Tukora Balázs
Valóban léteznek fotonok? Hogyan látja egy mesterséges intelligencia a világot, és tanulhatunk-e a tévedéseiből?
Bevezetés Végezzük el a következőkben vázolt gondolatkísérletet: Írjuk le az általunk ismert világot állapotváltozók sokdimenziós terével, majd modellezzük ezt az állapotteret egy áramkörökből kialakított állapotgéppel. Mintázzunk legkiválóbb fizikusaink egyikéről egy ágenst, egy ragyogó elméjű mesterséges intelligenciát, és helyezzük bele ebbe a világba. Az általa érzékelhető, mérhető környezet megkülönböztethetetlen a miénktől, semmi oka hát, hogy egyszerre megváltoztassa véleményét annak törvényszerűségeiről. Teremtményünk fizikai környezetét azonban mi készítettük, így bizonyosan tudjuk, hogy a világról alkotott elképzelései (melyeket éppen tőlünk örökölt) hibásak. Mire következtethetünk ebből? Érvényesíthetjük-e a tévedéseinek korrekcióját a mi világképünkben, és ha igen, milyen következményekkel? Az alábbiakban ezeket a kérdéseket járjuk körül. Mindenekelőtt az állapotgépet futtató hardver főbb paramétereit definiáljuk. Bár a kísérletet gondolati síkon végezzük, mégis nagyon fontos az áramkör szerepeltetése a modellünkben. Ezzel az eszközzel különítjük el ugyanis az ágens fizikai életterét a mienktől, ez az áramkör alkotja a mesterséges világot működtető mechanizmust. Szükségünk van az ismeretére a benne zajló folyamatok, az állapotváltozások, az információáramlás mikéntjének megértéséhez. Ezek után azt vesszük szemügyre, hogyan különböztethetjük meg az ágenst az állapottérben, és miként érzékeli a környezetét. Megnézzük, hogy párhuzamba állítható-e az ágens és az őt körülvevő világ velünk, emberekkel, és a világunkkal. A további fejezetekben sorra veszünk néhány törvényszerűséget, amelyek érvényességét nem vitatja a teremtményünk, ám a modellünk által nyújtott környezetben mégis megkérdőjelezhető a helyességük. Megvizsgáljuk, hogyan viszonyulnak az idő múlásához az általunk kreált állapottér szereplői, s hogy miként vesznek részt a jövő alakításában. Az állapotgépben zajló folyamatok ismeretében olyan kérdésekre keresünk választ, hogy miért érzékeli az ágens állandó sebességűnek a fényt, és szükség van-e egyáltalán a kölcsönhatások közvetítéséhez részecskékre a virtuális térben. Végül fel kell tennünk a kérdést, hogy mihez kezdjünk az újonnan született eredményekkel. Milyen további következtetéseket kell tennünk és elfogadnunk ahhoz, hogy érvényesíthessük világképünkben az új elképzeléseket?
Modellalkotás Az állapotgép Világunk modellezésénél a teljességre törekszünk, ám nem írhatjuk azt le olyan mélységig, amelyet mi magunk sem ismerünk. Modellünk ezért csak szubjektív lehet: úgy kell visszaadnia a világ működését, ahogy azt az eddigiekben megtapasztaltuk, úgy kell reagálnia, ahogy kísérleteink során megfigyeltünk, anélkül, hogy a háttérben dolgozó folyamatokról bármit is elárulna. Azt a környezetet modellezzük, amelynek pillanatnyi állapota értelmezhető és ismert törvényszerűségek szerint befolyásolható. Ezért választottuk az állapotgépes leírást, amelynek hardveres megvalósítását tárgyaljuk az alábbiakban. 1
A legegyszerűbb digitális rendszerek az ún. kombinációs hálózatok. A be- és kimeneteiken megjelenő mennyiségek közötti összefüggést az áramkörre jellemző logikai függvény írja le. Működésük időinvariáns, egy bizonyos bemeneti kombinációra mindig ugyanaz a kimeneti kombináció a válasz, így viselkedésük egy táblázatban összefoglalható. Az y = x1 ÉS x2 függvényhez tartozó táblázat például a következő: bemenetek kimenet x1 x2 y 0 0 0 0 1 0 1 0 0 1 1 1 1. táblázat A kombinációs hálózatok egy vagy több kimenetének a bemenetekre történő visszacsatolásával (1. ábra) a legegyszerűbb állapotgéphez, az aszinkron szekvenciális hálózathoz jutunk. A visszacsatolt kimeneteken megjelenő értékek a hálózat aktuális állapotát reprezentálják (Y), így a kombinációs hálózat már nem csak a bemeneteket (X), hanem az aktuális állapotot (y=Y) is figyelembe veszi a kimenetek (Z) értékeinek és velük együtt a következő állapot (Y) meghatározásához. A hálózatot aszinkronnak nevezzük, mivel a visszacsatolt jelek egymástól függetlenül, külső ütemezés nélkül jutnak vissza a bemenetre, a kombinációs hálózatot azonnali reagálásra késztetve. A hálózat működése továbbra is leírható a kombinációs hálózathoz tartozó függvénnyel vagy táblázattal. Ez a táblázat már az állapotokról és állapotátmenetekről is tartalmaz információt, ezért állapottáblának nevezzük.
