Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ A
csengı
Hét év telt el azóta, hogy Péterváron elváltak egymástól. Jóég, mekkora tolongás volt a Nyikolajevszki Pályaudvaron! Lépjenek hátrább, a vonat bármelyik pillanatban elindulhat. Hát, akkor indulnunk kell, isten veled, drága... Az asszony a sínek mellett ment, magasan, soványan, esıkabátban és a nyaka köré tekert fekete-fehér sálban, alakját lassú áramlat sodorta egyre hátrább a peronon. Polgárháború
dúlt,
a
fiú
a
Vörös
Hadsereg
behívójának
engedelmeskedett,
vonakodva
és
összezavarodva. Késıbb, egy ragyogó éjszakán, a mezei tücskök elragadtatott ciripelésétıl kísérve átállt a fehérek oldalára. Egy évvel késıbb, 1920-ban, nem sokkal azelıtt, hogy elhagyta Oroszországot, Jaltán, a meredek, kavicsokkal borított Csajnaja utcában összefutott bácsikájával, egy moszkvai ügyvéddel. No igen, voltak hírek — két levél. Az asszony Németországba készült, már meg is kapta az útlevelét. De jól nézel ki, fiatalember! Oroszország végül útjára bocsájtotta a fiút — szakadatlan utazásokra, valaminek az értelmében. Oroszország sokáig állhatatosan ragaszkodott hozzá — és a fiú szép lassan leszánkázott északról délre, miközben Oroszország egyre igyekezett a markában tartani ıt, elvitte Tverbe, Harkovba, Belgorodba, és számtalan érdekes, apró falucskába, de mindhiába. Tartogatott még a tarsolyában egy utolsó csábítást, a végsı ajándékot — a Krímet, de még ez sem segített. A fiú elhagyta. És a hajó fedélzetén ismeretséget kötött egy fiatal angollal, egy mulatságos fickóval és sportemberrel, aki épp Afrikába tartott. Nyikolaj járt Afrikában, késıbb Olaszországban, aztán valamilyen okból a Kanári-szigeteken is, majd ismét Afrikában kötött ki, ahol egy darabig az Idegenlégióban szolgált. Eleinte sokat gondolt az asszonyra, késıbb ritkábban, és még késıbb megint gyakran, egyre gyakrabban. Az asszony második férje, egy Kind nevő német gyáros, meghalt a háborúban. Özvegyként Berlinben élt, szép ingatlanvagyona volt, és Nyikoláj feltételezte, hogy nem fenyegeti az éhezés réme. De milyen gyorsan szalad az idı! Bámulatos!... Lehetséges lehet, hogy már hét teljes év eltelt? Ezek alatt az évek alatt keményebb, nyersebb ember lett, elvesztette egyik mutatóujját, és megtanult két nyelvet — az olaszt és az angolt. Szeme színe kissé kifakult, és tekintetének kifejezése immár jóval nyíltabban villant elı egyszerő, sima, napcserzette arcából. Pipázott. Járása, amely mindig magán viselte a kurtalábú emberekre jellemzı masszivitás bélyegét, idıvel figyelemreméltóan ritmusossá vált. Csupán egyetlen dolog maradt változatlan: a nevetése, amelyet egy élc és egy hunyorítást követett. Hosszú idıbe telt, míg végül halkan kuncogva és a fejét csóválgatva elhatározta magát, hogy otthagy csapot-papot, és komótos iramban Berlinbe utazik. Egy alkalommal — egy újságárusnál, valahol Itáliában, felfedezett egy orosz emigráns újságot, amelyet Berlinben adtak ki. Írt az újságnak, hogy és feladott egy hirdetést a Személyes ügyek Ki-keres-kit rovatába, de nem kapott választ. Egyszer Korzika felé utazva belefutott egy orosz fickóba, egy öreg zsurnalisztába, Grusevszkijbe, aki szintén Berlinbe emigrált. Kérdezısködjön a nevemben. Talán maga megtalálja. Mondja meg neki, hogy élek és jól vagyok... De ez a forrás sem szolgált hirrel. Nos, igazán itt volt az ideje, hogy Nyikolaj maga rohamozza meg Berlint. Ott, a helyszínen, bizonyára sokkal egyszerőbb lesz a kutatás. Számos
