Rick Riordan
Az utolsó Olimposzi
I . EGY BOMBASZTIK US H A J Ó Ú T
A
világvége az autóm motorháztetején landoló pegazussal kezdődött.
Addig egészen kellemesen telt a délután. Mivel még nem töltöttem be a tizenhatot - egy hét választott el a jeles dátumtól -, nem ülhettem volna volán mögé, de amikor anyámmal és Paullal, a nevelőapámmal, valamint a barátommal, Rachellel leugrottunk a Déli-partra, Paul kölcsönadta egy időre a Priusát. Tudom, most azt gondoljátok, hogy micsoda felelőtlenség volt ez tőle és blablabla, de Paul tudta, ki vagyok. Látott démonokat aprítani, és kiugrani egy felrobbanó iskola ablakán. Tudta, hogy a vezetésnél veszélyesebb dolgokat is műveltem már. Szóval Rachel és én ott robogtunk a parton azon a forró augusztusi napon. Rachel lófarokba kötötte vörös haját, és egy fehér pólót viselt a fürdőruhája fölött. Eddig csak szakadt és festékes cuccokban láttam, de most úgy ragyogott, mint egy zsák aranydrachma. - Ó! Itt állj meg! - kérte. Megálltunk egy szirten az Atlanti-óceán fölött. A tenger mindig a szívem csücske volt, de aznap különösen szép arcát mutatta. Zölden csillogó, sima tükrét mintha apám a mi kedvünkért csendesítette volna le. Ha még nem említettem volna, apám Poszeidón, tehát igazán nem eshetett nehezére. -
Ami a meghívást illeti... - mosolygott rám Rachel.
-
Ja... igen.
Megpróbáltam lelkesnek hangzani. Rachel meghívott a St. Thomas-i nyaralójukba kerek három napra. Nem sok hasonló meghívással dicsekedhettem. A családom nyári vakáció alatt egy Long Island-i lepattant bungalóban eltöltött hétvégét értett köl-csönfilmekkel és hideg pizzával. Rachel a családjával a Karib-szigetekre invitált. Ami azt illeti, igazán rám fért volna egy kis pihenés. Életem legkeményebb nyara állt mögöttem. Csábított az ötlet, hogy pár napra kikapcsolódhatok. Ugyanakkor bármikor beüthet a ménkő. Készenlétben kellett állnom, és csak a parancsra vártam. De a legnyomasztóbb a közelgő születésnapom volt, ugyanis a prófécia szerint a tizenhatodik életévemet betöltve mindenféle rossz dolog bekövetkezhet. - Percy, tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de azt hiszem, számodra nem létezik olyan, hogy megfelelő időpont. Ebben igaza volt. -
Szeretnék menni, csak... - kezdtem.
-
A háború.
Bólintottam. Nem szerettem halandóknak a háborúról beszélni, de Rachel úgyis tudott róla. Ellentétben a többi halandóval, átlátott a Ködön - azon a mágikus függönyön, amely a halandók szemét megtéveszti. Látta a szörnyeket. Találkozott néhány félistennel, akik a titánok és szövetségeseik ellen küzdöttek. Ott volt velünk a múlt nyáron, amikor a feldarabolt Kronosz valaki más testében feltámadt szarkofágjából. Azzal, hogy a Titánisten szeme közé vágta a műanyag fésűjét, egy életre kivívta a tiszteletemet.
Kezét a karomra tette. - Csak gondolkozz rajta, rendben? Még maradunk néhány napot. Az apám... - csuklott el a hangja. - Nehéz vele? Rachel undorodva rázta a fejét. - Próbál kedves lenni hozzám, de ez még rosszabb. Azt akarja, hogy ősztől iratkozzam be a Clarion Hölgyakadémiára. -
Oda, ahová az édesanyád is járt?
- Egy idétlen lányiskola a New Hampshire-i milliomos csemetéknek, ahol mást se tanítanak, csak etikettet. El tudsz képzelni engem egy ilyen suliban? Valóban elég képtelen ötletnek tűnt. Rachel benne volt több utcai művész-projektben, etette a hajléktalanokat, tüntetést szervezett a nedvszívó harkályok megmentéséért, és más hasonló dolgokat művelt. Soha nem láttam még kosztümben. Nehezemre esett elképzelni, ahogy etikettet tanul. Felsóhajtott. -
Abban bízik, hogy a kedvességétől majd bűntudatom támad, és beadom a derekam.
-
Gondolom, ezért egyezett bele abba is, hogy magatokkal vigyetek nyaralni...
- Igen... De nagy szívességet tennél vele. Ha eljönnél, akkor egy kicsit elviselhetőbb lenne. És valamiről beszélni is szeretnék veled... - hallgatott el hirtelen. -
Miről? Annyira fontos, hogy el kell mennünk egészen St. Thomasig, hogy szóba kerüljön?
- Egyelőre felejtsd el - biggyesztette le az ajkát Rachel. - Képzeljük azt, hogy egy hétköznapi pár vagyunk, akik elkocsikáztak az óceánhoz, és élvezik egymás társaságát. Biztos voltam benne, hogy valami aggasztja, de bátor mosolyt erőltetett az arcára. Lobogó tűzre hasonlított a haja a napfényben. Azon a nyáron sok időt töltöttünk együtt. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de minél rosszabbra fordultak a dolgok a táborban, annál többször hívtam fel Rachelt, hogy elszökhessek vele egy kicsit kifújni magam. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy létezik egy olyan világ, a halandók világa, ahol nincsenek szörnyek, akik engem bokszzsáknak képzelnek. - Benne vagyok. Legyen ez egy hétköznapi pár hétköznapi délutánja. Rachel bólintott. - Tegyük fel, hogy a fiú és a lány kedvelik egymást... csak a fiú túlságosan nyuszi ahhoz, hogy megcsókolja a lányt... -
Ó...! - Úgy éreztem magam, mintha Apolló szent hollója lennék: lassú, buta és vörös. - Ööö...
Nem akartam megjátszani az érzéketlent. Rachellel sokkal bensőségesebb volt a viszonyom, mint... más lányokkal. Nem dolgoztatott meg, nem kellett figyelnem a szavaimra, sem azon filozofálni, vajon mire gondolhat. Rachel önmagát adta. Mindig kimutatta, amit érez. Az első csók végül is nem csattant el. A rózsaszínű ködtől csak akkor vettem észre az égből lesikló testet, amikor négy pata dobbant a Priuson: BANG-RECCS-CSATT! Hello, főnök! - szólalt meg egy hang a fejemben. - Jó kis verda! Fekete Péter, a pegazus, régi barátom volt, így hát megpróbáltam nem haragudni rá, amiért patái nyomán szabályos kráterek keletkeztek a motorháztetőn, de valami azt súgta, a nevelőapám már nem lesz ilyen elnéző... - Fekete Péter, te meg mit keresel itt? - sóhajtottam, de ekkor megláttam, ki ül a hátán, és rádöbbentem, hogy a napom hátralévő része nem lesz „sétagalopp". -
Hello, Percy!
Charles Beckendorf a Héphaisztosz-bungaló vezetője volt. A szörnyszülők vele ijesztgették szörnygyerekeiket. Nagydarab af-roamerikai srác hullámzó izmokkal, aki minden nyáron a kovácsműhelyben izzadt. Két évvel idősebb nálam, és a tábor legjobb fegyverkovácsának hírében állt, és volt egy pár zseniális találmánya. A múlt hónapban egy görögtűzbombát helyezett el egy távolsági busz vécéjében, amely szörnyeket szállított keresztülkasul az országban. Amikor az első hárpia lehúzta maga után a klotyót, Kronosz egy egész légióval lett szegényebb. Beckendorf harci öltözéket viselt. Fekete katonai nadrágot, bronz mellvértet harci sisakkal, derekán kardot. Vállán robbanószeres táskája lógott. - Eljött az idő? - kérdeztem. Komoran bólintott. Gombóc nőtt a torkomba. Tudtam én, hogy bekövetkezik... hetek óta tervezzük, mégis, azt reméltem, sosem jön el ez a pillanat. Rachel Beckendorfra nézett. - Szia! - Szia! Beckendorf vagyok. Te meg bizonyára Rachel. Percy említette, hogy... Szóval már beszélt rólad. Rachel felvonta a szemöldökét. - Valóban? Örülök neki! - Ezután Fekete Pétert vette szemügyre. A pegazus türelmetlenül kapálta patáival a Prius motorháztetejét. - Ha jól sejtem, most meg kell mentenetek a világot. - Valahogy úgy - helyeselt Beckendorf. A parancs, az parancs. Rachelre meredtem. - Megmondanád anyámnak, hogy... - Persze. Gondolom, nem lesz meglepve. És kimagyarázom a motorháztetőt is.
Hálásan bólintottam. Biztosra vettem: ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy Paul kölcsönadta nekem az autóját. - Sok szerencsét! - puszilt meg Rachel, mielőtt felocsúdhattam volna. - Menj, félvér, vadássz nekem szörnyeket! Utolsó képem az róla, hogy keresztbe font karral a Prius anyósüléséből figyeli, ahogy Beckendorf és én egyre feljebb körözünk az égen. Azon tűnődtem, hogy Rachel vajon mit akarhatott elmondani, és hogy elég sokáig élek-e ahhoz, hogy megtudjam. - Ugye, Annabethnek ne meséljem el, kivel láttalak és milyen körülmények között? - Az istenekre! Eszedbe ne jusson! - motyogtam. Beckendorf kuncogott, miközben magasabbra emelkedtünk az Atlanti-óceán fölött.
Már majdnem sötét volt, amikor megláttuk a célpontot, a horizont szélén derengő Androméda Hercegnőt - egy sárga és fehér fényekkel kivilágított hatalmas luxushajót. Messziről úgy tűnt, mintha csak egy sétahajó lenne, nem pedig a Titánisten főhadiszállása. De ha közelebb értél, észrevehetted a hatalmas orrdíszt: egy sötét hajú, tógát viselő, leláncolt, rémült arcú görög szüzet, aki mintha iszonyodna a bűzlő szörnyektől, amiket szállítani kényszerül. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor újra megláttam a hajót. M.u kétszer is majdnem otthagytam a fogam az Androméda Hercegnőn. És a hajó most egyenesen New Yorkba tartott. - Tudod, mi a dolgod, ugye? - kiáltotta túl Beckendorf a szelet. Bólintottam. New Jersey hajógyárában már többször elpróbáltuk álló hajókon. Tudtam, milyen kevés időnk lesz. De azt is tudtam, hogy csak így előzhetjük meg Kronosz invázióját. I'ekete Péter, tegyél le a legalsó szinten! Azonnal, főnök! Ember, de rühellem ezt a hajót! Három évvel ezelőtt Fekete Péter ezen a hajón raboskodott, én és a barátaim segítettünk neki megszökni róla. Biztos voltam benne, hogy előbb hagyná „Én kicsi pónim"-stílusban befonni a farkát, mint hogy újra vissza kelljen térnie. - Ne várj ránk! - utasítottam. De főnök! - Bízz bennem! Egyedül is kijutunk! Fekete Péter összecsukta szárnyait, és fekete üstökösként siklott a hajó felé. Szél fütyült a fülem mellett. A hajó felsőbb emeletein szörnyek őrködtek - kígyónők, pokolkutyák, óriások és telkhinek, ember- és kutyaszerű tengeri démonok. Olyan gyorsan suhantunk, hogy egyikük sem vett észre. A hajó alsó fedélzetét céloztuk meg, ahol Fekete Péter kiterjesztett szárnyakkal könnyedén letett bennünket. Felkavarodott gyomorral másztam le a hátáról. Sok szerencsét, főnök! Aztán nehogy Ideiedéiként lássalak viszont! - Öreg cimborám ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem, aztán eltűnt az esti égen. Kivettem zsebemből a tollamat, levettem a kupakját, és Árapály felvette valódi alakját: egyméteres, mennyei bronzból készült kard lett, halálos pengéje felderengett a szürkületben. Beckendorf egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. Először térképnek hittem, de kiderült, hogy egy fénykép. Az alkonyat fényében Aphrodité lányának, Silena Beaugardnak mosolygós fotóját nézte. Múlt nyáron kezdtek járni, de a többiek már évek óta cikizték őket: „két szerelmes pár, mindig együtt jár". A veszélyes küldetések ellenére Beckendorf ezen a nyáron boldogabb volt, mint valaha. - Viszontlátod, ne aggódj! - biztattam. Egy másodpercig kételkedve nézett rám, aztán felöltötte jól ismert, magabiztos mosolyát. - Arra mérget vehetsz! Gyerünk, és csináljunk robbantott csirkét Kronoszból! Beekendorf ment elöl. Egy keskeny folyosón elértük a szervizlétrát, éppen úgy, ahogy a gyakorlatokon. Ereinkben megfagyott a vér, amikor hangokat hallottunk a fejünk felett.
- Nem érdekel, mit érzel! - morogta egy telkhin félig emberi, télig kutyahangon. - Amikor legutóbb félvéreket éreztél, kiderült, hogy csak egy fasírtos szendvics volt! - Szeretem a fasírtos szendvicset - felelte a másik. - De most biztos, hogy félvéreket érzek a fedélzeten! - Ugyan! Neked tengervíz kotyog a fejedben! A telkhinek tovább veszekedtek. Beekendorf lefelé mutatott. Olyan csendesen, ahogy csak tudtunk, leereszkedtünk. Két emelettel lejjebb már nem hallottuk a szörnyeket. Egy vasajtóhoz értünk. Gépház - tátogta Beekendorf. Zárva volt, de Beekendorf egy pengével simán átvágta a reteszt. Odabent egy sor sárga turbina zúgott. Akkorák voltak, mint egy-egy gabonasiló. A túlsó fal mellett számítógépek és mérőműszerek sorakoztak. Az irányítópult fölé egy telkhin hajolt, de annyira elmerült a munkájában, hogy nem vette észre, amikor beléptünk. Legfeljebb másfél méter lehetett, rövid lábú, testét fókaszőr borította. Dobermann feje volt, de karmos mancsai emberkézre hasonlítottak. Motyogva-morogva nyomogatta a billentyűket. Talán beköszönt a haverjainak a Frászbookon. Amikor előreléptem, megdermedt, mintha megérezte volna a veszélyt. Egy nagy, vörös vészjelző gomb felé kapott, de elálltam az útját. Sziszegve rám vetette magát, de Árapály egyetlen csapásával porfelhővé változtattam. - Egynek annyi, maradt belőlük ötezer! - dobott oda Beekendorf egy zöld folyadékot tartalmazó üveget. Görögtűz volt benne, a vi-lág legveszélyesebb varázsszereinek egyike. Majd az igazi hősök és a félistenek újabb elmaradhatatlan kellékét hajította felém: egy ragasztószalagot. - Ragaszd az üveget az irányítópultra! Én majd a turbinákat aknázom alá. Munkához láttunk. A terem forró volt és párás, csakhamar mindketten verítékben úsztunk. A hajó továbbhaladt. A tengeristen fiaként született érzékem van a hajózáshoz. Ne kérdezzétek, honnan, de tudtam, hogy az északi szélesség 40-ik percének 19-ik fokánál, és a nyugati hosszúság 71. percének 90. fokánál járunk. Tizennyolc csomóval haladtunk, ami azt jelentette, hogy a hajó hajnalra fut be New Yorkba. Ez volt az utolsó esélyünk, hogy megállítsuk. Éppen a második üveg görögtüzet ragasztottam a vezérlőre, amikor a vaslépcső felől lábdobogást hallottunk. Annyi szörny özönlött lefelé, hogy még a turbinák zúgását is elnyomta a dübörgés. Nem volt jó jel. - Mennyi időre van még szükséged? - néztem Beckendorf-ra. - Túl sokra - kopogtatta meg az óráját, ami egyben a detonátor szerepét is betöltötte. - Még csatlakoztatnom kell a jelfogót, és kiélesítenem a bombákat. Legalább tíz percre... A döngő lábakból ítélve tíz másodpercnél is kevesebb időnk volt. - Én majd elterelem a figyelmüket. Találkozunk a megbeszélt helyen! - De Percy... - Kívánj szerencsét! Egy csapat telkhin rontott be a gépházba, de még azelőtt levágtam őket Árapállyal, hogy nyekkenni tudtak volna. Elkezdtem felfelé mászni a lépcsőn. A következő telkhin úgy megijedt tőlem, hogy még „Hello Szörny Kitty"-s uzsonnásdobozát is eldobta. Életben hagytam. Egyrészt azért, mert tetszett az uzsonnás-doboza, másrészt azért, hogy riadót fújhasson a haverjainak, akik remélhetőleg engem kezdenek majd üldözni, és békén hagyják a gépházban tevékenykedő Beckendorfot. Egészen a hatodik emeletig másztam, ott pedig a folyosón rohantam tovább. Biztos voltam benne, hogy a környezet valaha roppant előkelő lehetett, de a szörnyek alaposan lelakták három év alatt. A falakról cafatokban lógott a tapéta, a szőnyeg olyan nyálkás és sáros volt, mintha egy sárkány torkában járnék (sajnos tapasztalatból beszélek). Amikor először jártam az Androméda Hercegnőn, Luké, régi ellenségem, megtévesztésül néhány elkábított turistát tartott a hajón. A Köd meggátolta őket abban, hogy észrevegyék, miféle szörnyfertőzött hajón nyaralgatnak. De most nem láttam közülük egyet sem. Nem szívesen gondoltam bele, mi történhetett velük, de
kételkedtem abban, hogy Luké hazaengedte őket a bingónyeremé-nyeikkel együtt. Elértem a hajó egész középső részét elfoglaló, üzletekkel teli, széles sétálóutcát, és földbe gyökerezett a lábam. Az utca közepén lévő szökőkútban egy hatalmas rák áztatta magát. És most nem az „Óriás Alaszkai Királyrákra" gondolok, amiket nyolc dollárért vágnak hozzád a kajáidákban, hanem egy igazi óriás rákra, ami alig fért el a szökőkútban. Legalább három méter volt, kék és zöld pöttyös páncéllal. Az ollói egyenként akkorák, mint én. Ha láttál már közelről habzó és harapós rákpofát, hosszú csápokkal, akkor belátod, hogy nem érte meg címlapfotó méretűre nagyítani. Gombszemében értelem és gyűlölet fénylett. Azzal, hogy Poszeidón fia vagyok, Rák úrnál nem vágódtam be. - Ffffsssz! - sziszegett felém tengertajtékos pofájával. Olyan erős bűz csapott meg, mintha felnyitottam volna egy romlott halrudacskákkal teli kukát. Megszólaltak a szirénák. Tudtam, hogy hamarosan nem fogom magányosnak érezni magam, ezért szerettem volna gyorsan továbbhaladni. - Hello, rákocska! - próbáltam elslisszolni a szökőkút mellett. - Nem akartalak megzavarni, sőt, már itt sem vagyok! Nyugodtan fürödj to... A rák ijesztő gyorsasággal kiugrott a szökőkútból, és ollóit csattogtatva rám támadt. Beugrottam egy ajándékbolt pólói közé. A rák ollójával betörte a kirakatot, és utánam nyúlt. Zihálva a bolt hátuljába menekültem, de Rák úr utánam jött az üzletbe. - Ott van! - hallottam egy hangot a felső emeletről. - Egy behatoló! Figyelemelterelést célzó akcióm részben sikerült. A baj csak az volt, hogy én máshol akartam üldözőimmel összecsapni. Ha beszorítanak a hajó középső részébe, rákeledelként végzem. A démonrák felém vetette magát. Lenyestem az ollói végét. A sebe sisteregve habzani kezdett, de nem tűnt végzetesnek. Olyan legendák után kutattam az emlékezetemben, amik segíthetnének legyőzésében. Rémlett, hogy Annabeth egyszer mesélt egy szörnyrákról, amit Héraklész eltaposott. Gyorsan beláttam, hogy a taposás itt nem segít. A rák egy kicsit nagyobb volt a Reebokomnál. Akkor eszembe jutott egy furcsa ötlet. Tavaly karácsonykor Pault levittük a montauki kunyhónkba, ahová évszázadok óta járunk. Paul elvitt rákászni, és amikor egy egész hálónyit összehalásztunk, megmutatta, hogy a páncéljukon, éppen az undorító hasuk közepén, egy kis rés található. Már csak rá kellett vennem, hogy megmutassa nekem a ronda pociját. Először a szökőkútra pillantottam, aztán a ráknyomoktól síkos márványpadlóra. Kinyújtottam a kezem, és erősen koncentráltam. A szökőkútból víz csapott ki, jó háromemeletnyi magasan. A feltörő víz eláztatta a lépcsőket, a liftet, és lemosta a kirakatüvegeket. A ráknak életeleme volt a víz, tehát nem esett kétségbe egy kis zuhanytól, és oldalazva elindult felém. Üvöltve rátámadtam: - ÁÁÁÁHHHH! A rák előtt néhány méterrel lefékeztem, és a nedves márványon olyan becsúszó szerelést alkalmaztam, amit minden focista megirigyelt volna. Mintha egy héttonnás páncélozott jármű alá siklottam volna. A rák csak leült, megpróbált palacsintává lapítani, de mire rájött, mire készülök, már be is nyomtam kardom pengéjét a páncélrésen. Aztán elengedtem Árapályt, és hátralöktem magam. A szörny sziszegve remegni kezdett. Szeme mintha kifolyt volna a helyéről. A páncélja vörösen izzott az alatta elégő testtől. Aztán az üres páncélok csörömpölve hullottak a padlóra. Nem sokáig gyönyörködhettem az eredményben. A legközelebbi lépcső felé futottam. Körülöttem szörnyek és félistenek kiabáltak kardjaik után kapdosva. Fegyvertelen voltam. Tudtam, hogy a kardom hamarosan visszatér a zsebembe, de egyelőre még ott hevert a rákpáncél-domb alatt, és nekem nem volt időm, hogy előássam. A nyolcadik emelet liftje előtt néhány kígyónőbe ütköztem. Deréktól felfelé zöldes pikkellyel borított női testtel rendelkeztek. Sárga szemük és villás nyelvük volt. A combjukból két kígyófarok nőtt. Lándzsát tartottak a kezükben, és harci hálót, tapasztalatból tudtam, hogy ügyesen használják mindkettőt.
- Esssz meg ki? Kronosssz örülni fog - sziszegték. Nem volt kedvem dobálózni, de nem tehettem mást. Előttem egy hajómakett állt, amelyen megnézhettem volna, hol állok. De nem néztem meg, ellenben felkaptam a makettet a talapzatáról, és az első kígyónő képébe vágtam. Telibe találtam, és elterült a padlón. Átugrottam rajta, társát a lándzsájánál fogva a liftajtónak vágtam, aztán futottam tovább a hajóorr felé. - Kapjátok el! Pokolkutyák csaholását hallottam, egy nyílvessző az orrom előtt húzott el, és beleállt a mahagóniberakásos falba. Nem bántam - addig nem érdekelt, mennyien üldöznek, amíg távol tarthattam a szörnyeket a gépháztól, és Beckendorfnak újabb értékes perceket szerezhettem. A lépcsőn egy sráccal futottam össze. Ő lefelé tartott, én felfelé. Olyan kába volt, mintha most riadt volna fel a szunyókálásból. Előrántotta a kardját, és felkiáltott: - Kronoszért! Inkább hangzott ijedtnek, mint ijesztőnek. Tizenkettőnél egy nappal sem volt több. Annyi lehetett, mint én, amikor először kerültem a Félvér Táborba. A gondolat elszomorított. Bizonyára agymosáson esett át. Arra képezték ki, hogy gyűlölje az olimposzi isteneket, és az ellenségük legyen, csak azért, mert félig olimposzinak született. Kronosz bábja volt, mégis engem hitt ellenségének. Nem akartam bántani. Szabad kézzel is elbántam vele. Félreugrottam a csapása elől, aztán elkaptam a csuklóját, és a falhoz préseltem. Kardja csörömpölve hullott ki a markából. Aztán valami olyasmit tettem, ami nem szerepelt a tervben. Lehet, hogy marhaságot csináltam. Mindenesetre kockáztattam vele az akció sikerét. - Ha életben akartok maradni, hagyjátok el a hajót - mondtam gondolkozás nélkül. - Most! Ezt mondd meg a többi félistennek is! Aztán löktem egyet rajta, ő pedig legurult az alattunk lévő emeletre. Továbbmásztam. Rossz emlékeket idézett a kávézó előtti folyosó. Amikor először itt jártam, három évvel ezelőtt, Tyson, Annabeth és én ezen a folyosón lopóztunk végig.
Kirohantam a főfedélzetre. A hajóorr felett feketére váltott a bíborlila ég. Két üvegtornyot láttam, erkélyekkel és éttermekkel. Közöttük az úszómedence vize csillogott. A hajó felső része hátborzongatóan kihaltnak tűnt. Nem kellett mást tennem, csak átsétálnom a túloldalra, majd lemászni a helikopter-leszállóhelyhez, a vészhelyzet esetére megbeszélt találkozóponthoz. Némi szerencsével Beckendorf is csatlakozik hozzám, vízbe vetjük magunkat, és megparancsolom a tengernek, hogy mindketten maradjunk életben. Aztán ötszáz méterről felrobbantjuk a hajót. Már a fedélzet közepén jártam, amikor valaki megszólított. Megdermedtem. - Késtél, Percy. A fölöttem lévő erkélyen Luké állt. Forradásos arcán mosoly szaladt végig. Farmert, papucsot és fehér pólót viselt, mint egy hétköznapi, középiskolás srác, csak aranyban úszó szemei árulkodtak valódi mivoltáról. - Már napok óta várunk - kezdte Luké hangján, aztán megrándult az arca. Egész testében megborzongott, mintha valami undorítót ivott volna. Hangja erősebb lett, ősibb és hatalmasabb - a Titánisten, Kronosz szólalt meg rajta keresztül. Mintha valaki kést fenegetett volna a gerincemen. - Jöjj, és hajolj meg előttem! - Honnan tudod, hogy éppen erre készültem? - motyogtam. A medence mindkét szélén parancsra váró laisztrügón óriások
álltak. Három méter magasak voltak, és tetovált karjukban tüskés buzogányokat dédelgettek. Luké fölött, a tetőn félisten íjászok tűntek fel. A szemben lévő erkélyről két pokolkutya ugrott le vicsorogva. Néhány másodperc alatt teljesen körbevettek. Csapda! Ha nem tudják, hogy jövök, nem tudtak volna így felkészülni a fogadásomra. Luke-ra néztem, és fortyogni kezdett bennem a düh. Nem tudtam, hogy Luké testében pislákol-e még az öntudat, vagy már teljesen Kronosz irányítása alá került. Hangja időnként elcsuklott - ez az előbbire engedett következtetni, de az is lehet, hogy csak Kronosz nem szokott még hozzá új testéhez. Gyorsan meggyőztem magam, hogy ez nem is számít. Luké már azelőtt is gonosz és romlott volt, hogy Kronosz megszállta a testét. Fejemben megszólalt egy hang: Előbb vagy utóbb úgyis meg kell küzdenem vele. Miért ne legyünk rajta túl most? A prófécia szerint tizenhat éves koromban választás elé kerülök, és vagy megmentem, vagy elpusztítom a világot. Már csak hét nap választott el a tizenhatodik születésnapomtól. Miért ne próbálnám meg most? Ha tényleg rendelkezem az erővel, hét nap nem oszt, nem szoroz. Pontot tehetnék az ügy végére, ha itt és most legyőzöm Kronoszt. Elvégre megküzdöttem már néhány szörnnyel és istennel, nem igaz?! Mintha olvasni tudna a gondolataimban, Luké elmosolyodott. Vagyis Kronosz. Erre mindig emlékeztetnem kellett magam. - Gyere közelebb, ha mersz... - mondta. A szörnyek fala szétvált előttem, és torkomban dobogó szívvel elindultam felfelé a lépcsőn. Biztos voltam benne, hogy valaki hátba döf, de felengedtek. A zsebembe nyúltam, megtapintottam benne a tollamat, aztán előhúztam, lecsavartam a kupakját, és Árapály karddá változott. Luké kezében megjelent Kronosz fegyvere: egy félig mennyei bronzból, félig földi vasból készült harci sarló. Elég volt rápillantanom, hogy a térdem kocsonyaként remegni kezdjen. Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan támadtam. Az idő lelassult. De nem csak képletesen, hanem valójában, mert az Idő Ura képes volt lelassítani az időt. Mintha szirupot öntöttek volna rám. A karjaim annyira elnehezültek, hogy alig tudtam tartani a kardom. Kronosz mosolyogva pörgette sarlóját, és várta, hogy a halálba vánszorogjak. Megpróbáltam küzdeni a varázslat ellen, és a körülöttem hullámzó tengerre gondoltam - erőm forrására. Egyre ügyesebben uralkodtam már a vízen, de most mintha mégsem sikerült volna. Mint egy lassított felvételen, újabb lépést tettem felé. Az óriások ujjongtak, és a kígyónők sziszegve nevettek. Ébresztő, óceán! - könyörögtem. - Leköteleznél, ha segítenél... Éles fájdalom járta át a bensőmet. A hajó oldalra billent. A szörnyek homokzsákként dőltek el. Húszezer liter víz ömlött az úszómedencéből a nyakunkba, Kronoszt is beleértve. A víztől szinte újjáéledtem, megtörtem a varázst és előrelendültem. De még mindig nem voltam elég gyors. Elkövettem azt a hibát, hogy ellenfelem arcába néztem. Luké arcába, aki hajdanán a barátomnak számított. Bár teljes szívemmel gyűlöltem, mégis nehezemre esett végezni vele. Kronosznak nem voltak ilyen aggályai. Felém csapott a sarlójával. Az utolsó pillanatban ugrottam el, és a gonosz penge éppen a lábamnál hasította fel a padlót. Mellkason rúgtam Kronoszt. Hátratántorodott, de jóval nehezebb volt, mint Luke. Mintha egy hűtőszekrényt akartam volna felrúgni. Kronosz újból lecsapott. A kardommal hárítottam ugyan, de az ütés olyan erős volt, hogy csak eltéríteni tudtam. A sarló pengéje leborotválta az ingujjamat a bőrömmel együtt. Nem volt komoly sérülés, de egész testemet átjárta a fájdalom. Eszembe jutott, amit az egyik tengeri démon mondott Kronosz sarlójáról: Óvatosan, te bolond! Elég egy érintés, és tested búcsút mondhat a lelkednek! Most értettem meg, mire célozhatott. Nem csak vért vesztettem. Éreztem, ahogy az erőm az akaratommal és az öntudatommal együtt elszivárog.
Hátratántorodtam. Átvettem bal kezembe a kardom, és kétségbeesve újra támadtam. Minden emberi számítás szerint keresztül kellett volna döfnöm, de a fegyverem úgy pattant vissza a hasáról, mintha egy márványszoborba akartam volna beleszúrni. Nem hittem a szememnek. Egy ilyen döfést képtelenség túlélni. - Szánalmas próbálkozás, Percy Jackson. Luke említette, hogy soha nem voltál méltó ellenfél. A látásom kezdett homályosodni, tudtam, hogy nem sok időm van hátra. - Luke-nak mindig nagy volt a szája. De legalább az övé volt. - Sajnálom, hogy most kell végeznem veled, mielőtt a tervem megvalósulna. Szerettem volna látni a rettegést a tekintetedben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt. - Nem jutsz el New Yorkba ezzel a hajóval - mondtam. A karom lüktetett, a szemem előtt fekete pontok táncoltak. - Ugyan, miért nem? - villant Kronosz arany szeme. Az arca -Luke arca - olyan volt, mint egy élettelen maszk, amelyen gonosz erő dereng át. - Talán a barátod tűzszerész tudományában bízol? Lenézett a medencére, és így kiáltott: - Nakamura! Egy görög páncélba öltözött tizenéves fiú préselte át magát a szörnyeken. Bal szemén fekete kötést viselt. Ismertem őt. Ethan Nakamura volt, Nemezis fia. Múlt nyáron megkíméltem az életét a Labirintusban, és azzal „hálálta" meg, hogy segített Kronosznak életre kelni. - Küldetés teljesítve, nagyuram. Megtaláltuk, ahogy parancsolta - kiáltotta Ethan. Tapsolt egyet, mire két óriás lépett elő Charles Beckendorfot vonszolva. Megállt bennem az ütő. Beckendorfnak feldagadt a szemhéja, arcát és két karját sérülések borították. A vértjét elvesztette, és az ing cafatokban lógott róla. - Ne! - kiáltottam fel. Beckendorf rám nézett, aztán a kezére, mintha üzenni akart volna valamit. Az órája. A detonátort nem vették el tőle. Lehet, hogy a robbanószerek csak a detonálásra várnak? A szörnyek talán nem hatástalanították még őket. - A hajó közepén találtunk rá. Megpróbált lelopakodni a gépházba. Megehetjük most, vagy várnunk kell vele? - kérdezte az egyik szörny. - Hamarosan! - felelt Kronosz, aztán összehúzott szemöldökkel Ethanre meredt. - Biztos vagy benne, hogy nem aknázta alá a gépházat? - Éppen a gépház felé lopakodott, nagyuram! - válaszolt a fiú. - Honnan tudod, hogy nem onnan jött? - ööö... - kezdte Ethan. - Mert a gépház felé tartott. És ő is bevallotta, hogy oda akart menni. A táskája még mindig tele robbanóanyagokkal. Lassan megértettem, hogy Beckendorfnak sikerült átvernie őket. Amikor biztosra vette, hogy elkapják, úgy tett, mintha csak most menne a gépházba. Sikerült meggyőznie őket arról, hogy még nem járt ott. A görögtüzek csak a robbantásra vártak! De ehhez előbb le kéne jutnunk a hajóról, hogy biztonságos távolságból robbanthassuk fel őket. Kronosz habozott. Vedd be a sztorit, fohászkodtam. A karom annyira sajgott, hogy majdnem összeestem. - Nyissátok ki a táskáját! - parancsolta Kronosz. Az egyik óriás lekapta a robbanószeres táskát Beckendorf válláról. Belenézett és felhorkantott. Amikor kirázta a tartalmát, mindenki ijedten hátrálni kezdett. Ha tényleg görögtüzes tégelyek lettek volna benne, menten felrobbanunk. De csak egy tucat barackkonzerv potyogott a fedélzetre. Kronosz nagyokat lélegzett, mintha megpróbálna úrrá lenni dühén. - Ezt a félistent - kezdte - a hajókonyha közelében kaptad el? Ethan elsápadt. -Ööö...
- Beküldtél valakit A GÉPHÁZBA, HOGY ELLENŐRIZZE?! Ethan hátrálni kezdett, majd ijedten sarkon fordult, és eliszkolt. Halkan káromkodtam egyet. Néhány perc múlva hatástalanítják a bombáinkat. Megint elkaptam Beckendorf pillantását, és feltettem neki egy néma kérdést. Reméltem, érteni fogja: Mennyi időre állítottad? Mutató- és hüvelykujját egymáshoz érintve egy kört mutatott. Nulla. Nem rakott rájuk időzítőt. A kioldásának pillanatában minden a levegőbe repül. Képtelenek leszünk elég távolra jutni a hajótól a robbanás előtt. Vagy a szörnyek ölnek meg, vagy hatástalanítják a bombákat, vagy mindkettő. Kronosz ferde szájjal rám mosolygott. - Elnézést a közjátékért, Percy Jackson. Csupa szerencsétlennel vagyok körülvéve. De nem számít. A lényeg, hogy végre elkaptunk. Az érkezésedről hetekkel ezelőtt tudomást szereztünk. Kinyújtotta a kezét, és megrázott egy karkötőt, amelyről sarló alakú medál lógott, a Titánisten jelképe. A sebesüléstől gondolkozni is alig tudtam, csak ennyit dadogtam: - Lehallgató... Kém van a táborban. Kronosz kuncogni kezdett. - Nem bízhatsz meg a barátaidban sem. Mindig átvágnak. Luke is a saját bőrén tanulta meg ezt. Most pedig dobd el a kardod, és add meg magad, vagy a barátodnak vége! Nagyot nyeltem. Az egyik óriás Beckendorf nyaka köré fonta a karját. Sérülten nem sokat tehettem érte. Ha meg is próbálom, akkor is későn érnék oda. Mindketten meghalunk. Beckendorf egy szót tátogott felém: Menekülj! Megráztam a fejem. Nem hagyhattam ott csak úgy. Mivel a másik óriás még mindig a barackkonzervek között keresgélt, Beckendorf bal keze felszabadult. Lassan felemelte, és a jobb csuklóján lévő óra felé nyúlt vele. Ne! - akartam kiabálni. Az úszómedence mellett álló kígyónők egyike megszólalt: - Mit csinál? Mi van a csuklóján? Beckendorf behunyt szemmel megérintette az óráját. Nem maradt más választásom. A kardomat, mint egy lándzsát, Kronosz felé hajítottam. Lepattant a mellkasáról, de legalább eltereltem egy pillanatra a figyelmét. Átvágtam a szörnyek között, és a harminc méterrel alattam hullámzó vízbe vetettem magam. A hajó gyomrából morajlás hallatszott. Szörnyek kiabáltak utánam fentről. Egy lándzsa a fülem mellett suhant el, és nyílvessző fúródott a combomba. Nem volt időm foglalkozni a fájdalommal. A vízbe zuhantam, és megparancsoltam az áramlatoknak, hogy minél messzebb sodorjanak a hajótól - száz méter, kétszáz méter... Még ebből a távolságból is érezni lehetett a világrengető robbanást. A tarkómat forróság perzselte. Az Androméda Hercegnő mindkét oldala eltűnt. Hatalmas, zöld tűzlabda szállt az éjszakai égre, és elemésztett mindent. Beckendorfra gondoltam. Aztán elsötétült előttem a világ, és süllyedni kezdtem a tenger fenekére, mint egy vasmacska.
2.
Találkozom néhány halvérű rokonnal
álmaiban nem sok köszönet van. Mert nem csak álmok. Látomások, előjelek és egyéb misztikus Afélistenek maszlagok, amiktől még a fejem is megfájdul.
Álmomban egy hegytetőre épült, sötét palotában jártam. Sajnos, pontosan tudtam, melyikben. Az Othriszhegy tetejére épült titánpalotában voltam. A hegyet Kaliforniában Tamalpais-hegy néven ismerik. A főpavilon nyitva állt, az oszlopok és Titán-szobrok között beszivárgott a sötétség. A fekete márványpadlóról visszaverődött a fáklyák fénye. A pavilon közepén egy páncélos óriás roskadozott az örvénylő fellegek alatt. Az eget tartó Atlasz volt az. Két másik óriás egy parázstartóba meredve tanulmányozta a lángokat. - Szép ki robbanás - mondta az egyik, akinek fekete páncélján úgy csillogtak az ezüstszegecsek, mint a csillagok az éjszakai égen. Az arcát szarvakkal díszített harci sisak takarta. - Nem nagy ügy - mondta a társa, aki aranytógát viselt, és akinek ugyanolyan arany szeme volt, mint Kronosznak. Az egész teste ragyogott. Apollóra emlékeztetett, a Nap Istenére, de ez a titán nyersebb fényben tündökölt, és arckifejezése kegyetlenebb volt. - Az isteneknek válaszolniuk kell a kihívásokra. Hamarosan elpusztítjuk őket. Megpróbáltam kivenni a lángokban villódzó képeket: viharokat, összedőlő épületeket, sikoltozó halandókat vettem észre. - Én keletre megyek, hogy vezessem csapatainkat. Te maradj itt, Kriosz, és őrizd az Othrisz-hegyet! A kosszarva felhorkant: - Mindig én kapom az aljamunkát. Dél Istene. A Csillagképek Istene. Most meg én leszek Atlasz bébiszittere, amíg te szórakozol. Az örvénylő felhők alatt Atlasz fájdalmasan felnyögött: - Engedjetek ki, átkozottak! Én vagyok a legnagyobb harcos! Vegyétek át a terhem, hadd küzdjek én is! - Hallgass! Megkaptad az esélyt, de elbuktál - mordult rá az aranytógás. - Kronosz azt akarja, hogy ott maradj, ahol vagy. Ez rád is vonatkozik, Kriosz. Engedelmeskedj! - És ha harcosok szűkében lesztek? - kérdezte Kriosz. - Az az álnok, szmokingos unokaöcsénk nem sok hasznotokra lesz a háborúban. Az arany titán felnevetett. - Ne aggódj miatta! Különben is, az istenek az első támadásunkat sem tudják majd kezelni! Fogalmuk sincs, mekkora erőtartalékaink vannak még. Jegyezd meg, amit most mondok: néhány nap múlva az Olimposz romokban fog heverni, és mi összegyűlünk itt, hogy megünnepeljük a Hatodik Korszak hajnalát! Az arany titán lángoszloppá változott, és eltűnt. - Persze - morgott Kriosz -, ő bezzeg lángoszloppá változhat, én meg viselhetem ezeket az ostoba kosszarvakat! A helyszín megváltozott. Most egy szobor árnyékában bujkáltam a pavilonon kívül. Mellettem egy fiú hallgatózott. Fekete, selymes haja volt, sápadt bőre és fekete ruhája - a barátom volt az, Nico di Angelo, Hádész fia. Mogorva képpel rám meredt. - Látod, Percy? Kifutsz az időből. Még mindig azt hiszed, hogy legyőzheted őket a tervem nélkül? Szavai úgy söpörtek át rajtam, mint az óceán fenekének jéghideg áramlatai, és minden elsötétült előttem. - Percy? - ébresztgetett egy mély hang. Úgy éreztem magam, mintha a fejemet alufóliába csavarva betették volna a mikrohullámú sütőbe. Amikor kinyitottam a szemem, egy nagy árnyék lebegett előttem. - Beckendorf? - kérdeztem reménykedve. - Nem, testvér. Megpróbáltam fókuszálni. Egy küklopsz állt előttem: krumplifej, kócos haj, egy nagy, barna, aggódó bociszem. - Tyson, te vagy az? A testvérem elvigyorodott.
- Tesó, agyműködés kipipálva! Erre én nem vettem volna mérget. A testem hideg volt, és szokatlanul könnyű. A hangom is más. Hallottam Tysont, de mintha csak a hangja rezgését hallottam volna a fejemben. Amikor felültem, a takaró fátyolszövete ellebegett. Egy kagy-lóberakásos szoba selymes hínárokból font ágyában találtam magam. A mennyezeten kosárlabda nagyságú lebegő gyöngyök szolgáltatták a világítást. A tenger mélyén voltam. Poszeidón fiaként ez nem jelentett problémát. Tudtam lélegezni, és a ruhám is csak akkor lett nedves, ha én akartam. Egy kicsit azért meglepődtem, amikor egy kalapácsfejű cápa beúszott az egyik ablakon, majd miután szemrevételezett, halálos nyugalommal kisiklott a másikon. - Hol va... - Apa palotájában - válaszolt Tyson. Más körülmények között lázba hozott volna a hír, ugyanis még sohasem jártam apám palotájában, hiába álmodoztam róla évekig. De a fejem sajgott. A pólómon égésfoltok emlékeztettek a robbanásra. A sebeim begyógyultak - ehhez elég volt csak a vízben tartózkodnom egy ideig -, de még mindig úgy éreztem, mintha stoplis cipőben átgázolt volna rajtam egy laisztrügón focicsapat. - Milyen régen... - Múlt éjjel találtunk rád - mondta Tyson - miközben lefelé süllyedtél. - Az Androméda Hercegnő? - Bombasiker volt - erősített meg Tyson. - Beckendorf a fedélzeten maradt. Sikerült megtalálni? Tyson arca elsötétült. - Semmi nyoma, tesó. Sajnálom... Kibámultam az ablakon a mély, kék vízbe. Beckendorf azt tervezte, hogy ősszel beiratkozik az egyetemre. Barátnője volt és rengeteg barátja, az egész élet előtte állt. Nem távozhatott el. Talán sikerült megszöknie a hajóról, ahogyan nekem is. Talán kiugrott a vízbe, és... és mi? Ő nem élte volna túl a harmincméteres zuhanást. Kizárt, hogy biztonságos távolságra jutott a robbanástól. Legbelül tudtam, hogy meghalt. Feláldozta magát, hogy elpusztíthassa az Androméda Hercegnőt, és én cserbenhagytam. Eszembe jutott, hogy álmomban a Titánok úgy beszéltek a robbantásról, mintha nem számítana. Nico di Angelo figyelmeztetett, hogy nem tudom legyőzni Kronoszt a terve nélkül - ama veszélyes terv nélkül, ami elől már egy éve menekültem. Távoli robbanás rázta meg a szobát. Zöld fény ragyogott fel, és nappali világosság borította el a tengerfeneket. - Mi volt ez? - kérdeztem. - Majd apa elmondja. Gyere! Éppen szörnyeket robbantgat!
A palota a világ legizgalmasabb helye lett volna, ha éppen nem áll ostrom alatt. Végigúsztunk egy hosszú folyosón, és fellőttük magunkat egy gejzírrel. Amikor a tetők fölé emelkedtünk, levegő után kapkodtam a látványtól (már ha a víz alatt levegő után lehet kapkodni). A palota akkora volt, mint Olimposz városa. Kerteket, belső és külső udvarokat, és oszlopos pavilonokat láttam. A kerteket korallok és foszforeszkáló tengeri növények díszítették. A palota körül húsz-harminc fehér, szivárványosan irizáló, kagylókból épült ház állt. Az ablakokon halak és polipok úszkáltak ki-be. A gyöngyökkel kirakott ösvények karácsonyi égősorokként futottak. A főtéren katonák gyülekeztek - habfik halfarokkal, deréktól felfelé emberi testtel, de a bőrük kék volt, ami számomra is újdonságot jelentett. Néhányan a sebesülteket látták el, mások kardokat és lándzsákat élesítettek. Az egyik sietve elúszott mellettünk. Olyan világoszöld szeme volt, mint a foszforeszkáló matricáknak, és a szájában hegyes cápafogak sorakoztak. A Kis hableányban ilyesmiről szó sem volt.
Az udvaron túl tornyok, vastag falak és ostrom visszaverésére alkalmas fegyverek álltak. Némelyik a használhatatlanságig megsérült, némelyiken meg zöldes fénnyel derengett a víz alatt is égni képes görögtűz. Az erődítményeken túl a tengerfenék feküdt sötétbe vesző horizonttal. Csatára utaló jeleket észleltem: energiavillózásokat, robbanások fényeit, összecsapások szikráit. Egy hétköznapi ember idelent az orráig sem látott volna. Mondjuk, egy hétköznapi ember tüdeje már rég felmondja a szolgálatot, ha véletlenül nem fagy meg előbb a jéghideg vízben. De még az én hőérzékelős szememmel sem tudtam egészen pontosan kivenni, mi történik. A palota szélén lángokban állt egy vöröskorall-tetejű templom. A távoli kertek felé, mint egy lassított felvételen, törmelékek úsztak. A sötétből hirtelen egy hatalmas alak bontakozott ki. Egy óriás tintahal, ami nagyobb volt a felhőkarcolóknál is. Csillogó homokszemek táncoltak körülötte. Legalábbis először azt hittem. Aztán rájöttem, hogy amiket porszemeknek véltem, valójában habficsapatok. A tintahal leereszkedett a palotára, és csápjával elsöpört egy egész hadtestet. A legmagasabb épület tetejéről fénycsík ívelt a szörnyig. Amikor eltalálta, a tintahal szétoszlott, mint az ételízesítő a fazékban. - Apa - mutatott Tyson a helyre, ahonnan a fény jött. - Ő csinálta? - Hirtelen bizakodni kezdtem. Apámnak hatalmas ereje van. Elvégre ő a tenger istene. Simán visszaveri ezt a támadást, nem igaz? Talán megengedi, hogy besegítsek neki. - Te is harcoltál? - kérdeztem Tysontól. - Azzal az iszonyatos küklopsz öklöddel bevertél pár koponyát, mi? Tyson az ajkát biggyesztette. Rögtön tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam. - Én csak... javítottam a fegyvereket - motyogta. - Gyere, keressük meg apát! Tudom, hogy ez furcsán hangzik az olyan kölyköknek, akiknek rendes szüleik vannak, de az apámat életemben nem láttam többször négy-öt alkalomnál, és akkor is csak néhány perc erejéig. A görög istenek nem járnak a gyerekeik baseballmeccseire. De azért bíztam benne, hogy felismerem, ha meglátom. Tévedtem. A templom teteje egy nagy, nyitott plató volt, amit parancsnoki állásnak rendeztek be. A padlót borító mozaikon a palota és a palotát körbevevő óceán részletes térképe látszódott. De a rajz folyton változott. A színes csempék hírt adtak az ellenséges seregek és szörnyek minden hadmozdulatáról. Azok az épületek, amelyek a valóságban felrobbantak, összedőltek a térképen is. A térkép köré zordon arcú harcosok csoportja gyűlt, de egyik sem hasonlított az apámra. Én egy nagydarab, kreol bőrű, fekete szakállas, bermudát és hawaii inget viselő férfit kerestem. A harcosok közül senkire sem illett a leírás. Az egyikük habfi volt, méghozzá dupla halfarokkal. Bőre zöld volt, és gyöngyökkel kivert páncélban feszített. Fekete haját lófarokba kötve hordta, egészen fiatalnak látszott bár a kort nem emberi lények esetében elég nehéz meghatározni. Lehetett volna ezer-, de akár hároméves is. Mellette egy idős, szürke hajú ember állt, ősz szakállrengeteg-gel az arcán. Úgy tűnt, mindjárt összerogy páncélzata súlya alatt. Zöld szemének sarkából nevetőráncok futottak szét, de most nem volt kedve mosolyogni. Egy nagy vasdarabra támaszkodva a térkép fölé hajolt. Mellette egy szépséges nő állt, rákollóhoz hasonlító, furcsa csápjai voltak, zöld vértet viselt, és haja feketén lebegett a vízben. A csapat utolsó tagja egy delfin volt. Csak abban különbözött a hétköznapi delfinektől, hogy ő is a térképet tanulmányozta. - Delfin - szólalt meg az öreg -, Palaimont a cápacsapatával küldd a nyugati frontra! Ideje kiiktatnunk azokat a leviathánokat! A delfin furcsa csicsergő hangon válaszolt. Igenis, uram! - értettem meg a nyelvét. Aztán elinalt. Döbbenten néztem Tysonra, aztán vissza az öregre. - Ő lenne... az apám? Az öreg felnézett. Megismertem a szeme csillogásáról, de az arca... mintha legalább negyven évet öregedett volna. - Szia, Percy! - Mi... mi történt veled?
Tyson oldalba bökött. Olyan erősen rázta a fejét, hogy attól féltem, leesik a nyakáról. De apám nem sértődött meg. - Semmi baj, Tyson! Ami a külsőmet illeti, elnézést érte. Tudod, a háború egy kicsit megviselt. - De te halhatatlan vagy - mondtam halkan. - Olyan formát öltesz... amilyet csak akarsz. - A birodalmam állapotát tükrözöm. És a birodalmam elég gyászos állapotban van. Hadd mutassalak be, Percy! A hadnagyom, Delfin, a Delfinek királya épp az előbb távozott. Ez itt a... ööö... a feleségem, Amphitrité. Drágám... A zöld páncélos nő hideg pillantással végigmért, majd összefonta karját a mellkasa előtt, és így szólt: - Bocsásson meg, uram, de várnak rám a harcmezőn. Azzal elúszott. Elég kínos volt ez az egész, de meg tudtam érteni. Eddig eszembe sem jutott, hogy apámnak van egy halhatatlan felesége. Amphitrité nyilván nem örült apu kis románcainak, beleértve az anyámmal folytatottat is. Poszeidón megköszörülte a torkát: - Ő a fiam... akarom mondani a másik fiam, Triton. - A fiad és egyetlen örökösöd - javította ki a srác. Dupla halfarkával előre-hátra csapdosott. Rám mosolygott, de csak a szájával, a szeme barátságtalanul hideg maradt. - Üdvözöllek, Perszeusz Jackson! Végre eszedbe jutott, hogy segíteni kéne? Ezt úgy kérdezte, mintha a lábamat lógattam volna eddig. Ha a víz alatt el lehet pirulni, akkor én megtettem. - Mondd meg, mit tegyek, és segítek! - válaszoltam. Triton úgy mosolygott, mint akinek tetszik a dolog - mintha egy szórakoztató öleb lennék, aki bekapja a kockacukrot, amit az orrára rakott. Poszeidónhoz fordult. - A frontvonalba megyek, apám. Ne aggódj, én nem fogok elbukni. Udvariasan Tyson felé biccentett. Én, úgy látszik, nem érdemeltem meg ennyi tiszteletet. Aztán elsiklott a vízben. Poszeidón sóhajtott egyet, majd felemelte a kezében tartott vasdarabot, amely a szokásos fegyverévé változott: egy hatalmas, háromágú szigonnyá. A végei kék fénnyel izzottak, és a víz forrni kezdett körülöttük. - Bocs a fiam viselkedéséért, Percy - szabadkozott apám. A fejünk fölött egy hatalmas tengeri kígyó jelent meg, és tekeregve a tető felé úszott. Kitátott, narancssárga szájával egy egész gimnáziumot elnyelhetett volna, és csak úgy csattogtak hatalmas fogai. Apám anélkül, hogy felnézett volna, a szörny felé bökött a szigonnyal, és megkínálta a kék energianyalábbal. Ka-bumm! A szörny millió aranyhallá változott, amik rémülten úsztak tova. - A családom tagjai mostanában elég feszültek. Az Ókeánosz elleni küzdelemben elég rosszul állunk. A mozaiktérkép széléhez lépett, és szigonya végével megkopogtatta az egyik habfi képét. A habfi nagyobb volt a többinél, és kosszarvas sisakot viselt. Egy rák vontatta harci szekéren ült, és kard helyett élő kígyót tartott a kezében. - Ókeánosz - kutattam emlékeimben -, a Tenger Titánistene? Poszeidón bólintott. - A titánok és az istenek első háborújában a semlegességet választotta. De Kronosz most meggyőzte, hogy szálljon be a küzdelembe. És ez... nem túl jó jel. Ókeánosz csak akkor csatlakozik, ha azt gondolja, a győztesek oldalán áll. - Ütődött alak lehet - próbáltam fölényeskedni. - Ki az a hülye, aki élő kígyóval kardozik? - Apa kétszer is csomót köt rá - mondta határozottan Tyson. Poszeidón fáradtan elmosolyodott. - örülök, hogy így hisztek bennem. Már egy éve harcban állunk, az erőtartalékaim kezdenek kimerülni, de ő mindig újabb ellenfeleket talál a számomra: olyan ősi tengeri szörnyeket vet be, amikről már el is felejtettem, hogy léteznek. Robajlás hallatszott a távolból. Az egyik két kilométernyire lévő hegy megroggyant két óriás súlya alatt. Csak homályosan láttam őket. Az egyikük óriási homár volt, a másikuk emberszabású lény. Küklopszra hasonlított,
csak sokkal több keze volt. Először azt hittem, egy polipot húzott magára, aztán észrevettem, hogy ezek tényleg a saját karjai: sok száz csapdosó, pusztító kar. - Briareósz! - ismertem rá. Örültem, hogy látom, de mintha ő is az életéért küzdött volna. Utolsó sarja volt fajtájának, a százkarúaknak, a küklopszok unokatestvéreinek. Kronosz börtönéből mi mentettük ki tavaly nyáron. Azóta, hogy elindult apámnak segíteni, nem hallottam felőle. - Nagyszerűen harcol! - mondta az apám. - Bárcsak egy egész hadsereg lenne a fajtájából, de csak egyedül van. Figyeltem, ahogy Briareósz felüvölt dühében, aztán felkapja az ollóját csattogtató homárt, és leveti a korallhegy tetejéről a sötétségbe. Briareósz utánaúszott. Karjaival olyan gyorsan tempózott, mintha azok motorcsónak-propellerek lettek volna. - Percy, nincs sok időnk. Számolj be a küldetésedről! Láttad Kronoszt? Mindenről beszámoltam, bár a hangom elcsuklott, amikor Beckendorfhoz értem. Lenéztem a térre, ahol sebesült habfik százai feküdtek összetákolt hordagyakon. Korallhalmokat láttam, amelyek alatt sietve elhantolt katonák feküdhettek. Rádöbbentem, hogy Beckendorf nem a csata első halottja. Csak egy az ezerből, vagy a több ezerből. Soha nem éreztem magam ennyire dühösnek és tehetetlennek. Poszeidón megsimította a szakállát. - Percy, Beckendorf a hősi halált választotta. Ne vádold magad! Sikerült szétzilálnotok Kronosz seregét, nagy csapást mértetek rájuk. - De ő életben maradt, ugye? Amint kimondtam, már tudtam, mennyire hiú remény éltetett. A hajóját felrobbanthattuk, csapást mérhettünk szörnyseregére, de a titánt nem tudtuk megölni. - Igen - vallotta be Poszeidón. - De időt nyertetek nekünk. - Félistenek is voltak a hajón - jutott eszembe a srác, akivel a lépcsőn találkoztam. Valahogy elfeledkeztem róluk. Csak a szörnyekre és Kronoszra gondoltam. Meggyőztem magam, hogy jogosan pusztítjuk el őket, hiszen gonoszak, és a városomra törtek, ráadásul úgyis csak átmenetileg halnak meg. A szörnyek csak eltűnnek, és idővel újjászületnek. De a félistenek... Poszeidón a vállamra tette a kezét. - Percy, csak néhány félisten volt a hajón, és mindannyian arra esküdtek fel, hogy Kronosz oldalán harcoljanak. Talán a figyelmeztetésedre hallgatva elmenekültek. De ha mégsem... ők választották a sorsukat. - Agymosást hajtottak rajtuk végre - ellenkeztem. - Ők meghaltak, míg Kronosz vígan éli az életét. Ettől érezzem magam jobban? A mozaikpadlóra néztem. Mozaikrobbanások pusztítottak el mozaikszörnyeket. Milyen egyszerűnek tűnt a képen! Tyson átkarolta a vállam. Ha más teszi ugyanezt, ellököm, de Tyson túl nagy volt, és túl csökönyös. Ő megölelt, ha akartam, ha nem. - Nem a te hibád, tesó. Kronosz rosszul ég. Legközelebb jobban alápörkölünk. - Percy - szólalt meg az apám -, Beckendorf halála nem volt értelmetlen. Megakadályoztátok az inváziót, és New York biztonságban lesz egy darabig. Az olimposzi isteneknek több idejük marad a nagyobb fenyegetésekkel foglalkozni. - Nagyobb fenyegetés? - kérdeztem. Eszembe jutottak az aranytógás Titán szavai: „Az istenek válaszoltak a kihívásra. Hamarosan elpusztítjuk őket." Apám arcán árnyék suhant át. - Ennyi rossz hír elég egy napra. Kérdezd meg Kheirónt, amikor visszatérsz a táborba. - A táborba?! De bajban vagy! Segíteni akarok neked! - Nem, Percy. Rád máshol van szükség.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tysonra néztem segítségért. Testvérem az ajkát rágta. - Apa... Percy tud kardozni. Elég jól megy neki. - Tudom - mondta Poszeidón kedvesen. - Apa, hasznomat vennéd - győzködtem. - Ebben biztos vagyok. Egyedül nem sokáig tudod tartani az állásaidat. Az ellenséges vonalak mögül egy tűzgolyó ívelt apám palotája felé. Azt hittem, apám könnyűszerrel elhárítja, de a tűzgolyó az udvar túlsó sarkába csapódva felrobbant. A detonáció ereje mesz-szire sodorta a habfikat. Poszeidón arca megrándult, mintha kést döftek volna belé. - Menj vissza a táborba - ismételte -, és mondd meg Kheirón-nak, hogy itt az idő. - Minek van itt az ideje? - kérdeztem. - Hogy meghallgasd a próféciát. Teljes egészében. Nem kérdéses, melyik próféciáról beszél. Másról sem hallok évek óta, csak a „Nagy Próféciáról", melynek részleteibe eddig senki sem avatott be. Csak annyit tudtam, hogy hoznom kell majd egy döntést, amitől a világ sorsa függ - igazán semmiség. - Mi van, ha ez a választás? Hogy itt maradok-e az oldaladon harcolni, vagy távozom? Mi van, ha távozom, és te... Azt nem mondhattam mégsem, hogy meghalsz. Az istenek nem szoktak meghalni, bár volt már rá példa. De ha nem is halnak meg, megsemmisülhetnek, száműzhetik, vagy a Tartarosz mélyére zárhatják őket, mint Kronoszt. - Menned kell - ragaszkodott álláspontjához apám. - Nem tudom, mikor kell döntened, de az biztos, hogy a csatát odafent kell megvívnod. Ha másért nem, legalább azért menj vissza, hogy figyelmeztesd a táborlakókat. Kronosz ismeri a terveteket. Kém van a soraitok között. Mi megpróbálunk kitartani, nincs más választásunk. Tyson kétségbeesetten szorította meg a kezem. - Hiányozni fogsz, testvér! Bennünket elnézve az apám legalább tíz évet öregedett. - Tyson, rád is sok munka vár, fiam. A fegyverkovácsoknál. Tyson megint az ajkát biggyesztette. - Megyek - szipogott. Aztán olyan erősen megszorongatott, hogy majdnem eltörtek a bordáim. - Percy, aztán ne hagyd, hogy kicsináljanak a szörnyek! Megpróbáltam határozottan bólintani, de a nagydarab srácon ez nem segített. Zokogva úszott el a fegyverkovácsok műhelye felé, ahol a rokonai már javították a sérült lándzsákat és kardokat. - Igazán megengedhetnéd neki, hogy harcoljon. Utál a kovácsműhelyben dekkolni. Hát nem látod? - Téged sem szívesen teszlek ki a veszélynek, de Tyson túl fiatal. Meg kell őt védenem. Poszeidón szeme felizzott. Azt hiszem, túl messzire merészkedtem. Aztán újból a mozaikra nézett, és a válla lehorgadt. A rákszekeres ürge közelebb ért a palotához. Ókeanosz közeledik. Ki kell ellene állnom a harcmezőn. Nem szokásom istenek élete miatt aggódni, de most attól tartottam, apám alulmarad a küzdelemben. - Kitartok - ígérte apám. - Nem adom fel a birodalmam. Már csak annyit árulj el, Percy, hogy megvan-e még az ajándék, amit a születésnapodra adtam neked tavaly nyáron? Bólintottam, és kihúztam a tábori nyakláncomat. Minden táborban eltöltött nyaramat egy újabb gyöngy jelképezte, de a medálokhoz tavaly nyár óta egy homokdollár is társult. Apámtól kaptam a tizenötödik születésnapomra. Azt mondta, tudni fogom, mikor kell „elköltenem", de még a mai napig nem sikerült rájönnöm, mire célozhatott. Annyit már tudtam, hogy a suli szendvicsautomatájába nem fér bele. - Az idő közeleg - figyelmeztetett. - Egy kis szerencsével meglátogatlak a jövő héten, a születésnapodon, hogy méltón megünnepelhessük. Elmosolyodott, és egy pillanatra megláttam a régi fényt a szemében.
Aztán az egész tenger elsötétült, mintha fekete viharfelhők közelednének. Villámlott, pedig azt hittem, a tenger alatt ilyesmi nem lehetséges. Valami hatalmas és jéghideg közeledett felénk. Éreztem, ahogy átfut a félelem a seregeinken. - Fel kell öltenem isteni alakomat - mondta az apám. - Menj! Sok szerencsét! Szerettem volna bátorításképpen megölelni, vagy ilyesmi, de tudtam, hogy nem maradhatok. Amikor egy isten felveszi igazi alakját, olyan hatalmas ereje lesz, hogy ha egy halandó ránéz, megsemmisül. - Minden jót, apám! Elfordultam. Megkértem az óceáni áramlatokat, hogy legyenek segítségemre. A víz örvényleni kezdett körülöttem, majd egy áramlat felkapott, és olyan sebességgel repített a felszínre, hogy egy halandó luftballonként kipukkadt volna tőle. Amikor visszanéztem, zöld és kék villanások jelezték, hogy apám és a titán egymásnak esett, és a tenger két ellenséges oldalra szakadt.
3. Bepillantást
nyerek a halálomba
a Félvér Táborban népszerű akarsz lenni, egy küldetésről soha ne gyere vissza rossz hírrel. Amint partra Haléptem, már tudtak az érkezésemről. A tábor partja Long Island északi részén található, de mivel elvarázsolták, csak kevesen láthatják. Ide senki sem esik be csak úgy, csak akkor, ha az illető félisten vagy isten, vagy ha egy nagyon-nagyon eltévedt pizzafutár (mert erre is volt már példa, de ez egy másik történet). De térjünk vissza az érkezésemre! Aznap Connor Ellelop volt szolgálatban a Hermész-bungalóból. Amikor meglátott, olyan izgatott lett, hogy leesett a kilátótoronyul szolgáló fáról. Aztán megfújta a kagylókürtöt, hogy riassza a tábort, és üdvözlésemre sietett. Connornak a mosolyánál csak a humora volt ferdébb. Jó srác volt, csak a kezedet nem ártott a pénztárcádon tartani, ha a közeledben sertepertélt, és soha, semmilyen körülmények között nem szabadott közel engedni a borotvahabhoz, ha nem akartad, hogy telefújja vele a hálózsákodat. A göndör, barna hajú fiú egy kicsit alacsonyabb volt a bátyjánál, Travisnél, különben úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Úgy gyűlölték régi ellenségemet, Luke-ot, mintha nem is egy apától, Hermésztől származnának. - Percy! - kiáltotta. - Mi történt? Hol hagytad Beckendorfot? Amikor meglátta az ábrázatomat, eltűnt a mosoly az arcáról. - Jaj, ne! Szegény Silena! Te jóságos Zeusz, ha meghallja a hírt... Felkaptattunk a homokdűnékre, és pár száz méterről megláttam a mosolyogva felém siető izgatott táborlakókat. Percy visszatért! - gondolták magukban. Ő a nap hőse! Biztosan hozott valami ajándékot is! Megálltam az étkezőpavilon mellett, és megvártam, hogy ösz-szegyűljenek. Nem akartam egyből lerohanni őket a hírrel, hogy mekkoralúzer vagyok. Letekintettem a völgybe, és megpróbáltam visszaemlékezni, milyen volt a tábor, amikor először láttam, vagyis billió évvel ezelőtt. Az étkezőpavilontól beláthattad jóformán az egészet. A völgyet hegyek fogták körbe. A legmagasabb hegy, a Félvér-hegy tetején állt Thália fenyője, melynek ágain az aranygyapjú lógott, amely mágikus erejével védte a tábort az ellenségeinktől. Az őrsárkány, Péleusz már akkorára nőtt, hogy a pavilontól is látni lehetett. A fenyő törzse köré csavarodva aludt, és füstfelhőket eregetett az orrán hortyogás közben.
Jobbról az erdő állt, balról a kenuzó tó csillogott, és a mászófal szikláin vörösen csorgott le a láva. A tizenkét isten tizenkét bungalója patkó alakban fogta közre a teret. Délről az epermező, a fegyverraktár és a négyemeletes, égszínkékre festett Nagy Ház látszódott, bronz szélsólyommal a tetején. A tábor maga nem sokat változott. Nem látszott meg rajta a háború. De annál inkább a közeledő félistenek, szatírok és najádok arcán. Kevesebben voltak, mint négy évvel ezelőtt. Voltak, akik elhagyták a tábort, és soha nem jöttek vissza. Voltak, akik harcban estek el. Mások - róluk igyekeztünk hallgatni - átálltak az ellenséges oldalra. Akik itt maradtak, fáradtak és harcedzettek voltak. Nem sok nevetés hallatszott errefelé mostanában. Még a Hermész-kabin tagjai is kevesebb csínyt eszeltek ki. Nehéz úgy élvezni a szívatást, ha úgy érzed, hogy maga az életed is az. Kheirón ügetett először a pavilonhoz. Könnyű neki, deréktól lefelé egy szürke csődör. Szakálla bozontosabb lett a nyár folyamán. Feliratos, zöld pólót viselt: „A kentaur a pokolban is úr!" Válláról íj lógott. - Percy! Hála az isteneknek! De hol van... Ebben a percben befutott Annabeth is. Nem tagadom, a szívem kihagyott egy dobbanásnyit, amikor megláttam. Nem mintha tetszeni akart volna nekem. Annyi közös küldetésen voltunk már túl, és küldetés közben bizony néha fésülködni is elfelejtett. Mindig ugyanazt a régi, narancssárga, tábori pólót viselte ugyanazzal a farmerral, és néha a bronzpáncélját. Szeme szürke volt, mint a viharos ég. Nem tudtunk úgy beszélgetni, hogy a végén ne akartuk volna megfojtani egymást. Mégis megszédültem mindig, amikor megláttam. Tavaly nyáron, mielőtt Kronosz Luké testébe költözött, és minden elromlott volna, volt néhány pillanat, amikor azt hittem, hogy ő és én... szóval, hogy túl vagyunk az „egymás torkának ugrunk" korszakon. - Mi történt? - ragadta meg a karomat. - Luké jól va... - A hajót felrobbantottuk. Luke-nak nem esett baja. Nem tudom, hogy hol... Silena Beaugard fúrta át magát a tömegen. Haja kócos, és még csak nem is sminkelt, ami igazán nem vallott rá... - Hol van Charlie? - nézett körül, mintha a fiú csak elbújt volna. Kétségbeesve néztem Kheirónra. Az öreg kentaur megköszörülte a torkát. - Silena, kedvesem, jobb lenne, ha erről a Nagy Házban beszélnénk... - Nem! - motyogta. - Most akarom hallani. Sírni kezdett, és mi döbbenten néztük. Meg sem tudtunk szólalni. Sok embert elvesztettünk a nyáron, de ez volt a legfájdalmasabb. Beckendorf elvesztésével mintha kihúzták volna lábunk alól a tábor talaját. Végül Clarisse az Árész-bungalóból előrelépett, és átkarolta Silenát. Nem láttam még olyan furcsa barátságot, mint ami a háborúisten lánya és a szerelem istennőjének gyermeke között szövődött, de mióta tavaly nyáron Silena Clarisse párkapcsolati tanácsadójává lépett elő, a lány úgy döntött, felcsap Silena személyi testőrének. Clarisse vörös harci páncélban volt, haját kendő takarta. Akkora volt, mint egy rögbicsatár, a szemöldökét örökké összehúzta, de Silenával meglepően kedvesen bánt. - Gyere, kislány! Menjünk a Nagy Házba! Készítek neked egy forró csokit. Mindenki megfordult, és a táborlakók kettesével-hármasával elindultak a bungalók felé. Senki sem örült már nekem, és senkit sem érdekelt, hogyan robbant fel a hajó. Csak Annabeth és Kheirón maradt velem. Annabeth letörölt egy könnycseppet az arcáról. - Örülök, hogy te visszajöttél, Hínáragyú! - Kösz. Én is örülök. Kheirón átkarolt. - Biztos vagyok benne, fiam, hogy megtettél minden tőled telhetőt. Hajlandó vagy elmondani, mi történt? Nehezemre esett újra felidézni a történteket, de mindenről beszámoltam nekik, még az álmomban látott titánokról is. Csak Nico felbukkanását hagytam ki. Megígértem a fiúnak, hogy addig nem szólok senkinek a
tervéről, amíg nem döntök úgy, hogy végigcsinálom, de a terve annyira ijesztő volt, hogy nem bántam volna, ha örökre titok marad. Kheirón letekintett a völgybe. - Sürgősen össze kell hívnunk a haditanácsot, hogy a kémügyet és a többit megbeszéljük... - Poszeidón egy nagyobb fenyegetést emlegetett. Még az Andromeda Hercegnőnél is nagyobbat. Talán arra a kihívásra célzott, amiről az álmomban látott Titán beszélt. Kheirón és Annabeth egymásra nézett, mintha tudnának valamit, amit én nem. Utáltam, amikor ezt csinálták. - Erre később majd visszatérünk - ígérte Kheirón. - Még valami - vettem egy nagy levegőt. - Amikor apámmal beszéltem, azt mondta, hogy eljött az idő. Meg kell ismernem az egész próféciát. Kheirón leengedte a vállát. De nem érte váratlanul a dolog. - Tartottam ettől a naptól. Rendben. Annabeth, itt az ideje, hogy feltárjuk Percy előtt az igazságot - a teljes igazságot. Irány a padlás!
A Nagy Ház padlásán eddig háromszor jártam, vagyis hárommal többször, mint szerettem volna. A lépcső tetejéről egy létrán lehetett feljutni a padlásra. Kíváncsi lettem volna, hogy a félig ló, félig ember Kheirón ezt miként abszolválja, de még csak meg sem próbálta. - Tudod, hol találod, ugye? - kérdezte Annabethtől. - Hozd le, kérlek! Annabeth bólintott. - Gyere, Percy! A nap lebukóban volt odakint, így a padlás még a szokásosabbnál is sötétebb és ijesztőbb volt. Mindenfelé régi hősök régi trófeái hevertek: horpadt pajzsok, tartósítószerekben lebegő, levágott szörnyfejek. Egy bólogató kutya nyakában bronztábla lógott a következő felirattal: „CHRYSAOR HONDA CIVICJÉBŐL ELCSAKLIZTA GUS, HERMÉSZ FIA, 1988-BAN, SK." Felvettem egy M-alakban meggörbült kardot, a pengéjén még látszódtak a varázsméreg zöld foltjai. A trófea tavaly nyári volt: „Kampé handzsára. Elpusztítva a Labirintus Csatája során." - Emlékszel, amikor Briareósz zsonglőrködni kezdett a sziklákkal? - kérdeztem. Annabeth lassan elmosolyodott. - És arra, amikor Grover „pánikot keltett"? Egymás szemébe néztünk. Eszembe jutott, amikor múlt nyáron a St. Helen-hegy belsejében Annabeth búcsúzásképpen megcsókolt, mert azt hitte, nem lát viszont. Megköszörülte a torkát, és elfordult. - A Prófécia. - Igen - tettem le a handzsárt. - A Prófécia. Az ablakhoz sétáltunk. Az Orákulum a háromlábú székén ült. Összeaszott múmia volt, batikolt ruhában. Koponyájáról fekete haj csomók lógtak, hasított bőrhöz hasonlító arcából üveges szem bámult a semmibe. A látványától is hideg futkosott a hátamon. Ha az ember nyáron el akarta hagyni a tábort, meg kellett látogatnia az Orákulumot, hogy az feladatot jelöljön ki a számára. Ezt a törvényt idén nyáron felrúgtuk. A harcosok engedély nélkül hagyták el a tábort a legkülönfélébb harci küldetések ürügyén. Ha le akartuk győzni Kronoszt, nem pazarolhattuk az időt formalitásokra. De nagyon jól emlékeztem még arra a különös, zöld füstre -az Orákulum lelkére -, ami az összeaszott testben fészkelt. Most élettelennek tűnt, de ha próféciamondásra került a sor, mindig megmozdult. Füst szivárgott ki a száján, ami néha különös alakzatokat öltött. Egyszer az is előfordult, hogy elhagyta a padlást, mert kedve szottyant egy kis zombisétára, és úgy hozta el az üzenetet nekem. Most, hogy a Nagy Próféciával kellett
előrukkolnia, kíváncsian vártam, milyen mutatványban részesít. Ami engem illet, minimum egy sztepptáncbemutatót vártam tőle. Erre csak ült ott, mint egy hulla - végül is tényleg az volt. - Sohasem értettem ezt - suttogtam. - Mit? - kérdezte Annabeth. - Miért egy múmia? - Percy, a múmia sem volt mindig múmia. Több ezer évvel ezelőtt az Orákulum lelke egy szépséges szűzlányban lakott. A lélek generációról generációra szállt. Kheirón azt mondta, hogy ötven évvel ezelőtt ő is egy ilyen lány volt - mutatott a múmiára. - De ő volt az utolsó. - Miért? Mi történt? Annabeth mondani akart valamit, de meggondolta magát. - Hagyjuk! Legyünk túl rajta, és tűnjünk el! Idegesen néztem az Orákulum fonnyadt arcába. - Na, mi lesz? Annabeth kinyújtott kézzel közeledett a múmiához. - Ó, Orákulum, az idő elérkezett. Szeretnénk hallani a Nagy Próféciát! Hiába készültem fel a legrosszabbra, a múmia meg sem moccant. Annabeth odalépett hozzá, és lecsatolta az Orákulum egyik nyakláncát. Bevallom, eddig nem sok figyelmet szenteltem a múmia bizsuinak. Azt gondoltam, egy szerelemgyöngyös, hippi nyaklánc lesz, de amikor Annabeth felém fordult, egy tollas bőrszíjon lógó erszényt tartott a kezében, amely leginkább az indiánok gyógyszeres zacskóira emlékeztetett. Kinyitotta az erszényt, és kivett belőle egy összetekert pergament, alig nagyobbat a kisujjának - Ezt nem hiszem el - csodálkoztam. - Azt akarod mondani, hogy az a hülye prófécia, amiről évekig annyit kérdezősködtem, végig ott lógott a nyakában?! - Még nem volt itt az ideje. Hidd el nekem, Percy! Én tízévesen olvastam először, és még mindig rémálmok gyötörnek miatta. - Ez biztató. Elolvashatnám végre? - Odalent, a haditanács előtt. Ne itt a... szóval tudod. A múmia üveges szemébe néztem, és nem ellenkeztem. Elindultunk lefelé a többiekhez. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez volt az utolsó látogatásom a padláson.
