Válogatás A. E. van Vogt regényeiből és novelláiból

Válogatás A. E. van Vogt regényeiből és novelláiból

A módszer A távoli nap tiszta fényében mélyet lélegzett s felélénkült az az erdő. Észlelte a hajót, amely a felső légrétegek könnyű páráját átszelve, lefelé tartott. De az idegen dolog iránt automatikusan fellépő ellenérzéséhez nem társult mindjárt a veszély érzete. Gyökerei tíz- és tízezer mérföldnyi távolságban fonódtak össze a föld mélyében, odafönt a milliónyi ághegyet haszontalan szellőcskék borzolták. És messze, a dombokon és a hegyeken túl, a szinte végtelen tengerpartok mentén más erdők húzódtak, éppoly erősek és hatalmasak, mint ő maga. Az erdő az idők kezdete óta védelmezte a földet valami homályosan érzett veszedelemtől. Most fokról fokra kezdett visszaemlékezni arra, hogy mi is ez a veszély. Az ilyen hajók hozzák, mint ami most száll le az égből. Az erdő már nem emlékezett pontosan arra, hogyan védte meg magát a múltban, de emlékezett arra, hogy védekeznie kell. Ahogy mind erősebben észlelte a szürkésvörös égen lebegő hajót, levelei között suttogva kelt életre az ősi mese a hajdan vívott és megnyert csatákról. Gondolatok keltek útra lassan a reszkető csatornákon át, s a sok tízezernyi fa méltóságteljés ágain könnyed remegés futott át. Az egész erdőn szétterjedő remegés hanggá változott és feszültséggé. Eleinte majdnem felfoghatatlan volt, mint amikor szellő sodródik át egy örökzöld völgyhajlaton. De aztán mind erősebbé vált. Már nem volt anyagtalan többé. A hang mindent betöltött. És az erdő tele nyugtalansággal, reszketve várta, hogy az égi tárgy közelebb érjen. Nem kellett sokáig várnia. A hajó elhagyta pályáját, és lefelé tartott. Most, hogy közelebb ért a földhöz, sebessége nagyobbnak tűnt, mint első látásra. És maga a hajó is nagyobb volt. Gigantikusán meredezett á közeli fák fölött, s nemtörődöm módon bánt el a fák csúcsaival. Bokrok reccsentek, ágak törtek, egész fák zuhantak oldalra, mintha értelmetlen, súlytalan, erőtlen dolgok lennének. A leszálló hajó utat vágott magának az erdőben, amely nyögve, jajveszékelve nyílt szét mögötte. A hajó az első fa érintésétől számítva kétmérföldnyi távolságban zökkent le a földre. Mögötte a letört fák rendje remegett és lüktetett a napfényben, s az erdőnek hirtelen eszébe jutott, hogy a rombolásnak ugyanezt az ösvényét látta már valaha, a múltban. Hozzáfogott a szenvedő részek tisztogatásának. Az érintett területről kivonta a nedveit, s a remegés megszűnt. Később majd újakat növeszt a megsemmisültek helyébe, de most bele kellett nyugodnia, hogy bizonyos részei meghaltak. Már tudta, mi az a félelem. Ez a félelem dühvel párosult. Érezte, hogy a hajó összenyomott fákon ül, testének olyan részén, amely még nem pusztult el teljesen. Érezte az acélfalak hideg keménységét, s mind jobban erősödött benne a félelem és a düh. Lüktetve jött a gondolat a remegés csatornáin át. Várj, így szólt, van bennem valami emlék. Valami réges-régi emlék abból az időből, amikor ehhez hasonló hajók jártak itt. De az emlék nem akart kitisztulni. Az erdő feszülten, de telve bizonytalansággal felkészült az első támadásra. Növekedni kezdett a hajó körül. Már régen rájött arra, milyen erőt képes mozgósítani, ha terjeszkedni akar. Volt idő, amikor még nem volt ilyen hatalmas. És egy napon rádöbbent, hogy egy saját magához hasonló erdő felé közeleg. Óvatosan, lassan, meglepetten közeledett egymás felé a növekvő fák két tömege, az egymásba fonódó gyökerek két kolosszusa, meghökkent, ugyanakkor körültekintő álmélkodással, hogy egyidőben létrejöhetett két, egymáshoz ennyire hasonló életforma. Közeledtek, megérintették egymást - és éveken át tartott köztük a harc. Újra meg újra fellángoló harcuk alatt a középső részek fejlődése leállt. A fák nem növesztettek új ágakat. A levelek megkeményedtek, hogy sokkal hosszabb időszakokon át láthassák el funkcióikat. A gyökerek lassan fejlődtek. Az erdő minden erejét a védelem és a támadás folyamatára összpontosította. Egyetlen éjszaka alatt falak szökkentek a magasba fák testéből. Mérföldes mélységekbe hatoltak le a gyökerek, áttörve sziklát és fémet, élő fából alkotva sáncot, hogy megakadályozzák az idegen erdő előnyomulását. A felszínen barikádok emelkedtek fatörzsekből, melyek szorosan álltak egymás mellett. Végül így ért véget a nagy csata. Az erdő kénytelen volt megállni az ellenség építette gát előtt.

Később hasonló háborút vívott egy másik erdő ellen, amely egy másik irányból indított támadást. A demarkációs vonalak lassan természetessé váltak, akár odalent, délre a hatalmas, sós tenger vagy a jeges hegycsúcsok, melyeket fagy borított egész esztendőn át. Ahogy annak idején a két másik erdővel harcolt, az erdő most minden erejét a betolakodó hajó ellen összpontosította. A fák néhány percenként egy lábnyival nyúltak magasabbra. Csúcsaikra kúszónövények kapaszkodtak, s levetették magukat a jármű tetejére. Rostok tömege igyekezett átjutni a fémfelületen, hogy rácsavarodjon a túloldali fák törzseire. E fák gyökerei mélyebben hatoltak be a földbe, és mindenféle hajónál súlyosabb sziklarétegekbe kapaszkodtak. A fák derekai megvastagodtak, a kúszónövények pedig kitágultak, míg végül hatalmas kábelekhez váltak hasonlatossá. Mire az első nap fénye alkonyivá sápadt, a hajót több ezer tonnányi fa temette maga alá, úgy, hogy egy darabka sem látszott ki belőle. Eljött a végső támadás ideje. Sötétedés után nem sokkal vékonyka gyökerek tapogatták végig a hajó oldalát. Végtelenül kicsinyek voltak, olyan kicsinyek, hogy csúcsaik átmérője mindössze néhány tucat atomból állt. Olyan kicsinyek, hogy a látszólag tömör fémfelület jóformán üresség volt a számukra. Olyan végtelenül aprók voltak, hogy minden erőfeszítés nélkül hatoltak be a kemény acéltestbe. Ekkor, mintha csak erre a pillanatra várt volna, a hajó ellentámadásba kezdett. A fém lassan átmelegedett, majd forróvá vált, míg végül cseresznyepirosan izzott. Ennyi elég is volt. Az apró gyökerek összezsugorodtak és meghaltak. A fémhez közel eső, nagyobb gyökerek lassan égtek el, ahogy a perzselő hőség elérte őket. A felszínen másfajta erőszak játszódott le. A hajóból száz nyíláson át törtek elő a lángok. Előbb a kúszónövények, majd a fák kezdtek égni. Nem volt ez valami vad tűzvész, nem ugráltak heves, fékezhetetlen lobogású lángok fáról fára. Az erdő régen megtanulta már, hogyan fékezze le a villámcsapás vagy öngyulladás következtében támadt tüzet. Elküldte nedveit az érintett területre. Minél zöldebb az erdő, minél dúsabb nedv járja át, a tűznek annál forróbbnak kell lennie. Az erdőnek hirtelen nem jutott eszébe, birkózott-e már valaha olyan tűzzel, amely minden résükből ragadós nedvet szivárogtató fákat támadott meg. Ez olyan tűz volt. Más, mint a többi. Nemcsak láng, de energia volt. Nem az erdőből táplálkozott; önmagától kapta az erejét. És ez a tény végre igazi emlékeket ébresztett fel az erdőben. Élesen és félre nem érthetően merült fel benne az emlékkép abból a hajdanvolt múltból, amikor meg kellett menteni önmagát és bolygóját egy ehhez hasonló hajótól. Először is el kellett húzódnia a hajó közelségéből. Már nem törődött a puszta szerkezetté változott fákkal és bokrokkal, melyekkel foglyul akarta ejteni az idegen építményt. Amint az éltető nedvet visszaszívta a második védelmi vonalat alkotó fáiba, a lángok magasra csaptak, s szinte tündéri fénybe vonták a területet. Időbe tellett, míg az erdő rájött, hogy a tűz immár nem a hajóból tör elő, hogy ez a füsttel vegyes izzó fehérség egész egyszerűen az égő fa szüleménye. És emlékei szerint minden így játszódott le - akkor is. Az erdő kétségbeesetten és vonakodva tette meg az első lépéseket afelé, amiről tudta, hogy a betolakodótól való megszabadulásának egyetlen módja. Kétségbeesetten, mert baljós sejtelmei voltak arról, hogy a hajó lángja egész erdőket képes elpusztítani. És vonakodva, mert ez a módszer szenvedéssel járt együtt: a különbség csak annyi, hogy ez az energia nem lesz olyan heves, mint ami a hajóból tört elő. Gyökerek tízezrei indultak el sziklák és talajrészek felé, éppen oda, amely területeket gondosan elkerültek a legutolsó hajó érkezése óta. Minden sürgető kényszer ellenére a módszer maga igen lassú volt. Balsejtelmektől reszkető, vékonyka gyökerek hajtották magukat előre, a nagy mélységekben rejtőző ércágyak felé, ahol az ozmózis bonyolult folyamata révén tiszta fémszemcséket szívtak föl a szennyezett, természetes anyagból. A szemcsék majdnem olyan kicsinyek voltak, mint azok a gyökerek, amelyek korábban a hajó acélfalába hatoltak; elég kicsinyek ahhoz, hogy a nedvekkel együtt továbbhaladjanak a vastagabb gyökerek útvesztőin át. Hamarosan sok ezer, majd sok millió szemcse áramlott a csatornákban. És - noha egymagában végtelenül apró volt valamennyi - a talaj, amelybe kiszabadultak, szikrázni kezdett a hamvadó tűz fényében. Amikor e világ napja a látóhatár fölé emelkedett, a hajó körül százlábnyi távolságban ezüstösen csillant meg a föld.

Nem sokkal múlt dél, amikor a gépezet először adta tanújelét annak, hogy észrevette, mi történik. Tucatnyi nyíláson át tárgyak úsztak ki belőle. A földre érve valamilyen szívóeszközzel módszeresen kezdték felszippantani a finom porral elkeveredett ezüstös anyagot. Roppant elővigyázatosan dolgoztak, és sötétedés előtt egy órával több mint tizenkét tonna finoman szétterített uránium-235 szemcsét gyűjtöttek össze. Amint leszállt az éjszaka, a kétlábúak eltűntek a jármű belsejében. A nyílások bezárultak. A hosszú, torpedó alakú hajó könnyedén fölemelkedett, majd gyors iramban elindult fölfelé, oda, ahová a nap fénye még most is elért. Az erdő abból tudta meg a történteket, hogy a hajó alá szorult gyökerek jelentették a nyomás hirtelen megszűnését. Néhány órával ezután végképp eldöntötte, hogy az ellenség eltávozott. És újabb órák kellettek ahhoz, míg rájött, hogy a területen lévő urániumport el kell távolítani. A sugárzás túlságosan nagy területre terjed. A balesetnek, amely ekkor következett be, nagyon egyszerű oka volt. Az erdő kövekből vonta ki a radioaktív anyagot. Hogy megszabadulhasson tőle, egyszerűen vissza kellett tennie a legközelebbi kőrétegekbe, elsősorban olyanokba, amelyek képesek a radioaktivitás elnyelésére. Az erdő ilyen magától értetődőnek fogta fel a helyzetet. Egy órával azután, hogy hozzáfogott terve megvalósításához, az első robbanás felrajzolta az égre a gomba formájú felhőt. Az esemény messze túlment azon a határon, ameddig az erdő még meg tudta érteni a dolgokat. Ilyen hatalmas méretű pusztulást sohasem látott, nem is hallott róla. Keserves tapasztalat volt. Hurrikán törölte le a fákat sokmérföldnyi területen. A forróság és a sugárzás tüzeket lobbantott fel, órákba telt, míg eloltogatta őket. Félelme akkor kezdett lassan alábbhagyni, amikor felrémlett benne, hogy valaha ez is megtörtént már. Az emléknél sokkal élesebb látomása támadt arról, ami történhetett... amit az alkalom hozott magával. Másnap, röviddel napkelte után megindította a támadást. Áldozata pedig az az erdő, amelyik téves visszaemlékezése folytán - eredetileg megszállta az ő területét. A két kolosszust elválasztó frontvonal teljes hosszában kisebb atomrobbanások követték egymást. A másik erdő külső védelmi vonalát képező tömör fasorok megsemmisültek az ellenállhatatlan energia meg-megújuló kitörésében. Az ellenség természetesen bevetette nedvtartalékait. Amikor már végképp nem maradt más hátra, mint hogy újabb, gigantikus méretű sáncot növesszen, a bombák ismét életre keltek. A robbanások következtében nedvtartalékának legfőbb készletei kimerültek. S miután nem értette, mi történik vele, attól a perctől kezdve elveszett. A támadó erdő számtalan gyökérrel fonódott bele a bombák szaggatta senki földjébe. Mindenütt, ahol ellenállási pontokat épített ki, egy-egy újabb atombomba robbant. Másnap, déltájban hatalmas erejű robbanás pusztította el a középponti helyzetű, érzékeny fákat - és ezzel a csata véget ért. Hónapokba telt, míg az erdő benőtte legyőzött ellensége területét, míg sikerült kiszorítania a másik haldokló gyökereit, míg félrelökdöste a védekezésre képtelen fákat, hogy végül teljesen és végérvényesen birtokba vegye a területet. Mihelyt elvégezte ezt a feladatot, dühöngő őrültként fordult a másik oldalán húzódó erdő felé. Ezúttal is atomviharral támadt, és jajgató tüzekkel próbált felülkerekedni ellenfelén. Egyenlő erővel találta szembe magát. Robbanó atomokkal! Mert mindaz, amit tudott, átszivárgott az összekapaszkodott gyökerek sáncán, mely elválasztotta az erdőket. A két óriás kis híján végzett egymással. Ronccsá váltak mindketten, s kínos-keserves munkával kezdték újranöveszteni magukat. Az évek múlásával a történtek emléke lassan halványulni kezdett. Nem mintha ez számított volna valamit. A hajók így is, úgy is megjelentek. És ki tudja, miért, ha az erdő emlékezett is, atombombái sohasem robbantak, míg a hajó ott volt. A hajóktól csak egyetlen módon lehetett megszabadulni: ha a gépezet köré radioaktív anyagot tartalmazó, finom port hordott. Akkor a hajó összegyűjtötte ezt az anyagot, és sietve eltávozott. A győzelem mindig ilyen egyszerű volt. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

A sötétség hajója Merőben más dolog, gondolta D'Ormand, hogy az ember elhatároz valamit a Földön, aztán hozzáfog annak megvalósításához az intergalaktikus térben. Hat hónapja volt úton, hogy elhagyja a naprendszert, a központi galaxis gigantikus spirálját. És végre eljött a pillanat, amikor belemerülhet az időbe. D'Ormand enyhén remegő kézzel állította be az időgép óráját az i. sz. 3 000 000. évre. Keze tétován állt meg az aktivátoron. Hollay szerint a bolygók idejét irányító szigorú törvények itt, ebben a naptalan sötétségben megbízhatatlanná válhatnak, ellenőrzésük könnyen kicsúszhat az ember kezéből. Mindenekelőtt, mondotta Hollay, maximális sebességre kell gyorsítani a hajót, hogy ezzel kezdetét vehesse a tér szerkezetében elérhető, lehető legnagyobb változás. És akkor jön el a cselekvés ideje. Most! D'Ormand-t elöntötte a veríték, miközben erőteljesen benyomta a szelepszárat. Émelyítő rázkódást érzett, s hallotta a megcsavarodó acél sikítását. Aztán újra az egyenletes repülés. D'Ormand látása elhomályosult. Megpróbált úrrá lenni szédülésén, s arra gondolt, hogy egy percen belül ismét tisztán fog látni. Komor, feszült mosoly ült ki az arcára, mint azoknak az embereknek, akik sikerrel tették kockára az életüket. Váratlanul ugrott eléje a tiszta kép. Nyugtalanul hajolt előre, az időgép ellenőrző pultja fölé. Aztán döbbenten dőlt hátra. Nem volt ott. Hitetlenkedve nézett körül. Hiszen a hajója nem volt nagy, mindent aprólékosan kidolgoztak benne. Egyetlen helyiségben volt a gép, az ágya, az üzemanyagtankok és az étkező. Itt semmit sem lehetett elrejteni. Az időgép nem volt ott. Ez volt tehát az a fémcsikorgás, amit hallott: a gép kicsavarodott az időbe, s maga mögött hagyta a hajót. Kudarcot vallott. Hangtalan nyöszörgése akkor maradt abba, amikor a szeme sarkából valami mozgást pillantott meg. Amikor odafordult, teste fájdalmasan megrendült. És odafönt, a magasban meglátta a fekete hajót. Egyetlen pillantás, és D'Ormand tudta, bármi okozta is az időgép eltűnését, nem vallott kudarcot. A hajó közel volt, olyan közel, hogy először azt hitte, ennek köszönheti, hogy egyáltalán látja. Aztán tudatára ébredt a hátborzongató valóságnak, hogy a hajóról minden fény hiányzik. Csak bámult, és az első bűvölet után ráébredt, hogy ez az i. sz. 3 000 000. esztendő egyik járműve lehet. A bűvölet szertefoszlott, midőn a borzongató kétség vak rémületté állt össze benne. Tulajdonképpen nemcsak arról volt szó, hogy a hajót természetes körülmények között nem is láthatná. Magáról a hajóról volt szó. Ez a hajó csak valami lidércnyomásból keletkezhetett. A legalább két mérföld hosszú, fél mérföld széles, egy láb vastag jármű csakis valami olyan feneketlenül sötét tengerre illett, mint maga az űr. Egy fedélzet úszik a csillagközi üresség éjszakájában. És ezen a fedélzeten férfiak és nők álltak. Meztelenek voltak, és semmi, de semmi nem védte testüket a tér hidegétől. Nem is lélegezhettek ebben a levegő nélküli űrben. És mégis éltek. Éltek, és ott álltak azon a széles, sötét fedélzeten. Fölnéztek rá, és intettek neki. Hívták. A legkülönösebb hívás volt, ami valaha is halandó emberhez elért. Nem is gondolat volt ez, annál sokkal mélyebb, erősebb, sürgetőbb. Mint amikor a test hirtelen megérzi a szomjúság vagy az éhség kényszerítő erejét. Úgy növekedett benne, mint kínzó vágy a kábítószer után. Le kell szállnia űrhajójával azon a fedélzeten. Le kell mennie, hogy elvegyülhessen köztük. Kell... primitív, féktelen, szörnyű vágy kerítette hatalmába... És az űrhajó egyetlen lendülettel földet ért. És akkor ismét érezte a szörnyű sürgetést, ezúttal az alvás iránti vágy formájában. D'Ormand-nak már csak egy végső, kétségbeesett gondolatra maradt ideje. Harcolni kell, villant fel benne a belső figyelmeztetés. El innen, el. Azonnal! Rettenetes félelmek közepette nyomta el az álom. Csend! Behunyt szemmel feküdt egy világban, mely oly néma volt, mint... D'Ormand be sem tudta fejezni a hasonlatot. Nem volt mihez hasonlítania. Egész létezése során nem találkozott olyasmivel, amit ehhez a tömör csendhez hasonlíthatott volna, a hangok olyan fokú hiányához, amely körülvette, mint... Megint nem tudta befejezni a gondolatot. Nem volt más, csak a csend.

Különös, gondolta; és most először érzett valami távoli ösztönzést arra, hogy kinyissa a szemét. Az érzés máris elhalványult, és agyában nem maradt más, mint a meggyőződés, hogy ő, aki annyi hónapot töltött el egyedül egy űrhajóban, igazán érti, mit jelent a csend. Kivéve, hogy akkor hallotta saját lélegzésének halk suhogását, ajka cuppanásait a tápláló levest tartalmazó tubuson, valamint saját mozdulatának neszeit. És ez -micsoda? Agya nem tudta eldönteni. D'Ormand kinyitotta a szemét. Az elébe táruló látványnál kopárabbat el sem képzelhetett volna. Félig az oldalán, félig a hátán feküdt. Nem messze tőle egy harminc láb hosszú, tizenkét láb magas, torpedó alakú folt takarta el a csillagokat. Ezenkívül nem látott mást, mint csillagokat és az űr sötétjét. Ami természetes is. Nem érzett félelmet. Józanul működő öntudata már nagyon távolinak tűnt. Emlékezete még távolabbinak. De egy perc múlva tudata felszínére tört a vágy, hogy fizikai helyzetét összhangba hozza a környezetével. Kényszerítette magát, hogy visszaemlékezzen egy bizonyos sötét hajóra. Ott volt, mielőtt elaludt. És most a csillagok meg a csillagközi éjszaka. Bizonyosan még mindig ott ül az ellenőrző székben, s a céllemezeken át kibámul a mennyországra. De - D'Ormand gondolatban összeráncolta a homlokát - hiszen ő nem ül. A hátán fekszik, fölnéz, föl... egy csillagokkal teli égboltra meg egy foltra, amely olyan, mintha egy másik űrhajó lenne. Agya szenvtelen ellenkezéssel fogadta ezt a benyomást. Mert a világegyetemnek ebben a részében az övé volt az egyetlen földi űrhajó. Másik hajóról szó sem lehet. Ekkor D'Ormand már talpon volt. Öntudatlanul állt fel. Az egyik pillanatban még hanyatt hevert. És most áll, támolyog... Egy széles fedélzeten állt, mellette az űrhajója. A fedélzetet s mindent széltében-hosszában halvány derengés tett láthatóvá. És körülötte, közel és távol, mindenütt meztelen férfiak és nők álltak, ültek, feküdtek, anélkül hogy őt a legcsekélyebb figyelemre méltatták volna. Érzéketlen ujjakkal próbált megkapaszkodni az űrhajó légzsilipjébe, s erővel próbálta feltépni. Bizonyos, értelmetlenül eltöltött idő után teste kétségbeesett mozdulatait már az űrhajóskiképzés során szerzett automatizmus kezdte irányítani. Rájött, hogy a zsilip mechanizmusát tanulmányozza idegesen, majd óvatosan, puhatolózva rángatni kezdte. Aztán hátralépett, és egyetlen pillantással felmérte a kis hajót. Megmaradt nyugalma tartalékából D'Ormand végül erőt és képességet merített ahhoz, hogy megkerülje az űrhajót, és bekukucskáljon az ajtónyíláson. Bent a homályosan ismerős gépezetek és fémformák látványa újabb őrjöngési rohamot váltott ki benne, de ezúttal könnyebben visszanyerte az önuralmát. Végül csak állt mozdulatlanul, elűzve magától minden idegen gondolatot, s minden erejével egy egyszerű, magától értetődő, ugyanakkor olyan hatalmas gondolatra összpontosított, amelynek megtartásához, kiegyensúlyozásához és roppant valóságerejének megértéséhez agya minden sejtecskéjére szüksége volt. És nemhogy könnyebbé, de mind nehezebbé vált annak felismerése, hogy itt áll a hajó fedélzetén. Eltorzulni készülő agyát szinte szétszaggatta a kétség, a félelem és a hitetlenség. De tiszta öntudata újból és újból visszatért. Nem is tehetett mást. Bárhová szökne, örökre elveszítené józansága határait. És nem volt mit tenni, csupáncsak várni, míg foglyul ejtői kinyilvánítják, miféle sorsot szántak neki. Leült. Várt. Legalább egy óra telt el így, egy olyan óra, amityen még nem volt az ő világa történetében: egy ember a 2975. esztendőből egy harmincezer évszázaddal későbbi űrjárat fedélzetén lejátszódó jelenetet szemlél. Csakhogy - és ennek tudomásulvételéhez egy teljes órára volt szüksége -magán a képtelen alapjeleneten túl nem volt semmi, amit figyelhetett volna. Látszólag senki nem vett tudomást arról, hogy ő a hajón van. A félhomályban időnként arrébb gördült egy ember, egy-egy alak elvonult az alacsonyan szikrázó csillagok előtt, de mindezt csak félig-meddig látta az emberfölötti lényekkel megrakott, sötét fedélzeten. De senki sem akarta kielégíteni egyre növekvő sóvárgását, a már-már szükségletté fokozódó vágyat, hogy megtudjon valamit. Egész testében megborzongott, amikor ráébredt, hogy neki magának kell megtennie az első lépéseket, neki kell kikényszeríteni a cselekvést.

Döbbenten vette észre, hogy percek óta már félig fekvő, félig ülő helyzetben van. Nyilván teljesen elkábult, ami nem is csoda. De már elmúlt. Hirtelen elhatározással felállt. És akkor remegő tétovázás fogta el. Valóban oda akar menni e sötét hajó legénységének egyik tagjához, hogy gondolatátvitel útján kérdéseket tegyen föl neki? Az idegenségük rémítette meg annyira. Ezek nem voltak emberi lények. Hárommillió esztendő után ő nem jelentett nekik többet, mint az ő szemében a majom, amelyet ősei közé sorolt. Hárommillió esztendő, 16 x 1010 perc; és e felfoghatatlan időtávolságon belül néhány másodpercenként született és meghalt valaki, s az élet haladt tovább a maga rettenetes, szörnyű természete szerint egészen mostanáig, amikor eonok múltán megszületett az utolsó ember. Íme, az evolúció, amely elérte a tér határait, meghódolt a biológiai alkalmazkodás valami kitalálhatatlan és csodás fejlődése előtt -csodás s mégis oly végtelenül egyszerű, hogy ő, az idegen, az alvás egyszerű periódusa alatt mesébe illően jutott el ugyanebbe az állapotba. D'Ormand gondolatai itt megszakadtak. Valami kényelmetlen érzése támadt, kínosan zavaró tudata annak, hogy voltaképpen fogalma sincs arról, hogy mennyi ideig aludt. Lehet, hogy évekig, talán évszázadokig. Az alvó ember számára megszűnik az idő. Most még fontosabbnak érezte, mint valaha, hogy megértse, mi ez az egész. Tekintete megpihent egy emberen, aki nem messze tőle haladt lassú léptekkel. Kinyúlt a mozgó alak után, de az utolsó pillanatban rémülten meghátrált. Már késő volt. Előrelendülő keze már megérintette a meztelen húst. A férfi megfordult, és D'Ormand-ra nézett. D'Ormand eltorzult mozdulattal engedte tovább az ellenállást nem tanúsító kart. Összerezzent a szemektől, melyek úgy lobbantak rá, mint hasítékokból kicsapó lángok. Különös módon nem is a démoni tekintet nyomán hullámzott végig a félelem D'Ormand idegein. A lélek, volt az, amely kivillant a perzselő tekintet mögül - a különös, idegen szellem, amely érthetetlen intenzitással meredt reá. Aztán a férfi megfordult és továbbment. D'Ormand reszketett. De egy pillanat múlva már tudta, hogy nem hátrálhat meg. Még a gondolatát is elűzte magától, csak ment tovább előre, míg oda nem ért a magas, titokzatos útját járó férfi mellé. Férfiak és nők csoportjai mellett haladtak el. Most, hogy közöttük járt, D'Ormand észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. A nők háromszor annyian voltak, mint a férfiak. Legalább. Aztán már ezen sem csodálkozott. Ö és társa folytatták furcsa sétájukat. A hajó széle mentén haladtak. D'Ormand, amilyen közömbösen csak tudott, oldalra lépett, és lebámult a milliárd fényévnyire terjedő mélységbe. Kezdte jobban érezni magát. Lázasan kutatott agyában valami módszer után, aminek segítségével áthidalhatná a szakadékot saját és a sötét idegen gondolatai között. Csakis telepátiával kényszeríthették arra, hogy leszálljon ezen az űrhajón. Ha most összpontosítani tudna egy gondolatra, talán választ is kapna. A gondolatszálak itt véget értek, mert észrevette, s már nem is először, hogy még mindig ruhában van. Hirtelen abból a szempontból vette szemügyre a tényt, hogy ők hagyták rajta a ruhát. Milyen pszichológiai megfontolásból? Üres aggyal, lehajtott fejjel sétált tovább, figyelve nadrágba bújtatott lábát s a mellette biztosan haladó, vékony, csupasz lábakat. Az első benyomások olyan lassan, fokozatosan jutottak el tudatáig, hogy D'Ormand jóformán tudomásul sem vette őket. Valami olyasmi járt a fejében, hogy közeledik a csata órája, és hogy neki addig még méltónak kell bizonyulnia, és így örökre a hajón élhet. Máskülönben a száműzetés szenvedése vár rá. Annyi volt az egész, mint egy kvantum. Az egyik pillanatban még csak valami ködön át érzékelte a homályos, idegen gondolatot. A következőben agya villámgyors kapcsolással jött rá új helyzetére. A fenyegetés mind erősebb hatást gyakorolt rá. D'Ormand egyszer csak rémülten indult el űrhajója felé. Rángatni kezdte a közönyös bejáratot, míg végül teljes bizonyossággal ráébredt, hogy nincs mód a menekülésre. Kimerülten rogyott le a fedélzetre. Szinte maga is meglepődött rettentő félelmén. De az

oka felől nem volt kétsége. Felvilágosították és megfenyegették. Jeges, zord, kemény figyelmeztetést kapott: alkalmazkodnia kell ehhez a hajóhoz, mielőtt még csatlakozna valami fantasztikus harchoz, és ha megállja a helyét, itt fog élni örökké. ...Örökké! A gondolatnak ez a része volt az, amelyik valósággal percekre megrendítette ép elméjébe vetett hitét. Sötét percek múltak el e hangulatban. Úgy érezte, lehetetlen, hogy helyesen értette meg a feléje iráfiyuló gondolatszálat. Közeledő csata. Értelmetlenségnek tűnt. Legyen méltó, különben száműzik! Mit csinálnak? D'Ormand lázasan töprengett, de az eredmény nem változott: száműzetés! Hideg ésszel végül úgy döntött, ez nyilván a halált jelenti. Komoran összeráncolt homlokkal feküdt. Eszeveszetten dühös volt önmagára. Micsoda ostoba alak ő, hogy egy sikeres gondolatcsere közben elveszti az önuralmát. Mert sikeres volt. Felvilágosítást kért és kapott. Nem lett volna szabad elveszítenie a lába alól a talajt, összpontosítania kellett volna számtalan kérdésre, amelyek még ezután következhettek volna: Kicsodák ők? Hová megy a hajó? Miféle mechanizmus mozgatja a hatalmas fedélzetet? Miért jut három nő egy férfira? A gondolat elvánszorgott. Feszült lelkiállapotában hirtelen félig felült - és alig egy-két méter távolságban megpillantott egy nőt. D'Ormand lassan visszaereszkedett a fedélzetre. Látta, hogy a nő szeme éberen parázslik rá. Egy perc múlva kényelmetlen érzéssel fordult hanyatt. Idegeit megfeszítve bámult föl a galaxis fénykörére, melyet immár oly régen elhagyott. A csillogó örvényt alkotó fénypontok most távolabbinak látszottak, mint valaha. Most valószínűtlennek látta az életet, amit eddig ismert: a hosszú, sebes utakat messze bolygók felé, a tér távoli pontjain eltöltött örömteli heteket. És a szellem időben és térben még távolabbi útjait is. D'Ormand kényszerítette magát, hogy visszatérjen ide. Nosztalgiákra most nincs idő. Meg kell végre értenie, hogy válságos helyzet előtt áll. A nő alig nézett rá. Kérdések sugároztak felőle, s neki válaszolnia kellett. Hirtelen elhatározással odagurult, és újra a nő arcába nézett. Most először látta, milyen is valójában. Kellemes arca volt. Ifjú és kerekded. A haja sötét. Kissé kócos, de nem túl sűrű, és még ziláltságában is csinosnak mondható. A teste... D'Ormand felült. Egészen eddig a pillanatig észre sem vette a különbséget közte és a többiek között. A nő fel volt öltözve. Hosszú, sötét, testhez álló köntös volt rajta, amely alól oda nem illően villant ki csupasz lába. Felöltözött! Most már semmi kétség. Ez neki szól. De vajon most mit várnak tőle? D'Ormand kétségbeesetten bámult a nőre. A szemek halott ékszerekként bámultak vissza rá. Váratlanul kíváncsiság támadt benne: vajon miféle hihetetlen gondolatok kavarognak e fénylő ablakok mögött? Zárt ajtók mögött rejtőző kép, egy olyan világ visszatükrözése, mely az övénél hárommillió esztendővel öregebb. A gondolat nyugtalanná tette. Idegein furcsa kis remegések futottak át. Az jutott eszébe: a nő a katód, a férfi az anód. Minden erő az ő kapcsolatukból származik, kivált, mert az anód három vagy még több katódhoz képes kapcsolódni. D'Ormand erővel kényszerítette az agyát, hogy itt megálljon. Ő gondolta volna ezt? Soha. Görcsös izgalom fogta el egész testében. Újra és megint váratlanul kerítette hatalmába idegrendszerét e lények furcsa kommunikációs módszere. És ezúttal megértette, hogy egy vagy négy nő létesíthet kapcsolatot egyetlen férfival. És ez megmagyarázta, miért lát oly sok asszonyt. Izgalma lassan csillapodott. De mi történik most? Arra még mindig nem kapott magyarázatot, miért jött ez a nő ilyen közel hozzá. Hacsak nem valami fantasztikus házassági ajánlatról van szó. D'Ormand újra megnézte magának a nőt. És akkor, hónapok óta először elfogta valami kaján érzés. Mert tizenkét év után, amióta elkerülte a házasságra vágyó fiatal lányok csábításait, végül mégiscsak megfogták. Már nem volt kétsége afelől, hogy ez a nő azért van itt, mert feleségül akar menni hozzá. A férfi fenyegetése megmagyarázhatatlanul világossá tette, hogy korlátozott idő áll csak rendelkezésére. Odakúszott a nőhöz, a karjába vette és megcsókolta. Úgy gondolta, válságos időben félreérthetetlenül, ösztönösen, ravaszkodás nélkül kell cselekedni.

A következő pillanatban már meg is feledkezett erről. A nő ajka lágy volt és mozdulatlan. Nem ellenkezett, de érezni lehetett, hogy fogalma sincs arról, mi a csók. A férfi csókja úgy hatott rá, mint amikor egy kisgyereket simogatnak; ugyanaz a végtelen ártatlanság áradt belőle. D'Ormand most egészen közelről látta a szemét, az engedelmes értetlenség e fénylő tavát, mely mármár abnormális passzivitásról árulkodott. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a fiatal nő életében még sohasem hallott a csókról. Valami idegenszerű közömbösséggel nézett rá - aztán vége lett. Meglepő módon ért véget. A fénytavak kitágultak, mintha a nő meghökkent volna. Aztán elhúzódott tőle, s gyorsan, ruganyosan, minden erőfeszítés nélkül felállt. Habozás nélkül megfordult, és elment. Aztán már csak egy árnyalak volt, amely vissza sem nézett. D'Ormand zavartan nézett utána. Énjének egyik része gúnyos elégedettséggel szerette volna tudomásul venni az elszenvedett vereséget. De a múló másodpercekkel mindinkább erősödött benne a meggyőződés, hogy ő maga volt a kudarc okozója, ő az, aki az idő ellen dolgozik. És első kísérlete, hogy alkalmazkodjék a sötét hajó életéhez, bukással végződött. Zavara csökkent, de nem múlt el egészen. És D'Ormand nem is próbálta elhessegetni. Nem árt emlékeznie arra, hogy figyelmeztették. Lehet, hogy ez a fenyegetés jelent valamit, lehet, hogy nem. Ostobaság lenne úgy tenni, mintha semmit sem jelentene. Visszaféküdt, és lehunyta a szemét. Nem találta meg a helyes választ. Egy egész korszakot élt át lir valóságában, de még mindig nem tudott alkalmazkodni hozzá-juk. Eh! D'Ormand összerezzent. Erre nem gondolt. Felkapta a fejét, és kinyitotta a szemét. Aztán visszadőlt. Tüzes tekintetű férfiak állták körül. Ideje sem maradt, hogy eltűnődjön, hogyan gyűltek köréje ilyen hamar. Már cselekedtek is. Egyikük kinyújtotta a kezét. Egy kés termett benne a semmiből, hosszú pengéje csak úgy szikrázott. Ugyanakkor a többiek előrehajoltak, megragadták D'Ormand-t, és szorosan tartották. A következő pillanatban az élő kés mélyen behatolt a mellébe. Sikoltani próbált. Szája, arca, nyakának izmai görcsösen rángatóztak, de hang nem jött ki a torkán. Az űr levegőtlen éjszakája gúnyt űzött emberi iszonyatából. D'Ormand elszántan várta a halált, miközben a penge áthatolt a húsán, s vágni kezdte. Nem érzett fájdalmat, nem érzett semmit. Mintha álmában haldokolna, csakhogy most valóban vergődött és vonaglott, s ugyanakkor kimeredt szemmel nézte a kés mozgását. Kiemelték a szívét; és D'Ormand háborodottként bámulta, amint az egyik démonlény a tenyerébe fogja és alaposan megvizsgálja. Őrültség volt, de a szíve ott feküdt s lassan verdesett a szörny tenyerén. D'Ormand már nem küzdött. Akár a kígyó tekintetétől megbűvölt madár, nézte saját testének viviszekcióját. Végül, amennyire lehetett, józanul végignézte, hogyan rakják a helyére valamennyi szervét, miután mindegyiket szemügyre vették. Volt, amelyiket tüzetesebben megvizsgálták - és kétség sem fért hozzá, hogy elvégezték rajta a szükséges javításokat. A felismerés kívülről jött, nem a testéből. Már az első pillanatban homályosan megérezte, hogy mindazt, amit megért, gondolatokká akarja átformálni. Holott az információ puszta érzelem volt. Végigbizsergett az idegein, megcsiklandozta a finom görbületeket, és a létezés ezernyi különös élményét ígérte. Lassan, mint valami tolmács, aki egyetlen nyelvet sem ért, D'Ormand e csodás folyamatot átalakította gondolatformákká. A folyamat eközben megváltozott. Mintha kihunyt volna belőle a fény. Olyan volt, mint amikor az ember kioltja egy eleven állatka életét, s aztán csalódottan bámulja az élettelen kis testet. De a szigorú és szépségüktől megfosztott tények már elhatoltak az agyáig: íme, ők az lir. A fedélzet nem valami hajó, hanem erőtér. Arra halad, amerre ők akarják. Eggyé válni az élet energiájával: ez a létezés leghatalmasabb öröme, melyet Maga a Természet nyújt a férfiaknak. A nők katódereje szükséges az erőtér létrehozásához, de a csodás, a dicső erőtér egyetlen középpontja az anóderő, vagyis a férfi. Az energia ereje a hajó minden tagjának egységes szándékától függ; és mivel küszöbön állt a harc, melyet egy másik hajóval kell majd megvívni, létfontosságú volt, hogy az lir a létezés egységének és

tisztaságának legnagyobb fokát érje el. Mert csak így érhető el az az energiatöbblet, ami a győzelemhez kell. Ő, D'Ormand testesítette meg az ellentétes faktort. Átmenetileg már használhatatlanná tett egy nőt mint katóderőt. Alkalmazkodnia kell tehát - mégpedig gyorsan. A csodálatos kés kibújt a húsából, s eltűnt a semmibe, ahonnan érkezett; és a férfiak mezítelen szellemekként olvadtak bele a homályba. . D'Ormand kísérletet sem tett arra, hogy kövesse őket az éjszakában. Kimerült volt, agya megsérült az ellene kegyetlenül elkövetett hidegvérű erőszaktól. Nem voltak illúziói. Zavart és túlfeszített agya pár percig olyan közel volt a teljes őrülethez, hogy még most is úgy érezte, minden pillanatban végleg cserbenhagyhatja. Ehhez hasonló, mély depressziót még sohasem érzett, s ez biztos jelnek látszott. Zaklatott agyában lassan merült fel egy gondolat: az űrben való létezés lehetősége nyilván iszonyú nagyságú idő legradikálisabb fejlődésének az eredménye. És az lir mégis alkalmassá tette rá őt, aki nem ment át ezen a fejlődésen. Különös. Nem számít. Itt van a pokolban, és hasznavehetetlen a logika, mely szerint ez nem történhetett meg. Mentálisan alkalmazkodnia kell. Most rögtön! D'Ormand felállt. Cselekedete, túl az erős elhatározáson, hirtelen tudatára ébresztette valaminek, amit eddig nem észlelt: a gravitációnak! Gyors becslése szerint körülbelül egy g lehetett. Nem mintha fizikailag bármi szokatlan lett volna benne. A mesterséges gravitáció a saját korában is megszokott dolog volt. Csupán arról volt szó, hogy noha az lir talán nem is volt tudatában - puszta léte is földi eredetről tanúskodott. Mert mi másért folyamodnának ilyesmihez azok a lények, akik a tér legsötétebb részein élnek? Ha ez még mindig megvan; ugyan miért kell nekik a hajó? D'Ormand zord mosollyal vette tudomásul, hogy az ember hárommillió év után is logikátlanul viselkedik, és ettől egy kicsit jobb kedvre derült - aztán nem foglalkozott tovább ezzel az ellentmondással. Elindult egyenesen az űrhajó felé. Nem mintha bármi reményt táplált volna. De most, amikor élére akar állítani minden kérdést, ki akar aknázni minden lehetőséget, nem hagyhatja figyelmen kívül a hajóját sem. De keservesen csalódott. Hiába rángatta, nyomta elkeseredetten, a szerkezet meg sem mozdult. Végül, az egyik bejárati nyíláson át bekukucskált; és szinte belekábult az agya, amikor meglátta azt, amit eddig, dühöngő állapotában nem vett észre, mert a szóban forgó műszerek oldalvást estek tőle. Fényt látott: az erőtárcsákat halvány derengés vette körül. Az űrhajó feszültség alatt volt. D'Ormand olyan erővel kapaszkodott a nyílásba, hogy készakarva kellett lazítania, hogy agya fel tudja fogni a rettenetes látványt. Feszültség alatt van. Amikor leszállt a sötét hajón, talán végső, szörnyű menekülési vágyában elfelejtette kikapcsolni a vezérlőszerkezetet. De akkor - döbbent meg D'Ormand miért nerri szabadult el a gép? Látens sebessége még mindig elképesztő lehet. Ez nem jelenthet mást, mint hogy a fedélzet gravitációjának semmi köze sincs az ő eredeti feltételezéséhez. Egy g igen, az ő számára. De egy ellenálló, erővel rendelkező számára nyilván annyi, amennyi szükséges. Az lir nem felelős azért, hogy ő kint rekedt a hajójából. A legelemibb biztonsági okokból ezeknek a kis űrhajóknak a légzsilipje nem nyílik fel mindaddig, amíg feszültség alatt van. így építették őket. Mihelyt az energia bizonyos szint alá csökken, az ajtót a legegyszerűbb manipuláció működtetni képes. Neki nincs más dolga, mint életben maradni mindaddig, amíg az ajtó ismét kinyílik, aztán a teljes vésztartalék segítségével elhagyni a fedélzetet. Nem vitás, hogy a fedélzet nem tarthatja vissza az atomhajtóművek óriási nyomása ellenében. Túlságosan eltöltötte a remény ahhoz, hogy a legkisebb kétség is megzavarta volna. Hinnie kellett, hogy elrepülhet innen, s időközben megtalálja azt a fiatal nőt, kibékíti, és megtapasztalja ennek az anóduniverzumnak az energiadolgát. Csak túl kell élnie a csatát.

Az idő múlt. Árnyalakként bolyongott a sötétség e birodalmában, kereste a nőt, akit megcsókolt, s eközben feje fölött a fénylő galaxis szemmel láthatóan megváltoztatta a helyzetét. A kudarc elkeserítette. D'Ormand kétszer is letelepedett egy-egy csoport mellett, amely egy férfiból és néhány nőből tevődött össze. Várta, hogy kapcsolatot létesítsenek vele, vagy egy újabb nő ajánlkozzon fel neki. De nem kapott információt. Egyetlen nő sem volt, aki legalább ránézett volna. D'Ormand nem talált más magyarázatot teljes közönyükre, mint hogy tudatában vannak: most ő akar alkalmazkodni. És ez a tudat kielégíti őket. Eltökélt bátorsággal tért vissza mentőcsónakjához. Újból kipróbálta a légzsilip szerkezetét. Amikor az nem reagált, lefeküdt a kemény fedélzetre, pontosan akkor, amikor a hajó éles kanyart vett. Nem érzett fájdalmat, pedig iszonyú lehetett a rázkódás. Csúszni kezdett a fedélzeten lefelé tíz-, húsz-, százlábnyira. Minden olyan homályosan és hirtelen történt; még mindig ott feküdt, éppen a gondolatait kezdte összeszedni, amikor megpillantotta a második hajót. Ugyanakkora fedélzetből állt, mint az, amelyiken ő volt. Jobb felől betöltötte az egész égboltot. Ferde pályán közeledett; ezért vett hát olyan éles kanyart az lir hajó, hogy vízszintesebb síkban találkozzék össze ellenfelével. D'Ormand agya lüktetett, idegei rángatóztak. Hiszen ez valami őrült lidércnyomás! Nem lehet valóság az, ami történik. A végsőkig felizgatott állapotban félig fölemelkedett, hogy jobban lássa a nagy jelenetet. Alatta az lir fedélzet újabb fordulatot vett. Ezúttal gyenge rázkódást érzett. Visszaesett, de keze felfogta az ütést. De már föl is pattant, lázasan meredt a látványra. Látta, hogy az óriási fedélzetek egy síkban találkoznak. Szorosan egymás mellé állnak. A második hajó hatalmas síkján meztelen férfiak és nők voltak, hajszálra olyanok, mint az liren; és a kezdő manőverek taktikai célja D'Ormand számára most már világosnak tűnt. Ami itt készül, az nem más, mint egy régimódi, véres kalózháború. D'Ormand kényszerítette magát, hogy gondolkodni tudjon. Semmiféle körülmények között nem játszhatja az ellentétes faktor szerepét az ártalmatlan égbolton kitörni készülő óriási eseményekben. Az izgalomtól reszketve ült le. Ami történt, olyan volt, mint valami végszó. Az éjszakából hirtelen kibukkant a nő, és feléje közeledett. Rohanvást. Á sötét köntös most is rajta volt. Akadályozta a futásban, de mintha észre sem vette volna. Előtte dobta le magát a fedélzetre. A szeme csillogott, mint hatalmas borostyánkő, izgalom égett benne, és - D'Ormand megdöbbent - rémület. A következő pillanatban idegei borzongani és bizseregni kezdtek a nő felől áradó érzelemformák súlyától és erejétől. A nő újabb esélyt kapott. Ha most D'Ormand sikerrel jár vele, s így ő maga is anódközponttá válik, hozzásegítheti őket a nagy győzelemhez, s a nőt sem ítélik száműzetésre. Mert kedvére volt, amit D'Ormand vele tett, a nő elhomályosította a tisztaság erőit. Ennél többről volt szó. Ezen a ponton azonban D'Ormand agya már megszűnt fordítani. Csak ült álmélkodva. Valójában eszébe se jutott eddig, de most hirtelen felrémlett benne, hogy a férfiak azt mondták, átmenetileg tönkretett egy katódközpontként létező nőt. Egyetlen csókjával! Ezek szerint az a réges-régi kapcsolat a férfi és a nő között még nem vesztette el az erejét. Már látta is önmagát, amint tolvajként lopakodik az éjszakában, s csókot lop minden nőtől, akivel csak összeakad, s így támaszt zűrzavart a fekete hajón. Görcsös igyekezettel hessegette el magától a látomást. Ostoba őrült! - förmedt rá magára. Még ilyesmik jutnak az eszébe, holott testének minden porcikájával arra a fölmérhetetlen fontosságú célra kellene összpontosítania, hogy együttműködjék ezekkel az emberekkel, s életben maradjon. Meg kell felelnie a követelményeiknek. A fiatal nő erőteljesen lökött rajta egyet. D'Ormand visszatért a valóságba. Egy pillanatig még ellenállt, aztán engedelmeskedett a nő akaratának: ültében keresztbe tette a lábát, megfogta a nő kezét, és elveszítette az eszét... D'Ormand fizikailag teljesítette a feladatát. Figyelte, amint a nő feltérdel vele szemben, megfogja a kezét, és lehunyja a szemét. Olyan volt, mint aki imádkozik. Látta, hogy mindenféle csoportok alakulnak, a keresztbe tett lábbal ülő férfit térdelő nők veszik körül. A homályban eleinte nem lehetett pontosan kivenni, hogyan boldogul a két vagy több nő és az

egyetlen férfi. De szinte azonnal észrevett egy ilyen csoportot tőle balra. A négy alak kis kört formált, kezeik láncot alkottak. D'Ormand gondolatai és tekintete a második hajó felé irányult. Azon is férfiak és nők ültek, egymás kezét fogva. D'Ormand túlfeszített idegállapotában úgy érzékelte, mintha a csillagok letekintenének rájuk ebben az órában, s nézik ezt a soha nem látott jelenetet: a csata előtti utolsó imát. Zordon, rettenetes cinizmus fogta el, szinte várta a végső tisztítótüzet, az üres térből elővillanó késeket, melyek életre kelnek a buzgó kezekben. Cinizmus... a végső, nyomasztó tény, hogy harmincszor százezer év után is... van még háború. Egy egészen másfajta, de mégiscsak háború! És ebben a sötét pillanatban változott anódközponttá. A teste megpezsdült, valami lüktetett. Elektromos ütést érzett, az égő fájdalom nélkül. Éneklő láng volt, mely mind hevesebbé vált. És nőtt. És növekedett. Diadalmámorrá változott, és magára öltötte a fizikai formák kaleidoszkópját. A tér szemmel láthatóan fényesebbé vált. A galaxis kiszélesedett feléje. A határtalan égbolton pontokként fénylő napok hatalmasakká tornyosultak tekintete előtt, s amikor elfordította róluk a szemét, ismét pontokká zsugorodtak. A távolság megszűnt. Az űr kicsiny lett, belefért immár mennyeivé tágult szemhatárába. Szörnyű látomása támadt a billió galaxis, kvadrillió bolygó titokzatos keringéséről. Kimondhatatlan dolgokat látott, mielőtt hatalmas agya visszatért volna a végtelenbe süllyedő felfoghatatlan vidékekről. De végül visszatért a sötét hajóra, s most már korlátok nélkül megértette a harc célját. Nem a testek harca volt ez, hanem a gondolatoké: és az a hajó lesz a győztes, amelynek utasai mindkét hajó energiáját fel tudják használni arra, hogy általuk beleolvadhassanak az egyetemes erőbe. A teljes önfeláldozás volt mindkét legénység legfőbb célja. Hogy eggyé váljék a Legfőbb Okkal örökre, és szellemét megmártóztassa az örökkévaló energiába, hogy És aztán? A fordulat mélyről, nagyon mélyről remegtette meg D'Ormand egész valóját. Az eksztázis elszállt. Olyan gyorsan, ahogyan jött. Elég volt egy pillanat, hogy megértse, s a sorstól való szörnyű rémületében, melyet az lir győzelemnek tekintett, már el is engedte a lány kezét, megszakítva ezzel az egyetemes energiával létesített kapcsolatot. És most itt ült a sötétségben. D'Ormand becsukta a szemét, reszketett, miközben küzdött a baljós ütés visszatérte ellen. Micsoda ördögi, hihetetlen sors, hogy ilyen szűk ösvény vezesse e| a szabaduláshoz! Mert az lir győzött. Beteljesült rajtuk a megsemmisülés végzete, amire vágytak... Az az anóddolog nem is volt tulajdonképpen rossz, gondolta D'Ormand komoran. De szellemileg ő még nem volt alkalmas arra, hogy belemerüljön a sötétség hatalmas erőibe. Sötétség? Agyában újra helyreállt az egyensúly. Most először ébredt tudatára Valaminek, amit érzelmi megkönnyebbülésében eddig nem vett észre. Már nem ült egyedül az lir hajó fedélzetén. Nem is volt ótt semmiféle fedélzet. És átkozottul sötét volt. D'Ormand szinte kicsavarta a tagjait - és meglátta a második hajót. Magasan szállt az égen, egyre messzebb, majd eltűnt a szeme elől. A csatának tehát vége? És most? A sötétség! Mindenütt. És már bizonyos volt benne: az lir győzött. Elnyerték a dicsőséget, eksztatikus részeivé váltak az egyetemes energiának. S hogy megteremtői elmentek, a hajó visszatért egy elemibb energiaállapotba, és nem létezővé vált. De mi történt az ő űrhajával? D'Ormand-t elborították a pánik hullámai. Kétségbeesetten kutatott minden irányban, szemét kimeresztette a mindent elborító sötétségben. Hiába. Kutatása közben érte a felismerés, s már tudta, mi történhetett. Az űrhajó nyilván elszabadult abban a pillanatban, amikor a fedélzet eltűnt. Hatalmas, látens sebessége és a rajta maradt feszültség hatására a gép kilencven-millió mérföldes másodpercenkénti sebességgel kivágódott az űrbe. Egyedül maradt a végtelen éjszakában, itt úszik az intergalaktikus térben. Ez tehát a száműzetés.

A rémület első hullámai lassan visszahúzódtak, s leülepedtek a testében. Az ezt követő gondolatok végigrohanták a teljes skálát, majd elraktározódtak agyának abban a rekeszében, ahol az elfelejtett dolgok voltak. Még sok ilyesmiben lesz része, gondolta D'Ormand gyászosan. Érzések és gondolatok végtelen sorozatából fog állni a jövője, s majd sorra elhalványulnak az órák múlásával. Lesznek képei arról a fiatal nőről is. D'Ormand gondolatai itt megtorpantak. Szörnyű gyanúja támadt, s forgatni kezdte a fejét hol erre, hol arra. Végül egy távoli, ködös galaxis előterében megpillantotta a halvány körvonalakat. Egészen közel volt hozzá, jött rá az első, eszeveszett mozdulat után, legfeljebb tizenkét lábnyira. Lassan sodródnak egymás felé, majd forogva, mint a nagyobb testek, de röppályájuk mind közelebb kerül egymáshoz. Elég közel ahhoz, hogy például anód-katód kört létesítsenek. Ezzel az olimposzi, mindent átölelő erővel aztán megtalálhatja az űrhajóját, s haladéktalanul elindulhat feléje, s be is tud szállni. Igy lett vége az éjszakának és az egyedüllétnek. Az űrhajóban D'Ormand minden figyelmét arra összpontosította, hogy meghatározza a helyzetét. Nagyon is tudta, hogy a fiatal nő ott kering körülötte, de minden figyelmét lekötötte a munka. Először is türelmes találgatásokkal meg kell határoznia az égbolt nagy jelzőfényének, Antaresnek az új galaktikus szélességi és hosz-szúsági fokát. Innen már egyszerű lesz megtalálnia a dicsőséges Mira i. sz. 300 000 000-ben érvényes helyzetét. A Mira nem volt ott. D'Ormand tanácstalanul tördelte a kezét. Aztán vállat vont. Betelgeuse is megteszi éppen. De Betelgeuse sem volt. Ott, ahol az óriásbolygónak kellett volna lennie, egy hatalmas, vörös fényű csillag volt. De hiszen ez nevetséges. Az ilyen dolgok egyszerűen érvénytelenítik az adatait. D'Ormand remegni kezdett. Tétován jelölte be a Sol helyét, azoknak a végzetes lehetőségeknek a figyelembevételével, amelyek épp az imént döbbentették meg. Szó sincs arról, hogy a jövőbe utazott volna; ellenkezőleg, a múltban járt. És az időgép azért szabadult el, mert őt tévesen az i. e. 37 000. esztendő tájára küldte. D'Ormand normális gondolatmenete itt megszakadt. Emberek, akkor? Némi erőfeszítéssel a nő felé fordult. Keresztbe vetett lábbal leült a padlóra, és intett a lánynak, hogy térdeljen le, és fogja meg a kezét. Az anóderő egy pillanat alatt elviheti a hajót a Földre, és akkor fény derül mindenre. Nagyon meglepte, hogy a lány nem indult el feléje. A szeme, mely a szórt fényben szelíd, barna színt öltött, hűvösen nézett rá. Úgy látszik, nem értette. D'Ormand feltápászkodott, odasétált hozzá, megfogta a karját és lenyomta a földre. A lány félreugrott. D'Ormand döbbenten bámult rá. Amikor kezdett rájönni, hogy a nő soha többé nem akar katód lenni, a lány eléje lépett, átölelte és megcsókolta. D'Ormand eltaszította magától. Aztán maga is meglepődve saját durvaságán, megveregette a lány karját. Lassan visszament a vezérlőszékbe. Hozzáfogott a röppályák és hajtóművei maradék energiája kiszámításához. Ezek szerint hét hónapja van: arra elég, hogy megtanítsa a lányt a beszéd elemeire... Első összefüggő szava a férfi sajátosan kiejtett neve volt. A lány Idormnak nevezte őt, s ez a torzítás valamit mozgásba hozott a férfi agyának rejtett zugában. Ennek hatására adott nevet a lánynak. Mikorra földet értek egy hatalmas, szűz bolygón, melyet zöldellő erdők borítottak, a lány, akadozva bár, de beszélt, s idegensége ezzel végképp eloszlott. Addigra már sokkal könnyebb volt úgy gondolni rá, mint Évára, az emberiség anyjára. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

Null-széria Harcourt kapitány felriadt álmából. Dermedten feküdt a sötétben, megpróbált egészen felébredni. Valami nem stimmelt. Nem tudta, hová tegye a zavaró tényezőt, de ott vibrált elméje határán valami idegen dolog, ami az űrhajó biztonságát veszélyezteti. Minden érzékszervével feszülten figyelt a kabin sötétjében - és ekkor hirtelen rádöbbent, milyen nagyon sötét van. A szobában sehol egy árnyék, minden koromsötét, ólomsúlyként nehezedett rá az áthatolhatatlan sötétség. Ez volt a baj. A sötétség. Biztosan elromlott az éjszakai világítás. És itt, a csillagközi térben nincs olyan szórt fény, mint a Földön vagy akár a Naprendszeren belül. Mégiscsak furcsa volt, hogy a világításrendszernek pont az első atommeghajtású szuperűrhajó első útjának legelső „éjszakáján” kellett felmondania a szolgálatot. Hirtelen ötlettel a kapcsoló felé nyúlt. A hiábavaló kattanás a nyomasztó sötétségben mintha csak a folyosón felhangzó halk, tétova lépteket jelezte volna, melyek elcsendesedtek az ajtaja előtt. Kopogtatást hallott, majd egy tompa, ismerős, de mégis feszült hangot - Harcourt! Úgy tűnt, a sürgető hang kapcsolatban áll az elmúlt percek furcsa, fenyegető érzésével. Harcourt megkönnyebbülten morogta: - Gyere be, Günter. Nincs bezárva. Kibújt a takaró alól, és a ruháit keresgélte a sötétben, ekkor nyílt az ajtó, és a navigációs tiszt lélegzésének erős, megnyugtató hangja eloszlatta a nyomasztó csend utolsó nyomát is. - Harcourt, a legrohadtabb dolog történt. Azzal kezdődött, hogy minden elektromos berendezés elromlott. Compton azt mondja, már vagy két órája gyorsulunk, a jó ég tudja, milyen mértékben. Feszültsége alábbhagyott. Günter jelenléte és ismerős hangja megnyugtatta, a furcsa, rejtélyes dolgokról egészen megfeledkezett. Végre valami, amibe legalább képletesen belekapaszkodhatott. Harcourt gépiesen bújt bele a nadrágjába, majd egy perc múlva így szólt: - Nem vettem észre a gyorsulást. Annyira megszoktam… Hm, azt hiszem, nem több, mint két g. És két óra alatt semmi komoly nem történhetett. Ami pedig a világítást illeti, a mentőkabinban vannak gázlámpák. Pillanatnyilag mindez egészen meggyőzően hatott. Csak akkor feküdt le, amikor az űrhajó sebessége már jóval meghaladta a fénysebességet. Mindenki kíváncsian várta, mi fog történni annál a veszélyes pontnál - vajon a Lorenz-Fitzgerald-féle összehúzódás-elmélet megfelel-e a valóságnak. Semmi sem történt. A kísérleti űrhajó normálisan, másodpercenként gyorsulva száguldott, és mielőtt Harcourt visszament a kabinjába, az űrhajó sebességét másodpercenként kétszázezer mérföldre becsülték. Az önelégült hangulatnak vége szakadt. Mérgesen kérdezte: - Azt mondtad, Compton küldött? Compton a főmérnök volt, és nem az az ember, aki könnyen pánikba esik. Harcourt a homlokát ráncolta. - Mit képzel ez a Compton? - Egyikünk sem érti, de amikor szem elől tévesztettük a Napot, azt gondolta, jobb, ha le… - Amikor micsoda? Günter száraz nevetése visszhangzott a sötétben. - Harcourt, ez a rohadt dolog olyan hihetetlen, hogy amikor az előbb Compton felhívott a kommunikátoron, jórészt magában motyogott, mint valami guberáló vénasszony. Egyelőre csak ő, O'Day és én tudjuk a legrosszabbat. - Harcourt, kiszámítottuk, hogy körülbelül ötszázezer fényévnyire vagyunk a Földtől, és annyi az esélyünk rá, hogy valaha is megtaláljuk a sok nap között a mi Napunkat, mintha tűt keresnénk egy szalmakazalban. - Eltévedtünk, ahogy még ember sohasem.

A koromsötétben Harcourt a teleszkóp-monitoroknál állt és figyelt. Bár nem láthatta, mégis jót tudta, hogy a legénység komoran ül a csendben, az éjszakai űrt kémleli - azt a messzi fénypontot odakinn, mely egy hajszálnyit sem mozdul a monitorok szálkeresztjén. Tökéletes a csend, és mégis… Ezeknek a derék fiúknak a puszta jelenléte is eleven, vibráló erőt jelentett számára, hisz régóta közelről ismerte őket. Szívük dobbanása, űrhöz szokott izmaik rándulása által a csend még feszültebbé vált. A hallgatást Günter tárgyilagosan törte meg: - Persze semmi kétség. Áthaladunk az előttünk lévő csillagrendszeren. Egy közönséges nap, vagy hogy nevezzem, kicsit hidegebb, mint a miénk, de valószínűleg másfélszer nagyobb, és harmincezer parsecre van tőlünk. - Menj a fenébe! - hallatszott O'Day, a fizikus durva hangja. - Nem tudhatod, milyen messze van. Hol a triangulátorod? - Nincs szükségem ilyen trükkökre - vágott vissza Günter hevesen. - Csak a józan eszemet használom. Figyelj ide! Ellenőrizhetjük a sebességet, ha majd átjutunk a csillagrendszeren; és a sebesség beszorozva az eltelt idővel megadja… Harcourt óvatosan közbeszólt: - Günter, legjobb tudomásom szerint Comptonnak még nem sikerült fényt előállítani. Ha nincs fény, nem tudjuk megnézni az óránkat, tehát nem fogjuk tudni, mennyi idő telt el; így semmit sem tudsz bebizonyítani. Mi a módszered, ha nem a háromszögelés, egyébként az nem is lehet. Próbálj meggyőzni minket. Günter így felelt: - Vegyétek elő a józan eszeteket. Figyeljétek a monitorok szálkeresztjét. A vonalak a fénypontban metszik egymást, parányi elmozdulás sem látszik. - Ezek a monitorok tökéletesen megfelelnek a legújabb szabványnak, de az obszervatóriumi csillagászok megállapították otthon, hogy százötvenezer fényéven túl már torzítanak. Ezért egy-két perccel ezelőtt is megmondhattam volna, hogy már százötvenezer fényévnél közelebb kerültünk ahhoz a naphoz. - De van még más is. Amikor először néztem a monitorra, még mielőtt hívtalak volna, kapitány, a torzulás már jelentkezett. Nagyon jó az időérzékem, és meg kell mondjam, hogy körülbelül tizenkét percig tartott, amíg idehívtalak, és visszabotorkáltam a helyemre. Amikor másodszor megnéztem, a torzulás már eltűnt. A monitoron egy automata méri a torzulás mértékét. Amikor először ellenőriztem, a torzulás 005 volt, ami durván számolva huszonötezer fényévnek felel meg. És van még valami… - Ne is folytasd - szólt közbe Harcourt halkan -, bebizonyítottad az elméleted. O'Day felnyögött. - Akkor ez huszonnégyezer fényév tizenkét perc alatt. Percenként kétezer, azaz másodpercenként harminc fényév. És mi már talán több mint huszonöt perce ülünk itt, mióta Harcourttal együtt visszajöttél. Tehát a csillagtól mért távolságunk még ötvenezer fényév vagy harmincezer parsec. Derék fickó vagy, Günter. De hogy az ördögbe fogjuk megtalálni ezt az átkozott dolgot, amikor visszafelé jövünk? Olyan jó iránypont lenne, amikor visszajövünk, ha még egy ilyet tudnánk találni, ha abbahagyjuk ezt az őrült rohanást vagy… Harcourt mogorván közbevágott: - Önök ketten, uraim, csak egy dolgot hagytak figyelmen kívül. Igaz, hogy meg kell próbálnunk megállítani az űrhajót, Compton emberei a hajtóműnél ezen fáradoznak. De minden egyéb másodlagos fő célunkhoz képest, hogy a Földre visszataláljunk. Ha megérjük, valószínűleg meg kell változtatnunk az űrről alkotott eddigi elképzelésünket. - Azt mondtam: ha megérjük! Ti, tudósok, a nagy igyekezetben éppen azt nem vettétek észre, hogy az ember által feltalált legzseniálisabb műszer, a teleszkóp szálkeresztje pont a közeledő napon áll. Már vagy harminc perce mozdulatlan, így azt kell feltételeznünk, hogy a nap egyenesen felénk közeledik, vagy épp távolodik tőlünk. - Úgy áll a dolog, hogy egy tűzgolyóba fogunk belerohanni, melynek az átmérője több mint egymillió mérföld. A többit a fantáziátokra bízom.

A zavaros vitát Harcourt szinte valószerűtlennek találta. Az egyetlen valóság a sötétség volt, és a nagy űrhajó, ahogy őrülten zuhan a nagy semmibe, szörnyű végzete felé. Úgy érezték, őrült gyorsasággal száguldanak valami hihetetlen mélység felé - és a kozmikus zűrzavarban az emberek hangja különösnek és értelmetlennek tetszett, ugyanakkor az ész számára nagyon is felfogható volt, az egész mégis úgy tűnt, mintha kis madarak szárnyukkal vadul verdesnék a csapda dróthálóját, de az már könyörtelenül rájuk csapódott. -Az idő - mondta Günter - az egyetlen erő. Az idő pillanatról pillanatra teret hoz létre, és… - Befognád végre a szád?! - szakította félbe maró gúnnyal O'Day. - Megoldottad sebességünk problémáját, csillagászok és navigátorok mindennapos feladatát. De most másról van szó. Mivel itt én vagyok a fizikusok vezetője, azt… - Hagyd el a bevezetést! - vágott közbe szárazon Harcourt. - Az időnk, hogy enyhén fejezzem ki magam, nagyon is véges. - Oké! - csattant fel O'Day hangja a sötétben. - Na persze nem tudok semmilyen végleges megoldást ajánlani, de talán egy-két választ adhatok: A fénysebesség, pillanatnyi elgondolásom szerint, nem száznyolcvanhatezer-háromszáz mérföld másodpercenként. Több mint kétszázezer, talán ötvenezerrel is több. Az előző méréseknél megfeledkeztünk arról, hogy a gravitáció elhajlítja a teret a csillagrendszerek körül. Mindig is tudtunk erről a gravitációs elhajlásról, de soha nem gondolkodtunk el rajta, mennyire lassítja le a fénysebességet, hiszen a víz és az üveg is lelassítja. Csakis ezzel magyarázható, miért nem történt semmi a látszólagos fénysebesség elérésekor, de nagyon is sok minden történt, amikor túljutottunk a valódi fénysebességen. Ha jobban belegondolunk, a valóságos sebesség valamivel kevesebb lehet kétszázötvenezernél, mert ennél lassabban mentünk, mikor az elektromos berendezés felmondta a szolgálatot. - De a szentségit! - tört ki Günter, mielőtt még Harcourt megszólalhatott volna. - Ezen a ponton vajon mitől ugrott gyorsaságunk a fénysebesség sokmilliószorosára? - Ha erre rájövünk-vetette közbe O'Day határozottan-, az egész világegyetem urai leszünk. - Ebben tévedsz - állapította meg Harcourt csendesen. - Ha erre rájövünk, a gyorsaságunk elég lesz, hogy eljussunk valahová, de a tudomány mai állása szerint lehetetlen útirányt kidolgozni pár száz fényévnél távolabb eső célpontra vagy célpontról. - Ne felejtsétek el, hogy amikor elindultunk erre az útra, célunk az Alfa Centauri elérése volt. Onnan akartunk eljutni fokozatosan, egyik égitestről a másikra, űrbázisokat létrehozni, ahol ez lehetséges, és így lassan megoldani az ezzel járó összetett problémákat. - Elméletileg a világűr feltérképezésének ez a módszere a végtelenségig folytatódhatott volna, bár általánosan elfogadott, hogy a távolság növekedésével a probléma is egyre bonyolultabbá válik. - De ebből elég. Hangja szigorúvá vált. - Eszébe jutott bármelyikteknek, hogy ha valami csoda folytán nem ütközünk össze azzal a nappal, akkor is van rá esély, hogy az űrhajó a fénysebesség sokmilliószorosával örökre az űrben fog keringeni? - Egyszerűen arra gondolok, hogy hihetetlenül felgyorsultunk, amikor túljutottunk a fénysebesség határán. De ez a határ már mögöttünk van. És már nincs több ilyen pont előttünk, amin áthaladhatunk. Ha visszafordítjuk a hajtóművet, szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy több ezer évig tart, amíg két g-re vagy alig többre lassulunk. - Mindez mellékes ahhoz képest, hogy ilyen távolságra a Földtől, a tudomány mai állása szerint, semmi sem segíthet, hogy megtaláljuk a visszafelé vezető utat. - Gondolkodjatok el ezen. Megpróbálok lebotorkálni Comptonhoz - ő az utolsó reménységünk! A géptermet vakító fény töltötte be - benzinlámpák sora kékesfehér fénnyel világított meg néhány tucat embert. A legénység fele váltotta egymást, egyszerre egy tucat; arra az egyszerű feladatra vállalkoztak, hogy elfordítsanak egy óriási kereket; a kerék tengelyének egyik vége ki sem látszott a hatalmas hajtóműcsövek közül. Másik vége egy használhatatlan villanymotorhoz csatlakozott.

A kerék a munkások együttes ereje ellenére olyan nehézkesen mozgott, hogy Harcourt rémülten gondolta: Te jó ég, ha ez így megy tovább, egy napig is eltarthat - és legfeljebb negyven perc áll rendelkezésünkre. Látta, hogy a többiek nagy csomagolóládákból alkatrészeket szednek elő, és egy gőzmotort szerelnek össze. Megkönnyebbült. A gőzmotor helyettesítheti a villanymotort és… - Fél óráig fog tartani! - bődült fel valaki mellette. Ahogy arrafelé fordult, Compton tovább ordított: - Ne is vesztegesd az időd, ne mesélj nekem arról, hogy belerohanunk a csillagokba! Hallottam a fali kommunikátoron, miről beszélgettek a kollégák. Harcourt megdöbbenve látta, hogy a főmérnök az acélpadlón fekszik, fejét egy hajlított fémdarabra támasztva. Húsos arca furcsán sápadtnak tűnt, és amikor megszólalt, összeszorított foggal mondta: - Senkit sem nélkülözhettünk, aki felvitt volna nektek néhány lámpát. Azt a fontos feladatot kell megoldanunk itt lenn, hogy megállítsuk a hajtóművet. - Gúnyosan tette hozzá: - Ha ezzel kész vagyunk, körülbelül tizenöt percünk lesz, hogy rájöjjünk, mire jó ez az egész. A nagydarab ember megvonaglott, amikor elhallgatott. Harcourt csak most vette észre a kötést a jobb kezén. Felkiáltott: - Megsérültél! - Juttasd eszembe - felelte Compton mogorván -, ha visszaérünk a Földre, hogy jól ellássam- a baját annak a zseniális tervezőnek, aki villanyzárat szereltetett a mentőkabin ajtajára. Nem tudom, mennyi idő alatt véstük ki, mindenesetre az ujjam elveszett a nagy zűrzavarban. - Nem komoly - tette hozzá gyorsan. - Épp most vettem be egy fájdalomcsillapítót. Fél perc múlva hatni fog, és akkor beszélgetünk. Harcourt mereven bólintott. Jól tudta, milyen fantasztikusan bátrak és tűrőképesek ezek a szakképzett fiúk. Csak úgy mellékesen vetette oda: - Mit szólnál hozzá, ha néhány technikus, matematikus vagy másvalaki lejönne ide felváltani az embereidet? Az egész folyosó tele van velük odakint. - Ugyan már! - Compton megrázta oroszlánfejét. Arcába visszatért az élet, tisztább, kevésbé erőltetett hangon folytatta: - Az én öreg csatalovaim szakemberek. Képzelj el egy biológust, ahogy a gázmotort próbálja összerakni, anélkül hogy ismerné annak művészetét, hogyan kell egy ütemben dolgozni a többiekkel. Ne is beszéljünk erről: Egy gyakorlati problémát kell megoldanunk; és mielőtt meghalunk, szeretném tudni, mit kellett volna, és mit lehetett volna tennünk. Tételezzük fel, hogy időben be tudjuk indítani a gőzmotort - ami egyáltalán nem biztos; ezért küldtem az embereket a kerékhez, mielőtt még lett volna világítás. Egyébként, tegyük fel, hogy sikerül, mire megyünk vele? - Nem gyorsulnánk tovább - felelte Harcourt. - De sebességünk megállapodna valahol harminc fényév felett másodpercenként. - Ez túl gyors ahhoz, hogy nekiütközzünk egy napnak! - Compton komolyan beszélt, félig csukott szemmel. Felnézett. - Vagy mégsem? - Mire gondolsz? - Egyszerűen arra, hogy ennek a napnak az átmérője körülbelül egymillió-kétszázezer mérföld. Ha esetleg gázos szerkezetű lenne, olyan gyorsan haladhatnánk át rajta, hogy nem érzékelnénk a hőt. - Günter azt mondja, hogy ez a nap valamivel hidegebb a mi napunknál. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy a fajsúlya nagyobb. - Ebben az esetben - Compton majdnem vidáman mondta -, ha arra gondolok, milyen gyorsan száguldunk, és milyen kemény acélból készült az űrhajónk, elképzelhető, hogy akár több millió mérföld vastagságú acéllemezen is át tudnánk törni. Ezt a tüzérségi problémát néhány katonaviselt fiú megoldhatná. - Majd öregkorodban elmélkedj ezen a kérdésen - mondta Harcourt. - A hozzáállásodból arra következtetek, hogy nem tudod megoldani a problémát, amit ez a csillag okozott. Compton egy percig mosolytalanul bámult rá, aztán:

- Oké, főnök, félre a tréfával. Igazad van az égitesttel kapcsolatban. Ötven óra kellett ahhoz, hogy elérjük a másodpercenkénti kétszáznegyvenezer mérföldes sebességet. Azután áthaladtunk egy láthatatlan vonalon, és pár órája, ahogy mondod, harminc mérföldes sebességgel döcögünk. -Tehát, mondjuk, ötvenhárom óra kellett ahhoz, hogy eddig eljussunk. Még hogyha figyelmen kívül hagyjuk is a te szörnyű elméleted, miszerint a lassuláshoz több ezer évre lenne szükségünk, még mindig ott az a tény, hogy nagy-nagy mázlival, azaz egyszerűen az eredeti feltételek visszaállításával, ötvenhárom órára lenne szükségünk a megálláshoz. - Számold ki saját magad. Ennyi erővel akár dominózhatnánk is. Felhívták Güntert és O'Dayt. - Italt is hozzatok! - kiabálta Compton a kommunikátorba. - Várj! - Harcourt nem engedte, hogy megszakítsa az összekötte-tést. Halkan kérdezte: - Te vagy az, Günter? - Igenis! - válaszolta a navigációs tiszt. - Az égitest még mindig középen van? - Még közepebben - mondta a grammatikát nem kedvelő Günter. Harcourt habozott, ez volt a legjelentősebb döntés, amivel tízévi, kemény űrhajó-parancsnoki munkája során szembekerült. Végül merev arccal, rekedt hangon mondta: - Oké, akkor gyertek le, de senkinek se szóljatok erről. Megértenék, de mi haszna. Gyertek Compton kabinjába. Látta, hogy a főmérnök értetlenül bámul rá. Végül ezt kérdezi: - Hát tényleg feladjuk? Harcourt hűvösen nézett rá. - Ne felejtsd el, hogy én csak a koordinátor szerepét töltöm itt be. Elvárják tőlem, hogy mindenhez értsek egy keveset, de amikor a szakemberek azt mondják, hogy ha valami csoda nem történik, nincs remény, természetesen nem kezdek el összevissza futkosni és az életemért nyüszíteni, mint valami eszetlen állát. -Az embereid agyondolgozzák magukat a gőzmotor beindításán; két font U-235 elég lesz a gőzkazán felfűtéséhez. Ha mindez kész, majd meglátjuk, mit tehetünk. Világos? Compton elmosolyodott, de egyikük sem szólt egy szót sem, míg a másik kettő oda nem ért. O'Day rosszkedvűen üdvözölte őket. -Van néhány haverom odafent, szeretném, ha itt lennének. De mi a fenének? Hagyjuk őket nyugodtan meghalni, mondja Harcourt; és neki van igaza. Günter kitöltötte a sötéten csillogó folyadékot, Harcourt a poharak billegését figyelte, végül felemelte a magáét. Szerette volna tudni, vajon a többiek is olyan kellemesnek és ízetlennek találják-e az italt, mint ő. Letette a poharát, és halkan ezt mondta: -Atomenergia! Tehát így végződik az ember első csillagközi repülése. Majd jönnek persze mások, és csekély a valószínűsége annak, hogy ők is napokba rohannak, ők majd be tudják indítani a gőzmotorokat, és visszafordítják a hajtóművet, s ha ez valóban sikerül, akkor egy bizonyos idő múlva megállnak, és akkor ott tartanak, ahol mi gondoltuk, hogy tartunk: szemben azzal a problémával, hogy hogyan találjanak vissza a Földre. Nekem úgy tűnik, mintha az embert a világűr abszolút végtelensége béklyózná meg. - Ne légy már olyan szörnyű pesszimista! - mondta Compton, arca kipirult a második pohár italtól. - Fogadni mernék, a harmadik kísérleti űrhajó legénysége helyre tudja állítani a hajtóművet már tíz perccel azután, hogy túljutnak a fénysebesség határán. Ez azt jelenti, hogy csak néhány ezer fényévre távolodnak el a Földtől. Mivel ezt is lépésről lépésre teszik, soha nem fognak eltévedni. Harcourt látta, amikor O'Day felnézett a poharából; a fizikus szája szólásra nyílt - és Harcourt nem mondta ki, amit gondolt. O'Day higgadtan így szólt: -Azt hiszem, mi most mindent a sebességre fogtunk, csakis a sebességre. Biztos, hogy nincs semmi titokzatos a fénysebesség körül. Eddig sohasem láttam ilyet, de most már minden világos. A fénysebesség a fény jellegétől függ, és ez vonatkozik az elektromosságra, a rádió- és minden ehhez hasonló hullámra. - Ezt tartsuk szem előtt. A fény és hasonlók hatást gyakorolnak az űrre, és semmi sem tartja őket féken, csak saját korlátaik. Csak egy dolog van ezenkívül, ami ide sodorhatott minket a fénysebességen túlra; és ez az...

- Atomenergia! - Compton mondta ezt, erős hangja most meglepően halknak és feszültnek tűnt. O'Day, te egy zseni vagy! A fénynek nincs olyan energiasajátossága, hogy áttörje korlátait. De az atomenergia, az atomenergia hatása magára a világűr szerkezetére… Günter türelmetlenül szólt közbe: - Bizonyára szigorú törvények vannak. Az emberek évtizedeken át az atomenergiáról álmodoztak, és végül itt van, de nem ezt várták. Évszázadokkal azután, hogy az első kezdetleges űrhajó eljutott a Holdra, mindenki a tehetetlenség nélküli meghajtásról álmodozott; és most, bár nem egészen úgy, ahogy elképzeltük, de ez az álom valóra vált. Pár percig senki se szólt. Majd, mielőtt Harcourt megszólalhatott volna, megint közbejött valami. Kivágódott az ajtó, valaki bedugta a fejét. - Gőzmotor kész! Beindítsuk? Harcourton kívül a kabinban mindenki fellélegzett. Ő felugrott, mielőtt a nehézkes Compton feltápászkodott volna; Harcourt ráförmedt: - Ülj le, Compton! Szürke szeme szinte lángolt, ahogy végignézett az arcokon. Szikár alakja megfeszült, amikor ezt mondta: - Nem, a gőzmotor nem indul be. Megfontoltan, de gyorsan karórájára pillantott. Majd így szólt: - Günter számításai szerint még húszpercnyire vagyunk a naptól. Ebből tizenhét percig itt fogunk ülni, és kidolgozunk egy logikus tervet a rendelkezésre álló erőink felhasználására. A technikushoz fordulva így fejezte be: - Blake, mondd meg a fiúknak, hogy lazíthatnak. A többiek csak bámultak rá; furcsának tűnt, ahogy mindhárom férfi megmerevedik, szemük résnyire szűkül, kezük ökölbe szorul, arcuk elsápad. Nem mintha egy perce még nem lettek volna izgatottak. De most… Akkori állapotuk nyugodt rezignációnak tűnhetett a mostanihoz képest. Egy hosszú percig teljes csend honolt a könyvszekrénnyel, székekkel, tölgyfa asztallal és fémszekrényekkel berendezett, barátságos kis kabinban. Végül Compton felnevetett; a rövid, ideges, száraz nevetésből kiderült, milyen óriási feszültség volt benne. Még Harcourt is felugrott, amikor kitört ez a szörnyű, hangos nevetés. - Te vészmadár! - mondta Compton. - Tehát feladod, ugye? - Azt gondoltam - felette higgadtan Harcourt -, hogy eredeti ötletekre van szükségünk. Az eredeti ötletek sosem születnek végső kétségbeesésben. Az elmúlt húsz percben, amikor úgy tűnt, feladtuk, jól kipihenhettétek magatokat. - És az ötlet megszületett! Lehet, hogy semmit sem ér, de csak erre támaszkodhatunk. Nincs idő keresgélésre. - Most, hogy megvan O'Day terve, megint reménykedhetünk. Talán mondanom sem kell, ha egyszer már megszületett a terv, kényszerhelyzetben az igazi szakemberek sokkal gyorsabban meg tudják valósítani. Tekintete még egyszer végigsiklott az arcokon, melyekbe ismét visszatért az élet. Kezdték kiheverni az előbbi rettenetes megrázkódtatást. Harcourt gyorsan hozzátette: - És még valami: csodálkoztok, miért nem avattam be a többieket is. Azért, mert húsz ember, húsz perc alatt csak összezavarná az egészet. Ez a feladat négyünkre vár, vagy mindannyiunkra a halál. Günter, ne sajnáljuk az időt, szükségünk van egy gyors összefoglalásra, tisztázzuk még egyszer! Günter határozottan fogott hozzá: - Túlléptük a fénysebesség határát. Sok minden történt: sebességünk a fénysebesség több milliószorosára vagy még többre ugrott. Az elektromos berendezés felmondta a szolgálatot, hát itt bőven van mit megmagyarázni. - Folytasd - siettette Harcourt. - Még tizenkét percünk van! Jelen sebességünk annak a hatásnak a következménye, melyet az atomenergia a tér szerkezetére tett. Ez a reakció csak akkor kezdődött, amikor túlléptük a fénysebesség határát, így elképzelhető,

hogy az anyagi világnak és az eddig ismert energiának valamilyen természetes, korlátozó hatása van ezzel a hatalmasabb, esetleges világkatasztrófát előidéző erővel szemben. - Tizenegy perc - szólt közbe Harcourt hűvösen. Günter sötét arcán patakzott az izzadság. Sietve fejezte be: - Gyorsulásunk nyilvánvalóan két g-nél folytatódott. Feladatunk: azonnal megállítani az űrhajót és visszatalálni a Földre. Úgy rogyott le a székre, mint aki egyszerre halálosan kimerült. Harcourt felcsattant: - Compton, mi történt az árammal?! - Az akkumulátorokból három perc alatt kifogyott az energia - dörmögte rekedten a nagydarab férfi. - Történetesen ez az elméletileg minimális idő, maximális felhasználást feltételezve, amit a vezetékek ellenállása még kibír. Valamilyen jó vezetőn át távozott -, de hogy hová? Ne tőlem kérdezzétek! - Arra gondolok - mondta O'Day furcsa, színtelen hangon -, azt hiszem, hazament. -Várjatok! - A szó színtelen, acélos csengése elhallgattatta Harcourtot és a meglepett Comptont. Beszélgetésre már nincs idő. Harcourt, te fogod végrehajtani az utasításaimat. -Várom a parancsaid - felelte a kapitány. Úgy érezte, a teste olyan, mint egy jégcsap, agya akár az izzó vas. O'Day Comptonhoz fordult. - Figyelj, te istenverte mérnök: kilencvenöt százalékkal fordítsd el a hajtóművet! Egy centit tévedsz, és szétverem a fejed! - Honnan a fenéből tudjam, mennyi egy fok? - kérdezte dermedten Compton. - Ezek gépek és nem pontosan beállított laboratóriumi műszerek. Miért nem kapcsoljuk ki őket? -Te átkozott hülye! - kiabálta O'Day dühösen. - Akkor megszűnne minden összeköttetés, és örökre itt maradnánk. Na, mozogj már! Compton bikanyaka céklavörös lett a méregtől. A két férfi gyűlölködve nézett egymásra, mint a ketrecből szabadult vadállatok, melyeket megkínoztak, és most torz bosszúvágyból egymásnak esnek. - Compton! - szólalt meg Harcourt, maga is elcsodálkozott, mennyire remegett a hangja. - Még hét perc! A főmérnök szó nélkül, dühösen felugrott, felrántotta az ajtót, és eltűnt a szemük elől. Valamit üvöltött az embereinek, de Harcourt egyetlen mondatot sem tudott megérteni. - Lesz egy pont - motyogta O'Day mögötte -, lesz egy pont, ahol minimális a reakció, de csak ott, és akkor győztünk, most menjünk ki a gépterembe, mielőtt az a gazember Compton… Elcsuklott a hangja. Zavartan állt volna ott, ha Harcourt finoman meg nem fogja, és nem vezeti ki az erőtlen O'Dayt az ajtón. A gőzmotor halkan sípolt. Harcourt nézte, ahogy Compton kiengedi a tengelykapcsolót. A fénylő dugattyúkar egyszer csak meglódult, megremegett a szörnyű tehertől, végül az óriás kerék megmozdult. Az emberek órákon át felváltva izzadtak és erőlködtek, hogy elfordítsák ezt a kereket. Harcourt tudta, hogy minden fordulattal néhány ezredmilliméterrel növekszik az energiablokkokat elválasztó tér mindegyik csőben, ahol az atomenergia titáni ereje születik. A legparányibb hézag, amit sikerült biztosítani, végtelen kis mértékben, de csökkentette ezt a titáni erőt. A kerék nehézkesen forgott, percenként tízet, húszat, harmincat, százat - ez volt a maximális sebesség, amit ilyen energiaforrással elérhetett. Úgy repültek a másodpercek, mint felhők a forgószél előtt. A motor erőlködve fújtatott, kattogott az eresztékeknél, ahol az összeállításnál a nagy sietségben nem szorították meg eléggé. Csak ez a hang hallatszott a nagy kupolateremben. Harcourt az órájára pillantott. Még négy perc. Fagyosan mosolygott. Ami azt illeti, minden másodperc közelebb hozhatja az azonnali tűzhalál elviselhetetlen gyötrelmét. Nem akarta figyelmeztetni a többieket, hogy milyen kevés az idő. Hiszen már így is majdnem őrületbe kergette őket. Néhány perccel ezelőtti éktelen haragjuk piros fényként jelezte, mennyire közel járnak a teljes ideg-összeroppanáshoz. Mást nem tehetett, csak várt.

Mellette O'Day acsarkodott: - Compton, figyelmeztetlek téged… - Oké, oké! - morogta sértődötten Compton. Óvatosan engedte ki a tengelykapcsolót - és a kerék megállt. A tehetetlenségi nyomaték nem vitte tovább. Egyszerűen megállt. - Most rángasd ki-be! - vezényelte O'Day. - És hagyd abba, ha szólok. Közel lehet a reakciós pont. Ki-be; ki-be. Nehéz feladatot rótt a motorra. Kattogó, erős zajjal működött. Az embereknek még nehezebb volt. Kővé dermedve álltak. Harcourt feszülten az órájára pillantott. Még két perc! Ki-be; ki-be; most ritmikusan működött a tengelykapcsoló. Kell lenni valahol egy olyan pontnak, amikor az atomenergia már nem kelt teljes feszültséget a térben, de még mindig megvan a kapcsolat közöttük. Ezt nagyon jól mondta O'Day. És… A hajó hirtelen meglódult, mintha nekiütközött volna valami. Nem valódi ütközés volt, hiszen nem estek el. De Harcourt, aki ismerte a titáni energia hatását, várta, mikor éri el az első hatalmas hőhullám, ami azonnal elégeti. Ehelyett… - Most! - jött O'Day éles hangja. A tengelykapcsoló ütemes előre-hátra mozgása megszűnt. A nagy űrhajó egy szívdobbanásnyira nyugalmi helyzetbe került. Harcourtnak eszébe jutott: Te jó isten, nem állhattunk le teljesen. Kell, hogy legyen tehetetlenségi nyomaték! A tengelykapcsolót beindították, és az ütemesen mozogni kezdett. Az űrhajó meglódult; Compton hátrafordult. Szeme üveges volt, arca eltorzult a fájdalomtól. - Hűha! Mit is mondtál, O'Day? Megütöttem az ujjam, és… - Te átkozott hülye! - O'Day csaknem suttogott. – Te… Szavai értelmetlen hangokká torzultak. Harcourt előtt az egész jelenet furcsán elhomályosodott. Az a fantasztikus benyomása támadt, hogy Compton ismét automatikusan működteti a tengelykapcsolót, és micsoda őrület, a kerék és a gőzmotor tényleg visszafelé forog, tényleg megfordult. A teljes zűrzavar véget ért, és azután, szinte hihetetlen módon, Harcourt visszafelé ment Compton kabinjába, hátrafelé vezetve az erőtlen O'Dayt. Egyszer csak ott ült Compton, Günter, O'Day meg ő az asztal körül; és értelmetlen szavak jöttek ki a szájukon. Fölemelték a poharat; és micsoda szörnyűség, a folyadék kifolyt a szájukból, vissza a pohárba. Aztán ismét hátrafelé ment; és ott feküdt Compton a gépterem padlóján, sérült ujját ápolva majd Harcourt megint a sötét irányítóteremben volt; a távoli égitestet bámulta a teleszkóp monitorán. Elmosódott, zavaros hangfoszlányokat hallott egyre-másra - végül az ágyban feküdt és aludt. Aludt? Az agya egy része ébren volt, nem érintette a fordított fizikai és szellemi tevékenység e hihetetlen jelensége. Ahogy ott feküdt, lassú gondolatok jutottak el az agyának ehhez az elzárt, éber részéhez. Az elektromosság természetesen eljutott haza. A szó szoros értelmében. És ők is elfognak jutni. De hogy meddig folytatódik ez az őrület, vajon a fénysebesség határán vége szakad-e, azt csak az idő dönti el. És nyilvánvaló, ha majd az ilyen utak mindennaposak lesznek, az utasok és a legénység az egész időt ágyban fogja tölteni. Minden a visszájára fordult. Az atomenergia kezdeti feszültséget idézett elő az űrben, és az űr szörnyű elégtételt követelt. A hatás, ellenhatás egyenlő volt és ellentétes. Kisülés történt, és így helyreállt az egyensúly. O'Day magától értetődően azt gondolta, hogy amikor bekövetkezik az ellenhatás, mesterséges stabilitást lehetne létrehozni, ami lehetővé teszi, hogy a hajó a végtelenségig ezen a távoli ponton maradjon és… Gondolatai elsötétültek. Riadtan nyitotta fel a szemét. Tudat alatt érezte, hogy valami nincs rendben. Nem tudta pontosan meghatározni, de minden idegszálával érezte, hogy egy ismeretlen dolog az űrhajó biztonságát veszélyezteti.

Minden érzékszervével feszülten figyelt a sötétben - és egyszer csak rádöbbent, milyen nagyon sötét van. Hát persze! A sötétség! Biztosan elromlott az éjszakai világítás. Furcsa, hogy a világításrendszernek pont az első atommeghajtású szuperűrhajó első útjának legelső „éjszakáján” kell felmondania a szolgálatot. Tétova lépteket hallott a folyosón. Kopogtatást, majd Günter tompa, feszült hangját. Günter belépett, lélegzésének erős, megnyugtató hangja eloszlatta a vészjósló csend utolsó nyomát is. Így szólt: - Harcourt, a legrohadtabb dolog történt. Azzal kezdődött, hogy minden elektromos berendezés elromlott. Compton azt mondja, már vagy két órája gyorsulunk, a jó ég tudja, milyen sebességgel. Százmilliomodszor, sok-sok éve már, ismét visszafelé pergett a végzetes, kozmikus bohózat, mint egy jó film - örökké műsoron volt. S. KOVÁCS JUDIT FORDÍTÁSA

Slan Első fejezet Az anyja keze hideg volt, ahogy az övét szorította. Sietősen lépdeltek az utcán, és közben agya felfogta az anyja agyából kiáradó félelem halk, gyors lüktetését. És további gondolatok százai érintették meg a tudatát a körülöttük áramló tömegből meg a házakból, melyek előtt elhaladtak. De csupán az anyja gondolatai voltak világosak és összefüggőek - és mind teli félelemmel. „Követnek minket, Jommy - sugároztak felé az anyja gondolatai. - Nem tudják biztosan, de gyanítják. Túlságosan gyakran kockáztattuk meg, hogy a fővárosba jöjjünk, bár most azt reméltem, megmutathatom neked a slanok útját a katakombákba, ahol apád titka van elrejtve. Jommy, ha megtörténne a legrosszabb, tudod, mit kell tenned. Elégszer gyakoroltuk. És, Jommy, ne félj, ne légy izgatott. Ugyan csak kilencéves vagy, de több eszed van, mint egy tizenöt éves embernek.” Ne félj. Tanácsot adni könnyű, gondolta Jommy, és gondosan elrejtette a gondolatot anyja elől. Anyjának bizonyára nem tetszik ez a titkolózás, ez a torzító védőpajzs kettőjük között, de vannak gondolatok, amiket el kell titkolni. Az anyjának nem szabad megtudnia, hogy ő is fél. De a dolog új és izgalmas is volt. Jommy mindig különös izgalmat érzett, ha Centropolis szívébe jöttek a csöndes külvárosból, ahol éltek. A nagy parkok, a felhőkarcolók mérföldes sorai, a sokszínű tömeg mindig csodálatosabb volt még annál is, amit elképzelt - no persze ilyen méretek is illetek a világ fővárósához. Itt volt a kormány székhelye. Valahol itt élt Kier Gray is, az egész bolygó teljhatalmú ura. Réges-régen, évszázadokkal azelőtt, uralkodásuk rövid idején a slanok voltak Centropolis gazdái. „Jommy, érzed a gyűlöletüket? Érzed már a távolabbi gondolatokat is?” Jommy erőlködött. Az őket körülvevő tömegbál folyamatosan áradó gondolathullámok hirtelen a gondolatok zajos örvényévé változtak. Valahonnan elkapott egy gondolatfoszlányt: „Az óvintézkedések ellenére még mindig élnek slanok a városban. És az a parancs, hogy százlépésnyi távolságból le kell Iőni őket.” „De nem veszélyes ez?” jött egy újabb gondolat, bár a kérdést nyilván hangosan tették föl, Jommy csupán a gondolatot fogta föl. „Úgy értem, véletlenül egy teljesen ártatlan embert is megölhetnek.” „Ezért lőnek rájuk olyan ritkán. Megpróbálják elfogni és megvizsgálni őket. A belső szerveik különböznek a mieinktől, tudod és a fejükön...” „Jommy, érzed őket, egy saroknyila mögöttünk? Egy nagy kocsiban! Erősítésre várnak, hogy elibénk kerülhessenek. Gyorsan dolgoznak. El tudod kapni a gondolataikat, Jommy?” Nem tudta! Bármennyire is megfeszítette a tudatát, bármennyire is beleizzadt az erőlködésbe. Anyja felnőtt képességei ebben múlták felül az ő koraérett ösztöneit. Az anyja át tudta fogni a nagy távolságokat, és a távoli vibrálásból képes volt összefüggő képet kialakítani. Jommy meg akart fordulni, hogy hátranézzen; de nem mert. Szinte futva kapkodta kicsi, bár hosszú lábait, hogy tartani tudja anyja türelmetlen iramát. Szörnyű volt kicsinek, tehetetlennek, fiatalnak és tapasztalatlannak lenni, mikor életük megkövetelte a felnőttkor-erejét, a felnőtt slanok éberségét. Anyja gondolatai áthatoltak töprengésén. „Most már néhányan előttünk vannak, Jommy, mások meg jönnek át az utcán. Menned kell, kicsim. Ne felejtsd el, amit mondtam. Csupán egy dologért élsz - hogy lehetővé tedd a slanok számára, hogy normális életét éljenek. Azt hiszem, meg kell ölnöd nagy ellenségünket, Kier Grayt, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy a Palotába kell menned utána. Emlékezz a szavamra, lehet, hogy most nagy ordítozás és kavarodás lesz, de te ne veszítsd el a fejedet. Sok szerencsét, Jommy.” Anyja most gyorsan megszorította, majd elengedte a kezét, és Jommy csak ekkor vette észre, hogy anyja gondolatai megváltoztak. A félelem eltűnt. Csillapító nyugalom áradt anyja gondolataiból, lecsöndesítve Jommy táncoló idegeit, lelassítva két szíve vad dobogását. Miközben Jommy fedezéket talált egy mellettük elhaladó házaspár mögött, megpillantotta az embereket, akik rárontottak az anyjára, akinek magas alakja nagyon, is emberinek látszott nadrágjában, rózsaszín blúzában, kendővel szoros lófarokba fogott hajával. A civil ruhás emberek átmentek az utcán, olyan arckifejezéssel, mint akiknek igen kellemetlen feladatot kell teljesíteniük. Ez a kellemetlen érzés és a vele járó gyűlölet olyan árnyékot vetett tudatukra, amit Jommy is fölfogott. Ez ámulatba ejtette, pedig a menekülésre kellett koncentrálnia. Miért volt szükséges, hogy ő meghaljon? Ő is, meg az ő csodálatos, érzékeny, okos anyja is! Mindez rettenetesen ostoba volt.

Egy autó kanyarodott az útszegélyhez, csillogott a napban, mint egy nagy drágakő. Éles férfihang süvöltött Jommy nyomába. - Állj! Ott a kölyök! Ne hagyjátok elmenekülni a kölyköt! Állítsátok meg a fiút! Az emberek megálltak és bámulták. Érezte gondolataik megdöbbentő szelídségét. Aztán befordult a sarkon, és futott végig a Capital Avenue-n. Az útszegélytől egy autó indult el. Jommy őrült iramban vágtázott. Természetellenesen erős ujjai elkapták a hátsó lökhárítót. Jommy fölkapaszkodott a kocsira, miközben az belevetette magát a forgalomba, és egyre gyorsult. Valahonnan messziről egy gondolat jött. „Sok szerencsét, Jommy!” Az anyja kilenc éven át készítette föl őt erre a pillanatra, most mégis kaparta valami a torkát, amikor válaszolt: „Sok szerencsét, anyu!” A kocsi túl gyorsan haladt, a mérföldek túl gyorsan röpültek. Túl sok ember állt meg és bámulta a kisfiút, aki olyan bizonytalanul kapaszkodik a fénylő lökhárítóba. Jommy érezte éles pillantásukat, az agyukból előtörő gondolataikat, melyek rekedt, éles kiáltásra nyitották az ajkukat. Kiabáltak a vezetőnek, aki semmit sem hallott. Aztán gondolatfoszlányok követték, olyan emberek gondolatai, akik berohantak a nyilvános telefonfülkébe, és fölhívták a rendőrséget, hogy egy kisfiú fönnakadt egy autó lökhárítóján. Jommy megvonaglott, és már szinte látni vélte a rendőrautót, amely megállítja a robogó kocsit. Rémületében most először összpontosította figyelmét a kocsiban ülőkre. Két agyhullám jutott el hozzá. Elkapva gondolataikat, Jommy félig leereszkedett, már-már készen arra, hogy eleressze, a kocsit. Aztán lepillantott, és szédülő fejjel kapaszkodott vissza a helyére. A száguldó kocsi alatt az úttest egyetlen szédítő kavargás volt. Agya kelletlenül tapogatta ki a kapcsolatot a kocsiban ülők agyával. A sofőr a vezetésre koncentrált. Agyában egy pillanatra fölvillant a válltáskájában viselt pisztoly képe is. A sofőrt Sam Endersnek hívták, és egyben testőre is volt a mellette ülő embernek - John Pettynek, aki nem volt más, mint a mindenható Kier Gray titkosrendőrségének a főnöke. A rendőrfőnök személyének fölismerése úgy érte Jommyt, mint az áramütés. A hírhedt slanvadász most nyugodtan ült, oda sem figyelt a kocsi sebességére, agya lassan, töprengve forgott. Rendkívüli elme! Semmi más nem volt kiolvasható belőle, mint némi felszíni, lüktetés. Jommy megdöbbenve tapasztalta, hogy John Petty valójában nem volt képes tudatosan elkendőzni gondolatait. Mégis olyan tökéletesen palástolta valóságos gondolatait, mint egy igazi slan. És mégis más volt. Előbukkantak bizonyos felhangok, melyek irgalmat nem ismerő jellemről és igen képzett, kiváló elméről tanúskodtak. Hirtelen egy gondolat legvége bukkant a felszínre, amit olyan szenvedély fűtött, ami még Petty nyugalmát is megzavarta, „Meg kell ölnöm azt a slan lányt, Kathleen Laytont, ez Kier Gray megdöntésének egyetlen útja...” Jommy eszelősen próbálta követni a gondolatot, de az eltűnt a homályban, nem érhetett a nyomába. A tényeget mégis fölfogta. Egy Kathleen Layton nevű slan lányt megkell ölni, hogy Kier Grayt meg lehessen dönteni. ,,Főnök - jött Sam Enders gondolata -, megnyomná azt a gombot? A vörös fény, ami az előbb fölvillant, az általános riadó jele.” John Petty elméje közömbös maradt. „Csak riadózzanak - vágott vissza. - Ez csak birkáknak szól.” - Mégis megnézhetnénk, mi az - mondta Sam Enders. A kocsi egy icipicit lassított, mikor Enders a kapcsolókhoz nyúlt, és Jommy, aki nagy nehezen a lökhárító egyik végére kúszott, most kétségbeesetten várta a lehetőséget, hogy mikor ugorhat le. De csak az úttest hosszú, rideg sávját látta a lökhárítón túl, sehol egy tenyérnyi fű, csak a kemény, fenyegető beton. Ha leugrana, összetörné magát a betonon. Miközben reményt vesztve visszakapaszkodott, elfogta Enders gondolatait, aki közben megértette, mit is jelent a riadó. „-...a Capital Avenue-n és környékén minden autó keresse a fiút, aki feltehetőleg azonos a Jommy Cross nevű slannal, Patricia Cross fiával. Mrs. Crosst tíz perccel ezelőtt ölték meg a Main és a Capital, utcák kereszteződésénél. A fiú fölkapaszkodott egy autó lökhárítójára, ami nagy sebességgel elhajtott, jelentették a tanúk. - Hallgassa csak, főnök mondta Sam Enders. - Mi is a Capital Avenue-n vagyunk. Meg kellene állnunk, és segítenünk kellene a keresésben. A slanokért tízezer dollár jutalom jár. Csikorogtak a fékek. A kocsi olyan hirtelen lassult le, hogy a fékezés ereje a kocsi falához nyomta Jommyt. Kiszabadította magát a nyomás alól, és mielőtt a kocsi végképp megállt volna, leereszkedett az úttestre. A lába önmagától futásnak eredt.

Elrohant egy vénasszony mellett, aki utána kapott, miközben Jommy megérezte pénzsóvár gondolatait. Aztán egy üres telken találta magát, melyen túl megfeketedett tégla- és betonépületek hosszú sora magasodott, ott kezdődött az olcsó boltok és gyárak negyede. Egy rosszindulatú gondolat jött felé a kocsiból. „Enders, tisztában van vele, hogy tíz perccel ezelőtt hagytuk el a Main és a Capital sarkát? Az a fiú... Ott van! Lője le, maga barom!” Jommy olyan elevenen érezte a mozdulatot, amivel Enders előhúzta a pisztolyát, hogy agyában megcsikordult a bőrszíjon súrlódó fém. A százötven lábnyi távolságot áthidaló belső érzékelés olyan erős volt, hogy szinte látta, hogyan céloz Enders. Jommy félreugrott, a pisztoly tompán puffant. Halványan érzékelte a lövést, aztán fölkapaszkodott néhány lépcsőn, be egy nyitott ajtón egy nagy, rosszul megvilágított raktárba. Homályosan érezte az utána nyúló gondolatokat. „Ne aggódjon, főnök, kifárasztjuk azt a tökmagot.” . „Hülye, ember nem képes kifárasztani egy slant.” Úgy tetszett, hogy Petty utasításokat harsog a rádióba. „Körülzárni az 57. utcát. Ideküldeni minden rendőrautót és a katonákat...” Hogy összemosódott minden! Jommy egy homályos világban tapogatódzott, és csak azt tudta, hogy fáradhatatlan izmai ellenére bármely ember kétszer olyan gyorsan tud futni, mint ő. A félhomályos, hatalmas raktárban tornyosuló ládák és sötétbe vesző polcsorok vették körül. Kétszer érzékelte bal felől a ládákat mozgató emberek csöndes gondolatait. De ezek az emberek mit sem tudtak a jelenlétéről, sem a kinti felhajtásról. Jobb felé a távolban világos foltot látott, egy ajtót. Arra tartott. Az ajtóhoz érve megdöbbenten érzékelte, hogy fáradt. Az izmai elmerevedtek. Agya lassan és irányíthatatlanul működött. Megállt és kilesett az ajtón. Az utca egészen más volt, mint a Capital Avenue. Sivár utca volt, foghíjas kövezettel, a túloldali házsor műanyagból épült, legalább száz évvel azelőtt. Bár a házak elvileg elpusztíthatatlan anyagból készültek, és soha nem fakuló színeik lényegében éppen úgy ragyogtak, mint elkészültük napján, mégis meglátszottak rajtuk az idő nyomai. Por és pernye tapadt meg a csillogó anyagon, akár a pióca. Az elhanyagolt füvön törmelékhalmok. Jommy leereszkedett a raktár rampájáról, és leugrott az utca kemény betonjára. Testébe fájdalom hasított, az ugrást nehezebbnek érezte, mint máskor. Ahogy a járdára huppant, még a csontjai is belereszkettek. A világ is elsötétült előtte, ahogy átvágott az utcán. Megrázta a fejét, hogy látása kitisztuljon, de nem segített. Ólomnehéz lábbal vonszolta tovább magát egy porlepetten csillogó, kétszintes ház és egy hatalmas, modern, tengerkék bérház között. Nem látta, de nem is érezte az asszonyt a fölötte lévő erkélyen, míg az le nem csapott rá egy mosogatóronggyal. A rongy csak azért nem találta el, mert idejében megpillantotta az árnyékát, és elugrott előle. - Tízezer dollár! - rikoltotta utána az asszony. - A rádió tízezret mondott. És az enyém, halljátok? Senki ne merjen hozzányúlni. Ő az enyém. Én láttam meg először. Jommy megértette, hogy az asszony a bérházból előtoluló többi asszonnyal veszekszik. Hála istennek, a férfiak munkában voltak. A pénzéhes gondolatok rémülettel töltötték el, amint félelem adta végső erejével menekült tovább a bérház melletti keskeny járdán. Megborzongott az ocsmány gondolatoktól, és megrettent a világ legborzasztóbb hangjától - a kétségbeejtően szegény emberek fülsértő zsivajától, amikor tucatszámra rajzanak a legmohóbb álmaikat is felülmúló gazdagság elérésére. Elfogta a félelem, hogy a mosogatórongyok és kapák, söprűk és gereblyék összezúzzák, betörik a fejét, széttörik a csontját, szétzúzzák a húsát. Félájultan fordult be a sarkon. A zajongó tömeg még mindig mögötte. Érezte izgatott, nagyhangú gondolataikat. Olyan történeteket hallottak a slanokról, melyek szinte erősebbnek bizonyultak a tízezer dollár utáni sóvárgásnál. De a tömeg bátorságot önt az egyénbe. És a tömet előrenyomult. Egy parányi hátsó kertben találta magát, melynek egyik végében ládák tornyosultak. Sötét tömegük szinte a napot is eltakarta. Eltompult tudatában egy ötlet villant föl, és már mászott is fölfelé a ládahalmon. Az erőlködés kínja az oldalába mart. Végigfutott a billegő ládákon, aztán bebújt vagy inkább bepottyant egy lyukba két ócska láda között. A lyuk egészen a földig ért. A sötétben megpillantott egy, a sötétnél, is sötétebb foltot a közeli ház műanyag falán. Tapogatódzó keze egy lyukat tapintott ki a ház egyébként sima falán. Egy pillanat alatt bent volt, és kimerülten nyúlt el a nyirkos földön. Kődarabok nyomták a testét, de annyira kimerült volt, hogy csak feküdni tudott, alig pihegve, míg odakint a tömeg folytatta eszelős hajszáját.

A sötétség oly megnyugtató volt, mint az anyja gondolatai, mikor elküldte őt magától. Valaki fölment a lépcsőn, éppen a feje fölött, és ebből rájött, hogy hol van - a hátsó lépcső alatti kis lyukban. Eltűnődött, vajon hogyan keletkezhetett a lyuk a kemény műanyag falon. Ahogy ott feküdt jeges rémületben, az anyjára gondolt - aki már halott, a rádió azt mondta. Halott! Persze neki nem volt mitől félnie. Jommy nagyon is jól tudta, hogy az anyja mennyire várta már, hogy megoszthassa férjével a sír nyugalmát. „De föl kell hogy neveljelek, Jommy. Olyan könnyű, olyan szép lenne lemondani az életről; de gondoskodnom kell rólad, míg ki nem nősz a gyerekkorból. Apád meg én rövidke életünket azzal töltöttük, hogy apád nagy találmányán dolgoztunk, és mindez semmivé lenne, ha te nem folytathatnád.” Jommy elkergette a gondolatot, mert elszorult tőle a torka. A feje most már tisztább volt. Bizonyára a rövid pihenés segített. Ettől viszont kínosabban érezte a kődarabokat, amiken feküdt. Próbált megfordulni, de a hely túl szűk volt. Automatikusan maga alá nyúlt, és rájött valamire, Nem köveken, hanem mű anyag törmeléken feküdt. A műanyagdarabkák akkor hullhattak le, amikor az a lyuk keletkezett a falon, amin át bemászott. Rossz volt rágondolni arra a lyukra, és megállapítani, hogy valaki más - valaki a kintiek közül - is ugyanerre a lyukra gondol. Ez a kintről jövő, homályos gondolat villámfényként hasított Jommy tudatába. Rémülten próbálta különválasztani ezt a gondolatot és a gondolatot hordozó elmét. De túl sok gondolat és túl nagy izgalom volt odakint. Odakint katonák és rendőrök rajzottak, átkutattak minden házat, minden utcát, minden tömböt, minden épületet. Egy pillanatra fölfogta John Petty világos, hideg gondolatát. „Azt mondja, utoljára itt látták?” „Befordult a sarkon - mondta az asszony -, és aztán eltűnt!” Jommy remegő ujjakkal kezdte kikaparni a műanyagdarabokat a nyirkos földből. Idegeire nyugalmat erőltetett, és gondosan, de gyorsan hozzálátott a lyuk eltüntetéséhez, a nyirkos földdel tapasztva, össze a műanyagdarabkákat. Persze nagyon is tudta, hogy egy alaposabb vizsgálat leleplezné. És közben állandóan érzékelte annak a másik embernek a gondolatát odakint, azt a ravasz, alattomos gondolatot, ami reménytelenül összevegyült a többi gondolat szakadatlan áradásával. Az a valaki egy pillanatra sem szűnt meg a lyukra gondolni. Jommy azt sem tudta, hogy férfi-e az illető, vagy nő. De ott volt, akár egy beteg elme gonosz lüktetése. A gondolat még mindig ott volt homályosan és fenyfegetően, mikor az emberek, a ládák egy részét félretolták és benéztek közéjük - aztán lassan, miközben a kiáltások, elhalkultak, a lidércnyomásos gondolatörvény eltávolodott. A vadászok másutt vadásztak. Jommy még sokáig hallotta őket, de aztán a világ elcsöndesedett, és ő tudta, hogy beesteledett. A nap izgalmai azonban a levegőben maradtak. Halk gondolatok áradtak a családi- és bérházakból, az emberek a történtekre gondoltak, a történtekről beszéltek. Tovább nem mert várni. Odakint valahol ott volt az az agy, amelyik tudta, hogy ő ott van a lyukban, és semmit sem szólt. Komisz elme volt ez, ami rossz előérzettel töltötte el Jommyt, és arra ösztökélte, hogy minél előbb tűnjön el. Ügyetlen, de gyors ujjakkal távolította el a műanyagdarabokat. Aztán a hosszas virrasztástól elgémberedve óvatosan kilesett. Az oldalába fájdalom hasított a mozdulattól, hirtelen gyöngeség homályosította el a tudatát, de nem mert maradni. Lassan fölkúszott a ládák tetejére. A lába éppen a talajhoz ért, amikor gyors lépteket hallott - és először érzékelte azt az embert, aki rá várt. Egy vékony kéz ragadta meg a könyökét, és egy vénasszony hangja csattant föl győzedelmesen. - Jól van, gyere csak szépen Nagyihoz. Nagyi majd gondot visel rád, ó igen. Nagyi ügyes. Elment, és aztán visszajött, és mert a slanok tudnak gondolatot olvasni, ő nagyon óvatos volt, csak a főzésre gondolt. És bolonddá tett, nem igaz? Tudta, hogy így lesz. Nagyi majd gondot visel rád. Granny is utálja a rendőröket. Jommy rémülten ismerte föl annak a pénzsóvár vénasszonynak az elméjét, aki elkapta a kezét, amikor John Petty kocsijától menekült. Egy futó pillantás is elég volt, hogy megjegyezze a komisz vénasszonyt. De most annyi szörnyűség áradt belőle, olyan ocsmányak voltak a gondolatai, hogy Jommy halkan fölsikoltott; és meglökte az öregasszonyt. A vénasszony szabad kezében tartott bot már le is csapott a fejére, mielőtt egyáltalán észrevette volna, hogy az öregasszony így föl van fegyverkezve. Mintha az agyát ütötték volna. Izmai görcsösen összerándultak. Teste a földre zuhant. Érezte, hogy kezeit összekötik, majd jó néhány lépésnyi távolságra vonszolják. Végül fölrakták egy rozoga, vén kordéra, és izzadság-, olaj- és szemétládaszagú rongyokkal takarták le. A kordé megindult a hátsó utca hepehupás kövezetén, és Jommy a nyikorgó kerekek zörején át hallotta a vénasszony mormogását.

- Micsoda bolond lett volna Nagyi, ha engedi, hogy elkapjanak. Tízezer jutalom. Ugyan! Egy centet se kaptam volna. Nagyi ismeri a világot. Valaha híres színésznő volt, ma meg ócska guberáló. Még száz dollárt sem adnának, nemhogy százszor százat egy ilyen vén guberálónak. Fene vigye az egész bandát! Nagyi majd megmutatja nekik, mit lehet kezdeni egy fiatal slannal. Nagyi egy egész vagyont fog szerezni a kis csirkefogóval…

Második fejezet Megint az a komisz kisfiú. Kathleen Layton védekezően megmerevedett, aztán ismét eleresztette magát. A palota ötszáz láb magas oromzatán úgysem menekülhetett volna el előle. De aki annyi éven át élt mint egyetlen slan annyi ellenséges lény között, könnyen szembenézhet még a tizenegy éves Davy Dinsmore-ral is. Nem fog megfordulni. Semmi jelét nem adja annak, hogy tudja, hogy a fiú közeledik a széles, üvegezett sétányon. A lány elzárta elméjét a fiúétól, csupán minimális kapcsolatot tartott, nehogy a fiú váratlanul lepje meg. Továbbra is a várost kell néznie, mintha a fiú ott sem volna. Ott terpeszkedett előtte a város, végeláthatatlan házai és utcái, és számtalan színét most már kezdte kioltani a sűrűsödő sötétség. A távolban a zöld mező sötétlett, és a városból tovakígyózó folyó egyébként kéklő vize fénytelenül feketének látszott, hiszen a nap lement. Még a távoli, ködbe vesző láthatárt keretező hegyek is sötét árnyalatot, komor színt öltöttek, ami igencsak illett Kathleen melankolikus hangulatához. - U-ú-úgy! Csak nézd meg jól! Utoljára látod. A rikácsoló hang sértette az idegeit, mint minden értelmetlen zaj. Egy pillanatig annyira zavarták a teljesen értelmetlen hangok, hogy a szavak értelme el sem jutott a tudatáig. Aztán akarata ellenére szembefordult a fiúval. - Utoljára! Hogy érted ezt? De már meg is bánta a dolgot. Davy Dinsmore alig hatlábnyira állt tőle. Zöld selyemnadrágot és nyitott, sárga inget viselt. Az arcán szétömlő „Lám-milyenkemény-fickó vagyok” kifejezés, a lebiggyedő ajak mind arra emlékeztették, Kathleent, hogy a fiú már, azt is győzelemnek tartja, hogy ő észrevette. Mégis - vajon mi késztette rá, hogy ilyesmit mondjon? Nehéz volt elhinni,, hogy ezeket a szavakat Davy maga találta ki. Hirtelen kedvet érzett, hogy jobban megvizsgálja a fiú gondolatait. Megborzongott, és elvetette a gondolatot. Ha most belépne ebbe az elmébe, ez legalább egy hónapra elrontaná a hangulatát. Már régen, sok-sok hónappal korábban megszakította kapcsolatát az emberi gondolatokkal, emberi reményekkel és emberi gyűlölködéssel, melyek elviselhetetlenné tették a palota légkörét. Jobb, ha most is semmibe veszi a fiút, mint eddig. Hátat fordított neki, és a lehető legfelületesebb kapcsolat révén érzékelte a fiú dühét, ami cselekvésre késztette. És ismét megszólalt az éles hang: - I-i-igen, utoljára! Azt mondtam, és úgy is értettem. Holnap lesz a tizenegyedik születésnapod, nem igaz? Kathleen nem válaszolt, mintha nem is hallaná. De a lelke mélyén megrémült. Túl sok káröröm volt a fiú hangjában, túl nagy bizonyosság. Lehetséges, hogy rettenetes dolgok történtek, szörnyű tervek készültek azokban a hónapokban, mikor ő távol tartotta magát ezeknek az embereknek a gondolataitól? Talán hibát követett el, mikor bezárkózott a saját világába? És a való világ most áttöri védőpáncélját? Davy Dinsmore ismét támadott. - Ugye azt hiszed, nagyon okos vagy? Hát majd nem hiszed magad olyan okosnak holnap, amikor megölnek. Talán nem tudod, de mama azt mondja, hogy most mindenki azt beszéli a palotában, hogy amikor téged idehoztak, Kier Gray megígérte a kormánynak, hogy a tizenegyedik születésnapodon, megölet. És azt ne hidd, hogy nem teszik meg. A napokban öltek meg egy slan asszonyt az utcán. Úgy ám! Ehhez mit szólsz, te nagyokos? -Te megőrültél! Erőszakkal kényszerítette ki magából a szavakat. És alig vette észre, hogy kimondta őket, hiszen másra gondolt. Valahogy úgy érezte, hogy a fiú az igazat mondja. Ez nagyon is beleillett abba az általános gyűlöletbe, amit állandóan tapasztalt. Olyan logikusan hangzott, hogy Kathleen most már úgy érezte, mindig is tudott a dologról. Különös módon Kathleent az egészből az ragadta meg legjobban, hogy Davy az anyjától hallotta a hírt. Erről eszébe jutott az a három évvel korábbi eset, amikor a fiú megtámadta őt anyjának helyeslő jelenlétében, mert azt hitte, nyugodtan bántalmazhatja a kislányt. Hogy meglepődött, hogy sivalkodott és rúgkapált a kezében a fiú, míg dühödt szülője oda nem rohant fenyegetőzve, hogy mit fog tenni a „mocskos, sunyi kis slannal”. És akkor egyszerre csak ott volt Kier Gray, a félelmetes, magas és hatalmas, és Mrs. Dinsmore összehúzta magát előtte. - Asszonyom, az ön helyében én nem nyúlnék ehhez a gyermekhez. Kathleen Layton az Állam tulajdona, és amikor eljön az ideje, az Állam fog megszabadulni tőle. Ami a fiát illeti, véletlenül láttam az egész esetet. Csak azt kapta, amit minden verekedő megérdemel, és remélem, tanulni fog belőle.

Micsoda hatással volt rá, ahogyan Kier Gray megvédte! Attól kezdve egészen másként gondolt rá, mint a többi emberi lényre, bármilyen könyörtelennek tartották is, bármilyen szörnyű históriákat hallott is róla. De most már tudta az igazságot, tudta, hogy Kier Gray pontosan azt mondta, amit gondolt. „Az Állam fog megszabadulni tőle.” Hirtelen fölocsúdott keserű emlékeiből, és észrevette, hogy odalent a városban valami változás történt. A hatalmas város magára öltötte éjjeli ragyogását, fények milliárdjai ragyogták be a távolba nyúló panorámát. A csodák városát látta most, a hatalmas, csillogó ékszert, az épületek hihetetlen tündérországát, melyek monumentálisan törtek az ég felé, és a ragyogó nagyság álomképét vetítették elé. Hogy vágyott mindig is lemenni ebbe a titokzatos városba, hogy a saját szemével lássa mindazt a gyönyörűséget, ami a képzeletében élt csak. Persze most már sohasem fogja látni. Egy teljes, gyönyörű világ marad látatlanul, ízleletlenül, élvezetlenül. - I-i-igen! - hallotta ismét Davy rikácsoló hangját. Nézd meg jól. Utoljára látod. Kathleen megborzongott. Egyetlen másodpercig sem tudja már elviselni ennek az átkozott kölyöknek a jelenlétét. Egyetlen szó nélkül megfordult, és lement a palotába, hálószobája magányába. De az álom nem jött, pedig késő volt. Kathleen tudta, hogy késő van, mert a kinti gondolatok zaja elcsitult, az emberek már régen lefeküdtek, kivéve az őröket, az idegeseket és a szórakozni vágyókat. Mégsem tudott elaludni. Tulajdonképpen jobban érezte magát most, hogy már tudta. A mindennapi élet rettenetes volt, a szolgák és egyéb emberi lények gyűlölete szinte elviselhetetlen. Végül mégiscsak elszunnyadhatott, mert a kintről érkező durva gondolat hirtelen eltorzította valószínűtlen álmát. Kathleen fölrezzent. A slannyúlványok (vékony, fémes-arany csillogású csápocskák, melyek tompán csillogtak elő a félhomályban a sötét hajból, ami finom, gyermeki arcát keretezte) kiemelkedtek a hajából, és lágyan hajladoztak, mintha szellő ingatná őket. Lágyan, de kitartóan. Az érzékeny antennák hirtelen felfogták azt a fenyegető gondolatot, amit kiszűrtek Kier Gray éjbe borult palotájából. Kathleen reszketve ébredt föl. A világos, kegyetlen, hidegvérűen gyilkos gondolat úgy ébresztette föl álmából, mint a jéghideg zuhany. Aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna. Csak a gondolatképek homályos kavargása maradt, melyek szakadatlanul áradtak a hatalmas palota számtalan szobájából. Kathleen mozdulatlanul feküdt, és rájött, hogy mindez mit jelent. Valaki nem akar várni holnapig. Valaki nem hisz benne, hogy őt holnap valóban kivégzik. És az a szándéka, hogy a tanácsot kész tények elé állítsa. Csak egyetlen olyan hatalmas ember van, aki vállalhatja a következményeket: John Petty, a titkosrendőrség főnöke, a fanatikusan slanellenes John Petty, aki annyira gyűlölte őt, hogy az még ebben a slanellenes odúban is túl sok volt. A gyilkos az ő embere lehet. Nyugalmat erőltetett az idegeire, és elméjével kinyúlt, amennyire csak az erejéből telt. Futottak a másodpercek, és ő csak feküdt, és kétségbeesetten kutatta azt az agyat, melynek gondolatai egy rövid pillanatig az ő életére törtek. A kinti gondolatok suttogása üvöltéssé erősödött, az agyába hasított. Hónapok óta nem hatolt be ezeknek az ellenőrzés nélkül működő elméknek a világába. Azt hitte, még emlékszik ennek a világnak minden borzalmára. De a valóság rosszabb volt, mint emlékezett. Komolyan, szinte felnőttes állhatatossággal állta a gondolatáramlatok viharát, és megpróbálta különválasztani az egyes gondolatokat. Egy mondat jutott el hozzá. „Ó, Istenem, remélem nem jönnek rá, hogy csal. Ma is a zöldséggel!” Ez bizonyára a konyhafőnök felesége, az a szerencsétlen, istenfélő asszony, aki halálos rettegésben él, hogy mikor jönnek rá az ura kis tolvajlásaira. Kathleen egy pillanatra megsajnálta a szegény kis asszonyt, aki ébren fekszik a férje mellett a sötétben. De nem nagyon, mert az a kis asszony egyszer hirtelen megállt a folyosón, amikor Kathleen elment mellette, és minden előzetes figyelmeztető jelzés nélkül, csak úgy komiszságból arcul csapta a kislányt. Kathleen agya tovább kutatott, egyre sürgetőbbnek érezve a dolgot. Agyában újabb képek villantak föl, majd szinte ugyanabban a pillanatban el is tűntek, mert nem álltak összefüggésben a fenyegetéssel, ami fölébresztette. Ott volt a palota egész világa, intrikáival, apró személyes tragédiáival, könyörtelen nagyravágyásával. Sokat sejtető álmok, olyan emberek álmai, akik hánykolódtak ágyukban. És olyan emberek képei, akik ébren szövik intrikáikát az éjszakában. Aztán hirtelen ismét fölvillant az az elszánt gondolat, valaki meg akarja ölni őt! De újra eltűnt, mint az illanó lepke, csak mégis egészen más. A végzetes gondolat, akár egy sarkantyú, belehajszolta a kétségbeesésbe. Mert második fölvillanásakor ez a fenyegető gondolat annyira erős volt, hogy csak közelről, rettenetesen, veszélyesen közelről jöhetett.

Meglepően nehéz volt újra megtalálni. Kathleennek fájt az agya, teste hol kihűlt, hol átforrósodott; aztán harmadszor is fölvillant a kép - és most már elkapta. És Kathleen most már megértette, hogy mindeddig miért hagyta cserben az agya. A férfi gondolatai szándékosan zavarosak voltak, ezernyi különböző téma között csapongtak, mintha csak a mindenfelől áradó gondolatok zűrzávarának felhangjai volnának. Bizonyára sokáig gyakorolta, de még így sem volt olyan, mint John Petty vagy Kier Gray, akik egyetlen kitérő nélkül tudtak egy-egy gondolatmenetre koncentrálni. Támadója tehát, minden ügyessége ellenére, elárulta magát. Kathleen elhatározta, hogy mihelyt a férfi belép a szobába… A gondolat megszakadt. Kathleen feje majdnem szétpattant a rázúduló igazságtól. A férfi már bent volt a szobában, és éppen az ágya felé kúszott. Kathleen úgy feküdt ott, mintha megállt volna az idő. Talán a sötétség tette, talán a takaró, ami még karjait is beborította. Tudta, hogy a keményített ágyhuzat a legkisebb mozdulatra is megzizzen. És akkor a férfi lerohanná, mielőtt még mozdulni tudna; leszorítaná a takaróval, és ő teljesen kiszolgáltatott lenne. Nem mozdulhatott. Nem látott semmit. Csak a gyilkos agyában lüktető, növekvő izgalmat érezte. A férfi gondolatai fölgyorsultak, már azzal sem törődött, hogy leplezze őket. Gyilkos célja úgy lángolt a tudatában, hogy Kathleennek el kellett fordítania róla tudata egy részét, mert a gondolat szinte fizikai fájdalmat okozott neki. És a most már teljesen kibonatkazó gondolatsorból Kathleen kiolvasta a támadás tervét. A férfi az ajtaja elé állított őrszem volt. De nem a megszokott őrszem. Furcsa, hogy előbb nem vette észre a változást. Nyilván akkor történt a csere, amikor ő aludt. Vagy túlságosan nyugtalanították a saját gondolatai, azért nem vette észre. Kathleen akkor értette meg a férfi tervét, amikor az már fölemelkedett a szőnyeg borította padlóról, és az ágy fölé hajolt. Most először pillantotta meg a tompán villanó kést, ahogyan a férfi döfésre emelte. Csak egy dolog lehetséges. Csak egyet tehetett! Hirtelen mozdulattal rádobta a takarót a meghökkent ember fejére és vállára. Aztán lesiklott az ágyról - egy árny a szoba árnyai közt. A háta mögött a férfi halkan fölkiáltott, mikor Kathleen kicsi, de rendkívül erős keze rádobta a takarót. Halk kiáltásában rémület volt, és némi félelem attól, amivel az ügy fölfedezése járhat. Kathleen elkapta a gondolatait, hallotta, ahogy a férfi az ágyra veti magát, és kutat a szoba sötétjében. Ekkor különös módon az jutott az eszébe, hogy nem kelfett-volna elhagynia az ágyát. Ha holnap úgyis meg kell halnia, minek késleltetni a dolgot? De a testét átjáró élnivágyás megadta a választ és immár másodszor merült föl benne a gondolat, hogy ez az éjjeli látogató azt bizonyítja, hogy valaki, aki szeretné őt holtan látni, nagyon jól tudja, hogy másnap nem lesz kivégzés. Mély lélegzetet vett. Izgalmát elnyomta a megvetés, amit a gyilkos nehézkes próbálkozása láttán érzett. - Ostoba - mondta, és gyermeki hangját átforrósította a megvetés, de éles logikája csöppet sem volt gyerekes-, igazán azt hiszed, hogy elkaphatsz egy slant a sötétben? Szánalmas volt látni, hogyan ugrik a férfi a hang irányába, hogyan csapkod maga körül. Szánalmas és rémületes, mert a férfi gondolatait eltorzította a félelem. Volt valami tisztátalan ebben a félelemben, amitől Kathleen megborzongott ahogy ott állt mezítláb a szoba túlsó oldalán. Újra megszólalt magas, gyerekes hangján. - Jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt valaki meghallja a téblábolásodat. Nem szólok Mr. Graynek, ha rögtön elmész. 1 Látta, hogy a férfi nem hisz neki. Túl sok volt benne a félelem, a gyanakvás és hirtelen a ravaszság! Halkan szitkozódva abbahagyta a lány keresését, és vadul az ajtó felé ugrott, ahol a villanykapcsoló volt. Kathleen érezte, hogy a férfi pisztolyt vesz elő, miközben a kapcsolót keresi. És megértette, hogy a férfi inkább megpróbál elmenekülni a lövés zajára előrohanó őrszemek elől, mint hogy bevallja főnökének a kudarcot. - Őrült! - mondta Kathleen. Tudta, hogy mit kell tennie, bár sohasem tette. Hangtalanul végigosont a fal mellett, ujjaival tapogatózva. Aztán kinyitotta a párnázott ajtót, kiosont, az ajtót bezárta maga mögött, és végigfutott a félhomályos folyosón az utolsó ajtóig. Alighogy megérintette, az ajtó kinyílt, és nagy, pompásan berendezett szoba tárult a szeme elé. Kathleent hirtelen elbátortalanította a merészsége, és az ajtóban megtorpanva nézte az erőteljes külsejű férfit, aki az íróasztalánál ült, és az íróasztali lámpa fényénél írt. Kier Gray nem nézett föl rögtön. Kathleen egy pillanat múlva már tudta, hogy a férfi tud a jelenlétéről, és a férfi hallgatásából merített bátorságot, hogy nézze őt. Volt valami fenséges az emberek urában, ami még most is csodálatra késztette, amikor rettegett tőle. A levelet író férfi arcvonásai nemesek voltak.

Miközben írt, Kathleen csupán gondolatai felszínét követhette, semmi többet. Mert Kier Gray, erre már régen rájött, ugyanúgy, mint a leggyűlöletesebb ember, John Petty, képes volt Kathleen jelenlétében kitérő nélkül gondolkodni, úgy, hogy az a gondolatolvasást szinte lehetetlenné tette. Csak a felszíni gondolatokat érzékelhette, az éppen írott levél szavait. És Kathleen izgatottsága és türelmetlensége erősebb volt, mint érdeklődése a levél iránt. Kirobbant. - Egy férfi van a szobámban. Meg akart ölni. Kier Gray fölnézett. Arckifejezése most már keményebb volt. A szikár, erős állkapocs eltökéltsége eltüntette a profil nemes vonásait. Kier Gray, az emberek ura, hidegen nézett Kathleenre. Amikor megszólalt, agya olyán pontosan működött, hangja és tudata olyan tökéletes összhangban volt, hogy Kathleen nem is tudta, vajon egyáltalán beszélt-e. - Bérgyilkos? Folytasd! Kathleen ajkáról ömlött a szó, remegő hangon mesélt el mindent, ami attól kezdve történi, hogy Davy Dinsmore gúnyolódott vele a palota oromzatán. - Szóval úgy véled, John Petty van az ügy hátterében? - kérdezte Kier Gray. - Csak ő tehette. A titkosrendőrség ellenőrzi azokat az embereket, akik engem őriznek. A férfi lassan bólintott, és Kathleen megérezte agya enyhe feszültségét. A férfi gondolatai mégis mélyek, nyugodtak és lassúak voltak. Szóval itt tartunk - mondta halkan. - John Petty a legfelsőbb hatalomra tör. Szinte sajnálom, hiszen annyira nincs tisztában a hibáival. A nép sohasem bízott a titkosrendőrség főnökében. Engem imádnak és féltenek; tőle csak félnek. És azt hiszi, hogy ez mindennél fontosabb. Kier Gray barna szeme komolyan nézett Kathleenre. - Azért akart megöletni a tanács által kitűzött nap előtt, mert én mit sem tehetek, ha már egyszer megtették. És jól tudta, hogy a tehetetlenségem csökkentené a tekintélyemet a tanácsban. - A hangja most nagyon halk volt, mintha megfeledkezett volna Kathleen jelenlétéről, és csupán hangosan gondolkodna. - És igaza volt. A tanács már alig várja, hogy ügyet csináljak egy slan halálából. Mégis, semmiféle cselekedetet nem tekintenének annak a bizonyítékának, hogy féltem. Ami a vég kezdetét jelentené. Széthullás, csoportokra szakadás, amik fokozatosan még annál is ellenségesebbekké válnak, mint ahogyan az úgynevezett realisták értékelik a helyzetet, akik kijelölik a lehetséges győztést, és megindítják a „két szélső és középső ellen” nevű közkedvelt játékot. Egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta: - Mint látod, Kathleen, a helyzet igen kényes és veszélyes. Mert John Petty, hogy rontsa a hitelemet a tanácsban, igen kitartóan terjesztette, hogy életben akarlak tartani téged. Ezek szerint, és ez az, ami téged érdekelhet - és most először villant föl egy halvány mosoly Kier Gray komoly arcán -, ezek szerint a tekintélyem és a helyzetem azon áll, hogy vajon életben tudlak-e tartani John Petty ellenében. Ismét elmosolyodott. - Nos, mi a véleményed a politikai helyzetünkről? Kathleen orrlyukai kitágultak a megvetéstől. - Őrült, ha maga ellen próbálkozik, ez a véleményem. És én segíteni fogok magának, ahogyan csak tudok. Gondolatolvasással meg ilyesmivel. Kier Gray arcán olyan széles mosoly áradt szét, armtől kemény vonásai megenyhültek. - Tudod, Kathleen - mondta -, a slanok bizonyára igen különösnek tartanak időnként minket, emberi lényeket. Például, ahogy veletek bánunk. Nyilván tudod az okát, nem igaz? Kathleen megrázta a fejét. - Nem, Mr. Gray. Próbáltam olvasni az emberek gondolataiban ezzel kapcsolatban, de úgy látszik, senki sem tudja, miért is gyűlölnek minket. Volt ugyan, valami, egy háborúról slanok, és emberek között, régesrégen, de azelőtt is voltak háborúk, és azok után az emberek nem gyűlölték egymást. Meg aztán ott vannak azók a szörnyű históriák, amik olyan hihetetlenek, hogy nem lehetnek mások, mint rémes hazugságok. - Hallottad - mondta a férfi -, hogy mit tesznek a slanok az embergyerekekkel? - Ez ostoba hazugság - mondta megvetően Kathleen. - Csupa rémes hazugság. Kier Gray kuncogott. - Szóval hallottál róla. És talán meglep. Ilyesmi mégis megtörténik az újszülöttekkel. Mit tudsz egy felnőtt slan szellemi világáról, akinek az intelligenciája két, vagy háromszázszorosa egy normális emberi lény intelligenciájának? Csak azt tudod, hogy te nem tennél ilyesmit, de te még gyerek vagy. Mindegy, most ne törődj vele. Te meg én az életünkért harcolunk. A gyilkos már nyilván elmenekült a szobádból, de csupán egy pillantást kell vetned az agyába, hogy azonosítsd. Most kiterítjük a lapjainkat. Idehívom Pettyt és a tanácsot. Nem fog tetszeni nekik, hogy fölverjük őket szépséges álmaikból, de a pokolba velük! Te itt maradsz. Azt akarom, hogy olvass a gondolataikban, és aztán mondd el, hogy mire gondoltak a vizsgálat alatt.

Megnyomott egy gombot az íróasztalán, és beleszólt a kis dobozba. - A személyi testőrségem kapitányát küldjék az irodámba.

Harmadik fejezet Nem volt könnyű ott ülni a lámpák vakító fényében. A férfiak nagyon is gyakran bámultak rá, gondolataikban türelmetlenség és könyörtelenség keveredett, szánalomnak nyoma sem volt. Gyűlöletük megülte Kathleen lelkét, elfojtotta lüktető életerejét. Ezek az emberek gyűlölték őt. A halálát akarták. Kathleen rémülten behunyta a szemét, megpróbált másra gondolni és úgy belebújni a székébe, mintha a puszta akaraterő láthatatlanná változtathatta volna. De túl sok forgott kockán, így aztán nem mert elmulasztani egyetlen képet, egyetlen gondolatot sem. Szeme és agya tágra nyílt, és ismét ott volt minden - a terem, a férfiak, az egész fenyegető helyzet. John Petty rögtön fölpattant és kijelentette: - Ellenzem, hogy ez a slan jelen legyen ezen a tárgyaláson, mert ártatlan, gyermeki külseje egyeseket könyörületességre indíthat. Kathleen csodálkozva nézett rá. A titkosrendőrség feje középtermetű, erős testalkatú férfi volt, kissé telt, ragadozómadár-képén a jóindulatnak nyoma sem látszott. Kathleen eltöprengett: Valóban ez lenne a véleménye? Valóban azt hiszi, hogy ezek közül az emberek közül egyetlenegyben is van könyörület? Megpróbált olvasni a szavai mögött, de a férfi szándékosan eltitkolta gondolatait, sötét, erőteljes arca kifejezéstelen volt. Mégis elkapta az irónia felhangjait, és rájött, hogy John Petty teljes mértékben tisztában van a helyzettel. Ez volt az ő nagy lehetősége a hatalom megragadására, és ennek tudata ott feszült az agyában és a testében. Kier Gray szárazon nevetett, és Kathleent ismét magával ragadta a férfi ellenállhatatlan személyisége. Volt benne valami tigrisszerű, valami hallatlanul izgalmas, valami sugárzás vette körül, amitől sokkal elevenebbnek tetszett, mint bárki a teremben. - Nem hiszem - mondta -, hogy attól kellene tartanunk, hogy gyengéd érzelmeink a józan ész fölébe kerekednek. - Így igaz! - mondta Mardue, a közlekedésügyi miniszter. - A bíró is a vádlott jelenlétében ítélkezik. - Itt befejezte, de gondolatban folytatta a mondandóját. „Különösen, ha a bíró előre tudja, hogy az ítélet halál.” Halkan kuncogott magában, a tekintete hideg volt. - Akkor pedig azért menjen innen - morogta John Petty -, mert slan, és istenemre, én nem vagyok hajlandó egy szobában maradni egy slannal! A kijelentést követő helyeslő érzelemhullám úgy hatott Kathleenre, akár egy ütés. Dühös kiáltások hallátsiottak. - De milyen igaza van! - Ki vele! - Gray, maga aztán igazán nem szégyenlős, ha ezért így fölvert minket az éjszaka kellős közepén... - A tanács már határozott tizenegy évvel ezelőtt. Bár én csak nemrég tudtam meg. - Az ítélet halál volt, nem igaz? A kiáltozás halvány mosolyt varázsolt Petty ajkára. Kier Grayre pillantott. Tekintetük úgy csapott össze, mint két penge a halálos döfés előtt. Kathleen könnyedén átlátta, hogy Petty kavarodást akar teremteni. Ha pedig az emberek vezére úgy érezte volna is, hogy vesztésre áll, ez nem látszott mozdulatlan arcán; elméjében pedig a kétségnek még szikrája sem lobbant föl. - Uraim, önök félreértik a helyzetet. Kathleen Layton, a slan nem azért van itt, hogy ítélkezzünk fölötte. Azért van itt, hogy tanúskodjék John Petty ellen, így aztán nem is csodálom, hogy Petty szeretné eltávolítani. Petty kissé túljátszotta a meglepetést, állapította meg Kathleen. Elméje túlságosan nyugodt, hideg és feszült maradt, miközben bika módjára bömbölte: - Ezt aztán nevezem! Azért húzott ki valamennyiünket hajnali kettőkor az ágyból, hogy perbe fogjon engem - egy slan vallomása alapján! Gray, maga aztán igazán nem szégyenlős, én mondom! És azt hiszem, egyszer és mindenkorra tisztáznunk kellene azt a jogi kérdést, hogy vajon egy slan szava elfogadható-e bármiféle bizonyítéknak. Petty ismét az alapvető gyűlöletre alapozott. Kathleen megborzongott a többiekből áradó érzelmi hullámoktól. Semmi esélye, semmi reménye nem maradt, csak a biztos halál. Kier Gray szinte közönyös hangon szólalt meg: - Petty, gondolom tisztában van vele, hogy most nem holmi parasztokkal beszél, akiket esetleg megfertőzött a propaganda. A hallgatói realisták, és az ügy összezavarására tett nyilvánvaló kísérletei ellenére tisztában vannak azzal, hogy politikai és talán fizikai életük van kockán ebben a válságban, amit nem én, de maga erőltetett ránk. Arcvonásai megkeményedtek, a hangja élesebbé vált.

- Remélem, hogy a jelenlevők valamennyien átérzik, hogy miféle álom, érzelem vagy türelmetlenség vezérli Pettyt. John Petty most megkísérli, hogy megdöntse a hatalmamat, de bármelyikünk nyerjen is, önök közül egyesek nem fogják megérni a reggelt. Most már senki sem figyelt Kathleenre, és a csöndes szobában a kislány most először érezte, hogy jelen van, de láthatatlan. Mintha egy nagy súly esett volna le a tudatáról, most végre világosan tudott érezni és gondolkozni. A szép, tölgyfa borítású teremben hallgattak a szájak, de hallgattak az elmék is. A férfiak gondolatai elhomályosultak, veszítettek intenzitásukból. Mintha hirtelen akadály ágaskodott volna Kathleen és a férfiak elméje közé, akiknek agya most mélyen, legbelül dolgozva elemezte, kutatta, próbálgatta az esélyeket, a helyzetet, feszült a hirtelen fölismert, halálos veszély ellen. Az elmosódott gondolatok közül hirtelen egy világos, éles szellemi parancs jutott el Kathleenhez. „Menj a sarokban álló székhez, ahol nem láthatnak anélkül, hogy megfordulnának. Gyorsan!” Kathleen Kier Grayre pillantott. A férfi szinte lángoló tekintettei nézett rá. Ekkor a kislány hangtalanul elhagyta a helyét, engedelmeskedve a férfinak. A férfiaknak nem hiányzott, észre sem vették, hogy mit csinált. Kathleen valami fölvillanást érzett, és tudta, hogy Kier Gray még ebben a feszült pillanatban is hibátlanul keveri a kártyáit. A férfi megszólalt: - Természetesen nem föltétlenül van szükség kivégzésekre, ha John Petty egyszer és mindenkorra letesz arról az esztelen vágyáról, hogy a helyemre kerüljön. A férfiak töprengve bámulták Kier Grayt, és lehetetlen volt olvasni a gondolataikban. Ebben a pillanatban mind erősen koncentráltak; egy egészen rövid ideig elméik majdnem olyan fegyelmezettek voltak, mint John Pettyé vagy Kier Grayé, hiszen teljes erejükkel azt próbáltak eldönteni, hogy mit kell mondaniuk és mit kell tenniük. Kier Gray folytatta, hangjában egy parányi szenvedéllyel. - Azt mondom, esztelen, mert ugyan az egész ügy két ember küzdelmének tetszhet a hatalomért, de itt többről van szó. Az, akinek a kezében van a legfelsőbb hatalom, a stabilitást és a rendet képviseli. Aki pedig a hatalomra tör, mihelyt megszerzi a hatalmat, kénytelen biztosítani a helyzetét. Ez pedig egyenlő a kivégzésekkel, száműzetésekkel, vagyonelkobzásokkal, bebörtönzésekkel, kínzásokkal, mindez, természetesen, azokat érinti, akik az illetővel szemben álltak, vagy akikben nem bízik. A korábbi vezető nem vállalhat egyszerűen alárendelt szerepet. A tekintélye gyakorlatilag sohasem szűnik meg, ahogy ezt Napóleon példája is bizonyítja, ezért állandó veszélyforrás marad. De az önjelölt vezetőt meg lehet fegyelmezni, és vissza lehet küldeni a munkájához. Ez a tervem John Pettyvel. Kathleen látta, hogy Kier Gray a többiek óvatos ösztöneire próbál hatni, félelmükre mindattól, amit a változás jelenthet. De gondolatai félbeszakadtak, mert John Petty fölugrott. Most nem volt óvatos, de akkora volt a haragja, hogy a gondolataiban éppúgy nem lehetett olvasni, mint amikor kordában tartotta őket. - Úgy vélem - robbant ki -, még sohasem hallottam ilyen rendkívüli állítást egy állítólag normális embertől. Engem vádol, hogy összezavarom az ügyet. Uraim, észrevették, hogy eddig még semmiféle ügyről, semmiféle bizonyítékról nem esett szó? Csupán Kier Gray úr állításait hallottuk, és itt ez a túldramatizált per az éjszaka kellős közepén, amikor, és ezt ő is jól tudja, valamennyien álmosak vagyunk. Be kell vallanom, hogy jómagam sem vagyok még teljesen ébren, de ahhoz eléggé éber vagyok, hogy észrevegyem: Kier Grayt is hatalmába kerítette minden korok valamennyi diktátorának a betegsége, az üldözési mánia. Nem kétlem, hogy már jó ideje minden szavunkban és minden tettünkben olyasmit vél fölfedezni, ami a hatalmát fenyegeti. Alig találok szavakat, hogy kifejezzem kétségbeesésemet mindazért, amit ez jelent. Amikor a slan helyzet ilyen kétségbeejtő, hogyan is föltételezheti Kier Gray úr, hogy bármelyikünk is az egység megbontására törekszik? Én mondom, uraim, a mostani helyzetben szó sem eshet az egység megbontásáról. A közvélemény fel van háborodva a slanok iszonyú, világszerte elkövetett cselekedetein az emberi csecsemők ellen. Kísérleteik, hogy az emberi fajt slanokká változtassák, és az ebből eredő rettenetes balfogások jelentik a legnagyobb problémát, amellyel kormány valaha is szembenézett. Petty most Kier Gray felé fordult, és Kathleent megdöbbentette, hogy milyen tökéletesen játssza a szerepét, milyen kitűnően tetteti az őszinteséget. - Kier, szeretném elfelejteni, amit tettél. Először a vádaskodás, aztán a fenyegetődzés, hogy reggelre közülünk néhányan halottak lesznek. Az adott helyzetben csak azt javasolhatom, hogy mondj le. Én legalábbis már nem bízom benned. Kier Gray halványan elmosolyodott. - Látják, uraim, most jutottunk el a kérdés magvához. A lemondásomat követeli. Egy magas, vékony héjaképű fiatalember szólalt meg harsány hangon.

- Én egyetértek Pettyvel. Gray, a maga cselekedetei azt bizonyítják, hogy nincs felelősségtudata. Mondjon le! - Mondjon lel - kiáltotta még valaki, aztán már kórusban kiáltozták: - Mondjon le! Mondjon le! Mondjon le! Kathleen, aki John Petty szavait kísérte fokozott figyelemmel, a szavak és az azokat követő kiáltozás alapján azt hitte, ez már a vég. Csak egy hosszú perc után jött rá, hogy a teremben ülők közül mindössze négyen kiabáltak. Lassan megértette a dolgot. Hát erről van szó. „Mondjon le!” kiáltásaikkal megpróbálták pánikba ejteni a kételkedőket és a rettegőket, de egyelőre sikertelenül. Elméje és tekintete most Kier Grayt kereste, akinek puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy az emberek ne essenek pánikba. Aki ránézett, visszanyerte a bátorságát. Mert egyenes háttal ült karszékében, talán még magasabbnak, hatalmasabbnak, erősebbnek látszott, és arcán ironikus, magabiztos mosoly játszott. Hát nem különös - mondta csöndesen -, hogy a négy fiatalember hogy támogatja a mi ifjú Petty barátunkat? Az itt jelenlévő idősebb úriemberek nyilván rájöttek, hogy előzetes szervezkedéssel van dolgunk, és hogy a kivégzőosztagok még hajnalban föl fognak sorakozni, mert ezek az ifjú lázadók szemmel láthatóan türelmetlenül várják, hogy mi, vén reakciósok, eltakarodjunk, igaz ugyan, hogy korban hozzájuk állok közelebb, de azért engem is vén reakciósnak tartanak. Szeretnék már ledobni a kantárt, amit mi vetettünk rájuk, és persze meggyőződésük, hogy az öregek lelövése csupán siettetné néhány évvel azt, amit a maga idejében a természet úgyis elvégezne. - Agyonlőni őket! - morogta Mardue, a jelenlévők legidősebbike. - Átkozott ifjú jöttmentek! - kiabálta Harlihan, a légiközlekedési miniszter. Az öregek szavait jó lett volna hallani, de Kathleen jobban érzékelte a szavak mögötti impulzusokat. Gyűlölet és rettegés, kétség és gőg, zavar és eltökéltség - a szellemi szenny valóságos mocsara. John Petty kissé sápadtan nézett farkasszemet az öregekkel. De Kier Gray fölállt, a szeme lángolt, a keze ökölbe szorult. - Ülj le, bolond! Hogy merted kirobbantani ezt a válságot, éppen most, amikor talán meg kell változtatnunk egész slanpolitikánkat? Vesztésre állunk, hát nem tudod? Egyetlen tudósunk sincs, aki fölvehetné a versenyt a slanok szupertudósaival. Mit nem adnék, ha egyetlenegyet közülük magunk mellé állíthatnánk! Ha lenne velünk egy olyan slan, mint Peter Cross, akit ostobán legyilkoltak három évvel ezelőtt, mert a rendőrséget is megfertőzte a csürhe szelleme. Igen, azt mondtam, „csürhe”. Mert ma ilyen az ember. Csürhe, a propagandánk segítségével sikerült vadállattá változtatnunk az embert. Féltik, halálosan féltik a gyerekeiket, és egyetlen tudósunk sincs, aki elfogulatlanul meg tudná vizsgálni a dolgot. Sőt, egyetlen tudósunk sincs, aki egyáltalán méltó lenne a tudós névre. Ugyan mi ösztönözné az emberi lényt arra, hogy kutatással töltse az életét, ha tudja, hogy jövendő felfedezéseit a slanok már régen tökéletesítették? A felfedezések ott várakoznak a barlangok mélyén vagy a papíron, arra a napra készen, amikor a slanok ismét megpróbálják, hogy átvegyék a hatalmat a világ fölött. A tudományunk vicc, iskoláink hazugságokat tanítanak. És egyre több emberi törekvés, emberi remény fut zátonyra körülöttünk. Évről évre nő a felfordulás, a szegénység, a nyomor. Már semmink sincs, csak a gyűlölet, de a gyűlölet nem elég. Vagy kipusztítjuk a slanokat, vagy megegyezésre jutunk velük, de ennek az őrületnek véget kell vetni. Kier Gray szenvedélyes szavaihoz szenvedélyes arckifejezés társult. És Kathleen egész idő alatt érezte, hogy a férfi elméje higgadt, körültekintő, óvatos. És amikor a demagógia nagymestere, az emberek ura ismét megszólalt, csodálatos baritonja már ujra tisztán és lágyan csengett. - John Petty megvádolt, hogy életben akarom tartani ezt a gyermeket. Szeretném, ha most visszagondolnának az elmúlt néhány hónapra. Mondta önöknek Petty, esetleg kacagva, hogy én életben akarom tartani a lányt? Tudom, hogy mondta, mert a híre eljutott hozzám. De most már megértik, hogy mit cselekedett valójában, amikor titokban terjesztette a mérget. Politikus elméjük be fogja látni, hogy ő kényszerített bele engem ebbe a helyzetbe. Ha a gyermeket megölnénk, azt jelentené, hogy megadtam magam, és veszítenék a tekintélyemből. Ezért olyan nyilatkozatot szándékozom kiadni, amely kimondja, hogy Kathleen Laytont nem végzik ki. Mivel olyan keveset tudunk a slanokról, azért tartjuk életben, hogy tanulmányozhassuk. Személy szerint én fogok a legtöbbet nyerni a lány állandó jelenlétéből, mert megfigyelhetem egy slan felnövekedését. Már eddig is rengeteg jegyzetet készítettem. John Petty még mindig állt.

- Ne próbálj leugatni! - morogta. - Túl messzire mentél. A következő lépés az lesz, hogy egy, egész földrészt adsz a slanoknak, hogy továbbfejleszthessék úgynevezett szupertalálmányaikat, melyekről oly sokat hallottunk, de amikből még semmit sem láttunk. Ami pedig Kathleen Laytont illeti, istenemre, csalk úgy tarthatod életben, ha én halok meg. A slan nőstények a legveszélyesebbek. Ők tenyésztik tovább a fajt, és pokolian értik a dolgukat, a fene egye meg őket! Kathleen tudatában elhomályosodtak a szavak. Helyettük már másodszor jelent meg Kier Gray követelő kérdése: „A jelenlévők közül hányan támogatnak engem feltétel nélkül? Mutasd az ujjaidon.” Kathleen csodálkozó pillantást vetett a férfira, aztán tudata alámerült a feléje áradó érzelmekbe és gondolatokba. Nehéz dolga volt, mert sok volt a gondolat, nagy volt az összevisszaság. Meg aztán az agya is kezdte cserbenhagyni, amikor rájött az igazságra. Valahogy azt hitte, hogy az idősebbek mind a vezér pártján állnak. De nem így volt. Gondolataikban félelem bujkált, és egyre erősebb meggyőződés, hogy Kier Gray napjai meg vannak számlálva, és jobb lesz a fiatal, erős emberek csoportjával tartaniuk. Végül rémülten föltartotta három ujját. Tízből hárman álltak Kier Gray mellett, négyen határozottan ellene, Petty oldalán, és hárman ingadoztak. Az utóbbi két adatot nem közölhette, mivel Kier Gray nem kívánta tudni. A férfi csak a lány három ujját nézte, tekintetében alig észrevehető rémülettel. A lány úgy érezte, hogy a férfí tudatán aggodalom suhant végig. De Kier Gray gondolatai és arca ismét felöltötték szokásos közönyüket. Úgy ült karszékében, mint egy kőszobor, hidegen, komoran és vészterhesen. Kathleen képtelen volt levenni a tekintetét a vezérről: Úgy érezte, hogy egy sarokba szorított embert lát, aki töri a fejét, kutat emlékeiben, hogy miféle varázslattal lehet a nyilvánvaló vereségből győzelmet kovácsolni. Megpróbált behatolni a férfi gondolataiba, de a férfi acélos fegyelme és világos, célratörő gondolatmenete falként állt közöttük. De felszíni gondolataiból kiolvasta kétségeit, a bizonytalanságot, amiben nyoma sem volt félelemnek, csupán habozásnak, hogy mit tegyen, mit tehet ezután. Ez azt jelentette, hogy talán mégsem számított ekkora válságra, szervezett ellenzékre, ilyen parázsló gyűlöletre önmaga ellen, ami csak alkalomra vár, hogy elpusztíthassa. Kathleen gondolatait John Petty megszólalása szakította félbe. - Úgy vélem, szavaznunk kellene a dologról. Kier Gray nevetni kezdett, hosszan, mély hangon, cinikusan, de a vége felé már szinte jókedvűen. - Szóval szavazni akarsz egy olyan ügyről, amiről egy perccel ezelőtt azt állítottad, hogy a létezését sem bizonyítottam! Természetesen a továbbiakban nem hivatkozom a jelenlévők józan eszére. A józan ész ideje elmúlt, ha a fülek süketek, de hogy világosan lássunk: a szavazás követelése ebben a pillanatban a bűn nyílt beismerésével egyenlő, amire kétségtelenül az bátorít, hogy a tanács legalább öt vagy még több tagjának a támogatására számítasz. Akkor kijátszok még egy kártyát. Már egy ideje tudok erről a lázadásról, és felkészültem rá. - Ugyan! - mondta Petty. - Blöffölsz. Figyeltem minden rezdülésedet. Amikor előkészítettük ezt az ülést, tartottunk az olyan eshetőségektől, hogy például valaki nem veszi figyelembe a többiek szavazatát, így az akkor eltervezett biztonsági intézkedések még most is érvényesek. Mindannyiunknak van magánhadserege. Az enyémek odakint állnak a folyosón, csakúgy, mint a tanács minden más tagjának az emberei, készen arra, hogy az első szóra egymás torkának essenek. Mi nem félünk kimondani ezt a szót és meghalni az azt követő csatározásban. - Ó - mondta halkan Kier Gray -, most már valóban nyílt kártyákkal játszunk. Az emberek fészkelődtek, majd Kathleen legnagyobb rémületére Mardue, akiről eddig azt hitte, hogy feltétlenül támogatja Kier Grayt, megköszörülte a torkát. De még mielőtt megszólalt volna, Kathleen megérezte, hogy a férfi elszántsága gyöngül. - Valóban hibát követsz el, Kier, ha diktátornak véled magadat. A tanács választott meg, és jogunk van mást választani a helyedbe. Olyasvalakit talán, aki sikeresebben meg tudja szervezni a slanok kiirtását. A legelszántabb köpönyegforgatás volt ez. A patkányok menekültek a süllyedő hajóról, és Kathleen látta, hogy milyen kétségbeesetten igyekeznek meggyőzni az új erőket támogatásuk értékéről. Harlihan gondolatai is irányt változtattak. „Igen, igen. Amit a slanokkal való megegyezésről mondtál, az árulás, aljas árulás. Ez az egyetlen szent és sérthetetlen kérdés a csürhe, a nép szemében. Tennünk kell valamit a slanok kiirtása végett, és talán agresszívabb emberek agresszívabb politikájával...” Kier Gray szárazon mosolygott, és elméje még mindig bizonytalankodott - mit tegyen, mit tegyen? Egy halvány jel utalt valami másra is, a helyzet további élezésére, valami komor elszánásra, hogy szerencsét próbáljon. De Kathleen semmi megfoghatót, semmi világosat nem tudott kivenni.

- Szóval - mondta még mindig halkan Kier Gray - a tanács elnöki tisztét átengednék egy olyan embernek, aki lehetővé tette néhány nappal ezelőtt, hogy a kilencéves Jommy Cross, a pillanatnyilag talán legveszélyesebb slan a saját kocsiján meneküljön el. - De van legalább egy olyan slan - mondta John Petty-, aki nem fog megmenekülni. - Ellenséges pillantást vetett Kathleenre, aztán győzedelmesen fordult a többiek felé. - Megmondom, mit tehetünk - végezzük ki a lányt holnap; de nem, még most, és tegyük közzé a nyilatkozatot, hogy Kier Grayt azért távolítottuk el a hivatalából, mert titkos egyezséget kötött a slanokkal, és ezt bizonyítandó ákadályozta Kathleen Layton kivégzését. Hihetetlenül furcsa érzés volt ott ülni, hallani a halálos ítéletet, és semmit sem érezni, mintha nem is róla beszélnének. Kathleen elméje elkalandozott, elszigetelődött, és az emberekből áradó helyeslő gondolatokat is csak ezen a torzító távolságon át érzékelte. Kier Gray arcáról eltűnt a mosoly. - Kathleen - mondta hirtelen hangosan -, kár tovább játszanunk. Hányan vannak ellenem? A lány homályos szemmel nézett rá, és könnyes hangon válaszolt: - Mind maga ellen vannak. Mindig is gyűlölték magát, mert okosabb náluk, és mert úgy érezték, hogy maga elhomályosítja őket, hogy maga mellett nem látszanak fontosnak. - Szóval arra használja a lányt, hogy kémkedjék utánunk - morogta John Petty, de hangjába diadalittasság is vegyült. - Nos, azt azonban jó tudnunk, hogy egy dologban valamennyien egyetértünk, hogy Kier Graynak vége. - Szó sincs róla - mondta szelíden Kier Gray. - Én oly kevéssé értek egyet, hogy tíz percen belül valamennyien a kivégzőosztag előtt álltok. Nem akartam rászánni magam erre a drasztikus lépésre, de most már nincs más alternatíva, és visszacsinálni sem lehet, mert elkövettem a visszavonhatatlant. Megnyomtam egy gombot, és ezzel tudtul adtam testőrségeiteket vezénylő tizenegy tisztnek, legmegbízhatóbb tanácsadóitoknak és utódaitoknak, hogy elérkezett az idő. Az emberek ostobán bámultak rá, de Kier Gray folytatta: - Látják, uraim, önök megfeledkeztek az emberi természet végzetes gyöngeségéről. Az önök beosztottjainak hatalomvágya legalább akkora, mint az önöké. A maihoz hasonló helyzeték megoldásának ötlete akkor merült föl bennem, amikor nemrégiben Petty úr jobbkeze arról biztosított, hogy bármikor szívesen átvenné Petty úr hivatalát. Ekkor már módszeresen folytattam a vizsgálódást, és fölöttébb kielégítő eredménnyel, és arról is gondoskodtam, hogy ezek az emberek kéznél legyenek Kathleen tizenegyedik születésnapján. Nos, itt vannak az új tanácsosok! Az ajtó fölpattant, és revolverrel a kézben tizenegy komor tekintetű fiatalember lépett be. John Petty fölkiáltott: - A fegyvereket! Aztán az egyik ember nyöszörögte. - Nálam nincs! Aztán a revolverlövésektől visszhangzott a terem. A földön emberek fetrengtek, saját vérüktől fuldokolva. Kathleen homályosan látta, hogy a tizenegyből egy még mindig talpon van, a kezében füstölgő pisztoly. John Petty. Ő lőtt először. És az az ember, aki a helyére akart kerülni, holtan, mozdulatlanul terült el a földön. A titkosrendőrség főnöke Kier Grayre szegezte pisztolyát. - Megöllek, mielőtt elkaphatnának, ha nem kötünk üzletet. Természetesen együttműködöm veled, most már. A tisztek vezetője kérdőn nézett Kier Grayre. - Lőjünk, uram? - kérdezte. Vékony, sötét bőrű, sasorrú ember volt, a hangja éles bariton. Kathleen már látta a palotában. A nevét is tudta: Jem Lorry. Soha nem próbált még olvasni a gondolataiban, de most rájött, hogy a férfi képes volt áthatolhatatlan védőfalat vonni gondolatai köré. A felszíni gondolatok mégis elegendőek voltak ahhoz, hogy megmutassák: kemény, számító és nagyravágyó ember. - Nem - mondta elgondolkodva Kier Gray. - John Pettynek még hasznát vesszük. Ő fogja bejelenteni, hogy a többieket az ő rendőrségi kivizsgálásának eredményeként végeztük ki, mivel titkos egyezményt kötöttek a slanokkal. Ez lesz a magyarázat, ez mindig hat a kinti szegény, rémült bolondokra. Az ötletet magától Petty úrtól kaptuk, bár úgy véljük, magunk is gondoltunk rá. Petty úr tekintélye mégis hitelesebbé fogja tenni. Valóban mondta cinikusan - azt hiszem, a leghelyesebb Petty urat felelőssé tenni a kivégzésekért. Vagyis Petty urat annyira elborzasztotta az általa felfedett hitszegés, hogy a saját szakállára cselekedett, aztán kért csak kegyelmet tőlem, amit az előterjesztett bizonyítékok alapján, természetesen rögtön megadtam. Hogy tetszik?

Jem Lorry lépett előre. - Szép história, uram. És most szeretnék valamit elmondani, az összes új tanácsos nevében. Szükségünk van magára, a félelmetes tekintélyére, az agyára, és szívesen csinálunk magából istent az emberek szemében, más szóval, segítünk megszilárdítani és megingathatatlanná tenni a helyzetét, de ne higgye, hogy megállapodhat a főtisztjeinkkel, hogy öljenek meg minket. Ez még egyszer nem jön össze. - Aligha volt szükséges, hogy figyelmeztessen valamire, ami ennyire nyilvánvaló - mondta hidegen Kier Gray. - Takarítsátok el a holttesteket, aztán lássunk munkához. Te pedig Kathleen, menj aludni. Útban vagy. Kathleen sietve távozott, még mindig borsódzott a háta az eseményektől, és eltöprengett. Útban van? Csak úgy értette, hogy... Vagy úgy értette: a gyilkosságok után, amelyeknek tanúja volt, már nem bízhatott Kier Grayben, de semmiben sem. És csak nagyon-nagyon sokára tudott elaludni.

Negyedik fejezet Jommy Cross számára a sötétség és szellemi üresség hosszú szakaszai csak lassan álltak össze valami acélszürke világossággá, amibe a távoli, homályos gondolatok végre beleszőtték a valóság fonalát. Kinyitotta a szemét, és azt érezte, hogy nagyon gyönge. Egy kis szobában feküdt, fölötte összekent, mocskos, málló vakolatú mennyezet. Körülötte piszokszürke, vén falak. Az egyetlen ablak párkánya törött és színtelen; az ablakon átpréselődött fény kis foltba gyúlt össze az ágy vasvázán túl, és úgy pihent ott, mintha kimerült volna az erőlködéstől. Sápadt fénye egy hajdan szürke takaró maradványait világította meg. A matrac egyik oldalán előkandikált a szalma, és az egész ágy áporodott, szellőzetlen bűzt árasztott. Bármilyen gyöngének érezte is magát, Jommy ledobta az undorító takarót, és le akart mászni az ágyról. Egy lánc csörrent meg fenyegetően, és jobb bokájába hirtelen fájdalom hasított. Visszafeküdt, pihegett az erőfeszítéstől, és megdöbbent. Oda volt láncolva ehhez az undorító ágyhoz! Kábultságából súlyos léptek zaja verte föl. Kinyitotta a szemét, és egy magas, ösztövér nőt pillantott meg az ajtóban, aki formátlan, szürke ruhát viselt, és fekete szeme úgy villogott rá, mint a fekete gyémánt. - Ah - mondta. - Nagyi új lakója kigyógyult a lázból, és most már összeismerkedhetünk. Ez jó! Nagyon jó! Az asszony dörzsölgette száraz kezeit. - Pompásan ki fogunk jönni egymással, nem igaz? Csakhogy magadnak kell megkeresned a tartásod költségeit. Munkakerülők nem élősködhetnek Nagyin. Nem, uram. Ezt őszintén meg kell beszélnünk. Igen, igen - hajolt a fiú fölé -, meg kell beszélnünk. Jommy undorral vegyes érdeklődéssel nézte a vénasszonyt. Amikor a sovány, kissé hajlott hátú teremtés nyögve leült az ágy szélére, Jommy felhúzta a lábát, amennyire csak a lánc engedte, hogy minél távolabb legyen a vénasszonytól. Föltűnt neki, hogy még sohasem látott arcot, ami ennyire kifejezte volna a vén hús maszkja mögött rejtőző, komisz természetet. Növekvő undorral vetette össze a keskeny, ráncos, tojásdad arcot a fej belsejében motoszkáló gondolatokkal; de minden rá volt írva arra az arcra. A nyomorúságos arc minden egyes torz vonásának megvolt a párja abban a torz elmében. És az alattomos elmében bujaság lakozott. Arckifejezése nyilván sejtetett valamit a gondolataiból, mert a vénasszony hirtelen fölcsattant: - Igen, igen, ha most nézed Nagyit, nem is hinnéd, hogy valaha híres szépség volt. Nem is sejtenéd, hogy a férfiak valaha imádták fehér testét. De ne feledd, hogy ez a vén banya mentette meg az életedet. Sohase feledd, mert Nagyi átadja hálátlan személyedet a rendőrségnek. Hogy szeretnének a kezükbe kaparintani! Hogy szeretnének! De Nagyinak az kedves, ami neki jó, és azt teszi, amit akar. Nagyi! Megbecstelenítettek-e már ilyen kedves szót szemérmetlenebbül, mint mikor ez a vénasszony Nagyinak nevezte magát? Jommy behatolt az elméjébe, abban a reményben, hogy a tudata mélyén megtalálja az igazi nevét. De csak homályos képeket látott egy ostoba, színházbolond lányról, aki nem fukarkodott a bájaival, akit tönkretettek, az utcára került, aztán megkeményedett és tönkrement a balsors csapásaitól. Egyénisége elmerült cselekedeteinek és gondolatainak pöcegödrében. Lopások véget nem érő sora. Még förtelmesebb bűnök sötét kaleidoszkópja. Gyilkosság is… Megborzongva és az első élmény elhalványultával végtelenül kifáradva Jommy visszahúzódott Nagyi undorító tudatából. A banya a fiú fölé hajolt, szúrós tekintete a fiúéba mélyedt. - Igaz az - kérdezte -, hogy a slanok tudnak olvasni a gondolatokban? - Igen - vallotta be Jommy-, és én látom is, hogy maga mire gondol, de semmi haszna. A vénasszony örömtelenül nevetett. - Akkor nem látsz mindent, amit Nagyi a fejében forgat. Nagyi nem buta. Nagyi okos; és tudja jól, hogy nem kényszeríthet egy slant arra, hogy maradjon, és Nagyinak dolgozzon. A slannak szabadnak kell lennie, hogy azt tehesse, amit Nagyi akar tőle. A slannak be kelt látnia, hogy számára ez lesz a legbiztonságosabb hely, míg fel nem nő. No, ugye hogy milyen okos Nagyi? Jommy álmosan sóhajtott. - Látom, hogy most mire gondol, de most nem tudok beszélni erről. Amikor a slan beteg, ami elég ritkán fordul elő, csak alszik és alszik. Most is csak azért ébredtem föl, mert a tudatalattim fölébresztett, mert úgy vélte, veszélyben vagyok. Nekünk, slanoknak számos ilyen védelmi rendszerünk van. De most aludnom kell, hogy meggyógyuljak. A szénfekete szemek kikerekedtek. A buja elme visszahúzódott, beletörődött a vereségbe, hogy nem érhette el rögtön legfőbb célját, nem sikerült azonnal meggazdagodnia áldozata segítségével. A kapzsiság helyét most élénk kíváncsiság foglalta el, de nyoma se volt a szándéknak, hogy hagyja Jommyt elaludni.