1. ábra A kétértékű jelekkel működő áramkörök mellett léteznek többértékű és folytonos értékkészletű jeleket feldolgozó aszinkron szekvenciális hálózatok is. Ez utóbbiakat analóg számítógépnek hívjuk, amelyet a digitális számítógépek előretöréséig leginkább az irányítástechnika területén használtak, de megoldhatók velük speciális matematikai feladatok, például differenciálegyenletek is. A kísérletünkben használt hardvert a legáltalánosabb aszinkron szekvenciális hálózatként, analóg számítógépként definiáljuk. Tudnunk kell, hogy a digitális (két- vagy többértékű) áramkörök is analóg jeleket fogadnak és állítanak elő, amelyek bizonyos diszkrét értékeken stabilizálódnak; választásunk tehát nem zárja ki a kvantált jelekkel történő munkát sem. Az aszinkron módon visszacsatolt hálózatok legérdekesebb tulajdonsága az, hogy bár nincsenek bennük a köznapi értelemben vett memóriaelemek, amelyek képesek valamely be- vagy kimenet értékét egy időre elraktározni, mégis emlékezettel bírnak. „Látják”, hogy éppen melyik állapotban vannak, „emlékeznek” rá, és ha kell, ezt az állapotot határozatlan ideig fenntartják. Analóg számítógépünkkel zárt rendszert – véges, önmagában teljes világot – modellezünk, amely nem rendelkezik a külvilág felé be- és kimenetekkel. Zárt rendszer esetén a jelenlegi állapot valamely korábbi állapot és az azt követő döntések kizárólagos eredménye, s ily módon következtethetünk a jövőbeli állapotokra is. Ugyanez igaz visszafelé is: a jelenlegi állapot és az állapotátmenetekért felelős
2
függvény ismeretében megismerhetjük a korábbi állapotokat. Modellünk tehát determinisztikus. Ennek filozófiai következményeit az írás nem taglalja. Nehéz azonban – és nem is feltétlenül szükséges – egyetlen globális állapotról beszélni, hiszen az egyes visszacsatolt jelek megváltozása sem feltétlenül hat ki a teljes állapottérre: lokális állapotváltozást vagy éppen stabilitást okozhat. Vegyük észre, hogy állapotváltozást csakis egy azt megelőző állapotváltozás szülhet: a globális stabilitás a rendszer halálát jelentené, ahol minden mozdulatlan, nincsenek előremozdító erők, de ugyanígy kerülhet egy alrendszer is kimozdíthatatlan, véglegesen stabil állapotba. Általánosan az mondható el, hogy valamely állapotváltozó értékének megváltozását más állapotváltozók értékeinek megváltozása idézi elő.
