V l a d i m i r N a b o k o v : L o l i t a. Vladimir Nabokov. Lolita. Készült a. The annotated. Lolita. by Alfred Appel Jr

Vladimir Nabokov : Lolita

Vladimir Nabokov

Lolita Készült a The annotated Lolita by Alfred Appel Jr. alapján First Vintage books Edition, 1991

márton róza krisztina fordítása

1


ELİSZÓ

„Lolita”, vagy „Egy Fehér Özvegyember vallomásai” volt a két cím, mely alatt jelen sorok szerzıje kézhez kapta e különös lapokat bevezetendı. „Humbert Humbert”,

a

szerzı,

koronaér-trombózisban

halálozott

el,

elızetes

letartóztatásban, 1952 november 16-án, néhány nappal bírósági tárgyalásának beütemezett

kezdete

elıtt.

Ügyvédje,

kedves

barátom

és

rokonom,

a

tiszteletreméltó Clarence Choate Clark, ki most az ügyvédi kamara tagja Washington D.C.-ben, felkért rá, hogy szerkesszem meg e kéziratot. Kérése kliense végrendeletének egy záradékán alapult, amely felhatalmazta kiváló unokafivéremet, hogy belátása szerint cselekedjék minden a „Lolita” sajtó alá rendezésével és kiadásával kapcsolatos ügyben. Mr. Clark döntését talán befolyásolta az a tény, hogy a szerkesztésre kiválasztott személy nemrégiben vehette át a Poling Díjat egy szerény munkájáért („Értelmes-e az értelem?”), amelyben bizonyos kóros állapotok és perverziók is tárgyalásra kerültek. A rám rótt feladat jóval könnyebbnek bizonyult, mint amelyre számítottam. Eltekintve néhány szembeszökı nyelvtani hiba kijavításától és néhány makacs, árulkodó részlet körültekintı és jótékony elferdítésétıl – amelyek „H.H.” minden erıfeszítésének dacára megmaradtak a szövegben, úgyismint útjelzıtáblák és sírkövek (helyekre illetve személyekre utalva, akiket az illendıség, jó ízlés és a könyörület nevében megkímélni igyekeztem) –, ez a figyelemre méltó emlékirat érintetlenül kerül bemutatásra. A mő szerzıjének bizarr álneve a képzelet szüleménye; és természetesen ezen álarcnak – mely mögött mintha egy hipnotikus szempár parázslana – semmiképp sem szabad fellebbennie, összhangban viselıjének kívánságával. Míg a Haze név pusztán csak rímel a hısnı valós vezetéknevével, a keresztneve túlságos mélységben szövıdik össze a könyv legbensıbb szálaival, hogysem megváltoztathatnók (amint azt az olvasó majd maga is meglátja), továbbá semmi praktikus szükség sincs arra, hogy e nevet elferdítsük. „H.H” bőntette iránt érdeklıdıknek érdemes áttekinteni az 1952-es év szeptember-október havi napilapjait; úgy tőnik, e gaztett okát és szándékát mindörökre teljes homály fedné, hacsak ezen olvasólámpán fényében fürdı emlékirat nem kap engedélyt a megjelenésre. Azon régimódi olvasók számára, akik az „igaz” történeten túl a „valós” személy életének állomásait is nyomon kívánják követni, ezennel néhány részlettel szolgálunk, úgy, ahogy azokat a ramsdale-i Mr. „Windmuller” bocsátotta


2


rendelkezésünkre, akinek óhaja személyazonosságának eltitkolása, hogy „e sajnálatos és alávaló ügy hosszú árnya” ne vetülhessen rá arra a közösségre, amelynek ı maga is büszke tagja. Leánya, „Louise” mára már egy fıiskola másodéves hallgatója. „Mona Dahl” Párizsban tanul. „Rita” jelenleg egy floridai szállodatulajdonos hitvese. Mrs. „Richard F. Schiller” gyermekágyban halálozott el,

miután

egy

halvaszületett

leánygyermeket

hozott

a

világra

1952

Szentestéjén, Gray Starban, a legmesszibb északnyugat egy kis településén. „Vivian Darkbloom” életrajzi regényt írt „A kukim” címmel, mely rövidesen megjelenésre kerül, és a kritikusok, akik átolvasták a kéziratot, az írónı legjobb mővét jósolják benne. A különbözı temetık felügyelıinek egybehangzó állítása szerint nem kísértenek a szellemek. Ha egyszerően mint regényt tekintjük, a „Lolita” oly helyzeteket és érzelmeket feszeget, melyek bosszantó homályban maradnának az olvasó számára, amennyiben a regény stílusát közhely-kibúvókkal sápasztanánk el. Való igaz, hogy a könyvben egyetlen árva obszcén kifejezés sem fordul elı; és valóban, a megrögzött, prózai nyárspolgár számára, akit a modern szokások arra kondicionáltak, regényekben

hogy

különösebb

felsorakoztatott

aggályok

illetlen

nélkül

fogadja

kifejezések

özönét,

a

banális

valóságos

megrázkódtatás lesz majd ezen fordulatok teljes hiánya. Amennyiben a szerkesztı kedvére kívánna tenni ezen elkényelmesedett, paradox prüdériának, úgy kénytelen lenne felhígítani avagy törölni azon jeleneteket, melyek egy bizonyos szemlélet szerint „afrodiziákumnak”, (nemi gerjedelmet elıidézınek) nevezhetık (lásd errıl a tiszteletre méltó John M. Woolsey 1933. december 6-án kelt határozatát egy sokkalta szókimondóbb könyvvel kapcsolatban), és meg kell elıznie a Lolita mindennemő megjelentetését, mivel azok a jelenetek, melyeket az önmagáért való érzékiség ostoba vádjaival illethetnének, valójában a legszigorúbban funkcionális jellegőek ebben a tragikus történetben, mely tántoríthatatlanul

tör

célja

felé,

amely

nem

más,

mint

az

erkölcsi

felmagasztosulás. A cinikusok azt mondhatnák, hogy a szennyes, kereskedelmi célú

pornográfia

ugyanezen

célokra

hivatkozik;

a

kimővelt

fık

azzal

ellenérvelhetnek, hogy „H.H.” szenvedélyes vallomása pusztán egy pohár vízben kavar vihart, hiszen az amerikai felnıtt férfiak 12%-a – és ez csak egy tartózkodó becslés Dr. Blanche Schwarzmann szerint (szóbeli közlés) – évente egyszer, ilyen-olyan módon, de hasonlóan különleges élményeket él át, mint amelyrıl „H.H” beszél oly kétségbeesetten. Ha e napló tébolyult írója képzett


3


terapeutához fordult volna azon a végzetes 1947-es nyáron, akkor nem történt volna meg e tragédia – és nem íródott volna meg ez a könyv sem. Talán elnézik e mő magyarázójának, hogy egyre azt ismételgeti, amire saját munkáiban és egyetemi jegyzeteiben is nagy súlyt helyez, nevezetesen azt, hogy a „visszataszító” gyakran csak a „szokatlan” a szinonimája. Egy igazi mőalkotás kétségkívül mindig sajátosan eredeti, és éppen a természetébıl adódóan többé-kevésbé megbotránkoztató és megrázó. Nem áll szándékomban dicsfényt vonni „H.H.” köré. Semmi kétség, egy alávaló nyomorult, egy szörnyeteg,

az

erkölcsi

fertı

ragyogó

példája,

a

kegyetlenség

és

a

felszabadultság egyvelege, mely talán páratlan nyomorúságról árulkodik, de semmiképp sem kelt vonzalmat. Nehézkesen szeszélyeskedı. Ezen országról és a polgárairól futólag alkotott ítéletei egyszerően nevetségesek. A vallomásán végighúzódó elszánt és kétségbeesett ıszinteség sem oldozza fel ördögien kitervelt bőne alól. Nem normális. Nem úriember. De mégis, oly varázslatosan pengeti hegedője húrjait, hogy megidézi a Lolita iránt érzett gyengédséget, szánalmat, és elbővöl minket a regényével, noha irtózunk a szerzıjétıl! Kétségtelen, hogy mint esettanulmány, a „Lolita” bevonul a pszichiátriai irodalom klasszikusai közé. Mint mővészeti alkotás, túllépi a vezeklés határait, ám a tudományos jelentıségénél vagy az irodalmi értékénél sokkalta fontosabb számunkra az az erkölcsi üzenet, melyet az értı olvasó kiszőrhet a könyvbıl. Ezen szívbemarkoló, személyes tanulmány mélyén ott rejtezik az általános tudás; az önfejő gyermek, az önzı anya, a lihegı tébolyult – ık nem pusztán eleven színekkel rajzolt szereplıi egy páratlan regénynek, hanem veszélyes folyamatokra hívják fel a figyelmünket és rámutatnak a köztünk élı gonoszra. A „Lolita” arra kell, hogy sarkalljon minket – szülıket, szociális munkásokat, pedagógusokat

–,

hogy

még

nagyobb

éberséggel

és

körültekintéssel

munkálkodjunk egy jobb generáció felnevelésén, egy biztonságosabb világban.

Widworth, Mass. 1955. Augusztus 5.

Ifj. John Ray, Ph.D.


4


ELSİ RÉSZ

1. Lolita, fénye szememnek, tüze ölemnek. Én vétkem, én vérem. Lo-li-ta: fürge léptő nyelvi séta, a szájpadláson kétszer koccan, majd szökken, s a fogakon toppan. Lo. Liii. Ta. Lo,

csak

Lo,

reggelente,

négy

és

fél

láb

magasan,

páratlan

zokniban.

Lola

szövetnadrágban, Dolly az iskolában, Dolores az őrlapokon. De a karjaimban mindig csak Lolita. Volt elıdje? Volt, hát persze, hogy volt. Sıt, tulajdonképpen nem is lehetett volna Lolita anélkül a bizonyos elsı gyereklány nélkül, akit egykor, egy régi nyáron szerettem. Egy tengerparti hercegségben1. Mikor is? Körülbelül annyi évvel Lolita születése elıtt, ahány éves én voltam azon a nyáron. Ó, egy gyilkos soha nem megy a szomszédba nyakatekert fogalmazásért. Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, íme az egyes számú bizonyíték, mit irigyelnek a szeráfok, a félrevezetett, egyszerő, nemes szárnyú szeráfok. Tekintsék hát e kusza töviseket.

2. 1910-ben születtem, Párizsban. Apám szelíd, könnyed ember volt, amolyan etnikai vegyessaláta: svájci polgár, francia és osztrák felmenıkkel és egy cseppnyi Duna-vízzel az ereiben. Mindjárt körbeadogatok néhány csinos, azúros képeslapot. Egy riviérai luxushotel tulajdonosa volt. Apja és két nagyapja borral, ékszerekkel illetve selyemmel kereskedett. Harmincévesen feleségül vett egy angol nıt, az alpinista Jerome Dunn leányát, és Dorset két püspökének unokáját, akik obskurus tárgyak, a paleopedológia, illetve az eol-hárfa szakértıi voltak. Rendkívül fotogén anyám egy fura balesetben (piknik, villám) vesztette életét három éves koromban, és a sötét múlt egy csipetnyi melegségén kívül semmi sem maradt fenn belıle emlékezetem üregeiben és berkeiben, melyek fölött – ha még elviselik stílusomat (felügyelet alatt írok) – lenyugodott gyermekkorom napja. Bizonyára mindannyian ismerik az elmúlt nap illatát ırzı nyomokat, a rajzó szúnyogokat egy domb tövében lapuló sövény körül, amely épp

1 Utalás E. A. Poe versére


5


virágba borul, vagy amelyet a nyári alkonyban egy kóbor séta keresztez – azt a bolyhos langymeleget, az aranyló szúnyograjokat. Anyám nıvére, Sybill – kit apám unokatestvére el, majd semmibe vett –, jelentette közvetlen családomat, mint fizetés nélküli házvezetını és háziasszony. Késıbb valakitıl megtudtam, hogy szerelmes volt az apámba, aki egy esıs napon szalmalángra gyúlva ki is használta ezt, hogy aztán azonnal elfelejtse, amint az idı kitisztult. Nagyon imádtam Sybillt, dacára néhány merev, fatálisan merev követelményének – talán még idejében akart rendesebb özvegyembert faragni belılem, mint amilyen az apám volt. Sybill nagynénémnek rózsaszín-karimás kék szeme és viaszos arcszíne volt. Verseket írt. Poétikusan

babonás

volt.

Azt

állította,

érzi,

hogy

nem

sokkal

tizenhatodik

születésnapom után meg fog halni – és meg is halt. A férje nagyban utazó parfümügynök volt, aki ideje java részét Amerikában töltötte, ahol végül vállalkozást alapított és némi ingatlan vagyonra is szert tett. Boldog, egészséges gyermekként növekedtem a képeskönyvek ragyogó világában, pergı homok, narancsfák, kedves kutyusok, tengerparti sétányok és mosolygó arcok között. Körülöttem

keringett

a pompás Mirana Hotel

magánuniverzuma

–

kisuvickolt

kiskozmosza a kívül kéken izzó, hatalmas kozmosznak. A kötényes mosogatófiúktól a kinyalt uraságokig mindenki szeretett, mindenki kényeztetett. Botjukra támaszkodó idıs amerikai hölgyek mint a pisai ferdetorony hajoltak felém. Tönkrement orosz hercegnık, kik apámnak fizetni nem tudtak, drága nyalánkságokat vásároltak nekem. İ, mon cher petit papa2, csónakázni és biciklizni vitt, megtanított úszni, fejest ugrani és vízisízni, a Don Quijote-t és a Les Miserables-t3 olvasta nekem, én pedig imádtam és csodáltam ıt, és büszke voltam rá, ha véletlenül kihallgattam a szolgák beszélgetését változatos nıügyeinek szereplıirıl, azokról a gyönyörő és kedves lényekrıl, akik ajnároztak és becses könnyeiket hullatták derős anyátlanságom felett. Egy tılünk néhány mérföldnyire lévı angol bejárós iskolába írattak, ahol teniszeztem, fives-t játszottam, kitőnıen tanultam, és az mind iskolamesterekkel, mind a tanítókkal nagyszerő volt a viszonyom. Az elsı határozott szexuális élményeim, melyeket felidézni képes vagyok, tizenhárom éves koromhoz főzıdnek, (vagyis azelıttre, hogy megismertem volna a kicsi Annabelt): komoly, illedelmes és tisztán elméleti jellegő beszélgetés az iskola rózsakertjében a kamaszkor meglepetéseirıl egy amerikai fiúval, egy ünnepelt mozicsillag fiával, aki ritkán volt látható gyermeke számára a maga három dimenziós valóságában; valamint szervezetem egy részének néhány érdekes reakciója bizonyos 2 Az én drága kicsi papám 3 Victor Hugo: A nyomorultak


6


fényképekre – gyöngyházszín és árnyék végtelenül finom, olvadó elválása Pichon La Beauté Humanie4 címő pazar könyvében, amelyet a hotel könyvtárából csentem el egy kazalnyi márványosan kötött Graphics alól. Késıbb apám, a maga elragadó és könnyed stílusában elmondott nekem annyit a szexrıl, amennyit véleménye szerint tudnom szükséges volt; ez 1923 ısze elıtt történt, mielıtt megkezdtem volna gimnáziumi tanulmányaimat Lyonban (ahol három telet szándékoztunk tölteni); de fájdalom, az évnek e nyarát apám itáliai körutazással töltötte Mme de R.-rel és annak leányával, így nem volt senki, aki meghallgasson, senki, aki tanáccsal lásson el.

3. Annabel, csakúgy, mint e sorok szerzıje, vegyespáros sarja volt: félig angol, félig holland. Ma már sokkal kevésbé emlékszem alakjára, mint néhány évvel azelıtt, hogy Lolitát megismertem. Kétféle képi emlékezet van: az egyik, amikor nyitott szemmel aprólékosan újraalkotjuk a képet elménk laboratóriumában (így, általánosságokkal jellemezve látom Annabelt: „mézszín bır”, „vékony karok”, „rövid, barna haj”, „seprős szempillák”, „telt, ragyogó ajkak”; és a másik, amikor lezárt szemmel, a szemhéj sötét belsı oldalán megidézzük a szeretett arc objektív optikai másolatát, egy kicsiny, természetes színeiben pompázó szellemet (és ez az, ahogy Lolitát látom). Engedjék meg nekem, hogy szemérmesen csak arra szorítkozzam Annabel leírásakor, hogy elbővölı, nálam néhány hónappal fiatalabb kisleány volt. A szülei nagynéném régi barátai voltak, és épp oly begyöpösödöttek is, mint ı. A Mirana Hoteltıl nem messze béreltek egy villát. Tükörkopasz Mr. Leigh és hájas, púderporos Mrs. Leigh (született Vanessa van Ness). Mennyire nem állhattam ıket! Annabellel eleinte felszínes dolgokról beszélgettünk, ı közben bele-beletúrt a finom homokba, merített egy maroknyit és kifolyatta ujjai között. Agyunk ugyanarra a rugóra járt, mint a többi, köreinkbe tartozó intelligens európai kiskamaszé akkoriban, és kétlem, hogy érdeklıdésünket az övéknél eredetibb szellemiség hatotta volna át, úgyismint földönkívüli értelmes lények, versenyszerő tenisz, a végtelenség, szolipszizmus és így tovább. Az állatkölykök bolyhos törékenysége ugyanazzal a metszı fájdalommal hasított belénk. İ ápolónı akart lenni egy éhezı ázsiai országban, én pedig híres kém. Aztán egyszerre ırülten, esetlenül, szemérmetlenül és halálosan egymásba szerettünk, és hozzá kell tennem, hogy reménytelenül is, mivel kölcsönös megszállottságunk ırjöngését csak az csillapíthatta volna, ha magunkba szívjuk és olvasztjuk a másik

4 Az emberi szépség


7


lelkét és minden porcikáját, mi azonban képtelenek voltunk egymáshoz férkızni, nem úgy, mint a nyomornegyedbeli gyerkıcök, akik könnyedén meglelték volna erre a lehetıséget. Egy merész kísérletünk után, amikor egy éjjel találkozni próbáltunk a kertjükben

(errıl

majd

késıbb),

szüleink

arra

korlátozták

magányos

félrevonultságunkat, hogy hallótávolságon kívül ugyan, de azért látótávolságon belül kellett maradnunk a népes fövenyen. Ott hevertünk volna akár egész délelıtt a puha homokon, néhány méternyire szüleinktıl, robbanásba dermedt vággyal, kihasználva a tér és az idı minden áldott hasítékát, hogy egymáshoz érhessünk: a keze, félig a homokba temetve, lassan lopakodott felém, karcsú, barna, holdkóros ujjai egyre közelebb és közelebb motoztak, vagy opálos térdei indultak hosszú és óvatos útra, és néha, véletlenül lehetıvé vált, hogy a kisebb gyerekek homokból épült védısáncaitól rejtve súroljuk egymás sós ajkát. E beteljesedés nélkül való érintések egészséges és tapasztalatlan testünket végül oly kiéhezett állapotba sodorták, amelyre nem hozhatott enyhülést még a hővös kék víz sem, melynek felszíne alatt még mindig kerestük egymást. Felnıtt éveim vándorlásai során elveszített kincseim között volt egy pillanatkép, melyet nagynéném készített Annabelrıl, a szüleirıl és a higgadt, idısödı, bicegı úriemberrıl, Dr. Cooperrıl – aki a nagynénémnek udvarolt azon a nyáron –, amint egy kávézó teraszán egy asztalka körül üldögélnek. Annabel nem látszott jól rajta, épp a chocolat glacé5 fölé hajolt, amikor lekapták, és minden, ami felismerhetı belıle, (ahogy e képre emlékszem) csak törékeny, csupasz válla és hajának egy kis részlete a napsütötte elmosódottságban, melyben felolvadt elveszített varázsa;

ellenben én, a többiektıl

némileg távolabb ülve épp drámaiságommal szúrok szemet a fényképen: morcos, kiugró szemöldökcsontú fiú sötét sporttrikóban és jólszabott, fehér sortban, a lábai keresztben, oldalt ülve, a távolba meredve. A fénykép végzetes nyarunk utolsó napján készült, és csak néhány perccel azelıtt, hogy másodszor és egyben utoljára próbáltuk meg kisiklatni sorsunk kerekét. A lehetı legátlátszóbb ürüggyel (ez volt az utolsó esélyünk és már tényleg semmi sem számított) kiszöktünk a kávézóból a tengerpartra, és ott, egy néptelen fövenyszakaszra lelve, néhány barlangszerően összehajló rıt szikla lilás árnyékában rövid és mohó ölelkezésbe fogtunk, egyedüli tanúnk egy ottfelejtett napszemüveg volt. Ott térdeltem, és már majdnem magamévá tettem az én édesemet, amikor két szakállas fürdızı, a vén tengerész és az öccse mászott ki a vízbıl trágár buzdításokat kurjászva, és négy hónap múlva Annabel meghalt tífuszban Korfun.

5 Jeges kakaó


8


4. Újra és újra végigpergetve e szomorú emlékeket, egyre azt kérdezgetem magamtól, hogy vajon akkor, e távoli nyár ragyogásában vett szomorú irányt az életem vagy mértéktelen sóvárgásom csak lényem alapvetı vonásának elsı megnyilvánulása volt? Ha elemezni próbálom önnön vágyaimat, motivációimat, cselekedeteimet és a többit, át kell adjam magam

a

retrospektív

képzeletnek,

amely

végtelen

lehetıségeivel

táplálja

az

elemzıkészséget, és amelynek köszönhetıen az összes látható út vég nélkül el- és elágazik múltam ırjítıen összetett tájain. Meggyızıdésem azonban, hogy egy bizonyos bővös, végzetes módon Lolita Annabellel kezdıdött. Azt is tudom, hogy Annabel halálának megrázkódtatása kimerevítette annak a lidércnyomásos nyárnak minden fájdalmát, és el nem múló akadályává vált minden elkövetkezendı románcnak ifjúságom hideg évei alatt. A szellemi és a testi tökéletes összeolvadása bizonyára felfoghatatlan marad a mai, valójában durva és egysíkú kamaszok számára. Sokkal késıbb, már a halála után is éreztem gondolatait átsuhanni az enyémek felett. Sokkal korábban, még találkozásunk elıtt, ugyanolyan álmaink voltak. Emlékeinket kicserélve szokatlan egybeesésekre bukkantunk. Ugyanazon év ugyanazon nyarán (1919-ben) két teljesen különbözı országban, egy elkóborolt kanári repült be a házukba, és a miénkbe is. Ó, Lolita, bár te szerettél volna ily nagyon! Annabel-korszakom végére tartogattam

a

beszámolót

elsı,

sikertelen

találkánk

kimenetelérıl. Egy éjjel sikerült kijátszania családja rosszindulatú éberségét. A villájuk hátsó frontján nıtt rebbenı, kecses-lombú mimózaligetben biztos fedezékre leltünk egy omladozó kıfalon. A sötétségen és a gyengéd lombokon át láthattuk a világos ablakok arabeszkjeit, amelyek most, az érzékeny emlékezet színes tintájától érintve mint kártyalapok jelennek meg elıttem – vélhetıen azért, mert az ellenség épp egy bridzspartival foglalta el magát. Kedvesem remegett és meg-megrándult, amint szétnyílt ajka szegletét és forró fülcimpáját csókolgattam. A hosszúkás, kecses levelek sziluettjei között sápadt csillagok fürtjei izzottak felettünk; a vibráló égbolt épp oly mezítelennek tőnt, mint amilyen ı volt könnyő ruhácskája alatt. Láttam az arcát az égen, meglepıen világosan, úgy, mintha maga is bágyadtan ragyogna. A lábai, az édes, eleven lábai nem voltak teljesen összezárva, és amikor kezem rálelt arra, amit keresett, ábrándos és kísérteties, fele gyönyör, fele kín kifejezés futott át a gyermeki arcvonásokon. Egy kicsivel magasabban ült mint én, és valahányszor magányos elragadtatása arra vezette, hogy megcsókoljon, a feje álmatag, lágy, lehanyatló, majdhogynem bánatos mozdulattal hajolt felém, csupasz térdei pedig elkapva és megszorítva csuklómat ismét elernyedtek; és reszketı száján, melynek ízét valami titokzatos bájital fanyarsága járta át, szaggatottan kapkodta a levegıt arcom mellett. Elıször úgy próbálta enyhíteni a


9


szerelem kínját, hogy durván az enyémhez dörgölte száraz ajkait, majd egy ideges mozdulattal kisöpörve haját az arcából a drága, bizonytalanul újra felém hajolt és hagyta, hogy jóllakjam szétnyílt ajkaival, amíg én, a nagylelkőség mindent elsöprı rohamában, hogy felkínáljam neki mindenemet, a szívemet, a torkomat, a zsigereimet, félszeg kezeibe adtam szenvedélyem jogarát. Emlékszem még valamilyen illatra is, édeskés, igénytelen, pézsmaillatú kölnire – azt hiszem, anyja spanyol szobalányától csenhette el –, amely összekeveredett saját piskótaillatával, és érzékeim egyszerre csordultig teltek; azonban egy váratlan nesz a közeli bokorból – amelyet valószínőleg egy arra osonó macska okozott – megakadályozta túlcsordulásukat, és amint egymástól elszakadva, sajgó erekkel, lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk, a házból anyja eszelısen emelkedı, hívó hangja kunkorodott elı, és Dr. Cooper nehézkesen kisántikált a kertbe. De az a mimóza-liget, a csillagpára, a borzongás, a lángoló vágy, a mézharmat és a fájdalom velem maradt, és az a kislány, sóillatú combjaival és lázas nyelvével azóta is kísértett – míg végül, huszonnégy évvel késıbb megtörtem varázsát, egy másikban testesítvén meg ıt.

5. Visszatekintve ifjúságom napjaira, a fecnik úgy szállnak messze tılem, sápadt, kavargó viharzással, mint kihajított, használt papírzsebkendık hajnali hóvihara, melyek az utolsó vasúti kocsi nyomában járják örvénylı táncukat. A nıkkel folytatott egészségügyi viszonyaimat a praktikum, az irónia és a gyorsaság jegyében bonyolítottam. Londoni és párizsi

diákéveim

alatt

kielégítettek

a

megvásárolható

nık.

Tanulmányaim

lelkiismeretesek és elmélyültek voltak, noha nem kifejezetten gyümölcsözıek. Elıször úgy terveztem, hogy mint sok más manqué6 tehetség, pszichiátriából doktorálok; de mivel még ehhez is túlzottan manqué voltam – ah, valami különös kimerültség ez, doktor úr, oly nyomott a kedélyem! –, így az angol irodalom mellett döntöttem, ahol oly sok elfuserált költı végzi pipázgató, tweedöltönyös tanárként. Párizs megfelelt igényeimnek. Szovjet filmekrıl beszélgettem orosz emigránsokkal. Homokosokkal ücsörögtem

a

Deux

Magots-ban.

Nyakatekert

esszéket

publikáltam

obskurus

folyóiratokban. Stílusgyakorlatokat fabrikáltam:

... Fräulein von Kulp 6 Béna, csökött


10


fordul tán, keze a kilincsen már; nem követem ıt. Sem Frescát. Sem Gullt.

Egyik cikkemet, amely „A prousti téma Keats egy levelében Benjamin Bailey-hez” címet viselte, végigkuncogta az a hat vagy hét tudós, aki elolvasta. Egy neves kiadó felkérésére belevágtam a „Historie abrégée de la poésie anglaise”7 címő munkámba, majd nekiálltam „A francia irodalom kézikönyve angol anyanyelvő diákok számára” címő (angol írókkal vont párhuzamokban bıvelkedı) könyvem megírásába, amely lefoglalta negyvenes éveimet, és amelynek utolsó kötete már majdnem kiadásra kész állapotban volt, amikor letartóztattak. Találtam állást is – egy felnıtt csoportot tanítottam angolra Auteuil-ben. Késıbb egy fiúiskola alkalmazott néhány szemeszteren

át. Idınként

kihasználtam szociális

munkásokkal és pszichoterapeutákkal kötött ismeretségemet, és a társaságukban látogatásokat tettem különbözı intézményekben, árvaházakban és reformiskolákban, ahol büntetlenül bámulhattam a sápadt, csapzott szempillájú serdülı lányokat, akik arra az álmaimban élıre emlékeztettek. Most pedig a következı fogalmat szeretném bevezetni. A kilenc és tizennégy év közötti korosztályban akadnak olyan bakfisok, akik bizonyos, náluk kétszer vagy még többször idısebb, megbabonázott utazók elıtt feltárják igaz természetüket, amely nem emberi, hanem nimfikus (vagyis démoni); nos, e kiválasztott teremtmények megnevezésre a „nimfácska” kifejezést javaslom. A késıbbiekben világos lesz, hogy idıi fogalmakat használok téri fogalmak helyett. És valóban, azt szeretném, ha az olvasó úgy képzelné el a „kilencet” és a „tizennégyet” mint egy elvarázsolt, nimfácskák lakta sziget határait, amely egy hatalmas, párálló óceán közepén terül el, tükrös partokkal és rózsás sziklákkal. Minden kislány nimfácska e korhatáron belül? Természetesen nem. Máskülönben mi, bevatatottak, magányos utazók, mi nimfoleptikusok már rég megtébolyodtunk volna. Nem mindig a szép külsı az ismertetıjegyük. A közönségesség pedig – vagy legalábbis az, amit a társadalom annak nevez – nem feltétlenül csorbítja azokat a bizonyos titokzatos vonásokat: túlvilági szépség, illanó, álnok, szívbemarkoló, ármányos bőbáj, melyek megkülönböztetik a nimfácskákat korosztályuk többi tagjától, akik összehasonlíthatatlanul erısebben függnek az egyidejő események térbeli világától, mint az elvarázsolt idı érintetlen kis 7 Az angol költészet vázlatos története


11


szigetétıl, ahol Lolita játszadozik hozzá hasonló társaival. Ugyanazon korhatárokon belül a valódi nimfácskák száma szembetőnıen alacsonyabb, mint a még jellegtelen, vagy csak szép, vagy „csinoska”, esetleg „tündéri” és „bájos”, szokványos, pufók, formátlan, nyirkos bırő, minden kétséget kizáróan emberszabású leánygyermekek száma, akik dülledt pocijukat és kis copflijukat kinıve talán csodaszép nık lesznek, talán nem (lásd a fekete harisnyás és fehér kalapos, csúf kis gömböcöket, akik a mozivászon ünnepelt csillagaivá vedlenek át). Ha egy átlagos férfinak megmutatunk egy iskolás vagy cserkészlányokról készített csoportképet és megkérjük, hogy mutasson rá a legszebbre, nem feltétlenül a nimfácskát fogja választani. Ahhoz ırültnek vagy mővésznek kellene lennie, a végtelen melankólia gyermekének, kinek ágyékában forró méreg bugyog és kifinomult gerincében elvetemült bujaság izzik szüntelen (ó, hogy kellene akkor lapítania és rejtızködnie), hogy azonnal felismerje ama szavakkal ki nem fejezhetı ismertetıjeleket: az arccsont enyhén macskaszerő ívét, a pihés combok karcsúságát – és más jegyeket, melyek további felsorolásától most visszatartanak a kétségbeesés, a szégyen és a meghatottság könnyei –, a kicsiny, halálos démont az ártatlan gyermekek között; ıt, akit nem ismernek fel társai és aki maga sincs tudatában fantasztikus hatalmának. Továbbá, mivel az idı oly mágikus szerepet játszik e témakörben, a tudós tanulmányozó nem lepıdhet meg azt látva, hogy néhány évnyi korkülönbségre – azt mondanám, hogy legalább tízre, általában harmincra vagy negyvenre, vagy néhány ismert példából merítve nem kevesebb, mint kilencvenre – is szükség van a bakfis és a férfiú között ahhoz,

hogy

ez

utóbbi

a

nimfácska

igézetébe

kerülhessen.

A

fókusztávolság

beállításának kérdése ez, azé a bizonyos távolságé, melyen a belsı szem reszketve lesz úrrá, és azé a bizonyos kontraszté, melyet az elme leheletnyi perverz gyönyörrel fog fel. Annabel még nem volt nimfácska számomra amikor én még gyerek voltam és amikor ı még gyerek volt, akkor a párja voltam, az ı kicsi faunja a magam jogán, az idı ugyanazon elvarázsolt szigetén; de ma, 1952 szeptemberében, huszonkilenc év elmúltával, azt hiszem már ráismerhetek benne életem elsı, végzetes tündérére. Koraérett szerelemmel szerettük egymást, mely magán viselte a felnıtt életeket oly gyakran romba döntı, emésztı türelmetlenség bélyegét. Erıs voltam és kibírtam; ám a méreg ott maradt a többé be nem hegedı sebben és hamarosan azon kaptam magam, hogy a társadalom, amelyben felnıttem, engedélyezi egy huszonötéves férfinak, hogy megkörnyékezzen tizenhatéves lányokat, de eltiltja a tizenkétévesektıl. Így nem csoda, hogy felnıtt életem az Európában eltöltött évek során gyalázatosan kettısnek bizonyult. Kívülrıl nézve úgynevezett normális viszonyokat folytattam számos evilági nıvel, akik tököt vagy körtét viseltek mell gyanánt, belül azonban az epekedés


12


perzselı pokla emésztett minden elhaladó nimfácska után, akikhez azonban mint törvénytisztelı alamuszi alak, soha nem mertem közeledni. Az emberi nıstények, kikkel viszonyt kovácsolnom engedélyezett volt, csak a tőzoltást szolgálták számomra. Kész vagyok elismerni, hogy a velük folytatott köznapi párzásokból eredı érzet ugyanaz volt, mint amit a felnıtt hímek éreznek, amikor felnıtt nıstényeikkel közösülnek, azzal a rutinos ritmussal, mely a földet is mozgatja. A bökkenı csak az, hogy ezek az úriemberek

nem

nyertek

bepillantást

egy

összehasonlíthatatlanul

szívszorítóbb

üdvösségbe, míg én igen. Magömléses álmaim legszegényesebbike is százszorta káprázatosabb volt, mint valamennyi házasságtörés, amelyet a legpotensebb írózseni vagy a legzseniálisabb impotens valaha is elképzelt. Világom kettéhasadt. Nem egy, hanem két nemet ismertem, melyek közül egyik sem az enyém volt. Az anatómus mindkettıt nıi nemként tartaná nyilván, de érzékeim prizmáján át számomra oly különbözıek voltak, akár a sellık és a hüllık. Mindez csak a jelenlegi felismerés tükrében bontakozik ki számomra, húszas és korai harmincas éveimben még nem értettem teljesen világosan vergıdésemet. Míg testem tudta, mire áhítozik, elmém visszautasította testem esengését. Az egyik pillanatban gyötört a szégyen és a rettegés, a következıben

vakmerı

optimizmus

lett

úrrá

rajtam.

Tabuk

fojtogattak.

A

pszichoanalitikusok pszeudolibidóm pszeudo-felszabadításával próbáltak kedvemre tenni. Néha a közelgı téboly elsı jelének tőnt számomra, hogy szerelmi reszketésem kizárólagos tárgyai Annabel húgai, nyoszolyólányai és komornái voltak, máskor meg azzal nyugtatgattam magam, hogy mindez csak felfogás kérdése, és az égvilágon semmi rossz nincs abban, ha valaki bolondul a kislányokért. Hadd emlékeztessem az olvasót arra, hogy az Angliában 1933-ban beiktatott Gyermekekre és Fiatalkorúakra Vonatkozó Törvény értelmében a gyereklány meghatározása a következı: „leány, aki elmúlt nyolcéves de még nem töltötte be a tizennegyedik évét”, (aztán tizennégytıl tizenhétig a törvény definíciója szerint „fiatalkorú személy”). Másfelıl az amerikai Massachusettsben a „veszélyeztetett gyermek” a jog szó szerinti megfogalmazásában „hét és tizenhét év közötti”, (és ezenfelül hozzátartozói általában bőnözı vagy erkölcstelen életvitelt folytató személyek). Hugh Broughton, egy I. Jakab uralkodása alatt élt, sokat vitatott szerzı bebizonyította, hogy Rácháb tízéves szajha volt. Mindez nagyon érdekes, és merem állítani, hogy már rohamtól habzó szájjal látnak maguk elıtt engem; de nem, én nem vagyok ilyen, én csak örömteli gondolatokat kacsintgatok icike-picike kupicámba. Tessék, néhány másik kép. Ez Vergilius, aki jámbor hangon énekelt a nimfácskákról (bár valószínőleg a kislegények ánuszához vonzódott). Ez Ekhnaton király és Nofertiti királynı két hajadon, nílusi leánya (a királyi alom hat utódot számlált), mezítelenül, ragyogó gyöngyökbıl főzött nyakláncok tömegébe öltözötten, amint érintetlenül pihennek vánkosaikon immár háromezer éve, selymes, barna kislánytesttel, lenyírt


13


hajjal és mandulavágású, ébenfekete szemekkel. Ezek itt tízéves menyasszonyok, akiket arra kényszerítettek, hogy a klasszikus tudományok templomában ráhúzzák magukat a fascinumra8, a férfiasság elefántcsont szimbólumára. A pubertás elıtti házasság és nemi érintkezés máig sem szokatlan jelenségek egyes kelet-indiai társadalmakban. Nyolcvan körüli lepcsa vénségek nyolc éves kislányokkal párosodnak, és ezt senki sem kifogásolja. Végsısoron Dante ırülten beleszeretett Beatricébe, aki akkor még csak kilencéves volt, sziporkázó, kifestett, bájos és felékszerezett leányka, karmazsin köntösben, és mindez Firenzében történt, 1274-ben, egy magánlakomán, május boldog havában. És Petrarca is halálosan beleszeretett Laurájába, a tizenkétéves, hamvasszıke nimfácskába, aki szállt a széllel, virágporban úszva, út porán szaladva, szárnyrakelt virág a gyönyörő síkság felett – így látta ıt a költı Vaucluse dombjairól. De legyünk illedelmesek és kulturáltak. Humbert Humbert igazán megpróbált jó lenni. Tényleg és komolyan, megpróbálta. A legnagyobb tisztelettel viseltetett a köznapi gyermekek tisztasága és sebezhetısége iránt, és a világért sem kavarta volna fel ártatlanságukat – ha az a botrány legcsekélyebb kockázatával járt. De hogy vert a szíve, ha az ártatlanok nyájában felfedezett egy démoni gyermeket, – „enfant charmante et fourbe”9 –, homályló szemek, ragyogó ajkak, tíz év börtön, ha csak annyit vetetsz észre vele, hogy észrevetted. Múltak az évek. Humbert problémamentesen közösült Évával, ám Lilith után vágyakozott. A bimbózó mell növekedése korán (10,7 év) jelentkezik a pubertást kísérı testi változások sorában. A következı fejlıdési szakasz a pigmentált fanszırzet elsı megjelenésében (11,2 év) érhetı tetten. Csordultig telt icikékkel picike kupicám. Hajótörés. Korallzátony. Kettesben egy vízbe fúlt utas didergı gyermekével. Ez csak játék, kedvesem! Milyen édesek voltak ábrándos kalandjaim, amint egy park kemény padján ücsörögve úgy tettem, mintha könyvem reszketı lapjaiba temetkeznék. Az elmélyült diák körül nimfácskák játszadoztak szabadon, mintha a diák csak egy jól ismert szobor, vagy egy vénséges vén fa fény- és árnymintájának darabkája lenne. Egyszer egy tökéletes kis szépség skótkockás ruhában nagy zörgések közepette padom támlájára tette nehézfegyverzető lábacskáját, hogy karcsú meztelen karjait az enyémbe merítve meghúzza görkorcsolyája kilazult szíjait, és én feloldódtam a napfényben, könyvem fügefalevéllé változott, amint loknis aranyszıke haja csupasz térdére hullott, és ragyogó combjain, közvetlenül kaméleonarcom mellett, ott lüktetett és olvadozott a vén lombkorona árnyéka, amelynek én is egy darabkája voltam. Máskor egy vöröshajú

8 Férfi szeméremtest 9 Bájos kis csibész


14


iskoláslány csimpaszkodott mellettem a metrón, és hónaljának rıt kinyilatkoztatása heteken át sajgott ereimben. Hosszasan folytathatnám az egyoldalú, röpke románcok sorát. Néhány közülük a megízleltette velem a pokol dús zamatát. Megtörtént például, hogy teraszomon idızve az utca túloldalán lévı ház egyik kivilágított ablakában megpillantani véltem egy kollaboráns tükör elıtt vetkızı nimfácskát. Ily messze és megközelíthetetlenül e látvány valami egészen különleges, metszı szépséggel bírt, és teljes sebességgel hajszolt a magányos kielégülés felé. Ám kaján hirtelenséggel az imádott meztelenség lágy mintázata egy ablakban ülve újságját olvasó, alsónemőre vetkızött férfi gusztustalan, csupasz, lámpafényben derengı karjává változott át a forró, fülledt, és reménytelen nyári éjszakában. Kötélhúzás, ugróiskola. Az az idıs, gyászba öltözött hölgy, aki leült mellém a padra, tönkrezúzva gyönyörömet – épp egy nimfácska kotorászott alattam elgurult üveggolyóját keresve –, és megkérdezte, hogy hascsikarásom van-e, a pimasz vén boszorka! Ó, hagyjatok magamra serdülı parkomban, mohás kertemben. Hagyjátok ıket, hadd játszanak körülöttem az idık végezetéig. Sose nıjenek fel.

6. Apropó, gyakran eltőnıdtem azon, hogy vajon mivé lesznek ezek a nimfácskák késıbb? Lehetséges lehet, hogy az indázó okok és következmények e kovácsoltvas világában a rejtett lüktetés, mit elraboltam tılük, nem volt hatással a jövıjükre? Birtokoltam ıt, és ı errıl mit sem tudott – rendben van. De vajon elmondhatnánk-e ugyanezt valamivel késıbb? Nem bolygattam meg valamilyen módon a sorsukat azzal, hogy kéjvágyamba olvasztottam képüket? Ó, ez forrása mindig volt – és marad – az emésztı, borzalmas kíváncsiságnak. Viszont megtudtam, hogy hogy néznek ki azok a kedves, tébolyító, vékonykarú nimfácskák, amikor felnınek. Emlékszem, egyszer egy szürke tavaszi délután egyedül bóklásztam a nyüzsgı utcán, valahol a Madeleine környékén. Egy alacsony, karcsú lány jött velem szembe magas sarkú cipıben, gyors, szökellı léptekkel; elmentünk egymás mellett és egyszerre néztünk vissza egymásra, én pedig leszólítottam. Alig ért fel mellkasom szırzetéig, és a francia lányokra oly jellemzı kicsi, kerek, és gödröcskés arca volt. Nagyon tetszett nekem hosszú szempilláival és szőkre szabott ruhájában, mely gyöngyszürkén simult testére, a testre, amely – és ez volt a nimfikus visszhang, a borzongató gyönyör, a dobbanás az ágyékomban – még ırzött valami gyermekeset a


15


fürge popsi profi frétillement-jába10 vegyítve. A tarifát kérdeztem, és ı azonnal rávágta, dallamosan csengı precizitással (kismadár, igazi madárka): – Cent11. Alkudni próbáltam, de ı meglátta a besüppedt szemeimben fészkelı szörnyő magányt, amint mélyen lenéztem domború homlokára és ócska kalapkájára (egy szalag, egy bokréta), és szempillájának egyetlen rebbenésével így szólt: – Tant pis – 12 és úgy tett, mintha már indulna is tovább. Három éve talán még mint hazafelé tartó iskoláslányt láthattam volna! Ez a tény eldöntötte a dolgot. Felvezetett a szokványos, meredek lépcsın, az utat a szokványos csengı tisztította meg a monsieur elıtt, aki nem kívánt találkozni egy másik monsieur-vel a siralmas mászás végállomásán, az ággyal és bidet-vel berendezett nyomorúságos odúban. Szokás szerint ı rögtön a „petit cadeau”-t13 kérte, én meg, szokás szerint megkérdeztem a nevét (Monique) és a korát (tizennyolc). Nagyon is jól ismertem az utcai nık elcsépelt módszereit. Mind azt válaszolják: – Dix-huit14 –; mesterkélten elcsicsergett, elkoptatott, reménytelen önámítás, amelyet naponta tízszer adnak elı a szerencsétlen kis teremtések. De Monique esetében nem lehetett kétség afelıl, hogy ha hazudott is a korát illetıen, akkor is inkább egy-két évet hozzáadott, mint elvett. Erre kemény, mozgékony, furcsán éretlen testének sok apró részletébıl következtettem. Lenyőgözı gyorsasággal hányta le ruháit, majd néhány pillanatig, félig a függöny mocskos fátyolszövetébe burkolózva gyermekes örömmel hallgatta a szeméttel borított udvaron épp legjobbkor megszólaló verkli nyekergését. Amikor apró kezeit vizsgálgatva felhívtam figyelmét piszkos körmeire, naiv szemöldökráncolással így felelt: – Oui, ce n'est past bien15 –, és a mosdótálhoz szaladt, de én visszatartottam: nem számít, semmi sem számít. Nagyon bájosan festett rövid, barna hajával, fénylı szürke szemeivel, sápadt bırével. Csípıje nem volt szélesebb, mint egy guggoló fiúé, és minden habozás nélkül állíthatom (és ez oka, amiért oly hálásan idızök az emlékezet e szürkefátylas szobájában a kicsi Monique-kal), hogy a körülbelül nyolcvan grues16 közül, akikkel könnyítettem magamon, valójában ı volt az egyetlen, aki megajándékozott az igazi gyönyör nyilalló gyötrelmével. – Il était malin, celui qui a inventé ce truc-lá17 – jegyezte meg ennivalóan, és a már ismert félvilági tempóban felkapkodta a ruháit.