- Igaz, hogy a slanok szörnyetegeket csinálnak emberi lényekből? Jommy agyát égette a düh. A fáradtság elszállt a testéből. Mérgesen fölült. - Ez hazugság! Egyike azoknak a rémes hazugságoknak, amit az emberi lények terjesztenek rólunk, hogy embertelennek látsszunk, hogy mindenki gyűlöljön minket, hogy megölhessenek. A dühe elpárolgott, kimerülten feküdt vissza. - Anyám és apám a legkülönb lények voltak, akiket valaha is ismertem - mondta halkan -, és rettenetesen boldogtalanok voltak. Egy napon találkoztak az utcán, és fölfedezték egymásban a slant. Addig a legteljesebb magányban éltek, és soha senkinek sem ártottak. Az emberi lények követik el a bűnöket. Apa nem is védekezett, amikor bekerítették, és hátulról lelőtték. Pedig harcolhatott volna. És ezt is kellett volna tennie! Hiszen a birtokában volt a világ legfélelmetesebb fegyvere, egy olyan iszonyú fegyver, amit nem is hordott magánál, nehogy véletlenül használja. Ha tizenöt éves leszek, én majd… Elhallgatott, megrémülve, hogy máris túl sokat mondott. Egy pillanatig olyan kimerültnek és gyöngének érezte magát, hogy agya képtelen volt elviselni gondolatának terhét. Csak azt tudta, hogy elárulta a slantörténelem legnagyobb titkát, és ha ez a kapzsi vénasszony átadja a rendőrségnek a mostani, leromlott állapotában, akkor minden elveszett. De lassan megkönnyebbült. Látta a vénasszony tudatában, hogy az föl sem fogta vallomásának jelentőségét. Nem is figyelt oda, amikor a fegyvert említette - mert ez igen távol esett ennek a pénzsóvár elmének a céljától. De a vénasszony, akár a keselyű, most lecsapott kimerült áldozatára. - Nagyi örül, hogy Jommy ilyen jó kisfiú. Szegény, éhező Nagyinak szüksége van egy fiatal slanra, hogy pénzt keressen mindkettőjüknek. Ugye szívesen dolgozol majd a fáradt, öreg Nagyinak? - A hangja hirtelen megkeményedett. - Tudod, hogy a koldusoknak nincs választási lehetőségük. Jommyra úgy hatott a tudat, hogy a titka biztonságban van, mint az altató. Szemhéja lecsukódott. Még azt mondta: - Most igazán nem tudok beszélni. Aludnom kell. De látta, hogy a vénasszony nem akarja békén hagyni, és már rájött, hogy mivel izgathatja föl. A vénasszony éles hangon megszólalt, nem mintha érdekelte volna a dolog, csak hogy Jommy ne aludjon. - Mi az a slan? Mitől másmilyen? Honnan kerültek elő? Úgy csinálták őket, igaz, mint a gépeket? Különös volt, hogy mérges lett, holott tudta, hogy a vénasszonynak éppen ez volt a célja. Halványan sejtette ugyan, hogy a testi gyöngeség miatt nem tud kellőképpen uralkodni az agyán. Csöndesen mérgelődve válaszolt: - Ez egy újabb hazugság. Én éppen úgy születtem, mint bárki más. A szüleim szintén. Hogy azelőtt mi volt, azt nem tudom. - De a szüleid biztos tudták! - unszolta a vénasszony. Jommy a fejét rázta. A szeme lecsukódott. - Nem, mama azt mondta, hogy apának mindig túl sok volt a dolga, nem ért rá foglalkozni a slanok titokzatos eredetével. Tudom, hogy mit akar tenni, és mik a szándékai, de az nem becsületes dolog, és én nem fogom megtenni. - Ostobaság - vágott vissza dühösen a vénasszony. Végre az ő témájánál tartottak. - Nem becsületes dolog meglopni az olyan embereket, akik maguk is rablásból és csalásból élnek? Éljünk talán száraz kenyéren, mikor a világ olyan gazdag, hogy a kincstárak duzzadnak az aranytól, a magtárak a búzától, még az utcákon is méz folyik? Fütyülök a becsületességedre! Tudod, mit mond Nagyi? Hogy beszélhet egy slan, akire úgy vadásznak, mint a patkányra, a becsületről? Jommy hallgatott, de nemcsak azért, mert álmos volt. Az ő fejében is megfordultak már ilyen gondolatok. A vénasszony folytatta: - Hová mennél? Mit csinálnál? Az utcán akarsz élni? És mi lesz télen? Hová is mehetne egy slan fiúcska? A vénasszony, most lehalkította a hangját, együttérzést próbált tettetni. - Szegény, drága anyád biztosan azt akarta volna, hogy megtedd, amire kérlek. Ő nem szerette az emberi lényeket. Eltettem az újságot, hogy megmutassam neked, hogy lőtték le az anyádat, mint egy kutyát, amikor menekülni próbált. - Akarod látni? - Nem! - mondta Jommy, de gondolatai kavarogtak. És az éles hang folytatta: - Hát nem akarsz megtenni mindent ez ellen a kegyetlen világ ellen? Nem akarod, hogy megfizessenek? Hogy megbánják, amit tettek? Nem félsz? Jommy hallgatott. A vénasszony nyöszörögni kezdett:

- Az élet túl nehéz az öreg Nagyinak, túl nehéz. Ha te nem segítesz Nagyinak, akkor tovább kell csinálnia, amit eddig tett. Ugye olvastál róluk a gondolataimban? De megígéri, hogy soha többé nem teszi, ha segítesz neki. Gondold meg. Nagyi soha többé nem teszi azokat a komisz dolgokat, amelyeket meg kellett tennie, hogy meg tudjon élni ebben,a hideg, könyörtelen világban. Jommy megadta magát. Lassan, tagoltan beszélt. - Maga egy romlott, nyomorult vén csirkefogó, és egy szép napon meg fogom ölni! - Akkor tehát maradsz addig a „szép napig” - mondta győzedelmesen Nagyi. Ráncos ujjai úgy fonódtak össze, mint száraz, pikkelyes kígyók. - És azt is fogod tenni, amit Nagyi mond, vagy olyan gyorsan átadlak a rendőrségnek, hogy... Üdvözöllek a mi kis otthonunkban, Jommy. Üdvözöllek. Nagyi reméli, hogy amikor legközelebb fölébredsz, már jobban leszel. - Igen - mondta erőtlenül Jommy. - Jobban leszek. És elaludt. Három nappal később Jommy követte a vénasszonyt a konyhán át a hátsó ajtóhoz. A szinte üres, elhanyagolt konyhában Jommy igyekezett nem meglátni a koszt és rendetlenséget. Arra gondolt: a vénasszonynak igaza volt. Ebben a rettenetesnek ígérkező életben ennél a szegénységtől feledésbe merült nyomortanyánál aligha találhatott volna jobb menedéket egy slan fiú, akinek még legalább hat évig kell várnia, hogy fölkereshesse apja titkainak rejtekhelyét; akinek föl kell nőnie, mielőtt egyáltalán azt remélhetné, hogy véghezviszi a nagy tetteket, amiket meg kell tennie. De a gondolat elröpült, mihelyt kinyílt az ajtó, és Jommy meglátta azt, ami az ajtó mögött volt. Megtorpant a látványtól. Soha életében nem számított arra, hogy ilyesmit láthat. Először az udvar, tele mindenféle fém- és egyéb hulladékkal. Fűtlen-fátlan udvar, a szépség minden nyoma nélkül; a csúf terméketlenség kis földdarabja, melyet rozoga kerítés vesz körül. Az udvar túlsó végén rozoga kamra. Egy ló homályos, gondolati képe. Maga a ló alig látszott a nyitott ajtó mögött. De Jommy tekintete túlszállt az udvaron. Csak futó pillantást vetett a kellemetlen részletekre. Szelleme és tekintete elhagyta a kerítést, a rozoga kamrát. A távolban fák voltak, kis lugasok: és fű - zöld, kellemes lanka, ami egy széles folyó felé lejtett; a folyó tompán csillogott, mert a nap fénylő tüze most nem táncolt fölötte. De a lanka (amelynek egy része golfpálya volt, de erre alig fordított figyelmet) sem sokáig vonzotta a pillantását. A folyó túlsó partján egy álomvilág kezdődött, egy kertészparadicsom, egy tündérkert. Néhány fa az útjában állt, ezért Jommy csak egy keskeny sávját láthatta ennek az Édennek, csillogó szökőkútjainak, virágföldjeinek, szépséges teraszainak csak egy darabkáját. De ezen a keskeny, látható földdarabon át egy fehér ösvény vezetett. Egy ösvény! Jommy megreszketett, valami megmagyarázhatatlan érzelem szorította el a torkát. Az ösvény nyílegyenesen haladt a távol felé. A homályos távol felé, majd csillogó csíkja a mérföldek ködébe veszett. És ott, a láthatár legszélén, bár Jommy jóval távolabbra látott, mint az emberek, ott állt a palota. A hatalmas, hihetetlen építmény alapjának csupán egy része nyúlt föl a szemhatár túlsó oldaláról. Vagy ezerlábnyira emelkedett, aztán egy toronyban folytatódott, ami újabb ötszáz lábnyi magasra nyúlt föl az ég felé. Csodálatos torony! Félezer lábnyi csipkeszerű ékszer, szinte törékeny, a szivárvány valamennyi színében ragyogó, áttetsző, fénylő, fantasztikus mestermű a régi kor nemes stílusában; nem egyszerűen díszes, de maga a táj dísze, ékessége. Ez a remekmű volt a slan építőművészet diadala, mely a végzetes háború után a győztesek kezére került. Túlságosan szép volt. Szinte bántotta Jommy szemét, agyát pedig bántották a gondolatok, amelyeket szült. Elgondolni, hogy kilenc éven át élt a város közelében, és még sohasem látta fajának ezt a csodálatos remekművét! És most, hogy megpillantotta, úgy vélte, hogy anyja hibázott, amikor nem mutatta meg neki. „Elkeserítene, Jommy, ha arra gondolsz, hogy a palotát most Kier Gray és bandája lakja. Meg aztán a városnak abban a részében különleges óvintézkedések vannak hatályban ellenünk. Majd meglátod, ha eljön az ideje.” Csakhogy ez az idő, Jommy úgy érezte, későn jött el. A gondolat, hogy valamit elmulasztott, szinte égette az agyát. Nehéz pillanataiban bátorságot öntött volna belé, ha népének erre a nemes emlékművére gondol. Az anyja azt mondta: „Az emberi lények sohasem fogják megfejteni az épület valamennyi titkát. Titkok vannak ott, elfeledett szobák és folyosók, rejtett csodák, amikre már a slanok is csak homályosan emlékeznek. Kier Gray nem tudja, de mindazok a gépek és fegyverek, melyek után az emberi lények olyan elszántan kutatnak, abban az épületben vannak elrejtve.” Éles hang ütötte meg a fülét. Jommy vonakodva fordította el pillantását a folyón túli pompás épületről, és vette tudomásul Nagyi jelenlétét. Észrevette, hogy a vénasszony ócska kordéja elé fogta az öreg lovat.

- Hagyd az ábrándozást! - parancsolta Nagyi. - És ne törd semmiben a fejedet. A palota és környéke tilalmas hely a slanoknak. Most bújj be a takaró alá, és maradj nyugton. Van az utcában egy minden lében kanál rendőr, még nem kell tudnia rólad. Siessünk. Jommy még egy végső, vágyakozó pillantást vetett a palotára. Szóval slanoknak tilalmas terület! Különös izgalmat érzett. Egy szép nap oda fog menni, és megkeresi Kier Grayt. És ha az a nap eljön... A gondolat félbeszakadt; Jommy remegett a dühtől és a gyűlölettől, amit ez ellen az ember ellen érzett, aki meggyilkoltatta az apját és az anyját.

Ötödik fejezet Az ócska kordé már a város belsejében járt. Addig rázkódott a hátsó utcák foghíjas kövezetén, míg a kordé végében kucorgó Jommy úgy érezte, hogy a lelke is kirázódik. Kétszer is megpróbált fölállni, de a vénasszony megbökte a botjával. - Nyughass! Nagyi nem akarja, hogy lássák azt a szép ruhádat. Maradj a köpeny alatt. A rongyos köpenyből a ló, Bill szaga áradt. A bűztől Jommynak többször is fölkavarodott a gyomra. A kordé végül megállt. - Ugorj - parancsolta Nagyi -, és menj be abba az áruházba! A kabátod belsejébe nagy zsebeket varrtam. Csak annyira tömd tele őket; hogy ne dudorodjanak ki. Jommy kótyagosan mászott le a kordéról. Kóválygó fejjel várta, hogy visszatérjen az ereje, elmúljon természetellenes gyöngesége. Aztán megszólalt: - Félóra múlva visszajövök. A vénasszony odatolta mohó képét, fekete szeme csillogott. - Aztán el ne kapjanak, és gondold meg, hogy mit hozol el. - Ne aggódjon - mondta magabiztosan Jommy. - Mielőtt bármit elvennék, kikémlelem, hogy lát-e valaki. Nagyon is egyszerű az egész. - Jól van! - A keskeny arc vigyorra húzódott. - És ne izgulj, ha Nagyi nem lesz itt, amikor visszatérsz. Nagyi bemegy a boltba egy kis orvosságért. Most már meg tudja fizetni az orvosságot, mert van egy fiatal slanja; és hogy kell neki az az orvosság, jaj, de hogy, hogy átmelegítse vén csontjait. Igen, Nagyinak be kell dobnia egy kis orvosságot. A kívülről jövő félelem hulláma csapta meg, ahogy bevetette magát a felhőkarcoló áruházban kavargó tömegbe, természetellenes, felfokozott félelem. Megnyitotta elméjét, és egy hosszú percig várt. Izgalom, feszültség, rettegés és bizonytalanság - a félelem hatalmas, sötét felhője fogta körül és ragadta magával elméjét. Megborzongott és visszahúzódott. De már tudta a tömeges félelem okát. Kivégzések a palotában! John Petty, a titkosrendőrség főnöke fölfedte, hogy tíz tanácsos titkos egyezményt kötött a slanokkal, és megölte őket. A tömeg nem egészen hitt a dologban. Féltek John Pettytől. Nem bíztak benne. De hála istennek, ott volt Kier Gray, szilárdan, mint a szikla, hogy megoltalmazza a világot a slanoktól - és az aljas John Pettytől. Az áruházban még rosszabb volt. Még több volt az ember. Gondolataik Jommy agyát ostromolták, miközben előrelopakodott a fénylő gondolák között, a ragyogó lámpák fényében. A földi javak bősége vette körül, és könnyebb volt megkaparintania őket, mint várta. Elment a hosszú, csillogó ékszerosztály végébe, és magához vett egy ötvenöt dolláros függőt. Már majdnem beljebb merészkedett, amikor elkapta az egyik eladólány gondolatát. A lány bosszús volt, és különösnek találta, hogy egy kisfiú belépjen az ékszerosztályra. A pompás kövek és drága fémek világában nem kedvelték a gyerekeket. Jommy elfordult, és futólag érintett egy magas, jóképű férfit, aki egy pillantást sem vetett rá. Jommy pár lépést tett, aztán megállt. Sohasem tapasztalt megdöbbenés hasított belé. Mintha kést döftek volna az agyába. És az érzés mégsem volt kellemetlen. Döbbenet, öröm és csodálkozás járta át egész lényét, ahogy megfordult, és a távolodó idegen után nézett. A jóképű, erős testalkatú idegen slan volt, egy felnőtt slan! A fölfedezés annyira fontos volt, hogy az első megdöbbenés után agya sebesen kezdett működni. Agyának slannyugalma mit sem változott, és nem fogta el az az érzelmesség sem, amelyet betegsége idején tapasztalt. De tudatát olyan mohó kíváncsiság töltötte el, amilyent még soha nem érzett. Gyorsan az idegen után eredt. Tudata kinyúlt, kapcsolatot keresett a másik agyával - aztán visszahúzódott! Jommy a homlokát ráncolta. Még mindig látta, hogy az idegen slan, de nem tudott gondolatainak felszíne alá hatolni. És a felszín nem tükrözte, hogy az idegennek fogalma lenne Jommy jelenlétéről vagy bármiféle kívülről jövő gondolatról. Itt valami titok lappang. Néhány nappal korábban nem tudott behatolni John Petty gondolatainak felszíne alá. Mégis kétségtelen volt, hogy Petty emberi lény. Bár önmagának sem tudta megmagyarázni a különbséget. Talán csak azzal, hogy amikor az anyja például meg akarta oltalmazni a gondolatait a külső behatásoktól, ő akkor is kapcsolatot tudott teremteni az anyjával egy szelíd vibrálás segítségével. A következtetés megdöbbentő volt. Azt jelentette, hogy van itt egy slan, aki nem tud gondolatot olvasni, de a saját gondolatait el tudja titkolni. Ki elől? Más slanok elől? És miféle slan az, aki nem tud gondolatot olvasni? Már az utcán voltak, és olyan könnyű lett volna az utcai lámpák vakító fényében futásnak eredni, odarohanni a slanhoz. Ebben a rohanó, önző tömegben ugyan ki törődne egy futó kisfiúval?

Mégsem igyekezett csökkenteni a kettejüket elválasztó távolságot, inkább nőni engedte. Létezésének logikus alapjait fenyegette a helyzet, amit ez a másik slan teremtett; és egész hipnotikus nevelése tiltakozott az elsietett cselekvés ellen. Az áruháztól kétsaroknyira a slan befordult egy széles mellékutcába: Jommy biztos távolból, meglepetten követte - azért lepődött meg, mert tudta hogy az utca zsákutca, és nem is lakóházak szegélyezik. Egy-, két-, háromsaroknyit mentek. Ekkor már biztosan tudta. A slan a Légi Központ felé tartott, ami összes épületeivel, műhelyeivel, leszállópályáival a városnak ezen a részén terült el. Hiszen ez lehetetlen. Hiszen az emberek közelébe se mehettek egy repülőgépnek anélkül, hogy levették volna a kalapjukat, hogy igazolják: nincsenek a fejükön slantapogatók. A slan egyenesen a nagy, fénylő felirat felé tartott: Légi Központ - és habozás nélkül bement a felirat alatti forgóajtón. Jommy megállt az ajtó előtt. A Légi Központ, mely uralta az egész repülőgépipart a bolygó felszínén! Hát lehetséges, hogy itt slanok dolgozzanak? Hogy az emberi világ közepén, mely oly hihetetlenül gyűlölte őket, slanok tartsák gyakorlatilag a kezükben a világ legnagyobb közlekedési rendszerét? Bement az ajtón, és végig a márványfolyosón, a számtalan ajtó között: Senkit sem látott, de a feléje áramló kis gondolatok csodálkozással és örömmel töltötték el. Az épületben nyüzsögtek a slanok. Sok százan lehettek! Az orra előtt kinyílt egy ajtó, és két fedetlen fejű fiatalember lépett ki és indult meg Jommy irányába. Csöndesen beszélgettek, és még nem látták meg a kisfiút. Jommynak volt ideje elkapni felszíni gondolataikat, nyugodt és csodálatos magabiztosságukat, a félelem teljes hiányát. Két slan a felnőttkor küszöbén - és fedetlen fejjel! Fedetlen fejjel. Ez ragadta meg Jommyt a leginkább. Fedetlenfejjel - és tapogatók nélkül. Egy pillanatig azt hitte, rosszul lát. Tekintete szinte eszelősen kereste a vékony aranycsápokat, amiknek ott kellett volna lenniük. Tapogató nélküli slanok! Hát ez az! Ez a magyarázata annak, hogy nem tudnak gondolatot olvasni. A fiatalemberek vagy tízlépésnyire voltak tőle, és egyszerre vették észre. Megálltak. - Hé, te fiú - mondta az egyik -, tűnj el innen! Gyerekek nem jöhetnek ide. Futás! Jommy mély lélegzetet vett. A korholó szavak szelídsége biztató volt, különösen most, hogy már tudta a titkot. És milyen csodáIatos volt, hogy az árulkodó tapogatók egyszerű eltávolításával ezek a slanok biztonságban élhettek és dolgozhattak ellenségeik között! Széles, szinte drámai gesztussal levette a sapkáját. -Jól van - kezdte. - Én... Az ajkán elakadt a szó. Félelemtől tágra nyílt szemmel nézte a két férfit. Mert a meglepetés rövid pillanata után szorosra zárták szellemi védőpajzsukat. A mosolyuk azért barátságos volt. - Ez aztán a meglepetés! - mondta az egyik. - Átkozottul kellemes meglepetés - visszhangozta a másik. - Isten hozott, kölyök! De Jommy nem figyelt. Mélyen megrendítették azok a gondolatok, melyek a két férfi agyában abban az első, óvatlan pillanatban lobbantak föl, amikor meglátták a hajában a csillogó aranytapogatókat. „Istenem - gondolta az első-, egy kígyó!” A másik pedig egy végtelenül hideg, végtelenül könyörtelen gondolatot sugárzott felé. „Öljük meg az átkozottat!”

Hatodik fejezet Mihelyt Jommy fölfogta a két slan gondolatait, már nem az volt a kérdés, hogy mit tegyen, hanem hogy lesz-e rá ideje. Még halálos gyűlöletük döbbenetes meglepetése sem zavarta Jommy agyának működését. Gondolnia sem kellett rá, és tudta, hogy visszafutni a folyosón, végig a sok száz méternyi sima márványon egyenlő lenne az öngyilkossággal. Kilencéves lábai föl sem vehetik a versenyt a két felnőtt slan kitartásával. Csak egyet tehetett, és meg is tette. Kisfiús fürgeséggel félreugrott. Egy ajtó volt ott, egyike a folyosót szegélyező sok száz ajtónak. Szerencsére nem volt bezárva. Meglepően könnyen kinyílt, Jommy mégis olyan óvatos volt, hogy éppen csak akkorára nyitotta a rést, hogy becsúszhasson rajta. Újabb kivilágított folyosót pillantott meg, életnek semmi nyoma: és ekkor becsukta az ajtót, és erős, barna, érzékeny ujjai a záron matattak. A zár nyelve a helyére kattant. A következő pillanatban erőteljes döngés jelezte, hogy a két felnőtt nekiütközött az akadálynak. De az ajtó meg se rezzent. Jommy megértette, hogy az ajtó tömör fémből van, és ellenáll minden ütésnek, mégis olyan csodálatosan van megszerkesztve, hogy szinte súlytalan. Egyelőre tehát biztonságban volt! Megpróbálta elkapni a két slan gondolatait. Eleinte a védőpajzsok szinte áthatolhatatlanok voltak, aztán megérezte a bosszúság és riadalom felhangjait, melyek élesek voltak, mint a kés. - Úristen! - suttogta az egyik. - Riadóztass! Ha a kígyók rájönnek, hogy mi ellenőrizzük a légiközlekedést… Jommy egy másodpercet sem vesztegetett. Kíváncsisága arra ösztökélte, hogy maradjon, és megtudja, mi a tapogató nélküli slanok megdöbbentő gyűlöletének oka az igazi slanok iránt. De a kíváncsiság megadta magát a józan észnek. Teljes sebességgel rohant, tudta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy ez a rohanás a folyosón semmiféle logika szerint nem biztonságos. Bármikor kinyílhat egy ajtó, és gondolatfoszlányok figyelmeztették a fordulóknál jövő-menő emberekre. Hirtelen elhatározással lassított, és megpróbált benyitni néhány ajtón. A negyedik kinyílt, és Jommy győzelmesen lépte át a küszöböt. A szoba túlsó felén magas, széles ablak volt. Kinyitotta az ablakot és kimászott a széles párkányra. Lehasalt és lenézett. Az épület ablakaiból halvány világosság áradt, ennél a fénynél egy, két téglafal között húzódó, keskeny autóutat pillantott meg. Egy pillanatig habozott, aztán mint egy légyember, mászni kezdett a téglafalon. Elég egyszerűen ment; hihetetlenül erős ujjai gyorsan és biztosan megtalálták a kiálló pontokat. A sűrűsödő sötétség kicsit zavarta, de minden egyes felfelé tett lépéssel nőtt az önbizalma. A háztetők sora mérföldeken át húzódott, és ha jól emlékezett, a repülőtér épületei minden irányban érintkeztek más épületekkel. Milyen esélyük lehet a gondolatolvasáshoz nem értő slanoknak egy olyan slannal szemben, aki el tudja kerülni valamennyi csapdájukat? A harmincadik, a legfelső emelet! Jommy megkönnyebbült sóhajjal állt föl és indult. el a lapos tetőn. Már majdnem sötét volt, de látta a szomszédos épület tetejét, amely szinte érintette azt a tetőt, amin éppen volt. Legföljebb kétlábnyi távolság, könnyű ugrás. A közeli torony órája hangosan ütni kezdett. Egy - kettő - öt tíz! És az óraütések közben mély, súrlódó hang ütötte meg Jommy fülét, és hirtelen az előtte lévő tető kellős közepén nagy, fekete lyuk tárult föl. Döbbenten vetette hasra magát, még a lélegzetét is visszatartotta. És a sötét lyukból egy homályosan csillogó, torpedó alakú valami röppent a csillagos égbolt felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt, majd a látóhatár legszélén egy apró, fénylő szikra pattant ki a végéből. Fölvillant, aztán el is tűnt, mint egy kihunyó csillag. Jommy némán feküdt, szemével követve a különös jármű útvonalát. Űrhajó. Kétségtelen, egy űrhajó! Tehát ezek a tapogató nélküli slanok valóra váltották évszázadok álmát - a bolygóközi utazást? És ha igen, hogyan titkolták el az emberi lények elől? És közben mit tettek az igazi slanok? Újra meghallotta a súrlódó neszt. A tető szélére kúszott, és átnézett a másik tetőre. Csak homályosan látta, ahogy az ásító feketeség egyre kisebb lesz, a két fémlemez egymásra csúszik, és a tető ismét ép. Jommy még várt egy percig, aztán megfeszítette izmait, és ugrott. Egyetlen célja volt - gyorsan visszajutni Nagyihoz, minél félrevezetőbb kerülő úton. Hátsó utcákon, mellékutcákon kell mennie. Mert hirtelen gyanúsnak találta, hogy ilyen könnyen megszökhetett slanok elől. Persze hacsak azért nem állítottak őröket, mert féltek, hogy ez elárulná a titkukat az emberi lényeknek. Bármi volt is a helyzet, még mindig igen nagy szüksége volt a biztonságra, amit Nagyi viskója nyújtott. Semmi kedvet nem érzett egy olyan súlyos probléma megoldásához, amilyennek a „slan - ember - tapogató nélküli slan” háromszög látszott. Addig legalábbis nem, míg fel nem nő, hogy föl tudja venni a versenyt azokkal az éles elmékkel, melyek ezt a szakadatlan és végzetes harcot vívták.

Igen, vissza Nagyihoz, de előbb az áruházba, hogy valami engesztelőajándékot vigyen a banyának, ha már elkésik. Sietnie kell, az áruház tizenegykor zár. Az áruházban Jommy nem merészkedett az ékszerek közelébe, mert a kisaszszony, aki nem kedvelte a kisfiút, még mindig ott volt. De voltak más, gazdagon megrakott pultok, és Jommy gyorsan lefölözte őket. Azt azonban megjegyezte, hogy máskor délután öt előtt kell ebbe az áruházba jönnie, mielőtt az esti műszak munkába áll. Másként az a lány problémát okozhat. Lopott holmival megrakottan, óvatosan a kijárat felé indult, aztán megállt, mikor egy középkorú, pocakos férfi elhaladt mellette. A férfi az áruház főkönyvelője volt, és a négyszázezer dollárra gondolt, ami éjszaka a páncélszekrényben marad. Agyában ott volt a páncélszekrény zárának kombinációja is. Jommy elsietett, de bosszantotta ostobasága. Milyen buta dolog különböző holmikat lopni, amiket még el kell adni, és ami sokkal veszélyesebb, mint ha egyszerűen elvenné a pénzt. Nagyi még mindig ott volt, ahol hagyta, de tudata annyira zavart volt, hogy Jommynak meg kellett várnia, míg a vénasszony megszólal, hogy megértse, mit is akar. - Gyorsan - mondta rekedten bújj a takaró alá! Egy rendőr volt itt, és azt mondta Nagyinak, hogy tűnjön el. Vagy egy mérfölddel odébb rántotta le a takarót Jommyról, és mordult rá: - Hálátlan féreg, hol voltál? Jommy nem vesztegetett rá szavakat. Annyira megvetette a vénasszonyt, hogy nem beszélt vele többet, mint amennyit föltétlenül szükséges volt. Megborzongva nézte, milyen mohón veti magát a kincsekre, amit az ölébe szórt. Gyorsan fölbecsülte minden egyes darab értékét, és a kordé dupla fenekébe süllyesztette őket. - Minimum kétszáz dollár az öreg Nagyinak! - mondta élvezettel. - A vén Finn annyit fog adni Nagyinak. De Nagyi okos, nagyon okos volt, amikor megfogta a kis slant. Nem tíz, de legalább húszezret fog keresni évente neki. Ha elgondolom, hogy csak tízezer jutalmat ígértek érte! Lesz az egymillió is. - Jobbat is tudok - ajánlkozott Jommy. Akár most is beszélhet az áruházi páncélszekrényről, és akkor nem kell többet lopnia. - Legalább négyezer van a páncélszekrényben - fejezte be. - Még ma éjjel megszerezhetem. Föl tudok mászni az. épület hátulján, ahol sötét van, az egyik ablakhoz, és vágok rajta egy lyukat. Van üvegvágója? - Tudok szerezni! - lihegte izgatottan a vénasszony. Himbálta magát ürömében. - Jaj, Nagyi boldog, nagyon boldog. Nagyi most már tudja, miért lövik le az emberek a slanokat. Túlságosan veszélyesek. Hiszen ellophatnák a világot. Meg is próbálták, tudod, a kezdet kezdetén. Nem tudok túl sokat erről - mondta lassan Jommy. Szerette volna, ha Nagyi mindent tudott volna a dologról, de látta, hogy nem tud. Csupán halvány ismeretei voltak a korról, amikor a slanok (az emberi lények ezt állították) megpróbálták meghódítani a világot. A vénasszony sem tudott többet, mint Jommy és mint az emberek hatalmas, tudatlan tömege. Mi volt az igazság? Volt-e valaha is háború a slanok és az emberek között? Vagy ez is csak olyan propagandafogás volt, mint azok a szörnyű hazugságok arról, hogy mit tesznek a slanok az embercsecsemőkkel? Jommy látta, hogy Nagyi ismét az áruházban lévő pénzre gondol. - Csak négyezer dollár! - mondta élesen. - Hiszen ott naponta százezreknek kell lenniük, millióknak! - Nem tartják az összes pénzt az áruházban - hazudta Jommy, és megkönnyebbülésére a vénasszony elfogadta a magyarázatot. Miközben a kordé továbbkocogott, egyre a hazugságon járt az esze. Először szinte automatikusan mondta ki. Most rájött, hogy védekezésből tette. Ha a vénasszonyt egyszeriben nagyon gazdaggá tenné, az nyilván hamarosan elárulná. Föltétlenül szükséges volt, hogy az elkövetkező hat évet Nagyi viskójának biztonságában töltse. Így hát az volt a kérdés: vajon mennyivel éri be a vénaszszony? Meg kell találnia a középutat a vénasszony telhetetlen mohósága és saját szükséglete között. A veszély komolynak látszott. A vénasszonyban hihetetlen önzés keveredett a gyávasággal, és igen valószínűnek látszott, hogy ha hirtelen pánikba esne, Jommy vesztét okozhatná, mielőtt az még érzékelhetné a veszélyt. Ez nem volt kétséges. Az ismeretlen tényezők közül, melyek befelhőzték azt a becses hat évet, melyek elválasztották apja tudományától, ez az ösztövér vénaszszony volt a legveszélyesebb és legbizonytalanabb tényező.

Hetedik fejezet A pénz teljesen megrontotta Nagyit. Napokra eltűnt, és amikor előkerült, kusza mondataiból Jommy megértette, hogy végre fölkereste azokat a drága üdülőhelyeket, ahová mindig vágyott. Ha otthon volt, elválaszthatatlan társa volt az üveg. Jommynak szüksége volt a vénasszonyra, ezért az bárhogy viselkedett is, Jommy főzött, rá. Ha fogytán volt a pénz, alkalmi betöréseket is elkövettek együtt, de másként Jommy kerülte a vénasszonyt. Jelentős szabadidejét arra fordította, hogy tanuljon - ami csöppet sem volt könnyű. A környék végtelenül szegény volt, és lakói többnyire tanulatlanok, sőt analfabéták voltak, de mégis akadt néhány jófejű ember. Jommy kérdezgette őket, és kérdezősködött róluk, és így megtudta, kik ezek és mivel foglalkoznak. Számukra Jommy Nagyi unokája volt. Mihelyt ezt elfogadták, számos probléma megoldódott. Persze olyan emberek is voltak, akik nem szívesen álltak szóba egy ócskás rokonával, mert nem tartották megbízhatónak. Néhányan, akikbe Nagyi éles nyelve már belemart, szóba sem álltak a kisfiúval, semmibe vették. Megint mások pedig túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyelmet fordítsanak Nagyira, vagy Jommyra. Viszont néhány ember figyelmét Jommy agresszívan, bár igen tapintatosan kikövetelte. Egy ifjú mérnökhallgató, például „kis kullancsnak” nevezte, mégis elmagyarázta neki a mérnöki tudomány alapjait. Jommy kiolvasta, hogy ifjú barátja ugyanakkor úgy érzi, hogy a saját gondolatait is jobban tudja így rendezni, világosabban megérti a szakmáját, meg azt is, hogy a fiatalember néha azzal dicsekszik, hogy annyira érti ezt a tudományt, hogy még egy tízéves gyereknek is el tudja magyarázni. Persze nem is sejtette, hogy ez a tízéves kisfiú mennyire koraérett. Egy asszony, aki lánykorában sokat utazott - de most szegénységben élt -, csupán néhány háznyira lakott tőlük, és minden alkalommal adott Jommynak egy-egy süteményt, és közben lelkesen mesélt a világról és népeiről, amilyennek ő látta a világot és népeit. Jommy kénytelen volt elfogadni a megvesztegetést, mert az asszony félreértette volna, ha nem fogadja el a süteményt. Viszont valóban senkinek nem volt lelkesebb hallgatója, mint Mrs. Hardynak. Ez a keskeny arcú, keserű asszony, akinek a férje elkártyázta az egész vagyonát, valaha bejárta Európát és Ázsiát, és éles szeme töméntelen részletet rögzített. Kissé homályosabban ugyan, de ezeknek az országoknak a múltjáról is tudott. Hajdanában - legalábbis így hallotta - Kínában igen sokan éltek. Azt beszélik, hogy véres háborúk sora tizedelte meg a sűrűn lakott vidékeket. De ezeknek a háborúknak semmi köze nem volt a slanokhoz. Csupán az utóbbi száz évben fordították a slanok figyelmüket a kínai és más keleti csecsemők felé, és így magukra haragítottak olyan népeket is, melyek addig eltűrték őket. Mrs. Hardy magyarázata szerint ez újabb ostobaság volt a slanok részéről. Jommy hallgatta és megjegyezte az információt, de meggyőződése volt, hogy az igazság más lehet, bár nem tudta, hogy mi; és elhatározta, hogy egyszer majd kideríti az igazságot mindezekről a végzetes hazugságokról. A mérnökhallgató, Mrs. Hardy, a fűszeres, aki valaha rakétapilóta volt, a tévé- és rádiószerelő meg az öreg Darrett - tudtukon kívül ezek az emberek tanították Jommyt az első két évben, amit Nagyinál töltött. Közülük kétségtelenül Darrett volt a legértékesebb Jommy számára. Ez a nagy, erőteljes, magányos, cinikus, hetven-valahány éves ember hajdan történelemprofesszor volt, de a történelem csupán egyike volt azoknak a tárgyaknak, melyekről szinte kimeríthetetlen információkkal rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy az öreg előbb-utóbb említeni fogja a slan háborúkat. Annyira nyilvánvaló, hogy az első megjegyzésekre Jommy nem is reagált, mintha nem érdekelné a dolog. De ahogyan várta, egy téli délutánon a téma ismét fölmerült. Akkor pedig Jommy így beszélt: - Mindig háborúkat emleget. De hiszen szó sem lehetett háborúkról. A slanok törvényen kívüliek. Márpedig a törvényen kívüliekkel nem háborúzni szokás, egyszerűen kiirtják őket. Darrett megmerevedett. - Törvényen kívüliek - mondta. - Fiatalember, azok voltak a szép napok. Én mondom, mindössze százezer slan gyakorlatilag a hatalmába kerítette a világot. Gyönyörű, tervszerű munka, merész kivitelezés. Amit ehhez tudni kell, az az, hogy az emberek, ha tömegesen vannak, mindig valaki másnak a játékát játsszák, nem a magukét. Mindig olyan csapdába esnek, ahonnét nem tudnak szabadulni. Csoportokhoz tartoznak: szervezetek tagjai, ragaszkodnak eszmékhez, személyekhez, földrajzi területekhez. Ha a hatalmadba tudod keríteni azt az intézményt, amelyet támogatnak, nem is kell más. - És a slanok ezt tették? - kérdezte Jommy olyan szenvedélyesen, hogy az öreg kissé meglepődött; Jommy túl sokat árult el az érzéseiről. Ezért közönyös hangon hozzátette: - Úgy hangzik, mint egy mese. Mindez csak propaganda, hogy megijedjünk, hiszen ezt szokta mondani más dolgokról is.

- Propaganda! - robbant ki Darrett. Aztán hallgatott. Nagy, kifejező, fekete szemét szinte elrejtették hosszú, sötét pillái. Végül lassan beszélni kezdett: - Szeretném, ha megértenéd, Jommy. A világ megzavarodott és megrettent. Az embercsecsemők mindenütt áldozatául estek a slanok óriási méretű kampányának, hogy még több slant gyártsanak. A civilizáció pusztulni kezdett. Hatalmas mértékben nőtt a téboly. Öngyilkosság, gyilkosság, bűnözés, a káosz egyre nőtt. És egy reggel, anélkül hogy pontosan tudták volna, hogyan történt, az emberiség arra ébredt, hogy az ellenség átvette a hatalmat. Beépülve a vezetésbe, a slanok a hatalmukba kerítettek számtalan kulcsfontosságú szervezetet. Ha majd megérted az intézményrendszer merevségét társadalmunkban, rájössz, hogy milyen tehetetlenek voltak az emberi lények eleinte. Személyes véleményem szerint a slanoknak sikerülhetett is volna a tervük, ha nincs egyetlen dolog. Jommy némán várt. Már sejtette, és igen kedvetlenül várta, hogy mi következik. És az öreg Darrett folytatta: - Gátlástalanul folytatták kísérleteiket, hogy az embercsecsemőkből slanokat faragjanak. Mindez visszatekintve egy kissé ostobának látszik. Darrett meg a többiek csupán a kezdet voltak. Jommy az utcán tanult emberek nyomába szegődött, és elsajátította felszíni gondolataikat. Elrejtőzött az egyetemeken, és telepatikus módszerrel hallgatta az előadásokat. Könyve sok volt, de a könyv önmagában nem elég. A könyveket le kell fordítani, meg kell magyarázni. Volt ott matematika, fizika, kémia, csillagászat - mindenfajta tudomány. Jommy tudásszomja nem ismert határt. A kilencedik és tizenötödik éve közötti hat évben elsajátította annak a kezdetét, amit anyja a felnőtt slan alaptudásáról mondott. Ezekben az években a tapogató nélküli slanokat óvatosan, a távolból figyelte. Este tízkor mindennap fölszállt az űrhajójuk, igen pontosak voltak. És minden éjjel fél háromkor egy másik, cápa formájú szörnyeteg szállt alá az űrből, halkan és sötéten, és huppant kísértetiesen ugyanannak az épületnek a tetejére. A hat év során csupán kétszer szünetelt a forgalom, mindkétszer egy-egy hónapig, és mindkét esetben akkor, amikor a Mars pályája során a Nap túlsó oldalára érkezett. Jommy távol tartotta magát a Légi Központtól, mivel szinte napról napra nőtt benne a tisztelet, amit a tapogató nélküli slanok hatalma iránt érzett. És egyre világosabban látta azt is, hogy csupán a véletlen mentette meg az életét azon a napon, amikor fölfedte magát a két felnőtt előtt. A véletlen és a meglepetés. A slanok alapvető titkairól semmit sem tudott meg. Így hát kimerítő fizikai tevékenységgel múlatta az időt. Először is, szüksége volt egy titkos menekülési lehetőségre, minden esetre - amiről nem tud sem Nagyi, sem a világ; másodszor pedig, nem élhetett a viskóban úgy, ahogy az volt. Hónapokba telt, míg sok száz méter hosszú alagutat épített, és további hónapokba, míg átépítette a ház belsejét, szép, burkolt falakkal, ragyogó mennyezettel és műanyag padlóval. Nagyi éjszakánként csempészte be a bútort, át a hulladékkal teli udvaron, le a kívülről változatlanul hagyott házba. De ez már önmagában is majdnem egy évet vett igénybe - Nagyi meg a butykosa miatt. A tizenötödik születésnapja. Délután kettőkor Jommy letette a könyvet, amit olvasott, levette a papucsát, és fölhúzta a cipőjét. Eljött a döntő cselekvés órája. Ma le kell mennie a katakombákba, és a birtokába kell kerítenie apja titkát. Mivel a titkos slan utakat nem ismerte, meg kell kockáztatnia, hogy a nyilvános bejárator1 megy be. A veszélynek csupán egy felszíni gondolatot szentelt. Ez az a nap - apja ezt már réges-régen, hipnotikus úton az agyába véste. Mégis fontosnak érezte, hogy a házikóból úgy osonjon el, hogy a vénasszony ne vegye észre. Rövid kapcsolatot teremtett a vénasszony tudatával, és undor nélkül regisztrálta a gondolatait. A vénasszony ébren hánykolódott az ágyán. És agyából szabadon és dühödten áradtak a legkomiszabb gondolatok. Jommy Cross hirtelen összeráncolta a homlokát. Mert a vénasszony emlékeinek valóságos poklába (hiszen amikor részeg volt, szinte mindig döbbenetes múltjában élt) belevillant egy gyors, ravasz gondolat. „Meg kell szabadulni attól a slantól. Veszélyes Nagyira nézve most, hogy már van pénze. De nem szabad gyanítania... nem szabad gondolnom rá...” Jommy Cross örömtelenül elmosolyodott. Nem az első eset volt, hogy áruló gondolatokra bukkant a vénasszony elméjében. Hirtelen elhatározással végzett a cipőfűző megkötésével, fölállt, és bement a vénasszony szobájába. Nagyi ott feküdt az italtól mocskos takaró alatt. Beesett, fekete szeme bambán bámult ki ráncos pergamenarcából. Bármilyen szörnyű és gonosz is volt a régi Nagyi, Jommy jobban kedvelte azt, mint ezt a vén iszákost, aki úgy feküdt a kék-ezüst ágyban, mint egy valami csoda folytán odakerült, középkori boszorkány.

Úgy tetszett, hogy a vénasszony megismerte. Először durván káromkodott. Aztán: - Mit akarsz? Nagyi egyedül akar lenni. Jommy már nem érzett szánalmat. Hidegen nézte a vénasszonyt. - Csak figyelmeztetni akartam. Rövidesen elmegyek, ezért nem kell azon törnie a fejét, hogyan áruljon el. Nincs rá biztos mód. A becses, vén irhája egy fityinget sem ér, ha engem elkapnak. A fekete szemek alattomosan villogtak rá. - Azt hiszed, okos vagy? - motyogta a vénasszony. A szó olyan gondolatmenetet indított el benne, amit Jommy gondolatilag nem tudott követni. - Okos - ismételte a vénasszony, és nagyot nyelt. - A legokosabb dolog, amit Nagyi valaha is tett, az volt, amikor megfogta a kis slant. De most már veszélyes - meg kell szabadulni tőle. - Vén bolond - mondta szenvedélytelenül Jommy. - Ne feledje, hogy aki slant rejteget, automatikusan halálos ítéletet kap. Azt a mocskos gigáját jól megolajozta, tehát nemigen fog nyikorogni, amikor fölakasztják, de a cingár lábai még eleget kalimpálhatnak. Mihelyt kimondta ezeket a durva szavakat, rögtön megfordult, és kiment a szobából, ki a házból. A buszon azt gondolta: „Szemmel kell tartanom, és mihelyt lehetséges, ott kell hagynom. Aki esélyekben gondolkodik, semmi értékeset nem bízhat rá.” Az utcák még a belvárosban is kihaltak voltak. Amikor Jommy Cross leszállt a buszról, érzékelte a máskor bolondokházára emlékeztető hely csöndjét. A város túlságosan csöndes volt; föltűnően hiányzott az elevenség és a mozgás. Határozatlanul állt a járdaszegélyen, már-már megfeledkezett Nagyiról. Tágra nyitotta az elméjét. Először semmi mást nem érzékelt, mint a buszsofőr fokozatosan üresedő elméjét, ahogy távolodott a kihalt úton. A nap leragyogott a kövezetre. Néhány ember sietett el mellette, agyukban annyira folyamatos és változatlan volt a puszta rettegés, hogy nem tudott mélyebbre hatolni. Egyre nagyobb lett a csönd, és Jommy Cross félni kezdett. Megvizsgálta a környező épületeket, de semmiféle gondolatot nem érzékelt. Két sarokkal odébb megjelent egy vontató, ami egy hatalmas ágyút vontatott, amely fenyegetően meredt az égre. A vontató az utca közepére gördült, az ágyút leoldották róla, majd a vontató eldohogott ugyanarra, amerről jött. Az ágyút emberek vették körül, előkészítették, aztán ott álltak mellette készenlétben, és feszülten lesték az égboltot. Jommy Cross szeretett volna közelebb menni, olvasni az emberek gondolataiban, de nem mert. Már világosan tudta, hogy veszélyes helyzetben van. Bármelyik pillanatban föltűnhet egy katonai vagy rendőrségi autó, és a benne ülők megkérdezhetik tőle, hogy mit keres itt. Letartóztathatják vagy fölszólíthatják, hogy vegye le a sapkáját, és akkor előbukkannak aranyszínű tapogatói. Valami nagy dolog volt készülőben, és számára a legjobb hely odalent lett volna, a katakombákban, ahol nincs szem előtt, bár ott sem veszélytelen. Sietősen megindult a katakombák bejárata felé, hiszen ez volt a célja, mióta csak eljött otthonról. Éppen befordult egy mellékutcába, mikor megszólalt a sarkon a hangszóró. Erőteljes férfihang ordított: „Végső figyelmeztetés - el az utcákról! El a szem elől. A slanok titokzatos űrhajója nagy sebességgel közeledik a belváros felé. Feltehető, hogy az űrhajó a palota felé tart. Valamennyi hullámsávon zavarjuk a rádióadást, hogy megakadályozzuk a slan hazugságok közvetítését. El az utcákról! Jön az űrhajó!” Jommy megdermedt. Az égen ezüstös fény villant, aztán egy hosszú, szárnyas fémtorpedó suhant át fölötte. Halotta az ágyú szaggatott ugatását az utcából meg más ágyúk visszhangját, aztán a hajó egyetlen fénylő ponttá vált, és a palota felé tartott. Fura módon a napfény most bántotta a szemét. Érzékelte a zavart. Egy szárnyas hajó! Az elmúlt hat évben sokszor látta a tapogató nélküli slanok hajóit fölszállni a Légi Központból. Szárnyatlan rakéták voltak, és volt valami trükkjük. Valami, ami a nagy fémszerkezeteket könnyebbé tette a levegőnél. De a rakétát csak a meghajtáshoz használták. A súlytalanság, az a mód, ahogyan a hajók fölszökkentek, nem lehetett más, mint antigravitáció! Ez szárnyas hajó volt, és mindaz, amit ez jelent: lökhajtásos hajtómű, a földi légkörhöz való kötöttség, hétköznapiság. Ha ez volt a legkülönb dolog, amit az igazi slanok létre tudtak hozni, akkor... Nagyon csalódottan fordult meg és ment le a hosszú lépcsőn, ami a nyilvános mosdókhoz vezetett. Az épület ugyanolyan csöndes és elhagyatott volt, mint odafönt az utcák. Számára, aki oly sok bezárt ajtón ment be már, semmiség volt leszedni az acéllal elreteszelt ajtó zárját, ami a katakombákba vezetett. Érezte szelleme feszültségét, amint keresztülpillantott az ajtó vasrácsain. Homályosan látta a beton előteret, amelyet sötétség követett - ez újabb lépcsőket jelentett. Torkának izmai megfeszültek, lassan és mélyeket lélegzett. Karcsú alakja megfeszült, mint a rajtra kész futóé. Kinyitotta az ajtót; berohant, és leszáguldott a sötét, nyirkos lépcsők hosszú során. Valahol a távolban monoton hangon szólni kezdett egy csengő, melyet azok a fotocellák hoztak működésbe, melyek között Jommy elhaladt, amikor belépett az ajtón - ezt a védelmi berendezést évekkel azelőtt szerelték föl a slanok és egyéb betolakodók ellen.

A csengő már egészen közelről szólt, és még mindig nem adott életjelt egyetlen agy sem a Jommy előtt tátongó folyosó felől. Nyilván a katakombákban dolgozó vagy őrködő emberek közül senki sem volt hallótávolságon belül. Meglátta a csengőt, magasan a falon, a fényes fémdárab hangosan berregett. A fal üvegsima volt, nem lehetett megmászni, a csengő pedig legalább tizenkét lábnyira volt a talajtól. A csengő csak berregett, és még mindig sehol a közeledő elmék zaja, a leghalványabb gondolat sem. „Nem azt jelenti; hogy nem jönnek-gondolta Jommy idegesen. - Ezek a kőfalak hamar szétoszlatják a gondolathullámokat.” Nekifutott a falnak, és elkeseredett erővel igyekezett följutni, föl, föl, a csengőig. Karja kinyúlt, ujjai a márványfalat érintették, egy jó lábnyival a csengő alatt. Visszapottyant, és tudta, hogy vesztett. A csengő még mindig berregett, amikor befordult egy másik folyosóra. A berregést egyre halkabban hallotta, beleveszett a háta mögötti távolba. De amikor a hang valójában már nem volt hallható, agyában még akkor is ott kísértett, mint a fenyegető veszély figyelmeztető jele. Különös módon a figyelmeztető berregés egyre erősödött az agyában, míg végül már azt hitte, hogy valóban azt a csengőt hallja, csak a távolból. Ez az érzés egyre erősödött, míg meg nem értette, hogy ez már egy másik csengő, ami ugyanolyan lármás, mint az első. Ez azt jelenti (gondolta megrettenve), hogy a csengők hosszú sora küldi riadójeleit, és valahol az alagutak kiterjedt hálózatában füleknek is kell lenniük, amelyek meghallják őket, embereknek, akik hirtelen megtorpannak, és összeszűkült szemmel pillantanak össze. Jommy Cross továbbsietett. Tudatosan nem ismert semmiféle útvonalat. Csak azt tudta, hogy az apja egy képet hipnotizált az agyába, és csupán követnie kell tudattalanjának ösztönzését. Most is éles, gondolati parancsot kapott: „Jobbra!” A két elágazásból a keskenyebbet választotta - és végre a rejtekhelyre érkezett. Elég egyszerű volt, egy ügyesen meglazított lap a márványfalban, ami engedett ujjai nyomásának, és föltárta a mögötte rejlő, sötét lyukat. Benyúlt, tapogató ujjai egy fémdobozra leltek. Kivette a dobozt. Reszketett, az ujjai is remegtek. Egy pillanatig némán állt, próbálta visszanyerni az önuralmát; megpróbálta elképzelni az apját, ahogy itt áll a kőlap előtt, és elrejti titkait a fia számára; ha a saját tervei nem válnának valóra. Jommy úgy érezte, hogy ez a perc kozmikus jelentőségű a slanok történetében, ez a perc, amikor a halott apa életműve átszáll tizenöt éves fiára, aki oly sok ezer percet, órát és napot várt erre a percre. De nosztalgikus gondolatai azonnal elröppentek, mihelyt fölfogott egy kívülről jövő gondolatot. „A fene azt a csengőt - gondolta valaki. - Biztos lerohant valaki, amikor a slan űrhajó jött, hogy elrejtőzzön a várható bombák elől.” „Igen, de ne légy olyan biztos a dolgodban. Tudod, milyen szigorúak a katakombákat illetően. Jobb lesz jelentenünk a riadót a rendőrség főhadiszállásának.” Aztán egy harmadik vibráció jött. „Talán eltévedt a fickó.” „Azt majd magyarázza meg ő - mondta az első ember. - Induljunk az első csengőhöz, és tartsuk készenlétben a puskánkat. Sose lehessen tudni, hogy mi az. Ha a slanok odafönt röpködhetnek, akár ide is lejöhet egyikük.” Jommy kétségbeesetten vizsgálgatta a fémdobozt, hogy vajon hol lehet a titkos zárja. A hipnotikus parancsban az volt, hogy vegye ki a dobozból, ami benne van, a dobozt pedig tegye vissza a lyukba. A parancs hatása alatt eszébe sem jutott, hogy elfusson a dobozzal együtt. A dobozon sem zár, sem fogantyú nem látszott. Valaminek mégis rögzíteni kell a tetőt. Gyorsan, gyorsan! Néhány percen belül odaérnek az emberek. A hosszú beton- és márványfolyosók félhomálya, a nyirkosság szaga, a vastag villanyvezetékek odafönt, melyek a voltok millióival táplálták a várost, a katakombák egész világa, de még múltjának emlékei is - ezek a gondolatok viharzottak át Jommy agyán, ahogy a fémdobozt nézte. Egy gondolat a részeg Nagyiról, aztán a slanok rejtélyéről, mindez összekeveredve az emberek közeledő lépteivel. Most már tisztán hallotta, ahogy a három pár láb dobogva közeledett felé. Jommy Cross némán húzni kezdte fölfelé a doboz tetejét, izmai megfeszültek az erőlködéstől. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, olyan könnyen nyílt. Döbbenten nézte a vastag fémcsövet, amely egy halom papír tetején feküdt. De meglepetést nem érzett. Inkább valamiféle megkönnyebbülést érzett, hogy érintetlenül ott találja azt, amiről tudta, hogy ott kell lennie. Nyilván ezt is az apja hipnózisa okozta.

A fémrúd körülbelül kéthüvelyknyire dudorodott ki a közepén, de a végei összeszűkültek. Az egyik vége recés volt, tévedhetetlenül érezte, hogy arra szolgál, hogy jól meg lehessen markolni. A kidudorodó rész alján egy kis gomb volt, amit a hüvelykujj kényelmesen elért. Az egész szerkezet valami halvány, belülről jövő fényt bocsátott ki. Ez a fény meg a folyósóról beszűrődő világosság éppen elegendő volt, hogy elolvashassa a rúd alatt lévő cédulát. Ez a fegyver. Csak végszükség esetén használd! Jommy Cross egy pillanatig úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az odaérkező embereket. Reflektor villant. - Mi az?! - ordította az egyik ember. - Föl a kezekkel, te ott! Hat hosszú év óta először volt igazán veszélyben, és az egész valószínűtlennek tetszett. Lassan fölmerült benne a gondolat, hogy az emberi lényeknek meglehetősen lassúak a reflexei. És ekkor a dobozban lévő fegyverért nyúlt. Minden sietség nélkül megnyomta a gombot. Ha lőtt is valamelyik ember, a lövés elveszett a fehér lángban, amely hihetetlen erővel csapott ki a csőből. Az előbb még ott álltak, élve, erőteljesen, fenyegetően, aztán eltűntek, eltüntette őket a föllobbanó, heves tűz. Jommy a kézére pillantott. A keze remegett. A gyomra is fölfordult a gondolattól, hogy elpusztított három életet. A látása lassan tisztult, szeme lassan nyerte vissza világát a vakító fényesség után. Ahogy távolabbra pillantott, látta, hogy a folyosó teljesen üres. Egyetlen csont, egyetlen húsdarab sem maradt, hogy jelezze: valaha itt eleven élet volt. A padló egy helyen bemélyedt, ahol a perzselő fény lyukat fúrt belé. De ezt a kis lyukat soha senki sem fogja észrevenni. Erővel lecsillapította ujjai remegését; lassan a hányingere is elmúlt. Semmi értelme, hogy rosszul érezze magát. Ölni kemény dolog, de ezek az emberek lelkiismeret-furdalás nélkül végeztek volna vele, ahogy megtették az apjával és az anyjával - és számtalan más slannal, akik nyomorultul pusztultak el a hazugságok miatt, melyekkel az emberek ámították egymást, és melyeket a legkisebb ellenállás nélkül elfogadtak. Átkozottak! Egy pillanatig vad érzések töltötték el. Arra gondolt: vajon a slanok mind megkeseredtek, mire megérték az idősebb kort, és nem éreztek lelkiismeret-furdalást az emberi lények elpusztítása miatt, ahogyan az emberi lények sem éreztek lelkiismeret-furdalást a slanok legyilkolása miatt? Tekintete a cédulára esett, amit az apja irt: Ez a fegyver. Csak végszükség esetén használd! Elborították az emlékek ezernyi más esetről, melyek a szülei nemességét -és megértését tanúsították. Még emlékezett az éjszakára, amikor az apja azt mondta: „Jegyezd meg! Bármilyen erősek legyenek is a slanok, a kérdés, hogy mit tegyünk az emberi lényekkel, akadálya marad a világ meghódításának. Míg ezt a kérdést nem rendezzük igazságosan és józanul, az erőszak alkalmazása förtelmes bűn lenne.” Jommy már jobban érezte magát. lme a bizonyíték: Az apja sohasem viselte ennek a fegyvernek egyetlen példányát sem, ami pedig megvédhette volna az ellenségeitől. Inkább elfogadta a halált, semmint halált osztott volna. Jommy Cross a homlokát ráncolta. A nemesség nagyon szép dolog, és talán hosszabb ideig élt emberek között, semhogy igazi slan lehessen, mégsem tudta föladni a meggyőződését, hogy harcolni jobb, mint meghalni. A gondolat félbeszakadt, átadta a helyét. a riadalomnak. Nincs vesztegetni való ideje. Ki kell jutnia innen, gyorsan! A fegyvert a kabátja zsebébe csúsztatta, gyorsan kimarkolta a dobozból és a zsebeibe gyömöszölte a papírokat. Aztán az üres, immár hasznavehetetlen dobozt visszatetté a lyukba, és a kőlapot a helyére csúsztatta. Végigrohant a folyosón, amerről jött, föl a lépcsőn, és csak a mosdó előtt torpant meg. Néhány perccel azelőtt a mosdó még üres és csöndes volt. Most tele volt emberekkel. Várt nyugodtan, de határozatlanul, remélve, hogy majd csak megfogyatkoznak. De az emberek jöttek és mentek, és nem csökkent a tömeg, nem csökkent a zajok és gondolatok tobzódása. Izgalom, félelem, aggodalom; kisemberek voltak ott, akiknek az agyában most öltött testet a gondolat, hogy nagy dolgok vannak történőben. És ezeknek a gondolatoknak a visszhangja áramlott át az ajtó vasrácsain, ami mögött Jommy várakozott a félhomályban. A távolban a csengő még mindig berregett. Kérlelhetetlen berregése diktálta végül is, hogy mit kell tennie. Egyik kezével a fegyvert markolva a zsebében, Jommy óvatosan előrelépett, és kinyitotta az ajtót. Aztán óvatosan becsukta maga mögött, és élénken figyelt minden riasztó jelre. De az emberek tömege a legkisebb figyelmet sem fordította rá, mikor átfurakodott közöttük és kiment az utcára.

Az utca is tele volt emberekkel. Mindenütt emberek tömegei nyüzsögtek. Rendőrsípok szóltak, hangszórók süvöltöttek, de semmi sem tudta megfékezni a tömeg anarchiáját. A közlekedés leállt. Izzadó, átkozódó sofőrök szálltak ki autóikból és álltak meg az utca közepén a gyalogosokkal együtt, akik az utcai hangszórókat hallgatták. „Semmit sem tudunk biztosan. Senki sem tudja pontosan, hogy a slan hajó leszállt-e a palotánál, vagy csak egy üzenetet dobott le, és aztán eltűnt. Senki sem látta sem leszállni, sem eltűnni. Lehetséges, hogy lelőtték. De az is lehetséges, hogy a slanok éppen most tárgyalnak a palotában Kier Grayjel. Ilyen jellege pletykák már elterjedtek annak a diplomatikus nyilatkozatnak ellenére, amit Kier Gray tett néhány perccel ezelőtt. Azok kedvéért, akik nem hallották a nyilatkozatot, megismétlem. Hölgyeim és uraim, Kier Gray a következő nyilatkozatot tette: »Ne legyetek izgatottak, ne féljetek! A slan hajó rendkívüli megjelenése a legkisebb mértékben sem változtatta meg a slanok és az emberi lények egymáshoz viszonyított helyzetét. Teljes mértékben urai vagyunk a helyzetnek. Semmi mást nem tehetnek, mint amit eddig tettek, és azt is a legszigorúbb korlátok között. Az emberi lények aránya a slanokhoz viszonyítva millió az egyhez; és ilyen körülmények között nem mernek nyílt kampányt indítani ellenünk. Legyen tehát könnyű a szívetek!« Ez volt, tehát, hölgyeim és uraim, Kier Gray nyilatkozata a mai, nagy fontosságú esemény után. A nyilatkozat kiadása óta a Tanács egyfolytában ülésezik. Ismétlem, semmit sem tudunk biztosan. Nem tudjuk, hogy a slan hajó leszállt-e. A városból senki sem látta eltűnni. A hatóságokon kívül senki sem tudja pontosan, hogy mi történt, és épp az imént hallották az ügyben kiadott egyetlen nyilatkozatot, mely magától Kier Graytől származik. Hogy vajon a slan hajót lelőtték-e...” A fecsegés egyre folytatódott. Újra meg újra megismételték Kier Gray nyilatkozatát meg a vele járó pletykákat. A szöveg zümmögéssé alakult Jommy fejében, értelmetlen üvöltéssé, ami hangszóróról hangszóróra ismétlődött, monoton zajjá. De Jommy ott maradt, mert várt még valami információt, tizenöt hosszú év türelmetlenségével, hiszen életének tizenöt éve alatt egyetlen vágya volt: hogy megtudjon valamit a többi slanokról. Izgalma csak lassan csillapodott. Semmi újat nem mondtak, végül hát buszra szállt, és elindult hazafelé. A forró, tavaszi nap a vége felé járt. A toronyóra hét óra tizenhét percet mutatott. A szokásos óvatossággal közeledett a kis, hulladékkal teli udvar felé. Tudata behatolt a félrevezetően düledező külseje viskóba, és érintkezésbe lépett Nagyi tudatával. Jommy fölsóhajtott. Még mindig részeg! Hogy bírja az a nyomorult test? Annak a töméntelen italnak már régen el kellett volna pusztítania. Jommy kinyitotta az ajtót, belépett, becsukta az ajtót maga mögött - és megtorpant! Agya, ami még mindig felszínes kapcsolatban volt Nagyi agyával, egy gondolatot érzékelt. A vénasszony hallotta az ajtó nyitását és csukását, és a zaj egy kis időre összerázta a gondolatait. „Nem szabad megtudnia, hogy felhívtam a rendőrséget. Nem szabad rágondolnom... nem élhetek egy slannal... veszélyes... a rendőrségnek el kell barikádoznia az utcát...”

Nyolcadik fejezet Kathleen Layton összeszorította apró, erős, barna ökleit. Karcsú, fiatal teste hirtelen reszketni kezdett, amikor fölismerte az egyik folyosóról felé áradó gondolatokat. A tizenhét éves Davy Dinsmore kereste őt, közeledett a márvány mellvéd felé, ahonnan Kathleen a nyirkos, forró tavaszi délután ködjébe burkolódzó várost nézte. A köd állandóan változtatta az alakját. Hol fodros felhőnek látszott, és épületeket takart el, hol egyenletes homállyá alakult, melynek vékony szövetébe beleszövődött az ég halvány kékje. Szinte bántotta a szemét, de azért nem volt kellemetlen. A palota hűvöse rálehelt a tárt ajtók mögül, és visszaverte a nap forró tüzét. De a ragyogás megmaradt. Davy Dinsmore gondolata erősödött, közeledett. Kathleen látta a fiú fejében, hogy ismét megpróbálja majd rábeszélni, hogy legyen a barátnője. Kathleen megborzongott, kilépett a fiú gondolataiból, és fölkészült a megjelenésére. Hiba volt udvariasan viselkednie a fiúval szemben, bár tinikorában sokat segített neki a fiú védelme a többi srácokkal szemben. Most már jobban szerette volna, ha a fiú gyűlöli, semhogy olyan szerelmes gondolatokat dédelgessen, mint amilyenek át meg átszőtték elméjét. - Ó - mondta Davy Dinsmore az ajtón kilépve -, hát itt vagy. Kathleen mosolytalanul nézett rá. A tizenhét éves Davy Dinsmore nyurga kamasz volt, arca nagyon hasonlított lóképű anyjáéra, aki még olyankor is gúnyolódni látszott, ha véletlenül mosolygott. Viselkedésében most is az az agresszivitás tükröződött, ami a Kathleennel kapcsolatos, ambivalens érzelmeit jellemezte: egyrészt vágyott a lányra, másrészt igencsak szerette volna bántani. - Igen - mondta kurtán Kathleen -, itt vagyok. Azt reméltem, hogy végre békén hagysz. JóI tudta, hogy Davy Dinsmore természetében van valami keménység, ami érzéketlenné teszi az ilyesfajta megjegyzésekkel szemben. Ebből a közelségből a fiú gondolatai behatoltak Kathleen agyába, és tudtul adták, hogy „a kisasszony még mindig játssza a szendét. De majd én fölolvasztom.” E mögött a meggyőződés mögött riasztó tapasztalatok rejlettek. Kathleen egy kissé szorosabbra zárta tudatát, hogy kirekessze a fiú önelégült tudatában fölmerülő emlékeket. - Nem akarom, hogy körülöttem sündörögj - mondta hidegen. Olyan az agyad, mint a trágyadomb. Már sajnálom, hogy szóba álltam veled, amikor először kikezdtél velem. Tudnom kellett volna, és remélem, megérted, hogy azért beszélek veled ilyen nyíltan, mert másképp nem hinnéd el, hogy komolyan gondolom. Nos, a legkomolyabban. Különösen, ami a trágyadombot illeti. Most pedig tűnj el. Davy arca kifejezéstelen volt, mégis érezte a mögötte rejlő haragot és feszültséget. Kathleen még szorosabbra zárta a tudatát, hogy kirekessze a fiú gondolataiból felé áradó szitkokat. Hirtelen megértette, hogy ettől az embertől mindaddig nem lesz nyugalma, míg teljesen meg nem alázza. Hirtelen támadott. - Üss meg, te nyomorult, puha testű vacak! - Neszeee! - kiáltotta a fiú. És nekiugrott. Kathleent egy pillanatra meglepte a fiú merészsége, hogy szembe mert szállni az ő erejével. Aztán összeszorított szájjal megragadta a fiút, könnyedén elhárítva esetlen kezét, és a levegőbe emelte. Túl későn jött rá, hogy a fiú számított erre. A fiú durva ujjai a fejéhez kaptak, belemarkoltak a hajába és a hajszálvékony, aranyosan csillogó tapogatókba. - Oké - lihegte Davy. - Most a kezemben vagy. Ne tegyél le! Tudom, hogy szeretnél. De ha csak egy ujjnyival is lejjebb engedsz, úgy megcibálom a becses tapogatóidat, hogy kijönnek a helyükről. Tudom, hogy képes vagy megtartani anélkül, hogy elfáradnál, hát tarts! Kathleen megrémült. „Becses tapogatók” - mondta a fiú. Annyira becsesek, hogy Kathleennek életében először egy kiáltást kellett elfojtania. Olyan becsesek, hogy Kathleen igazán nem is hitte, hogy bárki is érinteni merné őket. A félelem úgy ragadta magával, mint valami vad és szörnyű vihar. - Mit akarsz? - pihegte. - Most már beszélsz - mondta Davy Dinsmore. De Kathleennek nem volt szüksége szavakra. Már világosan látta a fiú gondolatait. -Jól van - mondta erőtlenül. - Megteszem. - És szép lassan tegyél le - mondta a fiú. - És amikor a szám a szádhoz ér, az a csók legalább egy percig tartson. Majd megtanítlak én, hogy hogy kell bánni velem. Kathleen elmosódva látta a fiú gúnyos arcát és mohó tekintetét, ahogy az ajka közeledett az övéhez, ámikor a háta mögött éles hang harsant föl meglepetten és dühösen. - Hát ez mi?! - Jajajajaj! - hebegte Davy Dinsmore. Kathleen érezte, hogy a fiú ujjai eleresztik haját és tapogatóit, és ekkor nagyot sóhajtva végre ledobta Davyt. Az megtántorodott, aztán összeszedte magát, és hebegni kezdett: - Bo-bo-bocsánatot ké-kérek, Mr. Lorry, é-én...

-Tűnj el, nyomorult - mondta Kathleen. - Igen, tűnés! - mondta kurtán Jem Lorry. Kathleen nézte, hogyan botladozik el Davy, és érzékelte a fiú agyában a tiszta félelmet, hogy most megsértett valakit a kormány nagyjai közül. De mikor a fiú végre eltűnt, nem fordult szembe az utóbb érkezettel. Ösztönösen érezte, hogy teste megfeszül, és nem pillantott Kier Gray kabinetjének legtekintélyesebb tanácsosára. - Mi volt ez? - kérdezte a háta mögül a férfi, és a hangja nem volt kellemetlen. - Úgy látszik, jó, hogy erre jártam. - Nem tudom - felelte hidegen Kathleen. Szinte teljesen őszinte hangulatban volt. - A maga érdeklődése számomra legalább annyira visszataszító. - Hm-m! - A férfi odament a lány méllé, és amikor előrehajolt, Kathleen meglátta állának erőteljes vonalát. - Valójában semmi különbség - folytatta makacsul Kathleen. - Maguk mindketten ugyanazt akarják. A férfi hallgatott, és gondolatai éppen olyan megfoghatatlanok voltak, mint Kier Gray gondolatai. Hosszú évek során mesterien megtanulta kivédeni Kathleen gondolatolvasó képességét. Amikor ismét megszólalt, a hangja már egészen más volt. Sokkal keményebb. - A véleménye kétségtelenül meg fog változni, mihelyt a szeretőm lesz. - Soha! - kiáltotta Kathleen. - Nem szeretem az emberi lényeket. Magát sem. - A maga ellenvetéseinek semmi jelentősége - mondta hidegen a fiatalember. - Csak az az egyetlen kérdés, hogyan szerezhetném meg magamnak, anélkül hogy a slanokkal való titkos szövetség gyanújába kerülnék. Míg erre nem találok megoldást, a maga útját járhatja. Kathleen megborzongott a férfi magabiztosságától. - Teljesen téves elképzelés - mondta határozottan. A szándéka pedig egy egészen egyszerű ok miatt nem fog teljesülni. Az én védelmezőm Kier Gray. Vele pedig még maga sem mer ujjat húzni. Jem Lorry eltöprengett. Aztán megszólalt: - Igen, a védelmezője. De a női erény nem sokat számít neki. Nem hiszem, hogy bármiféle ellenvetése lenne az ellen, hogy magát a szeretőmmé tegyem, mihelyt ennek jól propagálható okát tudom adni. Az utóbbi években különben is meglehetősen slanellenes. Régen azt hittem, slanpárti. De most szinte fanatikusan nem akar semmiféle kapcsolatot velük. Jobban egyetért a dologban John Pettyvel, mint valaha is. Különös! Egy pillanatig még töprengett, aztán: - De ne féljen, találni fogok megfelelő propagandafogást, én... A hangszóró szakította félbe Lorry szavait. „Általános riadó! Néhány perce egy azonosítatlan légijárművet pillantottak meg, ami a Rocky Mountains fölött kelet felé tart. Az üldöző gépeket hamarosan lehagyta, és egyenesen Centropolis felé tart. Mindenki menjen haza azonnal, mivel a hajó - ami föltehetőleg slan eredetű - a mostani számítások szerint egy órán belül ideér. Az utcák katonai célokra kellenek. Mindenki menjen haza!” A hangszóró elhallgatott, és Jem Lorry mosolyogva fordult Kathleen felé. - Azért ne reménykedjen. Egyetlen hajó nem hordozhat jelentős fegyverzetet, hacsak gyárak tömege nem áll mögötte. A régi atombombát például valószínűleg nem lehetett volna egy barlangban előállítani, mellesleg, a slanok nem is használták az emberek ellen vívott háborúikban. Annak az évszázadnak meg az azt megelőző koroknak a katasztrófáit a slanok okozták, de nem bombával. Rövid ideig hallgatott, aztán: - Mindenki azt hitte, hogy azok a korai bombák megoldották az atomenergia titkát. - Elhallgatott, majd folytatta: - Úgy vélem, ennek a hajónak csupán az a célja, hogy az egyszerűbb embereket megriassza, így akarják előkészíteni a nyílt tárgyalásokat. Egy óra múlva Kathleen még mindig Jem Lorry mellett állt, amikor az ezüstös hajó a palota felé közeledett. Egyre közelebb jött, hatalmas sebességgel. Kathleen tágra nyitotta elméjét, kapcsolatot próbált teremteni a slannal, akinek a hajóban kellett lennie. A hajó még lejjebb, még közelebb jött, de válaszgondolatnak nyoma sem volt. Hirtelen egy fémtartály pottyant ki a hajóból. A kerti útra esett, vagy egymérföldnyi távolságban, és úgy csillogott a délutáni napfényben, mint valami ékszer. Kathleen fölpillantott, de a hajó már eltűnt. Nem, még ott volt. Egy pillanatra látott még valami ezüstös csillogást, nagyon magasan és szinte pontosan a palota fölött. Akár egy csillag. Aztán eltűnt. Szeme föladta az erőlködést, gondolatai visszatértek az égből, és ismét érzékelte Jem Lorry jelenlétét. A férfi ujjongott. - Bármit is jelentsen, ez az, amire vártam - a lehetőség, aminek segítségével olyan érveket produkálhatok, hogy még ma éjjel az ágyamba vihessem magát. Gondolom, rögtön összeül a tanács.

Kathleen nagyot sóhajtott. Már látta, mit szándékozik tenni a férfi, ezért hát, itt volt az ideje, hogy minden eszközzel harcoljon ellene. Fölvetett fejjel, villogó szemmel, méltósággal beszélt: - Kérni fogom, hogy jelen lehessek a tanács ülésén, mivel szellemi kapcsolatban voltam a slan hajó kapitányával. - Aztán nyugodt hangon fejezte be a hazugságot. - Tisztázni tudom annak az üzenetnek néhány részletét, amelyet a fémtartályban fognak találni. Kathleen elszántan gondolkodott. Valahogy majd csak kiolvassa a tanácsosok agyából az üzenet tartalmát, és akkor majd kitalál valami félig-meddig hihető históriát arról, hogy mit közölt vele a slan kapitány. Ha rajtakapják a hazugságon, ezek a slangyűlölők ugyancsak veszélyesen reagálhatnak. De meg kell akadályoznia, hogy a beleegyezésüket adják ahhoz, hogy Jem Lorry a magáévá tegye. A tanácsterembe lépve Kathleent a vereség érzése fogta el. Csupán heten voltak jelen, köztük Kier Gray. Sorra végigpróbálta valamennyiük agyát, de nem talált segítséget. A négy fiatalabb ember Jem Lorry közeli barátja volt. A hatodik ember, John Petty, csupán egy gyűlölködő pillantást vetett rá, aztán közönyösen elfordult. Kathleen tekintete végül Kier Grayen állapodott meg. Enyhe meglepetés reszketett végig az idegein, mikor látta, hogy a férfi gúnyosan fölhúzott szemöldökkel és lebiggyedt ajakkal néz rá. A férfi elkapta Kathleen pillantását, és megtörte a csöndet. - Szóval kapcsolatban voltál a slan kapitánnyal, igaz? - Hangosan elnevette magát: - Jó, egyelőre fogadjuk el. Annyi hitetlenség volt a hangjában és arckifejezésében, annyi ellenségesség az egész viselkedésében, hogy Kathleen megkönnyebbült, amikor a férfi elfordította róla a tekintetét. Kier Gray az emberekhez beszélt. - Kellemetlen, hogy öt tanácsos a világ távoli sarkaiban van. Jómagam nem vagyok híve annak, hogy túl messzire elkóboroljunk a főhadiszállástól; utazzanak a beosztottak. De egy ilyen sürgős kérdés megvitatását mégsem halaszthatjuk el. Ha mi heten megállapodásra tudunk jutni, már nem lesz szükségünk a többiekre. Ha viszont holtpontra jutunk, sokat kell majd használnunk a rádiótelefont. A slan hajóról ledobott fémtartályban talált üzenet lényege a következő volt. Azt állítják, hogy egymillió szervezett slan él szerte a világon... Jem Lorry szardonikusan szakította félbe: - Úgy látom, titkosrendőrségünk főnöke nem áll a helyzet magaslatán, sokat hangoztatott slangyűlölete ellenére. Petty hideg pillantást vetett rá, és visszavágott: - Talán állást cserélhetnénk egy évre, aztán meglátnánk, hogy maga mit tud tenni. Én igazán szívesen vállalnám a változatosság kedvéért a kényelmes államminiszteri állást. Kier Gray hangja hasított a Petty szavai nyomán beállt csöndbe: - Hadd fejezzem be. A továbbiakban még azt is állítják, hogy a szervezett egymillión kívül még további tízmillió vagy annál is több szervezetlen slan él világszerte. Ehhez mit szól, Petty? - Kétségtelenül van néhány szervezetlen slan - ismerte be óvatosan a titkosrendőrség főnöke. - Havonta elfogunk általában százat világszerte, akik nyilvánvalóan nem tagjai semmiféle szervezetnek. A világ nagy kiterjedésű, primitív körzeteiben az emberek nem hajlandók gyűlölni a slanokat, emberi lényeknek tekintik őket. És kétségtelenül vannak nagyobb kolóniák is ezeken a távoli vidékeken, különösen Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában. Már évek óta nem találtunk ilyen kolóniákat, de kétségtelenül léteznek, és feltételezhetőleg az évek során magas fokúra fejlesztették a védelmi rendszerüket. Mégis kész vagyok elvetni minden komolyabb aktivitás gondolatát ezeken a távoli vidékeken. A civilizáció és a tudomány olyan szervezett intézmények, melyek csak százmilliók fizikai és szellemi eredményeire alapulhatnak. Amikor a slanok visszavonultak a világ elhagyatott vidékeire, önmagukat győzték le, mert elvágták magukat a könyvektől és a civilizált elméktől, melyek a további fejlődés kizárólagos alapjai. A veszélyt nem ezek a távol élő slanok okozták és okozzák, hanem azok, akik a nagyvárosokban élnek, és kapcsolatba tudnak lépni a legragyogóbb emberi elmékkel, és minden elővigyázatosság ellenére néha még könyvekhez is jutnak. A hajó, amit ma láttunk, nyilván a civilizációs központokban élő slanok veszélyes műve volt. Kier Gray bólintott.

- Mindez valószínűleg igaz. De visszatérve a levélhez, azt is írják, hogy ez a sok millió slan alig várja, hogy véget érjen a feszültség korszaka köztük és az emberi lények között. Lemondanak a világuralmi törekvésekről, melyek az első slanokat aktivizálták, mivel ez a nagyravágyás a felsőbbrendűségről alkotott hamis képzetből eredt, de később meggyőződtek arról, hogy a slanok nem felsőbbrendűek, csupán mások, mint az emberek Elítélik Samuel Lannt, az emberi lényt és biológust is, aki az első slanokat teremtette, és akitől a slanok a nevüket kapták - Samuel Lann: S. Lann: slan -, mert beletáplálta gyermekeibe azt a gondolatot, hogy nekik kell uralniuk a világot. És hogy ez a hit - nem pedig valami vele született uralkodási vágy - volt az első slanok végzetes törekvéseinek az oka. Továbbmenve azt is állítják, hogy a slanok első találmányai csupán a már létező eszmék kismértékű továbbfejlesztései voltak. Azt állítják, hogy a slanok nem értek el valóban jelentős eredményeket a fizika tudományában. Mi több, filozófusaik arra a megállapításra jutottak, hogy a szó valódi értelmében a slanok nem is tudományos gondolkodásúak, és ebből a szempontból legalább annyira különböznek az emberi lényektől, mint a régi görögök és rómaiak, akik, mint ezt valamennyien tudjuk; egyáltalában nem fejlesztették a tudományokat. Kier Gray folytatta, de Kathleen csak félig figyelt oda. Igaz lehet ez? A slanok nem tudományos gondolkodásúak? Lehetetlen. A tudomány csupán adatok gyűjtése és következtetések levonása az összegyűjtött tényekből. És ki tud tökéletesebb rendet teremteni a valóság tényeinek bonyolult szövevényében, mint egy csodálatos agyú, fejlett, felnőtt slan? Látta, hogy Kier Gray fölemel egy szürke papírlapot az íróasztaláról, így hát ismét arra figyelt, hogy mit mond a férfi. - Föl fogom olvasni az utolsó bekezdést - mondta Kier Gray színtelen hangon. - „Nem hangsúlyozhatjuk eléggé ennek a fontosságát. Azt jelenti, hogy a slanok soha nem vehetik föl komolyan a versenyt az emberek katonai erejével. Bármilyen javításokat eszközölnénk a már létező felszereléseken és fegyverzeteken, az lényegében nem változtatna egy háború kimenetelén, ha valaha is sor kerülne egy ilyen katasztrófára. Véleményünk szerint, nincs hiábavalóbb a mostani patthelyzetnél, ami semmit sem old meg, csupán fenntartja a rendetlen állapotot, és fokozatosan olyan gazdasági romlást eredményez, amitől az emberi lények egyre jobban szenvednek. Becsületes békét ajánlunk, és a tárgyalások egyetlen alapja az lehet, hogy a slanok a jövőben kapják meg az élethez, a szabadsághoz és a boldoguláshoz való jogot. Kier Gray visszatette a papírt az íróasztalára, hidegen körülnézett, és határozottan, erőteljesen kijelentette: - Én mindennemű kompromisszumot ellenzek. Régebben úgy véltem, hogy tehetünk valamit, de már nem hiszem! Valamennyi slant odakint- széles kézmozdulata a fél világra utalt - ki kell irtani. A terem elsötétült Kathleen előtt, mintha hirtelen árnyékba borult volna. A csöndben még az emberek gondolatainak lüktetését is nyugodt vibrálásnak érezte, mint a hullámverést valami távoli, ősrégi parton. A döbbenet egész világa választotta el ezeknek a gondolatoknak az értelmétől - a megdöbbenés a Kier Grayben végbement változáson. De valóban változás volt? Vagy talán ez az ember éppen olyan könyörtelen valójában, mint John Petty? Biztosan úgy van, ahogy mondta, őt csak azért tartotta életben, hogy tanulmányozhassa. Meg persze volt olyan idő is, amikor Kier Gray, helyesén vagy helytelenül, úgy vélte, hogy politikai jövője Kathleen létezésén múlik. Ennyi az egész. Sem együttérzés sem szánalom, a védtelen lány védtelensége önmagában csöppet sem érdekelte. Csupán a leggyakorlatiasabb megfontolások. És ez volt az emberek ura, akit Kathleen éveken át csodált, szinte istenített. Ez volt az ő pártfogója! Persze az is igaz, hogy a slanok hazudtak. De mi mást tehettek volna a csupán gyűlöletet és hazugságokat ismerő emberekkel szemben? De legalább békét ajánlottak, nem háborút; és akkor ez az ember minden megfontolás nélkül elveti az ajánlatot, ami véget vethetne a slanok négyszáz vagy annál is több éven át tartó, bűnös üldözésének. Döbbenten vette észre, hogy Kier Gray őt nézi. A férfi ajka gúnyos mosolyra rándult, amikor hozzá szólt: - És most halljuk azt az úgynevezett üzenetet, amit úgymond szellemi kapcsolat útján kaptál a slan kapitánytól. Kathleen kétségbeesetten nézett rá. Tudta, hogy a férfi egyetlen szavát sem hiszi, és hogy csak a legpontosabban átgondolt állítással van némi esélye a férfi szkeptikus és kegyetlenül logikus gondolkodásával szemben. Időre volt szüksége. - Én - kezdte. - Az úgy volt... És akkor hirtelen meglátta, hogy Jem Lorry föláll, és a homlokát ráncolja.

- Kier - mondta a férfi -, kicsit különös taktika volt, hogy kinyilatkoztattad meg sem indokolt ellenvetésedet egy ilyen fontos kérdésben, méghozzá anélkül, hogy a tanács lehetőséget kaphatott volna a megvitatására. Ezek után nincs más választásom, mint hogy kijelentsem, méghozzá indokolással, hogy én támogatnám az ajánlat elfogadását. Az indoklásom a következő: a slanoknak bele kell egyezniük, hogy beleolvadjanak az emberi. fajba. Éppen ezért a slanok a jövőben ne házasodhassanak egymással, hanem legyenek kötelesek emberekkel házasodni. Kier Gray jóindulatúan fordult feléje. - Miből gondolod, hogy a slan-ember házasságokból utódok fognak születni? - Erről még meg kell bizonyosodnom - mondta Jem Lorry olyan közönyösen, hogy a hangjában bujkáló feszültséget csupán Kathleen érzékelte. Visszafojtott lélegzettel figyelt. - Úgy döntöttem, hogy Kathleent az ágyasommá teszem; aztán majd meglátjuk, amit meglátunk. Remélem, senkinek nincs kifogása ellene. A fiatalabbak vállat vontak. Kathleennek nem is kellett olvasnia a gondolataikban, hogy lássa: semmi kifogásuk a dolog ellen. Észrevette, hogy John Petty oda sem figyel, Kier Gray pedig annyira a gondolataiba merült, mintha ő sem hallana semmit. Már-már szóra nyitotta az ajkát, aztán mégis hallgatott. Hirtelen az eszébe jutott valami. Talán valóban a vegyes házasság a slankérdés egyetlen megoldása. Talán a tanács is elfogadja Jem Lorry megoldását! Ha tisztában van is azzal, hogy Lorry indítéka pusztán az iránta érzett vágy, vajon joga van-e védekeznie a férfi ellen, ha a leghalványabb reménye megvan annak, hogy a többi slanok elfogadják a tervet, és így véget vetnek a sok évszázados nyomorúságnak és gyilkosságnak? Hátradőlt és elgondolkozott saját helyzetének ironikus voltán. Azért jött a tanácsba, hogy megvédje magát, és most meg sem mer mukkanni. Ismét Kier Gray beszélt: - A megoldás, amit Jem ajánl, nem új. Samuel Lannt annyira izgatta az ilyen párkapcsolat esetleges eredménye, hogy rábeszélte az egyik unokáját, hogy menjen feleségül egy emberi lényhez. A frigyből nem született gyermek. - Mégis be kell bizonyítanom önmagamnak! - makacskodott Jem Lorry. - A dolog sokkal nagyobb horderejű, semhogy egyetlen párosuláson múlhatna. - Nemcsak egy volt - mondta szelíden Kier Gray. Valaki türelmetlenül közbevágott: - A lényeg az, hogy az asszimiláció megoldást jelenthet, és az emberi faj lenne a nyertes. Három és fél milliárd ember jut körülbelül ötmillió slanra, mert vagy ennyien lehetnek. És ha a vegyes házasságokból nem is születik gyerek, a mi malmunkra hajtja a vizet, hogy kétszáz éven belül - ha a slanok életének normális hosszát százötven évnek vesszük - nem lesz egyetlen slan sem a világon. Kathleen döbbenten vette tudomásul, hogy Jem Lorry nyert. A férfi felszíni gondolataiból kiolvasta, hogy nincs szándékában több szót ejteni a dologról. Ma éjjel katonákat fog küldeni érte; és később már senki sem mondhatja, hogy a tanács nem egyezett bele a dologba. A hallgatásuk beleegyezés volt. Percekig csak elmosódott hangokat és még elmosódottabb gondolatokat érzékelt. Végül fölbukkant egy kifejezés. Erőszakkal fordította vissza a figyelmét az emberekre. A kifejezés, hogy „így lehetne kiirtani őket”, tudatosította benne, hogy néhány perc alatt milyen messzire jutottak eredeti tervüktől. - Tisztázzuk a helyzetet - mondta élesen Kier Gray. - Az elképzelés, hogy valamiféle megegyezést használjunk föl a slanok kiirtására, visszhangra talált, és úgy látszik, kirekesztette gondolatainkból egy valóban becsületes megegyezés gondolatát, ami, mondjuk, az asszimiláció alapján jönne létre. A megoldások tehát röviden a következők: Egy: Megengedni, nekik, hogy keveredjenek az emberi lényekkel, míg mindegyiket azonosítjuk, aztán lecsapni, a többségüket meglepetésszerűen elfogni, a többit pedig rövid időn belül kinyomozni. Kettes számú terv: A slanokat arra kényszeríteni, hogy egyetlen szigetre, mondjuk Hawaiira települjenek, aztán a szigetet körülvenni hadihajókkal és repülőgépekkel, és a slanokat megsemmisíteni. Hármas számú terv: Kezdettől fogva keményen bánni velük, kötelezni őket arra, hogy ujjlenyomat és fénykép készüljön róluk, és időnként jelentkezzenek a rendőrségen; mindebben föllelhető a szigor és a becsületesség néhány eleme. Ez a harmadik megoldás biztosan tetszene a slanoknak, mert látszólag védelmezné a többséget, csupán néhánynak kellene bizonyos napokon a rendőrségen jelentkezni. A szigorúság további lélektani előnye az lenne, hogy a slanok úgy éreznék, hogy kemények és gondosak vagyunk, és ez paradox módon idővel megnyugtatná őket. Kier Gray hidegen folytatta, de az egész valahogy hihetetlennek tetszett. Hihetetlennek látszott, hogy ott üljenek és ilyen nyugodtan beszéljenek árulásról és gyilkosságról - hogy hét ember döntsön az emberi nem nevében talán többről is, mint életről és halálról.

- Milyen ostobák - szólalt meg Kathleen. - Hogyan hihetik egy pillanatra is, hogy a slanok elhiszik ostoba terveiket? A slanok tudnak olvasni a gondolatokban, de az egész különben is olyan átlátszó és nevetséges, a tervek mind olyan világosak és leplezetlenek, hogy ma már csodálkozom, hogyan is képzelhettem magukról, hogy intelligensek és okosak. Az emberek némán, hidegen fordultak a lány felé. Kier Gray ajkán halvány, gúnyos mosoly játszott. - Azt hiszem, te tévedsz, nem mi. Mi feltételezzük, hogy a slanok intelligensek és gyanakvóak, ezért nem is ajánlunk semmi bonyolultat; és ez a sikeres propaganda legfőbb eleme. Ami a gondolatolvasást illeti: akik most itt ülnek, sohasem fognak találkozni a slanok vezetőivel. Rádión közöljük döntésünket a további öt tanácsossal, akik azzal a szilárd meggyőződéssel vezetik majd a tárgyalásokat, hogy mi tisztességesen akarunk játszani. Egyetlen beosztott sem kap majd más parancsot, mint hogy a dolgot tisztességesen kell kezelni. Így hát láthatod... - Egy pillanatra - mondta John Petty, és annyi elégedettség, annyi öröm volt a hangjában hogy Kathleen döbbenten fordult felé. - Nem mi vagyunk veszélyesek önmagunkra, hanem az, hogy ez a slan lány hallotta a terveinket. Azt állítja, hogy szellemi kapcsolatban volt a slan hajó parancsnokával, mikor az a palotához közeledett. Más szóval szólva, a slanok most tudják, hogy ez a lány itt van. Ha egy újabb hajó jönne, ez a lány olyan helyzetben volna, hogy tájékoztathatná ellenségeinket a terveinkről. Természetesen azonnal meg kell ölnünk: Kathleent izzó félelem fogta el. Az érvelés logikája kifogástalan volt. Kathleen látta, hogy az emberek tudatában hogyan realizálódik a fölismerés. Miközben kétségbeesetten próbált menekülni Jem Lorry elől, olyan csapdába sétált bele, ami csak a halálával végződhetett. Kathleen izgatottan nézte John Pettyt. Petty ragyogott az örömtől, nem tudta eltitkolni. Kétségtelenül nem számított ilyen győzelemre. Mivel váratlanul jött, még izgalmasabb volt. Kathleen csak nehezen fordította a figyelmét a többiekre. Most már koncentráltabban érzékelte gondolataikat. És a gondolataik nem voltak kétségesek. Döntésük nem okozott különösebb örömet a fiatalabbaknak, akik, ellentétben Jem Lorryval, nem mutattak különösebb érdeklődést Kathleen személye iránt. De a meggyőződésük megváltoztathatat-lan volt. Halál. Kathleen úgy látta, hogy az ítélet véglegessége Jem Lorry arcára van írva. Érezte, amikor a férfi felé fordult, hogy fél is. - Átkozott kis bolond! - mondta. Aztán rágni kezdte az ajkát, visszahuppant a székébe, és komoran nézte a padlót. Kathleen megszédült. Hosszasan bámult Kier Grayre, mielőtt látta volna. Rémülten látta a férfi idegesen ráncolódó homlokát, szemének leplezetlenül döbbent tekintetét. Ettől hirtelen fölháborodott. Ez az ember nem akarhatja a halálát, másképp nem lenne ilyen rémült. A bátorság és a vele jövő remény eltűnt, mint a csillag a fekete felhő mögött. Kier Gray rettegése azt jelentétte, hogy ő sem tud megoldást a problémára, ami bombaként robbant be a terembe. A férfi arckifejezése lassan közönyössé változott, de Kathleen mindaddig nem érzett reményt, míg meg nem szólalt. - Talán a halál lenne a megoldás, ha igaz volna, hogy a lány kapcsolatban állt a slan hajó kapitányával. Szerencséjére azonban hazudott. A hajón nem voltak slanok. A hajó robotvezérlésű volt. - Úgy tudtam, hogy a robotvezérlésű gépeket a rádióirányítás zavarásával el lehet fogni - mondta az egyik ember. - Így is van - mondta Kier Gray. - Emlékezhetnek, hogyan szállt föl hirtelen a slan hajó, amikor eltűnt. A slanok azonnal fölemelték, amikor rájöttek, hogy sikeresen próbáljuk a hatalmunkba keríteni a hajójukat. A vezér komoran elmosolyodott. - A hajót belelőttük a mocsárba, vagy százmérföldnyire innen. Elég komolyan megsérült a jelentések szerint, amiket még nem hoztunk nyilvánosságra; de amikor eljön az ideje, elszállítjuk a Cugden gépgyárba, ahol alaposan meg fogják vizsgálni. - Aztán még hozzátette: - A dolog azért tartott ilyen sokáig, mert a robotirányítás más elven működik, és a rádióhullámok új kombinációja kellett ahhoz, hogy a hatalmunkba keríthessük. Mindez nem számít - mondta türelmetlenül John Petty. Csupán az számít, hogy ez a slan jelen volt a teremben, és hallotta a terveinket arról, hogy hogyan akarjuk megsemmisíteni a fajtáját, és ezért veszélyes lehet, hiszen mindent meg fog tenni, hogy értesítse a slanokat terveinkről. Meg kell ölni. Kier Gray fölállt és komor arccal fordult John Petty felé. Amikor megszólalt, a hangja fémesen csengett.

- Már megmondtam önnek, uram, hogy szociológiai szempontból tanulmányozom ezt a slant, és hálás lennék, ha fölhagyna az elpusztítására tett további kísérletekkel. Az imént említette, hogy havonta elfognak és kivégeznek néhány száz slant, a slanok pedig azt állítják, hogy még vagy tizenegy millió él belőlük. Remélem - és a hangjának szarkasztikus éle volt -, remélem, hogy nekem megengedik, hogy életben tarthassak egyetlen slant, tudományos célokra, egyetlen slant, akit ön, úgy látszik, jobban gyűlöl, mint az összes többit együttvéve... John Petty élesen közbevágott: - Rendben van, Kier. Most már csak azt szeretném tudni, miért hazudta Kathleen Layton, hogy kapcsolatban állt a slanokkal? Kathleen mélyet lélegzett. A halálfélelem lassan kezdett elpárologni, de elfojtott nyoma még megmaradt. Remegő hangon szólalt meg: - Mert tudtam, hogy Jem Lorry az ágyasává akar tenni, és azt akartam, hogy maguk is tudják, hogy én ezt nem akarom. Érezte az emberek felé áradó gondolatainak vibrálását, látta az arckifejezésüket - megértés tükröződött rajtuk, aztán türelmetlenség. - Az ég szerelmére, Jem - kiáltott föl az egyik -, hát muszáj a szerelmi ügyeidet a tanács ülésein intézned?! Aztán egy másik beszélt: - Őszintén tisztelem Kier Grayt, de tűrhetetlennek tartom, hogy egy slan kifogásolni merjen bármit, amit egy tekintélyes ember elgondolt vele kapcsolatban. Kíváncsi lennék az ilyen párosodás eredményére. Az ellenérveit megdöntöttük: most hát, Jem, kísértesd föl a lányt a szobádba. Remélem, ez véget vet a vitának! Tizenhét éve alatt először érezte Kathleen, hogy a slanok idegi tűrőképességének is van határa. Valami megfeszült benne, mintha valami létfontosságú dolog már-már megszakadna. A fejében nem volt gondolat. Csak ült, és eszelősen szorította a szék puha karfáját. Hirtelen egy gondolat hasított a tudatába, Kier Gray éles, bosszús gondolata: „Kis hülye! Hogy keveredhettél ilyen kalamajkába?” Kathleen nyomorultan nézett a férfira, aki hátradőlve ült székében, a szeme félig csukva, az ajka összeszorítva. Végül megszólalt: - Mindez nagyon szép volna, ha az ilyesfajta párosodás még kipróbálásra szorulna. De nem szorul. A könyvtárban rendelkezésre áll több mint száz esettanulmány slan-ember párosodásokról utódok létrehozása céljából, „Természetellenes házasságok” címszó alatt. A sterilitás okát nehéz meghatározni, mert az emberek és a slanok látszólag alig különböznek egymástól. A slan döbbenetes erős izomzata sem egy új típusú izomnak köszönhető, hanem az izmokat aktivizáló elektromos kisülések fölgyorsulásának. Ugyanakkor sokkal több az ideg is a test minden részében, ezért a slanok sokkal érzékenyebbek. A két szív valójában nem két szív, hanem olyan kombináció, melynek részei egymástól függetlenül tudnak működni. És a kettő együtt nem sokkal nagyobb, mint az eredeti egy. Csak jobb pumpák. Ami a tapogatókat illeti, melyek a gondolatokat fölfogják és kisugározzák, ezek is az agy tetején lévő, kevéssé ismert képződmény továbbfejlődései, mely képződmény lehetett nyilván a régi emberek által ismert telepátia forrása, amit az emberek egyébként ma is mindenütt gyakorolnak. Tehát amit Samuel Lann tett a felesége testével, amikor mutációs gépét alkalmazta, és a felesége három slan gyermeket szült neki, egy fiút és két lányt, több mint hatszáz évvel ezelőtt, semmi újat nem tett hozzá az emberi testhez, csak megváltoztatott néhány dolgot, melyek már azelőtt is léteztek. Kathleen úgy érezte, a férfi csak azért beszél, hogy időt nyerjen. Abban a rövid gondolatban, amit a férfi felé küldött, látszott, hogy Kier Gray teljesen tisztában van a helyzettel. Tudnia kellett, hogy az ésszerű érvek sokasága nem győzheti le az olyan ember szenvedélyét, amilyen Jem Lorry volt. De a férfi tovább beszélt: - Mindezt azért mondom el, mert nyilvánvalóan egyikük sem vette a fáradságot, hogy összevesse a valós helyzetet a hiedelmekkel. Vegyük például a slanok úgynevezett fejlettebb intelligenciáját, amiről a ma kapott levélben is szó esett. Van ehhez egy régi példa, amiről az évek során megfeledkeztek: egy kísérlet, amikor Samuel Lann, ez a rendkívüli ember, fölnevelt egy újszülött majmot, egy újszülött csecsemőt és egy újszülött slant szigorúan tudományos körülmények között. A majom volt a leggyorsabban érő, és hónapok alatt megtanulta azt, amihez a slan és az embergyereknek sokkal több idő kellett. Aztán az ember- és a slangyerek megtanult beszélni, és a majom reménytélenül lemaradt. A slan gyerek és az embergyerek nagyjából azonos tempóban fejlődtek négyéves korukig, mikor is működésbe léptek a slan telepatikus képességei. Ettől kezdve a slan vette át a vezetést.

Lann doktor azonban később rájött, hogy nagyobb gondot fordítva az embergyerek nevelésére, az föl tudta venni a versenyt a slannal, és nagyjából azonos szinten maradt vele, különösen szellemi frisseség dolgában. A slan nagy előnye a gondolatolvasás képessége volt, aminek segítségével összehasonlíthatatlanul jobban belelátott mások pszichikumába, és könnyebben elsajátíthatta azt a tudást, aminek az elsajátításához az embergyereknek a fül és szem közvetítésére volt szüksége... John Petty éles hangja szakította félbe. - Csupán azt mondja, amit eddig is tudtam, és amiért nem kezdhetünk béketárgyalásokat ezekkel a... ezekkel az átkozott, mesterséges lényekkel. Ha egy emberi lény egy szintre akar kerülni egy slannal, éveken át kell törnie magát mindazért, aminek az elsajátításához a slannak semmiféle erőfeszítésre nincs szüksége. Másként fogalmazva, az emberiség döntő többsége csupán rabszolga lehet a slanokhoz viszonyítva. Uraim, nem lehet béke, inkább még gyorsabban kell irtanunk őket. Nem engedhetünk meg magunknak olyan machiavellista terveket, amilyenekről itt szó esett, mert túl nagy a veszélye annak, hogy valami nem sikerül. - Igaza van! - mondta az egyik tanácsos. Ezt több hang visszhangozta; és hirtelen kétségtelenné vált, hogy mi lesz a döntés. Kathleen látta, hogy Kier Gray körülpillant. Aztán, megszólalt: - Ha így határozunk, akkor igen súlyos hibának tartanám, ha a jelenlegi helyzetben bármelyikünk az ágyasává tenné ezt a slant. Rossz benyomást kelthet. Kier Gray szavait az egyetértés csöndje követte, és Kathleen Jem Lorryra pillantott. A férfi hűvösen viszonozta a pillantását, és lassan fölállt, amikor Kathleen az ajtó felé indult. Aztán az előtte elhaladó lány nyomába sietett. Kinyitotta neki az ajtót, és halkan odaszólt: - Ez nem tart sokáig, hölgyem. Hát ne áltassa magát hiú reményekkel. - És magabiztosan mosolygott. De a folyosón baktatva Kathleent nem ez a fenyegetés foglalkoztatta. Hanem a Kier Gray arcára kiülő kétségbeesés, amikor John Petty az ő halálát követelte. Ez nem illett bele a képbe. Nem illett egybe a férfi behízelgő szavaival egy perccel később, amikor kijelentette, hogy a slan hajó robotvezérlésű volt, és belelőtték a mocsárba. Ha valóban így történt, akkor mi lepte meg Kier Grayt? Ha pedig nem így történt, akkor Kier Gray iszonyatos kockázatot vállalva hazudott az ő érdekében, és nyilván még most is aggódik ezért.

Kilencedik fejezet Jommy Cross gyors, mégis átható pillantást vetett a Nagyinak nevezett emberroncsra. Nem érzett haragot, amiért a vénasszony elárulta őt. De az eredmény végzetes volt, a jövő bizonytalan, megtervezetlen, otthontalan. Az első kérdés az volt, hogy mit csináljon a vénasszonnyal. A vénasszony vidáman ült a székben, formátlan testét rendkívül díszes és színes köntös borította. Kuncogott. - Nagyi tud valamit; igen, Nagyi tud valamit - aztán értelmetlenül motyogott. - Pénz, ó, uramisten, igen. Nagyinak sok pénze van az öregségére. Látod! A részeg öregek ártatlan bizalmával egy duzzadó, fekete táskát húzott elő a köntöse alól, aztán egy strucc józanságával vissza is dugta. Jommy Cross megdöbbent. Gyakorlatilag most látta először a vénasszony pénzét, bár ismerte a rejtekhelyeit. De hogy magánál tartsa a pénzt, amikor rövidesen megrohanják a házat - ez az ostobaság szigorú büntetést érdemel. De még mindig nem határozott, csupán egy kicsit feszültebben figyelt, amikor megérezte a viskóhoz közeledő emberek első gondolatainak alig érezhető súlyát. Emberek tucatjai közeledtek, előremeredő géppuskákkal. Jommy a homlokát ráncolta. Minden joga meglenne, hogy otthagyja az árulót, hadd nézzen szembe egyedül a rászedett üldözőkkel és a törvénnyel, mely kimondja, hogy minden olyan embert, aki slant rejteget, föl kell akasztani. Gondolatban már látta a lidércnyomásos jelenetet, ahogy Nagyi az akasztófához közeledik, ahogy Nagyi kegyelemért könyörög, ahogy Nagyi le akarja tépni a nyakáról a kötelet, és rúgja, karmolja, marja őreit. Megragadta a vénasszony meztelen vállát, amiről lecsúszott a köntös. Addig rázta hidegen és erőszakosan, míg a vénasszony fogai össze nem koccantak, föl nem kiáltott fájdalmában, és józanság nem villant a szemében. Aztán nyersen megszólalt: - Ha itt marad, meghal. Nem ismeri a törvényt? - Mi?! - A vénasszony döbbenten kiegyenesedett, aztán visszasüllyedt gondolatai mocsarába. Gyorsan, gyorsan, gondolta Jommy, és sebesen próbálta fölfedezni, vajon szavai helyreállították-e a vénasszony józanságát. Mikor már majdnem föladta, fölfedezett egy döbbent, rémült, majdnem józan gondolatot a vénasszony összefüggéstelen, széteső gondolatai között. - Jól van - motyogta Nagyi. - Nagyinak sok pénze van. A gazdagokat nem akasztják föl. Ennek van már értelme. Jommy határozatlanul hátralépett. Az emberek gondolatai most már súlyosan nehezedtek az agyára. Egyre közelebb jöttek, egyre szorosabbra zárult a kör. Riasztotta, hogy olyan sokan vannak. Még a zsebében lapuló fegyver is hasznavehetetlen, ha a golyózápor elsöpri a viskó rozoga falait. És egyetlen golyó elég ahhoz, hogy apja álmai semmivé váljanak. - Istenemre - mondta hangosan. - Ostoba vagyok! Mit fogok kezdeni magával, még ha kiviszem is innen? A városból kivezető minden út le lesz zárva. Csak egyetlen reménység van, és az is szinte reménytelenül nehéz, még akkor is, ha nem akadályoz egy részeg vénasszony. Semmi kedvem megmászni egy harmincemeletes házat magával a nyakamban. A logika azt súgta, hogy hagyja a sorsára a vénasszonyt. Már-már elfordult, amikor ismét elborzadt a gondolattól, hogy Nagyit fölakasztják. Bármilyen sok is a hibája, mégis Nagyi létezése tette tehetővé, hogy ő életben maradjon. Az adósságért fizetni kell. Egyetlen mozdulattal kirántotta a fekete táskát Nagyi köntöse alól. A vénasszony részegen mormogott, aztán ahogy Jommy a szeme előtt lóbálta a táskát, lassan magához tért. - Nézze - mondta Jommy -, az összes pénze, az egész jövője. Éhezni fog. Padlót fog sikálni a szegényházban. Ütni-verni fogják. Tizenöt másodpercen belül kijózanodott, és a gyakorlott bűnözők forró, égető józanságával látta át a helyzet lényegét. - Nagyi lógni fog! - lihegte. - Most már megértjük egymást - mondta Jommy Cross. - Fogja, itt a pénze. - Komoran elmosolyodott, mikor a vénasszony a táska után kapott. - Van egy alagút, amin át kimenekülhetünk. Az én hálószobámból indul, és egy magángarázsba vezet, a 470. utca sarkán. Kulcsom van a kocsihoz. Odahajtunk a Légi Központhoz, és elkötünk egy...

Elhallgatott, mert tudta, hogy tervének végső része ugyancsak törékeny. Hihetetlennek tetszett, hogy a tapogató nélküli slanok olyan rosszul szervezettek lennének, hogy valóban el tudná kötni azoknak a csodálatos űrhajóknak az egyikét, melyeket éjszakánként föllőttek. Igaz, egyszer már hihetetlenül könnyen megszabadult tőlük. Jommy sóhajtva tette le a vénasszonyt az űrhajósépület lapos tetejére. Az összecsuklott és lihegve feküdt. Jommy életében először tapasztalt testi fáradtságot teljesen egészséges állapotban: - Te jó ég - lihegte -, ki hitte volna, hogy egy vénasszony ilyen nehéz. A vénasszony még mindig reszketett a félelmetes mászástól. Jommy agya már fölfogta a vénasszony ajkára toluló káromkodások első jelét. Fáradt izmai rögtön megfeszültek. Gyors keze azonnal Nagyi szájára tapadt. - Csönd - mondta -, vagy lehajítom, mint egy zsák krumplit. Maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe, hát viselje a következményeit. Szavai úgy hatottak, mint a hideg víz. Csodálattal látta, hogyan küzdi le Nagyi a félelmét. Az már bizonyos, hogy mégiscsak van a vénasszonyban valami. Nagyi lefejtette a szájáról Jommy kezét, és megkérdezte: - És most? - Minél előbb be kell jutnunk az épületbe... - Az órájára pillantott, és rémülten fölállt. Tizenkét perc múlva tíz! Tizenkét perc van a rakéta indulásáig. Tizenkét perc alatt kell a hatalmába kerítenie azt a hajót! Fölkapta Nagyit, könnyedén a vállára vette, és futni kezdett a tető közepe felé. Nemcsak hogy arra nem volt idő, hogy ájtót keressen, de mivel az ajtóhoz nyilván riasztóberendezés kapcsolódott, arra még kevésbé volt idő, hogy tanulmányozza és hatástalanítsa a rendszert. Csak egy út volt. Valahol ott kell lennie annak a fölfelé vezető lyuknak, melyen át a hajókat föllőtték a bolygóközi űr távoli tájai felé. Lába érezte meg a különbséget, egy enyhe emelkedőt, csekély domborulatot. Hirtelen megtorpant, lábujjain egyensúlyozva, mert a hirtelen fékezéstől szinte fölbukott. Óvatosan visszatapogatódzott a domborulat kezdetéig. Itt lehet a lyuk széle. Gyorsan kivette a zsebéből apja atompuskáját. Pusztító tüzét lefelé irányította. A négylábnyi átmérőjű lyukon át lenézett a csatornába, aminek lejtése vagy hatvanfokos lehetett. Száz-, kétszáz, háromszáz yardnyi csillogó fém, míg végül Jommy szeme hozzászokott a sötéthez, és kivette a rakéta körvonalait. Látta a hegyes orrot, a sima, áramvonalas felületet megtörő fúvócsöveket. Veszélyes dolognak látszott, csöndes és mozdulatlan volt, mégis fenyegető. Úgy érezte, hogy egy hatalmas ágyú torkába néz, amiből éppen most készülnek kilőni a golyót. A hasonlat úgy megdöbbentette, hogy agya egy hosszú percig képtelen volt azzal foglalkozni, hogy mit kell tennie. Kétségei támadtak. Meg merjen indulni ezen az üvegsima falon, mikor a rakéta bármelyik pillanatban iszonyatos erővel kilőhet? A teste megmerevedett. Erőszakkal elfordította pillantását a lyuk bénító mélyéről, és először homályosan, majd egyre izgatottabban látta a palota távoli, ködbe vesző ragyogását. Gondolatai hirtelen félbeszakadtak, teste elernyedt. Hosszú másodpercekig állt ott, és itta magába ennek a hatalmas, ritka ékszernek, az éjszakai fényben ragyogó palotának a szépségét. A tető magasából tisztán látszott két nagy felhőkarcoló mögött és fölött, és ragyogva fénylett. De nem vakítóan. Hanem lágy, eleven, csodálatos fénnyel, aminek másodpercenként változott a színe - ez a diadalmas és sápadt fény ezernyi kombinációban villant föl, és minden egyes kombináció finoman és megkapóan különbözött az előzőtől. Sohasem ismétlődött meg pontosan. Egyre csak szikrázott és élt! Egy hosszú percig a torony, ez az ötszáz láb magas tündértorony izzó türkizkékben ragyogott. És ugyanakkor a palota aljának látható része mélyen izzó rubinvörösben égett. Egy percig, aztán a kombináció milliónyi fényszilánkra esett szét, kék, vörös, zöld, sárga szikrák villantak. Egyetlen szín, egyetlen árnyalat sem hiányzott ebből a néma, lángoló robbanásból. Jommy sok ezer éjszakán át élvezte ezt a szépséget, és most újra átérezte a csodáját. A látvány erőt öntött belé. Bátorsága most ismét töretlen és elpusztíthatatlan volt, mint azelőtt. Összeszorított foggal, komoran nézett le a mélybe, melynek éles szöge, síkos fala olyan őrült zuhanás fenyegetését hordozta magában, le, egészen a távoli, acélkemény fenékig. Az út veszélye Jommy jövőjének jelképe volt. Ismeretlen jövő, megjósolhatatlanabb, mint valaha. Jó lett volna hinni abban, hogy a tapogató nélküli slanok nem érzékelik, hogy itt van a tetőn. Kell lennie egy riasztóberendezésnek - kell lennie. - Mit bámulsz abba a lyukba? - sipákolt Nagyi. - Hol az ajtó, amit keresünk? Az idő sürget!

- Az idő! - mondta Jommy Cross. Az óráján még négy perc volt tízig, és ettől minden idegszála megfeszült. Eltelt nyolc perc, és mindössze négy perce maradt, hogy bevegye a várat. Ekkor megérezte Nagyi gondolatát, hogy a vénasszony kitalálta a szándékát. Éppen idejében fogta be a száját, és Nagyi rémült kiáltása a tenyerébe fojtódott. A következő pillanatban pedig már visszavonhatatlanul zuhantak. A lyuk aljára szinte lágyan értek le, mintha hirtelen lelassult volna körülöttük a világ. A kilövőpálya nem volt kemény, engedett Jommy testének, és alig érezte a mozgást. De mindez nem csapta be a szemét és a tudatát. A teljes sebességgel kilövő hajó képe olyan elevenen élt az agyában, hogy alig tudta leküzdeni a pánikot. - Gyorsan! - sziszegte Nagyinak. - Használja a tenyerét, fékezzen! A vénasszonyt nem kellett biztatni. Elhasznált testének szinte egyetlen ép ösztöne a túlélési vágy volt. Most nem kiálthatott segítségért, de az ajka motyogott, ahogy az életéért küzdött. Fekete szemét elhomályosította a félelem - de harcolt! Kapaszkodott a csillogó fémbe, csontos kezeit megfeszítette, lába súrolta a fémfelületet, és bármilyen szánalmas volt is az eredmény, valamit mégis segített. Hirtelen ott volt Jommy Cross előtt a hajó orra, magasabban, mint amire számított. Kétségbeesett erővel nyúlt a rakétafülkék első vastag gyűrűje után. Ujjai érintették a barázdált, maratott fémet, megcsúsztak - és oda volt a fogás. Jommy visszazuhant, és csak ekkor mérte föl, hogy az imént akkorát ugrott, amekkora ő maga volt. Nagyot esett, de a slan izmok különleges erejének segítségével egy pillanat múlva már talpon volt. Ujjai úgy megkapaszkodtak a tűzkamrák második gyűrűjének egyik nagy csövében, hogy az út ellenőrizhetetlen része ezzel véget is ért. A túlzott erőlködéstől szédülve ült meg a hajón, és miközben próbálta kirázni fejéből a szédülést, észrevett egy kis fényfoltot a hajó hatalmas teste alatt. A hajó most olyan élesen hajlott az alagút alja felé, amelyen nyugodott, hogy Jommy csak hétrét görnyedve tudott továbbjutni. Közben azon járt az esze: „Egy nyitott ajtó, itt, most, néhány másodperccel a nagy hajó indulása előtt. Egy ajtó! Egy két láb átmérőjű nyílás a lábnyi vastag fémtesten, és a csuklós ajtó kissé befelé hajlik.” Habozás nélkül odakúszott, félelmetes fegyverét készenlétben tartva. De életnek semmi jele. Az első pillanatban látta, hogy a vezérlőteremben van. Néhány szék, egy bonyolultnak látszó műszertábla, mindkét oldalán nagy, hajlított, csillogó lemezekkel. És egy nyitott ajtó, ami a hajó következő részébe vezet. Csak egy pillanatig tartott, hogy belépjen, és maga után húzza a rémült vénasszonyt. Aztán könnyedén odaugrott a másik ajtóhoz. A küszöbnél megállt, és óvatosan benézett. A második teremben is székek voltak, ugyanolyan mély, kényelmes székek, mint a vezérlőben: De a terem több mint felét lelakatolt ládák töltötték meg. Innen két ajtó nyílt. Az egyik nyilvánvalóan a hosszú hajó harmadik termébe vezethetett. Félig nyitva volt, és látni engedte a további ládákat meg egy újabb ajtót, ami nyilván a negyedik terembe vezetett. De a második terem második ajtaja késztette Jommy Crosst arra, hogy mozdulatlanul megálljon ott, ahol volt. Ez a székek mögött volt, oldalt és kifelé nyílt. És a kinti nagy teremből fény áradt a hajóba, és a kinti teremben alakok mozogtak. Jommy kitárta a tudatát. Hirtelen gondolatok tömege áradt az agyába, olyan sok, hogy a csenevész szellemi védőpajzsokon átszivárgó félgondolatok és fenyegetően éber gondolatok tömegéből Jommy arra következtetett, hogy odakint tapogató nélküli slanok tömegei várnak valamire. Megszakította a kapcsolatot, és odarohant a műszertáblához, ami uralta a vezérlőterem egész első részét. Maga a tábla vagy egy yard széles és két yard hosszú, fémborítású pad volt, tele fényes csövekkel és csillogó szerkezetekkel. Vagy egy tucat, különböző irányítókar volt rajta, de valamennyi kényelmesen elérhető a pult előtt álló, jól felépített székből. A vezérlőpult két oldalán ott voltak azok a nagy, hajlított vonalú, fényes, fémes lemezek, melyeket Jommy már korábban észrevett. Konkáv felületékből halvány fény áradt. A rendelkezésére álló néhány perc alatt Jommy nem érthette meg az idegen vezérlőberendezést. Összeszorított szájjal belevetette magát a vezetőülésbe. Gyors, szándékosan durva mozdulatokkal működésbe hozta a pulton található valamennyi kapcsolót. Egy ajtó csukódott be fémes csöngéssel. Hirtelen valami csodálatos könnyűséget érzett, aztán sebes, szinte lehengerlő mozgást, majd egy elfojtott, lüktető és mély süvöltést hallott. És hirtelen kiderült az is, hogy mire szolgálnak a nagy, hajlított lemezek. A jobb oldalin megjelent az égbolt képe. Jommy látta a földi fényeket messze odalent, de a hajó olyan gyorsan távolodott a Földtől, hogy mindez már csupán összemosódott folt volt a képernyő alján. A bal oldali képernyőn látszott az éjszakai fényekben ragyogó város, olyan hatalmasan, hogy szinte magához ragadta, a Földhöz kötötte a képzeletet. És a kép egyik szélén Jommy ismét megpillantotta a palota éjszakai szépségét.

És hirtelen a város a távolba veszett. Jommy óvatosan sorban kikapcsolta a műszereket, megfigyelve hatásukat. Két percen belül már értette és kezelni tudta az egész bonyolult szerkezetet. Csupán négy kapcsoló rendeltetését nem ismerte, no de az ráér. Orbitális pályára állította a hajót, mivel nem akart kiröppenni a távoli űrbe. Ahhoz pontosan ismernie kellett volna minden csavart, minden alkatrészt, neki pedig az volt az elsődleges célja, hogy biztos cselekvési bázist teremtsen magának. Aztán majd, ezzel a hajóval, ami elviszi, ahová csak akarja... A gondolatai elszabadultak. Hirtelen erősnek és hatalmasnak érezte magát. Még ezernyi dolog vár rá, de végre kiszabadult ketrecéből, és testileg-lelkileg elég idős és erős ahhoz, hogy biztonságban éljen, hogy megvédje magát. Persze még sok-sok éve van hátra, míg felnőtté válik. Az apja tudományát pedig meg kell tanulnia, és föl kell használnia. És mindenekelőtt gondosan át kell gondolnia, hogyan is találhatná meg az igazi slanokat, és meg kell tennie az élső, tapogatózó lépéseket. A gondolat félbeszakadt, mert hirtelen érzékelte Nagyi jelenlétét. Mindeddig csak a vénasszony gondolatainak enyhe lüktetését érezte. Érzékelte azt is, hogy Nagyi átmegy a másik terembe, és a tudata legmélyén azt is, hogy milyen kép tárul Nagyi elé. És ebben a pillanatban a kép hirtelen eltűnt, mintha Nagyi becsukta volna a szemét. Jommy Cross a fegyveréhez kapott, és félreugrott. Az ajtóból hirtelen fölvillanó tűz csapott oda, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt. A láng megcsapta a vezérlőberendezést, és kialudt. Az ajtóban álló magas, felnőtt, tapogató nélküli slan asszony Jommyra irányította apró ezüstpisztolyát - aztán az egész teste megmerevedett, mikor észrevette a felé forduló fegyvert Jommy kezében. Így álltak egy hosszú, dermedt percen át. Az asszony szeme szikrát szórt. - Átkozott kígyó! Dühe ellenére, vagy talán éppen attól, a hangja olyan gyönyörű volt, hogy Jommy Cross szinte legyőzöttnek érezte magát. Az asszony látványa és hangja hirtelen fájdalmasan fölidézte Jommynak az ő csodálatos anyját, és kétségbeesetten kellett beismernie magának, hogy ezt a csodálatos lényt éppúgy képtelen lenne elpusztítani, mint saját anyját. Hiába volt a kezében a félelmetes fegyver, valójában ki volt szolgáltatva az asszonynak. Márpedig ahogy ez az asszony az imént hátulról rálőtt, bizonyítéka volt a ragyogó, szürke szemek mögött lángoló elszántságnak. Gyilkosság! A tapogató nélküli slanok őrült gyűlölete az igazi slanok iránt. Bármilyen rémült is volt, Jommy nem állta meg, hogy ne növekvő, izgalommal nézze az asszonyt. A karcsú, erős, kecses asszony feszülten, harcra készen állt, kissé előredőlve az egyik lábára és enyhén pihegve, mint a versenyre készülő futó. Fegyvert tartó jobb keze finom, kecses és gyönyörűen barna volt. Bal keze félig a háta mögött, mintha hirtelen dermedt volna meg a gyors, laza járás közben, és a karja ott maradt volna, ahová a lendület vitte. Egyszerű ruhája szorosan a derekára simult; büszke, szép fején sötétbarna, göndör fürtök. A barna hajkorona alatt az arc érzékeny szépséget tükrözött, nem túl telt ajkak, formás, egyenes orr, finoman mintázott orcák. Mégis ezek az orcák adták az egész arc tiszta, intellektuális erejét. A bőre lágy és tiszta volt, a lehető leghibátlanabb, és szürke szeme sötéten fénylett. Nem, Jommy nem lőhetett; nem pusztíthatta el ezt a csodálatosan gyönyörű asszonyt. És mégis-mégis el kellett hitetnie az asszonnyal, hogy képes rá. Jommy állt, és fürkészte az asszony felszíni gondolatait, a fölvillanó kis félgondolatokat. Az asszony szellemi védőpajzsa sem volt tökéletes, mint a többi tapogató nélküli slanoké; mivel nem tudtak olvasni a gondolatokban, nyilván nem is tudták, milyen a tökéletes védőpajzs. Az adott helyzetben Jommy nem követhette az asszony apró emlékfölvillanásait. Most csak az számított, hogy itt áll szemben ezzel a rendkívül veszélyes aszszonnyal, hogy mindkettőjük fegyvere a másikra irányul, és mindkettőjük minden izma és minden idegszála megfeszül. Az asszony szólalt meg először. - Ez ostobaság - mondta. - Le kellene ülnünk, a fegyvereinket szépen magunk elé tenni a földre, és meg kellene beszélnünk a dolgot. Ez föloldaná a feszültséget, de a helyzetünk gyakorlatilag változatlan maradna. Jommy Cross meglepődött. A javaslat gyöngeségről tanúskodott, aminek pedig nyomát sem látta az asszony bátor arcán. Hogy az ajánlatot az asszony tette, az ő helyzetét látszott erősíteni, mégis gyanakodott, hogy a dolog előre nem sejtett veszélyeket rejthet. Lassan beszélt. - Így maga kerülne előnybe. Maga felnőtt slan, az izmai jobban koordináltak. Előbb nyúlhatna a fegyveréért, mint én. - Az asszony bólintott. - Ez igaz. De gyakorlatilag mégis te vagy előnyösebb helyzetben, mert részben tudsz olvasni a gondolataimban. - Ellenkezőleg - hazudta Jommy -, amikor a szellemi védőpajzsát használja, semmit sem érzek, és nem tudnám kitalálni a szándékát. Csak amikor már túl késő.

Miközben ezt mondta, még élénkebben érzékelte, hogy valójában milyen tökéletlen is volt az asszony védőpajzsa. Bár megpróbált csak a veszélyre összpontosítani, mégis eleget érzékelt az asszony gondolataiból ahhoz, hogy tömör, de összefüggő kép alakuljon ki róla. Az asszony neve Joanna Hillory volt. Rendszeres pilótája volt a Mars-járatnak, de ez lett volna az utolsó útja hosszú hónapokra. Méghozzá azért, mert feleségül ment egy a Marson állomásozó mérnökhöz, és most gyermeket várt - ezért olyan munkára irányították, ami kevésbé terheli meg a szervezetét, mint az űrutazásnál elkerülhetetlen gyorsulás. Jommy Cross kezdett megnyugodni. Egy gyermeket váró fiatalasszony nem nagyon szánja el magát végletes lépésekre. Végül megszólalt: - Jól van, tegyük le a fegyvereinket egyszerre, és üljünk le. Mikor a fegyverek már a földön voltak, Jommy Cross csodálkozva vette észre az asszony ajkán fölvillanó mosolyt. A mosoly határozottan ironikus volt. - És most, hogy letetted a fegyvert - mondta az asszony -, készülj a halálra! Jommy Cross rémülten pillantotta meg az aprócska pisztolyt az asszony bal kezébén. A pisztoly nyilván végig ott volt a kezében elrejtve, és alig várta, hogy használhassa. És az asszony gazdag, muzsikáló hangja tovább szólt: - Szóval bevetted az egész mesét a szegény kis asszonykáról, a kisbabáról meg az aggódó férjecskéről! Egy felnőtt kígyó nem lett volna ilyen hiszékeny. De mivel így történt, az ifjú kígyó meg fog halni hihetetlen ostobaságáért.

Tizedik fejezet Jommy Cross nézte az apró fegyvert, amit olyan határozottan, olyan rezzenéstelenül tartott a kezében a tapogató nélküli slan asszony. A megdöbbenés és rémület ellenére is észrevette, hogy a hajó rendkívül sebesen, de egyenletesen halad. Gyorsulásnak nyoma sem volt, csak az a fáradhatatlan, száguldó sebesség, a mérföldet mérföld után legyőző röpülés, amiből nem lehetett kideríteni, vajon a Föld légkörében vannak-e még, vagy már a szabad űrben. Jommy rémülten állt ott. Nem volt benne félelem, de nem volt semmiféle terve sem. A megdöbbenés azon, hogy teljes mértékben túljártak az eszén, minden cselekvési tervet száműzött gondolataiból. Ez az asszony éppen a hiányosságai segítségével győzte le őt. Az asszonynak tudnia kellett, hogy a védőpajzsa tökéletlen, így aztán szinte állati ravaszsággal szándékosan engedte kiszivárogni azt a megható kis történetet, hogy elhitesse Jommyval, hogy nem, ő aztán nem merne a végsőkig harcolni. Jommy most már világosan látta, hogy az asszony hidegacél-merészségével ő talán még hosszú évek múlva sem vehetné föl a versenyt. Jommy engedelmesen félrehúzódott az asszony fenyegető mozdulatára, aztán nézte, hogyan veszi föl a földről az asszony a két fegyvert: először a magáét, aztán az övét. De közben az asszony egy pillanatra sem fordította el róla a tekintetét, és egy pillanatra sem rezdült meg a kezében a Jommyra irányuló pisztoly. Az asszony eltette az apró fegyvert, amivel Jommyt rászedte, nagyobbik pisztolyát, a jobb kezében tartotta, Jommy fegyverét pedig, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna rá, bezárta egy a villogó műszerfal alatti fiókba. Az asszony olyan éber volt, hogy Jommy nem remélhette, hogy valamilyen trükkel rávehetné, hogy elfordítsa róla a fegyverét. Viszont bizonyára azért nem lőtte le rögtön, mert még beszélni akart vele. Csakhogy ezt a lehetőséget Jommy nem bízhatta a véletlenre. Rekedten megszólalt: - Megengedné, hogy néhány kérdést tegyek föl, mielőtt megöl? - Kérdezni én fogok - válaszolta hűvösen az asszony. - A te kíváncsiságod kielégítésének már semmi értelme. Hány éves vagy? - Tizenöt. Az asszony bólintott. - Akkor a szellemi és érzelmi fejlődés olyan fokán vagy, amikor meg tudsz becsülni minden percet, ami elválaszt a haláltól; és mint a felnőtt emberi lényeknek, nyilván neked is örömödre szolgál, ha megtudod, hogy mindaddig, amíg válaszolsz a kérdéseimre, nem fogom meghúzni az energiapisztoly ravaszát, bár a végeredmény úgyis a halál lesz. Jommy Cross időt sem vesztegetett arra, hogy megfontolja a szavak értelmét. - Honnan fogja tudni, hogy igazat mondok? - kérdezte. Az asszony magabiztosan mosolygott. - Az igazság benne foglaltatik a legravaszabb hazugságokban is. Nekünk, tapogató nélküli slanoknak, akik nem tudunk olvasni a gondolatokban, nem volt más lehetőségünk, mint hogy a végletekig fejlődjünk a pszichológiában. De te ezzel ne törődj. Küldött valaki, hogy kösd el ezt a hajót? - Nem. - Akkor hát ki vagy? Jommy röviden elmesélte az életét. Beszéd közben látta, hogy az asszony szeme összeszűkül, és csodálkozva vonja föl a szemöldökét. - Azt akarod mondani - vágott közbe élesen -, hogy te vagy az a kisfiú, aki hat évvel ezelőtt a Légi Központ irodáiban járt? Jommy bólintott. - És megdöbbentem, hogy az ottaniak olyan gyilkos eltökéltséggel voltak eltelve, hogy még egy gyereket is rögtön el akartak pusztítani. Elhallgatott, mert az asszonynak lángolt a tekintete: - Hát végre eljutottunk ide - mondta lassan az asszony. - Hat hosszú éven át vitattuk és elemeztük, hogy vajon helyes volt-e, hogy futni engedtünk. - Maguk.., engedtek... futni?! - ámult el Jommy Cross. De az asszony nem vett róla tudomást, mintha nem is hallotta volna. - És azóta is aggódva vártuk, hogy mikor jelentkeznek újra a kígyók. Abban szinte biztosak voltunk, hogy nem fognak elárulni minket, mert nem akarhatják, hogy legnagyobb találmányunk, az űrhajó az emberi lények kezébe kerüljön. A legfőbb kérdés az volt, hogy mi lehetett az első, tapogatózó manőver mögött. És most, amikor megpróbáltad elrabolni a rakétát, már tudjuk a választ.

Jommy Cross néma döbbenettel hallgatta ezt a téves következtetést. Félelme erősödött. És ennek a félelemnek semmi köze nem volt saját veszélyes helyzetéhez. Ennek a slan-slan háborúnak hihetetlen esztelensége rémítette meg. Aminek a veszélyessége szinte minden képzeletet meghaladt. És Joanna Hillory gyönyörű hangjában diadal csengett. - Jó, hogy végre tudjuk, amit már régen gyanítottunk, és a bizonyíték szinte megdönthetetlen. Fölkutattuk a Holdat, a Marsot, a Vénuszt. Egészen a Jupiter holdjaiig jutottunk, de soha egyetlen idegen hajót, soha egyetlen kígyót sem láttunk. A következtetés elkerülhetetlen. Valamilyen okból, talán azért, mert árulkodó tapogatóik miatt állandóan menekülniük kellett, a kígyók nem tudták kifejleszteni az antigravitációs mezőt, ami lehetővé tette az űrhajót. Bármi legyen is az ok, a logikai lánc kétségtelenül arra mutat, hogy a kígyók nem ismerik az űrutazást. - Maga meg a logikája - mondta Jommy Cross - kezd nagyon fárasztóvá válni. Szinte hihetetlen, hogy egy slan ekkorát tévedjen. Egyetlen pillanatra próbáljon józanul gondolkodni és elhinni, hogy a történetem igaz. Egy alig észrevehető mosoly suhant végig az asszony ajkán. - Kezdettől fogva csupán két lehetőség volt. Az elsőről már beszéltem. A másik: hogy valóban nem volt kapcsolatod más slanokkal, évekig nyugtalanított minket. Mert ha a slanok küldtek, akkor már nyilván tudták, hogy mi tartjuk a kezünkben a légiközlekédést. De ha független slan vagy, akkor olyan titok birtokában vagy, ami előbb-utóbb, mihelyt kapcsolatba lépsz a kígyókkal, veszélyessé válik számunkra. Egyszóval, ha a történeted igaz, azért kell megölnünk, hogy a jövőben ne számolhass be nekik a titokról, meg aztán az az elvünk, hogy a kígyókkal semmiféle kockázatot nem vállalunk. Mindenesetre, halott vagy. A szavai durvák, a hangja jéghideg volt. De Jommy ennél is fenyegetőbbnek érezte, hogy ennek a slan asszonynak nem számított, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és mi a hazugság. Egész világát megrengette a gondolat, hogy ha ez az erkölcstelenség, azonos a slan igazsággal, akkor a slanok semmi olyat nem tudnak nyújtani a világnak, ami fölvehetné a versenyt azzal az együttérzéssel, szívélyességgel és megható gyöngédséggel, amit oly gyakran tapasztalt az alantas emberi lényekben. Ha minden felnőtt slan ilyen, akkor nincs remény. Gondolataiban kavargott a slanok, emberi lények és tapogató nélküli slanok értelmetlen ellenségeskedésének félelmetes, szédítő áramlata, és egy az éjszakánál is sötétebb és iszonyúbb gondolat ragadta magával. Hát lehetséges lenne, hogy apja nagy álmait és még nagyobb művét elpusztítsa, semmivé tegye ez az esztelen testvérgyilkosság? Az apja titkos tudományáról szóló írások, melyeket csak az imént vett magához, ott lapultak a zsebében; és a kegyetlen, könyörtelen tapogató nélküli slanok használni fogják, méghozzá bűnös célokra fogják használni a titkot, ha ez az asszony valóban megöli őt. A logika ellenére annak ellenére, hogy aligha járhat túl egy felnőtt slan eszén - életben kell maradnia, hogy ezt megakadályozza. Figyelmesen nézte az asszony arcát, a gondolatok árnyékát a homlokán, bár az asszonyt elgondolkodó hangulata sem tette kevésbé figyelmessé. És amikor az asszony megszólalt, a homlokalis kisimult. - Gondolkoztam az ügyeden. Persze jogomban áll végezni veled, anélkül hogy kikérném a tanácsunk véleményét. Már csak az a kérdés, hogy egyáltalán érdemes vagy-e a figyelmükre? Vagy elég egy rövid jelentés? Nem könyörületről van szó, így ne reménykedj. Jommy mégis reménykedni kezdett. Időbe telik, míg a tanács elé kerülhet, az idő pedig az életet jelentheti. Gyorsan beszélni kezdett, de tudta, hogy nyugodt szavakra van szüksége. - Meg kell mondanom, hogy értetlenül állok a slanok és tapogató nélküli slanok közti ellenségeskedés előtt. Hát nem értik meg, hogy mennyit javítana az egész slanhelyzeten, ha együttműködnének a „kígyókkal”, ahogy minket neveznek? Kígyók! A szó maga is a szellemi csőd bizonyítéka, és egy vadító jelszavakkal teli propagandakampány gondolatát idézi föl. Az asszony szemében ismét föllángolt a szürke tűz, de a hangjában keserű gúny csengett. - Egy kis történelem majd fölvilágosít a slan együttműködés ügyéről. Már vagy négyszáz éve léteznek tapogató nélküli slanok. Ez is önálló faj, akárcsak az igazi slanok, a tapogató hiánya az egyetlen, ami megkülönbözteti őket tőlük. Biztonsági okokból távoli vidékeken hoztak létre településeket, ahol kisebb volt a fölfedezés veszélye. És készek voltak teljes barátságban együttműködni az igazi slanokkal a közös ellenség, az emberi lények ellen! Aztán mekkora volt a rémületük, amikor megtámadták és legyilkolták őket, amikor gondosan fölépített, elszigetelt településeiket lerombolták tűzzel és fegyverrel - az igazi slanok! Kétségbeesetten próbáltak kapcsolatot teremteni, barátságot kötni, de reménytelen volt. Végül rájöttek, hogy csak a veszélyes, emberek által ellenőrzött városokban találhatnak némi biztonságot. Áruló tapogatóik miatt oda nem merészkedtek az igazi slanok.

- Kígyók! - Hangjából eltűnt a gúny. Csak keserűség maradt. - Milyen szó lenne alkalmasabb? Nem gyűlöljük őket, csupán végtelenül csalódottak és bizalmatlanok vagyunk. Csupán önvédelemből pusztítjuk őket, de immár könyörtelenül, irgalom nélkül. - De a vezetőik nyilván megbeszélhetnék velük a dolgokat? - Kivel? Az utóbbi háromszáz évben egyetlen rejtekhelyükre sem bukkantunk rá. Elfogtunk néhányat, akik megtámadtak minket. Kisebb csatározásokban meg is öltünk néhányat. De soha semmit sem tudtunk meg róluk. Léteznek, de hogy hol és hogyan és mik a céljaik, arról fogalmunk sincs. Nincs ennél nagyobb titok a Földön. Jommy Cross feszülten szakította félbe. - Ha ez igaz, ha nem hazudik, akkor kérem, asszonyom, hogy egy pillanatra kapcsolja ki a védőpajzsát, hogy biztos lehessek benne, hogy igazat mond! Magam is esztelennek tartom ezt az ellenségeskedést, amióta csak tudomásom van arról, hogy kétféle slanok léteznek, és harcban állnak egymással. Ha teljesén megbizonyosodhatnék arról, hogy ez az őrület egyoldalú, én... Az asszony hangja, akár egy pofon szakította félbe. - Mit tennél? Segítenél nekünk? Úgy véled, hogy valaha is hinnénk a szándékodban, és szabadon engednénk? Minél többet beszélsz, annál veszélyesebbnek látlak. Mi azt tartjuk, hogy a kígyók, mivel tudnak olvasni a gondolatokban, fölöttünk állnak, és ezért nem hagyhatjuk futni őket. Fiatalságod szerzett neked tíz percet, de most már ismerem a történetedet, és semmi értelme, hogy életben hagyjalak. Annak sem látom értelmét, hogy ügyed a tanács elé kerüljön. Még egy kérdés, és meghalsz! Jommy Cross dühösen nézett az asszonyra. Most semmiféle gyöngédséget nem érzett iránta, semmi rokonságot közte és az anyja között. Ha az asszony igazat mondott, akkor a tapogató nélküli slanokkal kellett volna éreznie, nem pedig a titokzatos, megfoghatatlan igazi slanokkal, akik olyan érthetetlenül kegyetlenkedtek. De minden együttérzés ellenére, az asszony minden egyes szava arról győzte meg, hogy a világ leghatalmasabb fegyvere nem keveredhet bele a gyűlölködésnek ebbe a fortyogó poklába. Le kell győznie ezt az asszonyt, meg kell menekülnie. Kell! Gyorsan megszólalt: - Mielőtt fölteszi az utolsó kérdést, jól gondolja meg, hogy milyen páratlan lehetőséghez jutott. Vagy engedné, hogy a gyűlölet fölébe kerekedjen a józan eszének? A maga állítása szerint a tapogató nélküli slanok történetében most először sikerült elfogniuk egy tapogatós slant, akinek az az abszolút meggyőződése, hogy a slanok két fajának együtt kellene működni, nem pedig harcolni egymás ellen. - Ne csacsiskodj - mondta az asszony. - Valamennyi slan, akit elfogtunk, hajlandó volt megígérni bármit. A szavak úgy zuhogtak Jommyra, mint az ökölcsapások, érvelését szétzúzták, legyőzték. Gondolatai legmélyén mindig nemes lényeknek képzelte a felnőtt slanokat, akik méltósággal és megvetéssel viselik fogságukat, csodálatos felsőbbrendűségük tudatában. De hogy hajlandók voltak mindent megígérni! Sietősen folytatta, hogy mentse, ami menthető. - Ezen a helyzeten mindez mit sem változtat. Gyakorlatilag mindent ellenőrizhet, amit magamról mondtam. Apám és anyám meggyilkolásáról. Hogy menekülnöm kellett annak az ócskás vénasszonynak a házából, akit a másik szobában leütött, miután hat éven át nála éltem. Mindez bizonyítani fogja, hogy az vagyok, aminek mondom magam, egy igazi slan, aki soha semmiféle kapcsolatban nem állt a titkos slan szervezettel. Vagy könnyen figyelmen kívül hagyhatná a kínálkozó lehetőséget? Először maga és a népe segítenének nekem megtalálni az igazi slanokat, aztán én lennék az összekötő, és történelmükben először megteremteném a kapcsolatot. Mondja, tudják egyáltalán, hogy az igazi slanok miért gyűlölik magukat? - Nem - az asszony eltöprengett. - Az elfogott slanoktól csupán olyan nevetséges állításokat hallottunk, hogy nem tűrhetik a slanok egy más változatának létezését. Samuel Lann gépének csupán a tökéletes eredményei maradhatnak fönn. - Samuel... Lann... gépe! - Jommy Cross szinte testi kínt érzett, gondolatainak fonalát gyökerestül tépték ki. - Azt akarja mondani, azt állítja, hogy az igazi slanokat valóban eredetileg géppel hozták létre? Látta, hogy az asszony erősen ráncolja a homlokát. Aztán lassan beszélni kezdett: - Szinte kezdem elhinni a mesédet. Azt hittem, minden slan tudja, hogy Samuel Lann egy mutációs gépet alkalmazott a feleségénél. Később, a slan háborút követő névtelen korban, a mutációs gép új fajt hozott létre, a tapogató nélküli slanokat. A szüleid semmit sem derítettek ki ezekről a dolgokról? - Ez rám várt volna - mondta szerencsétlenül Jommy Cross. - Rám várt volna a kutatás, a kapcsolatteremtés, míg apa és anya elkészítették a...

Elhallgatott, dühös volt magára. Ez nem volt alkalmas idő, hogy elmondja, hogy apja az egész életét a tudománynak szentelte, és egyetlen napot sem vesztegetett olyan kutatásra, amit hosszadalmasnak és bonyolultnak vélt. A tudomány említése ezt a rendkívül intelligens asszonyt rögtön arra késztetné, hogy megvizsgálja a fegyvert. Így pedig nyilván azt hiszi, hogy a fegyver csupán az ő energiapisztolyának egy változata. Jommy folytatta: - Ha azok a gépek még léteznek, akkor igazak az emberek vádjai, hogy a slanok szörnyetegeket csinálnak az embercsecsemőkből. - Én láttam néhány szörnyeteget - bólintott Joanna Hillory. - Tévedések, persze. Olyan sok a tévedés. Jommy Cross úgy érezte, hogy már meg sem tud döbbenni. Mindaz, amiben oly sokáig hitt, szenvedéllyel és büszkén, összeomlott, mint a kártyavár. Az ocsmány hazugságok nem voltak hazugságok. Az emberi lények egy embertelenségében szinte érthetetlen, machiavellista veszedelem ellen harcoltak. Aztán észrevette, hogy Joanna, Hillory tovább beszél. - El kell ismernem, hogy bár tudom, hogy a tanács a pusztulásod mellett dönt majd, amiket mondtál, igen sajátságos helyzetet teremtenek. Úgy határoztam, hogy a tanács elé viszlek. Egy hosszú percbe telt, míg a szavak értelme eljutott Jommy tudatáig, aztán vad, szenvedélyes megkönnyebbülést érzett. Mintha egy elviselhetetlen súlyt vettek volna le róla. Eltöltötte a remény. Végre megvolt, amire annyira vágyott: az idő, a drága idő! Ha van ideje, a szerencse is segítheti a menekülését. Nézte, ahogy az asszony elővigyázatosan a nagy vezérlőpulthoz megy. A gomb, amit megnyomott, élesen kattant. És az asszony szavai fölnyúltak Jommy reményeinek magasába, és lerántották őket a mélyek mélyére. - Hívom a tanács tagjait - mondta. - Sürgős. Kérem, azonnal hangoljanak a 7431 -re! Azonnali ítéletre van szükség egy különleges slanügyben. Azonnali ítélet! Jommy dühös volt magára, hogy reménykedni mert. Tudhatta volna, hogy semmi szükség őt élő valójában a tanács elé vinni, mikor rádiótechnikájuk megkímélheti őket a késlekedés veszélyeitől. Hacsak a tanács tagjai nem követnek más logikát, mint Joanna Hillory, neki vége. A várakozás csöndje inkább látszólagos, mint valóságos volt. Ott volt a rakéták vékony, lüktető dübörgése meg a levegő halk súrlódása a hajó külső burkán, ami azt jelentette, hogy még mindig a sűrű földi légkörben járnak. És ott voltak Nagyi makacs gondolatsorai - mindez minden volt, csak nem csend. A kép darabjaira esett. Nagyi. Nagyi aktív, józan gondolatai. Amikor Joanna Hillory szembe találta magát Jommy ellenállásával, aztán kérdezgeti kezdte, ahelyett hogy rögtön megölte volna, időt adott Nagyinak, hogy magához térjen az ütés után, amit ez most már, nyilvánvaló volt - a slan asszony csak ideiglenes megoldásként alkalmazott, hogy halkan Jommy háta mögé kerülhessen. A könnyű ütés hatása nem volt tartós. A vén csirkefogó magához tért. Jommy tágra nyitotta tudatát Nagyi gondolatai előtt. „Jommy, ez megöl mindkettőnket. De Nagyinak van egy terve. Jelezd, hogy hallottad. Dobbants. Jommy, Nagyinak van egy terve, hogy ne öljön meg minket.” Újra és újra jött az üzenet, bár sohasem volt szóról szóra ugyanaz, mindig belekeveredtek oda nem tartozó gondolatok és ellenőrizhetetlen kitérők. De az alaptéma ugyanaz volt. Nagyi élt. Nagyi érezte a veszélyt. És Nagyi kész volt a kétségbeesett ellenállásra, hogy elkerülje a veszélyt. Jommy, csak úgy mellékesen, topogni kezdett a padlón, egyre keményebben, egyre hangosabban, amíg... „Nagyi hallja.” Jommy abbahagyta a topogást. Nagyi izgatott gondolatai folytatódtak: „Nagyinak valójában két terve van. Az első, hogy Nagyi nagy zajt csap idekint. Ez megzavarja a nőt, és rávetheted magad. Aztán Nagyi berohan segíteni. A másik, hogy Nagyi fölkel a földről, ahol fekszik, odalopakodik az ajtótokhoz, és ráveti magát a nőre, amikor az az ajtó közelébe kerül. Meg fog lepődni, és rávetheted magad. Nagyi majd azt mondja, hogy »egy« és aztán »kettő«, te meg dobbants annak a tervnek a száma után, amelyiket jobbnak tartod. Most gondolkozz rajtuk!” Nem volt szükség gondolkodásra. Jommy rögtön elvetette az első tervet. A slan nyugodt idegeit semmiféle hangoskodás nem zavarja meg. Egy valóságos támadás, valami konkrét, ez volt az egyetlen remény. „Egy!” - mondta Nagyi Jommy fejében. Várt, és gúnyosan vette tudomásul Nagyi aggodalmas mellékgondolatait, veszendőbe menő reményét, hogy ő majd kielégítőnek találja az első tervet, és így kisebb veszély fogja fenyegetni Nagyi becses bőrét. De gyakorlatias gondolkodású vén gazember volt, és a lelke mélyén maga is tudta, hogy az első terv gyöngécske. Végül Nagyi vonakodva kimondta a szót: „Kettő!” Jommy Cross dobbantott. Ugyanakkor érzékelte, hogy Joanna Hillory beszél a rádióba, elmeséli az ő életét és ajánlatát, végül elmondja a saját véleményét is, hogy el kell őt pusztítani.

Jommy Crossnak eszébe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt még visszafojtott lélegzettel figyelte volna a beszélgetést, a rejtett hangszóróból áradó válaszok sorát. A mély férfihangokat és a gazdag, izgalmas női hangokat! De most alig figyelt oda érvelésükre. Csupán valami nézeteltérést érzékelt. Az egyik nő a nevére volt kíváncsi. Egy hosszú percig nem vette tudomásul, hogy egyenesen hozzá szólnak. - A neved? - mondta a rádióhang. Joanna Hillory eltávolodott a rádiótól, közeledett az ajtóhoz. Élesen szólt hozzá: - Süket vagy? A nevedre kíváncsi. - A nevem! mondta Jommy Cross, és tudatának egy része elcsodálkozott a kérdésen. De ebben a sdrsdöntő percben valójában semmi sem tudta elvonni a figyelmét: Most vagy soha. Amikor dobbantott, minden mellékesről megfeledkezett. Csak Nagyit érzékelte az ajtó mögött és az ő vibráló gondolatait. Nagyi testének feszülését, a felkészülést a cselekvésre, aztán az utolsó pillanatban a félelmet. Jommy kétségbeesetten várt, míg Nagyi elhasználódott testét megbénította a félelem. A sötét pályafutása során elkövetett sok ezer betörés adott végül Nagyinak erőt a cselekvésre. Berontott a szobába. Összeszorított foggal, villogó szemmel vetette magát Joanna Hillory hátára. Vékony karjai átfogták a slan asszony karjait és vállait. Láng csapott föl, amikor a Joanna Hillory kezében lévő pisztoly hiábavaló dühvel a padlóra tüzelt. Azton, akár egy állat, a fiatal nő ellenállhatatlan erővel kezdett harcolni. Nagyi még szorította a vállát kétségbeesetten. De csupán egyetlen percig. Csakhogy ez az egyetlen perc volt annyira szükséges. Mert Jommy Cross máris ugrott. Ugyanabban a pillanatban Nagyi élesen fölsikoltott. Markoló mancsait letépték, és ösztövér, sötét teste a padlóra zuhant. Jommy Cross nem vesztegette az időt arra, hogy fölvegye a versenyt azzal az erővel, amiről tudta, hogy nagyobb az övénél. Mikor Joanna Hillory felé rohant, Jommy a keze élével egyetlen erős, gyors ütést mért a nyakára. Veszélyes ütés volt, az izmok és idegek tökéletes összehangolása kellett hozzá. Könnyen eltörhette volna az asszony nyakát, de csak eszméletlenné kábította. Jommy elkapta az asszony zuhanó testét, és miközben a padlóra fektette, agya gyorsan behatolt az asszony szétzúzott védőpajzsa mögé. De az asszony öntudatlan agyának lüktetése túl lassú volt, a képek kaleidoszkópja megfagyott. Jommy gyöngéden rázni kezdte az asszonyt, és figyelte változó gondolatait, és ahogy az állandó fizikai mozgás gyors, finom kémiaí változásokat hozott létre az asszony testében, gondolatai is állandóan változtak. De most nem volt idő a részletekre; és mivel a képek egyre fenyegetőbbé váltak, Jommy otthagyta az asszonyt, és a rádióhoz rohant. Olyan természetes hangon szólt bele, ahogyan csak tudott. - Még mindig kész vagyok a baráti tárgyalásra. Sokat segíthetnék a tapogató nélküli slanoknak. - Nem jött válasz. Sietősen megismételte, és hozzátette: - Szeretnék megállapodásra jutni egy olyan hatalmas szervezettel, amilyen a maguké. A hajót is visszaadom, ha logikusan elmagyarázzák, hogyan menekülhetnék meg, anélkül hogy csapdába kerülnék. Csönd! Kikapcsolta a rádiót, és megfordulva komoran nézett Nagyira, aki félig ült, félig feküdt a padlón. - Semmi esélyünk - mondta. - Mindez, ez a hajó, ez a slan asszony, csupán részei egy csapdának, amiben semmit sem bíztak a véletlenre. Hét erősen fölfegyverzett, százezer tonnás cirkáló követ minket ebben a percben. Keresőik a mi antigravitációs lemezeinkre reagálnak, így még a sötétség sem véd. Végünk van. Az éjszaka órái múltak, és a kérdés, hogy mit tegyenek minden egyes perccel kétségbeesettebbé vált. A kék-fekete égen száguldó hajóban lévő három élőlényből csupán Nagyi kucorodott bele az egyik légpárnás székbe, és aludt kényelmetlenül. A két slan és a fáradhatatlan, lüktető, száguldó hajó ébren volt. Fantasztikus éjszaka! Az egyik oldalon ott volt annak a tudata, hogy az a pusztító erő lecsaphat bármelyik pillanatban; és a másik oldalon - Jommy Cross felvillanyozva nézte a képernyőn az alattuk elterülő, csodálatos képet. A fények világa volt ez, fények és fények, ameddig csak a szem ellát, minden irányban. Fények cseppjei, tócsái, medencéi, tavai és óceánjai - tanyák, falvak, kis- és nagyvárosok és kissé nagyobb távolságra egymástól hatalmas városkolosszusok. Végre elfordította tekintetét a képernyőről, és odapillantott, ahol az összekötözött Joanna Hillory ült. Mielőtt még megszólalhatott volna, az asszony kérdezett: - Nos, eldöntötted már? - Mit? - Hogy mikor ölsz meg. Jommy Cross lassan, komolyán rázta a fejét. - Számomra - mondta halkan - megdöbbentő dolog, amit mond, megdöbbent ez a magatartás, a feltételezés, hogy a slan vagy öl, vagy megöletik. Én nem ölöm meg magát. Szabadon fogom engedni. Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán:

- Nincs semmi meglepő a viselkedésemben. Az igazi slanok vagy száz éven át gyilkolták a népemet; és most vagy száz éve visszafizetünk ezért. Mi lehet ennél természetesebb? Jommy Cross türelmetlenül vállat vont. Túl sok volt benne a bizonytalan érzés az igazi slanokkal kapcsolatban, semhogy odaálljon vitatkozni róluk, most, amikor minden figyelmét a menekülésre kellett összpontosítania. - Nem érdekel ez a hiábavaló, nyomorúságos, háromoldalú háború az emberi lények és a slanok között mondta. - Ami igazán számít, az a minket követő hét hadihajó. - Kár, hogy tudsz róluk - mondta nyugodtan a slan asszony. - Most haszontalan aggódással és tervezgetéssel töltöd majd az időt. Sokkal jobb lett volna, ha biztonságban érzed magad, és abban a pillanatban fedezed csak föl, hogy nem így van, amikor meghalsz. - Még élek! - Jommy Cross hangja éles volt a türelmetlenségtől. - Nem kétlem, hogy szemtelenség, ha egy serdülő slan azt meri föltételezni, amit pedig én kezdek, hogy van kiút ebből a csapdából. Mélységesen tisztelem a felnőtt slanok intelligenciáját, de azt sem felejtem el, hogy a maguk népe szenvedett már néhány vereséget. Például, ha a pusztulásom olyan biztos, miért várnak azok a hajók? Miért várnak? Joanna Hillory mosolygott, szép erőteljes arca nyugodt volt. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy válaszolok a kérdéseidre? - De bizony. - Jommy Cross örömtelenül mosolygott. Feszült, éles hangon folytatta:-Tudja, az utóbbi néhány órában egy kissé megöregedtem. A múlt éjjelig valóban nagyon ártatlan, nagyon idealista voltam. Például abban a néhány perc-, ben, amikor egymásra szögezett fegyverrel álltunk egymással szemben, maga nyugodtan elpusztíthatott volna, én nem álltam volna ellen. Számomra maga a slan faj egyik tagja volt, és a slanoknak egységesnek kell lenniük. Nem tudtam volna meghúzni a ravaszt, hogy mentsem az életemet. Maga persze késlekedett, mert ki akart kérdezni, de a lehetősége megvolt, hogy elpusztítson. De a helyzet megváltozott. A hirtelen gondolattól az asszony tökéletes ajka összeszorult. - Azt hiszem, már kezdem érteni, hová akarsz kilyukadni. - Mindez nagyon egyszerű - bólintott komoran Jommy Cross. - Vagy válaszol a kérdéseimre, vagy fejbe vágom, és eszméletÍen tudatából szerzem meg az információkat. Az asszony beszélni kezdett: - Honnan tudod, hogy az igazat fo... - Elhallgatott, és szürke szeme kerekre tágult a sejtéstől. - Csak nem azt várod, hogy... - De igen! - nézett Jommy gúnyosan az asszony lángoló, ellenséges szemébe. - Le fogja engedni a védőpajzsát. Persze nem kívánok teljesen szabad utat. Nem kifogásolom, ha a témát közvetlenül érintő szűk körön belül szabályozza a gondolatait. De a pajzsát le kell engednie, most rögtön! Az asszony némán, mozdulatlanul ült, szürke szemében lángoló gyűlöfet. Jommy Cross kíváncsian figyelte. - Meg vagyok lepve - mondta. - Milyen különös komplexusok fejlődhetnek ki az olyan elmékben, melyek nem állnak közvetlen kapcsolatban más elmékkel. Lehet, hogy a tapogató nélküli slanok is titkos, szent kis világokat építettek ki önmagukban, és akár az érzékeny emberi lények; szégyellik, ha egy kívülálló belepillant ebbe a világba? Olyan lélektani elemzésre váró dolog ez, ami fényt vethetne a slan-slan háborúság okára. No de hagyjuk ezt. Aztán így fejezte be: - Ne feledje, hogy már belepillantottam a tudatába. És azt se feledje, hogy a maga logikája szerint, néhány órán belül úgyis elpusztítanak az elektromos sugárágyúk. - Persze - mondta gyorsan az asszony - ez igaz. Meg fogsz halni, nem igaz? JóI van, válaszolok a kérdéseidre. Joanna Hillory tudata olyan volt, akár egy mérhetetlenül vastag könyv, számtalan tanulmányozásra váró lappal, hihetetlenül gazdag és hihetetlenül bonyolult szerkezet, melyet át- meg átszőttek a kitűnő megfigyelő intellektus hosszú évek során szerzett tapasztalatai. Jommy Cross gyors, szívfájdító pillantást vethetett az asszony legfrissebb élményeire is. Egy pillanatra fölmerült egy kimondhatatlanul sivár bolygó képe, alacsony dombok, homok, megfagyott világ - a Mars! Fölbukkantak egy pompás, üvegfalak közé zárt város képei, vakító fényben működő, hatalmas gépek. Valahol kegyetlen, nem földi hóvihar dúlt - és egy fekete űrhajó, csillogó, akár valami sötét ékszer a napfényben, bukkant föl egy vastag ablak mögött. A gondolatok kuszasága kitisztult, mikor, az asszony beszélni kezdett. Lassan beszélt, és Jommy nem sürgette, pedig jól tudta, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat az égből a halál védtelen hajójára, hogy minden perc számít. Az asszony szavai és az igazságukat tanúsító gondolatok olyan ragyogóak voltak, mint az ékszerek, és olyan izgatóak is.

A tapogató nélküli slanok már akkor tudták, hogy egy jogtalan behatoló közeledik, amikor Jommy mászni kezdett a falon fölfelé. Mivel érdekelte őket a szándéka, nem próbálták megállítani, pedig könnyedén elpusztíthatták volna. Több, a hajóhoz vezető utat is'szabadon hagytak a számára, és ő használta is az egyiket, bár - és itt lépett közbe egy váratlan tényező - annak az útnak a riasztóberendezése nem volt hatástalanítva. A hadihajók azért késlekedtek Jommyék elpusztításával, mert nem akarták reflektoraikat használni ilyen sűrűn lakott vidékek fölött. Ha Jommy magasabbra vitte volna a hajót, vagy kimegy a tenger fölé, már lelőtték volna. Másrészt, ha a kontinens fölött marad, az üzemanyaga úgyis kifogy tizenkét óra alatt, de még azelőtt beköszönt a hajnal, és akkor az elektromos sugárágyúk már nagy biztonsággal használhatók. - Tegyük föl - mondta Jommy Cross -, hogy leszállok egy nagyváros-kellős közepén. Annyi épület és ember között bizonyára el tudnék menekülni. Joanna Hillory a fejét rázta. - Ha a hajó sebessége az óránkénti kétszáz mérföld alá süllyed, lelövik, nem törődve a kockázattal, sem azzal, hogy sértetlenül akarták lehozni a hajót, hogy én életben maradjak. Látod, őszinte vagyok. Jommy Cross hallgatott. Meggyőzte és legyőzte a veszély. A terv ostoba volt. Ezek csupán, a nagy ágyúkban és azok nagy számában bíztak. - És mindez - csodálkozott el végül - egyetlen szegény slan, egyetlen hajó miatt. Mekkora lehet a félelem, ami arra indít, hogy ennyi erőfeszítést és ennyi pénzt vesztegessenek ilyen csekély eredmény elérésére. - Mi a törvényeinken kívül helyeztük a kígyókat - jött a hűvös válasz. Az asszony szürke szeme csöndes lánggal égett. Agya most csak a szavaira koncentrált. - Az emberi bíróságok nem tudnak mit kezdeni a rabokkal, mert többe kerülne elítélni őket, mint annak az értéke, amit elloptak. De amit te elloptál, olyan érték, hogy történelmünk legnagyobb katasztrófája lenne, ha elmenekülnél. Jommy hirtelen kezdett türelmetlen lenni. - Nagyon is biztos benne, hogy az igazi slanok még nincsenek birtokában az antigravitáció titkának. Az elkövetkezendő években az lesz a célom, hogy megtaláljam az igazi slanok rejtekhelyeit, és már most megmondom, hogy amit elmondott, nem fogom fölhasználni. Önmagában az a tény, hogy ilyen tökéletesen elrejtőztek, rendkívüli találékonyságuk bizonyítéka. - A mi logikánk igen egyszerű - mondta Joanna Hillory. - Nem láttuk őket űrhajón, tehát nincs űrhajójuk. Tegnap is az a nevetséges röpülés a palota fölött. A hajójukat, amely egyébként igazán csinos volt, lökhajtásos motorok hajtották, amit mi már vagy száz éve nem használunk. A logika mint a tudomány, a megfigyeléseken alapuló következtetés tehát... Jommy Cross elkeseredetten ráncolta a homlokát. A slanokkal semmi sem stimmelt. Ostoba gyilkosok voltak. Buta, kegyetlen, testvérgyilkos háborút, indítottak a tapogató nélküli slanok ellen. Bejárták a világot ördögi mutációs gépeikkel, amit emberanyákon használtak és az így született szörnyeket az egészségügyi hatóságoknak kellett elpusztítani. Őrült, céltalan pusztítás! Csakhogy az egész nem illett bele a képbe! Nem illett össze apja és anyja neméslelkűségével. Nem illett össze apja zsenijével, de azzal sem, hogy ő maga hat évig élt Nagyi aljas szellemének a hatása alatt, és érintetlen, mocsoktalan maradt. És végül nem illett egybe azzal a ténnyel, hogy ő, a serdülő igazi slan, megbirkózott egy olyan csapdával, aminek a létezését nem is sejtette, és az egyetlen kibúvó, az egyetlen előre nem látott tényező segítségével mindeddig elkerülte a bosszújukat. Az atomfegyver! Az az egyetlen tényező, amiről még mindig nem tudnak. Persze nem veheti hasznát a sötétségben közeledő cirkálók ellen. Több mint egy évbe telne egy olyan erős sugárvető megépítése, amivel elpusztíthatná azokat a hajókat. De valamire azért képes az a fegyver, amit elér, azt pusztító tüze az atomjaira bontja. És, az égre!, egy kis idővel és szerencsével ő tudni fogja a választ. Egy reflektor fénye villant meg a képernyőn. Ugyanakkor a hajó megugrott, mint valami játékszer egy kibírhatatlan ütés alatt. Fém csikorgott, a falak remegtek, a fények pislogtak, és aztán, amikor az erőszak hangja fenyegető suttogássá csöndesült, Jommy kiugrott a székből, ahová a lökés dobta, és megragadta a rakéták kapcsolóját. A hajó szédítő iramban gyorsult. A gyorsulás erejével küszködve nyúlt előre, és kapcsolta be a rádiót. Állt a csata, és ha nem tudja rábeszélni őket, hogy hagyják abba, nem tudja megvalósítani egyetlen, árva tervét. Joanna Hillory gazdag, izgalmas hangja visszhangzott a fejében. „Mit akarsz tenni, le akarod őket beszélni arról, amit tenni akarnak? Ne légy ostoba. Ha úgy döntöttek, hogy föláldoznak engem, csak nem képzeled, hogy törődni fognak a te biztonságoddal.”