Az ágens Az ágensek olyan mesterséges entitások, amelyek képesek érzékelni környezetüket, és önálló döntéseiknek megfelelően megváltoztatni azt. Egy szimulált környezetben létező ágens mesterséges abban az értelemben, hogy az élettere mesterségesesen kialakított, ő maga létrejöhetett önszerveződő folyamatok eredményeképpen is (vagyis a végső formája nem feltétlenül emberi kéz munkája). Az állapottérben szereplő ágens rendelkezik a környezetétől elkülöníthető belső állapotváltozókkal – attribútumokkal – amelyek meghatározzák a pillanatnyi állapotát. Ez az elkülönítés azonban önkényes: a belső attribútumok és a külső állapotváltozók homogén struktúrájú állapotteret alkotnak. Az aszinkron módon visszacsatolt hálózat állapotterében létező ágens úgy érzékeli a környezetét, hogy valamely külső állapotváltozó megváltozása egy vagy több belső attribútum megváltozását eredményezi. Fordított irányban is ugyanez a helyzet: valamely belső attribútum változása külső állapotváltozást idézhet elő. Az ágens közvetlenül nem képes külső állapotváltozók manipulálására, csak saját attribútumai felett rendelkezik. A belső visszacsatolások eredményeképp a saját állapota is befolyásolja viselkedését. Bár az érzékelést valamely konkrét változás idézi elő, az aktuális belső és külső állapottól is függ annak eredménye: ne felejtsük el, hogy egy változást nem csak annak kimenetele jellemez, hanem a kiinduló állapot is. Bizonyos állapotváltozók értékei, még ha nem is változnak, ezáltal megismerhetők. Az ágens akkor képes egy bizonyos dolgot a környezetétől megkülönböztetni, önállóan létezőként figyelembe venni, ha az azt leíró állapotváltozók értékei és valamely belső attribútumok értékei között egyértelmű kapcsolat alakul ki: a belső és külső állapotváltozók „együtt mozognak”, kialakul egy belső kép. Az ágens által érzékelt világ tehát olyan dolgokból áll össze, amelyek – ismétlődő jelenségek formájában – bizonyos ideig stabilan fennállnak. Több külső állapotváltozást az kapcsol össze egyetlen jelenséggé az ágens tudatában, ha rendszeresen azonos időben érzékeli azokat, vagy legalábbis egyidejűnek feltételezi őket. Ez utóbbi azonban elvont gondolkodást igényel, és nem az állapotgép alapvető működési sajátosságainak a következménye.
Párhuzamba állítható-e a leírt modell a világunkkal? Gondolatkísérletünkben két modellt ágyazunk egymásba: először a környezetünket írjuk le állapotgépként, majd ezt az állapotgépet megvalósítjuk egy visszacsatolt aszinkron hálózat formájában. Mi biztosítja azt, hogy az összetett modell hűen leírja a világot, amely körülvesz minket? Az előző fejezetben olvashattuk, hogy az állapotgépünkkel nem törekszünk a teljes, mindent magába foglaló világegyetem leírására – hiszen ez még gondolati síkon is megoldhatatlan problémákat vetne fel. Csupán az általunk ismert világot ábrázoljuk: amely mérhető, érzékelhető tulajdonságokkal bír, alakítható, és hat ránk – abban a formában, ahogy napjainkban látjuk. Feltételezzük, hogy létezik pillanatnyi, leírható állapota, amelyben mi magunk is jellemezhetők vagyunk a belső állapotunkkal, és 3
ezek az állapotok adott szabályszerűségeknek engedelmeskedve változnak. A fizikai jelenségeket nem értelmezzük, csak utánozzuk: a mögöttük rejlő mechanizmus számunkra irreleváns. A környezetünket nem anyagi világként értelmezzük, pusztán az információáramlás absztrakt szintjén kezeljük. Az ismertetett analóg számítógép alkalmazásával olyan egyszerű fizikai modellt használunk, amely se többet, se kevesebbet nem nyújt a választott állapotgép emulációjánál. Célja az ágenst körülölelő valóság fizikai lecsatolása a mienkéről, de a saját fizikai működésének elrejtésével: lényegtelen, hogy milyen áramkörök alkotják, és azok milyen villamosságtani vagy egyéb szabályoknak engedelmeskednek. Kétszintű modellünkkel tehát a valóság tetten érthető részét közvetítjük teremtményünk felé, de azt a lehető legteljesebben igyekszünk átadni. Vajon ha megalkotjuk az ágensünket körülvevő virtuális világ helyes leírását, akkor azt fenntartások nélkül érvényesíthetjük a mi világunkra? Természetesen nem. Hihetjük bármily tökéletesnek is a modellünket, az csak a valóság egyszerűsített leképezése marad, következtetéseink a modell kontextusára korlátozottak. De ha olyan leírást alkotunk, amely a mi környezetünk értelmezésében is előrelépést jelent, ésszerűbben vagy pontosabban magyaráz bizonyos megfigyeléseket, akkor érdemes megfontolni létjogosultságukat. A köznapi fogalmaink átalakításának persze meg lenne az ára: ezúttal a világképünket kellene kisebb-nagyobb mértékben a modellhez igazítani – de erről csak a konkrét eredmények ismeretében érdemes szót ejteni.
