V. Kútba esésem története Az volt ám a húsvét! – Száz piros tojás és egy piros vérhólyag a papkisasszony homlokán – Apolka halálra ijeszti szüleimet – Tűzoltók, létrák, csáklyák, vasmacskák – Holttestemet keresik – More és Zoli fölfedezik rejtekhelyemet – „Majd meglátjátok: országháborító lesz!” – Vezeklés Ez volt aztán a káprázatos húsvét! Mint a szív az első szerelemnek titkát, úgy rejtegette a kis falut az erdő koszorúja. Kíváncsi, titokzatos hegyek... Gyerekszemem azelőtt még sohasem látott ilyen panorámát. Igazi alpesi völgykatlan. Napindulás felől rozsdaszínű és sárgás foltokkal tarkított hegyhát. Középső részére szinte bottal kapaszkodik fel a falu. Eltűri a hegy, mint a vénember, ha hátára másznak fel az unokák. Lenn, a völgyben egyforma utcákat alig alkotó, befelé futó, hosszú guggon ülő magyar házak bújnak el a szilvafás kertek dombjai között. Napsütésben ragyognak a fölfelé szökő hegyi ösvények, tengelyt akasztó, mély utak. A falut országút nem szegi, de mint karmantyút az ezüst paszománt, kettéhasítja az a fickandós kis patak, mely két hegy inából, a papvölgyből ered. Sohasem árad veszélyessé és sohasem szárad ki mederfenékig. A patakmenti szürkebarkás fűzfavesszők kandi rügyszemekkel kacsintgatnak be a muskátlis ablakon. Az udvarok egyik felén kicsi virágos kertek ontják a jácintok színeit és bódító illatát. Fehér szirmaikon bronzban ragyogó, opálkő színű, hamvas pillangók hintáztak a verőfényben. A fecskék „ollót” játszottak a libalegelőn, s a kobaltkék égen kelepelgetve hordták a fészeksüvegű kürtökre az új gyerekeket a vörös lábú gólyák. A tavaszi napfény gazdag zápora aranyozta be a szalmával fedett háztetőket, hogy a hegyek jobban láthassák a pár száz lelket rejtegető katlant, amelyet emberlakottan legalább ezer esztendeje bámulnak önfeledten. A falu házai, amelyeket vakságom előtt még észre sem vettem, a félévi mesehallgatás után úgy tűntek fel előttem, mint kidőlt-bedőlt-falu boszorkányviskói, túl az Óperencián. A templom ósdi fatornya mint kopott játékszer incselkedett, amint titokzatos üvegcsengettyűk muzsikálták az első harangszót húsvéti misére. A dombtetőn égbe fúródó szürke fatorony alól messzire kiharsogtak a fekete szemű hófehér falak. Mélyen zöldült mögötte a kecskelegeltető és a zsenge rozsvetés boronával simára fésült selyme. Fölötte a hepehupás líciumrengetegbe temetett temető. Ennek a smaragd lapnak mögötte kéklett a börzsönyi hegyek Ipolyon túli folytatásaképpen a nagy erdő, amely az Ipoly és Garam torkolatában a Dunáig vetette sötét tölgyfalombjait és kemény sziklaköveit. Ennek a rengetegnek hozzánk legközelebb eső völgye volt a „Szénégető”, amelynek ősi neve elárulta rendeltetését. Északi lankája volt a bajtai „Szőlőhegy.” A katlan ősfoglalói a Garam és az Ipoly völgyében letelepedett Árpád-kori honfoglalók. Máig sem tudtam megállapítani, hogy Lél, Botond vagy Bulcsú ivadékai-e? Bodorfürtű, cseréppipás, fekete ködmenes, kendergatyás, hosszú hajú parasztok. Ingükről hiányzott a nyak, s a gomb helyett vékony madzaggal kötötték össze. De ezt a kötést eltakarta a nyakon körültekert rojtos végű fekete nyakravaló. A női népség tíz-tizenkét bokorugrós viganóban domborult. A pántlikafonatos hajú lányok, az arany-ezüst pártás menyecskék nehéz selymekben pompáztak, mint a pávák. A hosszú derekú fiújószág alul pöndörödő szoknyácskát hordott iskoláskorig, s csak a hajukról lehetett megkülönböztetni nemüket. Ezek a bajtai ősmagyarok az alsóhonti szép magyar nyelvet beszélték – enyhe palócos zamattal. Ez az isten háta mögötti fatornyos falu volt családunk gyerekállományának szülőhelye. 33