10 Riszálásába 11 Száz 12 Mit bánom én 13 Kis ajándék 14 Tizennyolc 15 Igen, ez nem rendes dolog 16 Szajha 17 Nagy kópé volt, aki kitalálta ezt az izét


16


Újabb, részleteiben kidolgozottabb randevút kértem tıle még aznap estére, és ı megesküdve, hogy fiatal élete során még soha nem fordult elı vele „posé un lapin”18, kilencre találkozót adott nekem a sarki kávézóban. Ugyanabba a szobába mentünk, és én nem állhattam meg, hogy meg ne mondjam neki, milyen csinos, mire ı negédesen így felelt: – Tu es bien gentil de dire ça19 – majd meglátva a kicsiny Édenünket megkettızı tükörben azt, amit én is megláttam – a fogcsikorgató gyöngédség számat eltorzító szörnyő grimaszát –, a kötelességtudó kicsi Monique (ó, valaha nimfácska volt, semmi kétség) tudni akarta, hogy letörölje-e a vörös réteget ajkairól avant qu'on se couche20, ha esetleg úgy tervezem, hogy megcsókolom. Természetesen úgy terveztem. Hagytam magam sodortatni, sokkal inkább, mint bármelyik fiatal lánnyal ıelıtte, és a seprős szempillájú Monique-kal töltött éjszakám utolsó látomását átszínezi az az ünnepi derő, amely szinte soha nem kapcsolódott sivár, megalázó és néma szerelmi életem eseményeihez. Roppant elégedettnek látszott a tılem kapott ötvenes borravalóval amint kiügetett a szitáló áprilisi éjszakába a szorosan a nyomában baktató Humbert Humberttel. Egy kirakat elıtt megállva nagy gusztussal így szólt: – Je vais m'acheter de bas!21 –, és én soha nem feledhetem a „bas” pukkanását gyermekes párizsi ajkain, amely oly étvággyal ejtette ki az „a” hangzót, hogy az gyors, rövid, szaggatott „o”-nak hangzott, úgy, mint a „bot” szócskában. Találkát beszéltem meg vele a saját lakásomon, másnap du. 2.15-re, de az sokkal kevésbé sikerült. Már nem tőnt olyan fiatalnak, kissé asszonyos lett egyetlen éjszaka leforgása alatt. Egy nátha ürügyén – amelyet tıle kaptam el – lemondtam negyedik randevúnkat, és egyáltalán nem bántam, hogy megszakítom ezt a szívszaggató fantáziálások terhével fenyegetı, majd úgyis tompa kiábrándulásba fúló érzelmi kapcsolatot. Hagyjuk, hadd maradjon a karcsú, simulékony Monique az, ami egy vagy két pillanatra volt: a fiatal, prózai szajhácskán átderengı bőnös nimfácska. Vele

való

rövid

ismeretségem

egy

gondolatsorral

kezdıdött

–

amely

nyilván

kézenfekvınek tőnik a dörgést ismerı olvasó számára. Egy mocskos magazin hirdetése vezetett el egy elszánt napon Mlle Edith irodájába, aki azzal kezdte, hogy elémrakott egy meglehetısen szabályszerő képekkel telt, meglehetısen gyalázatos albumot („Regardezmoi cette belle brune!”22), és arra kért, válasszak magamnak rokonlelket. Amikor az albumot félretolva nagy nehezen elrebegtem bőnös kívánságomat, elıször azt hittem, 18 Elmulasztani a találkát 19 Kedves, hogy ezt mondod 20 Mielıtt lefeküdnénk 21 Veszek magamnak harisnyát. 22 Nézd csak azt a szép barna lányt!


17


ajtót

mutat;

aztán

megkérdezve,

hogy

mekkora

összeget

készülök

rászánni,

leereszkedın megígérte, hogy érintkezésbe hoz egy személlyel qui pourrait arranger la chose23. Másnap egy asztmatikus, vastagon kifestett, fokhagymaszagú, szószátyár némber, majdhogynem abszurd provance-i tájszólással és fekete bajuszkával lila ajka felett, elvitt a (kétségtelenül) saját otthonába, és miután cuppanósan megcsókolta összeszorított, kövér ujjbegyeit, így fejezve ki áruja bimbósan élvezetes minıségét, teátrális mozdulattal elrántott egy függönyt, és elém tárult a szoba azon része, amely véleményem szerint egy nagy és nem különösebben finnyás család rendszerinti alvóhelyéül szolgált. Most üresen állt, eltekintve egy legalább tizenöt éves, fertelmesen hájas, sárgásfakó, visszataszítóan csúf teremtéstıl, aki piros pántlikával vastag fekete hajában egy széken ült és fásultan ringatott egy pucér játékbabát. Megráztam a fejem, és megpróbáltam meglógni a csapdából, miközben a nı hadart valamit és elkezdte lehuzigálni a monstrum torzójáról a piszkos pamutujjast, aztán látva eltökélt távozási szándékomat, követelte son argent24. A szoba hátsó részén kinyílt egy ajtó, és a két belépı férfi, akik addig a konyhában falatoztak, bekapcsolódott a perpatvarba. Idomtalan, csupasznyakú, füstös képő alakok voltak, egyikük sötét szemüveget viselt. Egy kisebb fiú és egy kormos, karikalábú apróság kandikált ki a hátuk mögül. Egy lidércnyomás arcátlan logikáját követve, a felbıszült kerítını a szemüveges férfira bökött, és azt mondta, hogy az, lui25, a rendırségen dolgozott, és jobban teszem, ha azt csinálom, amit mondanak. Odaléptem Marie-hoz – ez volt szőzi neve –, aki közben csendben átszállította súlyos tomporát a konyhaasztal mellé, egy hokedlire, és folytatta félbemaradt ebédjét, míg a szurtos apróság felszedte a játékbabát. Az idióta mozdulatomat dramatizáló szánalom rohamában egy bankjegyet löktem közönyös markába, ı átadta ajándékomat az ex-detektívnek, én pedig végre távozhattam.

7. Nem tudom, lehetséges, hogy a kerítı albuma csak egy újabb szeme volt a százszorszépláncnak; de nem sokkal késıbb úgy döntöttem, hogy saját biztonságom érdekében megnısülök. Arra gondoltam, hogy a megszokott menetrend, a házikoszt, a házasság minden konvenciója, a hálószobai tevékenység egészségügyi rutinja, és ki tudja, bizonyos morális értékek és bizonyos spirituális pótszerek e végsısoron bekövetkezı virágzása talán segíthet – ha nem is kigyógyulni, de legalább békés kontroll alatt tartani 23 Aki el tudná intézni a dolgot 24 A pénzét 25 İ (férfi)


18


megalázó és veszedelmes vágyaimat. Az a kevés pénz, mellyel apám halála után gyarapodtam (de nem különösebben, a Miranát már jóval korábban eladták), megtetézve feltőnıen vonzó, bár kissé darabos külsımmel, lehetıvé tette számomra a higgadt, megfontolt keresgélést. Hosszas mérlegelés után választásom egy lengyel orvos leányára esett – a jó ember történetesen szédüléssel és szívdobogással kezelt egy ideig. Mi sakkoztunk, a lánya pedig a festıállványa mögül lesett rám, és a tılem kölcsönzött szemeket vagy izületeket belefestette abba a kubista szemétbe, amit a kimővelt kisasszonyok orgonabokrok és báránykák helyett pingáltak akkoriban. Engedjék meg, hogy szelíd eréllyel újra elismételjem: mes malheurs26 dacára, én egy kivételesen jóképő férfi voltam és vagyok, lassú mozdulatokkal, magas termettel, lágy, sötét hajjal és bár borongós, mégis nagyon csábító, kellemes modorral. Egy adott személy kirakatba tett jellemvonásaiban a kivételes férfiasság mint valami sőrő és komor árnyalat tükrözıdik, amely azzal kapcsolatos, amit rejtegetnie kell. Ez volt a helyzet az én esetemben is. Sajnos jól tudtam én, hogy elég csak a kisujjamat megmozdítanom, és máris az enyém a kiválasztott felnıtt nıstény; és valóban, csendes szokásommá vált, hogy kissé udvariatlan legyek a nıkhöz, nehogy mint túlérett gyümölcsök hulljanak hideg ölembe. Lettem volna csak a szép nıket kedvelı français moyen27, és könnyedén találok a zordon váramat ostromló tébolyult szépségek között Valeriánál sokkalta elbővölıbb teremtményeket is. Választásomat azonban olyan megfontolásokra alapoztam, melyek lényege – mint azt túl késın ismertem fel –, a szánalmas kompromisszum volt. Ami ékesen bizonyítja, hogy milyen félelmetesen hülye volt mindig szegény Humbert szexügyekben.

8. Jóllehet azt mondogattam magamnak, hogy pusztán valakinek az enyhet adó jelenlétét keresem, a magasztos pot-au-feu-t28, az eleven guminıt, de ami valójában Valeriához vonzott, az a kislányt imitáló viselkedése volt. Nem azért csinálta, mert megsejtett valamit; egyszerően csak ez volt a stílusa – én pedig bedıltem neki. Valójában csaknem húszas évei végén járt (az igazi korát soha nem tudtam meg, még az útlevele is hazudott), és a körülmények, amelyek között szüzességét elvesztette, együtt változtak múltidézı hangulataival. Én, a magam részérıl olyan naiv voltam, amilyen naiv csak

26 A bajaim 27 Átlagos francia 28 Húsleves


19


egy pervertált lehet. Pelyhes volt és pajkos, á la gamine29 öltözködött, bıkezően mutogatta sima lábaszárát, tudta, hogyan hangsúlyozza fekete bársonypapucsba bújtatott lábfeje fehérségét, és duzzogva biggyesztett, és gödröcskésen mosolygott, vígan hancúrozott, mórikálta magát, és az elképzelhetı legbájosabb és legbanálisabb módon rázogatta szıke, bongyor huncutkáit. A mairie-n30 lezajlott rövid szertartás után hazavittem frissen bérelt lakásomba, és nem csekély meglepetésére, még mielıtt megérintettem volna, ráadtam azt az egyszerő lánykahálóinget, amit egy árvaház fehérnemős szekrényébıl emeltem el. Származott némi örömöm abból a nászi éjszakából, a kis idióta pedig virradatra már hisztérikus görcsben volt. Ám a valóság hamarosan leleplezte önmagát. A szıkített fürtök feltárták búsbarna gyökerüket, az apró pihék tövisekké váltak a beretvált lábszáron, a mozgékony, nedves száj pedig – amelyet hiába tömtem szerelemmel –, hamarosan felfedte gyalázatos hasonlóságát a megboldogult, varangyszerő anyuka kincsként ırzött portréjának vonatkozó részével; és nemsokára kiderült, hogy a halavány, sanyarú sorsú lányka helyett egy nagydarab, puffadt, kurtalábú, nagycsöcső és gyakorlatilag agyafosztott baba lett Humbert Humbert gondjaira bízva. Ezek az állapotok uralkodtak 1935-tıl 1939-ig. Valeria egyetlen elınye hallgatag természete volt, amely segített megteremteni egyfajta fura kényelmet nyomorúságos otthonunkban: két szoba, az egyik ablakból kilátás a ködös világra, a másikból egy tőzfalra, parányi konyha, cipısdoboz mérető fürdıkád, amelyben úgy éreztem magam, mint Marat, csak épp engem nem szúrtak le fehérnyakú szőzek. Eltöltöttünk együtt néhány egészen meghitt estét, ı mélyen a Paris Soir-ba temetkezve, én a rozoga íróasztal mellett dolgozgatva. Moziba, bicikliversenyekre és bokszmeccsekre jártunk. Ritkán, csak nagyon sürgıs és kétségbeejtı esetekben fanyalodtam áporodott húsára. A szemközti főszeresnek volt egy kislánya, akinek már az árnyéka is megırjített, ám Valeria segédletével végülis találtam fantasztikus sanyarúságomnak néhány jogszerő elvezetı csatornát. Ami a fızést illeti, hallgatólagosan elejtettük a pot-au-feu gondolatát, és a rue Bonaparte sarkára, egy zsúfolt kávéházba jártunk enni, ahol az asztalterítı borpecsétes volt, a helyiség pedig külföldi karattyolástól zajos. A szomszéd mőkereskedés rendetlen kirakatában egy nagyszerő, lángoló, zöld, vörös, arany és tintakék, antik-amerikai plakát

volt

látható,

amely

egy

gızmozdonyt

ábrázolt,

gigantikus

kéménnyel,

nagyszabású barokk lámpákkal és roppant vágánykotróval, amint mályvaszínő kocsijait

29 Bakfis módjára 30 Városházán


20


vontatja a préri zivataros éjszakájában és szikrákkal pitykézett fekete füstjét a súlyos viharfellegekkel vegyíti. Mindez darabokra hullott. 1939 nyarán elhalálozott mon oncle d' Amérique31 és egy néhány ezer dolláros évjáradékot hagyományozott rám azzal a feltétellel, hogy az Államokba költözöm és némi érdeklıdést tanúsítok üzleti ügyei iránt. E kilátások nagyon

kecsegtetıek

voltak

számomra,

úgy

éreztem,

szükséges

végre

némi

mozgalmasságot csempésznem az életembe. És volt más ok is: molyrágta lyukak jelentek meg házasságom kényelmének plüss-szövetén. Az utóbbi hetekben úgy vettem észre, hogy az én dagadt Valeriám már nem volt a régi megszokott önmaga, felvett valami gyanús nyugtalanságot, mi több, alkalmanként bizonyos ingerlékenységet mutatott, ami egyáltalán nem volt összhangban azzal a sablonos karakterrel, amelynek megtestesítésére hivatott volt. Amikor tájékoztattam arról, hogy hamarosan New Yorkba hajózunk, lehangoltnak és zavarodottnak tőnt. Volt valami fárasztó és hosszadalmas bonyodalom a papírjai körül. Nansen, vagy jobban mondva Nonszensz útlevele volt, amit valamilyen okból férje biztos svájci állampolgársága sem tehetett feleslegessé, de végül úgy döntöttem, hogy csak a préfecture32 elıtti kényszerő sorban állás és egyéb formalitások elintézése kedvetleníti el, annak dacára, hogy türelmesen lefestettem neki Amerikát, a rózsás gyermekek és hatalmas erdıségek országát, ahol az élet legalább olyan élvezetes, mint a lepusztult és unalmas Párizsban. Egy reggel épp valami hivatali épületbıl jöttünk ki már majdnem elintézett papírjaival, amikor az oldalamon kacsázó Valeria nyomatékosan rázni kezdte pudlifejét anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna. Hagytam, hadd csinálja egy darabig, aztán megkérdeztem, hogy szerinte van-e benne valami. Erre így felelt (lefordítom francia válaszát, mely véleményem szerint egy ócska szláv szólam tükörfordítása volt): – Egy másik férfi van az életemben. Namármost, rút szavak ezek egy férj fülének. Bevallom, egészen összezavartak. Összeverni ott és akkor, a nyílt utcán, ahogy azt egy ıszinte ösztönke tette volna – ez nem volt keresztülvihetı. Titkolt gyötrıdésem hosszú évei alatt emberfeletti önuralomra tettem szert. Betunkoltam hát Valeriát a hívogató taxiba, amely egy ideje már a járdaszegély mellett ólálkodott, és viszonylagos magányunkban merész szavainak bıvebb kifejtését javasoltam csendesen. Egyre jobban fojtogatott a düh – nem mintha különösebb gyengédséggel viseltettem volna Mme Humbert, e lomha lúd iránt, hanem mert én voltam az egyetlen, aki dönthetett törvényes és törvénytelen kapcsolatokról, és 31 Amerikai nagybácsim 32 Fıkapitányság


21


erre ı, Valeria, a vígjátéki hitves, pofátlanul arra vetemedik, hogy önállóan rendelkezik kényelmem és sorsom felett. Szeretıje nevét követeltem. Megismételtem kérdésemet; de ı folytatta a zavaros zagyválást, velem való boldogtalanságáról szónokolt és bejelentette a haladéktalan válás tervét. – Mais qui est-ce?33 – ordítottam végül, öklömmel a térdére sújtva, de ı rezzenéstelen arccal bámult rám, mintha a válasz túl egyszerő lenne ahhoz, hogy szavakba öntse, majd röpke vállvonással a taxisofır vaskos nyakára bökött, aki rögvest egy kávézó elé kanyarodott, majd bemutatkozott. Már nem emlékszem röhejes nevére, de oly sok év után is teljesen tisztán látom magam elıtt alakját – köpcös fehérorosz ex-ezredes, bozontos bajusszal és sörtehajjal. Letelepedtünk egy asztalka köré, a cárista bort rendelt, Valeria pedig, miután bebugyolálta térdét egy nedves asztalkendıbe, beszélni kezdett, inkább belém, mint hozzám, szaporán töltögette a szavakat méltóságteljes tartályomba – még csak nem is gyanítottam, hogy képes ilyesmire. Idınként szláv szóözönt zúdított tohonya szeretıje nyakába is. A helyzet felháborítóan nevetséges volt, és még inkább az lett, amikor a taxisofır, a birtoklás lekezelı mosolyával leállítva Valeriát, belefogott saját terveinek és elveinek kifejtésébe. Vérlázító kiejtéssel színezett, aggályos franciasággal vázolta fel a szerelem és a munka világát, amelybe kéz a kézben kívánt beevezni gyermekecske nejével, Valeriával – aki kettınk

közt

ülve

már

javában

tollászkodott,

kifestette

bukszaszáját,

tokáját

megháromszorozva helyrerántotta blúza kivágását és így tovább –, és úgy beszélt róla, mintha jelen se lenne, és mintha csak egy árva apróság volna, kinek feje fölött épp most intézik a bölcs és a még bölcsebb gyámolítók a formális ügyeket, hogy saját érdekében átkerüljön az elıbbi kezébıl az utóbbi kezébe. Jóllehet, bizonyos benyomásaimat eltúlozta és eltorzította a tehetetlen düh, mégis megesküdnék rá, hogy megtanácskozott velem

olyan

folyó

ügyeket,

mint

Valeria

fogyókúrája,

menstruációs

ciklusa,

ruházkodása és olvasmányai. – Úgy vélem, Jean Christophe tetszeni fog neki? – kérdezte. Hiába, kimővelt elme volt ez a Mr. Taxikovics. E zagyva beszédnek véget vetve azt javasoltam Valerianak, hogy haladéktalanul csomagolja össze csekélyke ingóságát, mire az operettezredes gálánsan felajánlotta, hogy ı majd autóval elszállítja azokat. Eredeti munkakörébe visszatérve elkocsizott a Humbert házaspárral az otthonukba, és míg Valeria végigfecsegte az utat, Rettegett Humbert

azon

tanakodott

Nyúlszívő

Humberttel,

hogy

akkor

most

Humbert

Humbertnek vajon meg kell-e ölnie Valeriát, vagy a szeretıjét, vagy mindkettıjüket, vagy egyiküket sem. Emlékszem, egyszer már volt a kezemben pisztoly – egy iskolatársamé volt –, azokban az idıkben (nem meséltem róluk, de sose bánják), amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy alaposan megkörnyékezem a kishúgát, egy 33 De hát ki az?


22


áttetszı, fekete fürtő nimfácskát, aztán fıbe lövöm magam. Azt fontolgattam, hogy vajon megérné-e agyonlınöm, megfojtanom, vagy vízbe ölnöm Valecskát (amely névvel ıt az ezredes illette). Mivel elég gyenge lábakon állt, úgy határoztam, hogy csak borzalmas sebeket ejtek rajta, mihelyst kettesben maradunk. De már soha nem maradtunk. Hazaérve Valecska – kinek már záporoztak a könnyei és mindent összemaszatolt szivárványszínő sminkjével – nekifogott, hogy valahogy megtömjön egy utazóládát, két bıröndöt és egy vedlett kartondobozt, a tervem pedig, hogy felvegyem túrabakancsomat és nekifutásból jól farba rúgjam, természetesen kivitelezhetetlen volt a mindvégig körülöttünk lebzselı átkozott ezredes miatt. Nem mondhatnám, hogy kihívóan viselkedett vagy bármi ilyesmi, épp ellenkezıleg, a jelentéktelen mellékszereplı figuráját adta elı – néhányszor elráncigáltak egy-egy színházi elıadásra, ott láttam ilyet –, a diszkrét, óvilági úriembert játszotta el, és mozdulatait fülsértıen kiejtett mentegetızések egész sorával központozta (j'ai demannde pardonne – bocsásson meg... – est-ce que j'ai puis – lehetséges volna, ha én... – és így tovább), és tapintatosan félrenézett, amikor Valecska széles mozdulatokkal lekapkodta rózsaszín bugyogóit a kád fölé feszített szárítókötélrıl, de mégis úgy tőnt, hogy mindig mindenhol ott van, le gredin34, hozzáigazította körvonalait a lakás anatómiájához, az újságomat olvasta a fotelomban ülve, kibogozott egy összegubancolódott zsineget, cigarettát sodort, megszámolta a teáskanalakat, meglátogatta a fürdıszobát, segített a macájának összecsomagolni a papájától kapott elektromos ventillátort, és cipelte az utcán a bıröndjeit. Karba tett kézzel, félfenékkel az ablakpárkányon ülve haldokoltam az utálattól és az unalomtól. Végre mindketten kint voltak a feszültségtıl vibráló lakásból és idegszálaimban még hosszasan visszhangzott a becsapódó ajtó döreje, amit szegényes pótlékként vágtam be utánuk a visszkezes tasli helyett, amit a mozifilmek szabályaival összhangban Valecska pofacsontján kellett volna elhelyeznem. Esetlenül alakítva szerepemet, döngı léptekkel a fürdıszobába csörtettem, hogy ellenırizzem, magukkal vitték-e angol arcvizemet – nem vitték, ellenben görcsös undorral fedeztem fel a gusztustalanságot a vécécsészében, amit a Cár ex-Tanácsadója nem öblített le, miután alaposan könnyített hólyagján. Az az idegen, ünnepélyes vizelettócsa, a közepében

ázó

sárgásbarna,

málladozó

csikkel

végül

betetızte

gyalázatos

megaláztatásomat, és vadul fegyver után néztem. Merem állítani egyébként, hogy nem más, mint a kispolgári orosz udvariasság (talán némi keleti beütéssel) vezette arra a jó ezredest (Maximovicsot, hirtelen eszembe taxizott a neve!), e módfelett szertartásos férfiút – mind azok! –, hogy magánszükségleteit elızékeny csendbe bugyolálja, és így elkerülje a vendéglátó otthon apró méretének nyomatékosítását a saját visszafogott 34 A gazember


23


csörgedezését követı zuhatag tompa morajlásával. De akkor még nem gondoltam erre, hanem dühtıl nyögdécselve tővé tettem a konyhát valami seprőnyélnél alkalmasabb szerszámért. Végül a kutakodással felhagyva kivágtattam az utcára, azzal a hısies elhatározással, hogy a puszta öklömmel rontok neki – erıs testalkatom ellenére nem vagyok ökölvívó, míg az alacsony, szélesvállú Maximovics úgy festett, mint egy nyersvastömb. Az utca azonban kihalt volt – a feleségem távozásáról árulkodó egyetlen nyom egy strasszgomb volt, melyet nejem három hiábavaló éven át ırizgetett egy csorba dobozkában, hogy most beleejtse a sárba –, és ez a kihaltság talán megspórolt nekem egy betört orrot. De sebaj. Kicsiny bosszúm utolérte ıket az alkalmas idıben. Egy nap megtudtam egy pasadenai férfitıl, hogy Mrs. Maximovich née35 Zborovski gyermekágyi lázban halt meg 1945 körül. A párocska valahogy kijutott Kaliforniába, ahol pazar fizetségért részt vettek egy egyéves kísérletsorozatban, amelyet egy kiváló amerikai etnológus irányított. A kísérlet azon reakciókra irányult, amelyeket az állandó négykézlábra ereszkedettség állapotában mutatnak az emberi fajhoz, és azon belül is a különbözı rasszokhoz tartozó egyedek, banán és datolyadiétára fogva. Az informátorom, egy orvos, megesküdött, hogy a tulajdon szemeivel látta a hájas Valecskát és idıközben megıszült, elhízott ezredesét, amint szorgalmasan csúsznak-másznak a ragyogóan megvilágított szobák fényesre súrolt padlóján (gyümölcs az egyikben, víz a másikban, gyékény a harmadikban és így tovább), a többi szerzıdtetett négylábú társaságában, akiket nélkülözı és gyámoltalan rétegekbıl toboroztak. Megpróbáltam megkeresni e vizsgálat eredményeit az Antropológiai Közlönyben, de úgy tőnik, még nem publikálták ıket. Az ilyen jellegő tudományos kutatások gyümölcse természetesen hosszú idı alatt érik be. Remélem, jó fotókkal illusztrálják majd, ha kiadják, bár nem túl valószínő, hogy egy börtön könyvtára ilyen tudós munkáknak adna otthont. Az a könyvtár, melyre mostanában – ügyvédem erıfeszítéseinek dacára – korlátozva vagyok, remek példája a börtönkönyvtárak elmebeteg eklekticizmus szerint válogatott győjteményének. Megvan a Biblia – természetesen, és Dickens (egy ısi kiadásban, N.Y., G.W. Dillingham Kiadó, MDCCCLXXXVII), a Gyermekenciklopédia (néhány szép képpel aranyszıke, sortos cserkészlánykákról), és a Gyilkosság meghirdetve Agatha Christie-tıl, de van még néhány sziporkázó apróság is, mint az Itáliai Kóborlások Percy Elphinstone-tıl, a Velencében Újra (Boston, 1868,) szerzıjétıl, és egy relatíve friss (1946) Ki kicsoda a rivaldafényben – színészek, producerek, színmőírók és díszletek pillanatképei. Múlt éjjel ez utóbbi kötetet átnézve ismét találkoztam azon a véletlen és káprázatos egybeesések egyikével, amelyektıl a logika tudósai irtóznak, és amelyeket a költık magasztalnak. Idemásolom majdnem az egész oldalt: 35 Született


24


Pym, Roland. Született: Lundy, Mass., 1922. Színészi képzést az Elsinore Playhose-ban (Derby, N.Y.) kapott. Elsı fellépése: Robbanó rapok. Színrelépései közül néhány: Két háztömbnyire innen, A zöldruhás lány, Rántott férjek, A furcsa gomba, Fogd és fuss!, Édes John, rólad álmodtam. Quilty,

Clare.

Amerikai

drámaíró.

Született:

Ocean

City,

N.J.,

1911.

Tanulmányait a Columbia Egyetemen végezte. Kereskedelmi pályára lépett, majd színmőveket írt. Mővei közül néhány: A Kicsi Nimfa, A hölgy, aki szerette a villámlást (társszerzı: Vivian Darkbloom), Sötét Idık, A Furcsa Gomba, Atyai Szeretet. Sok figyelemreméltó gyermekszínmővet írt. A Kicsi Nimfa (1940) New York-i bemutatója elıtt 14,000 mérföldet utazott és 280 elıadást ért meg. Hobbi: gyors autók, fotózás, háziállatok. Quine, Dolores: Született 1882, Dayton, Ohio. Színitanulmányait az American Academy-n végezte. Elsı színpadra lépése: 1900, Ottawa. New Yorkban 1904ben mutatkozott be a Ne Állj Szóba Idegenekkel-ben. Azóta a következı darabokban lépett le: (itt körülbelül harminc színdarab következik)

Hogy drága szerelmesem keresztneve egyáltalán kapcsolatba kerülhet egy ilyen satrafa színésznıvel –, még mindig beleremegek a reménytelen fájdalomba! Talán ı is színésznı lehetett volna. Született: 1935. Feltőnt (észrevettem tollam megbicsaklását az elızı bekezdésben, de kérlek Clarence, ne javítsd ki): A Meggyilkolt Színmőíró. Quine a sárban vájquilna. Quiliszta Quilty halálhírét quelti. Ó, Lolitám, csak szavaim maradtak, hogy játszadozzam vélük!

9. A válási procedúra késleltette utazásomat és mire egy Portugáliában eltöltött unalmas és tüdıgyulladásos tél után megérkeztem az Államokba, egy újabb világháború vonta komor homályba a földgolyót. New Yorkban kapva kaptam a sors által felkínált lehetıségen,

és

elvállaltam

egy

kellemes

munkát:

lényegében

parfümreklámok

kiagyalásából és szerkesztésébıl állt. Örömmel fogadtam felszínes jellegét és ál-irodalmi vonatkozásait és csak akkor foglalkoztam vele, ha épp nem volt jobb dolgom. Másfelıl egy new yorki háborús-egyetem is sürgetett, hogy fejezzem be az angol nyelvő diákok számára íródó összehasonlító francia irodalomtörténetemet. Az elsı kötet összeállítása több évembe került és azalatt ritkán fordult elı, hogy napi tizenöt óránál kevesebbet


25


dolgoztam volna. Ha visszatekintek azokra a napokra, látom, mint válik el élesen a tágas fény és a szők árnyék: a fény a vigasztaló kutatás a könyvtár boltíves termeiben, az árnyék kínzó vágyakozásom és álmatlanságom, melyrıl már épp elég szó esett. Mostanra már, alaposan ismerve engem, az olvasó könnyedén elképzelheti, mennyi port nyeltem és mennyit izzadtam, hogy egy-egy a Central parkban játszadozó (ó, mindig oly távoli) nimfácskát kilessek, és hogy milyen elutasító voltam a csillogó, dezodorszagú hivatalnoklányokkal, akiket egy másik osztályon dolgozó homokos disznó tukmált rám. Ugorjuk át ezt az egészet. Egy szörnyő összeroppanás végül több mint egy évre szanatóriumba juttatott, majd visszatértem munkámhoz – csak hogy ismét kórházi ápoltként végezzem. A pirospozsgás szabadtéri élet az enyhülés ígéretével kecsegtetett. Egyik kedvenc orvosomnak, egy barna szakállkás, elbővölıen cinikus fickónak volt egy bátyja, és ez a báty egy expedíciót szándékozott indítani Kanada sarkvidékére. Csatlakoztam a társasághoz, mint a „pszichikai reakciók tanulmányozója”. Alkalmanként megosztoztam (nem

túl

nagy

sikerrel)

két

ifjú

botanikussal

és

egy

öreg

asztalossal

táplálkozástudományi szakemberünk, Dr. Anita Johnson kegyein – aki, örömmel jegyzem meg, hamarosan hazarepült. Csak hozzávetıleges elképzeléseim voltak arról, hogy mi is az expedíció célja. A meteorológusok számából arra következtettem, hogy a kószán imbolygó mágneses északi sark nyomát őztük egészen a búvóhelyéig (valahol a Prince of Wales szigeten, mint arról értesültem). Az egyik különítmény a hozzájuk csatlakozó kanadaiakkal meteorológiai állomást hozott létre Pierre Pointon, Melville Soundban. Egy másik, hasonlóan tanácstalan különítmény planktont győjtött. A harmadik a tuberkulózist tanulmányozta a tundrán. Bert, az operatır – egy határozatlan fickó, egyszer elvégeztettek velünk egy jó nagy adag piszkos konyhai munkát (ı is lelki nyavalyákkal küszködött) – váltig állította, hogy csapatunk nagy embereit, a valódi vezetıinket, akikkel soha sem találkoztunk, elsısorban a légkör javulásának a sarki rókák bundájára gyakorolt hatásai foglalkoztatják. Elıregyártott fakunyhókban laktunk a prekambriumi gránitvilág közepén. Bıséges készleteink voltak – a Reader's Digest, egy fagylaltkeverı, egy vegyivécé, karácsonyi papírdíszek. Egészségem gyönyörően javult az elképesztı üresség és unalom dacára, vagy épp annak köszönhetıen. Körülöttem a leverten vegetáló főzfabozótosokkal és zuzmókkal, felettem a tökéletesen áttetszı égbolttal (amin egyébként semmi említésre méltó nem tetszett át), egy melák sziklatömbön ülve, a viharos, sivító széltıl átjárva és vélhetıen megtisztítva, egészen különös módon távolinak éreztem magam önmagamtól. Nem kísértettek csábítások. A hájas, csupaszbırő eszkimó lánykák sokkal kevesebb vágyat

ébresztettek

bennem

a

halszagukkal,


undok

hollófürtjeikkel

és

26


tengerimalacképükkel,

mint

Dr.

Johnson.

Sarkvidékeken

nem

fordulnak

elı

nimfácskák. A nálam avatottabbakra hagytam a jégkori kövületek, a matrjoskák, az aurórák, és a kremlinek elemzését, és egy darabig azzal próbálkoztam, hogy lejegyezgessem azokat, amiket elızékenyen „reakcióknak” minısítettem (megemlítettem például, hogy a éjféli nap alatt az álmok egyre színesebbekké válnak, amit operatır barátom is megerısített). Feladataim közé tartozott azt is, hogy kifaggassam társaimat számos olyan nagy horderejő dologról, mint a honvágy, az ismeretlen állatoktól való rettegés, az ételfantáziák, az éjszakai magömlés, a hobbik, a kedvenc rádiómősorok, az elégedetlenség a külsıvel, és így tovább. Hamarosan mindenki torkig volt velem, én pedig egy idı után felhagytam e vállalkozással, hogy csak húsz hónapos (az egyik botanikus tréfás szavaival élve) fegyfagyházi tartózkodásom vége felé csapjak össze egy teljes egészében fiktív, ám igen zaftos tanulmányt, melyet megtalálhat az olvasó az Annals of Adult Psychophysics 1945-ös vagy 46-os évfolyamában csakúgy, mint az Arctic Explorations egy teljes egészében e sajátos expedíciónak szentelt kiadásában. Összefoglalva: expedíciónknak semmi köze nem volt a Victoria szigetek vörösrezéhez vagy bármi ilyesmihez, mint ezt késıbb zseniális orvosomtól megtudtam, és valódi céljának természete olyan volt, amelyrıl csak „csitt-csitt”, és hadd tegyem még hozzá, hogy bármi is volt a célja, azt nagyszerően megvalósította. Az olvasó bizonyára sajnálattal értesül róla, hogy a civilizációba való visszatérésem után újabb csatát vívtam a tébollyal (a melankóliával és egy bizonyos értelemben elviselhetetlen lehangoltsággal, hogy ilyen kíméletlen kifejezésekkel éljek). Teljes felépülésemet a különösen drága kórházi kezelésem alatt tett felfedezésemnek köszönhettem. Rájöttem arra, hogy a gyógyító szórakozás kimeríthetetlen forrása lehet a pszichiáterek megtréfálása, mélyen titkolva, hogy ismered a szakma minden fortélyát, és nagy csalafintán az orruknál fogva vezetni ıket, mindenféle kitalált, klasszikus stílusú elaborációs álmokkal traktálni (melyekbıl végül ık, az álom-uzsorások riadtak fel sikoltozva), és hamis „ısjelenetekkel” kínozni ıket, de soha a leghalványabb bepillantást sem engedni nekik valós szexuális sanyarúságodba. Egy nıvér megvesztegetésével a kórlapomhoz férkıztem és ujjongva olvastam, hogy a vélemények szerint „potenciális homoszexuális”, illetve „tökéletesen impotens” vagyok. Ez az – esetemben – kiváló a sporttevékenység

végül

azt

eredményezte,

hogy

néhány

hónap

múlva

már

makkegészséges voltam, pompásan éreztem magam, remekül aludtam és úgy faltam, mint egy iskoláslány. Végül még egy hetet engedélyeztem magamnak, pusztán azért a mulatságért, hogy eljátszadozzak a frissen érkezett jövevénnyel, egy elbocsájtott (és


27


bizonyára meghibbant) hírességgel, aki arról a fogásáról volt nevezetes, hogy elhitette pácienseivel: szemtanúi voltak saját fogantatásuknak.

10. Szanatóriumi kijelentkezésem után valami hely után néztem New England vidékein, vagy egy álmos kisvárosban (szilfák, fehér templomtorony), ahol eltölthetnék egy szorgalmas nyarat doboznyira duzzadt jegyzeteim rendezgetésével, és fürdéssel valami közeli

tóban.

Munkám

ismét

érdekelni

kezdett

–

úgy

értem,

a

tudományos

erıfeszítéseim, a másikat, a nagybátyám posztumusz parfümügyletében való aktív részvételemet addigra már minimálisra csökkentettem. Nagybátyám egy korábbi alkalmazottja, egy elıkelı család sarja, felajánlotta, hogy töltsek néhány hónapot elszegényedett unokatestvéreinél, a nyugalombavonult Mr. McCoo-nál és hitvesénél, akik ki akarták adni házuk felsı emeletét, ahol egy nagynéni húzta meg magát halála elıtt. Azt is mondta, hogy van két kislányuk, egyikük még csecsemı, a másik tizenkétéves, és van egy gyönyörő kertjük is, nem messze egy gyönyörő tótól, és én azt válaszoltam, hogy ez a jobbnál is jobban hangzik. Levelet váltottam ezekkel az emberekkel, megnyugtatva ıket, hogy szobatiszta vagyok, és egy csodálatos éjszakát töltöttem a vonaton, aprólékos részletességgel magam elé képzelve a rejtélyes nimfácskát, akivel majd franciául csevegek és humbertül enyelgek. Senki nem várt rám a játékvasútállomáson, ahová vadonatúj, drága utazótáskámmal megérkeztem, és senki nem vette fel a telefont sem. Végül mégis befutott Ramsdale egyetlen, rózsaszín-zöldre mázolt szállodája elé a zavarodott és átizzadt Mr. McCoo azzal a hírrel, hogy a háza épp most égett porig – lehetséges, hogy az egész éjjel ereimben izzó szinkron tőzvésznek köszönhetıen. A családja a farmjukra menekült és magukkal vitték a kocsit is, de a felesége egy barátja, egy nagyszerő hölgy, Mrs. Haze a Lawn Street 342-bıl felajánlotta, hogy elszállásol. A Mrs. Haze-zel szemben lakó hölgy kölcsönadta McCoonak a limuzinját, egy lenyőgözıen ósdi, szegletes tetejő batárt, egy vidám néger sofırrel egyetemben. Idejövetelem kizárólagos okának szertefoszlásával a fent említett terv nevetségesen abszurdnak tőnt. Rendben, a háza teljes újjáépítésre szorul, na és aztán? Talán nem volt megfelelıen bebiztosítva? Dühös voltam, csalódott és unott, de mint udvarias európai, nem utasíthattam vissza, hogy a Lawn Streetre vitessem magam azzal a halottaskocsival, és azzal meggondolással, hogy máskülönben Mr. McCoo valami sokkal bonyolultabb megoldást eszel ki, hogy megszabaduljon tılem. Láttam, ahogy McCoo elillan, a sofıröm pedig halk kuncogással csóválja a fejét. En


28


route36 megfogadtam magamban, hogy semmilyen körülmények között sem maradok Ramsdale-ben, hanem még aznap elrepülök a Bermudákra, a Bahamákra, a Búbánatba. A technikolor föveny édes lehetıségei korábban már jó néhányszor végigborsóztak a gerincemen, ám McCoo unokatestvére alaposan eltérítette terveim vonatát remek ajánlatával, amely azonban így elpárologva már tökéletes ostobaságnak tetszett. Ha már váratlan fordulatokról beszélünk: majdnem elgázoltunk egy minden lébe kanál külvárosi kutyát (egyet azok közül, akik az út mentén lapítva várnak a kocsikra) amint befordultunk a Lawn Streetre. Hamarosan feltőnt a Haze ház, egy fehérgerendás rémálom, öreg és rozzant, inkább szürke mint fehér – az a fajta hely, ahol a zuhanyrózsa helyett egészen biztosan egy gumicsıre lelsz, a kád vízcsapjához eszkábálva. Borravalót adtam a sofırnek, remélve, hogy azonnal elhajt, és én észrevétlenül visszaosonhatok a hotelba, a holmimhoz; de csak az utca túloldalára ment át, ahonnan egy idıs asszony hívta a verandáról. Mit tehettem volna? Megnyomtam a kapucsengıt. Egy színesbırő szobalány engedett be – és hagyott ácsorogni a lábtörlın míg visszanyargalt a konyhába, ahol épp égett valami, aminek nem lett volna szabad égnie. Az

elıszobaajtó

harangokkal

volt

ékesítve,

vásári,

fehérpettyes,

mexikói

fahogyishívjákokkal, a falon pedig a mővészieskedı kispolgárok elcsépelt kedvence, van Gogh Arlésienne-je függött. Jobbra az ajtónyílás futó pillantást engedett a nappaliba, ahol egy sarokvitrin roskadozott a többi mexikói szemét alatt, és egy csíkos kanapé húzta meg magát a fal mellett. Az elıszoba hátsó részén egy lépcsısor vezetett az emeletre, én pedig fintorogva álldogáltam (csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen hıség volt odakint) és bámészkodtam, bámultam valamit, egy régi, megszürkült teniszlabdát egy tölgyfakomódon, aztán a lépcsıforduló felıl felhangzott a korláton áthajoló Mrs. Haze dallamosan érdeklıdı kontraalt hangja: – Maga az, Monsieur Humbert? Kísérıül egy kis cigarettahamu pottyant a padlóra. Majd megjelent maga a hölgy is – szandál, gesztenyebarna szövetnadrág, sárga selyemblúz, szinte teljesen négyszögletes arc, ilyen sorrendben – a lépcsın lefelé jövet, mutatóujjával még mindig cigarettáját ütögetve. Azt hiszem, jobb ha most rögtön leírom, essünk túl rajta minél hamarabb. A szerencsétlen nı harmincas éveinek közepe felé járt, homloka fénylett, szemöldöke ki volt szedve, mindösszesen egy teljesen hétköznapi, ám nem minden báj nélkül való teremtés volt abból a típusból, amelyet leginkább úgy határozhatnánk meg, hogy 36 Útközben


29


Marlene Dietrich gyenge utánzata. Bronzbarna kontyát igazgatva a nappaliba vezetett, ahol néhány percig a McCoo féle tőzrıl csevegtünk, meg arról a kiváltságról, ha valaki Ramsdale-ben élhet. Nagyon távolülı tengerkék szemeit furán járatta végig az emberen, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy elkapja a másik tekintetét. A mosolya mindössze egy incselkedı szemöldökrántás volt, és beszéd közben legöngyölítve magát a kanapéról, szaggatott mozdulatokat tett a három hamutartó, vagy a közeli kandallórács irányába (amelyen egy megbarnult almacsutka hevert), majd egyik lábát maga alá győrve ismét visszasüppedt. Nyilvánvalóan egyike volt azoknak a nıknek, akik talán választékos szavakkal beszélhetnek egy könyv-klubról, vagy egy bridge-klubról, vagy bármi más halálos konvencionalitásról, de a saját lelkükrıl soha, azoknak egyike volt, akik teljesen mentesek a humortól, azoknak, akik szívük mélyén tökéletesen közömbösek a szaloncsevegések körülbelül tucatnyi lehetséges témájával szemben, ám nagyon kényesek

a

csevegések

szabályaira,

amelyek

derős

celofánján

túl

könnyedén

áttetszhetnek a nem túl étvágygerjesztı kudarcok. Nagyon jól tudtam, ha a vakvéletlen folytán mégis az albérlıje lennék, akkor nekifogna, hogy módszeresen kialakítsa velem azt a kapcsolatot, amelyet számára az albérlı mindig is jelentett, és én megint belebonyolódnék a már unásig ismert fárasztó viszonyok egy újabb fejezetébe. Nem maradok ott, ez nem volt kérdés. Boldogtalan lettem volna egy olyan háztartásban, ahol

minden

szörnyőséges

széken

győrött

keresztezése

magazinok

volt

az

hevernek,

úgynevezett

és

„modern

amelynek

berendezése

funkcionális

bútorzat”

komédiájának és a kivénhedt hintaszékek, meg a kiégett lámpákat tartó angolkóros asztalkák tragédiájának. Felvezetett az emeletre, majd balra az „én” szobámba. A teljes elutasítás ködén át szemléltem meg, ám észrevettem az „én” ágyam fölött René Prinet Kreutzer Sonataját. És még ezt a cselédszobát nevezte „dolgozószobaszerőségnek”! Tőnés innen minél hamarabb, szögeztem le magamban miközben úgy tettem, mintha a képtelenül

és

baljóslatúan

alacsony

összeget

fontolgatnám,

amelyet

sóvár

háziasszonyom a koszt-kvártélyért kért. Az óvilági udvariasság arra kényszerített, hogy további megpróbáltatásnak tegyem ki magam. Átvágtunk a lépcsıfordulón a ház jobb oldali részébe (ahol – nekem és Lolának saját szobánk van –, Lola, ez feltételezhetıen a cselédlány), és az albérlı-udvarló, e rendkívül finnyás férfiú alig bírta leplezni undorát amikor benézett az egyetlen, a lépcsıforduló és Lola szobája között meghúzódó parányi, hosszúkás fürdıszobába, ahol petyhüdt és nyirkos izék lógtak a kétes tisztaságú kád fölött (benne egy hajszál kérdıjelével), és ahol ott volt az elıre sejtett, feltekeredett gumikígyó, és kiegészítésül egy rózsaszínő frottírburok, amely szemérmesen takargatta a vécédeszkát.


30


– Úgy látom, nincs túlságosan elragadtatva –, mondta a hölgy, egy pillanatra a karomon nyugtatva kezét. A hővös elfogulatlanságot – a túlhabzását annak, amit azt hiszem, „kiegyensúlyozottságnak” neveznek – a szomorkás tartózkodással vegyítve, oly gondosan válogatta meg szavait, hogy az mesterkéltségben egy beszédtanprofesszor intonációjával vetekedett. – Bevallom, nem valami rendes háztartás – folytatta a drága halálraítélt –, de biztosíthatom (a számat nézte), hogy nagyon kényelmesen, igazán nagyon kényelmesen fogja itt érezni magát. Hadd mutassam meg a kertet (ez utóbbit élénken, hangja megnyerı hajlításával). Vonakodva megint követtem a földszintre, aztán a konyhán át a hall végéig, a ház jobb oldalára, ahol az étkezı és a nappali helyezkedett el (az „én” szobám alatt csak a garázs volt). A konyhában a néger cselédlány, egy hájas fiatal nı hatalmas, fényes, fekete retiküljét a hátsó verandára nyíló ajtó gombjáról leakasztva így szólt: – Akkor most megyek, Mrs. Haze. – Rendben van, Louise – sóhajtotta Mrs. Haze. – Majd pénteken elszámolunk. Átmentünk az apró tálalón és beléptünk az étkezıbe, amely párhuzamos volt a már megcsodált nappalival. Észrevettem egy földre hajított fehér zoknit. Mrs. Haze mentében

lehajolt,

és

helytelenítı

mordulással

gardróbszobába.

Futólag

megszemléltünk

gyümölcsöstállal,

melyben

mindössze

egy

egy még

behajította

a

mahagóni

asztalt,

fénylı

tálaló

szilvamag

melletti közepén

árválkodott.

Kitapogattam a zsebemben lévı menetrendet, hogy alattomban kihalásszam és megnézzem a legközelebbi vonatot. Még mindig Mrs. Haze után ballagtam az étkezın keresztül, melynek végén hirtelen zöld lombkorona lobbant a szemembe: – a piazza – énekelte vezetım, és akkor, a legkisebb elızetes figyelmeztetés nélkül egy kék tengerhullám csapott át a szívemen, és ott, egy napfénytócsában heverı gyékényen félmeztelenül

térdelve,

derekát

felénk

hajlítva,

riviérai

szerelmem

bámult

rám

napszemüvege fölött. Ugyanaz a gyerek volt – ugyanaz a törékeny, mézszínő váll, ugyanaz a selymes, hajlékony, csupasz hát, ugyanaz a gesztenyeszín haj. Egy mellkasára tekert fekete baboskendı rejtegette vénhedt majomszemem – ám nem az ifjúi emlékezet meredt tekintete – elıl a fejletlen kebleket, melyeket egy felejthetetlen napon cirógattam. És én, mintha mesebeli dajkája lennék egy kicsi hercegnınek (aki eltévedt, elrabolták, és most végre rátaláltak cigánycondrákban, melynek cafatain át a királyra és vadászkutyáira mosolyog mezítelensége), felismertem az apró anyajegyet az oldalán. Remegı félelemmel és elragadtatással (a király örömtıl zokog, a dadus megittasult, zengnek a harsonák) újra magam elıtt láttam az édes, behúzott hasát, melyen egy pillanatra megtorpant délnek tartó ajkam, és a gyermekes csípıt, melyen végigcsókoltam sortpántjának bırébe nyomódott csipkés vonalát azon az utolsó, tébolyító, halhatatlan napon a „Rózsás


31


Szikla” árnyékában. Az azóta megélt huszonöt év befutott egyetlen, lüktetı pontba és elenyészett. Nagyon nehezen találok szavakat, hogy kellıen érzékeltessem e lobbabást, a borzongást, a szenvedélyes ráismerés zendülésének erejét. Azalatt a napsugaras, villanó pillanat alatt, míg pillantásom végigsiklott a térdeplı gyermeken (aki azon a komoly, sötét szemüvegen át pislogott rám – a kicsi Herr Doktor, majd kigyógyít minden bajomból), felnıtt kosztümömben mutatkozva be elıtte (nagydarab, jóképő fickó moziországból), a lelkemben

tátongó

őr

felitta

ragyogó

szépségének

minden

részletét,

melyeket

összehasonlítottam halott menyasszonyom alakjával. Aztán egy kicsivel késıbb ez a nouvelle37, ez a Lolita, az én Lolitám, természetesen tökéletesen elhomályosította prototípusát. Felfedeztem ıt, és csak hangsúlyozni akarom azt, hogy ez végzetes következménye volt megkínzott múltam "tengerparti hercegségének". Minden, ami e két esemény között történt csak tapogatózások és baklövések sorozata, a boldogság hamis csökevénye volt. Egyébként nincsenek illúzióim. Bíráim mindezt majd úgy tekintik, mint maszkabált egy ırült részérıl, kit undorító ízlése a fruit vert38 felé vonzott. Au fond, ça m'est bien égal39. Csak annyit tudok, hogy amíg a Haze nıszeméllyel lelépcsıztünk a fülledt kertbe, a térdeim olyanok voltak, mint a térdek tükörképe a fodrozódó víz felszínén, a szám olyan volt, mint a homok, és... – Ez volt az én Lolám – mondta Mrs. Haze – ezek pedig a liliomaim. – Igen – feleltem – igen. Csodaszép. Csodaszép, csodaszép!

