Unokatestvéreimnek, a de St. André-knek, bárhol is legyenek. Kié most a várunk? Virágvasárnap. Önéletrajzi jegyzetek

Unokatestvéreimnek, a de St. André-knek, bárhol is legyenek. Kié most a várunk?

Virágvasárnap Önéletrajzi jegyzetek

Maecenas A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Palin Sunday. An Autobiographical Collage Published by Vintage, Random House, London,1994 First published in Great Britain by Jonathan Cape Ltd., 1981 Copyright © 1981 by Ramjac Corporation Published by arrangement with Dell Publishing, an imprint of The Bantum Dell Publishing Croup, a division of Random House, Inc. Fordította Borbás Mária és Szántó György Tibor A fedelet Kurt Vonnegut grafikájának felhasználásával Szakálos Mihály tervezte. Hungarian edition © (C) by Maecenas Könyvkiadó, 2002 Hungarian translation, © (C) by Borbás Mária, Szántó György Tibor, 2002

Bevezetés Jelen könyv egy amerikai zseni remekműve. Az elmúlt hat esztendőben iszonyú keményen dolgoztam e műalkotáson. Közben hörögtem, a fejemet pedig fűtőtestekhez verdestem. New York összes hoteljának előcsarnokát összemászkáltam, közben művemen tépelődtem és sírdogáltam. Ha állóórához értem, ököllel jól behúztam neki. Új és csodálatos irodalmi műfajt alkottam. Könyvemben a nagyregény elemi ereje egyesül a haditudósítások vérfagylaló közvetlenségével, bár ez utóbbi már elavult dolog, Isten a megmondhatója, Isten a megmondhatója. Továbbá egybegyúrtam a zenés színház talmi ragyogását a novella halálos erejű balhorgával, mindezt szagosítottam a személyes levelek szekrényillatosító labdacs-illatával, majd hozzáadtam Amerika történelmének lüktető ritmusát és az ünnepi beszédek dagályos stílusát. Ez a könyv oly nagyívű és oly mély, hogy Bernard bátyám gyermekkori rádiókísérleteit juttatja az eszembe. Bernard saját tervezésű adót fabrikált, ráillesztette egy távírókészülékre és bekapcsolta. Ezután telefonon felhívta Richard nevezetű unokatestvérünket és megkérte, hogy hallgassa a rádiójukat. Richardnak tekergetnie kellett a készülék állomáskeresőjét, hogy venni lehessen a bátyám adását. Mindketten tizenöt évesek voltak. A bátyám távírda-rádióján könnyen azonosítható jelet kopogott. Újra és újra az "SOS"-t morzézta. Mindez Indianapolisban történt, a világ legnagyobb, hajózható vízi úttal nem rendelkező városában. Richard unokabátyánk rövidesen telefonon visszahívta a bátyámat. Nagyon izgatott volt. Azt mondta, hogy Bernard jeleit tisztán és hangosan lehetett venni a hullámsáv teljes hosszában. Az "SOS"-jelek minden egyéb kereskedelmi műsort elnyomtak, zenét, drámát, vagy híreket, akármit, amit éppen akkor sugároztak. * Az én könyvem is egy ilyen remekmű. Új elnevezés jár eme alkotásnak, amely minden érzékünket az összes hullámhosszon képes támadni. Javaslom, hogy nevezzük el blivitnek. Kamaszkoromban ez volt a blivit jelentése: két kiló szar egykilós tasakban. Nincs kifogásom az ellen, hogy a kitalálásokat és tényeket vegyítő, de az enyémnél egyszerűbb könyveket is blivitnek hívják. Véleményem szerint ez a lehetőség arra bátorítja majd a The New York Times irodalmi mellékletének szerzőit, hogy megalkossák a sikerkönyvek harmadik kategóriáját. Már rég itt volna az ideje. Ha létezne önálló sikerlista a blivitek számára, akkor a blivit-szerzők végre nem kerülnének összeütközésbe azokkal, akik csak egyszerű regényeket meg történelemkönyveket satöbbi írnak. De addig is, amíg ez a boldog nap reánk köszönt, ragaszkodom hozzá, ahogy csak a legna

gyobb alkotók képesek ahhoz ragaszkodni, hogy művemet egyszerre nevezzék be a regények meg a tényirodalom versenyébe. Ami pedig a Pulitzer-díjakat illeti, alkotásomat minden műfajban tekintetbe kell venni. Sodró regény, dráma, történelem, életrajz, újságírás, egyre megy. Grand-slam: ez a cél. A többit meglátjuk. * Jelen mű nemcsak blivit, hanem kollázs is. Eredetileg csupán szerettem volna egyetlen kötetbe rendezni különböző beszédeimet, esszéimet, ismertetőimet, mindent, amit 1974, a Wampeters, Foma & Granfalloons című, a jelenlegihez hasonló kötetem megjelenése óta írtam. Ám amint elkezdtem a szövegeimet különböző szempontok szerint csoportosítgatni, észrevettem, hogy együttesen valamiféle életrajzzá szerveződnek! Különösen akkor, ha veszem a bátorságot és olyasmiket is beválogatok, amit nem is én írtam. Csakhogy ezt a gólemet életre is kellett kelteni, ezért rengeteg új kötőanyagot kellett termelnem. Termeltem is. Az olvasó nyilván azt várja tőlem, hogy majd fecsegek erről, meg fecsegek amarról, és közben itt-ott elhelyezek egy-egy beszédet, vagy levelet, vagy dalszöveget, bármit, utána pedig fecserészek tovább. Valójában nem gondolom úgy, hogy ez a könyv remekmű. Esetlennek találom. Meg nyersnek. Azt hiszem, akad némi érték is benne, hiszen íme, egy amerikai író szembesül tulajdon csökönyös naivitásával. Az iskolában mulya voltam. Nem tudom, miféle mulyaság ez, de ma is itt van velem. Ezt a kötetet a de St. André-knek ajánlom. Én is egy de St. André vagyok, mert anyai dédanyámnak ez volt a leánykori neve. A név alapján anyám úgy gondolta, hogy valamiféle nemesektől származik. Ártalmatlan vélekedés ez, fölösleges gúnyolódni vagy lenézni. Legalábbis szerintem. Minden eddigi könyvem arról szól, hogy a legtöbb emberi magatartás, függetlenül attól, hogy rettenetes, vagy röhejes, vagy nagyszerű, vagy akármilyen, voltaképpen ártatlan. Idekívánkozik Marsha Mason egy kijelentése, bár máshol is jól venné ki magát. Marsha Mason, a csodálatos színésznő azzal tisztelt meg, hogy eljátszotta egy színdarabom főszerepét. Ő is a Közép-Nyugatról származik, St. Louisból. Marsba Mason ezt kérdezte tőlem: – Tudja, mi a baj New Yorkkal? – Nem tudom – feleltem. – Az – mondta –, hogy ez a város el sem tudja képzelni, hogy létezik ártatlanság. (Szántó György Tibor fordítása)

"Bármely liberális szellemű egyén a szabadságát és boldogságát teszi kockára, ha olyan házastársat választ, aki babonák rabja." CLEMENS VONNEGUT (1824-1906) Iránytű az erkölcshöz (The Hollenbeck Press, Indianapolis, 1900)

I. Az Első Alkotmánykiegészítés A teljes munkaidőben dolgozó, életfogytiglani amerikai regényírók vélhetőleg utolsó felismerhető nemzedékének vagyok a tagja. Láthatólag többé-kevésbé sorban állunk. Hála a Nagy Gazdasági Válságnak, egyöntetűen ingerültek és óvatosak vagyunk. A második világháború sorakoztatott fel bennünket ilyen takarosan, lettünk légyen férfiak avagy nők, viseltünk légyen valaha egyenruhát avagy sem. Romantikus korszaka volt ez a könyvkiadásnak, fiatalkorunkban pénzzel és pártfogókkal látott el bennünket, ha tetszett, ha nem – míg beletanultunk a mesterségbe. Nagyon fiatal korunkban még a papírra nyomtatott szó volt a telekommunikációnak és az információ elraktározásának legfőbb formája. Ma már nem. És nem sok olyan kiadó és szerkesztő és ügynök maradt, aki buzgón igyekezne kiszimatolni a pénzszerzés valamiféle módját és a biztatás egyéb formáit ifjú írók számára, akik éppolyan sután írnak, mint az én irodalmi nemzedékem tagjai, kezdő korunkban. Akkoriban az a vad és varázsos és költséges tipp járta, hogy valamikor talán némi bölcsességre teszünk szert, és előbb-utóbb megtanuljuk, hogyan kell féligmeddig tisztességesen írni. Annyira nagy szükség volt akkoriban írókra. Mulattató és tanulságos korszak volt ez az íróknak – írók százainak. A televízió tönkretette az ipar novellaágát, a könyvkiadásban pedig könyvelők és menedzserek uralkodnak manapság. Szerintük valakinek az első regényére költött pénz – kidobott pénz. Igazuk van. Majdnem mindig. Én tehát, mint mondom, véleményem szerint Amerika utolsó regényíró nemzedékéhez tartozom. Mostantól fogva a regényírók egyesével bukkannak fel, nem családi együttesben, megírnak talán egy vagy két regényt, aztán részükről annyi. Sokan örökölnek, vagy pénzért házasodnak. Az én bandám legbefolyásosabb tagja, véleményem szerint, még ma is J. D. Salinger, bár évek óta hallgat. A legígéretesebb talán Edward Lewis Wallant volt, aki oly fiatalon halt meg. És a jelen könyv annak köszönheti borongós hangulatát, hogy James Jones két évvel ezelőtt bekövetkezett halálára gondolok – Jones nem volt annyira fiatal, szinte pontosan egyidős velem. Igaz, más is emlékeztet halandóságomra, de legfőképpen a Jones halála – talán mert gyakran találkozom özvegyével, Gloriával, és mert Jones is autodidakta középnyugati volt, és mert ő is mint közkatona vett részt mindannyiunk nagy kalandjában, a második világháborúban. És hadd említsem meg itt, hogy irodalmi nemzedékem legismertebb tagjai, ha a háborúról írtak, szinte egyöntetűen megvetették a tiszteket, és a hiányos műveltségű, agresszíven közrendű közkatonákból csináltak hősöket. * James Jones mondta nekem egyszer, hogy az ő és Ernest Hemingway kiadója, Charles Scribner Fiai, egy időben abban reménykedett, hogy összehozhatja Jonest és Hemingwayt – hogy a két öreg harcos élvezhesse egymás társaságát.

Jones a maga részéről visszautasította a meghívást, mivelhogy Hemingwayt nem tekintette katonatársának. Hemingway, mondta, háború idején szabadon otthagyhatta a harcteret, amikor csak kedve szottyant, és ehetett-ihatott-nőzhetett, meg minden. A valódi katonának, Jones szerint, ott kellett maradnia, vagy oda mennie, ahová rendelték, a fenébe is, enni a moslékot, és kivenni a részét minden rondaságból, amit csak az ellenség hajigált rá, napra nap, hétre hét. * Visszatekintve, irodalmi nemzedékem tagjainál talán az a legdöbbenetesebb, hogy az égvilágon bármit mondhattunk, félelem nélkül és büntetlenül. Amerikai utódaink ezt talán hihetetlennek tartják majd, mint ahogy annak tartja ma a legtöbb idegen, hogy egy nemzet törvényként írjon elő valamit, ami inkább álomnak tűnik, hangzik pedig a következőképpen: "A Kongresszus nem korlátoz törvényileg vallási létesítményt, nem tiltja annak szabad gyakorlását, nem rövidíti meg a sajtó szabadságát, sem az emberek szabad gyülekezési jogát, sem azt a jogot, hogy kérvényezzék a kormánynál sérelmeik orvoslását." Ilyen törvény birtokában hogyan nevelheti egy nemzet tisztességes légkörben a gyermekeit? Sehogy – sem régen, se most. A törvényt tehát hamarosan vissza fogják vonni, a gyermekek érdekében. És épp ez idő szerint az én könyveimet, Bernard Malamud és James Dickey és Joseph Heller és sok más elsőrendű hazafi könyveivel együtt, rendszeresen kihajítják az iskolai könyvtárakból az iskolaszéki tagok, akik valamennyien azt mondják, hogy nem olvasták ugyan a könyveket, de megbízható forrásból tudják, hogy a könyvek ártalmasak a gyermekekre nézve. * Az ötös számú vágóhíd című könyvemet történetesen el is égette a kazánban egy iskolai portás az Észak-Dakota állambeli Drake-ben, az ottani iskolabizottság utasítására, és az iskolaszék nyilatkozatot tett közzé a könyv egészségtelen mivoltáról. Még Viktória királynő mércéjével mérve is, az egész regény egyetlen sértő sora a következő: "Lódulj az útról, te hülye anyabaszogató." Ezt egy amerikai tankelhárító tüzér mondja egy fegyvertelen amerikai segédlelkésznek az Ardennekbeli csata során, Európában, 1944 decemberében, az amerikai fegyveres erők egyetlen nagy vereségében a történelem folyamán (a Konföderációt leszámítva). A segédlelkész hozta rájuk az ellenséges tüzet. Így tehát 1973. november 16-án ezt írtam Charles McCarthynak az Észak-Dakota állambeli Drake-be: Kedves Mr. McCarthy, Mint a drake-i iskolaszék elnökének írok önnek. Azok közé az amerikai írók közé tartozom, akiknek a könyveit megsemmisítették az önök iskolájának immár elhíresült kazánjában.

Közösségük néhány tagja azt állította, hogy munkásságom ártalmas. Ez módfelett sértő rám nézve. A Drake-ből érkezett hír arra utal, hogy a könyvek és az írók merőben valótlanok a magukfajtának. Ezt a levelet azért írom, hogy tudassam önnel, mennyire valóságos vagyok. Tudatni szeretném továbbá, hogy kiadóm és én az égvilágon semmit sem tettünk, hogy kihasználjuk a Drake-ből érkezett visszataszító hírt. Nem vágjuk hátba egymást, nem kukorékolunk arról, mennyire kelendőek lesznek a hír hatására a könyvek. Nem vagyunk hajlandóak a televízióban nyilatkozni, nem írunk tüzes leveleket szerkesztőknek, nem adunk hosszú nyilatkozatokat. Dühöngünk, kavarog a gyomrunk, elszomorodtunk. És ennek a levélnek egyetlen másolatát sem küldtem el senkinek. Ön tartja kezében az egyetlen példányt. Szigorúan magánlevél, tőlem, Drake lakosaihoz, akik olyan sokat tettek, hogy tönkretegyék jóhíremet gyermekeik szemében, majd a világ szemében. Van-e önben kellő bátorság és köznapi tisztesség, hogy ezt a levelet megmutassa az embereknek, vagy ez is tűzhalálra ítéltetik az önök kazánjában? Az újságokban olvasottak és a televízióban hallottak alapján arra következtetek, hogy ön engem, és néhány más írót is, holmi patkányfajzatnak képzel, aki élvezettel nyerészkedik fiatalok lelkének megmérgezéséből. Valójában nagydarab ötvenegy esztendős ember vagyok, srác koromban jócskán végeztem mezőgazdasági munkát, és ügyesen bánok a szerszámokkal. Hat gyereket neveltem fel, hármuk saját, hármuk örökbefogadott. Mindegyikből rendes ember lett. Kettejük gazda. Jómagam a második világháború veterán frontharcos gyalogosa vagyok, a Bíbor Szív kitüntetés tulajdonosa. Amim van, kemény munkával kerestem meg. Soha le nem tartóztattak, perbe nem fogtak semmiért. Olyannyira bíznak rám fiatalokat, és bíznak bennem fiatalok, hogy tanítottam az Iowai Egyetemen, a Harvardon és a New York-i City College-ban. Évente tucatnyi meghívást kapok, hogy beszéljek főiskolák és középiskolák évzáró ünnepélyén. Könyveimet valószínűleg többet használják iskolákban, mint bármelyik más élő amerikai szépíróét. Ha vesződne azzal, hogy elolvassa könyveimet, ahogyan művelt ember tenné, megtudná, hogy nem hirdetik a szexet, sem bármiféle zabolátlanságot. Rimánkodnak mindenkinek, hogy legyenek kedvesebbek és felelősségteljesebbek, mint amilyenek rendszerint. Igaz, hogy némelyik szereplő mosdatlan szájú. Méghozzá azért, mivel az emberek a való életben mosdatlan szájúak. Kiváltképpen a katonák meg a kétkezi munkások, és ezt még a legvédettebb körülmények közt növekvő gyermekeink is tudják. És tudjuk azt is, hogy azok a csúnya szavak valójában nem sok kárt tesznek gyermekeinkben. Bennünk sem tettek kárt fiatalkorunkban. A gonosz cselekedetek meg a hazugság – azok tesznek kárt bennünk. Miután mindezt elmondtam, ön bizonyára még mindig hajlandó körülbelül így reagálni: – Igen, igen... de akkor is jogunk és felelősségünk eldönteni, milyen könyveket adjunk közösségünk gyermekeinek kezébe.

Hát igen, ez így van. Csakhogy az is igaz, hogy ha önök tudatlan, nyers, Amerikaellenes módon gyakorolják ezt a jogot, és teljesítik ezt a kötelességet, akkor mindenkinek szíve joga önöket rossz állampolgárnak és ostobának minősíteni. Még a tulajdon gyerekeik is jogosan megtehetik ugyanezt. Azt írja az újság, hogy az önök közössége nem érti, miért az a nagy felzúdulás országszerte amiatt, amit önök műveltek. Hát igen, önök úgy gondolják, hogy Drake része az amerikai civilizációnak, az önök amerikai honfitársai pedig nem állhatják, hogy önök ilyen civilizálatlan módon viselkednek. Ebből talán megtanulják, hogy a könyv igen jó okból szent a szabad emberek számára, és hogy háborúk folytak országok ellen, amelyek gyűlölik és elégetik a könyveket. Ha ön amerikai, meg kell engednie, hogy közösségében minden eszme szabadon keringhessen, nem csak az ön eszméi. És ha ön és az iskolaszék most mindenáron be akarja bizonyítani, hogy önök valójában kellően bölcs és érett módon gyakorolják hatalmukat a gyermekeik oktatása fölött, akkor el kell ismerniük: rohadt egy lecke volt, amit a fiataloknak tanítottak egy szabad társadalomban, amikor denunciáltak aztán meg elégettek könyveket – olyan könyveket, amelyeket el sem olvastak. El kell továbbá határozniuk, hogy gyermekeiket kiteszik mindenfajta véleménynek és információnak, annak érdekében, hogy alkalmasak legyenek rá, hogy maguk határozzanak, és hogy fennmaradjanak. És még egyszer: ön megsértett engem, és én jó honpolgár vagyok, és nagy is valóságos. * Ez hét esztendővel ezelőtt történt. Mindeddig nem kaptam választ. E pillanatban amikor ezt írom New Yorkban, Az ötös számú vágóhíd-at innen nem egészen ötven mérföldnyire száműzték az iskolai könyvtárakból. Az évekkel ezelőtt kezdődött jogi csatározás ma is javában dúl. A kérdéses iskolaszék talált olyan ügyvédeket, akik nagy igyekezettel, körömszakadtáig hajlandók támadni az Első Alkotmánykiegészítést. Soha és sehol sem vagyunk híjával ügyvédeknek, akik buzgón igyekeznek támadni az Első Alkotmánykiegészítést, mintha az nem volna több, mint záradék egy becstelen háziúr bérleti szerződésén. Ennek a bizonyos peres eljárásnak a kezdetén, 1976. március 24-én, kommentárt írtam a The New York Times Long Island-i kiadásának vegyes rovatába. Szólt pedig a következőképpen: "Egy iskolaszék megint denunciált néhány könyvet – ezúttal kint Levittownban. Az egyik az én könyvem. Évente úgy kétszer hallom az efféle Amerika-ellenes ostobaságot. Egy alkalommal, kint Észak-Dakotában, történetesen el is égették a kazánban a könyveket. Jót nevettem. Micsoda tudatlan, buta, babonás dolog volt ez. És micsoda gyávaság. Nagy ügy, iparcikkeket támadni. Mintha Szent György ágyterítők és kakukkos órák ellen hadakozna.

Bizony, és az efféle Szent Györgyöket láthatólag folyton beválasztják vagy jelölik az iskolaszékekbe. És még büszkék is az írástudatlanságukra. Azt képzelik, hogy valami módon a kétszáz éves évfordulót ünneplik, amikor azzal dicsekednek, mint némelyek Levittownban, hogy valójában nem is olvasták az általuk betiltott könyveket. Az efféle fafejűek gyakran az önkéntes tűzoltóság és az Egyesült Államok gyalogsága és a süteményvásárok és egyebek oszlopai, amiért kellő mennyiségű köszönetet vágnak zsebre. De nem az ő dolguk a gyerekek oktatását felülvigyázni egy szabad társadalomban. Ezek az emberek egyszerűen túlságosan hülyék. Ajánlom, hogy a következőképpen vessenek véget országunkban egyszer s mindenkorra a könyvek betiltásának: az iskolaszékre pályázókat kapcsolják hazugságvizsgáló gépre, és tegyék fel nekik a következő kérdést: "Elolvasott-e egy könyvet az első betűtől az utolsóig, amióta elvégezte a középiskolát? Vagy egyáltalán elolvasott-e az első betűtől az utolsóig egy könyvet a középiskolában?" És ha az igazságnak megfelelően a válasz: "Nem", akkor a jelöltnek hozzák udvariasan tudomására, hogy nem kerülhet be az iskolaszékbe, és nem jártathatja a nagy pofáját arról, hogy a könyvektől bolondulnak meg a gyerekek. Valahányszor eszméket taposnak el ebben az országban, az amerikai kísérlet tudós kedvelői óvatos és bonyolult magyarázatokat írnak arról, hogy miért engedjük, hogy virágozzon minden eszme. Ideje rádöbbenniük, hogy orangutánoknak igyekeznek magyarázni Amerikát legbátrabb és legderűlátóbb formájában. Mostantól fogva a csekély értelmű Savonarolákkal folytatott társalgásomat erre a tanácsra szándékozom korlátozni: – Olvastasd már fel valakivel magadnak az Egyesült Államok Alkotmánya Első Kiegészítését, te átkozott hülye! Na igen – az Amerikai Polgárjogi Szövetség vagy valami ehhez hasonló megjelenik majd a bajok színhelyén, mint mindig. Meg fogják magyarázni, mi áll az Alkotmányban, és kire vonatkozik. Ők fognak nyerni. És milliók lesznek, akiket megzavar és elkeserít a törvényi győzelem, akik azt gondolják, hogy vannak dolgok, amiket sohasem szabadna kimondani – kiváltképpen a vallásról. Ezek nem a megfelelő időben tartózkodnak a nem megfelelő helyen. Halihó. * Miért viseltetnek amerikai honpolgárok annyira általános megvetéssel az Első Alkotmánykiegészítés iránt? Erről is beszéltem 1979. szeptember 16-án, a New York állambeli Sands Pointon, kint Long Islanden, az Amerikai Polgárjogi Szövetség pénzgyűjtő gyűlésén. A ház, ahol beszéltem, egyébként állítólag modellül szolgált a Gatsby-házhoz E Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényében. Nem láttam okát, hogy kételkedjem az állításban.

Így beszéltem ebben a környezetben: Nem fogok közvetlenül arról beszélni, hogy Az ötös számú vágóhíd című könyvemet kihajították Island Trees iskolai könyvtáraiból. Érdekelt fél vagyok. Végtére is én írtam a könyvet, hát miért is ne érvelnék azzal, hogy nem annyira visszataszító, mint amennyire az iskolaszék állítja? Ehelyett Aquinói Szent Tamásról fogok beszélni. Elmondom önöknek halvány emlékeimet arról, amit ő mondott a törvények alá-fölérendeltségéről ezen a bolygón, amely az ő idejében még lapos volt. A legmagasabb törvény, mondotta, az isteni törvény, Isten törvénye. Ez alatt helyezkedik el a természeti törvény, amely feltételezésem szerint magába foglalja az égiháborút, valamint a mi jogunkat, hogy gyermekeinket megvédelmezzük a mérgező eszméktől és így tovább. A legalacsonyabb törvény pedig az emberi törvény. Hadd világítsam meg ezt a sémát azzal, hogy elemeit a játékkártyához hasonlítom. Az Emberi Jogok Chartájának ellenségei állandóan ilyenfajta játékot űznek, hát mi mért ne tennénk? Az isteni törvény tehát az ász. A természeti törvény a király. Az Emberi Jogok Chartája egy vacak dáma. A törvények Tamás szerinti alá-fölérendeltsége annyira távol áll a nevetségestől, hogy soha senkivel nem találkoztam, aki ne hitt volna benne egészen a csontja velejéig. Köztudomásúlag vannak nagyobb szabású törvények is, mint amelyek ott állnak a törvénykönyveinkben. Csak az a nagy baj, hogy igen csekély a közmegegyezés afelől, hogyan vannak megszövegezve azok a nagyobb törvények. Teológusok szolgálnak némi utalással a szöveget illetően, csakhogy ahhoz egy diktáló kell, aki épp a kellő módon tudja lefektetni – hogy megfelelő helyen tegye fel a pontot az i-re. Egy ember, aki közönséges káplár volt a hadseregben, megcselekedte ezt Németország, aztán egész Európa számára, ha még emlékeznek, nem is olyan régen. Amit ő nem tudott az isteni és a természeti törvényről, azt nem is volt érdemes tudni. Csupa ász és király volt a kezében. Ezenközben, az Atlanti-óceánnak az innenső oldalán, mi hiányos paklival játszottunk, ahogy mondani szokás. Alkotmányunk következtében, a legmagasabb érték bárkinek a kezében egy nyavalyás dáma volt, a megvetésre méltó emberi törvény. Ez a mára is érvényes. Én magam ünneplem ezt a tökéletlenséget, hiszen nyilvánvalóan annyira jó a számunkra. Azért támogatom az Amerikai Polgárjogi Szövetséget, mivel a törvény előtt ragaszkodik hozzá, hogy közhivatalnokainkat csakis az emberi törvény irányítsa, semmi magasabb. Ahányszor ennek vagy amannak az eszmének a terjedését országunkban akadályozza valami tisztviselő, az illető tisztviselő megveti az Alkotmányt, és mindannyiunkat arra biztat, vegyünk részt sokkal nagyobb szabású rendszerekben, mármint: az isteni vagy a természeti törvényben. Mi, mint a szabad akarat hívei, nem áhítozhatnánk legalább egy kicsi kis természeti törvényre? Nem tanulhatnánk legalábbis a természettől, anélkül, hogy egy másik személy Isten-ideája nehezedne a vállunkra?

Dehogyisnem. A müzli még senkinek sem ártott, se a madár, se a méh – a tejről nem is szólva. Isten megismerhetetlen, de a természet egész idő alatt mást se tesz, mint önmagát magyarázza. És mit tudtunk meg tőle mind ez ideig? Hogy például a feketék nyilvánvalóan alacsonyabb rendűek, mint a fehérek, és alacsonyrendű munkára predesztináltak a fehér ember feltételei szerint. Ahogy időnként emlékeztetnünk kell magunkat, a természetnek ez a nyilvánvaló leckéje engedte meg Thomas Jeffersonnak, hogy rabszolgákat tartson. Ezt adják össze. Engem az én szépséges hazámmal kapcsolatban az zavar a legjobban, hogy gyermekeinek ritkán tanítják meg, hogy az amerikai szabadság nyomtalanul eltűnik, ha – mire ők felnőnek, és gyakorolják állampolgári jogaikat – ragaszkodnak hozzá, hogy törvényszékeinket és rendőreinket és börtöneinket az isteni vagy a természeti törvény szerint igazgassák. Tanárok, szülők, gyámok javarésze nem tanítja meg ezt a létfontosságú leckét, mivel ők maguk sem tanulták meg soha, vagy pedig egyszerűen azért, mert nem merik. Méghozzá miért nem? Az ember jócskán bajba keveredhetett ebben az országban, és gyakran az Amerikai Polgárjogi Szövetség védelmére szorult, mert lefektette a lecke alapvetését, ami hangzik pedig a következőképpen: valójában senki sem érti igazán a természetet vagy Istent. Elszánt szándékom, hogy ez legyen nálam az alapvetés, nem a szex vagy az erőszak, ami az én szegény könyvemet olyan bajba keverte Island Treesen – meg az Észak-Dakota állambeli Drake-ben, és felsorolhatatlanul sok más községben, ahol a könyvet elégették. Nem mondom, hogy a mi kormányzatunk természetellenes és Isten-ellenes. Azt mondom, hogy nem természetpárti, és nem Isten-párti, méghozzá olyan jó okkal, hogy attól égnek állna a hajuk. Hát igen – minden jónak vége szakad egyszer, ahogy mondani szokás. Vége lesz előbb-utóbb az amerikai szabadságnak is. Hogy hogyan? Ahogyan minden szabadság végzi: sorsunk meghódol a legmagasabb törvények előtt. Visszatérve a kártyajátékból vett buta analógiámhoz: a királyokat meg az ászokat kijátsszák. Senki másnak nem lesz magasabb érték a kezében, mint a dáma. Harc támad azok között, akik királyokat meg ászokat tartanak a kezükben. A harcnak addig nem lesz vége, nem mintha mi, többiek, akkor már sokat törődnénk az egésszel, míg valaki ki nem játssza a pikk ászt. Amit tudvalevőleg nem lehet letromfolni. Köszönöm, hogy meghallgattak. * Délután tartottam a beszédet a Gatsby-házban. Amikor hazaértem New York-i házamba, levelet írtam a Szovjetunióba egy barátomnak, Felix Kuznyecovnak, aki kitűnő kritikus és tanár, és a Moszkvában székelő szovjet Írószövetség tisztségviselője. A levél dátuma azonos a Sands Point-i szónoklat dátumával. Valamikor megeshetett, hogy félig-meddig kiütött a pia, mikor ilyen késő éjjel írtam ilyen levelet; valamikor, amikor bűzlöttem a mustárgáztól meg a rózsától, ahogy

vertem az írógép billentyűit. De most már nem iszom. Soha életemben nem írtam publikálásra szánt dolgot becsiccsentett állapotban. Levelet annál inkább. De már azt sem. Na mindegy, akkor józan voltam, és józan vagyok most is, és Felix Kuznyecovval az előző nyáron barátkoztam össze – New Yorkban, tíz-tíz amerikai és szovjet irodalmi személyiségnek a Charles E Kettering Alapítvány által szponzorált ökumenikus találkozóján. Az amerikai delegációt Norman Cousins vezette, benne voltunk jómagam és Edward Albee és Arthur Miller és William Styron és John Updike. Mindannyiunk műveit kiadták a Szovjetunióban. Nekem jóformán valamennyi munkámat – az Éj Anyánk meg a Börtöntöltelék kivételével. A szovjet küldötteknek kevés, ha ugyan egyáltalán bármilyen művét adták ki itt, a munkásságukat tehát nem ismertük. A szovjetek azt mondták nekünk, amerikaiaknak, hogy illenék zavarba jönnünk, amiért az ő hazájuk annyi művünket kiadja, mi meg tőlük olyan keveset. Amire azt válaszoltuk, igyekszünk majd elérni, hogy többet is kiadjanak tőlük, ugyanakkor érzésünk szerint az SzSzKSz könnyedén állíthatott volna össze olyan delegációt, amelynek a műveit nálunk csodálják és kiadják – mi pedig könnyedén állíthattunk volna össze olyan delegációt, ami annyira ismeretlen a szemükben, hogy a tagjai lehettek volna akár szennyvízcsatorna-felügyelők Fresnóból, amennyire bárki a Szovjetunióban ismeri őket. Felix Kuznyecov meg én mindenesetre nagyon jól elboldogultunk egymással. Meghívtam magamhoz, ültünk hátul a kertben, és átdumáltuk majdnem az egész délutánt. Csakhogy aztán, mire mindenki hazament, valami zűr támadt a Szovjetunióban egy törvényen kívüli magazin, bizonyos Metropol kiadása körül. A Metropol szerzői és szerkesztői fiatalok voltak, és rosszul tűrték, ha vén szarosok szabják meg, mit írhatnak. Mellesleg szólva, a Metropol-ban semmi sem volt még megközelítőleg sem annyira sértő, mint egy segédlelkészt "hülye anyabaszogató"-nak nevezni. A Metropol társaságát mégis denunciálták, a magazint betiltották, és megtárgyalták, mi módon lehetne megnehezíteni mindenkinek az életét, aki kapcsolatban állt vele. Így aztán Albee és Styron és Updike meg én táviratoztunk az Írószövetségnek, mondván: szerintünk helytelen írókat megbüntetni azért, amit írtak, akármit is írtak. Felix Kuznyecov hivatalosan válaszolt a szövetség nevében, érzékeltette, hogy egy nagygyűlésen kitűnő írók egymás sarkát taposva tanúsították, hogy aki csak a Metropol-ba ír, egyáltalán nem is író, hanem pornográf és egyéb bűnelkövető és így tovább. Kérte, hogy válaszát tegyék közzé a The New York Times-ban – közzé is tették. Miért is ne? Én pedig a következő magánlevelet írtam Kuznyecovnak: Kedves Kuznyecov professzor – kedves Felix, Köszönöm augusztus 20-án kelt azonnali, őszinte és gondos levelét, valamint a mellékelt anyagot. Elnézését kérem, amiért nem válaszolok az önök szép nyelvén, és szívből kívánom, hogy mindketten

kezdettől fogva közvetlenebb hangot ütöttünk volna meg a Metropol ügyet illető vitánkban. Megpróbálom megint elkapni az úgy egy esztendeje az itteni kertemben folytatott hosszú beszélgetésünk szívélyes, testvéries hangulatát. Levelében mint "amerikai szerzőket" említ bennünket. Ez alkalommal nem érezzük magunkat különösebben amerikainak, hiszen csak a magunk nevében szóltunk – nem konzultáltunk semmiféle amerikai intézménnyel. Ebben az esetben egyszerűen "szerzők" vagyunk, akik lojalitásunkat fejezzük ki az írók nagy és sebezhető családjával az egész világon. Önben és az Írószövetség összes többi tagjában bizonyára ugyanilyen családi érzés él. Mi, akik a táviratot küldtük, annyira nem vagyunk szervezettek, hogy fogalmam sincs, miféle választ küldenek önnek a többiek. Mint bizonyára tudja, a táviratunkra küldött válaszát nemrégiben közzétették a The New York Times-ban, és talán másutt is. A vita alig keltett figyelmet. A dolog láthatólag csak a többi írót érdekli. Az írók nemigen érdekelnek mást, csak írókat. És ha mi, kevesek, akik aláírtuk a táviratot, nem volnánk, aligha volna bárki, akit érdekelnek az írók – ha mégoly nagy bajba kerülnének is. Talán hagyjunk fel mi is az érdeklődéssel? Hát igen – én megértem, hogy a mi kultúráink annyira különbözőek, hogy sohasem juthatunk egyezségre a kifejezés szabadságának tekintetében. Természetes, sőt talán egyenesen dicséretes, hogy nem értünk egyet. Azt azonban önök nem tudják a mi kultúránkról, hogy akik a táviratot aláírták, azokat rendszeresen támadják polgártársaik mint pornográf írókat, gyermekek megrontóit, az erőszak dicsőítőit, tehetségtelen alakokat és így tovább. Ami engem illet, munkáim ellen évente többször élnek ilyen vádakkal a törvényszék előtt, általában szülők, akik vallási vagy politikai okból nem óhajtják, hogy a gyermekeik elolvassák a mondanivalómat. A szülők mellesleg gyakran úgy találják, hogy vádjaikat az alacsonyabb bíróságok támogatják. A vádakat mindeddig elejtették a fölsőbb bíróságok, amelyek közelebb állnak az Egyesült Államok Alkotmányának szelleméhez. Kérem, közvetítse ennek a levélnek a tartalmát az Írószövetség-beli testvéreimnek, ahogy mi is közvetítettük az ön levelét a The New York Times-nak. Ez a levél kizárólag önhöz szól, tegyen vele, amit kedve tart. Nem küldök senkinek másolatot. Még a feleségem sem olvasta. Ha ezt a keresetlen részletet az Írószövetség tudomására hoznánk, talán a segítségével a tagok megértenék, amit nem hinném, hogy ma túlságosan jól értenének: hogy mi nem vagyunk nacionalisták, akik holmi hidegháborús vállalkozásban vesznek részt. Minket egyszerűen mélységesen érdekel, hogyan mennek az írók dolgai itt, ott, mindenütt. Még ha nem-írónak nyilvánítják is őket, ahogyan velünk tették, minket továbbra is érdekel. * Kuznyecov postafordultával és hasonlóképpen magánlevélben válaszolt. Szívélyes volt és emberséges. Kiérthettem belőle, hogy változatlanul barátok vagyunk. Nem szólt egy szót sem a szövetsége vagy a kormánya ellen. Sem olyasmit, amivel elvette

volna a kedvemet, hogy azt érezzem, az írók, jók, rosszak, mindenütt első unokatestvérek – legalábbis első unokatestvérek. És ez az egész szájtépés, ami kiművelt emberfők között folyik az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban, annyira megható és komikus valójában, amíg nem vezet háborúhoz. Energiát szerintem abból az elkeseredett óhajból merít, mindkét oldalon, hogy egymás utópiái sokkal jobban működhetnének, mint ahogyan működnek. Mi szeretnénk elbütykölgetni az övékét, hogy sokkal jobban működjön, mint ahogy teszi – hogy az ottani emberek például kedvükre elmondhassanak mindent, és ne kelljen rettegniük a büntetéstől. Ők meg elbütykölgetnék a miénket, hogy itt mindenki, akinek nincs munkája, kaphasson munkát, és hogy ne kelljen eltűrnünk szadista filmeket és gyilkos pornófilmeket és így tovább. Egyik utópia sem működik manapság sokkal jobban, mint a Page-féle szedőgép, amelybe Mark Twain befektette és elvesztette vagyonát. Az a csodaszép szerkentyű egyetlenegyszer szedett ki betűket, amikor nem látta más, csak Twain meg a feltaláló. Twain hívta a többi befektetőt, hogy lássanak csudát, mire azonban odaértek, a feltaláló szétszedte a gépet. Ami soha többé nem működött. Békesség. (Borbás Mária fordítása) II. Gyökerek Mint hamarosan bizonyítom, régóta írástudó európaiak leszármazottja vagyok, akik valószínűleg a római játékok idején voltak utoljára rabszolgák. A szőrszálhasogató krónikás felvethetné, hogy európai őseim kétségtelenül önként vállaltak időnként rabszolgaságot a katonai parancsnokaik alatt. Amikor azonban szemügyre veszem családfámat az elmúlt század során, vagy egy kicsit még régebben, semmiféle háborúrajongót nem találok őseim között. Sem apám, sem nagyapáim nem háborúztak. Négy dédapám közül egyetlenegy, az 1832-ben a németországi Düsseldorfban született Peter Lieber vett részt háborúban – a Polgárháborúban. Anyámnak Lieber volt a lánykori neve. Ez a Peter Lieber, aki az én számomra sem valóságosabb, mint maguknak, egymillió német társaságában jött Amerikába 1848-ban. Apja kefegyáros volt. Peter a Minnesota állambeli New Ulmban élt, szatócsüzlete volt, és szőrmét vásárolt az indiánoktól, amikor kitört a Polgárháború. Amikor Abraham Lincoln 75 000 önkéntest toborzott, Peter Lieber csatlakozott a könnyűtüzérség 22-es minnesotai ütegéhez, és két évig szolgált, majd megsebesült, kitüntették és leszerelték. "Jobb lábának térdízülete gyógyíthatatlan sérülést szenvedett, és élete végéig sántított", számol be róla John Rauch bácsikám (1890-1976). John bácsi valójában nem volt a nagybátyám, hanem apám első unokatestvérének, Gertrude Schnull Rauchnak a férje. A Harvardon szerzett diplomát, és jeles indianapolisi ügyvéd volt.

Élete vége felé önjelölt krónikása – griot – lett felesége családjának, amely részben az én családom is, noha csak beházasodott rokon voltam, nem vérrokon. Feleségének igen hígított változatú rokona vagyok, és nem is számítottam rá, hogy egy lábjegyzetnél egyéb lehetek John bácsikám krónikájában – meg is lepődtem hát alaposan, amikor egy szép napon megajándékozott egy kézirattal. Ez volt a címe: Számadás ifj. Kurt Vonnegut őseiről, családja régi barátjának tollából. Alapos kutatás alapján írta meg maga John bácsikám. Munkája, sajnálatos módon, különb, mint számos művem. Ennél a kéziratnál nagylelkűbb ajándékra soha életemben nem számítok – ráadásul olyan embertől származott, aki a jelenlétemben soha egy jó szót nem szólt a munkámról, legfeljebb annyit, hogy "meglepte meggyőzően fensőbbséges tónusom", és hogy bizonyára jó nagy rakás pénzt fogok besöpörni. A Collier's magazinban megjelent, Jelentés a Barnhouse-effektusról című első elbeszélésemnek a hőse egy férfi volt, aki befolyásolni tudta a játékkockákat, ha nagyon erősen koncentrált, és éppenséggel ki tudta lazítani a kémény tégláit egy mérföld távolságból és így tovább – mire John bácsikám megjegyezte: – Na most majd hallhatsz országszerte valamennyi hőbörödött alaktól. Erre mindegyik képes. Amikor megjelent a Macskabölcső című regényem, John bácsikámtól levelezőlapot kaptam a következő szöveggel: "Szerinted az élet egy rakás szar, igaz? Olvasd Thackerayt!" Komolyan gondolta. Az ő szemében nem voltam úri író, annyi szent, és amikor az őseimről írt, egyetlen elégtételeként bebizonyíthatta, milyen az, amikor egy úr ír. Tudomásul vettem a megrovást. * Valahányszor John bácsikám "Kurt"-ot említi, apámra, id. Kurt Vonnegutra utal. Engem "K." néven említ – így becéztek gyerekkoromban. Aki csak ismert tizenkét éves korom előtt, ma is így szólít. Leszármazottaim nemkülönben. Mellesleg szólva, sohasem azonosítottam magamat a Kafka-művek "K."-jával. Demokráciában nőttem fel, megengedem magamnak a merész gondolatot, hogy mindig is tudom, ki a főnök, és mi megy végbe körülöttem. Tévednék talán? John bácsikám kéziratának első oldalai személytelen beszámolóval szolgálnak. Minden enciklopédiában megtalálható az ilyesmi – hogy hogyan telepedtek meg ebben az országban az európai bevándorlók, hogyan fejlődött ennek következtében a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság és így tovább. A bevándorlók legnagyobb hullámát a németek jelentették – a másodikat az olaszok, a harmadikat az írek. A bevezetés végkövetkeztetése megérdemli, hogy idézzem: "A német-amerikaiak számára fájdalmas volt, amikor az Egyesült Államok két világháború során hadat viselt Németország ellen. Utálták a kényszert, hogy fajtestvéreik ellen harcoljanak, de megtették, és nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az Egyesült Államokban élő német származásúak között a szörnyű háborúk folyamán egyetlenegy sem akadt, aki árulásba keveredett volna.

A németek szerették őshazájukat, annál kevésbé azonban II. Vilmos császárt meg a hadvezéreit, sem Hitlert a nyomorult nácijaival. Angliával rokonszenveztek, magukévá tették Anglia kultúráját, és ez határozta meg világszemléletüket. Amikor Anglia 1917-ben, majd 1941-ben bajba került, a német-amerikaiak a segítségére siettek – a maguk Vaterland-ja ellen. Erről igen kevés szó esik." Úgy-legyen. * Mint más könyveimben említettem, országunk németellenessége az első világháború során annyira megszégyenítette és elkeserítette szüleimet, hogy elhatározták: úgy nevelnek fel, hogy nem ismertetnek meg azzal a nyelvvel vagy irodalommal vagy zenével vagy apáról gyermekre szálló családtörténettel, amit az őseim szerettek. Szabad akaratukból tudatlanná és gyökértelenné tettek, csak hogy bizonyítsák, milyen jó hazafiak. Azt hiszem, ugyanezt gyakorolta meglepő jámborsággal sok-sok indianapolisi németamerikai család. John bácsikám valósággal dicsekszik ennek a kultúrának a szétszaggatásával és csendes eltemetésével – holott ez a kultúra ma bizonyára hasznomra lehetne. De ma is beleborzongok, ha olyan német-amerikaival találkozom, akit elképesztő módon arra neveltek, hogy utálja Woodrow Wilsont, amiért megkérdőjelezte az általa "kötőjeles amerikainak nevezettek lojalitását, és biztatta azokat, akik úgy imádják a demokráciát, hogy országszerte összerondították német társadalmi és testedző és művelődési egyletek falait, és nem voltak hajlandók német zenét hallgatni, sőt: savanyú káposztát – sauerkraut – enni. Amennyire emlékszem, egyetlen rokonom sem mondott nekem sokat, se jót, se rosszat Woodrow Wilsonról. * Egy német-amerikai barátomra – korombeli építészettörténész – bizton lehet számítani, hogy mindennek elmondja Woodrow Wilsont, mihelyt alaposan betintázott. Elmondja továbbá: Wilson hitette el ezzel az országgal, hogy az ostobaság hazafiasság; hogy az ember legyen büszke, ha csak egy nyelvet ismer, és higgye, hogy minden egyéb kultúra alacsonyabb rendű és röhejes, gyalázat Istenre és a józan észre nézve egyaránt; hogy a művészek és tanárok és általában az igyekvő emberek – csupa pojáca, ha az életben igazán számító problémákkal kerülnek szembe, és így tovább, tovább. Barátom szerint különleges balszerencse volt országunkra nézve, hogy a németamerikaiak olyan kitűnőségre tettek szert a múvészetben és az oktatásban, amikor pedig azon kellett volna iparkodniuk, hogy a magasból jó alaposan megvethessék őket. Utálni mindent, amit azokban az időkben tettek, és amit képviseltek, köztük mellesleg a testedzést, nem csak a német-amerikaiak, de egész kultúránk műtéti úton való eltávolítását jelentené. – Marad az amerikai futball – mondja német-amerikai barátom, mi pedig kijelölünk valakit, aki majd hazafuvarozza.

* Visszatérve John bácsikámhoz: Ifj. Kurt Vonnegutnak mind a nyolc dédszülője részt vett a németek nagy vándorlásában a Középnyugatra, az 1820-tól 1870-ig terjedő fél évszázadban. A következők voltak: Id. Clemens Vonnegut és felesége, Katarina Blank; Henry Schnull és felesége, Matilde Schramm; Peter Lieber és felesége, Sophia St. André; Karl Barus és felesége, Alice Möllman. Tizenhat ükszülője közül mindössze négy előzte meg őket, nevezetesen Jacob Schramm és felesége, Julia Junghans; valamint Johann Blank és felesége, Anna Maria Oger. A többi tizenkettő és elődeik jobbára ismeretlenek. Ők Németországban maradtak. Csontjaik mind a mai napig névtelenségben nyugszanak. Ám mind a nyolc itt letelepedett ős műveltebb volt, és magasabb társadalmi pozíciót foglalt el, mint az átlagos bevándorlók. Anna Oger szüleinek kivételével polgárok voltak, városi emberek, kereskedők, és a felső-középosztály tagjai, ellentétben a német bevándorlók zömével, akik főleg parasztgazdálkodók vagy szakiparosok voltak. K. ükapja, Jacob Schramm tehát Szászországból jött, ahol családjának számos nemzedéke gabonakereskedő volt. Ötezer dollárt hozott magával aranyban, hatszáz könyvet, több ládányi háztartási holmit, köztük egy meisseni porcelán étkészletet. Azonnal földet vásárolt az Indiana állambeli Cumberland közelében. Igen művelt fickó volt, egy sorozat levélben írta meg Németországba részletesen a tapasztalatait, és értékes javaslatokkal élt a következő bevándorlók okulására. Leveleit kinyomtatták és kiadták Németországban. Ennek a kiadványnak egy példánya megtalálható az Indianai Történelmi Társulat könyvtárában-ez a társaság ki is adta a mű angol fordítását 1928-ban. Jacob Schramm sokat utazott – egyszer éppenséggel a világ körül, egymagában. Jómódban élt. Sok földet vásárolt, többek között egy kétezer hektárnál is nagyobb parcellát a régi michigani országút mentén, Indianapolistól közvetlenül északnyugatra. Pénzt kölcsönzött, jó jelzáloggal biztosítva, a szomszédságba később érkezetteknek. Amikor egyetlen leánya, Matilda, 1857-ben feleségül ment Henry Schnullhoz, Jacob Schramm az utóbbinak tőkét előlegezett, hogy segítse megalapozni nagybani fűszerkereskedését, és elinduljon sikeres kereskedelmi pályafutása, melynek során nagy vagyonra tett szert. K. apai ősei, a Vonnegutok, hasonlóan módosak voltak. A vesztfáliai Münsterből származtak; nevük egy távoli ősre vezethető vissza, akinek birtoka – ein Gut – a kis Funne folyó mentén terült el; innen a FunneGut név: birtok a Funne mentén. Ez a név változott idővel Funnegutról Vonnegutra. A "Funnegut" angol fülnek nagyon komikusan hangzott. Az idősebb Clemens Vonnegut 1824-ben született a vesztfáliai Münsterben; 1848ban jött az Egyesült Államokba, és 1850-ben telepedett le Indianapolisban. Apja Vesztfália nagyhercegének volt hivatalos adószedője. Clemens sokkal jobb rendszeres oktatásban részesült, mint a német vagy egyéb bevándorlóknak legalább kilencvennyolc százaléka. A hannoveri középiskolában

érettségizett, vagyis képzettsége megfelelt a kor amerikai főiskolai végzettségének, és beiratkozhatott az egyik egyetem bölcsészettudományi karára. Járatos volt latinban és görögben, német anyanyelve mellett folyékonyan beszélt franciául. Alapos olvasottsággal rendelkezett történelemben és filozófiában; nagy szókincsre tett szert; tisztán és világosan fogalmazott. Bár a római katolikus egyházban nevelkedett és nyert hitoktatást, elvetette a formális vallást, nem állhatta a papokat. Nagy csodálója volt Voltaire-nek, és osztotta számos filozófiai nézetét. Nem végez le el az egyetemet, hanem egy amszterdami székhelyű holland textilcég ügynöke lett. 1848ban, huszonnégyéves korában elhatározta, hogy kivándorol az Egyesült Államokba, ahol kezdetben a textilgyár utazó ügynöke volt. Amikor 1850-ban Indianapolisba érkezett, találkozott egv Vollmer nevű honfitársával, aki már pár esztendeje telepedett meg ott, és máris jól boldogult az üzleti életben mint vas-, fém- és vegyes áruk kiskereskedője. A két férfi összebarátkozott, és Vollmer felajánlotta Vonnegutnak, lépjen be a vállalkozásába. A cég neve ettől fogva Vollmer & Vonnegut lett. Társas viszonyuk kezdetén Vollmer elhatározta, hogy nyugatra utazik, felderíti az új vidéket, és meglátogatja Kalifornia nemrégiben felfedezett aranymezőit. Soha többet nem hallottak róla, valószínűleg a "Vadnvugaton" vesztette életét. Vonnegut így kizárólagos tulajdonosa lett a kicsiny üzletnek, amelyet 1852-től ő maga, majd később fiai és unokái tekintélyes vállalkozássá fejlesztettek, Vonnegut Vas- és Fémáru Társaság néven. Az 1850-es években, a keleti Washington utcán létesitett első, szerény boltjával szemben állt egy kis német vendéglő. Az egyik csinos pincérnő, Katarina Blank, hét gyermek egyike volt egy bevándorolt német parasztcsaládban, akik a badeni Urloffenból jöttek, és Indianapolisból közvetlenül nyugatra, a Marion megyei Wayne városka egy gazdaságában telepedtek le. Kivágták az erdő fáit, lecsapolták a földet, és kemény munkával igyekeztek termelékennyé tenni a gazdaoságot. Sok volt az éhes száj, mindenkinek meg kellett fognia a munka végét, a gyerekek néhány évig jártak csak az elemi iskolába. Katarina Blank ebben a kis vendéglőben pincéreskedett, és hamarosan megismerkedett Clemens Vonneguttal, aki legott bele is szeretett. 1852ben házasodtak össze. Clemens huszonnyolc esztendős volt, Katarina huszonnégy. Szerény házat vásároltak a nyugati Market utcán, és folyamatosan javuló anyagi körülmények között nevelték fel családjukat. Katarina, akárcsak Clemens, kicsi volt, a haja fekete. Otthon mindketten német anyanyelvüket használták, de folyékonyan beszéltek franciául is. Gyermekeiket a tizenkilencedik századi német hagyomány és kultúra szellemében nevelték. Clemens aszketikus és puritán erkölcsiségére felettébb jellemző, hogy irodalmi bálványa Schiller volt, nem pedig a sokkal nagyobb szabású géniusz, Goethe. Katarina, szerény származása és csekély iskoláztatása ellenére, roppant nagy tiszteletben álló és igen méltóságteljes matróna lett, akit nagy szeretettel vettek körül gyermekei és unokái. Clemens helyi hírnévre tett szert mint a haladó közoktatás szószólója. Huszonhét esztendeig volt tagja Indianapolis város iskolaszékének, többnyire mint elnök és első számvizsgáló. Megvesztegethetetlen és igen hatékony tisztviselő volt. Kiváltképpen a középiskola érdekelte, és gondoskodott róla, hogy elsőrendű legyen az oktatás a

klasszikusok, a történelem és a társadalomtudományok terén. Része volt 1894-ban a második középiskola létesítésében: a Kézműipari Középiskolában, Emmerich igazgató vezetésével, az oktatás középpontjában a természettudomány, a matematika és a gépészeti gyakorlat állt. A két középiskolábbl kikerülőket szívesen fogadták a Harvardon, a Yale-en és más nagy egyetemeken körülbelül 1940-ig; azóta ezeknek a középiskoláknak a megbecsülése az alacsonyabb színvonal következtében sajnálatosan hanyatlott. Clemens Vonnegutról számos történet járta. Amikor beválasztották az Iskolaszékbe, rájött, hogy a helybeli bankok nem fizetnek kamatot a meglehetősen nagy letétekre, amelyekkel az Iskolaszék finanszírozza működését. Követelte, hogy a bankok fizessenek kamatot az Iskolaszék letétjeire. Akkoriban ezt sérelmes újításnak tekintették a mindaddig uralkodó szokásos és kényelmes gyakorlatban. John P. Frenzel bankár felkereste Clemenset az irodájában, és nagy hangon felelősségre vonta. Clemens nagyothallást tettetett, füléhez emelte tenyerét, mire Frenzel még hangosabban kiabált. Clemens úgy tett, mintha még most sem hallaná. Frenzel felemelte hangját, most már harsányan szitkozódott – mindhiába. Clemens sehogy sem "hallotta". Frenzel végül kiviharzottváltozatlanul "hallatlanul". Ettől fogva azonban a bankok fizettek kamatot, és ezt mind a mai napig is folytatják. Egy másik alkalommal egy felháborodott vállalkozó kereste fel Clemenset, és tiltakozott az ellen, hogy szerződést kössenek iskolaépítésre egy pályázóval, aki nélkülözi a "helyes" politikai kapcsolatokat. Clemens ezúttal is nagyothallónak tettette magát; ráadásul elővette a tollkését, és a körmét kezdte nyesegetni. A frusztrált vállalkozó ekkor sértegetéshez folyamodott. Clemens megőrizte hidegvérét, és továbbra sem szólt egy szót sem. Amikor végzett a manikűrözéssel, levette a cipőjét, harisnyáját, és most már a lábkörmeit kezdte nyesegetni, intenzív németes koncentrációval. Látogatója undorodva távozott, és szitkokat szórt az őrült németre. Clemens nem jött ki a sodrából. Sok hasonló történetet meséltek róla, amikor azonban 1906-ban, nyolcvankét esztendős korában elhunyt, nagy tiszteletben álló alakja volt a város üzleti és társadalmi életének; csak Henry Schnullhoz volt mérhető, aki Indianapolis német bevándorlói közül a legnagyobb köztiszteletnek örvendett. Az idős Clemens, hetvenes éveiben, vállalkozása vezetését három fia, az ifjabbik Clemens, Franklin és George avatott kezére bízta. Bernard fia is kapcsolatban állt rövid ideig a céggel, de nem kedvelte az általa "szögkereskedésnek" minősített tevékenységet, és figyelmét az építészet művelésére és a művészetek gyakorlására fordította. Sohasem volt olyan erős alkatú, mint a bátyjai, akik közül ketten is megérték kilencvenes éveiket. Édesapjuk nemcsak az erkölcsi feddhetetlenség legmagasabb színvonalát tekintve szolgált nekik példával, hanem a testedzés révén szerzett fizikai erőnlétben is. Az idős Clemens élete végéig Jahn atya tanításának volt a híve: ép testben ép lélek. Nem mondott le a mindennapos testedzésről, akár esett, akár fújt, s igen mértékletesen evett és ivott. Súlya ritkán haladta meg az ötven kilót. Naponta látták, amint gyors léptekkel rója az utcát, mindkét kezében egy-egy súlyos kővel. Ha olyan fához ért, amelynek elérhető magasságban volt egy vastag ága, megállt, és többször felhúzódzkodott rá.

1904 decemberének egy hideg napján, nyolcvanharmadik évében, szokásos reggeli sétájára indult. Amikor nem tért haza a megszokott időben, családja a rendőrség bevonásával indult a keresésére. Otthonától több mérföldnyire találtak rá – az út mentén hevert, holtan. Ilyen halált kívánt magának-aktívan, mindhalálig. * Szinte valamennyi ősöm Európából egyenesen Indianapolisba került, Peter Lieber és Sophia de St. André kivételével, akiknek a minnesotai New Ulmban volt vegyeskereskedésük. Amikor Peter nyomorék lábbal visszatért a Polgárháborúból, nem győzte mesélni, milyen nagyszerű a fellendülés Indianapolisban. Ahhoz képest New Ulm – halott. Peter tehát, John bácsikám szerint, megbízatást szerzett mint Oliver P. Morton indianai kormányzó titkára. A kormányzónak német összekötő titkárra volt szüksége politikai tevékenységében. A fizetés jó és állandó volt, és Peter a háború végeztéig megmaradt ebben a hivatalban. 1865-ben elérkezett számára a megfelelő alkalom. A város első serfőzdéje a Gack és Biser cég volt. A tulajdonosok halálával a céget eladásra kínálták. Peter megvásárolta, és átkeresztelte P Lieber és Tsa-ra. Fogalma sem volt a serfőzésről, de felvett egy Geiger nevű mestert, aki járatos volt a szakmában, és hozzálátott a Lieber's Ser előállításához és árusításához. A vállalkozás az első perctől kezdve sikeres volt. Peter főleg az eladással foglalkozott, amiben igen nagy jártasságra tett szert. Ez politikai tevékenységgel és az italmérések ellátásával is járt. Peter kénytelen volt politikával is foglalkozni, hogy italmérési engedélyt szerezhessen kedvenc vevőinek. 1880-ig törzsökös republikánus volt, mint a Polgárháború valamennyi veteránja. Abban az évben azonban a republikánusok, a metodista egyház nyomására, a sör- és szeszesital-kereskedelem korlátozását kezdték szorgalmazni. Ez volt a szesztilalom első előjele. Petert felháborította érdekeinek fenyegetése. Azonnal politikai fordulatot vett, és ettől fogva demokrata lett – méghozzá agresszív és aktív demokrata. Bőkezű adományokkal támogatta Grover Cleveland kampányalapját, kiváltképpen 1892-ben, amikor Clevelandet másodszor választották elnökké. Hálából Petert 1893ban az Egyesült Államok düsseldorfi főkonzuljává nevezték ki. Peter Lieber eladta serfőzdéjét egy brit szindikátusnak, amely mindenáron meg akarta szerezni igazgatónak Peter legidősebb fiát, Albert nagyapámat. Peter 1893-ban visszatért Németországba, és Düsseldorf közelében megvásárolt egy Rajna menti várat. Cleveland elnök megbízásával mint az Egyesült Államok főkonzulja tért vissza Düsseldorfba. "Vára fölé – meséli John bácsikám – felvonta a csillagos-sávos lobogót, nem nagy igényű kötelezettségeit alantasaira ruházta, és élete alkonyát gazdagságban és hivatali pompában töltötte." Albert fia, aki nem járt főiskolára, Indianapolisban maradt, vezette a serfőzdét, és évente egyszer Londonba utazott, hogy jelentést tegyen az új tulajdonosoknak.

* Hát tessék – John bácsikám immár beszámolt dédszüleim közül négyről, akik anyám lánykori nevét, a Liebert, és apám nevét, a Vonnegutot ebbe az országba hozták, ahol még jobbára vadon volt. Hátra van még további négy dédszülőm, négy nagyszülőm és két szülőm krónikája. Hadd jegyezzem meg ehelyütt, hogy engem legjobban Clemens Vonnegut ősöm bűvöl el, akit az út mentén ért a halál. "Clemens Vonnegut művelt különc volt", mondja John bácsikám. Magam is erre törekszem. "Kistermetű volt, de erős a függetlenségben és meggyőződésében", mondja John bácsikám. "Ősei római katolikusok voltak, ő azonban ateistának vagy szabadgondolkodónak vallotta magát." Ennek vallom magamat én is. "Helyesebb volna szkeptikusnak mondani, aki nem hajlandó hinni a megismerhetetlenben." Engem is joggal lehet "szkeptikus"-nak nevezni. "Azonban maga volt a Viktória-kori aszketizmus mintaképe, szerényen élt, került mindennemű kilengést", mondja John bácsikám. Igyekszem. Már nem iszom, de füstölök, akár egy hajókémény. Monogám vagyok, de kétszer nősültem. "Nagy bámulója volt Benjamin Franklinnek, akit amerikai szentnek nevezett, és harmadik fiát őutána nevezte el, ahelyett, hogy a keresztény naptár valamelyik szentjének a nevére keresztelte volna." Magam egyetlen fiamat Mark Twain, ugyancsak amerikai szent után neveztem el. "A közoktatás érdekében tett szolgálatai elismeréseképpen – folytatja John bácsikám – róla nevezték el a város egyik iskoláját. Igen művelt, nagyon olvasott volt, számos röpirat szerzője, melyekben az oktatással, a filozófiával és a vallással kapcsolatos nézeteit fejtegette. Maga írta meg a tulajdon gyászbeszédét." Ez a gyászbeszéd egyébként szerepel ennek a könyvnek a vallásról szóló tizenegyedik fejezetében. Nemrégiben olvastam fel agnosztikus Mark fiamnak, aki ma orvos, de egyetemista korában még unitárius lelkésznek készült. A beszéd hallatán a fogát csikorgatta és így nyilatkozott: – Megindító. Amikor elolvassák ezt a beszédet, és kivált, ha önök is sakkoznak, akárcsak Mark, bizonyára csodálni fogják Clemens Vonnegut indulatait. Megjegyzés: Nincs bennem annyi kurázsi, hogy azt kérjem, Clemens Vonnegut beszédét olvassák fel az én temetésemen is. * Visszatérve John bácsikámhoz: Ifj. Kurt Vonnegut egy másik dédapja, aki helyi hírnévre tett szert, Henry Schnull volt. August fivérével a vesztfáliai Hausberge városból jött Indianapolisba mintegy tíz esztendővel a Polgárháború előtt. Mindketten Kaufmann-, vagyis kereskedőkiképzést nyertek Németországban, és ismerték a kereskedelem és a

könyvelés módszereit. Kezdetben gazdaságok termékeit vásárolták fel és adták el Közép-Indiaisában. Szekérrel járták a terület gazdaságait, gabonát, vajat, tojást, baromfit, sózott és füstölt sertéshúst vásároltak, és ezeket a termékeket haszonnal adták el a városban. Amikor kemény munkával jólétre tettek szert, működésüket kibővítették: teherkocsival fuvarozták az árut az Indiaisa állambeli Madisonba vagy Jeffersonvillebe, ahol az árut hatalmas bárkákra rakták, melyek az Ohio és a Mississippi folyón New Orleansba hajóztak. Az egyik fivér kísérte a hajórakományt és felügyelte New Orleansban a kereskedést. Itt szép haszonnal adták el az árut, és kávét, rumot meg "New Orleans-i melasz"-nak nevezett cirokszörpöt vásároltak. Ezeket a termékeket azután bárkával északra hajózták, és jó áron eladták Cincinnatiben vagy Indianapolisban. Úgy mondják, ők hozták az egyik utolsó hajórakományt Indianapolisba délről, mielőtt a Konföderáció elzárta volna Memphisnél a folyót. A cirok és a kávé ára az égbe szökött, és a Schnull Testvéreknek immár elegendő tőkéjük volt, hogy fűszer-nagykereskedést alapítsanak és megépítsék azt a raktárat, amely ma is áll az indianapolisi Washington és Delaware utca délkeleti sarkán. A vállalkozás eredetileg A. és H. Schnull néven ismert társascég volt, később Schnull és Társára keresztelték. A Polgárháború végeztével August bejelentette: immár elegendő pénze van, hogy visszatérjen Németországba. Üzletrészét eladta Henrynek, és kétszázezer dollárral hazatért Hausbergébe, ahol vásárolt egy kis kastélyt, és úri módban élt 1918-ban bekövetkezett haláláig. Henry Schnull úgy döntött, hogy az Egyesült Államokban marad. Indiana egyik vezető kereskedője, köztiszteletben álló polgára lett. Fűszernagykereskedése mellett megalapította az Eagle Gépgyárat; ebből fejlődött ki a nagy Atlas Gépgyár, mely gőzgépeket és mezőgazdasági felszereléseket gyártott. Megszervezte az állam első textilgyárát, az Amerikai Gyapjú Társaságot is. Röviddel azután, hogy 1865-ben megszavazták a nemzeti bankokat engedélyező törvényt, Henry Schnull megalapította Indianapolis Nemzeti Kereskedelmi Bankját. Ő lett az első elnöke a banknak, amely minden bekövetkező válságot túlélt, és ma is működik. Henry Schnull végtelenül szorgalmas, bátor és önálló ember volt; intelligens, magabiztos és találékony; minden vállalkozásában megvesztegethetetlenül becsületes és megbízható; tökéletesen az üzletnek és a gyarapodásnak szentelte magát. A kor viszonyait tekintve nagyon gazdag lett, gyermekeit nagylelkű ajándékokkal halmozta el, és 1905-ben hátrahagyott vagyona segítségével leszármazottainak három nemzedéke élhetett gondtalanul. Számos tevékenysége annyira elfoglalta, hogy nem sok időt szentelt családjának, és gyermekei keveset látták. Felesége, Matilda Schramm, akit Henry korai vásárlókörútjai egyikén a leány édesapjának gazdaságában ismert meg 1854-ben, szigorú és szívós volt, akárcsak Henry, de meleg, szeretetteljes teremtés, és a család valódi mátriárkája. * Na jó – John bácsikám tehát mesélt nekünk apai dédszüleim két garnitúrájáról: Clemens Vonnegutról, akinek Katarim Blank volt a felesége, és Henry Schnullról,

akinek Matilda Schramm, valamint anyai dédszüleim egy garnitúrájáról, Peter Lieberről, a Polgárháború sánta veteránjáról, és feleségéről, Sophia de St. André-ról. Ezzel elérkezem dédszüleim negyedik garnitúrájához – az egyetlenhez, amelyiknek volt valami tevőleges része a művészetekben. Ezek a következők voltak: Karl Barus "professzor", "a város első hivatásos ének-, hegedű- és zongoratanára", John bácsikám szerint, és felesége, Alice Möllman. "Barus professzor nagy tiszteletnek örvendett; magántanári tevékenységén kívül zenekarokat vezényelt, kórust és egyéb zenei eseményeket szervezett. Művelt volt, és tagadhatatlanul entellektüel. Sohasem vett részt kereskedelmi vagy üzleti vállalkozásban, de tisztes jövedelemre tett szert a tanításból, és jól élt. Barus professzor eredetileg Cincinnatiben telepedett le az ötvenes évek elején, amikor a Cincinnati Sangverein zeneigazgatójává nevezték ki. Dr. Barust 1858-ban meghívták Indianapolisba, hogy vezényelje egy nagy zenei fesztiválon Indianapolis, Louisville, Cincinnati és Columbus német dalegyleteinek vegyeskarát. 1882-ben a Das Deutsche Haus felkérésére Indianapolisba jött mint a Männerchor – a férfikórus – zeneigazgatója, és ezt az állást 1896-ig megtartotta. Abban az évben a Tomlinson Hallban tartott utolsó hangversenyén a közönség szűnni nem akaró ovációban részesítette, és a város zenei életéhez való hozzájárulása értékeléseként ezüst babérkoszorút kapott. Életének hátralevő tizenkét esztendejében zongora- és énekoktatásban részesített válogatott növendékeket, és mindig a legnagyobb elismerésnek örvendett. Felmérhetetlen volt a hatása az egész város zenei ízlésére és kifinomultságára. Egyetlen követője sem bizonyult méltó utódának." * És Karl Barus professzor, a muzsikus, és felesége, Alice, egy másik Alice-t nemzettek, akit, John bácsikám szerint, "Indianapolis legszebb és legtehetségesebb ifjú hölgyének tartottak. Zongorázott és énekelt; azonkívül zenét szerzett, és kompozícióiból néhányat ki is adtak". Ő volt az én anyai nagyanyám. Igen, és Peter Lieber, a sánta háborús veterán, és felesége, Sophia nemzették Albert Liebert, aki indianapolisi serfőző és életművész lett. Ő volt az én anyai nagyapám. Henry Schnull, a kereskedő és bankár, és felesége, Matilda, nemzették Nanette Schnullt, aki John bácsikám szerint "élte virágjában igen szép asszony volt, bájos beszéd- és énekhanggal. Gyakran énekelt közönség előtt. Könnyen kacagott, élvezte a társaságot, s nagy csodálatnak örvendett kiterjedt baráti körében". Ő volt az én apai nagyanyám. És Clemens Vonnegut, a szabadgondolkodó és a Vonnegut Vas- és Fémáru Társaság alapítója, és felesége, Katarina, nemzették Bernard Vonnegutot, aki, így mondja John

bácsikám, "kora ifjúságától fogva művészi hajlammal rendelkezett. Ügyesen rajzolt és festett. Bernard rendkívül szerény és zárkózott volt. Nem voltak meghitt barátai, kevéssé vett részt társadalmi tevékenységben. Sohasem volt boldog, kitárulkozó személyiség, tartózkodó volt, félszeg, és bizonyos megvetéssel viseltetett környezete iránt". Ő volt az én apai nagyapám. * És most elérkeztünk Albert Lieberhez, a kujonhoz, akinek a gyermekei iránti érzelmi hűtlensége, szerény véleményem szerint, lényegesen hozzájárult anyám később bekövetkezett öngyilkosságához. Mint mondtam, Albert a sánta polgárháborús veteránnak volt a fia. Amikor apja visszavonult Düsseldorfba, Albert Indianapolisban maradt, és vezette a serfőzdét, amelyet apja eladott egy brit szindikátusnak. 1863-ban született. Amikor megismertem, nem sok mindent lehetett tudni róla. Renyhe szívműködése miatt állandóan feküdt. Akár marslakó is lehetett volna. Hogy mire emlékszem róla? A szája mindig nyitva volt. Nagyon piros volt a belseje. Fiatalkorában gyakran járt Londonban üzleti ügyben. "A Savile Row-n csináltatta az öltönyeit", írja róla John bácsikám. Róla lehetett volna megmintázni a Viktória-kor szabászati eleganciájának a szobrát: fekete gyapjúszövet szalonkabátok, cilinderek, skót tweedöltönyök, keményített ingek és keménygallérok, méretre csináltatott cipők. Jóképű volt, barátságos, és a társaság lelke. Imádta az estélyeket, a jó kosztot, a finom borokat. Egy sor szerelmi ügybe bonyolódott, nagy nőcsábász volt, nem vetette meg a léha szórakozást. A serfőzde általános felügyelője egy nyugalomba vonult brit katonatiszt volt, Thompson ezredes, aki egy-két évenként Indianapolisba látogatott, hogy megszemlélje az ügyek állását, és jelentést tegyen Londonban. Alberttal kettesben felduzzasztott költségszámlákkal, üzleti reklámtervekkel, propagandaosztályokkal, politikai hozzájárulásokkal és egyéb fogásokkal fejték meg a serfőzde jövedelmét. A szindikátus a befektetés öt százalékát követelte osztalékként, és meg is kapta. A többi Albert és csapata zsebébe vándorolt. Ellentétben konzervatív, visszahúzódó, végtelenül szerény és igénytelen apjával, Albert vígkedélyű volt, hivalkodó társaslény, és szórta a pénzt. Mindig igen nagy lábon élt, különböző nagy házakban, rengeteg cselédet, lovakat és hintókat tartott, valamint a legkorábbi és legjobb autókat. Fénykorában mindig volt angol komornyikja és libériás inasa. Költséget nem kímélve látta vendégül barátait: válogatott pecsenyék, ritka borok, virágok, patyolat asztalnemű, a legdrágább porcelánok kerültek az asztalra. Hamarosan milliomosi hírnévre tett szert, akinél semmiféle költség nem számít. Méltó cimborája lett a város aranyifjainak, a többi gazdag fiainak, például Booth Tarkingtonnak.1 Fantasztikus estélyeket adtak. Egyiküké volt a Monument Circle-en 1

Newton Booth Tarkington (1869-1946) mintegy negyven regényt és számos színdarabot írt. Két alkalommal is elnyerte a Pulitzer-díjat (1918, 1922).

álló English Hotel és az English-féle Operaház, ahol a legfőbb vándortársulatok játszottak. A ház jobb oldalán volt Albert fenntartott proszcéniumpáholya, amelynek ajtaja a színpadra nyílt. Ezáltal neki és cimboráinak bejárásuk volt a színpadra, és kézenfekvő lehetőségük, hogy találkozzanak a színésznőkkel, kivált a zenés vígjátékok kóristalányaival. Más alkalmakkor egy-egy éjszakára elfoglalták a város vezető nyilvánosházát – amelyet álszent módon az Egyetemi Klub Épületszárnyának neveztek –, a New Jersey utca keleti oldalán, két saroknyira északra a Washington utcától. Pénz nem cserélt gazdát, nehogy beszennyezze a Szárnyépület méltóságteljes légkörét. A bennfentesek havonta diszkrét számlát kaptak a ház fenntartásához való hozzájárulásukról. A helybeli aranyifjak valóságos bacchanáliákat rendeztek, ami válogatott és zaftos pletykával szolgált a tisztes polgároknak. Kilengéseiket azonban, a Viktória-kor illemkódexének tiszteletben tartásával, mindig zárt ajtók mögött követték el – és végtére is erre valók az ajtók. Egyik elragadó népszokásuk volt, hogy a rokonlelkeket beavatták az általuk "W-A Klub"-nak nevezett társaságba. Valamelyik klubban vagy szállodában rendezett lakomájuk előtt az újoncnak bekötötték a szemét, és ráültették egy hordó friss, hideg Lieber-féle serre, amelyhez csap csatlakozott. A csap elfordításával kifröccsent a sör, és elárasztotta a jelöltet. Amikor "elázott", méltónak minősítették rá, hogy belépjen egyesületükbe. Egy ékszerésszel még "W-A" monogrammal vésett aranygombot is csináltattak; ezt kabátjuk hajtókáján viselték. Nagy sportrajongók voltak, és rendszeresen különvonatot béreltek, ez szállította őket díjbirkózó bajnokságokra, lóversenyekre és más sporteseményekre. Sosem éltek kábítószerrel, nemigen káromkodtak, és tisztelték a tiszteletre méltó asszonyokat. Mindig megfelelő öltözéket hordtak, és általánosan úriemberhez illő modort tanúsítottak. * Ez az Edward-kori aranyifjú 1885-ben vette nőül a szépséges és muzikális Alice Barust. Három gyermekük született. Anyám volt a legidősebb. Aztán mikor anyám hatéves lett, Alice Barus meghalt tüdőgyulladásban. * Röviddel ezután, meséli John bácsikám, Albert elvett egy fölöttébb vonzó, ám roppant különc természetű nőt, akit sem Albert családja, sem baráti köre nem fogadott be. Ora D. Lane volt a neve, az Ohio állambeli Zanesville-ből származott. Tehetséges hegedűs volt. A család csak "O. D." néven emlegette, de legtöbben mint "Odiózus"-ra, vagyis undorítóra utaltak rá. Mesebeli gonosz mostohája lett Albert gyermekeinek. Roppant ravasz módon fenyítette és büntette őket. Annyira utálta a gyerekeket, olyan komiszul bánt velük, hogy mindannyian nagy lelki traumát szenvedtek, és ebből életük végéig nem lábaltak ki. Előzőleg csak szerető, gyengéd gondoskodásban volt részük, most pedig semmibe vették őket, méltánytalanságot és megaláztatást kellett elszenvedniük. Az asszony Albertot is terrorizálta, életveszélyesen fenyegette, párnája alatt pisztolyt tartott. Maga volt a megtestesült gonosz szellem és boszorkány. A szeretetteljes, gyengéd Albert állta, amíg bírta, de végül elvált a feleségétől, azonban kénytelen volt nagy tartásdíjat fizetni, amitől

erősen megcsappant amúgy sem túlságosan nagy tőkéje. Sohasem volt takarékos, költekező hajlamát a mögötte álló serfőzde rendszerint bőséges évi jövedelme támogatta. Albert azonban nem okult, és hamarosan harmadszor is megnősült. Ezúttal egy Meda Langtry nevű jelentéktelen kanadai özvegyasszonyt vett el; volt egy leánya, akit Albert örökbe fogadott, és Albertának keresztelt át. Meda sokkal fiatalabb volt Albertnál, nagyjából egyidős Albert Edith nevezetű leányával. Röviddel Albert harmadik és utolsó házassága után lépett életbe 1921-ben a szesztilalom, folytatja John bácsikám. A serfőzdét bezárták. Albert elveszítette állását, ettől fogva egyre romlott a helyzete, és halálára jóformán elszegényedett. Életének utolsó éveiben ingatlanjainak eladásából tartotta fenn magát, áruba bocsátotta régebbi lakhelyét, Indianapolis városában a Kessler körúttól és a nyugati Ötvenhatodik utcától északra terjedő százhektáros birtokot és a rajta épült nagy házat, ahonnan a White folyóra volt kilátás. Ez az ingatlan ma legalább millió dollárt vagy még többet érne. Albertnak, mint minden gazdag embernek, sok különféle tulajdona volt, ami nem befektetésnek számított, hanem a jómód megannyi tartozékának: válogatott értékpapírok, festmények, porcelánok, bútorok és egyéb műtárgyak. Sokat el kellett adni, de maradt még néhány kötvénye, és hagyatéki leltára 311 607,65 dollárra rúgott. Peter Lieber vagyonából Albert gyermekeire mindössze apjuk vagyonának kicsiny maradéka jutott, és néhány alapítványi letét, amelyet Peter létesített számukra a Kereskedelmi Bank részvényeinek formájában. Így hát a közmondásos "suba subával" három nemzedék elmúltával beteljesült, hála a szesztilalomnak, valamint Albert költekezésének és meggondolatlanságának. Amíg azonban Albert még virágjában volt, és élt, mint hal a vízben, Edith leánya – K. édesanyja – 1913. november 22-én feleségül ment Kurt Vonneguthoz. Elbűvölő és roppant vonzó pár volt. * Mint már említés esett róla, apai nagyanyám, Nanette derűs és társaságkedvelő teremtés volt, és a művészeti ágak közül egyedül a zene érdekelte – apai nagyapám, Bernard pedig kakukkfióka volt a családban, hiszen már gyerekkorában nagyszerűen rajzolt és festett. Kerülte a társaságot, és nyilvánvalóan javarészt boldogtalan volt Indianapolisban. Egy alkalommal John bácsikám beszélgetés közben megemlítette, hogy Bernard nagyapám fiatal kora ellenére bizonyára megkönnyebbüléssel fogadta a halált – "hogy végre kikerülhet az egészből". Bélrákban halt meg ötvenhárom esztendősen, öt évvel fiatalabban, mint amennyi én vagyok most. Ez 1908-ban történt, tehát egyetlen unokáját sem ismerte. Még csak a gyermekei házasságkötését sem érte meg.