Tizenegyedik fejezet Odakint az éjszakai égbolt sötét volt. Csillagok villantak hidegen a sötét égen. Ellenséges hajónak nyoma sem volt, a hatalmas, duzzadó, sötétkék mennyezeten sem árnyék, sem mozgás. Odabent a feszült csöndet rekedt kiáltás törte meg, ami a szomszédos teremből jött. A kiáltást dühödt káromkodások sora követte. Nagyi ébren volt. - Mi van? Mi történt? Rövid csönd, aztán a düh hirtelen véget ért, és átadta helyét az őrült félelemnek. Nagyi rémült gondolatai hirtelen áradni kezdtek. A félelem szülte ocsmány káromkodások töltötték meg a levegőt. Nagyi nem akart meghalni. Dögöljön meg minden slan, csak Nagyi ne. Nagyinak van pénze, hogy... Részeg volt. Az alvás lehetővé tette, hogy az ital ismét hasson. Jommy Cross kirekesztette az agyából Nagyi gondolatait és hangját. Gyorsan beleszólt a rádióba: - Hívom a hadihajók parancsnokát! Hívom a parancsnokot! Joanna Hillory él. Hajlandó vagyok hajnalban szabadon bocsátani, azzal a feltétellel, hogy utána én is fölszállhatok ismét. Csönd volt, majd egy nyugodt női hang szólalt meg: - Joanna, ott vagy? - Igen, Marian. - Jól van - folytatta a nyugodt hang. - A következők a feltételek. A leszállás előtt egy órával értesít minket a leszállás helyéről. A leszállóhelynek legalább harmincmérföldnyire, vagyis ötpercnyi gyorsulási és lassulási távolságra kell lennie a legközelebbi nagyvárostól. Nyilván arra számít, hogy megmenekülhet. Jól van. További két órája van még. És mi megkapjuk Joanna Hilloryt. Tisztességes csere! - Elfogadom mondta Jdmmy Cross. - Várj! - kiáltotta Joanna Hillory. De Jommy Cross gyorsabb volt. Mielőtt a szó kiszakadt volna az ajkáról, Jommy kikapcsolta a rádiót. És rátámadt az asszonyra. - Nem kellett volna, fölvonnia a védőpajzsát. Számomra ez éppen elég volt figyelmeztetésnek. Persze mindenképpen a kezemben volt. Ha nem vonja föl a védőpajzsot, olvastam volna a gondolataiban. Gyanakodva nézte az aszszonyt. - Most miért akarja hirtelen olyan szenvedélyesen föláldozni magát, csak hogy megfosszon további kétórai élettől? Az asszony hallgatott. Szürke szeme elgondolkozóbb volt, mint bármikor az éjszaka folyamán. Jommy szelíden gúnyolódott. - Vagy talán valóban meg akarja adni nekem a menekülés lehetőségét? - Azon tűnődtem -mondta az asszony -, hogy vajon a kilövőépület riasztóberendezése miért nem jelezte nekünk, hogy melyik úton közelítetted meg a hajót. Van itt egy tényező, amit nyilván nem vettünk figyelembe. Ha valóban el tudnál menekülni ezzel a hajóval... - El fogok menekülni - mondta nyugodtan Jommy Cross -, és élni fogok az emberi lények ellenére, Kier Gray és John Petty és a palotában élő egész gyilkos banda ellenére. Élni fogok a tapogató nélküli slanok hatalmas szervezete és gyilkos szándékai ellenére. És egy nap meg fogom találni az igazi slanokat. Nem most, mert egy kölyöknek semmi reménye sem lehet ott, ahol a tapogatónélküli slanok ezrei kudarcot vallottak. De meg fogom találni őket, és akkor - elhallgatott, aztán komolyan folytatta -, Hillory kisasszony, biztosíthatom, hogy sem ezt, sem más hajót sohasem fogunk fölhasználni a népe ellen. - Elhamarkodott nyilatkozatot teszel - mondta keserűen az asszony. - Hogy biztosíthatsz bármit azoknak a könyörtelen lényeknek a nevében, akik a kígyók tanácsaiban ülnek? Jommy Cross lepillantott az asszonyra. Volt némi igazság a szavaiban. És mégis, ahogy ott ült a pompás vezérlőteremben, a csillogó műszerek és villogó képernyők előtt, abban a gyönyörű formájú székben, Jommyban föllobbant valami eljövendő nagyságából. Az apja fia volt, apja zseniális találmányainak örököse. Ha lesz rá ideje, ellenállhatatlan hatalmú úr lesz belőle. Ezeknek a gondolatoknak csöndes lobogása csendült meg a hangjában, amikor megszólalt: - Asszonyom, a legteljesebb szerénységgel is csak azt mondhatom, hogy nincs ma a világon fontosabb slan, mint Peter Cross fia. Bárhová menjek is, a szavamnak és az akaratomnak hatása lesz. Azon a napon, amikor megtalálom az igazi slanokat, véget fog érni a háború köztünk és a maga népe között örökre. Azt mondta, hogy az én megmenekülésem végzetes lenne a tapogató nélküli slanok számára; én azt mondom, ez lenne a legnagyobb győzelmük. Egy napon rá fognak jönni erre. - De addig - mosolygott sötéten a slan asszony - két órád van, hogy elmenekülj a Föld igazi urainak hét cirkálója elől. Úgy látszik, nem érted, hogy mi nem félünk sem az emberi lényektől, sem a kígyóktól, hogy a szervezetünk hihetetlenül hatalmas. Minden faluban, minden kis- és nagyvárosban élnek tapogató nélküli slanok. Ismerjük az erőnket, és rövidesen kilépünk a fényre, átvesszük a hatalmat, és... - Ez háborút jelent! - tiltakozott Jommy Cross. Az asszony hűvösen válaszolt:

- Két hónapon belül mindenüket elpusztítjuk. - És aztán? Mi lesz azután az emberi lényekkel? Örökkön-örökké négymilliárd rabszolgát akarnak tartani? - Mi sokkal különbek vagyunk náluk: Hát mi bujkáljunk örökkön-örökké, mi tűrjük a hidegebb bolygók magányát, amikor a zöld Földre vágyunk, és szeretnénk megszabadulni az örökös harctól a természettel meg azokkal az emberekkel, akit te olyan nagylelkűen védelmezel? Semmit sem kaptunk tőlük, csak fájdalmat. A körülmények pedig arra kényszerítenék minket, hogy ezt kamatostul visszafizessük! - Én csak katasztrófát látok, mindenki számára - mondta Jommy Cross. Az asszony vállat vont, és folytatta: - Az a tényező, ami segítségedre volt a Légi Központban, amikor valójában nem akartunk elpusztítani, mert vártunk a folytatásra, nemigen lehet a segítségedre most, amikor eltökélt szándékunk, hogy elpusztítsunk, méghozzá a legerősebb fegyvereinkkel. Egy pillanatnyi tűz hamuvá perzseli ezt a hajót, hogy aztán finom, csillogó porként hulljon a földre. - Egyetlen perc! - kiáltott föl Jommy Cross. Hirtelen elhallgatott. Nem hitte volna, hogy az idő ilyen rövid lesz, és hogy csupán arra a törékeny lélektani reményre alapozhat, hogy hajójának sebessége elaltatja a gyanakvásukat. - Elég a dumából - mondta durván. - Át kell vinnem magát a másik szobába. Föl kell szerelnem valamit a hajó orrába, és maga nem láthatja, hogy mi az. Egy perccel a leszállás előtt Jommy Cross látta egy város fényeit nyugaton. Aztán a völgy fala eltakarta a csillogó fényeket. A rakéta pihekönnyen érintette a földet, és földöntúli könnyedséggel siklott, mikor Jommy Cross kiegyensúlyozta az antigravitációs lemezekkel. Kinyitotta az ajtót, és leoldotta a slan asszony köteleit. Az asszony elektromos fegyverével a kezében (a saját fegyverét szerelte be a hajó orrába) nézte, ahogy az asszony megáll az ajtóban. A nap éppen fölkelt a keleti dombok mögött, és a még betegen szürke fény különös fénybe burkolta az asszony izmos, formás alakját. Az asszony egy szó nélkül leugrott a földre. A küszöbre lépve Jommy látta az ajtó alsó részével egy vonalban lévő fejét, amit a hajóból kiáradó fény világított meg. Az asszony visszafordult, és arcán elmélyült töprengés tükröződött. Hogy érzed magad? - kérdezte. - Egy kicsit viharverten - mondta Jommy Cross -, de a halál távolinak látszik, és rám nem alkalmazható. - Többről van itt szó - hangzott az őszinte válasz. - A slanok idegrendszere szinte bevehetetlen erőd. Valójábán meg sem érinti az „idegesség” vagy a félelem. Ha ölünk, azért tesszük, mert ez a logikus. Ha pedig a halál fenyegeti személyes életünket, elfogadjuk a helyzetet, és harcolunk a végsőkig, abban a reményben, hogy egy előre nem látható tényező még megmenthet minket, aztán végül kelletlenül föladjuk a reményt abban a tudatban, hogy nem éltünk hiába. Jommy Cross érdeklődéssel nézett rá, tudata az asszony tudatát kereste, fölfogta a gyöngéd felhangokat, a furcsa, félig-meddig baráti érzéseket, melyek egyaránt jelen voltak az asszony hangjában és tudatában. Jommy szeme összeszűkült. Milyen cél van kialakulóban az asszony éber, érzékeny és érzéketlen agyában? Joanna Hillory folytatta: - Jommy Cross, talán meglep, de én elhiszem a történetedet, és azt is, hogy nemcsak az vagy, aminek mondod magad, de azt is, hogy valóban benned élnek az eszmék, amiket hirdetsz. Te vagy az első igazi slan, akivel találkoztam, és életemben először úgy érzem, hogy csökken a feszültség, mintha végre évszázadok után fölszakadna a sötétség. Ha megmenekülsz a fegyvereinktől, arra kérlek, hogy őrizd meg az eszméidet, és ha idősebb leszel, akkor se árulj el minket. Ne légy olyan lények eszköze, akik hosszú, hosszú éveken át csak gyilkoltak és pusztítottak. Bepillantottál az agyamba, és tudod, hogy nem hazudtam velük kapcsolatban. Bármi legyen is filozófiájuk logikája, téves, mert embertelen. Tévesnek kell lennie, mert az eredménye a végtelen nyomorúság. Ha megmenekül! Hát erről van szó! Ha megmenekül, akkor az ő jóindulatától függnek, és Joanna most minden erejével meglovagolta ezt a Iehetőséget. - De ne feledj valamit - folytatta Joanna Hillory -, tőlünk nem várhatsz segítséget. A biztonságunk érdekében ellenségnek kell hogy tekintsünk. Túl sok múlik ezen, túl sok slan életéről van szó. Tehát, ne várj kegyelmet a jövőben, Jommy Cross, azért, amit mondtam, vagy azért, mert elengedtél. Ne gyere közénk, mert figyelmeztetlek, gyors halállal fogsz meghalni. Tudod, mi felsőbbrendűnek tartjuk az igazi slanokat, pontosabban úgy véljük, hogy a fejlettség magasabb fokán állnak, mert tudnak olvasni a gondolatokban. Minden ravaszságra képesnek tartjuk őket, és nincs kegyetlenség, amit el nem követtek. Nekik megfelel olyan terv is, ami harminc vagy száz évet vesz igénybe. Ezért, bár elhiszem, amit mondtál, mivel nem tudom, mivé fejlődsz, ebben a pillanatban megölnélek, ha módomban állna. Ne tedd próbára a jóindulatunkat. Nálunk a gyanakvás, nem a tolerancia a szabály. De most, isten veled, és bármilyen furcsán hangozzék is, sok szerencsét!

Jommy nézte, ahogy az asszony könnyedén, gyorsan eltűnik a sötétben, ahogy nyugatra tart, a városba és ez volt az ő útja is. Az asszony alakja beleveszett az éjszakai ködbe. És eltűnt egy domb mögött. Jommy gyorsan bezárta az ajtót, berohant a raktárba, és levett a falról két szkafandert. A vénasszony erőtlenül ellenkezett, amikor belegyömöszölte az egyikbe. Jommy a magáét már a vezérlőterem küszöbén vette föl. Amikor az ajtót bezárta, látta Nagyi kijózanodó pillantását az átlátszó sisak mögött, és egy pillanat múlva már feszülten bámulta az égboltot mutató képernyőt. Keze az antigravitációs lemezek kapcsolójához nyúlt; aztán habozni kezdett, a kétség egyre erősebb lett, ahogy a cselekvés elkerülhetetlen perce közeledett. Hát elképzelhető, hogy ez a szimpla terv sikerüljön? Jommy Cross látta a hajókat, a kis, sötét pontokat az égbolton. Odafönt ragyogott a nap, csillogó fénybe borítva a légynél nem nagyobbnak látszó, kis torpedóformákat a hatalmas, kék mennyezeten. A völgyből varázslatos sebességgel szálltak föl a felhők és a köd, és ha a képernyőn látható tiszta égboltból ítélt, még az idő is ellene volt. Most még az édes, szép völgy árnyékában rejtőzött, de néhány perc múlva éppen ez a gyönyörű nap fogja csökkenteni esélyeit a menekülésre. Olyannyira erre koncentrált, hogy egy pillanatra azt hitte, hogy az agyában fölbukkanó, torz gondolat is a sajátja. ,,...nem kell aggódni. Az öreg Nagyi majd megszabadul a slantól. Szerez festéket, és megváltoztatja az arcát. Miért voltál színésznő, ha a képedet sem tudod elváltoztatni? Nagyi szép, fehér testet fog csinálni, amilyen volt neki, és elváltoztatja ezt a vén arcot. Uh!” Úgy tetszett, hogy Nagyi köp egyet, amikor az arcára gondol, és Jommy Cross kirekesztette a képet az agyából. De Nagyi szavai a tudatában maradtak. A szülei vendéghajat használtak, de a természetes haj növekedése és szükségszerű vágása nem hoztak kielégítő eredményt Az igazi slanok mégis ezt a módszert alkalmazták, és most, hogy már elég idős volt ahhoz, hogy maga is használja ezt a módszert, Nagyi segítségével ez megoldás is lehet. Különös, de amint a jövőre gondolt, már nem habozott. A hajó pillekönnyen szakadt el a Földtől, aztán amikor a rakéták teljes gőzre kapcsoltak, hatalmas sebességgel megugrott. Ötpercnyi gyorsulás és lassulás, mondta a slan parancsnok. Jommy Cross komoran mosolygott. Nem fog lassítani. Változatlan sebességgel tartott a folyó felé, ami széles, fekete sávként húzódott a város szélén, és Jommy éppen azért választotta ezt a várost, mert ott volt a folyó. Aztán az utolsó pillanatban teljes erővel fékezett. És abban az utolsó pillanatban már túl késő volt, a slan parancsnokok önbizalma bizonnyal megrendült. Félretették fenntartásukat, hogy egy nagy, emberlakta város közelében fegyvert használjanak, és megmutassák hajóikat. Mint a nagy ragadozómadarak, csaptak le; a hét cirkáló hányta a tüzet. Jommy Cross finoman meghúzta a zsinórt, amit a hajó orrába szerelt fegyver ravaszához erősített. Odakintről heves robbanás lökte még tovább óránként háromszáz mérföldes sebességgel haladó hajóját. De Jommy szinte észre sem vette ezt, az ellenséges lövések egyetlen jelét. Csak a saját fegyverére összpontosított. Amikor meghúzta a zsinórt, fehér láng csapott föl. A hajó vastag orrából előtűnt egy kétlábnyi átmérőjű kör. A fehér, komisz sugár legyező alakban terjedt szét, szétoszlatta a vizet a hajó torpedóorra előtt, és az így képződött alagútba belesiklott a teljes erővel fékező hajó. A képernyőkre feketeség borult, ahogy a víz körülölelte a hajót, aztán még feketébbek lettek, amint az atomsugár ellenállhatatlan erővel egyre mélyebbre és mélyebbre fúrt a földbe. Mintha csak a levegőben röpültek volna, csakhogy itt a fékezőrakéták erején kívül nem volt ellenállás. A föld atomjai, részecskéikre bomolva, elveszítették matematikailag amúgy is valószínűtlen szilárdságukat, és elfoglalták helyüket egy ritka anyaggal teli térben. Tízmilliószor milliónyi év kohéziója esett szét az ősanyag legősibb formájára. Jommy Cross mereven figyelte az óramutatót. Tíz, húsz, harminc - egy perc. Elkezdte a hajó orrát fölfelé emelni, de ezt ugyancsak megnehezítette a lassítórakéták működése. Harminc másodpercbe telt, míg leállította a rakétákat, és a vég már közelinek látszott. Két perc húsz másodpercnyi föld alatti röpülés után a hajó megállt. Már közel lehet a város közepe, és a hajó mögötti vagy nyolcmérföldes alagútba rövidesen betör a megkínzott folyó vize. A víz elzárja a nyílást, de a dühös tapogató nélküli slanok meg fogják érteni, hogy mi történt. Műszereik különben is nyilván most is a hajóra irányulnak. Jommy Cross vidáman fölnevetett. Hadd tudják meg. Most ugyan mit tehetnének vele? Persze fönt is veszély várt rájuk, hatalmas veszély, mihelyt Nagyival elérik a felszínt. Mostanára már minden bizonnyal riasztották az összes tapogató nélküli slant. De ez már a jövő gondja. Ebben a pillanatban az övé a győzelem, és édes a győzelem, annyi fárasztó, reménytelen óra után. Aztán ott van Nagyi terve, hogy váljanak el egymástól, és öltsenek álruhát.

Jommy ajkáról lehervadt a mosoly. Eltöprengett, aztán átballagott a szomszédos terembe. A fekete pénzestáska, amit meg akart szerezni, a vénasszony ötében feküdt, a ráncos mancs védelmében. De mielőtt még a vénasszony kitalálhatta volna a szándékát, Jommy már meg is szerezte a táskát. Nagyi fölsikoltott, és Jommyra vetette magát. De Jommy hidegen lerázta. - Nyugalom. Úgy döntöttem, hogy elfogadom a tervét. Megpróbálok embernek maszkírozva élni, és elválunk egymástól. Most kap ebből ötezer dollárt. A többit körülbelül egy év múlva kapja vissza. És most elmondom, mit kell tennie. Lakásra van szükségem, ezért most elmegy a hegyek közé, és vesz egy tanyát vagy valami hasonlót. Ha berendezkedett, fölad egy hirdetést a helyi lapban. Én föladok egy válaszhirdetést, és ismét összejövünk. A pénzt magamnál tartom, nehogy eszébe jusson becsapni. Sajnálom, de maga fogott el annak idején, így hát ki kell bírnia velem. De most vissza kell mennem, hogy lezárjam az alagutat. Egyszer majd átszerelem ezt a hajót atommeghajtásra, és nem akarom, hogy addig idejöjjenek. Persze most gyorsan el kell hagynia a várost, ezt Jommy jól tudta, és el kell indulnia hosszú útjára. Odafönt élniük kell igazi slanoknak is. Ahogy az apja és az anyja is véletlenül találkoztak, talán őt is hozzásegíti a szerencse, hogy legalább egyet találjon. És meg kell tennie az első lépéseket annak a homályos, de nagy tervnek az érdekében, ami már alakulóban volt az agyában. A terv az volt, hogy a gondolkodás segítségével találjon el az igazi slanokhoz.

Tizenkettedik fejezet Kutatott és dolgozott. A Nagyi völgyes tanyáján álló laboratórium csöndes biztonságában lassan kezdtek megvalósulni mindazok a tervek és elgondolások, melyeket az apja hagyott rá. Megtanulta százféleképpen is irányítani azt a határtalan energiát, melyet a slanok és az emberi lények számára őrzött. Rájött, hogy apja találmányának a hatékonysága két alapvető tényezőre vezethető vissza. Az erőforrás végtelenül parányi is lehet; és az eredménynek nem feltétlenül kell hő formájában megnyilvánulnia. Át lehet alakítani mozgássá és vibrációvá, sugárzássá és - közvetlenül – elektromos-sággá. Építeni kezdte a maga fegyvertárát. A tanya közelében lévő hegyet erődítménynyé alakította, bár tudta, hogy egy összpontosított támadásnak aligha állna ellen, de azért mégis valami. Amint a védekezés tudományában előrehaladt, kutatásai egyre határozottabbak lettek. Jommy Cross szüntelenül járta a távolba vezető utakat, az idegen, emberi lények lakta városokat. Fölkelt és lenyugodott a nap, aztán újra fölkelt és újra lenyugodott, és voltak komor napok és szitáló esők és hosszú éjszakák. Bár szinte mindig egyedül volt, nem érzett magányt, mert lelke kielégíthetetlen mohósággal figyelte azt a hatalmas drámát, ami nap mint nap lejátszódott a szeme előtt. Bárhol járt, mindenütt rábukkant a tapogató nélküli slanok szervezetének nyomaira, és napról napra értetlenebbül állt a rejtély előtt. Hol vannak az igazi slanok? A rejtély olyan őrjítő és megválaszolhatatlan volt, hogy állandóan nyugtalanította. Most is ez járt az eszében, miközben lassan baktatott a századik - vagy talán már ezredik? - város utcáin. A várost az éjszaka burkolta, az éjszakát pedig számtalan csillogó kirakat és lámpák százmillióinak fényei ragyogták be. Odament egy újságosbódéhoz, megvette az összes helyi lapot, aztán visszament a kocsijához, ehhez a nagyon hétköznapi külsejű és nagyon speciális hadihajóhoz, ami mindig ott volt a közelében. Megállt a hosszú, alacsony építésű kocsi mellett. Hűvös éjszakai szél csapkodta az újságok lapjait, míg Jommy gyorsan végigfutotta a hasábokat. A szél egyre hidegebb lett, és az eső nyirkos-édes szagát hozta. Egy hideg fuvallat leszakított egy papírdarabot, vadul csapkodta, aztán győzedelmesen süvítve végigszáguldott az utcán, maga előtt hajszolva a papírdarabot. Jommy nem küzdött tovább a szél növekvő erejével, összehajtotta az újságot, és beült a kocsijába. Egy óra múlva egy út menti szemétládába dobta az újságokat. Mélyen elgondolkozva beszállt a kocsiba, és ült a kormány mögött. Megint ugyanaz. Két lap nyilvánvalóan a tapogató nélküli slanok kiadványa. Jommy könnyen észrevette a finom különbségeket, a cikkek sajátos koloritját, a szóhasználat sajátosságait, ami megkülönböztette az emberi lények által kiadott lapokat a tapogató nélküli slanok újságaitól. Hétből kettő. De éppen annak a kettőnek a legnagyobb a példányszáma. Ez volt a normális átlag. És ismét csak ez volt minden. Emberi lények és tapogató nélküli slanok. Sehol egy harmadik csoport, semmi nyoma azoknak a sajátságoknak, amiről fölismerné az igazi slanok lapját, ha igaz az elmélete. Már csak a hetilapokat kellett megvennie, aztán ugyanúgy töltenie az estét, mint a nappalt, autózni az utcákon, megvizsgálni minden házat, minden agyat; és aztán, amint a távoli kelet felé hajtott, a vihar úgy vágtatott, végig az éjszakán, mint valami támadó vadállat. A háta mögött az éjszaka és a vihar újabb várost nyelt el, újabb sikertelenséget. A víz sötéten ás csöndesen ölelte körül az űrhajót, amikor három év múltán Jommy Cross végre visszatért az alagútba. A sárban gázolva irányította atommeghajtású gépei döbbenetes erejét a sebesült gépre. Tízpontos acél került a lyukra, amit fegyvere akkor égetett a hajó testébe, amikor a slan cirkálók elől menekült. És egy szinte végtelennek tetsző héten át egy piócaforma, tapadós fémszörnyeteg tapadt centiméterről centiméterre a hajó testére, mely félelmetes erejével átváltoztatta az atomok szerkezetét, míg a hosszú, csillogó szerkezet lábnyi vastag falai mindvégig átváltoztak tízpontos acéllá. Hetekbe telt, míg elemezte az elektromos vezérlésű antigravitációs lemezeket; és elkészítette másolatukat, amiket némi iróniával otthagyott az alagútban, mert a tapogató nélküli slanok detektorai ezek követésére voltak beállítva. Hadd higygyék, hogy még mindig ott van a hajójuk. Háromhónapi rabszolgamunka után, egy komor, hideg októberi éjszakán a hajó - az ellenállás nélküli atomvezérlés sima suhanásával - visszasiklott az alagúton, és felszínre bukkant a jeges esőben.

Az esőt havas eső, aztán hó váltotta föl; aztán hirtelen a fellegek fölött volt, távol a kicsinyes, földi szenvedélyektől. A hatalmas égbolt csillagai üdvözölték Jommy páratlan hajóját. Ott volt a Sirius, a mennyei diadém legszebb ékköve, és a vörös Mars. De ma nem a Mars felé vette az útját. Ez csupán rövid kísérleti út volt, óvatos utazás a Holdra, próbarepülés, hogy megszerezze az alapvető tapasztalatot ahhoz a hosszú és fáradságos utazáshoz, ami a teljesen hiábavaló kutatások hónapjai után egyre elkerülhetetlenebbnek látszott. Egyszer majd el kell mennie a Marsra is. Mögötte egyre kisebb lett az éjbe burkolódzó Föld. Tömegének egyik szélén egyszerre fényes fénypont villant, aztán Jommy elmélkedését a közeledő napkelte szépségéről egy riasztócsengő berregése szakította félbe. A képernyőn egy fénypont villant föl időről időre. Jommy teljes erővel lassított, és szemmel tartotta a fénypontot. A fény hirtelen kialudt, és Jommy látómezejének legszélén hirtelen ott volt egy hajó. A hadihajó nem jött egyenesen felé. Egyre nagyobb lett, és most már - kilépve a Föld árnyékából - tisztán látszott a napfényben. Az ezerlábnyi, sima, sötét fémtest vagy százmérföldnyi távolságban haladt el mellette. Belépett az árnyékba, és hirtelen eltűnt. Félóra múlva a riasztócsengő elhallgatott. Aztán tíz perc múlva újra megszólalt. A második hajó messzebb volt; a pályája derékszöget zárt be-az elsőével. Ez sokkal kisebb volt, romboló mérete, és nem haladt előre meghatározott pályán, hanem ide-oda ugrált. Amikor elhaladt a távolban, Jommy Cross előbbre vitte a hajóját, bár határozatlan, sőt szinte rémült volt. Egy hadihajó meg egy romboló! Miért? Őrjáratnak látszott. De ki ellen? Hogy nem emberi lények ellen, az biztos. Hiszen azok azt sem tudták, hogy a tapogató nélküli slanok és hajóik a világon vannak. Lelassította a hajót, megállt. Még nem volt fölkészülve arra, hogy fölvegye a harcot jól fölszerelt hadihajókkal. Óvatosan megfordította a hajót, és a fordulás kellős közepén észrevette, hogy egy kis, sötét tárgy - akár egy meteorit - száguld felé. Villámgyorsan félrerántotta a hajót. A tárgy úgy vetette magát utána, mint valami eleven űrszörnyeteg. A hátsó képernyőn fölbukkant a sötét, kerek, egyyardnyi átmétőjű fémgolyó. Jommy Cross kétségbeesetten próbálta hajójával elkerülni a golyót, de mielőtt megfordulhatott volna; fülsiketítő, észbontó robbanás rázta meg a hajót. A robbanás ereje a földre dobta, és a sokk ott is tartotta, összetörve, émelyegve, de élve; és annak tudatában, hogy hajójának falai kiállták azt a szinte elviselhetetlen robbanást. A hajó félelmetesen gyorsult. Jommy Cross szédülve föltápászkodott, és visszamászott a vezérlőszékbe. Aknának ütközött. Röpülő aknának! Miféle rémítő védelmi berendezések - de ki ellen? Elgondolkodva vitte le horpadt, szinte használhatatlanná tett hajóját a Nagyi birtokát átszelő folyó alatti alagútba, az alagútba, amely fölvezetett a hegy csúcsáig, föl a folyó fölé. Találgatni sem merte, hogy vajon meddig kell majd a hajónak itt rejtőznie. A hajó külső falaiból erős radioaktív sugárzás áradt, már csak ezért is használhatatlan lesz egy ideig. De biztos volt más is. Hogy Jommy még nem volt fölkészülve, sem arra, hogy fölvegye a harcot a tapogató nélküli slanokkal, sem arra, hogy túljárjon az eszükön. Két nappal később Jommy Cross a zegzugos tanyaház ajtajában állva látta, hogy közeledik a két gyümölcsöskert közötti ösvényen összeszorított szájjal legközelebbi szomszéduk, Mrs. Lanahan. A telt, szőke asszony kerek babaarca tolakodó, rosszindulatú természetet takart. Kék szeme gyanakodva villogott Nagyi magas, barna szemű, barna hajú unokájára. Jommy Cross önmagában mulatott, mikor kinyitotta az asszonynak az ajtót, és bekísérte a házba. Az asszony éppen olyan tanulatlan volt, mint mindazok, akik távol eső mezőgazdasági vidékeken éltek, egy olyan világban, ahol az oktatási rendszer a hivatalos cinizmus halvány árnyékává, erőtlen, jellegtelen tükröződésévé vált. Az asszony nem tudta, mi az a slan, de úgy vélte, hogy Jommy az, és azért jött, hogy megtudja az igazat. Az asszony kitúnő kísérleti alany volt a kristályoshipnózís-kísérletekhez. Érdekes volt elnézni, ahogy az asszony mereven bámulja az apró kristályt, amit Jommy a széke melletti asztalra tett megfigyelni, hogyan beszél folyamatosan, megőrizve személyiségét, és észre sem véve, mikor változik szabadon cselekvő lényből Jommy rabszolgájává. Végül az asszony kiment a szobából a délutáni napfénybe, és látszólag ugyanaz volt, aki korábban. Csakhogy már elfelejtette, hogy miért is jött a tanyaházba, mert a tudatát átalakították a slanokkal kapcsolatban. Nem gyűlöletet érzett - mert a jövőben érzelmei úgy alakultak volna, ezt Jommy Cross látta; de nem is szeretetet - ezt az asszony érdekében alakította így Jommy, hiszen a világ gyűlölte a slanokat. Másnap Jommy látta az asszony férjét, ezt a fekete szakállú óriást, a távoli mezőn. Egy csöndes beszélgétéssel és egy másképpen beállított kristállyal a férfit is a hatalmába kerítette. A pihenés hónapjai alatt, amit azzal a hipnózissal megszelídített asszonnyal töltött, aki valaha Nagyi volt, Jommy a hatalmába kerítette annak a sok száz vidéki embernek a tudatát, akik az idillikus völgyben éltek, az örökzöld hegyek lábánál. Eleinte szüksége volt a kristályra, de ahogy jobban megismerte az emberi elmét rájött, hogy bár lassúbb a folyamat, de meg tud lenni az atomikusan kiegyensúlyozatlan üveg nélkül is.

Számolgatott. Ha évente kétezret tudna meghipnotizálni, és nem számolna az új nemzedékekkel, a föld négymilliárd emberét akkor is csak kétmillió év alatt tudná meghipnotizálni. Ugyanakkor ezt a munkát kétmillió slan elvégezhetné egy év alatt, ha ismernék a kristályának a titkát. Kétmillióra lenne szükség, de ő egyet sem talált. Valahol pedig élnie kell egy igazi slannak. És azokon az éveken át, amelyeknek még el kell telnie, míg intellektusa megérik az igazi slan szervezet megtalálásának szellemi feladatára, keresnie és kutatnia kell azt az egyet.

Tizenharmadik fejezet Csapdába került. Kathleen Layton fölfigyelt. Karcsú, fiatal teste fölegyenesedett Kier Gray íróasztala mellett, ahol éppen az egyik fiók tartalmát vizsgálta. Tudata rémült figyelemmel nyúlt ki a közbeiktatott ajtókon keresztül addig a pontig, ahol Kier Gray és egy másik ember éppen kinyitották azt az ajtót, ami Kathleen szobájából egy folyosón és egy másik szobán keresztül a diktátor dolgozószobájába vezetett. Bosszúságot érzett. Heteken át várt erre a tanácsülésre, ahol Kier Graynek jelen kellett lennie, és ő így szabad utat nyert a dolgozószobához és akkor ez az ostoba véletlen. Életében először Kier Gray az ő szobájába ment, ahelyett hogy hivatta volna őt. Az összes kijárat előtt őrszem állt, a menekülés egyetlen útja pedig most járhatatlan volt. Csapdába került! Mégsem bánta meg, hogy idejött. Egy csapdába esett slannak nem lehet más célja, mint a menekülés. De helyzetének komolysága percről percre érzékelhetőbbé vált. Ha itt tetten érik, vége van. Abbahagyta a papírok visszarakosgatását. Nincs idő. Az emberek már az ajtó előtt vannak. Hirtelen elhatározással becsukta a fiókot, a papírokat összekapta egy halomba az asztal egyik sarkán, és mint egy menekülő őz, az egyik székhez rohant. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett John Petty, utána pedig Kier Gray. Amikor megpillantották Kathleent, megtorpantak. A rendőrfőnök markáns arca elvörösödött. Szeme összeszűkült, majd kérdő pillantást vetett a diktátorra. A vezér szemöldöke kérdőjellé görbült, és az arcára kiülő mosolyban volt egy csöppnyi irónia is. - Helló - mondta. - Mi szél hozott ide? Kathleen már tudta, hogy mit mondjon, de mielőtt megszólalhatott volna, John Petty közbevágott. A férfinak gyönyörű hangja tudott lenni, ha éppen akarta, és most akarta. Szelíden mondta: - Bizonyára kémkedett utánad, Kier. Volt valami ennek a férfinak az éles logikájában, ami a lányt megrémítette. Volt valami végzetszerű abban, hogy a titkosrendőrség főnöke mindig jelen volt Kathleen életének kritikus momentumainál, és a lány növekvő feszültséggel érezte, hogy ez ismét egy ilyen pillanat, és hogy Petty gyűlölete teljes erejével fog küzdeni, hogy a pillanatot valóban végzetessé tegye. A rendőrfőnök nyugodt hangon folytatta: - Látod, Kier, most ismét oda lyukadtunk ki, amiről éppen beszéltünk. A jövő héten ez a slan lány huszonegy éves lesz, vagyis jogi szempontból is felnőtt. Éljen hát továbbra is itt, míg meg nem hal végelgyengülésben százötven éves korában, vagy annál is később? Vagy mi legyen? Kier Gray mosolya komorabbá vált. - Kathleen, nem tudtad, hogy a tanács ülésén vagyok? - Hát persze hogy tudta - szólt közbe John Petty-, és az ülés váratlan befejezése kellemetlen meglepetést okozott neki. - Nem vagyok hajlandó válaszolni semmiféle kérdésre, ha ez az ember is jelen van - mondta hidegen Kathleen. - Megpróbál nyugodtan és logikusan beszélni, de bárhogy titkolja is a gondolatait, érzem, hogy egyre izgatottabb. És kiolvasom a felszíni gondolataiból, hogy úgy érzi, most már meg tudja majd győzni magát, hogy engem el kell pusztítani. A vezér elgondolkodó arckifejezése furcsán ellenséges volt. Kathleen könnyedén érintette a férfi tudatának felszínét, és érezte, hogy egy gondolat, egy döntés van kialakulóban, amit nem lehet kiolvasni. Végül a férfi megszólalt: - Visszatekintve a múltra, ez a slan nem alaptalanul vádol téged, John. Ahogyan a halálát kívánod, az ... öö... persze heves antislan érzelmeid bizonyítéka, de szinte érthetetlen fanatizmus egy ilyen tehetséges ember esetében. John Petty türelmetlen gesztussal hárította el a szavakat. - Az az igazság, hogy akarom is a halálát, meg nem is. Én az Állam szempontjából komoly veszélynek tartom, hogy itt él a palotában, és olvasni tud a gondolatainkban. Egyszerűen csak azt szeretném, ha nem lenne az utunkban, és mivel nem vagyok túl érzelgős a slanokkal kapcsolatban, a halált igen célravezető módszernek tartom. Mindazonáltal nem sürgetnék egy ilyen ítéletet, hiszen amúgy is elfogultnak tartanak ebben az ügyben. De komolyan gondolom, hogy az a javaslat, amit ma tettem a tanácsban, jó. El kellene költöznie innen. Kier Gray tudatának felszínén egyetlen gondolat sem jelezte, hogy beszélni kívánna. Szükségtelenül kitartóan nézte a lányt. Kathleen szólalt meg, maró gúnnyal: - Mihelyt kiteszem a lábam a palotából, meg fognak gyilkolni. És ahogy Mr. Gray mondta tíz évvel ezelőtt, amikor a maga bérgyilkosa meg akart ölni, ha egy slan már halott, az ügyben folytatott vizsgálatot gyanakvással fogadják.

Kier Gray a fejét csóválta. Aztán a lehető legszelídebb, legkevésbé meggyőző hangon szólt a lányhoz: - Túl könnyen jutsz, Kathleen, arra a föltételeiére, hogy nem tudlak megvédeni. Mindent összevetve úgy vélem, hogy ez a legjobb terv. Kathleen a rémülettől dermedten nézett a férfira. És a férfi most már nem szelíd, hanem nagyon is, határozott hangon kimondta azt, ami egyenlő volt a halálos ítélettel. - Szedd össze a ruháidat és holmijaidat, és készülj föl a távozásra huszonnégy órán bélül A megdöbbenés elmúlt. Kathleen teljesen megnyugodott. A fölismerés, hogy a jövőben Kier Gray nem óhajtja oltalmazni, olyan kristálytiszta volt, hogy semmiféle érzelmi hitetlenkedés nem követhette. Csupán az lepte meg, hogy a férfinak még mindig nem volt semmiféle bizonyítéka, amire a büntetést alapozhatta volna. Egy pillantást sem vetett a papírokra, melyeket Kathleen olyan sietve rendezett el az íróasztalon. Így hát a döntésének alapja csupán a lány jelenléte volt a szobában, és John Petty vádaskodása. És ez azért volt meglepő, mert korábban sokkal gyanúsabb körülmények között is a védelmébe vette a lányt Petty ellenében. Ráadásul Kathleen már legalább féltucatszor járt Kier Gray dolgozószobájában, anélkül hogy megbüntették vagy ellenőrizték volna. Ez azt jelentette, hogy a férfi már korábban határozott, és ezért döntését semmiféle érvelés nem változtathatja meg. Kathleen azt is érzékelte, hogy John Petty tudatában van némi csodálkozás. Nem tetszett neki a könnyű győzelem. Tudata fölszínén egy kis elégedetlenség vibrált, aztán hirtelen úgy döntött, hogy pontot tesz az ügy végére. Tekintete végigpásztázta a szobát; aztán megállapodott az íróasztalon. - Az a kérdés, hogy vajon mit tudott meg, amíg egyedül volt a dolgozószobádban. Mik azok a papírok? Petty nem volt szégyenlős ember, így már beszéd közben megindult az íróasztal felé. Mire a vezér a háta mögé ért, már át is lapozta a papírokat. - Hm, a hagyományos slan búvóhelyek listája, amit még mindig fölhasználunk a szervezeten kívüli slanok csapdába csalására. Szerencsére olyan sok van belőlük, hogy nem lehetett ideje megjegyezni a nevüket, még kevésbé a helyszínleírásokat. A leleplezés pillanatában Kathleent nem érdekelte, hogy Petty milyen téves következtetésre jutott. Nyilván egyik ember sem sejtette, hogy nemcsak a slan rejtekhelyek mindegyike rögződött kitörülhetetlenül Kathleen agyában, hanem szinte fényképszerű pontossággal azok a riasztóberendezések is, melyeket a titkosrendőrség szerelt be, hogy jelezzenek, amikor a mit sem sejtő slan belép. Az egyik jelentés elemzéséből arra is rájött, hogy lennie kell valami gondolatközvetítőnek, ami az idegen slanok számára lehetővé teszi a rejtekhelyek megtalálását. De ez most nem számított. Most csak Kier Gray számított. A vezér érdeklődéssel nézté a papírokat. - Ez komolyabb, mint gondoltam - mondta lassan, és Kathleen kezdett kétségbeesni. - Átvizsgálta az íróasztalomat. Kathleen arra gondolt, hogy ezt nem kellett volna John Petty tudtára adni. A régi Kier Gray sohasem adott volna legádázabb ellenségének egy parányi információt sem, amit fölhasználhat ellene. Kier Gray hideg tekintettel fordult Kathleen felé. Különös módon azónban tudatának felszíne éppen olyan nyugodt és hűvös volt, mint mindig. Kathleen megértette, hogy a férfi nem haragszik rá, csupán jéghideg határozottsággal eldöntötte, hogy szakít vele. - Menj a szobádba, csomagolj, és várd a további utasításokat. Kathleen éppen megfordult, amikor John Petty megszólalt: Többször is mondta, uram, hogy csupán megfigyelés céljából tartja életben. Ha eltávolítja a közeléből, akkor ez a magyarázat már nem alkalmazható. Ezért, gondolom, joggal föltételezem, hogy a jövőben a slan a titkosrendőrség védelme alatt fog állni. Kathleen elzárta tudatát a férfiak gondolatai elől, miközben végigfutott a folyosón, be a szobájába. Egy csöppet sem érdekelte, hogy milyen álszent gyilkossági tervet sző a vezér bérencével. Világos volt, hogy mit kell tennie. Kinyitotta a szobájából az egyik főfolyosóra vezető ajtót, biccentett az őrszemnek, aki mereven fogadta a köszönését - majd nyugodtan a legközelebbi felvonóhoz ment. Elméletileg csupán az ötszáz lábnyi magasban lévő szintig volt szabad mennie, és nem a további ötszáz lábnyi magasban lévő repülőgéphangárokig. De a liftet kezelő, izmos fiatal katona nem tudott ellenállni az állkapcsára mért ütésnek. Kathleen az ő agyában is azt látta, amit a legtöbb emberében: egyszerűen képtelenek voltak elfogadni a gondolatot, hogy ez a magas, karcsú lány veszélyes lehet egy erős, nagydarab férfira. De mielőtt még rájöhetett volna a tévedésére, eszméletlen volt. Kegyetlen dolog volt, Kathleen mégis összekötözte a fiú kezét-lábát, és a száját is betömte. A tetőre érve gyorsan körülfürkészett, tapasztal-e gondolatokat a felvonó közelében. Végül kinyitotta az ajtót, és gyorsan be is csukta maga mögött. Alig harminclábnyira állt egy gép. Mögötte egy másik, amin három szerelő dolgozott. Egy katona beszélgetett velük. Kathleen tíz másodperc alatt bent volt a gépben; és nemhiába tanulmányozta hosszú éveken át a repülőtisztek agyát. A motorok fölsziszegtek, a nagy gép előresiklott, és a levegőbe emelkedett.

„Nézzétek - kapta el az egyik szerelő gondolatát -, egy újabb tábornok!” „Biztos nőhöz megy.” Ez a katona volt. „Az - mondta a második szerelő. - A fickó biztos...” Két órába telt, teljes sebességgel, míg elért a slan rejtekhelyre, amit kiválasztott. Aztán robotvezérlésre állította a gépet, és nézte, ahogy elszáll kelet felé. A következő napokban türelmetlenül várt valami autót. A tizenötödik napon aztán fölbukkant egy hosszú, fekete kocsi a fák mögül, és egyenesen feléje tartott. Kathleen teste megfeszült. Valahogy meg kell állítania az autót, leütni a vezetőt és elvenni tőle a kocsiját. Most már bármelyik pillanatban lecsaphat rá a titkosrendőrség, el kell tűnnie innen, de gyorsan. Le nem véve a tekintetét a kocsiról, várakozott.

Tizennegyedik fejezet Végre elhagyta az unalmas, téli préri pusztaságát. Jommy Cross keletre fordult, aztán délre. Messze délre. És a rendőrségi ellenőrző pontok szinte végtelen sorába ütközött. De a rendőrök meg sem próbálták megállítani, míg végre több ember gondolataiból is kiolvasta, hogy - egy slan lányt keresnek. A fölismerés döbbenetes hatással volt rá. Egy pillanatig szinte hinni sem mert a dologban. És mégis, nem lehetett szó tapogató nélküli slan asszonyról. Az emberek, akik a slanokat csak tapogatókról ismerik föl, csak egy igazi slan után kutathatnak. Ami azt jelentette - hogy talán valóra válhat az álma. Szándékosan arrafelé tartott, amelyik körzetet a rendőröknek körül kellett kerítenie. Azt tapasztalta, hogy letért a főútról, és az erdős völgyekről a magas hegyekbe vezető mellékúton halad. A reggel szürke volt, de délben kisütött a nap, és ragyogva tűzött le az azúrkék égboltról. Világos érzése, hogy a veszélyzóna középpontjához közeledik, hirtelen fölerősödött, mikor tudatát hirtelen egy kívülről jövő gondolat érintette. Gyöngécske lüktetés volt, mégis akkora jelentőségű, hogy Jommy agya majd megpattant. „Figyelem, slanok! Ez egy Porgrave-gondolatközvetítő gép. Forduljatok be a félmérföldnyire lévő keresztútra. Ott újabb üzenetet kaptok.” Jommy megdermedt. A gondolat hullámai lágyan és kitartóan követték, mint a nyári eső: Figyelem, slanok!... Forduljatok be...” Izgatottan hajtott tovább. Megtörtént a csoda. Slanok vannak a közelben, sok-sok slan. A gépet egyetlen slan is létrehozhatta, de az üzenet valahogy egy közösség jelenlétére utalt, akik csak igazi slanok lehettek de valóban? Az édesen áradó remény hirtelen vékony erecskévé apadt, amikor eszébe jutott egy csapda lehetősége. Lehet, hogy a gép egy régi slan település maradványa. Persze így sem volt nagy a veszély, hiszen a kocsija ellenállt a legsúlyosabb csapásoknak, fegyverei pedig meg tudták bénítani az ellenség ütőerejét. Mégsem ártott számításba venni azt a lehetőséget sem, hogy a gondolatközvetítő gépet emberi lények hagyták ott csapdának, és most éppen körülveszik a helyet abban a hitben, hogy valaki rejtőzik ott. Végül is őt is ez a lehetőség vonzotta ide. Jommy vezette a gyönyörű, áramvonalas autót. Egy perc múlva meglátta az ösvényt: a keresztút nem volt ösvénynél szélesebb. A hosszú kocsi ráfordult az ösvényre. Az ösvény erdős völgyeken kanyargott keresztül. Hárommérföldnyi távolságban újabb üzenet állította meg Jommyt. „Itt a Porgrave-gép beszél. Ha igazi slan vagy, eljutsz egy kis tanyára, ami bejáratul szolgál egy föld alatti városhoz, ahol gyárakat, kerteket és házakat találsz. Isten hozott. Itt a Porgrave...” A kocsi nagyot huppánva kelt át egy csomó apró emelkedőn; aztán egy fűzbozóton áthatolva kis tisztásra ért. Jommy Cross egy gazos kertben találta magát, ahol egy időverte tanyaház roskadozott két másik, vénséges vén épület, egy csűr és egy garázs mellett. A rozoga, ablaktalan, festetlen kétszintes ház vakon bámult Jommyra. A csűr roskadozott, mint valami csupasz hajóváz; ajtaja egyetlen kampón függött, és az ajtó alja belemélyedt az elhanyagolt talajba. Jommy tekintete rávillant a garázsra, aztán a távolba meredt, majd elgondolkodva megállapodott a garázson. A garázs is régen halottnak látszott - mégis volt benne valami különös. A finom különbség fölkeltette Jommy érdeklődését. A garázs is roskadozott, de nem az időtől, hanem mert ilyennek építették. Kemény fémdarabok dacoltak itt az elemekkel. A látszólag törött ajtók súlyosan nehezedtek a földre, mégis könnyedén kinyíltak egyetlen érintésére annak a magas, karcsú fiatal nőnek, aki szürke ruhában kilépett az ajtón, és ragyogó mosollyal nézett rá. A lánynak csillogó szemei voltak, és finoman formált, szép vonású arca, és mivel Jommy mindig gondosra zárta gondolatai védőpajzsát, a házból kilépve emberi lénynek vélte őt. És a lány slan volt! És Jommy slan volt! Jommy Cross, aki annyi hosszú éven át olyan gondosan kutatta át a világot, most megdöbbent, és szinte azonnal magához is tért a döbbenetből. Tudta, hogy egy napon ez meg fog történni, hogy egy napon találkozni fog egy másik slannal. De Kathleen számára, akinek sohasem kellett elrejtenie a gondolatait, a meglepetés teljes volt. Próbált uralkodni magán, de nem tudott. Alig használt védőpajzsa egy rövid időre teljesen használhatatlanná vált.

Nemes büszkeség volt gazdagon áradó gondolataiban abban a pillanatban, amikor agya megnyílt, mint egy nyitott könyv. Büszkeség és áldott alázat. Olyan alázat, aminek alapja a Jommyéhoz hasonlatos mély érzékenység és határtalan megértés volt, de amit nem befolyásolt a küzdelmek és veszélyek végtelen sora. Meleg jószívűség áradt a lányból, ami ismerte a bánatot és a könnyeket, és aminek határtalan gyűlölettel kellett szembeszállnia. És ekkor a lány védőpajzsa szorosra zárult, és tágra nyílt szemmel bámult a fiúra. Egy hosszú perc után egy gondolatot küldött a fiú felé. „Nem maradhatunk itt: Már eddig is túl sokáig voltam itt. Bizonyára olvastál az agyamban a rendőrségről, így legjobb lesz, ha rögtön elmegyünk innen.” Jommy csak állt, és csillogó szemmel nézte a lányt. Elméje pillanatról pillanatra derűsebb lett, egész teste érezte a boldogság melegét. Mintha elvisélhetetlen súly esett volna le a válláról. Hiszen hosszú éveken át minden egyedül őrajta múlott. A hatalmas fegyver, amit az álmaiban elképzelt eljövendő vilég számára őrzött, időnként hatalmas Damoklesz-kardként függött emberek és slanok feje fölött egyetlen, törékeny szálon, a saját életének fonalán. Most már két élet felel érte. Nem is gondolat volt ez, hanem érzelem, szomorú, édes, csodálatos érzés. Egy férfi és egy nő, egyedül a világban, akik így találkoznak össze, akár az apja és az anyja, sok-sok évvel azelőtt. Jommy elmosolyodott az emléken, és tágra nyitotta tudatát a lány előtt. Megrázta a fejét. „Nem, nem rögtön. Olvastam egy pillanatra az agyadban a barlangváros gépeiről, szeretném megnézni őket. Nagy szükségem lenne gépekre.” Biztatóan mosolygott. „Ne aggódj a veszély miatt. Van néhány fegyverem, amik ellen az emberek tehetetlenek, és a kocsim igen jó menedék. Gyakorlatilag bárhová el tud jutni. Remélem, van számára hely a barlangban.” „Ó, igen. Először néhány felvonó következik, aztán már oda mész, ahová akarsz vele. De ne késlekedjünk. Nem szabad...” Jommy Cross boldogan nevetett. - Nincs többé „nem szabad”! - mondta. Később Kathleen megismételte a kételyeit. „Igazán azt hiszem, hogy nem lenne szabad maradnunk. Látom a tudatodban, hogy csodálatos fegyvereid vannak, és a kocsid olyan anyagból készült, amit te tízpontos acélnak nevezel. De hajlamos vagy alábecsülni az emberi lényeket. Ezt nem szabad! A slanok elleni harcban az olyan emberek, mint John Petty, átlagon fölüli szellemi erőről tettek tanúbizonyságot. És John Petty mindenre képes, hogy engem elpusztítson. A hálója most már bizonyára szorosra húzódik az összes slan rejtekhely körül, amikről feltételezi, hogy ott lehetek.” Jommy Cross zavartan nézett a lányra. Körülvette őket a barlangváros csöndje - az egykor fehér falak kitartóan támasztották a roskadozó mennyezetet, az oszlopsorok megroggyantak, de nem is a rájuk nehezedő földtől, hanem az időtől. Balra látta egy nagy, mesterséges kert elejét és a csillogó kis patakot, ami táplálta ezt a föld alatti világot. Jobbra a lakóházak ajtajainak hosszú sora, a tompán csillogó műanyag. Egy nép lakott itt, akiket elűztek könyörtelen ellenségeik, de a menekülés fenyegető légköre megmaradt. Körülnézve Jommy megállapította, hogy a települést legföljebb huszonöt éve hagyhatták el, az egész nagyon közelinek és nagyon szörnyűnek látszott. Kathleen felé küldött válaszgondolata tükrözte a fenyegetettség érzését. „A logika összes szabályai szerint elég, ha ügyelünk a felszíni gondolatokra, és a kocsim közelében maradunk, hogy teljes biztonságban legyünk. Mégis nyugtalanít, hogy te ösztönösen veszélyt érzel. Kérlek, próbáld az agyadban meglelni a félelmed okát! Ezt én nem tudnám olyan ügyesen megtenni, mint te.” A lány hallgatott. Becsukta a szemét. Védőpajzsa összezárult. Ott ült a fiú mellett a kocsiban, akár egy nagyra nőtt, alvó gyermek. Végre megmozdult szép ajka. Most először szólalt meg fennhangon. - Mondd, mi az a tízpontos acél? - Ó - mondta elégedetten Jommy Cross -, már kezdem érteni, hogy milyen lélektani tényezőkről van szó. A szellemi kommunikációnak sok előnye van, de nem tudja közvetíteni, például egy fegyver erejének a mértékét olyan jól, mint egy papírra rajzolt kép vagy akár mint a kimondott szó. A hatásfok, a méret, az erő nem jót közvetíthető képek. - Folytasd! - Minden, amit csináltam - magyarázta Jommy Cross -, apám nagy felfedezésén alapul, az atomenergia első törvényén, aminek lényege a koncentráció a hasadás régi módszerével szemben. Tudtommal apának sejtelme sem volt a fém megerősítésének lehetőségéről, de én, mint minden olyan kutató, aki egy nagy ember és egy alapvető felfedezés nyomán halad tovább, a fejlesztés olyan részleteire összpontosítottam, melyek alapját részben az ő elgondolásai, részben az önmaguktól adódó ötletek képezték.

Minden fémet az atomok közti feszültség tart össze, ez adja a fémek elméleti erejét. Az acél esetében ezt az elméleti potenciált egy pontnak neveztem. Összehasonlításul, amikor az acélt föltalálták, az ereje körülbelül kétezer pontos volt. Az új eljárások ezt hamarosan egyezerre erősítették, aztán több száz év alatt az emberi lények eljutottak a mostani hétszázötven pontig. A tapogató nélküli slanok ötszáz pontos acélt készítettek, de még ez a hihetetlenül kemény anyag sem hasonlítható össze az én atomtorzítóm termékével, ami átalakítja az atomok szerkezetét, és majdnem tökéletes, tízpontos acélt hoz létre. Egyujjnyi tízpontos acél egynyolcada ellenáll az emberek és tapogató nélküli slanok legerősebb robbanóanyagainak! Röviden elmesélte, hogyan akart a Holdra röpülni, és hogyan kellett megrongált hajóján menekülnie az akna elől. - Ami fontos és amire érdemes emlékezni fogfalta össze a mondandóját -, az az, hogy egy akkora atombomba, ami képes fölrobbantani egy hatalmas csatahajót, nem tudott áthatolni egylábnyi tízpontos acélon, bár a hajó fala behorpadt, és a hajtómű is megrongálódott a közvetett rázkódástól. Kathleen csillogó szemmel nézett rá. - Milyen ostoba vagyok - suttogta. - Itt vagyok a legnagyobb élő slannal, és megpróbálom beléplántálni azokat a félelmeket, melyeket az emberi lények és viszonylag végtelenül kicsi erőik és hatalmuk között töltött huszonegy év alatt szereztem. Jommy Cross mosolyogva rázta a fejét. - A nagy slan nem én vagyok, hanem az apám, bár neki is voltak hibái, köztük a legsúlyosabb, hogy nem gondoskodott önmaga megfelelő védelméről. De ilyen az igazi zseni. - Elkomorodott. - Bár attól tartok, hogy gyakorta el kell látogatnunk a barlangba, és minden egyes látogatás legalább olyan veszélyes lesz, mint ez. Én, csak futólag találkoztam John Pettyvel, de amit az agyadból kiolvastam, csak kiegészíti a róla alkotott képemet: célratörő, gátlástalan ember. Tudom, hogy figyelteti ezt a helyet, de ettől nem szabad megijednünk. Most csak sötétedésig maradunk, ezalatt elég időm lesz, hogy megvizsgáljam a gépezetet. A kocsimban van élelmiszer, amit megfőzhetünk, de előbb aludnom kell egy kicsit. Persze a kocsiban fogok aludni. De előbb lássuk a gépezetet! A nagy gépek úgy hevertek szanaszét, akár a holttestek, némán és tönkrementen. Kohók, nagy sajtológépek, esztergapadok, fűrészek, számtalan motoros szerszámgép, olyan gépek sűrű, legalább fél mérföld hosszú sora, melyeknek körülbelül harminc százaléka teljesen használhatatlan volt, húsz százaléka részben használhatatlan, a többi pedig többé-kevésbé használható. Az állandó, tompa fény árnyékos világot teremtett körülöttük, ahogy ott bolyongtak a széttöredezett padlón, a géphegyek között. Jommy Cross a gondolataiba merült. - Sokkal több van itt, mint amire számítottam, minden, amire valaha is szükségem volt. Csupán a fémhulladékból megépíthetnék egy nagy csatahajót; ezek meg nyilván csupán arra használják ezt a helyet, hogy csapdába csalják a slanokat. - Gondolatait Kathleen agyára összpontosította. - Biztos vagy benne, hogy ennek a városnak csak két bejárata van? -A Kier Gray íróasztalfiókjában lévő listán csak két bejárat szerepelt, én sem találtam többet. Jommy hallgatott, de gondolatait nem rejtette el a lány elől. „Talán ostobaság, hogy megint a megérzésedre gondolok, de nem feledkezhetem meg semmiféle fenyegető veszélyről, míg meg nem vizsgáltam minden lehetőséget.” „Ha van valahol egy titkos bejárat - gondolta Kathleen -, órákba telne, míg megtalálnánk, és ha megtalálnánk, nem tudhatnánk, nincsenek-e további bejáratok, és nem éreznénk magunkat biztonságban. Még mindig úgy vélem, hogy rögtön el kellene mennünk.” Jommy Cross határozottan megrázta a fejét. „Eddig nem engedtem meg, hogy kiolvasd a gondolataimból, de a legfőbbb ok, amiért maradni akarok, az, hogy amíg el nem változtatjuk az arcodat, és el nem rejtjük a tapogatóidat vendéghaj alá, és ez elég nehéz feladat, addig mihdkettőnk számára ez a hely a legbiztonságosabb. A rendőrség figyeli az összes utat. A többségük tudja, hogy egy slant keresnek, és fényképük is van rólad. Azért tértem le a főútról, mert azt reméltem, hogy előbb megtalállak, mint ők.” „Az autód föl tud szállni, nem igaz?” - kérdezte Kathleen. Jommy Cross örömtelenül mosolygott. „Sötétedésig még hét óránk van hátra; és pillanatonként beleütköznénk egy-egy repülőgépbe. Képzeld csak el, milyen üzeneteket küldözgetnének a pilóták a repülőtérnek, ha meglátnának egy repülő autót. Ha pedig följebb megyünk, mondjuk, ötvenmérföldnyire, minden bizonnyal észrevenne a tapogató nélküli slanok valamelyik járőrhajója.

Az első parancsnok rögtön tudná, hogy kiről van szó, jelentené a helyzetünket, és támadna. Vannak olyan fegyvereim, melyekkel elpusztíthatnám, de nem tudnám elpusztítani az őt követő tucatnyi hajót, legalábbis anélkül, hogy mi is kapnánk néhány olyan erős ütést, hogy csupán a rázkódásba belepusztulhatnánk. Másrészt szándékosan nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy meg kelljen ölnöm bárkit. Életemben csak három embert öltem meg, és azóta egyre növekszik bennem a viszolygás attól, hogy embert öljek, ma már szinte ez az erő dominál bennem, olyannyira, hogy az igazi slanok fölkutatásával kapcsolatos tervemet is erre az egyetlen, uralkodó tulajdonságra alapoztam.” A lány gondolatai úgy érintették a tudatát, mint a lehelet. „Van egy terved az igazi slanok fölkutatására?” - kérdezte. Jommy Cross bólintott. „Igen. Valójában igen egyszerű. Az összes igazi slan, akivel csak találkoztam, apám, anyám, jómagam és most te, jószívű, jó szándékú lény volt. Annak ellenére, hogy az emberek gyűlölnek és el akarnak pusztítani minket. Nem hihetem, hogy mi négyen kivételek lennénk, ezért kell hogy legyen valami ésszerű magyarázat azokra a szörnyű tettekre, amiket az igazi slanok állítólag elkövetnek. - Arcán mosoly futott át. - Talán nagyképűségnek tetszhet, hogy az én koromban és csekély tudásommal egyáltalán gondolni merek ilyesmire. Mindenesetre eddigi kutatásaim teljesen eredménytelenek voltak. És most nagyobb lépésre kell elszánnom magam, míg komolyabb védelmi erőfeszítéseket nem teszek a tapogató nélküli slanok ellen.” Kathleen nézte a fiút, és egyetértően bólintott. - Most már értem - mondta -, hogy miért kell maradnunk. Jommy Cross azt kívánta, hogy a lány ne említse újra a témát. Egy pillanatra (ezt a gondolatot elrejtette a lány elől) hihetetlen veszélyt érzett. Annyira hihetetlent, hogy a logikája félre is söpörte. De az utóérzete megmaradt, és arra késztette, hogy megszólaljon: - Csak maradj a kocsi közelében, és tartsd éberen az agyadat. Végül is még álmunkban, egy negyedmérföldnyi távolságból is megérezzük az emberi lényeket. Sajnos ez egy csöppet sem hangzott biztatóan. Eleinte Jommy Cross csak szunyókált. Néhány percig még bizonyára ébren volt, mert bár a szeme csukva volt, érezte a lány tudatát a közelben és azt is, hogy Kathleen az ő egyik könyvét olvassa. Olyan könnyű volt az álma, hogy egyszer még egy gondolat is fölbukkant az agyában: „Vajon a mennyezeti lámpák állandóan égnek?” Kathleen bizonyára gondolati úton adta meg a választ, mert Jommy egyszerre csak tudta, hogy a lámpák már akkor is égtek, amikor a lány odaérkezett, és bizonyára sok száz évvel azelőtt is. A lány tudatában is fölbukkant egy kérdés, és Jommy gondolatban válaszolt: „Nem, nem eszem, előbb aludnom kell.” Vagy mindez csupán a korábban mondottak emléke volt? De Jommy mégsem merült teljesen álomba, mert valami különös boldogság töltötte el az egész lényét. Csodálatos volt, hogy végre ráakadt egy igazi slanra, méghozzá egy ilyen gyönyörű lányra. „Egy ilyen jóképű fiatalember.” Jommy álmosan eltűnődött, hogy vajon ez a saját gondolata volt-e, vagy a lányé. „Az enyém, Jommy.” „Micsoda boldogság volt, hogy tudatod olyan bensőséges kapcsolatba léphetett egy testvéri tudattal, hogy a két gondolatáram szinte egybeolvadt, és a kérdés, a felelet, az egész beszélgetés rögtön tartalmazta mindazokat a finom színeket, melyek közvetítésére a beszéd egyszerűen képtelen.” Egymásba szerettek volna? Hogyan szerethettek volna egymásba első látásra, mikor mindketten tudták, hogy a világon még slanok millióinak kell élnie, akik között tucatnyi olyan férfi és nő akad, akiket más körülmények között választhattak volna? „Ez több ennél, Jommy. Egész életünkben magányosan éltünk idegen emberek között. Különleges öröm testvérre lelni, és ezután már a világ valamennyi slanjával találkozhatunk, nem lesz ilyen. Meg fogjuk osztani reményeinket és kétségeinket, a veszélyt és a sikert. És ez a legfontosabb, gyermeket fogunk nemzeni. Látod, Jommy, már egész lényemet átformáltam egy másfajta életre. Mi ez, ha nem igaz szerelem?” Jommy is úgy gondolta, és ez végtelen boldogsággal töltötte el. De amikor elaludt, a boldogság eltűnt csupán sötétség maradt, amibe úgy tekintett le, mint valami mély, végtelenül mély kútba. Jommy fölriadt. Összehúzott, éles szeme rögtön odapillantott, ahol az imént még a lány volt. Az ülés üres volt. Jommy tudata, még mindig az álom hatása alatt, kinyúlt. „Kathleen!” Kathleen a kocsi ajtajához jött. - Egy kicsit körülnéztem, hogy mire lenne a leginkább szükséged. - Mosolyogva elhallgatott, és helyesbített: - Szükségünk.

Jommy Cross egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, a tudata szenvedélyesen, kutatta a lányét, és közben kissé boldogtalannak érezte magát, hogy Kathleen csak egy pillanatra is eltávozott mellőle. Megértette, hogy a lány nyugodtabb légkörben nőtt fel, mint ő. Szabadon mozoghatott, és az időnként fölbukkanó veszélyek ellenére is volt az életében néhány biztos pont. A saját örömtelen életében állandóan ott volt annak a tudata, hogy az óvatosság legkisebb lazulása is a halálát okozhatja. Minden cselekedetébe be kellett számítania a kockázatot. Ehhez majd Kathleennek is hozzá kell szoknia. Más bátran szembenézni a veszéllyel, ha a cél úgy kívánja, és más a gondatlanság. - Csinálok valami kaját - mondta vidáman Kathleen -, míg te összeszeded azokat a dolgokat, amiket magaddal akarsz vinni. Kint már biztosan sötét van. Jommy Cross az órájára pillantott és bólintott. Két óra múlva éjfél. A sötétség leple alatt elmenekülhetnek. - Hol a legközelebbi konyha? - kérdezte lassan. - Itt a közelben. - Kathleen bizonytalan mozdulattal mutatott az ajtók hosszú sorára. Milyen messzire? - Vagy százlábnyira. - Kathleen a homlokát ráncolta. - Nézd, Jommy, érzem, hogy milyen ideges vagy. De ha valamire akarunk jutni, akkor külön-külön kell dolgoznunk. Jommy összeszorult szívvel nézte, ahogy a lány elment, és azon töprengett, vajon jót tesz-e majd az idegeinek, hogy végre társra lelt. Hiszen önmagával kapcsolatban már hozzászokott a veszély gondolatához, és most meg kell szoknia, hogy Kathleen is veszélybe kerülhet. Bár pillanatnyilag nem volt semmiféle veszély. A rejtekhely csöndes volt. Semmi nesz, és Kathleen gondolatain kívül sehol egyetlen gondolat. Az üldözők, a nyomozók, az akadályokat állítók, akiket odakint látott napközben, már bizonyára otthon alszanak, vagy éppen távozni készülnek. Látta, hogy Kathleen bemegy egy ajtón, vagy százötven lábnyi távolságban. És már mászott is kifelé a kocsiból, mikor hirtelen megérezte a lány különös, erőteljes, sürgető gondolatát. „Jommy... megnyílik a fal! Valaki...” A lány gondolata hirtelen félbeszakadt, és agya egy férfi szavait közvetítette. - Csak nem Kathleen személyesen? - mondta hűvös elégedettséggel John Petty. - És ez még csak az ötvenhetedik rejtekhely, amit fölkeresek. Mindenütt személyesen jártam, persze, mert igen kevés emberi lény van rajtam kívül, akinek a gondolatai ne figyelmeztetnének előre a közeledtére. Meg aztán senkit sem lehet megbízni egy ilyen fontos feladattal. Mi a véleményed arról, hogy megépítettük ezeket a titkos bejáratokat a konyhákhoz? Úgy látszik, még slanoknak is fontos a hasuk. Jommy Cross gyors keze alatt az autó előreszáguldott. Hallotta Kathleen hűvös, nyugodt válaszát. - Szóval megtalált, Mr. Petty. - Aztán gúnyosan. - Talán most a kegyelméért kellene könyörögnöm? A jéghideg válasz Kathleen tudatán át jutott el Jommy Crosshoz. „A kegyelem nem erős oldalam. És nem szokásom a késlekedés, ha jó alkalom adódik.” „Jommy, gyorsan!” A lövés a lány agyából visszhangzott. Egy elviselhetetlenül feszült pillanatig Kathleen még ellenállt a halálnak, amit az agyába hatoló golyó okozott. „Ó, Jommy, olyan boldogok lehettünk volna. Isten veled, kedvesem...” Jommy Cross kétségbeesett rémülettel érezte, hogyan távozik az élet Kathleen tudatából. A halál áthatolhatatlan fala hirtelen megfosztotta tudatát Kathleen tudatától.

Tizenötödik fejezet Jommy Cross agyában nem volt gondolat, nem érzett gyűlöletet, sem bánatot, sem reményt - tudata csak befogadta az észleléseket, és rendkívüli képességekkel megáldott teste úgy reagált rájuk, mint valami tökéletes gép. Az autó fékezett és megállt, és Jommy meglátta John Pettyt, aki ott állt Kathleen élettelen teste fölött. „Úristen! - villant föl az ember agyában a gondolat -, itt van még egy!” Petty rálőtt az áthatolhatatlan falú kocsira, Az eredménytelenségtől meghökkenve a titkosrendőrség főnöke hátrálni kezdett. Ajkáról dühödt kiáltás tört föl. Sötét tekintete és a feszültség, amivel egész teste várta az elkerülhetetlennek tetsző halált, egy pillanatra kifejezte mindazt a gyűlöletet, amit csak ember érezhet, ha egy slan sarokba szorítja. Egyetlen gombnyomás, és Petty megszűnt volna létezni. De Jommy Cross nem mozdult, nem szólt. Ahogy ott ült a kocsiban, agya hidegen forgott. Közönyösen nézett a férfira, aztán Kathleen holttestére. És végül arra a következtetésre jutott, hogy mint az atomenergia titkának egyetlen birtokosa, ő nem engedheti meg magának a szerelmet, a normális életet. A vadul gyűlölködő emberek és slanok világában számára nem maradt más, mint hivatásának minél előbbi betöltése. A titkos bejáraton újabb emberek hatoltak be, géppuskájuk hiábavalóan szórta tüzét a kocsira. És Jommy hirtelen megérezte, hogy a tömegben két tapogató nélküli slan is van. Az egyiküket meg is pillantotta, éppen akkor, mikor az a sarokba húzódva rövid üzenetet suttogott a csuklójára szerelt rádióadójába. Gondolataiból ki lehetett olvasni a szavakat. „7500-as modell, 200 hüvelykes alap-általános fizikai megjelenése 7-es típus, a fej 4-es, az áll 4-es, a száj 3-as, szeme barna, 13-as típus, szemöldöke 13-as típus, orra 1 -es, arca 6-os - Vége!” Elpusztíthatta volna valaménnyit, az egész korrupt, aljas bandát. De hűvös, emelkedett tudatába nem tudott behatolni a bosszú gondolata. Ebben az őrült világban csupán az ő fegyvere jelentette a biztonságot, és mindazt, ami vele járt. A kocsi tolatni kezdett, olyan sebességgel, hogy gyalogosan képtelenség volt követni. Ott volt a föld alatti kerteket tápláló patak alagútjának bejárata. Jommy belevezette a kocsit a vízbe, az atommegsemmisítővel vájva ki a kocsi előtt vagy félmérföldnyi alagutat. Aztán lefelé fordult, hogy a víz eltüntesse az alagút nyomát, aztán följebb ment, hogy a víznek ne túl sok helyet kelljen kitöltenie. Végül siklásra állította a kocsit, de nem emelkedett a felszínre, hanem a föld belsejének sötétjében folytatta útját. Azért nem emelkedhetett a felszínre, mert a tapogató nélküli slanok cirkálói bizonyára éppen erre vártak. Az éjszakai világot fekete felhők burkolták sötétbe, mikor Jommy Cross kocsija végre a felszínre bukkant a hegy oldalában. Megállt, és aprólékos gonddal eltüntette a kocsi által vágott alagút nyomát, sok-sok tonnányi földet borított rá, majd fölszállt a levegőbé. Immár másodszor ráállt a tapogató nélküli slan gondolataira, akár egy rádióadóra, és most egy férfihang hatolt a kocsiba. „Most érkezett meg Kier Gray, és átvette a holttestet. Úgy látszik, a kígyók szervezete ismét megengedte, hogy elpusztítsák az egyik tagját, anélkül hogy kísérletet tettek volna a megmentésére. Itt az ideje, hogy levonjuk a megfelelő következtetést sikertelenségükből, és a továbbiakban ne tekintsük lehetséges ellenállásukat komoly tényezőnek terveink szempontjából. Mégis a Cross nevű slan létezése kiszámíthatatlan veszélyt jelenthet. Azonnal tisztázni kell, hogy katonai hadműveleteinket a Föld ellen mindaddig föl kell függesztenünk, míg őt el nem pusztítottuk. Éppen ezért, váratlan megjelenése az események színhelyén komoly hasznunkra válhat. Birtokunkban van a kocsijának a leírása és az a személyleírás, amit egy szakértőnk adott Crossról. Bárhogyan elmaszkírozza is magát, arcának csontszerkezetét nem tudja megváltoztatni, és a kocsi azonnali elpusztítása sem semmisítheti meg a kocsiról szóló nyilvántartást. Csupán néhány százezer 7500-as modellt adtunk el. Cross kocsija lopott is lehet, de akkor is kinyomozható.” A feladattal Joanna Hilloryt bíztuk meg, aki igen alaposan tanulmányozta ezt a kígyót. Az ő irányításával fogják nyomozóink átkutatni valamennyi földrészt. Léteznek a Földnek olyan kis körzetei, ahová még nem jutottunk el - kis völgyek, prérik és különösen a mezőgazdasági vidékek. Ezeket a körzeteket le kell zárni, rendőrsejteket kell felállítani bennük. A kígyók semmiképpen nem léphetnek vele érintkezésbe, mert mi ellenőrizzük a kommunikáció valamennyi eszközét. És mától kezdve őrszemeink megállítanak és ellenőriznek minden olyan személyt, akinek az arca a megadott fizikai tulajdonságokkal rendelkezik.” Ez le fogja téríteni az útjáról. Meg fogja akadályozni, hogy véletlenül rábukkanjon a kígyókra, és így elegendő időnk lesz a mi kutatásainkhoz. Bármennyi időbe teljék is, meg kell találnunk ezt a veszélyes slant. Nem hibázhatunk. A főparancsnokság kikapcsol.”

A súrlódó levegő fütyült a száguldó autó mellett, a gomolygó fekete felhők alatt. Tehát az emberi világ elleni háború most már az ő sorsához kötődött, és mindkettőnek a halálos ítélete csak ideiglenesen volt fölfüggesztve. Ezek az alapos slanok bizonyára meg fogják találni őt. Az előző esetben is csak egy ismeretlen tényező - a fegyvere - miatt szenvedtek vereséget, de most már arról is tudnak, és ez a tényező különben sem befolyásolja őket a kitartó kutatásban. Perceken át töprengett, elképzelte, hogyan szállnák meg a slanok a völgyet, aztán rájött, hogy még mindig van egy tényező, egy kérdés, ami neki kedvez. Igen, meg fogják találni, de mennyi időbe fog telni?

Tizenhatodik fejezet Négy évbe telt; és Jommy Cross két hónappal múlt huszonhárom éves, amikor a tapogató nélküli slanok szervezete lecsapott váratlanul, hihetetlen erővel. Lefelé ment a veranda lépcsőjén azon a fullasztó, nyomasztó nyári napon, és megállt a kertet kettéosztó ösvényen. Gyöngéd szeretettel gondolt Kathleenre és régen halott szüleire. Nem gyászt, még csak nem is szomorúságot érzett, inkább az élet tragédiájának valami filozofikusan mély érzetét. De semmiféle önvizsgálat nem tompította el az érzékeit. Rendkívüli, emberfölötti tisztasággal érzékelte környezetét. Az eltelt négy év során talán leginkább ez a képessége jelezte, hogy felnőtté érik. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Húszmérföldnyi távolban hőhullámok ostromolták annak a hegynek a lábát, amely az űrhajóját rejtette. De a hőhullám által képzett köd sem homályosíthatta el azt a tekintetet, ami egy pillanat alatt százszor annyi képet volt képes érzékelni, mint az emberi szem. Látta a legapróbb részleteket, és míg néhány évvel korábban csupán elmosódott foltot érzékelt volna, most minden tiszta és világos volt. Muslicák raja szállt el a virágágynál térdelő Nagyi mellett. Az apró rovarok gyöngécske életárama könnyedén megérintette agyának szuperérzékeny receptorait. Ahogy ott állt, távoli hangok suttogtak a fülébe. A távolságtól árnyékolt gondolattöredékek érintették a tudatát. És hihetetlen összetettsége ellenére völgyének kaleidoszkópja fokozatosan összeállt a tudatában, az impressziók szimfóniája összefüggő egésszé kerekedett. Dolgozó férfiak és asszonyok, játszadozó gyerekek, kacagás, gördülő traktorok, teherautók, személygépkocsik - egy kis falusi közösség köszöntötte az új napot a maga ősi, nagyon régi módján. Jommy ismét Nagyira pillantott. Tudata egy pillanatra behatolt az öregasszony védtelen tudatába, és ebben a pillanatban olyan hatalmas volt gondolatfelfogó ereje, mintha csak Nagyi a saját testének része lett volna. Jommy tudatában fölvillant a barna föld képe, amit Nagyi szeme látott maga előtt. A közvetlenül Nagyi orra előtt hajlongó, magasra nőtt virágszálat is kristálytisztán látta. Aztán Jommy is meglátta Nagyi kezében a kis, fekete bogarat. Az öregasszony diadalmasan nyomta össze a bogarat, aztán ujjait a földbe törölte. - Nagyi! - mondta Cross. - Hát nem tudja elfojtani a gyilkos ösztöneit? Az öreg hölgy fölnézett rá, és a ráncos, kedves arcán fölvillanó harcias kifejezésben még ott volt valami a régi Nagyiból. - Ostobaság! - mondta. - Már kilencven éve pusztítom a kis dögöket, és előttem ezt tette az anyám is, hehe-he! Nagyi szenilisen kacarászott. Cross a homlokát ráncolta. A Nyugati-part éghajlata jót tett Nagyi egészségi állapotának, de tudatának hipnotikus álalakításával Jommy nem volt elégedett. Persze nagyon öreg is volt már, de bizonyos kifejezések állandó használata - például, hogy mit tett ő meg előtte az anyja - nagyon is mechanikus volt. Ezt a gondolatot egyébként Jommy ültette a fejébe, hogy betöltse azt a hatalmas űrt, ami Nagyi saját emlékeinek kiirtása után maradt, de úgy látszott, újra kell próbálkoznia. Már éppen megfordult, amikor a figyelmeztetés belevillant a tudatába: távoli, kintről jövő gondolatok éles lüktetése. „Repülőgépek! - gondolták az emberek. Milyen sok repülőgép!” Jommy Cross hipnotikus úton már évekkel korábban beleprogramozta az emberekbe, hogy tudattalanjuk jelezzen minden szokatlant a völgyben, anélkül hogy tudnának a dologról. Ennek az elővigyázatosságnak az eredménye volt most a tucatnyi elméből felé áramló figyelmeztetés. És ekkor meglátta a gépeket, a hegy fölött fölbukkanó, az ő irányába tartó pontokat. Elméje, akár egy támadásra lendülő mongúz, kinyúlt a pilóták tudata felé. És beleütközött a tapogató nélküli slanok áthatolhatatlan védőpajzsába. Futtában kapta föl Nagyit a földről, és már bent is voltak a házban. A tízpontos acélház tízpontos acélajtaja akkor zárult be, amikor egy lökhajtásos csapatszállítógép, akár egy hatalmas madár, leereszkedett Nagyi virágágyásai közé. Cross hirtelen feszülten azt gondolta: „Egy-egy gép minden kertben. Ezek szerint nem tudják pontosan, hogy hol vagyok. De rövidesen megérkeznek majd az űrhajók, hogy befejezzék a munkát. Teljesen!” Vége volt hát, és arra kényszerült, hogy tervében elmenjen a végsőkig. Teljesen magabiztosnak érezte magát, kétség föl sem merült benne. A kétség és a rémület csak akkor fogta el, amikor egy perccel később föld alatti képernyőjére pillantott. Ott voltak a bombázók és cirkálók, de más is - egy másik hajó. Egy űrhajó! A szörnyeteg betöltötte az egész képernyőt, a korong alakú tömeg lassan haladt az ég alján. A félmérföldnyi csészealj, a tizmillió tonnányi fém könnyedén lebegett lefelé, mint egy könnyű, kissé lapos ballon, gigantikusan, mérhetetlenül fenyegetően, telve határtalan erővel.

És működésbe lépett! Tömör falából százyardnyi fehér tűz csapott ki - és a hegy szilárd teteje semmivé vált a félelmetes sugártól. Jommy hegyét, ahol a hajója, az élete volt elrejtve, ellenőrzött atomenergia pusztította el. Cross mozdulatlanul állt az acéllaboratórium acélpadlóját borító szőnyegen. Zavaros emberi gondolattöredékek kavarogtak az agyában. Fölvonta védőpajzsát, és a kinti gondolatok kavargása rögtön félbeszakadt. A háta mögött Nagyi nyöszörgött félelmében. A feje fölött hatalmas erejű ütések döngették szinte elpusztíthatatlan házát, de a hangok zűrzavara alig jutott el hozzá. Egyedül volt a csönd világában, a gyors, nyugodt, szakadatlan gondolatok világában. Ha képesek voltak az atomenergia felhasználására, vajon miért nem árasztották el őt bombákkal? Ezernyi összerendezett gondolatból állt össze az egyetlen válasz. Mert az ő tökéletesített atomenergiáját akarták. A tapogató nélküli slanok nem fejlesztették tovább a régi korok meglehetősen hatékony, úgynevezett hidrogénbombáját, ami a nehézvízen, urániumon és a láncreakción alapult. Egy korábbi megoldáshoz nyúltak vissza, a részecskegyorsító durva kiterjesztéséhez. Csak ez magyarázhatta a hajó hatalmas méretét. Ez a tízmillió tonnás ciklotron képes volt a pusztító energiasugár kibocsátására - és a tapogató nélküliek nyilván abban reménykedtek, hogy ezzel a mozgó ciklotronnal rákényszeríthetik fölbecsülhetetlen értékű titkának elárulására. Jommy a laboratórium legvégében álló kapcsolótáblához rohant. Kapcsoló kattant. A mutatók megfeszültek. És táncoló mutatók adtak hírt az űrhajóról a semmivé foszló hegy alatt, arról, hogy az űrhajó működésbe lép, automatikusan mélyebbre ássa magát a földbe, és ugyanakkor tévedhetetlenül megindul a laboratórium felé. Az összes mutatók egyszerre táncoltak átlátszó szekrényükben nulláról az egyesre, és ott vibráltak tovább. Ezek viszont az atomágyúkról meséltek, melyek egyszerre emelkedtek ki föld alatti rejtekükből, és ahogy Jommy precíziós célzóberendezéséhez nyúlt, egyszerre húsz legyőzhetetlen ágyú sorakozott föl teljes összhangban. Csöveik sora az űrhajó elhibázhatatlan testét vette célba. És vártak. Mi volt Jommy célja könyörtelen ellenségeivel? Nem akarta leszállítani a hatalmas csészealjat. Nem akart olyan helyzetet teremteni amikor a slanok és az emberek dühösen összecsaphatnak a roncs birtoklásáért. Nem volt kétséges, hogy az emberi lények tüzes elszántsággal küzdenének. Nagy, mozgékony fegyvereik pedig még mindig alkalmasak olyan aknák kilövésére, melyek áthatolnak a tapogató nélküli slanok által ismert valamennyi fémen. És ha azoknak a fejlett fegyverekkel ellátott űrhajóknak bármelyike az emberek kezére jutna, akkor a legrövidebb időn belül azok is építenének űrhajókat, és kitörne a pokoli következményekkel járó háború. Nem, Jommy ezt nem akarta. És elpusztítani sem akarta a hajót a benne tartózkodó tapogató nélküli slanok miatt. Hiszen a tapogató nélküli slanok végül is vaslamiféle törvényt és rendet képviseltek, amit Jommy tisztelt. És kegyelmet érdemeltek már csak azért is, mert nagy nép voltak, és szegről-végről rokon nép. Miután mindezt tisztázta, Jommy nem habozott tovább. Szinkronizált fegyvereivel célba vette a hatalmas ciklotron kellős közepét. Lenyomta a tüzelőgombot. A feje fölött a félmérföldnyi átmérőjű, kör alakú hajó hátratáncolt, mint az elefánt, akit hatalmas csapás ért. Vadul táncolt, mint a hajó a viharos tengeren. És ahogy ott táncolt vadul, egy tátongó lyukon keresztül Jommy egy pillanatra meglátta az ég kékjét - és tudta, hogy győzött. Keresztülhasította az,egész vastag spirált. A spirál minden fordulatánál helyrehozhatatlan szivárgás jött létre. A legjobban fölgyorsított atomáramlat sem juthatott át változatlanul ekkora hézagokon. A ciklotron az erejét vesztette. De a hajó jelentősége változatlan maradt. Cross a homlokát ráncolva nézte, hogy a hajó egy pillanatra bizonytalanul visszanyeri az egyensúlyát. Aztán lassan távolodni kezdett, antigravitációs lemezei nyilván teljes erővel működtek. Egyre följebb és följebb emelkedett, és távolodva egyre kisebbnek látszott. Ötvenmérföldes távolságból még mindig nagyobbnak látszott, mint a zöld, szinte teljesen épségben maradt völgy felé tartó hadihajók. És a tapogató nélküli slanok szándékai egyre világosabbá, ridegebbé, fenyegetőbbé váltak. Támadásuk jellege azt bizonyította, hogy már hónapokkal korábban tudomást kellett szerezniük Jommy tevékenységéről a völgyben. Nyilván addig vártak, míg gigászi, szervezett támadást tudnak indítani ellene, és az volt a céljuk, hogy Jommyt kiugrasszák a rejtekhelyéről, és addig üldözzék éjjel-nappal, míg létszámbeli és fegyverzetbeli fölényükkel el tudják pusztítani, és meg tudják szerezni a felszerelését. Cross közönyösen fordult Nagyihoz.

- Itt hagyom most magát. Kövesse az utasításaimat. Öt perc múlva fölmegy ugyanazon az úton, amelyiken lejöttünk, és bezárja maga mögött az összes fémajtót. Azután elfelejti ennek a laboratóriumnak a létezését. Úgyis elpusztul, tehát akár el is felejtheti. Ha bárki faggatná, szenilisnek tetteti magát, bár egyébként normális lesz. Azért kell szembenéznie ezzel a veszéllyel, mert minden elővigyázatosságom ellenére sem tudom, túlélem-e ezt az egészet. Hűvös, személytelen érdeklődéssel töltötte el, hogy elérkezett a cselekvés napja. Lehet, hogy a tapogató nélküli slanoknak az őellene intézett támadása csupán része egy nagyobb tervnek, mint amilyen a régóta halogatott támadás a Föld ellen. Bárhogy is volt, Jommy tervei is készen voltak; és bár a támadás évekkel korábban érte a vártnál, lehetőségeihez képest neki kellett a kezébe vennie az irányítást. Menekülnie kellett, és visszafordulni nem lehetett - mögötte már csak a gyors halál várt! Cross hajója kibukkant a folyóágyból, és hosszú, enyhe ívelésű pályán megindult fölfelé. Fontos volt, hogy a tapogató nélküliek lássák, amikor elhagyja a völgyet, nehogy az egész környéket elpusztítsák hiábavaló kutatásukkal. És először is még valamit kellett tennie. Lenyomott egy kapcsolót. Összehúzott szemmel nézte a hátsó képernyőt, ami a távolodó völgyet mutatta odalent. A zöldben számos ponton (villámgyorsan megszámlálta őket) fehér láng csapott föl hirtelen, különös, egybefolyó tűzzel. Odalent minden fegyver, minden atommeghajtású gép önmaga ellen fordult. Tűzkamrák égtek ki, a fém is megolvadt ebben a mindent fölemésztő energiában. Néhány pillanattal később, amikor komor elégedettséggel elfordult, a fehér tűz még mindig égett. Csak hadd kutassák át azt az elpusztított, megolvadt fémtömeget. Csak próbálják a tudósaik életre kelteni a titkot, amire annyira vágynak, és melynek birtokában megmutathatnák erejüket az emberi lényeknek. A völgy kiégett rejtekhelyein az ég egy világon semmit sem fognak találni! Mindannak az elpusztítása, ami oly becses volt a támadóknak, rendkívül kis időt igényelt, de addig Jommy hajója mégis látható volt. Egyszerre négy koromfekete hadihajó fordult felé - aztán már csak bizonytalanul száguldoztak, mert Jommy bekapcsolta a hajóját láthatatlanná tévő gépezetet. És ekkor kiderült, hogy a tapogatónélküliek birtokában atomenergia-detektorok vannak. Hajóik tévedhetetlenül követték Cross hajóját: Csupán páratan atommeghajtásának köszönhette a hajó, hogy elmenekülhetett a flotta elől. Annyi volt a hajó, hogy Jommy meg sem tudta számolni őket, és amelyik csak a közelébe tudott férkőzni, arrafelé fordította végzetes fegyverét, amerre a műszerei mutatták. Mégsem találtak, mert mihelyt észlelték Jommy hajójának a helyzetét, az már el is tűnt a nagy erejű fegyverek hatósugarából. A hajó teljesen láthatatlanul, másodpercenként sokmérföldes sebességgel száguldott a Mars felé! Nyilván áthaladt aknamezőkön is, de ez most nem számított. A hajó falaiból áradó részecskebontó sugarak fölfalták az aknákat, mielőtt azok még fölrobbanhattak volna, és ugyanakkor kioltottak minden fényt, ami a hajó helyzetéről árulkodhatott volna a Nap fényében fürkésző, éber szemeknek. Csupán egyetlen különbség volt. Az aknákat a sugár úgy semmisítette meg, hogy azok még nem értek a hajóhoz. A hullámtermészetű fényt csak akkor sikerült megsemmisíteni, mikor az már érintette a hajó falát, és éppen visszaverődött. És a visszaverődés pillanatában sebességük lecsökkent, és alkotórészecskéi meghosszabbodtak a Lorentz-FitzGerald-féle összehúzódási törvény szerint - és a csaknem teljes nyugalomnak ebben a pillanatában a részecskemegsemmisítők kioltották a Nap sugarainak tüzét. És mivel a fénynek előbb mégiscsak érintenie kellett a hajó falát, és így éppen olyan felfogható maradt, mint bármikor, a képernyők is változatlanul működtek. Miközben a hajó láthatatlanul száguldott, Jommy mindennek tisztán látta a képét. A hajó szinte mozdulatlannak tetszett, csupán a Mars látszott növekedni. Vagy egymilliónyi mérföldre nagy, fénylő gömbje olyan volt, mint a Hold a Földről nézve; és egyre nőtt, mint egy fölfúvódó léggömb, míg sötét tömege eltakarta immár az égbolt felét, és elvesztette vörös fényét. Földrészek rajzolódtak ki, hegyek, tengerek, fantasztikus hegyszorosok és sziklás, kopár síkságok. A kép egyre komorabb lett, egyre fenyegetőbbnek látszott az elhagyatott, göcsörtös, vén bolygó. Harmincezer mérföld távolból, elektronikus távcsövön nézve a Mars olyan volt, mint valami igen-igen öreg emberi lény: ráncos, csontos, csúf, barátságtalan, idővert és rendkívül taszító. A Mare Cimmerium sötét körzete fogazott partú, ijesztő tengernek látszott. A vizek némán, szinte rezzenéstelenül feküdtek az örökké kék-sötét égbolt alatt; de egyetlen hajó sem tudott volna megküzdeni ezekkel a csöndes vizekkel. A felszínt mindenütt kiálló sziklák törték meg. Nem volt bennük rendszer, nem voltak csatornák, csak a tenger és a kövek. Végül Cross meglátta a várost, ahogyan furán csillogott hatalmas üvegburája alatt; aztán egy másodikat, majd egy harmadikat is.

Messze-messze túlhaladt a Marson, álló hajtóművel, hajóját egy csöppnyi atomenergia sem hagyta el. Ez tiszta és egyszerű elővigyázatosság volt. Ekkora távolságban nem kellett detektoroktól tartani. Végül a bolygó gravitációs mezője hatni kezdett a hajóra. A hosszú hajó lassan megadta magát az ellenállhatatlan erőnek, és ereszkedni kezdett a bolygó éjszakai oldala felé. Lassú munka volt. Földi napok fordultak földi hetekbe. De végül Cross bekapcsolta - no nem az atomhajtóművet, hanem - az antigravitációs lemezeket, amelyeket nem használt, mióta csak beszerelte az atomhajtóművet. Aztán hosszú napokon át ült ébren, miközben a bolygó centrifugális tevékenysége fékezte hajója gyors zuhanását, és bámulta a képernyőket. Ötször szálltak felé ocsmány fémgolyók - aknák. Minden alkalommal bekapcsolta egy pillanatra a hajó falába épített részecskemegsemmisítőket, és mindig várta annak a hajónak a fölbukkanását, amelyik észrevette a rövid akciót. Riasztócsengői sokszor megszólaltak, fények villantak a képernyőkön, de egyetlen hajó sem jött a közelébe. Odalent a bolygó egyre nőtt, és hatalmas tömege lassan mindent betöltött. Ezen az éjszakai oldalon kevés látnivaló akadt a városokon kívül. Bár itt-ott apró fények jelezték az élet és tevékenység jelenlétét, és Cross végre megtalálta, amit keresett. Egyetlen fénypont, akár egy gyertyaszál a távoli sötétségben. A hely egy kicsiny bánya volt, a fény pedig abból a kiskunyhóból jött, ahol a teljesen automatikus bányát kezelő négy tapogató nélküli slan élt. Már majdnem sötét volt, amikor Cross, miután megtalálta, amit keresett, visszatért a hajójához. A sötétség fekete lepelként takarta a bolygót, mikor másnap este Cross ismét leszállt hajójával a bányához vezető szurdokba. Egy árnyék sem moccant. Egyetlen pisszenés sem hangzott, míg a bánya bejárata felé közeledett. óvatosan elővette az egyik hipnotizáló kristályt tartalmazó fémládát, a változékony atomszerkezete, üvegszerű tárgyat egy sziklahasadékba helyezte, lerántotta róla a védőborítást, és elfutott, mielőtt még a saját teste hatással lehetett volna a lassan reagáló kristályra. Aztán a szurdok sötétjében várakozott. Húsz perc múlva kinyílt a kunyhó egyik ajtaja. A bentről áradó fény egy magas fiatalembert világított meg. Az ajtó becsukódott; a sötétbe borult figura kezében zseblámpa villant föl, és a fény ugyanazon az útvonalon haladt végig, amin ő is járt, és visszaverődött a hipnotizáló kristályról. Az ember kíváncsian odament, és megállt, hogy megvizsgálja. Gondolatai alig védekező tudata felszínén mozogtak. „Fura! Ez a kristály reggel még nem volt itt. - Vállat vont. - Bizonyára lezuhant valami szikla, és a kristály mögötte rejtőgött.” Izgatottan bámulta a kristályt. Éber tudatában fölébredt a gyanú. Hideg, feszes logikával mérlegelte a dolgot. És a barlang menedékébe ereszkedett le Cross bénító fénysugara elől. A barlangban vesztette el az eszméletét. Cross odarohant, és néhány percen belül átkutatta a másik tudatát. Lassú munka volt, mert az öntudatlan elmében mozogni olyan, mintha víz alatt járnánk, akkora az ellenállás. De hirtelen megtalálta, amit keresett, azt a gondolatösvényt, amit a kristály hasított a tapogató nélküli slan tudatába. Cross sebesen követte ezt az ösvényt az agyban gyökerező bonyolult gyökerekig. Ezernyi, mindenféle irányba kinyúló ösvény bukkant föl előtte. A nyilvánvalóan lehetetleneket figyelmen kívül hagyva, komoran, mégis elszánt sietséggel vizsgálta át őket. És akkor, ahogy a kasszafúró rájön a halk kattanásból, hogy a kombináció megoldásának újabb szakaszához jutott, ismét rábukkant egy kulcsfontosságú gondolatösvényre. Nyolc kulcsfontosságú ösvény - tizenöt perc, és a kombináció, az agy Cross birtokában volt. Aztán Cross segédletével a tapogató nélküli slan, akit Millernek hívtak, magához tért. Abban a pillanatban szellemi védőpajzsa is szorosra zárult. - Ne légy ilyen logikátlan - mondta Cross. - Ereszd le a védőpajzsod. A pajzs lement, és a sötétben a megdöbbent tapogató nélküli slan ámuló tudattal bámult rá. - Te isten bizony meghipnotizáltál! - mondta csodálkozva. - Hogy a pokolba csináltad? - A módszert csak az igazi slanok képesek használni - mondta hűvösen Cross. - Így a magyarázat haszontalan lenne. - Egy igazi slan! - mondta lassan a másik. - Akkor te Cross vagy! - Igen, én vagyok Cross. - Bizonyára tudod, hogy mit csinálsz - folytatta Miller -, de nem értem, mit akarsz nyerni azzal, hogy a hatalmadba kerítettél. Hirtelen Miller megérezte, hogy milyen különös, milyen kísérteties ez a beszélgetés a sötét szurdokban, a fekete, fátyolos égbolt alatt. Csupán a Mars egyik holdja látszott, homályos fehér folt az ég távoli, hatalmas kupoláján. - Hogy beszélgethetek, vitatkozhatok veled? - kérdezte gyorsan. - Azt hittem, a hipnotizálás butít.

- A hipnózis - vágott közbe Cross, miközben egy pillanatra sem hagyta abba Miller tudatának kutatását olyan tudomány, aminek sok tényezője van. A teljes ellenőrzés az alanynak látszólag teljes szabadságot biztosít, csakhogy akarata teljesen a külső irányítás alatt áll. De nincs vesztegetni való időnk. - A hangja élesebb lett, és tudata visszahúzódott Miller tudatából. - Holnap szabadnapos leszel. Elmégy a Statisztikai Hivatalba, és megszerzed minden hozzám hasonlatos ember nevét és lakcímét. Elhallgatott, mert Miller csöndesen elnevette magát. Agya és hangja egyszerre közölte: - Az istenért, ember, hiszen ezt már most is el tudom mondani. Valamennyit fölkutatták, mihelyt a személyleírásod megérkezett, évekkel ezelőtt. Állandó megfigyelés alatt állnak; valamennyien házasok, és... Elhallgatott. - Folytasd! - mondta komoran Cross. Miller kelletlenül folytatta: - Összesen huszonhét olyan ember van, akik nagyjából hasonlítanak rád, meglepően magas átlag. - Folytasd! - Az egyikük feleségének - mondta szomorúan Miller - a múlt héten súlyos fejsérülése volt egy űrbaleset miatt. Most állítják helyre az agyát és a csontjait, de. .. - De ez még hetekbe telik - fejezte be helyette Cross. - A férfi neve Barton Corliss. A Cimmeriuműrhajógyárban dolgozik, és éppen úgy, mint te, minden negyedik napon bemegy Cimmerium városba. - Kellene lennie egy végrehajtó törvénynek - mondta keserűen Miller - az olyanok ellen, akik tudnak olvasni a gondolatokban. Szerencsére a Porgrave-vevőkészülékek úgyis ki fognak szúrni - fejezte be most már vidámabban. - Micsoda?! - kérdezte élesen Cross. Már fölfedezett valamit a gondolatolvasásról Miller tudatában, de nem látszott fölhasználhatónak. És különben is, fontosabb dolgokat kellett nyomon követnie. Miller hűvösen beszélt, és gondolatai igazolták a szavait. - A Porgrave-adó gondolatokat közvetít, és a Porgrave-vevő veszi őket. Cimmeriumban egymástól ötlábnyi távolságban vannak ilyenek fölállítva, a középületekben, a házakban, mindenütt. Hogy megvédjenek minket a kígyó kémektől... Egyetlen rossz gondolat, és véged! Cross hallgatott, aztán megszólalt: - Még egy kérdés, és most sok gondolatot kérek ezzel kapcsolatban. Részleteket akarok. - Nos? - Mennyire közeli a Föld elleni támadás? - Eldöntött dolog -felelte Miller -, hogy mivel téged nem sikerült elpusztítani, és nem juthattunk hozzá a titkodhoz, a Föld hatalmunkba kerítése létfontosságú, hogy minden esetleges további veszélyt megelőzhessünk. Ezért aztán rengeteg űrhajót gyártunk, a kulcsfontosságú pontokon mozgósították a flottát, de a támadás időpontját, bár nyilván eldöntötték már, még nem jelentették be. - Mik a terveik az emberi lényekkel? - Pokolba az emberi lényekkel - mondta hidegen Miller. - Amikor a saját létünkről van szó, ki törődik velük. Az őket körülvevő sötétség még feketébbnek látszott, és Cross még fűtött ruhájában is érezte a hideget. Miller szavait elemezve egyre eltökéltebb lett. Háború! A hangja barátságtalan volt, amikor megszólalt: - A támadást csak az igazi slanok segítségével lehet megakadályozni. Meg kell találnom őket valahol, bár a legtöbb lehetőséget már kimerítettem. Most a fennmaradó legvalószínűbb helyre megyek. Lassan beköszöntött a reggel. A nap úgy-csillogott a kék-fekete égbolton, mint egy gennyes seb. És az éles, fekete árnyékok egyre soványabbak lettek, majd ismét hosszabbodni kezdtek, mikor a Mars barátságtalan délutáni arcát fordította a makacs fény felé. A nagy mészkősziklától, ahová Cross hajója befúrta magát, a látóhatáron csupán homályos hegygerincek látszottak a sötét égbolt alatt. De még ebből a kétezer lábnyi magasságból is rendkívül közelinek látszott a horizont. Közeledett az este, mikor Cross éber őrködését végre siker koronázta. A kicsiny, vörös csíkos, torpedó alakú tárgy végre fölszállt, a végéből lángnyelvek csaptak ki. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak tompán fénylő, fémes felszínén. Attól a helytől balra szállt föl, ahol Cross hajója várakozott, mint valami ragadozó, belerejtőzve a fehér sziklába. Körülbelül három mérföld, becsülte föl óvatosan a távolságot Cross. A távolság ugyan nem számított a motornak, amely némán várakozott a hajó végében, készen arra, hogy megmutassa hangtalan, szédítő erejét. Az a páratlan motor háromszáz mérföldet is megtenne erőfeszítés nélkül és kifogástalanul - csakhogy ezt a titáni erőt nem szabad szabadjára engedni a talaj közelében, hogy tovább rombolja ezt a már amúgy, is meggyötört földet.

Három mérföld, négy, öt - Cross gyors változtatásokat végzett. Aztán a magnetorok ereje keresztülsuhant a mérföldeken, és egy különleges berendezés segítségével az az ötlet is, amit a Földről idáig tartó hosszú út során kidolgozott. Az általa használt energiához olyannyira hasonlatos rádióhullámok, hogy csak rendkívül érzékeny műszerek tudták volna megkülönböztetni őket, ilyen rádióhullámok áradtak a robotmotorból, amit ötszáz mérföld távolságban állított föl. Ezekben a percekben az egész bolygót elborították az energiahullámok. A tapogató nélküli slanok egy csoportja valahol már bizonyára megtalálta ezeknek a zavaró energiahullámoknak a központját. És közben nem vehetik észre, hogy Cross rövid időre használni fogja a hajó energiáját. A magnetorok gyorsan és hangtalanul működtek. A távoli, még mindig gyorsító űrhajó lelassult, mintha ellenállásba ütközne. Lelassult, aztán ellenállhatatlan erő vonzotta a mészkősziklához. 1 A rádióhullámok fedezékében Cross minden erőfeszítés nélkül még mélyebbre hatolt hajójával a szikla belsejébe, bomlasztó energiával tágítva tovább a természetes alagutat. Aztán, ahogy a pók teszi a léggyel, maga után vonszolta a kis hajót a hálójába. Kinyílt egy ajtó, és kilépett egy tapogató nélküli slan. Könnyedén lelépett az alagút földjére, és egy pillanatig vakon bámult a másik hajó reflektorának fényébe. Magabiztosan megindult a hajó felé. Pillantása megakadt a barlang falában elhelyezett kristályon. Csak, egy futó pillantást vetett rá, és csak ezután jutott el a tudatáig a dolog rendkívülisége. Amikor a kristályt kiemelte a falból, lecsapott rá Cross bénító sugara. Ebben a pillanatban Cross minden energiát kikapcsolt. Egyetlen kattintás, és az atomhullám-kibocsátó robot már el is égett saját energiája tüzében. Ami pedig az embert illeti, Crossnak csupán a teljes alakos fényképére, egy a hangját rögzítő felvételre és hipnotikus ellenőrzésre volt szüksége. Húsz perc múlva Corliss már folytatta is útját Cimmerium felé, belsejében dühöngve, hogy idegen ellenőrzés alá került, ami ellen viszont semmit sem tehetett. Cross tudta, hogy még sok tennivalója akad, míg bemerészkedhet Cimmeriumba. Mindent előre kell látnia, számtalan apró részletet kell fáradságos munkával előre kidolgoznia. Corliss minden negyedik nap - a szabadnapján - jövet és menet megállt a barlangnál, és ahogy a sürgető hetek teltek, agyából minden emléket, minden apró részletet kiszipkáztak. Végül Cross elkészült, és a következő, a hetedik szabadnapon elindult, hogy valóra váltsa terveit. Az egyik Barton Corliss mély, hipnotikus álomba merülve a barlangban maradt, a másik pedig elszáguldott a kis, vörös csíkos hajón Cimmerium városa felé. Húsz perccel később hadihajók csaptak le rá az égből, és az áramvonalas hajók tömege a földre kényszerítette. - Corliss-szólalt meg egy hang az egyik hajó rádiójából -, a Jommy Cross nevű kígyóra hasonlító slanok rendszeres ellenőrzése során itt vártuk, és megállapítottuk, hogy körülbelül öt percet késett. Ezért elkísérjük Cimmeriumba, ahol a katonai bizottság előtt kell jelentkeznie. Végeztem.

Tizenhetedik fejezet A katasztrófa ilyen egyszerűen következett be. Bár nem volt teljesen váratlan a dolog, mégis keserűen kiábrándító volt. Barton Corliss már korábban is késett, legalább hat alkalommal húsz-húsz percet, és senki sem törődött vele. És most ötpercnyi késésért egy egész világ reményeit zúzza porrá a véletlen keze. Cross rosszkedvűen nézte a képernyőket. Odalent minden csupa szikla volt. Barázdált, göcsörtös és végtelenül kopár sziklák. A szurdokok már nem emlékeztettek kis folyóágyakra. Összevissza csapkodtak, mint egy sarokba szorított vadállat. Mély völgyek keltek életre; szurdokok nyúltak le mérhetetlen mélységekbe, hogy aztán csúf, bütykös hegycsúcsokká magasodjanak. Ez az úttalan pusztaság volt Cross egyetlen kiútja, ha el akart menekülni, mert semmiféle hajó, lett légyen volna bármilyen nagy és csodálatos, sem hatolhatott volna át az akadályokon, melyeket a tapogató nélküli slanok állíthattak volna Cross és elpusztíthatatlan hajója közé. Persze azért még volt egy kis remény. Volt egy atompisztolya, melyet Corliss fegyverének a mintájára készített, és mely mindaddig elektromos töltetet lőtt ki, míg a titkos atomenergia-mechanizmust nem kapcsolta be. És ujján a jegygyűrű, ami ugyancsak a lehető legpontosabb mása volt annak, amelyet Corliss viselt, abban különbözött Corliss gyűrűjétől, hogy a világ legkisebb atomgenerátora volt, ráadásul - akárcsak Cross fegyverei - képes volt semmivé válni, ha illetéktelen kezek érintették. Két fegyver és egy tucat kristály - hogy megakadályozza a háborúk háborúját! A börtönét képező hajó alatt a vidék egyre vadabbá vált. A fekete, nyugodt víz most olajosan csillogó, mocskos foltokban látszott azoknak az őskori gödröknek a mélyén, amik a tisztátalan, csúf Mare Cimmerium kezdetét jelezték. Aztán hirtelen föltűnt a mesterséges élet nyoma! Jobbra, egy lapos tetejű fennsíkon egy cirkáló pihent, mint egy nagy, fekete, kóbor cápa. Körülötte a sziklákon seregnyi csatahajó pihent mozdulatlanul, fenyegető külsejű, űrközi halraj, melyek félig eltakarták annak a talajnak talán még fenyegetőbb realitását, amin nyugodtak. Cross mindent látó szeme előtt feltárult a hegy acél- és sziklaerődítmény-jellege. A fekete sziklába ügyesen belesimuló fekete acél, az égre meredő, hatalmas ágyúk. És balra egy másik fennsík, ugyancsak sziklából és acélból, egy másik cirkáló és pilótahajóinak raja bújt meg szinte láthatatlan bölcsőjében. Az ágyúk egyre sűrűbben tünedeztek föl, és mind az égre meredtek, mintha feszülten várnának egy bármelyik pillanatban fölbukkanható, rendkívül veszélyes ellenséget. Ekkora védelmi erő, ekkora támadó erő, de mi ellen? Talán a tapogató nélküli slanok olyan bizonytalanok az igazi slanokkal kapcsolatban, hogy még ez a töméntelen fegyver sem képes kioltani félelmüket azoktól a megfoghatatlan lényektől? Erődök, ágyúk és hajók száz és száz mérföldjei! Százmérföldnyi áthatolhatatlan szurdok és víz és félelmetes, fölmeredő sziklák. Aztán a börtönét képező nagy, fölfegyverzett hajó átröpült egy terebélyes csúcs fölött, és már a közelben csillogott Cimmerium üvegvárosa. És eljött a kihallgatás órája. A város magasba nyúlt egy síkságon a meredek, csipkés, sötét földnyelv fölött. Az üveg csillogott a napban, fehér tüze lángolva villogott a sötét felszín fölött. Nem volt nagy város. De éppen akkora, amekkora elfért azon a szűkre szabott helyen. Vakmerően kinyúlt egészen az üvegtetőt körülvevő szurdokokig. Legnagyobb átmérője három mérföld volt, legkeskenyebb részén mindössze két mérföld, és falai között mintegy kétszázezer slan élt a Millertől és Corlisstól szerzett adatok alapján. A leszállóhely ott volt, ahol Cross sejtette. Nagy, sík fémfelület volt a város egy kinyúló részén, elég nagy akár egy hadihajó fogadásához, és fénylő vasútvonalak csíkozták. Cross kis gépe könnyedén szállt le a 9977es számú fémbölcsőbe. Ugyanakkor a nagy hadihajó megindult a tenger felé; és mihelyt túljutott az üvegtető magasba szökő sziklaperemén, rögtön eltűnt a szeme elől. Cross hajója alatt a bölcső automatikus gépezete elindította a hajót a nagy vasajtó felé. Az ajtó automatikusan kinyílt, aztán bezárult mögötte. A belépés utáni első rövid pillanatban látottak nem érték váratlanul, a valóság mégis komiszabb volt, mint amit Miller és Corliss tudatában látott. A hangárnak csupán abban a kis részében, amit megfigyelhetett, legalább ezer hajó állt. A padlótól a mennyezetig, akár szardíniák a dobozban; és Cross jól tudta, hogy bármelyik azonnal aktivizálható, ha a szekció műszerfalán lenyomják a megfelelő gombot. A hajó megállt. Cross természetes mozdulatokkal kiszállt, és biccentett a rá várakozó három slannak. A legidősebb, halvány mosollyal az arcán, előrelépett. - Hát, Barton, megint rászolgáltál egy kihallgatásra! Biztos lehetsz benne, hogy gyors és alapos lesz, és persze a szokásos ujjlenyomatvétel, röntgen, vérvizsgálat, a bőr kémiai reakciójának vizsgálata, a haj mikroszkópos vizsgálata satöbbi.

A három slan felszíni gondolataiból várakozás sugárzott. De Crossnak nem volt szüksége a gondolataikra. Sohasem volt éberebb, az agya sohasem volt tisztább, sohasem volt képesebb a legapróbb részietek megkülönböztetésére. - Mióta része a szokásos vizsgálatnak a bőr kémiai reakciójának vizsgálata? - kérdezte szelíden. Azok nem kértek bocsánatot a kis csapdáért, de a gondolataik sem tükröztek csalódást, mert nem jártak sikerrel. És Cross sem érzett örömet az első kis győzelem fölött. Mert bármi történjék is ebben a korai szakaszban, bizonyára nem sikerül megúsznia az alapos vizsgálatot. A végletekig ki kell használni mindent, amit megtudott Millertől és Corlisstól az előkészület heteiben. - Vigyük a laboratóriumba, és essünk túl a vizsgálat fizikai részén - mondta a legfiatalabb. - Prentice, vedd el a fegyverét! Cross szó nélkül átadta a pisztolyát. Aztán vártak, a legidősebb, Ingraham, várakozóan mosolygott, a legfiatalabb, Bradshaw, rezzenéstelen, szürke szemmel bámult rá. Csak Prentice tette közönyösen zsebre Cross pisztolyát. De Cross figyelmét a csönd kötötte le, nem a slanok cselekedetei. Sehol egyetlen hang, még suttogás sem. A hangár olyan volt, akár a temető, és ebben a pillanatban szinte hihetetlennek tetszett, hogy a falakon túl egy egész város készül a háborúra. Cross elvégezte a kombinációt, és látta, hogy hajója és a bölcső hangtalanul tovasiklik, először vízszintesen, majd föl, a magas mennyezet felé. Hirtelen halk, fémes csikordulás hallatszott, aztán a hajó beállt a helyére. És a rövid zaj után még áthatóbb lett a csönd. Cross magában mosolygott azon, ahogy őrei figyelték, mikor vét akár egy apró hibát is, és megindult a kijárat felé. Az ajtó egy fénylő folyosóra vezetett, melynek sima falát itt-ott ajtók szakították meg. Mikor már a laboratórium közelében voltak, Cross megszólalt: - Remélem, idejében fölhívtátok a kórházat, és megmondtátok, hogy később megyek. Ingraham megtorpant, aztán a többiek is. Nagy szemmel néztek rá. -Te jó ég - mondta Ingraham -, a feleségedet ma reggel élesztik föl? Cross komoran bólintott. - Úgy volt, hogy a doktorok húsz perccel azután juttatják az öntudat határára, miután én leszálltam. Aztán még egyórai munkára lesz szükségük. A vizsgálatotokat meg a katonai bizottságot így nyilvánvalóan el kell halasztani. A slanok nem tiltakoztak. - A katonák nyilván elfognak kísérni - mondta Ingraham. Bradshaw röviden beleszólt a csuklóján viselt rádióba. Cross hallotta a halk, de tiszta választ. „Normális körülmények között a katonai őrjárat elkísérné a kórházba. De a dolog úgy áll, hogy a világ legveszélyesebb élőlényével állunk szemben. Cross csupán huszonhárom éves, de bizonyított tény, hogy a veszély és a balsors korán megérlelik az embert és a slant. Így hát feltételezhetjük, hogy egy felnőtt igazi slannal van dolgunk, aki ismeretlen erejű hatalom és fegyverek birtokában van. Ha Corliss valójában Cross, akkor Corliss feleségének fölélesztése ebben a fontos órában előkészületeket jelent mindenre, különösen gyanús a leszállás percében. Számára már az is hátrányt jelent, hogy vizsgálat lesz. Mindazonáltal, már az atény is, hogy a Crossra hasonlító emberekkel kapcsolatos vizsgálatainkat most először el kell halasztanunk, szükségessé teszi, hogy az előzetes vizsgálatokban járatos embereink minden pillanatban mellette legyenek. Ezért további parancsig maguk folytatják a szolgálatot. Egy felszíni autó várja magukat az egyes számú felvonónál.” Amikor kiértek az utcára, Bradshaw szólalt meg. - Ha ez nem Corliss, akkor teljesen haszontalan lesz a kórházban, és Mrs. Corliss agya valószínűleg tartós károsodást fog szenvedni. - Tévedsz - rázta a fejét Ingraham. - Az igazi slahok tudnak olvasni a gondolatokban. Ő éppen olyan jól észreveszi majd az esetleges operációs hibákat, mint Corliss a Porgrave-vevő segítségével. Cross látta, hogy Bradshaw komoran elmosolyodik. - Ugye elbizonytalanodtál, Ingraham? Eszedbe jutott, hogy éppen a Porgrave-vevők miatt nem használhatja Cross az agyát, legföljebb igen korlátozott mértékben? - Aztán meg - most Prentice beszélt - Corliss lényegében azért megy a kórházba, mert csak ő veheti észre, ha valami nincs rendben, a férj és feleség közti természetes affinitás miatt. De ez egyben azt is jelenti, hogy Mrs. Corliss rögtön rá fog jönni, ha nem a férjével áll szemben. - Akkor hát eljutottunk a végső következtetéshez - mosolygott komoran Ingraham. Ha Corliss valójában Cross, akkor jelenléte az asszony fölélesztésénél végzetes lehet Mrs. Corliss számára. És éppen ezek az eredmények fogják bizonyítani kilétét, még akkor is, ha a többi vizsgálat eredménye negatív lenne. Cross hallgatott. A Porgrave-vevők problematikája foglalkoztatta. Veszélyt jelentettek, de csak gépek voltak. Agyának ellenőrzésével csökkentheti ezt a veszélyt.

Mrs. Corliss már más kérdés volt. Az érzékeny férj és az érzékeny feleség közti affinitás könnyen érthető dolog volt, azt pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy kárt tegyen a slan asszony tudatában. Valahogyan meg kell mentenie az asszony ép elméjét, de meg kell mentenie önmagát is. A kocsi lágyan suhant a virágokkal szegélyezett úton. Az út maga sötét volt, üveges, és nem volt egyenes. Ide-oda kanyargott a magas, lombos fák között, melyek félig eltakarták az árnyékos utcák két oldalán sorakozó épületeket. Az alacsony házak szépsége, művészi formája meglepte Crosst. Valamit már tudott Miller és Corliss elméjéből, de az építészeti géniusz ekkora diadalára mégsem számított. Az erődtől senki sem várja, hogy szép legyen; a főtornyok építésénél is inkább a célszerűség számít, semmint az építészet költőisége. Ezek azonban csodálatosan betöltötték hivatásukat. Úgy néztek ki, mint az igazi, épületek, egy igazi város részei, nem pedig mint a mélyben meghúzódó város erőteljesen felszerelt és felfegyverzett álcázása. A véderő nagysága ismét azt bizonyította, hogy ugyancsak tartanak az igazi slanoktól. És a tapogató nélküli slanok félelmükben az emberek világát akarják megtámadni - mindez oly tragikusan ironikus volt. „Ha nem tévedek - gondolta Cross -, és az igazi slanok már ott élnek a tapogató nélküli slanok között, ahogy azok meg az emberek között, akkor mindez az előkészület olyan ellenségnek szól, amely már beférkőzött a védelmi vonalak mögé.” A kocsi egy falmélyedésben állt meg, ami egy felvonóhoz vezetett. A felvonó éppoly gyorsan ereszkedett alá a mélybe, amilyen gyorsan a másik fölhozta őket a hangárból. Cross könnyedén kivette a zsebéből az egyik „kristály” kockát, és belepottyantotta a fülke sarkában álló szeméttartóba. Látta, hogy a slanok észrevették a dolgot. Így hát megmagyarázta: - Egy tucat ilyen izém van, de csak tizenegyet tudok kényelmesen magammal vinni. A többi ezt az egyet már egészen belenyomta az oldalamba. Ingraham hajolt le és vette föl az apró tárgyat. - Mi ez? - A késedelmem oka. Majd később elmagyarázom a bizottságnak: Mind a tizenkettő teljesen egyforma, így az az egy nem fog hiányozni. Ingraham elgondolkozva nézegette a tárgyat, és már majdnem kinyitotta a dobozát, amikor a felvonó megállt. Ekkor határozott mozdulattal zsebre tette a kristályt. - Elteszem - mondta. - Te szállsz ki először, Corliss. Cross habozás nélkül kilépett a széles márványfolyosóra. Egy fehér köpenyes nő közeledett feléjük. - Pár perc múlva hívni fogják, Barton. Itt várjon. A nő eltűnt az egyik ajtó mögött, és Cross elkapta Ingraham egy felszíni gondolatát. Amikor az idősebb slan megszólalt, Cross hátrafordult. - Mrs. Corliss dolga annyira aggaszt, hogy mielőtt beeresztenénk hozzá, azt hiszem el kellene végeznünk egy egyszerű próbát, amit évek óta nem alkalmaztunk, mert megalázó, és mert vannak más, hasonlóan hatékony vizsgálatok. - Miféle vizsgálatról van szó'? - kérdezte Cross. Nos, ha Cross vagy, akkor nyilván parókát viselsz, hogy, eltakard a tapogatóidat. De ha Corliss vagy, akkor a hajad természetes ereje lehetővé teszi, hogy fölemeljünk a földről, és alig fogod megérezni. A mesterségesen fölerősített vendéghaj ezt nemigen bírná ki. Igy hát, a feleséged kedvéért, megkérlek, hogy hajtsd le a fejed. Finoman, fokozatosan fogunk fölemelni. Cross mosolygott. - Csak rajta! Meglátjátok majd, hogy igazi haj. Az is volt, persze. Már régen fölfedezte a probléma megoldását-a sűrű folyadék, amit a hajszálak gyökerére kent, fokozatosan vékony, rugalmas, bőrszerű anyaggá szilárdult, és eltakarta árulkodó tapogatóit. És mielőtt a megszilárdulás befejeződött volna, a hajszálak mozgatásával kis lélegzőnyilásokat képzett, hogy a hajhagymák szellőzhessenek. Az anyag gyakori eltávolítása és a hosszú időszakok, amikor nem használta, teljesen megőrizték fejbőre egészségét. Úgy vélte, hogy az igazi slanok is valami hasonló módszert alkalmazhattak az utóbbi évek során. veszélyt csak a „pihenő” időszakok jelentettek. Végül kelletlenül megszólalt Ingraham. - Valójában ez sem bizonyít semmit. Ha Cross valaha is idejön, csak nem fog egy ilyen egyszerű dolgon lebukni. Itt a doktor, és azt hiszem, minden rendben. A betegszoba nagy és szürke volt, tele halkan lüktető gépekkel. A beteg nem volt látható, csak egy hosszú fémláda, mint valami áramvonalas koporsó, melynek egyik vége az ajtó felé mutatott, a másik végét Cross nem látta, de tudta, hogy ott nyúlik ki belőle az asszony feje.

A láda tetejére domború, áttetsző üvegedény volt erősítve. Csövek futottak alá belőle a „koporsóba”, és a csöveken meg a hasas üvegen át sűrű, állandó, vörös véráram futott. Az asszony kinyúló feje alatt közvetlenül komoly műszerfal volt. Rajta halvány, bizonytalan fények vibráltak, mintha hol ez, hol meg amaz adná meg magát valami rejtett nyomásnak. És az éppen elhalványuló lámpácska minden esetben makacsul erőlködött, hogy visszanyerje eredeti fényét. Onnan, ahol az orvos megállította, Cross látta az asszony fejét a susogó gépek előtt. Nem, nem is a fejét. Csak a fejet teljesen elborító kötés volt látható, és ebben a fehér gézcsomóban tűntek el a műszerfalból induló vezetékek. Az asszony tudata nyitott volt, de szinte használhatatlan, a halálos lassúsággal vánszorgó félgondolatok régiójában, mikor Cross óvatosan belehatolt. Elméletileg ismerte, hogyan dolgoztak a tapogató nélküli slan doktorok. Egyszerű rövidre zárással a testet idegileg teljesen elválasztották az agytól. A gyors szövetképződést segítő besugárzással életben tartott agyat huszonhét részre osztották, és így leegyszerűsítve a dolgot, a hatalmas mennyiségű helyreállító munkát rövid idő alatt elvégezték. Gondolatai végigjárták az operációs „megszakítások” és „javítások” sorát. Volt hiba bőven, ezt látta, de valamennyi hiba jelentéktelen volt, igazán kitűnő sebészi munkát végeztek. Az agy minden egyes része meg fogja adni magát a gyógyító sugarak hatásának. Kétségtelen, hogy Mrs. Corliss normális, egészséges fiatalaszszonyként fogja kinyitni a szemét, és föl fogjá ismerni benne a szélhámost. A sürgető helyzet ellenére Cross arra gondolt: „Már évekkel ezelőtt tudtam hipnotizálni emberi lényeket kristály nélkül is, bár sokkal tovább tartott. Miért ne tudnék slanokat is?” Az asszony eszméletlen volt, a tudata nyitva. Eleinte Cross nagyon is az eszében tartotta a veszélyt, amit a Porgrave-vevők jelentettek. Aztán beállította tudatát arra a nyugtalansághullámra, ami a körülményektől függetlenül normális lehetett volna Corliss esetében. Minden félelme elszállt. Őrült sebességgel látott munkához. Az operáció módja mentette meg valójában. Egy normális slan agyhoz órák kellettek volna. Milliónyi utat kellett volna fölkutatni a kiindulópont ismerete nélkül. De most, ebben a mestersebészek által huszonhét természetes részére osztott agyban könnyű volt fölismerni az akaraterőt rejtő sejteket. Egy pillanat alatt eljutott az irányítóközponthoz, és gondolathullámainak kézzelfogható ereje hatalmat nyert. Ekkor már volt ideje, hogy a fejére tegye a Porgrave-vevő fülhallgatóját, és azt is komoran tapasztalta, hogy Bradshaw már fölvett egyet - hogy őt figyelje. De a fiatal slan gondolatainak felszínén nem volt gyanakvás. A Porgrave-vevő nyilvánvalóan képtelen volt tolmácsolni a képeket egyáltalán nem tartalmazó, szinte a fizikai erőre emlékeztető gondolatot. Crossnak ismét igaza volt. Az asszony ébredezni kezdett - teste és tudata is megmozdult-, és összefüggéstelen gondolatai szavak formáját öltötték a fülhallgatóban. „Harc - megszállás...” A szavak csak azért voltak helyénvalóak, mert az asszony katonai parancsnok volt, de ez még kevés volt, hogy értelme is legyen. Csönd, aztán: „Június - határozottan június... akkor még a tél előtt eltűnhetünk, nem lesz fölösleges pusztulás a hideg és az idegen környezet miatt... akkor megegyeztünk... június tizedike...” Cross tíz percen belül kijavíthatta volna az asszony agyának hibáit hipnózissal. De a műtét egy és egynegyed órai együttműködést jelentett a sebészekkel és gépeikkel, és ennek az időnek szinte minden percében az asszony szavai jártak Cross eszében. Szóval június tizedike volt a Föld elleni támadás napja. Aznap április negyedike volt, földi időszámítás szerint. Két hónap! Egy hónap a Földre való visszaútra és egy hónap - mire? Miközben Mrs. Corliss álomtalan alvásba merült, Cross már tudta a választ. Egy napot sem mert már az igazi slanok keresésére vesztegetni. Talán később majd folytathatja, de most, ha ebből sikerül kikerülnie... Gondolatban a homlokát ráncolta. Pillanatokon belül vizsgálatnak vetik alá a naprendszer leggátlástalanabb, legalaposabb és leghatékonyabb fajának képviselői. Sikeres késleltetési kísérlete ellenére, annak az apró sikernek ellenére, hogy sikerült az egyik kristályt az egyik őrzőjének a kezébe juttatnia, a szerencse nem volt mellette. Ingraham nem volt elég kíváncsi, hogy kivegye a zsebéből és kinyissa a kristályt. Újra meg kell próbálnia, de ez már kétségbeesett próbálkozás. Bárhogy csinálja is, egy második próbálkozástól minden slan gyanút fogna. Gondolatai elakadtak. Agya vételre állt, mert Ingraham rádiójában megszólalt egy alig hallható hang, és a szavak átáramlottak Ingraham tudatának felszínén. „Akár befejeztétek a vizsgálatokat, akár nem, Barton Corlisst azonnal hozzátok elém. Ez hatályon kívül helyez minden korábbi parancsot.”

- Oké, Joanna! - mondta elég hangosan Ingraham. Megfordult. - Most egyenesen Joanna Hillory, a katonai biztos elé viszünk. Prentice visszhangozta Cross gondolatát. - Joanna az egyetlen - mondta a magas slan -, aki órákat töltött együtt Crossszal. Ennek a tapasztalatának és az azt követő tanulmányainak köszönheti, hogy kinevezték biztossá. Ő ellenőrizte a sikeres, világméretű kutatást Cross rejtekhelye után, és előre megmondta, hogy a ciklotronos támadás nem fog sikerülni. Ráadásul írt egy hosszú jelentést, amiben a legapróbb részletekig leírta a vele töltött órákat. Ha te vagy Cross, egy pillanat alatt föl fog ismerni. Cross hallgatott. Nem ellenőrizhette, igaz-e, amit a magas slan mond, de úgy sejtette, hogy igaz. Mikor kiléptek a betegszobából, akkor látta meg Cross először az igazi Cimmeriumot, a valódi, föld alatti várost. Az ajtótól két folyosót látott. Az egyik visszavezetett a felvonóhoz, amin lejöttek, a másik magas, áttetsző ajtók sorához. Az ajtókon túl egy álomváros terült el. A Földön azt állították, hogy annak az anyagnak a titka, amiből a nagy palota épült, elveszett. De itt, a tapogató nélküli slanok rejtett városában itt volt annak minden szépsége, és még annál is több. Az utca lágy, változó színekből állt, pompásan megvalósítva az építészek ősrégi vágyát, a tökéletes formájú épületeket, melyek éltek, ahogyan a zene él. A látvány leírására nincs megfelelőbb szó, mint hogy a város a legtökéletesebb zene pompás építészeti megfelelője volt. Az utcára érve Cross kirekesztette tudatából a város szépségét. Csak az emberek számítottak. És sok ezren voltak az épületekben, a rohanó autókban, meg gyalogszerrel. Ezernyi elme az ő semmit figyelmen kívül nem hagyó agya közelében, melyek között csak egy, csak egyetlen elmét keresett, egy igazi slant. És nem volt egyetlenegy se; semmi nyoma az árulkodó gondolatsuttogásnak; egyetlen olyan elme sem, amelyik ne tudta volna magáról, hogy a tulajdonosa tapogató nélküli slan. A rosszul záró védőpajzsokon ennek a tudata szivárgott át határozottan, véglegesen. Cross meggyőződése, hogy az igazi slanoknak itt kell élniük, összeomlott, ahogy az életét is végveszély fenyegette. Bárhol éltek is az igazi slanok, védelmi rendszerük slan-biztos volt, meghaladott minden logikát. Ugyanakkor a logika szerint, persze, tisztességes népek nem is csinálnak szörnyetegeket az újszülöttekből. Csakhogy a tények mást bizonyítottak. Milyen tények? A szóbeszéd? De van-e más magyarázat? - Itt vagyunk - mondta halkan Ingraham. - Gyere, Corliss - mondta Bradshaw. - Miss Hillory négyszemközt akar beszélni veled! Az ajtóhoz vezető százlábnyi úton különösen keménynek érezte a padlót a lába alatt. Joanna Hillory titkos szentélye nagy és barátságos volt, inkább emlékeztetett privát odúra, mint hivatali irodára. Könyvespolcok, egy kis elektronikus adattároló, egy puha heverő, légpárnás karszékek, bolyhos szőnyeg. Végül egy csillogó íróasztal, ami mögött egy büszke, mosolygó, fiatalos asszony ült. Cross sejtette, hogy Joanna Hillory nem fog idősebbnek látszani, és nem is látszott. Még legalább ötven év kell ahhoz, hogy ráncok jelenjenek meg azon a bársonyosan sima arcon, de most még csak másutt látszott változás - őbenne. Évekkel korábban egy kamasz slan nézte ezt a ragyogó asszonyt; ma már az érett slan hűvös elismerésével tekintett rá. Cross észrevette, hogy az asszony szeme mohó érdeklődéssel csillog, és ez nem látszott helyénvalónak. Koncentrált. Összpontosított akaraterejének hatására az asszony arca diadalt és őszinte örömet fejezett ki. Tudata óvatosan közelített az asszony védőpajzsához, kutatva az apró réseket, minden kiszivárgó gondolatot, elemezve minden érzelmi színt, és csodálkozása pillanatról pillanatra nőtt. Joanna lágyan elnevette magát és lebocsátotta védőpajzsát. Tudata megnyílt Cross szabadon mozgó, akadálytalanul haladó pillantásának. Ugyanakkor egy gondolat formálódott az asszony agyában. „Nézz jó mélyre, John Thomas Cross, és először is tudd meg, hogy ebben a szobában és környékén ki vannak kapcsolva a Porgrave-vevők. Tudd meg azt is, hogy én vagyok egyetlen élő barátod, és azért hozattalak ide, hogy elkerüld a vizsgálatot, amit válószínűteg nem éltél volna túl. Figyeltelek a Porgravevevőkön, és rájöttem, hogy te vagy az. De siess, gyorsan vizsgáld át a tudatomat, győződj meg a jószándékomról, aztán gyorsan kell cselekednünk, hogy megmentsük az életedet!” Cross tudatában nem volt hiszékenység, sem bizalom. Teltek a percek, és még mindig kutatott az asszony tudatának sötét zugaiban, hogy magyarázatot találjon erre a csodálatos változásra. Végül halkan megszólalt: . - Szóval hitt a tizenöt éves fiú eszméiben, megperzselődött attól a saját énjébe szédült fiútól, aki mást nem tudott nyújtani, csak...

- Reményt! - fejezte be a mondatot az asszony. - Akkor adtál nekem reményt, amikor már majdnem olyan kemény és könyörtelen lettem, amilyenné az élet teszi a slanokat. „Az emberi lények - mondtad -, mi lesz az emberi lényekkel?” És ez meg a többi maradandó hatással volt rám. Szándékosan téves leírást adtam rólad. Talán csodálkoztál rajta. De megúsztam, hiszen nem vagyok fiziológiai szakember. Nem tettem, persze, de tökéletesen le tudtalak volna rajzolni emlékezetből és a kép napról napra tisztább lett. Természetesnek látszott, hogy a Cross-ügyet tanulmányozom. És az is természetes volt, hogy engem neveztek ki minden veled kapcsolatos ügy felügyelőjének. Azt hiszem, az is természetes... Várakozóan elhallgatott, és Cross komoran felelt: - Igazán sajnálom! Joanna szürke szeme kitartóan nézett Cross barna szemébe. - Ki mást vennél feleségül? - kérdezte. - A normális élethez a házasság is hozzátartozik. Persze a Kathleen Layton nevű slan lányhoz fűződő kapcsolatodról mindössze annyit tudok, hogy vele voltál, amikor meghalt, De a több asszonnyal, gyakran egyidőben fenntartott házasság nem ismeretlen a slan történelemben. Aztán, persze, öreg is vagyok hozzád. - Elismerem - mondta egyszerűen Cross -, hogy a hosszú életű slanoknál tizen öt-húsz év korkülönbség nem jelent akadályt. Csakhogy nekem küldetésem van. - Akár mint feleséged, akár másként - mondta, Joanna Hillory -, ettől a perctől kezdve társad vagyok a küldetésedben, ha sikerül megoldanunk, hogy túléld a vizsgálatot. - Ó, az semmi! - legyintett Cross. - Csupán egy kis időre volt szükségem, meg arra, hogy bizonyos kristályokat Ingraham meg a többiek kezébe juttassak. Maga lehetővé tette mindkettőt. Szükségünk lesz az íróasztalfiókjában lévő bénítópisztolyra is. És most egyenként hívja be őket. Joanna egyetlen lendületes mozdulattal előkapta a pisztolyt. - Én lövök! - mondta. - És most? Cross magában nevetett Joanna Hillory lelkesedésén, és még most, amikor biztos volt a dolgában, még most is csodálkozott a dolgok különös fordulásán. Éveken át élt feszültségben, hideg elszántságban. De most őt is megérintette az asszony tüze. A szeme csillogott. - És nem fogja megbánni, amit tett, bár a vége előtt még bizonnyal a végsőkig próbára kell tennie a hitét. Meg kell akadályozni a támadást a Föld ellen. Míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk azokkal a szerencsétlenekkel, azonkívül, hogy elnyomjuk őket erőszakkal, nem szabad megtámadni a Földet. Mondja, hogyan juthatnék el a Földre? Valamit kiolvastam Corliss tudatából egy tervről, hogy minden rám hasonlító slant áttelepítenek a Földre. Meg lehet ezt csinálni? - Persze. A döntés kizárólag rajtam múlik. - Akkor - mondta komoran Cross - eljött a gyors cselekvés ideje. El kell jutnom a Földre. Be kell jutnom a palotába. Beszélnem kell Kier Grayjel. A tökéletes ajkak mosolyra nyíltak, de a szép szemekben nem volt derű. - És hogy akarsz a palota közelébe jutni - kérdezte lágyan -, mikor olyan erős a védelmi rendszere? - Anyám gyakran beszélt egy titkos bejáratról a palota alatt - felelte Cross. - Az adattárolójában talán vannak feljegyzések a különböző bejáratok pontos helyéről. - A gép! - mondta Joanna Hillory, aztán elhállgatott. Végül: - Igen, a gép tudja. Sokat tud. Gyere. A külső szobában Cross követte az asszonyt a nagy, vastag, fényes fémlemezek sorai között. Cross tudta, hogy ez a Statisztikai Hivatal, és a lemezek az elektronikus adattárolók, amik rögtön megadják az információt, ha lenyomnak egy gombot, betáplálnak egy nevet, egy számot, egy kulcsszót. Senki sem tudta (Corliss szerint), hogy mennyi információ volt ezekben az adattárolókban. A Földről hozták őket, és némelyik a slan korszak legelejéről származott. Adatok milliárdjait lehetett lehívni. És kétségtelenül köztük volt a John Thomas Cross utáni, hét évig tartó kutatás teljes története is - azé a kutatásé, amit Joanna Hillory irányított ugyanebből az épületből. - Akarok mutatni neked valamit - mondta Joanna Hillory. Cross nézte, ahogy az asszony lenyomta a Samuel Lann és Természetes Mutáció feliratú gombokat. Aztán gyorsan megnyomta az indítógombot, és ezt olvashatták a fénylő lemezen: Részletek Samuel Lann naplójából, 2071. június 1. Ma ismét megnéztem a három csecsemőt, és kétségtelen, hogy rendkívüli mutációról van szó. Láttam már emberi lényeket farokkal. Vizsgáltam kreténekét és idiótákat, és igen sokat a mostanában oly nagy számban születő szörnyszülöttekből. És megfigyeltem azokat a különös, félelmetes, organikus változásokat, melyek mostanában az emberi lényekben végbemennek. De ez éppen ellenkezője ezeknek a szörnyűségeknek. Ez tökéletesedés.

Két lány és egy fiú. Micsoda hatalmas és csodás véletlen. Ha nem lennék hidegvérű racionalista, a történtek helyessége most a metafizika szentségének nyafka hivőjévé változtatna. Két lány, hogy reprodukálják önmagukat, és egy fiú, hogy megtermékenyítse őket. Hozzá kell majd szoktatnom őket a gondolathoz. 2071. június 2. - kezdte a gép, de Joanna Hillory gyorsan lenyomta a törlőgombot, matatott a kapcsolón, majd a gép ezt produkálta: 2073. június 7. Egy átkozott hülye újságiró ma írt egy cikket a gyerekekről. A tudatlan barom azt írta, hogy egy géppel kezeltem az anyjukat, pedig azt az asszonyt csak a gyerekek születése útán ismertem meg. Rá kell beszélnem a szülőket, hogy vonuljanak vissza a világ valami eldugott sarkába. Minden megtörténhet ott, ahol emberi lények vannak - babonás, érzelmes szamarak. Joanna Hillory újabb dátumot választott: 2088. május 31. A tizenhetedik születésnapjuk. A lányok teljesen elfogadták annak a gondolatát, hogy a fivérükkel közösüljenek. Az erkölcsiség végül is nevelés kérdése. Azt akarom, hogy ez a közösülés megtörténjen, annak ellenére, hogy tavaly rábukkantam azokra a fiúkra. Butaság lenne megvárni, mig felnőnek. A keresztezést később is elkezdhetjük. 2090. augusztus 18-nál ez állt a naplóban: Mindkét lány hármas ikreket szült. Csodálatos. Ilyen reprodukciós átlaggal az az időszak, mikor véletlenül kipusztulhatnak, a statisztikai minimumra csökkenthető. Annak ellenére, hogy itt is, ott is fölbukkannak újabb egyedek a fajtájukból, szüntelenül arra tanitom a gyerekeket, hogy az ő leszármazottaik lesznek a világ jövendő urai. Mikor visszamentek az irodába, Joanna Hillory így fordult Crosshoz. - Látod, nincs és soha nem is volt slan-csináló gép. Az összes slan természetes mutáció eredménye. Hirtelen elhallgatott, aztán: - A céljaidnak leginkább megfelelő bejárat a palota szobrászműhelyénél van, kétmérföldnyire a palotakörzet belsejében, és állandóan erősen megvilágítják, és ide irányulnak az első nehéz védelmi vonal ágyúi. Az első kétmérföldnyi részen géppuska- és tankállások is vannak. - Mi lesz a fegyveremmel? Magammal vihetem a Földre? - Nem. A terv, miszerint a rád hasonlító embereket áttelepítjük a Földre, magában foglalja a lefegyverzésüket is. Cross érzékelte az asszony kérdő tekintetét, és a homlokát ráncolva megkérdezte: - A feljegyzéseik szerint milyen ember Kier Gray? - Rendkívül tehetséges ahhoz képest, hogy emberi lény. Titkos röntgensugaraink kétségkívül embernek mutatják, ha erre gondolsz. - Volt idő, amikor kételkedtem ebben, de Kathleen Layton tapasztalatai ugyanezt igazolják. - Eltértünk a témánktól - mondta Joanna Hillory. - Hogy jutsz át? Cross a fejét rázta, és komoran mosolygott. - Ha nagy a tét, nagy a kockázat is. Természetesen egyedül megyek. Magára - nézett határozottan az asszonyra - az a nagy feladat vár, hogy megtalálja a barlangot, ahová a hajómat rejtettem, és a hajót még június tizedike előtt eljuttassa a Földre. Corlisst is ki kell szabadítani. És most, kérem, hívja be Ingrahamet.

Tizennyolcadik fejezet A folyó szélesebbnek látszott, mint amikor Cross utoljára látta. Kedvetlenül nézte a negyedmérföldnyi, örvénylő vizet. A sebes vízsodráson sötét és fénylő foltok váltakoztak, a palota tündérfényeinek tükörképei. Késő tavaszi hó takarta a csalitot, ahol levetkőzött, és hidege szinte égette meztelen talpát, ahogy ott állt végre meztelenül, ahogy a feladathoz kellett. Tudata szinte üres volt. Aztán fölmerült az az ironikus gondolat, hogy ez a helyzet - egyetlen meztelen slan a világ ellen - szánalmas szimbóluma volt a hatalmában lévő atomenergiának. Annyi fegyvere volt, és nem használta őket, amikor tehette volna. És most ez a gyűrű az ujján - a beleépített parányi atomgenerátorral és szánalmas, kétlábnyi hatósugarával -, ez volt sokévi erőfeszítéseinek egyetlen eredménye, amit magával mert vinni az erődbe. A túlparti fák félig árnyékba borították a folyót. Sötétség csíkozta a rohanó víz csúf sodrát, és a víz vagy félmérföldnyit sodorta lefelé, mielőtt hosszú karcsapásaival eljutott volna a zátonyok menedékébe. Ott feküdt, és tudata földerítette a fák között rejtőzködő két géppuskás gondolatait. Óvatosan egy biztonságot nyújtó bozótba lopakodott, és fölvette ruháit. Aztán úgy feküdt ott, mint a prédájára leső, vén tigris. Át kellett mennie egy tisztáson, és az emberek kívül estek a hipnotikus ellenőrzés körén. Aztán egyszerre csak kihagyott a figyelmük. Cross három másodperc alatt megtette az ötven yardot. Az egyik ember sohasem tudta meg, hogy mi terítette le. A másik idegesen futkosott, hosszú sápadt arca kísértetiesen fénylett a lombokon áthatoló fényben. De nem tudta elkerülni az állkapcsára mért ütést, ami leterítette. Tizenöt percnyi kristályos hipnózis után már Cross hatalmában voltak. Tizenöt perc! Óránként nyolc ember! Cross ironikusan mosolygott. Ez eleve kizárta, hogy hipnózis útján kerítse hatalmába a palotát tízezernyi lakosával. A kulcsemberre van szüksége. Magához térítette két foglyát, és kiadta nekik a parancsait. Azok némán fölvették géppuskáikat, és követték. Jól ismerték a terepet. Tudták, mikor teszik meg éjszakai köreiket a tankőrjáratok. A palotaőröknél nem volt jobb katona az emberek között. Két órán belül egy tucat kiképzett harcos követte árnyékként, akik egyetlen, halk parancsszóra némán, sebesen végezték munkájukat. Három órán belül már tizenhét embere volt, egy tábornoka, egy kapitánya és három hadnagya. És előttük voltak a finoman megmunkált szobrok, a szikrázó szökőkutak és vakító fények, melyek egyszerre jelentették a célját és az első, egyszerű hadművelet végét. A közelgő hajnal első fényei tünedeztek föl a keleti égbolton, ahogy Cross ott állt kis seregével az árnyas csalitban, és nézte a negyedmérföldnyi, ragyogóan megvilágított körzetet. Látta a fák sötét vonalát a túloldalon, ahol az erődítmények rejtőztek. - Sajnos-suttogta a tábornok - nem lehet kijátszani őket. Egységünk hatásköre itt véget ér. Menlevél nélkül tilos átmenni a tizenkét erődítménykör bármelyikén, és a menlevelek is csak nappal érvényesek. Cross a homlokát ráncolta. A védelmi intézkedések meghaladták várakozásait, és látta, hogy megszigorításuk a közelmúltban történt. Az ő völgye elleni támadás volt az - bár senki sem hitte el a parasztok meséit a hajók nagyságáról, és senki sem sejtette, hogy űrhajók voltak-, ami a feszültséget és éberséget okozta, és ami most meghiúsíthatja a tervét. - Kapitány! - Igen? - surrant mellé a magas tiszt. - Kapitány, maga hasonlít rám a legjobban. Ezért ruhát cserél velem, és aztán valamennyien visszatérnek a helyükre. Látta, ahogy halkan elsurrannak és eltűnnek a sötétben. Aztán a kapitány merev testtartásával belépett a fénybe. Tíz láb, húsz, harminc. Látta a szökőkutat, csillogó formáját, szikrázó vízsugarait. De túl sok volt a mesterséges fény, túl sok elme volt a közelben, melyek zavarták az egyetlen gondolathullámot, amit keresett, ha az átkozott izé még ott volt ennyi évszázad után. De ha nem volt ott, Isten legyen vele! Negyven láb, ötven, hatvan - aztán feszült tudatához eljutott egy suttogás, a legparányibb tudatvibrálások legparányabbika. Minden slannak, aki eljut idáig - a palotának van egy titkosbejárata. Az északra elhelyezkedő fehér szökőkúton lévő ötvirágos rajz nem más, mint egy kombinációs kapcsoló, ami rádióval irányítja a titkos ajtót. A kombináció... Cross tudta - a statisztikai géptől -, hogy a- titok a szökőkútnál van, de ennél többet nem. A magas fák közül harsogó, fölerősített hang szólalt meg: - Ki az ördög maga?! Mit akar? Menjen vissza a parancsnokához, kérjen menlevelet, és jöjjön vissza reggel. Futás! Cross a szökőkútnál volt, ujjai a virágmintán, a szökőkút pedig félig takarta testét és cselekedetét a gyanakvó szemek serege elöl. És feszült koncentrációjából nem tudott energiát pazarolni rájuk.

A kombináció megadta magát elszántságának, és egy újabb Porgrave-adó egy újabb gondolatot küldött felé. Most nyitva az ajtó. Rendkivül keskeny alagút, ami teljes sötétségbe vezet. A szája az északra lévő lovasszoborcsoport közepén van. Bátorság. Nem a bátorság hiányzott. Hanem az idő. Száz lépés északra, a palota felé, a fenyegető erődítmények felé. Cross röviden fölnevetett. A titkos bejárat egykori alkotója pokoli helyet talált zsenialitása bizonyítására. Cross folytatta az útját, mikor újra megszólalt a harsogó hang: - Hé, maga ott, álljon meg, vagy lövünk! Térjen vissza a körzetébe, le van tartóztatva. Rögtön! - Fontos üzenetet hozok! - kiáltotta Cross annyira utánozva a kapitány hangját, amennyire csak tudta gyakorlás nélkül. - Szükségállapot! És azok még mindig nem tartottak veszélyesnek egyetlen embert. És ő még mindig folytatta az útját. De válasz jött. - Semmiféle szükségállapot nem magyarázat a szabályzat ilyen kirívó megsértésére. Azonnal térjen vissza a körzetébe. Utoljára figyelmeztetem! Cross lenézett a kis, fekete lyukra, és elfogta a rettegés, valami perzselő zárttériszony, amilyent még sohasem érzett, és ami sötét és iszonyú volt, mint maga az alagút. Hogy rábízza magát erre a nyúlvacokra, ahol megfulladhat, ahol valami ravasz, emberi csapda élve eltemetheti! Semmi biztosíték nem volt rá, hogy ezt az emberek ne fedezték volna föl, hiszen annyi más slan rejtekhelyet fölfedeztek. A dolog hirtelen sürgetővé vált. Sziszegő vibrálások vihara indult felé a fák közül, a kis, suttogó gondolatok szinte érintették az agyát. Valaki megszólalt: - Őrmester, vegye célba! - Mi lesz a szobrokkal, uram? Kár lenne értük! - Célozzon a lábára, aztán a fejére! Csak ez kellett. Összeszorított foggal, megfeszülő testtel, a feje fölé tartott kézzel ,úgy ugrott bele az alagútba, mint a búvár, és az ugrás olyan jól sikerült, hogy a függőleges falak csak másodpercekkel később értek a ruhájához. A fal üvegsima volt, és csupán jókora esés után kezdett az üreg eltérni a függőlegestől. A súrlódás fokozódott, és néhány további másodperc után egyre tompuló szögben siklott tovább. Lélegzetelállító sebessége észrevehetően csökkent. A távolban fényt látott. Aztán kiért egy alacsony, homályos folyosóra. Még mindig lefelé tartott, de a mozgás vonala egyre vízszintesebb lett. Az útja a végéhez ért, és ő szédülő fejjel, kábultan feküdt a hátán. A feje fölött keringő tucatnyi fénypont lassan összeállt egyetlen, homályos villanykörtévé, ami tompa fényt adott: a sápadt, szinte hiábavaló fény megragadt a mennyezetnél, és szinte sötétségbe olvadt, mielőtt még elérte volna a padlót. Cross föltápászkodott, és megpillantott egy feliratot, ami éppen csak olyan magasságban volt a falon, hogy a mennyezeti lámpa megvilágíthassa. Izgatottan olvasta. Most kétmérföldnyire a felszín alatt vagy. A hátad mögötti aknát acél- és betonrudak torlaszolják, melyeket a te mozgásod hozott működésbe. Egy órába telik, míg innen eljutsz a palotába. Slanoknak szigorú büntetés terhe mellett tilos belépni a palotába. Légy óvatos! Valami kaparta a torkát. Küzdött a tüsszentés ellen, de mégis eltüsszentette magát, és a tüsszentést még vagy egy féltucat további követte. Az arcán végigfolytak a könnyek. Most minden még homályosabbnak látszott, mint amikor leért a folyosóra. A távolba vezető, mennyezeti lámpák hosszú sorának fénye tompább lett, mint volt. Por homályosította el őket. Cross lehajolt a félhomályba, és könnyedén megérintette a padlót. A padlót lágy, vastag porszőnyeg borította. Előrenézett, hátha lábnyomokat látna, amik azt bizonyítanák, hogy a folyosót használták a közelmúltban. De mindenütt csak por volt, legalább egyujjnyi vastagon, évek pora. Számtalan év telt el azóta, hogy ezt a homályos fenyegetést tartalmazó táblát elhelyezték ezen a falon. De volt ennél valóságosabb veszély is. Az emberi lények most már tudják, hol keressék a titkos bejáratot. De mielőtt fölfedeznék, neki a slantörvényt megsértve be kell jutnia a palotába, és el kell jutnia Kier Grayhez! Az árnyékok és a csönd világa volt ez, meg a por alattomosan fojtogató ujjaié, melyek állandóan Cross torka felé kapkodtak, és aztán - kísérteties paradoxon - nem fojtogatták, hanem csiklandozták. Sok ajtón és folyosón és nagy, pompás termen haladt keresztül. Hirtelen halk, fémes kattanást hallott a háta mögül. Hátrafordulva meglátta, hogy egy tömör fémlemez siklik az ajtó helyére, amin éppen átment, és sima, kemény falat képez. Némán állt, és egy pillanatig nem volt más, mint impressziókat befogadó, érzékeny gépezet. Ott volt a hosszú, keskeny folyosó, aminek már közel volt a vége, fönt a halvány fények, alatta a padló, amit vastag, süppedő por párnázott. A csöndbe újabb kattanás hasított bele élesen. A falak csikorogtak fémesen, és fenyegetően megindultak felé és egymás felé.

Automatikusan megállapította, hogy egyetlen gondolat sincs a közelben. Hűvösen végiggondolta a csapda veszélyességét, és ekkor valamennyi falon fölfedezett egy-egy bemélyedést. Minden egyes bemélyedés hat láb és négy hüvelyk magas volt. És éppen akkora, hogy befogadjon egy fél emberi testet. A mélyedésekbe be voltak vésve a test körvonalai. Cross keserűen mosolygott. Néhány percen belül a falak összeérnek, és számára csupán a két egymáshoz érő mélyedésben lévő hely marad. Szép kis csapda! Igaz, a gyűrűjében őrzött atomenergiával bizonyára utat tudott volna vágni magának a falakon vagy az ajtón keresztül, de a célja megkövetelte, hogy a csapda bizonyos mértékig sikeres legyen. Gondosan megvizsgálta a mélyedéseket. A gyűrű csak kétszer villant föl vad tűzzel, megolvasztva a tehetetlen áldozatra váró bilincseket, és egyben elegendő helyet vájva a szabad mozgáshoz. Amikor a falak már csak egylábnyira voltak egymástól, egy négy hüvelyk mély hasadék nyílt végig a padlón, és a kis porhalom beleömlött. Néhány másodperccel később a falak fémes csattanással összeértek. Egypercnyi csönd! Aztán halkan fölberregett valami gép, és Cross gyors, felfelé tartó mozgást érzett. Jó néhány percig tartott, majd lelassult, végül megállt. De odalent a gép még mindig berregett. Még egy perc, és a kocka, amelyben állt, lassan forogni kezdett. Az arca előtt egy nyílás támadt, ami négyszögletes lyukká szélesedett, és amin át egy terembe pillanthatott. A gép elhallgatott. Ismét csönd volt, miközben Cross a termet nézegette. A fényes parketta közepén egy íróasztal állt, a falakat diófa lemezek borították. Még néhány széket, iratszekrényt és mennyezetig érő könyvespolcot látott az üres, irodára emlékeztető helyiségben. Lépések zaja hallatszott. Az ajtón belépő férfi testalkata pompás volt, bár halántéka már őszült, és az arca is ráncosodott. De a világon egyetlen lény sem volt, aki ne ismerte volna föl ezt a szikár arcot, átható tekintetet, a keskeny orrcimpákból és az áll vonalából tévedhetetlenül kiolvasható könyörtelenséget. Az emberek született vezére. Cross úgy érezte, hogy ez az átható tekintet a veséjébe hatol. Végül a büszke száj gúnyos mosolyba torzult. - Szóval csapdába estél - mondta Kier Gray. - Nem túl okos dolog. A szavak tették. Mert a szavakat felszíni gondolatok kísérték, és ezek a felszíni gondolatok egy ugyanolyan szorosan záró szellemi védőpajzsot lepleztek, amilyen a sajátja volt. Ez nem a tapogató nélküli slanok hézagos védőpajzsa volt, hanem vitathatatlan tény. Kier Gray, az emberek vezére, olyan ember volt, aki tudta magáról, hogy... - Egy igazi slan! Crossból ez az egyetlen mondat robbant ki, aztán képlékeny tudata visszanyerte nyugodt, jéghideg működését. Kathleen Layton évekig élt Kier Gray mellett, és nem sejtette az igazságot. Persze neki nem sok tapasztalata volt a szellemi védőpajzsokkal kapcsolatban, meg aztán ott volt John Petty is az igen hasonló védőpajzsával, hogy megtévessze, hiszen John Petty valóban ember volt. Milyen ügyesen utánozta a diktátor az emberek védőpajzsát! Cross összeszedte magát, és elhatározta, hogy most már választ is kell kapnia. Szóval maga slan! ismételte: Kier Gray szardonikus arccal válaszolt. - Ez aligha helyes meghatározás egy olyan emberre, akinek nincsenek tapogatói, és nem tud olvasni a gondolatokban, de igen, slan vagyok. Elhallgatott, aztán őszintén folytatta: - Mi, akik tudjuk az igazságot, évszázadokon át azért léteztünk, hogy megakadályozzuk a tapogató nélküli slanok világuralmát. Mi sem természetesebb hát, mint hogy beférkőztünk az emberek kormányába. Vagy talán nem mi vagyunk a legintelligensebb lények a Földön? Cross bólintott. Ez, persze, beleillett a képbe. Saját következtetései is erre mutattak. Mihelyt megtudta, hogy a tapogató nélküli slanok titkos kormánya nem igazi slanokból áll, csak arra következtethetett, hogy akkor viszont az emberi világot uralják, bármit hitt is Kathleen, és bármit mutattak is a tapogató nélküli slanok titkos röntgenfelvételei, melyek szerint Kier Graynek emberszíve és egyéb, nem slan szervei voltak. De itt mégis valami óriási titok rejtőzött. Cross végül megrázta a fejét. - Még mindig nem egészen értem. Arra számítottam, hogy az igazi slanok irányítják a tapogató nélkülieket - titokban. Persze minden egybevág, ha a feje tetejére állítva is. De mire kellett a slanellenes propaganda? És a slan hajó, amelyik évekkel ezelőtt elszállt a palota fölött? Miért üldözik és gyilkolják az igazi slanokat, mint a patkányokat? Miért nincs megállapodás a tapogató nélküli slanokkal? A vezér elgondolkodva nézett rá. - Időnként valóban slanellenes propagandával is próbálkoztunk, ilyen volt az a hajó is, amit említettél. Különleges okokból azt a hajót le kellett szállítanom a mocsarakba. De a nyilvánvaló kudarc ellenére is elérte legfőbb célját, meggyőzte a támadást fontolgató tapogató nélküli slanokat arról, hogy még mindig olyan erőt képviselünk, amivel számolni kell.

Az ezüstszínű hajó nyilvánvaló gyöngesége győzte meg a tapogató nélküli slanokat. Tudták, hogy ennyire tehetetlenek nem lehetünk, ezért haboztak és vesztettek. A világ különböző részein legyilkolt, igazi slanok valamennyien a balszerencse áldozatai voltak. Mind olyan slanok leszármazottai voltak, akik a Végzetes Háború után nem tudtak kapcsolatot teremteni a slan szervezettel. De miután a tapogató nélküli slanok megjelentek, persze már nem tehettünk semmit. Ellenségeink a kezükben tartották a használatunkban lévő összes kommunikációs eszközt. Természetesen mindent megtettünk, hogy kapcsolatot teremtsünk ezekkel a magányos vándorokkal. De valójában csak azok jártak szeretncsével, akik a palotába jöttek, hogy engem meggyilkoljanak. Számukra számos könnyű útvonalat biztosítottunk a palotába. A műszereim azt mutatják, hogy te az egyik legnehezebb, legősibb útvonalon jöttél. Nagyon merész dolog. És egy ilyen bátor fiatalember igazán hasznára lehet a mi szervezetünknek. Cross hűvösen nézte Kier Grayt. Kier Gray nyilván nem sejtette, hogy kicsoda ő, és nem tudta, hogy milyen közeli a tapogató nélküli slanok támadása. Éppen ezért nagy pillanatnak érezte, hogy azt mondhatja: - Meglepett, hogy ilyen meglepetésszerűen rajtaüthettem magán. Kier Gray mosolya azonnal eltűnt. Visszafojtott hangon szólalt meg: - Csípős megjegyzés. Azt hiszed, hogy te kaptál el engem. Akkor vagy bolond vagy, amit nyilvánvaló intelligenciád cáfol, vagy látszólagos fogságod valójában nem is fogság. És a világon csupán egyetlen lény van, aki megsemmisíthette a kockában lévő bilincsek kemény acélját. A kemény arcvonások meglepően kisimultak, a szigorú vonalak eltűntek, most már csak Kier Gray szeméből sugárzott az erő. És a mohó, ámulattal teli öröm. Szinte suttogott: - Fiú, hát sikerült! Annak ellenére, hogy én a legparányibb segítséget sem tudtam nyújtani, atomenergia, végre a nagy formájában. - A hangja ezután tisztán ás ünnepélyesen zengett. - John Thomas Cross, üdvözöllek, és üdvözlöm apád felfedezését. Gyere, ülj le. Várj egy pillanatra, rögtön kiszabaditlakl Ebben az odúban nyugodtan beszélgethetünk. Ide egyetlen emberi lény sem teheti be a lábát. A dolog percről percre csodálatosabbá vált. Jelentőségének óriási volta, a hatalmas erők világegyensúlya. Igazi slanok szövetségben az emberi lényekkel, akik mit sem sejtettek uraikról, a tapogató nélküli slanok ellen, akik pompás, kiterjedt szervezetük ellenére mit sem sejtettek a titok mögött rejtőző igazságról. - Természetesen - mondta Kier Gray -, amit megtudtál, hogy a slanok természetes mutáció és nem egy gép eredményei, nem újdonság számunkra. Mi vagyunk a mutáció utáni emberek. A mutáció erői már soksok évvel azelőtt működésbe léptek, mielőtt eljött a nagy nap, amikor Samuel Lann a tökéletesedés jeleit fedézte föl egyes mutánsoknál. Visszatekintve most már nagyon is világos, hogy a természet valami hatalmas kísérletre készült. Riasztóan nőtt a kretének száma, hatalmas mennyiségben az elmebetegeké. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy a biológiai erők hálója milyen sebesen körülfonta az egész Földet. Mindig is túlságosan könnyen elfogadtuk, hogy az egyének között nincs kohézió, hogy az emberi faj nem egységes egész, amit az egyik emberből a másikba átöröklődő vér és idegrendszerhez hasonló, rendkívül finom lánc köt össze. Persze más módon is meg lehet magyarázni, hogy hogyan lehet emberek milliárdjait egyforma cselekvésre, gondolkodásra, érzésre késztetni egyetlen uralkodó ösztönzővel, de a slan filozófusok már régen játszanak a gondolattal, hogy ez a szellemi affinitás valami rendkívüli - testi és szellemi - egység eredménye. A feszültség évszázadokon, talán évezredeken át növekedett. És aztán egy ezredév egyetlen rendkívüli negyede alatt több mint egymilliárd természetellenes gyermek született. Olyan volt ez, mint valami kataklizma, és megbénította az emberek akaratát. Az igazság elmerült a rémület hullámaiban, melyek háborúba sodorták a világot. Az igazság kimondásának minden kísérletét elfojtotta a tömeghisztéria - még most is, ezer év után. Igen, ezer évet mondtam. Csak mi, igazi slanok tudjuk, hogy a névtelen korszak ötszáz pokoli évig tartott. És azt is, hogy Samuel Lann ezerötszáz évvel ezelőtt fedezte föl a slan gyermekeket. Eddigi ismereteink szerint ezek közül az ultra-normális születések közül igen kevés volt hasonló egymáshoz. A legtöbb gyermek iszonyatos szörnyszülött volt, ritka volt a tökéletesebb újszülött. És ezek is eltűntek volna, ha Lann nem jön rá, hogy miről van szó. A természet az átlagok törvényére támaszkodott. Nem volt semmiféle előre elhatározott terv. Ami történt, pusztán egyszerű reakció volt az embereket őrületbe kergető számtalan nyomásra, mert már sem testük, sem lelkük nem volt képes elviselni a modern civilizációt. És minthogy ezek a nyomások többnyire hasonlóak voltak, érthető, hogy a természet balfogásai is hasonlítottak egymásra, ha nem is minden részletükben. Ennek a biológiai hullámnak és az emberiség egységének egyik bizonyítéka - folytatta Kier Gray -, hogy az első évszázadokban született slanok szinte valamennyien hármas ikrek vagy legalábbis ikrek voltak. Mostanában ritka az ikerszülés. Az egyke a gyakori. A hullám kimerült. A természet befejezte munkáját, a folytatás már az intellektus dolga. És itt kezdődtek a problémák:

A névtelen, időszak alatt a slanokat úgy üldözték, mint az állatokat. A modern történelemben páratlan az a szenvedélyesség, amivel az emberi lények üldözték azokat, akiket felelősnek tartottak a saját nyomorúságukért. A hatékony szervezkedés lehetetlen volt. Ősapáink mindent megpróbáltak - föld alatti rejtekhélyeket, a tapogatók sebészi eltávolítását, emberszív-átültetést a saját dupla szívük helyére bőrszerű fedőanyag használatát a tapogatók eltakarására. De semmi sem használt. A gyanakvás ellenállhatatlanul terjedt. Az emberek följelentették, orvosi vizsgálatra hurcoltatták szomszédaikat. A rendőrség a legkisebb jelre lerohant bárkit. A legnagyobb gond mégis a gyermek születése volt. Még ott is, ahol a szülők sikeresen álcázták magukat, a gyermek születése rendkívül veszélyes időszak volt, és nagyon gyakran az anya, az apa és a gyermek halálát okozta. Fokozatosan megértettük, hogy a faj így nem tud fennmaradni. A slanok szétszórt maradékai végül arra összpontosították erőfeszítéseiket, hogy hatalmat nyerjenek a mutációs erő fölött. Végül rájöttek, hogyan kell létrehozni a géneket képező nagy molekulákat. Ez az anyag, ami a géneket szabályozta, az élet leglényegesebb forrásának bizonyult, mivel a gének szabályozzák a testnek és szerveinek kialakulását. Ekkor már csak a kísérletek voltak hátra. Ez kétszáz bizonytalan évig tartott. A faj létét nem lehetett kockáztatni, bár egyedei gyakran tették kockára életüket és egészségüket. Végül rájöttek, hogyan tudják a molekulák komplex csoportjai szabályozni a különböző szerveket egy vagy több generáción át. Megváltoztatsz egy molekulacsoportot, és a hatása alatt álló szerv átalakul, hogy aztán csak egy későbbi nemzedéknél bukkanjon föl újra. Így változtatták meg az alapvető slan szervezetet, megtartva mindent, ami jó és segíti a túlélést, eltüntetve mindent, ami veszélyes. A tapogatókra ható géneket megváltoztatták, a gondolatolvasó készséget áthelyezték magába az agyba, de úgy, hogy több genéráción át ne mutatkozzék... Cross ámultan szakította félbe. - Várjon csak! Amikor kutatni kezdtem az igaz slanok után, a logika azt súgta, hogy beépültek a tapogató nélküli slanok szervezetébe. Most azt állítja, hogy a tapogató nélküli slanok lesznek idővel az igazi slanok? Kier Gray bólintott. - Ötven év sem telik belé, és képesek lesznek olvasni a gondolatokban, bár ez a képesség egy ideig az agyuk. belsejében fog rejtőzni. Idővel, persze, a tapogatók is visszajönnek. Még nem tudjuk, képesek vagyunk-e állandó változást létrehozni. - De miért kellett egyáltalán megfosztani őket a gondolatolvasás képességétől - kérdezte Cross -, különösen ezekben a döntő években? A válasz őszinte volt. - Látom, hogy még mindig nem érted őseink életének kikerülhetetlen realitásait. A gondolatolvasás képességét azért szorítottuk vissza, mert meg kellett figyelnünk a lélektani reakciókat, mert ahogyan a slanok cselekedtek, nem tudván magukról, hogy igazi slanok, ugyanúgy cselekedtek volna, ha tudják. Mi történt? - Mi, slan vezérek, oly sok megkülönböztető szervüket változtattuk meg, hogy megoltalmazzuk őket az áruló emberi lényektől, hogy úgy cselekedtek, mintha nem is lenne más céljuk, mint békében éldegélni a világ eldugott sarkaiban. Az igazság talán fölrázta volna őket, de nem idejében. Rájöttünk, hogy a slanok természettől fogva háborúellenesek, gyilkosságellenesek, erőszakellenesek. Minden érvet fölhasználtunk; de semmiféle logika nem vezetett távolabbra az általános érzésnél, hogy csak vagy úgy száz év elteltével kezdenének el cselekvésre gondolni. Nem hagyhattuk őket ebben az állapotban. Az élet olyan volt, akár az időzített bomba. Az élet lassan izzott évmilliókon át, aztán a tűz elérte a gyújtószerkezetet, ami robbant. A robbanás újabb gyújtózsinórt lobbantott lángra, de bár ezt akkoriban még csak gyanítottuk, az eredeti bomba és gyújtózsinór végét is jelentette. Ma már bizonyos, hogy az emberi lények ki fognak pusztulni, eltűnnek a Föld színéről a nagyarányú terméketlenség miatt, amit még észre sem vettek. Az ember csupán a történelemkönyvben fog szerepelni, mint a jávai majomember, a Neander-völgyi ősember és a cro-magnoni ősember. Kétségtelen, hogy a kihalásukat okozó terméketlenségért az emberek a slanokat fogják vádolni, és amikor fölfedezik sterilitásukat, a düh és pusztítás újabb hulláma jön el. Erre semmi más nem készülhet föl, mint egy rendkívül erős, gyorsan terjedő, állandó veszélyes nyomás alatt élő szervezet. - Így hát - mondta halkan Gross - erőszakkal elüldözte a tapogató nélküli, a védett slanokat, ami megrémítette, majd hasonlóképpen erőszakos reakcióra késztette őket. És azóta egyfolytában ösztönzi terjeszkedésüket, és szítja mesterségesen teremtett könyörtelenségüket. De hát miért nem mondta meg nekik az igazat? A vezér komoran mosolygott. - Megpróbáltuk, de akiket bizalmasainkul választottunk, csapdának tartották a dolgot, és éles logikájukkal fölfedezték rejtekhelyünket. Meg kellett gyilkolnunk valamennyit. Várnunk kell, míg visszatér a gondolatolvasás képessége.