Kinyílott, gyógyult szememnek már hónapok óta úgy tűnt, mintha még sohasem láttam volna. Aki nem élte át, el sem képzelheti: mit is jelent a vakság. Kiváltképp, ha már egyszer rövid időre is, de nyitva felejtődött előtte az ezerszínű élet könyve, Comenius A festett világa. Az embereket én mégis jobban megismertem, mint ők engem. Nem volt csoda. Hiszen nőttem is egy kicsit, meg aztán örömhirdetés céljából érdekesen is öltöztetett fel az édesanyám. Kékfestő rokonunktól kaptunk kék vásznat – ebből készült a gyöngyházgombos hátulgombolós. De az unokahúgocska kinőtt cipőjét is én örököltem. Tóbiás próféta, aki megvakult, mert meleg fecskeszemét hullott a szemébe, a látását sosem nyerte vissza, nem élvezhetett ilyen gyönyörűséget. Igaz ugyan, hogy ő meg bibliás bölcsességben növekedett. Mert ha nem tudnák: a vakság a bölcsesség iskolája. Most, hogy újból fickándozott recehártyámon a napsugár, kettős értelme volt minden színnek. A „bábabukra”, ahogyan Ipolykeszi alatt a kispalócok a szivárványt nevezték, számomra most nem hét szint, hanem hét hangot, sőt hét illatot is jelentett. A piros trombitaként harsogott fülembe. A fehér szín gyönyöre akácillatot hozott. A templomba siető bajtai eladó lányok széles pántlikákba göngyölt varkocsainak száz színe fülemile-zenekarként trillázott fülembe. Valósággal színakkordokat fogott a szemem. Nem emlékeztem, hogy azelőtt éreztem volna ilyesmit. De nem tudtam a színek nevét, és ez nagyon elszomorított. Pedig elmondani is szerettem volna, hogy első, öntudatos húsvétomon milyen csodákat látok. De ez a húsvétvasárnap csak arravaló volt, hogy vágyaimat fölserkentse a nagy gyermekünnep, a húsvéthétfő iránt. Még egyet alszunk! Csak még egyet! És húsvéthétfő is ránk virradott. Szorosan fogtam a szégyenlős Zoli erős kezét, és cibáltam magammal. Először a „papkisasszonyhoz” csaltam őt, „öntözködni”. Ő volt az első fehérnép a faluban. Hogy csakugyan kisasszony volt-e, senki sem tudta. De én mégis megígértem neki, hogy megöntözöm. A világos, meleg konyhában találtuk. Egy nagy, öticcés paradicsomos üveg volt a kezemben, melyet anyám telitöltött friss vízben higított „otkolonnyal”, aztán fehér vászonnal elkötötte a dugó nyílását, s a vásznat vastag kötőtűvel szurkálta át. Nem volt az a papi szenteltvízszóró, amelyből bővebben permetezett volna a titokzatosság. A papkisasszony, amikor meglátott, egészséges anyai ösztönök buzogtak fel benne, letérdelt mellém, össze-vissza csókolt, s buzdítólag tárta szét karjait: – No, most locsolj, Győző! Én, bő permetezés céljából alaposan meglódítottam a paradicsomos üveget, de az bizony kicsúszott parányi mókuskezemből, s úgy vágódott a jó papkisasszony homlokához, hogy sikoltását nyomban vérsugár követte, az üveg pedig darabokban feküdt a konyhakövön. Zoli azon nyomban megérezte a sáfrányillatot és – iszkiri! – ki az ajtón. Egyenest a füstölő verembe! Én pedig sóbálvánnyá változtam. Meg voltam győződve, hogy a papkisasszony vérző homlokán kicsurog a hurkája, s engem arra akasztanak. A szolgálólány szörnyű „Jézusmária!”-kiáltással hozta a vizeslavórt, a papkisasszony ráhajolt. Mosogatni kezdte a sebét. Közben úgy búgott, mint a csórégerle. Jellemző, hogy amikor én voltam a hibás, történt légyen bármi baj, sohasem sírtam. De most úgy éreztem, hogy igazán sírnom illenék. El is bődítettem magam, de a könnyeim csak akkor eredtek meg, amikor a jó papkisasszony már a törülközőjével dolgozott a szeme fölött.