Akárcsak a bátyjai, meséli John bácsikám, ő is a német-angol magániskolába, majd az akkoriban a Pennsylvania és a Michigan utca sarkán álló indianapolisi középiskolába járt. Apjának barátja, Alexander Metzger, felismerte Bernard művészi tehetségét, és azt ajánlotta, hogy taníttassák tovább. Ekkor Bostonba küldték az ottani Műegyetemre, ahol építészetet tanult. Később a németországi Hannoverben folytatta tanulmányait, majd pár évig egy vezető New York-i cégnél dolgozott mint műszaki rajzoló. 1883-ban hazatért Indianapolisba, és építészettel kezdett foglalkozni, először a maga irodájában, később Arthur Bohnnal, az idővel jólismertté lett Vonnegut és Bohn cég keretében, melynek az utódai ma is praktizálnak. Ez a cég tervezte és felügyelte sok szép indianapolisi udvarház és középület, többek között az első Kereskedelmi Kamara, az Athenaeum, a John Herron Szépművészeti Múzeum, az L. S. Ayres áruház, a Fletcher Tröszt Székháza és sok más építését. Élvezettel olvasta Heine költeményeit. Igen művelt volt a művészetek terén, határozott német érdeklődéssel és hajlamokkal. Családjával együtt sokat élt külföldön, két fiát már kiskorukban Strassburgba küldte iskolába. Három gyermeke született: 1884-ben Kurt, 1888-ban Alex, majd 1890-ben Irma. Bernard odaadó híve volt szakmájának, de máskülönben alig vett részt a város társadalmi vagy közéletében. Tevékenységét a művészetekre korlátozta. Kedvelt klubja a Portfolio és a Lyra Casino volt. Az előzőnek festők, szobrászok, építészek és írók voltak a tagjai, havonta rendezett vacsorát és vitaestet, és önmagát a közösség esztétikai lelkiismerete letéteményesének tekintette. A Lyra Casino zenészek társasága volt, klasszikus zenei magánhangversenyeket rendezett. Bernard mindkét szervezet tevékeny résztvevője volt, érettebb korában Kurt fia is csatlakozott ezekhez. Bernard felesége, Nanette alapos képzést nyert és igen tájékozott volt a zeneirodalomban, de férjének másirányú érdeklődésében nem osztozott. Amikor gyermekeik abba a korba kerültek, ahol már tárgyilagos ítéletre voltak képesek, egyetértettek abban, hogy szüleik házassága nem különösebben harmonikus. Kurt és Irma határozottan apjukkal azonosították magukat, Alex az édesanyjával. Bátyjaitól eltérően Bernard nem volt erős testalkatú. Sokat szenvedett gyomorbántalmaktól és fejfájástól. * Jómagam is ezzel a boldogtalan Bernarddal azonosítom magamat, habár többékevésbé erős a fizikumom, és – hadd kopogjam le – ritkán vagyok beteg. És mindig jól alszom. Az emésztésem is jó. A családi legenda szerint, amikor Bernard Vonnegut kisfiúkorában bátyjaival együtt a család vas- és fémáru üzletében dolgozott, egyszer csak sírva fakadt. Amikor megkérdezték, mi bántja, azt válaszolta, hogy nem akar boltban dolgozni. Ő inkább művész szeretne lenni. Hogy egy ilyen városban, egy ilyen családba született gyermeknek ez legyen a vágya – nos, ez zavarba ejtő rejtély volt.

A családi legenda azt meséli továbbá, hogy Bernardot megejtette a színház varázsa, és díszlettervező szeretett volna lenni, amikor azonban megtudta, hogy ebből jóformán senki sem él meg – ehelyett inkább építész lett. A legenda szerint boldog és termékeny, sőt még társaságkedvelő is volt fiatal építész korában itt, New Yorkban. Később azonban családja a tudtára adta, ideje hazatérnie Indianapolisba, és nőül vennie egy rendes német családból származó leányt. Engedett a tömegvonzásnak, melyet az az irdatlan mennyiségű tiszteletreméltóság gyakorolt, amit apja és anyja gyűjtöttek alig harminc esztendő során az amerikai vadonban. Nem lett volna szabad engedelmeskednie, ha el akarta kerülni az állandó fejfájást és gyomorrontást. New Yorkban kellett volna maradnia. Abba a házba kellett volna költöznie, amelyikben én lakom most. Ez a ház már akkor is állt. Egy ilyen óriási és gazdag és nyüzsgő és soknyelvű világvárosban bizonyára sok hozzá hasonlóan tehetséges barátra akadt volna. Bizonyára sokat tréfálkozott volna a tehetségről, romantikus beszédeket vágott volna ki a világot új műalkotásokkal való megajándékozás szülési fájdalmairól és így tovább. Megfelelő közönsége volt itt az ilyenfajta beszédnek. Amikor visszatért Indianapolisba, ahol a művészetekről úgy vélekedtek, hogy gyakorlóik bűvésztrükkökkel akarnak menekülni a való élettől, rokonai és felebarátai egyaránt értelmetlennek tartották mindazt, ami őt boldogította vagy elszomorította. Hát igen, erre becsukódott, mint valami osztriga. És meghalt. Talán a felesége nem volt éppolyan tehetséges? Talán nem énekelt gyönyörűen? Dehogyisnem, csakhogy ő nem akart új zenét alkotni. Valami olyasmi volt, mint a pionírok gramofonja, dallamokat tolmácsolt az óhazából, ahol az alkotóművészek otthonosak, ahol szükség van rájuk, ahová tartoznak. * Bernard éppenséggel zseni is lehetett, ami a mutációkkal olykor megesik. * És az őseimről szóló beszámolóban mindig a férfiak a sztárok, még ha olyan remetehajlamúak, titkolózók és életidegenek is, mint Bernard nagyapám. Megvan ennek az oka. "Sajnálatos, hogy olyan keveset tudunk K. két nagyanyjáról és négy dédanyjáról, mondja John bácsikám. Jóformán mindenki, aki közelről ismerte bármelyiküket, már meghalt. Az asszonyok helye otthon volt, a nyilvánosság nem vett róluk tudomást. Nem hagytak személyes feljegyzéseket, elvárták tőlük, hogy férjük teljesítményének tükröződő dicsőségében, vagyis a homályban sütkérezzenek – és a legnagyobb csodálatnak örvendő teljesítmény a pénz felhalmozása volt. De gyermekeket szültek, és ez volt az egyetlen, amire a férfiak nem voltak képesek. Csodálatra méltó módon vezették a háztartást, és sarjaikat ők részesítették a jómodor és az erkölcsök oktatásában. A férfiakat annyira lefoglalta az anyagi sikerért vívott küzdelem, hogy alig szenteltek figyelmet családjuknak. Csoda, hogy időt találtak gyermekeik nemzésére. Ám tegyük hozzá a férfiak védelmében: érzelmileg és lélektanilag motiváltak voltak, hogy

fontosságra és értékre tegyenek szert új környezetükben, s hogy sikeresek legyenek és bebizonyítsák, hogy értékes személyiségek. A siker mértéke főként a pénz volt. Aki gazdag, azt tisztelték. A bevándorlók a szó szoros értelmében éheztek – anyagilag és társadalmilag – a tizenkilencedik század Nyugat-Európájában. Amikor idejöttek, és rátaláltak a Középnyugat dús asztalára, pukkadásig jóllaktak. És ki hibáztathatná őket? E folyamatban igen kemény munkával, valamint a bennük rejlő különféle tehetségek gyakorlásával birodalmat alkottak. Az érdem az övék volt, de asszonyaik, ha észrevétlenül is, segítettek megvetni az alapokat." * Hadd folytassa most már John bácsikám családom történetét, többet nem fogom félbeszakítani. Immár csak egy apát és egy anyát kell leírnia. K. apja – Bernard és Nannie legidősebb fia, Kurt – világszemléletében és viselkedésében nagyon hasonlított édesapjához, de a megjelenése egészen más volt. Bernard fekete volt, szakállt viselt, és korán kopaszodott. Kurt kék szemű volt, fehér bőrű, finom vonásokkal, hosszú, vékony ujjakkal, göndör szőke hajjal. Valóságos Adonisz volt, igen jóképű, de korántsem nőies. És, akárcsak apja, művész hajlamú. Rajzolt és festett. Kerámiát is készített, méghozzá néhány igen szép darabot. És természetesen kiváló, érzékeny építész volt. Kurt Vonnegut 1890-től 1898-ig a 10. számú elemi iskolába járt, majd körülbelül egy évig az indianapolisi Shortridge középiskolába. Ezután három évre a németországi Strassburgba küldték, az amerikai főiskolára. A német gimnáziumok mintájára, főleg amerikai fiúk számára szervezett kis magánintézetet Goss professzor igazgatta. Jó iskola volt, szigorú kívánalmakkal és fegyelemmel. Ebben az iskolában Kurt alaposan elsajátította a német nyelvet és a német kulturális hagyományokat. Strassburgnak volt operaháza és szimfonikus zenekara. Kurt egész életében természetadta vonzódást tanúsított a zene iránt, és egyénisége kialakulásának éveiben ebben az iskolában töviről hegyire megismerte a klasszikus repertoárt. Tizenkilenc évesen, a középiskolai oktatás szilárd alapjait tekintetbe véve, felvették a massachusettsi Műegyetemre. Építészetet tanult, és 1908-ban szerzett diplomát – abban az esztendőben, amikor édesapja meghalt. Ezután özvegy édesanyjával és Irma húgával Berlinbe ment, ott folytatta építészeti tanulmányait a legjobb mesterek keze alatt. 1910-ben visszatért Indianapolisba, és csatlakozott apja életben maradt társához, Arthur Bohnhoz a bevezetett Vonnegut és Bohn cégnél. Így kezdte kényelmesnek és sikeresnek ígérkező pályafutását. Családja kiemelkedő helyet foglalt el a városban. Gazdagok voltak. Kurt jó megjelenésű, elbűvölő modorú, ám méltóságteljes és tartózkodó fiatalember volt. Hamarosan sok barátra tett szert, akik kitartottak mellette. Belépett a Meridian és a Michigan utca sarkán álló Egyetemi Klubba, a városnak akkor legexkluzívabb férfiklubjába. A legjobb családok fogadták és ismerték fel benne a legjobb partinak számító nőtlen férfit. Általános helyesléssel szemlélték az odaadó mamák, akik leányaiknak megfelelő partira vadásztak, ő pedig kedvére válogathatott a

legcsinosabb elsőbálos leánykák között. Pár évi boldog és gondtalan élet után Kurt udvarolni kezdett a nála négy évvel fiatalabb Edith Liebernek, aki hasonlóképpen mozgalmas társadalmi életbe tért vissza, miután Bryn Mawrban kijárta Miss Shipley iskoláját, és sokat utazgatott külföldön. Edith apja, Albert Lieber, akkor sikere csúcspontján állt mint a város egyik gazdag embere. Mintegy száz hektárnyi gyönyörű birtokon élt, a várostól közvetlenül északnyugatra az általa nemrégiben épített hatalmas udvarházban. * Edith nagyon szép, magas, gyönyörű alakú nő volt. Kurt mindig is csodálta a szépségét, és igen büszke volt rá. Egymásba szerettek, eljegyezték egymást, és 1913. november 22-én összeházasodtak. Odaadó pár voltak, Edith harmincegy esztendő múlva bekövetkezett halála napjáig. A házasságot mindkét család jó szemmel nézte; ha a Schnull-Vonnegut nemzetség egy árnyalatnyi leereszkedéssel is. A város társadalmi hierarchiájának, kiváltképpen a német csoportnak a rangsorában általános vélemény szerint a Schnull-Vonnegut nemzetség megelőzte a Lieber-Barus klánt. Edith meglehetősen magas volt, körülbelül százhetvenöt centiméter, alakja kecses. Haja gesztenyebarna, vöröses, bőre nagyon világos és tiszta, vonásai egyenletesek, szeme zöldeskék. Tartása elegáns, méltóságteljes. Élénk humorérzéke volt, sokat kacagott. Serdülőéveit roppant megnehezítette "odiózus" mostohaanyja, de Edith kellő lelkierővel és bátorsággal tűrte a megpróbáltatást, ami persze sebeket hagyott rajta. Kurttal történt eljegyzése és házassága előtt Edithnek más jegyesei is voltak, de mindegyik esetben felbontotta az eljegyzést. Előző kérői európaiak voltak; Edith ugyanis 1907 és 1913 között többnyire külföldön élt. Különlegesen szemrevaló nő lévén, aki amerikai milliomosnak a lánya, nyüzsögtek körülötte az udvarlók. Első jegyese az angol Kenneth Doulton volt, Sir Henry Doulton unokája, olyan család sarja, amely nemzedékeken át a világhírű lambethi Royal Doulton Porcelánműveknek volt a tulajdonosa. Edith akkor ismerkedett meg Kennethtel, amikor Thompsonéknál vendégeskedett az 1908-as londoni évadban, az Edward-kor alkonyi eleganciájának és kifinomultságának letűnő napjaiban, midőn a gazdagok még élvezhették kiváltságaikat. Doulton arisztokrata kapcsolatokkal rendelkező vonzó tagja volt a felső-középosztálynak. Elbűvölő léhűtő volt, és természetesen elvárta, hogy Albert megfelelő hozományt ruházzon szép leányára. Albert akkoriban nagy jövedelmet húzott, de nem szívesen nyúlt volna szerény tőkéjéhez. Doultonnak pedig esze ágában sem volt, hogy bekapcsolódjon Indianapolis serfőzőiparába. El akarta venni Edithet, azzal, hogy az apósa majd vásárol nekik egy vidéki udvarházat, meg egy kis házat a londoni Mayfairben, és ottmaradhatnak a jó öreg Angliában. Edith nem állt kötélnek, és a jegyesség felbomlott. Az első világháborúban Doulton mint egy gárdaszázad alacsony rangú tisztje, az első brit expedíciós hadsereg tagjaként elesett a háború első hónapjaiban. Edith hátat fordított a jó öreg Angliának, és európai hadműveletei színterét áttette Londonból Düsseldorfba. 1909-től 1913-ig minden év legnagyobb részét az akkor

már nyolcvanas éveiben járó Peter nagyapjánál és hajadon Laura nagynénjénél töltötte, az öregúr Rajna menti várában. Peter már nem volt az Egyesült Államok főkonzulja, de továbbra is a csillagos-sávos lobogó lengett palotája fölött, és élete végéig megtartotta amerikai állampolgárságát. Három gyermeke azonban, Laura, Emily és Rudolph, német állampolgár lett. Rudolph katonai pályára lépett, elvégezte a hadapródiskolát, és idővel a Düsseldorf környékén állomásozó lovassági század, az ulánusok alezredese lett. Emily egy német katonatiszthez ment feleségül. Edith így nagybátyja híres százada fiatal tisztjeinek társaságába került. Akkoriban a német császár hivatásos tisztjei elit társadalmi csoportot alkottak, számos előjoggal és nagy presztízzsel. A Kaiser viszont igen gyatra fizetést és ellátást adott tisztjeinek. Ha egy tiszt nem rendelkezett bőséges eszközökkel, hogy kiegészítse fizetését és fenntartsa a tőle megkövetelt pozíciót, elvárták, hogy gazdagon nősüljön. Valójában meg sem nősülhetett ezredesének engedélye nélkül; és ezt az engedélyt csak akkor kaphatta meg, ha hivatalosan elismerték a menyasszony társadalmi helyzetét, jóhírét és hozományát. Edith első komoly német kérője Paul Genth ulánus hadnagy volt. Rövid udvarlás után Edith kiadta az útját. Hamarosan Otto Voigt, a század kapitánya kérte meg Edith kezét, és heves udvarlás után Edith el is fogadta ajánlatát, családjának és a férfi parancsnokának jóváhagyásával. A kapitány fess férfi volt, színes díszegyenruhájában, csákójával és operetthuszár-felszerelésével. Az igaz szerelem útja azonban itt sem volt sima. Nézeteltérések támadtak a hozomány körül, Edith pedig nem tartotta vonzónak a tisztiasszonyi jövőt a császári hadsereg igen mesterkélt és rendszabályozott életében. Voigt kapitány amolyan bokacsattogtató porosz típusú tiszt lévén, nagyszerűen festett uniformisában, lovasosztaga élén, de egészen más volt, mint az a könnyed, türelmes, megalkuvó amerikai férjtípus, amilyet Edith ismert. Edith megingott, Albert azonban szabad kezet adott lányának kelengyéje megvásárlásában, és Edith neki is látott. Minden darabba belehímezték az L-V monogramot. A német ág Lieberjei nagy partinak tartották a leendő házasságot. * Edithnek azonban aggályai támadtak. Albertnak nemkülönben, hiszen ő sosem volt nagy barátja a hozomány gondolatának. Edith nem óhajtott állandóan Németországban élni, a kapitány sem lelkesedett a serfőző jövendőért. Akárhogyan is, az eljegyzést közös megegyezéssel felbontották, és Edith visszatért Indianapolisba, ahol édesapja a birtokán, egy emelkedőn, kis házat épített neki, gyönyörű kilátással a White folyóra. A házat Edith ízlése szerint rendezték be, a nappali szobában hangversenyzongora volt, kandalló, kényelmes fotelok és kanapék, és ide vonult vissza Edith, ha magányra vágyott – vagyis szinte állandóan. Mindamellett meglehetősen jól kijött apjával meg Medával, a harmadik feleséggel, és a két kisgyerekkel. Felújította kapcsolatát régi barátaival, részt vett a város társadalmi életében, és számos kérő vette körül. Id. Kurt Vonnegut fülig beleszeretett, és Edith viszonozta az érzelmeit. A házasságot mindenki jó szemmel nézte.

Edith és Kurt lakodalmát még sokáig emlegették Indianapolisban. A város aligha látott nagyobb és költségesebb estélyt, és valószínűleg soha többet nem is fog. A párt a nagytiszteletű Frank S. C. Wicks unitárius lelkész adta össze, az első unitárius templom esti szertartásán, a két család – Lieber és Vonnegut – tagjai meg egy sereg szép nyoszolyólány és jóképű vőfély jelenlétében. A két család három nemzedék óta igen népes volt, és mindkét klán bővelkedett barátokban. A Lieber és a Vonnegut család, nemkülönben a Hollweg, Mayer, Severein, Schnull, Rauch, Frenzel, Pantzer, Haueisen, Kipp, Kuhn, Metzger és Kothe családok a város legelőkelőbb német famíliái voltak. Mind társaságkedvelő emberek, szentimentálisak és érzelmesek. És imádták a lakodalmakat, kivált, ha közös hagyományokkal és kulturális háttérrel rendelkező, összeillő klánok tagjai kötöttek házasságot. Az esküvőt a legjobb német hagyományok szellemében kell megünnepelni: legyen bőségesen étel, ital, tánc, zene és dal. Albert elhatározta, hogy olyan lakodalmat rendez, amilyet még nem látott a város. 1913-ban a Claypool Szálló, a Washington utca és az Illinois utca északnyugati sarkán, Indianapolis városának szívében, egyike volt a Közép-nyugat legkitűnőbb szállodáinak. Vagy tíz esztendeje épült, és kitűnő állapotban volt. Nyolc emeletén ötszáz hálószobája, kétszáznegyven m2 területű és tizennyolc méter magas központi előcsarnoka, cifra kiképzése megfelelt a kor divatjának. A helyiséget később Rileyteremnek nevezték el az indiaisai poéta, James Whitcomb Riley tiszteletére. A félemelet Illinois utcai oldalán egy sor különterem helyezkedett el, XV Lajos aranyvörös rokokó stílusában. Ennek a rikító karavánszerájnak Albert Lieber cimborája, Henry Lawrence volt a tulajdonosa, Albert tehát elhatározta, hogy Edith és Kurt esküvői vacsoráját a Claypoolban rendezik meg. Henry Lawrence eltökélte, hogy mindent bedob – és meg is tette. A Lieber-Vonnegut klánok számtalan rokonának tetejébe Albertnak népes baráti köre volt, ennek a krémjét is meghívták. Vagy hatszázan jelentek meg, köztük Thompson ezredes, aki Londonból érkezett, az angol szindikátus képviseletében. A férfiak frakkban, fehér nyakkendővel, az asszonyok hosszú, díszes estélyi ruhában. A szálloda konyhafőnökei már napokkal előbb készültek a vacsorára, fantasztikus büfét állítottak elő. Patakokban folyt a legdrágább pezsgő, majd vacsora után letakarították a parkettet, és a bálteremben nagyzenekar húzta a talpalávalót. Az esemény tiszteletére húsz méter hosszú bárt állítottak fel, ahol válogatott italok várták a vendégeket. A lagzi az éjszakába nyúlt, és csak hajnali hat órakor ért véget. Sem azelőtt, sem azóta nem feküdt ki az unalmas városnak annyi, egyébként tiszteletre méltó és a velejéig konzervatív polgára ilyen rövid idő alatt. Az italfogyasztás, amelynek pezsgővel ágyaztak meg, mintha csak benzinnel öntözött volna lángoló tüzet. Későbbi becslés szerint körülbelül hetvenöt férfi és tíz-tizenöt asszony itta magát az asztal alá. Henry Lawrence azonban mindenre felkészült. Számos hálószobát tartott készenlétben az emeleteken, és ha a vendégek ingadoztak, és kellő koordináció híján nem voltak képesek a helyváltoztatásra, a szálló pincéreinek és londinerjeinek gyengéd segítségével térhettek a kényelmes ágyba és Morfeusz karjaiba, ahol néhányuk még három nap múltán is szunnyadozott.

Nagyszabású esemény volt, bár a Vonnegutok és Schnullok szerint meglehetősen közönséges, és helytelenítésüknek nem is késlekedtek hangot adni. A városi rossznyelvek, akik jól ismerték Albert szokásait, a nagy felhajtás irdatlan költségeiről így nyilatkoztak: – Ugyan már! Albert nyilván a serfőzdével fizettette ki a számlát, és a szindikátus nem is tudta magáról, hogy ő a bálanya. Kifejezetten világvége hangulatú ügy volt. A következő évben jött az első világháború, utána meg a szesztilalom. A függöny dicsteljes jelenetre hullott le – amilyennek többé senki sem lehetett tanúja. * Kurt és Edith házassága boldog volt és harmonikus – már amennyire házasság az lehet. Kezdetben meglehetősen jómódúak voltak – cselédséget tartottak, a gyermekek mellett nevelőnőt, és jól éltek. De mindketten hajlamosak voltak a költekezésre, sokat utaztak, szerették a nagy vendégségeket. Ha pénzre volt szükségük, eladtak néhány értékpapírt, vagy kölcsönkértek. Az 1921-es szesztilalom beköszönte után Albert már nem tudta támogatni őket. Megmaradt tőkéjükkel, amelyet Kurt kiegészített szakmai keresetével, valahogyan átvészelték a húszas éveket. Kurt édesanyja, Nannie Schnull Vonnegut 1929-ben meghalt, és Kurtra hagyta az apjától, Henry Schnulltól örökölt szerény vagyont. A házaspár ezt hamarosan felélte. Kurt telket vásárolt az északi Illinois utca keleti oldalán, körülbelül a Negyvenötödik utca magasságában. Nagyon szép téglaházat tervezett és épített. Nagyobb gyermekeiket a húszas és harmincas években magániskolákba járatták; Bernardot a Park iskolába, Alice-t a Tudor Hall leányiskolába. Bernard később a massachusettsi Műegyetemre került, a természettudományi karon kapott diplomát, majd folytatta tanulmányait, és kémiából doktorátust szerzett. Kitűnő tudós lett belőle; ma is az. Alice James Adamshez ment feleségül. Mire azonban K. serdülőkorba került, a családot már pénzügyi katasztrófa fenyegette. K. már csak az 1930-as nehéz időket ismerte. A harmadik osztály elvégzése után kivették a magániskolából, beíratták a 43. sz. elemi iskolába, onnan pedig a Shortridge középiskolába. Azután a Cornell Egyetemre küldték, azzal a szigorú utasítással, hogy se időt, se pénzt ne fecséreljen "frivol" tárgyakra, hanem teljes figyelmét szentelje gyakorlati tanulmányoknak, főként fizikának, kémiának és matematikának. Szülei szűkös körülmények közé kerültek. A válság éveiben jóformán nem folyt építkezés, és Kurt szakmai jövedelme elapadt. A tőkéjüket kezdték felélni, és ez a derék polgár szemében olyan eretnekség, amire csak elszörnyedve tekint, és aminek általában katasztrófa a következménye. Nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatnak fenn tovább egy ekkora háztartást. Az akkorra már súlyos jelzáloggal terhelt udvarházat eladták. Még ma is áll, és jelenleg III. Evans Woolen rezidenciája, aki jól ismert család leszármazottja, és maga is kitűnő építész. A birtok eladása után fennmaradt összegből és néhány megmaradt részvényükből Kurt és Edith ezután csinos telket vásároltak William's Creekben – ez

az új külvárosi lakónegyed mintegy kilenc mérföldre fekszik északra a Monument Circle-től. Számos vezető család vándorolt ide, menekülőben a belváros romló körülményei közül. Kurt itt 1941-ben megtervezett és tető alá hozott egy valamivel kisebb és kevésbé nagyzoló, de téglából jól megépített házat. Viruló erdő vette körül – tölgyek, juharok, jávorfák. A szépen bebútorozott, igen tetszetős ház Kurt művészi tehetségét tükrözte. Az alagsorban Kurt kis műhelyt rendezett be, égetőkemencét állított fel, és kerámiával pepecselt – néhány szép darab került ki a keze alól. A család csendesen és szerényen élt itt; keveset vendégeskedtek, utaztak. Továbbra is apadó tőkéjükből éltek. Kurtnak azonban volt még két, anyjától örökölt, egyenként 1000 dolláros részvénye. Edith, híven nagyzási mániájához, azt ajánlotta: – Utazzunk el még egyszer külföldre. Eladták hát a két részvényt, három hétre Párizsba utaztak, és nincstelenül tértek haza. Ritka példája volt ez az esprit-nek – amit a francia panache-nak nevez. Diadalmas vég. Azután 1941 decemberében jött a második világháború, és Amerika megint csak hadra kelt Németország ellen. A huszonnégy esztendős Bernard megúszta a sorozást, de a tizenkilenc éves ifj. Kurtot elkapták. Besorozták közlegénynek, és kiképzőtáborba küldték. Ez nagy megrázkódtatást és óriási bánatot okozott Edithnek. Anyagi gondjai tetejébe elveszíteni fiát a fenyegető világégésben – a pohár kicsordult. Edith elkeseredett és mogorva lett. Szorongató pénzhiányában elbeszéléseket próbált írogatni és eladni, de hiábavaló, reménytelen vállalkozás volt; tragikus csalódás. Edith egyszerűen nem látott kiutat. Ifj. Kurt eltávozást kapott századától, hogy 1944 májusában családjával tölthesse Anyák napját. Érkezése előestéjén, 1944. május 14-én Edith meghalt álmában, élete ötvenhatodik esztendejében. Halálát altató – valószínűleg véletlen – túladagolásának tulajdonították. Hagyatékát 10 815,50 dollárra becsülték. Ennyi maradt nagyapja vagyonának ráeső részéből és apai örökségéből. Két hónappal mulasztotta el első unokája, Alice leánya kisfiának születését. És nem ismerhette meg összesen tizenkét unokáját. Hét hónap híja volt, hogy megérje, amikor K. fiát foglyul ejtették a németek az ardenneki csatában, és drezdai raboskodását a háború végéig. * Edith halála után Kurt valóságos remeteéletet élt mintegy tíz esztendeig. Húga, Irma Vonnegut Lindener, aki akkor a németországi Hamburgban élt, hosszú látogatásokra érkezett hozzá – olykor hónapokra. Harmónia és szeretet uralkodott kettejük között. Irma megértette Kurt különcségeit, nem zavarta magányában és eltökélt függetlenségében, és csak annyira részeltette társaságában, amennyire fivére eltűrte. Sokban hasonlítottak egymáshoz, és nagy empátia volt közöttük. Mind a kettő szőke volt és kék szemű. Mind a kettő folyékonyan beszélt németül, és egyformán ragaszkodtak zenében és irodalomban német hagyományaikhoz. Kurtban az élet iránt egyfajta szkeptikus és fatalista megvetés alakult ki – amit a német Weltschmerznek nevez.

Ahogy Kurt öregedett és vagyona apadt, nem tudta tovább fenntartani szerény eleganciájú utolsó házát. Eladta, és a maradékból, mintegy tízezer dollárból egy dombon álló kis vidéki házat vásárolt egy kanyargós út mentén, közvetlenül északra Nashville-től, Brown megyében, mintegy huszonöt mérföldre délre Indianapolistól. Brown megye még ma is vidékies közösség, de ott van a Középnyugat néhány legmagasabb hegye és legszebb tája. Művészek kedvelt tanyája. Ide vonult vissza Kurt egymagában, és tökéletes elzárkózottságban élt. Ott voltak a könyvei, meg a húgától kapott gramofonja, melyen kedvelt klasszikusainak zenéjét játszotta, főleg Mozart, Beethoven, Wagner és Brahms műveit, legkivált Richard Strausst. Strauss "Négy utolsó ének"-e volt a kedvence. Újra meg újra lejátszotta. Tökéletesen kifejezte a hangulatát. * Kurt tüdőtágulatban szenvedett, de továbbra is erős dohányos maradt, és mértékletesen itta a whiskyt. Egészsége lassan hanyatlott, míg meg nem állapították, hogy egyik tüdőlebenyén rákos daganat van. A sebészek meg akarták operálni, de ő bölcsen elutasította. Ahogy a rák terjedt, Kurt nagyon legyengült, és az oxigénhiány következtében nehezen lélegzett. Mégsem volt hajlandó kórházba menni, és otthon sem maradt ágyban. Reggel felkelt, felöltözött, igen keveset evett, azután a kanapén feküdt a kandalló kellemes melegében, olvasott, vagy lemezeit hallgatta, egészen egyedül. Nem volt mellette ápolónő, ellátta magát, sosem panaszkodott, és nem félt a haláltól. Amikor közeledett a vég, hűséges, odaadó öreg szolgálója, Nelly ment le hozzá és viselte gondját. Utolsó napjaiban, amikor már nem tudott felkelni, szakképzett ápolónő volt mellette. Csendesen halt meg, álmában, 1957. október 1-jén – egészen egyedül. Földi maradványait két nap múlva temették el a Crown Hill temető Vonnegut-parcellájában, felesége, Edith, és szülei, Bernard és Nanette mellé. * Itt végződik John bácsikám írása, csak még egy dagályos kóda zárja, amely nincs teljes összhangban a tényekkel. Sokat kihagytam, de semmi közvetlenül arra vonatkozót, ami belőlem, magamból lett. Szerzői jog védi. A szerzői jog tulajdonosa John bácsikám unokája, az én másod-unokatestvérem gyermeke, William Rauch. Most itt dolgozik New Yorkban, Edward Koch polgármesternél. Látják, egyre csak terjeszkedünk. * Szomorú volt-e a gyerekkorom, annak ismeretében, hogy milyen gazdag volt valaha a családom? Egyáltalán nem. Voltunk annyira jómódúak, mint legtöbb elemi iskolai osztálytársam, és valamennyi barátomat elvesztettem volna, ha megint van személyzetünk, és megint drága ruhákat hordok, és megint óceánjárókon furikázom és igazi várban lakó német rokonaimat látogatom és így tovább. Anyám, akinek hiányzott egy kereke, gyakran mondogatta, hogy egyszer majd megint elfoglalom méltó helyemet a társadalomban; ha vége lesz a gazdasági válságnak, együtt úszkálok majd más előkelő családok tagjaival az indianapolisi Atlétikai Klubban, velük teniszezek és golfozok a woodstocki Golf- és Úrikaszinóban. Fel nem foghatta, hogy

ha fel kell adnom barátaimat a 43. sz. elemi iskolában, mellesleg a "James Whitcomb Riley iskolában", azt jelentette volna nekem, hogy mindent feladok. Még ma is kényelmetlen érzésem van a jóléttel kapcsolatban, meg ha emiatt szüleim osztályának tagjaival kell közösködnöm. "Sokat utaztam Concordban", mondta Henry David Thoreau. Erre az idézetre valószínűleg egyik nagyszerű középiskolai tanárom hívta fel a figyelmemet. Thoreau, mai érzésem szerint, egy gyermek hangján írt, akárcsak én. És amit Concordról mondott, azt érzi minden gyerek, azt kell láthatólag éreznie minden gyereknek arról a helyről, ahol született. Bizonyára egy életre elegendő csodálnivaló van ott, akárhol született is az a gyerek. Kastélyok? Indianapolis tele van kastélyokkal. * Bernard bátyám egyik kedvenc elbeszélése arról a farmerről szól, aki elhatározza, hogy bemegy és megnézi magának a legközelebbi várost, St. Louist. Ez úgy 1900ban lehetett. Amikor egy hét elteltével hazamegy a farmjára, egyfolytában áradozik az emberi tevékenységről, meg a gépekről, amiket látott. Mikor erről vagy amarról a St. Louis-i nevezetességről faggatják, kiderül, hogy fogalma sincs róluk. Aztán bevallja: – Igazában sose jutottam túl a pályaudvaron. * Apámnak nemigen volt hozzá adottsága, hogy remekül kijöjjön velem. Ilyen az élet. Nem sok időt töltöttünk együtt, beszélgetéseink csipkelődőek és távoliak voltak. De apám öccse, Alex bácsikám, aki a Harvardon végzett és biztosítási ügynök lett, jól reagált rám, mulattató volt, és bőkezű, ideális felnőtt barátom. Azonkívül szocialista volt, és második osztályos középiskolás koromban egyebek között megkaptam tőle Thorstein Ueblen művét, a Theory of the Leisure Class-t (A vagyonos osztály elmélete). Tökéletesen értettem és szerettem, hiszen kifigurázta azokat az üres modorosságokat és agresszíven haszontalan tulajdonokat, amelyeket szüleim, és kiváltképpen anyám, valamikor vissza akartak nyerni. * Itt jegyzem meg, hogy anyám az szeretett volna lenni, amivé én valóban váltam, vagyis hivatásos író. Viszonylag megbízható szabálya volt az amerikai középosztálybeli életnek, hogy egy fiútól elvárható: nagyon igyekezzen a maga életében megvalósítani csalódott anyjának néhány álmát. Ma már ez talán nincsen így. Változnak a dolgok. * John bácsikám kódája családom történetéhez a következő:

"Áttekintve K. őseinek négy nemzedékét, felettébb jelentős, hogy az egész társaságban nem volt egyetlen gyenge, sőt még enyhén pszhichotikus vagy neurotikus egyén sem. Mindent összevéve, K.-t gazdag génbankkal látták el, amelyből meríthet. Hogyan befolyásolta K. serdülőkori kondicionálását ez a genetikai háttér, azt csak ő maga mondhatja meg. De tekintettel őseire, akik hazájukból Amerikába jöttek, vegye figyelembe Goethe, a költő tanácsát: WAS DU ERERBET VON DEINEN VÄTERN HAST, ERWIRB ES, UM ES ZU BESITZEN. HADD MONDJA EL Ő MAGA A TÖRTÉNETÉT." A német idézet ennyit jelent, és én komolyan is veszem: "Akármit örököltél apáidtól, ki is kell érdemelned, hogy valóban a tiéd legyen." (Borbás Mária fordítása) III. Hogyan veszítettem el ártatlanságomat Az én történetem pedig valahogy így hangzik: Elhagytam Indianapolist, ahol őseim oly nagy kényelmet, annyi előjogot készítettek elő a számomra – mivelhogy az említett kényelem és az említett előjogok végül is a pénzen alapultak, márpedig a pénz elolvadt. Éppenséggel ott maradhattam volna, ha azt teszem, amit apám tett, mármint feleségül veszem a város leggazdagabb leányát. Én azonban szegény lányt vettem el. Ott maradhattam volna, ha apám a lelkemre nem köti: bármi legyél, csak építész ne. Ő, meg a bátyám, aki vegyész lett, arra biztattak, hogy tanuljak inkább kémiát. Szívesen lettem volna építész, méghozzá indianapolisi építész. Harmadik generációs indianapolisi építész lettem volna. Ebből a fajtából aligha akad sok. Apámat azonban annyira eltöltötte a düh és a bánat, mivelhogy a gazdasági válság alatt nem dolgozhatott mint építész, hogy belém beszélte: ha építészetet tanulnék, én is boldogtalan lennék. * Beiratkoztam hát 1940-ben a Cornell Egyetem kémia szakára. A középiskolában én voltam a Shortridge Daily Echo-nak, az ország akkori két iskolai napilapja egyikének szerkesztője, hát volt mire alapoznom, hogy felvegyenek a The Cornell Daily Sun szerkesztőségébe. A Sun-t ma szerkesztő gyerekek meghívtak, hogy 1980. május 3-án beszéljek évi bankettjükön a New York állambeli Ithacában. A Sun egyébként az egyetemtől merőben független testület, és éppen százesztendős lesz, mire ez a könyv megjelenik – 1981-ben.

Ez a nyáladzó öregdiák, aki már nem iszik, az alábbi módon kiabálta túl a jégkockák csörgését: Jó estét, amerikai honfitársaim. Szentimentálisabb szónokot kellett volna szerintem felkérnetek. Ez nyilván szentimentális alkalom, és én ugyan a hű kutyák esetében hajlok a szentimentalizmusra, de körülbelül ez minden. A legkitűnőbb élő író, aki szintén szerkesztője volt a Sun-nak, az 1921-ben végzett Elwyn Brooks White. Idén július 11-én lesz nyolcvanegy éves. Küldhetnétek neki egy levlapot. Agya tiszta, mint a patyolat, és nem csak kutyákkal, de a Cornell-lel kapcsolatban is szentimentális. Jómagam mindössze két dolgot szerettem itt: a Sun-t és a lóvontatású tüzérséget. Bizony – az én időmben még volt itt lóvontatású tüzérség. Persze meg kellene mondanom, hány éves vagyok. Idén novemberben leszek ötvennyolc. Talán nekem is akartok majd levlapot küldeni. A lovakat sosem fogtuk be a lőszerkocsiba, mert tudtuk, hogy Hitler ettől aligha kapna frászt. Egyszerűen felnyergeltük a lovakat, és úgy tettünk, mintha az indiánokkal háborúskodnánk, és nyargalásztunk egész délután. Nem a Cornell tehet róla, hogy nemigen kedvelem ezt a helyet, ha netán valamelyik öregdiák titkár vagy káplán épp könnyekben akarna kitörni. Az apám tehet róla. Azt mondta, legyek én is vegyész, mint a bátyám, és ne fecséreljem az időmet meg az ő pénzét olyan tárgyakra, amiket ő merő hamis ékszernek tart – irodalomra, történelemre, filozófiára. Nem volt tehetségem a természettudományhoz. És ami még ennél is sokkal rosszabb: diákegyesületemben valamennyi fiú mérhökhallgató volt. Nyilván imádtam volna ezt a pokolbugyrát, ha szabad lett volna az élet szebb dolgairól tanulnom és vitatkoznom. Mi több: nem lett volna belőlem író. Idővel tudományos próbaidőre kerültem. Akkoriban gyorsított tempóban végeztem az egyetemet – a háború miatt. Tanulmányi vezetőm szerveskémiában egyben a laboratóriumi partnerem volt biokémiában. Kötöznivaló bolond volt. Aztán egy szép napon ágynak estem tüdőgyulladással. Micsoda álomszerű betegség. A tüdőgyulladást joggal nevezhetnék a "vénember barátjá"-nak. Persze fiatalnak is lehet a barátja. Az ember nem érez mást, csak azt, hogy álmos, és hogy itt az ideje eltávozni. Amennyire tudom, én nem haltam meg – de a Cornellt otthagytam, és mind a mai napig vissza se jöttem. Jó estét, cornelli kollégáim. Azért jöttem, hogy gratuláljak a The Cornell Daily Sunnak századik születésnapján. Történelmi távlatba helyezve ezt az eseményt: a Sun jelenleg negyven évvel fiatalabb, mint a szaxofon, és hatvannal idősebb, mint az elektromos gitár. Nekem a családom volt – amelynek nőtagjai is voltak. Hetente egyszer megengedtük a koedukált lányoknak, hogy szerkesszenek egy női oldalt, de soha egyikükkel sem ismerkedtem meg. Mindig annyira be voltak sózva valami miatt. Hogy mi volt az, arra nem sikerült rájönnöm. Odaát a lányegyesületben lehetett valami.

Sajnállak benneteket, a Sun mai szerkesztőségét, hogy nincsenek igazi nagy vezérek, akikről írhatnátok – Roosevelt és Churchill és Csang Kai-sek és Sztálin az erényes oldalon, és Hitler meg Mussolini meg Hirohito császár a bűnös oldalon. Na persze közeledik az új világháború meg az új nagy gazdasági válság, de hol vannak a vezérek? Más sincs, mint egy sereg mindennapi ember, aki csak áll bambán és a seggét vakarja. Ha vissza akarjuk adni a glóriát azoknak, akik katasztrófákba vezetnek bennünket, meg ki a katasztrófákból, aztán vissza újabb katasztrófákba, a következőt kell tennünk: törvényen kívül helyeznünk a televíziót és példát mutatnunk gyermekeinknek azáltal, hogy hetente bálványként imádjuk a filmpalotákban a mozivásznat. Vezérek mozgó és beszélő képeit csak egyszer egy héten kellene látnunk, a híradóban. Csak így keveredhetnek össze megint a fejünkben a vezérek a filmsztárokkal. Itteni elsőéves koromban nem tudtam és nem is érdekelt, hol végződik Ginger Rogers élete és hol kezdődik a Douglas MacArthur tábornoké. Kalifornia rangidős szenátora Mikiegér volt, aki kitüntette magát mint bombakioldó a Csendes-óceán fölött a második világháborúban. Miki parancsnok ledobott egy bombát egyenesen egy japán csatahajó kéményébe. A hajónak Charlie Chan volt a kapitánya. Hogy az milyen dühös volt! Roppant sajnálatos, hogy annyi fiatal van itt, aki sosem látta J. Edgar Hoovert a mozivásznon. Ez az ember öt méter magas volt és megvesztegethetetlen. Képzeljetek el egy embert, aki annyira szerette ezt az országot, hogy nem lehetett megvesztegetni, legfeljebb valami kis ácsmunkával a házán. Az effajta feddhetetlenséget csak az imádja, aki ismerős a mozivászon mágiájával. Hogy jó volt-e az én időmben a Sun? Nem tudom, és félek kideríteni. Emlékszem, Ethel Barrymore keresztnevét egyszer "E-T-H-Y-L"-nek írtam – méghozzá főcímben. A jelenlegi eseményre készülőben múlt héten a legjobb egykori főszerkesztőmmel ebédeltem. Miller Harris az, aki egy évvel idősebb nálam. Hogy utálnék olyan öreg lenni, amilyen ő! Azt nem bánnám, ha olyan öreg lennék, mint E. B. White, ha ténylegesen E. B. White lehetnék. Miller Harris ma az Eagle Inggyár elnöke. Egyszer rendeltem nála egy inget, és ő egy nagytucat száznegyvennegyed részéről szóló számlát küldött nekem. Ebédnél azt mondta, hogy a Sun a mi időnkben vitathatatlanul az Amerikai Egyesült Államok legjobb diáklapja volt. Szép volna, ha igaz volna. Az Eagle-féle ing, ezt tudom, a világon a legjobb ing. Nagy megrázkódtatás ért, emlékszem, másodéves koromban, amikor egy világutazó azt mondta, hogy a Cornell a világ negyvenkilencedik legnagyszerűbb egyeteme. Azt reméltem, hogy legalábbis a tizenhat-tizennyolcadik helyen lehetünk. Meg se fordult a fejemben, hogy ha egy nem éppen a legnagyszerűbb egyetemre járok, akkor író lehet belőlem.

Mellesleg szólva, az emberből a következőképpen lesz író: valahogy úgy érzi, kiszorul a dolgok peremére, valahogy soha sincs egészen egyensúlyban. Szörnyű sok időt töltöttem el itt azzal, hogy szürke flanelnadrágot vásároltam. Sose találtam meg a megfelelő árnyalatot. Az lett a vége, hogy hagytam a fenébe a szürke flanelt, és átmentem a Chicagói Egyetemre, amelyik a világ negyvennyolcadik legnagyszerűbb egyeteme. Hogy ismerem-e Thomas Pynchont? Nem. Ismerem és ismertem Miller Harrist, az Eagle Inggyár elnökét. Nos – szentimentálisabban viszonyulok ehhez az alkalomhoz, mint ahogy eddig utaltam rá. Mi vegyészek is vagyunk annyira szentimentálisak, mint akárki más. Érzelmi életünket, talán éppenséggel az atombomba meg a hidrogénbomba miatt, meg amiatt, ahogyan az "Ethel" szót írjuk, sok gáncs érte. És az bizony különös, hogy én, mint a "magány" nevű betegség nagyhangú ellensége, legboldogabb ithacai időmként azokra az órákra emlékszem, amikor a legmagányosabb voltam. Akkor voltam itt a legboldogabb, amikor késő éjjel egy szál magamban mentem fel a hegyre, miután én is ott voltam a Sun-ban a lapzártánál. Mindenki más az egyetemen, tanár, diák egyaránt, aludt már. Egész álló nap a "való élet" néven ismert játékot játszották. Híres érveket és kísérleteket ismételgettek, és olyan fajta súlyos kérdéseket tettek fel egymásnak, amilyeneket idővel a való élet tesz majd fel nekik. Mi pedig a Sun-nál máris a való élet kellős közepében voltunk. Az áldóját, de még mennyire! Épp most terveztünk és írtunk és bíztunk a nyomdára egy tekintélyes méretű és roppant intelligens amerikai közönségnek szánt reggeli lapot – bizony, méghozzá nem Harding elnöksége alatt, hanem 1940-ben, '41-ben meg '42-ben, mikor véget ért a nagy gazdasági válság, és jócskán elkezdődött a második világháború. Agnosztikus vagyok, mint néhányan már kihüvelyezhettétek az írásaimból. De meg kell mondjam nektek, ahogy ott kaptattam hegynek fel, késő éjjel, egy szál magamban, tudtam, hogy jó szemmel néz a mindenható Úristen. * Abból élek, hogy író vagyok, New Yorkban, a világ fővárosában, és amennyire tudom, jelenleg az egyetlen indianapolisi, aki az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia és Intézet tagja. Egészen tavalyig ketten voltunk. A másik Janet Flanner volt, aki "Genêt" néven harminc esztendeig vagy még tovább a The New Yorker párizsi tudósítója volt. Az elmúlt években ismerkedtem meg vele valamelyest, és egyszer ezt írtam be egy neki adott könyvbe: "Indianapolisnak szüksége van Magára!" Elolvasta, aztán így szólt hozzám: – Azt maga csak hiszi.

Fiatalkorában ismerte apámat is – mielőtt elindult volna a napfelkelte felé, és soha többé nem tért haza. Indianapolisi családját leginkább a néhány családtag által vezetett temetkezési intézetről ismerték. Janet Flanner volt a legügyesebb és legelbűvölőbb irodalmi stiliszta, akit Indianapolis mind a mai napig produkált, és ő járt hozzá legközelebb, hogy világpolgár legyen. Nem volt helybeli író. De nem is volt, mint egy másik indianapolisi író, Ernie Pyle, bugris világcsavargó. Amikor tehát Janet meghalt itt New Yorkban, biztos akartam lenni abban, hogy a szülővárosa értesül erről. Telefonáltam a The Indianapolis Star városi rovatának-a reggeli lapnál éppen lapzárta volt. A városi rovatban senki sem hallott Janetről. És nem is érdekelt különösebben senkit, amikor elmondtam, mi mindent művelt. Aztán megtaláltam a módját, mivel hozhatom őket izgalomba, mitől közölnék a lap első oldalán a gyászjelentést, az aznap reggeli New York Times-ban megjelent gyászjelentés alapján. Hogy mi volt a trükk? Közöltem velük, hogy Janet rokona a temetkezési intézetek vezetőinek. * Amikor majd meghalok, azért kapok gyászjelentést egy indianapolisi lapban, mert rokona vagyok azoknak, akiknek egykor vasáru-kereskedelmi üzletláncuk volt. A láncot a második világháború után a nagyáruházak törték meg. Az üzletlánc gyártási részlege kilincseket állított elő, és ezt vásárolta meg egy mamutcég. A temetkezési üzletet mindenesetre lekörözte, az biztos. Középiskolás koromban nyaranta a Vonnegut Vas- és Fémáru Társaság legnagyobb áruházában dolgoztam. Kezeltem a teherliftet. Csomagoltam az exportrészlegben és így tovább. Szerettem az áruinkat. Minden olyan becsületes volt és praktikus. Es csak a minap fedeztem fel, mennyire szentimentális vagyok még most is a vas- és fémáruüzlettel kapcsolatban – amikor felkért bizonyos Gunilla Boëthius az Aftonbladet svéd újságtól, hogy ezer korona tiszteletdíjért írjak rövid értekezést a következő témáról: "Hogyan veszítettem el ártatlanságomat". 1980. május 9-én a következő levelet írtam: Kedves Gunilla Boëthius, Köszönöm április 25-i levelét, amelyet csak ma reggel kaptam meg. Mire a világválság idején alaposabban megismertem a családomat, azt is megtanultam, hogy felmenőim számára csupán egyetlen vallás létezett. Hittel hitték, hogy az emberi nem szinte minden egyes nyavalyáját technikai eszközökkel orvosolni lehet. Én is beértem ezzel a vallással. A család egyik ágáé volt az Indiana állambeli Indianapolis legnagyobb vaskereskedése. Ma sem hiszem, hogy helytelen volt imádnom az ott kapható ravasz szerkentyűket és gépezeteket, és amikor nagyon elveszettnek érzem magam ebben a világban, vigasztalásul betérek egy

vaskereskedésbe. Ott szoktam meditálni. Semmit sem vásárolok. Mai napig is a kalapács az én Jézusom, Szűz Máriám pedig egy ácsfűrész. Hanem aztán megtanultam, mennyire gyalázatos lehet ez az én vallásom, amikor Hirosimára ledobták az atombombát. Az esemény dátuma szinte minden jobb kézikönyvben megtalálható. Mennyire volt mély az én ártatlanságom? Alig hat hónappal azelőtt, mint foglyul esett amerikai gyalogos, Drezdában voltam, amikor porig égette egy szándékosan kiváltott tűzvihar. Még akkor is ártatlan maradtam. Miért? Mert a tűzvihart keltő technológiát jól ismertem. Tökéletesen értettem, és nem okozott problémát elképzelnem, hogy a találékonyságnak és eltökéltségnek ugyanez a mennyisége hogyan lehet majd az emberiség hasznára, mihelyt vége lesz a háborúnak. Még segíteni is tudtam volna. Végtére is nem volt sem a bombákban, sem a repülőgépekben semmi, amit lényegében meg ne lehetne vásárolni egy kis vaskereskedésben. Ami pedig a tüzet illeti: mindenki tudja, mit kell csinálni a nemkívánt tűzzel. Vízzel kell leönteni. Csakhogy Hirosima bombázása kényszerített meglátnom, hogy a technológiába vetett bizalom, akárcsak a világ többi nagy vallása, az emberi lélekkel kapcsolatos. Lefogadom abba az ezer koronába, amit nekem ezért az írásért ajánlott, hogy az ártatlanság elvesztéséről szóló valamennyi beérkező történet nemcsak az emberi lélek döbbenetes felfedezését testesíti majd meg, hanem azt is, hogy ugyanez a lélek mennyire kóros lehet. Mennyire volt kóros az a lélek, amelyet a hirosimai villanás leplezett le? És én tagadom, hogy specifikusan amerikai lélek lett volna. A Föld valamennyi magasan iparosodott nemzetének lelke volt, ha háborúban, ha békében élt. Hogy mennyire volt beteg? Annyira beteg volt, hogy nem is akart tovább élni. Milyen másfajta lélek teremthetne lidércnyomáson alapuló új fizikát, tenne pusztán politikusok kezébe ennyire "destabilizált" bolygót – hogy a CIA fogalomtárából kölcsönözzek –, hogy az ostobaság legkurtább rohama könnyedén garantálhatná a világ végét? Állítólag jó, ha az ember elveszíti az ártatlanságát. Nem olvasom a regényeimet, de azt hiszem, ezt mondják, hát nyilván így igaz. Ami engem illet, én most már tudom, hogy valójában mi megy végbe, hát sokkal agyafúrtabban tudok tervezni, és kevésbé érhet meglepetés. De az erkölcsi tartásom alaposan megroggyant, úgyhogy valószínűleg nem vagyok erősebb, mint valaha. Hirosima óta növeltem amperjeimet, de csökkentettem voltjaimat, és ugyanannyi wattal végeztem, hogy úgy mondjam. Valójában egészen borzalmas rádöbbenni, hogy körülöttem talán legtöbben annyira unalmasnak és lehangolónak találják a gépek szolgálatában eltöltött életüket, hogy még ha gyerekeik vannak, akkor se bánnák nagyon, ha az életet bármikor úgy eloltanák, mint a villanyt. Hány olvasójuk tagadná, hogy a Dr. Strangelove című film azért volt annyira népszerű, mert olyan boldog a vége?

Természetesen meghívnak mindenféle neo-luddita 2 gyűlésre, és olykor felkérnek, hogy mondjak beszédet. Egy 1979. május 6-án Washingtonban tartott antinukleáris gyűlésen, két rock and roll-szám között a következőket mondtam: Zavarban vagyok. Mindannyian zavarban vagyunk. Mi, amerikaiak, olyan sután irányítottuk sorsunkat, az egész világ figyelő szeme láttára, hogy most védekeznünk kell a tulajdon kormányunk és a tulajdon iparunk ellen. Ha nem tennénk, az öngyilkosság lenne. Az öngyilkosság elkövetésének vadonatúj módját fedeztük fel – családi stílusban, Jim Jones tiszteletes-stílusban, milliószámra. Mi ez a módszer? Nem szólni semmit és nem tenni semmit azzal kapcsolatban, amit néhány üzletemberünk és katonánk művel a világegyetemben található leginstabilabb anyagokkal és legszívósabb mérgekkel. Aki ilyen vegyi anyagokkal játszik, annyira ostoba! Ráadásul gonosz. Mennyire gonosz tőlük, hogy velünk a lehető legkevesebbet közlik az atomfegyverek és -erőművek utálatosságáról! És valamennyi ostoba és gonosz ember között ki veszélyezteti oly könnyű szívvel a Föld egész életét? Közlöm önökkel, hogy azok, akik hazudnak az atomipar érdekében, vagy akik megtanítják az igazgatóikat, hogyan hazudjanak meggyőzően – honorárium fejében. Bizonyos ügyvédekről és kommunikátorokról beszélek, és valamennyi PR szakemberről. A PR úgynevezett szakmája, ami amerikai találmány, mára teljesen elvesztette a becsületét. A hazugságokat, amelyekkel bennünket etettek az atomenergiáról, éppolyan ravaszul kimunkálták, mint Benvenuto Cellini a remekműveit. Fenemód jobban építették meg őket, mondhatom, mint magukat az atomerőműveket. Én mondom önöknek, hogy az ilyen hazugságok koholói mocskos kis majmok. Gyűlölöm őket. Lehet, hogy aranyosnak képzelik magukat. Nem aranyosak. Büdösek. Ha hagyjuk, mindent meg fognak ölni ezen a szépséges kék-zöld bolygón, a mi mai mondanivalónk cáfolásával – a gonosz, ostoba hazugságaikkal. (Borbás Mária fordítása) IV. Szelektálás A Cornell Egyetemen bizonyos mértékű oktatást nyertem kémiában, valamint biológiában és fizikában. Vacakul ment, és hamarosan el is felejtettem mindent, amire megpróbáltak megtanítani. A hadsereg elküldött a Carnegie Műszaki Főiskolára és a Tennessee-i Egyetemre, hogy gépészmérnöknek tanuljak – termodinamikát, mechanikát, a szerszámgépek kezelését és így tovább. Ez is vacakul 2

"Ned Ludd, állítólagos brit népvezér a 19. sz.-ban, akinek "példájára" hivatkozva Nottinghamshire-szerte összetörték a harisnyakötő-rámákat, mert bevezetésükkel a képzett textilmunkások bére drasztikusan csökkent. A "ludditák" ma is a civilizáció átkának tartják a technikai fejlődést.

ment. Alaposan hozzászoktam a kudarchoz, ahhoz, hogy én legyek osztályomban az utolsó. Egy indianapolisi unokafivérem, aki középiskolai osztálytársam volt, nagyon vacakul boldogult a Michigani Egyetemen, miközben én vacakul boldogultam a Cornellen. Apja megkérdezte tőle, mi a gond, ő pedig szerintem csodálatra méltó választ adott: – Hát nem tudod, apa? Ostoba vagyok! – Ami megfelelt az igazságnak. Vacakul boldogultam a hadseregben is. Három évi szolgálatom alatt kirívóan magas közlegény voltam. Jó katona voltam, kiváltképpen halálpontos céllövő, de soha senkinek eszébe sem jutott, hogy előléptessen. Megtanultam az alaki kiképzés valamennyi táncfiguráját. Az egész hadseregben senki nálam jobban nem táncolt a legénységi állományban. Ha beüt a harmadik világháború, még lesz bennem annyi spiritusz, hogy megint táncoljak. * Bizony, és közepes voltam a Chicagói Egyetem antropológia szakán a második világháború után. Ott is szelektáltak, mint mindenütt. Voltak diákok, akikből biztosan antropológus lesz, és a legelbűvölőbb oktatók részesítették őket különös gondban. A diákok második csoportja, a tanszemélyzet véleménye szerint, még éppencsak valamilyen antropológus lesz, de valószínűbb, hogy amit a Homo sapiens-ről tanulnának egyéb téren – mondjuk orvostudományban, vagy jogban –, sokkal előnyösebben tudnák kamatoztatni. A harmadik csoport, amelyikhez én is tartoztam, akár meg se született volna – vagy tanult volna inkább kémiát. Tanulmányi vezetőnknek a fakultás legkevésbé népszerű tagját jelölték ki, aki nem rendelkezett nyugdíjjogosultsággal, és jó oka volt rá, hogy üldözési mániája legyen. Helyzete párhuzamos volt Mespoulets pincérével Ludwig Bemelmensnek a fiktív Hotel Splendidről szóló elbeszéléseiben. Mespoulets-é volt a konyhához legközelebb álló asztal, és azzal a különleges feladattal bízták meg, hogy a szálloda éttermének bizonyos vendégeit elriassza. Ez az én szörnyeteg tanulmányi vezetőm bizonyára a legizgalmasabb és legjobb oktató volt életemben. Tanfolyamának előadásait az általa írt könyvek fejezetei képezték a társadalmi változás mechanizmusáról, s a könyveket, mint később kiderült, soha senki nem fogja kiadni. Miután otthagyta az egyetemet, mindig meglátogattam tanáromat, ahányszor ügyeim Chicagóba szólítottak. A tanár nem emlékezett rám, és látogatásaim láthatólag bosszantották – kivált, gondolom, amikor azzal a csodálatos hírrel álltam elő, hogy imitt-amott kiadják a munkáimat. Egy este Cape Codon, amikor részeg voltam, és mustárgáztól és rózsától bűzlöttem, és szokásom szerint sorra hívogattam régi barátaimat és ellenségeimet, felhívtam az én szeretett egykori tanulmányi vezetőmet is. Közölték, hogy meghalt – úgy ötvenéves lehetett. Ciánt nyelt. Nem publikálták. Ehelyett eltemették.

És bárcsak birtokomban volna valamelyik kiadatlan tanulmánya a társadalmi változás mechanikájáról, hogy most beragaszthatnám ebbe a kollázsba! A nevét nem közlöm, mert gondolom, nem látná itt szívesen. Vagy bárhol. * Anyám, aki szintén öngyilkos lett, és aki tizenegy unokája közül még az elsőt sem látta, szintén nem szeretné, gondolom, ha bárhol meglátná a nevét. * Dühít vajon, hogy engem is szelektáltak? Örülök, hogy inkább egy egyetemen gyakorolták, mint valamelyik katonai segélyállomáson a front mögött. Végezhettem volna mint kirívóan magas közlegény, aki egy hórakáson adja ki a szufláját a sátor előtt, miközben odabent a doktorok azokat operálják, akiknek legalább ötven-ötven százalék az esélyük a túlélésre. Minek fecsérelnének időt és plazmát egy hullajelöltre? És azóta én magam is gyakoroltam a szelektálást egyetemi környezetben – az Iowai Egyetemen, a Harvardon, a New York-i City Collegeban, írói szemináriumokon. Minden egyes tanfolyam résztvevőinek egyharmada hulla volt a szememben. Mi több – igazam volt. Bizonyára jobb név illenék erre a bolygóra, mint a "Föld", hiszen az ideérkezetteknek pontosabban megmagyarázná, mire számíthatnak: "Szelekció". Üdvözöljük a Szelekción. * Mire is jó végtére egy "Föld" nevű bolygó, ha az embernek nincsen földje? * No de végezzük derűsebb hangon, egy értekezéssel, amelyet 1980 májusában írtam a Nemzetközi Írástudományi Társaság felkérésére. Ez a társaság, nyilvánvaló okokból, abban reménykedik, hogy az amerikaiak továbbra is írástudók lesznek. Felkért tehát több ismert személyt, írjanak szórólapokat, amelyeket ingyen osztogathatnának azok között, akik szeretnének szépen fogalmazni, gyarapítanák szókincsüket, szebben akarnak levelezni satöbbi. Tekintve a tényt, hogy kis híján elhasaltam kémiából, gépészmérnöki tudományból és antropológiából, és soha nem vettem fel tanulmányaim sorába az irodalmat vagy az írómesterséget, engem szemeltek ki arra, hogy az irodalmi stílusról írjak. Kimondhatatlanul megörültem ennek. De sajnos megint elő kell hozakodnom a szelektálás örömtelen témájával, mert értekezésemet nem az önjelölt írópalánták legalsó hányadának, a még meleg hulláknak szánom, nem is a legfelső harmadnak – azoknak, akik máris nagyszerű írók, vagy az lehet belőlük. Értekezésemet a középső harmadnak szánom, és szól a következőképpen:

Az újságírókat és a műszaki írókat arra készítik fel, hogy írásaikban jóformán semmit el ne áruljanak magukról. Ettől korcsok lesznek az írók világában, mivel annak a világnak szinte valamennyi többi tintafoltos nyomororca rengeteget elárul magáról az olvasóknak. Ezeket az esetleges és szándékos revelációkat az irodalmi stílus elemeinek nevezzük. Ezek a revelációk lenyűgöznek bennünket mint olvasókat. Megtudjuk belőlük, miféle személy az, akire az időnket szánjuk. Vajon az író tudatlannak tűnik-e vagy tájékozottnak, dilisnek vagy, épelméjűnek, butának vagy zseniálisnak, sandának vagy becsületesnek, humortalannak vagy játékosnak? És így tovább, tovább. Amikor magatok rőttok szavakat a papírra, ne feledjétek, hogy a legterhelőbb reveláció, amelylyel magatokat leleplezhetitek: hogy nem tudjátok, mi érdekes és mi nem. Hogy szerettek vagy utáltok írókat főleg azért, amit meg akarnak nektek mutatni, vagy amivel meg akarnak benneteket gondolkodtatni? Csodáltatok-e valaha üresfejű írót, aki mestere a nyelvnek? Nem. A magatok nyertes irodalmi stílusa tehát kezdődjön a fejetekben levő érdekes ideákkal. Keressetek olyan tárgyat, ami közel áll a szívetekhez, és amiről azt érzitek, hogy a többiek szívéhez is közel kell állnia. Ez az őszinte érzés, ne pedig a nyelvi játszadozás legyen stílusotokban a leghatásosabb és legcsábítóbb elem. Mellesleg nem biztatlak benneteket arra, hogy írjatok regényt – habár nem bánnám, ha írnátok, feltéve, hogy olyasmiről írtok, ami igazán közel áll a szívetekhez. Megteszi egy kérvény a polgármesterhez a házatok előtt tátongó gödör ügyében, vagy egy szerelmes levél a szomszéd kislányhoz. De azért ne térjetek el a tárgytól. Ami a nyelv használatát illeti: ne feledjétek, hogy nyelvünk két nagy mestere, William Shakespeare és James Joyce szinte gyermeteg mondatokat írtak, amikor tárgyuk a lehető legmélyebb volt. "Lenni vagy nem lenni?" – kérdi Shakespeare Hamletje. A leghosszabb szó ötbetűs. Joyce, legfickósabb hangulatában, olyan bonyolult és csillogó mondatot tudott összerakni, mint amilyen a Kleopátra nyaklánca, de legkedvesebb mondatom "Eveline" című elbeszélésében így szól: "Fáradt volt". Az elbeszélésnek ezen a pontján semmi más szó nem lehetett volna szívettépőbb az olvasó szemében, mint ezek a szavak. A nyelv egyszerűsége nem csak tisztességes, de talán egyenesen szent. A Biblia olyan mondattal kezdődik, ami jócskán belefér egy elevenebb tizennégy esztendősnek az íróképességébe: "Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet." Lehetséges, hogy ti is tudnátok nyakláncot fűzni Kleopátrának, hogy úgy mondjam. De ékesszólásotok legyen a fejetekben levő ideák szolgálója. Legyen ez a szabályotok: ha egy mondat, bármilyen kitűnő, nem világítja meg tárgyamat valamely új és hasznos módon, akkor húzzam ki. Ugyanennek a szabálynak egy változata alkalmazható a mesemondásra, a fikcióra: sose írjatok olyan mondatot, ami nem jellemzi a szereplőt vagy nem viszi előbbre a cselekményt.

A számotokra legtermészetesebb írói stílus minden bizonnyal visszhangozza azt a beszédet, amit gyerekkorotokban hallottatok. Az angol volt Joseph Conrad regényíró harmadik nyelve, és sok mindent, ami pikánsan hangzik az ő angolságában, kétségkívül megszínez első nyelve, a lengyel. És szerencsés bizony az az író, aki Írországban nőtt fel, mert az ott beszélt angol annyira élvezetes és zenei. Én magam Indianapolisban nőttem fel, ahol az általános beszéd úgy hangzik, mint amikor galvanizált ónt vágnak szalagfűrésszel, és olyan dísztelen a szókincse, mint egy csavarkulcs. Az Appalache-hegység némelyik távolabbi horpadásában a felnövekvő gyermekek még ma is az Erzsébet-kor dalait, fordulatait hallják. Bizony, és sok amerikai gyerek, növekedőben, nem angol nyelvet hall, vagy éppenséggel olyan angol tájszólást, amit az amerikaiak nagy többsége meg sem ért. A beszédnek mindezek a változatai szépek, csakúgy, ahogy a pillangók változatai is szépek. Akármi az első nyelvetek – tartsátok becsben mindhalálig. Ha történetesen nem a standard angolság, és ha akkor is megmutatkozik, amikor standard angol nyelven írtok, az eredmény rendszerint élvezetes, mint amikor egy nagyon csinos lánynak az egyik szeme kék, a másik zöld. Magam úgy találom, hogy többnyire akkor bízom a magam írásában, és láthatólag mások is akkor bíznak benne többnyire, amikor úgy hangzik, mint egy Indianapolisból származó személyé, mint ahogy az is vagyok. Milyen alternatíva kínálkozhat a számomra? Amit a legnyomatékosabban állítanak a tanárok, és kétségtelenül benneteket is megpróbálnak meggyőzni róla: hogy úgy írok, mint egy művelt angol egy évszázaddal ezelőtt vagy még régebben. Az ilyen tanárok ma már nem keserítenek el, mint valaha. Most már tudom, hogy azok az antik esszék és elbeszélések, amelyekkel össze kellene hasonlítanom a magam munkáját, nem az újdonságuk vagy az idegenségük miatt voltak pompásak, hanem azért, mert pontosan azt mondták, amit a szerzőik akartak velük mondani. Tanáraim azt kívánták, írjak pontosan, válasszam mindig a leghatásosabb szavakat, és kapcsoljam őket egymáshoz egyértelműen, szigorúan, mint egy gép alkatrészeit. A tanárok végül is nem akartak angolt csinálni belőlem. Azt remélték, hogy érthetővé válok – következésképpen meg is fognak érteni. És odalett az álmom, hogy ugyanazt tehetem szavakkal, amit Pablo Picasso csinált a festékkel, vagy amit számos jazz-bálvány művelt a zenével. Ha megtöröm a központozásnak valamennyi szabályát, ha a szavakat arra kényszerítem, jelentsék azt, amit akarok tőlük, és találomra fűzöm össze őket, akkor egyszerűen nem fognak megérteni. Hát legjobb lesz, ha ti is kerülitek a Picasso-stílusú vagy jazz-stílusú írást, ha van valami érdemes mondanivalótok, és azt akarjátok, hogy meg is értsenek benneteket. Ha csak a tanárok győzködtek volna, hogy a modern író ne távolodjon el a múlt irodalmi stílusaitól, akkor ésszerű volna, ha nem vennénk őket figyelembe. Csakhogy ugyanehhez ragaszkodnak az olvasók is. Azt akarják, hogy a mi oldalaink szakasztott olyanok legyenek, mint amilyeneket megszoktak.

Miért? Mivelhogy nekik maguknak is nehéz munkát kell elvégezniük, és minden segítségre szükségük van, amit tőlünk kaphatnak. Papírra vetett ezernyi apró jelet kell megfejteniük, és azon nyomban kihámozni az értelmüket. Olvasniuk kell, ami olyan nehéz mesterség, hogy legtöbben igazából el sem sajátítják, holott tizenkét hosszú éven át tanulták az elemiben meg a középiskolában. Ennek az értekezésnek tehát, mint az irodalmi stílusokról szóló valamennyi értekezésnek, végül is el kell ismernie, hogy stiláris lehetőségeink, nekünk, íróknak, nem számosak és nem is ragyogóak, hiszen az olvasóink általában tökéletlen művészek. Közönségünk megköveteli, hogy legyünk részvétteljes és türelmes tanárok, mindig hajlandóak az egyszerűsítésre és a tisztázásra – holott mi szívesebben lebegnénk fennen, a tömeg felett, csattogván, akár a csalogány. Ez volt a rossz hír. A jó hír pedig az, hogy minket, amerikaiakat, egységes Alkotmány kormányoz, amely megengedi, hogy tetszésünk szerint, félelem nélkül és büntetlenül írjunk. Stílusunk legjelentőségteljesebb szempontja tehát az, hogy korlátlanul írhatunk kedvünk szerint bármiről. Továbbá: egyenlőségen alapuló társadalomnak vagyunk a tagjai, hát semmi okunk rá, hogy – ha történetesen nem vagyunk klasszikus neveltetésben részesült arisztokraták – úgy éljünk, mintha klasszikus neveltetésben részesült arisztokraták volnánk. Az irodalmi stílus szűkebb, inkább technikai értelemben vett elemzésére figyelemre méltó mű ifj. William Strunk és E. B. White: A stílus elemei. 3 Ilyen szabályok vannak benne: "Melléknévi mondat egy mondat elején a nyelvtani alanyra kell hogy vonatkozzon" és így tovább. E. B. White természetesen a legcsodálatosabb irodalmi stiliszta, akit ez az ország mindeddig produkált. Ti is vegyétek figyelembe, hogy senkit sem érdekelne, milyen jól vagy milyen rosszul fejezi ki magát Mr. White, ha nem volna tökéletesen elbűvölő a mondanivalója. (Borbás Mária fordítása) V. Öninterjú A The Paris Review 1977. évi 69. számában jelent meg ez az öninterjú, és a The Viking Press engedélyével közlöm – ez a cég adja ki a Paris Review-ban megjelent interjúk gyűjteményét, és övé mindegyiknek a copyrightja. Írók által elmondott mondatok, hacsak előzőleg le nem írták őket, ritkán fejezik ki azt, amit az író valójában üzenni szeretne. Az írók legtöbbje vacakul beszél, ezért választ olyan hivatást, aminek a gyakorlása, ha kell, évekre az íróasztalhoz ragasztja, ahol azon töpreng, voltaképpen mit is akar kifejezni, és azt hogyan közölhetné a legkülönbül. Az interjúkészítő sietteti ezt a folyamatot, úgyszólván meglékeli az író 3

Elwyn Brooks White (1899-1985) amerikai regény- és esszéíró. Kora legkitűnőbb irodalmi parodistájának is tartották.

koponyáját, és az agyában halászik felhasználatlan gondolatok után, amelyek máskülönben esetleg sose kerülhetnének felszínre. Ezzel a brutális módszerrel még soha egy szál gondolatot sem sikerült kihalászni – de azért csak megy az írók koponyalékelése minden áldott nap. Egyszer s mindenkorra: senki se fűrészelgesse a koponyámat. Íróember agyából bármit is kiszipkázni csak úgy lehet, ha békességben hagyjuk, amíg ő maga neki nem veselkedik, hogy leírja. Ez az interjú az első szótól az utolsóig – írásos. Egyetlen szó el nem hangzott belőle. A dőlt betűs bevezetőt különben nem én írtam, hanem a The Paris Review, és szól a következőképpen: Az egyesített interjúk közül az elsőnek (készült a Massachusetts állambeli West Barnstable-ben, amikor Vormegut 44 éves volt) a bevezetése a következő: "Háborús veterán és családapa, nagy csontú, laza mozgású, könnyed ember. Karosszékében elterpeszkedik, bolyhos tweedzakót, szürke flanellnadrágot, méretre készült kék inget visel, kezét zsebre dugja. Az interjú készítőjét kitörő köhögéssel és tüsszögéssel: őszi nátha és egy életen át tartó erős dohányzás hordalékaival bombázza. Hangja zengő bariton, kiejtése középnyugati, hanghordozása fanyar. Időnként megereszt egy nyílt, élénk mosolyt, azét az emberét, aki szinte mindent látott és ezt el is raktározta magában: depressziót, háborút, az erőszakos halál lehetőségét, az országos hírverés hülyeségeit, hat gyereket, rendszertelen jövedelmet, sokáig késlekedő elismerést." A sorozatot záró interjú 1976 nyarán készült, évekkel az első után. Az író bemutatása ekkor a következő: "...egy barátságos öregcsaládi kutya lomhaságával mozog. Megjelenése általánosságban zilált: a hosszú, göndör haj, a bajusz és az együttérző mosoly olyan emberre vall, akit egyidejűleg mulattat és elszomorít a körülötte levő világ. Gerald Murphy házát bérelte ki nyárra. A folyosó végérv levő kis hálószobában dolgozik, ahol Murphy, festő- és életművész, a nagy művészek barátja meghalt 1964ben. Íróasztalától Vonnegut egy kis ablakon kilát a ház előtti pázsitra; mögötte áll nagy, fehér mennyezetes ágya. Az íróasztalorr az írógép mellett Andy Warhol Interjújának másolata, Clancy Sigal A benső zóná ja, és számos üres cigarettapakk. Vonnegut 1936 óta egyik cigarettáról a másikra gyújt, ezalatt az interjú alatt kis híján elszív egy csomaggal. Hangja mély és reszelős, beszéd közben a cigarettára gyújtás és a füsteregetés szüntelen művelete a beszélgetésnek mintegy központozása. Egyéb zavaró tényezők, mint a telefon csengése, a Pumpkin nevű bozontos kis kutya ugatása nem csökkenti Vonnegut jóindulatú beállítottságát. Szakasztott olyan, amilyennek Dan Wakefield, Vonnegut egykori iskolatársa leírta őt: »Sokat nevetett, és mindenkihez kedves volt.«" RIPORTER: Ön ugyebár a második világháború veteránja? VONNEGUT: Igen. Adandó alkalommal katonai temetésre tartok igényt – kürtös, a koporsón a nemzeti lobogó, üdvlövések, megszentelt föld. RIPORTER: Miért?

VONNEGUT: Így legalább elérhetem, amire mindig is mindennél jobban vágyódtam – amit meg is kaphattam volna, ha sikerül megöletnem magamat a háborúban. RIPORTER: Mégpedig... VONNEGUT: A közösség fenntartás nélküli helyeslését. RIPORTER: Nem érzi úgy, hogy ezt máris megkapta? VONNEGUT: Rokonaim azt mondják, örülnek, hogy gazdag vagyok, de a könyveimet egyszerűen nem képesek elolvasni. RIPORTER: Ön ugyebár gyalogsági zászlóaljnál felderítő volt a háborúban? VONNEGUT: Igen, de eredetileg a 240 milliméteres messzehordó ágyú használatára képeztek ki. RIPORTER: Meglehetősen nagykaliberű fegyver. VONNEGUT: Akkoriban ez volt a hadseregben a legnagyobb mozgatható földi fegyver. Hat darabban érkezett, mindegyiket sárban gázolva vonszolta egy hernyótalpú traktor. Ahányszor azt a parancsot kaptuk, hogy süssük el, először is fel kellett építenünk. Úgyszólván fel kellett találnunk. Egyik darabját a másiknak a tetejébe raktuk, daruval meg emelővel. Magának a lövedéknek körülbelül huszonöt centiméter volt az átmérője, és százharminchat kilogramm a súlya. Miniatűr vasutat építettünk, azzal szállítottuk a lövedéket a földről a csőhöz, körülbelül két és fél méter magasságba. A závárzat olyan volt, mint egy takarékpénztár páncéltermének ajtaja, mondjuk az Indiana állambeli Peruban. RIPORTER: Izgalmas lehetett egy ilyen fegyvert elsütni. VONNEGUT: Nem igazán. Betettük a lövedéket, aztán utánahajigáltunk több zsák igen lassú és türelmes robbanóanyagot. Gondolom, vizes kutyakekszet. Rákattintottuk a závárt, aztán kioldottuk az ütőszeget, ami rávágódott a higanyfulminát gyutacsra, az pedig tüzet köpött a vizes kutyakekszre. Az elgondolás szerintem az lehetett, hogy gőzt fejlesszenek. Idővel fortyogást hallottunk, mint amikor felforr valami. Minthogyha például pulyka sülne. Szerintem teljes biztonságban nyithattuk volna ki időnként a závárt, hogy meglocsolgassuk a lövedéket. Azért idővel nyugtalankodni kezdett az ágyú, végül visszahőkölt a hátravető szerkezeten, és kiköpte a lövedéket, az meg úgy lebbent elő, mint valami nemzetiszínű reklámlufi. Ha lett volna elég magas létránk, ráfesthettük volna a csőből előkecmergő lövedékre, hogy "Hitler, dögölj meg". Helikopterek vehették volna üldözőbe és lőhették volna le. RIPORTER: A legmodernebb terrorfegyver. VONNEGUT: A francia-porosz háborúban. RIPORTER: No de végül ugye nem ezzel a fegyverrel küldték a tengerentúlra, hanem a 106. gyalogsági hadosztállyal? VONNEGUT: A hidegkaja-hadosztállyal. Gyakran osztottak hideg kaját. Szalámis szendvicset. Narancsot.

