RICK RIORDAN A TITÁN ÁTKA PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK

RICK RIORDAN

A TITÁN ÁTKA PERCY JACKSON ÉS AZ OLIMPOSZIAK

Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2010

Írta: Rick Riordan A mű eredeti címe: Percy Jackson and the Olympians – The Titans’s Curse A művet eredetileg kiadta: Hyperion Books for Children Fordította: Acsai Roland A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin Copyright © 2007 by Rick Riordan Jelen kiadás a Nancy Gallt Irodalmi Ügynökség engedélyével jöhetett létre.

ISBN 978 963 245 331 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

1. A MENTŐEXPEDÍCIÓ ROSSZUL ALAKUL

téli szünet előtti pénteken anyám összecsomagolt nekem egy túlélőkészletet, amelyből nem felejtett ki néhány halálos fegyvert sem, és elindult velem egy bentlakásos suli felé, ahol eddig még nem jártam. Útközben persze nem felejtettünk el beugrani a barátaimért, Annabeth-ért és Tháliáért. A Maine állambéli Bar Harbor nyolcórányi autóútra volt. Az autópályát hó és latyak borította. Annabeth, Thália és én hónapok óta nem láttuk egymást, de a nyomasztónak ígérkező jövő és az éppen aktuális, fenyegető hóvihar miatt túl feszültek voltunk ahhoz, hogy egy jót beszélgessünk. Nem úgy anya, aki akkor beszélt igazán sokat, ha ideges volt. Mire elértük a Westover Hallt, Annabeth és Thália a legapróbb részletekig megismerhették az összes cikis totyogókori sztorimat. Thália letörölte kezével a párát az ablakról, és kinézett: – Hú, de izgi lesz! Westover Hall tényleg úgy nézett ki, mint egy középkori lovagvár. Fekete kövekből épült, keskeny ablakokkal, ámde széles, duplaszárnyú ajtókkal. Egy sziklán állt, egyik oldalról a havas erdő, másik oldalról a szürkén kavargó óceán határolta. – Biztos ne várjalak meg titeket? – Igazán nem szükséges, anya – ráztam le. – Ki tudja, meddig tart.

A

[3]

– De hogy a csudába fogtok hazakeveredni? Igazán aggódom, Percy. Csak remélni mertem, hogy nem pirulok fülig. Ki látott még olyan hőst, akit a mamája fuvaroz a csatatérre?! – Ne aggódjon, Ms. Jackson, majd én ügyelek rá, hogy ne essen baja – sietett megnyugtatni anyámat Annabeth, aki szőke haját sísapkája alá gyűrte, és szeme ugyanolyan szürke volt, mint az óceán. Anyám megnyugodott egy kicsit. Annabeth-t a legmegbízhatóbb félistennek tartotta, aki elérte a nyolcadik osztályt. Valóban: Annabeth nemegyszer tartott vissza attól, hogy valami őrültséget műveljek, de ez persze nem jelentette azt, hogy ezért hálás lennék. – Rendben, csibéim! Mindenetek megvan, amire szükségetek lehet? – Igen, Ms. Jackson, köszönjük a fuvart! – Tartalék pulóverek? Megvan a mobilom száma? – De anya… – Az ambróziád, és a nektárod? Az arany drachma, ha esetleg kapcsolatba akartok lépni a táborral? – Hagyd már abba, anya! Elboldogulunk, ne aggódj! Gyertek, lányok! Nem mondhatnám, hogy nem bántódott meg, de már nagyon ki akartam szállni a kocsiból. Ha anyám még egyszer elregéli, milyen aranyos voltam meztelenül a fürdőkádban háromévesen, hát én biztosan beletemetkezem a hóba, és halálra fagyasztom magam. Annabeth és Thália követtek. A jeges szél úgy szurkált a kabátom résein keresztül, mint megannyi éles tőr. Miután anyám autója eltűnt a kanyarban, Thália felém fordult: – Nagyon jó fej az anyukád! [4]

– Eléggé – ismertem be. – Mi a helyzet a te anyáddal, soha nem találkoztál vele? Amint kimondtam, máris megbántam. Thália nagymestere volt a gyilkos pillantásoknak, ráadásul állandóan punk ruhákban parádézott – felszaggatott katonai kabát, bőrnadrág, na meg fekete ceruzával kihúzott élénkkék szemek –, úgyhogy a kinézete még egy lapáttal rátett a hatásra. Ez alkalommal sem hazudtolta meg magát, és egy tízpontos gyilkos tekintetet produkált. – Foglalkozz a saját dolgoddal, Percy… – Jobb, ha bemegyünk – szólt közbe Annabeth. – Grover már biztos vár. Thália felnézett a várra, és megborzongott. – Vajon mit találhatott, hogy telefonra kapott? – Biztos nem a karácsonyi ajándékokat… – mondtam, és feltekintettem a Westover Hall sötét tornyaira. A tölgyfa ajtók nyikorogva feltárultak, és pár kíváncsi hópehely kíséretében beléptünk az előcsarnokba. – Húúú! – foglaltuk össze sommásan a látványt. A hatalmas terem falain valóságos csatazászló- és fegyverkiállítás: régi mordályok, harci bárdok és más hasonló nyalánkságok. Tudtam, hogy a Westover egy katonai iskola, de a dekoráció még ehhez képest is halálos volt – szó szoros értelemben. Kezemmel kitapogattam a zsebemben lapuló, nem kevésbé halálos golyóstollamat, Árapályt. Rossz előérzet kerített hatalmába. Valami veszély leselkedett ránk. Thália a csuklóján lévő ezüst karkötőt birizgálta – kedvenc varázstárgyát. Kétségtelenül ugyanarra gondoltunk. Egy fenyegető összecsapásra. – Csak azt tudnám, hol… – tűnődött Annabeth, amikor nagy dörrenéssel bevágódott mögöttünk az ajtó. – Re-rendben – makogtam. – Azt hiszem, maradunk egy darabig. [5]

Zene ütötte meg fülemet a terem másik végéből. Tánczenének tűnt. Lepakoltuk táskáinkat az egyik oszlop mögé, és terepszemlére indultunk. Éppen abban a pillanatban léptek zaja hallatszott, és a homályból két alak bukkant elő. Mindkettőnek rövidre vágott, szürke haja volt. Fekete egyenruhában voltak, amelynek vörös szegélye messziről virított. Míg a férfi arca simára borotvált volt, a nő ajka fölött bajusz sötétlett. Ezen meglepődtem. Mindketten úgy jártak, mintha lenyelték volna a partvist. – Ti meg mi járatban vagytok itt? – kérdezte az asszony. – Hááát… – akkor jöttem rá: annyira lekötött minket a találgatás, hogy mi a fene történhetett Groverrel, hogy nem találtunk ki semmilyen ürügyet. Legalább a kocsiban megbeszélhettük volna, hogy mégis mit mondunk, ha valaki gyanúsnak találna három idegen gyereket, akik késő este csak úgy beállítanak egy internátusba. – Mi csak… – Aha! – csattant fel a férfi. – Látogatók nem vehetnek részt a táncos mulatságon! – Furcsán beszélte az angolt, akcentussal, az r-t olyan orrhangon ejtette, mint a franciák. – Azonnal kifelé! Magas volt, afféle ragadozómadár arccal. Az orrcimpája remegett beszéd közben, így nem tudtam nem észrevenni, hogy a két szeme különböző színű. Az egyik barna, a másik kék, mint a génhibás kóbor macskáknak. Most ki fog dobni, gondoltam, de ekkor Thália előlépett, és valami furcsát művelt. Csettintett egyet az ujjával, elég élesen, mire szellő csapott meg – először azt hittem, képzelődöm –, és meglengette a falon lévő zászlókat. – Mi nem látogatók vagyunk, uram, mi ide járunk – mondta Thália. – Nem emlékszik ránk? Én Thália vagyok, ők pedig Annabeth és Percy. [6]

Azt hittem, megbuggyant. Nem elég, hogy kidobnak, előtte jól meg is büntetnek majd hazudozásért, de a férfi összehúzta kétszínű szemét, és habozni látszott. – Ms. Kvéthatsikovgato, ismeri ön ezeket a gyerekeket? Bár a helyzet egyáltalán nem volt vicces, kis híján elnevettem magam. Hogy hívhatnak egy tanárnőt Krétacsikorgatónak? Biztos csak vicc az egész. A tanárnő felkapta a fejét, mintha valami transzból ébredne. – I-igen, ismerem őket. Annabeth, Percy, Thália, hol voltak? Mielőtt válaszolhattunk volna, újabb láb-, illetve hát patadobogást hallottunk, és a lihegő Grover tűnt fel: – Itt vagytok! Megcsináltátok! – ekkor vette csak észre a tanárokat. – Ó, Ms. Krétacsikorgató, dr. Tüske, önök is itt vannak… – Mi az, Mr. Bokorzabáló?! – förmedt rá a férfi. A hanghordozása elárulta, hogy ki nem állhatja Grovert. – Mit akart azzal mondani, hogy megcsinálták? Valami elromlott? – Ó, hmmm, nem, Mr. Tüske… Csak annyit akartam mondani, hogy megcsinálták aaa… Puncsot! Igen, a puncsot a tánchoz! A puncs fincsi, és ők megcsinálták! Dr. Tüske ránk bámult. Lefogadtam volna, hogy az egyik szeme üveg, csak azt nem tudtam még, hogy a barna vagy a kék. Láttam rajta, hogy legszívesebben lehajítana bennünket a kastély legmagasabb tornyáról, de ekkor álmodozva ismét megszólalt Krétacsikorgató: – Igen, a puncs nagyon finom… De most már aztán ne is lássam magukat! És a lábukat se merészeljék kitenni a gimnázium kapuján! Nem kellett kétszer mondania, tisztelegve, és „igenasszonyomozva” ahogy itt már csak szokás, követtük Grovert, aki a zene irányába vezetett bennünket.

[7]

A hátamban éreztem a tanárok pillantását, de nem tudtam megállni, hogy Tháliához ne sodródjak, és suttogva megkérdeztem: – Ezt hogy csináltad? – Mit? Ja, a Ködöt! Kheirón nem tanította meg neked? Ez sokként ért. Éreztem, ahogy elönt a féltékenység. Kheirón a tábor vezetőedzője volt, de még soha nem mutatott ilyesmit. Miért kivételezik Tháliával? Grover egy ajtóhoz ért, amelyen a „tornaterem” felirat állt. Bár diszlexiás vagyok, ezt még én is el tudtam olvasni. – Hú, ez meredek volt! – fújta ki magát Grover. – Hála az égnek, hogy itt vagytok! Annabeth és Thália megölelték Grovert, én pedig egy nagy pacsival üdvözöltem. Jó volt újra látni, annyi hónap után. Egy kicsivel magasabb lett, és sűrűbb a körszakálla, de máskülönben ugyanúgy festett, mint máskor, ha embernek álcázta magát: buggyos farmer, edzőcipő, műláb rejtette virgácsait és kecskepatáit, a fején pedig ott díszelgett az elmaradhatatlan sapka, amely alatt kis szarvai, és göndör-barna fürtjei lapultak. Fekete pólót viselt „Westover Hall, gyalogos” felirattal. Talán egy egyenpóló egyenfelirata volt, de az is lehet, hogy Grover rangját tudatta a világgal. – Mi volt annyira sürgős? – kérdeztem. – Találtam kettőt – vett egy mély lélegzetet. – Mit? Félvért? Itt? Grover bólintott. A Félvérek majdnem olyan ritkák voltak, mint a fehér hollók. Abban az évben Kheirón minden bevethető szatírt ráuszított az iskolákra, hogy negyedik osztálytól felfelé tegyék tűvé az intézményeket, lehetséges utánpótlást keresve. Nehéz időket éltünk, nagyok voltak a veszteségeink. Minden félistenre szük-

[8]

ségünk van. De ez, mint mondtam, nem ment olyan könnyen, mert elég kevés futkosott belőlük a sulik folyosóin. – Testvérpár. Egy fiú és egy lány, tíz illetve tizenkét évesek. Elég erősek. Kifutunk az időből, segítségre van szükségem. – Szörnyekkel találkoztál? – Eggyel – pislogott körbe Grover idegesen. – Gyanakszik. Nem tudom, hogy megbizonyosodott-e már a tesókról, de nincs sok ideje, ma van a téli szünet előtti utolsó nap. Nem hagyja elmenni őket, amíg ki nem derítette, félistenek-e. Ha megpróbálok a srácok közelébe férkőzni, máris ott terem. Nem tudom, mit tegyek! Grover segítségért esedezve pillantott Tháliára. Nem állíthatom, hogy jólesett. Azelőtt rám nézett ilyen áhítatosan, tőlem várta a válaszokat, de Thália mellett labdába sem rúghattam. Nem csak azért, mert Zeusz lánya volt, de többet tudott a szörnyek lerázásáról, mint bármelyikünk. – A kis félvérek odabent vannak? Grover bólintott. – Akkor menjünk táncolni! És ki a szörny? – Ó! – nézett újra rémülten körbe –, most találkoztatok vele, az igazgatóhelyettes, dr. Tüske.

Érdekes tény a katonai iskolákkal kapcsolatosan, hogy ha lazítanak a gyeplőn, akkor azt a nebulók a lovak közé vetik, és vadabbul tombolnak, mint bármely más suliban. Talán a túlzott szigor miatt van ez. Valamikor ki kell ereszteniük a fáradt gőzt. A tornaterem padlója vörös és fekete lufikkal volt tele, a srácok ezeket rugdosták egymás képének. Ha elunták, akkor a falakról lógó krepp-papír füzérekkel fojtogatták egymást. A lányok egy kupacba tömörültek, ahogy szokták, alaposan kimá[9]

zolva, spagetti-pántos topokban villogtak, hozzá színes nadrágokat viseltek, a lábukra kínzóeszköznek is beillő, magas sarkú cipőket húztak. Néha gondoltak egyet, és mint a piranhák, hangosan vihogva rávetették magukat egy gyanútlan fiúra, aztán néhány perc múlva szabadon engedték, miután a szerencsétlen áldozat hajába masnit kötöttek, és minden szabadon lévő bőrfelületét összefirkálták rúzzsal. Az idősebb srácok a terem szélén lapultak, mintha bármelyik pillanatban támadás érhetné őket, épp, mint én, de nekem volt is okom a lapulásra. – Íme, itt is vannak – mutatott Grover a lelátó felé, ahol a testvérpár ült. – Bianca és Nico di Angelo! A lány zöld, lógó karimájú kalapot viselt, mintha így akarná álcázni magát. A testvére nagyon hasonlított rá. Mindkettőnek selymes, sötét haja volt, és olívaolaj színű bőre. Nico egy pakli kártyát kevert éppen, a nővére meg valamiért dorgálta. Bianca feszültnek tűnt, és idegesen pislogott körbe, mintha valami rosszat sejtene. – Tisztában vannak vele, hogy… vagyis megmondtad nekik? – Nem. Tudjátok, mivel jár. Csak még nagyobb bajt hoznék rájuk. Ha egyszer rájönnek, kik is ők valójában, akkor az illatuk is erősödni fog – rázta meg a fejét Grover. Rám tekintett, és én bólintottam. Nem tudom, milyennek érezhetik a félvérszagot a szatírok és a szörnyek, csak annyit tudok, hogy a szagod könnyen a legnagyobb ellenséged lehet. Minél erősebb félisten vagy, annál inkább illatozol, mint egy szörnyínycsiklandó vacsora. – Akkor mire várunk! Gyerünk, vigyük ki őket! Thália a vállamra tette a kezét. Dr. Tüske surrant be a lelátóhoz vezető lépcsők egyikén, és megállt a testvérek mellett. Hidegen felém biccentett, és mintha még a szeme is világított volna hozzá. [10]

Arckifejezését elnézve, Thália őt nem ejtette át a Ködtrükkjével. Sejtette, kik vagyunk, csak kíváncsi volt rá, hogy mit keresünk itt. – Ne bámuljátok olyan feltűnően a testvéreket! – parancsolta Thália. – Ki kell várnunk a megfelelő alkalmat. De addig is tegyünk úgy, mintha nem is érdekelnének. Összezavarhatnánk a szagunkkal… – Hogyan? – Mindhárman félvérek vagyunk, méghozzá a legerősebb fajtából. A jelenlétünkkel alaposan megkeverhetjük. Viselkedjetek természetesen. Táncoljatok kicsit, de azért fél szemetek legyen a kölykökön. – Táncoljunk? – lepődött meg Annabeth. – Persze! – kagylózott a hang irányába Thália. – Ki volt az az ízlésficamos, aki Jesse McCartney-t tett fel?! – Én voltam – felelte sértetten Grover. – Te jó ég! Ez annyira ciki! Miért nem Green Dayt tettél fel? – Green micsodát?! – Hagyjuk! Táncoljunk! – De én nem tudok! – Majd vezetlek. Bízd rám magad, kecskepajtás! – és magával ráncigálta a nyüszítő szatírt a táncparkettre. Annabeth elmosolyodott. – Mi az? – Semmi, csak hiányzott Thália stílusa. Annabeth egy kicsivel magasabb lett, mióta nem láttam, és ettől egy cseppet sem voltam boldog. Régebben soha nem viselt ékszert – leszámítva a Félvértábor gyöngynyakláncát –, de most apró, ezüst, bagolyformájú fülbevalók fityegtek a fülében. A bagoly nem lepett meg, hiszen a madár Athéné szimbóluma volt. Annabeth levette fejéről a sísapkát, és hosszú, szőke haja a vállára omlott. Így még felnőttesebbnek tűnt. [11]

– Szóval… – próbáltam eleget tenni Thália felkérésének, miszerint viselkedjünk természetesen, de hirtelen fogalmam sem volt, hogyan kell természetesen viselkednie egy félvérnek, aki egy veszélyes küldetésen van – …terveztél valami szép épületet mostanság? Annabeth szeme felcsillant, mint mindig, ha építészet került szóba. – Az új iskolában választható tantárgyként felvettem a háromdimenziós tervezés-órát. Van egy olyan klassz program, hogy… És már mondta is, hogyan tervezte meg a segítségével azt az épületmonstrumot, amit a Ground Zérónál akar felépíteni, Manhattanben. Tartóelemekről beszélt, és homlokzatokról, én pedig egyre inkább elvesztettem a fonalat. Tudtam, hogy építész szeretne lenni – imádta a matekot és a régi épületeket –, de amit mondott, számomra kínaiul hangzott. Az igazat megvallva, az sem tetszett, hogy ennyire imádja az új suliját. Egy New York-i iskolába iratkozott be, és ennek kezdetben még örültem is, mondván, hátha így többet láthatom. Egy bentlakásos suli volt Brooklynban, ahová Tháliával együtt jártak. Nem esett távol a Félvértábortól sem, így Kheirón segíthetett nekik, ha bajba kerültek. De pechemre, mivel ez lányiskola volt, ráadásul távol az én MS-54-es manhattani sulimtól, nem nagyon találkoztunk. – Király! Ezek szerint ott maradsz egész évben? – próbáltam lelkesedni. – Igen, talán – úsztak gondfelhők a homlokára –, feltéve, ha nem… – Hé! – kiáltott felénk Thália, aki épp Groverrel lassúzott. A szatír még így is elbotlott a saját lábában, és minden lépésnél sípcsonton rúgta partnerét. Persze, azt is hozzá kell tennünk, hogy Grover műlábát viselt, hogy elrejtse a kecskepatákat. Ne[12]

ki legalább ennyi mentsége akadt a bénázásra, nem úgy nekem… – Táncoljatok, ne áruljatok petrezselymet! – parancsolta Thália. Először Annabeth-re néztem, aztán a teremben garázdálkodó lányokra. – Kit is válasszak… – Engem – öklözött a gyomromba –, Zokniagy! – Ja, persze, mi sem természetesebb! Nem volt mit tenni, a táncparkettre lejtettünk, ahol kétségbeesve próbáltam ellesni Tháliáéktól, mit is kéne tennem. Egyik kezemet Annabeth derekára csúsztattam, a másikkal pedig megragadtam a vállát, mintha dzsúdóedzésen lennénk. – Nem harapok, Percy! Nálatok soha sincsenek táncos bulik? Nem feleltem. Persze, hogy voltak, de egyedül táncolni nem nagy élvezet. Rendszerint én voltam az a srác, aki a sarokban kosárlabdázott elvonulva. Elkezdtünk topogni. Igyekeztem a kreppdíszítésre koncentrálni, és a puncsos tálra, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy Annabeth magasabb nálam, izzad a tenyerem, és minduntalan a lábára taposok. – Mit is kezdtél el mondani az előbb? Valami gond van a suliban? – kérdeztem. – Nem, a suliban nincs semmi gond, csak az apám… – Vagy úgy – feleltem. Nem volt titok előttem, hogy Annabeth-nek nem felhőtlen a kapcsolata az apjával. – Azt hittem, hogy az idő múlásával enyhülnek a feszültségek. Megint a mostohaanyád? – Nem, most nem. Apám elköltözött. Épp amikor már kezdtem megszokni, lelécelt New Yorkból, mert van ez az új munkája, valami könyv az első világháborúról, amihez San Franciscóban akar kutatni. [13]

A város nevét úgy mondta ki, ahogy a Tartaroszét szokta, mintha halálmezőt emlegetne. – Azt akarja, hogy te is vele menj? – Az ország másik felére. Igazán tudhatná, hogy a félvérek nem élhetnek San Franciscóban. – Ugyan miért nem? Úgy nézett rám, mintha viccelnék. – Hát nem tudod, hogy épp ott van? – Vagy úgy! – játszottam el, mintha tudnám, miről beszél, mert nem akartam tudatlannak látszani. – Igen… és hogy döntesz, visszamész a táborba? – Ez nem ilyen egyszerű. Azt hiszem, mondanom kell valami fontosat… Elmentek! – állt meg hirtelen. – Mi?! Kik? Követtem a pillantását, és a lelátó felé néztem. A félvér gyerekeknek, Nicónak és Biancának hűlt helye, a mellettük lévő ajtó nyitva. Dr. Tüskének se híre, se hamva. – Keressük meg Tháliáékat! – nézett szét Annabeth idegesen. – Hová sasszézhattak? Gyere! – rohant el a tömegben. Követni akartam, de egy csoport lány rám támadt. Hogy megúszszam a rúzs-masni tortúrát, ügyesen kicseleztem őket. De mire mindezzel megvoltam, Annabeth-t nem láttam sehol. Megpördültem, hátha találok legalább egy ismerős arcot, de amit láttam, attól a vér fagyott meg az ereimben. Tizenöt méternyire tőlem, a terem padlóján egy zöld kalap hevert, épp olyan, amilyet Bianca di Angelo viselt. A kalap közelében szétszóródott kártyalapok. Dr. Tüskét vettem észre, aki épp a terem túlsó végén nyíló ajtó felé sietett. A grabancuknál fogva cibálta a di Angelo testvéreket, mintha kismacskák lennének. Még mindig nem láttam Tháliát, aki valószínűleg épp az ellenkező irányban kereste őket. Utána akartam rohanni, de va[14]

lami eszembe jutott. Várj! Beugrott az a pillanat, amikor a csettintéses ködvarázslatról kérdeztem, és kiderült, hogy Kheirón mutatta neki. Aztán bevillant Grover képe is, aki olyan áhítattal leste a tanácsát, mintha a lány a világ legnagyobb bölcse lenne. Semmi bajom Tháliával, sőt, még kedvelem is. Nem tehet arról, hogy Zeusz az apja, és ezért sokkal nagyobb figyelmet kap nálam. Egyszerűen csak meg akartam mutatni, hogy nélküle is boldogulok. Emellett időm sem maradt, hogy Tháliát keresgéljem. A di Angelo gyerekek veszélyben forogtak. Mire megtalálnám őt és a barátaimat, már ki tudja, mi lenne velük. Elvégre elbántam már nem egy szörnnyel. Nincs nekem szükségem segítségre! Elővettem Árapályt a zsebemből, és dr. Tüske után rohantam.

Az ajtó egy sötét folyosóra vezetett. Dulakodás zaja ütötte meg a fülem, és egy fájdalmas nyögést hallottam. Levettem a golyós-tollam kupakját. A toll addig nőtt a kezemben, amíg görög bronzkarddá nem alakult: három láb hosszú volt, bőr markolattal. A penge halványan derengett, és arany fényt szórt az öltözőszekrények sorára. Anakluszmosz volt a kard neve, vagy ahogy én becéztem: Árapály. Elfutottam a folyosó végéig, de senkit nem találtam. Benyitottam egy ajtón, és az iskola aulájában találtam magam megint. Megpördültem a sarkam körül. Dr. Tüskének nyomát sem láttam, de az Angelo kölyköket annál inkább. Ott álltak a terem túlsó oldalán, és a félelemtől bénultan bámultak rám. Lassan elindultam feléjük, miközben leengedtem a kardom. [15]

– Minden rendben, nem akarlak bántani benneteket. Nem válaszoltak. Vajon mi a csuda üthetett beléjük? És hol volt dr. Tüske? Talán megérezte az Árapály jelenlétét, és eliszkolt. A szörnyek rettegnek a mennyei bronzból készült fegyverektől. – Engem Percynek hívnak – mondtam nekik nyugodt hangon. – Ki akarlak vinni innen benneteket, valami biztonságos helyre. Bianca szeme elkerekedett. A keze ökölben. Túl későn esett le, hogy, mit akart jelezni. Nem tőlem félt, hanem figyelmeztetni próbált. Megpördültem, de közben már hallottam a surrogást, aztán éles fájdalom hasított a vállamba. Valami erő, akár egy hatalmas kéz, a falhoz csapott. Suhintottam egyet a kardommal, de nem volt, amit eltalálhattam volna. Hideg kacagás visszhangzott a falak között. – Igen, Perseus Jackson – szólalt meg dr. Tüske. Akcentusának köszönhetően határozottan „pevszesz seggzsong”-nak hallatszott a nevem. – Tudom, ki vagy. Megpróbáltam kiszabadítani a vállam. A kabátom és a pólóm a falhoz volt szögezve valami szeggel. Fekete, tőrszerű, harminc centis lövedékkel. Amikor átfúrta a ruhámat, a bőrömet is felsérthette, mert égetett. Ismerős érzés, mint a méregé. Megpróbáltam koncentrálni: nem szabad elvesztenem az eszméletem. A fekete sziluett elindult felém. Dr. Tüske a sápadt fénybe lépett. Még mindig embernek látszott, bár az arcában volt valami kísérteties. Fehér fogán, és barna-kék szivárványhártyáin tükröződött a kardom fénye. – Köszönöm, hogy kiszabadítottál a tornateremből, rühellem a táncmulatságokat – mondta. [16]

Felé csaptam a kardommal, de nem értem el. ZZZZZ! Egy második lövedék süvített elő valahonnan a háta mögül. Ő maga meg sem mozdult. Úgy tűnt, valaki áll a háta mögött, aki késeket dobál. Bianca felsikoltott mellettem. A második halef egy centire az arcától fúródott a falba. – Mindhárman velem jöttök – közölte dr. Tüske. – Csendesen, szófogadóan. Ha segítségért kiabáltok, vagy megpróbáltok szembeszegülni, megmutatom, milyen pontosan célzok.

[17]

2. EGY SOROZATVETŐ IGAZGATÓHELYETTES

őzöm sincs, miféle milyen szörny lehetett Dr. Tüske, csak annyit tudtam, hogy nagyon gyors. Talán megvédhettem volna magam, ha aktiválni tudom a pajzsomat. Nem kellett volna mást tennem, csak megérinteni az órámat. De valahogy meg kellett védenem a di Angelo kölyköket is. Segítségre volt szükségem, és csak egy módon szerezhettem. Behunytam a szemem. – Mit művelsz, Jackson! – förmedt rám dr. Tüske. – Mozogj már! Kinyitottam a szemem, és elkezdtem vonszolni magam. – A vállam – lódítottam, és megpróbáltam megjátszani a szenvedőt, ami nem esett nehezemre –, nagyon ég. – Na, és?! A mérgem éget, de meg nem öl. Lódulj! Tüske kifelé terelt bennünket, közben én megpróbáltam koncentrálni. Grover arcát képzeltem magam elé, aztán a bennem lévő félelemre és veszélyérzetre fókuszáltam. A múlt nyáron Grover együttérző-kapcsolatot varázsolt kettőnk közé. Álmomban üzent nekem, hogy bajban van. Tudomásom szerint még mindig élt a vonal, nem mintha ezelőtt valaha is próbáltam volna kapcsolatba lépni Groverrel. Azt sem tudhattam, hogy működik-e, ha Grover történetesen ébren van, mint most. Hé, Grover! – zendítettem rá magamban. – Tüske elrabolt bennünket! Ráadásul mérgezett késeket dobál, mint az őrült! Segíts!

G

[18]

Tüske az erdő fái közé terelt bennünket. Lábnyomaink a régimódi lámpák alatt ösvényt hagytak a hóban. A vállam sajgott, és a szél olyan hidegen járta át szakadt ruhámat, hogy majd megfagytam. – Ott egy tisztás előttünk. Hamarosan kezdetét veszi az utazás – mondta Tüske. – Miféle utazás? – kérdezte Bianca. – Elhallgass, te idegesítő cafka! – Ne beszéljen így a testvéremmel – szólalt meg Nico, és bár hangja remegett, már azon is csodálkoztam, hogy van annyi vér a pucájában, hogy egyáltalán megmukkanjon. Dr. Tüske felmordult. Ez a hang semmiféleképpen nem volt emberi hangnak nevezhető, viszont a szőr, az felállt tőle a hátamon. Erőt vettem magamon, továbbvonszolódva játszottam a kis mintafoglyot. Eközben megpróbáltam kivetíteni a gondolataimat, mint egy megszállott, bármit kivetítettem volna, amivel felhívhatom magunkra Grover figyelmét: Grover! Alma! Konzervek! Húzd ide a szőrös hátsódat, és hozz magaddal fegyvereseket! – Állj! – pattogta Tüske. A fák szétnyíltak, és egy tengerre néző sziklához értünk. A tengert nem láttam ugyan, csak éreztem, vagy száz méter mélységben alattunk. Hallottam a dörgő hullámokat, beszívtam a hideg, sós tajtékot. De látni, csak ködöt és szürkeséget láttam. Dr. Tüske a sziklapárkány felé taszított. Megbotlottam, de Bianca elkapott. – Köszönöm – mormogtam. – Miféle lénnyel van dolgunk? – suttogta. – Hogyan küzdjünk ellene? – Még… még nem tudom, de dolgozom az ügyön. – Félek – nyögte Nico. A kezében szorongatott valamit, talán egy kis ólomkatonát, vagy hasonlót. [19]

– Pofa be! – harsogta Tüske. – Rám nézni! Megfordultunk. Tüske kétszínű szeme csillogott, és valamit előhúzott a kabátja alól. Azt hittem, egy bicska, de kiderült, hogy csak egy mobiltelefon. Megnyomott rajta egy gombot, és ezt mondta: – A csomag szállításra kész. Recsegő válasz érkezett, és akkor kiszúrtam, hogy Tüske ketyeréje adó-vevő üzemmódban működik éppen. A magam részéről túl moderneskedőnek és hajmeresztőnek találom, hogy egy szörny mobilozzon. Hátam mögé pillantottam, hogy felmérjem, milyen messze vagyunk a szakadéktól. Dr. Tüske felnevetett: – Ami azt illeti, Poszeidón fia, te már ugorhatsz is! Ott a tenger, mentsd a bőröd! – Minek hívott téged? – kérdezte Bianca. – Majd később elmagyarázom – feleltem. – Ugye, van valami terved? Grover! – hívtam kétségbeesetten. – Ne várass meg! Talán levethetném magam, hónom alatt egy-egy di Angelóval, a mélybe. Ha túlélnénk a zuhanást, a vízben biztonságban lennénk. Csináltam már ilyesmit máskor is. Ha az apám jó hangulatban van, és figyel, talán segít. De csak talán. – Megölnélek benneteket, mielőtt a vízbe csobbannátok – olvasott dr. Tüske a gondolataimban. – Még mindig nem tudjátok, ki vagyok, ugye? Valami megmoccant dr. Tüske mögött, és egy újabb lövedék súrolta a fülemet. Aztán valami felágaskodott, akár egy katapult, csak sokkal hajlékonyabban… Mint egy farok. – Sajnos, élve van rátok szükség, különben már régen halottak lennétek. [20]

– Kinek van ránk szüksége? – kérdezte Bianca. – Mert a váltságdíjat elfelejthetik, nincs családunk. Nicónak és nekem… – csuklott el a hangja – nincs senkink egymáson kívül. – Óóóó – válaszolt dr. Tüske –, egyet se félj, kölyök, hamarosan találkoztok a főnökömmel, és vadonatúj családotok lesz. – Luke – mondtam. – Maga Luke-nak dolgozik. Dr. Tüske ajka undorodva megvonaglott, ahogy kimondtam régi ellenségem, egykori barátom nevét, aki már párszor megpróbált végezni velem. – Fogalmad sincs, Perszeusz Jackson, hogy mi folyik itt. De majd a Generális elmondja. Ma este nagy szolgálatot teszel neki. Alig várja, hogy találkozzatok. – A zsenerál? – kérdeztem, és észrevettem, magam is franciásan ejtem ki a szót. – Akarom mondani, ki az a Generális? Tüske a horizont felé nézett. – Á, itt is van. Ezzel fogtok utazni. Megfordultam. A távolban keresőfény csillant a tenger felett. Aztán meghallottam a helikopter propellereinek egyre hangosabb és egyre közelebbről jövő zúgását. – Hová visznek? – kérdezte Nico. – Vedd megtiszteltetésnek, fiam. Lehetőséget kapsz, hogy egy dicső sereghez csatlakozz! Olyanhoz, amilyenről álmodozol, amikor a kártyáiddal, meg a babáiddal játszol. – Ezek nem babák! Ezek szobrocskák! Tudja, mit csináljon a dicső hadseregével?! – Vigyázz, vigyázz! – figyelmeztette dr. Tüske. – Jössz te még a mi utcánkba, kölyök. És ha mégsem, hát… Vannak más ötleteink is, hogyan tegyünk hasznossá egy félvért. Sok éhes szörnyszájat kell etetnünk. Ütött az Ébredés Órája! – Az ébredés micsodája? – kérdeztem, hogy eltereljem figyelmét, amíg koncentrálni próbálok.

[21]

– A Szörnyek Ébredése – mosolygott gonoszan dr. Tüske. – A legszörnyűbbek és leghatalmasabbak most ébredeznek. Ezer éve nem látott szörnyek. Olyan halált és pusztítást hoznak, amit a halandók el sem tudnak képzelni. És hamarosan felébred a szörnyek legnagyobbika – az, amelyik majd ledönti Olimposzt! – Értem – suttogta Bianca –, ez sült bolond. – Le kell ugranunk a tengerbe a szikláról – mondtam csendesen. – Ó, nagyszerű ötlet! Te is sült bolond vagy! Nem maradt időm, hogy vitatkozzam vele, mert egy láthatatlan erő belém vágott.

Visszatekintve Annabeth mozdulata zseniális volt. Szépen ledöntött engem ikrestől a földre. Egy másodpercre dr. Tüske is meglepődött, így az első lövedékei elzúgtak a fejünk fölött. Ez alkalmat adott Tháliának és Grovernek, hogy hátulról támadjanak. Tháliánál volt varázspajzsa, az Égisz. Aki nem látta, hogyan rohan csatába Thália, még sohasem ijedt meg igazán. Van egy hatalmas lándzsája, amely a zsebében hordott kinyitható dobozból nő ki, de nem is ez az ijesztő. A pajzsa Zeusz papa pajzsának mintájára készült, azt is Égisznek hívták, és egykor Athénétől kapta ajándékba. A bronzba Gorgó medúzafejét vésték, és ugyan nem változtat kővé, ha ránézel, de annyira ijesztő, hogy a legtöbb ember sikítófrászt kap és elmenekül még a látványára is. Még dr. Tüske is pislogni kezdett és felnyögött, amikor észrevette. Thália előreszegezett lándzsával támadott: – Zeuszért!

[22]

Azt hittem, dr. Tüskének lehúzzák a rolót. Thália a feje irányába döfött, de a szörny felmordult, és félreütötte a fegyvert. Keze narancssárga manccsá változott, hatalmas karmai szikrát vetettek Thália pajzsán. Ha nincs Égisz, felaprítja Tháliát, mint egy vekni kenyeret. A lány hátraszaltózott, puhán a talpára érkezett. Hátam mögött a helikopter egyre hangosabban zúgott, de nem mertem odanézni. Dr. Tüske most egy sorozatot lőtt ki Tháliára, és ez alkalommal azt is megfigyelhettem, hogy csinálja: meglengette bőrrel borított, tüskékkel töltött skorpiófarkát. A lövedékek lepattogtak Égiszről, de a becsapódás ereje fellökte Tháliát. Grover előrelendült. Nádsípját az ajkához illesztette, és játszani kezdett – egy vad melódiát, amire a kalózok rophatják a táncot. A sípszóra fűszálak törtek keresztül a havon, és egy másodperccel később kötélvastagságú folyondárok csavarodtak dr. Tüske lábára. Dr. Tüske előbb ordítani kezdett, aztán átváltozni. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Az arca még emberarc volt, de a teste oroszlántest lett. Bőrrel borított skorpiófarkából szórta a halálos tüskéket a szélrózsa minden irányába. – Egy mantikor! – kiáltotta a láthatóvá vált Annabeth, akinek akkor repült le a fejéről New York Yankees varázssapkája, amikor bennünket fellökött. – Kik vagytok? – kérdezte Bianca di Angelo. – És ez micsoda? – Egy mantikor? – kapkodott levegő után Nico. – A támadóereje háromezer plusz öt, nem beszélve a tüskékről! Nem tudtam, miről beszél, de nem volt időm kideríteni, mert Grover mágikus dudváit szecskává aprította a szörny, és morogva ránk támadt.

[23]

– Lebukni! – nyomta le Annabeth a tesókat a hóra. Az utolsó pillanatban eszembe jutott a pajzsom. Megnyomtam az órámat, mire egy fémlemez bújt elő belőle spirál alakban, és végül egy vastag bronzpajzs lett belőle. Éppen időben. Tüskék vágódtak neki, de olyan erővel, hogy behorpasztották. A gyönyörű pajzs, testvérem ajándéka, csúnyán megsérült. Az sem volt biztos, hogy egy újabb sorozatot kibír. Egy csattanást hallottam, majd egy nyögést, és Grover csapódott mellém nagyot nyekkenve. – Adjátok meg magatokat! – hörögte a szörny. – Soha! – kiáltotta Thália, és lerohanta a lényt. Egy percig azt hittem, átgázol rajta. Aztán a hátunk mögül robajlást hallottam, és egy fénysugár szelte ketté az éjszakát. A helikopter kibukkant a ködből, és a sziklaszirt közelében lebegett. Karcsú, katonai helikopter volt nehézfegyverzettel, az oldalán lézervezérlésű rakétákkal. A helikoptert emberkéz alkotta, de mi köze a halandóknak a szörnyekhez? A keresőfénye elvakította Tháliát, és a mantikor farka egyetlen csapásával elsodorta. Pajzsa a hóba repült, lándzsája a másik irányba. – Ne! – ugrottam elé, és a pajzsommal elhárítottam egy tüskét, amely egyenesen Thália mellkasa felé tartott. Mindketten a pajzs mögé bújtunk, de tudtam, hogy nem sokáig nyújt fedezéket. Dr. Tüske felkacagott. – Most már belátjátok, hogy nem ajánlatos ujjat húzni velem? Feladjátok, hősöcskék? Egy szörny és egy felfegyverzett helikopter közé szorultunk. Nem volt esélyünk. Aztán egy tiszta, érces hang zendült fel az erdőben: egy vadászkürt.

[24]

A mantikor megdermedt. Egy pillanatig nem mozdult senki és semmi, csak a forgószélben kavargó hópelyhek és a helikopter forgó propellerei. – Nem – nyögte dr. Tüske –, ez nem létezik. A következő percben valami elsuhant mellettem, mint egy fénypászma a holdról. Egy ragyogó ezüstnyíl fúródott dr. Tüske vállába. Hátratántorodott, és fájdalmában felvonyított. – Átkozottak! Farkából egy sorozat tüskét lőtt a fák közé, ahonnan a nyílvessző érkezett, s ahonnan újabb ezüst nyílvesszőkkel viszonozták a tüzet. Úgy tűnt, mintha a nyílvesszők eltalálták és kettéhasították volna a levegőben suhanó tüskéket, de bizonyára rosszul láttam. Senki, még Apollón kölykei sem céloztak enynyire pontosan. A mantikor üvöltve kitépte vállából a nyílvesszőt, és zihálni kezdett. Felé csaptam a kardommal, de mégsem volt olyan rossz bőrben, mint ahogy kinézett. Kivédte a támadásom, farkával felém sújtott, minek következtében oldalra repültem. Az íjászok előbújtak a fák közül. Egytucatnyi lány, a legfiatalabb tíz-, a legidősebb tizennégy éves lehetett, amennyi én is. Síruhát viseltek, és mindannyiuknál egy-egy íj volt. Ádáz arckifejezéssel rohantak a mantikor felé. – A Vadászok! – kiáltotta Annabeth. – Cso-cso-csodás – dadogta Thália mellettem. Nem volt alkalmam kérdezősködni. Az egyik idősebb Vadász előrelépett. Magas volt, kecses, és bőre akár a bronz. Hosszú sötét haja tetején ezüstkoronát viselt, ettől úgy festett, mint valami perzsa hercegnő. – Végezhetünk vele, úrnőm? Nem tudtam, kihez beszél, mert végig a mantikoron tartotta a szemét. [25]

– Ez közvetlen beavatkozás! Nem egyezik az Ősi Törvényekkel! Ez nem sportszerű! – vonyította a szörny. – Nem igazán – felelte egy másik lány, aki nálam valamivel fiatalabb lehetett, tizenkét vagy tizenhárom éves. Gesztenyeszínű haját lófarokba kötve viselte, szeme különös, ezüstsárga fényt szórt, akár a hold. Olyan szép volt, hogy a lélegzetem is elállt, de az arca szigorú, veszélyes. – A bestiák vadászata az én hatáskörömbe tartozik, és mivel ez egy igazi bestia, az engedélyt megadom, Zoé – fordult a koronás, idősebb lányhoz. A mantikor felhördült: – Ha élve nem lehetnek az enyéim, hát haljanak meg! – azzal Tháliára és rám vetette magát, mivel mi voltunk a legvédtelenebbek és legzavarodottabbak. – Ne! – kiáltott fel Annabeth, és a szörnyre támadt. – Hátra, félvér! – kiáltott a koronás. – El a nyílvesszők útjából! De Annabeth a szörny hátára ugrott, és tőrét a lapockái közé döfte. A mantikor felordított és pörögni kezdett, miközben ideoda csapkodott a farkával. Annabeth az életét féltve próbált megkapaszkodni. – Tűz! – parancsolta Zoé. – Ne! – sikoltottam. De a Vadászok nyílvesszői kirepültek. Az első a szörny nyakába fúródott, a második a mellkasába. A mantikor vonyítva hátrahanyatlott. – Megfizettek még ezért, Vadászok! Nem ért véget a játék! És mielőtt bárki felocsúdhatott volna, a mantikor Annabethszel a hátán a mélybe vetette magát, és eltűnt a sötétségben. – Annabeth! – kiáltottam. Utána akartam ugrani, de az ellenségeink még nem végeztek velünk. Ra-ta-ta-ta-ta – kerepeltek a helikopter gépfegyverei. [26]

A legtöbb Vadász rémülten futott szét, ahogy a lövedékek a lábuk elé csapódtak, a hóba. De a gesztenyebarna hajú lány nyugodtan nézett a helikopterre. – Halandók! Vadászatunknak nem lehetnek tanúi. Azzal kinyújtotta a kezét, mire a helikopter darabokra robbant – nem, nem is darabokra: a fekete fém madárcsapattá robbant szét, hollókká, amik elszálltak az éjszakában. A vadászok felénk indultak. Az egyik, akit Zoénak hívtak, megtorpant Thália láttán. – Te? – kérdezte fintorogva. – Árnyék Zoé – remegett meg Thália hangja a dühtől. – Tökéletes időzítés, mint mindig. Zoé végigfuttatta rajtunk a szemét: – Négy félvér és egy szatír, úrnőm. – Igen, páran Kheirón táborából – felelte a fiatalabbik. – Annabeth! Hagyjátok, hogy megmentsem! – kértem. A gesztenyebarna hajú felém fordult, és így felelt: – Attól tartok, késő. Megpróbáltam felállni, de egy csapat lány visszanyomott. – Nem vagy olyan állapotban, hogy levesd magad a sziklán. – Engedjetek! Mit képzeltek, kik vagytok ti!? Zoé felém lépett, mintha pofon akarna vágni. – Ne! – állította meg a másik lány. – Ez nem tiszteletlenség volt. Csak össze van zavarodva. Nem érti még. A fiatal lány rám nézett, szeme hidegebb és ragyogóbb a téli holdnál. – Artemisz vagyok. A Vadászat istennője.

[27]

3. BIANCA DI ANGELO VÁLASZTÁSA

A

z ember azt hihetné, hogy miután végignéztem, miként változik szörnnyé dr. Tüske és veti le magát a mélybe Annabeth-szel, semmi sem ráz már meg. De miután ez a tizenkét éves csitri bejelentette nekem, hogy ő a vadászat istennője, valami ehhez hasonló intelligens választ sikerült adnom: – Ja… hööö… oké. De ez semmi ahhoz képest, amit Grover produkált. Térdre vetette magát a hóban, és onnan nyávogott, hogy: – Köszönöm, Artemisz Úrnő! Maga… maga… jaj! – Állj fel, kecske! – csattant fel Thália. – Van még ok az aggodalomra. Annabeth eltűnt. – Hé! Álljon meg a menet! Időt kérek! – kezdte Bianca di Angelo ránk mutogatva: – Kik, kik vagytok ti? Artemisz arca ellágyult. – Inkább arról beszéljünk, te ki vagy?! Kik a szüleid? Bianca idegesen testvérére pislogott, aki szájtátva bámulta Artemiszt. – A szüleink meghaltak. Árvák vagyunk. Van egy banki letét, amelyből a taníttatásunkat fizetjük, de… – bizonytalanodott el. Gondolom, leolvasta az arcunkról a hitetlenkedést. – Most meg mit bámultok? Az igazat mondom.

[28]

– Te egy félvér vagy – mondta Árnyék Zoé. Úgy beszélt, mintha egy régi könyvből olvasna fel. – Az egyik szülőd halandó volt, a másik Olimpikon. – Olimpikon? Talán egy atléta? – Nem. Egy isten. – Sirály! – örvendezett Nico. – Ez egyáltalán nem sirály – remegett Bianca hangja. Nico ugrándozni kezdett, mint valami gumiszoba-szökevény. – Zeusznak tényleg vannak nyílvesszői, amik hatszáz pusztítás erősségűek? Tényleg kap extra hadműveletpontot, ha… – Nico, pofa be! – csapta nyakon Bianca. – Ez nem a te ostoba Mitomágiás játékod, rendben? Nincsenek istenek! Bármennyire is aggódtam Annabeth-ért – legszívesebben már mentem volna utána, hogy segítsek –, nem tudtam nem sajnálni di Angelóékat. Nem felejtettem el, milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy félisten vagyok. Thália is valami hasonlót érezhetett, mert a szemében égő düh tompult egy kicsit. – Bianca, tudom, hogy nehéz elhinni, de még mindig vannak istenek. Bízz bennem. Halhatatlanok. És néha olyan gyermekeik születnek… nos, mint mi volnánk… Az életünk veszélyben forog. – Veszélyben forog, mint annak a lánynak, aki leesett – suttogta Bianca. Thália elfordult, még Artemisz is szomorúnak tűnt. – Ne aggódj, Annabeth-ért – mondta az istennő. – Bátor lány volt, és ha meg lehet találni, megtalálom. – Akkor miért nem engedsz utána? – kérdeztem. – Mert nincs itt. Nem érzed, Poszeidón fia? Nem tudom, milyen varázslatot vetettek be, sem azt, hogyan, és miért, de eltűnt.

[29]

Még mindig utána akartam vetni magam. De sejtettem, hogy Artemisznek igaza lehet. Annabeth eltűnt. Ha a habok közt lenne, érezném a jelenlétét. – Óóóó! – kiáltott fel Nico. – És mi van dr. Tüskével? Elképesztő volt, ahogy megszórtátok nyílvesszőkkel. Meghalt? – Egy mantikor volt – felelt Artemisz. – Remélhetőleg bevégezte, bár a szörnyek sohasem halnak meg igazán. Mindig újraszületnek. És mindig újra le kell vadásznunk őket. – Vagy ők vadásznak le bennünket – tette hozzá Thália. Bianca di Angelo megborzongott: – Ez megmagyarázná… Nico, emlékszel, amikor múlt nyáron azok a fickók megtámadtak bennünket Washington D.C.ben? – És arra a buszvezetőre – folytatta a fiú –, akinek kosszarvai voltak. Én mondtam, hogy igaziak. – Grover rajtatok tartotta a szemét – mondtam. – Hogy biztonságban legyetek, ha kiderülne, hogy félvérek vagytok. – Grover, te is félvér vagy? – kérdezte Bianca. – Nos, inkább szatír – rúgta le cipőjét, hogy patái elővillanjanak. Azt hittem, Bianca menten elájul. – Grover, vedd vissza a cipőd azonnal! – förmedt rá Thália. – Teljesen kikészíted! – Miért? A patáim tiszták. – Bianca, azért jöttünk – kezdtem –, hogy segítsünk. Neked és Nicónak kiképzésre van szükségetek, hogy megtanuljátok a túlélés fortélyait. Dr. Tüske nem az utolsó szörny, akivel találkoztatok. Velünk kell jönnötök a táborba. – A táborba? – A Félvértáborba, ahol megtanulhatjátok a túléléshez szükséges dolgokat, és más efféléket. Csatlakozzatok hozzánk, és maradjatok, akár egy évig is! – Klassz! Menjünk! – lelkesedett Nico. [30]

– Várj! – rázta Bianca a fejét. – Én nem… – Van más lehetőség is – mondta Zoé. – Nem, nincsen! – tiltakozott Thália. Thália és Zoé egymásra meredtek. Nem tudtam, miről beszélnek, de éreztem, hogy van valami sötét titkuk. Valamilyen okból kifolyólag nem állhatták egymást. – Elég sok terhet raktunk már így is a kölykökre – jelentette ki Artemisz. – Zoé, néhány órára megpihenünk itt. Állítsátok fel a sátrakat, lássátok el a sérülteket. És valaki hozza el az iskolából az ott hagyott cuccokat. – Igen, úrnőm! – Bianca, te gyere velem! Szeretnék valamit mondani. – Velem mi lesz? – kérdezte Nico. Artemisz végigmérte a fiút. – Talán megtaníthatnád Grovert a kedvenc kártyajátékodra. Biztos vagyok benne, hogy Grover örömmel szórakoztat majd… ha szépen megkérem. – Mi sem természetesebb ennél! Gyere, Nico! – pattant fel Grover, olyan gyorsan, hogy elbotlott a saját lábában. Nico és Grover eltűntek a fák közt, olyan okos dolgokról beszélgetve, mint találati pontok, páncélzat osztályzatok és más effélék. Artemisz a szikla mellé kísérte a zavart arcú Biancát. A Vadászok nekiláttak tábort verni. Zoé még egy utolsó gyűlölködő pillantást vetett Tháliára, aztán ment, hogy felügyelje a dolgokat. Mihelyst Zoé kellő távolságba ért, Thália toporzékolni kezdett: – Mit képzelnek ezek a Vadászok! Azt hiszik, hogy ők anynyira… Grrr! – Én is veled vagyok, Thália – mondtam –, nem bízom… – Ó, te velem vagy? – fordult felém őrjöngve. – Akkor mi volt az az iménti húzásod a tornateremben? Nem azt képzelted, [31]

hogy egyedül is elbírsz dr. Tüskével? Pedig tudtad, hogy egy szörny. – Én… – Ha együtt maradunk, legyőztük volna, és nem lett volna szükség rá, hogy ezek a Vadászok beleüssék az orrukat. Annabeth is itt lehetne velünk. Gondoltál már erre? A fogaim csikorgattam, mert lett volna hozzá néhány keresetlen szavam. Már majdnem ki is mondtam azokat, de ekkor valami kéket vettem észre a hóban a lábam előtt. Annabeth New York Yankees baseballsapkáját. Thália is elhallgatott. Letörölt egy könnyet az arcáról, és elmasírozott. Otthagyott engem egy széttaposott sapkával a hóban.

A Vadászok percek alatt felállították a tábort. Hét nagy sátor állt holdsarló alakban a tábortűz egyik oldalán, mind ezüst selyemből. Az egyik lány megfújt egy ezüstsípot, mire tucatnyi fehér farkas bújt ki a fák közül. Körbevették a tábort, akár a házőrzők. A Vadászok félelem nélkül etették őket, de én jobbnak láttam, ha a sátrak közelében maradok. A fákról sólymok csillogtatták szemüket a tábortűz felé, és az volt az érzésem, ők is őrségen vannak. Még az időjárás is az istennő kedve szerint látszott alakulni: hideg volt ugyan, de a szél elállt, ahogyan a havazás is, és a tábortűz körül üldögélni majdnem kellemesnek volt mondható. De csak majdnem… Leszámítva a sajgó vállamat és a nehéz szívemet. Nem akartam elhinni, hogy Annabeth nincs velünk. És bár mérges voltam Tháliára, az a kellemetlen érzés kínzott, hogy igaza van. Az én hibám volt.

[32]

Mit akart vajon Annabeth mondani a tornateremben? „Valami nagyon fontosat” – de hogy mi volt olyan fontos, már nem tudom meg. Amikor eszembe jutott, hogyan táncoltunk egy fél szám erejéig, csak még nehezebb lett a szívem. Thália a tábor szélén őgyelgett a hóban, félelem nélkül sétált a farkasok között. Megállt, és visszanézett a Westover Hallra, amely most koromsötéten feketéllett a fákon túl, a hegyoldalban. Azt találgattam, mi járhat a fejében. Hét évvel ezelőtt Tháliát az apja fenyővé változtatta, hogy megóvja az életét. Egy csapat szörnyet kellett visszatartania a Félvérhegyen, hogy barátai, Luke és Annabeth megmenekülhessenek. Csak néhány hónapja változott vissza ismét emberré. És néha még mindig olyan mozdulatlanul tudott állni, akár egy fa. Végre az egyik Vadász meghozta a hátizsákomat, Grover és Nico visszatértek sétájukról, és a szatír segített ellátni sebesült karomat. – Nyugi. Egyél egy kis ambróziát, amíg kitisztítom a sebet. Amíg a sebet kötözte, igencsak grimaszoltam, de az ambrózia segített. Mintha otthoni készítésű brownie-t ettem volna, szétolvadt a számban, és a testemben melegség támadt. Ennek és a varázskenőcsnek köszönhetően a vállam perceken belül jobban lett. Nico a saját hátizsákjában turkált, amit most hoztak ki a suliból a Vadászok, bár fogalmam sem volt, hogy tudtak észrevétlenül besurranni a Westover Hallba. Nico egy rakás figurát fektetett a hóba – a görög isteneknek és hősöknek játék katona nagyságú mását. Megismertem Zeuszt a villámaival, Árészt a lándzsájával és Apollónt a napszekerével. – Szép gyűjtemény! Nico elvigyorodott. – Majdnem mind megvan, plusz még a holografikus kártyáik. A legtöbbjük ritka példány. [33]

– Régóta játszol ezekkel? – Ebben az évben kezdtem. Azelőtt… – húzta össze szemöldökét. – Mi volt azelőtt? – Elfelejtettem. Ez igazán furcsa. Egy darabig feszengve nézett, de nem sokáig: – Hé, megnézhetném a kardodat? Megmutattam neki Árapályt, és elmondtam, hogyan változik Anakluszmosz tollból karddá, ha leveszem a kupakját. – Sirály! Előfordul, hogy kifogy a tinta? – Tudod, nem igazán írok vele. – Te tényleg Poszeidón fia vagy? – Nagyon úgy tűnik. – Gondolom, jól szörfözöl. Groverre néztem, aki alig tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. – A helyzet az, Nico, hogy még nem is próbáltam. Kérdezgetni kezdett. Például, hogy sokat harcoltam-e Tháliával, aki ugye Zeusz lánya lenne (erre nem válaszoltam). Ha Annabeth anyja Athéné, a bölcsesség istennője, akkor miért nem talált ki bölcsebbet annál, hogy lezuhanjon egy szikláról? (Nagyon kellett erőlködnöm, hogy meg ne fojtsam Nicót a puszta kezemmel.) Annabeth a barátnőm-e? (Ez volt az a pont, amikor a kölyköt legszívesebben egy húsillatú zsákba dugva dobtam volna a farkasok közé.) Tudtam, hogy mindjárt megkérdezi, mennyi találat-pontom van, és akkor elvesztem az önuralmamat. Még szerencse, hogy Árnyék Zoé visszaérkezett. – Percy Jackson. Sötétbarna szeme volt, és turcsi orra. Ezüst koronájával és büszke arckifejezésével olyan királynős volt, hogy majdnem vigyázzba vágtam magam előtte: „Igen, úrnőm!” Olyan utál[34]

kozva nézett rám, mintha egy zsák szennyes ruha lennék, amit neki kell elszállítani. – Gyere velem! – mondta. – Artemisz úrnő beszélni kíván veled!