Amit elmondtál nekem, abból látom, hogy most gyorsan kell cselekednünk: Hipnotizáló kristályaid képezhetik a végső megoldást az emberi ellenérzések leküzdésére. Mihelyt lesz elég slan, aki használni tudja őket, ezt a nehézséget leküzdhetjük. Ami pedig a közeli támadást illeti... Lenyomott egy gombot az íróasztalán, de közben folytatta: - Behívom néhány társamat. Azonnal tanácskoznunk kell. - A slanok nyugodtan tanácskozhatnak a nagy palotában? - kérdezte hitetlenkedve Cross. - Barátom - mosolygott Kier Gray-, cselekedeteinket az emberi lények korlátaira alapozzuk. Nem egészen értem. - Nagyon egyszerű. Évekkel ezelőtt sok emberi lény tudott sokat a palota titkos járatairól. Mihelyt módomban állt, az első dolgom volt, hogy kiderítsem, kik és mennyit tudnak. Aztán szép sorjában elküldtem ezeket az embereket a világ távolabbi részeire. És ott, ahol különféle homályos rendeltetésű kormányhivatalokban dolgoztak, feltűnés nélkül végeztek velük. Komoran rázta a fejét. - Nem tartott túl sokáig. És miután a titok ismét titok lett, magának a palotának a nagysága meg a szigorú katonai őrizet akadályozta meg, hogy ismét fölfedjék. Ritkán van száznál kevesebb slan a palota körül. A legtöbb igazi slan, bár néhány tapogató nélküli, a génátalakítással létrehozott túlélési kísérlet első önkénteseinek leszármazottai, mint jómagam is, mindig is tudta az igazságot, és szintén tagja szervezetünknek. Megoperálhattuk volna az igazi slanokat, hogy biztonságosan tudjanak közlekedni, de olyan szakaszhoz értünk, amikor szükségünk van néhány tapogatóval rendelkező slanra, hogy a többiek lássák, milyenek lesznek utódaik néhány nemzedék múlva. Végül is nem akarjuk, hogy ők is pánikba essenek. - És Kathleen? - kérdezte lassan Cross. Kier Gray hosszan, elgondolkodva nézett rá, végül megszólalt: - Kathleen kísérlet volt. Meg akartam tudni, hogy az emberi lények, ha együtt nőnek föl egy slannal, rájönnek-e, hogy a testvéri kapcsolat lehetséges. Mikor végül nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen, áthozattam ide, a palota titkos részébe, ahol tanulhatott a többi slantól, és segíthetett a dolgainkban. Merészebbnek és eszesebbnek bizonyult, mint vártam, de tudsz arról a kalandról. A kaland szó volt talán a legenyhébb kifejezés, amit Cross valaha is hallott egy ekkora tragédiával kapcsolatban. Kier Gray nyilván még nála is edzettebb volt a halállal szemben. De mielőtt megszólalhatott volna, Kier Gray folytatta: - A feleségem, aki igazi slan volt, kissé más, de hasonlóképpen szomorú körülmények között lett a titkosrendőrség áldozata, csakhogy az ő esetében én csak jóval később tudtam a helyszínre érkezni... Elhallgatott. Egy hosszú percig ült a szemét összehúzva, és a viselkedése csöppet sem volt természetes. Aztán hirtelen megszólalt: - És most, hogy már ennyi mindent elmondtam, mi az apád titka? - Később részletesebben is elmagyarázhatom - mondta egyszerűen Cross. - Röviden, apám elvetette a kritikus tömeg elméletét, amin az első bombák alapultak. Abban a formában az atomeriergia csak viharos, robbanásszerű formában hozzáférhető, hő formájában, ami fölhasználható bizonyos gyógyászati és ipari célokra. De a közvetlen használata szinte ellenőrizhetetlen. Apám részben azért vetette el, mert abban a formában használhatatlan volt a slanok számára, másrészt volt egy elmélete. Elvetette a nagy tömegű ciklotron elvét is, mégis a ciklotron adta nagy elméletének legalább egy részét. Pozitív elektronokból, mint valami finom huzalból, kialakított egy központi magot. Ennek a magnak a közelében, de nem közvetlenül benne, a legjobb hasonlat talán az lenne, ha az üstökösök nyújtott pályájára gondolnánk, amin a Naphoz közelítenek, ennek a „Napnak” a közelében sütötte ki fénysebességgel negatív elektron „üstököseit”. A ,,Nap” körbekergette és kilökte az üstökösöket az „űrbe”, ahol, és hasonlatunk itt már nagyon is valóságos, egy második pozitív mag, amit „Jupiternek” nevezhetünk, kezd hatni a már amúgy is fénysebességgel száguldó üstökösökre, és teljesen letaszítja őket pályájukról, a fénynél nagyobb sebességgel. Ennél a sebességnél minden egyes elektron antianyaggá válik, melynek pusztító hatása egyáltalán nincs arányban a „méretével”. Ennek az antianyagnak a jelenlétében a normális anyag azonnal elveszti kohézióját, és visszaalakul ősanyaggá. Elhallgatott, mert kinyílt az ajtó. Hárman léptek be, fejükön aranyló slan tapogatókkal. Mihelyt megpillantották Crosst, leeresztették védőpajzsukat; és egy pillanat múlva Cross is leengedte a magáét. Villámsebes gondolati „társalgás” kezdődött négyük között - nevek, események, szándékok, az összejövetel eredményessége szempontjából fontos, mindenféle adatok. Cross szinte szédült, hiszen a Kathleennel való rövid találkozáson és a szüleivel való fejletlen, gyermeki kapcsolaton kívül nem volt tapasztalata ilyesmiben, nem tudta, milyen hatékony lehet az ilyen „társalgás”.

Annyira elmerült benne, hogy szinte észre sem vette, amikor ismét nyílt az ajtó. Magas, fiatal nő lépett be. Ragyogó szeme, határozottan megformált, érett, finom vonalú, sima bőrű arca volt. A lányra pillantva Cross teste megdermedt, idegei megfeszültek, hátán végigfutott a hideg. De miközben csodálkozása egyre nőtt, éles logikával arra gondolt, hogy hiszen már akkor kitalálhatta volna, amikor látta, hogyan hozták helyre Mrs. Corliss szétroncsolódott fejét a távoli Marson. Már akkor tudhatta volna, amikor kiderült, hogy Kier Gray igazi slan. Sejthette volna, ismervén a palota gyűlölettel és irigységgel teli légkörét, hogy csak a halál és a halálból való titkos visszatérés tarthatta Kathleent végleg biztonságban John Pettytől. Éppen ennél a gondolatnál tartott, amikor Kier Gray hangja törte meg a csöndet, olyan gazdag zengéssel, mint aki már évek óta ízlelgette titokban ezt a mondatot. - Jommy Cross, bemutatom Kathleen Layton Grayt, a lányomat. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

Silkie Előhang 1. Marie talpát úgy égette a haiti város utcája, mintha forró fémlemezeken járt volna. A kertben hűvösebb volt, de az árnyas fák alól ki kellett jönnie a napra, ahol az öregember ült. A vénség most visszatetszően felnevetett, kimutatva szabályos műfogsorát. - Még hogy pénzt adjak egy elsüllyedt kincses hajó kiemelésére? Azt hiszi, hülye vagyok?! Újra nevetett, azután erőtlen kéjvággyal a lányra hunyorgott. Sokatmondóan tette hozzá: - No persze, ha egy ilyen csinos fiatal nőcske, mint maga, tudna kedveskedni egy öregembernek... Várakozóan elhallgatott, süttetve magát a nappal, mint egy ráncos varangyosbéka. Csontjai, amelyek már képtelenek voltak önmagukat felmelegíteni, szomjaztak a melegre. A napsütés ellenére is, borzongott, mintha fázna. Marie Lededle kíváncsian tanulmányozta az öreget. Nyers humorú tengerészkapitány lányaként csak azon lepődött meg, hogy ennek a vén kéjencnek még mindig bepárásodik a tekintete egy fiatal nő láttán. Határozottan válaszolt: - A hajó még a háború alatt egy sziget mellett süllyedt el, Santa Yuile közelében. Apám volt az utolsó parancsnoka, és amikor a társaság elzárkózott a mentőexpedíció finanszírozásától, elhatározta, hogy magántőkét keres. Önt egy barátja ajánlotta neki. Ez hazugság volt; Marie míndenfelé kérdezősködött, és az öreg volt a sereghajtó a lehetséges üzletfelek hosszú jegyzékén. A lány sietve folytatta: - És az ég szerelmére, ne sértődjön meg. Vannak még emberek, akikből nem halt ki a vállalkozó szellem. Egy öreg szerencsejátékos, mint maga, Mr. Reicher, miért ne töltse utolsó napjait valami izgalmas dologgal? A csaknem ajak nélküli száj vigyorában előbukkantak a tökéletes fogak. - Hallja hát a válaszom, kedvesem. - Hangja most kellemesebb volt. - Megtakarított pénzemet orvosi kutatásokra fordítom. Még mindig reménykedem, hogy felfedezik a ... - Megvonta aszott vállát, arcán most a leplezetlen félelem tükröződött. - Nem akarok még meghalni. Marie egy pillanatra megsajnálta. Az jutott eszébe, hogy ő is lesz öreg és roskatag. De a gondolat elszállt, mint felhő a nyári égen. Nyomasztóbb gondja volt most. - Akkor hát önt nem érdekli az ügy? - A legkevésbé sem. - Egy icipicit sem? - Még az egy százalék tizedéig sem - morogta kedvetlenül Reicher. Elmenőben a lány még odavetette: - Ha mégis meggondolná magát, megtalál minket a négyes mólónál, a Golden Marie-n. Visszasétált a kikötőbe, ahol a kajütös motorjacht a hasonló bárkák szabálytalan sorában sült a napon. Többségük tengeri jármű volt, sok közülük luxusjacht az Egyesült Államokból. Fedélzetükön emberek bridzseltek, és táncoltak a drága gramofonokból áradó zenére, vagy heverésztek a napon. Marie azon kapta magát, hogy haraggal gondol rájuk, amiért rengeteg a pénzük, nem úgy, mint neki meg az apjának, és helyzetük is már-már kétségbeejtő. Míg felkapaszkodott a hajóra, ujjait megégette a forró fakorlát. Ingerülten csapott a combjára, hogy az ütéssel csillapítsa fájdalmát. - Te vagy az, Marie? - Apja hangja valahonnan a hajó gyomrából jött. - Igen, George - válaszolt a lány. - Találkozót beszéltem meg egy Sawyer nevű fickóval. Lesz ott néhány nyugalmazott nagyfejű. Még egy esély. Marie szótlanul figyelte, ahogy apja előkerült a hajó belsejéből. A legjobb egyenruháját viselte, de az idő elszállt fölötte, és nem volt többé az az erős, jóképű férfi, akinek gyermekkorában látta. Halántéka ősz volt, orrán és orcáin sok-sok borpince emléke cégérként piroslott. Nagy léptekkel odament a lányához és megcsókolta. - Főleg az egyik gazdag, vén szivarban reménykedem. Valami Reichernek hívják. Ő is ott lesz. Marie már-már megmondta, hogy minden hiába, de meggondolta magát. Megfigyelte, hogy apja egyenruhája még mindig hatott az emberekre. Az is lehet, hogy Reicher a komoly, meglett férfit nem tudja majd olyan könnyen lerázni, mint őt. Apja már elment, amikor Marie-ben felötlött a kérdés: miféle összejövetel csalhatja elő Mr. Reichert az odújából?

Könnyű ebédje - a hűtőszekrényben talált gyümölcs - elfogyasztása után verset írt arról, hogy a trópusi tengerek hűvös gyönyörűségei fölött a nap olyan tüzes, mint a gyilkosok dühe. Miután a költeményt elhelyezte egy írásokkal és versekkel teli fiókba, kiült a fedélzetre, a ponyvasátor alá, és figyelte a tengert meg a kikötő látnivalóit. A hullámok csillogtak a délutáni verőfényben, visszfényük szikrázott, vagy ragyogott a kis hajó elején és a város házainak fehér falán. A látvány még mindig elbűvölte, de abban már nem volt bizonyos, hogy szereti vagy gyűlöli-e a tájat. Gyönyörű hely, gondolta, de veszélyes egy pénztelen apának és a lányának. Megborzongott a veszély méreteitől, azután dacosan vállat vont, és arra gondolt, hogy a legrosszabb esetben is csinálhat valamit. Csak azt nem tudta pontosan, hogy mit. Végül is lement a kajütbe, felvette a fürdőruháját, és egy pillanat múlva már a meleg, gyengéden lüktető tengerben lubickolt. Úszás közben most is az euthanasia járt az eszében: ez a nap is úgy ér véget, mint előtte száz és száz társa - mindmegannyi kis kavics, amely az idő óceánjába hullva nyomtalanul elmerül. Újra végigtekintett verőfényes napjainak e széles sétányán. Külön-külön mind gyönyörű volt, együtt mégis nyugtalanítóak, mert így múlik el az egész élete. Marie, ki tudja hányadszor, éppen ismét megfogadta, hogy jövőjét értelmesen fogja berendezni, amikor tudatára ébredt, hogy a tőle százlábnyira horgonyzó pompás jacht fedélzetén Sylvia Haskins neki integet. Marie kötelességtudóan odaúszott, és vizesen, vonakodva felkapaszkodott a fedélzetre. Utálta Henry Haskinst, Sylvia férjét, megkönnyebbült hát, amikor Sylvia így fogadta: - Henry összejövetelre ment, amelyet egy nagy orvosi felfedezéssel kapcsolatban tartanak. Azután valami közeli szigetre indulunk, hogy megtekintsünk valamit vagy valakit, akin sikerrel alkalmazták. - Ó! - csodálkozott Marie. Henry Haskinsot illetően Marie és Sylvia véleménye aligha volt azonos. Henry, aki saját magáról azt állította, hogy hidegvérű hálószobabajnok, már több ízben is megpróbálta sarokba szorítani Marie-t. Csak akkor tett le szándékáról, amikor szembetalálkozott az éles kés hegyével, amelyet olyan eltökélten szegeztek a mellének, hogy kénytelen volt belátni: erről a „varjúról” le kell mondania. Varjaknak nevezte a nőket, akik úgy vélték, hogy Henry ettől egészen más, mint a többi férfi. Férjéhez képest Sylvia szelíd volt, barátságos, telhetetlen, jólelkű - csupa olyan vonás, amelyet Henry nagyra értékelt. - Silly olyan jólelkű kis varjú - szokta mondani gyöngéd hangon. Marie iszonyodva gondolt arra a lehetőségre, hogy Henry életét bárki is meghosszabbíthatná. De most csak az számított, hogy ő is összejövetelen van. Csaknem bizonyosnak tűnt, hogy - egy ilyen kis városban, mint Santa Yuile - ugyanott lehet az ő apja is. Feltevését közölte Sylviával, aki felkiáltott: - Akkor talán mégsem lesz búcsúzás! Azt hiszem, Mr. Peddy is ott van, és az öreg Grayson, a Heintz család, Jimmy Butt, meg még legalább ketten-hárman. És az öreg Reicher, gondolta Marie. Ó, istenem! - Itt jön apád! - figyelmeztette Sylvia. Lederle kapitány észrevette a lányát, és megállt. Kezét dörzsölve nézett fel rájuk, sugárzott róla a lelkesedés. - Takarítsd ki a szobámat, Marie, amilyen gyorsan csak tudod. Mr. Reicher ma este felszáll a hajónkra, és hajnalban indulunk az Echo-szigetre. Marie a csupa fül Sylvia Haskins előtt nem akart kérdezősködni. - Oké, George - mondta, kedvesen mosolyogva. Visszaugrott a vízbe, és néhány pillanat múlva már útban volt apja kabinjához. A kapitány követte, és ahogy a lány hátrafordulva ránézett, látta, hogy arcáról már lehervadt a jókedv. - Csak bérmunka - mondta. - Sylvia miatt játszottam meg magam. Marie nem válaszolt, és apja bizonyára vádat érzett ebben a hallgatásban, mert mentegetőzni kezdett: - Nem tehetek róla, drágám. Még egy ilyen hajszálnyi esélyt sem szalaszthatok el. - Mondj el mindent, kedvesem - kérte nyugtatólag Marie. Apja vigasztalhatatlan volt. -Valami öreg szélhámos azt állítja, hogy felfedezett egy fiatalítási módszert, ezek a vén gazemberek meg kapaszkodnak az utolsó szalmaszálba. Érdeklődést színleltem, abban a reményben, hogy valami hasznom lehet az egészből, és lett is. Valóban egyfajta győzelem volt ez. Saját tervei roncsaiból George kimentette a mágikus kapcsolat, a további érintkezés esélyét. De mit ér vajon, hogy Reicher a hajón lesz? Ez még homályos volt. Reicher azonban itt lesz. - A búvárfelszerelést is magunkkal visszük? - kérdezte Marie gyakorlatiasan. - Hát persze - felelte az apja. Úgy látszott, hogy a gondolat felvidítja.

2. A tenger számára ez a nap is csak egy volt a sok közül. Gyakorlott ügyességgel talált utat a víz e távoli sziget szirtjei és koralljai között. Itt, a kis öböl fövenyén lágyan suttogott, amott, egy szirtfokon felmorajlott a kemény szikla ellenállásétól. Hallható érzelmei azonban a felszínen maradtak. Az óceán parttól távoli mélységeiben csend honolt. Marie a kissé kopottas jacht fedélzetén ült, és egynek érezte magát az égbolttal, a tengerrel és a szigettel, amelyen partra szálltak a férfiak. Örült, hogy senki nem javasolta a hölgyeknek, hogy bridzsezzenek, amíg a férfiak vissza nem térnek. A dél már régen elmúlt, a hölgyek valószínűleg mind szunyókálnak, így az óceán mindensége most egyedül az övé volt. Révedező pillantása valami mozgást észlelt a vízben, és lenézett. Aztán előredűlt, és megdöbbenten figyelt. Egy emberi alak úszott messze lenn - legalább negyven láb mélyen. A tenger valószínűtlenül tiszta volt, jól látszott a homokos fenék is. A kristálytiszta mélységben tarka papagáj halcsoport cikázott és tűnt el a part menti szirtfal árnyékában. A férfi könnyedén úszott. De Marie-t inkább a mélység döbbentette meg, másrészt a tény, hogy a test, amelynek képét a víz mozgása eltorzította, különösnek, nem egészen emberinek tűnt. Éppen amikor ezt gondolta, a férfi felnézett, észrevette a lányt, és sebesen, iszonyú erővel megindult feléje. Marie csak akkor ocsúdott, amikor a lény felbukkant a víz alól. A férfi nem volt ember. Emberszerű teste volt, ám arcán és másutt a bőr természetellenesen vastag volt, mintha zsírrétegek és más válaszfalak védték volna a hideg és a víz ellen. És Marie, aki a tenger élővilágából igen sok változatot ismert, azonnal felismerte, hogy mi volt a két karja alatt - kopoltyú... Lába úszóhártyás volt, testének hossza hét láb is lehetett. Marie már évek óta alig találkozott a félelem érzésével; ezúttal is csak visszahőkölt kicsit, a szíve összeszorult - nem is nagyon -, és talán egy-két pillanattal tovább tartotta vissza lélegzetét, mint máskor. Minthogy a látottak alig hatottak a lányra, végignézhette, amint a férfi... átváltozott. Az idegen még a vízben volt, amikor ez megtörtént, miközben kinyúlt, hogy megfogja a kis hajó peremét. A hosszú, erős test megrövidült, a vastag bőr megvékonyodott, kisebb lett a fej. Másodpercek sem teltek bele, és Marie észrevette, hogy a különös lény izmai a furcsán mozgékony bőr alatt megcsavarodnak, vonaglanak, ránganak. E mozgások látványát a tükröződő fény és a tenger fodrozódása részben elnyelte, de a hét láb hosszú „hal” a lány szeme láttára másodpercek alatt teljesen meztelen fiatal férfivá alakult át. Ez a most már minden tekintetben emberi lény a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül ugrott fel a lány hajójának fedélzetére. Ekkor észlelte csak, hogy a hat láb magas jövevény egyáltalán nem zavartatja magát. Kellemes bariton hang szólította meg: - Én vagyok az, aki körül ezt a nagy hűhót csapják. Az öreg Sawyer valóban túltett önmagán, amikor engem megalkotott. De azt hiszem, magát alaposan meghökkentettem. Szerezzen nekem egy gatyát, jó? Marie nem moccant. A férfi arca ismerősnek látszott. Valaha - az emlék nagyon távolinak tűnt - volt az életében egy fiatalember... amíg ki nem derült, hogy számára Marie is csak egy volt a tucat lány között, akiknek többségével sokkal egzotikusabb életet élt a fiú, mint amilyet Marie valaha is eltűrhetett volna. Ez a fiatal férfi őrá hasonlított. - Csak nem... - szólalt meg Marie. Úgy látszott, hogy a másik tudja, mire gondol, mert mosolyogva megrázta a fejét. - Én megígérem, hogy tökéletesen hűséges leszek - felelte. Aztán így folytatta; - Nekünk, mármint Sawyernek meg nekem, szükségünk van egy fiatal nőre, aki megszülné a gyermeket. Úgy gondoljuk, hogy amire én képes vagyok, az reprodukálható, de ezt még be kell bizonyítanunk. - De maga olyan tökéletesen csinálja... - tiltakozott Marie, és csak homályosan fogta fel, hogy ezzel egyáltalán nem utasította vissza az ajánlatot. Valamiképp már most a beteljesedés különös érzése vett erőt rajta, mintha végre olyasmit is tehetne, ami kárpótolná az elfecsérelt esztendőkért. - Csak egy részét látta annak, amire képes vagyok - szólt a fiatalember. - Három alakban létezem. Sawyer nemcsak visszanyúlt az ember tengeri előtörténetében, hanem előre is, a jövő nyújtotta lehetőségekbe. Alakjaim közül csupán az egyik emberi. - A harmadik milyen? - suttogta Marie. - Majd később elmondom - hangzott a felelet. - De ez az egész dolog olyan fantasztikus - álmélkodott Marie. - Voltaképpen mi maga? - Silkie vagyok - felelte a másik. - A legelső silkie.

I. Nat Cemp, C osztályú silkie, a maga részleges módján felébredt, és eddig alvó perceptoraival érzékelte, hogy most egészen közel került az űrhajóhoz, amelynek jövetelét egy órával ezelőtt érezte meg először. Azonnal meglágyította külső bőrének egyébként acélkeménységű, kitines struktúráját, úgyhogy a terület érzékennyé vált az emberi látás tartományán belüli fényhullámok számára. Ezeket most egy olyan lencserendszer segítségével fogta fel, amely a távollátáshoz a kitin egy részét hasznosította. Testében a nyomás hirtelen megemelkedett, amint a szervezet kiegyenlítette teste és a kozmikus tér közötti védőréteg gyengülését. Újra tapasztalta azt a sajátos érzést, amely mindannyiszor erőt vett rajta, valahányszor túlságosan nagy mértékben használta a kitinben tárolt oxigént, mert a látás rendkívül sok oxigént igényelt. Miután elvégezte a vizuális mérések sorozatát, újra megkeményítette kitinjét. Az oxigénfogyasztás azonnal a normális szintre csökkent. Megzavarta, amit teleszkopikus látása útján megtudott. V-hajó volt. Cemp tudta, hogy kifejlett silkie-t a V-k általában nem támadnak meg. Újabban azonban szokatlan Vaktivitásról érkeztek jelentések. Több silkie-t pszichológiai úton inzultáltak. Valószínűnek látszott, hogy ez a csoport felfedezi, merre tart, és minden energiáját arra használja, hogy céljának elérésében megakadályozza. Éppen azt fontolgatta, hogy kitérjen-e előlük, vagy felszálljon-e hajójukra - ezt gyakran megtették a silkie-k -, amikor érzékelte, hogy a hajó, menetirányán finoman változtatva, feléje tart. A kérdést tehát eldöntötték helyette. A V-k érintkezést akarnak. Az űrbeli tájolás szempontjából természetesen a hajó nem volt hozzá képest sem fent, sem lent, de Cemp érzékelte a hajó saját mesterséges nehézségi erejét, és azt vette viszonyítási alapnak. Megállapította, hogy a közeledő hajó valamivel alatta van. Ahogy Cemp érzékelésének legmagasabb fokozatán figyelt, agyában, mint radarernyőn a tárgykép, megjelent az űrhajó. A V-k járműve csökkentette sebességét, széles kanyart írt le, és máris ugyanabban az irányban mozgott, mint ő, de valamivel lassabban. Ha tehát Cemp változatlan sebességgel halad, pár perc múlva utoléri a hajót. Cemp nem változtatott menetirányán. Előtte és alatta az űr feketesége, s benne megjelent a hatalmas Vhajó. Becslése szerint egy mérföld széles lehetett, fél mérföld vastag és három mérföld hosszú. Nem volt lélegzökészüléke, s miután oxigénszükségletét teljes mértékben elektrolitikus átalakítással biztosította, Cemp nem tudott sóhajtani. Pedig most nagyot sóhajtott volna szomorúságában, amiért balszerencséje a V-k ekkora csoportjával hozta érintkezésbe, s tetejébe ilyen alkalmatlan pillanatban. Amint Cemp egy szintbe került a hajóval, ez óvatosan feljebb emelkedett, és néhány yardnyira megközelítette őt. Cemp a sötétben látta, hogy odalent a fedélzeten több tucat V várja. Akárcsak ő, ezek sem viseltek űrruhát; most már ők is tökéletesen alkalmazkodtak az űrbeli viszonyokhoz. Hátrébb, nem messze, Cemp látta a zsilipkamrát, amely a hajó belsejébe vezetett. A külső kamra nyitva volt, ennek átlátszó falán észrevette a vizet. Tudatába testiszükséglet-érzés és a beteljesedett öröm együttes képzete hasított. Ez döbbenetet, remegést váltott ki belőle. Mélységes aggodalommal eszmélt: Ilyen közel lennék az átváltozáshoz? Cemp, aki a C-silkie stádiumban minden tekintetben űrlény volt, esetlenül állt meg a fedélzeten. A különleges csontstruktúrák, amelyek egykor a lábai voltak, érzékelték a szilárd testekben lejátszódó molekuláris tevékenységeket; ezért magában a csontban végbemenő energiaátalakulások révén észlelte, hogy megérintette a fémet. Cemp tehát - bizonyos értelemben - valóban állt. Ám ő nem izom-összehúzódásokkal meg -tágulásokkal egyensúlyozta magát, hanem energiaáramlásokkal. Nem voltak izmai. Testét mágneses erővel rögzítette a fedélzethez, és belső vezérléssel mozgatta az erősen differenciált csontok gyakorlatilag szilárd tömbjeit, egyiket a másik után. Úgy lépkedett előre, mint egy kétlábú lény, érezve a végtagjaiban a képlékennyé vált csont húzódását. A járás összetett művelet volt számára. Azt jelentette, hogy a kemény csontot minden lépésnél meg kellett lágyítania, azután újra megszilárdítania. Noha már régen megtanult járni, még mindig lassan ment. Ő, aki ötven g-s gyorsulással száguld a kozmoszban, a V-űrhajó fedélzetén óránként egymérföldes sebességgel haladt, és még örülhetett, hogy ebben a környezetben egyáltalán képes volt mozogni. Odalépdelt a V-khez, s a legközelebbi tagbaszakadt alaktól néhány lábnyira megállt. Egy V első tekintetre kisebb silkie-nek is tűnhetett, de Cemp tudta, hogy ezek az elkeseredett teremtmények - Variánsok. Nevük is innen származik. Mindig nehéz volt meghatározni, hogy egy-egy V melyik típushoz tartozik. A belülről fakadó különbségeket puszta ránézéssel hem lehetett felismerni. Így Cemp első célja az volt, hogy megállapítsa a hajón lévő V-k kilétét. Üzenetközlésre agyának azt a képességét használta, amelyet valaha telepátiának neveztek, még mielőtt

tudták volna, hogy mi is az. Némi szünet után az egyik V, aki a csoportban meglehetősen hátul állt, ugyanezt a kommunikációs módszert használva válaszolt: - Okunk van rá, uram, hogy ne fedjük fel kilétünket. Ezért arra kérjük, hallgasson végig bennünket, hogy megérthesse problémáinkat. - A titoktartás törvénybe ütközik - válaszolt kurtán Cemp. Meglepő módon a feleletben nyoma sem volt a V-k szokásos ellenségeskedésének. - Nem kívánunk nehézségeket okozni. A nevem Ralden, és mutatni szeretnénk önnek valamit. - Mit? - Egy kilencéves fiút. V-gyermek, silkie és lélegző kapcsolatából származik. Nemrég szerfelett különös tulajdonságokat tanúsított. Engedélyt kérünk, hogy elpusztíthassuk. Cempet egyszeriben felkavarta a futó gondolat, hogy saját első párzó időszakából származó fia is most volna kilencéves. Számára a rokonság természetesen nem jelentett semmit. A silkie-k soha nem látták gyerekeiket, és őt is úgy nevelték, hogy egyformán ítéljen meg minden silkie-sarjat. De az ingatag békében, amely a közönséges emberek, a különleges nép és a silkie-k két fennmaradt osztálya között fennállt, éppen az volt az egyik lidércnyomás, hogy a Variánsok bizonytalan világában egyszer csak feltűnik egy kiemelkedő képességű V. A félelem alaptalannak bizonyult. A V-hajókat időről időre felkereső silkie-k megtudták, hogy maguk a V-k végeztek ki egy-egy sokat ígérő fiút. A V-k a legkevésbé sem örültek a felsőbbrendű gyerekeknek, alighanem attól féltek, hogy ha az ilyen gyermek felnőhetne, természetes vezetővé válna, és fenyegetné az ő szabadságukat. A kiváló fiúk kiirtásához azonban egy silkie engedélye kellett, ez volt tehát a titkolódzás magyarázata. Hiszen ha nem sikerül megszerezniük az engedélyt, az ifjút akkor is megölhetik, abban bízva, hogy a gyilkos hajót soha nem fogják azonosítani. - Ez tehát az ok? - kérdezte Cemp. Igenlően válaszoltak. Cemp habozott. Szervezetében már mindazok a tünetek jelentkeztek, amelyek arra utaltak, hogy rövidesen átváltozik. Az időpont tehát nem volt számára alkalmas arra, hogy egy napot vagy még többet töltsön el a V-hajón. Távozása viszont felért volna azzal, hogy látatlanul ad engedélyt a kivégzésre. Márpedig, gondolta, ezt nem teheti meg. - Helyesen cselekedtek - jelentette ki Cemp komoran. - Meglátogatom a hajót. A V-k egész csoportja vele együtt ment a zsiliphez, s összezsúfolódtak, amikor a nagy acélajtó legördült mögöttük, elzárva őket a kozmikus vákuumtól. A víz hangtalanul áradt be. Cemp látta, hogy gázzá robbant, amikor beömlött a zsilipkamra teljes ürességébe. De ahogy a víz kezdte visszanyerni cseppfolyós halmazállapotát, bugyogva, sustorogva ölelte körül a kis csoport tagjainak testét. Fölöttébb kellemes érzés volt. Cemp csontjai maguktól próbáltak meglágyulni, és küzdenie kellett, hogy keménységüket megőrizze. De amikor a víz felsőteste felett is összecsapott, Cemp meglágyította az eleven válaszfalat, amely külső bőrét alkotta. Minthogy a víz érintése izgalomba hozta, most, hogy olyan közel volt az átváltozáshoz, tudatosan kellett megtartóztatnia magát. Szomjas élvezettel szívta volna be a meleg, pompás folyadékot a kopoltyúin át, amelyek most kiemelkedtek, de úgy vélte, hogy kitárulkozó vágya elárulhatja állapotát a tapasztaltabb V-knek. Körülötte a V-k azon az átalakuláson estek át, amely űrformájukból megszokott, kopoltyús állapotukba vezetett. Megnyílt a belső zsilip, és az egész csoport természetes könnyedséggel úszott át rajta. Mögöttük összezárult a belső zsilipajtó; és ők bejutottak a hajóba, vagyis azon tartályok egyikébe, amelyek együttesen az űrhajó belső terét képezték. Cemp látószerveinek segítségével körülnézett, hogy a tárgyakat azonosíthassa. De csak a szokásos, tompa fényű vízi világ vette körül, a tengerből átplántált élővilággal. Hínár lengedezett az erős áramlatokban, amelyeket - Cemp jól tudta - hatalmas szivattyúrendszer tartott mozgásban. A víz áramlásán érzékelni tudta a szivattyúk minden lökését. Mint mindig, most is kitárulkozott, hogy magába fogadja, életritmusai közé olvassza ezt a lüktetést is. II. Cemp jól érezte magát ebben a környezetben. Természetes eleme volt a víz, és miközben silkie-ből emberi hallá alakult át, eredeti képességeinek csak kis részét veszítette el. Megszámlálhatatlan érzület alkotta a silkie-világot, amely az átváltozások után is épen megmaradt. Idegközpontok működtek, külön-külön és együttesen, különböző energiaáramlásokra hangolva. Hajdan érzékeknek nevezték volna őket. Az emberi

lények sok évszázadon át öt érzékszerv észleleteire korlátozták tudatvilágukat, a silkie viszont 184 fajta érzékelési benyomást tudott pontosan rögzíteni. Az eredmény óriási mennyiségű belső „zaj” volt, amint az ingerek szakadatlanul özönlöttek. Születésétől kezdve a silkie képzésének és nevelésének fő célja volt, hogy mindannak tudatában legyen, amit receptorai felfognak. Ahogy Cemp a többiekkel úszott a meleg trópusi tenger tündérvilágában, a víz ritmikusan áramlott keresztül a kopoltyúin. Előretekintve látta, hogy közeledésükre a vízi világegyetem megváltozik. A korall új, tejszínszerűbb színt öltött. Tízezernyi tengeri giliszta fénylő feje tűnt el az apró lyukakban. Mihelyt a csoport elvonult, megint előmerészkedtek. A korall narancssárgára váltott, azután bíborra és narancssárgára, majd a színek és színösszetételek egyéb árnyalatait öltötte magára. És mindez csupán egyetlen parányi szelete volt a tenger alatti tájnak. Tucatnyi kék, zöld és bíborvörös hal cikázott felfelé a kanyonban. Vad szépségük magával ragadó volt. Az élet régi létformáját jelentették, amelyet még a természet fejlesztett ki, s amelyhez a tudományos ismeretek mágiája - hiába fejtett meg oly sok mindent az élet titkaiból - mégsem férkőzhetett közel. Cemp uszonyos ujjaival egy mellette elszáguldó hal után kapott, de az tovacikázott a könnyű vízáramlatok hirtelentámadt sodrában. Cemp boldogan vigyorgott, és a meleg víz beáradt nyitott szájába - ekkorra már meglágyult a teste. Egyre kisebb lett. Bekövetkezett a feszes, csontos silkie-test természetes zsugorodása. Az újra formálódó izmok összehúzódtak, és a most belsőséggé vált csontozat hossza a tíz láb űrmaximumról hét lábra csökkent. Cemp megtudta, hogy a harminckilenc V közül, akik rávették, hogy szálljon fel a hajóra, harmincegy a Variánsok közönséges típusához tartozott. Ezek számára az a halállapot volt a legkényelmesebb, amelyben éltek. Rövid időszakokra képesek voltak emberalakot ölteni, és néhány órától nagyjából egy hétig terjedő időtartamra - ez személyenként változott - lehettek akár silkie-k is. Mind a harminckilencen rendelkeztek korlátozott mértékű energia-ellenőrző képességgel. A többiek közül háromnak igen tekintélyes energiája is volt, egyikük meg tudta gátolni az energia áramlását, további négy pedig lélegzővé tudott válni huzamosabb időszakokra. Valamennyiüket értelmes lénynek lehetett tekinteni. Mindazonáltal Cemp, aki számos receptorrendszerének valamelyikével vízben és vízen kívül árnyalatnyi testszagokat és hőmersekletkülönbségeket is fel tudott deríteni, és értette a csont és izom szerkezetében az értelmet, mindannyiukban érzékelte az elégedetlenség, a harag, az ingerültség és valamilyen még erősebb érzelem, a gyűlölet átható keverékét. Ahogy a V-kkel csaknem mindig, Cemp ezúttal is odaúszott a legközelebbihez, azután nagy ellenállású mágneses erővonal segítségével - mely csupán néhány lábnyi távolságból őrizte meg torzítatlanul üzenetét - nekiszegezte a kérdést: - Mi a titkod? A V összerezzent. Az üzenet átvételére gerjesztett reflex olyan gyors volt, hogy hasonló erővonalra modulálva Cemp megkapta a titkot. Elvigyorodott stratégiája sikerén, és örült a kikényszerített párbeszédnek. - Senki nem fenyegeti a V-ket, sem egyénileg, sem együttesen - közölte gondolatát. - Miért hát ez a gyűlölet? - Fenyegetve érzem magam! - hangzott a mogorva válasz. - A titkodból tudom, hogy nős vagy. Gyerekeid vannak-e? - Igen. - Dolgozol? - Igen. - Újságok, színház, TV? - Igen. - Sport? - Csak nézem. Nem sportolok. Víz alatti őserdőn haladtak át. Óriási, integető páfránylevelek, magasra tornyosuló korall, egy odú mélyéről nyolclábú polip leskelődött rájuk, angolna surrant tova, és tucatjával a halak. Még mindig a hajó természeti részein jártak, ahol a tropikus földi óceán viszonyait állították elő. Cemp számára, aki csaknem egy hónapja járta megszakítás nélkül a kozmoszt, az úszás önmagában is nagyszerű szórakozásnak tűnt. - Nos, barátom, ennyivel kell mindannyiunknak megelégednünk - állapította meg szűkszavúan. A legtöbb, amit az élet bárkinek is nyújthat, a nyugodt, kellemes létezés. Ha irigyelnél a rendőri kötelezettségeim miatt, ne tedd! Hozzáedződtem ugyan, de nekem például csak minden kilencedik esztendő hatodik hónapjában van párosodási időszakom. Hogy bírnád ezt elviselni? A célzás, hogy a silkie-k csak mintegy kilenc évenként élhetnek nemi életet, nem volt igaz. Ám ez olyan általános hiedelem volt, amelyről a silkie-k és legközelebbi emberi szövetségeseik, a

különleges nép azt tartották, hogy érdemes terjeszteniük. Úgy tűnt, hogy a közönséges emberi lények különös örömöt találnak abban, ami felfogásuk szerint nagy hiányosság az egyébként irigylésre méltó silkieknél. Miután Cemp befejezte megnyugtató kommunikációját, a V-ből kisugárzó sötét érzelemben csak még inkább fokozódott az ellenszenv. - Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel - szólt komoran. - Én is értek valamenynyire a szintek logikájához. Nem vagyok kíváncsi az álokoskodásaira. - Inkább csak tűnődés - felelte szelíden Cemp. Aztán hozzátette: - Ne izgulj, nem mondom el a feleségednek, hogy hűtlen vagy hozzá. - Pukkadjon meg! - mordult rá a V, és elúszott. Cemp most egy másik útitársához fordult, és nagyon hasonló beszélgetést folytatott vele. Ennek a V-nek az volt a titka, hogy az előző évben kétszer is elaludt, miközben őrszolgálatot teljesített a nagy hajót az űrtől elválasztó zsilipek egyikénél. A harmadik személy, akit Cemp megszólított, nőnemű volt. Meglepő titka az volt, hogy őrültnek képzelte magát. Amint rájött, hogy a másik megérti, kommunikációja hisztérikussá vált. Bájos teremtmény volt, a lélegzők közé tartozott - de most rettenetesen megijedt. - Ne árulja el nekik! - sugározta rémülten. - Megölnek! Cemp még fel sem tudta fogni, hogy váratlan szövetségesre talált, és hogy vajon miért érzi magát őrültnek, az máris kétségbeesetten kommunikálta: - Ezek elcsalogatják magát egy tartályba, amelyben cápákat tartanak! – Szinte emberi arcának vonásai eltorzultak, mert rádöbbent, hogy nagy titkot árult el. Cemp gyorsan megkérdezte: - Mi a a fő céljuk? - Nem tudom. De nem az, amit mondanak... Ó, jaj! - Összevissza csapkodott testével a vízben. Egy perc, és zavarát a többiek is felfedezik. Cemp sietve szólt: - Ne nyugtalankodjék... Segítek magán. Szavamat adom. Megtudta, hogy a „nő” neve Mensa, s azt is, hogy lélegzős formájában nagyon szép. Mivel Mensa még hasznára lehetett, Cemp elhatározta, hogy hagyja magát becsalogatni a cápákkal teli tartályba. Észre sem vette, mikor történt. Az egyik energiatermelő V úszott mellé. Ugyanakkor, mintegy véletlenül, a többiek hátramaradtak. - Erre - szólt a vezetője. Cemp utána úszott, de néhány pillanatba telt, amíg észrevette, hogy ő és vezetője egy átlátszó fal egyik oldalán vannak, a csoport többi tagja pedig a másikon. Körülnézett, kereste a társait... A V alámerült, és besiklott a sziklaalakzatok között egy üregbe. Cemp körül hirtelen szuroksötétség támadt. Rájött, hogy a V-k az átlátszó falon túl lebegnek. Cemp mozgást látott a lengedező hínár között árnyékokat, alakokat, egy felcsillanó szemet, a fény játékát egy szürkés testen... Az árnyalt, képeken alapuló érzékelés másik szintjére kapcsolt át, és harci riadókészültségbe helyezte magát. Halállapotában Cemp szuperelektromos angolnaként tudott harcolni - csakhogy az ő energiakisülése olyan sugár volt, amelynek nem volt szüksége közvetlen érintkezésre. A sugárnyaláb fényesen villant, mint a cikcakkos villám, és elég erős volt ahhoz, hogy tucatnyi tengeri szörnyet megöljön. A nyaláb a testén kívül öltött alakot, ellentétes töltésű részecskék két áramának összefolyásaként. Most azonban különleges állapotában volt. A benne végbemenő változás már a nyakán volt. Ha tehát harcra kerülne sor a tengeri térség valamilyen itt honos lakójával, azt nem energiával, hanem a szintek logikájával kellett megvívnia. Kincset érő energiakészletét nem merte pazarolni. Míg ezen tépelődött, egy cápa úszott e1ő lomhán a hullámzó páfránylevelek dzsungeléből, és éppoly lomhán - legalábbis úgy tűnt - felé úszott, majd az oldalára fordult, és miközben nyitott szájából elővillantak fogai, irdatlan állkapcsával feléje vágott. Agyából a ragadozó felé lövellt energiahullám útján Cemp egy képzetet idézett fel a cápában. A képzet kezdetleges mechanizmust gerjesztett - azt a mechanizmust, amelynek révén képek támadnak az állat agyában. A cápa nem tudott védekezni képalkotó képességének irányított túlgerjesztése ellen. A következő pillanatban „látta”, amint fogai rácsukódnak áldozatára, majd érzékeiben a véres küzdelmet követő lakmározás képe rajzolódott ki. Aztán, amikor jóllakott, s gyomrát megtöltötte, érzékelte, amint visszaúszik a homályba, a víz alatti erdőbe, ennek a Jupiter közelében hajózó roppant űrcirkálónak egy otthonos zugába. A túlgerjesztés folytatódott, s a cápa képei többé nem kapcsolódtak testmozdulatokhoz. Előresodródott, és

végül - anélkül hogy észrevette volna - fejjel nekiütközött egy korallfalnak. Ott maradt egy helyben, miközben azt álmodta, hogy mozog. Cemp a cápa idegrendszerével rokon logika útján támadta meg az állatot, megkerülve annak gigászi támadó eszközeit. Logikai szintek. Régen volt, amikor az embereket elszórakoztatta, hogy megnyitották agyuk ősibb részeit, ahol a sugalmazott képek és hangok éppen olyan valóságosak voltak, akár a ténylegesek. Ez volt a legjobb logikai szint, egyáltalán nem emberi. Az állat, például egy cápa számára a valóság kapcsolási jelenség, mechanikai szabályozássorozat. Vagy éri inger, vagy nem. Folytonos mozgás, szüntelen helyváltoztatás, a több és több oxigén örök szomjúhozása, melynek forrását nem lelheti meg sehol. A sugalmazott fantáziavilág mozdulatlanná dermesztette a cápatestet. Az állat az elégtelen oxigéntől kezdte elveszíteni eszméletét. Mielőtt az ájulás valóban bekövetkezett voln-a, Cemp hangtalanul megkérdezte a leskelődő Vktől. - Akarjátok, hogy megöljem ezt a derék halat? Az átlátszó fal mögül a lények némán jelezték, hogy Cemp merre kerülhet ki a veszélyes tartályból. Ismét eszméletre térítette a szörnyet, de tudta, hogy húsz percig is eltart, amíg a csapás hatása megszűnik. Amikor néhány perc múlva Cemp eltávozott a tartályból, és csatlakozott a V-khez, azonnal megérezte, hogy a kedélyállapotuk megváltozott. Gunyorosak lettek. Érthetetlen volt ez a viselkedésük, hiszen az eset alapján azt kellett hinniük, hogy az ő hatalmában vannak. A csoportból tehát valakinek tudnia kell Cemp igazi állapotáról. Ha pedig... Látta, hogy most olyan mély víztartályban vannak, amelynek nem látható az alja. Ragyogó színű halrajok cikáztak a zöld mélyben, és a víz valamivel hidegebbnek, üdítőbbnek tűnt; még mindig nagyon kellemes volt, de már nem trópusi. Cemp odaúszott az egyik energiatermelő V-hez. Akárcsak az imént, megkérdezte: - Mi a titkod? A hím V neve Gell volt, és az volt a titka, hogy több ízben szerelmi vetélytársai megölésére használta fel energiáját, mert ugyanannak a nősténynek a kegyeiért versengtek, mint ő. Hirtelen megrémült, hogy gyilkosságai kitudódnak. De tudatában nem volt más információ, csak az, hogy a hajó igazgatási főtisztje, Riber küldte őket Cemp elé. A név fontos felvilágosítás volt. De Cemp számára még fontosabb volt az a nyugtalanító megérzés, hogy a feladat, amelyhez hozzákezdett, még sokkal fontosabb, mint amilyennek eddig gondolta. Megsejtette, hogy a cápa támadása csak próba volt. De minek a próbája? III. Cemp egyszer csak megpillantotta a várost. A víz itt kristálytiszta volt. Semmi nem látszott abból a milliónyi szennyező anyagból, amely a Földön gyakran elhomályosította az óceánok vizét. A város ezen a csaknem üvegszerűen átlátszó folyadékon keresztül bontakozott ki előtte. Kupolás épületeket látott, a Föld tenger alatti kupolás városainak másolatait. A Földön a víz nyomása tette szükségessé ezt a formát. Itt viszont a mesterséges gravitáció révén a fémfalak között tartott víz súlyát a hajó tisztjei választották meg. Az épületek méreteit csak az ésszerűség befolyásolta, formájuk elegáns vagy éppenséggel idomtalan is lehetett. Öncélú szépségüket nem korlátozta a funkcióból fakadó, olykor zord szépség. Az az épületcsoport, amelyhez Cempet vezették, magasba szökő kupola és minaretek egysége volt. Egy zsiliphez irányították, ahol a lélegzők közül csak ketten maradtak vele, Mensa meg egy Grig nevű hím. Süllyedni kezdett a vízszint, és sziszegve betört a levegő. Cemp gyorsan átváltozott emberi alakjába, és a légzsilipből kilépett egy modern, légkondicionált épület folyosójára. Mind a hárman meztelenek voltak. A férfi így szólt a nőhöz: - Vidd a lakásodba. Add oda neki a ruhákat. Mihelyst szólok, hozd fel az egyes számú lakásba. Grig éppen indulni akart, amikor Cemp megállította. - Kitől kapta ezt az információt? - kérdezte. A V habozott, látszott rajta az ijedelem, hogy egy silkie kérdőre vonja. Arckifejezése megváltozott, és úgy tűnt, hogy valamire figyel. Cemp azonnal aktiválta eddig alvó érzékszervei egy részének ébresztőközpontjait, hogy a különböző „csatornákon” ő is foghassa a jelet. Hasonlóan az emberekhez, akik erős kénszagra önkéntelenül fintort vágnak, vagy eldobják a tűzforró tárgyat, Cemp is érzékletet várt számos felajzott érzékszervének valamelyikétől. De nem kapott. Igaz, hogy emberként nem volt annyira fogékony, mint silkie-állapotában, de efféle negatív eredménytelenséget még sohasem tapasztalt. Grig most ismét megszólalt:

- Azt mondja... mihelyt felöltözött... jöjjön. - Ki mondja? Grig meglepetten nézett rá. - A fiú - felelte. Viselkedése jelezte: Ugyan ki más? Mihelyt megtörülközött és felöltötte a Mensától kapott ruhát, Cemp rádöbbent, hogy ez a kérdés foglalkoztatja:, miért képzeli magát Mensa őrültnek? Óvatosan megkérdezte tőle: - Miért vannak a V-k önmagukról rossz véleménnyel? - Mert van, ami jobb: silkie-nek lenni. - A lány hangja haragos volt, de a csalódottság könnyei voltak a szemében. Fáradtan folytatta: - Nem tudom megmagyarázni, de már gyerekkoromban is reményvesztett voltam. Most is esztelenül reménykedem, hogy az öné lehetek. A rabszolgája akarok lenni. 16~ Noha koromfekete haja még mindig csapzott és nedves volt, ahhoz kétség sem fért, hogy igaz, amit a külsejéről korábban mondott. A bőre tejfehér, termete karcsú, vonalai kecsesek. Mint lélegző gyönyörű volt. Cempnek nem volt választása. Lehet, hogy a következő órában szüksége lesz arra a segítségre, amit Mensa adhatott. Csöndesen szólt: - Elfogadlak rabszolgámnak. A lányt elöntötte a szenvedély. Cemp elé vetette magát, és egyetlen görcsös mozdulattal letépte magáról felsőruházatát, ami leomlott a csípőjére. - Tegyél magadévá! - kiáltotta sürgetően. - Tegyél magadévá mint nőt! Cemp, akinek a különleges népből való fiatal felésége volt, kiszabadította magát karjaiból. - A rabszolgák nem követelődznek - mondta határozott hangon. - A rabszolgákat gazdájuk úgy használja, ahogy akarja. Én mint gazdád először is azt kívánom, hogy tárd fel előttem a lelkedet. A nő reszketve félrehúzódott. - Nem tehetem - rebegte. - Megtiltotta a fiú. - Miért érzed magad őrültnek? - kérdezte Cemp. A lány a fejét rázta. - Nem tudom... A fiú miatt... Valami... - felelte. - Akkor te az ő rabszolgája vagy, nem az enyém - jegyezte meg hűvösen Cemp. A lány könyörgő szemmel nézett rá. - Szabadítson meg tőle! - suttogta. - Egyedül képtelen vagyok... - Hol az egyes számú lakás? - kérdezte Cemp. - Mehet lépcsőn vagy felvonón - mondta Mensa. Cemp a lépcsőt választotta. Szüksége volt egy-két percre, éppen annyira, hogy eldönthesse, mitévő legyen. Aztán döntött. Megnézi a fiút! Határozni fog a sorsa felől. Beszél Riberrel, a hajó igazgatójával. Megbünteti Ribert! A hajót egy ellenőrző ponthoz rendeli. Mire felért a felső szintre, szándéka elhatározássá érlelődött. Megnyomta az egyes számú lakás ajtaja melletti gombot. Az ajtó zajtalanul kinyílt. Cemp besétált - és ott volt a fiú. Csaknem öt láb magas volt, és olyan jóképű, hogy embergyerekben Cemp ilyet még sohasem látott. A legényke a terem egyik falába beépített tv-ernyőt figyelte. Amikor Cemp belépett, a fiú lustán megfordult és így szólt: - Az állapota szempontjából érdekelt, hogy mit fog tenni azzal a cápával. Tudja hát! A felismerés kemény csapás volt Cempnek. Összeszedte magát, és úgy döntött, hogy akár meg is hal, de nem alkudozik, nem fedi fel gyengeségét, és még nagyobb körültekintéssel fogja meghozni végső döntését. - Nem is tehetett mást - mondta a fiú. Cemp felocsúdott, erőt vett rajta a kíváncsiság. Teljes jelnélküliséget vont maga köré, a fiú mégis részletes ingerületeket olvasott. Miképpen csinálja ezt? A fiú bágyadt mosollyal rázta a fejét. - Nem meri megmondani? Akkor nem valami jó módszer - szólt Cemp. - Ebből arra következtetek, hogy ha ki tudom találni, le is tudom győzni. A fiú nevetett, elhárító mozdulatot tett, és tárgyat változtatott. - Gondolja, meg kellene engem ölni? Cemp nézte a ragyogó szürke szempárt, amely fiús huncutsággal szegeződött rá, és szorongó érzése támadt. Játszik vele valaki, aki érinthetetlennek tartja magát. Kérdés, hogy csak tetteti magát a fiú, vagy valóban bolondos. - Valóban az vagyok - szólt a legényke.

És ha valóban az - folytatta Cemp az elemzést -, vajon beépített fékezőtényezőkről van szó, olyanokról, amelyek a silkie-ket ellenőrzés alatt tartják? - Erre nem válaszolok - mondta kurtán a fiú. - Nos, jó - fordult el Cemp. - Ha kitart a döntése mellett, akkor úgy szól az ítéletem, hogy maga törvényen kívüli. Soha nem fogják megengedni, hogy ellenőrizhetetlen személy éljen a naprendszerben. De adok egy kis időt a véleménye megváltoztatására. Azt tanácsolom, legyen inkább törvénytisztelő állampolgár. Megfordult, és elhagyta a lakosztályt. Ezt meg is engedték neki - nem lényegtelen az adott körülmények között! IV. Grig a folyosón várta. Látszott rajta, hogy kedvében akar járni a silkie-nek. Cemp megkérdezte tőle, hogy Riber, akivel találkozni akart, lélegző-e. Nem volt az, így Cemp és Grig a vízhez mentek. Cempet irdatlan mélységbe vezették, ahol több kupolát is a hajótest belső oldalához rögzítettek. A víz alatti fém és műanyag útvesztőben Cemp megtalálta Ribert. Kiderült, hogy a hajóigazgató hosszú, erős hallény, a halállapotúakra jellemző kidülledt szemmel. Egy üzenetközvetítő gép mellett tartózkodott. Megnézte magának Cempet, majd bekapcsolta a gépet. Víz alatti nyelvén harsányan kijelentette: - Azt hiszem, rögzíteni kellene a beszélgetésünket. Nem bízhatok meg egy silkie-ben, nem tudhatom, hogy jelentése erről a különleges helyzetről megfelel-e majd a tényeknek. Cemp vita nélkül beleegyezett. Eszmecseréjük Riber őszintének tűnő közléseivel kezdődött. - A hajót és mindenkit - mondta -, aki a fedélzetén tartózkodik, ez a figyelemreméltó fiú ellenőrzi. Nincs mindig a hajón, következésképp többnyire azt tesszük, amit szoktunk. De azok az emberek, akik a fogadására mentek, semmilyen módon nem tudtak szembeszegülni parancsaival. Ha őt ráncba szedhetné, akkor bizonyára ismét szabadok leszünk, ha nem boldogul vele, akár tetszik, akár nem, az ő szolgái maradunk. - Kell lennie valamilyen sebezhető szintnek. Például maga miért teszi azt, amit ő akar? - szólt Cemp. Riber válasza: - Nevettem, amikor először mondta, hogy mit akar. De órák múlva ráébredtem, hogy amíg nem voltam magamnál, mindent megcsináltam, amit kívánt. Az eredmény, hogy most tudatosan is megcsinálom. Földi időszámítás szerint már vagy egy éve ennek. Cemp részletesen kikérdezte Ribert. Az öntudatlanság előidézésére a fiú fő módszere az volt, hogy megakadályozza a szabályos észlelő tevékenységet. Erre vall, hogy Riber testi működése zavartalan volt, mialatt a fiú ellenőrzése alatt állt. Mialatt ezen töprengett, Cempnek az a V jutott eszébe, aki titkolta, hogy a külső zsilipeknél teljesített szolgálata közben elaludt. Cemp kívánságára összehívták a zsilipőröket. Mindenkitől négyszemközt megkérdezte: - Mi a titkod? A húsz közül hét akaratlanul is elárulta, hogy szolgálatban elaludt. Kiderült tehát, hogy a fiú egyszerűen megérkezik a zsilipes bejárathoz, kioltja a szolgálatban lévő őr tudatát, és belép a hajóba. Cempnek úgy tűnt, hogy nem szükséges folytatnia a vizsgálatot. Volt logikája az eseményeknek. Noha egy ideig úgy látszott, hogy a probléma a távirányítás új és bonyolult formáját tételezi fel, kezdett a dolog sokkal egyszerűbbnek tűnni. Visszatért, a nő lakásába, és újra felöltözött. Mensa az ajtóig kísérte. - Nehogy anélkül merje elhagyni a hajót - suttogta -, hogy szeretkezne velem. Szükségem van az érzésre, hogy magához tartozom. Cemp tudta, hogy alapvetően nem így fest a dolog. A lány mindennek a fordítottját akarja: Mindig azt szeretné, ami nem adatott meg neki, a meglévőt pedig semmibe veszi és elutasítja. Miután biztosította a lányt, hogy a javát akarja, újra felment az egyes számú lakosztályba. Belépve Cempnek úgy tűnt, hogy a fiú elpirult, tekintete borúsabb, szeme sem ragyog úgy, mint az előbb. Cemp szelíden mondta: - Ahogy én rájöttem, úgy minden silkie rájöhet. Sok gondja van, s ez arra vall, hogy még az ön lehetőségei sem korlátlanok. A silkie-k észrevétlenül is meg tudnak közelíteni űrhajókat, ha felkészültek az energiahullámok manipulálására. - Ismeri a gondolataimat - szólt Cemp. - Nos, melyik a helyes? Csönd. - A maga problémája - mondta nyomatékosan Cemp -, hogy a különleges nép nem vállalja a veszélyes deviánsok kockázatát.

Remélte, hogy a fiú megérti, milyen végletesen eltökélt a különleges nép. A fiú váratlanul felsóhajtott. - Miért ne vallhatnám be? Tem vagyok, a fiad. Amikor megtudtam, hogy te vagy az, aki a hajóhoz közeledik, úgy gondoltam, megnézem az apámat. Valójában attól féltem, hogy felfedezik azokat a képességeket, amelyeket te olyan szokatlanoknak találtál. Ezért jöttem ki az űrbe, hogy olyan támaszpontot létesítsek, ahol védelmet találok, és meghúzhatom magam. De most már látom, hogy segítségre van szükségem, és tudom, hogy bizonyos változásokat kellene végrehajtani az emberi lényekkel való kapcsolatunkban is. Egyébként kész vagyok az együttműködésre, és hagyom átnevelni magam. Cemp döntött, nem sok választása volt. Azt mindjárt elhatározta, hogy nem lesz kivégzés. Gyorsan - mert Cemp mindig sietett - megbeszélték a helyzetet. Cempnek be kell számolnia majd erről a találkozásról, amikor visszatér a Földre. Nem volt rá semmiféle lehetőség, hogy egy silkie eltitkolja a tényeket az éles szemű különleges nép elől. Amíg párzási időszaka tart, amúgy is hónapokon keresztül szünetel az energiaellenőrzése. Ez alatt az idő alatt a fiú ki volna szolgáltatva egy nagyon is elfogult törvénynek. Tem lekicsinyelte a veszélyt. - Ne aggódj énmiattam. Kész vagyok szembenézni velük. Ez lázadó beszéd volt, veszélyes és végzetes, de most nem ez volt a megfelelő pillanat ennek megvitatására. Ilyesmiről ráérnek beszélni, ha már otthon lesznek. - Jó volna, ha most indulnál - mondta a fiú -, de meglátod, hamarább érkezem a Földre, mint te: Cemp most nem találgatta, milyen módon érheti el ezt a csodálatos sebességet. Ez is ráér majd később. Amikor Cemp Mensa lakásán levetkőzött, meglehetősen büszkén szólt hozzá: - A fiú az én fiam. A lány szeme tágra nyílt. - A fia? - mondta. - De hát... - s itt elhallgatott. - Mi a baj? - kérdezte Cemp. - Semmi. - Mensa gépiesen beszélt..- Meglepődtem, ennyi az egész. Cemp befejezte az öltözködést, azután a lányhoz ment, és könnyedén megcsókolta a homlokán. - Érzem mondta -, hogy szerelmi kapcsolat van köztetek. Mensa a fejét rázta. - Most nem. Amióta... - nem folytatta. Zavartnak látszott. Egy nő szerelmi életének az ellenőrzésére nem ez volt a megfelelő idő. Ha férfi valaha is sietett, ő rohant. Amint Cemp eltávozott Mensa lakosztályából, bejött a fiú. - Csaknem elárultál - mondta olyan hangon, amely minden volt, csak nem gyerekes. A lány meghunyászkodott. - Én csak egy V vagyok - mentegetőzött. A fiú elkeidett változni, nőni. Egyszer csak egy teljesen felnőtt emberi hím állt a lány előtt. Energiahullámot irányított feléje, amelynek óriási vonzása lehetett, mert a lány előrebillent, annak ellenére, hogy arcára növekvő undor kifejezése ült. Amikor Mensa egylábnyira volt tőle, elvágta a hullámot. Mensa azonnal visszahúzódott. A férfi felnevetett, de elfordult tőle, azután néhány pillanatra kommunikációs vonalat teremtett egy távoli csillag valamelyik bolygójával. Néma beszélgetést folytatott. - Végül is megkockáztattam, hogy találkozzam egy silkie-vel - mondta -, aki egyike e rendszer nagy hatalmú lakóinak. A logikai szinteknek nevezett elv vezérli cselekedeteiben. Rájöttem, hogy érzékenyen érinti egyetlen sarja, egy fiú, akit soha nem látott. Észrevétlenül eltorzítottam a gyerek iránti érdeklődését. Azt hiszem, most már minden kockázat nélkül leszállhatok a rendszer fő bolygóján, amelyet Földnek neveznek. - Ahhoz, hogy érdeklődését eltorzíthasd, csatornaként kellett használnod őt. - Igen. Ez az a kockázat, amit vállalnom kellett. - S mi a helyzet az általad használt többi csatornával, Di-isarinn? A férfi Mensára pillantott. - Talán egyetlen kivétellel ellenállnak a silkie minden kísérletének, hogy feltárja tudattartalmukat. Egy lázadó csoportról van szó, akiket V-knek hívnak; ezek gyanakodnak a rendszer többi népére és ellenségesek azokkal. A kivétel egy V nő, aki azonban teljes mértékben a hatalmamban van. - Miért nem pusztítod el őt? - Ezeknek az embereknek van valamifajta érzékeny telepatikus kapcsolatuk, amelyet alighanem manipulálni tudnak, de a teljes megoldásra még nem jöttem rá. Ha a lány hazudik, a többiek, azt hiszem, azonnal megtudnák. Ezért nem tehetem meg azt, amit normális esetben megtennék. - És mi van a silkie-vel? - Félrevezettem, s most a Föld felé tart. És ami ugyanolyan fontos: éppen fizikológiai változáson kell átesnie, - s nem lesz támadó - és védekezőképességének birtokában. Az a tervem, hogy megvárom, amíg ez a

testi folyamat lezajlik, azután megölöm. V. Cemp az Öt-R műholdon át jelentette a történteket a Silkie Hatóságnál lévő kapcsolatának, Charley Baxternek. Amikor megérkezett a műholdra, és emberformára változott, megtudta, hogy Charleytól rádiógram vár rá. Így szólt: FIÚT ELFOGNI. HATÓSÁG ADDIG IS MEGTILTJA A LESZÁLLÁST. Amíg elintézitek öt, úgy képzelitek! - gondolta dühösen Cemp. A hivatalos lépés meglepte. Váratlan akadály volt. A műhold parancsnoka, egy átlagosan értelmes emberi lény, aki az üzenetet átadta neki, közölte vele: - Mr. Cemp, utasítást kaptam, hogy további értesítésig ne engedjem önt felszállni a Földre induló egyik űrkompra sem. Ez merőben szokatlan. „Szokatlan?” Ezzel nagyon keveset mondott. A silkie-k rendesen szabadon mozoghattak a Föld és az űr között. Cemp döntött. Visszamegyek az űrbe - szólt tárgyilagos hangon. - Nem áll változás előtt? - A tiszt habozni látszott, hogy elengedje-e. Cemp arcára kényszeredett mosoly ült, és elmondta a szokásos silkie-viccet: a silkie-k olyanok, mint az a várandós nő, akit szülési álfájdalmak lepnek meg. Befekszik a kórházba, majd pedig hazatér. Többszöri téves riadó után végül a taxiban születik meg a bébi. - Nos, azt tesz, amit akar, uram - mondta boldogtalanul a másik -, de az űrben nincs taxi. - Nem ennyire sürgős a dolog; az ember órákig vissza tudja tartani - mondta Cemp, aki már órák óta visszatartotta. Mielőtt elindult volna, Cemp rádiógramot küldött a feleségének. DRÁGA JOANNE: VITA KÉSLELTET, ÉRTESÍTLEK, MIKOR TALÁLKOZUNK. SIETEK. SZÓLJ CHARLEYNAK. TŐLE A TÖBBIT. ÖLELLEK, NAT. Tudta, hogy a rejtjeles üzenet fel fogja zaklatni; de nem volt kétsége az iránt, hogy az asszony ott lesz az előre megbeszélt találkozón, úgy, ahogy ő akarta. Ott lesz, hogy a különleges nép megbízásából megtudja, mi Cemp szándéka. Amikor kijutott az űrbe, megcélozta a Déli-sark fölötti űrszektort, majd pedig megkezdte a légkörbe való belépést. Sebesen ereszkedett lefelé. Az elmélet szerint a radioaktivitást elkerülő megközelítésnek ez volt az egyetlen lehetséges módja. A pólusok viszonylag sugárzásmentesek voltak, mert a Föld felé hajló mágneses térben az erős Van Allen-sugárzási öv a veszélyt minimálisra csökkentette. Mindazonáltal két komoly bombázási szakaszon is túl kellett jutnia. Elektronjaitól megfosztott nagy energiájú atommagok, illetve röntgensugarak veszélyeztették. A röntgensugarak nem tehettek kárt benne, és az atommagok nagy része is úgy ment keresztül a testén, mint a ritka vákuumon. Azok az atommagok azonban, amelyek eltalálták, apró radioaktív nyomokat hagytak maguk után. Cemp a silkie-knek azzal a különleges képességével, hogy testük sérült részeit el tudták távolítani, gyorsan kivetette szervezetéből a komolyabb sérülést szenvedett sejteket. Ahogy belépett a légkörbe, Cemp fokozatosan aktiválta maga mögött a bolygó mágneses erővonalait. Amint ezek fényesen izzani kezdtek, megérezte a lentről érkező és róla visszapattanó radarsugarakat. De ez most nem jelentett problémát. A radar egyetlen jelenségként rögzíti testének mozgását és a mögötté kibontakozó pirotechnikai jelenséget. Az általa keltett radarjel így megegyezett a földfelszín felé száguldó meteoritokéval. Minthogy rézsútosan és a Föld forgásával megegyező irányban lépett a Föld légkörébe, sebessége nem akadályozta abban, hogy a légkörön való áthatolása nyomán keletkezett hőt akár elnyelje, akár visszasugározza: Tíz mérföld magasságban még jobban lelassult, és az Antarktisztól északra, Dél-Amerika alsó csücskétől mintegy ezermérföldnyire érkezett a tengerbe. A hideg víz gyorsan lemosta a silkie-test külső csontrendszeréhez tapadt radioaktív hulladékokat. Mintegy ötszáz láb magasban száguldott tovább, és valahányszor túlságosan felhevült, lassítva és alámerülve hűtésre használta a vizet. Kényelmes egyensúlyban tartotta a rendkívül sebes pozitív és negatív gyorsulást, miközben lakóhelye, Florida déli csücske felé közeledett. Valamivel több mint negyven perc alatt érkezett ide, az utolsó öt percet végig a víz alatt töltötte. Amikor a felszínre emelkedett, a tengerpart már látótávolságban volt. Felvette halállapotát, majd kétszáz

lábnyira a parttól emberalakot öltött. Már látszott Joanne kocsija, amely egy homokbucka mögött az úton parkolt. Váltott karral, gyorsúszásban haladt, míg csak a sekély vízbe nem ért, innen futva tette meg a maradék utat, szemben a visszaverődő, tarajos hullámokkal, fel a partra. Felesége egy takarón feküdt, és őt figyelte. A karcsú, nagyon csinos, szőke és kék szemű Joanne felállt. Törülközőt nyújtott neki, sápadt arcának klasszikus harmóniája nem bomlott fel. Cemp megszárítkozott, és magára öltötte a felesége által hozott ruhát. Néhány perc múlva a kocsiban ültek, s a nő csak ekkor hagyta, hogy férje megcsókolja. De Joanne még mindig visszatartotta gondolatait, és testét rosszallóan megmerevítette. Amikor végül beszélgetésre szánta el magát, inkább megszólalt, de nem használta a közvetlenebb energiaátvitelt. - Van fogalmad róla - szólt Joanne -, hogy amennyiben kitartasz szándékod mellett, több mint száz év óta te leszel az első silkie, akit saját elhatározásából megbüntetnek vagy kivégeznek? 168 Cemp gyánúját megerősítette a tény, hogy felesége hangosan beszélt. Most már bizonyos volt benne, hogy illegális földerítését jelentette a Silkie Hatóságnak, és hogy azok lehallgatják ezt a beszélgetést. Nem neheztelt ezért Joanne-ra, sőt feltételezte, hogy a különleges nép kész átsegíteni őt a megpróbáltatásnak ezen az időszakán. Talán Tem kihallgatását is meggyorsítják, úgyhogy hamarosan túl lesznek a kivégzésen. - Mit akarsz tenni, Nat? - Hangja most inkább aggódó volt, mint mérges. Arca most először színt kapott. Lelke mélyén Cempet magát is kissé meglepte saját eltökéltsége, de ez sem ingatta meg elhatározásában. Hűvösen felelte: - Ha megölik a fiút, tudni fogom, miért tették. A nő szelíden válaszolt: - Soha nem képzeltem volna, hogy egy silkie-ben ennyi érzés lehet, egy gyerek iránt, akit születése óta nem látott. Végtére is nekem ugyanúgy le kelett mondanom róla. Rajtam fogott az átnevelés. Cemp zavarba jött. - Ez nem személyi kérdés - vetette oda. - Akkor hát nagyon jól ismered az okot - mondta Joanne váratlan érzelemmel. - Ennek a fiúnak nyilván olyan módszere van gondolatai eltitkolására és a mások gondolataiban való olvasásra, amelynek saját beszámolód szerint még te sem tudsz a mélyére hatolni. A különleges nép egy ilyen személynek nem biztosíthatja a történelmi védettséget. Ebből politikai kérdés lesz. - A jelentésemben - szólt Cemp - ötéves tanulási és átnevelési programot javasoltam a fiú részére. Ezzel minden rendben lesz. Úgy látszott, hogy az asszony nem is hallotta. Mintha csak hangosan gondolkodott volna: - A silkie-ket a huszadik század második felének nagy biológiai felfedezései alapján az emberek alakították ki. Amikor elkülönítették az élet alapvető kémiai egységét, a DNS-t, lehetővé vált, hogy az életnek a természetes formáitól eltérő változatait alakítsák ki. Minthogy az első átalakítások eredménye a halállapot volt, az új lényeket egy régi dal alapján silkie-knek nevezték el. De nagyon óvatosan kellett eljárni. Nem hagyhatták, hogy a silkie-k tetszésük szerint szaporodjanak. Ezért génjeik, amelyek sok csodálatos érzékkel és képességgel ajándékozzák meg őket; bizonyos korlátozó tényezőket is tartalmaznak. Választhatnak az ember, a hal vagy a silkie forma között, de csak amíg ezt testük ellenőrzésével teszik. Formától függetlenül birtokában maradhatnak szinte valamennyi silkie-képességnek. De minden kilenc és fél esztendőben ismét emberalakot kell ölteniük, hogy párosodhassanak. E feltétlen testi kényszer ellen semmit sem tehetnek. Azokat a silkie-ket, akik egykor megpróbálták kiküszöbölni a ciklusnak ezt a szakaszát, kivégezték. Az emberi létformába való kényszerű változás idején a silkie minden silkie-képességét elveszti, és ő is esendő emberré válik. Ez az, amivel hatalmunkban tartjuk. Ilyenkor büntethető azokért a törvénytelenségekért, amelyeket silkie-ként követett el. A másik eszköz, amivel sakkban tartjuk, hogy nőstény silkie-k nincsenek. Ha a különleges néphez tartozó nővel párosodó silkie gyermeke leány lesz, az sohasem silkie. Ez is a génjeibe épült bele... Itt a leány szünetet tartott, azután folytatta: - Az emberi nem elenyésző része a különleges nép, amelynek, miként felfedezték, spontán képessége; hogy olvasni tud a silkie-k gondolataiban. A különleges nép tagjai ezt arra használták fel, hogy amíg csupán néhány silkie létezett, kiépítették törvényhozó hatalmukat, s így megvédhették magukat és az emberi fajt a máskülönben fölébük kerekedő silkie-ktől. Joanne tanácstalanul fordult Cemphez. - Eddig te sem tagadtad, hogy az emberi lényeknek szükségük van védelemre. Megváltozott a véleményed? - Amikor Cemp nem válaszolt, az asszony sürgette. - Miért nem fordulsz a Silkie Hatósághoz? Beszélj Charley Baxterrel! Így többre mész, mint bármilyen

ellenszegüléssel. - Gyorsan folytatta: - Tem is ott van. Úgyis oda kellene menned. Kérlek, Nat. Nem volt különösebb engedmény abban, hogy Cemp egyetértett Joanne-nal. Javaslatát úgy tekintette, mint felkínált lehetőséget arra, hogy bejusson az épületbe. Nem volt túlságosan meglepve, amikor a Silkie Hatóság épülettömbjének tetejére ereszkedő helikopteréből meglátta, hogy a jóképű, vékony, szokatlanul sápadt Charley Baxter már várja. A felvonóban Cemp megérezte, hogy energiaernyőn haladnak át, amely azon nyomban elreteszelte a külvilágból érkező impulzusokat. Ezt ő egészen természetesnek találta, csak az ernyő energiaforrása volt szokatlanul erős. Érzékelte, hogy az energia most olyan óriási, hogy a város, de talán az egész bolygó megvédésére elég lenne. Cemp kérdő tekintete egy józan, komoly szempár tekintetével találkozott. A férfi csendesen mondta: - Olvass, kérlek, a gondolataimban. Baxter gondolataiból megtudta, hogy saját, Temről szóló rádiógramja nyomán sietve megvizsgálták Tem adatait. A vizsgálat alapján bebizonyosodott, hogy a fiú normális, tehát inkább Cemppel történhetett valami nagyon komoly dolog. - A fiad - szólt Baxter - soha nem volt veszélyben. Mutatok neked egy tévéfelvételt, és állapítsd meg, melyikük rajta Tem. Mert egyikük a fiad. Elhagyták a felvonót, és egy nagy szobába mentek. A falon lévő tévéernyőn utcarészlet tűnt fel. Több fiú közeledett a nyilvánvalóan rejtett kamera felé. Nem látszott rajtuk, hogy tudomásuk lenne a kamerfiról. Cemp tekintete végigfutott az idegen arcokon. - Soha nem láttam ezeket, egyiküket sem - mondta. - Jobbra tőled, az a fiú - mutatott az egyikre Baxter. Cemp odanézett, azután csodálkozva Baxter felé fordult. Minthogy agyának olyan energia-összeköttetései voltak, amelyek mellőzték a puszta neuronkapcsolatokat, a megértés egyetlen fellobbanásával ragadta meg az egész képet. Villanásszerű felismerés tudatosította benne, hogy az ő állítólagos fia fortélyosan kihasználta Cempnek a silkie-gyerekek iránti kötelességérzetét. Majd azt az energiaszintet elemezte, amely jelzést adott neki. Szinte azonnal rádöbbent, hogy ez a jelzés volt az egyetlen közvetlen kapcsolat, amelyet a V-hajón a fiú létrehozott. Egyébként az ál-Tem csupán a jelek fogadója volt. Most vette észre, hogy Baxter csillogó szemmel figyeli. Utóbbi lélegzet-visszafojtva kérdezte: - Gondolod, hogy tehetünk valamit? Túlságosan hirtelen jött az egész ahhoz, hogy mindjárt felelni tudjon. Cemp hálatelt szívvel ismerte fel, hogy a különleges nép megvédte őt. Ha gyanúja még a védőernyő előtt feltámadt volna, a hamis Tem alighanem megkísérelte volna, hogy megsemmisítse. Baxter újra megszólalt: - Ülj le. Nézzük, tud-e kezdeni valamit a számítógép azzal az egyetlen jellel, amit kaptál tőle. A komputer három szerkezeti alakzatot extrapolált, amelyek megfelelhettek a hamis Temnek. Cemp és Baxter csodálkozva tanulmányozta a kódokat, mert addig valójában nem is gondolták, hogy azok mást is jelenthetnének, mint egy szokatlan V-formát. A három alakzat azonban idegen volt. A gyors elemzés megmutatta, hogy közülük kettőnek nem lett volna szüksége ilyen fokú bezárulásra, hiszen kétségtelen hatalom birtokában voltak. Következésképp a harmadik forma volt a legvalószínűbb. Hátborzongató ismeretlen faj képe bontakozott ki. Olyan lényeké, amelyeknek különös, tragikus nemi élete abban csúcsosodik ki, hogy az orgazmus pillanatában, a pókokhoz hasonlóan, az egyik szexuális társ megöli a másikat. Baxter hangja azt fejezte ki, hogy bár ne kellene elhinnie a dolgot. - Vajon igaz lehet, hogy szerelmükhöz rengeteg partnerre van szükségük? - Halk hangon folytatta: Riasztom az összes silkie-t, más erőinket is mozgósítom. Mi az, amit azonnal megtehetnél? Cemp, aki érzékelő rendszerét már mind a három idegen alakzattal szemben beszabályozta, feszült volt és riadt. - Azon gondolkodom - mondta -, hogy hová mehet. Természetesen hozzám, az én lakásomra. Gondolod, hogy Joanne már hazaért? Ti hová küldtétek? Látta, hogy Baxter a fejét ingatja... Cemp kisietett egy ajtón, amely egy széles erkélyre nyílt. Átalakult silkie-vé, részlegesen kikapcsolta a nehézségi erőt, ugyanakkor kiterjesztette ellenőrzését a mágneses tér erővonalaira. Úgy sietett, mint még soha életében. VI. Emberi formájában lépett be a tengerparti nagy házba, hogy gyorsabban futhasson az utolsó pár méteren, és könnyebben mozogjon a folyosókon. Mivel az idegen érzékelési rendszeréhez igazította magát, jöveteléről

csak részben érkezett jelzés. Joanne-t félmeztelenül találta a nagy hálószobában. Cemp még soha nem találta ilyen vonzónák. Meleg, hívogató és barátságos mosolya mágnesként vonzotta. Az asszony vágya, ami rá is átterjedt, ősi ösztönöket ébresztve benne, amelyek mintha finom, áttetsző burokba vonták volna érzékszerveit, elhomályosítva valóságlátását. A fekvő asszony ragyogása szinte már világított a rózsaszín ágyon, és Cemp egész lénye rá összpontosult. Egy hosszú percig semmi más nem létezett, csak a két ember, akik mélységesen szeretik egymást. E fenyegető, förtelmes hatalom láttán Cemp megdöbbenve, lázas izgalommal gondolt az igazi Joanne lehetséges sorsára. Minden figyelmét az aggodalom kötötte le - és ez megtörte a varázst. A felgyülemlett düh, gyűlölet és erőszak most tört felszínre. De a sugár, amelyet Cemp a teremtményre bocsátott, visszapattant egy mágneses vezérlésű energiaernyőről, anélkül hogy abban kárt tett volna. Tajtékzón rávetette magát a lényre, puszta kézzel megragadta. Másodpercekig dulakodtak - a csaknem meztelen nő meg az egészen meztelen Cemp. Cempet az övénél tízszerte erősebb karok taszították hátra. Kijózanodva ugrott talpra. Immár átlátta a Föld és e teremtmény egész problémáját, a fenyegetést, amit a lény jelentett. Joanne másolata változni kezdett. Cemp látta, amint a test férfivá alakul, s bár csípőjét még mindig női fehérneműdarabok takarták, viselkedésében már nyoma sem volt a nőiességnek. Tekintetéből fenyegetően sugárzott fajának végtelen erőszakossága. Az egész jelenség olyan visszataszító volt, hogy Cemp elfordította róla tekintetét. Kétségbeesett aggodalom vett rajta erőt a felesége miatt, de még csak eszébe sem jutott, hogy az idegentől érdeklődjék. Ehelyett így szólt: - Azonnal távozzék. Majd akkor lépünk érintkezésbe magával, ha egymillió mérföldnyire lesz, odakint az űrben. A csinos emberarcot most megvető mosoly torzította el. - Megyek már. Érzem, hogy arra kíváncsi, honnan jöttem. Soha nem fogja megtudni. Cemp nyugodt hangon válaszolt: - Majd meglátjuk, mire megy magával kétezer silkie. A lény bőre egészségtől csillogott, csak úgy sugárzott a magabiztosságtól és erőtől. - Jobb, ha tőlem tudja, hogy mi, kibmadine-ok maradéktalanul hatalmunkba kerítettük mindazokat az erőket, amelyeket a silkie-k csak részben mondhatnak magukénak. - Sok lúd disznót győz - mondta Cemp. A másik szilárdan felelt: - Ne próbáljon megtámadni. Túl nagy árat fizetne. Az idegen megfordult és kifelé indult. Cempnek hirtelen eszébe jutott, hogy nem hagyhatja elmenni ezt a lényt, anélkül hogy meg ne kísérelné áthidalni az őket elválasztó mély szakadékot. Mégiscsak ez volt az első alkalom, hogy az ember érintkezésbe került egy idegen értelemmel. Azokra az álmokra gondolt, amelyeket az ember szőtt e találkozásról. De tűnődése egy pillanatig tartott, mert megértette a köztük lévő végtelen ellentét valóságát. Az idegen kinn termett a járdán, láthatatlanná vált, átváltozott - és eltűnt. Cemp érintkezésbe lépett Baxterrel. - Kapcsolj össze egy másik silkie-vel, hogy a helyemre állhasson. Most már valóban szörnyen közeleg a változásom. A Silkie Kommunikációs Központ összekötötte őt egy Jedd nevű silkie-vel. Közben Baxter közölte: - Elindultam hozzátok Kormánybiztosi hatalommal ruháztak fel. Cemp a hálószobák egyikében megtalálta Joanne-t. Teljesen felöltözve az ágyon feküdt, lélegzése lassú és mély volt. Energiaimpulzust bocsátott át az agyán. Hatására többször is akaratlanul megmoccant a fekvő test, ami megnyugtatta Cempet, mert látta, hogy felesége csupán alszik. Az idegen energiából is felfogott valamennyit, amely még ott lappangott az asszony sejtjeiben. Az ebből az energiából nyert információ elárulta, hogy a kibmadine modellnak használta az asszony eleven testét a másolata elkészítéséhez. Nyilvánvaló, hogy Joanne ennek köszönheti az életét. A teremtmény - legalábbis most - nagyobb vadra vadászott: silkie-re. Cemp nem próbálta felébreszteni az alvó asszonyt, de nagyon megkönnyebbült, amikor kiment a teraszra, amely a fehér, homokos partra, az időtlen, kék óceánra nézett. Addig ült itt, amíg csak Baxter meg nem jelent. Gondolati úton szoktak beszélgetni. Baxter ezúttal is így fordult Cemphez. - Úgy érzem, kétségeid

vannak. Cemp bólintott. Baxter gyöngéd hangon kérdezte: - Mitől félsz? - A haláltól! Az érzés mélyen gyökerezett benne. Amióta kapcsolatba került az idegennel, már másodszor határozta el, hogy életét áldozza, ha kell. És miután ezt eldöntötte, sorra bekapcsolta valamennyi receptorát, de előbb gondosan kiszűrte a helyi Földzajokat. Tévé, rádió, radar, gépekből származó számtalan energiaféleség - mindezt ki kellett rekesztenie. Ezután nyomban „hallani” kezdte az űrből érkező jeleket. Már jóval a silkie-k létezése előtt tudták, hogy az űrben üzenetek szállnak; az egész csillagvilág lüktet a hihetetlen mennyiségű rezgéstől. A silkie-k óráról órára és évről évre e szüntelen „zaj”-ban éltek, és alapkiképzésük arra irányult, hogy szelektív alvási, nyugalmi és ébrenléti mechanizmusuk minden egyes receptorban kialakuljon. Most azok a receptorok, amelyek aludtak, felébredtek; azok, amelyek pihentek, riadókészültségbe kerültek. Agyának ébersége csúcsszintet ért el. Cemp érzékelni kezdte a közeli meg a távoli csillagokat, a csillaghalmazokat meg a galaxisokat. Minden csillagnak megvolt a maga összetett jele. Ismétlődésnek vagy akár csak közeli hasonlóságnak nyoma sem volt. A világegyetem, amelyre most ráhangolódott, csupa különbségből tevődött össze. Cemp érzékelte, hogy az egyes csillagok távol vannak egymástól, hogy ahány csillag, annyi jel. Barátságos világegyetem! A hatalmas csillagvilágnak értelmet adott, hogy minden egyes csillag hajszálpontosan az, ami, és ott van, ahol lennie kell. Nincs zűrzavar. Átélte saját térbeli és időbeli helyzetét, és ez a dolgok alapvető rendjének bizonyosságával ajándékozta meg. VII. Cemp kutató tudata már visszatérőben volt a távoli portyázásról, amikor megállapodott egy ponton, millió mérföldnyire a Földtől. Hagyta, hogy elborítsák a Föld és a pont által közrezárt térségből érkező jelek. Anélkül hogy szemét kinyitotta volna, így szólt Baxterhez: - Nem tudok olvasni a gondolataiban. Alighanem megkerülte a bolygót, és takarja a Föld tömege. A reflektorok készenlétben vannak? Baxter külön telefonvonalát, a már korábban riasztott Telstart és a csillagászati műholdakat Cemp rendelkezésére bocsátották. Az egyik reflektor sugarát a behatoló testére irányították. Cemp így szólt az idegenhez: - Mindenekelőtt információra van szükségünk. - Ha gondolja, elmesélem a történetünket - felelte az idegen. És Cemp megismerte az örök szeretők históriáját. Több mint egymillió lény költözik az egyik naprendszerből a másikba, mindig felöltve az ott lakók formáját, hogy szerelmi kapcsolatot létesíthessenek velük. De vágyuk fájdalmat és halált hoz szerelmük tárgyára. A szerelmes kibmadine-ok mindössze kétszer találkoztak olyan lényekkel, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy közeledésüket elhárítsák. A kibmadine-ok mindkét esetben az egész naprendszert elpusztították. Di-isarinn azonban egyszer csak megelégelte az előadást. - További tájékoztatást nem kaphatnak. Cemp megszakította az összeköttetést. Baxter megrendült. - Gondolod, hogy mindez igaz? Cemp bólintott, és végső eltökéltséggel jelentette ki: Meg kell tudnunk, honnan jött. Utána elpusztítjuk. De hogyan gondolod? Nehéz kérdés volt, hiszen a teremtménnyel való egyetlen összecsapása alkalmával hihetetlen erejű falba ütközött. Cemp mélyebbre süppedt a pamlagon, és lehunyt szemmel törte a fejét. „E faj tehát olyan lényekből áll, akik tetszésük szerint cserélhetnek testet. Odakint az űrben, a hosszú járőrözések alatt maga is sokszor töprengett ilyesféle lehetőségeken; hiszen a sejtek képesek növekedni, visszafejlődni, osztódni, hasadni, elszakadni és átalakulni, s mindezt másodpercek alatt. Az élet legalsó zónájában, ahol a vírus, a baktériumok és a sejt komplex létezése végbemegy, éppen a változás mérhetetlen gyorsasága tette lehetővé, hogy az ember csaknem azonnal átalakulhat szabályos silkie-vé és viszont. A szerelmes behatoló nyilvánvalóan ugyanilyen sebesen tud átváltozni, pillanatnyi szükség szerint magára öltve bármilyen testi alakot.

És a szintek logikája is jelen van a kibmadine-ok minden cselekedetében.” Cemp mögött ekkor megszólalt Baxter: - Bizonyos vagy ebben? - Hangja kétkedést árult el. Cemp kétféleképpen reagált a kérdésre: egyrészt kimondhatatlanul örült, hogy elemzése nyomán mégis van némi remény, másrészt meggyőződése egyre erősödött. Hangosan mondta: - Igen, a logika jelen van. Ami pedig a kibmadine-t illeti, az akcióba bevont energiáknak a legszorosabban kell majd együttműködniük. Inkább centiméter-, mint deciméter-pontossággal kell dolgoznunk. Vagyis személyesen kell kimennem. - Hova ki? - kérdezte csodálkozva Baxter. - A hajójához. - Gondolod, hogy van .hajója? - Persze hogy van. Másképp nem lenne képes manőverezni. Miután Cemp önmagának is magyarázattal szolgált, türelmetlensége megszűnt. Megfigyelte, hogy még a különleges népnek is túlzó elképzelései voltak a silkie-gondolkodásról. Úgy vélték, hogy sokkal többre képesek, mint valójában. Ezúttal a dolgok logikája egyszerű - ha valaki a Nappal szemben lépett be egy naprendszerbe, sebessége növelésére felhasználhatja annak teljes gravitációs erejét. A kibmadine tehát e pillanatban a bolygók „hágcsó”-ján kapaszkodik felfelé, háta mögött elvágva a Nap nehézségi erejét, s „húzatva” magát a Jupiter meg a külső bolygók tömegvonzásával. Egyetlen értelmes lény sem próbálná meg ilyen módszerrel áthidalni a csillagok közötti távolságokat. Van tehát egy hajó, mert kell lennie. - Kérek egy űrhajót - szólt Cemp -, legyen rajta mozgatható víztartály. - Úgy gondolod, hogy átváltozol, mielőtt odaérsz? - Bármely pillanatban megtörténhetik. Baxter elképedt. - És így akarsz szembeszállni a létező legnagyobb hatalmú lénnyel, egyetlen cseppnyi saját energia nélkül? - Igen - mondta Cemp. - Ez az egyetlen módja, hogy néhány hüvelyknyi távolságra kerüljön a tartályba beszerelendő energiaforrástól. Az isten szerelmére, ember, indulnom kell, Baxter kelletlenül a telefon után nyúlt. VIII. Cempet valóban út közben érte az átváltozás. Mire áttették a kibmadine-hajóra, mára víztartályban tartózkodott, s teste a halállapotba való átmenetet mutatta. Több mint két hónapra Cempből tehát B osztályú silkie lett. Amikor Di-isarinn végül megérkezett a Plutón túl keringő, apró űrhajójához, azonnal észrevette, hogy a bejárati mechanizmuson babráltak, és megérezte Cemp jelenlétét. A megmérhetetlen hosszúságú út során Di-isarinn reflexei berozsdásodtak, aggodalmat tehát nem érzett, a kelepcét és kellékeit azonban felismerte. Villámgyors ellenőrzéssel megbizonyosodott, hogy nincs a hajón olyan energiaforrás, amely el tudná őt pusztítani. Nem talált sem relét, se mást. Némi energiakisugárzást ugyan érzékelt a víztartály felől, de nem tudta felfedezni a célját. Csodálkozott. Ezek az emberi lények talán még mindig azt hiszik, hogy becsaphatják őt? Egy kis blöff, és már saját hajójára sem mer felszállni? Ez járt az eszében, amikor működésbe hozta a bejárati mechanizmust, belépett, és emberformát öltött. Odasétált a parányi fülke közepében álló tartályhoz, és lenézett Cempre, aki a tartály fenekén feküdt. - Nem ülhetek fel a blöffnek - szólalt meg Di-isarinn -, mert nincs hová mennem. Cemp halállapotban is hallotta és értette az emberi szót, de maga nem tudott beszélni. Di-isarinn folytatta: - Érdekes, hogy egy silkie, akinek a gondolatait most nem tudom olvasni, vállalta a kockázatot, és a hajómra jött. Számítógépe utánam küldte, de talán azért, mert nagyobb hatással voltam magára és vágyaira, mint otthon gondolta. Nyilván a kéjmámor után epekszik, amelyet én kínáltam. A csapda működik - állapította meg feszülten Cemp. - Nem veszi észre, hogyan jutott erre a gondolatra. A szintek logikája működésbe lépett. Különös világ volt ez. Az embert hosszú történelme folyamán csaknem mindenkor az agyában és az idegrendszerében lévő, de nem tudatos mechanizmusok mozgatták. Az alvásközpont altatta el, az ébredés központja ébresztette fel, a düh mechanizmusa mozgósította támadásra, a félelem érzetegyüttese késztette menekülésre. Több mint százféle mechanizmus működött, mindegyik ellátta

a maga külön feladatát. Önmagában mindegyik a tökéletes működés csodája volt, de mit ért, ha a megértésükre képtelen ember vakon engedelmeskedett nekik? Akkoriban az egész civilizáció becsület- és illemkódexekből állt, és persze nemes és aljas kísérletekből, melyek a tudat alatti világ egyszerű jelenségeinek megmagyarázására irányultak. És egyszer csak kezdték megérteni és ellenőrzés alá venni az idegi mechanizmusokat - előbb csak egyet, azután egy másikat s mind többet. Most már valóban kezdetét vette az értelem korszaka. E magasrendű értelem alapján tette fel Cemp a kérdést; vajon a kibmadine-ok értelmi szintje alacsonyabb vagy magasabb-e például a cápáénál. Nyilván alacsonyabb, hiszen ezek az emberek a kannibalizmust magukkal vitték a civilizációba. Vagyis rájuk alacsonyabb logikai szint vonatkozik. A cápa a maga viszonylag egyszerű életét élte. Visszacsatolási rendszere tartotta életben, léte egyensúlyra törekedett. Nem öregedett, mint az ember. Idősebb lett, hosszabb lett - ennyi a képlet. Szüntelen mozogj! Ez volt a törvénye. Egyfelől költészet volt ez a mozgás a tágas, mély tengerben, amelyből maga is sarjadt. Ugyanakkor oxigénhiány, majd izgalom, gyorsabb úszás, azután elegendő oxigén, lassítás, körbejárás, megállás. De nem hosszú időre. Folytonos mozgás - ez volt a cápa élete. A táplálkozás maga alacsonyabb rendű jelenség volt, alapvetőbb, hiszen a sejt őskorába nyúlt vissza. Tehát a hatalmas kibmadine-ok megszámlálhatatlan szervi alakjában sebezhető rendszer is volt, amelyhez mindenáron ragaszkodtak, noha fölényesen uralkodtak testük többi, alapvető mechanizmusán... Di-isarinn nyugodtnak érezte magát, önuralma sem hagyta cserben. Sajnálatos persze, hogy a silkie ilyen pontosan elemezte a kibmadine-struktúrát. De sebaj. Más körülmények között a Föld is olyan bolygó lehetett volna, amelyet el kell pusztítani. De most semmi sem mentheti meg ezt a naprendszert a hódítástól, mert nincs idejük ahhoz, hogy a támadásig elég silkie-t állítsanak elő. Újabb faj - egyszerre mindig csak egy - éli át a kéjt, hogy felfalják a szerelmi aktus tetőpontján. Mekkora öröm! A sejtek milliói előbb rémülten ellenállnak, összehúzódnak, azután a fordítottja következik be: az élőlény minden porcikája epekszik, vágyódik, könyörög, követeli, hogy megegyék... Di-isarinn nyugalma lassanként izgalmi állapotnak adott helyet, mert újra átélte azokat a képeket és érzéseket, amelyek emlékei szerint tízezer szerelme elfogyasztásához kapcsolódtak. Igazán szerettem őket, mindegyiket, gondolta szomorkásan. Nagy kár, hogy neveltetésük során nem tanították meg őket arra, hogy már előre értékeljék a szexorgia mindent elemésztő befejezésének végső gyönyörét. Világéletében bosszantotta Di-isarinnt, hogy az előzetes intézkedéseknek titkosaknak kellett lenniük, kivált olyan élőlényeknél, akiknek megvolt a képességük, hogy gondolatokat továbbítsanak, ilyen módon figyelmeztetve egymást. A legnagyobb mámort akkor érezte, ha a szerelmi játék kimenetele is ismert volt, s neki az izgatott, reszkető élőlényt kellett megnyugtatnia, kalapáló szívét lecsendesítenie. Vagy ezer szeretőjének mondta már: „Egyszer majd találkozom valakivel, aki engem fal fel. És ha ez megtörténik...” Megpróbálta meggyőzni partnereit, mennyire élvezné, ha őt falnák fel. E sajátos ellentmondást az okozta, hogy a megadás és túlélés ösztöne egyformán erős volt benne. Nézte Cempet, s Di-isarinn úgy érezte, hogy a felfalatás kéje betölti agyát. Már máskor is gondolt erre, ilyen erősen azonban még soha. Nem vette észre, hogy érzelmei már túllendültek a holtponton. Elfordult, és elfeledkezve a tankban fekvő Cempről, egy hajdan volt kedves szeretőjének alakját öltötte magára. Jól emlékezett a karcsú nyakra, a szeplős, lágy bőrre, az energikus fogakra. Szívesen gondolt vissza a fajra - melynek egyedeivel a kibmadine-ok nemrég szeretkeztek -, mert öröm-idegközpontjuk különösen szenvedett. Di-isarinn vágya a végtelenségig fokozódott. Noha a szerető test ezúttal a sajátja volt, a karcsú, hosszú nyak legörbült, s egy pillanattal később a könyörtelen kibmadine-ösztön hatására fogai a combhúsba martak. Az iszonyú fájdalomtól sikoltania kellett. Ám eksztázisban vergődő érzékei a sikolyt csak a korábbi halálhörgések visszhangjaként juttatták el agyához. A szörnyű hang még inkább felajzotta. Mélyebbeket harapott, hatalmasakat tépett, sebesen nyelt. Testének csaknem fele elpusztult már, amikor a közelgő halál saját múltjának gyermekkori félelmeit idézte fel. Nyöszörögve, vakon vágyott haza, s üzenetét továbbította arra a messzi csillagra, ahol honfitársai éltek. Hatalmas külső erő csapása zúdult rá. Személyes csatornája megszűnt; egy tucat silkie telepítette rá a kioltáshoz szükséges energiát. A kibmadine-t 80 000 volt és vagy 140 000 amper erősségű áram sújtotta agyon.

Megsemmisültek társai felé küldött védőreflexei, és Di-isarinn félig már elemésztett teste egy pillanat alatt elhamvadt. Az összeköttetés azonnal megszűnt, s a Naprendszer immár a névtelen, távoli galaxisok egyike volt csupán.... Cemp tartálya az óceánba merült. Cemp úszni kezdett, élvezte a dagály készülődését, a kopoltyúin beáramló friss vizet. A mélységekhez érve alámerült, a hullámok zaját sem hallotta többé. A kék mélység kitárult előtte, s ő megindult a hatalmas, víz alatti homokpad felé, amely a B-osztályú silkie-knek halállapotuk idejére - otthont adott. Kupolás városaik lakója lesz... egy időre.

IX. Cemp életének az a szakasza, amikor még egy C osztályú silkie szintjét sem érte el, eseménytelenül telt el. Elmúlt egy esztendő, s Nat Cemp az utcán sétálva hirtelen megállt egy férfi mellett. Volt valami a másikban, ami jelet gerjesztett idegrendszerének a silkie-képességeket még emberállapotban is tároló részében. Bármennyire erőltette is agyát, Cemp nem emlékezett rá, hogy ezt a bizonyos jelet valaha is érzékelte volna. Megfordult és hátranézett. Az idegen megállt a legközelebbi sarkon. Amikor a közlekedési lámpa zöldre váltott, fürgén elindult a túlsójárda felé. Körülbelül olyan magas volt, mint Cemp, valamivel több, mint hat láb, és nagyjából ugyanolyan termetűnek látszott mintegy százkilencven font lehetett. Haja sötétbarna volt, akárcsak Cempé, és sötétszürke öltönyt viselt, ugyanolyant, mint Cemp. Most, hogy már több száz lábnyira voltak egymástól, nem érezte egyértelműnek, hogy ismeri az illetőt. Rövid habozás után mégis a férfi után sietett, hamarosan utolérte, és udvariasan megszólította: - Szabad egy szóra, uram? A férfi megállt. Közelről kettejük hasonlósága valóban szembeötlő volt, vérrokonságra vallott. Kékesszürke szem, egyenes orr, eltökélt száj, erős nyak; a fül formája, testtartásuk, járásuk is hasonló volt. - Nem tudom; észrevette-e - mondta Cemp -, hogy ön meg én gyakorlatilag ikrek vagyunk. A férfi alig észrevehetően elhúzta a száját. Ajkán halvány mosoly jelent meg, és miközben válaszolt, szeme gúnyosan szegeződött Cem~re. Hangja Cemp baritonjának pontos mása volt: - Azt akartam, hogy észrevegye. Ha ez első kísérletre nem sikerült volna, ismét az útjába kerülök. Nevem U-Brem... Cemp döbbenten hallgatott. Meglepte az idegen hangjából és modorából felé áradó ellenszenv és megvetés. Ha a férfi csupán ember, aki történetesen felismert egy ember formájú silkie-t, akkor csak alkalmi kötekedésről lett volna szó. Előfordult ugyanis, hogy egy-egy ismertebb silkie-t megkerestek és bántalmaztak. Az efféle ostobaságokra képes embereket azonban ki lehetett kerülni, jó szándékkal elhárítani vagy lebeszélni. Egyszer-egyszer előfordult persze, hogy a silkie-nek verekednie is kellett. Ez a találkozás azonban más volt, erre vallott az is, hogy a férfi Cemp pontos hasonmása volt. Miközben Cempet ilyen gondolatok foglalkoztatták, az idegen cinikus, szürkéskék szeme rászegeződött. A férfi ajka gúnyos mosolyra nyílt, kivillantva szabályos, fehér fogait. - Körülbelül ugyanebben a pillanatban - szólt - a Naprendszerben minden silkie-vel kapcsolatba lép a hasonmása. Elhallgatott. Megint az a pökhendi mosoly. - Látom, ez megriasztotta, és most megpróbálja összeszedni az erejét... Így volt. Cemp hirtelen elhatározta, hogy akár igaz, amit a másik mondott, akár valótlan, nem hagyja futni. A férfi folytatta: -...összeszedi erejét, hogy megtámadjon. Minden hiába, mert én minden tekintetben felveszem magával a versenyt. - Maga silkie? - érdeklődött Cemp. - Az vagyok. A silkie-történelem tanúsága szerint ez nem lehetett igaz. Ugyanakkor itt van ez a kétségtelen, szenzációs hasonlóság. Cemp mégsem változtatott az elhatározásán. Ha ez a másik történetesen tényleg silkie, Cemp akkor is fölényben volna. Egy esztendeje, amikor a kibmadine-nel mérte össze erejét, sok olyasmit megtanult a test irányításáról, amiről egyetlen más silkie sem tudott, mert a Silkie Hatóság úgy döntött, hogy Cemp senki

mással nem oszthatja meg újonnan szerzett képességeit. Cemp hallgatott is. Ha tehát a másik valóban silkie, a többlettudás akkor is fölényt biztosít neki. - Hajlandó meghallgatni az üzenetet? - kérdezte pimasz hangon a másik. Cemp, aki már felkészült a halálos csatára, kurtán biccentett. - Ultimátumról van szó. - Hallgatom - mondta Cemp. - Fel kell számolnia és meg kell szüntetnie az emberi lényekkel való együttműködést. Az a parancs, hogy térjen vissza a silkie-k nemzetébe. Egy hetet kap, hogy döntsön. Ennek letelte után árulónak fogjuk tekinteni, és úgy bánunk magával, ahogy az árulókkal szokás: irgalom nélkül. Miután silkie „nemzet” nem létezett soha, Cemp egy percig fontolgatta a váratlan „ultimátum”-ot, majd támadásba lendült. Továbbra sem volt meggyőződve, hogy „ikertestvére” silkie, ezért egységnyi villamos töltést bocsátott rá, akkorát csak, amelyet emberállapotában is használhatott. A dózis ahhoz elég volt, hogy a másik eszméletét veszítse, anélkül hogy egészsége komolyabb kárt szenvedne. Megdöbbenésére az ütést silkie mágneses ernyő hárította, amelynél erősebbet Cemp sem tudott volna bevetni. A férfi tehát valóban silkie. Az idegent elöntötte a düh. Szikrázó szemmel, vicsorogva meredt rá. - Ezt megkeserüli - sziszegte. - Az ernyő nélkül most megsebesített volna. Cemp tanácstalan volt. Nem foghatta el a férfit. - Ide figyeljen - szólt sürgetően -, kísérjen el a Silkie Hatósághoz. Az eszmecsere a legjobb módja annak, hogy meggyőződjünk róla, csakugyan létezik-e silkie nemzet. Az idegen silkie hátrálni kezdett. - Megtettem a kötelességem - morogta. - Harcolni nem szoktam. Maga pedig meg akart ölni. Úgy tűnt, hogy sokkot kapott. Tekintete ismét változott, most kábultnak látszott. Kakaskodó magabiztossága eltűnt, egyre csak hátrált Cemp elől, aki elbizonytalanodva követte. Gyakorlott harcos volt; nehéz volt felfognia, hogy akadhatnak silkie-k, akik nem járatosak a harcban. Nyugtatni próbálta: - Nem kell harcolnunk. De ne számítson rá, hogy átad egy ultimátumot, azután eltávozik a semmibe, mint aki jól végezte a dolgát. Azt mondta, U-Eremnek hívják. Honnan jött? Miközben beszélt, látta, hogy az emberek megállnak, és figyelik a különös jelenetet, melynek egyik szereplője hátrál, a másik meg követi. - Először is, ha létezik silkie nemzet, hol rejtőzött, magával együtt, az elmúlt években? - csökönyösködött Cemp. - A fenébe is, hagyjon már békén! Megkapta az ultimátumot. Kapott egy hetet, hogy meggondolja magát. Menjen a fenébe! Nyilvánvaló, hogy a hasonmás nemigen tudta, mit tegyen, miután átadta az üzenetet. Felkészületlensége csak fokozta az eset fantasztikumát. Idegeit rendbeszedve az idegen ismét haragra gerjedt. Mágneses nyalábon villámhoz hasonló energiasugarat bocsátott Cempre, amely csattanva ütközött a készenlétben tartott, gyors gerjesztésű védőernyőnek. A villámcsapás lepattant Cempről, visszaverődött egy házról, keresztülcikázott a járdán, elhaladt a megdöbbent emberek mellett, végül egy utcai csatornanyílás fémrácsa vezette le a földbe. - Ebben a játszmában ketten vesznek részt - mondta ingerülten U-Brem. Cemp nem válaszolt. A másik áramütése a legnagyobb volt, ami egy silkie-től emberformában kitelik halálos szintű csapás. Valahol a közelben felsikoltott egy nő. Az utca kiürült. Az emberek elrohantak, fedezéket kerestek. Ideje volt, hogy véget vessenek ennek az őrületnek, még mielőtt megölnek valakit. Cemp úgy vélte, hogy tisztázatlan okokból ezt a silkie-t nem képezték ki megfelelően, ezért a logikai szintek valamelyik egyszerűbb módszerével is sebezheti. Még csak nem is kell használnia azt a titkos képességét, amelyet egy esztendővel ezelőtt a kibmadine-ügyben tanult. Úgy döntött, hogy egy finom energiaművelettel próbálkozik. Modulálta az agyán áthaladó és U-Brem felé tartó kis energiájú erővonalak egy meghatározott nyalábját. Tüstént nyilvánvalóvá lett az élet legbelső lényegéhez tartozó különös logika. A szintek logikája! Az a tudomány, amelyet az ember tudományos módszerekkel teremtett meg, s amelyből a silkie-átalakulás nagyszerű képessége megszületett. Mindegyik sejtnek megvolt a maga kötöttsége. A sejtek minden alakzata egy bizonyos cselekvést végzett, mást nem végezhetett. A meghatározott idegkötegben gerjesztett „gondolat” végighaladt a maga pályáján, és ha valamilyen kísérő mozdulattal vagy érzelemmel párosult, annak is az előírt módon kellett megnyitvánutnia.

Még fontosabb, hogy adott számú sejttelepből új alakzat jöhet létre, adott, új feladat ellátására. Az emberi lények alvási központja például ilyen alakzat volt. A Cemp által használt módszer egy C osztályú silkie-n nem foghatott volna, de akár egy B-silkie is leküzdhette volna a rábocsátott álmosságot. Ez az ember formájú silkie mégis tántorogni kezdett. Szemhéja hirtelen elnehezült, és testének ernyedt tartása jelezte, hogy álltában elaludt. Mielőtt eldőlt volna, Cemp elkapta, nehogy megüsse magát a betonjárdán. Egyidejűleg végrehajtott egy második műveletet is. Újabb erővonalon üzenetet küldött, amely manipulálta az alvó lény agyában az öntudatlansági alakzatot. Kísérlet volt, hogy teljes mértékben átvegye az idegen ellenőrzését. Az alvó UBrem már nem érzékelte környezetét. Öntudatlansági mechanizmusának manipulálása megsemmisítette agyában azokat a jeleket, amelyek egyébként éberségre serkentenék azt, aki valójában nem álmos. Cemp már éppen gratulálni akart magának, amiért sikerült foglyul ejtenie a másikat - amikor a kezében tartott test merevedni kezdett. Cemp, aki külső erőt érzékelt, visszavonta energiáit. Elképedve látta, hogy az öntudatlan férfi egyenesen felemelkedik az égbe. Emberi formájában Cemp nem tudta meghatározni, milyen természetű energia lehet, amely ilyen teljesítményre képes. Ehhez silkie-vé kellett volna alakulnia. Habozott. Ismerte a szabályt: emberi lények szeme láttára nem szabad átváltozni. De rádöbbent a helyzet különlegességére és a benne rejlő veszélyre is, Ezért gyorsan átalakult silkie-vé, és kikapcsolta a nehézségi erőt. A tíz láb hosszú, lövedék alakú test rakétasebességgel emelkedett a magasba. Ruházata cafatokban szakadt le róla, és visszahullott a földre. A rajta maradt rongyos foszlányokat az erős légáram sodorta le róla. Miután teljes másodpercig elhúzódott az átalakulása, és akciója előtt is jó néhány másodperc veszett kárba, most már csak egy pöttyöt láthatott, amely továbbra is függőlegesen haladt felfelé. Ismételten elcsodálkozott, hogy még silkie-érzékszerveivel sem képes felfogni a belőle, alatta vagy körülötte áradó energiát. Ennek ellenére legalább olyan gyorsan haladt, mint ő. Néhány pillanat múlva Cemp belátta, hogy nem tudja utolérni a férfit. Eszébe jutott, hogy U-Brem hamarosan olyan légköri rétegekbe jut, ahol már túlságosan ritka a levegő az emberi lények életben maradásához. Ezért könyörületből felszabadította a másik szervezetének alvási és öntudatlansági központját. Csalódottan, mégsem meglepetve érzékelte, hogy a másik silkie-formát öltött. Ez annak a bizonyítéka volt, hogy felébredt, és immár tud gondoskodni magáról. U-Brem jókorára nőtt silkie-ként tovább folytatta útját egyenesen fölfelé, és pillanatok alatt nyilvánvaló lett, hogy meg akarja kockáztatni a Van Allen-övezeten való áthaladást. Cempnek nem voltak ilyen vakmerő szándékai. Ahogy a két silkie a légkör külső határa felé közeledett, Cemp jelet juttatott egy Föld körüli pályán keringő, személyzettel ellátott Telstar-egységre. Az üzenet a történtek adatait tartalmazta. Miután elküldte az üzenetet, visszafordult. Az eset módfelett megzavarta. Minthogy nem volt emberi viseletre alkalmas ruhája, egyenesen a Silkie Hatósághoz röpült. X. A silkie-ügyekkel foglalkozó központi igazgatóság hatalmas épülete felé repülve Cemp látta, hogy más silkie-k is jönnek. Ez elkedvetlenítette, mert feltételezte, hogy ugyanabból az okból vannak itt, mint ő. Silkie-érzékszerveivel végigpásztázta maga mögött az eget, és érzékelte, hogy tömegével közelednek erre a száguldó fekete pontok. Zűrzavart sejtve lassított és megállt. A levegőből telepatikus érintkezésbe lépett Charley Baxterrel, és a fenyegető válsághelyzettel kapcsolatban különleges tervet javasolt neki. Baxter zaklatott volt ugyan, de válasza azonnal megérkezett: - Nat, ennél jobb ötletünk aligha lehetne. És igazad van, ez a dolog veszélyessé válhat. Szünet következett. Baxter ezalatt alighanem továbbította üzenetét a különleges nép más tagjainak, mert Cemp egyszerre meghallotta a silkie-khez szóló általános felhívást. „Minden silkie-nek! Nem volna bölcs dolog, ha sokan összpontosulnátok egy időben és egy helyen. Ezért a G-terv titkos számrendszere szerint alkossatok tíz csoportot. Csakis az egyes számú csoport közeledjék és szálljon le. A többi csoport további értesítésig szóródjon szét.” Cemp körül silkie-k gyülekeztek. Ő maga a megjelölt számrendszer alapján a harmadik csoportba tartozott. Megfordult, felemelkedett a légkör felső rétegeibe, és vagy ezermérföldnyire fekvő floridai otthonához száguldott. Útközben felvette feleségével a telepatikus kapcsolatot, s mire meztelenül bement a házba, nemcsak ruhája volt kikészítve számára, de Joanne is tudta mindazt, amit ő. Cemp öltözködés közben észrevette, hogy Joanne szívét női aggodalom szorítja össze, és idegesebb, mint ő.

Elhitte, hogy létezik a silkie nemzet, tehát silkie nők is vannak. - Valld be - mondta, miközben szeme megtelt könnyel -, hogy ez a gondolat már neked is eszedbe jutott. - Én logikusan gondolkodom - védekezett Cemp -, s így minden lehetőség megfordul az agyamban. Úgy érzem, sok mindenre magyarázatot kell találnom, mielőtt elvetnénk, amit a silkie-k történetéről tudunk. Amíg nincs bizonyítékunk valami másra, természetesen továbbra is azt vallom, hogy a silkie-k a DNS-sel meg a DNP-vel, végzett biológiai kísérletek eredményeképpen jöttek létre, és hogy az öreg Sawyer az Echoszigeten hajtotta végre ezeket a kísérleteket. - Mi lesz a házasságunkkal? - kérdezte kétségbeesett hangon Joanne. - Semmi nem változik. - A te szemedben olyan leszek - folytatta a nő, és hangja elcsuklott -, mint a háromszáz évvel ezelőtt élt bennszülött nő, aki férjhez ment a fehér emberhez, majd fehér nők kezdtek érkezni a szigetre. Az asszony elkeseredett fantáziálása meglepte Cempet. - A kettő nem ugyanaz - mondta. - Hűséget és teljes odaadást ígérek életünk hátralevő részéré. - Csak ne ígérgess - válaszolta Joanne. De a férfi szavai mégis megnyugtatták. Letörölte könnyeit, odament Cemphez, és hagyta, hogy a férfi megcsókolja. Egy óra múlva Charley Baxter telefonált. Mentegetődzött a késedelemért. Elmondta, hogy azon a konferencián vett részt, amelyen Cemp jövendő tevékenységéről volt szó. - Rólad beszéltünk - mondta Baxter. Cemp várt. - Úgy döntöttünk, hogy továbbra se keveredj a többi silkie közé, „az általad is ismert okok miatt” - tette hozzá Baxter jelentőségteljesen. Cemp gyanította, hogy Baxter arra a titkos tudásra utalt, amelyet a kibmadine Di-isarinntól kapott. Eszerint továbbra is különleges feladatokat bíznak rá, amelyek távol tartják a többi silkie-től. Baxter ezután közölte vele, hogy a „hasonmások” mindössze négyszáz silkie-t környékeztek meg. Egész pontosan - tette hozzá - háromszázkilencvenhatot. Cemp valamelyest megkönnyebbült, sőt némi elégtételt érzett. Hazugság volt tehát, hogy minden silkie célpont volna. U-Brem maga is alkalmatlan silkie-nek bizonyult. Az idegenek újabb kudarca csökkentette a veszély nagyságát. - A legtöbb behatoló igen gyenge másolat - mondta Baxter. - Nyilvánvaló, hogy a testek utánzása nem erős oldaluk. Elismerte viszont, hogy még ez a négyszáz is több mint elég, hogy igazolódjon egy eddig ismeretlen silkie-csoport létezése. - Ha képzetlenek is - tűnődött -, mindenképpen meg kell tudnunk, kik ezek és honnan jönnek. - Nincs semmiféle nyom? - kérdezte Cemp. - Nem több, mint amiről már tudott. - Mindannyian odébbálltak? - csodálkozott Cemp. - Senki nem boldogult velük jobban, mint én? - Általában még rosszabbul - mondta Baxter. Úgy tűnt, hogy a legtöbb silkie semmilyen erőfeszítést nem tett annak érdekébén, hogy elfogja az útjába került idegen silkie-t; egyszerűen csak jelentették a Hivatalnak, és utasításokat kértek. - Nem hibáztathatom őket - mondta Baxter. - De azt is meg kell mondanom - folytatta -, hogy fellépésed alapján egyike vagy annak a kéttucatnyi silkie-nek, akikre úgy érezzük, hogy számíthatunk ebben a dologban. Következzenek a neked szóló utasítások... Percekig beszélt még, azután így fejezte be: - Vidd magaddal Joanne-t, de indulj azonnal!

A táblán ez állt: EBBEN AZ ÉPÜLETBEN MINDEN ZENE: SILKIE-ZENE. Cemp, aki soha nem hallgatott huzamosan másfajta zenét, látta, hogy enyhe undor ül ki felesége arcára. Joanne elkapta férje tekintetét meg nyilván a gondolatát is, mert így szólt: Ez a zene az én fülemnek rettentően egyhangú, mintha egy és ugyanabból a hangból állna... Na jó, ugyanabból a néhány, émelyítő kombinációkat ismétlő, szomszédos hangból. Elhallgatott, megrázta gyönyörű, szőke fejét, aztán folytatta: - Azt hiszem, ideges vagyok és félek. Vad, harsogó zenére volna inkább szükségem.

Cemp viszont olyan harmóniákat hallott a muzsikában, amelyek közönséges emberi fül számára elérhetetlenek voltak. Jól tudta, Joanne kitörése csupán része azoknak a heves érzelmi megnyilvánulásoknak, amelyekhez minden embernőt választó silkie-nek hozzá kell szoknia. A silkie-feleségek súlyos megpróbáltatásokon mennek át, amíg bele nem törődnek az ilyen kapcsolat feltételeibe. Ahogy Joanne szokta mondani: „Adva van ez a tökéletes testű, pompás hím. De az ember egész idő alatt arra gondol, hogy ez valójában nem férfi, hanem szörny, aki szempillantás alatt változik át halszerű lénnyé vagy űrteremtménnyé. De természetesen nincs az a pénz, amiért szakítanék vele.” A silkie-zenét reklámozó táblát hamarosan maguk mögött hagyták, és besétáltak a múzeum épületébe. Úticéljuk az a laboratórium volt, amelyben állítólag az első silkie-t előállították. A laboratórium az épület központját foglalta el; a bejárat mellett elhelyezett felirat szerint száztíz évvel ezelőtt költöztették ide a nyugatindiai szigetekről. Baxter eszelte ki, hogy vizsgálják felül a silkie-k múltbeli alkotásait, hiszen először kérdőjelezték meg a silkie-történelem egész felépítését. A múltra vonatkozó adatok újraértékelésének feladatával Cempet és Joanne-t bízták meg. A laboratórium fényesen ki volt világítva. Mindössze egy látogató tartózkodott benne, egy csúnyácska fiatal nő, koromfekete hajjal, festetlen arccal, rosszul szabott ruhában. A távoli folyosó egyik asztalánál állt. Amikor Cemp belépett a helyiségbe, agyát idegen gondolat érintette meg. Joanne-hoz fordult, mert magától értetődőnek tartotta, hogy ő közölt véle valamit. Magától értetődőnek tártotta, de csak néhány pillanatig. Hamarosan rádöbbent, hogy a gondolat a silkie-k mágneses vivőhullámán érkezett. Cemp megfordult, és a fekete nőre bámult. Ez - kissé mereven - rámosolygott, aztán ismét megérkezett a gondolat: „Kérem, ne áruljon el. Azért állítottak ide, hogy meggyőzzek minden kételkedő silkie-t.” Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol. A közlés tartalma mennykőcsapásként cikázott át Cemp agyán. Tudomása szerint soha nem létezett női silkie. A Földön minden silkie hímnemű volt, és csak a különleges népből való nővel házasodott, akárcsak ő és Joanne. És most itt van ez a fekete hajú, parasztasszony-külsejű lény, vagyis egy nőstény silkie! Jelenléte szinte ezt mondta: „Ne bajlódj régi, poros irattárak átkutatásával. Én élő bizonyítéka vagyok, hogy kétszázharminc esztendővel ezelőtt a silkie-ket nem a laboratóriumban állították elő.” Cemp hirtelen megzavarodott. Tudta, hogy a megdöbbent Joanne is érzékelte az ő gondolatait. Gyors pillantást vetett az arcára, és látta, hogy az asszony milyen sápadt. - Nat! - Joanne hangja éles volt. - El kell őt fognod! Cemp bizonytalanul elindult. Lépteinek tétovasága ellenére agyában már logikus gondolatok is támadtak. Mióta először találkozott U-Bremmel, csak pár óra telt el. Ezt a nőt tehát már jó előre ide állították. Másokkal nem érintkezhetett még, így nem tudhatja; hogy egy képzett silkie számára ő éppen annyira sebezhető, mint fegyvertelen polgár a katona számára. A fekete hajú nő megijedhetett, mert egyszerre csak kilépett az ajtón, amelynek közelében állt, és becsukta maga mögött. - Nat! -Joanne éles hangja közvetlenül Cemp mögött csattant fel. - Ne engedd, hogy megszökjön! Átmeneti bénultságából felocsúdva, Cemp jelet küldött a silkie nő után: - Nem akarom bántani, csak szeretném megkapni mindazokat az információkat, amelyekre szükségünk van. - Elkésett! - jött a silkie asszony válasza. - Már elkésett vele. Cemp utánavetette magát. Az ajtónál termett, amelyen keresztül a másik eltűnt. Látta, hogy zárva van. Pillanatnyi habozás után egyetlen fűrészfog alakú villámcsapással szétzúzta, és átlépte az ajtó füstölgő roncsait. A nő a fal tolóajtóval elzárt nyílásában tűnt el. Mintegy harminc lépésre lehetett tőle. Félig megfordulva éppen hátranézett. Nyilván meglepte, amit látott, mert riadalom ült ki az arcára. A nő sietve megérintett valamit a nyílás belsoő oldalán, mire az ajtó becsukódott. Az arrafelé iramodó Cemp még észrevette, hogy egy folyosó fénye csillan fel mögötte. A titkos járat megakasztotta Cempet. Ujjaival tapogatva próbálta megtalálni a rejtekajtót. Hosszú másodpercek teltek eredménytelenül, ezért hátralépett, és agyából két energiaáramot bocsátott ki. A sugarak találkozása intenzív elektromos kisülést idézett elő, és az ajtó elhamvadt. Emberi lényként ez volt az egyetlen energiafegyvere, de ez is elegendőnek bizonyult. Egy perc múlva a füstölgő nyíláson át belépett a keskeny folyosóra.

XI. Cemp egy homályos, egyenes betonfolyosón találta magát, amely kissé lejtett. Mintegy kétszáz lépésnyire maga előtt meglátta a fiatal nőt. A nő - mint a felöltözött nők általában - nem szaladt gyorsan. Cemp is futásnak eredt, és a köztük lévő távolság hamarosan a felére csökkent. Egyszerre csak vége szakadt a betonnak. A folyosó üregben folytatódott, amely szintén meg volt világítva, de itt már a fényforrások egymástól jóval távolabb voltak. Amikor Cemp az üreg széléhez érkezett, a fiatal nő mágneses erővonalon üzenetet küldött neki. - Ha továbbra is üldöz, kénytelen leszek használni - itt egy szó Cemp számára nem volt világos - az erőt. Azonnal eszébe jutott az az energia, amely U-Bremet az égbe emelte. Komolyan vette a fenyegetést, és habozás nélkül hullámot menesztett felé, hogy öntudatlanná tegye a nőt. Eljárása nem volt olyan kellemetlen, mintha még mindig a betonon álltak volna. A nő azonnal összerogyott - ez volt az eszméletlen állapot sajnálatos jellemzője -, de puha földre esett, nem pedig a cementre. Előbb térdre, azután a jobb vállára zuhant. Nem üthette meg magát nagyon, állapította meg Cemp, amikor közelebb ért a nőhöz. Lelassította lépteit. Óvatosan közelítette meg a földön fekvő testet, eltökélve, hogy foglyát semmilyen különleges „hatalomnak” nem adja át Az általa használt erőszakos módszer miatt csak enyhe lelkiismeretfurdalást érzett, hiszen nem volt más választása: semmiképp sem hagyhatta futni. Emlékezett rá, hogy az UBremre bocsátott „álom” nem akadályozta meg áldozatát abban, hogy bekapcsolja a védelmi erőterét. Most egész egyszerűen nem engedheti, hogy a nő egérutat nyerjen. Ilyen helyzetben ugyan még soha nem volt, mégis azonnal cselekednie kellett. Pillanatnyilag a nő fogoly, de túlságosan sok az ismeretlen tényező ahhoz, hogy vesztegesse az időt. Melléje térdelt. Minthogy a nő eszméletlen volt, nem pedig aludt, érzékelő rendszere nyitva állt a külső ingerek számára. Hogy válaszolhasson, Cempnek alvásra kellett kapcsolnia. Leült mellé, és kérdéseit az öntudatlansági központon keresztül tette fel. A válaszhoz viszont az alvási központot kellett manipulálnia. Eljárása kicsit olyan volt, mint a hajdani rádióamatőröké, akik minden üzenet végén átkapcsoltak vételre. Egyrészt gondoskodnia kellett arról, hogy a nő valóban válaszoljon, másrészt hogy a párbeszéd gyors és folyamatos legyen. - Mi a neve? - B-Roth.. - Honnan jött? - Otthonról. - Az hol van? - Az égben. - A telepatikus kép kicsiny kőszigetet mutatott; Cempnek az volt a benyomása, hogy alig húsz mérföld átmérőjű meteoritot lát. - A Nap körül kering, az első bolygó pályáján belül. Ő is felderítőként jött tehát a Földre. Mindnyájan messze kerültek az „otthonuktól”, és nyilván azt sem tudják, hogy a földi silkie-k képességei felülmúlták az öveiket. Ez döntő fontosságú adat lehetett. - Melyik az a bolygó? - kérdezte Cemp. - Innen a nyolcadik. A Neptunusz! Iszonyú távolság - közel harminc csillagászati egység. -Átlagsebessége? - faggatta tovább Cemp. Válaszát Merkur-évről kellett átszámolnia: egy keringés-száztíz földi év. Halkan füttyentett. Mindjárt eszébe jutott, hogy a hivatalos történetírás Marie Ederle legendás szülését mintegy kétszázhúsz évvel azelőttre datálja. Vagyis kétszer több, mint az állítólagos silkie-bolygó keringési ideje. Cemp véget vetett saját meditációjának, és gyorsan tovább vallatta a nőt. - Hogyan talál ismét haza a bolygók végtelen óceánján? - A silkie-k módján. Ez azt jelentette, hogy az ő agyuk is rendelkezik a silkie-k kozmikus lokátorrendszerével. Cemp éppen telepatikus képet próbált szerkeszteni, amikor testén tehetetlenségi nyomatékot érzett. Hátraesett - mintha hirtelen lefékező jármún utazott volna. Minthogy a hirtelen zuhanások ellen tudott védekezni, alig nyolclépésnyire került foglyától. Gyorsan bekapcsolta emberként is alkalmazható védekező mechanizmusát, a mágneses teret. A gerjesztett mező ugyan nem semlegesíthette a nehézségi erő vonzását, mégis a Föld mágneses erejéből, illetve az ezen a térségen áthaladó erővonalakból táplálkozott. Cemp ezeket a vonalakat modulálta. Azok hozzákapcsolódtak a ruhájába szőtt hajlékony fémcsíkokhoz, és megtartották őt a levegőben. A talaj felett lebegve hozzáláthatott, hogy megvizsgálja a körülményeket.

Megdöbbentő jelenséget tapasztalt. A nehézségi erőtér szívében apró molekulacsoportra lett figyelmes. A különös az volt, hogy tudomása szerint a nehézségi erő olyan fizikai állandó, amely semmi mástól nem függ, csak a tömegtől és a távolság négyzetétől. Gyorsan kiszámította, hogy a rá ható nehézségi erő most mégis háromszor akkora, mint a normális. A fizikai törvények szerint ennek a hihetetlenül kis részecskének a tömege tehát három Földével egyenlő! Ez képtelenség. Amennyire Cemp meg tudta határozni, a molekulacsoportot nem nagymolekulák alkották, radioaktív sem volt. Már éppen felhagyott volna a jelenség vizsgálatával, hogy figyelmét saját helyzetére fordítsa, amikor észrevette, hogy a különös nehézségi mező egy még valószínűtlenebb tulajdonsággal rendelkezik. Vonzása csakis szerves anyagokra korlátozódott. Az üreg falára nem hatott, és - ami végképp megmagyarázhatatlan volt - a nő testére sem. E gravitáció tehát csakis adott szerves szerkezetre kotlátozódott - az ő testére! Egyetlen meghatározott alakzatra, egyetlen emberi lényre, Nat Cempre irányult. Eszébe jutott, hogy az U-Bremet magasba emelő erőtér rá nem hatott. Érzékelte ugyan az energia jelenlétét, de csak a fején áthaladó mágneses vonalakon. Ennyi történt ákkor is, amikor silkie-formát öltve üldözőbe vette száguldó hasonmását. Vagyis a gravitációs mező személyesen neki szólt, a kis molekulacsoport „ismerte” őt. Amint erre a felismerésre jutott, Cemp hátrafordult, és a fiatal nőre tekintett. Már nem is lepte meg, amit látott. Figyelmét erőszakkal vonták el róla, egy agyának öntudatlansági szelepére nehezedő nyomás megszűnt. A nő megmozdult, magához tért. Felült, körülnézett, és meglátta Cempet. A nő az atléták könnyedségével ugrott fel. Nyilvánvalóan nem emlékezett rá, hogy mi történt vele, amíg eszméletlen volt, fogalma sem volt róla, hogy alapvető titkokat szolgáltatott ki, mert arcára mosoly ült. ' - Látja? - szólalt meg. - Ugye, megmondtam, mi fog történni? Viszontlátásra! A nő szemmel láthatóan jókedvű volt, megfordult és eltávozott. Cemp figyelme újra a nehézségi erőtérre irányult. Feltételezte, hogy azt végül is megszüntetik, vagy magától elhal, és ő megint szabad lesz. Úgy vélte, hogy az erőtér tanulmányozására és tulajdonságainak felderítésére talán már csak percek állnak a rendelkezésére. Tehetetlenül sóhajtott: Silkie-formában a végére járhatnék! Nem mert, de nem is tudott átváltozni. Jelenlegi biztonságos helyzetét kockáztatná vele. A silkie-knek ugyanis volt egy gyenge oldaluk, ha ezt ugyan annak lehetett nevezni. A változás pillanataiban sebezhetők voltak. Cemp tehát nem tehetett mást: telepatikus kapcsolatba lépett Joanne-nal. Elmagyarázta, milyen kellemetlen helyzetbe került, s mindazt, amit megtudott. - Azt hiszem, itt maradok egész nap, hogy lássam, mi lesz ebből, de talán jó volna, ha a vészhelyzet miatt mellettem volna egy másik silkie is. - Megkérem Charley Baxtert – hangzott Joanne aggódó válasza -, hogy lépjen veled kapcsolatba. XII. Felhívta telefonon Baxtert, majd telepatikus úton továbbította a beszélgetést Cemphez. Baxtert felizgatta a Cemptől kapott információ. A különös gravitációt az energia egy új alkalmazásának tekintette, de még egy silkie-t nem akart odaküldeni. - Szembe kell nézni a tényekkel, Joanne - mondta. - Nat olyasmit tanult tavaly, amit ha más silkie-k is megértenének, felborulhatna a kényes egyensúly, amelyre jelenlegi silkie-emberi civilizációnk épül. Nat megérti ezzel kapcsolatos gondjainkat. Mondja hát meg neki, hogy odaküldök egy gépet, amelyik megvédi a változás alatt. Cempben felmerült, hogy az új, eddig ismeretlen silkie-k megjelenése még jobban módosítaná a silkieember kapcsolatot. De nem hagyta, hogy ez a gondolata eljusson Joanne-hoz. Baxter azzal fejezte be beszélgetését, hogy valószínűleg eltart egy ideig, amíg a gép odaérkezik. - Mondja meg neki, hogy tartson ki. Miután Baxter helyére tette a hallgatót, Joanne a következő gondolatot küldte Cemphez: - Be kell vallanom neked, hogy bizonyos tekintetben megkönnyebbülést érzek. - Mégpedig miben? - Ha a silkie nők emberi formájukban olyan csúnyák, mint B-Roth, akkor nincs mitől tartanom.

Elmúlt egy óra. Kettő... tíz. Az égbolt besötétedett, a nap már régen lenyugodott, a parányi csillagok a maguk sziporkázó módján jeleztek. Charley Baxter gépe megérkezett, azután elment, és a silkie-formájában biztonságban levő Cemp egyedül maradt a naprendszerben még soha nem tapasztalt erőtérrel. A legbámulatosabb az volt, hogy az erőtér kolosszális gravitációs hatása semmiféle csökkenést nem mutatott. Cemp abban reménykedett, hogy szuperérzékeny felfogóképességével találhat olyan tápvonalakat, amelyeken keresztül külső energia áramolhat belé. De semmi ilyesmit nem talált, semmilyen nyomot, amelyen elindulhatott volna. Az erő egyedül abból az egyetlen kis molekulacsoportból származott, más forrása nem volt. Múltak a percek, az órák. Az őrség hosszúra nyúlt, és Cempnek volt ideje rá, hogy átélje annak a problémának az érzelmi következményeit, amellyel immár a Föld minden silkie-je szembekerült. Dönteniük kell az űr-silkie-kről. Közben megvirradt. Nem sokkal a napfelkelte után az erőtérnek újabb tulajdonsága mutatkozott meg: mozogni kezdett az üreg belseje felé. Cemp vele lebegett, és hagyta, hogy tömegvonzásának egy része hasson rá. Óvatos volt, de kíváncsi, remélve, hogy újabb adatok birtokába jut. Az üreg egyszer csak mély szennyvízcsatornába torkollt, amely mintha már régen használaton kívül lett volna. A beton repedezett volt, és a falakon számtalan mély hasadék tátongott. De úgy látszott, hogy ez a térség ismerős volt a molekulacsoport és erőtere számára, mert haladása meggyorsult. Hirtelen víz jelent meg alattuk. Nem álló, hanem fodrozódó és kavargó víz. Árapálymedence lehet, gondolta Cemp. A víz mélyült, és egyszerre csak elmerültek benne, anélkül hogy sebességük csökkent volna. Az előttük tátongó sötét mélység világosodni kezdett. Napsütötte vizekbe jutottak, egy szurdokba, amely mintegy száz láb mélyen lehetett az óceán szintje alatt. Amikor egy perc múlva feljöttek a felszínre, a különös energiahalmaz felgyorsult. Cemp gyanította, hogy most megpróbál majd megszabadulni tőle, ezért végső erőfeszítést tett tulajdonságainak megismerésére. De semmilyen választ nem kapott. Sem üzenetet, sem energiaáramra valló jelet. A másodperc töredékéig az volt a benyomása, hogy a molekulacsoportot alkotó atomok valamiképp... rendellenesek. De mihelyt figyelmét az erre vonatkozó hullámsávra terelte, Cempnek úgy tűnt, hogy a molekulák felfedezték pillanatnyi éberségét, és elzárkóztak előle. Elemzései közben megerősödött az az érzése, hogy rövidesen faképnél hagyják. A részecske sebessége gyorsan nőtt. Másodpercek alatt megközelítette azt a határt, amelyet Cemp a légkörön belül még kibírt. Silkie-testének külső kitinje így is átforrósodott. Cemp nem szívesen bár, de áthangolta saját atomi struktúráját, úgyhogy az idegen erőtér tömegvonzása többé nem hatott rá. Amikor Cemp elmaradt a molekulacsoport mögött, az olyan pályán folytatta útját, amely kelet felé hajlott. A Nap már egy órája megjelent a látóhatár fölött. Miután Cemp leszakadt tőle, a molekulacsoport elhagyta a légkört, és másodpercenként több mérföldes sebességgel - látszólag nyílegyenesen - a Nap felé repült. Cemp a légkör széléig ment. Silkie-észlelőszerveivel „kibámult” a légkörön túli űr hatalmas, sötét óceánjára, és felvette a kapcsolatot a legközelebbi Telstar-egységgel. Az ott dolgozó tudósokkal közölte a gyorsuló molekulacsoport adatait, azután reménykedve várta, hogy nyomkeresőt állítsanak rá. De végül megérkezett a válasz: „Sajnos, nem kapunk reakciót.” Cemp csalódottan adta át magát a Föld tömegvonzásának. Automatikus műveletsorozattal alkalmazkodott a bolygó mágneses és gravitációs erőteréhez, azután a Silkie Hatósághoz kormányozta magát. XIII. Három órája vitatkoztak... Cemp, mint a tanácskozás egyetlen silkie-részvevője, a hosszú asztal végén ülve, unalmasnak tartotta a vitát. Már régen arra a belátásra jutott, hogy őt vagy egy másik silkie-t az idegen silkie-kisbolygóra kell meneszteni, hogy megismerhessék a tényeket, szigorúan logikus, de emberséges intézkedéseket tehessenek, és hazatérve jelentést tegyenek a Hatóságnak. Ha bármilyen okból bebizonyosodnék, hogy az állítólagos silkie-nemzet nem hallgat az okos szóra, akkor volna helyénvaló a további tanakodás. Amíg arra várt, hogy a tanácskozás háromtucatnyi ember-részvevője ugyanerre az elhatározásra jusson, önkéntelenül is megfigyelte az ültetésben megnyilvánuló fontossági sorrendet. Az asztalfőn a különleges népet képviselő Charley Baxter ült. Azután következtek mindkét oldalon a közönséges emberi lények, majd az egyik oldalon ő maga, utána három alsóbb fokú segéderő, végül a

háromtagú Silkie Hatóság hivatali titkára. Ez a megfigyelése nem volt újkeletű. Már beszélt róla más silkie-kkel, akik szerint itt a hatalmi rangsor megfordulásáról van szó, ami új jelenség a történelemben. A Naprendszer legerősebb egyedei, a silkie-k, még mindig másodrendű helyzetre vannak kárhoztatva. Gondolataiból arra ébredt, hogy hirtelen csönd támadt. Charley Baxter nyúlánk alakja feléje közeledett az asztalfő felől. Szürke szemében komoly tekintet ült. Cemppel szemben állt meg. - Nos, Nat - mondta Baxter -, mi így látjuk a dolgokat. - Szemmel láthatólag zavarban volt. Cemp villámgyorsan visszaidézte a vitát, és arra a belátásra jutott, hogy ők is elérkeztek az elkerülhetetlen végkövetkeztetéshez. De észrevette azt is, hogy a döntést súlyosnak ítélték. Bárkiről legyen is szó, túl sok itt az ismeretlen tényező, ez volt a hozzáállásuk. A következmény egyéni szerencsétlenség is lehet. Ha visszautasítaná, nem vehetnék rossznéven. - Szégyellem, hogy ilyesmit kérünk tőled - mondta Baxter -, de szinte háborús helyzetben vagyunk. Cemp látta, hogy nem bíznak már önmagukban. Százötven esztendeje nem volt a Földön háború. Ma már senki sem ért hozzá. Amikor ez tudatossá vált benne, felállt. Tekintetét körülhordozta a feléje fordított arcokon, és így szólt: - Nyugodjanak meg, uraim, természetesen megteszem, amit akarnak. Úgy látszott, hogy valamennyien megkönnyebbültek. Rátértek a részletekre, elsősorban annak megvitatására, hogy lényegében egyetlen meteoritot kellene lokalizálni a különlegesen hosszú keringési időszak ellenére.. Annyit jól tudtak, hogy a Nap körül legalább 1500 nagyobb meteorit és csillag, továbbá kisebb égitestek tízezrei keringenek. Pályájuk és mozgásuk csak részben volt függvénye az égi mechanikának, helyzetük gyakran nagyon is esetlegesnek tűnt. Némelyikük, például az üstökösök, időről időre megközelítették a Napot, aztán újra kivágódtak a világűrbe, ahol elölről kezdték ötven-száz évig tartó ámokfutásukat. Túl sok efféle, közepes nagyságú sziklalövedék bolyongott ahhoz, hogy mindegyiket azonosíthassák, ezért erre eddig csak különleges esetekben került sor. Egyszerűen nem is volt szükség helyzetük pontos meghatározására. Cemp maga nemcsak találkozott már meteoritokkal, de tucatszor is járt efféléken. Űrélményeinek legsivárabb emlékei közé sorolta őket, hiszen a tökéletesen csupasz kő, a meddőség és érzéketlenség felülmúlhatatlan szimbólumait jelentették számára. Furcsa módon, minél nagyobbak voltak, annál erősebben érezte e kellemetlen benyomást. Felfedezte, hogy egyfajta megértő vonzalom támadhat benne a meteoritok irányában, feltéve, ha átmérőjük nem nagyobb ezerlépésnyinél. Ezt különösen akkor találta jellemzőnek, ha hiperbolikus pályára csapódó formátlan testtel találkozott. Ha kiszámította, hogy így az égitest előbb-utóbb kilép ebből a Naprendszerből, amelyben óriási utat járt be, elképzelhetetlen hosszúságú időt töltött, hogy most továbbszáguldjon ingen is, napokat töltve idegen csillagok között, még saját magát is szinte elveszettnek érezte. A kormány képviselőjének - egy John Mathews nevű emberi lénynek a közbeszólása akasztotta meg Cemp emlékeinek bomlását. - Mr. Cemp, feltehetnék önnek egy egészen személyes természetű kérdést? Cemp ránézett és bólintott. - A beérkezett jelentések szerint néhány száz földi silkie-t már hatalmába kerített az idegen silkie-k propagandája. Ön bizonyára nem hiszi azt, mint ők, hogy a silkie-k bolygója az önök őshazája. Vajon miért nem? Cemp elmosolyodott. - Mindenekelőtt, mert én soha nem veszek zsákbamacskát. - Egy pillanatig tépelődött, majd komoly hangon folytatta: - A Föld iránti elkötelezettségemről most hadd ne szóljak. Azt állítom, hogy jövőbeni létünk szempontjából nincs jelentősége, medvének vagy oroszlánnak nevezzük-e magunkat. Az értelmes lét útja, én legalábbis azt remélem, a közös civilizálódásé. Ha falusi gyerek volnék, és a szüleim a nagyvárosba a Földre - küldenének, onnan nem szívesen térnék már vissza hozzájuk. Nem is értenének meg, én meg végképp hiába próbálnék magyarázkodni. - És mi történik - vetette közbe Mathews-, ha az ő bolygójuk lesz a nagyváros, s a Földről kiderül, hogy falu? Akkor mi lesz? Cemp udvariasan mosolygott, és megrázta a fejét. - Még egy kérdést - folytatta Mathews. - Mi legyen a silkie-kkel? - Cemp tanácstalanul tárta szét a karjait. - Nem hiszem, hogy érdemes volna bármit is változtatni az eddigieken. Cemp nem a levegőbe beszélt. Az etetési rend sohasem tudta felháborítani. Azt persze egy ideje tudta, hogy egyes silkie-k neheztelnek az úgymond alacsonyrendű szerep miatt. A többiek pedig - mint Cemp is tették a dolgukat, kitartották ember-feleségeik oldalán, és megpróbálták élvezni azokat a lehetőségeket, amelyeket az emberek kínálhattak számukra, noha a silkie-érzékeknek az ő szórakozásaik aligha

szolgálhattak valóban ösztönző élményekkel. Valószínű persze, hogy a dolgok jobban is mehetnének, most azonban ez a helyzet. Cemp tudta, hogy minden változtatásra irányuló törekvés riadalmat, zavart okozna az emberek világában. Mi értelme volna? Rendbe jönne alig kétezer silkie éntudata? Idáig legalábbis ez volt a probléma. Az űr-silkie-k felbukkanásával az elégedetlen silkie-k száma persze bizonyára gyarapodna, de a statisztika akkor sem borulna fel. Hangosan azonban csak ennyit mondott: - Amennyire én látom, a silkie-kérdés úgy van jól, ahogy most van. Jobbat nem tudnék javasolni. Charley Baxter ezt a pillanatot használta ki a konferencia lezárására. - Nat, a legjobbakat kívánjuk neked. Minden bizalmunkat beléd helyeztük. Űrhajó visz majd a Merkur bolygóhoz, hogy onnan indulhass. Járj szerencsével! XIV. Döbbenetes látvány tárult elé. A silkie-planetoid a Merkur legkülső pályájának vonalán keringett a Nap körül. Úgy tűnt, hogy szinte érinti az izzó gázfelhőket, melyek tűzszalagként lengtek, és a Nap formátlan tűzkarjainak látszottak. Cemp nem gondolt még katasztrófára, de időről időre megvizsgálva acélkemény kitintestét, érzékelnie kellett a Nap gravitációjának roppant erejét és közelségét. A fehér lánggömb betöltötte az égboltot. A fény olyan intenzív és hatalmas volt, hogy testének minden nyitott receptorát igénybe vette. Mégis nyitva kellett tartania őket, hogy szükség szerint módosíthassa röppályáját. A két szágüldó test - Cemp meg a kisbolygó - egyszer csak ütközési pályára került. Az „ütközés” tényleges pillanata még több órányira volt, ezért Cemp kikapcsolta érzékelőrendszerét. Ennek következtében egyik pillanatról a másikra mély álomba merült, amit a silkie-k igen ritkán engedhettek meg maguknak. . Fokozatosan ébredt, és látta, hogy időzítése pontos volt. A kisbolygót a teste elülső részén lévő pici idegraszterek egyikével most már „láthatta” is. Radarszerű volt a kezdetben borsószem nagyságú kép. Nem egészen harminc perc múlva öt mérföld nagyságúnak látszott, ami becslése szerint a tényleges átmérő fele lehetett. Ezen a ponton Cemp végrehajtotta egyetlen kockázatos manőverét. Engedte, hogy a Nap tömegvonzása a Nap és a kisbolygó közé húzza őt. Ekkor kikapcsolta a Nap gravitációs erejét, és a teste mögötti térség peremén előállított energiakitörések segítségével a kisbolygó felé száguldott. Az akcióban rejlő veszély az volt, hogy éppen a Naptól megvilágított oldalon közeledett a kisbolygóhoz. A vakítóan ragyogó napfényben mindenki jól láthatta jövetelét, akár a kisbolygó belsejében, akár a felszínén tartózkodott, vagy az égitest körül keringett. De úgy gondolta, hogy egyetlen normális silkie sem teszi ki magát a tűző Napnak, hanem valahol a nagy kőgömb belsejében vagy az éjszakai oldalán tartózkodik. Közelről, a páratlanul erős fényben a kisbolygó olyan volt, mint egy kopasz, öreg amerikai indián ráncos feje és arca. Vörösesszürke volt, himlőhelyes és barázdált, nem egészen gömbölyű. A himlőhelyekről kiderült, hogy azok valójában üregek. Cemp az egyik ilyen üregbe Lebegett be. Olyan helyen szállt le, ami az emberi szem számára koromsötétnek tűnt volna, de ő, lévén silkie, számos hullámsávon érzékelte az üreg belsejét. Egy sima, gránitfalú folyosón találta magát, amely enyhén lejtett. Mintegy húsz perc múlva a folyosó elkanyarodott, s ahogy Cemp befordult, csillogó, csaknem átlátszatlan energiaernyőt látott maga előtt. Cemp azonnal úgy döntött, hogy ebből nem csinál magának problémát. Feltételezte, hogy aligha valakinek az elfogását célozta a rendszer. Villámgyors elemzéssel megállapította, hogy az energiaernyő valóságos fal, amelynek szilárdsága megegyezik egy nagy űrhajó külső burkának a szilárdságával. Az ernyő védelmet nyújtott volna akár a legerősebb páncéltörő lövedék ellen is. Egy silkie-nek viszont kezdő energiavezérlési gyakorlat az ilyesmin való áthatolás. Először is bekapcsolt egy hasonló erejű erőteret, és azt rezgésbe hozta. A rezgés megbontotta az ernyő szilárdságát, mert rezonálásra késztette: erőterének frekvenciájával megegyező rezgések indultak benne. Ahogy a folyamat folytatódott, az ernyő és az erőtér kezdett összeolvadni. Ám az ernyő volt az, amely Cemp erőterének részévé vált, és nem fordítva. Ilyen módon Cemp erőtere perceken belül részévé lett a határzárnak. Saját erőterében biztonsággal mozogva Cemp áthatolt a zár térségén. Amint a túloldalon volt, lelassította a rezgést, egészen addig, amíg az erőtér meg az ernyő hirtelen ismét különváltak egymástól. A különválás hangja olyan volt, mint az ostorcsapás, és a tény, hogy hangot hallott, jelezte, hogy légtérbe érkezett. Egykettőre felismerte, hogy itt a levegő a földitől eltérő gázkeverékből állt: harminc százalék oxigén, húsz százalék hélium és a többi javarészt gáznemű kénvegyület. A légnyomás mintegy kétszer akkora volt, mint a Föld tengerszintjén, de levegő volt, és kétségtelenül

valamilyen rendeltetéssel bírt. Keresztüllebegve az energiazáron, mintegy száz láb mélységben lágy fényben úszó, nagy termet pillantott meg. Ebben a fényben szinte ékszernek látszott az egész helyiség. A falak drágakővel, nemesfémmel és szakavatottan kifaragott, színes szikladarabokkal voltak kirakva. A faragvány folytatólagos történetet ábrázolt egy kentaur típusú, négylábú fajról, amelynek egyedei büszkén tartották magukat, és - a közelképek tanúsága szerint - értelmes, noha nem emberi ábrázatuk volt. A padlón egy bolygó képe látszott, valamilyen fényes anyagba vésve, amely az égitest aláhajló, hegyvölgyes felszínét mutatta, a folyók helyén csillogó vonalakkal, erdők meg más növények képmását, felfelcsillanó óceánokat és tavakat, valamint a kisebb-nagyobb városokat jelölő világos foltok ezreit. A bolygó oldala arányosan alágörbült, és Cempnek az volt az érzése, hogy a gömb folytatódik lefelé, és hogy az alsó fele talán egy alacsonyabban fekvő, másik teremből látható. Az összbenyomás tökéletes és maradéktalan gyönyört nyújtott. Cemp úgy vélte, hogy az életből vett jelenetek meg a bolygó képe pontos hasonmása volt egy fajnak és egy helynek, amelyhez a silkie-knek hajdan közük lehetett. A terem művészi tökélye valósággal megrendítette Cempet. Lefelé lebegtében már észrevette, hogy nagy, boltíves átjárók nyílnak a csatlakozó termekbe. Tekintete csillogó új bútorokon, gépeken, tárgyakon siklott végig. Úgy vélte, hogy ezek vagy a kentaur, vagy más civilizációk készítményei. De közelebbi tanulmányozásra nem volt ideje. Figyelmét lépcsősor ragadta meg, amely a következő szintre vezetett. Lement a lépcsőn, és hirtelen egy újabb energiazárba ütközött. Pontosan úgy hatolt át ezen is, mint az előzőn, azután továbbment, és egy tengervízzel teli terembe érkezett. A hatalmas terem padlójába egy tenger alatti civilizáció zöldeskék fényben csillogó bolygóját faragták. És ez csak a kezdet volt. Cemp egyik szintről a másikra szállt alá, mindannyiszor energiaernyőn tört keresztül, hasonlóan díszített termekbe jutott, melyeknek falai drágakövekkel és csillogó fémmel voltak kirakva. Lélegzetelállító jeleneteket látott e termekben, feltevése szerint távoli csillagok lakható bolygóiról, és mindegyiknek más volt a légköre. A tucatnyi pompás terem után Cemp úgy érezte, hogy a hatás összegződik. Arra a felismerésre jutott, hogy a kisbolygó belsejében összegyűlt kincs valószínűÍeg az egész vilagegyetemben párját ritkítja. Cemp maga elé képzelte ezt a hétszázegynéhány köbmérföldet, a Tejút eme fantasztikus kisbolygójának tömegét, és eszébe jutott, amit Mathews mondott: talán valóban ez a kisbolygó a „nagyváros”, a Föld pedig a „falu”. Kezdenek úgy festeni a dolgok, hogy Mathewsnak lesz igaza. Már felkészült rá, hogy egyszer csak a bolygó valamelyik lakójába botlik. Miután keresztülment további három termen, mindegyikben egy hajdani és távoli bolygó csillogó, miniatűr hasonmásával, Cemp megállt, és gondolkodni kezdett a látottakon. Az volt a határozott érzése, hogy e kincsek ismerete előnyt jelent neki, amit nem szabad elveszítenie. Úgy vélte, hogy a silkie-k valóban támászponttal rendelkeznek itt, a Nap túlsó oldalán, és különös jötte is titokban maradt. Véleményét egyelőre semmi sem ingatta meg, ezért megfordult, és hamarosan a sötét oldal felé irányozta lépteit. Ismét nyílásokon és energiazárakon hatolt át, melyek mögött földi gravitációs viszonyokat talált. Cemp egy fényezett, gránitfalú szobába jutott. Pamlagok, székek, asztalok és a túloldalon egy alacsony, hosszú könyvespolc alkotta a berendezést, amely mintha előszoba lett volna. A hivatalos külsőségek, az üresség mindenesetre erre utalt, és Cemp egyszer csak megborzongott. Még mindig silkie-alakban haladt le egy lépcsőn. Újabb helyiségbe jutott, ahol a padlón talaj tűnt fel. Rajta mérsékelt égövi földi vegetáció sarjadt. A hivatalos jelleg ugyanolyan benyomást tett rá, mint előzőleg. A harmadik szinten földihez hasonló hivatalra, bennük számítógépekre bukkant. Cemp, aki értett hozzájuk, gyorsan átvizsgálta őket. Felfedezte, hogy ezt az adatbázist senki sem használja. Továbbindult volna, amikor iszonyú energiahullám lövellt felé. Csak a szupergyors kibmadine-ernyő mentette meg az azonnali pusztulástól. Az energiahullám és Cemp védőernyője olyan kisülést idézett elő, mintha izzó napsugár tört volna be a terembe. A fény állandósult, mert a támadó növekvő, folyamatos energianyalábbal tette próbára Cemp védelmi rendszerének végső teljesítményét. Cemp úgy érezte, hogy a támadó energia villámsebesen haladt át saját védelmi rendszerén, és csakis azon a szilárd vonalon akadt fenn, amelynek módszerét a kibmadine-től sajátította el. Egyedül e végső tartalék révén volt képes tartani magát. XV.

Egy perc múltával a támadó megértette, hogy Cemp egyszerűen a sugárnyalábbal táplálja záróernyőjét, így saját energiája érintetlen marad, és a zár nemcsak mindaddig sértetlen marad, amíg a sugárnyaláb, de annyiszor újul meg, ahányszor csak szükséges. A támadó energia olyan hirtelen szent meg, amilyen hirtelen rátört. Cemp döbbenten nézett körül. A teremben mindenfelé elgörbült, fehér izzásig hevült gépezetek és hulladékok hevertek a legnagyobb összevisszaságban. A gránitfalak málladozóban voltak, kilátszott alóluk a nyers meteoritszikla. A darabokra tört mennyezetről és falakról mindenfelé olvadt kőpatakok csordogáltak. Még akkor is egész mennyezet- és falrészek zuhantak le vagy csúsztak el a helyükről. Az iménti modern hivatali helyiségből percek alatt romhalmaz lett. A megfeketedett fém és kőszikla a pusztulás képét mutatta. Cemp számára az első meghökkentő felismerés az volt, hogy csak a szupergyors kibmadine-ernyő mentette meg az életét. A támadással tehát az egész silkie védelmi és támadó rendszert el akarták pusztítani. A szándék halálos volt. Semmi alku, semmi vita, semmi kérdezősködés. A kemény küzdelem a szintek egy különleges logikájához süllyesztette Cempet. Automatikusan áradó gyűlöletet érzékelt. Kis idő múlva újabb felismerés kerítette hatalmába. „Én győztem” - gondolta. Nyugodtabban, de lángoló haraggal még öt szintet haladt lefélé, amikor egyszerre különös panoráma nyílt meg előtte. Hatalmas, széles teret látott; éppen a silkie-k városa fölött állt. Ugyanolyan volt, mint egy kisváros a Földön. Bérházak, magánvillák, fasorok. Cempet megdöbbentette, hogy az eredeti silkie-k is a földi emberek világát utánozzák. Mélyen lenn, a járdákon alakok mozogtak. Cemp aláereszkedett. Amikor vagy 30 méterre volt csak fölöttük, a járókelők megálltak és felfelé bámultak. Egyiküktől, egy asszonytól riadt telepatikus kérdés érkezett: - Ki maga? Cemp válaszolt. A legközelebb ácsorgó négy helybéli meglepődött, de sem félelem, sem fenyegetés nem látszott rajtuk. Három nő és egy férfi alkotta e csoportot, amely most arra várt, hogy Cemp leereszkedjen. Cemp érezte, hogy odahívják a többieket is. Hamarosan sokan álltak odalent, többnyire ember alakú silkie nők, de vagy tucatnyi silkie-formát is felfedezett közöttük. - Az őrség talán? - töprengett. De továbbra sem bántotta senki. Gondolataikat megnyitották előtte, és menten feltűnt, hogy a Cempet a hivatali, helyiségben ért merényletről nincs tudomásuk. Elhatározta, hogy tudatlanságukat a maga javára fordítja, és felderíti az elvetemült támadót. Feltételezte, hogy a merényletre a hatóság adott parancsot. „Majd én megtudon-azigazat!” - öntötte el Cempet a harag. Ártatlan polgárokból álló, közönségével azonban csak ennyit közölt: - A Föld kormányának megbízásából érkeztem. Feladatom, hogy a megegyezés lehetőségeiben megállapodásra jussak önökkel. - Aligha tudunk szemrevaló földi nőkké átváltozni! - kiáltott fel hozzá egy nő. - Ehhez mit szól? Harsogó nevetés fogadta a megjegyzést. Cemp zavarba jött. Nem számított a tömeg részéről ilyen könnyed, barátságos hangvételre. De eltökéltsége nem ingott meg. - Gondolom, ezt is megvitathatjuk kormányszinten - szólt, de mégse ez legyen a napirend első pontja. Alighanem a korábbi gyűlöletérzés maradványa is kiáradhatott a gondolatival együtt, mert egy férfi étesen megjegyezte: - Nem valami barátságos az ipse. Egy nő gyorsan hozzátette: - Jöjjön hát, Mr. Cemp. Ez az ön igazi otthona. Cemp magához tért. Szilárd, kiegyensúlyozott gondolattal válaszolt: - Ugyanazt kapják, amit adnak. Amit e pillanatban adnak, az jó, de azok az ügynökök, akiket kormányuk a Földre menesztett, vérszomjasan fenyegetőztek. Gondolatárama itt zavartan megszakadt. Ezek az emberek nemigen látszottak fenyegetőnek. Hirtelen úgy érezte, hogy ez nagyon jelentős dolog. Pillanatnyi tétovázás után így fejezte be szavait: - Azért vagyok itt, hogy megtudjam, miről is van szó. Kérem, irányítsanak egy hatósági személyhez. - Nálunk nincsenek hatóságok - mondta erre egy nő. - Mr. Cemp - ragadta magához a szót egy férfi -, mi itt tökéletesen szabad életet élünk. Meghívjuk önt és a többi silkie-t, hogy csatlakozzanak hozzánk. Cemp hajthatatlan maradt. - Ki rendelte el, hogy a Földre küldjék azt a négyszáz hírvivőt? - Mindig ezt tesszük, ha eljön az ideje - szólt most egy másik asszony.

- És fenyegetnek bennünket? - kérdezte Cemp. - Halálos fenyegetésekkel jelennek meg nálunk? Az asszony egyszer csak elbizonytalanodott. A mellette álló férfihoz fordult. -Te jártád odalent. Valóban fenyegetőztél? A férfi habozott. - Már nemigen emlékszem. Azt hiszem, igen. - Gyorsan hozzátette: - Mindig így történik, ha E-Lerd a Hatalomhoz kapcsol minket. Gyorsan felejtünk, az biztos. A fenyegetés mozzanatára például alig emlékszem már. - Hirtelen megdöbbent. - Jól nézek ki! Azt hiszem, a legjobb, ha E-Lerddel beszéljük meg ezt a dolgot. Cemp most ehhez a férfihoz küldte kérdését: - Mire emlékszik a küldetésből? - Csak arra, hogy közöltem az űr-silkie-k eredetét, és elmagyaráztam a találkozás szükségességét. Megmondtam, hogy most már a Föld silkie-jeinek is tudniuk kell eredetükről. - A többiekhez fordult. Megdöbbentő. Alig hiszem el. Felül kellene vizsgálnunk E-Lerd ügyeit. Gyilkos átkokat szórtam a földiekre! Mintha kifordultam volna magamból. Szavai olyan meggyőzőek voltak, hogy őszinteségükhöz aligha férhetett kétség. Cemp továbbra is kimért maradt. Úgy vélem, mégiscsak van egy személy, aki irányítja önöket. Ez a bizonyos E-Lerd. Most az egyik silkie válaszolt Cempnek. - Nem vezérünk, de sejtem, mi okozhatta a félreértést. Szabad közösségben élünk. Senki sem szabja meg nekünk, mit cselekedjünk. De egyes felelősöket kinevezünk. Például E- Lerd felel a Hatalomért, és mi rajta keresztül élvezzük annak hasznát. Szeretne beszélni vele, Mr. Cemp? - Szeretnék - mondta Cemp, és nagyon elégedett volt a dolgok állásával. A Hatalom! - gondolta. - Hát persze. Az támadhatta őt meg, akinek ellenőrzése van a Hatalom felett. Ki más? - Nevem O-Vedd - mondta az űr-silkie. - Jöjjön velem. Hosszú, lövedékszerű teste kivált a csoportból, és a tömeg fölött tovairamodott. Cemp utána. Egy kis bejáratnál szálltak le, ahonnan sima gránitfalú, szűk folyosóra jutottak. Vagy ötven lépés után a folyosó egy másik óriási térségre nyílt. Itt egy újabb város terült el. Legalábbis egy pillanatra annak tűnt. Aztán Cemp látta, hogy csak az épületek jellege tér el - ezek nem lakóházak. Minthogy ismerte a mesterséges energia kellékeit, egyértelmű volt, amit látott. Odalent a hatalmas építmények az atomerőnek adtak szállást. Más épületek áramelosztó telepek lehettek. Megint mások az Ylem-átalakítórendszerek semmivel össze nem téveszthető körvonaláira utaltak. Ezek közül egyik sem volt természetesen a Hatalom, de kétségtelen, hogy bőségesen akad itt energia. Cemp követte O-Veddet. Különös épületegyüttes udvarára vezette, amelyről Cemp az erőteljes árnyékolás ellenére könnyűszerrel megállapította, hogy mágneses sugárnyalábok forrása. Az űr-silkie aláereszkedett, emberformát vett fel, aztán várta, hogy Cemp is ugyanezt tegye. - Nem teszem! - szólt kurtán Cemp. - Szóljon neki, hogy jöjjön ki ide. O-Vedd vállat vont. Emberként alacsony volt és sötét bőrű. Elindult, és eltűnt egy kapubolt alatt. Cemp várakozott. A csöndet csupán az épületekből áradó halk energiazümmögés törte meg. Szellő simogatta a szuperérzékeny kémsugár nyúlványokat, amelyeket Cemp minden körülmények között működésben tartott. A gyenge szelet az észlelőmechanizmusa felfogta, de az nem gerjesztette a mögöttes védőernyőket. Végtére is csupán szellő volt. Cemp soha nem programozta be magát arra, hogy az ilyen mellékes jelekre is válaszoljon. Éppen azon volt, hogy fontolóra vegye, miként is viselkedjék az űr-silkie-kkel. A tömeg, amelyet látott, megnyerte a tetszését. Ekkor belényilallt a gondolat: szellő itt! Ernyője azonnal kinyílt. Érzékelőszervei kipattantak. Most már itt volt az ideje, hogy észrevegye: amit érez, valóban szellő, de a környező térben támadt üresség idézi elő. Cemp körül az udvar homályba merült, azután fokozatosan elenyészett. Nem volt már ott semmilyen kisbolygó. Cemp maximálisra fokozta jelérzékenységét. Továbbúszott az űr vákuumában, és az egyik oldalon, távolabb, előbukkant a kolosszális fehér gömb - a Nap. Hirtelen érezte, hogy energia csapolódik le a testéből. Rádöbbent, hogy silkie-ernyői automatikusan kinyíltak, védelmi rendszere pedig többszörös külső energiának áll ellent. „Megint harcban állok. Meg akarnak ölni” - gondolta feszülten. Mindez automatikusan történt. Saját érzékelőképességét elvágták; kénytelen volt átélni, amit a támadója akart.