Az ágens tévedései Az idő Teremtményünk igen sokféle elképzelést örökölhetett tőlünk az idő mibenlétének magyarázatára. Abban minden bizonnyal egyetértünk, hogy az idő az események sorrendjének megfigyelésével mérhető, és határozott iránya van: a múltból a jövő felé halad. Talán foglalkoztatja is az idő egyirányúsága: miért csak a múltat ismerjük, és miért nem térhetünk oda vissza? Melyik az a törvény, amely megtöri az általánosan tapasztalható szimmetriát, és irányt szab az időnek? Nos, a folytonosan változó állapottérben tapasztalható meg igazán, hogy az idő csak illúzió. Itt ugyanis nem létezik múlt vagy jövő: egyetlen valóság van, a pillanatnyi állapot. Az aszinkron módon visszacsatolt hálózatban nincsenek memóriaelemek, amelyek megőrzik a múltat, és amelyekben rétegről rétegre felhalmozhatnánk a sorra következő pillanatokat. Csak a jelenlegi állapot létezik, amely magába foglalja a hozzá vezető utat, implicit módon tartalmazza a teljes múltat, sérülésével a múlt egy része is kitörlődne. Nincs értelme tehát az idő irányáról beszélnünk, annyi történik csupán, hogy mindig a következő, soha nem létezett állapotba ugrunk, amely előtt nem fekszenek ott a jövő utcakövei és nem hagyunk utána nyomot. Nem ugorhatunk az időben se előre, se hátra, adott irányba tarthatunk, vagy megközelíthetünk egy korábbi állapotot, de sohasem térhetünk vissza ahhoz.
Élet és halál Miként alakítjuk a jövőt, és mi lesz velünk, ha meghalunk? Az élet és halál témaköre az, amely talán a legletisztultabb formában jelenik meg az állapotgép valóságában. Ágensünk hisz abban, hogy döntéseivel megszabhatja a jövő irányát, ám a valóságban még ennél is többre hívatott: ő maga hozza létre a jövőt. Az ágens az állapotgép része, minden pillanatban döntést hoz az elkövetkező belső állapotáról, amely végül, mint a globális állapot egy része, meg is valósul. Ő is részt vesz annak az állapotnak a megalkotásában, amely a közvetlen jövő képében realizálódik. Halálával a legprózaibb dolog történik: nem képes többé alakítani a jövőt, szó szerint elmarad társai mellől az időben, nem vesz részt velük többé az elkövetkezendő állapotok elkészítésében. Az élete határain túl elérhetetlenek lesznek számára a pillanatok, összezáródik előtte az idő.
4
De miért kell meghalnia az ágensnek, és utódok formájában számtalanszor újjászületnie? Az állapotgép működésének lényege a változás, és ebben az örökösen változó közegben hosszútávon csak az maradhat fent, ami a környezetéhez idomul, alkalmazkodik. Rövidtávon viszont csak az létezik, ami bizonyos mértékig állandó, oly mértékben stabil, hogy önálló entitásként szerepelhessen. Ezt a kettős követelményt elégíti ki az élet folyama, apró, kevéssé változó részek sokaságaként, amelyek újjászületésükkel alkalmazkodni képes egészet alkotnak.