Zoé az utolsó sátorhoz vezetett, amely semmiben sem különbözött a többitől. Bianca di Angelo az aranybarna hajú lány mellett ült, akit még mindig nehezemre esett Artemiszként tisztelnem. A sátor belseje meleg volt és kényelmes. Selyemszőnyegek és párnák borították a padlót. A közepén egy aranyból készült parázstartó állt, mely mindenféle füst és olaj nélkül árasztotta a meleget. Az istennő mögött, egy fényezett tölgyfa állványon pihent hatalmas, gazellaszarvszerű koronája. A falakon bőrök lógtak: fekete medve, tigris, és még jó néhány általam ismeretlen állaté. Arra gondoltam, hogy egy állatvédő aktivista szívinfarktust kapna eme ritka bundák láttán. De talán Artemisz, lévén a vadászat istennője, amit lelőtt, fel is tudja éleszteni. Azt hittem, hogy egy újabb állatbőr simul az oldalához, de kiderült, hogy az a valami nagyon is él: egy szikrázó bundájú, ezüst szarvú őz feküdt mellette, s fejét Artemisz ölében nyugtatta. – Foglalj helyet, Percy Jackson! – invitált az istennő. Leültem vele szemben. Tanulmányozni kezdett, amitől zavarba jöttem. A szeme fiatal lány létére olyan volt, mint egy matuzsálemé. – Meglepődtél a koromon? – Egy kicsit. – Képes vagyok arra is, hogy felnőtt asszonyként jelenjek meg, vagy lángoló tűz képében, vagy amiben akarok, de ezt szeretem a legjobban. Ez az átlagéletkora a Vadászaimnak is, [35]

ezeknek a fiatal lányoknak, akiket patronálok, mielőtt elkallódnak. – Elkallódnak? – kérdeztem. – Felnőnek, fiúzni kezdenek, megbolondulnak, elfoglaltak és megbízhatatlanok lesznek. Teljesen kibújnak a bőrükből. – Ó! Zoé, aki Artemisz jobbján foglalt helyet, olyan vádlón nézett rám, mintha én találtam volna fel a hímnemet. – Bocsásd meg a Vadászaimnak, ha nem néznek jó szemmel – mondta Artemisz. – Ritkán engedünk fiúkat a táborunkba. A Vadászoknak tilos a fiúkkal való bármilyen érintkezés. Az utolsó, aki a táborban járt… Ki is volt az, Zoé? – Egy coloradói fiú, akit szarvasnyúllá változtattál. – Á, igen! – bólogatott elégedetten. – Imádok szarvasnyulakat varázsolni! Azért hívattalak ide, hogy a mantikorról kérdezzelek. Bianca mondta, hogy a szörny mondott néhány… hmm, zavaró dolgot. De talán ő rosszul értette őket. Tőled szeretném hallani. El is mondtam neki. Amikor befejeztem, Artemisz ezüstnyilára tette a kezét, és elgondolkozott: – Ettől tartottam. – A nyomok miatt, úrnőm? – kérdezte Zoé. – Miféle nyomok miatt? – faggattam. – Olyan lények kezdtek el mozgolódni, amiket ezer év óta nem vadásztam – mormogta Artemisz. – Olyan ősi lények, amikről már meg is feledkeztem. Feszülten meredt rám. – A mantikor szaga hozott ide bennünket ma este, de ő nem az volt, akit kerestünk. Mondd el még egyszer, mit mondott pontosan dr. Tüske! – „Utálom a gimis táncmulatságokat.” [36]

– Nem, nem! Azután! – Azt mondta, valaki, akit ő Generálisnak hívott, majd elmagyarázza nekem a dolgokat. Zoé elsápadt, valamit mondani akart Artemisznek, de az istennő leintette. – Folytasd, Percy! – Aztán dr. Tüske arról zengedezett, hogy eljött a szörnyek nagy ébresztőórája… – Talán Ébredésének Órája, Percy – javított ki Bianca. – Igen, és hogy hamarosan a legfélelmetesebb szörny is felébred, ami lerombolhatja az Olimposzt. Az istennő olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor. – Lehet, hogy csak lódított – mondtam. Artemisz a fejét rázta. – Nem. Túl lusta voltam, hogy észrevegyem a jeleket. Le kell vadásznom ezt a szörnyet. Zoé megpróbált úgy tenni, mintha cseppet sem félne, és engedelmesen felállt. – Már indulunk is, úrnőm. – Nem, Zoé. Ezt nekem kell megtennem, egyedül. – De Artemisz… – Ez a feladat még a Vadászoknak is túl veszélyes. Tudod, hol kell kezdenem a kutatást. Oda nem jöhetsz velem. – Ahogy… ahogy parancsolja, úrnőm. – Meg fogom találni ezt a lényt – fogadkozott Artemisz. – És az Olimposzra viszem a téli napfordulóra. Elég bizonyíték lesz arra, hogy mekkora veszélyben forgunk, és akkor talán elhiszi végre az Istenek Tanácsa is. – Tudja, hogy milyen szörnyről van szó? – Imádkozzunk, hogy tévedjek. – Az istennők is imádkoznak? – kérdeztem, mert ez eddig eszembe sem jutott. [37]

Artemisz szájszögletében halvány mosoly jelent meg. – Mielőtt indulnék, Percy Jackson, van egy kis megbízatásom számodra. – Köze van a szarvasnyúllá változtatáshoz? – Sajnos, nem. Azt akarom, hogy kísérd el a Vadászokat a Félvértáborba, ott biztonságban lehetnek, amíg vissza nem térek. – Mi?! De Artemisz, mi utáljuk azt a helyet! A legutóbb is, amikor ott voltunk… – fakadt ki Zoé. – Igen, tudom. De biztos vagyok benne, hogy Dionüszosz nem haragszik ránk, amiatt a kis… félreértés miatt. Jogod van használni a nyolcas bungalót, amikor csak akarod. Mellesleg úgy hallottam, hogy amit leégettél, újjáépítették. Zoé motyogott valamit a hülye táborlakókról. – Van még egy döntés, amit meg kell hozni – fordult Artemisz Bianca felé. – Eldöntötted már, lányom? – Még hezitálok rajta. – Várjunk csak – szóltam közbe. – Min gondolkozol még? – Meghívtak… meghívtak, hogy csatlakozzam a Vadászokhoz. – Mi?! Az lehetetlen! Nektek a Félvértáborban a helyetek, hogy Kheirón megkezdhesse a felkészítéseteket! Ez az egyetlen lehetőségetek a túlélésre. – Egy lány számára van más út is – kötekedett Zoé. Nem akartam hinni a fülemnek. – Bianca, a tábor sirály! Van pegazus istállója, kardvívó arénája, és… Mi a csudát nyersz azzal, ha Vadász lesz belőled? – Mondjuk halhatatlanságot – válaszolt Zoé. Artemiszre bámultam. – Most viccel, ugye? – Zoé ritkán viccel bármivel is – mondta Artemisz. – Vadászaim követnek kalandjaimon. Ők a szolgálóleányaim, a bará[38]

taim és fegyvertársaim. Ha egyszer hűséget fogadnak nekem, valóban halhatatlanok lesznek… Amíg el nem esnek egy csatában, ami nem valószínű. Vagy amíg meg nem törik az esküt. – Milyen esküt? – kérdeztem. – Örökre hátat fordítanak a szerelemnek – hangzott a válasz. – Soha nem nőnek fel, nem házasodnak meg, és megőrzik szüzességüket. – Mint maga? Az istennő bólintott. Megpróbáltam elképzelni, mit jelent, amit mondott. A halhatatlanná válás. Örök időkre diáklányokkal lógni, senki mással. Valahogy nem tetszett az ötlet. – Szóval csak járják az országot, és félvéreket toboroznak? – Nem csak félvéreket – vágott közbe Zoé. – Artemisz Úrnő nem tesz különbséget születés alapján. Mindenki, aki tiszteli az istennőt, csatlakozhat. Félvérek, nimfák, halandók… – Te melyik vagy? Zoé szeme dühösen felcsillant. – Ahhoz semmi közöd, öcsi! A lényeg, hogy Bianca csatlakozhat, ha akar. Rajta múlik. – Bianca, ez őrültség! Mi lesz a testvéreddel? Nico nem lehet Vadász. – Természetesen nem – helyeselt Artemisz. – Ő a táborba megy. Sajnos, a fiúk ennél jobbat nem tehetnek. – Hé! – ellenkeztem. – De láthatod őt időnként – biztosította Artemisz Biancát. – Csak megszabadulsz a felelősségtől. A táborvezető majd gondját viseli. És egy új családod lesz. Mi. – Egy új család – ismételte Bianca álmodozva. – Megszabadulok a felelősségtől. – Bianca ezt nem teheted, ez viccnek is rossz! Zoéra nézett: [39]

– Megéri? Zoé bólintott: – De még mennyire! – Mit kell tennem? – Mondd utánam: – kezdte Zoé – „Felesküszöm Artemisz istennőre.” – Fel… felesküszöm Artemisz istennőre. – Hátat fordítok a férfiaknak, elfogadom az örök szüzességet, és csatlakozom a Vadászokhoz. Bianca elismételte. – Ennyi? Zoé bólintott. – Ha Artemisz úrnő elfogadja az esküdet, a megállapodás megköttetett. – Elfogadom – mondta Artemisz. – A parázstartóból lángok csaptak fel, és ezüstre festették a sátor belsejét. Biancán semmiféle változás nem látszódott, mégis felsóhajtott, szeme elkerekedett, és így szólt: – Valahogy… erősebbnek érzem magam. – Emlékezz a fogadalmadra! – mondta Artemisz. – Mostantól ez az életed. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Úgy éreztem magam, mint egy birtokháborító. És mint egy szerencsétlen. Nem hittem el, hogy azért jöttem el ilyen messzire, azért szenvedtem ennyit, hogy végül Bianca egy örökös lányklubtagságot nyerjen. – Ne ess kétségbe, Percy Jackson! – mondta Artemisz. – A táborodban megmutathatod a di Angelókat, és ha Nicónak tetszik, ott is maradhat. – Nagyszerű – mondtam, és próbáltam nem kimutatni a sértettségemet. – Hogyan juthatunk oda? Artemisz lehunyta szemét.

[40]

– Közel a hajnal, Zoé, bonts tábort! El kell jutnotok Long Islandre gyorsan és biztonságban. Én majd szólok a testvéremnek, hogy vigyen el benneteket. Zoé nem volt feldobva az ötlettől, de bólintott, és megkérte Biancát, hogy kövesse. Kifelé menet megállt előttem: – Sajnálom, Percy! De annyira, de annyira szerettem volna! Aztán távozott, én meg ott maradtam a tizenkét éves istennővel. – Szóval – mondtam morcosan –, a testvére fog elvinni bennünket, ugye? Artemisz ezüst szeme felragyogott. – Igen. Tudod, fiú, nem Bianca az egyetlen, akinek idegesítő testvére van. Itt az ideje, hogy találkozzatok az én felelőtlen ikertestvéremmel, Apollónnal!

[41]

4. THÁLIA FELPERZSELI NEW ENGLANDET

A

rtemisz azt állította, hogy közeleg a hajnal, de mintha átvert volna, mert sötétebb, hidegebb és havasabb volt minden, mint azelőtt. A Westover Hall ablakai is sötétlettek még. Azon tűnődtem, észrevették-e már a di Angelók és dr. Tüske eltűnését. Nem akartam a közelben lenni, amikor felfedezik. Amilyen szerencsém van, az egyetlen név, amire Ms. Kvéthatsikorgato emlékezni fog az enyém lesz, és kezdetét veszi egy országos hajtóvadászat… már megint. A Vadászok olyan gyorsan bontottak tábort, ahogy felállították. Vacogva álltam a hóban (nem úgy, mint a Vadászok, akiknek a hideg meg sem kottyant). Artemisz kelet felé bámult, mintha onnan várna valamit. Bianca és Nico oldalt ültek, és beszélgettek. A fiú gyászos ábrázatáról le tudtam olvasni, hogy Bianca most közli vele a döntését. Szerintem önző dolog cserbenhagyni a testvérét, ráadásul ilyen komisz módon. Thália és Grover odajöttek hozzám, mert kíváncsiak voltak, milyen volt a kihallgatás. Amikor elmondtam, Grover elsápadt: – Amikor legutóbb Vadászok látogattak el a táborba, nem sült el valami jól. – Hogy kerültek ide? – tűnődtem. – Mintha a semmiből bukkantak volna föl.

[42]

– És Bianca csatlakozott hozzájuk – mondta Thália undorodva. – Ez is Zoé hibája. Azé a beképzelt, semmire… – Ugyan ki hibáztathatná? Örökkévalóság Artemisz oldalán… – sóhajtott nagyot Grover. – Ti szatírok! Mind bele vagytok zúgva Artemiszbe. Nem zavar benneteket, hogy ez az érzelem merőben egyoldalú? – De ő annyira… természetes – búgta Grover. – Tökkelütött! – Igen, tökök és bogyók… – álmodozott tovább Grover.

Végül világosodni kezdett az ég alja. – Ideje volt. Ilyenkor télen még lustább lesz – morogta Artemisz. – A napkeltét várjuk? – Igen, a testvéremet. Nem akartam tapintatlan lenni, hiszen ismertem a regét a napszekerét hajtó Apollómról, vagy más néven Hélioszról, ugyanakkor azt is tudtam, hogy a Nap egy csillag, zillió mérföldnyi távolságban. Persze sokszor kiderült már, hogy a görög regék igazak, de mégis… Nehezemre esett elképzelni, hogyan hajtja a Napot Apollón. – Nem egészen úgy van, ahogy képzeled – mondta Artemisz, mintha a gondolataimban olvasna. – Ja, oké! – kezdtem megnyugodni. – Szóval nem száll be egy… Felfénylett valami a horizonton, és hőhullám csapott meg. – Ne nézz oda, legalábbis addig ne, míg le nem parkol. Leparkol?

[43]

Beárnyékoltam a szemem, és láttam, hogy a többiek is így tesznek. A fény és a hő addig erősödött, amíg a télikabátom majdnem leolvadt rólam, aztán hirtelen kihunyt a csillogás. Kinyitottam a szemem, és nem akartam hinni neki. Az én autóm állt ott. Vagyis az, amelyikre vágytam. Egy nyitható tetejű Maserati Spyder. Káprázatos volt, ahogy ott fénylett. Rájöttem, hogy azért izzik, mert a fém átforrósodott. A kocsi körül egy tökéletesen szabályos körben elolvadt a hó, ez volt a magyarázata annak, hogy miért zöldell lábam alatt a fű, és miért ér bokáig a víz a cipőmben. A sofőr mosolyogva szállt ki. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, és egyetlen másodpercig majdnem azt hittem, hogy Luke az, az én régi ellenségem. De nem. Magasabb volt Luke-nál, nem éktelenedett sebhely az arcán, és sokkal vidámabban, pajkosabban mosolygott. (Luke már csak fintorogni tudott egy ideje, és állandóan a szemöldökét ráncolta.) Farmert viselt, ujjatlan pólót és strandpapucsot. – Hú, felforr tőle a vérem – lelkendezett Thália. – Persze, hiszen a napisten. – Én nem erre gondoltam… – Kishúgom! – fordult a fickó Artemiszhez, és úgy csillogott a fogsora, hogy a napszekér nélkül is elvakított volna. – Mi van veled? Nem írsz, nem hívsz. Már azt hittem, valami baj van. Artemisz felsóhajtott. – Jól vagyok, ne aggódj. És nem vagyok a kishúgod. – Én születtem előbb, hé! – Ikrek vagyunk, hány évezredet akarsz még ezen vitatkozni… – Na, mi kéne, ha volna? – szakította félbe a fivére. – Látom, a lányok is veled vannak. Elfogytak a nyílvesszők? Artemisz a fogát csikorgatta.

[44]

– Szívességet kérnék. Le kell vadásznom valamit, de egyedül. Elvinnéd társaimat a Félvértáborba? – Persze, hugi! – bólintott, aztán felemelte kezét, jelezve, senki ne zavarja: – Azt hiszem, eszembe jutott egy haiku. A Vadászok felnyögtek. Úgy látszik, találkoztak már Apollónnal. A napisten megköszörülte torkát, és színpadiasan felemelte karját: Fű üt át havon. Artemisz most könyörög. De klassz vagyok. A hallgatóságára vigyorogva várta a tapsot. – Az utolsó sor csak négy szótagból állt – akadékoskodott Artemisz. – Valóban? – töprengett az isten. – Igen, mit szólnál ehhez a variációhoz: „De beképzelt vagyok.” – Nem, mert ez meg hat szótag. Hmm – motyorgott magában. Árnyék Zoé felénk fordult: – Apollón isten haiku-mániás lett, mióta Japánban járt. Ez még mindig sokkal jobb, mint amikor Limerickből tért vissza. Ha még egy limericket végig kell hallgatnom, ami így kezdődik: „Volt egy istennő Spártából…” – Megvan! „Isteni vagyok.” Ez öt szótag – bólintott a fickó, és nagyon elégedettnek tűnt magával. – És most hugi. A Vadászok elszállítása. Tökéletes időzítés, épp most akartam megkezdeni a gurulást. – A félisteneket is el kellene vinned – mutatott ránk Artemisz. – Őket is a táborba.

[45]

– Semmi gond – nézett ránk Apollón. – Nézzük csak… Thália, ugye? Már hallottam rólad. Zeusz lánya vagy, tehát a féltestvérem. Fává változtattak, de jó, hogy visszatértél! Utálom, ha csinos lányokat változtatnak fává… Öregem, emlékszem, amikor… – Testvér – vágott közbe Artemisz. – Indulnod kellene. – Ja, igen – Apollón rám sandított. – Te lennél Percy Jackson? – Úgy valahogy, akarom mondani, igen, uram! Furcsa volt, hogy egy tinit „uramozok”, de tudtam, nem árt az óvatosság a halhatatlanokkal szemben. Könnyen berágnak. És olyankor felfújják a dolgokat. Apollón tovább tanulmányozott, de nem szólt semmit, ettől persze a hajam is égnek állt. – Na – mondta végül –, beszállás! A kocsi egy irányba megy, nyugatra. Aki lekési, annak nem jön másik. A kétüléses Maseratira néztem. Mi legalább húszan voltunk. – Király kocsi – mondta Nico. – Köszi, kölyök. – De hogy fogunk beférni? – Tényleg – ötlött fel Apollónban is a probléma. – Pedig úgy imádom, amikor sportkocsi-üzemmódban van a szekér… Na, mindegy, ha muszáj. Elővette a kocsikulcsot, és kikapcsolta a riasztót. Csip, csip. Az autó ismét felragyogott, és miután elhaltak a fények, a sportkocsi helyén egy teknőstetejű kisbusz állt, olyan, amilyennel iskolai baseballmeccsekre szoktak szállítani bennünket. – Így ni, beszállás! Zoé engedélyt adott a Vadászoknak, hogy beülhetnek. Aztán felvette a táborozó hátizsákját, mire Apollón odalépett: – Engedd meg, édesem, majd én… Zoé visszahőkölt, és gyilkos pillantást vetett az istenfiúra. [46]

– Testvér! – rótta meg Artemisz. – Nem segíthetsz a Vadászoknak, nem beszélhetsz hozzájuk, nem bámulhatod őket, és nem udvarolhatsz nekik. És legfőképpen nem hívhatod őket „édesemnek”! Apollón széttárta a kezét: – Bocs, elfelejtettem. Hé, hugi, különben te hová indulsz? – Vadászni. Semmi közöd hozzá. – Meg fogom tudni. Mindent látok, mindent tudok. Artemisz felhorkant: – Csak tedd ki őket a tábornál, aztán tűnj el! – Aztán ránk nézett: – A téli napfordulóra visszatérek. Addig rád bízom a Vadászokat, Zoé. Végezz jó munkát, mindent tégy úgy, ahogy én csinálnám! Zoé kihúzta magát: – Igenis, úrnőm! Artemisz letérdelt, megérintette a földet, mintha nyomokat keresne. Amikor felállt, gondterheltnek látszott. – Nagyon veszélyes. A szörnyet meg kell találnom. Befutott a fák közé, elnyelte a hó, elnyelték az árnyak. – Na, ki jön egy körre? – fordult meg Apollón, és párszor megpörgette a slusszkulcsot az ujján. A Vadászok beszálltak. A busz végében préselődtek össze, olyan messze Apollóntól és a többi veszélyesen fertőző hímneműtől, amennyire csak lehetséges. Bianca is hátraült, otthagyta Nicót velünk. Nekem szívtelenségnek tűnt, de a fiút nem nagyon érdekelte. – Ez olyan sirály! – ugrált Nico az első ülésen. – Ez tényleg a Nap? Azt hittem, Héliosz és Szeléné a nap és a hold istene. Hogy van az, hogy néha ők, néha meg ön és Artemisz töltik be a tisztet? – Megszorító intézkedések, nadrágszíj összehúzás – felelte Apollón. – A rómaiak miatt van az egész. Nem győzték a [47]

templomi áldozatokat, erre elbocsátották Hélioszt és Szelénét, és a munkakörüket átadták nekünk. Hugi kapta a Holdat, én a Napot. Először elég zavaró volt, de legalább adták hozzá ezt a szuper szolgálati verdát. – Hogy működik? – kérdezte Nico. – Azt hittem, hogy a Nap egy nagy, tüzes gázgömb! Apollón felnevetett, és összekócolta Nico haját. – Ez a pletyka azért keletkezhetett, mert Artemisz nagy, tüzes gázgömbnek szokott becézni. De komolyra fordítva a szót, kölyök, nem mindegy, hogy filozófiai vagy asztronómiai szempontból nézzük a kérdést. Téged csillagászati szempontból érdekel? Abban meg mi izgalmas van? Vagy arról akarsz beszélni, hogy az emberek minek hiszik a Napot? Na, ez már izgalmasabb! Elég sokat lovagolnak a Napon… így mondják legalábbis. Melegen tartja őket, neveli a növényeiket, energiát ad, látni lehet a segítségével, mindent széppé és jóvá tesz. Ez a szekér az emberek napról alkotott elképzeléseiből született, öcsi. Olyan régi, mint a nyugati civilizáció. Mindennap végigmegy az égen keletről nyugatra, és bevilágítja a kis halandók törpe életét. A szekér a Nap erejének megnyilvánulása, a mód, ahogy a halandók észlelik. Vágod már? Nico megrázta a fejét: – Nem. – Rendben, akkor csak képzeld el úgy, mint egy igazán erős, igazán veszélyes napkocsit. – Vezethetem? – Túl fiatal vagy hozzá! – Én, én! – emelte fel kezét Grover. – Te meg túl szőrös! – Rajtam épp csak átsuhant a tekintete, és megállapodott Thálián. – Zeusz lánya. Egek ura. Tökéletes. – Nem, nem – rázta fejét Thália. – Köszönöm, nem! [48]

– Ugyan már! Hány éves vagy? Thália gondolkozott. – Nem tudom. Szomorú, de így igaz. Amikor fává változott, tizenkét esztendős volt, ez hét évvel ezelőtt történt. Tehát évek tekintetében a tizenkilencedikben járhatott. De ő maga nem érezte magát idősebbnek tizenkettőnél. Ránézésre valahol a kettő között lehetett. Amennyire Kheirón meg tudta állapítani, fa állapotában is múlt felette az idő, csak sokkal lassabban. Apollón megveregette ajkát ujja hegyével: – Te tizenöt éves vagy, majdnem tizenhat. – Honnan tudod? – Hé, én vagyok a jósok és jövendölők istene is. Tudok egykét dolgot. Egy hét múlva lépsz a tizenhatodikba. – A születésnapomon! December huszonkettedikén. – Ami azt jelenti, elég idős vagy hozzá, hogy tanulói engedéllyel vezess. Thália idegesen dobolt a lábával. – Őőő… – Tudom, mit akarsz mondani – kezdte Apollón. – Nem érdemelsz akkora megtiszteltetést, hogy a napszekeret vezesd! – Egyáltalán nem ezt akartam mondani! – Ugyan már, ne izgulj! Main és Long Island között mindössze egy nyúlfarknyi a távolság. És nem idegesítelek majd a sztorival sem, hogy mi történt azzal a kölyökkel, akit utoljára tanítottam. Te Zeusz lánya vagy. Csak nem fog letaszítani az égről. Apollón önfeledten heherészett, de mi, többiek, nem nevettünk vele. Thália hiába ellenkezett, Apollón nem volt hajlandó a „nem”-et válaszképpen elfogadni. Megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire egy jel villant fel a szélvédő felső részén. [49]

Visszafelé kellett elolvasnom (egy magamfajta diszlexiásnak végül is szinte mindegy). Majdnem biztos voltam benne, hogy ez áll ott: „Vigyázat! Tanuló vezető!” – Gyerünk! Született tehetség vagy!

Őszintén megvallva, féltékeny voltam. Alig vártam már, hogy vezethessek. Ezen az őszön anyám többször is kivitt Montaukba, és amikor a tengerpart kiürült, hagyta, hogy vezessem a Mazdáját. De egy japán szappantartó és a napszekér között, hogy úgy mondjam, zongorázni lehet a különbséget. – A sebesség egyenesen arányos a hővel – magyarázta Apollón. – Szóval indulj lassan, és győződj meg róla, hogy elérted a kellő magasságot, és akkor rákapcsolhatsz. Thália annyira szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Azt hittem, mindjárt rosszul lesz. – Mi a baj? – kérdeztem. – Se-semmi – dadogta –, semmi az égvilágon! Hátrahúzta a kormányt, mire a busz megbillent, és kilőtt felfelé, de olyan erővel, hogy hanyatt estem. Szerencsére valami puhára. – Nyekk – nyögött Grover. – Bocs! – Lassabban! – kérte Apollón. – Elnézést! – felelt Thália. – Ura vagyok a helyzetnek! Sikerült lábra állnom, és kinéztem az ablakon. A tisztásra visszanézve füstölgő fák gyűrűjét láttam. A felszállóhelyünket. – Mi lenne, ha gyengédebben nyomnád a gázt? – kérdeztem. – Azon vagyok – csikorgatta a fogát, de továbbra is padlóig nyomta a pedált. – Engedd fel! – kértem. [50]

– Engedem! – Olyan merev volt, mint a fából faragott királyfi. – Ha Long Islandre akarunk jutni, dél felé kell mennünk. Kanyarodj balra! – szólalt meg Apollón. Thália tekert egyet a kormányon, mire újból Groveren kötöttem ki, aki megint felnyögött. – Nem erre a balra gondoltam! – jegyezte meg Apollón. Elkövettem azt a hibát, hogy újból kinéztem az ablakon. Olyan magasan voltunk, amilyen magasan a repülők járnak – ilyen magasan az ég már feketélleni kezd. – Ööö – kezdte Apollón. Érezhetően nagyon erőlködött, hogy megőrizze a nyugalmát. – Egy kicsit alacsonyabban, Cape Cod kezd befagyni. Thália igazított a kormányon. Arca krétafehér, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Valami nagyon nem stimmelt. Még nem láttam soha ilyen állapotban. A busz zuhanni kezdett, valaki felsikoltott. Talán én voltam. Bukórepülésben tartottunk az Atlanti-óceán felé, balról New England partvonala látszott. Egyre melegebb lett az utastérben. Apollón is hátrabukfencezett, és a széksorok között próbált visszamászni. – Vegye el tőle a kormányt, könyörgöm! – jajgatott Grover. – Nem kell aggódni – nyugtatta, bár látszott rajta, hogy ugyanúgy aggódik, mint mi –, meg kell tanulnia ve… ÁÁÁÁÁ! Én is láttam, amit ő. Alattunk egy hóborította New Englandi városka terült el. Azaz csak hóborította volt, mert a szemem láttára olvadt le a hó minden fáról, gyepről, háztetőről. Az egyik fehér templomtorony koromfekete lett, és olvadozni kezdett. Füstcsíkok kígyóztak fel innen is, onnan is a városban, mint egy túlhevült születésnapi tortán. A háztetők és a fák csúcsai meggyulladtak. [51]

– Húzd fel! – kiáltottam. Thália szeme vadul csillant. Hátrarántotta a kormányt, de ez alkalommal kapaszkodtam. Amíg felfelé süvítettünk, a hátsó ablakon át láttam, hogy az általunk meggyújtott lángocskákat sikeresen el is fújta a hirtelen, hideg széllökés. – Ott van Long Island! Ez halál biztos! – mutatta Apollón. – De ez csak egy kifejezés! Nem kell szó szerint venni! Lassíts! Thália Long Island északi partszakasza felé tartott. Már látszódott is a Félvértábor: a völgy, az erdő, a part. Láttam az étkezőpavilont, a bungalókat és az amfiteátrumot. – Ura vagyok a helyzetnek! – makogta Thália. Már csak néhány száz yardnyira voltunk. – Fékezz! – kiáltotta Apollón. – Azt csinálom! – FÉK! Thália a fékre taposott, mire a napbusz negyvenöt fokos szögben előredőlt, majd becsapódott a Félvértábor kenutavába, valahogy így: SSSSSSCSOBBB! Gőz csapott fel, és a rémült najádok félig font kosaraikkal kimenekültek a vízből. A busz felbukkant a víz tetején, jó néhány felborult, megolvadt kenu társaságában. – Nos – mondta büszkén mosolyogva Apollón –, igazad volt, ura voltál a helyzetnek. És most nézzük meg, nem főztünk-e meg valami illusztris személyt!

[52]

5. LETELEFONÁLOK A TENGER MÉLYÉRE

M

ég soha nem láttam télen a Félvértábort, így nagyon meglepett a hó. Mivel a tábor területe mágikusan légkondicionált, semmi sem kerülhet át a határon anélkül, hogy a tábor vezetője arra engedélyt nem adna. Napfényre számítottam és langymelegre, ehelyett pilinkézett a hó. Az eperföldeket dér csípte. A kabinokon mintha karácsonyi égősorok lógtak volna, csak annyi volt a különbség, hogy ezek valódi lángocskáknak tűntek. Az erdőben további fények pislákoltak, de a legfurcsább az volt, hogy a Nagy Ház padlásszobájának ablaka mögött is tűz égett, ott, ahol az Orákulum lakik egy öreg, mumifikálódott testben. Felmerült bennem, hogy Delfi szelleme talán pillecukrot sütöget tábortűznél. – Hú! – mászott ki Nico a buszból. – Az egy mászófal? – Mi más lenne – feleltem. – De minek ömlik rá a láva? – Anélkül túl egyszerű lenne. Gyere. Bemutatlak Kheirónnak. Zoé, találkoztál már… – Ismerem Kheirónt – mondta zordan. – Mondd meg neki, hogy a nyolcas bungalóban leszünk. Vadászok, utánam! – Majd én mutatom az utat – készségeskedett Grover. – Ismerjük az utat.

[53]

– Ó, vagy úgy, nem baj. Itt nagyon könnyű elveszni, ha nem… – átesett egy kenun, de tovább beszélt –, ahogy az öreg bakkecske papám mondta! Gyertek! Zoé a szemét forgatta, de tudta már, hogy úgysem tud megszabadulni a szatírtól. A Vadászok felvették a hátizsákjaikat, fogták az íjaikat, és elindultak a bungalók felé. Bianca di Angelo távozás előtt testvéréhez hajolt, és valamit a fülébe súgott. Válaszra várt, de Nico csak dühösen rápillantott, és odébbállt. – Vigyázzatok magatokra, édeseim! – kiáltott Apollón a távozó Vadászok után. Majd rám kacsintott: – Te meg a próféciára, Percy! Hamarosan látjuk egymást! – Mire céloz? Válasz helyett beszállt a buszba. – Viszlát, Thália! Ja, és légy jó! Gonoszkásan mosolygott, mintha tudna valamit, amit a lány még nem. Becsukta az ajtót, és indított. Elfordultam, ahogy a napszekér forró széllökéssel elstartolt. Amikor újra visszanéztem, csak a gőzölgő tavat láttam. Egy vörös Maserati repült el a fák fölött, egyre ragyogóbban szikrázva, és egyre magasabban, amíg el nem tűnt egy napsugárban. Nico még mindig morcosnak tűnt, kíváncsi lettem volna, mit mondott neki a testvére. – Kicsoda Kheirón? Ilyen figurám nincs. – A Kreatív Igazgatónk – válaszoltam. – Ő olyan… na, de majd meglátod. – Ha azok a Vadász lányok nem szeretik, nekem annál szimpatikusabb. Gyerünk!

[54]

A második dolog, ami meglepett, a tábor viszonylagos kihaltsága volt. Persze tudtam, hogy legtöbben csak a nyári szünetet töltik itt, és ilyenkor csak azokkal találkozhat az ember, akik egész évben itt laknak, mert nincs otthonuk, ahová mehetnének, vagy túl sok szörnytámadásnak lennének kitéve. De most valahogy közülük is többen hiányoztak. Láttam Charles Beckendorfot a Héphaisztosz bungalóból, aki éppen a kohó tüzét piszkálta a tábor fegyverkovácsműhelye előtt. Az Ellelop fivéreket, Connort és Travist a Hermész házból, akik éppen a tábori raktár zárját buherálták. Az erdő szélén erdei nimfákkal hógolyózott néhány Árész-kölyök. De mást nem láttam, még régi riválisomat sem, a szintén az Árészbungalólakó Clarisse-t. A Nagy Ház vörös és narancssárga tűzgömbökkel volt feldíszítve, amelyek felmelegítették a tornácot, de tüzet nem okoztak. Belül lángok táncoltak a kandallóban, a levegőben forró csoki illata úszott. Mr. D., a tábor igazgatója és Kheirón csendesen kártyáztak a nappaliban. Kheirón barna szakálla még bozontosabb volt a télen, és csigás haja egy kicsit hosszabb. Most nem kellett a tanárt játszania, így lazábbra vette a figurát. Bolyhos, patkómintás pulóvert viselt. Ölében egy akkora pléd, amely még a kerekes székét is eltakarta. Ránk mosolygott, amikor meglátott bennünket: – Percy, Thália! És ő bizonyára… – Nico di Angelo – mondtam. – Ő és a testvére félvérek. Kheirón felsóhajtott: – Ezek szerint sikerült! – Hááát… – Mi a baj? És hol van Annabeth? – Te jó ég! – kezdte Mr. D. unott hangon. – Már megint elveszítettünk egyet… [55]

Megpróbáltam nem észrevenni Mr. D.-t de ez nem volt olyan egyszerű, mivel világító narancssárga, leopárdmintás melegítőben, valamint bíbor edzőcipőben pompázott (nem mintha Mr. D. halhatatlan életének akár csak egyetlen napján is futott volna). Fekete, göndör fürtjein féloldalasan odacsapott arany babérkoszorú jelezte, hogy az utolsó partit ő nyerte. – Hogy értsük ezt? Ki tűnt még el? – érdeklődött Thália. Ekkor lépett be Grover őrülten vigyorogva, szeme alatt fekete folt, és arcán öt ujj nyoma, mintha pofon csapták volna. – A Vadászok beköltöztek! – A Vadászok? – húzta össze a szemöldökét Kheirón. – Aha, úgy látom, van mit megbeszélnünk. – Majd Nicóra pillantott. – Grover, nem vinnéd el a kis barátunkat a barlangba, ahol megnézhetné a felvilágosító filmünket? – De… Ó, igen, máris, uram! – Felvilágosító film? Tizennyolc éven aluliaknak, vagy felettieknek? Bianca elég szigorú… – Tizennyolc éven felüliek is csak szülői felügyelettel nézhetik – válaszolt Grover. – Sirály! – Nico feldobottan követte a kifelé induló Grovert. – Akkor hát… – fordult Kheirón felénk. – Te és Thália talán helyet foglalhatnátok, és szépen elmondhatnátok mindent.

Amikor a történet végére értünk, Kheirón Mr. D.-hez fordult. – Azonnal meg kell kezdenünk Annabeth keresését! – Én is megyek! – mondtuk egyszerre Tháliával. – Az ki van zárva! – közölte Mr. D. Éppen tiltakozni kezdtünk volna, amikor Mr. D. felemelte a kezét, és szemében megláttuk azt a bíbor lángot, ami azt jelen[56]

tette, hogy ha még sokat ugrálunk, valami szörnyű és természetfeletti dolog fog történni. – Amit hallottam, abból az derült ki, hogy még ez az akciónk sem sikerült – mondta Mr. D. – Sajnálatos módon elvesztettük Annie Bellt… – Annabeth-t – csattantam föl. Hétéves kora óta táborozik itt, és Mr. D. úgy tesz, mintha nem tudná a nevét. – Persze, persze! És helyette idehozol egy szemtelen kisfiút. Semmi értelme több félvérvért ontani egy nevetséges mentőexpedícióval. Mivel igen nagy a valószínűsége, hogy ez az Annie-lány halott… Legszívesebben megfojtottam volna. Nem volt szép Zeusztól, hogy őt nevezte ki táborigazgatónak, hogy itt üljön a nyakunkon vagy száz évig. Büntetés volt ez Mr. D. számára, az Olimposzon tanúsított rossz magaviseletéért, de büntetés volt nekünk is. – Annabeth még életben lehet! – reménykedett Kheirón, de nehezére esett jókedvűnek mutatkoznia. Mielőtt Annabeth egy újabb esélyt kapott, hogy az apjával és a nevelőanyjával éljen, egész évben a táborban lakott, és szinte Kheirón nevelte fel. – Nagyon okos lány. Ha… ha az ellenségeink elfogták, nyilván megpróbál időt nyerni. Talán azzal, hogy úgy tesz, mintha együttműködne velük. – Ez igaz. Luke élve akarja őt – csatlakozott Thália. – Ha így áll a helyzet, és ilyen talpraesett, akkor megtalálja egyedül is a módját, hogy megszökjön. Felálltam az asztaltól. – Percy! – szólt rám Kheirón, hangja csupa figyelmeztetés. Tudtam én, hogy Mr. D. nem az az alak, akivel újat lehet húzni. Pláne egy magamfajta hiperaktív kölyöknek. De dühös voltam, és nem érdekelt ez sem.

[57]

– Maga örül, hogy elvesztettünk egy újabb táborlakót. Azt szeretné, ha mind eltűnnénk. Mr. D. elnyomott egy ásítást. – Valamit akarsz mondani is? – Igen – morogtam. – Attól, hogy magát büntetésből száműzték ide, még nem kéne egy lusta lajhárnak lennie. Ez a maga civilizációja is. Talán segíthetne egy kicsit! Egy másodpercre csönd ereszkedett ránk, csak a tűz pattogását lehetett hallani. A fény visszatükröződött Mr. D. szemén, és ettől egy csöppet sem lett barátságosabb a fizimiskája. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, talán egy varázsigét, amitől atomjaimra hullok, de berobbant Nico. – MEGASIRÁLY! – visította Nico, és Kheirónra mutatott: – Maga… maga kajakra egy kentaur! Kheirón elmosolyodott. – Szolgálatára, Mr. di Angelo! Bár az első beszélgetések alatt jobb szeretek emberi formában mutatkozni ennek a kerekes széknek a segítségével. – Atyagatya! – nézett most Mr. D.-re Nico. – Maga meg a borvirágos ürge? Nem lehet igaz! Mr. D. már nem engem, hanem az új fiút nézte mélán utálkozva. – A borvirágos ürge? – Dionüszosz, nem igaz? Wow! Megvan a maga figurája is. – A figurám? – Igen, a Mitomágia nevű játékomban. És van egy hologramos kártyám is. A támadóereje mindössze ötszáz pont, és magát tartja mindenki a legbénább istennek a kártyában, de szerintem nagyon cuki! – Ó! – Mr. D. szemlátomást zavarba jött, és talán ennek köszönhettem az életem. – Ez igazán… igazán kedves tőled.

[58]

– Percy – szólalt meg gyorsan Kheirón –, szaladj le Tháliával a bungalókhoz, és jelentsd be, hogy holnap este „kapd el a zászlót” játszunk! – Kapd el a zászlót? Hát nincs még elég bajunk? – Ez hagyomány – mondta Kheirón. – Barátságos mérkőzés az idelátogató Vadászokkal. – Minden lesz, csak barátságos nem – motyogta Thália. Kheirón Mr. D. felé biccentett, aki szájtátva hallgatta Nicót, aki éppen azt taglalta, hogy a játékban melyik istennek hány védelmi pontja van. – Lépjetek le! – Vagy úgy – felelt Thália. – Gyere, Percy! – rángatott ki a Nagy Házból, mielőtt Dionüszosznak eszébe jut, hogy meg akart ölni.

– Már így is kihúztad a gyufát Árésznál – emlékeztetett Thália, ahogy a szállások felé mentünk. – Kell neked még egy halhatatlan ellenség? Igaza volt. Az első táborozós nyaramon összetűzésbe keveredtem Árésszal, és most ő és a pereputtya meg akar ölni. Igazán nem kellett volna Dionüszoszt is magamra haragítanom. – Bocs – szabadkoztam. – Nem tehetek róla. Olyan igazságtalan ez az egész. Barátnőm megállt a fegyverraktár mellett, és elnézett a völgyben, a Félvér-hegy irányába. A fája még mindig ott állt a tetején, legalacsonyabb ágán az aranygyapjú szikrázott. Továbbra is ez a fa őrizte a tábor határait, de többé már nem Thália erejét szívta. – Az egész élet igazságtalan, Percy. Néha azt kívánom, hogy… – Hogy mit kívánt nem tudtam meg, mert nem folytat[59]

ta, de olyan szomorúan csengett a hangja, hogy megsajnáltam. Kócos, fekete hajával, fekete, punk cuccában, gyapjúkabátjában úgy festett, akár egy nagy varjú, kirítt ebből a fehér világból. – Megtaláljuk Annabeth-t – ígértem –, csak még nem tudom, hogyan. – Először Luke tűnt el, most meg Annabeth… – Ne így gondolkozz! – Igazad van! – vett erőt magán. – Megtaláljuk, és kész! A pályán néhány Vadász dobált kosárra. Egyikük egy Árész-poronttyal veszekedett. Az Árész-kölyöknél ott volt a kardja, és a Vadász is kész lett volna íjra-vesszőre cserélni a labdáját. – Majd én megoldom! Te járd körbe a kabinokat, és értesítsd őket a holnapi zászlórablósdiról – mondta Thália. – Oké, te leszel a csapatkapitány. – Nem, nem… te vagy itt régebben, neked kell lenned. – Őőőő… Mit szólnál, ha társkapitányok lennénk? Neki legalább annyira nem tetszett a dolog, mint nekem, de bólintott. Ahogy elindult a pálya felé, utánakiáltottam: – Hé! – Mi az? – Sajnálom, ami Westoverben történt. Meg kellett volna várnom benneteket. – Semmi baj, Percy. A helyedben talán én is így cselekedtem volna. – Egyik lábáról a másikra állt, mintha azon tűnődne, mondjon-e többet. – Amikor a mamámról kérdeztél, leugattalak. Ez azért volt, mert… Hét év után rávettem magam, hogy megkeressem, és kiderült, hogy meghalt Los Angelesben. Ő, tudod… alkoholista volt, és egyik éjjel részegen vezetett, két évvel ezelőtt, és… [60]

Thália nagyot pislogott. – Sajnálom. – Igen, kösz. Nem mintha… mintha olyan közel lettünk volna egymáshoz. Tízéves koromban világgá mentem. Legjobb időszakom az volt, amikor Annabeth-szel és Luke-kal együtt csatangoltam. De mégis… – Ezért voltál olyan rosszul a napbuszban. Aggódva pillantott rám. – Ezt miből láttad? – Abból, ahogy lemerevedtél. Nyilván eszedbe jutott a mamád, és nem akartál volán mögé ülni. Kár volt megszólalnom, mert Thália pillantása nagyon hasonlított Zeuszéra, amikor igazán bedühödik, szeme millió voltos szikrákat lövöldözött. – Igen… Igen, így lehetett – makogta végül, majd elindult a pályára, ahol az Árész-kölyök és a Vadász épp összeugrani készült.

A bungalók a létező legfurcsább épületek. Zeusz és Héra bungalói nagy, fehér oszlopos házak, az egyes, illetve a kettes számot viselték, és az udvar közepén álltak. Balról öt istenbungaló, jobbról öt istennő-bungaló sorakozott, így az épületek U-alakban ölelték körbe a középen lévő mezőt és a tábortűzrakó helyet. Nem örültem a megbízatásomnak, hogy nekem kell tudatni mindenkivel a holnapi programot. Felébresztettem egy Árészkölyköt, aki délutáni sziesztáját töltötte, és üvöltve zavart ki. Amikor megkérdeztem, hol van Clarisse, azt a választ kaptam, hogy Kheirón megbízásából szigorúan titkos küldetésre ment. – Jól van? [61]

– Nem hallottam róla hónapok óta. Küldetés közben eltűnt. Ahogyan te is el fogsz tűnni, ha nem takarodsz ki rögtön! Úgy döntöttem, hagyom, hadd szunyáljon tovább. Végül elérkeztem a Hármasba, Poszeidón bungalójába. Alacsony, szürke épület volt, tengeri kövekből rakva. A sziklákon kagyló- és korallfossziliák díszelegtek. Belül semmi sem változott, olyan üresen tátongott, mint szokott, eltekintve az én priccsemtől, amely felett, a párna mellett egy Minotaurusz szarv lógott. Kivettem Annabeth sapkáját a hátizsákból, és az éjjeliszekrényre raktam. Ha megtalálom, majd visszaadom neki, mert meg fogom találni. Levettem az órámat, és aktiváltam a pajzsot. Nyikorogva előörvénylett. Dr. Tüske tövisei sok helyen behorpasztották a rezet. Egy jó nagy vágás is éktelenkedett rajta, így úgy festett, mint egy pizza, amiből két szelet hiányzik. A gyönyörű domborművek, amiket a testvérem készített, behorpadtak. Azon a képen, ahol Annabeth és én a Hidrával küzdünk, az arcom helyén egy kráter látszódott, mintha telibe talált volna egy meteorit. Felakasztottam a helyére a pajzsot a Minotaurusz szarv mellé, de már nem esett olyan jól ránéznem. Talán Beckendorf, a legjobb fegyverkovács, Héphaisztosz bungalójából majd segít helyreállítani. Vacsoránál meg is kérdezem. A pajzson merengtem, amikor különös hangot hallottam – vízcsobogásét? –, amilyet eddig a bungalómban még sohasem. A ház végében egy tengeri kőből vésett medence állt, halfejet formázó vízköpővel. A hal szájából sós tengervíz bugyogott, és minden bizonnyal meleg víz lehetett, mert olyan pára képződött a téliesen hűvös szobában, mint egy szaunában. Hamarosan kellemesen meleg lett tőle, és nyáriasan friss, tengerillatú levegővel telt meg a lakótér, mintha a tengerparton járnék.

[62]

A medencéhez léptem, de semmiféle üzenetet nem várt. Azt azért sejtettem, hogy apám ajándéka lehet, Poszeidóné. – Köszönöm, apa – néztem a vízbe. A víz hullámzani kezdett. A medence alján tucatnyi arany drachma csillogott. Most jöttem rá, mire szolgál a medence. Arra figyelmeztetett, hogy tartsam a kapcsolatot a családommal. Kinyitottam a legközelebbi ablakot. A télies napfény beáramlott a szobába, és a köd szemcséin visszaverődve szivárványt képzett. Kivettem egy érmét a meleg vízből. – Szivárvány Istennője, írisz, fogadd el ajándékom! A gőzbe hajítottam az érmét, amely nyomban el is tűnt. Akkor jöttem rá, hogy hirtelen nem is tudom, kivel kellene kapcsolatba lépnem először. Az anyámmal? Az olyan jófiús dolog lenne, de egyelőre ő még nem aggódik értem. Hozzászokott már, hogy napokra, sőt hetekre eltűnök. Az apámmal? Vele régen nem beszéltem, idestova két éve. De lehet-e egy istennel írisz-telefonon beszélni? Az nem olyan, mint egy üzleti tárgyalás? Mert ha igen, nem örülnének neki. Gondolkoztam, aztán beugrott. – Mutasd nekem Tysont – kértem –, a küklopszok kovácsműhelyéből. A köd megremegett, aztán megjelent a féltestvérem képe. Tűznyelvek csapdostak körülötte, de ez csak akkor jelentett volna problémát, ha történetesen nem küklopsz. Egy üllő fölé hajolva vörösen izzó kardpengét kalapált. Szikrák pattogtak körülötte, lángok nyújtogatták nyelvüket. Mögötte egy márványkeretes ajtó, azon túl a tenger sötétje – az óceán mélyén tartózkodott ugyanis. – Tyson! – kiáltottam, de elsőre nem hallott meg a kalapálástól és a morgó lángoktól. [63]

– TYSON! Megfordult, és egyetlen szemével meglepetten pislogott. Arcán féloldalas, sárga mosoly jelent meg. – Percy! Eldobta a kardpengét, és felém rohant, hogy megöleljen. A kép elhomályosodott, és ösztönösen hátrébb léptem. – Tyson, ez egy írisz-üzenet! Nem vagyok ott valójában! – Ó! – lepődött meg, majd a képe újra kiélesedett. – Hát persze! Tudtam én! Tekintete fölfénylett: – Imádom a munkám! Nézd! – kapta fel puszta kézzel a kardpengét. – Az én művem! – Nagyon klassz. – Belevéstem a nevem is. Épp ide! – Csúcsszuper. Szoktál apával beszélni mostanában? Tyson mosolya elhalványult. – Nem sokat. Nagyon elfoglalt. Aggódik a háború miatt. – Milyen háború miatt? Tyson felsóhajtott. Kidugta az ablakon a pengét, ettől a víz bugyborékolni kezdett. Mire visszahúzta, a fém kihűlt. – Ősi tengerszellemek csinálják a bajt. Ókeanosz, Aigaiosz, efféle fickók. Sejtettem miről beszél: azokról a halhatatlanokról, akik a Titánok előtt uralták a vizeket. Azelőtt, hogy az Olimposziak átvették volna az irányítást. Visszatérésük a Titánok urával, Kronosszal az élen, nem volt jó hír, sem az, hogy a szövetségeseik megerősödtek. – Tudok segíteni valamiben? Tyson szomorúan rázta a fejét. – Felfegyverezzük a hableányokat. Holnapra ezer kardra lesz szükség, vagy még többre – mondta, és a pengére nézett. – Az ősi szellemek a rossz hajót védik. [64]

– Az Androméda Hercegnőt? – kérdeztem. – Luke hajóját? – Igen. Megnehezítik, hogy rátaláljunk. Megvédik apa viharaitól. Különben már szétszúzta volna. – Megérdemelné, hogy aprófa legyen belőle! Tyson felkapta a fejét, mintha valami eszébe jutott volna. – Annabeth ott van? – Nos, hát… – szívem, akár egy tekegolyó, olyan volt. Szegény Tyson számára Annabeth a legjobb dolog a mogyoróvaj óta (és nála senki nem imádta jobban a mogyoróvajat). Nem volt szívem lelombozni. A végén annyira könnyezni kezdene, hogy még a tüzek is kialudnának. – Szóval, őőő, momentán nincs itt. – Mondd neki, hogy üdvözlöm! – ragyogott fel ismét a képe. – Mármint Annabeth-t! – Átadom – jókora gombóc gyűlt a torkomban. – Meglesz! – Percy, ne izgulj a rossz hajó miatt. Megy el. – Hogy érted? – Panama-csatorna. Messze-messze. Gondolkodóba estem. Mi a csudának hajózik olyan messzire Luke a szörnyfertőzött hajójával? Amikor utoljára láttuk, a Keleti Part mentén utazgatott, félvéreket toborzott, és a szörnyhadsereg kiképzésén ügyködött. – Aha. Az jó. Legalábbis, remélem… – mondtam, de erről nem voltam teljesen meggyőződve. A kovácsműhelyben mély hang döndült, hogy mit mondott, nem értettem. Tyson összerezzent. – Dolgoznom kell. A főnök dühös. Sok szerencsét, Testvér! – Oké! Mondd meg apának, hogy… De mielőtt befejezhettem volna, a kép pislákolni kezdett, majd eltűnt. Újra egyedül voltam a kabinban, és magányosabbnak éreztem magam, mint valaha.

[65]

A vacsora enyhén szólva is zűrösre sikeredett. Nem, nem a kajával akadt gond, az kiváló volt, mint általában. A barbecue, a pizza, és az újratöltődő üdítős poharak sose okoztak csalódást. A fáklyák, és a parázstartók felmelegítették a pavilont. Mivel mindenkinek a saját bungalója asztalánál kellett ülnie, nekem nem volt társaságom a Poszeidón-asztalnál. Thália is magányosan kucorgott a Zeusz-asztalnál, de nem ülhettünk egymás mellé. Táborszabályok. Legalább a Héphaisztosz-, az Árész- és a Hermész-részleg több fővel dicsekedhetett. Az Ellelop testvérek asztalánál kapott helyet Nico: az új táborlakók mindig a Hermész-kölykök közé kerülnek, ha olimposzi felmenőjük még bizonytalan. Az Ellelop testvérek éppen arról próbálták meggyőzni Nicót, hogy a póker sokkal izgalmasabb játék a Mitomágiánál. Csak reméltem, hogy nincs nála pénz, amit elveszíthetne. Az egyetlen asztal, ahol jó hangulat uralkodott, Artemiszé volt. A Vadászok úgy ettek, ittak és nevetgéltek, mint egy nagy, boldog család. Zoé ült az asztalfőn, mintha ő lenne a mama. Nem nevetett annyit, mint a többiek, de időnként elmosolyodott. Helyettes rangját hirdető ezüstszalagja csillogott sötét fürtjei között. Arra gondoltam, mennyivel szebb és kedvesebb, ha mosolyog. Úgy tűnt, Bianca di Angelo nagyon jól szórakozik. Éppen szkanderezni tanult egy nagydarab lánytól, attól, aki az Árész-gyerekkel veszekedett a kosárlabdapályán. A nagyobb lány természetesen mindig lenyomta, de ez Biancát, úgy tűnt, nem zavarja. Miután befejeztük a vacsorát, Kheirón köszöntötte az isteneket, valamint, ahogy kell, üdvözölte Artemisz Vadászait. A táborlakók csak fél szívvel tapsoltak, de miután bejelentette a holnap estére tervezett „barátságos” „kapd el a zászlót” mindjárt lelkesebbek lettek.

[66]

Aztán mindenki visszavonult a szállására a téliesen korai lámpaoltásra. Kimerült voltam, így könnyen elaludtam. Ez volt a kellemes része a dolognak, a rossz pedig, hogy rémálom gyötört – olyan, ami még az én lidércálomlistámon is dobogós helyezett.

Annabeth egy sötét hegyoldalban állt, ködbe burkolva. Tisztára, mintha az Alvilág lett volna, ezért is fogott el nyomban klausztrofóbia, és az eget sem láttam – csak valami nyomasztó, közeli feketeséget, talán egy barlang mennyezete lehetett. Annabeth felkapaszkodott a hegy tetejére, ahol fekete, kidöntött, görög márványoszlopok fogadták. Mintha egy hatalmas épületet rombolt volna le valamilyen pusztító erő. – Mr. Tüske! Hol van? És minek hozott ide? – kérdezte Annabeth, miközben átmászott egy falmaradványon, hogy a hegycsúcsra jusson. Levegőért kapkodott. Aztán meglátta Luke-ot, akit fájdalmak gyötörtek. A sziklás talajon vergődött, és megpróbált felállni. A sötétség körülötte mélyebb volt, és a köd is éhesebben örvénylett. Ruhái rongyokban, arca sebes, a homloka verítéktől gyöngyöző. – Annabeth! Segíts! Segíts! – kérlelte. Annabeth felé rohant. Áruló! Ne bízz benne! – kiáltottam. De hangom nem hatolt át az álom falán. Annabeth szeme könnyben úszott. Lehajolt, mintha meg akarná érinteni Luke arcát, de az utolsó pillanatban visszahőkölt. – Mi történt? – kérdezte. – Itt hagytak – nyögte Luke. – Kérlek, megöl! [67]

Nem tudtam, mi lehet a baja. Mintha valami láthatatlan átokkal küzdene, vagy a fojtogató köddel. – Ugyan, miért bíznék meg benned? – kérdezte sértetten Annabeth. – Nincs rá okod, szörnyen bántam veled. De ha nem segítesz, meghalok. Hagyd meghalni! – szerettem volna kiáltani. Luke többször is megpróbált minket hidegvérrel eltenni láb alól. Nem érdemelt ő sem mást Annabeth-től. Aztán Luke fölött a sötétség repedezni kezdett, mint egy barlang teteje földrengéskor. Nagydarab, fekete sziklák hullottak le. Amikor egy hatalmas repedés futott végig a mennyezeten, Annabeth aláugrott, és valahogy sikerült megtartania a sziklák tonnáit. Képtelenségnek tűnt. Erre még ő sem képes. Luke levegőért kapkodva gurult ki alóla. – Köszönöm! – mondta. – Segíts tartani! – nyögte Annabeth. Luke még mindig zihált. Arcát szenny és izzadság borította. Remegő lábbal felállt. – Tudtam, hogy számíthatok rád – azzal távolodni kezdett, miközben a remegő feketeség azzal fenyegette Annabeth-t, hogy maga alá temeti. – SEGÍTS! – könyörgött Annabeth. – Ó, ne aggódj! A segítséged hamarosan megérkezik, ez is a terv része. Addig próbálj életben maradni! A sötét mennyezet egyre lejjebb ereszkedett, s egyre közelebb préselte Annabeth-t a földhöz.

Felültem az ágyban. Körmeim a lepedőbe vájtak. Csend honolt a bungalóban, leszámítva a sós vizes kút bugyogását. Az éjjeli[68]

szekrényemen az óra éjfélt mutatott, néhány perccel el is múlott már. Ez csak egy álom, de két dologban biztos voltam: Annabeth szörnyű veszélyben forog, és ezért Luke a felelős.

[69]

6. EGY RÉGI, HALOTT BARÁT TISZTELETÉT TESZI

M

ásnap reggeli után beszámoltam Grovernek az álmomról. Néztük, ahogy a havas mezőn szatírok üldözik az erdei nimfákat, akik csókot ígértek nekik, ha meg tudják őket fogni. De ez csak ritkán sikerült. A nimfák azzal szórakoztak, hogy abban a pillanatban, amikor az őrült sebességgel rohangáló szatírok már majdnem elkapták őket, gyorsan fává változtak, a csóri szatír meg teljes sebességgel nekiütközött, és ráadásul egy nagy adag havat is kapott a nyakába. Amikor végeztem a mesével, Grover a lábszőrzetét kezdte tekergetni, és így szólt: – Egy mennyezet rázuhant? – Igen. Mi a csudát akar ez jelenteni? – Nem tudom. De azután, amit Zoé álmodott… – Miii?! Zoé is ugyanazt álmodta, amit én? – Csak annyit tudok, hogy hajnali háromkor a Nagy Házba ment, és követelte, hogy Kheirónnal beszélhessen. Egészen ijedtnek tűnt. – Ezt te meg honnan tudod? Grover elpirult. – Ott dekkoltam az Artemisz-bungaló mellett egész éjjel. – Minek?

[70]

– Csak azért, hogy… Na, szóval, hogy közel legyek hozzájuk. – Te patás kém! – Dehogy! Na, mindegy! Követtem a Nagy Házig, elrejtőztem a bozótban, és onnan figyeltem. Nagyon mérges lett, miután Árgus nem engedte be. Egész veszélyes helyzet volt. Megpróbáltam elképzelni a helyzetet. Árgus a biztonságiak feje – egy nagydarab, szőke alak, sok-sok szemmel a testén. Csak akkor mutatkozik, ha nagyon muszáj. Nem nehéz eldönteni, kire fogadtam volna, ha összecsapásra kerül a sor Árgus és Árnyék Zoé között. – Mit mondott Zoé? – kérdeztem. – Amikor ideges, elég régimódian szónokol, úgyhogy nem nagyon értettem. De olyasmiről szavalt, hogy Artemisz bajban van, és hogy szüksége van a Vadászokra. És Árgust bambaagyúnak nevezte… Mire Árgus őt… – Várj, várj! Mi az, hogy Artemisz bajba került? – Én… szóval végül kijött Kheirón, pizsamában és hajcsavarókkal a farkában, és… – Hajcsavarók? A farkában? Grover szája elé kapta a kezét. – Bocs. Mondd tovább! – Szóval, Zoé azt mondta, engedélyre van szüksége, hogy haladéktalanul elhagyhassa a tábort. Kheirón ezt visszautasította. Emlékeztette Zoét, hogy a Vadászoknak itt kell maradniuk addig, amíg Artemisztől más parancsot nem kapnak. Erre Zoé azt mondta… – Grover egy nagyot nyelt. – „Hogyan kaphatnánk parancsot Artemisztől, ha eltűnt?” – Vajon mit értett azalatt, hogy eltűnt? Eltévedt? Útmutatásra vár? – Nem, azt hiszem, úgy, hogy nyoma veszett. Elvitték. Elrabolták. [71]

– Elrabolták?! – próbáltam felfogni. – Hogyan rabolhat el valaki egy halhatatlan istennőt? Ez lehetséges egyáltalán? – Nos, igen, úgy értem, ez történt Perszephonéval is. – Nem csoda, hiszen ő csak a mimózák istennője volt. Grover szinte sértetten nézett rám. – A tavaszé! – Mindegy! Artemisz sokkal erősebb nála. Ki lenne képes elrabolni? És miért tenne ilyet? Grover tanácstalanul rázta a fejét. – Nem tudom. Talán Kronosz? – Lehetetlen hogy már ilyen erős legyen! Vagy mégis? Amikor utoljára láttuk Kronoszt, apró darabokban volt, illetve hát nem is őt láttuk valójában. Több ezer évvel ezelőtt, a nagy Titánháború végén, az istenek a saját sarlójával miszlikbe aprították, és leszórták maradványait a Tartarosz mélyére, ami az istenek ellenségeinek feneketlen szemeteskukája. Két évvel ezelőtt Kronosz a gödör szélére csábított bennünket, és majdnem sikerült belerántania. A múlt nyáron Luke démonhajóján egy aranykoporsót láttunk, amelyben – Luke állítása szerint – a Titán Úr maradványai gyűltek: minden új regrutával egy újabb porcikája szabadult ki a mélyből. Kronosz az álmok útján képes volt arra, hogy irányítson, és csapdába csaljon embereket, de azt fel nem foghattam, hogy valaki, aki nem több egy gonosz tehénlepénynél, hogy lenne képes fizikailag legyőzni Artemiszt. – Nem tudom – mondta Grover. – Ha Kronosz visszanyerte volna régi alakját, tudna róla valaki. Az istenek idegesebbek lennének. De mégis furcsa, hogy ugyanazon az éjszakán jön rád a lidércnyomás, mint Zoéra. Ez majdnem olyan, mintha… – Kapcsolódnának egymáshoz – fejeztem be a gondolatát. A fagyott mezőn egy szatír siklott egy vörös hajú nimfa nyomában. A bájos üldözött csak kacarászott, kitárta karjait a [72]

felé korcsolyázó szatírnak. Bang! Skót fenyővé változott, a szatír meg teljes sebességgel összecsókolózott a törzsével. – Ó, a szerelem! – sóhajtott Grover. De én még mindig Zoé álmán rágódtam, ami pár órával az enyém után boldogította őt. – Beszélnem kell Zoéval. – Mielőtt megtennéd… – Grover a kabátzsebébe nyúlt, és egy háromrét hajtogatott papírt vett elő, amilyenek az utazási brosúrák is szoktak lenni. – Emlékszel, mit mondtál? Arról, hogy a Vadászok milyen furcsán, csak úgy a semmiből termettek elő Westover Hallnál? Azt hiszem, üldöztek bennünket. – Üldöztek? Ezt hogy érted? Átadta a brosúrát, mely Artemisz Vadászairól szólt. Az első oldalon ez állt: BÖLCS DÖNTÉS A JÖVŐRE! A prospektusképeken fiatal szüzek, amint vadásznak, szörnyeket űznek, nyilaznak. Belül efféle csalogató szövegek: EGÉSZSÉGÜGYI TÁMOGATÁS: HALHATATLANSÁG! MERT MEGÉRDEMLED! Meg ez: EGY FIÚMENTES HOLNAPÉRT! – Annabeth hátizsákjában találtam – mondta Grover. Rábámultam. – Nem értem… – Nos, nekem úgy tűnik, Annabeth azon gondolkozott, hogy csatlakozik hozzájuk…

Mondhatnám, hogy jól fogadtam a hírt. De igazság szerint legszívesebben megfojtottam volna Artemisz összes, szüzességet fogadott Vadászát. A nap további részében megpróbáltam magam elfoglalni, de a rosszullétig aggódtam Annabeth-ért. Elmentem egy dárdavetőedzésre, de miután nagy bambán akkor találtam elhajítani a dárdát, amikor a [73]

dárdaszedő Árész-kölyök a céltábla előtt állt, szedhettem a sátorfámat. Ezen már az sem segített, hogy bocsánatot kértem, amiért kilyukasztottam a nadrágját. Ezután a pegazusistálló felé vettem az irányt, de Sziléna Beauregard az Afrodité-bungalóból éppen az egyik Vadásszal civakodott valamin, és nem volt kedvem belefolyni. Leültem az üres kocsiszínben és duzzogtam. Az íjászmezőn Kheirón tartott órát. Tudtam, hogy vele kell beszélnem. Ő talán tudna tanácsot adni, mégis visszatartott valami: az, hogy Kheirón, mint mindig, most is próbálna megóvni engem, és nem mondana el mindent. Eltekintettem a másik irányba. A Félvér-hegy tetején Mr. D. és Árgus az Aranygyapjút őrző sárkánybébit etette. Aztán eszembe jutott, hogy a Nagy Ház üres, és lenne még valaki – vagy inkább valami? –, akitől útmutatást kaphatnék. A vér a fülemben lüktetett, ahogy a házhoz rohantam, majd kettesével vettem a lépcsőket. Életemben egyszer mertem csak idevetődni, azóta is a frász kerülget. Kinyitottam a csapóajtót, és már a padláson is voltam. A szoba sötét volt és poros, tele felhalmozott kacatokkal, épp olyan, amilyenre emlékeztem. Akadtak ott szörnyharapásokkal csipkézett pajzsok és dámonfej formájúra vetemedett kardpengék, továbbá kitömött lények, például egy hárpia és egy narancssárga piton. Az ablak mellett, egy háromlábú széken trónolva egy összeaszott, színes szőttes hippiruhába bújtatott matróna ült: az Orákulum. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam felé. Arra számítottam, hogy a szájából zöld füst csap majd fel, mint régen, de semmi sem történt. – Helló! – kezdtem. – Mizujs?