11. A kettes számú bizonyíték egy fekete mőbır kötéső zsebnaptár, aranyozott évszámmal (1947) en escalier40 a bal felsı sarkában. Úgy beszélek a Blank Blank Vállalat (Blankton, Mass.) e takaros termékérıl, mintha valóban elıttem lenne. Valójában már öt éve megsemmisült, és amit most vizsgálat alá veszünk (a fotografikus emlékezetnek köszönhetıen), az csak gyenge megtestesülése, vézna, tollafosztott fınixmadár.

37 Új 38 Éretlen gyümölcs 39 Nekem aztán mindegy 40 Rézsútosan


32


Azért emlékszem tartalmára ilyen pontosan, mert valójában kétszer írtam le. Elıször minden apró megjegyzésemet ceruzával firkáltam le (sok törléssel és javítással) a kereskedelmi forgalomban „írógéppapírként” ismeretes lapokra, aztán kézenfekvı rövidítéseket alkalmazva, a lehetı legapróbb betőkkel és legsátánibb kézírással átmásoltam a fent említett fekete könyvecskébe. Május 30 elrendelt Böjti Nap volt New Hampshire-ben, de a két Carolinában nem. Ezen a napon a járványos hasüregi-influenza (bármi lett légyen is) arra kényszerítette a ramsdale-i iskolákat, hogy bezárjanak a nyárra. Az olvasó ellenırizheti az idıjárási adatokat a ramesdale-i Journal 1947-es évfolyamában. Néhány nappal korábban költöztem be a Haze házba, és a kis napló, melynek rekonstruálását most felajánlottam (mint az a kém, aki fejbıl továbbítja az elnyelt információk tartalmát), rögzíti majdnem az összes júniusi eseményt. Csütörtök. Nagyon meleg van. Ma láttam Dolorest egy elınyös megfigyelési pontból (fürdıszobaablak), amint a ház mögött, az almazöld fényben leszedi a szárítókötélrıl a kiteregetett holmit. Lófrálni ment. Skótkockás pólót, farmert és tornacipıt viselt. Az árnypettyes napfényben tett minden mozdulata alávaló testem legtitkosabb és legérzékenyebb húrjait tépte. Nem sokkal késıbb leült mellém a veranda alsó lépcsıjére és felszedegette a kavicsokat a lábai közül – a kavicsokat, én jó Istenem –, aztán egy vicsorgó

ajakhoz

hasonlító

cakkos

tejesüveg-cserepet

is,

és

célbadobott

egy

konzervdobozba. Ping! Nem fog menni másodszorra – nem, nem találod el – haldoklás ez az egész – másodszorra. Ping! Csodálatos bır, ó, csodás, bársonyos és napbarnított, nyoma sincs rajta a legkisebb hibának. A túl sok fagylalt pattanásokat okoz. A bır szırtüszıit tápláló zsíros állománynak, úgyismint faggyúnak a túltermelıdése a bır irritációját eredményezi, amely könnyen fertızések forrása lehet. De a nimfácskáknak nincsenek pattanásaik, noha nagyon kedvelik a nehéz konyhát. Úristen, micsoda édes gyötrelem, amint halántéka pislákoló selyemfénye a ragyogó barna hajba olvad. És a az a meg-megránduló csontocska porlepte bokáján. – A McCoo lány? Ginny McCoo? Ó, az egy madárijesztı. És satnya. És sánta. Majdnem elvitte a gyermekparalízis. Ping. A pihék csipkézett oromzatának áttört csillogása az alkarján. Amikor felkelt, hogy beszedje a száradó ruhákat, alkalmam nyílt távolról imádni feltőrt farmerja kikopott fenekét. A főbıl felemelkedett, akár egy fakír táncoló kötele, a nyájas, kamerával felszerelkezett Mrs. Haze, és némi heliotropikus fontoskodás után – bús tekintet fel, elégedett le – vette magának az arcátlanságot, hogy lekapja, amint én, Humbert le Bel pislogva ültem a lépcsın. Péntek. Láttam elmenni valahová egy Rose nevő sötét hajú lánnyal. Miért van az, hogy a járása – gyerek, ne feledd, csak egy gyerek! – oly fertelmesen izgat? Elemezzük ki.


33


Valamiféle ernyedtséget kifejezı átfordulás a lábujjakon. A térdének hányaveti kis mozdulata minden lépése után. Mintha vonszolna valamit. Nagyon gyerekes, végtelenül és olcsón kihívó. Humbert Humbert szintén végtelenül bolondul a kicsike szlenges beszédéért, érdes, magas hangjáért. Késıbb hallotta a kerítés felett Rose-hoz intézett faragatlan badarságok özönét. Fokozódó ritmusban vibrált bennem. Szünet. – Na, csajszi, le kell lépnem. Szombat. (Az eleje talán más.) Tudom, hogy ırültség ezt a naplót írnom, de valami torz borzongással tölt el, és mikroszkopikus betőimet úgyis csak egy szeretı hitves bogarászná ki. Hadd említsem meg könnyek közt, hogy ma az én L.-em az úgynevezett „piazzán” napfürdızött, de az anyja és néhány másik nı egész idı alatt körülötte lebzselt. Persze olvasást színlelve odaülhettem volna a hintaszékbe, ám biztonsági megfontolásokból távol tartottam magam, félve attól a borzalmas, tébolyult, röhejes és szánalmas remegéstıl, mely megbénított, és meghiúsította volna, hogy entreé-m véletlennek tőnjék. Vasárnap. A még mindig tart a hıség. A nyugati szél hete. Ma stratégiai pozíciót vettem fel a hintaszéken a piazzán, egy vaskos folyóirattal és az új pipámmal felszerelkezve, még L. érkezése elıtt. Rendkívüli csalódottságomra az anyjával együtt érkezett. Mindketten kétrészes fekete fürdıruhában voltak, éppoly újban, mint a pipám. A drágám, az édesem megállt mellettem egy pillanatra – a vicc-mellékletet kérte –, és az illata majdnem teljesen ugyanaz volt mint a másiknak, a riviérainak, csak sokkal erıteljesebb és némileg fanyarabb – napsütötte illat, mi egyszerre felébresztette férfiasságomat –, de már ki is tépte kezembıl a kívánt mellékletet és visszavonult fókaszerő mamája mellé a matracra. Ott az én szépségem a hasára feküdt és megmutatta nekem, megmutatta vérem minden lázas tekintető cseppjének, ezernyi tágra nyílt szemének kissé megemelkedett vállának ívét, kifeszült gerince hamvasságát, feketébe bujtatott, feszesen duzzadó keskeny fenekét és iskoláslány combjainak tengerpartját. A hetedikes kislány csendesen élvezte zöld-piros-kék képregényét. İ volt a legbájosabb nimfácska, akit a zöld-piros-kék Priaposz valaha elképzelhetett. Amint bámultam – újságom alá rejtve epekedésemet és finom ringatózásomat –, kiszáradt ajkakkal a fény prizmarétegein át, úgy éreztem, hogyha megfelelıen koncentrálok a látványra, akkor talán esélyem lehet arra, hogy a hamarosan a koldusok gyönyörében részesülök, ám mint a ragadozó, aki jobban kedveli a mozgó zsákmányt, mint a mozdulatlant, úgy terveztem én is, hogy szánalmas zsákmányomat együtt ejtem el az egyik olyan kislányos mozdulatával, mint megvakarja a háta közepét így fedve fel árnyékos hónalját – de a dagadt Haze mindent tönkretett, hozzám fordult és tüzet kért, majd mesterkélt társalgást kezdett egy felkapott szélhámos fércmővérıl.


34


Hétfı. Delectatio morosa41. Búbánattal és fájdalommal tengetem gyászos napjaimat. Úgy terveztük (Haze mama, Dolores és én) hogy délután lemegyünk a Tükör tóra fürdeni és sütkérezni, ám a gyöngyházfényő reggel délre esıvé fajzott, és Lo jelenetet rendezett. Lányok esetében a serdülıkor közepe tizenhárom év és kilenc hónap New Yorkban és Chicagoban. Ez az idıszak azonban egyénenként változik tíz, vagy kevesebb és tizenhét éves kor között. Virginia nem egészen tizennégy éves volt, amikor Harry Edgar birtokba vette ıt. Algebraleckéket adott neki. Je m'imagine cela42. A mézesheteiket a floridai Petersburgban töltötték. „Monsieur Po-po”, ahogy Monsieur Humbert Humbert egyik párizsi tanítványa becézte a po-poétát. Jómagam, összhangban a gyermekek szexuális vonzalmát

tanulmányozó

szakírók

véleményével,

rendelkezem

minden

karaktervonással, melyek egy kicsi lány izgalomteli érdeklıdését felkelthetik: erıteljes álkapocs, férfias kéz, mélyen zengı hang, széles váll. Ráadásul hasonlítok egy táncdalénekes vagy színész fickóra, akiért Lo teljesen odavan. Kedd. Esik. Esık tava. A mama vásárolni ment. Tudtam, hogy L. valahol egészen közel van.

Némi

óvatos

manıverezésnek

köszönhetıen

összetalálkoztam

vele

anyja

hálószobájában. Hunyorgott a bal szemével, hogy megszabaduljon valami belehullott szennyezıdéstıl. Kockás ruha. Noha imádom részegítı barna illatát, néha azért megmoshatná a haját. Egy pillanatig mindketten abban a melegzöld vízben fürödtünk, melyet a tükör a nyárfák csúcsával és velünk együtt az égre vetített. Durván megragadtam a vállát, majd gyöngéden a halántékát és magam felé fordítottam. – Pont itt van – mondta. – Érzem. – A svájci parasztlányok ilyenkor a nyelvük hegyét használják. – Kinyajják? – Aha. Akko' csinájjam? – Ja – felelte. Remegı fullánkommal gyengéden végigjártam sós, forgó szemgolyóját. – Fini-fini – mondta pislogva. – Kinn van. – És a másikat? – Te majom, abba nincs – kezdte, de aztán meglátta csücsörítı ajkaimat közelíteni. – Oké – egyezett bele, és komor Humbert felfelé fordított rıt arcocskája fölé hajolva verdesı szemhéjára nyomta ajkait. Felkacagott és a hátam mögé kerülve kiszaladt a szobából. A szívem egyszerre mindent betöltött. Soha de soha életemben, még amikor gyermek-szerelmemet dédelgettem Franciaországban, még akkor se... Éjszaka. Soha nem éltem még meg ilyen gyötrelmet. Szeretném leírni az arcát, a lényét, de nem bírom, mert önnön vágyakozásom megvakít, ha a közelemben van. Hiába, nem vagyok hozzászokva a nimfácskák társaságához, a fene egye meg. Ha behunyom a szemem, mint kimerevített filmkocka villan elém az apró részlet, a hirtelen felhomályló, 41 Bosszantó tevés-vevés 42 El tudom képzelni


35


simogató gyönyörőség, amint cipıfőzıjét köti ültében, egyik térdét felhúzva skótkockás szoknyája alá. – Dolores Haze, ne montrez pas vos zhambes43 (ez az anyja, aki azt hiszi, tud franciául.) Mivel ŕ mes heures44 költı vagyok, madrigált írtam szurokszín pilláihoz, fakószürke, kifejezéstelen szemeihez, pisze orrának öt aszimmetrikus szeplıjéhez és barna combja szıke pihéihez, de széttéptem, és már nem vagyok képes felidézni. Csak a legelcsépeltebb közhelyekkel (naplókivonat) tudom leírni Lo alakját. Azt mondanám, hogy

a haja aranybarna,

az

ajkai

olyanok,

mint

a félig

elszopogatott

piros

savanyúcukorka, az alsó csinosan telt – ó, bár nıi író lehetnék, kinek meztelenül ülne modellt a meztelen fényben! Ám ehelyett én egy nyurga, nagycsontú, gyapjasmellő Humbert Humbert vagyok, sőrő fekete szemöldökkel és fura kiejtéssel, kinek jófiús mosolya mögött pöcegödörnyi szörnyeteg rohad. Bár ı sem egy nıi regény törékeny gyermekhıse. Az ırületbe kerget e nimfácska – talán minden nimfácska – kettıs természete. Lolitámban a gyöngéd, ábrándos gyermekiség egyfajta hátborzongató útszéliséggel keveredik, mi visszavezethetı a hirdetések és a magazinok fitos kis ravaszkájára, az óvilág serdülıkorú cselédlányainak párás pírjára (illatuk verejték és szétmorzsolt százszorszép), és a vidéki bordélyok nagyon fiatal, gyermeknek álcázott szajháira, aztán az egész újra elvegyül a leheletfinom, szeplıtelen érzékenységgel, átszivárog pézsmán és iszapon, mocskon és halálon, ó Isten, ó Isten. És a legrendkívülibb az, hogy ı, ez a Lolita, az én Lolitám egyesíti magában e sorok írójának minden ısi sóvárgását, túl mindenen és mindenek felett ı az, Lolita. Szerda. – Figyelj, beszéld rá anyut, hogy holnap vigyen el téged és engem a Tükör-tóra. Szó szerint ezt suttogta fülembe kéjesen tizenkét éves szerelmesem, amikor véletlenül egymásnak ütköztünk az elülsı teraszon, én kifelé, ı befelé menet. A visszaverıdı délutáni napfény egy ragyogó fehér gyémánt megszámlálhatatlan szivárványos színeivel szikrázott egy parkoló kocsi lekerekített hátsó szélvédıjén. Egy terebélyes szilfa buja lombja a kerítés léceire vetette táncoló árnyékát, a két nyárfa dideregve reszketett. A távolból autók elmosódó zaja és egy gyermek hívó kiáltása hallatszott: – Nancy, Nan-cy. A házban Lolita feltette kedvenc lemezét a „Kicsi Carment”, amit én csak „Törpe Kicsikarinak”

hívtam,

kiváltva

ezzel

Lolita

gúnyos

felhorkanását

gúnyos

szellemeskedésem hallatán. Csütörtök. Tegnap éjjel a piazzán ültünk, a Haze nıszemély, Lolita és én. A langyos alkony szerelmetes sötétségbe süppedt. Az öreglány épp befejezte rendkívül részletes 43 Ne mutogassa a lábszárát. C.H. helytelenül ejti, helyesen ne montrez pas vos jambes. 44 Szabadidımben


36


beszámolóját egy film cselekményérıl, amelyet valamikor a télen láttak L.-lel. Egy lecsúszott bokszolóról szólt, aki találkozott egy öreg és jóságos lelkésszel (aki maga is ökölvívó volt markos ifjúsága idején és még mindig képes volt lesújtani a bőnösökre.) A földre halmozott párnákon ültünk, L. a nı és énköztem (bepréselte magát közénk a drága kiscica). Amikor rám került a sor, egy humoros beszámolóba kezdtem sarkvidéki kalandjaimról. Az ihlet múzsája puskát nyomott a kezembe, mellyel meglıttem egy jegesmedvét, aki földre tottyanva így szólt: – Ó! Egész végig világosan éreztem L. közelségét, és míg a könyörületes sötétség leple alatt gesztikulálva meséltem, kihasználtam a láthatatlan kis mozdulatokat, hogy megérintsem a kezét, a vállát és a gyapjúból meg gézbıl készült balerinát, melyet játékosan az ölemhez szorított, aztán végül, miután teljesen behálóztam izzó kedvesemet könnyed cirógatásaim fonalával, voltam olyan merész, hogy végigsimítottam csupasz lábát egészen barackpihés sípcsontjáig, és kuncogtam saját tréfáimon, remegtem és palástoltam remegésemet, és rebbenı ajkaimmal egyszer vagy kétszer éreztem haja melegét, amint gyors, tréfás mozdulattal

megbökdöstem az

orrommal,

miközben

kedveskedve

megpaskoltam

játékbabáját. İ is sokat izgett-mozgott, míg végül az anyja sötét éjszakába röpítve a játékbabát élesen rászólt, hogy hagyja már abba, mire én elnevettem magam és Lo lábai felett Haze felé fordultam, csak hogy ujjaim végigszaladhassanak nimfácskám karcsú hátán és érezhessék bırét fiúinge szövetén át. De tudtam jól, hogy mindez reménytelen, émelyegtem a vágytól, ruháimat kibírhatatlanul szőknek éreztem és már-már boldog voltam, amikor anyja csendes felszólítása hallatszott a sötétben: – No, mostmár mindannyian úgy gondoljuk, hogy Lolának ágyba kell mennie. – Én meg úgy gondolom, hogy ez marhaság – vágta rá Lo. – Ami azt jelenti, hogy holnap nem megyünk piknikre – felelte Haze. – Ez egy szabad ország – feleselt Lo. Miután Lo utcagyerek füttyel dühösen elment, én merı tunyaságból még ottmaradtam, míg Haze elszívta aznap esti tizedik cigarettáját és Lolára panaszkodott. Bocsánat a fogalmazásért, de már egyéves korában is aljas volt, kihajigálta a játékait a járókából, csak hogy szegény mamája állandóan szedegethesse ıket, a hitvány kisded! Most, tizenkét évesen pedig már szabályos dögvész – állította Haze – és mindössze annyit kíván az élettıl, hogy egy nap majd parádézva ágaskodó kicsavarodott jazzbalerina vagy rángatózó szvingtáncos legyen. Az osztályzatai elég hitványak, bár az új iskolájában jobban odafigyelnek rá, mint Piskyben (a közép-nyugati Pisky volt a Haze család elızı lakhelye, a ramsdale-i ház néhai anyósáé volt, és nem egészen két éve költöztek ide.) – Miért nem szerette Lo azt a helyet? – Ó, szegény fejem, ismerem én is ezt, én is átmentem ezen kislánykoromban – felelte Haze –, a fiúk rángatják az ember karját, vaskos könyveket hajigálnak hozzá, a haját cibálják, fogdossák a mellét,


37


felrántják a szoknyáját. Világos, hogy a levertség a növekedés természetes velejárója, de Lo mindent eltúloz. Morcos, zárkózott, goromba és dacos. Egyszer belevágta a töltıtollát a padtársába, egy Viola nevő olasz kislányba. Tudja, mit szeretnék? Ha maga, monsieur, ha történetesen itt maradna ıszre is, akkor megkérném, hogy segítsen a házi feladataiban – úgy tőnik, maga mindenhez ért, földrajzhoz, matematikához, francia nyelvhez. – Ó, valóban mindenhez – válaszolta a monsieur. – Ezt azt jelenti, – csapott le Haze – hogy itt marad! Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy maradnék akár az idık végeztéig, ha remélhetném, hogy dédelgethetem kezdı kis tanítványomat. De óvatos voltam Haze-zel, így csak felmordultam és velejáratlanul (le mot juste45) kinyújtóztatva combjaimat gyorsan felmentem a szobámba. A nıszemély azonban még távolról sem tekintette befejezettnek a napot. Már hideg ágyamban feküdtem, kezeimmel arcomhoz szorítva Lolita illatos szellemét, amikor meghallottam fáradhatatlan háziasszonyomat lopva az ajtómhoz settenkedni és suttogva érdeklıdni: csak arról akar megbizonyosodni, mondta, hogy kiolvastam-e az elızı nap kölcsönkért Pompás Falatok magazinját. Lo átordított a szobájából, hogy nála van. Kész kölcsönkönyvtár ez a ház, az isten verje meg. Péntek.

Érdekelne,

hogy

mit

szólnának

akadémikus

kiadóim,

ha

szöveggyőjteményemben olyan sorokat idéznék, mint a "la vermeilette fente"46 Ronsardtól, vagy Remy Belleau-tól az "un petit mont feutré de mousse délicate, tracé sur le milieu d'un escarlatte"47, és így tovább. Valószínőleg újabb idegösszeomlásnak nézek elébe,

ha

továbbra

is

ebben

a

házban

maradok,

az

elviselhetetlen

kísértés

feszültségében élve, amelyet az én édesem gerjeszt, az én édesem, életem és menyasszonyom. Vajon beavatta már a természetanya Menarche Misztériumába? Duzzadó érzés. Az Írek Átka. Zuhanás a tetırıl. A nagymama látogatása. Uterus úr (egy bakfis-magazinból idézek) lágy, iszamós falat épít, hogy egy esetleges kisbaba beágyazódhasson. Parányi ırült a gumiszobájában. Mellékesen megjegyzem: ha esetleg elkövetnék egy komoly gyilkosságot – mondom: ha! – a belsı, sürgetı szükségnek jóval erısebbnek kellene lennie, mint Valeria esetében volt. Le kell szögeznem, hogy akkoriban majdnem teljesen tökkelütött voltam. Ha – és amikor majd villamosszékben akarnak megsütni, emlékezzenek arra, hogy csak a téboly érintése adhatná meg nekem a brutalitáshoz szükséges nyers erıt (ez talán eltér). 45 Találó kifejezés 46 Hamvaspiros nyílás 47 „Lejjebb skarlát színő, vékonyka rés, felette Parányi domb, mit lágy, selymes moha lep be” (Tímár György fordítása)


38


Álmaimban néha megpróbáltam ölni. És tudják mi történik? Például egy pisztoly van a kezemben. Például ráfogom egy nyájas, békésen érdeklıdı ellenségre. Ó, én meghúzom a ravaszt, azzal nincs baj, de a kezesbárány pisztolycsıbıl ernyedten hullik a padlóra egyik golyó a másik után. És ezekben az álmokban csak az jár a fejemben, hogy elleplezzem sorozatos kudarcaimat az idıvel mind nyőgösebb áldozat elıtt. A ma esti vacsoránál a koszlott vén macska egy gyengéd anyai oldalpillantás paródiáját vetve Lo irányába azt mondta nekem: (miközben én épp rosszmájúan körülírtam a csodás kis fogkefebajuszt, melynek növesztésére még nem teljesen szántam el magam): jobb lenne, ha nem tenné, a végén valaki még megırül tıle. Ebben a pillanatban Lo félrelökte fıtt halas tányérját, feldöntött egy pohár tejet és kirontott az étkezıbıl. – Nagyon untatná magát – kotkodálta Haze – ha holnap eljönne velünk úszni a Tükör Tóra, már amennyiben Lo elnézést kér a viselkedéséért? Késıbb heves ajtócsapkodást és más zajokat hallottam az oroszlánbarlang felıl, ahol a két rivális vívta elkeseredett harcát. Lo nem kért bocsánatot. A tavitúra ugrott. Pedig jó mulatság lehetett volna. Szombat. Néhány napja már, hogy résnyire nyitva hagyom az ajtót, míg a szobámban dolgozom, de a kelepce csak ma mőködött elıször. Egy csomó felesleges – a hívatlan vendég zavarát leplezı – sertepertélés, csoszogás és kaparászás után Lo belépett a szobámba, és némi szöszmötölés után érdeklıdéssel mustrálgatni kezdett az egyik lidérces cikornyáimmal telerótt fehér papírlapot. Ó, és az nem a szépirodalmár két bekezdés közötti ihletett tőnıdésének gyümölcse volt, hanem egyike végzetes vágyam undok hieroglifáinak (melyeket Lo kibetőzni nem tudott). Amint barna, göndör tincseivel az asztalom fölé hajolt, Rekedt Humbert a vérrokonság nyomorúságosan mímelt mozdulatával átölelte a vállait, mire ártatlan látogatóm, még mindig elmélyülten tanulmányozva a kezében tartott papírlapot, félfenékkel lassan a térdemre ereszkedett. Imádnivaló profilja, elnyílt ajkai, meleg haja néhány centire voltak szemfogamtól, és durva szövéső rosszcsontruháján át éreztem combjai forróságát. Egyszerre úgy éreztem, hogy teljesen büntetlenül belecsókolhatnék a nyakába vagy ajkaimmal érinthetném csintalan szája szegletét. Tudtam, hogy engedné és közben lehunyná pilláit, ahogy azt a hollywoodi filmekben látta. A dupla vanília forró csokoládéval – sokkal kevésbé szokványos dolog, mint ez. Nem tudnám megmondani tanult olvasómnak (kinek szemöldöke

vélhetıen

mostanra

már

kopasz

tarkójáig

szaladt),

nem

tudnám

megmondani, hogy hogyan támadt ez az érzésem, talán vájt majomfüleim fogták fel tudattalanul lélegzete ritmusának apró változását, de valójában már nem is a jegyzetemet tanulmányozta, hanem kíváncsian és higgadtan várta – ó, az én átlátszó


39


kicsi nimfácskám! –, hogy az elbővölı albérlı végre megtegye azt, amire haldokolva vágyakozott. A modern gyerek, a mozimagazinok mohó olvasója és az álomlassú ráközelítések szakértıje szerintem nem találná túl szokatlannak, ha egy jóképő, kirobbanóan férfias felnıtt barát – de már késı. A ház hirtelen megremegett a szószátyár Louise hangjától, aki az épp hazaérkezı Mrs. Haze-nek újságolta, hogy ı és Leslie Thomson találtak valami dögöt az alagsorban és a kicsi Lolitát nem olyan fából faragták, aki egy ilyen történetet elszalaszt. Vasárnap. Állhatatlan, kedélytelen, víg, félszeg és kecses a szeleburdi kiskamasz szajhás méltóságával, gyötrelmesen kívánatos tetıtıl talpig (egész New Englandet egy nıi író tolláért), kezdve a haját a helyén tartó elıregyártott, fekete szalagcsokorral és hullámcsatokkal egészen a formás lábikrája alsó részén lévı pici forradásig (egy görkorcsolyás rúgta meg Piskyben) néhány centivel legyőrt, fehér zoknija felett. Hamiltonékhoz mentek az anyjával, valami születésnapi bulira vagy mire. Tarkamintás hosszú pamutruha. Már formálódnak kicsiny domborulatai. Koraérett kiscica! Hétfı. Esıs reggel. "Ces matins gris si doux..."48 Fehér pizsamám hátán lila mintázat. Olyan vagyok, mint egy pöffeszkedı, sápadt pók, olyan, miket elvadult, vén kertekben látni. Csillogó hálóm közepén ücsörgök és hol ezen, hol azon a szálon pendítek egyet. Az én hálóm kiterjed az egész házra, én pedig mint egy minden hájjal megkent varázsló, a székemen ülök. Lo a szobájában van? Finoman meghúzom a selyemfonalat. Nem, nincs. Most meghallom a forgó vécépapírtartó szaggatott zaját, de szerteágazó rostjaim nem érzékelnek lépteket a fürdıszoba és Lo hálószobája között. Még mindig a fogát mossa? (Ez az egyetlen tisztálkodási aktus, melyet Lo igazán lelkesen végez.) Nem. A fürdıszoba ajtaja becsapódott, így másutt kell keresni a szépséges melegbırő prédát. Eresszünk le a lépcsın egy selyemfonalat. Megnyugodtam afelıl, hogy nincs a konyhában – nem csapkodja a frizsider ajtaját, és nem rikácsol utálatos anyjával sem (aki vélhetıen már a harmadik vígan turbékoló és sutyorgó telefonbeszélgetéssel élvezkedik ma reggel). Hát, bízzunk és húzzunk. Mint egy rája, gondolatban végigsiklom a nappalin és elzárva találom a rádiót (a mama még mindig Mrs. Chatfielddel vagy Mrs. Hamiltonnal beszélget, a hangja nagyon lágy, túlcsorduló és mosolygós, szabad kezével lefedi a telefonkagylót és burkoltan tagadja, hogy tagadná azokat a mulatságos híreket, béreket, bérlıket, bizalmaskodva sutyorog, amit ez az nyílt és egyenes hölgy soha nem tenne négyszemközt beszélgetve). Vagyis az én nimfácskám nincs is a házban! Elment! Amit prizmás szálak szövetének hittem, ócska, szürke pókhálóvá változott, a ház üres, halott. És akkor a félig nyitott ajtón át Lolita édes, lágy kuncogása hallatszott. – El ne árulj a

48 E lágy, szürke reggelek...


40


mamának, de megettem az összes sonkádat. Elment, mire kiugrottam a szobámból. Lolita, hol vagy? A szállásadónım által szeretettel elkészített reggelim fogatlanul vigyorgott rám a tálcáról, készen arra, hogy bekebelezzem. Lola, Lolita! Kedd. A felhık megint megakadályozták a pikniket annál az elérhetetlen tónál. A Sors keze lenne? Tegnap a tükör elıtt felpróbáltam vadonatúj úszónadrágomat. Szerda. Délután Haze (szolid cipı, csináltatott ruha) bejelentette, hogy beautózik a belvárosba, hogy ajándékot vegyen egy barátja barátjának továbbá hogy lennék-e olyan kedves vele tartani, mert a szövetek és a parfümök tekintetében olyan kifinomult az ízlésem. – Válassza a kedvenc csábítását – dorombolta. Mit tehetett volna a parfümiparból szalasztott Humbert? Haze beszorított az elülsı veranda és a kocsija közé. – Siessen – sürgetett, amint nagy igyekezettel hajtogattam nagydarab testemet a kocsiba való bepréselıdés érdekében, még mindig kétségbeesetten keresve a menekülés útját. Haze beindította a motort és finom átkokat szórt egy tolatva forduló teherautóra, amely a betegeskedı Miss Szemköztinek hozott egy vadonatúj tolószéket, amikor Lolitám éles hangja csattant fel a veranda ablakában. – Hé, ti! Hová mentek? Én is jövök! Várjatok! – Ne törıdjön vele – csaholta Haze a motort gyilkolva – én fakó sofıröm –, de Lo már benyomakodott a kocsiba az én oldalamon. – Ez elviselhetetlen – kezdte Haze, de Lo már bekúszott a kocsiba, és vidáman ficánkolt. – Na, húzd már a beled – mondta Lo. – Lo – visította Haze gyors oldalpillantást vetve rám, azt remélve, hogy én majd kidobom a pimasz Lolát a kocsiból. – Itt volnék – mondta Lo (nem az elsı alkalommal), ahogy hátrazökkent és ahogy hátrazökkentem amikor a kocsi meglódult. – Ez elviselhetetlen – mondta Haze másodszor is, sokkal hevesebben, – hogy ennek a gyereknek milyen szörnyő a modora. És milyen erıszakos. Amikor tudja, hogy semmi szükség rá. És meg kellene fürödnie. A kezem a gyerek farmerje mellett hevert. Mezítláb volt, a lábkörmein cseresznyepiros körömlakk nyomai látszottak, egy ragtapasz volt a nagylábujján, és Istenem, mit meg nem adtam volna azért, hogy ott és akkor végigcsókolhassam azokat a finomcsontú, hosszú ujjú, majomszerő lábfejeket. A keze hirtelen az enyémbe siklott, és én anélkül, hogy gardedámunk észrevette volna, megfogtam, megcirógattam és megszorongattam azt a kicsi, meleg praclit, hogy aztán egészen az áruházig ne engedjem el. Sofırünk Marlene-i orra fénylett, orrcimpáiról lepergett vagy inkább lepattogzott a púderadag, és elegáns monológba kezdett a helyi közlekedésre vonatkozóan, és profilból mosolygott, és profilból biggyesztett, és profilból verdeste fájdalmas pilláit míg én imádkoztam, hogy soha ne érkezzünk meg abba áruházba, de mégis megérkeztünk.


41


Más érdemleges nem történt, kivéve hogy primo: nagy Haze hátraültette kis Haze-t hazaúton, és secundo: a hölgy elhatározta, hogy ezentúl Humbert Választását keni fel formás fülei mögé. Csütörtök. Jégesıvel és viharos széllel fizetünk a hónap elsı trópikusan meleg napjaiért. Az Ifjúsági Enciklopédia egyik kötetében találtam egy térképet az Államokról, amit egy gyermekceruza elkezdett átmásolni egy hártyapapírra, melynek másik oldalán, a befejezetlen floridai partok és az Öböllel szemben egy sokszorosított névlista volt, nyilvánvalóan Lo ramsdale-i osztálytársaié. Költemény ez, mit már kívülrıl tudok.

Angel, Grace Austin, Floyd Beale, Jack Beale, Mary Buck, Daniel Byron, Marguerite Campbell, Alice Carmine, Rose Chatfield, Phyllis Clarke, Gordon Cowan, John Cowan, Marion Duncan, Walter Falter, Ted Fantasia, Stella Flashman, Irving Fox, George Glave, Mabel Goodale, Donald Green, Lucinda


42


Hamilton, Mary Rose Haze, Dolores Honeck, Rosaline Knight, Kenneth McCoo, Virginia McCrystal, Vivian McFate, Aubrey Miranda, Anthony Miranda, Viola Rosato, Emil Schlenker, Lena Scott, Donald Sheridan, Agnes Sherva, Oleg Smith, Hazel Talbot, Edgar Talbot, Edwin Wain, Lull Williams, Ralph Windmuller, Louise

Költemény, költemény, csakugyan az! Különös és édes érzés volt felfedezni: Haze, Dolores (ıt!) a nevek e sajátos lugasában, védelmezı rózsa-testıreivel – mesebeli hercegnı két udvarhölgye között. Megpróbálom kielemezni a gerincemet borzoló gyönyört, mit az adott nekem, hogy ráleltem nevére a többi között. Mi ez, mi majdnem a könnyekig felizgat (forró, opálos, súlyos könnycseppekig, mit a költık és a szeretık hullatnak)? Mi ez? A formális lepelbe burkolt név – Dolores – gyengéd személytelensége, vagy a kereszt és a vezetéknév absztrakt felcserélése lenne (mely olyan érzetet kelt, mint egy új pár sápadt kesztyő vagy egy álarc)? Az "álarc" a kulcsszó? Azért van ez, mert az


43


áttetszı titokzatosság mindig gyönyör forrása és te vagy az egyetlen, aki tudhatja, hogy az arcára hulló csador mögül, a húson és a szemeken át a mosolya csakis neked szól? Vagy azért, mert oly tisztán el tudom képzelni a tarkabarka osztályt Lógós és Hazug kedvesem körül: Grace és az érett pattanásai; Ginny és a nyomorék lába; Gordon, az őzött önkielégítı; Duncan, a bőzlı bohóc; a rágottkörmő Agnes; a tyúkesző Viola, buggyanó keblekkel; a csinos Rosaline; a sötét Mary Rose; az imádnivaló Stella, akit bárki letapizhat; a zsarnoki és tolvaj Ralph; és Irving, akit sajnálok. És középen ott van ı, elveszetten, ceruzáját rágcsálva, akit utálnak tanárai és a fiúk a nyakát és a haját bámulják, ı az, az én Lolitám. Péntek. Valami szörnyő katasztrófára vágyom. Földrengés, látványos robbanás. Az anyja szurtosan ugyan, de azonnal és véglegesen eltőnik, mint mindenki más több mérföldes körzetben. Lolita a karjaimban nyöszörög. És én szabad emberként élvezem ıt a pusztulás közepette. Lo meglepett, én magyarázok, bemutatok, elapadok. Henye és zagyva képzelgések. A merész Humbert sokkal fertelmesebben bánna vele (tegnap például megint bejött a szobámba megmutatni az iskolai rajzórán készült rajzait); mondjuk megpróbálná megvesztegetni – és szárazon megúszná. Egy nálam egyszerőbb és

gyakorlatiasabb

fickó

higgadtan

kihasználná

a

különbözı

kereskedelmi

segédeszközök adta lehetıségeket – már ha tudja, hogy hová menjek értük, mert én nem. Férfias külsım ellenére elképesztıen félénk vagyok. Romantikus lelkem elnémul és elborzad a trágár és kellemetlen dolgoknak még a gondolatától is. Azok a mocskos szájú tengeri szörnyek. – Mais allez-y, allez-y!49 Annabel féllábon ugrálva ráncigálja fel a sortját én pedig az ırjöngı dühtıl tengeribetegen próbálom takargatni ıt. Ugyanaznap, késıbb, egész késın. Felkapcsoltam a villanyt, hogy lejegyezzem egy álmomat. Az elızmények világosak. A vacsoránál Haze szívélyesen kinyilvánította, hogy mivel a meteorológiai intézet napos idıvel kecsegtet a hétvégére, ezért vasárnap templom után lemehetnénk a tóra. Ahogy az ágyamba feküdtem elalvás elıtti buja ábrándokba merülve, kigondoltam egy végsı tervet arról, hogy hogyan fogom kihasználni ezt a pikniket. Tudtam, hogy Haze anyu utálja a drágámat, amiért kedves velem, így hát azt terveztem, hogy a mama kedvére teszek a tavi kiránduláson. Csak vele fogok beszélgetni, ám egy alkalmas pillanatban azzal az ürüggyel, hogy elhagytam valahol arra, a tisztáson a karórámat vagy a napszemüvegemet, beveszem magam az erdıbe nimfácskámmal. E ponton megszőnik a realitás, az Üveg Keresése valóságos kis orgiába csap át a sajátosan tapasztalt, elbővölı, romlott és engedékeny Lolitával, aki úgy viselkedik, ahogy a józan ész szerint soha nem viselkedhetne. Hajnali háromkor

49 Rajta-rajta!


44


lenyeltem egy altatót, és nemsokára egy álom – mely nem ábrandjaim folytatása, hanem inkább paródiája volt –, jelentésteli világossággal tárta fel elıttem a még soha nem látott tavat: felszínét smaragdzöld jégtakaró üvegezte és egy ragyás eszkimó hiábavaló erıfeszítéseket tett, hogy feltörje jégcsákányával, noha a fövenyszerő parton importált mimózák és oleanderek nyíltak. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Blanche Schwarzmann egy zsáknyi pénzt fizetne, ha egy ilyen pompás libidinózus álommal gyarapítanám győjteményét. Sajnálatosan azonban az álom többi része meglehetısen eklektikus volt. Nagy Haze és kis Haze a tó körül lovagoltak – lovagoltam én is –, kötelességtudóan ritmusra mozogva, lovaglóülésben, karikába görbült lábbal, de nem volt alattuk ló, csak ruganyos levegı – egyike ez a szórakozott álommunkások apró mulasztásainak. Szombat. Még mindig hangosan dübörög a szívem. Még mindig vonaglok és sóhajtozva nyögök az átélt kínos élmény miatt. Hátulnézet. A póló és tornasort közül pillanatokra kipislantó ragyogó bır. Az ablakpárkányon kihajolva és egy közeli lomb leveleit tépdesve épp pergı beszélgetésbe merült az újságosfiúval (Kenneth Knight, azt hiszem), aki precíz puffantással épp most hajította a ramsdale-i Journalt a verandára. Óvatosan Lo felé araszoltam – felé alázkodtam, mint egy pantomimtáncos. A karjaim és a lábaim domború felszínt alkottak, melyek között – sokkal inkább, mint általuk – lassan végrehajtottam a mozgás néhány semleges mozdulatát: Humbert a Sebesült Pók. Órákig is eltarthat, míg végre elérem. Úgy tőnt, mintha egy fordított távcsıben látnám ıt, úgy csúsztam-másztam feszes hátsó fertálya felé, mint egy paralitikus, ernyedt, kicsavarodott combokkal, rettenetesen összpontosítva. Mikor végre közvetlenül a háta mögött voltam, az a szerencsétlen ötletem támadt, hogy elsütök egy ócska kis tréfát a manège50 valódi célját elleplezendı, és megráztam a tarkójánál fogva, mire ı sértett méltatlankodással metszıen rámkiáltott: Kopj le! – a lehetı legdurvábban, a kis szajha, és folytatta szellemeskedését az utca felé, míg a kísértetiesen vigyorgó Hamvábahullt Humbert búskomor visszavonulót fújt. De most hallgassák meg, mi történt késıbb. Ebéd után egy alacsony székbe ereszkedtem, hogy olvasni próbáljak. Hirtelen két kicsi fürge kéz fogta be a szememet: Lo a hátam mögé lopakodott, balett-változatban játszva újra reggeli manıveremet. Az ujjacskái bíborvörös fényben játszottak amint megpróbálták elfogni elılem a napot, és csukladozva rázkódott a nevetéstıl ahogy karomat oldalra és hátra nyújtottam anélkül, hogy heverı testtartásom megváltozott volna. Ujjaim végigszaladtak fürge, kuncogó lábain és a könyv leszánkázott az ölembıl, ám ekkor Mrs. Haze kiszédelgett a kertbe és 50 Mesterkedés


45


elnézıen így szólt: – Csak legyintse meg jól alaposan, ha zavarja tudós elmélyülését. Hogy szeretem ezt a kertet (hangsúlyában nincs felkiáltójel). Hát nem nagyszerő itt a napon (kérdıjel sincs). És az ellenszenves hölgy mesterkélt elégedettséggel a főbe süppedt, felnézett az égre és szétterpesztett karjaira támaszkodva hátradılt, ám ekkor egy régi szürke teniszlabda találta el, és a házból Lo gıgös hangja csendült fel: – Pardonnez maman51. Nem téged akartalak. Hát persze, hogy nem, pelyhes kiscsibém.

12. Körülbelül húsz bejegyzésem közül ez volt az utolsó. Láthatják, hogy a sátán minden találékonysága dacára nap mint nap ugyanazon séma szerint történt minden. Elıször megkísért, majd meghiúsítja terveimet és magamra hagy létezésem legmélyebb gyökereiben sajgó tompa fájdalmammal. Pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni és hogyan, anélkül, hogy megsérteném egy gyermek tisztaságát és végülis szereztem már némi pederaszta tapasztalatot életemben, tekintetemmel magamévá tettem a parkok babospettyes nimfácskáit vagy körültekintı bestialitással egy átforrósodott busz legzsúfoltabb sarkába, egy csapat csimpaszkodó iskoláslány közé ékeltem testemet. De már majdnem három hete minden szánalmas praktikám csıdöt mondott. Ebben leginkább a Haze nıszemély volt a ludas (aki, mint az olvasó majd látni fogja, sokkal inkább tartott attól, hogy Lo örömét leli bennem, mint attól, hogy én ıbenne). Az e nimfácska iránt – ki végsısoron az elsı volt, akit megragadhattam szánalmas, sajgó, félénk mancsaimmal – kiérlelıdött szenvedélyem bizonyára ismét szanatóriumba juttatott volna, hacsak a gonosz nem ismeri fel, hogy némi enyhüléssel kell megajándékozzon ha továbbra is játékszerének akar megtartani. Az olvasó nyilván felfigyelt már a különös Délibábos Tóra. Logikus lett volna Aubrey McSors részérıl (ahogy különbejáratú sátánomat nevezni szeretném), ha egy kevés gyönyörben részesít az ígéret fövenyén, az elbizakodottság erdejében. Csakhogy Mrs. Haze ígérete csalóka ígéret volt, mert nem mondta, hogy Mary Rose Hamilton (egy kis fekete szépség a maga jogán) is velünk jön, és két kis nimfácska majd külön sutyorog, külön játszik és egész végig remekül szórakozik kettesben, míg Mrs. Haze és jóképő albérlıje

félmeztelenül

és

higgadtan

társalkodnak

a

kandi

tekintetektıl

távol.

Mellékesen szólva, a szemek kandikáltak és a nyelvek megbotoltak. Milyen fura is az élet! Hogy sietjük elidegeníteni a sorsokat, melyeket elnyerni igyekeztünk! Érkezésem elıtt háziasszonyom úgy tervezte, hogy megkér egy aggszüzet, Miss Phalent, akinek az anyja régebben Mrs. Haze családjánál volt szakácsnı, hogy költözzön a házba és viselje 51 Bocsánat, anya


46


gondját Lolitának és nekem, míg a szíve mélyén ambiciózus Mrs. Haze valami alkalmas munkát keres a legközelebbi városban. Mrs. Haze nagyon világosan felmérte a helyzetet: idejön ez a pápaszemes, görnyedt vállú Herr Humbert a közép-európai ládáival, hogy bebújjon egy sarokba egy nagy halom régi könyv mögé a port meregetni; az ellenszenves, ronda kislány Miss Phalen szigorú felügyelete alá kerül, aki egyszer régebben már héjja-szárnyai alá vonta ıt (Lo szőkölı iszonnyal emlegette azt az 1944-es nyarat), Mrs. Haze pedig elszegıdik recepciósnak egy elegáns és nyüzsgı városban. Ám egy nem túl bonyolult esemény közbeszólt: Miss Phalen pontosan Ramsdale-be érkezésem napján combnyaktörést szenvedett a georgiai Savannah-ban.