RIPORTER: A harctéren? VONNEGUT: Amikor még az Államokban voltunk. RIPORTER: Amíg gyalogsági kiképzést kapott? VONNEGUT: Sohasem kaptam gyalogsági kiképzést. Tudja, a zászlóalj-felderítőké elit szakasz volt. Egy-egy zászlóaljnak mindössze hat felderítője volt, és senki sem tudta egészen biztosan, hogy mit is kellene csinálniuk. Úgyhogy reggelente átmasíroztunk a pihenőhelyiségbe, pingpongoztunk, és tiszti iskolai jelentkezési lapokat töltögettünk ki. RIPORTER: Dehát alapkiképzése során bizonyára megismertették, nem csak a messzehordó ágyúval.

más

fegyverekkel

is

VONNEGUT: Aki a 240 milliméteres messzehordó ágyút tanulmányozza, annak nem jut ideje más fegyverekre. Annyi ideje se marad, hogy megnézzen egy nemi betegségekről szóló oktatófilmet. RIPORTER: Mi történt, amikor kiérkezett a frontra? VONNEGUT: Azt csináltam, amit a háborús filmekben láttam. RIPORTER: Lőtt valakire a háború során? VONNEGUT: Foglalkoztam a gondolattal. Egy ízben feltűztem a szuronyt, és el voltam rá szánva, hogy használom is. RIPORTER: És használta? VONNEGUT: Nem. Ha mindenki más támad, én is támadtam volna. De úgy határoztunk, hogy nem támadunk. Nem láttunk senkit. RIPORTER: Ez az Ardennek csatájában történt, igaz? A történelem folyamán ez volt az amerikai fegyverek legnagyobb veresége. VONNEGUT: Valószínűleg. Utolsó felderítői bevetésemen meg kellett volna találnom a saját tüzérségünket. A felderítők rendszerint az ellenséget keresik. De a dolgok annyira rosszra fordultak, hogy végül a mieinket kellett keresnünk. Ha megtalálom a saját zászlóaljparancsnokunkat, mindenki rém ügyesnek gondolt volna. RIPORTER: Elmesélné, hogyan került német fogságba? VONNEGUT: Szívesen. Ott rostolkoltunk egy vízmosásban, olyan mély lehetett, mint egy első világháborús lövészárok. Körös-körül minden csupa hó. Valaki azt mondta, hogy valószínűleg Luxemburgban vagyunk. Az élelmünk elfogyott. RIPORTER: Kire vonatkozik a többes szám? VONNEGUT: A zászlóaljunk felderítő szakaszára. Mind a hatunkra. És körülbelül még ötven emberre, akiket akkor láttunk először. A németek láthattak bennünket, mert hangosanbeszélőn szóltak hozzánk, közölték, hogy a helyzetünk reménytelen és így tovább. Akkor tűztük fel a szuronyt. Egész kellemes volt ott pár percig. RIPORTER: Hogyhogy?

VONNEGUT Olyanok voltunk, akár a sündisznó, azzal a sok acéltüskével. Szántam mindenkit, aki rajtunk üt. RIPORTER: De azért önökön ütöttek? VONNEGUT Nem. Nyolcvannyolc milliméteres lövedékeket küldtek maguk helyett. A lövedékek a fák tetején robbantak, éppen fölöttünk. Óriási robbanások voltak, pont a fejünk fölött. Záporozott ránk az acélszilánk. Volt, akit eltalált. Akkor a németek megint felszólítottak, hogy bújjunk elő. Nem kiabáltunk vissza holmi gorombaságot, csak annyit mondtunk, hogy "Oké", meg "Nyugi" és így tovább. Mikor a németek végre előbukkantak, láttuk, hogy fehér álcázó öltözéket viselnek. Nekünk nem is volt ilyen felszerelésünk. Ott álltunk talpig khakiben. Télen-nyáron khakiben. RIPORTER: Mit mondtak a németek? VONNEGUT: Hogy számunkra véget ért a háború, hogy szerencsések vagyunk, mert most már biztosak lehetünk benne, hogy túléljük a háborút. Ebben egyébként ők a maguk részéről egyáltalán nem lehettek biztosak. Ami azt illeti, valószínűleg meg is ölte vagy foglyul ejtette őket az elkövetkező néhány nap során Patton Harmadik Hadserege. Fordul a kerék. RIPORTER: Ön beszél németül? VONNEGUT: A szüleimtől sok német szót hallottam. Engem nem tanítottak meg a nyelvre, mivel az első világháború alatt Amerikában olyan ádázul utáltak mindent, ami német. Néhány szót, amit tudtam, kipróbáltam a foglyulejtőinken, mire megkérdezték, hogy német eredetű vagyok-e. Mondtam, hogy "Igen", erre azt tudakolták, miért háborúskodok a testvéreim ellen. RIPORTER: Mire ön... VONNEGUT: Őszintén szólva, tudatlannak és komikusnak találtam a kérdést. Szüleim oly alaposan elválasztottak germán múltamtól, hogy foglyulejtőim lehettek volna akár bolíviaiak vagy tibetiek is, mindez semmit nem jelentett a számomra. RIPORTER: Miután elfogták, Drezdába szállították? VONNEGUT: Ugyanazokban a vagonokban, amelyek a bennünket foglyul ejtő katonákat hozták – valószínűleg ugyanazokban a vagonokban, amik a zsidókat és cigányokat és Jehova tanúit meg a többit szállították a megsemmisítő táborokba. Gördülőanyag az gördülőanyag. Brit moszkitó bombázók néha éjszaka támadtak minket. Biztosan azt gondolták, valamilyen stratégiai felszerelés vagyunk. Eltaláltak egy vagont, amiben a hadosztályunk legtöbb tisztje volt. Ahányszor azt mondom, hogy utálom a tiszteket, márpedig ezt még most is elég gyakran megteszem, emlékeztetnem kell magamat, hogy jóformán egyetlen tiszt sem maradt életben, aki alatt valamikor szolgáltam. Akkortájt lehetett karácsony. RIPORTER: És végül megérkeztek Drezdába. VONNEGUT: Előbb egy nagy fogolytáborba, Drezdától délre. A közlegényeket elkülönítették a tiszthelyettesektől és a tisztektől. A Genfi Egyezmény értelmében, ami nagyon is Edward-kori okmány, a közlegényeknek dolgozniuk kellett az

ellátásuk fejében. Mindenki más ott rohadt a börtönben. Mint közlegényt engem Drezdába szállítottak. RIPORTER: Mi volt a benyomása a városról még a bombázás előtt? VONNEGUT: Az volt az első cifra város, amit életemben láttam. Csupa szobor meg állatkert, akárcsak Párizs. Egy vágóhídon laktunk, egy takaros új cement disznóólban. Priccseket meg szalmazsákokat raktak a disznóólba, és minden reggel elmentünk dolgozni egy malátaszörpgyárba. A szörp terhes asszonyok számára készült. A rohadt szirénák megszólaltak, és hallottuk, amint valamelyik másik várost megszórják – umpa, umpa, umpa, ump. Mi egyáltalán nem számítottunk rá, hogy minket is megszórhatnak. Alig akadt légoltalmi óvóhely a városban, hadiipar egy szál sem, csak cigarettagyárak, kórházak, klarinétüzemek. Aztán megszólalt a sziréna – 1945. február 13-án –, és mi lementünk két emelet mélyre, egy nagy húsraktárba. Hideg volt, körös-körül lógtak a tetemek. Mire felmentünk, eltűnt a város. RIPORTER: Nem fulladtak meg a húsraktárban? VONNEGUT: Nem. Nagy volt, mi meg kevesen voltunk. A légitámadás sem hallatszott óriásinak. Ump. Először robbanóbombákat szórtak, bemelegítésnek, aztán gyújtóbombákat. A háború kezdetén a gyújtóbombák még eléggé méretesek voltak, nagyjából akkorák, mint egy cipődoboz. Drezda már csak parányi kis vacakokat kapott. És ezek felégették az egész nyavalyás várost. RIPORTER: Mi történt, amikor feljöttek? VONNEGUT: Az őreink között nem volt tiszt – egy őrmester, egy tizedes és négy közlegény –, és nem volt vezetőjük. Városuk sem, mivel drezdaiak voltak, akik megsebesültek a fronton, és ezért hazaküldték őket, könnyített szolgálatra. Két óra hosszat kellett vigyázzban állnunk. Nem tudták, mi egyebet tehetnének velünk. Összedugták a fejüket, tanácskoztak. Végül átgázoltunk a romokon, és elszállásoltak bennünket pár dél-afrikaival egy külvárosban. Mindennap begyalogoltunk a városba, és kiástuk az alagsorokból meg az óvóhelyekből a hullákat, egészségügyi óvintézkedésként. Amikor bementünk, egy tipikus óvóhely, általában egy közönséges alagsor, olyan volt, mint egy villamos, tele emberekkel, akik egyszerre kaptak szívszélhűdést. Csak ültek ott, és mind halott volt. Elképesztő dolog a tűzvihar. A természetben nem fordul elő. A közepében keletkező tornádó táplálja, és egyszerűen nincs mit lélegezni. Kihordtuk a halottakat. Teherautókra raktuk őket, és kivittük a parkokba, meg csupa nagy nyílt területre, ami nem volt tele törmelékkel. A németek halotti máglyákat gyújtottak, elégették a holttesteket, hogy ne büdösödjenek és ne terjesszenek betegségeket. 130 000 holttestet rejtett a föld. Olyan volt, mint egy gigantikus húsvéti tojásvadászat. Német katonai kordonon kellett átmennünk. Civilek nem láthatták, mit művelünk. Néhány nap múlva a város bűzleni kezdett, hát új technikát találtak fel. A szükség a találékonyság anyja. Berontottunk az óvóhelyekre, kiszedtük a halottak öléből az értéktárgyakat – az azonosítással meg se próbálkoztunk –, és átadtuk az őröknek. Aztán katonák jöttek, lángszóróval, megálltak az ajtóban, és elégették a bentlevőket. Kihozni az aranyat, az ékszert, aztán elégetni mindenkit odabent.

RIPORTER: Micsoda benyomás egy leendő írónak! VONNEGUT: Fantasztikus látvány volt, döbbenetes látvány. És az igazság pillanata is, hiszen az amerikai civilek és a szárazföldi erők nem tudták, hogy amerikai bombázók részt vesznek szőnyegbombázásban. Ezt titokban tartották egészen a háború legvégéig. Drezdát azért égették porig, mert addigra már minden egyebet porig égettek. Hiszen tudja: "Mi lesz az esti programunk?" Mindenki indult volna már haza, de Németország csak nem adta fel, mire beindították a városok felégetésének gépezetét. Titok volt a városok felégetése – bilik felforralása, babakocsik lángba borítása. Ott volt az a duma a Norden-féle légibombavetőről. Látott az ember a híradóban egy bombakioldót, két oldalán egy-egy tábori csendőr, felvont .45-össel. Ilyen marhaság, és a francba, egyebet nem csináltak, csak átrepültek a városok felett, száz meg száz repülőgép, és lehajigáltak rájuk mindent. Amikor a háború után a Chicagói Egyetemre mentem, az ürge, aki a felvételi beszélgetést folytatta velem, részt vett Drezda bombázásában. Mikor élettörténetemnek ehhez a részéhez ért, azt mondta: "Hát igen, utáltuk csinálni." – Ezt a megjegyzést sose felejtem el. RIPORTER: A másik reakció pedig ez lett volna: "Parancsra tettük." VONNEGUT: Az övé emberibb volt. Nyilván úgy érezte, hogy a bombázás szükséges volt, és éppenséggel az is lehetett. Egyvalamit mindenki megtanult: hogy milyen gyorsan újjá lehet építeni egy várost. A mérnökök kijelentették: Németország újjáépítéséhez 500 év kell. Erre mi történt: úgy 18 hét alatt újjáépült. RIPORTER: Azonnal írni szándékozott róla, mihelyt túl volt az élményen? VONNEGUT: Amikor a várost lerombolták, fogalmam sem volt az ügy arányairól... Hogy így nézett-e ki Bréma vagy Hamburg, Coventry... sose láttam Coventryt, hát nem tudtam viszonyítani máshoz, csak amit a moziban mutattak. Amikor hazaértem (azóta voltam író, amióta a Cornell Sun szerkesztőségében dolgoztam, csak hát ebben merült ki író mivoltom), arra gondoltam, én is megírom a magam háborús történetét. Valamennyi barátom hazajött; csodálatos kalandokat éltek át ők is. Bementem a The Indianapolis News szerkesztőségébe, hogy megnézzem, mijük van Drezdáról. Volt egy másfél centis hír, miszerint gépeink ott voltak Drezda fölött, és kettőt elvesztettünk. Ezek után arra a véleményre jutottam, hogy hát igen, ez a második világháború egyik egészen kicsi részlete volt. Másoknak bezzeg annyival több írnivalójuk akadt. Emlékszem, irigyeltem Andy Rooneyt, aki akkoriban robbant be az irodalomba; nem ismertem, de azt hiszem, ő volt az első ürge, aki a háború után megjelentette a háborús sztoriját. A francba, nekem sose volt részem ilyen príma kalandban. De gyakran találkozom európaival, a háborúról beszélgetünk, én elmondom, hogy Drezdában voltam, ő pedig elképed: tényleg ott voltam? És faggatna, minél többet akarna tudni róla. Aztán megjelent David Irvingnek egy könyve Drezdáról, amiben az állt, hogy ez volt az európai történelem legnagyobb tömegmészárlása. Uramisten, mondtam, hát mégiscsak láttam valamit! Megpróbálom megírni a magam háborús sztoriját, akár érdekes volt, akár nem, és megpróbálok kihozni valamit belőle. Az ötös számú vágóhíd elején leírom valamelyest a folyamatot; úgy láttam, mintha John Wayne és Frank Sinatra játszaná benne a

főszerepet. Egy Mary O'Hare nevű lány – a felesége annak a barátomnak, aki velem együtt ott volt – azt mondta: – Ti még gyerekek voltatok. Nem tisztességes úgy tenni, mintha olyan férfiak lettetek volna, mint Wayne és Sinatra, és nem tisztességes a jövendő nemzedékekkel szemben, mert úgy állítjátok be a háborút, mintha jó lett volna. – Ez igen fontos kulcsot adott a kezembe. RIPORTER: Ezáltal valahogyan eltolódott az egész fókusz... VONNEGUT: Mary felszabadított, hogy arról írjak, micsoda csecsemők voltunk valójában: 17, 18, 19, 20, 21 évesek. Csecsemőképünk volt, és nem hiszem, hogy hadifogoly koromban túlságosan sűrűn kellett volna borotválkoznom. Nem emlékszem, hogy ez gondot jelentett volna. RIPORTER: Még szőnyegbombázására?

egy

kérdés:

gondol-e

még

egyáltalán

Drezda

VONNEGUT: Írtam róla egy könyvet, Az ötös számú vágóhíd a címe. Még most is kapható, és néha van vele valamilyen üzleti teendőm. Marcel Ophuls felkért, hogy szerepeljek A Memory of Justice című filmjében. Azt akarta, hogy úgy beszéljek Drezdáról mint rémtettről. Mondtam neki, beszéljen inkább Bernard O'Hare barátommal, Mary férjével, amit meg is tett. O'Hare is a zászlóaljam felderítője volt, aztán hadifogolytársam. Most ügyvéd Pennsylvaniában. RIPORTER: Ön miért nem akart tanúskodni? VONNEGUT: Német nevet viselek. Nem akartam vitatkozni olyan emberekkel, akik úgy gondolták, hogy Drezdát porig le kellett bombázni. Annyit állítok csak a könyvemben, hogy Drezdát, ha tetszett, ha nem, porig lebombázták. RIPORTER: Az volt az európai történelem legnagyobb tömegmészárlása? VONNEGUT Az volt rengeteg sok ember leggyorsabb meggyilkolása – százharmincötezer emberé néhány óra alatt. Voltak persze a gyilkolásnak lassúbb módozatai is. RIPORTER: A haláltáborok. VONNEGUT: Igen – ahol milliókat öltek meg. A drezdai mészárlást sokan korrekt és egészen minimális bosszúnak tartják azért, ami a táborokban történt. Lehetséges. Mint mondom, én ezt sohasem vitatom. Mellesleg megjegyzem, hogy halálbüntetést alkalmaztak mindenkivel szemben, aki történetesen a védtelen városban volt – csecsemők, öregek, az állatkerti állatok, és persze ezer meg ezer veszett náci ellen, és többek között legjobb barátom, Bernard O'Hare és énellenem. O'Hare-nek és nekem jogszerűen ott kellett volna lennünk a számba vett holtak között. Minél több a holttest, annál korrektebb a bosszú. RIPORTER: Úgy tudom, a Franklin Könyvtár kihozza Az ötös számú vágóhíd díszkiadását. VONNEGUT: Igen. Felkértek, hogy írjak hozzá új bevezetőt. RIPORTER: Voltak új gondolatai?

VONNEGUT. Azt mondtam, hogy az egész bolygón egyetlenegy személy profitált a légitámadásból, ami több tízmillió dollárba kerülhetett. A légitámadás egy fél másodperccel sem rövidítette meg a háborút, nem gyengítette sehol a német védelmet vagy támadást, egyetlen személyt sem szabadított ki a haláltáborokból. Mindössze egy személy húzott belőle hasznot – nem kettő vagy öt vagy tíz. Egyetlenegy. RIPORTER: És ki volt az? VONNEGUT: Én. Minden egyes megölt személyért három dollárt kaptam. Gondoljon bele. RIPORTER: Milyen a kapcsolata a kortársaival? VONNEGUT Irótársaimmal és -társnőimmel? Barátságos, mindenesetre. Néhányukkal nehéz szót értenem, mert láthatólag igen eltérő fajta üzletben vagyunk érdekeltek. Ez egy darabig rejtély volt számomra, de aztán Saul Steinberg... RIPORTER: A grafikus? VONNEGUT A grafikus. Ő mondta, hogy szinte valamennyi művészetben vannak néhányan, akik erősen reagálnak a művészettörténetre, a múlt diadalaira és kudarcaira és kísérleteire, és vannak mások, akik nem. Én a második csoportba tartozom, szükségszerűen. Nem tudok társasjátékot játszani irodalmi őseimmel, mert sohasem tanulmányoztam őket rendszeresen. Én kémikusnak tanultam a Cornellen, aztán antropológusnak a Chicagói Egyetemen. Uramisten – harmincöt éves lettem, mire megőrültem Blake-ért, negyven, mire elolvastam a Bovaryné-t, negyvenöt, mire egyáltalán hallottam Céline-ről. A vakszerencse műve, hogy a Nézz vissza, angyal-t4 pontosan a megfelelő időben olvastam el. RIPORTER: Mikor? VONNEGUT: Tizennyolc éves koromban. RIPORTER: Tehát mindig is olvasott? VONNEGUT: Igen. Könyvekkel zsúfolt házban nőttem fel. De soha egyetlen könyvet sem kellett elolvasnom mint kötelező olvasmányt, sosem kellett dolgozatot írnom róla, sosem kellett szemináriumon bizonyítanom, hogy megértettem. Kétségbeejtően ügyetlenül vitatkozom könyvekről. Tapasztalatom zéró. RIPORTER: Családjának melyik tagja volt a legnagyobb hatással önre mint íróra? VONNEGUT: Talán az anyám. Edith Lieber Vonnegut. Miután családunk jóformán minden pénzét elvesztette a nagy gazdasági válságban, anyám azt hitte, új vagyonra tehet szert, ha rikító fedelű magazinoknak ír. Novellaíró esti tanfolyamra járt. Úgy tanulmányozta a magazinokat, mint lóversenymegszállott a sanszokat. RIPORTER: Édesanyja gazdag volt valamikor? VONNEGUT: Apám, szerény körülmények között élő építész, a város egyik leggazdagabb leányát vette feleségül. Serfőzővagyon volt, a Lieber-féle Lager-sörön, 4

Thomas Wolfe (1900-1938) amerikai író híres regénye. Magyarul: 1962, Európa, fordította: Pálóczi Horváth László.

majd az Arany Érem Sörön alapult. A Lieber-féle Lager akkor lett aranyérmes, amikor díjat nyert valamilyen párizsi kiállításon. RIPORTER: Nagyon jó sör lehetett. VONNEGUT: Ez még jóval az én időm előtt történt. Sohasem kóstoltam. Azt tudom, hogy volt valami titkos alkotóeleme. Nagyapám és serfőzőmestere nem engedték, hogy bárki is meglássa, amint belekeverik. RIPORTER: Ön tudja, hogy mi volt az? VONNEGUT: Kávé. RIPORTER: Édesanyja tehát novellaírást tanult? VONNEGUT: Apám pedig képeket festett a ház legfelső emeletén berendezett műteremben. Nem sok munkája akadt az építészeknek a nagy gazdasági válság alatt – senkinek sem akadt sok munkája. Azonban különös módon, anyámnak igaza volt: még a magazinok közepes írói is rengeteg pénzt söpörtek be. RIPORTER: Az édesanyja tehát igen gyakorlatias módon viszonyult az íráshoz. VONNEGUT: Hogy ne mondjam, hajmeresztő módon. Mellesleg roppant intelligens, művelt asszony volt. Ugyanabba a középiskolába járt, ahová én; és egyike volt a kevésnek, aki csupa kitűnőt kapott egész idő alatt. Ezután keletre ment, felsőbb iskolába, majd beutazta egész Európát. Folyékonyan beszélt németül és franciául. Valahol még most is megvannak a középiskolai bizonyítványai. "Kitűnő, Kitűnő, Kitűnő..." Kiderült, hogy jól ír, de nem volt tehetsége a rikító fedelű magazinok által megkövetelt közönségességhez. Bennem viszont szerencsére túlcsordult, amikor tehát felnőttem, valóra válthattam anyám álmát. A Collier's meg a The Saturday Evening Post meg a Cosmopolitan meg a Ladies' Home Journal meg a többi számára az írás olyan könnyen ment, mint a hasraesés. Bárcsak anyám megérhette volna. Bárcsak megérte volna, hogy lássa valamennyi unokáját. Tízen vannak. Már az elsőt sem láthatta meg. Még egy álmát valóra váltottam: évekig éltem Cape Codon. Anyám mindig Cape Codon szeretett volna élni. Valószínűleg igen közönséges dolog, hogy fiúk megpróbálják valóra váltani anyjuk lehetetlen álmait. Nővérem halála után örökbe fogadtam fiait, és kísérteties megfigyelni, amint megpróbálják valóra váltani anyjuk lehetetlen álmait. RIPORTER: Miről álmodott a nővére? VONNEGUT: Úgy akart élni, mint A svájci Robinson-család, lehetetlenül barátságos állatokkal lehetetlenül kedélyes elszigeteltségben. Legidősebb fia, Jim, nyolc éve kecsketenyésztő egy jamaicai hegytetőn. Se telefon. Se villany. RIPORTER: Az indianapolisi középiskola, ahová ön is, az édesanyja is járt... VONNEGUT: És az apám. A Shortridge Középiskola. RIPORTER: Úgy tudom, volt az iskolának napilapja is. VONNEGUT: Igen. A The Shortridge Daily Echo. Nyomdája is volt az iskolának. A lapot diákok írták. Diákok szedték. Tanítás után.

RIPORTER: Az imént nevetett valamin. VONNEGUT: Eszembe jutott valami butaság a középiskoláról. Semmi köze az íráshoz. RIPORTER: De azért hajlandó lenne velünk megosztani? VONNEGUT: Ó... Csak eszembe jutott valami, ami a középiskolai állampolgári órán történt. Arról volt szó, hogyan működik a kormányunk. A tanár felszólított bennünket, hogy sorra álljon fel mindenki és mondja el, mit csinál tanítás után. Én hátul ültem, egy J. T. Alburger nevű srác mellett. Később biztosítással foglalkozott Los Angelesben. Nemrégiben halt meg. Na mindegy – szóval folyton böködött, és noszogatott, és provokált, hogy mondjam meg az igazat, mit csinálok tanítás után. Ha megmondom az igazat, kapok tőle öt dollárt, ígérte. Azt akarta, hogy álljak fel, és mondjam azt, hogy repülőmodelleket csinálok, utána meg kiverem a farkam. RIPORTER: Értem. VONNEGUT: Ezenkívül közreműködtem a The Shortridge Daily Echo-ban. RIPORTER: Jó hecc volt? VONNEGUT: Jó hecc volt. És könnyű. Számomra mindig könnyen ment az írás. És megtanultam, hogy a velem egyenrangúaknak írjak, ne pedig a tanároknak. A legtöbb kezdő író nem akar a vele egyenrangúaknak írni, és meg is kapják tőlük a magukét. RIPORTER: Tehát minden délután bement az Echo szerkesztőségébe? VONNEGUT: Be én. Egy alkalommal, írás közben, történetesen szórakozottan megszagoltam a hónaljamat. Többen meglátták, és viccesnek találták – és ettől fogva a "Szimat" gúnynevet ragasztották rám. Végzős évfolyamom 1940-es Évkönyvében mint "Ifj. Kurt Szimat Vonnegut" szerepel a nevem. Holott valójában nem is voltam szimat. Szimat az, aki a lányok biciklijének az ülését szimatolja. Én ezt nem csináltam. A "seggfej"-nek is igen specifikus jelentése volt, amit ma már kevesen ismernek. A felületes használatból eredően a "seggfej" ma már meglehetősen tartalmatlan sértés. RIPORTER: Szorosan vett, eredeti értelemben ki a seggfej? VONNEGUT: Olyan férfi, aki műfogsort illeszt a két farpofája közé. RIPORTER: Világos. VONNEGUT: Elnézést... olyan férfi, vagy olyan nő. Állandóan sértegetem a feministákat, pedig soha nem szabad megfeledkezni róluk. RIPORTER: Nem egészen értem, miért tenné ezt valaki egy műfogsorral. VONNEGUT: Hogy leharaphassa a gombokat a taxik hátsó üléséről. Ez az egyetlen ok, amiért a seggfejek művelik. Csak ettől indulnak be. RIPORTER: A Shortridge után a Cornell Egyetemre ment? VONNEGUT: Úgy képzelem. RIPORTER: Úgy képzeli?

VONNEGUT: Volt egy barátom, aki ivott, akár a gödény. Ha valaki megkérdezte, hogy előző este berúgott-e, mindig ezt válaszolta félvállról: "Ó, hát úgy képzelem." – Kedvemre volt ez a válasz. Azt sugallja, hogy az élet – álom. Cornell piás álom volt, részben maga a pia miatt, részben mert kizárólag olyan tantárgyakat vettem fel, amikhez egy szemernyi tehetségem nem volt. Apám és bátyám megegyeztek, hogy kémiát kell tanulnom, hiszen a bátyám oly remekül elboldogult kémiában az M.I.T-n. Nyolc évvel idősebb nálam. És jobb a humora. Leghíresebb felfedezése, hogy az ezüst-jodid hatására néha elered az eső vagy a hó. RIPORTER: A nővérének is jó humora volt? VONNEGUT: Hogyne. Bár volt a humorérzékében valami fura kegyetlen vonás, ami nem illett össze egyébként a jellemével. Szörnyen viccesnek találta például, ha valaki hasra esett. Egy alkalommal meglátta, amint egy nő vízszintes testhelyzetben száll ki a villamosból, és ezen hetekig hahotázott. RIPORTER: Vízszintes testhelyzetben? VONNEGUT: Bizony. A nőnek a cipősarka nyilván beleakadt valamibe. Na, szóval a villamos ajtaja kinyílt, és a nővérem történetesen a járdáról látta, amint ez a nő vízszintesen száll ki – szálegyenesen, arccal lefelé, vagy hatvan centire a földtől. RIPORTER: Börleszk? VONNEGUT: Börleszk. Imádtuk a Stan és Pant. Tudja, mi az egyik legviccesebb dolog, ami egy filmben megtörténhet? RIPORTER: Nem tudom. VONNEGUT: Amikor valaki belegázol egy sekély kis pocsolyának látszó valamibe, ami valójában két méter mély. Emlékszem egy filmre, amiben Cary Grant éjszaka nyargal a gyepen. Egy alacsony sövényhez ér, kecsesen átszökken rajta, csakhogy a túloldalon hat méter mély szakadék van. De a nővérem meg én azt imádtuk a legjobban, amikor valami filmen egy ürge mindenkinek jól megmondja a magáét, aztán nagy garral kivonul – egyenesen a gardróbszekrénybe. Persze ki kell kecmeregnie, teleaggatva ruhafogasokkal meg sálakkal. RIPORTER: Diplomát szerzett kémiából? VONNEGUT: Már az első félévben sikerült mindenből elhasalnom. Boldogan vonultam be és mentem el háborúzni. A háború után beiratkoztam a Chicagói Egyetemre, ahol nagy kedvvel tanultam antropológiát. Ez a tudomány jobbára költészet, és jóformán semmi matek nincs benne. Akkor már házas voltam, és hamarosan gyerekünk is született, Mark. Később persze bedilizett és írt erről egy kitűnő könyvet. Épp most lett ő is apa, az első unokámé, egy Zachary nevű fiúé. Mark most végzi második évét a Harvard orvoskarán, és körülbelül egyetlen lesz az évfolyamon, aki nem adósodik el, mire lediplomázik – hála a könyvnek. Ez elég tisztes gyógyulás egy összeroppanásból, szerintem. RIPORTER: Antropológiai tanulmányai később színezték írásait?

VONNEGUT: Megerősítettek ateizmusomban, ami egyébként is atyáim vallása volt. A vallásokat úgy mutatták be és tanították, mintha Rube Goldberg tök felesleges találmányai volnának – aminek mindig is gondoltam őket. Nem engedték, hogy egyetlen kultúrát is magasabb rendűnek találjunk bármelyik másiknál. Elfenekeltek, ha túlságosan sokat emlegettük a fajtákat. Roppant idealisztikus volt. RIPORTER: Szinte már vallás? VONNEGUT: Pontosan. És számomra az egyetlen. Mindeddig. RIPORTER: Mi volt a disszertációja? VONNEGU: A Macskabölcső. RIPORTER: Dehát azt évekkel azután írta, hogy otthagyta Chicagót, nem? VONNEGUT: Chicagót úgy hagytam ott, hogy nem írtam disszertációt. És nem kaptam diplomát. Valamennyi disszertációs témajavaslatomat elvetették, és nem volt egy vasam se, hát állásba mentem Schenectadybe, a General Electrichez mint PR ember. Húsz év múlva levelet kaptam a chicagói új dékántól, aki átlapozta a dossziémat. Az egyetemi szabályzat szerint, írta, egy nyomtatásban megjelent, magas nívójú mű helyettesítheti a disszertációt, én tehát jogosult vagyok az oklevélre. Bemutatta a Macskabölcső-t az antropológia szakon, és azt mondták, hogy féligmeddig tisztességes antropológia, hát postán elküldték a diplomámat. Tehát 1972-ben végeztem, vagy valahogy úgy. RIPORTER: Gratulálok. VONNEGUT: Semmiség volt. Gyerekjáték. RIPORTER: Igaz-e, hogy a Macskabölcső némelyik szereplőjét olyan emberekről formázta, akiket a G. E.-nél megismert? VONNEGUT: Dr. Felix Hoenikker, a szórakozott tudós, Mr. Irving Langmuirnak, a G. E. Kutatólaboratóriuma sztárjának a karikatúrája. Ismertem valamelyest. A bátyám együtt dolgozott vele. Langmuir csodálatosan szórakozott volt. Egy alkalommal fennhangon tűnődött: vajon amikor a teknősbéka behúzza a fejét, akkor meghajlik vagy összehúzódik-e a gerince. Ezt beleírtam a könyvbe. Egy alkalommal borravalót hagyott a tányérja alatt, miután a felesége felszolgálta a reggelijét odahaza. Ezt is beleírtam. Legfontosabb hozzájárulása azonban annak a gondolata, amit én "Szuperjég"-nek neveztem: megfagyott víz, ami szobahőmérsékleten sem enged fel. Nem közvetlenül nekem mondta el. Legenda volt ez laborszerte – körülbelül azóta, hogy H. G. Wells Schenectadyben járt. Ez jóval az én időm előtt történt. Kisfiú voltam akkor – hallgattam a rádiót, repülőgép-modelleket fabrikáltam. RIPORTER: Utána meg? VONNEGUT: Wells eljött Schenectadybe, és Langmuirt nevezték ki a házigazdájának. Langmuir úgy gondolta, elszórakoztathatja Wellst egy sci-fi történetbe illő ötlettel. Beszélt neki a jégről, ami szobahőmérsékleten is szilárd marad. Wellst nem érdekelte az ötlet, legalábbis sohasem használta fel. Aztán Wells meghalt, és végül meghalt Langmuir is. Gondoltam: Azé, aki megtalálta – enyém az

ötlet. – Langmuir egyébként az első tudós volt a magániparban, aki elnyerte a Nobeldíjat. RIPORTER: Hogyan viszonyul ahhoz, hogy Bellow megkapta az irodalmi Nobeldíjat? VONNEGUT: Ez volt a lehető legjobb módja egész irodalmunk megtisztelésének. RIPORTER: Könnyen tud vele szót érteni? VONNEGUT: Igen. Körülbelül háromszor adódott rá alkalmam. Egy ízben én voltam a házigazdája az Iowai Egyetemen, ahol én tanítottam, ő pedig előadást tartott. Nagyon jól ment. Mindenesetre volt egy közös tulajdonságunk... RIPORTER:: Mégpedig? VONNEGUT: Mindketten a Chicagói Egyetem antropológia szakjának a termékei vagyunk. Tudomásom szerint Bellow sohasem vett részt néprajzi tanulmányúton, és én sem. Ehelyett iparosodás előtti népeket találtunk ki – én a Macskabölcsőben, ő a Henderson, az esőkirály-ban. RIPORTER: Tehát tudóskollégák. VONNEGUT: Én egyáltalán nem vagyok tudós. De annak örülök, hogy apám és bátyám természettudományos pályára kényszerítenek. Megértem, hogyan működik a tudományos logika és játékosság, még ha nincs is tehetségem, hogy magam is részt vegyek benne. Élvezem a tudósok társaságát, könnyen jövök izgalomba, és szórakoztat, amikor elmesélik, mit csinálnak. Sokkal többet időztem tudósok társaságában, jobbára bátyám barátaival, mint irodalmárokéban. Élvezem a vízvezeték-szerelők és asztalosok és autószerelők társaságát is. Csak az utóbbi tíz évben ismerkedtem meg irodalmárokkal, kezdve azzal a két évvel, amit tanítással töltöttem Iowában. Ott, Iowában, egyszerre olyanokkal kerültem barátságba, mint Nelson Algren és José Donoso és Vance Bourjaily és Donald Justice és George Starbuck és Marvin Bell és így tovább. Elképedtem. Most, legutóbbi könyvem, a Börleszk kritikáiból ítélve, az emberek legszívesebben kipöccintenének az irodalmi létesítményből, visszaküldenének oda, ahonnan jöttem. RIPORTER: Írtak rossz kritikákat is? VONNEGUT: Csak a The New York Times, a Time, a Newsweek, a The New York Review of Books, a The Village Voice és a Rolling Stone. A Medicine Hat-ben imádtak. RIPORTER: Minek tulajdonítja ezt a gyűlölködést? VONNEGUT: Lehetséges, hogy a Börleszk nagyon rossz könyv. Tökéletesen kész vagyok elhinni. Mindenki ír pocsék könyveket, mért volnék én kivétel? Csak az volt a szokatlan a kritikákban, hogy be akarták ismertetni az emberekkel, hogy én sohasem voltam jó. A Sunday Times kritikusa egyenesen felszólította azokat a kritikusokat, akik a múltban dicsértek, hogy most ismerjék be nyilvánosan, mekkorát tévedtek. Sam Lawrence, a kiadóm, azzal próbált vigasztalni, hogy a szerzőket kivétel nélkül mindig támadják, amikor mesésen meggazdagodnak.

RIPORTER: Ön vigaszra szorult? VONNEGUT: Soha még olyan ramatyul nem éreztem magam életemben. Úgy éreztem, mintha megint állva aludnék egy marhavagonban, Németországban. RIPORTER: Ennyire ramatyul? VONNEGUT: Ennyire nem. De azért elég rosszul. A kritikusok egyszeriben el akartak taposni, mint valami poloskát. És nem mintha egyszeriben meggazdagodtam volna. A rejtett vád az volt, hogy barbár vagyok, úgy írok, hogy előzőleg nem tanulmányoztam módszeresen a magas irodalmat, hogy nem vagyok úriember, hiszen valamikor gátlástalanul irkáltam a ponyvamagazinokba. Meg hogy nincs semmiféle tudományos képzettségem. RIPORTER: Nem szenvedett? VONNEGUT: Dehogynem szenvedtem – de úgy, mint egy neveletlen ember, ócska társaságban és ócska szakmában. Voltam olyan becstelen, hogy pénzért lezüllesztettem a művészetet. Aztán rátettem egy lapáttal erre a gaztettre, hiszen, mint mondom, mesésen meggazdagodtam. Hát ez is marha nagy baj nekem és mindenkinek. Minden könyvemet kiadják, úgyhogy itt állunk megáldva velem, és itt állunk megáldva a könyveimmel. RIPORTER: Szándékában áll visszavágni? VONNEGUT: Bizonyos módon. Most benne vagyok New York állam Művészeti Tanácsában, és időnként valamelyik másik tag szóba hozza, hogy értesíteni kell az egyetemek angol tanszékeit valamilyen irodalmi alkalomról, mire én azt mondom: Küldjék a kémia tanszékre, küldjék a zoológia tanszékre, küldjék az antropológia tanszékre és a csillagászati tanszékre és a fizika tanszékre, és valamennyi orvosi és jogi karra. Ott találhatók legnagyobb valószínűséggel az írók. RIPORTER: Ön így gondolja? VONNEGUT: Szerintem fantasztikusan üdítő lehet, ha egy irodalmi alkotónak más is van a fejében, nem csak az irodalomtörténet, a mai napig bezárólag. Az irodalom ne bújjon a saját seggébe, hogy úgy mondjam. RIPORTER: Beszéljünk az ön könyveiben található nőkről. VONNEGUT: Nincs egy szál se. Se igazi nők, se szerelem. RIPORTER: Érdemes lenne ezt kifejteni? VONNEGUT: Mechanikai probléma. Az elbeszélések cselekményének nagy része mechanikus, a technikai kérdések miatt, mert így működik egyegy sztori. A cowboytörténetek meg a rendőrtörténetek például nagy lövöldözéssel végződnek, mivel a lövöldözés a legmegbízhatóbb történetzáró mechanizmus. Mi mondhatná ki a halálnál is hatásosabban azt a mindenkor oly mesterkélt dolgot, hogy VÉGE? Megpróbálom a mélységes szerelmet távol tartani a történeteimtől, mivel ha egyszer felmerül ez a téma, szinte lehetetlen bármi egyébről beszélni. Az olvasók hallani sem akarnának semmi másról. Teljesen belehülyülnek a szerelembe. Ha egy szerelmes

egy elbeszélésben elnyeri szívszerelmét, az a mese vége, még ha épp akkor tör ki a harmadik világháború, és az ég feketéllik a repülő csészealjaktól. RIPORTER: Ön tehát kirekeszti a szerelmet. VONNEGUT: Van énnekem más mondanivalóm. Ralph Ellison ugyanezt csinálta A láthatatlan ember-ben. Ha annak a nagyszerű könyvnek a hőse talált volna valakit, akit érdemes szeretni, aki megőrült volna érte, az lett volna a történet vége. Céline ugyanezt csinálta az Utazás az éjszaka mélyére-ben: kizárta az igaz és végleges szerelem lehetőségét – hogy a történet folytatódhasson tovább, tovább, tovább. RIPORTER: Kevés író beszél a történetek mechanizmusáról. VONNEGUT: Én olyan barbár technokrata vagyok, hogy meggyőződésem szerint történeteket éppúgy lehet barkácsolni, mint Ford T modelleket. RIPORTER: Mi célból? VONNEGUT: Hogy örömet szerezzünk az olvasónak. RIPORTER: Mit gondol, fog valaha szerelmes történetet írni? VONNEGUT: Lehet. Csupa szeretet az életem. Tényleg. És még amikor élem ezt a csupa szeretet-szerelem életet, és nincs benne semmi hiba, néha akkor is azon kapom magam, hogy azt gondolom: "Uramisten, nem beszélhetnénk egy kicsit valami másról?" És tudja, mi az igazán vicces? RIPORTER: Nem. VONNEGUT. A könyveimet országszerte kihajigálják az iskolai könyvtárakból – állítólagos obszcenitásuk miatt. Olvastam kisvárosi újságokhoz írt leveleket, amelyek Az ötös számú vágóhíd-at egy kalap alá .veszik a Mély torok-kal meg a Hustler magazinnal. Hogy tudna valaki Az ötös számú vágóhíd-dal maszturbálni? RIPORTER: Nem vagyunk egyformák. VONNEGUT: Ilyen ember akkor sincs. A cenzorok a vallásomat utálják. Úgy találják, hogy nem tartom tiszteletben a Mindenható Istennel kapcsolatos elképzelésüket. Szerintük a kormánynak az az igazi dolga, hogy védelmezze Isten hírnevét. Én csak annyit mondhatok: "Sok szerencsét nekik, sok szerencsét a kormánynak, és sok szerencsét Istennek." Tudja, mit mondott egyszer H. L. Mencken5 a vallásos emberek kapcsán? Azt mondta, hogy őt, Menckent alaposan félreértik. Hogy ő nem utálja a vallásosakat. Egyszerűen csak komikusnak találja őket. RIPORTER: Amikor az imént megkérdeztem, családjának melyik tagja volt önre mint íróra a legnagyobb hatással, az édesanyját említette. Arra számítottam, a nővérét fogja említeni, hiszen annyit beszél róla a Börleszk-ben. VONNEGUT: A Börleszk-ben azt mondtam, hogy ő az, akinek írok – hogy gondolatban minden sikeres alkotó egyszemélyes közönség számára alkot. Ez a 5

Henry Louis Mencken (1880-1956) amerikai újságíró és nyelvész, aki előtt semmi sem volt szent. Különösen az amerikai Dél vallásosságát bírálta, az ittenieket – lefordíthatatlan szójátékkal – booboisie-nak (boob = tahó) nevezte.

művészi egység titka. Bárki elérheti, ha úgy művel valamit, hogy egyetlenegy személy van a gondolataiban. Csak akkor jöttem rá, hogy én őneki írtam, amikor már meghalt. RIPORTER: A nővére szerette az irodalmat? VONNEGUT: Fantasztikusan jól írt. Nem olvasott sokat – dekát idősebb korában Henry David Thoreau6 sem olvasott sokat. Apám is ilyen volt: nem olvasott sokat, de álomszerűen írt. Micsoda leveleket írtak apám és a nővérem! Ha a prózájukat összehasonlítom a magaméval, elszégyellem magam. RIPORTER: Nővére is megpróbált pénzért írni? VONNEGUT: Nem. De jelentékeny szobrász is lehetett volna. Egyszer csúnyán lehordtam, mert nem kezdett többet a tehetségével. Azt válaszolta, a tehetség nem kötelez arra, hogy kezdjünk is vele valamit. Ez megdöbbentő hír volt a számomra. Én úgy gondoltam, az embernek marokra kell fognia a tehetségét, és olyan messzire és olyan gyorsan futnia vele, ahogy csak bír. RIPORTER: És mit gondol most? VONNEGUT: Nos – amit a nővérem mondott, az most jellegzetesen női bölcsességnek hangzik. Van két lányom, éppolyan tehetségesek, mint ő volt, és egyik sem hajlandó a világért sem, hogy kibillenjen az egyensúlyból meg a humorérzékéből, és marokra fogja a tehetségét, és kétségbeesetten olyan messzire és olyan gyorsan fusson, ahogy csak bír. Láttak engem, amint olyan messzire és olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam – és ugyancsak hülye produkciónak tűnhetett. És ez a lehető legpocsékabb metafora, hiszen valójában mit láttak: egy pasas évtizedeken át mozdulatlanul ül. RIPORTER: Az írógépnél. VONNEGUT: Igen, és agyondohányozza a hülye fejét. RIPORTER: Abbahagyta valamikor a dohányzást? VONNEGUT Kétszer. Egyszer egyik percről a másikra, és kész Mikulás lett belőlem. Gurultam. Kis híján százhúsz kiló lettem. Majdnem egy évig bírtam, akkor a Hawaii Egyetem elvitt Oahura, hogy tartsak egy előadást. Egy este kókuszdióból ittam az Ili Kai tetején, és semmi más nem hiányzott a boldogságomhoz, csak hogy elszívjak egy cigarettát. Amit meg is tettem. RIPORTER: És másodszor? VONNEGUT: Nemrégiben – tavaly. A SmokEnders társaságnak kifizettem 150 dollárt, hogy leszoktasson, hat hét alatt. Pontosan úgy ment, ahogy ígérték – könnyen és tanulságosan. Megkaptam a diplomámat, és egy kitüntető jelvényt. Csak az az egy volt a bökkenő, hogy közben szépen becsavarodtam. Szörnyen boldog és büszke voltam, de a környezetem elviselhetetlenül konoknak és gorombának és fennhéjázónak minősített. Azonkívül abbahagytam az írást. Már leveleket se írtam. 6

H. D. Thoreau (1817-62), a "waldeni remete", amerikai költő és író, aki ceruzakészítőként, szobafestőként, kertészként alkalmi munkákból élt, miközben kora egyik legfontosabb irodalmi személyisége volt.

Nyilvánvaló, hogy rossz cserét csináltam. Hát elkezdtem megint dohányozni. Ahogy a Gyártók Országos Szövetsége szokta mondani... RIPORTER: Nem tudom egész biztosan, hogy mit szoktak mondani. VONNEGUT: "Nincs drágább, mint az ingyen ebéd." RIPORTER: Komolyan gondolja, hogy az írói mesterséget meg lehet tanítani? VONNEGUT: Nagyjából ugyanúgy, ahogy a golfot meg lehet tanítani. Az edző rá tud mutatni az ütéseid nyilvánvaló hibáira. Ezt azt hiszem jól csináltam az Iowai Egyetemen két évig... A Harvardon rosszul tanítottam az írói mesterséget – mert a házasságom felbomlófélben volt, és mert naponta ingáztam Cambridge és New York között. A City College-ban pár évvel ezelőtt még annál is rosszabbul tanítottam. Túlságosan sok egyébbel is foglalkoztam egyidejűleg. Már nincs meg a kellő akaraterőm a tanításhoz. Csak az elméletet ismerem. RIPORTER: Összefoglalná néhány szóban az elméletet? VONNEGUT: Paul Engle szögezte le – az Iowai Íróprogram alapítója. Azt mondta, ha a Program valaha is kap saját épületet, ezt kellene felírni a bejárat fölé: "Ne vegyétek annyira komolyan." RIPORTER: És hogyan segíthet ez? VONNEGUT: Figyelmeztetné a hallgatókat, hogy beugratást tanulnak. RIPORTER: Beugratást? VONNEGUT: Ha az ember fehér papírlapokra rótt kis fekete jelekkel megnevettethet vagy megríkathat másokat, mi más ez, mint beugratás? Valamennyi nagy történet nem egyéb, mint csupa nagy beugratás, és az emberek újra meg újra beugranak. RIPORTER: Mondana egy példát? VONNEGUT A gótikus regény. Tucatnyit jelentetnek meg minden évben, és valamennyi elkel. Borden Deal barátom nemrégiben heccből írt egy gótikus regényt. Megkérdeztem, mi a cselekmény, mire azt mondta: "Egy fiatal nő munkát vállal egy ósdi házban, és kitöri a frász." RIPORTER: További példák? VONNEGUT: A többi nem olyan vicces. Valaki bajba kerül, aztán kikerül belőle; valaki elveszít valamit, aztán visszakapja; valakivel kitolnak, és bosszút áll; Hamupipőke; valaki lecsúszik, aztán csak csúszik, csúszik, egyre lejjebb; ketten egymásba szeretnek, és egy csomó ember beavatkozik; egy erényes embert alaptalanul megvádolnak; egy bűnös alakot alaptalanul erényesnek tartanak; egy pasas bátran szembenéz a kihívással, és győz vagy elbukik; valaki hazudik, valaki lop, valaki gyilkol, valaki paráználkodik. RIPORTER: Ne vegye kérem rossz néven, de ez csupa elavult cselekmény. VONNEGUT: Garantálom, hogy semmiféle modern cselekmény vagy ennek hiánya nem nyújt igazi kielégülést az olvasónak, hacsak bele nem csempészik valahogyan azokat a régimódi, jól bevált elemeket. Én nem tekintem a cselekményt az élet pontos

ábrázolásának, hanem módszernek arra, hogy lekösse az olvasót. Amikor írómesterséget tanítottam, mindig azt mondtam a hallgatóknak, a figuráik rögtön a kezdet kezdetén kívánjanak valamit – ha akár csak egy pohár vizet is. A modern élet jelentéktelenségétől megbénított figurák is megszomjaznak néha. Egyik hallgatóm elbeszélést írt egy apácáról, akinek a bal oldali alsó rágófogai közé szorult egy kis fogtisztító selyem, és egész nap nem tud szabadulni tőle. Én ezt csodálatosnak találtam. Az elbeszélés a fogtisztító selyemnél jóval fontosabb dolgokkal foglalkozott, de az olvasókat az tartotta ébren, hogy aggódtak, vajon az apáca mikor szabadul meg végre attól a fogtisztító selyemtől. Aki csak olvasta ezt az elbeszélést, mind a fogát piszkálta az ujjával. Nahát – ez például csodálatos beugratás. Ha kizárja a cselekményt, ha kizárja azt, hogy bárki kívánjon valamit, akkor kizárja az olvasót, ami igazán hitvány dolog. Azzal is ki lehet zárni az olvasót, ha nem mondjuk meg neki azonnal, hol játszódik a történet, és kik a szereplők... RIPORTER: ...és mit akarnak. VONNEGUT Igen. És szépen el lehet altatni az olvasót, ha a szereplők soha nem kerülnek összeütközésbe. A hallgatók azt állítják, hogy azért nem ábrázolnak összeütközéseket, mert az emberek a modern életben kerülik az összeütközést. "A modern élet magányos", mondják. Ez egyszerűen lustaság. Az írónak az a dolga, hogy összeütközéseket ábrázoljon, hogy a szereplők meglepő és leleplező dolgokat mondjanak, hogy mindannyiunkat neveljen és szórakoztasson. Ha egy író ezt nem akarja, vagy erre nem képes, akkor hagyja ott a szakmát. RIPORTER: A szakmát? VONNEGUT: A szakmát. Az ács házat épít. Az író úgy él az olvasó szabad idejével, hogy az olvasó nem érzi, hogy elfecsérli az idejét. Az autószerelő autót javít. RIPORTER: Dehát nyilván tehetség is kell?! VONNECUT: Valamennyi említett szakmában. Egy darabig Saab kocsikat árultam Cape Codon. Beiratkoztam a cég autószerelő iskolájába, ők pedig kidobtak az autószerelő iskolából. Tehetségtelen voltam. RIPORTER: Mennyire gyakori az írói tehetség? VONNECUT: Egy húszszemélyes írótanfolyamon bárhol az országban akad hat döbbenetesen tehetséges hallgató. Közülük kettőnek idővel sikerül publikálnia valamit. RIPORTER: Mi különbözteti meg azt a kettőt a többitől? VONNEGUT: Az irodalmon kívül valami más is foglalkoztatja az agyukat. Valószínűleg könyökölnek is. Mármint nem várnak tétlenül arra, hogy felfedezzék őket. Ragaszkodnak hozzá, hogy olvassák őket. RIPORTER: Ön volt PR szakember és hirdetési szakember... VONNEGUT: Ó, úgy képzelem. RIPORTER: Fájdalmas volt? Mármint... úgy érezte, hogy elpazarolja a tehetségét, hogy mindez bénító?

VONNEGUT: Nem. Az csak mese, hogy az olyanfajta munka árt az író lelkének. Iowában Dick Yates meg én évente tartottunk előadást az íróról és a szabad verseny rendszeréről. A hallgatók utálták. Beszéltünk arról, milyen kulimunkát vállalhat az író, ha történetesen az éhhalál küszöbén áll, vagy ha annyi tőkét akar gyűjteni, hogy finanszírozhassa egy könyv megírását. Mivel a kiadók már nem fektetnek pénzt első regényekbe, és mivel a magazinok kihaltak, és mivel a televízió már nem vásárol fiatal szabadúszóktól, és mivel az alapítványok csak magamfajta vén salabakteroknak adnak ösztöndíjakat, a fiatal írók kénytelenek szégyentelen fércművekkel eltartani magukat. Máskülönben hamarosan arra ébredünk, hogy nincs kortárs irodalmunk. A kulimunka csak egyetlenegy igazán szörnyű dolgot művel az írókkal – elfecsérelteti velük a drága idejüket. RIPORTER: Nem vicc. VONNEGUT: Tragédia. Folyton azon töröm a fejem, milyen módon, akár milyen szörnyű módon tarthatnák valahogyan fenn magukat a fiatal írók. RIPORTER: Szubvenciót kellene kapniuk? VONNEGUT: Valamit tenni kell, most hogy a szabad verseny szinte lehetetlenné tette, hogy a szabad verseny révén tartsák fenn magukat. Szenzációs üzletember voltam a kezdet kezdetén – azon egyszerű okból, hogy annyi üzleti lehetőség adódott. Amikor a General Electricnél dolgoztam, írtam egy elbeszélést, "Jelentés a Barnhouse-effektusról" címmel. Ez volt életem első elbeszélése. Elküldtem a Collier's-nek. Knox Burger volt az irodalmi szerkesztő. Knox megmondta, mi a baj az elbeszéléssel, és hogyan lehet kijavítani. Megtettem, amit mondott, ő pedig megvette az elbeszélést hétszázötven dollárért – ami megfelelt hat heti keresetemnek a G. E.-nél. Írtam még egyet; Knox kilencszázötven dollárt fizetett érte, és szóba hozta, hogy talán ideje lenne otthagynom a G. E.-t. Meg is tettem. Átköltöztem Provincetownba. Idővel az elbeszéléstaksám felment kétezer-kilencszáz dollárra. Ezt adja össze. És Knox szerzett nekem két ügynököt, akik éppolyan dörzsöltek voltak az elbeszélések terén, mint ő; Kenneth Littauer Knox elődje volt a Collier's-nél, Max Wilkinson pedig előzőleg az MGM szerkesztője volt. És vegyük itt jegyzőkönyvbe, hogy Knox Burger, aki nagyjából egyidős velem, több jó fiatal írót fedezett fel és biztatott, mint bármelyik más szerkesztő az ő idejében. Nem hiszem, hogy ezt valaha is leírták volna valahol. Ezt a tényt csak az írók tudják, és könnyen feledésbe merülhetne, ha írásban nem rögzítenék. RIPORTER: Mit csinál most Knox Burger? VONNEGUT: Irodalmi ügynök. Történetesen ő képviseli Mark fiamat. RIPORTER: És Littauer meg Wilkinson? VONNEGUT: Littauer úgy tíz esztendeje meghalt. Mellesleg huszonhárom éves korában a Lafayette repülőraj ezredese volt – és az első pilóta, aki megbombázott egy lövészárkot. Ő volt a mentorom. Max Wilkinson visszavonult Floridába. Mindig zavarta az ügynökösködés. Ha egy idegen megkérdezte, mi a foglalkozása, azt válaszolta, hogy gyapotültetvényes.

RIPORTER: Van azóta új mentora? VONNEGUT Nincs. Gondolom, öreg vagyok már ahhoz, hogy keressek egyet. Akármit írok manapság, minden megjegyzés nélkül kiszedeti a kiadó, aki fiatalabb nálam, a szerkesztők, akárki. Már nincs a nővérem, akinek írhatnék. Hirtelen csupa betöltetlen állás vesz körül. RIPORTER: Úgy érzi, védőháló nélkül leng a trapézon? VONNECUT: És egyensúlyozórúd nélkül. Néha ki is lel a hideg. RIPORTER: Szeretne hozzáfűzni valamit? VONNEGUT: Ismeri azokat a pánikrudakat az iskolák meg a színházak kapuin? Ha bennreked az ember, az ajtó magától kitárul? RIPORTER: Igen, ismerem. VONNEGUT: Legtöbb ilyen rúdnak "Vonduprin" a márkája. A "Von" a Vonnegutból van. Egy rokonom valamikor régen bennszorult, mikor Chicagóban kigyulladt az Irokéz Színház, és ő meg még két pasas találta fel a pánikrudat. A "Prin" a Prinzből jön. Nem emlékszem, ki volt a "Du". RIPORTER: Na nem baj. VONNEGUT: Továbbá azt is el akarom mondani, hogy humorista többnyire a család legkisebb gyerekéből lesz. Mikor én voltam a legkisebb kölyök a vacsoraasztalnál, csak úgy tudtam bárkinek a figyelmét magamra vonni, ha mondtam valami vicceset. Specializálódnom kellett. Nagy érdeklődéssel hallgattam a rádióban a komikusokat, hogy megtanuljam, hogyan kell viccet mondani. És most, hogy felnőtt vagyok, a könyveim – csupa viccmozaik. RIPORTER: Vannak kedvenc viccei? VONNEGUT: A nővéremmel sokat vitatkoztunk azon, mi a világ legmurisabb vicce – már persze azon a pasason kívül, aki beront a gardróbszekrénybe. Mikor ketten együtt dolgoztunk, egyébként majdnem olyan viccesek voltunk, mint Stan és Pan. Alapvetően erről szól a Börleszk. RIPORTER: És sikerült megegyezniük, hogy melyik a világbajnok vicc? VONNEGUT: Nagy nehezen megállapodtunk egyben. De elég nehéz azt így minden apropó nélkül elmondani. RIPORTER: Azért csak mondja el. VONNECUT: Hát – nem fog rajta nevetni. Senki se nevet rajta. Egy olyan régi "Két Fekete Varjú"-vicc. A "Két Fekete Varjú" két fehér pasas volt, feketére mázolt képpel – Moran és Mack. Gramofonlemezre vették a műsorukat; két állítólagosan fekete pasas nyomja egymásnak a szöveget. Azt mondja az egyik: "Az éjjel azt álmodtam, hogy párnafánkot ettem." Mire a másik: "Tényleg?" Az első erre azt mondja: "És mikor felébredek, látom, hogy eltűnt a párnám." RIPORTER: Hm.

VONNEGUT: Mondtam, hogy nem fog nevetni. RIPORTER: Úgy veszem észre, Stant és Pant jobban szereti Chaplinnél. Igaz? VONNEGUT: Megőrülök Chaplinért, de túl nagy a távolság közte és a publikum között. Túl nyilvánvalóan zseni. A maga módján éppolyan zseniális, mint Picasso, és engem ez megfélemlít. RIPORTER: Ír még valaha elbeszélést? VONNEGUT: Lehet. Úgy nyolc éve írtam meg azt, amit az utolsónak gondoltam. Harlan Ellison felkért, írjak valamit egy antológiába, amit ő szerkeszt. Az elbeszélés címe: A Nagy Űrbaszás. Azt hiszem, én vagyok az első író, aki a "baszás" szót címben használta. Arról szól, hogy fellőnek az Andromédára egy űrhajót, aminek a robbanófeje tele van gecivel. Ami egy indianapolisi jóbarátomra emlékeztet. Körülbelül ez az egy indianapolisi barátom maradt meg – William Failey. Mikor beléptünk a második világháborúba, és mindenkitől elvárták, hogy vért adjon, azon tűnődött, nem adhatna-e inkább egy liter gecit. RIPORTER: Ha a szülei nem vesztették volna el minden pénzüket, mit csinálna ön most? VONNEGUT Indianapolisi építész volnék, mint az apám meg a nagyapám. És nagyon boldog is volnék. Még ma is azt kívánom, bárcsak így történt volna. Azért maradt valami: az egyik legjobb fiatal építész abban a házban lakik, amit az apám épített a családunknak a születésem évében – 1922-ben. Monogramom, meg a nővérem monogramja, meg a bátyám monogramja bele van írva a bejárati ajtó három kis ablakának ólomüvegébe. RIPORTER: Voltak tehát régi szép idők, lehet nosztalgiázni. VONNEGUT: Bizony. Valahányszor Indianapolisba megyek, ugyanaz a kérdés ismétlődik minduntalan a fejemben: Hol az én ágyam, hol az én ágyam? – És ha apám és nagyapám szelleme kísérti azt a várost, alighanem azon tűnődnek, hova lettek az épületeik. A város központja, ahol a legtöbb épületük állt, ma parkoló. Bizonyára azon is eltűnődnek, ugyan hova lehettek a rokonok. Óriási nagycsaládban nőttek fel, ami már nem létezik. Én is csak a leghalványabb kis kóstolót kaptam belőle – abból a nagycsaládos dologból. És amikor a Chicagói Egyetemre mentem, hallottam, amint az antropológia szak tanszékvezetője, Robert Redfield, a népi társadalomról ad elő, ami lényegében stabil, elszigetelt nagycsalád volt – és nem kellett nekem elmagyaráznia, hogy az milyen jó dolog lehetett. RIPORTER: Van még valami? VONNEGUT: Van. A Börleszk az első amerikai regény, amelyik véges-végig a tízes mértékrendszer egységeit alkalmazza. Senki sem vette észre, hát most kénytelen vagyok magam kikürtölni. RIPORTER: Van még valami?

VONNEGUT: Hát – épp most fedeztem fel egy imát, írók számára. Hallottam imákról tengerészek és királyok és katonák és egyebek számára – de írók számára szóló imáról soha. Beszúrhatnám ide? RIPORTER: Természetesen. VONNEGUT: Samuel Johnson írta 1753. április 3-án, azon a napon, amikor aláírt egy szerződést, melynek értelmében meg kell írnia az angol nyelv első teljes szótárát. Magáért imádkozott. Talán április harmadikát meg kellene ünnepelnünk mint az "Írók Napjá"-t. Szóval, íme az ima: "Én Istenem, ki mindeddig segítettél, add, hogy sikerrel járjak munkálkodásomban, és jelen állapotom minden feladatában; hogy midőn az utolsó napon el kell számolnom a nekem juttatott tálentumokkal, kegyelemben részesülhessek, Jézus Krisztus nevében, Ámen." RIPORTER: Ez a kívánság mintha arról szólna, hogy tehetségét olyan messzire és olyan gyorsan vihesse, ahogy csak tudja. VONNEGUT: Bizony Notórius fércműves volt. RIPORTER: És ön is fércművesnek tartja magát. VONNEGUT: Bizonyos fajtájának. RIPORTER: Milyen fajtának? VONNEGUT A Nagy Gazdasági Válság gyermekének. RIPORTER: Értem. Egy utolsó kérdés. Ha ön volna az Egyesült Államok könyvkiadásának népbiztosa, mit tenne, hogy könnyítsen a jelenlegi siralmas helyzeten? VONNEGUT: Csodálatos írókban nincs hiány. Megbízható olvasótömegekben látunk hiányt. RIPORTER: Tehát? VONNEGUT: Javaslom, hogy minden munkanélkülinek egy könyvkritikát kelljen benyújtania, csak úgy kaphatna munkanélküli-segélyt. RIPORTER: Köszönöm. VONNEGUT: Én köszönöm. (Borbás Mária fordítása) VI. Ismerősök A Politics Today 1979. január-februári számából: "Ki igazán boldog Amerikában?" – kérdezgettek csemetéim, amikor serdülőkorba kerültek, ami a gyerekeknél egyenlő a klimaxszal. Akkor hallgattam, pedig nem kellett volna. Az akkori válasz viszont még ma is érvényes: Ifj. William E Buckley. – A kezem ügyében van a tizenötödik önálló könyve, és van még neki 130, (egyetlen érdekes kivétellel) másutt megjelent kötete.

1975 elejétől kezdve gyűjtöm őket. Norman Mailer azt mondta magáról, hogy ő a kortárs "gyors írók" egyik legjobbja. Buckley legalább kétszer olyan gyors. 20 perc alatt lezavar egy hasábot, közli, és évente 150-et produkál, plusz egy könyvet, és sok kritikát és beszédet és cikket, amellett televíziós bevezetőket. Ebben a kötetben összegyűjtött gyors írásai egyaránt elsőrendűek – nemcsak a korlátlan boldogság fogalmai szerint (ebben Mailer vitathatatlanul lemarad), hanem mert mindegyik az angol nyelv furfangos komédiája és ünnepélye. Azonkívül elsőrendű tengerész és síző, több nyelven beszél, muzsikus és pilóta, családapa, vadidegenekkel is udvarias és szórakoztató. Mi több: akárcsak Saving the Queen (Óvjuk a királynőt) című regényének Yale-en végzett hőse, döbbenetesen jóképű. Határozottan amerikai arcvonásainak élénkségét bizonyos félszegség, tartózkodás mérsékli. (Az utolsó öt szó magától Buckleytól származik, amikor hősét, Bradford Oakest jellemzi.) Valahányszor látom tehát Mr. Buckleyt, ezt gondolom, és, becsszavamra, egy szemernyi irónia nélkül: Íme egy ember, aki győzött az emberi lét tízpróbáján. Csodálatom tárgya az is, mennyire hasonlít egy sokkal félszegebb zsenire, Stanley Laurel komikusra. Laurelnek is sikerült érzékeltetnie, szépsége és komolysága ellenére, hogy itt valami ordítóan vicces megy végbe. Véleményem szerint ezt a megjelenést nem lehet se megszerezni, se kifejleszteni. Kukkantsunk csak be bármelyik kórházi csecsemőosztály ablakán: ötven közül ha egy csecsemőnél láthatunk ilyet. Sokak számára nehéz, de a Stant alakító Laurelnek és Buckleynak könnyű, akár a tollpihe, hogy ilyen legyen az arcuk. Megadnék érte millió dollárt, ha így nézhetnék ki. Azon is tűnődöm, amikor Buckleyt látom: tudná-e vajon, H. L. Mencken úttörő műve nélkül, hogy az ember lehet igazán vicces és ugyanakkor konzervatív? Valószínűleg. Hála az arcának, meg a remek agyának és magas társadalmi állásának, úgy hangozhatna, mint Mencken lelki gyermeke, még ha sosem is hallott Baltimore Bölcséről. Mennyire veszi komolyan a konzervativizmust? Hát – eléggé komolyan, hogy annak áldozza az életét, igen, na de azon túl? Az általa védelmezett eszme, a hagyományos republikanizmus, valójában logikusan az övé, születése jogán. Már akkor is gazdag volt és zseniális, tele szívélyes és vállalkozó szellemű rokonokkal, mikor legelőször bepelenkázták – és, mint mondom, megvolt az a ritka adottsága, hogy rém boldog tudott lenni. És jóformán semmi sem változott, legfeljebb talán annyira, hogy az élet egyre jobb és jobb lett. Ami a legfontosabb: soha semmit nem kellett szégyellnie. Merőben szokatlan tapasztalat Amerikában, hogy valakinek soha semmi szégyellnivalója nincs. Buckley intellektuális utazása inkább megerősítések, mint felfedezések mentén zajlott. Megvan tehát az esély, hogy játékosabban fogja fel a konzervativizmust, mint sokan, akik göröngyös úton érkeztek el odáig – mint például Alekszandr Szolzsenyicin. Buckley nem dühön és fájdalmon átgázolva érkezett meg a konzervativizmushoz.

Szolzsenyicin sohasem mondhatta egy könyv kezdetén, sőt, ami azt illeti, Mencken sem, amit Buckley fejteget ennek az elején, hogy a következő okból kell alcímként az ellentmondásosságot megjelölnie: "...szinte mindennek, amit itt elmondok, megvan az ellentétes, noha talán intellektuálisan egyenlőtlen reakciója valahol. Ez persze sajnálatos, másrészt azonban nem várom el, hogy közfelkiáltással győzzem meg a világot." Elismerem, ezek talán inkább egy legyőzhetetlen vitázó szinte súlytalan szavai, semmint valamely ügy szenvedélyes védelmezőjéé – egy vitázóé, aki, mivel annyira jól vitázik, megint csak hülyét csinál az ellenfélből, tudván tudva, hogy utána végül is senki sem fog elpusztulni. Folytatja, amit a Yale-en, egyetemistaként elkezdett, vagyis élcelődésbe bocsátkozik bejegyzett demokratákkal, és mindig kedélyesen. Közli velünk, hogy "...egyik ok, amiért olyan boldog voltam a Yale-en, hogy a jó kedély ott éppoly természetes, mint Dublinban a kacagás, Milánóban a dal, vagy a The New York Review of Books-nál a szorongás." Én a magam részéről hálás vagyok, amiért Buckley, komolyan-e vagy sem, a maga akaratából éppoly következetes a külső ösztönzésekre adott válaszaiban, mint egy nyerőautomata, amit arra terveztek, hogy konzervatív eszményekre oktasson – 5000 pont a villamosszékért, 10 000 a munkához való jog törvényekért, 50 000 a CIA iránti nagyobb együttérzésért, kerek egymillió az egyéni kiválóságért és merészségért és így tovább. Ha nem létezne egy ilyen intelligens és szívélyes ember (összehasonlítva például Goldwater tábornokkal), aki a társadalmi darwinizmus érdekében érvel, néhányan talán annyira elképednénk és megzavarodnánk, hogy még odafigyelni sem tudnánk, meg se tudnánk tanulni a magunk érdekében, mennyire szívtelennek kellene lennünk. * Ifj. William Buckley a barátom. New York-i barátság a miénk. A New York-i barátság olyan barátoké, akik legalább egyszer találkoztak. Ha New York-i vagy és legalább egyszer találkoztál valakivel, jogosan mondhatod, valahányszor az illető neve beszélgetés során felmerül: – Igen; Ikszipszilon a barátom. Mr. Buckleyval, vagy Billel, ahogy a barátai szólítják, talán háromszor találkoztam, összesen bruttó hatvan másodpercig. Megfélemlít kulturális és atlétikai teljesítménye és társadalmi rangja – legkivált pedig vitázói képessége. Fogalmam sincs, hogyan lehet győzni egy vitában, még csak arról sem, hogyan tarthatok ki a magam álláspontja mellett. Ha azt kell elmondanom, amiben hiszek, nem szabad, hogy ellenvélemény adódjon, különben megnémulok. Négy alkalommal szerepeltem az Irv Kupcinet Show-ban, egy chicagói beszélgetőműsorban. Soha egyetlen szót sem szóltam. Nemrégiben összefutottam Mr. Kupcinettel, és azt mondta, igazán szeretné, ha megint szerepelnék a műsorában. Miért is ne? *

1972 körül egy alkalommal beszéltem a Kongresszusi Könyvtárban. Amikor a felénél tartottam, egy férfi felállt a hallgatóság közepén, és azt kérdezte: – Mint Amerika Fiataljainak egyik vezetője, milyen jogon teszi őket annyira cinikussá és pesszimistává? Nem volt erre jó válaszom, hát otthagytam a pódiumot. És még én beszélek a bátorságról! * A vélemények, amelyeket meg kell védelmeznem, valójában annyira képlékenyek és bonyolultak, hogy amikor élve boncolják őket, homogén kásává változnak. Pacifista vagyok, anarchista vagyok, a bolygó polgára vagyok és így tovább. Csakhogy ennek a fejezetnek a témája a barátság, és hála a komputerkorszak rutincsodájának, szolgálhatok azoknak az íróknak az ábécé rendbe szedett listájával, akik barátaim, vagy, a halottak esetében, barátaim voltak. Feleségem, Jill Krementz ugyanis az ívek során száz meg száz írót fényképezett, és a nevüket meg a negatívok számait betáplálta egy komputerbe, hogy egy másodperc alatt produkálhassa bármelyikük képét. Én tehát egyszerűen végigmegyek a mutatóujjommal Jill listáján, és megállok minden egyes névnél, amelyiknek a tulajdonosával legalább egyszer találkoztam. A barátaim tehát – hipp-hopp – a következők: Chinua Achebe, Richard Adams, Renata Adler, Csingiz Ajtmatov, Edward Albee, Nelson Algren, Lisa Alther, Robert Anderson, Maya Angelou, Hannah Arendt, Michael Arlen, John Ashbery, Isaac Asimov, Richard Bach, Russell Baker, James Baldwin, Marvin Barrett, John Barth, Donald Barthelme, Jacques Barzun, Steve Becker, Saul Bellow, Ingrid Benjis, Robert Benton, Tom Berger, Charles Berlitz, Carl Bernstein, Michael Bessie, Ann Birstein, William Blatty, Heinrich Böll, Vance Bourjaily, Ray Bradbury, Jimmy Breslin, John Malcolm Brinnin, Harold Brodkey, C. D. B. Bryan, Art Buchwald, és, bizony, ifj. William E Buckley, ifj. William Burroughs, Lynn Caine, Erskine Caldwell, Hortense Calisher, Vincent Canby, Truman Capote, Schuyler Chapin, John Cheever, Marchette Chute, John Ciardi, Eleanor Clark, Ramsey Clark, C. Clarke, az író, James Clavell, Arthur Cohen, William Cole, dr. Alex Comfort, Richard Condon, Evan Connell, Frank Conroy, Malcolm Cowley, Harvey Cox, Robert Creighton, Michael Crichton, Judith Crist, John Crosby, Charlotte Curtis, Gwen Davis, Peter Davison, Peter de Vries, Borden Deal, Midge Decter, Lester Del Rey, Barbaralee Diamonstein, Monica Dickens, James Dickey, Joan Didion, E. L. Doctorow, Betty Dodson, J. P Donleavy, José Donoso, Rosalyn Drexler, John Dunne, Richard Eberhart, Leon Edel, Margareta Ekström, Stanley Elkin, Ralph Ellison, Richard Elman, Amos Elon, Gloria Emerson, Hans Magnus Enzensberger, Nora Ephron, Edward Epstein, Jason Epstein, Willard Espy, Fred Exley, Oriana Fallaci, James T Famell, Lawrence Ferlinghetti, Frances Fitzgerald, Joe Flaherty, Janet Flanner, Thomas Fleming, Peter Forbath, William Price Fox, Gerald Frank, Michael Frayne, Eliot Fremont-Smith, Betty Friedan, Bruce Jay Friedman, Otto Friedrich, Max Frisch, Erich Fromm, Carlos Fuentes, William Gaddis, Nicholas Gage, Charles Gaines, John Kenneth Galbraith, Mavis Gallant,

John Gardner, William Gass, Barbara Gelb, Dan Gerber, Brendan Gill, Penelope Gilliatt, Allen Ginsberg, Nikki Giovanni, Gail Godwin, William Goldman, Nadine Gordimer, Edward Gorey, Lois Gould, Günter Grass, Francine du Plessix Gray, Adolph Green, Gael Greene, Germaine Greer, Winston Groom, Alex Haley, Daniel Halperm Pete Hamill, Elizabeth Hardwick, Curtis Harnack, Michael Harper, Jim Hamison, Molly Haskell, John Hawkes, Joseph Heller, Lillian Hellman, Nat Hentoff, John Hersey, Rust Hills, Warren Hinkle, Sandra Hochman, Townsend Hoopes, A. E. Hotchner, Barbara Howar, Jane Howard, William Inge, Clifford Irving, John Irving, Christopher Isherwood, Roman Jakobson, Jill Johnston, James Jones, Erica Jong, Pauline Kael, E. J. Kahn, Garson Kanin, Justin Kaplan, Sue Kaufman, Elia Kazan, Alfred Kazin, Murray Kempton, Galway Kinnell, Judy Klemesrud, John Knowles, Hans Koning, Jerzy Kosinski, Robert Kotlowitz, Joe Kraft, Paul Krassner, Stanley Kunitz, Lewis Lapham, Jack Leggett, Siegfried Lenz, John Leonard, Max Lemer, Doris Lessing, Ira Levin, Meyer Levin, Robert Jay Liftorv Jakov Línd, Loyd Little, Anita Loos, Anthony Lukas, Alison Lurie, Leonard Lyons, Peter Maas, Dwight MacDonald, John D. MacDonald, Ross Macdonald, Archibald MacLeish, Eugene McCarthy, Mary McCarthy, Tom McGuane, Marshall McLuhan, Larry McMurtry, Terrance McNally, John McPhee, James McPherson, Norman Mailer, Bemard Malamud, Marya Mannes, Peter Matthiessen, Armistead Maupin, Rollo May, Margaret Mead, William Meredith, James Merrill, Arthur Miller, Jonathan Miller, Merle Miller, Kate Millett, James Mills, Jessica Mitford, Honor Moore, Elsa Morante, Alberto Moravia, Hans Morgenthau, Willie Morris, Wright Morris, Toni Morrison, Penelope Mortimer, Ray Mungo, Albert Murray, William Murray, V S. Naipaul, Victor Navasky, Edwin Newman, Leslie Newman, Anais N'in, William A. Nolen, Marsha Norman, Edna O'Brien, Joyce Carol Oates, Sidney Offit (legjobb barátom!), Iris Owens, Amos Oz, Cynthia Ozick, Grace Paley, Gordon Parks, Jonathan Penner, S. J. Perelman, Eleanor Perry, Frank Perry, Jayne Anne Phillips, George Plimpton, Robert Pisig, Peter Prescott, V S. Pritchett, Dotson Rader, Ishmael Reed, Rex Reed, Richard Reeves, ifj. James Restorv Adrienne Rich, Jill Robinson, Betty Rollins, Judith Rossner, Philip Roth, Mike Royko, Muriel Rukeyser, John Sack, William Safire, Carl Sagan, Harrison Salisbury, William Saroyan, Andrew Sarris, Nora Sayre, Dick Schaap, Susan Fromberg Schaeffer, ifj. Arthur Schlesinger, Steve Schlesinger, Bud Schulberg, Ellen Schwamm, Barbara Seaman, Erich Segal, Anne Sexton, Ntozake Shange, Harvey Shapiro, Adam Shaw, Irwin Shaw, Wilfrid Sheed, Neil Sheehan, Susan Sheehan, Lynn Sherr, Alix Kates Shulman, Andre Simenov, John Simon, Isaac B. Singen Hedrick Smith, W D. Snodgrass, C. P Snow, Barbara Probst Soloman, Susan Sontag, Terry Southern, Wole Soyinka, Stephen Spender, Benjamin Spock, Jean Stafford, Gloria Steinem, Shane Stevens, I. F. Stone, Irving Stone, Robert Stone, Dorothea Straus, Rose Styron, William Styron, Jacqueline Susann, Gay Talese, James Tate, Peter Taylor, Studs Terkel, Hunter S.Thompson, Lionel Tiger, Hannah Tillich, Alvin Toffler, Lazlo Toth, Michael Tournier, Willard Trask, Calvin Trillin, Diana Trilling, Barbara Tuchman, Kenneth Tynan, Amy Vanderbilt, Gore Vidal, Esther Vilar, Roman Vishniac, Mark Vonnegut, Andrej Voznyeszenszkij, Alice Walker, Joseph Wambaugh, Wayne Warga, Robert Penn Warren, Per Wástberg, Peter Weiss, Eudora Welty, Glenway Wescott, Morris West,

E. B. White, Theodore White, William Whitworth, Tom Wicker, Elie Wiesel, Richard Wilbur, Paul Wilkes, Joy Williams, Tennessee Williams, Garry Wills, Larry Woiwode, Tom Wolfe, Geoffrey Wolff, Herman Wouk, Christopher Wren, Charles Wright, James Wright, Lois Wyse és Richard Yates. Óhajtanak megismerkedni valamelyikükkel? * Micsoda sztorikat mesélhettem Indianapolisban erről a rengeteg hírességről! Nem igazán. A legtöbb író nem valami talpraesett beszélgető. Kiváltképp a regényírók, mint már említettem, úgy vonszolják magukat a társaságban, mint a hasba lőtt medve. Legalábbis a jók. Némelyek szerint Gore Vidal barátom, aki egyszer egy interjúban arra célzott, hogy én vagyok az Egyesült Államok legpocsékabb írója – szellemes. Énszerintem azzal akar jókora tiszteletet kivívni, hogy mellényes öltönyt visel. * Minekutána találkoztam mindezekkel, mindössze egyetlen formás anekdotát tudok felemlíteni. Iowa Cityben történt, az Iowai Egyetemen, ahol 1965-ben és 1966-ban az Íróprogramban tanítottam. Leghíresebb kollégáim Vance Bourjaily, Nelson Algren, Richard Yates és a chilei José Donoso regényírók voltak, valamint George Starbuck, James Tate, Marvin Bell, Donald Justice költők – és természetesen a Program költőalapítója, Paul Engle. Azok között a hallgatók között, akik idővel csakugyan valamelyest írónak számítottak, mellesleg ott volt Jane Barnes és John Casey és Bruce Dobler és Andre Dubus és Fail Godwin és John Irving és Jonathan Penner. Algren és Donoso és én tehát új jövevények voltunk, és együtt mentünk el az angol tanszék első őszi gyűlésére, onnan húztuk ugyanis a fizetésünket. Úgy gondoltuk, ott kell lennünk. Senki sem mondta meg nekünk, hogy az Íróprogram előadói hagyományosan nem vesznek tudomásul semmi ilyesfajta bürokratikus, tudálékos nyafogást és ködösítést. Algren és Donoso és én tehát a gyűlés után mentünk le a lépcsőn. Algren később érkezett, és nem ült mellettünk. Donosóval még nem találkoztak, hát ott a lépcsőn bemutattam őket egymásnak, és elmagyaráztam Algrennek, hogy Donoso chilei, de a Princeton Egyetemen végzett. Algren kezet fogott Donosóval, de egy szót sem szólt hozzá, míg le nem értünk a földszintre. Végre eszébe jutott, mit is mondhatna egy chilei regényírónak. – Kellemes lehet – mondta –, ha valaki ilyen hosszú és keskeny országból származik. * Lehetséges-e, hogy sok regényíró skizofrén – legalább egy kicsikét? Hallucinálnak, látnak és hallanak olyasmit, amit egészséges ember nem érzékelne? Zavaros érzeteiket aranyra váltják az irodalmi piacon? Ha az írók hasznosan dilisek, mi a

betegségük orvosi elnevezése, vagy pedig, ha maguk az írók nem őrültek, számos ősük talán az lehetett. Mint kiderült, az Iowai Egyetem kórházának elmeosztályát foglalkoztatta valamelyest ez a kérdés, amely a néphagyományban gyökerezik. Az intézmény élt a lehetőséggel, hogy az Iowai Egyetemre nagy számban jöttek tiszteletre méltó és rendszerint balszerencsés írók, hogy az Íróprogramban tanítsanak. Kifaggattak tehát lelki egészségünkről, nemkülönben az őseinkéről meg a testvéreinkéről. Mint közölték velem, számukra nyilvánvaló, hogy nem hallucinálunk, és nem is származik sokunk azoktól, akik látni vagy hallani véltek olyasmit, ami igazában nem is létezett. Zömmel depressziósak vagyunk, és olyanoktól származunk, akik, pszichológiailag szólva, több időt töltöttek komorságban, mint amennyit bárki épelméjű személy óhajtott volna. * Hadd tegyem hozzá, hogy a regényírók, nagy vonalakban, nemcsak szokatlanul depressziósak, hanem, átlagosan, nagyjából ugyanakkora az intelligenciahányadosuk, mint a Bloomingdale áruház kozmetikai tanácsadóié. A mi erőnk a türelem. Felfedeztük, hogy az írás révén még egy ostoba ember is félig-meddig intelligensnek látszik, feltéve, ha az illető újra meg újra ugyanazt a gondolatot írja meg, csak minden alkalommal egy parányit javít rajta. Nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor katonai gumicsónakot felfújnak biciklipumpával. Bárki meg tudja csinálni. Egyéb nem kell hozzá, csak idő. * A minap a Madison sugárúti könyvesboltban hallottam, amint egy francia azt mondja angolul, hogy Amerikában negyven éve vagy még régebben senki sem produkált könyvet. Tudtam, hogyan érti. Olyan világméretű irodalmi kincsekre utalt, mondjuk, mint a Moby Dick vagy a Huckleberry Finn vagy a Fűszálak vagy a Walden. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Eletem során (1922-?) hazámban egyetlen könyv sem állt arányban olyanokkal, mint az Ulysses vagy Az eltűnt idő nyomában vagy A bádogdob vagy a Száz év magány vagy az Ivan Gyenyiszovics egy napja. De ahogy most fontolóra veszem barátaim listáján az összes amerikait, szívből kívánom, bárcsak itt volna az a francia, hogy azt mondhatnám neki fagyosan: Tökéletesen igaza van, monszőr, nem produkáltunk egy könyvet sem. Mindössze annyi telt tőlünk, szegény amerikaiaktól, hogy produkáltunk egy irodalmat. * És a következőképpen mondtam jót a The New York Times Book Review 1974. október 6-i, vasárnapi számában arról, amivel Joseph Heller barátom járult hozzá az említett irodalomhoz: A társaságnak, amelyik filmet csinált Joseph Heller első regényéből, A 22-es csapdájá-ból, össze kellett állítania bolygónk az idő szerinti 11-edik vagy 12-edik legnagyobb bombázóhaderejét. Ha valaki meg akarja filmesíteni Heller második

regéxiyét, a Valami történt-et, a kellékek nagy részét beszerezheti a Bloomingdale áruházban – pár ágyat, pár íróasztalt, néhány asztalt meg széket. Az élet sokkal kisszerűbb és olcsóbb ebben a második könyvben. Majdnem sír méretűre zsugorodott. Mark Twain állítólag úgy érezte, hogy az egész léte alaposan lecsúszott, amióta mint a Mississippi révkalauza élte át kalandjait. Mr. Heller két regénye, ha folyamatában nézzük, hasonló megállapítás lehet az amerikai hímek teljes fehér, középosztálybeli nemzedékéről, ami az én nemzedékem, Mr. Heller nemzedéke, Herman Wouk nemzedéke, Norman Mailer nemzedéke, Irwin Shaw nemzedéke, Vance Bourjaily nemzedéke, James Jones nemzedéke és így tovább – hogy náluk minden lecsúszott a második világháború óta, akármilyen képtelen és véres volt is gyakran a lét. Mind a két könyv tele van kitűnő tréfákkal, de egyik sem vicces. Együttesen egy jóindulatú középszerű ember által tapasztalt fájdalomról és csalódásokról mesélnek. Mr. Heller elsőrendű humorista, aki szándékosan nyomorítja meg a tulajdon tréfáit – azoknak a figuráknak a boldogtalansága révén, akiknek a tréfák a bőrükre mentek. És mindenáron csakis a legelcsépeltebb témákkal foglalkozik. Ezernyi második világháborús repülős regény után, ő is szolgál eggyel, amit fokozatosan mint épeszűen őrült remekművet ismertek el. Adva van egy jólöltözött, fanyarul szellemes középszintű vezető, bizonyos Robert Slocum, tudatja velünk Heller, aki csinos házban él, feleségével, lányával és két fiával. Slocum Manhattanben dolgozik, a kommunikációs iparban. Nyughatatlan. Gyászolja ifjúsága elmulasztott lehetőségeit. Iszonyúan vágyik fizetésemelésre és előléptetésre, holott megveti a cégét meg az általa végzett munkát. Snassz házasságtöréseket követ el időnként, üdülőhelyeken rendezett üzleti konferenciákon, hosszú ebédidő alatt, vagy amikor állítólag későig dolgozik az irodában. Kimerült. Retteg az öregségtől. Mr. Hellernek 12 évébe telt, míg átírta ezt a halálig írt helyzetet. Az egész könyv Slocum monológja. Senki más nem jut szóhoz, csak úgy, ahogyan Slocum közvetíti. És Slocum mondatai annyira egyformák, alakjukra, szövetükre nézve, a könyv elejétől a végéig, hogy magam előtt láttam egy embert, aki óriási szobrot fabrikál acéllemezből. Gömbölyű fejű kalapácsának milliónyi egyforma koppantásával. Mindegyik horpadás egy tény, lehangolóan közönséges tény. "A feleségem klassz nő, legalábbis az volt – mondja a könyv eleje táján Slocum –, és néha nagyon sajnálom. Mostanában iszik napközben, esténként pedig flörtöl, vagy legalábbis flörtölni próbál a házibulikon, ahová elmegyünk, bár tulajdonképpen nem is tudja, hogyan kell."7 "Megajándékoztam a lányomat egy kocsival – mondja a könyv vége felé. – Mintha kezdene jobb kedve lenni." 7

Joseph Heller: Valami történt. Európa, 1978. Szilágyi Tibor fordítása.