34
– Nem baj, Győző, legalább megemlegetem! S ezzel már terített is számomra a konyhaszéken, melléje húzta a sámlit, ráültetett. Jóllehet, máskor mind bekebeleztem volna a sok ínyencséget: ezúttal az első falat is úgy elbújt a számban, a „hörcsögzsákban”, hogy bátran elraktározhattam volna télire. Amikor jobban megnéztem őrangyalom földagadt, vércsíkos homlokát: újból szepegni kezdtem. Csak akkor ocsúdtam föl, amikor az eltört paradicsomos üveg helyett egy csinos kis parfümös üveget nyújtott át, telve valódi rezedával. A zsebkendőmben, amellyel meleg csókzuhatag közben útnak bocsátott, a lépcsőn menve találtam két almát, két piros tojást és két „hatost”. Ez volt a neve a tízkrajcárosnak. Csak nekem tehették ide. Rendkívüli szolgálatomért. Őrangyalka ott állt a pitvarajtóban s utánam szólt: – Az egyik hímes tojás a szökevény Zoltánkáé! Mire délfelé hazakerültem, ezt már elfelejtettem. Második parfümvizitem Apolkának szólott volna. De őt még templomában csodálta az Úr. „Majd később húsvétolok!”-kiáltással kifutottam az utcára. Ott lesett rám Zoli, aki egyedül még Hegedűs Veronkát sem merte meglocsolni, pedig a szíve nagyon odahúzta. Velem aztán kitartott egész délelőtt. Új üvegemből egész nap is futotta volna. Ugyanis egyetlen csöppenet sem jött ki belőle. De ezt a hiányosságot senki sem kifogásolta. Több anyuka azonban kivette a dugót, markába csöppentett, megszagolta, s elragadtatással dicsérte illatát. Kijött a templomból a sok cifra nép. Az utcákon csoportokba verődve beszélgettek. A lányok feltűnő sietséggel repültek hazafelé. Delet húzták, mikor Zoli és én két-két megrakott zsebkendő piros tojással hazavergődtünk. Pedig milyen tojások voltak ezek! Acélpengével írott, hímes jószágok, tobzódó, teljes színekben. Talán valamennyit Frühwirt bácsi, a nyugalmazott erdőkerülő karcolta, aki úgy értette ezt a mesterséget, hogy még távoli világkiállításokon is mutogatták remekeit. Ez volt a locsolás megváltása. Gyönyörű, pogány jelképe a megújhodó tavasznak. Díszítő rajzainak hajszálvékony, fehér vonalai óperzsa, hindu s talán ősmagyar formáktól voltak gazdagok. Némelyiken a csodaszarvas regéjét mesélte el az erdő nyugalmas árnyában az erdész bácsi a kíváncsi gyerekeknek. Ennél is jobban örültünk azonban a készpénzkeresetnek. Alig volt ház, ahol a tojás mellé „hatos” vagy húsz krajcárocska ne csúszott volna zsebeinkbe. Pedig olyan illedelmesen szabadkoztunk. „Köszönjük, de pénzt nem szabad elfogadnunk!” Ugyanakkor a jobb markunk epedve nyílott érte. Az igazi húsvét azonban délszín után kezdődött. Litániára csak az öregasszonyok cammogtak ma. Nagykapcsos imakönyveik most is hónuk alá bújtak, s boldogan ültek le a papsajtos tér házai előtt egy-egy padra, ha megkínálták őket hellyel. Azután a délutáni történelmi eseményeket várva, berbitéltek. Irigykedve szemlélték a lányokat, akik könnyebb ruhákban ültek ki a ház előtt száradó, kitermelt fatörzsekre. Most kezdődtek a húsvéti tréfák. A patak partján örömtüzeket raktak a gyerekek. A lányok öléből hófehér nyuszik pislogtak piros szemeikkel. Egyszer csak, mintha összeszervezkedtek volna, nyíltak a kapuk, s kiléptek azon a legények. Egy-egy rocska vízzel nyakon öntötték a kacarászó lányokat. Nemsokára megkezdődött a sikongás. Volt olyan leány, akit tíz legény is megtisztelt zuhataggal. A vízesés után mindig szárazra öltöztek a leányok, de minduntalan megérkezett az újabb zuhatag. Ha a lány nagyon méltatlankodott, a kúthoz vonszolták a legények, s néhány vödör kútvízben kellett megúsznia a harcot. A nevetés egy