13. A már említett szombatra következı vasárnap valóban olyan ragyogónak bizonyult, mint amilyennek a meteorológusok ígérték. Mikor visszaraktam a reggelim maradékait az ajtóm elıtti székre, hogy jó háziasszonyom tetszése szerint eltávolíthassa és a lépcsıfordulón át óvatosan a korláthoz settenkedtem régi hálópapucsomban – egyetlen régi holmimban –, a következı helyzetrıl szereztem tudomást. Újabb heves veszekedés folyt odalenn. Mrs. Hamilton telefonált, hogy a lányának felszaladt a láza. Mrs. Haze tájékoztatta leányát, hogy a pikniket el kell halasztani. A forrófejő kis Haze tájékoztatta hidegfejő nagy Haze-t, hogy ha így áll a helyzet, akkor ı nem megy vele a templomba. Az anya azt mondta, rendben van, és elment. Borotválkozás után szappanos fülcimpákkal, fehér pizsamámban, hátán a búzakék – és nem a lila – mintákkal kiléptem a lépcsıfordulóra, aztán letöröltem a szappanhabot, bekölniztem a hajamat és a hónaljamat, belecsusszantam egy lila selyemköntösbe és idegesen hümmögve leballagtam a lépcsın, hogy Lo keresésére induljak. Szeretném, ha tanult olvasóim részesei lennének a jelenetnek, melyet most újra lepergetek; szeretném, ha megvizsgálnának minden apró részletet és maguktól látnák, hogy milyen óvatos, szemérmes és részegítıen zsongító ez az esemény, ha úgy tekintenek rá, mint ahogy azt ügyvédem nevezte egy magánbeszélgetésünk alkalmával: elfogulatlan együttérzéssel. Nos, kezdjük. Nehéz feladat elıtt állok. Fıszereplı: Hümmögı Humbert. Idı: egy júniusi vasárnap reggel. Helyszín: napfényes nappali szoba. Kellékek: régi, selyemcukor-csíkos kanapé, magazinok, lemezjátszó, mexikói vickek-vackok (a néhai Mr. Harold E. Haze – Isten áldja a derék embert – a vera-cruzi mézeshetek alatt egy kékre mázolt szobában, a szieszta órájában nemzette meg kedvesemet, és ezen esemény mementói, Doloressel együtt, szanaszét hevertek a


47


lakásban). Lo aznap azt a csinos nyomottmintás ruhácskát viselte, amit láttam már rajta egyszer, bı szoknyás, szőkített derekú, rövid ujjú, sötétebb rózsaszínő mintákkal tarkított rózsaszín ruha volt és hogy e színkavalkád teljesebb legyen, kifestette ajkait és markában egy gyönyörő, banális, édenvörös almát tartott. Bár templomba készült, nem volt rajta cipı, fehér ünneplı táskája pedig a lemezjátszó mellett hevert. Mint egy dob, úgy dübörgött szívem, amint szétterülı, hős szoknyájában szenvtelenül mellém telepedett a kanapéra és játszadozni kezdett fényes gyümölcsével. Felfelhajította a napfényporos levegıbe majd elkapta – halk, fényes pottyanással esett vissza a tenyerébe. Humbert Humbert elragadta az almát. – Add vissza – követelte feltárva márványosra pirult tenyerét. Felé nyújtottam Gyönyöröm. Kikapta a kezembıl és beleharapott, a szívem pedig egyszerre olyan lett mint a hó a vékony karmazsinvörös bırréteg alatt, majd azzal a majomszerő fürgeséggel, amely oly jellemzı az amerikai nimfácskákra, megkaparintotta tétova markomból a magazint, amelyet épp kinyitottam (kár, hogy nem lehetett filmre venni azt a különös mintázatot, kettınk egyidejő vagy egybeesı mozdulatainak monogramszerő kapcsolatát). Sebesen és meglehetısen akadályoztatva az idıközben alaktalanná vált almától Lo durván végigpörgette a lapokat keresve valamit, amit Humbertnek mutatni akart. Végül megtalálta. Érdeklıdést mímelve egészen közel hajoltam hozzá, és amint csuklójával megtörölte ajkait, a haja a halántékomhoz ért és karja az arccsontomat súrolta. A szemem elıtt úszó fényes köd miatt csak lassan tudtam reagálni a képre, amelyet meredten bámultam miközben Lo türelmetlenül egymáshoz ütögette és dörzsölgette csupasz térdeit. Végül tompán kibontakozott a kép: egy szürrealista festı hanyatt fekve heverészett a homokfövenyen a szintén hanyatt fekvı, félig a homokba temetett Milói Vénusz egy gipszmásolata mellett. A Hét Fotója, hirdette a képaláírás. Félresöpörtem a kezébıl az egész obszcén vackot és Lo a következı pillanatban, tettetett erıfeszítéssel, hogy visszaszerezze, már az ölemben volt. Megragadtam karcsú, csontos csuklójánál fogva. A magazin, mint egy magriasztott baromfi, a földre menekült. Lo tekeregve kiszabadította magát és visszavonult a dívány jobb sarkába, majd az arcátlan gyermek a lehetı legtermészetesebb mozdulattal az ölembe rakta kinyújtott lábait. Addigra én már az tébollyal határos izgalom állapotába kerültem, de szerencsére velem volt a tébolyultak ravaszsága is. Ott, a szófán ülve, számtalan settenkedı kis mozdulattal végre sikerült álcázott vágyamat összehangolnom ártatlan combjaival. Nem volt könnyő feladat elterelni a kis bakfis figyelmét, míg végrehajtottam a mutatvány sikeréhez szükséges sötét kis machinációkat. Hadarva beszéltem, kapkodó lélegzetem


48


mögött

kullogva

majd

hirtelen

elcsípve

azt

–

idınként

elakadó

locsogásom

magyarázataként egy hirtelen belenyilalló fogfájás fintorait tettetve, és mindeközben mániákus belsı szememet a távoli, aranyfényő célra függesztettem, óvatosan fokozva a varázslatos súrlódást, hogy képzeletben, ha ugyan nem valóságosan eltávolítsam a fizikailag mozdíthatatlan ám pszichológiailag igen porlékony akadály szövetét (pizsama és köntös) az ölemben rézsút heverı két napbarnított láb súlya és kifejezhetetlen szenvedélyem rejtett daganata között. Locsogásom közepette ráleltem az akkoriban divatos

idióta

dalocska

barátságosan

monoton

szövegére,

amelynek

szavait

meglehetısen összezagyválva recitáltam – Ó, Carmen, kicsi Carmen, micsoda, micsoda éjszakák, a csillagpára, a kocsik, a bárok és a párok – és egyre ismételgetve ezt a mechanikus badarságot, különös bővöletben tartottam ıt (az zagyva halandzsa bővöletében), miközben halálosan rettegtem, hogy valami isteni beavatkozás megszakít mesterkedésemben és elmozdítja érzékeim aranyfényő terhét, amelyre egész valómmal összpontosítottam, és ez az aggodalom az elsı pillanatoktól fogva jóval hevesebb tevékenykedésre sarkallt, mint azt a józan megfontoltsággal szabályozott élvezkedés engedte volna. Lo átvette a csillagokat, mik ragyogtak, a kocsikat, mik parkoltak, és a bárokat és a párokat, hangocskája elcsente és kiigazította az általam megcsonkított dallamokat.

Muzikális

volt

és

alma-édes.

Eleven

ölemben

fekvı

lábai

meg-

megrándultak, én meg cirógattam ıket mialatt Lola, a kis csitri a jobb sarokban hevert, majdnem teljesen terpeszben és felejthetetlen gyümölcsét pusztította keresztülénekelve kicsöppenı nedvén, a papucsát elveszítette és egyik papucstalan lábacskája sarkával lottyadt bokazokniját meg a balomon felhalmozódott újságkupacot dörzsölgette – és minden apró mozdulat, minden mocorgás és hullámzás segített, hogy elleplezzem és kihasználjam a titkos taktilis rendszerek érintkezését a szépség és a szörnyeteg között – az én felpeckelt és robbanásig feszült szörnyetegem és az ı pamutruhácskába bújtatott, gödröcskésen mosolygó testének szépsége között. Leselkedı ujjbegyeim érezték, hogy a parányi pihék finoman felborzolódnak a sípcsontján. Elvesztem a metszı ám egészséges párás melegben, mely mint nyári köd burkolta kicsi Haze-t. Maradjon még, maradjon még ... Amint megfeszült, hogy a kandallórácsra hajítsa eltüntetett almája csutkáját, fiatal súlya, szégyentelenül ártatlan lábszára és kerek feneke belecsusszant feszes, meggyötört, alattomosan munkálkodó ölembe, és hirtelen varázslatos változás állt be érzékeimben, átléptem egy másfajta létezés szintjére, ahol semmi sem számított és én ıriztem a testemben fortyogó kéj fızetét. A létezésem legmélyebb gyökereiben kezdıdı gyönyörteli dagadó érzés most elérte izzó bizsergésével a legbensıbb titkos területeket így hozva egy olyan hittel és bizalommal teljes állapotba, amelyet tudatos létezésemben eddig soha nem éltem meg. A


49


megteremtıdött mélységes, forró édesség egyre teljesedett a végsı vonaglás felé és én úgy éreztem, lassítanom kellene, ha meg akarom hosszabbítani izzó gyönyörömet. Lolita biztonságosan szolipszizálódott. A felolvadt napfény a hajlékony nyárfákon lüktetett, magányunk fantasztikus és isteni volt és én figyeltem ıt az irányított kéj rózsás, aranyporos fátylán át, ıt, aki mit sem sejtett és gyönyörömön kívül álló volt, a napfény végigcsordult ajkain, amelyek láthatóan még mindig formálták a Kicsi Carmen bugyuta szövegét, ám a hangok már nem jutottak el tudatomig. Aztán hirtelen beteljesedett minden. A gyönyör idegei lenyugodva, csupaszon feszültek, a Krause testecskék ırjöngı táncba kezdtek, már a legcsekélyebb szorítás is elegendı volt, hogy magával ragadjon az elvesztett paradicsom mámora. Megszőntem létezni, már nem voltam a Hülye Humbert, az esdeklı tekintető korcs kuvasz, aki nyalogatja a csizmát, amely hamarosan belerúg. Felülemelkedtem nevetséges megpróbáltatásaimon, túlléptem lehetséges kínjaimon. Magam alkotta háremem sugárzó és robosztus török kényura voltam, aki megfontoltan és szabadsága teljes tudatában késlelteti a beteljesedés pillanatát legfiatalabb és legesendıbb rabszolganıjével. Megtorpanva a kéj végtelen szakadékának peremén (azzal a finoman hangolt pszichológiai egyensúlyozással, amely hasonlatos bizonyos mővészi technikákhoz) véletlenszerően ismételgettem Lo után a szavakat – párok, bárok, vár már, drágám, ámen, áhámeehen – úgy, mintha álmomban beszélnék és nevetnék, míg boldogságos kezem egyre feljebb, egészen az illendıség árnyának határáig lopakodott Lo napsütötte lábain. Elızı nap nekiszaladt az súlyos elıszobai komódnak. – Nézd, nézd – ziháltam – nézd, mit tettél magaddal, ó, nézd – mert ott, az édes nimfácska combjain, amelyet hatalmas szırıs mancsom finoman masszírozott és lassan teljesen beborított, esküszöm, hogy sárgáslila zúzódás látszott, és nagyon hanyagul magára hányt fehérnemője miatt úgy tőnt, hogy semmi sem áll útjába izmos hüvelykemnek, hogy elérje ölének forró üregét – csak annyira, amennyire egy kacarászó gyermeket csiklandoznának – csak annyira, és aztán: – Ó, semmiség az egész – kiáltotta valami metszı éllel a hangjában, fejét hátrahajtva finoman tekergızve vonaglott és félig elfordulva a fogait csillogó alsó ajkába vájta, nyöszörgı szájam pedig, tisztelt esküdtszék, majdnem érintette mezítelen nyakát amikor az ember vagy szörnyeteg által valaha is átélt legteljesebb gyönyör utolsó dobbanásában hozzápréselıdtem feneke bal partjához. Utána szinte azonnal (mintha csak egy játékos birkózás közben enyhült volna a szorításom) lehengeredett a kanapéról, és talpaira – vagy jobban mondva talpra – ugrott, hogy felvegye a telefont, mely valószínőleg már idıtlen idık csengett – utólagos aggodalmamra. Ott állt, pislogva, tüzelı arccal és kócos hajjal, tekintete oly könnyedén siklott át rajtam, mintha csak holmi bútordarab lennék, miközben figyelt és


50


válaszolgatott: az anyja telefonált, hogy menjen el vele Chatfieldékhez ebédre – sem Lo sem Hum nem tudta még, hogy mit fızött ki már megint a minden lébe kanál Haze –, és kezében tartott papucsával az asztal sarkát ütögette. Hála az Úrnak, hogy nagy Haze nem vett észre semmit! Egy szivárványos színekben játszó selyemkendıvel – amelyen néha megpihent Lo pásztázó

tekintete

–

felitattam

homlokomról

az

izzadságot

és

euforikus

megkönnyebbülésembe alámerülten helyreigazítottam királyi köntösömet. Még javában telefonált, hosszasan alkudozva (azt akarta, hogy anyja jöjjön érte kocsival, én kicsi Carmenem), amint egyre hangosabban dalolászva felsöpörtem a lépcsın és nagy robajjal gızölgı özönvizet zúdítottam a kádba. És most elérkezett a pillanat, hogy teljes egészében idézzem azt a dalocskát – emlékezetem győjteményének legszebb darabját – bár valószínőleg soha nem tanultam meg a szövegét teljesen pontosan. Így hangzik:

Carmen, Carmen, kicsi Carmen Micsoda, micsoda, micsoda nyári éjszakák és a csillagpára, a kocsik, a bárok és a párok – És én drágám, azok a vad csaták És az a város, a sétáink vígan, kéz a Kézben, és legutolsó vitánk Meg a pisztoly, mivel megöltelek, kicsi Carmen A pisztoly, mi kezembıl kihull már.

(Fogta a 32-es automatáját és golyót eresztett a csaja szemei közé, gondolom.)

14. A városban ebédeltem – évek óta nem volt ilyen hatalmas étvágyam. A ház még mindig Lolátlan volt, mire hazasétáltam. Mélázgatással és tervezgetéssel töltöttem a délutánt, boldogan emésztgetve reggeli élményemet. Büszke voltam magamra. Elcsentem a mézet a gyönyörteli odúból anélkül, hogy megsértettem volna egy kiskorú erkölcseit. Egyáltalán semmiféle sérelem nem történt. A


51


mágus tejet, melasz-szirupot és habzó pezsgıt töltött egy ifjú hölgy új, hófehér erszényébe; és lám, az erszény érintetlen maradt. Ilyenképp, élvezettel szövögettem aljas, izzó, bőnös álmaimat; Lolita pedig biztonságban volt – és én is biztonságban voltam. Nem utána, hanem a saját teremtményem, egy másik, a szeszélyes képzelet szıtte Lolita után vágyakoztam ırületesen – aki talán sokkal valóságosabb volt, mint a másik Lolita; némileg átfedte, magába foglalta ıt, köztem és közte lebegett akarat nélkül, tudat nélkül – valójában önálló létezés nélkül. A gyermek nem tudott

semmirıl.

Nem tettem vele semmit.

És semmi

sem

akadályozhatja meg, hogy lepergessek egy újabb jelenetet, mely oly kevéssé érintené ıt, mintha csak egy képernyın vibráló fotografikus jelenés lenne én pedig a sötétben alázatos önmagát gyalázó púpos nyomorék. Így sodortattam-sodródtam egész délután, az érett csendben, a nedvdús, nyúlánk fák pedig, úgy tőnt, birtokukba vették a tudást; és a sóvárgás ismét lesújtott rám, erısebben mint valaha. Add, hogy mielıbb hazaérjen, imádkoztam, szavaimat egy uzsorás Istenhez intézve, és add, hogy amíg a mamika a konyhában foglalatoskodik megismétlıdhessen, ismét színre kerüljön a kanapé-jelenet, kérlek, oly iszonyatosan imádom ıt. Nem, az "iszonyatos" rossz szó. A lelkesültség, mellyel az új gyönyörök víziója töltött el nem iszonyatos volt, hanem szánalmas. Én szánalmasnak minısíteném. Szánalmasnak – mert buja étvágyam csillapíthatatlan lángolásának dacára úgy terveztem, hogy a leghevesebb

erıvel

és

elırelátással

oltalmazom

egy

tizenkét

esztendıs

gyerek

tisztaságát. És most lássák, hogy mivel fizették meg gyötrelmeimet. Lolita nem jött haza – elment Chatfieldékkel

moziba.

Az

asztal

a

szokásosnál

elegánsabban

volt

megterítve:

gyertyafény, szíves engedelmével. Ebben az émelyítı légkörben Mrs. Haze oly gyengédeden

érintette

az

ezüstöt

tányérja

mindkét

oldalán,

mintha

holmi

zongorabillentyők volnának, rámosolygott üres tányérjára (diétázott) és remélte, hogy ízlett a saláta (egy nıi magazinból vette a receptjét). Azt szintén remélte, hogy ízlett a hideg sült is. Tökéletes napja volt. Mrs. Chatfield kedves asszony. Phyllis, a lánya holnap egy nyári táborba megy. Három hétre. Lolita, ez már eldöntetett, csütörtökön indul. Ahelyett, hogy várnának júliusig, mint azt korábban tervezték. És azután is ott marad, miután Phyllis hazajön. Amíg az iskola elkezdıdik. Pompás kilátások, mondhatom. Ó, hogy mellbevágott – ez azt jelentené, hogy alighogy titkosan magamévá tettem, rögtön el is vesztem a drágámat? Hogy magyarázatot adjak elkeseredett hangulatomra,


52


ugyanahhoz a fogfájáshoz folyamodtam, melyet reggel már egyszer eljátszottam. Valami hatalmas zápfog lehet, akkora tályoggal mint egy konyakmeggy. Nekünk remek fogászunk van, mondta Haze. A szomszédunk. Dr. Quilty. Nagybátyja vagy unokabátyja, azt hiszem, annak a színmőírónak. Enyhül már? Nos, ahogy gondolja. Az ısszel majd, az anyám szavaival élve "megszabályoztatom" vele Lolát. Talán az majd megzabolázza egy kicsit. Attól tartok, Lo rettenetesen a terhére volt az elmúlt napokban. És még néhány viharos napnak nézünk elébe, mielıtt elmegy. Lo kereken megtagadta, hogy elutazzon, és esküszöm, csak azért engedtem el Chatfieldékkel, mert féltem vele négyszemközt maradni. A mozi talán lecsillapítja. Phyllis egy tündéri kislány de Lo utálja, pedig az égvilágon semmi oka nincs rá. Igazán, monsieur, nagyon sajnálom amiatt a fog miatt. Jóval ésszerőbb lenne, ha engedné nekem, hogy azzal kezdjem a holnapi napot, hogy szólok Ivornak, ha még akkor is fáj. És tudja, azt hiszem egy nyári tábor sokkal egészségesebb, és – nos, azt mondom, hogy jóval ésszerőbb, mint a külvárosi gyepen búslakodni meg a mama rúzsát elcsenni, vagy mint visszahúzódó, tudós úriembereket zaklatni és legapróbb sérelmek miatt hisztériázni. – Biztos benne – szóltam végül, – hogy boldog lenne ott? (béna, siralmasan béna!) – Jobban teszi – mondta Haze. – És nem puszta játszadozás lenne. Shirley Holmes vezeti a tábort, tudja, aki a Lányok a tábortőz körül-t írta. Az a tábor majd megtanítja Dolores Haze-t számos dologra – egészségre, ismeretekre, önmérsékletre. És fıleg a mások iránt érzett felelısségre. Fogjuk ezeket a gyertyákat és üljünk ki egy kicsit a piazzára, vagy lefekszik és ápolja a fogát? Ápolja a fogát.

15. Másnap bementek a városba a táborozáshoz szükséges dolgokat megvásárolni: bármiféle hordható holmi vásárlása csodákat tett Lolával. Vacsoránál a szokásos szarkasztikus önmagát adta. Rögtön utána a szobájába ment, hogy beletemetkezzen a képregényfüzetekbe, melyeket az Q. tábori esıs napokra szereztek be (csütörtökre már oly alaposan át voltak nézve, hogy nem vitte ıket magával). Jómagam is barlangomba vonultam és leveleket írtam. Úgy terveztem, hogy elutazom a tenger mellé és amikor elkezdıdik a tanítás, visszatérek a Haze háztartás kötelékeibe; akkor már tudtam, hogy nem élhetek enélkül a gyerek nélkül. Kedden ismét vásárolni mentek és megkértek,


53


hogy válaszoljak ha a távollétükben telefonálna a tábor vezetınıje. Telefonált, és egy hónappal vagy nem sokkal késıbb alkalmunk adódott, hogy felidézzük kellemes csevegésünket. Azon a kedden Lo a szobájában vacsorázott. Nagyot sírt egy anyjával lefolytatott rutinos veszekedés után és bizonyos elızmények miatt nem akarta, hogy duzzadt és kisírt szemekkel lássam: az a fajta finom és érzékeny arcbıre volt, amelyet egy kiadós sírás foltossá és vörössé tesz – és félelmetesen csábítóvá. Metszı bánatot éreztem Lo privát esztétikai ítéleteimrıl alkotott téves elképzelése miatt, mert egyszerően imádtam azt a botticellisen rózsálló árnyalatot, az ajkak feslı rózsabimbóit, a nedves, csapzott szempillákat és szemérmes szeszélye megfosztott az álságos vigasztalgatás lehetıségétıl is, természetesen. Ám az ok nyomósabb volt, mint gondoltam. Amint a veranda félhomályában ücsörögtünk (az udvariatlan, erıs szél eloltotta a gyertyákat), Haze kopár nevetéssel elmesélte, hogy azt mondta Lolának, hogy szeretett Humbertje messzemenıen helyeselte a tábor ötletét, – és most – tette hozzá Haze – a gyerek görcsökben fetreng; ürügy: maga és én meg akarunk szabadulni tıle; valós ok: megmondtam neki, hogy holnap visszacseréljük valami egyszerőbbre azt a túlságosan is frivol hálóinget, aminek a megvásárlását kicsikarta tılem. Tudja, ı úgy látja magát, mint valami filmsztárt, én pedig egy erıs, egészséges ám határozottan jelentéktelen

külsejő

gyereknek

tartom.

Azt

hiszem

ez

a

gyökere

minden

problémánknak. Szerdán sikerült meglesnem Lolitát néhány pillanatra: a lépcsıfordulón állva egy bıröndben kotorászott, pamutpóló és zöldpettyes fehér sort volt rajta. Mondtam neki valami barátságosnak és viccesnek szánt dolgot, ám ı csak felhorkant anélkül, hogy rám nézett volna. Magábaroskadt, haldokló Humbert esetlenül megpaskolta Lo farát, ám Lo megütötte ıt, kifejezetten fájdalmasan, a néhai Mr. Haze egyik sámfájával. – Kétszínő alak – vágta oda, amint mélységes megbánást mutatva és fájó karomat dörzsölgetve leevickéltem a lépcsın. Nem ereszkedett le Humihoz és Mamihoz vacsorázni: megmosta a haját és ágyba bújt a röhejes könyveivel. És csütörtökön a szótlan Mrs. Haze elhajtott vele a Q. táborba. Mint nálam jobb írók mondanák: – Képzeld csak el, olvasó!, stb. Valójában azonban annyit számítanak nekem ezek az elképzelések, mint halottnak a szenteltvíz. Tudtam, hogy beleszerettem Lolitába és hogy ez a szerelem örökre szóló, de azt is tudtam, hogy Lolita nem marad mindörökké Lolita. Januárban betölti a tizenhármat. Két év múlva megszőnik nimfácska lenni, és „fiatal lánnyá” változik, utána „fıiskolás lánnyá” – ami a rémségek rémsége. A „mindörökre” szó csak önnön szenvedélyemre vonatkozik, a véremben lüktetı örök Lolitára. Arra a Lolitára, kinek csípıtaraja még nem öblösödik, arra a Lolitára, kit ma érinthetek, hallhatok, láthatok és kinek érezhetem illatát; a


54


csikorgó hang és a dús barna haj Lolitájára – tincsek és huncutkák oldalt, göndörödı fürtök hátul, és az a fülledten forró nyakszirt meg az olyan útszéli kifejezések, mint „undi”, „szuper”, „klassz”, „cuki”, „nyálas” –, arra a Lolitára, az én Lolitámra, kit szegény Catullus örökre elveszít. Hát hogy is bírhatnék ki nélküle két álmatlan, nyári hónapot? Két teljes hónapot két tünékeny nimfácskaévébıl! Álcázzam magam komoly, régimódi leányzónak, az esetlen Mlle. Humbertnek és verjem fel sátramat a Q. tábor határán azt remélve, hogy a rıtes nimfácskák így zsivalyganak majd: – Ó, hadd fogadjuk örökbe ezt az öblös hangú otthontalant – és egyszerő tőzhelyükhöz vonszolják a szomorú, félénken mosolygó Berthe-t au Grand Pied. Berthe Dolores Haze-zel fog aludni! Henye, szomjas ábrándok. Két hónapnyi szépség, két hónapnyi gyöngédség mindörökre elpazarlódik, és én semmit sem tehetek, a világon semmit, mais rien52. A csütörtök azonban tartogatott még makkos kupicájában egy cseppnyi kivételes mézet. Haze kora reggel vitte el Lolát a táborba. A különbözı készülıdési zajokat hallva felkeltem ágyamból és kihajoltam az ablakon. Az autó már útra készen állt a nyárfák lomja alatt. Louise a járdán állt, tenyerével ernyızve szemét, mintha a kicsi utazó már az alacsony hajnali napsugarakon lovagolna. Mozdulata elhamarkodottnak bizonyult. – Siess már – ordítozott Haze. Lolitám, aki félig már bent ült és azon volt, hogy becsapja a kocsiajtót, letekerje az ablakot és intsen Louise-nak meg a nyárfáknak (melyeket soha többé nem lát viszont), hirtelen megszakította a sors mozdulatait: felnézett és visszarohant a házba (Haze csúnyán rikácsolt utána). Egy pillanattal késıbb már hallottam kedvesem lépcsın rohanó lépteit. Szívem szélesre tágult, feszítı ereje majdnem elpusztított. Felkaptam a pizsamanadrágomat, kitártam az ajtót, és abban a pillanatban megérkezett Lolita, vasárnapi ruhájában, toporogva, zihálva, és a karjaimba zuhant, ártatlan ajkai szétolvadtak a kegyetlen, sötét férfiállkapocs nyomása alatt, ó, én vonagló gyönyörőségem! A következı pillanatban már hallottam – elevenen és érintetlenül – ledübörögni a lépcsın. Folytatódtak a sors mozdulatai. A szıke láb behúzódott,

a

kocsiajtó

becsapódott

–

újra

becsapódott

–

és

a

kíméletlen

kormánykeréknél ülı sofır Haze dühtıl gumivörös, vonagló ajkaival halkan szitkozódva elragadta ıt, mialatt általuk és Louise által észrevétlenül Miss Szemközti ernyedten ám ritmikusan integetett vadszılıvel befutatott verandájáról.

16.

52 De semmit


55


Tenyerem öble még ırizte Lolita elefántcsont-lényét – telve volt felémhajló kiskamasz hátának tapintásával, könnyő ruháján átérzıdı síkos, elefántcsont-selyem bırével, melyet

végigsimítottam,

míg

karjaimban

tartottam

ıt.

Átmasíroztam

rendetlen

szobájába, kitártam a ruhásszekrény ajtaját és belemerítkeztem az általa érintett, győrött ruhahalmokba, különösen egy rózsaszín, könnyő, szakadt szövetbe, melynek szegélyébıl bágyadt, fanyar illat áradt. Beburkoltam vele Humbert hatalmas, vérbı szívét. Megrendítı zőrzavar kavargott bennem – de ki kellett hullajtanom kezembıl a ruhákat, hogy sietve visszanyerjem lélekjelenlétemet, amint feleszméltem a lépcsın álló cselédlány bársonyos, lágyan hívó hangjára. Üzenete van számomra, mondta, és gépies köszönetemet egy kedves „nagyon szívesen”-nel megtetézve a jó Louise reszketı kezembe nyomott egy felbélyegezetlen, aggályosan tiszta külsejő levelet.

Ez egy vallomás: szeretlek [így kezdıdött a levél; és én egy torz pillanatig egy iskoláslány

hisztérikus

macskakaparásának

véltem].

Múlt

vasárnap

a

templomban – ó, te gonosz, aki megtagadtad, hogy megnézd a gyönyörő, új ablakainkat! –, csak a múlt vasárnap, én édes egyetlenem, hogy megkérdeztem az Urat, hogy mit csináljak, és ı azt válaszolta: tegyem azt, amit most teszek. Tudod, nincs más választás. Szeretlek, mióta megpillantottalak. Szenvedélyes és magányos asszony vagyok, akinek te vagy az élete nagy szerelme. És most, én legdrágább, legdrágább drágám, mon cher, cher monsieur53, már elolvastad; most tudod. És most, kérlek, azonnal csomagolj és távozz. Ez a ház úrnıjének

parancsa!

Elveszítek

egy

albérlıt.

Kidoblak.

Menj!

Tőnj

el!

Departez!54 Körülbelül vacsoraidıben érek haza, ha levezettem kétszer nyolcvan mérföldet és ha nem csináltam balesetet (de mit is számítana az), és nem kívánlak a házban találni. Kérlek, könyörgök, menj el azonnal, most, és ne olvasd végig ezt a lehetetlen firkálmányt. Menj. Adieu. A helyzet, chéri55, nagyon egyszerő. Természetesen tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy semmit sem jelentek a számodra, semmit a világon. Ó igen, szeretsz csevegni velem (és ugratni szegény fejemet), nagyon megkedvelted barátságos otthonomat, szeretett könyveimet, bájos kertemet, még Lo zajos patáliáit is – de én semmit sem jelentek neked. Így van? Így van. Semmit az ég egy adta világon. De, ha végigolvastad a „vallomásomat”, és úgy döntenél a 53 Drága, drága uram 54 Helyesen: Partez. Távozz 55 Drágám


56


magad sötét, romantikus európai módján, hogy elég vonzó vagyok ahhoz, hogy kihasználd e levél adta lehetıséget és átgázolj rajtam, akkor bőnözı vagy – rosszabb, mint egy gyerekrabló, aki egy elragad gyermeket. Így van, chéri. Ha úgy döntesz, hogy maradsz, ha otthon talállak (tudom, hogy nem foglak – és csak ezért vagyok képes folytatni az írást), a maradásod ténye csak egyetlen egy dolgot jelenthet: ugyanúgy akarsz engem, ahogy én akarlak téged; életre szóló társnak; kész vagy örökre összekötni az életedet az enyémmel és apja lenni a kislányomnak. Ó, hadd csapongjak, hadd kalandozzak még egy kicsit, drágám, mert tudom, hogy szétszaggatott levelem fecnijei (olvasatlanul) már a vécécsészében örvénylenek. Ó legdrágább drágám, mon trés, trés cher, a szerelem micsoda világát építettem fel neked ezalatt a csodálatos június alatt! Tudom, milyen tartózkodó,

mennyire

„brit”

vagy.

Óvilági

visszafogottságodat,

illendıségérzetedet talán megriasztja egy amerikai lány merészsége. Te, aki legerısebb érzéseidet is elrejted, biztosan egy kis szemérmetlen idiótának gondolsz engem, amiért így kitárom szegény megsebzett szívemet. Az elmúlt évek alatt számtalan csalódás ért. Mr. Haze nagyszerő ember volt, kifinomult lélek, ám történetesen nálam húsz évvel idısebb és – nos, ne bolygassuk a múltat. Legdrágább drágám, kiváncsiságod kielégült hát, ha figyelmen kívül hagyva kívánságomat elolvastad e levelet egészen a keserő végéig. Sose bánd. Tépd el és menj. Ne feledd a kulcsot a szobádban hagyni, az asztalon. És néhány sort a címedrıl, hogy visszatéríthessem neked azt a tizenkét dollárt, amivel a hónap végéig még tartozom. Isten veled, egyetlenem. Imádkozz értem – ha imádkozol valaha. C.H.

Annyit írtam le, amennyit felidézni képes vagyok ebbıl a levélbıl, de amit felidéztem belıle, azt szó szerint idéztem fel (beleértve a fertelmes franciaságot is). Valójában kétszer ilyen hosszú volt. Kihagytam egy lírai passzust, amit akkor többé-kevésbé átugrottam, az Lolita kisöccsérıl szólt, aki két évesen halt meg, amikor Lolita négy éves volt, és akit én nagyon szerettem volna. Lássuk csak, mit tehetnék még hozzá? Ja, igen. Elképzelhetı, hogy a „vécécsésze örvénye” (ahová végül a levél került) csak az én prózai interpretációm. Haze valószínőleg azt kívánta, hogy egy különleges máglyát emeljek és azon emésszem el.


57


Elıször az iszony és a visszahıkölés mozdult meg bennem. Másodszor mintha egy jóbarát hővös keze hullt volna vállamra, arra bíztatva, hogy fontoljam meg a dolgot. Így is tettem. Kitámolyogtam kábulatomból, és még mindig Lo szobájában találtam magam. Egy elegáns folyóiratból kitépett egészoldalas hirdetés volt az ágya fölé a falra erısítve, egy duruzsoló popmajom és egy moziszínésznı szempillabokrai közé. Egy sötéthajú ifjú férjet ábrázolt, kinek ír szemeiben réveteg kifejezés tükrözıdött. Egy So-and-So köntös mutatott be, kezében pedig egy hídszerő So-and-So tálcát tartott, rajta kétszemélyes reggelivel. A nagytisztelető Thomas Morell által fogalmazott képaláírás „hódító hıs”-nek aposztrofálta. A tetıtıl talpig meghódított hölgy (nem látszott a képen) valószínőleg feltámaszkodott, hogy átvegye a tálca ıt illetı felét. Hogy ágytársa hogy bírt átkelni a tálcahíd alatt egy szaftos kis baleset elıidézése nélkül – nos, ez nem volt világos. Lo egy tréfás nyilat rajzolt a lestrapált szeretı arcára és nyomtatott betőkkel mellé írta: H.H. És valóban, a néhány évnyi korkülönbség dacára a hasonlóság feltőnı volt. Alatta egy másik kép volt, szintén egy színes hirdetés. Egy ünnepelt színmőíró szívta Drome szivarját ünnepélyesen. Mindig Drome szivart szívott. A hasonlóság elég halavány volt. Ezek alatt helyezkedett el Lo képregényekkel beborított szőzies ágya. Vázáról lekopott a lakk, többé-kevésbé körkörös fekete mintát hagyva fehér színén. Louise távozásáról megbizonyosodva leheveredtem Lo ágyára és újraolvastam a levelet.

17. Tisztelt esküdt urak! Nem mernék megesküdni arra, hogy bizonyos, a kézbenfekvı ügyhöz tartozó szándékok – ha szabad új kifejezést alkotnom – nem fordultak meg az agyamban korábban. Elmém nem ırizte meg ıket logikus formába öntve vagy bármilyen határozottan felidézhetı körülménnyel kapcsolatosan; mégsem mernék rá megesküdni – engedtessék megismételnem –, hogy nem játszadoztam el velük (hogy vitorláját bontsam egy újabb kifejezésnek) gondolataim homályában, szenvedélyem sötétjében. Lehettek olyan pillanatok – bizonyosan voltak olyan pillanatok, ismerve a az én Humbertemet –, amikor higgadt megfontolás tárgyává tettem az ötletet, hogy nıül vegyek egy érett özvegyet

(mondjuk,

Charlotte

Haze),

kinek

széles

e

szürke

világon

egyetlen

hozzátartozója sincs, pusztán csak azért, hogy hozzáférjek a gyermekéhez (Lo, Lola, Lolita). Kész vagyok arra is, hogy eláruljam kínzóimnak: talán egyszer vagy kétszer egy becsüs hővös pillantását vetettem Charlotte korallajkára, bronzhajára és veszedelmesen mély dekoltázsára, hogy bizonytalanul megpróbáljam beilleszteni ıt egy elfogadható ábrándképbe.

Ezt

kínvallatás

alatt

vallom

be.

Talán

képzeletbeli,

ám

annál

borzalmasabb kínvallatás alatt. Ó, bár elkalandozhatnék a tárgytól, hogy többet


58


mondhassak a pavor nocturnus-ról56, mely éjjelente undok kínpadjára vont miután átgázolt rajtam véletlenszerően falt gyerekkori olvasmányaim egy-egy kifejezése, mint például a peine forte et dure57 (a kín micsoda géniusza lehetett e mondat kiagyalója!), vagy a félelmetes, misztikus és ármányos szavak, mint „trauma”, „traumatikus esemény” vagy „tragédia”. Ám történetem már így is túlságosan zagyva és bárdolatlan. Kis idıvel késıbb megsemmisítettem a levelet és a szobámba mentem, tépelıdtem, a hajamat túrtam, felpróbáltam lila köntösömet és nyögdécseltem összeszorított fogaim között majd hirtelen – Hirtelen, tisztelt esküdt urak! –, azt éreztem, hogy egy dosztojevszkiji vigyor hajnala kél ajkamon (a reszketı számat torzító csúf grimaszon át), mint egy távoli és szörnyőséges napsugár. Elképzeltem (új és tökéletes látási viszonyok között) az összes alkalmi cirógatást, mellyel Lolitát elhalmozhatja anyja férjeura. Naponta háromszor veszem majd birtokba ıt, minden nap. Minden bajom menesztve lesz, egészséges ember leszek. „Gyengéd térdemre emellek finoman s lágy orcádra atyai csókot nyomok... Canto III, Lord Byron!!!” Ó-ó, a mővelt Humbert! Aztán minden elképzelhetı óvintézkedést megtéve, úgyszólván szellemileg pipiskedve megidéztem

Charlotte-ot

mint

lehetséges házastársat.

Istenemre,

képes

lennék

beszállítani neki a gazdaságosan félbeszelt grapefruitot, a cukormentes reggelit. Az ádáz fehér fényben verejtékezı Humbert Humbert az izzadó és üvöltözı rendırök által megtiportatva most kész arra, hogy megtegye a következı „vallomást” (quel mot!58), és

kifordítsa

lelkiismerete

bélését,

feltépje

legbensıbb

szegélyeit.

Nem

állt

szándékomban nıül venni a szerencsétlen Charlotte-ot pusztán csak azért, hogy aztán valamiféle útszéli, hátborzongató és veszélyes módszerrel elpusztítsam, mint például öt szem higany-diklorid tablettát csempésszek ebéd elıtti sherryjébe; ám egy tapintatos szövetséges, egy gyógyszerészkönyvbıl származó gondolat csendült fel zengı és elfelhızött elmémben: ugyan miért korlátoznám magam csak a már kipróbált, szendén kendızött cirógatásokra? Más, buja látomások kellették magukat mosolyogósan himbálózva. Láttam magam, amint nagy adag altatót adok be az anyának és a lányának, hogy aztán egész éjjel teljes büntetlenségben dédelgessem az utóbbit. A ház megtelik Charlotte hortyogásával, míg Lolita nehezen szedi a levegıt álmában, olyan, mint egy festett angyalka. – Anya, esküszöm, Kenny még csak meg sem érintett. – Vagy hazudsz Dolores Haze, vagy egy lidérc volt. Nem, nem mennék ilyen messzire.

56 Éjjeli szorongás 57 Erıs és kemény kín 58 Micsoda szó!


59


Így ármánykodott és ábrándozott Lidérc Humbert – a vágy és az elszántság (e két dolog teremt eleven világot) vörös napja egyre magasabbra és magasabbra hágott, míg a soron következı

feslettség

soron

következı

balkonján,

kezében

szikrázó

pohárral

felköszöntötte az elmúlt és az eljövendı éjszakák üdvösségét. Aztán én – jelképesen szólva – szilánkokra törtem poharát és merészen elképzeltem (mert a látomásoktól megrészegülten már alábecsültem a természetemben rejlı kifinomultságot), ahogy végül kizsarolom – nem, túl erıs a szó, inkább rózsarolom – nagy Haze-tıl, hogy engedjen kicsi Haze-zel együtt lennem; megfenyegetném a szegény rajongó Bögyös Galambot, hogy

azonnal

elhagyom,

ha

megakadályozza

játszadozásomat

törvényes

mostohalánykámmal. Egyszóval oly gyámoltalanul álltam a Csodálatos Ajánlat, a kilátások e mérhetetlensége és sokasága elıtt, mint az almafakertjében elkápráztatott Ádám az ısi keleti regék premierjén. És most le kell szögeznem a következı fontos tényt: a bennem lakozó mővész segítı kezét nyújtotta az úriember felé. Akaratom különleges erıfeszítése tette csak lehetıvé, hogy saját stílusomat összehangoljam ezen emlékiratban annak a naplónak a hangvitelével, melyet akkor vezettem, amikor Mrs. Haze még csak puszta akadály volt számomra. Az a naplóm már nem létezik; de úgy vélem, hogy mővészi kötelességem megırizni hanglejtését, tőnjön bármilyen hamisnak és brutálisnak is számomra most. Szerencsére történetem már elérkezett arra a pontra, ahol már nem kell tovább zaklatnom szegény Charlotte-ot pusztán a retrospektív hitelesség kedvéért. Meg kívántam kímélni szegény Charlotte-ot két vagy három órányi szorongástól a kanyargós utakon (és el kívántam kerülni egy esetleges fejreállós balesetet, amely tönkrezúzná kettınk különbözı ábrándjait), ezért elızékeny ám sikertelen kísérletet tettem arra, hogy elérjem telefonon a táborban. Már fél órája távozott, és helyette Lo jött a telefonhoz, én pedig azt mondtam neki – a végzet feletti hatalmamtól megrészegülten reszketve –, hogy feleségül fogom venni a mamáját. Kétszer is meg kellett ismételnem, mert valami közbejött és eltérítette a figyelmét. – Juhéj, ez príma – mondta nevetve. – Mikor lesz az esküvı? Tartsd egy picit, a kutyus – ez a kiskutya itt lecibálta a zoknimat. Figyusz ... – és még hozzátette, hogy úgy sejti, pompásan fog mulatni ... És amikor letettem a kagylót, hirtelen ráébredtem, hogy az a néhány óra a táborban elegendı volt ahhoz, hogy új benyomásaival elhalványítsa a jóképő Humbert Humbert visszfényét a kicsi Lolita elméjében. De mit számít ez már? Vissza fogom szerezni az esküvı után mihelyst letelik az a bizonyos illendı idı. „A narancsvirág még el sem hervadt a síron” – mondaná a költı. De én nem vagyok költı. Én egy felette lelkiismeretes krónikás vagyok csupán.


60


Miután Louise elment, megvizsgáltam a hőtıt és túlságosan is puritánnak találtam így beballagtam a városba, hogy megvegyem a megvehetı legdrágább ennivalókat. Vettem néhány palack jó minıségő italt és két-három féle vitamint is. Tökéletesen bizonyos voltam benne, hogy ezen izgatószerek segítségével és természetes találékonyságommal elháríthatok minden esetleges zavart, melyet közönyöm okozhatna ha esetleg el kell játszanom valamiféle heves, türelmetlenül lángoló szenvedélyt. Leleményes Humbert újra és újra megidézte Charlotte alakját, a férfiképzelet peep-showjában látva ıt. Jólfésült volt és formás, ezt tagadhatatlanul elmondhatom róla, és ı volt az én Lolitám nıvére – ez utóbbi állításomat talán csak akkor tarthatom fenn továbbra is, ha nem képzelem

magam

elé

túlságosan

realisztikusan

súlyos

csípıjét,

gömbölyded

térdkalácsait, érett kebleit, nyakának durvaszövéső, rózsaszín bırét („durvaszövéső” a selyemmel és a mézzel összehasonlítva) és az összes további tartozékát a lehangoló és elcsépelt dolognak: egy csinos nınek. A nap megtette a szokásos körét a ház körül amint a délután estévé érett. Bedobtam egy italt. Aztán egy másikat. Majd még egyet. Gint és ananászlét, a kedvenc keverékemet – mindig megduplázza az erımet. Úgy határoztam, hogy serénykedem egy kicsit kertünk elhanyagolt gyepén. Une petite attention59. Teljesen belepte a pitypang és egy elvetemült kutya – ki nem állhatom a kutyákat – bepiszkította a lapos köveket, melyeken hajdanán egy napóra állt. A legtöbb pitypang már elvirágzott – napocskából teliholdacskává változott. A gin és Lolita táncot jártak bennem és majdnem hasra estem az összecsukható székekben, amikor kísérletet tettem eltávolításukra. Lángveresre pingált zebrák! Némely böffentésnek olyan hangja van, mint a tapsolásnak – legalábbis az enyémnek olyan van. A kert végében egy régi kerítés választott el minket a szomszéd szemétdombjától és orgonabokraitól; de a gyepünk elülsı frontja és az utca között (ahol a gyep a ház oldala mentén lejtve az utcára lottyant) nem volt semmi. Evégett lehetıségem nyílt arra, hogy figyeljem (a jócselekedet végrehajtása felett érzett önelégültség vigyorával arcomon) Charlotte visszatértét: azt a fájós fogat mihamarabb ki kell húzni. Amint ott sündörögtem és tántorogtam a kézi főnyíróval, csicseri főcsomókat reptetve a lenyugvó napba, szemmel tartottam a szőkös külvárosi utcára nyíló kertsávot. Hatalmas, árnyat adó fák boltíve alatt kacskaringózott, majd sebesen leiramodott velünk, egészen le, nagyon meredeken, hogy érintse az öreg Miss Szemközti repkénnyel befuttatott téglaházát és nagyon lejtıs gyepét (mely sokkal ápoltabb volt, mint a miénk) és eltőnjön a mi saját elülsı verandánk mögött, melyet és nem láthattam onnan, ahol boldogan böfögtem és serénykedtem. A pitypangok végül megsemmisültek. A belılük kicsorduló nedv áporodott szaga összekeveredett az ananásszal. Két kicsi 59 Egy kis figyelmesség


61


lány, Marion és Mabel, kiknek jövés-menését azelıtt gépiesen követtem (de ki tudná pótolni az én Lolitámat?) sétált végig az utcán (melybıl a mi a Lawn street-ünk zubogva eredt), egyikük egy biciklit tolt, a másik papírzacskóból eszegetett valamit, és mindketten egyszerre beszéltek, kieresztve napfényes hangjukat. Leslie, az öreg Miss Szemközti kertésze és sofırje, egy rendkívül közvetlen és atletikus néger fickó, messzirıl vigyorgott rám, kiáltott majd újra kiáltott valamit, gesztusokkal is értésemre adva, hogy milyen igen nagyon energikus vagyok ma. A szomszédban lakó sikeres hulladékkereskedı idióta kutyája egy kék kocsi után loholt – nem Charlotte volt az. A két kislány közül a csinosabb (azt hiszem Mabel), sortban és melltartóban (melyben nem nagyon volt mit tartania), ragyogó hajjal – Pánra, igazi nimfácska! – visszaszaladt, lefelé az utcán, papírzacskóját győrögetve, aztán Mr. és Mrs. Humbert rezidenciájának portálja elrejtette a Kertész Kecske szemei elıl. Egy nagy batár döcögött elı az utca lombos árnyékából, a tetején vonszolva az árnyakat mielıtt lecsusszantak volna róla, aztán ırült iramra kapcsolva elhimbálózott, az atlétatrikós sofır a csomagtartón tartotta a bal kezét, az ószeresék kutyája pedig rohant mellette. Némi mosolygós szünet következett – aztán, torkomban dobogó szívvel végre tanúja lettem a Kék Sedan visszatértének. Láttam lecsusszanni a domboldalról majd eltőnni a ház sarka mögött. Egy pillanatra látszott Charlotte nyugodt, sápad profilja is. Eszembe jutott, hogy míg nem ér fel az emeletre, addig nem tudhatja, hogy ott talál-e engem vagy sem. Egy perccel késıbb, arcán elkínzott kifejezéssel lenézett rám a kertbe Lo szobájának ablakából. Egy gyors nyargalásnak köszönhetıen sikerült még azelıtt felérnem, hogy ı kijött volna.