Cemp úgy érezte magát, mint aki hirtelen koromsötétségbe kerül. A megdöbbentő azonban az volt, hogy érzékszerveit a külső erők megbénították, ezért képtelen volt felderíteni a támadás természetét. Hirtelen meglátta, hogy... eltűntek a távlatok. Odakint, az űrben sok-sok mérföldre szétszóródva egymástól, egy csapat silkie közeledett. Cemp tisztán látta őket. Egyetlen pillantással megállapította, hogy a 288 silkie a Földdel szakító társainak csoportja. Hirtelen megértette, hogy valahogyan megtudták a planetoid adatait, és most „hazatelepednek”. Felbecsülte az időt. A csoport a planetoid időszámítása alapján egyetlen pillanat alatt termett itt. Cemp látta a bolygót is, ott volt a közelben, alig húszmérföldnyire tőle. Igazában az döbbentette meg, hogy egyáltalán módjában áll e különös események szemlélése, miközben érzékszerveinek zöme azt jelezte, hogy halálos szándékú támadás készül ellene. Mindebből látni, érezni, sejteni nem sokat lehetett. Inkább az előérzet árulkodott róla. Energiaövezetei védelmi láncot alkottak, miközben tudata annyit fogott fel környezetéből, mint az alvó emberé. Tökéletesen képzett silkie lévén, Cemp a külső és belső észleletek ezreit egyaránt aprólékos gonddal ellenőrizte. Így egy-egy pillanatra sikerült visszakapaszkodnia a valóságba. Lassan sejtései támadtak a környező világ jelenségeit illetően. Már éppen bizonyossággá alakította kombinációit, amikor megint elszakadt a külvilágtól. Az űr színtere halványulni kezdett, egyszer csak kihunyt. Cemp ismét azon a különös udvaron tért magához, amely a mágneses erőműnek adott otthont. Az ajtón most O-Vedd lépett ki, oldalán egy férfi közeledett. Termete Cemp emberalkatához hasonlított. A közel két méter magas test izomzata erőtől duzzadt. Vonásai komorabbak, mint Cemp arcáé, szeme sem szürke, hanem barna volt. Amikor a közelébe ért, megszólalt: - E-Lerd vagyok. Beszélni szeretnék magával. XVI. - A silkie-k történetével kezdem - szólt E-Lerd. Cempet áramütésként érte ez a bejelentés. Elkeseredett vitára volt elkészülve, ehelyett szabályozott energiaáramlatok sokaságát érezte magában... ez is bizonyította, mennyire komoly a rákényszerített élethalálharc második menete. Semmiképp sem enged abból, hogy kimerítő magyarázatot követeljen az ellene indított támadásokra. Könyörtelen harag uralkodott el rajta. A silkie-k története az egyetlen, ami erről elvonhatta a figyelmét! Cemp számára e pillanatban ez volt a Iegfontosabb tárgy a világegyetemben. A silkie-k kisbolygója, kezdte E-Lerd, a világűrből csaknem háromszáz évvel ezelőtt lépett be a Naprendszerbe. A rá ható erők, hatására került a Nap - Ne ptunusz pályára. Amikor először kerülte meg a Napot, a silkie-k meglátogatták. a belső bolygókat, és azt találták, hogy egyedül a Föld lakott. Minthogy változtatni tudták formájukat, tanulmányozták azt a biológiFji struktúrát, amely működőképes a Föld két közegében - a levegőben és a vízben -, beépített programot létesítettek odalent. Sajnos hamar felfedezték, hogy az emberek csekély hányada képes ráhangolódni a silkie-k gondolataira. Ezeket gyorsan felderítették, és kimosták emlékezetükből az élményt. Miattuk kellett azonban a silkie-knek azt a benyomást kelteniük, mintha maguk az emberek által végrehajtott biológiai kísérletek termékei volnának. Ennek megfelelően a silkie-kbe beprogramozták a nőnemű emberekkel való kölcsönviszonyt is. A földi nőstény ember petesejtje és a hím silkie spermája olyan silkie-utódokat eredményezett, akiknek sejtelmük sincs a silkie-történelemről. E folyamat fenntartásáért a különleges népet tettük felelőssé - azokat az embereket, akik olvasni tudtak a silkie-k gondolataiban. Ezt követően - egy kivétellel - valamennyi felnőtt silkie visszatért a kisbolygóra, amely ekkor pályájának túlsó végén járt. Amikor több mint száz esztendővel később a kisbolygó ismét a Föld közelébe ért, néhány óvatos látogatásra került sor. Kiderült, hogy sok olyasmi történt, amire nem gondoltunk. Ember-biológusok kísérleteztek a folyamattal. Ennek eredményeként már korán variánsok születtek. Ezek terjesztették el a kedvezőtlen tulajdonságokat, és miután a folyamat nem szakadt meg, el is szaporodtak. A következmény: nemcsak valódi silkie-k születtek, akik akaratlagosan háromszoros átalakuláson mehettek át, de B osztályú silkie-k is, akik emberi állapotból csak halállapotba tudtak átalakulni, vagyis nem alakulhattak űrlényekké. Egy harmadik, állandó forma keletkezett: a Variánsoké. Ezeknek csak egy alakjuk létezett. A két utolsó csoport zöme természetesen az óceánok felé tartott. Ennek megfelelően az űr-silkie-k úgy határoztak, hogy a B osztályú silkie-ket békén hagyják, ám mindent elkövetnek, hogy a Variánsokat vízzel

töltött gigászi űrhajókba csalogassák, ahol elszigetelnék őket, és kereszteződésüket megakadályoznák. Ez a terv már megvalósulóban volt, amikor a silkie-k kisbolygója megkerülte a Napot, és ismét a távoli Neptunusz felé vette útját. Most viszont megint itt vannak, és a helyzet, amit találtak, sajnálatos. A földi tudomány, amelyről az első látogatók gyakorlatilag nem vettek tudomást, kidolgozott egy módszert a silkie érzékelő rendszer átnevelésére. A földi silkie-kből a Földhöz hű, rátermett, kiváló lények csoportja lett, csakhogy híján vannak a Hatalomnak. Cemp mindezt E-Lerd fejéből olvasta ki. Amit megtudott, elképesztette, ezért arról kezdett kérdezősködni, ami a történet legneagyobb hiányossogának tűnt. Honnan jött a silkie-k kisbolygója? Most először látszott a türelmetlenség E-Lerden. - Ezek az utazások nagyon régen történtek - vitté át gondolatait Cempre. - És nagyon sokáig tartottak. Senki nem emlékszik a kezdetekre. Nyilvánvalóan valamilyen más csillagrendszerben keletkezhetett. - Ezt komolyan mondja? - csodálkozott Cemp. - Nem tudja, honnan jöttek? Eddig szólt a történet. Bárhogy feszegette is Cemp, többet nem tudott meg. Noha E-Lerd agya átvitellel továbbította gondolatait, sajátja zárva maradt. O-Veddében viszont olvashatott, de Cemp abban is csak ugyanezeket a hiedelmeket látta, és ugyanezt az információhiányt. De mire való ez a manipulálás az emberi biológiával, és mire jó, a két fajta vegyítése? - Ezt tesszük mindig. Ilyen az életmódunk. Kapcsolatot tartunk a földi rendszer lakóival. - Honnan tudja, hogy mindig is ezt tették? Éppen az imént közölte, hogy nem emlékszik, merről jöttek és hol éltek korábban. - Ennyit... azért tudunk, a műtárgyaink bizonyítják. - E-Lerd arckifejezésével utalta a kérdést az érdektelen ügyek körébe. Cemp átkutatta a másik agyát, hogy ennek az arckifejezésnek az eredetére fényt derítsen. Az űr-silkie-k nem sokat törődtek a múlttal. A silkie-k azért tették ezt vagy azt, mert szellemifizikai adottságaik erre vagy arra késztették őket. A silkie nem sok hasznát veheti a múltbeli tapasztalatoknak. Úgy kell élnie, ahogyan az silkie mivoltából következik: Cemp megállapította, hogy ez a magyarázat sok kérdésre szolgál válasszal. Például, hogy miért nincsenek tudományos módon is kiképezve az űr-silkie-k. A képzés puszta gondolata idegen volt e lények világától. Cemp tovább hitetlenkedett. - Csak nem arra céloz, hogy fogalmuk sincs, miért jöttek el abból a hazából, ahol megvolt a kialakult kapcsolat a földiekkel? Miért nem rendezkedtek be örökre azon a bolygón? -Valószínűleg azért - intett közbe E-Lerd -, mert valamelyikük túl közel férkőzött a Hatalom titkához. Az pedig tilos. Majd azt próbálta elmagyarázni hogy Cemp és a földi silkie-k csapata is éppen ezért tért vissza a karámba. Fönnáll a veszély, hogy mint silkie-k netán megtudhatnak valamit a Hatalomról. - Mi ez a... Hatalom? E-Lerd nyomban kijelentette, hogy erről nem beszélhet. - Akkor kényszeríteneni kell önt a válaszra - szólt Cemp. - Hogyan jutnánk egyezségre anélkül? E-Lerd azonban mereven elzárkózott. Kijelentette, hogy kényszer esetén védekezésül fogja használni a Hatalom eszközeit Cemppel szemben. Cempnek fogytán volt á türelme. Éktelen haraggal közölte: - Ön kétszer is meg akart ölni. Most kap harminc másodpercet... - Megölni... én? - Ezúttal E-Lerden volt a megdöbbenés sora. E pillanatban a logikai szintek révén Cémp jól érzékelte, hogy E-Lerd gondolat hullámát megakasztották. Ugyanakkor alacsony, lassú rezgésű hullámot észlelt agyának elülső részén. Saját hangképző mechanizmusának felerősítése volt. Meglepte, hogy hang szolgált a gondolat hordozójául: tiszta, kemény hang szólította meg Cempet. - Ön nyert. Rákényszerített, hogy magam beszéljek. Tájékozatlan ügynökeimre nem lesz szükség. XVII. Cemp közvetlen kapcsolatnak érezte az agyához eljutó gondolatokat. Elméje képes volt arra, hogy a jelek ezreire azonnal és megfelelően válaszoljon. Most automatikusan fokozott teljesítményre kapcsolt, hogy több észleletet gyűjtsön az üzenetek forrásáról. Egyszerre halvány kép kezdett formálódni benne. Olyan halvány, hogy a jelenség megpillantása után kétsége támadt, valóban látta-e. Valahol a kisbolygó sötét mélyén óriási, idomtalan tömeg rejtőzött. Mozdulatlanul is iszonyú energia sejlett felőle. Most visszafogta önmagát, lényének csak apró metszetét utasítva a Cemppel kapcsolatos

teendők elvégzésére. A lény egésze átfogta az univerzumot, és beavatkozott az űr-idő menetébe. Megint, szavakat hallott. - A többieknek egy szót se szóljon. Ezekben a percekben Cempet elkeseredés és csalódás kerítette hatalmába. Azzal a tudattal hatolt be a silkie-támaszpontra, hogy emberi kiképzése és kibmadine technikája révén lépéselőnybe kerülhet, és ha nem vesztegeti az idejét, felülkerekedhet az űr-silkie-ken, elhárítva a fenyegetést a Földtől. Ezzel szemben a kozmosz óriásának hívóhelyéhez vetődött. Megrendülve állapította meg: „Íme, a Hatalom áll előttem.” És ha az iménti, pillanatnyi sejtés valóságos volt, akkor olyan energiával néz farkasszemet, mellyel szemben saját képességei és ereje a porszemnél is kevesebbet érnek. Már tudta, hogy a lény volt, amelyik kétszer is megtámadta. - Ugye, így van? - küldte a jelet a mélység felé. - Beismerem - hangzott a válasz. - De hát miért? - Hogy ne kelljen feltárnom létezésem tényét. Mindig attól tartottam, hogy idegen létformák fogják felfedni a titkomat, és elemzésük megmutatja nekik elpusztításom módját is. A Cemphez áradó gondolat itt azonnal irányt változtatott. - De most cselekedjék utasításom szerint. A vallomás megint felkavarta Cemp érzelmeit. A benne támasztott gyűlölet a logikai szintek gerjesztése révén változatlanul erős volt - ez volt teste válasza a totális elpusztítását célzó kísérletekre. Ilyen körülmények között nehéz volt korlátoznia a további automatikus reakciókat. Ám a rejtélyes mozaik darabjai kezdtek összeállni. A szörny kívánságának megfelelően ezt mondta ELerdnek meg a többi silkie-nek: - Gondolkodjanak ezen egy ideig. És ha az elpártolt silkie-k megérkeznek a Földről, magam tárgyalok velük. Akkor azután újra beszélgethetünk. E szavak Cemp magatartásának teljes megváltozására vallottak. A két silkie meglepődött, de Cemp látta, hogy változását a gyöngeség jelének ítélték, és megkönnyebbültek. - Egy óra múlva újra itt vagyok! - üzente E-Lerd agyához. Ezután megfordult, és felfelé kapaszkodva elhagyta az udvart. Egy nyílás felé rohant, amelyből kanyargó út vezetett alá a kisbolygó belsejébe. Az alacsony frekvenciájú, lassú rezgés megint megérintette a receptorait. Jöjjön közelebb! - sürgette a teremtmény. Cemp engedelmeskedett. Úgysem tehetett mást. Vagy meg tudja védeni magát, vagy meghal. Tucatnyi szűrőernyő mellett elhaladva leereszkedett egy kopár üregbe, egy barlangba, amelyet az eredeti meteoritkőzetből vájtak ki. Még csak ki sem volt világítva. Amikor belépett a helyiségbe, elméjét ismét megérintette a közvetlen gondolat: - Most beszélgethetünk. Cemp őrült sebesen gondolkodott, mert mindenáron alkalmazkodni akart ahhoz a rettenetes veszélyhez, amelynek nagyságát sem tudta felbecsülni. A Hatalom tehát inkább megmutatkozott előtte, semmint megengedné, hogy E-Lerd bármit is megtudjon. Ez látszott az egyetlen fogódzónak; és szilárd meggyőződése volt, hogy ez is csak addig marad így, amíg ő a kisbolygó belsejében tartózkodik. Használd ki a lehetőséget! - gondolta... - Ha a támadások után mégis tárgyalni akar velem - üzente Cemp -, egyenes választ kell adnia néhány kérdésemre. - Mit akar tudni? - Ki maga? Honnan jön? Mit akar? Az ismeretlen ezt maga sem tudta. -Van egy nevem - szólt. - Glis vagyok. Hajdan sok hozzám hasonló lény létezett. Nem tudom, mi történt velük. - Ha nem személy, akkor micsoda maga? A választól nem lett okosabb. Az energia ismeretlen eredetű létformája egyik csillagrendszerből a másikba vándorol, egy ideig marad, aztán továbbmegy. - De miért megy tovább? Miért nem marad? - Amikor az illető csillagrendszerért már mindent megtettem, amit csak tudok, elérkezik a távozás ideje. Felhasználva irdatlan erejét, nagy, jégből és levegőből álló meteoritokat szállított légkör nélküli bolygóknak, és lakhatóvá tette azokat. Veszélyes űrhulladékokat tüntetett el, mérgező légköröket kellemessé változtatott... - E pillanatban a munka itt is készen van, és úgy gondolom, elérkezett az ideje, hogy folytassam a végtelen mindenség kutatását. Miként láthatta, elkészítem a lakott bolygókról a magam kis képét, azután irány az űr!

- És a silkie-k? - Eredetileg a meteoritok létformái voltak. Már régen rájuk találtam, és miután szükségem volt gondolkodásra képes, mozgékony egységekre, meggyőztem őket, hogy állandó kapcsolatot tartsanak velem. Cemp nem kérdezte, hogy a meggyőzés milyen módszereit használta. Minthogy a silkie-k nem ismerik, mi az, amivel tartós kapcsolatban állnak, sejtette, hogy ügyes módszert alkalmazott. Mindazonáltal, amit látott, békés megoldásnak tűnt. Glisnek ügynökei voltak a silkie-k-, akik a parányi mozgások világában tevékenykedtek érte. Ennek fejében rendelkezésükre álltak Glis saját „test”-ének töredékei és darabjai; ez a „test” nyilvánvalóan olyan különleges feladatokra volt programozható, amelyeket a silkie-k képtelenek voltak elvégezni. - Hajlandó vagyok - mondta Glis - ugyanilyen megállapodásra jutni a maga kormányával, amíg a Naprendszerben maradok. De feltétlen titoktartásra van szükség. - Miért? A válasz késett, de a kommunikációs hullámsáv nyitva maradt. Ez a kommunikációs vonal továbbította Glis gondolatának lényegét, s Cemp elképesztően gigantikus erő benyomását észlelte, olyan hatalmas lény képét, akihez képest a világegyetemben minden más erő eltörpült. Cemp ismét megdöbbenést érzett, de szilárdan válaszolta: -Valakinek meg kell mondanom. Neki tudnia kell róla. - Silkie-ről szó sem lehet. Cemp nem vitatkozott. Glis évezredeken át megőrizte kilétének titkát az űr-silkie-k előtt. Cemp tökéletesen meg volt győződve róla, hogy könnyedén megsemmisíthetné az egész kisbolygót, nehogy a titkot megtudják. Neki magának szerencséje volt. Glis az imént csak visszafogottan támadt rá, így, a meteoritnak csupán egyetlen helyisége pusztult el. Türtőztette magát. - Egyedül a földi kormány vezérkara és a Silkie Tanács tudhat, a titokról - üzent ismét Glis. Megfelelő alkunak tűnt ez a javaslat, Cempet azonban az a gyanú gyötörte, hogy a lény mindazokat elpusztítatta már, akik létezéséről tudomást széreztek. Megmakacsolta magát. - Hadd nyerjek részletesebb képet, az előbbinél árnyaltabbat. Érezte, hogy Glis tanácstalan. Cemp sürgette: - Megígérem, hogy csakis az ön által megnevezett személyeket avatom be a titokba. De kell, hogy tudomásunk legyen róla. Silkie formájában a barlangban lebegve Cemp egyszer csak érezte, hogy az információtól elzáró mezők energiája csökken. Hamarosan képes volt érzékelőinek használatára is. Első benyomásai a végtelen méretek voltak. Cemp hosszasan számolt, és úgy vélte, hogy a lény kör alakú sziklaszerkezete 300 láb átmérőjű lehet. Élő anyagot érlékelt, de húst és vért nem azonosított. „Táplálékául” saját belső energiája szolgált, amely vetekedett a Napéval. Cemp felfigyelt egy különös mozzanatra. Azok a mágneses impulzusok, amelyek áthatolnak a lényen, és érzékszervein át felszívódnak, eddig még soha nem tapasztalt módon alakulnak át. Olyan anyag atomjain haladtak keresztül, amelynek természetét eddig nem ismerte. Agyában felrémlett annak a molekulacsoportnak a lebegő jellege, amellyel a Földön is találkozott. Most ugyanezt a karaktert szilárd formában is megfigyelhette. Cempet meghökkentette, hogy az anyagvizsgálatokban szerzett óriási gyakorlata sem adta a kezébe a kulcsot a szerkezet rejtélyének megfejtéséhez. - Elég? - kérdezte a teremtmény. Cemp bizonytalanul válaszolt: - Igen. Glis Cemp vonakodó feleletét teljes felhatalmazásként fogta fel. Hirtelen eltűnt Cemp szeme elöl az eddigi látvány. Az idegen gondolat ismét megszólalt az agyában: - Magamra nézve igen veszélyes dolgot műveltem, amikor megmutattam magam. Éppen ezért ismét nyomatékosan felhívom a figyelmét annak fontosságára, hogy csak korlátozott számú embernek mondja el, aminek az imént szemtanúja volt. A titoktartásban - folytatta - rejlik mindkettőnk biztonsága. Tudom mondta a teremtmény-, hogy döbbenetes mindaz, amire képes vagyok. De tévedhetek is. Nyugtalanít, hogy egyedül vagyok. Nem szívesen érezném azt a félelmet, amely egy egész rendszer elpusztítására sarkallna. A szavaiba foglalt fenyegetésnél halálosabbat - és lehetségesebbet - Cemp még soha nem hallott. Leigázottnak érezte magát, tétovázott, de iszonyúan vágyott további információkra. - Milyen kort érnek meg a silkie-k? - kérdezte hirtelen, és gyorsan hozzátette: - Nincsenek még tapasztalataink, mert egyikük sem halt meg természetes halállal. - A maguk földi időszámítása szerint mintegy ezer évet - érkezett a válasz. - Mi a terve a Földön született silkie-kkel? Miért kívánja, hogy visszatérjünk ide?

Újabb szünet; megint a kolosszális erő érzékelése. Ám ezzel együtt hirtelen annak kelletlen beismerése is, hogy a bolygókon született új silkie-k általában kevesebbet tudnak Glisről, mint azok, akik részt vettek a legutóbbi utazásban. Ezért Glis mindenképpen elegendő időt akart biztosítani ahhoz, hogy az állományt tudatlan, fiatal silkiekkel tölthesse fel. Így fejezte be szavait: - Mi ketten pedig kössünk külön megállapodást. Esetleg átveheti E-Lerd állását, és az én közvetítőm lehet. Minthogy E-Lerd már nem is emlékezett rá, hogy ő Glis közvetítője, Cemp úgy érezte, hogy amit felkínáltak neki, az semmi egyéb, csak... veszély. „Ha innen elmegyek, soha többé nem engedik, hogy visszajöjjek” - gondolta józanul. De ez nem számított. A fontos, hogy el innen! De tüstént! XVIII. A Silkie Hatóság számítógépe négy választ adott. Kettőt közülük Cemp azonnal elvetett. Ezek a számítástechnika nyelvén afféle „próbák” voltak. A gép egyszerűen minden információt bemutatott, két szempont szerinti elrendezésben, hogy az élő agy két szakaszban is megvizsgálhassa az adatokat. De Cempnek ezúttal nem volt szüksége ilyen adatokra. A további két megoldás egyike istenszerű lényt tételezett fel. Cemp jól tudta, hogy Glis két ízben is sikertelenül próbálta őt legyőzni. Ebből arra következtetett, hogy mégsem mindenható erővel van dolga. Igaz viszont, gondolkodott tovább Cemp, hogy Glis talán azért engedte őt futni, mert nem akarta - vele együtt - a kisbolygót is elpusztítani. Ám egy mindenható isten számára ez aligha jelenthetett akadályt. Abból kellett tehát kiindulnia, hagy az elképesztő negyedik lehetőség az igaz. Ebben a megoldásban Glis az ősiség képét testesítette meg. Ez a kisbolygón rejtőző hatalmas lény a legtöbb bolygórendszernél korábbi eredetű. „Abban az időben, amikor ő keletkezett - elemezte a számítógép -, természetesen már léteztek a csillagok és csillagrendszerek, de a természeti törvények különböztek a maiaktól. A tér és az idő módosult, mindkettő előrehaladt a korban, ezért a világegyetem mai megjelenése is más, mint amit Glis megismert a kezdet kezdetén. Ez alighanem előnyt jelent neki, mert ismeri az atomok és molekulák egynéhány régebbi alakját, és azokat újrateremtheti. E kombinációk egyike-másika azt az állapotot tükrözi, amikor - és ez a legjobb hasonlat - az anyag még fiatalabb volt.” Az emberiségnek azok a vezetői, akiknek Cemp bemutatta az adatokat, döbbenten hallgattak. Cemphez hasonlóan ők is arra alapozták tervüket, hogy megegyeznek az űr-silkie-kkel. És most hirtelen itt terem egy felmérhetetlen hatalmú, koloszszális lény. Az egyik férfi rekedten kérdezte: - Azt mondja, hogy a silkie-k bizonyos fokig rabszolgái ennek a teremtménynek? - E-Lerd - felelte Cemp - bizonyosan nem tudta, kinek a parancsát teljesíti. Egyszerűen úgy képzelte, hogy a természeti erő hasznosítására szolgáló tudományos rendszerről van szó. Glis úgy tett, mintha ő egyszerűen az energia egy másik formája lenne. De fogadni mernék, hogy ellenőrzése alatt tartja E-Lerdet, talán úgy, hogy már régen átprogramozta. Cemp felhívta a figyelmet rá, hogy a gigászi hatalom nem sokat vesződik alattvalói életvitelének részleteivel. Megelégszik; azzal, hogy azt teszik, amit ő kíván tőlük. - De mit kíván? - sopánkodott egy újabb hang. Cemp mosolygott. - Jótevőnek tüntette föl magát előttem. Az a benyomásom, hogy ránk ruházná a Naprendszer fölötti hatalmát, a mi kikötéseink szerint. - Mr. Cemp - ezúttal Mathews szólt közbe-, a silkie-kérdésben milyen fejlemények várhatók? Cemp elmondta, hogy a szökevény silkie-k igen gyorsan cselekedtek. - De -tette hozzá - az űr-silkie-k rokonszenves teremtmények. Azt hiszem, nem ők jelentik a problémát. Sőt, gondjaik éppenséggel azonosak a mieinkkel. - Nat - szólt Charley Baxter -, te hiszel a szörnynek? Cemp habozott. Eszébe jutott, hogy egyedül kibmadine-ernyője mentette meg Glis halálosnak szánt csapásától. De arra is emlékezett, hogy az óriás kénytelen volt elárulnia létének titkát, mert ellenkező esetben Cemp E-Lerd agyának megnyitásával nyilvánosságra hozhatta volna a Hatalom jellegét a szabad silkie-k körében. - Nem - válaszolta. Rádöbbent, hogy ez az egyetlen tagadószó milyen kevéssé fejezi ki az űrből leselkedő

veszély nagyságát. - Azt hiszem,. minden silkie-vel közölni kell a kibmadine-ernyő használatának módját, és megbízni őket Glis folyamatos szemmel tartásával. A Föld elhagyását - a megadás esetét leszámítva - meg kert tiltani. Súlyos csönd. Aztán egy tudós halk hangon megszólalt: -Van lehetőség a szintek logikájának alkalmazására? - Erre nem látok módot - felelte Cemp. - Én sem - közölte lehangoltan a tudós. Cemp ismét a csoporthoz fordult. - Azt hiszem, neki kell gyürkőznünk, hogy kiűzzük ezt a valamit a Naprendszerből. Nem vagyunk tőle biztonságban. Amikor elhallgatott, energiafeszültséget érzékelt... milyen ismerős! Úgy érezte, megnyílik előtte a kozmikus távolság és energia. Határtalan erő! Ugyanaz az érzés volt, mint a második támadáskor, amikor érzékszervei összezavarodtak. Hasonló félelmet, mint amely ebben a pillanatban megrohanta Cempet, még soha nem érzett. Felsejlett előtte saját fajtájának és bolygójának halála és pusztulása. Amint e borzalmas tudat hatalmába kerítette, Cemp hirtelen megperdült. A nagy ablak felé rohant, amelynek üvegét eközben egy villámszerű energiaívvel darabokra törte, és a repülő üvegcserepek ellen szemét behunyva a hetvenémeletnyi mélységbe vetette magát. Az űr és idő szerkezete kártyavárként omlott össze körülötte. Cemp átalakult C osztályú silkie-vé, és mérhetetlenül fogékonnyá vált. Ezúttal érzékelte a működésben lévő kolosszális energia természetét. Gravitációs teret észlelt, melyet önnon iszonyú ereje fogott össze. Mindent - szerveset, szervetlent körülölelt, és ellenállhatatlan erővel préselt össze... Cemp védekezésül bekapcsolta megfordító rendszerét, de tapasztalnia kellett, hogy hiába. Azonnal gerjesztette a gravitációátalakítót - ezt a vég nélkül változtatható rendszert, amely a szabálytalanul terjeszkedő szuperteret testére ártalmatlan energiává alakította át. Úgy érezte, hogy a változás lassul, ha nem is állt meg. Már nem volt többé teljesen kiszolgáltatva, gúzsba kötve, de még mindig nem volt teljesen szabad. Felismerte, mi tartja fogva. A téridő e tömör cikkelyéhez szögezték. Bizonyos mértékig bármi, ami itt történt, vele történt. E tekintetben nem tudott szabadulni. A világ homályba borult. A Nap eltűnt. Cemp ijedten vette észre, hogy egy helyiségben van. Automatikus ernyőinek köszönhette, hogy nem ütközött bele a kemény, csillogó falakba. Három további ténynek ébredt tudatára. A helyiség ismerős volt: ott ragyogott alatta egy bolygó képe. Látni lehetett rajta az óceánokat meg a szárazföldeket, és minthogy fentről nézett le a bolygóra, úgy érezte, hogy valamiképp visszakerült a silkie-k kisbolygójának belsejébe, a művészi jellegű helyiségek egyikébe. A különbség csak annyi volt, hogy amikor lenézett a bolygóképmásra, felismerte a Föld szárazföldjeinek és óceánjainak ismerős körvonalait. Ráeszmélt, hogy a mindent összepréselő, gyakorlatilag végtelen erő érzése megadja a történtek magyarázatát. A kisbolygó kellős közepén tanyázó ősszörny megragadta a Földet, és rnindazzal együtt, ami rajta volt, összepréselte. A 8000 mérföld átmérőjű bolygóból száz láb átmérőjű labda lett, és ez a labda is a mesés gyűjteményt gyarapította. Vagyis a padlóba süllyesztett gömb nem ábrázolás volt - hanem maga a Föld. Cemp szüntelenül érezte, hogy a kisbolygó fokozza a sebességét. „Kilépünk a Naprendszerből” - döbbent rá. Percek teltek csak el, míg tehetetlenül lebegett, de a planetoid már ezer mérföldeket haladt másodpercenként. A gyorsulás egyre fokozódott. Egy óra múlva az apró bolygó végtelenbe nyíló hiperbola mentén rohant a fénysebesség felével. Órák teltek el így. A planetoid túljutott a Pluto térségén, és még mindig könnyedén iramodott tovább. Gyorsulása változatlan volt. XIX. Kezdte összeszedni magát. A harag úgy öntötte el, mint a sziklás zuhatagon robajló vízesés. - Átkozott szörnyeteg! - szállt Cemp üzenete. Ám válaszra sem méltatták. Cemp dühe megsokszorozódott. - A legelvetemültebb lény vagy a világegyetemben. Rajta leszek, hogy elnyerd tetteid jutalmát! - Elhagyom a Naprendszert! - szólalt meg végre Glis. - Tűnjön el, amíg még módjában áll. - Futni

hagyom. Cemp egy szavát sem hitte. Ő volt a szörny legveszedelmesebb ellenfele. Szökése és hirtelen felbukkanása a lény közelében kellemetlen fordulat lehetett Glis számára. - Addig nem megyek el - vágott vissza -, míg vissza nem állítja a Föld eredeti állapotát. Csönd. - Megteszi? Hajlandó rá? - sürgette Cemp. - Nem tehetem. - A válasz bizonytalanul hangzott. - Ha akarná, megtehetné. - Most már nem. Bánom már, hogy elragadtam a bolygóját - mondta gondterhelten Glis. - Eddigi elveim szerint az erőteljes létformák által védett, lakott világokat békén hagytam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy silkie veszélyeztessen engem. Hiba volt. A bűnbánat nem hatotta meg Cempet. Továbbra sem tágított: - Miért nem szüntetheti meg a nyomást? Úgy tűnt, Glis képes gravitációs teret előállítani, de nem tudja visszaalakítani. A szörny most mentegetőzött: - Ehhez ugyanakkora erő kellene, mint amennyi a zsugorításhoz kellett. Honnan vegyem? Súlyos kérdés. De Cemp továbbra sem engedett. - Elmagyarázom - ajánlotta fel-, milyen az antigravitáció, amelyet saját energiaszabályozó rendszeremmel állítok elő. Glis azonban kijelentette, hogy már volt alkalma a silkie-kben tanulmányozni az efféle rendszereket. - Ne gondolja, hogy nem próbáltam. Az antigravitáció nyilvánvalóan az anyag és az energia utólagos megnyilvánulása. Én viszont kezdetleges forma vagyok, ezt ön, és egyedül ön, pontosan tudja. Cemp reménye halványulni kezdett. Abban bízott, hogy van esély a zsugorító hatás megszüntetésére. Nem volt. Először érzett szomorúságot, most először fogta fel, hogy a Föld elpusztult. Glistől most újabb gondolat érkezett. - Látom, hogy mindketten válságos helyzetbe kerültünk. Próbáljunk egyezségre jutni. Legyen ön a silkie nemzet vezetője. Úgy intézem, hogy mindenki alkalmazkodjon a kívánságaihoz. Annyi nőt kaphat, amennyit akar. Hatalmat is, amennyi jólesik. A kisbolygó további tevékenységét pedig együtt határoznánk meg. Cemp még csak nem is vette fontolóra az ajánlatot. Elutasítóan mondta: - Mi nem gondolkodunk egyformán. Képzelem, mi lenne a sorsom, ha egyszer véletlenül emberi formára változnék. - Elhallgatott, aztán mereven hozzátette: - Legyen inkább átmeneti fegyverszünet. Én is megfontolom, mit tehetek ön ellen, ön pedig kitalálja, mire megy ellenem. Glis válasza is nyers volt: - Tehát ez a véleménye. Hadd öntsek tiszta vizet a pohárba. Ha bármit forral, elpusztítom a Földet és a silkie nemzetet, aztán magán a sor. Cemp eddigi hajthatatlan modorában válaszolt: - Ha bármiben is kárt tesz, amit becsülök, és ez vonatkozik valamennyi silkie-re és arra, ami a Földből megmaradt, akkor elintézem. Glis fitymálva mondta: - Magának semmije nincs, amitől félnem kellene, kivéve azokat a védőernyőket, amelyek a támadó energiát visszafordítják. Minthogy ilyen módon saját erőmet ellenem fordíthatja, nem fogok támadni. Vagyis - örökös patt. Cemp csak ennyit válaszolt: - Majd meglátjuk. Glis tovább fenyegetőzött: - Jól tudja, hogy a híres logikai szintjei velem szemben hatástalanok. - Közvetlenül - mondta erre Cemp. - De sokszor közvetett utak vezetnek az értelemhez. - El sem tudom képzelni, miképpen tehetne bármit is ellenem - volt a válasz. Ezt e pillanatban még Cemp sem tudta. XX. Cemp keresztül-kasul bejárta a több mérföld hosszúságú folyosókat. Különböző bolygókról származó bútorokkal és műtárgyakkal berendezett helyiségeken haladt keresztül. Útközben a falakon különös és csodálatos domborműveket látott, tobzódó színekben. Mindenütt ott voltak maguk a bolygók is, sugárzóan gyönyörűek, ám ugyanakkor borzongatóak is, hiszen tudta, hogy gyűlöletes bűntényt testesítenek meg. Cemp a silkie-k városát kereste. A belső utat választotta. Nem merte elhagyni

a kisbolygót, hogy kívülről közelíthesse meg a várost. Glis bevallotta: nem számított rá, hogy Cemp, az ő legveszélyesebb ellensége, életben marad. Ha viszont, ezeket az üregeket elhagyná, nem volna további választása. És semmi része nem volna a silkie-k jövőjében. Bizonyosra vette, hogy ide soha többé nem térhetne vissza. Nem mintha bármilyen cél is lebegett volna előtte - túlságosan mély és gyötrő volt ehhez a szomorúsága. Nem sikerült megvédenie a földieket, nem ismerte fel Glis szándékát, vagyis nem teljesítette a kötelességét. A Föld elveszett, gyorsan és tökéletesen. Ezt a tragédiát csak pillanatokra lehetett ésszel felfogni. Időnként megsiratta Joanne-t és Charley Baxtert, a különleges népből és az emberi fajból való sok-sok barátot. Miközben ezek a gyötrelmes gondolatok foglalkoztatták, figyelőállást foglalt el egy fa tetején, ahonnan rálátása volt a silkie-város főutcájára. Itt várakozott, miközben valamennyi jelrendszerét állandósított riadókészültségben tartotta. Fáradhatatlanul figyelte a silkie-k életét. Feltűnt neki, hogy a silkie-k továbbra is főleg emberként éltek. Glis azt akarja, hogy maradjanak sebezhetők! - gondolta megdöbbenve. Emberi formájukban egyetlen tűzcsóva végezhetett vélük. Cemp gondolatot küldött Glisnek: - Szabadítsa fel őket e kényszer alól, különben felfedem a Hatalom titkát. Azonnali, bősz válasz érkezett: - Ha egyetlen szót szól, az egész fészket elpusztítom. - Oldja fel őket - parancsolta Cemp -, vagy ebben a pillanatban kitör közöttünk a végső harc. A kijelentés habozásra késztethette Glist, mert rövid csönd következett. Aztán: - Ötven százalékukat feloldom. Többet nem, rájuk szükségem van, hogy magát sakkban tartsam. Cemp elgondolkozott ezen, és belátta, hogy Glisnek igaza van. Javasolta, hogy cserélődjenek. Előbb az egyik fele legyen szabad tizenkét órára, aztán a másik. Glis minden további vita nélkül elfogadta az egyezséget. Úgy tűnt, hogy hajlandó elismerni az erők egyensúlyát. - Merre tartunk? - kérdezte Cemp. - Egy másik csillagrendszer felé. A válasz nem elégítette ki Cempet. Bizonyosra vette, hogy Glis egyelőre nem a lakott bolygókkal űzi a gonosz játék folytatását. - Úgy érzem, hogy valamilyen titkos célja van - próbálta Cemp kicsalni belőle az igazat. - Ne legyen nevetséges, és most már hagyjon engem békén. A patthelyzet állandósulni látszott. Ahogy a napok és a hetek múltak, Cemp megkísérelte, hogy nyomon kövesse, mekkora utat tett meg a kisbolygó, és milyen irányba halad. A meteorit sebessége földi időben számítva csaknem elérte a napi egy fényévet. Nyolcvankét nap múlva lassulni kezdett. A következő napon is csökkent a sebesség. Cemp számára a dolog egyértelmű volt: nem engedheti, hogy ez a különös űrhajó, amely most az otthona volt, olyan helyre érkezzék, amelyről semmit sem tud. - Állítsa meg a hajót! - adta ki az utasítást. Glis dühösen válaszolt: - Ne számítson rá, hogy kiterjesztheti ellenőrzését egy ilyen semmiségre, mint ez! Minthogy ez a terv halálosan veszélyessé válhatott, Cemp így felelt: - Akkor nyíljék meg előttem. Mutasson meg mindent, amit tud erről a rendszerről, - Még soha nem jártam itt. - Helyes, akkor ezt fogom látni, ha megnyitja magát előttem. - Nem engedhetem, hogy belém tekintsen. Olyasmit is megláthatna, amitől a maga képességei révén sebezhetővé válnék. - Akkor változtasson útirányt. - Nem. Ez azt jelentené, hogy amíg maga meg nem hal, vagyis mostantól ezer évig sehová se mehetnék. Nem vagyok hajlandó elfogadni ilyen korlátozást. A silkie-k életkorára vonatkozó második utalás gondolkodásra késztette Cempet A Földön senki nem tudta, meddig élhetnek a silkie-k, minthogy az ott születettek közül még senki sem halt meg természetes halállal. Ő maga mindössze harmincnyolc esztendős volt. - Ide figyeljen -szólalt meg végre-, ha már csak ezer évem van hátra, miért nem vár addig? Hiszen ez az idő az ön számára nyilvánvalóan semmiség. - Helyes, ezt fogjuk tenni! - felelt Glis, de a lassulás folytatódott. Cemp gondolatátvitel útján közölte: - Ha nem fordul el, kénytelen leszek cselekedni. - Ugyan mit? - jött a fölényes válasz. Valóban, mit tehetne?

- Én figyelmeztettem - kísérletezett tovább Cemp. - Csak a titkot ne említse. Máskülönben tehet, amit akar. Úgy látom, arra a belátásra jutott - folytatta Cemp -, hogy nem jelentek veszélyt. Glis azt válaszolta, hogy ha Cemp képes volna cselekedni, már megtette volna. Kereken kijelentette, hogy nem tűr korlátozást, Cemptől csak a titoktartást várja el. Cemp számára világos volt, hogy tehetetlennek tartják. Ám Glis nyolcvannapi tétlensége másra utalt: ha nem támadott, talán nem is tudott támadni. Cemp tépelődni kezdett, számba véve esélyeit.. Energiaroham? Időbe telne, és megtorlásképpen esetleg megsemmisülne a silkie nemzet, és végleg elpusztulna a Föld. Cemp újabb tragédiákat már nem akart előidézni. Tehetetlenül állapította meg, hogy Glis elemzése helytálló. Egyelőre valóban nem tehetett semmit. Mindenesetre agyát lezárta, és betartotta Glis titoktartás iránti igényét. „Rá kellett volna mutatnom - gondolta -, a titoktartásnak is vannak különböző típusai. Fokozatok. Ezek egyike a Glisszel kapcsolatos titoktartás. Ám az előttünk lévő csillagrendszerrel kapcsolatos titoktartás egészen más dolog. És ez az egész titoktartás...” Cemp lassan lehiggadt. „Hogyhogy nem jutott eszembe?” Ám ha most csodálkozott is rajta, rájött, hogy miképpen történt. A titokban maradás igénye annyira természetesnek tűnt, hogy ez elvonta a figyelmét minden egyéb következtetéstől. De most... „A titoktartás - gondolta. - Hát persze!” A silkie-k számára a titoktartás természetes dolog. Még néhány másodpercig tűnődött, aztán megtette az első lépést. Megfordította maga alatt a nehézségi erőt. Tollpiheként lebbent fel a fa tetejéről, amely hosszú ideig a figyelőhelye volt. Hamarosan gránitfolyosókon száguldott végig. XXI. Minden baj nélkül eljutott abba a helyiségbe, amelyben Glis a Földet őrizte. Miután sikerült úgy beállítania jelzőrendszerét, hogy valamennyi ernyője ezt a gömbölyű golyót védelmezte, reményei erőre kaptak. Titkok! Hangulata egyre felszabadultabb lett. A természetes ösztönökön alapuló életnek nincsenek titkai. A kisbaba, érzéseit követve, pillanatról pillanatra, gügyögve vagy sírva nyilvánítja ki szükségleteit. Ám a gyereknek egyre több figyelmeztetésben és eltiltásban vart része, ezernyi korlátozásnak vetik alá. A felnövő lény mégis egész életében nyíltságra és szabadságra vágyik, harcol, hogy lerázza mindazt, amire gyermekkorában kondicionálták. Ez a kondicionálás önmagában még nem a szintek logikája volt, de valami hasonló - egy fokkal alacsonyabb szinten. Látszólag merev vezérlőközpont. De a központ művi úton jött létre, vagyis megfelelő ingerrel talán aktiválni lehetne. A többi már automatikus folyamat volna. A legfontosabb, hogy Glis titoktartásra kondicionálta magát, vagyis ő maga kondicionálható. Elemzésének ehhez a fázisához érve Cemp megakadt. Silkie-ként arra kondicionálták, hogy ellenfelét ne ölje meg, csak tegye harcképtelenné. Lehetőleg tárgyaljon, és mindenütt igyekezzen segíteni. Számára a halál még Glis vonatkozásában is csak utolsó megoldás lehetett. - Hosszú élete folyamán mindig attól félt - szállt üzenete Glishez -, hogy egy napon valaki felfedi elpusztításának titkát. Tudnia kell, hogy ez a valaki én vagyok. Ha nem hajlandó arcátlan kijelentéseit visszavonni, meg kell halnia. Hűvös válasz érkezett: - Azért engedtem, hogy felkeresse a Földet, mert a silkie nemzetet túszként tartom a hatalmamban! - Ez az utolsó szava? - kérdezte Cemp. Igen. Szüntesse be zavaros fenyegetéseit. Kezdem unni. Cemp most így szólt: - Tudom, honnan jött, micsoda, és hogy mi történt a társaival. Természetesen minderről fogalma sem volt, de ez hozzátartozott a módszerhez. Állításai most először felidézhették az igazságot Glis észlelő- és emlékezőhálózatában. Utána Glis minden más élőlényhez hasonlóan automatikus ingert érez, hogy a valóságnak megfelelő információhoz jusson. Ám mielőtt erre sor kerülhetne, Glis nyilván kipróbálja titoktartása korlátait. Mindez pontos minta szerint történik majd, megerősítve hosszú-hosszú múltjában a korábbi korlátozó kényszereket. Cemp célja az, volt, hogy ezt a mintát előbb használja fel, mintsem ingergátló hatását kifejthetné. Tervének megfelelően Cemp megadta a folyamatot kiváltó jelet. Meglepett gondolat érkezett Glistől.

- Mit művelt? Most Cempen volt a sor, hogy ravasz, kiismerhetetlen, fondorkodó legyen. - Mondtam előre, hogy jobban tenné, ha tárgyalna velem. Glis számára ez már túlságosan késő volt. Szeretném hangsúlyozni - üzente Glis -, hogy eddig semmiben nem tettem kárt, ami önnek értékes. Cemp valósággal fellélegzett, amikor ezt a kijelentést hallotta. De most már végigcsinálja. Ez az egy lehetősége van Glisszel szemben. Dupla vagy semmi. - Mit mondott az imént a tárgyalásról? - kérdezte sürgető hangon Glis. Cemp megkeményítette magát a feltörő szimpátiahullámmal szemben. Glis folytatta: - Minden titkomat kiszolgáltatom, ha cserében megmondja, mit művel velem. Romoly belső zavarokat élek át, és nem tudom, mitől. Cemp tétovázott. Döbbenetes ajánlat volt, de tudta, hogy amit ígér, meg is kell tartania. Glisben eközben az ő utolsó jelzése azt a folyamatot indította meg, amelyben az élet évezredek alatt kialakul. A hatalmas lényben gerjedtek a cikluskiteljesítő vezérlőközpontok, a növekedési-változási mechanizmusok. A silkie-k tisztában voltak a növekedés természetével, és saját testük ismerete révén sok mindent tudtak a változásról. De a silkie-k nagyon is késve kapcsolódtak be az élet rendszerébe. Fejlődéstani szempontból sejtjeik éppen olyan öregek voltak, mint a sziklák és a bolygók. A silkie-t minden egyes sejtjében az élet kialakulásának egész története benne volt. Glis ellenben az örök állandóságot képviselte. Ősi korszakban keletkezett, és megakasztotta saját idődimenzióját is. Nem korosodott ivadéka sem, ami az időben végbemenő változás módja lett volna. Lénye ősrégi, kezdetleges formákat juttatott kifejezésre. A nagyszerű formák ellenére az egyes sejtek memóriája rendkívül szűk és passzív volt. - Megígérem, hogy nem megyek tovább a Nijjan-rendszer felé - mondta Glis. - Figyelje csak meg... már meg is álltam. Cemp valóban érzékelte a kisbolygó mozgásának szünetelését, de nem törődött vele. Azonosította a Glis által megnevezett csillagot. Rájött, hogy miután a szörny ismerte a nevet, járhatott ott máskor is. Ebből arra következtetett, hogy Glisnek célja volt az odamenetellel. Most már hiába: elfordulnak a csillagtól, soha nem érnek oda. Ha veszély leselkedett volna Cempre vagy a silkie-kre, most elhárult, Cemp kezdeti lépése tehet nem várt sikerre vezetett. Adalék volt Glis torz jellemére, hogy csak akkor volt hajlandó változtatni a tervein, amikor már nem is tehetett mást. Ezúttal azonban elkésett. Számos bolygó pusztulása persze így is a lelkén szárad. „Vajon hány?” - tűnődött. És minthogy abban a különös érzelmi állapotban volt, amikor az ember minden gondolatát és erőfeszítését egyetlen célra összpontosítja, a kérdést automatikusan is hangosan tette fel. - Nem hinném, hogy helyes lenne elárulnom; ezt is felhasználhatná ellenem, válaszolta Glis. Cemp lelkiállapotát érzékelve azonban gyorsan hozzátette: - Ezernyolcszázhuszonhárom. Cemp számára szinte elképzelhetetlen volt e szám tényleges jelentése. A megszámlálhatatlan áldozat között ott volt Joanne. És ott volt. Charley Baxter is. - Miért? - kérdezte Cemp. - Miért pusztította el a lakott, civilizált bolygókat? - Mert gyönyörűek voltak. Cemp lelki szemei előtt, a térben lebegve, hirtelen megjelent egy nagy bolygó: az óceánok és hegyek és síkságok felett domborodó légkörével. E varázslatos látványban gyakran lehetett része, mégis mindannyiszor úgy érezte, hogy ennél tündöklőbb gyönyörűséget nem kínál a világegyetem. Az érzés tovatűnt, mert egy bolygó csak akkor gyönyörű, ha a Nap terjeszti fölé védőszárnyait. Méretarányosan kicsinyített múzeumi tárgyként semmi esetre sem. Bolygóival Glis olyan volt, mint egy régimódi fejvadász, aki szakavatottan gyűjti áldozatait, kedvtelve zsugorítja a skalpokat, és szeretettel rakosgatja őket a gyűjteményébe. A fejvadász számára a tökéletesen zsugorított fejek mindegyike férfiasságának jelképe volt. De mit jelentenek a bolygók Glis számára? Cemp el sem tudta képzelni. De már nem volt ideje a tépelődésre. A kommunikációs sávon Glis növekvő agresszivitását érzékelte. Sietve üzente: - Rendben van, beleegyezem. Mihelyt megteszi, amit kívánok, én is elárulom, mi a fegyverem. - Mit kíván tőlem? - Először is - mondta Cemp - engedje futni a többi silkie-t is. - Megteszi, amire kértem?

- Igen. Ha elengedte őket, bocsásson szabadon engem és a Földet. Épségben! - Ezután elmondja? - Igen. - Ha nem - fenyegetődzött Glis -, szétzúzom a maga kis bolygóját. Nem fogom tűrni, hogy ön vagy a sárfészke elszökjön, ha nem,mondja el. - El fogom mondani. XXII. A kisbolygónak az a darabja, amely körülvette Cempet, hirtelen a levegőbe emelkedett és az égbe csapódott. Cemp azon találta magát, hogy a fekete űrsivatagban lebeg, körülötte meteorithulladékok. Glis gondolata ekkor érte utol: „Megtettem, amit ígértem. Most pedig beszéljen.” Miközben Cemp fontolgatta, hogy eleget tegyen-e Glis kívánságának, agya azon gondolkodott, mi történhetett vele. Nyugtalan lett. Úgy vélte, hogy a Glis testében mozgásba hozott cikluskiteljesítő folyamat esetében a természet törvényszerűen gondoskodik majd az egyensúlyról. Egy ősi létforma konzerválódott eddig, de Glisben most villámgyorsan végbemegy az elmaradt evolúció. A változás évmilliói percnyi időtartamokba sűrűsödtek. Minthogy a szörny fajtájából egyetlen további példány sem maradt életben, arra a feltevésre jutott, hogy a faj már régen átalakult... De mivé? Mi lehetett fejlődésének vége? Báb? Tojás? Űrpillangó lesz belőle, vagy egy nagy rovar, esetleg óriási madár? Ilyen lehetőségek még nem jutottak eszébe, hiszen eddig csupán a kihalás eshetőségére gondolt, de - s ez a gondolat élesen belehasított - sohasem fontolta meg elég komolyan, mi lehetne a kihalás megnyilvánulási formája? Cemp agyába villant a számítógép közlése: a roppant lény atomi felépítése az anyag korábbi állapotát tükrözi. Ettől elkedvetlenedett. Lehetséges, hogy amikor a részecskék a jelenlegi normákhoz „alkalmazkodtak” és megváltoztak, eleddig ismeretlen mértékű energia szabadult fel? Odalent döbbenetes jelenség bontakozott ki. A kisbolygó egy része felemelkedett, és lassan kivált belőle egy vörösen izzó, legalább egy mérföld átmérőjű, szilárd gömb. Cemp félrehúzódott, hogy utat engedjen a különös képződménynek. Az immár fehéren izzó, sziklából és földből gyúrt test „felfelé” irányuló sebessége egyre fokozódott - és tömege is rohamosan nőtt. Már elhaladt mellette. Átmérője legalább száz mérföld lehetett. Egy perc múlva a gömb már ötszáz mérföld széles volt, mégis egyre tágult, sebessége tovább fokozódott. A lángolva-növekedve száguldó gömb riasztó jelenség volt. Egyszer csak tízezer mérföld volt az átmérője, és még míndíg rohant, még mindig nőtt. Cemp szétküldte az általános riadó jelét: - Siessetek, el innen, amilyen gyorsan csak tudtok! Minél messzebbre! Ő maga is menekült, a mögötte lévő éktelen égitest tömegvonzásának fordítottját használva ehhez. Látta, hogy az új égitest átmérője alig egy perc leforgása alatt több mint 100 000 mérföldnyire nőtt. Egészen rózsaszínű volt most - különös, gyönyörű árnyalat. A színe is változott, Cemp már halványsárgának látta. És az égitestnek, amely kibocsátotta ezt a gyönyörű okker fényt, immár több mint 1 000 000 mérföld volt az átmérője. Akkora volt, mint a Föld Napja. Néhány perc múlva kéken tündökölt, és tízszer akkora volt már, mint a Nap. A következő tíz percben rózsaszínűvé váltott, és százszorosára nőtt. Fényesebb volt, mint Mira, a csodálatos, nagyobb, mint a dicső Ras Algethi. Ám rózsaszínű, nem vörös. Mélyebb árnyalat, mint az imént, de nem vörös, s így egyhamar aligha változó. Körös-körül a csillagos világegyetem, mindenfelé ismeretlen objektumok ragyogása, mint csalogató lámpások hosszú sora. Odalent: a Föld. Cemp felnézett az égi látványra, azután a közeli, ismerős bolygóra, és szörnyű izgalom vett erőt rajta. Lehetséges-e, hogy minden megnőtt, mert Glis átváltozása megváltoztatta a téridőnek ezt az egész tartományát? Amikor a szuperkolosszális, rózsaszínű óriás bevégezte az idők kezdetétől valamiképpen visszafogott növekedését; többé nem maradhattak elnyomott állapotukban a régi formák sem.

Glis most virágkorát élő nap volt, de ezernyolcszázhuszonhárom bolygó sorakozott körülötte, melyek csillogó briliánsokként vették körül Bárhová is tekintett, bolygókat látott, olyan közel, hogy holdaknak tűntek: Gyors, izgatott számítást végzett, és nagyon megkönnyebbült, amikor felfedezte; hogy a bolygók annak az irtózatos méretű Napnak a melegében fürdenek, amely tőle mintegy fél fényévnyire függött. Amikor Cemp silkie-teste számára elviselhető legnagyobb sebességével alászállt a Földet körülvevő hatalmas légtakaróba, úgy látta, hogy minden a régi – a föld, a tenger, a városok... Egy országút fölött alacsonyra ereszkedett, és látta, hogy kocsik haladnak rajta. A csodálkozástól kábán a Silkie Hatóság felé vette útját, és észrevette, hogy az, ablaküveget, amelyet viharos távozása során ő tört ki, azóta sem javították meg! Amikor pillanatok múlva földet ért, és a teremben ugyanazokat találta, mint a katasztrófa pillanatában, ráeszmélt, hogy a Földön a méretek változásával megszakadt az idő folyása is. A Földnek és lakóinak ez a nyolcvan nap... nyolcvan másodpercig tartott. Később gyakran hallotta, hogy az emberek erős földrengésről beszéltek, amelynek során érzékszerveik pillanatokra felmondták a szolgálatot, és olyan érzésük volt, hogy sötét van... Amint belépett, Cemp emberi formát öltött, és átható hangon bejelentette: - Uraim, készüljenek fel a világmindenség történetének legrendkívülibb hírére. Az a rózsaszínű nap odakint nem a légkör torzításának eredménye. A Földnek most ezernyolcszáz lakott testvérbolygója van. Lássunk hozzá egy fantasztikus jövő megszervezéséhez! Később, immár floridai otthona kényelmében, Cemp Joanne-hoz fordult. - Most már tudjuk, hogy a silkie-problémát eddig miért nem tudtuk megoldani. A Föld számára kétezer, silkie már telítettséget jelentett. Ám ebben az új naprendszerben... Többé nem az volt a kérdés, mit kezdjenek a silkie nemzet 6000 tagjával, sokkal inkább, hogy miképpen szervezzék őket csoportokba, amelyek győznék a munkát. Mert tennivaló most akadt bőven! XXIII. Amikor észlelte a silkie segítséghívását, Nat Cemp éppen a Minus 1109-93 nevű bolygón kutatott. Az 1109. bolygó távolabb volt az új, hatalmas naptól, mint a Föld és az utóbbihoz képest kilencvenhárom fokos szögben forgott. Az elnevezés ideiglenes volt. Senki nem viselkedett úgy, mintha az új naprendszer legfontosabb bolygója a Föld volna. Nem mintha ennek bármilyen jelentősége lett volna. Az 1107-es, 1108-as és most az 1109-es bolygón, azon a három égitesten, amelyet Cempre osztottak ki, nem akadt lakosság nyomára. Csaknem fél napig röpdösött ide-oda a különös, karcsú épületek között, amelyek keretre feszített csipkéként nyúltak az ég felé. Immár fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy az átmeneti időszak itt is túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy az élet fennmaradhasson. Csak a Föld és legföljebb néhány másik, már felfedezett bolygó volt képes túlélni a visszaalakulást. A segítséghívás akkor talált rá, amikor Cemp egy hatalmas generátorgyártó gépsor fölött lebegett. Az 1109 és 1110 közötti mechanikus átviteli rendszeren vette a jelet. Tiszta, éles és sürgető volt. „Valamennyi silkie-nek és kormányszervnek. E pillanatban kaptam - itt egy silkie szó következett üzenetet Lan Jeddtől.” A különleges silkie szó olyan gondolatformát takart, amelyet a halál utáni silkie kommunikációban használtak. Amikor egy silkie haldoklott, adott küszöbponton egy addig elszigetelt idegköteg aktiválódott. E mechanizmus telepatikus úton közvétítette a halott silkie utolsó gondolatait, érzékleteit és érzéseit. Cempet elsősorban az elhunyt silkie neve döbbentette meg. Lan Jeddhez olyan barátság fűzte, amilyen két silkie között egyáltalán létezhet, illetve amennyire csak megengedhető volt. Az emberi lények, de kiváltképp a különleges nép tagjai mindig helytelenítették, ha silkie silkie-vel barátkozott. Ezért Lan meg ő úgy intézték, hogy mindketten a rendszer e távoli végét kutassák, hogy viszonylag nyugodtan megvitathassák a silkie-ember kapcsolat gondjait. Amikor Cemp megkapta az üzenetet, rádöbbent, hogy a küldőn kívül ő a legközelebbi „segítség”. Azonnal válaszolt: „Nat Cemp tüstént megy. Ki üzent?” „Ou-Dan! Az 1113-86-ról.” Az üzenetküldő személyazonossága nyugtalanító volt. A névtípus a meteorsilkie-kre vallott, akiknek létezése alig egy esztendeje vált ismertté. Egyelőre még felderítésre váró tényezőnek számított az „eredeti” silkie-k jelenléte ebben az új, hatalmas naprendszerben. Cemp és Lan Jedd róluk is gyakran beszélgettek. Meghökkentő volt a gondolat, hogy Ou-Dan esetleg „belehallgatott” kettejük tanakodásába. De Cempet

kiváltképpen az zavarta, hogy nem ismerte az újonnan csatlakozott silkie-k harcmodorát. Hosszú órákra tehát egyedül marad egy rejtelmes és hatalmas ellenséggel szemben, aki bebizonyította, hogy akár egy silkie megölésére is képes. Átgondolva mindezt, Cemp kiröpítette magát az épületből, amelyben tartózkodott. Pillanatok múlva a nehézségi erő megfordításának silkie-módszerével elhagyta a bolygó légkörét is. A test, amelyet a bolygó messze taszított magától, C-silkie formájában lövedék alakú volt, és tíz láb hosszú. A szervezet élet- és működőképes maradt az űr légüres terében is. Cemp a bolygót elhagyva a megfordított tömegvonzás erejével haladt előre az űrben. Az úticélja irányába eső bolygók kivételével minden más irányból elvágta az űrobjektumoktól eredő tömegvonzást, így a külső bolygók vonzása révén egyre gyorsuló sebességgel „hullott” rendeltetése felé. Kezdeti gyorsulása ellenére utazása éppolyan lassú volt, ahogy a silkie-k utaznak, ha egyedül haladnak az űrben. Néhány nyugtalanító óra múltán végül megpillantotta a hajót maga előtt a sötét űrben. Elhárító jellegű jármű volt. Főleg balesetvédelmi célokra szolgált, miután a Föld az új naprendszer része lett. Ennek a hajótípusnak nem volt fala, és olyan fegyverekkel volt felszerelve, amelyek működési elveit Cemp Glistől tanulta. A sok új és ismeretlen bolygó kutatása megkívánta e modell rendszerbe állítását. Cemp most ezzel a járművel folytatta útját Ou-Dan felé. Mindössze négybolygónyi távolságot kellett megtennie, ami a gyors hajónak egyáltalán nem jelentett problémát. Cemp útközben bekapcsolta a hajó adóját, és ráhangolta a távolabbi kommunikációkra. Silkie-k beszélgetését fogta, akik telepatikusan találgatták, mi történhetett. Legtöbben úgy vélték, hogy erőteljes létforma létezhet a Lan Jedd-által kutatott bolygón, ha egy Lanhoz hasonló, képzett silkie-vel végezni tudott. A Naprendszer minden részéből közeledő silkie-k csatára készültek egy várhatóan veszélyes ellenféllel szemben. Sajnos jó időbe telik, amíg segítőtársai ideérhetnek. Legkevesebb egy földi nap idejére Ou-Dan és Cemp egyedül lesznek a helyszínen. Cemp megtudta, hogy a halott silkie tetemét Ou-Dan egy meteoritra vitte, amely az 1113-86-os körül keringett. A háttérben az űr ragyogott sötét „egével” és a hatalmas, távoli nappal, amelynek fénye csillogva verődött vissza a meteorit ezernyi kő- és fémalakzatáról. Az összezúzott silkie-test parányinak tűnt a végtelenségben. Sima sziklahátra fektették. Holtan még kevésbé emlékeztetett emberi lényre, mint életben. Semmi nem utalt a halál okára. Ou-Dan gondolatátvitel útján megjegyezte, hogy a test roskadtnak látszik, noha legfeljebb nyolc hüvelykkel volt rövidebb a normális méretnél. Cemp némán nézte a lába előtt heverő halott barátot. Ráébredt, hogy szörnyű dolog történt. Jól képzett, felnőtt silkie, éberségének, hathatós védekező és támadó energiáinak és képességeinek birtokában került szembe ellenfelével, mégis legyőzték, megölték. Ou-Dan, aki maga is kicsit olyan volt, mint egy megnyúlt meteorit, gondolatokat sugárzott: „Lan éppen jelentette nekem, hogy nem talált életet az 1110-en, az 1111-en meg az 1112-n. Én ugyanezt észleltem az 1115-ön, az 1114-en és az 1113-on. Ezt üzentük egymásnak, amikor megérkezett a halál utáni jel. Cemp tanácstalan volt. Egy halott silkie és egyetlen nyom, az erőteljes Lan Jedd üzenete, pillanatokkal a halála után. A gúla alakú képet egyetlen rejtélyes mondat egészítette ki: „Sehonnan sem jött, a semmiből jött.” Cemp megborzongott, amint az üzenetből következő eshetőségeket számba vette. A támadás mérhetetlen sebességét... s hozzá egy fantom jelenlétét. Cemp odaszólt Ou-Dannak: - Miért nem jön ide? Várjunk együtt a hajóban. A fedélzeti fegyverek segítségünkre lehetnek, ha megtámadnának. Ou-Dan követte Cempet a hajó szívébe. - Nem maradok itt - közölte. Cemp nem ellenséges érzületet, inkább közönyt érzékelt. Ou-Dan ismét üzent. „Tapintatból maradtam Lan mellett, amíg valaki ide nem érkezik. Most már visszatérhetek a Földre.” - A hajóban biztonságosabb - sürgette Cemp. A földi silkie-k bölcs mondását idézte: sohase kockáztassunk feleslegesen. Ou-Dan terve nagyon is értelmetlen kockázatnak tűnt. - Merő véletlen volna - érkezett a válasz -, ha találkoznék a gyilkossal. Azt hiszem, akkor bukkanhatott Len nyomára, amikor velem kommunikált. Szerintem tehát annál nagyobb a veszély, minél közelebb vagyunk a hajóhoz. Az elemzés ésszerű volt, de különösnek látszott, hogy Ou-Dan, aki elsőként ért a helyszínre, most távozni akar. Cemp nekiszegezte ezt a kérdést is.

Ou-Dan kifejtette, hogy lekötelezettnek érzi magát a híres Cemp irányában, csakis ezért maradt eddig is. Kötelességének tartja azonban megmondani, hogy szerinte a gyilkosság újabb válságot jelez. Mindez természetes egy új naprendszerben, amely ezernyolcszázhuszonhárom lakható bolygóból áll. Elérkezett az ideje annak is, hogy az emberi lényekkel szemben érvényre jussanak a silkie-jogok is. Ou-Dan közölte, hogy a meteor-silkie-k mindaddig semmiben nem vesznek részt, amíg jogi helyzetük a Földdel nincs rendezve. - Társaimmal azért vállaltunk munkát, hogy érezzük, közünk van a dolgokhoz - mondta Ou-Dan. - Annyit azonban közölhetek, hogy nem vagyunk hajlandók rendőrtisztként letelepedni a Földön, mint ön. És természetesen nem mondunk le testformánk tetszőleges cserélésének jogáról sem. - Végtére is - folytatta nyugodtabban Ou-Dan - azért, mert önt a silkie-ember ciklusra hangolták, nem kell, hogy velünk is ezt tegyék. Telepatikusan társalogtak a mágneses vivőhullámokra szinkronizált gondolatok szupersebességével. A „felhangok” lejegyzése külön kis könyvet megtölthetett volna. Cemp egy időre kikapcsolódott a kommunikációból. A formaváltozás témája nem tartozott azok közé, amelyeket kész volt bárkivel megvitatni. Ugyanakkor arra is utasítást kapott a Silkie Hatóságtól, hogy saját különleges ismereteit tartsa titokban. Az Ou-Danhoz hasonló „eredeti” silkie tetszés szerint olyan élő alakot vagy formát ölthetett, amely az alaptípusok közötti végtelen számú átmenetnek felelt meg. Átalakulásuk az általános belső és külső hasonlóság felvételével kezdődött, amely a részletekre ugyan nem terjedt ki, de ésszerű céloknak így is jól megfelelt. Ők is tökéletesen tudták másolni a különböző élőlényeket, de csak ha az a közelben tartózkodott. A földi silkie-k viszont csak az ember, B-silkie és C-silkie formákat ölthették magukra. A megkezdett változás náluk automatikus volt. Közülük csupán Nat Cemp jelentett kivételt. Ő a kibmadine-ok révén elsajátította a tökéletes átalakulás módszerét. Elég volt, ha eszébe jutott valaki, akivel egyszer is találkozott, és az illetővel tökéletesen azonos formát ölthetett. Cemp időnyerés céljából azonban csak ennyit válaszolt: - Ne becsülje le az emberi lényeket. - Hogy is tehetném - vágott vissza Ou-Dan -, ha még önt is sikerült rászedniük, hogy az ő pártjukra álljon. - Még ha a 6000 meteor-silkie-t hozzáadjuk is a mi létszámunkhoz - állapította meg Cemp -, az egész világegyetem silkie népességének a száma alig 8000. E kisebbségnek alkalmazkodnia kell ahhoz az óriási többséghez, amelyet tőle eltérő élőlények alkotnak. - Nekem eddig semmihez sem kellett alkalmazkodnom - jelentette ki Ou-Dan. - Ezután is azt teszek, amit akarok. - Az emberiség történetét - állapította meg Cemp -, az jellemzi, hogy valahányszor önállóságot kaptak az emberek, azonnal elutasították a többiekkel való mindenféle együttműködést. Rögtön mindnyájan azt képzelték magukról, hogy a legokosabbak. Persze hamarosan mások befolyása alá kerültek, akik újra beterelgették őket a rabszolgaságba. Lám, ön most ugyanezt a hibát követi el. - A többiek működjenek együtt velünk - jött a válasz. - Elvégre mi vagyunk a felsőbbrendű lények. - Ha olyan kiválóak lennénk - vágott vissza Cemp -, hogy történhetett, hogy olyan kevesen maradtunk? Ou-Dan már türelmetlen volt. - Nos... balszerencsénk volt, mert versenybe bocsátkoztunk nálunknál is nagyobb képességűekkel. Legalábbis így tartja a legenda. Amikor pedig Glis hatalmába kerültünk, a Hatalom határt szabott létszámunknak is. Cemp finom célzást tett rá, hogy a silkie-k számára az volt a rabszolgaállapot, amikor még Glis hatalmában voltak. - Tudjuk, hogy a silkie-k már régen elérték azt az állapotot, amikor már nem hajlandók együttműködni a közösség érdekében sem. Nagyravágyóak, önfejűek és nevetségesek. Soha egy pillanatig sem gondolnak a jövőre. Lehetnek silkie-k - folytatta Cemp -, akik nem hajlandók beilleszkedni semmiféle jogrendbe. Ha zavartatva érzik magukat, egyszerűbb kimenniük az űrbe, mert legyőzhetetlennek érzik magukat. Egy napon azonban riválisokkal találkoznak, és az irgalmatlan ellenség egyenként leszámol velük. - Nem tudom, hogy mi, szabad silkie-k, egyáltalán szóba állhatunk-e valakivel, aki annyira megalkuvó, mint ön - felelte Ou-Dan. - Megbízható, ez a megfelelő szó - válaszolta nyugodtan Cemp. - Bízhatnak abban, hogy azt teszem, amit mondok. Ön és a társai nyilvánvalóan még azt sem tudják eldönteni, hogy milyen szerepet kívánnak játszani. - Miért kell, hogy szerepünk legyen? És egyáltalán, miért vállalnánk munkát? Miért nem az emberi lények dolgoznak helyettünk? Ezt tartom igazságos dolognak. Cemp megmagyarázta, hogy az emberi lények alighanem könnyen túlélik a silkie-kkel való jelenlegi társulásukat. De nem így történnék, ha a társulás feltételei megváltoznának.

Úgy tűnt, hogy Ou-Dant ez a lehetőség hidegen hagyja. És Cemp felismerte: túlzás elvárni, hogy valaki, aki még soha nem érintkezett emberi lényekkel, felelősnek érezze magát irántuk. Cemp azonban, akinek ember volt az anyja is, szívén viselte a sorsukat. Ezért a vita lezárásának szándékával jelentette ki: - Hamarosan közgyűlést tartunk. Ott majd megbeszélhetjük ezeket a dolgokat. Ilyen gyűlés összehívását már Charley Baxter is javasolta, mint a Silkie Hatóság feje. Baxtert ugyanúgy nyugtalanította az „eredeti” silkie-k viselkedése, mint Cempet. Ou-Dan mogorván vetette oda: - Öntől semmi újdonságot nem tudhatok már meg. A viszontlátásra! - Nekirugaszkodott az űrnek, és egykettőre eltűnt. Egy pillanattal később testét a mágnessugár keresője sem tudta megkülönböztetni a világűrben hányódó meteorittörmelékektől. XXIV. Cemp pedig várt, maga sem tudta, mire. Az űr felé nyitott hajó nem világított. Így az esetleges mesterséges fények azonnal működésbe hozták a védőfegyverzetet vezérlő érzékeny műszereket. Az észlelők még saját sugárzásának hatására is akcióba lendülhettek. Ezért Cemp időről időre alaposan átvizsgálta a műszereket. Megállapította, hogy minden jelfogó működésre kész, tűréshatáruk pedig „figyelembe veszi” az ő silkie-testének sugárzását is. Várakozás közben Cemp „lefelé” bámult, és a Földet nézte. A látvány túláradó fény és forma örök újdonságával hatott rá. A Föld új szuper-naprendszerében sok-sok csillag fénye tündökölt a fekete égbolton. A bolygók sokasága, színorgiája időtlenül gyönyörű panorámát kínált. Cemp már régóta emberi térfogalmakban gondolkodott. Silkie-ként is mindig úgy tett-vett, hogy arcát fordította feladata irányába. Számára ezért mindig volt jobb és bal, elöl és hátul, fel és le. Számos beszélgetést folytatott a távoli Földdel, de semmilyen tanácsot nem kapott a további óvintézkedésekkel kapcsolatban. Odalent úgy vélték, hogy Cempet semmiféle élőlény nem közelítheti meg észrevétlenül. Pedig Lan Jedd üzenete arra utalt, hogy adott esetben nincs semmiféle előzetes figyelmeztetés. Nem is volt. A támadás pillanatában Cemp földi idő szerint pontosan négy órája, tizennyolc perce és negyvenkét másodperce várakozott már a hajóban. A lény, amelyet a pillanat törtrészéig Cemp érzékelhetett, fordított gúlához hasonlított. Különös, hogy a kép fordítottsága Lan Jedd adásából nem derült ki. A hajó számítógépe, kép alapján analóg idomot szerkesztett. A villanásnyi idő alatt Cemp csak ennyit láthatott. A teremtmény azonnal tovatűnt. A silkie-kénél kevésbé gyors érzékelőképességgel legfeljebb csak azt lehetett volna belőle észlelni, hogy árnyék suhant el egy fényfolt előtt. A lény eltűnésének roppant sebessége ellenére különleges agya további adatokat is rögzített. Ideg- és energiareceptorai útján, amelyek visszajátszották információikat, tovább nézhette a lényt ott, ahol az imént volt. Megdöbbenten eszmélt rá, hogy a teremtmény egyetlen pillanat alatt rátámadott, hogy megölje őt. A csapda védőberendezései megvédték. Úgy érezte, hogy tanulmányoznia kell a csatát, hiszen meg kell tudnia, mi az, ami őt sebezhetővé tette, és miért nem léptek működésbe saját ernyői. De Cemp leküzdötte ezt a vágyat. „Hagyd most a csatát! Azt utoljára vizsgáld meg!” - súgta valami. A támadás maga nem volt egyéb, mint energia és erő. A módszer volt az érdekes, ahogyan a lény megközelíthette Cempet. Az utóképeket tanulmányozva Cemp csodálkozva látta, hogy a gúla formájú alakzat valójában energiavetület. A lény azonban olyan gyorsan húzódott vissza, hogy Cemp nem tudta jobban szemügyre venni. A visszahúzódás hihetetlen gyorsaságáról eszébe jutott egy korábbi elméleti vitája, amelyet más silkiekkel folytatott Glisszel való találkozásáról. Most újra átélte a Glis-élményt. Nem volt hasonlóság a két jelenség között. A felfedezés megrémítette. Érzékelt valamit, ami semmivé lett. A valamiből semmi. Semmi, valami, semmi. Mi lehet ez? Cemp egyik receptorában halvány érzéklet maradt. Olyan elmosódó, hogy csak azért vált tárgyszerűvé, mert Cemp vagy tízszer is lejátszotta magának. Még akkor is homályos maradt. De a sok újrajátszás nyomán úgy vélte, mintha az energiacsúcsnak, amely a fordított gúla látható forrása volt, a csúcson túl, az irdatlan

távolságban volna egy másik csúcsa is. És e csúcson túl megint egy csúcs, és azon túl újra egy, és a még irdatlanabb távolságokban további csúcsok... De vajon valóban a távolodó szakaszokban? Cemp egyelőre nem tudta eldönteni. Miután ismételten szemügyre vette a homályos és bizonytalan képet, összehasonlította a két, egymás felé fordított, tökéletes tükörben visszavert idomot. De még ez is csupán analógia volt, mert a képek csak az egyik tükörben sokszorozódtak, a másikban nem. Egyirányú jelenség volt ez, olyan rejtély, amelyet sehogyan sem tudott megfejteni. Ezért figyelmét az iménti összecsapásra fordította. A pillanatnyi kapcsolat más vonatkozásaihoz hasonlóan a csatát is csak homályos utóhatásaiban lehetett tanulmányozni. Bebizonyosodott, hogy a rajtaütés a teremtmény megérkezésének pillanatában kezdődött. Cemp olyan csapdát szerkesztett, amely első fázisában a Glishez hasonló molekulából állt. A csapda nehézségi ereje egy bolygóéval felért, és azon nyomban a támadóra tapadt. A gravitációnak természetesen nincs késése: a tájolás és követés tehát azonnal bekövetkezett. A molekula, az anyag ősi lényegének ez a figyelemreméltó felfedezése, amelynek titkát Cemp Glistől tudta meg, egy égitest gravitációjával tapadt az idegenhez. Akadályozta őt. Akadályoztatása ellenére a támadó végrehajtott valamit - hogy mit, erről Cempnek fogalma sem volt. Cemp működésbe helyezte valamennyi nagyszabású védelmi berendezését - energiaernyőit, a sugárzáseltérítés mágneses módszereit, a támadó energia visszafordítását a támadó ellen, amit a kibmadinetől tanult... A támadás nyilván nem az energiasávon ment végbe, mert Cemp védelmi berendezései hatástalanok maradtak. Ugyanakkor egész testében változást érzett, mintha valami összeomlott és eltorzult volna benne... Gondolatai is furcsán megcsavarodtak. Minthogy Cemp képtelen volt védekezni, úgy érezte, hogy a halál felé pörög... A következő másodpercben a szupernehéz molekula által. gátolt teremtmény eltűnt. Ezzel a csatának vége volt.

XXV. Cemp sürgősen összeköttetést teremtett a Földdel. Hamarosan elárasztották kérdésel:kel. Volt, aki úgy vélte, hogy a gúla fegyver volt, amelyet valamiféle tükörelv alapján a távolból működtettek. Egyes vélekedések szerint a semmi-valami-semmi effektust egy kapcsoló relé keltette. - Aligha - felelte Cemp, aki a gúlát létformának tekintette. - Érzékeltem, hogy él. - Megjegyzése a vitának ezt a részét le is zárta. Most Charley Baxter jelentkezett. - Adataidat betápláltuk a számítógépbe, Nat - mondta komoran. - Amíg az eredményre várunk, beszélhetsz a feleségeddel. Kapcsoljuk őt? - Természetesen. Joanne üzenete mögött Cemp megérezte az asszony izgalmát. - Mindenki szörnyen titkolódzik a munkádat illetően - kezdte. Tehát nem mondták el neki, milyen veszélyben forgott. Cemp megkönnyebbült. - Ide figyelj – sugározta , kutatóúton vagyunk itt kint, és egy új hajót próbálunk ki. Ennél többet nem mondhatok. Volt is igazság abban, amit mondott. - És te mit csinálsz? Az asszony szorongó gondolatainak eltérítésére irányuló kísérlete sikeres volt. Joanne méltatlankodva üzente: - Borzalmas élményben volt részem. És elmondta, hogy az űrből érkezett silkie nők felhívást intéztek a földi silkie-k emberszármazású feleségeihez, amelyben sürgették, hogy váljanak el silkie férjüktől. Sőt, az egyik silkie nő meg is látogatta Joanne-t, és felszólította, hogy váljon el férjétől. Azzal érvelt, hogy Cemp, lévén silkie, legkevesebb ezer évig fog élni, Joanne viszont aligha. Cempnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy a probléma, súlyosabb, mint Joanne gondolná. Ezeréves élettartamot a Glis engedélyezett a meteorit-silkieknek. Igazából senki nem tudta, mennyi a silkie-k tényleges élettartama. De Cemp mindig úgy érezte, hogy ezek a dolgok a kellő időben meg fognak oldódni. Joanne még nem volt harmincesztendős. A jelenlegi átlagéletkor alapján várhatólag százötven éves koráig él. Remélhető, hogy ennél hamarabb megvalósul az emberi halhatatlanság is. Cemp megtudta, hogy Joanne szerencsére hajthatatlan maradt, és legalább úgy megmondta a magáét, ahogy neki megmondták. Nem ez volt a legalkalmasabb időpont, hogy Cemp azon tanakodjon, milyen változások várhatók a silkieember viszonylatokban. Úgy tűnt, gondolatai megnyugtatják feleségét: - Ne aggódj! Te vagy és te is maradsz az én egyetlenem. - Ez hathatós érv - mondta kedvesen Joanne -, de ne gondold, hogy egy pillanatra is megtéveszthettél. Az az érzésem, hogy valamilyen nagy eseményre készülsz, és félvállról veszel, mint rendesen. - De... - kezdte Cemp. - Az igazság az, hogy ez a dilemma megoldhatatlan - mondta Joanne. - Milyen dilemma? - kérdezte meglepetten Cemp. Hirtelen rájött, hogy Joanne eddig sem a veszély miatt aggódott, hanem mindenekelőtt amiatt, hogy Cemp magabiztossága töretlen. Az asszony csaknem sírt. - Ha ilyen hatalmas ellenségtől sem tartasz, mi lesz a silkie-ember kapcsolatokkal? - Úgy érted - szólt közbe Cemp -, hogy a silkie-knek többé nem lesz szükségük az emberekre? - Miért, talán van rájuk szükségük? Cemp türelmesen magyarázta: - Először is, a biztonságérzetemet a szintek logikájából merítem, és nem saját magamból. Joanne ezt az érvet félresöpörte. - Mindegy. A szintek logikája olyan eszköz, amelyet akkor is használni tudsz, ha nem társulsz az emberekkel. - Másodszor - folytatta Cemp -, még nem tudom, merjem-e egyáltalán használni, bár elrettentésül alighanem élek vele. - Kénytelen leszel használni, és ha nyersz, hihetetlen hatalom és képességek birtokába kerülsz. - Harmadszor, a silkie-k és emberek közötti kapcsolat létezik, és én különösképpen boldog vagyok azzal, amit ily módon kaptam - mármint veled. Na, meggyőztelek? - Hm, nem. - Intelligenciahányados, emberi szint? - Igen, ezek meggyőzőek - hagyta rá Joanne vonakodva.

- Vagyis egyelőre én is úgy gondolkodom, mint egy emberi lény, igaz? Erre gondoltál? - De te olyan hatalmas vagy. - Talán jobb volna, ha úgy gondolnál rám, mint egy csatahajó parancsnokára - mondta Cemp. - A csatahajó az én silkie-testem, és te vagy a parancsnok imádott felesége. A hasonlat alighanem megvigasztalta Joanne-t, mert a távolból rámosolygopt Cempre. - Azt akarják, hogy hagyjam abba, mikor úgy szeretlek. Most búcsúzom drágám. Az asszony kommunikációja hirtelen megszakadt. Charley Baxter ismét jelentkezett. - A számítógép - kezdte aggódva - az adataid nyomán figyelmeztet valamire, amit hónapokkal ezelőtt éppen te jelentettél nekünk... Glis említett neked valamit a haláltusája alatt. ...Amikor Glis felismerte, hogy Cemp veszélyes silkie, egy távoli csillagrendszer felé indult. A kétségbeesetten menekülő akkor azt mondta Cempnek, hogy ez a csillagrendszer lakott: a silkie-k ősi ellenségei népesítik be. Ezek a lények nijjanoknak nevezik magukat, s ez a szó azt jelenti: világegyetemek alkotói, nép, amely ismeri a dolgok természetét, és tetszése szerint alkothat világegyetemeket. Miközben Cemp nyugtalanul töprengett a hallottakon, Baxter folytatta: - Nat, Glis ment valahová. Ekkor megijedtél és megfenyegetted. Leírásod szerint Glis megállt, és próbált kibékülni veled. Bármely csillagrendszerre utalt is, az abban az irányban van, amerre ő haladt, s nem is lehet túlságosan messze. Minthogy a csillagászoknak sikerült vonalat telepíteniük Solra, a Föld korábbi napjára, ki is vetítették már a Glis akkori úticéljára mutató egyenest. - A csillagrendszer - magyarázta Baxter - tőled még mihtegy hat fényévnyire van, Nat. A részleteknek persze megvan a maguk jelentősége, ám Cemp most fenyegetettebb helyzetben volt, semhogy a legdöntőbb mozzanatokon kívül egyéb is érdekelhetté volna. Sietve üzente: - Mit tud a számítógép arról, hogy a nijjanok hogyan ölték meg Lant, és mit tehetek ellenük, ha erősítéssel visszatérnek? Megérkezett Baxter zaklatott válasza: - Nat, készülj fel a legrosszabbra. A számítógépnek halvány fogalma sincs róla, hogyan termett elő a nijjan a semmiből, s mi volt az erő, amit Lan ellen és ellened is használt Nincs ehhez megfelelő programja, és... Ebben a szempillantásban inger érte azokat az érzékelőit, amelyeknek hatósugarát Cemp a nijjan első jelfogóin túl állította fel. Minthogy kommunikációs vonala a Földdel nyitva maradt, a vészjelzést átengedte az agyán és átbocsátotta a vonalon. Az ilyen módon a Földnek azonnal továbbított jel szaggatottan üzente: - Felbukkant a nijjan... pedig még nem vagyok készen. - Túl hamar tért vissza... Itt volt hát a teremtmény, csaknem ugyanabban a helyzetben, mint először, részben már bent a hajóban, részben pedig százlábnyira tőle. De egyedül! Ez volt az egyetlen biztató mozzanat. A fordított gúla alakú vetület halványan csillogott a benne lüktető energiától. Cemp látta, hogy a fordított gúla-vetület alapja: maga a lény, de csak bizonyos szempontból. A gúla alapja keskeny volt, és megfigyelte, hogy karjai és lábai vannak. A különös lény mintegy hat láb hosszú volt, és gyönyörű, mivel kemény, csillogó bőre változó színekben tündökölt. Az idegen érkezése pillanatában Glis szupernehéz molekulája megpróbált rátapadni, de a nijjan nyilván fel volt rá készülve, mert megőrizte az egyensúlyát, és nem is vett tudomást többé a molekuláról. Cemp érzékelte, hogy a teremtmény felsőteste több fényes pontjából is merően figyeli őt. Puhatolózó gondolatot küldött felé. A válasz azonnal megérkezett. Ugyanazon a hullámhosszon, de sokszorta nagyobb erővel, mint amihez Cemp szokott. Idegsejtjei transzformálták a jeleket, megfelelő szintre csökkentve a bioáram feszültségét. Létrejöhetett közöttük az első kommunikáció. - Jobb, ha tárgyalunk - kezdte az idegen. - Van is megvitatnivalónk - üzente komoran Cemp. - Zavarban vagyunk. Képzelje magát a helyzetünkbe. Hirtelen megjelenik egy nova nagyságú nap, alig néhány fényévnyire saját naprendszerünktől. Kiderül róla, hogy a rendszer valószínűleg a legnagyobb bolygócsalád a galaxisban. Bár jelenleg már kevés bolygója lakott, valaha több is az volt. Felfedező egységeink egyike találkozik egy silkie-vel, ezzel a nagy hatalmú lénnyel, akit mi saját ókorunk óta ellenségnek ismerünk. Természetes, hogy elpusztítja ezt a lényt.

- Követelni fogjuk - szólt közbe Cemp -, hogy a nijjan nép végezze ki ezt a felfedezőt, mert szántszándékkal és magától értetődő természetességgel elpusztított egy silkie-t. - Ősi reflex volt, amelyet csak most módosítottunk - érkezett a válasz. - Kivégzésre nem kerülhet sor. Bármelyik nijjannal megtörténhetett volna. - Őn volt a tettes? - kérdezte Cemp. - Őn volt az a... felfedező egység? - Nem mindegy? -Talán igen. A nijjan gyorsan tárgyat változtatott. - A silkie-ket milyen kapcsolat fűzi az emberi lényekhez? Mi: a szerepük? - Rendőrök vagyunk. - Ó! Ez érdekes. Cemp nem értette, mi ebben az érdekes. Még mindig azon tűnődött, amit a másikmondott Lan Jedd megöléséről. Vonakodva gondolt arra, hogy egy feltétlen támadó reflex kizárná a szándékos gyilkosság tényét. De üzenetében megértő belátásnak nyoma sem volt. - A véletlen úgy akarta, hogy olyan térségeket foglaljunk el, amelyek mindössze néhány fényévnyire vannak egymástól. Rendelkezünk ezernyolcszáz lakható bolygóval. Önöknek mennyi van? - Ezt a kérdést nehéz megválaszolni. Számunkra nincs jelentősége, hogy saját bolygónk van. De érzékelem a problémáját. Valószínűleg egy bolygónk van: a mi eredeti otthonunk. - Szükségük van több bolygóra? - Nem olyan értelemben, ahogy maga gondolja. Minden olyan váratlanul alakult. De alapvető célkitűzéseink békések. Cemp nem hitt neki. Pedig igaznak kellene lennie. A mérhetetlenül hosszú korszakok véget vethetnének a gyilkos hajlamok beidegződéseinek. A Földön például a hajdani ellenségek leszármazottai most még békésen megférnek egymás mellett. Természetesen ez nem egészen ugyanaz. A nijjanok nem leszármazottak. Ők most is ugyanazok a lények, akik valaha elérkeztek civilizációjuk tetőpontjára és a halhatatlanságba. Ugyanazok, akik egykor meggyűlölték a silkie-ket, és elhatározták, hogy kiirtják őket, legalábbis így mondta Glis Cempnek. E történelem előtti időkben a nagy hatalmú Glis szolgáivá akarta tenni a silkieket. Ajánlatot tett nekik. Megkímélt életükért cserébe, lépjenek vele szimbiotikus kápcsolatba. A silkie-k - mit tehettek volna elfogadták az ajánlatot. Ám ez a szövetség Glis átalakulásával és vereségével immár a múlté. A silkie-k most újra saját magukra vannak utalva. Semmilyen külső forrásból nem várhatnák többé segítséget. Cemp megrendült, de fegyelmezte magát. - Nem fogadhatom el a magyarázatot - mondta - Amikor ismét ideérkezett, feltehetően már kitörölt támadó reflexszel, miért próbált mégis megölni? - Önvédelemből- válaszolt a nijjan. - Valami mintha megragadott volna. Most már tudom, hogy egy szokatlan gravitáció volt, amely az első pillanatban azonnali ellentámadásra és visszavonulásra késztetett. Mihelyt megfontoltam, mitévő legyek, elhatároztam, hogy visszatérek. És most itt vagyok. Jó magyarázat volt, Cemp azonban továbbra sem hitte el a történetet. Úgy vélte, hogy a nijjan csak időt akar nyerni. Arra a kétségbeejtő meggyőződésre jutott, hogy minden perc növeli a rá leselkedő veszélyt. Cemp azon tűnődött, miért akar a teremtmény időt nyerni? Nyilvánvaló, hogy alaposan meg akar ismerkedni a hajóval és fegyverzetével. - Ha igazat beszél -felelte Cemp-, akkor árulja el, mi volt a támadási módszere. Hogyan pusztult el a silkie? - Ostoba lennék, ha felfedném - felelte a nijjan. - Honnan tudhatnám, milyen terveket forgat a fejében? Noha ez is tökéletesen igaz volt, a mondat a párbeszéd megtorpanását jelentette. Cemp tovább próbálkozott, de érezte, hogy a sötétben tapogatózik. Mágneses hullámokat küldött, hogy a másik szervezetében reakciókat keltsen. Regisztrálta az információkat, amelyek a nijjan testén áthaladó mágneses hullámokon érkeztek vissza. Geon-hullámokat is alkalmazott, ezeket a különös, időkésleltető alakzatokat. Bevetette az Ylem-energiát, pedig ez már veszélyesen közel volt ahhoz, hogy fegyvernek minősüljön. De az ő célja az volt, hogy mindenáron reakciót váltson' ki, és ezt telepátia útján közölte is a nijjannal. Ha valójában volt is mondanivaló Cemp számára a visszaverődő hullámokban, nem tudta megfejteni őket. Nagy erőfeszítéssel túltette magát a kudarcon, és ráparancsolt a teremtményre: - Takarodjék! Ha nem árulja el a gyilkosság módszerét, nem vagyok hajlandó folytatni ezt a beszélgetést. Biztosíthatom, hogy csoportjaink között mindaddig nem kerülhet sor további tárgyalásokra, amíg fel nem fedi a titkát. A nijjan ezt válaszolta:

- Ilyen adatokat nem szolgáltathatok ki felhatalmazás nélkül. Jöjjön velem, és konzultáljon... - itt egy olyan jelet használt, amelyből kormányra vagy valami egyébre lehetett következtetni. Cemp nem tudta megítélni. - Vagyis kényére-kedvére szolgáltassam ki magam. - Valakinek úgyis kell tárgyalnia. Miért ne ön legyen az? Cemp elismerte, hogyha a nijjan csaló is, módfelett következetes. Most rajta volt az időhúzás sora. - Tegyük fel, hogy elkísérem. Ez miképpen történne? - Hatoljon keresztül rajtam. - A nijjan megadta az áthaladási irány paramétereit. Cemp kelletlen bámulattal adózott a teremtménynek. - Minden amellett szól, hogy ez lesz a mod, ahogy megöl. Egyenesen magával ragadó: a nijjan úgy irányítja a dolgokat, hogy a merényletet maga az áldozat hajtsa végre. A rendkívüli ügyesség, amellyel a lény rá akarta őt szedni, Cemp figyelmét egy újabb szempontra irányította. Mihelyt felismerte a lehetőséget, Cemp egyszerre két műveletet végzett. Sugárnyalábot bocsátott a csapdamechanizmusra, amely a bolygónyi tömegvonzású molekulát vezérelte, ezáltal hirtelen kiengedte a nijjant a molekula vonzásából. Úgy vélte, hogy a lénynek össze kell szednie magát a tömegvonzás ellen; vagyis arra használja majd az erejét, hogy mostantól távol tartsa magát a szupernehéz molekulától. Ehhez azonban fel kell vennie a harcot a rátörő tehetetlenséggel, amelynek ereje akkora, mint egy bolygó centrifugális ereje. Ezzel egyidejűleg kipróbálta a szintek logikáját, mert ha megkésve is, valamit felfedezett a nijjan magatartásában. Nem volt biztos a sikerben, és egyelőre nem akarta elárulni, ami eddig az emberek és a silkie-k közös titka volt. Azt remélte, hogy a tömegvonzás kikapcsolása egy pillanatra megzavarhatja ezt a félelmetes lényt, aki a silkie-k elleni képességében szilárdan bízva most talán saját csapdájába esik. Remélte, hogy egy rövid időre a nijjan sebezhetővé válik, és valamiképp a katasztrófa is megelőzhető. Cemp gondolatmenetét az indította ebbe az irányba, hogy felfedezni vélte a nevezetes árulkodó reflexet a nijjan viselkedésében. A szintek logikájának szempontjából ez mindössze az agy csekély rendülését jelentette. Minthogy a minta a térnyerés életösztönéből fakadt, elfojtására semmit nem lehetett tenni. Ha gerjeszti a mintát - tépelődött Cemp -, esetleg arra késztethetné a nijjant, hogy több tér után sóvárogjon. Kétélű fegyver, hiszen a hatást nem lehetett kiszámítani. De ez volt Cemp egyetlen lehetősége. A művelet pillanatában három dolog történt. A szupernehéz molekula tömegvonzása kikapcsolódott, ezzel egyidejűleg a nijjan árulási ciklusa gerjedni kezdett, ugyanakkor Cemp behatolt az alakzat által megnyitott energiafolyosóba. Még soha életében nem tapasztalt ilyesmit. Alatta és körülötte az eddig csapdának használt űrhajó... eltűnt. Érzékelte, hogy különös közegbe került... ahol nem volt semmi. Vajon hová kerülhetett? XXVI. Egy közösségnek csak a vezetője lehet igazán áruló. Vagy ő az áruló, vagy bármikor kész az árulásra, máskülönben nem létezhet a csoport. Mindenki más köteles alkalmazkodni, beilleszkedni, betartani a szabályokat, feltétlenül engedelmeskedni; még gondolatban sem tiltakozhat. A vezetőnek mindenki „fenntartás nélkül” hűséggel tartozik. Támogatnia kell ezt a jogrendet, és ha bármilyen eltévelyedést tapasztal, jelenteni köteles a rendőrségnek. A csoport javára az egyént bármely pillanatban - és kizárólag, a vezető ítélete alapján - elárulhatják (feláldozhatják), anélkül hogy az eljárást indokolni kellene. Politikai okokból időről időre el kell árulni valakit, még akkor is, ha az illető soha nem tért el a törvénytől. Az árulónak neveztetés teszi bűnössé az elárultat. A csoport tagjainak azonnal meg kell szakítania minden kapcsolatot azzal, akit voltaképpen a vezető árult el. A szabály, hogy csakis a vezető lehet áruló, minden közösségi rendszerre érvényes, beleértve a választásra épülő közösségeket is. Ahogy a csoport növekszik, a vezető az árulás előjogát átruházza azokra, akik az ő nevében cselekszenek. Ilyenkor enyhülésre kerülhet sor, mert nem minden alvezér egyformán olyan fogékony a gerincességben rejlő veszélyekkel szemben, mint a vezető.

Ám az olyan vezér, aki jól tud olvasni a gondolatokban, és aki az árulási ciklust rendőrsége révén megfelelően használja, akár örökre vezető maradhat. A következetesen alkalmazott árulásnak minden szinten győzni kell; és a legmagasabb szint a... Ekkor különös dolog történt. Cemp úgy érezte, hogy akivel eddig kommunikált, mintha parányi méretű volna. Zavarodottságában nem tudott határozni. Talán ő az, aki most hihetetlenül nagyra nőtt - nagyobbra, mint a világegyetem? A lény, akinek a gondolatai most eljutottak Cemphez, úgy látszik, elvetette a mérhetetlenség fogalmát, mert kényelmesebb volt, ha egészen kicsinek érzi magát. Csöppnyi pontként is elégedetten, a lény eltűnődött, hogy mivé lehetne. Cemp rajtakapta a gondolatot is: „N'Yata majd örül, mert övé a végső bizonyosság pillanata.” Fejlődésének ebben a sorkaszában a lény nem számíthatott rá, hogy hosszabb ideig képes kitartani, még ha felsorakoztatja is összes lehetőségeit, és annyi aranyszínű fénypontot állít is fel, amennyit csak tud. Úgy érezte, hogy egyetlen másodpercet sem veszíthet. A pontnyi lény egyenként eregette ki magából önnön még parányibb darabkáit. Nehéz volt elszakadnia tőlük, mintha kölcsönös ragaszkodásuk vagy vérrokonság akadályozná még legcsekélyebb távolodásukat is. Az első néhány méter még irtózatosan nehéz volt, az első néhány mérföld már kevésbé, az első néhány fényév egyre könnyebb, a galaxisnyi távolság, mint egy pihe, amelyet felkap a forgószél. Innentől a sötét fényévek csaknem akadálytalanoknak tetszettek. Az általa eltaszított pontok egyike hirtelen magára vonta a lény figyelmét. Nem, nem, nem szabad... A pont iránti érdeklődését próbálta magában elfojtani. Önmagát akarta meggyőzni arról, hogy maga volt, aki a pontot kivetette, tehát az is, aki azt érdekesnek képzelte, holott a pontban semmi érdekes nem volt. Különös ellentét lepte meg: az a meggyőződés, hogy a pont önmagában érdekes, és tőle, az ő tudatától függetlenül is van benne valami vonzó. Cemp tanúja lehetett e folyamatnak. Rövidesen érzékelte, hogy a teremtmény nagy, tiszta energiájának feszültsége csökken. Úgy tűnt, hogy a lény érzelmi világa gyors ütemben - hogy mennyi idő alatt, ezt nem tudta - átalakult: sugárzó állapotból úgyszólván az unalom állapotába... a harag pillanatnyi fellobbanásán át eljutott ahhoz az öncsaló eszméhez, hogy ő valószínűleg isten, de legalábbis olyasmi, vagyis a többieknek kell hozzá igazodniuk. Némi öniróniával állapította meg, hogy visszajutott az árulás szintjére. Nos, amíg tart, addig jó. Amikor ez tudatossá vált benne, már annál a pontnál járt, amely az imént felkeltette az érdeklődését. Cemp eközben harcolt és figyelt, tudatának egy részét küldte a lény tudata elleni élethalálharcba. A harc természetét egyelőre nem értette. Voltaképpen senki sem harcolt ellene. Cempet úgy ragadta magához a kozmikus vákuum, mint a figyelmetlen sétálót a nyitva felejtett bűzös szennycsatorna, mint az elektromos vezetékkel játszó gyereket a nagyfeszültség, vagy mint a hajlékony őserdei csapda, amely magasba rántja áldozatát. Tehetetlen volt, hiszen tapasztalatait messze meghaladó természeti erővel küzdött. A tér ismeretlen megnyilvánulóival találkozott, amelyeknek létezéséről sem áz emberek, sem a silkie-k még sohasem hallottak. Cemp ismét felállította védelmi rendszereit, energiát szívott az űrhajóból, pótolva veszteségeit. Az aranypont kihunyt. És Cemp egyszer csak ráeszmélt, hogy egy nagy szobában van. Óriási műszercsoport előtt emberek ültek, akik most megfordultak, és csodálkozva rámeredtek. Cemp megismerte a Silkie Hatóság vezetőit. A székéből felpattanó Charley Baxter mintha vastag ködből közelítene felé. Cemp rádöbbent, hogy - silkie-teste szokatlanul széteső. Nem volt ez kellemetlen; mintha lényének egy részében valamilyen távoli hely tudata élt volna. Ijesztő gondolata támadt: még mindig máshová vagyok kötve. Bármikor elragadhatnak innen. Különösen védekezőképességének hiánya aggasztotta. Egyetlen elkésett ötlet kivételével már minden lehetőségét bevetette. Vagyis itt a vég... hacsak... Cemp átalakult emberré. Ösztönösen cselekedett így, talán mert remélte, hogy a szerkezeti változás legalább kis mértékben lazíthatja függését a távoli kapcsolattól. Minthogy jószerivel ez volt az utolsó lehetősége, a változást azonnal végrehajtotta. A nagy sietségben a földre huppant emberteste félig esett, félig csúszott. Megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy az átalakulás mintha valóban használt volna. Tudatában a kötöttség érzése sejtelemmé halványult. Még mindig jelen volt, de csak mint suttogás egy szobában, ahol az imént ordítottak.

Amikor Charley Baxter odaért, Cemp izgatottan szólt: - Vissza a számítógéphez! Nem tudom, mi történt. Analizálni kell a tudatomat. Maga is elindult. Menet közben valaki kezébe adott egy köntöst, amit egy mozdulattal terített magára. Szavak pattogtak feszülten, szaggatottan. Baxter sem tudta, mi történhetett. Nyertem egy kis időt felelte Cemp. Magyarázata végén azonban kiderült, hogy ennél sokkal több történt. Sikerült manipulálnia és megzavarnia ellenfelét, s ezzel elkerülte az azonnali vereséget. Felsőbbrendű lénnyel került szembe, latba vetette minden képességét és erejét. Most viszont szüksége volt a segítségre, de legalább valamiféle magyarázatra mindazzal kapcsolatban, amit átélt. - Szerinted mennyi időnk lehet még az újabb támadásig?- kérdezte nyugtalanul Baxter. - Gondolom - felelte Cemp -, hogy gyorsan dolgoznak. Legfeljebb egy óra, nem több. Ezúttal a számítógép teljes teljesítménye is lassúnak tűnt. Végül négy lehetséges válasz került eléjük. Kettőt mindjárt elvetettek: A hármas számú változat szövege így hangzott: „Tudati jelenségek mentek végbe. A folyamatban mégis van valami végső. Valami... valami egyetemesen alapvető.” Ezt természetesen így nehéz volt elfogadni. Végső... egyetemes... alapvető... - még egy kompjútertól is túlságosan nagy szavak. Természetes, hogy valamivel, ami „végső”, csak hasonló szinten lehetne szembeszállni. Újdonságnak tűnt a tér manipulálása, amire alighanem képesek a nijjanok. Úgy rémlett, mintha sejtjeik a mindenkori feltételekhez alkalmazkodhatnának, s ez minden egyéb létformával szemben előnyt biztosítana nekik. Kellemetlen pillanat következett. A számítógép kudarcával egyidejűleg Cemp kellemetlen változást érzékelt. Megértette, hogy a nijjan most alkalmazkodott az ő emberi testéhez. Hirtelen az a meggyőződése támadt, hogy egy folyamat most érkezett el a küszöbponthoz. Sietve beszámolt az érzetről Baxternek, majd hozzátette: - Reméltem, hogy meglátogathatom az űr-silkie-k földi központját, de helyesebb, ha most rögtön magam is silkie-vé változom. Charley Baxter válasza arra vallott, hogy tudatában van a Cempet fenyegető veszélynek, vagyis annak, hogy Cempet védtelen emberi alakjában az űr valamely távoli térségébe juttathatják. Baxter is tanácstalan volt. - Nemde azért változtál át emberi alakba, mert silkie-ként még sebezhetőbb voltál? Mégsem volt más lehetőség. Silkie-ként talán mégis nagyobb biztonságban lesz. Baxter feszülten kérdezte: - Nat, és miért nem változol át valamilyen más formába? Cemp megfordult és rábámult. Mintha a csend örökre közéjük ereszkedett volna. Álltak az elegáns szobában, a gyönyörű bútorok és a fényes műszerek kőzött - ennyi látszott az óriási számítógépből -, és hallgattak. Végül Cemp ocsúdott. - Charley, javaslatod kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Baxter csüggedten felelt: - Nat, ha te nem boldogulsz, mindnyájunknak végünk van. Erősödött a küszöbön álló változás érzése, de Cemp még mindig tanácstalan volt. Baxter ötlete éppolyan képtelenségnek tűnt, mint a nijjanok fenyegetése. - Változz át- bármivél Bármilyen testté. Bármilyen formává. Akármivé, ami más, mint az a három test, amelyet olyan jól ismersz. Hitt benne, hogy Charleynak igaza lehet. Csak múltját tagadná meg, az ember-silkie kapcsolatot, amelyben felnőtt. Mindkettejük érdekében. Ou-Dan, a meteorit-silkie ezt kristálytisztán kifejezte. Cempnek soha nem volt még ilyen különös élménye: mint amikor valaki koromsötétben egyensúlyoz az ablakpárkányon, és készül belevetni magát az örök éjszakába. Agya maximális teljesítménnyel elemzett. Az ugrási lehetőségek korlátozottak. E pillanatban mindössze három nem-silkie jellegű változásról tudott, amelyet végrehajthatott: Átalakulhatott volna kibmadine-né vagy a teremtménnyé, amelyre a kibmadine változott, és felölthette a nijjan alakját. - Kell, hogy képed legyen, amelyhez igazodj - magyarázta Cemp Charleynak „látnod” is kell a másik lény formáját. Én szinte nem is tudtam őt érzékelni. - Akkor is változz nijjanná! - türelmetlenkedett Baxter. Cemp elképedt. - Komolyan beszélsz? - kérdezte. Mivel határozottan olyan érzése támadt, mintha valami kezdett volna elillanni tőle, sietve lejátszotta a nijjan-képet, ahogy már korábban rögzítette. Az alakzatot azon a rendszeren futtatta át, amely az átváltozásokat vezérelte.

Cemp minden egyes sejtje egyidejűleg azonos mennyiségű és minőségű energiatöltést kapott. A sejtekben lekötött energia robbanásszerűen felszabadult. Az átalakulás azért volt olyan gyors, mert a szabaddá tett kémiai energiáknak azonnal egyesülniük kellett vegyi ellenpárjaikkal. Az egész folyamatnak egy másodperc alatt vagy még gyorsabban kellett volna lezajlania. A valóságban természetesen az élő sejtek jóval lassabban alkalmazkodtak. Pontosan öt és fél másodpercbe telt, míg Cemp új alakot öltött. Egyúttal azt is megfigyelte, hogy idegen helyre került.

XXVII. Cemp ismét észlelte az idegen lény gondolatait. A nijjan Cemp bal oldalán tartózkodott. Látta, hogy N'Yatai a maga távoli körzetéből ebbe a szektorba költözött. Örült a helyváltoztatásnak, hiszen a női lény felette állt, a fejlődésben. Rendes körülmények között nagyra értékelte volna N'Yata közeledését; mert ez rá nézve nemcsak kellemes, de tanulságos is lehetett. Ez azonban éppén nem ilyen alkalom volt. N'Yata azért közeledett, hogy bevallja, nem boldogult Cemppel. A női lény közlendőjét mozdulatai is jelezték. A nijjan most atomnyi aranyló pontként érzékelte N'Yatát. Méretét, helyzetét csak az egymást keresztező erővonalakkal tudta észlelni. Vele együtt Cemp is mindezt észlelte, csak azt nem tudta, hogyan. Ismét csak a szintek logikája volt Cemp egyetlen használható eszköze, amelyhez a létrehozott érzelem természetének ismerete társult. Kiderült, hogy Cemp az árulás taktikájával aligha mérhet bárkire is döntő vereséget. Attól pedig ösztönösen visszariadt, hogy a félelmetes N.'Yatát tovább csigázza. Mindezt szem előtt tartva egyetlen védekező mechanizmusát az árulás kényszerreflexe ellen irányította. Finoman manipulálva az árulás vidám formáit tudatosította N'Yatában. Csábításra sarkallta. Azt sugallta, hogy a gyönyör megéri a negatív következmények kockázatát. Ellenlépése ügyesnek bizonyult, mert az aranypont helyzetet változtatott az űrben, s most közvetlenül szemben voltak egymással. Cemp nem tudta meghatározni, hogy a gyors helyváltoztatás hány fényévet tett ki, mert N'Yatát még most is igen távoli pontnak látta. Az irdatlan távolságok dacoltak az ő elmaradottabb méréstechnikájával, mely a magára öltött nijjan-testben is az övé maradt. „Még mindig képes vagy árulásra!” - érkezett most Cemphez az aranyló pont üzenete. Miután elküldte az üzenetet, a ragyogó pont hátrálni kezdett. Cemp úgy érezte, hogy saját energiaszintje a bánatnak és az egykedvűségnek (még az árulásnál is alacsonyabb) szintjére zuhan. Ahogy figyelte a távolodó pontot, erőt vett rajta - most először - a halálvágy. Ezt életenergiájának kiáradása okozta. A halálvágyat Cemp az ő megölésére irányuló lagymatag kísérletnek értelmezte. Érzékelte, hogy már N'Yata is rájött, nem az igazi G'Tonóval áll szemben. Zavarát az okozhatta, hogy nem tudta elhatározni egy másik nijjan elpusztítását, még ha az csak másolat is. Visszavonulása jelezte, hogy megfontolja a problémát. Cemp remélte, hogy N'Yata futni hagyja... A kapcsolat megszakadt. Cemp ismét a földi számítóközpontban találta magát. Baxterhez fordult: - Mi történt? - Barátja, beesett arcán gyanakvó kifejezéssel, szótlanul meredt Cempre. Cemp ismét megkérdezte: - Találkoztam vele. Mi történt ezalatt? Baxter most megmozdult. Nem üzente, hangosan mondta: - A gondolataidat nem tudom venni. Úgy érzem, nijjan-alakban több erőt sugárzol, mint amennyit fel tudok fogni. Nyilvánvaló, hogy megváltozott az energiaállapotod. Cemp emlékezett rá, hogy annak idején elsőre ő sem volt képes a nijjan kommunikációjának részlelésére. Megkísérelte a kimenő teljesítmény szabályozását. Baxter megnyugodott. - Oké - felelte -, megvan a kapcsolat. Mi történt? Cemp sietve beszámolt az újabb találkozásról. - Ahhoz kétség sem fér, hogy a szintek logikájának használatával alaposan megzavartam az első nijjant, akivel életemben találkoztam, és akinek, ha jól emlékszem, G'Tono volt a neve. Azáltal, hogy győzelmi mámorba juttattam, megmenekültem tőle, bármi volt is a szándéka. És most, azáltal, hogy lemásoltam

G'Tonót, összezavartam N'Yatát is. Utóbbi viszont hamar magához tért, így az idő megint lényeges szerepet kapott. - Úgy gondolod, hogy... - Várj! - szólt rá Cemp. Cemp agyába hirtelen befészkelte magát a különös és nyomasztó gondolat, hogy ő is - nijjan. Minden találkozás túl gyors volt eddig. A változás pillanatában máris szembekerült N'Yatával, azután vissza ide... Cemp most észrevette, hogy nijjanként hallja a hangokat. Baxter emberi hangját szinte a földi normál légnyomás viszonyai között észlelhette. Ebből kiindulva Cemp villámgyorsan ellenőrizte a többi érzékszerveket is - az összkép nyilvánvalóan emberi szervezetre utalt. Nijjanként járni is tudott. Furcsa alakú nehezékeket érzett, amelyek egyensúlyban tartották, és képessé tették arra, hogy álljon... Felfedezte teste karszerű, hajlékonyabb nyúlványait is. Cempet nem lepte meg, hogy a nijjan-testben emberi tulajdonságokat ismert fel. Az alakváltozás nem jelentette lénye megváltozását. Csupán külsejének kaméleonszerű módosulását. Igaz, a külső alak teljes átváltozását jelentette, és nem csupán a rejtőzés egy módszerét, a háttérbe való beolvadást. Nijjanként is megmaradt az ember-silkie Nat Cempnek. Újabb testformájának alapanyagát a földi születésű sejtek szolgáltatták, melyek egészen mások voltak, mint a nijjanokat alkotó elemi részek. Magára öltött teste részleteinek megértése egyelőre meghaladta Cemp felfogását. Remélte, hogy nijjanformájában felfedezheti e forma legfontosabb titkait. - Figyelmét ezúttal a maga nijjan-testére összpontosította, egyik helyről a másikra vándorolva rajta. A lábak és a karok, amelyeket az űr légüres terében is megtarthatott, különböztek a silkie-emberi testtől. A silkie-test csak úgy maradhatott életben az űrben, hogy az acélkemény kitin elválasztotta a belső szöveteket meg a szervezetet a vákuumtól. Ezért még a lábaknak is tömörnek kellett lenniük. A silkie-knek az űrben csak csökevényes lábuk lehetett, arcuk is csupán egy grimasz, semmi más. A nijjanok is létezhettek az űrben, de nem volt szükségük alakváltozásra. Valamilyen kemény anyag védte őket? Semmi nem vallott erre. Inkább mintha molekuláris szerkezetük rejtené a titkot. De ennek megvizsgálására most nem volt idő! A silkie-k minden képességével rendelkeztek a nijjanok is, csak jóval magasabb szinten. Cemp tovább vizsgálta a magára öltött formát. A gúlaforma legvastagabb részében a vezérlőközpontok egy másik együttesét érzékelte. Ám ezek az idegi térségek némák voltak, nem árámlott bennük energia, és sietve odairányított gondolatparancsainak egyikére sem válaszoltak. Cemp nem tudta kideríteni, hogy a kémiai automatizmusok szintjén felül egyéb tevékenység is játszódotte ebben az idegállományban. Csak nem ez a szerv a nijjan-agy űrvezérlő lebenye? De nem volt ideje rá, hogy kísérletezzék vele. Majd később. Kiváltképp csalódást okozott neki, hogy testében semmiféle gúla alakot nem észlelt. Ez tehát nem automatikus folyamat. Vajon nem az űrvezérlő sejtek kimenő teljesítményéről van-e szó? Most ennek megvizsgálására sem volt idő, mert figyelmét olyasmi keltette fel, amivel már tudott mit kezdeni. - Várj... még egy kicsit - ismételte meg Cemp Baxterhez fordulva. Cemp ugyanekkor egy másik gondolatot is mágnessugárra ültetett, amelyet ember is olvasni tudott. A gondolatot az űr-silkie-k földi főhadiszállására irányította. Nyitott csatornát használt, ezért nem is lepte meg, amikor három tudattól is kapott választ, az egyik egy silkie nőé volt. A három válasz megegyezett: „Mi, űr-silkie-k, megállapodtunk abban, hogy ügyeinkről csak testületileg tárgyalunk.” - Amit mondani akarok, igen sürgős. Van szóvivőjük? - kérdezte Cemp. - Igen. I-Yun. De önnek ide kell jönnie. I-Yun csak akkor beszélhet, ha közülünk valaki ellenőrzi. A kijelentés csoportos gondolkodásra és csoportos cselekvésre vallott. A döntéseket tehát többen hozzák, nem csupán egyvalaki. A sebtében tett megszorításokat fontolgatva Cempben hirtelen ösztönös megérzés támadt,.. - Ott leszek... - üzente. Elhallgatott, Baxterhez fordult, és megkérdezte: - Milyen gyorsan tudsz eljuttatni az űr-silkie-k főhadiszállására? Baxter sápadt volt. - Túlságosan sokáig tartana, Nat - tiltakozott. - Tizenöt, húsz percig... - ... húsz perc múlva - egészítette ki az űr-silkie-khez küldött előző gondolatát. Mindenki a közös

helyiségben gyülekezzen! Ezután rávette a még mindig ellenkező Baxtert, hogy - szó szerint - rohanjanak a legközelebbi felvonóhoz. Az emberek döbbenten bámultak, amikor az ezüstös nijjan-test és az emberi lény egymás mellett futott, de Cemp mindent megmagyarázott, s rövidesen meggyőzte a másikat. A hatósági jogkörre most nagy szükség volt. A vészjelzésre megállt egy lefelé tartó-felvonó, felvette őket, majd felröppentette a tetőre. Az irányítótoronyból érkezett külön parancs visszatartotta a helidzsettet, amely éppen indulóban volt. Pillanatok múlva már a Silkie Hatóság hatalmas épületének tetőgerince fölött suhant tova és szárnyalt a magasba, messzire elkerülve eredeti rendeltetési helyétől. A jármű tüstént ráhangolódott annak a háromemeletes épületnek a leszállóhelyére, amelyet az űr-silkie-k ideiglenes főhadiszállása számára jelöltek ki. Mialatt repültek, Cemp folytatta kommunikációját. A silkie-k fogadóbizottságának megmagyarázta a helyzetet: - Feltételezem, hogy nekünk, földi silkie-knek a nijjanok vonatkozásában nincsenek régi reflexeink. Valószínű viszont, hogy a meteorit-silkie-knét vannak ilyenek. Hosszú szünet következett, majd Cemp észlelte a választ: - I-Yun vagyok. Ideiglenesen minden megszorítást felfüggesztek. Mindenki mondja el, mit tud a dologról. Elsőnek a női silkie gondolata érkezett. - A nijjanokkal való találkozás több nemzedékkel ezelőtt történt - óvatoskodott. - Gondolja, hogy azóta megmaradhatott ennyire ősi beidegződés? - Ha csak erről van szó - válaszolt Cemp -, azt kell mondanom, hogy bízom benne, de... Habozott. Még fantasztikusabb gondolata támadt. A Glistől kapott adatok alapján könnyen lehet, hogy még az eredeti silkie-k közül is életben vannak néhányan. Ezt a gondolatot is továbbította. - Úgy érti, hogy esetleg 100 000 évesek vagyunk? - érkezett a csodálkozó válasz egy hím silkie-töl. - Valamivel fiatalabbak. - mondta Cemp. - Kiszámítottam, hogy Glis kevesebb mint 100 000 évvel ezelőtt csatolta magához a silkie-ket. Szünet következett: - Mit vár az idős űr-silkie-ktől? Győzzék le a nijjanokat? Ne felejtse, úgy tudjuk, hogy minket, silkie-ket győztek le és tizedeltek meg. És különben is, miképpen találjuk meg a régieket? Ki az, aki ilyen hosszú időre visszaemlékszik? Senki. Glis annak idején kitörölte emlékezetünket. Van módszere az ilyen ősi reflexek ingerlésére? Cemp, akinek használható módszere volt erre, tudni akarta, hogy ebben a pillanatban hány silkie tartózkodik az épületben. - Ó, vagy száz - üzente I-Yun. Jó keresztmetszetnek tűnt. Cemp érdeklődött, hogy mindannyian együtt vannak-e, úgy, ahogy kérte. - Nem, de ha kívánja, ide szólítjuk őket. Cemp nagyon is kívánta. - Minél hamarabb! - sürgette. - Nincs vesztegetni való időnk. Mr. Baxter meg én most szállunk le a tetőre. Egy perc múlva a nagyteremben leszünk. A kapcsolat eközben is fennmaradt, Cemp elgondolását próbálta ismertetni.. Számára a döntő kérdés az volt, hogy a nijjanok miért nem irtották ki valamennyi silkie-t. A válasz igencsak mélyen rejtőzhet a tudat alján, másképp az ősi DNS-RNS-molekulák ingerlésével már felszínre bukkant volna. Cemp és Baxter kilépve a felvonóból a nagy zöld ajto felé indult. I-Yun még ekkor is aggályoskodott. - Mr. Cemp, fokozottabban együttműködünk önnel, mint ahogy terveztük. Mielőtt azonban továbbmennénk, tudnunk kellene, hogy mit... E pillanatban Baxter kinyitotta Cemp előtt a zöld ajtót. Cemp belépett a nagyterembe. Tudta, hogy Baxter már visszafelé fut a folyosón, olyan gyorsan, ahogy cspF tudott. Visszavonulását energiaernyő fedezte, amelyet Cemp helyezett üzembe, amint átlépte a küszöböt. A tervnek megfelelően Baxter azért távozott, hogy Cempnek ne kelljen figyelmet fordítania a védelmére. Baxter csak látni akarta a termet, ahol az űr-silkie-k összegyűltek. A többit megkaphatta azon a gondolatátviteli csatornán, amelyet Cemp nyitott a számára. Vészhelyzetben hasznosak lehetnek Baxter tapasztalatai. XXVIII. Amikor Cemp belépett, álló és ülő férfiakat és nőket látott. Nijjan-testének látóképessége mindkét oldalra kiterjedt, ezért azonnal észrevette, hogy négy silkie „lebeg” közel a mennyezethez, az ajtó két oldalán. Őrök?

Feltételezhető. Cemp szokásos óvatossági rendszabályként elfogadta jelenlétüket. Egy mágneses jelzőrendszert mindenesetre üzembe helyezett, amely bármilyen veszély hatására automatikusan bekapcsolja védelmi ernyőjét. A teremben lévők zömének külseje nem volt megnyerő, mert az űr-silkie-k számára nem volt előnyös emberi alakot viselni. Mégis emberszerűek voltak, és amint Cemp ezüstös nijjan-teste megjelent, természetes módon szegezték rá tekintetüket. Nem tudta, hányan vannak jelen, sem akkor, sem később nem számolta meg őket. De meghallotta, amint az egész teremben repedtek a kelmék, szakadtak az öltések. A ruhák szó szerint szétfoszlottak. A hang annak a következménye volt, hogy a jelenlévők többsége emberformából hirtelen silkie-vé alakult át. Vagy tucatnyian, köztük nyolc nő, csak bámultak, semmilyen erőfeszítést nem tettek annak érdekében, hogy átváltozzanak. Hárman is nijjan-alakot öltöttek, és tüstént szétszóródtak. Háromfelé futottak, majd egy-egy sarokban álltak meg - a termet egyikük sem hagyta el. Cemp feszülten várt, valamennyi receptorával figyelt. Bekövetkezett hát, amiben reménykedett. Szinte hihetetlen, hogy alig száz fő közül hárman is válaszoltak - mivel is? Nagyon szerette volna hinni, hogy azzal az ősi reflexreakcióval, amelyet a nijjan-jelenlét váltott ki. Lehetséges tehát, hogy a nijjanok elleni védekezés módja, hogy nijjanná kell változni? Túlságosan is egyszerűnek tűnt. Cemp most Baxter üzenetét érzékelte: - Nat, nem gondolod, hogy a hajdani silkie-ket azért ölhették meg külön-külön, mert meglepték őket, és nem tudtak elég gyorsan nijjanná alakulni? Ez ésszerűnek látszott. Megint a késlekedés, az átalakulás lassúsága! Ez a fogyatékosság már jó néhány veszélyes pillanatot okozott a silkie-knek. De a kérdés továbbra is megválaszolatlan: mi lehet az, amit a nijjanná változott űr-silkie-k megértettek? És mit tehetnek az igazi nijjanok ellen? A távoli évezredek homályából, a feledésnek Glis által teremtett ködfátyola alól talán most megérkezik a válasz. Peregtek a fürge másodpercek, ám Cemp nem jutott a titok közelébe. Baxter aggódó elméje felfogta Cemp csalódottságát, mert tanács érkezett tőle: - Kérdezd meg a három nijjant, hogy csinálták? Cemp továbbadta Baxter gondolatát a három silkie-nijjannak. Megszületett az első tudatos válasz. Egyikük így szólt: - Pillanatnyi reakcióimra kíváncsi? Nos, a kioldott reflexnek csupán szabályos átalakulási késése volt. Az átváltozás szerintem nem igényelt hét földi másodpercnél többet. Amíg a változásra vártam, úgy éreztem, menekülnöm kell, de csak néhány métert futottam, mert fölismertem, hogy ön nem valódi nijjan. Ezután erős aggodalomérzés következett. Nyilvánvalóan emlékek hatására, mert ezúttal nincs semmi okom a félelemre. Cemp sietve kérdezte: - Nem érezte támadó vagy védekező energia használatának szükségét? - Nem, csak annyit, hogy változzak át és kerüljek el onnan. A másik nijjan-silkie is megszólalt: - Meg voltam győződve róla, hogy egyikünk azonnal elpusztul. Szomorú voltam, és azon tűnődtem, hogy ezúttal melyikünk lesz az. - De arról semmi gondolata nem volt - tartott ki Cemp -, hogy miképpen ölnék meg egyiküket? Arról sem, hogy a nijjan milyen módon jelenhetett meg hirtelen, minden előzetes jelzés nélkül? - A világon semmi - felelték egyszerre. Megint Baxtert hallotta: - Nat, vissza kellene mennünk a számítógéphez. - Nijjanként Cempnek ez nem okozott gondot. Baxter egyidejűleg figyelmeztető üzenetet továbbított a Silkie Hatóságnak, „valamennyi silkie-hez és a különleges nép valamennyi tagjához” - vagyis alig hatezer személyhez. Baxter ismertette a nijjan-veszélyt és a silkie-k számára az egyedüli lehetőséget: változzatok nijjanná, és szóródjatok szét! Ezután Baxter - mintaként - bemutatta Cemp nijjan-képét. A számítógép már javában dolgozott. - Az új adatok semmilyen nyomot nem árulnak el a nijjanok űrellenőrző módszereit illetően. Láthatjuk viszont, hogyan történt a régí silkie nemzet megtizedelése. Az egyenkénti kiirtás óvatos, riasztással soha meg nem zavart rendszerét alkalmazták. A számítógép agya hangsúlyozta, hogy még N'Yata, a fejlett nijjan nő sem tett komoly kísérletet Cemp megölésére, amíg az utóbbi nijjannak látszott.

Cemp csalódott volt. Annyit ő is tudott, hogy előbb Glis-molekula, azután a szintek logikája révén az árulás gerjesztése mentette meg. Zavartan tépelődött. Vajon mi lehet az űr titka, amelyről az emberek és silkie-k egyelőre csak álmodoznak? ...Semmi, valami, semmi, és Lan Jedd összeroskadt teste; ezek voltak az egyetlen nyomok. Cemp kérdésére a számítógép ismét működésbe lendült. - Felfogásunk szerint az űr szabályos, semleges végtelenség, amelyben energia és anyagtömegek kölcsönhatásba kerülhetnek egymással, nagy, de véges számú törvény szerint. Az űr kiterjedése végtelen, benne az élet véletlen és végtelen formái alakulhattak ki olyan bolygókon, ahol, ugyancsak a véletlen hatására, ehhez kedvező feltételek álltak rendelkezésre. Cempen erőt vett a csüggedés. Ha mindez így van, miképpen tudnak a nijjanok időveszteség nélkül áthidalni roppant nagy távolságokat? Eddigi feltevéseinket talán módosítani kellene. - Kénytelenek vagyunk tudomásul venni - mondta rosszkedvűen -, hogy nálunk fejlettebb világegyetemmel állunk szemben. Talán fiatalabb korában az űr kevésbé volt... semleges. Vajon elméletileg létezhet-e szabálytalan űr? - A szintek logikája révén a kérdés megválaszolható - közölte a számítóközpont. - Ugyan! - Ezt Baxter vetette közbe csodálkozva, - A szintek logikája? Képtelenség! A számítógép közlése folytatódott. - Az űrszabályozó berendezéseket működtető utasítás a nijjan központi szervéből érkezik. Nem tudjuk, mi ez a parancs. Tudjuk, hogy valamilyen gondolat gerjeszti. Erőteljes szembenállással a ciklus kioldható. - Lehetséges - vetette közbe Cemp -, hogy amit kioldhatunk, nagyobb és alapvetőbb folyamatot indít el, mint ami Glisszel történt? - Határozottan. Cemp meghökkent. - Mi lehetne annál is nagyobb, mint Glis, amely parányi kiterjedését az ismert világegyetem legnagyobb napjává tágíthatta? - Ezt önnek kell felfedeznie - következtetett a kompjúter. Cemp rádöbbent, hogy erre valóban egyedül ő lehet képes. Belső sugallatra Cemp silkie-alakot öltött. Arra számított, hogy tüstént érzékeli majd a sejtjeire ható távoli vonzást. De semmi nem történt. Távoli űrtérségek tudata sem jelent meg benne. Teste tökéletes nyugalmi állapotban volt. Cemp mindezt jelezte Baxternek, azután óvatosan emberré alakult. De ebben az állapotában sem érzett semmiféle távoli vonzást. Néhány perc múlva a számítógép éleménye is megérkezett: - Nem kockáztatnak. Silkie-kkel kapcsolatban eddig sem tették. Önnek kell őket felkutatnia... Céljuk, hogy egyenként meglepjék és kiirtsák a silkie-ket. Cemp ekkor éppen Baxterre pillantott. A férfi arcára különös kifejezés telepedett: mintha hipnózis alá került volna. Cemp gyorsan cselekedett. Megragadta a férfit, és rákiáltott: - Ki vele! Milyen utasítást kaptál? Baxter a vasmarok szorításában elgyengült. Felhagyva az ellenállással, halkan suttogta: - Az üzenet merőben nevetséges. Visszautasítom, hogy... XXIX. Lágy, zenélő hangon megszólalt az ajtócsengő. Joanne Cemp éppen a konyhában volt: Elérkezett a kinyilatkoztatás ideje. Elmúlt az emléknélküliség éjszakája. Fejében e gondolatokkal indult a kapu felé, amikor egyidejűleg két felismerés futott át rajta. Mind a kettő olyan megrázó erővel hatott rá, amilyent még soha életében nem élt át. Az emléknélküliség éjszakája!... Kinyilatkoztatás!... De hiszen ez őrület! Honnan támadhatott bennem ilyen gondolat? Második felismerése az volt, hogy bárki szólaltatta meg az ajtócsengőt, semmiféle gondolatot nem kapott tőle. Végigfutott hátán a hideg. A közvetlen gondolatátvitel módszerével még silkie férjénél is jobban tudott a tudatokban olvasni. Az ajtó előtt álló személytől azon ban semmiféle gondolat nem érkezett. Mindig csodálkozott a különleges nép kiváló gondolatolvasó

képességén, amelyet az egyedülálló DNS-RNS-összetétel a földön csak számukra tett lehetővé. És ez a képesség most senkit sem érzékelt az ajtó előtt. Egyetlen hangot, egyetlen gondolatot, egyetlen jelet sem kapott egy másik elmétől vagy lénytől. Joanne végigsietett a hallon. Hálószobájába ment, és elővette a pisztolyát. Meglehetősen gyenge holmi volt ez, mondjuk egy űr-silkie-növel szemben. Csakhogy annak idején a silkie-nő egyáltalán nem zárta el a tudatát Joanne e181. Éppen ellenkezőleg. Emberi lény ellen a pisztoly használható volna. Mindenesetre nem szándékozott ajtót nyitni. Bekapcsolta a házi tévét, és azon találta magát, hogy a semmit bámulja. Az üzenet ekkor érkezett. - A csengőt a távolból szólaltattuk meg, több fényévnyi messzeségből, hogy közöljük, valaki mindjárt jön. Ön megtette a kötelességét. Fájdalmas lehetett a laboratóriumi átváltozás nijjanból emberré, de most majd mindenért kárpótoljuk... Sajnos a nijjanoknak semmiféle természetes mód nem állt rendelkezésre, hogy alakjukat változtassák. Ezért kellett önt kellemetlen eljárással képessé tenni arra, hogy férjhez mehessen egy földi silkie-hez. Lecsendesíthette és megérthette őt; és most, hogy az űr-silkie-k is előkerültek, végre dönthetünk, mitévők legyünk ezzel a veszélyes fajjal. Ön és a különleges nép többi tagja sokat tett annak érdekében, hogy elintézhessük ezeket az űr-banditákat. Joanne értetlenül fogadta az üzenetet, de semmit nem felelt rá; csak állt, némán és döbbenten. Mi ez az őrület...? Az üzenet folytatódott: - Tudjuk, hogy most még kételkedik, de hamarosan mindenről megbizonyosodhat. Most pedig bármilyen kérdést feltehet. Joanne feszülten, szívdobogva gondolkodott. Még most sem szólalt meg. Csapdát látott az üzenetben. Hazugságnak tartotta. Ha válaszolna, felfedeznék tartózkodási helyét is. És, ha mindez igaz is, mit számít. Ó már végérvényesen a földiekkel kötelezte el magát. Itt a végső silkie-nijjan összecsapás. Az egész nyilván a nijjanok szélhámossága. Még nijjan számára sem ok, hogy elárulja barátait.. Joanne e feszült pillanatukban saját gondolatait távol tartotta a gondolatátviteli sávtól, ám a félelem már fészket vert benne, hagy ugyanezt az üzenetet vagy valami hasonlót megkaphatta a különleges nép 4700 és egynéhány tagja is. Csaknem kővé vált a gondolattól, hogy valaki bedőlhet a hallottaknak, és válaszol. Akár egyetlen válasz is katasztrófával fenyegetne, mert a különleges néphez tartozók kivétel nélkül mindnyájan igen sok alapvető ismerettel rendelkeztek a silkie-kkel kapcsolatban. Alig gondolta végig mindezt, máris észlelte a válaszokat. Két nő és három csaknem egyidejűleg küldte el az ingerült feleletet. Joanne még az indulatot is felfogta, amely oktalan válaszaikat kísérte. - A különleges néphez tartozók közül sokan meghaltak az utóbbi kétszáz esztendőben. Valaki közbeszólt: - Vagyis a nijjanok sem halhatatlanok. Egy harmadik agy hozzáfűzte: - Ha történetesen igaz, amit állít, akkor a silkie-k és nijjanok nyugodtan élhetnének együtt. Egy férfi csak ennyit üzent: - Őrült gyilkosok, ezúttal beletörik a bicskátok! Az ötödik telepatikus válasz még rövidebb volt: - Hanyagság az egész. A válaszadók magukat ítélték halálra, mert a nijjanok azonnal lokalizálták és elragadták őket. Csak az egyik nő sikolya jutott el Joanne-hoz, a többiek némák maradtak. Röviddel azután, hogy Ou-Dan, az űr-silkie magára hagyta Cempet Lan Jedd holttestével, gyors mozdulatot látott maga mellett. Ez volt minden, amit megfigyelhetett. A következő szempillantásban olyan belső nyomás vett erőt rajta, hogy elvesztette eszméletét. A nijjan G'Tonónak, miután Nat Cemppel szemben kettős hibát vétett, fogolyra, nem pedig holttestre volt szüksége. Legalábbis egyelőre. Az eszméletlen Ou-Dan pillanatok múlva G'Tono bolygóján volt. A fogoly silkie szervezete csalódást okozott a nijjanoknak, akik azért gyűltek ide, hogy megtekintsék a foglyot. Ou-Dan emlékképei között semmi nem volt, ami megmagyarázta volna, hogy Cemp miképpen menekült meg a pusztulástól. Fogvatartói gyorsan felfedezték az űr-silkie-k meg a földi silkie-k közötti különbségeket, és kiderítették, hogy Cemp földi silkie. A nijjanok azt is megtudták, hogy az űr-silkie-k, minthogy megbízhatatlanoknak számítottak, nem voltak beavatva Cemp módszereinek titkaiba.

Ou-Dan tanulmányozása egy órát vett igénybe. Erős megvetése az ember-silkie kapcsolat iránt valóságos gátat képezett tudatában. Ezért a nijjanok sokáig nem fedezték fel elméjében a különleges nép jelentőségét. A Föld időt nyerhetett. Ezalatt Baxter és Cemp találkozott az űr-silkie-kkel, és dolgozhattak a számítóközpontban. Mire a különleges nép öt tagját foglyul ejtették, a Föld felkészültebb volt, mint valaha. Ugyanakkor a nijjanok az öt fogolytól megszerezték az alapvető tudnivalókat. Pillanatok múlva a szintek logikájának ismerete végigfutott a nijjanok bolygóin. Meredek hegycsúcs szökött magasba G'Tono bolygóján. A zord sziklaorom tetején királyi palota büszkélkedett. A trónteremben alázatos poliplények sürögtek-forogtak, körbecsúszkálva az öt foglyot. A különleges nép tagjait némileg megnyugtatta, hogy nem azonnal végeztek velük. Ou-Dan a vizsgálatok folyamán súlyos belső sérüléseket szenvedett. Most ájultan hevert egy sarokban, csak őrei tartották rajta szemüket. Átellenben, a foglyok csoportjától vagy száz méterre, szikrázóan fényes trónszék magasodott. A rajta ülő alak azonban túlragyogta a tárgyi környezet csillogását. G'Tono, az uralkodó, önmaga fényében sütkérezett. Körülötte tucatnyi polippolgár arcra borulva hasalt a márványlapokon. Lágy gumóarcukat a padlóhoz szorították. Különleges kiváltságban lehetett részük. Fél óra múlva át kellett adniuk a trón körüli helyeket, s csak vonakodva engedtek az újabb tucat alattvalónak, hogy azok is végre a kőre vethessék magukat. G'Tono pillantásra sem méltatta szolgáit. A tőle 2400 fényévre lévő N'Yatával kommunikált. Éppen a foglyok sorsáról tárgyaltak. G'Tono amellett kardoskodott, hogy nincs többé szükség rájuk. Nyilvánítsák őket árulónak, azután végezzenek velük. N'Yata más véleményen volt. Szerinte várni kell, amíg a földi silkie-k ügye rendeződik, vagyis amíg minden silkie-t elpusztítottak. Az árulási módszer - üzente - egyébként sem alkalmazható, mert a foglyok tudatát nem kapcsolták össze a nijjan-rendszerrel. Ez pedig csak akkor lesz lehetséges, ha maga a Föld kerül nijjan-uralom alá. N'Yatát hallgatva G'Tono erőteljes hímnek érezte magát. A nőstény nijjan óvatosságát fölösleges, bár kedves női féltésnek vette, hiszen a silkie-kérdés innentől már nem jelenthet problémát. A szintek logikáját is immár hatalmukba kerítették; a veszély tehát elmúlt. - Mégis úgy véli, hogy valami baj történhet? - kérdezte fölényesen. - Annyit mondok, várjunk még - üzente N'Yata. G'Tono évődött vele. - A hijjanok értelmének ereje azért egyszer-kétszer már megmutatkozott magyarázta. - Egy logikus gondolatsor végét is előre ismerjük. Mire való hát a várakozás? - Elemezte a silkie-k elpusztításának okait. - Egyikük sem érheti el többé Cemp szintjét. Szerencse, hogy a nijjanok csak átengedték tudatukon a szintek logikája révén küldött veszedelmes sugallatokat, de nem engedelmeskedtek azoknak. Ez is a mi fennsőbbségünket igazolja, noha még mindig akadnak olyanok, akik nem akarnak velünk tartani. Hány szövetségesünk is van? - kérdezte. - Már látta mindet - jelezte N'Yata. - Körülbelül száz. A csekély létszám egy pillanatra megdöbbentette G`Tonót. Volt ugyan benne némi vele született gúny a nijjan-civilizációval kapcsolatban, de korábbi gondolatmenetét megalapozottnak vélte. Kétségtelen, hogy a nijjanok nehezen boldogulnak egymással. -Túl sok az egyéniség közöttünk - gondolta. - Mindegyikünk önállóan trónol a maga bolygóján. Nem jó, ha egy népből mindenki király vagy királynő. Egyesek eltéveszthetik a mértéket. Néhanapján persze előfordulhat, hogy egy királynő szóba áll egy királlyal, ahogy most N'Yata is ővele. Ha időnként más királyok bekapcsolódtak kettejük üzenetváltásába, G'Tono féltékenyen álÍapította meg, hogy vagy száz hím figyeli az ő N'Yatáját. De a nijjanok zárkózottsága önmagában is e faj sebezhetetlenségét bizonyítja. Szétszóródva élnek, távol egymástól, lemondva a fajtabeliekkel való mindennemű kapcsolatról. Mégsem akadt az egész világegyetemben lény, faj vagy társadalom, amely nyomukra akadhatott volna, aki veszélyt jelenthetne számukra. Egyetlen fenyegetésről tudtak, s most annak is vége: a silkie-k logikai fegyvere immár az ő kezükbe került. N'Yata eddig figyelmesen hallgatta az érvelést. Most viszont közbevágott, kifejtve, hogy a maga részéről még nem fejezte be a logikai fegyver tanulmányozását. Igazat adott G'Tonónak abban, hogy a nijjanok bizonyára nem követnek el hibát a következő időszakban. Éppen az ad okot az aggodalomra.- fejtegette -, hogy a közelmúltban több hibát is vétettek. G'Tono most meghökkent. - Egy lehetőségtől tartok - üzente a királynőnek. - Ha ez a Cemp-silkie valamiképp az űrmozgásunk

titkára bukkanna és idevetődne. Habár - tette hozzá cinikus modorában - kíváncsi lennék, hogy képes lenne-e erre. És ha igen, vajon ide merne-e állítani? Hiszen egymagam elbánhatnék egy rakás silkie-vel. - Szónoklata közben is feszülten figyelt. Felfedezte, hogy N'Yata gondolatmenetében hézag támadt, amelyen keresztül győzelemre vihetné a maga álláspontját. - A mi sebezhető pontunk: a fogolycsapat. Rajtuk keresztül léphetnének akcióba. Minimális óvintézkedés, hogy erre ne adjunk módot nekik. Ne is tiltakozzon, kérem! Meg sem várta N'Yata válaszát. Egyetlen energiasugárral alkotóelemeire bontotta a két földi nőt és a három férfit, valamint a még mindig eszméletlen Ou- Dant. Majd, szinte szünetet sem tartva, G'Tono könnyed modorban tovább elmélkedett. - Űrellenőrzés híján a silkie-k a Föld csapdájában vergődnek. Legjobb esetben is csak a bolygójuk környékére juthatnak el, oda is csak otrombán cammogó űrjárgányaikkal. Úgy gondolom, beletelik huszonegy földi napba, míg egy hajójuk idevetődne. Ha kapnék öntől egy megbízást, akár meg is látogathatnám, hiszen, láthatja, van időm. És ha, tegyük fel, idevetődnének? Mit érnek vele? Egy nijjan azon nyomban a világegyetem túlsó felén teremhet... Hirtelen megszédult. N'Yata rosszat sejtve kérdezte: - Mi az, mi történt önnel? - Mintha... - G'Tono már dadogni sem tudott. Elhallgatott, a kábulat sötétbe borította tudatát. Lefordulva trónusáról, végiggurult a márványlépcsőkön, majd a hátára fordulva elterült. Halottnak látszott. XXXI. A nijjanok hazudtak! Cempet most semmi más nem érdekelte. Egyetlen gyors kompjúter-ellenőrzés bebizonyította, hogy a különleges népnek semmi köze sincs a nijjanokhoz. Lehetséges volna, hogy a nijjanok módot adnak egy társuk megtámadására? Úgy tűnt, hogy igen. Cemp hagyta, hogy Baxter olvasson a gondolataiban. Figyelte, amint barátját elfogta az izgalom. - Igazad van, Nat-felelte a vékony férfi. - A silkie-kkel szemben ez kész öngyilkosság, hiszen ők a hazugság által keltett energiaáramlatok természetét azonnal megismerhetik... A létező dolgok a testet öltött valóság megnyilvánulásai. A létező tárgynak - bármi legyen is az - nincs ellentétpárja. Nem tud nem létezni. Ha megsemmisítik, energiává alakul, vagy fordítva. A létezés formája változhat, a létezés ténye azonban soha. A hazugság mégis a létezés ellentétét próbálja szellemi úton megteremteni. A hazugság logikai kettősséget akar produkálni, ott, ahol nincs. A létező tárgynak akkor sincs ellentéte, ha azt hazudjuk, hogy van. Az efféle mesterkélt kettősség tudatzavart okoz. Itt van tehát a találkozó lehetőség. Talán az utolsó. Megbeszélték a tervet. - Küldj utánam egy hajót - zárta le a tanácskozást Cemp -, mert lehet, hogy ott rekedek. - Ha eljutsz a nijjanokhoz, miért nem tudsz ugyanazzal a módszerrel vissza is térni? - Valaki közülük nyilván felfedezi majd az akciót... - Tudod, hogy legalább három hétig tart odáig az út - szólt most csendesen Baxter. Cemp inkább nem gondolt erre. A leszámolás már eddig is szupersebességet követelt. G'Tono és ő kezdték, odakint. A nijjannak elenyésző időre volt szüksége az újabb offenzívához. Mindössze néhány adatot kellett még beszereznie... - Nem tudom, sikerül-e - szólt Cemp. - Nem elég elkapnom azt, aki hazudott. Az sem, ha végzek a társával is. Valaki biztosan akad közöttünk, aki menet közben felfedezi, mi történik. Baxter gyorsan közbevetette: - És arra nem gondolsz, hogy a logikai fegyverrel már ők is rendelkeznek? Éppúgy ellened fordíthatják, ahogy te próbálod bevetni ellenük. Miután a szintek logikájának nem volt ellenszere, minek nyugtalanítaná magát? Csak mert Baxter aggódik? Ismét a nijjanra koncentrált. Megkérte Baxtert, hogy idézze fel tudatában azt a pillanatot, amikor a származására vonatkozó hazugság elhangzott. Pillanatok alatt kiderítették, hogy a különleges néphez küldött energiasávon kétszázhetvennyolc önellentmondás próbálta megzavarni a címzettek tudatát. A nyelv megszületése óta ehhez fogható gondolatsort még sehol sem produkáltak. Igaz-hazug, helyes-helytelen, törvényes-törvénytelen - az élő tudat pillanatok alatt csődöt mondhat e különös paradoxon-zagyvalék hatására. De átmeneti zavar lehet a küldő tudatban is. Ezért az ellentétfolyam kapaszkodóira Cemp hipnotikus

jeleket telepített. Az volt a célja, hogy a korábbi tapasztalatok révén újabb nijjan-űrutazást tegyen lehetővé a maga számára, ugyanakkor a befogadó tudatban is logikai szintet akart gerjeszteni. G'Tono a hipnotikus parancsnak engedelmeskedve saját bolygójára rántotta Cempet. Amint áthaladt az atmoszférán, hatalmas óceán partján épült nagy várost látott. Elhagyatott partszakaszon szállt le. A tenger szaga, a hullámok csobogása csábító hívást küldött felé. Leküzdve a víz iránti mohó vágyát, a városba indult. Amint az első házhoz ért, habozás nélkül belépett a kapun. A különös épület bejárata széles és alacsony volt, bent pedig Cemp hátát meggörnyesztette az alig 170 centiméter magasra épített mennyezet. Három húsos polipra bukkant. Csak Cemp láthatta őket, azok nem észlelték a silkie érkezését. Cemp hallucinációs ingereket keltve elhitette velük, hogy egy társukkal találkoztak. Alaposan átvizsgálta tudatukat. Az így nyert információk alapján egy közeli utcába ment. Egy háztetőről figyelte az arra vonagló polipokat. Cemp ekkor már tudta, hogy ezek a lények nemcsak őrá nem jelentenek veszélyt, de magukat sem tudják megvédelmezni. Jó pár száz gyanútlan poliptudatot tanulmányozott, de eddig még senki sem észlelte a jövetelét. Ezek a lények egyetlen alapvető tulajdonsággal rendelkeztek: a jóság határozta meg gondolkodásukat. Erre alapozta következő lépését. Felkereste a kormányzat néhány tagját. Hallucinációt idézett fel bennük, így azok emberként érzékelték Cempet. Egyetlen kérdést intézett hozzájuk. - Hol találom az árulót? A riadt poliplények hátrahőköltek. Nyilvánvaló volt, hogy a kérdés mögöttes tartalmát nem értették meg, mert kijelentették, hogy árulás náluk még sohasem fordult elő. A válasz még az életveszélyes helyzetben is mulattatta Cempet. Gyanúja beigazolódott: a bolygón egyetlen árulási ciklus működik. A nijjan az áruló, a poliplények őhozzá igazodnak. - Hogy hívták korábban ezt a csillagot? - kérdezősködött tovább. Tudtak egy másik névről ís. Múltjuk vizsgálatának eredményei szerint bolygójukat valaha Thelának nevezték. E szó annyit jelentett egykor: A Bátrak Otthona. Jelenleg a Tiszták Otthonaként emlegetik. E kifejezés nyilván jelentést hordozott a nijjanok nyelvében is. - Értem - válaszolt Cemp, mert kezdte valóban érteni. - És hol találom a tisztaság igénylőjét? - Őt csak a testőrség engedelmével lehet felkeresni. - Gondolhattam volna! - bosszankodott saját rossz kérdésén Cemp. De elérkezett az ideje, hogy G'Tono is megtudja az örömhírt: Cemp érkezését. A különleges nép sávján szólt hozzá. - Már találkoztunk, miután megölte a barátomat. Értem már, miért mondta, hogy a nijjanoknak nincs hazája. A nijjan-rendszert azok a bolygók alkotják, amelyek egy-egy magányos nijjan uralma alatt élnek. A szomszéd nijjan-bolygó tehát ott van, ahol a legközelebbi nijjan tanyázik. - Ugyanakkor Cemp gerjeszteni kezdte a már korábban telepített logikai szintet G'Tono tudatában. Érezte, hogy mintegy háromszáz mérföld lehet közöttük. - Beszéljen, mert késő lesz! - szólt Cemp. Testében egyszerre megérezte N'Yata jeleit. Eszébe jutott Baxter figyelmeztetése. Meg fogják támadni. Mindenekelőtt az foglalkoztatta, hogy átalakulási mechanizmusa ellen irányul-e csapás. Nem volna meglepő, de egyelőre nem lehetett tudni. Eszébe jutott, hogy most az ő élete is véget ér. Ezzel számolnia kellett, s mindig is tudatában volt. Cemp leginkább Joanne-t sajnálta. Mihez kezd majd nélküle? És mi lesz a nijjanokkal? Megborzongatta a számítóközpont következtetése: a nijjanok logikai szintjének gerjesztésével Glisnél is hatalmasabb folyamatot indított el. „Ugyan mi volna annál is hatalmasabb?” - morfondírozott. De nem sokáig tépelődhetett. Arra kellett összpontosítania minden receptorát, ami közvetlenül vele történt. XXXII. Mindenekelőtt kaleidoszkópszerű színes formákat észlelt. Majd nijjan-testeket látott. A gúla alakok felső részét arcnak vélte. A nijjanok mellette vonultak el, némelyiküktől gondolatot is kapott. Cemp is mintha velük sodródott volna, mert tisztán kivehetőnek találta jeleiket. - Hogyan csinálhatta? - Mi történik itt? - Miért nem öljük meg? Azután is ráérünk rendezni a dolgot. - Mert még azt sem tudjuk, hogy a nijjan-idegközpontnak melyik részét érte a támadás. Meg aztán egyelőre nem úgy tűnik, hogy egykönnyen végezhetnénk vele. A silkie-ben a logikai szintek az idő síkjára épülnek. A miénk az űrfogalomra irányul. Cemp nemcsak e gondolatokat, de nyomukban a nijjan-világrendszer zavarát is érzékelte. Lassan több tízezer nijjan tudata szegődött rá, és kapcsolódott be a G'Tonót elpusztító folyamatba.

Mint a hirtelen napvilágra került hangyabolyba, Cemp most úgy pillanthatott be a nijjanok nyüzsgő kavarodásába. Cemp döbbenten tapasztalta, hogy a nijjanok éppen attól félnek, ami őt annyira érdekli. Hogyan foglalhat el egy test két teret, hogyan lehet két térben is ugyanaz a test? Ha ez megtörténhetett, a veszély halálosan komoly lehet. A nijjanok nélkül akkor sem létezhet a téridő egysége, ha ez a hatalmas, bár véges rendszer önmagát tartja mozgásban. Vagyis egy nijjan túlgerjesztése a tér ellenhatását válthatja ki. Így végeztek szegény Lannal is eszmélt rá Cemp. A nijjan oly módon gerjesztette önmagát, hogy a tér éppen Lan Jedd helyét foglalja el. A nijjanok kölcsönhatást alakítottak ki magával a világűrrel. A nijjan mozgásához igazodik a csillagközi tér, és fordítva. De hogyan lehetséges mindez? És mi következik mindebből? Mert ha szimbiózisban élnek, az egyik fél pusztulásával a másik is végveszélybe jut. E ponton riadt helyeslés kapcsolódott Cemp gondolatmenetébe. N'Yata a nijjanok szószólójaként üzent Cempnek. - Láncreakció-szerűen megindul a nijjan faj pusztulása. Élni szeretnénk. Köthetünk még megállapodást? Cemp nem válaszolt, N'Yata egyre kétségbeesettebben folytatta: - Mindig is azt tartottuk, hogy a világegyetem összes atomja kapcsolatban van egymással és az élő formákkal. Mi már az atomok születésekor önmagunk veszélyeztetését kizáró tudatot alakítottunk ki magunknak. A többi létforma kénytelen volt csökkenteni vagy megszüntetni a világűrrel való közvetlen érintkezését. A nijjanok pusztulását okozhatja, ha ön a minket éltető káoszból a rend állapotába akar bennünket kényszeríteni. Az élet alapja számunkra a káosz. Ilyen nyakatekert magyarázatot Cemp még sohasem hallott, - Önök mindnyájan megrögzött hazudozók - mondta megvetően. - Ha igazat mondtak volna a megbonthatatlan téridő-egységről, nem áldozták volna fel társukat, G'Tonót a túladagolt önellentmondásokkal. Egyetlen ígéretüket sem hinném el. Súlyos csönd telepedett az összekapcsolt tudatokra, melyet most N'Yata sóhaja tört meg: - Különös - mondta beletörődő hangsúllyal -, hogy mindig a silkie-ktől tartottunk. S íme, igazunk volt. Fennhéjázó büszkeség tölti el a nijjan faj számtalan egyedét, ezért olyan sebezhető a nijjanok népe. Minden nijjan csakis önmagában zárja a logikai ciklusokat, képtelenség őket előre figyelmeztetni a veszélyre. - Itt megakadt. Majd ismét ő szólalt meg. - Előbbi közlését tekintsem úgy, hogy a nijjanok és a silkie-k között nem jöhet létre egyezség? Cemp egyelőre a hallottakon tűnődött. Itt nem egyszerű alkuról van szó. E két nép nehezen találhatná meg az együttműködés vagy a béke módozatait, még ha a világegyetem is belepusztul kettejük konfliktusába. A nijjanok silkie-hadjáratai túlságosan is értelmetlenek voltak. És vajon mit tehetne ő? A megkezdett logikai ciklus automatikus, megállíthatatlan folyamat. A ciklus befejeződik, a nijjanokra és rá való tekintet nélkül, egyedül a logika menetét követve. A felszabadított mechanizmus működését az idők kezdetén beprogramozták. A programtól nem lehetséges az eltérés. Tépelődése itt megakadt. Cemp két dolgot észlelt. Először N'Yata vágyai jutottak el receptoraihoz. - Most már érzem! - suttogta a nőstény nijjan. - Mit érez? - dörrent rá Cemp. Ha válaszolt is, Cemphez nem jutott el. Ebben a pillanatban őt is különös, erős vágy lepte meg. Ez volt a második észlelete. A Földön volt ismét, mellette Joanne. Most kezdődik csak a házasságuk. Ketten vannak, más nem is létezik. Csak a nap ragyog odakint. Majd rájuk szakadt a sötétség. Ez már korábban lehetett - gondolta Cemp. - Legalább száz évvel a-születésem előtt. „Bennem magamban változik az idő! - döbbent rá. A logikai szintek őt is elragadják, hogy genetikai utazást tegyen önnön múltjában, ezúttal az emlékek felidézésével. Éjszakai sötét égbolt. Az égből egy silkie ereszkedik csendesen alá. Az első silkie megjelent a Földön. Ő az, akiről azt állították, hogy laboratóriumban alkották. Cemp most a Glis-meteorit belsejében látott város képét figyelhette. Űr-silkieket fedezett fel, köztük mintha önmagát is ott látná. Talán az egyik őse? Korábbi testek DNS-RNS-emlékképe? De már ismét az űrben száguldott. Kékesfehér nap tűnik fel a távolban. Körülötte silkie-testvérek. Elégedett boldogság tölti be lelküket. Cemp érzi, hogy ez már valóban nagyon-nagyon régi emlék, lehet, vagy húszezer évvel ezelőtt történt, a nijjan-találkozás előtt. És újabb évmilliókkal vissza. Ősállapotnak tűnik a látvány. Ez itt-talán ő? Kicsiny, kevésbé intelligens, különös lény valami apró sziklán próbál megkapaszkodni. Megint sötétség. Majd újabb helyszín. Százmillió év repülhetett el. Ragyogás, mindent betöltő. Ki tudja, hol történhetétt. Talán egy nap belsejében? Miért ne. Izzó hőség. Iszonyatos-robbanás. Az anyag szerteszóródik, s ő zuhan, zuhan fekete mélységbe. Zuhan az idő kútjában.

És Cemp ekkor rádöbbent, hogy még mindig G'Tono és N'Yata tudatához tapad a sajátja. Mi lehet a kapcsolat alapja? Szellemük közös eredete? Ezek szerint ő az egyetlen élőlény, aki végignézhette a nyolcmilliárd fényév átmérőjű világegyetem széthullását, amelyben a Föld és galaxisa immár egy maréknyi kozmikus csillagpor csupán.

XXXIII. Úgy kezdődött, mint a második találkozás G'Tonóval, amikor Cemp az árulástérnyerés ciklust gerjesztette ellenfele tudatában. Az összekapcsolt nijjanok tudata elérkezett ahhoz a ponthoz, amely a szupernagyságot, és az atomnyi méretet végképp elválasztja egymástól. Ezúttal nem volt választási lehetőség számukra. A térnyerés nem épült be a programkódba. Ez a logikai szint a megszámlálhatatlan nijjan-egyed mindegyikének végső fejlődési pontján zárulhat csak le. Még a kősziklák is magukon viselik a világegyetem történelmének lenyomatát. Az élet formái is a primitív állapot felől haladnak az összetett alakok felé. Érintsd meg az élet forrását - vagy akár a kősziklát -, és emlékszik majd rá. A nijjanok milliói a végét járták. A folyamat, amelynek passzivitásra kényszerített szereplői voltak, többé nem volt rájuk tekintettel. Az imént még minden nijjan egységnyi testalkatot és tömeget képviselt, a térben helyet foglalt el. A következő pillanatban a nijjan-agyközpont - amely eddig az egyedeket mozgatta az űrben - minden egyedet az űr valamennyi helyére parancsolt. A nijjan nép az egyes egyedek alkotómolekuláira szakadt. Atomjaik mérhetetlen számban szóródtak szét az univerzumban. A nijjanok együttes mérete azonban továbbra is éppen megegyezett a világmindenség nagyságával. A kozmikus rend helyreállt, mert a rend még az atomnál parányibb részecskéknek is sajátsága. Mégsem zsugorodási folyamat játszódott le. Mintha kifordítanának valamit, mintha egy buborék pattanna szét. Cemp csak végigkísérte a G'Tono és társai által megélt fejlődést. Gondolatainak felfogóképessége egyszerre tágult a világegyetem méretét kitöltő nijjanokkal. Cemp szelleme meghaladta már a teret és időt. Immár nem volt annak sem akadálya, hogy saját szédülését megszüntesse. És ekkor, a nagy sötétségben, felfedezett valamit. Most a ponttá zsugorodott világegyetem sem érdekelte. Már a pont is elpattant. A parányi fény, amely az imént még a ragyogó univerzum volt, megszűnt létezni. De Cemp mindezt csak tudatának egy szeletével érzékelte. Arra a látványra meredt, amely az előbb olyan erősen megragadta figyelmét. A „fát” figyelte. Olyan távol volt tőle, és olyan messze került már minden egyébtől, hogy jól láthatta. Nézte az aranyfát. Nehezére esett, hogy elfordítsa róla a tekintetét. Kényszerítette tudatát, hogy az eltűnt univerzum rejtélyével foglalkozzon. Mennyi ideje tűnt el? Évmilliók telhettek el azóta? Vagy megállt az idő is? Talán egyszer, ha nem tudati úton, hanem természetes fejlődéssel kerül mostani helyzetébe, megtudhatja a választ. Tűnődései közepette hirtelen képlékenynek kezdte érezni magát. „Tehát most én is átalakulok!” döbbent rá. Feltételezésének helyességéről az aranyló fa eltűnése győzte meg. Pillanatai lehetnek arra, hogy megtalálja a világegyetemet. De hol keresse? Azután megnyugodott. Hiszen éppen arra épül a szintek logikája, hogy az élő anyag ismeri saját eredetét, az teszi lehetővé fennmaradását is. A legkezdetlegesebb féreg, de még az élettelen szikla vagy a homokszem is folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással. Távoli csillagok anyagának atomjai szintén részét képezik e hatalmas rendszernek. Éppen az okozza a problémát, hogy az életműködéshez a tudatnak nem kell ismernie e kölcsönhatásra épülő irdatlan mechanizmus titkait. Korlátozni kénytelen a világmindenségről őrzött emlékeit, de ez a korlátozás a tudattermészetes reflexe. A világmindenség részletei iránt csak a nijjanok maradhattak mindvégig fogékonyak. Sejtjeikben az univerzummal való kapcsolat mindörökre tudatosan megőrződött. Cemp ezen tépelődve saját világegyetemére gondolt. És egyszerre érezte, hogy 6k ketten ismét úgy hatnak egymásra, ahogyan a kozmikus törvények mindig is érvényre jutottak. Az aranyló pont megint felbukkant. Együtt léteztek, Cemp és az univerzum. Cemp érzékelte, hogyan formálódik a világegyetem, hogyan igazodik éppen az ő emlékképeihez. „Megváltoztassam, mielőtt még visszanyeri eredeti alakját?” - hasított belé az ötlet. De nem volt már ideje, hogy ezen tűnődjön. Vagy azonnal közbelép, vagy elkésik vele - örökre. És a nijjanok? Bizonyos fokig megértette már őket is. Az űr-idő egységének védelme érdekében kénytelenek voltak minden rivális életformát elpusztítani, hiszen veszélyben forgott az űr fölötti hegemóniájuk. Ebből a szempontból - elmélkedett Cemp - még csak nem is bűnösek, mint korábban gondolta. Másfelől azonban nincs szükség a világegyetemben olyan lényekre, akik azt elpusztíthatnák. Távozásukkal az univerzum léte végre stabilizálódott. Cemp tudata a nijjanok emlékének felidézésével is egyre nehezebben boldogult.