[74]

Csak pislogtam a saját hülyeségem hallatán. Ugyan mi újsága lehet egy halottnak, akit a padlásra dugtak? Tudtam, hogy az Orákulum lelke valahol benne bujkál. Úgy árasztotta a hideget, mint egy összetekergőzve alvó kígyó. – Lenne egy kérdésem – mondtam hangosabban. – Szeretnék néhány dolgot megtudni Annabeth-ről. Például, hogy hogyan menthetem meg… Semmi válasz. Csak a padlásablakon át behulló fénypászmában táncoló porszemek. Tovább vártam. Aztán dühbe gurultam. Egy hullára vesztegetem a drága időm! – Rendben, akkor majd kitalálom magam! Megfordultam, és beleütköztem egy limlommal teli asztalba. A padlás zsúfoltabbnak tűnt, mint a múltkoriban. A hősök mindenfélét tárolnak a padláson: trófeákat különböző küldetésekről, amelyeket már nem akarnak a szobájukban tartani, vagy fájdalmas emlékeket ébresztő tárgyakat. Luke is eldugott ide egy sárkánykarmot. Azt, amelyik megsebezte az arcán. Egy törött kardél került a szemem elé, címkéjén a következő szöveg állt: „A kard eltört, és Leroyt meggyilkolták, 1999” Aztán egy rózsaszínű sálat vettem észre, szintén felcímkézve. Felvettem és megpróbáltam elolvasni: AFRODITÉ ISTENNŐ SÁLJA Megtaláltatott a VÍZIVILÁG parkban, Denverben, Annabeth Chase és Percy Jackson által A sálra meredtem. Egészen elfeledkeztem róla. Két évvel ezelőtt Annabeth kitépte a kezemből, ezekkel a szavakkal: „Tartsd távol magadtól ezt a szerelmi varázsszert!”

[75]

Azt hittem, eldobta, erre itt találom. Megtartotta? De minek dugta el a padláson? A továbbra is néma múmiára néztem. A rávetődő árnyék hátborzongató mosolyt rajzolt a szájára. Eldobtam a kendőt, és alig bírtam megállni, hogy ne rohanjak fejvesztve a kijárat felé.

Vacsora után, azon az estén egészen komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy ronggyá verem a Vadászokat a „kapd el a zászlót” játék örve alatt. Nem volt nagy buli, mindössze tizenhárom Vadász, Bianca di Angelot is beleszámítva, és ugyanennyi táborlakó vett benne részt. Árnyék Zoé egészen maga alatt volt. Szemrehányó tekintettel pislogott Kheirónra, mintha maga sem akarná elhinni, hogy a táborvezető képes volt belerángatni őt ebbe az ostoba játékba. A többi Vadász sem bújt ki a bőréből örömében, nem viccelődtek, nem nevetgéltek, mint előző este. Összebújva, idegesen pusmogtak, és a páncéljaikat csatolgatták. Az egyiküknél még a mécses is majdnem eltörött. Azt hiszem, Zoé elmesélte nekik az álmát. A mi csapatunkat Beckendorf erősítette, és további két Héphaisztosz-kölyök, akadtak páran az Árész-bungalóból (még mindig nem szoktam meg, hogy Clarisse-nak se híre, se hamva). Hozzájuk jött még Nico Hermészéktől, és néhány Afrodité-gyerek. Különösnek tartottam, hogy Afroditéék egyáltalán játszani akartak. Általában a partvonalról figyelték az eseményeket, csacsogtak és a tükörképüket nézegették a vízben, meg ilyenek, de amikor meghallották, hogy a Vadászok ellen játszunk, kivételesen csatlakoztak.

[76]

– Majd én megmutatom nekik, hogy értéktelen-e a szerelem! – puffogott Sziléna Beauregard, ahogy becsatolta páncélja szíjait. És végül ott volt még Thália, no és én. – Én fogok támadni, tiéd a védekezés – szólalt meg Thália. – Ó! – lepődtem meg, mert ugyanezt akartam javasolni, csak ellenkező szereposztásban. – Nem gondolod, hogy a pajzsoddal meg a többivel jobb lennél hátvédnek? Thália már karjára erősítette Égiszt, és még a csapattársai is kerülték, nem akartak szembekerülni a Medúza bronz fejével. – Gondoltam, jobban menne most a támadás, emellett neked több tapasztalatod van a hátvédkedésben. Nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyolódik-e, vagy sem. Kapcsolódik ugyanis pár kellemetlen emlékem a „kapd el a zászlót” hátvéd szerepéhez. Az első évben Annabeth afféle csaliként használt, és majdnem halálra szúrtak a lándzsák, és kis híján felfalt egy pokolkutya. – Rendben, semmi probléma – lódítottam. – Szuper – fordult Thália egy Afrodité-kölyökhöz, akinek problémái akadtak a páncélcsatokkal, mivel félt, hogy letöri hosszú körmeit. Nico di Angelo széles vigyorral az arcán szaladt felém. – Percy, ez überszuper! Kék tollas sisakja a szemére csúszott, és mellvértje minimum hat számmal nagyobb volt. Azon tűnődtem, vajon én is ilyen nevetségesen festettem-e, amikor megérkeztem. Sajnos, valószínűleg igen. Nico erőlködve felemelte kardját. – Meg is kell ölnünk a másik csapat tagjait? – Hát… nem igazán. – De a Vadászok halhatatlanok, nem? – Ha csatában vesztik életüket, nem. Emellett… [77]

– Milyen klassz lenne, ha újraélednénk, ha elestünk, és folytathatnánk a csatát, és… – Nico, ez komoly dolog. Igazi kardokkal. Ezek veszélyesek. Rám bámult, egy kicsit csalódottnak tűnt, aztán rájöttem, hogy úgy beszélek, mint az anyám. Hűha! Nem jó jel. Megveregettem Nico vállát. – Hé, klassz lesz! Csak kövesd a csapatot! Kerüld el nagy ívben Zoét! Odasózunk nekik! Kheirón patája dübörgött az étkezőpavilon kövén. – Hősök! Ismeritek a szabályokat! A folyó a határvonal. A kék csapat, a táborlakóké, a nyugati erdőt kapja. Artemisz Vadászai, a vörös csapat, a keleti részt. Én leszek a bíró és a harctéri orvos. Óvakodjatok a szándékos csonkítástól! Minden varázslat megengedett! Mindenki a helyére! – Aranyos – suttogta Nico. – Milyen varázslatról beszél? Én is tudok varázsolni? Már éppen el akartam venni a kedvét egy nemleges válaszszal, amikor Thália felkiáltott: – Kék csapat! Utánam! Mindenki ordított egy nagyot, és követte. Futnom kellett, hogy beérjem őket, és megbotlottam egy eldobott páncélban. Nem úgy néztem ki, mint egy alvezér, sokkal inkább, mint egy gyakorló idióta.

A zászlónkat a Zeusz Öklén tűztük ki. Ez egy sziklarakás a nyugati erdők közepén, s ha az ember a megfelelő szögből nézi, olyan, mintha egy hatalmas ököl meredne ki a földből. Az is igaz, hogy minden más szögből nézve egy nagy rakás őzbogyóra hasonlít, de Kheirón megtiltotta, hogy kakadombnak hívjuk, [78]

különösen, hogy Zeuszról nevezték el, aki ugyebár nem a humorérzékéről híres. De a lényeg az, hogy a zászlónk számára jobb helyet nem is találhattunk volna. A legfelső szikla majdnem hét méter magas, és nem egyszerű odáig felmászni, ráadásul jól látható helyen van, ahogy azt a szabályok előírták. És az sem jelentett hátrányt, hogy az őrök nem állhatnak tíz yardon belül. Nicót állítottam őrségbe, melléadtam Beckendorfot és az Ellelop testvéreket, remélve, hogy az újonc így nem keveredik semmiféle a kalamajkába. – Bal felé bedobunk egy csalicsapatot – mondta Thália. – Sziléna, te vezeted ezt az egységet! – Értettem! – Vidd Laurelt és Jászónt, ők jó futók. Nyíljatok szét legyező alakban a Vadászok előtt, és csalogassatok el annyit közülük, amennyit tudtok. Én jobbra viszem a támadószárnyat és rajtuk ütünk. Mindenki bólogatott. Jól hangzott, és Thália olyan határozottan adta elő, hogy senki sem kételkedett a terv sikerében. Thália rám pillantott. – Óhajtod kiegészíteni valamivel, Percy? – Ja, hogyne! Ügyelnünk kell a védelemre. Négy őrünk van és két felderítőnk. Ez nem sok egy ekkora erdőben. Én majd járőrözöm. Sikítsatok, ha segítség kell. – Senki ne hagyja el a helyét! – parancsolta Thália. – Hacsak nem adódik valami kihagyhatatlan lehetőség – egészítettem ki. Thália megköszörülte a torkát. – Mondom, senki ne hagyja el a posztját… – Amíg… – Percy! – ragadta meg a karomat, és megrázott. Persze, így télvíz idején mást is megcsíphet a statikus kisülés, de amikor [79]

Thália sül ki, az bizony fáj. Talán azért, mert az apja Zeusz, a villámlás istene. Tudta, hogyan perzselje le az ember szemöldökét. – Bocs – mondta, de nem hangzott őszinte bocsánatkérésnek. – Mindenki ért mindent? Bólogattunk. Aztán kisebb csapatokra oszlottunk, végül megszólalt a kürt, és a játék kezdetét vette. Vártam, hogy történjen valami. Felmásztam Zeusz Öklére, ahonnan jó kilátás nyílt az erdőre. Nem felejtettem el, hogyan rajzottak elő az erdőből a Vadászok, amikor a mantikorra támadtak, és most is valami ilyesmire számítottam. Egyetlen, nagy rajtaütésre, ami elsöpör bennünket. De semmi sem történt. Megláttam Szilénát és a két felderítőjét. Egy tisztáson rohantak át, nyomukban öt Vadásszal, akiket mind messzebb csalogattak Tháliáéktól. Úgy tűnt, a terv tényleg működik. De kiszúrtam egy másik csapat Vadászt is, akik felajzott íjakkal jobb felé igyekeztek. Talán észrevették Tháliát. – Mi az? Mi történik? – kíváncsiskodott Nico, és megpróbált felmászni mellém. Az agyam zakatolt. Thália nem jut át soha, hiába osztotta meg a Vadászokat. De ha ennyi emberüket leköti a jobb, illetve a balszárny védelme, középen nem sokan lehetnek. Ha gyors lennék… Beckendorfra néztem. – Mit gondoltok, srácok, tudjátok tartani az erődöt? Beckendorf felröffent. – Persze! – Bevetem magam! Az Ellelop testvérek és Nico ujjongva nézték, ahogy a határvonal felé rohanok.

[80]

Csúcssebességre kapcsoltam, és a lábamnak is jólesett a futás. Átugrottam a patakon, az ellenség földjére. Már láttam is ezüst zászlójukat, és az egy szál őrt, aki nem is felém nézett. Mindkét oldalról csatazaj hallatszott a fák közül. Megcsináltam. A zászlóőr az utolsó másodpercben fordult meg, és nem más volt, mint Bianca di Angelo. Nekicsapódtam, mire ő szánkázott egyet a hóban. – Bocs! – kiáltottam, majd letéptem ezüst selyemzászlójukat a fáról, és már ott sem voltam. Mire Bianca egyáltalán segítségért kiálthatott volna, már tízyardnyira lehettem. Azt hittem, vidáman hazafutok. SUTTY! Valami megfeszült a térdem előtt – egy ezüstdrót, amelynek egyik vége egy fatörzshöz szegeződött. A drótot egy nyílvesszővel együtt lőtték ki. Mire meg tudtam volna állni, már bucskáztam is át rajta. – Percy! Mi a csudát művelsz?! – csattant balról Thália hangja. Mielőtt elért volna hozzám, a lába előtt egy nyílvessző fúródott a földbe, és sárga füst borította be az egységével együtt. Mindenki köhögött és fuldoklott. Még onnan is éreztem, ahol voltam, a kén szörnyű szagát. – Ez nem sportszerű! Szellentőlövedékről nem volt szó! – kapkodott levegő után Thália. Felkeltem és tovább futottam. Még néhány yard a folyóig, és hazai területen vagyok, miénk a játék. Újabb nyílvesszők zúgtak el a fülem mellett. Hirtelen egy Vadász termett mellettem a semmiből, és felém sújtott a kardjával. Elhárítottam az ütést, és tovább robogtam. Kiáltásokra lettem figyelmes. A folyó túloldalán Beckendorf és Nico szaladt felém. Azt hittem, engem fogadnak ilyen nagy lelkesedéssel, de aztán észrevettem, hogy valakit üldöznek. Árnyék Zoét. Olyan könnyedén cselezte ki táborlakó bajtársaimat, [81]

akár Csita, a Tarzan-filmek majma. Kezében ott volt a zászlónk. – Ne! – kiáltottam, és nagyobb sebességre kapcsoltam. Két lépésre voltam a folyótól, amikor Zoé átugrott a saját térfelükre, de úgy, hogy közben engem is feltaszított. A Vadászok rikoltoztak örömükben. Mindkét csapat lezúdult a folyópartra. Kheirón is megjelent, nem túl boldogan, hátán az Ellelop testvérekkel, akik kaphattak párat a fejükre. Ellelop Connornak két nyílvessző meredezett elő a sisakjából, mint valami rádióantennák. – Győztek a Vadászok! – jelentette be Kheirón minden lelkesedés nélkül. – Zsinórban hatvanhatodszor! – Perszeusz Jackson! – fújtatott felém a záptojásszagú Thália, és dühétől kék szikrák pattogtak még a páncéljából is. Mindenki elfordult, és hátrálni kezdett az Égisz miatt, és én magam is nehezen álltam meg, hogy ne takarjam el a szemem. – Az isten szerelmére, mi a csudát KÉPZELSZ te? Ökölbe szorult a kezem. Éppen elég rossz dolog történt velem egy nap alatt. – Megszereztem a zászlót! – ráztam meg az arca előtt. – Adódott egy lehetőség, amit kihasználtam! – Ott jártam a bázisuknál, de a zászlót nem találtam! Ha nem szúrod el, nyerünk! – Mindent magadnak akarsz! – Szóval én tehetek róla, hogy vesztettünk?! – Ezt nem állítottam. – ARGH – taszított fel Thália, és miközben alaposan megrázott az áram, még három métert repültem is a vízig. Néhány táborlakó meglepetten hápogott, a Vadászok pedig elfojtották kacajukat. – Bocs – fordult Thália vissza. – Nem akartam…

[82]

Düh égett szememben. A folyóból egy hullám csapott ki, és eláztatta Tháliát tetőtől talpig. – Igen – morogtam –, én is csak véletlenül csináltam… Thália zihált. – Elég legyen! – parancsolta Kheirón. De Thália már előrenyújtotta lándzsáját. – Kérsz még, Zokniagy? Valahogy jobban szerettem, amikor Annabeth szólított így – vagy legalábbis már hozzászoktam –, de Thália szájából semmi kedveset nem találtam benne. – Gyerünk, tobozképű! Már emeltem is Árapályt, de mielőtt még megvédhettem volna magam, Thália felkiáltott, az égből egy villám csapott a dárdájába, és égő rúddá változtatta, ami aztán a mellkasomnak vágódott. Alaposan földbe döngölt. Égett szagot éreztem, gyanítottam, nyilván a ruhám lehet. – Thália, most már tényleg elég legyen! – szólt rá Kheirón megint. Feltápászkodtam, és elhatároztam, hogy a nyakába zúdítom az egész folyót: a hullámok feltornyosultak, és több száz gallonnyi víz lebegett az égen, mint valami jeges vízfelhő. – Percy! – könyörgött Kheirón. De ekkor valamit észrevettem, ami annyira elvonta a figyelmem, hogy még a mérgemről is megfeledkeztem. A víz visszaömlött a medrébe. A meglepett Tháliát is az érdekelte inkább, vajon mit pillantottam meg. Valaki… vagy valami közelgett. Vastag, zöld ködbe bugyolálva. Ahogy közelebb ért, mindenki meglepetten tátogott. – Ez lehetetlen! – hebegte Kheirón, akinek ritkán remegett ilyen idegesen a hangja. – Soha nem hagyta még el a padlást. Soha. [83]

Az összeaszott múmia, amelyben az Orákulum tanyázott, a kör közepére csoszogott. Lábunk körül füst kígyózott, és betegeszöldre festette a havat. Egyikünk sem mert mozdulni. Aztán a hangja sziszegve megszólalt a fejemben. Valószínűleg mindenki hallotta, mert többen a fülükhöz kapták tenyerüket. Én vagyok Delfi szelleme – mondta –, a Piton-ölő, ragyogó Apollón próféciáinak kinyilvánítója! Az Orákulum előbb rám szegezte halott-merev szemét, aztán Árnyék Zoé felé fordult: Kérdezz, ki válaszokat keresel! Zoé nyelt egy nagyot. – Mit kell tennem, hogy segítsek az istennőmön? Az Orákulum kinyitotta száját, zöld füst hömpölygött ki rajta. Láttam egy hegy homályos képét, és puszta csúcsán egy lányt. Artemisz volt, vasra verve, és egy sziklához kötözve térdelt felemelt karral, mintha egy támadót akarna távol tartani. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Az Orákulum megszólalt: A leláncolt istennőhöz öt megy nyugatra, Egy elesik ott, ahol eső nem áztatja. Olimposz mérge mutatja meg az utat, Táborlakók és Vadászok összefogjanak. Lesz ki ellenáll majd a Titán átkának, Lesz, kinek nemzője lesz oka pusztulásának. Aztán a zöld füstkígyó a szemünk láttára visszakúszott a múmia szájába. Az Orákulum egy sziklára huppant, és olyan mozdulatlanságba dermedt, mint a padláson szokott, mintha a folyó mellett ülne legalább száz éve.

[84]

7. MINDENKI UTÁL, CSAK A LOVAK NEM

S

emmi esély nem volt rá, hogy az Orákulum úgy térjen viszsza a padlásra, ahogy lejött: magától. Úgyhogy engem és Grovert választottak ki, hogy visszavigyük. Sejtettem, hogy nem azért, mert én vagyok a legnépszerűbb. – Vigyázz a fejére! – figyelmeztetett Grover a padláslépcsőn felfelé menet, de későn szólt. BUMM! A múmia képét nekinyomtam a csapóajtónak. Porfelhő szállt a levegőbe. – Te jó ég! – ültettem le. – Eltörtem valamit? – Azt nem tudom megmondani – felelte Grover. Felemeltük és a háromlábú székére helyeztük. Mindketten kimerültünk, és csorgott rólunk az izzadság. Ki gondolta volna, hogy a múmiák ilyen súlyosak? Biztos voltam benne, hogy többé nem fog hozzám szólni. Megnyugodtam, amikor kijutottunk, és becsukhattam magam mögött az ajtót. – Ez nem volt semmi! – mondta Grover. Tudtam, hogy jobb kedvre akar deríteni, de magam alatt voltam. Az egész tábor utál, amiért miattam vesztettek a játékban, aztán itt volt még az Orákulum új próféciája is. Ráadásul Delfi szelleme sem vesz tudomást rólam. Az én kérdésemet meg sem hallotta, de képes volt fél mérföldet gyalogolni, hogy [85]

Zoé feltehesse kérdését. Annabeth-ről semmit, egyetlen árva szót sem mondott. – Mit tesz most Kheirón? – Ha én azt tudnám – nézett Grover vágyakozva a hóborította hegyek felé. – De szívesen lennék odakint! – Hogy megtaláld Annabeth-t? Eltartott egy darabig, amíg a szeme rám tudott fókuszálni. Aztán elpirult. – Ja, persze, azért is. – Mi a csudára gondoltál? Idegesen dobogott patáival. – Arra, amit a mantikor mondott az Ébredés Órájáról. Egyfolytában arra gondolok, hogy ha ezek az ősi lények feltámadnak, akkor lesz majd közöttük olyan is, aki jó… – A Pánra gondolsz? Önzőnek éreztem magam, mert elfeledkeztem Grover életcéljáról. A természetisten kétezer éve eltűnt. Azt rebesgették, meghalt, de a szatírok nem hitték el. Elhatározták, hogy megtalálják. Évszázadok óta hiába keresték, de Grover meg volt győződve, hogy ő lesz az, aki felleli. Csakhogy idén Kheirón, a vészhelyzetre való tekintettel, minden szatírt befogott a félvérek felkutatására, így Grovernek nem jutott ideje a Pán utáni nyomozásra. Ez bizonyára megőrjíthette. – Kihűltek a forró nyomok – sóhajtotta –, és én hagytam, pedig olyan nyugtalan vagyok, mintha elvesztettem volna valami fontosat. Odakint van, ott valahol. Érzem. Nem tudtam, mit feleljek. Szerettem volna mondani valami biztatót, de az optimizmusomat beletaposták az erdei hóba, a „kapd el a zászlót” letört reményeivel egyetemben. Mielőtt válaszolhattam volna, a lépcsőn Thália robogott fel, aki hivatalosan nem állt szóba velem.

[86]

– Mondd meg Percynek, Grover, hogy vonszolja le a valagát. – Miért? – kérdeztem. – Kérdezett valamit? – fordult Thália Grover felé. – Igen, megkérdezte, hogy miért. – Dionüszosz megbeszélést akar tartani a bungalóvezetőkkel a próféciáról. Sajnos, Percy is egy közülük – hangzott a válasz.

A megbeszélést a pihenőteremben tartották, a pingpongasztal körül. Mr. D. harapnivalót kínált körbe, sajtszószt, kekszet, és hogy legyen mivel leöblíteni, egy kis bort. Kheirón emlékeztette rá, hogy ez nem szabályszerű, és hogy többségünk kiskorú. Mr. D. sóhajtott, majd csettintett egyet, mire a bor diétás kólává változott. Ami azt illeti, abból sem ittunk többet. Az asztal egyik végén a kerekes székes Kheirón ült Mr. D.vel, a másikon Árnyék Zoé és a személyi asszisztensévé avanzsált Bianca di Angelo. Thália, Grover és én a jobb, míg a többi bungalófőnök, Beckendorf, Sziléna, Beaugard, és Ellelopék a balon. Az Árész-kölykök is küldtek volna képviselőt, ha lett volna köztük olyan, akinek nincs eltörve (véletlenül) valamelyik végtagja a Vadászok és a „barátságos” zászlórablósdi jóvoltából. Mindegyikük a kórházban lábadozott. Zoé nyitotta meg az ülést egy biztató felütéssel: – Csak lopjuk az időnket. – Sajtszósz! – kiáltott fel Grover, és a maga elé tornyozott nasihegyek és pingponglabdák tetejére öntötte. – Nincs időnk cseverészni. Az istennőnknek szüksége van ránk. Nyomban indulnunk kell. – Hová akartok menni? – tudakolta Kheirón.

[87]

– Nyugatra! – vágta rá Bianca, aki igencsak megváltozott, pedig még csak néhány napja volt a Vadászokkal. Haját ugyanolyanra fonták be, mint Zoénak, így végre láthattad az arcát is. Orra szeplős volt, sötét szeme emlékeztetett valamelyik hírességre, de nem tudtam, kire. Mintha megizmosodott volna, és a bőre is ezüstösen csillogott, mint a többi Vadásznak, mintha folyékony holdsugárral zuhanyoztak volna. – Hallották a próféciát: „A leláncolt istennőhöz öt megy nyugatra.” Kiválasztunk öt Vadászt, és útnak indulunk. – Igen – értett egyet Zoé. – Artemisz rab, meg kell találnunk, hogy kiszabadítsuk. – Valamit megint elfelejtettél – emlékeztette Thália. – „Táborlakók és Vadászok összefogjanak.” Együtt kell csinálnunk. – Nem! Mi, Vadászok, nélkületek is jól megvagymuk. – Megvagyunk – javította ki Thália. – Senki nem mondja, hogy vagymuk legalább hétszáz éve. Haladj a korral! Zoé elbizonytalanodott, de azért nekiveselkedett még egyszer: – Vogyunk. Megvogyunk nélkületek is. – Hagyjuk! – legyintett türelmetlenül Thália. – Attól tartok, szükségetek van a segítségünkre – mondta Kheirón. – Táborlakóknak és Vadászoknak össze kell fogniuk. – Valóban? – Dr. D. a diétás kólát szaglászta, mintha különleges bukéja lenne. – Egy elesik, egy elpusztul. Ez elég rosszul hangzik, nem? Mi van akkor, ha azért bukunk el, mert összefogunk? – Mr. D., a legnagyobb tisztelet hangján, engedje meg, hogy megkérdezzem: melyik oldalon áll? – sóhajtott Kheirón. Dionüszosz felemelte szemöldökét: – Bocsánat, drága Kentaurom, csak segíteni próbáltam. – Össze kell fognunk – ismételte Thália. – Nekem sem tetszik az ötlet, Zoé. De tudod, milyenek a próféciák… Vagy ellene akarsz szegülni? [88]

Zoé fintorgott, de tudtam, hogy Tháliánál a pont. – Nem késlekedhetünk. Ma vasárnap van. A következő pénteken, december huszonegyedikén beköszönt a téli napforduló. – De jó! – motyogta Mr. D. – Egy újabb unalmas Éves Tanácsülés. – Artemisznek meg kell jelennie a téli napfordulón. Ő az egyik hangadója a Kronosz és talpnyalói elleni mozgalomnak. Ha távol marad, az istenek nem döntenek sehogy. Elvesztegetünk egy újabb évet, ahelyett, hogy a háborúra készülnénk – érvelt Zoé. – Arra célzol, ifjú hölgy, hogy az istenek képtelenek közös nevezőre jutni? – kérdezte Dionüszosz. – Igen, arra, Dionüszosz uram. – Csak a tisztánlátás kedvéért kérdeztem. Amúgy igazad van. Mondd tovább! – bólintott Mr. D. – Egyetértek Zoéval – csatlakozott Kheirón. – Valóban kritikus helyzetet eredményezhet, ha Artemisz távol marad a téli tanácsüléstől. Csak egyetlen hetünk van, hogy megtaláljuk. És, ami még fontosabb: azonosítanunk kell a szörnyet, amit üldözőbe vett. Nos, el kell döntenünk, ki vegyen részt a küldetésen. – Három és kettő – mondtam. Mindenki rám meredt. Thália még arról is elfeledkezett, hogy levegőnek néz. – Öten kell lennünk – mondtam magabiztosan. – Három Vadász és két táborlakó. Ez elég igazságos. Thália és Zoé összenéztek. – Nos – adta meg magát Thália –, szerintem jól beszél. Zoé felmordult: – Jobban örülnék, ha csupa Vadászból állna a csapat. A létszám fontos, abban van az erőnk. – Ti majd az istennő nyomába eredtek – emlékeztette Kheirón. – Gyorsak vagytok. Artemisz egész biztosan egy ritka [89]

szörny szagát követve jutott nyugatra. Nektek ugyanezt kell tenni. A prófécia világos: „Olimposz mérge mutatja meg az utat.” Mit szokott az úrnőtök mondani? „Ha sok a harcosod, nem fogsz szagot.” Egy kis csapat lenne a leghatékonyabb. Zoé felkapott egy pingpongütőt, és úgy méricskélte, mintha azon töprengene, kinek a fejéhez vágja. – Évek óta űzöm úrnőm oldalán ezt a szörnyet, Olimposz mérgét, ennek ellenére a leghalványabb fogalmam sincs róla, mi is lehet. Mindenki Dionüszoszra nézett, talán azért, mert ő volt az egyetlen isteni résztvevő, és az isteneknek illik tudni ezt-azt. Éppen egy bormagazint lapozgatott, és csak akkor nézett fel, amikor már kellemetlenné vált a csend. – Ne bámuljatok így rám! Elfelejtettétek, hogy fiatal isten vagyok? Nem koslattam azok után az ősi szörnyek meg a poros Titánok után. Nekem ők csak unalmas partipletykák a bulikon. – Kheirón – kérdeztem –, magának sincs sejtése a szörnyről? Kheirón az ajkát biggyesztette. – Sok ötletem van, de egyik lehetőség rosszabb, mint a másik. De csak a sötétben tapogatózom. Itt van például Tájfun, a leírás illene rá. Ő aztán tényleg Olimposz mérge volt. Vagy Kétosz, a tengeri szörny. De ha bármelyikük felébredne, azonnal értesülnénk róla. Tengeri szörnyek, akkorák, mint egy felhőkarcoló. Apád, Poszeidón, már megkondította volna a vészharangot. Attól tartok, ez a szörny még náluk is ritkább fajhoz tartozik, és talán még veszélyesebb is. – Nagy veszéllyel néztek ti szembe – mondta Ellelop Connor (tetszett ez a ti a mi helyett). – Úgy tűnik, hogy az ötből minimum ketten fűbe harapnak. – „Egy elesik ott, ahol eső nem áztatja” – idézte Beckendorf. – A helyetekben távol maradnék a sivatagoktól. [90]

Helyeslően motyogtak a többiek is. – „Lesz ki ellenáll majd a Titán átkának.” Vajon ez mit jelenthet? – tűnődött Sziléna. Láttam, hogy Kheirón és Zoé idegesen egymásra pillantanak, de bármi is járt a fejükben, nem osztották meg velünk. – „Lesz, kinek nemzője lesz oka pusztulásának” – mondta Grover teli szájjal két sajtmártásos pingponglabda között. – Hogy eshet meg ilyesmi? Ki ölné meg saját ivadékát? Az asztal köré súlyos csend telepedett. Tháliára néztem, és azon filóztam, hogy vajon egyre gondolunk-e. Évekkel ezelőtt Kheirón próféciát kapott a Nagy Triász egyikének – Zeusz, Poszeidón, Hádész – születendő gyermekéről. Amikor ez a gyermek a tizenhatodik évébe lép, a kezébe kerül a döntés: elpusztuljanak-e az olimposziak, vagy sem. Ezért a három főisten a második világháború után fogadalmat tett, hogy több gyermekük nem lesz. De Thália és én valahogy mégis becsusszantunk, és közelgett a tizenhatodik születésnapunk. Eszembe jutott egy beszélgetés is, amit Annabeth-szel folytattam. Arra voltam kíváncsi, hogy ha annyira veszélyes vagyok, akkor az istenek, miért nem ölnek egyszerűen meg. Azt felelte: „Néhányuk meg is tenné szívesen. Csak tartanak Poszeidóntól.” Lehetséges lenne, hogy egy olimposzi a sarja ellen forduljon? Vagy egyszerűen csak hagyja meghalni? Ha volt valaha félvér, akinek emiatt komolyan kellett aggódnia, akkor az Thália és én voltunk. Komolyan bánni kezdtem, hogy nem küldtem el azt a kagylómintás nyakkendőt Poszeidónnak apák napjára. – Lesznek veszteségeink, ennyit biztosan tudunk – szögezte le Kheirón. – Isteni! – szólalt meg Dionüszosz. [91]

Mindenki rámeredt. Ártatlanul pislantott fel a bormagazinból. – A kék burgundi visszatért. Ne is foglalkozzatok velem! – Percynek igaza van, két táborlakónak kell mennie – mondta Sziléna Beauregard. – Értem – gúnyolódott Zoé. – Gondolom, szeretnél jelentkezni önkéntesnek! – Én a Vadászokkal egy lépést sem vagyok hajlandó tenni – pirult el Sziléna. – Rám hiába nézel! – Nocsak, Afrodité leánya, aki nem akarja, hogy nézzék?! Hát mit szólna ehhez az anyád? – hergelte tovább a lányt Zoé. Sziléna fel akart állni a székből, de Ellelopék visszahúzták. – Elég legyen! – csattant fel Beckendorf, aki nagydarab srác volt öblös hanggal. Ritkán szólt, de ha megtette, nem lehetett nem figyelni rá. – Kezdjük a Vadászokkal! Ki vállalja közületek a küldetést? Zoé felállt. – Én biztosan megyek, és viszem Phoebét, ő a legjobb nyomkereső. – Azt az ágyúgolyót, aki szeret másokat püfölni? – kérdezte Travis óvatosan. Zoé bólintott. – Azt, aki nyílvesszőt állított a sisakomba? – kérdezte Connor is. – Igen, miért? – csattant fel Zoé. – Ó, semmi, csak van egy pólónk a számára a tábori raktárból – Travis felmutatott egy ezüstszínű, XL-es ruhadarabot, amin a következő felirat állt: ARTEMISZ HOLDISTENNŐ ŐSZI VADÁSZTURNÉJA, 2002, alatta pedig a nemzeti parkok hosszú listája. – Gyűjtőnek való darab. Csak imádni lehet. Te akarod átadni neki?

[92]

Tudtam, hogy az Ellelop testvérek készülnek valamire, csak nem tudtam, mire. Szerencsére Zoé nem ismerte olyan jól őket, mint én. Így aztán sóhajtott, és gyanútlanul átvette a pólót. – Ahogy az előbb említettem, viszem Phoebét, és Biancát is. Bianca kővé dermedt. – Engem?! De hát én még gólya vagyok! Nem vennétek hasznomat. – Nem lesz semmi baj! Ennél jobb lehetőség nem is kell, hogy bizonyítsd rátermettségedet. Muszáj volt megsajnálnom. Emlékeztem még az első küldetésemre, amire tizenkét éves koromban indultam, és teljesen felkészületlennek éreztem magam. Persze egy picit büszke is voltam, de inkább sértődött és ijedt. Tudtam, hogy Bianca szívében is hasonló érzések dúlhatnak. – És a táborlakók közül? – nézett rám Kheirón, de nem tudtam, mit akar sugallni. – Én! – pattant fel Grover, olyan hevesen, hogy majdnem fellökte az asztalt. – Bármit megteszek, ha Artemisz istennőről van szó! – söpörte le a keksz- és pingponglabdamaradványokat a nadrágjáról. Zoé elhúzta a száját. – Szatírok kíméljenek. Még félvér sem vagy. – De táborlakó – védte meg Thália. – Ért az erdei mágiához, és érzékszervei élesek, mint a szatíroknak általában. El tudnál játszani egy nyomkövető dalt, Grover? – Hogyne! Zoé kezdett hajlani a dologra. Gőzöm sincs, mi az a nyomkövető dal, de a lányt levette a lábáról. – Nagyszerű! Ki lesz a második? – Én – állt fel Thália, és ahogy körbenézett, lerítt róla, hogy nem tűr ellenvetést.

[93]

Na jó, lehet, hogy matematikából nem vagyok egy ász, de annyira azért futotta a képességeimből, hogy megállapítsam, a létszám elérte az ötöt… És én még nem voltam a csapatban. – Hé! Várjatok! Én is menni akarok! Thália nem mondott semmit, Kheirón szomorú szemmel nézett rám. – Ó – kapcsolt Grover is. – El is felejtettem. Percynek mennie kell. Nem is akartam… inkább maradok. Percy megy helyettem. – Nem jöhet. Percy fiú. A Vadászok nem utaznak együtt fiúkkal – ellenkezett Zoé. – Ide is velem utaztatok – emlékeztettem. – Az rövid ideig tartott, és vészhelyzet volt, ráadásul az istennő parancsára tettük. Nem fogok nekivágni az országnak és a veszélyeknek egy fiú oldalán. – És mi van Groverrel? – Ő nem számít. Ő szatír. Voltaképpen nem fiú. – Kikérem magamnak! – sértődött meg Grover. – Mennem kell. Részt kell vennem ebben a kutatásban. – Miért? Csak nem a barátnőd, Annabeth miatt vala? – kérdezte Zoé. Elpirultam. Utáltam, hogy mindenki engem bámul. – Nem! Vagyis részben. Mennem kell, és kész, érzem! Senki nem állt a pártomra. Mr. D. még mindig a bormagazint lapozgatta unottan. Sziléna, az Ellelop testvérek és Beckendorf az asztalt bámulták. Bianca sajnálkozó pillantást vetett rám. – Nem! – közölte egyszerűen Zoé. – Ehhez ragaszkodom. Ha muszáj, elviszek magammal egy szatírt, de egy hímnemű hőst semmiképpen. Kheirón felsóhajtott.

[94]

– Artemisz felkutatásáról van szó. A Vadászok megválaszthatják társaikat. Azt hittem, rosszul hallok. Visszaroskadtam a székbe, tudtam, hogy Grover és még páran együtt érzően bámulnak, de nem mertem rájuk pillantani. Csak ültem ott, amíg Kheirón berekesztette a megbeszélést. – Akkor összefoglalom, mire jutottunk: Thália és Grover fogja kísérni Zoét, Phoebét és Biancát. Hajnalhasadtával indultok. És reméljük, hogy az istenek áldása, beleszámítva a jelenlévőét is – pillantott Mr. D.-re –, kíséri utatok.

Aznap este nem jelentem meg vacsoránál. Hiba volt, mert így Grover és Kheirón keresett fel engem. – Percy, nagyon sajnálom! – mondta a priccsemen ülve Grover. – Nem tudtam, hogy ők… hogy te… Tényleg! Szipogni kezdett, és tudtam, ha nem vigasztalom meg, mekegve sírni kezd, vagy megeszi a matracomat. Ha rosszkedvű volt, kényszeresen rágcsált különféle tárgyakat. – Minden rendben – hazudtam. – Tényleg. Semmi baj. Grover alsó ajka megremegett. – Eszembe sem jutott… Annyira csak arra koncentráltam, hogy Artemiszen segítsek. De ígérem, hogy Annabeth-t is keresni fogom. Ha meg lehet találni, én megtalálom. Bólintottam, és igyekeztem tudomást sem venni a szívemben sajgó jókora sebről. – Grover – szólalt meg Kheirón –, válthatnék néhány szót Percyvel? – Igen – szipogta. Kheirón várakozott.

[95]

– Úgy érti, négyszemközt? Ja, persze! – nézett rám szomorúan. – Látod? Senkinek sincs szüksége egy bakkecskére. Kibotorkált az ajtón, miközben orrát a ruhaujjába fújta. Kheirón felsóhajtott, és letérdelt lólábain. – Nem mondhatom, hogy értem a próféciákat. – Talán azért, mert nincs is értelmük – feleltem. Kheirón a szoba sarkában bugyogó sós vizű forrást nézte. – A magam részéről nem Tháliát választottam volna elsőként erre a küldetésre. Túl indulatos. Meggondolatlanul cselekszik, és túlságosan magabiztos. – Inkább engem választott volna? – Isten őrizz! Te és Thália nagyon is hasonlítotok egymásra! – Köszönöm szépen. Kheirón mosolygott. – Annyi a különbség köztetek, hogy te nem bízol annyira magadban. Ez előny is, de hátrány is, de egy dolgot mondhatok: ketten együtt vagytok a legveszélyesebbek. – Képesek vagyunk megoldani a problémákat. – Ahogy ma este a pataknál? Nem válaszoltam. Ezzel megfogott. – Talán az lenne a legjobb, ha hazamennél anyádhoz a szünidőre – tűnődött. – Ha szükségünk lesz rád, értesítünk. – Igen, lehet. Kivettem Árapályt a zsebemből, és az éjjeliszekrényre tettem. Úgy tűnt, másra nem nagyon fogom használni, mint karácsonyi üdvözlőlapok írására. Amikor meglátta a tollat, Kheirón vágott egy grimaszt. – Nem csoda, ha Zoé nem akart téged a csapatba ezzel a fegyverrel.

[96]

Nem tudtam, mire céloz, aztán beugrott, mit is mondott régen, amikor megkaptam tőle a varázskardot: „Hosszú és tragikus története van, amit nem kéne bolygatni.” Szerettem volna kifaggatni, hogy mit nem kéne bolygatni, de a nyeregtáskájából egy aranydrachmát vett elő, és felém dobta. – Hívd fel a mamád, Percy, szólj neki, hogy reggel hazamész. Ja, és még valami… Majdnem én magam is jelentkeztem erre a küldetésre. Ha elmegyek, lehet, hogy nem térek vissza. „Lesz, kinek nemzője lesz oka pusztulásának.” Igen… Nem kellett kérdeznem, kivételesen most tudtam, mire céloz. Kheirón apja Kronosz volt, a gonosz Titánisten maga. A prófécia eme sora mindjárt több értelmet nyert volna, ha Kheirón is útnak indul. Hiszen Kronosz senkivel sem törődött, még a gyerekeivel sem. – Kheirón, ugye maga tudja, mi az a „Titán átka” nem igaz? Az arca elkomorult. A szívére tette kezét, és úgy tett, mintha kirántana valamit a mellkasából – ősi gesztus a gonosz távoltartására. – Reménykedjünk benne, hogy a prófécia másról beszélt, mint amire én gondolok. Most pedig, jó éjt, Percy! Biztos vagyok benne, hogy a te időd is eljön. Nem kell siettetni. Úgy mondta ezt a „te időd is eljön”-t, mintha azt mondaná, „a te véged is eljön” Reméltem, hogy nem így gondolja, de olyan fura fény csillant a szemében, hogy nem mertem rákérdezni.

Állok a sós vizes kút előtt, kapargatom Kheirón érméjét, és azon tűnődöm, mit mondhatnék anyámnak. Arra egyáltalán nem vágyom, hogy még egy felnőtt rágja a májam a dumával, [97]

hogy úgy cselekszem a leghelyesebben, ha nem csinálok semmit, de az anyám azért megérdemel némi felvilágosítást. Végül vettem egy nagy levegőt, és eldobtam az érmét: – Ó, istennő, fogadd felajánlásom! A köd megremegett. A fürdőből jövő fény elég volt arra, hogy halvány szivárvány képződjön. – Mutasd nekem Sally Jacksont, a manhattani Upper East Side-on! Ám a ködben megjelenő képre egyáltalán nem számítottam. Anyám a konyhában ült egy… pasassal. Hisztérikusan nevettek valamin. Az asztalon egy vastag szövegkönyv hevert. A férfi a harmincas éveit taposhatta, félhosszú, mákos haja volt. Fekete pólójára barna dzsekit vett. Úgy nézett ki, mint egy színész: játszhatott volna egy beépült zsarut valamelyik tévésorozatban. Túlságosan ledöbbentem ahhoz, hogy megmukkanjak, és szerencsére anyám és a fickó sem vették észre az írisz-telefont. – Sally, te kis zendülő – mondta a férfi. – Kérsz még bort? – Nem, nekem már nem szabad többet, de te igyál nyugodtan. – Előbb a mosdót látogatnám meg, ha lehet. – A folyosón megtalálod. A csepűrágó vigyorgott, felállt, és ment. – Anya! – szólítottam meg. Annyira megijedt, hogy majdnem leverte a szövegkönyvet. Eltartott egy darabig, amíg képes lett rám koncentrálni. – Percy! Drágám! Minden rendben? – Mi a frászt csinálsz?! – kérdeztem felháborodva. – Házi feladatot – mondta, aztán leolvasta az arcomról, mi bánt. – Ó, drágám, ez csak Paul, akarom mondani, Mr. Elfooyt. – Mr. Felfújt? – Elfooyt. Mindjárt visszajön, Percy. Mi a baj?

[98]

Mindig megérezte, ha baj van. Beszéltem neki Annabethről, meg a másik dologról is, de főleg Annabeth-en búsongtam. Anyám szeme megtelt könnyel, csak miattam nem fakadt sírva. – Ó, Percy… – Hát igen… Azt mondják, semmit sem tehetek. Azt hiszem, hazamegyek. Megpörgette ujja körül a ceruzát. – Percy, amennyire szeretném, hogy haza gyere, annyira szeretném, hogy biztonságban légy – sóhajtott, mintha haragudna magára. – Mindig azt kell tenned, amit helyesnek vélsz. Rábámultam. – Ezt meg hogy érted? – Legbelül, a szíved mélyén úgy érzed, Annabeth a segítségedre szorul? Úgy érzed, az lenne a helyes lépés, ha elindulnál a keresésére? Mert egyvalamit tudok, Percy, a szíved a helyén van, tudja, mit kell tenned. Hallgass rá! – Te azt… te azt mondod nekem, hogy menjek? Anyám aranyosan csücsörített. – Csak azt mondom, elég idős vagy már, hogy a saját fejed után menj. Én csak annyit mondok, hogy támogatlak mindenben, még akkor is, ha veszélyes, amit tenni akarsz. Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok… – Anya… Hallottam, ahogy lehúzzák a klotyónkat. – Nincs több időm, Percy. Bárhogy is döntesz, szeretlek. És tudom, hogy azt fogod tenni, ami legjobb Annabeth-nek. – Honnan tudod? – Mert ő is azt tenné fordított helyzetben. És ezzel anyám keze elsöpörte a ködöt, mire a kapcsolat megszakadt. Otthagyott. Az utolsó kép, amit láttam: új barátja, Mr. Felfújt teli szájjal rávigyorog.

[99]

Nem emlékszem, hogy sikerült elaludnom, de az álomra annál inkább. Mintha megint egy kietlen barlangban lettem volna, a plafon alacsonyan és súlyosan lógott fölöttem. Annabeth térdre roskadva tartotta a sötét tömeget, mint egy sziklaoszlop. Már ahhoz is fáradt volt, hogy segítségért kiabáljon. Lába remegett. Láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban elfogyhat az ereje, és a mennyezet maga alá temeti. – Hogy van a mi kis halandó vendégünk? – kérdezte egy férfihang, amely nem Kronoszé volt, mert a Titánistené érces és recsegős, mint amikor tőrt éleznek egy sziklán. Sokszor hallottam, amikor álmaimban gúnyolódott velem. Ez a hang mélyebb volt és rezgőbb, mint egy basszusgitáré. Éreztem, ahogy a talaj is megremeg tőle. Luke emelkedett fel a sötétből, és Annabeth-hez szaladt. – Fogy az ereje. Sietnünk kell! – mondta a láthatatlannak. Micsoda képmutató. Úgy tesz, mintha érdekelné, mi lesz Annabeth-szel! A mély hangú felnevetett. Az illető valahol az álmom szélén körbefolyó árnyékban tartózkodhatott. Aztán egy húsos kéz a fénybe lökött valakit. Artemiszt. Az istennő keze-lába mennyei bronzzal összeláncolva. Elakadt a lélegzetem. Ezüstös ruhája cafatokban, mocskosan lógott rajta. Arcán és karján több vágás látszott: életnedv, ichor csurgott belőle, az istenek vére. – Hallottad a fiút! – mondta az árnyékban az alak. – Dönts! Artemisz dühösen pillantott fel. Nem értettem, miért nem parancsolta meg a láncoknak, hogy pattanjanak szét, vagy tűnjenek el. Úgy állt ott, mintha nem lenne hozzá ereje. Talán ma-

[100]

guk a láncok bénították meg, de az is lehet, hogy a gonosz hely valamely sötét varázslata.

Az istennő észrevette Annabeth-t, előbb szánalmat tükrözött az arca, majd felháborodást. – Hogyan kínozhattok meg egy szüzet?! – Hamarosan meghal – közölte Luke. – Te megmenthetnéd. Annabeth elhaló hangon tiltakozni próbált. Úgy éreztem, vasmarok szorítja össze a szívem. Rohantam volna hozzá, de mozdulni sem tudtam. – Szabadítsátok ki a kezem! – kérte az istennő. Luke felemelte kardját, az Intrikust, és egyetlen, jól irányzott csapással szétvágta az istennő bilincsét. Artemisz Annabeth-hez rohant, és terhét átvette tőle saját vállára. Annabeth a földre zuhant, minden ízében reszketett. Artemisz megtántorodott a fekete szikla súlya alatt. Az árnyékban álló lény ismét felnevetett. – Olyan kiszámítható vagy, mint amennyire könnyű legyőzni téged, Artemisz. – Megleptél – nyögte az istennő a teher alatt. – De ez nem fog ismét megtörténni. – Tényleg nem – hangzott a válasz –, mert már félreállítottunk az útból örökre! Tudtam, hogy nem fogod megtagadni a segítséged egy fiatal szűztől. – Mert én veled ellentétben tudom, mi az a könyörület! Disznó! – Ebben egyetértünk – hangzott a felelet. – Luke, akár meg is ölheted a kisasszonyt. – Ne! – kiáltott fel Artemisz. Luke megtorpant. [101]

– Talán… talán hasznát vehetjük még. Csalinak jó lenne. – Á! Tényleg így gondolod? – Igen, Generálisom! El fognak jönni érte, ebben biztos vagyok. A férfi fontolóra vette. – Majd a dracaenae vigyáz rá. Talán nem hal bele a sérüléseibe, és a téli napfordulóig életben tarthatod. Aztán, ha áldozatunkkal elérjük, amit akarunk, nincs értelme tovább életben tartani. Minden halandó élete értelmetlenné válik. Luke felemelte Annabeth mozdulatlan testét, és elvitte az istennő közeléből. – Nem fogod megtalálni a szörnyet, amit keresel. A tervetek pedig dugába dől – fenyegetőzött Artemisz. – Mily keveset tudsz te, ifjú istennőm – mondta az árnyékban álló alak. – Ebben a pillanatban indul keresésedre drágalátos felmentő sereged. Ők is a kezemre játszanak. És most, ha megbocsátasz, még nagyon hosszú út áll előttünk. Üdvözölnöm kell a Vadászaidat, és gondoskodnom arról, hogy a küldetésük, hogy is mondjam… teli legyen kihívásokkal. A férfi sötétben visszhangzó, harsány nevetésébe a föld is beleremegett, már-már attól kellett tartani, hogy a plafon tényleg leszakad.

Felriadtam. Biztos voltam benne, hogy zajt hallottam, méghozzá hangosat. Körbenéztem. Odakint sötétség. A sós forrás még mindig gurgulázott. Az erdőből bagolyhuhogás hallatszott, távolabbról pedig a partnak csapódó hullámok döreje. A holdfény az éjjeliszekrényemre esett, Annabeth New York Yankees sapkájára. Bámultam pár másodpercig, aztán… BANG! BANG! [102]

Valaki, vagy valami verte az ajtómat. Megragadtam Árapályt, és kiszálltam az ágyból. – Ki az? – kiáltottam. DUNG! DUNG! Az ajtóig araszoltam. Levettem a kupakot a kardról, és kivágtam az ajtót, hogy szembe találjam magam egy fekete pegazussal. Whááá! Főnök! – hallottam szavait a fejemben, ahogy nagy patadobogással toporgott: Nem akarok lókolbász lenni! Szárnyával rémülten verdesett, és akkora szelet kavart, hogy egylépésnyit hátralökött. – Fekete Péter! – sóhajtottam fel megnyugodva, de egy kicsit morcosan. – Az éjszaka közepén? Fekete Péter fújt egyet: Ugyan, hol van már az éjszaka, főnök. Hajnali öt óra. Ilyenkor már bűn aludni. – Hányszor mondtam már, hogy ne hívj főnöknek. Bármit is mondasz, főnök, nekem te vagy az első és az egyetlen. Kidörgöltem az álmot a szememből. Közben ügyeltem, hogy a pegazus ne olvashasson a fejemben. Ez a baj azzal, ha Poszeidón fia vagy: mivel a lovakat apám a tenger habjaiból teremtette, értem a legtöbb paripa nyelvét, de sajnos ők is értenek engem. Néha, mint Fekete Péter is tette, szinte örökbe fogadnak. Tudjátok, Fekete Péter Luke hajójának foglya volt a múlt nyáron. Okoztunk ott némi kavarodást, s eközben ő megszökhetett. Higgyétek el, nem sok közöm volt hozzá, de Fekete Péter a fejébe vette, hogy nekem köszönheti a szabadulását. – Fekete Péter, tudtommal, az istállóban lenne a helyed – mondtam. Nekem? Istállóban? Láttad már Kheirónt istállóban aludni?! [103]

– Őőő… még nem. Na, látod! Van egy újabb tengeri barátunk, akinek szüksége lenne a segítségedre. – Már megint? Igen. Említettem egy tengeri csikónak, hogy barátok vagyunk.

Felnyögtem. Valahányszor a tengerparton járok, tengeri csikók rohannak meg, hogy orvosoljam a bajaikat. És a tengeri csikók nagyon problémás lények. Meg a partra vetődött bálnák, hálóba gabalyodott delfinek, berepedt körmű hableányok… és csak nyaggatnak, hogy bukjak le és segítsek. – Rendben, megyek. Király vagy, főnök. – Ne hívj főnöknek! Fekete Péter lágyan felnyerített. Azt hiszem, ez kacagás volt. Kényelmes ágyamra néztem. Aztán a felette lógó bronzpajzsomra, amely még mindig horpadt és használhatatlan volt. Az éjjeliszekrényemen Annabeth sapkája. Hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe gyűrtem. Azt hiszem, az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy sokáig, nagyon sokáig nem látom viszont a szobámat.

[104]

8. VESZÉLYES ÍGÉRETET TESZEK

F

ekete Péter meglovagoltatott a parton. És be kell valljam, klassz volt. Egy repülő lovon nyargalni, a hullámok fölött száz mérföldes sebességgel, miközben a tengeri szél fújja hajad és arcodba csap a tengervíz – hej, ez veri még a vízisít is! Itt. Fekete Péter lassított, és megfordult. Egyenesen lefelé. – Kösz – ugrottam le a hátáról, egyenesen a jeges vízbe. Egészen hozzászoktam már az efféle mutatványokhoz az elmúlt néhány évben. Úgy mozgok a víz alatt, ahogy kedvem tartja. Elég csak kiadnom a parancsot a víz alatti áramlásoknak, merre sodorjanak. Lélegezni is tudok a víz alatt, és a ruhám csak akkor lesz nedves, ha én is úgy akarom. Kilőttem magam a mélységes mély sötétjébe. Hét méter, tíz méter, negyven… A nyomás meg sem kottyant. Soha nem jutott még eszembe kipróbálni, meddig feszegethetem a határaimat, mi az a nyomás, amit még elbírok. Egy átlagember kétszáz méter mélyen úgy horpadna össze, mint egy alumíniumkanna. Vakon illene tapogatóznom ebben az éjsötétben, ám én látom az élőlények hőkisugárzását és az áramlatok hidegét. Nehéz leírni. Nem olyan, mint a rendes látás. De el tudom mondani, mi hol van. A tengerfenékhez közeledve meg is pillantok három csikóhalat. A halfarkú csikók egy felborult hajónál köröztek. Gyönyörű állatok, öröm a szemnek rájuk nézni, halfarkuk szivárvá[105]

nyosan csillog és foszforeszkál. Sörényük fehér, és ugyanúgy galoppoznak a vízben, mint ideges lovak vihar idején. Valami miatt nagyon feszültek voltak. Közelebb úszva észrevettem, mi a gubanc. Egy sötét alak – valamilyen állat – félig beszorult a hajó alá, félig meg belegabalyodott egy fenékig merülő halászhálóba, olyanba, amilyennel az egész élővilágot egyszerre csörlőzik ki. Gyűlöltem ezt a fajta halászatot. Delfinek estek áldozatul, és olykor mitológiai állatok is. Előfordul, hogy ha a fenékháló beakad, a lusta halász egyszerűen elvágja a kötelét, és hagyja a hálóban pusztulni az állatokat. Ez a lény valahol a Long Island-i szorosnál portyázhatott, amikor beakadt ennek az elsüllyedt hajónak a hálójába. Megpróbált kiszabadulni, de csak rontott a helyzetén, mert vergődés közben elmozdította a hajót. Most az elsüllyedt bárka egy kövön billegett, s az a veszély fenyegetett, hogy bármikor maga alá temetheti a hálóba gabalyodott állatot. A tengeri csikók, ezek a szépséges sellőlovak pedig kétségbeesetten köröztek körülötte, segíteni akartak, de nem tudták, hogyan. Az egyik megpróbálta elrágni a hálót, de a fogai gyengének bizonyultak a vastag kötélhez. A sellőlovak izmosak, de persze nincs kezük, és (ezt csak nagyon halkan súgom) nem valami okosak. Mentsd meg őt, uram! – kérte az egyik, amikor észevett, és hamarosan a többiek is csatlakoztak a könyörgéshez. Közelebb úsztam, hogy megnézzem, mivel van dolgom. Először azt hittem, ez is valami fiatal sellőló, amilyent már sokat megmentettem életem során. De aztán a felharsanó különös hang nem kifejezetten tengerbe illő volt. – Múúúúúúú! A lény mellé érve konstatáltam, hogy egy tehénnel akadt dolgom. Nem mondom, hallottam már vízi tehénről meg ilyenekről, de ez tényleg egy tehén volt, csak kígyófarokban végződött. [106]

A pofája egy borjúé volt: fekete szőr borította, nagy, bánatos szemeket meresztett rám, s fehér orrával szimatolt. A hátsó fele feketés-barnás kígyófarokból állt, és végig uszonyok sorjáztak rajta, mint egy óriás angolnának. – Helló, kicsi, te meg honnan bukkantál elő? – kérdeztem. A lény szomorúan rám meredt, és elbőgte magát: – Múúúúú! Hiába, nem értettem a gondolatait, csak lóul tudtam. Nem tudjuk, mi lehet ez, uram – mondta az egyik tengeri csikó. – Az utóbbi időben sok furcsa lény ébredezik. – Igen – bólintottam. – Hallottam róla. Levettem Árapályról a kupakot, mire a kard megnőtt, és bronzpengéje derengeni kezdett a sötétben. A bocikígyó összevissza kapálózva próbált kitörni a hálóból, szeme megtelt rémülettel. – Nyugi! Nem akarlak bántani, csak hadd vágjam el a hálót! De a tehénkígyó csak tovább pörgött, és még jobban bebábozódott a kötelekbe. A hajó megbillent, felkavarta a tengerfenék sarát, és azzal fenyegetett, hogy a tehénkére borul. A tengeri csikók nyeríteni kezdtek izgalmukban, veszettül rúgkapáltak, de ezzel nem sokat segítettek. – Rendben, rendben! – raktam el a kardom, és olyan nyugodtan gügyörésztem, ahogy csak tudtam, hogy a tengeri lovak a tehénnel együtt lecsillapodjanak. Nem tudom, lehet-e víz alatt pánikrohamot kapni, de eszem ágában se volt megtapasztalni. – Nyugi. Nincs kard. Látod? Nincs kard. Csak kellemes gondolatok. Tengeri fű. Mama-tehenek. Vegetarianizmus. Kétlem, hogy értette a szavaimat, de legalább a hanghordozásom elérte a kívánt hatást. A sellőlovak sem köröztek már olyan kergén körülöttem. Szabadítsd ki, uram! – rimánkodtak. [107]

– Rendben, azon vagyok, csak gondolkoznom kell, hogyan. Hogyan szabadítsam ki a tengeri tehenet (ránézésre nőneműnek tűnt), ha nem használhatok pengét. Úgy látszott, a kis jószág nem most találkozik először karddal, és tudja, milyen veszélyes. – Rendben! Szükségem van a segítségetekre! Arra nyomjátok, amerre mutatom! – adtam ki a parancsot, és nekiálltunk, hogy eltoljuk a hajót. Nem volt könnyű, de három lóerővel sikerült. Legalább már attól nem kellett félni, hogy a tehénre esik. Most következett a babramunka. A hálóhoz mentem, és elkezdtem csomóról csomóra kibogozni, kiszedni az ólomnehezékeket és a horgokat, meglazítani a hurkokat. Egy örökkévalóságig tartott: rosszabb volt, mint amikor a videojátékom összegabalyodott zsinórját kellett szétszednem. Egész idő alatt duruzsoltam a kígyótehénnek, amire ő bőgve és múzva felelt. – Nyugi, Riska – ne kérdezzétek, miért kezdtem el így hívni. Olyan jó kis tehénnévnek tűnt. – Jó tehén, szép tehén. Végre a háló szétnyílt, és a tengeri tehén egy boldog szaltóval kihussant belőle. Köszönjük, uram! – nyihogták lelkesen a tengeri csikók. – Múúúúú – dörgölte a tehénkígyó az orrát az enyémhez, és csak bámult rám azzal a nagy szemével. – Oké! Kedves bocika vagy. Nos… vigyázz magadra! Erről eszembe jutott, hogy talán túl sokat időztem odalent. Vissza kell érnem, mielőtt Árgus vagy a hárpiák felfedezik távollétemet. A felszínre úsztam, ahol Fekete Péter már várt. A nyakába kapaszkodtam, felemelt a levegőbe, és irány a part! Sikerült, főnök? – Igen. Egy bébi… bébiakármit kellett kiszabadítani. Egy örökkévalóságig tartott. Majdnem bepánikoltam.

[108]

A jótettek mindig veszélyesek, főnök. Az én bőrömet is megmentetted, nem emlékszel? Annabeth jutott eszembe, amint élettelenül lóg Luke karjában. Megmentek egy szörnygyereket, de a barátomat nem tudom. Amíg Fekete Péter a bungalóm felé szállt, lepillantottam az étkezőpavilonra. Az egyik görög oszlop mögül egy alak leselkedett, mintha valaki elől bujkálna. Nico volt az. Alig hajnalodott, a reggeli ideje még messze. Mi a csudát keres ott? Tétováztam. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Nico újra elmagyarázza a Mitomágia alapszabályait, de valami nem stimmelt, láttam abból, ahogy lapul. – Fekete Péter! Tegyél le ott! Az oszlop mögött. Hálás köszönet.

Majdnem elszúrtam. Nico mögé lopakodtam. Nem láthatott. Egy oszlop mögött lapult a saroknál, s minden idegszálával az étkezőtermet leste. Ötméternyire jártam tőle, és már majdnem rákiáltottam, hogy „mi a csudát művelsz itt” amikor eszembe jutott, hogy talán Grover kedvenc foglalatosságát űzi: a Vadászok után kémkedik. Hangok hallatszottak. Az egyik asztalnál két lány beszélgetett ezen az istentelen órán (bocsánatot kérek a Hajnal istennőjétől…). Kivettem Annabeth sapkáját a zsebemből, és a fejembe csaptam. Nem éreztem semmi változást, de amikor felemeltem a kezem, nem láttam magam előtt.

[109]

Nico mögé settenkedtem, és megkerültem. A sötétben nem láttam valami jól, de a hangokból rájöttem, hogy Zoé és Bianca ül az ebédlőben. Úgy tűnt, vitatkoznak. – Nem lehet orvosolni! Gyorsan semmiféleképpen! – mondta Zoé. – Hogy történhetett? – kérdezte Bianca. – Egy hülye vicc miatt! – hördült fel Zoé. – Az Ellelop fiúk a Hermész-kabinból! A kentaurvér éget, mint a sav. Ezt mindenki tudja. Ők meg befújták vele azt az „Artemisz Őszi Vadászturnéja” feliratú pólót. – Ez szörnyű! – Túl fogja élni, de hetekig ágyban kell maradnia a rémes hólyagok miatt. Így nem jöhet velünk. Csak én… és te maradtunk. – De mi lesz a próféciával? – kérdezte Bianca. – Ha Phoebe nem jöhet, csak négyen leszünk. Valaki mást kell helyette választanunk. – Nincs rá idő. A hajnal első sugarával útra kell kelnünk. Vagyis most rögtön. Különben is, a prófécia megjövendölte, hogy egy embert veszítünk. – Az eső nélküli földön. Azaz biztosan nem itt. – Lehet – hagyta rá Zoé, aki hallhatóan nem volt meggyőződve erről. – A tábornak varázshatárai vannak. Olyan időjárást engednek be, amilyet csak akarnak. Szóval, elvileg, lehetne ez is az eső nélküli föld. – De… – Bianca, hallgass ide – kezdte Zoé feszülten –, nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, jobban tesszük, ha nem viszünk mást magunkkal. Veszélyes lehet. Talán még Phoebénél is csúnyábban végzi. Azt meg nem akarom, hogy Kheirón egy táborlakót válasszon ötödiknek. És… nem akarom kockára tenni még egy Vadász életét. [110]

Bianca hallgatott. – El kellene mondanod Tháliának az álmod végét is. – Nem. Mi haszna lenne? – De ha a sejtésed helyes a Generális személyét illetően… – A szavadat adtad, hogy nem beszélsz róla – mondta Zoé. Hangja aggodalmasan csengett. – Hamarosan kiderül. Most pedig gyere, hasad a hajnal. Nico eliszkolt a közeledő lányok elől: gyorsabb volt nálam. Engem a lépcsőn lerobogó Zoé kis híján elsodort. Lefékezett, szemét összehúzta és az íját kereste, de Bianca közbeszólt: – A Nagy Ház fényeit bekapcsolták! Siessünk! Maga mögött hagyva a pavilont, Zoé követte őt.