Slocum minden tőle telhetőt megtesz, hogy a tényeknek ezzel a koppintgatásával meggyőzzön bennünket: kénytelen annyira boldogtalan lenni, amennyire boldogtalan, nem ellenségek, vagy a tulajdon jellemhibái, hanem a tények miatt. Mit tettek vele ezek az unalmas tények? Megkövetelték, hogy reagáljon rájuk, hiszen jóindulatú ember. És a rájuk való reagálás és reagálás és reagálás következtében megkövesedett az unalomtól, és kiszivárgott belőle az örömteljesség minden képessége, és most már mélyen benne jár a középkorban. A millió tény közül csak egyetlenegy igazán borzalmas. Csak ez az egy különbözteti meg Slocum balszerencséjét a szomszédaiéitól. Legkisebb gyereke gyógyíthatatlanul gyengeelméjű. Slocum szívtelen a gyerekkel kapcsolatban. "Derekről eszembe sem jut többé, hogy ő is a gyerekem – mondja. – Még az sem, hogy az enyém. Megpróbálok egyáltalán nem gondolni rá; ez egyre könnyebben megy, még otthon is, amikor pedig ott van a közelben, ott zajong köztünk valami csecsemőnek való piros játékszerrel, vagy megpróbál beszélni, és érthetetlen hangokat hallat. Most már a nevét se tudom. A gyerekek se törődnek vele." Mr. Heller itt, vagy legalább valahol a könyvben használhatott volna hagyományos, csehovi technikát, hogy megszerettessen velünk egy néha gonosz embert. Mondhatta volna, hogy Slocum részeg volt, amikor ilyen szívtelenül beszélt, vagy fáradt egy rossz irodai nap után, vagy hogy szívtelenségét csak önmagának suttogta el vagy egy idegennek, akivel soha többé nem találkozik. Slocum azonban kivétel nélkül mindig józan és céltudatos a monológja során, és láthatólag egy hangyányit sem érdekli, ki hallja meg, amit mond. Ahogy megválogatja a romantikátlan epizódokat és magatartásokat, arra kell következtetnünk: az a kívánsága, hogy utáljuk. És mi teljesítjük ezt a kívánságot. Jó ez a könyv? Igen. Pompásan van összerakva, és letehetetlenül olvasmányos. Olyan tiszta és éles, mint egy csiszolt gyémánt. Mr. Heller koncentrálása és türelme annyira nyilvánvaló minden egyes oldalon, hogy az ember csak azt mondhatja: a Valami történt minden porcikájában pontosan az, amilyennek szerzője reményei szerint lennie kellett. Lehetséges, hogy a könyvet hamis jogcímen dobják piacra. Nincs ezzel semmi bajom. Láttam már előzetes brit propagandaanyagot, ami azt sugallja, hogy mohön várjuk az új Heller-könyvet, mert szeretnénk megint jót nevetni. Ez is egy módja annak, hogyan lehet emberekkel elolvastatni minden idők egyik legboldogtalanabb könyvét. A Valami történt valójában annyira megdöbbentően pesszimista, hogy merész kísérletnek nevezhetnénk. Az irodalomban a végletes reménytelenség ábrázolása mindmáig csak kis adagokban volt elfogadható, elbeszélésformában, mint Franz Kafka "Átváltozás"-a, Shirley Jackson "A sorshúzás"-a, vagy John D. MacDonald "Macskajaj"-a, hogy csak néhány kedvencet említsek. Tudomásom szerint viszont Joseph Heller az első nagy amerikai író, aki regényméretben foglalkozik

enyhíthetetlen boldogtalansággal. És még ennél is meggondolatlanabbul, főszereplőjét, Slocumot, lényegében változatlanul hagyja a végén. Egy középkorú asszony, aki épp elolvasta a Valami történt levonatát, mondta nekem a minap, hogy szerinte ez válasz a nők által mostanában írt valamennyi könyvre, amely a háziasszonyok elismerésben nem részesülő életéről szól. És Slocum mintha azt állítaná, hogy joga van legalább annyi boldogtalansághoz, mint bárki nőismerősének. A feleségének végtére is mindössze egyfajta pokolhoz kell alkalmazkodnia, a connecticuti házi kínzókamrához, amelyben ő maga is vonaglik éjszaka meg a hétvégeken, amikor éppen nem követ el házasságtörést. De neki még rendszeresen be kell járnia az irodába is, ahol fájdalom sújtja valamennyi idegközpontot, amit a házi inkvizítorok kihagytak. (Slocum munkahelye egyébként névtelen marad, termékei és szolgálatai leíratlanok. De egy ismerősöm barátjának a barátjával megkérdeztettem Mr. Hellert, hajlandó lenne-e megnevezni Slocum munkaadóját. Mr. Heller a lehető legnagyobb sebességgel és nyíltsággal válaszolt: – Idő, Részvénytársaság. – Van tehát egy kis hírlapi szenzációnk.) Amennyire Mr. Hellert nem érdekli, hogy nagy csinnadrattával hirdessen egy ismert nevű részvénytársaságot, annyira fölötte áll a napjainkban férfiak és nők közt folyó panaszversenynek is. Könyvét még 1962-ben kezdte írni, és azóta számtalan velőbe markoló újsághír és konfrontáció adódott. Heller Slocumja azonban süket és vak minderre. Ó csak három forrásból kap jelzéseket: a hivatalából, az emlékezetéből és otthonról. És egyedül ezeknek a jelzéseknek az alapján láthatólag teljes komolysággal elmondhatja: "A világ egyszerűen nem működik. Ennek az eszmének már leáldozott." Mi ez, ha nem fekete humor – amiből a humort kivonták? Robert Slocum mellesleg a második világháborúban Olaszországban szolgált, a Légierőnél. Különlegesen boldog volt ott, miközben hervadhatatlan férfiasságát prostituáltaknak bizonyította. Így történt John Yossariannal, A 22-es csapdája hősével is, akinek jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Melasz jellegű óvatosság fogadja majd ezt a könyvet. Hogy fontos-e a mű? Egy évnél is tovább tartott, mire A 22-es csapdája köré összegyűlt a rajongók hada. Magam is óvatos voltam azzal a könyvvel kapcsolatban. És most megint óvatos vagyok. Sokan kényelmetlenül érzik majd magukat, ha szeretik a Valami történt-et, és ennek a kényelmetlenségnek mélyek a gyökerei. Nem könnyű Joseph Hellernek egy könyvét lenyelni, mivel Mr. Heller, ha akarja, ha nem, mítoszokat gyárt. (Ennek mindenesetre egyik módja, ha az ember utolsóként és zseniálisan mesél el egy sokszor hallott mesét.) A 22-es csapdája most az uralkodó mítosz az amerikaiakról a fasizmus elleni háborúban. A Valami történt, ha lenyelik, uralkodó mítosszá válhat a középosztálybeli veteránról, aki hazajött a háborúból és nukleáris család feje lett. A kínálkozó mítosz szerint az ilyen család szánalmasan sérülékeny és fuldokló. A mítosz szerint a családfő általában olyan állást vállal, ami halványan tisztességtelen,

vagy legalábbis kifogásolható, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb pénzt keresse kis családjának, akik ezt a pénzt hiú igyekezettel próbálják arra használni, hogy biztonságot és boldogságot vásároljanak. A kínálkozó mítosz szerint a folyamat során elvesztik méltóságukat és életkedvüket. A mítosz szerint mára undorítóan elfáradtak. Hogy elfogadhassunk egy új mítoszt önmagunkról, ahhoz egyszerűsíteni kell emlékeinket – és a jóváhagyás bélyegét ütni arra, ami a történelem gyorsírásával korunk sírfeliratává válhat. Véleményem szerint ezért ítélik el a kritikusok gyakran legjelentékenyebb könyveinket és verseinket és színdarabjainkat, alighogy megjelentek, miközben gyengébb alkotásokat égig dicsérnek. Egy új mítosz születése ősi félelemmel tölti el őket, mivel a mítoszok annyira hatásosak. Na, szóval én már elnyomtam a magam rettegését. Higgadtan gondolkodtam a Valami történt-ről, és elégedetten állapítom meg, hogy úgy mutattam be a jövő nemzedékeknek, mint valamiféle kísérteties summázatót annak, amit az én ködösen okos fehér emberekből álló nemzedékem tapasztalt, és amit mi, azoknak a tapasztalatoknak a ketrecében, azután műveltünk az életünkkel. És visszahatásra számítok. Arra, hogy fiatalabb olvasók szeretni fogják Robert Slocumot – azon az alapon, hogy egyszerűen nem lehet erkölcsileg annyira visszataszító és társadalmilag annyira haszontalan, amennyire ő maga állítja. Nálam jóval fiatalabbak akár nevethetnek is Slocumon, amúgy elnéző szeretettel, amire én magam képtelen vagyok. Még komédiát is láthatnak abban a tragikus és ostoba meggyőződésében, hogy teljes mértékben felelős parányi családja tagjainak boldogságáért vagy boldogtalanságáért. Még talán valami nemes vonást is látnak benne mint veterán katonában, akit végül az öregedés és a civil élet visz érzelmi romlásba. Ami engem illet: képes vagyok elmosolyodni, amikor azt mondja, látszólag az alvás közben felvett testhelyzetéről: " ...a magzat testhelyzetét felcseréltem a hulláéra." És annyira szeretném, ha Slocum mondana valami jót az életről, hogy reménységet olvasok bele a maximálisan ironikusnak szánt sorokba, amikor például ezt mondja: "Végre tudom, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Amikor nagy leszek, kisfiú akarok lenni." Slocumnak talán a legemlékezetesebb beszéde nem a maga nemzedékét gyászolja, hanem az utána jövőt, duzzogó tizenéves lánya személyében: "Volt egyszer a házamban egy vidám kisbaba, ült a magas székében – mondja –, jó étvággyal evett és ivott, és spontán lendülettel rengeteget nevetett; nincs többé, és nyoma sincs sehol." Olvassuk, olvassuk ezt a túlságosan hosszú könyvet, holott nincsenek se hegyek, se völgyek a szenvedélyben és a nyelvezetben, mivel szerkezete az izgalmas regényé. A rejtvény, ami elcsábít bennünket, a következő: számos lehetséges tragédia közül mi fog bekövetkezni ennyi boldogtalanságból? Az író jól választ. Azt mondom, ez a legemlékezetesebb, következésképpen a legtartósabb változat egy ismerős témára, és leplezetlenül kimondja, amit a többi változat csak sejtetett, amit a

többi változat elkeseredett érzelgősséggel igyekezett leplezni: hogy sok életet, az őket élő emberek normái szerint, egyszerűen nem érdemes élni. * Etikátlan volt tőlem, hogy egy barátom könyvéről írjak kritikát a The New York Times-ba? Akkoriban nem ismertem még olyan jól Hellert. Egy időben tanítottunk a City College-ban, és a tantermekben üdvözöltük egymást. Ha jól ismertem volna, nem fogadtam volna el a megbízást. Amikor azonban elfogadtam, kibéreltem egy nyaralót közel az övéhez Long Islanden – és egyre jobban megismertem, pontosan akkor, amikor a Valami történt-ről írtam a kritikát. Mint kiderült, különlegesen izgatta, hogy ki fog írni a könyvről a Times-ba. Azt mondtam neki: nagyon hihető hírt hallottam – amivel ő maximálisan elégedett volt –, hogy a Times Robert Penn Warrent bízta meg, aki éppen akkor, amikor beszélünk róla, valószínűleg a könyv mélyebb jelentését kutatja vermonti árnyas búvóhelyén. * Ami az irodalmi kritikát illeti általában: régóta érzem, hogy felháborító az a kritikus, aki dühöt és utálatot fejez ki egy regény vagy egy színdarab vagy egy vers iránt. Az illető nyilván olyan személy, aki teljes fegyverzetben támad egy somlói galuskát vagy egy banánparfét. Csodálok mindenkit, aki műalkotást hoz létre, legyen az mégolyan szörnyű. Egy magazin színikritikusa azt mondta nekem egy darabom premierjén: időnként szívesen emlékezteti magát arra, hogy Shakespeare ott áll mögötte, hát nagyon felelősnek és okosnak kell lennie, valahányszor véleményt nyilvánít egy színdarabról. Azt válaszoltam, hogy pont fordítva van a dolog – Shakespeare mögöttem, és minden más színdarabíró mögött áll, aki elég vakmerő volt, hogy szembenézzen egy premierrel, nem számít, akármilyen rosszak a darabjaink. * És a következőképpen dicsértem Irwin Shaw barátomat a tiszteletére adott banketton a The Players Klubban, itt New Yorkban, egy úgynevezett pipaesten, 1979. október 7-én. Ott volt Frank Sinatra barátom, és Adolph Green és Betty Comden barátaim, és Joseph Heller barátom, és Willie Morris barátom, és Martin Gabel barátom és így tovább. A következőt mondtam: Elnézésüket kérem, hogy papírról olvasok. Az írók bizonyos tekintetben szánalmasak. Mindent le kell írniuk. Ez színészklub, és el kell ismernem, hogy a színészek messze felülmúlják az írókat, ha közönség előtt kell megszólalniuk. A mondókájukat valaki mással íratják meg, aztán kívülről megtanulják. Ez itt a kívülről megtanulók klubja, és szerintem szép dolog, hogy van klubjuk. Aki csak szeretne klubot, meg kellene kapnia. Erről szól Amerika. Erről, meg a betegségek leküzdéséről, és így tovább.

Elsősorban azért vagyunk itt, hogy ünnepeljük Irwin Shaw-t mint művészt és mint emberi lényt. És szeretném megköszönni neki, hogy bizonyította, mit tehet az emberi testtel egy életen át folytatott erőteljes atletizálás. Szereti, ha fasza legénynek tekintik. És igaz, hogy a sízésből társas sportot csinált. Most tehát, Irwin, hadd köszöntselek mint az amerikai irodalom Rocky Grazianóját – mivel szerintem azt akarod, hogy így köszöntsenek. És bizonyára örömödre szolgál, ha megtudod, hogy néha összeakadok taxisofőrökkel, akik nem csak egy kicsit beszélnek úgy, mint te. Ha megszólalnak, mintha csak téged hallanálak, Irwin! Ők is ugyanolyan úriembernek bizonyultak, amilyen te vagy. És egyáltalán – hogyan tarthatod magadat olyan kemény fickónak, mikor te írtad azt az elbeszélést, aminél ártatlanabbat és szebbet olvasni nem is remélhetek? A "Lányok, könnyű, nyári ruhában'-ra utalok. Ez az elbeszélés azt mondja, hogy amikor meleg van, még a szerelmes férfi is vágyakozva tekint minden szép lányra, aki szembe jön vele, de arra a következtetésre jut, hogy ez teljesen ártalmatlan. Irwin, mennyi ártatlanság telik ki tőled? Hát, nem szívesen mondom én ezt Joseph Heller jelenlétében. ... Igazában valahogy lélekemelő ezt Joseph Heller jelenlétében kimondani... Irwin Shaw írta a második világháborúról a legjobb amerikai regényt, az Oroszlánkölykök-et. Ő volt köztünk az egyetlen, akiben volt elegendő bölcsesség és bátorság, hogy a háború európai részéről írjon, a front mindkét oldalán. Mint németamerikai természetesen sajnálattal láttam, hogy csak a nácikat teszi meg rosszfiúknak. De nagyjában-egészében az Oroszlánkölykök annyira jó könyv, hogy Ernest Hemingway őrülten megdühödött tőle. Azt hitte, neki van copyrightja a háborúra. Csakhogy Ernest Hemingway története tragikus, az Irwin Shaw-sztori pedig minden, csak az nem. Nézzék csak, milyen boldog Irwin. Én tudom, honnan ered ennek a boldogságnak a java része, de valamennyit belőle nyilván annak a ténynek kell tulajdonítani, hogy Irwin összegyűjtött elbeszéléseinek tavalyi kiadása kétségen felül igazolta, hogy ő minden idők egyik legnagyobb mesemondója. Tudom, kegyetlenség egy embernek a kilencvenkettedik születésnapján mást sem emlegetni, mint hogy milyen munkát végzett ifjonc korában. De én ezt ma önző okokból cselekedtem, hogy a magam ifjúságát ünnepeljem, amikor olyan sok mindenért lelkesedtem. Ez volt a fiatalság – lelkesedni mások jó műveiért, és nem irigyelni. És hogy lelkesedtem én mindenért, amit Irwin Shaw írt! Továbbra is éppolyan jól ír, mint mindig, de már nem lelem örömömet benne, ha olvasom, hiszen most már a kollégám. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkit kedveljek,

magamon kívül. Ma, amikor valaki mást olvasok csak homályosan látom a szavait, mintha kénsav vagy mustárgáz finoman eloszló páráján át nézném. Annyit azért látok Irwin mai munkásságában: annak ellenére, hogy nagy módban élt távol tőlünk, Európában és Hamptonban és így tovább, még mindig tudja, hogyan beszélnek és éreznek az amerikaiak. Ez merőben szokatlan irodalomtörténetünkben. Szinte valamennyi fontos amerikai író, aki máshol élt, hamarosan elveszti a kapcsolatot azzal, ahogyan mi beszélünk és érzünk. Hogy hogyan vitte véghez ezt a csodát? Kénytelen leszek találgatni, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy igazam van. Ahányszor Irwin New Yorkba jön, azt hiszem, beáll taxisofőrnek. Most, hogy önöket is beavattam az ő kis titkába, nem fognak meglepődni, ha azon veszik észre magukat, hogy ő fuvarozza haza önöket a tiszteletére rendezett bankett után. Köszönöm, hogy meghallgattak. * És a következőket mondtam Bob Elliott és Ray Goulding barátaimról, napjaink talán legjelentősebb és mulatságosabb amerikai komikus párosáról, bevezetésül a könyvükhöz, aminek a címe: Write If You Get Work... The Best of Bob & Ray (Random House, 1975 – Írd meg, ha kaptál munkát: Bob és Ray legjava): A helyzet az, hogy a komédiások és jazz-zenészek sokkal vigasztalóbbak és megvilágítóbbak a számomra, mint az én időm prédikátorai vagy politikusai vagy filozófusai vagy költői vagy festői vagy regényírói. Véleményem szerint a jövő történészei aligha fognak nekünk egyébért gratulálni, mint a bohóckodásunkért meg a jazzért. És ha tudják, mit csinálnak, kiváltképpen tiszteletteljes szavakat tartogatnak Bob és Ray számára, akiké ez a könyv. Egyebek között azt fogják mondani, hogy Bob és Ray tréfái figyelemreméltóan irodalmiak, hogy olvasva éppolyan viccesek, mint élőben. Megjegyezhetik azt is, hogy Bobnak és Raynek olyan energiája és olyan tábora volt, hogy továbbra is csodálatos anyagot alkottak a rádiónak, akkor, amikor a rádió alkotói tekintetben egyébként halott volt. Hosszú évek óta hallgatom Bobot és Rayt – New Englandben és New Yorkban. Nagyjából egyidősek vagyunk, vagyis nagyjából ugyanazok a szentek ihlettek bennünket – Jack Benny, Fred Allen, W C. Fields, Stoopnagle és Bud és így tovább. És az én összegyűjtött műveim megtöltenék Oliver Hardy keménykalapját, míg az övéik megtöltenék a Csillagvizsgáló kupoláját. Úgy képzelem, ez a könyv termésüknek mintegy tízezredrészét tartalmazza. Izgalmas lenne azt mondani, hogy tréfáik krémje krémjük krémjét jelenti. Csakhogy az az igazság, hogy teljesítményük elképesztően egyenletes. Emlékszem például egy bizonyos, tíz évvel ezelőtti rádióműsorra, amiből egymagában kis híján éppolyan lélekemelő könyv készülhetett volna, mint amilyen ez. A stúdióban voltam, ott hallottam – és láttam is. Állítólag jelentkeztem, hogy megírnám Bob és Ray műsorait. A komikus számok között akartam a munkáról

beszélni, amikor a mikrofon nem volt bekapcsolva. Az egyik részlet, amire emlékszem, az volt, hogy hirdetési felületet kellene eladni a Bob és Ray műholdjának két oldalán. A műhold a Földtől alig kilenc méter magasan került volna pályára. Elhangzott egy bejelentés a Fölös Készletek Bob és Ray-féle áruházáról, ami mennyezetig tele volt tömve O betűt viselő pulóverekkel. Ha az ön neve nem O-val kezdődik, mondták, elintézik a törvényes névváltoztatást. És így tovább. Volt egy epizód Mary Synpaddytől. Mary színész férje, Harry, szerepet próbált kapni egy darabban. Nagy tehetsége, támogatói szerint, abban rejlett, hogy csodálatosan tud kívülről megtanulni dolgokat. Volt egy állathangutánzó, aki szerint a disznó azt mondja: "röf-röf", a tehén azt, hogy "mú", és a kakas azt, hogy "kukurikú!". Majd szétpukkadtam a röhögéstől. Szánalmasan érzékeny vagyok az ilyenfajta viccekre. Előbb-utóbb belehalok a röhögésbe. Meg ís mondtam Bobnak és Raynek, hogy soha olyan vicceset nem bírnék írni, mint amit egy számukra teljesen közönséges hétköznapon hallottam. Nem értettem aznap Bob és Ray melankóliáját. Én azt hittem, ők a világon a legboldogabbak, de időnként átvonult az arcukon valami álmos mélabú. Ugyanilyen átvonuló felhőket láttam következő találkozásaink alkalmával is – de csak most lett a magyarázatára elméletem. Felteszem, hogy Bob és Ray néha úgy érzik, átok ül rajtuk – mint A bolygó hollandi tengerészein, vagy a mókuskerék evetkéin. Annyira ráhangolódtak korszakukra és egymásra, hogy szinte a végtelenségig bírnak majd fantasztikusan viccesek lenni. Idővel mélységesen undorító lehet az emberek boldogításának határtalan lehetősége. Az is eszembe jut, miközben lapozgatom ezt a csodálatos könyvet, hogy Bob és Ray tréfái kiváltképp betörésbiztosak. Nem olyanok, mint manapság legtöbb humoristáé, nem gyökereznek a show-bizniszben és a hírességek világában és a napi hírekben. Amerikaiakat mutatnak be, akik szinte mindig negyedrendűek, vagy még azok se, és olyan vállalkozásokba fognak, amelyek ha nem is éppenséggel megvetendőek, de legalábbis tébolyultak. És míg más humoristák olyan személyeket mutatnak nekünk, akiket gyötör a pech, meg az ellenségeik, és így tovább, Bob és Ray alakjai azzal fenyegetnek, hogy magukat és környezetüket a tulajdon ostobaságukkal teszik tönkre. Bob és Ray humorában van valami üde és szépséges ártatlanság. Mintha azt mondanák: az ember nem gonosz. Csak egyszerűen túl röhejesen ostoba ahhoz, hogy életben maradjon. És ebben hiszek én is. Halihó. *

És a következőket mondtam 1979. augusztus 24-én, James T. Farrell barátom itteni temetésén, akinek a holttestét azután átszállították szülővárosa, Chicago katolikus temetőjébe: A család egyik tagjának kérésére vagyok itt – talán mint az amerikai írók ama nemzedékének képviselője, akikre leginkább hatott James T. Farrell. Nem voltam közeli barátja. Önök közül sokan azok voltak, és irigylem ezért önöket. Valamelyest ismertem. Könnyű volt megszeretni és csodálni. Tizennyolc évvel volt idősebb nálam. A következőket tette értem és sok magamfajtáért, amikor nagyon fiatal voltam: könyvei révén megmutatta, hogy tökéletesen helyes, sőt még talán hasznos és szép is elmondani, milyen igazában a világ, mit mondanak és éreznek és tesznek valójában az emberek – hogy igazában mi folyik. Amíg őt nem olvastam, az volt az egyetlen vágyam, hogy befogadjon a jó társaság. Mind a ketten a Chicagói Egyetemről kerültünk ki. Itt jegyzem meg, hogy kereszt van a koporsóján. Tisztes igyekezet, akárki tette is oda, de az égben bizonyára tudják, hogy a chicagói és New York-i James T. Farrell nem tartozott a Jézus Krisztusért szervezetten dobjukat verők vezérei közé. Vállalta az effajta kockázatot. Ha e pillanatban épp dorgálásban részesítik a Mennyország kapujában, talán a jámborság rovására túlhangsúlyozott ésszerűsége és együttérzése és tisztessége miatt teszik. Nem féltem. Ebben a vitában már máskor is győzött. Amikor legutóbb voltam ebben a mélabús lerakatban, Janet Flannertől búcsúztam, aki szintén középnyugati volt, és belőle is a világ patriótája lett. Ms. Flanner és Mr. Farrell az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagjai voltak. Ms. Flanner rendszeresen eljárt ennek a szervezetnek a rendes évi tavaszi gyűlésére. Akárcsak sok vezető kulturális hősünk. James T Farrell sohasem jött el. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, mi ennek az oka. Azt mondta, nem szeretne szemtől szembe kerülni néhány kritikussal, írótárssal, aki évekkel ezelőtt elítélte a munkáját – látszólag azért, mert rosszul ír, de valójában az általa köztudottan vallott, állítólag helytelen politikai meggyőződés miatt. Időelőtti antisztálinista volt. Baloldali gondolkodó volt, és haláláig az is maradt. A rosszindulatú támadások nem alázták meg, nem alázhatták meg, hiszen ír volt. Azonban annyira besároztak a hírnevét, hogy el kell végezni életműve elfogulatlan felmérését. Óriási a munkássága. Balzaci arányú. Két évvel ezelőtt, hetvenharmadik születésnapján tartott beszédemben azt mondtam, hogy ha James T. Farrell kisebb országban produkál ekkora életművet, már elnyerte volna a Nobel-díjat. Erős kijelentés volt. Tovább erősítette, hogy igaznak hangzott, A régi görögök úgy gondolták, legalábbis néhány régi görög úgy gondolta, hogy nem lehet elmondani valakiről, hogy jól élt, ha boldogtalan körülmények között halt meg. Ez méltán népszerűtlen vélemény Amerikában, ahol annyi élet végződik rettenetesen, sőt szinte ez lett a rutin. De tételezzük fel, hogy a görögöknek igazuk volt. Magas normáik szerint elmondhatjuk, hogy James T Farrell amerikai írónak csodálatos élete

volt. Álmában halt meg, olyan mély szeretet jelenlétében, amilyet ritkán lát a világ – és senkinek semmiért sem tartozott bocsánatkéréssel. Persze sportrajongó volt – és valamikor nagy és változatos tehetségű atléta. Illő tehát, ha róla való emlékezésünket így végezzük: – Győztél, győztél! (Borbás Mária fordítása) VII. Játszótársak Talán nyolc esztendeje is már, hogy előadást tartottam a Virginiai Állami Egyetemen. A szöveg tapintatosan elkallódott, így aztán nem is kell idebiggyesztenem. Emlékszem azonban, hogy Thomas Jeffersonról beszéltem. Hogy hogyan éldegélt Monticello nevezetű udvarházában. És hogy az előkertjében mesterséges tó is volt, pisztrángokkal. Odabent pedig ételliftek surrantak, ezeken jött föl a pincéből a bor meg a hűsítő. A falakban titkos átjárók, lépcsők lapultak, miegymás, szóval, Thomas Jefferson volt azoknak az időknek a Hugh Hefnere8. Jeffersont persze nem fenekükre tapasztott nyuszifarokban tüsténkedő fiatal hölgyek szolgálták ki. Ó, nem. Jeffersont saját igazi rabszolgái látták el. Később azután odajött hozzám egy történészprofesszor és elmagyarázta, hogy Jefferson sokáig azért nem tudta felszabadítani a tömérdek rabszolgáját, mert valójában nem is az ő tulajdonában álltak. Jelzálog volt rájuk bejegyezve. Pont úgy, ahogy a házra, amelyben jelen sorokat írom. A rabszolgák a bank tulajdonában voltak. A Szerző megjegyzése: Thomas Jeffersonnak ma is élnek leszármazottai, de közülük egy se tiszta fehér. * De a virginiai látogatásnak az volt a legszebb része, hogy megtudtam, mi történt egy gyermekkori barátommal. Ez a barát két évvel fiatalabb nálam, és Indianapolisban közvetlenül mellettünk lakott. Az 1930-as években voltunk játszópajtások. Az ő apja és az én apám az 1920-as évek konjunktúráját kihasználva jókora házakat építettek maguknak. Az 1930-as években azután mind a ketten padlót fogtak. A szomszéd fiú édesapjának bútoráruháza volt, amíg csődbe nem ment. Az én apám építész volt, de megrendelője többé nem akadt. Az anyám és az apám folyton csak kölcsönkértek, örökké tartoztak. Sóherségükről voltak nevezetesek, arról, hogy soha nem törlesztik a hátralékukat. Ez a hajdani játszótárs küldött egy lapot, amikor Charlottesville-ben voltam. Hogy mi lett belőle? Mi más, mint az egyetem csillagászati tanszékének a vezetője. Az áldóját! Sam Goldstein a neve. 8

Hugh Marston Hefner (1926-) a Playboy magazin és vállalatlánc alapítója. Hedonista életviteléről nevezetes, és arról, hogy gyönyörű nők karéjában fotóztatja magát.

Így történt, hogy Sam meg én jól elbeszélgettünk az ő munkájáról meg az enyémről. Sam rádióhullámok által vezérelt teleszkópokkal foglalkozik, én meg író lettem. Szóba kerültek a gyerekeink is. Jól alakultak a dolgaink. Felidéztük a szomszédok kutyáit. Jó sokat ismertünk, és minket is jó sok kutya ismert. Eszünkbe jutott például a Wales család két buldogja, a Bab meg a Borsó. Arról voltak nevezetesek, hogy a macskákat, sőt a kisebb ebeket is elkapták és kettétépték. A saját kandúrunkat a szemem láttára tépték ketté. Sam és én jót nevettünk, amikor felidéztem, hogy mit üzent Mr. Walesnek az apám. Azt üzente neki, hogy ha a Bab és a Borsó még egyszer betéved az udvarunkba, az apám lepuffantja őket. Erre Mr. Wales visszaüzente, hogy amennyiben az apám csakugyan lepuffantja Babot és Borsót, akkor ő, Mr. Wales, lepuffantja az apámat. A pszichoanalitikusok értékes információkról maradnak le, ha nem érdeklődnek pácienseik gyermekkori kutyaismerősei felől. Nem először állítom, hogy az én számomra a kutyák a mai napig legalább annyira érdekesek és tiszteletre méltóak, mint az emberek. Legalább annyira. * És a mai napig mi a legundorítóbb bűn a szememben? Kutyák megmérgezése. Babot és Borsót végül persze megmérgezték, de nem láttam okot az ünneplésre. Az is tény, hogy nem a mi családunk körében kell a tettest keresni. Ha a mi családunk megmérgezett volna bárkit is, az csakis Mr. Wales lett volna. * Amikor Sam Goldstein és én Charlottesville-ben összetalálkoztunk, gyermekkorunk kutyaismerősei már nem éltek. Bolondok lettünk volna azon tanakodni, hogy ugyan mit is csinálhatnak mostanság. Ellenben azon nyugodtan tanakodhattunk, hogy gyermekkorunk gyermekismerősei mit is csinálhatnak mostanság. Ilyeneket kérdezgettünk egymástól: "Vajon mi lehet Nancy Briggs-szel?" ,Vajon hol élhet mostanság Dick Martin?" Előfordult, hogy valamelyikünk szolgálni tudott némi poshadt információval. Íme: Nancy Briggset feleségül vette egy matróz, és a második világháború idején átköltöztek Texasba. Ugye, meglepődtek? * Hányszor, de hányszor játszottam már ezt a játékot? Ócska vacak a mi társadalmunk: nem tudunk jobbat kitalálni, csak azt, hogy mi lett X. Y-ból. A dolog akkor a legszomorúbb, ha valójában pontosan tudjuk, hogy ezekkel az X. Y-ékkal mi történt. Ha egy-egy ilyen átlagos életutat gyors egymásutánban elhadarnak nekem, mindig úgy találom, -hogy az élet még annál is sokkal értelmetlenebb, mint amilyennek odáig tartottam. Elég különös, de leginkább arra lennék kíváncsi, vajon mi lehet mostanság azokkal az emberekkel, akikkel a General Electric közönségszolgálati irodájában együtt dolgoztam a New York állambeli Schenectadyben, 1948 és 1951 között. Attól fogva, hogy huszonhat éves lettem, egészen addig, amíg be nem töltöttem a

huszonkilencedik évemet. Csupa férfival dolgoztam együtt, de ahányszor eszembe jut ez a jó kis kompánia, mindig közénk számítom a feleségeket is. Hogy is szólt a "meleg kilencvenes évek" híres dala? Végleg búcsúzom tőletek, régi cimborák, Végleg búcsúzom tőletek, cicababák... A hajdani General Electric-féle népség iránti nem lanyhuló érdeklődésem oly mélyről jövő és megmagyarázhatatlan, hogy attól tartok, ez már nálam valamiféle örökletes tünet lehet. Mondjuk, úgy születtem, hogy a testemben valami ketyere egyre csak szeretni parancsolja azokat, akikkel ezekben az esztendőkben csapatot alkottunk. Éppen akkoriban cseperedtünk felnőtt állampolgárokká. Úgy hittük, hogy ha már egy életen át úgyis együtt leszünk, talán helyesebb, ha kedveljük és bizalmunkba fogadjuk egymást. Ez a tétel más korszakokban akár helytálló is lehetett volna. Csakhogy a General Electric s a Szabad Vállalkozás Rendszere darwini alapon egész mást kívánt meg tőlünk: természetesen azt, hogy inkább vetélkedjünk. Másoktól is hallottam már, hogy továbbra is megmagyarázhatatlanul kedvelik azokat, akikkel együtt lépték át a felnőttkor küszöbét. Nincs ebben semmi rendkívüli. A General Electricnél eltöltött idők óta az egyik legjobb barátom Ollie M. Lyon. Később a Young and Rubicam reklámcég alelnöke lett, majd visszaköltözött Kentuckyba, ahonnan egykor elindult. Gabonasilókat ad el nagyban. Ollie gabonasilói olyan remekül zárnak, hogy a férgeknek vagy egereknek vagy erjesztő gázoknak szinte egyetlen szem mag sem eshet martalékul. Ollie-t legalább annyira szerettem, mint Lavinát, a feleségét Kentuckyban. Lavina hasnyálmirigyrákot kapott és gyorsan elpusztult. Az egyik utolsó kívánsága az volt, hogy én búcsüztassam el. Lavina ezt suttogta: "Azt akarom, hogy Kurt köszönjön el tőlem." Így hát én köszöntem el Lavinától. Megmaradt ez a temetői búcsúbeszéd. Íme: Lavina arra kért, hogy jöjjek ki ide. Tudják, ilyen nehezet sohasem kért Lavina. Az is igaz viszont, hogy Lavina soha és senkitől nem kért semmilyen nehezen teljesíthető dolgot. És ezúttal is csak azt hagyta meg nekem, hogy úgy búcsúzzam el tőle, mint egy régi barát – de az összes régi barát nevében. Gyorsan essünk is túl rajta, Lavina. Mert ha egy szépen felépített beszéd végén kellene tőled elbúcsúznom, azt hiszem, összecsuklanék. A hangom cserbenhagyna, vagy pedig brekegnék, mint a béka. Tehát: viszontlátásra, drága Lavina. Na, ezzel megvolnék. Vagyis megvolnánk.

Sokszor tapasztalhatjuk a temetéseken, hogy a túlélők eképp morfondíroznak magukban: Ó, bárcsak inkább ezt mondtam volna szegénynek... Ó, bárcsak inkább azt tettem volna, ahelyett, hogy... Csakhogy ez itt nem ilyen temetés. Ez a templom nem a megbánás köveiből épült. Miért nem? Azért, mert mi itt mindnyájan szeretettel és illendő módon kezeltük Lavinát. Vajon miért kezeltük őt így? Mert Lavina különleges tehetsége révén mindenkor úgy viselkedett, hogy egyszerűen mi sem tudtunk másként viszonyulni hozzá, csakis szeretettel és tisztelettel. Azt hiszem, ezt a csodálatos örökséget akarta ránk hagyni. Hogy bánjunk illendően embertársainkkal, mert akkor nem is tudnak egyéb módon viszonyulni hozzánk, csakis szeretettel és tisztelettel. És jelen van itt, a sír mellett legalább egy személy, akinek nem kell tanulmányoznia Lavina hagyatékát, mert ő is tudja mindazt, amit Lavina tudott. Ez a személy Lavina szellemi ikertestvére. Valószínű, hogy az illető ennek a ténynek nincs tudatában, mert ahhoz túlságosan is szerette Lavinát. Ez a személy Ollie Morris Lyon. Mellesleg, Ollie és Lavina vidéki emberek. Láttam őket, amint sikert arattak a New York állambeli Schenectady ocsmány gyárvárosában, ahol megismerkedtem velük. Nem sokkal lehettek idősebbek akkor, mint gyermekeik, Philip és Mary most. Gondoljatok bele! Igen, és amikor New Yorkban laktak, ügy kitombolták magukat, mint a jazzkorszak akármelyik szülötte. Jól tették! És közben akkor is megmaradtak vidéki gazdálkodónak. És most meghalt a gazda felesége. Örülök, hogy visszatértek ide, és hogy Lavina is itt élt, mielőtt meghalt. Az asszony előbb ment el. Nem ritka ez, de valahogy mégis olyan, mintha a természet szent rendje borulna fel, ha az asszony hal meg előbb. Ugyan melyikünk kételkedett volna abban, hogy Lavina mindnyájunkat túlél majd? Hisz oly egészséges, erős volt, oly tehetséges, oly gyönyörű. Neki illett volna eljönnie a mi sírunkhoz, nem megfordítva. Bár, ki tudhatja? Lehet, hogy el is jön majd. Biztosan eljön, ha az ideje engedi. Biztos, hogy ebben megállapodásra jut majd Lavina és az Isten. Mert, ha akad valaki, aki egy kicsit is tágíthatja az égi törvények kereteit, hát ez a valaki éppen Lavina. Említettem, mennyire erős volt. Mindnyájan tudjuk, hogy az volt. Igen, ezen a kétszáz éves ünnepi tavaszon az ő erejét nyugodtan hasonlíthatjuk a legendás pionír asszonyokéhoz. És ma már tudjuk, csak színlelte, hogy erős. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Persze, ha egész életedben el tudod hitetni a környezeteddel, hogy milyen erős vagy, akkor a környezeted erőt merít a példádból. Lavina is ezt tette. Erőt sugárzott. Mellette olykor gyenge gyermekek is lehettünk. Szépen csináltad, drága Lavina. De azért arra is emlékezz, hogy olykor meg mi engedtük meg neked, hogy gyermek légy, kicsi kislány Amikor kicsi kislány volt még az Illinois állambeli Palmyrában, Lavina egy népes család legfiatalabb tagja volt. A szülei arra kérték, hogy amikor nem jön egyenesen haza az iskolából, írja fel egy cédulára, hogy hová megy.

Egy alkalommal a szülei ezt az üzenetet olvashatták Lavina céduláján: "Oda mentem, ahová akartam." Szerettünk, Lavina. Szeretünk ma is. Szeretünk ezentúl mindig. És tudom, hogy még találkozunk. * És most elárulom, mely amerikai költemények indítanak meg a leginkább. Hát amelyeken rácsodálkozunk akár a legegyszerűbb, legelképesztőbb létformákra, a tömör amerikai közöny különös tenyészeteire. Ezért tartom olyan nagy műnek Edgar Lee Masterstől a Spoon River Anthology-t.9 Ez persze barbár beszéd. Mindazonáltal fentieket még azzal is megtoldom, hogy nagy örömömre a countryzene szintén rálelt az ilyen versek csalafinta ártatlanságára. Csak olvassák el figyelmesen az alábbi leltárt. A dal és a vers néhány éve méltán volt oly népszerű. AZ 57-ES ÉVFOLYAM Tommy autót árul, Nancy porcelánt, Harvey fűszerboltot vezet, De Maggie rá se ránt. Charlotte sztárnak készül, Jerry rajztanár, Paul meg biztosítást árul, Házról házra jár. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt: Hogy megválthatnak minket messzelátó Eszményeink és tetteink; Vagy rendbejön majd minden önmagától, De gusztusunk szerint. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. Betty kempingkocsit ad ki, Jan sokat megélt, Randy röntgenképet vesz fel, Mary meg segélyt. Chas a dollárt szereti, 9

Edgar Lee Masters (1868-1950) kansasi költő nevét 1915-ben közreadott fiktív "sírversei" tették országosan ismertté. (A Spoon River-i holtak. Ford. Gergely Ágnes, Európa, 1970)

Joe a Fred csaját, Sue milliomost választott, Fred pedig halált. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. De pénzt is kellett keresni, valódit, Túl minden álom-valután. Az élet egyre bonyolódik Szép tizenéveink után, De az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. Helen bárkisasszony, Janet meg zenél, Frank vasgyári melós marad Ameddig csak él. Bobby hivatalnok, Jack tudomisén, Peggy viszont orgonázik A csendes misén. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt: Hogy megválthatnak minket messzelátó Eszményeink és tetteink; vagy rendbejön majd minden önmagától, De mégis gusztusunk szerint. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. Johnny marhavágó, Ray hitelből él, Mavis viselt dolgairól A fél világ beszél. Linda Sonnyval jár, Brenda énvelem, Osztályunk históriája Már történelem. Az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. De pénzt is kellett keresni, valódit, Túl minden álom-valután. Az élet egyre csak bonyolódik Szép tizenéveink után.

De az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt. Jaj, az ötvenhetes évfolyamnak sok nagy álma volt.10 A szöveg Don és Harold Reid szerzeménye. Ők valóban fivérek, szemben a Statler Brothers nevezetű, négytagú countryzenekar másik két muzsikusával. De az igazi nevük egyiküknek se Statler, amely egy papírtörülköző-márka. * A feleségem, Jill, és én olyan lelkes csodálói vagyunk a Statler Brothers-nek, hogy 1980 áprilisában még a Niagarához is felmentünk, hogy meghallgassuk őket és kezet rázzunk velük. Fényképezkedtünk is. Igen, és a színpadon állva azt mondták, hogy megtiszteltetés a számukra, hogy a nézők között ott ül a híres író, Kurt Uonnegut és felesége, Jill Krementz, a híres fotográfus. Hatalmas taps fogadta a bejelentést, pedig nem álltunk fel, hogy megmutassuk magunkat, és abban is biztos vagyok, hogy a közönség akkor hallotta először a nevünket. Később odajött hozzánk egy asszony és azt mondta, hogy csakis mi lehetünk azok a híres emberek, mert úgy elütünk a többi Statler Brothers-rajongótól. Az asszony még azt is közölte, hogy mostantól mindent elolvas, amit csak írtunk. A Holiday Inn-ben vettünk ki szobát. Itt lakott a zenekar is, de átaludták a délutánt. Az ablakunkból láttuk a buszukat. A műsoruk befejeztével, éjfél körül, felszálltak. A motor ércesen felbőgött, majd lehiggadt és csendesen pöfékelni kezdte a lila gázokat, pont ahogy egy busztól elvárható. Odabent egyetlen lámpa sem égett, amikor elhajtottak. Senki nem integetett kifelé. Másnap este az Ohio állambeli Columbusban volt fellépésük. Azt már elfelejtettem, hogy onnan hová mentek. Talán a Michigan állambeli Saginaw-ba. * Valójában azt szeretném, ha legalább egy kis időre "Az 57-es évfolyam" lenne az amerikai himnusz. Mindenki tudja, hogy a jelenlegi, a "Csillagsávos lobogó" egy ócskaság. A zene is, a szöveg is. Körülbelül annyira fejezi ki az amerikai szellemet, mint a Tadzs Mahal. Magam előtt látom, amint valamelyik olimpián a mi atlétánk győz, mondjuk tízpróbában. A lelátóról zúg az új himnuszunk. Mindenkinek kicsordul a könnye, mihelyst ezt a sort éneklik: Mavis viselt dolgairól A fél világ beszél.

10

Zollmann Péter fordítása.

"Az 57-es évfolyam" legalább az én nemzedékemnek lehetne a himnusza. Sokak szerint azonban mintha máris volna nekünk himnuszunk, az Üvöltés. Egy barátom, Allen Ginsberg írta. Így kezdődik: Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy pofa hasis után kutatva, angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolatért.11 És a többi. Nagyon szeretem az Üvöltést. Ki ne szeretné? De nem sok közöm van hozzá, és arról sem mond sokat, hogy mi történt a barátaimmal. Kezdjük azon, hogy szerintem az én nemzedékem legjobb elméi valószínűleg zenészek meg fizikusok, matematikusok, biológusok és régészek, sakknagymesterek, effélék. Ginsberg közeli barátai viszont, ha nem tévedek, a Columbia Egyetem angol tanszékének a diákjai voltak. Nem akarok senkit megbántani, de nekem soha nem jutna az eszembe, hogy valamelyik angol tanszék hallgatói között keressem nemzedékem legjobb elméit. Először a fizika tanszéken kutakodnék utánuk, vagy a zeneakadémián. Azután jöhetne a biokémia tanszék. Mindenki tudja, hogy bármely amerikai egyetemen a legostobább fickók a majdani tanárok, ezen belül is az angol szakosok. * Ismétlem, nem akarok senkit megbántani, de nekem és rengeteg magamfajtának a legszívfájdítóbb élményeim a gyermekneveléshez kapcsolódnak. Ilyen élményekről azonban az Üvöltésben szó sem esik. Valahogy az igazán nagy versek erről mindig hallgatnak. * Allen Ginsberget és engem ugyanakkor, 1973-ban választottak meg az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagjának. Valaki felhívott a Newsweek magazintól, és azt kérdezte tőlem, hogy egy ilyen konzervatív testület hogyan vehetett fel mindjárt két ennyire establishment-ellenes írót. "Édes Istenem – feleltem és komolyan is gondoltam –, ha Mr. Ginsberg és én máris nem tartoznánk az establishmenthez, akkor ugyan ki tartozna oda?" A megjegyzést nem közölték. * 11

Orbán Ottó fordítása. In: Üvöltés. vallomások a beatnemzedékról, Európa, é. n.

Visszatérnék a gyermekkori játszótársak dolgára. A Vonnegut-házban laktak az adóhátralékos sóherek, a szomszéd Goldstein-házban pedig a csődbe ment bútorboltos. De mindkét otthonban rengeteg könyv volt. És a harmadik szomszédban, ahol a Marks-gyerekek apja egészen váratlanul meghalt, ott is sok könyv sorakozott. Szerencsés fejlemény, hogy a Goldstein-gyerekek meg a Marks-gyerekek számára, meg az én számomra az olvasás éppúgy nem jelentett gondot, mint a csokoládéfagylalt-evés. Így, már egészen kicsi korunkban, és teljes csöndben, hogy ne zavarjunk másokat, mert áldott jó gyermekek voltunk, bennünket olyan emberek vigasztaltak és oktattak, akik szegény szüleinknél sokkal nyugodtabbak és türelmesebbek és szórakoztatóbbak és bátrabbak voltak. * Évekkel később, 1976. október elsején New Londonban, a Connecticuti Egyetemen új könyvtárat avattak. Ezen alkalomból az olvasás művészetéről az alábbi cirkalmas értekezéssel hozakodtam elő: Beszédem címe: A nokedligyár. A beszéd rövid lesz, mint az élet maga, egykettőre vége, szinte észre sem veszik. Oly rövid az élet! Csak tegnap reggel születtem meg, éppen csak pirkadt. És lám, ma délutánra máris ötvennégy éves vagyok. Csecsemő létemre itt állok és könyvtárat avatok. Itt valami nincs rendben. Van nekem egy barátom, a neve Syd Solomon, festő. Ő is csak tegnap született meg. De szinte azon minutában ügy érezte, hogy elérkezett számára a retrospektív kiállítás ideje, harmincöt alkotó esztendő termésének számbavétele. Syd magyarázatért fordult egy asszonyhoz, aki azt állította, hogy a felesége. Az az asszony ezt felelte: Syd, te már ötvennyolc éves vagy. Képzelhetik, hogy érezhette magát erre a hírre Syd. Még egy dologra jött rá Syd. Hogy harcolt egy második világháborúnak is nevezett izében. Állítólag én is harcoltam benne. Nem lehet kizárni. Nem állok le vitázni, ha ilyesmikkel traktálnak. El is határoztam, hogy összeolvasok ezt-azt arról a háborúról. Bementem egy könyvtárba, amely sokban hasonlított erre a könyvtárra. Például az az épület is tele volt könyvvel. Megtudtam ott, hogy a második világháború annyira rettenetes volt, hogy Adolf Hitler öngyilkos lett miatta. Gondoljanak bele: alighogy megszületett, máris időszerűnek látta, hogy végezzen magával. Önöknek mindez már történelem. Önök is olvashatnak róla. Az én Syd Solomon barátom biztosan szerencsésebb, mint Hitler. Bőven elég, ha kiakaszt valahová egy retrospektív kiállítást. Próbáltam segíteni neki. Inam a katalógusába egy kis dolgozatot. Azt hiszem, ez az egyik szép vonása a mi bolygónknak. Hogy olykor-olykor az ember segít a másik embernek.

Barbra Streisand énekli, hogy "Az a legszerencsésebb ember, akinek más emberre van szüksége." Ki kellene pingálni ennek az épületnek a homlokzatára. Ezt meg egy atom-tengeralattjárót. Mielőtt nekifogtam, hogy dolgozatot írjak Syd képeiről, meg kellett tőle kérdeznem, hogy mit gondol a saját festészetéről. Talán tudják, hogy ő az úgynevezett absztrakt expresszionizmus iskolájához tartozik. A képein szép időt látok, meg neon égzengést, egyebeket. Volt is nagy meglepetés! Syd nem tudott válaszolni, nem tudta elmagyarázni, hogy mit és miért csinál. Ettől sem változott meg Syd művészetéről alkotott véleményem. Ugyanolyan tiszteletre méltónak találtam Sydet és ugyanúgy gyönyörködtem a képeiben, mint azelőtt. Viszont megrendült az angol nyelvbe vetett hitem. Mellesleg, a világ leggazdagabb nyelve. Nekünk van a legtöbb szavunk. De ez a mi hatalmas szókincsű nyelvünk cserbenhagyta Sydet meg az általam olvasott műkritikusokat, és cserbenhagyott engem is. Az absztrakt expresszionizmus kifogott rajta. Az angol nyelv megkukult! Eljött az igazság pillanata. Mert odáig a néhai Irving Langmuirral, a Nobel-díjas kémikussal értettem egyet. Langmuir egyszer a fülem hallatára kijelentette, hogy aki a munkája lényegét nem tudja elmagyarázni egy tizennégy évesnek, az sarlatán. Többé nem értek vele egyet. Így azután a dolgozat, amelyet Syd katalógusába gyártottam, nem volt egyéb, mint egy szokványos adag üres zagyvalék a modern művészetről. Lehet, hogy akad belőle egy példány ebben a könyvtárban. Váljék egészségükre. De a rejtély azóta sem hagyott nyugodni. És jó hírrel érkeztem ma önökhöz. Most már újra egyet tudok érteni Langmuir doktorral a sarlatánokat illetően. Íme, szavakkal kifejezve ezt csinálja Syd Solomon: Először elmélkedik. Azután kapcsolatot teremt a keze, az ecsetje és a csöndes, titokzatos mélytudata között. Azt festi meg, amit odalent lát és érez. Ez a magyarázata, hogy mikor a képeit nézzük, átfut rajtunk a felismerés örömteli villáma. Ó, de szép! Éljen soká Syd Solomon! Szerintem. Ő bizonyosan merészebb és hasznosabb, mint az a sok sarlatán szentfazék, akik mélán meditálnak, majd öntelt képpel közlik, hogy lehetetlenség visszaadni, amit láttak és éreztek. Ördög vigye a megkukult meditálókat! És háromszoros hurrá azoknak a művészeknek, akiknek van bátorságuk és beszámolnak nekünk. Mivel azért gyűltünk ide, hogy könyvtárat avassunk, leginkább azokat a művészeket részesítsük ünneplésben, akiket írónak mondunk. Hej, a teremtésit, hát nem

csodálatos lény az író? Az ilyen éppen hogy nem fojtja magába a meditációját. Örökké fáj a feje, ég a gyomra a fekélytől, tropa a mája és a házassága, csak mert mindent elkövet, hogy kibeszélhesse magát. Egy alkalommal én is megtanultam azt a másik fajta elmélkedést, amelyik őrzi titkát. Nyolcvan dollárt fizettem Maharisi Mahes jóginak a módszerért. Maharisi Mahes jógi adott nekem egy mantrát, egy értelmetlen szót. Ezt kellett ismételgetnem, miközben egyre mélyebbre merültem a tudattalanomban. Megígértem továbbá, hogy soha senkinek nem árulom el a mantrámat. Így hangzott: Ééé-íím. Bemutatom a dolgot. [Transzbaesés:] Ééé-íím, ééé-íím, ééé-íím... [Felmerülés a transzból:] Hol vagyok? Most is ötvennégy éves vagyok? Netán már nyolcvanhat éves? Nem volnék meglepve. Tehát ilyen a társadalmilag meddő meditáció. Enyhén felüdültem ugyan, de ezzel sem New Londonban, sem másutt nem mennek sokra. Most lássuk, milyen a társadalmilag termékeny meditáció, mely ezt a magasztos építményt is teletöltötte. Ha az író meditál, nem kellemes, semmitmondó mantrát választ, hogy magában milliószor ismételgethesse. Az ő mantrája forró és ingerlő, mert az élet sistereg és fortyog benne. Az író mantrája olyan harsány zenebona, hogy rejtekéből kiszökik előle az író legbensőbb énje. Csak néhány példa: Háború és béke A fajok eredete Iliász A Római Birodalom hanyatlása és bukása A tiszta ész kritikája Bovaryné Élet a Mississippin Rómeó és Júlia A bátorság kokárdája12 Csak itt lenne a kezemben néhány könyvtári katalógusfiók. Nem győzném felsorolni az irodal mi mantrákat, amelyektől jobb lett a világ. Ami pedig "A bátorság kokárdájá"-t illeti, úgy tartják, hogy ez a történet épp a bicenteniális ünnepek közepette különösen üdvös az amerikaiaknak. Szerintem azonban Crane egy másik műve sokkal tanulságosabb a mai Amerika számára. Talán önök is olvasták. "Kék hotel" a címe.

12

Stephen Crane (1871-1900) második regénye 1895-ben jelent meg. A mű nagy sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt. (Magyarul: in: Mennyei utazás, Európa, 1970. Ford.: Bartos Tibor)

Ez arról szól, hogy egy külföldi ideérkezik és gyilkosságot követ el. Azt képzeli, hogy meg kell magát védenie. Úgy retteg, hogy beleőrül a félelembe, mert az amerikaiakat sokkal veszedelmesebbnek hiszi, mint amilyenek valójában. Ezért öldököl. Ennyit erről. Mostanára már hallgatóim tíz százaléka is eltűnődhetett azon, hogy miért is adtam avatóbeszédemnek ezt a címet: A nokedligyár. Szerény személyem száz százalékát tölti el a boldogság, ha elmagyarázhatom. Nagyon egyszerű a dolog. A cím azt a tényt nyugtázza, hogy a legtöbb ember nem tud olvasni, vagy legalábbis nem jelent neki élvezetet az olvasás. Az olvasás olyan nehéz művelet, hogy az iskolában eltöltött idő java azzal telik, hogy ezt az egyet megtanuljuk. Ha ugyanannyi időt fordítottunk volna a műkorcsolyázás elsajátítására, ma már a hollywoodi jégrevük sztárjai lennénk, nem pedig könyvmolyok. Amint önök is tudják, nem elég, hogy az olvasó szeme – vakok esetében az ujjbegy – a betűket felismerje. A jeleket a megfelelő sorrendben összeillesztve az agyunkba juttatjuk. Ezután beburkoljuk őket a bánat vagy az öröm vagy a melankólia, a szeretet vagy gyűlölet, a harag vagy békesség szövetébe, épp úgy, ahogy az író előre elhatározta. Ahhoz, hogy jó olvasók legyünk, még az iróniát is fel kellene valahogy ismernünk, vagyis azt, hogy a szerző valójában egész mást mond, mint amit gondol. Van olyan is, hogy az író szembekerül saját magával, ha úgy érzi, hogy a téma erre csábítja. És meg kell értenünk a tréfákat is! Az Isten irgalmazzon nekünk, ha csak egy vicc is elsikkad. Ezért azután a legtöbb ember felhagy az olvasással. Tehát akárhogy ünneplünk is mi idebent és a környékbeliek odakint, ez a könyvtár nodekligyár is lehetne. Nem rossz dolog a nokedli. A könyvtár sem az. Semlegesen jó hír, ha itt-ott nyitnak egyet. Megtörténhet, hogy e szépen megszerkesztett díszbeszéd alapgondolata beépül a Connecticuti Egyetem zsargonjába. Az egyik diák odaszólna a másikhoz: – Nem jössz velem? Megiszunk odakint egy sört. Mire a másik: – Nem. Úgy hallom, kirúgnak az egyetemről. Ha eszembe jut szüleim keserves erőfeszítése, hogy engem egyetemre járassanak, azt hiszem, szívesebben időznék inkább a Nokedligyárban. Vagy vegyük azt, hogy egy hallgató a szokásosnál is ostobább kérdést intéz a professzorához, mire a professzor azt tanácsolja neki, hogy húzzon el a Nokedligyárba és érdeklődjön ott. Satöbbi.

A mi számunkra persze ez a kőből és acélból emelt bibliotéka egyáltalán nem negédes nokedligyár. Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi olvasók vagyunk. És mert szeretjük a könyveket, életünk egyik legvirgoncabb és legörömtelibb napja ez a mai. És vajon nem buta dolog, hogy a mozi és a televízió korában így lelkendezzünk a könyvek láttán? A legkevésbé sem. Mert ha olvasási képességünket rácsatlakoztatjuk egy ilyen könyvtár lehetőségeire, mi leszünk a legszabadabb nők és férfiak és gyermekek. És mert tudunk olvasni, nekünk nem kell arra várni, hogy valami médiamogul helyettünk eldöntse, miről gondolkodjunk és hogyan. Teletölthetjük a fejünket bármivel, ablaktól a zsiráfig, éjjel és nappal. Ennél is varázslatosabb, hogy üzenhetünk téren és időn át a többi olvasni tudónak, és az egész csupán fillérekbe kerül. A papír és a tinta alig drágább, mint a víz, vagy a homok. Nem kell összehívni az igazgatótanácsot sem, hogy eldöntsük, futja-e a keretből valaminek a lejegyzésére. Egy alkalommal egy komplett világvégét ábrázoltam, két szál papírlapon. Még fél dolláromba sem került, pedig hozzászámolhatnám az írógépszalag kopását és a nadrágom ülepének kifényesedését. Gondoljanak bele. Hasonlítsák össze ezt az összeget Cecil B. DeMille13 költségvetéseivel. A film bizonyos értelemben egyszerű gyógyászati segédeszköz fogyatékos emberi lények számára. Ez nemcsak a film korszaka, hanem a hamis fogak korszaka is, meg az üvegszemé, a vendéghajé, a szilikonmelleké, egyebek között. A film tökéletes gyógyír azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak olvasni, és nincs fantáziájuk. Mivel nem tudnak képzelődni, színészeket és díszleteket kell mutatni nekik, persze a megfelelő aláfestő zenével, egyebekkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a film, na meg a televízió, undokul drága módszer arra, hogy ezt vagy azt valakinek a tudomására hozzunk. Arról nem is beszélve, hogy ha teljesen egészséges egyéneknek túl sok színészt meg díszletet mutatunk, egy szép napon arra ébrednek, hogy a saját képzelőerejük kiszáradt tőlük. Csak egyetlen gyógymód tartja életben a képzeletet: az olvasás. Az olvasás erősíti a fantáziát, és arra készteti, hogy még erősebb legyen. Ennyit erről. A jelen alkalomhoz biztosan nagyon illene valami szép vallásos dolog. Sajnos, a szónokuk, akit az avatással megbíztak, unitárius. Szinte tökéletesen tudatlan vagyok a szent dolgokat illetően. Olyan tökéletesen tudatlan vagyok a szent dolgokat illetően, hogy számomra szent dolog a nyelv. Az irodalom is szent dolog a számomra, ennyire keveset tudok a szent dolgokról. 13

Cecil Blount DeMille (1881-1959) amerikai filmrendező, a hollywoodi Paramount Filmstúdió társalapítója, az első látványos, effektusokban, tömegjelenetekben bővelkedő, ezért igen költséges filmek készítője.

Számomra szent dolog, hogy szabadságunkban áll ebben az országban azt mondani és azt írni, ami csak tetszik. Gyanítom, hogy ez ritka kiváltság nem csak a bolygónkon, de az egész világegyetemben. És ezt a kiváltságot nem úgy kaptuk valakitől. Magunk ajándékozzuk meg vele magunkat. És a meditáció is szent a számomra. Szent, mert úgy gondolom, hogy a lét és nemlét minden titka az elménkben rejtőzik, esetleg más emberek elméjében. És még azt is gondolom, hogy az olvasás és az írás a meditáció legtartalmasabb formája. Még senki sem talált fel ennél is tartalmasabbat. Ha a világtörténelem legérdekesebb elméinek műveit olvassuk, nem csak a saját elménkkel töprengünk, de az övékével is. És ez számomra maga a csoda. Ennek a magasztos könyvtárnak a mottója megegyezik a világtörténelem minden meditáló elméjének mottójával: Csendet kérünk. Én is ezzel zárom a beszédemet. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szántó György Tibor fordítása) VIII. Mark Twain Én már meditáltam Mark Twain elméjével. Gyerek voltam, amikor elkezdtem. Ma is meditálok vele. Fiatalkoromban arra ösztökélt, hogy belássam, a mi földrészünk is éppen eléggé mulatságos és gyönyörű, nem kell tehát hanyatt esnem a messziről jött emberektől. Vehetek példát amerikaiaktól is. Ma már persze ezzel a példavétellel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Előfordult, hogy nem volt sem egyszerű, sem természetes számomra a tőrőlmetszett amerikai szerepe, aki egyébiránt vagyok. Tekintettel arra, hogy egy személyben humoristának és rendes regényírónak is számítok, felkértek, hogy legyek ünnepi szónok azon alkalomból, hogy épp száz éve készült el Mark Twain hóbortos háza a Connecticut állambeli Hartfordban. Az ünnepségre 1979. április 30-án került sor. Különleges megtiszteltetésben is részesültem. A harmadik emeleten, Mark Twain biliárdasztalára odakészítették a golyókat. Kezembe adták Mark Twain saját dákóját, hogy elvégezzem a kezdőlökést. Nem álltam kötélnek. Hogyisne! Nem mertem kitenni magam annak, hogy Mark Twain szelleme rám szálljon, ha mondjuk netán rosszul sikerül a lökés és a golyó csak úgy, ütközés nélkül pottyan az oldalsó lyukba. De Mark Twainnel kapcsolatos megjegyzéseimet előadtam. Íme:

Minden amerikai író számára ez itt egy kísértetkastély. Az is lehet, hogy mire igen kurta beszédem végére érek, a hajam tiszta ősz lesz. Hadd idézzek ezen ház egyik előző tulajdonosától. "Ha egy regényben vagy életrajzban jól megrajzolt figurával találkozom, általában meleg és személyes kíváncsiságot érzek iránta, merthogy mi már ismerjük egymást – a folyón találkoztam az illetővel." Állítom, hogy ez a mondat mélységesen keresztényi kijelentés, a jézusi boldogságmondások visszhangja. Mintegy mellékesen odavetett tréfa, hasonlóan számos vicctársához. Lefegyverzően prózai felütés, váratlan, meghökkentő végkövetkeztetés. Megismétlem, hiszen bizonyosan azért gyűltünk ide, hogy ismételgessük magunkat. A szerelmesek szinte egyebet sem csinálnak, csak ismételgetnek. "Ha egy regényben vagy életrajzban jól megrajzolt figurával találkozom, általában meleg és személyes kíváncsiságot érzek iránta, merthogy mi már ismerjük egymást – a folyón találkoztam az illetővel." Szent tréfabeszéd ez itt. Három szó avatja szerintem szentté. A három szó: meleg, személyes és folyó. A folyó nyilvánvalóan maga az élet. És nemcsak a folyami kormányosok számára, hanem akár a sivatagi népek számára is, akik soha életükben nem láttak még ilyen hosszúkás és keskeny vizet. Mark Twain is ugyanazt mondja, amit Krisztus mondott a legkülönbözőbb formában. Hogy nem tehet róla, de szereti az élet sűrűjében forgolódó emberi lényeket. Krisztus isteni természetét illetően természetesen kételyek kínoznak, és gúnyosan mosolygok, ha azt hallom, hogy van odafent egy Isten, aki törődik a mi hogylétünkkel és azzal, hogy idelent miket csinálunk. Így neveltek éppen azon a tájékon, amelyet a korlátolt keleti partiak a vallásosok vidékének képzelnek. Kételyeimet felcseperedésem során Mark Twain is segített elmélyíteni, meg néhány más rendes ember is. Gyermekeimre hagyományoztam tovább a hitetlenségemet és annak az irodalomnak a szeretetét, amely ezt alátámasztja. Megrendülten állok itt, midőn szavakba önthetem a szüleim és Mark Twain és mások által rám örökített ideált, amelyet azóta én is továbbadtam. Ezt az ideált kevesen érték el. Így hangzik: Úgy kell élned, hogy mikor az utolsó ítélet napja eljön és ott állsz szemtől szembe Istennel, ezt mondhasd neki: Uram, én nagyon jó ember voltam, pedig nem is hittem Benned. Mellesleg, azt a szót, hogy Isten, mindenütt nagybetűvel írtam az előadásom szövegében, csakúgy, mint a Reá vonatkozó névmásokat. Mi, vallási ügyekben kételkedők, fent a paradicsomban szeretnénk majd elhencegni egy kicsit. Odavetném azoknak, akik idelent reszkettek a félelemtől a templomokban, hogy én soha nem törődtem azzal, tetszik-e az Úrnak, amit mondok vagy teszek, hogy megharagszik-e, vagy sem. Soha nem kalkuláltam Vele. A vallási kételkedők, miként Mark Twain, nagyon keserűek tudnak lenni, ha érzik, hogy közel a vég. Talán nem kellene most azon fáradozni, hogy megfejtsük, miért lett Mark Twain oly keserű. Azt viszont meg tudom mondani, én miért leszek majd olyan

keserű, ha érzem, hogy közel a vég. Mert akkor már valóban tisztában leszek azzal, amit egész életemben sejdítettem. Hogy nem fogok találkozni Istennel, és hogy nincs mennyország és nincs végítélet napja sem. Az imént a "kalkuláltam" szót használtam. E szó további alakja a kalkuláció. A Missouri mentén elegáns szónak számíthatott. A Határvidéken, Mark Twain korában az a személy, aki erre vagy arra kalkulált, nem tett egyebet, mint hogy arra kérte környezetét, tartsák tiszteletben az ő hazugságait, hiszen fáradságos számtani műveletekkel hozta őket létre. A kalkuláló azt akarta elérni, hogy a környezete ismerje el hazugságai belső gondolatmenetének ép logikáját. Egy vaskos vicc jut eszembe, de aligha volna illendő elmondani ebben a viktoriánus otthonban, ahol nemcsak férfiak vannak jelen, hanem nők is. Talán nem bántok meg senkit, ha csak a poénra szorítkozom. Így hangzik: "Hagyd a fejeden a kalapot. Ki tudja, hol érünk partot." Története kezdetén ugyanezt tanácsolhatja magának minden író. Hagyd a fejeden a kalapot. Ki tudja, hol érünk partot. A jó történetnek is ez a titka. Úgy kell hazudnunk, hogy közben épen megőrizzük a cselekmény számszaki logikáját. A mesemondó, mint az összes többi nekilendülő hazudozó, nem tudhatja, hová lyukad ki. Az alaphazugság, maga a kiindulópont is számos újabb hazugságot vetít előre. A mesemondó ezek közül válogat, mert a leghihetőbbeket keresi, melyekben épen megőrizhető a számszaki logika. Így a történet önmagát építi fel. A mesemondás általam ismert leghajmeresztőbb kalandja az Egy jenki Artúr király udvarában. A könyv ezen a megszentelt, abszurd emlékhelyen született, hasonlóan néhány másik műhöz, mint például a Tom Sawyer kalandjai, a Csatangolás külföldön, a Koldus és királyfi, az Élet a Mississippin – ebből már idéztem, és persze a világraszóló remekmű, a Huckleberry Finn. Mark Twain e házban élt élete legtermékenyebb éveiben, harminckilenc éves korától ötvenhat éves koráig, amennyi én vagyok most. Mark Twain annyi idős volt, mint amennyi én vagyok most, mikor elhagyta otthonát és elment Európába és Iteddingbe és New Yorkba. Az életmű javát ekkorra már megalkotta. Ilyen messzire lehajózott az élet folyamán, mikor innen odébbállt. Nem tellett többé neki arra, hogy itt lakjon. Csapnivalóan rossz üzletember volt. Ami az Artúr király udvarába vetődött jenkit illeti, látszólag már a kiindulópont, az első hazugság is nagyszerű bolondozásokat ígér. Lehet-e valami mulatságosabb annál, hogy egy késő tizenkilencedik századi optimista és technokrata szereplőt visszaküldünk a legsötétebb középkorba? Ez az indítás bizonyára maga a kincsesláda kulcsa. Ha felpattan a zár, őrülten vicces jelenetek és tréfák követik majd egymást. Mark Twain valószínűleg elég bölcs volt ahhoz, hogy amikor ezt az aranykulcsocskát a kezébe vette, így figyelmeztette magát: Hagyd a fejeden a kalapot. Ki tudja, hol érünk partot.

Hadd idézzem emlékezetükbe, hogy hol is ért partot, kalapban, vagy anélkül. A jenkit és maroknyi szerelőjét vagy technikusát, mindegy, minek nevezzük most őket, angol lovagok ezrei támadják meg. Karddal, lándzsával, fejszével jönnek. A jenki elektromos kerítésekkel és sáncárokkal védi magát. De van nála néhány lőfegyver is, a modern golyószóró előfutára, az ún. Gatling-ágyú. Meglehetős mulatságos módon az első támadók ezreivel áramütés végez. De Anglia legvitézebb tízezer lovagja még nem esett el, ők idáig tartalékban maradtak. Most az ő rohamuk következik. Felolvasom a jelenetet a könyvből, Önök pedig tartsanak velem, hahotázzunk együtt: "A tizenhárom Gatling szórni kezdte a halált a megpecsételt sorsú tízezerre. A lovagok megtorpantak, egy pillanatig állták a sarat a pusztító tűzözönnel szemben, azután soraik felbomlottak, megfordultak, és úgy repültek az árok felé, mint pelyva a szélben. Negyedrészük sohasem érte el a magas földhányás taraját; háromnegyed részük elérte, és átvetette magát rajta – bele a halálba, a vízbe. Tíz rövid perccel azután, hogy tüzet nyitottunk, a fegyveres ellenállás teljesen megszűnt, a hadjárat véget ért, mi ötvennégyen voltunk Anglia urai! Huszonötezer ember holtan feküdt körülöttünk."14 Eddig az idézet. Micsoda mulatságos befejezés. Mark Twain 1910-ben halt meg, hetvenöt éves korában. Négy év múlva kitört az első világháború. Hallottam olyan vélekedést, hogy Mark Twain ebben a könyvben megjövendölte az első világháborút és az utána következő háborúkat is. Nem Mark Twain jövendölte meg, hanem a regény kiindulópontja. Alaposan meg lehetett döbbenve Mark Twain, ez a jeles mulattató, hogy a technikával és a babonaságokkal kapcsolatos tréfálkozása milyen ellenállhatatlanul sodorta el a rettenetes befejezésig. Hirtelen és rémisztő módon kellett ráébrednie, hogy mindaz, ami oly egyszerűnek és tisztának tűnt a történetben, egyáltalán nem egyszerű és nem tiszta. Hogy kik a jók és kik a rosszak, kik a bölcsek és kik az ostobák. Kérdezem önöktől, kiket őrjített meg jobban a vérszomj és a babonaság, a karddal támadókat, vagy a géppuskásokat? Megkockáztatom, hogy a mű iszonyú kiindulópontja a nyugati civilizáció első számú kiindulópontja marad, sőt, egyre inkább az egész világ civilizációjáé. Azaz: a legjózanabb, legszeretetreméltóbb egyének, kezükben a legmagasabb rendű technológiával mindenhol kikényszerítik majd a józanságot. Esetleg még egyszer felolvassam a könyv végét? Ugye, fölösleges. Visszatérek most ahhoz a mesemondáshoz, amely még soha senkinek nem ártott. Az igaz, hogy mindig a kiindulópont alakítja a történetet, de az író dolga, hogy gondoskodjon a nyelvezetről meg a hangulatról. 14

Réz Ádám fordítása.