márton róza krisztina fordítása
1
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ nehézsége akadt az útlevéllel megszerzése körül, és teljesen kimerültek az anyagi tartalékai is. Lárifári, végül így vagy úgy, de csak megérkezik... És megérkezett. Katonai kabátban, kockás satyakban, pipával a fogai között, és egy viharvert katonai iszákkal az ép kezében a mokány, szélesvállú férfi kilépett a pályaudvar elıtti térre. Megállt kicsit, hogy elgyönyörködjön egy ékkı tüzével ragyogó hatalmas hirdetésben, amely pontonként vágott utat magának a sötétségben, hogy aztán elenyésszen és egy másik irányból alkossa újra önmagát. Eltöltött egy nyugtalan éjszakát egy olcsó hotel dohos szobájában, és azon töprengett hogy hogyan fogjon a kutatáshoz. A címjegyzékhivatal, egy orosz nyelvő hírlap szerkesztısége... Hét év. Az asszony biztosan megöregedett. Disznóság volt tıle, hogy ilyen sokáig várt, korábban kellett volna jönnie. De azok az évek, a fantasztikus világkörüli barangolások, a meghatározhatatlan, rosszul fizetett munkák, a kihasznált és az elszalasztott lehetıségek, a szabadság izgalma, a szabadságé, amelyrıl kisgyerekként ábrándozott! ... Hamisítatlan, Jack Londonhoz méltó kalandok.... És íme, itt van megint: egy ismeretlen város, egy gyanúsan bolhás derékalj, és egy kései villamos csikorgása. A gyufa után tapogatózott, majd mutatóujja csonkjának megszokott mozdulatával tömködni kezdte a puha dohányt a pipába. Vándorlásai során elfelejtette az idı neveit, azok kiszorultak azokról a helyekrıl. Reggel, amikor Nyikolaj elindult, azzal a szándékkal, hogy elmegy a rendırségre, minden üzlet kirakatában le volt húzva a redıny. Átkozott vasárnap volt. Fıleg a címjegyzékhivatalban és az újságnál. Ezenkívül késı ısz is volt, szeles idı, a parkokban ıszirózsák, áthatolhatatlanul fehér égbolt, sárga fák, sárga villamosok, és orrhangon gágogó, taknyos taxik. Izgatott borzongás futott át rajta, amikor arra gondolt, hogy egy városban van az asszonnyal. Egy ötven pfenninges révén szert tett egy pohár portóira egy taxisofırök által látogatott kocsmában, és a bor kellemetes hatásokat idézett elı üres gyomrában. Az utcán itt is-ott is permetezı orosz beszéd ütötte meg a fülét. — Szkolka raz ja tyibé gávárila... (Hányszor mondtam már neked...). Majd újra, miután lehagyott néhány helybelit: — ...El akarta adni nekem, de szavamra, én... Kuncogott az izgalomtól és minden pipát elıbb szívott végig, mint rendesen. — ...Már úgy látszott, hogy elmúlt, de aztán Grisát is leverte a lábáról. Elhatározta, hogy odamegy a következı orosz párhoz és udvariasan megkérdezi, hogy: — Nem ismerik véletlenül Olga Kindet, született Karszkij bárónıt? Egészen biztos, hogy mindenki ismer mindenkit ebben a falatnyi kerületben, ebben az elkallódott Oroszországban. Már beesteledett, az alkonyat gyönyörő narancsos fénybe vonta egy nagy áruház üvegezett polcait, amikor Nyikolaj észrevett a bejárat mellett egy kicsi fehér táblát, a következı felirattal: I. S. WEINER, PÉTERVÁRI FOGORVOS. Valósággal megperzselte a hirtelen felbukkanó emlék. Ez a kedves családi barát teljesen tönkrement és távoznia kellett. A kirakatban, mindjárt a kínzószékkel szemben, bekeretezett