A tanácstagok már elfoglalták helyeiket a pingpongasztal körül. Ne kérdezzétek, miért, de a tábor haditanácsának nem hivatalos parancsnoki szobájává a rekreációs helyiség lépett elő. Bár amikor Kheirón, Annabeth és én beléptünk, az egész inkább hasonlított egy ordítóversenyre, mint haditanácsra. Clarisse még mindig teljes harci díszben pompázott. Elektromos lándzsáját a hátán hordta. (Egészen pontosan ez a második elektromos lándzsája volt, mert az elsőt én törtem ketté. Ő a „Halál Ujjának" nevezte, de a háta mögött mindenki csak „Elektromos Fogpiszkálónak" csúfolta.) Vaddisznófej formájú sisakját a hóna alatt tartotta, kardja az övén lógott. Éppen Michael Yew-val vívott szócsatát, az Apolló-csapat új vezetőjével. Ami azért volt vicces, mert Clarisse egy fejjel magasabb volt a fiúnál. Lee Fletcher tavaly nyáron hősi halált halt, ezután vette át a vezetést Michael. Amilyen alacsony volt, olyan nagy volt az önbizalma. Turcsi orrával és ráncos ábrázatával menyétre emlékeztetett. Vagy attól volt ráncos, mert sok gondja volt, vagy attól, hogy túl sokáig célzott a nyíllal. - Ez a mi hadizsákmányunk! - Michaelnek lábujjhegyre kellett állnia, hogy Clarisse arcába kiabálhasson. - Ha nem tetszik, meg-I '.okolhatod a puzdrámat! A pingpongasztal körül ülő tanácstagok - az Ellelop fivérek, Pollux a Dionüszosz-bungalóból és Katié Gardner a Demeterből - megpróbálták visszafojtani a nevetést. Még a Héphaisz-tosz-kabin élére sietve kinevezett Jaké Mason ajkára is halvány mosoly ült. Csak Silena Beauregard nem mosolygott. Clarisse mellett ült, és üres tekintettel meredt a hálóra. Szemei vörösek és dagadtak voltak a sírástól. Előtte egy csésze érintetlen
forró csoki gőzölgött. Sajnáltam, hogy itt kell lennie. Nem akartam elhinni, hogy Clarisse és Michael a feje fölött olyan semmiségek miatt ordibál, mint a hadizsákmány, amikor ő a szerelmét veszítette el. - ÁLLJATOK LE! - kiáltottam. - MEGŐRÜLTETEK? Clarisse rám meredt. - Mondd meg Michaelnek, hogy ne legyen olyan önző! - Te beszélsz?! - kérdezett vissza Michael. - Csak Silena miatt vagyok itt, különben a bungalómban ülnék - kiabálta Clarisse. - Elárulnátok, miről vitáztok? - kérdeztem. Pollux megköszörülte a torkát. - Clarisse addig nem hajlandó velünk beszélni, amíg a... khm... kis problémáját meg nem oldjuk. Már három napja nem szól hozzánk. - De hát ez csodás! - lelkesedett Travis Ellelop. - Milyen problémáját? - kérdeztem. Clarisse Kheirón felé fordult. - Maga most a vezető, ugye? Megkapja a bungalómat, amit akar, vagy nem? Kheirón topogni kezdett a patáin. - Kedvesem, ahogy említettem, Michaelnek igaza van. Az Apolló-csapat igényei jogosak. Ráadásul sokkal fontosabb kérdések várnak megtárgyalásra... - Árész kérésénél mindig minden fontosabb! - csattant fel Cla-risse. - Csak arra kellünk, hogy zokszó nélkül vérünket ontsuk a harcmezőn! - Ne kecsegtess - motyogta Ellelop. - Talán jobb, ha egyenesen Mr. D-hez fordulok... - markolta meg a tőrét Clarisse. - Mint azt bizonyára tudod - vágott a szavába Kheirón ingerülten -, az igazgatónknak most épp elég dolga akad a háborúval, ne zavarjuk felesleges apróságokkal! - Szóval így állunk - mondta Clarisse. - A kedves tanácstagok közül hajlandó valaki mellém állni? Most már senki sem vigyorgott. Lesütött szemmel kerülték Clarisse pillantását. - így is jó - mondta a lány. - Sajnálom, Silena. Nem akartalak kitenni ennek a gyászod idején. De csak tőled kérek bocsánatot, senki mástól - fordult barátnőjéhez. Silena mintha meg sem hallotta volna. Clarisse a pingpongasztalba vágta tőrét. - Nyugodtan vívhatjátok a kis harcotokat, de ezúttal Árészék nélkül! Addig a kisujjamat sem mozdítom, amíg nem kapjuk meg, ami jár nekünk! Kellemes hősi halált, uraim! A tanácstagok döbbenten néztek a kirobogó Clarisse után. Michael Yew tért először magához. - A soha viszont nem látásra! - Megőrültél?! - ellenkezett Katié. - Ez kész katasztrófa! - Ugye, Clarisse csak viccelt? - mondta Travis. - Vagy komolyan gondolta? Kheirón felsóhajtott. - Megsértettétek az önérzetét. Majd megbékél idővel - mondta a kentaur nem túl nagy meggyőződéssel. Meg akartam kérdezni, miről folyt pontosan a vita, de Annabeth felém tátogott: Majd később elmondom. - Most pedig, kedves tanácstagok, akár el is kezdhetnénk, ha gondolják! Percy hozott valamit, amit nektek is hallani kell. Percy, olvasd fel a Nagy Próféciát! Annabeth átnyújtotta a pergamentekercset. Régi volt és száraz. Ügyetlenkedtem egy sort a zsineggel. Aztán vigyázva, hogy ne szakítsam el, kihajtottam, és olvasni kezdtem: - „A legősibb istenek féleszű fia..." - Bocs, Percy, nem „félvért" akartál mondani? - Ja, tényleg. Bocs. - A diszlexia a félistenség egyik jele, de nagyon utáltam. Minél idegesebb vagyok, annál gyatrábban megy az olvasás. - „A legősibb istenek félvér fia... betölti a tizenhatodikat." Haboztam, mielőtt hangosan felolvastam volna a következő sorokat. Az ujjaimba hideg költözött, mintha a lap jégből lenne. „Látni fogja majd az alvó világot, Lelkét penge kaszálja le, egy átkos."
Árapály mintha hirtelen jobban húzta volna a zsebemet. Elátkozott kard? Kheirón egyszer valami olyasmit említett, hogy Árapály sok emberre fájdalmat és bánatot hozott. Lehet, hogy a saját kardom fog megölni? És vajon mit értsek azon, hogy a világ álomba merül, ha nem a halált? - Percy, halljuk a többit! - sürgetett Kheirón. A torkom olyan száraz volt, hogy homokozni lehetett volna a számban, de felolvastam az utolsó két sort is: „Egy választás vet véget napjainak, Az Olimposz elenyészik, vagy íermakad'' - Fennmarad - javított ki Annabeth türelmesen. - Vagyis nem pusztul el. - Tudom, mit jelent! - mordultam rá. - „Elenyészik, vagy fennmarad." A szobára némaság borult. Végül Connor Ellelop szólalt meg: - Elíenyészik, az jó, nem? - Elenyészik - szólalt meg hirtelen Silena élettelen, tompa hangon. Csodáltam, hogy egyáltalán eljutott a füléig, miről van szó. - Elenyészik, vagyis elpusztul. - Elmúlik - folytatta Annabeth. - Eltörlődik. Semmivé válik. - Felfogtam - feleltem ólomnehéz szívvel. - Kösz. Sajnálattal, együttérzéssel és mintha egy kis félelemmel a szemükben néztek volna rám. Kheirón úgy hunyta le a szemét, mintha imát mormolna. így, ló alakban a fejét majdnem beverte a rekreációs szoba lámpájába. - Most már talán megérted, Percy, miért nem mertük eléd tárni az egész próféciát. Tudtuk, hogy elég súly nyomja a válladat anélkül is, hogy... - ...tudnám, hogy a végén mindenképpen beadom a kulcsot? -fejeztem be helyette a mondatot. - Igen, igazatok volt. Kheirón szomorúan nézett rám. Ez az ürge háromezer éves volt. Több száz hős halálát látta már. Biztosan rossz ez neki, de bizonyos mértékben hozzászokott. És tudta, hogy nincs értelme nyugtatgatni. - Percy, ugye tudod, hogy a próféciák mindig többértelműek. Lehet, hogy csak jelképesen halsz meg. - Hát persze! Mert ezt a sort tényleg olyan sokféleképpen lehet értelmezni! „Egy választás vet véget napjainak." - Talán tehetünk valamit ellene - vetette fel Jaké Mason. -„Lelkét penge kaszálja le, egy átkos." Megtalálhatnánk azt az elátkozott kardot, és elpusztíthatnánk. Úgy hangzik, mintha Kronosz sarlója lenne, vagy nem? Ez eszembe sem jutott. Nem mintha számítana, hogy az elátkozott penge Árapályra vagy Kronosz sarlójára utal-e. A Próféciát úgysem tudjuk megváltoztatni. Az egyik penge így is, úgy is, learatja a lelkem. És valahogy nem szeretem, ha a lelkemet lekaszálják, ez alapszabály nálam. - Talán hagynunk kéne Percyt, amíg megemészti, amit hallott - szólalt meg Kheirón. - Időre van szüksége, hogy... - Nem. - Összehajtottam a próféciát, és a zsebembe dugtam. Dacos lettem, és dühös is, bár nem tudtam pontosan, kire. - Nincs szükségem időre. Ha meghalok, meghalok. Minek aggódjak miatta, nem igaz? Annabeth keze megremegett, és nem mert a szemembe nézni. - Nézzük a következő napirendi pontot - mondtam. - Más problémánk is van. Tégla van közöttünk. Michael Yew a homlokát ráncolta. - Egy kém?! Elmondtam nekik, mi történt az Androméda Hercegnőn. Elmondtam, hogy Kronosz tudott az érkezésünkről, és hogy megmutatta az ezüst sarlómedált is, amelynek segítségével a kapcsolatot tartotta valakivel a táborból. Silena megint sírni kezdett, Annabeth átkarolta a vállát. - Nos - kezdte Connor Ellelop feszengve -, évek óta sejtjük, hogy kém van közöttünk, és valaki minden mozdulatunkról tudósítja Luke-ot. Mint például néhány éve az Aranygyapjú helyéről. Olyasvalaki lehet, aki
nagyon-nagyon közelről ismerte őt. - Talán öntudatlanul, de Connor tekintete Annabethre siklott. Nála jobban senki sem ismerte Luke-ot. A fiú gyorsan elkapta a szemét. - Vagyis, természetesen, bárki lehet. - Igen - nézett homlokráncolva Katié Gardngr az Ellelop fivérekre. Azóta pikkelt rájuk, mióta a Démétérkabin fűtetejét húsvéti csokoládényulakkal dekorálták ki. - Akárki Luké testvérei közül. Travis és Connor egyszerre kérte ki magának a feltételezést. - Elég legyen! - csapott Silena ököllel az asztalra, de olyan erősen, hogy kilöttyent a forró csokoládé. Charlie meghalt! Ti meg úgy civakodtok itt, mint a kisgyerekek! - Aztán arccal előreborulva újra sírni kezdett. Forró csoki csöpögött le az asztalról, és hirtelen mindenki elszégyellte magát. - Igaza van - szólalt meg Pollux. - Vádaskodás helyett azt kellene kilesni, ki visel hasonló medált. Ha Kronosznál van az egyik, talán a kém nyakában lesz a másik. Michael Yew egyetértően felmordult. - Még azelőtt le kell fülelni, hogy felállítanánk a következő haditervet. Az Androméda Hercegnő felrobbantásával nem állítottuk meg Kronoszt. - Annyira nem - vette át a szót Kheirón -, hogy a következő támadást már el is indította. - Arról a bizonyos „nagyobb fenyegetésről" beszél, amire Po-szeidón is célzott? - kérdeztem. Kheirón és Annabeth egymásra meredt. Eljött az idő. Mondtam már, hogy utálom, amikor ezt csinálják? - Percy, nem akartuk neked elmondani, amíg vissza nem jössz a táborba. Szükséged volt egy kis pihenőre a... halandó barátaiddal. Annabeth elpirult. Most jöttem rá, hogy tudja, kivel randiztam. Bűntudatom támadt, aztán dühös lettem, hogy bűntudatom van. Elvégre nem tilos, hogy a táboron kívül is barátaim legyenek. Nem voltam a... - Hallani akarom, mi történt - mondtam. Kheirón felkapott egy bronzkupát, és vizet öntött belőle a tálba, amelyben sajtot szoktunk olvasztani. Gőz csapott fel, és a beeső fényben szivárvány jelent meg. Kheirón egy aranydrachmát vett elő erszényéből, és így szólt: - Ó, írisz, Szivárvány Istennője, mutasd meg nekünk a fenyegetést! A köd megremegett, aztán megláttam az ismerős, füstölgő tűzhányót, a St. Helen-hegyet. A vulkán oldala hirtelen kirobbant. Lángok csaptak fel, korom szállt mindenfelé, és láva ömlött le a lejtőn. Egy tévébemondó hangját hallottam: „Még a tavalyinál is nagyobb kitörés történt. A geológusok szerint ez még csak a kezdet." A tavalyi kitörés nem volt újdonság számomra. Mivel én okoztam. De ez a kitörés sokkal rosszabb volt. Szinte szétvetette a hegyet, oldalai összeroskadtak. A bugyogó lávából és kavargó füstből egy óriási alak bontakozott ki, mintha egy csatornából mászna elő. Nagyon bíztam benne, hogy a Köd eltakarja a halandók elől, mert amit én láttam, elég lett volna ahhoz, hogy egész Amerikán úrrá legyen a pánik, és kitörjenek a zavargások. Eddig még nem volt szerencsém ekkora óriáshoz. Még az én félisten szememmel sem tudtam rendesen kivenni, csak annyit láttam, hogy egy ember formájú lény, ami akkora, hogy a Chrysler Buildinget baseballütőként használhatná. A hegy rázkódni kezdett, mintha az óriás nevetne. - Ez ő - mondtam. - Tüphón. Titokban abban reménykedtem, hogy Kheirón majd mond valami biztatót. Olyasmit, hogy: „Ugyan, dehogy! Ez csak a cimborám, Leroy, nekünk fog segíteni!" De hiába reménykedtem. Kheirón bólintott. - A világ legfélelmetesebb szörnye, a legnagyobb fenyegetés, amivel az istenek valaha szembenéztek. Végül mégis kiszabadult a hegy alól. Ez a felvétel két nappal ezelőtt készült. Most jön az, ami ma történt. Kheirón intett, s ekkor a kép is változott. „Öt államot katasztrófasújtotta területnek nyilvánítottak, de a szokatlanul erős vihar nem áll meg, továbbvonul kelet felé, hatalmas pusztítást hagyva maga után." A kamerák most egy középnyugati településre köözelí-tettek rá, meg nem mondtam volna, melyikre. A tomboló vihaarból előbukkant az óriás: füstölgő kar, városnegyednyi kéz hosszúi karmokkal. Dühös morgása úgy rázta meg a várost, mint egy nukkleá-ris robbanás. A felhők között kis pontok villogtak a szörny k
megpróbálta lecsapni őket, mintha legyek lennének. (Ösz-szehúztam a szemem, és mintha egy aranyszekeret láttam vvolna repülni a sötétségben. Aztán egy hatalmas madarat vettem ésszre, egy óriási baglyot, amint siklórepülésben a szörnyre támadt. - Azok ott... istenek? - kérdeztem. - Igen, Percy. Napok óta küzdenek vele. Megpróbálják lelasssíta-ni. De Tüphón tovább menetel New York felé, az Olimposzra 1 tart. Megpróbáltam felfogni, amit hallok. - Mennyi idő alatt ér oda? - kérdeztem. - Ha az istenek nem tudják megállítani? Talán öt nap. A L legtöbb isten ott tartózkodik... kivéve apádat, aki a saját háborrúját vívja a tenger alatt. - Akkor ki őrzi az Olimposzt? Connor Ellelop a fejét csóválta. - Ha Tüphón New Yorkba ér, teljesen mindegy, hogy őrzfcik-e, vagy sem. Kronosz szavai jutottak eszembe, amiket az Adroméda Herrceg-nőn mondott: „Szerettem volna látni a rettegést a tekintetedUben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt." Vajon erről beszélt? Tüphón támadásáról? Ami azt illeti, i elég ijesztő volt. De Kronosz nem először ültetett már fel bennünnket, szerette elterelni a figyelmünket. Ez a támadás túlságosan láátvá-nyos. És az arany titán több támadást emlegetett, mintha Tüphhóné csak az egyik lenne. - Csapda. Figyelmeztetni kell az isteneket - döntöttem véégül. - Kronosz valami másra készül. Kheirón komoran nézett rám. - Valamire, ami Tüphónnál is rosszabb? Remélem, tévedsz. - Meg kell védenünk az Olimposzt - ragaszkodtam az álláspontomhoz. - Kronosz újabb támadást tervez. - Azaz csak tervezett - javított ki Travis Ellelop. - De te felrobbantottad a hajóját. Mindenki rám nézett. Biztató szavakat akartak hallani. Hinni akarták, hogy elhoztam nekik a reménysugarat. Annabethre néztem, és láttam rajta, hogy egyre gondolunk. Mi van, ha az Androméda Hercegnő csak egy csel volt, amivel azt akarta elérni, hogy elégedetten hátradőljünk, és csökkentsük a védelmi készültséget? De nem akartam ezt Silena előtt felhozni. A kedvese az életét áldozta ezért a küldetésért. - Lehet, hogy igazad van - mondtam végül minden meggyőződés nélkül. Összefoglaltam magamban, mennyire is áll rosszul a szénánk. Az istenek egy hatalmas szörny ellen küzdenek a Középnyugaton, ami egyszer már majdnem legyőzte őket. Apám palotája ostrom alatt, és elvesztett egy csatát Ókeánosz ellen. Kronosz él. Az Olimposz gyakorlatilag védtelen. A Félvér Tábor félistenei egyedül maradtak, és ráadásul egy kém is megbúvik köztük. Ja, és mielőtt elfelejteném: a prófécia szerint hamarosan fűbe harapok. Egészen pontosan öt nap múlva. Éppen akkor, amikor Tüphón beteszi a lábát New Yorkba. Ezt majdnem kihagytam. - Nos, azt hiszem, ennyi elég is mára - szólalt meg Kheirón. Intett, és a köd elszállt. Tüphón és az istenek viharos csatája eltűnt a szemünk elől. - Azt hiszem, ebben egyetértünk - motyogtam. Ezzel a haditanácsot berekesztettük. maga után." A kamerák most egy középnyugati településre közelítettek rá, meg nem mondtam volna, melyikre. A tomboló viharból előbukkant az óriás: füstölgő kar, városnegyednyi kéz hosszú karmokkal. Dühös morgása úgy rázta meg a várost, mint egy nukleáris robbanás. A felhők között kis pontok villogtak a szörny körül. Tüphón megpróbálta lecsapni őket, mintha legyek lennének. Ösz-szehúztam a szemem, és mintha egy aranyszekeret láttam volna repülni a sötétségben. Aztán egy hatalmas madarat vettem észre, egy óriási baglyot, amint siklórepülésben a szörnyre támadt. - Azok ott... istenek? - kérdeztem. - Igen, Percy. Napok óta küzdenek vele. Megpróbálják lelassítani. De Tüphón tovább menetel New York felé, az Olimposzra tart.
Megpróbáltam felfogni, amit hallok. - Mennyi idő alatt ér oda? - kérdeztem. - Ha az istenek nem tudják megállítani? Talán öt nap. A legtöbb isten ott tartózkodik... kivéve apádat, aki a saját háborúját vívja a tenger alatt. - Akkor ki őrzi az Olimposzt? Connor Ellelop a fejét csóválta. - Ha Tüphón New Yorkba ér, teljesen mindegy, hogy őrzik-e, vagy sem. Kronosz szavai jutottak eszembe, amiket az Adroméda Hercegnőn mondott: „Szerettem volna látni a rettegést a tekintetedben, amikor rájössz, hogyan döntöm porba az Olimposzt." Vajon erről beszélt? Tüphón támadásáról? Ami azt illeti, elég ijesztő volt. De Kronosz nem először ültetett már fel bennünket, szerette elterelni a figyelmünket. Ez a támadás túlságosan látványos. És az arany titán több támadást emlegetett, mintha Tüphóné csak az egyik lenne. - Csapda. Figyelmeztetni kell az isteneket - döntöttem végül. - Kronosz valami másra készül. Kheirón komoran nézett rám. - Valamire, ami Tüphónnál is rosszabb? Remélem, tévedsz. - Meg kell védenünk az Olimposzt - ragaszkodtam az álláspontomhoz. - Kronosz újabb támadást tervez. - Azaz csak tervezett - javított ki Travis Ellelop. - De te felrobbantottad a hajóját. Mindenki rám nézett. Biztató szavakat akartak hallani. Hinni akarták, hogy elhoztam nekik a reménysugarat. Annabethre néztem, és láttam rajta, hogy egyre gondolunk. Mi van, ha az Androméda Hercegnő csak egy csel volt, amivel azt akarta elérni, hogy elégedetten hátradőljünk, és csökkentsük a védelmi készültséget? De nem akartam ezt Silena előtt felhozni. A kedvese az életét áldozta ezért a küldetésért. - Lehet, hogy igazad van - mondtam végül minden meggyőződés nélkül. Összefoglaltam magamban, mennyire is áll rosszul a szénánk. Az istenek egy hatalmas szörny ellen küzdenek a Középnyugaton, ami egyszer már majdnem legyőzte őket. Apám palotája ostrom alatt, és elvesztett egy csatát Ókeánosz ellen. Kronosz él. Az Olimposz gyakorlatilag védtelen. A Félvér Tábor félistenei egyedül maradtak, és ráadásul egy kém is megbúvik köztük. Ja, és mielőtt elfelejteném: a prófécia szerint hamarosan fűbe harapok. Egészen pontosan öt nap múlva. Éppen akkor, amikor Tüphón beteszi a lábát New Yorkba. Ezt majdnem kihagytam. - Nos, azt hiszem, ennyi elég is mára - szólalt meg Kheirón. Intett, és a köd elszállt. Tüphón és az istenek viharos csatája eltűnt a szemünk elől. - Azt hiszem, ebben egyetértünk - motyogtam. Ezzel a haditanácsot berekesztettük.
4.
Elégetünk egy fémleplet
Rachel Elisabeth Dare dobótüskéket hajigált egy engem ábrázoló képre. A kép a szobájában állt. Almomban Oké, kezdjük elölről! Meg kell említenem, hogy Rachelnek nem szobája, hanem egy egész emelete van egy felújított, barna homokkőből épült New York-i palota legfelső szintjén, Brooklynban. Tehát a „szobája" anyám bérleményénél kétszer nagyobb, panorámaablakkal és ipari lámpákkal. Tarkára festett Bose SoundDockjából alternatív zene harsogott. Rachel zenei ízléséről annyit mondhatok, hogy az iPodján lévő számok csak elszálltságban hasonlítottak egymásra.
Rachel kimonót viselt, haja kócos volt, ágya bevetetlen, mintha most kelt volna fel. A festőállványokon vásznak álltak. A padlón koszos ruhák és energiaszeletek papírjai hevertek szétdobálva. De ha az embernek ekkora szobája van, akkor a rumli is kevésbé feltűnő. Az ablak mögött Manhattan éjszakai ege feszült. A kép, amelybe a dobótüskéket hajigálta, engem ábrázolt Ante-usz fölött állva. Ő festette pár hónapja. A képen olyan ádáz képet vágok, hogy már-már szégyelltem. Nem lehet eldönteni, hogy a rossz fiú vagyok-e, vagy a jó. De Rachel szerint ilyen pofát vágtam a csata után. - Félistenek - motyogta Rachel, és újabb dobótüskét hajított a vászonba - meg a hülye küldetéseik. A legtöbb dobótüske lepattant a vászonról, de egy-kettőt azért sikerült beleállítania. Az egyik idétlen kecskeszakállként lógott az államról. Valaki dörömbölni kezdett az ajtaján. - Rachel, elárulnád, mi az ördögöt művelsz odabent?! - kiáltotta egy férfi. - Ne bömböltesd azt az izét! Rachel a távirányítóért nyúlt, és kikapcsolta a zenét. - Gyere be! Az apja lépett be homlokráncolva. Hunyorgott a fényben. Rozsdavörös haja volt, egy kicsivel sötétebb, mint a lányának, és menthetetlenül elaludta, mintha csatát vesztett volna a párnájával szemben. Kék pizsamájára a WDmonogramot hímezték. De most komolyan, ki hímeztet monogramot a pizsamájára?! - Mit művelsz? Nem zavar, hogy hajnali három óra? - kérdezte. - Nem tudok aludni. A festményből kipottyant egy dobótüske. Rachel a kép elé állt, hogy eltakarja, de Mr. Dare észrevette. - Vagy úgy... ezek szerint a barátod nem fogadta el a meghívást St. Thomasra... - Mr. Dare mindig úgy hívott, a „barátod", vagy ha velem beszélt - ami száz évben egyszer fordult elő -, akkor „fiatalember" de még véletlenül sem szólított volna a tisztességes nevemen. Rachel összehúzta szemöldökét. - Honnan tudjam?! - Reggel indulunk, ha még nem döntötte el, akkor... - Igen, lehet, hogy nem jön. Most örülsz? Mr. Dare összekulcsolta a háta mögött a kezét. Szigorú arckifejezéssel sétálni kezdett a szobában. Gondolom, ingatlanfejlesztéssel foglalkozó nagyvállalatánál is efféle mászkálással stresszeli az alkalmazottait. -
Még mindig rémálmok gyötörnek? Nem fáj a fejed? Rachel kezéből kiesett a dobótüske. Erről nem beszélek veled. Az apád vagyok, és aggódom érted. Te csak a család jó híre miatt aggódsz - morogta Rachel.
Az apja nem válaszolt. Talán azért, mert nem először hallotta ezt a vádat, talán azért, mert igaz volt. - Felhívhatjuk Dr. Arkwrightot. Ő segített feldolgozni a hörcsögöd halálát is. - Hatéves voltam, apa. És köszönöm, nincs szükségem pszichológusra, én csak... - rázta meg a fejét reménytelenül. Az apja megállt az ablak előtt, és úgy nézte New Yorkot, mintha az egész az övé lenne. Pedig nem is volt az övé. Csak a fele. - Jót fog tenni neked egy kis levegőváltozás - döntött. - Itt rossz hatások érnek. - Ha a Clarion Hölgyiskolára célzói, nem fogok beiratkozni. A barátaim meg nem tartoznak rád... Mr. Dare elmosolyodott, de mosolyában semmi kedvesség nem volt, inkább ezt üzente: „Egyszer majd belátod, milyen bután viselkedtél." - Próbálj meg aludni - noszogatta. - Holnap estére a tengerparton leszünk. Jó móka lesz! - Móka. Jó móka - ismételte Rachel. Az apja elhagyta a szobát, de az ajtót nem csukta be maga után. Rachel a rólam készült képre meredt, aztán a mellette lévő, lepedővel letakart festőállványhoz lépett.
- Remélem, látsz engem - mondta. Azzal lehúzta a leplet. Sietve felskicceit szénrajz volt, de Rachel nagyon jól rajzolt. A kép a fiatal Luke-ot ábrázolta. Kilencéves volt, az arcát nem csúfította még sebhely. El sem tudtam képzelni, honnan tudja Rachel, hogyan nézett ki Luké kisgyerekként, de a portré olyan élethű volt, hogy biztosra vehettem: nem képzeletből festette. Amennyit én Luke-ról tudok (ami édeskevés), a kép azelőtt ábrázolhatta, mielőtt saját félistenségére ráébredt, és elszökött otthonról. Aztán Rachel leleplezte a másik állványt is. Ez a kép az előzőnél is megdöbbentőbb volt. Az égő Empire State Buildinget ábrázolta. A távolban viharfelhő sötétlett, és egy hatalmas kar nyúlt ki belőle. Az épület felé kisebb tömeg közeledett, de nem katasztrófaturisták vagy egyszerű városlakók voltak. Lándzsákat láttam, gerelyeket és zászlókat - egy menetelő hadsereget. - Percy - szólított meg Rachel, mintha látna. - Elárulnád, mi a fene folyik itt? Az álom szertefoszlott, és csak arra emlékszem, hogy nagyon szerettem volna válaszolni neki.
Másnap fel akartam hívni, de a táborba nem vezették be a telefont. Dionüszosznak és Kheirónnak nem volt szüksége földi vonalra. Ha kellett valami, írisz-üzeneten hívták az Olimposzt. Arról nem is beszélve, hogyha a félistenek mobiltelefont használnak, akkor kétszáz kilométeres körzetben minden szörny megtudja, hol tartózkodnak. Ennyi erővel egy zászlót is lengethetnének: „Hello, szörnyek! Itt vagyok! Szabjátok át az arcom!" A legtöbb félistennek (leszámítva Annabetht és még néhányukat) nem volt mobilja. Annabethtől meg nem volt pofám elkérni a telefonját, hogy: „Szia, szeretnék egy kicsit cseverészni a barátnőmmel, Rachellel!" Ahhoz, hogy hívást kezdeményezzek, el kellett volna hagynom a tábort, és felkeresnem a legközelebbi közértet. Ha Kheirón el is enged, mire odaérek, Rachel már a St. Thomas felé suhanó gépen csücsül. Elfogyasztottam lehangoló reggelimet a magányos Poszeidón-asztalnál. A repedésre pillantottam, amelyen keresztül Nico két évvel ezelőtt leküldött néhány vérszomjas csontvázat az Alvilágba. Ettől az emléktől sem jött meg az étvágyam...
Reggeli után Annabethszel bungaló-ellenőrzésre indultunk. Voltaképpen Annabeth feladata volt az ellenőrzés, nekem a Kheirón-nak írt jelentéseket kellett átnéznem. De mivel mindketten utáltuk a saját feladatunkat, úgy döntöttünk, együtt végezzük a dolgunk, így valamivel szórakoztatóbb. A Poszeidón-bungalóban kezdtük, amit gyakorlatilag csak én laktam. Aznap reggel beágyaztam (nagyjából), és megigazítottam a falon a Minotaurosz-szarvat, vagyis öt pontból simán négyet adtam magamnak. - Nem vagy egy kicsit bőkezű magaddal szemben? - piszkált meg ceruzája végével egy használt futósortot. Félredobtam a ruhadarabot. - Hé, egy kis méltányosságot, ha kérhetnék! Idén nyáron nem volt itt Tyson, hogy kialmozzon utánam. - Egyezzünk ki három pontban - mondta végül, és én nem ellenkeztem. Séta közben átlapoztam a Kheirónnak érkezett üzeneteket. Félistenek, szatírok és természetszellemek jelentései voltak ezek, az államokban tapasztalható szörnyaktivitásokról. Meglehetősen lehangoló olvasmány volt, és az én ADHD-s fejem nem szeret rossz dolgokra koncentrálni. Kisebb csaták dúltak mindenfelé. A toborzás nullára csökkent. A szatírok az államokban randalírozó szörnyek miatt nem tudtak új félistenekre lelni, hogy a Félvér-hegyre hozhassák őket. A barátomról, Tháliáról, Artemisz Vadászainak vezetőjéről hónapok óta nem érkezett hír. Lehet, hogy Artemisz tudta, hol található, de nem osztotta meg velünk ezt az információt. Ezek után az Aphrodité-bungaló következett. Természetesen a maximális pontszámot kapták. Az ágyak tökéletesen eligazítva. A szekrényekben a ruhák színek szerint elrendezve. Az ablakokban friss virágok. Én le akartam vonni egy pontot a szobában úszó elviselhetetlen parfümszag miatt, de Annabeth meg sem hallotta. - Nagyszerű munkát végeztetek, mint mindig, Silena - dicsérte meg. A lány kényszeredetten bólintott. Az ágya melletti falat Beckendorfról készült fotók borították. A priccsén ült egy doboz csokoládéval az ölében.
Eszembe jutott, hogy az apjának csokoládégyára van Village-ben, és hogy annak idején ezzel vonta magára Aphrodité figyelmét. - Kérsz bonbont? - kérdezte. - Az apám küldte. Azt remélte, ezzel majd felvidít. - Finom? Silena a fejét rázta. - Mint a kartonpapír. Mivel semmi bajom nem volt a kartonpapírral, kértem egyet. Annabeth nem kóstolta meg. Megígértük Silenának, hogy később visszajövünk beszélgetni. Miközben átvágtunk a téren, észrevettük, hogy az Árész- és az Apolló-csapat között kisebb harc bontakozott ki. Az apollósok néhány tagja gyújtóbombákkal a kezében az Árész-bungaló fölé száll egy pegazusszekéren. Eddig még nem láttam ezt a kocsit, de ami azt illeti, elég pofás jármű volt. Néhány másodperc múlva az Árészház teteje lángolni kezdett, és a kenuzó tó najádjai sietve próbálták eloltani. Ezután az árészosok elátkozták Apollóékat, mire a nyílvesszőik mind gumivá változtak. Az Apolló-kölykök hiába nyilaztak, lövedékeik lepattantak az Árész-gyerekekről. Két íjász rohant el mellettünk, egy kizárólag rímekben beszélő Árész-kölyök üldözte őket. - Megátkoztál? Elkaplak, addig éljek! Unom már, hogy rímekben beszéljek! - Jaj, ne! Már megint! Múltkor, amikor Apollóék megátkozták valamelyik bungalót, egy hétre mindenkiből fűzfapoétát csináltak! Megborzongtam. Apolló nem csak az íjászat, de a költészet istene is. Egyszer-kétszer hallottam szavalni. De inkább lőtt volna le nyíllal. - Vajon min kaptak össze? - kérdeztem. De Annabeth nem figyelt, a papírjaira nézett, és mind a két bungalónak egy pontot adott. Azon kaptam magam, hogy Annabetht bámulom. Ami azért hülyeség, mert kismilliószor láttam már. Idén nyáron végre egyforma magasak voltunk, és ez megnyugvást jelentett. Mégis sokkal érettebbnek tűnt nálam. Szinte megijesztett. Eddig is csinos volt, de kezdett határozottan gyönyörű lenni. Végül méltóztatott válaszolni nekem. - A repülő harci szekér miatt. -Mi?! - Azt kérdezted, min kaptak hajba. - Ja, értem. Philadelphiában szerezték egy rajtaütés során. Hadizsákmány. Luké egyik félistene repült vele. Az Apollócsapat szerezte meg a csata során, de a támadást Árészék vezették. Most mindkét kabin magának akarta. Lebuktunk, amikor Michael Yew a harciszekérről egy Árész-kolyköt kezdett bombázni. Az Árész-kölyök megpróbálta ledöfni, miközben rímekbe szedve szidta támadóját. Meg kell hagyni, nagyon találékonyan. - Mi az életünkért harcolunk, ezek meg egy hülye szekér miatt acsarkodnak? - Majdcsak megunják - sóhajtotta Annabeth. - Bízom benne, hogy Clarisse észhez tér. Ennek nem volt nagy valószínűsége. Már ha ugyanarról a Clarisse-ról beszéltünk. Folytattuk a kabinellenőrzést. Én közben átnéztem néhány újabb jelentést. Démétér négy pontot kapott, Héphaisztosz hármat. Kaphatott volna kevesebbet is, de Beckendorf halála miatt nem akartunk szőrösszívűek lenni velük. Hermészék kettőt kaptak, ami nem volt meglepetés. Minden félisten, akinek isteni eredete bizonytalan, automatikusan a Hermész-kabinba kerül, és mivel az istenek feledékenyek voltak, a bungaló rendszerint zsúfolásig megtelt. Végül Athéné gyermekeinek szállása következett, amely tiszta és rendes volt, mint mindig. A könyvek szigorú rendben álltak a polcokon. A páncélok kifényesítve. A falon harci térképek és tervrajzok lógtak. Egyedül Annabeth ágya volt kész katasztrófa. Papírok borították, és ezüst laptopja még mindig be volt kapcsolva. - Vlacas! - hülyézte le magát Annabeth görögül. Helyettese, Malcolm, elnyomott egy mosolyt. - Igen, tudod... mindent kitakarítottunk, de a jegyzeteidhez nem mertünk nyúlni.
Ezt jól tették. Annabeth ugyanis két esetben használta a tőrét: ha egy szörnnyel találkozott, vagy ha hozzányúltak a jegyzeteihez. Malcolm rám vigyorgott. - Kint megvárjuk, amíg befejezitek az ellenőrzést. Mindenki elhagyta a helyiséget, és Annabeth hozzákezdett a rendrakáshoz. Kényelmetlenül éreztem magam, és úgy tettem, mintha átnéznék néhány újabb jelentést. A tábor szabályai tiltották, hogy a táborozók... ööö... kettesben maradjanak egymással. Még akkor is, ha éppen bungalóellenőrök. Ennek a szabálynak akkor lett értelme, amikor Silena és Becken-dorf randizni kezdett. Tudom, felmerül bennetek a kérdés, hogy ha a táborlakók isteni ágon mind rokonai egymásnak, nem teszi-e ez gusztustalanná a randizást? De a helyzet az, hogy ebben a tekintetben az isteni ág nem számít, ugyanis az isteneknek nincsenek DNS-eik. Különben sem jut eszébe egyik félistennek sem, hogy a saját csapatából valóval randizzon. Hogy két táborozó egymásba szeressen mondjuk az Athéné-bungalóból? Kizárt. De ha Aphrodité lányának megtetszik Héphaisztosz fia, az már sima ügy. Miért ne? Nem rokonok. Valamilyen furcsa okból éppen ezen gondolkoztam, amíg Annabeth rendet rakott. Lecsukta a laptopját, amit tavaly nyáron Daidalosztól, a feltalálótól kapott ajándékba. Megköszörültem a torkom. - Találtál néhány ötletet abban az izében? - Rengeteget. Annyi ötlete volt, hogy ötven év alatt sem tudnám áttanulmányozni mindet. - Pedig milyen izgalmas ötven év lenne! - húztam el a szám. Papírjai között kezdett keresgélni. Főleg épületek tervrajzai voltak, de akadt köztük néhány feljegyzés is. Tudtam, hogy építész szeretne lenni, de megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezek rá, min dolgozik. Mert akkor elkezd szögekről és terhelhetőségekről beszélni, és addig dumál, amíg a szemem üveges nem lesz. - Tudod - simította füle mögé a hajtincsét a szokásos, ideges mozdulattal -, ami Silenával és Beckendorffal történt, elgondolkoztatott arról... hogy mi a fontos valójában. Elgondolkoztatott a számomra fontos emberekről. Bólintottam. Közben kezdtem jelentőséget tulajdonítani annak az apróságnak, hogy Annabeth még mindig az apjától kapott, ezüstbaglyos fülbevalókat viseli. Apja, a különc zseni, a hadtudomány professzora volt San Franciscóban. - I-i-igen... - dadogtam. - Mint például, hogy milyen klassz dolog a család? Elég hülye kérdés, tisztában vagyok vele, de vegyétek figyelembe, hogy ideges voltam. Annabeth csalódottan nézett rám. Aztán lassan bólintott. - Az apám ezen a nyáron el szeretett volna vinni Görögországba. Mindig szerettem volna látni a... - Parthenont - jutott eszembe. Elmosolyodott. - Igen. - Hol itt a gond? Nem szalad el jövő nyárig. De ahogy kimondtam, már tudtam, hogy mekkora marhaságot sikerült kinyögnöm. Elvégre a napjaim meg voltak számlálva. Alig egy hét, és Olimposznak vége. Ha az Istenek Korának vége szakad, az általunk ismert világ a káosz martaléka lesz. A félisteneket levadásszák és kivégzik. Számunkra nem lesz több nyár. Annabeth az ellenőrző listájára nézett. - Három pont a rendetlen vezető miatt. Gyerünk! Nézzük át a jelentéseket, aztán menjünk vissza Kheirónhoz! A Nagy Ház felé menet az utolsó jelentést is elolvastuk. Egy kanadai szatír írta kézzel egy juharlevélre. Ez a jelentés tette be végképp a kaput. - „Kedves Grover!" - olvastam fel. - „A Torontó melletti erdőséget hatalmas, gonosz borzok támadták meg. Ahogy mondtad, megpróbáltuk magunkban felidézni a Pán erejét, de nem volt hatása. Sok najád fáját elpusztították. Visszavonultunk Ottawába. Tanácsot kérünk. Hol vagy most? Üdvözlettel: Gleeson Hedge, védelmező." Annabeth elhúzta a száját. - Még mindig nem tudsz róla semmit? Az együtt érző kapcsolat ellenére sem?
Szomorúan ráztam a fejem. A Nagy Pán tavaly nyáron történt halála óta barátunk egyre távolabb sodródott tőlünk. A Párosujjú Patások Tanácsa gyakorlatilag száműzte, de Grover tovább járta a Keleti-partot, és megpróbálta meggyőzni a természetszellemeket, hogy álljanak ki a vadon őket megillető helyeiért. Csak néha jött vissza a táborba, hogy meglátogassa barátnőjét, Borókát. Az utolsó értesülésem az volt róla, hogy a Central Parkban szervezi a driádok csapatát, de két hónapja nem kaptam hírt felőle. Megpróbáltunk írisz-üzenetet küldeni neki. Nem jutott el hozzá. Abban bíztam, hogy az együtt érző kapcsolatnak köszönhetően tudnám, ha valami rossz történne vele. Grover egy alkalommal megemlítette, hogy ha meghalna, az együtt érző kapcsolattal engem is halálba rántana. Nem tudtam, igazat mondott-e, vagy csak túlzott. Azon tűnődtem, vajon Manhattanben van-e még, aztán eszembe jutott Rachel szénrajza, amit az álmomban láttam: a város felé közelítő sötét viharfelhőkről és az Empire State Building körül gyülekező seregről. Megálltam a lengőtekepálya mellett. Tetszik neki vagy sem, kényes témát kellett érintenünk. Elvégre Annabeth volt az, akitől mindig tanácsot kértem. - Figyelj, Rachelről álmodtam... Mindent elmondtam neki, még Luké furcsa, gyerekkori képéről is beszéltem. Egy darabig hallgatott, aztán olyan erősen tekerte össze az ellenőrzőlistát, hogy elszakadt. - Mit mondjak erre? - Te vagy a legjobb hadvezér, akit ismerek. Ha te lennél Kro-nosz, mi lenne a következő lépésed? - Tüphónt figyelemelterelésre használnám, és megtámadnám az Olimposzt, amíg az istenek nyugaton tartózkodnak. - Ahogyan Rachel képén is - mondtam. - Percy, az a lány csak egy halandó - csattant fel idegesen. - Mi van, ha az álom igaz, és ahogy azok a titánok is mondták, az Olimposz napokon belül megsemmisül? Több kihívásról is beszéltek. És mit gondolsz a Luke-ról készült képről, ami... - Azt, hogy fel kell készülnünk. - Hogyan? Nézz a táborra! Csak egymást marjuk. Az én szerencsétlen lelkemet meg napokon belül learatják. Annabeth eldobta a tekercset. - Tudtam, hogy nem lett volna szabad megmutatni neked a próféciát. - A hangja egyszerre volt sértett és dühös. - Annyit értünk el vele, hogy jól rád ijesztettünk. És te mindig menekülőre fogod, ha berezelsz. Rámeredtem. Mintha gyomorszájon vágtak volna. - Hogy én? Elmenekülök? - Igen, te! Egy gyáva nyúl vagy, Percy Jackson! - vágta a képembe. Farkasszemet néztünk egymással közvetlen közelről. Láttam, hogy vörösödni kezd a szeme, és arra gondoltam, talán nem is a prófécia miatt gyávázott le. - Ha nem tetszik a tábor, akkor jobb, ha elmész nyaralni a barátnőddel! - De Annabeth... - Ha nem tetszik a társaságom... - Igazságtalan vagy! A vállával félrelökött, és elindult az eperföld felé. Menet közben dühösen a kötél végén himbálózó tekegolyóba öklözött, ettől a kötél legalább háromszor a póznára csavarodott.
Szívesen mondanám, hogy a napom kellemesebben folytatódott, de hazudnék. Délután összegyűltünk a máglya körül, hogy elégessük Becken-dorf halotti leplét, és elbúcsúzzunk tőle. Még az Árész- és az Apolló-bungaló is fegyverszünetet kötött erre az időre.
Beckendorf halotti leple drótszálakból szőtt páncélinghez hasonlított. Nem tudtam elképzelni, hogyan fog elégni, de a Párkák segítségünkre siettek. A fém elolvadt a tűzben, és aranyfüst szállt az ég felé. A tábortűz mindig a táborlakók lelkiállapotát tükrözte, és aznap egészen sötét lángokkal égett. Bíztam benne, hogy Beckendorf lelke az elíziumi mezőkön fog kikötni. Sőt, az is lehet, hogy kedve támad háromszor újjászületni, és végül az Áldottak Szigetén talál örök nyugalmat. Ha valaki megérdemli ezt, akkor az Beckendorf. Annabeth nem szólt hozzám. Amikor a táborlakók visszatértek délutáni elfoglaltságaikhoz, én még mindig a hamvadó zsarátnokot bámultam. Csak a zokogó Silena ült még ott, akit Clarisse és barátja, Chris Rodriguez próbált vigasztalni. Végül összeszedtem a bátorságom, és odamentem hozzá. - Szia, Silena. Igazán sajnálom, ami történt. Silena szipogott. Clarisse úgy nézett rám, mint egy véres rongyra, de Clarisse mindenkire így nézett. Rodriguez lesütötte a szemét. Luké emberei közé tartozott, amíg tavaly nyáron Clarisse ki nem mentette a Labirintusból. Azt hiszem, a fiú még mindig szégyellte magát. Megköszörültem a torkomat. - Silena, ugye tudod, hogy Beckendorf magával vitte a fényképedet az utolsó küldetésére is? Mielőtt csatába indult volna, elővette a fotódat. Sokat gondolt rád. Bearanyoztad élete utolsó évét. Silena felzokogott. - Gratulálok - suttogta Clarisse. - Semmi baj - szólalt meg Silena. - Köszönöm, hogy elmondtad, Percy... Most megyek. - Elkísérjünk? - kérdezte Clarisse. Silena megrázta a fejét, és elrohant. - Erősebb, mint amilyennek látszik - mondta Clarisse szinte magának. - Túl fogja élni. - Te is segíthetnél - mondtam. - Beckendorf emléke kedvéért csatlakozhatnál a csatánkhoz. Clarisse a tőréért kapott, de szerencsére a Nagy Ház pingpongasztalában felejtette. - Nem az én problémám - morogta. - A csapatom nem részesült a kellő megbecsülésben. Nem harcolok. Feltűnt, hogy nem beszél rímekben. Talán nem volt a közelben, amikor csapattársait megátkozták, vagy valahogy sikerült megtörnie az átkot. Kirázott a hideg. Az jutott eszembe, hogy talán Clarisse lehet Kronosz kémje. Lehet, hogy ezért tagadja meg a harcot? De bármennyire is utáltam Clarisse-t, nem néztem ki belőle, hogy a titánoknak kémkedne. - Legyen, ahogy akarod. Nem szívesen hozakodom elő vele -mondtam -, de jössz nekem eggyel. Ha én nem lennék, a küklopsz barlangjában penészednél a Szörnyek Tengerén. Megfeszítette állkapcsát. - Bármit kérhetsz tőlem, Percy. Csak ezt nem. Túl sokszor kihasználták már az Árész-bungalót. Ne hidd, hogy nem tudom, mit mondanak rólam a hátam mögött. Nem sok jót - akartam mondani, de a nyelvembe haraptam. - Most mi lesz? Tálcán kínálsz fel bennünket Kronosznak? - Ha annyira akarod, hogy segítsek, vedd rá Apollóékat, hogy adják vissza a harci szekeret. - Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt csecsemő! Clarisse rám akarta vetni magát, de Chris közénk állt. - Ugyan már, skacok! - szólalt meg. - Clarisse, beláthatnád, hogy van igazság abban, amit Percy mond. Clarisse Chrisre vicsorgott. - Már te is kezded?! - Azzal elrobogott. Chris meg utána. - Hé, várj, én csak azt akartam mondani, hogy... Clarisse, ne rohanj el! Figyeltem, ahogy Beckendorf máglyájának utolsó szikrája is felszáll a délutáni égre. Aztán elindultam a vívóaréna felé. Szükségem volt egy kis pihenésre, és meg akartam látogatni egy barátomat.
5. Kutyát sétáltatok
O'Leary már azelőtt kiszúrt, hogy én észrevettem volna, ami azért nem kis teljesítmény, tekintve, hogy Mrs.őkelme akkora volt, mint egy szemeteskocsi. Az arénába lépve mintha egy hegy omlott volna rám. - VAAUUF! A következő pillanatban a földön feküdtem egy hatalmas tap-panccsal a mellkasomon, és egy mosogatószivacs-nyelv végignyalt a képemen. - Au, kislány, én is örülök, hogy látlak. Pfuj! Mrs. O'Learynek kellett néhány perc, hogy lecsillapodjon, és végre leszálljon rólam. Addigra tiszta kutyanyál voltam. Játszani akart, ezért felkaptam egy bronzpajzsot, és elhajítottam az arénában. Ha még nem említettem volna: Mrs. O'Leary a világ egyetlen barátságos pokolkutyája. Voltaképpen megörököltem őt előző gazdájától. A táborban lakott, és a távollétemben Beckendorf gondozta... Ő öntötte Mrs. O'Leary kedvenc bronz rágócsontját is. Ő kovácsolta a nyakörvére a vigyorgó koponyás bilétát. Becken-dorfot majdnem annyira szerette, mint engem. Ettől a gondolattól újra elnehezült a szívem, de közben szaporán hajigáltam a pajzsot, mert Mrs. O'Leary annyira könyörgött. Aztán hamarosan csaholni kezdett - alig hangosabban, mint egy gépágyú. Finoman így tudatta, hogy sétálni támadt kedve. A többi táborozó nehezményezte, ha Mrs. O'Leary az arénát használta vécének. Okozott ezzel már néhány elcsúszásos balesetet. Kinyitottam az aréna kapuját, és a pokolkutya futni kezdett az erdő felé. Utánakocogtam. Nem zavart, hogy messze előttem jár. Az erdőben semmi sem jelenthetett számára fenyegetést. Még a sárkányok és az óriásskorpiók is sikítva menekültek, ha meglátták. Csakhamar beértem. Nem a kijelölt helyet használta, hanem azt az ismerős tisztást, ahol a Párosujjú Patások Tanácsa Grover tárgyalását is tartotta. A hely elég gyászosan festett. A fű megsárgult, és a három, formára metszett bokor-trón elhullajtotta leveleit. De ennél is jobban meglepett, hogy a tisztás közepén életem legfurcsább trióját vettem észre: Borókát, a fanimfát, Nico di An-gelót és egy nagyon öreg és nagyon kövér szatírt. Nico volt az egyetlen, aki nem ijedt meg Mrs. O'Learytől. Úgy nézett ki, mint az álmomban: pilótakabátot, fekete farmert és fekete pólót viselt, amelyen csontvázak táncoltak. Sztűgiai kardja az oldalán lógott. Még csak tizenkét éves volt, de sokkal idősebbnek és szomorúbbnak tűnt a koránál. Nico felém bólintott, aztán tovább vakargatta a pokolkutya fültövét. Mrs. O'Leary úgy szagolgatta a lábát, mintha ő lenne a második legérdekesebb dolog a marharostélyos után. Hádész fiaként Nico biztosan bejárt minden pokolkutya-sétáltató helyet. A vén szatír nem tűnt boldognak. - Elárulná valaki, mit keres ez a pokolfajzat az erdőmben?! -hadonászott, aztán úgy topogott a patáin, mintha forró lenne alatta a talaj. - Percy Jackson, ez a te fenevadad? - Bocs, Léneusz! Ugye, így hívják? - kérdeztem. A szatír forgatni kezdte a szemét. Bundája porcicaszürke volt, és szarvai között pókháló lengedezett. Akkora hassal, amekkorával ő rendelkezett, jó dodzsem lett volna belőle a vidámparkban. - Persze, hogy Léneusz vagyok! Nem hiszem, hogy elfelejtettél volna egy tanácstagot! Most pedig hívd vissza a dögödet! - VAUFF! - vakkantott boldogan a pokolkutya. A szatír nyelt egy nagyot. - Vagy a kutya, vagy én! Boróka, ilyen körülmények között nem segíthetek.
Boróka felém fordult. Bíbor pókhálóruhájában, manós arcával egészen csinos volt a maga driád módján. Szemét zöldre festették a klorofilkönnyek. - Percy - szipogott -, éppen Grover után érdeklődöm. Tudom, hogy valami történt vele. Ha nem került volna bajba, nem tűnik el ilyen hosszú időre. Reméltem, hogy Léneusz... - Már mondtam neked! Örülj neki, hogy megszabadultál attól az árulótól! - ellenkezett a szatír. Boróka toppantott egyet a lábával. - Nem áruló! Hanem a világ legbátrabb szatírjai És én tudni akarom, hol van! - VAUFF! Léneusz toporzékolni kezdett. - Már mondtam, hogy... hogy addig nem válaszolok a kérdésedre, amíg ez a fenevad a farkamat szaglássza! Láttam Nicón, hogy alig állja meg nevetés nélkül. - Majd én megsétáltatom - ajánlkozott fel. Azzal füttyentett egyet, és a kutyával a sarkában eltűnt a tisztás túlsó felén. Léneusz sértetten szipogni kezdett, és lesöpört néhány ágdarabot a pólójáról. - Már mondtam, ifjú hölgy, hogy a barátod azóta nem küldött semmilyen életjelet magáról, hogy száműztük. - Elnézést. De csak szerették volna száműzni. De Kheirón és Dionüszosz a száműzetés ellen szavazott javítottam ki. - Ugyan már! Ők csak tiszteletbeli tanácstagok. A szavazás érvénytelen volt. - Ezt majd közlöm Dionüszosszal is. Léneusz elsápadt. - Én csak arra akartam célozni, hogy... De mit keresel te itt?! Foglalkozz a saját dolgoddal! - Grover a barátom. Igazat mondott a Pán haláláról. Én láttam a saját szememmel, csak gyávák ahhoz, hogy elfogadják az igazságot. Léneusz szája megremegett. - Nem! Grover hazudott! Örülök neki, hogy eltűnt. Jobb nélküle. Az elszáradt trónszékekre mutattam. - Ha olyan jól mennek a dolgok, hol vannak a barátai? Úgy tűnik, mintha egy ideje nem üléseztek volna. - Maron és Szilénusz... ők... biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatérnek - mondta, de kihallottam hangjából a kétségbeesést. - Csak át kell gondolniuk kicsit a dolgokat. Nehéz évünk volt. - És ez még csak a kezdet - ígértem. - Léneusz, szükségünk van Groverre. Próbálja megtalálni valami varázslattal! A vén szatír szeme tikkelt párat. - Már mondtam, hogy nem hallottam róla. Lehet, hogy meghalt. Boróka alig tudta visszatartani a sírást. - Él - mondtam. - Érzem. - Az együtt érző kapcsolat - fintorgott Léneusz - nem valami megbízható. - Akkor kérdezzen körbe! - erősködtem. - Találja meg Gro-vert! Közeleg a háború. Grover a természetszellemeket készíti fel. - Az én beleegyezésem nélkül. Ez különben sem a mi háborúnk. Elkaptam a pólója nyakánál fogva. Az efféle viselkedés igazán nem vallott rám, de ez a vén szatír kihozott a sodromból. - Ide hallgasson, Léneusz, ha Kronosz megtámad bennünket, nem egy, hanem száz pokolkutyát hoz magával, és nem fog kímélni senkit. Sem halandót, sem istent, sem félistent. Azt hiszi, hogy a szatírokat majd futni hagyja? Ugyan! Maga vezető lenne, vagy mi?! Hát VEZESSEN! Vágjon neki a világnak, keresse meg Gro-vert, és hozzon híreket Borókának! NYOMÁS! Igazán alig értem hozzá, de annyira farsúlyos volt, hogy a szőrös fenekére csüccsent. Aztán felkászálódott, és lengő hassal, négykézláb elmenekült.
- Soha nem fogadjuk vissza Grovert! Számkivetettként fog elpusztulni! - kiáltotta vissza. Amikor eltűnt a bozótosban, Boróka megtörölte a szemét. - Bocs, Percy, én nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. Léneusz még mindig a Vadon ura. Ne akard magad ellen fordítani! - Semmi probléma. Dagadt szatíroknál veszedelmesebb ellenségekkel is elbántam már. Nico visszasétált hozzánk. - Szép munka, Percy! A kecskebogyókból ítélve alaposan ráijesztettél. Tudtam, miért látogatott meg Nico, de mosolyt erőltettem az arcomra. - Üdvözlünk a táborban! Borókához jöttél? A fiú elpirult. - Ööö... nem, csak véletlenül találkoztam vele. - A frászt hozta ránk. Egyszer csak előbukkant az árnyékból... Nico, te Hádész fia vagy, nem tudsz valamit Groverről? Nico egyik lábáról a másikra állt. - Mondtam már, Boróka, hogy ha Grover elpusztulna, újjászületne a természetben. Az újjászületést nem érzékelem, csak a halált. - De nem hallottál valamit róla? - könyörgött Boróka, és megragadta Nico karját. - Bármit! Nico még jobban elpirult. - Majd nyitva tartom a fülem - ígérte. - Megtaláljuk, Boróka! - erősködtem. - Tudom, hogy életben van. Biztosan megvan az oka, hogy ilyen sokáig távol marad. Boróka szomorúan bólintott. - Utálom, hogy nem hagyhatom el az erdőt. Grover odakint jár a világban, én meg ide vagyok kötve, és csak várok, várok... Ha az a kecske megsértődött... Mrs. O'Leary is visszatért, és érdeklődéssel szimatolgatta Boróka ruháját. Boróka felkiáltott: - Tartsd vissza, kérlek! Tudom, hogy a kutyák mit szoktak csinálni a fákkal! Már itt sem vagyok! Azzal egy pukkanás kíséretében zöld porfelhővé változott. Mrs. O'Leary csalódottan pislogott, majd elindult más célpontot keresni, és otthagyott engem Nicóval. Nico megpiszkálta kardjával a földet. Kis kupac állatcsont fordult ki a talajból, aztán egércsontvázzá állt össze, és eliszkolt. - Hallottam, mi történt Beckendorffal - kezdte. Gombócot éreztem a torkomban. - Kitől? - Beszéltem a szellemével. - Oh... értem. - Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ez a tizenkét éves kölyök többet trécsel halottakkal, mint élőkkel. - Mit mondott? - Nem hibáztat téged. Azt mondja, nem szabad, hogy bűntudatod legyen. - Nem akar újjászületni? - kérdeztem. Nico a fejét rázta. - Azt mondta, az Elíziumban marad. Vár valakit. Nem mondta meg, kit, de úgy tűnik, megbékélt a halállal. Ez nem vigasztalt meg, de valamivel könnyebb lett a lelkem. - Álmomban a Tam-hegyen találkoztam veled - mondtam Nicónak. - Tényleg ott voltál, vagy csak... - Tényleg. Nem akartam kihallgatni őket, éppen csak arra jártam. - Mit kerestél ott? Nico az övcsatját babrálta. - Követtem egy nyomot... Tudod, a családi szál...
Bólintottam. Tudtam róla, hogy a családja kényes pont az életében. Két évvel ezelőtt sikerült kijutniuk egy Lótusz Hotel és Kaszinó nevű helyről, ahol a nővérével, Biankával, időcsapdába kerültek, és legalább hetven évig ott ragadtak. Végül egy titokzatos ügyvéd elvitte és egy bentlakásos iskolába íratta őket. Nicónak nem voltak emlékei a Lótusz Hotel előtti életéről. Nem tudta, ki az édesanyja, ki lehetett az a titokzatos ügyvéd, és azt sem, hogy miért zárták be, illetve miért engedték őket szabadon. Bianka halála után megszállottan kutatni kezdte a válaszokat. - Hogy megy a nyomozás? - kérdeztem. - Nem túl jól - morogta. - De majd az új nyomon... - Milyen nyomon? Nico az ajkába harapott. - Nem érdekes. Tudod, miért jöttem... Mellkasom összeszorult a félelemtől. Mióta Nico tavaly nyáron feltárta előttem Kronosz legyőzésének tervét, rémálmok gyötörtek. Időnként feltűnt, és a válaszomat sürgette, de mindig sikerült elnapolnom a döntést. - Nem tudom, Nico... Elég vad ötletnek tűnik. - Most, hogy Tüphón a nyakatokon lesz nem egészen... egy hét múlva. Most, hogy a titánokat kiszabadították, és Kronosz oldalára álltak. Talán eljött az ideje a vad ötleteknek is, nem? Visszatekintettem a táborra. Még innen is hallottam az Apolló-és az Árész-kabin átkoktól és fűzfaversektől hangos csatáját. - Tudod, hogy semmi esélyük a titánokkal szemben. Ez a te harcod és Luke-é. És csak egyetlen módon győzheted le őt. Eszembe jutott az Andrómeda Hercegnőn vívott harc. Kronosz hatalmas erőfölényben volt. Majdnem megölt egy karcolással, én pedig megsebesíteni sem tudtam. Árapály lepattant a testéről. - Mi megadjuk neked a szükséges erőt - sürgetett Nico. - Hallottad a Nagy Próféciát. Vagy azt akarod, hogy egy megátkozott pengével lekaszálják a lelked? Eltűnődtem, vajon Nico honnan tud a próféciáról. Talán valamelyik szellemtől. - Nem lehet változtatni a végzeten - mondtam. - De küzdeni lehet ellene - csillant fel Nico szeme furcsa, éhes fénnyel. - Legyőzhetetlen lehetnél. - Talán várhatnánk még vele. Próbáljunk meg egyelőre úgy küzdeni, hogy... - Nem! - vicsorgott Nico. - Most kell döntened! Rámeredtem. Régóta nem láttam így kifordulni önmagából. - Bocs, de jól érzed magad? Nagyot sóhajtott. - Percy, én csak azt szeretném... Ha a csata elkezdődik, már nem tudjuk megtenni az utat. Ez az utolsó esélyünk. Bocs, hogy ilyen erőszakos vagyok, de két évvel ezelőtt a nővérem az életét adta, hogy megvédjen téged. Szeretném, ha erről nem feledkeznél meg. Maradj életben bármi áron, és végezz Kronosszal! Továbbra sem tetszett az ötlet. Aztán eszembe jutott, hogy An-uabeth gyávának hívott, és elöntött a düh. Nico igazat beszélt. Ha Kronosz megtámadja New Yorkot, a táborlakók nem lesznek ellenfelek a számára. Valamit tennem kell. Nico terve veszélyes volt - talán végzetes. De biztosította a harchoz szükséges erőt. - Legyen, ahogy akarod - adtam be a derekam. - Hogyan fogjunk neki? Az arcára kúszó hideg hüllőmosolytól kezdtem megbánni, hogy ráálltam a dologra. Először is fel kell derítenünk Luké múltját. A gyerekkorát. Megborzongtam, amikor eszembe jutott Rachel rajza a mosolygós kisfiú Luke-ról. - Erre miért van szükség? - Ha itt lesz az ideje, elmondom. Már meg is találtam az anyját. Connecticutban él. Néztem egy nagyot. Eddig eszembe sem jutott, hogy Luke-nak is van egy halandó anyja... Az apjával, Hermésszel már találkoztam, de a mamájával... - Luké nagyon fiatalon elszökött otthonról - mondtam. - Nem tudtam, hogy él az anyja. - Ó, nagyon is él! - A mód, ahogy ezt mondta, elgondolkoztatott: vajon mi nem stimmelhet az öreglánnyal? Miféle hárpia lehet?
- Rendben... - mondtam. - Hogyan jutunk el Connecticutba? Szóljak Fekete Péternek, vagy... - Meg ne próbáld! - szakított félbe Nico. - A pegazusok rühellnek engem, és az érzés kölcsönös. Különben sem kell repülnünk - füttyentett egyet, mire Mrs. O'Leary kiügetett a fák közül. - Majd a barátunk segít - veregette meg a kutya fejét. - Még sohasem próbáltad az árnyékutazást, igaz? - Árnyékutazás? Nico suttogott valamit Mrs. O'Leary fülébe. A kutya figyelmesen oldalra billentette a fejét. - Ugorj fel! - mondta Nico. Azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy kutyán lovagoljak. De Mrs. O'Leary elég nagy volt hozzá. Felmásztam a hátára, és megragadtam a nyakörvet. - Nagyon kimeríti majd - figyelmeztetett Nico. - Csak ritkán szabad vele próbálkozni. Éjszaka működik a legjobban, de minden árnyék ugyanannak a nagy árnyéknak a része. Csak egy sötétség van, és ezt az Alvilág teremtményei úgy használhatják, mint valami utat, mint egy ajtót. - Nem egészen értem. - Nem baj. Sokáig tart megtanulni. A lényeg, hogy Mrs. O'Leary érti. Tudasd vele az úti célt! Mondd, hogy Westport, May Castellan otthona. - Te nem jössz? - kérdeztem. - Ne aggódj! Ott találkozunk! Kicsit ideges voltam, de lehajoltam Mrs. O'Leary füléhez, és belesuttogtam. - Rendben, kislány! Lennél olyan kedves, és elvinnél a connec-ticuti Westportba May Castellan házához? Mrs. O'Leary a levegőbe szimatolt. Aztán az erdő sötétjébe tekintett. Majd elrugaszkodott, és egyenesen egy tölgyfának ugrott... De mielőtt összeütköztünk volna vele, átcsusszantunk az árnyékba, ahol olyan hideg volt, mint a hold sötétebbik oldalán.
6. Az
odakozmált sütik
Az árnyékutazást azoknak ajánlom, akik nem félnek: a) a sötéttől b) a csontig ható hidegtől c) az ijesztő zajoktól d) és a parókalerepítő gyorsaságtól
Más szóval remek dolog az árnyékutazás. Az egyik pillanatban még semmit sem láttam, csak Mrs. O'Leary nyakörvének láncszemeit szorítottam a markomban, de a következő pillanatban már egy táj bontakozott ki a sötétből. Egy connecticuti erdő szikláján álltunk meg. Nem sokszor fordultam meg itt, de erdőivel, alacsony kőkerítéseivel és nagy házaival a hely erősen Connecticutra emlékeztetett. A szirt egyik oldalán út szelte át a vízmosást. A másik oldalán egy ház hátsó udvara látszódott. A nagy telek inkább vadonra hajazott, mintsem
gondozott kertre. A gyarmati stílusban épült kétszintes, jókora, fehér ház mintha a semmi közepén épült volna, pedig csak egy domb választotta el a főúttól. A konyhaablakból fény derengett. Az almafa alatt rozsdás hinta nyikorgott. Én még csak nem is álmodozhattam róla, hogy valaha ilyen házban éljek, igazi udvarral meg mindennel. Az életemet kollégiumi hálókban és apró lakásokban töltöttem. Ha ez Luké otthona, fel nem foghatom, miért mondott le róla. Mrs. O'Leary megtántorodott. Eszembe jutott, hogy Nico szerint az árnyékutazás kimeríti a kutyát, és leszálltam a hátáról. Nagy, fogakkal teli szájával akkorát ásított, hogy attól még egy T Rex is berezelt volna. Aztán körbefordult, majd úgy dobta le magát a sziklára, hogy a hegy beleremegett. Nico éppen mellettem bukkant fel. Mintha az árnyékból lépett volna ki. Majdnem összeesett, de elkaptam. - Jól vagyok, koszi - dörgölte meg a szemét. - Ezt meg hogy csináltad? - Gyakorlás kérdése az egész. Kezdetben nekimentem néhány sziklának, és néha Kínában kötöttem ki véletlenül, de most már remekül megy. Mrs. O'Leary hortyogni kezdett. Ha nem lett volna mögöttünk a forgalmas főút, az egész környéket felveri a horkolásával. - Te is alszol egyet? - kérdeztem. Nico a fejét rázta. - Az első árnyékutazásom után egy hétre kidőltem. Most már csak elálmosodom egy kicsit. De ugyanazon az éjszakán csak egyszer, legfeljebb kétszer vagyok rá képes. Mrs. O'Leary egy darabig nem fog moccanni. - Szóval van egy kis időnk, amit kellemesen és hasznosan eltölthetünk Connecticutban - néztem a fehér ház felé. - Mi a következő lépés? - Becsöngetünk - felelt Nico. Ha Luké anyja lettem volna, eszembe sem jut ajtót nyitni két vadidegen kölyöknek éjnek évadján. De nem voltam Luké anyja. Még csak nem is hasonlítottam rá. Ezt már akkor tudtam, mielőtt az ajtaja elé értem. A járda mellett ajándékboltokban kapható babzsák állatok ültek. Kis oroszlánok, malacok, sárkányok, hidrák, még egy kis pelenkás Minótau-roszt is észrevettem. Megviselt állapotuk alapján itt ültek már egy ideje - minimum hóolvadás óta. Az egyik hidra nyaka csírázni kezdett. A veranda szélcsengőfertőzést kaphatott. A lengedező szellőben apró üvegek és fémdarabok csilingeltek. A rézgombok patakként csörgedeztek, és hirtelen úgy éreztem, ideje meglátogatni a piszoárt. Nem értettem, Mrs. Castellan hogyan képes kibírni az állandó zajt. A türkizkék bejárati ajtón a CASTELLAN nevet a biztonság kedvéért görögül is kiírták: AlOtKT|T^ 9 p 0 U p í 01>. Nico rám nézett. - Felkészültél? Az ujja alig koppant a fához, amikor az ajtó kivágódott. - Luké! - kiáltotta boldogan egy idős asszony. Úgy nézett ki, mintha szabadidejében előszeretettel nyomkodná különböző konnektorokba az ujját: ősz haja összetapadva meredezett az ég felé. Rózsaszínű otthonkáján égési foltok és hamunyomok éktelenkedtek. Amikor mosolygott, bőre természetellenesen az arcára feszült, és a szemében égő magasfeszültségű fénytől eltűnődtem, hogy vajon vak-e. - Drága kisfiam! - ölelte magához Nicót. Éppen azon értetien-kedtem, hogyan tévesztheti őket össze (egyáltalán nem hasonlítottak egymásra), amikor az asszony rám tekintett, és így szólt: - Luké! Egyből megfeledkezett Nicóról, és engem kezdett szorongatni. Az otthonkája odakozmált süteményszagot árasztott. Olyan vékony volt, mint egy pálcika, de ez nem gátolta meg abban, hogy majdnem összeroppantson. - Gyertek be! Vár a vacsora! - terelt be bennünket. A nappalija még furcsább volt. Mindenhol tükrök és gyertyák álltak. Nem fordíthattam úgy a fejem, hogy ne a tükörképem nézett volna vissza rám. A kandalló felett
apró bronz-Hermész járt körbe egy bolhapiacon vásárolt óra mutatóján. Megpróbáltam elképzelni, ahogy az istenek hírnöke szerelmes lesz ebbe az asszonyba, de a gondolat túlságosan bizarr volt. Amikor a kandallópárkányon észrevettem a bekeretezett fotót, megállt bennem az ütő. Mintha Rachel rajzát láttam volna. Luké kilencévesen és foghíjasán mosolygott rajta. Az arcán lévő sebhely nélkül mintha másik ember lett volna: egy boldog és gondtalan kisfiú. Hogyan tudhatott Rachel a fotóról? - Erre, drágáim! - kormányozott bennünket a ház hátsó részébe. - Én mondtam, hogy vissza fogtok jönni, tudtam! A konyhaasztalhoz ültetett le bennünket. A konyhakredencen több száz - nem túlzok - tupperware-es doboz állt egymás tetején mogyoróvajas és lekváros szendvicsekkel a belsejükben. A legfelső sorban lévő szendvicsek is zölden penészedtek, láthatóan nem mostanában készültek. A szag a hatodikos tornatermünkre emlékeztetett vagyis elég kellemetlen volt. A sütő tetején tepsik álltak odakozmált süteményekkel. A mosogatóban hegyekbe gyűltek az üres, Kool-Aides kancsók. A csap mellett egy babzsák Medúza ült, mintha a rendetlenséget őrizné. Ms. Castellan dudorászva újabb mogyoróvajas és lekváros szendvicseket készített. Égett szag áradt a sütőből. Az volt a sejtésem, hamarosan újabb sütik érkeznek. A mosogató fölött és az ablak körüli falon újság- és magazinhirdetésekből kivágott képek sorakoztak: Hermész egy virágküldő-szolgálat és egy takarítócég lógójából, Hermész hírnökbotja egy orvosi hirdetésből. A szívem összeszorult, legszívesebben kirohantam volna a konyhából, de Ms. Castellan olyan kedvesen mosolygott rám a szendvicsek fölött, mintha biztosra venné, hogy örökre ott maradok. Nico köhintett egyet. - Khm. Ms. Castellan... - Igen? - A fiáról szeretnénk kérdezni. - Ó, igen! Azt mondták, sohasem jön vissza. De nekem volt igazam! - veregette meg mogyoróvajas kezével az arcomat. - Mikor látta utoljára? Ms. Castellan elmerengett. - Kisfiú volt még, amikor itt hagyott - mondta ábrándozva. - Harmadikos. Túl kicsi a szökéshez! Azt mondta, ebédre itthon lesz. És én vártam. Szereti a mogyoróvajas szendvicset, a sütiket meg a Kool-Aid üdítőt. Hazaér ebédre, itthon lesz hamarosan... -mondta, aztán mosolyogva rám tekintett. - Drága Luke-om, hát itt vagy! Olyan helyes vagy! A szemed az apádé! - fordult a mosogató fölötti Hermész-képek felé. - Nagyon jó ember. Bizony! Gyakran meglátogat. Az óra tovább ketyegett a másik szobában. Letöröltem arcomról a mogyoróvajat, és könyörögve néztem Nicóra: Menjünk innen! - Asszonyom - kezdte Nico -, megtudhatnánk, mi történt a szemével? Az asszony pillantása töredezett lett, mintha egy kaleidoszkóppal próbálna fókuszálni. - Úgy kérdezed, fiam, mintha nem tudnád! Közvetlenül a születésed előtt történt. Más voltam, mint a többiek. Átláttam amazon a hogyishívjákon. - A Ködön? - kérdeztem. - Igen, drágám - bólintott bátorítón. - Ezért egy fontos munkát kínáltak fel nekem. Mert olyan különleges voltam! Nicóra néztem, de láttam rajta, hogy ő sincs képben. - Milyen munkát? - kérdeztem. - Mi történt? Ms. Castellan összehúzta a szemöldökét. A kés megállt a szendvics felett. -Jaj nekem! Nem sikerült, ugye? Az apátok mondta, hogy túl veszélyes, ne is próbálkozzam vele. De nem mondhattam nemet. Ez volt a sorsom! És én... azóta sem tudom kiverni a fejemből a képeket. Mindent összezavarnak. Kértek egy kis sutit?