35
pillanatra sem szűnt. Zenélt a kacaj, fuvolázott a lánysikoly és hacsétolt a méltatlankodás. Ekkor már meguntam a szemlélődést, kilestem Apolkát. Elhatároztam, hogy én is „húsvétot teszek.” De mert egy vödör vizet nem bírtam kicipelni, megelégedtem egy kisebb fazékkal. Az ő szülei az én szüleimmel együtt a „mesterház” előtti magaslati lócapáholyból nézték a húsvétolást. Apolka meg ott sündörgött a homokban. Egy őrizetlen pillanatban kiugrottam a kisajtó mögül, és a guggoló kislány nyakába henderítettem a fazék vizet, amely nyomban béfedezte egész testét. Apolka visított, mint egy anyavesztett kismalac. A szörnyű szülői méltatlankodás kibírhatatlan volt. El is tűntem az udvarban. De azért a kapu résén leskelődtem. Apolkával nyomban hazafutott az édesanyja. A többiek meg, miközben Győzőkét csepülték, úgy szipogtak, mintha virágot szagoltak volna. Egyszer csak megszólal az anyám: – Ez a gyerek tiszta parfümmel öntötte le Apolt. – Az ám, rezeda! Ebben a pillanatban érkezett meg a papkisasszony, meg a papocska. A szépséges hölgy homlokán hófehér átkötés. Nyomban elmondotta kalandunkat. Azt is, hogy azt az eredeti rezedát adta a paradicsomos üvegből kiloccsant kútvíz helyett, amit Pestről hozott neki a papocska. – No és most? Hát ezzel tett húsvétot a kis gavallér forrón szeretett Apolkájának – mondotta anyám, s közben nagy körben telepedtek le a padon, meg a kihozott székeken. Bevallom, nem bírtam a kritikát még akkor. Később nem tudtam élni hátulról való bunyózás nélkül. Megfogtam Apolka kezét, s intettem Morénak is, s hármasban a napfényes udvarba vonultunk. – Apolka! Játszunk bújócskát! – Hát játsszunk! – Először te hunyjál! Állj ide a sarokba, én meg elbújok! Beállítottam hölgyemet a kerítés és a szomszéd ház találkozásánál lévő sarokba. Megmagyaráztam neki, hogy addig ki ne nyissa szép szemét, amíg nem kiáltom, hogy lehet! Amikor biztos voltam abban, hogy Apolka nem lát, a tyúklétrán – nagy hekkre –, fölmásztam az egyik ölfarakásra, s ott két hasábfa között hasra feküdtem. – Lehet! – kiáltottam. Apolka keresésemre indult. Nem lévén azonban fantáziája, hát kisegítettem. Eltorzított hangon színészkedtem a magasból: – Jaj, jaj, Apolka, beleestem a kútba! Jaj, a kútban vagyok! Segítség! Húzzatok ki a kútból! Segítség! Apolka megijedt. A ház előtti társasághoz futott, s a négyéves kislányok selypítésével újságolta: – „A Tyőszőke beleest a tyúkba!” Ha a derült égből mennykő csapott volna a társaság közé, ha hadibombát vetett volna valaki a mesterház elé, szét nem rebbent volna úgy az együttes, mint Apolka bejelentésére. Ismételtetésre, kérdezősködésre nem volt idő. Kétségbeejtő sikoltások érkeztek a farakásra. A nők versenyt nyerítették a Jézusmáriát. Apám égbekiáltó baritonján zengett.