svájci tájképek díszelegtek... Az ajtó a Mojka utcára nyílt. Öblítsen, kérem. És doktor Weiner, a hájas, békés, fehérköpenyes, szódás-szemüveges idıs úr, csilingelı mőszerei között matatott. Az asszony kezelésre járt hozzá, csakúgy, mint az unokatestvérei, és ha hajbakaptak valamin, azt mondogatták egymásnak: — Akarsz egy Wienert? (azaz egy fúrót a fogadba?). Nyikolaj az ajtó elıtt mélázgatott, már majdnem meghúzta a csengıt, aztán eszébe jutott, hogy vasárnap van, végül mégis gondolt egyet és becsöngetett. Felberregett a zár, és az ajtó kinyílt. Egy fordulónyit ment felfelé, és a szobalány ajtót nyitott. — A doktor úr ma nem rendel. — A fogaim rendben vannak — márton róza krisztina fordítása
2
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ tiltakozott Nyikolaj szegényes németséggel. — Dr Weiner nagyon régi jó barátom. A nevem Galatov, biztosan emlékszik rám... — Megkérdezem — felelte a szobalány. Egy perccel késıbb egy középkorú,
zsinóros selyemköntöst viselı férfi lépett ki a hallba. Arca rıt
répaszínő volt, a modora végletesen nyájas. A lelkes üdvözlés után oroszul jegyezte meg: — Nem emlékszem magára — biztosan valami félreértés történt. Nyikolaj ránézett és elnézést kért. — Attól tartok. Én sem emlékszem magára. Én arra a Dr Weinerre számítottam, aki a forradalom elıtt a Mojka utcában lakott, Péterváron, de eltévesztettem. Sajnálom. — Ó, egészen biztosan valami névrokonom. Egy hétköznapi névrokonom. Én a Zagorodnyij utcában laktam. — Mi mindannyian hozzá jártunk — magyarázta Nyikolaj — és arra gondoltam... Tudja, szeretnék megtalálni egy hölgyet, bizonyos Madame Kindet, Kind volt a neve a második férjének... Weiner az ajkába harapott, és feszült arckifejezéssel a levegıbe meredt. — Várjon egy pillanatot... mintha derengene valami... mintha derengene egy Madame Kind, aki nemrég járt nálam, hasonló okból... Egy perc, és megtudjuk. Ha lenne olyan szíves befáradni az irodámba. Az iroda homályban maradt Nyikolaj fátyolos tekintete elıtt, aki le nem vette volna a szemét az elıjegyzési naptárja fölé görnyedı Dr Weiner feddhetetlen kopaszságáról. — Egy pillanat, és minden kiderül — ismételgette Weiner, ujjait a lapokon siklatva. — Csak egy pillanat, és minden kiderül... Csak egy pillanat, és... Megvan. Frau Kind. Aranytömés, és egyéb igazítások, nem tudom kivenni, van itt egy paca. — És mi a kereszt és apai neve? — kérdezte Nyikolaj, az asztalra hajolva, és közben majdnem levert egy hamutartót a mandzsettájával. — Az is benne van a könyvben. Olga Kirillovna. — İ az — mondta Nyikolaj megkönnyebbült sóhajjal. — A címe Plannerstrasse ötvenkilenc, Babb lakás — mondta Weiner a nyelvével csettintve, és gyorsan lefirkantotta a címet egy papírdarabra. — Két sarok innen. Tessék. Nagyon örülök, hogy a segítségére lehettem. A hölgy a rokona? — Az anyám — felelte Nyikolaj. A fogorvostól eljövet Nyikolaj léptei mintha felgyorsultak volna. Hogy ily könnyedén megtalálta az asszonyt – meglepte, mint egy kártyatrükk. Miközben Berlinbe utazott, soha egy pillanatig sem gondolta arra, hogy az asszony már régen meghalhatott, vagy egy másik városba költözhetett, és a csel sikerült. Weiner egy másik Weinernek bizonyult — és a sors mégis szerét ejtette, hogy nyomra vezesse. Csodálatos város, csodálatos esı! (A gyöngyházszín ıszi szemerkélés susogásba süppedt, az utca elsötétült.) Hogy fogja üdvözölni ıt az asszony? Gyengéden? Szomorúan? Vagy hővös nyugalommal? Gyerekként soha nem kényeztette. Nem rohangálhatsz keresztbe-kasul a szalonban, míg én a zongorán játszom! Ahogy cseperedett, egyre gyakrabban érezte, hogy az asszony nem nagyon tud mit kezdeni vele. Most megpróbálta felidézni az asszony arcát, de a gondolatai csökönyösen márton róza krisztina fordítása