18. Ha a menyasszony özvegyasszony és a vılegény özvegyember; ha az elıbbi alig két éve lakója a Mi Festıi Városkánknak, az utóbbi pedig alig egy hónapja; ha a Monsieur szeretne olyan hamar túl lenni az egész átkozott ügyön, amilyen gyorsan csak lehet és a Madam mindezt béketőrı mosollyal kíséri; nos, olvasóm, akkor az esküvı általában „meghitt” esemény. Az ara mellızheti a narancsvirágokat a derekáig érı fátylat tartó tiaráról és nem tart fehér orchideát sem az imakönyvében. A menyasszony leánykája talán élénkpiros árnyalattal gazdagíthatta volna H. és H. egybekelési ceremóniáját; de tudtam, nem merészeltem volna elég gyengéd lenni a sarokbaszorított Lolitához, így egyetértettem azzal, hogy nem éri meg elszakítani a gyermeket szeretett Q. táborától. Az én soi-disant60 szenvedélyes és magányos Charlotte-om a hétköznapi életben gyakorlatias és társaságkedvelı lény volt. Hovatovább felfedeztem, hogy bár nem tudta 60 Úgynevezett


62


féken tartani szívét és könnyeit, mégis az elvek asszonya volt. Rögtön azt követıen, hogy többé-kevésbé az asszonyommá vált (az ajzószerek dacára az ı „feszült és sóvár chéri”jével – a hısies chéri! – néhány eredendı problémája merült fel, melyeket az jobb híján fantasztikus óvilági dédelgetések egész kavalkádjával ellensúlyozott), a jó Charlotte kifaggatott Istenhez való viszonyomról. Válaszolhattam volna azt, hogy elmémnek ez a kartotéka még lezáratlan; de ehelyett azt feleltem – megfizetve a sarcot a kegyes közhelynek –, hogy a kozmikus szellemben hiszek. A körmeit bámulva azt is megkérdezte, hogy nem volt-e a családomban valamilyen szokatlan beütés. Riposztozva viszontérdeklıdtem, hogy vajon akkor is hozzám akart volna jönni feleségül, ha az apám anyai nagyapja, mondjuk, török volt. Azt válaszolta, hogy ez mit sem számít; de ha valaha rájönne, hogy nem hiszek a Mi Keresztény Istenünkben, akkor azonnal öngyilkosságot követne el. Olyan ünnepélyesen mondta, hogy beleborzongtam. Így tudtam meg hát, hogy ı az elvek asszonya. Ó, nagyon fennkölt lélek volt: mindig elnézést kért, ha egy finom kis böfögés ékelte magát áradó szavai közé, a borítékot „bouhíték”-nak mondta és ha rólam beszélgetett hölgyismerıseivel, mindig Mr. Humbertnek nevezett. Úgy véltem, örömet szerezne neki, ha bevonulnék a közösségbe, magam után vonszolva bőbájom uszályát. Esküvınk napján egy velem készült rövid interjú jelent meg a ramsdale-i Journal Társasági Rovatában Charlotte fényképével együtt – egyik szemöldöke felvonva, a neve pedig félrenyomtatva

(Hazer).

Dacára

ezen

apró

balesetnek

a

nyilvánosság

meggyönyörködtette Charlotte porcelánszívét – és szörnyeteg vidámsággal rázogatta kígyócsörgıimet. Megnyerı gyülekezeti tevékenységének és Lo jobb családból való osztálytársnıinek anyjával kötött ismeretségeinek köszönhetıen Charlotte-nak sikerült a hozzávetılegesen húsz hónap alatt, ha nem is prominens de legalább elfogadott közéleti személyiséggé küzdenie fel magát, de soha azelıtt nem volt szereplıje annak a bizonyos borzongató rubrique-nak61, és én, Mr. Edgar H. Humbert (az Edgart elhajítottam a fenébe) „író és kutató” voltam az, aki végül odasegítette ıt. McCoo fivére, miközben jegyzetelgette szavaimat, megkérdezte, hogy mit írtam. Bármit is válaszoltam, de végül az jelent meg, hogy „írtam néhány könyvet Peacockról, Rémbóról és más költıkrıl”. Elejtettem egy apró megjegyzést arról is, hogy Charlotte és én jónéhány éve ismertük meg egymást és én távoli rokona vagyok az elızı férjének. Finoman céloztam rá, hogy tizenhárom éve viszonyunk volt Charlotte-tal, de ez nem volt megemlítve a cikkben. Charlotte-nak pedig azt mondtam, hogy a társasági rovatnak mindig tartalmaznia kell egy aprócska tévedést.

61 Rovatnak


63


Nos, folytassuk hát e különös mesét. Mikor felszólíttattam, hogy élvezzem ki albérlıbıl szeretıvé való elıléptetésemet pusztán csak a keserőség és az undort kerülgetett? Nem. Mr. Humbert beismeri, hogy mindez bizonyos értelemben csiklandozta a hiúságát, bevall némi bágyatag gyengédséget és még bizonyos fura bőntudatot is, mely kecsesen csillámlott

összeesküvı

tırének

acélján.

Soha

nem

gondoltam

volna,

hogy

a

meglehetısen nevetséges ám meglehetısen csinos Mrs. Haze, a gyülekezetébe és a könyvklubokba vetett világtalan hitével, mesterkélt ékesszólásával, egy elbővölı, pihéskarú tizenkét esztendıs gyerek iránti nyers, hővös és megvetı viselkedésével átváltozhat egy megindítóan gyámoltalan teremtménnyé amint karjaimba zárom – mint az

megtörtént

Lolita

szobájának

küszöbén,

ahová

remegve

hátrált

egyre

azt

ismételgetve: – Ne, ne, kérlek, ne! Az átváltozás javított külsején. Kitalált és megszerkesztett mosolya hirtelen a feltétel nélküli odaadás ragyogásává vált – e ragyogásban volt valami lágyság és nyirkosság, melyben csodálattal fedeztem fel a hasonlatosságot azzal az imádott, ostoba, távolba veszı tekintettel, mely Lolita arcán jelent meg ha kéjesen elmerengett egy új ízesítéső szénsavas szörp felett vagy csodálattól elnémulva bámulta drága, mindig frissen vasalt öltözékemet. Teljesen lenyőgözve megfigyelhettem Charlotte-ot hölgyismerısei között, amint a keserő szülıi tapasztalatok kicserélése közben megjelent arcán a nıi önfeláldozó belenyugvás nemzeti grimasza (szemek az égre fordulnak, a száj oldalt biggyed), melyet gyermekded formában láttam már Lo arcocskáján is megjelenni. Ittunk néhány pohár jeges-whiskyt lefekvés elıtt és segítségükkel sikerült megidéznem a gyermeket, miközben babusgattam az anyát. Ez hát az a fehér has, melyben nimfácskám mint kicsiny halacska körözött 1934-ben. Ez az orromnak és tapizó ujjaimnak túl steril, nagy gonddal festett hajzat, mely kirakati-ágyunk bizonyos megfelelıen megvilágított pillanataiban, ha nem is állagában de árnyalatában némi hasonlóságot mutatott Lolita fürtjeivel. Mialatt vadonatúj, életnagyságú hitvesemet forgattam, egyre azt ismételgettem magamnak, hogy biológiailag így férkızhetek leginkább Lolita közelébe; Lolita korában Lotte ugyanolyan kívánatos iskoláslányka lehetett, mint amilyen a lánya most és mint amilyen Lolita lánya lesz egykor. Rávettem feleségemet, hogy folytasson ásatásokat egy nagy kupac cipı alatt (Mr. Haze szenvedélye, úgy tőnik, a cipıgyőjteménye volt) és bányásszon elı egy harmincéves fényképalbumot; így láthattam Lotte-t mint kislányt; és bár a megvilágítás csapnivaló volt a ruhák pedig kecstelenek, mégis sikerült felfedeznem benne Lolita fénytelen elıképét, a lábakat, a pofacsontot, a pisze orrot. Lottelita, Lolitchen. Én pedig keresztül kan-kukkanthattam az évek sövényén, bekukucskáltam a halvány ablakocskákon. És amikor ı, a pompás csecsbimbók és masszív combok birtokosa


64


szánalomra

méltó

lelkesedéssel

és

gyermeteg

frivolitással

elıkészített

éjszakai

kötelességem teljesítésére, én kétségbeesésemben még mindig egy nimfácska kósza illatát próbáltam elcsípni, amint átőzettem a sötétség rothadó aljnövényzetének erdején. Egyszerően el nem mondható, milyen gyengéd, milyen megható volt szegény hitvesem. Reggelizés közben, a nyomasztóan ragyogó konyhában – krómnikkel csillogás és a Hardware Co. Kalendáriumból egy hercig kis reggelizısarok (megidézendı a Kis Kávézót, hol Charlotte és Humbert turbékoltak egykoron, kollégiumi éveik idején) –, ott ült velem szemben, vörös pongyolában, könyökét a mőanyag borítású asztalon nyugtatva, és arcát az kézfejére támasztva elviselhetetlen gyöngédséggel bámulta amint szalonnás rántottámat pusztítom. Humbert arcán esetleg neurotikus rángások futottak végig, ám az ı szemében visszatükrözıdve mindez versengett szépségben és elevenségben a fehér fagyasztószekrényen fodrozódó napfénnyel és levélárnyakkal. Komor elkeseredettségem a szerelem csendessége volt számára. Csekély jövedelmem összeadódva az ı még csekélyebb bevételeivel káprázatos vagyon benyomását keltette benne; és nem pusztán azért, mert a végösszeg elegendı volt a legtöbb középosztálybeli igény kielégítésére, hanem mert még a pénzem is férfiasságom varázsos visszfényeként ragyogott tekintetében, és úgy látta egyesült folyószámláinkat, mint bizonyos déli fekvéső sugárutakat a nappali verıfényben, melyek egyik oldala sőrő árnyékba borul, míg a másik selymes napfényben fürdik, végig az út mentén, egészen a legvégéig, ahol rózsaszín hegyormok derengenek. Együttélésünk mintegy ötven napját Charlotte egész évek tevékenységével tömte degeszre. A szerencsétlen vászoncseléd olyan dolgokkal foglalta le magát, melyeket régesrég túlhaladott vagy soha nem érdeklıdött különösebben irántuk, mintha (folytatva ezt a Proust-i felütést) azzal, hogy feleségül vettem ıt, az imádott gyerek anyját, egyben arra is felhatalmaztam volna, hogy visszaevezzen ifjúságának bıséges partjaira. Egy ifjú ara banális buzgalmával fogott hozzá, hogy „megdicsıítse az otthont”. Mivel fejbıl ismertem a minden repedését – még azokból a napokból, amikor székemen ülve képzeletben vázoltam fel Lolita jövésmenését a házban –, idıvel valamiféle érzelmi kötelék szövıdött köztem és a nyomorult jószág rusnyasága és mocska között, és szinte éreztem, amint a szerencsétlen vonakodva összekucorodik, hogy kibírja azt az akril és okkeráradatot, azt a gitt és gipszözönt, amelyet Charlotte a tervei szerint rá kívánt zúdítani. Soha nem jutott el odáig, hála a jó istennek, de elképesztı mennyiségő fáradságot

áldozott

az

ablakkeretek,

a

velencei

redınylécek

súrolásának,

új

ablakkeretek és redınylécek rendelésének, ezek visszaküldésének, majd kicserélésének, és

így

tovább,

kétkedın

és

duzzogón,

az

arcán

táncoló

mosolyok

és

szemöldökráncolások folytonos polkája közepette. Belekapott a kretonokba és a


65


vásznakba, megváltoztatta a kanapé színét – a felszentelt kanapé színét, ahol lassú mozgással az éden egy buborékja pattant el bennem. Átrendezte a bútorokat, és ujjongott, ha egy lakberendezési tanulmányban a következıkre bukkant: „nem lehet kifogás a két éjjeliszekrényke és a hozzájuk tartozó lámpák elkülönítése ellen.” Az Otthonod te magad vagy szerzınıjének közremőködésével idıvel meggyőlölte az ösztövér székecskéket és a rozzant asztalkákat. Úgy hitte, hogy a kiadós mennyiségő üveg és a bıséges, fényőzı faborítás az igazán férfias szoba jellemzıje, míg a nıi szoba karakterét a tágas ablaktábla és a kifinomult asztalosmunka adja meg. A regények, melyeket érkezésem idején olvasott, eltőntek a házból, hogy átadják helyüket az illusztrált katalógusoknak

és

lakberendezési

folyóiratoknak.

Egy

4640

Roosevelt

Bldv.,

Philadelphia illetıségő cégtıl megrendelte új hitvesi ágyunkat, a „312 rugós, damasztborítású matraccal” egyetemben, noha a régi még elegendıen ruganyosnak és tartósnak tőnt számomra, bármire is kellett volna, hogy szolgáljon. A középnygugati Charlotte – mint néhai férje is volt – távolról sem lakott még elegendı ideig a keleti állam e csiszolt drágakövében, a szemérmes Ramsdale-ben ahhoz, hogy megismerkedjen a kényes társaság valamennyi tagjával. Felületesen ismeretségben állt a kedélyes fogorvossal, aki a pázsitunk végében lakott egy rozzant, fából készült nyárilakféleségben. Egy hitközségi teázás alkalmával bemutatták a helyi ószeres „sznob” feleségének – az ı birtokukban volt az a fehér „gyarmati-stílusú” rémálom az utcánk sarkán. Ezenkívül hébe-hóba „látogatást tett” az öreg Miss Szemköztinél, de a patrícius matrónák legjava, akiket felhívogatott, vagy akikkel összefutott a gardenpartikon, vagy akikkel telefoncsevelyeket folytatott, vagyis az olyan kifinomult hölgyek, mint Mrs. Glave, Mrs. Sheridan, Mrs. McCrystal, vagy Mrs. Knight igen ritkán mutattak hajlandóságot, hogy felhívják az én mellızött Charlotte-tomat. Igazából csak egyetlen házaspárral, Farlow-ékkal állt szívélyes kapcsolatban, amelyet nem szıtt át semmi arriére-pensée62 vagy gyakorlati megfontolás. Farlow-ék épp idıben tértek haza egy chilei üzleti útról ahhoz, hogy segédkezzenek az esküvınk körüli teendıkben Chatfieldékkel és McCoo-ékkal (de nem Mrs. Ószerrel, vagy a még fennhéjázóbb Mrs. Talbottal) együtt. John Farlow csendes, csendesen kisportolt, csendesen sikeres sportszerkereskedı volt, akinek volt egy üzlete Parkingtonban, negyven mérföldnyire innen, és ı volt az, aki a töltényeket szerezte nekem abba a pisztolyba, és egy vasárnapi erdei séta alkalmával megmutatta azt is, hogy hogyan kell használni, és ı volt az, aki Charlotte néhány peres ügyét kezelte, és mosolyogva részidıs ügyvédnek nevezte magát. Fiatalka felesége (és elsıfokú unokatestvére), Jane, hosszúkarú-hosszúlábú lány volt, harlekinszemüveggel, két boxerrel, két hetyke mellbimbóval és egy nagy, vörös szájjal. 62 Hátsó gondolat


66


Festegetett, látképeket, portrékat, és még mindig élénken él bennem, amint a koktélok felett egy korai festményét dicsérte, melyet az egyik unokahúgáról készített, a kis Rosaline

Tanderrıl

–

a

kis

rózsás

tündérrıl,

cserkészegyenruhában,

horgolt,

zöldszegélyes zöld sapkában, bájos, vállig érı göndör fürtökkel –, John pedig kivette a pipát a szájából és megjegyezte, hogy milyen sajnálatos, hogy Dolly (az én Dolitám ) és Rosalie nem jönnek ki egymással az iskolában, de remélhetıen javul a viszonyuk, ha visszatérnek a táborból, ki-ki a magáéból. Az iskoláról beszélgettünk. Megvannak a maga elınyei és hátrányai. – Az a baj, hogy mifelénk túl sok olasz van a kereskedık között – mondta John, – de azért még megélünk valahogy. – Jó lenne – vágott közbe Jane nevetve, – ha Dolly és Rosalie együtt töltenék a nyarat. Hirtelen elképzeltem a táborból hazatérı Lolitát, napbarnítottan, melegen, álmosan, bódultan, és majdnem könnyezni kezdtem a vágyakozástól és a türelmetlenségtıl.

19. Néhány szót még Mrs. Humbertrıl, amíg jól mennek a dolgok (mert erısen készülıben van egy csúnya baleset). Mindig tudatában voltam a benne rejlı birtoklási vágynak, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tébolyultan féltékeny mindenre az életemben, ami nem vele kapcsolatos. Telhetetlen mohósággal csüggött múltamon. Azt kívánta tılem, hogy élesszem fel hajdani szerelmeimet, csak hogy aztán rávehessen arra, hogy bántsam, eltiporjam, majd tökéletesen kiábrándultan megtagadjam ıket, így pusztítva el múltamat. Rávett, hogy meséljek Valeriával való házasságomról, aki egyébként tényleg egy rémálom volt, de ezen felül még egy egész sor szeretıt is ki kellett agyalnom, vagy szörnyőségesen agyonbonyolítanom, csak hogy Charlotte beteges kedvére tegyek. Boldoggá csak úgy tehettem hitvesemet, ha mindig készenlétben tartottam egykori szeretıim

részleteiben

hajszálpontos

képes

katalógusát,

mely

stílusát

tekintve

összhangban volt azon amerikai hirdetések szabályaival, amelyek iskolásgyerekeket ábrázolnak, kényesen ügyelve a rasszok arányára, azaz egy – csak egyetlenegy, de az oly bájos, hogy bájosabb nem is lehet – csokiszínő, kerekszemő kis fickóval, majdnem az elsı sor legeslegközepén. Így hát felvonultattam asszonyaimat, és hagytam, hadd illegesség magukat mosolyogva – az ernyedt szıkeség, a szenvedélyes barna, meg az a kis érzéki vörös –, akár egy bordellóbeli díszszemlén. És minél sablonosabbra szabtam figurájukat, annál elégedettebb volt Mrs. Humbert az elıadással. Soha azelıtt életemben nem vallottam annyit, és nem hallgattam végig annyi vallomást. Az általa a „szerelmi életének” nevezett tárgyat, az elsı enyelgéstıl a hitvesi érd-aholbírodig, oly lelkesült mesterkéletlenséggel fejtegette, amely erkölcsi értelemben éles


67


kontrasztban állt ugyan az én sekélyes koholmányaimmal, technikailag azonban mégis hasonszırőek voltak,

lévén mindkettıt egyazon bordában szıtték – úgyismint

szappanoperák, pszichoanalízis és olcsó regények, melyek íze szerint én a szereplıimet alkottam, és ahogy Charlotte kifejezte magát. Meglehetısen mulattattak a derék Harold Haze bizonyos figyelemreméltó szexuális szokásai, melyekrıl Charlotte beszámolt, miközben nem találta túlságosan helyénvalónak derültségemet. Máskülönben nım önéletrajza épp oly kevés érdeklıdésre tarthat számot, mint majdan a halotti bizonyítványa.

Soha

nem

láttam

még

nála

egészségesebb

teremtést,

gyakori

fogyókúráinak dacára. Az én Lolitámról csak nagyritkán beszélt – tulajdonképpen jóval ritkábban, mint arról az elmosódott, szıke fiúcsecsemırıl, kinek fényképe minden mást kiszorítva ékesítette sivár hálószobánkat. Ízléstelen ábrándjainak egyikében Charlotte azt jövendölte, hogy a halott kisded lelke visszatér e világra annak a gyermeknek a képében, akit jelenlegi nászában fog kihordani. És habár én nem éreztem különleges késztetést, hogy a Humbert vonal fennmaradását egy Harold termék másolatával biztosítsam (Lolitát, afféle vérfertızı borzongással, lassan már a saját gyermekemnek tekintettem), mégis eszembe jutott, hogy egy elhúzódó, kényszerő kórházi kezelés, egy császármetszés és egyéb komplikációk egy biztonságos szülıszobában, valamikor a jövı tavasszal, alkalmat adnának arra, hogy hetekig kettesben maradjak Lolitával – és talán teletömjem az ernyedt nimfácskát altatópirulákkal. Ó, Charlotte egyszerően győlölte a lányát! Vérlázító gonoszságnak tartottam azt a rendületlen igyekezetét, amellyel szorgosan töltögette az egyik idióta könyvében található kérdıíveket (Kalauz a Gyermek Fejlıdéséhez, kiadták Chicagoban.) A növekedéssel párhuzamosan csépelte a szót, és a Maminak azt ajánlotta, hogy a gyermek minden

születésnapján

töltsön

ki

egy-egy

kérdıívet.

Lo tizenkettedik

születésnapján, 1947 január elsején Charlotte Haze, született Becker a következı tíz jelzıt húzta alá a negyvenbıl, a Gyermeke személyisége címő tesztben: agresszív, zabolátlan, gáncsoskodó, bizalmatlan, türelmetlen, ingerlékeny, tolakodó, közömbös, negativisztikus (kétszer aláhúzva), és csökönyös. Tudomást sem vett a másik harminc melléknévrıl, mint például derős, segítıkész és lendületes. Tényleg tébolyító volt. Oly brutalitással – amely máskülönben soha nem színezte át szeretı hitvesem gyengéd természetét – rohanta le és futamította meg Lo hányódó vicikvacakjait, hogy azok végül a ház legváltozatosabb szegleteibe bujdokoltak, hogy ott megdermedjenek, mint megannyi hipnotizált kisnyuszi. A derék teremtés álmában sem gondolt volna arra, hogy egy reggel, amikor egy felkavarodott gyomor (a mártásának feljavítására irányuló


68


próbálkozásom eredménye) meghiúsította, hogy elkísérjem a templomba, megcsaltam ıt Lolita egyik lábszárvédıjével. No és a véleménye az én nedvdús drágám leveleirıl!

Kedves Mami és Humi, Remélem, jól vagytok. Köszönöm szépen a cukorkát. El [áthúzva és újraírva] Elvesztettem a kardigánomat az erdıben. Néhány napig hővösebb volt az idı. Nagyon érzem magam. Szeretettel, Dolly

– Az ostoba kölyke – mondta Mrs. Humbert, – kifelejtett egy szót az „érzem magam” elıtt. Az a kardigán pedig színtiszta gyapjú volt, és szeretném, ha a tudtom nélkül nem küldenél neki cukorkát.

20. Ramsdale-tıl néhány mérföldnyire volt egy tó (Homokóra tó, korábban félreértettem), és július végén volt egy hét, amikor a nagy hıség miatt mindennap elautóztunk oda. És most kénytelen vagyok beszámolni egy tropikus kedd reggelén történt utolsó közös úszásunk néhány fárasztóan unalmas részletérıl. A kocsit a parkolóban hagytuk nem messze az úttól, és nekivágtunk az tóhoz vezetı ösvénynek, mely átszelte a fenyvest, amikor Charlotte megjegyezte, hogy múlt vasárnap, hajnali ötkor Jane Farlow megfelelı megvilágítás után kutatva (Jane a régi festészeti iskolához tartozott) meglátta Leslie-t, amint megmerítkezett az ébeni szerelemeben (mint John csípısen megjegyezte). – Biztosan nagyon hideg lehetett a víz – mondtam. – Nem errıl van szó – mondta az értelemszerően megpecsételt sorsú drága. – Egyszerően nem normális, ha értesz engem. És határozottan úgy érzem, hogy a mi Louise-unk szerelmes abba a féleszőbe. Érzés. „Úgy érezzük, Dolly nem teljesít olyan jól... stb.” (Egy régi iskolai véleményezés.) És Humberték gyalogoltak, szandálosan, köntösösen. – Tudod, Hum, van egy szerfelett nagyratörı vágyam –, nyilatkozta Lady Hum, fejét leeresztve, elbátortalanodva attól a vágytól, és a homokszín talajjal tanácskozva. –


69


Szeretnék felvenni egy képzett szobalányt, olyat, mint az a német lány, akirıl Talboték meséltek; és velünk lakna a házban. – Nincs szobánk – szóltam. – Ugyan – felelte nım, incselkedı mosolyát felvillantva, – igazán, chéri, alábecsülöd a Humbert házban rejlı lehetıségeket. Berakhatnánk Lo szobájába. Különben is, már rég tervezem,

hogy

vendégszobát

csinálok abból

a lyukból.

Az

a leghidegebb és

leghitványabb szoba az egész házban. – Mirıl beszélsz? – kérdeztem, és állkapcsomon megfeszült a bır (csak azért veszem a fáradságot, hogy megemlítsem, mert ha a lányom ilyesmit érzett: hitetlenkedést, undort, ingerültséget, akkor az ı bıre is ugyanígy viselkedett.) – Romantikus emlékek kísértenek? – aggodalmaskodott hitvesem, arra a bizonyos elsı megadására célozva. – Túrót – feleltem, – csak érdekelne, hogy hová teszed a lányodat, ha majd megérkeznek a vendégeid vagy a szobalányod. – Ó – mondta Mrs. Humbert, ábrándosan mosolyogva. Az „ó”-t egyszerre ejtette ki egyik szemöldökének apró felfelé rándításával, miközben lágyan szusszantott egyet. – A kicsi Lo, attól tartok, nincs benne a képben, egyáltalán nincs. A kicsi Lo a táborból egyenesen egy jó bentlakásos iskolába kerül, ahol szigorú a fegyelem és szolidan vallásos a nevelıi légkör. Aztán következik a Beardsley College. Én már mindent elterveztem, nem kell aggódnod. Folytatta, és elújságolta, hogy neki, Mrs. Humbertnek, végre erıt kellene vennie szokásos ernyedtségén, hogy írjon Miss Phalen nıvérének, aki a St. Algebrában tanít. Feltárult a csillámló tó. Azt mondtam, hogy a kocsiban felejtettem a napszemüvegemet, és hogy menjen csak, majd utolérem. Mindig azt hittem, hogy a kéztördelés mozdulata csak a képzelet szüleménye, esetleg némely középkori rítusok obskurus velejárója, de amint beértem az erdıbe, a kétségbeesett és reménytelen gondolatok igézetében, ez volt az a mozdulat („tekintsd, Uram, e láncokat!”), amely a legközelebb állt kedélyállapotom néma kifejezéséhez. Ha Charlotte Valeria lett volna, tudtam volna, hogy hogyan kezeljem a helyzetet – és a „kezelés” volt a szó, amit akartam. A régi szép idıkben elegendı volt megcsavarnom kissé a hájas Valecska törékeny csuklóját (azt, amelyikre egyszer ráesett biciklizés közben), hogy azon nyomban jobb belátásra térjen, de minden efféle elképzelhetetlen volt Charlotte-tal kapcsolatban. A nyájas amerikai Charlotte egészen megrémített. Könnyed ábrándom, hogy majd irántam érzett szenvedélyén keresztül irányítom ıt,


70


teljes kudarcnak bizonyult. Nem mertem tenni semmit, mely megsérthette volna benne élı, imádott képemet. Míg ı volt szerelmesem félelmes gardedámja, meg kellett hunyászkodnom elıtte, és valami állhatatos alázatosság továbbra is átszínezte viselkedésemet. Kezemben az egyetlen ász az volt csupán, hogy mit sem tud az ı Lolája iránti szörnyeteg szerelmemrıl. Az bosszantotta, hogy Lo kedvel engem, az én érzelmeimrıl azonban sejtelme sem volt. Valériának azt mondhattam volna: – Figyelj csak, te hájas lúd, c’est moi qui décide63, hogy mi a jó Dolores Haze-nek. Charlottnak még csak azt sem mondhattam (megvesztegetı nyugalommal): – Bocsáss meg drágám, de nem értek egyet veled. Adjunk a gyereknek még egy esélyt. Hadd legyek én a magántanára egy vagy két évig. Hisz te magad mondtad egyszer... Alapjában véve nem mondhattam semmit Charlottnak a gyerekrıl anélkül, hogy le ne leplezzem magam. Jaj, el sem képzelhetik (mint magam sem képzeltem soha), hogy milyen az elvek asszonya! Charlotte, aki nem vette észre a hétköznapi csevegések, viselkedések szabályainak álságosságát, az ételek, a könyvek, és rajongott ismerıseinek hamisságát, azon nyomban felfigyelt volna hangom mesterkéltségére, ha azt Lo maradásának érdekében emelem fel. Olyan volt, mint a muzsikus, aki minden tapintat és ízlés híján utálatos felkapaszkodottságban éli mindennapjait, ám ördögi biztonsággal éri tetten a hamisan csendülı hangokat. Hogy megtörjem Charlotte akaratát, össze kellett volna törnöm a szívét. Ha összetöröm a szívét, vele törne benne élı eszményképem is. Ha azt mondom: – Vagy minden úgy történik Lolitával, ahogy én akarom, és te segítesz titokban tartani a dolgot, vagy azon nyomban elválnak útjaink – akkor Charlotte elsápadt volna, mint egy tejüvegbıl formált asszony, és kimérten azt válaszolta volna: – Rendben van, bármit teszel még hozzá, bármit is vonsz vissza, itt a vége. És eljött volna a vég. Ez hát a zőrzavaros helyzet. Emlékszem, hogy visszaértem a parkolóba, a kútból a tenyerembe eresztettem egy kevés rozsdaíző vizet, és oly mohón nyeldekeltem, mintha varázslatos

bölcsességgel,

ifjúsággal,

szabadsággal

és

csöppnyi

ágyassal

ajándékozhatna meg. Kis ideig még üldögéltem, bíbor köntösömben, lábaimmal harangozva, a durva asztalok egyikének szélén, a susogó fenyıágak alatt. Nem messze tılem két aprócska hajadon lépett ki a Nık feliratú, nap-pettyes árnyékszékbıl, sortban és cicifixben. A rágón kérıdzı Mabel (vagy Mabel alteregója) lankadtan, mélán lovagolt egy biciklit, és Marion, a szúnyogok miatt a haját rázogatva, a háta mögött ült, szélesre tárt lábakkal; aztán lassan, légiesen imbolyogva feloldódtak az árnyfoltos napsütésben. Lolita! Apa és leánya összeolvad e vadonnal. A kézenfekvı megoldás szerint ki kell iktatni Mrs. Humbertet. De hogyan?

63 Én döntöm el


71


Senki emberfia nem követheti el a tökéletes gyilkosságot, az alkalom azonban megszülheti. Mint például Mme Lacour meggyilkolása Arlesben, Dél-Franciaországban, a múlt század vége felé. Nem sokkal azután, hogy a hölgy nıül ment Lacour ezredeshez, egy azonosítatlan, szakállas nyakigláb – aki a késıbb szárnyrakapott híresztelések szerint Mme Lacour titkos szeretıje volt –, egy zsúfolt utcán odalépett hozzá, és hátulról,

három

halálos

szúrással

megsebezte,

mialatt

az

ezredes,

egy

apró,

bulldogtermető emberke, a gyilkos karjába csimpaszkodott. Egy csodálatos és gyönyörő véletlen folytán abban a pillanatban, amikor a tettes épp a megdühödött apró férjemuram állkapcsának meglazításán fáradozott (miközben lassan köréjük zárult a nézelıdık győrője), egy viszketeg olasz fickó, a tetthelyhez legközelebb álló házban, merı véletlenségbıl felrobbantott holmi robbanóanyagot, amellyel épp babrált, és az utca egy szempillantás alatt gomolygó füst, zuhanó téglák és fejvesztve szaladgáló emberek poklává változott. A robbanás senkiben sem tett kárt (kivéve hogy végérvényesen kiütötte Lacour ezredest a játszmából), de a hölgy bosszúszomjas kedvese elszaladt a többiekkel – és boldogan élt, míg meg nem halt. Most lássuk, mi történik, ha a tettes maga tervezi meg a tökéletes túlvilágra költöztetést. Lesétáltam a Homokóra Tóhoz. A hely, ahol mi, és még néhány kellemes házaspár (Farlow-ék, Chatfield-ék) fürödtünk, aprócska tengeröbölhöz volt hasonlatos, és az én Charlotte-ém igen kedvelte, mivel majdnem olyan volt, mint egy „magánstrand”. A strandlétesítmények– vagy inkább a fullasztó létesítmények, amint a Ramsdale Journalnak alkalma nyílt egyszer megjegyezni – a tó bal (északi) felén húzódtak, és a mi kis öblünkbıl nem volt látható. A jobbunkon húzódó a fenyves hamarosan átadta helyét az ívelı mocsárnak, hogy az a túloldalon aztán ismét erdıbe forduljon át. Oly csendesen ültem le hitvesem mellé, hogy az ijedten összerezzent. – Bemegyünk? – kérdezte. – Csak egy perc. Hadd fejezzek be egy gondolatmenetet. Gondolkoztam. Több, mint egy perc telt el. – Rendben. Mehetünk. – Én is meneteltem abban a menetben? – Természetesen. – Remélem is – mondta Charlotte, miközben besétált a tóba. A víz hamarosan elérte vaskos, lúdbırzı combjait, majd hitvesem, ki meglehetısen csúnyán festett fekete


72


gumiúszósapkájában, összeillesztette maga elé nyújtott kezeit, szorosan összepréselte ajkait, és jókora csobbanással a vízbe vetette magát. Komótosan beúsztunk a pislákoló, csillogó tóba. A szemközti parton, legfeljebb ezer lépéssel odébb (ha valaki tudna a vízen sétálni), két férfi aprócska, tevékenykedı alakja látszott, úgy festettek, mint a gátjukon szorgoskodó hódok. Pontosan tudtam, kik ık: egyikük egy lengyel származású nyugalomba vonult rendır, a másik egy nyugalomba vonult vízvezetékszerelı, aki a túloldalon elterülı erdı legnagyobb részének a tulajdonosa volt. Tudtam azt is, hogy egy kikötı építésével foglalják el magukat,

pusztán az építkezés lehangoló öröméért. A fülbe jutó

kalapácsütések zaja sokkal nagyobb volt, mint amennyit a szem megkülönböztethetett a két törpe karjából és szerszámaiból; komolyan, az ember azt hihette, hogy a akroszonikus effektek rendezıje összerúgta a port a bábjátékossal, mert a parányi ütések látványát csak némi lemaradással követte akusztikus megfelelıjük, egy erıteljes csattanás. „Magánstrandunk” rövid, fehér homokos sávja – amelytıl kissé már eltávolodtunk, hogy elérjük a mélyebb vizeket – hétköznap reggelente meglehetısen kihalt volt. Senki nem volt a közelben, kivéve a másik oldalon serénykedı két pici alakot, és a fejünk felett zümmögı, sötétpiros magánrepülıgépet, amely hamarosan eltőnt az ég kékségében. A díszletek igazán ideálisak voltak egy élénkítı, bugyborékos gyilkossághoz, és adott volt egy nagyon fortélyos körülmény is: a törvény embere és a víz embere elég közel voltak ahhoz, hogy tanúi lehessenek egy balesetnek, de elég távol ahhoz, hogy ne láthassanak egy bőntényt. Elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a zavarodott fürdızıt, aki hevesen csapkodva segítségért bömböl, hogy kimenthesse fuldokló hitvesét, de ahhoz épp elég messze voltak, hogy ne vehessék ki (abban az esetben, ha történetesen túlságosan hamar figyelnének fel a látványra), hogy valójában a zavarodott fürdızı rántja a mélybe alulról hitvesét. Mindez még nem került színre, én mindössze csak a cselekmény gördülékenységére, a körülmények szépségére akartam felhívni a figyelmet. Itt volt hát Charlotte, amint buzgó esetlenséggel (hitvesem meglehetısen középszerő hableányka volt), ám tagadhatatlanul ünnepélyes élvezettel szeli a vizet (talán mert habfiúcskája nem volt az oldalán?), és miközben az eljövendı emlékezet kristálytiszta világosságával (tudják, amikor az ember úgy próbálja nézni a dolgokat, ahogy majd emlékezni fog rájuk), figyeltem nedves arca fénylı fehérségét, amely minden igyekezete dacára sem volt napbarnított, és sápadt ajkait, csupasz homlokának domborúságát, a szoros fekete úszósapkát, a hájas, nedves nyakát – tudtam, mindössze annyit kell tennem, hogy hátralendülök, veszek egy mély lélegzetet, és megragadom a bokájánál fogva, hogy aztán gyorsan alámerüljek foglyulejtett tetemével. Tetemet mondok, mert a meglepetés, a


73


pánik és a helyzet váratlan újszerőségének eredményeképpen talán azonnal belélegez néhány liternyi halálos tavat, miközben én, nyitott szemekkel legalább egy percig kitartok a víz alatt. A végzetes mozdulat, mint egy hullócsillag uszálya cikázna át a fondorlatosan kitervelt bőntény feketeségén. Mint egy szörnyő balettben, a férfitáncos a lábánál fogva húzza maga után a balerinát az örvénylı homályon át. Akár fel is bukkanhatok egy-egy kortynyi levegıért, miközben ıt továbbra is a víz alatt tartom, hogy aztán ismét lebukjak, annyiszor, ahányszor szükséges, és csak akkor engedjek meg magamnak egy segélykiáltást, amikor hitvesem számára már örökre legördült a függöny. És amikor hozzávetılegesen húsz perc múlva a két kicsi bábfigura, állhatatosan növekedve megérkezik az egyik oldalán frissen festett motorcsónakon, szegény Mrs. Humbert Humbert, egy görcs vagy egy szívroham, vagy esetleg mindkettı áldozata, már fejjel az iszapba fúródva lebegne, úgy 30 lábnyira a Homokóra Tó mosolygós felszíne alatt. Egyszerő, nem? De van valami, amit tudniuk kell emberek – egyszerően képtelen voltam megtenni. Így hitvesem az oldalamon úszott, egy bizakodó és esetlen fóka, a füleimben pedig hangosan sivalkodott a szenvedély minden logikája: Itt az idı! És, emberek, én képtelen voltam megtenni. Csendesen a part felé fordultam, és ı fordult velem, súlyosan, engedelmesen, és közben a pokol egyre hangosabban rikoltozta tanácsait, én pedig még mindig képtelen voltam rávenni magam, hogy megfojtsam ezt a szerencsétlen, ormótlan, síkos

jószágot.

A

sikoltozás

egyre

távolabbról

és

távolabbról

szólt,

én

pedig

szembesültem a szomorú ténnyel, hogy se ma, se holnap, se pénteken, se éjjel, se nappal nem tudom majd rávenni magam arra, hogy megöljem. Ó, oly könnyedén elképzeltem magam, amint lesújtok Valeria mellkasára, vagy más módon sebesítem meg, és láttam magam, nem kevésbé tisztán, amint ágyékon lövöm a szeretıjét, így idézve elı, hogy a földre tottyanjon és azt mondja: – Ó. De képtelen voltam megölni Charlotte-ot – különösen, mióta a dolgok állása távolról sem volt olyan reményteli, mint ahogy az az elsı elkínzott arcrándulás alapján tőnt azon a nyomorúságos reggelen. Kaptam volna el erıs, kapálózó lábát, álltam volna döbbent tekintetét, hallgattam volna szörnyőséges kiáltozását, mentem volna végig ezen a pokoli megpróbáltatáson, és egész életemben kísértett volna a szelleme. Talán ha 1947 helyett 1447-et írunk, talán akkor szerét ejthettem volna, hogy félrevezessem gyöngéd természetemet azzal, hogy valami achátkıbe ágyazott, klasszikus mérget nyújtok át neki, valami halálos bájitalt. De középosztálybeli, kifinomult szaglású korunkban semmiképp sem történhetett meg az, ami szokásban volt a múlt brokáttal burkolt palotáiban. Manapság tudósnak kell lenned ahhoz, hogy gyilkos lehess. Nem, nem, én egyik sem voltam. Hölgyeim és uraim,


74


tisztelt esküdtszék, a szexuális bőnözık legjava, akik valami sóváran lüktetı, édesen nyögdécselı, fizikális, ám nem feltétlenül koitális viszonyra vágynak egy gyereklánnyal, nos, ezen bőnözık többsége ártalmatlan, passzív, gyötrıdı és félénk idegen, akik pusztán annyit kérnek a közösségtıl, hogy engedjék meg nekik, hadd őzzék azt a gyakorlatilag ártalmatlan, úgynevezett aberrált viselkedést, és ne vonjon maga után rendıri és a társadalmi megtorlást kicsiny, forró, nedves és magányos szexuális tevékenykedésük. Mi nem vagyunk a szex tébolyultjai! Mi nem erıszakolunk meg senkit, mint derék katonáink szokták. Mi boldogtalan, kutyatekintető úriemberek vagyunk, kellı önuralommal, hogy felnıttek jelenlétében kordában tarthassuk a sürgetı sóvárgást, de mégis éveket adnánk az életünkbıl azért, hogy megérinthessünk egy nimfácskát. Szeretném hangsúlyozni, mi nem vagyunk gyilkosok. A költık soha nem ölnek. Jaj, én drága, siralmas Charlotte-om, kérlek ne győlölj engem örökkévaló mennyedben, örökkévaló aszfalt és gumi és fém és kıalkímiádtól körülvéve – de köszönd Istennek, és ne a víznek, ne a víznek! Mindazonáltal,

nagyon

tárgyilagosan

fogalmazva,

épphogy

megúszta.

És

most

következzék az én tökéletes bőntényem példázata. Leültünk törölközıinkre a szomjas napfényben. Charlotte körülnézett, megoldotta a melltartóját, majd a hasára fordult, hogy adjon egy esélyt a hátának, hadd lakmározzanak rajta a napsugarak. Azt mondta, szeret. Mélyet sóhajtott. Kinyújtotta egyik kezét, és köntöse zsebében kotorászott cigaretta után. Felült és rágyújtott. Megvizsgálta a jobb vállát. Erısen megcsókolt, nyitott, füstös szájjal. Hirtelen a mögöttünk húzódó homokos parton, a cserjék és a fenyık alól legurult egy kavics, majd egy következı. – Jaj, azok a gusztustalan, leskelıdı kölykök – mondta Charlotte, és tekintélyes melltartóját a keblére kapva megint hasra fordult. – Muszáj megemlítenem Peter Kretovskinak a dolgot. Az ösvény torkolata felıl suhogás és léptek zaja hallatszott, majd Jane Farlow masírozott le hozzánk a festıállványával meg a többi kacatjával. – Ránk ijesztettél – mondta Charlotte. Jean azt felelte, hogy odafent volt, a zöld vadon rejtekén, és a természetet kémlelte (a kémeket rendszerint falhoz állítják), hogy befejezzen egy tavi látképet, de nem lett jó, mert egyszerően nem elég tehetséges (ez tökéletesen igaz volt). – Te soha nem próbálkoztál

festéssel,

Humbert?

Charlotte,

aki

kicsit

féltékeny

volt

Jeanre,

megtudakolta, hogy John is jön-e.


75


Majd jön. Ma hazajön ebédre. Parkingtonba menet kitette Jeant a tónál, és most akármelyik pillanatban érte jöhet. Fenséges délelıtt volt. Hitszegınek érzi magát, amiért egy ilyen pompás napon otthon hagyta a láncravert Cavallt és Melampust. Leült a fehér homokra, közém és Charlotte közé. Rövidnadrág volt rajta. Hosszú, barna lábai csak annyira voltak vonzóak számomra, mint egy gesztenyebarna kanca csülkei. Mosolygás közben elıvillantotta a rágógumiját. – Majdnem belefestettelek benneteket a tavamba – mondta. – És észrevettem valamit, ami elkerülte a figyelmeteket. (Humberthez intézve) – Tisztelt uram, maga a csuklóján felejtette az óráját, igen uram, ott felejtette. – Vízálló – lehelte Charlotte, ajkai kört formáltak. Jean a térdére fektette a csuklómat, és megvizsgálta Charlotte ajándékát, majd visszahelyezte Humbert kezét homokba, tenyérrel felfelé. – Sok mindent láthatsz onnan fentrıl – jegyezte meg kacéran Charlotte. Jean felsóhajtott. – Egyszer láttam két gyereket, egy lányt és egy fiút – mondta – szerelmeskedni, éppen ezen a helyen. Óriásira nıttek az árnyaik. És már meséltem neked Mr. Thomson hajnali esetérıl. Legközelebb majd a hájas, öreg Ivort látom ívni az avarban. Az az ember tényleg hibbant. A múltkor elıadott nekem egy tökéletesen trágár történetet az unokaöccsérıl. Úgy látszik... – Szevasztok – hallatszott John hangja.