Kihúzott egy tepsit a sütőből, és egy tucat elszenesedett süteményt öntött az asztalra. - Luké annyira kedves fiú volt! Elment, hogy megvédjen engem, tudjátok - mormogta. - Azt mondta, hogyha elmegy, a szörnyek nem fenyegetnek majd többé. Én mondtam neki, hogy a szörnyektől nem félek! Csak ülnek ott a járda mellett, de sohasem jönnek be. - Felvette az ablakpárkányon ülő kitömött Medúzát. - Nem igaz, Medúza asszony? Ők nem jelentenek semmiféle fenyegetést. - Aztán megint rám mosolygott. - Úgy örülök, hogy megjöttél! Tudtam, hogy nem szégyellsz! Fészkelődni kezdtem. Luké helyébe képzeltem magam, ahogy ott ül az asztalnál nyolc- vagy kilencévesen, és kezd rájönni, hogy az anyja nem százas. - Ms. Castellan - szólítottam meg. - Hívj csak anyunak - javított ki. - Bocs, igen. Látta Luke-ot a szökése óta? - Hogy a csudába ne láttam volna! Nem voltam benne biztos, hogy igazat mond. Elképzelhető, hogy ez az asszony a postást is Luke-nak nézi. De Nico érdeklődve előrehajolt. - Mikor? - kérdezte. - Mikor látogatta meg Luké legutóbb? - Mikor is... Ó, te magasságos... - Az arca elsötétedett egy pillanatra. - Legutóbb olyan más volt. Az a heg. Az a szörnyű heg, és a hangja teli fájdalommal... - Milyen volt a szeme? Aranyszínű? - Arany? - pislogott az asszony. - Hogy lett volna arany! Ilyen butaságot! Luke-nak kék szeme van, gyönyörű, kék szeme! Tehát Luké tényleg itt járt, méghozzá a múlt nyár előtt, azelőtt, hogy Kronosszá változott volna. - Ms. Castellan? - tette Nico a kezét az asszony karjára. - Ez most nagyon fontos lesz. Kért valamit magától? A homlokát ráncolva próbálta meg felidézni. - Az... az áldásomat. Hát nem kedves? Azt mondta, lemegy a folyóhoz, és az áldásomra van szüksége. Megáldottam, hogyne áldottam volna! Nico győzedelmes képet vágott. - Köszönöm, asszonyom! Csak ennyit akartunk tud... Ms. Castellan hirtelen fulladozni kezdett, aztán összegörnyedt, és a tepsi csörömpölve a padlóra zuhant. Nico és én talpra ugrottunk. - Ms. Castellan! - kiáltottam. - AHHHH - egyenesedett fel. Hátrálni kezdtem, és közben majdnem felbuktam a konyhaasztalban, mert a szeme... A szeme zölden ragyogott. - A gyermekem - mondta reszelős, mély hangon. - Meg kell védeni! Hermész, segíts! Ne a gyerekemet! Nem az ő sorsa! Nem! Megragadta Nico vállát, és úgy kezdte el rázni, mintha valamit meg akarna vele értetni: Nem az ő sorsa! Nico felnyekkent, mintha fojtogatnák, aztán ellökte az asz-szonyt, és a kardjáért kapott. - Percy, ki kell jutnunk in... Ms. Castellan összeesett. Még azelőtt sikerült elkapnom, hogy beverte volna valamijét az asztal szélébe. Leültettem egy székre. - Ms. C? Összefüggéstelenül motyogott, és a fejét rázta. - Istenem... elejtettem a süteményeket. Milyen ügyetlen vagyok! - Pislantott egyet, és a szeme újra normális lett, vagy legalábbis olyan, amilyen addig volt. A zöld ragyogás mindenesetre eltűnt belőle. - Jól van? - kérdeztem. - Persze, kedvesem. Jól vagyok. Mi bajom lenne?! Nicóra néztem, és ezt tátogtam: Húzzuk el a csíkot! - Ms. C, valamit mondott nekünk a fiáról - emlékeztettem.
- Valóban? - kérdezte, mintha félálomban lenne. - Igen, hogy kék szeme van. A kék szeméről beszélgettünk. Milyen csinos fiúcska volt! - Most már tényleg mennünk kell - sürgetett Nico. - Majd elmondjuk Luke-nak, hogy... hogy üdvözli. - Nem mehettek el! - állt fel Ms. Castellan remegő lábbal, én meg hátrálni kezdtem. Nevetségesnek éreztem magam, hogy berezelek egy törékeny öregasszonytól, de az az elváltozott hang és az erő, amivel megrázta Nicót... - Hermész hamarosan itt lesz - ígérte. - Látni akarja a kisfiát. - Talán legközelebb - mondtam. - Köszönöm a... - meredtem a padlón fekvő elszenesedett sütikre. Köszönünk mindent! Megpróbált tartóztatni, Kool-Aiddel kínált, de én minél előbb le akartam lépni. Amikor a verandán megragadta a csuklómat, ijedtemben ugrottam egyet. - Luké, vigyázz magadra! Legalább ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - Vigyázni fogok... anya. Ez mosolyt csalt az arcára. Miután bezárta mögöttünk az ajtót, még hallottam, ahogy a gyertyáihoz beszél. - Hallottátok, vigyázni fog magára! Tudtam én, hogy semmi baja sem lesz! Miután az ajtó bezáródott, Nico és én futni kezdtünk. Mintha a kis babzsákállatok nevettek volna sietős távozásunkon.
Eközben Mrs. O'Learynek társasága akadt. A szirten kővel körberakott, hívogató tábortűz lobogott. Mrs. O'Leary mellett egy nyolcévesforma lány ült törökülésben, és a pokolkutya fülét vakargatta. A lánynak barnásszürke haja volt, és egyszerű barna ruhát viselt. A nyakában cserkészkendő. Mintha A farm, ahol élünkből lépett volna ki, vagy valami hasonlóból. Bottal piszkálgatta a természetellenesen vörös tüzet. - Sziasztok! - köszöntött bennünket. Az első gondolatom az volt, hogy egy szörny. Ha félisten vagy, és egy csinos kislányt találsz az erdőben, ne habozz kivonni a kardodat, és támadni! Ráadásul a Ms. Castellannal való találkozás alaposan szétzilálta az idegeimet. De Nico udvariasan biccentett. - Jó, hogy újra látom, asszonyom! Biztonságosabbnak láttam, ha a lángvörös szemmel rám meredő lány köszöntését én is viszonzom egy biccentéssel. - Foglalj helyet, Percy Jackson! Nem kérsz vacsorát? A penészes mogyoróvajas szendvicsek látványa elvette az étvágyam, de a lány csettintésére a tűz mellett megjelent egy piknikasztal: marhasülttel, töltött burgonyával, vajas répával, friss kenyérrel és egy csomó más étellel. Ilyesmikhez már régen volt szerencsém. A gyomrom korogni kezdett. Olyan házi ételek voltak, amiket az emberek terveznek, terveznek, de végül soha nem készítenek el. A lány Mrs. O'Leary részére egy másfél méteres kutyakekszet varázsolt, a pokolkutya boldogan vetette rá magát, hogy behabzsolja. Nico mellett ültem. Vettünk az asztalon található ételekből, és már éppen nekiláttam volna a zabálásnak, amikor eszembe jutott valami. Az étel egy részét a lángok közé kapartam, mint a táborban szoktuk. - Az isteneknek - mondtam. A kislány mosolygott. - Köszönöm! A lángok istápolójaként, mint tudod, én is részesülök minden áldozatból. - Most ismertem csak meg! Amikor a táborba érkeztem, ott ült a tér közepén a tűz mellett - mondtam. - Milyen sokat beszéltél! - idézte fel szomorúan. - Ma már az emberek nem beszélgetnek velem. Nico volt az első hosszú évek óta, aki hajlandó volt rá. Mindenki rohan. Nincs idő a családra. - Te vagy Hesztia, a Tűzhely Istennője. Hesztia bólintott.
Rendben... egy nyolcéves kislány. Inkább nem kérdeztem semmit. Tudtam, hogy az istenek olyan formát öltenek, amilyet kedvük tartja. - Úrnőm, miért nincs a többi istennel, hogy Tüphón ellen harcoljon? - Nem vagyok egy nagy harcos - mondta, és vörös szeme megvillant. Nemcsak tükrözte a lángokat, hanem belülről égett. De nem úgy, mint Árész szeme. Hesztia pillantása meleg volt és barátságos. - Valakinek vigyáznia kell a tűzhelyre, amíg a többiek távol vannak. - Szóval maga őrzi az Olimposzt? - kérdeztem. - Hogy őrzöm, az túlzás, de ha egyszer le akartok ülni egy barátságos helyen egy tányér étel mellé, akkor szeretettel várlak benneteket. Most pedig jó étvágyat! Egy szempillantás alatt befaltam a vacsorát, és Nico is úgy habzsolt, mintha régen nem evett volna. - Finom volt! Köszönöm, Hesztia! - mondtam. Az istennő bólintott. - Hogy sikerült a látogatás May Castellannál? Vacsora közben szinte el is feledkeztem a fénylő szemű, őrült mosolyú asszonyról, akit hirtelen megszállt valami vagy valaki. - Tudja, mi történt vele? - kérdeztem. - Egy áldással született. Átlátott a Ködön. - Mint az anyám - mondtam, és gondolatban hozzátettem: és mint Rachel. - De az a világító szempár... - Néhányan még a többieknél is élesebben látnak, és ez már nem áldás, hanem átok. May Castellan kezdetben ígéretes tehetség volt. Ezzel vonta magára Hermész figyelmét is. Gyönyörű fiúgyermekük született. Egy ideig boldogan éltek. Aztán az asszony túl messzire merészkedett. Eszembe jutott, amit May Castellan mondott egy fontos állásról, amit felajánlottak neki, és amibe végül is belebukott. Azon tűnődtem, vajon milyen munka viselheti meg ennyire az idegeket. - Az egyik percben még boldog volt - meséltem -, aztán a másikban rettegni kezdett a fia sorsa miatt, mintha sejtette volna, hogy Kronosszá változott. Mi történt, hogy így... megbomlott az elméje? Az istennő arca elsötétedett. - Erről nem szívesen beszélek. De May Castellan túl sokat látott. Ha meg akarjátok érteni az ellenségeteket, Luke-ot, meg kell értenetek a családját. Eszembe jutottak azok a szomorú újságkivágások May Castellan mosogatója fölött. Vajon az asszony már Luké kiskorában is őrült volt? Az a zöld szempár egy kilencéves fiú számára elég ijesztő lehet. És ha Hermész nem látogatta őket, ha kettesben hagyta az anyjával évekig... - Nem csodálom, hogy Luké lelépett. Persze, nem szép dolog faképnél hagyni az anyját, de mégis, elvégre még csak gyerek volt. Hermésznek nem lett volna szabad magukra hagyni őket. Hesztia megvakargatta Mrs. O'Leary fültövét. A pokolkutya csóválni kezdte a farkát, és véletlenül kidöntött vele egy fát. - Könnyű mások felett ítélkezni - figyelmeztetett Hesztia. - Te is Luké útjára akarsz lépni? Ugyanarra a hatalomra fened a fogad? Nico letette a tányérját. - Nincs más választásunk, asszonyom. Percynek csak így lehet esélye. - Mmm. - Hesztia kinyitotta a tenyerét. A lángok felmordultak, és tíz méter magasra csaptak. Hőség vágott az arcomba, aztán a lángok visszahanyatlottak, és a tűz békésen égett tovább. - Nem minden erő látványos - nézett rám Hesztia. - Néha a lemondáshoz kell a legnagyobb erő. Hiszel nekem? - Aha - mondtam. Mindent elhiszek, csak hagyd békén a lángokat. - Te egy jóságos hős vagy, Percy Jackson - mosolygott az istennő. - Nem vagy felfuvalkodott. De sokat kell még tanulnod. Amikor Dionüszosz istenné lett, átadtam neki a trónomat. Csak így kerülhettük el az istenek közötti polgárháborút.
- De ezzel felborult az egyensúly a Tanácsban - emlékeztem a történetre. - Hirtelen ott ült hét férfi öt nővel szemben. Hesztia vállat vont. - Nem azt mondtam, hogy tökéletes megoldás volt, de az adott helyzetben a legjobb. Most a tüzet őrzöm. Lassan a háttérbe vonultam. Senki sem ír már elbeszélő költeményt Hesztia tetteiről. A legtöbb félisten szóra sem méltat. De mindez nem számít. A békére vigyázok. És behódolok, ha szükséges. Vajon te képes vagy erre? - Nem igazán értem, mire akar kilyukadni - hebegtem. Az arcomat kezdte tanulmányozni. - Talán még nem. De hamarosan megérted. Ezek után is folytatni akarod a küldetést? - Ezért jött ide, hogy lebeszéljen róla? Hesztia a fejét rázta. - Azért jöttem, mert amikor minden összetört, amikor az ösz-szes híres isten háborúzik, csak én maradok. Az otthon. A tűzhely. Én vagyok az utolsó olimposzi. Emlékezz rám a végső döntés előtt! Utáltam a végső szót. Először Nicóra néztem, aztán Hesztia melegséget sugárzó szemébe. - Folytatnom kell a küldetést, úrnőm. Meg kell állítanom Luke-ot... vagyis Kronoszt. Hesztia bólintott. - Legyen, ahogy akarod. Azon kívül, amit elmondtam neked, nem sokban segíthetek. De mivel áldozatot mutattál be nekem, visszajuttatlak a saját tűzhelyedhez. Viszlát, Percy, az Olimposzon! Hangja baljósan csengett, mintha tudná, hogy következő találkozásunkban nem sok köszönet lesz. Az istennő csettintett egyet, és elsötétedett szemem előtt a világ.
Hirtelen otthon találtam magam. Nico és én anyám Felső East-Side-i lakásának kanapéján ültünk. Ez volt a jó hír. A rossz, hogy Mrs. O'Leary is ott volt velünk, és elfoglalta a nappali többi részét. A háló felől Paul hangja hallatszott. - Ki tette ezt a szőrös falat az ajtó elé? - Percy - szólalt meg anyám -, te vagy az? Minden rendben? - Én vagyok! - kiabáltam vissza. - VAÚ! - vakkantott Mrs. O'Leary, és miközben megpróbált anyám felé fordulni, lesodorta a képeket a falról. Csak egyszer találkozott anyámmal (hosszú történet), de megkedvelte. Beletelt néhány percbe, amíg sikerült megoldanunk a helyzetet. Miután a nappali bútorainak nagy részét tönkretettük, és a szomszédunkat sikerült feldühíteni, Pault és anyát kiszabadítottuk a hálóból, aztán mindannyian a konyhaasztal köré telepedtünk. Mrs. O'Leary kivételével, aki még mindig a nappaliban szorongott, de fejét a konyha küszöbére tette, hogy legalább láthasson bennünket. Anyám elővett egy ötkilós, családi kiszerelésű darált húst, ami egy szempillantás alatt eltűnt Mrs. O'Leary torkában. Paul limonádét töltött mindenkinek, miközben beszámoltam connecticuti látogatásunkról. - Szóval tényleg igaz - nézett rám Paul, mintha akkor látna először. Fehér (most már kutyaszőrös) köntösében volt, és mákos haja szanaszét meredezett. - A történetek a szörnyekről, és arról, hogy félisten vagy... minden igaz. Múlt ősszel elmagyaráztam Paulnak, hogy ki vagyok. Az anyám is megerősítette szavaimat. De azt hiszem, egészen mostanáig nem hitt nekünk. - Bocs, Mrs. O'Leary meg a nappali miatt. Paul felkacagott, mintha jól szórakozna. - Viccelsz? Ez nagyszerű! Amikor megláttam a patanyomokat a Priuson, már gyanakodtam. De ez... Megveregette Mrs. O'Leary pofáját. A nappali felől dörömbölés hallatszott. BANG, BANG, BANG. Ez kettőt jelenthet: vagy kommandósok akarják ránk törni az ajtót, vagy Mrs. O'Leary csóválja a farkát. Elmosolyodtam. Paul jó fej, még akkor is, ha az angoltanárom és a nevelőapám volt egy személyben. - Kösz, hogy nem borultál ki - mondtam. - Kiborultam - felelte elkerekedett szemmel -, de ez akkor is nagyszerű!
- Na, igen. De annak már nem fogsz annyira örülni, ha elmondom, mi fenyegeti a várost. Beszámoltam nekik Tüphónról meg az istenekről, és a küszöbönálló csatáról. Aztán felfedtem előttük Nico tervét is. Anyám a limonádés poharat szorongatta. Kék flanelköntösében volt, a haját copfba kötötte. Mostanában regényírásba kezdett, ami régóta dédelgetett álma volt. Bizonyára éjszaka írt, mert a szeme alatti karikák sötétebbek voltak a szokásosnál. A konyhaablak mögött, a virágosládában lágy fénnyel derengett a holdraforgó. A varázsnövényt még én hoztam Kalüpszó szigetéről az elmúlt nyáron, és anyám gondoskodásának köszönhetően őrült virágzásba fogott. Az illata egyszerre nyugtatott meg és tett szomorúvá, mert felidézte az elveszett barátokat. Az anyám nagy levegőt vett, mintha azon gondolkozna, hogyan beszéljen le róla. - Percy, ez túl veszélyes - mondta. - Még számodra is. - Anya, tudom, hogy meghalhatok. Nico elmagyarázta. De ha nem próbáljuk meg... - Mindannyian meghalunk - fejezte be helyettem Nico, aki még hozzá sem nyúlt a limonádéjához. - Ms. Jackson, semmi esélyünk egy invázióval szemben. Márpedig az invázió elkerülhetetlen. - Le akarják rohanni New Yorkot? - kérdezte Paul. - Hogyan lehetséges ez? Miért nem látjuk a... szörnyeket? Úgy ejtette ki a szót, mintha még mindig nem hinne a létezésükben. - Nem tudom - feleltem. - Nem tudom, Kronosz hogyan masírozhat be csak úgy New Yorkba, de a Köd nagyon vastag. Tüphón éppen most halad végig az államokon, és az egész ország azt hiszi, hogy vihar söpör végig rajtunk. - Ms. Jackson, Percynek az áldására van szüksége, hogy belekezdhessünk az akcióba. Aggódtam, amíg meg nem ismertem önt, de most már tudom, hogy minden rendben lesz. Kétszer már sikerült a dolog. Az anyának mindkét alkalommal áldását kellett adnia rá. Meg kellett engednie a fiának, hogy vállalja a kockázatot. - Azt akarod, hogy áldásomat adjam erre?! - Megrázta a fejét. - EZ őrültség! Percy, kérlek, ne... - Anya, szükségem van az áldásodra. - És ha túléled ezt a... dolgot? - Akkor harcba szállok Kronosz ellen. Csak ő és én. És egyikünk nem fogja túlélni. A teljes próféciáról, vagyis a lelkem learatásáról meg az utolsó napjaimról, mélyen hallgattam. Nem szükséges tudnia, hogy halálra vagyok ítélve. Csak abban bíztam, hogy megállítom Kro-noszt, és még azelőtt megmentem a világot, hogy kilehelném a lelkem. - Az anyám vagy - mondtam kétségbeesve. - Nem hagyhatom, hogy... Láttam rajta, hogy ha meg akarom puhítani, akkor jobban be kell vetnem magam. De nem akartam. Szegény Ms. Castellanra gondoltam, aki a konyhájában ülve várja a fiát. És rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Az anyámra mindig számíthattam. A szörnyek meg a hasonló furcsaságok ellenére is megpróbált normális életet teremteni nekem. Elengedett a kalandjaimra, de most olyasmire kértem az áldását, ami az életembe kerülhet. Paulra néztem. A nevelőapám néma beleegyezését adta. Megfogta anyám kezét. - Sally, nem tudom, te és Percy min mentetek végig eddig. De most úgy tűnik nekem, hogy... Percy valami nemes dologra készül. Bárcsak én is olyan bátor lennék, mint ő! Gombócot éreztem a torkomban. Nem sok hasonló dicséretet kaptam életemben. Az anyám a limonádéjára meredt. Láttam rajta, hogy a könnyeit nyeldesi. Eszembe jutott, amit Hesztia mondott: hogy a legnagyobb erő a lemondáshoz kell. Anyám most éppen ezt gyakorolta. - Percy, megkapod az áldásomat - mondta végül. Nem éreztem változást. Nem gyúlt varázsfény a konyhában, vagy ilyesmi. Nicóra néztem. Elég idegesnek látszott, de bólintott. - Eljött az idő. - Percy - folytatta anyám -, még valamit... Ha túléled ezt a csatát, küldj életjelet! - A táskájában kotorászott, és kihúzta belőle a mobiltelefonját.
- Anya, tudod, mi a helyzet a félistenekkel és a mobillal... - Tudom, de biztos, ami biztos. Ha nem tudnál felhívni, akkor küldj valami jelet, amit egész Manhattanbői láthatok. Hogy tudjam, életben maradtál. - Mint Thészeusz. Neki is a lelkére kötötték, hogy vonja fel a fehér zászlókat, amikor visszatér Athénbe mondta Paul. - De sajnos elfelejtette, és az apja bánatában levetette magát a palota tetejéről. Különben tényleg nagyszerű ötlet volt - vette át a szót Nico. Mondjuk egy zászló vagy egy fényjel az Olimposz, azaz az Empire State Building tetejéről. - Mindegy, csak kék legyen, ugye? Évek óta viccelődtünk az ételekkel. Anyám kedvenc színe a kék volt, és hogy nekem is jókedvem legyen, mindig kék születésnapi tortát, kék húsvéti tojást és kék szaloncukrot kaptam tőle. - Rendben. Figyelni fogom a kék jelet. És megpróbálok nem leugrani a palota tetejéről. Végül megölelt. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy talán utoljára látjuk egymást. Kezet ráztam Paullal, aztán Nicóval elindultunk a konyhaajtó felé, és szembetaláltuk magunkat Mrs. O'Learyvel. - Bocs, kislány. Újabb árnyékutazás... - mondtam neki. Nyüszített egyet, és befogta a szemét a tappancsával. - Hová megyünk? - kérdeztem Nicót. - Los Angelesbe? - Nincs rá szükség. Az Alvilágnak van egy közelebbi bejárata is.
7. Matektanárom
nyakon csíp
Parkban bukkantunk fel, a tó északi oldalán. Mrs. O'Leary kimerülten támolygott egy sziklarakáshoz. ACentral Szima-tolását a közelgő pisifolyam jelének véltem, de Nico megnyugtatott, hogy csak az otthon illatát érzi. - A sziklákon keresztül? - kérdeztem homlokomat ráncolva. - Mint tudod, az Alvilágnak két főbejárata van. Az egyik Los Angelesben. - Kharon ladikja. - A legtöbb lélek ezt használja - bólintott Nico. - De van egy keskenyebb ösvény is, amit nehezebb megtalálni. Orpheusz Kapuja. - Azé a hárfás ürgéé? - A lantosé - javított ki Nico. - De egyről beszélünk. A zenéje varázserejével új kaput nyitott a földben az Alvilág felé. Egyenesen Hádész palotájáig énekelte magát, és majdnem sikerült visz-szatérnie felesége lelkével. Rémlett a sztori. Orpheusznak nem volt szabad hátranéznie, amíg feleségét ki nem vezette az Alvilágból. Persze, mégis megtette. Ez is azok közé a mesék közé tartozott, amikben a hősök nem éltek boldogan addig, amíg meg nem haltak, és amiktől a félistenek még kényelmetlenebbül érezhették magukat a bőrükben. - Szóval ez lenne Orpheusz Kapuja. - Próbáltam úgy tenni, mint akit lenyűgöz a dolog, de nekem ez akkor is csak egy kőrakásnak tűnt. - És hogy nyílik? - Zenére - hangzott Nico válasza. - Hogy állsz az énekléssel? - Ööö... sehogy. És ha csak úgy egyszerűen megkérnéd, hogy nyíljon ki? Elvégre Hádész fia vagy, nem? - Ez nem olyan egyszerű. Zenére van szükségünk. Biztos voltam benne, hogy ha dalra fakadnék, csak kőlavinát okoznék. - Van egy ötletem. - Megfordultam, és elkiáltottam magam: -GROVER!
Vártunk egy darabig. Egy jó darabig. Mrs. O'Leary összekucorodva szunyókálni kezdett. A fák között tücsök ciripelt és bagoly huhogott. A Central Park Westen forgalom zümmögött. Az egyik közeli járda felől patakopogás hallatszott. Talán járőröző lovas rendőrök. Biztos voltam benne, hogy nagyon örülnének két kölyöknek, akik hajnali egykor a parkban lógnak. - Semmi értelme - mondta Nico. De éreztem valamit. Az együtt érző kapcsolatom hosszú hónapok óta nem jelzett ennyire, ami két dolgot jelenthetett: a környéken mindenki egyszerre kapcsolt az Animál Chanelre, vagy Grover itt van a közelben. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Grover! Tudtam, hogy itt van valahol a parkban. De akkor miért nem érzékelem a hangulatváltozásait? Nem éreztem mást, csak valami halk zúgást az agyalapomban. Grover, hívtam őt még erősebben. Hmm-bmmm - válaszolt valami. Aztán egy kép jelent meg a fejemben. Mélyen az erdőben, az ösvényektől távol egy hatalmas tölgyfa állt. Göcsörtös gyökerei ágyat alkottak. Az ágyon keresztbe tett karokkal és csukott szemmel egy szatír feküdt. Először nem voltam benne biztos, hogy Gro-vert látom. Levelek és ágak borították, úgy tűnt, régóta feküdt ott. A testét körbenövő gyökerek mintha megragadták volna, hogy lassan lehúzzák a föld alá. Grover - szólítottam meg újra. - Ébredj! Unnh-zzzzzz. Te birka, betemet az avar! Hagyj aludni - motyogta telepatikusan. Egy kis kaja? - dobtam be a csalit. Mondjuk PALACSINTA? Grover szemhéja egyből felpattant. Elmosódott képek száguldoztak agyamban, mintha Grover emlékeit valaki visszatekerte volna. A következő pillanatban a kép szilánkjaira hullott, és én majdnem összeestem. - Mi történt? - kérdezte Nico. - Elértem. Most... úton van ide. A következő pillanatban megrázkódott a mellettünk álló fa, és fejjel előre Grover zuhant ki a lombjából. - Grover! - kiáltottam fel. - Vuff - kapta fel a fejét Mrs. O'Leary, és azon tűnődött, vajon lehet-e „hozd vissza a szatírt" játszani Groverrel. - Mek-mek-mek - mekegte Grover. - Jól vagy, haver? - Prímán - vakarta meg a fejét. A szarvai már három centire kukucskáltak ki göndör hajából. - A park túlsó felében voltam. A driádok hajítottak át az erdőn. Nagyszerű ötlet volt, mondhatom. Problémáik vannak a magasság fogalmával. Rám vigyorgott, majd talpra állt. Pontosabban patára. Tavaly nyár óta Grover nem álcázta embernek magát. Többé nem hordott sapkát, sem műlábát. Még farmert sem húzott szőrös kecskelábára. Pólóján egy kép volt az Ahol a vadak járnak című filmből. Különben meg ragadt a kosztól és a gyantától. A szakálla dúsabb lett, férfiasabb (vagy inkább bakkecskésebb?), és egyforma magas lett velem. - Jó újra látni, titkos ügynök úr! Nicót nem kell neked bemutatnom... Grover Nico felé bólintott, aztán alaposan megölelt. Frissen kaszált fűszaga volt. - Peeercy - mekegte -, úgy hiányoztál! Meg a tábor is. A vadonban nem kapni olyan príma enchiladát. - Már kezdtem aggódni, kecskepajtás. Hová tűntél az elmúlt két hónapban? - Az elmúlt két... - komorodott el Grover. - Az elmúlt két hónapban? Elárulnád, miről beszélsz?! - Nem hallottunk rólad. Boróka aggódott. Küldtünk írisz-üzenetet, de...
- Várj egy pillanatot - nézett fel az égre, mintha a csillagok alapján akarna tájékozódni. - Milyen hónap van most? - Augusztus. Elsápadt. - Az lehetetlen. Június van. Éppen csak szunyókáltam egy kicsit, és... - Megragadta a karomat. - Most már emlékszem! Elaltatott. Meg kell állítanunk, Percy! - Jaj! - kiáltottam. - Lassíts! Mondd el, mi történt! Nagy levegőt vett. - Éppen a... éppen a Harlem Meer partján sétáltam, amikor remegni kezdett a patám alatt a föld, mintha valami gonosz lény közeledne. - Te ilyeneket is megérzel? - kérdezte Nico. - Igen, a Nagy Pán halála óta megérzem, ha valami rossz történik a természetben. Ha a Vadonban járok, mintha élesebb lenne a szemem és a fülem. De visszatérve a lényegre, elindultam arra, amerre a jelenlétét éreztem. Az ürge hosszú, fekete malaclopó kabátot viselt, és feltűnt, hogy nincs árnyéka. Egy nyári napon, délben! És mintha vibrált volna mozgás közben. - Mint egy délibáb? - kérdezte Nico. - Igen, és akik mellett elhaladt, azok... - Kifeküdtek. Összekucorodva elaludtak - fejezte be helyette Nico. - Pontosan! Aztán, amikor távolabb ért, az emberek felkeltek, és mintha mi sem történt volna, folytatták útjukat. Nicóra néztem. - Úgy tűnik, ismered ezt a sötét alakot. - Attól tartok, igen. És azután mi történt? - Követtem a fickót. Úgy nézegette a környék épületeit, mintha számításokat végezne. Egy lány elkocogott mellette, aztán lefeküdt a járdára, és horkolni kezdett. A fekete ruhás a homlokára tette a tenyerét, mintha azt nézné, van-e láza. Aztán továbbment. Addigra már tudtam, hogy minimum egy szörnnyel állok szemben, de lehet, hogy valami még rosszabbak Követtem egy ligetbe, a nagy tölgyfa alá. Már éppen néhány driád segítségét akartam kérni az elkapásához, amikor... Grover nagyot nyelt. - Percy, ha láttad volna az arcát! Folyton változott. Elég volt ránéznem, és máris elálmosodtam. Megkérdeztem tőle, hogy mit művel itt. Azt felelte, csak körbenéz. A harcmezőt nem árt felderíteni csata előtt. Erre én valami nagyon vagány dolgot feleltem, olyasmit, hogy: „Ez az erdő az én védelmem alatt áll, maga itt nem fog csatázgatni!" Felnevetett. „Szerencsés vagy, kis szatír, hogy a fő attrakcióra tartogatom az erőmet. Most csak szépen elaltatlak. Jó éjt!" Többre nem emlékszem. Nico felsóhajtott. - Grover, te Morpheusszal találkoztál, az Álomistennel. Örülj, hogy egyáltalán felébredtél. Két hónap! Két hónapra elaltatott! - nyögte Grover. Megpróbáltam felfogni, mit jelent ez. Most már legalább tudtam, Grover miért nem jelentkezett idáig. - A nimfák miért nem próbáltak meg felébreszteni? - kérdeztem. Grover vállat volt. - A nimfáknak rossz az időérzékük. Két hónap vagy három? Mi az egy fa életében?! Talán fel sem tűnt nekik, hogy baj van. - Ki kell derítenünk, mit művelt Morpheusz a parkban. Nagyon nem tetszik az a „fő attrakció", amit emlegetett. - Kronosznak dolgozik - mondta Nico. - Ezt már tudjuk. Ahogy a legtöbb kisisten. Ez is azt bizonyítja, hogy inváziót terveznek. Percy, meg kell valósítanunk a tervünket! - Milyen tervet? - kérdezte Grover. Amikor elmondtuk neki, Grover a lábszőrét kezdte tekergetni.
- Ugye, csak vicceltek? Nem akarok az Alvilágba menni! - Neked nem kell jönnöd - nyugtattam meg. - Még alig ébredtél fel. Csak egy kis zenére lenne szükségünk az ajtó kinyitásához. Segítesz? Grover előkapta pánsípját. - Legalábbis megpróbálom. Tudok néhány sziklarepesztő Nirvána számot. De biztos, hogy ezt akarod, Percy? - Kérlek, haver! Sokat segítenél. A régi szép idők kedvéért -kérleltem. Grover felnyögött. - Ha jól emlékszem, azokban a régi szép időkben mindig majdnem meghaltunk. Jó, megpróbálom. De ne fűzzetek hozzá nagy reményeket! Sípját az ajkához emelte, és felharsant egy életvidám dallam. A sziklák megremegtek. Néhány strófa után egy háromszögletű nyílás jelent meg köztük. Bekukucskáltam. A sötétségbe lépcsők vezettek. A levegőnek penészés halálszaga volt. Felidézte bennem a Labirintusban tett tavalyi utazás rossz emlékeit. De ez az alagút még a Labirintusnál is veszélyesebbnek ígérkezett, mert egyenesen Hádész földjére vezetett, ahová senki sem vesz retúrjegyet. Groverhez fordultam. - Köszönöm. Legalábbis azt hiszem. - Perrrcy, Kronosz tényleg le akarja rohanni New Yorkot? -kérdezte Grover. - Szívesen mondanám, hogy nem, de hazudnék. Erre készül. Meg mertem volna esküdni, hogy a hír hallatán Grover idegességében még a pánsípját is kettéharapja, de csak kihúzta magát, és lesöpörte a pólóját. Arra gondoltam, mennyire különbözik a kövér és öreg Léneusztól. - Akkor összegyűjtöm a természetszellemeket. Talán segíthetünk. És megpróbálom megkeresni Morpheuszt. - Először értesítsd Borókát, hogy jól vagy! Elkerekedett a szeme. - Tényleg, Boróka! Meg fog ölni! Nekilódult, aztán még visszafordult egy újabb ölelésre. - Vigyázz magadra odalent! És gyere vissza élve! Miután eltűnt, Nicóval felébresztettük a szunyókáló Mrs. O'Learyt. Amikor megszimatolta az alagutat, izgatott lett, és rögtön nekivágott a lefelé vezető útnak. Az alagút meglehetősen szűk volt. Csak remélni mertem, hogy Mrs. O'Leary nem szorul be. El sem tudtam képzelni, mekkora csőgörényre lenne szükség ahhoz, hogy egy ekkora dugulást elhárítsunk ebben az alvilági vezetékben. - Készen állsz? - kérdezte Nico. - Ne aggódj, minden rendben lesz! Ez úgy hangzott, mintha magát akarta volna megnyugtatni. Feltekintettem a csillagokra, és azon tűnődtem, vajon viszontlátom-e őket. Aztán mindketten eltűntünk az alagútban.
Mintha sohasem akart volna vége szakadni a lépcsőknek - keskenyek voltak, meredekek, ráadásul síkosak. Teljes sötétség vett körül minket, csak a kardom derengett. Megpróbáltam lassítani, de Mrs. O'Learynek más tervei voltak. Boldogan vakkantgatva kocogott előre. Ugatása úgy visszhangzott, mintha ágyúkat sütögetnének. Gyaníthatóan senkit sem fog meglepni az érkezésünk. Nico hátul kullogott. Ezt furcsálltam kissé. - Jól vagy? - kérdeztem. - Megvagyok - felelte. - Menjünk! Milyen kifejezés ült az arcán? Talán kétség? Túl sok választásom nem volt. Követtem Mrs. O'Learyt a mélybe. Egy újabb óra múlva meghallottam a folyó zúgását. Egy szirt alatt léptünk ki az alagútból, előttünk homokpusztaság. Jobbról a Sztüx-folyó bukkant elő a sziklák közül, hogy aztán zúgóról zúgóra továbbrohanjon. Bal felől, Erebosz homályában Hádész palotájának tüzei derengtek.
Megborzongtam. Tizenkét éves voltam, amikor először ittjártam. Ha akkor nem meríthetek Annabeth és Grover jelenlétéből bátorságot, visszafordultam volna. Nicóra bátorság dolgában már kevésbé számíthattam. Ő is fehér volt a félelemtől. Csak Mrs. O'Leary örvendezett. A parton futkosva felkapott egy-egy emberi lábszárcsontot, majd hozzám ügetett, és letette a lábam elé, és várta, hogy eldobjam. - Bocs, kislány, majd később... - A sötét vízre meredtem, és megpróbáltam összeszedni a bátorságom. - Nos, Nico... pontosan hogy is képzelted ezt el? - Először is át kell haladnunk a kapukon. - Minek? Itt a folyó az orrunk előtt - lepődtem meg. - Mert szükségem van valamire, és kész. Ez az egyetlen út. Engem meg sem várva elindult. A homlokomat ráncoltam. Nico nem említette, hogy bármi dolgunk lenne a kapuk mögött. Mivel nem volt más választásom, vonakodva követtem őt a folyóparton a nagy, fekete kapuk felé. A bejárat előtt halottak hosszú sorai kígyóztak a bejutásra várva. Aznap kemény napja lehetett a temetkezési vállalkozóknak, mert még az „Expressz ügyintézés" sora is bedugult. - Vuffi - vakkantott fel Mrs. O'Leary. Mielőtt megállíthattam volna, már a biztonsági ellenőrzés felé ügetett. Kerberosz, Hádész őrző-védő kutyája bukkant ki a homályból. Egy háromfejű rotweiler, ami mellett még Mrs. O'Leray is egy ölebnek tűnt. Mivel Kerberosz áttetsző volt, az ember csak akkor vette észre, amikor már késő volt menekülni. De Kerberosz ránk sem hederített, lefoglalta Mrs. O'Leary üdvözlése. - Mrs. O'Leary, ne! - kiáltottam. - Ne szagold meg ott... Te jó ég! Nico elvigyorodott. De amikor rám nézett, újra komor lett, mintha valami kellemetlenre emlékeztettem volna. - Gyere, ha velem vagy, soron kívül beengednek. Nem tetszett a dolog, de a biztonsági szellemek között beléptünk Aszphodélosz mezejére. Háromszor kellett Mrs. O'Learynek füttyentenem, mire elszakadt Kerberosztól, és utánunk ügetett. Egy fekete nyírfákkal pöttyözött, sötét mezőn kutyagoltunk. Nem szívesen gondoltam rá, hogyha a próféciának igaza van, néhány napon belül újra itt kötök ki, de akkor végleg. Nico ment elöl, egyenesen Hádész palotája felé vezetett bennünket. - Hé, most már bejutottunk. Most meg hová... - tettem volna fel a kérdést, ha Mrs. O'Leary nem kezd morogni. Sötét árnyék jelent meg fölöttünk, hideget árasztott és halálszagot. Leszállt egy nyárfa tetejére. Sajnos, felismertem. Aszott arca volt, csúf, kék kötött sapkája és gyűrött selyemruhája. A hátán denevérszárnyak, a lábán éles karmok. Egyik bronzkörmös kezében mintás retikült tartott, a másikban lángoló ostort. - Üdvözlöm, Mrs. Dodds! - köszöntöttem. Elővillantotta szemfogát. - Jó újra látni, aranyom! Két nővére, a másik két fúria, mellé telepedett a nyárfára. - Te ismered Alektót? - kérdezte Nico. - Ha a középső banyára gondolsz, igen. Ő volt a matektanárom. Nico bólintott, mintha nem lepte volna meg a dolog. Aztán nagy levegőt vett, és megszólította a fúriákat: - Megtettem, amire apám kért. Vezessetek a palotájába! Megdöbbentem. - Álljon meg a menet! Nico, erről nem volt szó... - Sajnálom, de ez az új nyom. Apám azt ígérte, elmond néhány dolgot a családomról, ha beszélhet veled, mielőtt megmártózol a folyóban. - Te átvertél?! - Őrülten dühös lettem. Rá akartam vetni magam, de a fúriák gyorsabbak voltak. Lecsaptak rám, és megragadták a karomat. A kardom kiesett a kezemből, és mire észbe kaptam, húsz méterrel a föld fölött lebegtem.
- Ne, ficánkolj, drágám - károgta a fülembe a matektanárom. - Igazán nem szeretnélek elejteni. Mrs. O'Leary dühösen csaholt, és megpróbált felugrani, de túlságosan magasan voltunk. - Állítsd le a kutyádat, Percy! - figyelmeztetett Nico, aki a harmadik fúria karmaiban lebegett mellettem. Nem szeretném, ha bántódása esne. Az apám vár. Csak beszélni szeretne veled. Legszívesebben ráparancsoltam volna Mrs. O'Learyre, hogy kapja el Nicót. De csak annyit értem volna el ezzel, hogy a kutya megsérül a fúriákkal való összecsapásban. Nicónak ebben igaza volt. Fogcsikorgatva megszólaltam: - Mrs. O'Leary, leül! Semmi baj, kislány. Nyüszítve és felfelé pislogva forogni kezdett. - Rendben, áruló - morogtam Nicóra. - Most már vihetsz abba a hülye palotádba!
Alekto úgy dobott le a palota kertjébe, mint egy zsák fehérrépát. A kert a maga hátborzongató módján gyönyörű volt. Csontvázfák nyújtóztak a márványcserepekből. A virágágyakban aranyvirágok nőttek, amelyek drágaköveket hajtottak. Az Aszphodélosz mezeje felé néző erkélyen két trónszék állt, az egyik csontból, a másik ezüstből készült. Az embernek szinte kedve támadt eltölteni itt egy kellemes szombat délelőttöt, csak ne lett volna ez az orrfacsaró kénszag, és ne visszhangoztak volna a távolban megkínzott lelkek kiáltásai. A palota bejáratát csontvázharcosok őrizték. Az amerikai hadsereg szakadt, sivatagi egyenruháját viselték, a kezükben M16-osokat tartottak. A harmadik fúria letette mellém Nicót, majd mindhárman a csonttrón háttámlájára telepedtek. Legszívesebben megfojtottam volna a fiút. Csak a fúriák miatt uralkodtam magamon. Várnom kellett még a bosszúval. Az üres trónokra bámultam, és vártam, mi lesz. A levegő szikrázni kezdett, és három alak jelent meg előttünk. Hádész és Perszephoné a trónszékeiken ültek, kettőjük közt egy idősebb asz-szony állt. Mintha egy családi perpatvarba cseppentünk volna. - ...nem megmondtam, hogy egy semmirekellő?! - kiabálta az idős asszony. - De anyám! - figyelmeztette Perszephoné. - Vendégeink vannak! - vakkantotta Hádész. - Kérem! Hádész, az általam legkevésbé kedvelt istenek egyike, kisimította fekete köntösét, amelyen elátkozott lelkek rémült arcai szolgáltak mintázatul. - Percy Jackson! - mondta elégedetten. - Végre itt vagy! Perszephoné királynő kíváncsian vett szemügyre. Egyszer, télen, találkoztam már vele, de nyáron teljesen máshogy nézett ki. Csillogó, fekete haja volt és meleg, barna szeme. A ruhája színesen vibrált. Rózsák, tulipánok, loncok nyíltak rajta. Az idős asszony le sem tagadhatta volna, hogy Perszephoné anyja. Ugyanolyan volt, mint a lánya, csak idősebb és szigorúbb kiadásban. Ruháján búzamezők aranylottak. A hajába száraz fűszálak fonódtak, mintha egy vesszőkosarat hordana a fején. Ha valaki rágyújt mellette, az asszony komoly bajba kerül. - Hm. Itt vannak. Ahogy szerettük volna. Nico mellettem térdelt. Ha nálam van a kardom, levágom azt az ostoba fejét. De Árapály sajnos még mindig odakint feküdt, a mezőn. - Apám, megtettem, amire kértél - kezdte Nico. - Elég sokáig tartott, ami azt illeti - morogta. - A nővéred jobb munkát végzett volna. Nico lehajtotta a fejét. Ha nem haragszom rá annyira, megsajnáltam volna a kis patkányt. A holtak istenére meredtem. - Mit akar tőlem? - Csak beszélgetni szeretnék - rándult az ajka kegyetlen mosolyra. - Nico nem mondta?
- Az egész küldetés hazugság volt? Nico csak azért csalogatott le ide, hogy megölhessenek? - Ugyan dehogy! - felelte Hádész. - Ha jól tudom, a fiam őszintén segíteni akart neked. Legalább olyan jószívű, mint amilyen buta. Nem volt nehéz rávennem, hogy tegyetek egy kis kerülőt, és hozzon el nekem. - Apám - szólalt meg Nico -, azt ígérted, hogy ha elhozom Percyt, nem esik bántódása, és elmondasz néhány dolgot a múltamról és az anyámról... Perszephoné királynő drámaian felsóhajtott. - Megkérhetnélek benneteket, hogy a jelenlétemben ne beszéljetek arról a nőszemélyről? - Bocsáss meg, galambom! De megígértem a fiamnak. Az idős asszony tiltakozni kezdett: - Mondtam én neked, lányom, hogy ne menj hozzá ehhez a csibész Hádészhoz! Mentél volna inkább az orvosok vagy az ügyvédek istenéhez, de neeem. Neked a gránátalma a gyengéd. - De anyám... - És itt ragadtunk az Alvilágban. - Anya, kérlek... - Most augusztus van. De hazajöhetsz, ahogy tervezted?! Szegény, magányos anyádra nem is gondolsz? - DÉMÉTÉR! - kiáltott rá Hádész. - Maga csak vendég a házamban. - Miféle házban? Vagy ezt a lyukat hívja annak? A lányomnak itt kell élnie, ebben a sötét, nyirkos... - Már mondtam - csikorgatta a fogát Hádész -, hogy háború dúl odafönt. Itt nagyobb biztonságban vannak. - Már megbocsássanak - vágtam közbe -, de ha végezni akarnak velem, essünk túl rajta! Mindhárman rám meredtek. - Micsoda vakmerő fiú! - ismerte el Démétér. - És szemtelen is - vicsorgott Hádész. - De majd letöröm a szarvait. - Apám! - szólt Nico. - Megígérted! - Kedvesem, már beszéltünk erről - korholta Perszephoné. -Nem semmisíthetsz meg minden félistent. Percy nem ijed meg az árnyékától. Nekem tetszik a bátorsága. Hádész a szemét forgatta. - Neked Orpheusz is szimpatikus volt, aztán mi lett a vége! Hadd öljem meg! Legalább egy egészen kicsikét! - Apám, ígéretet tettél! - tiltakozott Nico. - Azt mondtad, csak beszélni akarsz vele. Azt ígérted, ha idehozom, elmondasz valamit. Hádész alakja felragyogott, aztán kisimított egy gyűrődést a köpenyén. - így is lesz. Mit mondhatnék? Az anyád gyönyörű asszony volt - nézett feszengve Perszephonéra. - Bocsáss meg, kedvesem! Úgy értettem, hogy a halandók viszonylatában. Maria di Angeló-nak hívták. Velencéből származott, de az apja Washingtonban volt diplomata. Én is ott találkoztam vele. Amikor te és a nővéred kicsik voltatok, rossz idők jártak Hádész gyermekeire. A második világháború készülődött. Aztán néhány... ööö... másik gyerekem a vesztes oldalra állt. Úgy láttam jónak, ha elduglak benneteket egy időre. - így kerültünk a Lótusz Kaszinóba? Hádész vállat vont. - Ott legalább nem öregedtetek. Nem vettétek észre, hogy telnek az évek. A megfelelő időre vártam, hogy kihozhassalak benneteket. - Mi történt az anyánkkal? Miért nem emlékszem rá? - Nem fontos! - csattant fel Hádész. - Mi?! Már hogyne lenne fontos! Más gyerekeid is voltak, miért csak bennünket iktattál ki? És ki volt az az ügyvéd, aki értünk jött? Hádész a fogát csikorgatta. - Jobban tennéd, ha többet hallgatnál, és kevesebbet kérdeznél, fiam... Ami azt az ügyvédet illeti... Hádész csettintett egyet, mire Alekto egy középkorú, aktatáskás, csíkos öltönyös ügyvéddé változott. Elég bizarr látványt nyújtott, ahogy Hádész trónján gubbasztott. - Te voltál!? - kiáltott fel Nico. A fúria károgni kezdett.
- A matematikatanárokat és az ügyvédeket nagyon hitelesen alakítom! Nico remegni kezdett. - De miért engedtél ki végül a kaszinóból? - Te is tudod, miért - felelt Hádész. - Nem engedhettem, hogy Poszeidón idióta fia legyen a prófécia gyermeke. A legközelebbi virágról letéptem egy rubintot, és Hádészhoz vágtam. Köpönyege úgy nyelte el, mintha az éjszaka sötétjébe hajítottam volna. - Magának is az olimposziak mellett lenne a helye! A többi isten Tüphón ellen harcol, maga meg itt ücsörög, és... - Kivárom, mi lesz a vége - fejezte be a mondatot helyettem Hádész. - Pontosan így van. Mikor segített nekem utoljára Olimposz, félvér? Mikor üdvözöltek hősként egy Hádész-gyermeket? Soha! Miért rohannék a segítségükre? Itt maradok az egész hadseregemmel együtt. - És mi lesz, ha Kronosz elő akarja venni magát is? - Csak próbálja meg! Addigra már alig lesz ereje. És itt lesz a fiam, Nico... - nézett rá fitymáló arckifejezéssel Hádész. - Kicsit satnyácska, az biztos. Jobb lenne, ha Bianca állna a helyén. De néhány évig edzeni fogom. Addig kihúzzuk valahogy. Aztán Nico tizenhat lesz, és ő fogja meghozni a döntést, ami megmenti, vagy romba dönti a világot. És én leszek az istenek királya. - Maga megőrült. Kronosz lerohanja az Alvilágot is, rögtön Olimposz ledöntése után! Hádész kitárta a kezét. - Meggyőződhetsz róla, hogy így lesz-e. Ugyanis itt fogod megvárni a harc végét a föld alatti börtönömben! - Ne! - kiáltott Nico. - Ez nem szerepelt a megállapodásunkban, és nem mondtál el mindent a múltamról! - Elmondtam annyit, amennyit tudnod kell - hangzott a válasz. - És Percyvel is elbeszélgettem ígéretemhez híven. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Megkaptad az információdat. Ha jobb egyezséget akarsz kötni, akkor máskor kérd, hogy esküdjek a Sztüx-fo-lyóra! Most pedig eredj a szobádba! - intett egyet, és Nico eltűnt. - Erre a gyerekre ráférne egy hízókúra - morgott Démétér. -Olyan vézna! Több gabonapelyhet kellene ennie! Perszephoné a szemét forgatta. - Anyám, egy másodpercre nem tudnál elfeledkezni a gabo-napehelyről? Jó uram, Hádész, nem engedhetnénk mégis el ezt a hőst? Annyira bátor... - Nem, drágám. Örüljön neki, hogy megkíméltem az életét. Ennyi elég. Azt hittem, az istennő ki fog állni értem. A gyönyörű és bátor Perszephoné ezt nem hagyja annyiban. De csak közömbösen vállat vont. - Rendben. Mi lesz reggelire? Éhen halok. - Gabonapehely - felelt Démétér. - Anyám! - csattant fel Perszephoné, azzal a két asszony eltűnt a gabona- és virágörvényben. - Hogy ne érezd annyira rosszul magad a bőrödben - kezdte Hádész -, elárulom neked, hogy a szelleminformátoraimnak köszönhetően ismerem Kronosz terveit. Már úgysem tudtad volna megállítani. Az imádott Olimposzodnak befellegzett. A csapda ma este bezárul. - Miféle csapda? Ha tud róla, tegyen valamit ellene! - követeltem. - Vagy legalább engedje meg, hogy figyelmeztessem az isteneket! Hádész csak mosolygott. - Van benned spiritusz, azt meg kell hagyni. Jó szórakozást a dutyiban! Majd visszatérünk rád olyan... ötvenhatvan év múlva.
8. Életem
legrosszabb fürdése
visszatért a zsebembe. Nagyszerű időzítés, most aztán összekaszabolhatom vele az összes falat. A A kardom cellámnak nem volt rácsa, sem ablaka, de még ajtaja sem. A csontvázőrök egyszerűen áttaszítottak a falon, amely azonnal megszilárdult mögöttem. Azon tűnődtem, vajon Hádész börtönei légmentesek-e. Valószínűleg azok, mivel a halottak csak ritkán lélegeznek. Ennyit az ötven-hatvan évről. Én már ötvenhatvan perc múlva halott leszek. Ha Hádész igazat mondott, a csapda ma este bezárul, és én semmit sem tehetek ellene. A hideg kövön gubbasztottam, és szörnyen éreztem magam. Észre sem vettem, hogy elszundítottam. Vegyétek figyelembe, mennyi mindent elvégeztem már aznap, pedig halandó időszámítás szerint még csak reggeli hét óra volt. Álmomban Rachel tengerparti nyaralójának verandáját láttam St. Thomason. A nap már felkelt a Karib-tenger felett. A vizet zöld szigetek pöttyözték, fehér vitorlák siklottak a hullámokon. A sós levegőről eszembe jutott, hogy talán sohasem látom újra az óceánt. Rachel szülei az asztal mellett ülve várták, hogy szakácsuk elkészítse az omlettet. Mr. Dare fehér vászoninget és pantallót viselt, és a The Wall Street Journalba temetkezett. A vele szemben ülő asszony, bizonyára Mrs. Dare lehetett, bár nem láttam belőle mást a rózsaszínű körmein kívül, amelyekkel a Condé Nast TravelerX tartotta. Nem ment a fejembe, miért olvas valaki luxusutazásról egy luxusutazáson. Rachel a korlátnál állva sóhajtozott. A Van Gogh-os pólója volt rajta (igen, Rachel megpróbált megismertetni a modern művészettel, de nem sokra ment velem, ennek a fickónak is csak azért ragadt meg az agyamban a neve, mert levágta a saját fülét). Azon tűnődtem, vajon rám gondol-e, és hogy mennyire gáz, hogy nem mentem vele. Tudom, ezek az én gondolataim voltak. A helyszín változott. Saint Louisban, a Gateway Arch alatt álltam. Jártam már itt. Sőt, majdnem lezuhantam róla. A város fölött vihar tombolt - egy fekete fal, rajta villámok repedései cikáztak. Néhány háztömbbel lejjebb tűzoltó- és rendőrautók gyülekeztek villogó fényszirénákkal. Az egyik törmelékhegyből poroszlop emelkedett az ég felé. Csak második pillantásra esett le, hogy egy összedőlt felhőkarcolót látok magam előtt. A közelemben egy riporter kiabált a mikrofonjába: „A hivatalos bejelentés szerint szerkezeti hiba okozta a pusztulást, Dan. Hogy a viharhoz volt-e köze, még vitatott." A férfi hajába szél tépett. A hőmérséklet gyorsan süllyedt, mióta ott álltam, legalább tíz fokkal hidegebb lett. „Szerencsére senki sem tartózkodott az épületben. A rendőrség kitelepítette a közeli házak lakóit, mert attól tartanak, hogy a baleset esetleg láncreakciót válthat ki..." A hangja elcsuklott, mert odafentről hangos nyögés hallatszott. A sötétség közepébe villám hasított. Az egész város beleremegett. A levegő felizzott, és nekem felállt a szőr a hátamon. A villám akkora volt, hogy csakis Zeusz műve lehetett. Ekkora villámtól mindenki porig égett volna, de a sötét alak csak hátratántorodott. A felhőből füstölgő ököl lendült előre, és lesújtott egy újabb toronyra. Az épület kártyavárként omlott össze. A riporter felordított. Az utcákon emberek futkostak és szirénák vijjogtak. Valami megcsillant az égen. Egy rénszarvas vontatta harci szekér volt, de nem a Mikulás, hanem Artemisz ült benne. A vihar közepében vágtatva holdfénypászmákat lőtt a sötétbe. Útját egy lángoló üstökös keresztezte... talán a testvére, Apolló. Egyvalami biztos volt: Tüphón eljutott a Mississippiig. Már félúton járt. Útját pusztulás jelzi. És az istenek sem tudják feltartóztatni. A sötét hegy fölém magaslott, és egy akkora láb, mint a Yankees Stadion, arra készült, hogy eltiporjon. - Percy! - kiáltotta valaki.
Vakon előrelendültem. Amikor felocsúdtam, Nico feküdt a cellapadlón, én meg kardot szegeztem a torkának. - Csak... ki... akarlak... szabadítani... - mondta fulladozva. Elöntött a düh. - Na, persze! Ugyan miért is hinnék neked? - Mert... nincs... más... választásod - hápogta. Azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire igaza. Elengedtem. Nico oldalra dőlt, és magzatpózban levegő után kapkodott. Miután felállt, aggódva a kardomra pislogott. A saját kardja a hüvelyében pihent. Arra jutottam, hogy ha meg akarna ölni, megtette volna álmomban. De továbbra sem bíztam benne. - Ki kell jutnunk innen - mondta. - Miért? Az apád megint beszélni akar velem? - gúnyolódtam. Nico grimaszolt. - Percy, esküszöm a Sztüxre, hogy nem tudtam, mire készül! - Igazán ismerhetnéd az apádat! - Átvert. Azt ígérte, hogy... - Nico feltartotta a kezét. - Nézd... sürgősen el kell tűnnünk innen. Elaltattam az őröket, de hamarosan felébrednek. Legszívesebben újra megszorongattam volna a gigáját. Csak ne lett volna igaza abban, hogy nincs időnk a veszekedésre. Nélküle ráadásul sohasem jutok ki. Nico rábökött a falra, mire az eltűnt, és egy folyosó tárult fel mögötte. - Gyere! - mondta Nico. Azt kívántam, bár nálam lenne Annabeth láthatatlanná tevő sapkája, de mint később kiderült, nem volt rá szükség. Ahányszor csonvázőrökbe ütköztünk, Nico csak rájuk mutatott, és szemük izzó szene kialudt. A probléma mindössze annyi volt, hogy Nico minden egyes alkalommal kimerültebb lett. És az útvesztőben szép számmal botlottunk őrökbe. Mire a csontvázkuktákkal és csontvázszakácsokkal teli konyhába jutottunk, kifejezetten aggódni kezdtem a fiúért. Az összes halottat elkábította, végül maga is majdnem elájult. Kirángattam a cselédkijáraton, és elindultunk Aszphodélosz mezeje felé. Már kezdtem fellélegezni, amikor megszólaltak a gongok a palota tornyában. - Riadóztatnak... - motyogta félálomban Nico. - Mit csináljunk? - kérdeztem. Ásított egy hatalmasat, majd rövid fejtörés után így szólt: - Mit szólnál a futáshoz?
A menekülés Hádész félájult gyermekével olyan volt, mintha rongybabával indultam volna egy háromlábú futóversenyen. Az egyik kezemben a fiút tartottam, a másikban a kardomat. A holtak szellemei úgy húzódtak félre a mennyei bronz láttán, mintha lángoszlopot tartottam volna. Mögöttünk gongok kongtak, előttünk Erebosz fala derengett. De minél többet mentünk, annál távolabbinak tűnt. Majdnem ösz-szeestem a fáradtságtól, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem: - VAUFF! Mrs. O'Leary rohant elő a semmiből, és játékra készen körbeugrándozott. - Jó kislány! - mondtam neki. - Elvinnél bennünket a Sztüxhöz? A folyó nevének említésére a kutyus izgalomba jött. Nyilván összekeverte valamelyik szalámimárkával. Ugrott néhányat, aztán néhányszor megcsóválta a farkát, hogy megmutassa nekünk, őt nem a farka csóválja. Azután a hátára vett bennünket, és ügetni kezdett a kapuk felé. Az „Expressz ügyintézés" sorát simán átugrotta. Az őrök elterültek, újabb riadók harsantak. Kerberosz vakkantott egyet, de inkább izgatottan, mint mérgesen, mintha azt kérdezte volna: „én is játszhatok?" Szerencsére nem követett bennünket, így Mrs. O'Leary továbbrobogott a folyó felé, amíg Erebosz lángjainak fényét el nem nyelte a sötét. Nico lecsúszott Mrs. O'Leary hátáról, és lefeküdt egy fekete homokdombra.
Elővettem az ambróziás tégelyemet. Mindig magamnál tartottam egy adagot az istenek eledeléből vészhelyzet esetére. Kicsit horpadt volt, de Nico ki tudta szopogatni belőle a gyógyírt. - Már sokkal jobban érzem magam! - szólalt meg. - Túl sok energiát vesztettél. Álmosan bólintott. - Nagy erőfeszítések után... muszáj aludnom. Kelts fel később! - Hé, zombikám! - figyelmeztettem, mielőtt elalszik. - Itt vagyunk a folyónál. Elárulnád, mit tegyek? Bár veszélyes volt, de megetettem vele a maradék ambróziát. Az ambrózia kismértékben gyógyít, de nagymértékben méreg. Szerencsére nem történt baj. Nico megrázta a fejét, aztán felállt. - Apám mindjárt itt lesz. Sietnünk kell. A Sztüx furcsa tárgyakat sodort magával: törött gyerekjátékokat, szakadt egyetemi diplomákat és hervadt csokrokat. Emberek álmait, amik elvesztek az életükkel együtt. Ahogy elnéztem a fekete vizet, legalább hárommillió helyet el tudtam képzelni, ahol szívesebben strandolnék. - Csak úgy... ugorjak bele? - kérdeztem. - Előbb készülj fel - mondta Nico. - Máskülönben elégeti a tested és a lelked. - ígéretesen hangzik. - Ez nem vicc. Csak egyetlen módon őrizheted meg az életed. Neked... A hátam mögé nézett, és elkerekedett a szeme. Amikor megfordultam, egy görög harcossal találtam magam szemben. Egy másodpercig azt hittem, Árész. Nagyon hasonlított a háborúistenre. Magas volt, izmos, forradásos arcú, fekete haját nullásgéppel nyírta le. Fehér tunikát viselt, és bronzpáncélt. A hóna alatt tollas sisakot tartott. De a szeme emberi szem volt, halványzöld, mint a sekély tenger. Bal sarkát véres nyílvessző fúrta át. Nem voltam penge a görög nevekben, de minden idők legnagyobb hősét, akivel a sarkába lőtt nyíl végzett, még én is ismertem. - Akhilleusz - lepődtem meg. A szellem bólintott. - Azt a másikat is óva intettem attól, hogy az én utamat kövesse. Most téged is figyelmeztetlek. - Luke-ot? Luke-ra gondol? - Ne próbáld meg! Hatalmassá tesz. De parányivá is. Te leszel az első a harcosok között, de a legesendőbb is. - Arra gondol, hogy a sarkamnál leszek sebezhető? Legfeljebb majd nem hordok szandált. Már meg ne sértődjön... Akhilleusz véres sarkára nézett. - A sarkam csak a testem gyenge pontja volt, félisten. Anyám, Thetisz, a sarkamnál fogva mártott a Sztüxbe. Valójában az önteltség végzett velem. Vigyázz! És fordulj vissza! Komolyan gondolta. Hangjából kihallatszott a keserűség és a megbánás. Őszintén meg akart óvni a rám váró szörnyű sorstól. Aztán eszembe jutott, hogy Luké is itt járt, és nem hátrált meg. így tudta Kronosz megszállni Luke-ot, anélkül, hogy a teste porrá égett volna. így készítette fel magát, és ezért nem tudtam megsebesíteni. Megfürdött a Sztüx-folyóban, és ezzel ugyanolyan erős lett, mint Akhilleusz, a legnagyobb hős a halandók között. Sebezhetetlen. - Meg kell tennem - mondtam. - Különben nincs esélyem. Akhilleusz lehajtotta a fejét. - Legyenek tanúim az istenek, hogy én megpróbáltam. Ha meg kell tenned, koncentrálj a halhatatlan pontodra. Gondolj egy pontra a testeden, amely sebezhetetlen lesz. Ez lesz az a pont, ahol a tested majd a világhoz horgonyozza a lelked. Ez lesz a legnagyobb gyengeséged, de az egyetlen esélyed is. Senki sem lehet tökéletesen sérthetetlen. Koncentrálj a tested halhatatlan pontjára a folyóban, máskülönben szénné égsz. És megszűnsz létezni. - Nem akarja elárulni, mi Luké gyenge pontja, ugye? - kockáztattam meg. A hős összevont szemöldökkel nézett rám.
- Készülj fel, bolond kölyök! Akár túléled ezt, akár nem, a sorsod megpecsételődött! Ezzel a kellemes gondolattal eltűnt. - Percy - szólalt meg Nico -, mi van akkor, ha igaza van? - A te ötleted volt, vagy nem? - Tudom, de most, hogy itt vagyunk... - Te várj meg a parton! Ha bármi történne... Akkor lehet, hogy Hádész álma valóra válik, és te leszel a prófécia gyermeke. Nem örült ennek a lehetőségnek, de nem zavart. Mielőtt meggondoltam volna magam, egy pontra kezdtem koncentrálni a hátam közepén, nagyjából a köldökömmel átellenben. Védett lesz, ha páncélt viselek. Véletlenül nehéz megsérteni, és az ellenségeid általában nem oda céloznak. Mivel nem létezhetett tökéletes hely, nekem megfelelt. És mégis méltóságteljesebb, mintha a hónaljamra vagy valami közönségesebbre gondoltam volna. Egy bungee-jumping kötelet képzeltem el, amely a hátamnál fogva a világhoz köt. Aztán belegázoltam a habokba.
Mintha sistergő savval teli gödörbe léptem volna. Csak ötvenszer fájdalmasabb volt. De még így sem jártok elég közel hozzá, hogy elképzeljétek, milyen a Sztüxben úszkálni. Úgy terveztem, hogy igazi hőshöz méltó lassúsággal fogok beleereszkedni. De amint az első hullám a bőrömhöz ért, az izmaim elkocsonyásodtak, és arccal a sodrásba estem. Teljesen elmerültem. Életemben először nem tudtam lélegezni a vízben. Átéreztem, milyen lehet vízbe fulladni. A testem minden négyzetcentije égett. Kezdtem feloldódni a vízben, mint egy pezsgőtabletta. Arcok jelentek meg előttem: Rachelé, Groveré, Tysoné, az anyámé... De ugyanolyan hirtelen enyésztek el, ahogy feltűntek. - Percy - szólított meg anyám -, az áldásomat adtam. - Vigyázz magadra, testvér - könyörgött Tyson. - Enchilada! - Grover csak ennyit üzent. Nem tudom, honnan jött a hangja, de nem sokat segített vele. Kezdtem feladni a csatát. Túl erősnek bizonyult a fájdalom. A karom és a lábam mintha leázott volna. A lelkem ki akart szakadni a testemből. Azt sem tudtam, ki vagyok. Kronosz sarlójának sebe ehhez képest szúnyogcsípés volt. A kötél! - mondta egy ismerős hang. - Gondolj az életvonaladra, tökfej! Mintha valami megrándult volna a hátam közepén. A sodrás hiába rángatott, nem tudott magával ragadni. Képzeletben láttam, ahogy a hátam közepénél fogva a parthoz vagyok kötözve. - Tarts ki, Hínáragyú! - Annabeth hangja volt, most sokkal tisztábban hallottam. A kötél megfeszült. Annabetht láttam. Mezítláb állt a kenuzó tó stégén, és letekintett rám. Kiborultam a kenuból. Igen, ez történhetett. Annabeth a kezét nyújtotta felém, hogy kihúzzon, és közben megpróbálta megállni nevetés nélkül. Narancssárga tábori póló és farmer volt rajta. A haját a baseballsapkája alá gyűrte. Ezt furcsállottam, mert a sapkának láthatatlanná kellett volna tennie. - Te néha még a szokásosnál is lököttebb vagy - mosolygott. -Gyere! Fogd meg a kezem! Emlékek rohantak meg. Élesen és színesen. Most már nem akartam feloldódni a vízben. A nevem Percy Jackson. Kinyújtottam a kezem Annabeth felé. Hirtelen partra vetett a víz, és Nico ijedten hátrálni kezdett. - Jól vagy? - dadogta. - A bőröd! Megsérültél! A karom élénkvörös volt, mintha minden porcikámat lassú tűzön pirították volna meg. Annabetht keresve körbepillantottam. Tudtam, hogy csak látomás volt, de annyira valóságosnak tűnt...
- Jól vagyok... azt hiszem. - A bőröm lassan visszaváltozott természetes színűre. A fájdalom alábbhagyott. Mrs. O'Leary odajött hozzám, és aggódva megszimatolt. Nagyon izgalmas szagom lehetett. - Erősebbnek érzed magad? - kérdezte Nico. Mielőtt elgondolkozhattam volna a kérdésén, valaki ránk mennydörgött: - OTT VANNAK! A halottak serege felénk masírozott. Száz római légionárius csontváza menetelt pajzsokkal és lándzsákkal felszerelkezve. Mögöttük ugyanennyi angol vörös kabátos, bajonettel a puskájukon. A hadak között maga Hádész haladt egy fekete és arany harci szekéren, amelyet két rémálomból szabadult ló vontatott. Szemük és sörényük vörösen parázslott. - Most nem lógsz meg előlem, Percy Jackson! - kiáltotta Hádész. - Pusztítsátok el! - Apa, ne! - kiáltotta Nico, de késő volt. A római zombik első sora előreszegezett lándzsával támadásba lendült. Mrs. O'Leary ugrásra készen morgott. Talán ettől jött meg a bátorságom. Nem akartam, hogy bántsák a kutyámat. És az agyamra ment már Hádész kötekedése. Ha meg kell halnom, essek el harcban. Elüvöltöttem magam, és a Sztüx kicsapott. Fekete hullám mosta el a római légionáriusokat. Csak úgy repkedtek a lándzsák és a páncélok. A római zombikat füstölögve marta szét az ár, és füst kígyózott sisakjaikból is. A vörös kabátosok előreszegezett bajonettekkel rohamra készültek, de nem vártam be őket. Támadásba lendültem. Talán ez volt a legnagyobb őrültség, amit életemben tettem. Száz muskétás tüzelt rám, nehéz lett volna elvéteni a célpontot. Mégis minden golyó mellé ment. Elértem az első vonalukat, és kaszabolni kezdtem őket Árapállyal. Bajonettek döfködtek. Kardok csattantak. Fegyverek sültek el és töltődtek újra. Rajtam továbbra sem esett egyetlen karcolás sem. Áttörtem a soraikat, miközben egyik vörös kabátost a másik után változtattam porrá. Az agyam átállt automata vezérlésre. Szúr, elhajol, vág, kivéd, megpördül. Árapály már nem kard volt, hanem maga a pusztítás. Áttörtem az ellenséges vonalakon, és beugrottam a fekete harci szekérbe. Hádész felemelte a botját. Sötét energianyaláb csapott ki belőle, de kivédtem a kardommal, és Hádésznak ugrottam. Mindketten kizuhantunk a szekérből. Amikor újra észbe kaptam, Hádész mellkasán térdeltem. Egyik kezemmel a gallérját markoltam, a másik kezemmel a kardomat tartottam az arca elé. Csönd. A sereg nem próbálta megvédeni a királyát. Hátrapislantottam, és rájöttem, miért nem. Mert nem maradt más belőlük, csak a fegyvereik és üresen füstölgő egyenruháik a homokon. Mindet elpusztítottam. Hádész nagyot nyelt. - Beszéljük meg, Jackson... Halhatatlan volt. Nem ölhettem meg. De az istenek is sebezhetőek. Ezt első kézből tudtam, és azt is, hogy egy arcot felhasító penge nem túl kellemes élmény. - Köszönd a jó szívemnek - vicsorogtam rá. - Elengedlek, ha elárulsz néhány dolgot a csapdáról. Hádész a következő pillanatban elpárolgott. Csak fekete palástja maradt a markomban. Káromkodtam egyet, majd zihálva feltápászkodtam. A veszély elmúltával rám zuhant a fáradtság. Minden izmom sajgott. A ruhám szakadt volt, a golyók szitává lyuggatták, máskülönben jól voltam. Sebesülés nélkül megúsztam. Nicónak még az álla is leesett. - Te... egyetlen karddal... egyszerűen... - Azt hiszem, használt a fürdés - feleltem. - Ne izélj már! Csak hiszed?
Mrs. O'Leary boldogan vakkantva a farkát csóválta. Ugrándozva szaglászta az üres egyenruhákat, és csontok után kutatott. Felemeltem Hádész palástját. A szenvedő lelkek arcai még mindig ott villogtak rajta. A folyóhoz sétáltam, és így szóltam: - Legyetek újra szabadok! A habokba dobtam a palástot, és figyeltem, ahogy az ár elragadja, és lassan szétfoszlik a vízben. - Térj vissza apádhoz! - mondtam Nicónak. - Azt üzenem neki, hogy tartozik nekem, amiért elengedtem. Találd ki, mire készülnek az Olimposz ellen, és vedd rá, hogy segítsen nekünk. Nico rám meredt. - Nem... nem fog menni. Utálni fog. Úgy értem, jobban, mint eddig. - Meg kell próbálnod. Te is tartozol nekem. A füle elvörösödött. - Percy, már mondtam, hogy sajnálom. Kérlek... hadd menjek veled. Harcolni akarok. - Idelent több hasznodat vesszük. - Ez azt jelenti, hogy többé nem bízol meg bennem? - kérdezte ijedten. Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit gondoljak. Egyelőre túlságosan meg voltam döbbenve a pusztítástól, amit a csatamezőn végbevittem. - Menj vissza az apádhoz - mondtam valamivel lágyabban. - És próbáld megpuhítani! Te vagy az egyetlen ember, akire hallgathat. - Ez elég nyomasztó gondolat - sóhajtott Nico. - Rendben. Megteszem, amit tudok. Úgyis titkol valamit előlem az anyámmal kapcsolatosan. Talán azt is kihúzom belőle. - Sok szerencsét! Mrs. O'Leary és én elindulunk. - Hová mentek? A barlang bejáratára néztem, és a végtelen lépcsősorra gondoltam, amelyen vissza kell másznunk az élők birodalmába. - Ideje visszatérnem a harcmezőre. És megtalálnom Luke-ot.
9. Két
kígyó megmenti az életem
Imádom New Yorkot. Az Alvilágból jövet felbukkanhatsz a Central Parkban, taxit foghatsz, és úgy mehetsz végig az Ötödik sugárúton egy nyomodban ügető pokolkutyával, hogy senki nem néz rád furcsán. - Persze a Köd is segített. Az emberek nem látták tőle Mrs. O'Lea-ryt, vagy talán egy nagy, morrogó, barátságos kamionnak nézték. Másodszor kockáztattam meg, hogy anyám mobilján felhívjam Annabetht. Már az alagútból is megkíséreltem, de csak a hangpostafiókját értem el. Meglepően jó volt a vonal a világ mitologikus középpontjában, de anyám telefonszámláját ennyi távolsági hívás után nem szívesen néztem volna meg. Annabeth végre felvette. - Hello, megkaptad az üzenetem? - kérdeztem. - Percy, hol vagy? Az üzenetedből semmi sem derült ki. Mi történt? Halálra aggódtuk magunkat! - Később elmondom! - Hogy miként tálaljam a fürdőzésem történetét, arról fogalmam sem volt. - Te hol vagy? - Úton vagyunk oda, ahová kérted. Közeledünk a Quins-Midtown Alagúthoz. Elárulnád, mit tervezel? A tábort gyakorlatilag őrizetlenül hagytuk, és az istenek nem fogják tudni... - Bízz bennem! Ott találkozunk.
Letettem. A kezem remegni kezdett. nem tudtam, hogy a Sztüxben való megmártózás mellékhatása volt-e, vagy attól remegett, amit tenni készülök. Mert ha a tervem nem válik be, akkor is végem, ha sérthetetlen vagyok.
Késő délután volt, mire a taxi kitett az Empire State Building előtt. Mrs. O'Leary fel-alá rohangált az Ötödik sugárúton, taxikat és hotdogárus kocsikat szaglászott. Senki sem vette észre, bár az emberek kitértek előle, és zavartan pislogtak, ha a közelükbe ért. Amikor három fehér furgon állt meg a padkánál, egy füttyentéssel magamhoz hívtam. A furgonokon lévő felirat, a Delphi Szamóca Szállítás, a Félvér Tábor fedőneve volt. Eddig még nem láttam egyszerre mindhárom furgont, de tudtam, hogy ezekkel szállítjuk a friss árut a városba. Az első furgont Árgus vezette, sokszemű biztonsági főnökünk. A másik kettő volánjánál két hárpia ült, afféle démoni embercsirke hibridek, kibírhatatlan természettel. A hárpiákat általában takarítóként alkalmazzuk, de jól használhatók nagyvárosi közlekedésben is. Az ajtók kinyíltak. Táborozók kászálódtak elő. Néhányuk arca kissé zöldes árnyalatot öltött a hosszú úttól. Örültem, hogy ilyen sokan eljöttek. Ott volt Pollux, Silena Beauregard, ott voltak az Ellelop fivérek, megjelent Michael Yew, Jaké Mason, Katié Gard-ner és Annabeth is, és mindenki elhozta a testvéreit is. Kheirón az utolsó furgonban volt. Egy mágikus kerekes székben ült, és a mozgássérült rámpán szállt ki. Az Árész-csapat nem képviseltette magát, de megpróbáltam nem haragudni Clarisse-ra. Egy csökönyös szamár, és kész. Gyors fejszámolást végeztem: negyvenen voltunk. Nem nagy ütőerő, de a táboron kívül egyszerre ennyi félistent még nem láttam együtt. Mindenki idegesnek tűnt, és az sem volt titok, miért. így csapatostul akkora félisten-kisugárzásunk volt, hogy abból az Államok északkeleti részén tanyázó összes szörny kitalálhatta, hol vagyunk. Amikor végignéztem az arcokon - ezeket a táborlakókat több nyár óta ismertem -, egy belső hang ezt suttogta: az egyikük kém. Nem akartam elhinni. Ők a barátaim. És szükségem volt rájuk. Aztán eszembe jutott Kronosz gonosz vigyora: Nem számíthatsz a barátaidra. Mindig cserbenhagynak. Annabeth lépett oda hozzám. Fekete terepruhában volt, egyik karjára mennyei bronzból készült tőrét csatolta, vállán laptoptáska lógott. Készen állt, hogy ledöfjön valakit, és hogy szörföljön az Interneten. Attól függ, melyiket kell előbb. - Mi van? - kérdezte. - Mi az, hogy mi van? - Olyan furcsán nézel rám. Akkor jöttem rá, hogy a sztüxi látomásomon gondolkodom. Azon, hogy ő húzott ki a vízből. - Ja... ööö... semmi... - fordultam a csapat többi tagja felé. -Mindenkinek köszönöm, hogy eljött! Kheirón, csak ön után! Öreg tanárom a fejét rázta. - Mindössze azért jöttem, fiam, hogy sok szerencsét kívánjak. Én csak akkor látogathatom meg az Olimposzt, ha hívnak. - De maga a vezérünk! Elmosolyodott. - Az edzőtök vagyok, és a tanárotok. De ez még nem jelenti azt, hogy a vezéretek is lennék. Összegyűjtők annyi szövetségest, amennyit csak tudok. Megpróbálom meggyőzni kentaur testvéreimet. Te hívtad ide a táborlakókat. Tehát te vagy a vezérük. Ellenkezni próbáltam. De mindenki olyan várakozó tekintettel nézett rám - még Annabeth is -, hogy nagy levegőt vettem, és így szóltam: - Rendben. Ahogy a telefonban is említettem, ma este valami nagyon rossz dolog fog történni. Csapdát állítottak. Meghallgatást kell kérnünk Zeusztól, és meg kell győznünk arról, hogy a várost kell védenie. Ne feledjétek, nem fogadhatunk el nemleges választ. Megkértem Árgust, hogy vigyázzon Mrs. O'Learyre. Ennek egyikük sem örült.