Nekem, aki száz évvel ezen épület elkészülte után vagyok amerikai író, világosnak tűnik, hogy Mark Twain zsenialitása nélkül nemzetünkről aligha lenne köztudott, hogy önálló nyelve is van, amely hajlékony, szórakoztató, és gyakran szépséges. Csakis egy zseni lehetett képes arra, hogy ennyire megnyerően hamis színben ábrázolja nekünk és a külvilágnak a mi nyelvünket, humorunkat, józanságunkat és általános tisztességünket. Történetei mélyén ő maga volt a legelbűvölőbb amerikai. És ezt azért bocsájtjuk meg neki oly könnyen, mert sikerült érzékeltetnie velünk, olvasókkal, hogy úgy hasonlítunk őrá, mintha csak testvérei lennénk. A legátütőbben a Huckleberry Finn szereplőinek esetében valósította meg ezt. Oly tökéletességgel, hogy ha egy illető, aki csak ma érkezne partjainkra – feltehetőleg Vietnamból menekülne ide –, miközben könyveit olvasná, azt képzelhetné, hogy őbenne is jelen van Mark Twain tipikusan amerikai kedvessége. És ez maga a csoda. Az ilyen csodát úgy hívják: mítosz. Kérem önöket, gondoljanak bele, hogy mit tartanánk saját magunkról, hogy miként vélekedne rólunk a külvilág, ha Mark Twain nem kerít körénk mítoszokat. Lehet kezdeni a kalkulálást, hogy mivel tartozunk egyedül ennek az embernek. Egy embernek. Egyetlenegynek. Elsőszülött fiamat róla neveztem el. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szántó György Tibor fordítása) IX. Irásban viccesebb, mint az átlag Írásban viccesebb vagyok, mint szakmatársaim többsége, papíron náluk jobban tudok tréfálkozni. Akár így, akár úgy, a New York állambeli Fredonia város hasonló nevű egyetemén 1978. május 20-án én búcsúztattam a végzősöket. Beszédemben egyebek között kitértem arra, hogy mi működteti a vicceket, azaz, mitől jó egy vicc. Évfolyamuk szóvivője az imént közölte, hogy gyomorfordítónak és fárasztónak találja, ha azt hallja, hogy ki mennyire örül, amiért nem most kell fiatalnak lennie. Erre csak annyit válaszolnék, hogy örülök, amiért nem most vagyok fiatal. Beal rektor úr a búcsúbeszédében kifejtette, hogy minden negatív gondolatot ki akar iktatni a mondanivalójából, ezért rám bízta a következő bejelentést: Akinek van még parkolódíj-tartozása, addig rendezze a hátralékát, míg el nem hagyja az egyetem területét, ellenkező esetben az ilyeneknek nem lesz gyerekjáték a diploma beszerzése. Amikor én még gyermek voltam Indianapolisban, élt a városban egy Kin Hubbard nevezetű humorista. Minden áldott nap írt valamicskét az Indianapolis News-ba. Indianapolis olyan hely, hogy ott minden hadra fogható humoristára szükség van. Kin Hubbard gyakorta legalább olyan szellemes volt, mint Oscar Wilde. Őtőle származik

az a mondás, hogy még a szesztilalom is jobb, mintha egyáltalán nem volna alkohol. Továbbá, hogy akárkitől is ered a gyógytápsör kifejezés, az illetőnek sok testi baja lehetett. Továbbá, hogy nem szégyen a szegénység, de akár az is lehetne. Egy alkalommal ő is részt vett egyetemi diplomaosztó ünnepségen. Utána kijelentette, hogy szerinte helyesebb volna a lényeget mind a négy tanévre szétpasszírozni, nem pedig a legvégére tartogatni. Hát, a magam részéről feltételezem, hogy itt, a Fredonia Egyetemen a lényeget az összes tanévre szétpasszírozzák, ezért az én útravalómra önöknek nincs is szükségük. Ez az én szerencsém. Összességében csupán egyetlen megjegyzésem volna. Ez itt a vége, legalábbis a gyermekkoruk vége. Már elnézést, ahogy a vietnami háborúban is mondogatták. Talán önök is olvasták Arthur C. Clarke idevágó regényét. "A gyermekkor vége" a tudományos-fantasztikus irodalom csekély számú remekműveinek egyike. A többi remekművet magam írtam. Clarke könyve arról szól, hogy az emberiség hirtelen látványos és forradalmi evolúciós folyamaton esik át. A gyermekek teljesen mások lesznek, mint a szüleik. Kevésbé anyagi, inkább szellemi lények. Egy szép napon fényoszloppá egyesülnek és spirál alakban kiröppennek a kozmoszba. Hogy hová, az nem derül ki. Így ér véget a regény. De itt az egyetem végzősei nagyon is hasonlítanak a szüleikre, és kételkednem kell abban, hogy mihelyst kézbe veszik diplomájukat, oszlop alakzatban kisugárzódnának az űrbe. Valószínűbbnek tűnik, hogy Buffalóba mennek, vagy Rochesterbe, vagy East Quogue-ba, netán Cohoesba. Feltételezem továbbá, hogy önök mindnyájan pénzt akarnak, meg igaz szerelmet, egyebek között. Megmondom, hogy kell pénzt keresni. Kemény munkával. Megmondom, hogy kell elnyerni a szerelmet. Járjanak szép ruhában és folyton mosolyogjanak. És tanulják meg a legújabb slágerek szövegét. Adhatnék-e egyéb jó tanácsot? Fogyasszanak sok korpát, mert a rostban gazdag étrend nagyon fontos. Apám mindössze egy tanáccsal látott el engem. "Ne dugdoss semmit a füledbe." Biztosan tudják, hogy a legparányibb csontocskák épp a fülben találhatóak, meg ott van benn az egyensúlyozó szervünk is. Ha a fülükben kotorásznak, nemcsak hogy megsüketülhetnek, de állandóan orra is bukhatnak. Ezért hát egyáltalán ne kotorásszanak a fülükben. Úgy jó a fülük, ahogy van. És senkit se gyilkoljanak meg, annak ellenére sem, hogy már New York állam is eltörölte a halálbüntetést. Ez minden. Volna még egy lehetséges tennivalójuk: döbbenjenek rá, hogy nemcsak négy évszakunk van, hanem hat. A bolygó ezen részén a négy évszakot megéneklő költők teljes tévedésben vannak. Talán ez a magyarázata az örökös depressziónknak is. Szerintem a tavasz a legritkábban emlékeztet a tavaszra, és a november sehogyan sem akar őszinek tetszeni satöbbi. Az évszakok dolgában íme, következzen az igazság. A tavasz két hónapból áll, a májusból és a júniusból. Mi lehetne tavaszibb, mint a május és a június? A nyár: július és augusztus. Akkor van ugyebár dögmeleg. Szeptember és október: az ősz. Mindenütt az a sok sütőtök, látják? Érzik az égő avar illatát? Az ősz

utáni évszak neve: zárás. Ilyenkor a természet mindent lelakatol. Ezt követi a tél: a január és a február. Az áldóját, de hideg idők azok! Na, és amikor letelik a tél? Mi következik? Nem, nem a tavasz! Hanem a nyitás. Mi másnak tekinthetnénk a kegyetlen márciust és az árnyalatnyival kevésbé kegyetlen áprilist? A március és az április: nem a tavasz hónapjai. Ez az évszak a nyitás. Tudok ám még egy jó tanácsot, már akinek kell. Ha valaha az életben beszédet kell tartaniuk, kezdjék egy viccel. Éveken át töprenkedtem, hogy melyik a világ legjobb vicce. Azt hiszem, ma már tudom. El is mondom önöknek, de segíteniük kell. Ha felemelem a kezem, azt kell mondaniuk, hogy "nem". Érthető? Ne hagyjanak cserben! Tudják, miért sokkal drágább a tejföl, mint a tej? [Közönség: Nem.] Hát mert a tehén nem szeret a tejfölös pohár fölé guggolni. Szerintem ez a világ legjobb vicce. Egyszer régen Schenectadyben a General Electricnél dolgoztam. Beszédeket írtam a cég vezetői számára. Az egyik alelnöknek is írtam egyet. Az elejére odatettem ezt a tehenet meg a tejfölös poharat. Nem ismerte odáig a viccet, elkezdte felolvasni a szöveget. De nem tudta felolvasni, mert röhögőgörcsöt kapott. Úgy támogatták le az emelvényről, eleredt az orra vére is. Másnap kirúgtak. Mitől jó egy vicc? A jó vicc azzal indul, hogy gondolkodásra késztet bennünket. Az ember már csak ilyen komoly lény. Amikor a tejföl ára felől érdeklődtem, önök akaratlanul is gondolkodni kezdtek. Szerettek volna valami értelmes választ keresni. Miért vág át a csirke az országúton? Miért hord a tűzoltó vörös nadrágtartót? Miért temették George Washingtont egy hegy oldalába? A vicc második menetében persze kiderül, hogy senki sem kíváncsi a bölcs válaszunkra, senki nem óhajtja, hogy eltöprengjünk a problémán. Micsoda megkönnyebbülés, hogy végre találkozhattunk valakivel, aki nem követeli meg tőlünk a gondolkodást. Örömünkben felnevetünk. Voltaképpen úgy terveztem meg ezt a mostani egész beszédemet, hogy önök olyan ostobának érezhessék magukat, amennyire csak jólesik, erőlködés és hátrányos következmények nélkül. Még egy röhejes dalt is írtam e jeles alkalomra. Zenéje még nincs, de ha tűvé tenném a termet, talán akadna hozzá egy komponista. A dal szövege így hangzik: CATALUŃA Isten hozzád, te szép Cataluna, Adios, Sonya, hősszeretett dona. Noha fájt a tegnapi pofonja s elég pacsulis az otkolonja, mégiscsak imádom, kicsi Sonya,

mert lelkembe lelkét belefonja. – Hívjon fel, ha lesz majd telefonja.15 Látják? Mindenáron ki akarták találni a következő rímet: Ki kíváncsi a nagy eszükre? Senki. Ettől persze megnyugodtak és most nevetnek. Azért bohóckodom itt, mert annyira sajnálom önöket. Mindnyájunkat annyira sajnálom. Mihelyst véget ér ez az ünnepség, az élet újra nagyon nehéz lesz. És amikor ismét elszabadul a pokol, legyen a leghasznosabb gondolat a védőpajzsunk. Hogy ugyanahhoz a nemzedékhez tartozunk, bármit is gondoljanak felőlünk mások, mondjuk az eszkimók, vagy Ausztrália őslakói. Mi azonban időben oly közel vagyunk egymáshoz, hogy lehetnénk akár fivérek és nővérek is. Egy rakás gyermekem van, egész precízen hat darab. Minek ennyi gyerek egy ilyen istentagadónak? Valahányszor a gyermekeim panaszkodnak a bolygónkra, így felelek: Csönd legyen! Én is csak most érkeztem ide. Minek nézel te engem? Matuzsálemnek? Azt hiszed, nekem jobban tetszenek a napi hírek, mint neked? Hát nagyon tévedsz! Időben többé-kevésbé mindnyájan ugyanazt az élményt éljük át. Mit akarnak az árnyalatnyival idősebb emberek a náluk árnyalatnyival fiatalabb emberektől? Annak elismerését, hogy ilyen soká kibírták élve, gyakran nehéz körülmények között és hogy ehhez sokszor bizony találékonynak is kellett lenniük. Viszont az árnyalatnyival fiatalabb emberek tűrhetetlenül epések lesznek ettől, és azért se ismerik el. És vajon az árnyalatnyival fiatalabb emberek mit akarnak a náluk árnyalatnyival idősebb emberektől? Szerintem mindennél jobban annak habozás és feltétel nélküli elismerését, hogy ők már kétségkívül kész férfiak és nők. Viszont az árnyalatnyival idősebb emberek tűrhetetlenül epések lesznek ettől, és azért se ismerik el. Ennek okából magamra vállalom annak bejelentését, hogy a diplomájukat rövidesen kezükbe vevő egyének kétségkívül kész férfiak és nők. Soha, de soha nem bánhatnak velük úgy, mintha továbbra is gyermekek lennének. És soha, soha többé nem viselkedhetnek úgy, mint a gyerekek. Az ilyesmit úgy is hívják, hogy beavatási ünnep. Tudom, egy kicsit elkéstünk vele, de jobb későn, mint soha. Eddig akárhány természeti népet tanulmányoztak is, mindnek volt beavatási szertartása. A szertartás végére aki odáig gyermek volt, innentől kezdve felnőtt férfi vagy asszony lett, és ezt többé nem lehetett kétségbe vonni. A zsidó hitközségek egy részében ma is megtartják ezt az ünnepet, és szerintem hasznukra is válik. De az olyan végletesen iparosodott, ultramodern társadalmak, mint az amerikai, úgy döntöttek, hogy jól megvannak efféle rítusok nélkül, hacsak nem számítjuk ide a jogosítvány 15

Zollmann Péter fordítása.

megszerzését, amelyet már a tizenhat évesek is megkaphatnak. Ha azonban ezt nyilvánítjuk a felnőtté válás ünnepének, akkor látnunk kell a dolog fonákját: egy bíró elveheti tőlünk a felnőttségünket, még ha valaki már ötvenhat éves is, mint most én. Az amerikai és európai férfiak számára további nagykorúsági ünnep lehet a háború. Ha a férfi hazatér a frontról, ráadásul beszerzett néhány komolyabb sebesülést is, mindenki egyetért, hogy igen, a mi fiunk immár igazi férfi. Amikor hazatértem a második világháborúból, a német frontról Indianapolisba, az egyik bácsikám ezt mondta: Az áldóját, most már úgy festesz, mint egy igazi férfi. Meg tudtam volna fojtani. Ha megfojtottam volna, ő lett volna az első német, akit megöltem. Férfi voltam én már a bevonulásom előtt is, de a bácsikám ezt a világ minden kincséért sem ismerte volna el. Megkockáztatnám, hogy a mi társadalmunk tudatosan fosztja meg fiait a felnőtté válás szertartásától. Ravasz, bár nem tudatos terv ez, hogy a fiatal férfi minél mohóbban csörtessen háborúzni, függetlenül attól, hogy az a háború mennyire alantas és rettenetes. Persze, léteznek igazságos háborúk is. Az a háború, amelybe mohón elcsörtettem, történetesen igazságos háború volt. És mikortól mondhatjuk, hogy egy nő többé nem kicsi lány, hanem felnőtt asszony, az őt megillető összes jogokkal és kiváltságokkal? Mindnyájan zsigerből tudjuk a választ. Hát persze, hogy akkor, amikor házassági keretben gyermeket szül. Ha viszont házassági kereten kívül szüli meg az első gyermekét, akkor az anya maga továbbra is gyermek marad. Van-e ennél is egyszerűbb, természetesebb és nyilvánvalóbb dolog manapság a mi társadalmunkban? Vagy legalábbis igazságtalanabb, fölöslegesebb és ostobább? Azt hiszem, a saját biztonságunk érdekében újra be kellene vezetnünk a beavatási szertartásokat. Ám nemcsak kész férfinak és nőnek nyilvánítom a diploma előtt állókat, hanem a reám ruházott összes hatalom birtokában írástudónak is. Biztos vagyok abban, hogy önök is tudják, a Clark nevezetű, fehér bőrű emberek a brit szigetekről származtak ide. Nevük onnan ered, hogy felmenőik egykoron jeleskedtek a betűvetésben. A Clark nevezetű fekete bőrű emberek viszont valószínűleg olyan egyénektől származnak, akiknek fizetés és a legelemibb jogok nélkül kellett robotolniuk, mert a Clark nevezetű fehér illetők erre kényszeríteték őket. Érdekes népek ezek a Clarkok. Tisztában vagyok azzal, hogy önök, végzősök, valamilyen irányban szakosodtak a tanulmányaik során. De az eltelt több mint tizenhat évüket leginkább azzal töltötték, hogy elsajátították az olvasást és az írást. Maga a csoda, ha valaki ilyen szakértői szinten képes olvasni és írni. Szerintem ez a tény megelőlegezheti nekünk ama feltevést is, hogy netán mégiscsak civilizálódtunk valahogy. Mert iszonyúan nehéz dolog az olvasás és írás elsajátítása. Egy örökkévalóság is kevés hozzá. Amikor megrójuk tanítóinkat, mert a diákok gyatrán olvasnak, úgy képzeljük, hogy az olvasás és írás oktatásánál nincs is egyszerűbb a világon. Próbálják csak ki egyszer. hájönnek majd, hogy a dolog szinte lehetetlen.

Vajon mi a jó a betűvetésben, amikor itt van minékünk a számítógép, meg a mozi, meg a televízió? A betűvetés végtelenül emberi tevékenység, ezért szent dolog. A technika nem az. A betűk böngészésénél nincs a földön alaposabb és hatékonyabb meditáció. Messze felülmúlja a hegytetőn gubbasztó hindu bármely álmát. Miért? Mert az írástudó az emberi történelem legbölcsebb és legérdekesebb elméivel együtt gondolkodik. Ezért az írástudó, még ha csupán közepes tehetségű koponya is, angyalok gondolataival szárnyal. Ugyan, mi volna szentebb, mint ez? Ennyit a felnőtté válásról és az írástudásról. Már csak két fontos témakört kell megvitatnunk: a magányt és az unalmat. Függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk, hátralévő életünkben magányosak leszünk és unatkozni fogunk. Magányunk oka, hogy nincs elég barátunk és rokonunk. Az emberi lényeknek igazság szerint minimum ötventagú, stabil, egységes családban kellene élniük. Nigériában nincs abban semmi rendkívüli, ha egy ibo jól ismeri ezernyi rokonát. A gyermeket hosszú útra viszik, hogy sorban minden rokonnal találkozhasson. A jelenség Európában is elterjedt, persze ott már szó sincs ezer rokonról. De mi, vagy az elődeink úgy jöttünk át ide Amerikába, hogy egyebek között megállapodtunk, család nélkül is elboldogulunk. Fájdalmas és embertelen ez a megállapodás, érzelmi szempontból pedig förtelmesen drága. Évfolyamuk szóvivője az amerikai házasságok összeomlásán kesergett. A házasság intézménye azért omlik össze, mert túl kicsik a családok. A férfi a nő számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét. A nő a férfi számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét. Megpróbálkozunk vele, de aligha meglepő, hogy a legtöbbünk összeroskad ekkora teher alatt. Ezért azt tanácsolom, hogy önök mindnyájan lépjenek be a legkülönbözőbb egyletekbe. Nem baj, ha kész röhej az az egylet, az a lényeg, hogy minél több emberrel osszák meg az életüket. Ha az egylet csupa kreténből állna, az sem számít. Nagyszámú rokont kell magunk köré gyűjtenünk, mindegy, hogyan. Ami pedig az unalmat illeti, a tárggyal kapcsolatban Friedrich Wilhelm Nietzsche, az 1900-ban elhunyt német filozófus kijelentette, hogy még az istenek is hiába küzdenek ellene. Unalomra születtünk. Az unalom az élet szerves tartozéka. Tanuljanak meg együtt élni vele, másként hiába is nyilvánítottam önöket az imént kész nőnek és férfinak, nem lehetnek azok. Lassan mondanivalóm végére értem. Azt kell még szóvá tennem, amit a mindent tudó és mindent értő újságok is észrevételeztek. Hogy az idei diplomások – fásultak. Hogy az idei diplomásoknak nem pezseg a vére. Hogy vitaminokat kellene szedniük. Mennyivel elevenebb az én nemzedékem. Fénylik a szemünk, peckes a járásunk. Megmondhatom, mitől szárnyaltunk oly sokszor oly magasra. A gyűlölet hajtott minket. Egész életemben embereket gyűlöltem, Hitlertől Nixonig, nem mintha e két személy gonoszságát egyáltalán össze lehetne hasonlítani. Talán inkább az a tragikus, hogy az emberi lények oly sok energiát és lelkesedést merítenek a gyűlöletből. Ha nagynak és erősnek akarod érezni magad, ha száz kilométert akarsz lefutni megállás nélkül, a legjobb doppingszer a gyűlölet. A tiszta kokain hozzá képest sehol sincs.

Hitler talpra állította a megvert, csődbe jutott, éhenkórász Németországot. Nem kellett neki hozzá semmi egyéb, csak a gyűlölet. Gondoljanak bele. Ezért szerintem az a valószínű, hogy a mostani amerikai végzősök valójában nem is fásultak. Azok látják őket fásultnak, akik leginkább gyűlöletből merítik az energiáikat. Az idei diplomások nem álmosak, nem figyelmetlenek és nem is fásultak. Egyszerűen csak kísérleteznek. A kísérlet tárgya: lehet-e gyűlölet nélkül boldogulni? Étrendjükből valóban hiányzik a gyűlölet vitaminja, mert megérezték, hogy hosszú távon a gyűlölet vitaminja körülbelül annyira tápláló, mint a cián. Végtelenül izgalmas kísérletükhöz sok sikert kívánok. * A német nevem az egyik ok, amiért úgy érzem, hogy írásban mulatságosabbnak kell lennem a legtöbb írótársamnál. Ez a név legalább egy szempillantásnyi időre arra emlékeztet bármely amerikait, hogy két világháborúban is Németország volt az ellenség. Ha meghallok egy német nevet, egy szempillantásnyi időre nekem is ez jut az eszembe, pedig a németek hadifoglya voltam. Ugye, emlékeznek, hogy én a mi oldalunkon álltam? Ezért tartom jó ötletnek, hogy amint módom nyílik rá, bedobjak egy viccet. Beszélgettem néhány német veteránnal, akik azóta már az Egyesült Államokban telepedtek le. Igazából megszerettem őket. Amint módjuk nyílik rá, ők is fergetegesen mulatságosak. És könnyen lehet, hogy Mark Twain is valami hasonló kényelmetlenségből meríthette komikusi energiái egy részét. Végül is rövid ideig a déliek oldalán szolgált az amerikai történelem legvéresebb háborújában. Később azonban többek között az északiak veteránjai meg a feleségeik is fizettek a jegyért, hogy őt meghallgathassák. * Az egyik előnye, ha az íróban megvan a tréfálkozás képessége, hogy akkor tud valóban mulatságos lenni, amikor valami igazán vicces témába botlik. Számos kortárs amerikai szerző, különösen azok, akiket köteteik vastagsága alapján sorolnak a nagyok közé, akkor sem képesek mulatságosak lenni, ha a helyzet pedig éppen ezt kívánná tőlük. Ezért azután kénytelenek úgy tenni, mintha őket kizárólag a legfajsúlyosabb dolgok érdekelnék, például, hogy mi a jó és mi a rossz, és az ilyesmiben nyilván nincs semmi mulatságos. Így persze a műveik is olyan következetesen siralmasak, hogy ezzel az erővel a könyvük olvasása helyett vérebeket is bámulhatnánk. A tréfamesterek írásai rövidek. Ez társadalmilag nagy hátrány, hiszen korunkban az irodalmi rangot súlyra mérik. Az itt a fő gond, hogy a tréfa lényegretörően foglalja össze az eszméket. A poén elsütése után fölösleges is minden magyarázat. Innentől kezdve máris jöhet a következő eszme. Na meg a következő jó poén. * Egyszer megkérdeztem Joseph Heller barátomat, hogy mivel foglalatoskodik éppen. Azt felelte, hogy egy új könyv ötletét forgatja a fejében. Mondtam is neki, hogy

egyetlen ötlet kevés egy komplett könyvhöz. Ezt csak azért mondtam neki, mert ő vicces író. Ha viszont Joseph Heller komoly író lett volna, azt feleltem volna neki, hogy egyetlen ötlet akár egy trilógiához is bőven elegendő. * James Thurber, aki az Ohio állambeli Columbusban él, évekkel ezelőtt esszét szentelt a vicces írók problematikájának. Szerinte az bennük a legrosszabb, hogy a tréfamester folyton csak a poénra hajt, függetlenül attól, hogy mi is a mű tárgya. * Néhány ifjú és nagyeszű kritikus ezt a fenti állítást rövidesen rám olvassa majd. Nyilván úgy képzelik, hogy én, az ostoba fajankó, olyan gyagyás vagyok, hogy észre sem veszem, amikor pálcát török önmagam felett. Olyan tyúkeszű, hogy akaratlanul is rámutatok saját rettenetes hibámra. * Gyakran előfordul, hogy tanácsot kell adnom fiatal íróknak, akik híresek akarnak lenni és mesésen gazdagok. Íme, a legjobb tanácsom: Először is igyekezzünk minél jobban hasonlítani egy vicsorgó vérebre. Amint ez sikerül, jelentsük be, hogy napi tizenkét órát dolgozunk egy valóságos mesterművön. De figyelem: aki közben elvigyorodik, mindent elront. (Szántó György Tibor fordítása) X. Zavar Egyszer egy barátom elmagyarázta nekem az elméletét, amelyet "egzisztenciális szorongásnak" nevezett el. Ez az a feszengés, amely az embert mozgatja, és soha nem hagyja, hogy teljes nyugalmat érezzen. Ez a barátom kipróbálta a heroint. Közölte, hogy tüstént megértette a kábítószerek csábító erejének titkát. Mert életében először ekkor fordult vele elő, hogy megszabadult az egzisztenciális szorongástól. A magam részéről ezt a szorongást, amely soha el nem múlik, inkább zavarnak mondanám. Valahogyan saját magamat szégyenítettem meg. Indianapolisi rokonságom ezt feltehetően érzékelte is. A rokonaimat hidegen hagyja, hogy író vagyok. Másutt már említettem John bácsikám fanyalgását. Alex bácsikám, akinek "A Titán szirénjei" című regényemet ajánlottam, elárulta, hogy a könyvet képtelen volt végigolvasni. Úgy vélte, hogy a hippiknek biztosan tetszik. Ella nénikémnek könyvesboltja van a Kentucky állambeli Louisville-ben. A boltban az én könyveimet nem engedi árulni. Romlottnak tartja, amit írok, és ezt nem is rejti véka alá.

Szülővárosomban mindössze egy dicsérő cikk jelent meg a munkásságomról az Indianapolis Magazine 1976. októberi számában. A lap a helyi kereskedelmi kamara orgánuma. A méltatás így kezdődik: Függetlenül attól, hogy szeretjük vagy nem szeretjük Kurt Vonnegut, Jr. új művét (némelyek nem szeretik), mindazok, akik személyesen is ismerik, egyetértenek abban, hogy kedves fickó. Indianapolisi nagynénjei, unokatestvérei és régi barátai Kay-nek szólítják. Szeretettel és jó szívvel emlékeznek rá. Egyik nagynénje, Irma Vonnegut Lindener meleg szavakkal jellemezte. "Nagyon kedves és rém rendes", mondja, miközben meghatottan csillog a szeme, mert eszébe jut mindaz a sok gondoskodás, amelyben az író a családját évek óta részesíti. Irigylésre méltóan szoros kötelék fűzte az írót Alex Vonneguthoz, a nagybátyjához, noha felfogásuk alapvetően különbözött. Hatalmas és mély szakadék választja el a Vonnegut-família régimódi finomságát az író sajátosan modern életmódjától, világnézetétől és regényeitől, de ez sem csökkenti az egymás iránt érzett szeretetet. Mrs. Lindener művelt, szépen fogalmazó hölgy. Elárulja, hogy nem olvasta a "Bajnokok reggelijé-t", és nem is szándékozik elolvasni. Azonkívül a többi kötet is meghökkentette, mindazonáltal büszke arra, hogy Kurt elismert, nagy író, és ez akkor is tény, ha nézeteik sarkosan különböznek. Azt hiszem, a rokonaimat a könyveimnél sokkal jobban sérti, hogy elváltam. Amerikába települt családom történetében én vagyok a második, aki elvált a házastársától. Amikor hazatértem Indianapolisba, Alex bácsikám temetésére, a Flanner és Buchanan Temetkezési Intézet ravatalozójában az egyik unokanővérem szóba sem állt velem, pedig azelőtt mindig nagyon kedveltük egymást. Haragudott rám, amiért nem tartottam ki az első feleségem mellett jóban és rosszban. * Rajtam kívül csupán egyetlen másik Vonnegut vált el, Walter bácsikám, apám elsőfokú unokatestvére. Walter bácsikám is vette a bátorságot és elment New Yorkba, hogy szerencsét próbáljon a művészetek mezején. Színésznek állt. Őt egy akkoriban elsőrangúnak számító indianapolisi regényíró pártfogolta, nem más, mint Booth Tarkington. Soha életemben nem találkoztam Tarkingtonnal, pedig tőlünk egy sarokra lakott a North Meridian Street-en, ott is halt meg. Tarkington egyes történeteiben a fekete szereplők szolgáltatják a mulatságot és a feszültségoldást, ezért legyenek bármennyire is tisztességesek ennek az írónak a szándékai, a könyvei mára valahogy elavultak. Akárhogy is, mindent összevetve Mr. Tarkington remek színdarabokat írt, ami rólam nem mondható el. Amatőr társulatokban látta meg Walter bácsit, és az 1920-as évek végén arra biztatta, hogy költözzön New Yorkba. Nem kellett kétszer mondania. Azonnal sikert aratott mint jellemszínész. Játszott például Humphrey Bogarttal az "Ifjúság" című darabban. Walter bácsi felesége, Marjorie is ügyes jellemszínész lett. Walter bácsinak és Marjorie néninek volt két gyermeke, Walter, Jr. és Irma Ruth.

Mind a négyen színpadra léptek Eugene O'Neill16 egyetlen vígjátékában, a "Jaj, a rengeteg!"-ben. A főszereplő George M. Cohan volt. Gondoljanak bele! Egyszerre mindjárt négy Vonnegut egyetlen Broadway-darabban! Amikor felnőttként magam is New Yorkban kezdtem dolgozni a General Electric közönségszolgálatánál, az idősebbek gyakran kérdezgették tőlem, hogy rokonaim-e Walter és Marjorie Vonnegut. Színészek és bohémok voltak, sokan emlékeztek rájuk. Rengeteget ittak. A szesztilalom idején zugkocsmákba jártak a töményért. Jó kis történeteket tudtak a gengszterekről, akikkel találkoztak. Később azért váltak el, mert Marjorie beleszeretett Don Marquis-ba 17, az "archie és mehitabel" szerzőjébe. Marquis agglegény volt, feleségül is vette Marjorie-t. Az 1930-as években aztán Walter bácsi már annyit vedelt, hogy ritkán jutott szerephez. Feleségül vett egy csinos, fiatal színésznőt, Rosalie-t, majd visszatértek Indianapolisba. Rosalie-t a család valójában soha nem fogadta be. Walter bácsi özvegy édesanyjának volt egy almáskertje az állam északi részén. Itt építettek maguknak egy kis házikót. Csendesen éldegéltek és rendesen iddogáltak. Állandóan arról beszéltek, hogy kicsiny kis színházat teremtenek a vadonban. A teljesen lecsúszott és elázott színésznők és színészek mindig erről beszélnek. Hamarosan meg is haltak. * Jane Cox Vonnegut a gyermekkori szerelmem volt Indianapolisban. 1970-ben váltunk el. A hagyományos időmérés szerint a házasságunk huszonöt évig tartott. Ma is jó barátok vagyunk, ahogy mondani szokás. Mint oly sok emberpár, aki többé már nem párja egymásnak, mi is rettenetes, elkerülhetetlen baleseteken mentünk keresztül. Ezeket soha nem is leszünk képesek megérteni. Mint hat gyermekünk, mi is csak frissiben érkeztünk a bolygóra, és iparkodtunk legjobb tudásunk szerint. Fogalmunk se volt róla, hogy mi gázolt át rajtunk. Nem egy másik asszony, nem egy másik férfi. Hogy úgy mondjam, a mentőautóban tértünk csak magunkhoz. Más-más kórházba kerültünk, és többé nem sikerült egymáshoz utat találni. Életben maradtunk ugyan, de a házasságunk kiszenvedett. A házasságunk ráadásul nem volt Lázár.18 A mi házasságunk hosszú ideig jól működött. Azután elromlott. A rettegés ronthatta el, hogy a gyermekeinknek többé már nincs szükségük ránk. Próbáltunk persze látszólag éppoly fontos tennivalókat keresni magunknak, meg egyéb meggyőző 16

Eugene Gladstone O'Neill (1888-1953) amerikai drámaíró, híres, nálunk is játszott darabjai a Boldogtalan hold, az Eljő a jeges, az Amerikai Elektra. Több Pulitzer-díjat is elnyert, 1936-ban ő kapta az irodalmi Nobel-díjat. Fenti darabját 1933-ban mutatták be. 17

Donald Robert Perry Marquis (1878-1937) amerikai író, költő; Illinois-ban született. Autodidakta íróként hatalmas sikert aratott mulatságos főműve, az "Egy vén részeges világtörténete" (1924). Archie, a csótány és mehitabel, a sikátor kóbor macskája (1933) is nagyon népszerű olvasmány volt. Kalandjaikat Archie meséli el. A derék csótány nagy bánata, hogy nem éri el az írógép váltóbillentyűjét, ezért a könyvben nincsenek nagybetűk. 18

Lázárt, Márta fivérét Jézus feltámasztja, pedig a férfi négy napja halott volt. (János evangéliuma, 11.)

okokat, amelyekért továbbra is érdemes dolgozni és aggódni. Ámbár most magyarázkodok, pedig ezzel saját alapszabályomat szegem meg. Amikor prózaírást oktatok, mindig leszögezem, hogy az író dolga az események lejegyzése, semmi több. Az író elveszti a fonalat, ha olyan pöffeszkedően szemtelen, hogy úgy képzeli, elmagyarázhatja a történések okait. Nem tudja az okokat. Nem is tudhatja. * Így hát zavar az első házasságom csődje. És zavar, ahogy idősebb rokonaim a könyveimről vélekednek. De már zavarban voltam a könyveim megírása és a házasságom előtt is. A zavar kulcsa talán egy rossz álom. Amióta az eszemet tudom, ez az álom újra és újra felbukkan. Azt álmodom ilyenkor, hogy tudom, hajdanában, nagyon régen megöltem egy öregasszonyt. Azóta viszont mintaszerűen élek. De íme, a rendőrök egyszer csak eljönnek értem. Megcáfolhatatlan bizonyítékaik vannak arra nézve, hogy valóban elkövettem a gyilkosságot. Ez persze Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ének a summázata. Talán véletlen, hogy Dosztojevszkij ugyanazon a napon született, mint én. Lehet, hogy az az öregasszony az édesanyám? Megkérdeztem erről egy pszichiáternőt is. Azt felelte, az sem biztos, hogy nő volt az áldozatom. Lehetett férfi is. Felkerestem egy hindut, akiről úgy hírlett, járatos az okkult praktikákban. A hindu egyébként a Village Voice magazinban reklámozta magát. Azzal kecsegtetett, hogy bizonyos honorárium fejében elárulja, miket csináltunk előző életeinkben. Tőle is megkérdeztem, hogy egy másik életemben megöltem-e valakit. Azt felelte, hogy ez ideig összesen csak egy másik életem volt. Abban az életemben Észak-Európában egy lovag fegyverhordozójaként szolgáltam. És valóban megöltem véletlenül egy gyereket. Ez úgy történt, hogy a lovag meg én meg még mások éppen keresztülügettünk egy falun. Valahonnan egy kisgyermek előfutott, egyenest a paripám patái alá. A látnok azt mondta, hogy nem tehettem róla. Jó, de akkor is. * Jóval azután, hogy először álmodtam az álmomat, írtam egy cikket a Life magazinba a Massachusetts államban lévő Provincetown tömeggyilkosáról. Edith lányom ismerte is ezt a tömeggyilkost. Tony Costának hívták. A bíróság bűnösnek találta, na meg elmebetegnek. Bezárták Massachusetts állam elmebeteg bűnözőinek fogházába, amely Bridgewater-ben található. Innen csak egy macskaugrás Provincetown. Ugyanide csukták egyébként a Bostoni Fojtogatót is. Tony Costa, ugyanúgy, mint a Bostoni Fojtogató, kizárólag asszonyokat ölt. Tony Costa csakis fiatal, kívánatos és merész nőket gyilkolt meg, akik egy úriember külsejű egyén hívására szinte bárhová hajlandóak voltak elmenni. A Bostoni Fojtogató megölt mindenféle asszonyt, akit csak egyedül talált.

Tony Costával váltottunk néhány levelet, miután rács mögé került. Idővel felakasztotta magát. Leveleinek az volt a mondanivalója, hogy ő, Tony Costa nyilvánvalóan a légynek se árthatott, hiszen egyetlen vágya, hogy le ne térjen az erény útjáról. Komolyan hitt ebben. * Ismerem ezt az érzést. * Vajon megöltem-e valaha valakit? Netán a háborúban? Senki nem jut az eszembe. Lehet, hogy csak kiment a fejemből. Várom a rendőröket. (Szántó György Tibor fordítása) XI. Vallás Házasságunk végső szakaszában Jane meg én elsősorban a tágabb értelemben vett vallás dolgán civakodtunk. Jane egyszer csak már ott tartott, hogy életereje, értelme, boldogsága és egészsége érdekében a természetfölötti hatalmakkal lépett szövetségre. És .ez nekem rosszul esett. Nem tudta és ma sem tudja felfogni, hogy ez nekem miért esett rosszul, és hogy egyáltalán ez az egész mennyiben tartozik rám is. És most felidézném neki is, másoknak is, miért volt fájdalmas a számomra, hogy dédapám vékony könyvecskéjéből választhattam e kötet mottóját. A könyvecskét Clemens Vonnegut hetvenhat éves korában írta. Emlékeztetőül, a mottó: "Bármely liberális szellemű egyén a szabadságát és boldogságát teszi kockára, ha olyan házastársat választ, aki a babonák rabja." * Tíz nappal ezelőtt azt sem tudtam, hogy a dédapám ilyeneket mondott, még kevésbé, hogy könyvet is írt a tárgyban. Bemard bátyám küldte el nekem, miután nemrég Indianapolisban járva rábukkant. Bemard bátyám elküldte továbbá Clemens Vonnegut életről és halálról szóló kommentárjait is, melyeket a dédapám a saját temetésére állított össze 1874-ben, noha csak 1906-ban hunyt el. A dédapám az alábbiakat üzente az őt gyászolóknak: Barátaim, vagy Elleneim! Ti mind, akik itt álltok, midőn testem földbe kerül. És ti, rokonok! Ne gyászoljatok engem. Elérkeztem életem végére, mint ahogy magatok is elérkeztek majd a ti életetek végére. Megpihentem, és többé soha semmi nem zavarja mély álmomat.

Sem aggódás, sem bú, sem félelem, sem vágyak, sem szenvedélyek, sem fájdalom, sem a másoktól kapott szemrehányások. Nekem most már végtelenül jó. Úgy köszöntem el az élettől, hogy szeretet és gyengédség honolt bennem az egész emberiség iránt. Tudjátok meg, hogy az emberek ezen a földön is boldogok lehetnek, ha belátással élnek és vigyáznak egymásra. Ez a világ nem siralomvölgy, ha körültekintéssel számba veszitek benne mindazt, ami valóban kiváló, és kihasználjátok ezeket, hogy mindenki boldog és elégedett legyen. Nem lehet tehát elégszer hangsúlyozni, különösen nem az élettől való búcsú perceiben, hogy hitünk szilárd alapja az Igazság, és hogy a gyakorlatba is átültettük eszméinket, amelyeknek semmi közük sincs a Tudomány által régen leleplezett hamis mesékhez és eszmékhez. És kívánunk Tudást, Jóságot, Együttérzést, Könyörületességet, Igazságosságot és Őszinteséget. És azon tulajdonságokat is tiszteljük és megszerzésükön fáradozunk, amelyekből az emberi fantázia megalkotta Istent. A Mértékletesség, Szorgalom, Barátság és Béke is olyan erények, melyek elérésén fáradozunk. A tiszta eszmékben hiszünk, melyeknek alapja az Igazság és az Igazságosság. Mindezek fényében azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy évmilliók és évmilliók óta létezik egy Gondolkodó Lény, aki végül, egyszer csak a semmiből, egyetlen ige segítségével megteremtette a világunkat, helyesebben a földgolyót, az égboltot, a holdat, a napot és a csillagokat. És nem hihetjük, hogy ez a Gondolkodó Lény agyagból emberalakot formázott, ebbe pedig belelehelt egy Halhatatlan Lelket. Utána viszont hagyta, hogy az ember utódok millióit nemzze, és ezeket a milliókat örök, elmondhatatlan nyomorba, keserűségbe és siralomba taszította, az idők végeztéig. És nem hihetjük, hogy egy ember, vagy egy emberpár utódai szükségszerűen bűnösök. És nem hisszük, hogy megválthatna bennünket ama Egyetlen Bűntelen bűnösként való kivégzése. * Íme, az én hitvallásom, amely velem született. Rejtély, hogyan örökölhettem. Mert mire a szüleimet megismertem, már mindkettőjüket leverte lábáról a világfájdalom. Semmit nem örökítettek rám, sem a német nyelv ismeretét, sem a német zene iránti szeretetüket, sem a családunk történetét, egyszerűen semmit. Nekik addigra már végük volt. Kaput. Utóbb persze faggatnom kellett őket arról, hogy miben is hitt a mi családunk. Azt nyilván észrevettem, hogy milyen büszke a Goldstein-család is, meg a Wales-család is arra, amiben hisz, tehát én is hinni akartam valamiben, amire büszke lehetek. Úgy gondolom, írásaimban az a legnyilvánvalóbb, hogy mennyire büszke lettem a családunk hitére, mennyire csökönyösen büszke. Hát máris nem részben annak tulajdonítottam az első házasságom felbomlását, hogy a feleségem képtelen volt azonosulni a mi családunk hitével?

Igen, és hát nem ugyanezt a szabadgondolkodó stílust vetettem-e be, amikor a New York állambeli Geneva Hobart és William Smith Egyetemein 1974. május 26-án ekképpen búcsúztattam a végzős hallgatókat? Kin Hubbard indianapolisi tárcaírót, aki Abe Martin álnéven publikált, az apám is futólag ismerte. Ez a Hubbard búcsúbeszédek alkalmával szeretett akadékoskodni. Úgy vélte, hogy nem helyes négy év összes fontos tudnivalóját egyetlen végső avatóbeszédbe sűríteni, jobb lenne szépen elosztani, hogy jusson minden szemeszterre. Finom kis tréfa ez, noha láthatólag senki nem szakad meg a nagy nevetéstől. És jól is van ez így. Azt szeretném, ha megőriznénk komolyságunkat. Szeretném, ha eltöprengenénk az avatóbeszédek természetén és felismernénk mindazt, amit a diákok elől egészen a legutolsó percig eltitkoltak. Mi, regényírók, "csattanónak" nevezzük azt a nagyszerű dolgot, amelyet a mese végéig titokban tartunk. Csattanókifundálásban feltehetően O. Henry az egyetemes irodalomtörténet rekordere. Tehát mi volna az egyetemi képzés csattanója? Miért van szükség ránk, kívülállókra, hogy eljöjjünk és avatóbeszéd keretében mondjuk el végre a lényeget? A kívülállótól azt várják el, hogy feleljen erre a kérdésre: mi az élet értelme? És hogy mit is kezdjen vele a friss diplomás? Jó oka van annak, hogy ezt az információt a diplomaosztó ünnepségig nem lehet megszellőztetni. Ugyanis felelősségérzettől áthatott, igazságszerető tanár ezekre a kérdésekre az osztályteremben nem válaszolhat, de még az irodája meghitt falai között, vagy az otthonában sem. A bizonyságokat tiszteletben tartó egyének ez ideig soha a leghalványabb utalást sem lelték meg arra nézve, hogy mi vajon az élet értelme, és mihez is kezdjünk vele. Ó, rengeteg sok ragyogó feltevésről tudunk. De a becsületes, művelt ember nem minősítheti ezeket semmi egyébnek, csakis feltevésnek. És mi a feltevések értéke? Tudományos és jogi értelemben minden egyes feltevés egy nagy túrót ér. Tele van velük a padlás, ahogy mondani szokás. A legszeretetreméltóbb feltevéseket, hasonlóan oly sok más szeretetre méltó dologhoz, gyerekkorban tanultuk, olyanoktól, akik szerettek bennünket és csakis jót akartak nekünk. Nem kellemes tehát, ha ezen feltevéseket kritika tárgyává tesszük. A durva tapintatlanság netovábbja, ha hibákat találunk abban, amit szeretettel kaptunk másoktól. Ebből fakad, hogy a korszerű világi oktatás gyakorta fájdalmas. Mert természetéből adódik, hogy meg kell kérdőjeleznünk azok bölcsességét, akiket nagyon szeretünk. Milyen kár! Az imént azt találtam mondani, hogy túrót ér minden egyes feltevés, de ez csak nagy vonalakban igaz. Némely feltevés kegyetlenebb a többinél. Ez annyit jelent, hogy az emberek és esetleg az állatok számára nehezebben emészthetőek. Erre példa az a feltevés, hogy Isten az eretnekeket máglyán akarja elpusztítani. Akadnak a többinél öngyilkosabb feltevések is. Erre példa az a feltevés, hogy a parlagi vipera vagy a

csörgőkígyó marása ellen tökéletesen immunis az, aki valóban szereti Istent. Akadnak a többinél kapzsibb és önzőbb feltevések. Erre példa az a feltevés, hogy a királyok és állami vezetők hatalma égi eredetű. Mindezen feltevések mára már lejáratódtak. Viszont van okunk annak feltételezésére, hogy más téves feltevések a mai napig mérgezik az életünket. Ha megfelelő leckét kaptunk kételkedésből, akkor könnyebben leleplezhetjük a hibás feltevéseket és gúny, valamint megvetés segítségével szétzúzhatjuk őket. Legtöbbjüket becsületes, tisztességes emberek agyalták ki, akiknek fogalmuk sem lehetett mindarról, amit ma már mindenki tud, vagy némi utánajárással megtudhat. Elképesztően remek adataink vannak a szervezetünkről, a bolygónkról, a világegyetemről és történelmünkről. Nem szorulunk tehát arra a sok feltevésre, mint a régiek. Bertrand Russell kijelentette, hogy amennyiben összefutna Istennel, ezt mondaná Neki: "Uram, nem adtál nekünk elegendő információt." Ehhez én még hozzáfűzném: úgy sincs jelentősége, Uram, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a kapott információt a legjobb tudásunk szerint használtuk fel. A leghervasztóbb kudarcunk, ahogy a testi és lelki egészségünkkel kapcsolatos ismereteinkkel bánunk. És én azt is gyanítom, hogy elődeink némely feltevése részben felelős a sok alultáplált test és lélek miatt, amelyeket körülöttünk mindenfelé láthatunk. A mi szégyenünk ez. Kevésbé az elődök szégyene. Magam is előd vagyok, mert utódokat nemzettem, könyveket írtam és már ötvenegy éves vagyok. Egyszerűbb korszakból érkeztem. Amikor gyermek voltam, az avatóbeszéd szónokának csupán ennyit kellett mondania: Eridj és öld meg Hitlert. Utána nősülj meg és legyen sok gyermeked. Önök közül páran még ma is kutakodhatnának Hitler után, mondjuk Paraguayban. Lehet, hogy ott lakik. Jó öreg lehet már. A bajuszát valószínűleg leborotváltatta. Önök közül páran elindulhatnának kommunistákat öldösni, de ez a dolog mostanra kiment a divatból. És igazi kommunistákat úgyse öldöshetnének. A mi hazánk többet valósított meg a Kommunista Kiáltvány követelményei közül, mint bármely magát kommunistának valló ország. Talán inkább mi vagyunk a kommunisták. Politikusaink előszeretettel hangoztatják, hogy a kommunista államok vallástalanok, viszont a mi országunk vallásos. Szerintem ez éppen fordítva van. A kommunista országok vallását nevezik kommunizmusnak, a szabad világban azonban a hívek adóiból élő vallások anyagilag igen rosszul állnak. Lassan végre oda jutok, hogy előadhatom ősapai feltevésemet az élet értelméről és hogy mit is kezdjen az életével a fiatalság. Újfent szeretném emlékezetükbe idézni figyelmeztetésemet, hogy éppen annyi szamárságot hordok össze, mint bárki más, és hogy akárki, aki azt állítja, hogy biztosan tudja, mi az élet értelme, ugyanezzel az erővel a Mikulásról és a húsvéti nyusziról és a jóságos erdei manókról is értekezhetne.

Ami azt illeti, a jóságos erdei manó-témában a világ első számú szaktekintélye vagyok. Megmondom, hogyan telt idáig az életem: a jóságos erdei manók tanulmányozásával. Ezt fel kellene vésni a sírkövemre. A nevemhez fűződik annak felfedezése, hogy a jóságos erdei manók kannibálok. Na persze a fő táplálékuk az aranyos rózsabogár. Ellenben túlszaporulat esetén, amennyiben a levegő szén-monoxid-tartalma feldúsul, a jóságos erdei manók egymást is felfalják. Ki hibáztatná őket ezért? Eddig megvolnánk. Mihez kezdjen az életével a mai fiatal? Bőven van miből választani, annyi bizonyos. Ám a legmerészebb tett egy olyan szilárd közösség megteremtése lehetne, amely orvosolhatná a magány rettenetes kórját. A fiatalok azt is helyesen tennék, ha az élettel kapcsolatban új tanokat alkotnának, ezeket azután megfelelően ki is dolgozhatnák, hogy az értelmes egyének a világon szinte mindenütt híveiül szegődjenek. Javasolnám továbbá új vallás létrehozását. Ha az új vallás létrehozására vonatkozó javaslat szentségtörésnek minősülne, akkor Konstantin császár szentségtörő bűnös, ellenben Néró császár csodálatra méltóan istenfélő férfiú volt. És szeretném hangsúlyozni, hogy egyetlen régebbi vallást sem lehet teljes egészében elvetni. Néró vallása máig él, hisz oly sok úgynevezett keresztény ünnepünk időpontját, sőt hangulatát is meghatározza. A Húsvét minden korban nyilvánvalóan az élet megújulásának jelképe. Akkor is az lehetett, amikor az emberiség még masztodonnal táplálkozott. Ha beköszönt a tavasz, a megújhodás vágya tölt el bennünket, nincs is ennél semmi emberibb. Elődeink iránti tiszteletből mindez egybeesik a lelki megújhodással, mert mi vagyunk a legkonzervatívabbak. Lehetnénk kevésbé konzervatívak is. Miért gondolom, hogy új vallásra lenne szükségünk? Egyszerű. A hatékony vallás módot ad az embereknek, hogy elképzeljék a következő pillanatot, majd a következőt, és azt, hogy mitévők legyenek. Ilyen vallás volt egykor a kereszténység is. A mi hazánkban rengeteg emberi lény harsogja, hogy számára az élet csupán káosz, és hogy úgyszólván mindegy is, hogy a következő pillanatban ki mit csinál. És ez rosszabb, mint a tengeribetegség. Vajon boldogulhatnánk-e mindenféle vallás nélkül? Sok-sok ember megpróbálkozott már ezzel is. Nem a kommunista országokban, mint ahogy utaltam rá, hanem nálunk. Sok-sok ember rákényszerült arra, hogy vallás nélkül boldoguljon, mert az ismert régebbi vallások bővelkednek babonaságban, szemfényvesztésben, mit sem tudnak a biológiáról és a fizikáról, ezért nincsenek összhangban a napi tapasztalattal. Azt mondták nekik, hogy higgyenek. Igen, de miben? Higgyenek a hitben magában. Talán így közelítünk a legjobban az igazsághoz. Ennél mélyebbre még korunk hitszónokai sem ásnak, kivéve, ha ösztönlényeket akarnak elképeszteni. Ha egy pap azokról az emberekről beszél, akik hangokat hallottak, miért nem tesz említést a

skizofréniáról is? Tudjuk, hogy ez egy betegség, és előfordult mindenütt, minden időben. Túl sokat tudunk már az elmúlt kor vallásához képest. Bizonyos értelemben ez a vesztünk. A Teremtés Könyvét általában úgy értelmezzük, hogy az abban leírt események jó régen történtek. Viszont legalábbis az elejét jövendölésnek is olvashatjuk, vagyis, hogy mi megy végbe éppen most. Nincs kizárva, hogy a mi bolygónk az Édenkert. Ha ez így volna, most is benne élünk. Az is lehet, hogy az a sok tudás megrontott bennünket, és javában csúszunkmászunk a kijárat felé. Visszaöklendezhető-e az összes tudásunk? Azt hiszem, ez nem lehetséges. Pedig de sokszor szerettem volna visszaöklendezni! Ismereteink gúzsba kötnek, már minden sejtünket átitatták. Helyesebb, ha a szükségből erényt kovácsolunk. Ez különben is csodálatos emberi adottság. Hasznosítsuk inkább azt, ami megmérgezett bennünket, azaz a tudásunkat. De ugyan mire is lehetne felhasználni? Mondjuk, kitaláljuk, milyen módon előzhetjük meg, hogy kivonszoljuk magunkat az Édenkertből. Az ember oly remekül ért a lakatos munkához. Valahogy belülről zárjuk magunkra azt a kaput. Itt, az Édenkertben tavasz van. A levegő tele reménységgel! Ha most szóba hoznám a Loud-családot, tudnák-e, kikre gondolok? Nem a lármás19 szomszédokra. Ez a jómódú família Kaliforniában él és csak véletlen, hogy így hívják őket. A tavalyi évben egy televíziós dokumentumfilm önkéntes szereplői voltak. Szinte észrevétlen operatőröknek és hangtechnikusoknak sikerült rögzíteniük ezen család életét, még a leglehangolóbb, vagy legzavarbaejtőbb pillanataikat is. A televíziónézők és a Loud-család tagjai is azt állították, hogy megdöbbentette őket a sok kicsinyes tragédia és siralmas komédia, amelyeket a filmszalag örök időkre konzervált. Én úgy látom, hogy a Loud-család csupa egészséges földlakóból áll. Megvan nekik mindenük, csak egy dolgot nélkülöznek, a vallást, amelyben hihetnének. Képtelenség volt megmondani nekik, hogy mire volna szükségük, mitől óvakodjanak, mi legyen a következő lépésük. Szókratész azt állította, hogy ha nem vizsgáljuk meg az életünket, akkor leélni sem érdemes. A Loud-család azt szemléltette, hogy az erkölcsileg rendezetlen élet sem ér egy hajítófát. A kereszténység a Loud-család baján nem segíthetett volna. A buddhizmus sem. A profitért folytatott hajsza sem, vagy a művészetekben való alkotó elmélyülés, vagy más eszme, amelyet Amerika szellemi svédasztala kínálni képes. A Loud-család tehát a szemünk láttára haldoklott. Ha nem téves a gondolatmenetem, akkor azt is tudjuk már, hogy milyen módon lehetne még több ilyen sikeres tévésorozatot forgatni. Minden sorozat egy amúgy makkegészséges családot mutatna be, csakhogy egyetlen apró, de létfontosságú 19

Loud – jelentése: hangos.

dologtól megfosztanánk őket. Kezdhetnénk a sort például a Watson-családon. Megvan mindenük, kivéve a vizet. Nem jó a példa. Nincs az a család, amelyik egy teljes sorozatot kihúzna víz nélkül. Inkább vonjuk ki az étrendjükből a vitaminokat. Persze nem árulnánk el sem a közönségnek, sem a kritikusoknak, sem a Watsoncsaládnak, hogy valójában mitől is szenved a Watson-család. Úgy tennénk, mintha mi is nagyon meg lennénk döbbenve és mi sem értenénk, hogy a Watson-család miért nem örül jobban az új házimozi-rendszernek, meg a sztepptáncóráknak, meg a vadonatúj Pontiacnak satöbbi. Együtt ülnénk a konferenciákon a sok pappal és szociológussal, de nem vergődnénk zöldágra. Közben a Watson-családot lassan elvinné a skorbut. A Watson-családot már egy mákszemnyi vitamin is megmenthetné. A Loud-családot viszont egy nagyobb tétel Billy Graham tiszteletes sem tudta volna megmenteni. Túl sokat tudtak. Azt hiszem, akár most is rátérhetnék a Fehér Házban szokásos imareggelikre. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy a vallásnak ezen formája körülbelül annyira tápláló az emberi lélek számára, mint a ciánkáli. Jó sokáig kísérletezgettünk vele. Az összes tengerimalacunk elpusztult. Ki sem látszunk a döglött tengerimalacok alól. A reggeliben nem az ima tartalmazta a halálos mérget. Nem is a tojásrántotta, vagy a narancslé, vagy a kukoricapehely. A képmutatás új és erőteljes baktériumtörzse nyiffantotta ki a lakomázókat. Én mondom, a főszakács terjeszti a ragályt! És elnézést kérek, ha bárkit megsértettem volna azáltal, hogy új vallás szükségességéről szónokoltam. Hajlandó vagyok a vallás szót a következő három másik szóval behelyettesíteni: őszinte erkölcsi rend. Kétségkívül szükségünk van rá. Egyszerűnek és logikusnak kell lennie, hogy mindenki megérthesse. Számos erkölcsi rendet örököltünk mi már, és az velük a gond, hogy túl sok olvasatuk van. Szakértők kellenek, történészek, régészek és nyelvészek, satöbbi, akik megfejtik, hogy vajon honnan is ered ez vagy az az eszme, és hogy szerintük valójában melyik mit jelent. Jó hír ez a képmutatóknak, akik, függetlenül attól, amit cselekszenek, szeretik ájtatosnak érezni magukat. Ha laboratóriumban óhajtják kitenyészteni a képmutatás új és erőteljes baktériumtörzsét, milyen közeg volna rá a legalkalmasabb? Azt hiszem, a baktériumtörzs úgy tenyészne, mint futóbab a szélárnyékban, ha táptalaj gyanánt ősrégi erkölcsi rendszereket használnánk. Előfordulhat, hogy a mai korban egyszerű erkölcs nem is lenne életképes. Előfordulhat, hogy csak egy új messiás hozhatja el az egyszerű és világos erkölcsi rendszert, de lehet, hogy ez a messiás soha nem ér ide. Ha gondolják, kitérhetünk a kedvező előjelekre. A kedvező előjeleket én is úgy szeretem, mint bárki más. Vajon milyen üzenetet hordozhat a Kahoutek-üstökös, amely arra késztetett bennünket, hogy az égboltra emeljük tekintetünket, hogy elálmélkodjunk gondjaink jelentéktelenségén és megfürösszük lelkünket a világűr nagyszerűségében? A Kahoutek-üstökös sistergett. Vajon mi az üzenete a sistergésnek?

Szerintem az lehet az üzenet, hogy a mennyektől nem várhatunk látványos csodákat, és hogy a földi halandók gondjait csakis földi halandók oldhatják meg. A Kahouteküstökös ezt mondta: Nem érkezik segítség. Megismétlem: nem érkezik segítség. Vagy vegyük az idegeneket, más bolygók lakóit, akik állítólag olyan nagy tudásúak? Sokan azt tartják, hogy az idegenek már jártak nálunk és hogy ők tanították meg nekünk a piramisépítés fortélyait. Úgy gondolom, abban még maguk az egyiptomiak is egyetértenek, hogy további piramisokra semmi szükség. Földi halandó vagyok, elborzaszt, milyen sebesen pusztítjuk a termőtalajt, az ivóvizet és a légkört, ezért előadom, miként tudnánk úgy meghatározni a jó és a gonosz fogalmát, hogy megfelelően illeszkedjen modern és egyszerű erkölcsi rendünkbe. Gonosz az, ami undort kelt. Jó az, ami örömmel tölt el, amitől felragyog a szemünk. E tekintetben tehát nem változna semmi. És vajon nem léphetnénk-e innen is tovább annak kinyilvánításával, hogy mindaz, ami megsebzi a bolygónkat: gonosz, és mindaz, ami begyógyítja és megőrzi: jó? Sietek leszögezni, hogy amit elmondtam, szentimentális, akármi is legyen e szó jelentése. Szerintem valahogyan az is szentimentális, hogy törődünk az unokákkal, a fene essen beléjük. Az én erkölcsrendemnek azonban az a leggyengébb pontja, hogy kezdetben engedi a mámorító gonoszság élvezetét, amelyről sokan úgy véljük, hogy szexuálisan is izgató, és csupán a legvégén legyünk szinte már halálosan erényesek. Erre példa Szent Ágoston és jó néhány híres szent életrajza. Tágabb értelemben pedig az is tény, hogy az egyik nép imádja a lelket is kitaposni a másik népből, hogy aztán, akár a földre szállt angyalok, üvegszemet osztogathassanak, meg művégtagot és tejcsokoládét, egyebeket, és segíthessenek felépíteni, amit leromboltak, hogy minden újra úgy legyen, mint azelőtt. Mindjárt a legelején azonban tisztában kellene lennünk azzal a tudományosan megalapozott ténnyel, hogy a bolygó életfenntartó rendszerén ejtett seb feltehetőleg soha többé nem heged be. Így bárki, aki megsebzi a bolygót, majd úgy tesz, mintha begyógyítaná, egyszerűen képmutató. És gonosz is marad mindörökké, vagyis olyan egyén, aki iránt undort érzünk. Korábban unitárius templomba jártam, és ez nyilván meg is látszik. Egy húsvét vasárnap azt mondta a papunk, hogy ha jól fülelünk, meghallhatjuk, mit dalol a templom harangja. Ezt kongja: ne félj, ne félj, ne félj. Azt is mondta még a papunk, hogy akármit is követtünk el az életünk folyamán, nem fogunk miatta a pokolban sülni, örökkön örökké. Még tíz percig vagy egy negyedóráig sem sülünk. Persze, ez csak az ő feltevése volt. Ugyanő azonban egy másik alkalommal elárulta nekem, hogy olykor visszavágyódik a katolikusok közé, mert szerinte a Nixon-kormányzatban van egy rakás fickó, aki megérdemelné, hogy a pokolban süljön. Nincs kizárva. Annyi bizonyos, hogy a legtöbben sokkal jobban rettegünk a társaink megvetésétől, mint a pokoltól. Szerintem. Ha bevezetnénk az új őszinte erkölcsi rendünket, éppen

ezzel riogathatnánk azokat, akik gonoszság elkövetését forgatják a fejükben. Hogy a társaik majd megvetik őket. Az ilyen megvetés azonban csakis akkor lehet hatásos, ha összetartó közösségekkel rendelkezünk, ezek pedig manapság olyan ritkák, mint a kopasznyakú rétisas. Mégiscsak különös, hogy az összetartó közösségek ennyire ritkák legyenek, elvégre az ember genetikai alapon is társas lény. Legalább annyira szükségük van hasonló gondolkodású barátokra és rokonokra, mint B-vitaminokra és őszinte erkölcsi rendre. Futólag ismerem Sargent Shrivert. Amikor az alelnökjelölti kampánya zajlott, megkérdezte, hogy nincs-e valami jó gondolatom. Talán emlékeznek, hogy a kampányok idején bőven van pénz, de ami a gondolatokat illeti, mindkét párt nincstelennek tűnik. Ezért azt mondtam Shrivernek, de attól tartok, nem is figyelt rám, hogy Amerika első számú gyilkosa nem a szív- és érrendszeri betegségcsoport, hanem a magány. Azt is mondtam neki, hogy ő és McGovern legázolhatná a republikánusokat, ha ígéretet tennének e kór gyógyítására. Még jelszót is adtam neki, azzal, hogy ezt ragasszák föl a lökhárítókra, írják a lobogókra és a hirdetőoszlopokra meg a kabátgombokra: Nincs többé magány! Az eredményt ismerik. Néhány évvel ezelőtt Biafrában jártam, a nigériai polgárháború keserves utolsó szakaszában. A biafraiaknak nem volt ennivalójuk. Bekerítették őket, élelmiszert nem lehetett eljuttatni hozzájuk. Szinte még fegyverük sem volt, amivel felvehették volna a harcot. A Mauser-puskáik nálam is jóval öregebbek voltak. És mégis kitartottak. Nem volt kötelező katonai szolgálat. Sem kormányhivatal, amelyik szervezte volna a menekültek ellátását. Nem is volt rá szükség. A kormány nem törődött az idősekkel, sem a betegekkel. Biafra rövid ideig létezett, de kivívhatta volna az anarchisták csodálatát éppúgy, mint a konzervatívokét. Az emberek a központi kormányzat segítsége nélkül is vigyáztak egymásra, mert minden egyes biafrai egy nagycsaládnak volt a tagja. A biafrai embernek több száz rokona van, akit vagy név szerint, vagy hírből ismer. Akad biafrai, aki több ezer rokonát tartja számon. És ezek a nagycsaládok gondját viselték a sebesültjeiknek, elmebetegeiknek, menekültjeiknek. Egyenlően szétosztották mindenüket. A kormánynak nem kellett rendőrt küldenie, hogy vajon igazságosan osztották-e szét az élelmet. És ha a kormány újoncokat igényelt, minden nagycsaláddal közölték, hogy mennyi újoncra van szükség. A nagycsalád pedig maga döntötte el, hogy ki vonuljon be. És ezt a csodálatra méltó rendszert nem a biafraiak fedezték fel. Egyszerűen csak úgy folytatták az életüket, ahogyan a legtöbb emberi lény a legutóbbi időkig. Láttam a múltat, és jól működött. Mihamarabb vissza kell térnünk a nagycsaládhoz, és nincs többé magány, nincs többé magány. Önök közül néhányan vezetők lesznek, noha manapság az ilyesmi gázos ügynek számít. Többé senkit sem vonz a papa szerepe. Ha majd valóban vezetniük kell, azt

képzelhetik, hogy küldetésük van, hogy segíteniük kell megtalálnunk a nagyszerű jövőt. Vegyék tekintetbe, hogy talán jobban szolgálnak, ha értő és fantáziadús módon a múlt emberibb és kényelmesebb intézményeihez vezetik vissza a közösséget. Bizonyosnak tűnik, hogy a jövő számos társadalmi konfliktust tartogat az önök számára. A gazdasági igazságosság követelése továbbra is napirenden marad. Akkor lesznek valóban ravasz vezetők, ha rájönnek, hogy az emberek nem is annyira a több pénz miatt hangoskodnak, hanem hogy gyógyírt találjanak a magány ellen. Hadd kábítsam még egy kicsit önöket a nagycsaládokkal. Beszéljünk a válásról, arról a tényről, hogy közülünk minden harmadik ember vagy már el is vált, vagy ezután válik el. Válás alkalmával nagyon valószínű, hogy vég nélkül perlekedünk, jajgatunk és sírdogálunk a pénz és a szex miatt, meg hogy elárultak bennünket, hogy társunk nem fejlődött velünk, mi pedig fölébe nőttünk, hogy a szerelem és a gyűlölet oly közel vannak egymáshoz és így tovább. Ám soha senki még csak a közelébe sem kerül az igazságnak, amely így hangzik: A szűkebb család nem kínál kellő mennyiségű társkapcsolatot. Színdarabot készülök írni egy házasság felbomlásáról. Az előadás vége felé az egyik szereplőm éppen azt mondja majd, amit házasságuk felbomlása esetén az embereknek a valóságban is el kellene mondaniuk: "Sajnálom. Emberi lény vagy, száz gyengéd, hozzád hasonlóan gondolkodó társra van szükséged. Én meg csupán egyetlenegy személy vagyok. Hiába próbálkoztam, soha nem sikerült megszázszorozódnom a számodra. Te is hiába próbálkoztál, te sem százszorozódtál meg az én számomra. Milyen kár. Isten veled." Most pedig következzen a szülők és gyermekek közötti összeférhetetlenség témája. A jelenségnek sokszor csupán genetikai pech az okozója. A szűkebb családban a gyermekek és a szülők huszonegy évig, vagy még tovább vannak összezárva, és pokoli közelharcot vívnak egymással. Viszont a nagycsaládban a gyermek elmehet egy csomó másik otthonba, ahol szeretetre és megértésre lel. Nem kell odahaza rostokolnia és gyötörnie a szüleit. Nem kell nélkülöznie a szeretetet. A nagycsaládban az ember fogja magát és egyszerűen lelécel hazulról. Hónapokig nem megy vissza, mégis rokonok között maradhat. Nem kell reménytelen kutatóexpedícióra vállalkoznia, hátha összefut valami barátságos idegennel. A legtöbb amerikai éppen erre kényszerül. Masszázsszalonok jutnak az ember eszébe, bárok, buszpályaudvarok. Önök, friss diplomások, most búcsút intenek mesterséges nagycsaládjuknak. Még ha utáltak is itt lenni, meglátják majd, hogy szűkebb családjuk csupán nagyon gyatra pótszer lehet a jelenlegi közösségükhöz képest. És mi, akik idejöttünk, hogy ünnepeljük diplomájuk megszerzését, a magányból szöktünk el, mert legalább egy rövid ideig szerettünk volna művi nagycsaládjuk részesévé válni. Attól kezdve, hogy elhagyjuk az iskolát, mi mindnyájan a hasonló gondolkodású emberek szilárd közösségeit keresgéljük egész életünkben, vagyis a rokonainkat. De ők többé már nincsenek. Hiányuk nem csupán a fő oka, de feltehetőleg az egyetlen oka, hogy bár jólétben élünk, mégis megmagyarázhatatlanul szűkölködünk.

Azt képzeltük, hogy elboldogulunk klánok és törzsek nélkül. Nos, tévedtünk. Volt idő, amikor mindenáron új vallásokat és társadalmi rendszereket próbáltam kitalálni. Mára már mélyen meg vagyok győződve arról, hogy az efféle tervezetek csakis akkor működnének, ha hatalmas és rémisztő rendfenntartó erőre és fegyházakra épülnének. Kivéve, ha egy társadalom önnön magát találja föl. Végül is Konstantin császár sem talált fel semmit. Rengeteg vallás közül választhatott. A kereszténységet azért választotta, mert ez tűnt számára a legüdítőbbnek. Hitler és Lenin meg mások szintén azzal próbálkoztak, hogy népeiket felüdítsék azon eszmékkel, amelyek már egy ideje kéznél voltak. Förtelmesen választottak, mint tudjuk. Van annak jelentősége, hogy mit választunk. És lám, legszívesebben meg sem hallanánk, amit a történelem és a pusztuló fizikai és erkölcsi környezet egy ideje mondogat nekünk: hogy most rajtunk a választás sora. Azt reméljük, hogy a gyermekeinknek vagy az unokáinknak a miénknél jobb lesz a hallása. Az a szerencse, hogy nem varázslási metódusok közül kell választanunk, vagy Isten és az ördög manipulálására szolgáló módszerek közül. Elődeink ezt nem úszhatták meg. Többé nem hisszük, hogy a földrengéseket, járványokat és aszályokat Isten idézi elő, mert időnként bepipul ránk. Többé már nem képzeljük, hogy áldozatok, ünnepségek vagy ajándékok segítségével le lehet Őt csendesíteni. Annak örülök igazán, hogy többé nem kell törni a fejünket, milyen ajándékkal lepjük Őt meg. Ugyan, mi volna ez a tökéletes ajándék, hiszen minden az Övé? A tökéletes ajándék annak a számára, akié minden, csakis a semmi lehet. Szerintem, ha van valami ajándék a tarsolyunkban, azt a velünk egy bolygón élőknek kellene odaadni. És ha emiatt az Isten berágna, felhívjuk a tudományos akadémiát. Igen jó esély van arra, hogy találnak a Számára valami nyugtatót. Az új erkölcsi rendnek, amelyet majd kiválasztunk, talán máris vannak mártírjai. Nem könnyű azonosítani őket. Az egyik tetem úgy hasonlít a másikra, mint két tojás. Na de azért vannak a történészek, hogy utólagos ismereteik birtokában szétválogassák őket. Meglátjuk majd, amit meglátunk majd. Életem kétharmada úgy telt el, hogy pesszimista voltam. Legnagyobb meglepetésemre felfedeztem, hogy mostanában már optimista vagyok. Jelenleg úgy látom, hogy alábecsültem az ember értelmi képességeit és találékonyságát. Komolyan hittem, hogy végtelen ostobaságunk miatt nem tudjuk abbahagyni a bolygó darabokra zúzását, az egyes darabok adásvételét vagy felégetését. Azt nem tételeztem fel, hogy lesz atomháború. Bizonyosra vettem viszont, hogy egyszerűen fölemésztjük a bolygót, merő unalomból és kapzsiságból. És nem évszázadok során, hanem tíz vagy húsz éven belül. Kilgore Trout írt is egyszer egy fantasztikus történetet. "Bolygófalók" – ez volt a címe. Rólunk szólt. Mi, emberek rettegésben tartottuk a világegyetemet. Amolyan csillagközi termeszhangyák voltunk. Felkerestünk egy-egy bolygót, az egészet behabzsoltuk és utána belehaltunk. Ám még mielőtt mind meghaltunk volna, rendszerint útnak indítottunk néhány űrhajót, hogy másutt is alapítsanak kicsiny

gyarmatokat. Mi, emberek, magunk voltunk a dögvész, hiszen minek annak bolygó, aki úgyis csak elpusztítaná? Mennyivel könnyebb a bolygók karbantartása. Az unokáink bizonyára bennünket is bolygófalóknak tekintenek majd. A szegény nemzetek ma Amerikát tekintik bolygófalónak. De ez a vélemény változni fog. Egyre inkább úgy érezzük, hogy ezt kell mondanunk a gyárainknak: "kösz, de nem kérünk többet." Volt idő, amikor mániákusan gyűjtöttük a vagyont. Azt képzeltük, hogy a javak valamiképp mérséklik a magányt, vagy némi kárpótlást nyújtanak érte. Az emberiség történetében soha még nem létezett a miénknél gazdagabb nemzet. Lefolytattuk a vagyonosodással kapcsolatos kísérleteinket. A javak birtoklása segít is valamicskét, de messze nem annyit, amennyit a reklámok ígérnek. És tudatára kellett ébrednünk, hogy bizonyos termékek előállítása során súlyosan sérül a bolygó. Tehát megszületett a szándék, hogy boldoguljunk az efféle termékek nélkül. És megszületett a szándék, hogy megtegyük mindazt, ami ahhoz kell, hogy a bolygón még nagyon, nagyon sokáig fennmaradhasson az élet. Azelőtt erre nem is gondoltam. Legyen ez a szándék egyfajta vallásos rajongás, mert az életet magát ünnepeljük általa, és mert értelmes áldozatok meghozatalára sarkall. Az üzleti világ ettől a hírtől nem igazán boldog, mint tudjuk. Viszont jó hír azoknak, akik szeretnek tanítani és példát mutatni. Istennek hála, hogy a babonaságokat a megbízható ismeretek váltották fel. Istennek hála, hogy végre olyan emberi közösségekről is elkezdhetünk álmodozni, amelyek összhangban lesznek az emberi lények szükségleteivel és természetével. Íme, most önök is hallhatták, amint egy istentagadó hálát ad Istennek, nem csupán egyszer, hanem kétszer. És most figyeljenek: Isten áldja az 1974. esztendő diplomásait. * Legalábbis külső szemlélő számára hat évvel később is tántoríthatatlan szabad gondolkodó maradtam, hiszen az alábbi beszédet tartottam az Unitárius Egyház Első Egyházkerületében, a Massachusetts államban található Cambridge városában 1980. január 27-én, William Ellery Channing 20 születésének többé-kevésbé a kétszázadik évfordulóján. Rövid leszek. És szinte senkivel sem szemezek. Amit hallani fognak, csupán egy álom. Tudom én jól, hogy csak álom. Már azelőtt is láttam ezt az álmot. A kozmikus zavar álmát. Ott állok a hatalmas és szépen kiöltözött hallgatóság színe előtt. Előre megígértem, hogy az emberi töprengések legalapvetőbb és legpoétikusabb tárgyát taglalom majd: az ember méltóságának a kérdését. 20

William Ellery Channing (1780-1842). 1803-ban szentelték pappá. Bostonban működött, ahol prédikációi nagy népszerűségnek örvendtek. Később az amerikai unitáriusok vezetője lett, és bejárta az egész világot. Műveit hat kötetben adták ki.

Csakis elmebeteg tehet ilyen felelőtlenül nagyvonalú ígéretet, de hát én éppen ezt ígértem. Igaz, hogy álmomban. És eljött az idő. Meg kellene szólalnom. De nincs mit mondanom. Nincs, nincs. Subidubiduú! Ilyenkor már közel az ébredés, azután pedig elmesélem a feleségemnek az álmomat. – Hol történt a dolog, mézecském? – kérdezi. – Valami jenki templomban, a Harvard Square-en – felelem. És nevetünk, egyre csak nevetünk. És ahányszor korábban ezt álmodtam, nem volt rajtam egyéb, mint egy szál drapp katonai alsónadrág. Ma ez a részlet hibádzik, így elképzelhető, hogy most esetleg mégsem álmodom. Ki venne rá mérget? Az álomban, ha egyáltalán álom, éppen William Ellery Channing születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. Channing döntő szerepet játszott az amerikai unitárius egyház megalapításában. Milyen jó lett volna, ha az ő Amerikájában születhettem volna, amely kicsiny volt még és egyszerű, virágzó és önellátó. Akkoriban a környékbelieknek közös felmenői voltak. Nagyon hasonlítottak egymásra, egyforma ruhát viseltek, egyformán táplálkoztak és szórakoztak. Nagy vonalakban egyetértettek abban, hogy mi a jó és mi a rossz, milyennek kell elképzelni Istent, és hogy ki volt Jézus. A nemrég elhunyt antropológus, Robert Redfield népi társadalomnak nevezte az azonos mentalitású rokonságból és barátokból álló, viszonylag zárt közösségeket, e jókora méretű nagycsaládokat. Redfield azt állította, hogy mindnyájan olyan egyénektől származunk, akik ilyen társadalmakban éltek, és hogy bennünket is időről időre eltölt a nagycsalád utáni sóvárgás. Redfield képzeletében és a mi képzeletünkben is úgy él a népi társadalom, mint az ideális formáció, amelyben az emberek valóban törődnek egymással, igazságosan osztják el a javakat, és megbecsülés övezi a közösség minden egyes tagját. Talán így lehetett. Esetleg álom volt az is, bár szeretnék kételkedni ebben. Könnyen elképzelhető, hogy Channing népi társadalma, középpontjában a Harvard egyetemmel, a nyugati félteke eddigi legkreatívabb és legértelmesebb társadalma volt. Azért mondtam, hogy "könnyen elképzelhető", mert oly keveset tudunk az inkákról, az aztékokról, a majákról és más népekről. Hajlok arra is, hogy idesoroljam azt az Indianapolist, amelyben a nagyapám élt fiatalkorában. De Channing népi társadalma már a múlté. Átcsaptak fölötte és megfojtották a magamfajta idegenek mindenfelől idezúduló hullámai. Azt is mondhatjuk, hogy Channing népi társadalma az amerikai Atlantisz. A fuldokló amerikai Atlantisz végnapjaiban született az ország egyik maradandó legendája. Ennek tárgya Sacco és Vanzetti letartóztatása, pörük és kivégzésük, illetve, hogy Atlantisz lakói hogyan szálltak szembe a rájuk zúduló hullámokkal.