36
– Segítség! Szomszédok! Kötelet, lajtorját! Győzőke beleesett a kútba! Aladár bátyám, aki máskor sohasem ott volt, ahol kellett, már bent ült a kút vedrében. A papocska már engedte is le őt a kútba. Dudás szomszéd már ott volt a hosszú kötéllel, amelynek végén háromágú vasmacska nyújtogatta hosszú körmeit. – Hej, ha ez beleakad a lyukamba, mi lesz velem?! Aladár fölkiabált a kútból. – Csáklyát adjanak, hogy átkutathassam a vizet! A csáklyát már eresztették is le a vödörön. Aladár szurkálta a vizet. Dudás koma vasmacskája a kútban egerészett. Molnár bácsi két létrát kötözött össze, s süllyedt is lefelé. Rövid volt. Még egyet hozzá! Kiabálás. Jajveszékelés. Segítségharsogás. Talán a harangot is félreverték. Női sikoltások: „Mentsék meg a fiamat! Mentsék meg Győzőkét!” – versenyt haricsáltak anyám, meg a papkisasszony. Anyám be akart ugrani a kútba utánam. Lefogták. A papkisasszony pedig ájultan rogyott le a kerítés mellett. A plébános úr nyomban átadta másnak a vödörkezelést, és gyömöszölte a kisasszony mellkasát. De éppen megérkezett egy rocskával Baka Ferkó, és kéretlenül is erőszakos húsvétot követett el az elalélt kisasszonykán, aki a vödör hideg víz hatására életre gerjedt. Ekkorra már megérkezett az egész falu. Abbamaradt a locsolás, amit égiháború se szakított volna félbe soha. Az öreg nénikék, akik az imént még, mint rotyogós lábasok a tűzhelyen, ültek a padkán, a mesterház és az iskola eresze alatt térdeltek, s fönnhangon harsogott imádságuk: „... és szabadíts meg minket a gonosztól!” Irén és Gyula is ott térdepeltek. Zoli Morét tartotta vissza, mert az mindenáron föl akart mászni a létrán az ölfa tetejére. Egyszer csak dermesztő, menybeli csend. – Megvan! Megvan! – sikongott Aladár hangja a kút mélyéből. Operaének a kút fenekéből. A nagy testvér bejelentése egy pillanat alatt végigzúg a tömegen, mint a vándorszél a haraszton, azután az egész falun. Ha meg is találták, már csak a holtteste lehet az szegénykének! Én rettentően csodálkoztam azon, hogy a kútban megtaláltak. Nem voltam fejszámoló művész, de kiszámítottam, ha csakugyan megtaláltak, akkor két Győzőkének kell lennie, mert az egyik itt van az ölfatorony tetején. S az én vagyok. És valóban Aladár csákánya belekapaszkodott valamiféle tömegbe, de ahogy kibukkant a vízből a zsákmány: kiderült, hogy egy rongyos ködmen az. Mégpedig Lebo-é. Hát persze – jutott eszembe –, még vakságom előtt pont én tüntettem el a kútba a szegény fahasogató ember zsákból fércelt gúnyáját, amiért jó kabátot kellett adnunk neki. És hallottam a tömeg csalódott susogását. Nem Győzőke volt! A Lebo zsákködmöne, ami tavaly elveszett! Győzőkének már vége. Bizony vége a drága, jó gyereknek! – Talán ott ül már valamelyik bárányfelhőn a drága angyalka – mondta hangosan a papkisasszony. – Gyere fel Aladár! – kiáltott a kútba atyám –, majd én leszállok a vedren, s leereszkedem a vízbe!