Kheirón megrázta a kezem. - Menni fog, Percy! Csak emlékezz az erősségeidre, és vigyázz a gyenge pontodra! Még a hátamon is felállt a szőr. Szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Akhilleusz. Aztán eszembe jutott, hogy Akhilleuszt is Kheirón tanította. Ettől nem lettem boldogabb, de megpróbáltam magabiztosan mosolyogni. - Gyertek! - mondtam a táborlakóknak.
Az előcsarnokban biztonsági őr ült. Egy nagy, fekete könyvet lapozgatott, amelynek virág ékeskedett a borítóján. Amikor csörgő páncéljainkban a fegyvereinkkel bevonultunk, felnézett. - Iskolai csoport? Sajnos, zárunk. - Nem - válaszoltam. - Hatszázadik emelet. Végigmért bennünket. Világoskék szeme volt, és borotvált feje. Nem tudtam eldönteni: ember vagy más szerzet, de az biztos, hogy látta a fegyvereinket, vagyis a Köd nem tudta átverni. - Itt nincsen hatszázadik emelet, öcsi - szavalta, mint egy betanult szöveget, amiről maga is tudja, hogy hazugság. - Kívül tágasabb! Áthajoltam az asztalon. - Van arról fogalma, hogy negyven félisten milyen erős szörnymágnes? Tényleg azt akarja, hogy itt lógjunk az előcsarnokban? Ezen elgondolkozott. Aztán megnyomott egy csengőt, és az ajtó kinyílt. - Menjetek, de gyorsak legyetek! - Remélem, nem várja el tőlünk, hogy átsétáljunk a fémdetektorokon? - kérdeztem. - ööö... nem. A liftet jobbra találjátok. Azt hiszem, ismered a járást. Odadobtam neki egy aranydrachmát, és elvonultunk. Úgy döntöttünk, a táborlakókat két menetben szállítjuk fel a lifttel. Én az első csoporttal mentem. Megváltoztatták a zenét legutóbbi látogatásom óta. Most egy régi diszkószám szólt, a „Stay-ing alive" vagyis az „Életben maradni" Nyomasztó kép derengett fel előttem Apollóról trapéznadrágban és feszülős selyemingben. Megkönnyebbültem, amikor a liftajtó kitárult. Lebegő kövek vezettek át az Olimposz-hegyet takaró felhőkön. Legalább kétszáz méter magasban örvénylettek Manhattan felett. Néhányszor láttam már az Olimposzt, de még mindig elállt tőle a lélegzetem. A hegyoldalban arany és fehér házak csillogtak. A teraszokon burjánzó virágok. A kanyargós utcák szélén álló parázstartókból illatosított füst szállt fel. És a hóborította csúcs tetején ott állt az istenek legfőbb palotája. Ugyanolyan fenséges volt, mint mindig, de valami nem stimmelt. Aztán rádöbbentem, mi annyira furcsa. A hegy csendes volt - nem hallatszott sem zene, sem beszélgetés, sem nevetés. Annabeth alaposan végigmért. - Te valahogy... megváltoztál - közölte a szemle végeztével. -Elárulnád, hol jártál? De ekkor kinyílt a liftajtó, és a második turnus is megérkezett. - Később elmondom - feleltem. - Most menjünk! Az égi hídon áthaladva Olimposz utcáira léptünk. A boltok zárva. A parkok üresek. Csak az egyik padon ült néhány múzsa. Lángoló lantokat pengettek, de csak fél szívvel. Magányos küklopsz seperte az utcákat egy kitépett tölgyfával. Amikor a kisistenek kiszúrtak az erkélyeikről, rögtön bemenekültek, és bezárták a spalettákat. Áthaladtunk egy nagy, márvány boltív alatt, melynek oldalát Zeusz és Héra szobrai díszítették. Annabeth Héra szobrára nézett, és elhúzta a száját. - Utálom! - suttogta. - Talán elátkozott, vagy ilyesmi? - kérdeztem. Annabeth tavaly lekerült Héra kedvenceinek listájáról, de a lány nem nagyon emlegette a dolgot. - Apró dolgokkal keseríti meg az életem - felelte. - Héra szent állatai a tehenek, ugyebár...
- Igen. - Héra teheneket küld rám. Megpróbáltam nem vihogni. - Tehenek? San Franciscóban? - Bizony. Általában csak a nekem hagyott lepényeikkel találkozom: az udvarunkon, a járdán, az iskola folyosóján. Alaposan meg kell néznem, hová lépek. - Oda nézzetek! - mutatott Pollux a horizont felé. - Az meg mi? Földbe gyökerezett a lábunk. Az Olimposz felé kis üstökösökként kék fények íveltek az égen. Mintha a város legkülönbözőbb sarkaiból lőtték volna ki őket. Amikor közel értek, sisteregve kihunytak. Néhány percig néztük őket. Nem okoztak kárt, de furcsa volt a dolog. - Mintha infravörös fények lennének. Célkeresztben vagyunk - suttogta Michael Yew. - A palotához! - adtam ki az utasítást. Az istenek termét senki sem őrizte. Az arany- és ezüstajtók tár-va-nyitva álltak. Csak lépteink visszhangzottak, amikor a trónterembe léptünk. Bár a terem szó ebben az esetben nem felel meg a valóságnak, mivel akkora volt, mint egy sportcsarnok, mint például a Madison Square Garden. A magas, kék mennyezeten csillagképek ragyogtak. A tűz körül, U-alakban tizenkét hatalmas, üres trónszék állt. Az egyik sarokban egy óriási gömbakvárium forgott a levegőben. Egy régi barátom úszkált benne, a félig tehén, félig kígyó Ophio-taurusz. - Búúú! - bőgte vidáman körözve. Minden problémánk ellenére kénytelen voltam elmosolyodni. Két évvel ezelőtt én védtem meg az Ophiotauruszt a titánoktól, és időközben a szívemhez nőtt. Úgy látszik, ő is megkedvelt, annak ellenére, hogy kezdetben lánynak néztem, és Riskának kereszteltem el. - Hello, haver! - üdvözöltem. - Jól megy a sorod? - Búúú! - felelt Riska. Amint a trónok felé lépkedtünk, megszólalt egy női hang: - Jó újra látni, Percy Jackson. Üdvözöllek téged és a barátaidat! A kandalló mellett Hesztia állt, és egy bottal a lángokat piszkálta. Ugyanazt az egyszerű barna ruhát viselte, mint első találkozásunk alkalmával, de most asszonyalakot öltött. Fejet hajtottam előtte. - Hesztia úrnő! A barátaim követték a példámat. Hesztia lángvörös szemét rám emelte. - Látom, mégis megtetted. Rajtad van Akhilleusz átka. A táborlakók sugdolózni kezdtek egymás között: Mit mondott? Hogy jön ide Akhilleusz? - Légy óvatos! - figyelmeztetett Hesztia. - Sokat nyertél az utazásodon. De a legfontosabb igazságot még nem látod. Talán kezdetnek elég egy pillantás. Annabeth oldalba bökött. - Te... miről beszél ez itt? Amikor Hesztia szemébe néztem, egy kép jelent meg a fejemben. Egy sötét sikátor a vörös téglás raktárak között. Az egyik ajtón felirat: RICHMOND FÉMMÜVEK. A homályban két félvér guggolt - egy tizennégy éves forma fiú és egy tizenkét év körüli lány. Döbbenten vettem észre, hogy a fiú Luke. A lány pedig Thália, Zeusz lánya. A látott jelenet régebben játszódhatott le, még azelőtt lehetett, hogy Grover megtalálta őket. Luke-nál egy bronzkard volt. Thália kezében lándzsa és a rettegés pajzsa, Égisz. Mindketten éhesek voltak és soványak. A szemük a folytonos életveszélyben élő riadt állatokéra hasonlított. - Biztos vagy benne? - kérdezte Thália. Luke bólintott. - Itt van valami. Érzem.
Dörgés hallatszott a sikátor mélyéről, mintha valaki nekiment volna egy vaslemeznek. A félvérek előrekúsztak. Egy raktár előtt régi dobozok álltak. Thália és Luke efelé közeledett előreszegezett fegyverekkel. A vasroló megzörrent, mintha valami lenne mögötte. Thália Luke-ra nézett. A fiú halkan számolt: egy, kettő, három! Luke felrántotta a redőnyt, egy kislány állt mögötte, és kalapáccsal a kezében Luke-ra támadt. - Vááá! - kiáltott fel a fiú. A lánynak kócos, szőke haja volt, és flanelpizsamát viselt. Hétévesnél egy nappal sem lehetett idősebb, de simán meglékelte volna Luke koponyáját, ha a fiú nem elég gyors. A fiú elkapta a csuklóját, és a kalapács a betonba verődött. A kislány rúgkapálni kezdett. - Elegem van a szörnyekből! Tűnj el innen! - Semmi baj - fogta le nagy nehezen Luke. - Thália, tedd le a pajzsod! A frászt hozza erre a vakarcsra. Thália megkocogtatta Égiszt, amely ezüst karkötővé zsugorodott. - Figyelj, minden rendben! - mondta a kislánynak. - Nem akarunk bántani. Én Thália vagyok. Őt Luke-nak hívják. - Szörnyek vagytok! - Nem vagyunk szörnyek. Viszont mindent tudunk róluk. Mert mi is ellenük harcolunk. A kislány lassan abbahagyta a rúgkapálást, és nagy, okos, szürke szemével először Luke-ot, aztán Tháliát mérte végig. - Ti olyanok vagytok, mint én? - kérdezte gyanakodva. - Igen, mi... - kezdte Luke. - Nehéz elmagyarázni, de mi is szörnyölők vagyunk. Hol van a családod? - A családom utál engem - mondta a lány. - Nem akarnak engem. Inkább elszöktem. Thália és Luke összenézett. Hiszen ők is ugyanezt tették! - Hogy hívnak, kislány? - kérdezte Thália. - Annabethnek. Luke mosolygott. - Szép név. Tüzes kis teremtés vagy, Annabeth. Azt hiszem, hasznát vennénk egy olyan harcosnak, mint te. Annabeth szeme elkerekedett. - Tényleg? - Bizony! - Luke megfordította a kezében tartott tőrt, és nyéllel előre Annabeth felé nyújtotta. - Mit szólnál egy igazi szörnyölő fegyverhez? Mennyei bronzból készült. Hatásosabb, mint a kalapács. Legtöbb esetben nem túl jó ötlet kést adni egy hétéves gyerek kezébe. De ha félvér vagy, a megszokott szabályok mehetnek a levesbe. Annabeth megmarkolta a tőrt. - A tőr a leggyorsabb és a legbátrabb harcosoknak való - magyarázta Luke. - Nem olyan hosszú és erős, mint a kard, de könnyű elrejteni, és megkeresheted vele az ellenség gyenge pontját. A tőr okos harcost igényel. Én úgy látom, neked helyén van az eszed. Annabeth csodálattal nézett rá. - Ez így igaz. Thália elmosolyodott. - Most jobb, ha megyünk, Annabeth. A James-folyó partján van egy kunyhónk. Ott kapsz enni, és találunk neked valami ruhát is. - Ugye, nem... ugye nem visztek vissza a családomhoz? - kérdezte a lány. - Megígéritek? Luké a lány vállára tette a kezét. - Most már a mi családunkhoz tartozol. Megígérem, hogy megvédelek. Nem hagylak cserben, ahogy bennünket hagytak cserben a szüleink. Áll az alku? - Igen! - vágta rá boldogan Annabeth.
- Most menjünk - mondta Thália. - Nem maradhatunk sokáig. A helyszín változott. A három félisten egy erdőn futott át. Több nappal vagy talán több héttel később lehetett. Szakadt ruháik harcokról árulkodtak. Annabeth pizsama helyett farmert és egy túlméretezett katonai kabátot viselt. - Már nincs messze! - ígérte Luke. Annabeth megbotlott, Luké megfogta a kezét. Thália hátulról fedezte őket, a pajzsát lóbálva próbálta elijeszteni üldözőjüket. A bal lábára sántított. Felmásztak egy szirtre, és letekintettek egy fehér, gyarmati stílusban épült házra - May Castellan házára. - Oké - lihegte Luke -, én bemászom, és hozok ennivalót meg gyógyszereket. Ti várjatok meg itt! - Biztos vagy benne? - kérdezte Thália. - Megesküdtél, hogy nem teszed be ide többet a lábad. Ha elkap... - Nincs más választásunk - morogta. - Felgyújtották a legközelebbi menedékünket. És a sérülésedre gyógyszer kell. -
Ez a te házad? - csodálkozott Annabeth. Csak volt a házam - suttogta Luke. - Hidd el, ha nem lenne vészhelyzet, akkor... Tényleg olyan szörnyű az anyád? - kérdezte Annabeth. - Találkozhatunk vele? Kizárt dolog! - csattant fel Luke.
Annabeth távolabb húzódott a fiútól, mintha meglepte volna annak dühe. - Bo... bocs - szólalt meg újra a fiú. - Minden rendben lesz, megígérem. Senki sem fog bántani benneteket. Hamarosan visz-sza... Az erdőben aranyfény villant. Még a szemük is belekáprázott. Egy férfihang mennydörgött rájuk: - Rosszul tetted, hogy hazajöttél!
A látomás véget ért. Majdnem összecsuklottam, még szerencse, hogy Annabeth elkapott. - Mi történt, Percy?! - Te is... láttad? - Mit kellett volna látnom? Hesztiára néztem, de kifejezéstelen arcáról nem sikerült leolvasnom semmit. Eszembe jutott, amit az erdőben mondott: Ha meg akarod érteni Luke-ot, meg kell ismerned a családját. De miért akarta, hogy lássam ezeket a képeket? - Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdeztem. - De Percy, te végig magadnál voltál! - vonta össze a szemöldökét Annabeth. - Csak rápillantottál Hesztiára, és megrogyott a térded. Éreztem, hogy mindenki engem bámul. Nem tűnhettem gyengének. Akármit is láttam, most a küldetésre kellett összpontosítanom. - Ööö... Hesztia istennő, fontos ügyben járunk. Sürgősen beszélnünk kell az... - Tudjuk, mit akartok! - mennydörgött egy hang. Megborzongtam. Ugyanaz a hang volt, amit az álmomban is hallottam. Hesztia mellett egy másik isten vibráló alakja jelent meg. Egy huszonöt körüli, manóarcú férfi, göndör és mákos hajjal. A katonai pilóták egyenruháját viselte, sisakján és fekete bőrcsizmáján apró szárnyak verdestek. A karja alatt hosszú botot tartott, azon pedig két élő kígyó vonaglott. - Most magatokra hagylak benneteket - mondta Hesztia, majd bólintott a pilótának, és füstté vált. Megértettem, hogy mehetné-ke támadt. Hermész, az istenek hírnöke, nem volt jó kedvében. - Szia, Percy! - köszönt összevont szemöldökkel, mintha nem örülne nekem. Azon tűnődtem, vajon tud-e a látomásomról? Szívesen megkérdeztem volna tőle, mit keresett May Castellan házában azon az éjjel, és hogy mi történt azután, hogy elkapta Luke-ot. Emlékszem, az első napomon a táborban megkérdeztem Luke-ot, hogy találkozott-e valaha az apjával, és ő szomorúan azt felelte, egyszer. De láttam Hermészen, hogy most nem ajánlatos kérdésekkel zaklatnom.
- Hermész isten! - hajoltam meg esetlenül. Na, persze - szólalt meg az egyik kígyó a fejemben. Nekünk nem is köszön, elvégre mi csak hüllők vagyunk. George - szólalt meg a másik. Ne légy udvariatlan! - Szia, George! Szia, Martha! - köszöntem nekik. Hoztál nekünk patkányt? - kérdezte George. Állítsd le magad, George! Nem látod, hogy kisebb gondja is nagyobb az etetésünknél? - sziszegte Martha. Még a patkányokra sem ér rá? Ez tényleg szomorú. Nem akartam jobban belemenni George-dzsal a patkánytémába. - Ööö... Hermész - szólítottam meg. - Beszélnünk kell Zeusz-szal. Fontos. Hermész hidegen nézett rám. - Én vagyok a hírvivője. Üzentek neki valamit? Mögöttem kényelmetlenül feszengeni kezdtek a félistenek. Nem úgy haladt az ügy, ahogy szerettük volna. Ha legalább négyszemközt beszélhetnék Hermésszel... - Srácok! - fordultam feléjük. - Mi lenne, ha átfésülnétek az utcákat? Ellenőrizzétek a főbb pontokat, és nézzétek meg, ki maradt az Olimposzon! Harminc perc múlva itt találkozunk. Silena a homlokát ráncolta. -De... - Ez nagyszerű ötlet - mondta Annabeth. - Connor, Travis, ti lesztek a vezetők! Ez tetszett az Ellelop fiúknak. Fontos megbízatással látták el őket az apjuk előtt. A két fiú általában csak párnacsatákat vezetett. - Már megyünk is! - mondta Travis, aztán kiterelték a félisteneket, és Hermésszel hármasban maradtunk a trónteremben. - Uram - kezdte Annabeth -, Kronosz le akarja rohanni New Yorkot. Ezt talán ön is sejti, de az anyám egészen biztosan előre látja, mi fog történni. - Az anyád - morogta Hermész, és megvakarta a hátát a Caduceusszal. Martha és George nyögdécselt mindeközben. -Hagyj békén az anyáddal, kislány! Miatta kell itt lennem. Zeusz nem akarta, hogy bármelyikünk elhagyja a frontvonalat. De anyád addig rágta a fülét, hogy „ez csapda", „csak figyelemelterelés" és blablabla. Személyesen akart jönni, de Zeusz nem engedte el a legjobb stratégáját. És természetesen engem küldött maga helyett. - De ez csapda! Zeusz vak, hogy nem veszi észre?! - erősködött Annabeth. Mennydörgés hallatszott. - Én a helyedben vigyáznék, kislány, az ilyen megjegyzésekkel. Zeusz nem vak, és nem süket, különben sem hagyta teljesen őrizetlenül az Olimposzt. - De azok a kék fények... - Igen, magam is láttam őket. Biztos valamelyik kibírhatatlan varázslónő művei, lefogadom, hogy Hekaté szórakozik, de nyilván láttátok, ártalmatlanok. Olimposznak erős mágikus védelme van. Különben is, Aiolosz, a Szelek Ura, a legerősebb hadtestét küldte a fellegvár védelmére. Nincs az az isten, aki az Olimposzt a levegőből meg tudná támadni. Azonnal lesöprik az égről. Felemeltem a kezem. - És mi van, ha... az ellenséges istenek teleportálással próbálkoznak? - Az is a légi utazás egyik formája, Percy fiam. Nagyon gyors, de a szélistenek gyorsabbak. Nem, nem! Ha Kronosz el akarja foglalni az Olimposzt, akkor előbb át kell masíroznia a hadaival a városon, egészen a liftig. Láttál odalent masírozó hadoszlopokat? Hermész az egészből viccet csinált. Jó, vicces volt elképzelni, hogy a szörnyek húszasával bepréselődnek a liftbe, és az „Életben maradni" dallamára elindulnak felfelé. De nekem akkor sem volt kedvem kacagni. - Legalább néhány isten visszatérhetne... - kockáztattam meg. Hermész türelmetlenül megrázta a fejét. - Úgy látom, Percy Jackson, még mindig nem ment a fejedbe, hogy Tüphón jelenti a legnagyobb fenyegetést számunkra. - Én meg azt hittem, hogy Kronosz - feleltem. Az isten szeme felizzott.
- Nem, Percy! A régi időkben Tüphón volt az, aki majdnem ledöntötte az Olimposzt. Ő Echidna férje... - Találkoztam vele a boltívnél - motyogtam. - Nem túl szimpatikus nő. - ...és a szörnyek atyja. Nem szabad elfelejtenünk, milyen közel jutott ahhoz, hogy legyőzzön bennünket, és azt sem, hogyan alázott meg! Pedig azokban az időkben sokkal erősebbek voltunk. Most még Poszeidónra sem számíthatunk, mert a saját háborúját vívja. Hádész a birodalmában gubbaszt, és nem tesz semmit. Per-szephoné és Démétér úgy táncol, ahogy ő fütyül. Minden erőnkre szükség van, hogy megállítsuk a viharszörnyet! Nem oszthatjuk meg csapatainkat, és nem várhatjuk meg, amíg New Yorkba ér. Most kell felvenni a harcot ellene. Már elkönyvelhetünk néhány kisebb sikert... - Kisebb sikert? St. Louist majdnem megsemmisítette - mondtam. - Igen. De csak/e7 Kentuckyt sikerült lerombolnia. Lelassult. Veszített az erejéből. Igazán nem akartam vitatkozni vele, de Hermész úgy beszélt, mintha magát akarta volna meggyőzni. Az Ophiotaurusz szomorúan elbődült a sarokban. - Hermész - szólította meg Annabeth -, azt mondta, az anyám kedvéért jött el. Nem üzent valamit nekünk? - Mindig ezek az üzenetek! - motyogta Hermész. - Én meg bevettem, hogy jó munka lesz. Kevés meló, sok rajongó. Na, persze! Az a kutyát sem érdekli, amit én mondok. Mindenki csak mások üzeneteire kíváncsi, amiket át kell adnom. Engem például a rágcsálók érdekelnek, de azok nagyon - tűnődött George. Psszt! Bennünket érdekel, amit Hermész mond, nem igaz? - sziszegte Martha. Ó, hogyne! Visszamehetnénk a csatába? Lézer üzemmódra szeretnék váltani. Tuti buli! - Elhallgassatok! - morgott Hermész. Az isten Annabethre meredt, aki éppen a „szomorú, szürke, bociszemmel könyörgök" trükköt próbálta bevetni. - Rendben! Azt üzente, hogy magatok vagytok. Egyedül kell megvédenetek New Yorkot, az istenek segítsége nélkül... Az a helyzet, hogy ennyit én is tudtam. Fogalmam sincs, miért fizetik, mint a bölcsesség istennőjét. - Mást nem üzent? - Azt, hogy próbáljátok meg a huszonhármas tervet. Azt mondta, te tudni fogod, mit jelent. Annabeth elsápadt. Szemmel láthatóan tudta, és nagyon nem tetszett neki. - Folytassa... - Az utolsó üzenetet Percynek címezte. Azt mondta, ne feledkezz el a folyókról, és hogy tartsd távol magad a lányától, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, melyikünk pirult el jobban, Annabeth vagy én. - Köszönöm, Hermész - búcsúzott el Annabeth. - Annyit szeretnék még mondani, hogy nagyon sajnálom... ami Luke-kal történt. Az isten arca kemény lett, mint a márvány. - Ezt éppen te mondod?! - Bocsánat, de... - A BOCSÁNATKÉRÉS itt kevés! George és Martha a Caduceus köré tekeredett, és a bot olyasmivé változott át, ami gyanúsan hasonlított egy sokkolóra. - Megmenthetted volna, amikor alkalmad nyílt erre - morogta Hermész. - Csak te lettél volna rá képes. Megpróbáltam közbeszólni: - Mire céloz? Annabeth nem... - Nem kell megvédened, Jackson! - tartotta felém a sokkolót Hermész. - Pontosan tudja, mire célzok. - Miért nem magát okolja? - folytattam. Jobban tettem volna, ha tartom a szám, de szerettem volna elvonni a figyelmét Anna-beth-ről. Kiderült, hogy Hermész nem rám, hanem Annabethre volt mérges egész idő alatt. Talán nem kellett volna elhagynia Luke-ot és az édesanyját!
Hermész felemelte a sokkolóját, majd háromméteresre nőtt, de mielőtt halálra sújtott volna vele, Martha és George valamit a fülébe súgott. Hermész a fogát csikorgatta. Leengedte a sokkolót, ami visszaváltozott hírnökbottá. - Percy Jackson, csak azért kímélem meg az életed, mert rajtad van Akhilleusz átka. Sorsod a párkák kezében van. De ne merészelj így beszélni velem még egyszer! Neked fogalmad sincs arról, mennyi áldozatot hoztam, és mennyit... A hangja elcsuklott, és emberméretűre zsugorodott. - A fiam a legnagyobb büszkeségem... és szegény May... Annyira maga alatt volt, hogy azt sem tudtam, mit mondjak neki. Az előbb még halálra akart sújtani, most meg arra várt, hogy valaki megölelje. - Hermész isten - szólaltam meg végül -, fontos lenne tudnom, mi történt May-jel. Említett valamit Luké végzetéről és a szeméről... Hermész úgy nézett rám, hogy inkább elhallgattam. Tekintete nem dühről, inkább fájdalomról árulkodott. Mélységes fájdalomról. - Most mennem kell. Vár rám a háború - zárta le a témát. Teste ragyogni kezdett. Elfordultam, ahogy illik, de előbb meggyőződtem róla, hogy a sokktól jéggé dermedt Annabeth ugyanezt teszi-e. Sok szerencsét, Percy! - sziszegte Martha. Aztán Hermész egy üstökös fényességével felragyogott, majd távozott.
Annabeth anyja trónszékének lábánál ülve zokogott. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan. - Annabeth, nem a te hibád. Még nem láttam Hermészt ilyennek. Nem tudom... talán... bűntudata van Luké miatt. És keres valakit, akit okolhat. Nem tudom, miért esett neked. Semmi olyat nem tettél, amivel kiérdemelted volna. Annabeth a szemét törölgette. Úgy bámulta a tüzet, mintha a saját halotti máglyája lenne. Kényelmetlenül feszengtem. - Vagy tévedek? Nem válaszolt. Mennyei bronzból készült tőre, amelyet a látomásomban kapott, a karjára volt szíjazva. Ennyi év kellett, hogy rájöjjek, hogy a tőr Luké ajándéka. Mennyit kérdezgettem, hogy miért nem karddal harcol inkább, de sohasem válaszolt. Most már tudtam. - Percy, miért kérdezted Luké anyjáról? Találkoztál vele? Vonakodva bólintottam. - Nico és én meglátogattuk. Egy kicsit... más volt. - Meséltem neki May Castellanról és arról a furcsa pillanatról, amikor a szeme felizzott, és Luké végzetéről kezdett beszélni. - Ennek semmi értelme - mondta Annabeth elgondolkozva. - De miért látogattátok meg... - A szeme hirtelen kitágult a rémülettől. - Hermész azt mondta, Akhilleusz átkát viseled magadon! Hesztia is ezt mondta! Ugye nem?! Ugye nem fürödtél meg a Sztüxben?! - Maradjunk a témánál! - Percy, megfürödtél, vagy nem? - Ööö... egy kicsit megmártóztam. Meséltem neki Hádészről és Nicóról, és arról, hogyan győztem le egy egész zombicsapatot. Csak azt hagytam ki, hogy a látomásomban ő húzott ki a Sztüxből. Még mindig nem értettem, hogyan jött Annabeth a képbe, és ha eszembe jutott a dolog, zavarba jöttem. Annabeth hitetlenkedve rázta a fejét. - Van neked fogalmad róla, milyen veszélyes dolgot műveltél? - Nem volt más választásom. Csak így szállhatok szembe Luke-kal.
- Vagyis... di immortales, hát persze! Luké ezért nem halt meg! Ő is megmártózott a Sztüxben, és... Jaj, ne, Luke... Most meg mi bajod van? - Megint csak Luke miatt aggódsz - morogtam. Úgy bámult rám, mintha most pottyantam volna le az űrből. -Mi? - Felejtsd el - suttogtam. Azon gondolkoztam, mire célozhatott Hermész, amikor azt mondta, Annabeth nem mentette meg Luke-ot, amikor megtehette volna. Nyilvánvaló, hogy valamit elhallgat előlem. De nem volt kedvem faggatózni. Már csak az hiányzott, hogy Luke és Annabeth közös életéről kelljen hallanom. - A lényeg az, hogy nem halt meg a Sztüxben. Ahogy én sem. És most szembe kell néznünk egymással. Meg kell védenem az Olimposzt. Annabeth az arcomat tanulmányozta, mintha azt kutatná, mennyire változtam meg a fürdés óta. - Azt hiszem, igazad van... Anyám azt mondta, hogy... - A huszonhármas terv. A hátizsákjából kihúzta Daidalosz laptopját. Amikor bekapcsolta, a fedelén felfénylett a görög Delta. Kinyitott néhány dokumentumot, és olvasni kezdte. - Itt van. Istenek, de sok munkánk lesz! - Daidalosz egyik felfedezése? - Rengeteg felfedezése volt... többségük veszélyes. Ha anyám ezt a tervet akarja bevetni, rosszul állhat a szénánk. - Rám nézett. - Szerinted mire célzott a neked címzett üzenettel? „Ne feledkezz meg a folyókról!" Mit akar ez jelenteni? Megráztam a fejem. Általában nem értettem az istenek üzeneteit, és most sem voltam ezzel máshogy. Melyik folyóra kellene emlékeznem? A Sztüxre? Vagy a Mississippire? Az Ellelop fiúk viharzottak be a trónterembe. - Ezt látnotok kell - mondta Connor. - Most.
Mivel a kék fények már eltűntek az égről, nem értettem, mi lehet a probléma. A táborozók egy kis parkban gyűltek össze, a hegy szélén. A korlát mellett állva Manhattant bámulták. A parkban messze-látók sorakoztak, amilyeneket a turistáknak szoktak felállítani. Ha bedobtál egy drachmát, megnézhetted a várost. Minden messzelátó foglalt volt. Innen majdnem az egész várost láthattam. Az East Rivert és a Hudson-folyót, az utcák hálózatát, a felhőkarcolók fényeit és északra a Central Park sötét foltját. Minden normálisnak tűnt, de valami mégsem stimmelt. Már azelőtt a csontjaimban éreztem, hogy tudatosodott volna bennem, micsoda. - Nem hallani... semmit - mondta Annabeth. Ezzel egyből rátapintott a problémára. Normális esetben még ebből a magasságból is hallani lehet a város zaját: a több millió ember nyüzsgését, az ezernyi zúgó autót és gépet, egy hatalmas metropolisz zümmögését. Ha New Yorkban élsz, fel sem tűnik. De itt még az éjszaka közepén sincsen csend. Most mégis az volt. Úgy éreztem, mintha egy barátom halt volna meg. - Mit tettek vele? - kérdeztem dühtől fojtott hangon. - Mit műveltek a városommal?! Ellöktem Michael Yew-t az egyik messzelátótól, és lenéztem. Az utcákon megállt a forgalom. A gyalogosok a járdán vagy a kapubejárókban összekucorodva aludtak. Erőszaknak nyoma sem volt: sehol egy autóroncs, vagy ilyesmi. Mintha New York egész lakossága úgy döntött volna, hogy elalszik ott, ahol épp eléri az álom. - Meghaltak? - kérdezte döbbenten Silena. Mintha lenyeltem volna egy jégakkut. A prófécia szavai csengtek a fülembe: „Látni fogja majd az alvó világot." Eszembe jutott Grover találkozása Morpheusszal a Central Parkban. „Szerencséd van, hogy a fő attrakcióra tartogatom az erőmet."
- Nem haltak meg. Morpheusz egész Manhattant elaltatta. Az invázió elkezdődött.
10. Lefizetek néhány szellemet
volt az egyetlen, akinek tetszett az alvó város. Felborult hot dogos kocsit lökdösött az orrával, M rs.amígO'Leary a kocsi tulajdonosa a járdán ujját szopogatva durmolt. Árgus száz szemét tágra nyitva várt bennünket. Nem mondott semmit. Persze ő sohasem beszél. Talán azért, mert a nyelvén is szeme van, és nem szereti mutogatni. De az arckifejezéséről leolvashattuk, hogy baj van. Elmondtam, mit tudtunk meg az Olimposzon, és hogy az istenekre nem számíthatunk. Árgus a szemét forgatta. Elég psziche-delikus élmény, amikor mind a száz szeme forogni kezd. - Jobb, ha visszamegy a táborba - mondtam neki. - Próbálja megvédeni minden erejével! Rám mutatott, és kérdőn felemelte a szemöldökét. - Én itt maradok - feleltem a néma kérdésre. Árgus bólintott, mintha kielégítőnek találná a választ. Anna-bethre nézett, és a levegőbe kört rajzolt az ujjával. - Igen - felelt a lány. - Azt hiszem, eljött az idő. - Minek jött el? - kérdeztem. Árgus a furgon hátuljából előkotort egy bronzpajzsot, és An-nabethnek nyújtotta. Semmi különös nem volt rajta - úgy nézett ki, mint azok a pajzsok, amiket a zászlóvadászatos játékok alkalmával használtunk. De amikor Annabeth a földre állította, a fényesre csiszolt fém nem az eget vagy az épületeket tükrözte, hanem a Szabadságszobrot, jóllehet, nem is voltunk a közelében. - Hoppá! Videós pajzs! - Daidalosz egyik találmánya - felelt Annabeth. - Megkértem Beckendorfot, hogy készítse el nekem, még azelőtt, hogy... - Silénára pillantott. - Ööö... szóval a pajzs meghajlítja a nap-és a holdsugarakat, és bármilyen távoli dolog tükrözésére képes. Vagyis amíg természetes fény éri, láthatod vele a távoli célpontokat. Figyeljetek! A koncentráló Annabeth köré gyűltünk. A pajzson olyan gyorsan változtak a képek, hogy beleszédültem. Először a Central Park állatkertjét láttuk, aztán ráközelítettünk a Keleti hatvanadik utcára. Elsiklottunk Bloomingdale mellett, aztán befordultunk a Harmadik sugárúton. - Hopp! Vissza egy kicsit! Közelíts rá a jobb oldalra! - kiáltotta Connor Ellelop. - Miért? Szörnyeket láttál? - Annál sokkal jobbat, te pupák! Ott van Dylan Cukorkaboltja - vigyorgott Connor a testvérére. - Marhák, nyitva van. És mindenki szunyái. Ti is arra gondoltok, amire én? - De Connor! - förmedt rá Katié Gardner. Úgy beszélt, mint az anyja, Démétér. - Ez most komoly dolog. Nem rabolhattok ki egy cukorkaboltot a háború közepén! - Bocs - motyogta Connor, de látszott rajta, hogy nem vetette el teljesen a tervét. Annabeth elhúzta kezét a pajzs előtt, és a helyszín megváltozott: az FDR Drive jelent meg a képen, aztán a folyón túl a Light-house Park. - Ennek a segítségével láthatjuk, mi folyik a városban - mondta Annabeth. - Köszönöm, Árgus. Reméljük, hogy a táborban újra találkozunk... valamikor.
Árgus felmordult. A tekintetével azt üzente: „sok szerencsét, szükséged lesz rá" aztán beszállt a furgonba. A két hárpiasofőrrel együtt elhajtott. A furgonok nem győzték kerülgetni az úton dek-koló autókat. Füttyentettem egyet Mrs. O'Learynek, mire boldogan hozzám ügetett. - Figyelj, kislány! Emlékszel Groverre? A szatírra, akivel a parkban találkoztunk? - VUFF! Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, „természetesen!" és nem azt, hogy „kérek még egy hot dogot!". - Azt akarom, hogy megtaláld! Nézd meg, nem alszik-e! Szükségünk lesz a segítségére. Megértetted? Keresd meg Grovert! Mrs. O'Leary adott egy nagy, nyálas és teljességgel szükségtelen puszit, aztán elrobogott észak felé. Pollux leguggolt az alvó rendőr mellé. - Nem értem. Mi miért nem aludtunk el? Miért csak a halandók? - Ez egy nagy kiterjedésű varázslat - magyarázta Silena Beauregard. - Több millió halandó elaltatásához vékony rétegnyi varázslat is elég. Félistenek elaltatásához több kell. Rábámultam. - Te meg mióta tudsz ennyit a varázslatokról? Silena elpirult. - Azt hiszitek, minden időmet a ruhásszekrény előtt töltöm? - Percy! - szólított meg Annabeth, aki még mindig a pajzsot bámulta. - Azt hiszem, ezt látnod kell! A pajzson a Long Island-szoros jelent meg La Guardia közelében. A sötét vízen motorcsónakflotta siklott New York felé. A csónakok páncélos félvéreket szállítottak. Az első csónak farában bíbor zászló lebegett az esti szélben, és egy fekete sarló látszódott rajta. Eddig még nem találkoztunk ezzel a címerrel, de nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitaláljuk, Kronosz harci zászlóját látjuk. - Mutasd a partot! - kiáltottam. - Gyorsan! Annabeth a kikötőtől délre eső partszakaszra állította be a pajzsot. Ellis Island közelében a Staten Island-i komp szelte a vizet. Fedélzetén kígyónőket és pokolkutyákat vitt. A hajó előtt egy csapat tengeri emlős úszott. Amíg meg nem láttam kutyapofájukat és a derekukra csatolt kardokat, azt hittem, delfinek. Attól kezdve tudtam, hogy tengeri démonokkal, telkhinekkel van dolgunk. A helyszín ismét változott: Jersey partját mutatta a pajzs a Lin-coln-alagútnál. Az álldogáló autósorok mellett szörnyek válogatott csapata masírozott: óriások bunkósbotokkal, áruló küklopszok, pár tűzhányó sárkány, és hogy teljes legyen az összkép, egy második világháborús Sherman tank lökdöste félre az autókat, miközben bezörgött az alagútba. - Vajon mi lehet a Manhattanen kívüli emberekkel? Az egész állam alszik?! - kérdeztem. Annabeth a homlokát ráncolta. - Kétlem, de mindenféleképpen furcsa. Ahogy a képekből megítélhetem, Manhattan mélyen alszik. A szigeten túl nyolcvan kilométeres körzetben mintha lelassult volna az idő. Ahogy közeledsz Manhattenhez, úgy lesz egyre lassabb. Annabeth újabb képet mutatott: a New Jersey autópályát. Szombat este volt, az autópályán hétvégi forgalom. A sofőrök ébren voltak, de az autók alig egy-két kilométeres sebességgel haladtak. A madarak is mintha lassított felvételen repültek volna. - Ez Kronosz műve. Lelassította az időt - mondtam. - Hekaté talán segíthet - szólalt meg Katié Gardner. - Nézzétek csak, hogyan kanyarodnak vissza az autók a manhattani lehajtó előtt. Mintha telepatikus üzenetet kaptak volna, hogy forduljanak vissza. - Nem tudom, de... - kezdte Annabeth, és nagyon csalódottnak tűnt, mert utálta, ha nem tud valamit - ...de mintha Manhattant varázsburokkal vették volna körül, és a külvilág nem is sejtené, hogy baj van. Azok a halandók, akik Manhattan közelébe jutnak, annyira lelassulnak, hogy el sem ér a tudatukig, ami történik. - Mint a bogarak a borostyánban - mondta szemléletesen Jaké Mason. Annabeth bólintott.
- Vagyis semmilyen külső segítséget nem várhatunk. A barátaimra néztem. Döbbentek voltak és ijedtek, és ezt teljesen meg tudtam érteni. A pajzs képei alapján legalább háromszázan tarthattak felénk, és mi mindössze negyvenen voltunk. Ráadásul csak magunkra számíthattunk. - Rendben. Tehát mi fogjuk megvédeni Manhattant. Silena megigazította a páncélját. - Ööö... bocs, Percy, de Manhattan hatalmas. - Akkor is megvédjük. Mert meg kell védenünk. - Igaza van - mondta Annabeth. - A szélistenek miatt lehetetlen a légitámadás, a földön kell benyomulniuk. Le kell zárnunk a szigetre vezető bejáratokat! - Csónakjaik is vannak - vetette ellen Michael Yew. Borzongás futott végig a gerincemen. Hirtelen megértettem Athéné üzenetét: Ne feledkezz el a folyókról! - A folyókat bízzátok rám! - feleltem. - Mire készülsz? - ráncolta a homlokát Michael. - Bízzatok bennem! - válaszoltam. - Őriznünk kell a hidakat és az alagutakat. Feltehetőleg a belváros felől támadnak. Ez a leggyorsabb út az Empire State Buildinghez. Michael, vidd az Apolló-csapatot a Williamsburg-hídhoz! Katié, a Démétér-brancs legyen a Brooklyn-Battery-alagútnál! Az alagútban növesszetek tüskés bokrokat és mérges szömörcét! Tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, csak tartsátok kívül őket! Connor, te a Hermész-bun-galósok felével a Manhattan-hidat fogod védeni. Travis, te a másik felével a Brooklyn-hídhoz vonulsz. Fosztogatás és rablás tilos! - A fenébe - bosszankodtak a Hermész-kölykök. - Silena, te vidd az Aphrodité-csapatot a Queens-Midtown-alagúthoz! - Isteni! - mondta az egyik lány. - Az Ötödik sugárút éppen útba esik! Soppingolhatnánk kicsit! A szörnyek utálják a Givenchy parfüm illatát! - Csak semmi soppingolás! Bár ha biztosak vagytok benne, hogy a Givenchy hatásos, akkor lehet róla szó. Hat izgatott Aphrodité-lány puszilt egyszerre arcon. - Nem kell hálálkodnotok! - ráztam le őket, és igyekeztem arra koncentrálni, nehogy kifelejtsek valamit. - A Holland-alagút. Jaké, vidd oda a Héphaisztosz-csapatot! Használjatok görögtüzet, állítsatok csapdákat, vessetek be mindent, amit tudtok. Rám vigyorgott. - Boldogan. Van egy kiegyenlítetlen számlánk! Szörnyek, megfizettek Beckendorfért! Az egész társaság egyetértően felharsant. - Az 59. utcai híd. Clarisse, te... De közben eszembe jutott, hogy Clarisse nincs ott. Az egész átokverte Árész-banda a táborban lógatja a lábát. - Bízd ránk - mentette meg Annabeth az egyre kínosabbá váló helyzetet. A testvéreihez fordult. - Malcolm, az Athéné-bungalósokkal léptessétek életbe a huszonhármas tervet, ahogy mutattam neked. Ne adjátok fel a hadállásotokat! - így lesz. - Én Percyvel megyek. Majd csatlakozunk hozzátok vagy bármelyik csapathoz, ahol szükség lesz ránk. - Aztán csak semmi etyepetye! - szólalt meg valaki hátul. Néhányan nevetni kezdtek, de úgy döntöttem, elengedem a megjegyzést a fülem mellett. - Rendben. Mobilon tartjuk a kapcsolatot. - De nekünk nincs mobiltelefonunk! - ellenkezett Silena. Lehajoltam, és kölcsönvettem az egyik alvó hölgy BlackBerryjét.
- Most már van. Ugye, mindenki ismeri Annabeth számát? Ha szükségetek van ránk, szerezzetek egy telefont, és hívjatok! Használat után dobjátok el, és vegyetek kölcsön egy másikat az újabb híváshoz! így nehezebben találnak rátok a szörnyek. Mindenki mosolygott, mintha tetszene nekik az ötlet. Travis megköszörülte a torkát. - De ha véletlenül egy igazán szép telefonra akadunk, és a szívünkhöz nő, akkor... - Nem, nem tarthatjátok meg - válaszoltam. -Kár. - Várj csak, Percy! - szólalt meg Jaké Mason. - A Lincoln-alag-útról elfeledkeztél. Káromkodtam egyet magamban. Igaza volt. Egy Sherman tankkal az élen száz szörny masírozik át rajta, és én a város minden sarkába küldtem embert, csak oda nem. Az utca túloldaláról egy lányhangot hallottam: - Mi lenne, ha ránk bíznátok? Senki hangjának nem örültem még ennyire. Harminc kamaszlány vágott át az Ötödik sugárúton. Fehér pólót, ezüst terepnadrágot és harci bakancsot viseltek. Az oldalukon kard, a vállukon tegez lógott, kezükben lövésre kész íjakat tartottak. A lábuk körül farkasok somfordáltak, és néhány lány karján vadászsólyom ült. Vezetőjüknek fekete, tüskés haja volt, és fekete bőrdzsekit viselt. Vékony, ezüst, hercegnői tiarához hasonlító fejéket viselt. A korona sehogy sem illett halálfejes fülbevalóihoz és „Halál Bar-bie-ra!" feliratú pólójához, amelyen egy nyílvesszővel átlőtt fejű Barbie-baba képe virított. - Thália! - örvendezett Annabeth. Zeusz lánya elmosolyodott. - Artemisz Vadászai szolgálatra jelentkeznek!
Nagy ölelkezés kezdődött... vagy legalábbis Thália barátságos volt velünk, mert a többi Vadásznak nem nagyon tetszett, hogy táborlakókkal, különösen hímnemű táborlakókkal kell egy levegőt szívnia. De egyikük sem lőtt le bennünket, ami náluk már meleg üdvözlésnek számít. - Hol jártál az elmúlt évben? - kérdeztem Tháliát. - Most legalább kétszer annyi Vadászod van. Thália felnevetett. - Hosszú, nagyon hosszú történet. De fogadjunk, hogy sokkal veszélyesebb kalandokban vettem részt, mint te, Jackson! - Ne fogadj, mert veszteni fogsz! - vágtam vissza. - Majd meglátjuk! - ígérte. - Ha ezen túl vagyunk, szívesen beülnék veled és Annabethszel egy hamburgerre és egy sült krumplira a Nyugati 57. utcánál lévő hotelbe. - Le Parker Meridien - mondtam. - Remek! Ja, és köszönjük! Vállat vont. Kicsit meglepjük a szörnyeket! Vadászok, harcra fel! Megnyomta a karperecét, és kipörgött belőle Égisz pajzsa. A rajta lévő szörnyűséges Medúzafőtől még a táborlakók is hátrálni kezdtek. A Vadászok farkasaikkal és sólymaikkal elindultak a sugárúton, és valami azt súgta, a Lincoln-alagút miatt nem kell izgulnom. - Hála az isteneknek! - sóhajtotta Annabeth. - De ha nem állítjuk meg azokat a csónakokat, akkor a hidak és az alagutak őrzése is értelmetlenné válik. - Igazad van. A táborlakókra néztem. Mindannyian elszánt képet vágtak. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogy talán most látom így együtt utoljára őket. - Ti vagytok az ezredév legnagyobb hősei! - mondtam nekik. -Nem számít, hány szörny ront rátok, küzdj etek bátran, és győzni fogtok! - Felemeltem Árapályt, és felkiáltottam: - Az OLIMPOSZÉRT! Negyven táborlakó ismételte utánam. Elszánt kiáltásuk egy darabig visszhangzott még a belváros házai között, aztán elhalt New York tízmillió alvó lakosának némaságában.
Annabeth és én kölcsönvehettünk volna egy kocsit, de ütközőtől ütközőig álltak az úton, mozdulni sem tudtunk volna vele. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy az autók motorja sem járt. Mintha a sofőrök szépen leállították volna, mielőtt elaludtak. De az sem kizárt, hogy Morpheusz a motorokat is el tudja altatni. Akadtak vezetők, akik megpróbáltak az útpadkán megállni, amikor rájuk tört a fáradtság. De az utcákon még így is túl sok volt az akadály a vezetéshez. Végül egy futárra bukkantunk, aki a falnak támasztott Ves-páján szunyókált. Leemeltük a robogóról, és lefektettük a járdára. - Bocs, haver! - szabadkoztam. Egy kis szerencsével még visz-sza is kaphatja a motorját. Ha meg nem tudom visszahozni, úgyis mindegy, mert az egész város elpusztul. Annabeth mögém ült, és a derekamba kapaszkodott. A kihalt városban a mi motorunk zúgott egyedül, ahogy végigszlalomoz-tam vele a Broadwayn. Egyébként csak a mobiltelefonok csengése zavarta meg időnként a csendet. Mintha egymást hívogatták volna. A telefonok csipogásától New York egy hatalmas, elektromos madárháznak tűnt. Sajnos lassan haladtunk. Gyakran botlottunk autók előtt alvó gyalogosokba. Ilyenkor megálltunk, és biztonságos helyre húztuk őket. Eloltottunk egy kigyulladt pereces kocsit, és a következő percben egy magányosan guruló babakocsit kellett megállítanunk. Kiderült, hogy kisbaba helyett egy pudli alszik benne. Gondoljatok bele! Egy kapualjba toltuk, és továbbrobogtunk. Amikor elhaladtunk a Madison Square mellett, Annabeth megszólalt: - Állj! Megálltam a Keleti 23. utca közepén. Annabeth lepattant a motorról, és a park felé futott. Mire utolértem, egy vörösmárvány talapzaton álló bronzszobrot bámult. Milliószor elmentem már mellette, de eddig még sohasem néztem meg. Az ürge keresztbe tett lábbal egy széken ült. Régimódi ruhát viselt, mint Ábrahám Lincoln, csokornyakkendőt hosszú zakóval. A szék lábánál bronzkönyvek tornyosultak. Egyik kezében lúdtollat tartott, a másikban egy fém pergament. - Miért érdekel bennünket... William H. Steward? - puskáztam le az ürge nevét a talapzatról. Seward - javított ki Annabeth. - New York kormányzója volt. Egy kisisten, Hébe fia, ha jól tudom. De most nem ez a fontos. Hanem maga a szobor. Felmászott az egyik padra, és közelebbről is szemügyre vette a talapzatot. - Ugye nem akarod beadni nekem, hogy ez egy robot? - kérdeztem. Annabeth elmosolyodott. - Ha tudnád, hogy majdnem minden szobor az! Daidalosz alakította át őket arra az esetre, ha hadseregre lenne szüksége- Hogy megtámadja, vagy hogy megvédje az Olimposzt? Annabeth vállat vont. - Ki tudja? Ez a huszonhármas terv. Ha az ember aktivál egy robotot, az aktiválni fog egy másikat, és így tovább, egészen addig, amíg egy egész robotsereg nem áll a rendelkezésedre. De nem veszélytelen a dolog. Tudod, milyen kiszámíthatatlanok a robotok... - Van róla halvány sejtelmem - motyogtam, mert a robotokkal kapcsolatosan csak negatív élményeim voltak eddig. - Te tényleg be akarod kapcsolni? - Nálam van Daidalosz használati utasítása. Azt hiszem, nem lesz gond... Na, gyere! Megnyomta Seward cipőjét, mire a szobor készenlétbe helyezett lúdtollal és pergamennel felállt. - Most mire készül? Bevásárlócédulát akar írni? - kérdeztem. - Psszt! Üdv, William! - szólította meg. - Hívd csak Bilinek - javasoltam. - Bili... Ó, fogd be! - szólt rám Annabeth. A szobor felénk fordította a fejét, és fekete fémszemmel bennünket nézett.
Annabeth megköszörülte a torkát. - Üdvözlöm, Seward kormányzó! A parancs következik: Daidalosz huszonhárom. Megvédeni Manhattant. Aktiválás. Seward leugrott a talapzatról. Olyan erősen csapódott be, hogy a cipője megrepesztette a járdát. Aztán kopogó sarokkal elindult kelet felé. - Lehet, hogy Konfuciust megy felébreszteni - találgatta Annabeth. -Kit? -
Egy másik szobrot a Divisionon. Addig ébresztgetik egymást, amíg mindannyian aktiválódnak. És aztán? Bízzunk benne, hogy megvédik Manhattant. Tudni fogják, hogy mi a jó fiúk vagyunk? Remélem - felelte Annabeth. Ez megnyugtató. - New York parkjainak, tereinek és épületeinek bronzszobraira gondoltam. Lehetett
belőlük vagy száz, sőt, ezer is. Zöld fénygömb jelent meg az esti égen. Görögtűz az East River fölött. - Igyekezzünk! - javasoltam, és a Vespa felé rohantunk.
A Battery Park előtt álltunk meg, Manhattan alsó csücskénél, ott, ahol a Hudson és az East River egyesül és az öbölbe folyik. - Te várj meg itt! - mondtam. - Percy, nem mehetsz egyedül! - Miért, te talán tudsz lélegezni a víz alatt? Felsóhajtott. - Te annyira idegesítő vagy néha! - Akkor, amikor igazam van? Bízz bennem, semmi bajom sem lesz. Most már rajtam van Akhilleusz átka, tehát legyőzhetetlen vagyok, meg minden. Annabeth nem volt teljesen meggyőződve erről. - Vigyázz magadra, nem szeretném, ha történne veled valami... - mondta. - De csak azért, mert szükségünk van rád a harcban - tette hozzá. Mosolyogtam. - Egy perc és itt leszek. Leereszkedtem a parton, és a vízbe gázoltam. Figyelem, aki nem tengeristentől származik, meg ne próbáljon strandolni a New York-öbölben! A víz talán már nem olyan koszos, mint anyám idejében, de attól még lehet, hogy harmadik szeme vagy mutáns gyereke lesz tőle. Lemerültem a zavaros vízben. Megpróbáltam megkeresni azt a pontot, ahol a két folyó egyforma erőséggel áramlik. A helyet, ahol találkoznak. Úgy véltem, ott tudok velük leginkább kommunikálni. - Hé! - kiáltottam, amilyen erősen a víz alatt csak tudtam. Kiáltásom visszhangzott a sötétben. - Azt mondják, olyan mocskosak vagytok, hogy nem meritek elődugni a képeteket! Igaz ez? Hideg áramlat hullámzott végig az öblön, szemetet és iszapot kavarva fel. - Azt mondják, az East River mérgezőbb, viszont a Hudson bü-dösebb. Vagy fordítva igaz? A víz vibrálni kezdett. Valami figyelt. Hatalmas volt, és nagyon dühös... Éreztem a jelenlétét vagy inkább a jelenlétüket. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a szemtelenkedést. Mi van, ha se szó, se beszéd halálra sújtanak? De ezek New York-i folyó-istenek voltak. Az ösztönöm azt súgta, nem fognak az árnyékban maradni. így is történt. Két óriás alak jelent meg előttem. Először csak sötét iszaposzlopok voltak, sűrűbbek a zavaros víznél. Aztán kezük-lábuk nőtt, és haragos képet öltöttek.
A bal oldali lény zavaróan hasonlított egy telkhinre. Farkaspofája és fókateste volt, kezén és lábán úszóhártyák feszültek az ujjai között. A szeme zölden világított. A jobb oldali sokkal emberszabásúbb volt. Rongyokba és hínárokba bugyolált testét söröskupakokból és műanyag italrekeszekből font páncéling védte. Bőre algafoltos, szakálla gondozatlan. Mélykék szeme dühtől szikrázott. A fóka, aki az East River szelleme lehetett, megszólalt: - Te meg akarod öletni magad, kölyök? Vagy szimplán csak hülye vagy? A szakállas kötekedni kezdett vele: - Te tudod, East, te vagy a hülyeszakértő! - Vigyázz a szádra, Hudson! Maradj a térfeleden, és törődj a magad dolgával! - Vagy mi lesz? Elsüllyesztesz bennem egy újabb szemétszállító uszályt? Egymás felé lebegtek, készen arra, hogy megküzdjenek. - Nyugi! Ennél nagyobb problémánk is van! - A kölyöknek igaza van. Itt van például ő. Végezzünk vele, aztán jöhet a bunyó! - vicsorgott East. - Tetszik a sorrend - értett egyet Hudson. Mielőtt ellenkezni kezdhettem volna, több uszálynyi szemetet kevertek fel a mélyből, és két irányból rám zúdították. Üvegdarabok, sziklák, konzervdobozok és autógumik száguldottak felém. Még jó, hogy számítottam rá, és a vizet áthatolhatatlan pajzs-zsá változtattam magam előtt. A szemétdarabok sorra lepattantak róla. Csak egy nagy üvegdarabnak sikerült átjutnia a pajzson. A mellkasomnak csapódott, és minden emberi számítás szerint meg kellett volna ölnie, de szilánkokra tört, amikor a bőrömhöz ért. A két folyamisten rám meredt. - Poszeidón fia vagy? - kérdezte East. Bólintottam. - Megmártóztál a Sztüxben? - kérdezte Hudson. - Úgy valahogy. Ciccegni kezdtek. - Már csak ez hiányzott! Akkor most hogyan nyírjuk ki? - sopánkodott East. - Talán elektrosokkal - tűnődött Hudson. - Ha találnánk valahol egy akkumulátortöltőt... - Figyeljetek! Kronosz serege le akarja igázni Manhattant! - És azt hiszed, nem tudjuk? - kérdezte East. - Most is viszket tőlük a hátam. Mindjárt átjutnak. - Bizony, néhány koszos szörny át akar kelni rajtam is - értett egyet Hudson. - Akkor állítsátok meg őket! Fullasszátok meg mindet! Süly-lyesszétek el a hajóikat! - Ugyan, miért tennénk? - morgott Hudson. - Ledöntik az Olimposzt, és akkor mi van? - Nem ingyen kérem - vettem elő a homokdollárt, amit apámtól kaptam születésnapomra. A folyóistenek szeme elkerekedett. - Az enyém! - mondta East. - Add nekem, kölyök, és ígérem, Kronosz egyetlen söpredéke sem szeli át az East Rivert! - Felejtsd el! - torkolta le Hudson. - Az a homokdollár az enyém, feltéve, ha nem akarod, hogy átkeljenek rajtam! - Meg tudunk egyezni - törtem ketté a homokdollárt. A homokdollárból kristálytiszta, friss hullám csapott ki, és mintha az öböl minden szennyeződését kisöpörte volna. - Mindketten kaptok fél-fél homokdollárt, ha távol tartjátok Kronosz hordáját Manhattantől. - Öregem, nem is tudom, mikor voltam ilyen tiszta utoljára -nyögött fel Hudson a homokdollárért nyúlva. - Poszeidón ereje - suttogta az East River. - Egy tökfej, de a víztisztításhoz ért. Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg: - Áll az alku! Odaadtam nekik a félbetört homokdollárokat. Áhítatosan fogták kézbe. - És mi lesz a behatolókkal? - kérdeztem.
- Éppen most süllyedtek el - legyintett a kezével East. - Ráfér a bolhás pokolkutyákra egy kis fürdő - csettintett az ujjával Hudson. - Köszönöm! Maradjatok tiszták! - búcsúztam el. A felszín felé úsztam. East utánam kiáltott: - Hé, öcsi, ha lesz még egy újabb homokdollárod, látogass meg bennünket! Feltéve, ha életben maradsz! - Akhilleusz átka - horkant fel Hudson. - Azt hiszik, mindentől megvédi őket! - Pedig, ha tudnák! - értett egyet East. Nevettek, aztán eltűntek a vízben. Amikor a partra értem, Annabeth a mobilján beszélt. Gyorsan letette, amikor meglátott. Elég zaklatottnak tűnt. - Sikerült. A folyók biztonságosak - mondtam. - Az jó, mert újabb problémáink adódtak. Michael Yew hívott. A Williamsburg hídon újabb sereg masírozik át. Az apollósoknak segítség kell. És a szörnyeket a... Minótaurosz vezeti.
11. Csata a hídnál
Fekete Péter szolgálatban volt. A taxifogó füttyömre két sötét alak jelent meg az égen körözve. S zerencsére Először sólymoknak tűntek, de ahogy közelebb értek, már látszódtak a vágtató paták. Hello, főnök! - landolt Fekete Péter mellettem a barátjával, Húsos Pitével. Öregem, azok a szélistenek Pennsylvaniáig repítenek, ha nem mondjuk, hogy veletek vagyunk. - Kösz, hogy eljöttetek! - hálálkodtam. - De áruld már el, hogy a pegazusok miért vágtatnak repülés közben? Fekete Péter felnyerített: Miért mozgatják az emberek a karjukat járás közben? Fogalmam sincs, főnök. Talán azért, mert jólesik! Hová parancsolod? - A Williamsburg hídhoz. Fekete Péter lehajtotta a fejét. Mélységesen igazad van, főnök. Mi átrepültünk fölötte, és nagyon rossz a helyzet. Pattanj fel!
A híd felé repülve görcs állt a gyomromba. A Minótaurosz az első szörnyek közé tartozott, amiket legyőztem. Négy évvel ezelőtt majdnem végzett anyámmal a Félvér-hegyen. Még mindig rémálmok gyötörtek az eset miatt. Reméltem, hogy legalább néhány évszázadig halott lesz, de tudhattam volna, hogy nem lesz olyan szerencsém. Már azelőtt megláttuk a csatateret, hogy a harcosokat kivehettük volna a forgatagból. Jóval éjfél után jártunk, de a híd mesz-sziről fénylett. Autók lángoltak. Lángcsóvák repkedtek mindkét irányból: égő nyilak és égő dárdák szelték a levegőt. Alacsonyan szálltunk, láttam, hogy az Apolló-csapat visszavonulót fúj. Autók mögé bújtak, onnan vették tűz alá a közeledő ellenséget. Lángoló nyílvesszőket lőttek ki rájuk, és szögeket dobáltak eléjük. Ahová tudtak, lángoló barikádokat emeltek, miután az alvó sofőröket biztonságos helyre vonszolták járműveikből. De az ellenség továbbnyomult. Legelöl egy kígyónőkből álló falanx haladt, összezárt pajzsokkal és tüskeként felmeredő lándzsákkal. Néha egy-egy nyílvesszőnek sikerült átjutnia a pajzsok közti résen, és eltalálta a nyakukat. A szerencsétlenül járt kígyóasszony ilyenkor megsemmisült, de a legtöbb nyílvessző lepattant a pajzsokról. Mögöttük további száz szörny vonult. A pokolkutyák időnként kitörtek. Legtöbbjükkel sikerült végezni, de az egyik elkapott egy táborlakót, és elvonszolta. Nem láttam, mi történt vele azután. Talán jobb is. - Ott van! - kiáltotta Annabeth, aki mögöttem repült Húsos Pitén.
Tényleg ott volt. A légió közepén Öreg Hájfej haladt személyesen. Amikor utoljára láttam, egy szál fehér, szűk alsógatyában volt. Nem tudom, miért. Lehet, hogy az ágyból ugrott ki, hogy üldözőbe vegyen. De most csatához volt öltözve. Deréktól lefelé hagyományos görög páncélzatot viselt - skótszoknya-szerűséget fémlapokkal, bronz lábszárvédőket és szorosra fűzött bőrszandált. Deréktól felfelé csupa szőr, izom és irha volt, a nyakán egy túlméretezett fej ült. Az ember nem értette, miért nem áll fejre súlyos szarvaitól. Mióta utoljára láttam, magasabb lett. Legalább három méter. A hátán egy szíjon dupla élű balta lógott, de túl türelmetlen volt ahhoz, hogy használja. Amint meglátott, vagy inkább kiszagolt, mert olyan rossz a látása, mint egy vakondnak, üvöltve felkapott egy limuzint. - Fekete Péter! Bukj le! - kiáltottam. Hogy mi?Képtelenség, hogy idáig... Te szent lótakarmány! Harminc méter magasan lehettünk, és a limuzin úgy pörgött felénk, mint egy kéttonnás bumeráng. Annabeth és Húsos Pite balra siklott, Fekete Péter összecsukott szárnnyal lebukott. A limuzin öt centire húzott el a fejemtől. Elszakította a híd néhány tartókábelét, és az East Riverbe zuhant. A szörnyek gúnyolódva kiabálni kezdtek, és a Minótaurosz felkapott egy újabb autót. - Tegyél le az apollósok harcvonalánál! - kértem Fekete Pétert. - Keressetek valami biztonságos helyet, de maradjatok hallótávolságon belül! Oké, főnök, ezen nem fogunk összeveszni! A pegazusok leszálltak egy felborított iskolabusz mögött, ahol táborlakók rejtőztek. Leugrottunk a hátukról, amint aszfaltot ért a patájuk. Fekete Péter és Húsos Pite felszárnyalt az éjszakai égbe. Michael Yew felém rohant. Határozottan a legalacsonyabb hadvezér volt, akit eddig láttam. A karján kötés látszott, menyétképén korom sötétlett, és a tegeze majdnem üres volt, de olyan vidáman közeledett, mintha remekül szórakozna. - Örülök, hogy csatlakoztatok hozzánk! - mondta. - Hol az erősítés? - Mi vagyunk az erősítés - mondtam. - Akkor halottak vagyunk. - Itt van a repülő harci szekered? - kérdezte Annabeth. - Dehogy! A táborban hagytam. Odaadtam Clarisse-nak, legyen boldog vele, ha annyira akarja. Tudjátok, rájöttem, hogy nem éri meg csatázni miatta. De Clarisse azt mondta, hogy előbb kellett volna meggondolnom magam. Most már megsértettük az önérzetét, meg ilyen marhaságok. - Legalább megpróbáltad - feleltem. - Igen. Amikor kijelentette, hogy továbbra sem hajlandó harcolni, sértéseket vágtam a fejéhez. De kétlem, hogy segített. Na, itt jönnek a rondaságok! Kihúzott egy nyílvesszőt, és az ellenség felé lőtte. Sípolva szelte át a levegőt, és amikor becsapódott, olyan hangot hallatott, mintha egy torzítós gitárt a világ legerősebb hangfalára kötöttek volna. A legközelebb álló autó felrobbant. A szörnyek eldobálták fegyvereiket, és fájdalmas arccal befogták fülüket. Néhányan elrohantak. Mások nyomban megsemmisültek. - Ez volt az utolsó hangos lövedékem - mondta Michael. - Apád ajándéka? - kérdeztem. - A zene istenéé? Michael arcára gonosz mosoly ült. - A hangos zene kellemetlen. De sajnos ritkán halálos. Igaz, ami igaz, a szörnyek újra felvették a harcot, amint elmúlt a döbbenetük. - Folytatnunk kell a visszavonulást - mondta Michael. - Kayla és Austin csapdákat állít lejjebb a hídon. - Nem! Vezényeld ide a táborlakókat, és várjatok, amíg megadom a jelet. Visszaszorítjuk az ellenséget Brooklynba. Michael felnevetett. - És ezt hogy tervezed? Kivontam a kardom.
- Percy - kérlelt Annabeth -, hadd menjek veled! - Túl veszélyes. Különben is, szeretném, ha segítenél Michael-nek a védővonal megszervezésében. Én majd elvonom a szörnyek figyelmét. Minden táborlakó jöjjön ide, aztán vigyétek el az útból az alvó halandókat. Amikor a szörnyek rám összpontosítanak, ti is támadásba lendülhettek. Ezt csak te tudod megszervezni mondtam Annabethnek. Michael felhorkant: - Koszi, ez igazán jólesett. Annabetht figyeltem. Végül vonakodva bólintott. - Legyen, ahogy akarod. Menj! Mielőtt az inamba szállt volna a bátorság, megkérdeztem: - Nem kapok búcsúcsókot? Azt hittem, így szoktuk. Biztos voltam benne, hogy képen töröl, de csak elővette a tőrét, és a felénk menetelő seregre nézett. - Gyere vissza élve, Hínáragyú, aztán majd meglátjuk! Mivel ennél jobb ajánlatot úgysem kaphattam, kiléptem az iskolabusz mögül. Élő céltáblaként a hídra sétáltam, és elindultam az ellenség felé.
Amikor a Minótaurosz észrevett, szemében felizzott a düh. Felbődült. Hangja valahol a kiáltás, a bőgés és egy hangos böfögés között helyezkedett el. - Hello, Hájfej! - kiáltottam vissza. - Mintha megöltelek volna már egyszer, vagy rosszul emlékszem? Öklével egy Lexus motorháztetejére csapott. Úgy horpadt be, mintha alufóliából lett volna. Néhány kígyónő lángoló dárdákat hajított felém. Egy mozdulattal félrecsaptam őket. Ezután egy pokolkutya vetette rám magát. Elugrottam előle. Le is döfhettem volna, de valami megállított. Ez nem Mrs. O'Leary - mondtam magamnak. Ez egy ádáz fenevad. Megöli a barátaimat és engem is. Újra rám vetette magát. Halálos csapásra emeltem Árapályt. A pokolkutya szőr- és porfelhővé robbant. Újabb szörnyek lendültek felém: kígyók, óriások és telkhi-nek, de a Minótaurosz rájuk kiáltott, és nyomban visszahúzódtak. - Párbaj? Mint a régi szép időkben? - kérdeztem. A Minótaurosz orrcimpája megremegett. A páncélja zsebében igazán tarthatott volna egy illatosított papír zsebkendőt, mert vörös orra undorítóan csöpögött. Lecsatolta harci baltáját, és megsuhogtatta. A fegyver a maga nyers, mindjárt-kibelezlek-mint-egy-halat módján lenyűgöző látványt nyújtott. A balta mindkét pengéje ómega alakú volt, ami a görög ábécé utolsó betűje. Talán finom célzás ez arra, hogy akit eltalál, annak ez a penge lesz az utolsó, amit látni fog. A balta bőrbe tekert bronznyele akkora volt, mint a Minótaurosz. A pengék tövére gyöngysorokat kötöttek. Döbbenten vettem észre, hogy a Félvér Tábor gyöngyeit látom - a legyőzött félvérek nyakláncai voltak. Olyan dühös lettem, hogy nekem is vörösen kezdett égni a szemem, mint a Minótaurosznak. Felemeltem a kardom. A szörnyek biztatni kezdték a Minótauroszt. De kiabálásuk rögtön elhalt, amint elugrottam a balta elől, és kettévágtam a nyelét. - Bú? - lepődött meg a Minótaurosz. - BÁÁÁ! - rúgtam fordulatból orron a szörnyet. Hátratántorodott, és amikor visszaszerezte egyensúlyát, leszegett fejjel nekem rontott. Nem tudott felnyársalni. Kezemben megvillant a penge: egymás után lenyestem mindkét szarvát. Utánam kapott, de félreugrottam, és közben felkaptam a földről a nyelet. A szörnyek hátrálni kezdtek. A Minótaurosz őrjöngve felordított. Az az igazság, hogy sohasem volt egy észlény, és a düh most még jobban elködösítette az elméjét. Amikor újra rám támadt, néhány kígyónőt félrelökve a hídkorláthoz futottam. A Minótaurosz győzelmet szimatolt. Azt hitte, menekülőre fogtam a dolgot. Katonái felujjongtak. A baltanyél egyik végét a korlátnak támasztottam, és vártam a támadást. A Minótaurosz még csak nem is lassított.
BANG! Meglepetten nézett a mellvértjét átfúró nyélre. - Kösz a táncot! - búcsúztam el tőle. Azzal felemeltem, és áthajítottam a korláton. Zuhanás közben szertefoszlott, és lelke visszatért a Tartaroszba. A szörnyek felé fordultam. Körülbelül százkilencvenkilencen voltak egy ellen. Azt tettem, ami a legtermészetesebb. Megtámadtam őket.
Biztos kíváncsiak vagytok rá, hogy is van ez a „legyőzhetetlenség" dolog: varázserővel elkerülök minden fegyvert, vagy a fegyverek eltalálnak ugyan, de nem tesznek kárt bennem. Én csak annyit tudtam, hogy nem engedem át ezeknek a szörnyeknek a szülővárosomat. Úgy hasítottam ketté a páncélokat, mintha papírból lettek volna. Kígyóasszonyok lettek porrá, pokolkutyák váltak árnyékká. Szúrtam, vágtam, pörögtem, még fel is kacagtam egyszer-kétszer, de olyan őrült kacajjal, hogy még én is megrémültem tőle, nemhogy a szörnyek. Az Apolló-csapat a hátam mögül nyilazva tizedelni kezdte a szörnyeket, amik végül sarkon fordultak, és menekülőre fogták a dolgot - húszan, ha maradtak... Az apollósokkal üldözni kezdtük őket. - Igen! - kiáltott fel Michael Yew. - Hát nem megmondtam, hogy győzünk! Átzavartuk őket a híd brooklyni felére. Már látszott a díjszedő kabin. - Percy! - kiáltott Annabeth. - Megfutamítottad őket, mit akarsz még? Vonuljunk vissza! Teljesen kimerülünk! Agyam egyik részével tudtam, hogy igaza van, de olyan jól ment a dolog, hogy az utolsó szálig le akartam kaszabolni a szörnyeket. Aztán a híd lábánál egy csoportot vettünk észre. A szörnyek az erősítés felé tartottak. Viszonylag kevesen voltak, mindössze harminc-negyven csontvázlovon ülő, páncélos félisten. Egyikük a fekete sarlós vörös zászlót tartotta kezében. A vezetőjük előreugratott, és levette a sisakját. Olvadt aranyszeméről azonnal felismertem Kronoszt. Annabeth és az Apolló-csapat megtorpant. A szörnyek elérték a Titán csapatát, és elvegyültek soraiban. Kronosz ránk nézett. Háromszáz méterre lehetett, de megesküdtem volna rá, hogy vigyorog. - Visszavonulás! - döntöttem. A Titánisten serege azonban kivont karddal megrohamozott bennünket. Csontvázlovak patái mennydörögtek az aszfalton. Az íjászaink nyílzáport zúdítottak rájuk, de megállítani nem tudták őket. - Vonuljatok vissza! Majd én feltartom őket! - kiabáltam a barátaimnak. Pillanatokon belül elértek. Michael visszavonult az íjászokkal, de Annabeth a tőrével és tükrös pajzsával a kezében velem maradt. Lassan hátráltunk a széles hídon. Kronosz lovasai körülöttünk örvénylettek, és gorombaságokat vagdostak a fejünkhöz. A Titánisten olyan ráérősen támadott, mintha a világ minden ideje a rendelkezésére állna, és mivel az idő istene volt, ez így is lehetett. Nem akartam megölni a katonáit, csak megsebesíteni, és ez jóval időigényesebb volt. Ezek mégsem koszos szörnyek, hanem félvérek, akiken Kronosz agymosást hajtott végre. Sisakjaik eltakarták arcukat, de könnyen lehet, hogy közülük többen is régi ismerőseim. A csontvázlovak lábát céloztam meg. Pengém érintésétől azonnal megsemmisültek a hátasok. Néhány csúnya esés után a félistenek belátták, hogy jobban járnak, ha gyalogosan támadnak. Annabethszel egymásnak vetett háttal álltunk. Sötét árnyék ereszkedett fölém, de nem mertem felpillantani. Fekete Péter és Húsos Pite csapott le az égből, és miután néhány harcost sisakon rúgtak, óriás kamikazegalambokként továbbsiklottak.
Már a híd közepén jártunk, amikor furcsa dolog történt. Hideg borzongás futott végig a gerincemen. Olyan, amilyenre azt szokták mondani, „járkál valaki a sírodon" És Annabeth felkiáltott fájdalmában. - Annabeth! - Megpördültem és elkaptam, mielőtt összeesett volna. Egy félisten állt előttünk, véres tőrrel a kezében. Egy másodperc alatt megértettem, mi történt. A félisten engem próbált meg leszúrni. A penge szögéből láttam, hogy - talán merő véletlenségből - a hátam közepén, a sebezhető pontomon talált volna el vele, ha Annabeth nem fogja fel a döfést saját testével. Miért áldozta fel magát? Nem tudott a gyenge pontomról. Senki sem tudhatja, hol van. Az ellenséges félistenre néztem. A sisakja alatt fekete kötést viselt a szemén. Ethan Nakamura volt, Nemezis fia. Valahogy sikerült túlélnie az Androméda Hercegnő felrobbantását. Olyan erővel vágtam orrba a kardmarkolattal, hogy behorpadt a sisakja. - Vissza! - suhintottam előre a kardommal, hogy a többi félistent távol tartsam Annabethtől. - Senki se merészeljen hozzáérni! - Érdekes - szólalt meg Kronosz. Csontvázlován ülve fölénk tornyosult, harci sarlóját a kezében tartotta. Résnyire húzott szemmel tanulmányozta a helyzetet. Ahogy a farkas kiszagolja a félelmet, úgy szagolta ki, hogy meglegyintett a halál szele. - Bátran harcoltál, Percy Jackson, de ideje megadni magad, különben... a lány meghal. - Percy, ne! - nyögte Annabeth. Ingén gyorsan terjedt a vérfolt. Valahogy le kellett juttatnom a hídról. - Fekete Péter! - kiáltottam fel. A pegazus villámként csapott le az égből. Annabeth páncélszíját a fogai közé kapva elsiklott vele a folyó felett, mielőtt az ellenség észbe kaphatott volna. - Kedvem támadt egy kis pegazus kolbászra - vicsorgott Kronosz. - De addig is... - Kronosz leszállt a lováról, sarlója pengéjén megcsillantak a hajnal fényei. - Megölök egy újabb félistent. Az első csapást sikerült kivédenem Árapállyal. Az ütés erejébe beleremegett a híd, de talpon maradtam. Kronosznak eltűnt a mosoly az arcáról. Felkiáltottam, és kirúgtam alóla a lábát. Sarlója messze csúszott az aszfalton. Felé döftem, de oldalra gurult és talpra ugrott. Sarlója visszaszállt a kezébe. - Úgy látom... - jött zavarba egy kicsit -, elég bátor voltál hozzá, hogy megmártózz a Sztüxben. Azt a gyáva Luke-ot alig tudtam rávenni. Jobban jártam volna, ha téged szállak meg. De semmi probléma. Még így is sokkal erősebb vagyok nálad. Mert én TITÁN vagyok. Harci sarlója hosszú nyelével megütögette a földet. Láthatatlan erő lökött hátra. Autók dőltek fel, és félistenek - köztük Luké saját katonái is - repültek le a hídról. A tartóhuzalok ide-oda lengtek. A lökés ereje a híd közepéig taszított. Feltápászkodtam. Az Apolló-csapat félisteneinek sikerült lejutniuk a hídról, csak Michael Yew maradt mellettem, és egy tartókábelről utolsó nyílvesszőjével Kronoszt vette célba. - Michael, menekülj! - kiáltottam neki. - Percy, a híd! Már nem sok kell neki! - kiáltotta vissza. Először nem értettem, mire gondol. Aztán észrevettem a tátongó repedéseket. A görögtüzek foltokban megolvasztották a burkolatot. A robbanó nyílvesszőktől megviselt hídnak nem tett jót Kronosz csapása. - Feszítsd szét! Használd az erődet! Kétségbeesett ötlet volt - kizárt dolog, hogy sikerüljön -, de felemeltem Árapályt, és a hídba döftem. A varázspenge markolatig süllyedt az aszfaltba. A repedésből sós víz csapott ki, mintha eltaláltam volna egy gejzírt. Miután kihúztam a pengémet, a repedés tágulni kezdett. A híd megrázkódott, és kezdett szétesni. Ház nagyságú darabok zuhantak belőle az East Riverbe. Kronosz félistenei ijedten kiabálva menekülni kezdtek. Páran elestek. Néhány másodperc múlva Kronosz és köztem tizenöt méter széles szakadék tátongott.