21. Az a szokásom, hogy rosszkedvemben hallgatok, vagy még pontosabban, rosszkedvő hallgatásom hideg és hályogos természete annak idején valósággal a tébolyba kergette a rettegı Valeriát. Olyankor nyöszörögni és jajveszékelni kezdett, és azt mondta: – Ce qui me rend folle, c’est que je ne sais ŕ quoi tu penses quand tu es comme ça.64 (Megırülök attól, hogy nem tudom, mi jár a fejedben, amikor ilyen vagy.) Megpróbáltam hallgatni Charlotte-tal is, de ı csak csicsergett tovább, vagy megcsiklandozta hallgatásomat az állam alatt. Elképesztı egy vászoncseléd! Visszavonultam korábbi szobámba, az immár szabályszerő „dolgozószobába”, azt hümmögve, hogy voltaképp nekem mégiscsak egy tanult mővet kell megírnom, a jókedvő Charlotte pedig az otthon csinosításába, telefontrillákba és levélírásba fogott. Ablakomból, a nyárfalevelek lakkos borzongásán át

64 Megırjít, hogy nem tudom, mire gondolsz, amikor így viselkedsz.


76


láthattam hitvesemet, amint átvág az utcán, és elégedetten bedobja a postaládába a Miss Phalen nıvérének címzett levelet. A futó záporokkal és árnyakkal tarkított hét, amely a Homokóra Tó moccanatlan homokján töltött utolsó látogatásunk óta eltelt, életem legkomorabb hete volt. Utána néhány halvány reménysugár következett – a végsı és végleges napfogyatkozás elıtt. Eszembe jutott, hogy pompásan karbantartott, kifinomult elmém van, és ezt akár fel is használhatnám. Ha már nem merek beleavatkozni feleségemnek a lányával kapcsolatos terveibe

(aki

egyre

forróbb

és

barnább

lett

a

reménytelen

távolság

ragyogó

napsütésében), akkor biztosan ki tudok módolni egy általános magatartást, hogy érvényesítsem általános jogaimat, melyek késıbb talán egy sajátosan kedvezı végkifejlet irányába mutathatnak. És egy este maga Charlotte gondoskodott a számomra megfelelı nyitányról. – Van egy meglepetésem a számodra – vetett rám olvadó pillantást egy kanál leves fölött. – İsszel Angliába utazunk. Lenyeltem saját kanál levesemet, megtöröltem ajkaimat valami rózsaszín papírral (ó, a Mirana Hotel hős, finom damasztszalvétái), és így szóltam: – Nekem is van egy meglepetésem számodra, kedvesem. Mi ketten nem utazunk Angliába. – Miért, mi a baj? – kérdezte, és a szemében oly erıs meglepetés tükrözıdött, amelyre nem is számítottam, közben a kezeimet nézte (melyek önkénytelenül győrtékszaggatták-morzsolgatták azt a semmiben sem vétkes rózsaszín szalvétát). Mindamellett némileg megnyugtatta mosolygó arcom. – A baj nagyon egyszerő – feleltem. – Még a miénkhez hasonló harmonikus házasságban sem lehetséges, hogy minden döntést a nıi partner hozzon meg. Vannak bizonyos kérdések, amelyben a férjnek kell döntést hoznia. El tudom képzelni azt az izgalomteli borzongást, amelyet egy hozzád hasonló egészséges amerikai leányzó szükségszerően átél, amikor átszeli az Atlanti óceánt, ugyanazon a óceánjárón, amelyen Lady Poszméh, vagy Sam Poszméh, vagy a Fagyasztott Hamburgerkirály, vagy egy hollywoodi szajha is utazik. És afelıl sincs semmi kétségem, hogy az Utazási Ügynökség pompás reklámfotót készíthetne kettınkrıl, amint ábrándosan nézünk – te ıszinte, csillogó szemekkel, és én, uralkodva féltékeny csodálatomon – a Királyi İrszemen, vagy a Skarlát Gárdán, vagy a Hód Komódon, vagy hogy hívják ezeket a hajókat. De történetesen és allergiás vagyok Európára, beleértve a régi jó Angliát is. Mint jól tudod, engem csak nagyon


77


szomorú asszociációk főznek a korhadó Óvilághoz. És ezen a helyzeten mit sem változtatnak a magazinjaid színpompás hirdetései. – Drágám – mondta Charlotte – én igazán... – Ne, várj még egy pillanatot. A jelen probléma most mellékes, én az általános tendenciákról beszélek. Ha azt kívánod tılem, hogy a délutánjaim napfürdızéssel töltsem a tónál, ahelyett, hogy a könyvemen dolgoznék, és boldogan megteszem, és a kedvedért átváltozom egy bronzbarna bőbájgúnárrá, ahelyett, hogy tudós, és – és nevelı maradnék. Ha elcibálsz bridzselni és iszogatni az elbővölı Farlowékhoz, én alázatosan követlek. Ne, várj még. Amikor a házat csinosítod, én nem akadékoskodom az elképzeléseidet illetıen. Amikor döntést hozol – amikor döntést hozol bármilyen dologban, elıfordulhat, hogy teljes egészében, vagy részben, mondjuk úgy, nem értek veled egyet, de mégsem szólok egy szót sem. Átsiklom az eseti apróságok felett. De nem tudok átsiklani az általános helyzet fölött. Szeretem, hogy uralkodsz rajtam, de minden játéknak megvannak a maga szabályai. Nem, nem vagyok undok. Egyáltalán nem vagyok. Ne csináld ezt. De én ennek a háztartásnak az egyik fele vagyok, akinek megvan a maga visszafogott, ám határozott hangja. Erre átjött az én oldalamra, térdre vetette magát, és lassan, ám erıteljesen himbálta a fejét, kapirgálta a nadrágomat. Azt mondta, ı ezt nem tudta. Azt mondta, én vagyok az ı uralkodója, az ó istene. Azt mondta, Louise már elment, és most, azonnal szeretkezzünk. Azt mondta, bocsássak meg neki, különben belehal. Ez a ki incidens mély elégedettséggel töltött el. Csendesen azt válaszoltam, hogy a dolog nem a bocsánatkérésrıl szól, hanem a magatartásának megváltoztatásáról, majd elınyömet eltökélten kihasználva tetemes idıt töltöttem, zárkózottan és mogorván, a könyvemet írva – vagy legalábbis írást mímelve. Korábbi szobám „dolgozószobai-ágya” régesrég ki lett cserélve arra a szívbemarkoló kanapéra, és Charlotte már együttélésünk legelején figyelmeztetett, hogy a szoba fokozatosan át fog alakulni egy szabályos írói barlanggá. Néhány nappal a Brit Incidens után épp egy új és nagyon kényelmes karosszékben üldögéltem, ölemben egy vaskos kötettel, amikor jobb keze ujjával könnyedén kopogtatva besomfordált Charlotte. Micsoda különbség volt anya és lánya mozdulatai között, amikor Lolita látogatott meg engem drága, szutykos farmerjében, nimfácska-ország gyümölcsillatától belengve, zavartan és elszántan, tompa züllöttséggel, alul gombolatlan blúzban. Hadd áruljak el valamit. Kicsi Haze pimaszsága, és Nagy Haze higgadtsága mögött ugyanazon félénk erecskéje futott az életnek, ugyanaz a zamat, ugyanaz a mormolás. Egy neves francia


78


doktor egyszer azt mondta apámnak, hogy a közeli rokonok esetében a legbátortalanabb hasüregi korgásnak ugyanolyan „zenéje” van. Nos, Charlotte besomfordált. Érezte, hogy valami nincs rendben köztünk. Tegnap és tegnapelıtt éjjel úgy tettem, mint aki mély álomba zuhan, rögtön a lefekvés után, és még virradat elıtt felkeltem. Lágyan érdeklıdött, hogy nem zavar-e tudós munkámban. – Pillanatnyilag nem – feleltem, megfordítva a Lányok Enciklopédiájának K kötetét, hogy megvizsgáljak egy ábrát, amely nyomdásznyelven kifutóra volt nyomva. Charlotte egy mahagónit mímelı fiókos asztalkához lépett. Ráfektette a kezét. A kis asztalka kétségtelenül nagyon rút volt, de Charlotte ellen mit sem vétett. – Mindig meg akartam kérdezni tıled – faggatózott gyakorlatiasan, és nem kacéran – hogy miért van ez a fiók bezárva? Miért tartod a szobádban? Oly fertelmesen ormótlan. – Hagyd békén – mondtam. Épp Skandináviában Kempingeztem. – Van kulcsa? – Eldugtam. – Jaj, Hum... – A szerelmesleveleket zártam el benne. Azzal a sebzett ızsuta pillantással nézett rám, amely oly módfelett idegesített, aztán azt fontolgatva, hogy komolyan beszéltem-e vagy hogy hogyan folytassa a beszélgetést, még néhány lassú szócikken át (Kollégium, Kanada, Kandikamera, Kandiscukor) az asztalka mellett álldogált, inkább az ablaktáblára meredve, mint azon keresztülbámulva, és rózsás, mandulametszéső körmeivel az asztallapot kocogtatta. Nemsokára (a Kenuzásnál és a Kanavásznál) az székemhez kóválygott, alászállt a karfájára, elfogulatlanul és súlyosan, az elsı feleségem által használt parfüm illatát zúdítva a nyakamba. – Szeretné uraságod itt tölteni az ıszt? – kérdezte, kisujjával egy konzervatív északi állam tavaszi látképére bökve. – Miért? – kérdeztem (nagyon kimérten, nagyon lassan). Megvonta

a vállát.

(Valószínőleg

Harold ebben

az

idıben

szokott

vakációzni.

Vadászidény. Feltételes reflex lehet Charlotte részérıl.) – Azt hiszem, tudom, merre van – mondta, még mindig a képre mutatva. Van ott egy Hotel, Bővös Vadászok a neve, milyen ódon hangzású, nem? Fantasztikus konyhájuk van. És senki nem zaklatja az embert.


79


A halántékomhoz dörzsölte a fejét. Valeria gyorsan leszokott róla. – Van valami különleges kívánságod vacsorára, drágám? John és Jean beugranak este. Válaszul csak felmordultam. Megcsókolta az alsó ajkamat, és ragyogva közölte, hogy süteményt süt (még albérlı koromból maradt fent az a hagyomány, hogy rajongok a süteményeiért), majd magamra hagyott tétlenségemben. Óvatosan letettem a nyitott könyvet oda, ahol korábban ült (a könyvlapok megpróbáltak legyezıszerő pörgésbe fogni, de egy közéjük illesztett ceruza megállította a folyamatot), és ellenıriztem a kulcs rejtekhelyét: meglehetısen öntudatosan hevert a régi, drága önborotva alatt, amelyet addig használtam, míg Charlotte nem vett nekem egy sokkal jobb és olcsóbb darabot. Vajon megfelelı rejtekhely volt, a borotva alatt, a bársonnyal bélelt kis mélyedésben? A borotvakészlet egy aprócska koffer alján feküdt, amelyben különbözı üzleti iratokat tartottam. Tökéletesíthettem volna a rejtekhelyet? Igazán figyelemreméltó, hogy milyen nehéz eltitkolni dolgokat – különösen akkor, ha az ember felesége állandóan macerálja a bútorokat.

22. Azt hiszem pontosan egy héttel az utolsó úszásunk után érkezett meg a második Miss Phalen válasza a délutáni postával. A hölgy azt írta, hogy húga temetése után nyomban visszatér Szent Algebrába. „A combnyaktörés után Eufémia már soha nem lett a régi.” Ami pedig Mrs. Humbert leányának ügyét illeti, szeretné bejelenteni, hogy sajnos elkéstek az ezévi beiskolázással, de ı, a túlélı Phalen meg van gyızıdve arról, hogy ha Mr. és Mrs. Humbert január folyamán elhozzák Dolorest, akkor felvételt nyer az iskolába. Másnap ebéd után meglátogattam „családi orvosunkat”, egy barátságos fickót, kinek gondoskodó modora, és néhány szabadalmaztatott pirulába vetett vakhite megfelelıen leplezték az orvostudomány iránti, illetve az azzal kapcsolatos tökéletes közönyét és tudatlanságát. A tény, hogy Lo visszatér Ramsdale-be, a reményteli várakozások valóságos kincsesbányája volt, és én teljes vértezetben akartam szembenézni az eseménnyel. Valójában már jóval korábban megindítottam a hadjáratomat, még azelıtt, hogy Charlotte meghozta volna azt a kegyetlen döntését. Biztos akartam lenni abban, hogy mire a drága gyermek megérkezik, hogy azon az éjszakán, hogy azon a csodálatos éjszakán, és az összes elkövetkezı éjszakákon, egészen addig, míg Szent Algebra elragadja tılem, már a birtokomban lesz minden fegyver, hogy a két teremtést olyan mély álomba merítsem, hogy sem zaj, sem érintés nem riasztja fel ıket. Július folyamán


80


számtalan altatóporral kísérleteztem, és kipróbáltam ıket Charlotte-on, a pirulák nagy kedvelıjén. Az utolsó dózis (melyrıl azt hitte, hogy enyhe, idegcsillapító brómtabletta volt,), négy teljes órára kiütötte. A legnagyobb hangerıre tekertem a rádiót. Pásztázhattam az arcát egy dildószerő elemlámpával. Toszogattam, csipkedtem, döfködtem – de semmi sem tudta megzavarni lélegzésének egyenletes és erıteljes ritmusát. De ha egy oly egyszerő dolgot csináltam, mint hogy megcsókoltam, akkor azon nyomban felébredt, oly frissen és lendületesen, akár egy polip (alig bírtam kiszabadulni). Ez így nem megy, gondoltam, muszáj szereznem valami még biztosabbat. Kezdetben úgy tőnt, hogy Dr. Byron nem hisz nekem, amikor azt állítottam, hogy legutóbbi receptje alulmaradt az álmatlanságommal vívott csatában. Azt javasolta, hogy próbáljam ki újra, és egy percre elterelte a figyelmemet azzal, hogy családi fényképeket mutogatott nekem. Volt egy elragadó, Dolly korabeli leánykája, de én átláttam a szitán, és ragaszkodtam ahhoz, hogy írja fel nekem a létezı legerısebb altatót. Akkor azt javasolta, hogy próbáljak meg golfozni, de végül beadta a derekát, hogy ad valamit, amirıl azt állította, hogy „egészen biztosan hatni fog”, azzal a vitrinhez ballagott, és elıvett egy fiolát, amely liláska, az egyik végükön bíborszín csíkos kapszulákat tartalmazott, és azt mondta, hogy ez a szer nemrég került a piacra, és nem az olyan neurotikusoknak szánták, akiket egy vízkúra is lecsillapít, ha megfelelıen van tálalva, hanem azoknak az álmatlan, nagyszerő mővészeknek, akiknek meg kell halniuk néhány órára, hogy évszázadokat élhessenek. Szeretem bolondítani az orvosokat, és bár belül ünnepeltem, mégis egy kétkedı vállrándítással vágtam zsebre a fiolát. Mellékesen szólva, azért vigyáznom kellett vele. Egyszer, egy másik alkalommal, egy buta botlás hatására megemlítettem neki legutóbbi szanatóriumi kezelésemet, és láttam, ahogy megremeg a fülcimpája. Mivel nem rajongtam túlságosan a gondolatért, hogy Charlotte, vagy akárki más tudomást szerez múltamnak azon részérıl, gyorsan elmagyaráztam, hogy hajdanán, egy regény kedvéért, vizsgálatokat végeztem a tébolydában. De mindegy, a vén kópénak ennivaló kislánya van. Emelkedett hangulatba távoztam. Egy ujjal kormányozva feleségem kocsiját, elégedetten hazagurultam. Tulajdonképpen Ramsdale nagyon bájos városka. Ciripeltek a tücskök, az utat frissen locsolták. Simán, majdnem selymesen fordultam be kicsiny, meredek utcácskánkba. Aznap valahogy minden a helyén volt. Oly kék, és oly zöld. Tudtam, hogy ragyog a nap, mert a slusszkulcsom visszaverte a sugarakat a szélvédıre, és tudtam, hogy pontosan fél négy van, mert az ápolónı, aki minden délután eljött megmasszírozni Miss Szemköztit, épp a keskeny járdán igyekezett lefelé fehér harisnyában és cipıben. Mint rendesen, Ószerék hisztérikus szettere megtámadott, amint lefelé gördültem, és mint rendesen, a helyi újság a verandán hevert, ahová Kenny hajította.


81


Elızı nap vetettem véget a magamra erıltetett mogorvaság zsarnokságának, és most vidám hazajöttem kiáltással tártam ki a nappali ajtaját. Charlotte a sarokban ült a kis íróasztalnál, krémszín tarkóját és bronzszín kontyát fordítva felém, abban a sárga blúzban és gesztenyebarna szövetnadrágban, amelyet elsı találkozásunk alkalmával is viselt, és levelet írt. Kezemet még mindig a kilincsen tartva megismételtem szívélyes kiáltásomat. A levélíró keze megtorpant. Egy pillanatig csendben ült, majd lassan megfordult a széken, könyökét annak íves támlájára támasztva. Érzelmektıl eltorzult arca nem volt éppen csinos látvány, amint a térdemet bámulva azt mondta: – A Haze nıszemély, az ócska kurva, a kehes macska, az ólálkodó tánti, a... a vén hülye Haze nem a játékszered többé. Mert ı... mert már... Vádlóm hangja elakadt, nem sorolta tovább valós sérelmeit, és a könnyeit, a mérgét nyeldekelte. Bármit is mondott Humbert Humbert – vagy bármit készült is mondani, lényegtelen volt. És Charlotte folytatta. – Szörnyeteg vagy. Egy förtelmes, visszataszító, elvetemült gazember. Ha a közelembe mersz jönni, sikítok. Maradj ott. És megint, azt hiszem, bármit motyogott is H.H., az kihagyható. – Ma este elutazom. Itt minden a tied. De soha, soha többé nem láthatod azt a nyomorult kölyköt. Takarodj a szobából. Hát, olvasó, én takarodtam. Felmentem a néhai „dolgozószobaszerőségembe”. Csípıre tett kézzel ácsorogtam egy darabig a küszöbön, csendben, hogy összeszedjem magam, és közben szemügyre vettem a megerıszakolt asztalka feltépett fiókját, melynek zárjában egy kulcs fityegett, másik négy kulcs pedig a tetején hevert. Majd átmentem a lépcsıpihenın

Humberték

hálószobájába,

higgadtan

eltávolítottam

a

naplómat

Charlotte párnája alól, és zsebrevágtam. Majd elindultam lefelé a lépcsın, de megtorpantam, mert nım épp telefonon beszélt valakivel, és a telefon dugasza történetesen a nappali ajtón kívül volt. Hallani akartam, mit mond: lemondott valami megrendelést vagy valami efféle, majd visszament a nappaliba. Ismét helyreigazítottam kapkodó lélegzetemet, az elıszobán át a konyhába mentem, és felbontottam egy üveg skót whisky-t. Charlotte soha nem tudott ellenállni a skót whisky-nek. Ezután az étkezıbe mentem, és onnan, a félig nyitott ajtón keresztül méregettem Charlotte vaskos hátát. – Tönkreteszed az életemet, és a te életedet is – mondtam csendesen. – Viselkedjünk kultúremberekhez méltón. Ez csak a te képzelgésed. İrült vagy, Charlotte. A


82


feljegyzések csak töredékek egy készülı regényhez. Puszta véletlenségbıl használtam a ti neveteket. Mert pont kéznél voltak. Gondold csak végig. Hozok egy italt. Charlotte nem felelt, és nem fordult felém, hanem csak írt tovább, keze tébolyult sebességgel kaparta a papírt, akármit írt is. Valószínőleg egy harmadik levelet (két levél, felbélyegzett borítékban már az asztalon hevert). Visszamentem a konyhába. Elıvettem két poharat (vajon Szent Algebra a címzett? vagy Lo?), és kinyitottam a hőtıt. Dühödten rámhördült, amikor elıkotortam a jeget a belsejébıl. Írdd át. Hadd olvassa át újra. Úgysem fog emlékezni a részletekre. Hamisítás, koholmány. Írj egy vázlatot és mutasd meg neki, vagy hagyd szabadon heverni a lakásban. Hogy bírnak néha ilyen iszonyatosan szőkölni a vízcsapok? Iszonyatos helyzet, meg kell adni. A apró, párna alakú jégkockák – párnák jegesmackók számára, tudod, Lo – recsegtek, ropogtak, elkínzott hangot hallattak, ahogy a melegvíz meglazította ıket kis rekeszeikben. Lecsaptam a két poharat, egymás mellé. Kitöltöttem a whisky-t, és egy korty szódavizet. Charlotte megtiltotta a nanászomat. Vonítva bevágódott a hőtıajtó. A poharakkal a kezemben átvágtam az étkezın, és közben keresztülbeszéltem a résnyire nyitott nappaliajtón, mert a könyökömnek nem volt elég széles a rés. – Kevertem neked egy italt – mondtam. Nem válaszolt, a hibbant kurvája, én pedig letettem a poharakat a komód szélére, a telefon mellé, ami hirtelen csörögni kezdett. – Leslie vagyok. Leslie Thomson – mondta Leslie Thomson, aki szeretett hajnalban merítkezni. – Mrs. Humbertet elgázolták uram, jó lenne, ha minél hamarabb idejönne. Azt válaszoltam, talán egy kicsit ingerülten, hogy a feleségem itt van, épen és egészségesen, aztán még mindig a kezemben tartva a kagylót kinyitottam az ajtót, és így szóltam: – Egy fickó azt állítja, hogy meghaltál, Charlotte. De egy szál Charlotte sem volt a nappaliban.

23. Kirohantam. Apró, meredek utcácskánk túlsó vége furcsa képet mutatott. Egy nagy, fényesfekete Packard a járdaszegélyrıl felszaladt Miss Szemközti lejtıs pázsitjára (ahol egy meggyőrt skótkockás pokróc hevert), és most ott állt, csillogva a napfényben, szárnyszerő, nyitott ajtókkal, elsı kerekeivel mélyen az örökzöld bozótosba süppedve. A kocsi bonctani értelemben vett jobb oldalán, a pázsitos lejtı ápolt gyeptégláin egy


83


fehérbajszos, jólöltözött – kétsoros szürke öltöny, babospettyes csokornyakkendı –, idıs úriember feküdt a hátán, hosszú lábai összezárva, olyan, mint egy halálnagyságú viaszbaba. Egy mellbevágó, villanásnyi látomást kell átültetnem szavak sorozatába, és a kifejezések feltorlódása a lapon elerıtleníti az átélt benyomás fellobbanó, élesen rajzolt egységét. Pokróckupac, kocsi, öregember-baba, Miss Sz. suhogva szaladó ápolónıje, kezében félig telt pohár, a háttérben a veranda – ahol a felpolcolt, bebörtönzött, elaggott hölgy vélhetıen hangosan sikoltozott, de mégsem elég hangosan ahhoz, hogy elfojtsa a csoportról-csoportra rohangászó Ószer-szetter ritmikus csaholását –, amelyre az idıközben főzérbe fejlıdött szomszédok eltakarták a kilátást, az elıtérben a pepita pokróckupac, mögötte a kocsi, amellyel a vezetıje végleg megfeneklett, és végül egy másik csoport a pázsiton, amely állt Leslie-bıl, két rendırbıl, és egy tagbaszakadt férfiból, aki teknıckeretes szemüveget viselt. És itt kell elmagyaráznom a fakabátok azonnali megjelenését – vagyis alig egy másodperccel a baleset után –, amely annak köszönhetı, hogy épp büntetıcédulákat ragasztottak a tilosban parkoló autókra a két tömbbel lejjebb húzódó keresztutcában, a szemüveges fickó Ifj. Frederick Beale volt, a Packard vezetıje, és 79 esztendıs apja, akit az ápolónı épp fellocsolgatott a zöld halmon, ahol feküdt – holmi halmozódó bankár, mondhatni – nem a halálos eszméletlenség állapotában volt, hanem komótosan és módszeresen tért magához egy könnyő szívrohamból, van annak gyanújából; és végül az a pokróckupac a járdán (ott, azon a helyen, amelyet oly gyakran emlegetett hitvesem, helytelenítıleg mutatva a bujazöld kanyarra) Charlotte Humbert szétmángorolt maradványait rejtegette, akit elgázolt és néhány méteren át maga után vonszolt a Beale-kocsi, amikor Charlotte átrohant az úttesten, hogy bedobjon három levelet a Miss Szemközti pázsitjának szélén álló postaládába. Egy szutykos, sötétrózsaszín ruhácskába öltözött, bájos gyermek összeszedte és a kezembe nyomta a leveleket, melyektıl úgy szabadultam meg, hogy a nadrágzsebemben apró darabokra marcangoltam ıket. Hamarosan befutott három orvos és a Farlow házaspár, akik átvették az irányítást. Az özvegy, kivételes önuralmú férfiú, nem sírt, nem is tombolt. Csak kissé tántorgott, hát igen, egy kicsit, de csak azért nyitotta ki a száját, hogy közölje azokat az információkat, illetve rendelkezésre bocsássa azokat az adatokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az azonosítási eljáráshoz, melynek során megvizsgált és rendelkezett egy halott asszonyról, akinek a feje csontszilánkokból, agyvelıdarabokból, bronzszín hajból és vérbıl álló kásahalom volt immár. A nap még vörösen izzott, amikor a két jóbarát, a gyengéd John és a harmatosszemő Jean ágyba dugta az özvegyet Dolly szobájában, aztán hogy a közelben legyenek, visszavonultak Humberték hálószobájába éjjelre – amelyet legjobb tudomásom szerint nem töltöttek oly ártatlanul, mint ahogy azt a alkalom komorsága megkívánta volna.


84


Nincs rá semmi okom, hogy e különleges emlékiratban hosszasabban elidızzek a temetési elıkészületeknél, melyekben részt kellett vennem, vagy magánál a temetésnél, amely oly csendesen zajlott le, mint maga a házasság. Ám néhány apró eseményt fel kell jegyeznem, melyek Charlotte sima elhalálozása után négy-öt nappal történtek. Özvegységem elsı éjszakáján olyan részeg voltam, hogy oly mélyen és egészségesen aludtam, mint az a gyermek, akinek az ágyában feküdtem. Másnap reggel sietve megvizsgáltam a zsebemben lévı levél cafatait, de túlságosan összekeveredtek, semhogy három különálló egésszé tudtam volna szétválogatni ıket. Felteszem, az a részlet, hogy: „...és jobban teszed, ha megkeresed, mert nem tudok másikat venni...”, egy Lolához írt levélbıl származott, míg más darabkák Charlotte abbéli szándékára utaltak, hogy Parkingtonba, vagy egyenesen Pisky-be akart menekülni Lolával, nehogy a keselyők elragadják gyönge báránykáját. Más cafatfoszlányok (nem gondoltam volna, hogy ilyen erıs karmaim vannak) nyilvánvalóan felvételért folyamodtak – nem Szent Algebrához, hanem egy másik bentlakásos iskolához, amely oly közismert volt durva, nyomasztó és sivár módszereirıl (noha krikettpályával volt felszerelve a szilfái alatt), hogy kiérdemelte az „Ifjú Hölgyek Javítóintézete” becenevet. Végezetül a harmadik episztola nyilván hozzám íródott. Olyan részleteket vettem ki, hogy „...talán egy év különélés után még...”, „...ó, én drágám, legdrágább...”, „...rosszabb, mintha kitartottál volna egy nıt...”, „...vagy talán belehalok...”. Mindazonáltal kitartó böngészésem csekély eredménnyel járt, a sietısen összecsapott levelek töredékei ugyanolyan zagyva összevisszaságban hevertek tenyeremben, mint az ıket létrehozó agyvelı szerencsétlen Charlotte fejében. Aznap Johnnak találkozója volt egy ügyfelével, és Jeannek meg kellett etetnie a kutyáit, s így ideiglenesen megfosztattam barátaim társaságától. A drága népek attól tartottak, hogy öngyilkosságot találok elkövetni, ha magamra hagynak, és mivel más barát nem volt elérhetı (Miss Szemközti kommunikációképtelen volt, McCoo-ék egy mérföldekre lévı, új ház építkezésén buzgólkodtak, Chatfieldéket pedig Mainbe szólította valami családi perpatvar), így Leslie és Louise kapta a megbízatást, hogy szolgáljanak társaságomul, azzal az ürüggyel, hogy segítenek nekem kiválogatni és becsomagolni az elárvult holmik sokaságát. Egy szárnyalóan ihletett pillanatomban megmutattam a kedves és hiszékeny Farlowéknak (épp Leslie érkezését vártuk a fizetett találkára Louiszal) Charlotte egy fényképét, amelyet a holmija között találtam. Egy sziklán ülve mosolygott át szélfútta fürtjein. A felvétel egy emlékezetes tavaszon, 1934 áprilisában készült. Akkoriban, egy tengerentúli üzleti látogatásom alkalmával úgy adódott, hogy néhány

hónapot

Piskyben

töltöttem.

Megismerkedtünk

–

és

ırült

szerelembe

zuhantunk. Én már nıs voltam, ı pedig már jegyben járt Haze-zel, aztán én visszatértem Európába, de továbbra is tartottuk kapcsolatot egy azóta elhalálozott


85


barátunk közremőködésével. Jean a képet nézve azt suttogta, hogy hallott valami szóbeszédrıl, aztán átnyújtotta Johnnak, aki kivette a pipát a szájából, gyors, szeretetteli pillantást vetett Charlotte Beckerre, majd visszaadta nekem a fotót. Aztán néhány órára elmentek. A boldog Louise az alagsorban csivitelt és zsörtölıdött bumfordi széptevıjével. Alighogy Farlowék elmentek, egy kékre beretvált pap telefonált – én pedig megpróbáltam olyan gyorsan véget vetni a beszélgetésnek, amilyen gyorsan csak lehetett, anélkül, hogy megsértettem volna az érzéseit, vagy felkeltettem volna a gyanúját. Igen, egész életemet a gyermek boldogságának szolgálatába állítom. Véletlenül épp itt van egy apró kereszt, még Charlotte Becker adta nekem, amikor mindketten fiatalok voltunk. Van egy unokanıvérem New Yorkban, egy tiszteletreméltó vénkisasszony. Ott biztosan találunk egy jó magániskolát Dollynak. Ó, a fortélyos Humbert! Leslie és Louise kedvéért, akik vélhetıen beszámolnak majd (és beszámoltak) Johnnak és Jeannek, lebonyolítottam egy rettenetesen hangos és pompásan elıadott távolsági telefonbeszélgetést, amelyben beszélgetést mímeltem egy bizonyos Shirley Holmes-szal. Amikor John és Jean visszatértek, megfontolt vadsággal és zavartsággal színezett mormolással beadtam nekik, hogy Lo ötnapos gyalogtúrára ment a csoportjával, és nem érhetı el. – Jaj Istenem, most mit tegyünk? – kérdezte Jean. John azt felelte, hogy pofonegyszerő a dolog, csak fel kell hívnia a climaxi rendırséget, hogy keressék meg a túrázókat – egy órába sem telik nekik. Ami azt illeti, ı maga is úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét... – Nézd – folytatta – miért ne mehetnék oda most rögtön, te pedig Jeannel alhatnál (valójában ezt már nem tette hozzá, de Jean oly hevesen támogatta az ötletet, mintha ez a kijelentés is bennefoglaltatott volna.) Teljesen magamba roskadtam. Könyörögtem Johnnak, hogy hagyjuk haladni a dolgokat maguk útján. Azt mondtam, hogy nem tudnám elviselni a zokogó, rámakaszkodó gyermeket a közelemben, hogy Dolly olyan zabolátlan, hogy ez az élmény mély hatással lehet a jövıjére, hogy a pszichiáterek gyakran számolnak be hasonló esetekrıl. Hirtelen csönd állt be. – Hát, te vagy az orvos – mondta kissé nyersen John. – De végül is, én Charlotte barátja és ügyeinek intézıje voltam. Szóval tudni szeretném, hogy mik a terveid a gyerekkel. – John – kiáltott fel Jean – Dolly Humbert gyereke, és nem Harold Haze-é. Hát nem érted? Humbert az igazi apja.


86


– Értem – mondta John. – Sajnálom. Eddig nem jöttem rá, de már értem. Ez természetesen leegyszerősíti a dolgokat. És bármit teszel is, az úgy helyes. Ezek után a gyászában letaglózott apa kifejtette, hogy rögtön a temetés után elmegy és elhozza tüneményes kisleányát a táborból, és minden tıle telhetıt megtesz azért, hogy az jól érezze magát, talán elviszi egy utazásra Új Mexikóba, vagy Kaliforniába, hogy teljes

legyen

a

környezetváltozás

–

feltéve,

ha

túléli

felesége

elvesztésének

megrázkódtatását. Oly mővészien vittem színre a legsötétebb, ám mégis higgadt kétségbeesést, a tébolyult roham elıtti csendet, hogy a tapasztalt Farlow házaspár átszállított a saját otthonába. Volt egy nagyszerő pincéjük – már az ország pincéihez képest nagyszerő, amely hasznosnak bizonyult, mivel rettegtem az álmatlanságtól és a kísértetektıl. Nos,

itt

az

ideje,

hogy

beszámoljak

Dolores távoltartásával

kapcsolatos saját

indítékaimról. Természetesen mihelyst Charlotte kiiktatódott, és én, immár mint kötöttségektıl mentes apa, visszatértem a házba, azonnal készítettem és legurítottam két szódás whiskey-t, megfejeltem egy fél liter „nanásszal”65 is, majd a fürdıszobába trappoltam, hogy távol tartsam magam a szomszédoktól és barátoktól, és a fejemben csak egyetlen gondolat zakatolt, nevezetesen: annak tudata, hogy csak néhány óra választ el attól, hogy karjaimba zárjam a sírdogáló, meleg, barnahajú Lolitát, aki az enyém, az enyém, az enyém, és gyorsabban csókoljam le a könnyeit, mint ahogy azok kibuggyannak a szemébıl. De amint ott álltam elázva, tágra nyílt szemekkel a tükör elıtt, John Farlow tapintatosan érdeklıdött, hogy minden rendben van-e – és én abban a pillanatban rájöttem, hogy ırültség volna a részemrıl Lolitát birtokolni, amíg a ház nyüzsög a buzgómócsingoktól, akik azt forgatják a fejükben, hogy hogyan vegyék el ıt tılem. És az is elıfordulhat, hogy a kiszámíthatatlan Lo – ki tudhatja? – esztelen undort érez majd irántam, váratlan idegenkedést, tétova rettegést, vagy valami hasonlót – és a diadal pillanatában rögtön el is vész a varázslatos ajándék. Ha már a buzgómócsingoknál tartunk, volt egy másik látogatóm is, Beale cimbora, az a fickó, aki kiiktatta hitvesemet. Köpcösen és komoran, bulldog-állkapcsával, a vastag szemüveg

mögött

ülı

apró,

fekete

szemeivel

és

jelentékeny

orrcimpáival

egy

hóhérsegédre hajazott. John vezette be, majd rögtön magunkra hagyott minket, ránk csukva az ajtót, és tette mindezt a legnagyobb tapintattal. Groteszk látogatóm behízelgı hangon elújságolta, hogy két ikergyermeke egy osztályba jár a mostohalányommal, majd ezek után kigöngyölt egy általa készített, hatalmas vásznat, amely a baleset körülményeit ábrázolta. Mostohalányom szavaival élve: hát az „valami csudi” volt, 65 Nanász: H.H. kedvenc itala, gin és ananászlé


87


tarkabarka tintával pingált hatásos nyilakkal és pontozott vonalakkal. Mrs. H.H. pályagörbéjének állomásait számos olyan apró, vázlatos figura jelezte – picinyke, bábuszerő katonalánykák vagy a WAC66 ambiciózus önkéntesei –, amelyeket a statisztikákban szokás vizuális támpontokként alkalmazni. És bizony, ez a röppálya tisztán és tagadhatatlanul keresztezett egy másik, merész ívő, kacskaringós vonalat, amely két kanyart volt hivatott megjeleníteni – az egyik, amelyen a Beale kocsi kikerülte az Ószer kutyát (a kutya nincs ábrázolva), a másik pedig, amely az elızınek volt kissé túlzó folytatása volt, arra szolgált, hogy a kocsi vezetıje elkerülje a tragédiát. Egy nagyon szurokfekete kereszt jelölte azt a pontot, ahol a takaros kis vázlatfigura végsı nyugalomra lelt a járdán. Néhány hasonló jel után kutattam a rajzon, amely azt a helyet jelölte volna, ahol látogatóm terjedelmes viaszpapája éledezett, de ilyet nem találtam. A derék úr szignálta is ezt a dokumentumot, tanúi minıségben, a neve Leslie Thompson, Miss Szemközti és még néhány más aláírás alatt húzódott. Frederick kolibritolla ügyesen és kecsesen repdesett egyik pontról a másikra, miközben önnön vétlenségét, és hitvesem teljes nemtörıdömségét demonstrálta: mialatt ı a kutya kikerülésének aktusával foglalatoskodott, addig nım elcsúszott a frissen locsolt aszfalton és elırebukott, noha estében nem elıre, hanem hátra kellett volna lendítenie magát (Fred, párnás vállának egy rándításával meg is mutatta, hogyan). Erre azt feleltem, hogy természetesen nem az ı hibája volt, és hogy a vizsgálat csak megerısített e véleményemben. A feszüléstıl elfeketedett orrlikain hevesen kapkodta a levegıt, közben a fejét rázogatta, majd a kezemet, aztán az így kialakult savoir vivre67 légkörében, úriemberhez illı, kifinomult nagylelkőséggel felajánlotta, hogy fedezi a temetési költségeket. Azt várta, hogy visszautasítom az ajánlatát. Én azonban a hála részeg horkantásával elfogadtam. Ez mellbevágta. Lassan, hitetlenkedve megismételte korábbi szavait. Én ismét megköszöntem neki, ha lehet, még túláradóbb hálával. Ezen hátborzongató beszélgetés hatására egy pillanatra felengedett lelkem zsibbadtsága. De nem csoda! Hiszen láttam a végzet ügynökét. Megtapinthattam a végzet húsát, mi több! – párnás vállait. Hirtelen bekövetkezett egy brilliáns és szörnyeteg változás, és ím, elıttem volt az eszköze. A mintázat bonyolultságán (sietı háziasszony, csúszós kövezet, lábatlankodó kutya, meredek lejtı, nagy kocsi, páviánnal a kormányánál) azonban halványan áttetszett saját hitványka közremőködésem is. Ha nem lettem volna oly sültbolond – vagy oly ihletett géniusz –, hogy megırizzem azt a naplót, a bosszúszomjas 66 Women’s Army Corps. Nıi kisegítı katonai alakulat a II. világháborúban) 67 Tisztességtudó


88


düh és a perzselı szégyen párlatai nem ködösítették volna el Charlotte szemét a postaládához rohantában. De ha mégis elködösítették volna, még akkor sem történt volna semmi, ha nincs a pedáns végzet, ez a szervezı fantom, amely egyetlen lombikba vegyítette össze a kocsit, a kutyát, a fényt és az árnyat, a esést és az esendıt, a követ és az erıt. Adieu, Marlene! Vaskos végzet szertartásos kézfogása (melyet Beale kézbesített a szobából távozóban) végre felrázott zsibbadtságomból – és könnyezni kezdtem. Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék – én könnyeztem.

24. Amikor utoljára néztem körül, a szilfák és a nyárfák levelei feltárták a hirtelen szélrohamoktól felborzolt hasukat, és egy fekete viharfelleg csüggött a ramesdale-i templom fehér tornya felett. Ismeretlen kalandokért készültem elhagyni e hamuszín házat, amelynek csak tíz hete béreltem ki egy szobáját. A redınyök – takarékos, praktikus bambuszredınyök – már le voltak eresztve, gazdag szövetük egy modern dráma hangulatát kölcsönözték a verandának és a háznak. A mennyeknek háza bizony jócskán kopárnak tetszik immár. Egy esıcsepp hullott a kézfejemre. Még visszamentem a házba valamiért, mialatt John betette a bıröndjeimet a kocsiba, és akkor valami mulattató dolog történt. Nem tudom, hogy sikerült-e kellıen hangsúlyoznom ezekben a tragikus jegyzetekben azokat a sajátos „meghatásokat”, amelyeket az író kellemes külseje

–

pszeudokelta,

csábítóan

majomszerő,

fiúsan

férfias

–

gyakorolt

a

legkülönbözıbb korú és helyzető nıkre. Természetesen az efféle, elsı szám, elsı személyben

tett

kis

közlemények

nevetségesnek

tőnhetnek,

de

minden

egyes

alkalommal emlékeztetnem kell olvasómat a külsımre, úgyismint a profi írónak, aki ha felruházta egyik szereplıjét valamilyen modorossággal, vagy egy kutyával, akkor minden egyes alkalommal, amikor a szereplı felbukkan a történetben, meg kell jelentetnie azt a kutyát vagy azt a modorosságot. Jelen esetben ez még fontosabb. Borongós vonzerımet mindig szem elıtt kell tartaniuk, hogy megérthessék történetemet. A kiskamasz Lo belezúgott a jósvádájú Humbertbe, csakúgy, mint a vitus tánczenébe; a felnıtt Lotte érett, kisajátító szenvedéllyel szeretett, melyet immár sokkal jobban szánok és tisztelek, mintsem az elmondható. Jean Farlow is, aki harmincegy volt és tökéletesen neurotikus, idıvel szemmel láthatóan erıs vonzalmat érzett irántam. Jane meglehetısen csinos volt a maga faragott indiánmaszk módján, az égetett szíénbarna arcszínével. Ajkai mint tohonya bíbor polipok, és amikor jellegzetes, ugató kacagását hallatta, szájából lapátfogkerítés és a sápatag rágógumi tőnt elı.


89


Nagyon magas volt, vászonnadrágot és szandált viselt, vagy hullámzó szoknyát balettcipıvel, bármilyen tömény likırt bármilyen mennyiségben megivott, volt két vetélése, állatokról írt novellákat, festett, a szerzı tudomása szerint tóképeket, már viselıs volt a rákkal, amely harminchárom éves korában megöli majd, és reménytelenül nem tetszett nekem. Ítéljék hát meg riadalmamat, amikor indulásom elıtt néhány perccel (az elıszobában álltunk) Jane örökké reszketı kezeivel megragadta a halántékomat és könnyekkel ragyogó kék szemében sikertelenül próbálkozott ajkaimra forrasztani magát. – Vigyázz magadra – mondta – és csókold meg helyettem a lányodat. Közelgı vihar tapsa visszhangzott a házban, és ı még hozzátette: – Talán valahol, valamikor, egy kevésbé tragikus alkalommal ismét találkozunk. (Jane, bárhol és bármi is vagy most a mínusz téridıben vagy a plusz lélekidıben, bocsásd meg nekem mindezt, a zárójelet is beleértve.) És nemsoká kezet ráztam mindkettejükkel az utcán, a lejtıs utcán, ahol már minden verdesett és örvénylett a közelgı égszakadás elıszelében, ahol egy elbizakodott teherautó gördült egy üres ház elé – rakománya egy matrac Philadelphiából –, és ahol por futott és vergıdött a precíz kılap felett, amelynél felhajtották nekem azt a pokrócot, hogy feltárulkozzék Charlotte, kitekeredve, fénytelen szemekkel, melyek fekete pillái még nedvesek voltak, csapzottak, mint a tieid, Lolita.

25. Nyilván azt feltételezik, hogy minden akadály elhárultával, és a rám váró határtalan gyönyörök

távlatától

megrészegülten

mentálisan

teljesen

leépültem,

nagyokat

sóhajtozva a kéjes megkönnyebbüléstıl. Eh bien, pas du tout!68 Ahelyett, hogy mosolygó szerencse sugaraiban sütkéreztem volna, állandóan a legkülönbözıbb, tisztán etikai kételyekkel és félelmekkel viaskodtam. Mint például: nem lepte meg az embereket, hogy Lo mindig ki volt rekesztve legszorosabb családja ünnepi és temetési eseményeibıl? Emlékeznek, nem volt ott az esküvınkön sem. Vagy egy másik dolog: feltéve, hogy a Koincidencia hosszú, szırıs karja volt az, amely kinyúlt, hogy eltávolítson egy ártatlan asszonyt, akkor lehet, hogy a Koincidencia egy pogány pillanatában nem fogja figyelmen kívül

hagyni

ikerpárja

tettét,

és

idejekorán

átnyújt

Lolitának

egy

szánakozó

széljegyzetet? Igaz, hogy a balesetrıl csak a ramsdale-i Journal közölt le egy cikket, a parkingtoni Recorder vagy a climax-i Herald nem, a Q. tábor pedig egy másik államban 68 Hát nem!


90


van, és a helyi halálhíreknek nincs államszövetségi érdekességük, de képtelen voltam nem elképzelni, hogy Dolly Haze valahogy már tudomást szerzett a történtekrıl, és mialatt én úton voltam, hogy elhozzam, ı épp Ramsdale-be tartott, általam ismeretlen barátok kocsiján. Még ezeknél a számítgatásoknál és aggodalmaknál is nagyobb nyugtalansággal töltött el az a tény, hogy Humbert Humbert, ez a homályos, európai eredető vadonatúj amerikai állampolgár nem tehet lépéseket annak érdekében, hogy törvényes gyámja lehessen elhalt felesége leányának (kora tizenkét év és hét hónap). Megmerem-e tenni valaha ezeket a lépéseket? Nem tudom elfojtani a borzongást, amint elképzelem rejtelmes rendszabályoktól körülkerített meztelenségemet a Polgári Jog irgalmatlan pillantásainak kereszttüzében. Tervem nagyszerősége az egyszerőségében rejlett: átsüvítek a Q. táborba, azt mondom Lolitának, hogy az anyja egy súlyos mőtét elıtt áll egy kitalált kórházban, majd szállóról szállóra folytatom utamat álomittas nimfácskámmal, mialatt az anyja állapota egyre csak javul és javul, míg végül elhalálozik. Ám ahogy közeledtem a tábor felé, egyre nıtt bennem a feszültség. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy esetleg nem találom ott Lolitát – vagy ha mégis, akkor helyette egy másik, egy rémült Lolitát találok lármás családi barátok között. Nem, nem Farlow-ékat, hálistennek ıket aligha ismeri, de nem lehet, hogy vannak mások is, akikkel nem számoltam? Végül úgy döntöttem, hogy lebonyolítok egy távolsági hívást, egy olyat, amilyet olyan jól mímeltem néhány nappal korábban. Erısen zuhogott amikor lefékeztem Parkington sáros külvárosában, nem sokkal az Elágazás elıtt, melynek egyik gallya a várost megkerülve vezetett ki az autópályára, hogy a hegyeket átszelve a Climax Tóhoz és a Q. táborba vigyen. Levettem a gyújtást, de még majdnem egy álló percig az autóban maradtam, és erıt győjtögettem a telefonhíváshoz; közben az esıbe bámultam, az elárasztott járdára, egy tőzcsapra: csúf jószág egy ilyen, komolyan, zsíros ezüstre és pirosra festett, karjainak piros csonkjait kitárja fényezésre az esınek, az esıcseppek mint stilizált vércseppek peregnek ezüstös láncain. Semmi kétség, egy ilyen lidércnyomásos kripli mellett parkolni tabu. Elmentem egy benzinkúthoz. Mikor végre leesett a tantusz, egy másik hang rajtaütésszerően válaszolt az enyémre. Holmes, a táborvezetını tájékoztatott, hogy Dolly hétfın (akkor szerda volt) kirándulni ment a hegyekbe a csoportjával, és várhatóan aznap estefelé ér vissza. Volnék olyan szíves holnap jönni, és mi lenne egész pontosan... Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoztam volna, elmondtam, hogy Lo anyját kórházba szállították, hogy a helyzet siralmas, hogy a gyermeknek nem árulhatjuk el, hogy siralmas, és hogy holnap délutánra készen kell állnia, hogy útra keljen velem. A két hang a melegség és a jószándék érzelemkitörései közepette vált el egymástól, és utána valamilyen furfangos


91


mechanikus nyíláson át minden tantuszom visszabukfencezett hozzám, oly csörömpölés kíséretében, mintha megütöttem volna a fınyereményt, és én majdnem felnevettem, dacára csalódottságomnak, hogy üdvözülésem pillanatát késıbbre kellett halasztanom. Kíváncsi lennék, hogy ez a kirobbanó, szaggatott kárpótlás nem volt-e valamiféle összefüggésben – valahol McSors elméjében – azzal a kis expedícióval, melyet azelıtt találtam ki, hogy tudtam volna róla. Nos, akkor mi legyen? Bementem Parkington bevásárlónegyedébe, hogy az egész délutánt a vásárlásnak szenteljem, és csodaszép holmikat vásároljak Lolitának (az idı közben kitisztult, a nedves város ezüstös-üvegesen szikrázott). Jóég, micsoda ırült vásárlásra sarkallták a mind szívbemarkolóbban részrehajló Humbertet a kockás szövetek, az élénkszínő perkálok, a fodrok, a rövid, puffos ujjak, a lágy plisszírozások, a testhez simuló mellénykék, és a dúsan pörgı szoknyák! Ó, Lolita, az enyém vagy, úgy, ahogy Poe bírta Vee-t és Dante Beát, és melyik kicsi lány ne szeretne légörvényt kelteni pörgı szoknyáival, akár úgy is, hogy nincs rajta más? Van valami különleges kívánságom? – kérdezték tılem csábító, hízelkedı hangok. Fürdıruhát? Minden fazonban tartunk. Álomrózsaszín, jég-kék, csillám-mályva, tulipiros, o-lá-lá-fekete. Esetleg szabadidıruhát? Kombinét? Nem, azt nem. Lo és én ki nem állhatjuk a kombinét. Vásárlásaim során egyik segítım az az antropometrikus kérdıív volt, melyet Lo anyja töltött ki Lo tizenkettedik születésnapján (az olvasó talán még emlékszik a Kalauz a Gyermek-hez féle könyvre). Az volt az érzésem, hogy Charlotte az irigység és az ellenszenv homályos motivációjától hajtva itt hozzátett néhány centit, ott hozzáadott egy fél kilót, de mivel a nimfácska kétségtelenül nıtt valamennyit az elmúlt hét hónapban, így az gondoltam, nyugodtan hagyatkozhatom a januári méretekre: csípı-kerület: 73 centiméter, a comb kerülete: (pontosan a nagy farizom alatt) 47 centiméter, a lábikra és a nyak kerülete: 28 centiméter, a mellkas kerülete: 68 centiméter, a felsıkar: 20 centiméter, derék: 58 centiméter, magasság: 145 centiméter, súly: 35 kiló, termet: egyenes, intelligencia-hányados: 121, vakbél a helyén, hálistennek. Természetesen a méretektıl függetlenül is magam elé tudtam képzelni Lolita alakját, kápráztató élénkséggel, dajkáltam ıt, mintha éreztem volna mellkasomon azt a bizsergést, melyet selymes fejebúbja érintése keltett, ha egyszer vagy kétszer a szívem magasságába került, (bizonyos értelemben én mindig a szívem alatt hordtam Lolitát, akár egy terhes asszony a gyermekét) és mintha éreztem volna édes, meleg súlyát az ölemben, így nem lepett meg, hogy számításaim többé-kevésbé helyesek voltak. Áttanulmányoztam az áruház nyári katalógusát is, és igazán ügyesen tájékozódtam el a csinos kis árucikkek között, mint például sportcipık, gumipapucsok, tolakodó


92


gyerkıccipık tülekedı gyerkıcöknek. A feketébe öltözött, kimázolt eladólány, aki a gondjaiba

vett,

szülıi

felkészültségem

birtokában,

szabatosan

megfogalmazott

szívbemarkoló igényeimet olyan kereskedelmi eufemizmusokká silányította, mint például „petite”69. A másik, jóval idısebb, fehérbe öltözött és epres palacsintának sminkelt nıt különösen mélyen érintette és kissé meglepte jártasságom a bakfisdivat területén – talán törpe szeretım lehet?, ezért amikor egy szoknyát mutatott, két igazán „ennivaló” zsebbel az elején, én szándékosan elejtettem egy naiv férfikérdést, melynek jutalma egy mosolygós, bemutatóval egybekötött tájékoztatás volt a szoknya hátulján lévı zipzár mőködési elvét illetıen. Ezek után pompás mulatság következett a minden rendő és rangú sortokkal és felsırészekkel – kicsiny Lolita fantomok táncikáltak, esdekeltek, százszorszépelegtek mindenfelé a pulton. Végül egy szemérmetes, ám annál divatosabb mészáros-stílusú pamutpizsamával ütöttük nyélbe az üzletet. Humbert, a divatos mészáros. Ezeket hatalmas áruházakat belengi a misztikum bővös fuvallata, ahol a hirdetéseknek megfelelıen egy ambiciózus, dolgozó leány könnyedén összeállíthatja teljes ruhatárát az íróasztaltól a találkáig minden alkalomra, és ahol a kicsi húgi elábrándozhat azon az egyszeri napon, amikor majd pamutmellénykéje láttán heves nyálfolyatásba kezdenek a fiúk a hátsó padsorokban. Fitos gyermekek életnagyságú, mőanyag másolatai lebegtek körülöttem,

sötétszínő,

zöldes,

barnapettyes,

faunszerő

arcok

vettek

körül.