Anyagi világ, tér és távolság A körülöttünk lévő dolgok térbe rendeződnek, jellemzi őket a helyük, vagyis hogy hol helyezkednek el a térben. A térpontok tőlünk mért távolsága megkapható képzeletbeli méterrudak egymás után fektetésével és megszámlálásukkal; e méterrudak hosszát pedig a vákuumban haladó fény egy bizonyos idő alatt megtett útjával definiáljuk. Mindezt azért tehetjük meg, mert a vákuumbeli fénysebesség állandó. Tudjuk, hogy ennél gyorsabban hatás nem terjedhet, ezért egy fénykúpot rajzolhatunk a téridőben, amely behatárolja azokat az eseményeket, amelyeket érzékelni tudunk. De vajon hogyan értelmezhető a dolgok térbeli helyzete és távolsága modellünk állapotterében? Egy adott kiinduló állapotban az állapottér bármely állapotváltozó-párjára definiálhatunk egy mérőszámot, amely azt adja meg, hogy az első állapotváltozó értékének változására mikor következik be változás a második állapotváltozó értékében. Szinkron szekvenciális hálózat esetén, ahol az összes változás egyszerre érvényesül, ez a mérőszám a két esemény között bekövetkezett állapotátmenetek száma lehetne. Aszinkron hálózatoknál jobb híján a környezetünkben megfigyelhető jellegzetes események számához viszonyíthatunk – ez pedig nem más, mint időmérés. Az így kapott (idő)mennyiség az állapotátmeneteket irányító törvényszerűségek által meghatározott jellemző, amely azt mutatja meg, hogy az adott körülmények között milyen „gyorsan” jut el a hatás az egyik állapotváltozótól a másikig. A Modellalkotás részben szót ejtettünk arról, hogy az állapottérben létező ágens az egy időben érzékelt állapotváltozásokat egyetlen jelenségként látja. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy azok az állapotváltozások, amelyek együtt okoznak változást a belső attribútumokban, nem feltétlenül egyszerre történnek. A térérzékelés kialakulása nem más, mint az egységként nem értelmezhető hatások elkülönítése egymástól, különböző iránnyal és távolsággal felruházva azokat: az állapotváltozók együttesen érzékelt megváltozása az ágensben azt az érzetet kelti, hogy azok a tér adott pontjában egyetlen jelenséget alkotnak. Az együttes érzékelés közel egyidejűséget jelent, ezért a jelenség térbeli helyzete is kissé elmosódott, bizonytalan. Az ágens számára ezek az egy pontba koncentrálódó jelenségek írják le az anyagi világot, őt magát is beleértve: ezek az anyag egységeinek érzékelhető tulajdonságai. A három dimenziós térben legalább három állapotváltozó eredményei, de mindenképp hármas tagoltságúak, magasabb számuk több szabadsági fokot érvényesít. Az anyagi egységek is lokális állapotgépek, állapotuk folyton változik, de általában a stabilitás határain belül, tartós létezésüknek alapot teremtve. Hierarchiába szerveződve képezik az anyagi jellegű környezet alkotórészeit. A tér érzékelésének iménti leírása alapján a dolgok távolságát a szerint különböztethetjük meg az állapotgép által nyújtott környezetben, hogy mennyi idő alatt jutnak el az ágenshez az általuk előidézett hatások. Vegyük észre, hogy ebben az esetben is a távolság klasszikus definíciójához jutunk, de az ok-okozati sorrend felcserélésével: nem azt állítjuk, hogy a távolabbi jelenségekről később jut el teremtményünkhöz az információ, hanem azt, hogy az a jelenség a távolabbi, amelyről később szerez tudomást.
5
A fénysebesség A fentiek szerint az egyes dolgok ágensünktől mért távolsága egyenesen arányos avval az idővel, amely – egyéb zavaró hatások nélkül – a róluk érkező információ hozzá jutásához szükséges. Ez azt jelenti, hogy az ágens által tapasztalt térben az információáramlás maximális sebessége alapvető fizikai állandó: a hozzárendelt érték minden esetben érvényes, és kiindulásául szolgál a további számításoknak. Az értelmezésbeli különbségeken túl formailag megegyezik a fénysebességgel: megfelelő megválasztásával annak helyére illeszthető a képletekben. Használatának előnye az, hogy ha az egyes dolgok sebességét a szokásos módon az elmozdulásuk mértékének idő szerinti deriválásával képezzük, akkor e kétfajta sebesség markánsan különböző tulajdonságai – az információáramlás sebességének vonatkoztatási rendszertől független állandósága, a fizikai objektumok sebességének összeadási szabályai – szemléletesen megmagyarázhatók. A fénysebesség trónfosztásának azonban nem csak elvi jelentősége van, mellőzése ugyanis mélyreható következményeket von maga után. Ezekkel foglalkozunk az alábbi részekben.