37
A vízben azonban már hárman is láboltak nyakig. Közben More titokzatosan nyüszített, és nyugtalanul próbálgatta használni a létra fokait. Ha tyúk lett volna, nem kutya, már régen felhágott volna rajta. Zolit, aki visszarángatta, meg is harapta. Szívós kitartása után végül is fölsegítette Zoltán a lajtorján, s az nyomban ideges hacsétolásba kezdett. Ugrált, mintha parázs égett volna a talpa alatt. Hiába könyörögtem: – More, ne bolondulj, mert ha észrevesznek: nem is kell a kútba vesznem, úgyis agyonüt az apám és nem lesz Győzőke! More, mintha megsajnált volna: elhallgatott. De Zoli utána mászott. Amint az ölfarakás fölé emelkedett a feje, majd leszédült. Ott feküdtem előtte két hasábfa közé szorultan. Nyomban talpra ugrott s mintha kedvenc költeményének paródiáját szavalta volna, mint már annyiszor: Ki fekszik itt a zord tetőn Ölfák magas falánál? Ki tekint át a bús mezőn A déli fénysugárnál? Győző van itt! A hős vitéz! Ülepét még nem űzte vész: De már nem fog nyugodni! Már fogta is a fülem, s álltam előtte, mint a paprikajancsi, melynek higanyt öntöttek a lába szárába. Mögöttem Zoli, mellettem More. Ebben a pillanatban szinte egy szemmel néz felém a tömeg. Egy falu szája, egy torokkal kiáltja: – Ott a Győző! Ott a Győző! Először hitetlenkedő moraj, aztán hívő kacagás fut végig a tömegen. Csuklás, fuldokló röhögés. Mintha egy egész konda röfögött volna köröttem. Az iskolás gyerekek hacsétolás közben a földre rogytak, tótágast álltak, cigánykereket hánytak. Mintha ők is kaptak volna húsvéti loccsot. Vajon mi is történhetett? Én csak álltam és bizseregtem. Akár a tapasztalatlan kaptártolvaj, aki marokkal szedte ki a kasból a lépes mézet, miközben az apró szárnyasok tömege fedezte bé orcáját. A sok káposztafejből nem tűnt fel egyetlen ismerős. De egy fürge asszony szemérmet vallva mászott föl a létrán. Megragadott, megcsókolt és nézett, nézett... Az anyám volt. – Hát csakugyan te vagy az, aranyból lett fiam? – Én vagyok, de apának ne mondd meg! Apu azonban az ölfa másik oldalához támasztott tragacson kapaszkodott. Aladár ugyanekkor a fölöttünk lombtalanul terebélyesedő eperfa ágán ereszkedett az ölfatetőre. Gyula egy széles fosznin húzta fölfelé kecskéjét: a Szőkeszakállt. Irén anyu szoknyájába kapaszkodott az utolsó létrafokról. A papkisasszony léclábait meg a papocska igazítgatta az ölfahézagok közé. Micsoda mozijelenet lett volna ez a kép, ha ötven-hatvan évvel későbben történik, amikor már mozi is volt a világon! De most történt. Pont most, mikor az apám hátulról irgalmatlanul belemarkolt új hátúlgombolósomba, s ölébe emelt. Éreztem, hogy nem éppen atyai gerjedelem következtében.
38
Amikor leemelt a keresztfáról és végigvezetett a bibliai Kaifások sokaságán, szőke buksim hólyagosra dagadt a sok ajándékbaracknak miatta, amit fejem búbján nyomtak szét tisztelőim. Borzasztó jövendöléseket hallottam magam felől: – Ennél a gyereknél sem született nagyobb kisbetyár az Ipoly partján! Húsvéti bárány lesz ebből nemsokára: kútágasra akasztottan... – Országfelforgató válik belőle, majd meglátjátok! – Sose láttam sikerültebb pulyát! – vettek védelmükbe a bölcsebbek. – Furfangosabbat se, szomszéd, ilyet más ki is mívelhetett volna? – Hét ördög bújt beléje? – Hét gyalogsátán. Csak az én drága papkisasszonyom térdelt hódolattal elém. Ölelt-csókolt. Mintha föltámadásom után, négy és fél éves koromban direkt neki szállított volna az áldott gólyamadár. Nagyon hálás voltam, amiért anyám után a kacsakotlós, a „műanya” is visszafogadta kegyeibe az elveszett gácsért. De atyám még mindig nem vett kezelésbe. Úgy látszott, hogy az általános örömmámorban nem volt lelkiereje hozzá. Tudta, hogy az elhirtelenkedett munka sohase jó. A falu aranyifjúsága fogta föl legkedélyesebben a helyzet alkalmatosságát egy kis húsvétolásra. Innen is, onnan is hallatszott az ütemes dúdolás, aztán