És az emberek, a különleges nép, az űr-silkie-k? Velük mi legyen? Cemp gyorsan határozott. Legyenek mindnyájan földi silkie-k. Ölthessenek magukra bármely alakot, és mindnyájan érezzék fontosnak, hogy a világűr rendje zavartalan maradjon. Hirtelen megvilágosodott elméjében a nijjanok űrellenőrző módszere, amely számukra csakis a maguk űrutazásához kellett. Szerencsére a silkie-ken nem fog a logika fegyvere, hiszen a gerjesztett ciklus őbenne is visszaállt eredeti helyzetébe. S lám, bebizonyosodott a ciklus révén az is, hogy a silkie-k - sohasem halnak meg. A kibmadine-faj nem térhet vissza a világegyetembe. Cemp nem érzett szánalmat e torz képződmények iránt. Nem maradt több lehetősége; a Föld és naprendszere már ismét felbukkant. Jól elrendezett mindent? - töprengett szorongva. Senki sem tudhatta a választ. Ő készítette a programot, de átalakítani többé nem lehetett. A fénypont tökéletes rendje egy pillanat alatt felborult, kitágult. Az okkersárga ragyogás Cemp szeme előtt érkezett el a változás küszöbére. Cemp ugyanakkor hatalmas méretét parányira váltotta át. Iszonyú erő préselte össze és taszította. Amikor visszanyerte érzékelőképességeit, már a csillagok között találta magát. Nijjan-alakban volt még, valahol a világűr egy zugában. Megértette végre, hogy a nijjanok űrtájékozódása ösztönös volt. Amott van a Föld. Nijjan-rendszere segítségével egy tőle fényévekre lévő térrel lépett kölcsönhatásba. Helyet cseréltek. Cemp helyén pont maradt, s teste a túlsó térben termett. Pont... és test. Semmiből valami, valamiből semmi. 80 000 fényévet lépett, és máris a Silkie Hatóság épületében bukkant fel. - Nem lesz szükség az űrhajóra - szólt Charley Baxterhez. - Ne fáradj vele. Barátja szédülten állt fel. Szemeit elfutotta a könny. - Nat - suttogta. – Nyertél. Cemp nem tudott válaszolni. Egyetlen kérdés kötötte le minden érzékszervét. Az univerzum szétrobbant és újjászületett. Ő maga közben kilépett belőle, és kilépett az időből is. Eszerint lehetséges volna, hogy nemcsak tanúja volt az új világegyetem második születésének, de tevékeny részese is? Vagy ez a születés volt az első? Most már sohasem tudhatja meg a választ. Az is lehet, hogy álmodta az egészet. Csak különös vágyait álmodta volna meg? Hatalmas ablak nyílt a jobb oldali erkélyre, amelyről a silkie-k felszárnyalhattak. Cemp kilépett ide, és körülnézett. Éjszaka volt, az öreg Hold kényelmesen bandukolt az égbolton. Körülötte a jól ismert csillagképek sziporkáztak. Cemp felnézett rájuk, és izgatottan érezte a bizonyosságot: győzött, végérvényesen és mindörökre. - Sietek Joanne-hoz-szólt hátra Charley Baxternek, aki most már mögötte állt. „Lesz mit mesélnem neki” - gondolta, és felröppent, egyenest bele megszokott környezetébe. A Földön volt, s hazafelé igyekezett. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

Az Űrfelderítő fedélzetén 1. Coeurl zsákmány után kutatott. A fekete, Hold nélküli, szinte csillagtalan éjszaka kelletlenül adta meg magát a balról felbukkanó, vészjóslóan pirosló hajnalnak. A fény annyira halvány volt, hogy a közelgő melegségnek halvány érzetét sem keltette. Lassan világította meg a lidérces tájat. Körülötte szaggatott, fekete sziklák és sötét, élettelen síkság rajzolódott ki. Sápadt, vörös Nap nézett mereven a furcsa látóhatárra. A fény ujjai az árnyékok között tapogattak. Semmi nyomát nem lehetett felfedezni az id-lények családjának, mely után Coeurl immár közel száz napja kutatott. Végül megmerevedve a lehangoló fénytől, megállt. Reszkető mozdulattal megrántotta mellső lábait, kieresztve valamennyi borotvaéles karmát. A vállaiból kinövő vastag csápok feszülten hullámzottak. Hatalmas macskafejét ide-oda forgatta, miközben a fülét képező szőrös nyúlványok izgatottan vibráltak, vizsgálva az éter minden kóbor szellőjét, minden búgását. Válasz nem érkezett. Bonyolult idegrendszerével Coeurl nem érezte a hirtelen jövő bizsergést. Sehol semmi nem sugallta, hogy vannak a közelében id-lények, Coeurl egyetlen élelemforrásai ezen a kopár bolygón. Remény vesztve leguggolt: hatalmas, macskaszerű alak rajzolódott ki a homályos, vöröses ég alján, mint egy fekete tigris torz rézkarca egy árnyékvilágban. Megrémítette az a tény, hogy elvesztette tapintóérzékét. Olyan érzékszervekkel rendelkezett, amelyek jobbára fel tudták fedezni a több mérföldnyire levő szerves id-lényeket is. Rájött, hogy most már eltér a normálistól. Éjszakai próbálkozásai, hogy kapcsolatot létesítsen, kudarcba fulladtak, ami fizikai összeroppanásra utalt. Ez egy halálos betegség volt, amelyről már hallott. Az elmúlt évszázadban hétszer bukkant rá gyengeségtől megmozdulni is képtelen fajtájabeliekre, melyeknek máskülönben halhatatlan szervezete az éhezéstől teljesen le volt soványodva és halálra volt ítélve. Ő akkor egy utolsó halálos csapást mért ezekre a nem ellenkező testekre, és mohón elvette tőlük azt a kicsike id-anyagot is, amely még mindig élve tartotta őket. Visszaemlékezve ezekre a lakomákra, Coeurl izgatottan megborzongott. Majd hangosan vicsorítani kezdett, s ez a kihívó hang megremegtette a levegőt, többször visszhangozva a sziklák között, majd visszacsapott rá, amitől idegein végigfutott a hideg. Élni akarásának ösztönös kifejezése volt ez. Ekkor hirtelen erőre kapott. Magasan a távoli látóhatár fölött egy, pici, pirosló pontot vett észre, amely egyre közelebb jött, s hihetetlen gyorsasággal fémgömbbé változott. Roppant nagy, kerek űrhajó volt. A hatalmas gömb, amely ragyogott, mint a kifényesített ezüst, szemmel láthatóan lassítva suhant el Coeurl feje fölött. Jobbra hátrált a hegy fekete vonala felett, ahol egy másodpercig elidőzött csaknem mozdulatlanul, majd eltűnt a láthatárról. Coeurl szinte kirobbant dermedt mozdulatlanságából, s tigrisgyorsasággal száguldott le a sziklák közé. Kerek, fekete szeme égett a gyötrő vágytól. Fülnyúlványai lecsökkent erejük ellenére olyan mértékben rezegtették az id-jelzéseket, hogy teste legyengült a kínzó éhségrohamoktól. A távoli Nap, amely most már rózsaszínű volt, magasan fönn járt a piros és fekete égbolton, amikor Coeurl előmászott a sziklahalom mögül, és meglapulva annak árnyékában, bámulta az alatta elterülő város romjait. Az ezüstös űrhajó, háttérben az elhagyatott, szétszórt város hatalmas romjaival, nagysága ellenére kicsinek tűnt. S mégis érződött valami feszült élénkség, valami dinamikus nyugalom az űrhajó körül, ami pillanatok alatt kiemelte a háttérből, és feltűnővé tette. Az űrhajó bölcsőjében pihent, amelyet saját súlyával vájt ki a sziklás, ellenszegülő, a halott metropolis külvárosában hirtelen kezdődő síkság talajában. Coeurl a hajó belsejéből kiszálló kétlábú lényeket bámulta; kis csoportokban álltak a mozgólépcső aljánál, amelyet a talaj felszínétől százlábnyira lévő, gyönyörűen megvilágított kijáratból eresztettek le. Torkát összeszorította a szükség sürgető vágya, agyát elsötétítette az impulzus, hogy kirontson és rácsapjon ezekre a gyarló külsejű lényekre, amelyek teste kibocsátotta az id-vibrációkat. Emlékezetfoszlányok állították meg az impulzust, amikor az még csak az izmait dagasztó villamosság volt. Fajának távoli múltjára emlékezett, a rombolni tudó gépekre, a testének minden erejét felülmúló energiákra. Az emlékezés meggyengítette erőtartalékait. Volt ideje észrevenni, hogy a lények viselnek valamit igazi testük felett, valami áttetsző, fénylő anyagot, amely csillog-villog a napsugaraktól. Egy sejtés ötlött fel benne, amely érthetővé tette a lények ottlétét. Ez egy másik csillagról érkezett tudományos expedíció, érvelt életében először Coeurl. A tudósok vizsgálatokat végeznek majd, és nem rombolnak. Ha ő nem támad, a kutatók visszatartják magukat, hogy megöljék. A maguk módján a tudósok mind bolondok. Az éhségtől felbátorodva, Coeurl kimerészkedett rejtekhelyéből. Rögtön látta: a lények észrevették őt. Megfordultak és rábámultak. A hozzá legközelebb álló három lassan hátrafelé kezdett araszolni a nagyobb

csoportok felé. Egyikük, csoportjában a legkisebb, egy tompa fémrudat emelt ki az oldalán lógó tokból és készenlétben tartotta a kezében, Coeurlt megijesztette ez a mozdulat, de mégis ugrálva továbbhaladt. Túl késő volt már visszafordulni. Elliot Grosvenor ott maradt, ahol volt: benn a hátsó részben, közel a kiszállóhídhoz. Kezdte lassan megszokni, hogy mindig a háttérben van. Ő volt az egyetlen nexialista az Űrfelderítő fedélzetén, s így a szakemberek, akik nem értették tisztán, mi is egy nexialista, és egyébként sem törődtek ezzel túl sokat, hónapokon keresztül nem vettek róla tudomást. Grosvenor úgy tervezte, hogy majd helyrehozza tekintélyét, ám eleddig erre nem nyílt lehetősége. Az űrruhája fejrészén levő kommunikátor hirtelen életre kelt. Grosvenor egy férfi lágy nevetését hallottá, majd közlését: - Részemről én nem kockáztatnék egy olyan hatalmas valamivel szemben, mint az ott. Amint a férfi megszólalt, Grosvenor felismerte a kémiai részleg vezetőjének, Gregory Kentnek a hangját. A kis termetű Kent nagy egyéniség volt. Számos barátja és támogatója akadt az űrhajó fedélzetén, és máris bejelentette jelöltségét az expedíció vezetői tisztségére a közelgő választásokon. Az összes ember közül, akik szembekerültek a közeledő szörnnyel, Kent volt az egyetlen, aki fegyvert ragadott. Állt, s ujjaival a vékony fémes szerszámot babrálta. Egy másik hang hallatszott, amely mélyebb volt és nyugodtabb. Grosvenor rájött, hogy az expedíció vezetőjének, Hal Mortonnak a hangja. - Ez az-egyik ok, amiért részt vesz az utazásban, Kent, mert maga keveset bíz a véletlenre - mondta Morton. Ez barátságos megjegyzésnek számított; figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy Kent Morton ellenfeleként indult harcba a vezetői tisztségért. Persze abban, hogy Mortonnak sikerült elhitetnie a naivabbakkal, hogy nem érez semmi rosszindulatot ellenfelével szemben, volt némi véletlenszerű politikai virtuozitás. Grosvenor nem kételkedett abban, hogy a Főnök képes ilyen, finomságra. Az volt a véleménye Mortonról, hogy éles eszű, józanul becsületes és nagyon intelligens ember, aki gépies ügyességgel nyúl a legtöbb helyzet megoldásához. Grosvenor látta, hogy Morton kicsit a többiek elé helyezkedve előrehalad, erős teste kidomborodik az áttetsző, fémes űrruhából. A Főnök ebből a helyzetből nézte a sötét, sziklás síkságon keresztül feléjük közelgő macskaszerű vadállatot. A többi részleg vezetőinek megjegyzései a kommunikátoron keresztül beáramlottak Grosvenor fülébe. - Nem nagyon örülnék, ha sötét éjszaka egy sikátorban találkoznék ezzel a csöppséggel. - Ne légy ostoba! Bizonyára értelmes lény, valószínűleg egy uralkodó faj képviselője. - Fizikai fejlettsége - mondta egy hang, amelyet Grosvenor Siedelnek, a pszichológusnak tulajdonított -, a környezethez való állati hozzáidomulást sugallja. Másfelől viszont az, ahogyan jön felénk, nem állatra, hanem értelmes lényre vall, amely tisztában van a mi intelligenciánkkal. Észre fogják venni, mennyire feszesek mozdulatai, ami óvatosságra utal, s arra, hogy fegyvereink jelentőségének teljes tudatában van. Szívesen megnézném közelebbről azoknak a vállcsápoknak a végeit. Ha kézszerű nyúlványokká vagy szívótölcsérekké vékonyodnak, kezdhetjük feltételezni, hogy e város lakóinak leszármazottja. - Egy darabig hallgatott, majd így fejezte be: - Nagy segítséget nyújtana, ha kapcsolatot tudnánk létesíteni vele. Első ránézésre azonban, azt mondhatom, hogy visszafejlődött primitív állapotába. Amikor még mindig tíz lábra volt a legközelebb álló lényekhez, Coeurl megállt. Az id-szükséglet azzal fenyegetett, hogy végleg elhatalmasodik rajta az éhség. Agyában már-már eluralkodott a káosz, s Coeurl csak iszonyatos erőfeszítéssel tudta visszafogni magát. Úgy érezte, mintha teste olvadt folyadékban úszna. A világ elhomályosodott szeme előtt. Az emberek többsége közelebb jött. Coeurl látta, hogy leplezetlen kíváncsisággal vizsgálják őt. Szájnyílásuk mozgott a rajtuk levő átlátszó sisakok mögött. Egymás közötti érintkezési formájuk - Coeurl úgy vélte, az volt az, amit érzékelt olyan frekvencián érkezett el hozzá, amely még jócskán az ő felfogóképességein belül volt. Az üzenetek azonban számára értelmetlenek voltak. Coeurl barátságosnak akart látszani, Így önmagára mutogatva egyik begörbített vállcsápjával, fülnyúlványaival leközvetítette nevét. - Valamiféle elektrosztatikus töltés van a rádiómban, amikor ez a szupermacska ide-oda mozgatja azokat a szőrszálakat, Morton - mondta vontatottan egy hang, amit Grosvenor nem tudott felismerni. - Nem gondolja, hogy... - Lehetséges - válaszolt a Főnök a befejezetlen kérdésre. - Ez a maga feladata lesz, Gourlay. Ha rádióhullámok segítségével beszél, lehet, hogy létre tudunk hozni számára egy nyelvkódot. Abból, hogy Morton a nevén szólította a beszélőt, kiderül, hogy az Gourlay volt, a híradástechnikai

részleg főnöke. Grosvenor, aki feljegyezte a beszélgetést, meg volt elégedve. A vadállat közeledése lehetővé teheti számára, hogy megszerezze a többi, az űrhajó fedélzetén fontos ember hangjának felvételét. Ezt már kezdettől próbálta megvalósítani. -Áh - mondta Siedel pszichológus. - A csápok végződései szívótölcsérekre hasonlítanak. Feltéve, hogy idegrendszere kellőképpen fejlett, némi gyakorlattal képes lenne bármilyen gép kezelésére. Morton Főnök így szólt: - Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyünk és megebédelünk. Szeretném, ha megvizsgálnánk a faj tudományos fejlődését, és különösen arra lennék kíváncsi, mi juttatta őket ebbe az állapotba. A Földön, a galaktikus civilizáció megjelenése előtti ősi időkben egyik kultúra a másik után érte el csúcspontját a fejlődésben, és azután hanyatlásnak indult. Az új mindig az előző porából keletkezett. Miért nem ez történt itt is? Minden kutatórészleg számára ki lesz jelölve vizsgálatainak külön területe. - És mi legyen a cicussal? - kérdezte valaki. - Azt hiszem, szívesen bejönne velünk. Morton kuncogott, azután komolyan megjegyezte: - Bárcsak lenne valami mód arra, hogy bevihessük magunkkal, anélkül hogy erővel foglyul ejtenénk. Magának mi a véleménye, Kent? A kis kémikus határozottan megrázta a fejét. - Ez az atmoszféra több klórt tartalmaz, mint oxigént, bár valójában egyikből sincs túl sok. A mi oxigénünk dinamitként hatna az ő tüdejére. Grosvenor számára világos volt, hogy a macskaszerű teremtés nem fogta fel ezt a veszélyt. Látta, hogy a szörny követi az első két embert fel a mozgólépcsőn, és belép velük a nagy ajtón. Az emberek hátranéztek Mortonra, aki intett a kezével. - Nyissák ki a másik zárat is, és engedjék, hogy szippantson az oxigénből. Az majd meggyógyítja. Egy perc múlva a Főnök döbbent hangja harsogott a kommunikátorba: - Itt süllyedjek el, ha ez észrevett valami változást! Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs is tüdeje, vagy pedig nem a klór az, amire tüdejének szüksége van. Fogadjunk, hogy be tud menni! Smith, íme egy kincstár a biológus számára, amely meglehetősen ártalmatlan, ha mi is vigyázunk. Micsoda metabolizmus! Smith magas, sovány, csontos ember volt, hosszú, gyászos arccal. Grosvenor most az ő hangját hallotta a kommunikátorból, amely külsejéhez képest különösen erőteljes volt: - A különböző felderítő utazások során, amelyeken idáig részt vettem, csupán kétszer találkoztam magasabb szintű életformával. Az egyikben a klór volt az éltető erő, a másikban az oxigén, a legfontosabb szükséglet az a két elem, amely fenntartja az égési folyamatot. Már hallottam bizonytalan jelentésekből a fluorbelélegzésen alapuló életformáról, de még nem láttam rá példát. A hírnevemet is kockára tenném, csak bizonyítékot találjak arra, hogy egy bonyolult szervezet valaha is hozzá tud igazodni mindkét gáz befogadásához. Morton, ha tehetjük, semmiképp se hagyjuk elmenni ezt a teremtményt! Morton Főnök nevetett, majd higgadtan válaszolt: - Úgy tűnik, ég a vágytól, hogy maradjon. A Főnök felment a mozgólépcsőn, a kiszállóhíd egyik oldalán, ezután Coeurllel és két emberrel együtt eltűnt a levegőzsilipben. Grosvenor előresiétett, ám ő csak egyike volt a nagy űrbe kilépő több tucat embernek. A hatalmas ajtó becsapódott, és sziszegve levegő kezdett beáramlani. Míg álltak, mindenki nagyon is tisztában volt a macskaszerű szörnyeteg ottlétével. Grosvenor növekvő nyugtalansággal nézte az állatot. Gondolatok sora foglalkoztatta. Azt kivánta, bárcsak közölhetné ezeket Mortonnal. Ezt meg is tehette volna, hisz az expedíciós űrhajók fedélzeti szabályzata szerint az összes részlegvezetőnek módjában áll könnyen kapcsolatot teremteni a Főnökkel. Mint a nexialista részleg vezetőjére - bár ő volt a részleg egyetlen tagja is - a szabályzat rá is vonatkozott. Ha az űrruháján levő kommunikátor alkalmas lett volna erre, érintkezhetett volna is Mortonnal, akár a többi részlegvezető. Ám neki csak egy általános vevőberendezése volt. Ez csak azzal a kiváltsággal járt, hogy belehallgathatott a helyszíni munkákat végző vezető emberek beszélgetéseibe. Ha ő akart érintkezésbe lépni valakivel, vagy ha veszélybe került, át kellett kapcsolnia a főoperátor csatornájára. Grosvenor nem kérdőjelezte meg e rendszer általános előnyeit. Majdhogynem ezer ember volt a fedélzeten, és nyilvánvalónak tűnt, hogy nem beszélnek mindannyian Mortonnal akkor, amikor óhajtanak. A zsilipmű belső ajtaja lassan nyitódott. Grosvenor utat tört magának a többi kifelé tóduló ember között. Néhány perc múlva mindannyian a lakónegyedekbe vezető felvonók aljánál álldogáltak. Morton és Smith rövid megbeszélést tartottak, amelynek végén Morton azt mondta: - Majd felküldjük őt egyedül, ha menni fog. Coeurl a tiltakozásnak semmi jelét nem mutatta, amíg nem hallotta kattanva becsukódni maga mögött a felvonó ajtaját, és a zárt ketrec el nem indult felfelé. Ekkor fogait vicsorítva forgolódni kezdett. Józan eszét egy pillanat alatt elvesztette. Az ajtóra ugrott. Esztelen ugrálásától a fém meghajlott, s a kétségbeejtő

fájdalom megőrjítette Coeurlt. Most már teljesen olyan volt, mint egy csapdába esett vadállat. Mancsával a fémre sújtott. Vastag csápjaival kilazította az erősen összehegesztett lapokat. A gépezet ellenkezve csikorgott. Bár a kiálló fémdarabok karcolták a külső falat, a mágneses erő rángatva tolta tovább a ketrecet. Végül a felvonó megérkezett rendeltetési helyére, és megállt. Coeurl feltépte a nyíló ajtót, és kivágódott a folyosóra. Várt, amíg megérkeznek az emberek, kezükben fegyvereikkel. - Hülyék vagyunk. Meg kellett volna mutatnunk neki, hogyan működik a lift. Azt hitte, ki akarjuk játszani vagy valami hasonlót - mondta Morton. A Főnök intett a szörnynek. Grosvenor észrevette, hogy a vad tűz elhalványult az állat szénfekete szemében, amikor Morton néhányszor kinyitotta és becsukta a legközelebbi felvonó ajtaját. Coeurl volt az, aki befejezte az oktatást: besietett az egyik folyosóról nyíló nagy szobába. Lefeküdt a szőnyeggel borított padlóra, és próbálta legyőzni idegeinek és izmainak elektromos feszültségét. Dühös volt amiatt, hogy kimutatta félelmét. Úgy érezte, elvesztette a szelíd és nyugodt fellépéssel járó fölényt. Biztos volt abban, hogy ereje megdöbbentette és megrémisztette a lényeket. Ez jelentette a legnagyobb veszélyt az űrhajó megszerzésében. A bolygón, amelyről ezek a lények érkeztek, korlátlan mennyiségű idnek kell lennie. 2. Coeurl rebbenéstelen szemmel nézte a két embert, akik a kilazult kőtörmeléket tüntették el a hatalmas régi épület fémbejáratából. Az emberek már megebédeltek, újra magukra öltötték űrruhájukat, és Coeurl most láthatta őket egyesével és csoportokban, amerre csak nézett. Arra gondolt, hogy még mindig a holt várost vizsgálják. Őt viszont kizárólag az élelem érdekelte. Testének minden sejtje sajgott az id-éhségtől. Izmai remegtek a gyötrő vágytól, s agya elborult a kívánságtól, hogy elinduljon a város központja felé tartó emberek után. Egyikük egyedül ment el. Evés közben az emberi lények saját ételeik bő választékát kínálták neki, ám számára mindezek értéktelenek voltak. Nyilván nem jöttek rá, hogy őneki élő teremtményeket kell ennie. Az id nem csupán anyag, hanem anyagszerkezet, s ezt csak élettől lüktető szövetből tudta megszerezni. A percek teltek, és Coeurl még visszafogta magát. Még mindig ott feküdt és figyelt, tudva, hogy az emberek tisztában vannak azzal, hogy őket nézi. Egy fémkészüléket vontattak az űrhajótól az épület ajtaját elrekesztő sziklatömbhöz. Coeurl ádáz, merev tekintettel figyelte minden mozdulatukat. Nemcsak éhségének fokozódó erősségét érezte, de azt is látta, hogyan kezelik az emberek a gépezetet, s hogy mennyire egyszerű is az. Tudta, mire lehet számítani a végén, amikor a tűznyelvek már nyaldosták az izzásig hevített kemény sziklát. Előrelátása ellenére szándékosan ugrott el és vicsorított, mint aki fél. Grosvenor egy kis őrűrhajóból figyelte az eseményeket. Figyelni Coeurlt: ez volt az a feladat, amit önként vállalt magára. Semmi más dolga nem volt. Úgy látszott, az Űrfelderítő fedélzetén senki sem érzi szükségét egy nexialista segítségének. Grosvenor figyelt; miközben a Coeurl mögötti ajtót szabaddá tették a kőtörmeléktől. Morton Főnök és egy másik ember jött oda. Bementek az ajtón, és eltűntek. Grosvenor kommunikátora tüstént vette hangjukat. A másik férfi beszélt először: - Romhalmaz van itt. Bizonyára háború volt. Te érted ennek a gépezetnek a velejét? Igaz, nem is annyira ez a fontos. Azt szeretném tudni, hogyan alkalmazták és hogyan vezérelték? - Nem egészen értem, mire gondolsz - mondta Morton. - Egyszerű - válaszolta a másik. - Idáig mást sem láttam, csak gépeket. Majdnem mindegyik, legyen az szerszám vagy fegyver, el van látva energiaátalakító transzformátorral, amely megváltoztatja a gép formáját, és működteti. De hol van itt az energiatermelő berendezés? Remélem, a könyvtáraik nyomra vezetnek minket, Vajon mi okozhatta egy civilizáció ilyen mérvű összeomlását? Egy másik hang szűrődött a kommunikátorba. - Itt Siedel. Hallottam a kérdést, Mr. Pennons. Legalább két oka van annak, miért válik egy terület lakhatatlanná. Az egyik: élelemhiány. A másik: a háború. Grosvenor örült annak, hogy Siedel megemlítette a másik férfi nevét. Így egy újabb hangot tudott azonosítani gyűjteményéhez. Pennons az űrhajó főmérnöke volt. - Nézze, pszichológus barátom, tudományuk képes kellett hogy legyen élelemproblémájuk megoldására, legalábbis a lakosság kisebb hányada számára. És ha ebben mégis kudarcot vallottak, miért nem hajtottak végre egy űrutazást, miért nem kerestek maguknak máshol élelmet? - szólt Pennons. - Kérdezze meg Gunlie Lestertől. - Ez Morton hangja volt. - Én már hallottam őt részletesen kifejteni

elméletét, még mielőtt leszálltunk volna. Az asztronómus megválaszolta az első kihívást: - Még be kell bizonyítanom az összes feltevésemet. Ám az egyik - ezzel ön is egyet fog érteni - magában is jelentős. Ez az elhagyatott világ az egyetlen bolygó, amely e körül a szánalmas nap körül forog. S még csak nem is planetoid. Ráadásul a legközelebbi csillagrendszer kilencszáz fényévre van. E világ uralkodó népének problémája roppant nagy volt, mivel egy nekifutásra nemcsak bolygóközi, hanem csillagközi repülést is véghez kellett volna vinniök. Összehasonlításként vegyük fontolóra, milyen lassú a mi saját fejlődésünk. Először elértük a Holdat. Ezután következtek a bolygók. Minden egyes siker a következőhöz vezetett, és sok-sok év múltán megtettük az első űrutazást egy közeli csillaghoz. Az ember mindenki közül utoljára találta fel az antigravitációs hajtóművet, amely lehetővé tette a galaktikus utazást. Mindezek figyelembevételével azt állítom, hogy előzetes tapasztalatok nélkül egy nemzetség sem lenne képes csillagközi utazás megtételére. Voltak még megjegyzések, de Grosvenor nem figyelt oda. Arrafelé tekintett, ahol utoljára látta a nagy macskát. Ám az sehol nem volt a láthatáron. Fogai közt káromkodott, hogy hagyta elvonni a figyelmét. Kis hajójával Grosvenor sietve keresésre indult az egész körzet fölött. Ám mindenhol túl nagy volt a zűrzavar, túl sok a hulladék, túl sok az épület. Amerre csak nézett, akadály állt a szeme előtt. Landolt, és kikérdezett néhány keményen dolgozó technikust. Legtöbbjük úgy emlékezett, hogy „körülbelül húsz perccel ezelőtt látta a macskát”. Grosvenor csalódottan visszamászott mentőcsónakjába és kirepült a város fölé. Röviddel ezelőtt Coeurl fürge mozdulatokat tett valamiféle rejtekhely után kutatva. Ideges energiagócként egyik csoporttól a másikhoz sietett, betegen és nyugtalanul az éhségtől. Egy kis autó futott be, megállt előtte, és egy hatalmas kamera filmet készített róla. Fenn, egy sziklás dombon éppen akkor lépett üzembe egy gigantikus méretű fúrógép. Coeurl értelme elhomályosodott a mozgalmas látványtól, mert csak félig-meddig tudott figyelni. Teste sajgott a vágytól, hogy utána eredjen a városba egyedül elindult embernek. Hirtelen nem bírta magát tovább türtőztetni. Szája zölden tajtékzott. Úgy tűnt egy pillanatra senki sem figyel rá. Egy köves töltés mögé szökkent, és teljes erejéből rohanni kezdett. Nagy, suhanó léptekkel Haladt előre. Szándékán kívül mindent elfelejtett, mintha egy mágikus emlékezettörlő tisztára mosta volna az agyát. Végigszáguldott az elhagyatott utcákon, átvágva az idő ette falak tátongó résein és az omladozó épületek hosszú folyosóin. Ezután lassított, s amikor fülnyúlványai érzékelték az id-vibrációkat, guggolva szökdécselt tovább. Végül megállt, és egy lehullott sziklahalom mögül kikukucskált. A kétlábú teremtmény ott állt, s egy hajdani ablaknyíláson keresztül a homály belsejébe világított lámpájával. A lámpa lekattant; a férfi, aki zömök, erőteljes alak volt, gyorsan továbbment, fejét éberen ide-oda forgatva. Coeurlnek nem tetszett ez az óvatosság, amely veszély esetén villámgyors reagálást jelenthetett. Rosszat sejtett. Coeurl megvárta, amíg az emberi lény eltűnik a sarok mögött, és ekkor nesztelen léptekkel megindult előre, gyorsabban, mint ahogy az ember haladni tudott. Tervét alaposan átgondolta. Akár egy kísértet, leosont egy mellékutcába, majd végiglopakodott egy hosszú épülettömbön, sietve befordult az első sarkon, keresztülugrált a nyílt területen, majd összeszorult gyomorral bekúszott az épület és egy hatalmas törmelékdarab közti félhomályba. Az előtte levő utca alagutat képezett két omladozó hulladékhegy között, és keskeny, üvegnyakszerű szűkületben végződve éppen Coeurl alatt vezetett kifelé. Az utolsó pillanatban Coeurl bizonyára túlságosan türelmetlen volt. Amint az emberi lény elindult, s éppen mellette haladt volna el, Coeurlt megijesztette egy kis kőzuhatag, amely rejtekhelyéről omlott le. Egy hirtelen fejrándítással az ember felnézett. Arca megváltozott, megrándult, eltorzult. Megragadta fegyverét. Ekkor Coeurl kinyúlt, és egyetlen megsemmisítő csapást mért az űrruha csillogó, áttetsző fejrészére. Hallatszott, amint hasad a fém, és kibuggyan a vér. A férfi teste teleszkópszerűen összenyomódott. Egy pillanatra lábai szinte természetfeletti módon szövetkeztek csontjaival és izmaival, hogy állva tartsák. Ezután űrfelszerelésének fémes csörömpölése kíséretében, az ember összeomlott. Coeurl vonagló mozdulattal ugrott le áldozata fölé. Már felkészült rá, hogy megakadályozza az id kiszabadulását a testből a vérrel együtt. Fürgén összeroppantotta a fémet és az általa védett testet. Reccsentek a csolntok. A húsból vér fröccsent. Coeurl belemerítette a száját a meleg tetembe, és hagyta, hogy a szívótölcsérek csipkézett szélei kiszűrjék a sejtekből az id-et. Már körülbelül három perce tartott ez az eksztatikus állapot, amikor észrevette, hogy egy árnyék lebeg a szeme előtt. Riadtan felnézett, és látta, hogy egy kicsi hajó közeledik az ereszkedő nap irányából. Egy pillanatra megdermedt, de aztán bekúszott egy nagy törmelékhalon védelme alá. Amikor újra felnézett, az apró jármű lustán balra sodródott. Röviddel utána körözni kezdett, és Coeurl látta, hogy bármikor felfedezhetik őt. Csaknem eszét vesztette a gondolattól, hogy félbe kell szakítania táplálkozását, mégis otthagyta zsákmányát, és az űrhajó felé vette útját. Úgy futott, mint egy veszélyt érző állat, és csak akkor lassított, amikor meglátta az első munkáscsoportot. Óvatosan közeledett feléjük. Azok

mindannyian el voltak foglalva, így sikerült elosonnia mellettük. A Coeurlt kereső Grosvenor fokozatosan egyre türelmetlenebbé vált. A város túlságosan nagy volt. Több volt a rom, s így több a rejtekhely is, mint ahogy először feltételezte. Végül a nagy űrhajó felé vette útját. Igencsak megkönnyebbült, amikor ott találta a napozó vadállatot, elterülve egy sziklán. Grosvenor óvatosan megállította gépét egy jó kilátást nyújtó magaslatnál, az állat mögött. Még mindig ott tartózkodott, amikor húsz perccel később vérfagyasztó bejelentés adta hírül a kommunikátoron keresztül, hogy a várost felderítő egyik csoport rábukkant a kémiai részleghez tartozó Dr. Jarvey összezúzott holttestére. Grosvenor lejegyezte a kiadott utasításokat, majd a tragédia színhelyére igyekezett. Csaknem azonnal feltűnt neki, hogy Morton nem jött el megnézni a tetemet. A kommunikátorból hallotta a Főnök komoly hangját: - Vigyék a maradványokat az űrhajóra! Jarvey barátai jelen voltak, űrruhájukban higgadtnak és feszültnek látszottak. Grosvenor elborzadva nézett a cafatokra tépett húsra és a vérrel összefröcskölt fémdarabokra; érezte, hogy torka elszorul. Hallotta, amint Kent megszólal: - Mért kellett neki egyedül elmennie, az ördögbe is! A vezető kémikus hangja rekedt volt. Grosvenornak eszébe jutott, hogy azt hallotta, Kent és főasszisztense, Jarvey nagyon jó barátok voltak. Bizonyára valaki más is beszélt a kémiai részleg saját hanghullámán, mert Kent így szólt: - Igen, el kell hogy végezzük a boncolást. Ezek a szavak figyelmeztették Grosvenort arra, hogy annak, ami most történik, nagyobb részét elfogja mulasztani, hacsak nem tudja beállítani a vevőkészülékét. Nagy sietve megérintette a hozzá legközelebb álló férfit, és megkérdezte: - Van valami kifogása, ha magán keresztül hallgatom a kémiai részleg rádióadóját? - Csak nyugodtan. Grosvenor könnyedén ráhelyezte ujjait a másik karjára. Hallotta, hogy egy férfi dermesztő hangja azt mondja: - A dolog legrosszabb része, hogy az egész értelmetlen gyilkosságnak néz ki. Jarvey teste elterült, mint egy nagydarab kocsonya, de úgy tűnik, minden a helyén van. Smith, a biológus közbeszólt a főhullámon. Hosszú arca komorabb lehetett, mint valaha. - A gyilkos valószínűleg azzal a szándékkal támadta meg Jarveyt, hogy felfalja, de később rájöhetett, hogy húsa idegen és ehetetlen számára. Pontosan, mint a mi macskánk. Csak nem evett valami nehezet előtte? Hangja az elmélyedő csendbe nyúlt. Végül lassan folytatta: - S mondják csak, mi a véleményük erről a teremtményről? Elég nagy és erős ahhoz, hogy végrehajtsa mindezt a borzalmat pici mancsaival. Morton Főnök, aki minden bizonnyal vonalban maradt, félbeszakította: - Ez a gondolat valószínűleg mindnyájunk fejében megfordult. Mindenekelőtt ő az egyetlen élőlény, amelyet ez ideig láttunk. Persze nyilvánvaló, hogy nem végezhetjük ki pusztán gyanú alapján. - Emellett - mondta valaki - én végig szemmel tartottam. Mielőtt Grosvenor megszólalhatott volna, Siedel, a pszichológus hangja jött be a főhullámon. - Morton, kapcsolatban vagyok elég sok emberrel, és a következő jelentéseket kaptam: első benyomásuk az, hogy egyszer sem tévesztették szem elől a vadállatot, s mégis miután jobban belegondolnak, elismerik, hogy talán néhány percig az állat mégsem volt látható. Énnekem is az az érzésem, hogy mindig ott láttam a környéken. Ám utánagondolva találok hézagokat. Voltak pillanatok, valószínűleg hosszú percek, amikor az állat egyáltalán nem, volt a láthatáron. Grosvenor sóhajtott, és most szándékosan csendben maradt. Érvét már felhozta valaki más. Kent volt az, aki megtörte a csendet, és érces hangon megszólalt: - Azt mondom, ne kockáztassunk. Öljük meg a vadállatot gyanakvásunk alapján, mielőtt valami más kárt tenne. - Korita, itt van valahol? - kérdezte Morton. - Pontosan itt, az űrhajótestben, Főnök. - Korita, a környéken barangoltak Cranessyvel és Van Horne-nal. Gondolja, hogy a macska a bolygó uralkodó nemzetségének egyik lészármazottja? Grosvenor megállapította a valamivel Smith mögött álló archeológus helyét, akit körülvettek részlegének kollégái. A magas japán kimérten, csaknem tiszteletteljesen így szólt: - Morton Főnök, valami rejtély van a dologban. Nézzenek fel mindannyian erre a méltóságteljes égboltra.

Figyeljék meg az építészetí körvonalakat. Az általuk létrehozott több milliós nagyváros ellenére ez a nép meglehetősen földhözragadtnak tűnik. Az épületek nem csupán dekoratívak, hanem önmagukban azok. Láthatók itt dór oszlopok, egyiptomi piramisok s gótikus katedrálisok megfelelői, amelyek a súlyos végzettől terhes, hatalmas földből nőnek ki. Ha ezt a magányos, sivár világot szülőföldnek tekintették volna, akkor a vidéknek is jutott volna egy meleg hely lakóinak szívében és lelkében. A hatást a szélfújta utcák is erősítik. Gépeik azt bizonyítják, hogy a lakók nemcsak matematikusok, hanem művészek is lehettek. Hiszen nem hoztak létre mértanilag megtervezett városokat, mint amilyenek a világ szupermesterkélt metropolisai. Eredeti művészi hanyagság, mély örömteli érzelem érződik a házak és építmények megformálásában, a sugárutak görbületein, nem matematikai elrendezés, sőt erőérzet és a belső biztonságban való isteni hit. Ez nem egy hanyatló, a kortól őszülő civilizáció, hanem fiatal és életerős kultúra, amely szándékaiban eltökélt, magabiztos. S ezen a ponton ért véget: hirtelen, minthogyha ez a civilizáció megvívta volna a Döntő Csapást, és kezdene összeomlani az ősi mohamedán kultúrához hasonlóan. Vagy minthogyha egy ugrással áthidalta volna a kiegyenlítés századait, és belépett volna az ellenségeskedő állapotok korszakába. Mindamellett, nincs feljegyzés egy olyan kultúráról sem az egész világmindenségben, amely ilyen hirtelen ugrást hajtott volna végre. A fejlődés mindig lassú. Az első lépés mindannak a könyörtelen megkérdőjelezése, amit egykor szent tisztelet vett körül. A belső bizonyosság ilyenkor megszűnik. A korábban vitathatatlan hitek szétoszlanak a tudományos és analitikus eszmék könyörtelen vizsgálódásának hatására. Az emberi lények társadalmának legmagasabb fokára a szkeptikusok kerülnek. Az a véleményem, hogy ennek a kultúrának váratlanul szakadt vége, amikor virágzása csúcspontját élte. Egy ilyen katasztrófa szociológiai következményei az erkölcsösség megszűnése, a halállal szembeni érzéketlen közömbösség lehetnek, s visszatérés egy olyan bestiális bűnözésre, amelyet nem enyhít valamilyen eszménykép tudata. Ha ez, - mármint ez a macska - egy ilyen nemzetség leszármazottja, akkor ravasz teremtménynek, éjszakai tolvajnak, hidegvérű gyilkosnak kell lennie, aki csekély nyereségért elvágná saját fivére torkát is. - Ennyi elég! - mondta Kent kurtán. - Főnök, vállalom a hóhér szerepét. Smith élesen félbeszakította: - Tiltakozom! Ide figyeljen, Morton! Nem fogja megölni ezt a macskát, még akkor sem, ha tényleg bűnös. Hisz ő egy biológiai kincstár. Kent és Smith dühösen végigmérték egymást. Smith tagoltan így szólt: - Kedves Kentem, méltányolom azt, hogy a kémiai részleg tagjai szívesen tennék a macskát lombikba, és készítenének véréből, húsából kémiai vegyületeket. Ám sajnálattal közölnöm kell, hogy saját magának vág elébe. A biológiai részleg munkatársai élő szervezetet akarnak, nem holttestet. Az az érzésem, a fizikusok is szeretnék legalább egyszer tüzetesen megnézni, amíg életben van. Így attól tartok, maguk az utolsók a listán. Kérem, barátkozzon meg ezzel a gondolattal. Egy év múlva láthatja, előbb nem. - Nem tudományos szemszögből nézek erre az egész ügyre - mondta Kent tömören. - Pedig úgy kellene, főleg most, hogy Jarvey halott, és már semmit sem tehetünk érte. - Elsősorban ember vagyok, s csak utána tudós - Kent hangja most már nyers volt. - Elpusztítana egy értékes példányt pusztán érzelmi okok miatt? - Azért pusztítanám el ezt a lényt, mert ismeretlen veszélyt jelent számunkra. Nem vállalhatjuk azt a kockázatot, hogy megöl egy másik embert. Morton volt, aki most félbeszakította az érvelést. Elgondolkozva mondta: - Korita, hajlandó vagyok elfogadni a maga elméletét mint felhasználható kiindulópontot. De van egy kérdés: lehetséges-e az, hogy ezen a bolygón a macska kultúrája későbbi, mint a mienk az általunk uralt széles galaktikai rendszerben? - Nagyon is lehetséges - mondta Korita. - Az övék lehetett az itteni világ tizedik civilizációjának a közepe; amíg a mienk, legalábbis ameddig kutatási eredményeink eljutottak, Földünk nyolcadik újjászületésének a vége. Természetesen a tíz közül mindegyik az előtte levőre épült. - Ebben az esetben a macska nem tudhat semmit arról a szkepticizmusról, amelynek következtében bűnösnek és gyilkosnak véljük? - Nem, sőt a gyanú teljesen elképesztené. A kommunikátoron Morton keserű nevetése hallatszott: - Kívánsága teljesülni fog, Smith. Életben hagyjuk a macskát, s ha lesznek halálos kimenetelű szerencsétlenségek, azok oka a gondatlanság lesz. Persze fennáll az a lehetőség is, hogy tévedünk. Akárcsak Siedelnek, nekem is az a benyomásom, hogy a teremtmény mindvégig a közelünkben volt. Lehet, hogy igazságtalanul járnánk el vele szemben. Más veszélyes lények is lehetnek a bolygón. - Hirtelen másra tért át: - Kent, mik a tervei Jarvey holttestét illetően? A vezető kémikus hangja elkeseredetten csengett.

- Nem lesz azonnali temetés. Az átkozott macska a test belsejéből akart valamit. Úgy tűnik, a test egyben van, s mégis mintha valami hiányozna belőle. Rá fogok jönni mi az, és bebizonyítom, hogy az állat a gyilkos, úgyhogy elfogják hinni. 3. Visszatérve az űrhajóhoz, Elliot Grosvenor saját részlege felé igyekezett. „A nexializmus tudománya” közölte az ajtón levő felirat, amely mögött öt szoba volt, összességükben negyvenszer nyolclábnyi területű. A legtöbb gép és berendezés, amelyeket a Nexialista Alapítvány kért az államtól, be volt szerelve. Ennek következtében a helyiségek meglehetősen zsúfoltak voltak. Mihelyt belépett a külső ajtón, Grosvenor egyedül volt saját védett területén. Grosvenor leült dolgozóasztalához, és írni kezdte rövid beszámolóját Morton Főnökhöz. Elemezte ennek a hideg és sivár bolygó macskaszerű lakójának lehetséges fizikai felépítését. Rámutatott arra, hogy egy ilyen férfias szörnyeteget nem volna szabad csupán „biológiai kincstárnak” tekinteni. Ez a szempont veszélyes lehet, mivel elfeledtetheti az emberekkel, hogy a vadállatnak saját, nem emberi anyagcserén alapuló ösztönei és szükségletei lehetnek. - Most már elegendő bizonyítékunk van arra - mondta a diktafonba -, hogy elkészítsük azt, amit mi, nexialisták, Vezetőségi Nyilatkozatnak nevezünk. Több órájába telt, míg befejezte a nyilatkozatot. A szalagot a sztenográfiai részlegre vitte, és utasítást adott az azonnali átírásra. Részlegvezető lévén, igényét gyorsan teljesítették. Két óra múlva eljuttatta a beszámolót Morton hivatalába. A másodtitkártól átvételi elismervényt kapott. Meggyőződve arról, hogy megtett mindent, amire csak képes volt, Grosvenor megette késői ebédjét a büfében. Ezután megtudakolta a pincértől, hol található a macska. Az nem volt biztos benne, de úgy vélte, hogy az állat fenn van a főkönyvtárban. Grosvenor egy órán keresztül a könyvtárban ült, és Coeurlt figyelte. Ez alatt az idő alatt a teremtmény elnyúlva feküdt a vastag szőnyegen, testhelyzetén egyszer sem változtatva. Egy óra leteltével az ajtó hirtelen kitárult, és egy nagy edényt cipelve, két ember lépett be. Szorosan mögöttük Kent jött. A kémikus szeme égett az izgalomtól. Megállt a terem közepén, és fáradt, s mégis kemény hangon azt mondta. - Azt akarom, hogy mindenki nézze ezt meg! Bár szavai mindenkire vonatkoztak a teremben, Kent tulajdonképpen egy vezető tudósokból álló csoporthoz, fordult, akik a számukra fenntartott speciális helyen ültek. Grosvenor felállt, és egy pillantást vetett arra, mi van a két férfi által cipelt edényben. Tartalma valami barnás főzet volt. Smith, a biológus is felemelkedett. - Várjon egy percig, Kent. Máskor nem vonnám kétségbe cselekedeteinek helyességét, ám most rosszul néz ki. Elcsigázottnak látszik. Van Mortontól engedély erre a kísérletre? Kent lassan megfordult, és Grosvenor, aki újra észrevette, hogy Smith szavai a látványnak csak egy részét tolmácsolták. A fő kémikus szeme alatt sötét karikák voltak, és arca is beesettnek tűnt. Így szólt: - Hívtam őt, hogy jöjjön fel ide. Megtagadta a részvételt. Azaz álláspontja, hogy ha ez a lény hajlandó önként megtenni azt, amit akarok, semmi baj nem történhet. - Mi az ott magánál? Mi van abban az edényben? - kérdezte Smith. - Azonosítottam a hiányzó elemet - válaszolta Kent. Kálium. Jarvey holttestében a normál kálium mennyiségének csak kétharmada, vagy háromnegyede maradt. Mindenki tudja, hogyan tartják össze a test sejtjei a káliumot a nagy fehérjemolekulákkal. Alapot szolgáltatva a sejt villamos töltetének. Az élethez ez alapfontosságú. A halál beállta után a sejtek rendszerint felszabadítják a bennük levő káliumot, amely bekerülve a vérkeringésbe, mérgezővé teszi azt. Bebizonyítottam, hogy Jarvey sejtjeiből hiányzik némi kálium, ám ez nem került a vérbe. Nem vagyok biztos ennek teljes jelentőségében, de szándékomban áll kideríteni. - És mi van az élelemmel teli edényben? - szakította valaki félbe. Az emberek félretették a folyóiratokat és á könyveket, s érdeklődve felnéztek. - Élő sejteket tartalmaz, a bennük levő kötött állapotú káliummal. Tudják, ezt mesterségesen elő tudjuk állítani. Lehetséges, hogy ez az oka annak, miért is utasította vissza a macska a mi ételünket ebédidőben. A kálium nem volt számára használható formában. Arra gondolok, hogy szimatot kapott, vagy olyan valamit, ami nála a szimatot helyettesíti... - Azt hiszem, hogy a dolgok vibrációját érzékeli - vetette közbe Gourlay vontatottan. - Néha, amikor ideoda mozgatja azokat a nyúlványokat, műszereim tiszta és igen erőteljes statikus hullámokat jeleznek. És aztán megint semmi válasz. Arra gyanakszom, hogy föl-alá mozog a hullámskálán. Úgy tűnik, akarattal képes szabályozni a vibrálásokat. Feltételezem, hogy a nyúlványok tényleges mozgása önmagában nem idézi elő ezt a rezgésszámot.

Kent nyilvánvaló türelmetlenséggel várta, hogy Gourlay befejezze, majd így folytatta: - Rendben, tehát a kálium rezgése az, amit érzékel. Eldönthetjük, mit bizonyít reakciója erre a vibrációra, ha majd elkezd reagálni rá. - Mi a véleménye, Smith? - fejezte he engesztelő hangon. - Három dolog van az elgondolásában, amelyek helytelenek - válaszolta a biológus. - Először is, úgy látszik, azt feltételezi, hogy ő csak egy állat. Bizonyára elfelejtette, hogy a lény jóllakhatott, miután kiszipolyozta Jarveyt, ha megtette. És úgy látszik, azt hiszi, hogy ő nem gyanakodhat. Ám tetesse le az edényt. Talán a reagálása mond majd nekünk valamit. Kent kísérlete meglehetősen eredményes volt a mögötte meghúzódó érzelem ellenére is. A teremtmény már megmutatta, hogy hirtelen ingerlésre hevesen tud reagálni. Akkori megnyilvánulását, amikor be volt zárva a liftbe, nem lehet jelentéktelennek tekinteni - ez volt Grosvenor fejtegetése. Coeurl rebbenéstelen szemekkel bámult a két férfira, amint azok elé rakták a tálat. A két férfi visszahúzódott, és Kent lépett előre. Coeurl felismerte benne az egyiket, aki fegyvert viselt reggel. Egy pillanatig nézte a kétlábú lényt, majd a tálra fordította figyelmét. Fülnyúlványai felismerték az edény tartalmából kiáramló izgató id-kisugárzást, amely gyenge volt, annyira gyenge, hogy észre sem vette, amíg erősebben oda nem figyelt. S ráadásul kötött állapotú is volt, ami számára csaknem haszontalan. Ám a vibráció elég erős volt ahhoz, hogy rámutasson e mellékkörülmény okára. Coeurl fogát vicsorgatva talpra állt. Az egyik begöngyölödött vállcsápja végén levő szívótölcsérrel elkapta az edényt, és tartalmát Kent arcába ürítette, aki felsikoltva meghátrált. Coeurl hevesen félrehajította az edényt, és hajókötél vastagságú csápját gyorsan a káromkodó férfi dereka köré tekerte. Nem törődött a Kent derékövéből lelógó fegyverrel. Érzékelte, hogy az csak egy vibrációs puska, atomerő-meghajtású, s nem egy atom-dezintegrátor. Egy sarokba taszítottá a vonagló Kentet, s ezután megdöbbenten felszisszenve rájött, hogy le kellett volna fegyvereznie az embert. Most bizonyára elárulhatta védekező erejét. Egyik kezével Kent dühösen letörölte a kotyvalékot az arcáról, a másikkal pedig fegyvere után nyúlt. Az állat fölkapta pofáját, s a jelzőlámpából jövő fehér fénynyaláb megvilágította Coeurl masszív fejét. A fülnyúlványok búgtak, amint gépiesen átalakították az energiát. Elkapva a vibrátoraik után nyúló emberek mozdulatát, Coeurl kerek, fekete szeme összeszűkült. - Állj! Mindannyian megbánjuk, ha hisztérikusan cselekszünk! - szólt élesen Grosvenor az ajtó mellől. Kent megcsörrentette fegyverét, s félig megfordulva tanácstalanul tekintett Grosvenorra. Coeurl lekuporodott, fenyegetőn nézve erre az emberre, aki rákényszerítette őt annak elárulására, hogy képes a testén kívüli energiák ellenőrzésére. Nem volt más hátra, mint feszülten várni a következményeket. Kent újból Grosvenorra nézett, immár összeszűkült szemmel. - Mi a fenét gondol, hogy utasításokat osztogat? Grosvenor nem válaszolt. Az esemény rá tartozó része véget ért. Felismerte az érzelmi krízist, s a parancs ellentmondást nem tűrő, helyénvaló hangján elmondta már a szükséges szavakat. Az a tény, hogy azok, akik akkor engedelmeskedtek neki, most megkérdőjelezik jogát a parancsoláshoz, már nem volt lényeges. A döntő pillanat már elmúlt. Annak, amit megtett, semmi köze nem volt Coeurl bűnösségéhez vagy ártatlanságához. Bármi legyen is beavatkozásának eredménye, a lényre vonatkozó összes határozatot egy elfogadott vezetőségnek kell megtennie, és nem egyetlen embernek. - Kent - szólt Siedel hűvösen -, nem hiszem, hogy tényleg elvesztette önmaga fölött a kontrollt. Előre megfontolt szándékkal próbálta megölni a macskát, tudva, hogy a Főnök megparancsolta életben hagyását. Nagy kedvem lenne feljelenteni magát, és ragaszkodni ahhoz, hogy büntetést szenvedjen. Jól tudja, miről van szó. A részleg vezetésére való jog elvesztéséről s egy tucat megválasztás útján betölthető poszt megpályázásából való kizárásról. Nyugtalan moraj hallatszott az egyik csoport irányából, amely tagjai között Grosvenor, Kent támogatóit vélte felfedezni. Egyikük így szólt: - Nem, nem, ne legyen bolond, Siedel. - A másik hang sokkal cinikusabb volt: - Ne feledje, hogy Kent védelmében is vannak tanúk, nemcsak ellene. Kent mogorván bámult a körülötte levő arcokra. - Koritának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a mienk egy magas civilizáltságú kor volt. Most határozottan hanyatló. - Majd szenvedélyesen így folytatta: - Uramisten! Hát nincs itt egy ember, aki felfogná a helyzet borzalmát? Jarvey csak néhány órája halott, és ez a teremtmény, amelyről mindahányan tudjuk, hogy bűnös, itt fekszik bilincstelenül, következő gyilkosságát tervezve. És a legközelebbi áldozat minden valószínűség szerint itt van ebben a teremben. Milyen emberek vagyunk? Bolondok, cinikusak vagy talán hullarablók? Vagy az történt, hogy civilizációnk

olyan mélyen elmerült a racionalitásban, hogy még egy gyilkosról is együttérzéssel tudunk elmélkedni? Tűnődő szemét Coeurlre szegezte. - Mortonnak igaza volt. Ez nem állat. Ez egy sátán, eme elfelejtett bolygó legmélyebb poklából. - Ne támadjon ránk ilyen érzelgősen - mondta Siedel. - Pszichológiai szempontból fejtegetése ingatag. Nem vagyunk sem hullarablók, sem cinikusok. Egyszerűen tudósok vagyunk, és a macskát itt fogjuk tanulmányozni. Most, hogy már gyanakszunk rá, kétségbe vonjuk, hogy bármelyikünket is képes lenne sarokba szorítani. Egy az ezer ellen, hogy semmi esélye rá. - Körbepillantott. - Mivel Morton nincs most itt, az ügyet azonnal szavazásra bocsátom. Beszélhetek mindannyiunk nevében? - Az enyémben nem, Siedel. - Smith volt, aki beszélt. Mialatt a pszichológus bámult, Smith folytatta: - Az izgalom és a pillanatnyi zűrzavar közepette, úgy látszik, senki sem vette észre, hogy amikor Kent elsütötte vibrációs puskáját, a fénykéve merőlegesen a lény macskafejére csapódott, és nem sebesítette meg! Siedel meglepett pillantása Smithről Coeurlre siklott, majd megint vissza Smithre. - Biztos benne, hogy eltalálta? Mint mondta, mivel ez olyan gyorsan történt, hogy amikor a macska nem sérült meg, egyszerűen azt fettételeztem, hogy Kent nem találta el. - Egész biztos voltam abban, hogy az arcába csapott - mondta Smith. - Egy vibrációs puska természetesen egy embert sem bír azonnal meggyilkolni, de megsebesítheti. A macskán sérülésnek nyoma sem látszik, még csak nem is reszket. Nem állítom, hogy ez az érv meggyőző, de tekintettel a kétségeinkre... Siedel egy rövid időre zavarban volt. . - A bőre talán jó védettséget nyújt a hő és az energia ellen. - Talán. Ám tekintettel bizonytalanságunkra, az a véleményem, meg kellene kérni Mortont, hogy adjon utasítást a teremtmény ketrecbe zárására. Mialatt Siedel kétkedve ráncolta szemöldökét, Kent szólalt meg: - Végre okosan beszél, Smith. - Akkor meg lesz elégedve, Kent, ha ketrecbe tesszük? - kérdezte Siedel gyorsan. Kent fontolóra vette a dolgot, majd vonakodva így szólt: - Igen. Ha négyhüvelyknyi mikroacél sem bírja megtartani, jobb, ha átadjuk neki az űrhajót. Grosvenor, aki a háttérben maradt, nem szólt semmit. Mortonhoz írt rövid jelentésében kifejtette Coeurl bebörtönzésének problémáit; és a ketrecet egyáltalán nem találta megfelelőnek, leginkább a zárómechanizmus tökéletlensége miatt. Siedel odament a fali kommunikátorhoz, halkan beszélgetett valakivel, majd visszajött. - A Főnök azt mondja, ha erőszak nélkül ketrecbe tudjuk tenni az állatot, kitűnő. Máskülönben egyszerűen zárjuk be valamelyik szobába, amelyikben éppen tartózkodik. Mi a véleményük? - Ketrecbe! - hangzott egyöntetűen a hangok kórusa. Grosvenor kivárt egy pillanatot, majd amikor csend lett, így szólt: - Tegyük ki éjszakára. Itt fog maradni a közelben. A legtöbb ember elengedte a füle mellett, amit hallott. Kent rápillantott, és fanyarul azt mondta: - Úgy látszik, nem bírja elhatározni magát, vagy igen? Az egyik pillanatban megmenti a macska életét, a következőben pedig felismeri, hogy veszélyes. - Ő maga mentette meg az életét - válaszolta Grosvenor kurtán. Kent vállát vonva elfordult. - Ketrecbe tesszük. Egy gyilkosnak ott a helye. - Most, hogy már döntöttünk, hogyan hajtjuk végre a dolgot?- kérdezte Siedel. - Határozottan azt akarja, hogy ketrecbe kerüljön? - kérdezte Grosvenor. Erre nem remélt választ, és nem is kapott. Előrement, és megérintette Coeurl legközelebbi csápjának végét. Az kissé visszahúzódótt tőle, Grosvenor azonban határozott volt. Újból megragadta a vállcsápot, immár erősen, és az ajtó felé mutatott. Az állat egy hosszabb pillanatig habozott, majd csendesen elindult a szobán keresztül. - Pontosan kell időzítenünk! Kezdjük! - szólított fel Grosvenor. Egy perccel később Coeurl szapora léptekkel engedelmesen átment a másik szobába Grosvenor után. Egy négyszögletes fémhelyiségben találta magát, amelynek szemközti falán ott volt egy második ajtó. Az ember átlépett rajta. Ahogy Coeurl követni akarta, az ajtó összecsúszott, és becsapódott az orra előtt. Egyidejűleg fémesen csengő kattanás hallatszott mögötte is. Gyors mozdulattal megfordult, és látta hogy az ajtó is becsukódik. Erőáramlást érzett, amikor a villamos zár csattanva a helyére került. Ajka gyűlölködő fintorba húzódott, miután megértette a csapda lényegét, ám más külső jelet nem mutatott. Tudatában volt, mi a különbség a kis zárt helyen való korábbi és a jelenlegi reagálása között. Évszázadokon keresztül teljesen az élelem foglalta el gondolatait, csak az élelem. Most a múlt emlékeinek ezrei elevenedtek fel újra az agyában. Testében olyan erőket érzett, amelyeket azóta már régen megszűnt használni. Felidézve ezeket, értelme automatikusan a mostani helyzethez mérte a bennük rejlő lehetőségeket. Tüstént kényelembe helyezte magát tömött, ruganyos csípőjén, melyben teste elvékonyodva végződött.

Fülnyúlványaival megvizsgálta energiatartalmát. Végül megvetően fintorítva izzó szemekkel lefeküdt. „A hülyék!” Körülbelül egy órával később történt, hogy meghallotta az egyik embert – Smitht amint valami szerkezettel babrál a ketrec tetején. Coeurl ijedten talpra szökkent. Első érzése az volt, hogy tévesen ítélte meg ezeket az embereket, és hogy kapásból meg fogják ölni. Számított arra, hogy lesz még ideje, és képes lesz megtenni, amit tervezett. A veszély megzavarta, s amikor egyszer csak megérezte a láthatóság szintjét messze meghaladó kisugárzást, teljes idegrendszerét a lehetséges veszedelem ellen irányította. Néhány másodperc múlt el, mielőtt felfogta volna, mi is történik. Valaki fényképeket készített teste belsejéről. Egy idő múlva az ember elment. Ezután egy darabig a távolban dolgozó emberektől származó zajok hallatszottak. Fokozatosan ezek is elhalkultak. Coeurl türelmesen várt a hajót beburkoló csendben. A régmúlt időkben, mielőtt elérték volna a viszonylagos halhatatlanságot, a Coeurlök is aludtak éjszaka. A könyvtárban bóbiskoló embereket elnézve, neki is eszébe jutott ez a szokás. Volt egy zaj, amely még nem halt el. Jóval azután, hogy az űrhajón általános csend uralkodott, Coeurl két pár láb neszeit hallotta, amelyek ütemesen föl-alá lépkedtek a cellája előtt, nagyobb távolságnál elhalkulva, majd visszatérve. A baj az volt, hogy az őrök nem együtt voltak. Először az egyik tovasétáló lépései hallatszottak. Ezután harminclábnyira mögötte jött a másik lábpár. Coeurl hagyta, hogy néhányszor elhaladjanak. Minden egyes alkalommal felmérte, mennyi idejükbe kerül ez. Még egyszer kivárta, amíg megteszik körüket. Ekkor, rögtön, amint a lépések elhaladtak, érzékeit az ember alkotta vibrációkra való koncentrálásról átkapcsolta egy sokkalta magasabb hangterjedelemre. A gépteremben az atomreaktor lüktető hevességgel rebegte el halk meséjét Coeurl idegrendszerének. Az elektrodinamók a tiszta energia elfojtott dalát zümmögték. Érezte ennek a hangáradatnak a suttogását. A ketrece falaiban levő huzalokban és ajtajának villamos zárán keresztül reszkető testét megfeszített mozdulatlanságba erőltette, mialatt megpróbált ráhangolódni az energia sziszegő viharára. Hirtelen fülnyúlványai összhangban rezegni kezdtek. Fémek éles kattanása hallatszott. Vállcsápjának finom érintésével Coeurl kitolta az ajtót. Ezután már kinn volt a folyosón. Egy pillanatig érezte megvetése visszatérését és felsőbbrendűségének hevét, ahogy ezekre az ostoba lényekre gondolt, akik eszüket Coeurllel merték szembeállítani. S abban a pillanatban hirtelen eszébe jutott, hogy ezen a bolygón van még néhány más Coeurl is. Ez különös és váratlan gondolat volt, mivel gyűlölte őket, és könyörtelenül harcolt ellenük. Most úgy tekintett erre az elenyészően kicsi csoportra, mint fajtájabeliekre. Ha alkalmuk adódna arra, hogy szaporodjanak, senki - legkevésbé ez a néhány ember - sem lenne képes arra, hogy ellenálljon nekik. Erre a lehetőségre gondolva, lesújtva érezte magát saját korlátoltságától, más Coeurlök hiányától, egyedüllététől. Egyedül volt ezer ellen, együtt a kockán forgó galaxissal. Maga a csillagos világmindenség rábólintott telhetetlen, nagyra törő vágyára. Ha most kudarcot vall, sohasem lesz újabb alkalma. Egy élelem nélküli világban nem remélhette, hogy megsejti majd az űrutazás titkát. Még az alapítók sem szabadították ki magukat bolygójuk fogságából. Nesztelen léptekkel áthaladt egy nagy szalonon és a hozzá csatlakozó folyosón. Itt belépett az első hálószoba ajtaján. Bár elektromosan záródott, hangtalanul kinyitotta. Belülre nyomult, és szétzúzta az ágyban alvó ember torkát. Az élettelen fej őrülten gurult ide-oda. A test egyszer megvonaglott. A belőle jövő id-kisugárzások csaknem elhatalmasodtak Coeurlön, de ő erőt vett magán, és továbbment. Hét hálószoba; hét halott ember. Ezután csendesen visszatért ketrecébe, és bezárta maga mögött az ajtót. Időzítése gyönyörűen pontos volt. Az őrök éppen akkor mentek arra, bekukucskáltak az audioszkópon, majd folytatták útjukat. Ekkor Coeurl másodszor is kisétált, és perceken belül még négy hálószobát támadott meg. Ezután a hálóterembe ment, ahol huszonnégy ember aludt. Gyorsan ölt, pontos tudatában annak a bizonyos percnek, amikor megint vissza kell térnie a ketrecbe. A lehetőség, hogy megsemmisíthet egy teljes szobára való embert, zavarba ejtette. Több mint ezer éven keresztül gyilkolta az összes élő formát, amit csak meg tudott ragadni. Ez még kezdetben sem eredményezett számára többet, mint egy id-teremtményt hetente. S így sohasem érezte szükségét annak, hogy fékezze magát. Átment a szobán, mint ahogy egy ekkora macskához, mint ő, illett: halkan, úgy, mint a halál, és csak akkor ocsúdott föl a gyilkolás érzéki gyönyöréből, amikor az összes ember halott volt a hálóteremben. Egyszer csak ráeszmélt, hogy túllépte idejét. A tévedés szörnyűsége meghunyászkodásra késztette. Gyilkos éjszakát tervezett, ugyanis pontosan úgy időzítve a halálhullámokat, hogy képes legyen visszatérni börtönébe, és ott tartózkodni, amikor az őrök bepillantanak hozzá, ahogy ezt megtették minden fordulójuknál. Annak valószínűsége, hogy egy alvási időszak alatt kaparintja meg ezt az óriási űrhajót, most kockán forgott. Coeurl belekapaszkodott józan esze elenyésző maradványaiba. Kétségbeesetten, nem törődve immár a

véletlen hangokkal, átszáguldott a szalonon. Feszülten ment ki a ketrec folyosójára, félig arra gondolva, hogy túl erőteljes energiájú áramlatokkal kerül szembe, amelyekkel nem képes már elbánni. A két őr együtt volt, szorosan egymás mellett álltak. Nyilvánvaló volt, hogy épp az imént fedezték fel a nyitott ajtót. Egyszerre néztek fel egy pillanatra, megbénulva a karmok és csápok, az ádáz macskafej és a gyűlölettel teli szemek lidérces látványától. Bár túlságosan későn, az egyik ember lőszerszáma után nyúlt. A másikat azonban teljesen megdermesztette a végzet, amelyet nem tudott elkerülni. Torkán rövid sikoltás jött ki, a rémület éles kiáltása. A hátborzongató hang végiglebegett a folyosókon, működésbe hozva a fali kommunikátorokat, s felébresztve az űrhajón levő összes embert. A hang gurgulázó bugyogásba fulladt, miután Coeurl egyetlen ellenállhatatlan mozdulattal végighajította a két holttestet a nem rövid folyosó teljes hosszán. Ez volt az egyik alternatívája. Velejéig megrázkódva, borzalmas hibájának teljes tudatában, képtelen lévén összefüggően gondolkodni, a börtönébe vetette magát. Az ajtó halkan kattanva becsukódott mögötte. Az energia még egyszer átáramlott a villamos záron. Amint meghallotta sok láb rohanásának dübörgését, és elkapta az izgatott hangok zaját, alvást színlelve, a földre kuporodott. Tudta, mikor működteti valaki az audioszkópot, és néz be hozzá. De a döntő pillanőt akkor fog bekövetkezni, ha a többi holttestet is felfedezik. Fokozatosan elszánta magát élete legnagyobb küzdelmére. 4. - Siever is odavan! - hallotta Grosvenor Mortont. A Főnök hangja dermedten csengett. - Mit fogunk csinálni Siever nélkül? És Breckenridge! És Coultes és... iszonyat! A folyosó tömve volt emberekkel. Grosvenor, aki távolabbról jött, megállt az emberáradat hátsó részében. Kétszer is megpróbált keresztülfurakodni, de az emberek, akik még csak fel sem néztek, hogy azonosítsák őt, hathatósan visszataszították. Személytelenül elreteszelték útját. Grosvenor feladta a hiábavaló erőfeszítést, és rájött, hogy Morton éppen újra beszélni készül. A Főnök komoran nézett végig a gyülekezeten. Nehéz álla, úgy tűnt, a szokásosnál jobban előreugrott. - Ha bárkinél valamiféle ötletnek csak a csírája is felmerül, adja elő! - mondta. - Az űrőrület áldozatai vagyunk! Ez az elképzelés felingerelte Grosvenort. Értelmetlen fázis volt, amely még mindig dívott az űrutazás eddig eltelt évei után is. Az a tény, hogy néhány ember megtébolyodott az űrben az egyedüllét, a félelem és a feszültség miatt, nem tette ezt különleges betegséggé. Egy ilyen hosszú utazás során, mint ez, voltak bizonyos emocionális veszélyek - ez volt többek között az az ok, amiért ő az űrhajó fedélzetére került -, ám nem valószínű, hogy bármelyikük is magányosságból fakadó őrült volt. Morton habozott. Világosan látszott, hogy ő is érdektelennek tekintette a megjegyzést. A pillanat azonban nem volt alkalmas arra, hogy finomabb részletekről vitatkozzanak. Ezek az emberek feszültek voltak és féltek. Cselekvést és bátorítást vártak, valamint érezni akarták, hogy meg fogják tenni a megfelelő megtorló intézkedéseket. Az ilyen pillanatban, mint ismeretes, az expedíciók vezetői, a főparancsnokok és más hatalmon levők véglegesen elveszíthetik követőik bizalmát. Grosvenornak úgy tűnt, hogy ezek a lehetőségek forogtak Morton fejében, amikor újra beszélni kezdett, mert annyira óvatosak voltak a szavai. A Főnök így szólt - Átgondoltuk az ügyet. Természetesen dr. Eggert és asszisztensei mindenkit meg fognak vizsgálni. Most éppen a holttesteket nézik. Egy harsogó bariton beleordított csaknem egyenesen Grosvenor fülébe. - Itt vagyok, Morton! Mondja meg ezeknek az embereknek, hogy engedjenek utat nekem! Grosvenor megfordult, és felismerte dr. Eggertet. Az emberek már félrezsúfolódtak, hogy tovább tudjon menni. Eggert előrevetette magát. Grosvenor habozás nélkül utánanyomult. Ahogy várta, minden egyes személy természetesnek vette, hogy az orvossal legyen. Amint elhaladtak Morton mellett, dr. Eggert így szólt: - Hallottam magát, Főnök, és azt mondhatom magának pont most, hogy az űrőrület-elmélet nem jön be. Azoknak az embereknek a torkát valami olyannal zúzták szét, ami tíz emberi lény erejének felel meg. Az áldozatoknak egyszer sem volt alkalmuk kiáltani! Eggert szünetet tartott, majd lassan folytatta: - És mi van a nagy macskánkkal, Morton? A Főnök megrázta a fejét. - A cicus a ketrecében van, doktor, s előre-hátra járkál. Szeretném megkérdezni a vele foglalkozó szakértők véleményét. Gyanúsíthatjuk-e őt? Azt a ketrecet úgy építették, hogy nála négyszer-ötször nagyobb

vadállatokat is fogva tartson. Nehezen hihetőnek tűnik, hogy bűnös legyen, hacsak nem létezik itt egy olyan új tudomány, mely mindenek felett áll, amit mi legfeljebb csak elképzelni tudunk. Smith zord hangja hallatszott. - Morton, megvan az összes, számunkra szükséges bizonyíték. Nagyon nem szívesen mondom ezt; tudja, én inkább életben tartanám a macskát. Ám tanulmányozására röntgen-telekamerát használtam, és megpróbáltam készíteni néhány felvételt. Mindegyik üres volt. Emlékszik, mit mondott Gourlay? Ez a lény nyilvánvalóan képes felfogni és küldeni bármilyen hullámhosszú vibrációkat. Az, ahogyan úrrá lett Kent fegyverének ereje felett, megfelelő bizonyíték számunkra az után, ami történt, hogy az energia irányításának különös képességével rendelkezik. Egy ember felnyögött: - A pokolba is, mi a fene folyik itt? Ezek szerint, ha ellenőrzése alatt tudja tartani azt az energiát, és képes sugározni bármilyen hullámhosszon, semmi sem fogja megakadályozni abban, hogy mindnyájunkat megöljön! - Ami azt bizonyítja - mondta Morton -, hogy nem legyőzhetetlen, máskülönben már rég megtette volna. Kimért módon odasétált a ketrecet ellenőrző mechanizmushoz. - Csak nem akarja kinyitni az ajtót?! - kérdezte Kent elálló lélegzettel, és fegyvere után nyúlt. - Nem, de ha elfordítom ezt a kapcsolót, villamos energia fog áradni a padlón keresztül, és halálra sújt mindent, ami csak benn van. Elővigyázatosságból építettük be ezt az összes mintaketrecünkbe. Kinyitotta a speciális elektromos árammal halált hozó kapcsolót, és erőteljesen eltekerte magát a kart. Egy pillanatig az áram teljes erejével hatott. A fémből kék tűznyelv villant, és a Morton feje fölött levő biztosítékos kazetta elfeketedett. Morton felnyúlt, kivette az egyik biztosítékot a foglalatból, és rosszallóan rápillantott. - Furcsa - mondta, - Ezek a biztosítékok nem égtek le! - Fejét csóválta. - Nos, most még csak be sem nézhetünk a ketrec belsejébe. Ez tönkretette a hangközlőt is. - Ha képes legalább annyira hozzányúlni az elektrozárhoz, hogy kinyissa az ajtót, akkor nagyon valószínű, hogy alapos vizsgálat alá vett minden lehetséges veszélyt, és kész volt a közbelépésre, amikor ön kinyitotta a kapcsolót - mondta Smith. - Ez legalább bizonyítja, hogy sebezhető a mi energiánkkal szemben - mondta Morton komoran. - Mert ártalmatlanná kellett hogy tegye ezeket. A fontos az, hogy az állat az összes fém legerősebbikének négyhüvelyknyi vastagsága mögött van. Végső esetben kinyithatjuk az ajtót, és rányithatjuk a félig hordozható lőfegyvert. Először azonban azt gondolom, próbáljuk meg betáplálni az elektromosságot a teleröntgen-energiavezetéken keresztül. Egy hang, amely a ketrec belsejéből jött, félbeszakította szavait. Egy nehéz test a falnak zuhant. Ezt egy hosszan tartó, többszöri tompa puffanás követte, mintha sok apró tárgy esett volna a padlóra. Grosvenor gondolatban egy kisebb földcsuszamláshoz hasonlította. - Tudja ő, mi az, amit tenni próbálunk - mondta Smith Mortonnak. - És fogadni mernék, hogy egy nagyon beteg macska van odabenn. Milyen ostoba is volt, hogy visszament a ketrecbe, és most fel is fogja ezt! A feszültség fokozatosan oldódott. Az emberek idegesen mosolyogtak. Még gyöngyöző, humortalan kacaj is felhangzott arra a képre, amelyet Smith rajzolt fel a szörnyeteg sarokba szorulásáról. Grosvenor zavarban volt. Nem tetszettek neki a hangok, amiket hallott. A hallás a legcsalókább érzékszerv. Lehetetlenség volt azonosítani, mi is történt vagy mi történik most a ketrecben. - Amit tudni szeretnék - mondta Pennons, a főmérnök -, az az, miért ugrik és ingadozik teljes erőből a telefluormérő óra mutatója, amikor a macska ezeket a zajokat csinálja? Itt van pont az orrom előtt, és próbálom kitalálni, mi történik. Csend lett mind a ketrecben, mind azon kívül. Egyszer csak mozgolódás támadt a Smith mögötti ajtónyílásban. Leeth kapitány és két tiszt katonai egyenruhában lépett be a folyosóra. A parancsnok, egy ötven körüli szikár férfi, így szólt: - Azt hiszem, jobb lesz, ha most őrt állok itt. Úgy tűnik, nézeteltérés van a tudósok között azt illetően, meg kell-e semmisíteni vagy nem ezt a szörnyeteget, így van? Morton megrázta a fejét. - A vitának vége. Most már mindannyian úgy véljük, hogy ki kell végezni. Leeth kapitány bólintott. - Ezt a parancsot készültem éppen kiadni. Azt hiszem, az űrhajó biztonsága van veszélyben, és ez az én hatáskörömbe tartozik. - Felemelte a hangját: - Engedjenek utat! Húzódjanak, vonuljanak hátra! Néhány percbe tellett, míg sikerült csökkenteni a folyosón a tolongást. Grosvenor örült, amikor ez megoldódott. Ha a lény akkor jönne ki, amikor az előtérben levők még nem képesek gyorsan visszahúzódni, sok embert tudna megölni vagy megsebesíteni. A veszély még nem múlt teljesen el, de már enyhült.

- Különös! Az űrhajó mintha mozogna, éppen most! - mondta valaki. Grosvenor is úgy érezte; mintha egy pillanatig a hajtóművet vizsgálták volna. A nagy űrhajó remegett, mintha lecsillapodna ez után a feszült pillanat után. - Pennons, ki van fenn a gépházban? - kérdezte Leeth kapitány élesen. A főmérnök sápadt volt. - Asszisztensem és a segédei. Nem értem, hogyan... Hirtelen lökés következett. Az óriási űrhajó megbillent, és azzal fenyegetett, hogy az oldalára fordul. A könyörtelen erő Grosvenort a földre taszította. Elkábulva feküdt, majd megrémülve visszaküzdötte magát öntudatához. A többiek ott voltak elterülve körülötte. Néhányan nyögtek fájdalmukban. Morton Főnök kiáltott valamit, egy parancsot, melyet Grosvenor nem hallott. Ezután Leeth kapitány küzdötte talpra magát. Szitkozódott. Grosvenor hallotta, amint durván így szól: - Ki az ördög indította el azokat a motorokat?! A félelmetes gyorsulás folytatódott. A gravitáció nem kevesebb mint ötös vagy hatos erősségű volt. Felmérve, hogy ennek iszonyatos ereje nem haladja meg fizikai tűrőképességeit; Grosvenor kétségbeesetten talpra emelkedett. Kitapogatta a legközelebbi fali kommunikátort, és beütötte a gépház számát, valójában nem is remélve, hogy az működni fog. Mögötte egy férfi basszus hangon üvöltést eresztett ki magából. Grosvenor meglepődve megfordult. Morton Főnök hátrabámult a válla fölött. A nagydarab ember ezt kiáltotta: - Ez a macska! Ő van a gépházban! És mi kifelé igyekszünk az űrbe. Már amikor Morton beszélt, elsötétült a képernyő. És a gyorsulási nyomás még mindig erősödött. Az ajtón keresztül Grosvenor kitámolygott a szalonba, és a nagy termen át ki a második folyosóra. Úgy emlékezett, hogy ott van az űrruharaktár. Ahogy megközelítette, látta, hogy Leeth kapitány megelőzte őt, és éppen azzal foglalatoskodik, hogy testét beügyeskedje az egyik űrruhába. Mikor Grosvenor felért, a parancsnok már összehúzta magán a ruhát, és az antigravitációs egységgel volt elfoglalva. Gyorsan megfordult, hogy segítsen Grosvenornak. Egy perc múlva, miután egy g-re csökkentette űrruhája gravitációját, Grosvenor megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már ketten voltak ott; a többiek botladozva, lassan feltápászkodtak. Csak néhány percbe telt, hogy kimerítsék ennek a raktárnak az űrruhakészletét. Lementek a következő emeletre, és onnan is felhozták az űrruhákat. Most már a legénység több tucat tagja alkalmas volt valami munkára. Leeth kapitány már eltűnt, és Grosvenor azt találgatta, mi legyen a következő teendő. Visszasietett a ketrechez, ahol fogva tartották a macskát. Körülbelül húsz tudóst talált az ajtónál összegyűlve, amelyet nyilvánvalóan éppen most nyitottak ki. Grosvenor előrenyomult, és bekukucskált az előtte levők válla fölött. Egy lyuk tátongott a cella hátsó falában, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre öt ember is át tudjon rajta préselődni. A fém hajlottnak látszott, és számos szaggatott él volt rajta. A lyuk egy másik folyosóra vezetett. - Megesküdnék - suttogta Pennons űrruhája nyitott fejrészén keresztül -, hogy ez lehetetlenség. A gépházban levő tíztonnás kalapács sem lett volna képes egyetlen csapásra ezt behorpasztani. S mi csak egyet hallottunk. Az atomzúzógépnek minimum egy percébe került volna, amíg elvégzi ezt a munkát, ám az egész környék mérgezően radioaktív lett volna legalább néhány hétig. - Ez egy szuperlény, Morton! A Főnök nem válaszolt. Grosvenor látta, hogy Smith a falban levő törést vizsgálja. A biológus felpillantott. - Bárcsak ne volna halott Breckenridge. Fémszakértőre van szükségünk, aki megmagyarázza ezt. Nézzék! Megérintette a fém letörött szélét. A fémdárab szétmorzsolódott az ujjai között, és szétmállva, finom porzuhatagként csúszott a földre. Grosvenor előretolakodott. - Értek valamit a metallurgiához - mondta. Néhány ember automatikusan utat engedett neki. Azon nyomban Smith mellett állt. A biológus szigorúan nézett rá. - Breck egyik asszisztense? - kérdezte élesen. Grosvenor úgy tett, mint aki nem hallja. Lehajolt, és az űrruha kesztyűjébe bújtatott ujjait végigjártatta a padlón levő fémtörmelékhalmon. Gyorsan kiegyenesedett. - Nincs semmi csoda - mondta: - Mint tudják, az ilyen cellákat, mint ez itt, elektromágneses öntőformákban készítik, és finom fémport használunk a munkához. A teremtmény különleges erejét használta, hogy el tudjon bánni a fémet összetartó erőkkel. Ezzel magyarázható a telefluoros erőkábelen levő hézag, amelyet Pennons úr vett észre. A teremtés villamos energiát alkalmazott; transzformáló motorként használva testét, ledöntötte a falat, végigrohant a folyosón, be a gépházba. Grosvenor meglepődött, hogy hagyták befejezni a sietős elemzést. Világosnak látszott azonban, hogy úgy fogadták el, mint a halott Breckenridge asszisztensét. Egy ekkora nagy űrhajóban, ahol az embereknek még nem volt idejük arra, hogy megismerjék az összes alacsonyabb beosztású technikust, ez természetes tévedés

volt. - Időközben, Főnök - mondta Kent csendesen -, szembekerültünk a szuperlénnyel az űrhajó vezérlőjében: teljes uralma alatt áll a gépház és annak csaknem korlátlan ereje, valamint birtokában van a géptermek főrészlege. A szituáció egyszerű felvázolása volt ez, és Grosvenor érezte ennek a többi emberre gyakorolt hatását. Aggodalmuk kiült arcukra. Megint megszólalt az egyik űrhajóstiszt. - Kent úr téved - mondta. - A lény nem uralja teljesen a gépházat. A vezérlőhíd még mindig a mienk, s ezért nálunk van az összes gép feletti elsődleges ellenőrzés lehetősége. Önök, uraim, létszámfölöttiek lévén, lehet, hogy nem tudják, milyen mechanikai felszereléssel rendelkezünk. Kétségtelen, hogy a lény végül is szétkapcsolhat minket, jelen pillanatban azonban kiiktathatjuk az összes kapcsolót a gépházban. - Az Isten szerelmére! - mondta egy ember. - Akkor miért nem kapcsolták ki az összes erőt, ahelyett hogy űrruhába kényszerítsenek ezernyi embert? A tiszt pedáns volt. - Leeth kapitány úgy véli, nagyobb biztonságban vagyunk saját űrruhánk erőterén belül. Valószínű, hogy a teremtmény ezelőtt sohasem volt alávetve a gyorsulás ötös vagy hatos gravitációjának. Nem lenne bölcs lemondani erről és más előnyökről pánikszerű megmozdulások miatt. Milyen egyéb előnyeink vannak? Morton szólalt meg: - Válaszolhatok erre. Mi tudunk róla bizonyos dolgokat. És pontosan most javasolni fogom Leeth kapitánynak, hogy tegyünk egy próbát. - A tiszthez fordult. - Megkérné a parancsnokot, hogy engedélyezzen egy kisebb kísérletet, amit végre akarok hajtani? - Azt hiszem, jobb, ha maga kéri meg, uram. Kommunikátoron keresztül is elérheti. A hídon van. Néhány perc múlva Morton visszajött. - Pennons - mondta -, mivel maga is űrhajóstiszt és vezető ember a gépházban, Leeth kapitány azt akarja, hogy maga legyen felelős ezért a kísérletért. Grosvenor úgy találta, hogy Morton hanglejtésében volt némi nyoma az ingerültségnek. A parancsnok nyilvánvalóan nagyon komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy Pennons legyen a felelős. Ez az elfogultan kiosztott parancsok régi nótája volt. A válaszvonalat a lehető legpontosabban határozták meg, de nyilvánvaló, hogy a vezetőség nem jósolhatott meg minden véletlent. Végeredményben sok függött az egyének személyiségétől is. Mind ez idáig az űrhajó tisztjei és legénysége, a katonák nagyon lelkiismeretesen végezték kötelességeiket, alávetve magukat e hatalmas utazás céljának. Ám az eddigi tapasztalatok más űrhajókon bebizonyították a kormánynak, hogy valamilyen oknál fogva a katonáknak nincs valami nagy véleményük a tudósokról. Az olyan pillanatokban, mint ez is, a rejtett ellenségeskedés megmutatkozott. S valóban semmi ok nem volt arra, miért ne lehetne Morton a felelős saját kísérleti csatájáért. - Főnök, nincs idő arra, hogy megmagyarázza nekem a részleteket. Maga csak utasítson! Ha nem értek egyet valamelyikkel, megbeszéljük - mondta Pennons. Ez a kiváltságról való lemondás méltóságteljes formája volt. Ám akkor Pennons mint főmérnök már kész tudós volt, a saját ura. Morton nem vesztegette az időt. - Mr. Pennons - mondta határozottan - rendeljen ki öt-öt technikust a gépházhoz vezető négy feljáró mindegyikéhez. Én fogom vezetni az egyik csoportot. Kent, magáé a kettes számú. Smith, hármas. És persze Mr. Pennons; magáé a négyes számú. Mozgatható izzóágyút fogunk alkalmazni, és azzal fogjuk átrobbantani a nagy ajtókat. Észrevettem, hogy mind zárva - van. A macska bezárta magát. - Selenski, maga menjen fel a vezérlőhídra, és zárjon el mindent, kivéve a hajtómotorokat. Csatlakoztassa őket a főkapcsolóhoz, majd kapcsolja ki az összeset ugyanabban az időben. Habár van még egy dolog: hagyja meg a gyorsulást teljes erejében. Tilos bármilyen antigravitátort használni az űrhajón! Értette? - Igen, uram! - szalutált a pilóta, és elindult végig a folyosón. Morton utánakiáltott: - Jelentse nekem a kommunikátoron keresztül, ha valamelyik gép újra működésbe jön! Azok az emberek, akiket a vezetők segítségére kiválasztottak, mind a harci osztag tagjai voltak. Grosvenor többedmagával arra várt, hogy körülbelül kétszáz láb távolságból megtekintse az akciót. A szerencsétlenségre való várakozás ürességét érezte, amint előhozták a mozgatható gránátvetőket, és elrendezték a védőfalakat. Felbecsülte az eljövendő csata hevességét és célját. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy sikeres legyen. A siker azonban véletlenszerű lenne, és igazából előre nem meghatározható. Leginkább az idegesítette, hogy ő csak állhat a közelben, és negatív bírálatokat tehet.

A fő kommunikátoron keresztül Morton hangja hallatszott: - Mint mondottam, ez nagyrészt próbaharc. Azon a feltételezésen alapul, hogy a lény nem volt a gépházban elég ideig ahhoz, hogy tegyen valamit. Ez lehetőséget ad nekünk arra, hogy most győzzük le, mielőtt még lenne ideje felkészülni ellenünk. Ám eltekintve annak lehetőségétől, hogy azonnal elpusztíthatjuk, van egy elméletem. Ötletem a következő: azokat az ajtókat úgy készítették, hogy ellenálljanak erőteljes robbanásoknak, és az izzóágyúknak legalább tizenöt percébe fog kerülni, amíg leégetik ezeket: Ez alatt az idő alatt a teremtménynek nem lesz hatalma. Selenski készen áll arra, hogy kikapcsoljon. A hajtómű persze működni fog, az viszont atomrobbantás. Úgy vélem, hogy nem bírja mégérinteni azt az anyagot. Néhány perc múlva látni fogják, mire gondolok... legalábbis remélem. Hangja magasra szállt, amint elkiáltotta magát: - Készen van, Selenski? - Kész! - Akkor kapcsolja ki a főkapcsolót! A folyosó - Grosvenor tudta, hogy az egész űrhajó is - hirtelen sötétségbe borult. Felkattintotta az űrruháján levő lámpát. Egymás után ezt tette a többi ember is. A visszaverődő fénysugaraktól arcuk sápadtnak és feszültnek látszott. - Tűz! - hangzott tisztán és élesen Morton parancsa a kommunikátorban. A mozgatható lőegységek zakatoltak. A belőlük kiáramló hő nem atomenergia volt, de atomfejlesztésű. Az ajtó kemény fémjére özönlött. Grosvenor láthatta, ahogy az első olvadt cseppek lecsurognak a fémről, és folyni kezdenek. Ezeket a többi csepp követte, amíg egy tucatnyi sugár mozdult ki vonakodva az energiapályáról. Az űrruha átlátszó sisakja ködösülni kezdett, s most már nehezebb volt kivenni, mi történik az ajtónál. Majd a homályos fejrészen keresztül látni lehetett, hogy az ajtó ragyogni kezdett saját forróságának fényében. A tüzet bántó volt nézni. Sziporkázása ékkő ragyogásához volt hasonló, ahogy a mozgatható egységekből áramló hő lassú szenvedéllyel falta a fémet. Az idő múlt. Végül Morton rekedt hangja hallatszott: - Selenski! - Még mindig semmi, Főnök! Morton félig suttogta: - De biztos csinál valamit. Nem létezik, hogy sarokba szorított patkányként várakozzék odabenn. Selenski! - Semmi, Főnök! Elmúlt hét perc, azután tíz, majd tizenkettő, - Főnök! - Ez Selenski hangja volt, feszülten szólt. - Birtokában van az elektrodinamós futócsiga. Grosvenor mély lélegzetet vett. És ekkor Kent hangja hallatszott a kommunikátoron keresztül: - Morton, mélyebbre már nem juthatunk. Ez az, amit várt? Grosvenor látta, hogy Morton az ajtóra néz a sisakon keresztül. Úgy tűnt neki, még távolból is, hogy a fém már nem olyan izzóan fehér, mint volt. Az ajtó láthatóan pirosabbá vált, majd sötét, rideg színűvé halványodott. Morton sóhajtott. - Ennyi mostanra. Utasítsák az űrhajó legénységét, hogy vegyék őrizetbe az összes folyosót! Tartsák az izzóágyúkat a helyükön! A részlegvezetők jöjjenek fel a vezérlőhídra! Grosvenor megértette, hogy a kísérletnek vége van. 5. Grosvenor odanyújtotta okmányait a vezérlőhíd bejáratánál álló őrnek. A férfi kétkedve vizsgálta. - Úgy vélem, minden rendben - mondta végül. - Ám eddig még egy olyan embert sem engedtem be ide, aki negyven alatt lett volna. Hogy érdemelte ki? - Bejutottam egy új tudomány földszintjére - vigyorodott el Grosvenor. Az őr még egyszer ránézett a kártyára, majd visszaadva, megkérdezte: - Nexializmus? Mi az? - Alkalmazott tudomány - válaszolta Grosvenor, és átlépett a küszöbön. Amikor egy pillanat múlva visszatekintett, látta, hogy a férfi elképedten bámul utána. Grosvenor elmosolyodott, majd kitörölte emlékezetéből az esetet. Ez volt az első alkalom, hogy a hídon volt. Megrendülten és elbűvölten, kíváncsi szemekkel nézelődött körbe. Tömörsége ellenére a vezérlőpult masszív szerkezet volt. Több hatalmas félkörben emelkedő sor közé volt beépítve. Mindegyik fémív kétszáz láb hosszú volt, és a lépcsősorok egész kanyarulata vezetett meredeken egyik emelettől a másikig. A műszereket az alsó részből lehetett kezelni, vagy még gyorsabban egy csuklós vezérlőszékből, amely a mennyezetről lógott le, egy motorral hajtott, felfordított daruszerkezet végén.

A terem legalsó szintjén előadóterem volt, körülbelül száz kényelmes ülőhellyel. A székek elég nagyok voltak ahhoz, hogy űrruhát viselő emberek is elférjenek, bennük, és csaknem két tucat így öltözött férfi már el is foglalta helyét. Grosvenor szerényen letelepedett. Egy perccel később Morton és Leeth kapitány lépett ki a kapitány saját irodájából, amely a vezérlőhídról nyílt. A parancsnok leült. Morton minden előszó nélkül kezdte: - Tudjuk, hogy a gépházban levő összes gépezet közül a szörnyeteg számára az elektrodinamó volt a legfontosabb. Bizonyára rémült rohamban dolgozott, hogy elindítsa, mielőtt behatolnánk az ajtókon. Van erre valami megjegyzés? - Szeretném, ha valaki csupán azt megmagyarázná nekem, mit csinált a lény, hogy bevehetetlenné tette azokat az ajtókat? - kérdezte Pennons. - Van egy ismert elektronikus folyamat, amely által a fémeket ideiglenesen meg lehet szilárdítani roppant nagy mértékig, ám még sohasem hallottam arról, hogy ezt megtették volna néhány tonna speciális felszerelés nélkül, ami viszont nincs a mi űrhajónkon - mondta Grosvenor. Kent megfordult, hogy ránézhessen, majd türelmetlenül így szólt: - Mi értelme tudni, hogyan csinálta? Ha nem tudunk keresztültörni azokon az ajtókon atomdezintegrátorainkkal, akkor vége. Azt tehet az űrhajóval, ami csak neki tetszik. Morton a fejét rázta. - Kell, hogy készítsünk valamiféle tervet, ezért vagyunk itt. - Felemelte a hangját. - Selenski! A pilóta kihajólt a vezérlőszékből. Hirtelen megjelenése meglepte Grosvenort. Eddig nem vette észre a székben ü1ő embert. - Mi az, uram? - kérdezte Selenski. - Indítson el minden motort! Selenski ügyesen a főkapcsoló felé fordította vezérlőszékét. Óvatosan, szinte simogatta az emelőkart. A hajót egy lökés rázta meg, egy jól kivehető, zúgó hang hallatszott, majd néhány percig remegett a padló. Az űrhajó megállapodott, a gépezetek munkájukba merültek, és a zúgás enyhe rezgéssé csitult. Rögtön ezután Morton így szólt: - Meg fogok kérni különböző szakértőket, hogy nyújtsák be javaslataikat a macskával való harcot illetően. Most van szükségünk a sok különböző irányú terület közötti konzultációra, és bármennyire is érdekesek legyenek az elméleti lehetőségek, a gyakorlati megközelítés az, amit akarunk. „És ezt - állapította meg Grosvenor bánatosan - eredményesen megoldják Ellíot Grosvenor, a nexialista nélkül is. Ezt nem volna szabad.” Amit Morton akart, az sok tudomány egységesítése volt, s ezen az úton járt a nexializmus is. Az volt a sejtése azonban, hogy ő nem lehet egyike azoknak a szakértőknek, akiknek gyakorlati tanácsa érdekelné Mortont. Gyanítása helytálló volt. Két óra telt el, amikor a Főnök zaklatott hangon ezt mondta: - Az a véleményem, hogy jobb, ha most egy félórás szünetet tartunk, hogy együnk és pihenjünk. Hatalmas összecsapásra fog sor kerülni. Minden erőnkre szükségünk lesz, amink csak van. Grosvenor saját részlege felé vette útját. Nem érdekelte az ennivaló vagy a pihenés. Harmincegy éves korára megengedhette magának, hogy eltekintsen alkalmanként egy étkezéstől vagy egy éjszakányi alvástól. Úgy vélte, van egy félórája, amely alatt megoldhatja a problémát, mit is kellene tenni a szörnyeteggel, amely irányítása alá vonta az űrhajót. Azzal, amiben a tudósok megállapodtak, az volt a baj, hogy nem volt kellőképpen alapos. Néhány specialista egy meglehetősen felületes szintre csökkentette tudását. Mindegyikük nagy vonalakban felvázolta ötleteit az embereknek, akiknek nem volt gyakorlatuk abban, hogy megragadják az egyes fogalmak mögött rejtőző asszociációs gazdagságot. Így tehát a támadási tervből hiányzott az egység. Ezért Grosvenor aggódva jött rá, hogy ő, harmincegy éves fiatalember lévén, valószínűleg az egyetlen személy a fedélzeten, akinek már van akkora gyakorlata, hogy meglássa a tervben levő gyengeségeket. Első alkalommal - azóta, hogy hat hónapja az űrhajó fedélzetére jött - tudta határozottan felbecsülni azt, milyen óriási változás ment benne végbe a Nexialista Alapítványnál. Leginkább nem is arról volt szó, hogy az összes eddigi oktatási rendszer idejétmúlt volt. Grosvenor nem a maga személyes érdemeinek tulajdonította gyakorlatát, amelyre szert tett. Egyáltalán nem ő szerezte. Ám mint az Alapítvány végzett hallgatójának, mint annak az embernek, aki különleges céllal került az Űrfelderítő fedélzetére, nem volt más választása, mint dönteni valamilyen határozott megoldás mellett, majd felhasználva minden lehetséges eszközt, meggyőzni a vezetőségben levőket. A nehézség abban állt, hogy több információra volt szüksége. A lehető leggyorsabb módon utánajárt ezeknek. Kommunikátoron keresztül számos részleget hívott fel. Jobbára a beosztottakkal beszélt. Mindenkor részlegvezetőként mutatkozott be, s ennek hatása így jelentős volt. A kezdő tudósok elfogadták ezt a meghatározást, és rendszerint nagyon segítőkészek voltak,

noha nem mindig. Volt olyan embertípus is, aki így szólt: „A feletteseimtől kell engedélyt szereznem.” Az egyik részlegvezető - Smith - személyesen beszélt vele, és megadta az összes információt, amit Grosvenor akart. A másik udvarias volt, és arra kérte, hívja vissza, miután a macskát már elpusztították. Végül Grosvenor a kémiai részleggel lépett érintkezésbe, és Kentet kérte, biztosra véve - és remélve -, hogy nem fogják kapcsolni. Teljesen eltökélte magát, hogy azt mondja a beosztottnak: „Akkor ön is megadhatja nekem a szükséges információt.” Bosszúságára és nagy meglepetésére, azonnal kapcsolták Kenttel. A kémikusok vezetője rosszul leplezett türelmetlenséggel hallgatta, és hirtelen félbeszakította: - Megszerezheti az információt innen a megszokott csatornákon keresztül. A macska bolygóján tett felfedezések azonban néhány hónapig nem lesznek elérhetők. Ellenőriznünk és újra ellenőriznünk kell az összes felfedezésünket. Grosvenor kitartó volt: - Kent úr, a lehető legkomolyabban kérem, engedélyezze a macskabolygó atmoszférájának mennyiségi elemzésére vonatkozó információ azonnali kibocsátását. Ennek fontos kihatása lehet a gyűlésen eldöntött tervre. Túl bonyolult lenne jelen pillanatban teljes magyarázatot adni, de biztosíthatom... Kent félbeszakította: - Nézze, fiam - és most már lenézés érződött hangjában -, az akadémiai viták ideje elmúlt. Úgy látszik, nem érti, hogy halálos veszélyben vagyunk. Ha bármi is balul üt ki, magát meg engem meg másokat is fizikai támadás ér. Nem szellemi tornagyakorlat lesz ez. És most, legyen szíves, ne zaklasson újra a következő tíz évben! Kattanás hallatszott, amint Kent szétszakította az összeköttetést. Néhány másodpercig Grosvenor csak ült, felhevülve a sérelemtől. Ám azon nyomban bánatosan elmosolyodott, és elintézte utolsó hívásait. Egyéb dolgok mellett, nagy valószínűséggel bíró táblázata szabályos helyközökkel nyomtatott jelzővonásokat tartalmazott, amelyek a bolygó atmoszférájában levő vulkanikus por mennyiségét mutatták, valamint a különböző növényfajták élettörténetét, amelyekről magjaik előzetes vizsgálata tanúskodott, s az, hogy az állatoknak, melyeknek ezek a bizonyos megvizsgált növények szolgáltak táplálékul, milyenek voltak az emésztőszerveik, valamint annak a kiemelése, mi lehet a lehetséges elterjedése azoknak az állattípusoknak és állatalkatoknak, amelyek az ilyen növényekkel táplálkozó állatokon élősködtek. Grosvenor gyorsan dolgozott, és mivel nem kellett mást csinálnia, mint jeleket tenni a már előre nyomtatott táblázatra, nem telt sok időbe; hogy legyen egy saját grafikonja. A dolog bonyolult volt. Nem volna könnyű megmagyarázni egy olyan valakinek, aki még nem jártas a nexializmusban. De Grosvenor számára meglehetősen tiszta képet adott. Szükséghelyzet esetére rámutatott a lehetőségekre és megoldásokra, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Grosvenornak legalábbis így tűnt. Az Általános javaslatok címszó alá odaírta: „Bármely alkalmazott megoldásnak magába kell foglalnia egy biztonsági szelepet.” A táblázat négy példányával a matematikai részleg felé indult. Őröket látott, ami szokatlan, de magától értetődő védelmet jelentett a macska ellen. Amikor azok megtagadták tőle az engedélyt, hogy találkozhasson Mortonnal, Grosvenor azt követelte, hogy beszélhessen a Főnök egyik titkárával. Végül egy fiatalember jelent meg a másik szobából, udvariasan megvizsgálta táblázatát, és azt mondta, hogy „megpróbálja felhívni rá Morton Főnök figyelmét”. - Ilyesmit mondtak már ezelőtt is. Ha Morton Főnök nem látja ezt a táblázatot, a Felülvizsgáló Bizottsághoz fogok folyamodni. Valami átkozottul furcsa dolog folyik itt azokkal a jelentésekkel kapcsolatban, amelyeket a Főnök hivatala felé készítettem, és baj lesz, ha ez többször előfordul. A titkár öt évvel volt öregebb Grosvenornál. Rideg volt és alapjában véve ellenséges. Bólintott, és alig látható gúnyos mosollyal így szólt: - A Főnök nagyon elfoglalt ember. Sok részleg verseng figyelméért. Némelyiknek hosszú története van ennek véghezviteléről, és tekintélye, amely előnyt ad számukra fiatalabb tudományokkal és... - habozott tudósokkal szemben. - Megvonta a vállát. - De azért megkérdezem, óhajtja-e áttanulmányozni a táblázatot. - Kérje meg, hogy olvassa el a „Javaslatok”-at. Többre most nincs idő - mondta Grosvenor. - Fel fogom hívni rá a figyelmét - szólt a titkár. Grosvenor Leeth kapitány szállása felé igyekezett. A parancsnok fogadta őt; és meghallgatta a mondanivalóját. Ezután áttanulmányozta a grafikont. Végül meg, rázta a fejét. - A hadseregnek - mondta hivatalos hangnemben - némileg különbözik a hozzáállása ezekhez a dolgokhoz. El vagyunk készülve a kiszámított kockázat vállalására, hogy megvalósítsunk specifikus végcélokat. A maga elképzelése, miszerint végső esetben bölcsebb lenne menekülni hagyni ezt a teremtményt, pontosan ellentétes az én saját álláspontommal. Itt egy intelligens lényről van szó, amely ellenséges tettet hajtott végre egy felfegyverzett űrhajó ellen. Ez tűrhetetlen helyzet. Véleményem az, hogy a lény a következmények tudatában vágott neki egy ilyen akciónak. - Szorosan összezárt ajakkal

elmosolyodott. - A következmények: a halál. Grosvenorba belehasított, hogy a végeredmény akár azoknak az embereknek. a halála is lehetne, akiknek a szokatlan veszéllyel való bánásmódjuk rendíthetetlen. Kinyitotta száját, tiltakozni akarván az ellen a feltevés ellen, miszerint arra gondolt, hogy a macskának meg kell szöknie. Mielőtt azonban beszélni tudott volna, Leeth kapitány lassan felemelkedett. - Megkérném, hogy most menjen - mondta. Odaszólt egy tiszthez. - Vezesse ki Grosvenor urat. - Tudom, merre kell kimenni - mondta Grosvenor keserűen. Egyedül maradva a folyosón, az órájára pillantott. Még öt perc volt a támadási időig. Vigasztalanul a vezérlőhíd felé vette útját. A többiek közül legtöbben már ott voltak, amikor Grosvenor talált egy helyet. Egy perc múlva Morton Főnök jött be Leeth kapitánnyal. S a gyűlést megnyitották. Morton idegesen és láthatóan feszülten fel-alá járkált hallgatósága előtt. Rendszerint sima haja össze volt borzolva. Markáns arcának enyhe sápadtsága nemhogy elvonta volna a figyelmet állának kiugró erőszakosságáról, inkább kihangsúlyozta azt. Egyszer csak abbahagyta a járkálást. Mély hangja elég metsző volt ahhoz a szigorúsághoz képest, ahogy megszólalt: - Hogy megbizonyosodjak, terveink teljesen összhangban vannak-e, megkérek minden szakértőt, hogy sorjában vázolják fel ennek a teremtménynek a leküzdésében vállalt szerepüket. Elsőnek Mr. Pennons! Pennons felállt. Nem volt magas ember, s mégis nagynak tűnt, talán tekintélyes fellépése miatt. Ugyanúgy, mint a többiek, meghatározott végzettséggel rendelkezett, ám területének természete miatt sokkal kevésbé volt szüksége a nexialiamusra, mint bárki másnak a teremben. Ez az ember ismerte a gépezet és a gépek történetét. Az aktáján levő feljegyzés szerint - amelyet Grosvenor áttanulmányozott - több mint száz bolygón tanulmányozta a gépek fejlődését. Bizonyára nem volt semmi olyan lényeges dolog, amit ne tudott volna a gyakorlati mérnöki munkáról. Több mint ezer órán keresztül tudott volna beszélni, s akkor még mindig épp hogy csak érintette témáját. A következőt mondta: - Egy relét állítottunk fel itt a vezérlőteremben, amely majd ütemesen elindítja és megállítja az összes motort. A kikapcsolókar másodpercenként százszor jön működésbe. Ez sokfajta rezgés létrehozását fogja eredményezni. Csak a lehetősége van meg annak, hogy egy vagy több gép összetörik majd, ugyanazon az elven, mint a hídon lépésben áthaladó katonák esetében, semmi kétség, hogy már hallották ezt a régi történetet. Véleményem szerint azonban ezen okból nem áll fenn a törésnek valóságos veszélye. Fő célunk nem egyéb, mint beavatkozni úgy, ahogy a teremtmény tenné, és betörni az ajtókon keresztül! - Gourlay a következő! - mondta Morton. Gourlay lustán feltápászkodott. Álmosnak látszott, mintha a gyűlés valahogy kifárasztotta volna. Grosvenor gyanította, hogy Gourlay szereti, ha az emberek panaszosan mélázónak gondolják. Beosztásánál fogva híradástechnikai főmérnök volt, és aktájának feljegyzése kitartó kísérletről árulkodott, amely által el kívánta sajátítani a kiválasztott területén való ismereteket. Ha az egyetemi diplomái bizonyítanának valamit, akkor ortodox oktatási háttere eggyel több volt a semminél. Amikor végül is megszólalt, mondanivalóját vontatottan, kényelmes tempóban adta elő. Grosvenor észrevette, hogy a férfi kimértsége nyugtató hatással van az emberekre. Az aggódó arcok megenyhültek. A testek kényelmesebben dőltek hátra. - Vibrációs képernyőket szereltünk fel, amelyek a visszaverődés elvén működnek. Itt benn úgy fogjuk ezeket használni, hogy az anyag zöme, melyet küldhet, egyenesen őrá fog visszaverődni. Ráadásul rengeteg tartalék villamos energiánk van, amit mozgatható réztölcsérekből tudunk adagolni neki. Kell, hogy legyen egy határa a képességének, amely segítségével szigetelt idegeivel irányítani tudja az energiát - mondta Gourlay. - Selenski! - kiáltott Morton. A főpilóta éppen akkor állt fel, amikor Grosvenor tekintete átsiklott rá. Ezt olyan gyorsan tette meg, hogy szinte megelőzte Morton hívását. Grosvenor elbűvölve szemlélte. Selenski vékony testalkatú, sovány arcú, elképesztően élénkkék szemű férfi volt. Testileg erősnek és ügyesnek látszott. Aktája bejegyzése szerint nem volt túlságosan tanult ember. Ezt idegeinek erősségével, az ingerekre való villámgyors reagálásával kárpótolta, úgymint a feladat órapontosságú teljesítésére való állandó képességével. A következőt mondta: - A tervről szerzett benyomásom az, hogy annak összesítőnek kell lennie. Éppen akkor, amikor a teremtmény azt hiszi, többet már nem bír kiállni, kell történnie egy másik dolognak, amely megtetézi zavarodottságát és az őt ért csapást. Amikor a zűrzavar a tetőfokára hág, bevetem az antigravitátort. A Főnök és Gunlie Lester azt hiszi, hogy az állat mit sem tud az antigravitációról. Ez a csillagközi háborúskodás tudománya kifejlődésének következménye, és nem nagyon valószínű, hogy bármely más módon is kialakulhatott volna. Úgy véljük, hogy amikor a teremtmény megérzi az antigravitáció első hatását mindnyájan emlékeznek a beomlás érzésére, melyet akkor éreztek, amikor ez magukkal is megtörtént -, azt

sem fogja tudni, hogy mit gondoljon vagy tegyen. - Ezzel leült. - Korita a következő! - mondta Morton. - Részemről csak bátorítást tudok felajánlani - mondta az archeológus -elméletemnek alapján, mely szerint a szörnyeteg rendelkezik az összes olyan jellemvonással, melyek bármely civilizáció korai szakaszának a bűnözőjére rámondhatók. Smith azt vetette fel, hogy a lény ismeretei a tudományról zavarba ejtőek. Véleménye szerint, ez azt is jelentheti, hogy a bolygó igazi lakosával van dolgunk, és nem az általunk meglátogatott kihalt város lakóinak a leszármazottjával. Ez tényleges halhatatlanságot tulajdoníthat ellenségünknek, egy olyan lehetőséget, melyet részben az a képessége is igazolt, hogy belélegezze mind az oxigént, mind a klórt - avagy egyiket sem. Azonban a halhatatlansága önmagában nem is számítana. Civilizációjának egy bizonyos korszakából jött; és olyan mélyre süllyedt, hogy gondolatai nagyobbrészt annak a korszaknak csak az emlékképei. Energiairányító képességének ellenére, elvesztette a fejét a felvonóban, amikor először lépett be az űrhajóba. Azzal, hogy felindult, amikor Kent élelmet kínált neki, olyan helyzetbe hozta önmagát, hogy kénytelen volt leplezni különleges erejét a vibrációs puskával szemben. A néhány órával ezelőtti tömeggyilkosságot is eltolta. Amint láthatják, teljesítménye nem egyéb, mint alacsony szintű csele a primitív, önző elmének, amely tudományos értelemben kevéssé vagy egyáltalán nem fogja fel saját testének folyamatait és annak az óriási szervezetnek a koncepcióját, amellyel mindez szemben áll. Olyan, mint egy ókori germán harcos, aki egyénként magasabb rendűnek érezte magát, mint az idősebb római tudós, s mégis az utóbbi alkotta egy részét egy hatalmas civilizációnak, amelyre tisztelettel néztek fel annak a kornak a germánjai. Ezek szerint primitív lénnyel van dolgunk, és ez a primitív lény most messze kinn van az űrben, teljesen kívül rekesztve természetes lakóhelyétől. Azt mondom, menjünk be és győzzünk. Morton felállt. Markáns arcán eltorzult mosoly jelent meg. Így szólt: - Korábbi tervem szerint Korita buzdító beszédének támadásunk előzetesének kellett volna lennie. Az elmúlt órában azonban kaptam egy igazoló iratot egy fiatalembertől, aki olyan tudományt képvisel az űrhajó fedélzetén, amelyről nagyon keveset tudok. Az, hogy egyáltalán a fedélzeten van, megköveteli, hogy súlyt adjak vélekedéseinek. Meggyőződésében, hogy tudja a probléma megoldását, nemcsak az én szálláshelyemet látogatta meg, hanem Leeth kapitányét is. Ennek megfelelően a parancsnok és én megállapodtunk abban, hogy engedélyezünk Grosvenor úrnak néhány percet arra, írja le megoldását, és győzzön meg minket arról, hogy tudja, miről beszél. Grosvenor remegve felállt. Elkezdte: - A Nexialista Alapítványban azt tanítjuk, hogy bármely tudomány minden aspektusa mögött, bonyolult összefüggés van más tudományokkal. Ez egy régi elképzelés persze, de különbség van aközött, hogy fecsegünk-e egy ötletről, vagy a gyakorlatban alkalmazzuk azt. Az Alapítványnál kifejlesztettük az elképzelés alkalmazásának módszereit. A részlegemen vannak a legfigyelemreméltóbb oktatási gépek, amelyeket valaha is láttak. Nem fogom most körülírni ezeket, ám elmondhatom önöknek, hogyan oldaná meg egy - ezek a gépek és módszerek által kiképzett - személy a macskaproblémát. Először is, az eddig tett javaslatok felületes szinten mozognak. Addig, ameddig terjednek, kielégítőek. De nem terjednek elég messzire. Éppen most elegendő adatunk van ahhoz, hogy egy meglehetősen áttekinthető képet alkossunk a macska hátteréről. Felsorolom ezeket. Körülbelül tizennyolc évszázaddal ezelőtt e bolygó szabadon élő növényei egyszerre csak kevesebb napfényt kezdtek kapni bizonyos hullámhosszokon. Ennek oka a nagy mennyiségű vulkanikus por megjelenése az atmoszférában. Az eredmény: csaknem egy éjszaka folyamán a legtöbb növény elpusztult. Tegnap a felderítő-mentő repülőgépeink egyike, amint százmérföldes körzetben a kihalt város felett körözött, néhány élő teremtményt vett észre, amelyek méretükben a mi földi őzeinkhez hasonlítanak, ám nyilvánvalóan sokkal értelmesebbek azoknál. Annyira óvatosak voltak, hogy nem lehetett elfogni őket. Az állatokat el kellett pusztítani, és Smith úr részlegében elvégezték a részleges vizsgálatot. Az élettelen testek káliumot tartalmaztak, nagyjából ugyanabban a kémiai-elektromos elrendezésben, mint ez az emberi lényekben található. Semmilyen más állatot nem láttak. A lehetőség: ez lehet a macska legalább egyik káliumforrása. A halott állatok gyomrában a biológusok növényrészeket találtak, a felemésztés különböző fázisaiban. Ez egy körforgásnak látszik: vegetáció, növényevők, ragadozók. Valószínűnek tűnik, hogy amikor a növényzet kipusztult, azok az állatok, amelyeknek táplálékul szolgált, ezzel arányban levő számban kihaltak. Egy éjszaka leforgása alatt a macska saját élelemkészlete eltűnt a bolygó felszínéről. Grosvenor élénk pillantást vetett hallgatóságára. Egy ember kivételével a jelenlevők közül mindenki odaadóan figyelte. A kivétel Kent volt. A főkémikus arcán bosszús kifejezéssel ült. Úgy tűnt, figyelme máshová terelődött. A nexialista gyorsan folytatta: - A galaxisban sok példa van az adott életformák egyetlen élelemfajtától való teljes függőségére. Ám

eddig még nem találkoztunk egy bolygó értelmes életformájának egyetlen más példájával sem, amely táplálékát tekintve ennyire válogatós lenne. Nem látszik valószínűnek, hogy ezekben a lényekben nem ötlött fel az a gondolat, hogy megteremtsék élelmüket és természetesen élelmüknek az élelmét. Az előrelátás hihetetlen hiánya, ismerik el önök. Annyira hihetetlen valóban, hogy bármilyen magyarázat, amely nem veszi számba ezt a tényezőt, nem kielégítő. Grosvenor újra szünetet tartott, de csak hogy fellélegezzen. Lehetetlen volt bizonyítékokkal szolgálni arra, amit mondani készült. Az összes részlegvezetőnek hetekbe telne, hogy igazolja azokat a tényeket, amelyeket magában foglalt az ő meghatározott tudománya. Minden, amit lehetett: levonni a végkövetkeztetést, s ez egy olyan dolog volt, amit nem mert megtenni valószínűségtáblázatán vagy Leeth kapitánnyal folytatott beszélgetése során. Sietősen fejezte be: - A tények kikerülhetetlenek. A macska sem eme város alapítóinak egyike, sem az alapítók leszármazottja. Ő és a fajtájabeliek állatok, amelyeken az alapítók kísérleteket hajtottak végre. Mi történt az alapítókkal? Csak találgathatunk. Talán kiirtották saját magukat egy atomháborúban tizennyolc évszázaddal ezelőtt. A csaknem a föld színével egyenlő város, az atmoszférában hirtelen akkora mennyiségben megjelenő vulkanikus por; hogy évezredekre elhomályosítsa a napot, mindez jelentéssel bír. Az érző embernek is majdnem sikerült megtenni ugyanezt, ezért nem szabad túl keményen bírálni ezt a lehanyatlott nemzedéket. De hova vezet ez minket? Grosvenor még egyszer mély lélegzetet vett, és gyorsan folytatta: - Ha a macska alapító lett volna, mostanra tudatában lenne teljes erejének, és pontosan tudná, mire készülünk ellene. Mivel nem az, jelenleg egy olyan vadállattal van dolgunk, amely nem fogja fel tisztán a benne levő erőket. Sarokba szorítva vagy még túl erősen megszorongatva is, egy olyan adottságot fedezhet fel magában, amely nem nyilvánvaló számára, hogyan tudja elpusztítani az emberi lényeket és irányítani a gépeket. Lehetőséget kell adnunk neki, hogy elszökhessen. Ha egyszer az űrhajón kívül van, a mi könyörületünkre fog szorulni. Ez minden; s köszönöm, hogy meghallgattak. Morton körbepillantott a termen. - Nos, uraim, mi a véleményük? - Soha életemben nem hallottam még ilyen történetet. Lehetőségek. Valószínűségek. Fantáziák. Ha ez a nexializmus, ennél sokkal jobban kellene prezentálnia, hogy engem érdekeljen - mondta Kent fanyarul. - Nem értem, hogyan fogadhatnánk el ilyen magyarázatokat, anélkül hogy vizsgálat alá vennénk a macska testét - mondta komoran Smith. Von Grossen, a főfizikus, így szólt: - Kétségbe vonom, hogy egyetlen vizsgálat határozottan azt igazolná, hogy egy vadállat, amelyen kísérleteztek. Mr. Grosvenor elemzése félreérthetetlenül ellentmondásos, és az is marad. - A városban végzett további felderítések feltárhatják Mr. Gorsvenor elméletének bizonyosságát - mondta Korita. Megfontoltan beszélt. - Nem fogják teljesen megcáfolni a körforgás elméletét, mivel az ilyenfajta kísérleti adatszerzés arra irányul, hogy kifejezze azok hozzáállását, akik Mr. Grosvenort tanították. Pennons, a főmérnök a következőt mondta: - Az egyik mentőrepülőgépünk most éppen a gépteremben van. Részben szét van szerelve, és az egyetlen, lent hozzáférhető állandó javítóállványt foglalja el. Azt, hogy bejuttassunk hozzá még egy használható mentőrepülőt is, annyi erőfeszítést igényelne, mint az a teljes erőbevetésű támadás, amit tervezünk. Persze ha a támadás kudarcba fulladna, fontolóra vehetjük, hogy feláldozzunk-e egy mentőrepülőgépet, bár még mindig nem értem, hogyan fogja kivinni az űrhajóról. Odalenn nincsenek levegőzsilipjeink.. Morton Grosvenorhoz fordult. - Erre mit tud válaszolni? - A gépház közvetlen szomszédságában levő folyosó végén van egy levegőzsilip. Megközelíthetővé kell tennünk számára - mondta Grosvenor. Leeth kapitány felállt. - Amint már mondtam Mr. Grosvenornak, amikor eljött, hogy találkozzon velem, a katonai szellemnek merészebb a hozzáállása ezekhez a dolgokhoz. Számítunk a halálos áldozatokra. Mr. Pennons kifejezte az én véleményemet. Ha támadásunk kudarcot vall, más intézkedésekhez fogunk folyamodni. Köszönjük az elemzését, Mr. Grosvenor. Most azonban lássunk munkához! Ez parancs volt. A kivonulás azonnal elkezdődött. 6. A hatalmas gépterem vakító ragyogásában Coeurl munkálkodott. Minden emlékképe visszatért: a szakismeret, amelyre az alapítók tanították meg, képessége, hogy hozzáigazodjon új gépekhez és új helyzetekhez. Talált egy részben szétszerelt mentőrepülőgépet, melyet a javítóállványra helyeztek.

Coeurl agyondolgozta magát, míg megjavította. A menekülés fontossága hatalmába kerítette. Itt volt a lehetőség, hogy visszatérjen saját bolygójára és a többi Coeurlhöz. Azzal a képzettséggel, amivel taníthatná őket, ellenállhatatlanná válhatnak. Ily módon a győzelem biztosítva lenne. Bizonyos értelemben ekkor úgy érezte, mintha elszánta volna magát. Mégis vonakodott, hogy elhagyja az űrhajót. Nem volt meggyőződve arról, hogy veszélyben van. Miután megvizsgálta a gépterem energiaforrásait, és alaposabban visszagondolt arra, ami történt, úgy tűnt számára, hogy ezeknek a kétlábú lényeknek nincs olyán felszerelésük, amellyel le tudnák őt győzni. Ellentmondások dúltak benne még akkor is, amikor dolgozott. Egészen addig, míg szünetet tartott, hogy szemrevételezze a repülőgépet, nem fogta fel, milyen hatalmas javítómunkát is végzett. Ami még hátravolt: a szerszámok és műszerek felrakása, amelyeket magával akart vinni. És ezután: menjen el, vagy harcoljon? Nyugtalanná vált, amint meghallotta az emberek közeledését. Érezte a hirtelen változást a motorok viharszerű dörgésében, az ütemesen ki-be kapcsolódó zúgást, amely hangmagassága fülhasogatóbb, élesebb, idegtépőbb volt, mint az előző mélyből jövő, egyenletes dobogás. Ez a hangminta gyengítő hatással volt rá. Coeurl küzdött, hogy hozzá tudjon idomulni, és koncentrálása segítségével szervezete azon a ponton volt, hogy ez sikerülni is fog, amikor egy újabb tényező avatkozott közbe. Az erőteljes mozgatható gránátvetőkből jövő lángok iszonyatos dübörgéssel szálltak harcba a gépház masszív ajtóival. Problémája most már az volt, hogy vajon a gránátvetők ellen küzdjön-e, vagy a ritmussal szálljon szembe. Nem bírta - ezt hamar felismerte - megtenni mindkettőt. A menekülésre kezdett összpontosítani. Erőteljes testének minden izma megfeszült, amint a rengeteg szerszámot, gépet és műszert cipelte, s bezúdította ezeket a mentőrepülő összes igénybe vehető helyére. A végén pihent egy kicsit távozásának utolsó előtti aktusa előtt. Tudta, hogy az ajtók lefelé vezetnek. A féltucatnyi gránátvető, amely minden egyes ajtó egy pontjára irányult, bár lassan, de ellenállhatatlanul porlasztotta szét a fennmaradó centimétereket. Coeurl tétovázott, majd kivonta belőlük az összes ellenállási energiát. Elszántan a nagy űrhajó külső falára koncentrált, amely felé a negyven láb hosszú mentőrepülő tompa orra mutatott. Teste összehúzódott a dinamókból áradó villamosság hullámzásától. Fülnyúlványai egyenesen a fal felé rezegtették ezt a hatalmas energiát. Úgy érezte, hogy tűzben van. Egész teste sajgott. Azt gyanította, hogy veszedelmesen közel van az energiával való bánási képességének határához. Erőfeszítésének ellenére semmi sem történt. A fal nem adta meg magát. Szilárd volt a fém, és mindennél erősebb, mint amit Coeurl valaha is ismert. Tartotta alakját. Molekulái egyatomosak voltak, ám elrendezésük különös: a tömörség hatását a nagy sűrűség szokásos velejárója nélkül érték el. Coeurl hallotta bezuhanni az egyik gépházajtót. Emberek kiabáltak. A gránátvetők előregurultak, immár korlátozás nélküli erővel. Coeurl hallotta, ahogy ellenkezve sistergett a gépterem ajtaja, amikor azok a hőáramlatok égették a fémet. Az iszonyatos, fenyegető hang egyre közelebb jött. Egy percen belül az emberek keresztülperzselik a géptermet a motorháztól elválasztó vékony ajtókat. Ez alatt a perc alatt Coeurl diadalát aratta. Változást érzett az ellenálló ötvözetben. A teljes fal elvesztette makacsul összetartó kohézióját. Ugyanúgy nézett ki, de most már nem volt semmi kétség. A testén keresztüláramló energia könnyeddé vált. Tovább összpontosította, néhány másodperccel hosszabb ideig, s ezzel már meg volt elégedve. Győzedelmes vicsorítással beleugrott kis repülőgépébe, és működésbe hozta az emelőkart, amely becsukta mögötte az ajtót. Egyik csápjával szinte érzéki gyöngédséggel fonta át az energia-hajtóművet. Gépe előrehullámzott, amint egyenesen nekilökte a vastag külső falnak. Miután a repülőgép orra megérintette, a fal csillogó porzuhatagként szétporladt. Apró visszatartó lökéseket érzett, amint a fémpor súlya, amit félre kellett löknie az útból, egy pillanatra lelassította a kis hajót. Ám az keresztültört rajta, és visszatarthatatlanul az űrbe iramodott. Másodpercek teltek el. Ekkor Coeurl észrevette, hogy a nagy anyahajó irányához képest merőlegesen idult el. Olyan közel volt még mindig, hogy láthatta az egyenetlen lyukat, amelyen keresztül elmenekült. A felfegyverzett emberek álltak; körvonaluk kirajzolódott a mögöttük levő ragyogásban. Ők és az űrhajó is észrevehetően kisebbé váltak. Ezután az emberek elmentek, csak az űrhajó látszott ezernyi, homályosan fénylő, kerek ablakával. Coeurl most sebesen elfordult a látványtól. Műszertáblája segítségével elhajlott teljes kilencven fokkal, s ezután a vezérlőket a legnagyobb gyorsulásra állította. Így szökése után valamivel több mint egy percen belül visszafelé tartott abba az irányba, ahonnan a nagy űrhajó jött az eddig eltelt összes óra alatt. Mögötte a hatalmas égitest sebesen zsugorodott; túl kicsivé vált ahhoz, hogy látható legyen pusztán a hajóablakból. Coeurl majdnem egyenesen maga előtt egy kicsiny, homályos fénygolyót vett észre - ez az ő Napja, eszmélt rá. Ott, a többi Coeurllel együtt, felépíthetne egy csillagközi űrhajót, és utazhatna a lakatlan bolygókkal körülvett csillagokhoz.

Most még egyszer kitekintett a repülő ablakán. A bolygó még mindig ott volt, apró fénypontként az űr hatalmas feketeségében. Hirtelen pislantott egyet, és eltűnt. Egy pillanatig az volt a döbbent benyomása, hogy éppen azelőtt, hogy eltűnt volna, mozgott. De semmit sem látott. Azon töprengett nyugtalanul, hátha lekapcsolták minden fényforrásukat, és követik őt a sötétségben. Világosnak látszott, hogy addig, amíg igazából nem száll le, nem lehet biztonságban. Aggódva és bizonytalanul figyelmét megint az előtte látható kerek lapokra irányította. Csaknem azonnal heves rémület fogta el. A homályos nap, amely felé igyekezett, nem növekedett. Láthatóan kisebb volt. Tűheggyé vált a sötét távolban. Eltűnt. A félelem hideg szélként söpört keresztül Coeurlön. Percekig dermedten az előtte levő űrbe bámult, kétségbeesetten remélve, hogy egyetlen tájékozódási pontja újra láthatóvá válik. Ám ott csak a távoli csillagok ragyogtak: rebbenéstelen pontok a mérhetetlen távolság bársonyos hátterében. De várjunk csak! Az egyik pont egyre nagyobbá vált. Coeurl minden izmát megfeszítve nézte, amíg a pontból pötty lett. Kerek fénygolyóvá vált, és folytatta a terjeszkedést. Nagyobbá, egyre nagyobbá vált. Egyszerre csak reszketve csillogni kezdett, és minden ablakából ragyogó fénnyel, ott volt Coeurl előtt a nagy űrhajó hatalmas gömbje - pontosan azé a hajóé, melyet néhány perccel ezelőtt látott eltűnni maga mögött. Valami történt Coeurllel abban a pillanatban. Agya pörgött, mint egy lendkerék, gyorsabban és gyorsabban, s millió sajgó szilánkká áradt szét. Szeme majdnem kiesett üregéből, ahogyan mint egy megőrjített állat, berontott szálláshelyére. Csápjaival megragadta a drága műszereket, és széthajigálta ezeket kiábrándultsági rohamában. Mancsaival űrhajójának falaira csapott. A végén a józan ész röpke felvillanásában felismerte, hogy nem bír szembenézni a dezintegrátorok elkerülhetetlen tüzével, amelyeket most biztos távolságból ellene fognak irányítani. Egyszerű dolog létrehozni egy hirtelen sejtátrendezést, amely minden csepp id-et kiszabadítana létfontosságú szerveiből. Ajkát egy utolsó kihívó vicsorítás torzította el. Csápjai vakon tekeredtek. S ekkor hirtelen, kimerülve minden harci erejétől, összerogyott. A halál csendben jött ilyen sok-sok órás erőszak után. Leeth kapitány nem kockáztatott. Amikor a lángolás megszűnt, és már meg lehetett közelíteni azt, ami a mentőrepülőgépből megmaradt, a nyomozók kisebb egybeolvadt-fémtömegeket találtak, és csupán itt-ott annak maradványait, ami valaha Coeurl teste volt. - Szegény cicus! - mondta Morton. - Kíváncsi vagyok, mit gondolhatott akkor, amikor meglátta, hogy megjelenünk előtte, miután az ő napja eltűnt. Semmit sem értve az antigravitátorokhoz, nem tudhatta, hogy hirtelen is meg tudunk állni az űrben, jóllehet őneki ez több mint három órájába került volna. Úgy tűnt számára, mintha saját bolygója felé igyekezne, ám valójában messzebb és messzebb sodródott tőle. Valószínűleg nem is sejtette, hogy amikor mi megálltunk, ő elrobogott mellettünk, és hogy ezután nem kellett mást tennünk, mint követnünk őt, és azt színlelnünk, mintha mi volnánk az ő napja, addig, amíg nem kerültünk elég közel hozzá, hogy elpusztítsuk. Bizonyára úgy tűnt számára, hogy az egész világűr a feje tetejére állt. Grosvenor vegyes érzelmekkel hallgatta a beszámolót. Az egész eset gyorsan homályosodott, alakját vesztette, szertefoszlott a sötétségben. Az egyik pillanatról a másikra lezajlott részleteket egyetlen ember sem idézhette fel újra úgy, ahogy azok megestek. A veszély, amelyben voltak, már távolinak látszott. - Ne törődjünk az együttérzéssel! - hallotta Grosvenor Kentet. - Az a dolgunk, hogy megöljük az összes macskát ebben a nyomorult világban. Korita halkan mormogta: - Ez egyszerű lenne. Ők nem egyebek, mint primitív lények. Csak le kell telepednünk, s ők jönnének is hozzánk, ravaszul azt remélve, hogy becsapnak minket. - Félig Grosvenor felé fordult. - Még mindig úgy vélem, hogy ez igaz - mondta barátságos hangon -, még akkor is, ha fiatal barátunk vadállatelmélete helyesnek bizonyulna. Mit gondol, Grosvenor úr? - Én még egy kicsit tovább is mennék - mondta Grosvenor. - Mint történész kétségtelenül egyetért azzal, hogy eddig egy olyan ismert kísérlet sem bizonyult sikeresnek, amely teljes kipusztításra irányult volna. Ne felejtse el, hogy a macska ránk támadása kétségbeesett élelemszükségletén alapult; ennek a bolygónak az élelemforrásai nyilvánvalóan nem bírták már többé megoldani táplálkozását. A macska testvérei semmit sem tudnak rólunk, és ezért nem jelentenek veszedelmet. Így miért ne hagynánk őket egyszerűen éhen pusztui-ni?

7. Előadás és vita A nexializmus egy tudományterület ismereteinek más területekkel való hagyományos módon való egyesítése. Biztosítja az ismeretek befogadási folyamatainak felgyorsítására irányuló módszereket, valamint a már megtanult dolgok hatékony felhasználását. Szeretettel meghívjuk Önöket, hallgassák meg az előadást. Az előadó: Elliot Grosvenor Hely: A nexialista részleg Időpont: 1500, 9/7/1 * Grosvenor a már teleaggatott hirdetőtáblára függesztette a feliratot. Ezután hátralépett, hogy szemügyre vegye keze munkáját. A hirdetés nyolc más előadással, három mozifilmmel, négy ismeretterjesztő mozifilmmel, kilenc vitatanácskozással és néhány sporteseménnyel kellett hogy felvegye a versenyt, s bizonyára lesznek olyan személyek is, akik szálláshelyükön maradnak, hogy olvassanak, ezenkívül lesznek spontán baráti összejövetelék, fél tucat bár és büfé, mindegyik várva a vendégek sokaságát. Mindazonáltal biztos volt abban, hogy az ő hirdetését elolvassák. A többitől eltérően az övé nemcsak egy papírlap volt, hanem körülbelül egy centiméter vastagságú, ügyes kis készülék. A betűket a felületre belülről fókuszolt körvonalak képezték. A könnyű elemű anyagból készített, papírvékony, szinkromatikus kerék magnetikusan forgott, és biztosította a változó szint fényforrást. A betűk egyenként és csoportokban váltottak színt. Mivel a kibocsátott fény, frekvenciája finoman, mágnesesen váltakozott egyik pillanatról a másikra, a színminta sohasem ismétlődött meg. A felirat úgy emelkedett ki szürkésbarna környezetéből, mint egy neonjelzés. Észre fogják venni, minden rendben. Grosvenor az ebédlőszalon felé indult. Ahogy belépett, egy ember az ajtónál kártyalapot nyomott a kezébe. Grosvenor kíváncsian szemügyre vette:

KENT LEGYEN A FŐNÖK! Mr. Kent űrhajónk legnagyobb részlegének vezetője. Más részlegekkel való együttműködése miatt tartják számon. Gregory Kent olyan tudós, akinek szíve van, aki megérti más tudósok problémáit. Ne feledjék, hogy űrhajójuk a 180 tisztből és katonából álló katonai kiegészítésen felül 804 tudóst is szállít, akiket a felszállás előtt egy csekély kisebbség által sietve megválasztott adminisztráció irányít. Ezt a helyzetet ki kell igazítani. Jogunk van a demokratikus képviselethez. VÁLASZTÁSI GYŰLÉS; 9/7/1 1500 óra JELÖLT: KENT FŐNÖK Grosvenor a zsebébe csúsztatta a kártyát, és bement a fényesen kivilágított terembe. Az volt az érzése, hogy az olyan görcsös személyek, mint Kent, ritkán veszik fontolóra azon erőfeszítéseiknek hosszú távú kihatásait, hogy ellenséges táborokra osztják emberek csoportjait. Az előző kétszáz év csillagközi expedícióinak teljes ötven százaléka nem tért vissza. Az okokat csak a visszaérkezett űrhajók fedélzetén történtekből lehetne levezetni. A jelentések az expedíció tagjai közötti széthúzásról, kegyetlen vitákról, a feladatokkal kapcsolatos nézeteltérésekről és töredék csoportok kialakulásáról szóltak. Az utóbbiak száma megnövekedett az utazás hosszúságával csaknem egyenes arányban. A választások voltak a legutóbbi újítások ezeken az expedíciókon. A megtartásukra szóló engedélyt azért adták meg, mert az emberek vonakodtak attól, hogy megfellebezhetetlenül a kinevezett vezetők akaratának keretei közé szorítsák őket. Az űrhajó azonban nem volt egy nemzet kicsiny mása. Ha már úton volt, nem tudta pótolni a véráldozatokat. Szembekerülve egy katasztrófával, emberi tartalékai korlátozottak voltak. Grosvenor elmerengve a lappangó lehetőségeken, bosszankodva, hogy a politikai gyűlés ideje egybeesik az ő előadásával, az asztala felé igyekezett. Az ebédlő zsúfolva volt. Ott találta az e heti étkezőtársait, amint már ettek. Hárman voltak, fiatal tudósok különböző részlegekről. Amint leült, az egyik férfi jókedvűen mondta: - Nos, milyen védtelen nőt fogunk ma megrágalmazni? Grosvenor jóindulatúan nevetett, ám tudta, hogy a megjegyzést csak részben szánták humornak. A fiatalemberek közötti beszélgetés bizonyos egyhangúság felé tendált. A társalgás erősen a nők és a szex felé hajlott. Ezen a teljesen férfiakból álló expedíción a szex problémáit kémiai úton oldották meg, speciális gyógyszereket építve bele az általános étrendbe. Ezek megszüntették a testi szükségletet, érzelmileg viszont nem voltak kielégítőek. Senki sem válaszolt a kérdésre. Cari Dennison, a fiatal kémikus mogorván nézett a beszélőre, majd Grosvenorhoz fordult. - Kire fogsz szavazni, Grove? - Titkosan szavazok - mondta Grosvenor. - Nos, térjünk vissza a szőke Allisonra, akiről ma reggel meséltem nektek... Dennison nem tágított. - Kentre fogsz szavazni, nem? Grosvenor elvigyorodott. - Eszembe sem jutottak a választások. Hiszen még egypár hónappal odébb vannak. Mi a baj Mortonnal? - Gyakorlatilag egy kormány által kinevezett ember. - Akárcsak én. Akárcsak ti. - Ő csak matematikus, és nem tudós a szó valódi értelmében. - Ez újdonság számomra - mondta Grosvenor. - Évekig azzal a tévhittel dolgoztam, hogy a matematikusok tudósok. - Éppen ez az. A felületes hasonlóság miatt, ez igenis téveszme. - Dennison tisztán láthatóan sikerre próbált juttatni néhányat saját egyéni koncepcióiból. Komoly, zömök testalkatú férfi volt, és most előrehajolt, mintha már elvi kérdést csinálna a dologból. - A tudósoknak össze kell tartaniuk. Képzeljétek csak el, tele van itt velünk az űrhajó, és kit helyeznek fölénk? Egy embert, aki absztrakciókkal foglalkozik. Ez nem elég képzettség gyakorlati problémák intézéséhez. - Érdekes, én azt gondoltam, elég jól végzi a mi... a dolgozó emberek problémáinak elsimítását. - Mi is el tudjuk simítani saját problémáinkat - Dennison hangja ingerültnek tűnt.

Grosvenor a gombokat nyomkodta. Étele most kezdett felcsúszni az asztal közepében levő függőleges szállítókészülékből. Szaglászott. -Ah, sült fűrészpor, egyenesen a kémiai részlegből. Ínycsiklandó az illata. A kérdés az, ugyanekkora mennyiségű erőfeszítést tettek-e arra, hogy a macska bolygójának bozótjaiból nyert fűrészport olyan táplálóvá tegyék, mint az általunk hozott fűrészport? - Feltartotta a kezét. - Ne válaszoljatok! Nem kívánok kiábrándulni Kent úr részlegének tisztességéből, noha nem tetszik az ő viselkedése. Tudjátok, némi együttműködésre kértem, amit a kártyán is említettek, ő meg azt mondta nekem, hívjam vissza tíz év múlva. Úgy vélem, megfeledkezett a választásokról. Emellett van pofája beütemezni egy politikai gyűlést ugyanarra az estére, amikor én is előadást tartok. - Enni kezdett. - Nincs előadás, amely olyan fontos lenne, mint ez a nagygyűlés. Azokat a vezetési ügyeket szándékozzuk megvitatni, amelyek mindenkit érinteni fognak az űrhajón, téged is beleértve. - Dennison arca kipirult, hangja rekedtté vált. - Nézd, Grove. Semmi kifogásod sem lehet egy olyan ember ellen, akit még csak nem is ismersz igazán jól. Kent olyan fajta ember, aki nem fogja elfelejteni barátait. - Fogadnék, hogy azokkal is különlegesen bánik el, akiket nem kedvel – mondta Grosvenor. Türelmetlenül megvonta vállát. - Carl, számomra Kent képviseli mindazt, ami romboló hatású jelenlegi civilizációnkban. A Korita-féle ciklikus történelem elmélete szerint kultúránk „téli” szakaszában vagyunk. A napokban meg akarom kérni, hogy magyarázza el teljesebben, de lefogadom, hogy Kent torz képe a demokratikus választási küzdelemről egy ilyen korszak legrosszabb aspektusainak a példája. Szerette volna hozzátenni, hogy neki pontosan ezt kellett megakadályoznia a fedélzeten, ám ez természetesen nem tartozott a kérdéshez. Teljesen olyan viszálykodás volt ez, mint azok, melyek oly sok expedíció számára hoztak már szerencsétlenséget. Mint az emberek számára ismeretlen eredmény, az összes űrjármű bizonyító talajává vált a szociológiai kísérleteknek: nexialisták, választások, töredék parancsnokság - ezeket és számtalan más kis változást próbáltak ki abban a reményben, hogy az ember terjeszkedését az űrbe valahogyan kevésbé költségessé tegyék. - Dennison arcán gúnyos mosoly villant. Így szólt: - Hallgassátok csak az ifjú filozófust! - Kerek perec hozzátette: - Szavazz Kentre, ha tudod, mi jó neked! Grosvenor visszatartotta ingerültségét. - Mit fog tenni? Megvonja fűrészporrészemet? Lehet, hogy én is jelöltetni fogom magam a vezetői posztra. Vegyük az összes harmincöt éves és ennél fiatalabb ember szavazatát. Mindenekelőtt három vagy négy az egyhez arányban múljuk felül számbelileg az öregeket. A demokrácia megköveteli, hogy arányos alapokon legyenek képviseleteink. Úgy tűnt, hogy Dennison visszanyerte önuralmát. Így szólt: - Komoly hibát vétesz, Grosvenor. Rá fogsz jönni. Az étkezés hátralevő ideje szótlanul zajlott le. Másnap este 1550 óra előtt öt perccel Grosvenor sejteni kezdte, hogy felirata süket fülekre talált. Csalódást okozott neki. Úgy is érthette, hogy Kent megtilthatta követőinek, hogy látogassák azoknak az előadásait, akik arra céloztak, hogy nem fogják őt támogatni. De még akkor is, ha a főkémikus uralta a szavazók többségét, mindig maradt több száz személy, akik nem kerültek hatása alá. Grosvenor nem tudott nem emlékezni arra, mit is mondott egy, nexialista képzést kapott kormánytitkár az elutazás előtti este. - Az a munka nem lesz könnyű, amit az Űrfelderítő fedélzetén vállalt. A nexializmus az ismeretszerzés és a képzettársítás mérhetetlenül új megközelítése. Az idősebb emberek ösztönszerűen harcolni fognak ellene. A fiatalabbak, ha még a hagyományos módszerek szerint oktatták őket, automatikusan ellenségesek lesznek mindazzal szemben, ami arra utalna, hogy az újonnan szerzett szakmai jártasságuk elavult. Önnek viszont mégis azt kell alkalmaznia a gyakorlatban, amit elméletben tanult, habár az ön esetében pontosan ez az átmenet jelenti képzésének részét. Csak azt ne feledje, hogy egy ember, akinek elég gyakran van igaza, válságos helyzetben meghallgatásra talál. 1610-kor, Grosvenor ellátogatott a hirdetőtáblához, a két társalgóba a sok közül, valamint a központi folyosóra, és előadásának időpontját 1700 órára változtatta. Az 1700 órából 1750 lett, majd még későbbre, 1800 órára változtatta. „Nemsokára kijönnek- mondta magában. - A politikai gyűlés nem tarthat örökké, és a többi előadás is legfeljebb kétórás esemény.” 1800 óra előtt öt perccel két ember lépéseit hallotta, amint lassan végigjönnek a folyosón. Csend lett; amikor megálltak nyitott ajtajával szemben, azután egy hang így szólt: - Ez az, rendben van. Nevettek, minden nyilvánvaló ok nélkül. Egy pillanatra rá két fiatalember lépett be. Grosvenor tétovázott, majd üdvözlésképpen barátságosan bólintott. Az utazás első napjától kezdve azt a feladatot tűzte maga elé, hogy azonosítsa az űrhajó fedélzetén tartózkodó személyeket: hangjukat, arcukat, nevüket - minél többet, amit csak fel tud fedezni róluk.

Mivel igen sok embert kellett áttanulmányoznia, ez a munka még nem volt befejezve. Erre a kettőre azonban emlékezett. Mindketten a kémiai részleghez tartoztak. Gyanakvóan figyelte őket, amint körbesétáltak, a kiállított oktatási eszközöket nézegetve. Úgy tűnt, hogy titokban mulatnak. Végül letelepedtek két székre, és egyikük finoman eltúlzott udvariassággal ezt mondta: - Mikor kezdődik az előadás, Mr. Grosvenor? Grosvenor az órájára pillantott. - Körülbelül öt perc múlva - válaszolta. Ez alatt az idő alatt nyolc ember jött be. A rossz indítás után ez jócskán felvillanyozta Grosvenort, különösen azért, mert egyikük Donald McCann volt, a geológiai részleg vezetője. Még az a körülmény sem zavarta, hogy hallgatói közül négyen a kémiai részleghez tartoztak. Megelégedve indította el előadását a feltételes reflexről és annak fejlődéséről, Pavlov idejétől egészen a nexializmus tudományának alapkövéig. Azután McCann ment oda hozzá, és beszélgetni kezdett vele. Ezt mondta: - Észrevettem, hogy a módszer egy részét az úgynevezett alvógép képezi, amely alvás közben oktatja az embert. - Megelégedve nevetett. - Emlékszem, hogy egyik régi professzorom rámutatott arra, hogy mindazt, ami a tudományból ismert, csupán ezernyi év alatt tanulhatjuk meg. Ön nem fogadta el ezt a korlátozást. Grosvenor észrevette, hogy a másik férfi szürke szeme kedvesen hunyorogva nézi őt. Elmosolyodott. - Az a korlátozás - mondta - részben az előzetes képzés nélküli géphasználat régi metódusának a terméke. Ma a Nexialista Alapítványban hipnózist és pszichoterápiát alkalmaznak, hogy megtörjék a kezdetleges ellenállást. Például amikor engem vizsgáltak, azt mondták, hogy számomra az lesz a normális, ha a gépet minden két órában csak öt percre kapcsolhatják be. - Igen alacsony tűrésszint - mondta McCann. - Az enyém három perc volt minden félórában. - De ön elfogadta azt - mondta Grosvenor nyomatékkal. - Igaz? - Ön mit csinált? Grosvenor mosolygott. - Nem csináltam semmit. Különböző módszereknek voltam alávetve, amíg nem bírtam a gépek szünet nélküli működése mellett mélyen aludni nyolc órán át. Néhány más gép is kiegészítette a folyamatot. A geológus figyelmen kívül hagyta az utolsó mondatot. - Kerek nyolc óra! - mondta megdöbbenve. Úgy látszott, az öregebbik férfi eltűnődik ezen. - Mégis - mondta végül - ez csak csökkenti a számot egy három körüli osztóval. Sok ember van, aki még kondicionálás nélkül is öt ébrenlét nélküli percet tud kitölteni az alvási időszak minden negyedórájából. Grosvenor megfontoltan válaszolt, tanulmányozva a másik arcán megmutatkozó reakciót. - Az információt azonban sokszor kell megismételni. - A McCann arcára kiülő tétovázó kifejezésből rájött, hogy jó érvet hozott fel. Sietve folytatta: - Egészen biztos volt olyan élménye, uram, hogy látott vagy hallott valamit, csupán egyszer, és sohasem felejtette el. És mégis, máskor, ami hasonlóképpen mély benyomásnak tűnik, oly mértékben elhalványul, hogy az ember már fel sem tudja idézni; még akkor sem, ha megemlítik. Ennek megvannak az okai. A Nexialista Alapítvány megállapította, melyek azok. McCann nem szólt semmit. Ajkát elbiggyesztette. A válla fölött Grosvenor észrevette, hogy a négy férfi a kémiai részlegről csoportban a folyosó melletti ajtó közelében gyűlt össze. Halkan beszélgettek egymás között. Csak egy pillantást vetett feléjük, majd a geológushoz fordult: - Volt olyan idő az elején, amikor azt hittem, hogy túl sok lesz nekem ez a feszültség. Érti, nemcsak az alvógépről beszélek. A képzés valódi mennyiségének a teljes egészéből ez csupán tíz százaléknyit tesz ki. McCann a fejét rázta. - Azok a számok majdhogynem megsemmisítenek. Feltételezem, hogy a legnagyobb százalékszámát azokból a kisfilmekből szerezte, amelyekben minden kép csak egy hajszálnyit marad tovább. Grosvenor bólintott. - Tachitoszkopikus filmeket használtunk naponta körülbelül három órán át, ám ezek a képrésznek durván negyvenöt százalékát tették ki. A titok a sebességben és az ismétlésben van. - Egy alkalomra egy teljes tudomány! - kiáltott fel McCann. - Ez az, amit egészében vett ismeretszerzésnek neveznek. - Ez a dolognak csupán az egyik oldala. Az összes érzékszervünkkel tanultunk: az ujjainkkal, a fülünkkel, a szemünkkel, a szaglásunkkal és az ízlelésünkkel is. McCann állt, szemöldöke megint összevonva. Grosvenor látta, hogy a fiatal kémikusok végre csapatostul kitódulnak a szobából. A folyosóról elfojtott nevetés hangja hallatszott. Úgy látszott, ez felriasztotta McCannt mély gondolataiból. Hirtelen mozdulattal kezet nyújtott, és ezt mondta: - Nem volna kedve feljönni a részlegemre valamikor a napokban? Talán ki tudunk dolgozni egy

koordinált módszert, egyesítve a maga integrált tudását a mi helyszíni munkánkkal. Kipróbálhatjuk, ha leszálltunk egy másik bolygóra. Ahogy végigment a folyosón saját hálószobája felé, Grosvenor fütyörészett az orra alatt. Első győzelmét aratta, és ez kellemes érzés volt.

8. Másnap reggel, részlege felé közeledve, Grosvenor meglepődve látta, hogy az ajtó nyitva van. Az ajtóból erős fénysugarak törnek ki a homályosabban megvilágítótt folyosón keresztül. Előresietett, és egy rövid időre megállt a bejáratban. Első pillantásra hat kémikus technikust látott, köztük ketten azok voltak, akik részt vettek az előadásán. A gépi felszerelést már bevitték a szobába. Számos nagy tartály, fűtőegységek egész sora és a vegyszereket a tartályokba adagoló csövek teljes rendszere már ott volt. Grosvenor gondolatban visszaugrott arra, ahogyan a kémikus technikusok viselkedtek előadásán. Befelé indult az ajtón, feszülten a lehetőségektől és dühösen a gondolattól, mi történhetett volna az ő saját berendezésével. Ezt a külső szobát általános célokra használta. Rendes körülmények között gépi felszerelés volt benne, de eredetileg arra tervezték, hogy csoportos oktatási célokból irányítsa a többi szobából jövő teljesítményeket. A maradék négy szoba speciális berendezéseit tartalmazta. A film- és hangfelvevő stúdióba vezető nyitott ajtón keresztül Grosvenor észrevette, hogy azt is megszállták. A megrázkódtatástól elnémult. Figyelembe sem véve az embereket, a külső szobán keresztül sorba bement mindegyikbe a négy speciális szekció közül. Hármat már birtokukba vettek a megszálló kémikusok. Ezekbe a filmstúdión kívül a laboratórium és a műhely tartozott. A negyedik szekció, amelyben technikai felszerelések voltak, valamint a szomszédos raktár sem volt teljesen érintetlen. Ezekbe tolták be és itt halmozták fel a mozgatható gépi felszerelést és bútort a többi szobából. A negyedik szekció egyik ajtaja egy kisebb folyosóra nyílt. Grosvenor komoran feltételezte, hogy mostantól fogva bizonyára itt mehet majd be részlegébe. Még mindig visszafojtotta haragját, latolgatva a helyzet lehetőségeit. Az lenne logikus, hogy Mortonnál emeljen óvást. Valami módon Kent megpróbálhatja ezt saját előnyére fordítani a választásokon. Grosvenor most még nem látta át, hogyan húzhatna ebből hasznot a kémikus választási hadjáratában. De Kent magától értetődően azt gondolta, hogy előnyére válik. Grosvenor lassan visszament a külső szobába - az előadótermébe. Most vette észre először, hogy a tartályok ételkészítő gépek voltak. Ügyes. Azt a látszatot fogja kelteni, mintha hasznát vennék a helynek ezen lehetne vitatkozni -, amelyet ezelőtt helytelenül hasznosítottak. Ennek fondorlatossága leleményességre késztette Grosvenort. Úgy tűnt, kevés kétség fér ahhoz, miért is történt mindez. Kent nem kedvelte őt. Szóban is szembeszállva Kent választási hadjáratával - ezt a tényt minden bizonnyal jelentették neki - még jobban megerősítette az ellenszenvet iránta. Ám a főkémikus bosszúálló reakciója, ha helyes módon jár el, felhasználható ellene. Grosvenor úgy érezte, ki kell találnia valamit, hogy Kent semmi szín alatt se húzzon hasznot ebből a megszállásból. Odasétált az egyik férfihoz, és közölte: - Nem adnák át azt az üzenetet, hogy nagyon örülök az alkalomnak, hogy támogassam a kémiai részleg személyzetének az oktatását, és hogy remélem, senki sem fogja kifogásolni a tanulást, mialatt dolgozik. Távozott, nem várva meg a választ. Amikor visszatekintett, látta, hogy az emberek utánabámulnak. Grosvenor elnyomott egy mosolyt. Egész vidámnak érezte magát, amikor belépett a műszaki helyiségbe. Most végre olyan helyzettel került szembe, amelyben alkalmazhat néhányat a rendelkezésére álló oktatási módszerek közül. Mivel mozgatható kabinetjei és más berendezései egy viszonylag kis helyre voltak zsúfolva, kis idejébe telt, hogy megtalálja a hipnotikus gázt, amit keresett. Csaknem egy félórát töltött el azzal, hogy a terelőlemezt úgy illessze a tölcsérhez, hogy az összesűrített anyag ne sisteregjen, amikor kiömlik. Amikor ez kész volt, Grosvenor a külső szobába cipelte a konténert. Kinyitotta a nyikorgó ajtajú, fali üveges szekrényt, a belsejébe helyezte, és kieresztette a gázt. Gyorsan újra bezárta az ajtót. Gyenge parfümillat keveredett a tartályból áradó vegyszerszaggal. Grosvenor lágyan fütyürészve elindult keresztül a szobán. A vezetőhelyettes állította meg, aki egyike volt azoknak, akik tegnap este ott voltak az előadásán. - Mi a fenét képzel, mit csinál itt? - Egy perc múlva alig fogja észrevenni. A személyzetük számára készített oktatási programom egy része mondta szelíden Grosvenor. ' - Ki kért magától oktatási programot? - Miért, Mr. Malden? - kérdezte Grosvenor megdöbbenést színlelve. - Hát mi egyebet csinálnak akkor az én részlegemben? - Nevetve abbahagyta. - Csak ugratom. Ez egy szagtalanító szer. Nem akarom, hogy büdös legyen a helyiségben. Meg sem várva a választ, távozott, majd oldalra állt, s figyelte az emberek reakcióját a gázra. Összesen

tizenöt személy volt ott. Öt teljesen kedvező reakciót várhatott tőlük, és öt részben kedvezőt. Annak a meghatározására, hogyan hat ez ki az emberekre, megvoltak a módszerek. Néhány percnyi figyelmes tanulmányozás után, Grosvenor előresétált, megállt az egyik férfi mellett, és halkan ezt mondta: - Öt perc múlva jöjjön ki a mosdóba, adok magának valamit. De most felejtse el! A bejárathoz húzódott, amely összekötötte a külső szobát a filmstúdióval. Megfordult, s látta, hogy Malden átmegy az emberekhez, és beszél velük. A technikus, nyilvánvalóan meglepődve, a fejét rázta. A vezetőhelyettes hangjából elképesztő harag csendült ki. - Úgy érti, nem beszélt magával? Láttam őt. A technikus méregbe jött. - Egy szót sem hallottam. Kellene róla tudnom. Még ha folytatódott is a vita, Grosvenor már se nem hallotta, se nem látta. Szeme sarkából észrevette, hogy az egyik fiatalember a szomszéd szobában elégséges visszahatásnak a jeleit mutatja. Ugyanolyan közömbösen ment oda a férfihoz, és ugyanazt mondta, mint az első alanyának, egy különbséggel: az időt most öt percről tizenötre hosszabbította meg. Egészében véve hat ember olyan mértékben reagált, amennyi Grosvenornak - úgy vélte - fontos volt a tervéhez. A kilenc megmaradt személy közül hárman - beleértve Maldent - enyhébb reakciót mutattak. Grosvenor békén hagyta az utóbbi csoportot. Ebben a szakaszban valódi bizonyosságokra volt szüksége. Később kipróbálhat egy másik mintát a többiek számára. Grosvenor várakozott, amikor kísérletének első alanya belépett a mosdóba. Rámosolygott a férfira, és azt mondta: - Látta már valamikor valamelyiket? - Odatartott egy fülkristályt, amelyet karimájánál fogva lehetett a fül belsejébe erősíteni. A férfi elvette a kis műszert, megnézte, majd tanácstalanul megrázta a fejét. - Mi ez? - kérdezte. - Fordítsa erre, és bele fogom illeszteni a fülébe - parancsolta Grosvenor. Mivel a másik ellenvetés nélkül engedelmeskedett, Grosvenor határozottan folytatta: - Biztos vagyok benne, észre fogja venni, hogy a kívülre néző rész testszínű. Más szavakkal, csak tüzetesebb vizsgálat során lehet észrevenni. Ha valaki mégis észrevenné, azt mondhatja rá, hogy hallókészülék. Befejezte a beillesztést, és hátralépett. - Körülbelül egy perc múlva már azt sem fogja tudni, hogy ott van. Nem fogja érézni. Úgy túnt, a technikust érdekli a dolog. - Most már alig érzem. Mit csinál? - Ez egy rádió - magyarázta Grosvenor. Lassan folytatta, hangsúlyt helyezve minden szóra. - Ám sohasem fogja tudatosan hallani, mit mond. A szavak áthatolnak, és egyenesen a tudatalattijába jutnak. Hallja, hogy a többiek mit mondanak magának. Beszégetéseket folytathat. Tulajdonképpen ugyanúgy végezheti megszokott dolgát, csak anélkül, hogy tudomása lenne arról, hogy valami rendkívüli történik. Teljesen meg fog feledkezni róla. - Nos, el tudom képzelni! - mondta a technikus. Fejét csóválva kiment. Néhány perccel később a második férfi jött be; és ezután sorjában a többi négy, akik mély hipnotikus reakciót mutattak: Grosvenor mindegyiküket ellátta a csaknem láthatatlan fülrádió egy példányával. Dallam nélkül zümmögve valamit, kihozott egy másik hipnotikus gázt, megfelelő konténerbe tette, és az üveges szekrényben levő helyére rakta. Ekkor, a vezetőhelyettes és a többi négy férfi kellő mélységgel reagált. A hátramaradottakból ketten csekély visszahatást tanúsítottak - egyikük, akit előzőleg alig ért valami behatás, teljesen önkívületi állapotba került, s egy másik nem mutatott egyáltalán semmilyen jelet. Grosvenor úgy döntött, hogy a tizenötből megelégszik tizenegy mély hipnotikus állapotú alannyal. Kentet kellemetlen meglepetés fogja érni, ha meglátja a részlegén megjelenő néhány kémiai zsenit. Mindemellett, ez még messze volt a végső győzelemtől, amely valószínűleg nem is volt elérhető, hacsak nem valamilyen közvetlenebb, Kent felé intézett támadás formájában. Grosvenor gyorsan készített egy magnófelvételt a fülrádiókhoz szükséges kísérleti adáshoz. Hagyta, hogy állandóan peregjen, amíg az emberek között járkált, és tanulmányozta, hogyan reagálnak. Négy személy aggódni látszott valami miatt. Grosvenor odament az egyikhez, aki gyakran rázta a fejét. - Mi a baj? - kérdezte. A férfi boldogtalanul nevetett. - Állandóan egy hangot hallok. Butaság. - Hangosat? - Rendszerint nem pont ilyen kérdést várunk el egy aggályoskodó kutatótól, Grosvenornak

azonban megvolt a maga szándéka. - Nem, messziről jön. Folyton eltávolodik, és aztán... - El fog tűnni - mondta Grosvenor nyugtatóan. - Tudja, hogyan lehet az agyat túlingerelni. Fogadok, éppen most távolodik el, már csak attól is, hogy valaki szól magához, ás elvonja figyelmét. A férfi oldalra billentette fejét, mint aki figyel. Csodálkozva rázta a fejét. - Tényleg elmúlt. - Kiegyenesesiett, és megkönnyebbülve felsóhajtott: - Kis időre azért aggodalmat okozott. A többi három ember közül ketten viszonylag könnyen nyerték vissza biztonságukat. A hátralevő egy személy, a kiegészítő szuggesztió ellenére továbbra is hallotta a hangot. Végül Grosvenor félrevitte őt, és azzal az ürüggyel, hogy a fülét vizsgálja, eltávolította a piciny rádiót. A férfinak valószínűleg több gyakorlásra lett volna szüksége. Grosvenor röviden elbeszélgetett a többi alannyal. Ezután megelégedve tért vissza a műszerszobába, és felrakott egy sor lemezt, amelyeket három percig akart lejátszani minden tizenöt percben. Amikor megint a külső szobában volt, körbepillantott és látta, hogy minden rendben van. Úgy döntött, hogy nyugodtan munkájukra engedheti az embereket. Kiment a folyosóra, és a felvonók felé indult. Néhány perccel később belépett a matematikai részlegbe, és Mortont kereste. Meglepetésére azonnal beengedték. Egy nagy íróasztal mögött találta a kényelmesen ülő Mortont. A matematikus egy székre mutatott, és Grosvenor leült. Első alkalommal volt Morton hivatalában, és kíváncsian körbetekintett. A szoba nagy volt, egy teljes falat egy kilátást nyújtó üvegtábla uralt. Ebben a pillanatban a tábla olyan szögben volt az űrre állítva, hogy a nagy galaxis, amelyben a Sol, nem volt több egy apró porszemecskénél, most széltől szélig látható volt. Még elég közel volt ahhoz, hogy látni lehessen a számtalan különálló csillagot, és elég messzire ahhoz, hogy homályos fénye ragyogásának a csúcsán legyen. Több csillaghalmaz is volt a láthatáron belül, amelyek, bár kívül estek a tényleges galaxison, együtt forogtak vele az űrön keresztül. Ezek látványa arra emlékeztette Grosvenort, hogy az Űrfelderítő éppen áthalad az egyik kisebb halmazon. Az üdvözlésen túljutva megkérdezte: - Még mindig nincs semmi döntés afelől, hogy megállunk-e ennek a halmaznak valamelyik napjánál? Morton bólintott. - Ellenkezőleg, úgy tűnik, van. Egyet is értek vele. Egy másik galaxis felé tartunk, és el fogunk távolodni a Földtől, bármennyire messze vagyunk is már tőle. A Főnök elörehajolt, hogy felvegyen egy papírlapot az íróasztaláról, majd viszszasüppedt székébe. Egyszerre csak így szólt: - Hallom, megszállták magát. Grosvenor kényszeredetten mosolygott. El tudta képzelni azt a megelégedést, amit ez az incidens szerezni fog az expedíció néhány tagjának. Már kellőképpen tudatosította ottlétét az űrhajó csapatában, hogy nyugtalan érzéseket okozzon azzal kapcsolatban, mire is képes a nexializmus. Az ilyen személyek - és sokan közülük még nem voltak Kent támogatói - ellenezhetik a Főnök beavatkozását a dolgokba. Tudva ezt, mégis eljött, hogy kiderítse, vajon megértette-e Morton a helyzet kényszerűségeit. Grosvenor tömören leírta, mi történt. Ezzel fejezte be: - Morton úr, arra kérem, utasítsa Kentet, hogy szüntesse meg határsértéseit. - Nem kívánta, hogy egy ilyen utasítást adjanak ki, ám látni akarta, felfogja-e Morton is a veszélyt. A Főnök megrázta fejét,. és szelíden így szólt: - Mindenekelőtt, tényleg nagy hellyel rendelkezik egyetlen ember számára. Miért ne oszthatná meg egy másik részleggel? A válasz túlságosan diplomatikus volt. Grosvenornak nem volt más választása, mint hogy erősködjön. Határozottan mondta: - Úgy értsem, hogy megengedett az űrhajó fedélzetén tartózkodó bármelyik részlegvezető számára, hogy helyet foglaljon el egy másik részlegtől bármiféle vezetőségi engedély nélkül? Morton nem válaszolt azonnal. Arcára erőltetett egy mosolyt. A tollával játszott, amikor végül is megszólalt: - Arra gondolok, hogy maga félreérti az Űrfelderítő fedélzetén betöltött posztomat. Mielőtt egy részlegvezetőre vonatkozó határozatot hoznék, tanácskoznom kell a többi részleg vezetőjével. - A mennyezetre bámult. - Tegyük fel, hogy napirendre tűztem az ügyet, és olyan határozat született, hogy Kent birtokolhatja az ön részlegének azt a részét, melyet már elfoglalt. - Megfontolt hangon fejezte be: Megfordult a fejemben, hogy ön talán nem bánná, ha ebben a szakaszban egy ilyen korlátozás lenne kiszabva magára. - Mosolya kiszélesedett.

Grosvenor véghezvíve szándékát, visszamosolygott. - Nagyon boldog vagyok, hogy támogatását élvezem ebben az ügyben. Akkor számíthatok önre abban, hogy nem engedi Kentnek napirendre tűzni, ezt az ügyet? Ha meglepte is Mortont az állásfoglalásnak ez a gyors megfordulása, semmi jelét sem mutatta annak. - A napirendre tűzés - mondta megelégedve - az egyik olyan dolog, amit nem tudok tekintélyes mértékben ellenőrizni. Az én hivatalom készíti el. Én adom elő. A részlegvezetők megszavazhatják, hogy napirendre tűzik Kent kérését egy elkövetkező gyűlésen, ám a folyamatban levők közül egyiken sem. - Arra következtetek - mondta. Grosvenor -, hogy Kent úr már kérvényezte részlegem négy helyiségének elfoglalását. Morton bólintott. Letette a papírlapot, melyet a kezében fogott, és fölvett egy kronométert. Alaposan megvizsgálta. - A következő gyűlés két nap múlva lesz. Attól kezdve minden héten, hacsak nem halasztom el őket. Azt hiszem - úgy beszélt, mintha hangosan töprengene -, nem okozna nehézséget, ha eltörölnék egy gyűlést, amely tizenkét nap múlva esedékes. - Letette a kronométert, és fürgén felállt. - Ezzel huszonkét napot nyer, hogy megvédhesse magát. Grosvenor lassan felemelkedett. Úgy döntött, nem tesz megjegyzést a határidőre. Abban a pillanatban ez sokkal többnek tűnt annál, mint amennyi számára szükséges, ám önzően hangzana, ha ezt megmondaná. Jóval a határidő letelte előtt vagy visszanyeri az uralmat részlege felett, vagy veresége elfogadott tény lesz. Hangosan ezt mondta: - Van még egy lényeges dolog, amit fel akarok hozni. Úgy érzem, fel kell hogy legyek jogosítva a többi részlegvezetővel való érintkezésre, mialatt űrruhát viselek. Morton mosolygott. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem több, mint félreértés. Helyre fogjuk hozni a dolgot. Kezet ráztak, és elváltak. Amint Grosvenor a nexialista részleg felé igyekezett, az volt az érzése, hogy rendkívül közvetett módon, de a nexializmus kezd teret hódítani. Belépve a külső szobába, Grosvenor meglepődve vette észre, hogy Siedel oldalra állva a dolgozó kémikusokat figyeli. Meglátva Grosvenort, a pszichológus odament, és a fejét csóválta. - Fiatalember - mondta -, nem erkölcstelen ez egy kicsit? Grosvenor elszorult szívvel már azt hitte, Siedel azt elemzi, mit tett az emberekkel. Hangjával nem mutatta, hogy birtokában van ennek, amint gyorsan így szólt: - Teljes mértékben erkölcstelen, uram. Ugyanúgy érzek, mint ahogyan ön is érezne, ha a törvényes jogok botrányos figyelmen kívül hagyásával az ön részlegét foglalnák el. „Miért van itt? Kent kérte meg, hogy vizsgálja meg az ügyet?” - gondolta. Siedel megdörzsölte az állát. Zömök felépítésű, csillogó fekete szemű férfi volt. - Nem erre gondoltam - mondta lassan. - De úgy látom, feljogosítva érzi magát. Grosvenor megváltoztatta taktikáját. - Az oktatási módszerre utal, melyet alkalmazok ezeken az embereken? Nem érzett lelkiismeret-furdalást. Bármilyen oknál fogva legyenek is itt ezek az emberek, az alkalmat, ha lehetséges, saját előnyére kell fordítania. Azt remélte, hogy konfliktust idéz elő a pszichológus fejében, hogy semlegesítse a férfit az önmaga és Kent között folyó harcban. Siedel szavainak burkoltan gúnyos éle volt: - Kent úr kérésére megvizsgáltam részlegüknek azokat a tagjait, akik véleménye szerint abnormális módon cselekednek. Most kötelességem közölni diagnózisomat Kent úrral. - Miért? - kérdezte-Grosvenor, majd megfontoltan így folytatta: - Siedel úr, részlegemet megszállta egy ember, aki azért nem szeret engem, mert nyíltan kijelentettem, hogy nem fogok szavazni rá. Mivel ezen űrhajó törvényeinek ellenére cselekedett, minden jogom megvan arra, hogy úgy védjem magam, ahogy az tőlem telik. Nagyon kérem ezért, maradjon kívül ezen a teljesen személyes jellegű viszályon. Siedel a homlokát ráncolta. - Nem érti? - mondta. - Én pszichológusként vagyok itt. Az alany beleegyezése nélküli hipnózis alkalmazását teljesen erkölcstelennek tartom. Meg vagyok lepődve, hogy azt várja tőlem, részese legyek egy ilyen cselekedetnek. - Biztosítom, hogy erkölcsi kódexem pontosan olyan lelkiismeretes, mint az öné. Amikor engedélyük nélkül hipnózisnak vetettem alá ezeket az embereket, gondosan kerültem, hogy arra használjam ezt, hogy a legkisebb mértékig is ártsak nekik, vagy kellemetlen helyzetbe hozzam őket. Ilyen körülmények között nem értem, miért érzi kötelességének, hogy Kent oldalára álljon. Siedel összevonta szemöldökét. - Viszálykodás van maga és Kent között, így van? - Alapjában vévé - mondta Grosvenor. Sejthette, mi fog következni.

- És mégis - mondta Siedel - nem Kent volt az, akit hipnózisnak tett ki, hanem egy csoport ártatlan kívülállót. Grosvenor emlékezett, hogyan viselkedett a négy kémikus technikus előadása alatt. Néhányuk legalábbis nem volt egészen ártatlan. Így szólt: - Nem akarok erről vitatkozni magával. De mondhatom, hogy az idők kezdetétől a nem gondolkodó többség megfizette annak az árát, hogy szó nélkül engedelmeskedett a vezetők parancsainak, s nem vette magának a fáradságot, hogy megvizsgálja azok indítékait. De ahelyett, hogy belemerülök ebbe, inkább feltennék egy kérdést. - Igen? - Belépett a műszerszobába? Siedel bólintott, de nem szólt semmit. - Látta a felvételeket? - Grosvenor nem tágított. - Igen. - Észrevette, mivel foglalkoznak? - Kémiai adatokkal. - Ez minden, amit adok nekik - mondta Grosvenor. - Ez minden, amit szándékozom adni nekik. Részlegemet oktatási központnak tekintem. Azok az emberek akik belépésre kényszerülnek ide, ha akarják, ha nem, oktatásban részesülnek. - Bevallom - mondta Siedel -, nem értem, hogyan fog ez segíteni önnek abban, hogy megszabaduljon tőlük. Azonban boldog leszek, ha elmondhatom Kent úrnak, mit csinál ön. Nem lehet semmi kifogása az ellen, hogy emberei több kémiát tanulnak. Grosvenor nem válaszolt. Megvolt a saját véleménye arról, mennyire szeretné Kent, ha beosztottjainak egy csoportja annyit tudna, amennyit rövidesen tudni fog - amennyit ő maga tud saját szakterületéről. Komoran nézte, ahogy Siedel eltűnik a sötét folyosón. Ez az ember kétségtelenül teljes jelentést fog tenni Kentnek, ami egy új terv kidolgozásának szükségességét jelenti. Ott állva Grosvenor olyan megállapításra jutott, hogy a hathatós védekezési intézkedéseknek túl korán jött el az. ideje. Alig volt biztos, hogy bármilyen hosszan tartó határozott cselekedet nem idézne-e elő az űrhajó fedélzetén pontosan olyan helyzetet, amit a kötelessége lenne megakadályozni. A ciklikus történelmet illető saját fenntartásai ellenére, nem árt emlékezni arra, hogy úgy tűnik, a civilizáció igenis megszületett, megöregedett, és az öregkortól fog meghalni. Mielőtt bármit is tenne, még jobb, ha elbeszélget Koritával, és kideríti, milyen kelepcék felé rohanhat vigyázatlanul. A japán tudóst a B-könyvtárban fedezte fel, amely az űrhajó félreeső felében volt, ugyanazon az emeleten, mint a nexialista részleg. Korita már éppen távozni szándékozott, amikor felért, és Grosvenor mellé szegődött. Bevezetés nélkül felvázolta problémáját. Korita nem válaszolt rögtön. Végigsétáltak a folyosón, mielőtt a magas történész határozatlanul megszólalt volna. - Barátom - mondta -, biztos vagyok benne, hogy felismeri a különleges problémák általánosságok talaján való megoldásának nehézségeit, ez pedig tulajdonképpen minden, amit a ciklikus történelemelmélet kell hogy nyújtson. - S mégis - mondta Grosvenor - néhány analógia nagyon hasznos lehet számomra. Abból, amit a témáról olvastam, azt szűrtem ki, hogy civilizációnk késői, avagy „téli” korszakában vagyunk. Más szavakkal, éppen most követjük el azokat a hibákat, melyek a pusztuláshoz vezetnek. Van erről néhány gondolatom, de szeretném, ha több lenne. Korita vállat vont. - Megpróbálom röviden megfogalmazni. - Egy darabig csendben maradt, majd ezt mondta: - A civilizációk „téli” időszakainak szembetűnő közös nevezője: annak egyre növekvő megértése az egyének millióinak részéről, hogyan folynak a dolgok. Az emberek most már nem bírják elviselni a babonákat vagy a természetfeletti magyarázatokat arra, mi megy végbe agyukban és testükben és a körülöttük levő világban. A tudás fokozatos felgyülémlésével még a legegyszerűbb agyak is első alkalommal látnak tisztán, és tudatosan visszautasítják a kisebbségnek az öröklődő magasabbrendűségre támasztott igényeit. És folyik a kíméletlen csata az egyenlőségért. Korita szünetet tarolt egy pillanatig, majd folytatta: - Ez az a szélesen elterjedt küzdelem a személyes jelentőség fontosabbá tételéért, amely a feljegyzett történelem összes civilizációjának „téli” szakaszai között a legfontosabb párhuzamot képezi. Történjék bármi, a harc rendszerint egy törvényes rendszer keretén belül zajlik le, amely arra törekszik, hogy megvédje vaskalapos kisebbségét. Aki későn érkezik a csatatérre, s nem érti a kisebbség indítékait, vakon beleveti magát a hatalomért folyó csatába. Az eredmény: a féktelen értelem valódi csetepatéja. Haragjukban és

sóvárgásukban az emberek követik a náluknál nem kevésbé zavarban levő vezetőket. Újra meg újra az ebből származó zűrzavar nagyon határozott lépésekkel a végső, statikus fellahi állapothoz vezetett. Előbb vagy utóbb az egyik csoport fölénybe kerül. Ha már egyszer hatalomra kerültek, a vezetők olyan kegyetlen vérengzésekkel állítják helyre a „rendet”, hogy a milliók megszelídülnek. A hatalmat gyakorló csoport serényen korlátok közé kezdi szorítani a tevékenységeket. Az engedélyezési rendszerek és más rendszabályozó intézkedések szükségesek minden szervezett társadalom számára mint az elnyomás és a kizárólagos hatalom eszközei. Az egyén számára nehézzé, majd lehetetlenné válik, hogy egy új vállalkozásba fogjon. És így haladunk gyors szakaszváltásokkal az ókori India ismerős kasztrendszeréhez, valamint a már kevésbé jól ismert, ám ugyanannyira merev társadalmakhoz, mint például Rómáé volt körülbelül időszámításunk 300-ik évében. Az egyén beleszületik az életnek ebbe az állomásába, és nem tud fölé emelkedni... Nos hát, segít önnek ez a rövid összefoglalás? Grosvenor meggondoltan válaszolt: - Amint már mondtam, egy problémát próbálok megoldani; amellyel Kent úr állított szembe, anélkül hogy az ön által leírt késői civilízáció emberének önző hibáiba esett volna. Azt akarom tudni, ésszerű-e remélnem, hogy megvédem magam vele szemben az Űrfelderítő fedélzetén már így is fennálló ellenségéskedések súlyosbítása nélkül. Korita kényszeredetten mosolygott. - Egyedülálló győzelem lesz, ha sikerre tudjá vinni. Történelmileg, ha a tömegeket vesszük alapul, a problémát még sohasem oldották meg. Nos, sok szerencsét, fiatalember! Abban a pillanatban történt... 9. A Grosvenor emeletén levő „üvegszobánál” álltak meg, amely nem volt ugyan üveg, és nem volt pontos meghatározás szerinti szoba. Egy alkóv volt a külső fal folyosójában, és az „üveg” az ellenálló fémek egyikének kikristályosított alakjából készített, hatalmas, ívelő tábla volt. Annyira tisztán átlátszó volt, hogy azt az illúziót keltette, egyáltalán nincs ott semmi. Azon túl vákuum volt, és az űr sötétsége. Grosvenor éppen akkor vette észre szórakozottan, hogy az űrhajó majdnem a végére ért a kis csillaghalmaznak, amelyen keresztül akkor haladt. A rendszer ötezer napjából már csak alig pár volt látható. Grosvenor szóra nyitotta száját, hogy azt mondja: „Szeretnék megint elbeszélgetni önnel, Mr. Korita, amikor majd lesz rá ideje.” Nem mondta ki. Közvetlenül előtte egy tollas kalapot viselő nő kissé homályos, kettős képe formálódott meg az üvegben. A kép meg-meglebbent és csillámlott. Grosvenor érezte szemizmainak szokatlan feszülését. Egy pillanatra agyában űr támadt. Ezt hangok, fényvillanások, éles fájdalomérzések követték sebesen. Hipnotikus hallucinációk! Az öntudat elektromos sokkhoz volt hasonló. Az eszmélés mentette meg. Saját erőnléte tette képessé arra, hogy tüstént visszautasítsa a fény körvonalának mechanikus sugallatát. Hirtelen megfordult, és beleordította a legközelebbi kommunikátorba: - Ne nézzenek a képekre! Hipnotikusak! Megtámadtak minket! Amint visszafordult, belebotlott Korita eszméletlen testébe. Megállt és letérdelt. - Korita - mondta átható hangon -, hall engem? - Igen. - Csak az én utasításaim befolyásolják. Érti? - Igen. - Kezd felengedni, felejteni. Agya nyugodt. A képek hatása elmúlóban van. Elmúlt. Teljesen elmúlt. Érti? Teljesen elmúlt. - Értem. - Még egyszer nem fognak hatni önre. Valójában ahányszor csak lát egy képet, az valami kellemes otthoni jelenetre emlékezteti. Világos ez? - Nagyon. - Most kezd felébredni. Háromig fogok számolni. Amikor azt mondom: ,három”, teljesen ébren lesz. Egy... kettő... három, ébredjen! Korita kinyitotta a szemét. - Mi történt? - kérdezte zavartan. Grosvenor gyorsan megmagyarázta, majd így szólt: - Most azonban gyerünk gyorsan! A fénykörvonal állandóan vonzza a szememet, saját ellensugallatom ellenére is. Végigtuszkolta a folyosón a megzavarodott archeológust a nexialista részleg felé. Az első saroknál egy földön fékvő emberi testbe botlottak.