A fény Az eddigiek szerint teremtményünk úgy értesül a környezetében történt eseményekről, hogy azok egy bizonyos idő után belső attribútumok megváltozását okozzák. A tőlünk örökölt magyarázatokkal szemben az információ visszacsatolások útján jut el hozzá, lokális állapotváltozások során keresztül, nem pedig a virtuális térben valamiféle fizikai jelenségként vagy objektumként definiált hullámok vagy részecskék közvetítése által. Az állapotgép valóságában élő ágens tehát nem azért lát egy tárgyat, mert annak felszínéről fotonok jutnak a szemébe, hanem mert a tárgy felszínén bekövetkező változás, a visszacsatolások hurkaiban bolyongva, bizonyos késleltetés után reakciót vált ki retinája egyik sejtjében. Ez esetben ki kell jelentenünk, hogy a fotonok káprázat szüleményei, és ágensünk csupán az anyagi világról alkotott korábbi tapasztalatait követve ragaszkodik létezésükhöz. De vajon az észlelés ilyen formájú leírását alapul véve is meg lehet magyarázni a környezetünkben (így a virtuális térben is) tapasztalt jelenségeket? Nézzünk néhány szempontot ennek eldöntéséhez.
A fény és az anyag kettős természete A fény kettős természetű, bizonyos esetekben elektromágneses hullámként, máskor részecskeként kell számolnunk vele. Értelmezhető-e ez a kettősség az állapotgépbeli információáramlásra? Hogyan magyarázhatók azok a kísérletek, melyek szerint az anyagi objektumok is mutatnak hullámtulajdonságokat? Az elektromágneses sugárzást fénysebességgel haladó hullám formájában írjuk le, amely – a többi megfigyelt hullámtól eltérően – nem igényel közvetítő közeget. Ez első pillantásra remekül illik a koncepciónkba, különös tekintettel arra, hogy egy adott pontból érkező jelről lehetetlen eldönteni, hogy valóban hullám képében jutott el hozzánk, vagy csak a mérőműszerünk reprodukálja azt megfelelő késleltetéssel. A visszacsatolt hálózat esetében leírt információáramlás segítségével választ kaphatunk arra, hogy miért nincs szükség az ily módon terjedő hatások közvetítéséhez közegre. A virtuális tér egy pontjáról kiinduló hatás az információáramlás általunk megadott definíciója szerint – a legegyszerűbb esetet feltételezve – a távolságukkal arányos idő után éri el a tér más pontjait, tehát gömbszimmetrikusan terjed. Amikor a tér különböző részeihez rendelhető anyagi objektumokat sorra eléri a gömbszerűen növekvő információbuborék, többféle dolog történhet: a hatás nem okoz bennük reakciót és változatlanul tovaterjed, vagy éppenséggel megváltoztatja az állapotukat, és ezzel újabb szétterjedő információgömb kiindulópontjává válnak, befolyásolva, átalakítva az eredeti jelenséget. Periodikus lengéssel járó állapotváltozás ilyen jellegű szóródása esetén interferencia alakulhat ki. Állapotváltozásuk azt is eredményezheti, hogy az információáramlásban résztvevő alrendszer stabil állapotba kerül, és az információ terjedése egyszerre megszűnik: valamelyik anyagi egység reagál a 6
változásra, elnyeli a jelet s ezzel lezárja a folyamatot. Az állapottérben kialakuló információáramlás tehát kettős természetű: terjedése hullámszerű jelleget mutat, hatásának eredménye azonban pontszerű. Értelmezhető esetében a távolhatás jelensége, amikor az információáramlás valamely lokalizált eseménye kihat a teljes folyamatra, méghozzá anélkül, hogy az információ terjedésének korlátait leíró törvényszerűségek érvényüket veszítenék. Bár a fényként értelmezett információáramlást az anyagra jellemző jelenségek idézik elő, jól látható, hogy modellünkben nem játszanak kitűntetett szerepet az anyag alkotórészei: felépítésüket, lokalizációjukat, észlelésüket ugyanazon szabályok alakítják. Az anyag kettős természete ezért ugyanúgy értelmezhető, mint a fény esetében, de magasabb rendű hierarchiájuk miatt összetevőit sokkal szigorúbban helyhez kötik a létezésüket behatároló feltételek.