fölzendült az ősi húsvéti kánta: Gyöngy vagy szívem, gyöngy vagy, Gyöngynél is gyöngyebb vagy, A virágok között szegfűnél is szebb vagy, Nesze hát rózsavíz, (Most löttyent a vödör) Gyöngyöm, gyöngyvirágom... Hol a tojás, piros tojás? Tarisznyámba várom! És futkosott a kút vedre fel-alá. Teltek a rocskák. Ha nem is rózsavíz, de friss loccsanatok zúdultak a karonfogvást ringatódzó leánykoszorú virágszálaira. A meglocsolt szirmok előbb alattam kavarogtak, aztán, mintha forgószél ragadta volna őket tova: az utcára zúdultak. Percek alatt házunk előtt kavargott a fiatalság. Csak az öregek vártak még az én húsvéti kalandom szertartásos befejezésére. De amikor látták, hogy a „mester úr” a saját gyerekével sem hirtelenkedi el a pedagógiát: szétszéledt a nyáj. Szürkületre elcsendesedett a falu. Megkezdődött az állatok etetése, majd a tőgyes állatok fejése. Engem kezemnél fogva vezetett be anyám a „házba”, hogy a hiába kínált vacsora után lefektessen. Hamarosan mély álmot színleltem, s konokul hallgattam Bodor keresztanyát, aki híres mesemondó készségével részletesen ecsetelte azt a hatást, amit Győzőke kútba esése jelentett a falu számára. Mindent tudtunk: ki, mit mondott. Atyám léptei súrolódtak a lábtörlőn. – Ébren van még az az „aranyból lett gézengúz”? – kérdi őrt álló anyámat. – Alszik már szegényke, akár egy angyalbárány. Nézd csak! – és felemelte a dunyhámat. – Angyalbárányka! Húsvétra fel kellett volna áldozni! – fűzte hozzá. A nyitott iskolaablakon át hallottam egyszer, amikor atyám azokról az öntudatos rovarokról
39
magyarázott, amelyek megdermedve színlelik át a legválságosabb perceket. Akkor nem beszélt azokról a nebulókról, akik szintén értik ezt a mesterséget. Most azonban szabatosan megfogalmazta az én „gaztettem” történetét: – A papocskával együtt hallgattuk ki Apolkát. „Pimparapaxot” játszott a két gyerek. Apolka hunyt, Győzőke észrevétlenül az ölfa tetejére mászott, s torzított hangon jajgatta, hogy beleesett a kútba. Az okos kislány komolyan fogta fel kötelességét, szaladt anyjához. Ebből származott a félreértés. Átéltük fiúnk halálát. – Majdnem szívbajt kaptam – dörzsölte oldalbordáit anyám. – Borzasztó, ami történt. – Sohase fogjuk elfelejteni. Belépett a papocska, meg a papkisasszony. – Meglátod – mondja atyám a papnak –, ez a gyerek még katasztrófát zúdít az országra. A legrosszabbra is el vagyok készülve. Még Aladárnál is nagyobb betyár. – Pedig ez nagy szó! – Csakhogy Aladár veszedelmes kamasz, Győzőke meg aranyozott kókler! – egészítette ki papocskája véleményét a főtisztelendő kisasszony. – Tudod, Gyulám, a katolikus hit végzetszerű. Magam is hiszek a végzetben, pedig itt a nyakam: nem vagyok vastagnyakú kálomista, akik az eleve elrendelést tanítják. Hiszem, hogy ami a világon történik, ami velünk történik, fiaddal történik, az szükségképpen történik. – Lépj ki a reverendádból, szentatya. Menj el mohamedánnak. Azok tanítják, hogy a sors olyan hatalmas, hogy még istenük se tehet ellene semmit, pedig a mohamedán isten aztán mindent megtehet. – A sors ellen hiába küzdünk. Amit kimondottak odafönn, az bekövetkezik, akármit csinálunk. Lapultam a dunyha alatt, s megállapítottam, hogyha igazat vitat a papocska, akkor hiába is akarnék másmilyen lenni, mint amilyen vagyok. Apám következett: – Amiről te prédikálsz, papocska, az a mohamedán vallás alapja. Vigyázz, mert kiátkoz a pápa. A mohamedán, aki a fátumra bízza magát; vak, közömbös és mindig nyugodt. Jajszó nélkül viseli az esztelen és kegyetlen sorscsapásokat, mert „úgy rendeltetett.” A fiam majd úgy fog viselkedni, ahogy én rendelem. Ésszerűen. Azon túl aztán szabad lehet az akarata. Azt tehet, amit akar! „Azt tehet, amit akar!” Ez az én apukám nagyszerű apa! Addig morfondíroztam ezen, míg elnyelt a sötét éjszaka. És olyasmit csináltam, ami akaratomból sohase esett meg. Elaludtam.
40
41