3
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ ellenálltak, hogy színekbe merítsék a képét, egyszerően képtelen volt összerakni azt az eleven látomást, amelyet az emlékezetében ırzött róla: magas, karcsú alakját, ernyedt külsejét, sötét, a halántékánál szürkével csíkozott haját, telt, sápadt ajkait, a régi esıköpenyt, melyet az utolsó alkalommal viselt — végül fáradságosan kirajzolódott elıtte egy idısödı asszony keserő arckifejezése, amely mintha mindig uralta volna vonásait – még azelıtt is, hogy Nyikolaj apja, Galatov admirális, fıbe lıtte magát a forradalom elıtt. 51-es szám, még nyolc ház van hátra. Hirtelen ráébredt, hogy milyen elviselhetetlenül, milyen illetlenül zaklatott, sokkal zaklatottabb, mint például akkor, amikor az elsı alkalommal, izzadságban úszó, összepréselt testtel feküdt egy szikla pereme elıtt, egy közeledı forgószélbe célozva – fehér madárijesztı egy pompás arabs ménen. Az 59-es szám elıtt megtorpant, elıvette a pipáját és egy gumiból készült dohánytartó erszényt, lassan, körülményesen megtömte a pipát, anélkül, hogy egyetlen dohánylevelet is elhullajtott volna, meggyújtotta, pöfékelte a lángot, leszívta, nézte a perzselı gomolygást, lenyelt egy kortynyi édes, nyelvbizsergetı füstöt, körülményesen kieresztette, majd erélyes, komótos léptekkel belépett a házba. A lépcsıház olyan sötét volt, hogy néhányszor megbotlott. Végül, amikor a sőrő sötétségben felért a második emeletre, meggyújtott egy gyufát és kibetőzött egy aranyozott névtáblát. Rossz név. Csak sokkal magasabban talált rá a nevetséges névre: Babb. A gyufa megégette az ujjait, és ellobbant. Úristen, hogy kalapál a szívem... Kitapogatta a csengı gombját a sötétben, és megnyomta. Aztán kivette a pipát a fogai közül, és várt, érezte, hogy ajkait gyötrelmes mosoly hasítja fel. Aztán meghallotta a kulcs fordulását, a retesz két visszhangos kattanását, és az ajtó kicsapódott, mintha egy heves szélroham tépte volna fel. Az elıszobában ugyanolyan sötét volt, mint a lépcsıházban, és abból a sötétségbıl egy vibráló, örömteli hang hullámzott elı: — Az egész házban kiment a villany, etá ozhas, elképesztı — és Nyikolaj azon nyomban felismerte azt a hosszan elnyújtott „o”-t, és ennek alapján képzelete egy pillanat alatt megrajzolta annak az embernek az alakját, aki most, még mindig sötétbe burkolózva állt az ajtóban. — Hát, tényleg semmit sem látni — felelte felnevetve, és az asszony felé lépett. Az asszony oly döbbenten sikoltott fel, mintha egy erıs kéz ütötte volna meg. Nyikolaj a sötétben rálelt az asszony karjára és vállára, és nekiütközött valaminek (talán egy esernyıtartónak). — Nem, nem, ez nem lehet igaz — hebegte az asszony, és behátrált az elıszobába. — Maradj nyugton egy kicsit anya, maradj nyugton kicsit — mondta Nyikolaj, miközben megint nekiment valaminek (ezúttal a félig nyitott bejárati ajtónak, ami hangos dörrenéssel