Ezzel nagyon elkéstek az atlantisziak. Az egész szinte csak tegnapelőtt történt, úgyszólván. Saccót és Vanzettit Charlestown börtönében végezték ki, 1927-ben. New Englandnek azon a vidékén akkor már nem létezett igazi népi társadalom. Errefelé száz évvel azelőtt mindenféle idegeneket kezdtek befogadni, jó sokat. Azok pedig magukkal hozták az idegen eszméiket és szokásaikat. William Ellery Channing ez idő tájt már majdnem ötvenéves volt. Channing már nem érte meg, amikor a bevándorlók irgalmatlan, óriási hullámai mindent elborítottak. De úgy hiszem, azt észrevette, hogy a népi társadalmaknak éppen megfelelő szűkre szabott, etnocentrikus szertartások többé nem kielégítőek. Viszonylagosan zárt és elszigetelten élő társadalmakban a helyi sajátosságokba, múltba, politikába ágyazott prédikáció általában véve nem káros, sőt, talán még kedves is. Ugyan, mi rossz van abban, ha a pap az ilyen társadalom erkölcsi tartását úgy igyekszik erősíteni, hogy az övéi vallását az idegenekénél különbnek állítja? Ősrégi szertartás az ilyen, nagyon ősi. Egyidős a hegyekkel. Olvassák csak az Ószövetség-et. A szomszédos templomban talán adnak kölcsönbe egy példányt. Amidőn Channing új módon kezdett prédikálni, abban a szellemben, amelyet ma unitáriusnak gondolunk, arra ösztökélte egyházközsége lakóit, hogy azoknak is tiszteljék az emberi méltóságát, akik immár a legkevésbé sem hasonlítanak az ő rokonaikra és barátaikra. Eljött a pillanat, amikor az idegenek, sőt a feketék emberi méltóságát is illett elismerni. Mennyit ért volna az idegenek, sőt feketék emberi méltósága Channing gyülekezetének egyetértése nélkül? Semennyit sem. Az emberi méltóság természete, hogy az egyik ember adózik vele a másik embernek. Ha elém áll valaki, és én semmibe veszem az illető emberi méltóságát, akkor nincs neki emberi méltósága. Ha pedig én állnék önök elé, és önök vennék semmibe az én emberi méltóságomat, nekem nem lenne emberi méltóságom. Ha Channing gyülekezetének tagjai úgy ítélték volna meg, hogy a déli államokból jött analfabéta fekete rabszolgák emberi méltósága mennyiségileg alig kimutatható, akkor ezen rabszolgák méltósága lett volna alig kimutatható, mondjuk egyenértékű a csimpánzokéval. Rokonban, barátban nem nehéz fellelni az emberi méltóságot. Rokonban, barátban elkerülhetetlenül felfedezzük. Mi hát az emberi méltóság? Az a kedvező, kritikátlan és tiszteletteljes felfogás, amellyel a hozzánk legközelebb állókhoz viszonyulunk. Kiderült azonban, hogy képesek lehetünk ugyanilyen módon viszonyulni idegenekhez is, amennyiben tanítóink, irányító példaképeink erre ösztönöznek bennünket. A miénkhez hasonlóan sokrétű társadalom számára ugyan mi lehetne fontosabb, mint az, hogy minden egyes polgár tartsa tiszteletben az összes többi polgár emberi méltóságát. És most egy pillanatra gondolkozzunk el a mi társadalmunk tökéletes ellentétpárján, Hitler Németországán. Hitler arra képezte ki katonák és rendőrök egy teljes nemzedékét, hogy töröljék a tudatukból az emberi méltóságot, legyenek vakok és süketek iránta. Így ahová csak elküldte a katonáit és a rendőreit, ott megszűnt az emberi méltóság. Ha az egész világot meghódította volna, az egész világból kiveszett

volna az emberi méltóság. És mi a büntetése annak, aki egy ilyen világban mégis tiszteletben tartja a másik ember méltóságát? Halál! És ráadásul még ez a halál is nélkülözte volna a méltóságot, nem lévén senki, aki érzékelte volna. Tömegsír. Vajon adott-e Isten minden egyes embernek méltóságot? Nem adott. Szerintem. Mert a földi használatra is alkalmas méltóságot csakis ember adhatja a másik embernek. Vagy megvonja tőle. És mi a helyzet, ha egy ágrólszakadt szerencsétlenben egyszer csak felfedezzük az emberi méltóságot, pedig teleszarta a gatyáját és takony himbálódzik az orrából? Annyit ez esetben mindenképpen belátunk, hogy akadnak nálunk is szegényebbek. És hogy hiába adtunk neki tiszteletet, nem tud vele mit kezdeni, mert nem vehet rajta kocsisbort. A dolognak azonban volna még egy árnyoldala. Ha a rokonoknak és barátoknak kijáró tiszteletet kritikátlanul megadjuk az efféle csavargónak is, akkor óhatatlan, hogy ne akarjuk ezt az idegent megérteni és ne akarjunk segíteni is rajta. Ezt az érzést nem tudnánk elkerülni. Ha felfedezzük valakiben vagy valamiben a méltóságot – hiszen nem csak embernek lehet méltósága –, mindjárt érteni is akarjuk, és segíteni szeretnénk. Sok ember manapság alacsonyabb rendű állatokban ismeri fel a méltóságot, a növényzetben, vízesésekben meg a sivatagokban, sőt olykor a bolygó egészében, a légkört is ideértve. És hiába is kapálóznak ellene, ettől kezdve érteni is szeretnék mindezt, sőt cselekednének is. Micsoda csapás! Az én családom ideát nem túl régi jövevény. Legelső amerikai ősöm egy ateista kereskedő volt és Münsterből érkezett. William Ellery Channing akkor már vagy öt esztendeje, hogy elhunyt. Channing 1842-ben halt meg. Vonakodva bár, de pártolta a rabszolgaság eltörlését. A polgárháború vérengzéseit már nem érte meg. Annak a hullámnak vagyok tehát egy cseppecskéje, amely elmosta az amerikai Atlantiszt. Ha minimum négy nemzedékre visszatekintek, az én őseim hite az istentagadás legrombolóbb válfaja volt, vagy valami ennél is rosszabb. Amikor gyerek voltam, emlékszem, hogy minden egyes rokonom, a nők és a férfiak is H. L. Menckennel értettek egyet. Mencken úgy vélte, hogy a vallásos ember mulatságos. Mencken később közölte, hogy őt sokan félreértették, mert egyáltalán nem utálta a vallásos embereket. Csupán mulatságosnak találta őket. Vajon mi olyan mulatságos a modern kor vallásos embereiben? Az, hogy annyi mindent elhisznek, amiről a tudomány régen kiderítette, hogy vagy megismerhetetlen, vagy tökéletesen téves. Hogy a fenébe létezhet, hogy a vallásos ember mégis elhiszi azt a sok önkényes, nyilvánvalóan kitalált sületlenséget? Az egyik magyarázat szerintem az, hogy a sületlenségek többnyire gyönyörűek, ennélfogva izgatóan hatnak agyunk azon

kevésbé barázdált tekervényeire, amelyekben a tények egyáltalán nem keltenek ingerületet. Ennél azonban fontosabb, hogy egy hit, bárminő hit elfogadása révén annak a művi nagycsaládnak a tagjává válhatunk, amelyet gyülekezetnek nevezünk. Ez pedig a magány elleni küzdelem egyik módozata. Ahányszor csak azt látom, hogy valaki hátat fordít az értelemnek és a vallásba menekül, ez fut át rajtam: íme, ott megy az az ember, aki egyszerűen nem bírta többé elviselni, hogy olyan átkozottul magányos. Nemrég elolvastam Harvey Cox egyik esszéjét. Cox az egyik korai keresztény egyházatyát idézi, aki úgy vélte, hogy "Egyetlen keresztény még nem keresztény.". Cox úr azt is írja még, hogy számára a legvonzóbb és legjellegzetesebb keresztény vonás a gyülekezetalakításhoz való ragaszkodás. Ezzel az erővel azt is leszögezhetnénk, hogy egyetlen emberi lény még nem emberi lény. Sok ember úgy veszi fel a harcot a magány ellen, hogy beáll ejtőernyősnek. Az ejtőernyősök nagycsaládjába való bekerülés és a családban maradás feltétele, hogy repülőgépekből kell kiugrálni és közben ezt kell kiáltani: "Geronimó"! Azt még az ejtőernyősök legfőbb főnöke sem tudja, hogy miért kell ugrás közben ezt kiáltani: "Geronimó"! Nincs is jelentősége. Ha egy társadalom magányos, akkor nem az számít, hogy minek van értelme. Egyedül az számít, hogy megszabaduljunk a magánytól. Nincs is kifogásom ellene. Nem szóltam még a szerelemről. Szinte a végére tartogattam. A szerelmet a hollywoodi Brown Derby Étterem szakácsa találta fel 1939-ben. Nagyméretű, túlérett barackokat hársmézzel édesített, a tetejükre csokoládédarát hintett. Felhevített bíborszínű kelyhekben szolgálják fel, ahogy illik. Azt is nyilván minden itt jelen lévő, házasságban élő személy jól tudja, hogy a szerelem a tisztelet helyettesítője, csak megzápult. Beszéltem már családunk régi hagyományáról, a vallással kapcsolatos fenntartásainkról. Van két lányom. Közülük az egyik hátat fordított a családi tradícióknak. Egyedül él, otthonától távol, így merő véletlenségből épp a trinitáriusok hiszekegyét magolta be, egy önkényes keresztény vallásét. A leányom emberi méltóságát a gyülekezet barátságos biccentései rendszeresen megerősítik. Örülök, hogy a leányom már nem annyira magányos. Részemről az egészet csak helyeselni tudom. A leányom egyébként abban hisz, hogy Jézus Isten fia. Vagy maga Isten. Így, vagy amúgy. A Szentháromsággal több bajom volt, mint az integrálszámítással. Akik kíváncsiak arra, hogy ki kinek volt a fia vagy az apja, tanulmányozza a niceai zsinatot, anno Domini 325. Ott kalapálták ki a Szentháromság mai alakját. Sajnos, a jegyzőkönyv elveszett. Azt azonban tudjuk, hogy részt vett rajta Konstantin császár, és feltehetőleg sokszor fel is szólalt. Tőle kaptuk az első keresztény hadsereget. Lehet, hogy a szentlelket is tőle kaptuk.

Tökmindegy Nem hitvitázom a keresztény leányommal. Miért tenném? Viszont belefogtam egy passiójáték megírásába. Neki csinálom. Isten egyáltalán nem szerepel benne, de mégis valahogy vallásos a darab. Így is Jézus Krisztusról szól. Hadd vázoljam csupán a befejező jelenetet. A római katonák ősi rendőrségi módszerekkel azon iparkodnak, hogy bebizonyítsák Jézusnak, mennyire képtelenek arra, hogy akárcsak egy szemernyi emberi méltóságot találjanak benne. Lemeztelenítik, jól megkorbácsolják. Töviskoronát nyomnak a fejébe. Arra kényszerítik, hogy a nehéz fakeresztet vonszolja végig az utcákon. Kezét-lábát felszögezik a keresztre. Aztán függőleges helyzetbe emelik a keresztet, hogy Jézus lógjon rajta. Földi halandók egy csoportja megsajnálja Jézust. Szeretnék leszedni a keresztfáról, valahová lefektetni, bekötözni a sebeit, megitatni, megetetni őt satöbbi. Közelednek a kereszthez. A római katonák azonban megállítják őket és közlik velük, hogy tovább nem mehetnek, legfeljebb a kereszt tövéig, de Jézushoz egy ujjal sem érhetnek, nehogy bármi módon enyhítsék a gyötrelmeit. Merthogy ezt írja elő a törvény. A földi halandók – férfiak, asszonyok, gyermekek – Jézus alatt gyülekeznek. Beszélnek hozzá, énekelnek neki, abban reménykednek, hogy talán ezzel is segítenek rajta. Elmondják, mennyire sajnálják őt. Azon igyekeznek, hogy átérezzék a fájdalmát, mintha saját fájdalmukkal Jézus fájdalmát csökkenthetnék. Egy idő múlva térdre rogynak. Nagyon kimerültek. E pillanatban színre lép a gazdag római turista, aki a mezopotámiai köles határidős piacán szépen megtollasodott. Én, az író alkottam meg őt jó gazdagnak, mert a gazdagokat mindenki nagyon utálja. A keresztrefeszítés a római turista számára dögunalom, mert a Római Birodalomban rengeteg idegent látott már mindenfelé felszögezve. Olyan sűrűn álltak ott akkoriban a keresztek, mint manapság a villanypóznák. A római turista úgy gondolja, hogy a térdeplő, sóhajtozó, sírdogáló emberek éppen a keresztre feszített illetőhöz fohászkodnak. Kedélyesen megszólítja őket. – Uramatyám! Úgy fohászkodtok ehhez az emberhez, mintha az Istenetek Fia lenne. A térdeplők nevében egy asszony, talán éppen Mária Magdolna válaszol neki. – Ó, dehogy, uram. Ha ő valóban a mi Istenünk Fia volna, nem lenne szüksége ránk. De mert ő is csak földi halandó, akárcsak mi magunk, akik így köréje gyűltünk, hát megtesszük érte azt a keveset, ami erőnkből telik, mert ez a kötelességünk. Ez esetben mindez nem álom. Köszönöm a figyelmüket. (Szántó György Tibor fordítása) XII.

Trágárság Rian Fagan Cox, a bátor és csinos kis menyecske az Indiana államban található Columbia City szülötte. A városka az állam északkeleti sarkában fekszik, majdnem egyenlő távolságra Fort Wayne-től is, Winona Lake-től is. Úgynevezett "jó család" volt az övé, csakhogy az apja alkoholista lett. Minden állásából folyton elbocsájtották. Mit volt mit tenni, a kicsiny, szinte még gyermek Riah nekilátott, hogy kiszabadítsa önmagát és öccsét és majdani leszármazottaikat a nincstelenségből és szürkeségből. Beiskolázta magát a Wisconsini Egyetemre, és az ókortudományban bölcsészdoktori címet szerzett. Disszertáció gyanánt írt egy gimnáziumi tankönyvet az angol nyelv közneveinek latin és görög eredetéről. A könyvet országszerte számos iskolatípus a tantervébe illesztette, így Riah megkereste vele öccse orvosegyetemi tandíját. A fiú szülész-nőgyógyász diplomát szerzett, rendelőt nyitott Hollywoodban, és egy csomó híres filmsztárnak ő lett az imádott doktora. Riah-t feleségül vette egy ágrólszakadt indianapolisi ügyvéd. Az asszony görög- és latinórákat adott, elvállalta az indianapolisi előadók és muzsikusok képviseletét. Butácska, de szellemes kis tárcákat írogatott a helyi lapokba. Így tudott annyit keresni, hogy a fiát és a lányát beírathatta a legjobb magániskolákba. Riah lánya kitűnő eredménnyel végzett Swarthmore-ban. Riah három évvel ezelőtt meghalt. Az indianapolisi Crown Hill temetőben nyugszik, nem messze John Diningertől, a bankrablótól, és James Whitcomb Rileytól, "Indiana Dalnokától". Nagyon szerettem őt. Jó barátom volt. És az első anyósom. E könyv trágárságról szóló részében teszek róla emlitést, mert úgy képzelte, hogy csakis szenzációhajhászásból használok bizonyos szalonképtelen kifejezéseket, hátha így népszerűbbek lesznek a regényeim. Barátilag közölte velem, hogy ezek a szavak az ő köreiben épp az ellenkező hatást érik el, és hogy a barátai is elviselhetetlennek tartják, amit írok. Ugyanerre a véleményre jutott az Indianapolis Magazine cikkének szerzője, akitől az egyik előző fejezetben már idéztem. A cikkben dicséri korai munkáim, az "Utópia 14", "A Titán szirénjei" és az "Éj Anyánk" témaválasztását, "...a háború és a gyilkolás iránti dühöt, a technológiának a mai életmódra gyakorolt kiüresítő hatásával kapcsolatos haragot". De a cikk írója így folytatja: "Innentől kezdve, noha a témák azonosak, a stílus megváltozik. A szövegbe kisebb trágárságok keverednek. A »Bajnokok reggelijé-ben« már a durva szavak is mind gyakoribbak, az ábrák orgiája és az illetlenségek arra a kisfiúra emlékeztetnek, aki nyelvet ölt a tanárára." A cikk keletkezésekor a tanárára nyelvet öltő kisfiú már ötvenéves volt. Jó pár évtized is eltelt azóta, hogy meg akartam volna botránkoztatni egy tanárt, vagy bárki mást. Csupán arra törekedtem, hogy könyveimben az amerikai szereplők életszerűen szólaljanak meg. És néhány tréfát is el akartam sütni a testünkkel kapcsolatban. Miért ne? Még egyszer kérdem: miért ne? Elsősorban azért kérdezem, mert Riah Fagan Cox, Isten nyugosztalja, maga biztosított arról, hogy a csúnya szavaktól soha nem rendült meg.

Ha pedig felkerestem volna Riah barátait, azok is csak azt mondták volna, hogy az általam használt csúnya szavakat már azelőtt is rengetegszer hallották, és hogy nem lepődnek meg rajtuk. A véleményük azonban változatlan, a csúnya szavakat nem szabadna kinyomtatni. Nem vall jó modorra az ilyen nyelvezet. A modortalanságot meg kell büntetni. De én már a középiskolában is gyanakodtam, hogy a rendes emberek által nem használt szavakat illetően inkább a nem kibeszélhető dolgokról kaptunk leckét. Nem csupán a testünk ilyen, de sok, túlságosan is sok egyéb dologról illik hallgatni. Talán negyedikes lehettem, amikor a gyanúm igazolódott. Az apám a rossz modorom miatt vendégek szeme láttára megütött. Ez volt az egyetlen eset, hogy valamelyik szülőm megütött. Nem mondtam csúnyákat a vendégek előtt, például azt, hogy "szar", "pisa", "fingik", "baszik". Semmi ilyesmi nem hangzott el. Egy közgazdasági természetű kérdést tettem fel nekik. Ettől azonban az apám olyan dühbe gurult, mintha "idióta faszkalapnak" neveztem volna a vendégeket. A nagy világválság időszaka volt ez. Az eset 1932-ben történhetett. Akkor már néhány éve kivettek engem a magániskolából. Osztálytársaim többé nem a gazdagok és hatalmasok gyermekei voltak. Műszerészeknek, hivatalnokoknak, postásoknak voltak a gyermekei. Csodálatosnak találtam, hogy a mamájuk tud főzni. Ez máris több volt, mint amit az én anyám tudott. Az apukák motorokat bütykölgettek satöbbi. A beilleszkedési kényszer, amely a világmindenség leghatalmasabb ereje, azt idézte elő, hogy lenéztem a szüleim osztályát. De elég udvarias voltam, amikor ez a két előkelő faszkalap egy este átjött hozzánk. Emlékszem a férj és a feleség nevére is, de most legyenek inkább Bud és Mary Swan. Ez volt az az idő, amikor a részvények fabatkát sem értek, amikor egy rakás bank örökre lehúzta a redőnyt. A gyárak és áruházak kimúltak. De a Swan házaspár ragyogó új autón érkezett, az asszonyon új bunda, ujján új gyűrű ragyogott. Nekünk pedig meg kellett csodálnunk a kapu előtt álló kocsit, majd a bundát és a gyűrűt. Az apám és az anyám tudták, mi fán terem a jó modor. Közölték, hogy nagyon boldogok, mert látják, hogy milyen jól megy a Swan házaspár sora. De nekem valahogy bűzlött az egész. Mindenki le van égve. Honnan szedte a Swan házaspár ezt a tenger pénzt? Mintha a Swan házaspárnak, nekik egyedül, megadatott volna, hogy dacoljanak akár a gravitációval is. Anyám és apám arra kértek, hogy jobban vegyem szemügyre a gyűrűt, benne a csillag alakú, gyönyörű zafírt. Jól megnéztem. Azután, hogy jobban megértsem ezt a jelenséget, megkérdeztem Mr. Swantól, hogy mennyit fizetett a gyűrűért. Ekkor ütött meg az apám. A keze fejével a nadrágom ülepére csapott, de akkorát, hogy az ütés ereje a lépcső irányába lendített. Fel is mentem, egyenest a hálószobámba. Majd szétvetett a méreg. Hadd folytassam. A szüleim később rájöttek, hogy a Swan házaspár szélhámosoknak dolgozik, az ő nagy bánatukra. Bűnözők fizettek nekik, ha eljátsszák a műsorukat azoknak a barátaiknak, akikről feltételezték, hogy akad még egy kis dugipénzük. Az volt a tervük, hogy a műsor hatására a szüleimet izgatni fogja, hogyan is lehet ilyen

nehéz időkben egy kis talált pénzhez jutni. A szüleimnek nagy szüksége lett volna arra a kis talált pénzre. Ha nem lelnek rá, búcsút mondhatnak az előkelők osztályának. Amint említettem, a magam részéről máris az alsóbb néposztályokhoz tartoztam. A Swan házaspár előadta, hogy miután az értékpapírok piaca összeomlott, a maradék pénzecskéjüket egy csodálatos cégbe fektették, amely azonban szívesebben maradna inkognitóban. Szép csendben munkálkodva szénmonopóliumra szeretnének szert tenni, s ha ez összejön nekik, olyan gazdagok és befolyásosak lesznek, mint a Standard Oil. A cég bányákat és hajózási vállalatokat vásárol fel, és szénszállító vasúttársaságokban szerez többségi tulajdont. Ezeket bagóért veszi meg, mert készpénzzel fizet. No persze készpénze szinte senkinek sincs. A készpénz egyébként az olyan személyektől származik, mint a Swan házaspár és mint a szüleim, mert ők tudnak titkot tartani, és mert akad még valamicske a ládafiában, ha nagyon akarják. A cég értéke legalábbis megszázszorozódik, mihelyst a jólét visszatér a világba. És mert a cég ennyire hatékony, máris osztalékot fizet. Az osztalékból futotta a pazar kocsira, a szőrmebundára és a drágaköves gyűrűre. A szüleim természetesen befektettek. Azt hiszem, valakire rásózhatták az olajfestményeiket, vagy a keleti szőnyegeiket, vagy apám néhány szép fegyverét. Amikor jól ment nekünk, az apám puskákat gyűjtött. A szüleimet gyermekkorukban olyan sikerrel tanították jó modorra, hogy gyakorlatilag képtelenek lettek a gyanakvásra, annak feltételezésére, hogy régi barátaik szélhámosokkal fognak össze ellenük. Nem rendelkeztek egyszerű és használható szókinccsel szervezetük salaktalanító és szaporító szerveit illetően. És nem volt szavuk az árulásra és képmutatásra sem. A jó modoruk védtelenné tette őket osztályuk ragadozó egyedeivel szemben. Hát persze, hogy öreg barátunk, a beilleszkedési kényszer lépett ismét működésbe. Hát persze, hogy az egész szénmonopólium csak mese volt. Akárkié is lett a szüleim pénze, valószínűleg lóversenyre és kóristalányokra ment el. Lehet, hogy az egynegyedrészét kivéve. Lehet, hogy ezt a Swan házaspár kapta mint osztalékot. * Nemrég telefonbeszélgetést folytattam egy fiatal indianapolisi unokahúgommal, aki már férjezett asszony. Azt mondtam neki, hogy borzadnék ellátogatni a szülővárosomba, mert kizártnak tartom, hogy idősebb rokonaim szeressenek engem, és hogy csak a könyveimet gyűlölik olyan iszonyúan. Erre az unokahúgom azt felelte, hogy inkább értsem meg őket, hiszen ízig-vérig viktoriánusok és öregek már ahhoz, hogy megváltozzanak. Nem tehetnek róla, náluk a trágár könyvek iránti gyűlölet már feltétlen reflex. Így hát Viktóriára gondoltam, Nagy-Britannia és Írország királynőjére, India császárnőjére. 1819-ben született, sok-sok évvel azelőtt, hogy az első amerikai felmenőm partra szállt volna az Újvilágban. Az angolok királynője 1901-ben halt

meg, amikor az apám megkezdte gimnáziumi tanulmányait. Törtem a fejem, hogy vajon ez a királynő mért szenvedett oly nagyon a testi funkciók említésétől. Képtelen vagyok elhinni, hogy Viktória királynő akárcsak egyetlen pillanatra is őszintén nekikeseredett volna, ha megmutattam volna neki a segglyukról készített ábrámat. Az ábra a "Bajnokok reggelije" című regényem számára készült. A segglyukat én így ábrázolom:

A saját segglyukamat beépítettem az aláírásomba is, amely így néz ki:

Vajon mit érezhetett Viktória királynő azon dolgokkal szembesülve, amelyeket trágárnak minősített? Azt talán, hogy ha mégoly leheletfinoman is, de megfélemlítésre épülő hatalmát támadás érte? És hogy nem a hatalmi szervezet törzsétől érkezett a támadás, hanem nagyon messziről, a végekről, és hogy egyelőre még nincs jelentősége, mert csak a hatalom szegélyét súrolta? Vajon szerkesztett-e a királynő a legtávolibb peremvidék számára önkényes előírásokat abból a célból, hogy jelzéseket kaphasson, ha netán valami durva, otromba alak fel akarná hívni a figyelmét az írek sanyarú sorsára, vagy a gyáripar kegyetlen rendszerére, vagy a nemesség kiváltságaira vagy arra, hogy küszöbön áll a világháború satöbbi? Ha még azt sem akarta tudomásul venni, hogy az emberi lények el-elfingják magukat, hogyan fogadhatta a fenti dolgok hírét? Elalélt tőlük? * Mily finom a rendszer, amelyet Viktória királynő arra fejlesztett ki, hogy az emberek ne merészeljék megvitatni a tulajdon életük fölötti ellenőrzés jogát. A királynő meggyőzte népeit, hogy csupán abban az esetben válhatnak méltóvá önmaguk irányítására, ha többé eszükbe sem jut mindaz, ami gyakorlatilag soha egy pillanatra sem megy ki az emberi lények fejéből. Az előkelő családokban az édesanyák nem is adhatták alább, ugyanerre kellett beidomítaniuk a gyermekeiket és a cselédséget, satöbbi, sőt a férjüket is, már ha elvitték szárazon. * Hogy melyik volt a legtrágárabb írásom? Bizonyosan "A kozmosz megbaszása". Ez volt a világirodalomban az első eset, hogy címben is szerepelt a "baszás" szó. Valószínű, hogy nem is írok több novellát. Harlan Ellison barátom számára készült, aki beválogatta az "Újabb veszedelmes víziók" című antológiájába. 1972-ben övé lett a kiadás joga is, de volt olyan kedves, és engedélyezte, hogy a szöveg alább ismét megjelenhessen. Íme:

A KOZMOSZ MEGBASZÁSA 1987-ben az Egyesült Államokban törvény született arról, hogy a nagykorúvá váló fiatalok perbe foghatták a szüleiket, ha nem tetszett nekik, ahogy felnevelték őket. A nagykorúvá vált fiatal bíróság elé állíthatta apját és anyját, akiknek kártérítést kellett fizetniük, sőt börtönbe is kerülhettek, ha súlyosan hibáztak, mikor a felperes még tehetetlen kicsi gyermek volt. A törvénynek nem csupán az igazság ügyének előmozdítása volt a célja, hanem a népszaporulat csökkentése is, hiszen igencsak fogytán volt már az ennivaló. Az abortuszért sem kellett fizetni. Ellenkezőleg. Az abortuszra önként vállalkozó nő ajándékot is kapott. Választhatott a fürdőszobamérleg és az asztali lámpa között. 1989-ben Amerika kidolgozta "a kozmosz megbaszása"-tervet annak érdekében, hogy az emberi létforma továbbra is jelen lehessen valahol a világmindenségben, tekintettel arra, hogy a Földön már nem húzhatta sokáig. Minden szarrá meg sörösdobozzá változott, meg autóronccsá és hipósflakonná. Érdekes esemény történt a Hawaii-szigeteken, ahol a hulladékot éveken át két alvó vulkán kráterébe öntögették. A vulkánok egyik pillanatról a másikra az összes szemetet visszaköpték. Meg ehhez hasonlók. Ami a nyelvhasználatot illeti, beköszöntött az engedékenység kora. Még az elnök is olyanokat mondott, hogy szar, meg baszd meg, satöbbi, de ez senkinek nem zavarta az érzéseit, és senki nem is vette zokon. Tökéletesen rendjén való volt. Az elnök nevén nevezte a kozmosz megbaszását, minthogy más is így emlegette. Ez egy űrhajó volt, melynek orrába négyszáz kilogramm lefagyasztott és porított gecit raktak. Úticélja az Androméda galaxis volt, kétszázmillió fényévre a Földtől. A rakétát a híres űrkutatóról, Arthur C. Clarke-ról nevezték el. Az Arthur C. Clarke-nak július 4-én, pontban éjfélkor kellett útnak indulnia. Aznap este tíz órakor Dwayne Hoobler és felesége, Grace az Ohio állambeli Elk Harbor városában, az egykori Erie-tó partján található szerény otthonuk nappalijában a visszaszámlálást nézték a televízióban. Az Erie-tó vize addigra csaknem szilárd halmazállapotú csatornaiszappá alakult. Tizenegy méter hosszú emberevő ingolák éltek benne. Dwayne az innen két kilométerre fekvő Ohiói Felnőtt Fegyintézetben dolgozott mint őr. Az volt a hobbija, hogy üres hipósflakonokból madáretetőket készített. Egyiket a másik után csinálta, ki is akasztotta őket az udvarán, jóllehet ekkorra már az összes madár kihalt. Dwayne és Grace ámulva nézték azt a dokumentumfilmet, amely bemutatta a kozmoszba szánt geci fagyasztását és porítását. Lehűtötték a kémcsövet, amely történetesen a Chicagói Állami Egyetem matematika tanszékének vezetőjétől származó anyagot tartalmazta, majd az edényt üvegharang alá helyezték, és kiszivattyúzták belőle a levegőt. Amikor a levegő elillant, fehér por maradt a kémcsőben. Nem tűnt komoly mennyiségnek, és ezt Dwayne Hoobler szóvá is tette, pedig az üvegben jó néhány százmillió hibernált ondósejt volt. A tanszékvezető eredetileg átlagos mennyiséget produkált, azaz két köbcentiméternyit. Dwayne hangot adott annak a véleményének, hogy a kinyert por

talán még egy varrótű lyukát sem tömítené el. Ebből a porból összesen négyszáz kilogramm rövidesen útnak indul az Androméda felé. – Baszódj meg, Androméda – mondta Dwayne, és szavai nem számítottak trágárságnak. Dwayne csak azt visszhangozta, amit városszerte hirdetőoszlopokon és matricákon látott. Más jelmondatokat is kiplakátoztak, például ezt: "Szeretünk, Androméda", vagy pedig ezt: "Feláll Tőled a Föld, Androméda" satöbbi. Kopogtattak az ajtón, és tüstént be is lépett a lakásba a körzeti seriff, a család régi barátja. – Hogy vagy, vén anyabaszogató? – kérdezte tőle Dwayne. – Vagyogatok, te szarcsimbók – felelte a seriff. Ebben a modorban évődtek még egy sort. Grace jókat kuncogott, tetszett neki a szellemes párbeszéd. Kevésbé vidáman kuncogott volna, ha egy kicsivel jobban figyel. Észrevehette volna, hogy a seriff valójában nincs jókedvében. Hogy a nyájasság álarca alatt valami nyomaszthatja, és hogy hivatalos iratokat szorongat. – Ülj le minálunk, te vén kretén bűzgörény – mondta Dwayne. – Nézd velünk, amint Andromédának eltaláljuk a szarva közt a tőgyét. – Ehhez alighanem kétmillió évig kéne itt üldögélnem – válaszolta a seriff. – Az asszony meg nem tudná, hogy hová tűntem. – A seriff sokkal értelmesebb volt Dwayne-nél. Az ő gecije feljutott az Arthur C. Clarke-ra, Dwayne-é nem. Csak annak a személynek a gecijét fogadták el, akinek 115 fölötti volt az intelligenciahányadosa. Akadt néhány kivétel, például ha valaki válogatott sportoló volt, vagy játszott valamely hangszeren, vagy szépen festett. Dwayne-t azonban egyik kategóriába se lehetett besorolni. Abban reménykedett, hogy a madáretetői révén bekerül a kivételek közé, de csalatkoznia kellett. Másfelől a New Yorki Filharmonikusok karmesterének engedélyezték, hogy akár egy literrel is leadhasson, ha óhajt. A karmester hatvannyolc éves volt, Dwayne negyvenkettő. A képernyőn most egy idős űrhajós tűnt fel. Azt mondta, hogy nagyon szeretne ugyanoda eljutni, ahová a gecije igyekszik. De inkább otthon üldögél, mereng az emlékein, keze ügyében egy pohár Tang. A Tang egykor az űrhajósok rendszeresített itala volt, és szárított, lefagyasztott narancsporból készült. – Ha kétmillió évig nem is, de öt percre csak leülhetsz. Ujjé mán le! – biztatta a seriffet Dwayne. – Azt, amiért jöttem – felelte a seriff, és most már feltűnt, milyen szomorú –, ha lehet, mindig állva csinálom. Dwayne és Grace őszintén meglepődtek. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi vár rájuk. Az várt rájuk, hogy a seriff mindkettőjüknek bírósági idézést nyújtott át. – Keserves kötelességem, hogy közöljem, leányotok, Wanda June vádat emelt ellenetek, amiért tönkretettétek őt, mikor még kicsi gyermek volt.

Dwayne és Grace villámsújtottan álltak. Tudták, hogy Wanda June már betöltötte a huszonegyedik életévét, így immár joga volt arra, hogy beperelje a szüleit, de a legkevésbé sem ezt várták volna tőle. Wanda June New Yorkban élt. Telefonon gratuláltak neki születésnapja alkalmából. Grace egyebek között éppen ezekkel a szavakkal köszöntötte fel: – Na, mézecském, most aztán be is perelhetsz bennünket, ha akarsz. – Grace oly biztos volt abban, hogy ő is, Dwayne is jó szülő volt, hogy így folytatta: – Ha kedved szottyan, börtönbe is zárathatod a te rohadék vén szüleidet. Úgy alakult, hogy Wanda June volt az egyetlen gyermekük. Bár Grace többször is teherbe esett, de elvetette a magzatait. Helyettük három asztali lámpát és egy fürdőszobamérleget választott. – És mivel vádol bennünket, szerinte mit követtünk el? – kérdezte Grace a serifftől. – Mindkettőtök idézése mellé külön-külön csatolták a vádpontokat – felelte a seriff, aki képtelen volt rá, hogy szerencsétlen barátainak a szemébe nézzen, inkább a képernyőre meredt. A stúdióban egy tudós éppen azt magyarázta, hogy miért az Andromédát szemelték ki mint célállomást. A tudós azt mondta, hogy a Föld és az Androméda Galaxis között minimum nyolcvanhét kronoszinklasztikus infundibula, vagyis idő-tér hurok található. Amennyiben az Arthur C. Clarke ezek egyikén áthaladna, az űrhajó és rakománya trilliószor megsokszorozódna, és tüstént jelen lenne a végtelen tér és idő minden egyes pontján. – Ha az univerzumban egyetlen megtermékenyíthető petesejt is akad, magunk azt megtalálná, és legott szárba is szökkenne – ígérte a tudós. Az űrprogrammal kapcsolatban az egyik leglehangolóbb mozzanat persze az volt, hogy általa is bebizonyosodott, milyen messzire került a Földtől a termékenység, ha egyáltalában még valóban létezik valahol. A kevésbé intelligens embereket, mint amilyen Dwayne és Grace, sőt a náluk értelmesebbeket is, mint például a seriff, azzal hitegették, hogy valahol az űrben már szeretettel várnak reánk, és hogy a Föld nem egyéb, mint egy nagy darab szar, legföljebb rakétakilövő állványnak jó. És a Föld addigra tényleg egy nagy darab szar lett. Még a kevésbé értelmesek előtt is derengeni kezdett, hogy ennek ellenére emberi lények számára még sincs rajta kívül más lakható bolygó. Grace-nek könnyek patakzottak a szeméből, amiért beperelte őket a tulajdon leánya. A könnyeken át megsokszorozódtak a vádpontok. – Istenem, ó, Istenem – motyogta. – Olyan dolgokkal hozakodik elő, amelyeket már régen el is felejtettem, de ő aztán mindenre emlékszik. Felhánytorgat eseteket, amelyek akkor történtek, mikor még négyéves se volt. Dwayne elmerülve olvasta a maga bűnlajstromát, ezért meg sem kérdezte Grace-t, hogy mi volt az az iszonyatos rémtett, amelyet a felesége a négyéves Wanda June kárára elkövetett. Ez volt a rémtett: Wanda June, a szegény kicsi gyermek zsírkrétáival gyönyörű képeket rajzolt a nappali szoba vadonatúj tapétájára, mert így akarta megörvendeztetni az édesanyját. De az édesanyja begurult rá, és alaposan

elfenekelte. Attól a naptól kezdve, állította a vádiratban Wanda June, többé soha még ránézni sem tudott valamely képzőművészeti kellékre, mert reszketni kezdett, mint a kocsonya, és hideg verejték öntötte el az egész testét. Wanda June ügyvédje azt is kimondatta a védencével, hogy az édesanyja, úgymond, "megfosztotta leányát egy ragyogó és gyümölcsöző művészkarriertől". Mindeközben Dwayne pedig arról értesülhetett, hogy "...szétzúzta leánya férjhezmeneteli esélyeit" és – mint a lány ügyvédje kifejtette – "kirekesztette Wanda June-t a hitvesi szerelem és béke áldásaiból". Ezt Dwayne állítólag toprongyos otthoni ruházata idézte elő, amelyet a komoly kérők látogatása idején viselt. Dwayne gyakorta derékig meztelenül ment ajtót nyitni, viszont a tártáskáját és a pisztolyát magán hagyta. Wanda June még meg is tudta nevezni a szerelmét, akit az apja miatt elvesztett. John L. Newcombnak hívták az illetőt. Newcomb végül más nőt vett feleségül. Remek állásba került azóta. Egy fegyverraktár biztonsági őreinek lett a parancsnoka Dél-Dakotában. Itt tárolták a kolera- és bubópestis-bacilusokat. A seriffnek további rossz hírei is voltak. Tudta, hogy rövid időn belül ezeket is módja lesz megosztani a barátaival. Tudta, hogy a szerencsétlen Dwayne és Grace hamarosan ezt kérdezi majd tőle: "De hát mért kellett a leányunknak ezt tennie velünk?" A felelet további rossz híreket zúdít majd a házaspárra, hiszen Wanda June ekkor már börtönben ült. Azzal vádolták, hogy áruházi tolvajoknak volt a bandavezére. És csakis akkor úszhatja meg a dolgot, ha mindent az anyja és az apja nyakába varr és bebizonyítja, hogy a szülei hibájából jutott idáig. Eközben Flem Snopes, Mississippi állam szenátora, a szenátus űrhajózási bizottságának elnöke tűnt fel a televízió képernyőjén. Közölte, hogy a kozmosz megbaszása örömmel tölti el, és hogy az ország űrkutatása mindig is éppen erre irányult. Elmondta, mennyire büszke arra, hogy az Egyesült Államok éppen az ő fatornyos falucskáját, Mayhew-t találta a legalkalmasabb telephelynek a világ legnagyobb gecifagyasztója számára. A "geci" kifejezés története mellesleg szintén nem érdektelen. Ugyanolyan ősi szó volt, mint a "baszás", vagy a "szar", satöbbi, de míg az utóbbiak már régóta megjelenhettek a szótárakban, a "geci' rendre kívül rekedt. Ennek az volt a magyarázata, hogy oly sokan szerették volna megőrizni, mint igazi varázsszót, a legeslegutolsót. Ám midőn az Egyesült Államok bejelentette, hogy igazi varázslatot hajt végre azzal, hogy spermával veszi célba az Androméda Galaxist, a lakosság helyesbítette a kormányt. A társadalmi mélytudat végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy a legeslegutolsó varázsszó is felszínre kerülhessen. A polgárok kitartottak amellett, hogy sperma kilövése egy másik galaxisra kismiska a gecihez képest. A geci, az az igazi. A kormányzat így azután használni kezdte a szót és addig példátlan módon írásban is rögzítette, ezáltal bekerülhetett a helyesírási kézikönyvekbe.

A televízióban a riporter arra kérte Snopes szenátort, hogy álljon fel, hadd lássák a nézők is a herevédőjét. A szenátor felállt. A herevédő gatyapőc az utóbbi időben divatba jött. Sok férfi a kozmosz megbaszása program iránti tisztelete jeléül rakéta formájú herevédőt hordott. Elterjedt a szokás, hogy a fallosz mentén az "U. S. A." betűszót hímezték a ruhadarabra. Snopes szenátor azonban az Amerikai Egyesült Államok csillagos-sávos lobogójót hímeztette a maga herevédőjére. A lobogó a beszélgetést az általános heraldika tudományára terelte. A riporter a szenátort mozgalmára emlékeztette, amely a fehér fejű rétisas nemzeti totemállatként való törlésére irányult. A szenátor kifejtette, mennyire nehezményezi, hogy hazáját még mindig egy olyan szerzet jelképezi, amely nyilvánvalóan képtelen volt megbirkózni a modern kor követelményeivel, és emiatt ki is halt. Erre a riporter megkérdezte, hogy a szenátor meg tudna-e nevezni akárcsak egy olyan szerzetet, amely képes volt megbirkózni a modern kor követelményeivel. A szenátor túlteljesítette a kérést és mindjárt kettőt is megnevezett, az ingolát és a gilisztát. Éppen ekkor történt, és erről sem a szenátor, sem bárki más nem szerezhetett tudomást, hogy már az ingolák is túlságosan undorítónak és mérgezőnek találták a Nagy Tavakat. Az emberi lények a lakásukban figyelték a kozmosz megbaszásának élő közvetítését, s eközben az ingolák előkecmeregtek a posványból és partra vergődtek. Némelyik csaknem olyan hosszúra és vastagra nőtt, mint az Arthur C. Clarke. Grace Hoobler nagy nehezen elfordította könnyáztatta szemét az idézésről és a vádpontokról, és feltette azt a kérdést, amelytől a seriff már régóta rettegett: – De hát mért kellett a lányunknak ezt tennie velünk? A seriff elmondott neki mindent, majd ő is kifakadt a kegyetlen sors ellen, és megtörten kiáltotta: – Soha nem volt ennél rettenetesebb kötelességem. Hogy épp az emberiség történelmének vélhetőleg legörömtelibb ünnepén kelljen kézbesítenem e szívettépő dokumentumokat, ráadásul pont azoknak a barátaimnak, akiket oly közel érzek magamhoz! Sírva lépett ki a házból, egyenesen bele egy ingola kitátott szájába. Az ingola tüstént felfalta, de Dwayne és Grace Hoobler még hallhatták a seriff halálsikolyát. Kirohantak, hogy megnézzék, miért sikoltott a seriff. Az ingola őket is megette. A sors iróniája volt, hogy odabent a televíziójuk tovább közvetítette a visszaszámlálást, pedig ezzel ők már nem foglalkoztak többé. – Kilenc! – mondta egy hang. – Nyolc! – Hét! – És így tovább. *

A fenti történetet én találtam ki. És itt egy másik, ami igaz. Kicsi koromban volt a szüleimnek egy barátnője, akit valósággal ajnároztak lelkesedéséért, jó ízléséért, a kifogástalan modoráért satöbbi. Egy német üzletemberhez ment feleségül. Amikor a második világháború után visszatért Indianapolisba, ugyanaz a vonzó teremtés maradt, mint egykor. Lelkesen magyarázta, hogy Hitlernek a legtöbb dologban azért mégiscsak igaza volt, és hogy csodálat illeti meg Németországot, hiszen egyidejűleg viaskodott hatalmas ellenfeleivel. – És majdnem mi győztünk – mondta jelentőségteljesen. Magam is éppen ekkoriban tértem haza Németországból. Ott voltam hadifogoly. Szépen félrevontam hát apámat, és így szóltam: – Nézd, apa, nem tehetek róla, de vegyes érzelmeket táplálok családunk ezen régi barátja iránt. Apám azt felelte, hogy ne is törődjek a hölgygyel, fogalma sincs a politikáról, egy kukkot sem ért belőle, és hogy most is ugyanaz az elbűvölő, butácska, ártatlan kicsi gyermek, mint azelőtt. Apámnak igaza volt. Ez a barátnőnk nem is érthette sem Auschwitzot, sem a sok szar alakot, semmit, ami egy kicsi gyermek lelkét felkavarhatta volna. Ezt hívják jó modornak. (Szántó György Tibor fordítása) XIII. Gyerekek A feleségem és mindkét leányom mostanság újjászületett keresztények. Fehér mágiát űznek különböző rítusok és imák révén. Nincs is ezzel gond. Bolond volnék, ha azt állítanám, hogy a szabadgondolkodó Clemens Vonnegut eszméi mindmáig lebilincselőek és bátorítóak, hiszen időközben volt két világháború, a bolygó halálosan beteg lett, s jön a többi. Elismételhetem-e szívem minden lelkesedésével az ő hitvallását, amelyet könyvecskéjében, 1900-ban így foglalt össze: "Hiszünk az erényben, a tökélyben, a haladásban, a természeti törvények állandóságában. Hiszünk abban, hogy a társadalmi viszonyokat és az életkörülményeket szükségszerűen javítanunk kell, összhangban azzal a jóakarattal, amely nélkül az emberi közösségek széthullanak."? Nem ismételhetem el. "Az igazságot az emberi társadalom legalapvetőbb kellékének kell tekintenünk" – mondta Clemens Vonnegut. Amióta azonban az igazságot rádobtuk Hirosimára, kezdek benne kételkedni.

Clemens Vonnegut hatalmas és gazdag dinasztiákról értekezett, amelyeket bűnözők alapíthattak. Megvetette az ilyen családokat. A dinasztia, melyet Clemens Vonnegut alapított, kemény munkára, előrelátásra és tisztességes üzletmenetre épült. Kevéssel Clemens Vonnegut halála és nyolc évvel az első világháború kitörése előtt a dinasztia tagjai, köztük a nagyapám és az apám is, vidám tengerésznek tűnhettek. Kicsiny, frissen festett vitorlás hajóik biztonságos vizeken navigáltak, mindig partközelben, hogy lássák, hol a kikötő. Indianapolis volt a kikötő. A kicsiny vitorlások pedig állások voltak és tulajdonrészek a Vonnegut Vasáru Társaságban. Hetvennégy évvel később a Vonnegut Vasáru Társaság már nem létezik. A forgalmas áruház Indianapolis szívében, a Mile Square-en állt. Helyén ma sivár autóparkoló terpeszkedik. A Mile Square éjjelente olyan hátborzongatóan kihalt, mint KeletBerlin nemrég. A kisebb üzleteket is elsöpörte a tökéletesen becsületes verseny, vagyis a diszkontüzletlánc. Így azután nem hagyok örökül a leszármazottaimra Vonnegut Vasáru részvényt, nem tudok nekik állást felajánlani a cégnél, ha odakünn az életben kitörne a vihar. Nagyapám ágán én vagyok a családban a legutolsó, aki még dolgoztam ott, vagyis egy ideig magam is hajókázhattam kicsiny vitorlásomon. * Részvények helyett legfeljebb egy történetet hagyhatok a leszármazottaimra abból a legendás korból, amely mára eltűnt a ködben, pedig annak idején Indianapolisban a Vonnegut név egyet jelentett a vasáruval. Lakott Indianapolisban egy japán ékszerész, aki egyebek között pazar kézműves gyűrűket is csinált a Tudor Hall végzős diákjai számára. A Tudor Hall Indiana állam gazdag családjainak kicsiny elit középiskolája volt. Az egész államból ide járatták a vagyonos leányokat, mielőtt a keleti egyetemekre mentek volna. A nővérem is itt tanult, pedig a családja tönkrement. Az első feleségem is itt végzett, pedig az ő családja is tönkrement. Iku Matsu Motónak hívták ezt az ékszerészt. Számos titkot őrzött, feltehetően azért, mert a vevői sohasem faggatták őt az életéről. Kiderült róla, hogy egykor cirkuszi erőművész volt, fellépett a Ringling Fivéreknél és a Barnum & Bailey porondján is. Egy szép napon tehát a japán ékszerész felkereste a Vonnegut Vasáru Társaság Keleti Washington utcán található fióküzletét, hogy ott kovácsüllőt vásároljon. Az ő boltja a Monument Circle-ön volt, három sarokkal arrébb. Indianapolist ugyanaz a francia, Pierre Charles L'Enfant tervezte, aki Washington D. C.-t. Minden háztömb százötven méter hosszú. Iku Matsu Moto megtalálta a kedvére való üllőt, és az eladótól az ár felől érdeklődött. Az eladó kedélyes ember volt, és évődve azt felelte az ékszerésznek, hogy ha haza tudja vinni, ingyen is megkaphatja. Mire Iku Matsu Moto hazavitte. *

Él még néhány Vonnegut Indianapolisban, de szinte semmit sem tudok róluk. A gyermekeim pedig annyit fognak tudni a német rokonokról, amennyit én, és annyira érdekli őket ez a rokonság, mint engem. Minden széthullik. Albanyban lakik egy bizonyos Bernard Vonnegut. Ha jól tudom, a bátyám. Van a környéken egy bizonyos Peter Vonnegut is, ő Bernard fia, könyvtáros. Feleségül vett egy Michi Minatoya nevezetű asszonyt, aki csakúgy, mint Iku Matsu Moto, Japánból származik. Egyik gyerekük Carl Hiroaki Vonnegut, másik gyerekük Emiko Alice Vonnegut. Ők a bátyám unokái, egyelőre nincs is neki több. E két unoka egyebek között szintén a de St. André család hajtása. Különös és szép. * Egy bizonyos Dr. Mark Vonnegut a Massachusetts állambeli Brookline-ban lakik. Ha jól tudom, ő az én fiam. Büszke vagyok Markra. Az ő tapasztalataiból is merítettem, amikor a New jersey állambeli Morristownban, 1980. június 4-én a Mentálhigiéné Társaság gyűlésén elmondtam az alábbi beszédet: A programfüzetükben az áll, hogy az előadásom címe: "Lehet-e boldogulni viszonyítás nélkül?" Kérem, hogy ezt húzzák át, különben nem fognak emlékezni az itt elhangzottakra. A helyes cím: "Rettegés és gyűlölség Morristownban". Tudniuk kell, hogy tökéletes biztonságban érzem magam idefent. Ha rám jönne a bolondóra, önök pontosan azt tennék, amit a tudományuk mai állása diktálna. Egy szempillantásnyi idő sem telne el, máris kiengednének a diliházból, hogy nyugtatókkal belőve újra szabadon sétafikálhassak. A programfüzetükben található cím amúgy is nyomdahibát tartalmaz. Kimaradt ez a szó: pontok. A helyes cím: "Lehet-e boldogulni viszonyítási pontok nélkül?" Talán az lenne a legokosabb, hogy írják be a pontok szót, és csak ezután húzzák át a címet. Erről jut eszembe a következő tréfás eset. Ül a vendég az étteremben, egyszer csak odainti a pincért és azt mondja: – Pincér, orsó van a levesemben. Mire a pincér: – Bocsánat, uram, nyomdahiba történt. Borsónak kellett volna lennie benne. Amikor elgondoltam, hogy a viszonyítási pontokról fogok itt beszélni, a mainál egyszerűbb és szilárdabb civilizáció járt az eszemben. Egy-két példa: Shakespeare Hamletje, Beethoven Ötödik szimfóniája, Leonardo Mona Lisája, Lincoln Gettysburgi Beszéde, Mark Twaintől a Huckleberry Finn. A kínai nagy fal, a pisai ferde torony, a Szfinx. Egykor ezek hatalmas emlékmű gyanánt léteztek az ország minden gimnáziumot végzett polgárának elméjében. Mára viszont elsüllyedtek, akárcsak, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem, Atlantisz. Megfojtották őket a televízió, a rádió, a multiplex filmszínházak és a pletykamagazinok által kínált legfrissebb szenzációk. Pedig volt idő, amikor Amerikában a mentálhigiéné területén dolgozó személynek és a hazánkban született elmebetegnek akadtak közös viszonyítási pontjaik. Mondjuk,

kettejük terápiás célú párbeszéde kezdődhetett akár egy Mona Lisa mosolyával kapcsolatos eszmecserével is. Kezdésnek megtette. Manapság viszont, attól tartok, az orvosnak inkább a Halálos fegyver-ből kell alaposan felkészülnie, vagy a texasi láncfűrészes gyilkosságokból, a Vészhelyzetből, tévésztárokból. Színésznőkből. A párbeszéd tárgyának élettartama megegyezik a szentjánosbogáréval. Van egy fiam, a nyugati parton él, kabaréjeleneteket ír. Egyik tréfájában a Foxi Maxival kapcsolatban élcelődött. Azt hitte, roppant mulatságos. El kellett neki magyaráznom, hogy nála fiatalabb és idősebb amerikaiak millióinak halvány fogalma sincs róla, kicsoda a Foxi Maxi, és így is egész tűrhetően érzik magukat. Egy világ omlott össze benne. Amikor ő hétéves volt, számára Foxi Maxi maga volt az Isten. De, mint már mondtam, elvetettem az eredeti beszédtervemet. Nem tudtam tető alá hozni ezzel az én tyükeszemmel. Nem csupán az én számomra lett volna túl igényes, de az lett volna az ebédhez is ebben a fogadóban, New Jerseyben. Úgy döntöttem, hogy inkább előadom, mennyire nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy itt lehetek. Ha volna valaki önök között, aki jegyzetel, most ez következzen: "Örül a felkérésnek, hogy a mentálhigiénéről szólhat." Vagy ehhez hasonló. El se tudom képzelni, miért engem kértek fel. Talán mert Mark fiam bedilizett. Ő nem ír kabarétréfákat. Aki kabarétréfákat ír, az egy másik fiam. A bedilizett fiam már meggyógyult. A Harvardon végzett, tavaly orvos lett, egy bostoni kórházban dolgozik. Hozzám hasonlóan nagyszerű szónok. Ha mentálhigiénével foglalkozók számára tart előadást, előszeretettel kérdezi meg, hogy közülük hányan szednek nyugtatót. Persze szinte soha senki nem jelentkezik. Az orvos fiam ilyenkor kissé elvigyorodik, és ezt mondja: Nem fog megártani. Egyszer ki kellene próbálniuk, hogy végre maguk is kapiskálják, mit éreznek a betegeik. Az önök szervezői azt tudakolták tőlem, hogy milyen tudományos fokozatom van. Gondolom, ez a dolguk. Ha cirkuszi kötéltáncos volnék, akkor is ezt kellene kérdezniük. Feltúrtam az éjjeliszekrényem fiókjait, hátha találok valami iratot. Elő is került egy elveszettnek hitt mandzsettagomb, sajnos, nem arany, csak futtatott. Találtam továbbá egy fotót Alice nővéremről. Tizenhat éves rajta. Itt, New Jerseyben halt meg, negyvenegy éves korában. Mentálhigiénés szempontból sem volt egészen rendben. A kezembe került egy diploma, a Chicagói Egyetem adta ki, amely tőlünk nyugatra fekszik. A diploma tanúsítja, hogy antropológiából bölcsészdoktori címet szereztem. Fellapoztam a szótárban, hogy mit jelent az antropológia szó. Kiderült, hogy az ember tanulmányozását. Valamikor régen a Chicagói Egyetemen az antropológia öt részterülete közül kellett egyet választanom. Én a kulturális antropológiát választottam, mert ez kínálta a legjobb esélyt magasröptű halandzsák megírására. A kultúra természetesen mindaz a tárgy vagy eszme, amelyet férfiak és nők és gyermekek alakítottak ki, nem pedig az Isten. Azt is mondhatnánk, hogy a kulturális antropológia jó tágas szak. Nem is hallottam még olyan művelőjéről, akit klausztrofóbia vert volna le a lábáról. Az átkozottul ostoba diploma okozta, hogy egy pillanatra ügy gondoltam, szakértőként szólhatok itt a kultúráról, eme Prokrusztész-ágyról, amelyet a kevésbé alkalmazkodó személyiségek oly kényelmetlennek találnak. Mark fiam olyannyira

kényelmetlennek találta, hogy ki akarta miatta loccsantani az agyvelejét. Gumiszobába kellett dugni. Nem vicc. Ennyire bezsongott. Ha egy Stradivarihegedűt talál a keze ügyében, hát azzal végez magával, vagy a pisai ferde toronnyal, vagy felszúrja magát Walter Cronkite21 bajuszára. Diploma ide vagy oda, nem vagyok kultúrantropológus, csupán mesemondó. Es annak sem a legjobb, sőt a családomon belül sem, különösen, ha a kultúra és az elmeállapot közötti kapcsolatról van szó. Mert e tekintetben az én Mark fiam a legjobb mesemondó. Könyvet írt a becsavarodásról és a felépülésről. "Expresszvonaton a paradicsomba", ez a címe. Mark mindenre emlékszik. Fűti a vágy, hogy megismertesse a becsavarodó egyéneket a hullámvasút természetével, amely száguld velük. Olykor jól jöhet, ha tisztában vagyunk a hullámvasút pályájával. Önök közül hányan szednek nyugtatót? Mark megtanított arra, hogy sohase misztifikáljam az elmebetegséget, mert az nem valami romantikus dolog. Szó sincs zseniális és elbűvölő skizofréniásokról, akik többet értenének az életből, mint az orvosuk, vagy éppen a Harvard Egyetem rektora. Mark azt mondja, hogy a skizofrénia éppoly szörnyű, éppúgy felőrli az erőnket, mint a himlő, vagy a veszettség, vagy bármely más, leírhatatlanul iszonyatos kórság. Sem a társadalom nem tehet róla, sem a beteg családja vagy barátai, hála Istennek. A skizofrénia: belső kémiai katasztrófa. Irgalmatlanul szörnyű genetikai balszerencse váltja ki. Efféle baleset előfordul bármely társadalomban, még az ausztrál őslakosok sem kivételek, sem a második világháború előtti Bécs középosztálya. E percben is sok író fabrikál olyan történetet, melynek tengelyében ott a csodálatra méltó, szinte már természetfölötti képességű skizofréniás. Miért? Mert a téma mindenkor számíthat a sikerre. A betegséget magát kivéve mindent vádolni lehet. A kultúrát, a gazdaságot, a társadalmat: ezek okozzák a páciens összes baját. Mark fiam szerint téves ez a felfogás. De mert mégiscsak én vagyok az apja, talán megengedhetem magamnak, hogy kijelentsem: a kultúra, amely eszmék és műtárgyak elegye, olykor még egészséges személyeket is arra késztet, hogy a maga, vagy a társadalom, vagy a bolygó jól felfogott érdekei ellen cselekedjen. Ki is agyaltam egy történetet e motel jelen lévő vendégei számára, amely jól időzítve mindezt illusztrálhatja. Így hangzik: Adva van egy pszichiáter, ugyebár. A német SS ezredese ő, és a második világháború idején Lengyelországban szolgál. Vonnegutnak hívják. Jó kis német név. Vonnegut ezredes feladata, hogy körzetében felügyeljen az SS mentálhigiénés állapotára. Hozzá tartozik Auschwitz katonai személyzete is. Vonnegut ezredes tányérsapkáját koponya és lábszárcsontok díszítik. Amikor a férfiú, aki az SS-ben szolgál, szerelmet akar vallani egy asszonynak, kitűzhető koponyát és lábszárcsontokat vesz neki ajándékba. Vonnegut ezredes szerelme azonban szintén az

21

Walter Cronkite (1916-). A CBS-televízió esti híradójának híres műsorvezetője 1962 és 1981 között.

SS tagja, így saját kitűzhető koponyával és lábszárcsontokkal rendelkezik. Ezért az ezredes nyalókát küld neki. De a történetben nem ez a legsúlyosabb drámai konfliktus. Az a legmegrendítőbb mozzanat, amidőn egy fiatal, idealista SS-hadnagy keresi fel Vonnegut ezredest. A hadnagy neve: Dampfwalze. A Dampfwalze szó jelentése: úthenger. A Vonnegut szó viszont nem jelent semmit. Ezt a könyvkritikusok is alátámaszthatják. Dampfwalze hadnagy, akinek a szerepét Peter O'Toole játszhatná el, úgy érzi, hogy ő már nem állja meg a helyét az auschwitzi pályaudvar peronján, ahol a marhavagonból kihajtják a rengeteg embert, nap mint nap. Kimerült, belebetegszik, bár van annyira bölcs, hogy szakszerű segítséget vegyen igénybe. Dr. Vonnegut eklektikus lélekbúvár, és történetesen a gyakorlat embere. Sokan hatottak rá kisebb mértékben: Jung, Freud, Ranke satöbbi. Ötvözte őket. Nyílt és érdeklődő gondolkodó. Valójában megavitaminokkal kezeli Dampfwalze hadnagyot. Ugyanezek gyógyították meg a fiamat is. A nácik messze nem kapták meg az őket megillető elismerést a megavitamin-terápiával való úttörő kísérletezésükért. Dampfwalze felépül, kész arra, hogy szolgálata álljon. A szeme újra ragyog. Étvágya remek. Minden éjjel jól kialussza magát. Megkérdezi Dr. Vonnegutot, hogy mennyire volt súlyos a betegsége. Dr. Vonnegut elmagyarázza neki, hogy amennyiben Dampfwalze nem ismerte volna föl idejében a természet apró vészjelzéseit és nem bízza magát a modern orvostudomány gondjaira, lassanként még azzal is megpróbálkozott volna, hogy lelője Adolf Hitlert. Ennyire súlyos volt a hadnagy betegsége. Azt hiszem, e történetnek az az erkölcsi tanulsága, hogy esetenként éppen valamely társadalom az elmebetegség legrosszabb meghatározója. Köszönöm a figyelmet. * Hat gyermekem van, közülük hárman az unokaöccseim, csak adoptáltam őket. Megtartották eredeti nevüket, a világ legeredetibb nevét, amely így hangzik: Adams. Az első feleségem és én akkor adoptáltuk őket, amikor huszonnégy órán belül meghaltak a szüleik. Az apjuk vízbe fulladt, amikor a helyiérdekű vonata New Jerseyben továbbhaladt egy már kinyitott felvonóhídon. Utána a rákbeteg mamájuk is meghalt a kórházban. Ő volt az egyetlen nővérem. Régóta tudtuk, hogy gyógyíthatatlan. A negyedik Adams-fivér csecsemő volt ekkoriban. Őt az apja unokabátyja vette magához az alabamai Birminghamben. A gyerekek 1958 szeptemberében vesztették el a szüleiket, éppen huszonkét évvel ezelőtt. Rumsonban, New Jersey államban laktak, rögtön odasiettem, hogy ellássam őket. Nem voltam jelen, amikor értekezletet tartottak. Aztán lejöttek a lépcsőn és közölték, hogy egyetlen kívánságuk van: hadd maradhassanak együtt a kutyáikkal. Az egyik juhászkutya, Sandy később a legeslegjobb barátom lett.

* A legidősebb árva – továbbra is így hívjuk őket –, James Adams akkoriban volt tizennégy éves. Ma harminchat, annyi, amennyi az adoptálásakor én voltam. Rövid ideg egyetemre járt, azután önkéntes lett a perui békehadtestnél, később kecskét tenyésztett Jamaicában, ma pedig műbútorasztalos Leverettben, Massachusetts államban. Feleségül vette Barbara D'Arthanayt, aki korábban tanárnő volt New Englandben, és aki évekig segített neki kecskét tenyészteni egy jamaicai hegy tetején. Épp annyira hidegen hagyja őket a társadalmi rang és a vagyon, mint egykor Henry David Thoreau-t. Megajándékoztak egy unokával. Olyan tájon nevelik a gyermeküket, ahol az emberek a vadontól visszahódított földeken gazdálkodnak. A gyermek: India Adams, neve a hajdani fehér telepesek ártatlan imperializmusára emlékeztet. Isten óvja India Adamset a vad amerikai rengetegben. * Egy epizód Jim legénykorából: Amikor kilépett a Békehadtesttől, Jim és két barátja tutajon bejárták az Amazonast. Éjszakára éppen a brazíliai Manaus, a hajdani virágzó gumiipari központ mellett kötötték ki a tutajt, amikor melléjük állt egy motorcsónak. A szovjet költő, Jevgenyij Jevtusenko kormányozta a járművet. Vele voltak brazil barátai is. Jevtusenko az iránt érdeklődött, hogy átjöhetne-e ő és a társasága a tutajra, némi italra. Viszonzásul, mondta, elárulja vendéglátóinak, hogy mi volna a legjobb név a tutajuk számára. Már javában folyt az italozgatás, amikor valamilyen okból Jim és Jevtusenko összeverekedtek. A partinak vége szakadt, a látogatók visszatértek a motorcsónakjukra. De mielőtt eloldották volna a kötelet, Jevtusenko így szólt. – Nem felejtettem el, amit ígértem. A tutaj számára a legjobb név a Huckleberry Finn. Évekkel később én is találkoztam Jevtusenkóval és megkérdeztem tőle, hogy valóban így történt-e az eset. – Ó! – mondta a költő. – Ó! Az a maga fia volt? Nagyon rossz gyerek! Kicsi a világ. * Steven Adams az adoptálás idején tizenegy éves volt, annyi, mint a vér szerinti fiam, Mark. A testvérek közül ő szorult ránk a legkevésbé, mert kiváló sportoló volt, és már a szülei halála előtt egy másik családnak is a tagja lett, edzők és csapattársak és riválisok világméretű családjának a tagja. A Cape Cod edzői éppoly örömmel köszöntötték elveszettnek hitt fiukat, mint kollégáik New Jerseyben. Amikor Steve megérkezett Cape Codra, a kabátja hátán ez a felirat büszkélkedett: New Jersey serdülőválogatott. További bemutatkozásokra nem is volt szükség.

Beiratkozott Dartmouth-ba, angol szakra járt és befejező csatárt játszott. Ma Los Angelesben él, hivatásos tévékomédia-szerző lett belőle. Harminchárom éves, nincs még felesége, és rengeteget fut. Összes gyermekem közül Steve-et ismerem a legkevésbé, mert, becsületére legyen mondva, neki volt rám a legkevésbé szüksége. Ugyanakkor ő az egyetlen, aki az én szakmámat választotta, vagyis ő is főállású író. A munkája csupa nevetség. Úgy tudom, hogy bele se fog, ha a következő pillanat máris nem ígér valami ragyogó poént. A komolytalanságát jól megfizetik. Ha megkomolyodna, elvesztené az állását. Munkaköri kötelessége, hogy mindazt elfelejtse, amit Darthmouth-ban irodalomból és történelemből és filozófiából vagy bármi másból megtanult, mert csakis olyasmiből készülhet a tréfa, amit a közönsége is jól ismer. Tévéreklámok, percéletű sztárok, az elmúlt esztendő legnagyobb kasszasikerű filmjei, különlegesen népszerű poplemezek, a híradóban vég nélkül kelepelő politikusok satöbbi, satöbbi. Nagyon fárasztó lehet. Összes gyermekem közül ő a leggyökértelenebb, és nyilván ő sodródik majd a legmesszebbre tőlem. Ha majd szaporodik, a gyermekei feltehetőleg kaliforniaiak lesznek, és soha nem fogják megtudni – kivéve, ha ezt a könyvet elolvassák –, hogy ők is a de St. André család hajtásai, és másod-unokatestvéreiket Carl Hiroaki Vonnegutnak és Emiko Alice Vonnegutnak hívják satöbbi. * Steve öccse, Kurt Adams az adoptáláskor kilencéves volt. Ő is Leverettben él, közel a bátyjához, Jimhez. A fivérek közül elsőnek ő telepedett le ott. Ma harminckét éves és az Air New England légitársaság pilótája, közben pedig szépséges gerendavázas, csakis fával fűthető házakkal üzletel. Maga is egy ilyenben lakik. Kiváló művészt vett feleségül, kinek neve Lindsay Palermo. Még nincs gyermekük. Közülünk ő az egyedüli, aki ért az üzlethez. Nem lett gazdag, de szépen keres a kisebb befektetéseivel. Dollárt termő kertecskéjét gondozza. Rajta kívül a családban senkit nem érdekelnek a pénzügyi trükkök. Éppúgy képtelenek ezzel foglalkozni, mint egykor apám, vagy anyám, vagy a nővérem, vagy jelenleg a bátyám. Azt hiszem, ez genetika dolga. Az ember vagy úgy születik, hogy tud bánni a pénzzel, vagy nem születik úgy. Mindegyikünknek megvan a maga szűk és eleve elrendelt tevékenységi köre, ezekben lelkesen kísérletezgetünk. Én például írok. * A bátyám a mennydörgéstudomány lelkes művelője. Néhai nővérem a festészet és a szobrászat lelkes művelőjének született, de megmakacsolta magát. Azt mondta, szerintem nagyon bölcsen, hogy "Csak mert van tehetséged, nem kötelező alkotni is.". *

A negyedik Adams-fivér még csecsemő volt, mikor az édesanyja meghalt. Apja unokatestvére fogadta őt örökbe, aki bíró az alabamai Birminghamben. Az édesanyja már nem tudta befolyásolni személyiségének fejlődését, mindazonáltal ugyanúgy viszonyul az élethez, és a humora is az övé. A neve Peter Nice. Azt mondja, ő is Leverettben telepszik majd le, hogy közel lehessen a testvéreihez, akik a világon mindenkinél jobban hasonlítanak rá. * Amikor örökbe fogadtuk az Adams-gyerekeket, a sajátjaim közül kettő is mesterségesen jutott ikertestvérhez. Steve Adams életkora megegyezett Mark Vonnegut életkorával. Kurt Adams életkora megegyezett Edith Vonnegut életkorával. Edith ettől felhőtlenül boldog volt, el is vitte vadonatúj ikertestvérét az osztályába mesterségünk címerét játszani. És kapott még két jó erőben lévő, idősebb fiútestvért is. Mark számára a családegyesítés előnyei nem azonnal váltak világossá. Többé nem ő volt a legidősebb gyerek a családban, nem ő volt az egyetlen fiú satöbbi. * A gyermekek ma is összetartanak. Egymásban igazi, vér szerinti testvért látnak. Szerencsések, hogy ilyen sok érdeklődő, figyelmes rokonra tettek szert. A Cape Codi nagy öreg házban, ahol felnevelkedtek, egész évben számos meleg hangulatú családi összejövetelt rendeznek. Valaha oly félelmetes bandát alkottak, hogy az egyik rendőr az ő szokásaik, törzshelyeik szakértőjévé képezte ki magát. Amikor a kocsijával beállt az udvarunkba, mindig égve hagyta a kék rendőrségi lámpáját. Szépséges neve volt, úgy hívták, hogy Nightingale22 őrmester. Valahányszor Nightingale őrmester ezt vagy azt a gyereket kihallgatta, a járőrkocsi lámpája körbe-körbe forgott és kékre festette a házunkat. De soha egyik gyerek se került börtönbe. És egyik se keveredett kábítószerügybe. * Összesen egy igazán látványos autóbalesetük volt. Mark felbukfencezett egy Volkswagen mikrobusszal, és totálkárosra törte. Nyolcan ültek benne. Úgy szóródtak ki az utasok az útpadkára, mint sótartóból a só. Emberek potyogtak a napfénytetőn, az oldalsó ajtókon és a hátsó ajtón át. Utolsónak Mark repült ki. Éppen talpra esett, de a túlsó sávban. Mintha csak sorfalat állt volna a futballpályán, de nem játékosok rohantak felé, hanem autók. Istennek hála, komolyabban senki sem sérült meg. Nem Jim Adams volt az egyetlen gyermekem, aki kevés híján valóságos párviadalt volt kénytelen vívni a világirodalom egy jelentékeny alkotójával. Nagyjából az idő tájt, amikor Jim és Jevtusenko az Amazonason lökdösődtek, Cape-Cod-i házunk

22

nightingale = fülemüle.

konyhájában Mark Vonnegut azt fontolgatta, hogy megverekszik Jack Kerouackal23. A nézeteltérésekre azonos időzónában, de nem ugyanazon a féltekén került sor. Csak halála előtt nem sokkal ismertem meg Kerouacot, tehát egyáltalán nem ismertem meg őt, hiszen ekkorra már megkergült. Rövid időre Cape Codon telepedett le. Egyik este közös ismerősünk, Robert Boles, az író és Kerouac átjöttek hozzánk. Kétlem, hogy Kerouac tudta volna, kinek a vendége, vagy hogy miket írtam, és hogy egyáltalán hol is van. Megháborodott. A fekete bőrű Bolest "kék ínyű niggernek" nevezte. Kijelentette, hogy a zsidók az igazi nácik, és hogy Allen Ginsberget a kommunisták beszervezték, hogy haverkodjon vele össze, tekintettel arra, hogy ő, Kerouac, az amerikai ifjúság vezetője, rajta keresztül pedig az egész amerikai ifjúságot az ellenőrzésük alá vonhatják. Szánalmas volt. Nyilván vihar dúlt e valaha kedves, értelmes és igazságos férfiú agyában. Pókerezni akart. Úgy emlékszem, négyen voltunk. Osztottam hát, adtam lapot Bolesnak, Kerouac-nak, Jane-nek, a feleségemnek és magamnak. A pakli maradékát Kerouac felkapta és széthajigálta a konyhában. Ebben a pillanatban váratlanul betoppant Mark. A hétvégére hazajött a Swarthmore Egyetemről, ahol teológiát tanult. Kisportolt, izmos fiú volt, hiszen középsúlyban birkózóversenyeken indult. Kék farmert, flanelinget viselt, vállán sporttáskát, arcán körszakállt. Hajszálra úgy festett minden szempontból, mintha csak Kerouac teremtménye volna, még a tartása is olyan volt. Amikor az író megpillantotta őt, felállt, és haragtól izzó tekintettel méregetni kezdte tetőtől talpig. Vihar előtti nyirkos csönd ereszkedett a konyhára. – Azt hiszed, értesz engem – mondta Kerouac Marknak. – Pedig te egyáltalán nem értesz engem. Ha nem tetszik, bunyózhatunk is. – Mark nem felelt. Gőze sem volt arról, hogy ki ez a fazon és miről beszél. Kerouac eközben rátért arra, hogy ő mennyire kiváló bunyós, és azt tudakolta Marktól, van-e benne annyi bátorság, hogy megmérkőzzön vele. A dolognak ezt a részét legalább Mark is felfogta. Hogy esetleg tényleg verekednie kell ezzel a pasassal. Nem igazán fűlt hozzá a foga, másfelől azért nem lett volna teljes mértékben ellenére, ha kioszthatja. Csakhogy Kerouac nehézkesen visszahuppant a székébe. – Ez engem egyáltalán nem ért – ismételgette. Később Kerouac és a kísérője távoztak, Mark meg én megvitattuk az esetet. Kerouac akkoriban fejezte be tizenhetedik, egyben a legutolsó könyvét. Nem sokkal később meghalt. Kiderült, hogy Mark semmit nem olvasott tőle. * És Mark jelenleg orvos. Feleségül vette Pat O'Shea-t, aki tanítónő. Egy fiuk van, Zachary Vonnegut, ő a legidősebb unokám, már hároméves. Idáig egyedül ő viseli 23

Jack (John) Kerouac (1922-69) amerikai író; második regénye, az Úton (1957) a beatnemzedék kultikus alapműve lett.

különös hangzású vezetéknevemet. Mark az első amerikai Vonnegut, aki az egészségügyben dolgozik. Viszont csak a második, aki valamiféle tudományos fokozattal is rendelkezik. Bernard bátyám természetesen a kémiai tudományok doktora. És egyszer találkoztam Conrad Aikennel24, a költővel, aki azt magyarázta nekem, hogy a gyermek olyan területen vetélkedik az apjával, ahol az sebezhető, ahol az apa tévesen túlértékeli önmagát. Aiken közölte, hogy maga is vetélkedik az apjával, aki afféle reneszánsz ember. Sebészorvos, remekül sportol, de zenél is, sőt verselget. Aiken kijelentette, hogy pontosan azért lett költő, mert rájött, hogy az apja versei nem igazán jók. Hogyha elhinném Aiken teóriáját, miként vélekedjek hát önmagamról? Miként tükröződöm a gyermekeimben, akik vidoran vetélkednek velem mindenben, amibe valaha is belekontárkodtam, az írást is ideértve? Sakkozgattam, és ma már mindegyikük megver. Festettem, rajzoltam ezt-azt. Ma már Jim Adams és Mark Vonnegut és Edith Vonnegut és Nanette Vonnegut is szépen festenek, bármikor leradíroznak engem. Én, kétségbeesett vénember, ősszel tárlatot is rendezek, de a helyzet az, hogy egyik képem se valami nagy durranás. Igen, és belekóstoltam a famunkákba, de ma már Jim Adams és Kurt Adams és Steve Adams és Mark Vonnegut is mind jó asztalosok. Satöbbi. Mark írt egy kiváló könyvet. Edith szintén kiváló könyvet írt, de ő még az illusztrációkat is maga készítette. És babrálgattam a zongorát meg a klarinétot. Hát persze, hogy Steve Adams zenét szerez, munkáit a kabarészínpadokon maga adja elő gitárral. Mark egy csupa orvosból álló jazz-zenekarban szaxofonozik, olykor pedig a zongorához is leül. Satöbbi. Ez rettenetes. * Azon kapom magam, hogy a két lányom magánéletét nem szívesen teregetem ki, tehát róluk szinte semmit nem árulok el. Nanette és Edith mindketten tehetséges művészek. És mindketten úgy tartják, hogy a művész élete magányos. Edith úgy döntött, hogy a magány megfizethető ár a művészlétért. Nanette ápolónőnek készül és csak kedvtelésből fest. * És mindeközben az emberalkotta időjárás, vagyis a politika, a gazdaság és a technika ide-oda sodorja őket. * Hogy melyik a gyermekeim műalkotásai közül a kedvencem? Talán legkisebb lányom, Nanette egyik levele. Mert olyan szerves! A levél címzettje a lobbanékony 24

Conrad (Potter) Aiken (1889-1973) amerikai költő, író, 1929-ben Pulitzer-díjat is kapott.

"Mister X", aki 1978 nyarán éppen abba a Cape Cod-i étterembe tért be, ahol a leányom pincérnőként dolgozott. Ez a vendég, képzeljék, úgy begerjedt a kiszolgálástól, amelyben részeltették, hogy az étterem vezetősége számára írásban is összegezte a panaszait. Az étterem vezetősége a konyhai faliújságra rajzszögeztette a panaszos levelet. Íme, Nanette válasza: Kedves Mister X! Mint kezdő felszolgáló, úgy érzem, hogy nem hagyhatom szó nélkül az ABC Fogadóhoz nemrégiben eljuttatott panaszos sorait. Levelével annyi szenvedést zúdított ezen a nyáron egy ártatlan fiatalasszonyra, hogy ezek mellett eltörpül a kellemetlenség, amiért várnia kellett a levesére és hogy a kelleténél korábban elvitték az asztaláról a kenyeres kosarat satöbbi. Tisztában vagyok vele, hogy ez a kezdő felszolgáló valóban rosszul végezte a munkáját. Emlékszem, hogy munkatársam aznap este ideges volt és zaklatott. Abban reménykedett, hogy kétségtelenül ügyetlen hibáit a kezdőknek kijáró elnézéssel kezelik. Magam is követtem el hibákat felszolgálás közben. Szerencse, hogy a vendégeknek jó a humoruk és megértőek. Oly sokat tanultam saját hibáimból, és a többi pincérnő és vendég oly megértő volt velem, hogy mindössze egyetlen hét alatt magabiztos éttermi dolgozó lettem, és már csak elvétve hibázok. Afelől semmi kétséget nem táplálok, hogy Katharine egy napon szintén ügyes pincérnő lesz. Önnek tudnia kell, hogy a felszolgálást éppúgy meg kell tanulni, mint a zsonglőrködést. Nem egyszerű az egyensúlyozás és a megfelelő időzítés elsajátítása. De amint ez sikerül, a felszolgáló megbízhatóan érteni fogja a dolgát. Az ABC Fogadó remekül szervezett vendéglátóhely, de még itt is adódhatnak elnézhető hibák. A felszolgáló is csak ember, ezt be kellene látni. Talán nem is tudja, hogy a fiatalasszony becsmérlésével az étterem vezetésének nem hagyott egyéb megoldást, mint hogy kirúgják őt. Katharine elvesztette a nyári állását Cape Codon, és a tanévkezdés itt van a nyakunkon. Van fogalma arról, hogy milyen nehéz errefelé állást találni? Van fogalma arról, hogy manapság a fiatal egyetemi hallgatóknak milyen sanyarú a sora? Emberi lény vagyok, ezért kötelességemnek érzem, hogy arra kérjem, kétszer is gondolja meg, mi a fontos az életben és mi nem az. Remélem, hogy a fentieket valóban tisztességesen átgondolja, és hogy a jövőben cselekedetei körültekintőbbek és emberibbek lesznek. Tisztelettel: Nanette Vonnegut (Szántó György Tibor fordítása) XIV.

