennel eddig még soha. Amikor első alkalommal megjelent, az egész Olimposz kevés volt hozzá, hogy legyőzze. Ha kiszabadul, első útja ide, New Yorkba vezet majd az Olimposzra. Az ember éppen ilyen híreket szeret hallani a születésnapján de Poszeidón megveregette a hátam mintha minden rendben lenne: – Menj! Jó étvágyat a tortához! Azután köddé vált, és egy meleg, óceáni szellő hátán kisuhant a konyhaablakon. Eltartott egy darabig amíg Pault meg tudtuk győzni, hogy Poszeidón a tűzlétrán távozott, de mivel az ő világában az emberek nem szoktak levegővé válni, végül el kellett hinnie. Annyi kék tortát és fagyit ettünk hogy a végén nem fért több belénk. A buli hátralévő részét gyerekes

társasjátékokkal töltöttük Monopolyztunk és Most mutasd meget játszottunk. Tyson mindig kikotyogta mit mutogat de Monopolyban nagyon jó volt. Engem az első öt körben megvert, anyát és Pault pedig majdnem csődbe juttatta. A szobámba mentem, hadd játszanak. A szekrényre raktam a félig megevett kék tortaszeletemet. Ezután fogtam a félvér táboros nyakláncomat és az ablakpárkányra helyeztem. A láncon három medál lógott a három ott töltött nyár emlékeként: az első szigony alakú volt, a második aranygyapjú formájú a harmadik pedig egy gondosan faragott Labirintus volt hogy emlékeztessen a Labirintus csatájára ahogyan a táborlakók nevezni kezdték. Azon tűnődtem, vajon milyen lesz a negyedik medál. Persze ehhez az kellett hogy én és a tábor megéljük a jövő nyarat. Az ágyam melletti telefonra meredtem, és erős késztetést éreztem hogy rácsörögjek Rachel Elisabeth Dare-re. Anyám kérdezte is hogy kit szeretnék még meghívni. Rögtön eszembe jutott Rachel de nem hívtam fel. Nem tudom miért. Már az ötlettől is annyira ideges lettem, mintha a Labirintusba készülődnék. Nekiálltam kiüríteni a zsebeimet:

kivettem belőle Árapályt, egy csomag papír zsebkendőt és a lakáskulcsom. A pólóm zsebében kitapintottam valamit. Addig nem is jutott eszembe hogy azt a fehér pamutpólót viselem amit Kalüpszó adott nekem Ogügié szigetén. A szövetdarabba csavart holdraforgószárról is teljesen megfeledkeztem. A kis hajtás elszáradt az elmúlt két hónap során de még így is halványan érezni lehetett az elvarázsolt kert illatát. Szomorúság telepedett rám. Eszembe jutott Kalüpszó kívánsága: Ígérd meg, hogy ültetsz egy kertet nekem Manhattanben. Kinyitottam az ablakot és kiléptem a tűzlétrára. Anyámnak volt odakint egy virágosládája. Tavasszal megtelt virággal de most csak föld volt benne. Arra várt hogy valami újat ültessenek belé. Tiszta éjszaka volt. Kövér hold lebegett a Nyolcvankettedik utca fölött. Az elszáradt ágacskát gondosan elültettem és a tábori kulacsomból nektárt öntöttem rá. Egy darabig semmi sem történt. Aztán egyszer csak új száracska szökkent ki a földből, egy holdraforgóbébi és fényleni kezdett a meleg nyári éjszakában. – Szép növény – szólalt meg egy hang.

Ijedtemben majdnem leugrottam a tűzlétráról. Nico di Angelo állt mellettem. Mintha a semmiből termett volna ott. – Bocs. Nem akartalak megijeszteni – mondta. – Nem ijedtem meg. Vagyis… Szóval mit keresel te itt? Az elmúlt pár hónapban néhány centiméterrel magasabb lett haja úgy állt mint egy hollófekete szénaboglya. Fekete pólót farmert és egy új koponya alakú ezüstgyűrűt viselt. Sztűgiai vasból készült kardja az oldalán lógott. – Kiderítettem néhány dolgot. Gondoltam érdekelni fog – mondta. – Daidalosz elnyerte büntetését. – Láttad őt? Nico bólintott: – Minósz először arra akarta ítélni, hogy az örökkévalóságig forró sajtfondüben főjön, de apámnak jobb ötlete támadt. Daidalosznak hidakat és átjárókat kell építenie az aszfodéloszba. Segítenie kell enyhíteni a dugókat. Az igazat megvallva az öreg is elégedett a büntetésével elvégre tovább építhet és alkothat. Ráadásul a fiát és Perdixet is láthatja hétvégenként. – Helyes. Nico megütögette ezüstgyűrűjét.

– De nem ez a fő ok, amiért meglátogattalak. Rájöttem valamire. Van egy ajánlatom a számodra. – Micsoda? – Tudom, hogyan győzhetnéd le Lukeot. Azt hiszem ez az egyetlen módja. Hangosan felsóhajtottam: – Rendben. Hallgatlak. Nico bekukkantott a szobába. Összehúzta szemöldökét: – Jól látom? Kék születésnapi torta? – kérdezte Nico éhesen és vágyakozón. Arra gondoltam hogy ennek a szegény kölyöknek talán soha nem volt saját születésnapi bulija és az is lehet hogy eddig nem hívták meg egyre sem. – Azt hiszem sok mondanivalónk van egymásnak mi lenne ha mindezt egy szelet torta és pár gombóc fagyi mellett beszélnénk meg? – vége –