Miután a rázkódás abbamaradt, Kronosz emberei a szakadék széléig merészkedtek, és lenéztek a negyvenméteres mélységbe. Még én sem éreztem magam biztonságban. A tartókábelek a helyükön maradtak. Egy kis bátorsággal bárki átjuthat rajtuk. És abban sem voltam biztos, hogy Kronosz nem tud valamilyen pallót varázsolni a szakadék fölé. A Titánisten szemügyre vette a problémát. Aztán a háta mögött felkelő napra nézett, majd rám mosolygott, és harci sarlójával gúnyosan szalutált. - Az esti viszontlátásra, Jackson! Felült a lovára, megfordult, és katonáival elnyargalt Brooklyn felé. Michael Yew felé fordultam, hogy megköszönjem az ötletet, de a szavak a torkomba szorultak. Hatméternyire egy íj hevert a hídon. De a tulajdonosa nem volt sehol. - Ne! - Keresni kezdtem a törmelékek között. Aztán lenéztem a folyóra. Semmi. Dühösen és kétségbeesetten felkiáltottam. Hangom messzire szállt a reggeli csendben. Magamhoz akartam füttyenteni Fekete Pétert, hogy segítsen a keresésben, amikor anyám mobilja megcsörrent a zsebemben. Az LCD kijelző szerint a Flickeinstein és Társaitól hívtak. Bizonyára az egyik félisten keresett egy kölcsön-telefonról. Abban reménykedve, hogy jó híreket hallok, felvettem. Természetesen csalódnom kellett. - Percy - hallottam Silena Beauregard sírós hangját -, siess vissza a Pláza Hotelbe, és hozz magaddal egy gyógyítót az apollósok közül... Annabethről van szó.
12. Rachel r ossz üzl etet köt
Will Solace-t az Apolló-bungalóból, a társainak pedig meghagytam, hogy keressék tovább Megragadtam Michael Yew-t Az egyik alvó motorostól kölcsönvettem Yamaha FZl-ét, és olyan sebességgel, amitől anyám szívinfarktust kapott volna, a Pláza Hotel felé száguldottunk. Eddig csak robogón ültem, igazi motoron nem, de nem volt nehezebb, mint megülni egy pegazust. A hotel felé haladva egyre több üres szobortalapzatot vettem észre. A huszonhármas terv ezek szerint működött. Nem tudtam, örüljek-e ennek. Öt perc alatt a hotelhez értünk, egy kék nyeregtetős, fehér épülethez a Central Park délkeleti sarkában. Taktikailag korántsem a Hotel Plaza volt a legalkalmasabb főhadiszállásnak. Nem volt sem magas, sem központi elhelyezkedésű. De klasszikus, békebeli hangulatával sok híres félvért vonzott már magához a Beatlestől Alfréd Hitchcockig, úgyhogy jó társaságban voltunk. A Yamahával felugrattam a járdára, és megálltam a hotel előtti szökőkútnál. Will-lel leugrottunk a motorról. A szökőkút tetején álló szobor lekiabált nekünk: - Hello! Örülnétek, ha vigyáznék a motorotokra, mi? Egy gránittál közepén álló, életnagyságú bronzszobor volt. A nő egy szál bronzszoknyában illegette magát. Kezében bronzgyümölcsöket tartott egy tányéron. Elmentem mellette már egy párszor, de még sohasem néztem meg jobban. Igaz, eddig nem is dobált meg. - Maga Démétér? - kérdeztem tőle. Bronzalma repült a fejem felé. - Minden bugris Demeternek hisz - panaszkodott -, de én Pompona vagyok! A gyümölcsfák és kertek római istennője. De miért érdekelne ez téged! A kisistenek senkit sem érdekelnek. Ha érdekeltek volna, nem veszítenéd el ezt a háborút! Háromszoros hurrá Morpheusznak és Hekaténak! - Vigyázz a motorra! - vetettem oda. Pompona latinul káromkodva tovább bombázott bennünket a bronzgyümölcsökkel, amíg Will-lel a hotel felé iszkoltunk.
A Pláza Hotelben voltaképpen ekkor jártam először. Az előcsarnok a kristálycsillárjaival és a hortyogó pénzeszsákjaival meglehetősen impozáns látványt nyújtott, de nem volt időm a bámészkodásra. Néhány Vadász útbaigazított, aztán fellifteztünk a tetőtérbe. A felső szinteket teljes egészében a félistenek vették birtokba. A kanapékon pihentek, a fürdőszobákban tisztálkodtak, selyemhuzatokat tépdestek, hogy bekötözzék sebeiket, vagy üdítőkkel és szendvicsekkel szolgálták ki magukat a minibárokból. A vécékagylókból farkasok lefetyeltek. Örültem, hogy sok barátom túlélte az éjszakát, de mindenki lestrapáltnak tűnt. - Percy - veregette meg a vállam Jaké Mason -, jelentéseket kaptunk a... - Később. Hol van Annabeth? - A teraszon. Még él, öregem, de nagyon... Félrelöktem. Más helyzetben értékelni tudtam volna a Central Parkra nyíló kilátást. Az ég tisztán kéklett, és ragyogott a nap. Minden együtt volt egy jó piknikezéshez vagy túrázáshoz. Csak a szörnyek elleni csatához nem illett ez a nap. Annabeth egy nyugágyon feküdt. Sápadt arcán veríték gyöngyözött. Még a takarók alatt is hideg rázta. Silena Beauregard vizes ruhával törölgette a homlokát. Will és én átfurakodtunk az Athéné-csapat sorfalán. Amikor Will felhajtotta a kötést, majdnem elájultam. A vérzés elállt, de a seb mélynek tűnt. A vágás körül teljesen elzöldült a bőr. - Annabeth... - kapkodtam levegő után. A testével fogta fel a szúrást. Hogy történhetett? Hogy hagyhattam?! - Mérgezett tőr volt - motyogta Annabeth. - Jó nagy marha vagyok, mi? Will Solace megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nem olyan rossz a helyzet, Annabeth. Néhány perccel később bajban lettünk volna, de a méreg most még nem jutott túl a vállon. Feküdj nyugodtan! Kérek egy kis nektárt! Megragadtam egy kulacsot. Amíg Will megtisztította a sebet az isteni itallal, én Annabeth kezét fogtam. - Aú! - jajdult fel. - Aú, aú! - Az ujjaimból kiszorította a vért, de mozdulatlan maradt, ahogy Will kérte. Silena bátorító szavakat suttogott. Will ezután ezüst kenőcsöt kent a sebre, és közben ógörögül dúdolta Apolló himnuszát. Aztán friss kötszert kért, és remegő térddel felállt. A gyógyítás kiszívta az energiáját. Majdnem olyan sápadt lett, mint a betege. - Ez segíteni fog - mondta. - De szükségünk van még néhány halandó gyógyszerre... A hotel emblémájával ellátott levélpapírra felírta, mi kell, és az egyik Athéné-kölyöknek nyújtotta. - Van egy gyógyszertár az Ötödik sugárúton. Normális körülmények között nem lopnánk... - Csak a magad nevében beszélj - ajánlotta fel segítségét Travis. Will rámeredt. - Hagyj ott némi készpénzt vagy drachmát, ami van nálad. Vészhelyzet. Az az érzésem, sok embert kell még ellátnunk. Ezzel mindenki egyetértett. Nem volt olyan félisten, aki ne kapott volna valami sebet... leszámítva engem. - Gyerünk, srácok! - rikoltotta Travis Ellelop. - Hadd jusson Annabeth egy kis levegőhöz! Ki kell fosztanunk... azaz meg kell látogatnunk egy patikát! A félistenek visszavonultak a lakosztályba. Jaké Mason megfogta a vállamat, miközben elment mellettem. - Majd később beszélünk, de kézben tartom a dolgokat. Annabeth pajzsával mindent látunk. Az ellenség napkeltekor visz-szavonult, senki sem tudja, miért. Minden híd és alagút előtt őrt hagytunk. - Kösz, haver. - Ez természetes - bólintott. Bezárta maga mögött az ajtót, és bennünket a teraszon. Silena hűvös rongyot nyomott Annabeth homlokához. - Az egész az én hibám - mondta. - Dehogy! - tiltakozott Annabeth elhaló hangon. - Miért tehetnél róla?
- Semmi hasznomat nem vette a Tábor. Nem úgy, mint neked és Percynek - suttogta. - Ha jobb harcos lennék... Az ajka megremegett. Mióta Beckendorf meghalt, egyre rosz-szabb állapotba került, és ahányszor csak ránéztem, elöntött a düh barátom halála miatt. Silena arca mintha üvegből lett volna - attól féltem, bármikor összetörhet. Megfogadtam, ha megtalálom a kémet, aki miatt el kellett vesztenie a szerelmét, akkor rágócsontot csinálok az illetőből Mrs. O'Learynek. - Te nagyszerű táborlakó vagy! - mondtam Silenának. - Te vagy a legjobb pegazus-lovasunk! És jól kijössz mindenkivel. Hidd el nekem, aki Clarisse-szal kijön, az tud valamit. - Ez az! - nézett rám, mintha eszébe jutott volna valami. - Szükségünk van az Árész-csapatra. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni. - Várj, Silena! Lehet, hogy kijutsz a szigetről, de Clarisse nagyon keményfejű. Ha egyszer megharagszik... - Kérlek! Hadd szerezzek egy pegazust! Visszatalálok a Táborba. Hadd próbáljam meg! Annabethre néztem. Alig észrevehetően bólintott. Nekem nem tetszett az ötlet. Egyfelől nem hittem, hogy Silena sikerrel járhat. Viszont olyan rossz állapotban volt, hogy biztosan megsérül a harcban. Ha visszaküldjük a Táborba, talán eltereljük a figyelmét a bánatáról. - Rendben - álltam rá a dologra. - Ha valaki meg tudja győzni Clarisse-t, az te vagy. Silena megölelt, aztán mintha zavarba jött volna, elhúzódott. - Bocs - pillantott Annabethre. - Nagyon köszönöm, Percy! Nem foglak cserbenhagyni! Miután elment, letérdeltem Annabeth mellé, és megérintettem a homlokát. Még mindig forró volt. - Aranyos vagy, amikor aggódsz - suttogta. - Teljesen összehúzod a szemöldököd. - Nehogy azt hidd, hogy meghalhatsz, amíg jövök neked eggyel - mondtam. - Miért álltál a tőr útjába? - Te is ezt tetted volna a helyemben. Ebben igaza volt. Azt hiszem, ezt mindketten tudtuk. Mégis úgy éreztem, mintha valaki vasrúddal bökdösne a szívem. - Honnan tudtad? -Mit? Körbenéztem, hogy nem hallja-e valaki. Aztán a fülébe suttogtam: - Hogy hol van az Akhilleusz-pontom. Ha nem fogod fel azt a szúrást, halott vagyok. A távolba meredt. Leheletének szőlőillata volt, talán a nektártól. - Fogalmam sincs, Percy. Egyszerűen csak éreztem, hogy veszélyben vagy. Hol... hol van az a pont? Tudtam, hogy senkinek sem szabadna elmondanom, de úgy éreztem, Annabethszel kivételt tehetek. Senkiben sem bízhatok, ha már benne sem. - A hátam közepén - feleltem. Felemelte a kezét. - Hol? Itt? Megérintette a gerincemet, és bizsergés futott rajtam végig. Kezét ahhoz a ponthoz vezettem, ami a halandók világához köt. Mintha több ezer volt futott volna át a testemen. - Megmentetted az életemet. Kösz. Visszahúzta a kezét, de továbbra sem engedtem el. - Szóval tartozol nekem - mondta elhaló hangon. - Ez nem újdonság. Együtt néztük, ahogy a nap felkel a város felett. A forgalom ilyenkor már javában dübörögni szokott, de aznap nem dudáltak autók, és nem tolongtak emberek a járdákon. A távolban autóriasztó vijjogott. Harlem felett fekete füst bodorodott az égre. Azon gondolkoztam, vajon hány sütő maradt bekapcsolva, amikor Morpheusz álmot bocsátott a városra. Hány ember aludt el vacsorakészítés közben? Hamarosan újabb tüzek keletkeznek. Mindenki veszélyben van New Yorkban - több ezer halandó élete múlott rajtunk. - Azt kérdezted, Hermész miért volt mérges rám - szólalt meg Annabeth. - Most pihenj, és...
- Nem. Azt akarom, hogy tudd. Már régóta el szerettem volna mondani. - A fájdalomtól eltorzult az arca, amikor megmozdította a vállát. - Luké meglátogatott tavaly nyáron San Franciscóban. - Személyesen? - Úgy éreztem magam, mintha kupán vágtak volna egy kalapáccsal. - Meglátogatott a házatokban? - Még azelőtt, hogy elindultunk volna a Labirintusba, azelőtt, hogy... Hangja elcsuklott, de tudtam, mit akart mondani. Mielőtt Kro-nosszá változott volna. - Fehér zászlóval jött. Azt mondta, csak öt percet kér. Ijedtnek tűnt. Azt mondta, Kronosz fel akarja használni a világ leigázására. Azt mondta, megint el akar szökni, mint annak idején otthonról. Arra kért, tartsak vele. - De te nem bíztál meg benne, ugye? - Persze, hogy nem! Azt gondoltam, ez is csak egy trükk. Ráadásul... sok minden megváltozott azóta. Azt feleltem, hogy kizárt dolog. Dühbe gurult. Azt követelte, hogy akkor vívjak meg vele, mert ez az utolsó alkalom. Homloka megint gyöngyözni kezdett. A történet felidézése sok energiájába került. - Semmi baj - nyugtattam. - Próbálj meg pihenni! - Nem érted, Percy. Hermésznek igaza volt. Ha vele megyek, talán meggyőzhettem volna, vagy... vagy ott volt a tőröm. Luké fegyvertelen volt. Meg is... - ...ölhetted volna? Nem lett volna jó döntés. Összeszorította a szemét. - Luké azt mondta, Kronosz pallóként akarja használni őt. Ezt a szót használta. Kronosz fel fogja őt használni, hogy még hatalmasabb legyen. - Meg is tette. Azzal, hogy elfoglalta Luké testét. - De mi van, ha Kronosz számára ez csak átmeneti megoldás, és még ennél is hatalmasabbá akar válni? Én megállíthattam volna. Az egész háború az én hibám. Története hallatán úgy éreztem magam, mintha megint a Sztüxben lebegnék, és kezdenék feloldódni. Eszembe jutott, hogy Janus, a kétfejű kisisten figyelmeztette Annabetht, hogy meg kell hoznia egy sorsfordító döntést. Ez éppen azután történt, hogy meglátta Luke-ot. A Pán is valami hasonlót mondott: „fontos szerepet fogsz betölteni, de nem biztos, hogy ez lesz álmaid szerepe". A látomásról szerettem volna kérdezni, amit Hesztia bocsátott rám a Luke-kal és Tháliával töltött napjairól. Nyilvánvalóan összefügg a próféciával, csak még azt nem tudtam, hogyan. De mielőtt összeszedhettem volna a bátorságomat, a teraszajtón Connor Ellelop lépett ki. - Percy - nézett Annabethre, mintha nem akarná rossz hírekkel sokkolni a lányt. - Mrs. O'Leary visszatért Groverrel. Azt hiszem, beszélned kell vele.
Grover a nappaliban reggelizett. Harchoz volt öltözve. Pólóját fa-kéreggel és hajgumikkal páncélozta. Az övén bunkósbotja és pán-sípja lógott. A Démétér-csapat mindent felhozott, amit a konyhában talált, pizzától a jégkrémig, de Grovernek sajnos a bútorokra támadt gusztusa. Az egyik faragott szék ülőkéjének már elcsámcsogta a bélését, és most a karfa következett. - Mit művelsz? Nem vagyunk otthon, mindenre vigyáznunk kell! - Meeeek - mekegte szivacsdarabos képpel. - Tizenhatodik Lajos korabeli! Nem tudok neki ellenállni... És mindig megeszem a bútorokat, ha... - Ideges vagy? Azt tudom. Na, mi a helyzet? Egyik patájáról a másikra állt. - Hallottam, mi történt Annabethszel. Most már...? - Hamarosan jobban lesz. Pihen egy kicsit. Grover nagy levegőt vett. - Szerencsére. A város legtöbb természetszellemét mozgósítottam. Vagy legalábbis azokat, akik hallgattak rám. - Megvakarta a fejét. - Eddig nem is tudtam, hogy a makk ennyire kemény... A lényeg, hogy megtesszük, amit tudunk. Beszámolt a város felső részében tapasztalt utcai csatározásokról, ahová nem tudtunk elég félistent küldeni. Pokolkutyák jelentek meg a legváratlanabb helyeken. Árnyékutazással a vonalaink mögé jutottak. A driádoknak
és a szatíroknak kellett visszaverniük őket. Harlemben egy fiatal sárkány bukkant fel, rengeteg fa-nimfa életébe került, amíg végeztek vele. Miközben Grover beszélt, Thália lépett be két hadnagyával. Mogorván bólintott, kiment a teraszra Annabethhez, aztán visz-szajött. Megvárta, hogy Grover befejezze a jelentését. Egyre rosz-szabb részletek következtek. - Húsz szatírt vesztettünk az óriások elleni csatában a Washington Erődnél. - Grover hangja megremegett. A fivéreim felét. Végül a folyóistenek fojtották meg az óriásokat, de... Thália a vállára akasztotta az íját. - Percy, Kronosz hadai továbbra is gyülekeznek minden híd és alagút előtt. És nem Kronosz az egyetlen titán. Az egyik vadászom észrevett egy aranypáncélos, nagydarab alakot a Jersey felé eső parton, aki egy csapatot vezetett. Nem tudom, ki lehet, de olyan erőt sugároz, mint a titánok vagy az istenek. Az Othrys-hegyen látott arany titánra gondoltam, aki lángcsóvává változott. - Nagyszerű. Egyéb jó hír? Thália vállat vont. - Lezártuk a Manhattanbe vezető alagutakat. A legjobb csap-daállítóim gondoskodtak róla. Bár úgy tűnik, az ellenség napnyugtáig vár a támadással. Azt hiszem, Kronosznak... vagyis Luke-nak - javította ki magát - időre van szüksége, hogy regenerálódjon minden újabb csata előtt. Még nem szokott hozzá az új alakjához. Az is sok erejébe kerül, hogy a városban lelassítsa az időt. Grover bólintott. - Ez igaz, a szövetségesei éjjel erősebbek. De napnyugta után visszatérnek. Megpróbáltam tisztán gondolkozni. - Rendben. Van valami hír az istenekről? Thália a fejét rázta. - Biztos vagyok benne, hogy Artemisz istennő idejön, ahogy tud. Athéné nemkülönben. De Zeusz megparancsolta nekik, hogy maradjanak az oldalán. A legutóbbi hír szerint Tüphón lerombolta az Ohio völgyét. Délre eléri az Appalache-hegységet. - Vagyis legjobb esetben is csak két napunk maradt, amíg ideér - vontam le a következtetést. Jaké Mason megköszörülte a torkát. Olyan csöndesen állt ott, hogy meg is feledkeztem róla. - Percy, még valami... Kronosz úgy tűnt fel a Williamsburg-hídnál, mintha tudta volna, hogy ott leszel. A csapatait oda vezényelte, ahol a leggyengébbek voltunk. Amint felfejlődtünk, taktikát változtatott. A Lincolnalagutat, amit a legerősebb csapat, a Vadászok védtek, szinte nem is érintette. A leggyengébb pontjainkat támadta meg, mintha tudta volna. - Mintha valaki kiszivárogtatta volna - mondtam. - A kém. - Miféle kémről beszéltek? - csattant fel Thália. Beszéltem neki az adó-vevőnek használt ezüstmedálról, amit Kronosz mutatott. - Ez rossz hír. Nagyon rossz - felelte Thália. - Bárki lehet közülünk. Mind ott álltunk, amikor Percy kiadta a parancsokat - mondta Jake. - Mit tegyünk? - kérdezte Grover. - Kutassunk át minden félistent, amíg meg nem találjuk a sarlómedált? Mindannyian tőlem várták a döntést. Nem akartam, hogy lássák rajtam a kétségbeesést, még akkor sem, ha reménytelennek találtam a helyzetet. - Tovább harcolunk. Nem szabad, hogy elhatalmasodjon rajtunk ez a kém-mánia. Ha mindenkinek mindenki gyanús lesz, akkor szétesik a csapatunk. Nagyszerűek voltatok múlt éjjel! Nem is kívánhattam volna magamnak bátrabb sereget. Felváltva őrködünk. Mindenki pihenjen annyit, amennyit csak tud. Hosszú éjszaka előtt állunk. A félistenek egyetértően hümmögtek. Mindenki ment a dolgára. Ki aludni, ki enni, ki a fegyverét javítani. - Percy, ez rád is vonatkozik - mondta Thália. - Mi majd kézben tartjuk a dolgokat. Pihenj egy kicsit! Közös érdekünk, hogy a legjobb formádat hozd este. Nem ellenkeztem. Beestem a legközelebbi hálószoba baldachinos ágyába. Azt hittem, túl feszült vagyok az alváshoz, de egyből leragadt a szemem.
Álmomban Nico di Angelót láttam, egyedül állt Hádész kertjében. Éppen lyukat ásott Perszephoné virágoskertjébe, aminek a királyné bizonyára nagyon nem fog örülni. Egy kupa bort öntött a lyukba, aztán kántálni kezdett. - ízleljétek meg ismét, halottak! Fogadjátok el áldozatomat, és ébredjetek! Maria di Angelo, jelenj meg előttem! A gomolygó, fehér füstből emberi alak bontakozott ki, de nem Nico édesanyja volt. Egy olajbarna bőrű, fekete hajú lány jelent meg előtte a Vadászok ezüstös egyenruhájában. - Bianca! - ismerte fel Nico. - De én... Ne idézd meg az édesanyánkat, Nico! Ő az egyetlen szellem, akit tilos látnod! - Miért? Mit rejteget előlem az apám? Fájdalmat. Gyűlöletet. Egy átkot, ami visszanyúlik a Nagy Próféciáig. - Mire célzói? Tudnom kell! Az igazság csak fájdalmat okozna neked. Emlékezz vissza arra, amit mondtam! Hádész gyermekének haragot tartani végzetes hiba! - Tudom! De már megváltoztam, Bianca! Nem kell vigyáznod rám! Testvérem, te ezt nem értheted... Nico szétoszlatta kezével a füstöt, és Bianca eltűnt. - Maria di Angelo! Beszélj hozzám! - ismételte meg. A ködből kirajzolódott valami, de inkább helyszín volt, mint alak. A ködben Biancát és Nicót vettem észre, akik egy elegáns hotel előcsarnokában játszottak. Márványoszlopok között fo-gócskáztak. Az egyik közeli kanapén egy asszony ült. Fekete ruhát, kesztyűt és fátylas kalapot viselt, mint a negyvenes évek filmsztárjai. A mosolya Biancáéra hasonlított, a szeme Nicóé volt. Mellette egy nagydarab, olajbarna bőrű, csíkos öltönyös férfi ült. Döbbenten ismertem fel benne Hádészt. Miközben magyarázott, hevesen gesztikulált, mintha rá akarta volna valamire venni az asszonyt. - Kérlek, drágám, velem kell jönnöd az Alvilágba! Nem érdekel, mit szól hozzá Perszephoné! Csak ott tudlak megvédeni! - Nem lehet, kedvesem. Neveljem fel a gyermekeimet a Holtak Világában?! Kizárt dolog - válaszolt a nő olasz akcentussal. - Maria, hallgass meg! Az európai háború ellenem fordította az isteneket. És itt ez a prófécia is. A gyermekeim nincsenek többé biztonságban. Poszeidón és Zeusz belekényszerített egy megállapodásba. Egyikünknek sem lehet többé félvér gyermeke. - De ha már van! Itt van Nico és Bianca! Biztos, hogy... - Nem! A prófécia szerint valamelyikünk gyermeke tizenhat éves korában elpusztíthatja az Olimposzt. Zeusz megparancsolta, hogy a gyermekeimet vigyem a Félvér Táborba, ahol majd megkapják a szükséges kiképzést. Mintha nem tudnám, mit jelent ez valójában. Legjobb esetben is megfigyelés alá kerülnek, börtönbe zárják, és az apjuk ellen fordítják őket. De ha engem kérdezel, Zeusz biztosra fog menni, és egyik félisten gyermekem sem éri meg a tizenhatodik évét. Megtalálja a módját, hogyan szabaduljon meg tőlük, és én ezt nem akarom megvárni! - Certamente - mondta Maria. - Maradjunk együtt! Zeusz... un imbecile'. Csak csodálni tudtam a bátorságát. Hádész ijedten pislogott a mennyezet felé. - Maria, kérlek! Már mondtam, hogy Zeusztól a múlt hétig kaptam haladékot, hogy átadjam a gyermekeimet. A dühe hatalmas lesz, nem tudlak örökké rejtegetni benneteket előle. A gyermekek mellett a te életed is veszélyben van. * Hát persze... Zeusz egy hülye (olasz). Maria ismét elmosolyodott. Hátborzongatóan hasonlított a lányára. - Te egy isten vagy, drágám. Majd megvédesz bennünket. De a gyermekeimet nem viszem az Alvilágba.
Hádész a kezét tördelte. - Van egy másik lehetőség is. Tudok egy helyet a sivatagban, ahol áll az idő. A saját biztonságuk érdekében elküldhetem oda a gyermekeket, hogy valamikor majd újra együtt lehessünk. Neked pedig építtetek egy arany palotát a Sztüx partján. Maria di Angelo lágyan felkacagott. - Igazán kedves vagy és nagylelkű, szerelmem. Ha a többi isten is olyannak látna téged, amilyennek én, nem tartanának tőled. De Nicónak és Biancának anyára van szüksége. Különben is, még csak gyerekek, az istenek biztos nem fogják bántani őket. - Te nem ismered a családomat - mondta Hádész. - Kérlek, Maria, maradj velem! Maria Hádész ajkaira tette az ujját. - Nem fogsz elveszíteni. Várj meg, amíg felszaladok a retikülö-mért. Vigyázz a gyerekekre! Megcsókolta a Halottak Urát, és felállt. Hádész figyelte, ahogy felmegy a lépcsőn. Mintha a nő minden egyes lépése, amivel távolabb kerül tőle, fájdalmat jelentene számára. A következő pillanatban Hádész felkapta a fejét. A gyerekek abbahagyták a játékot, mintha ők is megérezték volna valamit. - Ne! - De még az ő isteni ereje sem tudta megakadályozni a bekövetkezendőt. Mielőtt az épület felrobbant volna, csak arra maradt ideje, hogy fekete energiafalat vonjon a gyerekek köré. A robbanás ereje szétfújta a ködképet. Amikor újra összeállt, Hádész a romok között térdelt. Maria di Angelo élettelen testét tartotta a karjában. A törmelékek lángoltak. Az égen villám cikázott, és mennydörgés hallatszott. A kis Nico és a kis Bianca értetlenül bámulta anyjuk holttestét. Hátuk mögött megjelent Alekto, a fúria, és csattogtatni kezdte bőrszárnyát. A gyerekek mintha észre sem vették volna. - Zeusz! - rázta az öklét az ég felé Hádész. - Ezért még megfizetsz! Visszahozom őt a halálból! - Uram, ezt nem teheted! - károgott Alekto. - Mindenkinek tiszteletben kell tartania a halál törvényeit. Hádész teste dühtől izzott. Attól féltem, a gyermekei előtt ölti magára isteni alakját, és ezzel elpusztítja őket. De az utolsó pillanatban sikerült uralkodnia magán. - Fogd őket! - csuklott el Hádész hangja. - A Léthe vizében mosd ki az emlékeiket, és vidd őket a Lótusz Hotelbe, Zeusz ott már nem tehet bennük kárt! - Ahogy kívánja, uram! Mi legyen az asszony testével? - Vidd őt is - mondta Hádész keserűen. - Részesítsd az ősi szertartásban! Alekto a gyerekekkel és Maria testével eltűnt a sötétben, és magára hagyta Hádészt a romok közt. - Figyelmeztettelek - hallatszott egy új hang. Hádész megfordult. A kanapé füstölgő maradványai mellett egy színes ruhás lány állt. Rövid fekete haja volt, és szomorú szeme. Tizenkettőnél egy nappal sem lehetett több. Nem tudtam, ki ő, de valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. - Még ide merészeled tolni a képed! - mordult rá Hádész. -Egy csettintéssel megsemmisíthetlek! - Azt te csak hiszed - vágott vissza a lány. - Delphi ereje megvéd. Borzongva jöttem rá, hogy Delphi Orákulumát látom magam előtt fiatalon... és élve. Élőben látni ijesztőbb volt, mint múmiaként. - Megölted a szerelmem! - mennydörögte az isten. - A te próféciád vezetett ide! A lány rezzenéstelen arccal hajolt fölé. - Zeusz rendelte el a robbantást, hogy megsemmisítse a gyerekeidet, mert szembeszegültél az akaratával. Nekem semmi közöm nincs ehhez. Én figyelmeztettelek, hogy rejtsd el őket hamarabb. - Nem tudtam! Maria nem engedte! Különben is ártatlanok voltak. - Elég, hogy a te gyerekeid. Az már önmagában is veszélyt jelent. Eldughatod őket a Lótusz Hotelbe, de azzal csak elodázod a problémát. Nico és Bianca nem térhet vissza a világba tizenhat éves koráig.
- És mindez a te híres Nagy Próféciád miatt! Akaratom ellenére megfogadtattad velem, hogy nem lehet több félvér gyermekem! Most itt állok kifosztva! - Én csak látom a jövőt, megváltoztatni nem tudom. Az isten szemében fekete tűz lobbant. Tudtam, most valami szörnyűség következik. Kiáltani akartam a lánynak, hogy bújjon el, hogy meneküljön. - Nos, Orákulum, halld hát Hádész szavait! - morogta. - Lehet, hogy Mariát nem hozhatom vissza, és lehet, hogy nem végezhetek veled. De a lelked még mindig halandó, és megátkozhatlak. A lány szeme elkerekedett a rémülettől. - Nem teheted... - Megesküszöm, hogy amíg a gyermekeim számkivetettek maradnak, és amíg nyögnöm kell a Nagy Próféciád súlyát, Delphi Szelleme másik testbe nem költözhet! Soha nem nyugodhatsz majd békében. Senki sem veheti át a helyed. A tested elszáradhat és meghalhat, de az Orákulum lelke nem szabadul ki belőle. Addig motyoghatod a keserű próféciáid, amíg el nem porladsz. Az Orákulum veled együtt pusztul! A lány felsikoltott, és a ködös kép foszlányokra robbant. Nico térdre rogyott Perszephoné kertjében, arca fehér volt a rémülettől. Előtte az igazi Hádész tornyosult fekete köpönyegben, és összehúzott szemöldökkel bámult a fiára. - Most mit akarsz csinálni? - kérdezte tőle Nico. Fekete robbanás töltötte be az álmomat, aztán a helyszín változott. Rachel Elisabeth Dare egy vakítóan fehér, homokos tengerparton állt. Fürdőruhája fölött hasánál megkötött pólót viselt. Arca és válla piros volt a naptól. Letérdelt, és ujjával írni kezdett a hullámoktól nyaldosott homokba. Megpróbáltam elolvasni. Amíg rá nem jöttem, hogy ógörögül ír, azt hittem, súlyosbodott a diszlexiám. Nem akartam hinni a szememnek. Az álom bizonyára téved. Rachel néhány szó után abbahagyta, és felsóhajtott. - Mi a fene ez? Tudtam görögül, de mielőtt a hullám elmosta volna, csak egy szót sikerült elolvasnom: n £ p CT £ V c,. A nevem volt az: Perszeusz. Rachel hirtelen felállt, és hátrálni kezdett a hullámoktól. - Isteneim! Ez azt jelenti. Megfordult, és sarkával a homokot rugdosva elrohant a család villája felé. Zihálva feldübörgött a terasz lépcsőjén. Apja felnézett a Wall Street Journalból. - Apa - sietett hozzá Rachel -, vissza kell mennünk! Az apja szája megrándult, mintha elfelejtette volna, hogyan kell mosolyogni. - Vissza? De hát csak most jöttünk. - Gondok vannak New Yorkban. Percy bajba került. - Felhívott? - Nem... nem egészen. De tudom. Biztosan érzem. Mr. Dare összehajtotta az újságját. - Édesanyád és én régóta vártunk már erre a nyaralásra. - Dehogy vártátok! Egyikőtök jobban utálja a tengert, mint a másik! Csak túl makacsok vagytok beismerni. - Ide hallgass, Rachel...! - Higgyétek el, hogy valami baj van New Yorkban! Az egész város... nem tudom pontosan, de mintha ostrom alatt lenne. Az apja felsóhajtott. - Ha így állna a helyzet, biztosan bemondták volna a hírekben. - Nem - ellenkezett Rachel. - Ez másfajta támadás. Felhívott New Yorkból valaki, mióta elutaztunk? Az apja a homlokát ráncolta.
- Nem... de hétvége van. Ráadásul nyár közepe. - A te mobilod folyton csörög. Ismerd be, hogy ez furcsa egy kicsit... - Nem mehetünk el csak úgy. Sok pénzt öltünk ebbe az utazásba. - Figyelj - folytatta Rachel. - Apa... Percynek szüksége van rám, el kell juttatnom számára egy üzenetet. Élethalál kérdése. - Milyen üzenetet? Miről beszélsz? - Titok. - Akkor nem engedlek el. Rachel behunyta a szemét, mintha bátorságot gyűjtene valamihez. - Apa... ha elengedsz, hajlandó vagyok alkut kötni. Mr. Dare előrehajolt a székében. Ha valamihez, az üzletekhez értett. - Hallgatlak. - A Clarion Hölgyakadémiáról van szó. Beiratkozom ősszel. Nem fogok nyafogni. De engedj vissza New Yorkba most rögtön! Az apja gondolkozott egy darabig. Aztán kinyitotta a mobilját, és felhívott valakit. - Douglas? Készítsd elő a helikoptert! New Yorkba megyünk. Igen... most rögtön. Rachel átölelte az apját. Mr. Dare meglepett arcot vágott, mintha nem lenne hozzászokva, hogy a lánya megölelje. - Mindent jóváteszek, apa! Az apja hidegen mosolygott. Úgy nézett rá, mintha nem is a lányát látná, csak az ifjú hölgyet, akit majd a Clarion Hölgyakadémián faragnak belőle. - Ajánlom is, Rachel! - értett egyet. A kép homályosodni kezdett. - Rachel, ne! - motyogtam álmomban. Még mindig forgolódtam, amikor Thália felébresztett. - Percy, ébresztő! Lassan esteledik. És látogatóink érkeznek... Kábán felültem. Az ágy túlságosan kényelmes volt, és utáltam napközben aludni. - Látogatóink? - kérdeztem. Thália komoran bólintott. - Egy titán közeledik fehér zászlóval. Üzenetet hoz Kronosztól.
13. Ajándék egy titántól
zászlót már messziről látni lehetett. Akkora volt, mint egy focipálya, és egy tíz méter magas, A fehér világoskék bőrű, jegesszürke hajú óriás lobogtatta. - Egy hüperbóreai - ismerte fel Thália. - Az északi óriások egyike. Rossz jel, hogy ők is Kronosz oldalára álltak. Általában békés természetűek. - Találkoztál már velük? - Ühüm. Egy egész kolónia lakik belőlük Albertában. Eszedbe ne jusson kiállni velük hógolyózni. Amikor az óriás közelebb ért, észrevettük, hogy három emberméretű kísérő érkezik vele. Egy páncélos félvér, egy fekete ruhás empusza lángoló hajjal és egy magas, szmokingos fickó. Az empusza és a szmokingos ürge
egymás kezét fogta. Úgy néztek ki, mint egy Broadway-előadásra tartó szerelmespár. Leszámítva persze a lángoló hajat és a tépőfogakat. A csoport kényelmesen lépkedett a Heckscher-játszótér felé. A hinták és a labdapályák üresen tátongtak. Csak az Umpire Rock szökőkútja csobogott. Groverre néztem. - Az a szmokingos egy titán? Idegesen bólintott. - Inkább egy bűvészre hasonlít. Utálom a bűvészeket. Általában nyúl is van náluk. Groverre meredtem. - Te félsz a nyulaktól?! - Meee! Nagyon gonoszak tudnak lenni. Ellopják a védtelen szatírok zellerét! Thália köhintett egyet. - Most mi van?! - kérte ki magának Grover. - A nyúlfóbiádra még később visszatérünk. Most fogadnunk kell a vendégeket! - mondtam. A szmokingos úr előrelépett. Több mint kétméteres magasságával nagyobb volt, mint egy átlagos férfi. Fekete haját lófarokba kötötte, fekete, kerek szemüveget viselt. De ami legjobban meglepett, az az arcbőre volt. Karcolások borították, mintha megtámadta volna valami apró állat - mondjuk egy nagyon-nagyon dühös hörcsög. - Percy Jackson - kezdte selymes hangon -, micsoda megtiszteltetés! Empusza barátnője felém fújt. Talán hallotta hírét, hogyan tettem el láb alól tavaly nyáron két nővérét. - Drágám - szólította meg a szmokingos -, miért nem ülsz le egy kicsit oda? Az empusza elengedte a férfi kezét, és elvonult egy pad felé a parkban. Most a szmokingos mögött álló fegyveres félistent vettem szemügyre. Új sisakjában alig ismertem rá hátbaszúrós barátomra, Ethan Nakamurára. A tőlem kapott máriásnak köszönhetően az orra egy rohadt paradicsomra hasonlított. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett. - Hé, Ethan! Tetszik az új orrod! Ethan szúrósan nézett rám. - Ne húzzuk az időt! - nyújtott kezet a szmokingos. - Prométheusz vagyok. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem kezet rázni. - A tűzlopó ürge? Akit egy sziklához kötöttek, hogy keselyű falja fel a máját? Prométheusz arca megrándult. Ujjával megérintette a karcolásokat. - Ne is említsd a keselyűt, kérlek! De igen, tényleg én loptam el a tüzet, hogy az őseidnek ajándékozzam. A jószívű Zeusz ezt azzal hálálta meg, hogy egy sziklához kötözve örök szenvedésre ítélt. -De... - Hogyan szabadultam meg? Eónokkal ezelőtt Héraklész szabadított ki. Szóval kedvelem a hősöket. Némelyikük egészen civilizált. - Kivéve a kísérőjét... - jegyeztem meg. Ethanre néztem, de Prométheusz azt hitte, az empuszára gondoltam. - Ó, a szörnyek nem is olyan rossz társaság! A lényeg, hogy tele legyen a bendőjük. Most pedig, Percy Jackson, mi lenne, ha leülnénk tárgyalni? Egy piknikasztalra mutatott, és letelepedtünk mellé. Thália és Grover a hátam mögött állt. A kék óriás letámasztotta a zászlót egy fához, és önfeledten játszani kezdett. A játszótéren először a mászókát próbálta ki. Akkor sem gurult dühbe, amikor az összetört alatta. Csak a homlokát ráncolta: „O-Ó." Ezután a szökőkútba lépett, és kettétörte a tányérját. „O-Ó." A víz megfagyott, ahol a lábához ért. Az övéről nagy plüssállatok lógtak - amilyeneket a céllövöldében hárompálcikásoknak neveznek. Az óriás Tysonra emlékeztetett. Elszomorított, hogy talán majd harcolnom kell ellene. Prométheusz előredőlt, és összefűzte ujjait. Komolynak látszott, kedvesnek és bölcsnek. - Percy, a helyzeted nem túlságosan rózsás. Tudod, hogy egy újabb támadásnak már nem tudnál ellenállni.
- Majd elválik - mondtam. Prométheusz fájdalmas arcot vágott, mintha a szívén viselné a sorsomat. - Percy, én vagyok az „előrelátás" titánja. Tudom, mi fog történni. - És a ravasz tanácsok istene is - egészítette ki Grover, a hangsúlyt a ravaszra helyezve. Prométheusz vállat vont. - Nem tagadom, szatír. De az elmúlt háborúban az istenek oldalán álltam. Megmondtam Kronosznak, hogy nem lesz elég ereje, és veszíteni fog. így is lett. Ebből is láthatod, hogy én mindig a győztes oldalra állok, és most Kronoszt támogatom. - Mert Zeusz egykor a sziklához láncolta - találgattam. - Részben igen. Nem tagadom, bosszú is vezérel. De nem ez az egyetlen ok, amiért Kronoszt támogatom. Ez a legbölcsebb választás. Azért jöttem, mert remélem, hogy hallgatni fogsz a józan érvekre. Az ujjával térképet rajzolt az asztalra. Érintése nyomán aranyvonalak jelentek meg a kőlapon. - Ez Manhattan, és ezek itt a csapataink: itt, itt és itt. Tudjuk, mennyien vagytok. Mi hússzor annyian. - A kémük ellátja magukat információval - vetettem oda. Prométheusz bocsánatkérőn mosolygott. - Mindegy, a lényeg az, hogy egyre többen leszünk. Kronosz ma éjjel támadni fog. Túlerőben leszünk. Bármilyen bátran küzd-jetek is, Manhattant nem tudjátok tartani. Visszaszorítunk benneteket az Empire State Buildinghez. Ott aztán elpusztítunk mindenkit. Látom előre. Ez fog történni. Eszembe jutott Rachel rajza, amit álmomban láttam, az Empire State Building előtt gyülekező seregről. Fülemben visszhangzottak a fiatal Orákulum szavai: „Én csak előre látom a jövőt. Megváltoztatni nem tudom." Prométheusz olyan magabiztosan beszélt, hogy nehéz volt nem hinni neki. - Nem hagyom, hogy így történjen - jelentettem ki határozottan. Prométheusz lepöckölt egy szöszt a gallérjáról. - Értettem, Percy. Te újra akarod játszani a trójai csatát. A történelem mindig ismétli önmagát. Eseményei idővel visszatérnek, mint a szörnyek. Egy hatalmas ostrom. Csak most ti vagytok a védők. Ti vagytok a trójaiak. És tudod, mi történt a trójaiakkal, nem? - Szóval be akarnak préselni az Empire State Building liftjébe egy falovat? Arra befizetek! - feleltem. Prométheusz elmosolyodott. - Tróját porig rombolták. Ne akard, hogy itt is ugyanez történjen. Add meg magad, és New York megmenekül. A katonáid amnesztiát kapnak. A személyes biztonságodért én magam felelek. Add át Kronosznak az Olimposzt! Kit érdekel!? Tüphón úgyis elpusztítja az isteneket. - Rendben - mondtam -, azt akarja, hogy higgyem el, hogy Kronosz megkíméli a várost? - Igen, csak Olimposzt akarja. Az istenek ereje a székhelyükhöz kötődik. Láttad, mi történt Poszeidónnal, miután a víz alatti palotáját megtámadták. - Az arcom megrándult, amikor eszembe jutott, milyen öregnek és rokkantnak látszott az apám. - Igen, bizonyára nem lehetett könnyű neked. Ha Kronosz elpusztítja az Olimposzt, az istenek ereje a múlté lesz. Elgyengülnek, és gyerekjáték lesz legyőzni őket. Kronosz addig akarja elpusztítani az Olimposzt, amíg az istenek nyugaton Tüphónnal vannak elfoglalva. így sokkal egyszerűbb. Holnapután Tüphón New Yorkba ér, és akkor már semmi esélyetek nem lesz. Az istenek és az Olimposz akkor is elpusztulnak, csak sokkal csúnyább véget érnek. Ti és a város rosszabbul jártok. Akár így, akár úgy, de a titánok kerülnek hatalomra. Thália az asztalra csapott az öklével. - Én Artemiszt szolgálom! A Vadászok az utolsó leheletükig harcolni fognak. Percy, ugye nem hiszel ennek a pojácának?! Azt hittem, Prométheusz nyomban elpusztítja, de csak elmosolyodott. - Értékelem a bátorságodat, Thália Grace. Thália arca megkeményedett. - Ez az anyám családi neve. Én nem használom.
- Ahogy parancsolod - mondta Prométheusz könnyedén, de biztos voltam benne, hogy Prométheusz megjegyzése érzékenyen érintette a lányt. Én sem tudtam, hogy Tháliának másik neve is van. Ettől valahogy hétköznapibbnak tűnt. Kevésbé titokzatosnak és erősnek. - És így sajnos az én ellenségeimmé is kell válnotok - fejezte be a titán. - Pedig én világéletemben az emberiség segítője voltam. - Ez egy talicska minotaurosztrágya! - vágott vissza Thália. -Amikor az emberiség először mutatott be áldozatot az isteneknek, átverte őket, hogy a nagyobb részt maga kapja! Csak azért lopta el számukra a tüzet, hogy bosszantsa az isteneket, és nem azért, mert annyira szívén viselte volna a sorsukat. Prométheusz a fejét rázta. - Te nem értesz semmit. Én tettelek olyanná benneteket, amilyenek vagytok. - A kezében megjelenő, mocorgó agyagdarabból egy embert gyúrt. Az agyagfigura vakon botorkálni kezdett az asztalon, amíg fel nem bukott Prométheusz ujjában. - Keletkezése óta suttogok az emberiség fülébe. Én adtam nektek a kíváncsiságot, a felfedezés vágyát és a találékonyságot. Segíts, hogy megmenthesselek benneteket, Percy, és újabb ajándékot adok az emberiségnek. Egy új ajándékot, amivel legalább olyan messzire juttok majd, mint hajdan a tűzzel tettétek! Az istenek uralma alatt ne is álmodjatok ekkora fejlődésről! Sohasem engednék meg nektek. De az én ajándékommal új aranykor vár rátok! Vagy... - Kezét ökölbe szorítva palacsintává lapította az agyagembert. A kék óriás meglepődött: „O-Ó." Az empusza felénk vicsorgott a padról. - Percy, te is tudod, hogy a titánok és a leszármazottaik nem olyan rosszak, mint mondják - folytatta Prométheusz. - Kalüp-szóval is találkoztál. Elpirultam. - Az egészen más. - Ugyan miben különbözik? Ő is ugyanolyan ártatlan volt, mint én, mégis örökre száműzték. Nem volt más bűne, csak az, hogy Atlasz lánya. Mi nem vagyunk az ellenségeitek. Ne hagyd, hogy a legrosszabb bekövetkezzen! - könyörgött. - Békét kínálunk nektek. Ethan Nakamurára néztem. - Képzelem, mennyire utálhatod ezt hallgatni... - Nem tudom, mire célzói. - Ha elfogadjuk az ajánlatot, lőttek a bosszúdnak. Nem ölhetsz meg bennünket. Mert ezt tervezed, nem? Ép szeme felizzott. - Nem kérek mást, csak tiszteletet, Jackson. Az istenek ebben soha sem részesítettek. Azt akartad, hogy menjek veled a hülye Táborotokba, és a Hermész-bungalóban nyomorogjak, mint valami selejt, ami senkinek sem kell. Úgy beszélt, mint Luké, amikor a Tábor erdejében megpróbált megölni. A karom még most is sajgott, ha eszembe jutott az Alvilági Skorpió csípése. - Az anyád a bosszú istennője - mondtam Ethannek. - Mit tiszteljünk rajta? - Anyám az egyensúlyért felel. Amikor az emberek túlságosan elbizakodottakká válnak, letöri a szarvukat. - Ezért vette el a bal szemed világát? - Ez volt az ár - morogta. - Cserébe megígérte, hogy egyszer majd én leszek az, aki az egyensúlyra felügyel. Én fogom megtanítani az olimposziakat arra, hogy tiszteljék a kisisteneket. Egy szem igazán nem nagy ár ezért. - Milyen jó anya... - fintorogtam. - Legalább tartja a szavát, nem úgy, mint az olimposziak. Ő mindig kiegyenlíti a számlát, akár jó, akár rossz. - Na, persze! Megkíméltem az életed, és ezt te úgy háláltad meg, hogy segítettél Kronosz feltámasztásában! Ezt nevezem tisztességnek! Ethan a kardjához kapott, de Prométheusz leintette.
- Most nem. Követségben járunk - mondta a titán. Prométheusz úgy nézett rám, mintha megpróbálná megérteni dühömet. Aztán bólintott, mintha olvasni tudna a fejemben. - Zavar, ami Luke-kal történt - állapította meg. - Hesztia nem fedte fel előtted az egész történetet. Talán, ha megismernéd... A Titán előrenyúlt. Thália felkiáltott, de Prométheusz addigra már megérintette ujjával a homlokom.
A következő pillanatban May Castellan nappalijában találtam magam. A kandallópárkányon égő gyertyák fényét megsokszorozták a falakra akasztott tükrök. A konyhaajtón át Tháliát láttam. Egy széken ült, miközben Ms. Castellan a lány sebesült lábát kötözte. A hétéves Annabeth mellettük heverészett, és a babzsákból készült medúzával játszott. Hermész és Luké a nappaliban állt. Az isten arca egészen képlékenynek tűnt a gyertyafényben, mintha még nem döntötte volna el, milyen formát öltsön. Tengerészkék melegítőben volt és Reebok cipőben. - Miért jöttél? - kérdezte a fiú. A válla feszült volt, mintha bunyózni készülne. - Annyi évig hiába imádkoztam, hogy jelenj meg, válaszra sem méltattál! Itt hagytál vele. - Úgy bökött a konyha felé, mintha látni sem akarná az anyját, és még a nevét is nehezére esne kimondani. - Luké, tisztelned kell őt - figyelmeztette Hermész. - Megtett minden tőle telhetőt. Ami pedig engem illet, nem jöhettem el hozzád. Az istenek gyermekeinek saját maguknak kell megtalálni az útjukat. - Szóval minden az én érdekemben történt. Ezért kellett az utcán felnőnöm, szörnyekkel küzdenem, és gondoskodnom magamról. - Te az én fiam vagy. Tudtam, hogy képes vagy rá. Amikor én kicsi voltam, kimásztam a bölcsőmből, és saját magam... - De én nem vagyok isten! Ha legalább egyszer szóltál volna hozzám, vagy segítettél volna, amikor - vett egy remegő lélegzetet Luké, és lehalkította a hangját, hogy ne hallatsszon ki a konyhába - rájött a roham, és miközben a vállamnál fogva rázott, őrültségeket zagyvált össze a sorsomról! Amikor bezárkóztam a szekrénybe, mert reméltem, hogy ott nem talál meg azokkal a... lángoló szemekkel. Érdekelt téged valaha is, hogy félek? Tudtad egyáltalán, hogy végül megszöktem? A konyhában Ms. Castellannak be sem állt a szája. Miközben Kool-Aidet öntött Tháliának és Annabethnek, Luké kiskoráról mesélt. Thália idegesen vakargatta bekötözött lábát. Annabeth benézett a nappaliba, és egy odakozmált sutit mutatott Luke-nak: „Mehetünk már?" - Luké, hidd el, hogy a szívemen viseltem a sorsod! - mondta lassan Hermész. - De az istenek nem avatkozhatnak közvetlenül a halandók ügyeibe. Ez az egyik Ősi Törvény. Különösen akkor nem, ha a sorsod... A hangja elcsuklott. A gyertyák lángjaiba nézett, mintha valami rossz dologra emlékezne. - Mi van a sorsommal? - kérdezte Luke. - Nem lett volna szabad visszajönnöd. Ezzel csak fájdalmat okoztál mindkettőtöknek. Ami azt illeti, kinőttél már abból a korból, hogy céltalanul lézengj a világban. Szóltam Kheirónnak, hogy küldjön érted egy szatírt, aki elvisz a Félvér Táborba. - Kösz, de megvagyunk a segítséged nélkül is - morogta Luke. - Most pedig mondd el, mit tudsz a sorsomról! Hermész Reebokjának szárnyai nyugtalanul verdesni kezdtek. Úgy nézett a fiára, mintha emlékezetébe akarná vésni az arcát. A szívemet hideg marok szorította meg. Hermész tudta, mire céloz May Castellan. Az arcáról leolvastam, hogy tudja. Hermész tudta, mi fog történni Luke-kal, tudta, hogyan változik majd gonosszá. - Fiam, én az utazók és az utasok istene vagyok, ha valamit tudok, az az, hogy a saját utad kell járnod, még akkor is, ha megszakad tőle a szívem. - Te nem szeretsz engem.
- Hidd el, hogy... szeretlek. Menj el a Táborba! Hamarosan kapsz egy küldetést is! Talán legyőzöd a Hidrát, és ellopod a Hesz-peridák almáit. Nagy hőssé válhatsz, mielőtt... - Mielőtt? - remegett Luke hangja. - Mit látott anyám, amitől ilyen állapotba került? Mi fog velem történni? Ha szeretsz, elárulod! Hermész vonásai megfeszültek. - Nem tehetem. - Akkor nem is érdekellek! - kiáltotta Luke. A konyhában hirtelen abbamaradt a beszélgetés. - Luke? Te kiabáltál? Jól vagy, fiam? - kérdezte May Castellan. Luke elfordult, hogy elrejtse az arcát. De én észrevettem rajta a könnycseppeket. - Nagyszerűen. Most már új családom van. Nincs szükségem rátok! - Az apád vagyok - erősködött Hermész. - Az apának az a dolga, hogy a fia mellett legyen. Eddig nem is találkoztam veled! Thália, Annabeth, indulás! - Fiam, maradj! Kész a vacsorád! - kiáltott utána May Castellan. Luke kiviharzott az ajtón, Thália és Annabeth követte. May Castellan utána akart menni, de Hermész megállította. Miután az ajtó becsapódott, May Hermész karjaiba zuhant, és rángatózni kezdett. Zölden égő szeme tágra nyílt, és kétségbeesetten markolta Hermész vállát. - A fiam - zörögte, mint egy száraz falevél - veszélyben van! Szörnyű sors vár rá! - Tudom, kedvesem - mondta szomorúan Hermész. - Hidd el, sajnos tudom.
A kép kifakult. Prométheusz elhúzta a kezét a homlokomtól. - Percy... mi, mi történt veled? - kérdezte Thália. Akkor vettem észre, hogy verítékben úszom. Prométheusz együtt érzően bólintott. - Aranyos, nem? Az istenek tudták, hogy bekövetkezik. Mégsem tettek semmit, még a saját fiukért sem. Mennyi ideig tartott nekik elárulni a te próféciádat, Percy Jackson? Nem gondolod, hogy a te apád is tisztában volt vele, mi vár rád? Nem tudtam válaszolni a döbbenettől. - Peeercy - mekegte Grover. - Csak játszik a tudatoddal. Azt akarja, hogy dühös legyél. Mivel Grover tudta, mit érzek, azt is sejtette, hogy Prométheusz elérte célját. - Tényleg a barátodat, Luke-ot hibáztatod? - kérdezte a titán. - Azt akarod, hogy a sors kezében légy? Kronosznak ennél sokkal jobb ajánlata van számodra. Ökölbe szorult a kezem. Nem tetszett, amit láttam, de Kro-noszt sokkal jobban utáltam. - A következő az ajánlatom. Kronosz fújjon visszavonulót, hagyja el Luké testét, és sürgősen térjen vissza a Tartaroszba! Akkor talán megússza, hogy végezzek vele. Az empusza rám vicsorgott. Hajában fellobogtak a lángok. De Prométheusz csak felsóhajtott. - Amíg meg nem gondolod magad, lenne egy ajándékom a számodra. Az asztalon egy görög váza jelent meg. Egy méter magas és harminc centi széles lehetett. Fekete-fehér, geometrikus minta díszítette. A tetejét bőr fedte. Grover felnyüszített, amikor meglátta. Thália levegő után kapkodott. - Ez csak nem... - Csak de - mondta Prométheusz. - Úgy látom, felismertétek. Furcsa félelem járt át a váza láttán, de fogalmam sem volt, miért.
- A sógornőmé, Pandóráé volt - magyarázta Prométheusz. Gombóc nőtt a torkomban. - Úgy érti, hogy ez Pandóra szelencéje? Prométheusz megrázta a fejét. - Nem tudom, hogy ez az egész szelence-marhaság mikor kezdődött! Ez sohasem volt szelence. Ez egy pithos. Egy tároló hombár. Azt hiszem, a kupak új rajta, de a többi eredeti. Bizony, ő nyitotta ki a hombárt, amely azokat a démonokat tartalmazta, amik máig megkeserítik az emberiség életét - a félelmet, a halált, az éhséget és a betegségeket. - Engem kifelejtettél - dorombolta az empusza. - Valóban. Az első empuszát is Pandóra szabadította a világra. De az a legérdekesebb ebben a történetben, hogy Pandórára kentek mindent. Meg is büntették a kíváncsiságáért. Az istenek meg akarták tanítani az emberiségnek, hogy a kíváncsiság bűn. Hogy kérdezni sem szabad. Azt kell tenniük, amit mondanak nekik. Az az igazság, Percy, hogy ez a hombár egy csapda volt, amit Zeusz állított az istenekkel karöltve. így akartak bosszút állni rajtam és a családomon, szegény Ephiméteuszon és a hitvesén, Pandórán. Az istenek tudták, hogy ki fogja nyitni. Meg akarták büntetni velem együtt az egész emberiséget. Eszembe jutott az álmom Hádészról és Maria di Angelóról. Zeusz az egész hotelt felrobbantotta, hogy két félistengyereket eltegyen láb alól - mindezt azért, hogy a saját bőrét mentse, mert berezelt a Prófécia miatt. Megölt egy ártatlan asszonyt, és bizonyára egy álmatlan éjszakája sem volt emiatt. Nem mintha Hádész sokkal különb lett volna nála. Ahhoz gyenge volt, hogy Zeuszon álljon bosszút, ezért megátkozta az Orákulumot, szörnyű sorsra ítélve egy fiatal lányt. Aztán ott volt Hermész... miért hagyta magára Luke-ot? Miért nem figyelmeztette a fiát, vagy fordított több időt a nevelésére, hogy soha ne választhassa a rossz utat? Lehet, hogy Prométheusz csak játszik a tudatommal. Mi van, ha igaza van? - kérdezte a másik felem. Mi van, ha az istenek semmivel sem jobbak a titánoknál? Prométheusz megkopogtatta a hombár fedelét. - Csak egy szellem maradt a hombárban, miután Pandóra kinyitotta. - A remény - feleltem. Prométheusz elégedetten nézett rám. - Nagyon jó, Percy! Elpis, a Remény istennője. Ő nem hagyta magára az emberiséget. A remény nem távozott engedély nélkül. Csak egy halandó gyermek szabadíthatja ki. A titán áttolta a hombárt az asztalon. - Neked adom emlékeztetőül, hogy ne felejtsd el, milyenek is az istenek. Tartsd meg Elpist, ha akarod. De ha belefáradtál már a sok pusztításba és értelmetlen szenvedésbe, akár ki is nyithatod a hombárt. Engedd el Elpist, add fel a Reményt, és akkor tudni fogom, hogy megadtad magad. ígérem, Kronosz kegyes lesz. Megkíméli a túlélőket. A hombárra néztem, és rossz érzés fogott el. Biztosan Pandóra is ADHD-s lehet, mint én. Nem bírtam ki, hogy ne piszkáljam a dolgokat. Nem szerettem a kísértéseket. Mi van, ha ez a választás? Hogy kinyitom-e a hombárt, vagy sem? - Kösz, nem kérem - morogtam. Késő. Az ajándékozás megtörtént. Nem vehetem vissza. Felállt, és megvárta, hogy az empusza odamenjen hozzá, és belekaroljon. - Morrain! - kiáltott az óriásnak a Titán. - Mehetünk! Hozd a zászlót! - O-Ó! - mondta az óriás. - így vagy úgy - búcsúzott a titán -, de hamarosan találkozunk! Ethan Nakamura egy utolsó gyűlölködő pillantást vetett felém. Aztán a küldöttség elindult a Central Parkon át vezető úton, mintha csak vasárnap délutáni, rendszeres sétájukat végeznék.
14. Szárnyas malac
visszatértünk a Pláza Hotelbe, Thália félrevont: - Mit mutatott neked Prométheusz? Vonakodva bár, A mikor de elmondtam neki a látomásomat. Thália megvakarta a combját, mintha a régi sebre emlékezne. - Csúnya egy éjszaka volt - vallotta be. - Annabeth nagyon kicsi volt még. Kétlem, hogy értette volna, mi történik körülötte. Csak annyit látott, hogy Luké szomorú lett. Kinéztem az ablakon a Central Parkra. Az északon égő kisebb tüzektől eltekintve a város szokatlanul nyugodt volt. - Tudod, mi történt May Castellannal? Úgy értem, a... - Tudom, hogyan érted - szakított félbe Thália. - Én személyesen nem voltam tanúja egyik kis... khm... rohamának sem, de Luké beszélt a ragyogó szeméről, és azokról a furcsa dolgokról, amiket összehordott. Megesketett, hogy senkinek sem szólok róla. Fogalmam sincs, mitől kattant meg az anyja. Lehet, hogy Luké tudta, de nekem nem árulta el. - Hermész tudta. May is látta Luké jövőjének néhány darabját, de Hermész tudta, mi fog történni, tudta, hogy Kronosszá változik. Thália a homlokát ráncolta. - Ebben nem lehetsz biztos. Ne feledd el, azt láttad, amit Prométheusz láttatni akart veled, Percy. Tehát a lehető legrosszabb fényben mutatta a történteket. Hermész szerette Luke-ot. Láttam az arcán. És Hermész azért volt ott azon az éjszakán, hogy meglátogassa Mayt, hogy gondoskodjon róla. Hermész nem olyan rossz, mint gondolod. - Még mindig nem győztél meg - ingattam a fejem. - Luké kisfiú volt akkoriban. Soha nem segítette semmiben. Nem akadályozta meg, hogy elszökjön. Thália a vállára vette az íját. Most vettem csak észre, mennyivel több erőt sugárzott, mióta nem öregedett. Az ember szinte látta az ezüst aurát a teste körül, Artemisz áldását. - Percy, nehogy megsajnáld nekem Luke-ot! Mindenkinek nehéz az élete. Minden félistennek. A szüleink nincsenek mellettünk. De Luké rossz döntéseket hozott. Senki sem kényszerítette, hogy azt tegye, amit tett. Valójában... Végigfuttatta szemét a folyosón, hogy egyedül vagyunk-e. - ...én csak Annabeth miatt aggódom. Ha találkozik Luke-kal a harcmezőn, nem tudom, mit fog tenni. Még mindig szereti. Az arcomba szökött a vér. - Azt fogja tenni, amit kell! - Nem vagyok benne biztos. Miután azon az éjszakán kiléptünk May Castellan házából, Luké nem volt többet a régi. Vakmerő lett és szeszélyes, mintha valamit bizonyítani akarna. Attól a naptól kezdve, hogy Grover ránk talált, és el akart vinni a táborba... nos, azt, hogy annyi bajba keveredtünk, részben Luké óvatlanságának köszönhettük. Az utunkba kerülő összes szörnnyel le akart állni harcolni. Annabeth ebben nem talált kivetnivalót. Végtére is Luké egy hős volt. Annabeth csak annyit tudott, hogy a szülei miatt fáj a szíve, és ezért folyton óvni akarta a fiút. Azóta is védeni akarja. Szóval csak azt szerettem volna mondani, hogy... te ne ess ugyanebbe a csapdába. Luké Kronosznak szentelte az életét. Nem szabad megszánnunk. A Harlemben égő tüzek felé néztem, és azon tűnődtem, hogy Luké rossz választásai miatt vajon most hány álomba merült halandó élete forog veszélyben? - Igazad van - mondtam végül. Thália megveregette a vállamat. - Megnézem a Vadászokat, aztán napszálltáig pihenek egy keveset. Neked ugyanezt javaslom.
- Nem akarok álmodni! - Meg tudlak érteni, hidd el! - Olyan sötét arccal mondta ezt, hogy eltűnődtem, őt vajon miféle álmok gyötörhetik. Tipikus félistenprobléma. Minél rosszabb és veszélyesebb helyzetben vagyunk, annál rosszabbak és gyakoribbak az álmaink. - De ki tudja, mikor pihenhetünk legközelebb. Hosszú éjszakánk lesz, és lehet, hogy az utolsó. Akár tetszett, akár nem, be kellett látnom, hogy igaza van. Fáradtan bólintottam, és átadtam neki Pandóra hombárját. - Tegyél meg egy szívességet, és zárd ezt a szálloda széfjébe! Allergiás vagyok a pithosra.. Thália elmosolyodott. - Meglesz. Ledobtam magam a legközelebbi ágyra, és elaludtam. De ahogy sejtettem, a rémálom folytatódott. Apám tenger alatti birodalmában találtam magam. Az ellenség szinte a kapukig jutott. Sáncaik mindössze néhány száz méterre álltak a palotától. Az erőd fala porig rombolva. Az apám főhadiszállásául szolgáló templom görögtűztől lobogott. Szemem előtt megjelent a fegyverkovács műhely, ahol a testvérem a többi küklopsszal éppen ebédszünetet tartott. Hatalmas lábasokból extra adag Skippy mogyoróvajat ettek (ne kérdezzétek, milyen íze lehet a tenger fenekén, mert inkább nem akarom tudni). Miközben ebédeltek, a kovácsműhely fala berobbant. Egy küklopsz botladozott be, és rázuhant az ebédlőasztalra. Tyson mellétérdelt, hogy segítsen, de elkésett. A küklopsz iszappá változott. A falon tátongó résen ellenséges óriások hatoltak be, mire Tyson felkapta az elesett harcos bunkósbotját. Kiáltott valamit a társainak. Talán azt, hogy „Előre Poszeidónért!" de mivel tele volt a szája mogyoróvajjal, csak ennyit lehetett hallani: „Hobobóba!" A testvérei felkapták a kalapácsaikat és a vésőiket, és „Mogyoróvaj!" csatakiáltást hallatva követték fivérük példáját. A helyszín változott. Ethan Nakamura mellett voltam az ellenség táborában. Megborzongtam attól, amit láttam. Részben azért, mert az ellenséges katonák olyan sokan voltak, részben azért, mert ráismertem a helyre. New Jersey külvárosában voltunk. A kátyús utat lerobbant üzletek és rozsdás cégtáblák szegélyezték. Egy letaposott kerítéssel körülvett nagy udvaron betonszobrok álltak. A cégtáblát nem volt könnyű elolvasni, mert a betűk kurzívval álltak rajta, de úgyis tudtam, mi van kiírva rá: „EM NÉNI KERTITÖRPE KÖZPONTJA." Évek óta nem jutott eszembe ez a hely. Szemmel láthatóan elhagyatott volt. A szobrok eltörtek, és lefújták őket festékspray-vel. Az egyik betonszatír - Grover Ferdinánd bácsikája - elvesztette az egyik karját. A raktár teteje beszakadva. Az ajtón sárga tábla hirdette, hogy a hely: „ELÁTKOZOTT!" Az ingatlan körül több száz sátor és tábortűz. Főleg szörnyeket láttam, de akadtak terepszínű ruhát viselő halandó zsoldosok is és páncélos félistenek. Az üzlet előtt egy bíbor-fekete zászló lebegett, amelyre két hatalmas, kék hüperbóreai vigyázott. Ethan a legközelebbi tábortűz mellett ült, és néhány másik félistennel a kardját élesítette. A raktár ajtaja kinyílt, és Prométheusz lépett ki rajta. - Nakamura, Kronosz beszélni óhajt veled! - kiáltotta. Ethan aggódva állt fel. - Valami baj van? - Kérdezd meg tőle! A többi félisten vihogni kezdett. - Jó volt veled harcolni! Ethan megigazította a kardját, és elindult a raktár felé. A tetején tátongó lyukat kivéve, a hely teljesen olyan volt, amilyenre emlékeztem. Rémült emberek álltak benne sikítás közben megkövült arcokkal. Az étkezősarokból félretolták a padokat. Az üdítőautomata és a perecmelegítő között egy arany trónus állt. Kronosz terpeszkedett benne, ölében a sarlójával. Farmert viselt és fehér pólót. Tűnődő arckifejezése egészen emberszerűvé tette. Mintha Luké fiatalabb verziója lett volna a
látomásomból, amikor Hermészt kérlelte, hogy árulja el a jövőjét. Amikor Luké észrevette Ethant, emberi mosoly futott az arcára. Arany szeme felragyogott. - Nos, Nakamura, hogyan zajlott a tárgyalás? - állt fel a Titán. Ethan habozott. - Biztos vagyok benne, hogy Prométheusz sokkal ékesebb szavakkal elmondta már... - De én téged kérdeztelek! Ethan ép szeme ide-oda cikázott Kronosz őrei között. - Két... kétlem, hogy Jackson megadja magát. Inkább meghal. Kronosz bólintott. - Van még valami, amit el szeretnél mondani? - Ni-nincs, uram! - Idegesnek tűnsz, Nathan. - Nem, uram. Csak azt hallottam, hogy ez volt a... - ...Medúza búvóhelye? Ez így igaz. Kellemes hely, nem igaz? Sajnos, a Medúza még nem tért vissza, mióta Jackson végzett vele, így felesleges attól rettegned, hogy csatlakoznod kell a szoborparkjához. Különben is, ebben a teremben a Medúzánál sokkal veszélyesebb erők is vannak. Kronosz a Laisztrügón óriásra pillantott, aki hangosan csámcsogva éppen sült krumplit zabált. Kronosz legyintett egyet, és az óriás megdermedt. A sült krumpli megállt a levegőben, félúton a keze és a szája között. - Miért kellene szoborrá dermesztenem, amikor én magát az időt állíthatom meg? - kérdezte Kronosz. Arany szemével szúrósan Ethanre nézett. - Kíváncsi vagyok valamire. Mi történt múlt éjjel a Williams-burg-hídon? Ethan megremegett. A homlokán veríték ütközött ki. - Nem... nem tudom, uram. - Már hogyne tudnád - állt fel Kronosz a trónjáról. - Amikor Jacksonra támadtál, történt valami. Valami nem stimmelt. Annabeth közétek vetette magát. - Meg akarta menteni. - De hiszen sebezhetetlen. Magad is láttad - suttogta Kronosz. - Akkor nem tudom, miért tette. Lehet, hogy megfeledkezett róla. - Igen, elfeledkezett róla. Tényleg így történhetett - gúnyolódott Kronosz. - Ó, képzeld, kiesett a fejemből, hogy a haverom sebezhetetlen, és leszúrattam magam egy tőrrel! Bocsika! Ki vele, Nathan, hová céloztál, amikor le akartad szúrni Jacksont? Ethan a homlokát ráncolta, majd úgy tett, mint aki megpróbálja rekonstruálni a döfést egy képzelt tőrrel. - Nem tudom, uram. Olyan gyorsan történt az egész. Nem céloztam sehova, csak szúrtam. Kronosz ujjaival zongorázni kezdett a sarló pengéjén. - Értem - mondta hidegen. - Ha visszatérne az emlékezeted, akkor... A Titán arca megrándult, és egy pillanatra visszaváltozott Luke-ká. A sarokban álló óriás megmozdult, és a szájába repült a krumpli. Kronosz leroskadt a trónjára. - Jól van, uram? - ugrott előre Nakamura. - Én... - Az erőtlen hang egy pillanatig Luke-é volt. Aztán Kronosz vonásai megkeményedtek. Felemelte a kezét, és úgy hajlította be az ujjait, mintha erőlködnie kellene, hogy engedelmeskedjenek. - Semmiség - szólalt meg újra szokásos fagyos és fémes hangján. - Múló rosszullét. Ethan benedvesítette ajkait a nyelvével. - Még mindig küzd, ugye? Úgy értem, Luke... - Badarság! Ha megismétled ezt a hazugságot, kivágom a nyelved! A fiú lelkét megsemmisítettem. Egyszerűen csak nem szoktam még hozzá a teste határaihoz... Folyton pihentetnem kell. Nagyon idegesítő, de az egész nem több átmeneti kényelmetlenségnél... - Értem... értem, uram.
- Hé, te! - bökött sarlójával egy zöld páncélt és zöld koronát viselő kígyónőre. - Te vagy Sess Királynő, ugye? - Igenisssz, uram. - Készen áll a kis ajándékunk az átadásra? A kígyónő elővillantotta tépőfogait. - Igenisssz, uram! Kedvesssz meglepetésssz lesssz! - Nagyszerű - mondta Kronosz. - Mondd meg a testvéremnek, Hüperiónnak, hogy a derékhadunkat vezesse a Central Park déli részére! A félvérek között akkora fejetlenség lesz úrrá, hogy képtelenek lesznek tartani magukat. Mehetsz, Ethan! És erőltesd meg az emlékezeted! Manhattan elfoglalása után újra beszélünk. Ethan meghajolt, és az álmom még egyszer, utoljára helyszínt váltott. A Tábor Nagy Házát láttam, de egy másik évtizedben. A kézilabdázó táborlakók kilencvenes éveket idéző frizurájával bizonyára még a szörnyeket is távol lehetett tartani. Kheirón a tornác előtt állt, Hermészhez és egy asszonyhoz beszélt, aki gyereket tartott a karjában. Kheirón haja rövidebb és sötétebb volt. Hermész a szokásos melegítőjét és magas szárú, szárnyas edzőcipőjét viselte. Az asszony magas volt és csinos, a haja szőke, a szeme fénylő, és a mosolya barátságos. A kék takaróba bugyolált baba úgy ficánkolt, mintha a Félvér Tábor lenne az utolsó hely, ahol lenni szeretne. - Megtiszteltetés, hogy eljött - mondta Kheirón a nőnek egy kissé idegesen. - Régen nem tette be a lábát ide halandó. - Ne add alá a lovat, Kheirón! - mordult rá Hermész. - May, ne próbálkozz, nem fog sikerülni! Akkor döbbentem rá, hogy May Castellant látom. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz az asszonyhoz, akit én láttam. Tele volt élettel - az a fajta nő volt, aki tud mosolyogni, és képes boldoggá tenni maga körül mindenkit. - Ugyan, felesleges aggódnod! - ringatta a babát. - A Tábornak Orákulumra van szüksége, nem igaz? A régi hány éve is halott? Húsz? - Sokkal több - válaszolt komoran Kheirón. Hermész kétségbeesetten felemelte a karját. - Nem azért mondtam el neked a történetet, hogy jelentkezz az állásra! Veszélyes. Kheirón, mondd el neki! - Tényleg veszélyes - figyelmeztetett Kheirón. - Hosszú évekig tiltották, hogy bárki megpróbálja. Nem tudjuk pontosan, mi történt. Mintha az Orákulum képtelen lenne újabb testbe költözni. - Ezt már hallottam - mondta May. - Tudom, hogy nekem sikerülni fog. Hermész, ezzel esélyt kapnék rá, hogy valami hasznosat tegyek. Talán nem véletlenül születtem a látás képességével. Szerettem volna leállítani May Castellant. Mert tudtam, mi fog történni. Végre megértettem, mi tette tönkre az életét. De sem mozdulni, sem beszélni nem voltam képes. Hermész inkább sértettnek tűnt, mint aggodalmasnak. - Ha Orákulummá válsz, nem jöhetsz hozzám feleségül! - duzzogott. - Nem láthatsz soha többé! May Hermész karjára tette a kezét. - Úgysem lehetsz az enyém örökké, nem igaz? Egyszer tovább fogsz állni. Te halhatatlan vagy. Hermész ellenkezett, de May a férfi mellkasára rakta a kezét. - Tudod, hogy igazam van! Csak nem mered bevallani, nehogy elszomoríts. De van egy gyönyörű gyermekünk! Luke-ot felnevelhetem Orákulumként is, nem igaz? Kheirón köhintett. - Igen, de az igazat megvallva nem tudom, hogyan befolyásolja ez az Orákulumot. Amennyire én tudom, nem volt még rá példa, hogy anya töltse be ezt a szerepet. Ha a szellem nem fogadja el... - Elfogadja - erősködött May. Nem! - szerettem volna odakiáltani. - Nem fogja elfogadni! May Castellan megcsókolta a gyermeket, aztán átadta az apjának. - Hamarosan visszajövök! Búcsúzásul magabiztosan rájuk mosolygott, aztán elindult a lépcsőn.