becsapódott). — Ez lehetetlen... Nicky, Nick... Nyikolaj találomra csókolgatta, az arcát, a haját, mindenét, közben nem látott semmit, de valami belsı látomás kirajzolta elıtte az asszonyt, tetıtıl-talpig, és csak egyetlen dolog változott rajta (és váratlanul épp ez az változás juttatta eszébe a kisgyermekkorát, amikor az anyja a szalonban zongorázott): parfümjének főszeres, elegáns illata – mintha a közben eltelt évek nem is léteztek volna, mintha nem létezett volna Nyikolaj serdülıkora, és az asszony özvegysége, amikor soha nem parfümözte magát, és halványra színezte a bánat – most úgy tőnt, mintha mindez meg sem történt márton róza krisztina fordítása
4
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ volna, mintha a távoli számüzetésbıl egyenesen a gyermekkorába tért volna vissza... — Te vagy az... Hát eljöttél... Tényleg itt vagy — duruzsolta az asszony, puha ajkait Nyikolaj arcára szorítva. — Jó, hogy... hogy lehet, hogy... — Nem tudunk valami világosságot csinálni? — tudakolta vidáman Nyikolaj. Az asszony kinyitotta a belsı ajtót, és izgatottan így felelt: — Dehogynem, gyere csak, bent meggyújtottam néhány gyertyát. — Hadd nézzelek meg magamnak — mondta Nyikolaj, belépve a pislákoló gyertyafénybe, és mohón végignézett az anyján. Az asszony sötét haja világos szalmaszín árnyalatúra volt fakítva. — Nem ismersz meg? — kérdezte az asszony, ideges, fojtott hangon, aztán gyorsan hozzátette: — Ne bámulj már így rám. Gyerünk, mesélj el mindent! Milyen cserzett a bıröd... nahát! Igen-igen, mesélj el mindent. Ez a kurta, szıke frizura... És az arca kínos alapossággal volt kikészítve. Egy könnycsepp nedves csíkja keresztülette magát a rózsaszín alapozón, festéktıl súlyos szempillái is nedvesek voltak, és orrcimpáin lilásba fordult a púder színe. Fényes, kék, nyaknál záródó ruhát viselt. Egész valója olyan ismeretlen, olyan nyugtalanító, olyan ijesztı volt. — Talán vendégeket vársz, anya... — állapította meg Nyikolaj, és nem tudva, mi mást mondjon, energikusan levette a felöltıjét. Közben az asszony elment mellıle az asztalhoz, ami vacsorához volt terítve, a kristályok ragyogtak a félhomályban, aztán újra Nyikolajhoz lépett, és közben gépies pillantással megnézte magát az árnyaktól homályos tükörben. — Oly sok év telt el... Úristen! Nem hiszek a szememnek. Ó, igen, barátokat várok ma estére. Fel kell hívnom ıket. Majd telefonálok nekik. Majd elintézem valahogy. Fel kell hívnom ıket... Ó, Istenem... Ezután Nyikolajhoz préselte magát, és tapogatni kezdte, hogy megállapítsa, mennyire valóságos. — Nyugodj már meg, anya, hát mi bajod van — túlzásba viszed. Üljünk le inkább valahova. Comment vas-tu? Hogy bánt veled az élet?... És valamiért félve a válaszoktól, amiket a kérdéseire kaphatna, magáról kezdett mesélni, a maga eleven, tömör stílusában, a pipáján pöfékelve, így próbálva meg füstbe és szavakba fojtani döbbenetét. Közben kiderült az is, hogy az asszony olvasta a hirdetését, és kapcsolatba került az öreg újságíróval is, és mindig azon volt, hogy ír – mindig csak azon volt... Most, hogy Nyikolaj látta az asszony sminktıl eltorzított vonásait, mesterségesen fakó haját, már úgy tőnt, hogy a hangja sem a régi többé. És miközben megszakítás nélkül mesélte a kalandjait, körüljáratta a szemét a félhomályos, gyertyafényben reszketı szobában, és a