A félreértett Jonathan Swift Előfordulhat-e, hogy egy komoly elismertségnek örvendő szerző, mint én, oly pocsékul írjon, hogy munkáját visszadobják? Hát hogyne! Bár iparkodni kell hozzá. Mindennek ellenére az a szándékom, hogy hiú módon, a szerző kiadásában mégiscsak kultúránk serpenyőjébe vessem saját sistergős selejtemet. Esszét készítettem Jonathan Swiftről. Úgy volt, hogy előszó lesz a Gulliver utazásai új kiadásához. A kiadó azonban nem fogadta el. Közölték, hogy csak ömlengek Swiftről, és hogy nyilvánvalóan elmulasztottam a tájékozódást a Swifttel kapcsolatos alaposabb szakirodalomban, hogy nem ismerem sem az életét, sem a jellemét. Mindez az alábbi irományomból derült ki: Ez áll Swift síremlékén: Swift pihen, mert révbe ért, vad haragja ím elült, már nem lázong semmiért. Te utaktól részegült, lépj nyomába, vakmerő! Szabadságod védte ő. (Rab Zsuzsa fordítása) Így foglalta össze latinul a maga pályáját Jonathan Swift (1667-1745), anglikán lelkész. Felesége mellett nyugszik a dublini St. Patrick-székesegyházban, ahol életének utolsó harminckét esztendejében ő volt a főesperes. A Gulliver utazásai-t is Dublinban írta. Könyve oly maradandó, mint akármely katedrális. A St. Patrickban betöltött állása nagy csalódást okozott neki. Szívesebben lett volna püspök Angliában. Püspök ugyan nem lett, de életművének kutatója, Ricardo B. Quintana így vélekedett róla: "Swift Dublin legkiválóbb polgára és Írország nagy patrióta főesperese." A mi sértődékeny, fennkölt társadalmunkban nem fordulhatott volna elő, hogy gyilkos szatírák szerzője katedrálist vezethessen és általános tiszteletnek örvendő közszereplő lehessen. Swift ötvennégy éves korában látott neki a Gulliver-nek, annyi idős volt tehát akkor, mint én most. Betöltötte a hatvanat, mire elkészült vele. Ekkorra már minden idők legkeserűbb humoristájának tartották. Mindazonáltal igen komoly szándékok vezérelték, ezért ki merem jelenteni, hogy a Gulliver utazásai című könyve végtelenül felelősségteljes prédikációk sorozataként is olvasandó. A prédikációkat a keresztény világkép válsága ihlette, és ez a válság még messze nem ért véget. Véleményem szerint a krízist így lehetne összefoglalni: egyszerűen képtelenség, hogy egy felnőtt keresztény ember továbbra is Isten báránykájának képzelje magát. Swift már nem érhette meg a gőzgép, a vasút vagy példának okáért az Egyesült Államok Alkotmányának feltalálását. De ismerte a mikroszkópot, a teleszkópot, a differenciál- és integrálszámítást, tudott Harvey felfedezéséről, a vérkeringésről, ismerte Newton mozgással kapcsolatos törvényeit satöbbi. Swift idejében nagyon úgy

festett, hogy a dolgok rendje, amely oly sokáig makacsul homályba burkolódzott, valójában esetleg csodálatos szerkezetek sora, lehet őket akár babrálgatni, sőt talán szétszedhetőek és újra összerakhatóak. Az emberi értelem a legjobb úton haladt azon feltételezés felé, hogy hatalmában áll majd az élet gyökeres megváltoztatása, pedig ez a hatalom odáig csak hadseregeknek és elemi csapásoknak adatott meg. Dublin legkiválóbb polgára egyszeriben sürgősnek tartotta, hogy az egész világmindenség érdekében hideg fejjel nézzünk végig önmagunkon, vegyük szemügyre ezt a nagy majmot, amely íme, egyszeriben ily magabiztosan eszmélkedik. Még hogy bárányka! Swift a Gulliver-ben az emberi lények iránti érzelemmentesség oly példátlanul kemény normáit állítja fel, hogy ezeknek legtöbbünk képtelen megfelelni, kivéve talán a háború esetét, de ilyenkor is csak rövid időre. Törpévé zsugorít, vénséges vénné aszal bennünket, a fejünkre vizel, ormótlanná duzzaszt, bekukkant összes gusztustalan testnyílásunkba, arra biztat, hogy bátran szemléltessük csak, milyen ostobák és hazugok is vagyunk. Könyvének oldalain mindazon megalázó gyötrelmeket reánk zúdítja, melyeket csupán a legfantáziadúsabb írói képzelőerő agyalhat ki. És mi a tanulsága eme auschwitzi szintű kínzatásoknak? Milyenek vagyunk hát mi, emberek? Gyorsan össze lehet foglalni a tanulságot: Swift hőse, Gulliver kapitány, úgy találja, hogy az emberi lények végletesen visszataszítóak. Istennek hála, nézete bizonyosan nem egyezik Swift magánvéleményével, mert az író előbb elmebeteget kreál Gulliverből, s csak ezt követően mondatja ki teremtményével, hogy az emberi lény nem különb az okádéknál. Csakugyan lehetetlen, hogy Swift és Gulliver azonos véleményen legyenek, hiszen maga Swift nem mutatott az átlagosnál mélyebb tiszteletet a lovak, eme bolondos, megmegbokrosodó állatok iránt, viszont Gulliver beléjük habarodott. Gulliver csak a mű első fejezetében megbízható tanú, később már nem az. A középiskolában volt egy tanárnőm, ő arról biztosított engem, hogy az a személy, aki, miként Swift, örökösen ugyanazt a nótát fújja, nevezetesen, hogy az emberi lények mennyire visszataszítóak, az bizonyára némileg lökött. És kétségtelen, hogy Swift már akkor is ezt a nótát fújta, mielőtt Gullivere megháborodott volna. Ha ez a tanárnő még élne, elmondanám neki, hogy Swift oly engesztelhetetlenül fújta a magáét, hogy végül nevetségessé vált a nótája, és hogy Swift pontosan ezt akarta. És elmondanám még annak a tanárnőnek, hogy Swift nagyon fontos dolgot akart nekünk elmagyarázni, csaknem olyan fontosat, mint hogy az ember nem bárányka. Az író rá akart bennünket ébreszteni, hogy az önmagunk és embertársaink iránti viszolygásra való hajlamunk esetleg mégsem szolgálja civilizációnkat, hiába tartják így oly sokan. Valójában esetleg az undor az emberi értelem és józan ész legveszedelmesebb ellensége. Az undor az, amely szembefordít bennünket saját jól felfogott érdekeinkkel, s végül talán ebbe bolondulunk bele. Swift a fentebbi témakört nem dolgozta ki részletesen, de az utóbbi százegynéhány esztendő ezt a munkát szépen elvégezte helyette. Ugyan mi más tehet alkalmassá civilizált embereket arra, hogy haláltáborokat építsenek és üzemeltessenek? Az undor. Mi ösztökél minket arra, hogy védtelen városokat porig bombázzunk? Hogy foglyokat kínozzunk? Hogy félholtra verjük hitvesünket és gyermekeinket? Hogy kiloccsantsuk az agyvelőnket? Az undor. Igen. Azt hiszem, hogy a Gulliver

nagyszerű és figyelemre méltó kísérlet arra, hogy önundor-túladagolás útján immunizálódjunk e borzalmasan veszedelmes betegséggel szemben. A kötet szerkesztői, melyhez a jelen előszó készült, az Oxford University Press 1971ben közreadott kiadását vették alapul. Az oxfordi változatot egy ottani neves irodalomtörténész, Paul Turner professzor rendezte sajtó alá. Paul Turner a maga kiadványa számára előszót és tömérdek lebilincselő lábjegyzetet írt. Mindezek a jelen kötetből kimaradnak. Ennélfogva a magam részéről a Turner-féle kiadást ajánlom mindazoknak, akik örömöt lelnének abban, hogy Gulliver történetét összekapcsolják Swift életével és korával, és segítségre szorulnak a tekintetben, hogy Gulliver kapitány áradó hazudozásai hogyan viszonyulnak a valósághoz. Csak egy-két példa. Turner professzor közli, hogy Lilliput világának méretaránya a valós világhoz képest 1:12 léptékű. Ezzel kapcsolatban Turner professzor felhívja a figyelmet F. Mogg kutatásaira. E Mogg kiderítette, hogy az átlagos lilliputi személy súlyos biológiai zavarokkal küzdhetett, tekintettel arra, hogy agykérgében egy csimpánzénál is kevesebb idegsejtnek jut hely, így intelligenciája is arányosan alacsonyabb fokú. Az átlagos lilliputi személy feje kicsi ahhoz, hogy két valamire való szem helyezkedhessen el rajta. Ami pedig a lilliputi egyén táplálkozását illeti, a helyzet az, hogy az átlagos testsúlyú embernél nyolcszor több kalóriára van szüksége. Ebből következik, hogy amíg az ember beéri napi háromszori étkezéssel, a lilliputi személynek huszonnégy étkezésre van szüksége. Turner professzor figyelmét nem kerülte el E Mogg azon kutatási eredménye sem, amelyből világosan kiderül, hogy Brobdingnag tizennyolc méteres óriásai, úgymond, "statikai képtelenségnek" minősülnek. Egy brobdingnagi egyén körülbelül kilencven tonnát nyom, ezért az átlagos emberi csontvázat úgy kell átalakítani, hogy képes legyen ekkora súlyt hordozni. Ehhez rövidebb lábakra, kisebb fejre, vastagabb nyakra és főképpen hatalmas törzsre lenne szükség, különben a hatalmas szervezetet mozgató belső szervek nem férnek bele. Satöbbi. Mi indokolhatja, hogy a jelen kiadásban a fentiekhez hasonló lábjegyzetek ne szerepeljenek? Természetesen azon tény, hogy a szerző, akárcsak a világ összes szerzője, azt kívánná, hogy könyvét magyarázatok nélkül, magában is kedveljék. Ha most felbukkanna körünkben Jonathan Swift szelleme, rettenetesen megorrolna rám nyihaha-szerű beavatkozásom miatt. Elnézést érte. Már az is súlyos tiszteletlenség, hogy beleártottam magam Swift alkotásába. De még ennél is nagyobb bűn, hogy képtelen voltam érzékeltetni, mennyi haragból és örömből és irracionalitásból épül föl ez a remekmű. A Gulliver józanságát dicsérve mindez úgy hangzik, mintha a regény szinte már túlzottan is józan lenne. (Szántó György Tibor fordítása) XV. Jekyll és Hyde napjainkban New York Állam Művészeti Tanácsának tagjaként ismerkedtem meg Lee Guberral – producer volt a Broadway-en, és 1978 nyarán megkért, írjam meg Robert Louis

Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának musicalváltozatát. Az eredeti mellesleg nem nagy ügy, alig hatvan oldal. Jellemzés jóformán nincs benne, az egész mű meglepően vázlatos, és szereplője is alig akad. Stevenson ezért az írásáért kapott életében először honoráriumot. Bezzeg én a magam változatáért soha, egy garast sem. Pedig kitűnőnek tartom, ha kissé összecsapott is, és rövid. Címe: A kémiaprofesszor. Íme: Történik napjainkban, tavasszal. A helyszín a Philadelphia környéki Borjúláb Főiskola, a humaniórák kicsiny intézménye. 1. szín A főiskola kapujánál, délben (Amikor a függöny felmegy, diákok és diáklányok elkeseredett tömegét pillantjuk meg, fájdalmukat eltúlzott gesztusokkal fejezik ki. Különösen csinos és hebrencs a KIMBERLY nevű diáklány. Szorgalmas barátját SAM-nek hívják. Mindannyian a diákújság legfrissebb kiadását szorongatják: megtudták belő1e, hogy a főiskola csődbe ment, és minden valószínűség szerint végérvényesen be is zárják.) KIMBERLY: Ezt nem élem túl! SAM: Micsoda világban élünk, ha ilyesmi történhet! ELSŐ DIÁK: Még ilyen rothadó, bűzölgő társadalmat! (És így tovább. Az ordítozás egyre zeneibb, a nyüzsgést mintha megkoreografálták volna, vagyis a balsors nyűgét s nyilait jelképező tánc következik. Arról egyelőre egy szó sem esett, miért is ez a látványos elkeseredés. A szám végén a diákok kétségbeesett pózba vágják magukat.) ELSŐ DIÁK: Legszívesebben bepiálnék. SAM: Az se jó semmire. ELSŐ DIÁK: Akkor legalább okádni bírnék. KIMBERLY: Megteszed amúgy is. (SALLY CATHCART, Judy Garlandra maszkírozva, berobban, vezérszurkolói szerelésben, pomponokat lobogtatva. Még nem hallotta a vészhírt.) SALLY: Sziasztok, banda – mitől törtetek le? Tavasz van! KIMBERLY: Hol voltál, Sally? SALLY: Szurkoló tankörön. (Bemutatja a tanultakat.) Bé, O, eR! Bé, O, eR! Bor-Jú, Bor-Jú, Bor-Jú Láb! Juhé! Juhé! Bor-jú-hé! SAM: A suli tönkrement, Sally. SALLY: Jaj, nem! SAM (újságot nyújt neki): Tessék. Benne van a Napi Vesevelő-ben.

KIMBERLY: Nyilván igaz, ha megírják. SALLY (olvassa): "Csőd! Két hét múlva végérvényesen becsukják a kaput!" A világ legaranyosabb suliját! SAM: Eldobhatod a ponpont, Sally. Nincs itt már miért szurkolni. SALLY: Azért még nem dobom el, Sam. Legföljebb leeresztem. KÓRUS: Leereszt, leereszt, le-e-reeeeeszt! (JERRY RIVERS, a diák-önkormányzat elnöke, Mickey Rooney-ra maszkírozva, belép mostohaapja, FRED LEGHORN társaságában. FRED minden hájjal megkent, milliomos csirkegyáros.) SAM: Nézzenek oda! Jerry Rivers, az önkorelnök! JERRY: Banda – ez itt anyukám ötödik és minden valószínűség szerint végleges férje, Fred Leghorn, a világ legnagymenőbb csirkegyárosa. SALLY: Sose unja meg a csirkéket, Mr. Leghorn? LECHORN: Aki a csirkét megunja, az életét unta meg. SAM: Hallottál a csődről, Jerry? JERRY: Aha. Töröm is a fejem, mit tehetne a magunkfajta agytröszt. (Hátrateszi a kezét, fejtörés közben sztepptáncot jár. Majd megáll és a kórushoz fordul.) Kinek van valami tippje? KÓRUS (énekelve): Mit tehet a, mit tehet a magunkfajta bugyuta, de bugyuuuta? LEGHORN: Például rendezzetek süteményvásárt. SALLY: Mr. Leghorn, nem tudna megdobni minket pár milcsivel? LEGHORN: Azért jöttem ide, mert kíváncsi voltam, mit kap itt az én mostohafiam évi tízezer dollárért, és mondhatom, nem ájulok el a tisztelettől. Tiszta Disneyland, csak a hullámvasút hiányzik. KIMBERLY: De mi vagyunk a nemzet jövője! LEGHORN: Ez a baj. JERRY: Várjunk, várjunk, várjunk! Megvan! Összedobunk egy Broadway-musicalt! A tehetségünk megvan hozzá! KÓRUS (elképedve): Ej-ha! Ej-ha! Mit gondoltok, menni fog? Menni fog? JERRY: Mért ne menne? Összerakjuk, amink van, kihúzzuk a sárból a jó öreg sulinkat! KÓRUS (egy emberként): Ej-ha! Ej-ha! Ez igen! Ez igen! SALLY: Jerry... egy pillanatra. Szeretjük még egymást? JERRY: Mármint a csőd miatt? Majd kiderül. SALLY: Én ráérek.

(ELBERT WHITEFEET a főiskola közszeretetben álló agg rektora, mellékállásban filozófus, belép. Vad fájdalom marcangolja a csőd miatt. Ketten is vigasztalják: DR. HENRY JEKYLL, a kémia tanszék köztiszteletnek örvendő vezetője, valamint POPSZ, a főiskola csetlő-botló rendőre. WHITEFEET és JEKYLL professzori föveget és talárt visel, POPSZ egyenruhája akár a némafilmek rendőreié. A diákok elszörnyedve és szánakozva nézik, amint WHITEFEET marokszám tépi ki haját és megszaggatja talárját, magára borítja a szemétvödröt és így tovább.) WHITEFEET: Nem akarok élni! POPSZ: Kremássan, rektor úr... a diákok figyelik. WHITEFEET: Kit érdekel! POPSZ: Nem jó az kremássan, ha így lássák a rektor urat! Még megírják haza! WHITEFEET: Megérdemelném, hogy a lábamnál fogva akasszanak fel a legmagasabb jávorfára! Amit én műveltem! JEKYLL: Elbert... nem műveltél mást, mint amit száz más tökfej művelt volna! WHITEFEET (megöleli, megcsókolja): Ah... Dr. Henry Jekyll... a kémia tanszék vezetője! Az én legdrágább barátom! Hűséges vén Henry, a fakultás egyetlen országos hírű tagja! JERRY: Rektor úr... professzor úr... mi történt azzal a tömérdek alapítványi pénzzel, amit állítólag olyan remekül fektettek be? Amivel szponzorál bennünket a Xerox, a Polaroid, az IBM? WHITEFEET (tragikus visszhang): A Xerox... a Polaroid... az IBM! KÓRUS: A Xerox! A Polaroid! Az IBM! (Egyre fokozódó ritmikus őrjöngés következik, az ismert mamutcégek nevét skandálják ordítozva. vad haditáncot járnak az Aranyborjú körül. A végén az egész társaság lihegve összerogy.) LEGHORN: Mi lett azzal a rengeteg részvénnyel? KIMBERLY (begerjedt az Aranyborjú hatására): Azzal a sok édes-mézes-aranyoscukros ré-hész-véhénnyel! Hamm-hamm-hamm! WHITEFEET: Két hónapja beállított az irodámba egy bájdús, bársonyos, behízelgő, babaarcú, befektetési tanácsadó. Éppen Platónt olvastam. SAM: Méghozzá melyik passzusát, rektor úr? WHITEFEET (felháborodva): Mától fogva nem vagyok köteles pimasz kérdésekre válaszolni! Platónt olvastam. Pont. SAM: Értettem, rektor úr. WHITEFEET: Különben is, egy nagy katyvasz az egész. Azt se tudja az ember, hol a vége az egyik mondatnak, hol kezdődik a másik. Na, szóval azt mondja ez a bájdús befektetési tanácsadó: "Nézzen már fel azzal a véreres szemével a poros papírról,

professzorkám. Nézzen csak körül egy kicsit! Pénz a láthatáron! A Borjúláb két hónap múlva kétszer olyan vastag lesz, mint a Harvard!" SALLY: De a Harvard túl nagy! KIMBERLY: De a Harvard túl nehéz! SAM: És milyen nagyban megy a rongyszedés! WHITEFEET: Az utolsó gatyájukat is fektessék, azt mondja, Kozmikus Kakaóba, professzorkám! LEGHORN: Atyaúristen. WHITEFEET: Az ég szerelmére, előttem többé senki ne merjen kakaót emlegetni. SALLY: Tulajdonképpen mi az a Kozmikus Kakaó? WHITEFEET: Ha én azt tudnám. KIMBERLY: Megyek, megnézem a lexikonban. WHITEFEET: Azért vagytok itt, hogy megtanuljatok lexikont olvasni. LEGHORN: Keresse a K betűnél. KIMBERLY (őszinte hálával): Kösz a tippet. (KIMBERY el.) WHITEFEET: Ha a nagydoktorim nem az öngyilkosság filozófiai ellenérveiről szól, már el is temethettek volna. JERRY: De rektor úr! WHITEFEET (megkocogtatja a homlokát, jelezve, hogy "elmentek otthonról”): Pfuj, de utálom magam! JERRY: Megbeszéltem a srácokkal, rektor úr, hogy színre vihetnénk egy Broadwaymusicalt. WHITEFEET (böffen egyet) LEGHORN: Ennél bölcsebb hang még sose hagyta el a szádat. JERRY: Csak még nem tudom, miről szóljon. SALLY: A te üzleti zsenialitásoddal, Jerry, majd kigógyizod. SAM: Mondjuk, színre vihetnénk Jézus Krisztus sztoriját. JERRY: Mondjuk. SALLY (az "O, du lieber Augustin" dallamára): Én vagyok a Magdolna, Magdolna, Magdolna – Én vagyok a Magdolna, Bűnbánok, jaj! POPSZ (ugyanarra a dallamra):

Én vagyok a bélpoklos, Bélpoklos, bélpoklos – Én vagyok a bélpoklos, Tillárom, haj! JERRY: Nem, nem, gyerekek, Jézus Krisztus ebbe belepusztul. (Észbe kap.) Hé, Popsz, nem is tudtam, hogy maga énekel. POPSZ: Ja kremássan, én film-, színház-, tévésztárnak indultam, csak aztán elgázolták a kutyámat, depresszióba estem, és soha ki nem másztam belőle. Senki se állna be a maga jószántából egyetemi zsarunak! JEKYLL: Halló... most jut eszembe, ki tudnám valamivel segíteni magukat. Gyorsan előállnék mondjuk valami forradalmi kémiai felfedezéssel. WHITEFEET: Kolléga úr már megajándékozta a világot a banánízű sóskamártás receptjével. JEKYLL: Nem, valami igazán veszedelmesre gondolok. Amire kinézne a Nobel-díj. Banánízű sóskamártással nem lőnek nyulat. JERRY: Mozgás, srácok! Szedjétek a tuskóitokat! Gyerünk át a Mildred Peasely Bangtree Emlékére Emelt Színházba, és nézzük, mit tudunk összekalapálni. Ha kell, fennmaradunk egész éjjel! JEKYLL: Én se fekszem le ma éjjel! Micsoda izgalom! Pont ilyen seggbe rúgásra várok évek óta! (A diákok el.) LEGHORN: Ki a csuda az a Mildred Peasely Bangtree? WHITEFEET: Ha én azt tudnám. KIMBERLY (belép): Elnézést... (LEGHORN, JEKYLL, WHITEFEET és POPSZ dalárdává alakul. Szívettépő balladára gyújtanak: "Hol jártál, te kis leányka, mit tehetnénk é-hé-hérted stb. ") KIMBERLY: Kész? LEGHORN, JEKYLL, WHITEFEET, POPSZ (még mindig dalban): Ké-hé-kész! KIMBERLY: Meg tudnák mondani, hol van a könyvtár? FÜGGÖNY * 2. szín DR. JEKYLL laboratóriuma. Este 10 óra. A háttérfüggönyön ablak, ajtó (Amikor a függöny felmegy, a falióra tízet üt. Kintrő1 kutyavonítás. DR. JEKYLL egyedül van, keserves kínok közt próbál valami igazán jó felfedeznivalót kisütni.)

JEKYLL: Hogy az a fészkes fekete fene... Tegyük fel a jó öreg gondolkodósipkát, és elmélkedjünk. Jesszusom, ez aztán durva, kisütni valamit, amit eddig még senki ki nem sütött. Akármire gondolok, valaki más már kigondolta. JERRY (megjelenik az ablakban, elkámpicsorodott képpel): Dr. Jekyll... úgy néz ki, egyedül kell megmentenie a sulit. Sehogy se bírunk kiötölni valami sztorit. JEKYLL: Itt a laborban se fényesebb a helyzet, fiacskám. Mért, de mért van az, hogy ha épp kellene egy Nobel-díjas idea, az embernek az égvilágon nem jut eszébe semmi?! JERRY: Mindjárt küldök önnek ihletforrást. Remélem, hasznát veszi. JEKYLL: Ihletforrást?! JERRY: Majd meglátja. (El.) LECHORN (kopogtat az ajtón) JEKYLL: Szabad! LEGHORN (belép, kezében zöld folyadékkal teli üveg): Lenne szíves ezt vegyelemezni, professzorkám? Valami doppingszer, amivel a konkurencia eteti a csirkéket. Szeretném tudni, mi van benne. Ne féljen, tisztességesen megfizetem. JEKYLL: Ez olyan, mintha Albert Einsteinnel akarná végeztetni a könyvelését. LEGHORN: Ugyan már! Az öreg a cipőfűzőjét nem bírta egyedül megkötni, ezt mindenki tudja. (Megpillant egy sor palackot a polcon.) LSD! Amphetamin! Barbiturát! Marihuána! E-vitamin! Ezzel meg mit művel? JEKYLL: A hallgatóktól gyűjtöttem be. LEGHORN: Csoda, ha felveti őket az önbizalom? Kap tőlem ötszáz ficcset, ha ezt a vacakot vegyelemzi, míg el nem utazom... vagyis holnap délig. Na persze csak ha addig nem jön össze a Nobel-díjas ideája. Jójcakát. (El.) JEKYLL (beleszimatol a zöld folyadékba): Váuu! ez mellbevág! Méntalikőr és büdös zokni keveréke! SALLY (kintről, csábító hangon): Doktor Jekyll! Doktor Jekyll! JEKYLL: Szabad. (SALLY belép, mögötte a többi diáklány, átlátszó hálóingben. Ők az ígért "ihletforrás". Közöttük van KIMBERLY is.) JEKYLL (rémülten hátrál): Mi ez a merénylet?! Életemben még nem volt dolgom szexszel! SALLY: Ez nem szex. JEKYLL: Hát akkor micsoda? SALLY: Mi vagyunk a múzsák. Jerry tippje volt, hogy öltözzünk múzsának, és ihlessük meg önt. JEKYLL: És én ez hogy adjam be az erkölcsrendészetnek?

SALLY: Sehogy. Lazítson, és éljen a pillanatnak. (Zene. A lányok körtáncot lejtenek JEKYLL körül, csiklandozzák, a fülébe fújnak, virágot szórnak rá stb. A tánc végére JEKYLL félreérthetetlenül kompromittáló pózba merevedik.) WHITEFEET (kopogtatás nélkül belép, elszörnyedve visszahőköl): Fel vagyok háborodva! El vagyok képedve! Meg vagyok botránkozva! JEKYLL: Ne higgy a szemednek. WHITEFEET: A szemem azt mondja, hogy egy tanszékvezető professzor csoportszexet művel a hallgatónőkkel. SALLY: Mi tehetünk róla, rektor úr. WHITEFEET: Ugyan már, mit tudnak maguk, balga szüzek! Azt se tudják, hogy a saját micsodájuk hol van! KIMBERLY (büszkén): Én tudom, rektor úr! WHITEFEET (JEKYLL-re mutat): Az az ember tehet mindenről! Ő a felelős! Mert egy személyben Doktor Jekyll és Miszter Hyde! SALLY (reszketegen visszhangozza): Doktor Jekyll (Határozottabban) Doktor Jekyll és Miszter Hyde! Ez az!

és

Miszter

Hyde!

JEKYLL: Kicsoda az a Miszter Hyde? SALLY: Megvan a sztori a musicalünkhöz! Dr. Jekyll és Mr. Hyde... ezt még nem vitte színre senki! Tyű, de örül majd Jerry! WHITEFEET: Álljunk meg egy pillanatra! Hát az a felháborító bacchanália, amit az imént láttam?! SALLY (kifelé menet, a többi diáklány élén): Rektorkám... amióta kozmikus kakaóba ölte az alapítványi pénzeket, már nem tekintem erkölcsi vezetőnknek. Annyi észt nem adott magának az Úr, mint egy agyaggalambnak! (El, a többi lány élén.) WHITEFEET: Ezt alighanem megérdemeltem. Bizonyára épülésemre szolgál, ha időnként kiosztanak. JEKYLL: Ki az a Mr. Hyde? WHITEFEET: Hírhedt regényalak, Clare Boothe Luce művében. JEKYLL: Sose hallottam róla. WHITEFEET: Jekyll létedre sose hallottál irodalmunk egyik leghíresebb regényéről – amiben ráadásul druszád a főszereplő?! JEKYLL: Én se éreztetem veled a műveletlenségedet, mert fingod sincs a kémiáról. Hát te se éreztesd velem, hogy véglény vagyok, mert fingom sincs az irodalomról.

WHITEFEET: Egy pasasról szól, aki felfedez valami anyagot, amit csak meg kell inni, és egy csapásra megváltozik, kívül-belül. Helyes, rendes Dr. Jekyllből szörnyeteg Mr. Hyde lesz. JEKYLL: Mert megissza? WHITEFEET: Mert megissza. És egy csapásra szörnyeteg lesz. JEKYLL: Másnak nem is ad belőle? Ő issza ki az egészet? WHITEFEET: Bizony. JEKYLL (felragyog): Öregem! Ez aztán az idea! (Kintről üdvrivalgás, amikor SALLY közli a többiekkel a jó hírt.) JERRY (kintrő1): Ez az, srácok! Jekyll és Hyde! FÜGGÖNY * 3. szín A Mildred Peasely Bangtree Emlékére Emelt Színház csupasz színpada; néhány perc múltán (Amikor a függöny felmegy, valamennyi diák a színen van, JERRY, SALLY; KIMBERLY és SAM kivételével. Izgatottan készülnek a Dr. Jekyll és Mr. Hyde előadására. POPSZ mint néző. A lányok még mindig hálóingben.) Hátborzongató zene kíséretében igyekeznek szörnyeteggé válni, eszelős kacagással próbálkoznak, és minden igyekezetükkel megpróbálják a frászt hozni egymásra. JERRY, SALLY, K1MBERLY és SAM lép be, Viktória korabeli jelmezeket, kellékeket cipelnek.) JERRY: Oké, srácok. Ezt találtuk a padláson. Gyerünk, öltözni. (Ledobálják a jelmezeket, mind öltözködnek, JERRY és POPSZ kivételével.) POPSZ: Kaphatok én is jelmezt? JERRY: Fölösleges. Maga így is pont jó. Úgyis kell a darabhoz egy komikus zsaru. POPSZ (sértetten): A revolverem élesre van töltve! JERRY: Hülyéskedik? Egy limonádéval töltött vízipisztolyt nem bíznának magára! POPSZ: Köszönöm. JERRY: Szívesen, máskor is. LEGHORN (belép oldalról, lenyűgözve az imént odakint megpillantott gépezet látványától): Nem baj, ha nézem, amint a zseniális társulat készülődik? JERRY: Részünkről a megtiszteltetés, apuka.

(JERRY, LEGHORN és POPSZ kivételével mindenki hátat fordít a közönségnek, és szörnyetegnek – Drakulának, Frankensteinnek, farkasembernek stb. – maszkírozza magát.) LEGHORN: Elég az apukázásból. Anyáddal beadtuk a válókeresetet. JERRY: Apuka, nem apuka, akkor is üljön le valahova. LEGHORN: Fantasztikus masinát láttam az előbb odakint. Szakasztott mint az én hajdani nagybani csirkegrillezőim. JERRY (kikukkant; majd örvendezve): Nahát! Ködgép – még a Macbeth rock and roll-változatából maradt! LEGHORN: Pár hajókürtöt is láttam. JERRY: Persze. Az öreg halász és a tenger rock and roll-változatából. (A színpad közepére lép.) Oké, banda... forduljatok meg. (Mindenki feléje fordul – a hatás borzasztó.) JERRY: Na nem... mindenki nem lehet szörnyeteg! SALLY: De mikor mindenki annyira imádja a szörnyetegeket! (Pantomim; eljátsszák, mennyire imádja mindenki a szörnyetegeket, de nem mindenki olyan szerencsés, hogy szörnyeteg lehet, hogy némelyeknek muszáj jóképűnek lennie, következésképpen ezek közutálatnak örvendenek stb.) JERRY: Most jut eszembe... mit művelhet az igazi Jekyll odaát a laborban? LEGHORN: Ha engem kérdezel, szerintem egy Bunsen-lámpát nem tud egyedül meggyújtani. FÜGGÖNY * 4. szín Dr. Jekyll laboratóriuma, néhány perc múltán (Amikor a függöny felmegy, őrjöngő rockzene hallatszik be a nyitott ablakon a szomszédos színházból. A refrén: "Jekyll és Hyde, juhuhú, Jekyll és Hyde, bébi!" JEKYLL egyedül van, boldogan adagolja az LSD-t meg a csirketápot és egyebeket egy nagy laboratóriumi pohárba, amiből baljós gőz száll fel.) JERRY (becsukja az ablakot, kirekeszti a zenét. Tovább ügyködik; közben magában dünnyög a "János bácsi" dallamára): Professzorkám, professzorkám, Serkenj fel, serkenj fel, Egész Stockholm rád vár, Tiéd lesz a... (Kintről kopogás) Hoppá! (Félre): Lehet, hogy jön a kísérleti nyúl? (Kikiált): Szabad!

(Jekyll felesége lép be; feltűnően öltözött, felékszerezett, férje által tragikus módon elhanyagolt idősebb asszony. JEKYLL, nem ismeri fel. Az asszony megható altáriát ad elő arról, mennyire odaadó hitvese az ő urának.) JEKYLL: Elnézést... kihez van szerencsém? MRS. JEKYLL: A feleséged vagyok, Henry. JEKYLL,: Persze, persze, persze. Már látom. MRS. JEKYLL: Nem jöttél haza vacsorára, erre körbetelefonáltam, hogy hová lettél. JEKYLL (őszinte aggodalommal): Csak nem történt valami bajom? MRS. JEKYLL: A jelek szerint itt vagy, teljes épségben. JEKYLL: Hála Istennek. Voltaképpen heverhetnék éppenséggel egy árokban valahol. MRS. JEKYLL: Azt mondták, épp most készülsz megpályázni a Nobel-díjat. JEKYLL (ünnepélyesen): Az új énem áll előtted, Mildred. MRS. JEKYLL (kijavítja): Hortense. JEKYLL: Az új énem áll előtted, Hortense. Egyébként... mintha szomjas volnál, nem? MRS. JEKYLL: Szomjas? JEKYLL (feléje nyújtja a poharat): Kóstold meg. Finom. MRS JEKYLL: Lehet. De szörnyen büdös. JEKYLL: De hiszen szeretsz. Tudtommal mindent megtennél értem. Te mondtad, nem? MRS. JEKYLL: De igen. JEKYLL: Nahát akkor. Igyál szépen, apuci kedvéért. Egy-két-hár. Hiszen még soha semmit meg nem tagadtál tőlem. MRS. JEKYLL: Ez lesz az első. (Méltóságteljesen kivonul.) JEKYLL: Semmit úgy nem utálok, mint a női egyenjogúságot. Na mindegy. Jól van, fiacskám, ha el akarsz jutni Stockholmba, szépen idd ki magad ezt a vacakot. Na, isten-isten. (Befogja az orrát, iszik. Egy pillanatig nem történik semmi, azután szörnyű átváltozás veszi kezdetét. Jekyll a torkához kap, állati hangok törnek fel belő1e, lezuhan a padlóra, begurul az íróasztal alá. Mire kibukkan, óriási, gyilkos csirke lett belő1e. Feltépi az ablakot, nagy szárnycsattogtatással kiröppen az éjszakába.) FÜGGÖNY * SZÜNET 5. szín

A színpad, ugyanaznap éjfélkor. A díszlet tizenkilencedik századi londoni utcát ábrázol. Balról jobbra három homlokzat: egy kétes külsejű kocsma, egy ugyancsak kétes külsejű raktárépület, ahol Jekyll végzi kísérleteit, és Jekyll tisztes otthona. Mindegyiken ajtó. Utcai lámpák. A titkos laboron feltűnő felirat: "TITKOS LABOR" (Mielőtt a függöny felmegy, a főiskola órája tizenkettőt üt. Amikor a függöny felmegy, WHITEFEET Dr. JEKYLL és MRS. JEKYLL kivételével mindenki a színen van. LEGHORN, utcai ruhában, mint néző, a többiek Viktória korabeli jelmezben, a különféle társadalmi osztályok képviseletében. POPSZ szolgálatos rendőr. SALLY aranyszívű utcalány, az egyik lámpa alatt várja a kuncsaftokat. JERRY alakítja majd Dr. Jekyllt, cilinderben és estélyi körgallérban dirigálja a diákokat, akik még most is a díszleten dolgoznak, festenek, szögeket vernek be. Közöttük van SAM, utcai öltönyben, keménykalapban – ő lesz Utterson, Jekyll legjobb barátja –, valamint KIMBERLY, pesztonkának öltözve. A cifra babakocsi az utcán áll. LEGHORN a ködgépet tanulmányozza, amely most ködfoszlányokat ereget.) JERRY: Oké, srácok... nagyjából megteszi. Megvan a hangulata. Tökéletességre nem kell törekednünk. (A diákok leteszik a szerszámokat, az utcán gyülekeznek, utasításra várva.) LEGHORN (JERRY-hez lép): Beindítottam a ködgépeteket. JERRY: Látom. LEGHORN: Tényleg az én egyik hajdani nagybani csirkegrillezőm. Nem is tudtam, hogy most ködgépnek árulják. JERRY: Nem volt olcsó. LEGHORN: Mi olcsó manapság? De ha történetesen meg akarnál grillezni fél mázsa csirkét öt perc alatt, még most is megteheted... tollastul, mindenestül. JERRY: Jó tudni. SALLY: Szeretlek, Jerry. Ha akarod, meghalok érted. JERRY: Jó tudni. Helyre, mindenki! (JERRY bemegy Jekyll házába. LEGHORN a takarásba húzódik. SALLY a lámpaoszlop alatt marad. POPSZ járőrözik. Gyanús alakok lépnek be a kocsmába. KIMBERLY, a babakocsival, és SAM el, jobbra. A többiek késő délutáni londoni utcajelenetet alkotnak. A zenekari árokban egy rockzenekar a másvalaki által komponált megfelelő zenére zendít, kezdődik a végenincs rockbalett, Jekyll és Hyde témájára. A története, amit valaki másnak kell megkoreografálnia, nagyjából így megy; némi információt dalolva adnak elő. Az utcán mindenki boldog, csak a közeledő sötétedéstől és ködtől tart. Alig néhány napja gyilkoltak meg egy kurvát épp az alatt a lámpaoszlop alatt, ahol most SALLY áll.

Dr. Jekyll, akit JERRY alakít, kilép házából; maga a testet öltött polgári tisztesség. Felismerik, áhítattal nézik. Igyekszik észrevétlenül bejutni a titkos laborba. Húzza az időt, közben a polgári erényeket tükröző mozdulatokat végez, mindenki megelégedésére és csodálatára. Felszed valami szemetet, amit valaki elhullajtott, beteszi a szemétgyűjtőbe, pénzt ad egy koldusnak, udvariasan elhárítja SALLY mint kurva ajánlkozását, szelíd erkölcsprédikációt intéz hozzá stb. Belép KIMBERLY a babakocsival, Jekyll megcsodálja a babát, megcsiklandozza az állát. KIMBERLY el balra, majd néhány perc múlva visszatér. A kocsmában kavarodás támad, a verekedők az utcára tódulnak. POPSZ beront, hogy rendet teremtsen. Jekyll kivételével valamennyien figyelik. Jekyll él az alkalommal: besurran a laborba. Odabent meggyullad a lámpa. A verekedés abbamarad, az egyik résztvevő mindenkit a kocsmába invitál egy pohárra. Sokan elfogadják, bemennek a kocsmába. Néhányan visszautasítják, elmennek jobbra-balra. SALLY megint elfoglalja állomáshelyét a lámpaoszlop alatt. Az utca egyébként néptelen. Roppant izgatottan belép Utterson, az ügyvéd, akit SAM alakít. Óriási aktatáskát hoz, azon nagy betűkkel: "Ügyvéd". Jekyll háza felé tart, közben SALLY megállítja, és felkínálkozik. Alkudoznak. Utterson sokallja az árat, és kevesli az ajánlott szolgáltatást, és különben sem ér rá. Jekyll ajtajához megy, bekopogtat. Senki sincs otthon. Utterson dalban közli a közönséggel, hogy kliense, és legjobb barátja, Dr. Jekyll, épp most írta meg végrendeletét, amelyben mindenét egy Hyde nevű emberre hagyja, akiről Utterson még sohasem hallott. Attól tart, hogy Jekyll megtébolyodott, vagy zsarolják. Abbahagyja, megint alkudozik egy keveset a kurvával, majd bemegy a kocsmába, mert úgy érzi, ráfér egy pohár ital. JERRY, most mint a szörnyeteg Mr. Hyde, óvatosan kikukkant a titkos labor ajtaján, látja, hogy nincs ott más, csak a kurva. Füttyent neki, hívogatólap int. A kurva elszörnyed, dehát kell a munka. Bemegy a férfival a laborba, az ajtó becsukódik. A kocsmából kijön egy részeg, a szerelem szépségérő1 énekel, majd kitántorog jobbra. Nyílik a labor ajtaja. A kurva kizuhan; ruháját félig letépték. Hyde pénzt hajít utána, és gyalázza a nőt, miközben az felszedi a pénzt. A kurva tépetten, megszégyenülten távozik. Hyde az ajtóban marad, ide-oda nézeget, hol akadna lehetőség holmi gonosztettre. KIMBERLY belép a babakocsival, hazafelé tart a parkból. Eszményi célpontnak látszik. Megáll, ezáltal Hyde észrevétlenül visszasurranhat a laborba, ahonnan kihoz egy gömbölyű, fekete bombát, amelybő1 gyújtózsinór áll ki. Megmutatja a közönségnek. KIMBERLY közeledik, Hyde megállítja, úgy tesz, mintha gondosan figyelmeztetni akarná valamire, a bombát közben a háta mögé rejti. Azt mondja a lánynak, vigyázzon, mert szerinte valaki követi. A lány hátranéz, közben Hyde

bedugja a bombát a babakocsiba, és meggyújtja a gyújtózsinórt. KIMBERLY kifelé indul, közben hátra-hátrapillant. Hyde besurran a laborba, becsukja az ajtót. Kint óriási robbanás, a kocsmából zúdul ki a nép, a robbanás irányába rohannak. Elszörnyedve térnek vissza. Némelyek a babakocsi darabjait hozzák. Utterson kezében egy kerék. Utolsónak jön POPSZ és KIMBERLY. POPSZ kezében blokk és ceruza, KIMBERLY mondókáját akarja jegyezni. KIMBERLY-ről majdnem egészen leszakadt a ruha. Arca fekete. Még most is szorongatja a babakocsi fogantyúját. Utterson félrehúzódik, a kereket vizsgálgatja. Eldalolja, hogy Jekyll barátja nagy fontosságú titkos kísérleteket folytat, és igen különöseit viselkedik. Lehetséges vajon, tűnődik Utterson, hogy bombát gyárt? Valaki azt tanácsolja, menjenek be valamennyien a kocsmába, és igyanak valamit. KIMBERLY odanyilatkozik, hogy őrá bizony ráfér. Mind bemennek a kocsmába, csak Utterson marad ott; Jekyll házához megy, és megint bekopogtat. JERRY, ezúttal ismét mint tiszteletre méltó Jekyll, észrevétlenül kilép a laborból, megint felszed valami elszórt hulladékot, beteszi a szemétgyűjtőbe. Jekyll Utterson mögé lép, és kis híján ráhozza a frászt. Utterson megkérdezi, vajon bombákkal is kapcsolatos-e a kutatása. Jekyll elmondja: feltalálta a módját, hogyan lehet vegyi úton megváltoztatni az ember jellemét. Szerinte ez tökéletesen biztonságos, nincs semmiféle káros mellékhatása. Megvallja, hogy számtalanszor Hyde-dá változtatta magát, és hogy többé nem teszi, valamint hogy Hyde meghalt. – Semmiféle káros mellékhatás? – kérdi Utterson. Jekyll ezt megerősíti, azzal a kiegészítéssel, hogy a látás időnként homályos, székszorulás léphet fel, a boka megdagad... szóval, semmi komoly. Utterson a közérzete felő1 érdeklődik. Jekyll közli, soha még ilyen remekül nem érezte magát – a következő pillanatban rohamot kap. Hyde-dá változik. Megfojtja Uttersont. Horrorjelenet, Utterson köpi a ketchupot, kiölti képtelenül hosszú nyelvét stb. JERRY, még akkor is Hyde szerepében, Utterson torkát szorongatja, közben tragikus dalt énekel arról, hogy olykor a legeszményibb kísérletek is cigányútra mennek. KIMBERLY, POPSZ és még néhányan jönnek ki a kocsmából, becsiccsentve. KIMBERLY még mindig szorongatja a babakocsi fogantyúját. Meglátják, amint Hyde a halott Utterson nyakát markolássza. KIMBERLY felismeri benne azt a férfit, aki valószínűleg felrobbantotta a kisbabát, és azt mondja POPSZ-nak, puffantsa le, akár egy veszett kutyát. POPSZ előveszi valódi, élesre töltött pisztolyát, és annyira magával ragadja a dráma, hogy rá is lő JERRY-re, és összetör egy utcai lámpát. Minden megdermed.) JERRY (mint JERRY, elereszti Uttersont): Ez élestöltény volt. POPSZ: Mondtam, hogy élesre van töltve. Amíg én itt vagyok, senki sem fog kisbabákat öldösni.

JERRY: Idióta! LEGHORN (a színre csörtet, hogy lefegyverezze POPSZ-ot): Adja csak ide azt a holmit. (A pisztolyt az övébe dugja.) POPSZ: Elvesztettem a fejemet. JERRY: Én meg kis híján az életemet. Takarodjon innen! POPSZ: Mondom, hogy sajnálom! Mit mondhatnék még? JERRY: Például azt, hogy jójcakát. POPSZ: Na, ez a maguk darabja se jut el a Broadwayre! (El.) LEGHORN: Hát ha ennek a darabnak nincs is más eredménye, egy egyetemi zsarut legalább lefegyverzett. JERRY: Halott ügy volt ez kezdettől fogva. Hát most szépen bevittelek benneteket az erdőbe, banda. Lemondok az önkormányzati elnökségről. SALLY (belép, még most is tépetten; odavan Jerry miatt): Jerry... JERRY: Ne is mondd, úgyis tudom. Már nem szeretsz. Már én se szeretem magamat. SALLY: Nem a te hibád volt, Jerry. Mármint... a közkönyvtárban találtuk a sztorit. Köztudott, hogy a közkönyvtárban nincs más, csak szemenszedett szemét. LEGHORN: Egy kis csirkehús mindnyájunknak jólesne... csak azt tudnám, hol találok ilyenkor, éjnek éjszakáján csirkét. (Kintről POPSZ rémült ordítása hallatszik. Egyfolytában üvölt, de senki sem izgatja magát különösebben.) SALLY: Hát ez meg mi? JERRY: Popsz nyilván megint becsípte magát a cipzárjába. SAM: Előfordul. KIMBERLY: Nem is tudom... ez nem egészen úgy hangzik, mint a szokásos cipzárordítása. POPSZ: (beront, tébolyultan a rettegéstől, alig jut lélegzethez. Mutogat, zihál): Láttam... láttam... láttam... LEGHORN: Kissé értelmesebben, ha kérhetem. POPSZ: Láttam a világtörténelem legnagyobb csirkéjét! LEGHORN: Aha. A világtörténelem legnagyobb csirkéje huszonöt kiló ötvenkét dekát nyomott, és a Bikini-korallzátonyon találták a hidrogénbomba-kísérlet után. POPSZ: Ez nagyobb. LEGHORN: No és mit művelt az a csirke? POPSZ: Isten a tanúm... elevenen felfalt egy dán dogot! JERRY: Nyugi. Popsz csak a pisztolyát akarja visszakapni.

LEGHORN: Nem is tudom. Különös dolgok történnek a csirkevilágban. (Félre) És néha haszonnal járnak. (POPSZ-hoz) Maga szerint mennyi lehet a csirke súlya? POPSZ: Dán doggal, vagy anélkül? LEGHORN: Nettó. A kutya nélkül. POPSZ: Nyolcvanegy kiló hatvan deka. Középmagas. Fehér... sárga láb, sárga csőr... veszélyesnek tekintendő. Ajánlatos lenne hívni a polgárőrséget. LEGHORN: Egy nyolcvanegy kiló hatvan dekás csirkével körülbelül kétszáz ember jóllakhatna. Néhány ilyen madár fedezhetné India, Afrika, Moszkva, és mondjuk, Banglades fehérjeszükségletét. (Fontolgatja, kimenjen-e, megnézni.) POPSZ: Jaj, kérem, én ugyan nagyon utálom uraságodat, de könyörögve kérem, ki ne menjen oda egymagában. LEGHORN: Soha még csirke túl nem járt az eszemen. Különben is, maga pléhhas, öt golyó van még ebben a stukkerban. Elfelejtette? (Előveszi a pisztolyt, belefúj a csövébe, kimegy.) JERRY: Ez mind nagyon szép, de mi köze van a főiskola megmentéséhez? POPSZ: Látná csak azt a csirkét, majd tudná, hogy köze van annak az égvilágon mindenhez. SALLY: Nem kellene felhívni az Állatvédő Ligát? POPSZ: Vagy a polgárőrséget! JERRY: Talán rendezzünk mégis süteményvásárt. (Kintről pisztolylövés.) POPSZ: Maradt még négy. SALLY: Nem tiltja a törvény egy ekkora csirkére lőni? POPSZ: Csirkéknek, akármekkorák, nincs semmiféle polgárjoguk Pennsylvania államban. (Kintről két pisztolylövés.) POPSZ: Maradt kettő. LEGHORN (beront, kezében a füstölgő pisztoly): Minden ember a fedélzetre! Fogjatok kalapácsot, seprűt, akármit! Egyedül nem bírok vele! Alighanem tiszta plutóniummal táplálták a Marson! Azt hiszem, eltaláltam a szárnyát, de nem biztos. (KIMBERLY kivételével valamennyien felkapnak valami fegyverfélét, és kirohannak, utolsónak SAM.) SAM: Nem jössz, Kimberly? KIMBERLY: Nem. Albert Schweitzer az ideálom. Tisztelem az életet. Különben is, álmos vagyok. SAM: Oké. Szundizz egyet. (El.) (Kint vad hajsza, egyre távolodóban. KIMBERLEY párnává gyömöszöl egy rakás eldobott ruhát, és elalszik Dr. Jekyll küszöbén. Halkan, dallamosan horkol. Kintről tagolatlan hangok. Belép a kémia tanszék óriáscsirkévé változott vezetője,

kétségbeesetten igyekszik menekülni üldözői elő1. Megsebesült, felbőszült. Nem veszi észre a békésen alvó KIMBERLY-t. Letépi a kocsma ajtaját, kiránt egy lámpaoszlopot, összegyűri stb. Végre megpillantja KIMBERLEY t, eszelős áhítat és kéjvágy elegyével közeledik hozzá, amúgy King Kong módra. Valamilyen szándéka van vele – hogy meg akarja-e erőszakolni, elrabolni vagy elfogyasztani, nem tiszta. Sohasem fogjuk megtudni, mert az utolsó pillanatban belép LEGHORN, célra tartott pisztollyal. A nyomában SAM, SALLY és JERRY) LEGHORN: Szárnyakat fel! (A csirke felemeli szárnyát, lassan megfordul.) Csak semmi trükk! Egy rossz mozdulat, és roston sülsz. JERRY: Micsoda madár! LEGHORN: Sejtettem, hogy kiszökik a Mildred Peasely Bangtree Emlékére Emelt Színházból, és itt próbál elrejtőzni. Ismerem én a csirkéket, kívül-belül! SALLY: Ki volt Mildred Peasely Bangtree? JERRY: Ez most lényegtelen. LEGHORN: Csendet! Kivallatom ezt a csirkefogót. SALLY: Ki itt a csirkefogó? LEGHORN: Csak semmi szőrszálhasogatás. (Csirkenyelven társalog a csirkével. Jó sokáig. A társalgás igen kifejező, hol izgatott, hol szomorú stb.) JERRY: Mit mondott? LEGHORN: Azt hittem, ismerem a világ valamennyi csirketörténetét, de ez valami új. Nem más áll önök előtt, mint a kémia tanszékük vezetője. LSD és csirketáp és mosogatószer és isten tudja még mi keverékét itta meg, abban a reményben, hogy elnyerheti a Nobel-díjat. Még van a keverékből benn a laborban. SALLY, JERRY és SAM: Dr. Jekyll! (LEGHORN valami szomorút mond csirkenyelven, a csirke bánatosan bólogat.) LEGHORN: Hogy így aligha jelenhet meg Stockholmban. (A csirke még valamit mond, még szomorúbban.) Azt mondja, három revolvergolyó van benne, és különben is meg fog halni. (A csirke tragikus haldoklási jelenetbe kezd, ez egy-két percig tart. Közben belép WHITEFEET és MRS. JEKYLL. Az utóbbi a laboratóriumi poharat hozza. Mindenki mélységesen meg van hatva, csak WHITEFEET pukkadozik a röhögéstől.) WHITEFEET: Ilyen muris jelmezt még sose láttam!

MRS. JEKYLL: Pofa be, maga pojáca... maga tűrhetetlen verébfing! Ez itt a férjem. Végignéztem mindent a labor ablakán át. Itt van a végzetes keverék! (Felmutatja a poharat.) (A csirke nagy keservesen talpra vergődik, és búcsúáriát énekel csirkenyelven, zenekari kísérettel. Majd meghal, lába a levegőbe mered.) SAM: Kimberly, nincs semmi bajod? KIMBERLY: Azt hiszem, nincs. De Albert Schweitzer már nem az ideálom. (Beóvakodik a többi szereplő; tátva marad a szájuk.) MRS. JEKYLL: Miről szólt az az utolsó ária? LEGHORN: Elnézést, fojtogat a zokogás... sose hittem volna, hogy csirkétől ennyire meghatódhatok. Napjaink csirkeéletében igen kevés a poézis, nekem elhihetik. Földi maradványainak sorsáról rendelkezett. Azt kérte, hogy grillezzük meg, csomagoljuk fóliába, és adományozzuk egy árvaháznak. MRS. JEKYLL: Élete első önzetlen cselekedete. LEGHORN: Na, szóval ebben most valamennyien benne vagyunk... nem beszélve arról, hogy a főiskola hírneve... már ha egyáltalán van neki, azon áll vagy bukik, hogy mit határozunk. Tehát: grillezzük... igen vagy nem? MIND: Igen. LEGHORN: Fóliába csomagoljuk... igen vagy nem? MIND: Igen. LEGHORN: Árvaháznak adományozzuk... igen vagy nem? MIND, MRS. JEKYLL kivételével: Nem. MRS. JEKYLL: Tartózkodom. LEGHORN: Tartózkodás tudomásul véve. Véleményem szerint bölcsen szavaztatok. Ilyen módszerrel előállított csirke elfogyasztása, még árvák által is, erkölcsileg visszataszító korunk keresztény társadalmában. A jövő nemzedékek esetleg majd másképp viszonyulnak hozzá. A gyűlés határozata tehát, hogy a grillcsirkét a lehető leghamarabb temessük jeltelen sírba, és több szó ne essék róla, mivel a történet, ha valaha kitudódik, akadálya lehet a főiskola toborzó és anyagi támogatást szerző tevékenységének, és csak megzavarhatja a megyei főügyészt. KÓRUS (Jerry vezényletével): Ááááááááááááámen! Ááááááááá-men! Aáááááááámen! (Mrs. Jekyll zokogva a földi maradványokra veti magát.) FÜGGÖNY (Borbás Mária fordítása) XVI.

Védelmembe vettem egy náciszimpatizánst, de megfizettem érte Előzőleg Jack Kerouacot emlegettem, akinek éppen akkor dúlt vihar a fejében, amikor összeismerkedtünk. Pontosítok, amikor már nem is lehetett őt megismerni, úgy az élete vége felé. Sajnálni kellett és megbocsájtani neki mindazt, amit összehordott, miközben a fejében mennydörgött és villámlott. Most viszont olyan íróról lesz szó, aki nem csupán alkalmanként gondolkodott hányingert keltően, de aki olykor bizony tettekre is váltotta hányingert keltő gondolatait. Sok-sok személy nagyon is határozottan felhívta a figyelmemet arra, hogy az említett írónak soha nem jár bocsánat. Igen gyakori, hogy az ő műveit olvashatatlannak ítélik. De nem könyveinek egyik vagy másik oldalát tartják olvashatatlannak, hanem mert másutt megbocsájthatatlan dolgokat mondott és írt. Az illető, ez a háborús bűnös, akit szerte a világon csak megvetés övez, maga jelentette ki különböző változatokban, hogy nincs miért mentegetőznie, és csupán idióták további sértegetésének tekintené, ha megbocsájtanának neki. Engem aligha kedvelne. Erre bizonyíték, hogy semmiféle emberi lény iránt nem táplált különösebb szeretetet. A macskáját azonban szerette, folyton magával cipelte, mint egy csecsemőt. Önmagáról azt tartotta, hogy nincs kortárs író, aki különb volna, mint ő. Valakitől hallottam, mit mondott a Nobel-díjról: "Európában minden pudvás valagú kapott már Nobel-díjat. De hol az enyém?" És mégis, nem tehetek róla, pénzt se kapok érte, sőt tudom, többen úgy vélik majd, hogy osztom az ő vitathatatlanul gonosz nézeteit, viszont egyre csak azt hajtogatom, hogy ez az ember nem volt velejéig romlott. És a kettőnk neve is lágyan összesimul, amidőn a Penguin kiadónál megjelenik három regénye. A kötetek fedelén ott virít: "Kurt Vonnegut, Jr. új előszavával".

Íme, erről az előszóról van szó: Végtelenül otromba volt. Ezalatt azt értem, hogy noha igen művelt egyén lehetett, orvos, aki beutazta Európát, Afrikát és Észak-Amerikát, ám soha egyetlen szót le nem

írt, amely jelezhette volna a hozzá hasonló műveltségűek számára, hogy voltaképpen mégiscsak úriemberrel volna dolguk. Úgy tűnik, mintha fel sem fogta volna, hogy az irodalom tündöklése milyen sokat köszönhet az arisztokratikus visszafogottságnak és érzékenységnek, akár örökölték, akár tanulták. Azt hiszem, az irodalmi érvényesség egy magasabb rendű és borzalmas rendszerét fedezte fel, amikor sutba dobta a hölgyek és urak szamárfüles szótárait, hogy helyettük inkább a ravaszdi, elgyötört csatornatöltelék népség minden részletet és árnyalatot visszaadni képes nyelvét használja. Minden író az adósa. És azok is, akik az élet dolgait a maguk teljességében szeretnék taglalni. Udvariatlanul viselkedett, hogy szemléltesse, élményeinknek akár a felét, a biológiai felét, a jó modor álcája rejtegeti. Tisztességes író vagy szónok többé soha nem akar ismét jólnevelt lenni. Céline stílusát sokan dicsérték. Ő maga azonban kigúnyolta a tipográfiai eljárást, amely csalhatatlanul elárulja az ő szerzőségét. "Én, és az a bizonyos három pont... az én állítólagosan eredeti stílusom!... minden igazi írónak megvan róla a véleménye!..." Amennyire én tudom, csupán az újságok pletykarovatának firkászait nyűgözte le ez az eljárás oly mértékben, hogy még utánozzák is. Tetszik nekik a formája. Tetszik nekik, hogy a három pont akaratlanul is egyfajta drámaiságot kölcsönöz az egyes információknak, bármiről legyen is egyébként szó. Céline különcködő tipográfiájától különben nem sok segítséget kaphatunk, véleményem szerint azonban neki köszönhetjük a nyugati civilizáció két világháború során bekövetkező teljes összeomlásának legtökéletesebb történetét, úgy, és abban a formában, ahogy az undokul sebezhető egyszerű nők és férfiak a bőrükön is megtapasztalhatták. És ezt a történetet a kötetek megírásának sorrendjében kell elolvasni, mert a szerző ismertnek tekinti a korábbi művek tartalmát. Ennek az időn átívelő, visszhangokra érzékeny szerkezetnek a finom membránja Céline legelső regénye, az "Utazás az éjszaka mélyére"25. 1932-ben jelent meg, amikor az író harmincnyolc éves volt. Fontos, hogy Céline minden olvasója tudatában legyen annak, amit Céline is oly pontosan tudott. A ténynek, hogy Céline mesterművel kezdte irodalmi pályafutását. Az olvasók esetleg majd úgy érzik, hogy élményeik mélyebbek és lágyabbak lehetnek, ha felidézik, hogy Céline orvos volt, aki főként szegénysorban élő betegeket gyógyított. Gyakran fizetséget sem kapott. Különben az igazi neve LouisFerdinand Auguste Destouches volt. Nincs kizárva, hogy nem érzett részvétet a szerencsétlen nincstelenek iránt, mégis tény, hogy idejének és csodálatának nagy részét nekik szentelte. És nem is sértegette őket azzal az eszmével, hogy a halál bárki számára voltaképpen felemelő dolog – és persze azzal sem, hogy legalább az ölés felemelő dolog. Ernest Hemingway és Céline történetesen ugyanazon a napon haltak meg, 1961. július elsején. Mindketten az első világháború hősei voltak. Mindketten 25

Magvető, 1977; fordította Szávai János.

megérdemelték a Nobel-díjat. Céline csak a legelső könyve alapján érdemelte volna meg. De nem ítélték oda neki. Hemingway viszont megkapta. Hemingway öngyilkos lett, Céline halálát betegség okozta. Nem maradt utánuk egyéb, csak a könyveik. És Céline lassan fakuló szégyenbélyege. Éveken át önzetlenül és gyakorta tündökletesen szolgálta az emberiséget. Íróként és orvosként is. Majd egyszer csak harcias antiszemitaként és a náci gondolatok híveként lépett fel. Ez az 1930-as évek vége felé történt. A fordulat magyarázatával eddig még nem találkoztam, legfeljebb azzal, hogy Céline nem volt egészen normális. Nem állította magáról, hogy elmebeteg, és más orvosok sem minősítették annak soha. Akárhogyan is, Céline volt annyira épeszű, hogy a regényeiből gyakorlatilag kiiktatta rasszizmusát és kótyagos politikai nézeteit. Antiszemitizmusa csak itt-ott lobban fel, rendszerint abban az összefüggésben, hogy álnok és bolond emberi lényeket illetően Céline tökéletesen hülyének bizonyult. Mit számít ez ma már, mégis tény, hogy néhány nappal a halála előtt Céline ezt írta: "Állítom, hogy Izrael igazi haza, amely otthont kínál gyermekeinek. Az az ország azonban, ahol én élek, pöcegödör..." Szavai mindazok számára gyűlöletesek, akik a zsidóüldözések szenvedő alanyai voltak. Hasonlóképpen bizonyára az is gyűlöletes a számukra, hogy Céline-t felmentették, 1951-ben pedig a francia kormány amnesztiában részesítette. Ezt megelőzően azonban súlyos pénzbüntetésre ítélték, száműzetésben élt, börtönbe zárták. A fentebbi idézetről pedig csak annyit, hogy nyoma sincs benne mentegetőzésnek, vagy bocsánatkérésnek. Inkább mintha némi irigységet lehetne kihallani belőle, sőt valami egyebet is. Tekintettel arra, hogy letöltötte a büntetését és hogy már meghalt, továbbá, hogy a náci lidércnyomás óta jó darab idő eltelt, végül is talán elképzelhető, hogy valamiféle torz tisztelgés is kiérezhető az idézetből, jóllehet lelkiismeret-furdalásra vagy mentegetőzésre Céline továbbra sem hajlandó. Franciaországban tízezrek, Európában milliók kollaboráltak a nácikkal. Ezek rendszerint szépen előadják, hogy kényszer hatására követték el gaztetteiket, és olyasféle történetekkel is előhozakodnak, hogy életüket is kockáztatva, miként szálltak szembe a németekkel, és minő szabotázsakciókat hajtottak ellenük végre. Céline ezt a fajta hazudozást végtelenül ocsmánynak és röhejesnek tartotta. Valahányszor arra teszek kísérletet, hogy Céline-ről írjak, őrjítő fejfájás tör rám. Most is őrjítően fáj a fejem. Máskor nem szokott fájni. Amikor a háború a vége felé közeledett, Céline a holocaust központjába, Berlinbe indult.

Tudom, Céline mikor kezdett rám hatni. Már jócskán az ötödik évtizedemet tapostam, de még soha semmit nem olvastam tőle. Az egyik barátom megdöbbent attól, hogy semmit sem tudok erről az íróról. Az ő unszolására ismerkedtem meg az "Utazás az éjszaka mélyéré" című regényével, amely mélységesen megrázott. Akkoriban íróképző tanfolyamot vezettem az Iowai Egyetemen. Felvettem Céline művét a tananyagba. És eljött az ideje annak, hogy kétórás előadást tartsak a kötetről. Rá kellett döbbennem, hogy nem tudok róla beszélni. Mindegy is, Céline regénye belemaródott a csontjaimba, vagy talán az agyvelőmbe. Ez volt az az időszak, amikor magam is egy regényen dolgoztam, "Az ötös számú vágóhíd" volt a címe. Csak most értettem meg, hogy ebben az írásomban szerepel egy s más, amit Céline-től vettem át. "Az ötös számú vágóhíd" című könyvben akárhányszor meghal egy szereplő, valamilyen kényszer folytán minden egyes alkalommal ezt a megjegyzést teszem: "Így megy ez." Sok kritikust felbőszítettem már vele, és számomra is hóbortosnak meg fárasztónak hatott. Mindazonáltal valahogy képtelen voltam elállni ettől a mondattól. Céline sokkal természetesebb módon fogalmazta meg mindezt az összes írásában, hozzá képest az én megoldásom ügyetlen utánzás. Céline gyakorlatilag a következőt állítja: "A halál és a szenvedés megközelítőleg sem lehetnek olyan fontosak, amilyennek én képzelem. Ahhoz túlságosan is köznapiak. Ha viszont mégis ennyire komoly dolognak tekintem a halált és a szenvedést, akkor csupán azt bizonyítom, hogy elment a józan eszem. Meg kell próbálnom, hogy józanabb maradjak." És íme, visszatértünk öreg barátunkhoz, az elmebajhoz. Céline időről időre azt állította, hogy fejsebe miatt az első világháború idején koponyalékelést hajtottak rajta végre. Erika Ostrovsky, Céline lenyűgöző életrajzírója viszont ezt gyakorlatilag cáfolja, szerinte Céline a jobb vállán sebesült meg. Utolsó regényében (Rigaudon) viszont azt írja Céline, hogy Hannoverban egy légitámadás során tégla esett a fejére. Tehát azt is mondhatjuk, hogy Céline olykor szükségesnek tartotta a fejét illető magyarázkodást, hiszen ezt a fejet oly sokan ítélték a megszokottól eltérőnek. Magát Célingi-t időnként bizonyára súlyosan gyötörte valami fejbetegség. Van egy elméletem arra nézve, hogy mi lehetett Céline fejével a baj. Szerintem hiányzott a koponyájából az a tompító szerkezet, amellyel a legtöbb ember rendelkezik. Ez a tompító szerkezet azt akadályozza meg, hogy a valós élet felfoghatatlansága elöntse az agyunkat. Ennek fényében talán Céline stílusa mégsem olyan önkényesen kiszámíthatatlan, mint amilyennek feltételeztem. Lehet, hogy szükségszerűen volt ilyen, ha egyszer az agyát nem védelmezte semmi. Előfordulhatott, hogy nem is akadt más választása, mint az, hogy ordítson, ahogy a torkán kifér, mert hogy aknatűzbe került. És a műveit sem tarthatjuk az emberi képzelőerő diadalának. Szinte mindaz, amivel kapcsolatban kiáltozott, valóban megtörtént. A feltalálókat és a gépezeteket illetően Céline csodálatos volt. Jelen írásomat Céline sírfeliratával kezdtem. A sírfeliratot Erika Ostrovsky egy kettős élet magvas összegzésének minősíti.

Jól is teszi. Céline úgy képzelte, hogy írásai örökkön-örökké élnek majd. Halála előtt így festette le önnönmagát: "engedelmükkel, író, remek stiliszta, élő bizonyság: a Plejádok26 egyike leszek majd, egy sorban La Fontaine-nel, Clement Marot-val, du Bellay-vel. Ki ne felejtsem Rabelais-t! Vagy Ronsard-t! A felsorolásból is látható, nem aggódom... két-három évszázad múlva a kölkök az én segítségemmel végzik el a középiskolát..." Jelen sorokat 1974 őszén írom. Mostanra már az átlagemberek számára is nyilvánvaló, amennyiben az agyukban a tompító szerkezetük kifogástalanul működik, hogy az élet valóban éppoly veszedelmes, kíméletlen és értelmetlen, amilyennek Céline ábrázolta. Már csak az a kérdés, hogy maradt-e két vagy három évszázadunk, melynek során előkészíthetnénk az emberi civilizációt arra, hogy Céline-ből középiskolai tananyag legyen. Addig is, amíg ez a nap egyáltalán ránk virrad, azt hiszem, az írótársak elevenen tartják majd a Céline iránti tiszteletet. Módfelett meghökkentő, amit Céline állít. Fényt gyújt az elménkben. Részegítő hála tölt el bennünket iránta. Találkoztam olyan véleménnyel, hogy Céline utóélete angol nyelven feltehetőleg sokkal hosszabb lesz, mint franciául. Nem politikai, hanem technikai okokból. Akik így vélekednek, arra hivatkoznak, hogy Céline időhöz és helyhez kötött, igen alpári francia szlenget használt, amelynek java a franciák számára érthetetlen. Viszont Céline angol fordítói maradandóbb trágárságokat vetettek be, ezeket, ha Isten is úgy akarja, száz esztendő múltán is érteni fogják. Nem én állítom mindezt, hanem valakitől hallottam. Csupán továbbadom. Ha igaznak bizonyul, a legalapvetőbb irodalmi igazságtétel jár majd Céline fordítóinak. Társszerzői elismerés illetné meg őket. Ennyire fontos a műfordítás. Legalább egy lényeges Céline-dokumentum nem olvasható angol nyelven. Szőrszálhasogatás a részemről, de megemlíteném, hogy a dokumentumot Dr. Destouches írta, nem pedig Céline. Destouches doktori disszertációjának ez volt a címe: "Semmelweis Ignác Fülöp élete és munkássága." 1924-ben bronzéremmel díjazták a dolgozatot. A mű megírása idején a doktori disszertációk még lehettek irodalmi szempontból is gyönyörűek, mert az emberi testet és a betegségeket illetően oly mértékű volt a tudatlanság, hogy az orvoslásnak egyszersmind művészetnek is kellett lennie. A fiatal Destouches hősként tisztelte és taglalta disszertációja címszereplőjét, a Semmelweis nevezetű magyar orvost (1818-1865), aki hiábavaló, ám tudományosan megalapozott küzdelmet folytatott a bécsi kórházi szülészeti kórtermekben tomboló gyermekágyi láz ellen. A betegség a szegények között szedte áldozatait, mert mindazok, akik tisztességes lakásban éltek, szívesebben szültek otthon. 26

Plejádok: a görög mitológiában ők voltak Atlasz és Pleioné leányai, akiket Zeusz az égbolton, a Fiastyúk csillagképében helyezett el.

Néhány kórteremben a halálozási arány szenzációszámba ment, olykor a 25 százalékot is meghaladta. Semmelweis kikövetkeztette, hogy az anyákat azok az orvostanhallgatók ölik meg, akik gyakran a boncteremből közvetlenül a szülészetre mennek, miután felboncolták néhány súlyos betegségben elhunyt egyén tetemét. Semmelweis bizonyítani tudta tézisét. Arra kötelezte tanítványait, hogy mielőtt hozzáérnének egy vajúdó asszonyhoz, szappanos vízzel mossanak kezet. A halálozási arány csökkent. Semmelweis munkatársai azonban féltékenységből és tudatlanságból elérték, hogy a magyar orvost kirúgják, mire a szülészeteken a halálozási ráta ismét emelkedett. Szerintem ebből az igaz történetből Destouches azt szűrte le, hogy inkább a hiúság kormányozza a világot, semmint a bölcsesség. De az is lehet, hogy mindezt korábban is tudta már, nyomorúságos gyermekkora és katonai szolgálata révén. (Szántó György Tibor fordítása) XVII. Meggyászoltam egy náci várost, és jól kerestem rajta Nem csak hogy megdicsértem egy náciszimpatizánst, de kifejezésre juttattam egy náci város halála miatt érzett bánatomat is. Természetesen Drezdáról beszélek. És ismét le kell szögeznem, hogy amerikai katonaként hadifogoly voltam ott, éppen amikor a várost lebombázták, egyszersmind pedig felégették. Nem a németek oldalán álltam. Azért búslakodtam Drezda lerombolása miatt, mert ez a város csupán időlegesen volt náci, korábban, évszázadokon keresztül az összes földlakó szemében a művészetek kincsestára volt. Lehetne még egyszer az. Hasonló a helyzet Angkor Watot illetően. A katonai szakértők némi hadászati előny reményében nem is olyan régen ezt a helyet is elpusztították. Személyiségfejlődésemre inkább volt hatással anyám halála, nővérem gyermekeinek örökbefogadása, a felismerés, hogy sem adoptált, sem vér szerinti gyermekeimnek többé nincs szükségük rám, a házasságom felbomlása, satöbbi, satöbbi, mint az, hogy jelen voltam, mikor Drezda megsemmisült. És senki sem ösztökélt, hogy egyre csak gyászoljam Drezdát, még a németek sem. Mert mintha még a németek is úgy vélekednének, hogy az egész ügy szóra sem érdemes. Így hát többé nem is morfondíroztam Drezda dolgát illetően, míg 1976-ban a Franklin Könyvtár fel nem kért, hogy írjak valami különleges előszót "Az ötös számú vágóhíd" általuk gondozott díszkiadása számára. Ezt írtam: Ez a könyv arról szól, ami velem történt, jó régen, 1944-ben. A könyv maga azonban valami más is, ami szintén velem történt, elég régen, 1969-ben.

Az idő egyre csak masírozik előre. A könyv alapvető cselekménye, Drezda szőnyegbombázása ma már megkövesedett emlék, egyre mélyebbre süpped a történelem kormos vermében. Ha az amerikai iskolásgyerekek egyáltalán hallottak róla harangozni, akkor is biztosan kifogna rajtuk a kérdés, hogy mikor is történt a dolog: az első, avagy a második világháborúban? És nem hiszem, hogy többet illene rágódniuk rajta. A magam részéről például nem nagyon törekszem arra, hogy a felperzselés emlékképeit minél frissebben megőrizzem. Természetesen el lennék ragadtatva, ha a könyvemet az emberek a jövőben is olvasnák, de nem azért, mert úgy gondolom, hogy a drezdai katasztrófából fontos következtetések szűrhetők le. A kellős közepében voltam az egésznek, mégis csupán az derült ki a számomra, hogy háború esetén az emberek olyan méregbe tudnak gurulni, hogy képesek egész nagy városokat is a földdel egyenlővé tenni, az ott lakókat pedig lemészárolni. Ez nekem már akkor se volt újdonság. Jelen sorokat 1976 októberében írom. Milyen a véletlen: éppen két napja láttam egy háborús bűnökről szóló új dokumentumfilmet. Mutattak benne drezdai éjszakai légi felvételeket is. Drezda olyan volt, mintha felforralták volna. És valahol odalent magam is ott lapultam. Úgy volt, hogy a vetítés után hozzászólóként felmegyek a pódiumra. Mások is szerepeltek volna, például a náci haláltáborok túlélői satöbbi. Az én dolgom az lett volna, hogy ehhez az egészhez fűzzek kiegészítéseket. A kegyetlenségek bizonyára a mondanivaló hiányának ünnepei. Megnémultam. Nem is hágtam fel a színpadra. Hazamentem. A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, amely olyan, amilyen! Ha jól számolom, minden egyes halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Ez aztán a jó bolt. (Szántó György Tibor fordítása) XVIII. Szexuális forradalom Mondhatjuk, hogy 1971-ben hagytam el örökre az első feleségemet és Cape Code-i lakásunkat. A legfiatalabb, Nanette kivételével, minden gyermekünk, mondjuk így, kirajzott, nekivágtak az ismeretlennek. Én pedig ama ügy katonája lettem, amelyet sokan szexuális forradalomnak neveznek. Már hazulról való távozásom is oly szexuális volt, hogy tökéletesen illik rá a kifejezés, amellyel a franciák az orgazmust jellemzik: "kicsiny halál".

Körülöttem mindenfelé egymást érték a hasonló kicsiny halálok, ezen a téren továbbra sincs változás. Hosszú házasságok esetében az efféle különköltözések voltaképpen színpadi műhaldoklások. Ezzel tiszteljük meg a házasság aranykorát, illetve jámborul beismerjük, hogy a házasság akár a legutolsó pillanatig is tökéletes maradhatott volna, feltéve, ha valamelyik házastárs békésen, de kissé időnek előtte jobblétre szenderül. Vajon, ha ilyesmiket állítok, a halált ünneplem? Remélem, hogy nem. Azt hiszem, inkább az irodalmat dicsérem, dicsérem a történeteket, amelyek azzal okoznak örömet, hogy éppen a kellő pillanatban érnek véget, hiszen később már nem lehetnének történetek. Odahagytam az egész házat, az összes bútort, a kocsit, a bankszámlákat. Csak a ruháimat vittem el. New Yorkba, a világ fővárosába indultam egy levegőnél nehezebb repülőgépen. Mindent elölről kezdtem. Ami pedig a valódi halált illeti, számomra mindig nagy kísértést jelentett, hiszen anyám oly sok problémát oldott meg általa. Egy öngyilkos gyermeke természetes módon foglalkozik a halállal, az igazival, hiszen minden feladványnak ez a logikus megoldása, még a legegyszerűbb szöveges példának is. Íme: Ha X farmer óránként 300 krumplit tud elvetni, Y farmer azonban X-nél ötven százalékkal gyorsabban dolgozik, Z farmer viszont X farmernél harminc százalékkal kisebb teljesítményre képes, és egy katasztrális hold földbe 10 000 krumplit kell elvetni, akkor hány kilencórás munkanapra lesz szüksége X, Y és Z farmereknek, ha egyszerre látnak munkához és 25 katasztrális hold földet kell bevetniük? Megoldás: kiloccsantom az agyvelőmet. * Ha a történet, amelyben az amerikai édesapa hátrahagyja családi fészkét, önnönmagát adhatná elő, és ez az amerikai édesapa éppen nem lenne hallótávolságban, s így a történet kedvére locsoghatna, akkor akár száz évvel korábban is játszódhatna. Pia és a rossz nők. Biztos vagyok abban, hogy az én történetem is így szokott elhangzani. Véleményem szerint manapság jobban megfelelne az igazságnak, ha a mese egy férfiról szólna, aki színjózanon menekül oda, ahol nincs senki és semmi. Az persze valószínű, hogy idővel felbukkanna a pia meg a nő, akár egy rendes asszony, akár egy rossz lány, de az első számú csábító a nagy semmi. Igen, ismét a kicsiny halál. A Statler Brothers másik nagy kortárs költeménye, a "Virágok a falon" jól kifejezi, hogy pontosan milyen is a jelen lelkiállapota az otthonát nemrégiben elhagyó hímnemű családfőnek, okuljanak hát belőle a középosztálybéli asszonyok és gyermekek széles e hazában: Hallom, hogy aggódsz miattam. Ez szép, de semmi más – szerintem legalábbis -, mint lelkifurdalás. Ha téged majmolnálak, nem bánná senki sem.