Hermész és Kheirón szótlanul fel-alá mászkált. A baba nyöszörgött. A Nagy Ház ablakai mögül zöld fény villant. A táborlakók egy percre abbahagyták a játékot, és a padlás felé tekintettek. Az eperföldön jeges fuvallat söpört végig. Hermész is megérezte. - Ne! Ne! - kiabálta. A babát Kheirónra bízta, és felrohant a tornácra. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, a kellemes, napos délutánba belehasított May Castellan rémült sikolya.
Olyan hirtelen ültem fel, hogy bevertem a fejem egy pajzsba. - Aú! - Bocs, Percy! - Annabeth állt felettem. - Éppen fel akartalak ébreszteni. Megpróbáltam kidörgölni szememből a zavaró látomást. Váratlanul mindent megértettem: May Castellan Orákulum akart lenni, mert nem tudott Hádész átkáról, ami megtiltotta, hogy a lélek másik testbe költözzön. Nem tudott róla Kheirón és Hermész sem. Nem tudták, hogy May Castellan az ép eszével fizet ezért a próbálkozásért, és hogy ezentúl rohamok gyötrik majd, és zölden ragyogó szemével gyermeke szörnyű jövőjéből lát majd szilánkokat. - Percy, valami baj van? - kérdezte. - Minden oké - hazudtam. - De miért vagy páncélban? Neked pihenned kellene. - Már jobban vagyok - mondta, de arca még mindig sápadt volt, és jobb kezét alig tudta mozdítani. - Csodát tett az a kis nektár meg ambrózia. Na, persze. Remélem, nem akarsz kimenni a harctérre?! Egészséges kezét nyújtotta felém, hogy segítsen felállni. Odakint az ég bíbor és vörös színekben játszott. -
Minden emberre szükséged lesz. Most láttam a pajzsomon a készülődő sereget... - A Central Park déli részébe tartanak - mondtam. - Igen, tudok róla. Meséltem neki az álmomról, de May Castellant nem említettem, nehogy összezavarjam vele. Azt is elhallgattam, hogy Ethan véleménye szerint Luké még mindig küzd a testéért. Nem akartam Annabethben hiú reményeket ébreszteni. - Szerinted Ethan tudott a gyenge pontodról? - Nem tudom - vallottam be. - Kronosznak mindenesetre nem mondott semmit. De ha mégis rájönne... - Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen. - Legközelebb még jobban kupán vágom - javasoltam. - Szerinted milyen meglepetést emlegethetett Kronosz? Annabeth a fejét rázta. - A pajzsomon nem láttam semmit. Utálom a meglepetéseket. - Dettó. - Na, még mindig ellenzed, hogy veled tartsak? - kérdezte. - Egész jó erőben vagy. Az előbb ütöttél le a pajzsoddal. Jó volt hallani a kacagását. Megragadtam a kardom, és elindultunk, hogy rendezzük sorainkat.
Thália és a csapatvezetők a Reservoir mellett vártak bennünket. Alkonyatkor - az automatikus vezérlésnek hála felgyúltak a város fényei. A tó partján ostorlámpák égtek, fényük még kísértetiesebbé tette a tavat és a fákat. - Közelednek - erősített meg Thália bennünket, és egy ezüst nyílvesszővel észak felé mutatott. - Az egyik felderítőm most jelentette, hogy átkeltek a Harlem-folyón. Nem lehetett visszatartani őket. - Tehetetlenül vállat vont. - A sereg... hatalmas. - Majd megállítjuk őket a parkban - mondtam. - Grover, készen álltok? - Teljes mértékben! - bólintott. - Ha van hely, ahol a természetszellemeim megállíthatják őket, akkor ez az.
- Igen, megállítjuk őket! - fúrta át magát a tömegen egy nagyon öreg és nagyon kövér szatír, és nagy igyekezetében felbukott saját lándzsájában. Fakéreg páncélja csak a pocakja felét takarta el. - Léneusz?! - hüledeztem. - Most mit vagy úgy meglepve? - sértődött meg. - Én vagyok a Tanács vezetője, és azt mondtad, keressem meg Grovert. Megtaláltam, és nem engedem, hogy egy számkivetett nélkülem vezesse a szatírok hadát! A háta mögött álló Grover úgy tett, mintha öklendezne, de a vén szatír csak vigyorgott, mintha ő lenne a nap hőse. - Egyet se féljetek! Megmutatjuk azoknak a titánoknak! Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, netán dühöngjek, ezért úgy döntöttem, hivatalos ábrázatot öltök. - Ööö... rendben. Nos, Grover, akkor legalább nem leszel egyedül. Annabeth és az Athéné-csapat itt marad. Thália és én... Thália? Megveregette a vállamat. - Tudjuk a dolgunkat. A Vadászok készen állnak. A bungalóvezetőkre néztem. - A ti feladatotok hasonlóan fontos lesz. Manhattan bejáratait kell megvédenetek. Tudjátok jól, hogy Kronosznak nem kell a szomszédba mennie egy kis furfangért. Abban reménykedik, hogy eltereli figyelmünket a nagy sereggel, és közben besurran egy másik résen. Rajtatok múlik, hogy ez ne történjen meg. Minden csapatnak megvan a hídja vagy az alagútja? A vezetők elszántan bólintottak. - Akkor kezdhetjük! Mindenkinek jó vadászatot!
Már azelőtt hallottuk a hadsereget, hogy megláttuk volna. Mintha egy stadionnyi futballhuligán közeledett volna ágyúkkal felszerelkezve. Akárha New England minden Patriots drukkere páncélöklöt kapott volna a hóna alá. A tó északi felén lévő erdőből felbukkant az első harci fejszékkel felszerelkezett laisztrügón-zászlóalj. Vezetőjük egy aranypáncélt viselő, nagydarab titán volt. Háta mögül szörnyek százai özönlöttek elő. - Harcállásokat felvenni! - kiáltotta Annabeth. A társai a helyükre futottak. A terv az volt, hogy az ellenség erejét itt, a tó körül törjük meg. Ahhoz, hogy elkapjanak bennünket, először két ágra szakadva végig kellett haladniuk a tó két partján futó ösvényeken. Úgy tűnt, a terv működik. Az ellenség kétfelé oszlott, és elindult felénk a tó két partján. Amikor félútig értek, védelmünk működésbe lépett. A futóösvényeken görögtüzek robbantak, és jó néhány szörnyet a másvilágra küldtek. A többiek zöld lángoktól mardosva támolyogtak. Az Athéné-csapat tagjai megcsáklyázták az ellenséget, és a legnagyobb óriásokat kötéllel húzták le a földre. A Vadászok a jobb oldali erdőből ezüst nyílzáport zúdítottak az ellenségre, és elpusztítottak húsz-harminc kígyónőt, de mindig újabbak érkeztek. Amikor az égből villám csapott le, és megsütött egy laisztrügón óriást, tudtam, hogy Annabeth bevetette a Zeusz -lánya-vagyok trükköt. Grover a szájához emelt síppal egy lelkesítő dalba kezdett. Az erdő mindkét oldaláról morajlás válaszolt rá, mintha minden fából, bokorból és sziklából egy-egy szellem pattant volna elő. Driá-dok és szatírok támadtak felemelt bunkósbotokkal. A szörnyeket faágak ragadták meg, és fojtogatni kezdték őket. Fű nőtte körbe az ellenséges íjászokat. Repülő kövek találták telibe a kígyószörnyeket. De az ellenség nem adta fel. Az óriások fákat döntöttek ki. A najádok sorra elhalványodtak, amikor életük forrása elpusztult. A farkasoknak pokolkutyák ugrottak, és messzire hajították őket. Amikor az ellenséges íjászok viszonozták a tüzet, egy Vadász lezuhant a fa tetejéről. - Percy! - Annabeth megragadta a karomat, és a tó felé mutatott. Az aranypáncélos titán nem várta meg, amíg csapataink két oldalról felmorzsolják serege erejét, és elindult felénk a tó tükrén...
Egy görögtüzes bomba épp a feje fölött robbant fel, de ő csak feltartotta az öklét, és kiszívta a lángokat a levegőből. - Hüperión! - lepődött meg Annabeth. - A fény ura. A Kelet Titánja. - Ez rossz hír, ugye? - találgattam. - Atlasz után ő a legnagyobb titánharcos. A régi időkben négy titán uralta a világ négy sarkát. Hüperióné kelet volt, ő volt a leghatalmasabb. Ő az első napisten, Héliosz apja. - Bízzátok rám - mondtam. - Percy, tudom, hogy sebezhe... - Te irányítsd a csapatokat! Nem véletlenül vertük fel állásainkat a tó mellett. A vízre koncentráltam, és éreztem, ahogy átjár az ereje. A vízen futva indultam Hüperión felé. Igen, hapsikám, nem csak te tudsz a vízen járni! Hét méterre lehettem tőle, amikor Hüperión felemelte a kardját. A szeme éppen olyan volt, mint álmomban. Kronoszéhoz hasonlóan aranysárga, csak sokkal vakítóbb, mintha két apró nap lett volna. - A Tengeristen fattya - tűnődött. - Te lennél az, aki Atlaszt visszadugta az ég alá? - Ha tudnád, milyen könnyen ment. Olyan sötétek vagytok, mint az éjszaka. Hüperión rám vicsorgott. - Világosságot akarsz?! Megkapod! Teste forróságot sugárzó fénycsóvává változott. Hiába néztem félre, teljesen elvakított. Ösztönösen felemeltem Árapályt - éppen időben. Hüperión pengéje az enyémnek ütődött. A becsapódás erejétől háromméteres vízfal emelkedett körém. A szemem még mindig égett. Valahogy ki kell kapcsolnom a fickót. A part felé futó hullámra koncentráltam, és sikerült megfordítanom. Mielőtt elért volna, kilőttem magam egy gejzírrel. - ÁÁÁHHH! - A hullám beterítette Hüperiónt, és kioltotta a fényét. A tó tükrén landoltam, amikor Hüperión megpróbált talpra állni. Aranypáncéljáról csöpögött a víz. A szeme már nem ragyogott, de még mindig meg akart ölni. - El fogsz égni, Jackson! - ordította. Amikor a kardjaink újra összecsattantak, a levegő megtelt ózonnal. Körülöttünk dúlt a csata. A jobb szárnyon Annabeth vezette rohamra csapatát. A bal szárnyon Grover és a természetszellemek megpróbálták rendezni soraikat, hogy továbbra is bokrokba meg dudvákba gabalyíthassák az ellenséget. - Elég a játékból! Küzdjünk meg a földön! - mondta Hüperión. Már éppen valami elmés riposztra készültem (olyasmire, hogy: „Miért? Azt akarod, hogy a földbe döngöljelek?!"), amikor a titán felkiáltott, és egy energiafal vágódott nekem. Olyan, amilyennel Kronosz intézett el a hídon. Repültem vagy száz métert, és én csapódtam a földbe a titán helyett. Ha nem lett volna frissen szerzett sebezhetetlenségem, minden csontom darabokra tör. Nyögve feltápászkodtam. - De utálom, amikor ezt csináljátok! Hüperión szélsebesen közelített. A vízre összpontosítottam, és megpróbáltam erőt meríteni tőle. Hüperión támadásba lendült. Erős volt és gyors. Mégsem tudott bevinni egy csapást sem. Szaporán oltogattam a lába körül felcsapó lángnyelveket. Állítsd le! Állítsd le a szelet! - hörögte váratlanul a titán. Annyira el voltam foglalva a harccal, hogy hirtelen nem tudtam, miről beszél. Hüperión botladozni kezdett, mintha ellökték volna. Az arcába víz csapott, és marta a szemét. - Percy! - kiáltott fel Grover. - Ezt meg hogy csinálod?! Micsodát? - csodálkoztam magamban.
Aztán körbenéztem, és észrevettem, hogy személyes hurrikánom közepében állok. Felhők és vízcseppek örvénylettek körülöttem. A szél ereje hátrahajlította Hüperiónt és húszméteres körzetben a növényzetet. Az ellenséges harcosok hiába dobáltak felém lándzsákat, a vihar elfújta őket. - Hajszárítónak megteszi. Nem lehetne egy kicsivel erősebben? - kértem. Villámok cikáztak körülöttem, a felhők elsötétedtek, és az esőcseppekkel együtt még gyorsabban kezdtek kavarogni. Tettem egy lépést Hüperión felé, és lefújtam a lábáról. - Percy! - kiáltott ismét Grover. - Erre tereld! Szúrtam és döftem, hagytam, hadd irányítsanak a reflexeim. Hüperión alig tudta hárítani a támadásaim. Hiábavalóan próbált újra meg újra tüzet csiholni a szemében, a szél mindig elfújta a lángját. Sajnos ilyen intenzitású vihart csak rövid ideig lehet produkálni. Fáradni kezdtem. Utolsó erőmmel átpörgettem Hüperiónt a mezőn Groverhez. - Nem vagyok én búgócsiga! - üvöltötte. Talpra akart állni, de Grover ajkához emelte a nádsípját, és rázendített egy újabb dalra. Léneusz csatlakozott hozzá. Az erdő összes szatírja vele együtt fújta a köveken átbukdácsoló patak hangját idéző, hátborzongató dallamot. A földből göcsörtös gyökerek nyúltak ki, és Hüperión lábára tekeredtek. - Ez meg mi?! - Megpróbálta lerázni a lábáról a gyökereket, de még mindig túl gyenge volt. A gyökerek egyre vastagabb rétegben tekeredtek a lábára, és facsizmát húztak rá. - Hagyjátok abba! A vacak erdei mágiátokkal semmire sem mentek egy titánnál! De minél jobban hadakozott ellene, annál gyorsabban nőttek a gyökerek. A testére tekeredve vastag kéreggé keményedtek. Aranypáncélja eltűnt, és fatörzzsé vált. A dallam folytatódott. Vezetőjük elvesztése elbizonytalanította Hüperión seregét, lassan hátrálni kezdtek. Hüperión karjai ágakká változtak, belőlük gallyak hajtottak ki, végül leveleket növesztettek. A fa egyre magasabb és vastagabb lett. A titánból már csak az arca látszódott, mintha egy odúból kukucskálna ki. -
Engem nem lehet foglyul ejteni! - üvöltötte. - Én Hüperión vagyok! Én... De nem folytathatta, mert a fatörzs összezárult az arca előtt. Grover abbahagyta a játékot.
- Egész csinos juharfa lett belőled! Több szatír összeesett a kimerültségtől, de nagyszerű munkát végeztek. A titánt egy hatalmas fába zárták. A törzse átmérője legalább hét méter lehetett, és magasra nőtt, mint a park legmagasabb fái. Mintha legalább száz éve ott állt volna. A titánsereg visszavonulót fújt, mire az Athéné-csapat éljenzésben tört ki. Ám a győzelmünk kérészéletűnek bizonyult. Mert Kronosz átnyújtotta az ajándékát...
- ÚÚÚÍÍÍ! A visítás egész Felső-Manhattanben visszhangzott. A félistenek és a szörnyek egyként lebénultak a félelemtől. Grover rémült pillantást vetett felém. - Csak tudnám, hogy ez a hang miért annyira... Jaj, ez nem lehet! Tudtam, mire gondol. Két évvel ezelőtt „ajándékot" kaptunk a Pántol: egy hatalmas vaddisznót, ami átnyargalta velünk a Délnyugatot (de először megpróbált megölni bennünket). Annak volt hasonló hangja. De ez a visítás valahogy magasabb hangfekvésű volt, élesebb, mintha... most a vaddisznó dühös barátnője közeledne. - ÚÚÚÍÍÍ! - Egy hatalmas, rózsaszínű lény siklott el a tó fölött, mint egy hálaadásnapi parádéról elszabadult szörnyléghajó. - Egy emse! - kiabálta Annabeth. - Fedezékbe! A félistenek szétszaladtak, amikor a szárnyas, rózsaszínű malac földet ért. Rózsás flamingószárnyai szépen passzoltak bőrszínéhez, de nehéz szépnek látni egy olyan lényt, ami landoláskor majdnem összetiporja Annabeth
egyik testvérét. A disznó topogott egy kicsit, és letarolt egy félholdnyi erdőt, miközben mérges gázokat böfögött fel. Aztán újra a levegőbe emelkedett, hogy megint lecsaphasson. - Ugye, nem akarod azt mondani, hogy ez a lény is a görög regékből lépett ki? - aggodalmaskodtam. - Ráhibáztál. Sajnos, ez a Klazmóniai Emse. Annak idején előszeretettel terrorizálta a görög városokat. - Hadd találjam ki! Héraklész végzett vele. - Nem talált. Tudomásom szerint eddig még egyetlen hősnek sem sikerült legyőznie. - Szép kilátások - motyogtam. Miután észrevették, hogy a disznó velük van, a titánsereg kezdett felbátorodni. Néhány perc, és újra támadni fognak. A mieink még mindig pánikban voltak. Amikor a disznó böfögött egyet, Grover természetszellemei sikítva bújtak vissza a fáikba. - Hentes még úgysem voltam... - kaptam ki az egyik Athé-né-kölyök kezéből a csáklyát. - Ti gondoskodjatok az ellenségről! Szorítsátok vissza őket! - De mi van, ha nem tudjuk? - kérdezte Grover. Láttam rajta, hogy halálosan kimerült. A varázslat minden erejét kiszívta. Annabeth sem volt sokkal jobban, megviselte a vállsérülése. Nem tudom, milyen állapotban voltak a Vadászok, mert az ellenség jobb szárnya közénk ékelődött. Nem tetszett, hogy ilyen nehéz helyzetben kell magukra hagynom a barátaimat, de most a malac jelentette a legnagyobb fenyegetést. Meg kellett állítanom, ha nem akartam, hogy letapossa a fákat, összedöntse az épületeket és megölje a halandókat. - Ha muszáj, vonuljatok vissza! A lényeg, hogy lassítsátok le őket! Amint tudok, visszatérek! Mielőtt meggondolhattam volna magam, lasszóként megpörgettem fejem felett a csáklyát, és amikor az emse újra lecsapott, elhajítottam. A csáklya a disznó szárnytövére tekeredett. Dühödten felvisított, majd felszárnyalt az égbe a csáklyával... és velem együtt.
Ha a Central Parkból a belvárosba igyekeztek, a földalattit javaslom. Igaz, hogy a repülő koca gyorsabb, de sokkal veszélyesebb is. Az emse elhúzott a Pláza Hotel mellett, és végigsuhant az Ötödik sugárút kanyonjában. Az volt a zseniális tervem, hogy felmászom a kötélen a disznó hátára. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy túlzottan el leszek foglalva azzal, hogy hol egy utcai lámpának, hol egy házfalnak ütődöm. De nemcsak erre kellett rádöbbennem, hanem arra is, hogy más tészta egy tornateremben kötélre mászni, és más egy százhatvan kilométer per órás sebességgel repülő malacon lógva. Cikáztunk pár háztömbnyit, aztán a Park Avenue-n folytattuk az utunkat dél felé. Hello, főnök! A szemem sarkából Fekete Pétert vettem észre, aki mellettünk repült, miközben előre-hátra ugratva próbálta elkerülni a disznó csapkodó szárnyait. - Vigyázz! - figyelmeztettem. Ugorj!El tudlak kapni... remélem! Ez nem hangzott túl meggyőzően. A Központi Pályaudvar felé közeledtünk. A főbejárat fölött Hermész óriási szobra állt. Gondolom, azért nem aktiválták, mert olyan magasan volt. Fél-isten-összelapító sebességgel tartottunk egyenesen a szobornak. - Figyelj! Van egy ötletem! - mondtam Fekete Péternek. A te ötleteidtől mentsenek meg az istenek! Oldalra löktem magam, hogy elkerüljem a halálos ütközést, és eközben a szobor karjára csavartam a kötelet. Azt hittem, így sikerül majd kikötöznöm, de alulbecsültem a harminctonnás, repülő disznó erejét. Amikor az emse letépte talapzatáról a szobrot, elengedtem a kötelet, és hagytam, hogy Hermészt vigye helyettem sétarepülésre. Zuhanni kezdtem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy anyám valamikor a Központi Pályaudvar cukorkaboltjában dolgozott. Arra gondoltam, milyen rossz lenne pacaként végezni a járdán.
Aztán egy árnyék suhant alám, és puff - máris Fekete Péter hátán ültem. Hogy finoman fejezzem ki magam, nem ez volt életem legsimább nyeregbe pattanása. Amikor feljajdultam, a hangom néhány oktávval magasabb volt a szokásosnál. Bocs, főnök! - suttogta Fekete Péter. - Semmi baj! - vinnyogtam. - Kövesd azt a malacot! A malac jobbra kanyarodott a Keleti 42. utcán, és visszafelé tartott az Ötödik sugárútra. Ahogy elrepült a háztetők fölött, itt is, ott is, tüzeket láttam fellobbanni. Úgy tűnt, a barátaim nem unatkoznak. Kronosz több fronton támadott. De nekem megvolt a saját problémám. Hermész még mindig a póráz végén lógott. Pörögve csapódott az épületeknek. Amikor a malac egy irodaház épülete fölött siklott el, Hermész telibe talált egy víztárolót. Fadarabok repkedtek, és víz záporozott mindenfelé. Aztán valami eszembe jutott. - Közelebb! - utasítottam Fekete Pétert. Nyerítve ellenkezett. - Csak hallótávolságra. Beszélni akarok a szoborral! Most már biztos vagyok benne, hogy nem vagy százas, főnök! - felelte Fekete Péter, de engedelmeskedett. Amikor annyira közel értünk, hogy tisztán láttam Hermész arcát, odakiáltottam neki: - Hello, Hermész! Parancskód: Daidalosz 23. Megölni a repülő malacot! Aktiválás indul! A szobor abban a másodpercben megmozdította a lábát. Furcsának találta, hogy nem a Pályaudvar tetején álldogál, hanem egy nagy, repülő emsén lógva repül. Azt hiszem, attól sem derült jobb kedvre, hogy áttörtek vele pár közfalat. Megrázta a fejét, és megindult felfelé a kötélen. Közeledtünk a központi könyvtár felé. Lépcsője két oldalán nagy márványoroszlánok hasaltak. Furcsa gondolatom támadt. Lehet, hogy a kőszobrok is robotok? Tudom, elég vad ötlet, de... - Gyorsabban! Kerülj a malac elé! Vond magadra a figyelmét! -noszogattam Fekete Pétert. Bocs, főnök, de... - Bízz bennem! Meg tudom csinálni... vagy nem. Azért, mert repülök, még nem kell madárnak nézned! Fekete Péter előreugratott a levegőben. Ha akart, nagyon gyorsan tudott szállni. A malac elé került, aminek hátán addigra egy bronz Hermész-szobor csücsült. Fekete Péter felnyerített: Te repülő disznósajt! Jól orrba rúgta hátsó patájával a malacot, aztán lebukott. A disznó dühösen követte. A könyvtár lépcsője felé tartottunk. Fekete Péter éppen csak annyira lassított, hogy leugorhassak, aztán továbbrepült a könyvtár bejárata felé. - Oroszlánok! 23-as parancs. Végezni a repülő malaccal! Aktiválás indul! Az oroszlánok felálltak, és rám bámultak. Biztos azt hitték, csak viccelek. De aztán meghallották a visítást: - ÚÚÚÍÍÍ! A súlyos, rózsaszín állat nagy puffanással becsapódott, és beszakította maga alatt a járdát. Az oroszlánok csak néztek, el sem akarták hinni, hogy ilyen szerencséjük van. Azután meglódultak. Az ütött-kopott Hermész-szobor a malac fején termett, és hírnökbotjával könyörtelenül páholni kezdte. Az oroszlánoknak pedig nagyon éles karmaik voltak... Előhúztam Árapályt, de nem sok dolgom maradt. A malac a szemem láttára semmisült meg. Szinte megsajnáltam. Azt kívántam neki, hogy a Tartaroszban majd a vadkanról álmodjon. Amikor a disznó porrá vált, az oroszlánok és a Hermész-szobor zavartan körbenéztek. - Most menjetek, és védjétek meg Manhattant! - adtam ki az ukázt, de meg sem hallották. Elindultak a Park Avenue-n, hogy újabb szárnyas malacra vadásszanak, amíg valaki ki nem kapcsolja őket. Hé, főnök! Tarthatnánk egy fánkszünetet? Megtöröltem a homlokom. - Hidd el, nekem is jólesne, de a harc közben tilos!
A csatazaj erősödött. A barátaimnak szükségük volt rám. Felugrottam Fekete Péterre, és a robbanások hangjait követve északnak vettük az irányt.
15. Kheirón bulit rendez
háborús övezetté változott. Mindenfelé kisebb-nagyobb összecsapások nyomai látszódtak. A Bryant A belváros parkban fákat csavart ki egy óriás, miközben a driádok mogyoróval dobálták. A Waldorf Astoria előtt Benjámin Franklin bronzszobra összetekert újsággal püfölt egy pokolkutyát. A Rockefeller Center közepén három Héphaisztosz-kölyök kígyónők csapatával hadakozott. Erős késztetést éreztem, hogy leszálljak segíteni nekik, de a füstből és a zajokból ítélve az igazi csata délebbre dúlt. A védelmünk kezdett összeomlani. Az ellenség megközelítette az Empire State Buildinget. Gyorsan körbenéztem. A Vadászok a 37. utcánál barikádot állítottak, alig három háztömbnyire az Olimposztól. A Park Avenue-tól keletre Jaké Mason és néhány testvére egy szoborcsapattal támadt az ellenségre. Nyugatra Démétérék Grover természetszellemeivel karöltve dzsungellé változtatták a 6. utcát, és megpróbálták feltartóztatni Kronosz félistenosztagát. Dél felől pillanatnyilag még minden tiszta volt, ám Kronosz csapatai arra tartottak, s csak néhány perc választott el bennünket attól, hogy körbevegyenek. - Ott tegyél le, ahol a legnagyobb szükség van ránk! - kértem Fekete Pétert. Akkor akárhol letehetlek, főnök... A délkeleti sarokban, a Park Avenue-i metró 23. utcai megállójánál észrevettem egy ismerős, ezüstbagolycímeres zászlót. Annabeth két testvérével egy hüperbóreai óriást próbált meg feltartani. - Ott tegyél le! - mondtam Fekete Péternek. Leugrottam a pegazus hátáról az óriásra. Amikor felkapta a fejét, lecsúsztam a képére, és orrba vágtam a pajzsommal. - ARRRGHHH! - tántorodott hátra vérző orral. Leugrottam a járdára. A hüperbóreai fehér ködöt okádott, és a hőmérséklet gyorsan csökkenni kezdett. A járdára jégpáncél fagyott. Engem úgy belepett a zúzmara, hogy leginkább egy cukros fánkra hasonlítottam. - Hello, undormány! - rikkantotta Annabeth, és bíztam benne, hogy nem nekem, hanem az óriásnak köszön. A kék behemót megfordult, és bömbölve Annabethre meredt. A lába hátulról védtelen maradt, így hát beledöftem a kardom a vádlijába. - WHÁÁÁ! - görnyedt össze az óriás. Vártam, hogy megfordul, de megfagyott benne a vér. És ezt most szó szerint értem, tényleg jégcsappá változott. A sebesüléséből repedések futottak szét a testén. Majd tágulni kezdtek, és az óriás egy halom jégkockává hullott. - Koszi! - kapkodott Annabeth levegő után, és a fájdalomtól grimaszolva. - A disznó? - Fasírtot csináltam belőle. - Nagyszerű. - Annabeth válla megfeszült. Láthatóan fájdalmai voltak, de amikor észrevette, milyen aggodalmas képet vágok, csak grimaszolt egyet. - Ugyan már, Percy! Semmi bajom! Még egy rakás ellenség vár ránk! Ebben igaza volt. A következő órából alig emlékszem valamire. Úgy harcoltam, mint még soha. Kigyólégiókon gázoltam át, tel-khinek tucatjait kaszaboltam le, empuszákat semmisítettem meg, és ellenséges félisteneket tettem ártalmatlanná. De mindegy volt, hányat ölök meg, mindig újak jöttek.
Annabethszel sarokról sarokra rohantunk, és próbáltuk erősíteni a védelmünket. Az utcán túl sok bajtársunk feküdt sebesülten, és túl sokan hiányoztak közülünk. Aznap éjjel, mire a hold magasra ért, a front már csak egy sarokra volt az Empire State Buildingtől. Lépésről lépésre szorítottak bennünket vissza. A csata hevében Grover csak egyszer került mellém, amikor bunkósbotjával fejbe vágott egy kígyóasszonyt, aztán eltűnt a tömegben. Ezután Thália állt mellém, és mágikus pajzsával megpróbálta visszaszorítani a szörnyeket. Mrs. O'Leary bukkant fel a semmiből, aztán elkapott egy laisztrügón óriást, és úgy dobta a magasba, mint egy frizbit. Annabeth a láthatatlanná tevő sapkáját arra használta, hogy az ellenség háta mögé hatoljon. Amikor egy szörny meglepett pofával, minden látható ok nélkül megsemmisült, tudtam, hogy Annabeth járt arra. De ez még mindig nem volt elég. - Tartsátok a vonalakat! - kiáltotta Katié Gardner valahonnan a bal oldalamról. Az volt a probléma, hogy túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy bármit is tartani tudjunk. Az Olimposz bejáratától már csak hét méter választott el. Az ajtókat bátor félistenek, Vadászok és természetszellemek védték. Döftem és kaszáltam, elpusztítottam mindent, ami az utamba került, de én is fáradni kezdtem, és nem lehettem több helyen egyszerre. Keleten, az ellenséges vonalak mögött néhány saroknyira, valami ragyogni kezdett. Először azt hittem, a felkelő napot látom, de Kronosz volt. Harci szekéren haladt felénk. Előtte fáklyákkal a kezükben laisztrügón óriások haladtak. Két hüperbóreai vitte fekete-bíbor zászlóit. A Titánisten frissnek tűnt és kipihentnek, ereje teljében volt. Megvárta, amíg alaposan elfáradok, csak azután dugta elő az orrát. Annabeth jelent meg mellettem. - Az ajtókhoz! Nem szabad, hogy bejussanak! Már éppen el akartam rendelni a visszavonulást, amikor meghallottam a vadászkürtöt. Úgy hasított át a csatazajon, mint egy tűzjelző. Újabb vadászkürtök feleltek rá a város több pontjáról, és visszhangoztak Man-hattan-szerte. Tháliára pillantottam. - Nem a Vadászok. Mi mindannyian itt vagyunk. - Akkor kik lehetnek? A kürtök egyre hangosabbak lettek. A visszhang miatt meg sem lehetett mondani, merről érkeznek. Úgy hatott, mintha egy egész sereg közeledne. Attól féltem, hogy újabb ellenséges egység érkezik, de Kronosz gonoszai legalább olyan tanácstalanul füleltek, mint mi. Az óriások leeresztették bunkósbotjaikat. A kígyónők vad szisze-gésbe fogtak. Még Kronosz testőrsége is aggodalmas képet vágott. Aztán a bal oldalon álló szörnyek felkiáltottak. Kronosz északi szárnya felénk lódult. Azt hittem, lerohannak bennünket, de elfutottak mellettünk, és beleütköztek saját déli szárnyukba. Az éjszakába újabb kürtszók hasítottak. A levegő vibrálni kezdett. A következő másodpercben egy egész lovasság bukkant fel a semmiből, mintha fénysebességgel érkeztek volna. -
Hello, kisanyám! BULI VAN! - kiáltotta valaki. Nyílzápor ívelt át a fejünk fölött, egyenesen az ellenségre.
A démonok százával semmisültek meg. Nem hagyományos nyílvesszők voltak. Repülés közben fütyülő hangot hallattak. Az egyiken szélforgó pergett, a másik bokszkesztyűben végződött. - Kentaurok! - kiáltott fel Annabeth. A Party Póni Sereg színes, örvénylő kavalkádja egyszer csak előttünk termett. Festett pólók, színes mikrofonfejek, túlméretezett napszemüvegek, az arcokon harci csíkok. Oldalukon festék-spray-vel fújt szlogenek: „LOVAK RULEZ, LE KRONOSSZAL!" Százával árasztották el az utcát. Alig tudtam követni a fejleményeket, de abban biztos voltam, hogy az ellenség helyében sürgősen menekülőre fognám a dolgot. - Percy! - kiáltott át Kheirón a kentaurok örvénylő tengere felett. Deréktól felfelé páncélt viselt, és kezében az íjával elégedetten mosolygott. - Bocs a késésért!
- Ne most udvariaskodj, te ló! Most SZÖRNYIRTÁS VAN! -kiáltott neki egy másik kentaur, majd leakasztotta a válláról duplacsövű paintball-puskáját, és rózsaszínre festett vele egy ellenséges pokolkutyát. A festék bizonyára mennyei bronzporral lehetett keverve, mert a kutya felnyekkent, és azonnal rózsaszín-fekete pocsolyává olvadt. - PARTY PÓNIK! - kiáltotta az egyik kentaur. - DÉL-FLORIDA! A csatatérről egy érces hang kiáltott vissza: - TEXASI ZÁSZLÓALJ! - HAWAII BERMUDÁSOK! - kiáltotta a harmadik. Kevés szebbet láttam annál, mint amikor a titánsereg fejvesztetten menekülni kezdett a paintball-puskák, a nyílvesszők, a kardok és a baseballütők elől. - Álljatok meg, idióták, és... NYEKK! - üvöltötte Kronosz. Parancsát azért zárta ilyen kurtán-furcsán, mert egy pánikba esett, hátrafelé tántorgó hüperbóreai véletlenül ráült. Az Idő Ura eltűnt a hatalmas, kék ülep alatt. Jó néhány saroknyit űztük őket, amikor Kheirón elkiáltotta magát: - ÁLLJ! ÁLLJATOK MEG, AHOGY MEGBESZÉLTÜK! Eltartott egy darabig, amíg a parancs minden kentaurhoz elért, és lassan visszafordultak. Az ellenséget futni hagyták. - Kheirón bölcs - állapította meg Annabeth. - Tudja, hogyha tovább üldöznék őket, fellazulnának a soraink. Márpedig ideje rendezni csapatainkat. - De az ellenség... - Még nem győztük le őket - ismerte el Annabeth. - De hajnalodik. Legalább nyertünk némi időt. Utáltam visszavonulni, de tudtam, hogy igaza van. Figyeltem, ahogy az utolsó telkhin is eltakarodik az East River irányába. Aztán lassan megfordultam, és elindultam visszafelé az Empire State Buildinghez.
Az Empire State Buildingtől kétsaroknyira felállítottunk egy biztonsági övezetet és egy parancsnoki sátrat. Kheirón beszámolt róla, hogy a vidám bulipónik az ország minden államából küldtek zászlóaljakat: negyvenen jöttek Kaliforniából, ketten Rhode Islandből, harmincan Illinoisból... Durván ötszázan csatlakoztak hozzá a toborzókörútján, de még ennyi kentaur is csak néhány háztömb védelmezésére volt elegendő. - Öregem! - kezdte egy Larry nevű kentaur, aki a pólója szerint „AZ ÚJ-MEXIKÓI CSAPAT NAGYFŐNÖKE" volt. - Ez nagyobb buli volt, mint a vegasi gyűlésünk! - Ahogy nyeríted! - válaszolt neki egy Owen nevezetű Dél-Dakotából. Fekete bőrkabátot viselt és egy eredeti második világháborús sisakot. - Lealáztuk őket! Kheirón megveregette Owen hátát. - Jól csináltátok, barátaim, de ne szálljatok el magatoktól! Kro-noszt soha nem szabad alábecsülni. Menjetek, és abrakoljatok a Nyugati 33. utcában! A verebek azt csipogták, hogy a delaware-i zászlóalj gyökérsör-lelőhelyre bukkant! - Gyökérsör! - Ezt hallván egymás sarkát taposva elvágtattak. Annabeth megölelte a mosolygó Kheirónt, Mrs. O'Leary pedig képen nyalta. - Fúj! Nem kell túlzásba esni! Én is örülök, hogy látlak benneteket! - Köszönöm, Kheirón. így kell megmenteni a napot. Kheirón megvonta a vállát. - Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott. A kentaurok, mint tudod, villámgyorsan haladnak. Vágtatás közben képesek vagyunk meggörbíteni a teret. De nehéz volt összeszedni a csapatokat. A Party Pónik nem a szervezettségükről híresek. - Hogyan sikerült átjutniuk a város varázshatárán? - kérdezte Annabeth.
- Egy kicsit bennünket is lelassított - vallotta be Kheirón. - De ez a varázslat elsősorban halandók távoltartására szolgál. Kronosz nem akarta emberekkel beszennyezni fényes győzelmét. - Vagyis más erősítések is átjuthatnak? - reménykedtem. Kheirón megsimította a szakállát. - Könnyen lehet. De az idő rövid. Kronosz hamarosan összeszedi magát, és újra támadni fog. A kentaurok győzelmét a meglepetés ereje is segítette. Ki tudja, meddig álljuk a sarat a következő alkalommal... Igaza volt. Kronoszt még nem győztük le. Távolról sem. Titokban abban reménykedtem, hogy palacsintát csinált belőle a hüperbóreai, de sejtettem, hogy hiába bizakodom. Legkésőbb ma este visszatér. - Mi a helyzet Tüphónnal? - kérdeztem. Kheirón homlokára gondfelhő úszott. - Az istenek fáradnak. Tegnap sikerült kiiktatnia Dionüszoszt. Miután összezúzta harci szekerét, Dionüszosz lezuhant valahol az Appalache-hegységben. Azóta senki sem látta. Héphaisztosz is harcképtelen. Tüphón akkora erővel vágta földhöz, hogy Nyugat-Virginiában egy új tó keletkezett. Mire meggyógyulna, a harc véget ér. A többiek tovább küzdenek. Sikerült lelassítaniuk Tüphónt, de képtelenek megállítani. Holnap ilyenkor eléri New Yorkot. Ha Tüphón csatlakozik Kronosz csapataihoz, akkor nekünk... - Mit tegyünk? Nem tudjuk még egy napig tartani magunkat - mondtam. - Pedig nincs más választásunk - szólalt meg Thália. - Megyek, és segítek újabb csapdákat állítani a védelmi vonalaink köré. Thália kimerült volt. A kabátján szörnypor- és koromfoltok sötétlettek. Nagy nehezen felkászálódott, és elvánszorgott. - Segítek neki - ajánlkozott Kheirón. - De előbb a testvéreim patájára nézek, nehogy fel találjanak önteni a garatra. Épp akartam mondani, hogy a bulikedvelő Party Póniknál erre nagy esély van, de addigra elvágtatott, és otthagyott engem An-nabethszel. Annabeth a szörnyslájmot tisztogatta le a tőréről. Láttam már ezerszer azt a pengét, de csak nemrég értettem meg, miért ennyire fontos neki. - Legalább édesanyád jól van - próbáltam valami biztatót mondani. - Leszámítva, hogy Tüphónnal kell küzdenie. - A szemembe nézett. - Percy, kezdem azt hinni, hogy hiába érkeztek meg a kentaurok, akkor sincs... - Tudom - szakítottam félbe. Rossz érzés fogott el. Mintha ez lenne az utolsó alkalmunk a beszélgetésre, pedig annyi mindent szerettem volna mondani. - Annabeth, volt egy látomásom... Hesztia mutatta meg. - Luke-ról? Lehet, hogy csak találgatott, de úgy éreztem, Annabeth sejti, mi zavar. Neki is megvoltak a saját álmai. - Igen. Luke-ról, Tháliáról és rólad. Láttam, amikor megismerkedtél velük, és láttam, amikor Hermésszel találkoztatok... Annabeth visszacsúsztatta tőrét a hüvelybe. - Luké azt ígérte, megvéd mindentől. Hogy ők lesznek az új... családom, és minden szép lesz. Nem olyan, mint most. A szeme most hétéves önmagára emlékeztetett. Olyan volt, amilyennek a sikátorban láttam. Dühös, ijedt és nagyon magányos. - Thália nemrég beszélt velem - folytattam. - Nem tudja, hogyan fogsz reagálni... - ...ha szembekerülök Luke-kal - fejezte be helyettem szomorúan. Bólintottam. - Van még valami, amit tudnod kell. Ethan Nakamura úgy véli, hogy Luké még mindig él, és vissza akarja szerezni teste felett az irányítást. Annabeth megpróbálta eltitkolni, de én láttam rajta, hogy feléled benne a remény. - Nem akartam elmondani - vallottam be. Felnézett az Empire State Building tetejére.
- Percy, egyvalamit megtanultam az életemben. Azt, hogy minden változik. És hogy senki sincs, akire támaszkodhatnék. Bólintottam. Ez volt az, amit minden félisten át tudott érezni. - Hétévesen megszöktem otthonról. Aztán találkoztam Luke-kal és Tháliával, és azt hittem, megtaláltam a családom, de ez a család is gyorsan szétesett. Azt akarom mondani, hogy... utálom, amikor cserbenhagynak, utálom az időleges dolgokat. Azt hiszem, ezért akarok építész lenni. - Hogy valami állandót építs, ugye? Egy épületet, ami fennáll több ezer évig. A szemembe nézett. - Ez megint úgy hangzik, mint egy végzetes jellemhiba. Évekkel ezelőtt, a Szörnyek-tengerén Annabeth elárulta nekem, hogy az ő legnagyobb hibája a büszkesége. Hogy azt hiszi magáról, mindent meg tud oldani. Még a legtitkosabb vágyára is vethettem egy pillantást a szirének varázslatának köszönhetően. Arról álmodozott, hogy apja és anyja újra egymásra talál, és majd egy általa felújított manhattani ház előtt várják őt (a tablóképről persze nem maradhatott le Luké sem). És szeretettel fogadják a tékozló leányzót. - Azt hiszem, tudom, mit érzel - mondtam. - De Tháliának igaza van. Luké sokszor elárult téged, és már azelőtt is gonosz volt, hogy Kronosz megszállta. Nem akarom, hogy újra fájdalmat okozzon neked. Annabeth lebiggyesztette az ajkát. Szemlátomást megpróbált uralkodni dühén. - És azt is megérted, hogy én még mindig bízom abban, hogy tévedsz? Elfordítottam a fejem. Tudtam, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, mégsem éreztem jobban magam. Az út túloldalán az Apolló-csapat felállított egy tábori kórházat: tucatnyi félisten és ugyanennyi sérült Vadász feküdt priccse-ken. Ahogy a szorgoskodó felcsereket néztem, és csekély esélyeinket mérlegeltem... Egyszer csak máshol találtam magam. Egy vedlett csehóban. A fekete falakra neonlámpa fénye hullt. Körülöttem felnőttek szórakoztak. A bárpult felett transzparens lógott: „Boldog születésnapot, Bobby Earl!" A hangszórókból countryzene szólt. A kocsmát nagydarab farmeres és munkaruhás alakok töltötték meg. Pincérnők szaladgáltak italokat egyensúlyozva a tálcákon, és egymásnak kiáltoztak. Pontosan olyan helyen voltam, ahová az anyám soha nem engedett volna el. A terem hátuljában álltam, a mosdók (az ájert biztos el tudjátok képzelni) és néhány kőkorszaki játékgép mellett. - Végre méltóztattál idefáradni - szólalt meg a Pacman játékgépnél álló férfi. - Innék egy diétás kólát! A pocakos fickó leopárdmintás hawaii inget viselt, piros edzőcipőjéhez fekete zoknit húzott. Ebben a szerelésben nem lógott ki a többiek közül. Az orra borvörös volt, haja fekete, göndör, és a fején kötést viselt, mintha éppen egy agyrázkódásból épülne fel. - Mr. D. maga az? - kérdeztem. Felsóhajtott, de nem vette le szemét a játékról. - Most komolyan, Péter Jackson, hány ezer év kellene még, hogy végre egyszer az életben felismerj? - Amennyi magának, hogy megtanulja a nevemet - motyogtam. - Hol vagyunk? - Nem látod? Bob Earl születésnapján, Amerika egyik isten háta mögötti városában. - Azt mondták, Tüphón lecsapta magát, mint egy legyet, és hogy lezuhant a hegyekbe. - Igazán megható az aggodalmad. Valóban lezuhantam. Nagyon fájdalmas volt. Voltaképpen még mindig harmincméternyi omladék alatt fekszem egy elhagyott szénbányában. Eltart majd néhány óráig, amíg kiásom magam. De addig is a tudatom egy része itt van. - Egy bárban, ahol Pacmant játszik. - Buli van - mondta Dionüszosz. - Biztos hallottál már róla, hogy ahol buliznak, ott én is jelen vagyok. Ezért vagyok képes egyszerre több helyen lenni. De ma nehéz volt igazán jó bulira akadnom. Fogalmad sincs, milyen rossz a helyzet a te New Yorkod biztonságos kis buborékján kívül. - Biztonságos kis buborék?!
- Hidd el, hogy a halandók itt, az ország szívében, rettegésben élnek. Tüphón halálra ijesztette őket. Ilyenkor senkinek sem jut eszébe bulizni. Szerencsére - az istenek áldják meg őket ezért! -Bobby Earl és a barátai egy kicsit lassú felfogásúak. Még mindig nem esett le nekik, hogy vége lesz a világnak. - Vagyis... én nem vagyok itt valójában? - Nem. Egy pillanat múlva visszaküldelek jelentéktelen életedbe, mintha semmi sem történt volna. - Akkor minek hívott ide? - kérdeztem. Dionüszosz felhorkant. - Nem téged hívtalak. Bármelyik hősöcske megtette volna. Például az az Annie-lány... - Annabeth. - Azért hívtalak ide a buli közepén, hogy átadj egy figyelmeztetést. Veszélyben vagyunk. - Nem mondja? Erre magamtól sohasem jöttem volna rá - feleltem. Rám meredt. Láttam rajta, hogy megint elfelejtette a nevemet. Közben Pacmant a gépen felfalta egy vörös szellem. - Erre es korakas, Blinky! - káromkodott Dionüszosz. - Megeszem a lelked vacsorára! - Nem zavarja, hogy csak egy ócska videojáték-szereplő? - Az nem mentség! Tönkreteszed a játékomat, Jorgerson! - Jackson - javítottam ki. - Mindegy. Ide hallgass! A helyzet sokkal rosszabb, mint hiszed. Ha Olimposz elbukik, nem csak az istenek tűnnek el, de minden, aminek létrejöttében benne volt a kezünk. Például ez a nevetséges kis civilizációtok... A játékgép zenélni kezdett, és Mr. D. elérte a 254. szintet. - Ha-ha! Ezt kapd ki, te pixel-démon! - kiáltott fel. - Ööö... szóval a civilizációnk minden eredménye... - sürgettem. - Igen, igen. Szóval minden, amit elértetek, eltűnik. Talán nem rögtön, de ne feledd, hogy a titánok uralma a nyugati civilizáció végét jelenti. Művészet, törvények, borkóstolás, zene, videojátékok, selyemingek, selyemfestmények... - egyszóval mindattól búcsút vehetsz, amiért érdemes volt élni! - Akkor miért nem térnek vissza az istenek, hogy segítsenek?! - kérdeztem. - Egyesíthetnénk az erőinket. Felejtsék el Tüphónt! - Te meg elfeledkeztél a kólámról, öcsi! - csattant fel. - Az istenek néha kibírhatatlanok. Intettem a pincérnőnek, és rendeltem egy nyamvadt diétás kólát. Természetesen Bobby Earl számlájára írattam. Mr. D. nagyot kortyolt a kólából, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a képernyőről. - Az a helyzet, Pierre, hogy... - Percy. - ...bár a többi isten nem hajlandó ezt beismerni, de az Olimposz megmentéséhez szükségünk van rátok is, halandókra. Tudjátok, mi vagyunk a kultúrátok alapkövei. Ha nektek nem számít az Olimposz pusztulása... - Ahogy a Pán is mondta - vágtam közbe. - A Vadon megmentése a szatíroktól függ. - Helyes! Letagadom, hogy ezt én mondtam, de az isteneknek most is hősökre van szüksége. Ahogyan mindig. Különben nem tartanánk magunk körül azokat az idegesítő, kis mitugrászokat. - Sikerült átéreznem a fontosságunkat, kösz! - Mutasd meg, hogy nem hiába tanítottalak! - Maga? Mire? - Tudod te. Azokra az izékre... Ne! - csapott a gépre Mr. D. -Na pari i eychi! Az utolsó szint! Rám nézett, és szemében vörös láng villant. - Ha jól emlékszem, egyszer azt jósoltam, hogy te is ugyanolyan önző alak leszel, mint a többi hős. Most itt az alkalom, hogy rácáfolj erre. - Minden vágyam, hogy jó pontot szerezzek magánál - gúnyolódtam.
- Meg kell mentened az Olimposzt, Pedro! Tüphónt hagyd az olimposziakra, és védjétek meg hatalmunk forrását! Ennek így kell történnie! - Nagyszerű. Köszönöm a remek beszélgetést. És most, ha nem haragszik... A barátaim nem tudják elképzelni, hol... - Van még valami - vágott közbe Dionüszosz. - Kronosz sokkal hatalmasabb lesz. A halandó porhüvelye csak átmeneti szállás a számára. - Gyanítottuk... - És vajon azt gyanítottátok-e, hogy Kronosz egy napon belül elégeti a halandó testét, és felveszi a Titán Király alakját? - Ez azt jelenti, hogy... Dionüszosz újabb negyeddollárost dobott a gépbe. - Tudod, milyen az, amikor az istenek felöltik isteni alakjukat. - Igen. Ember nem nézhet rájuk anélkül, hogy porrá ne égne. - Na, Kronosz átváltozása tízszer rosszabb lesz ennél. Már a jelenlététől is porrá égsz. És ha egyszer eléri végső alakját, hatalmából részesül a többi titán is. Ha azt hiszed, most erősek, mit mondasz majd rájuk akkor? De ti megállíthatjátok őket. Máskülönben a világnak annyi, az istenek feldobják a talpukat, és én sohasem fogok nyerni ezen a nyamvadt játékgépen! Most bizonyára halálra kellett volna rémülnöm. De őszintén bevallom, ezen én már rég túl voltam. - Mehetek? - Egy utolsó kérdés. A fiam, Pollux. Jól van? - Igen - pislogtam egy nagyot. - Amikor utoljára láttam, még élt. - Igazán nagyra értékelném, ha segítenél neki életben maradni. Tudod, tavaly nyáron vesztettem el a testvérét, Castort, és... - Emlékszem - meredtem rá, és megpróbáltam aggódó apukának elképzelni Dionüszoszt. Azon tűnődtem, vajon hány olimposzinak jut eszébe a fiacskája. - Megteszem, amit tudok. - Amit tudsz? Az nem sok - motyogta Dionüszosz. - Most már mehetsz. Vár rátok néhány csúnya meglepetés... Nekem meg le kell győznöm Blinkyt! - Csúnya meglepetés? De válasz helyett csak legyintett, mire a csehó semmivé foszlott.
Ismét az Ötödik utcán álltam Annabeth mellett. Semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna eltűnésemet. Annál inkább feltűnt neki, hogy bámulom. - Mi az? - Ööö... semmi. Azt hiszem. A sugárút vége felé tekintettem, és eltűnődtem, mire célozhatott Dionüszosz a csúnya meglepetéseket emlegetve. Vajon még mennyivel lehet rosszabb a helyzet? A szemem megakadt egy ütött-kopott kék autón. A motorháztető csúnyán behorpadt, mintha valaki kalapáccsal esett volna neki. A hátamon borzongás futott végig. Vajon honnan ismerős nekem ez az autó? Aztán rájöttem, hogy egy Prius. Paul Priusa. Rohanni kezdtem. - Percy! - kiáltott utánam Annabeth. - Hová futsz? Paul a vezető ülésben hortyogott. Anyám mellette szunyókált. Agyam helyén mintha kása lett volna. Hogy nem tűnt fel előbb? Több mint egy napja itt ültek a dugóban, körülöttük dúlt a csata, és én csak most vettem észre őket.
- Biztos... biztosan meglátták a kék fényeket - mondtam, és rángatni kezdtem a kocsi ajtaját, de zárva volt. Ki kell szednem őket! - Percy - szólalt meg halkan Annabeth. - Nem hagyhatom itt az anyámat és Pault! Veszélyes! El kell... - Percy... nyugi! - Annabeth intett Kheirónnak, aki néhány háztömbnyivel lejjebb pár kentaurral beszélgetett. - Elvontatjuk az autót egy mellékutcába, oké? Hidd el, semmi bajuk sem lesz. A kezem remegett. Ostobának és gyengének éreztem magam az elmúlt napok eseményeinek köszönhetően, de a családom láttán végleg kikészültem. Kheirón odaügetett. - Mi az... Te jó ég! Értem. - Azért jöttek, hogy megtaláljanak. Anyám nyilván érezte, hogy valami nincs rendben. - Valószínűleg - mondta Kheirón. - Biztonságban lesznek. A legtöbbet azzal segítesz rajtuk, ha a feladatunkra koncentrálsz. Aztán észrevettem valamit a Prius hátsó ülésén, és megállt bennem az ütő. Anyám mögött, biztonsági övvel rögzítve egy fekete-fehér egyméteres görög váza állt. A tetején bőrkupak. - Ezt nem hiszem el - motyogtam. Annabeth az üveghez passzírozta a tenyerét. - Azt hittem, hogy a Pláza Hotelben hagytad. - Bezárva egy széfbe - erősítettem meg. Amikor Kheirón észrevette a hombárt, elkerekedett a szeme. - Csak nem... - Csak de. Pandora szelencéje. - Meséltem neki a Prométheusszal való találkozásról. - Akkor a hombár a tiéd - mondta mogorván Kheirón. - Követni fog mindenhová, akárhol hagyod is. Azt akarja, hogy kísértésbe ess, és kinyisd. Akkor fog megjelenni mindig, amikor a leggyengébb vagy. Mint most, gondoltam. Magatehetetlen anyámra néztem. Magam elé képzeltem a vigyorgó Prométheuszt, az emberiség istápolóját. Addfel a reményt, és tudni fogom, hogy megadtad magad, ígérem, hogy Kronosz kegyes lesz. Elöntött a düh. Előkaptam Árapályt, és úgy vágtam szét a vezető oldali ablakot, mintha csomagolófóliából lett volna. - Valami nyugodtabb helyre kell vinnünk az autót - mondtam. - El kell tolni az útból. Azt az idegesítő vázát meg vigyétek az Olimposzra! Kheirón bólintott. - Jó terv, Percy, de... Nem tudtam meg, mit akart mondani, mert dübörgő gépzaj ütötte meg a fülünket. Egy helikopter kereplése.
New Yorkban egy normális hétfő reggelen nem lett volna ebben semmi szokatlan, de kétnapnyi halálos csend után egy halandó helikopter feltűnése már a fantasztikum határát súrolta. Két háztömbnyivel keletre a szörnyek kiáltozni kezdtek, amikor észrevették a járművet. Egy civil modell volt, vörösre festett oldalán zöld lógóval: DV. A logó alatt túl kicsik voltak a betűk, hogy elolvassam őket, de a rövidítést így is értettem: DARE VÁLLALATOK. Összeszorult a torkom. Annabethre néztem, láttam rajta, hogy ő is felismerte a gépet. Legalább olyan vörös lett, mint a helikopter. - Mi a fenét keres itt?! És hogyan jutott át a varázshatáron?! -követelt választ Annabeth. - Ki? - nézett ránk értetlenkedve Kheirón. - Melyik halandó lenne annyira bolond, hogy ide... Abban a másodpercben a helikopter zuhanni kezdett. - Morpheusz varázslata! - kiáltotta Kheirón. - Az a bolond pilóta elaludt!
Rémülten néztem, ahogy az oldalra fordult helikopter az irodaházak felé zuhan. Ha a pilóta nem alszik el, a levegőistenek akkor is lecsapták volna az égről, ha az Empire State Building közelébe ér. Az ijedtségtől mozdulni sem tudtam. Annabeth füttyentett egyet, és Guido, a pegazus, felbukkant a semmiből. Parancsol egy csinos pacikát? - Nyomás, Percy - morogta Annabeth -, meg kell mentenünk a kis barátnődet!
16. Segítség egy tülvajtól
T
udjátok, mire illik az, hogy „abszolút nem vicces"? Pegazuson repülni egy irányíthatatlan helikopter felé. Ha Guido nem olyan kiváló műrepülő, szeletelt szalámiként végezzük. Hallottam Rachel sikítását, aki felfoghatatlan módon valamiért nem aludt el. Nem úgy a pilóta, aki a műszerfalra dőlve horkolt, miközben a
helikopter egy irodaépület oldalának tartott. - Valami használható ötlet? - kérdeztem Annabethtől. - Fogd Guidót, és húzz el jó messzire! - És te? Válasz helyett csak felkiáltott: „Gyia!" És Guidó lebukott. - Húzd be a nyakad! - figyelmeztetett Annabeth. Olyan közel húztunk el a propellerek mellett, hogy a hajamat stuccolták. Amikor a helikopter oldalához értünk, Annabeth megragadta az ajtót. De unalmas lett volna az élet, ha minden simán megy. Guido beverte a szárnyát a gép oldalába, és zuhanni kezdett. Annabeth meg ott maradt a helikopter kilincsén lógva. Annyira ledöbbentem, hogy egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszembe, de ahogy Guido spirál alakzatban lefelé zúgott, a szemem sarkából észrevettem, hogy Rachel behúzza Annabetht a helikopterbe. - Guido, szedd össze magad! - kiáltottam. A szárnyam tropára ment - nyögte. Képes vagy rá! - Kétségbeesetten próbáltam felidézni, amit Silena tanított a pegazusrepülés-órákon. - Csak tárd ki a szárnyad, és kezdj siklani! Úgy zuhantunk a száz méterrel alattunk fekvő járda felé, mint egy kődarab. Az utolsó pillanatban Guido széttárta a szárnyát. Láttam, hogy a pegazusok ijedten levegő után kapkodnak. Guido visszanyerte az uralmát, siklottunk vagy tizenöt métert, aztán leszállás közben megbotlott, és bukfenceztünk egyet. Jaj! - jajgatott Guido. A lábam! A fejem! A szárnyam! Kheirón orvosi táskájával a kezében odavágtatott hozzánk, és vizsgálgatni kezdte a pegazust. Felkászálódtam. Amikor felnéztem, a szívem a torkomban kezdett dobogni. A helikoptert már csak néhány másodperc választotta el attól, hogy a házfalba csapódjon. Aztán csodák csodája, a helikopter életre kapott. Tett egy kört, és lebegni kezdett. Majd lassan leereszkedett. Egy örökkévalóságig tartott, de végül puffanva landolt az Ötödik sugárúton. Amikor bepillantottam az ablakán, nem akartam hinni a szememnek. Annabeth ült a pilótaülésben. Megvártam, hogy a propellerek lelassuljanak, és odarohantam a géphez. Rachel kinyitotta az oldalajtót, és kihúzta rajta a pilótát. Rachel még mindig nyaraláshoz volt öltözve: rövidnadrágot, rövid ujjú pólót és szandált viselt. A haja kócos volt, az arca meg zöld a helikopterezéstől. Annabeth mászott ki utoljára. Csodálkozva néztem rá.
- Nem is tudtam, hogy helikoptert is tudsz vezetni... - Eddig én sem. Úgy látszik, véremben van a repülés, apámtól örökölhettem. Daidalosz repülő szerkentyűit tanulmányozva is ragadt rám valami. De a műszerfal előtt csak az ösztöneimre hagyatkozhattam... - Megmentetted az életemet! - hálálkodott Rachel. Annabeth megmozgatta sérült vállát. - Igen... de ne csináljunk ebből rendszert! Mit keresel itt, Dare?! Nincs jobb dolgod, mint háborús zónákba röpködni?! - Nekem... - kezdte Rachel. - Nekem ide kellett jönnöm. Tudtam, hogy Percy bajban van. - Ráhibáztál - morogta Annabeth. - De ha most megbocsátasz, vár rám néhány sérült barátom, akiket el kell látnom. Kösz, hogy beugrottal, Rachel, igazán nem akarunk tartóztatni... - De Annabeth... - szóltam rá. Annabeth elviharzott. Rachel leroskadt a padkára, és a kezébe temette a fejét. Bocs, Percy. Én nem akartam... Mindig mindent összezavarok. Nem tudtam haragudni rá, amikor annak örültem, hogy megmenekült. Annabeth után néztem, de már elnyelte a tömeg. Nem győztem csodálkozni rajta: megmentette Rachelt, leszállt egy helikopterrel, aztán úgy húzta el a csíkot, mintha mi sem történt volna. Semmi baj - motyogtam nem túl nagy meggyőződéssel. -Milyen üzenetet akartál átadni? - Honnan tudsz az üzenetről? - ráncolta a homlokát. - Az álmomból. Ezen már meg sem lepődött. A pólóját kezdte húzgálni. Tele volt rajzokkal. Ebben még nem találtam semmi szokatlant, de a motívumokra azonnal ráismertem. Görög betűk és a tábori gyöngyök rajzait láttam, néhány szörnnyel és isteni arcéllel kiegészítve. Fogalmam sem volt, Rachel honnan tudhat ezekről, hiszen sem az Olimposzon, sem a Félvér Táborban nem járt még. Én is látok dolgokat - motyogta. - Nem csak a Ködön látok át. Ez valami más. Alakokat rajzoltam, és írni kezdtem... - Ógörögül - segítettem. - Tudod, mit jelentenek? - Erről szerettem volna veled beszélni. Reméltem, hogy... szóval, hogy eljössz velünk nyaralni, és ott megkérdezhetem tőled, mi történik velem. Felém fordította vörösre égett arcát, és könyörgő tekintettel nézett rám. Az orra hámlott. Még mindig nem fogtam fel, hogy itt van velünk. Rávette a szüleit, hogy elengedjék, cserébe belement, hogy beírassák abba a rémes suliba, és egy helikopterrel a szörnyháború kellős közepébe repült, csak azért, hogy velem találkozhasson. A maga módján ugyanolyan bátor volt, mint Annabeth. De a látomásai aggasztottak. Talán minden olyan halandónak vannak látomásai, akik átlátnak a Ködön. De anyám soha nem beszélt ilyesmiről. Hesztia figyelmeztetése visszhangzott a fülembe Luké édesanyjáról: May Castellan túl messzire ment. Többet akart látni, mint amennyit szabad. - Bárcsak tudnám, mi ez, Rachel! Talán megkérdezhetnénk Kheirónt... Az arca megrándult, mintha áram csapta volna meg: - Percy, valami készülőben van. Egy trükk, ami halállal végződik. -
Miről beszélsz? Kinek a haláláról? Nem tudom - nézett idegesen körül. - Te nem érzed? Ezt szeretted volna elmondani nekem? Nem - habozott néhány pillanatig. - Bocs. Nem értem én sem, csak úgy belém hasított. De az üzenet, amit a
homokba írtam, teljesen más. Benne volt a neved. - Perszeusz - jutott eszembe. - Ógörögül. Rachel bólintott. - Nem tudom, mit jelenthet, de hallanod kell. „Perszeusz, nem te leszel a hős" - ez volt az üzenet. Úgy bámultam rá, mintha felképelt volna. - Azért utaztál több ezer kilométert, hogy elmondd, nem vagyok hős?
- Ez nagyon fontos - ragaszkodott az álláspontjához. - Ez befolyásolhatja a döntéseidet. - Nem én vagyok a hős, akiről a Prófécia beszélt? - kérdeztem. - Nem én fogom legyőzni Kronoszt? Ezt akarod mondani? - Bo-bocs, Percy. Ennél többet én sem tudok. El kellett mondanom, mert... - Lám csak! - ügetett mellénk Kheirón. - Csak nem Miss Dare-hez van szerencsém? Legszívesebben leráztam volna, de nekem is volt gyerekszobám. Megpróbáltam lehiggadni. Mintha egy újabb magán-hurrikán tombolt volna körülöttem. - Kheirón, ő Rachel Dare - mutattam be őket egymásnak. -Rachel, ez itt a tanárom, Kheirón. - Üdvözlöm - mondta bánatosan a lány. Meg sem lepődött azon, hogy egy kentaurral beszélget. - Halandó létedre nem fogott rajtad a varázslat - észrevételezte Kheirón. - Halandó vagyok - sóhajtotta Rachel, mintha ez valami nyomasztó gondolat lenne. - A pilóta abban a percben elaludt, hogy átrepültünk a folyó felett. Fogalmam sincs, én miért maradtam ébren. Csak azt tudom, hogy azért jöttem, hogy figyelmeztessem Percyt. - Hogy figyelmeztesd? - Látomásai vannak. Rajzokat készít róluk, és leírja őket - magyaráztam. Kheirón felvonta az egyik szemöldökét. - Dare kisasszony... azt hiszem, nekünk el kéne beszélgetnünk. - Kheirón! - kiáltottam, mert eszembe jutott a kilencvenes évek elejének tábora, és May Castellan sikítása a padláson. -Ugye... segíteni akar Rachelnek? Úgy értem, figyelmeztetni akarja, hogy óvatosan bánjon ezzel a látomás-dologgal. Ne engedje túl messzire menni! A kentaur farka megrándult, mint mindig, amikor ideges volt. - Igen, Percy, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megértsük, mi folyik itt, és igyekszem majd tanácsokat adni Rachelnek. De ehhez egy kis idő kell. Te addig pihenj egy kicsit! Biztonságos helyre vontattuk a szüleid kocsiját. Az ellenség még nem támad egy darabig. Priccseket állítottunk fel az Empire State Buildingben. Aludj egyet! - Mást se hallok, csak hogy aludjak! - morgolódtam. - De nekem nincs szükségem alvásra! Kheirón elmosolyodott. - Néztél mostanában tükörbe, Percy? Végigpillantottam magamon. A ruhám kormos volt, égett, szakadozott és rongyos a hosszú éjszakai csatától. - Tényleg elég rosszul festek - vallottam be. - Hogy tudnék aludni ilyen helyzetben?! - A sebezhetetlenség nagyon fárasztó - korholt Kheirón. -Emlékszem Akhilleuszra. Amikor nem csatázott, folyton aludt. Naponta legalább hússzor elszunyókált. Neked is pihenned kellene, Percy. Te vagy az egyetlen esélyünk. Már éppen ellenkezni akartam, hogy nem én vagyok az utolsó esélyük, sőt, ha Rachelnek igaza van, akkor még hős sem vagyok. De Kheirón tekintetéből kiolvastam, hogy nem tűr ellenvetést. - Persze. Magatokra hagylak benneteket - morogtam. Elindultam az Empire State Building felé. Amikor visszafordultam, Rachel és Kheirón olyan komoly képpel társalgott, mintha egy temetésről beszélgetnének. Az előcsarnokban lerogytam az első üres priccsre. Biztosra vettem, hogy képtelen leszek elaludni. A következő pillanatban már le is csukódott a szemem. Álmomban ismét Hádész kertjében jártam. A Halottak Ura befogott füllel mászkált fel-alá, és Nico, mint egy kiskutya, hevesen gesztikulálva követte. - Meg kell tenned! - erősködött Nico.
Démétér és Perszephoné a reggelizőasztal mellett ült. Mindketten unott képet vágtak. Démétér gabonapelyhet öntött négy hatalmas tányérba. Perszephoné azzal szórakoztatta magát, hogy az asztalon lévő virágcsokrok színeit változtatta vörösről sárgára, sárgáról pöttyösre. - Nekem senki sem parancsolhat! - izzott fel Hádész szeme. -Én egy isten vagyok! - Apám - kezdte Nico. - Ha Olimposz elbukik, lőttek a palotád biztonságának, mert a palotád is eltűnik vele együtt. - Én nem vagyok olimposzi! A családom ezt elég nyilvánvalóan a tudomásomra juttatta. - Pedig akár tetszik neked, akár nem, te is az vagy! - Láttad, mit tettek az anyáddal! Zeusz megölte. Ezek után te arra kérsz, hogy segítsek rajtuk?! Azt kapják, amit megérdemelnek! Perszephoné felsóhajtott. Ujjait unatkozva az abroszon sétáltatva rózsákká változtatta az ezüst evőeszközöket. - Kérhetném, hogy ne beszéljünk többé arról a nőszemély-ről?! - Tudod, mi kellene ennek a gyereknek? Egy kis mezőgazdasági munka! - tűnődött el Démétér. Perszephoné a szemét forgatta. - Anyám! - Most mi van? Ha fél évig túrná a földet, nem nyavalyogna többé. Nico az apja elé lépett, és kényszerítette, hogy ránézzen. - Az anyám tudta, mit jelent a család. Ezért nem akart bennünket elhagyni. Nem fordulhatsz el a családodtól, még akkor sem, ha rossz dolgokat követtek el. Mintha te nem műveltél volna néhány csúnya dolgot. - Maria meghalt! - emlékeztette a fiút. - Nem fordíthatsz csak úgy hátat az isteneknek! - Pár ezer évig egészen jól ment. - És? Jobban érezted magad egy kicsivel is? - kérdezte Nico. -Segített rajtad, hogy megátkoztad az Orákulumot? A haragtartás halálos vétek. Bianca mondta ezt nekem, és igaza volt. - A félistenedet! Én halhatatlan vagyok és mindenható! Akkor sem segítek az isteneknek, ha térden állva jönnek könyörögni, vagy ha maga Percy Jackson kérné... - Ugyanolyan pária vagy, mint én! - kiáltotta Nico. - De az önsajnáltatás helyett tegyél inkább valami hasznosat! Csak így érheted el, hogy tiszteljenek. Hádész tenyere megtelt sötét lángokkal. - Mire vársz?! Sújts le rám! A többi isten sem néz ki ennél többet belőled. Bizonyítsd be, hogy igazuk van. - Tényleg elhallgattathatnád végre - értett egyet Démétér. Perszephoné felsóhajtott. - Nem is tudom. Azt hiszem, még a harc is jobb anyám gabo-napelyhénél. Már a könyökömön jön ki. Hádész dühödten felmordult. A tűzlabda fémpocsolyává olvasztotta a Nico mellett álló ezüstfát. Az álom változott. Az ENSZ"-székház előtt álltam. Az Empire State Buildingtől két kilométerrel északkeletre. A Titánok serege az ENSZ körül vert tábort. A zászlórudakon szörnyű trófeákként a legyőzött táborlakók sisakjai és páncéljai lógtak. Az Ötödik ** Egyesült Nemzetek Szervezete
sugárúton óriások fenték a harci baltáikat. Hordozható kovácsműhelyeikben telkhinek javították a fegyvereket. Kronosz a tér legmagasabb pontján állt, és a sarlóját suhogtatta. A kígyó testőrök távolabb húzódtak, ahogyan Ethan Nakamura és Prométheusz is. Ethan idegesen babrálta a pajzsa szíját, de Prométheusz olyan nyugodt és összeszedett volt a szmokingjában, mint mindig. - Utálom ezt a helyet! Egyesült Nemzetek! Mintha az emberek valaha is képesek lettek volna összefogásra! Emlékeztessetek rá, hogy Olimposz lerombolása után rögtön ez a hely következzen! - Igenis, uram! - mosolygott Prométheusz, mintha szórakoztatná a titán kirohanása. - A Central Park istállóit is ledöntsük? Tudom, mennyire utálja a lovakat uraságod.
- Ne merészelj gúnyt űzni belőlem, Prométheusz! Azok az átkozott kentaurok megbánják még, hogy közbeavatkoztak! A pokolkutyák elé vetem őket, és a saját fiammal fogom kezdeni, azzal a puhány Kheirónnal! Prométheusz vállat vont. - Az a puhány egyedül lenyilazott egy egész kígyóasszony-légiót! Kronosz meglendítette a sarlóját, és félbevágott egy zászlórudat. A brazil zászló a sereg felé dőlt, és fejen talált egy kígyónőt. - Elpusztítjuk őket! Itt az ideje, hogy elengedjük a sárkányt! Nakamura, ez a te feladatod lesz! - I-igen, uram. Napszállta után? - Nem! Most, amíg Olimposz védői még nem pihenték ki a fáradalmaikat. Nem számítanak ilyen gyors visszavágásra. Különben is, biztos forrásból tudom, hogy ezt a sárkányt nem tudják majd legyőzni. Ethan értetlenül pislogott. - Miért, uram? - Ne törődj vele, Nakamura! Te csak teljesítsd a parancsot! Mire Tüphón New Yorkba ér, azt akarom, hogy Olimposz leomoljon. Végleg megtörjük az istenek hatalmát! - De uram! - ellenkezett Nakamura. - Mi lesz a regenerálódási idejével? Kronosz Ethanre mutatott, és a félisten menten szoborrá dermedt. -
Úgy nézek én ki, mint akinek regenerálódásra van szüksége?! Ethan nem válaszolt. Nehéz is bármit
mondani, ha az illető beledermed az időbe. Kronosz csettintett egyet, mire Ethan összeesett. - Közeleg az idő - morogta Kronosz -, amikor már nem lesz szükségem erre a testre. Nem fogok megállni, hiszen csak egy hajszál választ el a győzelemtől! Most pedig hordd el magad! Ethan elvánszorgott. - Ez veszélyes, uram - figyelmeztette Prométheusz is. - Nem szabad türelmetlenkednie. - Türelmetlenkedek?! Ezt mered mondani rám, aki a Tartarosz mélyén háromezer évet vártam?! Háromezer darabra fogom szabdalni Percy Jacksont! - Háromszor csapott össze vele - mutatott rá Prométheusz -, és még mindig úgy gondolja, hogy méltóságon aluli megküzdenie egy közönséges halandóval? Lehet, hogy Luké még mindig befolyásolja, és a döntései azért ilyen gyávák? - Gyávának nevezel?! - fordította arany szemét Prométheusz felé Kronosz. - Nem, uram, én csak... - Talán nem döntötted még el, ki mellé állj? - kérdezte Kronosz. - Hiányoznak öreg barátaid, az istenek? Szeretnél hozzájuk csatlakozni? Prométheusz elsápadt. - Bocsánat, uram, csak nyelvbotlás volt! Minden úgy lesz, ahogy parancsolta! - A hadsereg felé fordult, és elkiáltotta magát: - FEGYVERBE! TÁMADÁSRA FELKÉSZÜLNI! A tábor hirtelen felbolydult. Valahonnan az Egyesült Nemzetek épülete mögül vad morgás rázta meg a várost - az ébredező sárkány hangja. Rögtön felriadtam, és ébren is tisztán hallottam a másfél kilométerre lévő sárkány bömbölését. Grover mellettem állt, és aggodalmas arccal kérdezte: - Ez mi volt? - Jönnek - feleltem. - És nagy bajban vagyunk.