Tudtam, mit forgat a fejében Nico. Vett egy nagy levegőt, és már majdnem testvére nyomába eredt, amikor mellé értem, levettem a sapkám, és így szóltam: – Várj! Majdnem elcsúszott a síkos lépcsőn, ahogy megpördült. – Te meg honnan bukkantál elő? – Egész idő alatt itt voltam. Csak láthatatlanul. Ízlelgette egy darabig a „láthatatlanul” szót: – Hú! Az sirály! – Honnan tudtad, hogy Zoé és a testvéred itt van? Nico elpirult. – Hallottam, ahogy elmennek a Hermész-kabin mellett. Nem alszom valami jól a táborban. Szóval lépteket hallottam, aztán suttogást. És úgymond követtem őket. – És most követni akarod őket a küldetésre is, nem igaz? – Ezt honnan tudod?

[111]

– Mert ha a testvéremről lenne szó, én is ezt akarnám. De nem lehet. – Mert túl fiatal vagyok? – kérdezte dacosan. – Mert nem fogják engedni. Elkapnak, és visszatoloncolnak ide. És… igen, voltaképpen azért, mert túl fiatal vagy. Emlékszel a mantikorra? Ahová ők mennek, sok-sok olyan lesz, és még veszélyesebb szörnyek is. Még hősök is elbuknak majd. Válla megroggyant, és egyik lábáról a másikra állt. – Talán igazad van. De te elmehetnél helyettem. – Miket hordasz össze? – Láthatatlanná válhatnál, és kisurranhatnál. – A Vadászok nem rajonganak a fiúkért – emlékeztettem. – Mi lesz, ha megtudják… – Nem tudják meg, mert láthatatlanul követed őket. Tartsd a szemed a testvéremen! Kérlek! – Nico… – Amúgy is el akartál menni, nem igaz? Tagadni akartam, de amikor a szemembe nézett, nem tudtam neki hazudni. – Igaz. Muszáj megtalálnom Annabeth-t, és segítenem kell rajta, még ha nem is akarják. – Nem foglak beárulni, de akkor ígérd meg, hogy vigyázol Biancára! – Én… nem is tudom. Nem könnyű egy ilyen veszélyes út előtt fogadkozni. Különben is, vigyázni fog rá Zoé, Grover, Thália… – Ígérd meg! – makacskodott. – Megteszem, ami tőlem telik – mondtam végül. – Ennyit ígérhetek. – Akkor eredj! Sok szerencsét!

[112]

Őrültség. Be sem pakoltam, nem volt nálam más, csak a kard, a sapka, és a ruha, amit viseltem. Manhattanbe kellene indulnom reggel. – Mondd meg Kheirónnak, hogy… – Majd kitalálok valamit – vigyorodott el a fiú. – Ebben jó vagyok. Menj! Felvettem Annabeth sapkáját, és nekilódultam. A Félvérhegy tetejéről még vethettem egy pillantást a földúton távolodó tábori furgonra. A küldetés résztvevőit szállította be a városba Árgus. Onnan már egyedül mennek tovább. A bűntudat mellé egy másik érzés is társult: hogy hülyeséget csinálok. Hogyan kövessem őket? Talán futva? Aztán szárnycsapásokat hallottam, hatalmas szárnyakét, és Fekete Péter szállt le mellettem. Közömbösen lelegelte azt a pár szál füvet, ami kikandikált a jég alól. Ha nem tévedek, főnök, sürgősen szükséged lenne egy paripára. Érdekelne a dolog? Hálától elszoruló torokkal csak ennyit tudtam kinyögni: – Hát ja. Repülj!

[113]

9. KITANULOM A ZOMBITERMESZTÉST

H

a az ember fényes nappal egy pegazus hátán nyargalászik, nem árt, ha ügyel arra, hogy ne okozzon komoly közlekedési balesetet, mondjuk itt, a Long Island-i autópályán. Így hát vigyáznom kellett, hogy Fekete Péter ne ereszkedjen a felhők alá, amelyek szerencsére a télnek köszönhetően egészen alacsonyan szálltak. Repültünk, s közben igyekeztünk szemmel tartani a Félvértábor fehér furgonját. Ha a földön hideg van, képzelhetitek, milyen az idő odafent. Ráadásul még a jeges eső is csípte a bőröm. Bántam már, hogy nem kértem abból a narancssárga thermo alsóneműből, amit a tábori raktárban osztogattak, de Phoebe kentaurvéres kalandja után kétségessé vált, hogy valaha is hajlandó leszek felvenni onnan származó ruhadarabot. Kétszer vesztettem szem elől őket, de a megérzésem, miszerint Manhattanbe tartanak, helyesnek bizonyult, így nem volt nehéz újra megtalálnom a furgont. A szünidő meg más efféle dolgok miatt elég rossz volt a közlekedés. Javában benne jártunk a délelőttben, mire a kocsi befutott Manhattanbe. Letettem Fekete Pétert a Chrysler Building tetején, és onnan néztem a fehér furgont. Azt hittem a buszpályaudvarra megy, de nem állt meg ott. – Hova viszi őket Árgus? – tűnődtem. [114]

Nem Árgus a sofőr, főnök, hanem az a lány. – Melyik lány? A Vadász-lány, azzal az ezüst koronácskával a hajában. – Zoé? Úgy bizony. Hé, oda nézz, egy fánkbolt! Nem poroszkálunk át a fánkdrive-on? Megpróbáltam elmagyarázni Fekete Péternek, hogy ha átkocognék a fánkdrive-on egy pegazussal, az odabent fánkot zabáló zsaruk egytől egyig szívszélhűdést kapnának. Eközben a furgon a Lincoln-alagút felé araszolt. Eddig eszembe sem jutott, hogy Zoé tud vezetni. Úgy értem, talán még nincs is tizenhat. Aztán eszembe jutott, hogy halhatatlan. Vajon New York-i jogsija is van? És ha igen, milyen születési évet írtak bele? – Gyerünk, utánuk! Már éppen le akartunk ugratni a Crysler Building tetejéről, amikor Fekete Péter rémülten felnyerített, és majdnem ledobott a hátáról. Valami a lábamra csavarodott, mint egy kígyó. A kardom után kaptam, de akkor észrevettem, hogy szó sincs semmiféle kígyóról. Kacsok, szőlőkacsok bújtak elő a háztető repedéseiből. Felkúsztak Fekete Péter lábain, majd az enyémen is, és így ejtettek rabul bennünket. – Hová-hová? – tudakolta Mr. D. Lába a levegőben lebegett, vállával a házfalnak támaszkodott. Leopárdmintás melegítője és fekete haja repkedett a szélben. Isten-veszély! Ez a borvirágos ürge! Mr. D. felsóhajtott, szemmel láthatóan zokon vette az eposzi jelzőt: – A következő ember vagy ló, aki borvirágos ürgének mer hívni, egy üveg Merlot-ban végzi. – Mit óhajt, Mr. D.? – Azon voltam, hogy a lábamon felfelé araszoló kacsoktól ne legyek túlontúl ideges.

[115]

– Hogy én mit akarok? Talán azt hitted, hogy a tábor halhatatlan és isteni vezetője nem veszi észre, hogy engedély nélkül kisurrantál? – Ebben reménykedtem. – Lehajíthatnálak a tetőről, persze ló nélkül, és meghallgathatnám, milyen heroikus a halálsikolyod. Ökölbe szorult a kezem. Tudtam, tartani kéne a számat, de Mr. D. éppen meg akart ölni, vagy ha nem, arra készült, hogy szégyenszemre visszatoloncoljon a táborba, és egyik eshetőség sem tetszett. – Mit vétettem maga ellen, hogy ennyire gyűlöl? Vörös lángok gyúltak a szemében. – Te egy hős vagy, ennél több ok nem is kell. – Részt kell vállalnom a küldetésben. Segítenem kell a barátaimon! Tudom, hogy ezt maga képtelen megérteni. Bocs, főnök, de tekintve, hogy indák foglyai vagyunk, ráadásul pontosan háromszáztizenkilenc egész négy tized méterre a földtől, szebben is beszélhetnél vele – idegeskedett Fekete Péter. A szőlőkacsok szorosabbra fonódtak körülöttem. Odalent a fehér furgon egyre távolodott. Már majdnem eltűnt a szemem elől. – Meséltem már neked Ariadnéról, Kréta hercegnőjéről? Ő is szívesen segítette a haverjait. Pontosabban egy fiatal hőst, Tézeuszt, aki szintén Poszeidón fia volt. Adott neki egy varázsgombolyagot, amelynek segítségével kitalált a Labirintusból. És tudod, hogy hálálta ezt meg Tézeusz? Legszívesebben azt mondtam volna, hogy „nem, de nem is érdekel” csak azért nem tettem, mert ettől Mr. D. még nem fejezte volna be hamarabb a történetét. – Összeházasodtak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak – feleltem. [116]

Mr. D. fintorgott. – Nem egészen. Megígérte neki, hogy feleségül veszi. Felültek egy hajóra, de Naxosz szigetéhez érve hősünk… hogy is mondjátok, ti halandók? Dobta a csajt. Ott találtam meg, egyedül, összetört szívvel, a szemét is kisírta. Mindent hátrahagyott, mindent feláldozott egy istenverte, fiatal hősért, aki úgy hajította félre, mint egy szakadt szandált. – Ez csúnya dolog volt. De mi köze hozzám ennek a sokezer éves történetnek? Mr. D. hidegen nézett rám. – Szerelmes lettem Ariadnéba, elfeledtettem vele minden gondját, és amikor meghalt, az Olimposzra vittem, hogy örökké feleségem lehessen. Most is rám vár. Vissza kell jutnom hozzá, mihelyst letöltöm ezt a pokoli büntetést a hülye táborotokban! Csak néztem ki a fejemből. – Maga nős? Én úgy hallottam, hogy egy erdei nimfa vegzálásáért került bajba… – Szerintem ti hősök semmivel sem vagytok különbek. Hiúsággal vádoltok minket, pedig csak magatokra kéne néznetek. Mindenkit használtok és kihasználtok, amíg szükségetek van rá, aztán eláruljátok, kivétel nélkül. Szóval, bocsáss meg, ha nem rajongok a fajtátokért. Minden hős hálátlan, önző teremtmény. Kérdezd meg Ariadnét! Vagy Médeát! Vagy példának okáért Árnyék Zoét. – Miért, mi van Zoéval? Lemondóan legyintett. – Eredj, kövesd a lökött barátaidat! A szőlőindák meglazultak a lábam körül. Hitetlenkedve pislogtam. – Maga elenged? Csak így?

[117]

– A prófécia szerint legalább két magadfajta odavész. Remélem, az egyik te leszel. De jegyezd meg a szavam, Poszeidón fia, te sem vagy jobb a többi hősnél. Csettintett egyet, az alakja, mint egy plakát feltekeredett, aztán pukk! eltűnt, mindössze némi szőlőillat maradt utána, de azt is gyorsan elfújta a szél. Ez necces volt – jegyezte meg Fekete Péter. Bólintottam, pedig nyugodtabb lettem volna, ha Mr. D. hazarángat a táborba, mert így nagyon úgy tűnt, komolyan gondolja, hogy küldetésünk során sok szenvedés vár ránk, sőt, fel is sülhetünk. – Gyere, Fekete Péter – próbáltam feldobni a hangulatot –, kóstoljuk meg azt a fánkot!

Végül Fekete Péter éhen maradt, nem kapott fánkot New Jerseyben. Zoé úgy hajtott, akár egy őrült, és az első pihenőt Marylandben tartotta. Fekete Péter már majdnem lepotyogott az égről, olyan fáradt volt. Minden rendben lesz, főnök, csak szusszannék egy kicsit… – nyugtatott. – Te maradj itt, én szétnézek. Itt maradjak? Ez megoldható, pláne, hogy mozdulni sem tudok. Feltettem a varázssapkát, és elindultam a bolt felé. Nehezemre esett, hogy ne osonjak, és mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy nem láthatnak. De így sem volt könnyebb, mert arra is ügyelnem kellett, nehogy nekem jöjjenek, nem győztem kerülgetni az embereket. Arra gondoltam, bemegyek, és meglepem magam egy forró csokival vagy más effélével, mert volt egy kis apró a zsebem[118]

ben, legfeljebb majd a pulton hagyom. Azon tűnődtem, vajon a csésze is láthatatlan lesz-e, ha megfogom, vagy meg kell oldanom a repülőcsészealj-problémát is. Aggodalmaimnak Zoé vetett véget, akinek vezetésével az egész csapat éppen kisereglett a boltból. – Grover, biztos vagy ebben? – kérdezte Thália. – Elég biztos. Kilencvenkilenc százalék… Na jó, csak nyolcvanöt. – Makkal csináltad? – hitetlenkedett Bianca. Grover sértetten nézett rá. – Ez egy régi nyomolvasó-varázslat. Biztos vagyok benne, hogy jól csináltam. – Washington D.C. innen hatvan mérföld – mondta Bianca. – Nico és én… – húzta össze a szemét. – Laktunk ott. Ez… ez furcsa. El is felejtettem. – Nekem nem tetszik az ötlet – ellenkezett Zoé. – Nyugatra kellene mennünk a prófécia szerint. – Mintha te jobb nyomolvasó lennél – húzta Thália. – Megkérdőjelezed a képességeimet?! – lépett elé Zoé. – Te kézilány! Nem tudsz te semmit arról, milyen az igazi Vadász! – Kézilány?! Kézilánynak neveztél, jól hallottam? Az meg mi a csuda?! – Elég legyen belőletek! – csattant fel idegesen Grover. – Gyerünk! Egy szót se többet! – Grovernek igaza van – vélte Bianca. – D.C.-vel járhatunk a legjobban. Zoét nem győzték meg, de kelletlenül bólintott. – Rendben, menjünk! – Ha te vezetsz, hamarosan lekapcsolnak bennünket a zsaruk. Én inkább nézek ki tizenhatnak, mint te – morgott Thália. – Az lehet. Viszont én azóta vezetek, mióta az automobilt feltalálták. Nyomás! [119]

Ahogy Fekete Péterrel a furgont követve délre tartottunk, azon gondolkoztam, hogy Zoé viccelt-e, vagy sem. Nem tudtam pontosan, mikor találták fel az automobilt, csak annyit, hogy valamikor a történelem előtti időkben: a múltban, amikor az emberek még fekete-fehér televíziót néztek és dinoszauruszokra vadásztak. Mennyi idős lehet Zoé? És miről beszélt Mr. D.? Miféle rossz élménye lehetett a hősökkel kapcsolatosan? Ahogy közeledtünk Washingtonhoz, Fekete Péter egyre lassabban nyargalt, és veszítettünk a magasságból is. – Jól vagy? Hogyne, főnök, egy hadsereget elvinnék a hátamon! – szuszogta. – Nem úgy hangzol… – bűntudat fogott el a szegény pegazus miatt, akit fél napja hajszolok, hogy lépést tartson az autópálya forgalmával. Ez még egy repülő lónak sem könnyű! Ne aggódj miattam, kemény fából faragtak! Ebben nem kételkedtem, de abban sem, hogy előbb fúródik a betonba, minthogy panaszkodni kezdjen, ezt pedig el akartam kerülni. Szerencsére a furgon lassított. Áthaladt a Potomac-folyón, és Washington központja felé vette az irányt. Légvédelmi őrjáratok jutottak eszembe, különféle rakéták, meg más effélék. Nem tudtam, hogyan működnek, így azt sem, vajon a katonai radarok érzékelik-e a pegazust, de nem akartam, hogy lelőjenek bennünket az égről. – Tegyél le oda, Fekete Péter, az éppen jó lesz – mutattam. Fekete Péter olyan fáradt volt, hogy nem ellenkezett. Letett a Washington-emlékmű elé, a fűre.

[120]

A furgon csak néhány saroknyira állt. Zoé ott parkolt le a járda mellett. Fekete Péterre néztem. – Azt szeretném, ha visszatérnél a táborba. Pihenj, legeléssz, miattam ne aggódj. Fekete Péter kételkedve ingatta fejét: Biztos, főnök? – Eleget segítettél. Semmi bajom sem lesz. Hálám tonnányi! Fekete Péter elmerengett: Egy tonna széna? Jól hangzik. Rendben, de vigyázz magadra, főnök! Az az érzésem, hogy a társaid nem azért jöttek ide, hogy egy magamfajta kedves és bájos lénnyel találkozzanak. Megígértem, hogy óvatos leszek. Aztán Fekete Péter felszárnyalt, tett két kört az emlékmű felett, mielőtt eltűnt a felhők között. A fehér furgon felé néztem. Mindannyian kiszálltak belőle. Grover egy fehér épületre mutatott a sétálóutcán. Thália bólintott, és a kvartett elindult a jeges szélben. A nyomukba eredtem, de szinte azonnal földbe gyökerezett a lábam. Saroknyira tőlem kinyílt egy fekete autó ajtaja. Egy férfi szállt ki belőle. Szürke haja katonásra nyírva. Sötét napszemüveget viselt, és fekete kabátot. Nos, Washingtonban nem ritka az efféle fazon, de bevillant, hogy ezt a fekete autót az autópályán is láttam párszor, délre tartott, és úgy látszik, a furgont követte. A férfi elővette a mobilját, és mondott bele valamit. Aztán körbenézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tiszta a levegő, aztán elindult az utcán a barátaim után. De a legrosszabb még csak ekkor következett: amikor felém fordult, megismertem az arcát. Dr. Tüske volt az, a mantikor a Westover Hallból. [121]

Láthatatlanná tévő satyak fel, aztán kellő távolságból követni kezdtem Tüskét. A szívem kalapált. Ha dr. Tüske túlélte a zuhanást, túlélhette Annabeth is. Az álmom nem hazudott: barátnőm él, csak fogságban tartják. Tüske kellőképpen lemaradt a barátaimtól, ügyelt rá, hogy ne vegyék észre. Grover végül megállt egy nagy épület előtt, amire a következő volt írva: „LEVEGŐ ÉS ŰR MÚZEUMA” A Smithsonian Intézet! Jártam itt vagy ezer évvel ezelőtt, még anyámmal, csak akkor minden még óriásibbnak tűnt. Thália körbenézett. Az ajtó nyitva állt, de alig lézengtek ott páran. Hideg is volt, és téli szünet. Besurrantak. Dr. Tüske megtorpant, nem tudom miért, de nem lépte át a múzeum küszöbét. Megfordult, és elindult az úton. Gyorsan döntöttem: őt követem. Tüske átvágott az utcán, és felment a Természettudományi Múzeum lépcsőjén. Az ajtón nagybetűs felirat éktelenkedett: „ZÁRTKÖRŰ FÖRMEDVÉNY MIATT ZÁRVA” Aztán leesett a tantusz, hogy a „FÖRMEDVÉNY” az voltaképpen „RENDEZVÉNY”; csak szokás szerint félreolvastam. Követtem Tüskét a dinoszaurusz- és masztodoncsontvázakkal teli terembe. Föntről, a zárt ajtók mögül hangok hallatszottak. Két őr állt odakint. Dr. Tüske előtt szélesre tárultak a szárnyas ajtók. Sprintelnem kellett, ha nem akartam, hogy az orrom előtt csapódjanak be. Odabent olyan szörnyűség fogadott, hogy majdnem elordítottam magam, ami határozottan ártott volna az egészségemnek. Egy nagy, kerek, galériás szobába jutottam, a második szinten. Az erkélyen legalább egy tucat halandó őr állt, és még két szörny. Hüllőszerű asszonyságok, két kígyófarokkal láb helyett. Láttam már őket. Annabeth úgy hívta ezeket: Scythian [122]

dracaenae, azaz Szkítiai Dracénáknak hívta őket. De nem ez volt a legrémesebb, hanem az, hogy a galérián, a két szörny között, régi ellenségem, Luke állt, és meg mertem volna esküdni, hogy engem néz. Rémültnek tűnt. Szőke haja egészen megszürkült, mintha néhány hónap alatt éveket öregedett volna. Szemében még égett a dühös fény, és arcán is ott húzódott a forradás, amelyet egy sárkánykarom okozott. De a sebhely most visszataszítóan vöröslött, mintha a napokban újra kinyílt volna. Mellette, az árnyék rejtekében egy másik alak ült. A trónszerű szék díszes karfáján csak az ujjait láttam. – Szóval? – kérdezte a hang, amelyet álmomban is hallottam. Nem olyan hátborzongató, mint Kronoszé, hanem mélyebb és erősebb, mintha maga a föld beszélne. Megtöltötte az egész szobát, pedig nem is beszélt hangosan. Dr. Tüske levette a szemüvegét. Mindkét szeme (a barna és a kék) izgatottan fénylett. Darabosan meghajolt, aztán francia akcentusával így szólt: – Itt vannak, Generális. – Azt tudom, te marha! De hol?! – mennydörgött a hang. – A rakétamúzeumban. – A levegő és űr múzeumában – javította ki Luke ingerülten. Dr. Tüske Luke-ra meredt. – Ha ön mondja, uram. Az volt az érzésem, hogy Tüske szívesebben hajítana egy tövist a fiúba, mintsem hogy urazza. – Hányan vannak? – kérdezte Luke. Tüske úgy tett, mintha nem hallaná. – Hányan vannak? – ismételte meg a Generális. – Négyen, uram. A szatír, Bokorzabáló Grover. A fekete hajú, sündisznó frizurájú lány a… hogy is mondják… punk szerelésben, és a szörnyű pajzsával. – Thália – mondta Luke. [123]

– És két másik lány. Vadászok. Az egyik egy ezüstkoronát visel. – Tudom, ki ő – morgott a Generális. A szobában mindenki kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – Hadd kapjam el őket – kérte Luke a Generálistól. – Több mint elég… – Nyugalom – intette le a Generális. – Már lefoglaltam őket. Küldtem nekik egy játszótársat, hogy ne unatkozzanak. – De… – Nem kockáztatunk téged, fiú. – Igen, fiú! – Dr. Tüske szája kegyetlen mosolyra húzódott. – Te túl törékeny vagy ehhez. Bízzák csak rám. Majd Tüske bácsi elintézi őket. – Nem – állt fel a Generális a székből, és végre megláthattam a nagy vezért. Magas volt, izmos, világosbarna bőrrel és hátranyalt hajjal. Drága selyemöltönyt viselt, mint a Wall Street pénzeszsákjai, de ez a fickó biztos nem bróker volt. Állatias arca volt, széles válla, erős marka szilánkra tört volna egy zászlórudat is. A két szeme – szoborszemek. Úgy éreztem, egy élő szobrot bámulok. Csodálkoztam, hogy egyáltalán mozog. – Maga már felsült velük, Tüske – mondta. – De, Generálisom… – Nincs bocsánat! Tüske arca megrezdült. Amikor először láttam Tüskét a katonai akadémián, ijesztőnek tűnt fekete egyenruhájában, de most, a Generális előtt toporogva, csak egy berezelt kiskatonának látszott. A Generális azonban igazi vezér. Nincs szüksége egyenruhára, született parancsnok. – Tartarosz gödrébe kéne taszítanom büntetésül. Azért küldtem magát, hogy idehozza a három főisten leszármazottjait, erre megjelenik Athéné nyamvadt lányával! [124]

– Azt ígérte, visszavághatok! Hogy szabad kezet kapok – ellenkezett Tüske. – Én vagyok Kronosz rangidős parancsnoka – mondta a Generális. – Én választom meg a segédeimet, akik nekem dolgoznak, méghozzá eredményesen! Még szerencse, hogy itt volt Luke, mert nélküle nem sikerült volna kivitelezni a tervünket. Most pedig takarodjon a szemem elől, Tüske, amíg nem találunk valami cselédmunkát magának. Tüske arca bíborvörösre gyúlt. Azt hittem, menten tajtékzani kezd, meg tüskéket lövöldözni, de ő csak félénken meghajolt, és távozott. – Most pedig, fiam – fordult a Generális Luke-hoz –, először is leválasztjuk a csapattól a félvért, Tháliát. A szörny, akit keresünk, az ő hívására bújik majd elő. – Nem lesz egyszerű kijátszani a Vadászokat, Árnyék Zoé… – Ki ne ejtsd a nevét! – Bocsánat, Generális! – nyelt egy nagyot Luke. – Én csak… A Generális leintette. – Most pedig hadd mutassam meg, hogy kell elbánni a Vadászokkal! Az egyik őrre bökött a földszinten. – Nálad vannak a fogak? A fickó előrelépett egy kerámiatállal. – Igen, Generális! – Akkor ültesd el őket! A terem közepét nagy körben föld borította. Gondolom, dinoszauruszokat szoktak rajta kiállítani. Feszülten lestem, ahogy a srác éles, fehér fogakat vesz ki a tálból, majd a földbe nyomkodja és gondosan betemeti őket. A Generális hidegen mosolygott. A srác hátrébb lépett, és megtörölte kezét. [125]

– Készen vagyok, Generális! – Nagyszerű! Most már csak öntözd meg, és aztán hagyjuk, hadd szimatolják ki a prédájukat. Az őr felvett egy százszorszépekkel díszített kis locsolókannát. Meglehetősen bizarr látvány volt, mert nem friss vizecske ömlött belőle, hanem sűrű, sötétvörös folyadék, s gyaníthatóan nem paradicsomlé. A föld bugyborékolni kezdett. – Luke, mindjárt kiderül, hogy a hajócskád hadserege milyen felesleges lesz hamarosan – mondta a Generális. Luke keze ökölbe szorult. – Évekig tartott a kiképzés, uram. Meglátja, ha a hegyhez érünk, az Androméda Hercegnő legénysége lesz a legjobb… – Haha! Azt nem kétlem, hogy Kronosz számára megfelelő személyi testőrség lesz a csapatod, és te is kapsz majd valami szép kis állást… Luke még sápadtabb lett a Generális szavai hallatán. – De az én vezetésem alatt Kronosz seregének ereje megszázszorozódik! Megállíthatatlanok leszünk a gyilkológépeknek köszönhetően! A földből előbukkant valami. Hátrébb léptem. Mindegyik lyukból, ahova egy fogat elvetettek, egy-egy lény készült előbújni. Az első ennyit mondott: – Nyaú! Kismacska volt. Sárga csíkokkal, mint egy kistigris. Aztán megjelent a második, míg végül egy tucat cica játszadozott a porban. Mindenki hitetlenkedve bámult. A Generális felhördült: – Mik ezek? Cicamicák?! Hol találtad azokat a fogakat?! Az őr, aki a fogakat hozta, térdre rogyott félelmében. – A kiállításról, ahonnan parancsolta. A kardfogú tigris…

[126]

– Te szerencsétlen! Én a tirannoszauruszt mondtam! Most pedig takarítsd össze ezeket… ezeket a bolyhos kis pokolfajzatokat. Dobd ki őket! És a színedet se lássam többé! A rémült őr eldobta kannáját, felnyalábolta a macskákat, és kirohant a teremből. – Te! – mutatott a Generális egy másik őrre. – Menj, és hozz nekem a jó fogakból! Most! A srác futólépésben sietett teljesíteni a parancsot. – Hülyék gyülekezete! – morgott a Generális. – Látja, ezért nem dolgozom halandókkal. Nem lehet rájuk számítani – szólt Luke. – Csökött agyúak, könnyen megvásárolhatók és erőszakosak – mondta a Generális. – Ezért szeretem őket. Egy perccel később az őr egy maroknyi hegyes, nagy foggal tért vissza. – Nagyszerű! – lépett át a Generális a korláton, és lazán leugrott a hat méter magas karzatról. Ahol földet ért, bőrcipője alatt megrepedt a márvány. Vágott egy grimaszt, és a vállát masszírozta. – Fene a beállt nyakamba! – Parancsol egy újabb melegítőpárnát? – buzgólkodott egy őr. – Netán még egy kis Tylenolt? – Nem! Elmúlik – porolta le selyemöltönyét a Generális, majd a fogak után nyúlt: – Ezt majd én csinálom! – Felemelte az egyik fogat, és elmosolyodott: – Dinoszauruszfogak, haha! Ezek az ostoba halandók nem is tudják, hogy sárkányfogak vannak a birtokukban. Nem is akármilyen sárkányfogak. Mert magától az ősi Szibariszból származnak! Finoman kell velük bánni. Elültette a földbe mind a tizenkettőt, aztán fogta az öntözőkannát, és meglocsolta a veteményest vörös lével, majd miután ezzel is végzett, kiegyenesedett és széttárta karját. – Ébredjetek! [127]

A föld megremegett, egy csontvázszerű kéz vágódott ki belőle, és vadul markolászta a levegőt. – Gyorsan! Nálatok van a szagminta? – nézett fel a galériára a Generális. – Igen, urasssáág – sziszegte az egyik kígyónő, majd elővett egy ezüstös kendőt, hasonlót ahhoz, amilyent a Vadászok viselnek. – Nagyszerű! Ha a katonáim megjegyzik a szagukat, örökké üldözni fogják prédáikat. Semmi nem állhat útjukba, nincs olyan fegyver, amellyel legyőzhetnék őket a Vadászok vagy a félvérek. Darabokra tépik a Vadászokat a szövetségeseikkel egyetemben. Dobd ide! Ahogy kimondta, csontvázak keltek ki a földből. Összesen tizenkettő, minden fogból egy. Nem olyanok voltak, mint a halloween-csontvázak a nyamvadt filmekben. Ezek húst növesztettek, ott a szemem előtt, emberekké váltak. Szürkés színben játszottak, szemük sárga, a ruhájuk modern: szürke izompóló, katonai nadrág és surranó. Ha messziről látod őket, simán elhiszed, hogy emberekkel van dolgod. De a bőrükön átvilágítottak a csontjaik, mint egy röntgenképen. Az egyikük egyenesen rám nézett, hidegen szemrevételezett, és akkor már tudtam, hogy nincs az a sapka, amivel átverhetném őket. A kígyóasszony elengedte a sálat, mire az puhán hullott alá a Generális nyitott keze felé. Ha elér a harcosokhoz, semmi nem állítja meg őket, amíg le nem vadásszák Zoéékat. Nem volt időm gondolkodni. Nekifutottam, félrelökdöstem a harcosokat, aztán teljes erőmből felugrottam a levegőbe, és elkaptam a kendőt. – Mi ez?! – hörgött a Generális. Az egyik csontvázharcos lábán landoltam, mire az felsziszszent. [128]

– Egy behatoló, aki láthatatlannak álcázta magát. Bezárni az ajtókat! – Ez csakis Percy Jackson lehet! – kiáltotta Luke. Az ajtó felé vetődtem, amikor reccsenést hallottam. Az egyik harcos jó darabot kitépett a ruhaujjamból. Hátrapislantottam. Épp az orrához emelte a szövetdarabot, majd körbeszagoltatta a többivel is. Legszívesebben felordítottam volna, de nem tehettem. Az utolsó másodpercben sikerült kicsusszanni az ajtón, amely hatalmas csattanással záródott be mögöttem. Futottam, ahogy csak bírtam.

[129]

10. EZT-AZT ÖSSZEZÚZOK

tszaladtam az úton, vissza se mertem nézni. Berohantam a

Á„Levegő és Űr Múzeumába” és miután elhaladtam a jegy-

pénztár előtt, levettem a láthatatlanná tévő sapkám. A múzeum fő látványosságának a mennyezetről lelógó rakéták és repülők számítottak. Három galériaszint futott körbe, hogy a kiállított tárgyakat minden szögből meg lehessen vizsgálni. A múzeumban nem időztek sokan, néhány család és egy csoport gyerek lézengett csak, utóbbiak nyilván szünidei kiránduláson vettek részt. Szerettem volna odaordítani nekik, hogy meneküljenek, de azzal csak annyit értem volna el, hogy letartóztatnak. Meg kellett találnom Tháliát, Grovert és a Vadászokat, mert a csontvázharcosok bármelyik pillanatban megjelenhetnek a múzeumban, és bizonyára nem várják meg a következő tárlatvezetést. Belefutottam Tháliába – ezúttal nem csak képletesen. A legfelső szintre rohanva a rámpán beleütköztem, mire ő egy Apolló űrkapszulában kötött ki. Grover felkiáltott meglepetésében. Mielőtt visszanyerhettem volna az egyensúlyomat, Zoé és Bianca nyilai szegeződtek a mellkasomnak. Fogalmam sincs, honnan varázsolták elő a fegyvereket. Zoé akkor sem látta indokoltnak leereszteni a gyilokját, amikor beazonosított: [130]

– Te vagy az!? Hogy merészeled idetolni a képed?! – Percy! Hála az égnek! – örvendezett Grover, de aztán Zoé megrovó pillantása láttán elpirulva hozzátette: – Úgy értem, őőő, hogy te jó ég, neked nem lenne szabad itt lenned! – Luke – kapkodtam levegő után – itt van. Zoé szeméből abban a pillanatban elpárolgott a düh. Kezét ezüst karkötőjére tette. – Hol? Elmondtam nekik mindent, ami a Természettudományi Múzeumban történt. Beszámoltam dr. Tüskéről, Luke-ról és a Generálisról. – A Generális itt van? Ez lehetetlen, hazudsz! – rökönyödött meg Zoé. – Miért hazudnék? Nincs időnk, a csontvázharcosok… – Mi? – vágott közbe Thália. – Mennyien vannak? – Tizenketten, de ez még nem minden. A fickó, az a Generális, azt mondta, ideküld még egy szörnyet is, hogy elszórakoztasson benneteket. Thália és Grover egymásra meredtek. – Artemisz nyomát követtük – magyarázta Grover. – Biztos voltam benne, hogy idevezet. Valami erős szörnyszag… Biztos megállt itt Artemisz a titokzatos szörnyet keresve. De nem találtunk eddig semmit. – Zoé – kezdte Bianca idegesen –, ha ez a Generális… – Ki van zárva! Percy bizonyára látott valami írisz-üzenetet ott, vagy valami hasonló illúziót. – Az illúziók alatt ritkán reped meg a márványpadló – feleltem. Zoé vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Nem tudtam, miért érintette ennyire személyesen a dolog, sem azt, hon-

[131]

nan ismeri ezt a Generális ürgét. De sejtettem, hogy a helyzet nem a legmegfelelőbb a kérdezősködésre. – Ha Percy igazat mond a csontvázharcosokról, nincs időnk morfondírozni. Ők a legrosszabb, a legszörnyűbb… El kell tűnnünk. – Jó ötlet! – vágtam rá. – Rád nem gondoltam, fiú. Te nem vagy részese a küldetésnek. – Hé, azon vagyok, hogy megmentsem az életeteket! – Tényleg nem kellett volna idejönnöd, de ha már itt vagy, gyere, szállj be velünk a furgonba – mondta morcosan Thália. – Nem te mondod meg, mikor mi történjen! – csattant fel Zoé. Thália dühösen nézett rá. – Nem te vagy a főnök! Nem érdekel hány éves vagy! Lehetsz akármennyi, akkor is csak egy beképzelt majom vagy! – Te egyből elveszted az eszed, ha egy fiú feltűnik a láthatáron. Nem tudsz nekik ellenállni. Biztosra vettem, hogy Thália most leken egy maflást Zoénak. Ehelyett megfagyott ereinkben a vér. Olyan hangos mordulást hallottam, hogy azt hittem, valamelyik rakéta motorja indult be. Alattunk felnőttek sikoltoztak és gyerekek örvendeztek: – Cica! Egy hatalmas test futott fel a rámpán. Akkora volt, mint egy furgon, ezüst karmokkal, és aranyosan csillogó bundával. Láttam már ezt a szörnyet. Két évvel ezelőtt egy pillantás erejéig egy vonatvagonból. Most így, testközelből még óriásibbnak tűnt. – A Nemeai Oroszlán! Ne mozduljatok! – ajánlotta Thália. Az oroszlán felmordult, de úgy, hogy felállt tőle a hátamon a szőr. Agyarai csillogtak, mint a rozsdamentes acél. [132]

– Nehogy kiszagoljon! Próbáljátok meg elterelni a figyelmét! – Meddig? – kérdezte Grover. – Amíg ki nem találom, hogyan végezhetnénk vele. Menjetek! Lecsavartam Árapály kupakját, majd oldalra vetődtem. Nyílvesszők fütyültek el a fülem mellett, Grover pedig helyes kis kadenciába kezdett a nádsípján: csip-csip… Zoé és Bianca az Apolló-űrkapszulában kerestek menedéket, és onnan lövöldöztek megveszekedetten. De a nyílvesszők lepattannak az oroszlán fémes szőréről. A szörny az űrkabin felé csapott, mire az felborult, és Zoéék kipottyantak belőle. Grover fülhasogató dallamra váltott, hogy magára vonja az oroszlán figyelmét. A szörny el is indult kecskepajtás felé, de Thália útjába állt, és elé tartotta Égiszt, mire a lény visszahőkölt. ROOOAAAR! – Vissza, nagyfiú! Az oroszlán morgott és a levegőt csapdosta, de tovább hátrált, mintha nem is pajzs, hanem égő fáklya lenne a lány kezében. Egy percig azt hittem, Thália ura a helyzetnek. Aztán az oroszlán lekuporodott megfeszített hátsó lábaira. Elég macskaháborút láttam a New York-i lakásunk mögötti utcában, hogy tudjam, az oroszlán ugrani készül. – Hé! – kiáltottam, és megrohamoztam a nagymacskát. Nem tudom, miben reménykedtem, azt hiszem, csak annyit szerettem volna, hogy magamra tereljem a figyelmét. Egy jól irányzott csapással támadtam, ettől jó eséllyel megkezdhette volna macskatáppá alakulását, de a penge szikrázva pattant le a bundájáról.

[133]

Az oroszlán felém kapott, és kiszakított egy darabot a kabátomból. A korláthoz szorultam, ötszáz kilónyi macskaszörny száguldott felém, így aztán nem volt más választásom, mint megfordulni, és leugrani. Egy régimódi repülő szárnyán kötöttem ki, amely rögvest meg is billent, és majdnem tovább zuhantam három emeletet. Egy nyílvessző szállt el a fejem mellett. Az oroszlán is leugrott a repülőre, mire a tartóhuzalok nyikorogni kezdtek. Felém csapkodott, én meg átlendültem egy másik kiállítási tárgyra, egy különös kinézetű űrjárműre. Olyan propellerei voltak, mint a helikopternek. Felnéztem, éppen akkor, amikor a nemeai elbődült: kitátott szájában rózsaszín nyelv, és torok. A szája, jutott eszembe. A bundája sebezhetetlen, a torka azonban gyenge pontja, azt kell eltalálni. A problémát az jelentette, hogy a szörny túl gyorsan mozgott. Elnézve a karmait és az agyarait, nem juthatok a közelébe anélkül, hogy fel ne aprítana. – Zoé! Célozz a torkára! – kiáltottam. A szörny ugrott. Egy újabb nyílvessző szelte át a levegőt, az is elvétette célját. Az űrhajóról egy földszinti kiállítási darabra zuhantam, nevezetesen a földgolyó makettjére: végigszánkáztam az orosz tajgán, és kikötöttem az egyenlítőnél. A Nemeai Oroszlán felmordult, és megvetette lábát az űrhajón. Csakhogy az egyik tartókötél elpattant a súlya alatt. Az űrjárgány ide-oda lengett, mint egy inga, és az oroszlán a földgolyóra zuhant, pontosan az Északi-sarkra. – Grover! – ordítottam. – Ürítsd ki a termet! Gyerekcsoportok szaladgáltak fejvesztetten, és Grover megpróbálta elterelni a porontyokat a szörny közeléből. Az űrhajó másik tartókötele is elpattant, és a földre robajlott.

[134]

Thália átvetette magát a második emeleti korláton, és mellettem landolt a planétán. Az oroszlán azt kezdte mérlegelni, melyikünket támadja meg előbb. Zoé és Bianca az emeleten felajzott íjakkal keresték a megfelelő szöget, ahonnan lőhetnének. – Nem tiszta a célpont! – kiáltotta Zoé. – Jobban ki kellene tátania a száját! Az oroszlán a földgolyó tetejéről vicsorgott lefelé. Körbenéztem, mit is tehetnék. Szükségem volt valamire… Az ajándékbolt! Rémlett egy apróság, amit egyszer megvetettem anyámmal, amit később nagyon megbántam. Ha még mindig árulnák azt a cuccot… – Thália, tereld el a figyelmét! – mondtam, mire a lány mogorván bólintott. – Juhhééé! – visította, és a lándzsájából ezüst villámnyalábot lőtt az oroszlán farkára. ROOOOAR! A szörny megfordult, és ugrott. Thália odébb csusszant, és felemelte Égiszt, hogy kordában tartsa vele az állatot, amíg én az ajándékbolt felé rohanok. – Nincs idő szuvenírvásárlásra, fiú! – kiabálta Zoé. Bevágódtam a boltba, lesöpörtem néhány pólót, majd átugrottam a világító földgömbökkel és űrhajómakettekkel teli asztalon. Az eladónő nem is nagyon háborgott, el volt foglalva azzal, hogy biztonságos fedezékbe húzódjon a pénztárgép mögött. Megtaláltam! A túlsó falon csillogó, ezüst dobozok sorakoztak. Egy egész polcra való. Felnyaláboltam annyifélét, amenynyit tudtam, és visszarohantam. Zoé és Bianca kitartóan lődözték a szörnyet, de hiába. Az oroszlánnak nem akaródzott nyitogatni a száját. Thália felé kapálózott inkább, és még a szemét is résnyire összehúzta.

[135]

Thália a szörny felé döfött, és hátrálni kezdett. Az oroszlán a nyomában. – Percy – kiáltotta Thália –, bármit is tervezel… Az oroszlán felmordult, és megpaskolta a mancsával, mint macska a műegeret. Thália egy titán rakétának repült. Bevágta fejét a fémbe, és nagyot nyekkent a földön. – Hé! – szóltam a szörnyre, és mivel túl messze voltam ahhoz, hogy a kardommal elérjem, elhajítottam Árapályt, mint egy tőrt. Persze lepattant az állat oldaláról, de ahhoz elég volt, hogy magamra tereljem a figyelmét. Vicsorogva felém fordult. Csak egy módon juthattam a közelébe. Támadtam, és valahányszor a szörny felém kapott a fogaival, a szájába hajítottam egy darab űrkaját: celofánba csomagolt, fagyasztott eperparfét. Csak tátogott dülledt szemmel, mint egy szőrlabdát nyelt macsek. Meg tudtam érteni. Emlékezetem szerint pont így éreztem magam én is, amikor kissrácként először kóstoltam űrkaját. A parfé egyszerűen undorító volt. – Zoé, figyelj! – kiáltottam. Hátam mögött emberek sikítoztak, Grover pedig rázendített egy újabb idegtépő dalra. Eloldalogtam az oroszlán közeléből, akinek végre lecsúszott a torkán az űrkaja, és merő gyűlölettel nézett rám. – Uzsonnaidő! Elkövette azt a hibát, hogy rám ordított, így kapott egy újabb parféfalatot. Szerencsére remek dobó vagyok, annak ellenére is, hogy nem a baseball a kedvenc játékom. Mielőtt lenyelhette volna a parfét, kapott két újabb, különböző ízű jégkrémet a szájába, és egy fagyasztott spagettit. Az oroszlán szeme már jojózott, hátsó lábára állva próbált elmenekülni előlem. – Most! – kiáltottam Zoénak. [136]

Abban a másodpercben nyílvesszők záporoztak az oroszlán torkába: kettő, négy, hat… Az oroszlán vadul kapálódzott, hátrazuhant, aztán nem moccant többé. Riasztók szirénáztak az épületben. Az emberek fejvesztetten futkostak, ahogy a biztonsági őrök is, akik azt sem tudták, mi folyik itt. Grover letérdelt Thália mellé, és felsegítette. Úgy tűnt, azon kívül, hogy egy kicsit elkábult, nem esett komolyabb baja. Zoé és Bianca leugrottak mellém a galériáról. Zoé furcsálló tekintettel mért végig: – Ez volt aztán az érdekes… hadicsel. – Működött. Nem? Ezt nem vitathatta. Az oroszlán olvadásnak indult, mint általában a legyőzött szörnyek. Végül nem maradt más belőle, csak ezüst bundája, az is összezsugorodott egy normál nagyságú oroszlánbőr méretére. – Vedd fel! – utasított Zoé. – Az oroszlán bundáját? És az állati jogok, meg más effélék? – meredtem rá. – Ez egy harci trófea. Jog szerint téged illet vala. – Te ölted meg. Zoé a fejét rázta, és majdnem elmosolyodott. – Szerintem a te mirelitjeid. Így az igazságos, Percy Jackson. Vedd a prémet! Felemeltem. Meglepően könnyű volt. Lágy és puha bunda. Nem olyan, mint ami felfog egy pengét. És miközben bámultam, a szőrme kabáttá változott. Egy hosszú, aranybarna hacukává. – Ami azt illeti, nem az én stílusom – motyogtam. – Ki kell jutnunk innen – mondta Grover. – A biztonságiak hamarosan észhez térnek. [137]

Most tűnt csak fel, milyen különös, hogy az őrök nem rohannak le bennünket. Minden irányba futkároztak, csak felénk nem, néha még össze is ütköztek, vagy a falnak mentek. – Ez a te műved? – kérdeztem. Grover szégyenkezve bólintott: – Játszottam egy kis összezavaró dalt, egy kis Barry Manilow-t. Mindig beválik, de nem tart sokáig. – A biztonsági őröknél nagyobb problémánk is van. Nézzetek oda! – mutatott ki az ablakon Zoé. Odakint tucatnyi ember éppen átgázolt a füvön. Szürke emberek, szürke terepruhában. Messze voltak ahhoz, hogy lássam, kit keresnek, de biztos voltam benne, hogy engem. – Menjetek! – mondtam. – Rám vadásznak. Majd én elterelem őket. – Nem – felelte Zoé. – Együtt maradunk. Rábámultam. – De az előbb még azt mondtad… – Most már te is részese vagy a küldetésünknek – vágott a szavamba Zoé zordul. – Nem tetszik, de a sors így akarta. Te vagy az ötödik tag. És nem hagyunk senkit cserben.

[138]

11. GROVER LENYÚL EGY LAMBORGHINIT

A

Potomac-folyón haladtunk át, amikor észrevettük a helikoptert. Karcsú, fekete katonai jármű volt, olyan, amilyent Westover Hallnál is láttunk. És egyenesen felénk tartott. – Ismerik a furgont, le kell cserélnünk – mondtam. Zoé a gyorsítósávra kormányzott, de ez a helikoptert nem zavarta. – Talán a katonaság majd kilövi – reménykedett Grover. – És mi van, ha azt hiszi, hogy a saját gépük? Különben is, a Generális hogy vethet be halandókat? – Ezek zsoldosok – tudatta Zoé. – Gusztustalan, de így van. Sokan vannak, akiknek mindegy, melyik oldalon harcolnak, amíg megfizetik őket. – Nem veszik észre, hogy kinek az oldalán állnak? Nem látják a körülöttük nyüzsgő szörnyeket? Zoé megrázta a fejét. – Sosem lehet tudni, mennyit enged nekik látni a Köd. Különben sem biztos, hogy számítana, ha tudnák az igazságot. A halandók néha még a szörnyeknél is rosszabbak. A helikopter továbbra is közeledett, gyorsabban, mint ahogy nekünk megengedte a washingtoni forgalom. Thália lehunyt szemmel imádkozott. – Szia, apa! Egy villám most nagyon jól jönne, kérlek…

[139]

De az ég ugyanolyan szürke és hófelhős maradt, sehol egy megmentő villámcsapás. – Ott egy parkoló – mutatta Bianca. – Sarokba szorítanak – aggódott Zoé. – Bízz bennem! – mondta Bianca. Zoé átvágott egy kétsávos úton, és beállt a folyó déli partján a parkolóba. Otthagytuk a furgont, és követtük Biancát egy lépcsőn lefelé. – Metrólejárat – mondta Bianca. – Menjünk délre, Alexandria felé! – Tőlem – egyezett bele Thália. Jegyet vettünk, áthaladtunk a forgóajtón, és közben magunk mögé pillantgatva lestük, követnek-e. Néhány perccel később szerencsésen felszálltunk egy délnek tartó vonatra. Amikor a szerelvény felbukkant a föld alól, láthattuk, hogy a helikopter a parkoló fölött köröz, és nem a vonatot követi. Grover felsóhajtott: – Gratulálok, Bianca, ez ügyes volt! Eszembe sem jutott volna a metró. Bianca elégedettnek látszott magával. – Múlt nyáron szúrtam ki, amikor Nicóval errefelé utaztunk. Meg is lepődtem, mert korábban D.C.-ben éltünk, és ez a megálló még nem létezett. – Új lenne? Elég réginek tűnt – ráncolta a homlokát Grover. – Azt hiszem, új. De az biztos, hogy kiskorunkban erre nem járt metró. – Várj egy percet! – szólalt meg a szemben ülő Thália. – Nem volt itt metró? Bianca bólintott. Nem mondhattam magam a washingtoni közlekedés szakértőjének, de még nekem is világos volt, hogy ez a metróvonal

[140]

aligha lehet tizenkét évnél fiatalabb. Azt hiszem, mindenkinek ezen járhatott az esze, mert elég zavartan pislogtunk. – Bianca, hány évvel ezelőtt… – Zoé hangja elcsuklott, mert a helikopter zúgása megint felerősödött. – Azt hiszem, át kellene szállnunk. A következő megállónál – ajánlottam. A következő fél órában nem tudtunk másra gondolni, csak arra, hogy ép bőrrel megmeneküljünk. Kétszer is átszálltunk, a végén már azt sem tudtam, hová megyünk, de a helikopter legalább eltűnt. Sajnos a végállomáson lyukadtunk ki, egy ipari területen, ahol semmi nem volt, néhány sínen és raktárházon kívül. Csak hó, de az bőven. Ráadásul itt jóval hidegebb is volt, hálás voltam az új oroszlánszőr kabátért. Bolyongtunk egy darabig a sínek között, remélve, hogy találunk egy másik megállót, de csak tehervagonokra bukkantunk, és azokat is annyira belepte a hó, mintha évek óta meg se moccantak volna. Egy hajléktalan fickó melegedett egy szemetesvödörben rakott tűznél. Elég szánalmas látványt nyújthattunk, mert fogatlan szájával elmosolyodott, és így szólt: – Át lehettek fagyva, gyertek ide és melegedjetek! A tűz köré sereglettünk. – Ez na-na-nagyszerű! – vacogott Thália. – A patáim átfagytak – nyavalygott Grover. – A lábaid! – javítottam ki a hajléktalan fickó kedvéért. – Talán kapcsolatba kéne lépnünk a táborral, Kheirón… – Nem – vágott Bianca szavaiba Zoé. – Már nem segíthetnek rajtunk. Egyedül kell teljesítenünk a küldetést. Kétségbeesve néztem körül az állomáson. Valahol nyugaton Annabeth bajban van. Artemiszt láncra verték. A végítélet

[141]

szörnye elszabadult. És mi D.C. egyik külvárosi állomásán dekkoltunk egy hajléktalan vödre mellett. – Tudjátok – kezdte a csöves, akinek ábrázata zord volt, szakálla kócos, ugyanakkor mégis kedvességet sugárzott –, mindenhol találhattok barátokat. Nyugatra akartok menni, ugye? – Igen, uram. Tudja, melyik megy arra? – kérdeztem. A hajléktalan zsíros ujja előremutatott. Egy tehervonatra. Egyetlen pehely hó sem éktelenkedett rajta. Tipikus autószállító vonat volt, három szinttel szelvényenként. Az oldalán a következő felirat díszelgett: „NAPNYUGAT VONAL”. – Ez éppen… jó lesz – mondta Thália. – Köszönjük, őőő… A hajléktalan felé fordult, de annak már se híre, se hamva… Illetve pontosabban csak hamva volt, mert a szemeteskukában kialudt a tűz, mintha a lángokat is magával vitte volna.

Egy óra múlva már nyugat felé robogtunk. Nem kellett összevesznünk azon, hogy ki vezet, mert mindannyian a saját luxusautónk volánja mögött ülhettünk. Zoé és Bianca a harmadik szinten lévő Lexusban húzták meg magukat. Grover versenyautóst játszott egy Lamborghini kormánya mögött. Thália egy fekete Mercedes SLK rádióját izzította be, hogy a washingtoni alternatív rock rádiót bömböltesse. A rádió éppen egy White Stripes számot játszott. Ismertem a dalt, mert ez volt az egyetlen CD-m, amit anyám is szeretett. Azt mondta, a Led Zeppelinre emlékezteti. Anyámra gondolva szomorúság fogott el: nem úgy tűnt, mintha otthon karácsonyozhatnék. Lehet, hogy meg se élem. – Szép kabát – mondta Thália. [142]

Összehúztam magamon az exoroszlánt, és élveztem a meleget. – Igen, de nem a Nemeai Oroszlán volt az a szörny, amit mi keresünk. – De nem ám! Még sokat kell mennünk, hogy megtaláljuk. – Csak annyit tudok erről a titokzatos szörnyről, hogy hozzád fog eljönni, legalábbis a Generális szerint. Le akarnak választani a csapattól, hogy a lény veled mérkőzzön meg. – Ezt mondta? – Igen, valami ilyesmit. – Frankó. Imádok csali lenni. – Ötleted sincs, milyen szörny lehet? Szomorúan rázta meg fejét. – De azt tudod, hová megyünk, nem? San Franciscóba. Artemisz is oda tartott. Eszembe jutott valami, amit Annabeth mondott tánc közben: hogy apja San Franciscóba költözött, de ő oda nem követhette. Félvérek nem élhetnek ott. – Miért? – kérdeztem. – Mi a baj San Franciscóval? – A Köd igen vastag arrafelé, ugyanis nagyon közel van hozzá a Kétségbeesés Hegye. A Titán varázslat, vagy ami még maradt belőle, most is érezhető. Olyan szörnyeket csal oda, amilyenekről nem is álmodnál. – Mi a csuda az a Kétségbeesés Hegye? Thália felvonta a szemöldökét. – Még ezt sem tudod?! Kérdezd meg azt a lökött Zoét, ő a szakértő. Kibámult az ablakon. Szívesen megkérdeztem volna, mire céloz, de nem akartam komplett hülyének látszani. Utáltam, hogy Thália többet tud nálam. Így inkább hallgattam. A délutáni nap besütött a vagon résein, és árnyakat festett Thália arcára. Arra gondoltam, mennyire más, mint Zoé. Zoé [143]

kimért, távolságtartó, mint egy hercegnő. Thália meg rongyokban jár, és egy igazi lázadó. De volt valami közös is bennük: a keménység. Az árnyékban ülve, ezzel a bánatos arckifejezéssel Thália nagyon hasonlított a Vadászokra. Aztán hirtelen eszembe jutott. – Ezért nem jöttök ki Zoéval! – Mi van?! – nézett rám Thália rosszallóan. – A Vadászok megpróbáltak behálózni – találgattam. Szeme veszélyesen fénylett. Azt hittem, kirúg a kocsiból, de végül csak sóhajtott egyet. – Majdnem csatlakoztam hozzájuk – vallotta be. – Luke, Annabeth és én összefutottunk velük egyszer, és Zoé megpróbált meggyőzni. Kis híján sikerült is neki, de… – De? Thália megmarkolta a kormányt: – Akkor el kellett volna hagynom Luke-ot. – Vagy úgy! – Zoé és én csúnyán összevesztünk. Azt mondta, át fog verni. Meg fogom bánni, hogy így döntöttem. Luke egy napon cserbenhagy majd. A réseken át a napot bámultam: mintha minden perccel gyorsabban haladnánk. Árnyak kavarogtak, mint egy régi vetítőgép előtt. – Ez kemény. Úgy értem, nem könnyű beismerni, hogy Zoénak igaza volt. – Nem volt igaza! És soha nem is lesz! Luke nem fog cserbenhagyni! Soha. – Meg kell küzdenünk vele. Ez elkerülhetetlen. Thália nem válaszolt. – Te nem találkoztál vele mostanában – figyelmeztettem. – Tudom, hogy nehéz elhinni, de… – Azt teszem, amit tennem kell. [144]

– Még ha meg is kell ölnöd őt? – Megtennél egy szívességet? Szállj ki a kocsimból! Annyira sajnáltam, hogy nem is tiltakoztam. Amikor kiszálltam, és éppen indulni akartam, utánam szólt: – Percy! Láttam, hogy szeme vörösen ég, de nem tudtam, hogy a dühtől vagy a könnyektől. – Annabeth is csatlakozni akart a Vadászokhoz. Talán elgondolkozhatnál rajta, miért. Mielőtt válaszolhattam volna, megnyomott egy gombot, az ablak felsiklott, én meg kint maradtam.

Grover Lamborghinijének vezetőülésében ültem. Grover a hátsó ülésen szunyált. Feladta, hogy sípművészetével elbűvölje Zoét és Biancát, miután a „Morcos cserszömörce” előadása közben valódi cserszömörcék kunkorodtak elő a Lexus légkondicionálójából, és ezt a lányok nem díjazták. Néztem a lemenő napot, de nem mertem elaludni. Féltem, hogy mit fogok álmodni. – Ó, ne félj az álmoktól! – szólalt meg egy hang az anyósülésről. Meg sem lepődtem rajta, hogy a hajléktalan fickó ül mellettem, az állomásról. A farmerja már majdnem fehérre fakult. Kabátja szakadozott, lógott belőle a bélés. Egy játék mackóhoz hasonlított, amin áthajtott egy teherautó. – Ha nem lennének az álmok, a felét sem tudnánk annak, amit most sejtünk a jövőről. Izgalmasabbak, mint az olimposzi bulvárújságok. – Megköszörülte a torkát, és drámai mozdulattal égnek emelte a két kezét:

[145]

Az álom, mint egy Fülhallgató a fülben: Igazat sugdos. – Apollón? – kérdeztem, mert nem ismertem mást, aki ilyen rossz haikut tudna fabrikálni. Ujját szája elé tette: – Inkognitóban vagyok. Hívj Frednek. – Egy Fred nevű isten?! – Nos, szóval… Zeusz ragaszkodik bizonyos szabályokhoz. Az emberek küldetésébe nem avatkozhatunk bele. Még akkor sem, ha valami nagyon fontos dolog nem stimmel. De senki nem szórakozhat a húgommal. Senki. – Akkor segíteni is tudsz nekünk? – Pssszt! Már megtettem. Ha kipillantanál… – A vonat. Milyen gyorsan megyünk? Apollón kuncogott. – Elég gyorsan. De sajnos, még így is késésben vagyunk. Hamarosan lemegy a nap. De már jócskán átszeltük Amerikát. – Hol van Artemisz? Az arca elsötétült. – Sokat tudok, és sokat látok. De még így sem sejtem. Valahogy… olyan ködös, hol lehet. Nem tetszik ez nekem. – És Annabeth? Összevonta a szemöldökét. – Arra a lányra gondolsz, akit elvesztettél? Hmm. Nem tudom. Megpróbáltam megőrizni a hidegvérem. Tudom, hogy egy istennek nagyon nehéz komolyan venni egy halandót, még akkor is, ha félvérről van szó. Az istenekhez képest a mi életünk nyúlfarknyi.

[146]

– És arról tud valamit, milyen szörnyet üldözhetett Artemisz? – Nem – hangzott a felelet –, de tudok valakit, aki tudhatja. Ha nem találjátok meg San Franciscóig a szörnyet, keressétek Néreuszt, a „tengeri öreget”. Éles szeme és jó emlékezete van. Néha még arról is tudomása van, ami az Orákulumom előtt rejtve marad. – Ha a maga Orákuluma, akkor tudhatná a prófécia jelentését. Apollón sóhajtott: – Ennyi erővel egy művészt is nyüstölhetnél, hogy magyarázza meg művészetét, vagy egy költőt, hogy értelmezze a versét. Felesleges. Jelentést csak tapasztalás által nyer. – Más szóval dunsztja sincs… Apollón az órájára nézett: – Ah, elszaladt az idő! Mennem kell. Nem hiszem, hogy újból megkockáztathatnám, hogy segítsek. De emlékezz, Percy, arra, amit mondtam! Most pedig aludj! És ha visszatérsz, elvárok tőled egy frappáns kis haikut az utatokról. Tiltakozni akartam, hogy nem vagyok fáradt, és hogy életemben nem írtam még haikut, de Apollón csettintett egyet, és már le is ragadt a szemem.

Az álmomban valaki más voltam. Görög tunikát viseltem, ami altájon elég huzatos volt, és bőrszíjas sarut. A Nemeai Oroszlán bundája körgallérként himbálózott a nyakam körül futás közben. Egy lány vonszolt maga után, és erősen szorította a kezem.