Míg ti miattam aggódtok, én úgy élek, mint Marci Hevesen: Szép békésen számolgatom a virágot a tűzfalon, vagy éjjel szoliterezek, bár egy blatt már rég elveszett. Füstölök. Donald kacsát nézek, itt a pamlagon. Szóval ne mondd, hogy az időt lopom. Ma gálaestet játszom, szmokingot, kalapot; Amíg álmodni hagynak, én menő maradok. Aggodalomra nincsen ok, itt mindig megtalálsz, én élvezem az életet, az élet oly csodás: Szép békésen számolgatom a virágot a tűzfalon, vagy éjjel szoliterezek, bár egy blatt már rég elveszett. Füstölök. Donald kacsát nézek, itt a pamlagon. Szóval ne mondd, hogy az időt lopom. Nagyon örültem, most már megyek, úgy nézhettem ki én, mint egy madárijesztő s szokatlan volt a fény. S szokatlan volt a vasbeton a talpaim alatt, így most bevégzem a napot s nézem a tűzfalat: Szép békésen számolgatom a virágot a tűzfalon, vagy éjjel szoliterezek, bár egy blatt már rég elveszett. Füstölök. Donald kacsát nézek, itt a pamlagon. Szóval ne mondd,

hogy az időt lopom.27 A verset Lew DeWitt írta. Ő az egyetlen a Statler Brothers együttes tagjai közül, aki elvált. DeWitt dala nem menekülésről szól vagy újjászületésről. Ez a vers egy férfiról szól, akinek az élete többé nem hasznos. És ez a férfi rájön arra, hogy ettől kezdve az ő feleségét megilleti az özvegyeknek kijáró tragikus méltóság. * A férfi legalábbis így érzi. És általában tengernyi hatalmas érzés önt el minden emberi lényt. Az asszony, akinek a férje a tűzfalon felfutó virágokat számolgatja, nem is feltétlenül áhítozik az özvegy szerepére. Viszont a kulturális közeg, amelyben a férfi sodródik, mintha azt sugalmazná neki, hogy a feleségek számára ilyen esetben ez a helyénvaló. A férfira apaként már senkinek sincs szüksége. Katonaként sem kell, hogy testével fogja fel a szerettei felé röpülő golyót. Nem remélheti, hogy bölcsességéért övezi majd tisztelet, mert köztudott, hogy az emberek csupán egyre nyűgösebbek, ahogy öregszenek. A férfi a mennyország keresztényi eszméjével is megpróbálkozik, noha még nem haldoklik, és persze egyre több nő is ugyanezzel kísérletezik. Mert lám, a mennyország gyermeteg álmában az embereket már pusztán azért is szeretik és megbecsülik, mert éltek. Odafönt senkinek sem kell feltétlenül hasznossá tennie magát. A férfi, aki a tűzfalon felfutó virágokat számolgatja, többé senki számára nem hajt értékelhető hasznot. Az sincs kizárva, hogy még a legjobb éveiben sem keresett valami ragyogóan. Hát akkor mire vár? Arra, hogy egy angyal kopogtasson az ajtaján. Az angyalok mindenkit szeretnek, aki még életben van. * Számomra úgy tűnik, hogy a mai napig a világ legforradalmibb kívánsága a mennyország. Az emberi lények arra vágynak, hogy az angyalok csak úgy becsüljék meg őket, akkor is, ha se nem szépek, se nem hasznosak. A női nem teljes felszabadítását célzó mai amerikai mozgalom a leghatalmasabbra tágított értelemben semmi egyéb, mint az az óhaj, hogy ne csupán a szaporodásban játszott szerepükért szeressük az asszonyokat, hiszen a bolygó egyébként is riasztóan túlnépesedett. A hímnemű törvényhozók azonban elvetették a "Kiegészítés az Egyenlő jogokhoz" című alkotmánymódosítási javaslatot. Szerintem ez a honatyák részéről világos beszéd: "Sajnáljuk, lányok, de a szaporodási funkciótokon kívül semmi egyebetek sincs, amit igazán bírunk." 27

Zollmann Péter fordítása. © by Southwind Music, 1965,1966.

Ez az igazság. * És akadnak további, hasonlóan kemény igazságok is. Az öregeket, a társtalanokat, az iskolázatlanokat, a nincsteleneket, satöbbi, satöbbi, illetően. * És amikor én számolgattam a virágokat a tűzfalon, nem jöttek el az angyalok, hogy kopogtassanak az ajtómon. Viszont tüstént megtalált egy régi cimbora, gyógyíthatatlan hazárdjátékos. Odáig még soha nem kért tőlem kölcsön, de most rám került a sor. Előadta, hogy a családját valami nagy baj érte. Az összeg, amit kért, megegyezett szerény vagyonkámmal, amelyet nagy nehezen összekuporgattam. Öt évvel később találkoztam az illetővel. Közölte, hogy az eltelt időszakban szinte egyébre sem gondolt, mint arra a napra, amikor majd kamatostól megadja a tartozását. És rám találtak az emberek levelei. Leginkább arra kértek, hogy olvassam el az ilyenolyan új regényüket, és írjak valami dicsérő megjegyzést a címlapra. Az eltelt tíz évben alig jelent meg könyv az én címlapon virító dicséretem nélkül. De azután az egyik barátom oly pocsék könyvet írt, hogy még nekem sem sikerült legalább egyetlen olyan sort találnom benne, amit legalább tévedésből kedves idiotizmusnak lehetett volna nézni, pedig addig bogarásztam, hogy már bandzsítottam. Nem álltam kötélnek, nem írtam dicshimnuszt a címlapjára. Talán ez lett az életem fordulópontja. Kiderült, hogy egy másik író is épp válságot élt át. Magasztalta a művet, amelyet oly durván visszaküldtem. Azután éjnek évadján felhívott telefonon, jó sokba kerülhetett neki a távhívás. Úgy beszélt, mintha az imént hörpintett volna fel egy flaska lefolyótisztítót. "Az Isten szerelmére – mondta –, nem hagyhatsz magamra, tökegyedül azon a címlapon." * És így tovább. Ez idő tájt Mark fiam bezsongott, aztán meggyógyult. Elmentem hozzá Vancouverbe és láttam, hogy nagyon beteg. Bedugtam a diliházba. Abból kellett kiindulnom, hogy talán soha többé nem jön rendbe. Korábban már említettem, hogy sem az anyját nem vádolta, sem engem. Olyan makacsul ragaszkodott nemeslelkű óhajához, hogy nem mi tehetünk az elmebetegségéről, hogy lassanként mániákusan kekeckedett az őrület kémiai és genetikai eredetét illetően. Az volt a véleménye, hogy a beszédterápia nem egyéb, mint lírai műfaj, a gyógyulást azonban nem segíti. Mark azonban ma már maga is orvos, nyitott gondolkodású tudós. Eljár a beszédterapeutához, és remélem, hogy kikotyog mindent Jane-ről, meg rólam, meg a húgairól és az unokatestvéreiről, a családi dolgainkról, és az egészet falrengetően jótékony hatásúnak találja. Hurrá!

És szóba kerül, hogyan csapták be őt. Legfőbb ideje. Legfőbb ideje. * Minden az időről szól. És akkortájt meglestem, hogyan készít filmet George Roy Hill "Az ötös számú vágóhíd" című regényemből. Összesen csupán két olyan amerikai regényíró akad, aki hálás lehet, hogy könyveikből filmet készítettek. Az egyik magam volnék. Na és ki a másik? Természetesen Margaret Mitchell28. * Az amerikai keleti part értelmiségi köreiben feltehetőleg tartós szükséglet mutatkozik egy asszony iránt, aki a közmegegyezés szerint oly ragyogó és briliáns elme, hogy az éles eszével mindenkit halálra rémít. Korábban Mary McCarthy29 töltötte be ezt a szerepet. Jelenleg Susan Sontagtól30 rettegünk. Egyszer egy társaságban Susan Sontag lépett mellém. Kővé dermedtem. Nyilván valami rendkívüli és zseniális kérdést tesz majd fel, én meg persze válaszul csak hápogok meg brekegek. – Hogy tetszett magának "Az ötös számú vágóhíd" mint film? – kérdezte. – Nekem tetszett – ismertem be. – Nekem is tetszett – mondta. Az egész oly könnyed volt és kedves. Már egészen biztos, hogy nagyszerű film "Az ötös számú vágóhíd"! * Akkoriban egyébként Hollywoodban válságos időket élt át a moziipar. Csak két film készült el, mindkettő az én írásaim alapján. A másiknak ez volta címe: Boldog születésnapot, Wanda June. Rod Steiger és Susannah York játszották a főszerepeket, de az eredmény valahogy oly fertelmesre sikerült, hogy, azt kértem, töröljék a nevemet a stáblistáról. Úgy hallottam, hogy más írók is megtették ezt. És mi volna ennél is méltóságteljesebb? A kérésemet azonban nem lehetett teljesíteni. Mindazt, amit a főcím utáni feliratok hirdettek, valóban én csináltam, egyedül én. Valóban én követtem el ezt a fertelmet. * Igen, és nem is ez volt az egyetlen pocsék munkám. Le is osztályoztam a különböző irományaimat. A saját magam érdemjegyei alapján nincs helyem az 28

Margaret Mitchell (1900-49) regénye, az "Elfújta a szél" 1936-ban jelent meg. Eddig 25 millió példányt adtak el belőle, 30 nyelvre fordították le. A regényből készült film (1939) is világsiker a mai napig. 29

Mary Therese McCarthy (1912-89) amerikai regényíró és kritikus; kora legtekintélyesebb irodalmi és színikritikusa, befolyásos kultúrpolitikus, aki fellépett a vietnami háború ellen. 30

Susan Sontag (1933-) amerikai regényíró, kritikus; esszéi és számos írása magyarul is hozzáférhetőek.

irodalomtörténetben. Magamat csupán magammal hasonlíthatom össze. Csakis így eshet meg, hogy csillagos jelest adtam a Macskabölcsőre, miközben nem hagytam figyelmen kívül ama tényt, hogy létezett egy William Shakespeare nevezetű szerző is. Az érdemjegyeim az időrendet követik, így akinek kedve szottyan rá, grafikonon is ábrázolhatja teljesítményem hullámzását. Utópia 14 4 A Titán szirénjei 5 Éj Anyánk 5 Macskabölcső 5* Isten áldja, Mr. Rosewater 5 Az ötös számú vágóhíd 5* Üdvözlet a Majomházban 4 Boldog születésnapot, Wanda June Bajnokok reggelije 3 Börleszk 2 Börtöntöltelék 5 Virágvasárnap 3

2

* És mi az én legformásabb munkám, mellyel gazdagítottam kultúránkat? Úgy vélem, hogy az antropológiai szakdolgozatom, amelyet a Chicagói Egyetemen jó sok évvel ezelőtt elutasítottak. Arra hivatkoztak, hogy túlságosan egyszerű, és hogy a kelleténél sokkal vidorabb. Az ember csak ne nagyon játszadozzon. A szakdolgozat elveszett, de a lényege itt lakozik a fejemben, és ezt most mindjárt le is jegyzem. Az alapeszme, hogy a történeteknek grafikonon ábrázolható formájuk van, és hogy egy adott társadalom történeteinek alakja legalább olyan érdekes, mint lábasainak vagy lándzsahegyeinek a formája. A szakdolgozat írása során fantasztikusan különböző társadalmi rétegek történeteit gyűjtöttem össze, és kutatásaim köréből nem rekesztettem ki a Collier's és a The Saturday Evening Post olvasótáborát sem. Az ő történeteiket is grafikonokon ábrázoltam. Bárki képes arra, hogy grafikonon ábrázoljon egy történetet, ha – mondjuk így – keresztre feszíti a vizsgálat alá vont tengelyek mentén, az alábbi rajz szerint:

A jelölések a következők: SZ – szerencse. BSZ – balszerencse. K – A történet kezdete. V – A történet vége. Vegyünk egy példát. Menyegzőjének napján a néhai Nelson Rockefeller az SZ-BSZ sáv felső részén mozgott volna. Egy cókmókját nejlonszatyorban tároló hajléktalan hölgy, aki ugyanezen a napon egy kapualjban ébred, közelítene a középtengelyhez, de nem érné el a legalsó értéket, tekintettel arra, hogy aznap az idő tiszta és simogató.

A mi társadalmunkban igen komoly népszerűségnek örvend az olyan mese, amelynek szereplője nagyjából egész elviselhető szinten éli az életét, de balszerencse éri. Viszont úrrá lesz a gondjain, és boldogabb lesz, mint korábban volt, mert bebizonyította, hogy találékony és erős. Grafikonon mindez így fest:

Vagy vegyük azt a másik történettípust, amelyre az amerikaiak mintha sohasem unnának rá. Ennek hőse a történet elején rálel valamire, amit nagyon szeret. Csakhogy elveszíti ezt a valamit. Utána azonban mégiscsak visszaszerzi, immár végleg. Grafikonon ezt így ábrázolnám:

Egy amerikai indián teremtésmítosz ábrája eltérne ettől. Az istenség odaadja a népnek előbb a napot, azután a holdat, majd az íjat és a nyilat, meg a kukoricát satöbbi. Grafikonunk lépcsőzetes alakot ír le, hiszen a mese a gyarapodásról szól:

A teremtésmítoszok többsége ilyen lépcsőház. A magunk sajátos ótestamentumi teremtésmítosza azonban, amennyire meg tudtam fejteni, eltér ezektől, hiszen így fest:

A szerencsetengely sávjában történő hirtelen zuhanás természetesen Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból. Franz Kafka Az átváltozás című írásában szerepel egy eleve boldogtalan ember akiből ráadásul később féreg lesz. Íme, az ő grafikonja:

Mindezek és a többi hasonló rajz után már csak az a kérdés maradt nyitva, hogy mire lehet használni az ábráimat. Mennyiben több egy ilyen grafikon, mint holmi vizuális tréfa, sajátos karikatúra? Ezt tudakolta a Chicagói Egyetem, egyébként ugyanezt kérdeztem én is magamtól. Most sincs egyéb válaszom, mint amit először állítottam:

az egyes történetek grafikus formája legalább annyira informatív, mint a lábasok és lándzsahegyek alakja. De ekkor történt, hogy ismét szemügyre vettem a nyugati civilizáció leglelkesebben fogadott meséje, vagyis a Hamupipőke grafikonját. Nyilván a jelen pillanatban is vagy ezer szerző a Hamupipőke valamely variánsát veti papírra. Még ez a könyv is a Hamupipőke egyik variánsa. Bevallom, hogy a Hamupipőke grafikonja megijesztett, és hajlottam arra, hogy ki is hagyom a szakdolgozatból, mert láthatólag csupán azt igazolta, hogy szar alak vagyok, egy tetű. Az ábra szemlátomást túlságosan bonyolultnak hat, ahhoz pedig nagyon is esetleges, hogy mintaértékű műalkotásnak lehessen tekinteni. Hiányzott belőle a lándzsahegy vagy a lábas egyszerű eleganciája. Nézzék csak meg:

Ugye látják, hogy a lépcsők a tündérkeresztanya Hamupipőkének adott ajándékai, a báli ruha, a topánka, a hintó satöbbi. A hirtelen zuhanást az éjfél idézte elő a bálon. Hamupipőke ismét ott áll a rongyaiban. Az ajándékokat mind visszavették tőle. Nem sokkal később azonban a királyfi rátalál, és feleségül veszi őt. Ettől a ponttól kezdve Hamupipőke boldogan él, míg meg nem hal. Visszakapja az összes holmiját, plusz még egyebeket is. Rengeteg ember úgy gondolja, hogy ez a mese ócska gagyi, és a grafikonja alapján egész bizonyosan annak is fest. Várj csak, várj! – figyelmeztettem önmagamat. Az ábrán a kezdeti lépcsők gyakorlatilag a földkerekség összes teremtésmítoszával azonosíthatóak. Később észrevettem, hogy az éjféli katasztrófa szóról szóra megfeleltethető a mi sajátos ótestamentumi teremtésmondánkból ismert csapással, a kiűzetéssel. Végül pedig az tűnt fel, hogy az örök üdvösségbe emelkedő görbe a grafikon harmadik harmadában azonos a kora kereszténység üdvözülés iránti vágyaival. A két történet egy és ugyanaz. Beleborzongtam a felfedezésbe, és ma is borzongok tőle. A Chicagói Egyetem közönye gusztustalan a számomra. Felőlem mehetnek, oszt reptiben megbaszhatják a hóóóóóóóódat. * És, szentséges szűzanyám, mintha jócskán félresodródtam volna e fejezet cím szerinti tárgyától, a szexuális forradalomtól. Másutt már megemlítettem, hogy az ifjú írók, de még a vén szarosseggűek is miként kerülik meg az őket felizgató témákat. Nincs abban túl sok valóban szexuális elem, ha azt közöljük egy hatalmas egyetemmel, hogy röptiben megbaszhatja a hóóóóóóóódat. Meglehetősen beszari vagyok, ha taglalnom kell az anális közösülést vagy az ajzószereket, az átkaroló helyzetet, a borotvált szőrzetet, a csikló izgatását, a Gpontot, a hüvely váladékát, az illatos kert-pozíciókat, a Kegel-gyakorlatokat satöbbi.

A fenti kifejezéseket Anne Hooper: Káma Szútra Klasszikus szerelmi technikák mai szeretőknek című művének névmutatójából csórtam. Persze az is tény, hogy azért nem igazán jövök zavarba, ha ilyesmikről kell diskurálnom, még nevetgélni is képes volnék közben. Ellenben nem kellemes az a beismerés, hogy életem során hosszú időszakokra arra kényszerítettek, hogy bírjam ki nő nélkül. Átnéztem a Káma Szútra névmutatóját, vajon szerepel-e benne valamiképp az agglegénység, a cölibátus, esetleg a szex nélküli élet címszava. Mellesleg ez az emberek legáltalánosabb szexuális élménye. Nem találtam ilyen értelmű fogalmat a könyvben, pedig szépen és könnyen lehetne illusztrálni: elég hozzá egy üres, hófehér oldal. Csak egyetlen példa. Három esztendeig közlegényként szolgáltam az amerikai hadseregben. Egy hatalmas hangyaboly egyik közhangyája voltam, vidéki laktanyákba zártak bennünket, végül külhoni, nem koedukált csataterekre vezényeltek. Mit gondolnak, a három esztendő alatt hány olyan asszonnyal találkoztam, aki szívesen kettyintett volna velem? De ugyanezt a kérdést a civil életem hosszú periódusaira is kiterjeszthetném. A válasz mindkét esetben ugyanaz lenne: voltaképpen egyetlen ilyen asszonnyal sem találkoztam. Egy alkalommal Robert Penn Warren barátommal beszélgettem, aki kéjsóvár úriember, azonkívül nagy költő és regényíró. Egy másik kiváló íróról faggattam, aki akkor már nem élt, de Warren jól ismerte. Mr. Warren tizenhét évvel idősebb, mint én. 1905-ben született Guthrie-ban, Kentucky államban. Szavai nyomán szépségesen ódivatú karikatúra körvonalazódott erről a férfiúról. Warren végül egy olyan kijelentéssel fejezte be az illető jellemzését, amelyet semmi esetre sem viccnek szánt. Inkább orvosi jellegű megállapítás volt. Egy lélektanban és az orvostudományban járatos személy akár egy egész szindrómát is kikövetkeztethetett volna Warren egyetlen kicsiny, de fontos megjegyzéséből, ami így hangzott: "Persze, folyton csak maszturbált." Párbeszédünk ezzel zárult. Nem vitatkoztam. Ámbár ami a maszturbálást illeti, szívesebben emlékszem vissza erre a kifejezésre úgy, ahogy Milos Forman, a filmrendező említette, igencsak jókedvűen. – Tudod, miért szeretek maszturbálni? – kérdezte. – Miért szeretsz maszturbálni, Milos? – Mert utána nem kell beszélgetni – felelte. * Amerika jelenlegi legnépszerűbb kötetét böngészem, amely a nem szépirodalmi kategóriában az eladási listák élén áll. Gay Talese írta, címe: "Felebarátod felesége." A mű azzal az igénnyel készült, hogy átfogó elemzést nyújtson a jelenleg is zajló szexuális forradalomról. Talese úgy véli, hogy szexuális kapcsolatok tekintetében az asszonyok egyre lezserebbek és vendégszeretőbbek. Lehet, hogy némileg leegyszerűsítem, de teljesen mégsem hamisítom meg Talese tételét: hajdan az élet útjain vándorló, porlepte férfiú egy tányér levest kapott volna kora asszonyideáljától.

A mai, modern nő a tányér levesen kívül még ki is verné, netán le is szopná az utazó farkát. Elnézést kérek érte, de esetemben ez a könyv olvasata. És ezzel nem a könyvet akartam kigúnyolni, hiszen számomra a mű egy középosztálybéli amerikai férfinemzedék legtitkosabb története, a saját nemzedékemé. Szüleink és tanítóink, tornatanáraink és cserkészparancsnokaink, tábori papjaink és pszichiátereink belénk nevelték, hogy alaposan szégyelljük el magunkat, ha maszturbálunk, vagy a szexről álmodunk. A mű tartalmaz egy rejtett kérést is, amelynek első ízben talán tizennégy esztendős koromban voltam a tanúja, és amely teljesen máig sem halványult el bennem. Ez énem rejtélyének egyik eleme. A kérés régimódi, állandóan szexuális energiától duzzadó férfiaké. Címzettje lehet minden csinos nőszemély, utcán, képes magazinban, filmvásznon-bárhol. A kérés így hangzik: "Szabadjon kérnem önt, csinos hölgy, ne kényszerítsen arra, hogy ismét a nemi szervemet babrálgassam." (Szántó György Tibor fordítása) XIX. Virágvasárnap Nos, tehát, íme, itt ülök New Yorkban, a világ fővárosában, East Side-i sorházamban. Életem utolsó harminc évének bizonyítványai körös-körül kirajzszögezve a falakon, a bizonyítványokat magam írtam alá. Nézem az osztályzataimat. Jó jegyek és rossz jegyek váltakoznak. Eszembe jut, hogy olyan vagyok, akár a szenvedélybeteg hazárdjátékos. Túl sok pénzt kértem magamtól kölcsön, és soha nem fogom tudni megadni, hiába minden. Másutt már említettem mentoromat, aki a Chicagói Egyetemen dolgozott. Ez a briliáns elme nem volt képes kiadót találni legmerészebb műve számára, és öngyilkos lett. Azt viszont még nem mondtam el, mitől volt az az ember oly briliáns elme. Most, hogy rátérnék erre, bizonytalanság fog el, és nem csak azért, mert ha csak egy pillanatra is, de hírnevének sorsa most az én kezemben van. Inkább azért vagyok bizonytalan, mert oly sok okos megjegyzése él az emlékezetemben, és mindegyik egyszerű volt, könnyen érthető. Hazám kritikusaival és tudósaival kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy számukra a közérthetőség leginkább tudatlanságnak, lustaságnak, ócskaságnak és gyermetegségnek tűnik. Ha egy eszme azonnal felfogható, akkor ez az eszme az ő számukra magától értetődően nem is lehet eredeti, és ők maguk különben is mindenkor tisztában voltak vele. Ugyanez vonatkozik az irodalmi kísérletekre is. Ha egy irodalmi kísérlet remekül működik, olvastatja magát és szórakoztató, a kísérletező nyilvánvalóan valami zugfirkász. A kritikusoktól csakis az kaphatja meg a rettenthetetlen kísérletező díszoklevelét, aki mindegyre csak kudarcot vall. *

Egy alkalommal részt vettem egy zenekritikus partiján. Házigazdánk hajdani zeneszerzők névsorával mulattatta vendégeit. Egyikünk sem hallott még róluk, mire a kritikus közölte, hogy a maguk idejében őket tartották a legnagyobb élő komponistáknak. E muzsikusok Beethovennek és Brahmsnak és Wagnernek meg hasonlóknak voltak a kortársai. Romantikus darabjaikat szimfonikus nagyzenekarok adták elő. Megkérdeztük a zenekritikust, hogy ma miért nem övezi őket az egykori csodálat. Előzőleg a zenekritikus minden tőle telhetőt megtett, hogy mindent meghallgasson az elfeledett zeneszerzők muzsikájából. "Póz dolga volt az egész" – felelte a kritikus. Ezt úgy illett érteni, hogy az elfeledett szerzők munkája egy sor gyönyörű téma ígéretét hordozta, csakhogy az ígéretekből soha semmi nem valósult meg. A kortársak körében ugyan tiszteletet érdemeltek ki ezekkel a valóban szépséges ígéretekkel, amelyek teljesítésével azonban rendre adósok maradtak. Talán még egy arkangyal sem tudta volna teljesíteni őket. Nekem úgy tűnik, hogy némely mai lenyűgöző írói hírnév is éppen efféle ígérgetésekre épül. * Következzen a példa arra, hogy a mentorom milyen briliáns elme volt. Szókratész módszerét osztályunkhoz.

használva,

ezt

a

kérdést

intézte

kicsiny

létszámú

– Mi az, amit a művész csinál? A festő, az író, a szobrász? Ő már tudta a választ, amelyet bele is írt a könyvébe. Ez volt az a könyv, amelyet soha nem adtak ki. Közölte még, hogy az óra végéig nem árulja el a maga válaszát, viszont elhajítja, ha tőlünk az övénél különb és értelmesebb megoldás érkezik. Az osztályunkat csupa második világháborús veteránból szervezték. Tanfolyamunk arra szolgált, hogy az amerikai kormány így fedezhesse megélhetési költségeinket, miközben az egyetem maga a nyári szünet miatt szinte teljesen kihalt volt. Az is lehet, hogy valamelyikünk előállt valami ügyes felelettel, de erre már nem emlékszem. A mentorunk válasza így hangzott. "A művész eltöpreng: Káosz vesz körül, s szinte semmit sem tehetek ellene, de legalább ezen a négyszögletű vásznon, vagy papírlapon, vagy ezen a kődarabon addig tisztogathatok, míg tökéletes rend nem lesz rajta." De hát ezt úgyis mindenki tudja. * Felnőtt életem javát azzal töltöttem, hogy 21,5 cm széles és 28 cm hosszú papírlapok kupacain valamiféle rendet hozzak létre. Ez a szigorú korlátok közé szorított tevékenység lehetővé tette a számomra, hogy ügyet se vessek némely viharokra. Éppen ezáltal idéztem elő a legcifrább viharokat, melyekre ügyet sem vetettem. Hitveseim gyakran méregbe gurultak azon, hogy milyen sok figyelmet szentelek a papírlapoknak és milyen kevés figyelmet szentelek nekik.

Csak azt tudom erre felelni, hogy minden sikeres emberi törekvés titka a teljes koncentráció. Ezt minden nagy sportoló igazolhatja. Ugyanez másképpen. Olykor úgy vélem, hogy az életben nem vagyok túl ügyes, ezért a szakmám mögé bújok. * Tudom, hogy Delila valójában mit csinált Sámsonnal, hogy a férfi olyan gyenge legyen, mint egy csecsemő. Nem is kellett hozzá levágnia az óriás haját. Csupán el kellett terelnie a figyelmét. * Kilenc évvel ezelőtt lehetett, hogy az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia engem kért fel egy beszéd megtartására, itt, New Yorkban. Akkor még akadémiai tag sem voltam, be voltam gyulladva. Leléptem otthonról. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy a Keleti Ötvennegyedik utcában, egy parányi lakásban a virágokat számolgattam a tűzfalon és a Donald kacsát néztem a televízióban. Ekkor történt, hogy gyógyíthatatlan hazárdjátékos barátom a bankszámlámról az összes pénzemet leemelte, a fiam pedig bezsongott Brit Columbiában. Arra kértem a feleségemet, hogy ne jöjjön el a rendezvényre, már így is kocog a fogam a rémülettől. Azt az asszonyt is ugyanezért ugyanerre kértem, akivel akkortájt bizonyos társas viszonyban éltem. Hát persze hogy odajöttek. Szépen fel is öltöztek a kivégzésemre. És mi mentette meg az életemet? Néhány 21,5 cm széles és 28 cm hosszú papírdarab. * Sajnálom azokat az embereket, akik nem ismerik a trükkjét annak, hogy valami kicsiny ügyből hogyan lehet átlátható rendet teremteni. Újabban ebből a célból mind többen inkább mozifilmet meg videót készítenek. Az a legfőbb kifogásom a filmművészettel szemben, hogy nagyon drága dolog. A filmes olyan, mint Benvenuto Cellini. Már pusztán a nyersanyag is iszonyúan költséges volt, amelyekkel Cellini dolgozott. Ezüst és platina és arany. * Olyan házba születtem, amelyet az apám tervezett és épített, születésem évében, 1922-ben. Akár egy múzeumban, annyi kincs volt otthon, s a kincsek örököse a bátyám vagy a nővérem lett volna, vagy én. Nem szerettem ott élni. A boldog békeidők idillje eltartott vagy hét esztendeig. Szóval, nem túl sokáig. Zenerajongó szüleim számára mindez olyan lehetett, mintha egy nagyzenekar a szimfónia első hét taktusának eljátszása után egyszer csak hazament volna. Azt a házat, amelyben jelenleg lakom, egy L. S. Brooks nevezetű telekspekuláns építtette a forgalmas kikötőnegyedben, 1860-tól 1861-ig, tehát a polgárháború kezdetén. Szellemi értelemben ez az épület nemcsak az én tulajdonom, hanem mindazoké, akik benne éltek, amióta csak ez a Brooks a környék többi hasonló házával egyetemben fel nem húzta, miközben meg sem fordult a fejében, hogy vajon

kik laknak majd itt. Először egy másik németnek, Ferdinand Traudnak tetszett meg a ház annyira, hogy bele is költözzön, ahogy a remeterák is beköltözködik az üres csigahéjba. Ferdinand Traud volt a Keleti Negyedik utca 142 alatt található Német Szabad Iskola rektora. Traudék 1875-ben elhurcolkodtak innen, és Julius Bruno tőzsdealkusz jött a helyükre. Julius Brunót 1887-ben felváltotta Peter Goetz, aki után 1891-től Louisa Gerlach élt itt. Satöbbi, satöbbi. Magam nyolc éve vásároltam meg a házat Robert Gottliebtől, az Alfred A. Knopf Könyvkiadó főszerkesztőjétől. Gottlieb a szemközti épületbe ment át, jelenlegi feleségem, Jill Krementz és én viszont idejöttünk lakni. A földszinten Jill irányítja fényképészeti vállalkozását. A legfelső emeleten én irányítom írói vállalkozásomat. A két középső emeleten megosztozunk. * Azok az emberek, akik ebben a városban élnek, nagyon barátságosak velem, noha messze távol születtem. A New York-iak megbecsülik azokat az idegeneket, akik a művészetekben éppen náluk jeleskednek, és regényíróként olykor egész elfogadhatót produkáltam. A legszívmelengetőbb kedvesség a részükről akkor ért, amikor a Szent Kelemen nevét viselő episzkopális egyház gyülekezete, melynek számos színész is a tagja, arra kért, hogy 1980-ban, Virágvasárnap31 alkalmából én mondjak prédikációt. Ebben a templomban, amely egyszersmind színház is, az a szokás, hogy évente egyszer egy idegent hívnak meg, hogy igét hirdessen. Az oltár hordozható, hiszen a templom padsorok előtti része maga a színpad. Azon színdarabok száma azonban elhanyagolhatóan csekély, amelyben kapóra jön egy színpad kellős közepére masszívan odaerősített oltár. Prédikációm reggelén az oltárt tehát felrakták egy díszletre, amely egy kábé hatvan évvel korábbi manhattani bérház konyháját ábrázolta – a konyha öregebb lehetett, mint én –, és az egészet a színpadra tolták. Nem tudom, melyik darab díszlete lehetett ez a konyha. Nem is kérdeztem meg. Szeretném azt képzelni, hogy a darab Európából New Yorkba érkezett emigránsokról szólt meg a gyermekeikről. Boldoggá tett, hogy épp ilyen díszletről prédikálhatok, hiszen magam is emigránsok leszármazottja vagyok, csak az én őseim a szárazföld belsejében telepedtek meg. A bennszülött New York-iak nem ismerik az arrafelé élőket, de a legrosszabbakat gondolják róluk. Íme, ezt mondtam el a templomban: Engem elbűvöl a hegyi beszéd. Azt hiszem, mind ez ideig egyedüli jó gondolatunk az irgalmasság. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb még kaphatunk egy ehhez foghatóan jó gondolatot. Akkor majd két jó gondolatunk is leend. Vajon mi leend a második jó gondolat? Fogalmam sincs. Honnan tudhatnám? Megkockáztatom, hogy valamiképp 31

Húsvét előtti vasárnap, ezen a napon érkezett Jézus Jeruzsálemba, ahol az ujjongó tömeg pálmalevelekkel integetett neki. (János 12:13, Márk 11:8; Máté 21:8)

a zenével lesz összefüggésben. Sokszor tűnődöm azon, hogy miféle dolog is a muzsika, és miért szeretjük oly nagyon. Lehetséges, hogy a második jó gondolat a zene megszületése. János evangéliuma tizenkettedik részének első nyolc versét választottam a mai alkalomra, de nem azt a részt, amely a Virágvasárnapról szól, hanem azt, amelyik az előző estét beszéli el, erre következik a Virágvasárnap, ezért az előzményt nevezhetnénk akár Nárduskenet-Szombatnak is. Remélem, hogy a két időpont nincs túl távol egymástól, így a Virágvasárnap tekintetében többé-kevésbé kielégítem az igényeiket. A minap megtudakoltam egy episzkopális lelkésznőtől, hogy magáról a Virágvasárnapról mit kellene elmondanom önöknek. Azt felelte, hogy a Virágvasárnap briliáns szatíra, melynek tárgya az evilági parádé és tiszteletadás. Tudjanak róla. Carol Anderson volt ez az episzkopális lelkésznő, aki eladta a templomát, csak hogy egyházközsége spirituális értelemben fennmaradhasson. Az All Angels nevezetű egyházközség a Nyugati Nyolcvanadik utcánál található, kicsivel a Broadway után. Carol Anderson eladta a templomot, de megtartotta a lelkészi hivatalt. Feltételezem, hogy a legtöbb angyal most is itt lebeg köröttünk, de az is lehet, hogy mindnyájan jelen vannak. Ami pedig immáron a Virágvasárnap előestéjéről szóló verseket illeti, azért választottam éppen ezeket, mert sok-sok ismerősöm számára ez a szöveg a bizonyság, hogy olykor még maga Jézus is torkig volt azokkal az emberekkel, és fárasztották őt, akik folyton irgalomra szorultak. A mai, átdolgozott szövegű Bibliából fogok felolvasni, mert ezt jobban értem. Meg azért is, mert a későbbiekben érvekkel szeretném alátámasztani, hogy Jézus csupán tréfálkozott, viszont a Jakabféle Biblia32 szövege tréfálkozásra alkalmatlan. Ha valaki a világ legjobb viccét a Jakab-féle Biblia nyelvén szólaltatná meg, arra kárhoztatná a viccet, hogy üresen pufogjon, mint Charlton Heston33. Olvasom az evangélium szavait: "Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriotes, Simon fia, aki el akarta őt árulni, így szólt: »Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?« De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek. Jézus erre így szólt: »Hagyd, hiszen 32

Az ún. Authorized (King James) Version of the Holy Bible (1611) évszázadokon keresztül az angolul beszélő világ számára az egyetlen autentikusnak tekintett Szentírás-fordítás volt. 33

Charlton Heston (1923-) hollywoodi filmsztár játszotta a Tízparancsolat (1956) és a Ben Hur (1959) főszerepét. Utóbbiért Oscar-díjat kapott. Vonnegut ki nem állhatja a konzervatív szemléletű színészt, mert Heston az amerikaiak szabad fegyvertartásának mint alkotmányos alapjognak az egyik apostola.

temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!«34" Itt fejezem be az olvasást. Bár egy tréfát helyeztem kilátásba, egyetlen árva kuncogás sem hallatszott az egész templomban. Igaz, ami igaz, a szöveg két eléggé lehangoló üzenetet is tartalmaz. Az első, hogy Jézus mintha árnyalatnyi önsajnálatot érezne. A második, hogy földi küldetésének úgyszólván a legvégére jutott, és legalábbis átfutott rajta, hogy torkig van a szegényekkel, fárasztja, hogy folyton őket emlegetik neki. Mellesleg, az utóbb olvasott verset a Jakab-féle Biblia fordítói majdnem teljesen úgy ültették át, mint a modern fordítók. De akármit mondott is valójában Júdásnak Jézus, természetesen arámi nyelven beszélt hozzá. Szavai héber, görög, latin, valamint ó- és középangol közvetítéssel jutottak el hozzánk. Lehet, hogy csak valami ehhez hasonló dolgot mondott: "Szegények mindig lesznek nálatok, én viszont nem leszek nálatok mindig." Az is előfordulhatott, hogy a sok fordítás során kézen-közön elveszett valami csekélység. És azt se feledjük, hogy a viccek rendszerint nem élik túl a fordítást. Most pedig igyekszem megkeresni azt, ami elveszett. Hogy miért? Mert én, a Krisztusban hívő hitetlen, oly sokszor találkoztam azzal a kereszténységtől idegen türelmetlenséggel, amely a szegények iránti csömört éppen ezzel az idézettel indokolja: "mert a szegények mindig veletek lesznek". Ezúttal Indianapolisban eltöltött ifjúságomra utalok. Nagyjából mindegy is, hogy éppen hol vagyok és milyen öreg lettem, szinte másról sem beszélek soha, mint Indiaisáról és Indianapolisban eltöltött ifjúságomról. Arrafelé valahányszor valaki túlságosan aggodalmaskodni kezdett a szegények miatt, egy tekintélyesebb földim leginkább egy nagybácsi vagy egy nagynéni tüstént ráfelelte volna: Hát hiszen még Jézus Urunk is belátta, hogy a szegények ügyében nemigen lehet ötről hatra jutni. Az a nagybácsi vagy nagynéni ilyenkor átköltötte János evangéliuma tizenkettedik részének nyolcadik versét: "A szegények reménytelenek. Mindig a nyakunkon lógnak." Ettől kezdve a többiek már nyugodtan mondogathatták a magukét, hogy a szegények azért reménytelenek, mert olyan lusták vagy ostobák, és hogy folyton csak vedelnek, csinálnak egy rakás gyereket, a szenet meg a fürdőkádban tárolják satöbbi. Azután következhetett egy idézet a neves indianai humoristától, Kin Hubbardtól, aki, úgymond, ismert egy embert, hát az olyan nagyon szegény volt, hogy huszonkét darab kutyája volt. Satöbbi. Ha az indianai földijeim még életben volnának, most közölhetném velük, hogy Jézus csak tréfált, és hogy a szegények szinte eszébe sem jutottak. De ezek a földijeim már nem élnek.

34

Az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990). Kiadja a Magyar Bibliatársulat megbízásából a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1998; János evangéliuma 12. része; 1-8. vers. Az előző hivatalos magyar fordításban (1987) Jézus ezt mondja: "…a szegények mindig veletek vannak, de én nem vagyok mindig veletek." Károknál: "Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok."

És még azt is elmondanám nekik, amire a jelenlévőket fölösleges emlékeztetnem, hogy a tréfák olykor nagyon is nemeslelkűek. A nevetés pontosan olyan tiszteletre méltó, mint a sírás. A nevetést és a sírást a frusztráció és a kimerültség váltja ki, az, hogy többé nincs már értelme sem a gondolkodásnak, sem a munkálkodásnak. A magam részéről inkább a nevetés híve vagyok, mert utána nem kell annyit takarítani, és mert a nevetés után sokkal hamarabb tudok újra gondolkodni és munkálkodni. Eddig megvolnánk. Este van tehát, és holnap: Virágvasárnap. Jézus frusztrált és kimerült. Pontosan tudja, hogy az egyik legközelebbi társa pénzért el fogja árulni. Hogy kigúnyolják és megkínozzák majd, és hogy meg is ölik. Ugyanazt a rettenetes fájdalmat kell majd elszenvednie, mint egy földi halandónak, akit keresztre feszítenek. Vonaglik majd ő is, míg ki nem szenved. A földi halandóknál tett látogatása immár szinte befejeződött. De még nem egészen. És ismét vacsoraidő. Hány vacsorára maradt még idő? Talán ha ötre. De már a mostani vacsorázóasztalnál ülők is mintha őt gúnyolnák. Egyikőjük éppen Júdás, aki megy és feladja őt. Vagy itt van Lázár, aki nemrégiben négy napon keresztül halott volt. Annyira halott, hogy a Szentírás szerint még bűzlött is. Nyilván pillanatnyilag is kába, a társalgás sem az erőssége. Az sem bizonyos, hogy egyáltalán hálás, amiért feltámasztották. Nem fenékig tejfel, ha valaki előbb meghal, azután meg visszahozzák az élők közé. Ha János evangéliumából egy kicsivel többet is felolvastam volna, kiderült volna, hogy odakint nagy tömeg verődött össze. Majd megvesznek, annyira szeretnék már megnézni Lázárt. Nem Jézust. A tömeg számára Lázár a nap hőse. A tömeg mindig csalhatatlan, ha egy csodát félre kell értenie. Jelen van továbbá Lázár két nővére, Márta és Mária. Ők legalább részvétet éreznek, és ösztönösen tudják, hogyan is segíthetnének. Mária nekilát és masszírozni, illatosítani kezdi Jézus Krisztus lábát a kenettel, amely nárdusnövényből készült. Ekkor még Jézusban emberi csontváz van, a csontokon pedig emberi hús. Nagyszerűen eshetett neki, ahogy Mária a lábát masszírozta. Vajon eretnekség, ha feltételezzük, hogy talán még a szemét is lehunyta? Látja mindezt az irigy, képmutató Júdás, és megelégeli. Pápább akar lenni a pápánál: Hé, ez nem méltó egy keresztényhez. Elpocsékolni a lábadra azt a jóféle kenőcsöt! Inkább el kellene adnunk, hogy az árából segíthessünk a szegény embereknek. Arámi nyelven felel néki Jézus: Júdás, higgadj le. Bőven lesz még szegény ember azután is, hogy én már nem leszek. Hasonló körülmények között körülbelül ezt mondta volna Mark Twain vagy Abraham Lincoln is. Ha Jézus csakugyan így beszélt, akkor az alkalomhoz illő szent fekete humorral van dolgunk. Mindent elárul arról, hogy mi a képmutatás. A szegények dolgához viszont

az egésznek semmi köze. Keresztényi tréfa, hogy Jézus udvarias maradhasson Júdáshoz, de azért mégiscsak megdorgálhassa, amiért ennyire szemforgató. Júdás, nyugodj te meg. Bőven lesz még szegény ember azután is, hogy én már nem leszek. Elismételjem az evangélium szavait? "...mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!" A saját olvasatom nem sérti a Biblia szövegét. A szavak sorrendjét átalakítottam ugyan, de nemcsak azért, hogy a szituációhoz jobban illeszkedő tréfát formáljak belőle, hanem azért is, hogy összhangba hozzam a hegyi beszéddel. A hegyi beszédben olyan irgalmasságról hallunk, amely se nem ingadozik, se nem kopik. Kétségtelenül butácska volt ez a prédikáció. De tudom, hogy nem neheztelnek meg érte. Az emberek természetesen nem a prédikáció kedvéért jönnek el a templomba, hanem hogy fényes nappal is Istenről álmodhassanak. Köszönöm, hogy kedvesen úgy tettek, mintha figyeltek volna. (Szántó György Tibor fordítása) Szántó György Tibor: Kurt Vonnegut jr., a jámbor próféta35 "Semmiféle művészet nem jöhet létre, ha alkotója nem táncolt a halállal." L-E Céline Ma már egészen bizonyos, hogy a kortárs közgondolkodás egyik meghatározó tényezője az amerikai író és teoretikus Kurt Vonnegut. Míg Faulkner, Scott Fitzgerald, Hemingway és társaik csak lassan, fokozatosan kerültek nemzedékük figyelmének előterébe, a gályáját későn kezdő Vonnegut szinte azonnal. És ott is maradt. Ma ő Amerika egyik legolvasottabb írója. Minden regényét évente – világszerte több kiadásban – milliós példányszámban adják ki. Könyveit itt-ott égetik is. Vonnegut ma már nagyon-nagyon gazdag ember. És úgy idézgetik, mint egykor Dickenst. 1922. november 11-én született az Indiana állambeli Indianapolisban. A születési dátum és a hely mindig fontos volt Vonnegut számára. Pár éve ezen a napon hallgattak el a fegyverek Európában. "Emberi lények milliói meg milliói ekkor abbahagyták egymás mészárlását – írja. – Beszéltem öregekkel, akik ott voltak a csatatereken. Lényegében mind azt mondták, hogy a hirtelen csend Isten hangja volt. vagyis még élnek köztünk néhányan, akik emlékeznek rá, hogy Isten kizárólagosan az emberiségnek üzent" – kezdi egyik regényét. Az író neve a vesztfáliai Münsterből származó német elődökre utal. A családi legenda szerint az egyik ős birtoka – ein Gut – a kicsiny Funne folyó mentén terült el. Innen a név: birtok a Funne mentén. Az eredeti Funnegut név már Amerikában változott 35

A Mozgó Világ 1985/10. számában megjelent írás átdolgozott változata.

Vonnegutra. Az amerikai Vonnegutok első képviselője, Clemens 1850-ben telepedett le Indianapolisban. Clemens édesapja még Vesztfália nagyhercegének volt az adószedője. Vonnegutot nyilvánvalóan gyötri családjának német eredete. Kötetünkben például felbukkan egy bizonyos Vonnegut ezredes, sapkáján koponya és lábszárcsontok. A katonaorvos – az író morbid humorának köszönhetően – az Auschwitzban szolgáló SS személyi állományának mentálhigiénéjéért felelős. "Ha Németországban születtem volna – írja másutt –, alighanem náci lettem volna, csépelem a zsidókat, cigányokat, lengyeleket, nyomomban bakancsok merednek ki a hóhalmokból, erényeim titkos tudata melenget belülről. Így megy ez."36 Vonnegut azonban öntudatos amerikai, méghozzá a "legamerikaibb" országrész, Közép-Amerika szülötte. Anyai nagyapja híres serfőző volt, itala a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert (állítólag a belekevert koffein miatt). Apai nagyapja és apja neves és jómódú építész volt. Id. Kurt Vonnegutnak három gyermeke született, közülük már csak Kurt él. Ő nevelte fel Alice nővére három árváját is, összesen hat gyermeket. Amerika története Vonnegut eszmélésének időszakában meglehetősen viharos. Az 1920-as évek kezdeti konjunktúráját általános üzleti válság törte derékba. Az újabb fellendülésnek a világválság vetett véget. Majd a második világháború következett, Pearl Harbour, Hirosima, Nagaszaki, aztán a hidegháború, Korea. Később Vietnam, a szégyenletes politikai gyilkossághullám, Martin Luther King, a Kennedyek. A Nixonkorszak kétségbe vonta az amerikai értékek érvényét. Az amerikai nemzet hiába lett gazdag és hatalmas, de boldogtalan és bizonytalan. Iránytűt keres. Vonnegut pedig – miként regényhősei – a saját életét döntően befolyásoló események értelmét kutatja. Nem mindig találja meg, de ez már régóta nem zavarja. Kérdéseket tesz fel, és végül mindig ugyanahhoz a válaszhoz érkezik: a történelmet a kapzsiság inspirálja, amely igazából értelmetlen, ráadásul végpusztulással fenyegeti a Földet. Vonnegut az ember elvesztett méltóságát keresi, s úgy találja, hogy ennek forrása Amerikában sem lehet többé a pénz, az üzleti siker. Hőseit ezért úgy mozgatja, hogy mindjárt kezdetben megadja nekik az anyagi biztonságot, a vagyonnal járó tiszteletet, a társadalmi sikerélményt, majd pedig a végső kétségbeesésbe taszítja őket, mert tenger pénzüket nem tudják élvezni, mert érzelmeiket nem viszonozzák, mert fiaik gyűlölik őket, szeretőik autót és házat akarnak tőlük. Az alapkérdésre tehát (mi végre élünk?) Amerika leggazdagabb emberei sem tudnak megfelelni – közli a dollár fétisében hívő nemzetével. Vonnegut 1940-ben érettségizik, majd a Cornell Egyetemre kerül. Itt biokémiát tanul és az egyetem újságjába írogat. Pearl Harbour után önként belép a hadseregbe. A nyugati hadszíntéren gyalogos felderítő. Amikor német hadifogságba esik, egy drezdai hadiüzemben dolgozik, amely vitamindús malátafolyadékot gyárt a terhes anyáknak. 1945. február 13-án Drezdát az angol-amerikai légierő porig rombolja. "Minden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135 000 Hansi és Gréti 36

Éj Anyánk; Maecenas 1990, 1999; Békés András fordítása.

összesülve, mint a mézeskalácsfigurák" – írja. Az esemény meghatározza az író egész világképét. Megdöbbenti az a szakmai tökély, amellyel a szövetségesek két óra alatt eltörölnek a föld színéről egy ősi kultúrközpontot és megölnek 135 000 polgári személyt. (Drezdát, a műemlékvárost a németek egyébként nyílt városnak nyilvánították, nem lévén semmi hadászati szerepe.) Vonnegut emlékeiben a lángoló Drezda a világvége, az apokalipszis jelképe, az értelem törékenységének és az emberi gonoszságnak a szimbóluma. Vonnegut amerikai értékrendjét azonban inkább az a tény rendítette meg, hogy a drezdai népirtás tényét, morális összefüggéseit sem a sajtó, sem a történetírás nem részletezte, és hogy maguk a németek is egykedvűen vették tudomásul: azt kapták, amit maguk is sűrűn osztogattak. Vonnegut rádöbbent: az emberek nemcsak képesek pusztítani, hanem valószínűleg szeretnek is. Európából hazatérve három éven át antropológiát tanul a Chicagói Egyetemen. A legfejlettebb főemlős természetrajzának titkait akarta megfejteni. Ezt az ambícióját föladta. Az egyetemen bukdácsol, szakdolgozatát elutasítják, ekkor még diplomát sem szerez. A General Electric reklám- és propagandaosztályára kerül, innen ered a technológiához fűződő skizoid – undorból és csodálatból egyszerre táplálkozó – vonzalma. Ráébredt, hogy a technika fejlődését nem követte megteremtőinek párhuzamos erkölcsi haladása. Tájleírásaiban, városábrázolásaiban a pusztulás, a "magasabb szempontból" céltalan technológiai folyamatok katasztrofális megfordíthatatlansága az uralkodó vonás. Kilgore Trout, a lompos sci-fi zugíró, Vonnegut alteregója és kedvenc hőse, a Bajnokok reggelijé-ben keresztülautóstopozva Amerikán, Nyugat-Virginiában ezt látja: "Ennek az államnak a felszínét szétrombolták az emberek, gépek és robbanóeszközök, hogy kiszedjék belőle a szenet. Azóta a szén java elfogyott. Meleget csináltak belőle. West Virginia felszíne most, hogy eltűnt a szén, az erdő és a termőföld, a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve átrendeződött. Beleomlott mindazokba a lyukakba, amelyeket beleástak. A hegyek, amelyek egykor könnyűszerrel megálltak a saját lábukon, most belecsúsztak a völgyekbe. West Virginia szétrombolása az állami kormányzat végrehajtó, törvényhozó és bírói szerveinek jóváhagyásával törtérit, amelyeket a nép ruházott föl a hatalommal. Itt-ott még állt egy lakott épület."37 * 1950-ben a General Electricet otthagyva Cape Codra költözött, s főállásban írni kezdett. Ebből akart megélni, kiterjedt családjával együtt. Kezdetben irodalmi zsákhordásból élt, sci-fi magazinoknak gyártotta történeteit. Első regénye, az 1952ben megjelent Zongorajátékos (Player Piano) is Utópia 14 címmel, ízléstelen, vásári borítóban került a szupermarketek standjaira. Ugyanígy járt sokak szerint legjobb műve, a Titán szirénjei (The Sirens of Titan, 1959). Címlapján három ruhátlan szépség lebeg, pedig a könyvben szinte nem is esik róluk szó. De az írónak pénz kell a megélhetéshez. 37

Bajnokok reggelije, Maecenas, 1988, 1997; Békés András fordítása.

Vonnegut a Macskabölcső (Cat's Cradle) megjelenéséig (1963) főleg ügyes sci-fi specialistának számított, ami persze az Egyesült Államokban nem is hangzik olyan rosszul. A fordulat: egy függetlenségre sokat adó bostoni könyvvállalkozó, Seymour Lawrence megjelentette Az ötös számú vágóhíd-at (Slaughter-house-Five). Ezúttal minden összejött. A téma, Drezda tragédiája újdonság volt Amerikában. Illett hozzá az abszurd előadásmód is. A világvége-élményt, amely régóta megülte az író lelkét, végre kedve szerint megírhatta. A művet Vonnegut amerikai méltatói egyszerűen csak Drezda-kötetként emlegetik. Film is készült belőle. A kritika a mennyekbe emelte. Előző írásai újra piacra kerültek, mindegyik azóta is kasszasiker. * Vonnegut jelen kötetünkben is kitér Az ötös számú vágóhíd elképesztő diadalmenetére, ilyenformán: "A város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, amely olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden egyes halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Ez aztán a jó bolt." Vonnegut most már felhagyhatott a neki kevésbé tetsző feladatok vállalásával, az önfenntartáshoz szükséges anyagiak hajszolásával. A nehezén túl volt; elismert, keresett írónak számított. Megírhatta a Boldog születésnapot, Wanda June c. színdarabot, amelyet 1970-ben mutattak be New Yorkban, s amelyet képernyőre is átdolgozhatott. Az őrült amerikai Odüsszeusz esetét elemző darabnak üzletileg is, szakmailag is sikere volt, Vonnegut mégis gyorsan elhagyta a színpad világát. Kurt Vonnegut nem termékeny alkotó, viszont sokat szerepel "élőben" is, s ezekre az alkalmi feladatokra alaposan felkészül. Egyetemi évfolyambúcsúztató beszédeinek, előadásainak, világi prédikációinak se szeri, se száma. Kiterjedt levelezést folytat, és számos irodalmi értékű nekrológot is írt. Rajzol és fest. Ha két regény között hallgatása túl hosszúra nyúlik – feltehetőleg kiadói unszolásra –, közreadja különböző előszavait, sírbeszédeit, a maga és mások leveleit, esetenként éppen a családtagjai által írt, nem közlésre szánt darabokat. A "kollázs"-kötetek arra szolgálnak, hogy a regény műfajnál tömörebben, olykor leplezetlen didakticizmussal tolmácsolják Vonnegut tételeit. A Virágvasárnap-ban Vonnegut egyenesen megismétli egyetemi disszertációjának vázlatát, pedig munkáját "bolondosnak", ezért védésre alkalmatlanná minősítették a professzorok. (Amikor azonban Vonnegut világhírű író lett, a Chicagói Egyetem utólag megküldi neki az oklevelet – a Macskabölcső-t védés nélkül fogadják el sikeres diplomamunkának.) * A hízelgő kritika, az országos népszerűség és a közönség hálás ünneplése mindig veszedelmes csapda: önismétlésre ösztönöz, kényelmessé tesz. Vonnegut azonban nem esett csapdába. A pénz igazából nem érdekli. Adoptált és saját gyerekei már kiröppentek a fészekből. Kilgore Trout, az amatőr zseni, a zug-sci-fi író alakját rajzolja meg, hogy a bőrébe bújhasson. Kilgore – epizódszerűen – szinte minden Vonnegut-regényben felbukkan, majd a Bajnokok reggelijé-ben és az Időomlás-ban eljátszhatja a főszerepet is. Vonnegut feltöretlen utat jár, kísérletezik, ördögi

technikával szerkeszti köteteit, pókhálószerűen összehurkolódó életművét. Szereplői az egyik könyv lapjairól a másikra szökkennek, az egyik könyv megválaszolatlan kérdésére egy másikban felelnek. Mintha Vonnegut betéve fújná saját szövegét, mintha minden félmondatára emlékezne. Nem ismétel, de mindig önmaga marad. Ez feltehetően a kötőanyagnak, elképesztő, abszurd humorának köszönhető. Vonnegut semmi "különöset" nem tesz azonkívül, hogy az értékeket névértékükön kezeli. Példaképei Stan és Pan. A Börleszk-ben (Slapstick) írja: "Stan és fanban véleményem szerint az volt a legviccesebb, hogy esőben-hóban állták a sarat. Utolsó leheletükig hajlandóak voltak tisztességes alkut kötni a sorsukkal, és ezért voltak oly észbontóan imádnivalók és mulatságosak."38 Stan és Pan is faarccal fogadták az újabb és újabb megpróbáltatást. Nem gyártanak ideológiákat. Nem pocsék helyzetük okait, előtörténetét vagy perspektíváit kutatják, hanem a helyzetet magát. Mert az mindig kínos, minél előbb ki kellene evickélni belőle. Vonnegut valósággal értelmező szótárasdit játszik. Alapvető fogalmakat – amerikai zászló, alma – magyaráz, sőt szándékoltan gyerekes vonásokkal le is rajzolja némelyiket. 1492-t például így rögzíti: "A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor fedezték fel az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket... A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden. A tengeri rablók azért tudtak mindenkitől elvenni mindent, amit akartak, mert nekik voltak a világon a legjobb hajóik, és aljasabbak voltak mindenki másnál, és volt puskaporuk, ami kálium-nitrát, faszén és kén keveréke [...] A tengeri rablók legfőbb fegyvere azonban az volt, hogy megdöbbenést tudtak okozni. Senki sem tudta elhinni, csak amikor már nagyon késő volt, hogy ennyire szívtelenek és mohók."39 A hosszú idézet egyúttal Vonnegut stílusművészetéből is szemelvényt ad. Fordítói szempontból sem könnyű visszaadni keresetlen egyszerűségét, szándékoltan gyermeki naivitását, az élőbeszédszerű előadást és tömörséget, a váratlan kiszólásokat, a jelzők kerülését, az egyszerű múlt idő kántáló, népmesei hangulatot keltő alkalmazásának különös példáit. "Hadd jegyezzem meg, Kilgore Trout meg én sohasem használunk pontosvesszőt. A pontosvessző semmire sem jó, semmire sem utal. A pontosvessző – transzvesztita hermafrodita."40 Vonnegut soha nem emeli fel a hangját, szinte derűs egykedvűséggel beszél bonyolult folyamatokról, szemkitolásról, szeretkezésről, mesés vagyonok gyors keletkezéséről és elvesztéséről. Halálról. Hehe, így megy ez. Stan és Pan majd csak kivágják magukat a slamasztikából – nyugszunk meg varázsának hatása alatt. Csakugyan így lesz-e? – rémülünk meg, írásait letéve. 38

Borbás Mária fordítása.

39

Bajnokok reggelije, Békés András fordítása.

40

Időomlás. Fordította Borbás Mária.

Vonnegut maga nyilatkozta egyszer, hogy "legbolondosabb" szövegei akkor születtek, amikor leginkább hatalmába kerítette a félelem. "Azt hiszik, hogy a régi rómaiak okosak voltak? Nézzék csak, milyen hülyék a számaik." Két nappal Martin Luther King meggyilkolása után, szinte a kibírhatatlanságig feszült közhangulatban irodalmi ankétot rendeztek egy amerikai egyetemen. Ezen Vonnegut is részt vett, s a népes közönség már akkor is nevetett, ha megköszörülte a torkát: "Az emberek kacagtak, mert lelkük haldoklott, az egyetemes félelem megszállta a termet és neurotikus nevetésre sarkallta a jelenlevőket – emlékezett az író. – Amikor a dolgok már nem is állhatnának rosszabbul, nevetni kell rajtuk, mert különben mindent elnyel a kétségbeesés." * A hagyományos regényben a cselekmény és a hős közvetíti az író üzenetét. Az egyébként regényelméletet és az írás művészetét egyetemeken oktató Vonnegut könyveiben nincs se cselekmény, se hősök. Olyannyira nincsenek, hogy időről időre maga az író is beavatkozik az általa elbeszélt eseményekbe. Az ötös számú vágóhídban – egyes szám első személyre váltva – Vonnegut szenved a legjobban a tábori latrinán. A Bajnokok reggelijé-ben egyenesen a maga alkotta világ Teremtő mindenhatójának szerepében lép elénk, részt vállalva a saját szereplőire mért lelkitesti szenvedésből. Az Időomlás végén az író Kilgore Trout önként jelentkező bűvészinasa. A Börleszk különös oldalain maga Vonnegut az Egyesült Államok legmagasabb növésű, idióta elnöke, aki memoárjait írja, miközben a romba dőlt ország maradék lakosságával alkot nagycsaládot, s a halálesetek után sem azt mondja már, hogy "így megy ez", hanem csak annyit: hehe. Ám a Vonnegut-regények hősei ugyanazt az apokaliptikus eseménysort nem egyformán élik át. A szereplők – mindenki a maga kárán – sorban megtanulják a Vonnegut-téziseket. Azt, hogy a vallás nem nyújt vigaszt, a mesés vagyon tulajdonosai koldusbotra jutva is lehetnek boldogok, hogy a gazdasági haladás nem hozta magával az erkölcsi felemelkedést, hogy a technológiai fejlődés rövidesen elpusztítja az ember természetes életterét, és a tudományban a gravitációval manipuláló egycentis kínai kommunisták járnak az élen. Van azonban egy "oltáriszentség", amelynek értékét az önmagát "megrögzött ludditának" minősítő Vonnegut nemhogy nem kezdi ki, de kötetről kötetre mélyíti iránta érzett vallásos tiszteletét. A lelkiismeretről van szó, amelyet szentnek nevez, mert reményt kölcsönöz. Szereplői közül azok reménykedhetnek, akiket lelkiismereti válságuk egyenesen őrültnek tüntet fel környezetük előtt. Azoknak jár a remény vigasza, akik mindenüket odaadták már, hogy szerethessenek, mert csak érzelmeik fölött rendelkezhetnek szabadon. Az ötös számú vágóhíd vége felé a főhős, Billy, a kórházban fekszik és a fejére húzza a takarót, ha látogatói érkeznek. Mégis "azt próbálta az eltökélten süket és vak ellenségnek bebizonyítani, hogy érdemes őt meghallgatni és rátekinteni. Csendben maradt mindaddig, amíg eloltották a villanyt éjszakára, és akkor, amikor már hosszú ideje csend volt, hogy abban semmi visszhangozni való sem lehetett, azt mondta Rumfoordnak:

– Ott voltam Drezdában, amikor lebombázták. Hadifogoly voltam. Rumfoord türelmetlenül sóhajtott. – Becsületszavamra – folytatta Billy Pilgrim. – Most már hisz nekem? – Muszáj erről most beszélnünk? – kérdezte Rumfoord. Hallotta, amit Billy mondott. De nem hitte el. – Sohasem kell erről beszélnünk – mondta Billy. – Csak azt akarom, hogy tudja: én ott voltam."41 * Vonnegut szövögeti hálóját, amely lassanként új katekizmussá formálódik. 1970-ben egy életművét elemző egyetemi konferenciának ezt üzente: "Az emberiség a Világmindenség központja. Vagy valóra váltja, vagy meghiúsítja a Mindenható legszebb álmait." Márpedig a Mindenható "álma" az istentagadó, sőt istenkáromló, ereklyegyalázó Vonnegut hite. Az amerikai lobogóról például – közvetlenül az amerikai himnusz vonneguti módon szentségtörő méltatása után – így ír: "Az ő nemzetük volt az egyetlen az egész bolygón, amelynek zászlójával kapcsolatban törvény mondta ki: A zászlót nem szabad meghajtani senki és semmi előtt. A zászlómeghajtás az üdvözlés barátságos és tiszteletre méltó formája volt, amely abból állt, hogy a zászlórudat előbb a talaj felé közelítették, majd ismét fölemelték."42 A legfontosabb hazafias szimbólumok, a soha meg nem kérdőjelezett értékű kegytárgyak brutális kigúnyolásával Vonnegut azt adja tudtunkra, hogy egyetlen, még a legerősebb és leggazdagabb földi nemzet iránt sem elfogult, ő emberiség-, sőt élővilág-léptékben gondolkodik. Sűrűn emlegeti az amerikai alkotmányt. ,Tetszik" ugyan neki, de nem maradéktalanul. Két kiegészítést is javasol: "Minden újszülöttet fogadjanak szívesen, és viseljék gondját, míg fel nem nő. Minden felnőtt, akinek szüksége van rá, kapjon értelmes munkát, megélhetéshez elegendő bérért." Földönkívüli szemszögből vizsgál bennünket, "földlakókat". Ezért próbálja meg eredeti és valódi tartalmuk szerint újragondolni a földön tapasztalható jelenségeket és a lényegüket palástoló fogalmakat. * Első, eszmei-formai szempontból még konvencionális regényében, a Zongorajátékosban kísérletet tesz új, külön bejáratú írói "labirintusának" megszerkesztésére. (Ezt a regényt adták ki nálunk Utópia 14 címmel.) A főhős, Proteus doktor már vérbeli vonneguti alkat. Gazdag, privilegizált, mindene megvan, töretlen ívű karrier hívja. S ehhez az égvilágon semmi rendkívülit nem kellene tennie, csak elfogadni a készen kapott kényelmet és alkalmazkodni néhány egyszerű játékszabályhoz. Ám ez az, amit Vonnegut főhősei nem tehetnek meg. Proteus doktor nem az amerikai ipar élére vezető utat választja, hanem belső hiányérzetből fakadó késztetéseit követi. Ebben 41

Nemes László fordítása.

42

Bajnokok reggelije, Békés András fordítása.

társa a derék bratpuhri sah, aki tanulmányúton jár a komputerizált Egyesült Államokban, ahol holt tárgyak takarásában élnek a civilizált emberek. A Titán szirénjei-nek főhőse, Malachi Constant is Proteus doktor morális terhével birkózik. Mesésen gazdag – ahogy Vonnegut szereti mondani –, de kínzó hiányérzet gyötri. Találkozik Rumfoorddal, aki egy időidőtlenítő spirál mentén száguld a végtelen világ pólusai közt, miközben testi valójában a Titán bolygón nyugodtan éldegél hű kutyája társaságában. Ismeri a jövőt, a múltat. Elhatározza, hogy a hárommilliárd dolláros vagyonnal rendelkező Malachiból koldusszegény apostolt farag új vallása számára. A mulatságos és szívszorító történet végén az öreg, magányos Malachi rádöbben, hogy "az emberi lét célja, függetlenül attól, ki befolyásolja: szeretni, akiket szeretnünk kell". Tökéletesen fehér, gyönyörű a Föld, amikor Malachi végre hazatér. A sokat szenvedett földlakók – igaz, földön kívüli befolyásra – immár a Tökéletesen Közömbös Istent imádják. Az új hit hívei azonban nem az égre nézve fohászkodnak: vallásukat egymás megbecsülésének útján gyakorolják. * Vonnegutot már elnevezték a fekete humor apjának, sci-fi-szerzőnek, blöffölő avantgárd ripacsnak, abszurd írónak, látnoknak, a naiv eposz újrafelfedezőjének, könnyező gyászhuszárnak és morálfilozófusnak. Ám olvasóinak millióit a legkevésbé sem érdeklik a beskatulyázására irányuló szívós kísérletek. Jó néhány kritikusa azonban szívesen vitatkozik arról, hogy az író művei a sci-fi kategóriába esnek-e, vagy sem. A kérdés csakis azért érdemel figyelmet, mert a műfaji polémia paravánja mögött Vonnegut irodalmi értékének firtatásáról is szó van. E műfajban a legnagyobb dicséretnek az számít, ha a sci-fi regényre, novellára az irodalmi kritika egyáltalán felfigyel és orgánumaiban teret ad neki. Ha erre gondolunk, Vonnegut "becse" nem forog veszélyben, neves irodalmárok köteteket szentelnek írásművészetének. De épp a sci-fi mozzanatok nagy száma és a soha következetesen végig nem vitt fantasztikus cselekményszálak (regényszinopszisok) adnak tápot azon vélekedéseknek, hogy Vonnegut produkciója illuzionista blöff csupán. Saját stílusát "vidáman gyászosnak" tekinti. Az irodalomtörténet és -kritika bosszantja. Lám, a kötetünkben szereplő Swift-előszó esetében is szinte megkönnyebbül, hogy a kiadó a szöveget publikálhatatlanul gyatrának minősítette, és elállt a közlésétől. Vonnegut elnézést is kér Swifttől, amiért "elemezte". Amikor az egyetemen Célineről kellene előadni, semmi nem jut az eszébe. Céline zsenialitása szerinte egyszerűen kommentálhatatlan. Vonnegut az irodalmi kritikusokat egyébként is olyan vegyészekhez hasonlítja, akik megróják az oxigént meg a többi kémiai elemet, mert nem fejlődnek elég egyenletesen. Egy dolog bizonyos: Vonnegutot nem azért tartják az amerikai regény reformátorának, mert a műfaj konvencionális vonalán halad. Minden írását a sokrétűség – vers, próza, rajz, sajátos, beszédes tipográfia – jellemzi. Van itt minden, űroperától detektívregényig, science-fictiontól (ezen belül az utópiától a fantáziáig) a vallomás-regényig, önéletrajztól az episztoláig, memoártól a villámtréfáig. Vonnegut

maga nem szereti a felcímkézett fiókokat, amelybe kritikusai skatulyáznák. "A skatulyát sokan összetévesztik a klozettal" – írta egyszer. A trágárságot is tudatosan alkalmazza, mert úgy véli, hogy amint az élő, beszélt nyelvben, úgy az irodalmi szövegben sem létezhetnek cenzúrázható szavak. A szókincs elemeit nem hierarchikus viszony kapcsolja egymáshoz. A "világ legtrágárabb versét" is lejegyzi tétele bizonyítására. A vers szövegéből minden egyes "csúnya" szót kihúztak a cenzorok, csupán a két utolsót találták publikálhatónak: "kibaszott pina"43. Brian W Aldiss szerint: "Vonnegut rögvest elszelelt a sci-fi térségeiből, mihelyst volt annyi dohánya, hogy benzint vegyen rajta." De az időutazások, repülő csészealjak, félméteres gépemberek, csodás energiaforrások és kozmikus teremtésmítoszok örökös helyet béreltek kelléktárában. Szüksége van rájuk, másképp hogy is tudná közvetíteni galaktikus látomásait, megszerkeszteni a végtelenül abszurd szituációkat, ábrázolni az önmagának kiszolgáltatott emberi nem históriájának képtelenül groteszk fintorait. "Ha nem létezett volna sci-fi, Vonnegut találta volna ki" – jegyzi meg egyik monográfusa, James Lundquist. Vonnegut számára azonban a sci-fi azért fontos, mert általa tagadja legérzékletesebben, hogy világunkat megfelelő módon lehetne ábrázolni a 19. századi realista regény közérthető fogalmaival. Einstein, Freud, Heisenberg és persze Drezda, Auschwitz után felbomlott az objektív és szubjektív történések tér-idő egysége, megszűnt az itt és most érvénye. A realitás új koordináták közé került, a dolgok jelentősége és időbeli kiterjedtsége viszonylagossá vált. Vonnegut hisz az űrutazásban, de hősei önnön lelkük kozmikus világában száguldanak. Billy Pilgrim, Az ötös számú vágóhíd főszereplője körülbelül akkora utat tesz meg a fogolyszállító marhavagon ablakától Trafalmadorig, mint mondjuk Alice a májusi réttől a "kúton túli" társadalomig. És ugyanolyan sebesen. Alighanem a Carroll-féle szelíden abszurd fantasztikum lehetett Vonnegut ihletője, erre számos Carroll-fordulat idézése is utal. És persze Céline. "Nehéz a káoszhoz alkalmazkodni – írja Vonnegut a Bajnokok reggelijé-ben –, de nem megoldhatatlan. Magam vagyok az élő példa." Vonnegut számára az ősi, törzsi társadalom felbomlását követően az egyének, népek, az emberiség története logikátlan képtelenség, az emberi értelem és irracionalitás egy tőről fakad. Vonnegut épp azt a fantasztikumot ábrázolja, amely létünk természetes közege. Úgy tartja, hogy az ember Univerzuma egyedül a Föld nevű bolygó lehet, csakis itt lehetünk otthon. * Vonnegutnak jó szokása, hogy regényeiben tételes vallásokat alapít. Dogmákkal, szentekkel, ereklyékkel. Ezeknek azután olvasói közül sokan híveivé is szegődnek. Vonnegut bizonyosan ellenállhatatlan misszionárius lett volna. "Hívhattok bátran Jónásnak" – e szavakkal kezdi a Macskabölcső című fergeteges szatíráját, amely az általa rendszerezett bokononista káté foglalata. "A mi bokononista hitünk szerint az 43

Halálnál is rosszabb, Maecenas, 1995. Fordította: Sz. Gy. T.

emberiség brigádokba szerveződik, és ezek a brigádok Isten akaratát cselekszik, csak erre sose jönnek rá. Bokonon szerint az efféle brigád neve karasz, s a kankan, az eszköz, melynek révén a magam karaszába eljutottam, az a soha meg nem írt könyv volt, a könyv, amelynek ez lett volna a címe: Aznap volt a világvége. Bokonon nagymester Könyve szerint: »Ember alkotta a sakktáblát. Isten alkotta a karaszt.« Értve ezen, hogy a karasz nem ismer nemzeti, intézményes, foglalkozásbeli és osztálykötöttséget."44 Ó, a Central Parkban horkoló piás, dzsungel mélyét járó oroszlánvadász, kínai fogorvos, angol királynő a nagy masinában egy srófra jár ő.45 – lelkendezik Ötvenharmadik Kalüpszójá-ban a próféta. Tévedés volna azt képzelni, hogy Vonnegut maga is nem hitsorsosa saját teológiai konstrukciójának. Orosz fordítója, Raisza Rait-Kovaljova azt vallja, hogy ő Vonnegut karaszóba tartozik, amit az is bizonyít, hogy a szerző annak idején így dedikálta neki kötetét: "Rita Rait-nak – az egyetlen személynek, akiről elismerem, hogy az én karaszom tagja." Tréfás ajánlás, de korántsem vicc csupán. Magam is sok Vonnegut-rajongóval találkoztam, akik képesek hosszan idézni Bokonon téziseiből, s meg vannak győződve róla, hogy a karasz-elméletet az ő személyes tapasztalataik is tökéletesen igazolják. Ugyanennek a misztikusan demokratikus, erősen szabadkőműves jellegű "vallásnak" egy további változatára lelünk a Titán szirénjei-ben, amely – bár még nem "kiforrott" Vonnegut-Biblia – minden vonneguti teológiánál átfogóbb igénnyel lép fel. Bokonon híveit a kegyes hazugság, a foma szelídíti egymáshoz. A Titán-ban ugyanez a szelíd egymásra találás motívuma kapja a fő hangsúlyt. Malachi, a Földre szállt Űrvándor, a Tökéletesen Közömbös Isten mit sem sejtő földi helytartója azt látja, hogy a fogadására megjelenő erőteljes emberek nagy jámboran zsákba varrt nehezékeket cipelnek, nehogy jogosulatlan előnyhöz jussanak a gyenge testi felépítésűekkel szemben. A szép nők rongyokat viselnek és bekormozzák az arcukat, az okosok pedig az ostobákkal kötnek házasságot. S nem külső parancsra, hanem belső késztetésből. Bealkonyult tehát a születési előjogoknak. Az író gondolatmenetének tengelye: Isten végtelen közömbössége a földlakók dolgai iránt. Drezda és Hirosima nem bizonyíték erre, még csak nem is magyarázat. Természetes, hogy a földlakók történelme a világvégében kicsúcsosodó öngyilkos história, mert Isten "csak" az Univerzum dimenzióiban érdekelt. Hogy is törődhetne a porszemnyi bolygó számára jelentéktelen történéseivel?

44

Borbás Mária fordítása.

45

Orbán Ottó fordítása.

És Isten mégis szüntelenül jelen van Vonnegut lapjain. Kínzó hiánya révén van jelen. A Börleszkben ismerkedhetünk meg az Elrabolt Jézus Krisztus Egyházának tanításával. A kiskáté egyik tétele szerint: "Vessük el minden dolgunkat, s töltsük a nap minden óráját azzal, hogy igyekszünk megkeresni Őt. Ha elmulasztjuk, Isten élni fog előjogával. Kérdés: Mi Isten előjoga? Válasz: Bármely pillanatban tetszése szerint elpusztíthatja az emberiséget."46 "Hehe" – fűzi még hozzá Vonnegut, de szereplőivel azért még a pohár és tányér alatt is folyton az Elrabolt Jézust keresteti. És ugyanebben a kötetében Vonnegut az utolsó atomháborút túlélő amerikai lakosságot elnöki rendelettel nagycsaládokká rendezi, mégpedig a könyv alcímében is szereplő választási jelmondata szellemében, mely így hangzik: Nincs többé magány. * Vonnegut egy helyütt azt írja, hogy "robotpilóta" üzemmódban töltötte életét. Írószemináriumán egyebek között azt tanította a leendő tollforgatóknak, hogy mikor írnak, "viselkedjenek rendesen találomra kiválasztott partnerükkel és igyekezzenek idegenek kedvében járni'. "Avégből születtünk a világra – toldja meg –, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!"* Másfelől persze máig is a Teremtés értelmét keresi. Az Időomlás végén Kilgore, a "régen elavult, vén sci-fi-író" – ez Vonnegut önjellemzése – saját mesterséges nagycsaládja körében utolsó fellépésére készül, mert, úgymond, "elérkezett a lefekvés ideje". Az utolsó fellépésnek jól kell sikerülnie. Kilgore Trout – aki mellesleg nagyon hasonlít Vonnegut apjára – és segítője, Vonnegut, ott, az óceán partján bebizonyítják és demonstrálják, hogy már a fény sem a régi. Lelassult. "A történelem temetőjében a helye, akár a lóvasútnak." Sokkal sebesebb a fénynél a tudomás, ez az új minőség, amelyet a Világmindenségben egyedül az ember tudott létrehozni. Nézzünk csak fel, mondjuk, a Fiastyúkra! Előbb tudjuk a távolban hunyorgó csillagot, mint ahogy látjuk. Mindezt a haldokló Kilgore Trout fejtegeti, s közben hüvelykujjával időnként visszatolja felső műfogsorát. * A Virágvasárnap legelején Vonnegut Clemens bácsikájának ama tételét idézi, hogy a vallás nem más, mint babonaság. Az utolsó oldalon azonban Vonnegut próféta így zárja virágvasárnapi prédikációját: "Az ember nem a prédikáció kedvéért jár a templomba, hanem hogy fényes nappal is Istenről álmodhasson." New York manapság különösen veszedelmes hely. Vonnegut – feltehetőleg mert szokása szerint dohányzott az ágyában – felgyújtotta a házát. A tűzoltók alig tudták élve kimenekíteni. Füstmérgezéssel kórházban kezelték.

46

Borbás Mária fordítása.

Nem sokkal Vonnegut előző születésnapja előtt New York-i otthona közvetlen közelében ledőlt a World Trade Center. Vallási fanatikus gyűlölködők a hatalmukba kerített utasszállító óriásgépeket a zsúfolt épületeknek irányították, a világ pedig mindezt élő adásban a televízión figyelte. Boldog 80. születésnapot, Kurt. Vigyázz magadra. Vigyázz ránk.

Tartalom Bevezetés I. Az Első Alkotmánykiegészítés II. Gyökerek III. Hogyan veszítettem el ártatlanságomat IV. Szelektálás V. Öninterjú VI. Ismerősök VII. Játszótársak VIII. Mark Twain IX. Írásban viccesebb, mint az átlag X. Zavar XI. Vallás XII. Trágárság XIII. Gyerekek XIV A félreértett Jonathan Swift XV Jekyll és Hyde napjainkban XVI. Védelmembe vettem egy náciszimpatizánst, de megfizettem érte XVII. Meggyászoltam egy náci várost, és jól kerestem rajta XVIII. Szexuális forradalom XIX. Virágvasárnap Szántó György Tibor: Kurt Vonnegut jr., a jámbor próféta

ISBN 963 203 062 1 Maecenas Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette: Bánki Lászlóné Katona Ilona Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft. Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt., Dabas Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató Terjedelem: 19 (A/5) ív

A második világháború annyira rettenetes volt, hogy Adolf Hitler öngyilkos lett miatta." * Rajongóinak milliói szerte a bolygón idén ünneplik a Mester, Kurt Vonnegut 80. születésnapját. A Virágvasárnap különös önéletrajzi gyűjtemény. Egy bölcs gondolkodó meghökkentő, önvizsgálatra késztető tételeit és kételyeit ismerhetjük meg belőle Istenről, családról, az univerzumról, vagy éppen a pontos vessző átkairól. "Grand-slam: ez a cél – írja Vonnegut a kötet bevezetőjében. – A többit meglátjuk." * "Nincs kizárva – véli a szerző –, hogy a mi bolygónk az Édenkert. Ha ez így volna, most is benne élünk. Az is lehet, hogy az a sók tudás megrontott bennünket és javában csúszunk-mászunk a kijárat felé... Az ember oly remekül ért a lakatos munkákhoz. Valahogy belülről zárjuk magunkra ezt a kaput."