Ráébredtem, hogy én vagyok az egyetlen vásárló ezen az inkább hátborzongató helyen, ahol úgy fickándoztam, akár egy halacska a kékeszölden vibráló akváriumában. Furcsa gondolatfutamokat észleltem az ernyedt hölgyek elméjében, akik pultról-pultra, sziklaszirttıl hínáron át kísérték vonulásomat, és a kiválasztott övek és a karperecek mintha szirén-tenyerekbıl hullottak volna alá áttetszı vizekbe. Vettem egy elegáns kézitáskát is, belegyömöszöltem új szerzeményeimet, és a napommal módfelett elégedetten a legközelebbi hotelbe mentem. Ez

a

kifinomult

vásárlásokkal

múlatott,

csendes,

poétikus

délután

valahogy

felébresztette bennem a csábító nevő Bővös vadászok hotel emlékét, melyet Charlotte említett egyszer nem sokkal felszabadulásom elıtt. Egy útikönyv segítségével rátaláltam Briceland félreesı kis városkájában, négy órányi autóútra Lo táborától. Telefonálhattam volna, de tartottam attól, hogy nem leszek képes uralkodni a hangomon, és botladozó nyelvem félénk károgással töri meg angolságomat, ezért úgy döntöttem, hogy táviraton rendelek meg egy kétágyas szobát a következı éjszakára. Micsoda nevetséges, tétován tébláb egy Szıke Herceg voltam! Olvasóim nyilván kinevetnek majd, ha elmesélem

69 Kicsi


93


nekik, micsoda nehézségeim támadtak táviratom a megszövegezésével kapcsolatban. Mit írjak? Humbert és leánya? Humberg és kislánya? Homberg és az éretlen lánygyermek? Homburg és gyermeke? A bohókás hiba – a g a nevem végén –, amely végül benne maradt a sürgönyben, talán habozásaim telepatikus visszhangja lehetett. És késıbb, hogy kotlottam bájitalom felett, a nyári éjszaka bársonyába burkoltan! Ó, a fösvény Hamburg! Hát nem volt egy teljesen Elbővölt vadász, amint önmagával tanakodott dobozkányi varázslatos lövedéke felett? Nem kellene kipróbálnia magán az egyik ametiszt kapszula tartalmát, hogy előzze az álmatlanság ördögét? Negyven darab volt belılük – ami negyven éjszakát jelent egy kicsi, törékeny alvóval lüktetı oldalamon, hát elrabolhatok magamtól akár egyetlen ilyen éjszakát is, az alvás kedvéért? Természetesen nem, annál sokkal becsesebb volt minden egyes mazsolaszem, minden egyes eleven csillagporral telített parányi planetárium. Ó, hadd szenvelegjek most az egyszer! Úgy unom már saját cinizmusomat.

26. Nagyon kínzó ez a naponta jelentkezı fejfájás e sírhalom börtön opálos légkörében, de ki kell tartanom. Több, mint száz oldalt írtam eddig, de semmire sem jutottam. Feljegyzéseim is egyre zavarosabbak. Mindez körülbelül 1947 augusztus 15-e körül történhetett. Nem hiszem, hogy képes vagyok folytatni. A szív, a fej – minden. Lolita, Lolita, Lolita, Lolita, Lolita, Lolita, Lolita, Lolita, Lolita. Nyomdász, szedje ki a lap végéig.

27. Még mindig Parkingtonban. Csak nehezen sikerült egy órácskányi szunyókálást kiviteleznem – melybıl végül egy teljesen ismeretlen, apró termető és szırös hermafroditával

folytatott

indokolatlan

és

szörnyőségesen

kimerítı

tanácskozás

riasztott fel. Már reggel hat óra volt, és hirtelen az jutott eszembe, hogy talán mégis jobb lenne, ha elıbb érkeznék meg a táborba, mint azt korábban ígértem. Parkingtonból még száz mérföldnyi út áll elıttem, és még annál is több a Homályló Hegyekbe és Bricelandbe. Ha azt mondtam, hogy valamikor délután megyek Dolly-ért, az csak azért volt, mert szeszélyes képzeletem ragaszkodott ahhoz, hogy a könyörületes éjszaka a lehetı leggyorsabban szálljon le türelmetlen sóvárgásomra. De most mindenféle félreértések körvonalazódtak elıttem, és talán egy neadjisten késedelem alkalmat adhatott volna Lolának arra, hogy mindenféle haszontalan telefonbeszélgetéseket bonyolítson le Ramsdale-lel. Mindamellett amikor fél tízkor megpróbáltam elindulni, egy


94


lemerült akkumulátorral kellett szembesülnöm, és a nap már majdnem delelın járt, mikor végre sikerült elhagynom Parkingtont. Körülbelül fél háromkor értem el végállomásomat, és leparkoltam egy fenyıligetben, ahol egy zöldtrikós, rıt hajú, és rosszmájú fickó ácsorgott, tarisznyarákra halászva morcos magányában, kérdésemre velıs választ adva útbaigazított egy stukkódíszes kastély irodájába, ahol haldoklásom dacára el kellett szenvednem néhány percet a loncsos, elnyőtt, fakóvörös táborvezetı nıszemély tolakodó részvétébıl. Dolly, mondta, összecsomagolt, és készen áll az utazásra. Úgy tudja, hogy a mamája beteg, de a helyzet nem súlyos. Esetleg nem kíván találkozni, Mr. Haze, akarom mondani Mr. Humbert a tábor jogtanácsosával? Vagy körülnézni a szobákban, ahol a lányok laknak? Melyek közül mindegyik egy-egy Disney figurához van címezve? Vagy esetleg meglátogatni a Kunyhót? Vagy inkább szalassza el Charlie-t Lola keresésére? A lányok épp most fejezték be az ebédlı díszítését az esti tánchoz. (És késıbb nyilván azt is mondta ennekannak: szegény fickó, önmaga árnyéka volt.) Engedjék meg, hogy néhány percet elidızzek e jelenetnél, minden csekély, ám húsbavágó részleténél. Hájas Holmes megírt egy számlát, megkapirgálta a fejbırét, kihúzott egy asztalfiókot, aprót szórt türelmetlen tenyerembe, végül egy takarosan kisimított bankjeggyel tetızte be ıket, egy ujjongó kiáltás kíséretében: – ...és így öt! A falon nagy gonddal felgombostőzött lánygyermekek fényképei, egy még élı cifra moly vagy lepke (biológia-óra), a tábor táplálkozástudományi szakemberének bekeretezett diplomája, reszketı kezem, beszámoló egy darab papíron Dolores Haze júliusi magaviseletérıl (közepes, lelkes úszó és evezı), melyet a tevékeny Holmes varázsolt elı, madarak éneke, fák susogása, dübörgı szívem... Háttal álltam a nyitott ajtónak, aztán megéreztem a fejembe szökellı vérhullámot, és meghallottam hangját és lihegését a hátam mögött. Nehéz bıröndjét vonszolva-toszogatva érkezett. – Szia – mondta, és csenden állva rámbámult alamuszi, vidám szemekkel, elnyíló ajkai egy kicsit bugyuta, de ellenállhatatlan mosolyt formáztak. Karcsúbb volt és magasabb, és egy pillanatig úgy tőnt, az arca nem olyan csinos, mint annak az emlékezetemben egy hónapon át dédelgetett másolata, arca kicsit beesett volt, egyszerő, rózsás vonásait túlságosan sok szeplı leplezte, és az elsı benyomás nyomán (egy illanó emberi közjáték két tigris-szívdobbanás között) kristálytisztán feltolult mindaz, amit özvegy Humbertnek tennie kell, tenni akar és tenni fog: meg kell adnia ennek a sápadt, és mégis napbarnított aux yeux battus70 (még ezeket a szeme alatt húzódó lilás árnyakat is megsorozták a szeplık) árvának az alapos neveltetést, a boldog 70 Karikás szemő


95


és egészséges gyermekkort, a tiszta otthont és a kedves, korba hozzáillı lánypajtásokat, akik között (amennyiben McSors és ostoba titkára kárpótolni méltóztatnak) talán találok egy csinos kis Mägdleint71, kizárólag Herr Doktor Humbert részére. De ahogy a német mondaná, „egy szempillantás alatt” az életvezetés angyali irányelve elenyészett, és én rávetettem magam a prédámra (az idı elébevág képzeletünket!), és ı újra az én Lolitám volt – sokkal inkább a Lolitám volt, mint valaha. Hagytam a kezemet megpihenni meleg, gesztenyebarna fején, és felkaptam a bıröndjét. Rózsa volt és méz, legragyogóbb, kicsiny piros almákkal mintázott, tarka ruhájába öltözve, karjai és lábai mély aranybarnában pompáztak, rajtuk néhány karcolás, melyek mint parányi, alvadt rubinkövek pontozták bırét, a zoknija bordázott hajtókája az emlékezetemben ırzött mértékben volt letőrve, és talán gyermekes járása miatt, vagy talán azért, mert úgy emlékeztem, hogy mindig lapos sarkú cipıben járt, főzıs cipıje valahogy túl nagynak és túl magas sarkúnak tőnt számára. Isten veled, Q. tábor, boldog Q. Isten veled, köznapi, egészségtelen étel, isten veled kicsi Charlie! Mellém ült az átforrósodott kocsiban, agyoncsapott egy gyors legyet imádott térdén, aztán sebesen lekurblizta az ablakot, és megint visszahuppant, miközben állkapcsai hevesen ıröltek egy rágógumit. Áthúztunk a csíkozott és tarkafoltos erın. – Hogy van anya? – kérdezte a kötelességtudó gyermek. Azt feleltem, hogy az orvosok még nem derítették egészen pontosan, mi is a baj. Egyébként valami abdominális72. Abnormális? Nem, abdominális. Keveregnünk kell egy kicsit. A kórház valahol vidéken van, Lepingville bájos városkájához közel, ahol egy neves költı lakott hajdanán, a 19. század elején, és ahol megnézzük majd az összes filmet. Lo úgy gondolta, hogy ez egy príma ötlet, és azt kérdezte, elérünk-e Lepingville-be még este kilenc elıtt. – Vacsorára kellene Briceland-be érnünk – mondtam – és csak holnap megyünk Leppingville-be. Milyen volt a túra? Kellemesen érezted magad a táborban? – Ahaaa. – Sajnálod, hogy el kell jönnöd. – A-a. – Beszélj, Lo, ne csak nyögj. Mondj valamit. – Mit, papa? – gunyoros fontolgatással repteti a szót.

71 Kislányt 72 Hasüregi


96


– Bármi valamit. – Baj, ha így hívlak? – a pillantás az utat metszi. – Dehogy. – Azért nagy vonalakban. Mikor zúgtál bele anyába? – Egy nap, Lo, majd megértesz olyan érzelmeket és helyzeteket, mint például a harmónia, vagy a lelki rokonság szépsége. – Bah! – horkantotta a cinikus nimfácska. Ha a beszélgetés megfeneklett egy zátonyon, akkor töltsd ki a táj szépségeivel. – Lo, nézd csak azokat a teheneket azon a hegyoldalon. – Asszem, rókázni fogok, ha megint meglátok egy tehenet. – Tudod Lo, rettenetesen hiányoztál. – Nekem te nem. Tulképp állatian hőtlen voltam hozzád, de ez egy cseppet sem baj, mert már úgysem törıdtél velem. Maga uram sokkal gyorsabban hajt, mint a mamám. Elvakult nyolcvanra lassítottam a vakító száztízrıl. – Miért hiszed azt, hogy már nem törıdöm veled, Lo? – Hát, még meg sem csókoltál, vagy igen? Titkon hörögve, titkon haldokolva egy pillantást vetettem a meglehetısen széles útpadkára, és tompán puffanva beingadoztam a dudvába a kocsival. Ne feledd, hogy csak egy gyerek, ne feledd, hogy csak egy... Alig tudtam megállítani a kocsit, és Lolita már eltökélten a karjaimba vetette magát. Nem mertem, nem mertem megengedni magamnak, nem mertem felfogni, hogy ez (édes nedvesség, rebbenı izzás) volt a kezdete a kimondhatatlan életnek, amelyhez oly ügyesen segédkezett a sors, és amely végül mégis életre kelt – nem mertem megcsókolni sem, csak az elképzelhetı legnagyobb áhítattal érintettem elnyílt, perzselı ajkait, apró kortyocskák, semmi érzékiség, de ı türelmetlenül tekergızve a számra forrasztotta a száját, olyan erısen, hogy éreztem csempe metszıfogait és osztoztam rágójának mentolos ízében. Természetesen tudtam, hogy ez részérıl ártatlan játék csupán, a vásári romantika mozdulatának kissé pojácás imitációja, és mivel (a pszichológusok, csakúgy, mint a ciha-lógusok a megmondhatói) az efféle kislányos játékoknak a határai és a szabályai nagyon képlékenyek, illetve túlságosan gyermekdedek vagy szeszélyesek ahhoz, hogy az idısebb partner megérthesse ıket, így nagyon aggódtam, nehogy túl messzire menjek, és ezzel elıidézzem, hogy Lo visszariadjon, és meggyőlöljön. És mivel


97


ezenfelül majd megölt a nyugtalanság, hogy hogyan fogom ıt becsempészni a Bővös vadász titokzatos rejtekére, és hogy még nyolcvan mérföldet kell megtennünk addig, egy ösztönösen feltoluló, áldott gondolat megtörte ölelésünket – néhány másodperccel azelıtt, hogy egy rendırautó gurult mellénk. Pirospozsgásan és bogárfeketén, a kocsi vezetıje rámnézett. – Nem láttak véletlenül egy kék szedánt, pont olyat, mint a maguké, elhajtani még a keresztezıdés elıtt? – Nem, miért? – Nem láttunk – mondta Lo, lelkesen áthajolva felettem, ártatlan keze a combomon, – de biztos benne, hogy kék volt, mert... A zsaru (vajon miféle árnyunknak őzhette nyomát?) megeresztette legszebb mosolyát a csöppnyi lányka felé, megfordult és elhajtott. Mi is tovább mentünk. – A tökfej – horkantotta Lo. – Valószínőleg téged akart elcsípni. – És miért engem, az isten szerelmére? – A sebességhatár ebben a vacak államban nyolcvan, és... Mér’ fékezel, hülyegyerek. Már elment. – Még hosszú út áll elıttünk – mondtam, – és még sötétedés elıtt szeretnék odaérni. Légy jó kislány. – Rossz, rosszkislány – mondta Lo, és kényelembe vackolódott. – Fiatalkorú bőnözı, ám ıszinte és elbővölı. Az a lámpa piros volt. Életemben nem láttam még így vezetni senkit. Csendben gurultunk át egy csendes városkán. – Mondd, a mama nem borul ki teljesen, ha rájön, hogy szeretık voltunk? – Jóég, Lo, ne mondj már ilyeneket rólunk! – De mi akkor is szeretık vagyunk, nem? – Legjobb tudomásom szerint nem. Azt hiszem, mindjárt a nyakunkba kapunk egy esıt. Nem akarsz inkább mesélni a táborbeli kópéságaidról? – Úgy beszélsz, mintha könyvbıl olvasnád, papa. – Mi volt az? Ragaszkodom hozzá, hogy elmondd! – Könnyen kitérsz a hitedbıl?


98


– Nem. Gyerünk. – Kanyarodj le a leállósávba, akkor elmondom. – Lo, nyomatékosan felkérlek, hogy ne játszd nekem a hülyét. Szóval? – Hát, és részt vettem minden programban, amit csak ajánlott volt. – Ensuite73? – Anszüjit, megtanítottak, hogyan kell derősen és tartalmasan együtt élni másokkal, és hogyan kell egészséges személyiséggé fejlıdni. Vagyis puliszkává. – Igen. Olvastam valami effélét abban a brosúrában. – Szerettünk a tábortőznél énekelni, a feneette csillagok alatt, a nagy, kıbıl épített tőzrakóhely körül, ahol minden kislány lelke boldogságban olvadt össze a csoport hangjával. – Kitőnı a memóriád. De muszáj megfeddjelek, Lo, hogy ne használj csúnya szavakat. És még? – A lánycserkészek jelszava – csapongott Lo, – egyben az enyém is. Életemet fáradságos és értékes munkával töltöm, mint – hát, tökmindegy, mivel. Kötelességem, hogy hasznossá tegyem magam. Barátja vagyok a hímnemő állatoknak. Engedelmeskedem a parancsoknak. Derős vagyok. Még egy rendırautó. Rendes, és szennytıl terhes vagyok, gondolatban, szavaimban és tetteimben egyaránt. – Nos, remélem is, te kis élcmester. – Aaaha. Ez minden. Nem – várj egy kicsit. És kemencében sütöttünk. Hát nem iszonyú? – Pedig jól hangzik. – És zilliónyi edényt mosogattunk el. A zilliónyi a tannéni szlengje arra, hogy nagyonnagyon-nagyon sok. Ja, és igen, végül, de nem utolsósorban, ahogy anya mondaná... Lássuk csak.. Mit is akartam mondani... Megvan, csináltuk árnyékképeket. Juhuuj, hogy az milyen izgi volt! – C’est bien tout74? – C’est75. Kivéve egy apróságot, valamit, amit nem tudok elmondani anélkül, hogy totál el ne vörösödjek. 73 Vagyis? 74 Ez minden?


99


– De késıbb elmondod? – Ha sötétben leszünk, és hagysz suttogni, akkor igen. Még a régi szobádban alszol, vagy már egy kupacban anyával? – A régi szobában. Anyádra nagyon súlyos mőtét elıtt áll. – Állj meg annál az cukrászdánál, lécci – mondta Lo. Miután felmászott a magas székre, és egy napsugárszalag körülfonta csupasz, barna alsókarját, Lolita egy körülményes fagylaltkelyhet rendelt, megfejelve egy kevés szintetikus sziruppal. Az épületes kelyhet egy ragyavert és baltafejő kölyök emelte és szervírozta, aki zsíros pertlinyakkendıt viselt, és buja óvatossággal bámulta lenge pamutruhába öltözött, törékeny gyermekemet. Türelmetlenségem, hogy végre elérjünk Bricelandbe és a Bővös Vadászokba, elviselhetetlenné fokozódott. Szerencsére Lo a maga szokásos fürge módján sietette a felszolgálókat. – Mennyi pénzed van? – kérdeztem. – Egy kanyim sincs – felelte bánatosan, és a szemöldökét megemelve megmutatta erszényének üres belsejét. – Ez bizony csúf hiányosság, melyet a megfelelı idıben orvosolni kell – fondorkodtam. – Jössz már? – Hé, csak azt kérdeztem, van-e mosdójuk. – Nem mehetsz be oda – mondtam határozottan. – Biztosan mocskos hely. Gyere! Egészében véve szófogadó kislány volt, és amikor beszálltunk a kocsiba, belecsókoltam a nyakába. – Ne csináld! – nézett rám ıszinte döbbenettel. – Ne nyálazz össze. Mocskos alak. És felhúzott vállához dörzsölgette a nyakát. – Bocsánat – mormoltam. – Csak nagyon szeretlek, ennyi az egész. Homályos ég alatt autóztunk, aztán egy kanyargós úton felfelé, aztán onnan lefelé. – Hát, és is mintha szeretnélek – mondta Lolita, elnyújtott, lágy hangon, és kicsit felsóhajtott, és kicsit közelebb evickélt. (Ó, én Lolitám, soha nem érünk oda!)

75 Ez.


100


Az alkony lassan átitatta Briceland kicsiny, csinos városát, hamis gyarmati stílusban épült házait, ritka portékákat kínáló boltjait és árnyas, importált fáit, mialatt a gyengén világított utcákon körözve kutattuk a Bővös vadászokat. A levegı zöld volt és langyos, noha finoman gyöngyözve szitált az esı, és egy fıleg gyerekekbıl és idıs férfiakból álló tömeg rendezıdött sorba a ragyogó ékszerfényét csurgató mozi pénztárosbódéja elıtt. – Juj, meg akarom nézni ezt a filmet. Menjünk el vacsora után, naa, menjünk! – Talán – zsolozmázta Humbert, a szemérmetesen burjánzó kelevény, aki pontosan tudta, hogy este kilencre, amikor az ı mozija kezdıdik, Lolita már holtan fog a karjaiban heverni. – Vigyázz – üvöltötte Lo elıretántorodva, amikor egy átkozott kamion, hátsó karbunkulusait villogtatva megállt egy útkeresztezıdésnél. Ha nem érünk el pillanatokon belül a hotelhoz, azonnal, valami csoda folytán, már a következı sarkon, akkor – úgy éreztem, elveszítem uralmamat a Haze tragacs hasznavehetetlen ablaktörlıi és szeszélyes fékje felett, de a járókelık, akiktıl útbaigazítást kértem, vagy maguk is idegenek voltak, vagy szemöldökráncolva visszakérdeztek: – Bővös micsodák? – mintha én holmi ámokfutó volnék, vagy pedig geometrikus gesztusokkal és a helyi lakosok szabatos helyismereti zsargonjával kísért, bonyolult körülírásokba bocsátkoztak (...ha a bírósághoz ért, nyomban forduljon délnek...), így minden igyekezetem ellenére képtelen voltam kihámozni a helyes útirányt jószándékú, ám zőrzavaros locsogásukból. Lo, kinek imádnivaló, prizmás belei már megemésztették az édességet, nagyon várta már a kiadós vacsorát, és nyugtalankodni kezdett. Akárcsak én, pedig már régen hozzászoktam a másodlagos sorshoz (mondhatni McSors ostoba, minden lébe kanál titkárához), aki mindig belekotnyeleskedett a fınık nagyszerő tervébe – de Briceland utcácskái között ırlıdni és keveregni az egyik legidegesítıbb és legbosszantóbb megpróbáltatás volt, melynek valaha kitették szegény fejemet. Néhány hónappal késıbb már kinevettem tapasztalatlanságomat, ha eszembe jutott önfejő, csökönyös és kamaszos ragaszkodásom ahhoz a bizonyos varázslatos nevet viselı szállodához, hiszen tévelygı utunkat számtalan autósmotel kísérte, melyek fennen hirdették neontábláikon, hogy van kiadó szobájuk, és készek arra, hogy elszállásoljanak üzletembereket, szökött fegyenceket, impotenseket és családokat épp úgy, mint a lehetı legromlottabb és legelevenebb párocskákat. Ó, a szelíd autós átsurran a fekete nyáréjszakákon, melyek vágyból szıtt bohó dévajságát bárki megláthatná a kifogástalan autópályákról, ha a Kumfy Motel falai hirtelen elfolyatnák festéküket, és a szobák oly átlátszóvá válnának, akár egy üvegkalitka!


101


Az oly nagyon sóvárgott csoda végül bekövetkezett. Egy, a csepegı fák alatt álló sötét autóban többé-kevésbé összegabalyodott párocskától megtudtam, hogy most pontosan a városi park közepén járunk, de elég balra fordulnunk az elsı közlekedési lámpa után, és máris ott vagyunk. Nem láttunk semmiféle közlekedési lámpát – a park legalább olyan sötét volt, mint a bőnök, melyeket leplezett –, de nemsokára, egy lágyan ívelı, lejtıs kanyar sima útszakasza után az érdemes utazó szeme elé tárult valamiféle ködpárán átpislákoló gyémántragyogás, majd felcsillant egy tavacska tükre, és végül bámulatosan

és

engesztelhetetlenül,

egy

kaviccsal

felszórt

út

végén,

opálos

szivárványszínekben játszó, hatalmas fáktól övezve feltőnt a Bővös vadászok kastélya. Elsı pillantásra úgy tőnt, hogy az épület elıtt sorakozó töméntelen autó – mint disznók a vályú körül – lehetetlenné teszi, hogy a közelébe férkızzünk, ám ekkor varázslat történt, és egy, a permetezı esıcseppeken pirosasan átderengı, rémisztı, nyitott tetejő kocsi mozgásba lendült, energikusan kifarolt egy szélesvállú söfır irányítása alatt, és mi hálásan becsusszantunk a résbe, melyet maga után hagyott. De szinte azon nyomban megbántam sietségemet, mert észrevettem, hogy elıdöm egy közeli garázsszerő épület menedékébe gurult, ahol bıven volt még hely egy másik autó számára is, ám túlságosan türelmetlen voltam ahhoz, hogy kövessem a példáját. – Hú, de flancolnak – rikkantotta faragatlan kedvesem a stukkókra sandítva, mialatt kicsusszant

a

kiszabadította

kocsiból szoknyája

hamvasbarack-hasítékba

a

surrogva

egy

fodrát,

szorult.

Az

szitáló mely

esıbe, –

ívlámpák

és

Robert

gyermekes Browningot

fényében

a

mozdulattal idézve

–

a

gesztenyefalevelek

hatalmasra nıtt másolatai a fehér oszlopokon fickándoztak és táncoltak. Kinyitottam a csomagtartót. Egy ıszhajú, púpos, egyenruhafélébe bújtatott néger fogta és komótosan az elıcsarnokba gurította a bıröndjeinket. Az elıcsarnok idıs hölgyektıl és lelkészektıl hemzsegett. Lolita térdre ereszkedett, hogy megcirógasson egy sápadt pofácskájú, kék szeplıs, feketefőlő spánielt, a kutyus aléltan elnyúlt – ki ne tenné, kicsi szívem – a kezei alatt a virágmintás szınyegen, míg én torokköszörülve átszeltem a tömeget a pult felé. Ott egy kopasz, sertésképő öregember – mindenki öreg volt ebben az öreg hotelben – udvariasan megvizsgálta a fizimiskámat, megfontoltan elıkereste (zagyva) sürgönyömet, majd valamilyen sötét kétséggel küszködve az órára pillantott, végezetül azt mondta, hogy nagyon sajnálja, fél hétig tartotta a kétágyas szobát, aztán kiadta másnak. Bricelandben egy vallási kongresszus jött össze egy virágkiállítással, és... – A név – mondtam hővösen, – nem Humberg, vagy Humbug, hanem Herbert, akarom mondani Humbert, és bármilyen szoba megteszi, csak tegyenek be egy pótágyat a kislányomnak. Tízéves és nagyon fáradt.


102


A kicsi rózsaszín emberke szívélyes végigmustrálta Lo alakját – aki még mindig a földön kuporgott, és félrefordított arccal, elnyíló ajkakkal hallgatta a kutya gazdájának, egy lila fátylakba bugyolált ıskori hölgykövületnek egy öblös karosszék mélyérıl érkezı szavait. Bármiféle gyanúperrel élt is az obszcén fráter, eloszlatta ez az üde, virágzó látvány. Azt mondta, talán van még egy szobájuk, amely sajnos franciaágyas. Ami pedig a pótágyat illeti... – Mr. Potts, van szabad pótágyunk? – Potts, aki szintén rózsaszínő volt és kopasz, ámde az orrából és egyéb arcnyílásaiból fehér szıröket sarjasztott, elment megnézni, mit tehet az ügy érdekében. Visszajött és beszélni kezdett, mialatt én lecsavartam töltıtollam kupakját. A türelmetlen Humbert! – A duplaágyaink igazából triplák – mondta Potts barátságosan, miközben engem és a gyereket terelgette. – Egyszer egy zsúfolt éjszaka három hölgy és egy kisgyerek, olyasmi korú, mint a magáé, aludtak együtt benne. Azt hiszem egyébként, az egyik hölgy álruhás férfi volt [szerény véleményem szerint]. Mindamellett talán akad még egy tartalék pótágy a negyvenkilencesben, Mr. Swine? – Azt hiszem, azt elkérte a Swoon család – válaszolta Swine, az archetipikus vén bohóc. – Majd megoldjuk valahogy – mondtam. – Valószínőleg késıbb a feleségem is megérkezik – de addig is, azt hiszem, megoldjuk. A két kis rózsás malac addigra a legjobb barátaimmá lettek. A bőn tiszta, lassú betőivel róttam fel: Dr. Edgar H. Humbert és lánya, Ramsdale, Lawn street 342. A kulcsot (342es!) futólag megmutatták nekem (a mágus villantja fel így az eltüntetendı tárgyat), majd Tamás bátya kezébe nyomták. Lo otthagyta a kutyust, ahogy majd engem is ott fog hagyni, feltápászkodott, egy esıcsepp hullt Charlotte sírjára, egy csinos, fiatal néger lány tágra siklatta a felvonó ajtaját, és a gyermek, kinek végzete immár beteljesedett, belépett, ıt pedig torkát köszörülı apja és a csomagokat cipelı polipkező Tom követte. Paródiája egy szállodai folyosónak. Paródiája csendnek és halálnak. – Figyu, mint a házszámunk – kurjantotta Lo vidáman. És elénk tárult: egy franciaágy, egy tükör, egy franciaágy a tükörben, egy szekrényajtó tükörrel, egy fürdıszobaajtó detto, egy kékessötét ablak, egy benne tükrözıdı ággyal, ugyanaz a szekrényajtó tükrében, két szék, asztal üveglappal, két éjjeliszekrény, egy franciaágy, egész pontosan egy faburkolatú ágy, toszkán rózsamintás zseníliahuzattal, és két pliszírozott, rózsaszín éjjelilámpa jobbról és balról.


103


Nagy volt a kísértés, hogy egy ötdolláros bankjegyet csúsztassak abba a szépia tenyérbe, de aztán arra gondoltam, hogy bıkezőségem esetleg félremagyarázható lenne, így végül csak egy negyeddollárost tettem bele. Majd megtoldottam még eggyel. Emberem visszavonult. Katt. Enfin seuls76. – Egy szobában alszunk? – kérdezte Lo, és arcvonásai azzal a hevességgel mozogtak, nem dühösen, nem is undorodva (habár annak a határán), ahogy akkor szoktak, ha egy kérdésbe súlyos jelentıséget kívánt belesőríteni. – Megkértem ıket, hogy tegyenek be egy pótágyat. Ha akarod, én alszom rajta. – Te meghibbantál – állapította meg Lo. – Miért, drágám? – Azéht, dhágám, mert ha a dhága mama megtudja, azonnal elválik tıled, engem meg megfojt. Csak a szája jár. Ne tulajdonítsunk túl nagy jelentıséget a dolognak. – Nos, figyel rám – mondtam, és leültem, míg Lo egy méternyire tılem álldogált, és a meglepett és elégedett tükörben önmagát bámulta elégedetten és kellemesen meglepetve a látványtól, mely telítve volt lénye rózsás napsugárzásával. – Szóval, figyel rám, Lo. Intézzük el ezt egyszer’s mindenkorra. Számos gyakorlati okból kifolyólag én most az apád vagyok. Mély gyengédséget érzek irántad. Anyád távollétében én felelek az épségedért és a boldogságodért. Nem vagyunk gazdagok, és míg utazunk, néha kénytelenek leszünk... néha úgy adódhat, hogy össze leszünk kényszerítve. Ha két ember

megoszt

egy

szobát,

az

elkerülhetetlenül

elvezethet

egyfajta...

hogy

is

fogalmazzak... egyfajta... – Vérfertızéshez – mondta Lo, és besétált a szekrénybe, majd fiatal, aranyfényő kacagással kisétált, kinyitotta a mellette lévı ajtót, kiismerhetetlen, füstös szemeivel óvatosan bekukkantott, nehogy ismét elhibázza a bejáratot, és visszavonult a fürdıszobába. Kinyitottam az ablakot, lerántottam átizzadt ingemet, másikat vettem fel, kitapogattam a zsebemben a gyógyszeres fiolát, kinyitottam a... Lo kiözönlött a fürdıszobából. Megpróbáltam átölelni – alkalmasint egy kis szigorúan ellenırzött, futó gyengédség még vacsora elıtt. Erre azt mondta: – Hé, hanyagoljuk smárolást, inkább kerítsünk valami kaját. 76 Végre magunkra maradtunk.


104


Hát ekkor fejbekólintott önnön meglepetésem. Ó, micsoda ábrándos jószág! Lassú léptekkel, mintha vadat cserkészne be, a nyitott bırönd felé sétált, a távolból bővölve tekintetével a benne rejlı kincsesládikót. (Talán valami baj van azokkal a hatalmas szürke szemeivel, kérdeztem magamtól, vagy mindketten alámerültünk ugyanabba a bővös ködbe?) Lépegetett, magasra emelgette magas sarkú sarkait, behajlította gyönyörő, fiús könyökét, oly lassú sodrással szelte át a kitágult teret, mintha víz alatt vagy egy könnyőreptő álomban sétálna. Aztán a szalagjánál fogva felcsippentett egy vörösrézszínő, bájos és igen drága ruhácskát, majd nagyon lassan szétteregette csendes kezei között, akár egy megbabonázott madarász, aki lélegzetvisszafojtva tárja ki egy káprázatos madár szárnyait, lobogó tollainak csücskénél fogva, majd (míg én a háttérben várakoztam) elısiklatta egy szikrázó öv lassú kígyóját is, és magához próbálta. Aztán repesı karjaimba vetette magát, sugárzón, ernyedten, és végigcirógatott gyengéd, misztikus, tisztátalan, kifejezéstelen, alkonyi szemeivel – ı, az olcsó szajhácskák legolcsóbbika. Az, amit a nimfácskák eljátszanak – és amibe mi nyögdécselve belepusztulunk. – Mi a csaj a bókokkal? – mormoltam fürtjei közé (nem voltam ura a szavaimnak). – Rosszul csinálod, ha éppen tudni akarod – válaszolta. – Mutasd meg, hogy kell. – Mindent a maga idején – felelte kicsi szójátszópajtásom. Seva ascendes, pulsata, brulans, kitzelans, dementissima. Elevator clatterans, pausa, clatterans, populus in corridoro. Hanc nisi mors mihi adminet nemo! Juncea puellula, jo pensavo fondissime, nobserva nihil quidquam77 – természetesen a következı pillanatban valami szörnyő baklövést is elkövethettem volna, de szerencsére Lo visszatért a kincsesládikójához. A fürdıszobába mentem – ahol az ismert, sivár okból tetemes idımbe került, míg visszaállítottam magam alapjáratra – és onnan hallgattam, állva, pergı kezekkel és visszafojtott lélegzettel Lolita gyermekes örömének „ó” és „á” sikolyait. Csak azért használta a szappant, mert az egy kollekció darabja volt.

77 „H.H.” latinul kezdi, ám furcsa latin-angol-francia-német-olasz zagyválásba csap át. A jelentése körülbelül: És a nedv felemelkedik vala, lüktet, izzik, sóvárgó hússzirom [kitzelan: a német kitzel szó szertelen vágyat jelent, a kitzler pedig klitoriszt.] viszketeg, teljes téboly, a felvonó zörömböl, kis szünet, ismét zörömböl, emberek a folyosón. Csak a halál veheti el ıt [Lolitát] tılem. Karcsú kicsi lány, csak gondolatban dédelgetem, semmi más nem jár a fejemben.


105


– Nos, mehetünk drágám, ha te is olyan éhes vagy, mint én. Útban a lift felé, a lánygyermek régi fehér táskáját lóbálja, az apa elıtte ballag (nota bene: soha nem mögötte, Lolita nem hölgy). Álltunk a lift elıtt (immár egymás mellett), arra várva, hogy levigyen minket, amikor Lo hátravetette a fejét, hatalmasat ásított, és megrázta fürtjeit. – Mikor volt ébresztı a táborban? – Fél... – elnyomott egy újabb ásítást, – ...hétkor... – újabb hatalmas ásítás, még a teste körvonalai beleremegtek. – Fél hétkor – ismételte, és torka újabb ásítással telt meg. Az étterem égett zsírszaggal és bágyadt mosollyal üdvözölt minket. Tágas és elbizakodott helyiség volt, falai érzelgıs festményekkel voltak teli, amelyek az elbővöltség különbözı testhelyzeteiben és állapotaiban leledzı bővös vadászokat ábrázoltak állatok, erdei tündérek és fák fakuló egyvelegének közepette. Néhány szórványos idıs hölgy, két lelkész és egy sportzakós férfi csendesen épp a vacsorája végét járta. Az étterem kilenckor zárt, és szerencsére a zöldhacukás, pókerpofás felszolgálólányok elszánt sietséggel dolgoztak, hogy mielıbb megszabaduljanak tılünk. – Hát nem pontosan, de pontosan ugyanúgy néz ki, mint Quilty? – kérdezte halkan Lo, hegyes, barna könyöke nem mutatott, de láthatóan izzott a vágytól, hogy mutathasson a terem távoli sarkában magányosan vacsorázó harsány pepita figura felé. – Mint a hájas ramsdale-i fogorvosunk? Lo útjára eresztette a szájában tartott kortynyi vizet, és letette táncoló poharát. – ‘gyammár! – fröcsögte vígan. – Én arra az író hapsira gondoltam, a Dromes reklámból. Ó, fatális femina! Amikor a desszert asztalunkra pottyant – szekérderék mérető cseresznyés pite az ifjú hölgynek és vaníliafagylalt a pártfogójának, melynek nagyobbik fele az ifjú hölgy mesterkedéseinek köszönhetıen a pitén landolt –, elıkaptam egy kicsiny fiolát, melyben a Papa Pirosas Pirulái laktak. Ahogy most visszaemlékszem azokra az émelygı falfestményekre, arra a furcsa és szörnyeteg pillanatra, csak a megbomlott elmében kerengı álom-vákuum mechanizmusával tudnám magyarázni viselkedésemet – de akkor minden egészen egyszerőnek és elkerülhetetlennek tőnt számomra. Körülnéztem, elégedetten nyugtáztam, hogy az utolsó vacsorázó is elment, kivettem a dugaszt, és megfontoltan a tenyeremnek döntöttem a bájitalos üvegcsét. Majd a tükör elıtt korábban alaposan begyakorolt mozdulattal a számhoz emeltem üres kezemet és lenyeltem a (nemlétezı) pirulát. Pontosan az történt, amire számítottam, Lo lecsapott a


106


fiolára, mely teli volt duzzadt, csodaszépen színes kapszulákkal, bennük Csipkerózsika Álma szunnyadt. – Kék! – sikkantotta. – Pirosas-kék. Mibıl van? – Nyárégbıl – feleltem – meg fügébıl és mazsolából, benne a császárok szılıvére is. – De komolyan... lécci... – Ó, csak Pirulapír. X vitamin. Erıs leszel tıle, mint egy oroxlán, és ügyes, mint egy xarka. Kérsz egyet? Lolita kinyújtotta a kezét, és hevesen bólogatott. Reméltem, hogy a gyógyszer gyorsan hat. Egész biztosan hat. Hosszú-hosszú napja volt, kora reggel evezni ment Barbarával, akinek a nıvére volt a vízparti felügyelı – ahogy azt az imádnivaló és mind hozzáférhetıbb nimfácska mesélni kezdte, visszafojtott és egyre nagyobb, szájpadláshorpasztó ásítások közepette – ó, mily gyorsan hat bájitalom minden cseppje ! –, és más tekintetben is nagyon elfoglalt volt. Az elméjében homályosan ködlı-kavargó mozi végleg elenyészett, amint kieveztünk az étterembıl. Miközben a liftre vártunk, nekem dılt, és bágyadtan mosolygott – nem akarod, hogy elmeséljem? –, fekete keretes szemei félig leeresztett szemhéjai alól. – Álmos, mi? – kérdezte Tamás bátya, aki felvitte a francia-ír úriembert és leányát, és két hervadt rózsaszakértı asszonyságot. Mindannyian együttérzéssel nézték esendı, napcserzett, kábultan támolygó rózsaszálamat. Majdnem ölben vittem be a szobánkba. Miután megérkeztünk, leült az ágy szélére és elnyújtott, galambszín hangon beszélni kezdett. – Ha elmondom... ha elmondom, megígéred, hogy... [álmos, nagyon álmos, a feje lenyaklik, pillái lecsukódnak] megígéred, hogy nem rendezel patáliát? – Késıbb, Lo, most bújj ágyba. Itthagylak, addig bújj be az ágyba. Tíz percet kapsz. – Ó, igazán undorító kislány voltam – folytatta a tincseit rázva, és lassú kezével kihúzott egy bársonyszalagot a hajából. – Csak asszta’kartam mondani... – Majd holnap Lo, most bújj ágyba. Bújj ágyba – az isten szerelmére, ágyba. Majd zsebrevágtam a kulcsot és lelépcsıztem a hallba.

28.


107


Tisztelt esküdt hölgyeim! Hadd éljek még egy kicsit vissza a türelmükkel! Engedjék meg, hogy csak még egy icipicit raboljam drága idejüket! Elérkezett hát – le grand moment78. Magára hagytam az ágy szakadékba nyúló szirtjén ülı Lolitámat, aki álomittasan felhúzta a lábait és a cipıfőzıjével matatott, miközben szokása szerint a szemem elé tárta combja felsı részét, egészen bugyikája két lába közé simuló selyméig – mindig ilyen különösen szórakozott vagy különösen szemérmetlen – vagy mindkettı – volt a lábamutogatásának dolgában. Nos, ez volt hát a hermetikus látomás, melyet bezártam – miután meggyızıdtem arról, hogy az ajtón belül nincsen retesz. A beszámozott, faragott fakulcsulcstartó egyszeriben az elbővılı és vészterhes jövı súlyos „szezám tárulja” lett. A birtokomban volt volt, forró, szırös mancsom egy része volt. Néhány percen belül – mondjuk húsz perc, esetleg harminc, sicher ist sicher79, amint azt Gustave nagybácsikám szokta volt mondani – és végre bevehetem magam a 342-be, hogy ott találjam az én kicsi nimfámat, menyasszonyomat, szépségemet, kristályos álmába börtönözve. Esküdt urak és hölgyek! Ha a boldogságom beszélni tudott volna, fülsiketítı fecsegéssel töltötte volna meg azt a piperkıc szállodát. És ma csak azt bánom, hogy nem adtam le a portán azt a 342-es kulcsot, és nem hagytam el azon nyomban a várost, az országot, a kontinenst, a féltekét – mi több, a földtekét! – még ugyanazon az éjszakán. Ha megengedik, elmagyaráznám. Nem minden ok nélkül zaklattak fel Lo önvádló szemrehányásai.

Még

mindig

szilárd

elhatározásom

volt,

hogy

Lo

tisztaságát

megırzendı, tevékenységemet csak és kizárólag lopka, éji percekben őzöm, és csakis teljesen elkábított, kicsiny meztelenségén. Önmérséklet és tisztelet volt még mindig a jelszavam – még akkor is, ha azt a „tisztaságot” (melynek nimbuszát – mellesleg – alaposan megtépázta már a modern tudomány) szırmentén már felkarcolták bizonyos pubertáskori, erotikus, és kétségtelenül homoszexuális jellegő élmények abban az átkozott táborukban. Természetesen amikor elıször találkoztam vele, én, Jean-Jacques Humbert, a magam régimódi és óvilági módján, eleve feltételeztem, hogy Lo annyira érintetlen, amennyire az i.e.-i antik világ elragadó, ám a gyászos véget ért gyakorlata óta forgalomban

levı

közvélekedés

szerint

egy

„normális

gyerek”

az.

Felvilágosult

korunkban már nem vesznek körül minket kicsike rabszolga virágszálak, akiket alkalmasint leszakíthatnánk az üzlet és a fürdı között – amint az a rómaiak idején szokásban volt, és mi nem vesszük igénybe – mint azt a keleti méltóságok tették a maguk pazar idejében – az aprócska mulattatók szolgálatait az ürühús és a rózsasörbet között. A dolgok veleje az, hogy a felnıtt és a gyermekvilágot összekötı ısi kapocs mára 78 A nagy pillanat. 79 Biztos ami biztos.


108


már meglehetısen fellazult az új szokásoknak és törvényeknek köszönhetıen. Noha némileg belekóstoltam a pszichiátriába és a szciális munkába, mégis nagyon keveset tudtam

a

gyerkekrıl.