A Héphaisztosz-csapat görögtűz-tartaléka elfogyott. Az apollósok és a Vadászok nyílvesszőket keresgéltek. Legtöbbünk már annyi ambróziát és nektárt fogyasztott, hogy félt újabb adagot bevenni. Tizenhat táborlakónk, tizenöt Vadászunk és hat harcképes sza-tírunk maradt. A többiek az Olimposzon lábadoztak. A bulibolond Pónik megpróbáltak hadoszlopokba rendeződni, de csak viháncoltak és kóvályogtak,
miközben gyökérsörbűz áradt belőlük. A texasiak a coloradóiakkal öklelték egymást, a missouri-ménes az illinoisival veszekedett. Nagy esély volt rá, hogy előbb készítik ki egymást, mint az ellenséget. Kheirón mellém ügetett Rachellel a hátán. Némi féltékenység fogott el. Kheirón nagyon ritkán vett valakit a hátára, halandót meg egyenesen soha. - A barátnődnek van egypár jó meglátása - mondta. Rachel elpirult. - Nem az én ötleteim. Csak úgy megjelennek a fejemben. - Rachel szerint egy sárkány közeledik - mondta Kheirón. - Egészen pontosan a lűdiai drakón. A legősibb és a legveszélyesebb fajta. A lányra meredtem. - Ezt meg honnan tudod? - Nem vagyok benne biztos - ismerte be Rachel. - De ha igazam van, akkor ezt a sárkányt nehéz lesz elpusztítanunk. Mert csak Árész egyik gyermeke végezhet vele. Annabeth összefonta maga előtt a karját. - Honnan veszed ezeket? - Egyszerűen látom. Nem tudom elmagyarázni. - Nos, akkor bízzunk benne, hogy tévedsz - feleltem. - Mert Árész-kölykökben jelenleg nem dúskálunk... Szörnyű gondolat hasított belém, és ógörögül káromkodtam egyet. - Mi az? - A kém - feleltem. - Kronosz azt mondta, biztos forrásból tudja, hogy a sárkányt nem győzhetjük le. A kém tájékoztatta Kronoszt. Kronosz tudja, hogy Árészék nincsenek velünk. Olyan szörnyet választott, amit nem ölhetünk meg. Thália összevonta a szemöldökét. - Csak egyszer kapjam a kezem közé azt a kémet, megbánja, hogy megszületett! Talán küldhetnénk egy újabb követet a Táborba... - Már megtettem - mondta Kheirón. - Fekete Péter éppen oda tart. De ha Silenának nem sikerült meggyőznie Clarisse-t, kétlem, hogy Fekete Péternek sikerül... Üvöltés remegtette meg a földet. Egy nagyon közeli üvöltés. - Rachel, menj be az épületbe! - mondtam neki. - Maradni akarok. Hatalmas test takarta el a napot. Az út túloldalán egy drakón ereszkedett le a felhőkarcoló oldalán. Üvöltésétől minden ablaküveg megrepedt. - Meggondoltam magam - helyesbített Rachel. - Mégis inkább bemennék. Gyorsan megmagyarázom: vannak a sárkányok, és vannak a dra-kónok. Annyi a különbség közöttük, hogy a drakónok néhány ezer évvel ősibbek, és sokkal nagyobbak. Óriás sárkánykígyókra hasonlítanak. A legtöbbjüknek nincs szárnya. Általában nem lehelnek tüzet (bár vannak kivételek). Mind halálos méreggel és hatalmas erővel rendelkezik, titániumkeménységű pikkelyek védik őket. A pillantásukkal képesek megbénítani az áldozatukat. Nem olyan kővé dermesztő medúzapillantással, de azért az a „jaj-anyám-ez-a-nagy-kí-gyó-mindjárt-lenyel-egészben" típusú bénulás is elég kellemetlen. Igaz, hogy a Táborban van „drakón elleni harc" tantárgy, de egy hatvan méter hosszú, iskolabusz vastagságú, fényszórószemű, falon leereszkedő kígyóra, ami borotvaéles fogaival egy elefántot simán kettéharap, lehetetlen felkészülni. Higgyétek el nekem, hogy szinte nosztalgiát éreztem a repülő malac iránt. Közben az ellenség is feltűnt az Ötödik sugárúton. Amennyire tudtuk, eltoltuk az autókat az útból, hogy biztonságba helyezzük a halandókat, de ezzel a szörnyek haladását is megkönnyítettük. A Party Pónik idegesen csapkodták farkukat. Kheirón ide-oda ügetett közöttük, és bátorította őket. Azt mondta, gondoljanak a
győzelemre és a gyökérsörre. De láttam rajtuk, hogy bármelyik pillanatban pánikba eshetnek és futásnak eredhetnek. - A sárkányt bízzátok rám - cincogtam cérnavékony hangon. Aztán valamivel férfiasabban is megismételtem: - BÍZZÁTOK RÁM A SÁRKÁNYT! Annabeth mellém állt. Bár bagolysisakja eltakarta az arcát, biztos voltam benne, hogy a szeme vörös. - Segítesz nekem? - kérdeztem. - Mindig azt csinálom, nem? - sóhajtotta szomorúan. - Segítek a barátaimon. Utolsó szemétládának éreztem magam. Legszívesebben félrevontam volna, hogy elmagyarázzam neki, Rachelt nem én hívtam ide, nem az én ötletem volt, hogy ide jöjjön, de erre persze nem volt időnk. - Válj láthatatlanná, és keresd a páncélja gyenge pontjait, amíg én elterelem a figyelmét! Légy óvatos! Füttyentettem egyet. - Mrs. O'Leary, lábhoz! - VUFF! - Pokolkutyám átugrott egy sor kentauron, és adott egy nyálas és gyanúsan pepperónis pizza szagú puszit. Kivontam a kardom, és a szörnyre támadtam.
A drakón három emelet magasban repült, amikor alá értünk. Lefelé oldalazott az épület falán, és közben felmérte, mennyien vagyunk. A kentaurok megdermedtek a félelemtől, amikor átsiklott rajtuk a pillantása. A másnapos pónikra északról rontott az ellenség, és gyorsan felmorzsolta az erejüket. A drakón előreugrott, és egyetlen nyeléssel eltüntetett három kaliforniai kentaurt, mielőtt még a közelébe érhettem volna. Mint egy halálos, fogakkal és karmokkal rendelkező, fekete felhő, Mrs. O'Leary elrugaszkodott. Egy ugró pokolkutya általában a legrémisztőbb látványok közé tartozik, de a sárkányhoz képest most csak egy repülő játékbabának tűnt. Karmai lecsúsztak a drakón pikkelyéről. Ezután a sárkány nyakába harapott, de a fogai majdnem beletörtek. A súlya mindenesetre elégnek bizonyult ahhoz, hogy a drakónt lelökje az épületről. A nagy test esetlenül a járdára zuhant. A pokolkutya és a sárkánykígyó a talajon küzdött tovább. A drakón megpróbálta megharapni O'Learyt, és mérget fröcskölt szanaszét. Jó néhány kentaurt változtatott porrá vele, de sajnos annál kevesebb szörnyet. Mrs. O'Leary tovább küzdött a drakónnal. - ÁÁÁ! - Árapályt a kígyó bal szemébe mártottam, és az egyik reflektor elsötétedett. A drakón sziszegve hátravetette a fejét, hogy lecsapjon, de én félreugrottam. A betonból kiharapott egy úszómedence nagyságú darabot. Felém fordította ép szemét, de mivel én a fogazatára koncentráltam, nem tudott megbénítani. Mrs. O'Leary mindent megtett, hogy elvonja a figyelmét. A fejére ugrott, és morogva karmolászta. Tisztára, mint egy megvadult, fekete paróka. Más fronton sem volt rózsásabb a helyzet. A kentaurok pánikba estek, amikor az óriások és a démonok rájuk támadtak. A csata hevében csak néha bukkant fel egy-egy narancssárga tábori póló, de azonnal el is tűnt. Nyílvesszők sziszegtek a levegőben, és lángok lobbantak fel mindkét oldalon. De az ellenség folytatta előrenyomulását az Empire State Building felé. Rosszul állt a szénánk. Annabeth egyszer csak megjelent a drakón hátán. Bronztőrét megpróbálta a pikkelyek közé szúrni, de láthatatlanná tévő sapkája leesett a fejéről. A drakón megpördült, hogy leüsse Anna-betht a hátáról. Szerencsére időben elhúztam onnan a barátnőmet, így a szörny Annabeth helyett csak egy villanypóznát tudott szétzúzni. - Kösz - motyogta. - Mondtam, hogy vigyázz magadra! - Igen, tudom... FÖLDRE! Most ő mentett meg engem. A járdára lökött, minek köszönhetően a fejem a nyakamon maradt. Amikor Mrs. O'Leary a drakón pofájába csapott, hogy megmentsen minket, gyorsan félrehúzódtunk.
Az ellenség eközben az Empire State Buildingnek szorította csapatainkat. Nem sok választásunk maradt. Segítséget sehonnan sem remélhettünk. Csatlakoznunk kellett a társainkhoz, ha nem akartuk, hogy kizárjanak az Olimposzról. Dél felől dübörgő hangra lettem figyelmes. New Yorkban nem sokszor hall az ember ilyesmit, de rögtön felismertem. Harci szekerek zaját hallottam. Aztán egy lány elkiáltotta magát: - ÁRÉSZÉRT! Legalább egy tucat harci szekér csatlakozott az ütközethez. Minden szekéren egy vaddisznófejes, vörös zászló lobogott. A harci kocsikat lángoló sörényű csontvázlovak húzták. Harminc friss és erőtől duzzadó harcos, csillogó páncélban és gyűlölettől égő szemmel, egyszerre szegezte előre a dárdáját... Halálos, tüskés falat alkottak. - Árész gyermekei! - álmélkodott Annabeth. - Honnan tudta Rachel?! Erre nem tudtam válaszolni. A csapatot egy ismerős lány vezette, aki vörös páncélt és mélyen az arcába húzott vaddisznófejsisakot viselt. Dárdája körül elektromosság vibrált. Clarisse személyesen sietett a segítségünkre. Hat szekere az ütközetbe vetette magát, a másik hatot a drakón ellen vezette. A sárkánykígyó hátrálni kezdett, és valahogy sikerült megszabadulnia Mrs. O'Learytől. Szegény kutyám nyekkenve kenődött a házfalnak. Odarohantam, hogy segítsek rajta, de a drakón már az új fenyegetéssel volt elfoglalva. Maradék szemével megbénította két szekér vezetőjét, és azok az út szélén álló kocsikba rohantak. A maradék négy szekér tovább támadott. Amikor a szörny elővillantotta a tépőfogait, a szájába egy sorozat mennyei bronzból készült dárdát kapott. „HIIISSSZ!" - mondta, ami drakónul annyit jelenthetett: „A FENÉBE, EZ FÁJT!" Árész gyermekei, ide hozzám! - kiáltotta Clarisse. Hangja valamivel élesebben csengett, de ezt a félelem számlájára írtam. Az út túloldalán a hat Árész-szekér erőt öntött a kentaurokba, akik megpróbáltak kitörni a gyűrűből. Az ellenségen általános fejetlenség lett úrrá. Miközben Clarisse a sárkány körül körözött szekerével, a szörny pikkelyei közé újabb és újabb dárdák fúródtak. A csontvázlovak nyihogva tüzet leheltek. Két újabb szekér borult fel, de a harcosok leugrottak róluk, és kivont karddal folytatták a támadást. A szörny pikkelyei közé céloztak. Úgy ugráltak el a mérges gázfelhők elől, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna (ami így is volt). Senki sem mondhatja, hogy Árészék nem harcoltak bátran. Clarisse a sárkány előtt állt, és lándzsájával megpróbálta kiszúrni a szörny épen maradt szemét. De a hadiszerencse mintha elpártolt volna mellőlünk. A szörny egyetlen harapással eltüntetett egy Árész-harcost. A másikat ledöntötte a lábáról, a harmadikra mérges gázt fújt. A srác, látva olvadó páncélját, ijedten menekülni kezdett. - Segítenünk kell - szólalt meg Annabeth. Igaza volt. Csak álltam ott, mint egy faszent. Mrs. O'Leary megpróbált felállni, de felnyüszített. Az egyik tappancsa vérzett. - Maradj hátul, kislány! Éppen eleget segítettél! - mondtam neki. Annabethszel felugrottunk a szörny hátára, és a gerince mentén a feje felé futottunk. Megpróbáltuk elvonni a figyelmét Clarisse-ról. A lány társai közben tovább dobálták a dárdáikat. Többségük eltörött, de néhány a szörny fogai közé ékelődött. A drakón addig csattogtatta az állkapcsát, amíg a szájából zöld vér, sárga méreg és faforgács keveréke nem kezdett szivárogni. Meg tudod csinálni! - bátorítottam Clarisse-t. - A jóslat szerint csak egy Árész-kölyök végezhet vele! A sisakjától csak a szemét láttam, de kiolvastam belőle, hogy valami nincs rendben. Kék szemében félelem csillogott. Clarisse sohasem félt. És nem kék volt a szeme... - ÁRÉSZÉRT! - kiáltotta szokatlanul vékony hangon, és előreszegezett dárdájával a drakónra támadt.
- Ne! - kiáltottam. - Állj! De addigra a szörny a lány felé fordította a fejét, megvetően ránézett, és egyenesen az arcába köpte mérgét. A lány sikoltva összeesett. Clarisse! - ugrott le Annabeth a szörny hátáról, hogy a lány segítségére siessen. Amíg az Árész-kölykök sérült vezetőjüket próbálták védeni, Árapályt a drakón pikkelye közé döftem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Levetett a hátáról, de talpra estem. - Gyere, te csúszómászó! Megjött a féregirtó! A következő néhány percben csak a fogait néztem. Hátráltam, elhajoltam a köpései elől, de megsebesíteni nem tudtam. A szemem sarkából láttam, hogy az Ötödik sugárúton egy repülő harci szekér száll le. Valaki felénk rohant. Egy lány kétségbeesett hangját hallottam. - NE! Az istenekre, MIÉRT tetted?! Megkockáztattam egy oldalpillantást, de eltartott egy darabig, amíg megértettem, mi történik. Clarisse a földön feküdt. Páncélja méregtől füstölgött. Annabeth és az Árész-kölykök megpróbálták megszabadítani a sisakjától. Mellettük egy könnyektől barázdált arcú lány térdelt tábori ruhában... Clarisse. Hogy a fenébe nem vettem észre előbb?! A lány Clarisse páncéljában sokkal alacsonyabb és soványabb volt a páncél gazdájánál. De miért öltözött be valaki Clarisse-nak? Annyira meg voltam döbbenve, hogy a drakón kis híján kettéharapott. Elugrottam. A szörny feje áttörte az egyik házfalat. - MIÉRT?! - kérdezte újra kétségbeesetten az igazi Clarisse, karjaiban tartva a lányt, amíg a többiek megpróbálták megszabadítani a méregtől szétégett páncéltól. Chris Rodriguez futott feléjük a harci szekér mellől. Ő és Clarisse bizonyára a repülő szekéren követte az álvezérük után induló Árész-csapatot. De továbbra sem értettem, mi történik. A drakón kihúzta fejét a téglafalból, és dühösen felüvöltött. - Vigyázz! - kiáltotta Chris. A drakón a hang irányába nézett, és a félistenekre vicsorgott. Az igazi Clarisse gyűlölettel nézett a sárkányra. Életemben csak egyszer láttam ilyen gyűlölködő arckifejezést. Clarisse apjáét, Áré-szét, amikor velem párbajozott. - MEG AKARSZ HALNI?! - üvöltötte Clarisse a drakónnak. -AKKOR GYERE, MIRE VÁRSZ?! Felkapta a sebesült lány dárdáját, majd páncél és pajzs nélkül a sárkány ellen indult. Megpróbáltam a segítségére sietni, de Clarisse gyorsabbnak bizonyult. Elugrott a sárkány elől, felugrott a lába után kapó szörny fejére, és akkora erővel vágta a drakón szemébe elektromos dárdáját, hogy a nyele megrepedt, és az összes varázsenergia a drakón testébe futott. A szörny fején elektromosság cikázott át, és az egész teste remegni kezdett. Clarisse leugrott, tigrisbukfenccel ért földet, miközben a szörny szájából füst csapott ki. Pár pillanat - és a drakón testéből csak egy pikkelyes cső maradt. Csodálattal bámultunk Clarisse-ra. Nem láttam még embert, aki egy szál dárdával leterített volna egy ekkora szörnyet. De Clarisse nem kért a csodálatunkból. Visszarohant a sebesült lányhoz, aki ellopta a páncélját. Annabethnek addigra sikerült lecsatolnia a sisakot. Mindannyian körülálltuk. Az Árész-kölykök, Chris, Clarisse, Annabeth és én. A csata még javában dúlt az Ötödik sugárúton, de abban a pillanatban semmi más nem létezett, csak a mi kis csapatunk az elesett lány körül. Egykor gyönyörű arcát elcsúfította a méreg. Nincs az a nektár, és ambrózia, ami megmentené. „Valami készül" - jutottak eszembe Rachel szavai. „Egy trükk, ami halállal végződik." Most már tudtam, mit jövendölt meg, és azt is, ki vezette Árész csapatát a harcba. Silena Beauregard haldoklott előttem.
17. Trónbitorló les zek
tetted? - kérdezte Clarisse, Silena fejét az ölében tartva. M iért Silena nyelni próbált, de a szája száraz volt és repedezett. - Mert... nem hallgattál volna rám. És a csapatod... csak téged követ. - Ezért elloptad a páncélom... - hitetlenkedett Clarisse. -Megvártad, amíg Chris és én őrjáratra indulunk. Felöltöztél a páncélomba, és úgy tettél, mintha én lennék. - Clarisse a testvéreire meredt. - És nektek nem tűnt fel SEMMI? Az Árész-kölykök mindegyike hirtelen valami nagyon érdekes tanulmányoznivalót talált a bakancsa orrán. - Ne hibáztasd őket - kérlelte Silena. - Azt akarták hinni, hogy... te vagy. - Te buta Aphrodité-lány! - zokogott Clarisse. - Te megtámadtál egy drakónt?! De miért? - Mert minden az én hibám - vallotta be végül Silena könnyes arccal. - A drakón, Charlie halála... a Tábor veszélybe kerülése... Hagyd abba! Ez nem igaz! - szakította félbe Clarisse. Silena széttárta a markát. A tenyerében egy ezüst karperec lapult sarló alakú medállal. Kronosz szimbóluma. A szívemet jéghideg kéz szorongatta. - Te voltál a kém... Silena megpróbált bólintani. - Mielőtt megszerettem Charlie-t, Luké kedves volt hozzám. Olyan... vonzó volt. Helyes. Amikor nem akartam tovább segíteni neki, megfenyegetett, hogy elárul a többieknek. Azt mondta... ezzel életeket mentek meg. Hogy kevesebb embernek kell elpusztulnia. Azt mondta, hogy megkíméli... Charlie életét. De hazudott nekem. Annabethre néztem. Falfehér volt az arca, mintha valaki most húzta volna ki a világot a lába alól. Mögöttünk tovább őrjöngött a harc. Clarisse szigorúan a testvéreire förmedt: -
Menjetek, és segítsetek a kentauroknak! Őrizzétek az ajtókat! MOZGÁS! Vonakodva otthagytak bennünket, és elindultak a csata felé. Silena vett egy nehéz, fájdalmas lélegzetet. - Bocsássatok meg nekem! - Nem fogsz meghalni - bizonygatta Clarisse. - Charlie... - Silena szeme valahová a végtelenbe nézett. - Látom Charlie-t... Ezek voltak az utolsó szavai.
Clarisse zokogva magához ölelte a lányt. Chris Clarisse vállára tette a kezét. Végül Annabeth lezárta Silena szemét. Tovább kell küzdenünk - mondta üveghangon. - Az életét adta azért, hogy segítsen. Ennyivel tartozunk neki. Clarisse szipogott, és az orrát törölgette. - Egy hős volt, ebben mindenki egyetért, ugye? Egy igazi hős. Bólintottam. - Gyere, Clarisse! Árész lánya felvette a földről az egyik elesett csapattársa kardját. - Kronosz ezért még drágán megfizet!
Szeretném azt mondani, hogy én futamítottam meg az ellenséget, de az igazság az, hogy Clarisse minden munkát elvégzett helyettem. Még lándzsája és páncélja nélkül is maga volt az ördög. Harci szekerét egyenesen a titánseregnek vezette, és lezúzott mindenkit, aki az útjába került. Példája olyan lelkesítő volt, hogy még a pánikban tébláboló bu-lis pónik is támadásba lendültek. A Vadászok összegyűjtötték az elesettek nyílvesszőit, és újabb meg újabb nyílzáporokat zúdítottak az ellenség nyakába. Az Árész-bungalósok úgy szúrtak-vágtak, mint akik harc közben érezték leginkább elemükben magukat. A szörnyek a 35. utcáig hátráltak. Clarisse a drakón maradványa mellé kanyarodott, a hulla két szemgödrén kötelet fűzött át, majd a szekeréhez kötötte. Úgy húzta maga után, mint egy kínai újévi sárkányt. Az ellenség nyomába eredt, nyakra-főre sértegette és kihívóan noszogatta őket, hogy álljanak ki vele. A szó szoros értelmében sugárzott robogó szekerén. Vörös aura vibrált körülötte. - Árész áldása - magyarázta Thália. - Eddig még sohasem láttam senkin. Ebben a percben Clarisse legalább olyan legyőzhetetlen volt, mint én. Az ellenség lándzsákat dobált felé, és nyilakkal vette célba. De nem találták el. - ÉN VAGYOK CLARISSE, A DRAKÓNÖLŐ! - kiabálta. -MINDANNYIÓTOKAT megöllek! Hol bujkál Kronosz? Ilyen gyáva lenne? - Clarisse! - kiáltottam. - Hagyd abba, visszavonulás! - Mi a baj, titánkám? - harsogta. - KÜZDJÜNK MEG! Az ellenség nem válaszolt a kihívásra. Lassan visszahúzódtak a kígyónők pajzsai mögé. Clarisse a szörnyeket hergelve tovább körözött az Ötödik sugárúton. A hatvanméteres drakón hulla úgy zörgött az aszfalton, mintha ezernyi kést húzna maga után. Mi a sebesülteket láttuk el, és becipeltük őket az előcsarnokba. Az ellenségnek híre-hamva sem volt már, de Clarisse még mindig fel-alá vágtatott a sugárúton rémisztő trófeájával, azt követelve, hogy Kronosz küzdjön meg vele. - Bízzátok rám! Valamikor csak belefárad. Majd én gondoskodom róla, hogy bejöjjön - ajánlotta Chris. - Mi a helyzet a Táborral? - kérdeztem. - Maradt ott valaki? Chris megrázta a fejét. - Csak Árgus és a természetszellemek. Péleusz továbbra is őrzi áfát. - Az nem sok - mondtam. - De örülök, hogy itt vagytok! Chris szomorúan bólintott. - Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Én próbáltam meggyőzni Clarisse-t. Mondtam neki, hogy semmi értelme őrizni a Tábort, ha ti elbuktok. Minden barátunk itt van. Sajnálom, hogy ez Silena életébe... - A Vadászaim segítenek nektek őrt állni - szólalt meg Thália. - Annabeth, Percy, ti menjetek az Olimposzra! Az az érzésem, hogy szükség lesz rátok odafent. Állítsátok fel az utolsó védelmi bástyát!
A portás felszívódott az előtérből. Könyvét az asztalon hagyta, és a széke üres volt. Az előcsarnok megtelt sebesült táborlakókkal, Vadászokkal és szatírokkal. Connor és Travis Elleloppal a liftnél találkoztunk. - Tényleg igaz? - kérdezte Connor. - Ami Silenával történt? Bólintottam. - Hősi halált halt. Travis feszengeni kezdett. - Ööö... én azt is hallottam, hogy... - Ennyi - állítottam le. - Vége a történetnek. - Rendben - makogta Travis. - Szerintünk a titánseregnek meggyűlik majd a baja a lifttel. Kezdjük azzal, hogy többször kell fordulniuk. Ráadásul az óriások be se férnek. - Ez az egyetlen előnyünk - válaszoltam. - Nem tudnánk valahogy leállítani a liftet? - Varázslattal működik. Általában szükség van hozzá egy kártyára, de a portás eltűnt. Vagyis a biztonságnak lőttek. Bárki besétálhat a liftbe, aztán irány felfelé! - Akkor távol kell őket tartanunk az ajtóktól - mondtam. - Be kell szorítanunk őket az előtérbe.
- Erősítésre lesz szükségünk - felelte Travis. - Addig özönlenek majd befelé, amíg túlerőben nem lesznek. - Semmilyen erősítésre nem számíthatunk - panaszkodott Connor. Kinéztem Mrs. O'Learyre, aki nagy párafoltokat lihegett az üvegre, és pokolkutyanyálat maszatolt szét rajta. - Lehet, hogy tévedsz - mondtam. Kimentem, és Mrs. O'Leary orrára tettem a kezem. Kheirón bekötözte az állat lábát, de továbbra is sántított rá. A szőrére sár, falevél, pizza és szörnyvér száradt. Figyelj, kislány! - Megpróbáltam lelkesnek hangzani. - Tudom, hogy kimerült vagy, de kérnék tőled még egy utolsó szívességet. Odahajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam. Miután Mrs. O' Leary elárnyékutazott, csatlakoztam Annabeth-hez az előcsarnokban. Útban a lifthez észrevettük Grovert, aki egy kövér szatír mellett térdelt. - Léneusz! - kiáltottam. A vén szatír rossz bőrben volt. A szája elkékült, a hasából egy eltört lándzsa állt ki. Szőrös lábát fájdalmasan természetellenes szögben tartotta. Megpróbált ránk fókuszálni, de nem hiszem, hogy sokat látott belőlünk. - Grover, te vagy az? - suttogta. - Igen, Léneusz - mondta Grover. Hiába mondta el a vén szatír annak idején mindennek, Grover most mégis a könnyeivel küszködött. - Mi... mi nyertünk? - kérdezte Léneusz. - Ööö... igen - lódította Grover. - Hála magának, Léneusz. Megfutamítottuk az ellenséget. - Mondtam én neked - motyogta az öreg szatír -, hogy egy igazi vezetőre van szükségetek, egy igazi... Azzal örökre lehunyta a szemét. Grover nagyot nyelt. Az öreg szatír homlokára tette a kezét, és ősi áldást suttogott. Léneusz teste egy marék földdé zsugorodott, amelyből apró hajtás kandikált ki. - Babérrá változott! A mázlista! - csodálkozott Grover, aztán a kezébe vette a növényt. - El kell... el kell ültetnem őt. Az Olimposz egyik kertjében! - Akkor egyfelé megyünk - sóhajtottam. - Gyere, haver! Miközben emelkedtünk, a liftben valami szirupos dalocska szólt. Eszembe jutott első látogatásom az Olimposzon, tizenkét éves koromban, még Annabeth és Grover nélkül. Örültem neki, hogy most elkísérnek. Valami azt súgta, ez lesz utolsó közös kalandunk. - Percy - mondta halkan Annabeth -, igazad volt abban, amit Luke-ról mondtál. - Annabeth Silena Beauregard halála óta most szólalt meg először. Szemével a lift szintjelzőjén felvillanó számokat követte: 400, 450, 500. Grover és én egymásra néztünk. Annabeth - kezdtem -, sajnálom, hogy... - Te megpróbáltál figyelmeztetni - folytatta remegő hangon. -Arra, hogy Luké gonosz. Nem hittem neked... amíg ki nem derült, hogyan használta fel Silenát. Most már én is tudom. Remélem, boldog vagy. - Miért lennék ettől boldog? Fejét a liftfalnak döntötte, és nem nézett rám. Grover a tenyerében dajkálta a babérhajtást. - Tudjátok... olyan jó újra együtt! A szokásos veszekedések. Életveszélyek. Jeges rettegések... De már meg is érkeztünk! Az ajtó csilingelt, és mi kiléptünk a lebegő járdára. A lehangoló jelzőt nem sűrűn alkalmaznám az Olimposzra, de most ez jutott eszembe róla. A parázstartók kialudtak. Az ablakok sötétek. Az utcák elhagyatottak, és minden ajtó berácsozva. Csak a parkokban láttunk mozgást, ahol a tábori kórházakat felállították. Will Solace és a többi apollós a sebesülteket ápolták. A najádok és a driádok megpróbáltak segíteni. Varázsdalokkal gyógyították az égési sérüléseket és a mérgezéseket. Amíg
Grover kertészkedett, Annabeth és én elindultunk lelket önteni a sebesültekbe. Elhaladtam egy törött lábú szatír, egy tetőtől talpig bekötözött félisten és egy test mellett, ami az Apolló-csapat arany halotti leplével volt letakarva. Nem láttam, ki feküdt alatta. Talán jobb is. Nehéz volt biztató szavakat mondani, de azért igyekeztünk. - Egykettőre felépülsz, és mehetsz titánokat aprítani! - vigasztaltam az egyik táborlakót. - Jól nézel ki - mondta Annabeth egy másiknak. Léneusz cserjévé változott! - újságolta egy nyöszörgő szatír-nak Grover, aki időközben csatlakozott hozzánk. Dionüszosz fiát egy fának dőlve találtam. Eltörött a karja, ezen kívül más baja nem esett. - A másik kezemmel még harcolhatok - mondta, miközben a fogát csikorgatta fájdalmában. - Nem. Eleget küzdöttek Azt akarom, hogy itt maradj, és segíts a sebesültek ápolásában. -De... -
ígérd meg, hogy vigyázol a bőrödre! - kértem. - Rendben? Személyes kívánság. Értetlenkedve összehúzta a szemöldökét. Nem voltunk a legjobb barátok, de azt mégsem mondhattam neki, hogy ez az apja határozott kérése. Csak zavarba hoztam volna. Végül beleegyezett, és visszaült a fa tövébe. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Annabeth, Grover és én továbbhaladtunk a palota irányába, Kronosz végcélja felé. Ha sikerül feljutnia a lifttel - és biztos voltam benne, hogy sikerülni fog neki -, akkor első dolga lesz elpusztítani a tróntermet, az istenek hatalmának központját. A bronzajtó nyikorogva kinyílt. Lépteink visszhangoztak a márványpadlón. A nagy terem mennyezetéről hidegen pislogtak a csillagok. A tűz sápadt fénnyel égett. Hesztia egy barna köntösös kislány képében didergett mellette. Az Ophiotaurusz szomorúan úszkált gömbakváriumában. Amikor észrevett, elhaló búúú-val köszöntött. A tűz fényében ijesztő árnyékokat vetettek a trónok, mintha kezek nyúlkáltak volna felénk. Zeusz trónjának lábánál Rachel Elisabeth Dare állt, és a csillagokat nézte. A kezében egy görög kerámiavázát tartott. - Rachel? - csodálkoztam el. - Hm. Te meg mit keresel itt? Úgy nézett rám, mintha egy álomból ébredt volna fel. - Ez Pandora szelencéje, ugye? A szeme jobban fénylett a szokásosnál, és rossz emlékeket idézett fel bennem: penészes szendvicsekét és odaégett süteményekét. - Kérlek, tedd le azt a hombárt! - mondtam. - Tudom, hogy benne van a remény — futtatta végig a festésen az ujját. - Olyan törékeny! - Rachel! Mintha a hangom felrázta volna kábulatából, előrenyújtotta a kezét, és átadta a hombárt. Az agyag hideg volt, mint a jég. - Grover! - suttogta Annabeth. - Nézzünk körül! Hátha megtaláljuk Héphaisztosz csapdáit, vagy néhány görögtüzet... - De... Annabeth karon ragadta kecskepajtást. - Igazad van! Imádom a csapdákat! - nyekkent fel a szatír. Annabeth kirángatta a trónteremből. A tűz mellett ülő, köntösébe burkolózott Hesztia előre-hátra himbálta a testét. - Gyere - hívtam Rachelt -, szeretném, ha találkoznál valakivel! Leültünk az istennő mellé. - Hesztia úrnő! - szólítottam meg. - Üdvözöllek, Percy Jackson! - mondta halkan az istennő. - Az idő hidegre fordult. Egyre nehezebb életben tartani a tüzet.
- Tudom - feleltem. - A titánok hamarosan itt lesznek. Hesztia most Rachelre emelte a tekintetét. - Szia, kedvesem! Végre te is megérkeztél a tűzhelyünk mellé. Rachel csak pislogott. - Maga várt engem? Hesztia kinyújtotta a kezét, és a lángok felragyogtak. A tűzben képek jelentek meg: először anyámat, Pault és magamat láttam, ahogy hálaadásnapi vacsoránkat fogyasztjuk a konyhaasztal mellett, utána a tábortűznél éneklő és mályvacukrot pirító barátaim következtek, végül Rachel tűnt fel Paul Priusának anyósülésén. Nem tudom, Rachel látta-e ezeket a képeket, de mintha engedett volna a feszültsége. A tűzhely melege szétáradt testében. - Ahhoz, hogy elfoglalhasd a helyedet a tűz körül - mondta neki Hesztia -, meg kell feledkezned minden másról, ami elvonná a figyelmedet. Csak így élheted túl. Rachel bólintott. - É... értem. - Várj, miről beszél Hesztia? - kérdeztem. Rachel lélegzete megremegett. - Percy, eddig azt hittem... miattad kellett idejönnöm. De kiderült, hogy magam miatt is. Te és én... Megrázta a fejét. - Várj egy percet! Én terelem el a figyelmedet? Azért, mert nem én vagyok a hős, vagy mit tudom én mi?! - Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom magyarázni - mondta. - Azért kellett veled találkoznom, hogy megmutasd nekem ezt az egészet - mutatott körbe a trónteremben. - Meg kellett értenem, mik ezek a látomások. De hogy te és én... az nem volt a tervben. Kettőnk sorsa nem fonódhat egybe... Azt hiszem, a szíved mélyén te is sejtetted ezt. Rámeredtem. Nem voltam túlzottan járatos nőügyekben, de annyi azért nekem is leesett, hogy Rachel éppen most akar dobni, ami azért különösen gáz, mert még össze sem jöttünk. - Szóval... „Kösz, hogy elhoztál az Olimposzra, de most már kopj le!" Ezt akarod mondani? Rachel a tüzet nézte. - Percy Jackson - kezdte Hesztia -, Rachel mindent elmondott neked, amit elmondhatott. Az ő pillanata még csak közeleg, de neked hamarosan meg kell hoznod a döntést. Felkészültél? Azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem készültem még fel, amikor megakadt a szemem Pandora hombárján, és első alkalommal éreztem rá erős késztetést, hogy kinyissam. A Remény jelen pillanatban teljesen hasznavehetetlen dolognak tűnt. A barátaim úgy hullottak, mint a legyek. Rachel éppen most tett lapátra, Annabeth pedig haragszik rám. Anyámék egy autóban szundikálnak az utcán, miközben a szörnyhadsereg körbevette az épületet. Az Olimposz percei meg vannak számlálva. Ráadásul az istenek disznóságai is sorra kiderülnek: Maria di Angelót Zeusz ölte meg, az Orákulumot Hádész átkozta el. Hermész pedig hátat fordított a fiának, pedig tudta, milyen jövő vár rá. Adjátok meg magatokat - Prométheusz hangja suttogott a fülembe -, különben az otthonodból rom lesz, és a drágalátos táborod porrá ég! Aztán Hesztiára néztem. Vörös szeme melegen fénylett. Eszembe jutottak a lángokban látott képek. A barátaimról, a családtagjaimról, mindenkiről, akit szeretek. Aztán Chris Rodriguez szavai jutottak eszembe: „Semmi értelme a tábort védeni, ha ti elbuktok. Minden barátunk itt van." Nico azt mondta az apjának, hogy ha az Olimposz elbukik, a palotája biztonsága fabatkát sem ér majd. Lépteket hallottam. Annabeth és Grover érkezett vissza a trónterembe. Amikor észrevettek bennünket, megtorpantak. Biztos nagyon furcsa arcot vághattam. - Percy? - kérdezte Annabeth. Mérge elszállt, és mintha aggódna értem. - Ööö... visszajöjjünk később? Mintha tűt döftek volna belém. Hirtelen megértettem, mit kell tennem. Rachelre néztem. - Ugye, nem készülsz semmi őrültségre? Ugye... beszéltél Kheirónnal?
Halványan elmosolyodott. - Aggódsz értem? Hogy valami butaságot csinálok? - Én csak azt szeretném... ugye, nem lesz semmi bajod? - Nem tudom - mondta -, ez attól függ, megmented-e a világot, hősöm. Felemeltem Pandóra hombárját. Éreztem, ahogy szegény Remény odabent csapdos, és megpróbálja felmelegíteni a hideg kerámiát. - Hesztia, ezt a vázát önnek szeretném felajánlani! Az istennő oldalra fordította fejét. - Én vagyok a legkisebb az istenek között, miért ajánlod ezt nekem? - Mert maga az utolsó olimposzi - hangzott válaszom. - A legfontosabb isten. - Miből gondolod ezt, Percy Jackson? - Mert a remény csak a tűzhely melegénél maradhat életben - feleltem. - Őrizze meg nekem, hogy soha többé ne akarjam feladni! Az istennő mosolygott, és átvette a vázát. A hombár világítani kezdett a kezében. A tűzhely lángjai is vidámabban táncoltak. - Megdicsérlek, Percy Jackson - mondta. - Talán az istenek is megáldanak majd ezért. - Mindjárt megtudjuk. - Annabethre és Groverre néztem. -Gyertek! Elindultam apám trónja felé.
Poszeidón trónja Zeusz trónjának tövében állt. A mohás, fekete bőrrel bevont trónus egy forgó talapzathoz volt erősítve. Néhány vaskarika lógott rajta, nyilván a horgászbot (vagy a háromágú szigony) tartására szolgálhattak. Úgy nézett ki, mint egy cápára, kardhalra és más tengeri szörnyekre vadászó mélytengeri halászhajó kapitányi széke. Az istenek normális állapotukban hat méter magasak. Ha nagyon nyújtózkodtam, akkor is csak a trón peremét értem el. - Segítsetek fel! - kértem Grovert és Annabetht. - Te megőrültél?! - döbbent meg Annabeth. - Lehet. - Percy, az istenek nagyon nem szeretik, ha valaki a trónjukra telepszik. Úgy értem, hogy egy-rakás-hamuváváltoztatlak-módon nem kedvelik. - Valahogy magamra kell vonnom a figyelmét. Van jobb ötleted? Grover és Annabeth aggódó pillantást váltott egymással. - Ha valamivel, ezzel biztosan magadra vonod - ismerte el Annabeth. Bakot tartottak, és már fent is voltam a trónon. Két lábam úgy kalimpált a levegőben, mint egy etetőszékben ülő kisbabáé. Körbenéztem a mogorva és üres trónokon, és elképzeltem, milyen lehet az Olimposzi Tanács egyik tagjának lenni. Hatalommal járt és a tizenegy másik istennel vívott parázs vitákkal. Én Poszeidón helyében már régen paranoiássá és hatalommániássá váltam volna. A trónján ülve úgy éreztem, mintha az egész tenger az én irányításom alatt állna. Az a sok-sok köbkilométernyi hullámzó erő és titokzatosság... Vajon miért kellene Poszeidónnak bárkire hallgatnia? Miért nem ő az első a tizenkét isten között? Aztán megráztam a fejem. Koncentrálj! A trón megrázkódott. Egy hurrikán ereje csapódott a tudatomnak. KI MERÉSZEL... Apám nem fejezte be a kérdést. Dühe alábbhagyott, ami jó hír, mert ettől a mondattöredéktől is szó szerint majdnem „elszállt az agyam". Percy - kezdte újra apám valamivel higgadtabban, de továbbra is dühösen -, mit... művelsz... a... trónomon?! - Bocs, apa. Valahogy magamra kellett vonnom a figyelmed. Ennek valami kevésbé veszélyes módját is választhattad volna. Ez még számodra is végzetes lehet, ha gondolkozás nélkül lesújtok, akkor most egy tócsányi tengervíz vagy.
- Bocs. Figyelj, apa, a dolgok elég rosszul állnak. Elmondtam neki, mi történt, és azt is, mit tervezek. Hosszú ideig hallgatott. Percy, nem tudom teljesíteni a kérésed. A palotám... - Apa, Kronosz azért indított ellened külön sereget, hogy megossza az istenek erejét. Tudta, hogy te nyomsz a legtöbbet a latban. Akárhogyan is van, megtámadta az otthonomat. - Ez az otthonod, az Olimposz - javítottam ki. A padló megremegett. Düh csapott át az elmémen. Már azt hittem, most tényleg sikerült felbosszantanom, de a remegés abbamaradt. A telepatías vonalba beszűrődtek a víz alatti robbanások és csatakiáltások zajai. Küklopszok és habfik hangját hallottam. - Tyson jól van? - kérdeztem. A kérdés meglepte apámat. Jól van. Ügyesebb, mint gondoltam. Bár a „Mogyoróvaj!" kissé szokatlan harckiáltás, nem gondolod? - Engedted harcolni? Térjünk vissza a tárgyra! Tudod te, mit kértél tőlem? A palotámat le fogják rombolni. - De az Olimposz talán megmenekül. Van neked halvány fogalmad arról, meddig építgettem ezt a palotát? Csak a pihenőszobát hatszáz évig. - De apa... Rendben! Legyen, ahogy akarod! De imádkozz, hogy sikerüljön! - Most is azt csinálom, nem? Veled beszélek... Oh... milyen igaz! Egy jó pont. Amphitrité, újabb támadás! A robbanás ereje bontotta a vonalat. Lecsúsztam a trónról. Grover idegesen pislogott rám. - Jól vagy? Kicsit sápadtabb lettél... és füstölsz is. - Az nem lehet! - Aztán rémülten a karomra pillantottam. Az ingem ujjából füst bodorodott elő. A szőrszálaim megperzselődtek. - Ha még egy percig ott ülsz, spontán gyulladás áldozata leszel. Remélem, legalább sikeres volt a beszélgetés! Búúú! - bőgött az üveggömbben úszkáló Ophiotaurusz. - Hamarosan kiderül - mondtam. A trónterem ajtaja kivágódott. Thália masírozott be félbetört íjjal és üres puzdrával. - Szükség van rátok odalent! - kiabálta. - Az ellenség itt van a nyakunkon. És maga Kronosz vezeti a sereget.
18. A s züleim bevetés re mennek
ire leértünk az utcára, már késő volt. A földön sebesült táborozók és Vadászok hevertek. Cla-risse csatát M veszthetett egy hüperbóreai óriással szemben, mert az a szekerével együtt egy hatalmas jégkockává változtatta. A kentauroknak nyomukat sem láttuk. Talán pánikba estek és elpucoltak, de az is lehet, hogy mind megsemmisültek. A titánsereg körbevette az épületet. Az ajtóktól mindössze hétnyolc méterre helyezkedtek el. A Titánisten csapata állt legelöl Ethan Nakamura, a zöld páncélos kígyókirálynő és a két hüperbóreai vezetésével. Prométheuszt nem láttam sehol. A gyáva patkány ebből is kihúzta magát. Nem úgy, mint Kronosz, aki sarlójával a kezében legelöl feszített. Csak egyvalaki merészelt az útjába állni...
- Kheirón! - kiáltott fel Annabeth. Ha Kheirón hallotta is Annabeth kiáltását, nem adta semmi jelét. Egyenesen Kronoszra szegezte nyílvesszőjét. Amikor Kronosz észrevett engem, arany szeme felizzott. Minden porcikám megdermedt. Kronosz ismét Kheirónra nézett. - Állj félre, kisfiam. Furcsa volt, hogy Luké „kisfiamnak" nevezi Kheirónt, de az ő szájából ez is úgy hangzott, mintha ez lenne a világ legcsúnyább szava. -
Arra várhatsz - felelte Kheirón jéghideg hangon, amit akkor használt, ha nagyon feldühítették. Nem tudtam megmozdulni, mintha bebetonozták volna a lábam. Láttam Annabethen és Thálián, hogy ők is hasonló problémával küszködnek. - Kheirón, vigyázz! - figyelmeztette Annabeth. A kígyókirálynő elvesztette a türelmét, és támadásba lendült. Kheirón nyílvesszője éppen a szeme között találta el. Nyomban megsemmisült, és üres páncélja csörömpölve hullott az aszfaltra. Kheirón újabb nyílvessző után nyúlt, de a tegeze kiürült. Eldobta az íját, és kivonta a kardját. Tudtam, hogy a kard nem tartozott a kedvenc fegyverei közé. Kronosz kuncogni kezdett. Egy lépést tett a kentaur felé. Kheirón idegesen topogott, és csapdosott a farkával. - Te tanár vagy - mondta Kronosz -, nem egy hős! - Luké volt a hős - mondta Kheirón -, amíg te le nem aljasí-tottad magadhoz. - BOLOND! - Kronosz kiáltása megremegtette a várost. -Üres hazugságokkal tömted tele a fejét! Azt mondtad, hogy az istenek törődnek velem! - Velem? - ismételte meg Kheirón a nyelvbotlást. - Te azt mondtad, „velem"? Kronosz zavart képet vágott, Kheirón ezt a másodpercet használta ki a támadásra. Ügyes csel volt - egy színlelt támadást egy valódi csapás követett, amit egyenesen Kronosz képére mért. Én sem csinálhattam volna jobban, de Kronosz gyorsabb volt. Birtokában volt Luké vívóképességének, márpedig Luké értett a kardforgatáshoz. Félreütötte Kheirón pengéjét, és felkiáltott: - VISSZA! A Titánisten és a kentaur között vakító fény villant. Kheirón a falnak vágódott, és a fejére omló téglák teljesen betemették. Ne! - kiáltott fel Annabeth. A bénító varázslat elmúlt. A tanárunkat ellepő törmelékhalomhoz futottunk. Reménytelenül keresgéltünk a tégladarabok között, miközben a titánsereg gúnyosan kacagott. TE! - fordult Annabeth Kronosz-Luke felé. - Azt hitted, hogy... hogy azt hiszem... Kihúzta tőrét. - Annabeth, ne! - fogtam meg a karját, de lerázta a kezem. Megtámadta Kronoszt, és a titán arcáról eltűnt a pökhendi vigyor. Mintha Luke-nak eszébe jutott volna, hogy valamikor szerette ezt a lányt, és gondját viselte, amíg kicsi volt. Annabeth a páncél szíjai közé döfte a tőrét, egyenesen a kulcscsontja alá. De a penge visszapattant a testről. Annabeth összegörnyedt, és a hasához szorította kezét. A váratlan közegellenállás kificamította sérült vállát. Az utolsó pillanatban rántottam hátra Annabetht, és Kronosz pengéje már csak a levegőt metszhette ketté. Annabeth megpróbálta kitépni magát a szorításomból, és kiabálni kezdett: - GYŰLÖLLEK! - Nem tudtam, hogy rólam, Luke-ról vagy Kronoszról beszél-e. Az arcára rakódott port könnyek barázdálták. - Nekem kell megküzdenem vele - mondtam. - Ez az én harcom is, Percy. Kronosz felkacagott. - Milyen bátor kislány! Már értem, miért akar Percy megvédeni. De nem fog neki sikerülni. Kronosz felemelte sarlóját, de mielőtt lesújthatott volna vele, a titánsereg mögül kutyavonítás hasított a levegőbe.
- VAÚÚÚÚ! Nem akartam hinni a fülemnek. - Mrs. O'Leary, te vagy az? - kiáltottam fel. Az ellenséges csapatok kényelmetlenül toporogtak. Aztán a világ legfurcsább dolga történt. Valamilyen titokzatos erő parancsára hirtelen kettéváltak. Az Ötödik sugárúton egy ösvény keletkezett, amelynek túlsó végében Mrs. O'Leary és egy alacsony, fekete páncélos alak állt. - Nico? - kiáltottam. - VAUFF! - Mrs. O'Leary felém loholt, rá sem hederített a kétoldalt vicsorgó szörnyekre. Amikor Nico is elindult, az ellenség úgy húzódott el a közeléből, mintha a halál leheletét árasztaná (ami így is volt). Halálfej alakú sisakja alól rám mosolygott. - Megkaptam az üzeneted. Ugye, nem késtem le a buliról? - Hádész fia - köpött Kronosz a földre. - Annyira szereted a halált, hogy magad is szeretnéd megízlelni? - A maga halálába szívesen belekóstolnék. - Én halhatatlan vagyok, öcsi! Visszatértem a Tartaroszból. Semmi keresnivalód itt, ahol egész biztosan meghalsz. Nico kivonta a kardját. Az egy méter hosszú, halálos sztűgiai penge sötétlett, mint az éjfél. - Majd meglátjuk. A föld megremegett. Az úton, a járdán és a házak falán repedésekjelentek meg. A repedésekből csontvázak ezrei másztak elő. Az ellenség rémülten hátrálni kezdett. - MARADJATOK, AHOL VAGYTOK! - parancsolta Kronosz. - Legyőzzük a halottakat! Az ég hideg lett és fekete. Az árnyékok megvastagodtak. Egy kürt éles hangja harsant, és miközben a csontvázak puskákkal, kardokkal és lándzsákkal csapatokba rendeződtek, az Ötödik sugárúton egy harci szekér robogott végig, majd megállt Nico mellett. A szekér elé fogott lovak mintha az éjszakából kivágott, megelevenedett árnyékok lettek volna. Az obszidián- és aranybe-rakású hintót a legválogatottabb kínhalálokat ábrázoló képekkel díszítették. A gyeplőt maga Hádész tartotta, a Halottak Királya, mögötte Perszephoné ült az anyjával. Hádész fekete páncélt viselt, és egy palástot, amely vörös volt, mint a frissen kibuggyant vér. Fején a sötétség sisakja, egy korona, ami jeges rettegést árasztott magából. Miközben figyeltem, változtatta az alakját sárkányfejből fekete láng-glóriává, majd emberi csontokból font koszorúvá változott. De a legijesztőbb mégsem ez volt. A sisak ereje egyenesen az ember elméjébe hatolt, egyenesen legrosszabb rémálmai és legtitkosabb félelmei közepébe. Legszívesebben bemásztam volna egy lyukba, hogy elbújjak előle, és láttam, hogy az ellenség ugyanígy van ezzel. A titánsereget csak a Kronosz haragjától való félelem tartotta a helyén. Hádész hidegen mosolygott. - Szia, apa! Nagyon... fiatalos vagy. - Hádész - kezdte Kronosz -, remélem, hogy te és a hölgyek azért jöttetek, hogy felajánljátok szövetségeteket! - Sajnos, nem - sóhajtott Hádész. - A fiam meggyőzött, hogy jó lenne, ha veszélyességi sorrendet állítanék fel az ellenségeim között. - Undorodva nézett rám. - Bármennyire is utálok né-hány felkapaszkodott félistent, nem engedhetem, hogy Olimposz elbukjon. Hiányoznának a testvéri civódások. Mert mi egyetlen dologban értünk csak egyet: abban, hogy RÉMES apa voltál! - Szerintem is - suttogta Démétér. - Mindig lenézte a földművelést... - De anyám! - szólt rá Perszephoné. Hádész kivonta kardját. Kétélű, sztűgiai pengéjén ezüstdíszítés futott. - Küzdj meg velem! Hogy a mai naptól úgy emlegethessék a Hádész-házat, mint az Olimposz megmentőjét! - Elég volt a játszadozásból - vicsorgott Kronosz.
Sarlóját a földnek ütötte, és két irányból repedés futotta körbe az Empire State Buildinget. A repedés fölött varázsfal csillogott, és elválasztotta Kronosz zászlóalját, a barátaimat és engem a két sereg derékhadától. - Mit művel? - suttogtam. - Bezárt bennünket - mondta Thália. - A Manhattan körüli varázsfalat az Empire State Building köré szűkítette. Igaza lehetett, mert a varázsfalon kívül egymás után keltek életre az autók motorjai. A magukhoz térő gyalogosok értetlenül bámulták a körülöttük álló zombikat és szörnyeket. Nem tudom, mit láttak a Ködtől, de az biztos, hogy nem lehetett leányálom. Sorra nyíltak az autók, a háztömb végén Paul és anyám kiszállt a Priusból. - Ne - szólaltam meg. - Nehogy... Anyám átlátott a Ködön, így azt is látta, mennyire rosszul állnak a dolgok. Reménykedtem, hogy lesz elég esze, és elmenekül. De amikor észrevett, mondott valamit Paulnak, és futni kezdtek felém. Nem tudtam megállítani őket. Ha kiáltok, felhívom rájuk Kronosz figyelmét. Még szerencse, hogy Hádész akcióba lépett. A varázsfalnak rontott, de a szekere nekicsattant és felborult. Káromkodva ugrott fel a földről, és fekete energianyalábokkal kezdte ostromolni. De a fal erősebbnek bizonyult nála. - TÁMADÁS! - harsogta. A halottak összecsaptak a titánok szörnyeivel. Az Ötödik sugárúton elszabadult a pokol. A halandók sikítva futottak menedéket keresni. Az óriások hadoszlopa Démétér egyetlen legyintésére búzamezővé változott. Perszephoné napraforgót varázsolt a kígyónők lándzsáiból. Nico karddal vágott utat magának, és közben próbálta menteni a halandókat. Miközben a szüleim felém rohantak, szörnyekbe és zombikba ütköztek, de semmi sem állította meg őket. Nakamura, ide hozzám! - kiáltotta Kronosz. - Óriások, végezzetek velük! - mutatott ránk, majd beugrott az előcsarnokba. Ez úgy ért, mint egy hidegzuhany. Azt hittem, most kerül sor a mindent eldöntő párbajra, de Kronosz egyszerűen levegőnek nézett. Mintha nem érném meg a fáradságot, hogy leálljon velem küzdeni. Elöntött a düh. Amikor az első hüperbóreai óriás megtámadott a bunkósbot-jával, átbukfenceztem a lába közt, és Árapályt a hátsójába szúrva jégkásává változtattam. A második óriás fagyot lehelt a sérült Annabethre. Még szerencse, hogy Grover résen volt, és időben elrántotta a lányt. De Thália sem tétlenkedett, majomként felmászott az óriás hátára, és amikor vadászkésével elmetszette kék nyakát, a világ legnagyobb fej nélküli jégszobra állt előttünk. Átpillantottam a varázsfalon. Nico megpróbált anyám és Paul közelébe jutni. De nem kellett félteni őket, tudtak vigyázni magukra. Paul felkapta az egyik elesett hős kardját, és egy kígyónő ellen fordult. Egész ügyesen vívott. Végül sikerült hasba szúrnia, és a szörny megsemmisült. - Paul?! - lepődtem meg. Vigyorgott. - Remélem, egy szörnyet öltem meg az előbb! Tudod, a főiskolán Shakespeare-darabokban játszottam. Ragadt rám néhány fogás. Paul ezzel még beljebb lopta magát a szívembe. Anyám egy rendőrautó körül fontoskodott, talán segítséget akart hívni CB-rádión, amikor egy laisztrügón kiszúrta magának. - Anya! - kiáltottam fel. Amikor megpördült, az óriás ott állt előtte. Egészen addig azt hittem, hogy esernyőt fog az óriásra, amíg meg nem húzta a ravaszt, és a puska a hat méterre álló Nico kardhegyére nem repítette a szörnyet. - Szép lövés! - gratulált Paul. - Anya, te mióta értesz a puskákhoz?! - kérdeztem döbbenten. Anyám kifújt egy rakoncátlan tincset az arcából. - Két másodperce. Percy, ne aggódj értünk! Menj! - Igaza van - értett egyet Nico. - Bízd ránk a sereget! Te meg kapd el Kronoszt!
- Gyerünk, Hínáragyú! - biztatott Annabeth. Bólintottam. Aztán az épület melletti törmelékdombra néztem, és összeszorult a szívem. Akkor döbbentem rá, hogy Kheirónról teljesen megfeledkeztem. Bűntudatom támadt. - Mrs. O'Leary! Gyere ide, kérlek! Kheirón ott van valahol a kőrakás alatt. Csak te tudod onnan kiásni. Keresd meg, és segíts rajta! Nem tudom, mennyit értett meg belőle, mindenesetre a kőrakáshoz ügetett, és kaparni kezdett. Annabeth, Thália, Grover és én a lifthez rohantunk.
19. Hogyan lesz egy hegyből szemétdomb ?
Olimposzra vezető híd lassan szétesett. Amikor kiszálltunk a liftből, repedések jelentek meg a talpunk Azalatt. Ugorjatok! - kiáltotta Grover. Könnyen beszélt, kőszáli kecske ősökkel rendelkezett. Átugrott egy viszonylag biztonságos kődarabra, amíg mi tovább egyensúlyoztunk a mieinken. - Csak ne lenne tériszonyom! - visította Thália, miközben ellöktük magunkat a kövekről. Annabeth nem volt ugrálós kedvében, elesett és kétségbeesetten felkiáltott: - Percy! Éppen akkor kaptam el a kezét, amikor a lába alól kihulló kőlap szétporlott a levegőben. Egy másodpercig azt hittem, engem is a mélybe ránt. Lába a semmiben kalimpált. Keze lassan elkezdett kicsúszni a markomból, és már csak az ujjai végét szorítottam. Szerencsére Grover és Thália megragadta a lábam, így nagyobb erőt tudtam kifejteni. Annabeth egyszerűen nem zuhanhatott le. Amikor végre sikerült felhúznom, mindketten remegve feküdtünk a kövön. Addig észre sem vettem, hogy elfelejtettem elengedni a kezét, amíg zavarba nem jött. - Ööö, izé... koszi - motyogta. Azt akartam mondani, hogy szóra sem érdemes, de csak ennyire futotta: „Ja. Aha." - Siessünk! - bökte meg Grover a vállam. Kibogoztuk magunkat egymásból, és futásnak eredtünk a hídon, amelyből egyre több darab hullott a mélybe. Éppen akkor értük el a hegyet, amikor a híd utolsó köve is lezuhant. Annabeth visszatekintett az elérhetetlenné vált liftre. Már csak egy csillogó fémajtó volt a semmiben, hatszáz emelettel Manhattan felett. - Itt rekedtünk. Most már tényleg csak magunkra számíthatunk - állapította meg. - Meee! - bőgte Grover. - Amerika és az Olimposz között lassan minden kapcsolat megszakad. Ha teljesen eltűnik... - Az istenek most nem ússzák meg annyival, hogy átköltöznek egy másik országba - hadarta Thália. - Az tényleg az Olimposz végét jelentené. A legeslegvégét. Végigrohantunk az utcákon az égő villák és a feldarabolt szobrok között. A park tűzifává aprítva. Mintha valaki egy óriási kézi fűnyíróval esett volna neki a városnak. - Kronosz sarlójának nyoma - mondtam. Követtük az istenek palotájáig kanyargó ösvényt. Rövidebb útra emlékeztem. Lehet, hogy Kronosz megint lelassította az időt, vagy csak a rettegés miatt tűnt hosszabbnak. A titán letarolta a hegy tetejét, nem kímélt egyetlen villát és kertet sem. A nyomokból ítélve néhány természetszellem és kisisten megpróbálta megállítani Kronoszt. Nem maradt belőlük más, csak összezúzott páncélok, ruhacafatok, félbetört kardok és lándzsák útszélre vetett szemete.
-
Az utolsó tégláig! Azt ígértem, hogy lerombolom AZ UTOLSÓ TÉGLÁIG! - ordította Kronosz valahol
előttünk, amikor egy fehér falú, arany kupolás templom felrobbant. A kupolája úgy repült a levegőbe, mint egy teáskanna teteje, aztán széthasadt, és szilánkjai a városra hullottak. - Artemisz szentélye - morogta Thália. - Ezért megfizet! Amikor átszaladtunk a boltív alatt, melynek két oldalán Zeusz és Héra szobrai álltak, az egész hegy felnyögött, és hánykódni kezdett, mint egy viharba került hajó. - Vigyázz! - nyögött fel Grover, amikor a boltívről por szitált a nyakunkba. Felnéztem, és észrevettem a szigorú tekintettel felénk zuhanó húsztonnás Héra-szobrot. Palacsintává lapított volna bennünket Annabethszel, ha Thália nem lök el bennünket alóla. - Thália! - kiáltotta Grover. Amikor a kavargó por elült, és a hegy megszűnt rázkódni, Tháli-át életben találtuk, szerencsére csak a lába szorult be a szobor alá. Nekiveselkedtünk, és megpróbáltuk legördíteni róla, de jó pár küklopsz erejére lett volna szükségünk. Megkíséreltük kihúzni alóla, de a lány felkiáltott fájdalmában. - Annyi harcot túléltem, erre egy ostoba szikladarab legyőz... - morgolódott. - Héra műve - tajtékzott Annabeth. - Egész évben szórakozott velem. Ha nem löksz el alóla, engem öl meg a szobra. Thália grimaszolt egyet. - Most mit álltok itt?! Menjetek! Majdcsak boldogulok valahogy. Nem akartuk magára hagyni Tháliát, de meghallottuk az istenek csarnokához közeledő Kronosz kacagását. Újabb épületek repültek a levegőbe. - Visszajövünk! Várj meg! - ígértem. - Nem fogok elszaladni - nyögte Thália. A hegyoldalból, valahol a palota kapuinak közeléből, tűzlabda szállt fel. - Jobb, ha futunk - mondtam. - Nem azt akartad mondani, hogy e/futunk? - reménykedett Grover. Annabethszel a sarkamban a palota felé rohantam. - Ettől tartottam - sóhajtott Grover, miközben nagy patadobo-gás közepette utánunk loholt.
A palotaajtókon egy teherhajó simán bemanőverezhetett volna, de most letépve és szétzúzva hevertek a földön, mintha csak műanyagból lettek volna. Ahhoz, hogy bejussunk, át kellett másznunk egy kisebb kő- és fémtörmelékhegyen. Kronosz széttárt karokkal állt a trónterem közepén, és mohó tekintettel a mennyezet csillagait bámulta, mintha mindet magának akarná. Kacagása hangosabban visszhangzott, mint a Tarta-rosz mélyén. - Végre itt vagyok! - üvöltötte. - A híres és nevezetes Olimposzi Tanácsteremben! Nézzük csak, melyik trónt pusztítsam el először? Ethan Nakamura Kronosz mellett állt, és igyekezett minél távolabb kerülni a sarlótól. A tűzhely csaknem kihunyt, a hamuban csak néhány széndarab izzott. Hesztia eltűnt. Ahogyan Rachel is. Bíztam benne, hogy jól van, de annyi pusztítás után inkább nem is akartam rágondolni. Ophiotaurusz a terem túlsó sarkában úszkált gömbakváriumában. Okosan tette, hogy csöndben maradt, de Kronosz így is észrevette. Beléptünk a fáklyák fénykörébe. Ethan látott meg először bennünket. - Uram! - figyelmeztette Kronoszt. Kronosz ránk mosolygott Luké szájával. Az arany szemektől eltekintve ugyanúgy nézett ki, mint amikor a fiú négy évvel ezelőtt először üdvözölt a Hermész-bungalóban. Annabeth fájdalmasan feljajdult, mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
- Téged pusztítsalak el először, Jackson? - kérdezte Kronosz. -Harcban esel el, vagy behódolsz nekem? Lehet, hogy ez a döntés, amit meg kell hoznod. A próféciák, mint tudod, ritkán végződnek jól. - Luké kardot ragadna, és kiállna velem - feleltem. - De maga a nyomába sem léphet. Kronosz gúnyosan elhúzta a száját. Sarlója lassan átváltozott Luké régi kardjává, a félig vasból, félig mennyei bronzból készült Intrikussá. Annabeth levegő után kapott, mintha eszébe jutott volna valami. - Percy, a penge! - húzta ki a tőrét. - „Lelkét penge kaszálja le, egy átkos." Nem volt világos, miért emlékeztet a Prófécia sorára. Soha nem értettem különösebben a lelkesítéshez, de mielőtt meg tudtam volna szólalni, Kronosz felemelte a kardját. - Várj! - kiáltotta Annabeth. Kronosz forgószélként esett nekem. Az ösztöneim átvették az irányítást. Elhajoltam, vágtam és pörögtem, az volt az érzésem, hogy legalább száz harcossal vívok egyszerre. Ethan a hátam mögé akart kerülni, de Annabeth megállította. Párbajozni kezdtek, de nem volt időm nézelődni. Mintha Grover nádsípját hallottam volna valahol a tudatom mélyéről - a hang melegséggel és bátorsággal töltött el. Képeket idézett fel bennem napfényről, kék égről, nyugodt mezőkről. Egy békés vidékről. Kronosz Héphaisztosz trónjának szorított, egy hatalmas, bronz és ezüst szerkentyűkkel borított La-Z-Boytípusú fotelnek. A trónban titkos műszerek zúgtak-búgtak. Védelmi mód bekapcsolva -figyelmeztetett a trón. Védelmi mód. Ez semmi jót nem ígért. Amikor a trón elkezdett villámokat szórni, átugrottam Kronosz feje fölött. Az egyik energianyaláb a titán arcába csapódott. Többször végigfutott a testén és a fegyverén. Kronosz térdre roskadt, és elhajította Intrikust. - ARGH! Annabeth látta, hogy eljött az alkalom. Félrerúgta Ethant, és Kronosz felé indult. - Luke, hallgass meg! Rá akartam kiáltani, hogy őrültséget művel, Kronoszt nem lehet jobb belátásra bírni, de nem volt rá időm. Kronosz kisujjának egyetlen rezdülésére Annabeth az anyja trónjának repült, majd a padlóra csúszott. - Annabeth! - ordítottam. Ethan Nakamura közben feltápászkodott, és elállta az utat Annabeth felé. Ha meg akartam küzdeni vele, hátat kellett fordítanom Kronosznak. Grover egyre idegesebb dallamokat fújt. Elindult Annabeth felé, de síppal a szája előtt nem haladt valami gyorsan. A trónterem padlóján fű sarjadt, gyökerek nyúltak ki a repedésekből. Kronosz fél térdre emelkedett. A haja füstölgött. Arcát elektromos sérülések borították. Kardjáért nyúlt, de a fegyver nem repült a kezébe. - Nakamura! - nyögte. - Itt az ideje, hogy hasznossá tedd magad! Te tudod, hol van Jackson gyenge pontja. Végezz vele, és busás jutalom vár rád! Ethan úgy nézett rá, hogy biztosra vehettem: valóban tudja. Ha ő maga nem képes végezni velem, Kronosznak még mindig elárulhatja titkomat. És örökké nem fogom tudni megvédeni magam. - Nézz körül, Ethan! - mondtam neki. - Küszöbön a világvége. Ilyen jutalomra vágysz? Tényleg mindent ki akarsz dobni az ablakon? A rosszal együtt a jót is? Mindent? Grover már majdnem Annabethhez ért. A fű egyre magasabb lett, és a falak fél méter hosszú gyökérszakállat növesztettek. - Sehol sem látom Nemezis trónját. Anyámnak miért nem jutott hely? - suttogta Ethan. - Jól beszél a fiú - próbált felállni Kronosz, de majdnem orra bukott. Füle mögött, egy foltban még mindig parázslott szőke haja. - Végezz velük! Mást nem érdemelnek, csak szenvedést!
- Nem azt mondtad, hogy anyád az egyensúly istennője? -emlékeztettem. - A kisistenek ennél tényleg jobbat érdemelnek, Ethan, de a teljes pusztítás nem nevezhető egyensúlynak. Kronosz nem épít. Csak pusztítani képes. Ethan Héphaisztosz sistergő trónjára nézett. Grover tovább játszott a sípján. Láttam, hogy Ethan a dal hatása alá kerül, és úrrá lesz rajta a nosztalgia egy régi, szép nap után, és bárhol másutt szívesebben lett volna, mint ahol éppen volt. Pislogott egyet ép szemével. Azután támadott... de nem rám. Ethan a térdeplő Kronosz nyakára sújtott a kardjával. Egy ilyen csapást senki sem élt volna túl, de Kronosz nyakán széttört a fiú kardja, és Ethan hasára tapasztott kézzel hátrarepült... Saját pengéjének egyik visszapattanó darabja átszúrta a páncélját. Kronosz bizonytalan lábbal felállt, és szolgája fölé tornyosult. - Árulás! - vicsorogta. Grover játékától fű nőtt Ethan teste köré. A fiú fájdalomtól eltorzult arccal rám nézett. - Jobbat érdemelnek - zihálta. - Ha legalább... egy trónjuk lehetne... Kronosz Ethan lábára tiport. A padló beszakadt a fiú teste alatt, és Nemezis fia a hegy gyomrába zuhant: a semmibe. - Ennyit erről - kapta fel a kardját Kronosz. - Most te következel! Csak arra tudtam gondolni, hogy minél távolabb tartsam Anna-bethtől. Grover Annabeth mellé ért, és ambróziát csepegtetett ajkaiba. Kronosz lábára minden lépésénél gyökerek fonódtak, de Grover túl korán hagyta abba a dalvarázslatot. A gyökerek nem voltak elég erősek és vastagok ahhoz, hogy a titán számára némi bosszúságon kívül egyéb nehézséget okozzanak. Harc közben szétrúgtuk a tűzhelyt, repkedtek a szikrák és a széndarabok. Kronosz véletlenül lecsapott egy darabot Árész trónjának karfájából. Ez nem rázott meg különösebben, ám annál inkább zavart, amikor apám trónjához szorított. - Ó, igen! Milyen jó tűzifa lesz belőle az új kandallómba! -mondta Kronosz. A kardpengéink szikrázva csaptak össze. Hatalmasabb volt nálam, de abban a percben az óceán ereje költözött a karomba. Hátrataszítottam, és akkora erővel sújtottam le, hogy Árapály átmetszette mennyei bronzból kovácsolt mellvértjét. Kronosz bevetette jól ismert cselét: toppantott egyet a lábával, és az idő megint lelassult. Megpróbáltam támadni, de olyan gyors voltam, mint egy csiga az akácerdőben. Kronosz nyugodtan visz-szavonulhatott egy kis pihenésre. Amíg sérült mellvértjét tanulmányozta, én magamban káromkodva próbáltam előbbre jutni. Akkor tartott pihenőt, amikor akart. Az időbe is belefagyaszthatott volna, ha úgy tartja kedve. Csak abban bíztam, hogy ezek a mutatványok kifárasztják. Mert ha ki tudnám fárasztani, akkor... - Már késő, Percy Jackson! Ezt talán érdekesnek fogod találni. A tűzhelyre mutatott, és a szén felizzott. Fehér füst csapott a mennyezet felé, és a füstben képek jelentek meg, mintha egy íriszüzenetet néznék. Nicót láttam, anyámat és Pault, ahogy az Ötödik sugárúton reménytelenül küzdenek az őket körbevevő szörnyekkel. A háttérben Hádész a szekerében ülve fáradhatatlanul harcolt, miközben újabb és újabb csontvázlégiókat idézett meg a földből, de a titánsereg utánpótlása ugyanilyen kiapadhatatlannak tűnt. Egész Manhattanben pusztítás tombolt. Halandók rohangáltak rémülten, autók ütköztek össze. A helyszín változott, és valami ennél is ijesztőbb következett. A Hudson-folyóhoz viharoszlop közelgett, meglepően gyorsan haladt a Jersey felé eső oldalon. Szekerek röpdöstek körülötte, és támadtak a felhőszörnyre. Az istenek nem adták fel a harcot. Villámok cikáztak, arany és ezüst nyílvesszők repültek a viharoszlopba, mint a rakétakövetők, majd felrobbantak. A felhő lassan szétnyílt, és először életemben megpillanthattam Tüphónt.
Tudtam, hogy amíg élek (ami jelenlegi helyzetemben igazán nem valami sok idő), nem fogom elfelejteni ezt a képet. Tüphón arca folyton változott. Minden percben más szörny volt, és mindig ijesztőbb az előbbinél. Mivel ép ésszel nem bírtam volna sokáig nézni a képét, inkább a testére koncentráltam, de azzal sem jártam jobban. Emberszerű volt, de a bőre olyan fasírtos szendvicsre hasonlított, amit egy évig az öltözőszekrényben felejtettek. Zöld foltos volt, ház nagyságú hólyagokkal és fekete égésfoltokkal a vulkán alatt eltöltött hosszú eónok emlékeként. Emberszerű ujjaiból saskarmok meredeztek. A lába pikkelyes, mint egy hüllőé. - Az olimposziak utolsó, szánalmas próbálkozásai a megállítására! - kacagott Kronosz. Zeusz villámot hajított a szörny felé harci szekeréből. A robbanás fénye beragyogta a világot, még az Olimposzon is érezni lehetett az erejét, de amikor a füst elszállt, Tüphón úgy állt ott, mintha semmi sem történt volna. Az alaktalan fején tátongó krátertől mindössze megszédült kicsit, aztán dühösen felüvöltött, és folytatta útját. Tagjaim könnyebben kezdtek mozogni, de Kronosz mintha nem vette volna észre. Minden figyelmét a harcra és közelgő győzelmére összpontosította. Ha még egy kicsit kitartanék, és ha apám állná a szavát... Amikor Tüphón a Hudsonba lépett, alig ért vádlija közepéig. Most!, könyörögtem a füstben lebegő képnek. Mire vártok? Légyszi! Mintha csoda történt volna, a kép hátteréből felharsant a kagylókürt. Az óceán hangja. Poszeidóné. Tüphón lába körül tizenkét méter magas hullámok csapkodtak a hirtelen viharossá vált folyón. És a folyóból újabb harci szekér szökkent elő. A szekér elé kötött, szilaj csikóhal a levegőben éppen olyan könnyedén úszott, mint a vízben. Apám teste kéken vibrált, tett egy büszke kört Tüphón lába körül. Poszeidón nem volt többé öregember. Megint olyan volt, amilyennek ismertem: napcserzett bőrű, fekete szakállas, ereje teljében lévő férfi. Suhintott egyet háromágú szigonyával, mire a folyó felhőtölcsérrel vette körül az óriást. - Ne! - kiáltott fel Kronosz egy másodpercnyi döbbent csönd után. - Ne! - TÁMADÁS, TESTVÉREIM! - kiáltotta Poszeidón, de nem tudtam, hogy a füstből hallom-e, vagy hangja felért egészen idáig. - ELŐRE AZ OLIMPOSZÉRT! A habokból harcosok ugrattak ki hatalmas cápák, sárkányok és tengeri csikók hátán. Egy egész küklopsz hadtest érkezett, és a csapatot nem más vezette, mint... - Tyson! - kiáltottam fel. Tudtam, hogy nem hallhat engem, de alaposan meglepődtem. Valami varázslatnak köszönhetően hatalmasra nőtt. Legalább hét méter magas volt, akkora, mint idősebb rokonai, és először életében tetőtől talpig harci páncélt viselhetett. Mögötte Bria-reószt pillantottam meg, a Százkarút. A küklopszok hosszú, vastag, fekete csáklyás végű vasláncokat lóbáltak a kezükben - egy hadihajót is le lehetett volna velük horgonyozni. Lasszóként megpörgették, és Tüphónra dobták őket. Aztán az örvénylő víz segítségével Tüphón lábára és karjára tekerték a láncokat, amíg a szörnyeteg egészen bele nem gabalyodott. Tüphón dobálta magát, morgott, és a láncokat tépkedte. Sikerült néhány küklopszot lerántania hátasáról, de túl sok volt a lánc. A küklopszok hada szépen lassan elkezdte lefelé húzni Tüphónt. Poszeidón ekkor eldobta háromágú szigonyát, és beleállította Tüphón nyakába. Aranyszínű vér, a halhatatlanok ikhorja fröcs-csent ki a sebből, és zuhogott alá, mint egy felhőkarcoló tetejéről aláhulló vízesés. A háromágú szigony visszatért Poszeidón kezébe. A többi isten újult erővel rontott Tüphónra. Árész az óriás közelébe repült, és orron szúrta. Artemisz egy tucat ezüstnyilat lőtt Tüphón szemébe. Apolló lángoló nyílvesszőitől még az ágyékkötője is meggyulladt. Zeusz rendületlenül tovább bombázta villámaival. A folyó vize emelkedni kezdett, és úgy fonta körül az óriást, mint báb a hernyót. Tüphónt lehúzták a súlyos láncok. Fájdalmában üvöltött, és olyan erővel dobálta magát, hogy a hullámok átcsaptak a part ötemeletes házain és a George Washington Bridge-en, de nem tudott kikászálódni a mederből. Apám nyitott neki egy speciális lefolyót a víz fenekén, azon keresztül egyenesen a Tartaroszba csúszhatott. A szörny feje búbja fölött átcsaptak a habok, és többet nem bukkant elő. - VHÁÁÁ! - őrjöngött Kronosz, és pengéjével szétkaszabolta a ködképet.