[147]

– Siessünk! – noszogatott. Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát lássam, de a hangjából kihallottam a rettegést. – Meg fog találni! Éjszaka volt. Magas fűben szaladtunk, a levegőt sok ezer különböző virág édesítette. Gyönyörű kertben jártunk, de a lány úgy rángatott, mintha az életünk forogna veszélyben. – Én nem félek – próbáltam tudatni vele. – Pedig jobban tennéd! – mondta, és tovább ráncigált. Hoszszú, fekete haja copfba kötve verdeste a hátát. Selyemköntöse halványan derengett a csillagfényben. Felrohantunk egy hegy oldalán. Egy csipkebokor mögé húzott, lihegve rogytunk le. Nem tudtam, mi ijeszthette meg a lányt. A kert olyan békésnek tűnt, én meg erősebbnek éreztem magam, mint valaha. – Igazán nincs okunk a menekülésre – a hangom mélyebb volt és határozottabb. – Nem egy szörnnyel elbántam már puszta kézzel. – Csak nem ezzel! Ladón nagyon erős. Menj körbe, menj fel a hegyre apámhoz, ez az egyetlen út. Fájdalmas hangja meglepett. Nagyon komolyan beszélt, mintha aggódna értem. – Nem bízom az apádban – mondtam neki. – Nem is kell. Túl kell járnod az eszén. Csak csellel nyerheted el a jutalmat, máskülönben meghalsz! – Akkor miért nem segítesz nekem, szépségem? – kacarásztam. – Fé-félek. Ladón megállítana. A nővéreim… ha tudomást szereznének róla, kitagadnának. – Akkor nincs más választásunk – álltam fel, és összedörzsöltem a tenyerem. – Várj!

[148]

Olyannak tűnt, mint aki még mindig nem jutott dűlőre magában. Remegő ujjakkal egy fehér hajtűt húzott elő a hajából. – Ha harcra kerül a sor, használd ezt! Az anyám, Pleione adta nekem. Az óceán lánya volt, és ebben a tűben az óceán ereje rejlik. Az én halhatatlanságom ereje. A lány rálehelt a hajtűre, mire az halványan felfénylett, akár egy csiszolt kagyló. – Tessék! Használd fegyverként. Felnevettem. – Egy hajtűt? Ezzel győzzem le Ladónt? Hogyan, kedvesem? – Talán nem fog sikerülni; de csak ezt adhatom, ha már lebeszélni nem tudlak. A lány hangja meglágyította a szívem. Elvettem tőle a hajtűt, de amint kezembe fogtam, nőni kezdett, és egyre súlyosabb lett, míg végül egy ismerős bronzkardot tartottam a markomban. – Remekül megmunkált fegyver. Bár általában puszta kézzel szoktam küzdeni. Mi e kard neve? – Anakluszmosz. Az olyan áramlatot nevezik így, amelyre nem számít az ember, és mire felocsúdik, már ki is sodorta a nyílt tengerre. Köszönetet akartam mondani, de lábdübögés hallatszott, majd sziszegő hang, mint amikor egy kerék kilyukad. A lány felkiáltott: – Elkéstünk! Itt van!

Felültem a Lamborghini hátsó ülésén. Grover a karomat rángatta. – Percy, reggel van! A vonat megállt. Le kell szállnunk! [149]

Megpróbáltam lerázni magamról az álomkórt. Thália, Zoé és Bianca már elhúzták a láncfüggönyt. Odakint a havas hegyeket fenyők tarkították, a nap vörösen ébredt két csúcs között. Kihalásztam a tollam a zsebemből, és rábámultam: Anakluszmosz: ősi, görög neve a félelmetes Árapálynak. Némiképp más volt jelen pillanatban a formája, de ugyanazt az álombéli kardot tartottam kezemben. És még egy dologban biztos voltam: a lány, aki megjelent álmomban, Árnyék Zoé volt.

[150]

12. HÓDESZKÁZÁS EGY MALACCAL

E

gy kis síparadicsom határában szálltunk le a vonatról, a hegyek között. A táblán ez állt: „ISTEN HOZTA AZ ÚJMEXICÓI CLOUDCROFTBAN!” A levegő hideg volt, és ritka. A házak tetejét hó födte, amely az utcák két oldalán szürke buckákká tornyozódott. A völgyben magas fenyők meredeztek, és sötét árnyékot vetettek a tájra, bár a reggel naposnak volt mondható. Mire a sínektől alig fél mérföldnyire lévő Főutcához értünk, az oroszlánkabátom ellenére is kis híján megfagytam. Gyaloglás közben elmeséltem Grovernek éjszakai csevejemet Apollónnal, és hogy azt ajánlotta, San Franciscóba érve keressük fel Néreuszt. – Az klassz, csak oda még el is kell jutnunk előbb! – mondta gondterhelten. Igyekeztem nem túlságosan elszomorodni, amikor belegondoltam, milyen gyatrák is az esélyeink. Nem akartam Grovert is kétségbe ejteni, de az isteni tanácsülés mellett még egy másik határidő is szorongatott. A Generális azt mondta, hogy Annabeth-t csak a téli napfordulóig tartja életben, azaz péntekig. Az már csak négy nap. És beszélt valami áldozatról is. Nem hangzott valami jól. Megálltunk a város közepén. Innen mindent látni lehetett: a síházakat, a kávézókat, a turistaboltokat és a vegyesboltot. [151]

– Nagyszerű! – nézett körbe Thália. – Se buszmegálló. Se taxi. Se autóbérlés. Zsákutca. – Ott egy kávézó! – mondta Grover. – Igen – csatlakozott Zoé. – Egy kávé jó lenne. – És egy kis sütemény – álmodozott Grover. – És némi csomagolópapír… Thália felsóhajtott: – Mi lenne, ha ti ketten, bemennétek a kávézóba valami harapnivalóért. Mi meg Percyvel és Biancával az élelmiszerboltot derítenénk fel, talán ott útbaigazítanak. Megbeszéltük, hogy a bolt előtt találkozunk tizenöt perc múlva. Bianca nem túl lelkesen csatlakozott hozzánk, de nem tehetett mást. A boltban néhány értékes információval gazdagodtunk: nincs elég hó a síelésre, de vehetünk gumipatkányokat, darabját egy dollárért, viszont autó nélkül nem valószínű, hogy kijutunk a városból. – Taxit is hívhatnátok Alamogordóból – mondta kételkedő arccal a boltos. – De ez egyórányi séta innen, lent van a hegy lábánál. Néhány száz dollárotok rámenne. Az árus olyan magányosnak látszott, hogy vettem tőle egy gumipatkányt, majd kimentünk, és megálltunk a tornácon. – Csodás! – morgott Thália. – Megyek egy kört, hátha találok más boltosokat más ötletekkel. – De az eladó azt mondta… – Hallottam, mit mondott, de azért leellenőrzöm. Hagytam, hadd menjem, tudtam, milyen érzés az, amikor az ember képtelen megmaradni a fenekén. A félvérek kissé defektesek a velük született harctéri reflexek miatt. Nem tudunk egy helyben ülni, és várni. Emellett gyanítottam, hogy Thália még mindig rosszkedvű a tegnap esti Luke-ról folytatott beszélgetésünk miatt. [152]

Bianca és én feszengve álltunk egymás mellett. Ugyanis… ugyanis kényelmetlenül érzem magam, ha kettesben maradok egy lánnyal. Biancával még nem is beszélgettünk négyszemközt. Nem tudtam, mit mondjak, különösen most, hogy Vadász lett belőle, meg minden. – Aranyos patkány – dicsérte meg a szerzeményem, amit a korlátra tettem, hátha feldobja a bolt forgalmát. – Na… na, hogy tetszik a Vadász-élet? – kérdeztem. – Még mindig dühös vagy rám, amiért csatlakoztam? – csücsörítette száját. – Ugyan… Addig nem, amíg jól érzed magad a bőrödben… amíg boldog vagy. – Nem vagyok benne biztos, hogy a „boldog” a megfelelő szó, különösen most, hogy Lady Artemisz eltűnt. De vadásznak lenni klassz dolog. Nyugodtabbnak érzem magam. Lelassult körülöttem a világ. Azt hiszem, ez a halhatatlanság hatása. Rábámultam, látható-e rajta a változás. Határozottabbnak tűnt és nyugodtabbnak. Nem rejtette többé az arcát zöld sapka alá. Haját copfba kötve hordta, és amikor velem beszélt, mélyen a szemembe nézett. Megborzongtam, mert az jutott eszembe, hogy ötszáz vagy ezer év múlva Bianca di Angelo ugyanígy fog kinézni. Talán ugyanígy fog beszélgetni egy másik félvérrel, amikor én már rég alulról szagolom az ibolyát, de Bianca még mindig egy tizenkét éves lány lesz. – Nico nem képes megérteni, miért döntöttem így – sóhajtott, mint aki megerősítést vár, hogy nagyon is jól választott. – Nem lesz semmi baja – válaszoltam. – A Félvértábor sok kiskölyköt befogad. Ezt tették Annabeth-szel is. Bianca bólintott. – Remélem, megtaláljuk, mármint Annabeth-t. Szerencsés, hogy ilyen barátja van, mint te. – Szerintem inkább szerencsétlen… [153]

– Ne vádold magad, Percy. Kockára tetted az életed, hogy megments engem és az öcsémet, ez igazán bátor cselekedet volt. Ha nem találkozom veled, nem hagyom olyan nyugodt szívvel Nicót a táborban. Gondoltam, ha olyan fickók vannak ott, mint te, Nicónak jó helye lesz. Te jó srác vagy. A dicséret meglepett. – Még akkor is, ha a „kapd el a zászlónál” leütöttelek? Felnevetett: – Attól az egy húzásodtól eltekintve. Nem messze tőlünk Grover és Zoé kilépett a kávézóból. Mindketten meg voltak pakolva kávésdobozokkal és süteményes zacskókkal. Nem örültem, hogy ilyen gyorsan végeztek. Furcsa, de jólesett Biancával beszélgetni. Egész szimpatikus lány. Százszor jobb vele lógni, mint Árnyék Zoéval. – Mesélnél magatokról? – kérdeztem. – Például arról, hogy Westover előtt hová jártatok suliba… Összeráncolta a homlokát. – Egy bentlakásos iskolába, ha jól emlékszem, D.C.-ben. Olyan távolinak tűnik. – Soha nem éltetek együtt a szüleitekkel, mármint a halandó szüleitekkel? – Nekünk azt mondták, a szüleink halottak. Egy banki letétből, egy nagyobb pénzösszegből éltünk, azt hiszem. Időnként megjelent egy ügyvéd, megnézte, hogy vagyunk. Aztán Nicóval el kellett hagynunk azt az iskolát. – Miért? – El kellett mennünk valahová. Emlékszem, fontos volt. Sokat utaztunk. Aztán egy hotelben laktunk hetekig. Aztán… nem is tudom. Egy nap egy ismeretlen ügyvéd állított be. Azt mondta, itt az ideje, hogy távozzunk. Visszavitt keletre, D.C.-n keresztül. Felmentünk Maine-be. Onnan tovább Westoverbe.

[154]

Elég különös história. De mindig elfelejtem, hogy Bianca és Nico félvérek, vagyis az ő esetükben az jelentené a szokatlant, ha valami szokványos lenne. – Szóval Nicót kellett nevelned egész eddigi életedben. Csak egymásra számíthattatok. Bianca bólintott. – Ezért is akartam annyira beállni a Vadászok közé. A saját életemet akarom élni, bármennyire is önzőnek tűnhet, a saját barátaimmal. Szeretem Nicót, ne érts félre, csak ki akarom próbálni, milyen az, ha nem kell nővért játszanod a nap huszonnégy órájában. Eszembe jutott, mit éreztem múlt nyáron, amikor kiderült, hogy van egy küklopsz testvérem. Azt hiszem, majdnem azt, amit Bianca. – Úgy tűnik, Zoé bízik benned – mondtam. – Miről is beszéltetek, jut eszembe, valami veszélyről, ami a küldetés során leselkedhet ránk… – Mikor? – Tegnap reggel az étkezőben – szaladt ki a számon, mielőtt még meg tudtam volna fékezni a nyelvem. – Valamit a Generálisról… Arca elsötétült. – Ezt meg honnan tudod?! A láthatatlanná tévő sapka… Te hallgatóztál?! – Igen, vagyis dehogy, csak… A magyarázkodástól a sütikkel és italokkal megrakott Zoé és Grover érkezése mentett meg. Nekem és Biancának forró csokoládét hoztak, a többiek kávét kaptak. Rávetettem magam egy finom feketeáfonyás fánkra, és még Bianca dühödt pillantásai sem érdekeltek. – Itt az ideje egy nyomolvasó-varázslatnak – mondta Zoé. – Grover, maradt még makkod? [155]

– Nyammm – csámcsogott Grover, aki éppen egy darakorpás fánkot tömött magába csomagolópapirostól. – Igen, csak szükségem lenne egy… Grover megdermedt. Éppen meg akartam kérdezni, mi a baj, amikor egy meleg áramlatot éreztem, mintha tél közepén összefutottunk volna egy eltévedt tavaszi fuvallattal. A levegőnek friss vadvirágillata lett, és volt még valami: egy hang, mintha szólni próbált volna hozzánk, figyelmeztetni bennünket. Zoé levegő után kapkodott. – Grover, vigyázz a kupádra! Grover elejtette madarakkal telepingált kávéspoharát. A szárnyasok azon nyomban leváltak a pohárról és csapatostul elröppentek. A gumipatkányom felvinnyogott, leugrott a korlátról, és immár igazi bundával és bajusszal befutott a fák közé. Grover lerogyott a pohara mellé, a kiömlött forró kávé körül elpárolgott a hó. Melléugrottunk, megpróbáltuk felrázni. De csak nyögött, és remegett a szemhéja. – Hé! – kiáltotta Thália, ahogy felénk szaladt az úton. – Én csak… Mi lett Groverrel? – Nem tudom. Egyszerűen összeesett – válaszoltam. – Öööööööö – nyögött fel Grover. – Akkor emeld fel – mondta Thália kezében a lándzsájával, és úgy nézett hátra, mintha követnék. – Tűnjünk el innen!

Mire az első két csontvázharcos megjelent, már a város szélén jártunk. Az út két oldalán húzódó erdőből léptek elő. Most szürke katonai ruha helyett az új-mexikói rendőrség kék egyenruháját viselték. De a bőrük, mely ugyanolyan szürke és átlátszó maradt, elárulta őket. [156]

Elővették fegyvereiket. Bevallom, megfordult már a fejemben, milyen jó lenne megtanulni lőni, de miután a csontvázkatonák rám fogták pisztolyaikat, teljesen elment tőle a kedvem. Thália megnyomta a karkötőjét, mire az Égisszé, a pajzzsá változott. De a harcosok meg sem rezzentek. Világító, sárga szemüket rám függesztették. Előhúztam Árapályt, bár nem tudtam, mire mennék vele két pisztollyal szemben. Zoé és Bianca íjaik után kaptak. Biancának ez nem ment egyszerűen, mert az összerogyni készülő Grovert is neki kellett tartania. – Visszavonulás! – parancsolta Thália. El is kezdtünk hátrálni, de ágak roppanását hallottuk, és a hátunk mögött újabb két harcos bukkant fel. Körbevettek. Azon tűnődtem, hol lehet a többi csontváz. A Smithsonianban tucatnyit láttam belőlük. Aztán az egyik katona mobiltelefont vett elő, és belebeszélt. Pontosabban nem is beszélt. Csak kattogott, mintha száraz fogak koccannának csonthoz. Hirtelen leesett a tantusz. A csontvázak szétváltak, hogy bennünket megtaláljanak. De hamarosan újra egyesülnek, hisz a velem szemben álló épp a testvérkéit hívja, úgyhogy mindjárt el leszünk árasztva csontvázharcosokkal. – A közelben van… – nyögte Grover. – Itt áll előttünk – válaszoltam. – Nem a csontváz – folytatta –, az ajándék. A Vadon ajándéka. Nem tudtam, miről hablatyol, de aggasztott az állapota. Még gyalogolni sem tud, nemhogy harcolni. – Támadnunk kell, mindenkire jut egy. Remélhetőleg így elvonjuk a figyelmüket Groverről – mondta Thália. – Egyetértek – felelt Zoé. [157]

– A Vadon! – nyögött fel megint Grover. Meleg szél ömlött a kanyonba, és megrezegtette az ágakat, de én továbbra sem vettem le a szemem a csontvázakról. Eszembe jutott, milyen kárörvendően nevetett a Generális Annabeth-en. És az is, hogyan árulta el őt Luke. Aztán támadásba lendültem… A csontváz elsütötte fegyverét. Az idő lelassult. Nem azt mondom, hogy láttam a golyót, de éreztem az útját, ahogyan az óceánban éreztem az áramlatokat. Elhárítottam a kardpengémmel, és folytattam a rohamot. A csontváz gumibotot vett elő, mire lecsaptam könyökből a karját. A következő csapással kettévágtam a derekánál. A csontjai elváltak egymástól, és takaros kupacban az aszfaltra omlottak. A második csontváz felém csattogtatta fogait, és tüzelni akart, de kiütöttem kezéből a fegyverét. A pisztoly a hóban landolt. – Percy! Vigyázz! – kiáltott Thália. Lövés dördült. Arccal az úttestre zuhantam. Aztán feltűnt valami… Jé, nem haltam meg. A golyó csak hátba vágott, akár egy ököl, de nem sebesített meg. A Némeai Oroszlán bundája golyóálló! Thália megtámadta a második csontvázat, amíg Zoé és Bianca a harmadikat és a negyediket vették tűz alá. Grover az út szélén állt, karját kitárta a fák felé, mintha keblére akarná ölelni a csalitost. Balról fura zajt hallottam, recsegett-ropogott az erdő, mintha buldózer közeledne. Nyilván érkezik a csontkatonák erősítése, gondoltam. Felpattantam, és közben elhajoltam egy gumibot elől. Az imént kettéhasított harcos újra épségben és egészségben támadott rám. Megállíthatatlanok voltak. Zoé és Bianca egyenesen a fejükre céloztak, de a nyílvesszők akadálytalanul suhantak át üreges [158]

koponyáikon. Az egyik csontrambó Biancára vetette magát. Biztosra vette, hogy a lánynak befellegzett, de Bianca előkapta vadásztőrét, és a csontbaka mellkasába szúrta. A csontváz lángra lobbant, és nem maradt más belőle, mint egy marék hamu és egy rendőrségi jelvény. – Ezt meg, hogy csináltad? – csodálkozott Zoé. – Nem tudom? Szerencsés szúrás… – felelte idegesen Bianca. – Akkor ismételd meg! Bianca a maga részéről díjazta az ötletet, csak a maradék három csontváz nem hagyta, hogy a közelükbe kerüljön. Gumibotnyi távolságot tartva egyre hátrébb tereltek bennünket. – Valakinek valami terve? – kérdeztem hátrálás közben. Senki sem válaszolt. A fák megremegtek a csontkatonák mögött, az ágak veszettül recsegtek. – Égi ajándék! – makogta Grover. És akkor éktelen üvöltés kíséretében megjelent a legnagyobb disznó, amit életemben láttam. Egy tíz méter magas vaddisznó. Rózsaszín orra földtől maszatos, agyarai akkorák, mint egy-egy kenulapát. A hátán barna szőr kunkorodott, és szeme vadul, dühödten égett. – UUUIIII! – visította, és agyarával lesöpörte a maradék három csontvázat az útról. De akkora erővel tette mindezt, hogy azok elszálltak a fák fölött, és a hegyoldalban értek földet. Darabokra törtek, kar-, és lábcsontok röpködtek mindenfelé. Aztán a disznó felénk fordult. Thália felemelte a lándzsáját, de Grover felkiáltott: – Meg ne öld! A disznó a földet szántotta orrával és kapált a lábával, készen arra, hogy ránk támadjon. – Ez az Erümanthoszi Vadkan, ha akarnánk sem tudnánk megölni! – közölte szárazon Zoé. [159]

– Ez egy ajándék! A Vadon áldása! – lelkendezett Grover. A vadkan felvisított: UUUIIII!, aztán meglengette az agyarát. Zoé és Bianca éppen hogy elhajoltak előle. Grovert nekem kellett lenyomnom, hogy elkerülje a Vaddisznóagyar Katapultot, amely a hegyoldalba teleportálta volna őt is. – Igen, tényleg meg vagyunk áldva! Nyomás innen! – ajánlottam. Ahányan voltunk, annyifelé futottunk, így egy pillanatra a vaddisznó egészen összezavarodott. – Meg akart ölni! – panaszkodott Thália. – Hát persze hogy meg, elvégre vad-disznó! – mondta Grover. – Azt mondd meg, hogy mitől akkora áldás ez?! – kérdezte Bianca. Ez a kérdés bennem is felötlött, de a kérdés joga inkább Biancát illette, tekintve, hogy a vadkan őt szemelte ki. Csakhogy a lányka gyorsabb volt, mint képzeltem. Félreugrott és az állat mögé került. A vaddisznó döfött egyet az agyarával, és felaprította vele az „ÜDVÖZÖLJÜK CLOUDCROFTBAN” táblát. Be kellett élesíteni a memóriámat: megpróbáltam visszaemlékezni a vaddisznó mítoszára. Abban biztos voltam, hogy Héraklész megküzdött vele, de arra nem emlékeztem, hogyan győzte le. Derengett, hogy a vadkan jó néhány görög várost feldúlt, mielőtt Héraklész móresre tanította. Csak remélni tudtam, hogy a cloudcroftiak biztosították a házaikat gigavaddisznó-kár esetére is… – Gyerünk! – mondta Zoé. Ő és Bianca az ellenkező irányba futottak. Grover a szörny előtt táncolt, és fújta-fújta a sípját, amíg a vaddisznó megpróbálta felnyársalni. De a legpechesebbek mi voltunk Tháliával. Ugyanis amikor a disznó bennünket szúrt ki, Thália elkövette azt a hibát, hogy védekezésül Égiszt [160]

emelte maga elé. A Medúzafő látványa a vaddisznót éktelen dühre hergelte. Talán nagyon hasonlított valamelyik közeli rokonára… Nekünk rontott. Csak azért nem kerültünk az agyarára, mert hegynek felfelé futottunk, és amíg mi cikázhattunk a fák között, a disznónak át kellett törni a faunán. A hegy másik oldalán a hó alatt régi vasúti sínekre bukkantunk. – Erre! – ragadtam meg Thália karját, és már rohantunk is a sínek mentén. Nyomunkban a szörny ide-oda csúszkált, és figyelme nagy részét szerencsére az kötötte le, hogy ne essen orra a csúszós, meredek hegyoldalon. Sonkáit – hála a magasságos isteneknek – nem ilyen terepre tervezték. Előttünk egy alagút tűnt fel, mellette öreg híd-tákolmány ívelt át a völgyön. Őrült ötletem támadt. – Kövess! Thália lelassított. Nem volt időnk rá, hogy megvitassuk, miért lassít, ezért tovább rángattam, ő meg vonakodva követett. Mögöttünk egy tíztonnás disznó-úthenger zúzta-gyilkolta maga előtt a fenyőket és a sziklákat, miközben bennünket üldözött. Tháliával berohantunk az alagútba, aztán előbukkantunk a másik oldalon. – Ne! – sikította Thália. Fehér lett, mint a fal. A híd előtt álltunk. Alattunk a mélyben hóval teli szakadék. A vadkan a sarkunkban. – Gyere! Ha szerencsénk van, elbír bennünket! – Nem tudok! – A szeme csupa rettegés. A disznó berohant az alagútba, és teljes sebességgel átfúrta magát rajta. – Most! – kiáltottam Tháliára.

[161]

Lenézett, és nagyot nyelt. Megesküdtem volna rá, hogy elzöldült az arca. Nem volt időm elemezni, miért. A disznó átfurakodott az alagúton, és mindjárt elér bennünket. Életbe lépett tehát a B terv. Megragadtam Tháliát, és leszökkentem a híd mellé, a hegyoldalra. Úgy szántottuk Égiszen a havat, mint egy hódeszkán. Keresztül sziklákon, pocsolyán, havon, csak robogtunk lefelé a lejtőn. A vaddisznó pechesebb volt: nem tudott olyan gyorsan megpördülni, ámde több tonnájával rászaladt a kis hídra, amely leszakadt, és az orbitális malacka fülrepesztő visítás kíséretében lezuhant a völgykatlan egyik hóbuckájára: PUUFFFF! Megálltunk. Mindketten kapkodtuk a levegőt. Rajtam volt néhány sérülés, Thália haja pedig tele lett fenyőtüskékkel. Mellettünk a vadkan küzdött vonyítva a hótengerrel. Nem látszott belőle több a bodros hátánál. Mintha hungarocellbe csomagolták volna, úgy vette körül a hó: komolyabb baja nem esett, csak éppen mozdulni nem tudott. Tháliára néztem. – Nem is tudtam, hogy tériszonyod van. Most, hogy a biztonságos földön álltunk, újra a szokott dühvel nézett rám. – Ez hülyeség! – Ez megmagyarázza, miért estél kétségbe Apollón autójában, és nem akartál beszélni róla. Vett egy mély levegőt, aztán kisöpörte a fenyőtüskéket a hajából: – Ha csak egy szóval is meg mered említeni valakinek, én esküszöm, hogy… – Nem, nem. Semmi gáz… Csak… csak furcsa, hogy Zeusz, az egek urának lánya, fél a magasságtól… Belelök a hóba, ha nem halljuk meg Grover hangját föntről: – Hahóóóóó! [162]

– Itt vagyunk! – kiáltottam vissza. Néhány perc elteltével Grover, Bianca és Zoé is ott álltak mellettünk, és nézték a hóban evickélő vadkant. – A Vadon áldása – motyogta ismét Grover, de már kevésbé látszott nyugodtnak. – Szerintem is az – értett egyet Zoé. – És úgy is kell használnunk. – Álljon meg a menet! – tiltakozott Thália, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki alulmaradt egy karácsonyfával vívott küzdelemben. – Magyarázza már meg valaki nekem, hogy miért hiszitek ezt a disznót áldásnak! Grover átnézett rajta, mintha máshol járna az esze. – Vele megyünk nyugatra. Van fogalmad arról, milyen gyors egy ilyen állat? – Ez buli lesz! – mondtam. – Coca-rodeó! Grover bólintott. – Fel kell szállnunk. Bárcsak… bárcsak több időm lett volna szétnézni, de most már nincs itt… – Mi nincs itt? Grover, úgy tűnt, meg sem hallotta a kérdésem. A disznóhoz ment, és felugrott a hátára. A nagymalac addigra már kifúrta magát a hóbuckából. Ha egyszer újra szabad lesz, semmi nem állítja meg. Grover elővette a sípját, és egy pattogós dallamba kezdett, majd egy almát dobott a disznónak. Az alma lebegve forogni kezdett a lény orra előtt. A vadkannak rögvest minden vágya az lett, hogy megszerezze az almát. – Automata vezérlés. Nagyszerű – morogta Thália. Aztán felmászott Grover mögé a vadkanra, de még így is elég hely maradt mindannyiunk számára. Zoé és Bianca is odaóvakodtak. – Várjatok egy percet! – szóltam nekik. – Tudjátok, mire céloz Grover, amikor a Vadon ajándékát emlegeti? [163]

– Persze – mondta Zoé. – Te nem érezted a szélben? Elég átható szaga volt… Nem hittem, hogy még egyszer érezni fogom a jelenlétét. – Kinek a jelenlétét? Úgy néztek rám, mint egy csökött értelműre. – A Vadon Uráét természetesen. Egyetlen pillanatra, a vaddisznó érkezésekor, éreztem a Pán jelenlétét.

[164]

13. AZ ISTENEK SZEMÉTTELEPÉN

N

apnyugtáig robogtunk a vadkannal, többet a hátsóm sem bírt volna. Úgy képzeld el, kábé ilyen lehet egy fémkefén lovagolni kavicsterepen. Na, pont olyan kényelmes a vaddisznólovaglás. Nem tudom, hány mérföldet tehettünk meg, de a hegyek elenyésztek a távolban, és felváltotta őket a száraz síkság. A füvek és a bokrok egyre ritkultak, ahogy a vaddisznó hátán lovagolva átszeltük a sivatagot. (Lehet egy vaddisznón lovagolni?) Esteledett már, amikor egy patakhoz érve a vadkan megtorpant, horkantott egy nagyot, majd inni kezdte a sáros vizet, aztán kitépett egy kaktuszt, és tüskéstől felfalta. – Eddig tudott elhozni. Amíg falatozik, le kell szállnunk róla – mondta Grover. Senkit sem kellett győzködni. Lecsúsztunk a hátáról, és sajgó hátsónkkal igyekeztünk elsurranni addig, amíg a vaddisznó a kaktuszevéssel volt elfoglalva. Három kaktusz és egy újabb korty sáros patakvíz után a vaddisznó böffentett egyet, megpördült, és visszavágtatott kelet felé. – Talán jobban szereti a hegyeket – találgattam. – Meg tudom érteni – sóhajtott Thália, majd felkiáltott: – Oda nézz!

[165]

Előttünk egy kétsávos út kígyózott, amelyet félig betemetett a homok. Az út túloldalán állt néhány ház, de nem annyi, hogy városnak lehessen nevezni: egy bedeszkázott ablakú épület, egy tacosütő bódé, amelyről lerítt, hogy azóta nem nyitották ki, mióta Árnyék Zoé megszületet, és egy fehér stukkós postaépület, rajta egy ütött-kopott tábla a következő felirattal: „VIPERAGYÍK-KAROM, ARIZONA” A házak mögött újabb hegyek magasodtak. Csak másodszori ránézésre derült ki, hogy nem közönséges hegyek. A vidék túl sík volt ahhoz, hogy hegyek legyenek. Valójában szemétkupacok voltak, egymásra halmozott autóroncsok, háztartási eszközök, mindenféle fémdarabok. Egy szeméttelep, ahová a világ kezdete óta hordhatták a felesleges dolgokat. – Hűha! – sóhajtottam. – Valami azt súgja, itt nem találunk autókölcsönzőt – nézett Thália Groverre. – Esetleg egy újabb vaddisznót varázsolsz elő a ruhaujjadból? Grover idegesen szimatolt a levegőbe, aztán elővette és a földre szórta a makkjait, majd játszani kezdett a sípján. A makkok különös alakzatba rendeződtek, ami számomra semmit sem jelentett, de Grover gondterhelten meredt rájuk. – Nézzétek, ez az öt makk mi lennénk – mutatta. – Melyik vagyok én? – tudakoltam. – Az a kis töpörödött – súgta Zoé. – Fogd már be! – Az ott – mutatott jobb oldalra Grover –, bajt jelent. – Egy szörnyet? – kérdezte Thália. Grover továbbra is aggodalmasan szemlélte az alakzatot. – Nem érzek semmit, és nem értem, miért. De a makkok nem hazudnak. A következő próbánk… A szeméttelep felé mutatott. A majdnem teljes sötétben a szeméttelep úgy festett, mint egy idegen bolygó. [166]

Úgy döntöttünk, letáborozunk, és csak másnap vizsgáljuk meg a szeméttelepet. Egyikőnk sem akart éjnek évadján guberálni. Zoé és Bianca öt hálózsákot és öt polifoam matracot húztak elő a motyóikból. Nem tudom, hogy férhettek bele, hiszen a hátizsákjaik egészen kicsik voltak. Nyilván valami varázslatnak köszönhetően fért el bennük ennyi minden. Eddig ez eszembe sem jutott, pedig az íjak, tegezek, nyílvesszők is varázsütésre a hátukon termettek, amikor szükségük volt rá, és ha már nem kellettek, eltűntek. Az éjszakai levegő gyorsan lehűlt. Ezért Groverrel összeszedtünk pár deszkát, lécet a házak körül, Thália egy jól irányzott villámcsapással meggyújtotta a fát, és már lobogott is a tábortűz. Hamarosan olyan jól éreztük magunkat, amennyire egy lepusztult szellemvárosban lehetséges a semmi közepén. – Előbukkantak a csillagok – jegyezte meg Zoé. Igaza volt, a magasban csillagmiriádok szikráztak teljes szépségükben, városi fények nem sápasztották őket. – Ez csodás! Én még valójában sohasem láttam a tejutat – lelkendezett Bianca. – Ez semmi. Régen még több vala. Egész csillagképek tűntek el az emberi fényszennyezés miatt. – Ezt úgy mondod, mintha te nem ember lennél – vetettem oda. Zoé felemelte szemöldökét: – Én Vadász vagyok. Törődöm a világ érintetlenül hagyott területeivel. De ugyanezt elmondhatod-e tennen magadról? – Nem vala, hanem volt – javította ki Thália. – És nem tennen, hanem te. – Utálom a nyelvet! Túl gyakran változik! – fakadt ki Zoé, és még kezeit is meglengette az ég felé felháborodásában. [167]

Grover felsóhajtott. A csillagokat nézte, mintha még mindig a fényszennyezés problémáján töprengene. – Bárcsak itt lehetne Pán. Ő mindent helyretenne. Zoé szomorúan bólintott. – Talán a kávé tette – mondta Grover. – Kávét ittam, amikor a szél megérkezett. Talán, ha még több kávét innék… Biztos, hogy a kávé semmi szerepet nem játszott abban, ami Cloudcroftban történt, de nem volt szívem ezt elmondani Grovernek. Eszembe jutott a gumipatkány, és a széltől hirtelen életre kelő papírmadarak. – Grover, biztos vagy benne, hogy Pán volt? Mert azt tudom, hogy szeretnéd azt hinni. – Segítséget küldött nekünk. Nem tudom, hogyan és miért. De éreztem a jelenlétét. Ezután a küldetés után visszamegyek Új-Mexikóba, és rengeteg kávét fogok inni. A legforróbb nyom kétezer év óta. Olyan közel voltam. Nem válaszoltam. Nem akartam lerombolni Grover reményeit. – Arra valamivel kíváncsibb vagyok, hogy hogyan pusztítottad el a zombit – mondta Thália Biancára meredve. – Sajnos még sok van belőlük, és nem ártana tudni, hogyan lehet őket megölni. Bianca a fejét rázta. – Fogalmam sincs, csak belevágtam a tőrt, erre kigyulladt. – Talán a tőrödben van valami különleges – találgattam. – Ugyanolyan, mint az enyém – mondta Zoé. – Mennyei bronzból van, igaz, de az enyém mégsem vala ily hatással a zombikra. – Talán a zombiknak van egy gyenge pontjuk, és oda kell szúrni – folytattam a találgatást. Bianca kezdte magát kényelmetlenül érezni a hirtelen ráirányuló figyelemtől. [168]

– Nem aggódj – nyugtatta Zoé –, ki fogjuk találni. De addig meg keli tervezni a következő hadmozdulatunkat. Ha átjutunk a szeméttelepen, folytatjuk utunkat nyugat felé. Ha találunk utat, stoppolhatunk a következő városig. Azt hiszem, az Las Vegas lesz. Éppen ellenkezni akartam, ugyanis Grovernek és nekem kellemetlen élményeink voltak a várossal kapcsolatosan, de Bianca megelőzött. – Ne! Csak oda ne! Annyira ijedtnek tűnt, mint aki egy féktelenül robogó hullámvasúton ül. Zoé értetlenkedve meredt rá. – De miért? Bianca lélegzete megremegett. – Azt… azt hiszem, egy ideig mi is megszálltunk ott. Nico és én. Amíg utaztunk, és aztán… nem emlékszem. Hirtelen valami nagyon rossz dolog jutott az eszembe. Arra gondoltam, amit Bianca mondott arról, hogy egy darabig hotelben időztek. Groverre néztem, és biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondol, amire én. – Bianca, a szálloda, ahol megszálltatok, véletlenül nem a Lótusz Hotel és Kaszinó névre hallgatott? Elkerekedett a szeme. – Ezt meg honnan tudtad?! – Nagyszerű! – Várjatok! Mi a csuda az a Lótusz Kaszinó? – kíváncsiskodott Thália. – Néhány évvel ezelőtt Grover, Annabeth és én odakeveredtünk. Úgy tervezték meg, hogy ott ragadj. Egy órát voltunk bent, de amikor kijöttünk, kiderült, hogy öt nap is eltelt. Felgyorsította az időt. – Nem – ellenkezett Bianca –, ez nem lehetséges. [169]

– Azt mondtad, valaki megjelent, és kiszabadított benneteket – emlékeztettem. – Igen. – Hogy nézett ki? Mit mondott? – Én… én nem emlékszem. Kérlek benneteket, ne beszéljünk erről! Zoé közelebb hajolt ültében, és összevonta szemöldökét. – Azt mondtad, hogy a washingtoni közlekedés megváltozott, amikor múlt nyáron visszamentél. Nem emlékeztél, hogy lett volna ott metróalagút. – Igen, de… – Bianca, meg tudod mondani, ki most az Egyesült Államok elnöke? – kérdezte Zoé. – Persze, ne viccelj – vágta rá az aktuális elnök nevét. – És ki volt előtte az elnök? Bianca gondolkozott egy darabig. – Roosevelt. – Theodore vagy Franklin? – Franklin – mondta Bianca –, az F.D.R. monogramú. – F.D.R. mint F.D.R. Drive? – kérdeztem, mert nekem csak az út jutott eszembe a monogramról. – Bianca, F.D.R. nem a legutóbbi elnök volt. Ő hetven évvel ezelőtt irányította az államokat. – Ez nem lehet – hebegett Bianca. – Nem lehetek olyan öreg… A kezére meredt, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még nem ráncos. Thália tekintete elszomorodott. Ha valaki, akkor ő tudta, milyen érzés, amikor valakit kitépnek a saját idejéből. – Semmi gond, Bianca, a lényeg, hogy te és Nico egyben kijutottatok.

[170]

– De hogyan?! Mi egy órácskát voltunk bent, de így is alig tudtunk kijutni! – Hogyan szökhettetek meg, miután annyi időt eltöltöttetek ott? – Már mondtam neked – láttam, hogy mindjárt sírva fakad. – Beállított egy férfi, és azt mondta, itt az idő a távozásra. És… – Ki volt az a férfi, és miért szöktetett meg benneteket? Mielőtt válaszolhatott volna, fénynyaláb söpört át rajtunk az út felől. Valahonnan a semmiből egy autó bukkant elő. Titkon reménykedtem, hogy Apollón jön értünk, és kisegít egy újabb fuvarral, de ennek az autónak a motorja sokkal halkabb volt, mint a napszekéré, ráadásul éjszaka volt. Megragadtuk hálózsákunkat és igyekeztünk kikerülni a képből, miközben a halott fehér limuzin megállt előttünk.

A limo hátsó ajtaja közvetlenül mellettem nyílt ki. Mielőtt kitérhettem volna, egy kard hegye szegeződött torkomnak. Bianca és Zoé kezében megjelentek az íjak. Amikor a kard tulajdonosa kiszállt, én is hátrébb léptem. Nem tehettem mást, ha nem akarom, hogy a kard átdöfje a bőröm. Mosolya kegyetlen volt. – Hová ilyen sietve, te kis punk?! Nagydarab fickó volt, katonásan rövid hajjal, fekete bőr motoroskabátban, fekete nadrágban és fehér izompólóban. Szemén vastag napszemüveg. De nem kellett átlátnom rajta, hogy tudjam, szemüregeiben lángok lobognak. – Árész – morogtam. A háború istene most a barátaimra nézett. – Nyugi, gyerekek – csettintett, mire a fegyvereik a földre estek. – Ez csak egy barátságos találkozó – nyomta még jobban [171]

torkomhoz a kard hegyét. – Természetesen szívesen elvinném trófeának a fejedet, de valaki beszélni akar veled. És én soha nem nyakazok le senkit egy hölgy jelenlétében, még az ellenségeimet sem. – Miféle hölgy? – kérdezte Thália. Árész ránézett. – Nocsak, nocsak, hallottam, hogy visszajöttél. Leengedte kardját és hátralökött. – Thália, Zeusz lánya, jobb társasággal is lóghatnál. – Milyen ügyben jár itt, és ki az a hölgy a kocsiban? – firtatta Thália. Árész elmosolyodott, élvezte a figyelmet. – Ó, kétlem, hogy veletek is találkozni akarna! Különösen nem velük – bökött állával Zoé és Bianca felé. – Miért nem vesztek egy kis tacót, amíg vártok? Percy is csatlakozik hozzátok néhány perc múlva. – Nem hagyjuk egyedül magával, Árész isten! – ellenkezett Zoé. – Arról nem is beszélve, hogy a lepényárus bódé zárva – tért a lényegre Grover. Árész ismét csettintett egyet, mire a tacosütő belsejében fény gyulladt, az ajtó kinyílt, és a „zárva” tábla helyett máris az állt: nyitva. – Biztos vagy te ebben, kecskefiú? – Menjetek csak nyugodtan. Ura vagyok a helyzetnek – nyugtattam őket. Próbáltam sokkal határozottabbnak tűnni, mint amilyen vagyok, de Árész átlátott a szitán. – Hallottátok a fiút! – mondta Árész. – Nagy és erős fiú, és ura a helyzetnek.

[172]

A barátaim vonakodva elindultak a tacós bódé felé. Árész megvetően mért végig, aztán, mint egy sofőr, kinyitotta előttem az ajtót. – Befelé, punk! És vigyázz, hogy viselkedsz! Ő nem olyan elnéző a bunkóságaiddal szemben, mint én!

Amikor megláttam, leesett az állam. Elfelejtettem, ki vagyok, hogy hol vagyok, és hogyan kell egész mondatokban beszélni. Vörös szaténruhát viselt, zuhatagszerű haja csigákba göndörödött. Soha nem láttam szebb arcot az övénél: tökéletes smink, igéző szempár, és olyan ragyogó mosoly, amely még a hold sötétebb felét is kivilágítaná. Visszagondolva, nem tudnám megmondani, kire hasonlított. Sem a haja színéről nem tudnék beszámolni, ahogy a szemeiről sem. Képzeld magad elé a legszebb színésznőt, aki eszedbe jut. Na, az istennő is olyan volt, csak tízszer szebb. Válaszd ki a kedvenc haj-, és szemszínedet, és így tovább. Az istennő mindegyikkel rendelkezett. Amikor rám mosolygott, egyetlenegy pillanatra kicsit úgy nézett ki, mint Annabeth. Aztán arra a tévészínésznőre hasonlított, akivel összefutottam ötödikben. Aztán… de most már talán van némi sejtelmetek, milyen szép is lehetett. – No, nézd csak, Percy! – mondta az istennő. – Afrodité vagyok. Leroskadtam a vele szemben lévő ülésre, és csak ennyit tudtam makogni: – Umm, ööö, ááá… Rám mosolygott.

[173]

– Hogy te milyen cuki vagy! Megfognád ezt, kérlek – nyomott a kezembe egy fényes tükröt, amely akkora volt, mint egy fémtál, és tartanom kellett neki. Előrehajolt, újrarúzsozta az ajkát, na nem mintha nem lett volna tökéletes a sminkje. – Tudod, miért vagy itt? Válaszolni akartam. Miért nem vagyok képes egyetlen épkézláb mondatot sem mondani? Elvégre csak egy nő. Egy káprázatosan gyönyörű nő, akinek a szeme, akár a frissen fakadt forrás vize… De inkább nem is folytatom. Meg kellett csípnem a saját karomat, méghozzá erősen. – Nem… nem tudom. – Jaj, picinyem, ez az örökös tagadás! – mondta Afrodité. Az autó túloldalán Árész kuncogása hallatszott. Tuti, hogy mindent hall, ami az autóban elhangzik. Hallgatózása feldühített, és segített abban, hogy kitisztuljon a fejem. – Nem tudom, miről beszél. – Arról, hogy miért is vagy ezen a küldetésen. – Mert Artemiszt elfogták. Afrodité a szemét forgatta: – Ó, Artemisz. Könyörgöm! Minek egy reménytelen ügyre szót vesztegetni. Ha egy istennőt elrabolnak, az ember azt hinné, hogy legalább lélegzetelállítóan szép, nem igaz? Sajnálom azokat, akik fogva tartják Artemiszt. Ő olyan u-nal-mas! – De egy szörnyet üldözött, egy nagyon veszélyes szörnyet! Meg kell találnunk! Afrodité feljebb emeltette velem a tükröt. Úgy látszott, talált egy mikroszkopikus tökéletlenséget a szeme sarkában, és máris púderezni kezdte. – Mindig azok a csúnya szörnyek! Igen, a többiek valóban ezért vannak itt. De engem az érdekelne, hogy te miért vagy itt. A szívem kalapált. Nem akartam válaszolni, de a tekintete a nyelvemre csalta a feleletet. [174]

– Annabeth bajban van. – Pontosan! – ragyogott fel Afrodité arca. – Segítenem kell neki. Volt néhány álmom… – Ó, még álmodsz is róla! Ez annyira aranyos! – Ezek más jellegű álmok, nem olyanok, amikre maga gondol! Ciccegett néhányat, aztán így szólt: – Percy, én veled vagyok. És végül is miattam vagy itt. Rábámultam. – Hogy mondja?! – Az a mérgezett póló, amit az Ellelop fivérek adtak Phoebének, gondolod, hogy véletlen volt? Ki küldte Fekete Pétert, hogy megtaláljon? Ki segített kisurranni a táborból? – A maga műve volt?! – Természetesen! Mert milyen unalmasak is ezek a Vadászok! Küldetés egy szörny miatt, bla-bla-bla… Mentsük meg Artemiszt! Ha engem kérdezel, tőlem ott maradhat, ahol van. De egy küldetés az igaz szerelem nevében mindjárt más! – Várjon, én egy szóval nem mondtam, hogy… – Ó, drágám! Nem kellett mondanod! Ugye tudod, hogy Annabeth egyszer majdnem beállt a Vadászok közé? – Sejtettem – pirultam el. – Kész volt rá, hogy eldobja a jövőjét! De te, drágám, megmented! Ez annyira romantikus! – Ööö… – Leteheted a tükröt, most már jól nézek ki – mondta Afrodité. Észre sem vettem, hogy még mindig tartom a lavórnyi tükröt, csak miután leraktam, akkor éreztem, mennyire sajog a karom… – Figyelj ide, Percy! A Vadászok az ellenségeid. Felejtsd el őket a szörnnyel és Artemisszel egyetemben. Ezek nem számítanak. Csak arra koncentrálj, hogy megmentsd Annabeth-t. [175]

– Tudja, hol van? Afrodité idegesen legyintett. – Nem, nem! A részleteket rád hagyom. De évek óta nem akadt egy jó kis tragikus szerelmi történet. – Állj! Először is: szó sincs szerelemről. Másodszor: mit ért azon, hogy tragikus? – A szerelem mindent legyőz – biztatott Afrodité. – Nézd meg Helénát és Páriszt. Engedték, hogy bármi közéjük álljon? – Azért a trójai háborúnak sikerült kitörnie, ami több ezer ember életébe került. – Ugyan! Nem ez a lényeg! Kövesd a szíved! – De… nem tudom, merre akar menni. Mármint a szívem. Együtt érzően mosolygott. Tényleg gyönyörű volt. És nem csak a szép arca, meg ilyenek miatt. Annyira hitt a szerelemben, hogy az ember beleszédült, amikor kedvenc témájáról beszélt. – A bizonytalanság az egész sava-borsa! Ugye, milyen kínzó? Nem tudni, kit szeretsz, és ki szeret viszont? Ó, ti kölykök! Ez annyira megható, hogy mindjárt elbőgöm magam. – Ne, ne tegye! – És ne aggódj, nem fogom megkönnyíteni és ezzel unalmassá tenni számodra a dolgot. Nem, van néhány csodás ajándék a tarsolyomban. Gyötrelem, bizonytalanság. Csak várj! – Igazán, nem kell fáradnia, nekem így is jó! – Annyira cuki vagy! Bárcsak mindegyik lányomnak ilyen kedves szerelme lehetne, mint te! – sóhajtotta könnybe lábadt szemmel Afrodité. – És most jobb, ha mész. És légy óvatos a férjem felségterületén. Nagyon érzékeny a kis mütyürjeire és más lomjaira. – Hogy? Úgy érti, Héphaisztosz? De az ajtó már ki is nyílt, Árész megragadta a vállam, és kihúzott a sivatagba. Kihallgatásom a szerelem istennőjénél véget ért. [176]

– Te szerencsés, kis punk! – lökött el a limo mellől. – Hálás lehetsz! – Miért? – Hogy ilyen kedvesek voltunk. Ha rajtam áll… – Akkor miért nem ölt meg?! – kérdeztem ingerülten. Igazán nem volt bölcs dolog ilyet mondani a háború istenének, de a közelében mindig dühös és nyugtalan lettem. Árész bólintott, mintha végre valami értelmeset is mondtam volna. – Hidd el, megtenném, komolyan. De tekintettel kell lennem a helyzetre. Úgy hírlik, te robbantod ki a legnagyobb háborút az Olimposzon. Nem akarok beleköpni a levesedbe. Ráadásul Afrodité azt hiszi rólad, hogy szappanoperahős vagy, vagy ilyesmi. Ha megöllek, rossz szemmel nézne rám. De ne aggódj, nem felejtem el, amit ígértem. Hamarosan, a – tényleg – nagyon közeli jövőben majd felemeled a kardod, hogy harcoljunk, és akkor majd megismered Árész haragját! Ökölbe szorult a kezem. – Minek várni? Egyszer már legyőztelek. Szépen gyógyul a bokája? Eltorzult arccal rám vicsorgott. – Egész szépen, punkocska. Csipkelődsz? Tehetned szellemesebben is. Akkor küzdök meg veled, amikor jól leszek és készen állok. Addig meg… tűnj el. Csettintett egyet az ujjával, és a világ vörös lángködben, háromszáz hatvan fokban megpördült. A földre zuhantam. Mire felkászálódtam, a limuzin eltűnt, és vele együtt az út, a taco étterem, és egész Viperagyík-karom város. A barátaim és én egy vasgyűjtő telep közepén találtuk magunkat, szeméthegyek között. [177]

– Mi a csudát akart tőled? – kérdezte Bianca, miután beszámoltam az Afroditével való találkozóról. – Ó, semmit – lódítottam. – Csak azt mondta, vigyázzunk a férje szeméttelepén. Ne lovasítsunk meg semmit. Zoé összehúzta a szemét. – Afrodité nem utazott volna idáig, ha csak ezt akarja közölni veled. Vigyázz, Percy! Afrodité nem egy hőst vezetett tévútra! – Ebben az egyben én is egyetértek Zoéval – csatlakozott Thália. – Ne bízz meg Afroditében! Grover csúfondárosan nézett rám. Minden titokzatoskodásom ellenére tudhattam, hogy olvas a gondolataimban, és pontosan tudja, miről beszéltem Afroditével. – Szóval – váltottam gyorsan témát –, hogyan jutunk ki innen? – Abban az irányban – mutatta Zoé. – Arra van nyugat. – Ezt meg honnan tudod? A telihold fényében jól láttam, ahogy forgatja a szemét. – Ott van a Nagymedve, északon. Ami azt jelenti, hogy arra van nyugat – mutatott először nyugat felé, aztán északra, a csillagképre, amit a megannyi csillagtól nem volt könnyű kivenni. – Ja, igen a Nagy Brumi – mondtam. Zoé megsértődött. – Mutass egy kis tiszteletet. Nagyon szép medve volt. Nemes ellenfél. – Úgy beszélsz, mintha igazi lett volna. – Skacok – kiáltott Grover –, odasüssetek! Felértünk az egyik roncshalom csúcsára. A holdfényben egymásra halmozott vasdarabok csillogtak: bronzlovak letört feje, emberi szobrok fémlábai, tönkrement szekerek, pajzsok, [178]

kardok és más fegyverek tonnái olyan modern dolgokkal keveredve, mint az arany és ezüst fényben szikrázó autók, hűtők, mosógépek és számítógép-monitorok. – Hűha! Ez nem semmi! Némelyik olyan, mintha igazi aranyból lenne. – Mert tényleg aranyból vannak – közölte Thália mogorván. – Ahogy Percy is mondta, ne érjetek semmihez! Ez az istenek szeméttelepe. – Szemét? – vett fel Grover egy gyönyörű, aranyból, ezüstből, és drágakövekből készült koronát, amelynek egyik oldalát mintha fejszével hasították volna ketté. – Ez nektek szemét? Letört egy darabot belőle, és majszolni kezdte. – Mennyei! Thália kiütötte a kezéből. – Komolyan mondtam! – Nézzétek! – szaladt le Bianca a domb oldalán arany tányérokon és bronz orsókon átgázolva. Felemelt egy ezüst fényt sugárzó íjat a holdfényben. – Egy Vadászíj. Meglepetten feljajdult, amikor a fegyver zsugorodni kezdett, és egy félhold alakú hajdísz lett belőle. – Ez olyan, mint Percy kardja. Zoé szigorúan nézett rá. – Tedd le, Bianca! – De… – Megvan az oka, hogy miért kerültek ide. Némelyik sérült, és akad olyan is, amit megátkoztak. Bianca vonakodva tette le a hajdíszt. – Nem tetszik nekem ez a hely – markolta meg Thália a lándzsáját. – Attól félsz, hogy ránk vetik magunkat a gyilkos hűtőgépek? – viccelődtem. [179]

Komoly képpel meredt rám. – Zoénak igaza van. Ezek a dolgok nem véletlenül vannak itt. Gyerünk, vágjunk át a telepen. – Ez a második alkalom, hogy egyetértesz Zoéval – jegyeztem meg, de Thália nem vett róla tudomást. Elindultunk a szeméthegyek és szemétvölgyek között. Úgy tűnt, mintha soha nem akarnának véget érni a szeméthalmok. Ha nincs odafenn a Nagy Medve, bizonyára eltévedünk. Mert a hegyek nem sokban különböztek egymástól. Szeretném azt mondani, hogy egy ujjal sem nyúltunk a lomokhoz, de túl sok izgalmas darab hevert szanaszét. Találtam egy elektromos gitárra hajazó Apollón-lantot, ez annyira jópofa volt, hogy fel kellett vennem. Grover egy feldarabolt vasfát talált, néhány ágán még most is aranymadarak ültek. Ahogy Grover hozzájuk ért, forogni kezdtek, és megpróbáltak felrepülni verdeső szárnyakkal. Végre fél mérföldnyire előttünk felderengett a szeméttelep vége. És egy kivilágított út. De köztünk és az út között… – Mi az?! – kérdezte rémülten Bianca. Előttünk egy domb sötétlett, magasabb és szélesebb az öszszes többinél. Olyan volt, akár egy fémfennsík: hosszú, mint egy focipálya, és magas, mint egy kapufa. A fennsík egyik végében tíz vastag vasoszlop állt egymáshoz nagyon közel. – Úgy néznek ki… – tátotta el a száját Bianca. – Mint a lábujjak – fejezte be helyette Grover. Bianca bólintott. – Nagyon-nagyon nagy lábujjak. Zoé és Thália idegesen pislogtak egymásra. – Kerüljük ki. Lehetőleg nagy ívben. – De az út ott megy, gyorsabban elérjük, ha átmászunk rajta – ellenkeztem. Dang! [180]

Thália megragadta lándzsáját, Zoé meg előkapta az íját. Aztán vettem csak észre, hogy a csattanásért Grover volt a felelős. Fogott egy vasdarabot, és az egyik lábujjnak vágta. Úgy kongott, mintha belül üreges lett volna. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Zoé. Grover alázatosan meghajolt. – Én, ööö, nem is tudom. Talán azért, mert allergiás vagyok a vaslábakra. – Menjünk! – nézett rám Thália. – Lehetőleg körbe… Nem ellenkeztem. Nekem sem tetszettek a műlábak. Különben is, ki az az őrült, aki három és fél méteres lábujjakat készít vasból, hogy aztán kidobja a szeméttelepre?! Némi gyaloglás után végre az autóút aszfaltját koptathattuk. Az út elhagyatott volt, de jól kivilágított. – Megcsináltuk! Hála az isteneknek! – szólalt meg Zoé. De az istenek nem kértek hálánkból, mert abban a pillanatban olyan hangos recsegés-ropogást hallottam, mintha tíz szemétőrlő egyszerre kezdené összelapítani a vasakat. Megpördültem. Mögöttünk a szeméthegy mozgolódni kezdett, majd felemelkedett. Az oszlopok előredőltek. Arra is rájöttem, miért hasonlítottak annyira lábujjakra: mert tényleg lábujjak voltak. A lény, amely felemelkedett a szemétből, egy bronzóriás volt görög páncélzatban. Elképesztően magas. Egy felhőkarcoló kezekkel és lábakkal. A holdfényben gonoszul mosolygott. Torz arca lenézett ránk. Bal oldala egy része leolvadt. Ízületei rozsdásan nyikorogtak, páncélozott mellkasára valaki nagy betűkkel ezt írta a porba: „Tiszta kosz!” – Talósz! – kapkodott levegő után Zoé. – Ki… ki a fene az a Talósz? – hebegtem. – Héphaisztosz egyik teremtménye. De ez nem lehet ő, ahhoz túl kicsi, legfeljebb egy elrontott prototípus.

[181]

Az „elrontott” szó nem tetszett a lénynek. Az övéhez nyúlt, és kirántotta fegyverét. A hüvelyből előhúzott kard fülsiketítőén nyikorgott. A fegyver harminc méter hosszú volt legalább. Rozsdásnak tűnt és csorbának, de nem hiszem, hogy ez számított valamit. Ha ezzel megcsapják az embert, olyan, mintha egy hadihajóval kennék el a száját. – Valaki elvitt valamit? Ki volt az? – nézett rám Zoé vádlón. Megráztam a fejem. – Sok minden vagyok, de tolvaj nem. Bianca nem szólt, de lefogadtam volna, hogy bűntudata van. Nem volt idő ezen töprengeni, mert az óriási, elrontott Talósz felénk lépett, megfelezve az eddig közöttünk lévő távolságot, és beleremegett a föld. – Rohanjunk! – javasolta Grover. Nagyszerű tanács, csak itt nem használ. Fejvesztett rohanással sem versenyezhetnénk az óriás kényelmes poroszkálásával. Szétváltunk, ugyanúgy, ahogy a Nemeai Oroszlán esetében tettük. Thália előhúzta pajzsát, feltartotta, és úgy hátrált az országúton. Az óriás csapott egyet a kardjával, és nyomban sikerült elnyisszantania néhány áramvezetéket, s a kábelek szikrázva hullottak le Thália mögött. Zoé nyila egyenesen az óriás képébe repült, de anélkül pattant le a vasról, hogy megsebezte volna. Grover úgy bégetett, mint egy kiskecske, és felmászott a fémhegyre. Bianca és én egymás mellett kötöttünk ki, mindketten egy törött szekér mögé bújtunk. – Te elvettél valamit! – mérgelődtem. – A nyilat! – Nem! – ellenkezett remegő hangon. – Add vissza! Vagy dobd el! – Én… én nem a nyilat vittem el, és már különben is késő. – Akkor mit tettél el?

[182]

Mielőtt válaszolt volna, éktelen nyikorgás hallatszott, és az óriás alakja takarta el fölöttünk az eget. – Gyerünk! – rohantam le a hegyről Biancával a nyomomban. Ott, ahol az előbb rejtőzködtünk most egy kráter tátongott, amelyet a szörny talpa vájt. – Hé, Talósz! – próbálta felhívni magára a figyelmet Grover. De az óriás továbbra is minket bámult. Grover egy pattogós dalt kezdett el játszani, olyat, amitől az úton táncolni kezdtek a leszakadt villanydrótok. Egy másodperccel azelőtt esett le a tantusz, hogy Grover, mire készül, mielőtt megtörtént. Az egyik villanyoszlop kábelestől Talósz egyik lábára dőlt, és a drótok a vádlijára fonódtak. Szikráztak párat, és alaposan megrázták Talósz hátsó felét. Talósz nyikorogva, szikrát vetve megpördült. Grovernek köszönhetően nyertünk egy kis időt. – Gyere már! – kiáltottam Biancának, aki továbbra sem mozdult. Zsebéből egy istenfigurát vett elő. – Én csak… Nicónak akartam hazavinni. Ez az egy figura hiányzik a gyűjteményéből. – Hogy tudsz ilyenkor is a Mitomágiára gondolni? Könnyek szöktek a szemébe. – Dobd már el! – kiabáltam. – Talán az óriás békén hagy. Bianca vonakodva eldobta, de semmi sem történt. Az óriás tovább üldözte Grovert. Lesújtott a kardjával, és csak alig vétette el a szatírt. Mindenesetre a csapás szép kis szemétlavinát indított el, ami maga alá temette barátunkat. – Ne! – irányította dárdáját Thália a monstrumra, és kék villámot lőtt a térdébe. Az óriás megroggyant, összeesett, de csak egy pillanatra. Nem tudtuk, érez-e valamit. A félig megolvadt arcáról nem sokat lehetett leolvasni. De éreztem, hogy annyira be lehet gurulva, amennyire egy húsz emelet magas fémharcos csak képes lehet. [183]

Felemelte a talpát. Valakit ez el fog itt most taposni, gondoltam, s ekkor kiszúrtam, hogy a talpa úgy van kiképezve, mint egy edzőcipőnek. A sarkán egy lyukat vettem észre, nagy aknalyukhoz hasonlított, és vörös betűkkel a következő felirat fogta körül: „KIZÁRÓLAG SZERVIZ ESETÉN HASZNÁLHATÓ.” – Őrült ötletek órája! Bianca idegesen nézett rám. – Bármi, csak segítsen! Gyorsan beszéltem neki a szervizbejáratról. – Talán lehet valahogy irányítani az óriást. Gombokkal vagy más effélével. Bebújok. – Hogyan? Be kéne állnod a talpa alá. Agyon fog taposni. – Tereld el a figyelmét, csak a megfelelő alkalmat kell kivárni. Bianca összeszorította állkapcsát. – Nem. Én megyek. – Az nem lehet. Te még új vagy. Meghalnál. – Az én hibám, hogy a szörny üldöz bennünket. Az én dolgom megállítani. Tessék – nyomta a markomba a kis istenszobrot. – Ha valami történne velem, add oda Nicónak. És mondd el neki, hogy… hogy nagyon sajnálom. – Bianca, ne! De nem várt meg. Megrohamozta az óriás bal lábát. Thália elvonta a szörny figyelmét. Rájött, hogy Talósz amilyen nagy, olyan lassú. Ha sikerül úgy a közelébe férkőzni, hogy ne üssön agyon, akkor már el is lehet futni mellette. Legalábbis eddig így történt. Bianca a Talósz döngő lépteitől imbolygó szemétkupacokon egyensúlyozva az óriás lába mellé futott. – Mit művelsz te ott? – kérdezte Zoé. – Tégy róla, hogy felemelje a lábát! – kiáltott vissza a lány. [184]

Zoé kilőtt egy nyílvesszőt, ami beleröppent Talósz orrlyukába. Talósz megrázta a fejét, és kiegyenesedett. – Hé, te Szemét! Itt vagyok! – hetvenkedtem. A nagyujjához ugrottam, és belevágtam a kardom. A varázspenge felhasította a bronzot. Sajnos, a tervem bevált. Talósz felemelte a talpát, hogy eltaposson, mint egy bogarat. Nem láttam, Bianca, mit művel. Muszáj volt sarkon fordulnom és menekülőre fognom. A láb néhány centivel mögöttem csapódott be, én meg a levegőbe repültem. Valami keménybe ütköztem, és kábultan emeltem fel a fejem. Belerepültem az egyik olimposzi hűtőgépbe. A szörny el akart pusztítani, de Grovernek valahogy sikerült előásnia magát a szemétből. Még vadabb nótába fogott, mire egy újabb villanypózna ütődött az óriás derekához. Talósz odafordult. Grovernek el kellett volna menekülnie, de nem tudott, talán kifárasztotta a sok bazseválás. Lépett kettőt, aztán elesett, és nem állt fel újra. – Grover! – egyszerre rohantunk felé Tháliával, de tudtam, hogy elkésünk. A szörny felemelte kardját, amikor hirtelen megdermedt. Talósz oldalra döntötte a fejét, mintha valami különös zenét hallana. Aztán a lába és a keze is furcsán kezdett el mozogni, mintha kacsatáncot járna. Majd felemelte az öklét, és orrba vágta saját magát. – Gyerünk, Bianca! – kiáltottam. Zoéban megfagyott a vér. – Bent van? A szörny megtántorodott, de mi még mindig veszélyben voltunk. Tháliával megragadtuk Grovert, és az országút felé húztuk. Zoé már előttünk járt. – Hogyan fog Bianca kijutni? [185]

A szörny ismét fejbe csapta magát, aztán eldobta kardját. Egész testében remegni kezdett, és elindult a villanydrótok felé. – Vigyázz! – kiáltottam, de elkéstem. Az óriás sarka hozzáért a vezetékekhez, mire kék szikrák pattogzottak a testéből. Csak abban reménykedhettem, hogy a belseje szigetelt. Nem tudtam, mi történhet odabent. Visszaimbolygott a szeméttelep felé, aztán a jobb karja hangos csattanással leesett: „BANG!” Aztán a bal karja. Kezdtek elválni egymástól végtagjai. Talósz futásnak eredt. – Várj! – kiáltotta Zoé. Utánafutottunk. De nem tudtunk lépést tartani vele, pláne így, hogy leváló testrészei eltorlaszolták az utunkat. Az óriás utolsó porcikái már a dombtetőről gurultak lefelé: a feje, a mellkasa, a bordái, végül a kartalan-lábatlan torzója. A maradványokhoz érve kétségbeesetten kutattunk Bianca után, és a nevét kiabáltuk. De nem találtuk sehol. Zoé leült, és sírni kezdett. Megdöbbentem, hogy sírni látom. Thália dühödten felkiáltott, és belevágta kardját az óriás összezúzott képébe. – Tovább kell keresnünk! Már világos van! Meg fogjuk találni – mondtam. – Nem, nem fogjuk – ingatta a fejét Grover. – Így volt megírva. – Te meg miről beszélsz? – förmedtem rá. Rám nézett nagy, könnyes szemmel: – A prófécia. „Egy elesik ott, ahol eső nem áztatja.” Hogy is feledkezhettem meg erről? Miért engedtem, hogy ő menjen helyettem? A sivatagban voltunk. És Bianca di Angelót elvesztettük.