Grosvenor nem túlzottan finoman megrúgta az embert. Áramütésszerű reakciót akart. - Hall engem? - kérdezte. Az ember megmoccant. - Igen. - Akkor figyeljen. A fénykáprázatoknak nincs többé hatásuk magára. Most keljen fel. Teljesen ébren van. A férfi feltápászkodott, és vadul himbálózva Grosvenorra vetette magát. Grosvenor lebukott, és támadója vakon eltámolygott mellette. Grosvenor megálljt parancsolt, de a férfi csak ment kifelé, anélkül hogyvisszanézne. Grosvenor megragadta Korita karját. - Úgy tűnik, túl késön értem ide hozzá. Korita teljesen elkábulva rázta a fejét. Szeme a fal felé fordult, és következő szavaiból világossá vált, hogy Grosvenor szuggesztiója nem érte el a kívánt hatásfokot, vagy már hatástalanná vált. - De kik ők? - kérdezte. - Ne nézzen rájuk! Hihetetlenül nehéz volt megtenni. Grosvenornak állandoan pislognia kellett, hogy megtörje a fény felvillanásainak körvonalait, melyek szemébe ötlöttek a falakon levő többi képről. Először azt érezte, hogy a képek mindenhol ott vannak. Később észrevette, hogy a nőies alakzatok - némelyek különös módon duplák, némelyek szimplák - elfoglalták az átlátszó vagy áttetsző falrészeket. Az ilyen visszatükröződő falterületek százai fordultak elő, de számuknak legalább volt valami határa. Több embert láttak. Az áldozatok egyenetlen helyközökben feküdtek a folyosók mentén. Kétszer bukkantak rá tudatánál levő emberre. Az egyik vak szemekkel állta útjukat, és se nem mozdult, se meg nem fordult, ahogy Grosvenor és Korita elsiettek mellette. A másik férfi egy üvöltést eresztett ki a torkán, megragadta vibrátorát, és tüzelt. A nyomjelzőből jövő fénynyaláb a Grosvenor melletti falra villant. S ezután az ember megragadta a másikat és leütötte. A férfi - Kent egyik támogatója - gyűlölködve bámult Grosvenorra. - Átkozott kém! - mondta nyersen. - Azért még elkapunk! Grosvenor nem időzött el azon, hogy kiderítse a férfi meghökkentő viselkedésének okát. Ám egyre feszültebbé vált, ahogy Koritát a nexialista részleg ajtajához vezette. Hogyha egy kémikust ilyen gyorsan arra lehet ösztönözni, hogy nyíltan, gyűlölje őt, akkor mi a helyzet azzal a tizenöttel, akik elfoglalták a szobáit? Megkönnyebbülésére mindannyian eszméletlenek voltak. Sietve biztonságba helyezett két sötét szemüveget- egyet Koritának és egyet magának-, majd a falak, a mennyezet és a padló ellen fordította a villogó fémek zárótükrét. A káprázatokat azon nyomban háttérbe szorította az erős fény. Grosvenor a műszerszoba felé igyekezett, ahol a hipnózis alatt levők felszabadítására irányuló utasításokat sugárzott. Öt perc múlva még mindig nem volt semmi jéle annak, hogy egyáltalán odafigyelnek. Arra gyanakodott, hogy a támadók hipnotikus mintái már keresztülhatoltak, sőt ki is használták az emberek hatás alatt álló agyának állapotát, hatálytalanítva minden szót, amit csak használhatott. Fennállt a lehetőség, hogy egy idő után maguktól felébrednek és rátámadnak. Korita segítségével a mosdóba vonszolta őket, majd bezárta az ajtót. Egy körülmény már nyilvánvaló volt. Egy olyan erő mechanikus, vizuális hipnózisa volt ez, amelytől neki csak azonnali cselekvéssel sikerült megmentenie magát. Ami azonban történt, nemcsak egy látomásra korlátozódott. A képzet uralma alá próbálta vonni azáltal, hogy szemén keresztül ingerelte az agyát. Jól ismerte a legmodernebb kutatásokat, amelyeket az emberek végeztek ezen a területen. Így tehát tudta - noha a támadók nyilvánvalóan nem -, hogy egy idegen hatalma az emberi idegrendszer felett nem elképzelhető, kivéve egy agyszabályozó műszer vagy ennek megfelelője segítségével. Abból, ami majdnem megtörtént vele, csak sejtette, hogy a többieket mély önkívületi álomba sodorták, vagy pedig hallucinációkkal zavarták meg, és azok nemtartoznak felelősséggel tetteikért. Az volt a feladata, hogy eljusson a vezérlőterembe, és bekapcsolja az űrhajó energiaképernyőjét. Lényegtelen, honnan jön a támadás - egy másik űrhajóról vagy tényleg egy bolygóról -, a képernyőnek meg kell szakítania bármilyen hordozó fénysugarakat, amelyeket az ellenség csak küldhet. Ideges ujjaival Grosvenor azon munkálkodott, hogy felszereljen egy mozgatható fényegységet. Valami olyanra volt szüksége, ami a vezérlőterem felé vezető útján megakadályozza a képzeteket. Az utolsó csatlakozást csinálta, amikor egy félreérthetetlen érzet fogta el - enyhe szédülést érzett -, csaknem azonnal eltűnt. Olyan érzés volt, amely rendszerint számottevő irányváltásnál fordul elő az antigravitátorok újraszabályozásának eredményeképpen. Tényleg megváltozott volna az útirány? Ez volt az, egyik dolog, amit, meg kell majd vizsgálnia - de később. - Egy kísérletet szándékozok végezni. Kérem, maradjon itt - mondta Koritának.

Grosvenor egy közeli folyosóra cipelte fényberendezését, és egy gépi meghajtású teherszállító kocsi hátsó részébe helyezte. Ezután felmászott a járműre, és a felvonók felé tartott. Úgy vélte, összesen tíz perc telhetett el, amióta először látott képet. Huszonöt mérföldes óránkénti sebességgel vette a liftfolyosóba vezető kanyart, ami gyors volt ehhez a viszonylag szűk helyhez képest. A felvonókkal szemközti alkóvban két férfi dulakodott élethalálharcra összpontosítva. Nem figyeltek Grosvenorra, hanem hajlongtak, erőlködtek meg káromkodtak. Erősen hallatszott zihálásuk hangja. Egymás felé irányuló céltudatos gyűlöletüket nem befolyásolta Grosvenor fényberendezése. A hallucináció akármilyen világában is voltak, mindenesetre nagyon belemélyedtek. Grosvenor a legközelebbi felvonóba perdítette gépét, és megállította. Kezdte abban a hitben ringatni magát, bogy esetleg üresnek találja a vezérlőtermet. Ez a reménye szertefoszlott, amint a főfolyosóra került: hemzsegett az emberektől. A torlaszokat a levegőbe hajították, és a folyosón összetéveszthetetlen ózonillat terjengett. A vibrátorok füstölögtek, és nagy zűrzavart keltettek maguk körül. Grosvenor óvatosan kikukucskált a felvonóból, s megpróbálta felmérni a helyzetet. Szemmel láthatóan rossz volt. A vezérlőterem két bejárata egy sor felborított tehervontatóval volt eltorlaszolva. Mögöttük katonai egyenruhát viselő férfiak kuporogtak. Grosvenor Leeth kapitányt pillantotta meg a védők között, a túlsó oldalon pedig meglátta Morton Főnököt, az egyik támadó csoport barrikádja mögött. Ez fényt derített a látványra. A képzetek ösztönözték az elfojtott ellenségeskedést. A tudósok a katonák ellen harcoltak, akiket tudat alatt mindig is gyűlöltek. Viszonzásul a katonák hirtelen szabadjára eresztették lenézésüket és haragjukat az általuk megvetett tudósokra. Grosvenor tudta, hogy ez nem ad igaz képet az egymás iránt táplált érzelmekről. Rendszerint az emberi agy számtalan ellentétes impulzust tart egyensúlyban, úgyhogy egy átlag ember leélheti egész életét, anélkül hogy engedné egyik érzését jelentősen elhatalmasodni a többin. Ezt a bonyolult egyensúlyt most megzavarták. Az eredmény katasztrófával fenyegetett az emberi lények egy teljes expedíciója számára, és annak az ellenfélnek ígért győzelmet, amelynek szándékát csak sejteni lehetett. Bármi volt is az oka, az út a vezérlőterembe el volt torlaszolva. Grosvenor kelletlenül újra visszavonult saját részlegébe. Korita az ajtóban fogadta. - Nézze! - mondta. Egy fali kommunikátor táblája felé intett, amely az Űrfelderítő elülső részében levő, pontosan beszabályozott vezérlőkészülékekre volt kapcsolva. Az ottani adólemez közvetlenül egy sorozat hajszálvékony irányzórésre volt állítva. Az elrendezés sokkal bonyolultabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Grosvenor az irányzórésekre fordította tekintetét, és látta, hogy az űrhajó egy lassú ívet ír le, amely elérve tetőpontját, egyenesen egy fénylő, fehér csillag felé irányíthatja. A szervóberendezést elindították, hogy elvégezze az időközönkénti szabályozásokat, ami pályáján fogja tartani az űrhajót. - Megtehette ezt az ellenség? - kérdezte Korita. Grosvenor, aki inkább tanácstalan volt, mint riadt, megrázta a fejét. Szemlélőkameráját áthelyezte a kiegészítő műszerek pultjára. Színképtípusa, fényrendje és fényerőssége után ítélve a csillag éppen több mint négy fényév távolságra lehetett. Az űrhajó megközelítette az ötóránkénti egy fényév sebességet. Az, hogy az űrhajó még mindig gyorsult, megnövelheti az előre látható ívet. Grosvenor durván felbecsülte, hogy az űrjármű megközelítőleg tizenegy óra múlva fogja elérni a nap körzetét. Egy lökésszerű mozdulattal Grosvenor lekapcsolta a kommunikátort. Megrendülten, de nem hitetlenül állt ott. A rombolás lehet a szándéka a félrevezetett személynek, aki megváltoztatta az űrhajó útvonalát. Ha így van, csupán tízórányi idő volt a katasztrófa megelőzésére. Még abban a pillanatban is, amikor nem volt világos terve, Grosvenor úgy látta, hogy az ellenséggel csakis egy hipnotikus eljárásokat felhasználó támadás tudna hatékonyan leszámolni. A módszerek többsége csak orvosi célokra volt alkalmazható. A kivételt az agyszabályzó képezte, egy olyan műszer, amelyet az impulzusok egyik agyból a másikba való átvitelére lehetett használni. Grosvenornak még Korita segítségével is néhány percébe tellett, míg üzemképessé tette egyik szabályozóját. Ennek ellenőrzése még több időt emésztett fel, s mivel ennyire finom műszer volt, rugókkal körbepárnázva kellett odaerősíteni Grosvenor teherszállítójához. Összességében az előkészületek harminchét percet vettek igénybe. Ezután rövid, de éles vitája támadt az archeológussal, aki vele akart tartani. Végül azonban Korita beleegyezett abba, hogy ott marad, és őrzi működési bázisukat. Az agyszabályzó műszer szállítása szükségessé tette, hogy Grosvenor korlátozza a járművének sebességét, amikor a vezérlőterem felé tartott. Az erőltetett lassítás bosszantotta, viszont lehetőséget nyújtott számára, hogy megszemlélje a változá sokat, amelyek a támadás első pillanatától kezdve végbementek.

Csupán egyetlen véletlenül odakerült eszméletlen testet látott. Grosvenor úgy vélte, hogy a mély önkívületi álomba esett emberek többsége önkéntelenül ébredt. Az ilyen ébredések megszokott hipnotikus jelenségek. Most ugyanazon a véletlenszerűségi alapon reagálnak más ingerekre. Sajnos - bár ez is várható volt - ez, úgy látszik, azt jelenti, hogy tetteiket a sokáig elnyomott indítékok irányítják. S így azok az emberek, akik rendes körülmények között csupán enyhén nem kedvelték egymást, egy szempillantás alatt ellenszenvüket gyilkos utálattá változtatták. Szörnyű dolog volt, hogy nem fogják fel a változást. Mert az agyat össze lehet kuszálni, anélkül hogy az ember tudjon róla. Össze lehet zavarni helytelen környezeti asszociáció vagy egy olyan támadás által, melyet most hajtanak végre, egy emberrel teli űrhajó ellen. Valamennyi esetben minden egyes személy úgy viselkedik, mintha új elképzeléseinek ugyanolyan józan alapja volna, mint a régieknek. A vezérlőterem szintjén Grosvenor kinyitotta a felvonó ajtaját, majd sebtében visszahúzódott. Durva, sercegő hang kíséretében égtek a fényfalak. A közeli láthatáron belül három halott ember feküdt. Amint várakozott, egy mennydörgő robbanás hallatszott. A lángok nyomban megszűntek. A levegőt világoskék füst ködösítette el, és fojtogató hőség érződött. Másodperceken belül mind a köd, mind a hőség elmúlt. Nyilvánvaló volt, hogy legalább a szellőzőrendszer működik még mindig. Grosvenor óvatosan kikukucskált. Első látásra a folyosó elhagyatottnak tűnt. Majd meglátta Mortont, félig megbújva a kevesebb mint húsz lépésre levő, védettséget nyújtó alkóvban. Csaknem ugyanabban a pillanatban a Főnök is meglátta őt, és átintett neki. Grosvenor habozott, majd felismerte, hogy kockázatot kell vállalnia. Áttolta járművét a liftajtón, és keresztülszáguldott a közbenső területen. Amint felért, a Főnök lelkesen üdvözölte. - Ön éppen az az ember, akit látni akarok - mondta. - Meg kell hogy szerezzük Leeth kapitánytól az űrhajó feletti hatalmat, mielőtt Kent és csoportja megszervezné saját támadásukat. Morton tekintete nyugodt volt és értelmes. Nézése egy jogáért küzdő emberé. Úgy látszott, az sem jutott eszébe, hogy igénylik az állítására való magyarázatot. A Főnök folytatta: - Különösen Kent ellen van szükségünk az ön segítségére. Valami vegyi anyagot hoznak fel, amit ezelőtt sohasem láttam. Ez idáig a mi fúvókészülékeink egyenesen visszacsaptak rájuk, de ők is kezdik felállítani saját fúvókészülékeiket. Az a nagy problémánk, hogy lesz-e időnk legyőzni Leetht, mielőtt Kent össze tudja szedni csapatait a támadásra. Grosvenor problémája szintén az idő volt. Jobb kezét feltűnés nélkül bal csuklójához emelte, és megérintette az aktiváló relét, amely a szabályzóműszer irányjelző adólemezeit vezérelte. Mortonra emelte a lemezeket, amikor így szólt: - Van egy tervem, uram. Azt gondolom, hatásos lehet az ellenséggel szemben. Elhallgatott. Morton lefelé nézett. - Hozott magával egy szabályzóműszert, és az be van kapcsolva. Mit remél ettől? - kérdezte a Főnök. Grosvenor első görcsös reakciójában engedett egy megfelelő válasz szükségességének. Abban bízott, hogy Morton nem fogja túlságosan ismerni a szabályzó műszereket. Azzal együtt, hogy ez a remény romba dőlt, még mindig megpróbálhatta a műszer alkalmazását, bár a meglepetés kezdeti előnye nélkül. - Ez az. Ez az a gép, amit használni akarok - mondta feszült hangon. Morton tétovázott, majd így szólt: - Az eszembe jutó gondolatokból arra következtetek, hogy maga sugározza... - Elhallgatott. Arca megélénkült az érdeklődéstől. Mondjuk - szólt rögtön -, hogy ez jó. Ha sikerre tudja vinni,azt az elképzelést, miszerint idegenek támadtak meg minket... Félbeszakította mondanivalóját. Ajkát elbiggyesztette. Szeme összeszűkült, ahogy tervezett. Így szólt: - Leeth kapitány kétszer próbált egyezséget kötni velem. Most úgy teszünk, mintha beleegyeznénk, és maga beveti a gépét. Abban a pillanatban fogunk támadni, amikor maga jelez nekünk. - Méltóságteljesen magyarázta: - Nem fontolgatnám a Kenttel vagy Leeth kapitánnyal való egyezséget, hacsak az nem jelent eszközt a győzelemhez, érti? Remélem, méltányolja ezt? Grosvenor a vezérlőteremben találta Leeth kapitányt. A parancsnok konok nyájassággal üdvözölte. - A tudósok közötti harc - mondta megfontoltan - kínos helyzetbe hozta a katonaságot. Meg kell hogy védjük a vezérlőtermet és a gépházat, s ezáltal teljes egészében el kell hogy végezzük az expedícióval szembeni minimális kötelességünket. - Komolyan csóválta a fejét. - Persze szóba se jöhet, hogy valamelyiküknek is megengedhetjük, hogy győzzön. Végső esetben mi, a hadiszemélyzet, készen állunk önmagunk feláldozására, hogy megakadályozzuk bármelyik csoport győzelmét. A magyarázat visszariasztotta Grosvenort első szándékától. Azon töprengett, hátha Leeth kapitány felelős azért, hogy az űrhajó egyenesen a napot vette célba. Ennek legalább részbeni alátámasztása volt. A parancsnok indítéka látszólag az volt, hogy egyik csoport számára - kivéve a katonaságot - sem képzelhető el a győzelem. Ilyen kezdéssel valószínűleg már csak egy kis lépés kellett ahhoz az elképzeléshez, miszerint az

egész űrhajót fel kell áldozni, Véletlenszerű mozdulattal Grosvenor Leeth kapitányra emelte a szabályzóműszer irányjelző adókészülékét. Agyhullámok, perces lüktetések közvetítettek az axontól az idegsejtnyúlványig, az idegsejtnyúlványtól az axonig, mindig követve a múlt asszociációitól függő, előzőleg meghatározott ösvényt - ez az a folyamat, amely vég nélkül működteti az emberi agy kilencvenmillió idegsejtjét. Mindegyik sejt az elektrokolloidális egyensúly saját állapotában van, ami a feszültség és az impulzus bonyolult kölcsönhatását képezi. Csak fokozatosan, évek múltán fejlesztettek ki olyan gépeket, amelyek bizonyos pontossági fokkal ki tudják mutatni az agy belsejében áramló energia jelentőségét. A legkorábbi agyszabályzó műszer a híres elektroencefalográf közvetlen leszármazottja volt. Ennek funkciója azonban az előző műszer ellenkezője. Bármilyen kívánt mintájú mesterséges agyhullámot feldolgozott. A műszer felhasználásával egy gyakorlott operátor ingerelni tudta az agy bármely részét, amivel gondolatokat, érzelmeket és álmokat ébresztett, valamint emlékeket idézett elő az egyén múltjából. Ez nem volt önmagában egy irányítókészülék. Az alany megtartotta saját énjét. Ellenben a műszer át tudta vinni az agyimpulzusokat egyik személytől a másikhoz. Mivel az impulzusok változnak a küldő gondolatainak megfelelően, a befogadót igen rugalmas módon stimulálták. Mit sem tudva a szabályzó ottlétéről, Leeth kapitány nem fogta fel, hogy gondolatai többé már nem kizárólag az ő sajátjai. Így szólt: - A támadás, melyet a képzetek intéznek az űrhajóra, árulóvá és megbocsáthatatlanná teszi a tudósok viszálykodását. - Szünetet tartott, majd elgondolkodva közölte: - Íme, a tervem. A terv hőgránátvetőket, izomfeszítő akcelerátorokat és mindkét tudóscsoport részleges elpusztulását tartalmazta. Leeth kapitány elmulasztotta még megemlíteni az idegen lényeket, valamint úgy tűnt, az sem jutott eszébe, hogy szándékait egy olyan küldöttnek vázolja fel, akit ellenségnek tekint. Mondanivalóját így fejezte be: - Szolgálatai a tudományos részlegen lesznek kimondottan fontosak, Grosvenor úr. Mint nexialista, sok tudomány egybehangolt ismeretével rendelkezik, s döntő szerepet játszhat a többi tudós ellen... Grosvenor kimerülten és elcsüggedve feladta. A káosz túl nagy volt ahhoz, hogy egyetlen ember le bírja győzni. Bármerre nézett, mindenütt felfegyverzett emberek voltak. Eddig összesen húsz vagy még több holttestet látott. És a nyugtalan fegyverszünet Leeth kapitány és Morton között bármely pillanatban gránátvetők tüzének kitörésével végződhetett. Még most is hallotta a fúvókészülékek zúgását ott, ahol Morton elhárította Kent támadását. Sóhajtva visszafordult a kapitányhoz. - Szükségem van némi felszerelésre a részlegemről - mondta. - El tud juttatni a hátsó felvonókhoz? Öt percen belül már vissza is jönnék. Amikor néhány perccel később gépét bevezette részlegének hátsó ajtaján keresztül, Grosvenornak úgy tűnt, nincs többé semmi kétsége afelől, mit kell csinálnia. Ami túl messzire menő elképzelésnek látszott akkor, amikor először gondolt rá, most már az egyetlen, számára megmaradt terv volt. Az idegeneket képeik és az ő saját hipnotikus fegyvereikkel kell megtámadnia. 10. Amint Grosvenor előkészületeit végezte, tisztában volt azzal, hogy Korita figyeli. Az archeológus átjött, és a villamos műszerek sorát nézte, amelyeket Grosvenor az agyszabályzó készülékhez erősített, ám nem tett fel kérdést. Úgy tűnt, hogy teljesen kigyógyult az őt ért élményből. Grosvenornak folyton le kellett törölnie arcáról az izzadságot. Pedig nem is volt meleg. A szoba hőmérséklete normálisnak mutatkozott. Mire megvolt előkészítő munkájával, rájött, hogy abbahagyta aggodalmának elemzését. Végül úgy döntött, hogy egyszerűen nem tud eleget az ellenségről. Az, hogy rendelkezett egy elmélettel műveleteikről, nem volt elegendő. A nagy rejtélyt az az ellenség jelentette, amelynek furcsa módon néha megkettőződött, néha pedig csak egyszerű formában megjelenő nőszerű teste és arca volt. A cse-. lekvéshez ésszerű filozófiai alapra volt szüksége. Tervéhez kiegyensúlyozottság szükségeltetett, melyet csak a tudás nyújthatott számára. Koritához fordult, és megkérdezte: - A ciklikus történelem szempontjából a kultúra mely szintjén lehetnek ezek a lények? Az archeológus leült egy székre, összehúzta ajkát, majd így szólt: - Mesélje el a tervét. Amikor Grosvenor leírta azt, a japán elsápadt. Amit végül is mondott, jóformán nem is tartozott a tárgyhoz.

- Hogyan lehetséges az, hogy ön pont engem tudott megmenteni, és nem másokat? - Önhöz azonnal eljutottam. Az emberi idegrendszer ismétlés által tanul. Önnek fénymintájuk nem ismétlődött meg olyan gyakran, mint a többieknek. - Lett volna valami módja annak, amivel kikerülhettük volna a szerencsétlenséget? - kérdezte komoran. Grosvenor halványan elmosolyodott. - A nexialista képzés képes lett volna erre, mivel hipnotikus kondicionálást is tartalmaz. Csak egy biztos védelem van a hipnózis ellen, ez pedig annak pontosan a helyes módon elsajátított gyakorlata. Hirtelen abbahagyta. - Korita úr, kérem, feleljen a kérdésemre. Ciklikus történelem? Keskeny, nyirkos izzadságcsík képződött az archeológus szemöldökén. - Barátom - mondta-, minden bizonnyal ennél a szakasznál nem várhat általánosítást. Mit tudunk ezekről a lényekről? Grosvenor magába fojtotta sóhaját. Felismerte a vita szükségét, de a létfontosságú idő múlott. Bizonytalanul így szólt: - Azok a lények, amelyek képesek távolról alkalmazni a hipnózist, mint ahogy ezek is, valószínűleg képesek stimulálni egymás agyát is, s így természetesen rendelkezhetnek egy olyan telepátiával, melyet az emberi lények csak az agyszabályzó műszer által szerezhetnek meg. Hirtelen izgalomba jőve előrehajolt. - Milyen hatása lehet egy kultúrára egy olyan képességnek, amely által mesterséges segítség nélkül olvasni lehet az agyakban? Az archeológus felült. - Nos, persze - mondta. - Megvan a válasz. A gondolatolvasás megzavarhatja egy faj fejlődését, s ezért ez a faj fellahi szakaszban van. Szeme ragyogott, amint a zavarba ejtett Grosvenorra bámult. - Nem érti? A más fejében való olvasás képessége azt éreztetheti az emberrel, hogy tud a másikról. Ilyen alapon kifejlődik az abszolút bizonyosságok rendszere. Hogy kételkedhetnél, amikor tudod? Az ilyen lények rendszerint keresztülszáguldanak kultúrájuk korai szakaszain, és a lehető leggyorsabb időn belül elérkeznek a fellahi korszakhoz. Amíg Grosvenor szemöldökét összeráncolva ült, Korita élénken leírta, hogyan merítették ki saját magukat a különböző civilizációk a Föld és a galaktika történetében, majd rekedtek meg a fellahi állapotban. A fellahi állapotú népséget bosszantotta az újdonság és a változás. Mint csoport, nem voltak különösen kegyetlenek, de szerénységük miatt túl gyakran közömbösséget mutattak az egyének szenvedéseivel szemben. Miután Korita befejezte, Grosvenor így szólt: - Talán a változás iránti haragjuk az űrhajóra való támadás okozója? Az archeológus óvatos volt. - Talán. Csend támadt. Grosvenornak az volt a benyomása, hogy aszerint kell cselekednie, mintha Korita teljes elemzése helyes lenne. Más hipotézise nem volt. Egy ilyen elmélettel mint kiindulóponttal megpróbálhat megerősítést szerezni az egyik képzettől. A kronométerre vetett pillantása feszültté tette. Kevesebb mint hét órája volt arra, hogy megmentse a hajót. Sietősen egy fénysugarat összpontosított az agyszabályzó műszerre. Fürge mozdulatokkal egy képernyőt helyezett a fény elé, úgy, hogy az üvegnek egy kis területe árnyékba borult, kivéve a rajta játszó váltakozó fényt, amely a szabályzóból jött. Egyszerre csak egy kép jelent meg. Egyike volt a részben megkettőződötteknek, s az agyszabályzó műszernek köszönhetően, Grosvenor biztonságban megvizsgálhatta. Az első tiszta pillantás megdöbbentette. Csak halványan volt emberszerű. S mégis érthető volt, korábban hogyan ugrott be agyának a nővel való azonosítás. Átfedő, dupla arcát aranytollakból készített csinos fonat koszorúzta. Ám fejének, noha most már összetéveszthetetlenül madárszerű volt, tényleg volt valami emberi látszata. Arcán, melyet ereknek tűnő valamik csipkeszövése lepett el, nem voltak tollak. Az emberi megjelenést annak módja eredményezte, ahogyan azok a csíkozások csoportokba formálódtak, s ezzel arcnak és orrnak keltették hatását. A második szempár és a második száj minden esetben csaknem kéthüvelyknyire volt az első fölött. Szinte egy második fejet képeztek, amely a szó szoros értelmében az elsőből nőtt ki. Második vállak is voltak, kettőzött rövid karokkal, melyek gyönyörűen finom, elképesztően hosszú kézfejekben és ujjakban végződtek - és az összhatás mégis nőies volt. Grosvenor azon a gondolaton kapta magát, hogy a két test karjai és ujjai nagyon könnyen elválhatnak az elsőtől. Akkor a második test képes lenne segíteni megtartani ennek súlyát. Partenogenezis, gondolta Grosvenor. Nemtelen szaporodás. Egy bimbónak a szülő testéből való kinövése és a szülőből egy új egyénné való végső kiválása.

Az előtte lévő kép a falon elcsökevényesedett szárnyakat mutatott. A „csuklóknál” tollbokréták voltak láthatók. A képzet élénkkék tunikát viselt az elképesztően egyenes és külsejét tekintve emberszerű test fölött. Ha voltak is más maradványai a tollas múltnak, az öltözék elrejtette ezeket. Egy dolog világos volt, mégpedig az, hogy ez a madár nem repült és nem is repülhetett saját erejéből. Először Korita szólalt meg tehetetlen hangon: - Hogyan fogja a tudtára adni, hogy hajlandó hipnózis alá vetni magát cserébe némi információért? Grosvenor nem válaszolt szavakkal. Felállt, és mintegy próbaképpen felrajzolta a képzet és önmaga képét egy táblára. Negyvenhét perc múlva és több tucat rajz után a madárkép hirtelen eltűnt a falról, és helyében egy város képe jelent meg. Nem volt nagy település, s elsőre Grosvenor jó kilátást nyújtó pontról tekintett rá. Nagyon magas, nagyon keskeny épületekről szerzett benyomást, amelyek annyira közel voltak egymás mellé csoportosítva, hogy az alsóbb szintek bizonyára homályba vesztek a nap nagyobb részében. Elhaladva mellettük Grosvenor azon töprengett, vajon lehetséges-e, hogy ez valami ősrégi múlt éjszakai szokásait tükrözze. Agya továbbugrott. Abbeli vágyában, hogy teljes képet szerezzen, figyelmen kívül hagyta az önálló épületeket. Mindenekfelett meg akarta állapítani gépi kultúrájuk terjedelmét, azt, hogyan kommunikálnak, és azt, hogy ebből a városból indították-e űrhajójukra a támadást. Nem látott sem gépeket, sem repülőteret, sem autókat. Semmi olyan sem volt, ami az emberi lények által használt csillagközi kommunikációs berendezésre utalna, amelynek a Földön sok négyzetmérföldes területen megszabott állomásai voltak elhelyezve. Valószínűnek látszott, hogy a támadás eredete nem lehetett semmi ehhez hasonló. Éppen amikor megtette negatív felfedezését, a látkép megváltozott. Már nem egy hegyen volt, hanem egy épületben, a város központja közelében. Valami előremozgatta ezt a tökéletes színes képet, s Grosvenor a tetőgerincről nézett le. Elsődleges érdekeltsége a teljes kép volt. Mégis azon kapta magát, hogy azon elmélkedik, mi módon mutatják ezt neki. Az egyik színtérről a másikra való átvitelt egy szempillantás alatt valósították meg. Egy percnél is kevesebb telt el azóta, hogy illusztrációja a táblán tudtukra hozta, információt óhajt. Akár a többi, ez a gondolat is felvillanó volt. Éppen amikor átfutott benne, mohón lebámult az épület oldalára. A terület, amely elválasztotta azt a közeli szerkezetektől, nem látszott tíz lábnál többnek. Most azonban valami olyat vett észre, ami nem volt látható a hegyoldalról. Az épületek minden szintjét csupán egy hüvelyk széles sétányok kötötték össze egymással. Ezek mentén folyt a madárváros gyalogosforgalma. Közvetlenül Grosvenor alatt két egyén igyekezett egymás irányába, ugyanazon szűk sétány mentén. Úgy tűnt, nem érdekli őket az a tény, hogy az út száz vagy több lábra volt a talajtól. Könnyedén, nemtörődöm módon haladtak. Mindkettőjük külső lábát széles ívben a másik köré lendítette, elkapta a sétányt, belső lábát nagy ívben kihajlította, s ezután továbbment, anélkül hogy kizökkent volna a járásból. A többi szinten más lények mentek ugyanilyen bonyolult manővereket végezve, ugyanolyan hanyag módon. Őket figyelve Grosvenor úgy vélte, hogy csontjaik vékonyak, üregesek és könnyű felépítésűek lehetnek. A színtér megint megváltozott, és ezután újra. Az utca egyik részletétől a másikig mozgott. Az volt a benyomása, hogy a szaporodási formák minden lehetséges variációját látja. Néhány lény annyira messzemenően fejlett volt, hogy a lábak és a karok, valamint a test legnagyobb része különálló volt. A többi pedig olyan, mint amilyennek már látta őket. Minden esetben a szülő érzéketlennek tűnt az új test súlyával szemben. Grosvenor éppen bepillantani próbált egy épület homályos belsejébe, amikor a kép kezdett eltűnni a falról. Egy pillanat alatt a kép teljesen eltűnt. Egy megkettőződött képzet került a helyére. A képzet ujjai az agyszabályzó műszerre mutattak. Mozdulata összetéveszthetetlen volt. Ő már teljesítette az alku ráeső részét. Most itt volt az ideje, hogy Grosvenor is teljesítse az övét. A képzet naív volt, ha azt remélte, Grosvenor teljesíteni fogja ezt. A baj csak az, hogy muszáj volt megtennie. Nem volt más választása, mint eleget tenni kötele zettségének. 11. Nyugodt vagyok és ernyedt - mondta Grosvenor hangja a magnóról. - Gondolataim tiszták. Amit látok, nem áll feltétlenül összefüggésben azzal, amire nézek. Amit hallok, az lehet, hogy értelmetlen agyam értelmezőközpontjai számára. Ám olyannak láttam városukat, amilyennek ők hiszik. Akár van értelme annak, amit látok és hallok, akár nincs, nyugodt maradok, ernyedt és fesztelen... Grosvenor figyelmesen hallgatta a szavakat, majd Koritához fordult. - Ez az - mondta egyszérűen. Persze eljöhet az az idő, amikor nem fogja tudatosan hallani az üzenetet. De az üzenet itt lesz. Ennek

mintái állandóan erős benyomást fognak gyakorolni agyára. Még mindig odafigyelve, utoljára megvizsgálta a szabályzót. Minden úgy volt, ahogy akarta. Koritának elmagyarázta: - Öt órára állítom be az automata lezárást. Ha meghúzza ezt a kapcsolót-a piros karra mutatott-, még előtte felszabadíthat. De csak szükséghelyzetben tegye meg. - Hogyan határozza meg a szükséghelyzetet? - Ha itt megtámadnak minket. - Grosvenor tétovázott. Lehetőségek sorát szerette volna. De az, amit éppen megtenni készült, nem csupán tudományos kísérlet volt, hanem életre-halálra menő, kockázatos vállalkozás. Kezét tettre készen a vezérlőtárcsára helyezte. És itt megállt. Mert itt volt a pillanat. Néhány másodpercen belül a megszámlálhatatlan, különös madárnépség csoportagya birtokolni fogja idegrendszerének részeit. Kétségtelen, hogy őt is megpróbálják irányítani, ahogy irányítják a többi embert az űrhajón. Teljesen meg volt győződve arról, hogy együtt dolgozó agyak csoportjával kerül majd szembe. Eddig nem látott gépeket, még csak egy kerékmeghajtású járművet sem, ami a mechanikai szerkezetek legegyszerűbbike. Egy rövid ideig biztosra vette, hogy televízió típusú kamerákat használnak. Most úgy vélekedett, hogy az egyének szemével látta a várost. Ezeknél a lényeknél a telepátia szenzoros folyamat volt, olyan éles, mint maga a látás. A madárnép millióinak tömeges agyereje átugorhatta fényévek távlatát. Nem volt szükségük gépekre. Nem remélhette, hogy előre látja kísérletének eredményét, mely szerint kollektív agyuk részévé válna. Még mindig hallgatva a felvevőkészüléket, Grosvenor az agyszabályzó műszer mutatótáblájával mesterkedett, és némileg módosított saját gondolatainak ritmusán. A változásnak csekélynek kell lennie. Még ha akarta volna, sem nyújthatott volna az idegeneknek teljes összehangolást. Azokban a ritmikus lüktetésekben rejlett a józan ész, az ésszerűtlenség és az őrület minden változata. Vevőkészülékét olyan hullámokra kellett korlátoznia, amelyek a pszichológus grafikonjába azt rögzítik, hogy „épelméjű”. A szabályzó egy fénynyalábra helyezte a hullámokat, amely viszont egyenesen a képzetre világított. Még ha gyakorolt is hatást a fényben lévő minta, a kép mögötti egyénre, az még nem mutatta ennek jelét. Grosvenor nem remélt szemmel látható bizonyosságot, s így nem csalódott. Meg volt győződve arról, hogy az eredmény csak az általuk ráirányított mintákban előforduló változatokban válik nyilvánvalóvá. És abban is biztos volt, hogy saját idegrendszerével kell majd kísérleteznie. Nehéz volt számára a képzetre összpontosítani, de ő kitartott. Az agyszabályzó műszer határozottan kezdett beavatkozni látomásába. S mégis szüntelenül a képzetet bámulta. - Nyugodt vagyok és ernyedt. Gondolataim tiszták... Az egyik pillanatban a szavak hangosan csengtek a fülében. A következőben már szertefoszlottak. Helyükbe egy morajló, távoli mennydörgéshez hasonló hang került. A zaj lassan halkult el. Állandó búgássá változott, mint valami morajlás egy nagy tengeri kagylóban. Grosvenor tudott a gyenge fényről, amely a messze távolban olyan volt, mint egy sűrű füstködön keresztül észlelt lámpa párás homályossága. - Még mindig uralkodok magamon - bizonygatta önmagának. - Az ő idegrendszerén keresztül kapom az érzékbenyomásokat. Ő az enyémen keresztül kapja az övét. Várhatott. Ülhetett itt és várhatott, amíg a sötétség meg nem világosodott, amíg agya nem kezdett bizonyosfajta értelmezést készíteni azokról az érzékjelenségekről, amelyeket a másik idegrendszerből közöltek. Ülhetett itt és... Megállt. „Ülve maradni! - gondolta. - Az a valami azt csinálta?” Éberen és elszántan kiegyensúlyozott volt. Egy távoli hangot hallott megszólalni: „Akár van értelme annak, amit látok és hallok, akár értelmetlen az, nyugodt maradok...” Orra viszketni kezdett. „Nekik nincsen orruk - gondolta -, legalábbis egyet sem látok. Ezért ez vagy az én saját orrom, vagy egy véletlenszerű ingerlés.” Kezdett felnyúlni, hogy megvakarja, és éles fájdalmat érzett a gyomrában, Kétrét görnyedt volna ennek kínjától, ha képes lett volna rá. De nem bírt. Nem bírta megvakarni az orrát. Nem tudta kezét a hasára tenni. Ekkor rájött, hogy a viszketési és a fájdalomingerek nem az ő testéből erednek. S nem is rendelkeznek szükségszerűen megfelelő jelentéssel a másik idegrendszerében. Két magasan fejlett életforma jelzéseket küld egymásnak - Grosvenor remélte, hogy ő is küldi a jelzéseket -, amelyeket egyik sem tud megmagyarázni. Neki megvolt az az előnye, hogy várta a jelzést. Az idegen, ha fellah volt, és hogyha Korita elmélete helytálló, nem várta és nem is várhatta. Ezt megértve ő bízhatott a kiigazításban. Az meg csak még nagyobb zavarba jöhetett. A viszketés elmúlt. A fájdalom a gyomrában a teltség érzésévé vált, mintha túl sokat evett volna. Egy forró tű gerincébe döfött, keresztülfúródva minden csigolyáján. Félúton lefelé a tű jéggé változott, a jég pedig elolvadt, és fagyos patakban csurgott végig a hátán. Valami - egy kéz? egy fémdarab? egy csipesz? -

hirtelen megragadta karjának az egyik izomkötegét, és csaknem kitépte gyökerestül. Agya üvöltött a fájdalom jelzéseitől. Majdnem eszméletét vesztette. Amikor ezek az érzetek a semmibe vésztek, Grosvenor nagyon összetörtnek érezte magát. Ezek mind illúziók voltak. Az ilyen dolgok sehol sem történtek meg, sem az ő testében, sem a madárlényében. Agya szemén keresztül kapta az impulzusok mintáját, és félreértelmezte ezeket. Egy ilyen kapcsolat mellett az élvezet kínná válhat, s bármilyen inger bármilyen érzést létrehozhat. Nem számított arra, hogy a félreértelmezések ennyire súlyosak lesznek. Megfeledkezett erről, miután ajkát gyengéden megérintette valami lágy és pépes anyag. „Szeretnek engem..,” - mondta egy hang. Grosvenor nem fogadta el az értelmet. Nem, nem „szeretnek”. Azt hitte, hogy megint az ő agya próbálja értelmezni egy olyan idegrendszer érzékjelenségeit, amely bármely hasonló emberi érzelemtől eltérő reakción esik át. Tudatosan ezeket a szavakat helyettesítette be: „Engem stimulálnak...” - majd szabad folyást engedett az érzelemnek. A végén még mindig nem tudta, mi volt az, amit érzett. Az ingerlés nem volt kellemetlen. Izlelőbimbóit édességérzet csiklandozta meg. Szeme könnyezett: bágyasztó folyamat. Egy virág képe jutott az eszébe. Gyönyörű, piros, földi szegfű volt, s így nem lehetett semmi kapcsolata a riim világ flórájával. „Riim!” - gondolta. Értelme feszült bűvöletben egyensúlyozott. Csak nem az űr szakadékán keresztül jött el az hozzá? Úgy tűnt, hogy bizonyos irracionális szempontból a név egyezik. Mégis sikerüljön bármi, agyában ott maradt a kétely. Nem lehetett biztos semmiben. Az értelemnek utolsó sorozata mind kellemes volt. Grosvenor mindazonáltal aggodalmasan várta a következő megnyilvánulást. A fény homályos és ködös maradt. Ezután megint úgy tűnt, mintha szeme könnyezne. Lábfeje hirtelen hevesen viszketni kezdett. Az érzet elmúlt, otthagyva Grosvenort, akinek megmagyarázhatatlanul melege volt, és akit nyomasztott a fojtó levegőhiány. „Nem igaz! - mondta önmagának. - Semmi ehhez hasonló nem történik.” Az ingerlések abbamaradtak. Megint nem volt jelen más, mint az állandó dübörgő hang és a fény mindent átható foltja. Ez kezdte aggasztani. Lehetséges, hogy módszere helyes, és hogyha időt kap, végeredményben képes lesz némi uralmat gyakorolni az ellenség egy tagja vagy tagjainak csoportja felett. De pontosan az időt nem vesztegethette. Minden elmúlt másodperc egy kolosszális távközzel közelebb hozta őt a személyes pusztuláshoz. Odakinn - vagy idekinn (egy pillanatig meg volt zavarodva) - az űrben az egyik legnagyobbés legköltségesebb űrhajó, amit csak ember valaha is épített, olyan sebességgel falta a mérföldeket, amelynek már szinte nem volt jelentősége. Tudta, agyának mely részeit stimulálják. Csak akkor hallott egyfajta zajt, ha az agykéreg oldalán levő érzékelőterületek érzeteket kaptak. Ha megbizsergetik a fül fölötti agyfelületet, álmokat és régi emlékeket idéz elő. Ugyanilyen módon az emberi agy minden részét már nagyon rég feltérképezték. Az ingerlési területek pontos elhelyezkedése az egyének esetében némiképp különbözik, de az embereknél az általános elosztás mindig ugyanaz. A szabályos emberi szem egy meglehetősen objektív mechanizmus. A lencse egy valódi képet összpontosít a retinára. Városuk képei után ítélve, ahogy a riim népség átadta ezeket, ők is objektívan pontos szemmel rendelkeztek. Ha egységbe hozhatná saját vizuális központjait az ő szemükkel, megbízható képeket kaphatna. Több perc telt el. Hirtelen kétségbeesésében azt gondolta: „Hát lehetséges az, hogy itt fogok ülni teljes öt órán át, anélkül hogy valaha is hasznos kapcsolatot teremtenék?” Amiatt, hogy teljes egészében rábízta magát a helyzetre, első alkalommal kérdőjelezte meg józan eszét. Amikor megpróbálta megmozdítani kezét, hogy rátegye az agyszabályzó műszer irányítókarjára, úgy tűnt, semmi sem történt. Néhány csapongó érzet jött, köztük az égő gumi összetéveszthetetlen szaga. Szeme harmadszor könnyezett. S ezután egy kép jött élesen és tisztán. Olyan sebesen eltűnt, mint ahogy felvillant. Grosvenor esetében azonban, akit fejlett tachitoszkopikus eljárások szerint képeztek, az utóképzet olyan élénkén megmaradt agyában, mintha egy ráérő pillantást vetett volna rá. Az volt a benyomása, mintha a magas, keskeny épületek egyikében lett volna. A belső részt a nyitott ajtókon keresztül bejövő napsugár visszatükröződése világította meg homályosan. Ablak nem volt. Padló helyett a lakóhely átjárópallókkal volt ellátva. Néhány madárember üldögélt ezeken a pallókon. A falakban ajtók sorakoztak, ami fülkék és raktárterületek meglétére utalt. E kép felidézése mind felizgatta, mind zavarba ejtette Grosvenort. Tegyük fel, kapcsolatot tud létesíteni ezzel a lénnyel, s ezáltal idegrendszerének hatása alá kerül, az pedig az övé alá. Tegyük fel, elérkezik egy ponthoz, amikor képes lesz hallani annak fülével, látni szemével, és bizonyos fokig azt érezni, amit a lény érez. Ezek csak érzékleti benyomások voltak.

Remélheti-e, hogy áthidalja a szakadékot, és motorikus visszahatásokat idéz elő a teremtmény izmaiban? Vajon képes lenne-e arra kényszeríteni őt, hogy sétáljon, forgassa a fejét, mozgassa karját, és egészében úgy cselekedjen, mint ahogy az ő teste tenné? A támadást az űrhajó ellen egy együtt dolgozó, együtt gondolkodó, együtt érző csoport hajtotta végre. Azzal, hogy eléri egy ilyen csoport egy tagjának irányítását, vajon képes lesz-e hatalmat gyakorolni az összes felett? Pillanatnyi víziója bizonyára egy egyén szemén keresztül ment át. Amit idáig tapasztalt, nem sugallt semmilyen fajta csoportos kontaktust. Olyan volt, mint egy olyan sötét szobába bebörtönzött ember, amelynek szemközti falán egy áttetsző anyag rétegeivel beborított rés van. Ezen keresztül sápadt fény szűrődött be. Időközönként a képek áthatoltak a homályon, s ő futó pillantást vetett a külső világra. Egészen biztos lehetett afelől, hogy a képek pontosak. De ez nem vonatkozott a hangokra, amelyek az oldalfalban levő másik nyíláson keresztül jöttek, vagy az érzetekre, amelyek a mennyezetben és a padlóban levő többi lyukon át jöttek felé. Az emberi lények másodpercenként húszezer rezgésszámig terjedő frekvenciákat képesek felfogni. Ez a határ, ahol bizonyos fajok hallani kezdenek. Hipnózis alatt az embereket rá lehet venni arra, hogy harsányan nevessenek, amikor kínozzák, és üvöltsenek a fájdalomtól, amikor csiklandozzák őket. Az egyik létforma számára fájdalmat jelentő inger lehet az, ami semmit sem jelent egy másik számára. Gondolatban Grosvenor hagyta kiszivárogni magából a feszültségeket. Nem volt semmi más dolga, mint elernyedni és várni. Várt. Egyszer csak eszébe ötlött: lehetséges, hogy van valami kapcsolat saját gondolatai és azok között az érzetek között, amelyeket kapott. Az a kép az épület belsejében - mit is gondolt, mielőtt ez jött volna? Elsősorban azt idézte fel emlékezetében, hogy a szem struktúráját jelenítette meg. Az összefüggés annyira nyilvánvaló volt, hogy agya beleremegett az izgalomba. S volt még valami. Idáig az egyén idegrendszere által való látás és hallás elképzelésére összpontosított. Mégis reményeinek valóra válása attól függött, tud-e kapcsolatot teremteni az űrhajót megtámadó agyak csoportjával, valamint attól, tudja-e irányítani ezeket. Hirtelen olyannak látta problémáját, amely saját agyának az irányítását is megkövetelheti. Bizonyos területeket jóformán ki kell törölni, minimális teljesítményszinteken tartani. A többit roppant érzékennyé kell tenni, úgyhogy az összes beáramló érzet könnyebbnek találja a rajtuk való kifejezés keresését. Magasan képzett autohipnotikus alany lévén, szuggesztió által könnyen teljesíthette mindkét feladatot. A látás jött először, természetesen. Ezután az egyén, amelyen keresztül a csoport ellene mesterkedik, izomzatának irányítása. Színes fény villanásai szakították félbe koncentrációját. Grosvenor szuggesztiója hatékonyságának bizonyosságaként értelmezte ezeket. És amikor látása egyszerre csak kitisztult, és tiszta is maradt, tudta, hogy helyes ösvényen jár. A színtér ugyanaz volt. Grosvenor vezérlője még mindig a magas épületek egyikében levő tyúkülőt vizsgálta. Forrón bizakodva, hogy a látomás nem fog elhalványulni, Grosvenor a riim izomzatának további mozgatására kezdett összpontosítani. Az volt a baj, hogy a végső magyarázat arra, hogy egyáltalán miért jöhet létre egy mozdulat, bizonytalan volt. Vizualizálása sehogy sem tudta részletesen magába foglalni a sejtvisszahatások millióit, amit egy ujjnak a felemelése tartalmaz. Most egy teljes végtag kategóriáiban gondolkodott. Semmi sem történt. Megrázva, de eltökélten, Grosvenor megpróbálta a szimbólum-hipnózist, egyetlen végszót használva az egész komplex folyamat felölelésére. Az elvékonyuló karok egyike lassan feljött. Még egy utasítás, és a szülővezérlő is óvatosan felemelkedett. Ezután arra késztette a lényt, hogy megfordítsa a fejét. A nézés aktusa arra emlékeztette a madárlényt, hogy az a fiók és az az üveges szekrény és az a fülke az „enyémek”. Az emlék éppen hogy érintette a tudatszintet. A teremtés ismerte saját tulajdonjogait, és a fényt aggodalom nélkül fogadta el.. Grosvenornak nehéz percei voltak, hogy leküzdje izgalmát. Görcsös türelemmel arra késztette a madarat, hogy felkeljen ülő helyzetéből, emelje fel, majd engedje le karjait, és föl-alá sétáljon a nyugvóhelyen. Végül újból leültette. Bizonyára fel volt csigázva, agya a legkisebb sugallatra is reagált, mivel alig kezdett el újra koncentrálni, amikor egész lényét elárasztotta az üzenet, amely befolyásolni látszott gondolatainak és érzelmeinek minden szintjét. Grosvenor többé-kevésbé automatikusan lefordította a gyötrődő gondolatokat az ismerős verbalizmusra. - A sejtek hívnak, hívnak. A sejtek félnek. Ó, a sejtek ismerik a fájdalmat! Sötétség van a riim világban. Húzódj vissza a lénytől - messze riimtől... Árnyékok, sötétség, zűrzavar... A sejteknek vissza kell őt utasítani... De nem bírják. Igazuk volt, amikor megpróbáltak barátságosak lenni a nagy sötétségből kijövő

lényhez, mivel nem tudták, hogy ellenség... Az éjszaka mélyül. Minden sejt visszahúzódik... De ők nem bírnak... „Barátságosak!” - gondolta bambán Grosvenor. Ez szintén odaillett. Szinte lidércnyomás alatt megértette, hogy mindaz, ami idáig történt, hogyan magyarázható meg ugyanolyan könnyen egyik vagy másik módon. Kétségbeesetten ráeszmélt a helyzet súlyosságára. Ha a katasztrófa, amely már megtörtént az űrhajó fedélzetén, egy szerencsétlen és mit sem sejtő kísérlet volt barátságos kommunikációra, akkor milyen rongálást volnának képesek elkövetni ezek a lények, ha ellenségesek lennének? Az ő problémája nagyobb volt, mint az övék. Ha megszakítja velük a kapcsolatot, ők szabadok lesznek. Most ez támadást jelenthet. Őt megkerülve tényleg megkísérelhetik az Űrfelderítő elpusztítását. Nem tudott mihez folyamodni, mint folytatni, amit tervezett, annak reményében, hogy majd csak történik valami, amit saját előnyére fordíthat.

12. Grosvenor elsősorban a leglogikusabbnak tűnő közbülső szakaszra összpontosított: az irányítás átvitelére egy másik idegen lényre. A választás ezeknek a lényeknek az esetében nyilvánvaló volt. - Engem szeretnek! - mondta magának, szándékosan azt az érzetet keltve, amely korábban megzavarta őt. - Engem szeret a hozzám tartozó szülőtest, amelyből teljes lényemmé fejlődök. Megosztom szülőm gondolatait, de már a saját szememmel is látok, és tudom, hogy egyike vagyok a csoport... Az átmenet hirtelen jött, mint ahogy Grosvenor remélte is ennek valószínűségét. Megmozdította a kisebb, megkettőzött ujjakat. Begörbítette a törékeny vállakat. Majd újra a szülő riim felé orientálódott. A kísérlet olyannyira tökéletesen kielégítő, volt, hogy Grosvenor késznek érezte magát egy nagyobb ugrásra, amely bevonná egy távolabbi idegen idegrendszerével való egyesülésbe. S ez szintén a kellő agyközpontok kérdésének bizonyul. Grosvenor a bozótok és a hegy sűrűjében állva eszmélt fel. Közvetlenül előtte egy keskeny patak volt, s fölötte egy narancsszínű nap gördült alacsonyan a sötétbíbor égen, amelyet fodros felhőfoltok leptek el. Grosvenor teljesen a visszájára fordította új irányítását. Észrevette, hogy egy kicsi szállásépület fészkelte be magát a patak mentén távolabb húzódó fák közé. Ez volt az egyetlen lakóhely a láthatáron. Odasétált és benézett. A homályos belső részben néhány kakasülőt vett észre, az egyiken két madarat. Mindkettő csukott szemmel ült. Úgy döntött, könnyen meglehet, hogy ezek részt vesznek az Űrfelderítő ellen intézett csoporttámadásban. Az inger megváltoztatásával irányítását átvitte onnan egy olyan egyénre, aki a bolygó azon részén tartózkodott, ahol éjszaka volt. Most az átvitel még gyorsabb volt., Egy fénytelen városban volt, tele kísérteties épületekkel és átjárópallókkal. Grosvenor átment a más idegrendszerekkel való képzettársításra. Nem volt világos elképzelése arról, miért pont ezzel a riimmel létesített kapcsolatot, és nem egy másikkal, amely megfelelt ennek az általános követelménynek. Az is lehet, hogy az ingerlés néhány egyénre némileg gyorsabban gyakorolt hatást, mint ahogy másokra. Még az is lehetséges, hogy ezek az ő eredeti szülővezérlőjének leszármazottjai vagy testi rokonai voltak. Amikor az egész bolygón több mint két tucat riimmel állt kapcsolatban, Grosvenornak úgy tűnt, hogy jó, átfogó benyomása van. Téglából, kőből és fából álló világ volt ez, valamint egy neurológiai közösségi kapcsolaté, melyet valószínűleg sohasem fognak felülmúlni. S így egy faj elhaladt az ember teljes gépkorszaka mellett, annak anyag- és energiatitkaiba való behatolásával. Úgy érezte, hogy most biztonságban megteheti ellentámadásának utolsó előtti lépését. Egy olyan lényre jellemző mintára összpontosított, amely kivetített egy képet az Űrfelderítő felé. Akkor egy rövid, de észrevehető időkiesés-érzete támadt. S ezután... Az egyik képzettől előrenézett a képzeten keresztül, az űrhajót keresve. Elsősorban a csata fejleményének menete érdekelte. De vissza kellett tartania a kívánságát, hogy megtudja ezt, mivel eljövetele a fedélzetre előkészületeinek csak egy részét képezte. Az egyének talán millióiból álló csoportját akarta befolyásolni. Annyira erőteljesen kellett hatnia rájuk, hogy visszavonuljanak az Űrfelderítőtől, és ne legyen más választásuk, mint hogy távol maradnak. Már bebizonyította, hogy fel tudja fogni gondolataikat, és ők is fel tudják fogni az övét. Gondolattársítása egyik idegrendszerével a másik után nem lett volna lehetséges, ha ez nem így volna. S így most készen volt. Kivetítette gondolatait a sötétségbe. „Egy világegyetemben élsz; s önmagadban képeket alkotsz a világegyetemről, amilyennek az előtted látszik. És erről a világmindenségről nem tudsz semmit, és nem is tudhatsz semmit, kivéve a képeket. Bár a tebenned levő képek a világegyetemről vannak, ez nem maga a világegyetem... Hogyan tudnál hatást gyakorolni egy másik értelemre? Megváltoztatva annak feltételezéseit: Hogyan tudnád módosítani a másik cselekedeteit? Cselekedetekkel. Megváltoztatva alapvető meggyőződéseit, érzelmi bizonyosságait. - Grosvenor figyelmesen folytatta: - És a benned levő képek nem mutatnak meg mindent a világmindenségről, mert sok dolog van, amit nem tudhatsz közvetlenül, mivel nem rendelkezel olyan érzékelő képességekkel, hogy megtudhasd... Az élet történelme során kevés gondolkodó lény tett valami illogikus dolgot, saját vonatkoztatási rendszerén belül. Ha a rendszernek hamis a kiindulópontja, ha a feltételezések nem hűek a valósághoz, önkéntelen logikája végzetes következményekhez vezetheti az egyént.” Meg kellett változtatni a feltételezéseket. Grosvenor megfontoltan, hidegen, igazságosan megváltoztatta ezeket. Amögött, amit csinált, alapvető hipotézise rejlett, miszerint a riimeknek nincs védelmük. A számtalan generációk során felmerülő gondolataik között ezek voltak az első újak. Nem kételkedett abban, hogy a kihatás kolosszális lesz. Egy olyan meggyőződésekben gyökerező fellahi civilizáció volt ez, amelyet eddig még sohasem vontak kétségbe.

Elegendő történelmi bizonyság volt arra, hogy egy parányi betolakodó jelentős hatással lehet teljes fellahi fajok jövőjére. A hatalmas ősi India összeomlott néhány ezer angol előtt. Hasonlóképpen, az ókori Föld minden fellahi népétől könnyen átvették a hatalmat, s ezek nem is éledtek újjá, amíg viselkedésük hajlíthatatlan lényegét örökre meg nem rendítette annak ébredő felismerése, hogy az élethez több tartozik, mint amennyire őket megtanították merev rendszereikben. A riimek különösen sebezhetőek voltak. Érintkezési módjuk, bármennyire egyedülálló és csodálatos is az, lehetővé tette, hogy egyetlen intenzív művelettel befolyásolni lehessen mindnyájukat. Grosvenor újra meg újra megismételte üzenetét, minden alkalommal kibővítve egy, az űrhajót feltétlenül érintő utasítással. Az utasítás ez volt: „Változtassák meg a sémát, melyet-az űrhajón jelenlevők ellen alkalmaznak, majd vonják azt vissza. Változtassák meg a sémát, hogy azok ott el tudjanak ernyedni és aludni tudjanak... majd vonják vissza... Barátságos akciójuk nagy kárt okozott a hajónak. Mi is barátságosak vagyunk magukkal szemben, de az Önök barátságot kifejező módja árt nekünk.” Csak halvány fogalma volt azzal kapcsolatban, valójában mennyi ideig árasztotta utasításait abba a roppant nagy idegkörzetbe. Úgy vélte, körülbelül két óráig. Bármennyi időbe is telt, vége volt, amint az agyszabályzó műszeren levő relékapcsoló automatikusan megszakította az érintkezést közte és a részlege falán levő képzet között. Azon nyomban tudatára ébredt az ismerős környezetnek. Oda bámult, ahol a képzet volt. Eltűnt. Gyors pillantást küldött Korita felé. Az archeológus székébe roskadva, mélyen aludt. Grosvenor lökésszerűen felegyenesedett, emlékezve az általa adott utasításokra - elernyedni és aludni. Íme az eredmény. Az emberek az egész űrhajón aludni fognak. Csak addig állva meg, míg felébresztette Koritát, Grosvenor kifelé tartott a folyosóra. Ahogy végigszáguldott, látta, hogy mindenütt eszméletlen emberek fekszenek, a falak azonban világosak és tiszták. A vezérlőterem felé vezető útján egyszer sem vett észre képzetet. A vezérlőterem belsejében óvatosan átlépett Leeth kapitány testén, aki a padlón feküdt a vezérlő műszerfal közelében. Megkönnyebbült sóhajjal elhajlította a kart, amely az űrhajó külső képernyőjét látta el energiával. . Másodpercekkel később Elliot Grosvenor a vezérlőszékben ült, s más irányba térítette az Űrfelderítő útvonalát. Mielőtt távozott volna a vezérlőteremből, egy időzsilipet tett a kormányzószerkezetre, és tízórás időre állította be azt. Ekképpen védelmet biztosítva azon lehetőség ellen, hogy valaki netalán öngyilkosságra készülő hangulatban ébredne, kisietett a folyosóra, és orvosi segítségben kezdte részesíteni a sebesült embereket. Páciensei kivétel nélkül eszméletlenek voltak, s így csak találgathatott állapotuk felől. Megjátszotta, hogy biztos a dolgában. Ahol a nehéz légzés sokkra utalt, vérplazmát adott. Különleges fájdalomcsillapító vegyszereket fecskendezett be, ahányszor csak veszélyesnek tűnő sebeket látott, és az égésekre és vágásokra gyorsan gyógyító balzsamokat alkalmazott. Hétszer - most már Korita segítségével - emelt be halott embert a teherszállítóba, és repítette őket a felélesztő, kamrákba. Négyen feléledtek. Még ezután is, harminckét halott volt, akikért vizsgálata után Grosvenor nem tehetett többet a felélesztési kísérletnél. Még mindig a sebesülteket ápolták, amikor a közelben egy geológus technikus felébredt, lustán ásított majd rémülten felnyögött. Grosvenor sejtette, hogy egy memóriaáradat érkezett, ám óvatosan nézte a férfit, amint az feltápászkodik és odajön hozzá. A technikus zavartan nézett Koritáról Grosvenorra; végül megszólalt: - Segíthetek? Hamarosan egy tucat ember segédkezett; feszülten összpontosítottak, és csak alkalmanként szóltak, ami azt mutatta, hogy tisztában vannak ideiglenes tébolyultságukkal, amely a halál és rombolás ekkora lidércnyomását okozta. Grosvenor nem tudta, hogy megérkezett Leeth kapitány és Morton Főnök, amíg észre nem vette őket, amint éppen Koritával beszélgetnek. Korita most eltávozott, és a két vezető odament Grosvenorhoz, hogy meghívják egy gyűlésre a vezérlőterembe. Morton csendesen a vállát veregette. Grosvenor azon töprengett, hogy fognak-e emlékezni. Az önkéntelen emlékezetkiesés mindennapos hipnotikus jelenség. Saját visszaemlékezéseik nélkül roppant nehéz lesz meggyőzően megmagyarázni, mi történt. Megkönnyebbült, amikor Leeth kapitány kijelentette: - Grosvenor úr, visszatekintve a szerencsétlenségre, Morton úr és én is meg vagyunk rendülve kísérletétől, amit tett, hogy eljuttassa tudatunkig, miszerint egy külső támadás áldozatai vagyunk. Korita úr éppen most mesélte el nekünk azt, amit látott ténykedéseiből. Szeretném, ha elmondaná a részlegek vezetőségeinek a vezérlőteremben, hogy pontosan mi is ment végbe.

Egy óránál többet vett igénybe, hogy egy pontos beszámolót tartson. Amikor Grosvenor befejezte, egy férfi így szólt: - Úgy értsem, hogy ez tényleg egy barátságos kommunikációra irányuló kísérlet volt? Grosvenor bólintott. - Attól tartok, igen. - Úgy érti, hogy nem mehetünk át oda, és nem bombázhatjuk ki őket a pokolba? - kérdezte nyersen. - Ez nem szolgálna semmilyen hasznos célt. - Grosvenor szilárdan beszélt. - Betoppanhatunk hozzájuk, és létrehozhatunk egy közvetlenebb kapcsolatot. Leeth kapitány sietve így szólt: - Ez túl sokáig tartana. Van még táv, amit meg kell tennünk. - Fanyar hangon hozzátette: - Különösen örömtelen civilizációnak látszik. Grosvenor tétovázott. Mielőtt megszólalhatott volna, Morton Főnök hamar ezt mondta: -Van erre valami mondanivalója, Grosvenor úr? - Feltételezem, hogy a parancsnok a mechanikai felszerelések hiányára utal. Ám az élő szervezetek számára létezhetnek olyan elégedettséget nyújtó dolgok, melyek nem igényelnek gépeket: étel és ital, egyetértés a barátaikkal és szeretteikkel. Az az elképzelésem; hogy ez a madárnépség érzelmi feloldást talál közösségi gondolkodásukban és szaporodási módjukban. Volt idő, amikor az ember csak egy kicsivel rendelkezett többel, s mégis civilizációnak nevezte azt; és voltak nagy emberek azokban az időkben is, akárcsak most. - Mégsem habozott - mondta csípősen von Grossen, a fizikus -, hogy megzavarja életvitelüket. Grosvenor kimért volt. - Esztelen dolog a madarak vagy emberek számára, hogy túlzottan elkülönült életet éljenek. Megtörtem az új eszmék iránti ellenállásukat, s ez olyan dolog, amit idáig nem voltam még képes megtenni ennek az űrhajónak a fedélzetén. Néhány ember kényszeredetten nevetett, és a gyűlés kezdett feloszlani. Azután Grosvenor észrevette, hogy Morton Yemensszel beszél, az egyetlen emberrel, aki jelen volt a kémiai részlegről. A kémikus, aki most már második volt a ranglétrán Kent után, a szemöldökét ráncolva többször megrázta a fejét. Végül egy darabig ő beszélt, majd kezet rázott Mortonnal. Morton odament Grosvenorhoz, és halkan mondta: - A kémiai részleg huszonnégy órán belül kihordja berendezéseit a maga szobáiból, azzál a feltétellel, hogy nem esik későbbi célzás az esetre. Mr. Yemens... - Mit gondol erről Kent? - kérdezte tüstént Grosvenor. Morton habozott. - A gáz megcsapta az orrát - mondta végül -, és több hónapon át ágyban lesz, hanyatt fekve. - De akkor - mondta Grosvenor - törölnünk kell a választások időpontját. Morton megint csak habozott, majd így szólt: - Igen, törölnünk kell. Ez azt jelenti, hogy ellenzék nélkül nyerem meg a választást, mivel Kenten kívül senki sem indult ellenem. Grosvenor, elgondolkozva lehetőségei fölött, csendben maradt. Jó volt tudni, hogy Morton marad hivatalában. De mi lesz azokkal az elégedetlen emberekkel, akik Kentet támogatták? Mielőtt megszólalt volna, Morton folytatta: - Valamit akarok kérni, mint személyes szívességet, Grosvenor úr. Meggyőztem Yemens urat, hogy oktalan lenne folytatni Kent támadását ön ellen. A béke kedvéért azt szeretném, ha nem szólna semmit. Ne tegyen kísérletet arra, hogy kihasználja győzelmét. Ha kérdezik, ismerje el önként, hogy ez a véletlen eredménye volt, és magától ne hozza fel az ügyet. Megígéri nekem? Grosvenor megígérte, majd vonakodva így szólt: - Azon töprengek, tehetnék-e egy javaslatot? - Feltétlenül. - Miért ne lehetne kinevezni Kentet helyettesévé? Morton összeszűkült szemmel figyelmesen nézett rá. Úgy tűnt, azt sem tudja, mit mondjon. Végül így szólt: - Ez egy olyan javaslat, amit nem vártam volna öntől. Én, személy szerint nem égek a vágytól, hogy javítsam Kent hangulatát. - Nem is Kentét - mondta Grosvenor. Most Morton hallgatott. A végén vontatottan mondta: - Feltételezem, hogy ez feloldaná a feszültséget. - De még mindig vonakodni látszott. - Úgy tűnik, hogy az ön véleménye magáról Kentről párhuzamos az enyémmel. Morton komoran nevetett. -Van néhány tucat ember a fedélzeten, akiket inkább látnék főnöknek, de a béke kedvéért követni fogom

javaslatát. Elváltak. Grosvenor vegyesebb érzelmekkel, mint amit mutatott. Ez nem volt egy kielégítő kimenetele Kent támadásának. Grosvenornak olyan érzése volt, hogy a kémiai részlegnek szobáiból való eltávolításával nem csatát, hanem csak csetepatét nyert. Mindamellett, saját szemszögéből nézve ez volt a legjobb megoldás arra, amiből egy keserűen megvívott összecsapás lehetett volna.

13. Ixtl mozdulatlanul terült el a határtalan éjszakában. Az idő lassan haladt az örökkévalóság felé, és az űr kifürkészhetetlenül sötét volt. Halvány fényfoltok villantak rá hidegen a végtelenségen keresztül. Tudta, hogy valamennyi ragyogó csillag egy-egy galaxis, amelyeket a hihetetlen távolság fénylő ködörvénnyé zsugorított. Ott kihalt az élet, s új keletkezett az anyanapjaik körül vég nélkül köröző bolygók billiárdjain. Az élet valaha ugyanígy mászott ki az ősi Glor kezdeti iszapjából, mielőtt egy kozmikus robbanás le nem rombolta annak hatalmas nemzetségét, és testét ki nem hajította a galaktikák közti mélységekbe. Élt; ez volt személyes szerencsétlensége. Szinte elpusztíthatatlan teste, túlélve a világösszeomlást, a minden téren és időn átszűrődő fényenergián tartotta fenn fokozatosan gyengülő állapotát. Agya újra meg újra ugyanabban a réges-régi gondolatkörben lüktetett, erre gondolva: egy esély van a decilliókkal szemben, hogy valaha újból egy galaktikus rendszerben találja magát. S aztán még egy ennél is kisebb esély, hogy egy bolygóra pottyan, és egy értékes guulra lel. Ez a gondolat már billió-billiószor érkezett el apránként változatlan következtetéséhez. Most már Ixtl részévé vált. Olyan volt, mint egy lelki szemei előtt lepergő végtelen kép. Együtt azokkal a távoli fényességfoszlányokkal odakinn, a feketeségnek abban a szakadékában, olyan világot állított össze, amelyben ott volt az ő léte. Csaknem elfelejtette már az érzékenység szerteágazó területét, amelyet teste megőrzött. Az elmúlt időkben ez a terület igazából határtalan volt, de most, hogy energiái megcsappantak, semmi jelzés sem jött felé néhány fényévnyi terjedelmen túlmenően. Semmit sem remélt, ezért az első inger az űrhajóról épp hogy csak megérintette. Energia, feszültség anyag! A bizonytalan érzéki észleletek bebotorkáltak eltompult agyába. Ez élő fájdalmat idézett elő, mintha egy rég nem használt izmot röviden, kínlódva cselekvésre kényszerítenének. A fájdalom elmúlt. A gondolat elhalványult. Agya visszacsúszott a már régóta tartó álmába. Újra a reménytelenség és a sötét űrben levő ragyogó fényfoltok régi világában élt. Az energiának és az anyagnak maga a gondolata álomképpé vált, amely elhomályosult. Értelmének távoli zugával, amely valahogy éberebb volt, figyelte, ahogyan az álomkép eltűnik; nézte, amint a feledékenység árnyékai elérik a köd beburkoló redőit, s igyekeznek elnyelni az éteri létezés ekkora szenvedésébe belevillanó homályos öntudatot. Ezután az üzenet még egyszer, erősebben, élesebben felbukkant Ixtl területének egyik távolabbi határából. Megnyúlt teste öntudatlan mozdulatoktól rángott. Négy karja kivágódott, négy lába vak, értelmetlen erővel csuklott össze. Ez volt izmainak visszahatása. Szemeit mereven előreszegezve megdermedt. Elgyengült látása éledezni kezdett. Idegrendszerének a feszültségre figyelő része megtette első, kiegyensúlyozatlan műveletét. Egy pillanatnyi iszonyatos erőfeszítéssel látását visszavonta köbmérföldek millióinak távolságából, ahonnan nem jött jelzés, és erősségét annak kísérletére összpontosította, hogy hajszálpontosan megjelölje a legerősebb ingerlések területét. Éppen amikor azzal küzdött, hogy behatárolja, az a valami elmozdult egy óriási távolságra. Ekkor először gondolt arra, hogy az egy galaxisról galaxisra repülő űrhajó lehet. Egy pillanatig borzalmasan félt attól, hogy az távolabb repül, mint ahol még érzékelni tudja, és hogy mielőtt bármit is tudna tenni, örökre elveszti a kontaktust. Hagyta némileg kiterjedni területét, és érezte a hatás lökését, ahogy még egyszer megkapta az idegen anyag és energia félreérthetetlen ingerlését. Ekkor már belekapaszkodott. Az, ami eddig a területét képezte, most akkora energiasugárzássá vált, amennyit legyengült teste csak összpontosítani bírt. Ezen a szilárdan tartott sugárzáson vonta el az űrhajóról a hatalmas erősugarakat. Több energia volt milliószor több -, mint amennyivel el tudott bánni. El kellett terelnie ezt önmagától, és ki kellett bocsátania a sötétségre és a távolságra. De mint valami szörnyű pióca kinyúlt négy, öt, tíz fényévnyire, és kiszipolyozta annak a nagy űrhajónak a hajtóerejét. Számtalan eón után, amikor még fényenergia gyenge sugarain tengődött, már meg sem merte próbálni a kolosszális erő irányítását. Az űr mérhetetlensége úgy elnyelte az áramlatot, mintha sosem lett volna. Az, amit engedélyezett magának befogadásra, visszalökte testébe az életet. Rájött az alkalom nagyságára. Izgatottan szabályozta be atomszerkezetét, és végighajtotta magát a sugárzáson. A messze távolban az űrhajó, melynek hajtóereje lemerült, de a lendülete még vitte előre, elsiklott, elhaladva mellette, és távolabbra kezdett elhúzni. Elmerült egy teljes fényév, ezután kettő, majd három fényév távlatában. Sötét kétségbeesésében Ixtl ráeszmélt, hogy minden erőfeszítése ellenére el fog menekülni. S ekkor... A hajó megállt. Repülés közben. Az egyik pillanatban még napi sok fényéves sebességgel siklott végig. A

következőkben egyensúlyozott az űrben, minden előreirányuló lendülete elfojtva és átalakítva. Még mindig roppant nagy távolságra volt, de többé már nem távolodott. Ixtl sejthette, mi történt. A jármű fedélzetén leviők rájöttek közbelépésére, és szándékosan megálltak, hogy felderítsék, mi történt, és mi okozta azt. Gyors sebességcsökkentési módszerük nagyon fejlett tudományt sugallt, noha Ixtl nem tudta megállapítani, milyen antigravitációs eljárást alkalmaznak. Több lehetőség létezett. Ő maga úgy szándékozott megállni, hogy testén belül a teljes sebességét elektromos hatássá alakítja át. Ebben a folyamatban nagyon kevés energia veszne el. Az elektronok valamennyi atomban alig gyorsulnának fel - éppen hogy -, s ezáltal a mikroszkopikus sebesség mikroszkopikus szinten változna át lendületté. Ixtl olyan síkon volt, hogy hirtelen érzékelte az űrhajó közelségét. Ezután számos dolog történt, a gondolkodáshoz túlságosan gyorsan követve egymást. Az űrhajó egy áthatolhatatlan energia-képernyőt állított fel. Az energia ekkora mennyiségének összpontosítása elindította a testében kialakított önműködő reléket. Ez szándékának egy mikroszekundum töredékével előbb állította őt meg. Távolságban kifejezve, az űrhajó éppen harminc mérföldre futott el. Az űrhajót az előtte levő sötétség fénypontjaként látta. Képernyője még mindig fenn volt, ami minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy a bent levők nem bírták megállapítani az ő helyét, és hogy már nem remélhette, hogy odakerül magához az űrhajóhoz. Feltételezte, hogy a fedélzeten levő finom műszerek érzékelték közeledtét, de lövedékként azonosították, és védelemképpen felemelték a képernyőt. Ixtl a hajó felé robogott a csaknem láthatatlan korlát yardjain belül. S ott elválasztva reményeinek megvalósításától, éhesen bámult az űrhajóra. Kevesebb mint, ötvenyardnyi távolságra volt: egy kerek, sötét testű fémszörnyeteg, telehintve a gyémánthoz hasonló, vakító fények egymás feletti soraival. Az űrhajó ragyogva, mintegy hatalmas ékszer, a bársonyosan fekete sötétségben lebegett, nyugodtan, de elevenen, roppant mértékben elevenen. Nosztalgikus és élénk sugallatot idézett elő, amely a csillagokat elérő és azokat elragadó megfékezhetetlen, szilaj életre emlékeztetett. És - a mostani kiábrándultság ellenére - reményt hozott. Eddig a pillanatig olyan sok fizikai dolgot kellett csinálnia, hogy csak homályosan fogta fel, mit jelenthet számára, ha a fedélzetre kerül. Értelme - keresztülfúródva számtalan korszakon, hogy elérje a végső kétségbeesést - tébolyultan felszárnyalt. Lába és karja, amint kígyóztak és tekeredtek, a kerek ablakokból kitörő fényben, sziporkáztak, akár az élő tűznyelvek szájából - egy hasadék a fején, ami az emberi torzmása fehér zúzmara csorgott, amely kicsi, fagyott csöppecskékben elúszott. Reménye olyan nagy volt, hogy annak gondolata állandó oldottságban tartotta agyát, s látása elködösült. Ezen a ködön keresztül látta, hogy egy vastag fényér kör alakú domborulatot formál az űrhajó fényes felületén. A domborulatból hatalmas ajtó lett, amely forogva kitárult és oldalra billent. A nyílásból ragyogásáradat ömlött ki. Kis szünet után tucatnyi kétlábú lény tűnt elő. Csaknem átlátszó védőruhát viseltek, és nagy, lebegő gépeket húztak vagy vezettek. A gépeket hamar egy kis terület köré összpontosították az űrhajó felületén. Az előreáradó fények távolról kicsiknek tűntek, de káprázatos ragyogásuk vagy roppant nagy hőre, vagy pedig más sugárzás titáni tömörülésére utalt. Ez nyilvánvalóan egy izgatott ütemben folyó javítómunka volt. Ixtl gyenge pontokat keresve kétségbeesetten a képernyőt fürkészte, amely kitiltotta őt az űrhajóról. Egyet sem talált. Az erő túl egységes terjedelme túlságosan széles volt bármihez képest, amit fel tudott volna sorakoztatni ellene. Ezt már távolabbról érzékelte. Most szembekerült ennek valóságával. A munka - Ixtl látta, ahogy a lények eltávolítják a külső fal vastag rétegét, s egy új anyaggal helyettesítik azt - csaknem olyan gyorsan fejeződött be, mint ahogy elkezdődött. A hegesztőkészülékek fehéren izzó ragyogása sercegve beleveszett a sötétségbe. A szabadjára engedett gépek a nyílás felé lebegtek, majd le annak belsejébe, s eltűntek a láthatárról. A kétlábú lények bemásztak utánuk. A fém nagy íves síkja hirtelen olyan elhagyatott és élettelen lett, mint maga az űr. Ennek sokkja majdnem kizökkentette helyéről Ixtl józan eszét. Nem hagyhatta, hogy most szökjenek meg, amikor - néhány rövid yardnyira - markában volt az egész világmindenség. Karjait kinyújtotta, mintha egyedül szükségletével meg tudná tartani az űrhajót. Teste lassú, ütemes fájdalomtól sajgott. Értelme a kétségbeesés sötét, feneketlen verme felé sodródott, ám megállt éppen a végső alábukás előtt. A hatalmas ajtó lassított sebes forgásán. Egy magányos lény törte magát keresztül a fénygyűrűn, és a már megjavított terület felé szaladt. Felemelt valamit, és visszaindult a nyitott levegőzsilip irányába. Még mindig némi távolságra volt attól, amikor észrevette Ixtlt. Megállt, mint aki megadja magát. Azaz fizikailag egyensúlyát vesztve állt meg. Arca a kerek ablakokból áradó fényben tisztán látszódott az áttetsző űrruhán keresztül. Szeme tágra nyílt, szája nyitva maradt. Úgy tűnt, mintha tetten érte volna magát. Ajka sebesen mozogni kezdett. Egy perccel később az ajtó megint kifelé fordult. Hirtelen kitárult, és a lények egy csoportja jött ki rajta, akik Ixtlre néztek. Bizonyára megbeszélést

folytattak, mert ajkuk egyenlőtlen időközökben mozgott, először az egyik egyéné, majd a másiké. Ezután rögtön egy nagy, fémrácsos ketrecet bocsátottak fel a levegőzsilipből. Két ember ült benne, s úgy tűnt, a ketrecet saját gépi erejéből kormányozták. Ixtl sejtette, hogy őt szándékozzák elfogni. Érdekes módon nem érezte a felhajtóerőt. Mintha kábítószer kerítette volna hatalmába, leráncigálva őt a kimerültség szakadékába. Megrémülve próbálta leküzdeni az őt beburkoló kábultságot. Minden éberségére szükség volt, hogy faja, amely elérte a végső tudás egészen közeli küszöbét, újra élhessen. 14. - Az összes poklok ördögébe is, hogy bír akármi is megélni az intergalaktikus űrben? A hang, mely feszült volt és felismerhetetlen, a Grosvenor űrruháján levő kommunikátorból jött, amikor a férfi a többiekkel együtt a levegőzsilipnél állt. Az volt a benyomása, hogy a kérdés szorosan egymáshoz hozza az emberek kis csoportját. Számára a többiek közelsége nem volt teljesen elég. Túlságosan tudatában volt a kitapinthatatlan, sőt felfoghatatlan éjszakának, amely köréjük tekeredett, lenyomulva egészen a káprázó ablakokig. Amióta az utazás elkezdődött, a feketeség hatalmassága szinte első alkalommal hatott Grosvenorra. Már olyan sokszor nézett ki az űrhajó belsejéből, hogy közömbössé vált vele szemben. Most azonban hirtelen tudatára ébredt annak, hogy az ember legtávolabbi csillaghatárai nem voltak többek tűhegyeknél ebben a feketeségben, amely fényévek billióira terül el minden irányban. Morton Főnök hangja törte meg az ijedt csendet. - Gunlie Lestert hívjuk az űrhajóban... Gunlie Lester... Szünet volt; majd: - Igen, Főnök. Grosvenor felismerte az asztronómiai részleg vezetőjének a hangját. - Gunlie - folytatta Morton -, van itt valami a maga asztromatematikai agya számára. Legyen szíves, adja meg nekünk annak az esélynek az arányszámát, amely az űrben pontosan arra a pontra hajtja az Űrfelderítő pilótáit, ahol ez a dolog lebeg. Ennek kidolgozására néhány órát vegyen igénybe. Ezek a szavak még élesebb megvilágításba helyezték az egész jelenetet. A matematikus Mortonra jellemző volt, hogy hagyta, hadd ragyogjon másvalaki rivaldafényben egy olyan területen, amelynek ő maga is mestere volt. Az asztronómus elnevette magát, majd komoly hangon mondta: - Semmilyen számítást sem kell végeznem. Egy új jelölési rendszerre lenne szükség ahhoz, hogy számtanilag kifejezzük az esélyt. Ami odakinn van, matematikailag szólva, nem történhet meg. Itt vagyunk egy hajónyi emberi lénnyel, leállva félúton két galaxis között, hogy javítómunkákat végezzünk, az első alkalom, hogy egyáltalán kiküldtünk egy expedíciót saját elszigetelt világegyetemünkön kívül. Itt vagyunk, mondhatnám, egy parányi pont, amely előzetes előkészületek nélkül pontosan keresztezi egy másik, még kisebb pont ösvényét. Ez lehetetlen, hacsak az űr nincs tele ilyen teremtményekkel. Grosvenor úgy látta, hogy van ennél valószínűbb magyarázat. Elképzelhető, hogy a két esemény egyszerű ok és okozat kapcsolatban állnak egymással. A gépház falába óriási lyuk égett. Energiazuhatagok áradtak ki az űrbe. Az emberek most abbahagyták a rongálódás helyrehozását. Grosvenor kinyitotta száját, hogy csak ennyit mondjon, majd becsukta. Abba a feltételezésbe beletartozott egy másik tényező is - az erőkifejtés és a valószínűségek tényezője. Mennyi energiára lenne szükség pontosan, hogy el lehessen fogyasztani néhány perces teljesítményt egy reaktorból? A formulát összefoglalva alkalmazhatónak vélte azt, és kissé megrázta fejét. Az átjövő számok olyan roppant nagyok voltak, hogy a hipotézist, amit ajánlani szándékozott, úgy tűnt, automatikusan el kell vetnie. Ezernyi coeurl közös erővel sem bírta volna irányítani az energiát olyan mennyiségben, mint amit ezek a gépek kibocsátottak, nemhogy a bevont személyek. - Egy mozgatható egységet kellene fordítanunk bármire, ami úgy néz ki,. mint az a lény - mondta valaki. A remegés a hangjában hasonló emóciót mozdított meg Grosvenorban is. A visszahatás minden bizonnyal átszaladt a kommunikátoron, mert amikor Morton Főnök beszélt, hanglejtése arra utalt, hogy próbálja kiküszöbölni a dermedtséget a többi ember szavaiból. Morton így szólt: - Egy valóságos vérvörös sátán vetődött ki egy lidércnyomásból, ronda, mint a bűn, és valószínűleg ugyanolyan ártalmatlan, mint amilyen néhány hónappal ezelőtt a mi gyönyörű cicánk volt holtan. Smith, maga mit gondol? A hórihorgas biológus hidegen logikus volt: - Ennek a lénynek, már amennyire innen ki tudom venni, van lába és karja, ami egy teljesen planetáris evolúció fejleménye. Ha értelmes lény, azon nyomban, ahogy a ketrec belsejében lesz, elkezd reagálni a

változó környezetre. Lehet, hogy egy tiszteletreméltó öreg bölcs, aki meditál az űr csendjében, ahol semmi sem háborgatja. Vagy lehet, hogy egy száműzetésre ítélt fiatal gyilkos, aki eleped a vágytól, hogy hazatérjen, és újrakezdje az életet saját civilizációjában. - Bárcsak Korita is kijött volna velünk! - mondta Pennons, a főmérnök, nyugodt gyakorlatias modorában. - Elemzése a cicusról, a macskabolygón, haladó elképzelést adott nekünk arról, mivel kell szembenéznünk és... - Itt Korita beszél, Mr. Pennons. - Mint rendszerint, a japán archeológus hangja lelkiismeretes tisztasággal jött a kommunikátoron keresztül. - Mint sokan mások, én is figyeltem arra, ami történik, és be kell ismernem, a kép, amit erről a teremtményről látok magam előtt a képlemezen, mély benyomással van rám. Ám attól tartok, a ciklikus történelem alapján történő elemzés veszélyes lehet ebben a tény nélküli szakaszban. A macska esetében rendelkezésünkre állt a kopár, csaknem élelem nélküli bolygó, amelyen élt, és az összeomlott város építészeti tényei. Itt viszont, negyedmillió fényévnyire a legközelebbi bolygótól, egy lény van előttünk az űrben, aki nyilvánvalóan élelem és a térbeli helyzetváltoztatás eszközei nélkül létezik A következőt javasolom: tartsák fenn a képernyőt, kivéve azt a nyílást, melyen kiviszik a ketrecet. Amikor a teremtményük tényleg benn lesz a ketrecben, tanulmányozzák minden tettét, minden reakciót. Készítsenek fényképeket az űr vákuumában működő belső szerveiről. Derítsenek ki róla mindent, hogy tudjuk, mit hozunk a fedélzetre. Kerüljük a gyilkolást, vagy azt, hogy minket öljenek meg. A legfokozottabb óvintézkedések vannak hatályban. - És ez - mondta Morton - ésszerű. Elkezdett parancsokat osztogatni. Még több gépet hoztak fel az űrhajó belsejéből, s a külső felület sima, ívelő területére állították fel ezeket, kivéve a masszív fluorkamerát. Ezt a mozgatható ketrechez erősítették. Grosvenor nyugtalanul hallgatta a Főnököt, amint a ketrecet vezető embereknek adta ki a végső utasításokat. - Nyissák ki az ajtót, amilyen szélesre csak lehet - mondta Morton -, és ejtsék rá! Ne engedjék, hogy kezével megmarkolja a rácsokat. „Vagy most, vagy soha - gondolta Grosvenor. - Ha van valami ellenvetésem, most kell kinyilvánítanom.” Úgy tűnt, nincs mit mondania. Felvázolhatta halvány kételyeit. Gunlie Lester megjegyzését annak logikus kimeneteléhez viheti, és elmondhatja, hogy ami történt, nem lehetett véletlen. Még azt is felvethetné, hogy egy űrhajónyi vörös, ördögszerű lény is várakozhat a távolban társukra, hogy elcsípje azt. Tény volt azonban, hogy megtettek minden óvintézkedést az ilyen eshetőségek ellen. Ha az egy űrhajó volt, akkor azzal, hogy csak annyira nyitják ki a védőképernyőt, amennyi a ketrec beeresztéséhez kell, minimális célpontot kínálnak. Lehetséges, hogy a külss héjazatot megperzselik, a rajta levő embereket megölik. De maga az űrjármű minden bizonnyal biztonságban lesz. Az ellenség úgy találhatja, hogy tette nem szolgált hasznos célt. Egy félelmetesen felfegyverzett és páncélozott űrhajóval találhatja magát szembe, melynek legénysége egy olyan faj tagjaiból áll, akik könyörtelen befejezésig folytatják a csatát. Grosvenor elérte elmélkedéseiben ezt a pontot, és elhatározta, hogy nem tesz megjegyzést. Kétségeit megtarthatta tartaléknak. Morton vette magához a szót újra. - Van bárkinek valamilyen végső megjegyzése? - Igen. - Az új hang von Grossenhez tartozott. - Amellett vagyok, hogy egy alapos vizsgálatot kell végezni erről a lényről. Számomra az, hogy alapos, egy hetet, egy hónapot jelent. - Úgy érti - kérdezte Morton-, itt fogunk ülni az űrben, amíg technikai szakértőink a szörnyet vizsgálják? - Persze - mondta a fizikus. Néhány másodpercig Morton csendben volt, majd kimérten kijelentette: - Ezt a többieknek is elő kell terjesztenem, von Grossen. Ez egy felderítő expedíció. Mint tudósoknak minden vizet a saját malmunkra kell hajtanunk. Mindent meg kell vizsgálnunk. Azért úgy érzem, biztos lenne olyan kifogás, hogyha minden egyes példány miatt, amit a fedélzetre tervezünk vinni, egy teljes hónapot ülnénk kinn az űrben, akkor ez az utazás ötszáz évig tartana öt vagy tíz év helyett. Ezt nem kísérlem meg, mint személyes ellenvetést. Nyilvánvaló, minden példányt annak szempontjai szerint kell megvizsgálni, és úgy is kell bánni vele. - Az az álláspontom - mondta von Grossen -, gondoljuk át a dolgot. - Egyéb ellenvetés? - kérdezte Morton. Mivel egyet sem tettek, nyugodtan fejezte be: - Rendben, fiúk, menjenek ki és kapják el! 15.

Ixtl várt. Gondolatai folyton szétszóródtak a dolgok kaleidoszkopikus emlékévé, amelyeket valaha is ismert vagy gondolt. Rég lerombolt anyabolygójának a látványa volt előtte. A kép büszkeséget idézett elő benne, és felgyülemlő megvetést e kétlábú lényekkel szemben, akik tényleg azt remélték, hogy foglyul ejtik őt. Emlékezett arra az időre, amikor faja teljes naprendszerek mozgását tudta irányitani az egész űrben. Ez még azelőtt volt, hogy nélkülözni tudták az űrutazást mint olyat, és nyugodtabb életforma felé folytatták útjukat, természetes erőkből építve a szépséget egy hosszan tartó alkotó teremtés mámorában. Figyelte, ahogy biztos kézzel felé hajtják a ketrecet, amely szerencsésen áthaladt a képernyőben levő nyíláson, s az tüstént becsukódott mögötte. Az átvitelt simán végezték el. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna kihasználni a nyílást a képernyőn az alatt a rövid idő alatt, míg az megvolt. Semmi vágyat nem érzett, hogy megtegye. Óvatosnak kell lennie, nehogy egyetlen ellenséges mozdulatot is tegyen, amíg nincs az űrhajó belsejében. A fémrácsos szerkezet lassan feléje lebegett. Két kezelője körültekintő volt és éber. Egyikük valamifajta fegyvert tartott. Ixtl érzékelte, hogy az atomlövedéket bocsát ki. Ez óvatossá tette, de felismerte a fegyver korlátait is. Használhatják idekinn, ám egy ilyen heves energiát nem mernek majd alkalmazni az űrhajó határain belül. Ez még egyértelműbbé, még tisztábbá tette szándékát. Feljutni az űrhajó fedélzetére! Bejutni! Éppen ahogy mélyebbre hatolt benne az elhatározás, a ketrec tátongó szája bezárult felette. A fémajtó zajtalanul kattanva becsukódott mögötte. Ixtl kinyúlt a legközelebbi rácsért, elkapta és fenyegetően belekapaszkodott. Csüngött rajta, elszédülve a visszahatástól. Hiszen biztonságban volt! Értelme repesett ennek a ténynek az erejétől. Fizikai, valamint szellemi hatást érzett. A szabad elektronok rajokban szabadultak fel a test belsejében levő pörgő atomrendszerek káoszából, és izgatottan egységet kerestek más rendszerekkel. Biztonságban volt a kétségbeesés éveinek kvadrilliói után. Biztonságban egy anyagi testben. Bármi egyéb is történik, az energiameghajtású ketrec erőforrása feletti uralma örökre megszabadítja őt múltbeli tehetetlenségétől, hogy irányítani tudja mozdulatait. Többé sohasem lesz megint kitéve pusztán a távoli csillagrendszerek vonzóerejének és ugyanolyan gyenge ellenvonzásának. Ettől kezdve bármilyen irányba mehet, ahová csak kíván. S ennyit egyedül csak a ketrecből nyert. Amint belekapaszkodott a rácsokba, börtöne az űrhajó felülete felé kezdett indulni. A védőképernyő szétnyílt, ahogy bejöttek rajta, majd újra becsukódott mögöttük. Közelről az emberek csenevésznek tűntek. Az, hogy szükségük volt űrruhára, a sajátjuktól egy gyökeresen különböző környezethez való hozzáilleszkedés képességének hiányát bizonyította, s ez azt jelenti, hogy fizikailag az evolúció egy alacsony szintjén vannak. Nem volna bölcs azonban aláértékelni tudományos eredményeiket. Éles elmék voltak előtte, akik képesek hatalmas gépek létrehozására és használatára. És most is számos ilyen gépet hoztak fel, kétségkívül azzal a céllal, hogy őt tanulmányozzák: Ez felfedi szándékát, azonosítja a lelkében rejtőző, féltve őrzött célokat, és feltár legalább néhányat életfolyamataiból. Nem engedheti meg, hogy egy ilyen vizsgálatot végezzenek rajta. Látta, hogy néhányan a lények közül nem egy, hanem két fegyvert hordanak. A műszereket a fegyvertokokhoz erősítették oda, amelyek az űrruhákon levő kézifegyver szerkezeteivé kapcsolódtak össze. Az egyik fegyver, amellyel már megfenyegették, atomlövedékes típusú volt. A másiknak villogó, áttetsző fogantyúja volt. Ixtl elemzése alapján vibrációs puskának látszott. A ketrecen levő emberek is fel voltak fegyverezve az eszközök utóbbi típusával. Amint a ketrecet letelepítették a sebtében berendezett laboratóriumba, egy kamerát toltak be a két rács közti keskeny nyílás felé. Ixtl számára ez volt a végszó. Megerőltetést nem igénylő könnyedséggel hirtelen a ketrec tetejéhez lódította magát. Látása kiélesedett és érzékennyé vált a nagyon rövid frekvenciákra. Azon nyomban látta a vibrátor erőforrását, mint egy fényes pontot, hozzá egy kéznyújtásnyira. Az egyik kábelszerű, nyolcujjú kar leírhatatlan gyorsasággal kicsapódott a fémre, keresztül rajta; s már nála is volt a vibrátor a ketrecen levő egyik ember fegyvertokjából. Nem kísérelte meg, hogy helyreigazítsa annak atomszerkezetét, mint ahogy beszabályozta karját. Fontos volt, hogy ők ne legyenek képesek megsejteni, ki sütötte el a fegyvert. Igyekezve megtartani kényelmetlen helyzetét, a kamerát és az a mögött levő embercsoportot vette célba fegyverével. Megnyomta a ravaszt. Ixtl egyetlen folytonos mozdulattal elengedte a vibrátort, visszahúzta a kezét, és tette végén a padlóra vetette magát. Közvetlen félelme elmúlt. A tisztán molekuláris energia keresztülharsogott a kamerán, és bizonyos mértékig átterjedt az ideiglenes laboratórium legtöbb berendezésére. Az érzékeny film használhatatlan lesz; a számlálókészülékeket vissza kell majd szerelni, a mérőműszereket megvizsgálni és valamennyi gépet ellenőrizni. Valószínűleg egy egész rakás felszerelést pótolni kell. És mindebben az a legjobb - ami a dolognak pontosan a természetéből adódik -, hogy azt, ami történt, balesetnek kell tekinteni. Grosvenor szitkokat hallott a kommunikátorából, és megkönnyebbülve úgy vélte, hogy akárcsak ő, a

többiek is az égető vibrációval küzdenek, melyet csak részben szüntetett meg űrruhájuk anyaga. Szeme lassan jött rendbe. Most már újra láthatta az ívelt fémet, amelyen állt, és az űrhajó kurta, sivár gerincén meg az űr végtelen mérföldjein túl a sötét, kifürkészhetetlen, felfoghatatlanul feneketlen mélységeket. Az árnyékok között egy foltot is látott: a fémketrecet. - Sajnálom, Főnök - mentegetőzött az egyik férfi a ketrecen. - A vibrátor bizonyára kiesett az övemből, és elsült. Grosvenor gyorsan így szólt: - Főnök, ez a magyarázat valószínűtlen, tekintettel a gravitáció tulajdonképpeni hiányára. - Ez egy jó érv, Grosvenor - mondta Morton. - Látott valaki valami fontosat? - Lehet, hogy nekiütődtem, anélkül hogy észrevettem volna - jelentkezett önként a férfi, akinek a fegyvere okozta a felfordulást. Egy érthetetlen hang érkezett Smithtől. A biológus mormogott valamit, ami valahogy így hangzott: Az az orbáncos, kancsal, elzsírosodott farú...” Grosvenor nem értette a többit, de úgy vélte, hogy ez a biológus személyes káromkodása. Smith lassan kiegyenesedett. - Csak egy perc - motyogta -, és megpróbálok visszaemlékezni arra, amit láttam. Pontosan itt voltam a tűzvonalban, nem, amott; testem abbahagyta a lüktetést. - Hangja élessé vált, ahogy folytatta: - Nem tudnék erre megesküdni, de éppen mielőtt a vibrátor megijesztett volna, a teremtmény megmozdult. Az az elképzelésem, hogy a mennyezetre ugrott. Elismerem, túl sötét volt, hogy egy homályos foltnál többet lehessen látni, de... - befejezetlenül hagyta a mondatot. - Crane, kapcsolja be a ketrecvilágítását, s lássuk, mi van itt - mondta Morton. Grosvenor a többiekkel együtt meghátrált, amint a vakító fény lezúdult a ketrec fenekén kuporgó Ixtlre. Csak állt némán, önmagához képest megrendülve. A teremtmény henger alakú testének szinte fémesen vörös ragyogása, szemei, mint égő széndarabok, a drótszerű kéz- és lábujjak, s ennek teljes skarlátvörös borzalma megrémítette. Siedel szólt lélegzet-visszafojtva a kommunikátoron keresztül: - Biztosan nagyon jóképű önmaga előtt! A bátortalan humorkísérlet megtörte a rémület igézetét. Egy férfi kimérten így szólt: - Ha az élet evolúció, és semmi sem fejlődik ki anélkül, hogy haszna lenne, hogyan lehet az, hogy egy űrben élő lénynek magasan fejlett lábai és kezei legyenek? A belső részei bizonyára nagyon érdekesek. Most azonban a kamera használhatatlan. A rezgésnek torzító hatása lehetett a lencsékre, és persze a film is tönkrement. Felküldhetek még egyszer? - Ne-e-e-m! - úgy hangzott, mintha Morton kételkedne, ám határozottabb hangon folytatta: - Már rengeteg időt elpazaroltunk; s elvégre az űrhajó laboratóriumain belül képesek vagyunk újra előállítani az űrfeltételek vákuumát, s a legnagyobb gyorsulással haladni, mialatt ezt végezzük. - Úgy értsem, figyelmen kívül szándékozik hagyni a javaslatomat? - ez von Grossen volt, a fizikus. Így folytatta: - Eszébe fog jutni, hogy a teremtménynek legalább egyhetes tanulmányozását indítványoztam, mielőtt bármilyen határozat is született volna arról, hogy a fedélzetre hozzuk. Morton tétovázott, majd így szólt: - Egyéb ellenvetés? - nyugtalan volt a hangja. - Nem hiszem, hogy az elővigyázatosság túlzásából átcsaphatunk az óvintézkedések elhanyagolására mondta Grosvenor. - Még valaki? - kérdezte Morton csendesen. Miután senki sem válaszolt, hozzátette: - Smith? - Nyilvánvaló, hogy előbb vagy utóbb fel fogjuk hozni a lényt a fedélzetre - mondta Smith. - Nem szabad elfelejtenünk, hogy az űrben létező teremtmény a legkülönösebb valami, amire eddig bukkantunk. Még a macska is, aki egyformán jól érezte magát az, oxigénnel és a klórral, szükségét érezte valamifajta melegségnek, s a hideget és a feszültség hiányát az űrben szörnyűnek találhatta. Hogyha, amint gyanítjuk, ennék a teremtménynek a természetes lakóhelye nem az űr, ki kell derítenünk, miért és hogyan jött el ide, ahol van. Morton összevonta a szemöldökét. - Úgy látom, szavaznunk kell erre. Körülkeríthetjük a ketrecet fémmel, ami az űrhajó külső képernyőjét képező energia korlátolt mennyiségét fogja igénybe venni. Ez kielégítené magát, von Grossen? - Nem beszélünk értelmesen - mondta von Grossen. - De több érvünk lesz, mielőtt az energiaképernyőt leveszik. Morton nevetett. - Ha egyszer újból utunkon leszünk, maga és a többiek megtárgyalhatják ennek pro és kontráját mostantól az utazás végéig. - Megállt. - Egyéb ellenvetés? Grosvenor? Grosvenor megrázta a fejét.

- A képernyő számomra hatásosnak hangzik, uram. - Mindenki, aki ellene van, szóljon - mondta Morton. Mivel senki sem szólt, egy parancsot közvetített az embereknek a ketrecen. - Mozdítsák ide azt a valamit, hogy elkezdhessük előkészíteni a gerjesztésre. Ixtl gyenge remegést érzett a fémben, amint a motorok elindultak. Látta, hogy a rácsok mozognak. Ezután egy éles, kellemes bizsergető érzésnek ébredt tudatára. Ez egy fizikai folyamat volt testének belsejében, s amíg tartott, akadályozta agyműködését. Amikor újra bírt gondolkodni, a ketrec padlója éppen föléje emelkedett - s ő az űrhajó külső burkolatának kemény felületén feküdt. Amint ráeszmélt az igazságra, vicsorítva feltápászkodott. Miután elsütötte a vibrátort, elfelejtette újraszabályozni testének atomjait. És most keresztülhaladt a ketrec fémpadlóján. - Jóságos égi - Morton basszus felkiáltása majdnem megsüketítette Grosvenort. Ixtl megnyúlt teste, mint egy skarlátvörös csík, az űrhajó külső falát képező áthatolhatatlan fém árnyékos szakaszán keresztülfúródott a levegőzsiliphez. Hirtelen mozdulattal lefelé lódult annak kábító mélységébe. Idomuló teste keresztülolvadt a két belső ajtón. S ezután egy hosszú, fényes folyosó egyik végén volt biztonságban - egy pillanatig. S szembeötlött egy körülmény. Az űrhajó irányításáért küszöbönálló harcban egy jelentős előnye lehet, saját egyéni felsőbbrendűségén kívül. Ellenfelei még nem tudták szándékának halálos voltát. 16. Ez már húsz perccel később történt. Grosvenor az egyik előadótermi székben ült a vezérlőteremben, és figyelte Mortont és Leeth kapitányt, amint halkan tanácskoznak egymással, a vezérlőpult fő szekciójához felvezető ívelő üléssorok egyikén. A terem zsúfolva volt emberekkel. Az őrök kivételével, akiket a kulcsfontosságú központokban hagytak, mindenkit utasítottak, hogy jelenjen meg. A katonai legénység és tisztjeik, a tudományos részlegek vezetői és azok személyzete, az adminisztratív ágazatok és különböző technikai emberek, akiknek nem volt részlegük - mindnyájan vagy a teremben voltak, vagy a szomszédos folyosókon gyülekeztek. Megszólalt a csengő. A beszélgetés moraja kezdett elcsitulni. A csengő újra megszólalt. Minden beszélgetés abbamaradt. Leeth kapitány jött előre. - Uraim - mondta -,ezek a problémák állandóan felmerülnek, vagy nem? Kezdem úgy érezni, hogy mi, katonák, nem becsültük kellőképpen a tudósokat a múltban. Azt gondoltam, hogy életüket laboratóriumokban élik le, messze a veszélytől. De kezd derengeni előttem, hogy a tudósok ott is találnak bajt, ahol az sohasem létezett azelőtt. Rövid ideig tétovázott, majd ugyanilyen száraz humorú hangnemben folytatta: - Morton Főnök és én megegyeztünk abban, hogy ez nemcsak a haderő számára probléma. Addig, amíg a teremtmény kinn van a szabadban, minden ember önmaga rendőre kell hogy legyen. Járjanak felfegyverezve, párosával vagy csoportosan, minél többen vannak, annál jobb. Még egyszer végigtekintett közönségén, s beszédstílusa ennél is rendíthetetlenebb volt, amikor folytatta: - Ostobaság volna, ha azt hinnék, hogy ez a helyzet nem rejtegethet veszélyt vagy halált valamelyikünkre. Lehet, hogy én leszek az. Lehet, hogy maga. Gyűjtsenek ehhez erőt. Fogadják el a lehetőséget. De ha az a sorsuk, hogy érintkezésbe lépjenek ezzel a roppant veszélyes lénnyel, védjék magukat a halálig. Próbálják meg őt is magukkal vinni. Ne szenvedjenek vagy haljanak meg hiába. - És most - Mortonhoz fordult - a Főnök fogja vezetni a vitát az űrhajó fedélzetén levő nagyon jelentékeny tudományos ismeretek hasznosításáról ellenségünkkel szemben. Morton úr! Morton lassan előresétált. Nagy és erőteljes teste eltörpült a mögötte levő óriási műszertábla mellett, de mindazonáltal tekintélyesnek látszott. A Főnök szürke szeme kérdőn villant végig az arcok során, senkin sem időzve, nyilvánvalóan egyszerűen felbecsülve az emberek együttes hangulatát. Leeth kapitány álláspontjának dicséretével kezdte, majd ezt mondta: - Megvizsgáltam saját emlékeimet a történtekről, s úgy gondolom, őszintén kijelenthetem, hogy senki, még én sem vagyok okolható azért, hogy a teremtmény a fedélzeten van. Elhatároztuk, bizonyára emlékeznek rá, hogy elhozzuk a fedélzetre egy erőtér korlátain belül. Ez az óvintézkedés kielégítette legélesebb bírálóinkat is, de szerencsétlenségünkre nem tettük meg időben. A lény tényleg saját erejéből jött az űrhajóra, egy olyan módszer segítségével, amit nem lehetett előre látni. - Megállt. Éles tekintete újból végigsöpört a termen. - Vagy volt valakinek az előérzetnél erősebb valamije? Kérem, emelje fel a kezét, ha igen. Grosvenor kinyújtotta a nyakát, de egy kéz sem emelkedett fel. Hátradőlt székében, és egy kicsit meglepődött, amikor azt látta, hogy Morton rászegezte szürke szemét.

- Grosvenor úr - mondta Morton -, módot nyújtott önnek a nexializmus tudománya annak megjóslására, hogy ez a teremtmény át tudja olvasztani testét egy falon? Grosvenor tiszta hangon válaszolt: - Nem, nem nyújtott. - Köszönöm - mondta Morton. Elégedettnek látszott, mert mást nem kérdezett meg. Grosvenor már megsejtette, hogy a Főnök saját helyzetét próbálja igazolni. Az űrhajó igazgatásának egy lehangoló magyarázata volt az, amit szükségesnek érezhetett. Ám Grosvenort különösen az érdekelte, hogy Morton a nexializmushoz folyamodott, mint valami végső tekintélyhez. Újra Morton beszélt: - Siedel - mondta -, adjon nekünk egy pszichológiailag megbízható képet arról, ami történt. A főpszichológus így szólt: - Ahhoz, hogy hozzáfogjunk ennek a teremtménynek az elfogásához, legelsősorban rendeznünk kell vele kapcsolatos gondolatainkat. Karjai és lábai vannak, mégis az űrben lebeg, és életben marad. Hagyja, hogy foglyul ejtsék egy ketrecbe, de ugyanakkor tudja, hogy a ketrec nem bírja megtartani őt. Aztán keresztülcsúszik a ketrec fenekén, ami nagy butaság a részéről, ha nem akarja tudtunkra adni, hogy képes lesz ezt megcsinálni. Megvan annak az oka, miért követnek el értelmes lények hibákat: egyik alapvető oka, amely könnyűvé teheti számunkra, hogy tegyünk valami okos feltevést azt illetően, honnan jött, és persze, hogy elemezzük, miért van itt. Smith, vizsgálja meg alaposan biológiai felépítését. Smith felállt, szikár volt és marcona. - Már megtárgyaltuk kéz- és lábfejének nyilvánvalóan bolygóeredetét. Az űrben való létezés képessége, ha evolúciós egyáltalán, minden bizonnyal figyelemreméltó sajátosság. Elgondolásom az, hogy egy olyan faj tagja van előttünk, amely megoldotta a biológia legutolsó titkait is; s ha legalább azt tudnám, hogyan kezdhetnénk el keresni a lényt, amely képes elszökni előlünk a legközelebbi falon keresztül, tanácsom az lenne: nyomozzanak utána és öljék meg, ahogy csak meglátják. -Á... - mondta Kellie, a szociológus. - Kopasz fejű, negyvenes férfi volt, nagy, értelmes szemekkel. - Á... bármely lény, amely hozzá tudott idomulni ahhoz, hogy légüres térben éljen, a világegyetem ura lesz. Az ő fajtája elélhet akármilyen bolygón, betelepíthet minden galaxist. Fajtájának rajai lebeghetnek az űrben. Mégis tudjuk mint tényt, hogy faja nem lepi el a mi galaktikánk területét. Egy paradoxon, amely kivizsgálást érdemel. - Nem értem egészen, mire céloz, Kellie - mondta Morton. - Egyszerűen, ó, hogy egy faj, amely megoldotta a biológia végső titkait, minden bizonnyal korszakokkal halad az ember előtt. Roppant valami lehet, azaz képes bármely környezethez való alkalmazkodáshoz. Az életdinamika törvénye szerint kiterjeszkedhet a világegyetem legtávolabbi határáig is, éppen úgy, mint ahogyan az ember is próbálja megtenni. - Ez ellentmondás - nyugtázta Morton -, és azt látszik bizonyítani, hogy a teremtmény nem felsőbbrendű lény. Korita, mi ennek a teremtésnek a története? A japán tudós vállat vont, ám felállt, és azt mondta: - Attól tartok, csak csekély segítséggel szolgálhatok a mostani eseményhez. Ismerik az uralkodó elméletet, mely szerint az élet felfelé halad, akármit is értünk az alatt, hogy „felfelé”, ciklusok sorozata által. Minden egyes ciklus a paraszttal kezdődik, aki gyökerestül a földdarabjához tartozik. A paraszt piacra megy; s a piactér lassan várossá alakul, melynek még kevesebb „belső” kapcsolata van a földdel. Ezután nagyvárosaink és nemzeteink lesznek, végül pedig lélektelen világvárosaink és pusztító küzdelmünk a hatalomért, borzalmas háborúk sorozatai, amelyek fellahizmusba söpörték az embereket, s ezáltal a primitívségbe, majd tovább egy újabb paraszti állapotba. A kérdés a következő: ez a teremtmény az ő sajátságos ciklusának paraszti részén van-e, vagy a nagyvárosi, megalopoliszi korszakban? Vagy hol? Megállt. Grosvenornak az volt a benyomása, hogy Korita néhány nagyon éles példát hozott elő. Civilizációk azért jelentek meg, hogy ciklusokban lépjenek érvénybe. Bizonyára a ciklus minden egyes periódusának nagyon változatosan megvan a saját pszichológiai háttere. A jelenségre sok lehetséges magyarázat volt, melyek közül a régi spengleri elképzelés a ciklusokról csupáncsak egy. Még az is elképzelhető, hogy Korita előre láthatja az idegen cselekedeteit a ciklikus elmélet alapján. A múltban már bebizonyította, hogy rendszere életképes és tekintélyes előreláthatósággal bír. Pillanatnyilag az volt az előnye, hogy az egyetlen olyan módszerekkel rendelkező történelmi megközelítés volt, amelyek alkalmazhatók voltak egy adott helyzetben. Morton hangja törte meg a csendet. - Korita, tekintettel korlátolt ismereteinkre erről a teremtményről, milyen alapvető, jellegzetes tulajdonságokat kell keresnünk, ha azt feltételezzük, hogy kultúrájának nagyvárosi szakaszában van?

- Tulajdonképpen egy legyőzhetetlen szellem lenne, a lehetséges végső fokig félelmetes. Saját játszmájában nem követne el semmilyen fajta hibát, és csak az ő uralmát túllépő körülményeken keresztül lehetne őt legyőzni. A legjobb példa - Korita nyájas volt - saját korunk magasan képzett emberi lénye. - De már elkövetett egy tévedést! - mondta von Grossen behízelgő hangon. -Nagyon ostobán keresztülpottyant a ketrec fenekén. - Ez egy olyanfajta dolog, amit egy paraszt tenne? Azt feltételezi, hogy a paraszti szakaszban van? kérdezte Morton. - Akkor - válaszolta Korita - alapvető impulzusai sokkal egyszerűbbek lennének. Elsősorban meglenne vágya a szaporodásra, arra, hogy fia legyen, hogy tudja: vérét továbbviszik. Ha hatalmas, sarkalatos értelmet feltételezünk, egy magasabbrendű lényben ez az impulzus fanatikus törekvés formáját öltheti a fajfennmaradás felé. Csendesen fejezte be: - És ez minden, amit mondani akartam a rendelkezésre álló bizonyosságokról. Leült. Morton mereven állt a műszertáblához tartozó üléssoron, és végignézte szakemberekből álló hallgatóságát. Tekintete elidőzött Grosvenoron. Így szólt: -Az utóbbi időben arra a feltevésre jutottam személyesen, hogy a nexializmus tudománya egyfajta megközelítést kínálhat a problémák megoldásához. Mivel ez az élet n-edik fokig folytatódott, átfogó megközelítése hozzásegíthet minket egy gyors elhatározáshoz, különösen most, amikor egy gyors elhatározás fontos lehet. Grosvenor, legyen szíves, fejtse ki nekünk nézeteit erről az idegen lényről. Grosvenor fürgén felállt. Azt mondta: - Közölhetem önöknek saját megfigyeléseimen alapuló következtetésemet. Belemerülhetnék egyik saját kis elméletembe, ami azzal foglalkozik, hogyan létesíthetnénk kapcsolatot ezzel a teremtménnyel, annak módjával, ahogy a reaktorból elfogyasztotta az energiát, aminek az lett az eredménye, hogy meg kellett javítanunk a gépterem külső falát, s ezenkívül volt még számos jelentős időszakasz, azonban ahelyett, hogy ilyen előzményeket fejtegessek, inkább azt szeretném elmondani a következő néhány percben, hogyan kellene megölnünk a... Valami közbejött. Féltucat férfi tolakodott az ajtonyílást elálló emberek csoportján keresztül. Grosvenor megállt, és kérdőn Mortonra tekintett. A Főnök megfordult, és Leeth kapitányt nézte. A kapitány az újonnan érkezettek felé indult, és Grosvenor észrevette, hogy egyikük Pennons, az űrhajó főmérnöke. - Befejezték, Mr. Pennons? - kérdezte Leeth kapitány. A főmérnök bólintott. - Igen, uram. - Figyelmeztető hangon hozzátette: - Lényeges, hogy minden ember impregnált ruhába legyen öltözve, valamint impregnált kesztyűt és cipőt viseljen. - Feltöltöttük energiával a lakószobákat körülhatároló falakat - magyarázta Leeth kapitány: - Lehetséges némi késés ennek a lénynek az elfogásában, s nem kockáztathatjuk meg, hogy ágyunkban öljenek meg minket. Mi... - Félbeszakította mondanivalóját egy hirtelen kérdéssel: - Mi az, Mr. Pennons? Pennons a kezében levő kis műszerre bámult. - Mindannyian itt vagyunk, kapitány? - Igen, kivéve az őröket a gépteremben és a motorházban. - Akkor... akkor valamit elkaptunk az erőfalban. Gyorsan körbe kell kerítenünk! 17. Ixtl számára, aki felderítve az alsó szinteket, a felsőkre tért éppen vissza, a megrendülés lehengerlő volt, a meglepetés teljes. Az egyik pillanatban még megelégedve gondolt az űrhajó támaszában levő fémrekeszekre, ahova majd elrejti guuljait. A következő pillanatban beleakadt az energiaképernyő központjának teljes, heves sziporkázásába. Agya elborult a gyötrelemtől. Elektronok felhői kitörve szabadultak fel belsejében. Egységet keresve cikáztak rendszertől rendszerig, csak azért, hogy a szilárd fennmaradásért makacsul harcoló atomhálózatok erőszakosan visszaverjék őket. E hosszú, sorsdöntő másodpercek folyamán Ixtl szervezetének csodálatosan kiegyensúlyozott rugalmassága csaknem összeomlott. Ami megmentette, az az volt, hogy fajának közös szelleme előre kiszámította még ezt a veszélyes eshetőséget is. Mesterséges evolúcióra kényszerítve testét és sajátját is -, faja figyelembe vette egy heves sugárzással együtt járó, váratlan összecsapás lehetőségét. Testét villámgyorsan beszabályozta és újraigazította, s mindegyik újonnan felépített rendszer a mikroszekundum töredékéig vitte az elviselhetetlen terhet. Majd visszalódult a faltól, és így biztonságba jutott. Értelmét a közvetlen lehetőségekre összpontosította. Az erő védőfalában lehet egy riasztóberendezés, amely hozzá van kapcsolva. Ez azt jelentette, hogy az emberek lecsaphatnak rá az összes egymás melletti folyosón, hogy szervezetten megkíséreljék sarokba szorítását. Ahogy Ixtl ráeszmélt a fennálló lehetőségre,

szemei izzó tűzfészekké váltak. Az emberek szétszóródhatnak, és akkor el tudja majd kapni egyiküket, megvizsgálhatja guul tulajdonságainak szempontjából, és használhatja első guuljaként. Nem volt vesztegetni való ideje. Nekirontott a legközelebbi energiával nem feltöltött falnak: alakzata magas, feltűnő volt. Megállás nélkül végigszáguldott egymás után a szobákon, útját a főfolyosóval körülbelül párhuzamosan tartva. Érzékeny szemével követte az elsuhanó emberek homályos alakjait. Egy, kettő, három, négy, öt ezen a folyosón. Az ötödik ember némi távolságnyira volt a többiek mögött. Ez viszonylag csekély előny volt, de Ixtlnek többre nem is volt szüksége. Mint egy kísértet, keresztülsiklott éppen az utolsó ember előtt levő falon, és egy ellenállhatatlan töltettől hajtva előrevetette magát. Kitenyésztett, félelmetes szörnyeteg volt, égő szemekkel és irtózatos szájjal. Kinyúlt a négy, ötszínű karjával, és óriási erejével megmarkolta az emberi lényt. A férfi egyetlen gyötrődő erőfeszítéssel megvonaglott és rángatózott, majd Ixtl megsemmisítette és a padlóra hajította. Hanyatt feküdt, és Ixtl látta, hogy szája mozdulatok egyenetlen sorozatával kinyílik, majd becsukódik. Ahányszor csak kinyitódott a száj, Ixtl éles szúrást érzett a lábában. Ezt az érzetet nem voli nehéz azonosítani. A segítségért kiáltás vibrációja volt. Ixtl vicsorítva előrelendült. Egyik hatalmas kezével rácsapott az ember szájára. A férfi teste besüppedt. De még mindig élt és eszméleténél volt, amikor Ixtl rávetette két kezét. Úgy tűnt, ez a cselekedet megdermesztette az embert. Abbahagyta a küzdelmet. Tágra nyitott szemekkel nézte, amint a hosszú, vékony karok eltűnnek az inge alatt, és a mellkasán matatnak. Majd megrémülve bámult a felette derengő vérvörös, henger alakú testre. Az ember testének belseje összetartozó részeknek látszott. Ixtl azonban nyitott felületnek érezte szükségét, vagy egy olyasminek, amit szét lehet préselni, hogy nyitott legyen, de csak addig, míg a nyomás nem öli meg áldozatát. Szándékaihoz élő húsra volt szüksége. Gyorsan, gyorsan! Lábai jelezték a közeledő lépések rezgéseit. Csak az egyik irányból jöttek, de sebesen. Türelmetlenségében Ixtl elkövette azt a hibát, hogy tényleg meggyorsította vizsgálatát. Egy pillanatra kutató ujjai félig szilárd állapotban megmerevedtek. Éppen akkor érintette meg a szívet. A férfi szaggatottan lihegett, megremegett és a halálba süllyedt. Egy pillanattal később Ixtl fürkésző ujjai felfedezték a gyomrot és a beleket. Heves önkritikával meghátrált. Itt volt, amit akart; s ő használhatatlanná tette. Lassan felegyenesedett, mérge és rémülete eltűnőben volt. Nem számított ugyanis arra, hogy ezek az értelmes lények ilyen könnyen meghalhatnak. Ez mindent megváltoztatott és leegyszerűsített. Ők voltak kiszolgáltatva neki, s nem fordítva. Nincs többre szüksége, mint hogy hanyagul óvatos legyen velük szemben. Két ember, vibrátorait elővonva hirtelen befordult a legközelebbi sarkon, és csúszva megálltak a kísértet látványától, amely társuk holttestén keresztül vicsorított rájuk. Ezután, amint az emberek felocsúdtak pillanatnyi bénultságukbgl, Ixtl belépett a, legközelebbi falba. Az egyik pillanatban skarlátpiros folt volt a fényesen kivilágított folyosón, a következőben eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. Érezte a fegyverekből kisugárzott vibrációt, ahogy az energia eredménytelenül igyekezett beszakítani a mögötte levő falakat. Terve most már világos lett. Elfog vagy féltucatnyi embert, és guulokat csinál belőlük. Ezután megölheti az összes többit is, mivel ezekre nem lesz szüksége. Ezt elvégezve folytathatja útját a galaxis felé, amerre minden bizonnyal tartott az űrhajó, s ott uralma alá veheti az első lakatlan bolygót. Azután az egész elérhető világegyetem feletti uralom megszerzése már csak rövid idő kérdése. Grosvenor néhány másik emberrel együtt a fali kommunikátor előtt állt, és nézte a halott technikus köré összegyűlt csoport képét. Grosvenor a helyszínen szeretett volna lenni, de az, hogy eljusson oda, több percébe került volna. Az alatt az idő alatt megszakadna a kapcsolata. Jobban szeretett mindent megnézni, látni és hallani. Morton Főnök állt legközelebb az adólemezhez, kevesebb mint háromlábnyira onnan, ahol dr. Eggert a holttest fölé hajolt. Feszültnek látszott. Állkapcsát összeszorította. Amikor. beszélt, hangja alig volt több suttogásnál. S szavai mégis ostorcsapásként vágtak keresztül a csenden. - Nos, doktor? Dr. Eggert felemelkedett térdelő helyzetéből a test mellől, és Mortonhoz fordult. Ezzel a mozdulattal kénytelen volt szembefordulni az adólemezzel. Grosvenor látta, hogy ráncolja homlokát. - Szívelégtelenség - mondta. - Szívelégtelenség? , - Jól van, jól van. - Az orvos felemelte karját, mint aki védekezik. - Tudom, hogy fogai úgy néznek ki, mintha valaki az agyához lapította volna őket. És mivel sokszor vizsgáltam már, tudom, hogy szíve tökéletes volt. Mindazonáltal számomra ez szívelégtelenségnek látszik. - Én elhiszem - mondta egy férfi fanyarul. - Amikor befordultam azon a sarkon, és megláttam azt a

vadállatot, magam is majdnem szívrohamot kaptam. - Csak az időt pazaroljuk. - Grosvenor felismerte von Grossen hangját, még mielőtt meglátta volna a két ember között álló fizikust Morton másik oldalán. A tudós folytatta: - Leverhetjük ezt a fickót, de nem azzal, hogy beszélgetünk róla, és rosszul leszünk, ahányszor csak megmozdul. Ha én vagyok a következő az áldozatok listáján, nem azt akarom tudni, hogy szervezetünk átkozott tudóstársaságának a java megsiratja sorsomat, hanem hogy ehelyett halálom megbosszulásának munkájába vetik be agyukat. - Igaza van. - Ez Smith volt. - Az a baj velünk, hogy alsóbbrendűeknek érezzük magunkat. A szörnyeteg még kevesebb mint egy órája van az űrhajón, de tisztán látom, hogy meg fog ölni néhányunkat. Én elfogadom sorsomat. De szervezkedjünk a küzdelemre. - Mr. Pennons, van itt egy probléma - mondta Morton kimérten. – Harminc szintünkön körülbelül két négyzetmérföldnyi padlófelület van. Mennyi időbe telne, amíg ennek minden hüvelykjét fel tudnánk tölteni energiával? Grosvenor nem látta a főmérnököt. Kívül esett a lemez ívelő lencséinek köréből. A tiszt arcára kiülő kifejezésnek azonban bizonyára tanúskodnia kellett valamiről. Amikor válaszolt Mortonnak, hangja rémülten csengett. - Végigsöpörhetek az űrhajón - mondta -, és elképzelhető, hogy egy órán belül teljesen tönkreteszem. Nem akarok részletekbe bocsátkozni. De a korlátlan energiafeltöltés megölhet minden élőlényt a fedélzeten. Morton félig háttal állt a kommunikátornak, amely azoknak a képét és hangját közvetítette, akik az Ixtl által megölt férfi holtteste mellett álltak. - Tudnak több energiát táplálni azokba a falakba - mondta kérdőn -, nem, Mr. Pennons? - Ne-e-em! - Az űrhajó mérnöke vonakodónak látszott. - A falak nem bírnák el. Elolvadnának. - A falak nem birnák el! - kapkodott egy férfi a levegő után. - Uram, tisztában van azzal, minek tünteti fel ezt a teremtményt? Grosvenor látta, hogy az emberek arcán, akiknek képét közvetítették, szörnyülködés volt. Korita hangja törte meg a terhes csendet. - Főnök - mondta -, a vezérlőteremből nézem önöket a kommunikátoron. Ahhoz a feltételezéshez, hogy egy szuperlénnyel van dolgunk, ezt akarom hozzátenni: Ne felejtsük el, hogy beleütközött az energiafalba, és hogy ijedtében megtorpant, anélkül hogy behatolt volna a hálóhelyiségekbe. Cselekedete újból azt bizonyítja, hogy igenis követ el hibákat. - Ez arra vezet vissza - mondta Morton -, amit korábban mondott a különböző periodikus szakaszokban elvárt pszichológiai tulajdonságokról. Tegyük fel, hogy a lény civilizációjának egy parasztja. Korita válasza tömör volt, ahhoz képest, amilyen gonddal rendszerint beszélni szokott. - A szervezés teljes erejének megértésére való képtelenség. Minden valószínűség szerint arra gondol, hogy az űrhajó irányításának megnyeréséhez számára nem szükséges több, mint legyőzni a rajta levő embereket. Ösztönösen hajlamos számításon kívül hagyni azt a tényt, hogy mi egy hatalmas galaktikus civilizáció részét képezzük. Egy igazi paraszt értelme nagyon individualisztikus, majdnem anarchikus. Szaporodási vágya az önzés egy formája: hogy főképpen saját vérét vigye tovább. Ez a teremtmény, ha fejlődésének paraszti szakaszában van, nagyon lehetséges, hogy őhozzá hasonló számos lényt óhajt, akik segíteni fognak neki harcában. Szereti a társaságot, de nem akar beavatkozást. Bármely szervezett társadalom uralhat egy paraszti közösséget, mivel annak tagjai sohasem képeznek többet a kívülállókkal szemben, mint egy laza egységet. - Elég kellene hogy legyen azoknak a tűznyelőknek a laza egységéből... - jegyezte meg csípősen egy technikus. - Én... á-á-á! Szavai üvöltéssé nyúltak. Alsó állkapcsa lecsüngött. Kidülledt szemei, melyek világosan láthatóak voltak Grosvenor számára, merev tekintetet öltöttek. A lemezen látható valamennyi ember néhánylábnyira meghátrált. Pontosan a képernyő közepébe Ixtl lépett.

18. Ott állt: egy félelmetes kísértet a skarlátvörös pokolból. Szeme fényes volt és éber, bár most már nem volt riadt. Kiismerte ezeket az emberi lényeket, és tudta tele lenézéssel, hogy elmerülhet a legközelebbi falban, mielőtt valamelyikük rászabadítana egy vibrátort. Az első guuljáért jött. Kiragadva a guult egy csoport központjából, bizonyos mértékig demoralizálhat mindenkit a fedélzeten. Grosvenor a jelenetet figyelve érezte, hogy képzelgés hulláma söpör át rajta. Csak néhány ember volt a képernyő körzetén belül. Von Grossen és két technikus egészen közel álltak Ixtlhez. Morton pontosan von Grossen mögött állt, és az egyik technikus mellett látható volt Smith fejének és testének egy része. Mint csoport jelentéktelen ellenfélnek tűntek a föléjük tornyosuló magas, vaskos, henger alakú szörnyeteghez képest. Morton volt, aki megtörte a csendet. Kezét szándékosan távol tartotta vibrátorának áttetsző fogantyújától, és határozott hangon mondta: - Ne próbálják megközelíteni! Úgy mozog, mint a villám. S azonnal eltűnne, ha azt gondolná, meg tudjuk semmisíteni. Azonkívül pedig nem kockáztathatjuk meg a kudarcot. Lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Gyorsan folytatta, sürgető hangon: - Az összes tartalék csapat, amely hallja ezt, kerülje körbe ezt a folyosót, menjen fölé és alá. Hozzák fel a legnehezebb hordozható egységeket, sőt néhány félig hordozhatót is, és égessék le a falakat. Tegyék szabaddá az utat ennek a területnek a környékén, és szűk gyújtóponttal pásztázzák végig lámpáikkal ezt a helyet. Mozgás! - Jó ötlet, Főnök! - Leeth kapitány arca jelent meg egy pillanatra Grosvenor kommunikátorán, kiszorítva Ixtl és a többi ember képét. - Odamegyünk, ha három percig ott tudják tartani ezt a sátán kutyáját. - Arca olyan gyorsan húzódott vissza, mint ahogy megjelent. Grosvenor otthagyta saját képernyőjét. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy túl messze van a színtértől ahhoz, hogy olyanfajta pontos megfigyeléseket végezzen, melyekre egy nexialistának alapoznia kellene tevékenységét. Nem volt tagja egyik tartalék csapatnak sem, s így szándéka az volt, hogy csatlakozik Mortonhoz és a többiekhez a veszélyes körzetben. Futva elhaladt a többi kommunikátor mellett, és rájött, hogy Korita távolból adja a tanácsokat. - Morton, ragadja meg ezt az alkalmat, de ne számítson sikerre. Figyelje meg, hogy még egyszer megjelent, mielőtt képesek lettünk volna felkészülni ellene. Nem számít, hogy vajon szándékosan vagy véletlenül támad-e minket. Bármi legyen is az indítéka, az eredmény az, hogy mi menekülünk: rohanunk erre meg arra, de hiába. Eddig még nem raktuk tisztába gondolatainkat. Grosvenor egy lefelé haladó felvonón tartózkodott. Most lendületesen kinyitotta az ajtót, és kiszáguldott. - Meg vagyok győződve - Koritá hangja a szomszéd folyosón levő kommunikátorból folytatta -, hogy az űrhajó óriási tartalékai képesek legyőzni bármilyen teremtményt, úgy értem persze, bármilyen egyedülálló teremtményt, ami valaha is létezett... Ha mondott is Korita valamit ezután, Grosvenor nem hallotta. Befordult a sarkon. S ott, előtte, emberek voltak, és a föléjük tornyosuló Ixtl. Grosvenor észrevette, hogy von Grossen éppen befejezte valaminek a felvázolását a noteszében. Amint Grosvenor kételkedve figyelte, von Grossen előrelépett, és Ixtl felé tartotta a lapot. A teremtmény habozott, majd elfogadta azt. Egy pillantást vetett rá, és arcát eltorzító vicsorítással visszalépett. Morton felüvöltött: - Mi az ördögöt csinált?! Von Grossen feszülten vigyorgott. - Csak megmutattam neki, hogyan tudjuk legyőzni - mondta csendesen. - Én... Szavai megszakadtak. Grosvenor, aki még mindig a háttérben volt, szemlélőként nézte végig az egész jelenetet. A csoport többi tagja részese volt a döntő helyzetnek. Morton bizonyára felismerte, mi készül. Előrelépett, mintha ösztönösen von Grossen elé próbálná vetni nagy testét. Egy kéz hosszú, drótszerű ujakkal nekilökte a Főnököt a mögötte levő embernek. Elesett, kibillentve egyensúlyukból a közvetlenül mellette állókat. Talpra állt, megragadta vibrátorát, majd kezében a fegyverrel mereven megállt. Grosvenor, mintha torz üvegen keresztül nézte volna, észrevette, hogy a lény két tűzszínű karjában tartja von Grossent. A kétszázhúsz fontos fizikus hiába vonaglott és rángott. A vékony, erős izmok mint megannyi béklyó tartották. Az kizárt volt, hogy eltalálja a teremtményt, anélkül hogy von Grossent is eltalálná, s ez megakadályozta Grosvenort saját vibrátorának elsütésében. Mivel a vibrátor nem tudott megölni egy emberi

lényt, hanem csak eszméletlenné tehette, Grosvenorban küzdelem ment végbe: hozza-e működésbe fegyverét annak reményében, hogy Ixtlt is eszméletlen állapotba juttatja, vagy kétségbeesett erőfeszítésében próbáljon meg információt szerezni von Grossentől? Az utóbbit választotta. Sürgető hangon odakiáltott a fizikusnak: - Von Grossen, mit mutatott neki? Hogyan tudjuk legyőzni? Von Grossen meghallotta, mert odafordította a fejét. Csak erre volt már ideje. Abban a pillanatban egy őrült dolog történt. A teremtmény nekifutásból egy fejesugrást csinált, és még mindig kezében tartva a fizikust, eltűnt a falban. Egy pillanatig Grosvenornak az volt a benyomása, hogy látása becsapja. De nem volt előtte más, mint egy tömör, sima, fénylő fal és tizenegy bámuló, verítékező ember; heten gyámoltalanul kihúzott fegyverüket babrálták. - Elvesztünk! - suttogta egy férfi. - Ha alkalmazkodni tudunk atomszerkezetünkkel, és keresztül tudjuk vitetni magunkat általa a szilárd anyagon, akkor sem tudjuk legyőzni. Grosvenor látta, hogy Mortont ingerültté tette a megjegyzés. Egy olyan ember ingerültsége volt ez, aki megerőltető körülmények között is megpróbálja megtartani kiegyensúlyozottságát. A Főnök dühösen szólt: - Amíg élünk, le tudjuk győzni! - Nagy léptekkel odament a legközelebbi kommunikátorhoz, és megkérdezte: - Mi a helyzet, Leeth kapitány? Egy kis késedelemmel a parancsnok feje és válla a lemez középpontjába került. - Semmi - mondta szűkszavúan. - Clay hadnagy úgy véli, látott egy skarlátvörös felvillanást, amely lefelé menet eltűnt a padlón keresztül. Egyelőre leszűkíthetjük kutatásunkat a hajó alsó felére. Ami a többit illeti, éppen egységeinket sorakoztattuk, amikor ez történt. Nem adott nekünk elegendő időt, Főnök. - Erről nincs mit mondani - mondta Morton komoran. A figyelő Grosvenornak az volt a benyomása, hogy ez az állítás nem volt pontosan igaz. Von Grossen maga siettette elfogatását azzal, hogy egy ábrát mutatott a teremtménynek, melyen az volt, hogy lehet őt legyőzni. Ez tipikusan önző, emberi cselekedet volt, csekély túlélési értékkel. Sőt, egy külön érvet hozott fel a szakemberrel szemben, aki egyoldalúan cselekedett, és képtelen volt a többi tudóssal való értelmes együttműködésre. Amögött, amit von Grossen tett, évszázados magatartásforma rejtőzött. Ez a hozzáállás még megfelelt a tudományos kutatás korai napjaiban. Jelenleg azonban, amikor minden új fejlemény sok tudós együttműködését és tudását követelte meg, korlátozott értéke volt. Ott állva Grosvenor megkérdőjelezte, hogy von Grossen tényleg kifejlesztett volna-e egy eljárást Ixtl legyőzésére. Kérdésessé tette azt, hogy egy sikeres eljárást egyetlen szakember területére lehetne korlátozni. Bármilyen ábrát rajzolt is von Grossen a teremtménynek, az valószínűleg arra korlátozódott, amit egy fizikus tudhat. Saját gondolatainak vége szakadt, amint Morton megszólalt: - Szeretnék valami elméletet azzal kapcsolatban, mi volt odarajzolva arra a papírlapra, amit von Grossen mutatott a teremtménynek. Grosvenor várt, amíg valaki más válaszol. Miután senki sem felelt, azt mondta: - Azt hiszem, nekem van egy elméletem, Főnök. Morton éppen csak egy pillanatig tétovázott, majd így szólt: - Kezdje el! Grosvenor elkezdte: - Az egyetlen mód, hogy valaki elnyerhesse egy idegen lény figyelmét, az lehet, hogy egy egyetemesen elismert jelképet mutat neki. Mivel von Grossen fizikus, a jel, amit minden bizonnyal használt, önmagáért beszélt. Szándékosan szünetet tartott, és körülnézett. Úgy érezte, minthogyha hatásvadászó lenne, ám ez elkerülhetetlen volt. Morton barátságos viselkedése és a riim-eset ellenére, nem volt elismert tekintély az űrhajó fedélzetén, s így jobb lett volna, ha ennél a pontnál a válasz önkéntelenül ötlik fel több emberben. Morton törte meg a csendet. - Lássuk csak, fiatalember. Ne tartson minket bizonytalanságban. - Egy atom - mondta Grosvenor. A körülötte levő arcok kifejezéstelennek látszottak. - De ez nem jelent semmit - mondta Smith. - Miért mutatott volna neki egy atomot? - Nem akármilyen atomot, persze - mondta Grosvenor. - Fogadok, hogy von Grossen az Űrfelderítő külső burkolatát képező fém excentrikus atomjának a strukturális ábrázolását rajzolta fel a teremtménynek. - Eltalálta! - mondta Morton. - Csak egy perc - Leeth kapitány beszélt a kommunikátorlemezről. - Bevallom, nem vagyok fizikus, de azt azért szeretném tudni, mi az, amit eltalált. Morton megmagyarázta: - Grosvenor arra céloz, hogy az űrhajónak csupán két része áll ebből a hihetetlenül kemény anyagból: a

külső burkolat és a gépterem. Ha ott lett volna velünk, amikor először elfogtuk a teremtményt, észrevette volna, hogy amikor keresztülcsúszott a ketrec padlóján, az űrhajó külső burkolatának kemény fémje egy rövid időre megállította. Világosnak látszik, hogy nem bír átjutni egy ilyen fémen. Az a tény, hogy a levegőzsiliphez kellett futnia ahhoz, hogy bejusson, további bizonyíték. Csoda, hogy ez nem jutott rögtön mindenkinek az eszébe. Leeth kapitány így szólt: - Ha von Grossen védelmi berendezéseink jellegét mutatta a teremtménynek, nem lehet, hogy lerajzolta az energiaernyőket, melyeket a falakban helyeztünk el? Nem lehetséges ez éppen annyira, mint az atomelmélet? Morton megfordult, és kérdőn nézett Grosvenorra. A riexialista így szólt: - A teremtmény akkor már átjutott az energiaernyőn, és túlélte. Von Grossen egyértelműen azt hitte, valami újjal rendelkezik. Emellett egy erőtér papíron való bemutatásának egyetlen módja egy tetszés szerinti jeleket magába foglaló egyenlet. - Ez az érvelés nagyon jókor jött - mondta Leeth kapitány. - Legalább egy helyünk van a fedélzeten, ahol biztonságban vagyunk, a gépterem, és valószínűleg kisebb védelmet nyújtanak hálónegyedeink faliképernyői. Értem, miért érezhette von Grossen, hogy ez előnyt ad nekünk. Ezentúl az űrhajó egész személyzete csak ezeken a területeken összpontosuljon, kivételt képez a rendkívüli engedély és a parancs esete. A legközelebbi kommunikátorhoz fordult, megismételte az utasítást, majd kijelentette: - A részlegvezetők készüljenek fel arra, hogy válaszolni fognak szakterületeikkel kapcsolatos kérdésekre. A megfelelően képzett személyek valószínűleg ki lesznek jelölve a szükséges szolgálatokra. Mr. Grosvenor, tekintse magát úgy, hogy az utóbbi kategóriában van. Dr. Eggert, osszon ki alvás elleni tablettát, ahol igény van rá. Senki sem mehet aludni, amíg ez a vadállat nem halott. - Jó munkát, kapitány! - mondta Morton szívélyesen. Leeth kapitány bólintott, s eltűnt a kommunikátorlemezről. A folyosón egy technikus tétován azt kérdezte: - Mi van von Grossennel? Morton nyersen felelt: - Az egyetlen mód, hogy von Grossennek segítsünk, az a foglyul ejtőjének megsemmisítése! 19. A hatalmas gépek roppant nagy termében az emberek úgy néztek ki, mint törpék az óriások palotájában. Grosvenor önkéntelenül hunyorított a mennyezet nagy, fénylő íve fölött sziporkázó és tündöklő, földöntúli kék fény minden egyes lobbanására. S egy hang olyan erővel játszott az idegeivel, mint a fény, mely bántotta a szemét. A hangot maga a levegő ejtette foglyul. Ijesztő erő búgása, mennydör géshez hasonló gyenge moraj a látóhatár mögül, egy felfoghatatlan energiaáradat reszkető visszaverődése. A hajtómű üzemelt. Az űrhajó gyorsult, egyre mélyebbre és sebesebben haladva a sötétség szakadékán keresztül, amely elválasztotta a kacskaringós galaxist - melyben a Föld egy pici, forgó atom volt csupán egy másik, majdnem ugyanekkora méretű galaxistól. Ez volt a most végbemenő, döntő küzdelem háttere. A naprendszerből valaha is elindult felderítő expedíciók legnagyobbika, legambiciózusabbja most a legkomolyabb életveszélyben volt. Grosvenor határozottan hitt ebben. Nem egy Coeurl volt ez, kinek túlingerelt teste túlélte annak a halott fajnak a gyilkos háborúit, amely a macskabolygó állatain végzett biológiai kísérleteket. A riim népségtől származó veszély sem hasonlítható ehhez. Első szerencsétlen, a kommunikációra irányuló erőfeszítésük után, Grosvenor irányítása alá vett minden bekövetkező cselekedetet, melyekre úgy gondolt, mint egyetlen ember és egy faj közötti harcra. A skarlátvörös szörnyeteg világosan és félreérthetetlenül önmagában képviselte saját faját. Leeth kapitány felmászott egy fémlépcsőre, amely egy kis erkélyre vezetett. Egy pillanattal később Morton csatlakozott hozzá, s megállt, lenézve az összegyűlt emberekre. Egy halom cédulát tartott a kezében, melyet közbehelyezett ujja két kötegre osztott. A két férfi a jegyzeteket tanulmányozta, majd Morton azt mondta: - Most először van egy lélegzetvételnyi időnk, amióta a teremtmény a fedélzetre jött, kevesebb mint, bármilyen hihetetlennek is tűnik, kevesebb mint két órával ezelőtt. Leeth kapitány és én elolvastuk a részlegvezetők által benyújtott javaslatokat. Ezeket a feljegyzéseket durván két kategóriára osztottuk. Az egyik-kategóriát, elméleti jellegű lévén, későbbre hagyjuk. A másik osztálynak, mely gyakorlati tervek alapján foglalkozik ellenségünk sarokba szorításával, természetesen elsőbbsége van. Először is, biztos vagyok abban, mindnyájunkat gyötör a kíváncsiság, hogy megtudjuk, milyen terveket készítenek von Grossen megkeresésére és megmentésére. Mr. Zeller, mondja el a többieknek, mire gondolnak.

Zeller jött előre, egy mozgékony, harmincas éveinek vége felé tartó fiatalember. Ő örökölte a metallurgiai részleg vezetésének jogát, miután Coeurl megölte Breckenridge-et. - Az a felfedezés - mondta -, hogy a teremtmény nem tud áthatolni azon az ötvözetcsoporton, melyet ellenálló fémnek nevezünk, automatikusan nyomra vezet minket azon anyag típusát illetően, amit használhatnánk egy űrruha megszerkesztéséhez. Asszisztensem már dolgozik a ruhán, s körülbelül három óra múlva kész kell hogy legyen vele. A kereséshez természetesen fluorkamerát fogunk használni. Ha valakinek bármi javaslata van... - Nem lehetne több ruhát készíteni? - kérdezte egy férfi. Zeller megrázta a fejét. - Csak nagyon korlátozott anyagmennyiséggel rendelkezünk. Készíthetnénk többet, de csak átalakítás útján, ami időt venne igénybe. - Majd hozzátette: - Emellett a mienk mindig kis részleg volt. Szerencsénk van, ha a kitűzött időre elkészül egy ilyen űrruha. Több kérdés nem volt. Zeller eltűnt a gépteremmel szomszédos gépházban. Morton Főnök felemelte a kezét. Amikor az emberek újból lecsillapodtak, így szólt: - Ami engem illet, jobban érzem magam annak tudatában, hogy ha egyszer az űrruha elkészült, a teremtménynek folyton vinnie kell von Grossent, hogy megakadályozzon minket a test felfedezésében. - Honnan tudja, hogy él? - kérdezte valaki. - Mert az átkozott lény elvihette volna annak az embernek a holttestét is, akit megölt, de nem tette. Élve akar minket. Smith jegyzetei a dolog lehetséges nyitját nyújtották számunkra, ám a jegyzetek a kettes csoportban vannak, és később kerülnek megvitatásra. Szünetet tartott, majd folytatta: - A teremtmény tényleges elpusztítására előterjesztett tervek közül van itt egy, amit a fizikai részleg két technikusa javasolt, és egy, amit Elliot Grosvenor. Leeth kapitány és én megvitattuk ezeket a terveket Pennons főmérnökkel és más szakértőkkel együtt, s úgy döntöttünk, hogy Grosvenor úr elképzelése túl veszélyes az emberi lényekre nézve, s így tervét végső esetre tartjuk fenn. Rögtön a másik tervvel kezdjük, hacsak nem támasztanak ellene fontos ellenvetéseket. Néhányan kiegészítő javaslatot tettek, és ezeket, belefoglaltuk a tervbe. Jóllehet, az a megszokott, hogy mindenki maga ismerteti a saját elképzeléseit, azt gondolom, időt takarítunk meg, ha tömören én vázolom fel a tervet, ahogyan azt a szakértők végül jóváhagyták. A két fizikus - Morton letekintett a kezében levő papírokra -, Lomas és Hindley, elismerik, hogy tervük attól függ, lehetővé teszi-e számunkra a teremtmény, hogy létrehozzuk a szükséges energiakapcsolatokat. Ez elképzelhetőnek tűnik, Korita úr ciklikustörténelem-elmélete alapján, azon következtetés szerint, melynek alapján a „paraszt” annyira el van fogfalva szándékaival, hogy hajlamos figyelmen kívül hagyni egy szervezett ellenállás lappangó lehetőségét. Ebből kiindulva, Lomas és Hindley módosított terve szerint, feltöltjük energiával a hetedik és a kilencedik szintet, de csak a padlót és nem a falakat. Ebben reménykedünk. Ez idáig a teremtmény nem tett szervezett kísérletet arra, hogy megöljön minket. Korita úr azt mondja, hogy paraszt lévén, a lény még nem ismerte fel azt a tényt, hogy meg kell semmisítenie minket, máskülönben mi pusztítjuk el őt. Előbb vagy utóbb azonban még egy paraszt is rájön arra, hogy mielőbbi elpusztításunk a legfontosabb számára. Ha nem avatkozik bele a munkánkba, akkor a nyolcadik szinten ejtjük foglyul, a két energiával feltöltött emelet között. Ott, olyan körülmények között, ahol nem lesz képes fel- vagy lejutni, vetítőkészülékeinkkel alaposan átvizsgáljuk. Ahogy Grosvenor úr is fel fogja ismerni, ez a terv lényegesen kevésbé kockázatos, mint az övé, s ezért előnyben kell hogy részesüljön. Grosvenor keservesen nyelt egyet, habozott, majd komoran kijelentette: - Ha a kockázatnak a nagysága az, amit fontolgatunk, miért nem tömörülünk egyszerűen ide a gépterembe, és várjuk meg, amíg a lény kidolgozza annak módját, hogy utánunk jöhessen? - A lehető legkomolyabban folytatta: - Kérem, ne gondolják, hogy saját elképzeléseimet próbálom szorgalmazni. De személy szerint - tétovázott, majd belevágott a közepébe - a tervet, amit az imént felvázolt, értelmetlennek tartom. Morton őszintén meglepettnek látszott. Ezután összevonta szemöldökét. - Nem kemény egy kissé ez az ítélet? - Úgy értem, a terv, ahogy azt ön leírta, nem egyezik azzal, amit eredetileg előterjesztettek, hanem annak egy módosított változata - mondta Grosvenor. - Mit húztak ki belőle? - A két fizikus - mondta a Főnök - négy szint energiafeltöltését javasolta, hetes, nyolcas, kilences és tízes. Grosvenor harmadszor is habozott. Nem óhajtott túlzottan kritikus lenni. Ha nem adja alább, bármelyik pillanatban egész egyszerűen lemondanak arról, hogy megkérdezzék véleményét. Végül azt mondta: - Ez jobb. Leeth kapitány szólt közbe Morton mögül. - Mr. Pennons, mondja meg a társaságnak, miért nem volna tanácsos két emeletnél többet feltölteni

energiával. A főmérnök előrelépett. Szigorú arckifejezéssel beszélt: - Az alapvető ok az, hogy ez plusz három órába telne, s mindnyájan megegyeztünk abban, hogy az idő a leglényegesebb. Ha az idő nem volna oly fontos körülmény, sokkal jobb lenne egy irányított rendszer alatt felgerjeszteni az egész űrhajót: a falakat ugyanúgy, mint a padlózatot. Ily módon nem tudna előlünk elmenekülni. Ez azonban körülbelül ötven órát venne igénybe. Ahogy előzőleg már megállapítottam, az ellenőrizetlen energiafeltöltés öngyilkosság volna. Egy másik tényezőről is szó van, amit pusztán mint emberi lények tárgyaltunk meg. Annak oka, hogy a teremtmény fel fog minket kutatni, az lesz, hogy több embert akar, s így, amikor lefelé indul, egyikünket magával fogja vinni. Azt akarjuk, hogy annak az embernek, bárki legyen is az, legyen meg az esélye az életben maradásra. - Hangja rekedtté vált. - Az alatt a három óra alatt, amíg a módosított terv megvalósul, tehetetlenek leszünk vele szemben, leszámítva nagy erejű mozgatható vibrátorainkat és hőgránátvetőinket. Nem merünk semmi erősebbet használni az űrhajó belsejében, s ezekkel a fegyverekkel is körültekintően kell bánnunk, mivel embereket is megsemmisíthetnek. Természetesen, mindenkitől elvárjuk, hogy saját vibrátorával védje magát. - Hátralépett. - Hát akkor gyerünk! - Ne ilyen sebesen! - mondta Leeth kapitány boldogtalanul. Még néhány ellenvetést hallani akarok Mr. Grosvenortól. - Ha volna időnk - szólt Grosvenor -, érdekes lenne megfigyelni, hogyan reagál ez a lény az ilyen mértékben feltöltött falakra. - Nem értem az érvelést - mondta ingerülten egy férfi. - Ha ez a teremtmény egyszer megakad két energiával feltöltött szint között, akkor vége. Tudjuk, hogy képtelen átjutni. - Erről szó sincs - mondta határozottan Grosvenor. - Minden, amit tudunk, annyi, hogy bejutott az erőfalba, és hogy megszökött. Feltételezzük, hogy nem akarta ezt. Valójában világosnak látszik, hogy határozottan nem bírt megmaradni egy ilyen energiatérben korlátlan ideig. Balszerencsénkre azonban, nem használhatunk vele szemben egy teljes erejű képernyőt. A falak, mint ahogy Mr. Pennons rámutatott, elolvadnának. A véleményem az, hogy az elől menekült, amit megértettünk felőle. Leeth kapitány zavartnak látszott. - Uraim - mondta -, miért nem emelték ki ezt a pontot a megbeszélésen? Ez bizonyára értékes ellenvetés. - Én támogattam Grosvenor meghívását a megbeszélésre - mondta Morton -, de leszavaztak annak a régóta fennálló szokásnak az alapján, miszerint az az ember, akinek tervét éppen mérlegeljük, nem lehet jelen. Ugyanebből az okból a két fizikust sem hívtuk meg. - Siedel a torkát köszörülte. - Nem hiszem – mondta -, hogy Mr. Grosvenor felfogja azt, amit az imént értünk tett. Mindannyian bizonyosak voltunk afelől, hogy az űrhajó energiaképernyője egyike az ember legnagyobb tudományos vívmányainak. Nekem személyesen a kényelem és a biztonság érzését nyújtotta. Most pedig azt mondja nekünk, hogy ez a lény át tud hatolni rajta. - Nem mondtam, hogy az űrhajó képernyője sebezhető, Mr. Siedel - szólt Grosvenor. - Valóban okunk van azt hinni, hogy az ellenség nem bírt és nem bír keresztüljutni rajta. Az ok az, hogy a lény a képernyőn kívül várakozott, amíg belülre nem hoztuk. A padló feltöltése energiával, amit most tárgyalunk, számottevően gyengébb változat. - S mégis - mondta a pszichológus -, nem gondolja, hogy a szakértők akaratlanul elfogadták a két forma közötti hasonlóságot? A logikai alap ez lenne: ha az energiával való feltöltés hatástalan, akkor elvesztünk. Ennélfogva hatékonynak kell lennie. Leeth kapitány fáradtan beavatkozott. - Attól tartok, hogy Mr. Siedel pontosan kielemezte gyengeségünket. Most már emlékszem, hogy volt egy ilyen gondolatom. A terem közepéből Smith szólalt meg: - Talán jobb volna, ha meghallgatnánk Grosvenor alternatív tervét. Leeth kapitány Mortonra tekintett, aki némi habozás után így szólt: - Azt javasolta, hogy oszoljunk szét annyi csoportra, ahány atomgránátvető van a fedélzeten... Csak eddig jutott el. Egy fizikus technikus szólt meghökkent hangon. - Atomenergia... az űrhajó belsejében! A felzúdulás, amely akkor kezdődött, több mint egy percig tartott. Amikor elcsitult, Morton folytatta, mintha félbe sem szakították volna. - Pillanatnyilag negyvenegy ilyen gránátvetőnk van. Ha elfogadnánk Grosvenor tervét, mindegyiket a katonai személyzet egy magja kezelné, a többiek közülünk pedig csalétekként szóródnának szét az egyik rakétapisztoly látóhatárán belül. A gránátvető kezelőinek parancsra müködtetniök kellene a fegyvert, még

akkor is, ha egyikünk vagy néhányunk a tűzvonalban lenne. Morton kissé megrázta a fejét, majd folytatta: - Ez valószínűleg a legcélravezetőbb javaslat, amit előterjesztettek. Könyörületlensége azonban mindnyájunkat megrázott. Az az elképzelés, hogy saját embereinkre lőjünk, noha nem új, sokkal mélyebbre hatol, mint ahogy Grosvenor, gondolom, elképzeli. A becsületesség kedvéért azonban hozzá kell tennem, hogy volt egy másik tényező, ami miatt a tudósok a terv ellen döntöttek. Leeth kapitány kikötötte, hogy azoknak, akik csaliként működnek, fegyverteleneknek kell lenniük. Legtöbbünk számára ez túl messzire sodorná az ügyet. Minden ember jogosult kell hogy legyen önmaga megvédésére. - A Főnök vállat vont. Mivel volt egy alternatív terv, erre szavaztunk. Személy szerint én most Grosvenor elgondolását támogatom, de még mindig ellenzem Leeth kapitány kikötését. A parancsnok javaslatának első említésére Grosvenor hirtelen körbefordult, és a tisztre bámult. Leeth kapitány határozottan, csaknem komoran nézett vissza. Egy pillanat múlva Grosvenor megfontoltan, fennhangon mondta: - Azt hiszem, önnek kellene kockázatot vállalnia, kapitány. A parancsnok alig észrevehető, udvarias meghajlással vette tudomásul a szavakat. - Nagyon jó - mondta. - Visszavonom kikötésemet. Grosvenor látta, hogy Mortont zavarba ejtette a gyors eszmecsere. A Főnök rápillantott, majd a kapitányra, majd megint vissza Grosvenorra. Ezután döbbent tekintet villant fel markáns arcán. Lejött a szűk fémlépcsőkön, és odament Grosvenorhoz. Halk hangon mondta: - Ha arra gondolok, hogy sohasem fogtam fel, mire akar kilyukadni! Nyilván azt hiszi, hogy egy válságos helyzetben... - Megállt s megfordult, hogy felbámulhasson Leeth kapitányra,, - Gondolom, most már ráébredt arra, hogy hibát követett el, amikor felhozta a dolgot - mondta békülékenyen Grosvenor. Morton bólintott, és vonakodva így szólt: - Feltételezem, hogy amikor ön éppen erre összpontosít, Leeth kapitánynak igaza van. Az élni akarás erős impulzusa, mivelhogy alapvető, felülmúlhat minden kiegészítő kikötést. Mégis - a homlokát ráncolta - jobb, ha nem említjük meg. Úgy gondolom, a tudósok sértve érezték magukat, s már így is elég rossz a hangulat a fedélzeten. Megfordult és szembenézett a csoporttal. - Uraim - mondta zengő hangon -, világosnak látszik, hogy Grosvenor alátámasztotta tervét. Mindenki, aki állást foglal mellette, emelje fel a kezét! Grosvenor nagyfokú csalódottságára körülbelül félszáz kéz emelkedett csak fel. Morton tétovázott, majd így szólt: - Mindenki, aki ellene van, emelje fel az övét! Ekkor épp hogy tucatnál több kéz emelkedett fel. Morton rámutatott egy emberre az első sorban. - Maga egyszer sem emelte fel a kezét. Mit gondol, mi a baj? A férfi megvonta a vállát. - Közömbös vagyok. Nem tudom, mellette vagyok-e vagy ellene. Igazából nem tudom. - És maga? - Morton egy másik személyre mutatott. - Mi van a másodlagos sugárzással? - kérdezte a férfi. Leeth kapitány válaszolt: - El fogjuk torlaszolni. Körülzárjuk az egész körzetet. - Szünetet tartott. - Főnök - mondta -, nem értem, miért ez a halogatás. A szavazás ötvenkilenc százalék a tizennégyhez Grosvenor tervének oldálán. Noha hatásköröm a tudósok felett korlátolt még egy válságos helyzet alatt is, úgy vélem, ez egy döntő szavazat. Úgy tűnt, Morton zavarban van. - De közel nyolcszáz ember tartózkodott - ellenkezett. Leeth kapitány hivatalos hangnemben beszélt: - Az az ő előjoguk. Felnőtt emberektől elvárható, hogy ismerjék saját véleményüket. A demokrácia teljes elképzelése ezen a feltételezésen alapszik. Következésképpen, parancsolom, hogy azonnal cselekedjünk. Morton habozott, majd lassan így szólt: - Nos, uraim, kénytelen vagyok beleegyezni. Úgy gondolom, jobb, hogyha nekilátunk a dolgunknak. Az atomgránátvetők felállítása időbe fog telni, tehát kezdjük el feltölteni energiával a hetes és nyolcas szintet, mialatt mi várakozunk. Amint látom, akár egyesíthetjük is a két tervet, és elhagyhatjuk egyiket vagy másikat, a féjlődő helyzettől függően. - Ennek - mondta egy férfi nyilvánvaló megkönnyebbüléssel - már van értelme. Úgy látszott, hogy a javaslatot sok ember tartotta ésszerűnek. A neheztelő arcok megenyhültek. Valaki hurrázott, s a hatalmas embertömeg azon nyomban kiáradt az óriási teremből. Grosvenor Mortonhoz fordult. - Ez zseniális ötlet volt - mondta. - Túlságosan elleneztem egy ilyen korlátolt energiafelhasználást, és eszembe se jutott volna egy ilyen kompromisszum. Morton komolyan vette tudomásul a bókot.