középosztálybeli élet fertelmes tartozékain – a kandallópárkányon álló porcelánmacskán, a szemérmetes paravánon, amely mögül kikandikált az ágy lába, a képen, amelyen Nagy Frigyes fuvolán játszik, a könyvhíjas könyvespolcon, amelyen apró nippek sorakoztak, felületükön fel-le szánkázott a fény, mint a higany. Kószáló tekintete most megvizsgálta azt is, amin korábban csak átsuhant: az asztalt, az asztalt, ami két személyre volt terítve, likırökkel, egy palack Astival, két magas borospohárral, és egy hatalmas, rózsaszín tortával, márton róza krisztina fordítása
5
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ amelynek peremét meggyújtásra váró gyertyák díszítették. — ...Persze, azonnal kiugrottam a sátramból, és tudod, mi történt? Találgass! Az asszony vadul ránézett, úgy tőnt, mintha most térne magához a révületébıl (mellette ült, hátradılve a díványon, halántékára szorított kezekkel, barackszínő harisnyája furcsán fénylett). — Nem figyelsz, anya? — Miért? Dehogynem figyelek... És Nyikolaj észrevett valami mást is: az asszony furcsán távoli volt, mintha nem is a szavaira figyelne, hanem valami fenyegetıen és elkerülhetetlenül közeledı, végzetes dologra. Nyikolaj folytatta vidám elbeszélését, aztán újra félbeszakította, és megkérdezte: — Az a torta – kinek a tiszteletére készült? Átkozottul jól fest. Az anyja ideges mosollyal válaszolt. — Ó, csak egy aprócska meglepetés. Mondtam már, hogy vendégeket várok. — Piszkosul emlékeztet Pétervárra — mondta Nyikolaj. — Emlékszel, hogy egyszer eltévesztetted, és eggyel kevesebb gyertyát tettél fel? Épp tíz éves lettem, de csak kilenc gyertya volt. Tu escamotas a születésnapomat. Szétordítottam a tüdımet. Itt most hány gyertyánk van? — Mit számít az — kiáltot fel az asszony, és elıredılt, úgy, mintha el akarná takarni fia elıl a kilátást az asztalra. — Miért nem mondod meg inkább, hogy hány óra van? Telefonálnom kellene, hogy lemondjam a vendégséget... Tennem kell valamit. — Negyed nyolc — felelte Nyikolaj. — Trop tard, trop tard — emelte fel a hangját ismét az asszony. — Rendben. Már úgyse számít... Mindketten elhallgattak. Az asszony újra visszadılt. Nyikolaj megpróbálta rávenni magát, hogy átölelje az asszonyt, hogy hozzábújjon, és megkérdezze: — Figyelj anya, mi történt veled? Gyerünk, ki vele. Újra a ragyogó asztalra pillantott, és megszámlálta a tortát szegélyezı gyertyákat. Huszonöt darab volt. Huszonöt! És Nyikolaj már huszonnyolc volt... — Kérlek ne méregesd már a szobát — mondta az anyja. — Úgy viselkedsz, mint egy szabályos rendırkopó. Ez egy förtelmes luk. Boldogan elköltöznék máshova, de el kellett adnom a villát, amit Kind hagyott rám. — Hirtelen elakadt a lélegzete: — Várj csak – mi volt ez? Te csináltad azt a zajt? — Igen — felelte Nyikolaj. — Kivertem a hamut a pipámból. De mond csak, van még elég pénzed? De ugye meg tudsz élni azért? Az anyja buzgón rendezgetett egy a ruhaujján lévı szalagot, és nem nézett rá, miközben válaszolt: — Igen... persze. Kind hagyott rám néhány külföldi részvényt, egy kórházat és egy ódon fogházat. Egy fogházat! ... De figyelmeztetnem kell téged, hogy én magam is alig birok megélni. Az isten szerelmére, ne kocogj már azzal a pipával! Szóval figyelmeztetlek, hogy... Hogy én nem... Ó, meg kell, hogy értsd Nick, nagyon nehéz lenne nekem támogatni téged.