[186]

14. FRANCOS GÁT

A

szeméttelep szélén egy vontatótraktort találtunk. Olyan öreget, hogy szerintem saját magát nyugdíjazta. De a motorja beindult, és a tankja tele. Ezért úgy döntöttünk, kölcsönvesszük. Thália vezetett. Nem volt annyira lesújtva, mint Zoé, Grover és én. – A csontvázak még mindig vadásznak ránk. Jó lesz igyekezni! – emlékeztetett bennünket. Átvitt a sivatagon: felettünk tiszta, kék ég, alattunk szemfájdítóan ragyogó homok. Zoé elöl ült Tháliával, Grover és én hátul ültünk, és a kötélfeszítő csigának támaszkodtunk. A levegő hűvös volt, és száraz. Túl szép egy ilyen gyászos napra. Azt a kis figurát szorongattam, amelyért az életét adta. Még mindig nem tudtam, hogy melyik istent akarja ábrázolni. Nico biztos képben lesz. – Ó, istenek! Mit mondok majd az öccsének? Szerettem volna azzal áltatni magam, hogy Bianca még életben van. De az a nyomasztó érzés fogott el, hogy örökre eltűnt. – Én is lehetnék most a helyében. Nekem kellett volna az óriásba bújnom. – Ne mondj ilyeneket! – esett pánikba Grover. – Nem elég, hogy előbb Annabeth, és most meg Bianca is eltűnt?! Mit gon[187]

dolsz, hogy viselném el, ha… – szipogott. – Azt hiszed, hogy bárki pótolhatna téged, a legjobb barátomat? – Ugyan, Grover… Szemét egy olajos ronggyal kezdte törölgetni, amitől olyan maszatos lett, mintha harci csíkokat festett volna az arcára. – Már… már jól vagyok. Ez hazugság volt. Új-Mexikó óta, bármit is hozott az a bizonyos szél a Vadonból, törékenyebbnek tűnt, és még a szokottnál is érzelmesebbnek. Nem mertem firtatni a dolgot, mert attól féltem, bőgni kezd. Egyvalami mégis jó egy olyan barátban, aki még nálad is jobban kikészül. Ráébredtem, hogy nem szomorkodhatok tovább. Túl kell tennem magam Biancán, hogy folytathassuk a küldetést. Úgy, ahogy Thália is tette. Kíváncsi lettem volna, miről beszélgetnek ott elöl Zoéval. Egy szurdoknál a traktorból kifogyott az üzemanyag. Nem is baj, mivel a folyóhoz érve az út hirtelen véget ért. Thália kiszállt és becsapta az ajtót. Hirtelen az egyik gumi is kilyukadt. – Nagyszerű! Kíváncsi vagyok, mi jön még! – morogta. A horizontot fürkésztem. Nem mintha olyan sok látnivaló lett volna. Sivatag minden irányban, véletlenszerűen előbukkanó hegyek itt-ott. Az egyetlen érdekes dolog a kanyon volt. A folyó nem volt széles, legfeljebb ötven méter lehetett. Zöld víz, zubogókkal. Sebként vágott a sivatag húsába. A sziklás szurdokfal meglehetősen meredeknek tűnt. – Ott egy ösvény, azon lejuthatnánk a folyóhoz – mutatta Grover. Megpróbáltam megtalálni, mire gondolhat, és végül megleltem a párkányok mentén kanyargó zergeösvényt. – Aha, klassz. Szigorúan hegyi kecskéknek – mondtam. – És akkor mi van?! [188]

– Az, hogy itt csak te vagy az egyetlen hegyi kecske. – Meg tudjuk csinálni. Legalábbis, azt hiszem. Elgondolkoztam rajta. Másztam már sziklát, és nem tetszett a dolog. Aztán Tháliára néztem, aki természetesen egészen elsápadt. Neki is megvoltak a problémái, például a magassággal… Soha nem jutunk le. – Nem. Azt javaslom, menjünk feljebb a folyón – döntöttem. – De… – ellenkezett kecskepajtásom. – Semmi de, egy kis séta nem ártott még senkinek. Tháliára néztem. Futó pillantása azt üzente: kösz. Fél mérföldnyit sétáltunk a folyóparton, amíg egy lankásabb lejtőt nem találtunk, ahol leereszkedhettünk. A parton megláttunk egy kenukölcsönzőt, amely az évszakra való tekintettel zárva volt. A pulton hagytam egy aranydrachmát és egy üzenetet: „Tartozunk nektek két kenuval.” – Árral szemben kell haladnunk – mondta Zoé. A szeméttelep óta most szólalt meg először. Aggódtam, mert a hangja egészen elváltozott, mintha náthás lenne. – Túl erős az áramlás. – Bízzátok rám! – legyintettem nagyvonalúan, és a vízre tettük a kenukat. Thália félrehúzott: – Köszönöm, amit az előbb… – Szóra sem érdemes. – Tényleg képes vagy rá… – bökött állával a habok felé. – Tudod… – Azt hiszem. A víz nem probléma, legalábbis általában. – Elvinnéd Zoét? Azt hiszem, hogy, ööö… te talán tudsz vele beszélni. – Nem fog neki tetszeni.

[189]

– Kérlek! Én nem bírnám ki vele egy kenuban. Kezd… kezd aggasztani. Ez volt a legutolsó dolog, amire vágytam, de bólintottam. Thália vállai elernyedtek. – Jövök neked eggyel. – Kettővel – javítottam ki. – Egy és féllel. Rám mosolygott, és eszembe jutott, hogy amikor nem ordítja le a fejemet, egészen szeretnivaló. Megfordult, hogy segítsen Grovernek. Kiderült, hogy nem szükséges megváltoztatnom a sodrás irányát. Amikor áthajoltam a kenu oldalán, egy csapat najád nézett vissza rám. Úgy festettek, mint az átlagos tinik, akikkel bármelyik plázában összefuthatsz, azzal a különbséggel, hogy ők víz alatt tartózkodtak. – Helló! – köszöntem nekik. Bugyborékoló hangot adtak ki, ami vihogás is lehetett. Nem voltam benne biztos. Nem könnyű megértetni magad a najádokkal. Ár ellen szeretnénk haladni, gondoljátok, hogy… Mielőtt befejezhettem volna, a najádok megragadtak egyegy kenut, és elkezdték tolni árral szemben. Olyan erővel lökték meg, hogy Grover hanyatt esett, és csak a kalimpáló patái látszódtak ki a vízi alkalmatosságból. – Utálom a najádokat! – morgott Zoé. A kenu végéből víz csapott fel, egyenesen a Vadász képébe. – Ördögfattyak! – kapott az íja után. – Nyugi! Csak játszanak! – Átkozott vízibanyák! Nem felejtik el nekem… – Mit? Visszaakasztotta vállára az íjat. [190]

– Régi történet. Nem érdekes. Felfelé haladtunk a folyón. Két oldalról sziklák meredeztek fölöttünk. – Ami Biancával történt, nem a te hibád. Arról csak én tehetek. Én engedtem, hogy menjen. Reméltem, hogy ezzel alkalmat adok Zoénak az ordibálásra. Szerettem volna kizökkenteni valamivel a mélabújából. – Nem, Percy – mondta megereszkedett vállakkal. – Én akartam, hogy eljöjjön erre a küldetésre. Túl türelmetlen voltam. Erős félvér volt. És kedves is amellett. Azt… azt hittem, ő lehet a következő helyettes. – De hiszen, te vagy Artemisz helyettese. Megmarkolta tegezének szíját. Fáradtabbnak tűnt, mint valaha. – Semmi sem tart örökké, Percy. Kétezer éve vezetem a Vadászokat, és nem lettem bölcsebb. Most meg Artemisz is bajba került. – Nézd, ezért tényleg nem hibáztathatod magad. – Ha ráveszem, hogy vele mehessek… – Azt hiszed, szembeszállhattál volna egy olyan erővel, amely még Artemiszt is képes foglyul ejteni?! Zoé nem felelt. Egyre magasabb sziklák sorakoztak a folyó partjai mentén. Hosszú árnyuk a vízre vetődött, s ettől még hűvösebb lett a levegő, hiába sütött a nap. Bele sem gondoltam, mit művelek, csak kivettem Árapályt a zsebemből. Zoé fájdalmas arccal a kardra nézett. – Te készítetted? – Ki mondta ezt neked? – Álmodtam róla. Az arcomat tanulmányozta. Biztosra vettem, hogy menten lehülyéz, de csak sóhajtott. [191]

– Hiba volt, elhibázott ajándék. – Ki volt az a hős? – kérdeztem. Zoé a fejét rázta. – Ne kérd, hogy megmondjam. Megesküdtem, hogy nem ejtem ki többé a nevét. – Úgy beszélsz, mintha ismerném. – Biztos, hogy ismered, hős. Hisz minden srác olyan akar lenni, mint ő. Hangja annyira keserű volt, hogy úgy döntöttem, nem faggatom tovább. Árapályra néztem, és most először én is fontolóra vettem, hogy talán megátkozták. – Az édesanyád vízi istennő volt? – Igen, Pleione. Öt lánya volt. A nővéreim és én. Mi vagyunk a Heszperidák. – Azokról a lányokról beszélsz, akik egy kertben éltek, valahol nyugaton az arany almafával, amit egy sárkány őrzött? – Igen, Ladón – mondta ábrándozva. – De nem csak négy testvér él ott? – Most már csak annyian. Engem száműztek. Elfelejtettek. Kiradíroztak, mintha nem is éltem volna. – Miért? Zoé a kardomra mutatott: – Mert elárultam a családom, és egy hőst segítettem. Erre sem fogsz utalást találni a legendákban. Nem beszélt rólam soha. Miután hiába próbálkozott közvetlen támadással, felsült Ladónnal szemben, ekkor én mondtam el, hogyan szerezhetné meg csellel az aranyalmát, hogyan játssza ki apámat, de ő aratta le a babérokat… – De… Bugy, bugy, bugy – susogták a najádok a fejemben. A kenu lelassult. Felnéztem, és észrevettem, miért.

[192]

Eddig hozhattak el. A folyó le volt zárva. Egy akkora gát állta utunkat, mint egy futballstadion.

– A Hoover-gát – szólalt meg Thália. – Hatalmas. A folyó partján álltunk, és a két sziklafal között emelkedő boltozatos betonfalat néztük. A fal tetején emberek beszélgettek. Olyan kicsik voltak, akár a bolhák. A najádok átkozódva távoztak. Egyértelmű volt, hogy utálják ezt a gátat, amely elzárta szép folyójukat. Kenuink szépen visszacsordogáltak a gáton átszivárgó árral együtt. – 201 méter magas – mondtam. – Az 1930-as években épült. – Ötmillió köbméter víz – folytatta Thália. Grover felsóhajtott: – Az Egyesült Államok legnagyobb építészeti vállalkozása. – Honnan tudjátok mindezt? – csodálkozott Zoé. – Annabeth-től. Imádta az építészetet – feleltem. – Megőrült érte – mondta Thália. – Állandóan adatokat szajkózott. Annyira fárasztó volt – csatlakozott Grover is. – Bárcsak itt lehetne – sóhajtottam. Zoé még mindig furcsán nézett ránk, de nem érdekelt. Elég kegyetlen tréfa a sorstól, hogy akkor sodor ide bennünket Annabeth kedvenc építményéhez, amikor ő nem lehet velünk. – Fel kell másznunk a tetejére, hogy elmondhassuk, hogy jártunk ott – mondtam. – Te megőrültél… bár van fent út is – döntött Zoé –, végül is egy kis nézelődés nem árt.

[193]

Vagy egy órát kutyagoltunk, amíg végre ráleltünk az úthoz vezető ösvényre. Az út a folyó keleti partján volt. Vissza kellett mennünk a gátig. A tetején hideg fogadott, és szél. Az egyik oldalon egy nagy tó tükrében remegtek a sivatagi hegyek kopár csúcsai. A másik oldalon a gát úgy lejtett, mint a világ legveszélyesebb gördeszkarámpája, egészen a kétszáz méterre alattunk lévő folyóig. A víz ezen zúdult lefelé a gát nyílásaiból. Thália az út közepére sétált, távol a széleitől. Grover a szelet szimatolta egyre, és idegesnek látszott. Nem mondta, de tudtam, hogy szörnyszagot érez. – Milyen közel vannak? – kérdeztem. A fejét rázta. – Az is lehet, hogy messze. A szél a gáton, a sivatag körülöttünk… a szagot mérföldekről idehozhatja. Csak az nem tetszik, hogy több irányból érzem. Ez nekem sem tetszett. Szerda volt, tehát már csak két nap választott el a téli napfordulótól, és még hosszú út állt előttünk. Szörnyekre aztán végképp nem volt szükségünk. – Van egy szendvicsbár a látogatóközpontban – mondta Thália. – Te már voltál itt? – kérdeztem. – Egyszer. Hogy meglátogassam az őröket – mutatott a gát túlsó végébe. Egy kis teret láttunk a hegy oldalába vájva, két nagy bronzszoborral. Kicsit az Oscar-díj szobraira emlékeztettek, már csak a szárnyaik miatt is. – Zeusznak ajánlották őket, amikor a gát felépült – folytatta Thália. – Ajándék Athénétől. Turisták gyűltek köréjük. Mintha a szobrok lábait nézegetnék. – Mi művelnek? – kérdeztem. – Megdörzsölik a lábujjakat. Azt hiszik, szerencsét hoz – felelt Thália. [194]

– Miért? – A halandóknak néha furcsa ötleteik vannak. Nem tudják, hogy a szobrokat Zeusznak ajánlották, de érzik, hogy van bennük valami különös. – Amikor utoljára itt jártál, mondtak valamit? Thália arca komor lett. Biztos voltam benne, hogy amikor idejött, ő is ebben reménykedett: valami üzenetben az apjától. Valami kapcsolatféleségben. – Nem. Nem történt semmi. Nem többek ezek egyszerű fémmonstrumoknál! Eszembe jutott a szemétdombi vasszobor, amelyhez nemrég szerencsénk volt. Az sem sült el valami jól. De úgy döntöttem, nem emlegetem fel az ügyet. – Keressük meg azt a francos szendvicsbárt, és együnk, amíg lehet – ajánlotta Zoé, akinek beletört a nyelve a „flancos” szóba. – A francos szendvicsbárt? – mosolyodott el Grover. Zoé pislogni kezdett. – Igen, mi van ebben olyan vicces? – Semmi. – Grover megpróbált komoly arcot vágni. – Jól jönne egy kis francos sült krumpli. Még Thália is elmosolyodott: – Én meg használni szeretném a francos mosdót. Talán a fáradtság tette, és az, hogy érzelmileg bizonytalanok voltunk, de kitört belőlem a nevetés, Grover és Thália is csatlakozott, csak Zoé meredt ránk értetlenkedve. – Nem értem. – Használni akarom a francos csapot. – Én meg – kapkodott levegő után Thália –, venni akarok egy francos pólót! Nevettem, nevettem, és talán egész nap nevettem volna, ha nem hallok meg valami zajt: [195]

– Múúúú! A mosoly leolvadt az arcomról. Azon tűnődtem, a fejemben bőgött-e valaki, vagy más is hallja, amikor Grover is elcsendesedett. Zavartan nézett körül: – Csak én hallottam úgy, mintha egy tehén bőgne? – Egy francos tehén – kacagott Thália. – Nem viccből mondtam – felelt Grover. – Én nem hallok semmit – fülelt Zoé. Thália rám pislogott. – Percy, jól vagy? – Persze, menjetek. Egy perc és én is jövök. – Mi a baj? – kérdezte Grover. – Semmi – válaszoltam. – Csak… csak szükségem van egy kis magányra, hogy gondolkozhassak. Tétováztak egy ideig, és nyilván nagyon letörtnek látszhattam, mert végül elindultak a turistaközpontba nélkülem. Miután eltűntek, a gát északi széléhez siettem, és lenéztem. Tíz méterre lehetett a víz alatt a tóban, de tisztán láttam, ki az: a barátom, akit Long Island Soundnál megmentettem, Riska, a tehénkígyó. Körbenéztem. Gyerekcsoportok szaladgáltak a gáton. Sok idős polgár. Családok. De senki sem vette észre Riskát, legalábbis eddig. – Mit keresel itt? – kérdeztem. – Múúúú! A hangja sürgető, mintha figyelmeztetni akarna valamire. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem, mivel több ezer mérföldre voltunk Long Islandtől, több száz mérföldnyire a szárazföld belsejében. És ennek ellenére mégis itt múzik. Riska körbe-körbe úszkált, és fejével a gát falát ütögette. – Búúú! [196]

Azt akarta, hogy vele menjek. Azt üzente, hogy iparkodjak. – Nem tudok. A barátaim bent vannak. Rám nézett szomorú, barna szemével. Újabb sürgető bőgést hallatott. Aztán megpördült, és eltűnt a vízben. Tétováztam. Valami nem stimmel. Valamit mondani akart nekem. Már majdnem utánaugrottam, hogy kövessem, de hirtelen megdermedtem. Karomon felállt a szőr. Kelet felé néztem, a gáthoz vezető útra, és két alakot vettem észre. Lassan sétáltak felém. Szürke terepruhájuk csattogott a szélben csontváztestükön. Egy gyerekcsapaton csörtettek át éppen, ide-oda lökdöstek a kölyköket. Az egyik gyerek méltatlankodva kiáltott rájuk, mire az egyik katona odafordult a gyerekhez, és az arca egyetlen pillanat alatt koponyává változott. – Jaj! – rémüldöztek a kölykök, és hátrálni kezdtek. A turistaközpont felé rohantam. Már majdnem a lépcsőhöz értem, amikor kerékcsikorgás ütötte meg fülem. A gát nyugati felén egy furgon fékezett le az út közepén, mit sem törődve az ott sétáló idős emberekkel. Az ajtó kinyílt, és még több csontvázharcos ömlött ki rajta. Bekerítettek. Felrohantam a lépcsőn, aztán be a múzeum bejáratán. A fémdetektor mellett álló biztonsági őr utánam kiáltott: – Hé, kölyök! De eszem ágában sem volt megállni. Átrohantam a kiállításon, elbújtam egy látogatócsoport mögött. A barátaimat kerestem, de sehol sem láttam őket. Hol lehet a francos szendvicsbár? – Állj! – kiáltott megint a fickó. Csak egy irányba menekülhettem, a liftbe, a turistacsoporttal együtt. Záródtak az ajtók, de az utolsó pillanatban még beugrottam. [197]

– Most pedig leereszkedünk kétszáz méter mélységbe – csipogta boldogan az idegenvezető nő. Egy gátőr volt, hosszú fekete haját lófarokba kötötte, és sötét szemüveget viselt. Azt hiszem, nem vette észre, hogy üldöznek: – Ne, aggódjanak hölgyeim és uraim, a lift csak a legritkább esetben romlik el. – A szendvicsbárhoz megyünk? – kérdeztem. Körülöttem kuncogni kezdtek, mire az idegenvezető rám nézett. Volt valami a nézésében, amitől felállt a hátamon a szőr. – A turbinákhoz megyünk, fiatalember. Nem hallotta az elképesztően érdekes előadásomat odafönt? – De, persze, dehogynem. Van innen kiút? – Zsákutca – mondta egy turista mögöttem. – Esetleg csak a másik lift, ennyi… Az ajtó kinyílt. – Csak előre emberek – biztatott bennünket az idegenvezető –, a folyosó végén várja önöket a kollégám! Nem sok esélyem volt, mehettem én is kifelé a csoporttal. – És fiatalember – szólt utánam az idegenvezető. Visszanéztem. Levette a szemüvegét. A szeme ijesztően szürke volt, mint a viharfelhők. – Aki elég okos, mindig talál egérutat. Az ajtók becsukódtak, és a lift a nővel elindult felfelé, mi meg ott maradtunk a mélyben. Mielőtt még megrághattam volna, mit is mondott a nő, a sarokból zaj csendült: DING! Kinyílt a második lift ajtaja, és meghallottam az eltéveszthetetlen hangot: a csontvázfogak kocogását. A csoport után szaladtam. A folyosót a sziklába vájták. Mintha egy örökkévalóságig futottam volna. A falak csöpögtek a nedvességtől, a levegő vibrált az elektromosságtól, és mindent betöltött a zubogó víz hangja. Egy U-alakú erkélyre értem, ahonnan be lehetett látni az egész hatalmas raktárépület[198]

szerűséget. Tizenöt méter mélyen hatalmas turbinák dolgoztak. Nagy terem volt, de másik kijáratot nem láttam. Csak a turbinákba vethettem volna magam, hogy elektromos árammá köpüljenek, de abból nem kértem. Kiszúrtam egy másik idegenvezetőt, aki egy mikrofonba beszélt Nevada vízellátásáról. Azért imádkoztam, hogy Grovernek, Tháliának és Zoénak ne legyen semmi baja. Lehet, hogy elkapták őket, de az is lehet, hogy nyugodtan falatoznak a bárban, mit sem sejtve a fenyegető támadásról. Én meg, amilyen lökött vagyok, hagytam magam sarokba szorítani egy föld alatti lyukban. Áttörtem a tömegen, igyekeztem nem feltűnést kelteni, és elindultam az erkély másik oldalán nyíló folyosó felé, ahol rejtekhelyet reméltem. Kezemet Árapályra tettem, készen arra, hogy használjam. Mire az erkély túloldalára értem, az idegeim szinte szikráztak. Elbújtam a kis folyosó beugrójában, és onnan figyeltem a másik folyosót, ahonnan érkeztem. Aztán közvetlenül mögöttem zajt hallottam, „SSSSS” mintha csontvázak sziszegnének. Lekaptam Árapály tetejét, megpördültem, és gondolkozás nélkül suhintottam. A lány, akit megpróbáltam kettészelni, feljajdult, és elejtette a zsebkendőjét. – Te jó ég! Te mindenkit kinyírsz, aki orrot mer fújni? – visította. Az első gondolatom az volt, hogy a kard nem sebezte meg. Úgy haladt át a testén, hogy nem esett baja. – Te halandó vagy! Hitetlenkedve nézett rám. – Ezzel meg mit akarsz mondani? Persze, hogy halandó vagyok. Hogy hoztad át azt a kardot a biztonsági kapun? [199]

– Én nem is… Na, figyelj! Látsz itt kardot? A lány forgatni kezdte a szemét, mely ugyanolyan zöld volt, mint az enyém. Haja vörösesbarna és kócos. Az orra is vörös, mint aki megfázott. Nagy, gesztenyebarna Harvard-pólót viselt, és foltos farmert, amelyen annyi lyuk éktelenkedett, mintha szabad perceiben villával szurkálgatná. – Ez vagy egy kard, vagy a világ legnagyobb fogpiszkálója – felelte. – De miért nem tett bennem kárt? Nem mintha panaszkodnék… Ki vagy te? És, húúú, mi a csudát viselsz, oroszlánszőrt? Olyan gyorsan kérdezgetett, mintha sorozatlövővel tüzelne. Nem tudtam, mit mondjak. A ruhaujjamra néztem, és láttam, hogy a Nemeai Oroszlán bundája valamiért visszaváltozott oroszlánszőrré, de nekem még mindig egy barna télikabátnak tűnt. Világos, hogy a csontvázharcosok még mindig üldöznek. Világos, hogy nincs vesztegetnivaló időm. De csak bámultam a vörös hajú lányt. Aztán eszembe jutott, Thália hogyan zavarta össze a tanárokat Westover Hallban. Talán sikerül irányítanom a Ködöt. Koncentrálni kezdtem, majd csettintettem egyet az ujjammal. – Te nem kardot látsz – szavaltam. – Ez egy golyóstoll. A lány pislogott. – Ez egy kard, te pupák! – Ki vagy te? – faggattam. Dühösen fújt egyet: – Rachel Elizabeth Dare. Most már hajlandó vagy válaszolni a kérdéseimre, vagy kiáltsak a biztonságiaknak? – Nem! Úgy értem, rohanásban vagyok. Bajban vagyok. – Most rohanásban vagy, vagy bajban? – Ööö, végül is mindkettőben. [200]

Átnézett a vállam fölött, és szeme elkerekedett a félelemtől. – A mosdóba! – Mi? – A mosdóba! Mögötted van! Nyomás! Nem tudom, miért, de hallgattam rá. Besliccoltam a fiúmosdóba, és Rachel Elizabeth Dare-t kint hagytam az ajtó előtt. Aztán eszembe jutott, hogy ez gyávaságnak tűnhet. De az biztos, hogy megmentette az életemet. Kopogást hallottam, és csontvázak sziszegő hangját – közeledtek. Megmarkoltam Árapályt. Hogy mi járt a fejemben? Hogy sorsára hagytam egy halandó lányt. Már éppen vissza akartam menni, amikor meghallottam Rachel Elizabeth Dare kelepelését. – Te jó ég! Látták azt a kölyköt? Megpróbált megölni! Az isten szerelmére, még kard is volt nála! Nem értem, hogy képesek a biztonsági őrök egy karddal szaladgáló őrültet beengedni egy ilyen fontos területre?! Jesszus! A turbinák felé rohant. Azt hiszem, átmászott, vagy ilyesmi. Lehet, hogy lezuhant. A csontvázak izgatottan kattogtak. Hallottam, ahogy tovább mennek. Rachel kinyitotta az ajtót: – Tiszta a levegő, de jobban teszed, ha sietsz! Remegni látszott. Arca szürke volt, és izzadságtól fénylett. Kipillantottam a saroknál. Három csontvázharcos a karzat túlsó vége felé igyekezett. A lifthez vezető út pár percre felszabadult. – Adósod vagyok, Rachel Elizabeth Dare. – Ezek miféle lények voltak? – kérdezte. – Úgy néztek ki, mint… – A csontvázak? Aggodalmasan bólintott. – Tegyél meg nekem egy szívességet: felejtsd el, és azt is, hogy valaha láttál engem. [201]

– Azt is, hogy meg akartál ölni? – Azt leginkább. – Ki vagy te? – Percy… – kezdtem a bemutatkozáshoz, amikor az egyik csontváz megfordult – …mennem kell. – Milyen név az, hogy Percy Mennem kell?! A kijárat felé vetettem magam.

A szendvicsbár tele volt gyerekekkel, akik a túra legjobb részét élvezték éppen: a francos ebédet. Thália, Zoé és Grover éppen akkor ültek le. – Mennünk kell – kapkodtam levegő után. – Most! – De csak most kaptuk meg a burritóinkat – méltatlankodott Thália. Zoé felpattant, és ősi, görög káromkodást hagyta el ajkát. – Igaza van, oda nézzetek! A kilátószint csupa üveg falain át gyönyörű panoráma nyílt a tájra és a bennünket körbevevő csontvázharcosokra. A gáthoz vezető út keleti oldalán kettőt számoltam össze, elálltak az Arizona felé vivő utat. A nyugati oldalon három másik akadályozta a kijutást Nevada irányába. Gumibotokkal és pisztolyokkal felszerelkezve. De nekünk akadtak náluk közelebbi problémáink is. A három csontvázharcos, akik a turbináknál kerestek, most megjelentek a lépcsőn. Megláttak a kávézó túloldaláról, és rögvest csattogtatni kezdték fogukat. – A lifthez! – kiáltotta Grover. A lift felé iramodtunk, de az egy kellemes csengetéssel – „ding!” – kinyílt, és újabb három harcos lépett ki belőle. Ott voltak mind egy szálig, leszámítva

[202]

azt az egyet, akit Biancának sikerült szénné égetnie ÚjMexikóban. Teljesen bekerítettek. Aztán Grovernek támadt egy briliáns, Groverhez illő ötlete. – Burritó-csata! – kiáltotta, és a kezében tartott Guacamole Grande-ját a legközelebb álló csontvázhoz vágta. Ha még nem talált el egy alacsonyan szálló burrito, szerencsésnek mondhatod magad. A halálos lövedékek között felveszi a versenyt az ágyúgolyóval és a gránáttal. Grover burritója telibe találta a csontvázat, és szó szerint lerepítette a fejét. Nem tudom, a jelen lévő gyerekek mit láthattak, de megvadultak, és azonnal elkezdték egymáshoz vagdosni a szendvicseiket, az üdítős poharaikat és a burgonyaszirmos dobozaikat. A csontvázak megpróbáltak célba venni minket, de reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Mindenfelé testek, üdítős poharak és burritók repkedtek. A felbolydulást kihasználva Tháliával megragadtuk a lépcsőn álló katonákat, és a salátabárba repítettük őket. Aztán mindannyian leszaladtunk a lépcsőn, miközben Guacamole Grande-ok fütyültek a fülünk mellett. – Most merre? – kérdezte Grover, miután kijutottunk. Nem tudtam, mit feleljek. Az úton lévő katonák mindkét oldalról közelítettek. Átszaladtunk az úton a szárnyas szobrok pavilonjához, és beleütköztünk a hegyoldalba. A csontvázak félhold alakzatba rendeződve egyre közelebb kerültek. Futva csatlakoztak hozzájuk a bárban látott társaik is. Az egyik még mindig azzal foglalatoskodott, hogy visszailleszsze fejét a nyakára. A másik tiszta paradicsomszósz és mustár volt. Két másiknak burritók szorultak a bordáik közé. Nem voltak jókedvükben. Kivont gumibottal felénk araszoltak. – Négyen tizenegy ellen – mondta Zoé. – Ráadásul nem lehet őket elpusztítani.

[203]

– Jó volt veletek kalandozni, gyerekek – búcsúzott Grover remegő hangon. Valami fényes csillanást észleltem a szemem sarkából. A mögöttem álló szobor lábujjára tekintettem. – Tyűha! Ezeknek aztán fénylik a lábujjuk! – Percy, most nem ennek van itt az ideje – intett le Thália. De nem tudtam levenni a szemem a hatalmas, bronz fickókról. Éles szárnyaik, mint a papírvágó kések. Barnás patinát kaptak az őket sem kímélő időjárástól, csak a lábujjaik ragyogtak, mint az új pénzérmék, mert emberek ezrei dörzsölték fényesre a szerencse reményében. A szerencse, Zeusz áldásának reményében. Eszembe jutott az idegenvezető nő a liftből. Szürke szemére és mosolyára gondoltam. Mit is mondott? Aki elég okos, mindig talál egérutat. – Thália – mondtam – imádkozz az apádhoz! Rám nézett. – Ugyan, soha nem válaszol! – Csak most az egyszer – könyörögtem. – Kérj segítséget! Remélem… remélem, hogy a szobrok talán szerencsét hoznak. Hat csontváz fegyvert emelt ránk. A másik öt gumibottal közelített. Tizenöt méterre voltak… Tízre… – Gyerünk! – kiáltottam. – Nem! – felelt Thália. – Nem fog nekem válaszolni. – Most fog! – Ki szerint? Egy pillanatig hezitáltam. – Athéné szerint, legalábbis azt hiszem. Thália úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. – Próbáld meg! Thália lehunyta szemét, imája hangtalan volt, csak ajkai mozogtak. Közben én is mondtam a saját imámat Annabeth [204]

édesanyjának, mert reménykedtem benne, hogy tényleg őt láttam a liftben. Megpróbálta védelmezni azokat, akik megmenthetik a lányát. De semmi nem történt. A csontvázak közeledtek. Felemeltem Árapályt. Thália felemelte pajzsát, Zoé maga mögé bújtatta Grovert, és nyílvesszeje célba vette az egyik katona fejét. Egy árnyék jelent meg felettem. Azt hittem, a halál árnyéka. Csak később esett le, hogy egy hatalmas szárnyé volt. A csontvázak későn néztek fel. A bronzszárny egyetlen csapással öt gumibotos katonát sodort el. A többi csontváz tüzet nyitott. Összevontam magamon a kabátom, hogy védjen a golyóktól, de nem volt rá szükségem. A bronzangyalok elénk léptek, és szárnyaikat pajzsként tartották elénk. Úgy pattogtak rajtuk a golyók, mint jégeső a hullámpalán. Mindkét angyal csapott egyet, mire a többi csontváz is keresztülrepült az úton. – Öregem, nagyszerű érzés néha felállni – szólalt meg az egyik angyal bádoghangon, kicsit reszelősen, mintha nem ivott volna, mióta megteremtették. – Nézd a lábamat! Zeuszra, ezek a turisták őrültek! – mondta a másik. Bármennyire is meg voltam rökönyödve az angyalok láttán, sokkal jobban aggódtam a csontvázak miatt. Néhányuk kezdett eszmélni, összekaparták magukat, csontmancsaik a fegyvereik után tapogatóztak. – Baj van! – mondtam. – Vigyetek el innen! – parancsolta Thália. – Te vagy Zeusz gyermeke? – néztek le rá az angyalok. – Igen! – Hozzátennéd, hogy legyetek szívesek, Zeusz gyermeke? – kérte az egyik. [205]

– Legyetek szívesek! Az angyalok egymásra néztek, és megvonták vállukat. – Egy kis mozgás nem árthat – döntött egyikük. A következő pillanatban az egyik felkapta Tháliát és engem, a másik Grovert és Zoét, és már szálltunk is felfelé, alattunk a gát, a folyó, a csontvázharcosok parányi morzsákká váltak, gépfegyvereik hangját elnyelték a hegyek.

[206]

15. BIRKÓZÁS A MIKULÁS GONOSZ IKERTESTVÉRÉVEL

S

zólj, ha vége! – kérte Thália. Szemét szorosan becsukta. – A szobor erősen tartott bennünket, nem kellett attól tartani, hogy leesnénk. De Thália úgy kapaszkodott a karjába, mintha az élete múlna rajta. – Minden rendben lesz – ígértem. – Nagyon… nagyon magasan vagyunk? Lenéztem. Havas tetejű hegylánc fölött suhantunk el. Kinyújtottam a lábam, és lerúgtam valamennyi havat az egyik csúcsról. – Nem vészes – feleltem. – Sierra fölött repülünk – tájékoztatta Zoé. Ő és Grover a másik angyal karján csüngtek. – Már vadásztam errefelé. Ezzel a sebességgel néhány órán belül San Franciscóban leszünk. – Ó, az öreg Frisco! – nosztalgiázott az egyik angyal. – Ide hallgass, Chuck! Meg kell látogatnunk a Mechanika Szobrának srácait megint! Ők aztán tudják, hogy kell bulizni! – Srácok, már ti is jártatok San Franciscóban? – érdeklődtem. – Nekünk, automatonoknak is kell kikapcsolódás néha – mondta a bennünket szállító szobor. – A Mechanikusok átvittek a Young Múzeumba, és bemutattak bennünket néhány márványszobor hölgynek, öregem, és… [207]

– Hank! – vágott közbe a másik szobor. – Ne felejtsd el, hogy ezek még gyerekek! – Ó, igazad van! – ha a bronzszobrok képesek lennének elpirulni, Hank megtette volna. – Foglalkozzunk inkább a repüléssel! Gyorsabb sebességre kapcsoltak, Angyalaink egyre izgatottabbak lettek. A csúcsokat hamarosan felváltották a termőföldek, az utak és a városok. Grover a sípjátékával szórakoztatta magát, míg az unatkozó Zoé lövöldözéssel múlatta az időt. Valahányszor elhúztunk egy Célbaér Lakberendezési Áruház fölött – és ez nemegyszer előfordult –, alaposan kidekorálta a cégtábláját néhány jól irányzott lövéssel, mindezt száz mérföld per óra sebesség mellett. Thália egész idő alatt egyszer sem nyitotta ki a szemét. Sokat beszélt magában, azt hiszem, imádkozott. – De hogyan jutottál ki a gépházból? Azt mondtad, körbevettek? – kérdezte. Meséltem neki a különös halandó lányról, Rachel Elizabeth Dare-ről, aki úgy tűnt, keresztüllát a Ködön. Azt hittem, Thália őrültnek fog vélni, de csak bólintott. – Akadnak ilyen halandók – felelte. – Senki sem tudja, hogyan képesek rá. Valami eszembe jutott, amire eddig nem is gondoltam. Az anyám is közéjük tartozik. Látta a Félvér-hegyen a Minotauruszt, és pontosan tudta, mivel van dolga. Azon sem lepődött meg, hogy Tyson valójában egy küklopsz. Talán előbb tudta, mint én. Nem csoda, ha úgy aggódott értem gyerekkoromban. Mindvégig átlátott a Ködön, jobban, mint én. – Elég idegesítő lány volt. Még szerencse, hogy nem öltem meg. Az azért gáz lett volna. Thália bólintott.

[208]

– Milyen jó lehet hétköznapi halandónak lenni! – sóhajtotta, mint aki sokat töprengett már ezen. – Hol akartok leszállni, gyerekek? – Hank kérdése ébresztett fel a bóbiskolásból. Lenéztem. – Hűha! San Franciscót csak képekről ismertem, de még sohasem láttam valójában. Talán a legszebb város terült most elém, amelyet életemben láttam: Manhattan kisebb és tisztább változata lehetett volna, ha Manhattant zöld hegyek és fehér ködök fogták volna körül. Láttam egy nagy kikötőt hajókkal, szigeteket és vitorlásokat, aztán a Golden Gate híd is előderengett a felhők közül. Úgy éreztem, le kellene fényképeznem, vagy valami ilyesmit csinálni. „Üdvözlet San Franciscóból! Még nem haltam meg. Jó lenne, ha te is itt volnál!” – Ott, az Embarcadero Ház mellett! – mutatta Zoé. – Nagyszerű ötlet, Hank és én majd elvegyülünk a galambok között – mondta Chuck. Bambán néztünk rá. – Csak vicceltem! Ugyan már, talán a szobroknak nem lehet humorérzékük?! De mint kiderült, nem nagyon volt szükség az elvegyülésre. Kora reggel volt, alig jártak még az utcán. Mindenesetre landoláskor sikerült halálra rémisztenünk egy hajléktalan fickót a kompkikötőnél. Sikoltozni kezdett, amikor Hanket és Chuckot meglátta, és a Marsról érkező fémangyalokról hadovált. Elbúcsúztunk angyalainktól, akik bulizni indultak szoborbarátaikhoz, és akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább. Eljutottunk a Nyugati Partra. Artemisz itt van valahol. És reményeim szerint Annabeth is. De fogalmam sincs, hol talá-

[209]

lom meg őket, pedig már csak egy nap választott el a téli napfordulótól. Azt sem tudtuk, miféle szörny tartja fogságban Artemiszt. Reméltük, hogy ő talál meg minket út közben, hogy nyomára bukkanunk, de ez nem történt meg. Most itt dekkolunk a kompkikötőben, barátok nélkül, szegényen és szerencse híján. Rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, legfontosabb, hogy kitaláljuk, milyen szörnyről is lehet szó. – De hogyan? – Néreusz – mondta Grover. – Mi? – néztünk rá. – Nem ezt mondta Apollón? Hogy keresd meg Néreuszt? Bólintottam. A napistennel folytatott legutóbbi beszélgetésem teljesen kiesett a fejemből. – A tengeri öreg – emlékeztem vissza. – Meg kell találnom, és kiszedni belőle, mit tud. De hogyan bukkanok a nyomára? Zoé pofákat vágott. – A tengeri öregnek, Néreusznak? – Ismered őt? – kérdezte Thália. – Anyám tengeri istennő volt. Persze, hogy ismerem. Sajnos, őt valóban könnyű megtalálni. Csak követni kell a szagot… – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem. – Gyertek, megmutatom – mondta minden lelkesedés nélkül. Tudtam, hogy baj lesz, amikor megálltunk az Üdvhadsereg gyűjtőkonténere előtt. Öt perc sem telt el, és Zoé foszlott flanel-ingbe, farmerbe (három mérettel nagyobb volt a kelleténél) és vakítóan vörös surranókba, valamint egy lógó karimájú, szivárványos sapkába öltöztetett. – Nos – próbálta magát nem elröhögni Grover most már a legkevésbé sem vagy feltűnő… [210]

Zoé bólintott. – Tökéletes hímnemű csavargó. – Köszi! – morogtam. – De miért is kell azzá válnom? – Mondtam már. Hogy beleolvadj a környezetedbe. Visszamentünk a vízhez vezető úton. Elég sokáig keresgéltünk a kikötőben, amikor Zoé hirtelen megállt, és egy mólóra mutatott, ahol egy csapat hajléktalan fickó bújt össze a takarók alatt, arra várva, hogy végre kinyisson az ingyenkonyha, és ehessenek. – Lent megtalálod valahol. Nem szeret messzire távolodni a víztől. Napközben a hasát szokta süttetni – mondta Zoé. – Miről fogom felismerni? – Vegyülj el közöttük, viselkedj csavargóként. Meg fogod ismerni. Máshogy fog… bűzleni. – Nagyszerű! – fintorogtam, de nem akartam mélyebben belemenni az ügybe. – És ha megtaláltam? – Kapaszkodj bele, és ne engedd el! Mindent megtesz majd, hogy lerázzon. De ne hagyd magad, és szedj ki belőle mindent a szörnyről! – Mi mögötted állunk! – mondta Thália, aztán valami ragacsos izét emelt le a hátamról, ami ki tudja, honnan került oda. – Meggondoltam magam. Ha ilyen izék vannak a hátadon, inkább nem állnánk mögéd, de szorítunk érted! Grover felemelt hüvelykujjal biztatott. Morogtam valamit arról, hogy milyen jó, ha az embernek szuperhős barátai vannak, aztán elindultam a kikötő felé. Szemembe húztam a sapkám, és úgy tettem, mint aki hullafáradt, és menten elalszik. Tekintve, hogy hullafáradt voltam, és képes lettem volna menten elaludni, nem esett nehezemre eljátszani. Elhaladtam a barátunk mellett, akivel az Embarcadero mellett futottunk össze, és aki még mindig a Marsról érkezett fémangyalokról győzködte társait. [211]

Nem volt jó szaga, de meglehetősen szokványos bűzt árasztott, ezért tovább mentem. Egypár mogorva fickó, akik sapka helyett műanyag zacskót viseltek a fejükön, rossz szemmel nézték ődöngésem. – Kopj le, kölyök! Hallgattam szavukra. Bűzlöttek, de csak a régi, jól ismert büdösséggel. Semmi különös. Egy hölgy, akinek bevásárlókocsijából műanyag flamingók kukucskáltak kifelé, úgy nézett rám, mintha el akarnám lopni a madarait. A móló végén egy öregember feküdt. Ha nem volt több millió éves, akkor egyetlen napos sem, és éppen süttette a hasát. Pizsamát viselt, és egy valaha fehér köntöst. Kövér volt, szakálla ősz, de inkább sárgának mondható. Tisztára, mint a Mikulás, akit ébredés után végigcibáltak egy szeméttelepen. Hogy milyen volt a szaga? Közelebb léptem, és lefagytam. Rossz szaga volt, az igaz – romlott óceán szaga. Napon száradó hínárbűz keveredett a döglött haléval és a sós víz leheletével. Ha az óceánnak volt rossz oldala, itt feküdt előttem. Megpróbáltam nem lehányni. Leültem a közelébe, mintha csak szusszanni akarnék. Éreztem, hogy fél szemmel engem figyel, de nem néztem oda. Motyogtam valamit a hülye suliról meg a hülye szülőkről, csak hogy hitelesebb legyek. Mikulás bácsi újra elaludt. Megfeszültem. Sejtettem, hogy nem lesz mindennapi látvány, amire készülök. És nem tudhattam, mit szól majd hozzá a többi hajléktalan. De rá kellett vetnem magam a Mikulásra. – ÁÁÁÁÁ! – üvöltötte. Én akartam elkapni, de azt hiszem, ő kapott el engem. Szerintem igazából nem is aludt. Úgy szorított, mint a satu, és nem úgy, mint egy gyenge öregember. – Segítség! – kiabálta, és közben szorította ki belőlem a szuszt. [212]

– Ez bűntett! – kiáltotta az egyik hajléktalan. – Nem szégyelli magát? Fiatalember létére egy szegény aggastyánra támadni! Mindjárt begurulok! De az volt az igazság, hogy inkább én gurultam, méghozzá a móló kövén, hogy aztán a fejemet beverjem egy oszlopba. Egy kicsit elkábultam. Néreusz elengedett, úgy látszott, pihenésre volt szüksége. Hátulról rávetettem magam, amint nagyjából magamhoz tértem. – Nincs pénzem! – kiabálta, és megpróbált elmenekülni, de én hátulról átöleltem a mellkasát. Döglött hal szaga elviselhetetlen volt, de bírnom kellett valahogy. – Nem pénzt akarok! – mondtam. – Félvér vagyok. Információra van szükségem. De ez csak olaj volt a tűzre, még inkább kapálózott. – Miért mindig engem találtok meg, ti hősök?! – Mert maga mindent tud. Morogva megpróbált lerázni a hátáról. Dülöngélt, cibált, közben a lábam alig érte a földet. Összeszorítottam a fogamat, és még erősebben kapaszkodtam belé. A móló széle felé tántorgott, ekkor valami eszembe jutott. – Jaj, csak a vízbe ne! – nyafogtam. A csel bevált. Néreusz abban a pillanatban egy diadalmas kiáltással a San Franciscó-i öböl vizébe vetette magát. Meg lehetett lepve, amikor az óceántól erőre kapva még jobban szorítottam. De neki is akadt még pár csel a tarsolyában. Alakot váltott, és a végén már egy karcsú fókát szorongattam. Hallottam már arról viccelődni, milyen nehéz lehet egy bezsírozott malacot megtartani, de abban biztos vagyok, hogy közel sem olyan nehéz, mint egy fókát a vízben. Néreusz a mélység felé lendült, rázkódott, vonaglott és tekergett a kezem kö-

[213]

zött. Higgyétek el, ha nem a tenger istenének fia vagyok, már régen kislisszolt volna a kezeim közül. Néreusz megpördült. Nőni kezdett. Végül egy gyilkos bálna vált belőle. Kilőtt a vízből, de én elszántan kapaszkodtam a hátuszonyába. Egy turistacsoport sivalkodott a gyönyörűségtől. – Húúúú! Még integettem is nekik. Mindennap így játszadozunk a San Franciscó-i öbölben, bizony! Mire Néreusz ismét a vízbe csobbant, már nyálkás angolna volt. Csomót kezdtem kötni belőle, és amikor ráeszmélt, min ügyködöm, inkább visszaváltozott emberré. – Miért nem fulladsz meg? – püfölt az öklével. – Mert Poszeidón fia vagyok! – Fene egye azt a felkapaszkodott újgazdagot! Én voltam itt előbb! Végül aztán a csónakkikötő közelében feladta. Felettünk a turisták mólója volt boltok sokaságával, egy afféle tengeri sétálóutca. Néreusz fuldoklott és krákogott. Nagyszerűen éreztem magam. El tudtam volna egész nap játszani vele, de ezzel nem dicsekedtem el neki. Azt akartam, úgy érezze, hogy méltó ellenfelem volt. Barátaim leszaladtak hozzánk a dokk lépcsőjén. – Nagyszerű, nem elég, hogy megaláznak, még nézőközönség is jár hozzá! A normál díjszabás, ugye? Ha válaszolok egy kérdésedre, elengedsz? – Nekem több kérdésem is lenne – mondtam. – Egy elfogásért egy kérdés. Ez a szabály. A barátaimra néztem. Nem örültem ennek a szabálynak. Ki akartam deríteni, hol van Artemisz, és hogy milyen ítéletnapi szörny fenyeget. Emel-

[214]

lett Annabeth-ről is szerettem volna megtudni, él-e, és azt is, miként menthetem meg. Egy belső hang így szólt: Kérdezd Annabeth-ről! Miatta aggódtam a leginkább. De akkor eszembe jutott, mit szólna Annabeth, ha őt menteném meg, és pusztulni hagynám Olimposzt. Zoé azt akarná, hogy Artemiszről kérdezzem, de Kheirón szerint a kardinális kérdés a szörny kilétének felfedése. Sóhajtottam. – Rendben, Néreusz, azt mondja meg, miféle veszélyes szörny fenyegeti az Olimposzt! Mire vadászott Artemisz? A Tengeri Öreg mohazöld fogaival rám mosolygott. – Ó, ez túl egyszerű kérdés! – mondta ördögien. – Itt van az orrod előtt – mutatott Néreusz az előttem lévő vízre. – Hol? – Kérdés megválaszolva! – nevetett kárörvendően Néreusz, majd pukkant egyet és aranyhallá változott, aztán egy hátra szaltóval eltűnt a habokban. – Maga átvert! – kiáltottam utána. – Hé! – mondta Thália ijedt szemmel. – Ez meg mi? BÚÚÚÚÚÚ! Lenéztem. Barátom, a tehénkígyó úszott a dokk mellé, és orrával megbökte a cipőmet, majd barna, szomorú szemét rám meresztette. – Hagyj, Riska, ne most! – Múúú! Grover levegőért kapkodott: – Azt mondja, nem Riskának hívják. – Te érted, mit mond a kislány… vagy a kisfiú? Grover bólintott. – Egy nagyon régi állatnyelven beszél. Azt mondja, a neve Ophiotaurusz. [215]

– Ofi-micsoda? – Ez görögül annyit tesz, kígyóbika – magyarázta Thália. – De mi a csudát keres itt Friscóban? – Búúúú! – Azt mondja, Percy az ő védelmezője – tolmácsolta Grover. – És hogy a csúnya bácsik elől menekül. Azt mondja, közel vannak. Azon töprengtem, hogy hámozhatott ki ennyit egy szimpla tehénbőgésből. – Várj – fordult hozzám Zoé. – Ismered ezt a tehenet? Nem voltam éppen mesélgetős kedvemben, de azért elmondtam nekik a történetet. Thália hitetlenkedve rázta a fejét: – És eddig ezt nem is említetted? – Hááát… izé… – most, hogy ezt szóvá tette, valóban hülyeségnek tűnt. De az utóbbi napokban annyi minden történt, hogy a Riskával, az Ophiotaurusszal történt találkozóm lényegtelen közjátéknak tűnt csupán. – Hogy lehettél ilyen bolond! Én ismerem ezt a legendát! – Melyiket? – A Titánháború idején történt – mondta Zoé. – Apám… apám mesélte ezer évvel ezelőtt. Ez a szörny, amit keresünk. – Riska? – meredtem a bikakígyóra. – Riska túl cuki ahhoz, hogy lerombolja a világot. – Ezért tévedtünk mi olyan nagyot – magyarázta Zoé. – Mi egy hatalmas, vérszomjas szörnyre számítottunk, csakhogy az Ophiotaurusz másféleképpen lehet az olimposziak ártalmára. Ha feláldozzák… – Búúúúú! – bőgte Riska. – Úgy látszik, nem szereti az f-betűvel kezdődő szavakat – vonta le a következtetést Grover.

[216]

Megpaskoltam Riska fejét, hogy megnyugodjon. Hagyta, hogy a fülét vakargassam, de közben remegett. – Ki emelne kezet egy ilyen jószágra? – kérdeztem. – Szegényke a légynek sem árt. Zoé a fejét csóválta. – Te nem tudod, hogy mekkora ereje van az ártatlanok feláldozásának! Szörnyen nagy ereje! A Sors eonokkal ezelőtt megjósolta, hogy aki feláldozza az Ophiotauruszt, belső szerveit máglyán elégeti, akkora hatalmat szerez, amekkorával az istenek birodalmát is elpusztíthatja. – Búúúúú! – Azt hiszem, a „belső szervek” szóösszetételt sem szereti – mondta Grover. Thália csodálkozva mérte végig a tehénkígyót: – Akkora ereje lesz, amekkorával lerombolhatja az istenek birodalmát?! De hogyan? Vagyis, hogyan lehetséges ez? – Senki sem tudja – vont vállat Zoé. – A Titánháború alatt először a Titánok óriási seregének sikerült megölnie az Ophiotauruszt, de Zeusz egy sast küldött, hogy ellopja belső szerveit, mielőtt máglyára dobhatnák. Nem sokon múlott. Most, háromezer évvel később, az Ophiotaurusz újjászületett. Thália leguggolt a kikötő kövére. Kinyújtotta karjait, Riska pedig odaúszott hozzá. Thália megérintette az állat fejét. Riska megborzongott. Thália arckifejezése sehogy sem tetszett nekem. Mintha… éhes lett volna. – Meg kell védenünk – mondtam. – Ha Luke kezébe kerül… – Luke nem tétovázna. Hiszen nem kisebb erő forog kockán, mint amekkorával az istenek hatalma megdönthető. Az pedig nem csekély… – Így van, drágaszágom – szólalt meg valaki francia akcentussal. – És ezt a hatalmat neked köszönhetjük… [217]

Az Ophiotaurusz vinnyogni kezdett, és elsüllyedt. Feltekintettem. Túlságosan lekötött minket a társalgás, és nem vettük észre, hogy rajtunk ütöttek. Mögöttünk, kétszínű szemét gonoszul csillogtatva, dr. Tüske állt, a mantikor, személyesen.

– Ez tökhéletes! – kacagott rosszindulatúan. Ütött-kopott, foltozott, fekete viharkabátot viselt a Westover Hall uniformisa fölött. Katonásan rövid frizurája tüskéssé nőtt és bezsírosodott. Nem borotválkozott aznap reggel, így szürke borosták ütköztek ki az arcán. Vagyis alig nézett ki jobban az ingyenkonyhára váró alakoknál. – Réges-régen az istenek Perzsiába száműztek – mondta a mantikor. – Ott, a világ végén kellett megszereznem a harapnivalómat. Erdőkben rejtőztem és névtelen parasztokat ettem. Soha nem küzdhettem meg egy hőssel sem. A legendákban nem keltették félelmetes híremet, nem is csodáltak! De ez most megváltozik. A Titánok elismernek majd, és félvéreket fogok lakomázni. A mantikor két oldalán két halandó zsoldos állt, azok közül, akiket D.C.-ben is láttam. Két másik egy hajóból figyelt, nehogy megpróbáljunk a víz felé menekülni. Turisták mászkáltak mindenfelé, lejöttek a vízig, és a felettünk lévő bazársoron nézelődtek. De tudtam, hogy ez nem fogja megakadályozni a mantikort a támadásban. – Hol… hol vannak a csontvázak? – kérdeztem. – Nincs szükségem azokra a hülye zombikra! A Generális azt hiszi, semmirekellő vagyok! Majd megváltozik a véleménye, ha magam győzlek le benneteket!

[218]

Idő kellett, hogy gondolkozhassam. Egymagam lebukhatnék a víz alá, de hogyan tűnjek el gyorsan egy majdnem hárommázsás tehénkígyóval? És mi lesz a barátaimmal? – Már legyőztük egyszer! – emlékeztettem. – Egy istennővel az oldalatokon is alig tudtatok legyőzni! És most, fájdalom, az istennőtöknek más elfoglaltsága akadt! Senki sem ment meg benneteket. Zoé íjával a mantikor fejére célzott. Az őrök ráemelték fegyvereiket. – Zoé, ne! – állítottam le. A mantikor elmosolyodott. – A fiúnak igaza van, Árnyék Zoé. Tedd el szépen az íjadat! Nem akarlak még megölni, előbb láthatod majd Thália fényes győzelmét. – Miről beszél? – morogta Thália lándzsáját maga elé szegezve. A pajzsát is kibontotta. – Nagyon egyszerű – magyarázta a mantikor. – Kronosz isten azért keltett életre, hogy feláldozhasd az Ophiotauruszt. Te fogod a belsőségeit a szent hegyre vinni. Hatalmas erőt fogsz nyerni. És a tizenhatodik születésnapodon leigázod Olimposzt. Senki sem szólalt meg. A mantikor igazat mondhatott. Tháliát már csak két nap választotta el attól, hogy betöltse a tizenhatot. A Nagy Triász gyermeke volt. Szörnyű választás előtt állt, épp úgy, ahogy a prófécia megjósolta. Nem tudtam volna megmondani, hogy megkönnyebbült, rémült, vagy csalódott vagyok-e. Nem én voltam az, akire a prófécia célzott. De az ítélet napja a küszöbön állt. Vártam, mikor állítja le a mantikort Thália, de a lány nem moccant. Egészen bénultnak tűnt. – Tudod, hogy ez a helyes választás – folytatta a mantikor. – A barátod, Luke rájött erre. Újra együtt lehetnél vele. Együtt uralkodhatnátok ezen a világon a Titánok vezetésével. Az apád [219]

elhagyott. Nem törődött veled. Most elég hatalmad lenne, hogy felette is győzedelmeskedj. Hogy eltipord az olimposziakat, ahogyan megérdemlik. Hívd magadhoz a vadat. Hallgatni fog rád, és használd a dárdád. – Thália, ébresztő! – kiáltottam. Úgy nézett rám, ahogy azon a reggelen a Félvér-hegyen, amikor újjáéledt, zavartan, bizonytalanul. Mintha meg sem ismerne: – Én… én nem… – Az apád törődik veled. Ő küldte a fémangyalokat, és ő változtatott fává, hogy megmentsen. Thália megmarkolta a dárdáját. Kétségbeesetten néztem Groverre. Hála az isteneknek, megértette, mire kérem. Szájához emelte a sípját, és játszani kezdett egy pattogós nótát. – Állítsátok le! – kiáltotta a mantikor. Az őrök Zoéra emelték fegyverüket, de mire rádöbbentek, hogy a valódi veszélyt Grover jelenti, lábuk alatt már kihajtott a palánk, és indái a lábukra csavarodtak. Zoé két gyors nyílvesszőt lőtt ki. A lövedékek a férfiak lába előtt csapódtak be, és kénesen sárga füstöt árasztottak: szellentőlövedékek voltak. A testőrök köhögni kezdtek, mire a mantikor tüskéket lőtt felénk. Oroszlánszőr kabátomról lepattogtak a lövedékek. – Grover! Mondd meg Riskának, hogy bukjon le olyan mélyre, amilyen mélyre csak tud. – Múúúúú – fordított neki Grover. Csak remélni tudtam, hogy Riska megértette az üzenetet. – A tehén… – motyogta még mindig kábultan Thália. – Gyere! – húztam magammal, és felszaladtunk a boltokhoz vezető lépcsőn. Befordultunk az első üzlet sarkán. Hallottuk, ahogy a mantikor segédjeinek kiabál: „Kapjátok el őket!” A turisták felsikoltottak, amikor az őrök vaktában a levegőbe lőttek. [220]

Elvergődtünk a dokk végéig, és ott lebuktunk az egyik bazár mögé. A bódé telis-tele kristályból készült ajándékokkal: álomfogókkal, szélcsengőkkel és más effélékkel, szépen csillogtak a napfényben. Mellettünk szökőkút, alattunk tengeri oroszlánok csoportja napozott a sziklákon. Előttünk terpeszkedett a San Francisco-öböl: a Golden Gate híd, Alcatraz szigete, a zöld hegyek, és mögöttük, észak felé, a köd. Tökéletes pillanat lett volna a fotózásra, ha nem az életünk forog kockán, és vele együtt az egész világ sorsa. – Menj a móló széléhez. A tengerben elmenekülhetsz. Kérj segítséget az apádtól. Talán meg tudod menteni az Ophiotauruszt. Igaza volt, mégsem voltam képes elindulni. – Nem hagyhatlak itt benneteket, skacok. Együtt küzdünk meg velük. – Általad üzenhetnénk a tábornak – mondta Grover. – Legalább megtudnák, mi folyik itt! Aztán megláttam a kristályok által előidézett szivárványt. Mellettem egy szökőkút állt… – Üzenet a tábornak? Nem is rossz ötlet – motyogtam. Levettem Árapály kupakját, és levágtam az ivókút tetejét. A kettévágott vezetékből víz spriccelt mindannyiunkra. Thália hápogva fogadta a hidegzuhanyt, de legalább a köd felszállt az agyáról. – Te megbuggyantál? – kérdezte. De Grover azonnal vette a lapot. Már túrta is a zsebét aprópénzért. Egy aranydrachmát dobott a vízpermet szivárványába: – Ó, istennő, fogadd felajánlásomat! A köd hullámozni kezdett. – Félvértábor jelentkezz! – mondtam.