Végülis,

Lolita

csak

tizenkét

éves

volt,

és

bármilyen

engedményeket tettem is az idı és a hely vonatkozásában – figyelembe véve az amerikai iskolásgyerekek faragatlan viselkedését is –, még mindig annak a benyomásnak a hatása alatt voltam, hogy bármi történjék is ezen pimasz porontyok között, az késıbb és más környezetben történik. Ezért aztán (hogy újra felvegyem magyarázkodásom elveszített fonalát) a bennem lakozó moralista egyszerően átsiklott ezen a problémán, és a konvencionális véleményhez ragaszkodott abban a tekintetben, hogy milyennek is kellene lennie egy tizenkét éves kislánynak. A bennem lakozó gyermekterapeuta pedig (aki egy széltoló, mint a legtöbbjük, de sebaj!) felöklendezte a neo-freudista moslékot, és megidézett egy, a lánykakor „látens periódusát” élı, ábrándos és szertelen Dollyt. Végezetül a bennem lakozó kulturkéjenc (egy hatalmas és tébolyult szörnyeteg) nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy a zsákmánya talán már egy kicsikét romlott. De valahol, a tomboló boldogság hátterében zavarba ejtı árnyak tanakodtak, de én – jaj, hogy bánom már! – ügyet sem vetettem rájuk. Emberi lények, résen legyetek! Be kellett volna látnom, hogy Lolita már egészen és bizonyíthatóan különbözött az ártatlan Annabelltıl, hogy a kótyagos gyermeknek, akit már elıkészitettem titkos gyönyörömre, minden pórusából sütött a nimfikus gonoszság, amely leleplezi a titkot, és halálossá teszi a gyönyört. Meg kellett volna értenem (a jelekbıl, melyeket Lolita küldött felém – a gyermek Lolita, vagy legalábbis a háta mögött álló ösztövér angyal), hogy a küszöbön álló elragadtatott gyönyör semmi mást, mint kínt és iszonyt gyümölcsözhet. Ó, szárnyaló esküdt urak! És ı az enyém volt, az enyém, a kulcs a markomban volt, a markom a zsebemben volt, és ı az enyém volt. A megidézések és ármánykodások jegyében töltött álmatlan éjszakáim alatt fokozatosan felszámoltam a gomolygó homályt, hogy végül az áttetszı látomásból részletrıl-részletre kibontakozzék az áhított kép. Mezítlen, kivéve egy zoknit és egy bájos karkötıt, szétvetett tagokkal, letaglózva hever az ágyon, amelyre bájitalom terítette le – már most magam elıtt látom: a kezét, mely még mindig a bársony hajszalagot markolja, mézbarna testét, melynek napbarnított színén kirajzolódik a csökevényes kis fürdıruha fehéres negatívja, hogy a szemem elé tárja a mellbimbók sápadtságát, és a domború halmocska rózsaszín lámpafényben csillogó, serdülı selyempihéjét. A meleg fatartozékán fityegı hideg kulcs a zsebemben volt. Számos helyiséget barangoltam be, fent borongás és dicsfény alant – a sóvárgó tekintet mindig borongó, mert a sóvárgás soha nem egészen biztos benne – hacsak selymes zsákmánya nincsen hét lakatt alatt –, hogy holmi ördögi vetélytárs, vagy isteni


109


bevatkozás nem zúzza tönkre küszöbön álló diadalát. Magyarán mondva: szükségem volt egy italra, de a verejtékezı nyárspolgárokkal és antik kacatokkal zsúfolt tiszteletreméltó helyen nem volt egyetlen bár sem. A mosdóba sodródtam, ahol egy férfi, talpig papi feketében – egy buzgó mócsing comme on dit80 – feltartóztatott, és Bécs ürügyén – mintha még mindig állna büsze vára – megkérdezte tılem, hogy hogy tetszett Boyd beszéde, és egészen zavarba jött, amikor én, Második Sigismund király, azt feleltem, hogy Boyd tisztára meg’boydult. Ezek után elegánsan az e célra fenntartott tartályba repítettem a kéztörlı kendıt, mellyel felitattam

kifinomult

ujjbegyeimrıl

a

vizet,

és

kicsörtettem

az

elıcsarnokba.

Könyökömet fesztelenül a pulton nyugtatva megérdeklıdtem Potts úrtól, hogy egészen bizonyos-e abban, hogy nem telefonált a felségem, és hogy mi a helyzet a pótággyal. Azt válaszolta, hogy a nejem nem telefonált (persze, hisz halott), és hogy a pótágyat majd holnap beállítják, amennyiben úgy határozunk, hogy maradunk. A nagy, zsúfolt Vadászteremnek nevezett helyiségból a kertápolásról és az örökkévalóságról vitakozó hangok szőrıdek ki. Egy másik terem, melyet a Málnacsarnok nével illettek – lámpafényben fürdött, és sok fényes kicsi meg egy nagy asztal volt benne, amely „frissítık” alatt roskadozott –, még teljesen üres volt, az egy szál felszolgálónıt kivéve (üveges mosolyú, elnyőtt nıszemély, Charlotte-ot idézı hanghordozással), aki felém vitorlázott, és megkérdezte tılem, én vagyok-e Mr. Braddock, mert ha igen, akkor Miss Bayus engem keres. „Hogy lehet egy nınek ilyen neve?” – méltatlankodtam, és odébbálltam. Szívemben és szívem körül szívárványszín vérem csörgedezett. Fél tízig adok még neki neki idıt. Visszamentem az elıcsarnokba, ahol idıközben igen nagy változások történtek: tarkavirágos és fekete ruhába öltözött, kisebb csoportokat alkotó sokadalmat találam, és a gonoszka véletlen lehetıséget nyújtott, hogy megpillantsak egy elbővölı, Lolita korú gyermeket, Lolitát idézı szoknyácskában, akinek bıre azonban tejfehér volt, és ében hajában fehér pántlika díszelgett. Nem volt szép kislány, de nimfácska volt, kinek sápadt, elefántcsontszín lábacskái és liliomos nyaka egy emlékezetes pillanatig elbővölı antifóniát alkottak (hogy az egyházi zene fogalmaiból merítsek) a barna és rózsás, az áradóan mámoros és szennyes Lolita iránti sóvárgásommal. A sápadt gyermek elfogta (tényleg csak futó és tartózkodó) pillantásomat, de képtelenül félénk lévén, teljesen elvesztette a hidegvérét, a szemét forgatva egyik kifordított tenyerét az arcához szorította, ráncigálni kezdte szoknyája szegélyét, és végül vékony, mozgékony lapockaívét felém fordítva tettetett beszélgetésbe fogott tehénszerő anyukájával.

80 Mint mondani szokás.


110


Távoztam a zajos elıcsarnokból, és a kinti fehér lépcsıkön álldogálva a lámpák körül porszerően keringı bogarak százait figyeltem a vizenyıs, kavargó és sürgölıdı éjszakában. Amit tennék – amit tenni merészelnék – csupán csekélyke apróság... Hirtelen észrevettem, hogy az oszlopos tornác sötétjében valaki ül mellettem egy karosszékben. Valójában nem láttam, ami leleplezte jelenlétét, az egy apró, lehúzódó nesz volt, melyet diszkrét csörgedezés követett, végül a felhúzódás szelíd zaja. Ideje volt távoznom, de hozzám intézett szavai megállítottak. – Nagy hıstett. – Hogy mondta, kérem? – Nagy hıség lett. – Úgy tőnik. – Ki a piroska? – A lányom. – Ócskán füllentesz. – Hogy mondta, kérem? – Mondom, jócskán fülledt lesz. Hol az anyja? – Halott. – Értem. Részvétem. Tényleg, miért nem ebédelnek velem holnap? Addigra felszívódik ez az átkozott tömeg. – Mi is. Jóéjt. – Elnézést. Alaposan eláztam. Jóéjt. A gyerekének sok alvásra van szüksége. Az álom rózsát terem, ahogy a perzsák mondják. Rágyújt? – Most nem. Meggyújtott egy öngyújtót, de talán mert részeg volt, vagy mert fújt a szél, a láng nem ıt, hanem egy vénséges vénembert világított meg, a régi hotelek örökös vendégét, fehér hintaszékben. Senki nem szólt többet, és a sötétség is visszatelepedett megbolygatott helyére. Aztán hallottam, hogy a csotrogány harákolni kezd, és megválik némi gyászos váladéktól. Otthagytam a tornácot. Legfeljebb ha fél óra telt el. Innom kellet volna egy kortyot. Megpendült bennem a feszültség. Ha tud egy hegedőhúr szenvedni, akkor én vagyok az a húr. De nem volna helyénvaló a látványos siettség. Épp átvágtam az elıcsarnok


111


sarkába

mintázott

emberek

laza

szövetén,

amikor

vakító

fény

villant,

és

az

örökkévalóságnak ajánlotta a ragyogó dr. Braddockot, két orchideás ornamentikájú matrónát, a fehér ruhás gyermeket, és egy vélhetıen vicsorgó fogsort, amely Humbert Humberthez tartozott, aki épp a menyasszonyos kislány, és az elbővölt tiszteletes között osont át – már amennyiben a kisvárosi újságok papírja és nyomása örökkévalónak tekinthetı. Csivitelı tömeg gyülekezett a lift elıtt. Ismét a lépcsıt választottam. A 342es szoba a vészkjárat közelében volt. Más talán tétovázott volna – de a kulcs már a zárba csusszant, én pedig be a szobába.

29. A fényben úszó fürdıszaba ajtaja résnyire nyitva volt, ehhez hozzájárult még az udvari ívlápák lécrolettán átszüremlı vázlatos parázslása, és ezek az egymás keresztezı pászmák együttesen a következı helyzetre derítettek fényt. Lolita nekem háttal, az oldalán feküdt, az egyik régi pizsamájában, az ágy közepén. Alig leplezett teste és csupasz végtagjai Z betőt formálatak. Mindkét párnát begyőrte sötét, kócos feje alá, és egy sápadt fényszalag keresztezte hátgerince felsı részét. Azzal a sebességgel hánytam le a ruháimat, és csusszantam bele a pizsamámba, amely egy mozifilmet idézett, melybıl kivágták a változás folyamatának kockáit, és máris az ágy szélén térdepeltem, amikor Lolita elfordította a fejét, és rámbámult a sávokkal szaggatott félhomályban. Nos, ez olyami volt, amire nem számított a betolakodó. Az az egész pirula-parola (meglehetısen aljas trükk, entre nous soit dit81) olyan mély alvással kecsegtetett, amelyet egy egész hadsereg sem tudott volna megzavarni, és tessék, erre itt van Lolita, aki rám bámul, és elmosódó bizalmassággal Barbarának szólít. Nos, Barbara, aki az én –

számára

meglehetısen

bı

–pizsamámat

hordta,

mozdulatlanságba

meredten

egyensúlyozott az ágy szélén az álmában beszélı kicsi lány felett. Végül Dolly, miután reménytelenül felszusszantott, lágyan elfordult, és ismét felvette elıbbi testhelyzetét. Legább két percig feszülten vártam a meredély szélén, mint az a szabó, aki úgy negyven éve a saját készítéső ejtıernyıjével akart leugrani az Eiffel toronyból. Lo bágyadtan, az alvás ritmusában szuszogott. Végre elszántam magam, és az ágy rám esı, keskeny peremére nehézkedtem, lopva ráhuzigáltam a takaró maradék csücskét jéghideg lábaimra – amikor Lolita felmelte a fejét és beleásított az képembe.

81 Magunk közt szólva.


112


Késıbb egy igen segítıkész gyógyszerésztıl megtudtam, hogy a lila pirulák távolról sem tartoztak bele a barbiturátok nemes és népes családjába, és noha álomba ringattak volna egy neurotikust, aki azt hitte, erıs altatót vett be, ahhoz túlságosan enyhe volt, hogy akár csak a legrövidebb ideig tartó hatással is legyen egy kimerült ám kimért nimfácskára. Akár sarlatán, akár agyafúrt, vén kolompár volt is a ramesdale-i doktor, már nem számított. Ami számított, az az volt, hogy alaposan rászedett. Aztán Lolita ismét kinyitotta a szemét, és nekem be kellett látnom, hogy akár hat majd az altató, akár nem, a biztonsági intézkedés, melyre hagyatkoztam, merı ámítás csupán. Lo feje lassan elfordult, és visszahullott igazságtalanul és aránytalanul nagy számú párnáira. Néma csendben feküdtem az ágy peremén, és bámultam a kócos hajat, a félig a csipıt, félig a lapockát formáló, tompán pislákoló nimfácskahúst, és lélegzésének ritmusából megpróbáltam megbecsülni álmának mélységét. Eltelt egy kis idı, és semmi sem történt, ezért úgy döntöttem, megkockáztathatom, hogy kissé közelebb férkızzek ahhoz az imádatos és tébolyító pislákoláshoz, de alighogy megindultam langymeleg tájai felé, a szuszogás abbamaradt, és az az undok érzésem támadt, hogy a kicsi Dolores bizony teljesen éber, és azon nyomban hangos sikoltozásban törne ki, hogy nyomorúságom akárcsak legkisebb porcikája is hozzáér. Kérlek, olvasó, bármennyire is dühít könyvem hısének vajszíve, beteges érzékenysége és végtelen körülményeskedése, ne lapozd át ezeket a húsbavágó oldalakat! Képzelj el engem! – megszőnök létezni, ha nem képzelsz el, próbáld megtalálni bennem a riadt ızsutát, ki önnön aljasságának erdejében vacog – talán még el is mosolyodhatnál! A msolygás sosem árthat! Például nem volt (majdnem azt írtam, plédül nem volt) hova lehajtanom a fejem, ráadásul még egy heves gyomorgörcs (franciának hívták azt a salátát, grand Dieu!82) is súlyosbította rossz közérzetemet. Nimfácskám ismét álomba zuhant, de én még mindig nem mertem belevágni bővös utazásomba. La Petite Dormeuse ou l’Amant Ridicule83. Holnap felzabáltatom vele azt a másik altatót, ami úgy elzsibbasztotta a mamáját. A kesztyőtartóban vannak – vagy talán a kézitáskámban? Várjak egy bı órácskát, mielıtt újra csúsznimászni kezenék? A nimfolepszia igen precíz tudomány. A tényleges érintkezés során egyetlen másodperc is bıven elgendı. Egy milliméternyi távolság esetén már tíz másodperc szükséges. Inkább várjunk. Semmi sem zajosabb, mint egy ameriaki szálloda – csak jelzem, hogy ez állítólag egy csendes, meghitt, régimódi és otthonos hely volt – „családias légkör” és más efféle

82 Te jó Isten! 83 Az alvó Szőz, és a bárgyú Szeretı. (18. századi metszetek címének paródiája.)


113


maszlag. A lift körülbelül húsz méterre északkeletre volt a fejemtıl, mégis pontosan úgy éreztem,

mintha

az

ajtaja

a

bal

halántékomban

nyikorogna

–

a

különbözı

alkatrészeinek csapódásával és zihálásával váltakozva; mindez a zajongás jóval éjfél utánig tartott. A bal fülemtıl közvetlenül keletre húzódó folyosót, (a hátamon feküdem, mert még mindig nem mertem gyarlóságomat ágytársam felködlı domborulataihoz közelíteni) minduntalan víg és tapintatlan kurjászások töltötték be, melyek végül a jóéjtkivánságok sortüzébe torkollottak. Amikor ennek is végre vége lett, mőködésbe lépett egy vécétartály az agyvelım közvetlen északi szomszédságában. Férfias, energikus, és igen öblös hangú vécétartály volt, és többször is igénybe vették a szolgálatait. Túláradó csobogása, és elhúzódó feltöltıdése megreszkettette a falat mögöttem. Aztán dél-délkeleti irányban valaki szertelenül rosszul lett, és a folyadékkal egyetemben majd’ kiöklendezte a lelkét is, és a vécéje úgy zúdult alá, akár maga a Niagara, rögtön a mi fürdıszobánk mögött. És mikor végre minden vízesés megszőnt, és a bővös vadászok zajosan szenderegtek, akkor az álmatlanságom ablakától lefelé, és az éberségemtıl nyugatra húzódó fasor – egy nyugalmas, kifejezetten kertvárosi, hatalmas fákkal övezett méltóságteljes utca – hirtelen a szeles és nyirkos éjszakában elmorajló, hatalmas teherautók megvetendı tanyájává fajzott. És kevesebb, mint 20 centire tılem, és izzó életemtıl, Lolita derengett! Hosszú, moccanatlan virrasztás után csápjaim ismét megpróbálták becserkészni, és ezúttal nem riasztotta fel a matrac nyikorgása, falánk tömegemnek pedig sikerült oly közel férkızni hozzá,

hogy

arcomon

éreztem,

mint

langymeleg

lehelletet,

csupasz

vállának

kipárolgását. Késıbb zihálva felült, örületes gyorsasággal motyogni kezdett holmi csónakról,

a

lepedıt

öntudatlanságába.

ráncigálta,

Aranybarnán,

majd

visszahanyatlott

holdszínően,

álmának

sőrő, bıséges

sötét,

ifjú

áradatában

hánykolódva a karja az arcomnak csapódott. Egy pillanatig a karomban tartottam, de kiszabadította magát ölelésem árnyékából – nem tudatosan tette, nem durván, vagy ellenszenvvel, hanem sajátos közönnyel, a természetes pihenését követelı gyermek kissé panaszos mormolásával. És a helyzet továbbra sem változott: Lolita összekucorodva feküdt, a hátát mutatva Humbertnek, Humbert pedig a kezére hajtott fejjel égett a vágy és a savhiány kínjában. Késıbb kényszerő fürdıszobai kirándulásra került sor, egy korty vízért, amely az legjobb orvosság a számomra, talán csak a tejben fızött retket kivéve, és amikor visszatértem a furcsa, sápadtan csíkozott erıdítménybe, hol Lolita régi és új holmijai hevertek elbővölı összevisszaságban szerteszét a bizonytalan körvonalú, lebegı bútorokon, az én lehetetlen lányom felült, és csengı hangon inni kért. Árnyas kezébe fogta a ruganyos és hős papírpoharat, hálásan benyakalta a tartalmát, hosszú


114


szempilláit a pohárra szegezve, majd azzal a gyermeki mozdulattal, amely sokkal varázslatosabb, mint bármilyen érzéki dédelgetés, a vállamba törölte a száját. Aztán visszazuhant a párnájára (míg ivott, megszereztem a sajátomat), és azon nyomban elaludt. Ahhoz nem volt merszem, hogy egy második adag altatót ajánljak fel neki, viszont már feladtam az elvetmült reményt, hogy az elsı talán mégis elég mélyen tartja az álmát. Ismét megindultam felé, felkészülve a csalódásra – tudtam, hogy várnom kellene, de képtelen voltam rá. A párnám a hajától illatozott. Egyre közelebb és közelebb nyomultam

az

visszahúzódva,

én ha

pislákoló azt

hittem,

drágaságomhoz, megmozdul,

azonnal vagy

megtorpanva,

megmozdulni

azonnal

készül.

Egy

meseországból érkezett bögöly kezdett tevékenykedni a fejemben, és gondolataim szedése egyszeriben kurzívvá változott, mintha az a fránya fantombögöly felborzolta volna gondolataim ıt visszatükrızı felszínét. Tudatom idırıl idıre összecsuklott, teszetosza testem bevette magát az álmok birodalmába, majd kievickélt onnan, és egyszer vagy kétszer azon kapam magam, hogy búbánatos horkolásba sodródom. A gyengédéség párája beburkolta a sóvárgás hegygerinceit. Néha úgy tőnt, hogy az bővös préda félúton már-már összetalálkozik a bővös vadásszal, hogy Lolita csípıje már felém araszol a távoli, legendás, finoman pergı homokföveny alatt, ám ekkor megrebbent tompa, gödröcskés pislákolása, és én ráébredtem, hogy távolabb van tılem, mint valaha. Ha esetleg túl hosszasan idıznék e múltbaveszı éjszaka vacogó puhatolózásainál, csak azért teszem, mert fáradhatatlan kitartással bizonygatom, hogy én nem vagyok, nem voltam, és soha nem is lehettem volna állatias gonosztevı. Én a költık ısi hagyatékán vonszoltam át magam – és nem a bőnözık területén portyáztam. Ha be is teljesítettem volna vágyamat, elragadtatott önkívületem maga lett volna a légiesség, a belsı lángolás kitüntetett esete, amelynek melegét Lolita még akkor sem érzhette volna, ha teljesen mezítlen. Még mindig reménykedtem abban, hogy Lolitát fokozatosan magába nyeli a kábulat, és lehetıségem nyílik arra, hogy a halvány pislákolásán kívül másba is belekóstolhassak. És így, a puhatolózó közeledések közepette a káoszba fúlt érzékelés hol győrőzı holdfénytócsának, hol bolyhosan virágzó bokornak mutatta ıt, és pedig azt álmodtam, hogy ébren vagyok, hogy fekszem és várok. Az elsı délelıtti órákban szélcsend uralkodott a sürgölıdı szállodai éjszakában. Aztán hajnali négy körül zubogni kezdett a folyosón lévı vécé, majd bevagódott az ajtaja. Valamivel öt után részletekben érkezı monológ visszhangzott fel az udvarról vagy a parkolóból. Nem volt igazi monológ, mert a beszélı néhány percenként elhallgatott, hogy (vélhetıen) egy másik fickó szavaira figyeljen, de az a másik hang már nem ért el


115


hozzám, így semmiféle értelmes tartalmat nem tudtam kihámozni a hallottakból. A prózai és gyakorlatias hangsúlyozás azonban segített a hajnalnak hasadni, és a szobát már majdnem elöntötte az orgonaszín szürkeség, amikor mőködésbe léptek a személyzeti vécék, egyik a másik után, és járni-kelni kezdett a csikorogva jajveszékelı lift is, hogy a korai járókat és kelıket a földszintre szállítsa, és én végre néhány percnyi nyomorúságos álomba merültem, Charlotte egy tartály zöldes vizében úszkált, valahol a folyosón felharsant Dr. Boyd boríző hangja, hogy „Jó reggel mindannyiuknak”, madarak sürgölıdtek a fák körül, és Lolita hatalmasat ásított. Frigid esküdt hölgyeim! Én azt hittem, hogy illanó hónapokba, talán évekbe is telik, míg fel merem tárni magam Dolores Haze elıtt, ám ı reggel hatkor felébredt, és hat tizenötre technikai értelemben már szeretık voltunk. És most valami nagyon különöset mondok: ı csábított el engem. Amikor meghallottam elsı, hajnali ásítását, alvást színleltem, jóvágású profilomat mutatva felé. Nem tudtam, mit tegyek. Vajon megriad attól, hogy maga mellett talál, és nem külön ágyban? Összekapja a ruháit és bezárkózik a fürdıszobába? Azt követeli, hogy azonnal vigyem Ramsdale-be, az anyja betegágya mellé, vagy vigyem vissza a táborba? De a kicsi Lo igazán értı játszópajtás volt. Magamon éreztem tekintetét, és amikor imádott kis kuncogásainak egyikét hallatta, tudtam, hogy a szeme is nevet. Átgördült az én oldalamra, meleg, barna tincsei a kulcscsontomra hullottak. Elıadtam egy gyengére sikeredett „most ébredek fel-számot”. Csendben feküdtünk. Szelíden cirógattam a haját, és szelíden csókolóztunk. Eszelıs zavarodottságomban úgy tőnt, hogy a csókját komikusan modoros puhatoló és verdesı elemekkel színezte, és arra a következtetésre jutottam, hogy kicsi korában nyilván egy aprócska leszboszorka kiképzése alatt állott. Semmiféle Charlie gyerek nem taníthatott neki ilyeneket. Hogy lássa, telítkeztem-e már, és hogy megtanultam-e a leckét, elhúzódott, és fürkészın nézett rám. Arccsontja kipirult, telt alsó ajka fénylett, feloldozásom sem késett már soká. Aztán egyszerre, kirobbanó és durva örömmel (a nimfácska jellegzetessége!) a fülemre szorította ajkait – de elmém jó darabig képtelen volt szavakká elkülöníteni viharzó suttogását, és ı nevetett, lesimította rakoncátlan tincseit, majd újrakezdte, és amint lassan kihámoztam ajánlatának értelmét, fokozatosan átjárt egy vadítóan vadonatúj világ páratlan érzete, ahol minden szabad és megengedett. Azt feleltem, hogy fogalmam sincs, miféle játékokat őztek, ı meg Charlie. – Csak nem azt akarod mondani, hogy te soha... – arcvonásai táncot roptak a meredt, utálkozó kétkedés irányába. – Te soha... – kezdte újra. Kihasználtam a kis szünetet, és közelebb fészkelıdtem hozzá. – Hé, maradj csak fekve! – szólt elpendülı nyafogással a hangjában, és hevesen elrántotta barna vállát a számtól. (Nagyon sajátos véleménnyel volt – amelyhez nagyon sokáig


116


ragaszkodott – a cirógató gyengédségekrıl: a csókolózást és a sivár szerelmi aktust kivéve mindent „érzelgıs lötyedéknek” vagy „abnormálisnak” tartott.) – Úgy érted – folytatta rendületlenül, és fölém térdelt, – hogy te soha nem csináltad, amikor gyerek voltál? – Soha – feleltem a valósághoz teljesen hően. – Oké – mondta Lolita, – akkor vágjunk bele. Nos, nem fogom mővelt olvasómat Lolita elbizakodott tevékenységének aprólékos beszámolójával untatni. Megelégszem annyival, hogy erényes tartózkodásnak nyomát sem találtam ebben a káprázatos, keményhúsú ifjú lányban, akit a koedukáció, a serdülıkori-erkölcsök, a tábortőzi tivornyák, és más ilyes dolgok menthetetlenül elzüllesztettek. A sivár aktusra pusztán úgy tekintett, mint a fiatalok világának lopva lappangó tartományára, amely ismeretlen a felnıttek elıtt. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tesznek a felnıttek a fajfenntartás érdekében. A kicsi Lo keze oly gyakorlatias lendülettel kaparintotta meg létem nyelét, mintha az egy tılem független, közönyös szerelék lett volna. Buzgón munkálkodott, hogy bevezessen engem a vagány gyerkıcországba, ám némileg készületlenül érte az én nyelem és a gyerkıc-nyelek között fenálló, számottevı eltérés. De nem adta fel, noha csak a büszkeség tartotta benne a lelket, míg én, szokatlan helyzetemben páratlan bárgyúságot színleltem, és hagytam, hadd töltse kedvét – legalábbis addig, amíg képes vagyok elviselni. De ezek tényleg súlytalan, lényegtelen dolgok, engem soha nem érdekelt különösebben az úgynevezett „szex”. Mindenki képes magától is elképzelni azokat az állatias momentumokat. Engem sokkal nagyobb kihívás csábít: egyszer’s mindekorra becserkészni a nimfácskák veszélyes varázslatát.

30. Minden lépésemre vigyáznom kell. Suttogva kell beszélnem. Ó, te veterán bőnügyi rovatvezetı, te ünnepélyes, élemedett tisztiszolga, te egykor népszerő rendır, ki most magánzárkában tengıdsz, miután évekig tisztelegtél annál az iskolai átkelınél! Ó, te nyomorult nyugdíjas, akinek egy kisfiú olvas föl! Veletek soha nem történne meg, ugye soha, cimborák, hogy ırülten beleszerettek az én Lolitámba?! Ó, ha festı lehettem volna, ó, ha egy meleg nyári napon eszét vesztette volna a Bővös vadászok vezetısége, és felkért volna engem, hogy a saját freskóimmal díszítsem újra éttermüket, hadd soroljak fel néhány töredéket, imhol, mit találtam volna ki:


117


Lenne

egy

tó.

Lenne

egy

lobogó

virágokkal

övezett

lugas.

Lennének

természettanulmányok is – egy tigris, amint épp kergeti az éden kék madarát, egy győrőzı kígyó, amint épp ráhúzza hüvelyét egy ártány megnyúzott testére. Lenne egy szultán is, arcvonásait vonagló halálusa torzítja el (melyet, mondhatni, némileg meghazudtol

duzzadó

dédelgetése),

miközben

segít

egy

feszes

fenekő

rabszolgagyermeknek felkapaszkodni egy ónixoszlopra. És izzanának a zenegépek opálos oldalán felfelé csurranó, parázsló gerjedelemcseppek. És a középütt álló csoportban

mindenféle

tábori

tevékenységek

zajlanának:

Kenuzás,

Korongozás,

Kefélgetés (Kócos Kobakoké!) a tóparti napsütésben. És lennének nyárfák, almák, egy kertvárosi vasárnap. És egy győrőzı tócsa ringásába olvadó opálos lángolás, egy utolsó lüktetés, egy utolsó színpamat, sajgóvörös, kínrózsaszín, egy sóhaj, egy hátráló gyermek.

31. Nem azért próbálkozom ezeknek a dolgoknak a leírásával, hogy enyhítsek határtalan nyomorúságomon, hanem mert szeretném elválasztani a mennyeket és a poklokat abban a különös, rettenetes és tébolyító világban – a nimácskák világában. A bestia és a bakfis összeolvadt, és én a hatávonalat szeretném kifürkészni, úgy érzem, végképp elmulasztom. Miért? A Római Jog kikötéseit – amely szerint egy leány 12 éves korában már férjhez mehet – magáévá tette az egyház is, és máig megırízte érvényességét – bár inkább csak hallgatólagosan – az Egyesült Államok némelyikében. És a tizenöt év már mindenhol törvényes. Nincs abban semmi helytelen, ért egyet a két félteke, ha egy pálinkától puffadt nyers negyvenes papi áldástól kísérve lehányja izzadságban pácolt pompáját, és markolatig meríti magát ifjú arájába. „Az olyan serkentı, mérsékelt klímájú vidékeken (olvasható egy régi lapban a börtönkönyvtárban), mint St. Louis, Chicago és Cincinnati, a lányok tizenkét éves koruk körül érnek.” Dolores Haze kevesebb, mint 300 mérföldre született a serkentı klímájú Cincinnatitól. Én csak a természet parancsát követtem. Én csak a természet hő ebe vagyok. Miért hát-e szörnyőség, melybıl nem szabadulhatok? Leszaggatam tán virágjában? Nebáncska esküdt hölgyeim, hiszen még csak nem is én voltam az elsı szeretıje!

32.


118


Elmesélte nekem elzüllése történetét. Ízetlen, kásás banánt ettünk, ütıdött barackot, és nagyon finom burgonyaszirmot, amikor die Kleine84 mindenbe beavatott. Kimerítı, ám kissé csapongó beszámolóját számos bohókás moue85 kísérte. Azt hiszem, már említettem, hogy különösen élesen emlékszem egy „huhh” hátteréül szolgáló fintorra: a szájszél szinte fülig szalad, a szemek pedig a mókás undor rutinos koreográfiája szerint az égre fordulnak, mindez belnyugvást és a türelmet tükröz az ifjonti gyarlósággal szemben. Meglepı történetét egy bevezetı megjegyzésel kezdte az egyik lánypajtásáról, akivel egy sátorban lakott egy másik táborban, egy igen „elıkelı” táborban, mint azt leszögezte. Ez a lánypajtás („nagyon szétszórt”, „félırült”, de „príma csajszi”) számos manipulációba beavatta. A lojális Lo elıször megtagadta, hogy elárulja a nevét. – Grace Angel volt? – kérdeztem. Lo megrázta a fejét. – Nem, dehogy. Egy nagyfejő lánya volt. Az apja... – Akkor Rose Carmine? – Nem, dehogy. Az apja... – Akkor nem Agnes Sheridan véletlenül? Nyelt egyet, és megrázta a fejét – aztán visszakérdezett: – Mondd csak, honnan ismered ezeket a lányokat? Elmeséltem. – Hát – mondta – elég pocsék egy banda, olyan sulibulik, de azért nem kibírhatatlan. De ha mindenáron tudni akarod, a neve Elizabeth Talbot, most megy át egy puccos magánsuliba, az apja valami igazgató. Bizarr nyilallással idéztem fel a gyakoriságot, amellyel a szerencsétlen Charlotte szokta volt feltálalni a társasági összejöveteleken az elegáns nyalánkságot, miszerint „amikor a lányom tavaly együtt túrázott a Talbot kislánnyal”. Tudni akartam, hogy a mamák tudomást szereztek-e ezekrıl a sapphói szórakozásokról. – Jesszasz, dehogy – lehelte a léha Lo, rettegést és megkönnyebbülést mímelve, álságosan rebbenı kezét a melléhez szorítva.

84 A kicsike 85 Grimasz


119


Egyébként sokkal jobban érdekeltek a heteroszexuális élményei. Tizenegy éves volt, amikor elkezdte a hatodik osztályt, nem sokkal azután, hogy Ramsdale-be költöztek a középnyugaról. Vajon mit értett az alatt, hogy „pocsék egy banda”? Hát, a Miranda ikrek évek óta megosztják egymással az ágyukat, Donald Scott, aki a legsüketebb krapek volt a suliban, Hazel Smith-szel csinálta a nagybátyja fészerében, Kenneth Knight pedig – aki viszont a legklasszabb fickó volt – szerette mutogatni magát, bárhol és bármikor adódott rá alkalom, és... – Ugorjunk a Q. táborhoz – ajánlottam. És akkor megismertem a teljes történetet. A tábor legjobb úszója, Barbara Burke, egy robosztus szıkeség, két évvel volt idısebb, mint Lo, és volt egy különleges kenuja, amit közösen használt Lolitával – „mert én voltam az egyetlen, aki rajta kívül meg tudta csinálni a Willow szigetet” (valami úszáspróba lehetett, gondolom). Egész júliusban, minden reggel – vésd esezdbe olvasó, minden áldott reggel – Barbara és Lo vízre szállt az Onyx vagy Eryx tavon (két kis tó az erdıben), és a cipelésben Charlie Holmes, a táborvezetını fia segített nekik – tizenhárom éves, és több mérföldes körzetben az egyelen emberi hím (kivéve az öreg, jámbor és töksüket mindenest, és egy farmert a kivénhedt Fordjában, aki a farmerek szokása szerint tojást árult a áborlakóknak); minden reggel, ó, kedves olvasóm, a túlcsorduló ifjúsággal minden jegyével felruházott három gyermek rövid kitérıt tesz az ártatlan, gyönyörő erdı felé, harmat és madárfütty, és egy csalit, ahol a burjánzó aljnövényzet sőrőjében Lo hátramaradt ırszemnek, míg Barbara és a fiú egy bokor mögött közösültek. Lo elıször visszautasította, hogy „kipróbálja, milyen”, de végül gyızedelmeskedett a kiváncsiság meg a pajtásiasság, és hamarosan Barbara és ı felváltva csinálták a hallgatag, nyers, mogorva, ám fáradhatatlan Charlie-val, aki nyilván annyira volt vonzó, mint egy karórépa, ám öntelt tulajdonosa volt egy valóban lenyőgözı kotonkollekciónak, amelynek darabjait egyenként halászta ki egy harmadik, jóval nagyobb és népesebb tóból, amelynek Climax volt a neve egy, a közelben épült, virágzó, fiatal iparváros után. Megengedve, hogy „jó móka volt”, és „jót tesz az arcszínnek”, Lolita, legnagyobb örömömre, mégis a lehetı leglesújtóbb véleménnyel volt a Charlie gyerek eszérıl és modoráról. És a szendedélyét sem ébresztette fel az a szutykos szittyó. És mindent összevetve, azt hiszem, dacára annak, hogy a „jó móka volt”, mégis inkább csak meghökkentette a dolog. Az idı már majdnem tízre járt. Az epekedés apálya magával hozta a csömör hamuszín érzését, amely bekúszott a bıröm alá, hummogni kezdett halántékom mögött, és csak tovább uszította az elıttem álló szürke és neurotikus nap realista búsbarnája. A


120


napbarnított, meztelen, feslett Lo, keskeny fehér popsiját felém, durcás pofiját pedig a fürdıszobaajtó tükre felé fordítva, csípıretett kézzel, szévetett lábakkal (rajtuk az új, nyúlszır-pomponos papucsok) álldogált, és egy elırehulló hajfürt mögül közönséges pofákat vágott a tükörben. A folyosóról beszőrıdött a szinesbırő szobalányok turbékoló hangja, és hamarosan óvatos kísérlet történt az ajtónk kinyitására. Kiküldtem Lolitát a fürdıszobába, hogy vegyen egy alapos (és meglehetısen idıszerő) szappanos fürdıt. Az ágy kész kaotikus kokofónia, némi burgonyaszirmos felhangokkal. Elıször egy kétrészes,

kék

gyapjúruhát

próbált

fel,

aztán

egy

ujjatlan

blúzt,

örvénylı

mőselyemszoknyával, de az elsı túl szők volt, a második túl bı, és amikor könyörögni kezdtem, hogy siessen (kezdett megrémíteni a helyzet), Lo gonoszul a sarokba vágta az én szép ajándékaimat, és belebújt az elızı napi ruhájába. Mikor végre elkészült, átadtam neki egy új, bájos, mőborjőbır pénztárcát (amibe belecsusztattam jónéhány egycentest, és két, verdefényő tízcentest), és leküldtem hogy vegyen magának valami újságot az elıcsarnokban. – Egy perc múlva megyek én is – mondtam. – És a helydben, kiscicám, nem állnék szóba idegnekkel. Szegény kis ajándékaimat kivéve nem volt sok elpakolnivaló a szobában, én mégis kénytelen voltam veszedelmesen sok idıt szentelni az ágy rendezgetésére (vajon mit csinál odalent?), hogy úgy fessen, mint egy álmatlanul forgolódó apuka és pajkos kisleánya elhagyatott fészke – és ne úgy, mint egy ex-fegyenc és két kövér, öreg szajha tivornyájának színhelye. Aztán befejeztem az öltözködést, és leszóltam deresedı szobafiúnak, hogy jöhet a bıröndökért. Minden rendben volt. Lo az elıcsarnokban üldögélt, egy túltömött, vérvörös fotelben, mélyen beletemetkezve egy rikító mozimagazinba. Egy korombeli, tweed-öltönyös fickó (az éjszaka folyamán a hely zsánere alapos átalakuláson esett át, most a vidéki birtokok hamis hangulatát árasztotta) kialudt szivarja és állott újságja fölött meredten bámulta Lolitámat. Lo a hivatásos fehér zokniját és magasszárú főzıs félcipıjét viselte, és a fényes, nyomottmintás ruhácskáját, a négyszegelető nyakkivágással, és a bágyadt lámpafény tócsái kihangsúlyozták meleg, barna combja aranyló pihéit. Ült a fotelben, hanyagul felhúzott, keresztbevetett lábakkal, és idınként hunyoríva siklatta végig sápadt szemeit a sorokon. Bill felesége már jóval azelıtt rajongott a férjét, hogy megismerkedtek: tulajdonképpen az történt, hogy Bill felesége titokban imádta a híres, fiatal színészt, miközben a gyümölcsös fagylaltot evett a Schwab86 cukrászdában. Semmi sem lehet gyermekesebb, mint Lo felhúzott orrocskája, szeplıs pofija, vagy a 86 Ez a cukrászda-lánc volt a találkozóhelye a hollywoodi filmeseknek


121


mezítlen nyakán világító lilás folt, ahol egy mesebeli vámpír lakomázott, vagy nyelvének öntudatlan mozgása, mellyel kipuhatolja beszívott ajának rózsás pörsenéseit. És semmi sem ártalmatlanabb annál, mint Jillrıl olvasni, egy tevékeny fiatal sztárocskáról, aki maga varrja a ruháit, és komoly irodalmi stúdiumokat hallgat. Semmi sem ártatlanabb, mint fényes, barna hajában a választék, és a bársonyos ragyogás a halántékánél, semmi sem lehet üdébb... De micsoda émelyítı írigységet érezne az a kéjenc fickó, bárki legyen is – egyébként kissé emlékeztetett a svájci nagybácsimra, Gustavra, akit szintén rabul ejtett le découvert87 –, ha tudná, hogy testem minden idegszála üdvözülten csilingel Lo testének közelségétıl – egy örökkévaló, kislánynak álcázott démoni test közelségétıl. Egészen biztos benne a rózsás malac Mr. Swoon88, hogy nem telefonált a feleségem? Egészen. Ha mégis telefonálna, megtenné, hogy megmondja neki, hogy elutaztunk Klára nénihez? Ó, nagggyon szívesen. Kiegyenlítettem a számlát, és felriasztottam a fotelban üldégélı Lolitát. A kocsiban is folytatta az olvasás. Még mindig olvasott, amikor egy úgynevezett kávéházhoz hajtottunk, náhány sarokkal arrébb. Ó, pompás étvágya volt. Evés közben az újságját is letette, de valami gyanús letargia váltotta fel a szokásos, kirobbanó vidámságát. Ismertem ıt, és jól tudtam, hogy nagyon undok tud lenni a kicsike, ezért összekaptam magam, és vigyorogva vártam, mikor tör ki a vihar. Mosdatlan voltam, borotválatlan, pangtak a beleim, csilingeltek az idegeim. Nem tetszett az sem, ahogy kis szeretım a vállát vonogatta és az orrát fintorgatta, amikor szórakoztató kis csevegést kezdeményeztem: – A kis Phyllis be volt már avatva, mielıtt visszament a szüleihez Mainbe? – kérdeztem mosolyogva. – Figyu – nyafogta Lo nyőgös grimasszal – ejtsük a témát, oké? Aztán megpróbáltam – teljesen eredménytelenül, persze, bárhogy cuppogtam is – felkelteni az érdeklıdését az autósatlasz iránt. Hadd emlékeztessem a türelmes olvasót – kinek jámbor természetérıl Lo igazán példát vehetett volna –, hogy utazásunk Lepingville bájos városkájában ért volna véget, valahol egy képzeletbeli kórház közelében. Ez a végállomás tökéletesen véletlenszerő volt (mint oly sok más is), és igencsak megizzasztott az, hogy egész vállalkozást kellıen hihetı és tetszetıs színben tüntesseem fel, és hogy más, tetszetıs célpontokat agyaljak ki, miután tiszteletünket

tettük

Lepingville

valamennyi

mozijában.

Humbertünk

egyr

kényelmetlenebbül érezte magát. Egészen különös egy érzés volt: nyomasztó és fertelmes kényszer, mintha egy általam meggyilkolt ember kísértetével ücsörögnék egy asztalnál.

87 Meztelenség, akt 88 Nabokov itt téved, a portást Swine-nak (Sertés) hívják, a Swoon az a család, akik elkérték a pótágyat. (A Ford.)


122


Miközben Lo visszament a kocsihoz, a fájdalom egy rándulása cikázott át az arcán. És újra, jóval jelentıségteljesebben cikázott át, amikor Lo mellém huppant az ülésre. Semmi kétség, csak az én tiszteletemre ismételte meg. Mint egy idióta, megkérdeztem, mi baja. – Semmi különös, te állat – felelte. – Te mi? – kérdeztem vissza. De Lo nem méltatott válaszra. Elhagytuk Bricelandet. A locska Lo hallgatott. A pánik pókjai kúsztak végig a hátgerincemen. Ez egy árva. Ez egy magányos gyermek, egy anyátlan bárányka, akit egy nehézcombú, áporodott felnıtt hím serényen meghágott, három ízben is, ezen a hajnalon. Akár így, akár úgy, az élethossziglani édes álom megvalósulása messze felülmúlt minden várakozást, de – hogy is fogalmazzak –, kissé túllıtt a célon – egyenesen bele egy lidércnyomásba közepébe. Óvatlan voltam, egy aljas hülye. Ráadásul mit tagadjam: a fekete nyugtalanság fenekén újra éreztem a vonagló vágyat, oly szörnyeteg nagy étvágyam támadt a sanyarú nimfácskára. Nyillaló bőntudatommal elvegyült az a haldokló gondolat, hogy rosszkedve meghiúsíthatja azt a tervemet, hogy ismét szeretkezzek vele, mihelyst egy szép, és nyugodalmas parkolásra alkalmas útszakazhoz érünk. Más szavakkal: szegény Humbert Humbert borzasztóan boldogtalan volt, és mialatt állhatatos értelmetleséggel közeledett Lepingville felé, egyre azon gyötörte agyvelejét, hogy kisajtoljon belıle valami szellemes megjegyzést, melynek aranyló örve alatt utastársa felé fordulhatna. Mégis Lo volt az, aki megtörte a csendet. – Jaj, egy szétlapított mókus – mondta. – Milyen ciki. – Hát nem? (sóvár, bizakodó Hum.) – Álljunk meg a következı benzinkútnál – folytatta Lo. - Ki kell mennem a mosdóba. – Ott állunk meg, ahol csak akarod – mondtam. És amikor egy kedves, kihalt, és büszke ligetecske (tölgyek, azt hiszem; az ottani amerikai fák meghaladták az ismereteimet) üdezölden kezdte visszhangzani kocsink száguldását, a jobbunkon pedig egy lejtıs, vörösporos, páfrányos utacska kunkorodott az erdı szíve felé, és én megjegyeztem, hogy mi lenne, ha mi most... – Hajts tovább – csattant fel Lo hangja. – Igenis. Nyugi. (Csihadj, szegény szörnyeteg, csihadj!) Ránéztem a szemem sarkából. Hálistenek, a gyermek mosolygott. – Te tuskó – mondta, negédes mosollyal. – Te visszataszító állat. Harmatos ifjú lányka voltam, és most nézz rám, mit tettél velem. Szólnom kéne a zsaruknak, és elmondani nekik, hogy megerıszakoltál. Ó, te mocskos, mocskos vénember. Most viccel? Baljós hisztéria rezgett butácska szavaiban. És aztán sziszegve fájdalomról kezdett panaszkodni, hogy nem tud ülni, hogy valamit elszakítottam benne. Izzadság


123


gyöngyözött a nyakamon, és majdnem elgázoltam egy apró állatkát, vagy mit, amelyik feltartott farokkal rohant át az úttesten, az én heves vérmérséklető útitársam pedig megint egy nagyon csúnya szóval illetett. Amikor megálltunk a benzinkútnál, egyetlen szó nélkül mászott ki a kocsiból, és sokáig elmaradt. Egy korosodó, töröttorrú fickó lassú, szeretetteljes mozdulatokkal csutakolta a szélvédımet – mindenhol másképp csinálják, a szarvasbırtıl a szappanos keféig, ez itt egy rózsaszín szivacsot használt. Lo végül mégis elıkerült. – Figyu – kezdte azon a közönyös hangon, ami olyan nagyon rosszul esett nekem –, adj egy kis aprót. Fel akarom hívni anyut a kórházban. Mi a szám? – Szállj be – mondtam. – Nem tudod felhívni. – Miért? – Szállj be, és csukd be az ajtót. Beszáll, és becsapta az ajtót. Az öreg benzinkutas sugárzó mosolyt vetett rá. Kisüvítettem az autópályára. – Miért nem hívhatom fel a mamát, ha egyszer akarom? – Azért – mondtam, – azért, mert meghalt.

33. Lepingville víg városában vettem neki négy képregényfüzetet, egy zacskó cukorkát, egy doboz tampont, két kólát, egy manikőrkészletet, egy útiórát, világító számlappal, egy valódi topázgyőrőt, egy teniszütıt, egy görkorcsolyát, fehér, magassarkú cipıvel, egy messzelátót,

egy

hordozható

rádiót,

rágógumit,

egy

átlátszó

esıkabátot,

egy

napszemüveget, és még néhány holmit: köntösöket, rövidnadrágokat, mindenféle nyári ruhát. A szállódában külön szobában aludtunk, de az éjszaka közepén zokogva átjött az enyémbe, és nagyon gyengéden csináltuk. Tudják, nem volt hová mennie. (vége az I. résznek) ……………………….…………………………….…………………………………………..……..……………………………

http://zaziazajko.hu

[email protected]


124

V l a d i m i r N a b o k o v : L o l i t a. Vladimir Nabokov. Lolita. Készült a. The annotated. Lolita. by Alfred Appel Jr

Recommend Documents