márton róza krisztina fordítása
6
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ — Mit hordasz itt össze-vissza, anya? — kiáltott fel Nyikolaj (és ebben a pillanatban, mint holmi idióta nap egy idióta felhı mögül, elıtört az villanyfény plafonról). — Végre, mostmár elolthatjuk azokat a vackokat, olyan volt, mintha a Mostaga Mauzóleumban kuporogtunk volna. Szóval, nekem van még némi készpénzem, és különben is, én szeretek olyan szabadon élni, mint egy átkozott baromfi vagy hogy hívják... Ugyan, ülj már le, mit szaladgálsz már! Magasan, vékonyan, ragyogó kékbe öltözötten az asszony megállt elıtte, és így, teljes megvilágításban Nyikolaj láthatta, hogy mennyire megöregedett, hogy milyen állhatatosan ütköznek át az arcát és a homlokát redızı ráncok a vastag sminkrétegen. És az a szörnyő, szıkített haj! — Olyan váratlanul jöttél, szinte beestél — mondta az asszony, az ajkát harapdálva, és a polcon álló kicsiny órára pillantott. — Mint derült égbıl a villámcsapás... Siet. Nem, megállt. Vendégeket várok ma estére, és erre te érkezel. — Bolond beszéd, anya. Megérkeznek, látják, hogy megjött a fiad, erre gyorsan elpárolognak. És még mielıtt véget érne az este, te és én elmegyünk valami kabaréba, aztán megvacsorázunk valahol. Rémlik, hogy láttam valahol egy Afrika-showt — hát, azt aztán nevezem! Képzeld csak, vagy ötven bokszos, és egy hatalmas, olyan nagy, mint egy... Az elıszobában felberregett a csengı. Olga Kirillovna, aki eddig egy szék karfáján kuporgott, felkelt, mintha indulni készülne. — Maradj csak, majd én kinyitom — mondta Nyikolaj, és felkelt. Az asszony elkapta az ingujjánál fogva. Az arca rángatózott. A csengı elhallgatott. A vendég várakozott. — Ezek biztosan a vendégeid — mondta Nyikolaj. — A huszonöt vendéged. Be kell engednünk ıket. Az anyja gorombán nemet intett a fejével, feszülten tovább figyelt. — Nincs ez így jól — kezdte Nyikolaj... Az asszony megrántotta az ingujját, és azt suttogta: — Ne merészeld... Nem akarom, hogy... Ne merészeld... A csengı ismét rázendített, rendíthetetlenül és idegesítıen. Ezúttal hosszasan berregett. — Hadd nyissam ki — mondta Nyikolaj. — Micsoda butaság. Ha valaki becsönget, akkor ki kell nyitni neki az ajtót. Hát mitıl félsz? — Ne merészeld – nem hallod?! — ismételgette az asszony, görcsösen tördelve a kezeit. — Könyörgök... Nicky, Nicky, Nicky! ... Ne! A csengı elhallgatott. A berregést erıteljes kopogtatás váltotta fel, amelyet, úgy tőnt, egy sétapálca vaskos gombja idézett elı. Nyikolaj határozottan az elıszoba felé indult, de mielıtt odaért volna, az anyja elkapta a vállát, és teljes erejébıl megpróbálta feltartóztatni, egész végig azt suttogva: — Nem merészeld... Ne merészeld... Az isten szerelmére!...