- Tartalékként őrizgettem - mondta. - Az emberi lényekkel való foglalkozás során észrevettem, hogy rendszerint nemcsak egy megoldandó probléma van, hanem feszültség áll fenn azok között, akiknek meg kell oldaniuk azt. - Vállat vont. - Veszély, kemény munka során. Kemény munka folyamán kikapcsolódás minden megvalósítható formában. Kezet nyújtott. - Nos, sok szerencsét, fiatalember! Remélem, biztonságban megússza. Amint kezet ráztak, Grosvenor így szólt: - Mennyi időbe kerülne kigurítani az atomágyút? - Körülbelül egy órába, talán valamivel többe. Közben ott lesznek a nagy vibrátorok, hogy megvédjenek minket... Az emberek újbóli megjelenése Ixtlt rohanva vitte a hétedik szintre. Sok percen át olyan volt, mint egy szabálytalan alak, mely a falak és a padló sűrűségén keresztül cikázik. Kétszer volt látható, és a rakétapisztolyok rávillantak. Ezek vibrátorok voltak, s csak annyira különböztek a kézifegyverektől, melyeket idáig látott, mint az élet a haláltól. Darabokra törték a falakat, amelyeken keresztülugrált, hogy megmeneküljön előlük. Egyszer a sugár megérintette egyik lábfejét. A vibrátor molekuláris hevességéből eredő forró áramütéstől lesántult. A lábfej kevesebb mint egy másodperc alatt rendbe jött, ám Ixtlben kialakult teste korlátoltságainak képe ezekkel az erőteljes, mozgatható egységekkel szemben. S mégsem volt nyugtalan. Sebesség, ravaszság, pontos időzítés és a pontos megjelenés - ezek az óvintézkedések kiegyenlíthetik az új fegyverek hatékonyságát. Egy dolog volt fontos: mit csinálnak az emberek? Nyilvánvaló, hogy amikor bezárkóztak a gépterembe, egy tervet eszeltek ki, és céltudatosan véghez is viszik. Ixtl csillogó, rebbenéstelen szemekkel figyelte, hogyan ölt alakot a terv. Az emberek a folyosók mindegyikén agyondolgozták magukat a tűzhányókkal, a fénytelen, fekete fémből készült zömök tárgyakkal. Az ágyúk tetején található lyukból dühösen elővillanva vakító fehér fény vetődött ki. Ixtl látta, hogy a tűz fehér káprázata félig megvakította az embereket. Űrfelszerelést viseltek, de a közönséges áttetsző anyagot, amiből az készült, elektromos úton elsötétítették. De semmilyen könnyűfém felszerelés nem bírta elhárítani ennek a ragyogásnak a teljes hatását. Az ágyúkból tompán fénylő anyagsávok perdültek ki. Amint előbukkant egy csík, gépi eszközök ragadták meg, ügyesen megmunkálták pontos méretre, és odavágták a fémpadlózatra. Ixtl megjegyezte, hogy a padló egy hüvelykje sem úszta meg a csíkokkal való körülzárást. S abban a pillanatban, amint a forró fém lejött, masszív hűtőgépek ölelték magukhoz, és kivonták hőjét. Értelme először visszautasította, hogy elfogadja megfigyeléseinek eredményét. Agya kitartott a mélyebb szándékok, egy jelentősebb és nehezebben megfigyelhető cél fortélyának keresése mellett. Egyszerre csak úgy döntött, hogy ez minden, ami történhet. Az emberek szabályzószerkezetek segítségével igyekeztek feltölteni energiával a két emeletet. Később, miután megértik, hogy korlátolt csapdájuk nem hatékony, valószínűleg más módszerekkel fognak próbálkozni, Ixtl csak abban nem volt biztos, védelmi rendszerük mikor lesz számára veszélyes. A lényeg az, hogy amint veszélyesnek tekinti azt, könnyű dolga lesz mindenhova követni az embereket és meglazítani gerjesztési kontaktusaikat. Ixtl megvetéssel űzte el agyából a problémát. Az emberek csupán az ő kezére játszottak, megkönnyítve számára azt, hogy megszerezze a guulokat, melyekre még mindig szüksége volt. Következő áldozatát gondosan választotta ki. Felfedezte, hogy az embernek, akit nem szándékosan ölt meg, gyomra és bélrendszere céljainak megfelelő. Listájára automatikusan a nagyobb gyomrú emberek kerültek. Ixtl előzetes szemrevételezése után nekilendült. Mielőtt egyetlen rakétapisztoly is feléje fordulhatott volna, gyötrődő, küzdő testével már eltűnt. Atomszerkezetét egyszerű volt beszabályoznia abban a pillanatban, amikor keresztülhatolt a födémen, megszakítva ezzel esését az alatta levő padlóra. Hagyta magát sebesen keresztülolvadni azon a padlón is, lejutva az alsó szintre. Félig zuhant, félig leereszkedett a hatalmas hajófenékbe. Mehetett volna gyorsabban is, ám óvatosnak kellett lennie, nehogy kárt tegyen az emberi testben. Az űrhajófenék most már ismerős terület volt hosszú ujjú lába biztos léptű járásának. Röviden, de alaposan felderítette már ezt a helyet, miután először szállt fel az űrhajóra. S a von Grossennel való bánásmódból már megtanulta a viselkedésformát, melyre most szüksége, volt. A homályosan megvilágított belső részen át biztosan haladt a távoli fal felé. Nagy, telerakott bőröndök voltak itt, a mennyezetig felhalmozva. Keresztülment rajtuk vagy megkerülte őket - ahogy neki megfelelt -, és rögtön egy nagy csőben találta magát. Ennek belseje elég tágas volt számára, hogy felálljon. A légkondicionálás több mérföld hosszú

rendszerének egy része volt ez. Rejtekhelye sötétnek tűnhetett a rendes fényhez képest. De infravörösre érzékeny látása számára a halvány, szürkületi pislogás szinte elárasztotta a csövet. Meglátta von Grossen testét, s mellé fektette új áldozatát. Ezután óvatosan bedugta egyik drótszerű kezét saját mellkasába, eltávolított onnan egy értékes tojást, és elhelyezte az emberi lény gyomrában. Az ember még mindig küzdött, de Ixtl várt arra, amiről tudta, hogy be kell következnie. A test lassan kezdett keményedni. Az izmok fokozatosan merevvé váltak. Az ember pánikszerűen vonaglott és rángott, amint bizonyára felismerte, hogy testén galádul elhatalmasodik a bénulás. Ixtl irgalmatlanul lefogta, amíg a vegyi folyamat be nem fejeződött. Az ember a végén mozdulatlanul feküdt, minden izma megmerevedett. Szeme meredten nyitva volt, arca verítékben úszott. A tojás órákon belül ki fog kelni minden ember gyomrában. Önmaga apró másai sebesen teljes méretükre eszik magukat. Ixtl elégedetten iramodott ki a hajófenékből. Több keltetőhelyre volt szüksége tojásai számára, több guulra. Amikorra már a harmadik foglyát is alávetette a folyamatnak, az emberek a kilencedik szinten dolgoztak. Hőhullámok gördültek végig a folyosón. Alvilági szél volt ez. Még az űrruhák hűtőegységeit is nehéz volt beállítani, hogy el tudjanak bánni a túlhevített levegővel. Az emberek izzadtak ruháikban. Betegen a hőtől, kábultan a ragyogástól, szinte már ösztönösen dolgoztak. Hirtelen egy férfi szólalt meg rekedten Grosvenor mellett: - Most idejönnek! Grosvenor a jelzett irányba fordult, s szándéka ellenére megmerevedett. A saját erejétől hajtott gép, mely feléjük gurult, nem volt nagy. Egy gömb alakú tömeg volt, melynek külső borítását wolframikarbid képezte; a gömbből egy szórófej ugrott ki. A szigorúan funkcionális szerkezetet egy mindenre használható hordozóra állították fel, amely pedig négy gumikerékből álló alapon helyezkedett el. Valamennyi Grosvenor körül dolgozó ember abbahagyta a munkát. Sápadt arccal bámultak a fémszörnyetegre. Egyszerre csak egyikük odajött Grosvenorhoz, és mérgesen mondta: - A fene egyen meg, Grove, te vagy a felelős ezért! Ha én leszek az, aki sugárzást kap először, behúzok egyet az orrodba. - Pontosan ugyanitt leszek magam is - mondta Grosvenor határozott hangon. - Ha te meghalsz, akkor én is. Úgy tűnt, mérsékelte valamelyest a másik haragját. De még mindig volt hevesség viselkedésében és hanglejtésében, ahogy ezt mondta: - Mi az ördög ez a marhaság? Egész biztos kell, hogy legyenek jobb tervek is, mint emberi lényeket kitenni csaliként. - Van még egy dolog, amit tehetünk - mondta Grosvenor. - Mi az? - Hogy öngyilkosságot követünk el! - mondta Grosvenor, s így is értette. A férfi rámeredt, majd morogva valamit az ostoba viccekről és a hülye tréfamesterekről, elfordult. Grosvenor örömtelenül elmosolyodott és visszament dolgozni. Csaknem azonnal észrevette, hogy az emberek már elvesztették munkakedvüket. Elektromos feszültség szökkent egyik egyénről a másikra. Valamelyikük legkisebb esetlen mozdulatától a többiek megfeszültek, merevvé váltak. Ők voltak a csalik. Mindenhol, a különböző szinteken az emberek. reagálni fognak a halálfélelemre. Senki sem lehetett mentes ettől, mivel a túlélés vágya az idegrendszer mélyén lakozik. A magasan képzett katonák, mint Leeth kapitány, hatásos külsőben pózolhatnak, de a feszültség akkor is ott lesz a felszín alatt. Hasonlóképpen, az Elliot Grosvenorhoz hasonló emberek lehetnek nagyon komorak, de határozottak is, mert meggyőződve az akció irányának helyességéről, felkészültek sorsuk vállalására. - Az egész személyzet, figyelem! Grosvenor a többiekkel együtt felugrott, amint a hang a legközelebbi kommunikátorból kitódult. Hosszú pillanatába került, míg felismerte, hogy a hang az űrhajó parancsnokáé. Leeth kapitány folytatta: - Valamennyi gránátvető állásban van most a hetes, nyolcas és kilences szinteken. Örülni fognak, ha megtudják, hogy tisztjeimmel megtárgyaltam a fennálló veszélyeket. A következő javaslatokat tesszük: ha meglátják a lényt, ne várjanak, ne nézzenek körül. Tüstént vessék le magukat a földre. Az összes fegyveres csapat most, azonnal úgy állítsa be ágyúinak szórófejét, hogy 50:1/2-nél tüzeljen. Ez másfél lábnyi mozgásteret ad majd maguknak. Nem véd meg azonban a másodlagos sugárzástól, de azt gondolom, becsületesen megmondhatjuk: ha időben a földre csapódnak, dr. Eggert és személyzete a gépteremben meg fogják menteni az életüket. - Befejezésül - Leeth kapitány nyugodtabbnak látszott most, hogy fő üzenetét már átadta - hadd biztosítsam az egész személyi állományt afelől, hogy lógósok nincsenek a fedélzeten. Az orvosok és három

rokkant beteg kivételével, minden személy ugyanakkora veszélyben van, mint maguk. Én és tisztjeim különböző csoportok között oszlunk szét. Morton Főnök lenn van a hetedik szinten. Grosvenor a kilences szinten van, és így tovább. Sok szerencsét, uraim! Pillanatnyi csend támadt. Ezután a tüzércsapat vezetője barátságos hangon elkiáltotta magát Grosvenor mellett. - Hé, fiúk! Már elkészültünk a beszabályozással. Biztonságban lesznek, ha el tudnak terülni a fedélzeten. Úgysem ütik meg magukat. - Kösz, pajtás! - kiáltott Grosvenor. Akkor, éppen csak egy pillanatra, a feszültség feloldódott. Egy matematikai biológustechnikus így szólt: - Grove, hízelegjél még egy kicsit neki ilyen édes szavú beszéddel. - Mindig is szerettem a katonákat - mondta egy másik férfi, mint egy rekedt, halk megjegyzést. - Ez vissza kell hogy tartsa őket arra a plusz másodpercre, amire szükségem van - mondta elég hangosan ahhoz, hogy a tüzércsapat meghallja. Grosvenor alig hallotta. Csalétek - gondolta újra. És egyik csoport sem fogja tudni, amikor valamelyik másik csoport számára eljön a veszély pillanata: - Az „ágyúkrízis” pillanatában - ami a kritikus tömeg módosított formája, melyben egy kis elem roppant nagy energiát fejleszt, anélkül hogy felrobbanna - egy kereső fény bukna ki a cső torkolatából. Ennek mentén és körülötte kemény, néma, láthatatlan sugárzás fog áradni. - Amikor mindez befejeződik, a túlélők értesíteni fogják Leeth kapitányt személyes hullámsávján. Megfelelő időben a parancsnok tájékoztatni fogja a többi csoportot. . - Mr. Grosvenor! Ahogy megszólalt az éles hang, Grosvenor ösztönösen a padlóra bukott. Fájdalmasan ütődött neki, de csaknem azonnal felemelkedett, amint felismerte Leeth kapitány hangját. A többi ember szomorúan tápászkodott fel. - A pokolba, ez nem volt becsületes dolog - morogta az egyik férfi. Grosvenor megközelítette a kommunikátort. Amikor beszélt, szemét kötúltekintően az előtte levő folyosón tartotta. - Igen, kapitány? - Lejönne most rögtön a hetes szintre? Központi folyosó. A megközelítési menet kilenc órakor kezdődik. - Igen, uram. Grosvenor rettegve indult el. Volt valami színezete a kapitány hangjának. Valami baj volt. Egy lidércnyomást talált. Amint közelebb ment, látta, hogy az egyik atomágyú az oldalán fekszik. Mellette holtan, a felismerhetetlenségig megégve feküdtek hárman, akik valaha a gránátvetőket kezelő, négyfős katonai legénységhez tartoztak. Mellettük a földön eszméletlenül, de még mindig rángatózva a legénység negyedik tagja feküdt; állapota teljesen nyilvánvalóan a vibrátor elsütésének következménye volt. Az ágyú távolabbi végében húsz ember feküdt eszméletlenül vagy holtan, köztük Morton Főnök. Védőöltözéket viselő hordágyszállítók rohantak be, felkapták az áldozatokat, majd kiszáguldtak velük egy teherszállító kocsin. A mentési munka láthatóan néhány perce folyt, így valószínűleg már több eszméletlen embert ápol dr. Eggert és személyzete a gépteremben. Grosvenor megállt egy korlátnál, melyet kapkodva állítottak fel a folyosókanyarban. Leeth kapitány volt ott. A parancsnok sápadt volt, de nyugodt. Néhány perc múlva Grosvenor megtudta a történteket. Ixtl jelent meg. Egy fiatal technikus - Leeth kapitány nem tudta a nevét - pánikba esve elfelejtette, hogy a padlón feküdni - biztonság. Ahogy az ágyú szája feltartóztathatatlanul megemelkedett, a hisztérikus fiatalember a legénységre sütötte vibrátorát, mindnyájukat elkábítva. Ezek nyilván kissé tétováztak, amikor meglátták a technikust saját tűzvonalukban. A következő pillanatban a legénység minden tagja tudattalanul is egy aprósággal hozzájárult a szerencsétlenséghez. Hárman közülük ráestek az ágyúra és ösztönösen hozzátapadva, oldalára billentették. Az ágyú elgurult mellőlük, magával vonszolva a negyedik férfit. A baj az volt, hogy kezelte az aktivátort, s bizonyára közel egy másodpercig lenyomva tartotta. Három társa a közvetlen tűzvonalban volt. Rögtön meghaltak. Az ágyú egyetlen falra fújva az anyagot, befejezte oldalra billenését. Mortont és csoportját, bár sohasem voltak a közvetlen tűzvonalban, elkapta a másodlagos sugárzás. Túl korai volna megmondani, mennyire is sérültek meg, ám egy óvatos becslés szerint mindannyian egy évig ágyban lesznek. Néhányan meghalnak. - Kissé lassúak voltunk - vallotta be Leeth kapitány. - Minden valószínűség szerint néhány másodperccel azután történt ez, hogy befejeztem a beszélgetést. De csaknem egy perc telt el addig, míg valaki, aki hallotta az ágyú felborulásának robaját, kíváncsi lett, és bepillantott a sarok mögé. - Kimerülten sóhajtott. - Még

nagyon borúlátóan sem számítottam volna sohasem arra, hogy valami olyan súlyos dolog történhet, mint egy teljes csoport megsemmisülése. Grosvenor hallgatott. Persze ezért akarta Leeth kapitány, hogy a tudósok fegyvertelenek legyenek. Válságos helyzetben az ember megvédi magát. Képtelen mást tenni. Akár egy állat, vakon küzd az életéért. Grosvenor próbált nem gondolni Mortonra, aki felismerte, hogy a tudósok ellenszegülnek majd annak, hogy megfosszák őket fegyvereiktől, s aki kieszelte a modus operandit, ami hasznossá tehetné a minden esetben megfelelő atomenergiát. - Miért hívott? - kérdezte szilárdan. - Az az érzésem, hogy ez a kudarc hatással lesz a tervére. Mi a véleménye? Grosvenor vonakodva bólintott. - A meglepetés része befejeződött. A lény bizonyára anélkül jött fel, hogy gyanítaná, mi vár rá. Most óvatos lesz. El tudta képzelni a skarlátvörös szörnyeteget, amint keresztüldugja fejét a falon, a folyosót fürkészve majd merészen előjön az egyik ágyú mellől, és megragadja a legénység egyik tagját. Az egyetlen megfelelő óvintézkedés egy másik gránátvető felállítása lenne, amely fedezné az elsőt. De ez szóba sem jöhetett: csak negyvenegy ilyen fegyver állt az egész hajó rendelkezésére. Grosvenor megrázta a fejét, majd azt kérdezte: - Elkapott egy másik embert?. - Nem. Grosvenor megint nem szólt semmit. Akár a többiek, ő is csak találgathatta annak okát, miért van a teremtménynek szüksége élő emberekre. A sejtések egyike Korita elméletére alapult, miszerint a lény fejlődésének korai stádiumában van, és feltett szándéka önmaga szaporítása. Ez vérfagyasztó lehetőséget sugallt, s szükségletei kielégítésének kényszerét, amely még több emberi áldozat után hajtja majd. - Amint látom, megint sántikál valamiben - mondta Leeth kapitány. - Úgy gondolom, hagyjuk az ágyút ott, ahol jelenleg van, és fejezzük be a három szint energiafeltöltését. A hetes már teljesen, a kilencedik majdnem készen van, s így akár a nyolcasra is átmehetünk. Ezzel összesen három emeletet kapunk. Ameddig egy ilyen terv lehetséges hatosossága terjed, tekintetbe kell vennünk, hogy már három embert fogott el von Grossenon kívül. Minden egyes esetben látták, hogy abba az irányba viszi őket, amit leszállónak nevezünk. Azt javaslom, hogy amint mindhárom szintet feltöltöttükk energiával, menjünk a kilencedik emeletre, és várjuk meg. Amikor elfogja egyikünket, egy rövid ideig várjunk; majd Mr. Pennons kapcsolja be az áramot, amely felerősíti az erőteret az emeleteken. A teremtmény behatol a nyolcadik szintre, s azt találja, hogy az fel van töltve energiával. Ha keresztül próbál menni rajta, felfedezi, hogy a hetes is fel van töltve. Ha feljön, a kilencest is ugyanebben a szörnyű állapotban fogja találni. Így is, úgy is arra kényszerítjük, hogy két energiával feltöltött emelettel kerüljön érintkezésbe. - A parancsnok szünetet tartott, elgondolkozva Grosvenorra nézett, majd azt mondta: - Tudom, úgy vélte, hogy csupán egy szinttel való érintkezés nem öli meg. A két szint felől már nem volna annyira biztos. - Megállt és kérdőn várakozott. Grosvenor pillanatnyi habozás után így szólt: - Nem tudom. Tényleg csak találgathatunk, hogyan hatna rá. Lehet, hogy egész kellemesen meglepődne. Ebben sem hitt. Ám egy másik tényező is volt az alakuló helyzetben: az emberek meggyőződései és reményei. Néhány ember véleményét csak egy valóságos esemény változtatná meg. Ha elképzeléseiket a valóság keresztülhúzná, akkor - és csakis akkor - érzelmileg is készen állnának a drasztikusabb megoldásokra. Grosvenor úgy érezte, hogy lassan, de biztosan megtanulja, hogyan kell befolyásolni az embereket. Nem elég, ha az ember jól értesült és tudása van, nem elég, ha igaza van. Az embereket rá kell beszélni és meg kell győzni. Ez néha több időbe telhet, mint amennyit nyugodtan nélkülözni lehetne. Néha ezt egyáltalán nem lehetne megtenni. S így dőltek össze civilizációk, fulladtak kudarcba csaták, és semmisültek meg űrhajók, mert az ember vagy csoport, akinek mentő elképzelései voltak, nem szenvedte végig a többiek meggyőzésének hosszúra nyúló szertartását. Hacsak teheti, ez nem történik meg itt. Így szólt: - A helyszínen tarthatjuk az atom-rakétapisztolyokat, amíg befejezzük az emeletek gerjesztését. Ezután el kell őket mozdítanunk. Az energiafeltöltés ágyúkrízist idézhet elő, még akkor is, ha a fegyver szórófeje nincs nyitva. Felrobbanhatnak. Ilyen kimérten vonta vissza a Grosvenor-tervet az ellenséggel szemben vívott csatából.

20. A hetes szint elkészítéséhez szükséges egy és háromnegyed óra alatt Ixtl kétszer jelent meg. Még hat tojása volt, s kettő kivételével az összeset szándékában állt felhasználni. Egyetlen bosszúsága az volt, hogy mindegyik guul egyre több időt vett igénybe. Az ellene való védelem élénkebbnek látszott, s az atomágyú megjelenése szükségessé tette számára, hogy nyomon kövesse az embereket, akik akkor éppen a gránátvetőket kezelték. Még a mereven betartott korlátozás ellenére is minden egyes elmenekülése az időzítés megvalósításának csodája volt. Mindamellett nem aggódott. Ezeket a dolgokat el kellett végeznie. Majd ha eljön az ideje, foglalkozhat az emberekkel. Amikor elkészült a nyolcadik szint, az ágyút visszavonták, és mindenki a kilencediken volt, Grosvenor hallotta, ahogy Leeth kapitány tömören így szól: - Mr. Pennons, készen áll az erő alkalmazására? - Igen, uram. - A mérnök reszelős hangja szárazon szólt a kommunikátorból. Még ennél is érdesebben fejezte be: - Öt ember elment, és egynek még el kell távoznia. Idáig szerencsénk volt, de legalább még egynek mennie kell. - Hallják ezt, uraim? Egynek menni kell. Egyikünk csali lesz, akár tetszik, akár nem. - A hang ismerős volt, de olyan, melyet sokáig nem lehetett hallani. A beszélő komolyan folytatta: - Itt Gregory Kent. És sajnálom, hogy azt kell mondanom, hogy a gépterem biztonságából beszélek önökhöz. Dr. Eggert azt mondja, még legalább egy hét, míg lekerülök a rokkantak listájáról. Amiért most beszélek önökhöz, annak az az oka, hogy Leeth kapitány átadta nekem Morton Főnök papírjait, s így szeretném, ha Kellie kidolgozná egy jegyzetben azt, ami itt van nálam. Valami nagyon fontosra derít ez fényt. Élesebb képet ad nekünk arról, amivel most szemben állunk. Akár a legrosszabbat is megtudhatjuk. - E... eh - A szociológus rekedt hangja hallasztott a kommunikátorokból. - Okfejtésem a következő. Amikor felfedeztük a lényt, negyedmillió fényévnyire lebegett a legközelebbi csillagrendszertől, nyilvánvalóan az űrbeli helyzetváltoztatás eszközei nélkül. Képzelje maga elé azt a döbbenetes távolságot, aztán tegye fel önmagának a kérdést: hozzávetőleg mennyi időt venne igénybe, hogy leküzdje ezt a távot történetesen egyedül. Lester ideadta nekem számadatait, így szeretném, ha elmondaná önnek, amit nekem is elmondott. - Itt Lester beszél! - Az asztronómus hangja meglepően élénk volt. - Bizonyára sokan ismerik a jelenlegi világmindenség kezdeteiről szóló legfontosabb elméletet. Van alapunk azt gondolni, hogy egy korábbi világegyetem széthullása eredményeképpen kelt életre, és több milliárd év múlva világegyetemünk befejezi ciklusát, majd a levegőbe repül egy kataklizmaszerű robbanás következtében. Egy ilyen robbanás jellegét csak sejteni lehet. Ami Kellie kérdését illeti - folytatta -, csak egy példával szolgálhatok. Tegyük fel, hogy a skarlátvörös lény éppen akkor repül ki az űrbe, amikor bekövetkezik a nagy robbanás. Az intergalaktikus űr felé tartva találná magát minden eszköz nélkül, amivel meg tudná változtatni irányát. Ilyen körülmények között örökké csak sodródna, anélkül hogy negyedmillió fényévnyivel közelebb kerülne egy csillaghoz is. Ezt akarta tudni, Kellie? - Ó, igen. Legtöbben biztosan emlékeznek korábbi kijelentésemre, miszerint paradoxon, hogy egy tisztán áltengelyű szervezet, mint ez a teremtmény is, nem telepítheti be az egész világmindenséget. A logikus válasz erre: ha fajának kellett uralnia a világegyetemet, akkor uralta is. Most azonban láthatjuk, hogy ők az előző világegyetemet irányították, s nem a mostanit. A teremtmény most természetesen azt képzeli, hogy szintén az ő fajtája fogja uralni a mi világmindenségünket is. Ez legalább egy valószínűnek tűnő elmélet, ha nem is több. - Biztos vagyok benne - mondta Kent engedékenyen -, hogy az összes tudós a fedélzeten felismeri, hogy kényszerből töprengünk olyan ügyeken, melyekről eddig még kevés hozzáférhető bízonyítékunk van. Azt gondolom, nem baj, ha azt hisszük, hogy egy világegyetem felsőbbrendű fajának egy túlölőjével állunk szemben. Más hozzá hasonlók is lehetnek ugyanebben a kategóriában. Csak abban bízhatunk, hogy többé egy űrhajó sem kerül valamelyikük körzelébe. Ez a faj évek billióival lehet előttünk biológiailag. Ezt észben tartva, feljogosítva érezhetjük magunkat arra, hogy a fedélzeten levő minden egyes embertől megköveteljük a támadáshoz való legnagyobb hozzájárulását és a személyes lemondást... Egy férfi fülsiketítő üvöltése szakította félbe Kentet. - Vegyenek ki!... Gyorsan!... Tépjenek ki a ruhámból... - Szavai bugyborékolásba fulladtak. - Ez Dack volt - szólt Grosvenor feszülten -, egy főasszisztens a geológiai részlegről. - Gondolkodás nélkül mondta ki az azonosítást. A hangok felismerése most már ennyire gyors volt számára. Egy másik hang hallatszott harsányan a kommunikátoron. - Lefelé megy! Láttam, ahogy lefelé ment!

- Az energia szólt egy harmadik, nyugodtabb hang - be van kapcsolva. - Pennons volt az. Grosvenor azon kepta magát, hogy kíváncsian bámulja a lábát, ahol sziporkázó, ragyogó, gyönyörű kék láng csillámlott. A jókora tűz kicsi nyúlványai éhesen emelkedtek fel impregnált ruhájától néhány hüvelyknyire, mintha az űrruhát védő valamiféle láthatatlan erő térítette volna el őket. Most nem jött hang. Kábult fejjel bámult végig a folyosón, amely élénk volt a természetfeletti kék tűztől. Éppen csak egy pillanatig olyan érzékcsalódása támadt, mintha nem is a lángra nézne, hanem lefelé, az tarhajó mélységeibe. Értelme lökésszerűen újra megvilágosodott. Elbűvölt szemekkel nézte az energiakisugárzás kék szilajságát, amely küzdött, hogy keresztültörhessen védett űrruháján. Pennons szólalt meg, szinte suttogva: - Ha a terv bejött, az a sátán most a nyolcadik vagy a hetedik szinten van. Leeth kapitány gyakorlatias parancsokat osztogatott. Mindenki, akinek A vagy L betűvel kezdődik az utóneve, kövessen a hetedik szintre. A gránátvetőket kezelő egész személyzet maradjon a helyén! Kameracsapatok! Folytassák, amire utasítást kaptak! Az emberek Grosvenor előtt egy rövid időre megálltak a hetedik szinten, a felvonóktól számított második saroknál. Grosvenor azok között volt, akik előrementek és álltak, a padlón elterült emberi testre bámulva, amelyet a kék tűz ragyogó ujjai látszólag odaragasztottak a fémhez. Leeth kapitány törte meg a csendet. - Szabadítsák ki! Két férfi óvatosan előrelépett és megérintette a testet. A kék láng rájuk szökkent, mintha leküzdeni próbálná őket. A férfiak megrántották a pokoli kötelékeket; azok engedtek. A testet egy felvonóban felvitték az energiamentes tizedik szintre. Grosvenor követte őkét a többiekkel együtt, s némán megállt, ahogy a testet a padlóra fektették. Az élettelen test energiaáradatokat kibocsátva néhány percig még folytatta a rugdalózást, majd fokozatosan elfogadta a halál nyugalmát. - Jelentéseket várok! - Leeth kapitány keményen beszélt. Egy pillanatnyi csend után Pennons szólalt meg: - A terv szerint az emberek szétoszoltak a három szinten. Állandóan fényképekét készítenek a fluorkamerákkal. Ha a teremtmény itt van valahol a környéken, látható lesz. Ez nem több mint harminc percet vesz még igénybe. Végül a jelentés megérkezett. - Semmi!- Pennons hangja tükrözte a férfi rémületét. - Parancsnok, a lény minden bizonnyal biztonságosan átjutott. Valahol a kommun ikátorok pillanatnyilag nyitott áramkörében egy hang szólalt meg siránkozva: - És most mit fogunk csinálni? Grosvenor úgy érezte, hogy ezek a szavak alighanem kifejezték az Űrfelderítőn levő minden személy kétségét és aggodalmát.

21. A csend hosszúra nyúlt. A hajó kimagasló emberei, akik általában olyan tisztán ki tudják fejezni magukat, most mintha hangjukat vesztették volna. Grosvenor lélekben egy kissé visszariadt szándékától, az új tervtől. De még várt, mert nem rávallott az, hogy elsőnek beszéljen: Kent, a főkémikus volt az, aki végül is megtörte a bűvöletet. - Úgy tűnik - mondta -, hogy ellenségünk olyan könnyen keresztül tud haladni az energiával feltöltött falakon, mintha azok energiamentesek lennének. Folytatva a feltételezést, nem törődik vele, és saját állapotának helyreállítása olyan gyors, hogy az, amit az egyik emeleten érez, már nem hat rá addigra, amikor keresztülzuhan a levegőn a következő szintre. - Zeller urat szeretném hallani - mondta Leeth kapitány. - Hol van most, uram? - Itt Zeller beszél! - A kommunikátorokból a fémszakértő élénk hangja hallatszott. - Elkészítettem az ellenálló ruhát, kapitány. S elkezdtem kutatásomat a hajó fenekén. - Mennyi időbe telne elkészíteni az ellenálló ruhákat mindenki számára az űrhajón? A válasz lassan jött Zellertől. - Fel kellene állítanunk egy termelőegységet - mondta végül. - Először gépeket kellene csinálnunk, hogy elkészíthessük a szerszámokat, melyek bármilyen fémből tömegesen előállítanák az ilyen ruhákat. Egyidejűleg elindítanánk az egyik hőreaktort, hogy lásson hozzá az ellenálló fém gyártásához. Amint valószínűleg tudják, a fém radioaktív állapotban kerül kí, ötórás felezési periódussal, ami hosszú idő. Úgy vélem, hogy az első ruha kétszáz óra múlva gurulna le a szalagról. Grosvenor számára ez óvatos becslésnek hangzott. Az ellenálló fém megmunkálásának nehézségét alig szükséges hangsúlyozni. Úgy tűnt, hogy a fémszakértő szavai akkora súllyal nehezedtek Leeth kapitányra, hogy elhallgatott. Smith szólalt meg: - Akkor ez kiesik! - A biológus hangja bizonytalannak tűnt. - S mivel a teljes energiafeltöltöttség állapota szintén túl sokáig tartana, kijátszottuk minden ütőkártyánkat. Egyebünk nincs. A híradástechnikai szakértő Gourlay rendszerint lusta hangja csattant fel. - Nem értem, miért esnek ki azok a lehetőségek. Még életben vagyunk. Javaslom, lássunk munkához, és csináljunk, amennyit tudunk, amilyen hamar csak lehet. - Miből gondolja - kérdezte Smith hűvösen -, hogy a teremtmény nem képes összezúzni az ellenálló fémet? Mivel felsőbbrendű lény, fizikai ismeretei valószínűleg felülmúlják a mieinket. Viszonylag könnyűnek találhatja egy olyan sugárfegyver megszerkesztését, amely mindenünket lerombolhatja. Ne feledjék, a macska porrá tudta zúzni az ellenálló fémet. S a jó ég tudja, milyen sok szerszámhoz juthat még hozzá a különböző laboratóriumokban. - Azt javasolja, adjuk fel? - kérdezte Gourlay megvetően. - Nem! - a biológus dühös volt. - A józan eszemet akarom használni. Ne csak vakon dolgozzunk egy megvalósíthatatlan célért. Korita hangja, csendült fel a kommunikátorokon, s véget vetett a szópárbajnak. Hajlandó vagyok egyetérteni Smithszel. Továbbra is azt mondom, olyan lénnyel van dolgunk, amely rövidesen biztosan felismeri, hogy semmi fontosra sem hagyhat nekünk időt. Emiatt és más okok miatt is azt hiszem, hogy a teremtmény közbe fog lépni, ha megkíséreljük előkészíteni a hajót a teljes, vezérelt energiafeltöltöttségre. Leeth kapitány, csendben maradt. Kent hangja hallatszott újra a gépterem felől. - Mit gondol, mit fog tenni, amikor kezdi megérteni az ellene való szervezkedésünk veszélyességét? - Ölni kezd. Nem jut eszembe semmi módszer, amivel megállíthatnánk, hacsak nem a gépterembe való visszavonulás. S azt hiszem - Smithszel együtt -, hogy bizonyos időn belül képes lesz utánunk jönni. - Van valami javaslata? - ez Leeth kapitány volt. Korita habozott. - Őszintén szólva, nincs. Azt mondanám, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy olyan teremtéssel van dolgunk, amely úgy tűnik, egyéni ciklusának „paraszti szakaszában” van. Egy paraszt számára az ő és a fia földje vagy, hogy az absztrakció magasabb szintjét használjam, az ő és vérének tulajdona szent és sérthetetlen. Vakon harcol a jogsérelem ellen. Akár egy növény, odaragad egy birtokhoz, ahol gyökeret ereszt és táplálja vérét. Némi tétovázás után Korita így szólt: - Ez általánosított kép, uraim. Jelen pillanatban nincs semmilyen elképzelésem, hogyan lehetne ezt az elméletet a gyakorlatban alkalmazni. - Én sem értem, hogyan tudna ez segíteni rajtunk - jelentette ki Leeth kapitány. - Kérem az összes

részlegvezetőt, hogy tanácskozzon az alacsonyabb beosztású előadóival saját hullámhosszán keresztül. Jelentsék öt perc múlva, ha valakiben felmerült, egy érdemleges ötlet. Grosvenor, akinek nem voltak alkalmazottjai a részlegén, így szólt: - Nem tudom, feltehetnék-e Mr. Koritának néhány kérdést, amíg folynak a megbeszélések a részlegeken belül. Leeth kapitány megbillentette a fejét. - Ha másnak sincs ellene kifogása, én megadom az engedélyt. Senkinek sem volt kifogása, így Grosvenor megkérdezte: - Rendelkezésemre állna, Mr. Korita? - Ki az? - Grosvenor. - Ó, igen, Mr. Grosvenor. Most már felismerem a hangját. Kezdjen hozzá. - Említette, hogy a paraszt csaknem értelmetlen, makacssággal ragaszkodik a maga kis földdarabjához. Ha ez a teremtmény civilizációjának paraszti szakaszában van, el tudja-e vajon képzelni azt, hogy mi másképpen érzünk a tulajdonunkról? - Biztos vagyok benne, hogy nem. - Vajon annak teljes meggyőződésével fogja-e készíteni terveit, hogy mi nem tudunk elmenekülni előle, ha egyszer sarokba leszünk szorítva az űrhajó fedélzetén? - Ez meglehetősen biztos feltételezés. Nem hagyhatjuk el a hajót, s így nem maradunk életben. Grosvenor folytatta: - De vajon nem olyan helyzetben vagyunk-e, hogy bármilyen egyéni tulajdon keveset jelent nekünk? Nem ragaszkodunk-e túlságosan is vakon hozzá? - Azt hiszem, még mindig nem értem, mire céloz. - Korita hangja zavartnak hangzott. - Végigkövetek egy elképzelést - közölte Grosvenor határozottan - s annak logikus kimenetelét ebben a helyzetben. Leeth kapitány szakította félbe: - Mr. Grosvenor, azt hiszem, kezdem érteni érvelésének irányát. Egy másik tervet készül benyújtani? - Igen - Grosvenor hangja kissé remegett, ami nem volt rá jellemző. Leeth kapitány hangja feszültnek tűnt. - Ha helyesen ítélem meg előre, megoldása bátorságot és képzelőerőt mutat. Szeretném, ha elmagyarázná a többieknek is a... - tétovázott, majd az órájára pillantott -, amint letelt az öt perc. Rövid csend. után újra Korita beszélt: - Mr. Grosvenor, érvelése helytálló. Vállalhatunk egy ilyen áldozatot, anélkül hogy szellemi összeomlást szenvednénk. Ez az egyetlen megoldás. Egy perc múlva Grosvenor előadta elemzését az expedíciós erők teljes tagságának. Amikor befejezte, Smith szólalt meg olyan hangon, amely alig volt több hangos suttogásnál. - Ezt eltalálta, Grosvenor! Ez von Grossen és a többiek feláldozását jelenti. Személyes áldozatot jelent mindnyájunktól. Ám önnek igaza van. A tulajdon nem szent számunkra. Ami von Grossent és négy társát illeti - hangja keménnyé és szilárddá vált -, nem volt még alkalmam beszélni önnel a jegyzetekről, melyeket Mortonnak adtam. Ő nem mondta meg magának, mert egy lehetséges analógiát javasoltam bizonyos fajta darazsakkal, ha hazatértünk a Földre. A gondolat olyan borzalmas, hogy azt hiszem, a gyors halál megszabadítóként fog eljönni azokhoz az emberekhez. - A darazsak! - ámuldoztak az emberek. - Igaza van, Smith. Minél előbb halottak, annál jobb. Leeth kapitány adta ki, a parancsot. - A gépteremhez! - mondta. - Mi... Egy eleven, izgatott hang szakította félbe, amely belekiabálta kommunikátorokba. Egy hosszú másodperc telt el, mielőtt Grosvenor rájött volna, hogy a hang tulajdonosa Zeller, a fémszakértő. - Kapitány... gyorsan! Küldjön le embereket és fegyvereket a hajófenékbe! A légkondicionáló berendezés csövében találtam rájuk. A teremtmény is itt van, s a vibrátorommal tartom távol. Nem sokat árt neki, ezért siessenek! Leeth kapitány parancsai egy géppuska sebességével csattantak, amint az emberek nagy tömegben özönlöttek a felvonók felé. - Valamennyi tudós és alkalmazottjaik a levegőzsilipek felé haladjanak! A katonai személyzet szálljon be a teherfelvonóba, és kövessen! - Folytatta;- Valószínűleg nem leszünk képesek sarokba szorítani vagy megölni a lényt a rakodótérben. De uraim - hangja komollyá és elszánttá vált -, meg fogunk szabadulni ettől a szörnyetegtől, s ezt véghezvisszük bármi áron. Magunkra többé nem gondolhatunk. Ixtl vonakodva hátrahúzódott, amint az emberek kicipelték guuljait. A vereségtől való első összeszoruló

félelme bezáródott értelme felett, mint az éjszaka, mely az űrhajót körülhatároló falak mögött honolt. Első indulataitól hajtva közéjük rontott volna,, hogy eltiporja őket. Am azok a csúf, csillogó fegyverek visszatartották. Katasztrófahangulat lett úrrá rajta, s meghátrált. Elvesztette kezdeményező erejét. Az emberek most felfedezik és elpusztítják a tojásait, tönkretéve ezáltal a többi Ixtl felől kapható erősítés közvetlen lehetőségeit. Agya különböző szándékoktól feszült. Ettől, a pillanattól kezdve ölnie és csakis ölnie kell. Megdöbbent, hogy minden egyebet mellőzve először a szaporodásra gondolt. Már így is sokat pazarolt el az értékes erőből. Olyan fegyvere kell hogy legyen a gyilkoláshoz, amely bármit összezúz. Pillanatnyi gondolkodás után a legközelebbi laboratórium felé tartott. Égető, belső ösztökélést érzett, amely semmihez sem hasonlított, amit idáig ismert. Amint dolgozott, robusztus teste és eltökélt arca a szerkezet csillogó fémje fölé hajolt; érzékeny lábfeje értesült az űrhajón keresztülzúgó diszharmonikus dallam rezgéseinek szimfóniájában levő eltérésekről. Ezután felismerte, mi volt ez. A hajtóművek csendesek voltak. Az űrszörnyeteg hajója hirtelen abbahagyta gyorsulását, s most nyugalmasan feküdt a fekete mélységben. Ixtlnek meghatározhatatlan riadalomérzete támadt. Hosszú, fekete, drótszerű ujjai kezdtek átsuhanni a tárgyakon, amint ügyesen és izgatottan a finom kapcsolásokat végezte. Hirtelen újból megállt. Még erősebben, mint eddig, érezte, hogy valami nincs rendben: valami veszedelmesen, borzalmasan helytelen. Lábfejének izmai megfeszültek az erőlködéstől. S ezután rájött, mi volt ez. Többé már nem érezte az emberek vibrálását. Elhagyták az űrhajót! Ixtl megperdülve elfordult csaknem kész fegyverétől, és keresztülvetődött a legközelebbi falon. Olyan biztosan ismerte fel végzetét, hogy csak az űr feketeségében talált már reményt. A skarlátvörös szörnyeteg az ősrégi Glorból gyűlöletet okádva keresztülszáguldott az elhagyatott folyosókon. Úgy érezte, hogy a csillogó falak gúnyolódnak rajta. A sokat ígérő nagy hajó teljes, világa most csak egy hely volt, ahol bármely pillanatban energiák pokla törhet szabadjára. Megkönnyebbülve vette észre maga e1őtt a levegőzsilipet. Keresztülvillant az első, a második, majd a harmadik szekción s már kinn is volt az űrben. Előre látta, hogy az emberek leselkednek rá, amint megjelenik, ezért testével hevesen elrugaszkodott az tarhajótól. Növekvő könnyedségnek az érzése fogta el, amint teste a hajó falától a fekete éjszaka felé lendült. A hajóablakok fényei kialudtak mögötte, s helyükre természetfeletti kék ragyogás került. A kék tűz kivillant az űrhajó hatalmas külső burkolatának minden egyes négyzethüvelykjéből. A kék izzás lassan, szinte vonakodva tűnt el. Mielőtt teljesen elenyészett volna, felemelkedett a nagy teljesítményű energiaernyő, örökre elzárva Ixtlt a hajóra való bejutástól. Néhány ablakban újra előjöttek a fények, gyengén pjslákoltak, majd fokozatosan kezdtek felélénkülni. Amint a hatalmas motorok helyreálltak az elsöprő energia kirobbanása után, a már ragyogó fények felerősödtek. Egyre több fény villant. Ixtl, bár már több mérföldnyire húzódott hátra, közelebb hajtotta magát. Óvatos volt. Most hogy ő már kinn volt az űrben, az emberek használhatják ellene az atomágyút, s elpusztíthatják, anélkül hogy számukra az veszélyes lenne. Félmérföldnyire közelítette meg az ernyőt, s ott nyugtalanul megállt. Látta az első mentőrepülőgépeket, amint kitörnek az ernyő sötétjéből, bele a nagy hajó oldalában tátongó nyílásba. Ezeket, sebes ívben lefordulva, a többi sötét jármű követte; körvonaluk homályosan rajzolódott ki az űr hátterében. Gyengén látszódtak a fényben, amely újra erősen sugárzott a kivilágított hajóablakokból. A nyílás bezárult, s a hajó figyelmeztető jelzés nélkül eltűnt. A sötét fémből készült hatalmas gömb az egyik pillanatban még ott volt; a következőben keresztülragyogott az űrön, ahol bekerült egy spirál alakú, világos foltba: a millió fényév mélységén túl lebegő galaxisba. Az idő a sivár örökkévalóság felé vánszorgott. Ixtl mozdulatlanul és reményvesztve elterült a határtalan éjszakában. Nem tudott nem gondolni a fiatal ixtlekre, akik most már sohasem fognak megszületni, és a világmindenségre, amit saját hibái miatt elvesztett. Grosvenor a sebész gyakorlott ujjait figyelte, amint az elektromos kés belevágott a negyedik ember gyomrába. Az utolsó tojást is behelyezték a magas, ellenálló fémbál készült tartály fenekére. A tojások kerek, szürkés tárgyak voltak, az egyik egy kissé megrepedezett. Néhány ember állt ott; hőpuskájukat elővonták, amint a repedés szélesedni kezdett. Előbukkant egy rút, kerek, skarlátvörös fej, apró, mélyen ülő szemekkel és egy, kicsi szájnyílással. A fej vonaglott a rövid nyakon, és a szemek mély vadsággal villogtak az emberekre. A teremtmény szinte már megdöbbentő fürgéséggel felemelkedett és megpróbált kimászni a tartályból. A sima falak kivédték ezt. A lény visszacsúszott és szétoszlott a fentről ráözönlő lángban. - Tegyük fel, hogy kijut és eltűnik a legközelebbi falban! - mondta Smith, megnyalva száját. Senki sem válaszolt. Grosvenor látta, hogy az emberek a tartályba bámulnak. A tojások nehezen olvadtak

a puskák hőjének hatása alatt, de végül aranyos fénnyel mégis elégtek. - Ó - mondta dr. Eggert. A figyelem feléje és von Grossen teste felé fordult, amely fölé az orvos hajolt. Izmai kezdenek ellazulni; a szemei nyitva vannak és elevenek. Azt hiszem, tudja, mi történik. A tojás egyfajta bénulást idézett elő, amely most, hogy a tojás már nincs ott, elmúlóban van. Alapjában véve nincs semmi baj. Az emberek rövidesen rendben lesznek. Mi van a szörnyeteggel? Leeth kapitány válaszolt: - Az emberek a két mentőrepülőgépben azt állítják, hogy éppen akkor láttak egy vörös villanás előbukkanni a főzsilipből, amikor a korláttan energiafeltöltés végigsöpört a hajón. Egész biztos, hogy halálos barátunk volt, mert nem találtuk meg a testét. Pennons azonban a kamerastábbal együtt járja az űrhajót, fényképeket készítve a fluorkamerákkal, s néhány óra múlva biztosat fogunk tudni. Itt is van. Nos, Mr. Pennons? A mérnök fürge, nagy léptekkel jött be, és egy alaktalan fémdarabot helyezett az egyik asztalra. - Még nincs semmi határozott jelentenivalóm... de ezt találtam a fizikai főlaboratóriumban. Mit vesznek ki belőle? Grosvenort előrenyomták a részlegvezetők, akik az asztal köré húzódtak, hogy közelebbről megnézhessék a fémet. Grosvenor elmélyedve nézett a látszatra gyenge tárgyra, amelyen bonyolult dróthálózat volt, valamint három különálló cső, amelyek akár fegyverszájak is lehetnek. Ezek három kicsi, kerek, különös ezüstös fénnyel ragyogó gömbön fúródtak keresztül. Az áthatoló fény olyan áttetszővé tette az asztalt, mintha plexiüveg volna. S ami a legfurcsább, a gömbök, termál szivacshoz hasonlóan, elnyelték a hőt.. Grosvenor kinyúlt a legközelebbi golyó felé, s érezte, hogy keze, melyből a gömbök elvonják a hőt, megmerevedik. Gyorsan visszahúzta a kezét. - Azt hiszem, jobb lesz, ha a fizikai részleg vizsgálatára hagyjuk ezt. Von Grossennek hamarosan fel kell élednie és ő is itt lesz. Azt mondja, hogy a laboratóriumban találta? Pennons bólintott. S Smith továbbvitte a gondolatot. - Úgy tűnik, a lény éppen a tárgyon dolgozott, amikor olyan gyanúja támadt, hogy valami baj van. Rá kellett hogy jöjjön az igazságra, mivel elhagyta a hajót. Úgy tűnik, hogy ez a gondolat figyelmen kívül hagyta az ön elméletét, Korita. Ön azt állította; hogy igazi paraszt lévén, a teremtménynek még csak elképzelése sem lehetett arról, mit készülünk tenni. A japán archeológus kimerültségtől sápadt arcán gyenge mosoly suhant át. - Smith úr - mondta udvariasan -, kétség sem férhet hozzá, hogy ennek a lénynek igenis volt némi elképzelése. A lehetséges válasz az, hogy a paraszt kategória egy analógiát jelent. A vörös szörnyeteg volt kétségtelenül a legelsőbb rendű paraszt, mellyel valaha is találkoztunk. Pennons felsóhajtott: - Bárcsak kevesebb ilyen lénnyel találkoznánk! Tisztában vannak azzal, hogy legkevesebb három hónapunkba fog kerülni, amíg teljesen megjavítjuk a hajót a háromperces korlátlan energiafeltöltés után? Egy ideig attól féltem... - Hangja kételkedővé és vontatottá vált. - Befejezem ezt a mondatot maga helyett, Mr. Pennons. Attól félt, hogy az űrhajó teljesen megsemmisül. Azt hiszem, többségünk felismerte a kockázatot, amit vállaltunk, amikor elfogadtuk Grosvenor úr végső tervét: Tudtuk, hogy mentőrepülőgépeinknek csak részleges antigravitációt adhatunk. Így itt vesztegelhettünk volna negyedmilliónyi fényévre otthonunktól. - Kíváncsi vagyok - mondta egy férfi -, hogyha a skarlátvörös vadállat tényleg elfoglalta volna a hajót, vajon a galaxis elfoglalásának szándékával távozott volna-e? Végeredményben az ember elég jól berendezkedett rajta... s elég szilárdan is. Smith a fejét rázta. - Ez a nézet volt már egyszer túlsúlyban, s újra eluralkodhat. Elhamarkodva feltételezi, hogy az ember az igazság eszményképe, nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy az embernek hosszú és kegyetlen története volt. Nemcsak a húsért ölt meg más állatokat, hanem kedvtelésből; rabságba ejtette szomszédait, meggyilkolta ellenfeleit, s a legborzalmasabb szadista örömben részesült mások kínjainak láttán. Nem lehetetlen, hogy utazásaink során találkozni fogunk més értelmes lényekkel, amelyek az embernél sokkal jobban megérdemlik, hogy irányítsák a világmindenséget. - Az ég szerelmére! - szólt egy ember. - Egyetlen veszedelmes külsejű teremtményt sem szabadna többé beengedni az űrhajó fedélzetére. Teljesen lőttek az idegeimnek; már nem vagyok az, aki voltam, amikor először jöttem az Űrfelderítő fedélzetére. - Mindannyiunk nevében beszél! - hallatszott a kommunikátorból Kent, a Helyettes Főnök hangja. 22.

Valaki olyan halkan suttogott Grosvenor fülébe, hogy nem bírta felfogni a szavakat. A suttogást trillázó hang követte, amely finom volt, mint a suttogás, és ugyanolyan értelmetlen. Grosvenor önkéntelenül is körülnézett. Saját részlegének filmstúdiójában volt, s senkit sem látott. Bizonytalanul az előadóterembe vezető ajtó felé sétált, de ott sem volt senki. Homlokát ráncolva vissza ment dolgozóasztalához, azon tűnődve, hátha valaki, egy agyszabályzó műszert állított rá. Csak erre a hasonlatra gondolhatott, mert az volt az érzése, hogy valamiféle hangot hallott. Egy pillanat múlva rádöbbent, hogy ez a magyarázat valószínűtlen. A szabályzók csak rövid távon hatásosak. S ami még fontosabb, részlege védve volt a legtöbb rezgéssel szemben. Ráadásul nagyon is ismerte a szellemi folyamatot, amely együtt járt az imént tapasztalt képzelgéssel. Ez lehetetlenné tette számára, hogy szétoszlassa a zavarkeltő eseményt. Elővigyázatosságból átkutatta mind az öt szobáját, és megvizsgálta a műszerszobában levő szabályzókat is. Ezek megfelelően elraktározva álltak, úgy, ahogy lenniök kellett. Grosvenor csendben visszatért a filmstúdióba, és újra tanulmányozni kezdte a hipnotikus fényminták rezgéseit, amiket azokból a képzetekből fejlesztett ki, melyeket a riimek a hajó ellen alkalmaztak. Agyát rémkép csapta meg. Grosvenor megrezzent. Ezután újra hallotta a suttogást, amely lágy volt, mint korábban, s mégis immár valahogy dühös és hihetetlenül ellenséges. Grosvenor meghökkenve kiegyenesedett. Biztos, hogy egy agyszabályzó műszer. Valaki egy olyan erőteljes géppel ingerli távolból agyát, amely keresztülhatol szobájának védő árnyékolásán is. Összehúzott szemöldökkel vette fontolóra; ki lehet az, s végül felhívta a pszichológiai részleget, mint a legvalószínűbb bűnöst. Siedel személyesen válaszolt, és Grosvenor magyarázni kezdte, mi is történt. A vonal félbeszakadt. - Éppen kapcsolatba készültem lépni önnel - mondta Siedel. Gondoltam, talán maga a felelős. - Úgy érti, mindenkit ért ez a hatás? - Grosvenor lassan beszélt, próbálva. elképzelni a burkolt célzást. ` - Csodálom, hogy a maga speciálisan felépített részlegébe is eljutott – mondta Siedel. - Már több mint húsz perce kapom a panaszokat, s egy-két műszerem is befolyás alá került néhány perccel ezelőtt. - Milyen műszerek? - Az agyhullámjelző készülék, az idegimpulzus-számláló, valamint az érzékenyebb elektromos jelzőberendezések. - Szünetet tartott. - Kent egy gyűlést akar összehívni a vezérlőteremben. Majd ott találkozunk. Grosvenor nem hagyta ilyen gyorsan elmenni. - Volt már eddig valamiféle megbeszélés? - Nos, hát van egy feltételezésünk. - Mi az? - kérdezte Grosvenor gyorsan. Éppen az M-33-as hatalmas csillagrendszerbe készülünk belépni. Azt feltételezzük, hogy onnan jön. Grosvenor kesernyésen felnevetett: - Ez egy ésszerű hipotézis. Gondolkodni fogok rajta, s néhány perc múlva találkozunk. - Készüljön fel a sokkra, amikor először kimegy a folyosóra. Idekinn folytonos nyomás van. Hangok, fényvillanások; érzelmi zűrzavar, tényleg kapjuk a ingeradagot. Grosvenor bólintott, és megszakította a kapcsolatot. Amikorra félretette filmjeit, Kent bejelentését hallotta a kommunikátorból a gyűlésről. Egy perccel később; kinyitva a külső ajtót, rájött, mire célzott Siedel. Megállt, ahogy az ingerlések zárótüze rögvest hatni-kezdett agyára. Majd nyugtalanul a vezérlőterem felé vette útját. A többiekkel együtt rögtön leült; s az éjszaka suttogott, az űr hatalmas éjszakája, amely nekinyomódott a száguldó űrhajónak. A szeszélyes és élettelen éjszaka csalogatott és figyelmeztetett. Remegett kitörő örömében, majd ádáz csalódottságában sziszegett. Félelmében morgott és korgott az éhségtől. Kedvét lelte a gyötrelemben, és újra mámorító életre rügyezett. De mégis fenyegetett: állandóan és alattomosan. - Van itt egy nézet - szólt valaki Grosvenor mögött. - A hajónak haza kellene térnie. Grosvenor, képtelen volt azonosítani a hangot, s körbepillantott, hogy lássa, ki beszél. Akárki volt is, semmi mást nem mondott. Újra előrenézve Grosvenor észrevette, hogy Kent, a Helyettes Főnök nem fordult el a teleszkóp szemlencséjétől, amelyen keresztül kémlelt. Vagy válaszra sem vélte érdemesnek a megjegyzést, vagy nem is hallotta azt. Más sem tett megjegyzést. Mivel a csend még mindig tartott, Grosvenor beállította a széke karfáján levő kommunikátort, s máris láthatta annak homályos képét, amit Kent és Lester közvetlenül a teleszkópon keresztül hosszasan nézett. Majd lassan elfelejtkezve a szemlélőkről, az üvegtábla által közvetített éjszakai látványra összpontosított.

Egy egész galaktikus rendszer külső határaihoz közeledtek, ám a legközelebbi csillagok még mindig olyan messzire voltak, hogy a teleszkóp alig tudta behatárolni a ragyogás tűhegy nagyságú pontjainak sokaságát, amelyek az Andromédán levő, spirál alakú csillagködöt alkották - az M-33-ast -, valamint azok csillagzatát. Grosvenor éppen akkor nézett fel, amikor Lester elfordult a teleszkóptól. - Az, ami történik, hihetetlennek látszik - mondta az asztronómus. - A rezgések, melyeket valójában érzékelünk, egy napok billióiból álló galaxisból áradnak. - Egy darabig hallgatott, majd így szólt: - Főnök, az a benyomásom, hogy ez nem egy csillagásznak való probléma. Kent elengedte szemlencséjét, és válaszolt: - Bármi, ami felölel egy teljes galaxist, az asztronómiai jelenségek kategóriájába tartozik. Vagy lenne olyan szíves megnevezni azt a tudományt, amely foglalkozik vele? Lester habozott, majd kimérten Így válaszolt: - A fényrend skálája fantasztikus. Nem hiszem, hogy máris galaktikai határkört kellene feltételeznünk. Ez a zárótűz összeakadhat az űrhajónkra összpontosított fénynyalábbal. Kent a félkörben emelkedő sorok párnázott székeiben ülő s a széles és színpompás vezérlő műszertáblával szembenéző emberek felé fordult. - Van valakinek valamiféle javaslata vagy gondolata? Grosvenor körbepillantott annak reményében, hogy az ismeretlen férfi, aki már az előbb is szólt, megmagyarázza közlését. Bárki volt is azonban, hallgatott. Az emberek már tagadhatatlanul érezték, hogy olyan fesztelenül nem szólalhatnak fel, mint ahogy Morton vezetése alatt tették. Ilyen vagy olyan módon Kent elég világossá tette, hogy a részlegvezetőkön kívül a többiek véleményét tolakodónak tartja. Nyilvánvaló volt az is, hogy személy szerint a nexializmus részlegét nem hajlandó törvényesnek tekinteni. Néhány hónapon keresztül, ő és Grosvenor minimális érintkezésük kapcsán udvariasak voltak egymáshoz. Ez ídő alatt a Helyettes Főnök, helyzetének megszilárdítása után, jó néhány változtatást honosított meg a tanácsban, nagyobb hatáskört adva saját hivatalának bizonyos tevékenységek esetében; ennek állítólagos oka az erőkifejtés megismétlésének elkerülése volt. Az egyéni kezdeményezés bátorításának jelentősége a hajó közhangulata szempontjából - még ha némileg az eredményesség árán is - volt az a kérdés, melyet csak egy másik nexialistának lehetett volna bebizonyítani; ezt Grosvenor biztosan érezte. Nem terhelte magát azzal, hogy tiltakozzon. S így még néhány csekély korlátozást szabtak ki egy hajónyi, már katonává változtatott és megszorított emberi lényre. Kent kérésére a javaslatokat illetően Smith felelt először a vezérlőterem hátsó részéből. A csontos, szikár biológus szárazon jegyezte meg: - Látom, hogy Grosvenor izeg-mozog a székén. Lehet talán, hogy csak udvariasan meg kívánja várni, amíg az öregebbek elmondják mondókájukat? Grosvenor, mi van a fejében? Grosvenor megvárta, amíg a halk nevetéshullám - melyhez Kent nem csatlakozott - elcsitul. Ezután így szólt: - Néhány perccel ezelőtt valaki azt javasolta, hogy forduljunk meg és menjünk haza. Szeretném, ha az illető, bárki legyen is az, megnevezné indokait. Válasz nem érkezett. Grosvenor látta, hogy Kent összevonja szemöldökét. Furcsának látszott, hogy akad olyan valaki a fedélzeten, aki nem hajlandó beismerni véleményét, bármennyire rövid ideig tartotta is fenn és akármilyen gyorsan elvetette. A többiek furcsán tekingettek maguk köré. A szomorú arcú Siedel szólalt meg végül is: - Mikor hangzott el ez az állítás? Nem emlékszem, hogy hallottam volna. - Én sem! - visszhangozta vagy féltucatnyi hang. Kent szeme felcsillant. Grosvenornak az volt a benyomása, hogy Kent úgy indult neki a megbeszélésnek, mint aki előre látja saját győzelmét. - Hadd tegyem a dolgot világossá. Volt-e ilyen kijelentés vagy sem? Ki hallotta még? Emelje fel a kezét! Egyetlenegy kéz sem emelkedett fel. Kent hangja kissé rosszindulatú vált, ahogy feltette a kérdést. - Pontosan mit hallott, Mr. Grosvenor? Grosvenor megfdntoltan felelt: - Úgy emlékszem, ezek a szavak voltak: „Van itt egy nézet. A hajónak haza kellene térnie.” - Szünetet tartott. Mivel nem volt semmi megjegyzés, folytatta: - Világosnak tűnik, hogy maguk a szavak agyam hallóközpontjainak ingerlése eredményeképpen jöttek létre. Odakinn valami erősen úgy érzi, azt akarja, menjünk haza, s én ezt érzékeltem. - Megvonta vállát. - Persze nem nyilvánítom ezt tényeken alapuló elemzésnek.

- Mr. Grosvenor - tette fel a kérdést Kent kimérten -, a többiek még mindig nem értik, miért éppen magának kellett meghallania ezt a kívánalmat és senki másnak. Grosvenor megint figyelmen kívül hagyta a hangnemet, mellyel hozzá beszéltek, és komolyan így szólt: - Ezt fontolgattam az utóbbi néhány másodpercben. Nem tudok nem emlékezni arra, hogy a riim-eset során agyamat szüntelenül ingerlésnek vetették alá. Lehetséges, hogy most érzékenyebb vagyok az ilyenfajta kommunikáció iránt. - Hirtelen rádöbbent, hogy különleges érzékenységével magyarázható az, miért volt képes felfogni a suttogást védett szobáiban, is. Grosvenort nem lepte meg, Kent némileg rosszalló pillantása. A kémikus éreztette, hogy jobb szeret nem gondolni a madáremberekre és arra, amit azok az expedíció tagjainak értelmével műveltek. Most Kent szólt epésen: - Részesültem abban a kiváltságban, hogy meghallgathassam az esetről szóló beszámolojának átírását. Ha pontosan emlékszem, azt állította, hogy győzelmének oka abban rejlett, hogy azok a riim lények nem ismerték fel, milyen nehéz egy faj tagjának irányítani egy idegen életforma tagjának idegrendszerét. Akkor mivel magyarázza, hogy az a valami odakinn - az űrhajó haladásának irányába intett - az értelmébe hatolt, és hajszálpontossággal ingerli agyának azokat a területeit, melyek pontosan a számunkra az imént elismételt figyelmeztető szavakat idézik elő? Grosvenor úgy érezte, hogy Kent hanglejtése, szavainak megválasztása s elégedett viselkedése - mindez kellemetlenül személyeskedő. - Főnök - mondta Grosvenor élesen -, bárki is stimulálja agyamat, tisztában lehet az idegen idegrendszer nyújtotta problémákkal. Nem muszáj feltételeznünk, hogy beszéli a mi nyelvünket. Ezenkívül a probléma megoldása részéről elfogult volt, mert én vagyok az egyetlen személy, aki reagált az ingerlésre. Az az érzésem, hogy pillanatnyilag nem azt kellene megvitatnunk, hogyan kaptam az ingerlést, hanem hogy miért, és mit fogunk tenni ezzel kapcsolatban. McCann, a főgeológus, megköszörülte torkát, majd kijelentette: - Grosvenornak igaza van. Azt gondolom, uraim, jobb lesz szembenézni annak tényével, hogy beléptünk valaki más kedvenc tartózkodási területére. S ő nem is akárki! A Helyettes Főnök az ajkát harapdálta; mint aki szólni készül, de tétovázott. Végül elkezdte okfejtését: - Azt gondolom, óvatosnak kell lennünk, s nem szabad elhitetnünk magunkkal, hogy elegendő bizonyítékunk van egy következtetés levonásához. De mégis úgy érzem, úgy kellene tennünk, mintha az embernél nagyobb értelemmel kerültünk volna szembe. A vezérlőteremben csend volt. Grosvenor észrevette, hogy az emberek tudat alatt nekigyürkőztek. Ajkuk összeszorult, szemük összeszűkült. Grosvenor látta, hogy a többiek is szemlélik a reakciót. - Örömmel látom - mondta halkan Kellie, a szociológus -, hogy senki jelét sem mutatja hazatérési szándékának. Mindez jót jelent. Kormányunk és fajunk szolgálói lévén, kötelességünk megvizsgálni egy új galaxis rejtett lehetőségeit, különösen most, hogy annak uralkodó létformája tud a mi létezésünkről. Vegyék, kérem, figyelembe, hogy elfogadom Kent Főnök javaslatát, s úgy beszélek, mintha tényleg egy érzékeny lénnyel volna dolgunk. Képessége, hogy többé-kevésbé közvetlenül ingerelje a fedélzeten akár csak egy személy agyát, arra utal, hogy minden bizonnyal felfedezett minket, és következésképpen rengeteget tud rólunk. Nem engedhetjük, hogy ez a fajta ismeret egyoldalú legyen. Kent újra megkönnyebbült, ahogy mondta: - Kellie úr, mit gondol a környezetről, amely felé tartunk? A kopaszodó szociológus megigazította cvikkerét. - Ó... ez egy hatalmas társadalmi rend, Főnök. Ám az a suttogás a kereszteződő rádióhullámok megfelelője lehet, amelyek elborítják a mi galaxisunkat is. Ezek... nos... egyszerűen külső jelek is lehetnek, akár a vadonból való kijövetel egy megművelt területre. Kellie szünetet tartott. Mivel senki sem tett megjegyzést, folytatta: - Ne feledjék, az ember is maradandó nyomot hagyott saját galaxisán. A halott napok megújításának folyamata során tüzeket gyújtott novák formájában, melyek tucatnyi galaxison túl lesznek majd láthatók. Bolygókat térített el pályájukról. Halott világok keltek zöldellve életre. Most óceánok örvénylenek ott, ahol élettelen sivatagok terültek el a Solnál forróbb napok sugarai alatt. S még ittlétünk e nagy hajó fedélzetén is az ember erejének kisugárzását mutatja, mely távolabbra nyúlik, mint ameddig ezek a körülöttünk levő suttogások valaha is képesek voltak eljutni. - Az ember nyomai ritkán tartósak űrbeli értelemben - közölte Gourlay a híradástechnikai részlegről. Nem értem, hogyan lehet egy napon említeni a két dolgot. Ezek a lüktetések élők. Olyan erős gondolati formák ezek, annyira mindent betöltők, hogy szinte az egész űr suttog nekünk. Ez se nem csápos macska, se nem skarlátvörös szörnyeteg, se nem az egy rendszerre korlátozott fellahi faj. Értelmek felfoghatatlan teljessége lehet ez, amelyek saját űridejük évein és mérföldjein keresztül beszélnek egymással. Ez a második

galaxis civilizációja; s ha ennek szószólója most figyelmeztetett bennünket... Gourlay zihálva elhallgatott, s karját hirtelen felrántotta, mintha védekezne. Nem ő volt az egyetlen, aki pontosan ugyanezt tette. Az emberek a teremben meglapultak, vagy székükbe süppedtek, amint Kent Főnök egyetlen lökésszerű mozdulattal megragadta vibrátorát, és hallgatósága közé lőtt. Csak azután, hogy már ösztönösen félrekapta fejét, vette észre Grosvenor, hogy a fegyver lámpája a feje fölé szegeződik, és nem rá. Mögöttük a gyötrelem harsogó üvöltése hagzott fel, majd padlót remegtető robaj. Grosvenor a többiekkel együtt hirtelen hátrafordult, és amikor a harminclábú felfegyverzett vadállatra bámult, amely tízlábnyira feküdt tekeregve az utolsó üléssor mögött, úgy érezte, képzelődik. A következő pillanatban az első szörnyeteg vörös szemű hasonmása jelent meg a levegőben, és tompa puffanással ért földet tízlábnyival arrébb. Egy harmadik sátánképű szörnyeteg tűnt fel, elsuhant a második mellett, körbe-körbe forgott - és üvöltve felkelt. Másodpercek elteltével tucatnyi ilyen lény tűnt elő. Grosvenor kihúzta vibrátorát és elsütötte. A vadállati üvöltés nagymértékben fokozódott. A kőkemény pikkelyek a fémfalakat és padlót karmolták. Zörögtek az acélos karmok, és dobbantak a nehézlábak. Grosvenor körül már minden ember tüzelt vibrátorával. Egyre több vadállat jelent meg. Grosvenor megfordult, és átmászott két üléssoron, majd felugrott a műszerfal legalacsonyabbik emelvényére. A Helyettes Főnök abbahagyta a tüzelést, amint Grosvenor felmászott az ő szintjére, és dühösen üvöltötte: - Hát mit gondolsz, hova az ördögbe mész, te piszok fráter! Vibrátorát ide-oda lengette - Grosvenor könyörtelenül kirúgta kezéből, s a földhöz vágta azt. Kent dühöngött, de nem szólt semmit. Ahogy Grosvenor a, következő emelvényre ugrott, látta, hogy Kent a vibrátor után csúszik. Grosvenor nem kételkedett abban, hogy a kémikus rá fog lőni. Megkönnyebbülve fellélegzett, amikor elérte az űrhajó összetett energiaernyőjét működtető kapcsolót, teljesen maga felé húzta azt, és a padlóra, vetette magát - éppen időben. Kent vibrátorának jelzőlámpája nekicsapódott az irányító műszerfal fémjének, oda, ahol Grosvenor feje volt. Ezután a fénysugár megszakadt. Kent feltápászkodott és átkiabált a felfordul4s közepette: - Nem értettem, mit is akart tenni! Mint bocsánatkérés, hidegen hagyta Grosvenort. A Helyettes Főnök nyilvánvalóan azt hitte, azzal tudja igazolni gyilkos tettét, hogy Grosvenor menekült a csatatérről. Grosvenor szorosan elhaladt a kémikus mellett; túl dühös volt ahhoz, hogy beszélgessen. Hónapokon keresztül elviselte Kentet, de most már érezte, hogy a férfi viselkedése alkalmatlannak minősíti arra, hogy főnök legyen. Az előttük álló válságos hetekben személyes feszültségei elsütő szerkezetként hathatnak, s ez elpusztíthatja a hajót. Amint Grosvenor lefelé jött a legalsó emelvényre, vibrátorának energiáját újból egyesítette a többiekével. Szeme sarkából látta, amint három férfi azzal küszködik, hogy behelyezze a hőgránátvetőt. Mire a gránátvetők elviselhetetlen lángja előreömlött, a vadállatok már eszméletüket vesztették a molekuláris energiától, s már nem volt nehéz megölni őket. A veszély elmúltával Grosvenornak volt ideje rájönni, hogy ezeket a szörnyűséges lényeket élve szállították ide fényévszázadokon keresztül. Olyan volt, mint egy álom, túl fantasztikus ahhoz, hogy egyáltalán megtörténjék. Az égő hús szaga azonban eléggé valóságos volt. S igazi volt a szétfolyó, kékesszürke vadállati vér is, amely nyálkássá tette a padlót. Az utolsó bizonyíték a tucatnyi páncéllal bevont pikkelyes tetem volt, amelyek elnyúlva feküdtek szanaszét a teremben. 23. Amikor Grosvenor néhány perccel később újból meglátta Kentet, a Helyettes Főnök kimérten és mozgékonyan utasításokat osztogatott egy kommunikátorba. Daruk vonultak be, és kezdték eltávolítani a testeket. A kommunikátorok búgva továbbították az üzeneteket. A teljes kép hamar kialakult. A teremtmények csak, a vezérlőterembe sodródtak be. A hajóradar nem észlelt semmilyen anyagi objektumot, mint például egy ellenséges űrhajót. A távolság bármelyik irányban levő legközelebbi csillagtól ezer fényév volt. Verítékező emberek káromkodtak az egész teremben, amint ezekről a hiányos tényekről tudomást szereztek. - Tíz fényévszázad! - mondta Selenski, a főpilóta. - Nos, reléállomások nélkül még üzeneteket sem közvetíthetünk olyan messzire.

Leeth kapitány jött be sietve. Röviden szót váltott néhány tudóssal, majd felhívta a háborús tanácsot. A parancsnok elkezdte a tárgyalást. - Alig szükséges hangsúlyoznom a velünk szemben álló veszélyt. Csak egy űrhajó vagyunk egy ellenségesnek látszó galaktikai civilizációval szemben. Jelenleg biztonságban érezhetjük magunkat energiaképernyőnk mögött. A veszély jellége azt követeli, hogy korlátolt, de nem túlságosait korlátolt célterületeket jelöljünk ki magunknak. Fel kell fedeznünk, miért figyelmeztetnek minket a távozásra. Meg kell bizonyosodnunk a veszély sajátosságáról, valamint a mögötte levő értelem fejlettségéről. Látom, főbiológusunk még mindig a legutóbbi ellenségeinket vizsgálja. Smith, miféle vadállatok ezek? Smith elfordult a szörnyetegtől, melyet éppen tanulmányozott. Megfontoltan közölte: A Föld is alkothatott valami hozzájuk hasonlót a dinoszauruszok korszakában. A koponya egészen kis mérete után ítélve értelmi szintjük minden bizonnyal roppant alacsony. - Mr. Gourlay azt mondta nekem, hogy a vadállatok keresztülsodródhattak a több dimenziós téren közölte Kent. - Talán megkérhetnénk, fejtse ki ezt bővebben. - Mr. Gourlay, öné a szó - mondta Leeth kapitány. A híradástechnikai szakértő szólalt meg ismerős, vontatott beszédmódján. - Ez csak egy elmélet, s meglehetősen új keletű, de a világmindenséget egy terjedelmes ballonhoz hasonlítja. Ha megszúrják a burkot, a gömb tüstént ereszteni kezd, s egyidejűleg kezdi helyrehozni a szakadást. Na most, bármily furcsa dolog is, ha egy tárgy keresztülhatol a gömb külső burkán, nem biztos, hogy ugyanazon, a ponton fog visszatérni az űrbe. Feltételezhetően, ha valaki ismeri a jelenség irányításának módszerét, használhatja azt, mint a távszállítás egyik formáját. Ha mindez a képzelet szüleményeként hangzik, emlékezzenek arra, hogy az, ami eddig történt, ugyanilyen különösnek látszott. - Nehéz, elhinni - mondta Kent csípősen -, hogy valaki ennyivel ügyesebb, nálunk. A több dimenziós tér problémájának bizonyára egyszerű megoldásai vannak, amelyeket a mi tudósaink egyelőre nélkülöznek. Lehet, hogy most megtudunk valamit. - Szünetet tartott, majd így szólt: - Korita, ön szokatlanul hallgatag. Mi lenne, ha megmondaná, mivel állunk szemben? Az archeológus felállt, és zavartan széttárta karját. - Még csak ötlettel sem szolgálhatok. Valamivel többet kell megismernünk a támadás mögött rejlő indokról, mielőtt párhuzamokat vonnánk a ciklikustörténelem-elmélet alapján. Ha például a hajó elragadása a céljuk, akkor lerohanásunk, ahogy ők tették, hiba volt. Ha szándékuk pusztán az elijesztés, volt, a támadás egetverően jól sikerült. . Amint Korita leült, rövid időre nevetés tört ki. Ám Grosvenor észrevette, hogy Leeth kapitány arckifejezése komoly és elgondolkodó maradt. - Ami a motivációt illeti - jelentette ki a kapitány lassan - egyetlen kellemetlen lehetőség jutott eszembe, amely a bizonyosságot az időponthoz igazítja. Fel kell készülnünk, hogy szembenézzünk vele. A lehetőség pedig ez: tegyük fel, hogy ez a hatalmas értelem, vagy legyen bármi más, tudni szeretné, hogy honnan jöttünk. Szünetet tartott, s a lábak elmozdulásából és az emberek mocorgásából arra következtetett, hogy szavai igen fontos húrokat pendítettek meg. A tiszt folytatta: - Vizsgáljuk meg az ő szemszögükből. Egy űrhajó közeledik. A fő irányban, ahonnan jön, tekintélyes mennyiségű galaxis, csillaghalmaz és csillagköd van tízmillió fényévnyi terjedelmen belül. Melyiken vagyunk mi? A teremben csend volt. A parancsnok Kenthez fordult: - Főnök, ha maga is helyesnek találja, azt javaslom, fogjunk hozzá ezen galaxis néhány bolygórendszerének vizsgálatához. - Nincs semmi kifogásom - mondta Kent. - Most azonban, hacsak valaki más... Grosvenor felemel-te a kezét. Kent folytatta: -A gyűlést ezennel... Grosvenor felállt és beszélni kezdett - Kent úr! - ...berekesztem! - szakította félbe Kent. Az emberek ülve maradtak. Kent tétovázott, majd akadozva így szólt: - Bocsánatot kérek, Mr. Grosvenor, öné a szó. - Nehéz elhinni - állapította meg határozottan Grosvenor -, hogy ez a lény képes lesz jeleink minőségi kiértékelésére, mégis azt gondolom, meg kellene semmisítenünk csillagtérképeinket. - Éppen ugyanezt a dolgot akartam javasolni - mondta von Grossen izgatottan. - Folytassa, Grosvenor.

Kórusban érkeztek a helyeslések. Grosvenor továbbment: - Intézkedünk, meggyőződve arról, hogy főképernyőnk képes védelmet nyújtani számunkra. Valójában azonban nincs más választásunk, mint úgy folytatni, mintha ez megfelelne a valóságnak. Ám amikor végre leszállunk, lehet, hogy azt a tanácsot kapjuk, szerezzünk be néhány erős agyszabályzó készüléket. Ezeket arra használhatjuk, hogy zavaró agyhullámokat hozunk létre, megakadályozva ezáltal bármi további gondolatolvasást. A hallgatóság újból elegendő zajt csapott, amivel kimutatta, hogy támogatja a javaslatot. - Van még valami, Mr. Grosvenor? - kérdezte Kent tompa hangon. - Csak egy általános megjegyzés - mondta Grosvenor. - A részlegvezetők áttekinthetik a fennhatóságuk alá tartozó felszerelést, szem előtt tartva, hogy el kell pusztítani bármelyiket, ha az az Űrfelderítő elfoglalása esetén veszélyeztetheti fajunkat. A fagyos csend közepette Grosvenor leült. Ahogy az idő múlt, tisztán látszott, hogy az ellenséges értelem szándékosan tartózkodik a további cselekvéstől, vagy pedig a képernyő végez hatásos munkát. Nem történt semmilyen újabb zavarkeltő esemény. A napok magányosak és távoliak voltak a galaxis peremén. Az első nap, a fény és a hő gömbje, amely ádáz forrósággal hasított bele a hatalmas éjszakába, kiduzzadt az űrből. Lester és személyzete öt bolygót határolt be, melyek elég közel voltak az anyatesthez, hogy érdemes legyen megvizsgálni őket. Az öt közül az egyik - valamennyit megszemlélték - lakható volt: ködök, dzsungelek és hatalmas vadállatok világa. Az űrhajó, miután alacsonyan átrepült egy belső tenger felett, majd keresztülszállt egy ingoványos képződményekkel benőtt, hatalmas szárazföldön, elhagyta a bolygót. Nem volt semmiféle bizonyosság valamiféle civilizációról, még kevésbé egy rendkívüliről, melynek létezését volt okuk feltételezni. Az Űrfelderítő háromszáz fényéves sebességgel száguldott, s egy kis naphoz érkezett, mely körül két bolygó keringett. A két bolygó közül az egyik lakható volt, s szintén ködök, dzsungelek és gyíkszerű lények világának adott helyet. Felderítetlenül hagyták el, miután majdnem érintették egy mocsaras tenger szintjét és a burjánzó növényzettől fuldokló földet. Egyre több lett a csillag, melyek apró pontjai telehintették az elkövetkező százötven fényév feketeségét. Kent figyelmét egy nagy, kék-fehér, legalább húszbolygós nap keltette fel; s a sebes űrhajó ennek irányába száguldott. A naphoz legközelebb eső hét bolygó lángoló pokol volt, az élet fenntartásának minden reménye nélkül. A hajó kacskaringózva haladt el három, egymáshoz nagyon közel lévő bolygó mellett, melyek lakhatók voltak, s ezután sietve eltávozott a csillagközi végtelenség felé, meg sem vizsgálva a többi bolygót. Mögöttük három párás, őserdő borította bolygó keringett pályáján a forró nap körül, melyből születtek. A fedélzeten pedig Kent a részlegvezetők, és főasszisztenseik gyűlését hívta össze. Bevezető nélkül kezdte a megbeszélést. - Én személy szerint úgy gondolom, hogy a bizonyosságok eddig még nem nagyon jelentősek - mondta. Ám Lester sürgősen arra kért, hogy hívjam össze magukat. - Megvonta vállát. - Talán megtudunk valamit. Szünetet tartott, és az őt figyelő Grosvenor zavarba jött a megelégedés alig észrevehető kisugárzásától, amely ebből a kis emberből áradt. „Miben sántikálhat?” - gondolta. Különösnek látszott, hogy a Helyettes Főnök egyre azon fáradozik, hogy már előre visszautasítson bármilyen bizalmat kelthető helyes következtetést, ami a közös gyűlés eredménye lehet. Megint Kent beszélt, s hanghordozása barátságos volt. - Guntie, jöjjön fel ide, legyen szíves, és magyarázza meg gondolatait. A csillagász felmászott a legalsó emelvényre. Ugyanolyan magas és sovány ember volt, mint Smith. Kifejezéstelen arcán kék szeme mélyen ült vöröses szemgödrében. Ahogy beszélt, hangjából burkolt indulat, érződött. - Uraim, az utolsó rendszer három lakható bolygója azonos eredetű; állapotuk mesterségesen előidézett. Nem tudom, önök közül hányan ismerik a bolygórendszerek kialakulásával kapcsolatos, általánosan elterjedt elméletet. Akik talán nem hiszik el nekem, hogy a tömeg eloszlása abban a rendszerben, melyet az előbb meglátogattunk, dinamikailag lehetetlen, azoknak határozottan kijelenthetem, hogy a nap három lakható bolygója közül kettő utólag került jelenlegi helyzetébe. Véleményem szerint vissza kellene mennünk és meg kellene vizsgálnunk őket. Úgy tűnik, valaki szándékosan hozta létre az ősállapotú bolygókat; de hogy milyen oknál fogva, arról halvány sejtésem sincs. Megállt, és keményen Kentre nézett. A kémikus, arcán halvány mosollyal előrelépett. - Guntie odajött hozzám - mondta -, és megkért, adják utasítást az egyik őserdő borította bolygóra való visszatérésre. Tekintettel az ügyhöz való hozzáállásra, most vitára és szavazásra szólítom fel önöket.

Hát ez volt az. Grosvenor felsóhajtott; nem annyira Kent iránt érzett csodálatától, hanem inkább egy másik vélemény megbecsülésétől. A Helyettes Főnök nem tett kísérletet arra, hogy alkalmat teremtsen ellenzékének. Teljesen elképzelhető, hogy igazából nem is ellenkezett a csillagász tervével. Ám egy olyan gyűlés összehívásával, ahol esetleg saját nézeteit megmásíthatják, azon véleményét látszott bizonyítani, hogy egy demokratikus szabályzatnak veti magát alá. Ez leleményes, bár némileg demagóg eszköz volt támogatói jóindulatának fenntartására. Valójában értékes ellenvetések voltak Lester kérésével szemben. Nehéz volt elképzelni, hogy Kent tudna róluk, hiszen ez azt jelentené, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyja a hajót fenyegető veszélyt. Grosvenor elhatározta, hogy a legjobbat feltételezi Kentről, és türelmesen várt, mialatt több tudós kisebb jelentőségű kérdéseket tett fel az asztronómusnak. Amikor ezekre megszülettek a válaszok, s úgy látszott, a megbeszélés mindenki számára véget ért, Grosvenor felállt, és így szólt: - Ebben az ügyben Mr. Kent nézőpontja mellett szeretnék szólni. Kent hűvösen válaszolt: - Csakugyan, Mr. Grosvenor, a csoport álláspontja megegyezőnek tűnik az eddigi vita rövidsége után ítélve, s ha még több időt töltünk el ezzel... Ennél a pontnál megállt. Grosvenor szavainak igazi értelme ekkor bizonyára a tudatáig hatolt. Arcára meghökkent kifejezés ült ki. Egy bizonytalan kézmozdulatot tett a többiek felé, mintha segítséget várna tőlük. Mivel senki sem szólalt meg, karját oldalára ejtette, és azt mormogta: - Mr. Grosvenor, öné a szó. - Mr. Kentnek igaza van - mondta Grosvenor határozottan. - A terv elhamarkodott. Eddig három bolygórendszert látogattunk meg. Találomra is nem kevesebb, mint harmincnak kell lennie. Ez a minimális szám, tekintetbe véve kutatásaik nagyságrendjét, melynek bármilyen perdöntő jelentősége is lehet. Számításaimat örömmel adnám át megerősítésre a matematikai részlegnek. Ezenfelül, leszállásunk után, ki kellene lépnünk energiaernyőnk védő belsejéből. Fel kell hogy készüljünk egy olyan értelem meglepetésszerű támadására, amely erejének bevetéséhez fel tudja használni a több dimenziós tér pillanatközepét. Lelki szemeim előtt lebeg a kép, ahogyan billiótonnányi anyagot hajítanak le ránk, amikor éppen tehetetlenül ülünk valamelyik bolygón. Ahogy látom, uraim, jó egy vagy két hónap áll előttünk, hogy alaposan felkészüljünk. Természetesen ez alatt az idő alatt annyi napot kell meglátogatnunk, amennyit csak tudunk. Ha lakható bolygóik kizárólag - sőt túlnyomórészt - őseredeti típusúak, megbízható alapunk lesz Mr. Lester elképzelésének igazolására, miszerint ez mesterséges állapot. - Grosvenor szünetet tartott, ezután így fejezte be: - Mr. Kent, ugye ön is így gondolta? Kent ismét teljesen uralkodni tudott magán. - Csaknem egészen pontosan, Mr. Grosvenor. - Körbepillantott. - Hacsak nincs valami újabb megjegyzés, azt indítványozom, szavazzunk Gunlie javaslatára. Az asztronómus felállt. - Visszavonom - jelentette ki. - Elismerem, nem vettem fontolóra néhány, a korai leszállás ellen szóló részletet. Kent tétovázott, majd így szólt: - Ha valaki szeretné elfogadni Gunlie javaslatát... Amikor néhány másodperc eltelte után senki sem szólalt meg, Kent magabiztosan folytatta: - Szeretném, ha minden részlegvezető készítene számomra egy részletes beszámolót arról, mivel tud hozzájárulni a sikeres leszálláshoz, melyet végül is meg kell tennünk. Ez minden, uraim. A vezérlőtermen kívül, a folyosón Grosvenor egy kezet érzett a karján. Megfordult, és felismerte McCannt, a főgeológust. - Annyira el voltunk foglalva a javítási munkák végzésével az utóbbi néhány hónapban - mondta McCann -, hogy nem volt alkalmam meghívni önt, jöjjön el hozzám a részlegre. Előre látom, hogy a leszállást követően a geológiai részleg felszerelését nem olyan célokra fogják használni, amelyekre pontosan szánták. A nexializmus igencsak hasznunkra válhat. Grosvenor fontolóra vette ezt, majd beleegyezően bólintott. - Holnap reggel ott leszek. El akarom készíteni javaslataimat a Helyettes Főnök számára. McCann gyors pillantást vetett rá, habozott, majd így szólt: - Tényleg azt gondolja, hogy a Főnököt érdekelni fogja? Tehát a többiek is észrevették Kent ellenszenvét irányában. - Igen - mondta Grosvenor lassan -, mert nem kell személyes hitelt adnia. McCann bólintott. - Nos, sok szerencsét magának, öregem. Éppen elfordult volna, amikor Grosvenor megállította. - Véleménye szerint, mi lehet az alapja Kent népszerűségének, mint vezetőnek? - kérdezte Grosvenor.

McCann tétovázott, s úgy tűnt latolgatja a kérdést. Végül kijelentette: - Emberi. Szeret és utál. Izgalomba jön dolgok miatt. Rossz hangulata van. Hibákat követ el, s próbál úgy tenni, mint aki nem hibázott. Kétségbeesetten ég a vágytól, hogy főnök legyen. Amikor az űrhajó visszatér a Földre, a nyilvánosság a főparancsnok köré fog özönleni. Van valami Kentben, ami mindnyájunkban megvan. Ő... nos... ő egy emberi lény. - Megjegyzem - firtatta tovább Grosvenor -, hogy semmit sem mondott a munkára való alkalmasságáról. - Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ez nem egy létfontosságú tisztség. Bármiről, amit csak tudni akarunk, tanácsot kaphatunk a szakértőktől. - McCann lebiggyesztette ajkát. - Nehéz szavakba önteni Kent vonzerejét, de azt gondolom, a tudósoknak állandóan védekezniük kell az állítólagos könyörtelen intellektualizmusuk miatt. Ezért szeretik, ha egy olyan valaki áll az élükön, akinek érzései vannak, de ugyanakkor a tudományos képzettsége sem kérdőjelezhető meg. Grosvenor megrázta fejét. - Nem értek egyet önnel abban, hogy egy főnök munkája nem létfontosságú. Mindez az egyéntől függ, mégpedig attól, hogyan gyakorolja a munkával járó igen tekintélyes hatalmat. McCann alaposan megvizsgálta Grosvenort, végül így szólt: - A magához hasonló szigorú logikájú emberek számára nehéz feladat a kentek tömegvarázsának megértése. Politikai szempontból nincs sok esélyük az ő típusával szemben. Grosvenor komoran elmosolyodott. - Nem a tudományos rendszeresség iránti odaadásuk az, ami legyőzi a technológusokat, hanem megközelíthetetlenségük. Az átlagosan képzett ember gyakran jobban érti a vele szemben alkalmazott taktikát, mint az a személy, aki alkalmazza azt, de képtelen ráállni arra, hogy ugyanezzel fizessen, anélkül hogy beszennyezve ne érezné magát. McCann összevonta szemöldökét. - Ez túlzottan elhamarkodott válasz. Úgy érti; hogy önnek nincsenek ilyen aggályai? Grosvenor nem válaszolt. McCann nem tágított. - Tegyük fel, elhatározta, hogy Kentet el kellene távolítania. Mit tenne? - Jelenlegi gondolataim meglehetősen alkotmányosak - mondta Grosvenor óvatosan. Grosvenor meglepetten vette észre, hogy McCann arcán megkönnyebbülés fejeződött ki. Az öregebb férfi barátságos mozdulattal szorította meg kezét. - Örömmel hallom, hogy szándékai törvényesek - mondta komolyan. - Amióta megtartotta azt az előadást, ráeszméltem valamire, amire még senki más nem ébredt rá, mégpedig arra, hogy ön a lehető legveszélyesebb ember az űrhajón. Az agyában levő összetett ismeretanyag, melyet céltudatosan és határozott szándékkal alkalmaz, végzetesebb lehet, mint bármely kívülről jövő támadás. Pillanatnyi elképedés után Grosvenor megrázta a fejét. - Ez azért túlzás - mondta. - Egyetlen embert nem túl nehéz megölni. - Megjegyzem - szólt McCann -, hogy tudása mindamellett lenyűgöző. Grosvenor a kezét nyújtotta búcsúzásképpen. - Köszönöm, hogy ilyen nagy véleménye van rólam. Bár nagymértékben eltúlzott, pszichológiailag mégis felemelő. 24. A harmincegyedik csillag, amit meglátogattak, Sol méretű és Sol típusú volt. Három bolygója közül az egyik nyolcvanmillió mérföldre levő pályát követett. A többi eddig látott lakható világhoz hasonlóan, ez a bolygó is dzsungelből és őstengerből álló, gőzölgő massza volt. Az Űrfelderítő sikeresen keresztülvergődött a levegő és vízpára keverékéből álló gázburkon, s alacsonyan repült tovább: hatalmas, idegen fémgömb egy fantasztikus vidéken. A geológiai laboratóriumban Grosvenor megnézte a műszerpultot, amely az alattuk levő terep jellegét mérte fel. Ez egy komplex munka volt, mely a legnagyobb figyelmet kívánta meg, mivel az adatok értelmezésének zöme asszociatív folyamatokat követelt egy magasan képzett elmétől. A kibocsátott, ultraszonikus és rövidhullámú jelzések visszaverődésének állandó áradatát a megfelelő számítógépekbe kellett terelni, az összehasonlító elemzéshez. A McCann számára ismert, hagyományos eljárásokat Grosvenor kiegészítette bizonyos tökéletesítésekkel a nexialista elveknek megfelelően, s így táblázatba szedték a bolygó külső kérgének teljes képét. Grosvenor egy órán át ült ott, mélyen belemerülve munkájába. A felmerülő tények részleteikben nagyon változatosak voltak, de a különböző elemek molekuláris struktúrájának, elrendezésének és megoszlásának

figyelmes vizsgálata bizonyosfajta geológiai azonosságra utalt: iszap, homokkő, agyag, gránit, szerves mállási termék - valószínűleg szénlerakódások - szilikátok a sziklákat beborító homok formájában, víz... Az előtte levő számlapok mutatója hirtelen kilengett, és szilárdan megállt. Reakciójuk közvetve nagy mennyiségű vasérc meglétére mutatott, elemi szén és molibdén maradványaival... Acél! Grosvenor megragadta az eseménysorozatot előidéző emelőkart. Megszólalt egy csengő. McCann jött futva. Az űrhajó megállt. Grosvenortól néhány lábnyira McCann Kent Helyettes Főnökkel kezdett beszélgetni. - Igen, Főnök - hadarta -, acél, s nem csupán vasérc. Van egy megfigyelőműszerünk, amely ki tudja venni a finomabb különbségeket. - Nem említette nevén Grosvenort, ám így folytatta: - Műszereinket maximum százlábnyira állítottuk fel. Az őserdő iszapjában egy város lehet eltemetve... vagy elrejtve... - Néhány napon belül megtudjuk - jelentette ki Kent tárgyilagosan. Elővigyázatosságból a hajót jóval a bolygó felszíne fölött tartották, s a szükséges felszerelést az energiaképernyőn levő ideiglenes nyíláson át eresztették le. Óriási kiemelő-kanalakat, darukat, mozgatható szállítóműveket állítottak fel, valamint kiegészítő szerkezeteket. Előzőleg annyira gondosan kipróbáltak mindent, hogy harminc perccel az után, hogy a hajóról leengedték a gépeket, újra az űr felé igyekeztek. Valamennyi kiemelési munkálatot távirányítás mellett végeztek el. Képzett emberek figyelték a kommunikátorok képernyőin a színhelyet, és működtették a terepen a gépeket. Négy napon belül a szerszámok nagymértékben összehangolt tömege egy kétszázötven láb mély, száz láb széles és nyolcszáz láb hosszú gödröt ásott ki. Az, ami feltárult, nem is annyira város volt, mint inkább az egykori város hihetetlen terméskő falazata. Az épületek úgy néztek ki, mintha összeomlottak volna a számukra túl nehéz teher súlya alatt. Az utcaszint teljes kétszázötven láb mélységben volt, s itt már csontokat is kezdtek kiásni. Parancsokat adtak ki az ásás megszüntetésére, s több mentőrepülőgép lefelé vette útját a fülledt atmoszférán keresztül. Grosvenor együtt tartott McCannel, s hamarosan néhány más tudóssal egyetemben ott állt az egyik csontváz maradványai mellett. - Elég erősen összehúzódott - mondta Smith. - De azt hiszem, össze tudom állítani. Gyakorlott ujjai vázlatos formába rendezték a csontokat. - Négylábú - közölte. - Elővett egy flouroszkopikus műszert, amit az egyik combján hordott. Rögtön kijelentette: - Úgy tűnik, ez a példány körülbelül huszonöt évvel ezelőtt pusztult el. Grosvenor elfordult. A körös-körül fekvő, szétszórt maradványok magukban rejthetik egy eltűnt faj alapvető fizikai jellegének titkát. Sajnálatra méltó áldozatok voltak; nem pedig öntelt és szörnyű pusztítók. Grosvenor óvatosan arrafelé vette útját, ahol McCann a magából az utcából kiásott talajt tanulmányozta. - Azt hiszem, nem ártana itt egy rétegtani vizsgálatot végezni hétszáz láb mélységben. Ennél a mondatnál a fúrószerkezet tüstént akcióba lépett. A következő óra folyamán, amikor a gép keresztültört a sziklán és az agyagon, Grosvenor megállás nélkül munkálkodott. Szemei előtt földminták egyenletes patakjai haladtak el. Időközönként egy szikla- vagy földdarabkát kémiai lebontási folyamatnak vetett alá. Amikorra a mentőrepülőgépek az anyahajó felé tartottak, McCann már képes volt benyújtani Kentnek egy meglehetősen pontos, általánosított jelentést. Mialatt McCann jelentett, Grosvenor a kommunikátorlemez felfogóterén kívül maradt. - Főnök, bizonyára emlékszik, hogy arra kért, vizsgáljam meg, vajon lehet-e ez egy mesterséges őserdős bolygó. Hát annak látszik. Úgy tűnik, hogy az iszap alatti rétegek egy régebbi, ősállapotú bolygó képződményei. Nehéz elképzelni, hogy egy őserdőréteget csúsztattak le valami távoli bolygóról és ráhelyezték erre, ám a bizonyosság ebbe az irányba mutat. - És mi van magával a várossal? - kérdezte Kent. - Hogyan rombolták le? - Csak néhány számítást végeztünk, s megfontoltan csak annyit mondhatunk, hogy a pusztítást, amit láttunk, a sziklák, a talaj és a víz roppant nagy súlya követhette el. - Találtak valami bizonyítékot, amely arra utalna, milyen régen történt ez a katasztrófa? - Kevés geomorfológiai adatunk van. Több, általunk megvizsgált helyen az új földterület mélyedéseket alakított ki a régiben, ami arra utal, hogy a túlsúly lejjebb szorította a gyengébb alsó területeket. Azonosítva az ilyen körülmények között besüppedt földgyűrődéseket, hozzájutunk néhány számhoz, melyeket egy számítógépbe akarunk betáplálni. Egy képzett matematikus - McCann Grosvenorra célzott hozzávetőlegesen felmérte, hogy a teher nyomása nem több mint száz éve helyezkedett rá először a bolygóra. Mivel a geológia olyan eseményekkel foglalkozik, melyek megérése évek ezreit, sőt millióit követeli meg, a gépek nem tehetnek többet, mint hogy ellenőrzik a kézi számításokat. Nem nyújthatok ennél közelebbi becslést.

Egy darabig Csend volt, majd Kent udvariasan megszólalt: - Köszönöm. Úgy érzem, hogy ön és személyzete jó munkát végzett. Még egy kérdés: talált-e kutatásai során valamit, ami egy ilyen kataklizmikus rombolást előidéző értelem természetének a nyitja lehetne? - Nem! Nem beszélhetek, csak a magam nevében, anélkül hogy konzultáltam, volna asszisztenseimmel! Jobb is, elmélkedett Grosvenor, hogy McCann ennyire óvatosan határt szabott visszautasításának. A geológus számára e bolygó vizsgálata az ellenség utáni nyomozás kezdetét jelentette. Önmaga számára a vizsgálat utolsó láncszemnek bizonyult a felfedezés és az érvelés sorozatában, melyek akkor kezdődtek, amikor először kezdték hallani a különös morajlást az űrben. Ismerte a lehető legszörnyűségesebb idegen értelem azonosságát. Sejthette borzalmas szándékát. Gyorsan kielemezte, mit kell tennie. Grosvenor problémája már nem az volt, hogy mi a veszély. Elérkezett abba a szakaszba, ahol mindenekelőtt arra volt szüksége, hogy kompromisszum nélkül keresztülvigye megoldását. De sajnos azok az emberek, akik csak egy vagy két tudomány ismereteivel rendelkeztek, lehet, hogy nem képesek, sőt nem hajlandók felfogni a legszörnyűbb veszély lappangó lehetőségeit, amellyel az egész intergalaktikus világmindenség élete valaha is szemben állt. Maga a megoldás egy heves ellenségeskedés kiindulópontjává válhat. Ilyenformán Grosvenor egyszerre politikainak és tudományosnak is látta a problémát. A közelgő küzdelem lehetséges természetének teljes tudatában Grosvenor azt fontolgatta, hogy taktikáját alaposan ki kell eszelnie, és a legnagyobb elszántsággal kell véghezvinnie. Még túl korai volt eldönteni, milyen messze kell elmennie. Ám az volt az érzése, hogy cselekedeteinek semmiképpen sem szab határt. Azt teszi, ami szükséges. 25. Grosvenor, miután készen állt a cselekvésre, egy levelet írt Kentnek: A Helyettes Főnök számára Közigazgatási Hivatal Űrfelderítő expedíciós űrhajó Tisztelt Mr. Kent! Fontos közölnivalóm van minden részlegvezető számára. A közlemény ezen galaxis idegen értelmével kapcsolatos, melynek természetéről egy nagymérvű akcióhoz elegendő bizonyosságot gyűjtöttem össze. Lenne olyan szíves összehívni egy gyűlést, hogy előadhassam javasolt megoldásomat! Aláírta: Mély tisztelettel. Elliot Grosvenor. Kíváncsi volt, vajon észreveszi-e Kent, hogy egy megoldást kínál, nem pedig alátámasztó bizonyítékokat. Válaszra várva, a többi személyes holmiját csendben átköltöztette kabinjából a nexialista részlegre. Az ostrom lehetőségét tartalmazó védelmi terv utolsó akciója volt ez. Válasz másnap reggel érkezett. Tisztelt Mr. Grosvenor! Közöltem Mr. Kenttel tegnap délutáni jelentésének lényegét. Azt javasolja, készítsen beszámolót egy mellékelt űrlapra, A-16-4-esre, valamint meglepetését fejezte ki azt illetően, hogy Ön eddig ezt még nem tette meg, mint egy magától értetődő dolgot. Átvesszük az üggyel kapcsolatos többi bizonyítékot és elméletet. Az Öné, a többiekével együtt, alapos megfontolásban részesül. Amint csak lehetséges, legyen szíves benyújtani a megfelelően kitöltött űrlapot. Tisztelettel: John Fohran Mr. Kent helyettese Grosvenor komoran olvasta végig a levelet. Nem kételkedett abban, hogy Kent éles megjegyzéseket tett a titkárnak a hajó egyetlen nexialistájáról. Még ha így is volt, Kent valószínűleg féken tartotta beszédstílusát. A férfi még elnyomta a benne levő zűrzavart, a gyűlölet tartalékát. Ha Koritának igaza van, ez kitörhet egy válságos pillanatban. Az ember jelenlegi civilizációjának „téli” szakasza volt ez, s az egyének nagyra törő egoizmusa miatt már teljes kultúrák szakadtak darabokra, Noha Grosvenornak nem állt szándékában konkrét adatokkal szolgálnia, elhatározta, hogy mégis kitölti az

űrlapot, amit a titkár küldött. Csupán felsorolta a bizonyítékokat. Nem értelmezte ezeket, s nem nyújtotta be megoldását. Javaslatok címszó alá ezt írta: „A következtetés rögtön világos kell hogy legyen egy képzett személy számára.” Fontos tény volt az, hogy minden egyes általa előadott bizonyíték ismert volt az Űrfelderítő fedélzetén levő különböző tudományos részlegek számára. Az összegyűlt adatok valószínűleg már hetek óta ott lehettek Kent íróasztalán. Grosvenor személyesen adta át az űrlapot. Bár nem remélt azonnali választ, a részlegében maradt. Még az ételt is felküldette magának. Két húszórás időszakasz múlt el, amikor Kenttől egy rövid levél érkezett. Tisztelt Mr. Grosvenor! Áttekintve az A-16-4-és űrlapot, melyet megfontolásra nyújtott be a tanácsnak, megállapítottam, hogy javaslatait nem határozta meg közelebbről. Mivel más javaslatokat is kaptunk az üggyel kapcsolatban, s szándékunk, hogy ezek legjobbjait egy átfogó tervben egyesítsük, nagyra tudnánk értékelni, ha egy részletes javaslatot küldene számunkra. Lenne olyan szíves azonnali figyelmet szentelni érre. Az aláírás: Gregory Kent, Helyettes Főnök. Kent személyes aláírását Grosvenor úgy értelmezte, hogy telibe talált, és a főakció kezdete előkészületben van. Olyan gyógyszereket vett be, melyek az influenzához hasonló tüneteket idéztek elő. Amíg várta szervezete visszahatását, egy másik levelet írt Kentnek, miszerint túl beteg ahhoz, hogy javaslatokat készítsen, amelyek „szükségszerűen hosszúak, mivel tartalmazniuk kell sok tudományág ismert tényeire alapuló magyarázó érvelések jelentős tömegét. Mégis, ésszerű lenne azonnal elkezdeni egy előzetes propagandát, abból a célból, hogy hozzászoktassák az expedíció tagjait annak gondolatához, hogy plusz öt évet kell eltölteniük az űrben.” Amint becsúsztatta a levelet a postaaknába, felhívta dr. Eggert irodáját. Ahogy kiderült, időzítése pontosabb lett, mint ahogy előre eltervezte. Tíz perc múlva bejött dr. Eggert, és letette táskáját. Amint Grosvenor kiegyenesedett, a folyosón lépések hallatszottak. Egy pillanattal később belépett Kent és két tagbaszakadt kémikus technikus. Dr. Eggert közömbösen körbepillantott, és szívélyesen bólintott, amint felismerte a főkémikust. - Helló, Greg - szólalt meg mély hangján. Ezzel tudomásul véve a másik férfi jelenlétét, teljes figyelmét Grosvenornak szentelte. - Nos - közölte végül -, úgy tűnik, összeszedtünk egy bacit, barátom. Meglepő. Bármekkora oltalmat is nyújtunk a landolások során, időnként áttör valamiféle vírus vagy baktérium. Le kell hogy vigyük az elkülönítőbe. - Inkább idefenn maradnék! Dr. Eggert összehúzta szemöldökét, majd vállat vont. - A maga esetében ez teljesíthető. - Összerakta műszereit. - Most rögtön felküldök egy kezelőorvost, hogy ápolja magát. Nem kockáztatunk a furcsa bacikkal. Kent felmordult. Grosvenor, aki színlelt zavarral csak alkalmanként nézett ez idáig a Helyettes Főnökre, most kérdőn tekintett fel rá. Kent bosszús hangon kérdezte: - Mi lehet a baj, doktor? - Még nem tudom megmondani. Meglátjuk, mit hoznak ki a labortesztek. Elgondolkozott. - Csaknem minden testrészéből vettem mintákat. Az eddigi tünetek: láz és nyálka némi nyoma a tüdőn. - Fejét csóválta. - Attól tartok, nem engedhetem meg, hogy beszélj most vele, Greg. Lehet, hogy komoly. - Vállalnunk kell a kockázatot - szólt Kent ridegen. - Grosvenor úr értékes információ birtokában van, és elszántan folytatta - biztos vagyok abban, hogy még elég erős ahhoz, hogy megadja azt. Dr. Eggert Grosvenorra nézett. - Hogy érzi magát? - kérdezte. - Még tudok beszélni - mondta Grosvenor gyengén. Érezte, hogy arca lángol. Szemei fájtak. Ám a két ok közül, amiért beteggé tette magát, az egyik annak reménye volt, hogy így Kent arra kényszerül, hogy feljöjjön, ahogy ezt most meg is tette. A másik ok az volt, hogy nem akart személyesen részt venni semmilyen tudós gyűlésen, melyeket Kent esetleg összehívna. Itt, ezen a részlegen és csakis itt védhette meg magát az elhamarkodott intézkedésektől, melyeket a többiek elhatározása alapján foganatosíthatnak ellene. Az orvos az órájára pillantott. - Közlöm - mondta Kentnek és közvetlenebbül Grosvenornak -, hogy máris felküldöm a kezelőorvost. A beszélgetést be kell fejezni, mire felér. Rendben?

- Remek! - mondta Kent tettetett szívélyességgel. Grosvenor bólintott. Dr. Eggert még visszaszólt az ajtóból. - Mr. Fander körülbelül húsz percen belül idefenn lesz. Amikor az orvos elment, Kent lassan odament az ágy széléhez, és lenézett Grosvenorra. Így állt ott egy jó darabig, majd megtévesztően barátságos hangon szólt hozzá. - Nem értem, mi az, amit tenni akar. Miért nem adja meg nekünk a rendelkezésére álló információt? - Mr. Kent, valóban érdekelné? - kérdezte Grosvenor. Újra csend lett. Grosvenor határozott benyomása volt, hogy egy rendkívül dühös emberrel van dolga, aki nehezen tudja magát visszafogni. Végül Kent halkan, de feszülten megszólalt: - Én vagyok az expedíció Főnöke. Követelem, hogy azonnal tegyen javaslatot! Grosvenor lassan megrázta a fejét. Hirtelen forrónak és nehéznek érezte magát. - Nem is tudom, mit mondjak erre - közölte. - Ön eléggé előre kiszámítható ember, Mr. Kent. Gondoltam is, hogy úgy fog bánni a leveleimmel, ahogyan tette. Sejtettem, hogy feljön ide - a másik két férfira tekintett egypár smasszerral. Ilyen körülmények között, úgy véltem, jogom van ragaszkodni a vezetők gyűléséhez, hogy személyesen adhassam elő javaslataimat. Ha lett volna ideje, akkor fölrántotta volna karját, hogy megvédhesse magát. Túl későn vette észre, hogy Kent dühösebb volt, mint ahogy azt gyanította. - Ügyes, nem mondom! - kiáltott rá Kent durván. Karja felemelkedett, s tenyerével arcul ütötte Grosvenort. Fogait összeszorítva folytatta újra. - Szóval beteg, tényleg? A furcsa betegségekben szenvedő emberek néha eszüket vesztik, s szigorú bánásmódban kell hogy részesüljenek, mert tébolyodottan megtámadják legkedvesebb barátaikat. Grosvenor homályos tekintettel bámult rá. Kezét arcához emelte. S mivel lázas volt, és valóban gyenge, csak nehezen tudta becsúsztatni szájába az ellengyógyszert. Úgy tett, mintha fogná az arcát, ahol Kent megütötte. Lenyelte az új orvosságot, majd reszketve megszólalt: - Rendben van, őrült vagyok. És akkor? Még ha meglepte is Kentet ez a válasz, szavai nem mutatták ezt. - Mi az, amit igazából akar? - kérdezte kurtán. Grosvenornak le kellett küzdenie pillanatnyi hányingerét. Amikor elmúlt, azt felelte: - Azt akarom, kezdjen propagandát arról, hogy amit idáig felfedeztek az ellenséges értelemről, az az ön megítélése szerint megköveteli az űrhajó tagjaitól, hogy szoktassák magukat az előre tervezettnél öt évvel hosszabb űrbeli tartózkodáshoz. Most egyelőre ennyit. Amikor ezt megtette, el fogom mondani magának, amit tudni akar. Grosvenor kezdte jobban érezni magát. Az ellenszer hatott. Láza lement. S amit mondott, azt pontosan úgy is értette. Terve nem volt megingathatatlan. Kent vagy később a csoport bármely pontnál elfogadhatja indítványait, s ez véget vet hadicselei sorozatának. Kent immár kétszer nyitotta ki száját, mintha beszélni szándékozna. De minden alkalommal újra becsukta. Végül visszafojtott hangon kérdezte: - Ez minden, amit felkínál ez alkalommal? Grosvenor ujjai a takaró alatt az ágy egyik oldalán levő gombon nyugodtak, készen arra, hogy megnyomja azt. - Esküszöm, meg fogja kapni, amit kíván - mondta. - Ez csak természetes - jelentette ki Kent élesen. - Hiszen nem foglalhatok állást egy ilyen őrültség mellett. Az emberek az utazás még egyéves meghosszabbítását sem bírják ki. - Ittléte arra utal - szólt Grosvenor szilárdan -, hogy megoldásomat nem gondolja őrültségnek. Kent ökölbe szorította, majd szétnyitotta kezét. - Ez lehetetlenség! Hogyan is magyaráznám meg tettemet a részlegvezetőknek? A kis embert nézve, Grosvenor gyanította, hogy a válság küszöbén áll. Nem szabad többet mondania nekik. Nem kell mást tennie, mint hogy információt ígér. Az egyik technikus, aki eddig Kent arcát figyelte, most megszólalt: Nézze, Főnök, úgy tűnik, ez az ember nem fogja fel, hogy a Főnökkel beszél. Mit szólna, ha egy kicsit átgyúrnánk? Kent, aki éppen azon a ponton volt, hogy mondjon még valamit, visszafogta magát. Ajkát nyalva hátralépett, majd határozottan bólintott. - Igaza van, Bredder. Nem is tudom, hogy jutottam eddig, hogy vitatkozzam vele. Csak egy perc, amíg bezárom az ajtót. Akkor majd... - Én nem csuknám be, ha az ön helyében volnék - figyelmeztette Grosvenor. - Elindítja a hajó összes riasztóberendezését. Kent - egyik kezével az ajtón - megállt és megfordult. Arcán állhatatos mosoly volt.

- Jól van - mondta fojtott hangon -, akkor nyitott ajtónál szedjük ízekre. Kezdjen beszélni, barátom! A két technikus fürgén előrelépett. - Bredder, hallott valaha a felületi elektrosztatikus töltésről? - kérdezte Grosvenor. Mivel a két férfi habozott, vészjóslóan folytatta: - Érintsen meg és meg fog égni. Keze felhólyagzik. Arca... Mindkét férfi elhúzódott, s kezdett kiegyenesedni. A szőke Bredder nyugtalanul nézett Kentre. - Az ember testében levő elektromosság mennyisége még egy legyét sem ölhetne meg - jelentette ki Kent. Grosvenor megrázta fejét. - Nem lépett túl egy kissé a saját működési területén kívül, Mr. Kent? Az elektromosság nem az én testemben van, de a magáéban lesz, ha rám teszi a kezét. Kent kivette vibrátorát, és előrelátóan valami igazítást végzett rajta. - Maradjanak a háttérben! - mondta segédeinek. - Egy tizedmásodpercnyi időzített sprayt fogok beadni neki. Ez nem teszi eszméletlenné, de irritálni fogja testének minden egyes molekuláját. - Én nem próbálnám meg, Kent - jelentette ki Grosvenor nyugodtan. - Figyelmeztetem. A férfi vagy nem hallotta őt, vagy pedig túl dühös volt ahhoz, hogy egyáltalán odafigyeljen. Grosvenor szeme káprázott a nyomkereső lámpától. Sziszegés és sercegés hallatszott, majd egy fájdalmas kiáltás Kent felől. A fény pislákolva kialudt. Grosvenor látta, hogy Kent megpróbálja lerázni kezéről a fegyvert. A vibrátor szorosan hozzátapadt, de végül fémesen csörömpölve a földre pottyant. Kent nyilvánvaló kínjában megragadta sérült kezét, és ingadozva állt. - Miért nem fogad szót? - kérdezte Grosvenor gúnyos együttérzéssel. - Azok a falilemezek magas potenciális villamos energiát hordoznak magukban. S mivel a vibrátor ionizálja a levegőt, elektromos sokkot kapott, amely ugyanakkor megsemmisítette az energiát, amit kibocsátott, a csőtorkolat mellettit kivéve. Remélem, nem égette meg magát túlságosan. Kent uralkodott magán. Fehér volt és feszült, de higgadt. - Ez sokba fog még magának kerülni - sziszegte halkan. - Amikor a többiek rájönnek, hogy egyetlen ember próbálja rájuk erőszakolni elképzeléseit... - Abbahagyta, és parancsoló kézmozdulatot tett a két „smasszer” felé. - Gyerünk! Itt egyelőre befejeztük. Nyolc egész perc múlva, ahogy elmentek, Fander jött be. Grosvenornak többször kellett türelmesen elmagyaráznia, hogy már nem beteg. S még ennél is több időt vett igénybe, míg meggyőzte dr. Eggertet, akit a fiatalember odahívott. Grosvenor nem aggódott amiatt, hogy leleplezik. Határozott gyanakvásra, plusz tetemes kutatásra lett volna szükség, hogy azonosítani tudják a gyógyszert, melyet alkalmazott. Végül magára hagyták azzal a tanáccsal, hogy körülbelül egy napig maradjon a szállásán. Grosvenor biztosította őket, hogy követni fogja utasításaikat, és így is gondolta. Az előtte álló nehéz napokban erődje a nexialista részleg lesz. Nem tudta pontosan, mire készülnek ellene, de itt készenlétben lehetett, amennyire csak tudott. Körülbelül egy órával az orvosok távozása után kattanás hallatszott a kézbesítő aknából. Egy gyűlés összehívásáról szóló értesítés volt Kenttől, amelyet a megfogalmazás szerint Elliot Grosvenor kérésére tartanak. Idézeteket tartalmazott Grosvenor első leveléből, amit Kentnek írt, s figyelmen kívül hagyta az összes elkövetkező eseményt. A nyomtatott űrlap így végződött: „Tekintettel Mr. Grosvenor legutóbbi előadásaira, a Helyettes Főnök úgy érzi, hogy jogosult a meghallgatásra.” Grosvenor cédulájának aljára Kent kézzel odaírta: „Tisztelt Mr. Grosvenor! Betegségére való tekintettel utasítottam Mr. Gourlay személyzetét, kapcsolják össze kommunikátorát a vezérlőterem előadójával, hogy a betegágyából részt tudjon venni a gyűlésen, amely egyébként zártkörű lesz.” A kijelölt órában Grosvenor átkapcsolt a vezérlőterembe. Miután megjelent a kép, látta, hogy az egész terem élesen kitárul előtte, és hogy a vevőlemez bizonyára a nagy kommunikátor, pontosan a masszív vezérlőpult fölött van. Abban a pillanatban Grosvenor arca tízlábnyi képként nézett le az emberekre. Ez egyszer kényszeredetten jött rá, hogy szembetűnő módon lesz jelen a gyűlésen. Gyors körbepillantásával a termen azt látta, hogy a legtöbb részlegvezető már helyet foglalt. Közvetlenül a vevőlemez alatt Kent Leeth kapitánnyal beszélgetett. A beszélgetésnek bizonyára a vége és nem az eleje volt ez, mert Kent felnézett Grosvenorra, kényszeredetten mosolygott, majd szembefordult kis hallgatóságával. Grosvenor észrevette, hogy bal karján kötést visel. - Uraim -mondta Kent -, minden bevezetés nélkül felkérem Mr. Grosvenort, tartsa meg beszámolóját. Még egyszer felnézett a kommunikátor képernyőjére, ugyanazzal a mosollyal az arcán. - Mr. Grosvenor szólt -, kezdheti. - Uraim, körülbelül egy héttel ezelőtt - kezdte Grosvenor - elegendő bizonyítékom gyűlt össze arra, hogy megindokoljam az űrhajó akcióba lépését ezen galaxis idegen intelligenciája ellen. Lehet, hogy ez egy óriási bejelentésnek tűnik, és sajnálatos dolog, hogy a rendelkezésre álló bizonyosságnak csak saját magyarázatomat nyújthatom. Nem tudom bebizonyítani a jelenlevőknek, hogy egy ilyen lény tényleg létezik.

Néhányan önök közül fel fogják ismerni, hogy érvelésem helytálló. A többiek, bizonyos tudományok ismereteinek hiányában, úgy fogják érezni, hogy a következtetések határozottan ellentmondásosak. Törtem a fejem azon a problémán, hogyan győzzem meg önöket arról, hogy egyedül az én megoldásom biztos. Az egyik lépés, melyet ésszerűnek tűnik most megtenni, történetesen az, hogy elmondom, milyen kísérleteket végeztem. Nem tett említést arról, hogy egy bonyolult cselt kellett előzőleg alkalmaznia, hogy egyáltalán elnyerje a meghallgatást. A történtek ellenére sem érzett vágyat, hogy jobban szembeszálljon Kenttel, mint amennyire szükséges. Grosvenor folytatta: - Most szeretném felszólítani Mr. Gourlayt. Biztos vagyok benne, hogy nem fog meglepődni, ha azt mondom önnek, mindez a C-9-es automatához megy vissza. Tudni szeretném, mesélne-e erről kollégáinak? A híradástechnikai főnök Kentre nézett, aki megvonta vállát és bólintott. Gourlay eltűnődött, majd kijelentette: - Lehetetlen megmondani, pontosan mikor lépett színre a C-9-es. Azok kedvéért, akik most tudatlanoknak érzik magukat, közlöm, a C-9-es egy kisebb képernyő, amely automatikusan működésbe jön, amikor a por a környező űrben olyan sűrűséget ér el, hogy az veszélyeztetheti az űrhajó mozgását. A nyilvánvaló porsűrűség az űr bármely adott térfogatában magas sebességnél természetesen viszonylagosan nagyobb, mint egy alacsonynál. Azt a körülményt, hogy a környéken elegendő por van ahhoz, hogy kihatással legyen a C-9-esre, először személyzetem egyik tagja vette észre, röviddel azelőtt, hogy azok a sárkánygyíkok lecsaptak a vezérlőteremre. - Gourlay hátradőlt székében. - Hát ez lenne az - mondta. - Mr. von Grossen - folytatta Grosvenor -, az ön részlege mit derített ki ennek a galaxisnak az űrporáról? A testes von Grossen kényelmesen elterpeszkedett székében. Anélkül hogy felállt volna, ezt mondta: - Nincs semmi ezzel kapcsolatban, amit jellemzőnek vagy szokatlannak tekinthetnénk. Egy kicsivel sűrűbb, mint a mi galaxisunk pora. Kis mennyiségű port gyűjtöttünk össze, úgy, hogy nagyon magas energiával ionizáltunk lemezeket, majd lekapartuk róluk az üledéket. Nagyobbrészt szilárd volt, néhány egyszerű elemet tartalmazott, és sok összetett elemnek a maradékát, melyek a kondenzáció pillanatában keletkezhettek, valamint egy kevés szabad gázt, zömmel hidrogént. Na most, az a baj, hogy a rendelkezésünkre álló por valószínűleg igen csekély mértékben hasonlít az odakinn meglévőre, ám a por eredeti alakjában való összegyűjtését eddig még sohasem sikerült kielégítően megoldani. Már maga a folyamat, amit befogására alkalmaznak, sok szempontból változást okoz benne. Sohasem leszünk képesek többre, mint sejteni, hogyan is funkcionál az űrben. - A fizikus tehetetlenül felemelte a kezét. - Ez minden, amit most mondhatok. Grosvenor folytatta: -Tovább kérdezhetném a különböző részlegvezetőket, mit derítettek ki. Ám azt hiszem, összesíthetem felfedezéseiket, anélkül hogy bárkivel is igazságtalan lennék. Mind Mr. Smith, mind Mr. Kent részlegei pontosan ugyanabba a problémába ütköztek, mint Mr. von Grossen részlege. Azt hiszem, Mr. Smith különböző eszközök segítségével porral telítette egy ketrec atmoszféráját. Az állatok, melyeket a ketrecbetett, nem mutattak semmilyen kedvezőtlen reakciót, így Mr. Smith végül magán is kipróbálta. - Van valami hozzáfűznivalója, Mr. Smith? Smith megrázta a fejét. - Ha ez egy létforma, általam nem tudja bebizonyítani. Elismerem, hogy a legközelebbi dolog, amit a valódi anyag megszerzésében tettünk, az volt, amikor kimentünk egy mentőrepülőgépben, kinyitottuk, majd becsuktuk az összes ajtót, és újra beengedtük a fedélzetre a levegőt. A levegő kémiai összetételében csekély változások mutatkoztak, de semmi jelentős. - Ennyit a tényszerű adatokból - jelentette ki Grosvenor. - Egyebek között én is végrehajtottam azt a kísérletet, hogy kivittem a mentőrepülőgépet, és a nyitott ajtókon keresztül hagytam besodródni az űrport. A következő érdekelt: ha egy létforma, mi táplálja? Így, miután visszapumpáltam a levegőt repülőgépembe, megvizsgáltam azt. Ezután megöltem egypár apró állatot, és újra megvizsgáltam a levegőt. Az előző és az utóbbi atmoszféra mintáit elküldtem Mr. Kentnek, Mr. von Grossennak és Mr. Smithnek. Volt néhány nagyon parányi kémiai változás, melyek analitikai tévedésnek is tulajdoníthatók. Ám szeretném megkérni Mr. von Grossent, mondja el önöknek, mi az, amit talált. Von Grossen pislogott, és kihúzta magát. - Ez bizonyíték lett volna? - kérdezte meglepetten. Megfordult székében, és elgondolkodó homlokráncolással szembefordult kollégáival. - Nem látom a dolog jelentőségét - mondta -, de az Azután jelölésű minta levegőjének molekulái egy kissé magasabb elektromos töltést hordoztak. Döntő pillanat volt ez. Grosvenor lebámult a tudósok felfelé fordított arcára, és várta, hogy legalább egyetlen szempárban csillanjon fel a megértés.

Az emberek ültek: arcukon közönyös, zavart kifejezés. Végül egyvalaki savanyú hangon megszólalt: - Úgy vélem, azt várják tőlünk, hogy egy elhamarkodott következtetést tegyünk, miszerint egy csillagködi por intelligenciájával van dolgunk. Ez több annál, amit még lenyelek. Grosvenor nem szólt semmit. A gondolati ugrás, amit az emberektől remélt, még ennél is távolabbi kellett hogy legyen, bár az eltérés árnyalatnyi volt. A csalódottság érzése már erős volt benne. Kezdte elszánni magát a következő lépés megtételére. - Gyerünk, gyerünk, Mr. Grosvenor - sürgette élesen Kent. - Adjon felvilágosítást, s azután majd határozunk. - Uraim - kezdte vonakodva Grosvenor -, képtelenségük arra, hogy ennél a pontnál észrevegyék a választ, nagyon zavaró számomra. Látom előre, hogy baj lesz. Vegyék tekintetbe helyzetemet. Már megadtam önöknek a rendelkezésre álló bizonyosságot, beleértve a kísérletek leírását, amelyek rávezettek ellenségünk azonosítására. Az már világos, hogy következtetéseimet határozottan ellentmondásosnak fogják tartani. S mégis, ha igazam van, és erről meg vagyok győződve, azon akció megtételére való képtelenségünk, amelyre gondolok, végzetes lesz az emberi faj és a világegyetem egész értelmes élete számára. A helyzet azonban a következő: már elmondtam, s a döntés joga nem engem illet. A többség dönt, s elhatározásuktól nem lesz törvényes visszaút, legalábbis én így látom. Szünetet tartott, hogy szavai kifejthessék hatásukat. Néhány ember rosszallóan tekintett egymásra. - Várjanak! - szólt Kent. - Én már megmásztam e férfi önteltségének kőfalát. Ez volt Kent első ellenséges megjegyzése a gyűlésen. Grosvenor röptében rápillantott, majd elfordult és folytatta: - Szerencsétlenségemre nekem jutott osztályrészül tájékoztatni önöket arról, uraim, hogy jelen körülmények között ez a probléma megszűnik tudományos lenni, és politikai jellegűvé válik. Ennek értelmében ragaszkodnom kell ahhoz, hogy az én megoldásomat fogadják el. Egy kielégítő propagandát kell bevetni, melynek során Kent Helyettes Főnök és valamennyi részlegvezető állást foglal azon elképzelés mellett, miszerint az Űrfelderítőnek a földi öt évnek megfelelő többletidőt kell majd eltöltenie az űrben, bár úgy kell tennünk, mintha az öt csillagév volna. Magyarázatot fogok adni, de azt akarom, hogy minden vezető alkalmazkodjon ahhoz a gondolathoz, hogy ebben az ügyben megmásíthatatlanul kockára kell tennie jó hírnevét és megbecsülését. A veszély, amint látom, annyira mindent átfogó, hogy bármely pitiáner civakodás, amit kezdünk, szégyenteljes, ha a rápazarolt időt nézzük. Grosvenor tömören elmondta nekik, miben látja a veszélyt. Majd meg sem várva reakciójukat, körvonalazta a veszéllyel való szembenézés saját módszerét. - Találnunk kell néhány vasat tartalmazó bolygót, s űrhajónk produktív képességét rá kell állítanunk a laza atomú torpedók készítésére. Megjósolhatom, hogy közel egy évet kell eltöltenünk ezen galaxis beutazásával, mialatt vaktában, nagy számban lövünk ki ilyen torpedókat. S akkor, amikor az űr teljes körzetét gyakorlatilag kibírhatatlanná tettük számára, távozunk, megadva neki az utolsó lehetőséget, hogy kövessen minket, amikor tulajdonképpen nem tud máshoz folyamodni, mint hogy nyomon követi a hajónkat annak reményében, hogy elvezetjük őt egy másik, jobb élelemforráshoz, mint amihez itt hozzá tud jutni. Legtöbb időnk arra fog rámenni, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem vezetjük őt vissza saját galaxisunkra. Elhallgatott, majd csendesen így szólt: - Nos, uraim, hát ez volna az. A különböző arcokon látom, hogy reakciójuk nem lesz egységes, és nyakig benne leszünk a szörnyű viták egyikében. Megállt. A csendet egy férfi hangja törte meg: - Öt év! Csaknem sóhajtás volt ez, s végszóként hatott. Az emberek a teremben mindenütt nyugtalanul mozgolódtak. - Földi év - tette hozzá Grosvenor gyorsan. Állandóan ezt kellett hogy hangsúlyozza. Szándékosan az időszámítás e hosszabbnak tűnő módját választotta, hogy csillagévekre átfordítva az időtartam valamivel kevesebbnek látsszon. Az az igazság, hogy a csillagidő, annak százperces órájával, húszórás napjával és háromszázhatvan napos évével pszichológiai fogás. Egyszer már hozzászokva a hosszabb naphoz, az emberek hajlamosak voltak megfeledkezni arról, milyen sok idő telik el régebbi gondolkodásmódjuk szerint. Grosvenor ebből kiindulva most azt remélte, hogy az emberek megkönnyebbülést fognak érezni, amikor rájönnek, hogy a többletidő csupán háromévnyi csillagidőre fog rúgni. Kent szólalt meg: Egyéb észrevétel? - Nem tudom őszintén elfogadni Mr. Grosvenor elemzését - mondta von Grossen kedvetlenül. - Nagyra értékelem őt, tekintettel múltbeli teljesítményeire. Most azonban arra kér minket, vakon higgyük el neki azt, amit biztos vagyok benne, hogy megértenénk, ha valóban kézzelfogható bizonyítéka lenne rá. Elvetem azt a

felfogást, miszerint a nexializmus a tudományok olyan egysége, hogy csak az annak módszereivel képzett személyek remélhetik a bonyolultabb, összefüggő jelenségek megértését. - Nem vet el egy kissé elhamarkodottan valamit, amire sohasem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja? kérdezte Grosvenor kurtán. - Talán- vonta meg vállát von Grossen. - Az a benyomásom - jelentette ki Zeller -, hogy sok évet töltünk el, és nagy erőfeszítést teszünk, mégis, mint már nemegyszer, nem kapunk többet, mint a legközvetettebb és leglényegtelenebb bizonyosságot arról, hogy tulajdon képpen az a terv működik. Grosvenor elgondolkodott, majd ráeszmélt, hogy nincs más választása, mint hogy folytatja az ellentmondásos kijelentéseket. A végeredmény nagyon is fontos volt. Nem lehetett tekintettel érzéseikre. Így szólt: - Én tudni fogom, mikor sikerül a tervünk; és ha néhányan maguk közül, emberek, méltóztatnak eljönni a nexialista részlegre, és elsajátítani néhányat eljárásaink közül, önök is tudni fogják, mikor jön el az idő. - Ez Mr. Grosvenor mellett szól - mondta Smith komoran. - Mindig felajánlja, hogy megtanít minket arra, hogyan legyünk vele egyenrangúak. - Egyéb megjegyzés? - ez Kent volt, hangja élesebb, a győzelem határán van. Néhány ember úgy tett, mintha szólni készülne, de látszólag meggondolták. Kent folytatta: Ahelyett hogy az időt vesztegetjük, úgy gondolom, meg kellene szavaznunk, mi a többség véleménye Mr. Grosvenor javaslatáról. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian egy általános véleményt akarunk. Lassan előresétált. Grosvenor nem láthatta Kent arcát, de a férfi viselkedésében fennhéjázás érződött. - Nézzük csak a kezeket - mondta. - Mindenki, aki Mr. Grosvenor módszerének elfogadása mellett van, amely plusz öt év űrbeli tartózkodást tartalmaz, legyen szíves, emelje fel a kezét. Egyetlenegy kéz sem ment fel. - Kis időbe fog telni, amíg alaposan átgondoljuk - mondta egy férfi kötekedően. Kent kivárta, hogy válaszoljon erre. - A jelenlegi véleményt próbáljuk megtudni. Mindnyájunk számára fontos, mit gondolnak az űrhajó vezető tudósai. Félbeszakította mondanivalóját, és felkiáltott: - Azok, akik határozottan ellene vannak, emeljék fel kezüket! Három kivételével minden kéz felemelkedett. Grosvenor villámgyors pillantással azonosította azokat, akik tartózkodtak a szavazástól: Korita, McCann és von Grossen. Megkésetten vette észre, hogy a Kent mellett álló Leeth kapitány is a tartózkodók között van. - Leeth kapitány - mondta elevenen Grosvenor -, ez az a biztos pillanat, amikor érvényre jut alkotmányos joga, hogy átvegye a hajó irányítását. A veszély nyilvánvaló. - Mr. Grosvenor - szólt vontatottan Leeth kapitány -, ez akkor volna igaz, ha lenne egy látható ellenség. De a helyzetből következően csak a tudományos szakértők tanácsára cselekedhetek. - Csupán egyetlen ilyen szakértő van a fedélzeten - állapította meg Grosvenor hidegen. - A többiek egy maroknyi amatőr, akik a dolgok felszínén kontárkodnak Úgy tűnt, ez a megjegyzés kellemetlenül érintette a teremben levőket. Hirtelen egyszerre több ember is szólni próbált. Az érthetetlen hangzavar után dühös csend támadt. Végül is Leeth kapitány szólalt meg kimérten: - Mr. Grosvenor, nem fogadhatom el alá nem támasztott állítását. - Nos, uraim - emelkedett fel Kent gúnyosan -, most már tudjuk Mr. Grosvenor véleményét rólunk. Úgy tűnt, nem törődik magával a sértéssel. Stílusa ironikus, jó humorú volt. Úgy látszik, elfelejtette, hogy mint Helyettes Főnöknek kötelessége lenne fenntartani a méltóság és az udvariasság légkörét. Meader, a botanikai alrészleg vezetője indulatosan emlékeztette erre. - Nem értem, Mr. Kent, hogyan tűrhet el egy ilyen szemtelen megjegyzést. - Helyes - mondta Grosvenor -, álljon csak ki a jogaiért. Az egész világegyetem halálos veszélyben van, de a maga méltóságérzetét fenn kell tartani. McCann nyugtalanul szólalt meg, most először: - Korita, ha lenne odakinn egyfajta entitás, mint ahogy azt Grosvenor leírta, hogyan lehetne összeegyeztetni azt a ciklikus történelemmel? Az archeológus szerencsétlenül rázta a fejét. - Attól tartok, nagyon bizonytalanul. Alapul vehetünk egy primitív életformát. - Körbepillantott a termen. - Sokkal jobban foglalkoztatnak a ciklikus történelem valóságának bizonyítékai a barátaim körében. Az élvezet, melyet egy olyan ember legyőzése okoz, akinek teljesítményei miatt mindnyájan kissé nyugtalannak érezzük magunkat. Ennek az embernek a hirtelen leleplezett önkultusza. - Megbánóan nézett fel Grosvenor képére. - Mr. Grosvenor, nagyon csalódott vagyok, hogy célszerűnek látta azon kijelentések megtételét.

- Mr. Korita - jelentette ki Grosvenor higgadtan -, ha bármilyen más irányt fogadtam volna el, mint amit valójában követek, ön nem részesült volna abban az előnyben, hogy meghallgassa, amit ezen tiszteletreméltó uraknak mondok, s amit még közölni akarok, akik közül sokat tisztelek mint egyént, azt, amit már előzőleg elmondtam, s amit még közölni akarok. - Biztosnak érzem magam a felől - mondta Korita -, hogy az expedíció tagjai azt fogják tenni, amit szükséges, tekintet nélkül a személyes áldozatra. - Nehéz elhinni ezt - szólt Grosvenor. - Úgy érzem, sokukra hatással volt az a körülmény, hogy tervem öt év többletet követel meg az űrben. Beismerem, hogy ez kegyetlen kényszerűség, de biztosíthatom, hogy nincs más választás. Rövid szünetet tartott. - Valójában számítottam erre a kimenetelre, és felkészültem rá. - A csoporthoz fordult, mint egységhez: Uraim, egy olyan cselekedet megtételére kényszenítettek, melyet, biztosítom önöket, jobban bánok, mint azt valaha is sejtenék. Íme, az ultimátumom. - Ultimátum! - ez Kent volt, aki megdöbbent, és hirtelen elsápadt. Grosvenor figyelemre sem méltatta. - Ha holnap 1000 óráig tervemet nem fogadják el, elfoglalom az űrhajót. A fedélzeten mindenki egyszerre csak azt veszi észre, hogy azt teszi, amit parancsolok, akár tetszik, akár nem. Természetesen remélem, hogy a fedélzeten tartózkodó tudósok egyesítik tudásukat, hogy megkíséreljék megakadályozni határozott szándékom véghezvitelét. Az ellenállás azonban hasztalan lesz. A kezdődő felzúdulás még mindig tartott, amikor Grosvenor megszakította a kapcsolatot kommunikátora és a vezérlőterem között. 26. Körülbelül egy órával a gyűlés után Grosvenor kommunikátorán hívás érkezett McCanntől. - Szeretnék felmenni - mondta a geológus. Grosvenor szívélyes volt. - Jöjjön csak. McCann határozatlannak látszott. - Feltételezem, hogy csapdákkal szerelte fel a folyosót. - Nos, igen, azt hiszem, így is nevezheti - értett vele egyet Grosvenor -, de nem esik baja. - S ha, tegyük fel, olyan rejtett szándékkal jövök, hogy orvul meggyilkolom magát? - Itt a szobáimban - jelentette ki határozottan Grosvenor, annak reményében, hogy szavai hatással lesznek a hullámhossz más hallgatóira is - még egy furkósbottal sem bírna megölni. McCann tétovázott, majd így szólt: - Máris ott vagyok! - Megszakította a kapcsolatot. Bizonyára nagyon közel lehetett, mert egy perc sem telt el, amikor a folyosón elrejtett detektorok jelezni kezdték közeledtét. Most már a feje és a válla is átvillant a kommunikátor lemezén, és a relé kapcsolója a megfelelő helyen bezárt. Mivel a relé egy automatikus védelmi folyamat részét képezte, Grosvenor kézzel hatástalanította. Néhány perccel később McCann jött keresztül a nyitott ajtón. Elidőzött a küszöbnél, majd fejét csóválva előrejött. - Aggódtam odakinn. Megnyugtatása ellenére úgy éreztem, mintha fegyverek ütegei, céloznának rám. S mégsem láttam semmit. - Vizslatva Grosvenor arcába nézett. - Csak nem blöff az, amit csinál? - Magam is nyugtalan vagyok kissé - mondta Grosvenor lassan. - Don, megrendítette becsületességébe vetett hitemet. Igazán nem vártam magától, hogy egy bombát cipelve jön fel ide. McCann vigasztalannak látszott. - Nem is jöttem úgy. Ha műszerei kimutatnak bármi ilyen… - Abbahagyta. Levette a kabátját. Kezdte átkutatni saját magát. Hirtelen mozdulatai lelassultak. Arca sápadt volt, amikor egy kéthüvelyknyi hosszú, ostyavékonyságú, szürke tárgyat vett elő. - Mi ez? -kérdezte. - Szilárd plutónium ötvözet. - Atom! - Nem, nem radioaktív, mint ahogy ez itt. Ám egy magas frekvenciajú adókészülék fénysugarával fel lehet, bontani radioaktív gázzá. Ettől a gáztól mindketten besugárzás okozta égést szenvedhetünk. - Grove, esküszöm magának, semmit sem tudtam az egészről. - Mondta valakinek, hogy hozzám jön? - Természetesen. Az űrhajónak ez a része teljes egészében le van zárva. - Más szóval engedélyt kellett szereznie? - Igen. Kenttől.

Grosvenor elgondolkodott, majd így szólt: - Szeretném, ha alaposan elgondolkodna ezen. Mialatt Kenttel beszélgetett, érezte legalább egyszer, hogy a szobában hőség van? - Há-át, igen. Most már emlékszem. Úgy éreztem, megfulladok. - Mennyi ideig tartott ez? - Egy másodpercig, vagy a körül. - Hm, ez azt jelenti, hogy valószínűleg tíz percig volt kinn. - Kinn? - McCann mogorva arcot vágott. - Az ördögbe is! Az a csirkefogó elkábított. - Valószínűleg biztosan meg tudnám állapítani, pontosan mekkora adagot is adtak, magának. - Grosvenor kimérten beszélt. - Egy vérvizsgálat is megtenné. - Szeretném, ha megcsinálná. Ez bebizonyítaná… Grosvenor megrázta a fejét. - Csak azt bizonyítaná, hogy valóban keresztülment egy ilyen kísérleten, azt viszont nem, hogy olyan nagyon készségesen tette. Számomra messzemenően meggyőzőbb az a tény, hogy nincs olyan ember, aki, ha józan eszénél van, megengedné, hogy Pua-72 plutónium ötvözetet oldjanak fel jelenlétében. Hatástalanító műszereim szerint már legalább egy perce próbálják szétoszlatni az ötvözetet. McCann fehér volt. - Grove, én már torkig vagyok ezzel a keselyűvel. Beismerem, hogy ellentmondásos helyzetben voltam, és beleegyeztem abba, hogy jelentem neki a magával való beszélgetésem eredményét, de szándékomban állt figyelmeztetni magát arra, hogy köteleztek egy ilyen jelentés megtételére. Grosvenor elmosolyodott. - Minden rendben, Don. Hiszek önnek. Üljön le! - És mi lesz ezzel? - McCann odatartotta a kis „fémbombát”. Grosvenor elvette azt, és odavitte a radioaktív anyagai számára fenntartott kicsi, boltozatos mélyedéshez. Visszament és letelepedett. - El tudnám képzelni azt, hogy csata lesz - mondta. - Kent csak egyféleképpen igazolhatja a többieknek, amit tett: meg kell bizonyosodnia felőle, hogy idejében ki tud minket szabadítani, hogy a besugárzás okozta sebeink miatt orvosi kezelésben részesülhessünk. Megnézhetjük ezen a lemezen - fejezte be. A támadást több, fotocella típusú, elektronikai detektor jelezte először. Gyenge fények villantak a fali műszertáblán, megszólalt a jelzőcsengő, s mindenki a képernyőre meredt. Máris látták a támadók képeit a műszerek felett levő, nagy lemezen. Több mint egy tucat űrruhát viselő ember fordult be egy távoli folyosón, és a folyosó mentén közeledtek. Grosvenor felismerte von Grossent és két asszisztensét a fizikai részlegről, négy kémikust, melyek közül ketten a biokémiai osztályhoz tartoztak, hármat Gourlay híradástechnikai szakértői közül, valamint két fegyveres tisztet. Három katona közelebb hozta a külön-külön guruló utócsapatot: egy hordozható vibrátort, egy mozgatható hőlöveget és egy hatalmas, gázbombákat adagoló automatát. McCann nyugtalanul megmoccant. - Van másik bejárata is ennek a helyiségnek? Grosvenor bólintott. - Őrzik. - S mi van alattunk és fölöttünk? - McCann a padlóra és a mennyezetre mutatott. - Fölöttünk egy raktárhelyiség van, alattunk pedig egy filmszínház. Mindkettőt figyelik. Elhallgattak. Majd amikor az emberek csoportja a folyosón megállt, McCann megszólalt: - Meg vagyok lepődve azon, hogy von Grossent is odakinn látom. Azt hittem, nagyra becsüli magát. - Az elevenébe találtam, amikor őt és a többieket amatőröknek neveztem - mondta Grosvenor. - Azért jött, hogy saját szemével győződjön meg arról, mit tudok tenni. A támadók csoportja odakinn a folyosón tanakodni látszott. Grosvenor így folytatta: - Tulajdonképpen miért is jött fel ide? McCann mereven nézett a lemezre. - Azt akartam, hogy tudja meg, nincs teljesen egyedül. Néhány vezető megkért, mondjam meg önnek, hogy ők is maga mellett vannak. - Zaklatottan abbahagyta. - Ne beszélgessünk most, legalábbis amíg ez tart. - Az időpont most ugyanúgy megfelelő, mint máskor. - Úgy tűnt, McCann nem hallja. - Nem értem hogyan fogja megállítani őket - mondta szorongva. - Elég sok energiájuk van kinn, hogy leégessék ezeket a falakat. Grosvenor nem tett megjegyzést, és McCann szembefordult vele. - Őszinte kell hogy legyek magával - közölte. - Ellentmondásos állapotban vagyok. Biztosan érzem, hogy igaza van. Ám taktikája számomra túl erkölcstelen. - Úgy látszott, észre sem vette, hogy már nem figyel a képernyő lemezére.

- Egyetlen más elképzelhető taktika Van - mondta Grosvenor -, mégpedig jelöltetni magamat Kenttel szemben. Mivel csak Helyettes Főnök, s nem is választották meg, valószínűleg kieszközölhetnék egy választást körülbelül egy hónapon belül. - És miért nem teszi meg? - Azért - mondta Grosvenor remegve -, mert félek. Az a lény, odakinn az űrben, gyakorlatilag haldoklik az éhségtől. Képes arra, hogy bármikor megpróbálkozzon egy másik galaxissal, és könnyen elképzelhető, hogy a mienket támadja meg. Nem várhatunk egy hónapig. - Mégis - mutatott rá McCann - az a terve, hogy kiűzze őt erről a galaxisról, és becslése szerint ez egy teljes évig fog tartani. - Próbálta valaha elragadni egy húsevőtől az ételt? - kérdezte Grosvenor. - Megpróbálja nem átengedni, igaz? Még küzdeni is fog érte. Az az elképzelésem, hogy amikor ez a lény rájön, hogy próbáljuk elkergetni, addig fog kapaszkodni abba, amit megszerzett, amíg csak bír. - Értem - bólintott McCann. - Ezért el kell fogadnia, hogy annak esélye, hogy a maga alapelveivel megnyerjen egy választást, nagyon közel van a nullához, vagyis nem érdemes próbálkoznia. Grosvenor erőteljesen megrázta a fejét. - Győzhetek. Lehet, hogy nem hisz állításomnak. De az igazság az, hogy azok az emberek, akik az élvezetnek, az izgalomnak vagy az ambíciónak élnek, könnyen irányíthatók. Nem én találtam ki a taktikát, amit alkalmazni fogok. Az már évszázadok óta elérhető. Ám az elemzésükre irányuló történelmi kísérletek nem jutottak el a folyamat gyökeréig. Egészen idáig a fiziológia és a pszichológia kapcsolata meglehetősen elméleti síkon állt. A nexialistaképzés meghatározott eljárásokra csökkentette azt. McCann figyelte Grosvenort, s nem szólt semmit. Végül megkérdezte: - Milyen jövőt jósol az embernek? Azt reméli, hogy mindnyájan nexialistákká válunk? - Az űrhajó fedélzetén ez szükségszerűség. A faj, mint egész esetében megvalósíthatatlan. Hosszú távon azonban egyetlen személy sem bújhat ki az alól, hogy annyit tudjon, amennyit csak képes megismerni. Miért ne? Miért kellene az embernek bolygója égboltja alatt állnia, babonáktól és tudatlanságtól elbutult szemekkel néznie azt, és abból kiindulva döntenie létfontosságú ügyekben, hogy valaki átveri őt? Az összeomlott civilizációk a Föld ókorából bizonyítékul szolgálnak arra, mi történik az ember leszármazottjaival, ha az vakon reagál a helyzetekre, vagy ha önkényeskedő doktrínáktól függ. - Vállat vont. - Jelen pillanatban kisebb cél is elképzelhető. Szkeptikussá kell tennünk az embereket. Az agyafúrt, bár műveletlen paraszt, akinek konkrét tényeket kellett felmutatnia, a tudós szellemi őse. A szkeptikus az értelem minden szintjén részben azzal a hozzáállásával pótolja a specifikus tudás hiányát, hogy „Mutassák meg! Elmém nyitott, de amit mondanak, önmagában nem győzhet meg.” McCann megfontolt volt. - Maguk, nexialisták, keresztül akarnak törni a ciklikus történelem sémáján; ez foglalkoztatja önöket? Grosvenor tétovázott, majd így szólt: - Beismerem, nem voltam az elmélet jelentőségének teljes tudatában, amíg nem találkoztam Koritával. Nagy hatással volt rám. Azt hiszem, az elmélet rengeteg módosításon eshet még át. Az olyan szavak, mint a „faj” vagy a „vér”, külön-külön értelmetlenek, de az általános minta, úgy tűnik, megegyezik a tényekkel. McCann figyelme újra a támadókra terelődött. Zavartan mondta: - Úgy látszik, sok időt töltenek azzal, hogy hozzákezdjenek. Az ember azt gondolná, hogy terveket készítettek, mielőtt idáig jöttek volna. Grosvenor semmit sem szólt. McCann szúrós szemmel nézett rá. - Csak egy pillanat - mondta. - Még nem botlottak bele védelmi berendezéseibe, ugye? Mivel Grosvenor még mindig nem felelt, McCann talpra ugrott, közelebb ment a képernyőhöz, és onnan nézte. Fürkészőn bámult két térdelő férfira. - De hát mit csinálnak? - kérdezte gyámoltalanul. - Mi tartóztathatja fel őket? Némi habozás után Grosvenor elmagyarázta: - Próbálják megtartani magukat, hogy keresztül ne essenek a padlón - bár erőfeszítést tett, hogy nyugodt maradjon, hangja remegett az izgalomtól. A többiek nem jöttek rá, hogy az, amit tesz, számára is új. Tudással természetesen már régóta rendelkezett. De ez már gyakorlati alkalmazás volt. Egy olyan akciót hajtott éppen végre, amit még soha, sehol sem tettek meg ezelőtt ugyanilyen módszerrel. Sok tudomány jelenségeit felhasználta, rögtönözve, hogy azok megfeleljenek szándékának, és pontosan abban a környezetben legyenek alkalmazhatók, amelyben Grosvenor éppen tevékenykedett. Az akció bejött - mint ahogyan remélte is. Igen alapos és széles körű tudása nem sok helyet hagyott a tévedésnek. A fizikai valóság azonban, annak ellenére, hogy mindezt már előre tudta, felvillanyozta.

McCann visszajött és leült. - Tényleg beomlik a padló? Grosvenor megrázta a fejét. - Még mindig nem érti. A padló nem változik. Ők merülnek el benne. Ha sokkal tovább mennek, keresztülesnek rajta. - Hirtelen jókedvében elnevette magát. - Csak Gourlay arcát szeretném közelről látni, amikor asszisztensei jelentik neki a csodálatos eseményt. Ez az ő „ballonja”, a távszállítás és a több dimenziós tér gondolata, hozzáadva ehhez egy olajgeológiából merített ötletet és a növényi kémiából átvett két eljárást. - Mi a geológiai elképzelés? - kezdte McCann, és abba is hagyta. - De hülye vagyok! Arra a módszerre gondol, amellyel manapság fúrás nélkül jutunk olajhoz. Csupán egy halmazállapotot hozunk létre a felszínen. De várjon csak egy percig! Van egy tényező, amely... - Tucatnyi tényező van, barátom - jelentette ki Grosvenor, majd kimérten folytatta: - Ismétlem, ez laboratóriumi anyag. Egy csomó dolog, ami közvetlen közelünkben van, nagyon kis energiával működik. - Miért nem használt egypárat ezekből a trükkökből a macskával és a skarlátvörös szörnyeteggel szemben? - kérdezte McCann. - Már mondtam. Erre a helyzetre alaposan felkészültem. Sok pihenőidőmet is, felhasználtam arra, hogy elhelyezzem felszerelésemet. Erre sohasem lett volna lehetőségem külső ellenségeinkkel szemben. Higgye el nekem, ha a hajó az én irányításom alatt állt volna, egyik incidens során sem vesztettünk volna annyi emberi életet. - Miért nem vette át a vezetést? - Túl késő volt már. Nem volt rá idő. Ráadásul az űrhajót több évvel a Nexialista Alapítvány megjelenése előtt építették. Szerencsénk volt, hogy kaptunk a fedélzeten egy részleget. McCann most így szólt: - Nem értem, hogyan fogja holnap elfoglalni a hajót, hiszen ebbe az is beletartozik, hogy kijön laboratóriumából. - Megállt, és hosszasan a képernyőre nézett. Majd lélegzetvisszafojtva közölte: Degravitációs tutajokat hoztak fel. Át akarnak úszni a padlóján. Grosvenor nem válaszolt. Ő már észrevette. 27. A degravitációs tutajok ugyanazon az elven működtek, mint az antigravitációs hajtómű. A vizsgálatok során azt találták, hogy egy tárgyban végbemenő ellenhatás és tehetetlenség elfojtása után egy molekuláris folyamat keletkezik, amely elválaszthatatlan az anyag szerkezetétől. Az antigravitációs tér csak csekély mértékben változtatja meg az elektronok pályájának, helyét. Ez viszont molekuláris feszültséget hoz létre, melyet kicsi, de mindent átfogó átcsoportosítás eredményez. Az ekképpen megváltoztatott anyag úgy hatott, mintha már nem lenne fogékony a felgyorsulás vagy lelassítás megszokott hatásaival szemben. Egy antigravitációval haladó űrhajó meg tudott állni rövid időre repülés közben, még ha másodpercenkénti több milliós sebességgel haladt is. A Grosvenor részlegét megtámadó csoport tagjai csak felrakták fegyvereiket a hosszú, keskeny tutajokra, majd maguk is felmásztak a fedélzetre, és megfelelő térerősséggel megindították ezeket. Ezután mágneses vonzást alkalmazva előrehúzódtak a kétszáz lábnyira levő nyitott ajtó felé. Körülbelül ötvenlábnyit haladtak előre, majd lassítottak, hirtelen leálltak, és hátrálni kezdtek. Ezután megint megálltak. A műszer pultjánál foglalatoskodó Grosvenor visszajött, és leült a zavart McCann mellé. - Mit csinált? - kérdezte a geológus. Grosvenor habozás nélkül válaszolt. - Amint látja, azáltal nyomultak előre, hogy iránymágneseket szegeztek az előttük levő acélfalakra. Létrehoztam egy taszítóteret, amely önmagában nem újdonság. Ám valójában e változata olyan hőeljárás részét képezi, mely jobban hasonlít ahhoz a folyamathoz, ahogy maga meg én fenntartjuk testünk hőmérsékletét, mint a termofizikai folyamatokhoz. Most sugármeghajtást kell használniuk, vagy közönséges hajtócsavarokat, vagy - elnevette magát - evezőket. McCann a képernyő lemezére szegezett tekintettel, komoran mondta: - Nem fognak teketóriázni. Nagyobb erőre kapcsolják izzóágyúikat. Csukja be jobban az ajtót! - Várjon! McCann szemmel láthatóan visszavonta szavait. - De a hő bejön ide. Meg fogunk sülni. Grosvenor a fejét rázta.

- Már megmondtam magának: elvégeztem a hőmérséklet-elnyelés folyamatának egy részét. Ha új energiát táplálunk be, az egész fémkörnyezet arra fog törekedni, hogy valamelyest alacsonyabb szinten tartsa egyensúlyi helyzetét. Nézzen csak oda! A mozgatható hőágyú fehérré vált. A fehérség láttán McCann foga közt halkan elkáromkodta magát. - Dér - mormogta. - De most... Figyelték, ahogy jég képződik a falakon és a padlózaton. Az izzóágyú csillogott jeges páncéljában, és az ajtón keresztül fagyos levegőáramlat jött be. McCann didergett. - Hőmérséklet - mondta bizonytalanul. - Valamivel alacsonyabb egyensúlyi helyzet. Grosvenor felállt. - Úgy vélem, ideje, hogy hazamenjenek. Végül is nem akarom, hogy bármi történjen velük. Odament egy műszerhez, amely az előadóterem egyik falának volt nekitámasztva, és besüppedt a kapcsológombokkal zsúfolt tábla előtt álló székbe. A kis nyomógombok különböző színűek voltak. Az összesen huszonöt sor mindegyikében huszonöt gomb volt. McCann odajött, és hosszasan nézte a műszert. - Mi ez? - kérdezte. - Nem emlékszem, hogy már láttam volna ezelőtt. Grosvenor egy gyors, hullámzó, szinte közömbös mozdulattal lenyomott hét billentyűt, majd átnyúlt, és megérintette a fő árammegszakítót. Tiszta s mégis lágy, zenei hang hallatszott. Úgy tűnt, a felhangok néhány percig még ott maradtak a levegőben, miután az alaphang már elhalt. Grosvenor felnézett. - Milyen asszociációt hozott ez felszínre az értelmében? McCann tétovázott. Arcán furcsa kifejezés volt. - Egy templomban játszó orgona képe volt előttem. Ezután a kép megváltozott, és egy politikai nagygyűlésre kerültem, ahol a jelölt gyors, serkentő zenét szolgáltatott, hogy mindenkit boldoggá tegyen vele. - Abbahagyta, majd lélegzetvisszafojtva mondta: - Tehát így győzhet egy választáson. -A módszerek közül az egyik. McCann feszült volt. - Ember, hogy magának micsoda iszonyatos ereje van. - Engem ez nem érdekel - mondta Grosvenor. - Maga sem független. S nem remélheti, hogy függővé teszi az egész emberi fajt. - A kisgyerek is feltételekhez kötött, amikor járni tanul, mozgatja a karját, beszél. Miért ne lehetne a hipnotizmusig, a vegyi reakciókig, a táplálékhatásig kiterjeszteni a függőséget? Évszázadokkal ezelőtt ez megvalósítható volt. A kondicionálás megelőzne egy csomó betegséget, a szívpanaszokat és a szerencsétlenséget, amely az ember saját testének és értelmének téves felfogásából fakad. McCann újra a felállított, orsó formájú műszer felé fordult. - És ez hogyan működik? - Ez egy villamos áramkörökkel ellátott kristályelrendezés. Maga is tudja, hogy a villamosság mennyire el tud torzítani egyes kristályos szerkezeteket. Bizonyos rendszer létrehozásával egy ultraszonikus rezgést bocsátunk ki, amely elhaladva a fül mellett, közvetlenül, ingerli az agyat. Úgy tudok játszani ezzel, mint ahogy egy zenész játszik a hangszerén, olyan emocionális hangulatokat teremtve, melyek egy gyakorlatlan személyre túl mély hatást gyakorolnak ahhoz, hogy ellen tudjon állni. McCann visszament székéhez, és leült. Egyszerre csak sápadtnak látszott. - Megijeszt - mondta halkan. - Nem tehetek róla, de ezt erkölcstelennek tartom. Grosvenor figyelmesen ránézett; ezután megfontoltan lehajolt és igazított valamit egy műszeren. Megnyomta a gombot. A hang ekkor szomorúbbá, andalítóbbá vált. Nyomasztó jellege volt, mintha végtelen rezgések lüktetnének megállás nélkül a körülöttük levő levegőben, noha maga a hang már elcsitult. - Most mi jut eszébe? - kérdezte Grosvenor. McCann megint csak tétovázott, majd zavartan így szólt: - Anyámra gondoltam. Hirtelen vágyat éreztem, hogy újra otthon lehessek. Azt akartam... Grosvenor homlokát ráncolta. - Ez túl veszélyes - jelentette ki. - Ha kellő mértékben fokozom a hatást, néhány ember újra visszagömbölyödik méhbeli állapotába. - Szünetet tartott. - S mi a véleménye erről? Gyorsan létrehozott egy új mintát, majd megérintette az indítókapcsolót. Harangszerű, a messzi távolban nagyon lágyan csilingelő, kellemes hangot idézett elő. - Kisgyerek voltam - mondta McCann -, s elérkezett a lefekvés ideje. A mindenit, de álmos vagyok! - Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy visszatért a jelen időbe. Önkéntelenül sóhajtott. Grosvenor kinyitotta a gép mellett álló asztal fiókját, és kivett két műanyag sisakot. Az egyiket McCann kezébe adta. - Jobb, ha felveszi. A másikat saját fejére csúsztatta, míg társa nyilvánvaló vonakodással ugyanezt tette: - Azt hiszem - szólt McCann rosszkedvűen -, nem születtem éppen machiavellistának. Feltételezem, azt

akarja mondani, hogy ezeket az értelmetlen zajokat régebben érzelmek ébresztésére és emberek befolyásolására használták. Grosvenor, aki éppen a mérőóra mutatóját állítgatta, várt a válasszal, majd komolyan mondta: - Az emberek azoktól a képzettársításoktól függően tartanak egy dolgot erkölcstelennek vagy erkölcsösnek, amelyek éppen akkor jutnak az eszükbe, vagy amikor már visszatekintve szemlélik a problémát. Ez nem jelenti azt, hogy egyik etikai rendszer sem bír érvényességgel. Én személy szerint ahhoz az elvhez csatlakozom, miszerint erkölcsi mércénknek a nagy többséget kell szolgálnia, feltéve, hogy nem foglalja magába az alkalmazkodni nem óhajtó egyének kiirtását, vagy sanyargatását, vagy jogaik megtagadását. A társadalomnak meg kell tanulnia, megmenteni azt az embert, aki rossz vagy tudatlan. Grosvenor most már elszánt volt. - Vegye, kérem, figyelembe, hogy ezelőtt még sohasem vettem igénybe ezt az eszközt. Sohasem alkalmaztam a hipnózist, kivéve, amikor Kent megszállta a részlegemet, bár természetesen most így szándékozom tenni. Attól a pillanattól kezdve, hogy az utazás elkezdődött, felcsalogathattam volna ide az embereket, tucatnyi váratlan módon stimulálva őket. Miért nem tettem? Mert a Nexialista Alapítvány egy etikai kódexet fektetett le önmaga és tanítványai számára, mely pontosan beilleszkedik az én rendszerembe. Kibújhatok ezen feltételek alól, de csak a legnagyobb nehézség árán. - És most áthágja ezt a kódexet? - Nem. - Úgy látom, akkor nagyon rugalmas. - Pontosan így van. Amikor szilárdan hiszem, mint ahogy most is, hogy tetteim indokoltak, nincs semmilyen belső idegi, vagy érzelmi problémám. McCann hallgatott. Grosvenor folytatta: - Azt hiszem, egy diktátor, azaz az én képem lebeg lelki szemei előtt, aki erőszakkal legyőzi a demokráciát. Ez a kép hamis, mivel egy cirkáló űrhajót csak látszólag demokratikus módszerekkel lehet kormányozni. A legnagyobb különbség pedig az, hogy az utazás végén engem vonhatnak felelősségre. McCann sóhajtott. - Azt hiszem, igaza van - mondta. A képernyőlemezre pillantott. Grosvenor követte tekintetét, és észrevette, hogy az űrruhás emberek úgy próbálnak előrenyomulni, hogy benyomják a falat. Kezükkel igyekeztek áthatolni a falakon, ám ott volt némi ellenállás. Lassan haladtak előre. McCann újból megszólalt: - Most mit fogunk csinálni? - Az a szándékom, hogy lefektetem őket aludni, így. - Megérintette az indítógombot. A harangszó nem tűnt hangosabbnak, mint az előbb. A folyosón az emberek mégis összeroskadtak. Grosvenor felállt. - Ez majd tízpercenként megismétlődik. Rezonátorokat szórtam szét az egész hajón, hogy felfogják és visszhangozzák a rezgéseket. Jöjjön! - Hova megyünk? - Fel akarok szerelni egy áramkör-megszakítót a hajó fő villamoskapcsoló-rendszerében. Előhalászta a megszakítót a filmstúdióból, s egy pillanat múlva már mutatta is az utat ki a folyosóra. Akármerre mentek, mindenhol alvó emberek feküdtek. McCann először hangosan álmélkodott. Később elcsendesedett és aggódónak látszott. Végül így szólt: - Nehéz elhinni, hogy alapjában véve az emberi lények ennyire tehetetlenek. Grosvenor a fejét rázta. - Még rosszabb, mint gondolja. Most már a gépteremben voltak, és Grosvenor négykézláb felmászott az elektromos kapcsolótábla alsó, félkörben emelkedő sorára. Még tíz percet sem vett igénybe, hogy beillessze áramkör-megszakítóját. Csendben jött le, s a későbbiek során sem magyarázta meg, mit tett, s mit szándékozik-tenni. - Erről ne tegyen említést - mondta McCann-nek. - Ha felfedezik, csak be kell jönnöm és betennem egy másikat. - Most felébreszti őket? - Igen. Amint visszamentem a szobáimba. De szeretném, ha előbb segítene nekem a hálószobáikba szállítani von Grossent és a többieket. Azt akarom, hogy megundorodjon önmagától. - Gondolja, beadják a derekukat? - Nem. A számítás helyesnek bizonyult. Így másnap 1000 órakor Grosvenor teljesen lenyomta a kapcsolót, amely keresztülterelte a tápfeszültséget az előzőleg beszerelt áramkör-megszakítón. A hajó állandóan égő fényei újból olyan gyengén pislákoltak, mint a riim-féle hipnotikus minták, de immár nexialista változatukban. Valamennyi ember a fedélzeten, anélkül hogy tudta volna, rögtön mély hipnotikus állapotba került. Grosvenor elkezdett játszani az érzelmeket kibocsátó gépen. A bátorság és önfeláldozás gondolataira

összpontosított, valamint a fajjal szemben való kötelességre veszélyhelyzetben. Még egy komplex érzelmi mintát is kiárasztott, amely a korábbi rendesnél kétszeresen, sőt háromszorosan erősebben áthaladó érzelmeket ingerli. Elvégezve az alapműveleteket, elindította az űrhajó kommunikátorának „Főhívó”-ját, és pontos parancsokat osztott ki. A legfontosabb utasítások, melyeket Grosvenor akkor adott az embereknek, kimondták, hogy ezentúl kivétel nélkül mindenkinek azonnal válaszolnia kell a végszóra, anélkül hogy valaha is megtudná, mi a végszó, vagy miután megadták, emlékezne rá. Ezután a tökéletes hipnotikus élmény kedvéért emlékezetkiesésben részesítette az embereket. Grosvenor lement a gépterembe, és eltávolította az áramkör-megszakítót. Visszatérve saját szobájába, mindenkit felébresztett, és felhívta Kentet. - Visszavonom ultimátumomat - közölte. - Kész vagyok megadni magam. Egyszerre csak rájöttem, hogy nem bírom rászánni magam arra, hogy a hajó többi tagjának kívánságai ellen forduljak. Egy másik gyűlést szeretnék, melyen személyesen fogok megjelenni. Természetesen szándékomban áll még egyszer nyomatékosan kijelenteni, hogy egy teljes erőbevetésű háborút folytatunk ezen galaxis idegen értelmével szemben. Grosvenor nem lepődött meg, amikor az űrhajó vezetője, aki békülésük során különösen engedékeny volt, elismerte, hogy mérlegelés után már látták, hogy a bizonyosság világos, s hogy a veszély kényszerítően sürgető. Kent Helyettes Főnök azt az utasítást kapta, hogy könyörtelenül űzze az ellenséget, s ne legyen tekintettel az űrhajó személyzetének kényelmére. Grosvenor, aki nem avatkozott be egyetlen személy egyéniségébe sem, gyászos mulatsággal szemlélte a vonakodást, mellyel Kent önmaga is elismerte, hogy akcióba kell lépni. A nagy csata az ember és az idegen lény között bármikor elkezdődhetett. 28. Az Anabis hatalmas, mindent beborító, alaktalan állapotban létezett, elterjedt a második galaxis egész terében. Teste billiónyi részével erőtlenül kissé megvonaglott; automatikus alkalmazkodással visszahúzódott a kétszázbillió tűző nap romboló hőségétől és kisugárzásától. De Anabis szorosan ránehezedett a számtalan bolygóra, és túlfűtött, kielégíthetetlen éhségtől hajtva nekifeszült a kvadrilliónyi vibráló pontnak, melyeken a számára életet adó teremtmények haldokoltak. Ez nem volt elég. Az állandó éhezés borzalmas tudata áthatotta testének legtávolabbi zugait is. Szervezetének megszámlálhatatlan finom sejtjén keresztül üzenetek érkeztek közelről és távolról, hírül adva, hogy nincs elegendő élelem. Immár jó ideje a sejteknek kevesebbel is be kellett érniük. Anabis lassan felismerte, hogy vagy túl nagy, vagy túl kicsi. Végzetes hibát követett el, amikor fiatal korában ennyire féktelenül növekedett. Azokban a napokban a jövő határtalannak látszott. A galaktikai tér, ahol alakja még óriásibbá dagadhatott volna, végtelen terjedelműnek tűnt. Terjeszkedett mindazzal a hetvenkedő, örömteli izgalommal, mely egy alacsonyrendű szervezetre jellemző, amikor az ráeszmél rendkívüli sorsára. Tényleg alacsonyrendű volt. A távoli kezdetben csupán egy köd borította ingoványból kiszűrődő gáz volt. Szagtalan, íztelen, színtelen gáz volt, s mégis valamilyen úton-módon ez az összetétel szerveződni kezdett. És élet lett. Először nem volt több egy láthatatlan ködfuvallatnál. Hevesen keresztülszáguldott a meleg és párás vizeken,, ahonnan keletkezett, kígyózva, alámerülve, szüntelenül és felgyülemlő fürgeséggel hajtva egy halmozódó szükségérzetet, arra törekedve, hogy ott legyen, ahol valami - bármi - elpusztult. Mert életét mások halála jelentette. Nem vett tudomást arról, hogy a folyamat, amelynek fennmaradását köszönhette, az egyik legbonyolultabb, melyet a természeti kémia valaha is létrehozott. Csak az élvezet és az életöröm érdekelte, a tudás nem. Micsoda örömöt érzett, amikor le tudott csapni két rovarra, miközben azok ádáz haláltusájuk közben zümmögtek, bekerítette őket, és várta, minden tobzódó atomjában remegve, míg a legyőzött életereje vibráló hatással rászóródott testetlen elemeire. Végtelen időszak volt ez, amikor élete nem volt más, mint céltalan kutatás az élelem után. S világa egy szűk mocsár volt, egy szürke, csillagtermő környezet, amelyben elégedett, aktív, idillikus, csaknem értelmetlen életét élte. De még ezen a területen is, ahol alig volt napfény, Anabis észrevétlenül egyre nagyobbra nőtt. Több élelemre volt szüksége, többre, mint amennyit a haldokló rovarokra irányult vadászata hozhatott. Így ravasz, különös ismeretfoszlányokat fejlesztett ki, melyek megfeleltek a nyirkos ingoványnak.

Megtanulta, melyek azok a rovarok, melyek zsákmányt ejtenek, s melyek a prédák. Megismerte a fajták vadászóráit, valamint azt, hol fekszenek várakozva az apró, nem repülő szörnyek - a repülő rovarokat nehezebb volt nyomon követni. Habár - amint Anabis felfedezte - ezeknek is meg voltak a saját táplálkozási szokásaik. Megtanulta használni megfoghatatlan alakját, hogy forgószélként döntse halálba a gyanútlan áldozatokat. Élelemellátottsága elégséges lett, majd több mint elégséges. Anabis egyre növekedett, s újra éhezett. A szükség annak tudatára ébresztette, hogy a mocsáron túl is van élet. És egy napon, amikor messzebbre merészkedett, mint addig, két hatalmas, páncélozott vadállatra bukkant, amint azok éppen élethalálküzdelmük véres tetőfokára értek. A hosszan tartó remegés, mely a legyőzött szörny elevenéből kiáramló életerővel együtt jött, a teljes energiamennyiség, amit Anabis akkor kapott, nagyobb örömmámort nyújtott számára, mint amit addigi életében valaha is tapasztalt. Az alatt a néhány óra alatt, amíg a győztes felfalta vonagló zsákmányát, az Anabis tízezerszer tízezerszeresére nőtt. Az elkövetkező egy napi és egy éjszakai időszak során az őserdő örvénylő világa ködbe borult. Az Anabis átrepült az összes óceánon, valamennyi kontinensen, majd elterülve felszállt oda, ahol az örök felhők utat engednek a természetes napfénynek. Később, értelmes napjaiban már elemezni is tudta, mi történt akkor. Bizonyos gázokat nyelt el a körülötte levő atmoszférából, valahányszor csak nagy mennyiségben hozzájuk jutott. Ennek előidézéséhez két hajtóerőre volt szüksége, nem csupán egyre. Ilyenfajta élelem után kellett Anabisnak kutatnia. A napból áradó ibolyántúli sugárzásnak természetes hatása volt. Az ingoványba, jóval a vízzel teli atmoszféra felsőrétegei alá a szükséges rövidhullámoknak csak parányi mennyisége bírt eljutni. Az eredmény ennek megfelelően kicsi, helyhez kötött és a hatótávolságát tekintve bolygónyi lehetett csak. Anabis a ködből előbukkanva egyre inkább átadta magát az ibolyántúli fénynek. Az akkor kezdődött dinamikus terjeszkedés több eon múlva sem csökkent. Másnap Anabis elérte a legközelebbi bolygót. Meghatározott időn belül kiterjedt a galaxis határáig, és önkéntelenül elérte a többi csillagrendszer ragyogó tömegét. Ott azonban kudarcot vallott a távolsággal szemben, amely egyáltalán nem látszott engedelmeskedni Anabis tapogatódzó, bizonytalan lényegének. Anabis ugyanúgy befogadta a tudást, mint az élelmet. S a kezdeti napokban azt hitte, hogy gondolatai a sajátjai. Fokozatosan jött rá, hogy az elektromos idegenergia, melyet magába szívott mindegyik haláljelenetnél, magával hozta mind a győztes, mind a haldokló állat szellemi anyagát. Bizonyos ideig ez volt Anabis gondolati szintje. Elsajátította sok ragadozó vadász állati ravaszságát és az űzött állat kitérőkészségét. Ám itt-ott, a különböző bolygókon az értelem más-más fokával került össze: gondolkodni tudó lényekkel, civilizációval, tudománnyal. Ezek kapcsán - sok más dolog között - felfedezte, hogy részeit összpontosítva, réseket hozhat létre az űrben, keresztülmehet rajtuk, és kijöhet egy távoli pontnál. Ily módon megtanulta szállítani az anyagot. Magától értetődően őserdővé kezdte változtatni a bolygókat, mivel a kezdetleges világok több életerővel látták el. Más dzsungelvilágok nagy darabjait szállította a több dimenziós téren keresztül. A rideg bolygókat közelebb repítette napjaikhoz. Ez nem volt elég. Anabis hatalmának napjai nem tűntek egy pillanatnál többnek. Ahányszor csak táplálkozott, egyre terjedelmesebbé vált. Roppant nagy intelligenciája ellenére soha, sehol nem bírt egyensúlyt teremteni. Szörnyűséges félelemmel előre látta, hogy mérhető időn belül pusztulásra van ítélve. Az űrhajó eljövetele reményt hozott. Ha veszélyesen elvékonyodva kinyúlik az egyik irányba, követheti a hajót, akárhonnan jött is az. Így egy kétségbeesett küzdelem kezdődhet az életben maradásért, ugrálva egyik galaxisról a másikra, s még távolabbra terjeszkedve a hatalmas éjszakába. Ezekben az években végig meg kell őriznie reményét, hogy képes lesz a bolygókból őserdőket csinálni, s hogy az űr végtelen. Az embereknek nem számított a sötétség. Az Űrfelderítő meglapult az éles szélű fémdarabokkal teli, hatalmas síkságon. Valamennyi hajóablak ontotta a fényt. Az óriási fényszórók még több világosságot árasztottak a gépek soraira, melyek roppant nagy gödröket hasítottak a vassal borított világban. Kezdetben a vasat az egyetlen feldolgozó gépbe táplálták, amely minden percben labilis torpedókat állított elő, és rögtön felbocsátotta azokat az űrbe. Másnap hajnalra már feldolgozó gépeket kezdtek gyártani, s a kisegítő adagolórobotok ontották a nyersvasat minden egyes új példányba. Hamarosan száz, majd ezer feldolgozó gép állított elő ilyen karcsú, sötét torpedókat, melyek egyre nagyobb számban szálltak ki a környező éjszakába, minden irányba terjesztve radioaktív állományukat. Ezek a torpedók harmincezer évig fogják árasztani romboló hatású atomjaikat. Úgy tervezték őket, hogy galaxisuk gravitációs terén belül maradjanak, de sohase essenek le egy bolygóra vagy bele egy napba. Amint a második reggel lassú, vörös hajnala megvilágította a látóhatárt, Pennons mérnök jelentést tett a

„Főhívón”. - Most már kilencezret állítunk elő másodpercenként, s úgy vélem, nyugodtan hagyhatjuk, hogy a gépek befejezzék a munkát. Képernyőt rakattam fel helyenként a bolygó köré, hogy megelőzzük az interferenciát. Még vagy száz vasvilágot határoltunk be pontosan, s testes barátunknak üres érzése támad majd létfontosságú részeiben. Ideje, hogy útra keljünk. Hónapokkal később eljött az idő, amikor elhatározták, hogy célpontjuk az NGC-50 347 csillagköd lesz. Lester, a csillagász, megmagyarázta a választás jelentését. - Az adott galaxis - mondta csendesen - kilencszáz millió fényévnyire van. Ha ez a gázból álló értelem követni fog minket, még elképesztően nagy terjedelmű énjét is elveszti a csaknem szó szerint végtelen éjszakában. Lester leült, és Grosvenor emelkedett fel szólásra. - Biztos vagyok benne – kezdte -, mindnyájan értjük, hogy nem megyünk el erre a távoli csillagrendszerre. Évszázadokba, talán évezredekbe telne, amíg elérnénk. Nem akarunk mást, mint kijuttatni ezt az ellenséges életformát oda, ahol éhezni fog. Ezt meg is tudjuk mondani neki, ha gondolatainak morajlásával követ minket. S tudni fogjuk, hogy halott, amikor a morajlás abbamarad. Pontosan ez történt. Az idő elmúlt. Grosvenor belépett részlegének előadótermébe, és észrevette, hogy osztálya újra megnagyobbodott. Minden ülőhelyet elfoglaltak, és még néhány széket is behoztak a szomszéd szobákból. Elkezdte esti előadását. - A problémák, amelyekkel a nexializmus szemben áll, átfogóak. Az ember a tudás és a lét különálló fejezeteire osztotta az életet és az anyagot. És bár néha olyan szavakat használ, melyek a természet egész voltának tudomására utalnak, még mindig úgy viselkedik, mintha az egyetlen, változó világegyetem sok, külön funkcionáló résszel rendelkezne. A módszerek, melyeket ma este fogunk megbeszélni… Szünetet tartott. Átnézett hallgatósága felett, s pillantása hirtelen egy ismerős alakra szegeződött a terem leghátsó részében. Pillanatnyi tétovázás után Grosvenor folytatta: -… megmutatják, hogyan lehet legyőzni a valóság és az emberi viselkedés között fennálló különbözőséget. Grosvenor rátért az eljárások leírására, a terem hátuljában pedig Gregory Kent készítette első jegyzeteit a nexializmus tudományának terén. S az Űrfelderítő expedíciós űrhajó, amely az emberi civilizáció egy csöppnyi töredékét hordozta, egyre növekvő sebességgel száguldott keresztül az éjszakán, melynek nincs vége. És nincs eleje. KINCSESNÉ PAVLOVA ANNA FORDÍTÁSA