Kölcsönhatások Az eddigieket figyelembe véve nem tűnik lehetetlennek az állapotgép fizikai világának olyan leírását adni, amelyben nem szerepelnek fotonok. Ez azonban egy újabb következményt von maga után. Ismereteink szerint a foton felelős az elektromágneses kölcsönhatások közvetítéséért, mint ahogy a többi kölcsönhatást is különböző részecskék – bozonok, gluonok – közvetítik. Ha kivesszük a fotonokat a modellünkből, ennek az elméletnek többé nincs létjogosultsága – ám egy sokkal ésszerűbbnek tűnő magyarázat léphet a helyére. Ha nem képzelünk fotonokat oda, ahol nincsenek, megszabadulhatunk attól a képtől, hogy az elektromágnesesség hatásait labdaként ide-oda pattogó fotonok cipelik egyik helyről a másikra – ehelyett csupán azt állítjuk, hogy az elektromágneses hatások bizonyos késleltetéssel jelennek meg a tér egy másik pontján. Vélhetően ugyanígy járhatunk el a többi közvetítő részecske és az általuk képviselt kölcsönhatás esetében is. El kell tehát gondolkoznunk azon, hogy a gombamód szaporodó szubatomi részecskék nem csupán a képzelet szülöttei-e, amelyekkel a tiszta információterjedés különböző formáit személyesítjük meg.
Konklúziók Az előző fejezetekben egy gondolatkísérletről olvashattunk. Környezetünkről virtuális világot mintáztunk, belehelyeztünk egy intelligens ágenst, és megvizsgáltuk, hogy a világról alkotott ismereteink megállják-e a helyüket a mesterséges valóságban. Úgy tapasztaltuk, hogy az állapottér körülményei között az eddig vallottaktól eltérő magyarázatokat fűzhetünk bizonyos jelenségekhez. Egy olyan világot fedeztünk fel, amelyben az idő állapotváltozások keltette illúzió, amit a világ szereplői saját maguknak írnak. Kijelentettük, hogy a fény nem egyéb, mint információáramlás az áramkörök visszacsatolásaiban, de anélkül, hogy a neki tulajdonított jellemzőktől megfosztottuk volna. Felismertük, hogy sebessége miért állandó az állapotgép valóságában, és mi az oka speciális tulajdonságainak. Megfosztottuk a fotonjaitól, de leírtuk kettős természetét, és kiterjesztettük azt az anyagi világ többi alkotóira. Megkérdőjeleztük a kölcsönhatások terjedésének részecskék átadásával történő magyarázatát. Ne felejtsük el, hogy megállapításaink az általunk kreált virtuális világban érvényesek. Elismertük: semmi sem kötelez arra, hogy újszerű elméleteinket kiterjesszük a saját fizikai valóságunkra. Nem tettünk bizonyító erejű megállapításokat, nem törekedtünk a teljességre, a felmerülő kérdések és következmények egy kis hányadát boncolgattuk csupán. Mindazonáltal, annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy újszerű megállapításaink az emberi környezet jelenségeire is igaznak bizonyulnak, elvégre modellünk éppen olyan mélységben írja le világunkat, amelyen túl eddig is csak feltételezésekre támaszkodhattunk. Eredményeink általános érvényűvé tételének azonban meg lenne az ára: most a mi világnézetünket kellene újszerű tételeinkhez igazítanunk. Igaz volna a széles körben népszerű nézet, miszerint egy 7
hatalmas számítógépen futó szimuláció résztvevői vagyunk? Modellünk ismeretében túlzás lenne erre a konklúzióra jutnunk, de hasonlóan mélyreható következményekkel számolhatnánk. Egy olyan világban találnánk magunkat, ahol semmi sem egyéb, mint jelenségek interferenciája, s amelyben mi magunk írjuk a jövőt, de cserébe le kell mondanunk az örökkévalóságról. Vagy ezt már most sem gondoljuk másképp?
Források Az aszinkron módon visszacsatolt hálózat bemutatása egy általam írt főiskolai jegyzet alapján történt, de ez számtalan forrással helyettesíthető a digitális rendszerek témakörében. A jegyzet az alábbi hivatkozásra kattintva letölthető: http://tukora.com/download.php?download_file=digitalis_technika.pdf Az állapotgép részeként létező ágens viselkedését korábbi modellalkotási tapasztalataim alapján definiáltam. A következő írás egy tanuló ágens belső működését mutatja be hasonló környezetben: http://tukora.com/download.php?download_file=article_001.pdf A szöveg egyébként nem tartalmaz olyan fogalmakat, amelyek kielégítő mélységű, több szempontú leírásait ne találná meg az olvasó az interneten. Az ismeretszerzés módszertana a világ dolgairól való elmélkedés volt. Az eredmények tudtommal nem tartalmaznak olyan részeket, amelyeket mások saját szellemi alkotásuknak tekintenek – ha ez mégis így van, annak a tájékozatlanságom az oka. Közzétételüket tudományos ambíciók nem motiválják.
8