márton róza krisztina fordítása
7
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ A csengı megint felberregett, röviden, és dühösen. — A te dolgod — mondta nevetve Nyikolaj, és kezeit zsebrevágva sétálni kezdett a szobában. Kész lidércnyomás, gondolta, és megint felnevetett. A csengı elhalgatott. Minden elcsendesedett. A csöngetı nyilván a megelégelte a dolgot, és elment. Nyikolaj az asztalhoz lépett, megszemlélte a pompás tortát, ragyogó cukormáz-díszítést, a huszonöt ünnepi gyertyát, és a két borospoharat. Az egyik mellett, mintha a borospohár árnyékában akarna megbújni, egy apró, fehér kartondobozka hevert. Nyikolaj felvette, és leemelte a tetejét. A dobozka egy vadonatúj és meglehetısen ízléstelen ezüst cigarettatárcát rejtett. — Hát így állunk — mondta Nyikolaj. Az anyja, aki félig hátradılve feküdt a kanapén, arcát egy díványpárnába temette és rázta a zokogás. Korábban gyakran látta sírni, de akkoriban még egészen másként sírt: ha például az asztalnál ült, akkor nem fordította el az arcát, és harsányan fújta az orrát, és csak beszélt, beszélt, beszélt — míg most oly lányosan sírdogált, szinte önfeledten hevert... volt valami kecsesség a gerince vonalában, és abban, ahogy az egyik bársonypapucsba bújtatott lába a padlót érintette... Az ember azt hihette volna, hogy egy fiatal, szıke nı sír... Összegyőrt zsebkendıje a szınyegen hevert, pont úgy, ahogy az egy ilyen csinos jelenetben elvárható. Nyikolaj megeresztett egy orosz szitkot (kirak), és leült a kanapé karfájára. Megint kirakolt egyet. Az anyja, még mindig a elrejtve az arcát, a díványpárnába mormolta: — Ó, miért is nem jöttél korábban. Egy évvel korábban... Csak egyetlenegy évvel! — Nem tudtam — felete Nyikolaj. — Mindennek vége — zokogta az asszony, és félresöpörte fakó haját. — Mindennek. Májusban leszek ötven. A felnıtt fiú meglátogatja idısödı anyját. És miért pont most kellett megérkezned... pont ma este! Nyikolaj felvette a felöltıjét (melyet az európai szokásokkal ellentétben egyszerően csak egy sarokba hajított), elıhúzta a zsebébıl a sapkáját, és megint leült az asszony mellé. — Holnap reggel elutazom — mondta, és megpaskolta anyja vállán a fénylı kék selymet. — Északra vágyom, mondjuk Norvégiába, vagy más tengerpartra, ahol lehet bálnára vadászni. Majd írok. Úgy egy év, és megint találkozunk, akkor talán tovább maradok. Ne haradudj rám a kalandvágyam miatt. Az asszony gyorsan átölelte, és nedves arcát a nyakához szorította. Aztán megszorította a fia kezét, és hirtelen kitört belıle a csodálkozás. — Elvitte egy golyó — nevetett Nyikolaj. — Isten veled, drága. Az asszony megérezte az fia ujjának sima csonkját, és óvatosan megcsókolta. Aztán átkarolta, és az ajtóhoz sétált vele. — Gyakran írj majd... Mit nevetsz? Teljesen lejött a púder az arcomról?
márton róza krisztina fordítása
8
Vladimir Nabokov : The Doorbell _____________________________________________________________________________________________________ És szinte még abban a pillanatban, hogy az ajtó becsapódott Nyikolaj háta mögött, suhogó kék ruhájában az asszony már repült is a telefonhoz. 1927 körül, eredetiben orosz, angolra fordította V.N.
……………………….…………………………………………………..……………………………………………………………………...…
http://zaziazajko.hu
[email protected]
márton róza krisztina fordítása
9