[221]

És a hullámzó és csillogó permetben megjelent mellettünk az, akit legkevésbé sem szerettem volna látni: Mr. D. Párducmintás melegítőjében épp a hűtőszekrényben turkált. Unottan nézett fel: – Már megint te? – Hol van Kheirón? – kiáltottam. – Milyen udvariatlan! – kortyolt bele szőlőlevébe Mr. D. – Nálatok nem szokás köszönni? – Üdvözlöm! – javítottam ki magam. – Meg fogunk halni! Hol van Kheirón? Mr. D. fontolóra vette a kérdést. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy siessen, de az sem segített volna a dolgon. Mögöttünk lábdobogás és kiáltozás hallatszott – a mantikor különítménye közeledett. – Meg fogtok halni? – tűnődött Mr. D. – Ez izgi. Attól tartok, Kheirón nincs a közelben. Átadhatok neki egy üzenetet? A barátaimra néztem. – Végünk van. Thália megmarkolta a dárdát. Előbújt belőle a régi, dühös énje: – Akkor haljunk meg harc közben. – Milyen hősies! – nyomott el egy ásítást Mr. D. – Szóval, mi is a probléma egy kicsit pontosabban? Nem hittem benne, hogy változtat a dolgon, de beszámoltam neki az Ophiotauruszról. – Hmm – tanulmányozta a hűtő tartalmát. – Szóval így állunk. Értem. – Magát nem is érdekli! – kiáltottam. – Boldogan végignézné a halálunkat! – Lássuk csak! Ma este azt hiszem, pizzát fogok enni. A szivárványba akartam csapni, hogy szétkapcsoljon, de nem maradt rá időm. A mantikor felharsant: [222]

– Ott vannak! Gyorsan körbevettek. Két őr a háta mögött állt. A másik kettő felettünk bukkant elő az üzletek tetőin. A mantikor ledobta kabátját, és ott állt előttünk igazi formájában. Oroszlánkarmait kinyújtotta, és megzörgette mérgezett nyilakkal teli farkát. – Csodás – nézett a szivárvány-képernyőre. – Egyedül, minden valódi segítség nélkül. Kiváló! – Kérhetsz segítséget – mormogta Mr. D., mintha valami elbűvölő gondolat jutott volna eszébe. – Csak annyit kell mondanod, hogy kérem. Amikor a vaddisznó repülni fog, gondoltam magamban. Nem akartam úgy meghalni, hogy közben egy ilyen aljas fickónak könyörgök, aki úgyis csak nevetve nézi, ahogy legéppuskáznak bennünket. Zoé lövésre emelte íját. Grover felemelte sípját. Thália maga elé tartotta a pajzsát, miközben – ez nem kerülte el figyelmemet –, egy könnycsepp gördült le az arcán. Akkor döbbentem rá, hogy mindezt átélte már egyszer. Sarokba szorították a Félvér-hegyen, és az életét adta a barátaiért. Most annyiban különbözött a helyzet, hogy nem tudott bennünket megmenteni. Hogyan engedhettem volna meg, hogy mindez újra megtörténjen vele? – Kérem, Mr. D. – dadogtam –, segítsen! Természetesen semmi sem történt. A mantikor vicsorgott: – Zeusz lányát kíméljétek meg, ő közénk fog állni hamarosan. A többivel végezzetek. A katonák felemelték fegyvereiket, aztán valami különös történt. Ismeritek azt az érzést, amikor hirtelen minden vér a fejetekbe száll? Mint amikor fejjel lefelé csüngsz valahonnan, és túl gyorsan fordulsz jobbra. Körülöttem ilyen áradást éreztem,

[223]

és hozzá egy mély sóhajtást is hallottam. A napfény vörösre színeződött. Szőlőillat áradt, és valami fanyar szag: a boré. Katt! Szinte hallatszott, ahogy többen egyszerre kattannak meg. Az őrület hangja. Az egyik őr foga közé kapta pisztolyát, mint valami csontot, és körbe-körbe rohant körülöttünk. A másik kettő eldobta fegyverét, és keringőzni kezdtek egymással. A negyedik rángatózni kezdett, mintha ír sztepptáncot járna. Még vicces is lett volna, ha nem annyira rémisztő. A mantikor talpa alatt a deszkákból indák sarjadtak, felkúsztak a szörny testén és gúzsba kötötték. Új és új levelek bújtak elő, és a szőlőkezdemények egy pillanat alatt megértek. A mantikor üvöltött. Végül már tisztára olyan volt, mint egy dzsungellé dagadt szőlőlugas, burjánzó levelekkel, kacsokkal és bordóra érett fürtökkel. Az ágak remegése hirtelen abbamaradt, és úgy éreztem, hogy a mantikor szíve is megszűnt dobogni valahol mélyen, a gallyak alatt. – Nos – csapta be a hűtő ajtaját Mr. D. – Ez jó móka volt! Rémülten néztem rá. – Ezt meg hogy tudta… Hogyan csinálta… – Micsoda hála! A halandók idővel kijózanodnak. Ha tartósan megzakkannának, sokat kéne magyarázkodnom. Utálok jelentéseket írni az Atyának. – Aztán szemrehányón Tháliára nézett: – Remélem, ez jó lecke volt, kislány. A hatalom csábításának nem könnyű ellenállni, ugye? Thália elpirult, mintha szégyenkezne. – Mr. D. – csodálkozott Grover –, maga… maga megmentett bennünket? – Úgy tűnik. De ne kelljen gyorsan megbánnom, szatír. Most menj, Percy Jackson. Csak néhány órácskát spóroltam meg az idődből. [224]

– Az Ophiotaurusz – mondtam. – El tudná szállítatni a táborba? – Nem szállítok élő állatot. Az a te feladatod – szipákolt Mr. D. – De hová menjünk? Dionüszosz Zoéra nézett. – Ó, majd a Vadászok megmondják, ha jól sejtem. Napnyugtáig oda kell érnetek. Azaz még ma, remélem, tudod, vagy minden elveszett. Most pedig, búcsúzom! Vár a pizzám! – Mr. D. – kezdtem. Felemelte szemöldökét. – Nem tévesztette el a nevemet – lepődtem meg. – Percy Jacksonnak hívott. – Bizonyára tévedsz, Peter Johnson. Most pedig hagyj békén! Legyintett egyet, és a képe elenyészett a ködben. Körülöttünk a mantikor emberei még mindig az őrület jeleit produkálták. Egyikük megtalálta hajléktalan barátunkat, akivel elmélyült társalgásba kezdett a Marsról érkezett vasgalambokról. A többi őr a turistákat zaklatta: állathangokkal ijesztgették őket, megpróbálták ellopni a cipőiket. Zoéra néztem. – Mire gondolt… Tényleg tudod, merre kell mennünk? Zoé arca szürke lett, mint a köd. Az öböl túloldalára mutatott, el a Golden Gate híd mellett. A távolban egyetlen hegycsúcs döfte át a felhők rétegét. – A nővéreim kertje – mondta. – Haza kell mennem.

[225]

16. TALÁLKOZUNK AZ ÖRÖKÖS SZÁJBŰZ SÁRKÁNYÁVAL

S

oha nem érünk oda, ha ilyen sebességgel haladunk. De az – Ophiotauruszt sem hagyhatjuk magára – aggodalmaskodott Zoé. – Búúú – bőgött Riska mellettem. A vízparton kutyagoltunk. Rég magunk mögött hagytuk a móló kirakodóvásárát, és a Golden Gate felé tartottunk, amely jóval távolabbnak tűnt, mint gondoltam. A nap már túljutott delelőjén. – Nem értem, miért kell odaérnünk napnyugtára? – morogtam. – A Heszperidák az alkony nimfái, csak akkor léphetünk be a kertjükbe, amikor a nappal estébe fordul. – Mi lesz, ha lekéssük? – Holnap lesz a téli napforduló. Ha lekéssük, várnunk kell egy napot. Ami azt jelenti, hogy addigra véget ér az Olimposziak Tanácsülése. Ki kell szabadítanunk Artemisz istennőt még ma este. Vagy Annabeth meghal – tettem hozzá gondolatban, de ki nem mondtam volna. – Mi legyen Riskával? – kérdeztem. – Van egy ötletem! – jelentette be Grover. – Az Ophiotaurusz a vízben alakot tud változtatni, ugye? [226]

– Úgy tűnik. Először Long Island öbölnél találkoztam vele, aztán a Hoover gátnál bukkant fel, most meg itt van. – Vissza kell csalogatnunk a Long Island öbölhöz, onnan Kheirón könnyen felviheti az Olimposzra. – De engem követett. Ha nem vagyok ott, nem fog eltévedni? – Búúú – bőgött Riska szomorúan. – Majd én… én mutatom neki az utat – ajánlotta Grover. – Vele megyek. Rámeredtem. Grover nem volt oda a vízért. Tavaly a Szörnyek Tengerén kis híján ott veszett. Kecskepatával nem igazán tudott úszni. – Én vagyok az egyetlen, aki beszélni tud vele. Szerintem logikus – erősködött, aztán lehajolt, és súgott valamit Riska fülébe, amitől a jószág megborzongott, majd elégedett, mély bőgést hallatott. – A Vadon áldása segíthet, hogy biztonságban utazzunk. Percy, imádkozz te is az apádhoz nyugodt tengeri útért, biztos, ami biztos. Nem igazán értettem, hogyan akarnak visszaúszni Long Islandre Kaliforniából. De mindig elfelejtem, hogy a szörnyek máshogy utaznak, mint az emberek. Láttam már erre nem egy példát. Megpróbáltam a hullámokra összpontosítani, az óceán illatára, az áradás hangjára. – Apa – kezdtem –, segíts rajtunk! Juttasd vissza biztonságban Grovert és az Ophiotauruszt a táborba! Óvd őket a tengeren! – Az efféle ima áldozatot is kíván, valami nagyobbat… – jegyezte meg Zoé. Gondolkoztam egy kicsit, aztán megérintettem a kabátomat.

[227]

– Percy, biztos vagy benne? – kérdezte Grover. – Egy ilyen oroszlánszőr kabát nagyon hasznos lehet. Heraklésznak is jól jött. Zoéra pillantottam, aki óvatosan szemmel tartott. Rájöttem, (talán mindig is tudtam), ki volt Zoé hőse, ki tette tönkre az életét, ki miatt kellett szakítania családjával, és ki volt az, aki soha még csak említésre sem méltatta, hogy a lány segített rajta. Héraklész, a hős, akit én egész életemben csodáltam. – Ha túlélem a küldetést, akkor azt nem az oroszlánkabátnak fogom köszönni – dobtam a kabátot az öböl vizébe. Visszaváltozott aranysárga oroszlánbundává, csillogott-villogott a fényben, és ahogy süllyedni kezdett, úgy foszlott szét lassan vízen játszó napfénnyé. A tengeri szél feltámadt. Grover mély lélegzetet vett. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Kecskepajtás a vízbe vetette magát, és rögtön süllyedni kezdett. Riska mellé úszott, és hagyta, hogy a nyakába kapaszkodhasson. – Vigyázzatok magatokra! – kiáltottam. – Vigyázunk! – felelte Grover. – Rendben, őőő… Riska? Long Island felé megyünk, azaz keletre. Arrafelé. – Muuuuu? – kérdezte Riska. – Igen. Long Island. Az az a sziget. Hosszú az út. Rendben, induljunk! – adta ki a parancsot Grover. – Búúú! Riska előrelendült, majd lassan merülni kezdett. – Figyelmeztetlek, hogy a víz alatt nem kapok levegőt! Gondoltam, megemlítem… Bugy-bugy-bugy… – és Grover elsüllyedt. Lemerültek, de reméltem, hogy apám majd segít neki megoldani az olyan apró problémákat, mint a víz alatti lélegzés. [228]

– Ezt kipipálhatjuk – mondta Zoé. – De hogyan jutunk be a nővéreim kertjébe? – Tháliának igaza van, autóra lenne szükségünk – helyeseltem. – De sajna senki sincs kéznél, aki elvinne bennünket egy körre. Nekünk kell kölcsönvennünk egyet… Nem örültem ennek a lehetőségnek. Igaz, hogy élet-halál kérdésről van szó, de a lopás tényén ez nem változtat, sem azon, hogy könnyen lebukhatunk. – Várj! – Thália a hátizsákjába túrt. – Van valaki San Franciscóban, aki segíthet. Remélem, megtalálom a címét. – Ki az? – kérdeztem. Thália kihúzott egy gyűrött jegyzetfüzetet a táskájából. – Chase professzor. Annabeth apja.

Két éven át hallgattam Annabeth panaszáradatát az apjáról, úgyhogy minimum ördögszarvakkal és ördögfarokkal képzeltem el. A valóságban egész másként festett régimódi pilótasapkában, szemüveggel. Olyan furcsán meresztgette a szemét, ahogy közeledtünk felé a verandán, hogy tán ki is esnek a szemgolyói, ha nincs rajta szemüveg. – Helló! – köszönt barátságos hangon. – Ti kézbesítitek a repülőgépeimet? Thália, Zoé és én aggódva néztünk egymásra. – Őőő, nem uram – feleltem. – Francba! Szükségem van még három Sopwith Camelre! – Aha – kezdtem, de fogalmam sem volt arról, miről beszél –, nézze, mi Annabeth barátai vagyunk. – Annabeth! – rázkódott meg, mintha sokkolóval csíptem volna meg. – Jól van? Valami történt vele?

[229]

Egyikőnk sem válaszolt. De az arcunkról leolvashatta, hogy valami nagyon rossz dolog esett meg vele. Levette a sapkáját és a szemüvegét. Homokszínű haja volt, mint Annabeth-nek, és élénkbarna szeme. A korához képest jóképű férfi volt, eltekintve attól, hogy ráfért volna már egy borotválkozás, és hogy az ingét félregombolta, így az egyik gallérja magasabban volt, mint a másik. – Jobb lesz, ha bejöttök – invitált be.

Nem úgy tűnt, mintha nemrégiben költözött volna ide. A lépcsőkön LEGO robotok álltak, a nappali kanapéján két macska szunyált. A kávézóasztal magazinoktól roskadozott, a padlón gyerektélikabátok hevertek. Az egész háznak frissen sült csokoládéssütemény-illata volt. A konyhából jazz szűrődött ki. Az egész egy rendetlen, de boldog otthon benyomását keltette. Mintha egész életében itt lakott volna. – Apa! – sivított egy kisfiú. – Szétszedi a robotjaimat! – Bobby! – mondta Mr. Chase oda sem figyelve. – Ne szedd szét a testvéred robotjait! – Én vagyok Bobby! – ellenkezett a kisfiú. – Ő Matthew! – Matthew! – ismételte meg dr. Chase. – Ne szedd szét a testvéred robotjait! – Nem szedem, apa! – hangzott a válasz. Dr. Chase felénk fordult. – Jobb lesz, ha felmegyünk a dolgozószobámba. Erre gyertek! – Drágám! – hallatszott egy női hang. Annabeth mostohaanyja lépett a nappaliba, kezeit konyharuhába törölgette. Ázsiai asszony volt, csillogó, vörös hajjal, amit kontyban hordott. – Bemutatnál a vendégeinknek? [230]

– Ó! – lepődött meg dr. Chase. – Ő… Látszott, hogy fogalma sincs, ki fiai-borjai vagyunk. – Frederick, te még a nevüket sem kérdezted meg tőlük?! – pirított férjére. Sorra bemutatkoztunk, egy kicsit feszengve, de nem volt rá okunk, mert Mrs. Chase igazán kedves asszonynak tűnt. Megkérdezte, éhesek vagyunk-e. Bevallottuk, hogy igen, mire felajánlotta, hogy mindjárt hoz egy kis sütit, némi szendvicset, na meg üdítőt. – Édesem – kezdte a férje –, Annabeth ügyében jöttek. Azt hittem, hogy mostohalánya nevének hallatán dühöngő őrült válik az asszonyból, de ajkát csücsörítve csak eltűnődött. – Rendben. Menjetek fel a dolgozószobádba, majd viszek fel ennivalót – mosolygott rám. – Örülök, hogy személyesen is találkozunk, Percy. Már sokat hallottam felőled. Az emeleten besétáltunk dr. Chase szobájába, és meglepetten felkiáltottam: – Hű! A szobában faltól falig könyvek sorakoztak, de nem ettől, hanem a háborús játékoktól estem hasra. Egy hatalmas asztalon apró tankok és katonák küzdöttek egy kékre festett folyó mentén, makett hegyek, fák és más effélék között. Régimódi kétfedelű repülőgépek csüngtek a plafonról olyan ijesztő szögben, mintha egy légi csata kellős közepén lennének. Dr. Chase mosolygott. – Igen, a Harmadik Ypresi Csata. Egy cikket írok a Sopwith Camelek szerepéről, velük bombázták az ellenséges vonalakat. Véleményem szerint nagyobb érdemeik voltak az összecsapásban, mint eddig gondolták. Leakasztott egy kétfedeles gépet a huzaláról, és repülőhangot utánozva elhúzta a csatatér fölött, és közben fellökött néhány német katonát. [231]

– Aha, nagyszerű! – mondtam. Azt eddig is tudtam, hogy Annabeth apja a hadtörténet professzora, de azt Annabeth elfelejtette mondani, hogy egész nap játék katonázik. Zoé közelebb lépett az asztalhoz. – A németek vonalai távolabb estek a folyótól. Dr. Chase rábámult. – Ezt meg honnan tudod? – Mert ott voltam – mondta tényszerűen. – Artemisz szerette volna, ha látjuk, milyen szörnyű is a háború, az, ahogyan halandók küzdenek egymással. És, hogy milyen bolond dolog. A csata kész vérfürdő volt. Dr. Chase alig tért magához: – Te… – Ő egy Vadász, uram – mondta Thália. – De most nem ezért vagyunk itt. Szükségünk lenne… – Te láttad a Sopwith Cameleket is? Mennyien voltak? Milyen alakzatban repültek? – Uram – szólalt meg Thália ismét –, Annabeth veszélyben van. Ez hatott. Letette nyomban a játék repülőt. – Figyelek! Mondjatok el mindent! Nem volt könnyű, de igyekeztünk. Közben a délutáni napfény sápadni kezdett odakint. Kezdtünk kifutni az időből. Amikor befejeztük, Mr. Chase leroskadt bőrfoteljébe. Ujjait összekulcsolta. – Szegény, bátor Annabeth-em. Sietnünk kell. – Fuvarra lenne szükségünk, hogy eljussunk a Mount Tamalpais-ra. Indulnunk kell. – Majd én elviszlek bennetek. Hmm. Gyorsabb lenne a Camelemmel, de az csak kétüléses. – Van egy saját kétfedelű repülőgépe? – lelkesedtem.

[232]

– Lent Crissy Fieldnél – mondta büszkén Mr. Chase. – Ez volt az oka, hogy ide kellett költöznünk. A támogatóm egy magángyűjtő, aki az Első Világháború értékes relikviáira állt rá. Megengedte, hogy restauráljam a Sopwith Camel… – Uram! – vágott közbe Thália. – Egy autó is megteszi. Jobb, ha maga itthon marad, túl veszélyes. Dr. Chase ráncolni kezdte homlokát: – Várj egy kicsit, ifjú hölgy! Annabeth a lányom. Veszélyes vagy nem, nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, amíg… – Itt is a harapnivaló! – lépett be az ajtón Mrs. Chase egy nagy tál mogyoróvajas és lekváros szendviccsel, valamint frissen sült süteménnyel és kólákkal. A süteményen még meg sem dermedt a csokoládémáz. Tháliával mélyet lélegeztünk a süteményillatból. – Tudok vezetni, Uram. Idősebb vagyok, mint amennyinek kinézek. Nem teszek kárt a járművében, ígérem – szólalt meg Zoé. Mrs. Chase összevonta a szemöldökét. – Mi a csudáról beszéltek? – Annabeth veszélyben van. A Mount Tamon. Elvinném őket a kocsimmal, de… úgy tűnik, halandók számára nincsen hely. Úgy hangzott, mintha tényleg nehezére esne itthon maradni. Vártam, hogy Mrs. Chase mikor fújja le az egészet. Úgy értem, melyik halandó szülő adná három kiskorú kezébe az autóját? De Mrs. Chase bólintott. – Akkor jó lesz, ha siettek! – Így van! – Mr. Chase a zsebeit tapogatta. – A kulcsok… Mrs. Chase sóhajtott. – Frederick, most őszintén: ha nem lenne a fejed abban a pilótasapkában, azt is elhagynád. A kulcsok a szögön lógnak a bejárati ajtónál. [233]

– Ó, persze! – válaszolt Mr. Chase. Zoé felkapott egy szendvicset. – Köszönjük mindkettőjüknek. Mennünk kell. Most. Kisiettünk az ajtón, le a lépcsőn, Chase-ékkel a sarkunkban. – Percy – szólt utánam Mrs. Chase, ahogy távoztam –, mondd meg Annabeth-nek, hogy… hogy ez a ház még mindig az otthona. Megteszed? Emlékeztesd erre. Még egy utolsó pillantást vetettem a rendetlen nappalira. Annabeth féltestvérei legókat öntögettek, és veszekedtek. „Nem is rossz hely” – gondoltam. – Megmondom – ígértem. A kocsifeljárón parkoló nyitott tetejű VW felé szaladtunk. A nap lemenőben. Legjobb esetben is már csak egy óránk maradt, hogy megmentsük Annabeth-t.

– Nem megy ez az izé gyorsabban? – idegeskedett Thália. Zoé megsemmisítően nézett rá. – Nem tudom befolyásolni a forgalmat. – Mindketten úgy beszéltek, mint az anyám – jegyeztem meg. – Pofa be! – mondták a legnagyobb egyetértésben. Zoé a sávok közt szlalomozva kelt át a Golden Gate hídon. A nap már kis híján lebukott, amikor lehajtottunk az autópályáról, és beértünk Marin Countyba. Az utak őrült keskenyek voltak, erdők között kanyargóztak, hegyoldalakon, mély szakadékok szélein. Zoénak eszébe sem jutott lassítani. – Miért van mindennek köhögéscsillapító szaga? – kérdeztem. – Eukaliptusz – mutatott a bennünket körbevevő nagy fákra. [234]

– Az, amit a koala is szeret? – Na meg a szörnyek. Imádják rágcsálni a leveleket. Különösen a sárkányok. – A sárkányok eukaliptuszleveleket rágcsálnak? – Higgy nekem – erősködött Zoé –, ha neked olyan szájszagod lenne, mint a sárkányoknak, te is mindig azt rágnád. Nem faggattam többet, de attól kezdve még inkább nyitva tartottam a szemem. Előttünk a Mount Tamalpais magasodott. A hegyek között eléggé hátul állt volna a tornasorban, de elhihetitek nekem, hogy amíg felé haladtunk, elég nagynak tűnt. – Szóval ez a Kétségbeesés Hegye? – kérdeztem. – Igen – mondta Zoé szűkszavúan. – Miért hívják így? Legalább egy mérföldön át hallgatott, csak azután szólalt meg. – A Titánok és az istenek között dúló háború után sok Titánt megbüntettek és bebörtönöztek. Kronoszt darabokra vágták, és a Tartaroszba dobták. Kronosz jobb kezét, hadvezérét, a Generálist, itt börtönözték be, a csúcson. Éppen a Heszperidák kertje mögött. – A Generális – mondtam. A csúcs körül felhők örvénylettek. Mintha a hegy magához csalta volna őket, és pörgettyűként játszana velük. – Mi a csoda történik odafent? Vihar van? Zoé nem válaszolt. Az volt az érzésem, nagyon jól tudja, mit jelentenek a felhők, és nagyon nem tetszik neki. – Észnél kell lennünk – mondta Thália. – Nagyon nagy a Köd idefent. – A természeti vagy a mágikus jellegű? – kérdeztem. – Mindkettő. A felhők egyre sűrűbben gomolyogtak a csúcsnál, ahogy feléjük autóztunk. Kijutottunk az erdőből a sziklák, bokrok, kövek és ködfoltok nyílt terébe. [235]

Véletlenül egy kanyarnál lenéztem az alattunk lévő óceánra, és majdnem felugrottam. – Nézzétek! – de addigra már mögöttünk hagytuk a kanyart, és az óceán eltűnt a hegyek mögött. – Mit? – kérdezte Thália. – Egy nagy fehér hajó horgonyoz a kikötőben. Olyan, mint egy luxushajó. – Azt akarod mondani, hogy olyan, mint Luke hajója? Azt akartam mondani, hogy nem vagyok benne biztos. Lehettek véletlenek is. De tudtam, amit tudtam. Az Androméda Hercegnő, Luke hajója horgonyozott a kikötőben. Ezért jött le a Panama-csatornán. Ez volt az egyetlen út, amelyen a Keleti Partról Kaliforniába juthatnak. – Akkor társaságunk is akad – dünnyögte Zoé mogorván. – Kronosz hadserege. Éppen válaszolni akartam, de a hátamon égnek állt a szőr. – ÁÁÁLLLJJJ! – kiáltotta Thália. Zoé megérezhette a bajt, mert egyből a fékre taposott. A sárga VW kétszer pördült meg, mielőtt az út szélén megállt. – Kifelé! – nyitotta ki az ajtót Thália, és egy nagyot taszított rajtam. Mindketten az aszfaltra estünk, a következő pillanatban: BUUUMM! Villám villant, és dr. Chase VW-je úgy robbant fel, mint egy kanárisárga kézigránát. Ha Thália nem borít be engem is a pajzsával, akkor szétszaggatnak a repeszek. Mintha fémeső hullna, olyan volt, és mire felnéztem, körös-körül törmelék borított mindent. A sárhányó egyik darabja beleállt az úttestbe, a füstölgő motorháztető egy helyben forgott. Az úttestet sárga fémdarabok tarkították. Nyeltem a füstöt, aztán Tháliára néztem: – Megmentetted az életemet.

[236]

– „Lesz, kinek nemzője lesz oka pusztulásának” – idézte dadogva. – Az ég szakadjon rá! Képes lenne engem is megölni? Engem? Eltartott néhány pillanatig, amíg rájöttem, hogy az apjáról beszél. – Hé, figyelj, ez nem lehetett Zeusz villáma! – Akkor kié volt? – Nem tudom, Zoé kiejtette Kronosz nevét. Talán ő… Thália a fejét rázta. Dühös volt és döbbent. – Nem, ez nem Kronoszé volt. – Várj! Hol van Zoé? Zoé! Felpattantunk, és körbeszaladtuk a felrobbant VW-t. Az utastérben senki. Ahogyan az úton sem, egyik irányban sem. Letekintettem a szirtről. Semmi jele Zoénak. – Zoé! – kiáltottam. Hirtelen ott termett mellettem, és megrántotta a karomat. – Hallgass, bolond! Azt akarod, hogy Ladón felébredjen? – Azt akarod mondani, hogy megérkeztünk? – Nagyon közel vagyunk. Kövessetek! Ködfátylak lengtek az út közepén. Thália belépett az egyikbe, és mire a köd odébb lebbent, a Vadász eltűnt. Thália és én egymásra néztünk. – Koncentrálj Zoéra. Követni fogjuk. Állj be az egyik ködgomolyba, és összpontosíts. – Várj, Thália! Beszélgessünk arról, ami a kikötőben történt… a mantikorra és az áldozatra gondolok. – Nem akarok róla beszélni. – Neked nem kellene… tudod? Thália egy pillanatig hallgatott. – Sokkot kaptam. Ennyi az egész – mondta végül. – Nem Zeusz küldte azt a villámot az autóra, hanem Kronosz. Megpróbál manipulálni, hogy dühös legyél az apádra. [237]

Mély lélegzetet vett. – Percy, tudom, hogy segíteni akarsz. Kösz. De most mennünk kell, gyere! Belépett a ködbe, vagy inkább a Ködbe – így nagybetűvel –, és eltűnt. Követtem. Mire a köd eloszlott, még mindig a hegyoldalban álltam, de az út földúttá változott alattam. A fű sűrű tengerként hullámzott. A napnyugta vérvörös hidat festett az óceánra. A hegycsúcs közelebbinek tűnt, viharfelhők örvénylettek körülötte, nyers erők. Egyetlen ösvény vezetett fel oda. Ott volt előttem. Árnyakkal és virágokkal teli kerten vezetett keresztül: az alkonyat kertjén, éppen úgy, ahogy az álmomban is.

A csúf sárkányt leszámítva, kiérdemelhette volna a világ legszebb kertje címet. A fű az alkony ezüstjétől csillogott, és a virágok élénk színe szinte ragyogott az éjszakában. Az almafát, amely olyan magas volt, mint egy ötemeletes ház, feketén fénylő márvány járólapok övezték. Minden ágon aranyalma csillogott. És most nem a zöldségesnél kapható sárga golden almákra gondolok. Ezek igazából aranyalmák voltak. Nem tudnám megmondani, miért voltak olyan csalogatóak, de amint megláttam őket, rögtön arra gondoltam, hogy ha beléjük kóstolnék, soha nem érzett finom íz áradna szét a számban. – A halhatatlanság almái – mondta Zoé. – Zeusz nászajándékai Hérának. Legszívesebben odaléptem volna, hogy leszakítsak egyet, ha nem aludt volna egy sárkány a törzse köré csavarodva. Nem tudom, hogy voltaképpen mire gondoltok, ha azt mondom: sárkány. De az tuti, hogy rémség tekintetében messze elmarad attól, amit én láttam. Kígyószerű teste vastag, mint egy [238]

rakéta törzse, rézszínű pikkelyek borították. Több feje volt, mintsem meg tudtam volna számolni, mintha száz halálos marású pitont kötöttek volna egy csokorba. Úgy tűnt, alszik. Fejei, mint egy tál kiöntött spagetti, a földön feküdtek, minden szeme lezárva. Az árnyékok megmoccantak előttünk, és hátborzongató dallam ütötte meg fülem, mintha valakik egy kút mélyén énekelnének. Árapály után nyúltam, de Zoé megállította a kezem. Négy alak kelt csillogva életre a homályból, négy fiatal lány, akik nagyon hasonlítottak Zoéra. Görög, fehér khitónt viseltek, bőrük akár a karamell. Hajuk fekete selyemként hullott vállukra. Furcsa, de addig nem is tűnt fel, hogy milyen szép Zoé, amíg meg nem láttam a testvéreit, a Heszperidákat. Olyanok voltak, mint Zoé – csodálatosak, és talán ugyanolyan veszélyesek is. – Nővéreim – szólította meg őket. – Mi nem látunk testvért, csak két félvért és egy Vadászt. Mindhárman hamarosan fűbe harapnak – mondta hidegen az egyik. – Tévedtek – léptem előre. – Itt nem fog senki meghalni. A lányok engem tanulmányoztak. Szemük, akár a vulkáni kőzet, üveges és teljesen fekete. – Perszeusz Jackson – mondta a másik. – Nem értem, miért jelent számunkra fenyegetést. – Ki mondta, hogy fenyegetést jelentek? – kérdeztem. Az első Heszperida maga mögé pillantott, a hegy tetejére. – Ők félik vala tennen erődet. Nem örülnek, hogy ez még nem végzett vala tevéled. Tháliára mutatott. – Csábító ajánlat, de nem élnék vele. Ugyanis a barátom – válaszolt Thália.

[239]

– Itt nincsenek barátok, Zeusz lánya – közölte a Heszperida. – Csak ellenségek. Forduljatok vissza. – Csak Annabeth-szel együtt – felelt Thália. – És Artemisszel – folytatta Zoé. – Fel kell mennünk a hegyre. – Tudjátok, hogy nem könyörül vala rajtatok. Esélyetek sincs ellene. – Artemiszt ki kell szabadítani. Engedjetek át! – követelte Zoé. A lány a fejét rázta. – Neked itt nincsenek jogaid többé. Elég, ha felemeljük a hangunkat, és Ladón felébred. – Engem nem fog bántani – nyelvelt Zoé. – Nem? És mi lesz a drágalátos barátaiddal? Erre Zoé olyat tett, amire a legkevésbé számítottam: – Ladón ébredj! – kiáltotta. A sárkány megrázta magát, pikkelyei úgy csillogtak, mint egy rakás rézérme. A Heszperidák ijedten felsikoltottak, és szétfutottak. – Te megőrültél? – hüledezett az egyik. – Te sohasem voltál elég bátor, nővérem – mondta Zoé. – Ez vala a te problémád. Ladón, a sárkány vonaglani kezdett. Száz feje összevissza csapdosott, száz nyelv kortyolgatta sziszegve a levegőt. Zoé tett egy lépést a sárkány felé, és közben felemelte a kezét. – Zoé, ne! – tanácsolta Thália. – Nem vagy többé Heszperida, meg fog ölni. – Ladónt arra képezték ki, hogy a fát védje – magyarázta Zoé. – Osonjatok el a kert szélén, menjetek fel a hegyre. Amíg azt hiszi, csak én jelentek fenyegetést, talán veletek nem foglalkozik. – Talán?! Ez nem túl megnyugtató. [240]

– Ez az egyetlen lehetőség. Még hárman sem győznénk le. Ladón kinyitotta a száját. Az összeset. Száz fej sziszegett egyszerre. Meglehetősen hátborzongató volt, és akkor még nem is ért el a lehelete… Szájbűze úgy mart, mint a sav. Csípte a szemem, viszketett tőle a bőröm, szőrszálaim az égnek álltak. Az jutott eszembe, amikor New York-i lakásunkban a nyár közepén elpusztult egy patkány. Na, az volt hasonlóan büdös, bár ez vagy százszor erősebb volt, és megrágott eukaliptusz szagával keveredett. Megfogadtam, hogy többé nem kérek az iskolaorvostól köhögés elleni szirupot. Ki akartam vonni a kardom, de akkor eszembe jutott, hogyan mondott álmomban csődöt Héraklész, és inkább hallgattam Zoéra. Én balra, Thália jobbra ment. Zoé pedig elindult középen, egyenesen a sárkány felé. – Én vagyok, kis sárkánygyíkom. Zoé visszajött. Ladón előrelendült, aztán visszahúzódott. Néhány száját becsukta, a többivel tovább sziszegett. Teljesen összezavarodott. Eközben a Heszperidák néhány csillámlás kíséretében újra árnyékká olvadtak. A legidősebb így suttogott: – Bolond ez a lány. – Én etettelek, saját kezűleg – duruzsolta Zoé az arany fa felé lépve. – Még mindig szereted a friss ürühúst? A sárkány szeme felcsillant. Félig már megkerültük a kertet, amikor egy sziklás ösvényt vettem észre, amely a sötét csúcsra vezetett. Úgy cirkulált körülötte a köd, mintha az lenne a világ kellős közepe. Már majdnem átvágtunk a mezőn, amikor a dolgok kedvezőtlen fordulatot vettek. Éreztem, hogy a sárkány hangulata hirtelen elromlik. Vagy azért mert Zoé túl közel merészkedett, vagy azért, mert rájött, hogy éhes, szóval, nem tudom, miért, de Zoé felé vetette magát. [241]

Kapóra jött kétezer év edzése: Zoé elugrott az egyik csattogó fogsor elől, és elbukfencezett a másik alatt. Átvágta magát a sárkányfejek dzsungelén és felénk szaladt a bűzös sárkánylehelettől fulladozva. Kirántottam Árapályt, hogy segítsek. – Ne! – kiáltott Zoé. – Fuss! A sárkány megkarmolta az oldalát, Zoé felkiáltott fájdalmában. Thália felmutatta Égiszt, mire a sárkánynak lett sziszegnetnékje kínjában. Kihasználva a pillanatot, Zoé elszaladt mellettünk, föl a hegyre, mi pedig követtük. A sárkány nem üldözte tovább, csak hörgött-morgott és a földet döngette lábával. Az hiszem, annyira belénevelték, hogy a fát kell mindenáron őriznie, hogy még egy ízletes hőspecsenye sem csalogathatta el őrhelyétől. Felszaladtunk a hegyoldalon, a Heszperidák pedig újra énekelni kezdtek mögöttünk. A zene most egyáltalán nem tetszett: leginkább gyászénekre emlékeztetett.

A hegytetőn romokat találtunk, fekete gránittömböket és márványdarabokat, akkorákat, mint egy ház. Ledőlt oszlopok között bronzszobrok hevertek. Mintha félig megolvadtak volna. – Az Othrisz-hegy romjai – suttogta ámuldozva Thália. – Igen. Ez régebben nem így festett. Nem jó jel – válaszolt Zoé. – Mi az az Othrisz-hegy? – tudakoltam, és persze megint hülyének éreztem magam, mint általában. – A Titánok hegyi erődje – válaszolt Zoé. – Az első háború két ellenséges főhadiszállása Olimposz és Othrisz volt. Othrisz a… – szemét elfutották a könnyek, oldalához kapott. – Megsérültél. Hadd nézzem! – mondtam. [242]

– Nem! Semmiség. Csak azt akartam mondani, hogy Othriszt lerombolták. – De… hogyan került ide? Thália óvatosan nézelődött, ahogy áthaladtunk a kőtörmelékeken, a márvány boltívek maradványain. – Ugyanúgy változtatja a helyét, ahogyan Olimposz is. De a tény, hogy itt van, ezen a hegyen, nem jó hír. – Miért? – kérdeztem. – Mert ez Atlasz hegye – magyarázta Zoé. – Ahol ő… – hirtelen lebénult. Hangját szinte eltorzította a kétségbeesés: – …az eget tartotta. Majdnem felértünk a csúcsra. Csupán néhány méter választott el tőle, körülöttünk sűrű, szürke ködalagút örvénylett, már látszott a hegytető, ahol egy tizenkét éves, gesztenyebarna hajú lány állt szakadt ezüstruhában. Artemisz. Ő tartotta a vállán az eget Atlasz helyett. Lábát sziklához láncolták, mennyei bronzból készült láncokkal. Ezt láttam álmomban. Nem egy barlang mennyezetét kellett tartania Artemisznek, hanem az égboltot. – Úrnőm! – futott felé Zoé. – Állj! Csapda! – kiáltotta Artemisz. – Menjetek innen! Hallatszott hangján, hogy fogytán az ereje, és izzadságban úszott a teste. Nem láttam még azelőtt istent szenvedni, de az ég súlya nyilvánvalóan túl nehéznek bizonyult Artemisz számára. Zoé sírva fakadt. Úrnője figyelmeztetése ellenére előrerohant, és rángatni kezdte a láncokat. Egy hang mennydörgött le ránk: – Ó, milyen megható! Megfordultunk. A Generális állt ott barna selyemöltönyben. Mellette Luke és még vagy egy tucat dracéna, akik Kronosz aranyszarkofágját cipelték. Annabeth Luke oldalán állt. Kezét

[243]

hátul összebilincselték, száját betömték, nyakának pedig Luke kardja hegye szegült. Találkozott a tekintetünk, kérdések százát tettem volna fel neki. De ő csak egyetlen üzenetet sugalmazott: MENEKÜLJ! – Luke – hörrent fel Thália dühödten –, engedd el! Luke mosolya bágyadt volt, arca sápadt. Rosszabbul nézett ki, mint D.C.-ben, három nappal ezelőtt. – Erről csak a Generális dönthet, Thália. Örülök, hogy látlak… Thália Luke felé köpött. A Generális felkacagott: – Ennyit a régi barátokról! Téged is jó régen láttalak már, Zoé. Hogy van a mi kis árulónk? Élvezet lesz végeznem veled. – Ne válaszolj! – ajánlotta Artemisz. – Ne hívd ki magad ellen! – Várjunk egy másodpercet, maga Atlasz? – hüledeztem. A Generális rám pillantott. – Végre a hősök legbugyutábbja is magától rájött valamire! Igen, Atlasz vagyok. A Titán seregek vezére, az istenek rémálma! Gratulálok! Téged is megöllek, amint leszámoltam ezzel az átkozott kis fruskával. – Nem engedem, hogy bántsa Zoét. – Nincs jogod beleavatkozni, kis hősöcskös. Ez családi ügy. – Családi ügy? – ráncoltam homlokom. – Mi van? – Igen – morogta zordan Zoé –, Atlasz az apám.

[244]

17. MAGAMRA SZEDEK PÁR TONNA SÚLYFELESLEGET

legszörnyűbb az volt a dologban, hogy még hasonlítottak is egymásra. Atlasz ugyanolyan fejedelmien festett, mint Zoé, ugyanaz a hideg büszkeség sütött tekintetéből, amilyen a lányáéból is néha, ha dühös volt. Csakhogy az apja ezerszer gonoszabbnak tűnt. Rendelkezett Zoé minden olyan negatívumával, amelyek miatt kezdetben annyira nem kedveltem a lányt, viszont nélkülözött minden pozitívumot, amelyek végül is szerethetővé tették Zoét. – Engedd el Artemiszt! – követelte Zoé. Atlasz a leláncolt istennőhöz lépett. – Talán szeretnéd helyette tartani az eget? Légy a vendégem! Zoé kinyitotta a száját, de Artemisz belefojtotta a szót: – Szóra se méltasd! Megtiltom, hogy felelj neki! Atlasz gúnyosan elmosolyodott. Letérdelt Artemisz mellé, és megpróbálta megérinteni az istennő arcát. De majdnem az egyik ujjával fizetett érte, mert Artemisz felé harapott. – Hú-hú! Látod, lányom! Artemisz őnagysága szereti az új munkakörét. Azt hiszem, az olimposzi istenek felváltva fogják cipelni terhemet, ha megint Kronosz kerül hatalomra, és ez lesz a palotánk központja. Azokra a pernahajderekre ráfér, hogy némi alázatot tanuljanak.

A

[245]

Annabeth-re néztem, aki kétségbeesetten próbált a tudtomra adni valamit. Állával Luke felé bökött. De én nem tudtam levenni róla a szemem. Csak akkor vettem észre, hogy valami megváltozott rajta. Szőke hajába ősz tincsek keveredtek. – Attól, hogy az eget kellett tartania – súgta Thália, mintha olvasna gondolataimban. – A súly akár meg is ölhette volna. – Nem értem, egyszerűen miért nem dobja el Artemisz a cuccot. Atlasz felnevetett. – Milyen keveset tudsz te, zöldfülű! Ez az a hely, ahol Uranosz és Gaia először találkoztak, itt születtek meg nemes gyermekeik, a Titánok. Az ég még most is a föld ölelése után vágyik, valakinek vissza kell tartania, különben palacsintává lapítaná ezt a helyet, és minden egyebet több száz kilométeres körzetben. Ha egyszer átveszed a terhet, nincs menekvés – mosolygott Atlasz. – Addig, amíg más át nem veszi tőled. Felénk közelített, Tháliát és engem tanulmányozott. – Szóval ezek a jelenkor legnagyobb hősei… Nem nagy kihívás. – Küzdjünk meg, és meglátjuk – ajánlottam. – Az istenek semmit nem tanítottak neked? Egy halhatatlan nem küzdhet meg közvetlenül egy halandóval. Ez méltóságon aluli lenne. Inkább Luke vív a nevemben, majd ő aprít miszlikbe. – Egy újabb gyáva alak – legyintettem. Atlasz szeme gyűlölettől izzott. Nem kis erőfeszítésébe került Tháliára koncentrálnia. – Ami téged illet, Zeusz lánya, úgy tűnik, Luke tévedett veled kapcsolatosan. – Nem tévedtem – próbálkozott Luke. Nagyon gyengének látszott, és mintha még a beszéd is nehezére esne. Ha nem utá-

[246]

lom annyira, még tán meg is sajnálom. – Thália, még csatlakozhatsz hozzánk. Hívd az Ophiotauruszt! Eljön hozzád. Nézd! Egy körívet rajzolt a kezével, mire egy tó jelent meg mellettünk, széle fekete márvánnyal kirakva, és elég nagy volt, hogy elférjen benne egy kígyóbika avagy tehén. Simán el tudtam képzelni Riskát benne, és minél inkább belegondoltam, annál biztosabb voltam benne, hogy az ő bőgését hallom. Ne gondolj rá! Hallottam a fejemben Grover hangját. Éreztem azt is, mi zajlik benne. A kétségbeesés határán volt. Elvesztem Riskát. Parancsoljatok megálljt a gondolatoknak! Megpróbáltam kiverni a fejemből a tehenet és kosárlabdára, gördeszkázásra és a különböző édességekre gondolni, amiket abban a boltban árulnak, ahol az anyám dolgozik. Bármire csak Riskára nem. – Thália! Hívd az Ophiotauruszt – erősködött Luke –, és erősebb leszel az isteneknél! – Luke… – Thália hangja megtelt fájdalommal. – Mi történt veled? – Nem emlékszel a beszélgetéseinkre, amikor együtt szidtuk az isteneket? Az apáink nem törődtek velünk. Nincs joguk a világon uralkodni! Thália megrázta a fejét: – Engedd el Annabeth-t, ereszd szabadon! – Ha csatlakozol hozzám, olyan lesz, mint a régi szép időkben. Hárman együtt. Egy jobb világért küzdve. Kérlek, Thália, ha nem csatlakozol hozzánk… – hangja elcsuklott. – Ez az utolsó esélyem. Ha nem hajlasz a szóra, más eszközhöz fog folyamodni. Kérlek. Nem tudtam, mire gondol, de a félelem valóságos volt a hangjában. Azt kellett hinnem, hogy Luke valóban veszélyben forog.

[247]

Arra tippeltem, talán az élete függ attól, hogy Thália csatlakozik-e hozzájuk, és ezt Thália is így vélhette. – Ne tedd, Thália! Legyőzhetjük őket! – kérte Zoé. Luke karja újra meglendült, mire egy bronz parázstartó jelent meg, amilyen a táborunkban is állt. Az áldozati máglya. – Thália – szólaltam meg –, ne! Luke mögött a szarkofág fényleni kezdett. A ködben mozgás támadt: romos, fekete márványfalak születtek újjá és emelkedtek fel a földről, egy szörnyű, ugyanakkor mégis gyönyörű hely épült körénk rettegésből és árnyakból. – Itt és most újból felépítjük Othrisz-hegyét – ígérte Luke, de mintha a hangja nem is a sajátja volna. – Erősebb lesz újra, és nagyobb, mint Olimposz. Nézd, Thália, nem vagyunk gyengék! Lemutatott a tengerpartra, és a lélegzetem is elállt. A kikötőben horgonyzó Androméda Hercegnő felől hatalmas hadsereg masírozott a hegytetőnek. Dracénákból, laisztrügónokból, félvérekből, pokolkutyákból, hárpiákból, ismert és ismeretlen szörnyekből verbuválódott sereg. A hajó kiürülhetett, mert százával özönlöttek, sokkal többen voltak, mint amennyit tavaly nyáron a fedélzeten láttam. Felénk tartottak. Néhány perc és meg is érkeznek. – Ez csak ízelítő abból, mi minden történik majd – ígérte Luke. – Hamarosan készen állunk a Félvértábor lerohanására. És utána Olimposz következik. Csak a segítségedre van szükségünk. Egyetlen, szörnyű másodpercre Thália elbizonytalanodott. Lukera nézett, szemében fájdalom csillogott, mintha semmit sem szeretne jobban e világon, mint hinni a fiúnak. Aztán leengedte lándzsáját. – Te nem vagy Luke. Nem ismerlek többé.

[248]

– Dehogynem, Thália! – könyörgött. – Kérlek, ne tedd ezt… Ne hagyd, hogy elpusztítson. Nem maradt több időnk. Ha a sereg felér a hegyre, nekünk annyi. Ismét Annabeth-re néztem. Bólintott. Tháliára tekintettem, aztán Zoéra, és úgy döntöttem, hogy van annál sokkal rosszabb is, mintsem ilyen barátok oldalán, harcban elesni. – Most! Együtt és egyszerre támadtunk.

Thália Luke-ra rontott. A pajzsának varázsa olyan erős volt, hogy Luke sárkányszerű testőrei sikítva menekültek. Még az aranyszarkofágot is eldobták. De beteges kinézete ellenére Luke még mindig bravúrosan bánt a karddal. Vicsorgott, mint egy vadállat, és viszonozta a támadásunk. Ahogy kardja, az Intrikus Thália pajzsára sújtott, gömbvillámok röppentek a levegőbe és sárga energianyalábok forralták fel a levegőt. Ami engem illet, életem legostobább húzását vittem véghez, ami az én esetemben nem kis szó. Megtámadtam Atlaszt, a Titánistent. Felnevetett a közeledésemre, és egy lándzsa jelent meg a kezében. Barna zakója görög páncéllá változott. – Gyere, öcskös! – Percy! – kiáltotta Zoé. – Vigyázz! Tudtam, mire figyelmeztet Zoé. Kheirón mondta egyszer régen, hogy az isteneket ősi szabályok kötik. Egy hős cselekedhet belátása szerint, kihívhat akárkit, attól függően, mennyi vér van a pucájában. Ám ha megtámadom, Atlasznak máris jogában áll visszatámadnia minden erejével.

[249]

Odacsaptam a kardommal, mire Atlasz a lándzsája nyelével oldalba vágott. Messze repültem, végül egy fekete fal állította meg röptöm. Nem afféle Köd-láttatta fal volt immár. A palota újjáépült tégláról téglára. Valóságos lett. – Bolond! – kiáltotta vidáman Atlasz, miközben elhessegette Zoé pár nyílvesszőjét. – Tényleg azt hitted, hogy ha azt a nyiszlett háborúistent le tudtad győzni, akkor engem is? Árész említése felpaprikázott. Megráztam magam, és felpattantam, hogy újabb rohamra induljak. Ha közelebb kerülhetnék a tóhoz, az erőm megkétszereződne. Atlasz vadul hadonászott. Árapályért nyúltam, hogy kettévágjam vele a lándzsát. De a karom, mintha ólomból lett volna: a kardom hirtelen vagy egytonnányit nyomott. Akkor eszembe jutott, amit Árész Los Angelesben mondott a tengerparton: „Amikor leginkább szükséged lesz rá, a kardod akkor hagy majd cserben.” Csak ne most! Könyörögtem, persze teljesen hiábavalóan. A lándzsa a mellkasomon talált el, ismét elrepültem, mint egy rongybaba. Nagyot nyekkentem a földön, forgott velem a világ, mint a ringlispíl. Felnéztem, és észrevettem, hogy a még mindig az eget tartó Artemisz lábánál fekszem. – Menekülj, fiú – mondta –, tűnj el innen! Atlasz közben elindult felém. Ráadásul a kardom is eltűnt. Lecsúszhatott a sziklákon. Talán nem sokára ismét visszatér a zsebembe, de az már nem fog számítani, mivel addigra már halott leszek. Luke és Thália úgy küzdöttek, mint a démonok. Villámok cikáztak körülöttük. Annabeth a földre került, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezét. – Most meghalsz, hősöcskös! – vigyorgott Atlasz. Felemelte dárdáját, hogy belém döfje.

[250]

– Ne! – kiáltotta Zoé, és néhány nyílvesszőt sikerült belőnie Atlasz kézvédője alá. – ÁÁÁÁRGH! – ordított a Generális, és lánya felé fordult. Árapály időközben visszatért a zsebembe. De nem küzdhettem Atlasz ellen, még karddal sem. Kivert a jéghideg verejték. Eszembe jutottak a prófécia szavai: „Lesz ki ellenáll majd a Titán átkának” Én csak reménykedhettem abban, hogy legyőzöm Atlaszt, de valaki közülünk egész jó esélyekkel rendelkezett. – Az ég – szóltam Artemiszhez –, adja át! – Nem, fiú! – válaszolta a homlokán fémes cseppekkel, mintha higanyt verítékezne. – Nem tudod, mit kérsz! Összezúz! – Annabeth is megtartotta. – Alig élte túl. Egy igazi Vadász erejével rendelkezik. Te nem bírnád sokáig. – Úgyis meghalok. Adja át az ég súlyát! Nem vártam válaszra. Elővettem Árapályt, és elvágtam láncait. Aztán melléléptem, feltartottam a kezem, és fél térdre ereszkedtem. Megérintettem a hideg, nehéz felhőket. Egy pillanatig Artemisszel közösen tartottuk az égboltot. Mintha ezernyi kamion akarna agyonnyomni. Majdnem elájultam a fájdalomtól, de mélyeket lélegeztem. Meg tudom csinálni. Aztán Artemisz kicsusszant mellőlem. Később sokszor próbáltam megfogalmazni, milyen érzés volt. De nem sikerült sohasem. Testem minden izma lángolt, és a csontjaim szinte elolvadtak. Kiáltani akartam, de arra sem volt erőm, hogy a számat kinyissam. Az ég kezdett a földbe passzírozni. Küzdj! Hallottam Grover hangját a fejemben. Ne add fel! A légzésre összpontosítottam, hogy néhány másodpercig még megtartsam az eget. Aztán Bianca jutott eszembe, aki az életét adta azért, hogy ide jussunk. Ha ő képes volt feláldozni magát, én is képes leszek kitartani. [251]

Elhomályosodott a látásom. Minden vörösben játszott. A csatára pillantottam, de nem voltam biztos, hogy jól látok-e. Láttam a páncélba öltözött Atlaszt, ahogy a dárdájával sarából, és közben úgy kacag, mint aki eszét vesztette. Láttam elmosódott foltként Artemiszt is, vadul, félelmetes gyorsan pörgette ezüst, legalább félkarnyi hosszú vadászkéseit, és a Titánra támadt. Hihetetlen eleganciával ugrált és hajolt el a csapások elől. Mozgás közben mintha alakot váltott volna. Hol tigris volt, hol gazella, hol medve, hol sólyom. De lehet, hogy az egész csak az én nyúzott elmém szüleménye. Zoé rendületlenül nyílvesszőkkel bombázta apját, elsősorban a páncélrésekre célzott. Atlasz fájdalmában felmordult, amikor valamelyik betalált, de nem tett benne nagyobb kárt egy méhcsípésnél. Csak még megveszekedettebben harcolt. Thália lándzsával, Luke karddal verekedett. Még mindig villámlott körülöttük. Thália pajzsa aurájával védekezésre kényszerítette Luke-ot. Hatása alól a fiú sem szabadulhatott, csak hátrált, grimaszolt és morgott elkeseredésében. – Add meg magad! Nem tudsz legyőzni, Luke! – Majd meglátjuk, kedvesem! – vicsorgott a fiú. Izzadságban fürdött az arcom. Tenyerem sikamlós lett. Vállaim – ha lenne szájuk – sikoltottak volna a fájdalomtól. Úgy éreztem, a csigolyáimat hegesztőpisztollyal égetik. Atlasz támadott, visszaszorította Artemiszt. Az istennő gyors volt, de Atlasz ereje elapadhatatlannak bizonyult. Dárdája oda sújtott, ahol egy pillanattal azelőtt Artemisz feküdt, és az ütés nyomán kettéhasadt a szikla. Atlasz átlépett a katlannyi résen, és tovább üldözte az istennőt, aki felém vezette a Generálist. Állj készen! – hallottam a fejemben a hangját. Túl nagy fájdalom gyötört, hogy válaszolhassak. Üzenetem mindössze ennyiből állt: Ááááuhhhh-öööööhmmm. [252]

– Lány létedre jól harcolsz, de nekem nem vagy ellenfél. Döfött egyet az istennő felé, mire Artemisz elhajolt. Sejtettem, hogy most valami csel következik. Atlasz felemelte fegyverét. – Ne! – sikoltotta Zoé, és miközben kettejük közé vetette magát, homlokon lőtte apját. A vessző úgy meredezett, mint valami unikornisszarv. Atlasz dühödten felordított. Kézfejével félresöpörte lányát, aki a fekete szikláknak vágódott. Szerettem volna rákiáltani, vagy odarohanni hozzá, hogy segítsek, de nem tudtam sem kiáltani, sem mozdulni. Azt sem láttam, pontosan hová zuhant Zoé. Aztán Atlasz győzelemittasan Artemisz felé fordult. Az istennő sebesültnek tűnt, mert a földön maradt. – Az új háború első vére – nyerítette Atlasz, és döfött. Csakhogy Artemisz, gyorsabban, mint a gondolat, megragadta a lándzsa nyelét, megtámasztotta végét a földön, és emelőkarként használva a fegyvert, hatalmasat rántott rajta. Atlasz átrepült az istennő feje felett, és egyenesen felém szárnyalt. Tudtam, mi fog történni. Már nem szorítottam annyira az eget, és amikor Atlasz nekem ütközött, elengedtem a terhet. Olyan gyorsan gurultam ki alóla, ahogy csak tudtam. Az égbolt Atlasz hátára rogyott, majdnem összelapította, míg fél térdre nem tudott ereszkedni. De már elkésett. – NEEEE! – ordította. Kiáltásába beleremegtek a hegyek. – NEM AKAROM MEGINT! Atlaszt földhöz szegezte a terhe. Megpróbáltam felállni, de visszazuhantam, fájdalomtól kábultan. Egész testem égett. Thália a sziklapárkányhoz szorította Luke-ot. Tovább vívtak az aranyszarkofág mellett. Thália szeme könnyben úszott. Luke mellkasán véres sebek éktelenkedtek, sápadt arca verítékezett. [253]

Tháliára támadt, a lány hárított, majd ellentámadásba lendült pajzsával. Intrikus kirepült Luke kezéből, és nagyot csattant a sziklán. Egy másodpercre csend borult a harctérre. – Nos? – vetette oda Luke, és hiába próbálta palástolni, sütött hangjából a félelem. Thália remegett a dühtől. Mögötte a bilincseitől megszabadult Annabeth közeledett kúszva-mászva. Arcán horzsolások nyomai és sárcsíkok. – Ne öld meg! – kérte. – Egy áruló. Egy rohadt áruló! – ismételte meg Thália. Kábulatomban észrevettem, hogy Artemisz nincs már mellettem, hanem a fekete sziklák felé rohan, ahol Zoé feküdt. – Visszavisszük Luke-ot – könyörgött Annabeth. – Visszavisszük az Olimposzra. Még… még hasznunkra lehet. – Ezt akartad, Thália? – grimaszolt Luke. – Visszatérni az Olimposzra győzedelmesen? Hogy így tetszelegj apád előtt? Thália egy pillanatra eltűnődött, eközben Luke egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett lándzsája visszaszerzésére. – Ne! – kiáltott fel Annabeth, de akkor már késő volt. Thália gondolkozás nélkül elrúgta magától Luke-ot. A fiú elvesztette egyensúlyát, átesett a párkányon és lezuhant. A sziklapárkányhoz rohantunk. Odalent az Androméda Hercegnő szörnyserege elképedve bámulta Luke összetört maradványait. Annak ellenére, hogy ki nem állhattam, képtelen voltam elviselni a látványt. Szerettem volna azt hinni, hogy még él, de húsz métert zuhant, és ráadásul meg sem moccant. Az egyik óriás felnézett ránk, és így kiáltott: – Kapjuk el őket! Thália sokkot kapót a gyásztól, arcát könnyek barázdálták. Úgy kellett elrángatnom a párkánytól, miközben lándzsák zúg-

[254]

tak el a füleink mellett. A sziklák felé rohantunk, ügyet sem vetve Atlasz fenyegetőzéseire és átkozódásaira. – Artemisz! – kiáltottam. Az istennő feltekintett. Arca legalább olyan mély gyászról árulkodott, mint Tháliáé. Karjai közt Zoé ernyedt teste. A lány még lélegzett, szeme nyitva, de… – Mérgezett a sebe – mondta Artemisz. – Atlasz mérgezte meg? – kérdeztem. – Nem – válaszolt Artemisz. – Nem Atlasz. Megmutatta a sebesülést a lány oldalán. Ladón ejtette rajta rövid küzdelmük során. Már meg is feledkeztem róla. A sárkánymarás sokkal súlyosabbnak bizonyult, mint azt Zoé sejtetni engedte. Már halálos sebesülten hívta csatára apját. – A csillagok – suttogta Zoé. – Nem látom őket. – Nektárt és ambróziát ide! Valahonnan szerezzetek neki! Nem mozdult senki. Szinte tapintani lehetett a gyászt. Kronosz hadserege egyre közeledett. Még Artemisz is túl döbbent volt ahhoz, hogy megmozduljon. Ott érhetett volna bennünket a végzet, ha meg nem hallok egy különös, zúgó hangot. Éppen amikor a szörnyhadsereg a hegytetőre ért, egy Sopwith Camel csapott le a levegőből. – El a kezekkel a lányomtól! – mennydörögte dr. Chase, és gépfegyverei kerepelni kezdtek. Golyók lyuggatták szitává a földet, a szörnycsapat pedig ijedten szétszaladt. – Apa?! – lepődött meg Annabeth. – Menekülj! – kiabálta a professzor a távolodó kétfedelűből. Ettől Artemisz is magához tért. Felnézett a muzeális repülőgépre, amely éppen visszakanyarodott, hogy újabb kört írjon le. – Bátor ember – mondta kelletlen elismeréssel. – Nem hagyhatjuk itt Zoét. Felemelte vadászkürtjét, belefújt, és a kürt hangja tisztán visszhangzott az öblökben. Zoé szempillái megremegtek. [255]

– Tarts ki! – mondtam. – Minden rendben lesz! A Sopwith Camel újból lecsapott. Néhány óriás lándzsákat hajigált feléje, az egyik át is repült a két szárny között, de a gépfegyverek tovább dolgoztak. Akkor döbbentem csak rá, hogy dr. Chase valahogyan nagy mennyiségű mennyei bronzlövedékre tett szert. Az első sorban menetelő sárkánykígyók felvisítottak, aztán sárga, kénes porrá robbantak. – Ez… ez az apám! – hüledezett Annabeth. Nem volt időnk a repülőbemutató-csodálásra. Mert az óriások és a dracénák kezdtek felocsúdni az első meglepetésből. Dr. Chase esélyei ekképpen romlani kezdtek. De ekkor a holdfény élesebb lett, és egy ezüstszekér jelent meg az égen, amelyet a világ legszebb rénszarvasai húztak. Éppen mellettünk szállt le. – Beszállás! – sürgetett Artemisz. Annabeth besegítette a kába Tháliát. Én Artemisznek segítettem beemelni Zoét. Takarókba bugyoláltuk a sebesültet, Artemisz kézbe kapta a gyeplőt, és már szálltunk is a levegőbe, magunk mögött hagyva a hegyet. – Mintha a Mikulás szánjában ülnénk – motyogtam még mindig félhülyén a fájdalomtól. Artemisz hátrapillantott a válla felett. – Ahogy mondod, fiatal félvér. Mit gondolsz, honnan ered ez az egész legenda? Látva, hogy épségben távozunk, dr. Chase a nyomunkba szegődött, mint egy kísérő repülőgép. A világ legfurcsább látványát nyújthattuk: rénszarvashúzta ezüstszánt követ testőrként egy első világháborús Sopwith Camel. Mögöttünk Kronosz serege vicsorgott dühösen a Mount Tamalpais tetején. De Atlasz még őket is túlharsogta. Átkokat szórt az istenekre, miközben az égbolt rettentő súlya nehezedett a vállára. [256]

18. SZOMORÚ BÚCSÚ EGY BARÁTTÓL

S

ötétedés után szálltunk le Crissy Fielden. Ahogy dr. Chase kikászálódott a repülőgépből, Annabeth odarohant hozzá, és szorosan átkarolta. – Apa! Te repültél… te lőttél… ó, isteneim! Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Apja elpirult. – Nem is rossz egy középkorú halandótól, ugye? – A mennyei bronzból készült golyók! Hol szerezted őket? – Őőő, szóval… Elég sok félvér cuccot hagytál a virginiai szobádban, amikor legutóbb… elmentél. Annabeth zavarba jött, a földet nézte. Észrevettem, hogy Mr. Chase milyen elegánsan és óvatosan kerülte ki az elmenekültél szót. – Úgy döntöttem, beolvasztom őket, és golyókat öntök belőlük. Egy kis kísérletezgetés. Úgy mondta, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lett volna, csak a szeme csillogott közben. Hirtelen megértettem, hogy Athéné, a háború és a bölcsesség istennője, miért ezt a férfit választotta. Egy igazi flúgos tudós állt előttünk. – Apa… – csuklott el Annabeth hangja. – Annabeth, Percy – szólt közbe Thália. Hangja sürgetően csengett. Ő és Artemisz Zoé mellett térdeltek és sebeit kötözgették. [257]

Annabeth-szel igyekeztünk segíteni, de nem sokat tehettünk. Nem volt sem ambróziánk, sem nektárunk. A hétköznapi gyógyszerek itt nem segíthettek. Sötét volt, de azt láttam, hogy Zoé nincs jól. Borzongott, és az auraszerű fény, amely általában körbelengte testét, halványulni kezdett. – Nem gyógyíthatná meg valami varázslattal? – kérdeztem. – Hiszen maga… egy isten. Artemisz zavartan nézett rám. – Az élet törékeny dolog, Percy. Ha a Sors Párkai elvágják a szálat, nem sokat tehetek. De hidd el, próbálkozom. Meg akarta érinteni Zoé oldalát, de a lány megmarkolta az istennő csuklóját. Egymásra néztek, és szótlanul közöltek egymással valamit. – Jól… jól szolgáltam? – suttogta Zoé. – A legnagyobb tisztelettel – válaszolta Artemisz lágyan. – Te voltál az első a vadászaim között. Zoé arca megnyugodott. – Végre. Pihenhetek. – Próbállak meggyógyítani, bátor Vadászom! De akkor már tudtam, hogy nem csak a méreg okozza majd társunk halálát, hanem az apja végzetes csapása is. Zoé végig tudta, hogy az Orákulum próféciája őrá vonatkozik: ő fog elesni saját nemzője kezétől. Mégis vállalta a küldetést, mégis megmentett engem, hogy aztán Atlasz összezúzza. Zoé Tháliára nézett, és megfogta a kezét. – Sajnálom, hogy annyit veszekedtünk – mondta. – Olyanok lehettünk volna, mint a testvérek. – Az én hibám – pislogott nagyokat Thália. – Igazad volt Luke-ot, a hősöket, a férfiakat és minden mást illetően. – Talán nem minden férfi reménytelen eset – bökött rám Zoé. – Megvan a kardod, Percy?