- Itt vannak - mondtam. - Vége a játéknak. - Még el sem kezdődött! Villámsebességgel rontott nekem. Grover - ez a bátor, buta szatír - megpróbált megvédeni, de Kronosz úgy csapta félre, mint egy rongybabát. Oldalra ugrottam, és szúrtam. Jó csel volt. Csak egy baj volt vele. Hogy Luke ismerte. Elhárította a támadást, és ugyanazzal a fogással fegyverezett le, amit elsőként tanultam tőle. A kardom messzire csúszott a padlón, és eltűnt egy szakadék mélyén. - ÁLLJ! - bukkant fel Annabeth a semmiből. Kronosz szembepördült vele, és felé suhintott Intrikussal. An-nabethnek sikerült felfognia tőre markolatával a csapást. Erre csak a leggyorsabb és legügyesebb harcosok képesek. Ne kérdezzétek, honnan vette a bátorságot, de közelebb lépett, és egy pillanatig ott álltak egymással szemben, keresztbe tett, egymásnak feszülő pengékkel, mozdulatlanul. - Luke - mondta fogcsikorgatva. - Most már mindent értek. Bízz bennem! Kronosz dühödten felordított: - Luke Castellan halott! És a teste szénné fog égni, amint felöltöm új alakomat! Oda akartam ugrani, de Kronosz megint lelassította körülöttem az időt. Nem értettem, honnan merít erőt a sérült, holtfáradt Annabeth, hogy magával Kronosszal szálljon szembe. Kronosz lökött egyet Annabethen, hogy kiszabadítsa pengéjét, de Annabeth nem engedte el. Remegő kézzel próbálta megállítani a nyaka felé közelítő fegyvert. - Az édesanyád előre látta a sorsodat, Luke - préselte ki a szavakat magából Annabeth. - Kronosz szolgálata - ordította titán -, ez az én sorsom! - Nem! - ellenkezett Annabeth. Nem tudtam, hogy a szeme a fájdalomtól vagy a szomorúságtól lett-e könnyes. - Még nincs vége! A Prófécia rólad szól! Ő látta, mit fogsz tenni! - Szétzúzlak, kölyök! - üvöltötte Kronosz. - Nem fogsz - vágott vissza Annabeth. - ígéretet tettél. Még most is küzdesz Kronosz ellen. - HAZUDSZ! - Kronosznak sikerült Annabetht kibillentenie az egyensúlyából. Amikor szabad kezével képen ütötte, a lány hátraesett. Minden erőmet összeszedtem. Végre fel tudtam tápászkodni, de mintha megint az eget kellett volna a vállamon tartanom. Kronosz a felemelt karddal Annabeth fölé tornyosult. Annabeth szája sarkából vér szivárgott. - A család, Luke... megígérted - hörögte. Tettem egy fájdalmas lépést előre. Grover újra talpra kecmer-gett. Héra trónusa mögött állt, de láttam rajta, hogy neki is nehezére esik a mozgás. Mire bármelyikünk Annabeth közelébe ér, Kronosz már régen ledöfi. Kronosz a tőrre meredt, aztán Annabeth véres arcára. ígéret. Levegő után kezdett kapkodni, mintha fuldokolna. - Annabeth... Nem a titán hangja volt. Hanem Luke-é. Botladozva előrelépett, mintha nem tudná irányítani a mozdulatait. - Te vérzel... - A tőröm... - Annabeth megpróbálta felemelni a tőrét, de kiesett a kezéből. A karja furcsa szögben állt. Könyörögve nézett rám. - Percy, kérlek... Ismét tudtam mozogni. Előreugrottam, és felkaptam a tőrt. Kiütöttem Luke kezéből Intrikust. A kard a tűzbe esett, de Luke mintha észre sem vett volna. Annabeth felé lépett, de én közéjük álltam. - Ne merészelj hozzá érni! - figyelmeztettem. Düh hullámzott végig az arcán. Kronosz felmordult: - Jackson... Nem tudtam, a szemem káprázik-e, vagy Kronosz teste tényleg aranyfénnyel kezd ragyogni. Zihálni kezdett, majd Luké hangján újra megszólalt:
- Elkezdte az átváltozást. Segítsetek! Hamarosan... hamarosan sikerül neki, és nem lesz szüksége többé a testemre. Kérlek... - NEM! - üvöltötte Kronosz, és a kardját keresgélte, amely átforrósodva, vörösen izzott a tűzhelyen. Megpróbáltam útját állni, de akkorát lökött rajtam, hogy egészen Athéné trónjáig repültem, és Annabeth mellé zuhantam. - A tőr, Percy - mondta Annabeth elhaló hangon. - Hős... átkozott penge... Amikor végre a szemem előtt táncoló csillagokon kívül mást is láttam, a kardja után kapó Kronoszt vettem észre. Üvöltve dobta el az izzó pengét. Megégett tenyere füstölt. A lángok magasra csaptak, mintha nem tetszene nekik a sarló. A parázsban Hesztia arca jelent meg, és mérgesen nézett Kronoszra. Luké megpördült, és égett tenyerét szorongatva összerogyott. - Kérlek, Percy... Feltápászkodtam, és elindultam felé a tőrrel. Meg kellett ölnöm. Ez volt a terv. Luké megértette, mire készülök. Nyelvével megnedvesítette az ajkát. - Egyedül... nem vagy rá képes. Letöri az ellenállásomat, és megvédi magát. Csak én vagyok rá képes. Tudom, hová kell szúrnom. Megpróbálom... megpróbálom irányítani. Kronosz most már határozottan ragyogott, és bőre füstölni kezdett. Döfésre emeltem a tőrt. Aztán a Grover óvó karjai közt pihenő Annabethre néztem, és végre megértettem, mit próbált nekem mondani. Rachel azt mondta nekem, hogy nem vagyok hős, és ez talán majd befolyásolja a tetteimet - Kérlek - könyörgött Luke. - Fogytán az idő. Ha Kronosz felölti igazi alakját, senki sem tudja megállítani. Tüphón hozzá képest csak egy kötekedő, játszótéri csibész lesz. A Nagy Prófécia sora visszhangzott a fülemben: „Lelkét penge kaszálja le, egy átkos." A világ fordult velem egyet, és odaadtam a tőrt Luke-nak. Grover felkiáltott: - Percy, te... teljesen... Őrült. Bolond. Lökött. Azt hiszem, mindhárom egyszerre. Néztem, ahogy Luke megmarkolja a tőrt. Ott álltam előtte - tökéletesen védtelenül. A bal karja alatt csatolta ki a páncélját, ott, ahol gyakorlatilag lehetetlenség eltalálni. Egy kis foltban elővillant a bőre. Nem volt könnyű magába döfnie a kést, de végül sikerült. A seb nem volt mély, de Luke felkiáltott. A szeme lávaként izzott. A trónterem rázkódni kezdett, összecsuklott a lábam. Luke testét egyre vakítóbb energiamező vette körül. Be kellett csuknom a szemem. Úgy éreztem, mintha egy nukleáris robbanás közepén állnék. A bőröm hólyagos lett, a szám cserepes. Azután csend támadt. Amikor újra kinyitottam a szemem, Luke a tűzhely előtt vonaglott. Teste körül egy fekete, égett kör látszódott. Kronosz sarlója olvadt fémként folyt szét a tűzhelyen, amely ekkor már úgy lobogott, mint egy kovácskohó. Luke bal oldala vérzett. A szeme kék - olyan, mint régen. Csak zihálni tudott. - Jó... penge - suttogta reszelős hangon. Letérdeltem a fiú mellé. Groverre támaszkodva Annabeth is odasántikált. Mindkettőjük szemében könny csillogott. Luké Annabethre meredt. - Te tudtad. Én majdnem megöltelek. De te tudtad... - Sss... - Annabeth hangja remegett. - Igazi hősként viselkedtél végül. Az Elízium vár rád. Erőtlenül megrázta a fejét.
- Én az újjászületésre... gondoltam. Megpróbálom háromszor. Aztán irány az Áldottak Szigete. Annabeth szipogott. - Te mindig magasra tetted a lécet. A fiú kinyújtotta szénné égett kezét. Annabeth megérintette az ujjait. - Szerettél... - Luké köhögni kezdett, ajka vörösen csillogott. Szerettél valaha? Annabeth letörölte könnyeit. - Volt idő, amikor azt gondoltam... szóval, amikor azt hittem... - Annabeth rám nézett, mintha abból merítene erőt, hogy ott vagyok mellette. Rádöbbentem, hogy ezzel én is így vagyok. A világvége kapujában is csak az számított, hogy Annabeth él. - Testvérként szerettelek, Luké - mondta halkan. - De szerelmes sohasem voltam beléd. A fiú úgy bólintott, mintha erre a válaszra számított volna. Arca megrándult a fájdalomtól. - Hozhatunk ambróziát - toporgott Grover. - Hozhatunk... - Grover - nyelt egy nagyot Luké -, te vagy a világ legbátrabb szatírja, de kösz, nem kérek. Erre nincs gyógyír... - Újabb köhögésroham tört rá. Megmarkolta az ingem. Éreztem, hogy a bőre tüzel. - Ne engedd, hogy megismétlődjön, ami Ethannel és velem történt! Vigyázz azokra, akiket egyetlen isten sem ismer el sajátjának! A tekintete egyszerre volt dühös és könyörgő. - Vigyázni fogok. Megígérem. Luké bólintott, aztán szorítása elernyedt. Néhány perc múlva teljes harci díszben, újabb összecsapásra számítva befutottak az istenek. De a titán helyett csak bennünket találtak, ahogy a tűzhely meleg, sápadt fényénél egy halott félvér fölött állunk. - Percy - kérdezte apám hitetlenkedve -, mi... mi történt itt? Megfordultam, és az olimposziakra néztem. - Egy halotti lepelre van szükségünk - mondtam rekedten. -Egy halotti lepelre Hermész fiának.
20. C S OD Á S N Y E R E M É N Y E K V Á R N A K R Á N K
három párka saját kezűleg szállította el Luké testét. Tizenkét éves korom óta nem láttam őket, azóta, hogy Aelmetszették egy utcai gyümölcsárus életfonalát. Akkor is rám hozták a frászt, ahogyan most is. Három hátborzongató nagymami fonallal és kötőtűkkel teli szatyrokkal. Az egyikük rám nézett, és bár nem szólt egy szót sem, lepergett előttem életem filmje. Hirtelen húszéves lettem. Aztán középkorú, majd idős, és vége volt a dalnak. Erőtlenül meredtem egy nyitott sírba, ami felett saját sírkövem állt, és néztem, ahogy egy koporsót eresztenek belé. Mindez kevesebb, mint egy másodperc alatt történt. Ennyi, mondta végül a mami. A párka magasra tartott egy kék fonalat - egy elmetszett életfonalat, amilyet négy évvel ezelőtt is láttam. De ez most Luke fonala volt. Búcsúzásképpen felmutatták, hogy lássuk az életet, aminek árán megmenekült a világ. Felemelték Luké fehér és zöld lepelbe tekert testét, és elindultak vele kifelé a trónteremből. - Állj! - tartóztatta fel a menetet Hermész. Hermész a klasszikus szerelésében volt: fehér tógában, szandálban és sisakban, amelyen szárnyak verdestek, miközben lépkedett. George és Martha a hírnökbot körül tekeregve dünnyögtek: Luké, szegény Luké!
May Castellanra gondoltam, aki a konyhájában magányosan sütögeti a süteményeket, és keni a szendvicseket a fiának, aki soha többé nem fogja meglátogatni. Hermész kitakarta fia arcát, és megcsókolta a homlokát. Ógörögül egy utolsó áldást suttogott. - Ég veled! - búcsúzott el tőle. Aztán bólintott, és továbbengedte a fia testét vivő párkákat. Amikor távoztak, a Nagy Próféciára gondoltam. Minden sora értelmet nyert végül. „Lelkét penge kaszálja le, egy átkos." A hős Luké volt, az elátkozott penge pedig a tőr, amit ő ajándékozott régen Annabethnek. A penge azért vált átkozottá, mert a fiú megszegte ígéretét, és elárulta a barátait. „Egy választás vet véget napjainak." Nekem kellett választanom, hogy a kezébe adom-e a tőrt, vagy sem; hogy elhiszem-e Annabethnek, hogy Luké végül majd jóváteszi vétkeit. „Az Olimposz elenyészik, vagy fennmarad." Feláldozott életével megmentette Olimposzt. Rachelnek igaza volt. Végül tényleg nem én lettem a hős. Hanem Luke. De mást is megértettem: amikor Luke a Sztüxbe ereszkedett, neki is valami fontosra kellett gondolnia, ami az élethez köti, hogy a teste ne enyésszen el a folyóban. Én Annabethre gondoltam, és azt hiszem, ő is. Lehet, hogy azt a jelenetet látta, amit Hesztia mutatott nekem. A régi, szép napok egyikét, amikor Annabethnek és Tháliának megígérte, hogy egy család lesznek. Amikor Kronosz megsebesítette Annabetht, talán eszébe jutott egykori ígérete. Luke tudata ismét felülkerekedett, és legyőzte Kronoszt. Luke gyenge pontja - Akhilleusz pontja megmentett bennünket. Annabeth majdnem összeesett, és amikor utánakaptam, feljajdult. Akkor jöttem rá, hogy a törött karját fogtam meg. - Istenek! Bocs, Annabeth! - Semmi baj - mondta, majd elájult. - Segítsen valaki! - Bízzátok rám! - lépett előre Apolló. Tüzes páncélja úgy ragyogott, hogy nehezemre esett ránézni. Páncéljához illő Ray-Ban napszemüvegével és tökéletes mosolyával úgy festett, mint egy katonának öltözött divatmodell. - A gyógyítás istene, szolgálatodra! Annabeth arca elé tette tenyerét, és elsuttogott egy varázsigét, amitől eltűntek a lány testéről a zúzódások, vágások és horzsolások. Annabeth karja kiegyenesedett, és megkönnyebbülten felsóhajtva elaludt. Apolló rám mosolygott. - Néhány perc múlva jobban lesz. De addig is faragok egy győzelmi rigmust: „Apolló és a barátai, bébi, / Eljöttek Kronosz nyakára lépni." Jó, mi? - Kösz, Apolló! De... igazán nem akarom zavarni alkotás közben. A következő órák furcsa kábulatban teltek. Eszembe jutott anyámnak tett ígéretem. Amikor furcsa kívánságommal előálltam, Zeusznak a szempillája sem rebbent. Csettintett egyet, aztán tudatta velem, hogy az Empire State Building teteje kék fénnyel ég. A legtöbb halandónak ez semmit sem mond majd, de anyám tudni fogja, mit jelent. Azt, hogy életben maradtam. És hogy az Olimposz megmenekült. Az istenek nekiálltak helyreállítani a tróntermet. Ez tizenkét szorgos szuperlénynek elég gyorsan ment. Grover és én a sebesülteknél segítettünk. Miután az égi híd helyreállt, találkoztunk életben maradt barátainkkal. Néhány küklopsznak sikerült kiszabadítani Tháliát a szobor alól. Mankóval bicegett, de komolyabb sérülése nem volt. Connor és Travis Ellelop néhány karcolással megúszta. Biztosítottak róla, hogy a várost sem fosztották ki (teljesen). Elmondták, hogy a szüleim jól vannak, és sejtik, hogy úgysem engednék fel őket az Olimposzra. Mrs. O'Learynek sikerült kiásnia Kheirónt, és visszavitte a Táborba. Láttam az Ellelopokon, hogy aggódnak az öreg kentaurért. De legalább életben volt. Katié Gardner a csata végén látta Rachel Elizabeth Dare-t kirohanni az Empire State Buildingből. Rachel épségben távozott, de hogy hová, azt senki sem tudta. Ez aggasztott.
Nico di Angelo hősnek kijáró fogadtatásban részesült. Apja mögötte lépkedett, pedig Hádész eddig csak a Téli Napforduló alkalmával tehette be a lábát az Olimposzra. A halottak istene meglepetten fogadta, amikor testvérei hátba veregették. Kétlem, hogy valaha is részesült ilyen szeretetteljes fogadtatásban. Clarisse is befutott. Még mindig vacogott a foga a jegeléstől. - Megjött a lányom! - kiáltotta Árész. A háború istene összekócolta lánya haját, belebokszolt a vállába, és a legjobb harcosnak nevezte, akit életében látott. - Az a sárkányölés, nagyon ÁLLAT volt! Clarisse láthatóan meg volt szeppenve. Csak bólogatott és pislogott, mintha attól tartana, hogy kap egy nyaklevest, de végre feloldódott és elmosolyodott. Héra és Héphaisztosz lépett hozzám. Héphaisztosz egy kicsit hőbörgött a trónja miatt, de az volt a véleménye, hogy alapjában véve „pöpec" munkát végeztem. Héra megvetően szipogott. - Azt hiszem, téged és azt a kislányt egy darabig nem sújtalak halálra. - Annabeth mentette meg az Olimposzt - ellenkeztem. - Ő győzte meg Luke-ot, hogy állítsa meg Kronoszt. - Na hiszen! - húzott el sértődötten Héra, de azt gyanítottam, hogy nem kell tőle tartanunk, legalábbis egy ideig. Dionüszosz feje még mindig be volt kötözve. Alaposan végigmért, majd így szólt: - Látom, hogy Pollux túlélte. Úgy tűnik, mégsem vagy annyira reménytelen eset. Persze, ez is annak köszönhető, hogy a kezem alatt nevelkedtél. - Ahogy mondja, uram! Mr. D. bólintott. - Hősiességemnek köszönhetően, Zeusz elfelezte a büntetésemet. Már csak ötven évet kell kihúznom a Táborban száz helyett. - Még ötven évet?! - kérdeztem kétségbeesve. Nem nagyon tetszett a gondolat, hogy Dionüszosszal kell megöregednem, persze, ha egyáltalán megélem az öregkort. - Nyugi, Jackson! - vigyorgott, és feltűnt, hogy ezúttal nem rontotta el a nevem. - Azt az ötven évet arra fogom használni, hogy megkeserítsem az életed! Önkéntelenül elmosolyodtam. - Maga soha nem okoz csalódást. - Csak hogy értsük egymást. - Azzal elfordult, és nekilátott megjavítani tűztől perzselt szőlővessző trónját. Grover végig mellettem maradt, és időnként sírógörcsöt kapott. - Annyi természetszellem elpusztult, Percy! Olyan sok! Vállára tettem a kezem, és adtam neki egy rongyot, hogy fújja ki az orrát. - Nagyon jó munkát végeztél, G-Man! Mindent visszaállítunk. Új fákat ültetünk. A parkokat kitisztítjuk. A barátaid egy jobb világba születnek újjá. - Akkor... akkor jó - mondta bánatosan. - Ha tudnád, milyen nehéz volt csatasorba állítani őket! Számkivetettnek tekintettek. Alig figyelt rám valaki, amikor a Pán üzenetét akartam átadni. Azután, hogy a halálba vezettem őket, senki sem fog többé rám hallgatni! - Dehogynem! - biztattam. - Törődtél a sorsukkal. Jobban a szíveden viselted a Vadon sorsát, mint bárki! Megpróbált mosolyogni. - Kösz, Percy! Remélem... remélem, tudod, milyen büszke vagyok rá, hogy a barátom vagy. Megveregettem a karját. - Luke-nak egy dologban igaza volt. Te vagy a legbátrabb szatír, akivel valaha találkoztam. Elpirult, de mielőtt bármit mondhatott volna, megszólalt egy kagylókürt. A trónterembe Poszeidón serege masírozott be.
- Percy! - kiáltott fel Tyson. Széttárt karokkal robogott felém. Szerencsére újra normális méretet öltött, így csak olyan volt, mintha egy traktor gázolt volna át rajtam, és nem egy egész farm. - Nem vagy halott! - mondta. - Tényleg! Hát nem nagyszerű?! Összecsapta a tenyerét, és hangosan felnevetett. - Én sem vagyok! Juhú! Leláncoltuk Tüphónt! Jó buli volt! A háta mögött ötven páncélos küklopsz bólogatott, nevetgélt, és egymás tenyerébe csapkodott. - Tyson, a vezérünk! Csuda bátor! - rikkantotta az egyik. - A legbátrabb a küklopszok között! - kontrázott egy másik. - Ugyan már! Semmiség volt az egész! - Én is láttalak! Hihetetlen voltál! - értettem egyet. Biztos voltam benne, hogy Groveren mindjárt erőt vesz izmos küklopsz-fóbiája, de erős maradt, és így szólt: - Igaza van! Ööö... háromszoros hurrá Tysonnak! - JARRR! - üvöltöttek fel a küklopszok. - Csak ne egyetek meg, légyszi! - aggódott Grover, de csak én hallottam. Amikor a kagylókürt ismét megszólalt, a küklopszok szétváltak, és a trónterembe apám masírozott be harci páncélban, kezében világító szigonyával. - Ügyes voltál, Tyson! Ami pedig téged illet, Percy... - Az arca hirtelen szigorú lett, és azt hittem, elcsattan egy atyai pofon. -Csak azért bocsátom meg, hogy a trónomra ültél, mert megmentetted az Olimposzt! Széttárta a karját, és megölelt. Egy kicsit zavarban voltam, mert apám még sohasem ölelt meg. A teste meleg volt, mint egy halandóé, és tengeriszél-illatot árasztott. Azután hátrébb lépett, és kedvesen mosolygott rám. Annyira jólesett, hogy még könnyeztem is egy kicsit. Az elmúlt napok rettegése, amit addig elnyomtam magamban, egyszerre tört rám. - Apa... - Pszt! Nincs olyan hős, aki ne ismerné a félelmet, Percy. És te minden hős fölé emelkedtél! Még Héraklész sem... - POSZEIDÓN! - kiáltott fel valaki. Zeusz elfoglalta trónját. Amíg a többi isten is megérkezett és leült, végig apámat nézte. Még Hádésznak is jutott hely. A tűzhely mellé egyszerű, kőből faragott széket állítottak. Nico törökülésben ült apja előtt. - Poszeidón testvér, talán méltóságon alulinak tartod, hogy csatlakozz a Tanácshoz? Biztos voltam benne, hogy Poszeidón dühbe gurul, de csak rám kacsintott. - Éppen ellenkezőleg, Zeusz, megtisztelő az invitálás! Azt hiszem, néha történnek csodák. Poszeidón a horgászszékéhez sétált, és az Olimposzi Tanács összeült. Amíg Zeusz beszélt - hosszú monológot tartott az istenek bátorságáról stb. -, Annabeth besétált, és megállt mellettem. Egészen jól nézett ki ahhoz képest, hogy az előbb ájult el. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte. - Eddig még senki sem akart megölni - suttogtam. - A mai napon először. Felkacagtam, de Grover az oldalamba könyökölve figyelmeztetett a szúrós szemmel néző Hérára. - Ami a testvéreinket illeti, külön köszönettel tartozunk... -Zeusz itt megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne kimondani. - Khm. Hádésznak a hathatós segítségért. A Halottak Istene önelégült képpel bólintott. De most tényleg minden oka megvolt rá. Megveregette fia vállát, és Nico boldogabb volt, mint valaha életében. - És természetesen - folytatta Zeusz olyan képpel, mint akinek izzó szenet dugtak a nadrágjába - köszönetet kell mondanunk... ööö... szóval Poszeidónnak. - Elnézést, testvér, nem hallottam jól. Megismételnéd? - kérte Poszeidón.
- Köszönetet kell mondanunk Poszeidónnak - morogta Zeusz. - Aki nélkül... nehéz lett volna... - Nehéz? - kérdezte csodálkozva Poszeidón. - Lehetetlen - helyesbített Zeusz. - Lehetetlen lett volna legyőzni Tüphónt. Az istenek egyetértően morogtak, és tetszésük jeléül a padlóhoz ütögették fegyvereiket. És most már csak a fiatal félistenek maradtak hátra, akik olyan bátran védték az Olimposzt... Még ha közben a trónom be is horpadt néhány helyen. Először Tháliát hívta magához, elvégre a lánya volt, és megígérte, hogy segít neki új Vadászokat toborozni. Artemisz mosolygott. Bátran viselkedtél, kis helyettesem. Igazán büszke vagyok rád. Örökre fennmarad azoknak a Vadászoknak a neve, akik az én szolgálatom közben estek el. Mindannyian az elíziumi mezőkre kerülnek majd, ebben biztos vagyok. A nagyobb nyomaték kedvéért Hádészra nézett. - Előfordulhat - vont vállat Hádész. Artemisz tovább bámulta. - Protekciót akarsz? - morogta Hádész. - Rendben, megkapod. Thália ragyogott a büszkeségtől. - Köszönöm, úrnőm! - Meghajolt az istenek előtt (beleértve Hádészt is), aztán Artemisz mellé bicegett. - Tyson, Poszeidón fia! - kiáltotta Zeusz. Tyson idegesnek tűnt, de azért kiállt a terem közepére, és Zeusz felmordult. - Remélem, nem hagyott ki túl sok étkezést, vagy igen? - motyogta az isten. - Tyson, a harcban bizonyított bátorságod és a küklopszok vezetésében nyújtott rátermettséged elismeréséül kinevezlek téged az Olimposzi Sereg vezérévé. A testvéreidet köteles vagy harcba vezetni, ha az istenek úgy kívánják. És kapsz egy új... ööö... milyen fegyvert is kedvelsz? A kardot vagy esetleg a harci baltát? - A bunkósbotot! - vágta rá Tyson, és törött husángjára mutatott. - Ahogy szeretnéd... Ajándékozunk neked egy vadonatúj... khm... bunkósbotot. A legbunkósabb botot kapod, amit a környéken találunk. - Hurrá! - kiáltott fel Tyson, és testvérei ujjongva veregették hátba, amikor visszatért hozzájuk. - Grover Underwood, a szatírok nemzetségéből! - szólította Dionüszosz. Grover szorongva lépett elő. Igazán abbahagyhatnád a ruhád rágását, nem vagy te moly - korholta Dionüszosz. - Nyugi, nem sújtalak halálra. A bátorságodért, az önfeláldozásodért és blablabla... továbbá mert egy sajnálatos üresedés történt, az istenek méltónak találtak rá, hogy kinevezzenek a Párosujjú Patások Tanácsának tagjává. Grover ott helyben elájult. - Már csak ez hiányzott - sóhajtott Dionüszosz. Néhány najád sietett Grover segítségére. - Miután magához tért, közöljétek vele, hogy nem számkivetett többé, és hogy minden szatír, najád és természetszellem köteles a Vadon Uraként tisztelni, minden ezzel járó joggal, privilégiummal és blablablával együtt. Most pedig vonszoljátok ki, mielőtt felébred, és elkezd hason kúszni előttem. - KAJÁÁÁT - nyögte Grover, amikor a természetszellemek kivitték. Ebből arra következtettem, hogy nem kell miatta aggódnom. A Vadon Uraként fog felébredni, akinek kegyeit egy csapat gyönyörű najád keresi majd. Azért van ennél rosszabb élet is. - Annabeth Chase, kedves kislányom! - szólította magához Athéné a barátnőmet. Annabeth megszorította a kezem, aztán előresétált, és letérdelt anyja lába elé. Athéné rámosolygott. - Lányom, te minden várakozást felülmúltál! Minden furfangodat, erődet és bátorságodat latba vetetted, hogy megmentsd ezt a várost, és megvédd hatalmunk székhelyét! Nem tudtuk nem észrevenni, hogy az Olimposzt... nos, pozdorjává aprították. Helyre kell állítanunk, amit a titánok ura elpusztított. Varázslattal természetesen könnyen újjáépíthetnénk olyanná, amilyen volt. De az istenek elégedetlenek a várossal, az a véleményük, hogy ráférne egy kis fejlesztés. Úgy látjuk, erre itt az alkalom. És a te terveid alapján kívánjuk újjáépíteni.
Annabeth döbbenten bámult az istennőre. - Úr... úrnőm? Athéné szárazon mosolygott. - Építész vagy, nem? És Daidalosz terveit is tanulmányoztad. Ki lenne alkalmasabb nálad az Olimposz átépítésére? Vagy nem akarsz egy eónokig fennálló emlékművet alkotni? - Vagyis... vagyis teljesen szabad kezet kapok? -
Úgy építed át, ahogy kívánod - válaszolt az istennő. - Építsd fel nekünk az örökkévalóság városát! - Csak jó sok szobor legyen benne rólam - tette hozzá Apolló. - Engem se hagyj ki! - csatlakozott Aphrodité.
- És mi lesz velem? - kérdezte Árész. - Böhöm nagy szobrokat akarok, hatalmas kardokkal, és... - Elég lesz - szakította félbe Athéné. - Azt hiszem, felfogta. Most pedig állj fel, lányom, mától az Olimposz hivatalos építésze vagy! Annabeth felállt, és szédelegve elindult felém. - Mindent bele! - biztattam vigyorogva. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor ő is nehezen tudott megszólalni. - El kell... el kell kezdenem tervezni... szükségem van papírokra, és ööö... ceruzákra, és... - PERCY JACKSON! - kiáltott fel Poszeidón. A nevemet visz-szaverték a falak. Csend támadt. Nem hallatszott más, csak a tűzhely pattogása. Mindenki engem nézett. Az istenek, a félistenek, a küklopszok és a természetszellemek. A trónterem közepe felé sétáltam. Hesztia bátorítóan mosolygott rám. Kislány alakban volt, újra boldognak és elégedettnek tűnt a tűzhely mellett üldögélve. Mosolyából bátorságot merítettem a továbbhaladáshoz. Először meghajoltam Zeusz előtt, aztán apám trónjának lábához térdeltem. - Állj fel, fiam! - mondta Poszeidón. Vonakodva felegyenesedtem. A nagy hősöket illik megjutalmazni - folytatta apám. - Ugye, mindenki egyetért abban a jelenlévők közül, hogy a fiam megérdemli? Számítottam néhány ellenvetésre. Az istenek ritkán szoktak egyetérteni bármiben is, és sokan továbbra sem kedveltek közülük, de senki sem jelentkezett. - A Tanács egyetért - mondta Zeusz. - Percy Jackson, az istenek szeretnének megajándékozni téged valamivel. - Bármit kérhetek? - kérdeztem habozva. Zeusz komoran bólintott. Tudom, mit fogsz kérni. A legnagyobb ajándékot mind közül. Igen, ha szeretnéd, megkapod. Az istenek évszázadok óta nem ajándékoztak meg vele egyetlen halandó hőst sem, de most, Per-szeusz Jackson, ha akarod, istenné teszünk! Halhatatlanná. Örökéletűvé. Végtelen időkig apád jobbkezeként szolgálhatnál. Hitetlenkedve meredtem rá. - Hogy én? Isten? Zeusz a szemét forgatta. - Egy lassú felfogású isten, ahogy elnézem. De igen. Az egész Tanács egyetértésével halhatatlanná tehetlek. Aztán soha többé nem szabadulok meg tőled. - Hm - tűnődött Árész. - Ez azt jelenti, hogy annyiszor lapíthatom palacsintává, ahányszor csak akarom, de mindig visszatér. Határozottan tetszik az ötlet. - Nekem is - mondta Athéné, aki még mindig Annabethet nézte. Hátrafordultam. Annabeth megpróbálta elkerülni a pillantásomat. Az arca sápadt volt. Eszembe jutott, miként éreztem magam, amikor azt hittem, Artemisznek szenteli életét, és beáll a Vadászok közé. Majdnem pánikrohamot kaptam a gondolatra, hogy elveszthetem. Annabeth most ugyanígy érezte magát. A három Párkára gondoltam, és arra, hogyan fog elperegni az életem. Most itt volt az alkalom, hogy mindezt elkerüljem. Sem öregedés, sem halál, se sírgödör. Örökké egy ereje teljében lévő, isteni kamasz lehetnék, örök
időkig apámat szolgálhatnám. Hatalom és örök élet, mindkettő egyszerre hullana az ölembe. Ki utasítaná ezt vissza? Aztán ismét Annabethre néztem. Eszembe jutottak a barátaim a Táborból: Charles Beckendorf, Michael Yew, Silane Beauregard és a többiek, akik már halottak. Ethan Nakamurára gondoltam, és Luke-ra. És döntöttem. - Kösz, nem. A Tanácsra döbbent csend telepedett. Az istenek összevont szemöldökkel bámultak egymásra, mintha rosszul hallanának. - Nem?! Te visszautasítod nagylelkű ajándékunkat? Volt valami fenyegető a hangjában, mintha mennydörgés készülődne. Igazán megtisztelő, meg minden - feleltem -, nehogy megsértődjön! Csak... még előttem áll egy élet, amit szeretnék leélni. Túl korai még, hogy minden az ölembe hulljon. Az istenek tovább bámultak. Annabeth szája elé kapta a kezét, és csillogó szemmel nézett rám. Ez erőt adott a folytatáshoz. De ez nem jelenti azt, hogy ne kérnék ajándékot. Megígérik, hogy teljesítik egy kívánságomat? Zeusz töprengeni kezdett. - Amennyiben hatalmunkban áll... - A hatalmukban áll, nyugi - mondtam. - Gyerekjáték lesz. De először arra kérem, hogy esküdjenek meg a Sztüxre! - Mi?! Nem bízol bennünk? - kérte ki maguknak Dionüszosz. - Egyszer valaki azt tanította nekem - vetettem egy pillantást Hádészra -, hogy a fogadalom semmit sem ér, ha nem a Sztüxre esküsznek. Hádész beismerően pislogott. - Én voltam. - Legyen, ahogy akarod! - mordult fel Zeusz. - Az Olimpo-szi Tanács nevében megesküszöm a Sztüxre, hogy amennyiben hatalmunkban áll, kérésedet a józan ész határain belül teljesítjük. Az istenek egyetértően hümmögtek. Mennydörgés rázta meg a tróntermet, a fogadalom megköttetett. - Halljátok hát a kérésemet! Ettől a naptól fogva az istenek legyenek kötelesek elismerni minden gyermeküket. Minden gyermeket... minden isten. Az olimposziak feszengeni kezdtek trónjaikon. - Percy, mire jó ez az egész? - kérdezte apám. - Kronosz képtelen lett volna felkelést szítani, ha nem lett volna ennyi árván hagyott félisten, akik dühösek voltak, sértődöttek, magányosak, és erre minden okuk megvolt. Zeusz isteni orrcimpája megremegett. - Azt akarod a szemünkre hányni, hogy... - Ne legyenek többet el nem ismert gyerekek! Minden isten ismerje el a saját félisten gyermekét tizenhárom éves koráig. Ne hagyják szörnyeledelként az utcán csatangolni őket. Minden gyermeket küldjenek a Táborba, ahol esélyük van a túlélésre, és megkapják a szükséges kiképzést! - Várj egy pillanatot... - vágott közbe Apolló, de engem sodort tovább a lendület. - Ami pedig a kisisteneket, Nemeziszt, Morpheuszt, Janust és Hébét illeti, kapjanak általános amnesztiát és bungalót a Félvér Táborban. Az ő gyermekeiknek is joguk legyen ott tartózkodni. Kalüpszónak és a titánok többi békés rokonának bocsássanak meg. Hádészt pedig... - Te lekisisteneztél engem?! - hördült fel az isten. - Nem, uram! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak a te gyermekeidet sem szabad kitaszítani. Ők is megérdemelnek egy bungalót a Táborban. Nico ezt bebizonyította. A Hermész-szállás ne legyen többé dugig el nem ismert félvérekkel, akik azon rágódnak, vajon melyik istentől származhatnak! Minden istennek legyen külön háza, ahol a kölykei helyet kaphatnak. Hallani sem akarok többet a Nagy Három paktumáról! Úgysem
működött a gyakorlatban. Ne próbáljanak többé megszabadulni az erős félistenektől! Ehelyett ismerjék el őket sajátjukként, hogy részt vehessenek a kiképzésen. A Táborban minden isten érezze magát otthon, és kapja meg az őt megillető tiszteletet! Zeusz felhorkant. - Van még valami óhajod? - Percy, túl sokat kérsz - grimaszolt Poszeidón. - És túl arcátlanul. - Köt a fogadalom. Mindegyikőtöket. Kaptam néhány jeges pillantást, de különös módon Athéné volt az, aki felszólalt az érdekemben. - A fiúnak igaza van. Nem volt bölcs dolog tőlünk, hogy magukra hagytuk a gyerekeinket. Súlyos stratégiai hiba volt, ami majdnem a végünket jelentette. Percy Jackson, nem mondanám, hogy nem voltak kifogásaim a személyedet illetően, de talán... -Annabethre pillantott, és úgy fejezte be a mondandóját, mintha ecetet kortyolna közben: - ...talán tévedtem. Indítványozom, hogy fogadjuk el a fiú javaslatát! - Khm. Úgy táncoljunk, ahogy egy hátulgombolós fütyül? -akadékoskodott Zeusz. - Azt hiszem, hogy... - Megszavazzuk - szólalt meg Hermész. Az istenek keze a levegőbe lendült. - Ööö, koszi! - feleltem. Megfordultam, de mielőtt kivonulhattam volna, Poszeidón felkiáltott: - Díszsorfal! Mire észbe kaptam, a küklopszok odaszaladtak, és díszsorfalat álltak egészen az ajtóig, majd vigyázzba vágták magukat. - Tisztelegjünk Perszeusz Jackson, Olimposz Hőse és... a bátyám előtt! - kiáltotta Tyson.
21. Fekete Pétert meglovasítják
Olimposzról távozóban Annabethszel megakadt szemünk Hermészen, aki az egyik palota parkjában A zálldogált. A szökőkút sugarában egy írisz-üzenetet nézett. - Várj meg a liftnél - kértem Annabetht. - Biztos vagy benne? - nézett rám. - Igen, biztos vagy. Hermész mintha észre sem vett volna. Az írisz-üzenet képei olyan gyorsan peregtek, hogy alig tudtam értelmezni őket. Halandó tévéhíradók részletei voltak az ország több tájáról: képek Tüphón pusztításáról, a Manhattanben vívott harc maradványairól, a sajtótájékoztatót tartó elnökről, New York polgármesteréről és az Avenue Americason végiggördülő harckocsikról. - Elképesztő - morogta Hermész, aztán felém fordult. - Háromezer év sem volt elegendő, hogy hozzászokjam a Köd erejéhez... és a halandók butaságához. - Kösz szépen. - 0, nem rád értettem! Bár aki visszautasítja a halhatatlanságot... - Helyesen döntöttem. Hermész kutató tekintettel nézett rám, aztán visszafordult az írisz-üzenet felé. - Nézd őket! Már el is döntötték, hogy Tüphón csak egy különösen heves viharhullám volt. Milyen szép is lett volna! Csak azt nem értik, miért hagyta el minden szobor a talapzatát egész Alsó-Manhattanben, és miért hullottak darabokra. Az egyik bejátszáson Susan B. Antony éppen Frederick Douglast fojtogatja. De ahogy ismerem őket, hamarosan erre is találnak valami logikus magyarázatot. - Mennyi maradt a városból? - kérdeztem. Hermész vállat vont.
- Meglepően sok. A halandók természetesen még fel vannak kavarva. De New Yorkban vagyunk, ahol a világ leggyorsabban felejtő népe lakik. Egy-két hét, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Persze majd én is segítek. - Maga? - Én vagyok az istenek hírnöke. Az én dolgom kihallgatni a halandókat, és amennyiben szükséges, értelmet adni a történteknek. Megerősítem őket a döntéseikben. Bízz bennem, az egészet rákenik majd egy földrengésre vagy egy napkitörésre! Mindegy nekik, csak hazugság legyen! Hermész keserűnek hangzott. George és Martha a hírnökbot körül tekergett, de szokatlanul csendben voltak, amiből arra következtettem, hogy az isten most tényleg nagyon-nagyon feldúlt. Lehet, hogy példát kellett volna vennem a kígyókról, de nem tudtam magamban tartani: - Bocsánatkéréssel tartozom. Hermész gyanakvó pillantást vetett felém. -
- Miért is? Amiért azt hittem, hogy rossz apa volt - vallottam be. - Azt hittem, cserbenhagyta Luke-ot. Hogy tudta, mi
vár rá, és mégsem tett semmit. - Tényleg tudtam - vallotta be szomorúan. - De maga nem csak a rossz részét tudta, nem csak azt, hogy gonosszá változik. Hanem azt is, mit fog tenni a végén. Tudta, hogy helyes döntést hoz. De ezt nem mondta el neki, ugye? Hermész a szökőkútba nézett. - Senki sem változtathatja meg a végzetet, Percy, még egy isten sem. Ha figyelmeztetem, mi következik, vagy megpróbálom befolyásolni a döntéseit, csak még rosszabbá tettem volna mindent. Elhallgatni, amit tudok, és kerülni a fiamat... Ez volt a legnehezebb dolog, amire valaha kényszerültem. - Engednie kellett, hogy megtalálja a saját útját - bólintottam. - Csak így tölthette be az Olimposz megmentésében rá mért szerepet. Hermész felsóhajtott. - Nem lett volna szabad rátámadnom Annabethre. Amikor Luké meglátogatta őt San Franciscóban... Csak annyit tudtam, hogy valamilyen módon neki is szerepe lesz a fiam sorsában. Azt hittem, ő talán képes arra, amire én nem, és megmenti. Amikor visszautasította, hogy a fiammal tartson, elöntött a düh. Rosszul tettem. De magamra haragudtam a legjobban. - Annabeth végül mégis megmentette - vigasztaltam. - Luké hősként halt meg. Feláldozta magát, hogy végezzen Kronosszal. - Igazán jólesnek a szavaid, Percy, de ne felejtsd el, hogy Kro-nosz nem halt meg. Egy titánt nem lehet csak úgy megölni. - De akkor... - Nem tudom - morogta Hermész. - Senki sem tudja. Porrá lett. Elfújta a szél. Ha egy kis szerencsénk van, olyan apró darabokra hullott, hogy öntudatra sem ébred egy darabig, nemhogy testet öltsön! De ne hidd halottnak, Percy! A gyomrom összeszorult. - Mi a helyzet a többi titánnal? - Egyelőre még bujkálnak - mondta Hermész. - Prométheusz üzenetet küldött Zeusznak, és a bocsánatáért esedezik. „Csak azért támogattam Kronoszt, hogy a pusztítást enyhítsem, blab-labla." Ha van egy kis esze, pár száz évig meghúzza magát. Kriosz meglógott, az Othrys-hegy megsemmisült. Ókeanosz visszatért a tenger mélyére, amikor megszimatolta a bukást. És a fiam eközben meghalt. Abban a tudatban, hogy nem törődtem vele. Soha nem fogom magamnak megbocsátani. Hermész a ködbe csapott botjával, és az írisz-üzenet eltűnt.
- Annak idején - kezdtem - azt mondta nekem, az a legnehezebb az istenlétben, hogy nem segíthet a gyermekének. Azt is mondta, hogy akkor is kiáll a családja mellett, ha a tagjai erre semmi okot nem szolgáltattak, sőt! - És most azt akarod mondani, hogy bort ittam és vizet prédikáltam? - Azt akarom mondani, hogy igaza volt. Luké szerette magát. Az élete végén megértette, mi a sorsa. Megértette, miért nem segített rajta. Rájött, mi a legfontosabb. - Sajnos mindkettőnk számára későn. - Vannak más gyerekei is. Tisztelje meg azzal Luké emlékét, hogy elismeri őket. Erre minden isten képes. Hermész lecsüggesztette a vállát. - Próbálkozunk, Percy. 0, mi mind megpróbáljuk állni a szavunkat! Egy darabig megy is, és a világ szebb és jobb lesz. De mi, istenek, nem a fogadalom megtartásáról vagyunk híresek. Ne felejtsd el, te is egy be nem tartott fogadalomból születtél. Aztán szé-pen-lassan elfelejtjük, mit ígértünk. így van ez, mióta a világ világ. - Megváltozhatnának. Hermész felkacagott. - Azt hiszed, hogy háromezer év után megváltozhatunk? - Igen. Azt. Hermész meglepetten nézett rám. - Tényleg azt hiszed, hogy... Luké szeretett. A történtek után is? - Biztos vagyok benne. Hermész a szökőkútra meredt. - Megkapod a gyermekeim listáját. Van egy fiam Wisconsin-ban. Két lányom Los Angelesben. És néhány másik. Gondoskodni fogsz róla, hogy a Táborba kerüljenek? - Igen. Én nem felejtem el, amit ígértem. George és Martha a hírnökbot körül tekergett. Ha a kígyók tudnának mosolyogni, akkor most mosolyogtak volna. - Percy Jackson - kezdte Hermész -, tanulhatnának tőled az istenek egy-két dolgot. Az Olimposzról kifelé tartva egy újabb isten várt rám. Athéné állt az út közepén keresztbe font karral, és olyan képpel, hogy azon kezdtem tűnődni, mit követtem el már megint. Páncélját farmerre és fehér blúzra cserélte, de kinézete ettől nem sokkal lett békésebb. Szürke szeme csillogott. - Szóval halandó maradtál, Percy? - Ööö... úgy tűnik, asszonyom. - Kíváncsi vagyok az okra. - Hétköznapi srác akartam maradni. Fel akartam nőni. Hogy legyenek rendes, gimis élményeim. - És a lányom? - Nem tudtam volna elhagyni - vallottam be kiszáradt torokkal. - És Grovert sem - tettem hozzá gyorsan. Vagy... - Ne folytasd! - Athéné közelebb lépett hozzám. - Egyszer arra figyelmeztettelek, hogy egy barát megmentéséért veszni hagyod majd a világot. Lehet, hogy tévedtem. Most nagyon úgy tűnik, hogy megmentetted a barátodat, és a világot is. De innentől jól gondold meg, hogyan tovább. Segítelek majd a beléd plántált kétségekkel. Ne puskázd el! Hogy szavainak nyomatékot adjon, lángoszloppá változott előttem, és megperzselte a ruhámat.
Annabeth a liftnél várt rám. - Miért van égett szagod?
- Hosszú történet. - Lelifteztünk a földszintre. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A zene kibírhatatlan volt. Neil Diamond, vagy valami hasonló limonádé. Már bántam, hogy az istenektől nem kértem valami normális zenét is a liftbe. Anyámat és Pault az előcsarnokban találtam, az időközben visszatért recepcióssal veszekedtek. - Mondtam már, hogy muszáj felmennünk! - kiabálta anyám. - A fiam... - Amikor észrevett, elkerekedett a szeme. - Percy! Majdnem kiszorította belőlem a lelket. - Láttuk a kék fényt az épületen. De hiába vártunk rád! Percy, már több órája felmentél! - Anyád egy kicsit ideges lett - mondta Paul szárazon. - Minden rendben - nyugtattam meg őket, amikor anyám megölelte Annabetht. - Most már minden rendben. - Nahát, Paul, maga aztán ért a kardforgatáshoz! - dicsérte meg Annabeth. Paul vállat vont. - Igen, mintha a kisujjamban lenne! De, Percy, ez tényleg... Igaz a történet a hatszázadik emeletről? - Az Olimposzról? Persze. Paul álmodozva nézett a mennyezetre. - Bárcsak láthatnám egyszer! - Paul, a halandóknak sajnos tilos - figyelmeztette anyám. - Különben is, az a lényeg, hogy ép bőrrel megúsztuk. Mindannyian. Kezdtem megnyugodni. Minden tökéletes. Annabeth és én jól vagyunk, anyám és Paul túlélte, és az Olimposz megmenekült. De a félistenek élete nem könnyű. Ugyanis abban a percben Nico rohant be az utcáról, az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben. - Most futottam össze Rachellel a Harminckettedik utcán. - Mit művelt már megint? - húzta össze a szemöldökét Annabeth. - Oda megy, ahová nem szabadna. Én figyelmeztettem, hogy az életébe kerülhet, ha megpróbálja, de nem hallgatott rám. Csak fogta Fekete Pétert, és... - Elkötötte a pegazusomat?! - csattantam fel. Nico bólintott. - A Félvér-hegy felé tart. Azt mondta, el kell jutnia a Táborba.
22. A nagy dobás
sem lophatja el a pegazusomat. Még Rachel sem. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös legyek, Senki megdöbbent, vagy inkább aggódjak. - Mire készül? - firtatta Annabeth, miközben a folyó felé siettünk. Inkább bele sem mertem gondolni. A városban egy zsebkendőt sem lehetett volna leejteni. Az emberek az utcán tolongtak, beindult a katasztrófaturizmus. Minden sarkon rendőrségi autók szirénáztak. Esélyünk sem volt taxit fogni, a pegazusok pedig elszálltak. Felpattanhattam volna egy Party Pónira, ha nem szívódnak fel a belváros maradék gyökérsörkészletével együtt. Futni kezdtünk, átpréseltük magunkat a járdán hullámzó, döbbent tömegen. - Soha nem jut át a biztonsági vonalon! - mondta Annabeth. -Péleusz szőröstül-bőröstül felfalja.
Erre nem is gondoltam. Azt tudtam, hogy a Köd nem fogja megtéveszteni Rachelt. Az embereket átverhette, de őt nem. A Tábort is simán meg fogja találni. De bíztam benne, hogy a varázshatárról úgy pattan majd le, mint bolha az ablaküvegről. Péleusz eddig eszembe sem jutott. Sietnünk kell - pillantottam Nicóra. - Jól sejtem, hogy nem tudsz nekünk megidézni néhány csontvázlovat? - Olyan fáradt vagyok... - lihegte futás közben -, hogy még egy kutyacsontot sem tudnék megidézni. Lemásztunk a töltésen a partig, ahol hangosan füttyentettem. Nehéz szívvel tettem. Ugyanis a fél homokdollár ellenére, amit mágikus tisztítóberendezésül az East Rivernek adtam, a folyó továbbra is meglehetősen szennyezett maradt, és igen megviselt volna, ha a tengeri lények megbetegszenek tőle. De engedelmesen hozzám úsztak.
Először csak három V-alakú hullám jelezte közeledésük, aztán a vízből felbukkant három tengeri csikó. Szomorúan nyerítve rázták le sörényükről a folyó szennyét. Gyönyörű teremtmények voltak. Fehér csődörben kezdődtek, és szivárványos halfarokban végződtek. Az első tengeri csikó nagyobb volt, mint a többi - egy küklopsz is simán meglovagolhatta volna. - Szivárvány! - kiáltottam. - Hogy vagy, öreg haver? Panaszosan nyerített. - Tudom, tudom, de sajnos vészhelyzetről van szó. El kell jutnunk a Táborba. Felhorkant. - Tyson? Szuperül van! Sajnálom, hogy nem lehet itt, de kinevezték a küklopsz sereg hadvezérének! - NYIIIHAHAHA! - Igen, biztos vagyok benne, hogy hoz neked almát. De most már indulni kéne... A következő pillanatban Nico, Annabeth és én gyorsabban szeltük az East Rivert, mintha Jet Skin ülnénk. Elsiklottunk a Throg Neck Bridge alatt, aztán irány a Long Island-szoros. Mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértük a Tábort. Megköszöntük a fuvart, aztán partra gázoltunk a sekély vízben, ahol Árgus már várt ránk. Mellkasa előtt összefont karral állt, és ránk meredt ezer szemével. - Itt van? - kérdeztem. Mogorván bólintott. - Minden rendben? - aggódott Annabeth. Árgus a fejét ingatta. Követtük visszafelé az ösvényen. Szürreális élmény volt visszatérni a békés Táborba: sehol egy égő autó, sehol egy sebesült harcos. A bungalókon és a mezők harmatán megcsillant a napfény. Csak ne lett volna minden olyan kihalt... A Nagy Házban határozottan nem stimmelt valami. Az ablakai zölden villogtak, ahogy a May Castellanról szóló álmomban is. Köd - a varázsfajtából való - kavargott az udvaron. Kheirón egy lóméretű hordágyon feküdt a röplabdapálya mellett, és szatírok állták körbe. Fekete Péter idegesen futkosott a fűben. Ne rám legyél mérges, főnök! - könyörgött. Az a dilinyós lány akarta, hogy megtegyem. Rachel Elisabeth Dare a tornác lépcsője előtt állt. A karját felemelte, mintha arra várna, hogy valaki passzol neki egy labdát a házból. - Mit művel? - kérdeztem. - És hogyan jutott át a határon? - Csak úgy átrepült - mondta egy szatír, és vádlón nézett Fekete Péterre. - Elhúzott a sárkány orra előtt, aztán átsuhant a varázshatáron. - Rachel! - kiáltottam, de a szatírok megállítottak, amikor közelebb akartam menni. - Percy, ne! - kérte Kheirón. Arca megrándult a fájdalomtól, ahogy utánam kapott. Bal karja felkötve, mindkét lába sínben, a fején gézturbán. - Nem szabad megzavarnod! - Azt hittem, elmondott neki mindent! - így is tettem. Aztán meghívtam a Táborba. Hitetlenkedve bámultam rá. - Azt mondta, hogy többé senkinek sem engedi megpróbálni! Azt mondta, hogy...
- Tudom, mit mondtam, Percy. De én is tévedhetek. Rachelnek látomása volt Hádész átkáról. Meg van győződve róla, hogy Hádész visszavonta az átkot. Velem is sikerült elhitetnie, hogy egy próbát megér... - És ha még mindig tart az átok? Ha Hádész még nem vonta vissza, Rachelből futóbolond lesz! Rachel úgy remegett az örvénylő ködben, mintha sokkot kapott volna. - Hé! Hagyd abba! Leráztam magamról a szatírokat, és Rachel felé rohantam. De három méterre tőle mintha egy láthatatlan strandlabdába ütköztem volna. Visszapattantam, és elterültem a gyepen. Rachel kinyitotta a szemét, és megfordult. Úgy nézett, mint egy alvajáró, mintha csak álmában látna. - Minden rendben - mondta távoli hangon. - Nekem ide kellett jönnöm. - El fog pusztítani. Megrázta a fejét. - Én ide tartozom, Percy. Végre megértettem, miért. Ez túlságosan hasonlított May Castellan szavaihoz. Szerettem volna közbeavatkozni, de ahhoz lábra kellett volna kecmeregnem valahogy. A ház megrázkódott, és kivágódott az ajtó. Zöld fény ömlött át a küszöbön. A kígyók meleg, dohos szaga csapta meg az orromat. A Köd kígyók százaivá változott. Felkúsztak a tornác oszlopaira, a ház oldalára. Aztán az Orákulum bukkant fel az ajtóban. Az összeaszott múmia szivárványszínű ruhájában kivonszolta magát. Még a szokásosnál is rosszabbul festett, ami nem kis teljesítmény. A haja csomókban hullott, az arca meg repedezett, mint egy öreg buszülés. Üveges szemmel a semmibe bámult, de az a nyomasztó sejtelem gyötört, hogy Rachel felé tart. Rachel kinyújtotta a karját. Egyáltalán nem félt tőle. - Sokáig kellett várnod, de megérkeztem - üdvözölte Rachel. A nap még vakítóbban tűzött, és a tornác felett lebegve egy férfi jelent meg az égen - egy szőke, fehér tógás fickó, napszemüveggel és beképzelt vigyorral a képén. - Apolló! - ismertem fel. Az isten rám kacsintott, aztán szája elé tette az ujját. - Rachel Elisabeth Dare! - szólította meg. - Megáldottak az előrelátás képességével, de az áldás egyben átok is! Biztos vagy benne, hogy mégis vállalod a próbát? Rachel bólintott. - Ez a sorsom. - Elfogadod az ezzel járó kockázatot? - Igen. - Akkor folytassuk! - mondta az isten. Rachel lehunyta a szemét. - Elfogadom a rám rótt szerepet. Az életem Apollónak szentelem, az Orákulum Istenének. Szememmel a jövőbe tekintek, és magamhoz ölelem a múltat. Testembe fogadom Delphi szellemét, az Istenek Hangját, a Talányokban Beszélőt, a Sors Látnokát. Nem tudom, honnan szedte ezeket a szavakat, de csak úgy ömlöttek belőle, miközben a Köd oszlani kezdett. A múmia szájából zöld füst kúszott ki, és vastag pitonként Rachel lába felé tekergett. A múmia lassan szétmállott. Végül nem maradt más belőle, csak egy marék por egy halom festett göncön. A Köd újra körbevette a lányt. Rachel összeesett, és magzatpózba kucorodott. Annabeth, Nico és én előrerohantunk, de Apolló ránk kiáltott: - Megállni! Ez a legkényesebb rész! -
Mi folyik itt? - követeltem a választ. - Miről beszél? Most dől el, hogy a lélek elfogadja-e az új testet. Mi van, ha nem jön be neki? Négy szótag. Akkor gáz van - számolta ki az ujján.
Apolló figyelmeztetése ellenére Rachelhez szaladtam, és mellétérdeltem. A padlásszag eltűnt. A Köd a földbe szívódott, és a zöld fény kihunyt. De Rachel még mindig sápadt volt. Gyengén lélegzett. Rezegni kezdett a szempillája, és kinyílt a szeme. Eltartott egy darabig, amíg képes volt rám fókuszálni. - Percy! - Jól vagy? Megpróbált felülni. - Aú! - nyomta ujját a halántékához. - Rachel, az aurád majdnem teljesen kifakult - szólalt meg Nico. - Látom, hogy haldokolsz. -
Ugyan! Jól vagyok! - nyögte Rachel. - Segítsetek fel! Ezek a látomások egy kicsit... elszédítettek. Biztos vagy benne, hogy jól vagy? - kérdeztem. Apolló közénk libbent a tornác tetejéről. Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Delphi új Orákulumát! Ugye, csak viccel? - kérdezte Annabeth.
Rachel halványan elmosolyodott. - Higgyétek el, én sem hiszem még el teljesen. De ez volt a sorsom. New Yorkban döbbentem rá erre. Most már tudom, hogy azért születtem a tisztánlátás képességével, mert Orákulummá kellett válnom. Pislogtam egyet. - Vagyis most már látod a jövőt? - kérdeztem. - Nem egyfolytában. De néha bevillannak bizonyos látomások, képek és szavak a fejembe. Amikor valaki kérdez valamit, én... Jaj, ne... - Kezdődik - jelentette be Apolló. Rachel összegörnyedt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna, aztán zölden ragyogó kígyószemmel felállt. Amikor megszólalt, a hangja megháromszorozódott, mintha három Rachel beszélt volna egyszerre. Hét félvér válaszol a hívásra. Vihar vagy tűz, mi hull a világra. Esküt tart az utolsó lehelet, Halál Kapujában fegyveresek. Rachel összeesett, miután az utolsó szót is kimondta. Nicóval elkaptuk, majd felsegítettük a tornácra. A bőre szinte égetett. - Jól vagyok - mondta a megszokott hangján. - Ez mi volt?! Zavartan rázta meg fejét. - Micsoda? - Azt hiszem, éppen az imént hallhattuk a következő Nagy Próféciát - válaszolt Apolló. - Vagyis? - faggatóztam tovább. Rachel a homlokát ráncolta. - Egyetlen szóra sem emlékszem... - Bizony, így megy ez! - tűnődött Apolló. - A szellem véletlenszerűen szólal meg rajta keresztül. Az idő többi részében Rachel ugyanaz az imádni való kislány lesz, akit megismertünk. Még akkor is meddő dolog faggatni, ha az imént kottyantotta ki a következő Nagy Próféciát a világ sorsát illetően. - Hogy mi? De... - heveskedtem. - Percy, felesleges aggodalmaskodnod. A rólad szóló Nagy Prófécia beteljesülésére is legalább hetven évet kellett várni. Lehet, hogy ez a prófécia csak a te halálod után lesz esedékes... Felidéztem a prófécia sorait, amiket Rachel hátborzongató hangon közölt velünk. Vihar és tűz, meg a Halál Kapuja. - Lehet. De akkor sem hangzik jól. - Az biztos. Sőt! - mondta vidáman Apolló. - Nagyszerű Orákulum lesz ebből a lányból!
Nehéz volt leszakadni a témáról, de Apolló ragaszkodott hozzá, hogy Rachelnek pihenésre van szüksége valóban elég kábának tűnt. - Bocs, Percy, hogy az Olimposzon nem mondtam el mindent. De a hívás megijesztett. És azt gondoltam, úgysem értenéd meg. - Még most sem értem. De remélem, te legalább boldog vagy. Rachel elmosolyodott. - A boldogság talán nem a legmegfelelőbb szó. A jövőbelátás nem habos torta. De ez a sorsom. Remélem, hogy a szüleim... Nem fejezte be a mondatot. - Még mindig be akarsz iratkozni a Clarion Hölgyakadémiára? - Megígértem apámnak. Az év nagy részében igyekszem majd hétköznapi lánynak látszani, de... - De most egy kiadós alvásra van szükséged - feddte meg Apolló. - Kheirón, ugye, te is úgy gondolod, hogy az új Orákulumot a padlásnál sokkal kényelmesebb helyen kell elszállásolnunk? - Igen, igen - értett egyet a kentaur, aki Apolló bubája után sokkal jobban lett. - Rachel egyelőre beköltözhetne a Nagy Ház egyik vendégszobájába. - Én egy barlangra gondoltam, egy nagy hegyben! - tűnődött Apolló. - Fáklyákkal és súlyos bíbor függönnyel a bejárat előtt... valami igazán hatásosra. De a berendezés természetesen ultramodern lesz, pihenőszobával, házi mozival, színházi hangosítással... Kheirón hangosan megköszörülte a torkát. - Most mi van? - sértődött meg Apolló. Rachel megpuszilt. - Szervusz, Percy! Ugye, nem kell jövendőt mondanom, hogy tudd, mi a dolgod? - kérdezte. A tekintete áthatóbb lett, mióta Orákulummá vált. Elpirultam. - Nem kell. - Akkor jó - fordult meg, és Apollót követve belépett a Nagy Házba.
A nap ugyanolyan furcsán folytatódott, ahogyan elkezdődött. A Táborlakók pegazusháton, autókkal és harci szekéren sorra visszaérkeztek New Yorkból. A sebesülteknek ápolásra volt szükségük. A halottaknak végső tisztességet kellett adni a máglyáknál. Silena rózsaszín halotti leplébe elektromos lándzsát hímeztek. Az Aphrodité és az Árész-csapat is saját hősi halottjának tekintette. A máglyát is közösen gyújtották meg. Senki sem ejtette ki a kém szót. A titka vele együtt égett hamuvá, amíg a méregdrága parfümillat az ég felé szállt. Még Ethan Nakamurának is jutott halotti lepel - a fekete selymen keresztbe tett kardok látszódtak egy mérleg alatt. Miközben a leple elégett, abban reménykedtem, hogy tudja, végül ő is segített megmenteni a világot. A kisistenek végre az őket megillető tisztességben részesültek, de sokkal nagyobb árat fizetett ezért egyetlen szemnél. A vacsora unalmas volt, mint mindig. Csak Boróka dobta fel, aki meglátván Grovert, a nevét sikítva a szatírra vetette magát, és ledöntötte a földre. Mindenki ujjongott. A szerelmespár ezután levonult a holdfényes partra egy romantikus sétára. Örültem a boldogságuknak, de amikor eszembe jutott róluk Silena és Beckendorf, mégis elszomorodtam. Mrs. O'Leary boldogan ugrándozott körülöttünk, és befalta a maradékokat. Nico a főasztalnál ült Kheirón és Mr. D. oldalán, és senki sem talált ebben kivetnivalót. Mindenki a hátát veregette, és gratulált neki a csatában tanúsított bátorságához. Nico még az Árész-kölykök szerint is elég klasszul harcolt. Ez van, bukkanj fel váratlanul egy rakás zombival, hogy megmentsd a napot, és hirtelen mindenki a barátod lesz! Lassan befejeztük a vacsorát. Volt, aki aludni ment, mások a tábortűzhöz egy kis közös éneklésre. Jómagam a Poszeidón-asz-tal mellől néztem a Long Island-szoros vizén táncoló holdfényt. Láttam, ahogy Grover és Boróka egymás kezét fogva beszélget. Békés kép volt.
- Hé - huppant le mellém Annabeth -, boldog szülinapot! A kezében egy hatalmas, alaktalan tortát tartott, hupikék mázzal a tetején. - Augusztus tizennyolcadika van, nem? A szülinapod. Ez meglepett. Igaza volt, teljesen megfeledkeztem róla. Ma reggel lettem tizenhat éves - azon a napon, amikor úgy döntöttem, Luké kezébe adom a tőrt. Minden a Prófécia szerint történt, én valahogy mégis elfelejtettem összekötni a születésnapommal. - Kívánj valamit! - Te sütötted? - kérdeztem. - Tyson is besegített. - Ez megmagyarázza, miért hasonlít egy csokoládétéglára. Extra réteg kék cementtel a tetején. Annabeth felkacagott. Gondolkoztam egy darabig, aztán elfújtam a gyertyákat. Elfeleztük, és kézzel megettük. Annabeth mellettem ült, és együtt néztük az óceánt. Az erdőben tücskök és szörnyek hangicsáltak, máskülönben csend volt. - Megmentetted a világot - mondta. - Megmentettük - helyesbítettem. - És Rachelből Orákulum lett, ami azt jelenti, hogy senkivel nem randizik többé. - Jól hallom, hogy te örülsz ennek? - kérdeztem. Annabeth vállat vont. - Nekem édes mindegy. - Aha. Ööö... Felvonta az egyik szemöldökét. - Mit akarsz mondani, Hínáragyú? - Lehet, hogy fenéken billentesz érte. - Tudod, hogy a fenéken billentés elől úgysem menekülsz. Leráztam kezemről a morzsákat. - Amikor a Sztüx-folyóban legyőzhetetlenné váltam... Nico azt mondta, koncentráljak arra, ami a világhoz köt, ami miatt halandó akarok maradni. Annabeth a horizontot nézte. - Na, és? - Aztán odafent az Olimposzon, amikor istent akartak csinálni belőlem... - Sajnálod, hogy nem lettél az, mi? - Egy kicsit. Nem lettem isten, mert arra gondoltam, hogy... nem akarom megállítani az életet, mert az élet mindig jobb és jobb lesz. És gondoltam valamire... - Nem inkább valakire? - kérdezte lágy hangon. Láttam, hogy majdnem elneveti magát. - Te kinevetsz engem - sértődtem meg. - Dehogy! - Te aztán igazán nem könnyíted meg a dolgom, Észlány. Akkor aztán tényleg elnevette magát, és átkarolta a nyakam. - Soha nem fogom megkönnyíteni a dolgod, Hínáragyú. Ehhez nyugodtan hozzászokhatsz. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, mintha az agyam fagylaltként olvadna szét koponyám tölcsérében. Legszívesebben így maradtam volna örökre, ha valaki nem morogja azt mögöttem, hogy: - Azt hiszem, kezdhetjük! A pavilon hirtelen megtelt fáklyákkal és táborlakókkal. A kuk-kolók csapata Clarisse vezetésével ránk rontott, és mindkettőnket felkaptak a vállukra. - De gyerekek! Számotokra nincs olyan, hogy magánélet?! -méltatlankodtam. - Annyira összemelegedtek! Ideje lehűteni őket! - mondta Clarisse vidám hangon.
- A kenuzó tóhoz velük! - kiáltotta Connor Ellelop. Ujjongva futottak le velünk a dombon, de ügyeltek rá, hogy szorosan egymás mellett vigyenek, és ne kelljen elengednünk egymás kezét. Annabeth kacagott, és nekem is nevetnem kellett, habár olyan vörös volt a fejem, mint a cékla. Mielőtt vízbe dobtak, magasra tartottuk kezeinket. Utoljára még rájuk vigyorogtam, aztán a tó alján légbuborékot fújtam magunk köré. A barátaink ott szobroztak a parton, és várták, hogy felbukkanjunk. De haver, ha Poszeidón fiát dobod a vízbe, nem fog egykettőre felszínre jönni. Mindenesetre ez volt minden idők legjobb víz alatti csókja.
25. Búcsúzás vagy val ami olyasmi
hosszúra nyúlt azon a nyáron. Egészen az évnyitóig. De be kell vallanom, ez volt életem legjobb A táborozás két hete. Persze, Annabeth megölne, ha mást mondanék, de sok más jó dolog is történt. Grover átvette a szatírfelderítők irányítását, és szétküldte őket a világban, hogy rejtőzködő félvéreket találjanak. Az istenek tartották a szavukat (eddig). Sorra bukkantak fel az újabb félistenpalánták, de nem csak Amerikában, hanem más országokban is. - Alig bírjuk az iramot - panaszolta Grover egyik pihenőnk alkalmával a kenuzó tó mellett. - Meg kell emelnem az utazásra fordítható költségkeretet, és szükségem lenne még vagy száz sza-tírra. - Na, igen. A szatírok, akiket foglalkoztatsz, szuperkeményen melóznak - mondtam. - Már azt kell hinnem, tartanak tőled. Grover elpirult. - Baromság. Egyáltalán nem vagyok félelmetes. - Te a Vadon Ura vagy, cimbora. A Pán egyik kiválasztottja. A Párosujjú Pa... - Befejezheted! - förmedt rám Grover. - Te semmivel sem vagy jobb Borókánál. Komolyan, már attól tartok, hogy indítani akar a következő elnökválasztáson... Bádogbögrét rágcsálva átpillantott a túlsó parton épülő új bungalókra. Az egykori U-alak lassan komplett téglalap lett, és a félistenek a tőlük telhető legjobb ízléssel láttak az építkezéseknek. A Hádész-házat Nico építette néhány zombi segédmunkással. És bár egyetlen lakója volt, a kabin egyre vagányabb lett. Obszidián falai voltak, a bejáratot koponya díszítette, és a fáklyái éjjel-nappal zölden égtek. Nico szállása mellett írisz, Nemeszisz, Hekaté és más kisistenek bungalói épültek, akiknek neveit még nem tudtam megjegyezni. Az épületkomplexus gyorsan bővült. Olyan rohamosan haladt az építkezés, hogy Annabeth és Kheirón már egy egészen új szárnyon gondolkozott, hogy mindenki helyet kaphasson. A Hermész-kabinban sem szorongtak már annyian, mert az istenek végre hajlandóak voltak nyilatkozni eddig el nem ismert gyerekeik felől. Nem múlt el úgy éjjel, hogy valamelyik isten ne ismert volna el sajátjának valakit, és hogy a Tábor határát ne lépték volna át újabb félistenek a szatírvezetőikkel (rendszerint ocsmány szörnyek által üldözve), de a legtöbbjük biztonságban átjutott. - Jövő nyáron sok minden megváltozik - mondtam. - Kheirón szerint kétszer annyian leszünk, mint most. - Igaz - sóhajtott Grover -, de a Tábor akkor is a jó öreg Tábor marad. Elégedetten sóhajtott.
Figyeltem a küklopszmunkásokat irányító Tysont. Hatalmas köveket cipeltek a Hekaté-bungalóhoz, és tudtam, hogy óvatosan kell velük bánniuk. A kövekre varázsszavakat véstek, és ha egyet is elejtenek közülük, akkor az felrobban, és mindenki fává változik másfél kilométeres körzeten belül. És ennek egyedül Grover örült volna, de ő sem biztos. - A természetvédelem és a félvérkutatás miatt sokat kell majd utaznom. Kevesebbet fogunk találkozni. - Az semmin sem fog változtatni. Te akkor is a legjobb barátom maradsz. Grover elmosolyodott. - Annabeth után... - Az egészen más. - Még szerencse. Késő délután, miközben utolsó sétámat tettem a parton, ismerős hang állított meg: - Micsoda kiváló horgásznap! Apám, Poszeidón, szokásos szerelésében állt a térdig érő vízben: bermudanadrágot, napszívott sapkát és egy igazán csinos rózsaszín-zöld Tommy Bahama inget viselt. A kezében mélytengeri horgászbotot tartott. Amikor bedobta, a horog legalább a Long Island-szoros feléig repült. - Szia, apa! Mi szél hozott erre? - Az Olimposzon nem lehet nyugodtan beszélgetni, és szerettem volna köszönetet mondani neked. - Nekem? Te érkeztél a megmentésünkre. - Na, igen, rá is ment a palotám. De egy palotát, tudod, mindig újra lehet építeni. Zsákszámra jönnek a köszönőlapok az istenektől. Még Árész is rávette magát egyre, biztosan Héra sajtolta ki belőle. Igazán megtisztelő. Szóval, nagyon köszönöm. Látod, még az istenek is tanulhatnak új dolgokat. A szoros tajtékzani kezdett. Apám horgára egy hatalmas, zöld tengeri kígyó akadt. Kiugrott a vízből, hánytavetette magát a küzdelem hevében, de Poszeidón csak sóhajtott egyet. Egyik kezével a horgászbotot tartotta, a másikkal elővette tőrét, majd elvágta a damilt. A tengeri szörny visszasüllyedt a vízbe. - Méreten aluli volt, sajnos - panaszkodott. - Vissza kell dobnom a kicsiket, ha nem akarom, hogy a halőrök rám szálljanak. - A kicsiket?! Elmosolyodott. - Erről jut eszembe! Jó munkát végeztél az új bungalókkal. Azt hiszem, bevallhatok néhány újabb kölyköt, és jövő nyáron elküldöm őket hozzád! - Hahaha! Poszeidón feltekerte a maradék zsineget. Egyik lábamról a másikra álltam. - Ugye, csak vicceltél? Poszeidón rám kacsintott, azzal a bizonyos csak-mi-tudjuk ka-csintásával, amitől aztán végképp nem tudtam, ugrat-e, vagy sem. - Hamarosan találkozunk, Percy! És ne feledd, hogy csak a nagy halat érdemes partra húzni, oké? Azzal elfújta a tengeri szél, és nem maradt belőle más, csak a homokon fekvő pecabotja.
Aznap volt az utolsó esténk a Táborban - ami általában egyet jelentett a gyöngyceremóniával. Ebben az évben a Héphaisztoszcsapat tervezte őket. Az Empire State Buildinget ábrázoló medálokon az Olimposzt védő hősi halottak nevei futottak körbe apró, görög betűkkel. Sajnos, túl sok név volt rajta, mégis büszkén viseltem a gyöngyöt tábori nyakláncomon - ez volt a negyedik darab. Régi motorosnak éreztem magam. Az első tábortűzre gondoltam, amelyen tizenkét éves koromban vettem részt, és arra, hogy menynyire otthon éreztem magam. Ez legalább azóta sem változott.
- Ezt a nyarat ne felejtsétek el sohasem! - búcsúzott el tőlünk Kheirón, aki meglepően gyorsan gyógyult, de egy kicsit még bicegve kocogott a tábortűzhöz. - A bátorság, a barátság és a kitartás egészen új magaslatait ismerhettük meg! Sikerült megőriznünk a Tábor hírnevét! Rám mosolygott, és mindenki ujjongani kezdett. Amikor a tűzbe néztem, egy barna ruhás kislányt láttam, aki a lángokat őrizte. Vörösen égő szemével rám kacsintott. Senki más nem vette észre rajtam kívül, de úgy láttam, nem is vágyik mások figyelmére. - Most pedig irány az ágy! Ne feledjétek, hogy a bungalókat holnap délig el kell hagynotok. Csak azok maradhatnak, akik előzetesen kérelmezték, hogy egész évben itt tartózkodhassanak. A későn kelőkkel a hárpiák azonnal végeznek, és igazán nem szeretném ezt a nyarat rossz szájízzel zárni.
Másnap reggel Annabeth és én a Félvér-hegy tetején álltunk. Figyeltük, ahogy a buszok és a furgonok visszaviszik a táborozókat a külvilágba. Csak néhány öreg rája és pár kopasz maradt a táborban, de rám várt a Goode Középiskola második évfolyama - ez volt az első alkalom, hogy ugyanabban az iskolában kezdhetem a következő tanévet is. - Ég veletek! - búcsúzott Rachel, és a vállára akasztotta hátizsákját. Idegesnek látszott, de apjának tett ígéretéhez híven be kellett iratkoznia a New Hampshire-i Clarion Hölgyakadémiára, így a következő nyárig sajnos nélkülöznünk kellett Orákulumunkat. - Minden rendben lesz - biztatta Annabeth. Ha hiszitek, ha nem, az utolsó néhány napban egész jól összebarátkoztak. Rachel az ajkába harapott. -
Bárcsak igazad lenne! Azért egy kicsit aggódom. Mi történik, ha valaki megkérdezi tőlem, mi lesz a
matekdogában, és én üveges szemmel, elváltozott hangon jósolni kezdek: „a Pitagorasz-tétel, nem egy kósza fényjel..." Anyám, azért ez kínos lenne. Annabeth felkacagott, és végre Rachel is elmosolyodott. - Akkor - mondta - vigyázzatok egymásra, ti ketten! - Nem fogjátok elhinni, de úgy bámult rám, mint egy lelketlen szívtipróra. De mielőtt tiltakozni tudtam volna, Rachel megfordult, és a rá váró járműhöz futott. Annabeth szerencsére New Yorkban maradt. A szülei engedélyével egy New York-i bentlakásos iskola tanulója lesz, hogy az Olimposz közelében lehessen, és felügyelhesse az építkezést. - Nem csak az építkezés miatt maradtál, ugye? - kérdeztem. - Nem tulajdonít valaki túl nagy fontosságot magának? - kérdezte, de közben ujjait az ujjaim közé fonta. Eszembe jutott, amit New Yorkban mondott, hogy szeretne valami maradandót alkotni, és arra gondoltam, hogy talán - de csak talán - a legjobb úton van efelé. Péleusz, az őrzősárkány, elégedetten tekeredett az Aranygyapjút tartó fenyő törzsére, és hangosan hortyogva gőzfelhőket eregetett ki az orrán. - Gondolkoztál Rachel próféciáján, ugye? - kérdeztem Anna-bethtől. A homlokát ráncolta. - Honnan tudod? - Ismerlek. Meglökött a vállával. - Jó, lebuktam, tényleg gondolkoztam. „Hét félvér válaszol a hívásra." Azon tűnődtem, vajon kik lesznek azok? Jövő nyáron sok új arccal fogunk találkozni. - Bizony - értettem egyet. - És mi van a viharba vagy tűzbe hullott földdel? Annabeth az ajkát biggyesztette. - Meg a fegyveresekkel a Halál Kapujában? Nem tudom, Percy, te mit gondolsz erről, de nekem határozottan nem tetszik. Én abban reménykedtem, hogy a változatosság kedvéért egy kis békében lesz részünk... - Egy békés Félvér Tábor nem is lenne Félvér Tábor. - Lehet, hogy igazad van - mondta. - De az is lehet, hogy a Prófécia még sokáig nem teljesül. - Talán ez a következő félvérgeneráció problémája lesz, mi meg nyugodtan hátradőlhetünk és lazíthatunk.
Bólintott, de nem nyugodott meg egészen. Nem hibáztattam érte. Bár ami azt illeti, túl szép nap volt ez a bánkódásra, hiszen ott állt mellettem, és nem kellett búcsút vennünk egymástól. Előttünk állt az élet. - Ki ér először az úthoz? - kérdeztem. - Máris vesztettél - kezdett el futni a Félvér-hegy oldalán, és én utánaszaladtam. Most az egyszer nem néztem vissza. VÉGE