[258]

Nem tudtam megszólalni, csak elővettem Árapályt, és a tollat Zoé kezébe helyeztem. Elégedetten szorongatta. – Az igazat megvallva… Te nem hasonlítasz… nem hasonlítasz egyáltalán Heraklészre. Megtiszteltetés, hogy te birtoklód ezt a kardot. Remegés futott végig a testén. – Zoé… – krákogtam. – Csillagok – mosolyodott el a lány –, újra látom a csillagokat, úrnőm! Könny csordult le az istennő arcán. – Igen, hősöm. Ma este különösen szépek. – Csillagok – ismételte Zoé. Szeme az égre szegeződött. És többé nem moccant. Thália lehorgasztotta a fejét. Annabeth a könnyeit nyelte. Apja a háta mögé lépett, és a vállára tette kezét. Figyeltem, ahogy Artemisz Zoé szája fölé emeli kezét, és görögül suttog valamit. Zoé szájából ezüst füstcsík szállt fel, amit Artemisz elkapott. Zoé teste felcsillámlott, aztán eltűnt. Artemisz felállt, búcsúztató szavakat mormogott. Aztán tenyerébe fújt, és hagyta, hogy az ezüstpor az ég felé repüljön. Felszállt, csillogott, aztán elenyészett. Egy pillanatig nem vettem észre semmiféle változást. De amikor Annabeth meglepett hangját meghallottam, felnézetem az égre. A csillagok fényesebbek lettek, és olyan alakzatba rendeződtek, amilyet azelőtt még nem láttam: a ragyogó csillagkép egy lányt ábrázolt, aki kezében íjával rohan az égen. – Tiszteljen téged a világ, Vadászom! Élj örökké csillagkép képében!

Nem volt könnyű elbúcsúzni tőle. Északon, a Mount Tamalpaison még mindig villámok cikáztak. Artemisz még mindig [259]

ezüst fényben vibrált a szomorúságtól. Attól féltem, hogy nagy bánatában még el találja veszíteni önuralmát, és felölti eredeti istenalakját. Akkor pedig, már attól porrá leszünk, ha rápillantunk. – Az Olimposzra kell mennem, most rögtön. Benneteket nem tudlak magammal vinni, de küldök segítséget – mondta az istennő, aztán Annabeth vállára tette a kezét: – Nagyon bátor lány vagy. Azt teszed, amit tenned kell. Aztán zavartan Tháliára nézett, mintha nem tudná, mit is kezdjen Zeusz legfiatalabb leánygyermekével. Thália nem nézett az istennő szemébe, de aztán mégis felemelte a fejét. Nem tudtam, mi folyhat közöttük. De Artemisz arcát együttérzés lágyította meg. – Jól tetted. Egy férfiért. Tiltakozni akartam, de aztán rájöttem, hogy most először nem fiúnak hívott. Kocsijába szállt, mire az ezüstszínnel felizzott, olyan erősen, hogy el kellett takarnunk a szemünket, és az istennő már ott sem volt. – Nos – kezdte Mr. Chase –, meggyőző személyiség, de én mégis Athénére szavazok. Annabeth felé fordult: – Apa, sajnálom, de… – Csitt! Tedd, ami a dolgod! Tudom, hogy neked sem könynyű, drágám! A hangja egy kicsit remegett, de bátorítóan rámosolygott. Aztán nagy szárnyak suhogását hallottam. Három pegazus ereszkedett alá a ködből: kettő hófehér szárnyas paripa és egy koromfekete. – Fekete Péter! – ismertem rá. Helló, főnök! Sikerült életben maradnod a jó öreg cimborád nélkül is? [260]

– Nem volt egyszerű – vallottam be. Magammal hoztam Guidót és Pástétomot. Helló, mi újság? – nyeherésztek a haverjai is a fejemben. Fekete Péter gondterhelten nézett végig rajtam. Aztán dr. Chase-t, Tháliát és Annabeth-t vette szemügyre: Melyiket billentsük fenékbe? – Egyiket sem – mondtam hangosan. – Ezek a barátaim. Az Olimposzra kell jutnunk, lehetőleg gyorsan. Semmi probléma. Csak ezzel a halandóval van gond. Remélem, ő nem jön. Megnyugtattam, hogy a professzor marad. Mr. Chase leesett állal bámulta a pegazusokat. – Ez lenyűgöző! Ekkora fordulékonyságot! Kíváncsi vagyok, hogy a szárnyak, hogyan kompenzálnak egy ilyen súlyos lótestet. Miiii? – kapta fel a fejét Fekete Péter. – Ha a britek rendelkeztek volna egy pegazuslovassággal a Krím-félszigeten, a könnyűlovasság ereje… – Apa! – vágott közbe Annabeth. Dr. Chase bűnbánóan pislogott a lányára, és elmosolyodott: – Bocsánat, drágám, tudom, hogy mennetek kell. Még egyszer félszegen, de jóakaratúan megölelte lányát, mielőtt az felszállt volna Guidóra. Aztán utánaszólt: – Annabeth. Tudom… tudom, hogy San Francisco veszélyes hely számodra. De nálunk mindig otthonra lelsz, ezt ne feledd! Vigyázunk rád. Annabeth nem felelt, de könnytől vöröslő szemmel fordult el. Dr. Chase mondott volna még valamit, de jobbnak látta, ha elhallgat. Felemelte kezét, hogy búcsút intsen, aztán elindult a sötét mezőn. Thália, Annabeth és én felszálltunk pegazusainkra. Elrepültünk az öböl fölött, aztán tovább a keleti hegyek felé. San [261]

Francisco hamarosan nem volt több a hátunk mögött csillogó félholdnál, és néhány, északon felvillanó villámnál. Thália olyan kimerült volt, hogy elaludt Pástétom hátán. Képzelem, milyen fáradt lehetett, ha a magasság ellenére is képes volt elaludni. Nem mintha sok félnivalója lett volna, hiszen pegazusa könnyen szárnyalt, és vigyázott Tháliára, le ne essen. Annabeth és én egymás mellett repültünk. – Jó fej az apukád – mondtam neki. Túl sötét volt ahhoz, hogy lássam az arckifejezését. Hátranézett, bár Kaliforniát már messze magunk mögött hagytuk. – Én is azt hiszem, de éveken át veszekedtünk. – Igen, mesélted. – Azt hiszed, hazudtam? – kérdezte, de úgy, mint aki nem tudja, joga van-e megsértődni, és tulajdonképpen inkább önmagától kérdezi. – Nem mondtam, hogy hazudtál, csak annyit, hogy… jó fej. A nevelőanyád is. Talán jobb fejek lettek, mióta nem láttad őket. Annabeth tétovázott: – Még mindig San Franciscóban laknak. Én nem élhetek olyan messze a tábortól. Nem akartam feltenni második kérdésem. Féltem, hogy tudom a választ. De mégis feltettem: – Most mihez fogsz kezdeni? Egy város fölött repültünk át, alattunk világló fénysziget a sötétség tengerében. Olyan gyorsan elrohant alattunk, mintha repülőgépen ülnénk. – Nem tudom. De köszönöm, hogy megmentettél. – Ugyan már, semmiség! Elvégre barátok vagyunk! – Te nem hitted el, hogy meghaltam, ugye? – Egy percig sem. Barátnőm elgondolkozott. [262]

– Én Luke-ról nem hiszem… Szóval, érted, ugye? Luke-ról sem hiszem el, hogy halott. Rábámultam. Attól tartottam, hogy a megpróbáltatásoktól némileg megbuggyant. – Annabeth, Luke nagyot zuhant. Semmi esély arra… – Nem halt meg – makacskodott –, tudom. Ugyanúgy, ahogy te is tudtad rólam. A párhuzam nem tett boldogabbá. A városok egyre szaporábban suhantak el alattunk, és a fényszigetek csakhamar összefüggő fényszőnyeggé álltak öszsze. Közeledett a hajnal. A keleti égbolt derengeni kezdett. Előttünk sárga-fehér fényorgia villogott – New York fényei. Mit szólsz az extrasebességhez, főnök? – hencegett Fekete Péter. – Kapunk extra szénát érte reggelire, vagy más nyalánkságot? – Te aztán ember vagy a talpadon… akarom mondani ló vagy a patádon, Fekete Péter! – Nem hiszel nekem Luke-kal kapcsolatosan. Találkozunk még vele. Bajban van. Kronosz megbabonázta – folytatta rendületlenül Annabeth. Nem akartam veszekedni, pedig feldühített. Hogy érezhet még bármit az iránt a féreg iránt? Hogyan képes mentséget keresni számára? Megérdemelte azt a zuhanást. Megérdemelte, kimondom: a halált. Nem úgy Bianca! És Zoé sem. Luke nem maradhatott életben. Nem lenne igazságos. – Ott! Oda nézzetek! – hallatszott Thália álmos hangja, aki most ébredezett. Manhattanre mutatott, ahova éppen sebesen közeledtünk. – Már elkezdődött. – Mi kezdődött el? Jobban megnéztem, hová mutogat. Magasan, az Empire State Building fölött, Olimposznak megvolt a saját, levegőben

[263]

lebegő fényszigete. Úszó hegy fáklyákkal megvilágítva. Fehér márványpaloták csillogtak a kora reggeli fényben. – A Téli Napforduló – mondta Thália. – Az Istenek Tanácsa.

[264]

19. AZ ISTENEK DÖNTENEK SORSUNK FELŐL

P

oszeidón fia számára a repülés önmagában is elég büntetés, ennél rosszabb már csak az volt, hogy Zeusz palotája körül mennydörgős ménkövek cikáztak, és mi természetesen oda tartottunk. Manhattan belvárosa fölé érve tettünk egy teljes kört az Olimposz hegye fölött is. Egyszer jártam itt életemben. Lifttel utaztam az Empire State Building titkos hatszázadik emeletére. Ez alkalommal, ha ez lehetséges, Olimposz még jobban lenyűgözött. A hajnali szürkületben tüzek és fáklyák világították meg a hegyoldalban lévő palotákat, húsz különböző színnel: a vérvöröstől az indigóig. Az Olimposzon mindig mindenki ébren volt. A tekergős utcákon félistenek, természetszellemek és kisistenek nyüzsögtek, szekereken vagy küklopszok által cipelt gyaloghintókon utaztak. A tél itt nem létezett. Virágokkal teli kertek illatát szippanthattam be: jázminok, rózsák és általam nem ismert növények édesebbnél édesebb illata lebegett mindenütt. Az ablakokból zene áradt, lantok és nádsípok lágy hangja. A hegy csúcsán egy, a többinél is nagyobb palota magaslott, az istenek fehéren ragyogó palotája. Pegazusaink a külső udvaron tettek le, egy nagy, ezüst kapuval szemben. Mielőtt a kopogtatásra gondoltam volna, a kapuszárnyak maguktól feltárultak. [265]

Sok szerencsét, főnök! – búcsúzott Fekete Péter. – Rám fér – sóhajtottam, mert magam sem tudom, miért, de baljós hangulat vett rajtam erőt. Nem láttam még ennyi istent egyszerre együtt. Tudtam, hogy akármelyikük könnyedén eltüntethetne a föld színéről. Ráadásul néhányuk pont ezt szerette volna tenni. Hé, ha nem jönnél vissza, használhatom istállónak a bungalódat? A pegazusra bámultam. Asszem, elég rondán. Bocs, csak egy kósza ötlet volt. Fekete Péter és a barátai elrepültek, otthagytak engem Tháliá-val és Annabeth-szel együtt. Ugyanúgy álltunk és bámultuk a palotát, mint Westover Hallt valamikor a nagyon távoli múltban, mert nekem úgy tűnt, legalább száz éve jártunk ott. Aztán egymás mellett besétáltunk a trónterembe.

A tizenkét trónus U-alakban vette körül a középpontban elhelyezett tűzet, pont úgy, ahogy a tábor bungalói is álltak. A mennyezeten csillagképek ragyogtak, még a legújabb csillagkép, „Zoé, a Vadász” is ott fénylett az égbolton, íjjal a kezében. Minden trón foglalt volt. Az istenek és istennők nagyjából négy méter magasak lehettek. Bevallom, ha egytucatnyi szupererős, óriás egyszerre mered rád, ahhoz képest szörnyekkel szembenézni vasárnapi mulatság. – Üdvözlet, hősök! – köszönt Artemisz. – Búúúú! Akkor vettem csak észre Riskát és Grovert. A központi tűz mellett víz csillogott egy nagy gömbben, és Riska boldogan úszkált benne, csapkodott kígyófarkával, és hol az alján, hol a [266]

tetején dugta ki a fejét. Úgy látszott, határozottan tetszik neki, hogy egy varázsbuborékban pancsolhat. Grover Zeusz trónja mellett térdelt, mintha éppen beszámolót tartana, de amikor meglátott, felkiáltott: – Megcsináltad! Azzal felpattant és felém rohant, csakhogy ugyanakkor eszébe jutott, hogy így a hátát mutatja Zeusznak, ezért megállt, és engedélyt kért, hogy eltávolodhasson a fenséges tróntól. – Menj csak! – mondta Zeusz, aki nem is figyelt a szatírra, sokkal jobban érdekelte Thália. Grover hozzánk ügetett. Az istenek hallgattak. Csak kecskepajtásom patái kopogtak a márványpadlón. Riska vizet fröcskölt ki a varázsbuborékból, mire a tűz felsercent. Idegesen pislogtam apám, Poszeidón felé. Ugyanúgy volt öltözve, mint amikor utoljára láttam: bermudanadrág, hawaii ing és szandál. Barna, szélcserzett arca volt, sötét szakálla és mélyzöld szeme. Nem tudtam, mit érez, hogy újra lát, de a szeme sarkában mosolygó ráncok jelentek meg. Bólintott, mintha azt mondaná: „rendben”. Grover jól megszorongatta Annabeth-t és Tháliát, aztán kezet rázott velem: – Riska és én megcsináltuk! De még meg kell győznöd őket! Nem tehetik meg! – Mit? – Hősök! – szólított meg bennünket Artemisz, majd lecsúszott trónjáról, emberméretet öltött, és gesztenyebarna hajú lánnyá változott, aki könnyedén mozgott az óriás olimposziak között. Felénk sétált, ezüst köpenye csillogott. Arcán érzelemnek semmi nyoma. Mintha egy holdsugárban lépdelne. – A Tanács értesült a cselekedeteitekről – kezdte Artemisz. – Tudják, hogy Othrisz hegye újraépült nyugaton. Tudnak At-

[267]

lasz szökési kísérletéről, és a Kronosz által verbuvált seregről. A cselekvés mellett szavaztunk. Nagy pusmogás kezdődött, páran morogtak, mintha nem minden isten helyeselné a döntést, de nyíltan senki sem tiltakozott. – Zeusz isten parancsára a testvérem, Apollón és én levadásszuk a legveszélyesebb szörnyeket, felkutatjuk őket, mielőtt még csatlakozhatnának a Titánok ügyéhez. Athéné személyesen fogja ellenőrizni, hogy a többi titán még mindig a tömlöcében tartózkodik-e. Poszeidónnak engedélyezték, hogy teljes erejét bevethesse az Androméda Hercegnő nevű hajó ellen, és küldje az óceán fenekére. És, ami benneteket illet, hőseim… – Artemisz az istenek felé fordult: – Ezek a félvérek nagy szolgálatot tettek Olimposznak. Akad-e köztetek, aki tagadná ezt? Körbenézett az összegyűlt istenségeken, mindegyiknek külön-külön a szemébe tekintve. Zeusz csíkos öltönyt viselt, szakálla ápolt, szeme tele égő energiával. Mellette egy szépséges asszony ült, ezüst hajfonatai a vállára hullottak, ruhája színesen csillogott, mint a páva tollai. Ő volt Héra. Zeusz jobbján Poszeidón foglalt helyet. Mellette egy nagy, tagbaszakadt alak ücsörgött vaspántokkal a lábán, torz fejjel és kócos, barna szakállal. Bajusza alatt szikrák izzottak. Ő volt az Istenek Kovácsa, Héphaisztosz. Hermész, aki aznap brókeröltönyben volt, rám kacsintott, aztán tovább nyomogatta caduceus alakú mobilját, és buzgón sms-ezett. Apollón hátradőlt aranytrónjában, napszemüveggel az orrán. Fülében az iPod hallgatója, abban sem voltam biztos, hogy hall bennünket, de azért feltartotta felém a hüvelykujját. Dionüszosz szokás szerint unatkozni látszott, kezében egy szőlőindát morzsolgatott. Árész krómozott, bőrberakásos trónjáról bámult engem, miközben tőrét élesítette.

[268]

A trónterem női oldalán, a Héra melletti, almafaágakból font trónon egy sötét hajú, zöld köntösös istennő foglalt helyet. Demeter, az aratás istennője. Mellette egy szépséges szürke szemű nő ült elegáns, fehér ruhában. Ő csakis Athéné lehetett, Annabeth anyja. Afrodité úgy nézett rám, hogy akaratlanul is fülig pirultam. Az összes olimposzi egy teremben. Kész csoda, hogy ennyi erőtől nem robbant szét a palota! – El kell mondanom – szólalt meg Apollón –, hogy ezek a srácok nagyszerűen viselkedtek – köszörülte meg a torkát a szavaláshoz, aztán belekezdett: – „Hősök, ti babérkoszorúsok…” – Őőő, igen, első osztályúan! – vágott közbe Hermész, mintha a verselő Apollónba akarta volna fojtani a szót. – Ki szavaz arra, hogy ne legyenek porrá? Néhány kéz emelkedett fel bizonytalanul: Demeteré és Afroditéé. – Várjatok egy percet! – morogta Árész. – Sokkal biztonságosabb lenne, ha itt és most… – Árész – állította le Poszeidón –, akik előttünk állnak, nemes hősök. Nem fogjuk megsemmisíteni a fiamat. – Sem a lányomat – mordult fel Zeusz. – Nagyszerű munkát végzett. Thália elpirult, és a padlót tanulmányozta. Tudtam, mit érez. Én pár szót is alig beszéltem az apámmal életemben, nemhogy dicséretet kaptam volna tőle. Athéné fészkelődni kezdett. – Én is büszke vagyok a lányomra, de ami a másik kettőt illeti, jelentenek némi kockázatot. – Anyám! – kiáltott Annabeth. – Hogy lehet ilyen… De Athéné egy szigorú, de nyugodt pillantással elhallgattatta. [269]

– Sajnálatos, hogy az apám, Zeusz és Poszeidón bácsikám megszegték esküjüket, és gyereket nemzettek. Egyedül Hádész tartotta a szavát, ezt elég viccesnek tartom. Ismerjük a Próféciát a Három Nagy gyermekeiről… olyanokról, mint Percy és Thália… veszélyesek ránk. Árész szerény értelmi képességei ellenére most az egyszer a lényegre tapintott. – Végre! – mondta Árész, aztán leesett neki a tantusz, mit is hallott az imént. – Hé, várj egy pillanatig! Ki vagy te, hogy degeneráltnak nevezz?! Már felemelkedett trónjáról, de egy szőlőinda, akár egy biztonsági öv, a dereka köré fonódott, és nem engedte. – Könyörgöm, Árész, nem lehetne későbbre hagyni a verekedést? – sóhajtott Dionüszosz. Árész káromkodott, és letépte a szőlőágat. – Már csak te hiányoztál, te öreg részeges! Komolyan véded ezeket a kis pondrókat?! Dionüszosz fáradtan ránk tekintett: – Hidd el, nekem sem a szívem csücskei! Athéné, tényleg úgy gondolod, hogy jobb lenne megsemmisíteni őket? – Nem hoztam ítéletet, csak megemlítettem a kockázati tényezőt. Hogy mit tegyünk, azt majd a Tanács fogja eldönteni. – Nem fogok büntetést mérni rájuk – mondta Artemisz. – Inkább megjutalmazom őket. Ha olyan hősöket pusztítunk el, akik szívességet tesznek nekünk, egy szemernyit sem vagyunk jobbak a Titánoknál. Ha az Olimposzon ez az igazságosság, akkor nem kérek belőle. – Nyugi, hugi! Túl feszült vagy… – Ne hívj huginak! Megjutalmazom őket! – Nos, meglehet – szólalt meg Zeusz. – De a szörnyet el kell pusztítanunk. Ebben megegyezünk? Mindenki bólogatott.

[270]

Eltartott néhány másodpercig, míg megértettem, mire készülnek. Szívem elfacsarodott: – Riskát? Maga végezni akar Riskával? – Búúúú – méltatlankodott a tehénkígyó. Apám összevonta a szemöldökét: – Te az Ophiotauruszt Riskának nevezted? – Apa, ő csak egy élőlény. Egy nagyon aranyos tengeri állat. Nem ölheted meg. Poszeidón fészkelődni kezdett: – Percy, a szörny hatalma elképzelhetetlen. Ha a Titánok ellopják, vagy… – Nem tehetitek! – ragaszkodtam az álláspontomhoz, aztán Zeuszra néztem. Félnem kellett volna tőle, de farkasszemet néztem vele. – A próféciák befolyásolása sohasem vezet jóra, emellett Riska, az Ophiotaurusz ártatlan. Megölni egy ártatlan lényt, bűn. Ugyanolyan bűn, mint Kronoszé, aki megette gyermekeit attól való félelmében, hogy valamit tehetnek ellene. Bűn! Úgy látszott, Zeusz eltűnődik ezen. Szeme a lányára siklott. – De mi lesz a kockázattal? Kronosz nagyon jól tudja, hogy ha kettőtök közül valaki feláldozza az állatot, az akkora erőre tesz szert, amivel legyőzhet bennünket. Azt hiszed, fenntartjuk ennek a lehetőségét?! Te, lányom, holnap betöltöd tizenhatodik életévedet, épp, ahogy a prófécia mondja. – Meg kell bennük bíznia, uram – emelt szót értünk Annabeth. – Bíznia kell bennük. – Megbízni? Egy hősben? – Annabeth helyesen beszél – bizonygatta Artemisz. – Ezért rá is térek rögvest a jutalomra. Hűséges társam, Árnyék Zoé a csillagok közé távozott. Szükségem van egy új helyettesre. Ki szeretnék választani egyet. De először is, Zeusz Atya, mondanom kell valamit, de csak neked. [271]

Zeusz maga elé intette Artemiszt, aztán lehajolt, hogy az istennő a fülébe súghasson. Pánik lett rajtam úrrá. – Annabeth, ne! – suttogtam. Értetlenkedve nézett rám. – Mit ne? – Nézd, mondanom kell valamit – folytattam. A szavak akadozva buktak ki a számon: – Nem bírnám elviselni, ha… Nem akarom, hogy… – Percy? Jól vagy? – nézett rám aggódva. Nem, nem voltam jól. Annyi mindent akartam még mondani, de a nyelvem cserbenhagyott. Nem mozdult a gyomromban fészkelő félelem miatt. Aztán Artemisz visszafordult felénk. – Új helyettest választok, ha elfogadja a tisztséget. – Ne! – suttogtam. – Thália, Zeusz lánya, csatlakoznál-e a Vadászokhoz? – kérdezte Artemisz. Döbbent csend töltötte meg a termet. Tháliára meredtem, nem akartam elhinni, amit hallok. Annabeth mosolygott. Megszorította Thália kezét, és hagyta, hadd menjen, mintha számított volna erre a fordulatra. – Csatlakozom! Zeusz felállt, és aggódva pillantott lányára. – Fontold meg, lányom, alaposan… – Apám – válaszolt Thália –, nem töltöm be holnap a tizenhatot. Soha nem leszek tizenhat éves. Nem engedem, hogy a prófécia rám vonatkozzon. Artemisz nővérem mellé állok. Kronosz nem kísérthet meg többé. És Thália letérdelt Artemisz elé, és belekezdett a fogadalomba, amelyet először Bianca szájából réges-régen – nekem legalábbis úgy tűnt – hallottam.

[272]

– Artemisz istennőnek szentelem magam. Hátat fordítok a férfiak társaságának… Ezután Thália valami olyasmit tett, ami jobban meglepett, mint a fogadalom maga. Hozzám lépett, rám mosolygott, és mindenki szeme láttára szorosan megölelt. Elpirultam. Amikor kibontakozott az ölelésből, de még mindig a vállamat fogta, megkérdeztem: – Ez neked nem tilos? Úgy értem, fiúkat ölelgetni. – Csak köszönetet mondtam egy barátnak – javított ki. – Csatlakoznom kellett a Vadászokhoz, Percy. Nem lelek békét… a Félvér-hegy óta. Most úgy érzem, hazaértem. De te hős vagy. Rólad szól a prófécia, egyedül rólad. – Nagyszerű… – makogtam. – Büszke vagyok rá, hogy a barátod lehetek. Megölelte Annabeth-t is, akinek nagyon kellett erőlködnie, hogy el ne bőgje magát. Ezek után Grovert is megszorongatta, aki örömében majd’ elájult, mintha egy „egyen-annyitamennyi-belefér”-kupont kapott volna. Aztán Thália Artemisz oldalára állt. – Az Ophiotauruszért! – mondta Zeusz lánya. – Ez a fiú még mindig veszélyes – figyelmeztetett Dionüszosz. – A lénnyel elnyerhető hatalom nagy csáberő lehet a számára. Ha a fiú életét meg is kíméljük… – Nem! – néztem az istenekre. – Kérem, hagyják életben az Ophiotauruszt! Apám leviszi magával a tenger mélyére, vagy itt is tarthatnák egy akváriumban, az Olimposzon. Meg kell védeniük. – Miért bíznánk benned? – morogta Héphaisztosz. – Még csak tizennégy vagyok. Ha a prófécia rólam szól, még van két évem. [273]

– Két év, hogy Kronosz oldalára állj – mondta józanul Athéné. – Két év alatt sok minden történhet, fiatal hős. – Anyám! – csattant fel elkeseredetten Annabeth. – Ez az igazság, lányom! Nem jó stratégia életben hagyni a szörnyet. Vagy a fiút. Apám felállt. – Nem hagyom, hogy egy tengeri élőlény elpusztuljon, ha megóvhatom. Márpedig megóvhatom. Előrenyújtott kezében egy lándzsafejekben végződő, háromágú szigony jelent meg: a jó ötméteres bronzfegyver végei vizeskék fényben játszottak. – Én kezeskedem a fiúért és az Ophiotaurusz biztonságáért. – Nem viheted le a tenger mélyére! Ekkora ütőkártyát nem adok a kezedbe! – pattant fel váratlanul Zeusz. – De testvér… – sóhajtott Poszeidón. Zeusz markában máris ott termett egy villám, elektromos kisülései ózonvihar-szaggal töltötték meg a termet. – Rendben – egyezett bele Poszeidón. – Akkor itt építek számára egy akváriumot. Héphaisztosz majd segít. A lénynek biztonságban kell lennie. Minden erőnkkel meg kell védenünk. A fiú nem fog elárulni bennünket. Érte én kezeskedem. Zeusz elgondolkodott ezen. – Ki van a javaslat mellett? – kérdezte. Meglepetésemre sok kéz lendült a magasba. Persze Dionüszosz, Árész és Athéné tartózkodtak. De mindenki más… – A többség elfogadta – állapította meg Zeusz. – És mivel nem pusztítjuk el eme hősöket, úgy gondolom, talán meg kellene jutalmaznunk őket! Kezdődjön a győzelmi mulatság!

[274]

Vannak bulik, vannak nagy, fergeteges, és megabulik. És vannak az olimposzi bulik. Ha választhatsz, ajánlom ez utóbbit. A Kilenc Múzsa szolgáltatta a talpalávalót. Ebben az volt a legjobb, hogy olyan zene szólt, amilyet csak akartál. Az isteneknek klasszikus zene szólt, míg a fiatalabb félisteneknek hiphop meg más efféle. És mindez ugyanazon a lemezen… Nem kellett veszekedni. Küzdeni, hogy állítsák át az adót. Kértél, és adatott. Dionüszosz körbejárt, mindenfelé bárpultokat fakasztott a földből. Egy káprázatos asszony karolt belé, a felesége: Ariadné. Dionüszosz végre boldog volt. Nektár és ambrózia folyt arany-kutakból, és az asztalokra rakott tálakon földi harapnivalók tornyosultak. A talpas poharakban olyan ital volt, amilyet csak akartál. Grover egy tállal a kezében járt körbe, ami konzervekkel és enchiladával volt megrakva. Talpas poharában dupla tejeskávé lötyögött, és közben ezt kántálta: „Pán! Pán!” Az istenek sorban elénk járultak, hogy gratuláljanak. Szerencsére emberi formát öltöttek, így nem kellett attól tartani, hogy valamelyik bulihuligánt eltapossák. Hermész leállt velem csevegni, és olyan vidám volt, hogy nem akartam elrontani a hangulatát, legkevésbé kedvelt fia, Luke csúfos végével. De mire mégis rávettem volna magam, Hermész hívást kapott a caduceusán, és odábbállt. Apollón felajánlotta, hogy a napszekerével bármikor vehetek vezetésórákat, és ha íjászatra adnám a fejem… – Nem, köszönöm – hárítottam el –, semmi érzékem az íjászathoz. – Ugyan, butaság! Tudod, mi a legjobb buli? Céllövészetet gyakorolni az Amerika fölött elszálló napszekérről! Valami ürüggyel elbúcsúztam tőle, aztán átfúrtam magam a palotaudvaron táncoló tömegen. Annabeth-t kerestem. Amikor utoljára láttam, valami zöldfülű kisistennel táncolt. [275]

Egy férfihang szólalt meg a hátam mögött: – Remélem, nem hagysz cserben. Megfordultam, és Poszeidón mosolygott rám. – Apa… szia! – Szia, Percy! Nagyszerű munkát végeztél. Dicsérete nyugtalanná tett. Nem mintha nem esett volna jól, csak tudtam, mekkora veszélyt vállalt azzal, hogy kiállt értem. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha hagyja, hogy a többiek kinyírjanak. – Nem hagylak cserben – ígértem. Bólintott. Nem igazán tudok olvasni az istenek gondolataiban, azt találgattam, vajon vannak-e kételyei. – A barátod, Luke… – Nem a barátom! – fakadtam ki, de aztán rájöttem, hogy talán neveletlenség volt szavába vágnom, úgyhogy bocsánatot kértem: – Elnézést… – A te valamikori barátod is ugyanezt ígérte. Hermész büszkesége és öröme volt az a fiú. Vésd ezt eszedbe, Percy. Még a legbátrabbak is elbukhatnak. – Luke nagyot bukott – értettem egyet. – Akkorát, hogy belehalt. Poszeidón a fejét ingatta. – Nem, Luke nem halt meg. Rábámultam. – Mit mondasz?! – Azt hiszem, Annabeth is ezt mondta. Luke még mindig életben van. Láttam. A hajója most fut ki San Franciscóból Kronosz maradványaival. Visszavonul, hogy rendezze sorait, mielőtt újra megtámadna téged. Megteszek mindent, hogy viharokkal törjem-zúzzam a hajóját, de ő az ellenségeimmel, az ősi tengeri szellemekkel szövetkezett. Ők azért küzdenek, hogy megvédjék Luke-ot. [276]

– Hogy maradhatott életben? Hogyhogy nem halt szörnyet ekkora zuhanástól? Poszeidón gondterhelt arcot vágott. – Nem tudom, Percy. De óvakodj tőle. Veszélyesebb, mint valaha. És az aranyszarkofág még mindig vele van, és növekszik az ereje. – Mi lesz Atlasszal? Hogy akadályozzátok meg, ha meg akar szökni? Elképzelhető, hogy átadja az ég terhét valamelyik óriásnak, vagy más effélének? – Az nem megy olyan könnyen! – horkantott apám gúnyosan. – Ha ilyen könnyű lett volna, már régen megszökik. Nem, fiam. Az ég terhét csak egy másik Titánra, Gaia és Uránosz gyermekére lehet átruházni. Mindenki más csak saját döntése alapján veheti át. Csak egy hős, tiszta szívű, erős és nagyon bátor hős lenne képes ilyen tettre. Kronosz hadseregéből senki sem merészelné átvenni a terhet, még akkor sem, ha halállal fenyegetnék. – Luke átvette. Útjára engedte Atlaszt. Aztán becsapta Annabeth-t, és arra használta, hogy Artemiszt csapdába csalja vele. – Igen – válaszolt Poszeidón. – Luke eléggé… érdekes eset. Azt hiszem, többet is akart mondani, de Riska bőgése harsant fel az udvar túloldaláról. Bizonyos félistenek labdajátékba fogtak a gömbjével, és a táncolók feje fölött lökdöstek ide-oda. – Jobb lesz, ha a körmükre nézek – morogta Poszeidón. – Mégsem dobálhatják úgy az Ophiotauruszt, mint egy strandlabdát! Légy jó, fiam! Ki tudja, mikor beszélhetünk újra. Ezzel eltűnt. Éppen tovább akartam kutatni a tömegben, amikor újabb hang szólított meg: – Az apád nem kis kockázatot vállalt érted, ugye tudod?

[277]

Egy szürke szemű asszonnyal találtam szemben magam, aki annyira hasonlított Annabeth-re, hogy majdnem így is szólítottam. – Athéné – biccentettem, és megpróbáltam nem sértettnek mutatkozni azok után, amit művelt velem az Istenek tanácsa előtt, de nem sikerült. Szárazon mosolygott. – Ne ítélj meg nagyon keményen, félvér. A bölcs tanács ritkán népszerű. De igazat szóltam. Veszélyes vagy. – Maga sohasem vállal kockázatot? Bólintott. – Elfogadtam az ajánlatot. Hasznos is lehetsz akár. És mégis… a jellemhibád bennünket is elpusztíthat, és magadat is. Szívem a torkomban dobogott. Egy évvel ezelőtt Annabethszel a hibákról beszélgettünk. Minden hősnek van egy fatális hibája, egy gyenge pontja. Annabeth-é a büszkeség. Azt hiszi magáról, hogy mindenre képes… meg tudja tartani a világot például, vagy megmentheti Luke-ot. De nem igazán tudtam, mi lehet az én jellemhibám. Athéné majdnem szánakozva nézett rám. – Kronosz tudja, miben vagy sebezhető, még ha te nem is vagy tisztában vele. Tudja, hogyan ismerje ki az ellenségeit. Gondolj bele, Percy! Hogyan manipulált téged? Először az anyádat vette el tőled. Aztán a legjobb barátodat, Grovert. Aztán a lányomat, Annabeth-t – mondta, és nemtetszését megerősítendő, szünetet tartott. – Minden egyes esetben a szeretteid közül használt fel valakit, hogy lépre csaljon. A te gyenge pontod a szeretteidhez való feltétlen hűség, Percy. Az önfeláldozásban nem ismersz határt. Hogy megments egy barátot, feláldoznád a világot. Egy hősben, akiről a prófécia szól, ez nagyon-nagyon veszélyes tulajdonság. Ökölbe szorult a kezem. [278]

– Ez nem hiba! Csak azért, mert a barátaimat meg akarom menteni… – A legveszélyesebb hibák éppen azok, amelyek jó tulajdonságok egészen addig, amíg túlzásba nem viszik őket – válaszolta. – A rossz ellen könnyű küzdeni. Bölcsesség hiánya… az aztán a nehéz! Vitatkozni akartam, aztán rájöttem, hogy esélyem sincs. Athéné egy észlény volt. – Remélem, a Tanács döntése bölcsnek bizonyul – folytatta Athéné. – De én rajtad tartom a szemem, Percy Jackson. És nem örülök a lányommal való barátságodnak sem. Nem bölcs dolog sem tőled, sem tőle. Mert ha meginogsz ebben a nagy hűségedben… Hideg szürke szemébe nézve rájöttem, hogy Athéné sokkal veszélyesebb ellenségem lehet: Athéné tízszer rosszabb, mint Árész vagy Dionüszosz, vagy akár az apám. Athéné nem fogja feladni, nem tesz semmi ostobaságot, semmi elhamarkodottat csak azért, mert gyűlöl. És ha kiterveli, hogyan pusztítson el, az a terv nem fog csődöt mondani. – Percy! – Annabeth vágott át felém a tömegen. Megtorpant, amikor meglátta, kivel beszélek. – Ó… anya. – Most búcsúzom. Egy időre – mondta Athéné. Megfordult, és elindult. A táncolók szétnyíltak előtte, mintha Égiszt tartaná maga előtt. – Nagyon megizzasztott? – kérdezte Annabeth. – Nem… – feleltem. – Minden oké. Gondterhelten mért végig, aztán megérintette a hajamba vegyült ősz csíkot, amely éppen olyan volt, mint az övé: közös, fájdalmas kis szuvenír arról az időről, amikor Atlasz terhét tartottuk. Sok mindent szerettem volna Annabeth-nek mondani,

[279]

de Athéné szavai kikezdték magabiztosságom. Mintha valaki gyomorszájon vágott volna, úgy éreztem. „Nem örülök a lányommal való barátságodnak.” – Szóval – kezdte Annabeth –, mit akartál mondani? Szólt a zene. Az utcákon emberek táncoltak. – Ja, őőő, Westover Hallban megzavartak. Azt hiszem, tartozom neked egy tánccal, Észlány. Lassan elmosolyodott: – Rendben, Hínáragyú. Megfogtam a kezét, és nem tudom, mások milyen zenét hallhattak, de mi egy lassú számot: afféle szomorkás, keserédest, amelybe vegyült azért egy kis bizakodás is.

[280]

20. KARÁCSONYRA ÚJ ELLENSÉGET KAPOK

gy döntöttem, mielőtt elhagyom Olimposzt, letudok néhány

Úhívást. Nem volt könnyű, de végre találtam egy csendes sa-

rokkertet szökőkúttal, és küldtem egy írisz-üzenetet a testvéremnek, Tysonnak, egyenesen a tenger mélyére. Elmeséltem neki a kalandjainkat, és beszéltem Riskáról is – Tyson roppantul érdeklődött az aranyos tehénke után, és minden részletet tudni akart. Megnyugtattam, hogy Annabeth is biztonságban van. Végül azt ecseteltem, hogy a pajzs, amit múlt nyáron tőle kaptam, hogyan és milyen mértékben ment tönkre a mantikorral vívott harcban. – Hurrá! Azt jelenti, hogy jó pajzs. Megvédte az életed. – Azt meg, nagyfiú. De tropára ment. – Nem ment tropára. Megyek és megjavítom a nyáron. Egészen felvillanyozott az ötlet. Azt hiszem, addig nem is tudatosodott bennem, mennyire hiányzik Tyson. – Komolyan? – lelkesedtem. – Szabadságot vehetsz ki? – Igen! Készítettem kétezer-hétszáznegyvenegy varázskardot. A főnök azt mondta, „szép munka”. Az egész nyaram szabad. Meglátogatom a tábort! Beszéltünk még egy darabig a háborús előkészületekről és apánk harcáról a régi tengeristenek ellen, meg azokról a klassz dolgokról, amiket majd csinálunk a nyáron. Aztán Tyson főnöke kiabálni kezdett, és neki vissza kellett mennie dolgozni.

[281]

Elővetem az utolsó arany drachmámat, és befizettem egy újabb írisz-üzenetre. – Sally Jackson, Felső East Side, Manhattan. A köd megremegett, és anyámat vettem észre a konyhaasztalunk mellett. Nevetett, és a barátja, Mr. Felfújt kezét fogta. Annyira zavarba jöttem, hogy már majdnem legyintettem és bontottam a kapcsolatot, de mielőtt erre sor került volna, anyám észrevett. Ijedten nézett rám, és nyomban elengedte Mr. Felfújt kezét. – Ó, Paul! A nappaliban hagytam az írónaplómat. Megtennéd, hogy idehozod nekem? – Persze, Sally, szívesen. Ahogy elhagyta a szobát, anyám az írisz-üzenet felé hajolt. – Percy! Jól vagy? – Igen, őőő, jól. Hogy megy az írásszeminárium? Vágott egy helyes kis grimaszt. – Jól, de ez most nem lényeges. Mondd el, mi történt! Gyorsan beszámoltam neki mindenről. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meghallotta, hogy Annabeth jól van. – Tudtam, hogy sikerülni fog! Olyan büszke vagyok! – Igen, de most már hagylak, hadd bíbelődj a házi feladatoddal… – Percy, én… Paul és én… – Anya, boldog vagy? A kérdés szemlátomást meglepte. Gondolkozott egy darabig. – Igen, az vagyok, Percy, az, ha vele lehetek, boldoggá tesz. – Akkor rendben. Komolyan. Ne aggódj miattam. A vicces az volt az egészben, hogy így is gondoltam. A küldetés során tapasztaltak alapján akár aggódhattam volna is anyámért. Hiszen az udvarlók olyan aljasul is bánhatnak kedvesükkel, ahogyan Zoéval bánt Héraklész, vagy Luke Tháliá[282]

val. Találkoztam Afroditével, a szerelem istennőjével, akinek ereje jobban megdöbbentett, mint Árészé. De látván, hogy anyám nevet és mosolyog végre, elfeledve a szenvedést, amit a volt nevelőapám, a komisz Gabe okozott neki, nem tehettem mást, csak örülni a fordulatnak. – Megígéred, hogy nem hívod Mr. Felfújtnak? – kérdezte. – Csak a háta mögött. – Sally – szólt ki a nappaliból Mr. Felfújt –, a zöldet szeretnéd, vagy a pirosat? – Most mennem kell. Látlak karácsonykor? – Teszel kék cukrot a zoknimba? – Ha nem tartod magad túl öregnek hozzá. – A cukorhoz soha nem lehet elég öregnek lenni. – Akkor karácsonykor! Meglengette kezét, és bontotta a kapcsolatot. A képe eltűnt, és azt gondoltam, Tháliának igaza volt Westover Hallnál, annyi nappal ezelőtt: anyám tényleg jó fej.

Az Olimposzhoz képest Manhattan csöndes helynek tűnt. Karácsony előtti péntek volt, korán reggel, és alig lézengtek még a Fifth Avenue-n. Árgus, a sokszemű biztonsági főnök felszedett minket az Empire State Building lábánál, és visszavitt bennünket a táborba a kezdődő hóviharban. A Long Island-i autópálya majdnem kihalt volt. Annabeth, Grover és én felcaplattunk a Félvér-hegyre, oda, ahol az Aranygyapjú csillogott egy fenyőfán. Szinte vártam, hogy Thália ott vár majd ránk. De nem így történt. Artemisszel és a Vadászokkal újabb kalandokra indult. Kheirón a Nagy Házban forró csokoládéval és sajtos melegszendvicsekkel fogadott. Grover a szatírbarátait kábította [283]

Pánnal – vagy legalábbis a varázslatával – történt különös találkozásunk történetével. Egy óra sem telt el, és minden szatír azzal nyaggatott, hogy mondjuk már meg, hol van a legközelebbi kávézó. Annabeth-szel Kheirón asztalánál ültünk néhány régi táborozóval: Silénával, Beckendorffal, Beauregarddal és az Ellelop fivérekkel. Még Clarisse is eljött az Árész-házból, aki visszatért titkos felderítő expedíciójáról. Tudtam, hogy nehéz küldetés áll mögötte, mert meg sem próbált a földbe döngölni. Állán egy új sebhely húzódott, koszos haja rövidre nyírva, de olyan tépettre sikerült, mintha összetűzésbe keveredett volna egy papírvágó ollóval. – Híreket hoztam – sóhajtoztam. – Rossz híreket. – Majd később azokat is meghallgatjuk – mondta Kheirón erőltetett jókedvvel. – De most örüljünk annak, hogy győzedelmeskedtél, és hogy megmentetted Annabeth-t! Annabeth olyan hálásan nézett rám, hogy el kellett fordítanom a fejem. Valami különös oknál fogva a Hoover Gát jutott eszembe, és a különös, halandó lány, akibe belefutottam: Rachel Elizabeth Dare. Nem tudom, miért, de nagyszájú megjegyzése visszhangzott a fülemben: „Te mindenkit kinyírsz, aki orrot mer fújni?” Csak azért maradtam életben, mert annyian segítettek. Még egy halandó lány is, akivel a véletlen hozott össze. Még csak be sem mutatkoztam neki. – Luke él – mondtam. – Annabeth-nek igaza van. Annabeth kihúzta magát: – Honnan tudod? Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni felélénkülését, és elmeséltem, mit mondott apám az Androméda Hercegnőről.

[284]

– Nos – fészkelődött Annabeth –, ha a végső csata addig várat magára, amíg Percy be nem tölti a tizenhatot, akkor még van két évünk, hogy kitaláljunk valamit. Az volt az érzésem, hogy a „kitaláljunk valamit” alatt az értette, van még időnk, hogy Luke-ot jó útra térítsük, és ez még az előbbinél is kellemetlenebbül érintett. Kheirón bánatos képet vágott. Karosszékében, a tűz mellett ülve igazán öregnek látszott. Vagyis, igazából tényleg nagyon öreg volt, csak ez rendszerint nem tűnt fel az embernek. – Két év hosszú időnek tűnik, de nem több egy szempillantásnál. Még mindig reménykedem benne, Percy, hogy nem te vagy a prófécia gyermeke. De ha mégis te vagy, akkor a második Titán Háború itt van a nyakunkon. Kronosz a táborra fogja mérni az első csapást. – Ezt miből gondolja? – kérdeztem. – Miért érdekelné a tábor? – Mert az istenek a hősöket eszközként használják – felelte egyszerűen Kheirón. – Tedd tönkre az eszközöket, és az istenek félkarú óriások. Luke hadserege ide fog jönni. Halandók, félistenek, szörnyek… Fel kell készülnünk. Clarisse beszámolója talán segít kideríteni, milyen támadásra készülnek, de… Kopogtattak az ajtón. Nico di Angelo lépett be fújtatva. Arcát pirosra csípte a hideg. Mosolygott, de idegesen nézett körbe. – Hé! Hol van… hol van a testvérem? Döbbent csönd. Kheirónra meredtem. Nem akartam elhinni, hogy még senki sem mondta el a fiúnak. Aztán rájöttem, miért. Arra vártak, hogy személyesen mondjam el Nicónak, miután visszatértünk. Ha volt valami, amit a legkevésbé szerettem volna, hát ez volt… de tartoztam Biancának ennyivel.

[285]

– Gyere, Nico! – álltam fel kényelmes székemből. – Sétáljunk egyet, el kell valamit mondanom neked.

Csendben fogadta a hírt, de ettől csak még elviselhetetlenebbé lett az egész. Tovább meséltem, elmondtam, miként áldozta fel magát Bianca, hogy megmentse a küldetést. De úgy éreztem, csak rontok a helyzeten. – Azt akarta, hogy adjam át neked – vettem elő a kis istenfigurát, amit Bianca a szeméttelepen talált. Nico a tenyerében tartva bámulta. Az étkező előtt álltunk. Ott, ahol legutóbb beszéltünk, még mielőtt elindultam a küldetésre. A szél még a tábor mágikus időjárásvédelme ellenére is csípősen hideg volt. Hó hullott lágyan a márványlépcsőkre. Biztos voltam benne, hogy a tábor határain túl hóvihar tombol. – Azt ígérted, megvéded – mondta Nico. Ennyi erővel egy rozsdás tőrt is döfhetett volna a szívembe, az is kevésbé fájt volna, minthogy az ígéretemre emlékeztet. – Nico – kezdtem –, én megpróbáltam, de Bianca elhatározta, hogy feláldozza magát a többiekért. Én mondtam neki, hogy ne menjen. De ő… – Megígérted! – meredt rám vörös szemmel. Kis öklével az istenszobrot markolta. – Nem kellett volna megbíznom benned – fakadt ki. – Hazudtál nekem. A rémálmaim igazat mondtak. – Várj. Miféle rémálmok? Eldobta az istenszobrot, amely nagyot koppant a jeges márványon. – Utállak! – Az is lehet, hogy él. Nem lehet tudni biztosan, hogy… [286]

– Meghalt – hunyta le szemét, és az egész teste dühtől rázkódott. – Tudhattam volna előbb is. Most Aszphodélosz Mezején áll, és éppen megítéltetik. Érzem. – Hogy érted azt, hogy érzed? Mielőtt válaszolhatott volna, sziszegő, kattogó zajt hallottam a hátam mögül, amit sajnos túl jól ismertem. Kihúztam kardom, Nico meg ijedten kapkodott levegő után. Megpördültem, és szembe találtam magam a csontvázharcosokkal. Hús nélküli arccal fintorogtak rám, és karddal a kezükben közeledtek. Nem tudtam, hogyan juthattak be a táborba, de nem is ez számított. Tudtam, hogy nem ér ide időben a segítség. – Megpróbáltál megölni! – kiáltotta Nico. – Te hoztad be ezeket… ezeket a micsodákat? – Nem! Vagyis igen, engem követtek, vagyis nem! Nico, menekülj! Ezek elpusztíthatatlanok! – Nem bízom benned többé! Az első csontváz támadásba lendült. Félreütöttem a fegyverét, de a társai máris a helyére álltak. Az egyiket félbehasítottam, de azon nyomban már újra összeforrt. A másiknak levágtam a fejét, mégis rendületlenül támadott tovább. – Rohanj, Nico! Hívj segítséget! – kiáltottam. – Ne! – válaszolta, és a fülére tapasztotta kezét. Tudtam, hogy négy elpusztíthatatlan zombival szemben nem sok esélyem. Vagdostam, pörögtem, hárítottam, döftem, de nem tudtam feltartóztatni őket. Csak idő kérdése, hogy legyőzzenek. – Ne! EL INNEN! – kiáltotta még hangosabban Nico. A csontvázak megdermedtek. Éppen akkor ugrottam odébb, amikor a lábuk előtt megnyílt a talaj. Úgy tátogott, mint egy éhes száj. Lángnyelvek csaptak ki a repedésből, és a föld – NYAMM! – elnyelte a csontvázharcosokat. [287]

Csend. Ott, ahol a zombik álltak, a márványpadlón hat méter hosszú repedés látszódott. Elképedve néztem Nicóra. – Ezt meg hogy csi… – Tűnj el innen! – ordította. – Utállak! Örülnék, ha halott lennél! A föld engem nem nyelt el. Nico lerohant a lépcsősoron, egyenesen az erdő felé. Követtem volna, de valamin – talán a jeges lépcsőn – elcsúsztam. Miután felálltam, észrevettem, hogy min sikerült elszánkáznom. Felemeltem az istenszobrot, amit Bianca lopott Nicónak a szeméttelepről. Az egyetlen szobrot, ami a gyűjteményéből hiányzik. Utolsó ajándék a testvérétől. Rettegve néztem rá, mert most esett le, miért volt olyan ismerős az arca. Láttam már azelőtt. Hádész szobra volt, a Halál istenéé.

Annabeth és Grover segítettek átkutatni az erdőt, de Nico di Angelónak nem találtuk nyomát. – El kell mondanunk Kheirónnak – lihegte Annabeth. – Nem! – ellenkeztem. Grover és Annabeth rám bámultak. – Őőő, miért is mondtál nemet voltaképpen? – kérdezte idegesen Grover. Megpróbáltam kitalálni, mért mondtam ezt, de a szavak már ömlöttek is belőlem: – Nem tudhatja meg senki. Nem hiszem, hogy valaki is sejtené, hogy Nico…

[288]

– Hádész fia – fejezte be Annabeth. – Percy, van fogalmad arról, milyen halálosan komoly dologról van szó? Hádész is megszegte fogadalmát! Ez szörnyű! – Nem hiszem – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy Hádész megszegte volna fogadalmát. – Mi?! – Igaz, hogy ő az apjuk, de Bianca és Nico ki voltak vonva a forgalomból hosszú időre, még a második világháború előtt. – A Lótusz Kaszinó! – értette meg Grover, és elmondta Annabeth-nek, mit tudtunk meg Biancától a küldetésen. – Ő és Nico évtizedekre ott ragadtak. Még az eskü előtt születtek. Bólintottam. – De hogyan sikerült kijutniuk? – ellenkezett Annabeth. – Nem tudom – ismertem be. – Bianca szerint egy ügyvéd jött értük, és elvitte őket a Westover Hallba. Nem tudom, ki lehetett, és miért tette. Talán része volt ez is az Ébredés Órájának. Nem hiszem, hogy Nico tisztában lenne vele, ki ő valójában. De nem mondhatjuk el senkinek. Még Kheirónnak sem. Ha az Olimposziak rájönnek, hogy… – Lehet, hogy egymás között kezdenének megint háborúzni – mondta Annabeth. – Ennél kevésbé pedig semmit nem szeretnénk. Grover aggodalmas arcot vágott. – Nem titkolózhatsz az istenek előtt. Legalábbis nem örök időkig. – Nem akarok örök időkig, csak két évig, amíg be nem töltöm a tizenhatot. Annabeth elsápadt. – De, Percy! Ez azt jelenti, hogy a prófécia talán nem is rólad, hanem Nicóról szól. Kell hogy… – Nem! A próféciát én választom. Rólam szól.

[289]

– Miért mondod ezt?! – kiabálta. – Te akarsz felelősséget vállalni az egész világért? A fenét akartam, de nem mondtam ki. Csak tudtam, hogy határozottan kell fellépnem, és ebben segített, hogy bejelentettem igényem a próféciára. – Nem tehetem ki Nicót újabb veszélynek. Ennyivel tartozom a testvérének. Én… mindkettőt cserbenhagytam. Nem engedem, hogy az a szegény kölyök tovább szenvedjen. Talán megtaláljuk – reménykedtem. – Meggyőzhetjük, hogy minden rendben. És valahol elrejthetjük. Annabeth megborzongott. – Ha Luke megszerzi magának… – Nem fogja – szögeztem le. – Teszek róla, hogy mással legyen elfoglalva. Hogy egészen pontos legyek: velem.

Nem biztos, hogy Kheirón elhitte a történetet, amit Annabethszel kiagyaltunk neki. Azt hiszem, sejtette, hogy valamit elhallgatok Nico eltűnésével kapcsolatban. De végül is elfogadta. Sajnos nem Nico volt az első félvér, aki eltűnt. – Olyan fiatal – sóhajtotta Kheirón a veranda korlátjára támaszkodva. – Istenek, remélem, nem szörnyek falták fel! Persze még ez is jobb annál, mintha besorozzák a Titánseregbe. Ez a gondolat megrémisztett. Már majdnem bevallottam Kheirónnak az igazat, de mégsem tettem. – Tényleg azt gondolja, hogy az első csapást ránk mérik? Kheirón a hófödte hegytetőkre nézett. Látni lehetett a fenyőfa sárkány-őrének füstjét, és az Aranygyapjú távoli csillogását. – Nyárig nem jönnek ide – válaszolt Kheirón. – A tél kemény lesz, a legkeményebbek közül való sok ország számára.

[290]

Jobb lesz, ha hazamész a városba, Percy, és megpróbálsz a tanulásra koncentrálni. És pihenj. Sokat kell pihenned. Annabeth-re néztem. – Veled mi lesz? Arcán rózsák nyíltak. – Hazamegyek San Franciscóba, talán nem is olyan szörnyű hely. És így a Mount Tamot is szemmel tarthatom, nehogy valamit megint kitaláljanak a Titánok. – Küldj egy írisz-üzenetet, ha valami gyanúsat tapasztalsz. Annabeth bólintott. – De azt hiszem, Kheirónnak igaza lesz. Nem fognak támadni nyárig. Luke-nak időre lesz szüksége, hogy összeszedje magát. Nem tetszett az ötlet, hogy várnom kell. Következő augusztusban már tizenöt leszek. Olyan közel a tizenhathoz, hogy inkább nem is gondoltam rá. – Rendben – mondtam. – Vigyázz magadra, semmi veszélyes mutatvány a Sopwith Camellel! Sejtelmesen mosolygott: – Így lesz. És, Percy… Hogy mit akart mondani, soha nem derült ki, mert Grover félbeszakította. Kitámolygott a Nagy Házból, feldöntött néhány szemeteskukát. Az arca nyúzott és sápadt, mintha kísértetet látott volna. – Beszélt! – kiáltotta. – Hozzám! – Nyugalom, ifjú szatírom – csitította Kheirón a homlokát ráncolva. – Mi a baj? – Éppen… éppen zenéltem a nappaliban – dadogta kecskepajtásom –, és kávéztam, sok-sok kávét ittam! És megszólalt a fejemben! – Kicsoda? – kérdezte Annabeth.

[291]

– Pán! – szirénázta Grover. – A Vadon Ura maga. Hallottam! Nekem… nekem gyorsan keresnem kell egy bőröndöt. – Állj, állj, állj! – lassítottam a tempón. – Mit mondott? Grover álmodozva meredt rám. – Csak két szót. Azt mondta: „Várlak téged!”

VÉGE

[292]

TARTALOM 1. A MENTŐEXPEDÍCIÓ ROSSZUL ALAKUL ................... 3 2. EGY SOROZATVETŐ IGAZGATÓHELYETTES .......... 18 3. BIANCA DI ANGELO VÁLASZTÁSA ........................... 28 4. THÁLIA FELPERZSELI NEW ENGLANDET ................ 42 5. LETELEFONÁLOK A TENGER MÉLYÉRE .................. 53 6. EGY RÉGI, HALOTT BARÁT TISZTELETÉT TESZI ... 70 7. MINDENKI UTÁL, CSAK A LOVAK NEM ................... 85 8. VESZÉLYES ÍGÉRETET TESZEK ................................ 105 9. KITANULOM A ZOMBITERMESZTÉST ..................... 114 10. EZT-AZT ÖSSZEZÚZOK ............................................. 130 11. GROVER LENYÚL EGY LAMBORGHINIT .............. 139 12. HÓDESZKÁZÁS EGY MALACCAL ........................... 151 13. AZ ISTENEK SZEMÉTTELEPÉN ................................ 165 14. FRANCOS GÁT ............................................................. 187 15. BIRKÓZÁS A MIKULÁS GONOSZ IKERTESTVÉRÉVEL ................................................... 207 16. TALÁLKOZUNK AZ ÖRÖKÖS SZÁJBŰZ SÁRKÁNYÁVAL ................ 226 17. MAGAMRA SZEDEK PÁR TONNA SÚLYFELESLEGET ..................................................... 245 18. SZOMORÚ BÚCSÚ EGY BARÁTTÓL ....................... 257 19. AZ ISTENEK DÖNTENEK SORSUNK FELŐL .......... 265 20. KARÁCSONYRA ÚJ ELLENSÉGET KAPOK ............ 281

RICK RIORDAN a nagyon népszerű Tres Navarre-könyvek szerzője, amelyek elnyerték a mystery irodalom három legrangosabb díját. Az utóbbi tizenöt évben Rick hatodik-nyolcadik osztályosokat tanított San Francisco Bay környéki iskolákban és Texasban. Ez az első sorozata fiatal olvasók számára.