Új módszerek a pszichológiatörténet kutatásában I

Új módszerek a pszichológiatörténet kutatásában I. (Vitaszimpóziumra való felkészüléshez vitaanyagok)

Források a pszichológia peremvidékérıl Gyimesi Júlia KRE-BTK, Tanárképzı Központ, Neveléslélektani Csoport [email protected]

Jelen kutatás célja, hogy feltárja és értelmezze a pszichológia történetét kísérı demarkációs problémákat az ún. modern okkultizmus és a tudományos lélektan kapcsolatrendszerének középpontba állításával. Egy tudomány intézményesülésének vizsgálatához fontos szempontot kínálhat az adott tudomány képviselıi által áltudományosnak minısített elméletek megismerése és elemzése (lásd Gieryn, 2006; Vermeir, 2006). A pszichológia történetét vizsgálva számos olyan lélektani irányultságú elmélettel találkozhatunk, melyek közvetlen vagy közvetett módon hatást gyakoroltak a tudományos lélektan fejlıdésére, ám a pszichológia irányadó kutatói idıvel azok határozott cáfolatára, és képviselıik kizárására kényszerültek. A tudományos lélektani kutatók elhatárolódása, a kérdéses elméletek és irányzatok elutasítása bizonyíthatóan hozzájárult a modern tudományos pszichológia ismeretelméleti problémáinak mérsékléséhez (Gyimesi, 2011). Ugyanakkor mára az is világossá vált, hogy a pszichológia peremvidékére szorult vagy végérvényesen megcáfolt elméletek hatást gyakorolhattak a fejlıdı lélektan kérdésfeltevéseire vagy kijelölhették az egyes lélektani jelenségek megértésének útját (pl. Plas, 2000; Wolffram, 2009). Az elhatárolódás aktusa ugyanakkor világosan megmutatja, hogy mely nézıpontokat és elméleteket nem tekintenek a modern tudományos pszichológia részének irányadó képviselıik, segítve ezzel az egyébként meglehetısen sokszínő, ún. többparadigmás tudomány önmeghatározását. Jelen kutatás célja, hogy bemutassa azokat az elméleteket és kutatási irányokat, amelyeket a tudományos lélektan szereplıi a pszichológia progressziójának egy-egy pontján mint okkult, spirituális vagy misztikus, áltudományos elméleteket utasítottak el. E kutatási irányok és teóriák kulturális és tudományos hatásai rendkívül szerteágazóak (pl. Lachapelle, 2011, Méheust, 1999; Monroe, 2008). Képviselıik sok esetben kettıs kötıdéső, a formálódó tudományos pszichológia és az okkult vagy spiritiszta tanok mellett egyaránt elkötelezett kutatók voltak, akik a pszichológiában a tudomány és az anyagtalan lélek egységének lehetıségét vélték felfedezni.

Az okkultizmus újjászületése a 19. században A 19. század társadalmi és kulturális feltételei kedvezıen hatottak egyes okkult irányzatok, így a mesmerizmus, a spiritizmus vagy a teozófia kibontakozására (pl. Podmore,

1902; Doyle, 1926). A spiritizmus, mely képviselıik szerint a tudomány és a vallás határán elhelyezkedı filozófia és gyakorlat, különösen nagy hatást gyakorolt a kortárs tudomány szereplıire. A spiritizmus elmélete azon a feltételezésen alapult, hogy a test halálával a lélek nem szőnik meg létezni, és megfelelı technikák segítségével megidézhetı. A spiritiszta médiumok - akik különösen fogékonynak bizonyultak arra, hogy egyfajta fizikai és lelki közvetítı szerepet játszanak az élık és a halottak között - nem csupán a populáris kultúrában örvendtek egyre növekvı népszerőségnek, hanem számos pszichológiai gondolkodó figyelmét is lekötötték. A médiumok által produkált spiritiszta jelenségek ugyanis jónéhány addig ismeretlen pszichológiai jelenség lehetıségére hívták fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy többek között William James is kitüntetett figyelmet szentelt a spiritiszta jelenségek vizsgálatának. İ volt az, aki az 1880-as évek végén vizsgálataival híressé tette a médium Leonora Pipert, akit James és sokan mások is rendkívül megbízható és igen tehetséges médiumnak ismertek meg. James mindenekelıtt a tudatküszöb alatti lelki folyamatok és a telepátia létezésének lehetıségére figyelt fel eredményei alapján (pl. James [1886] 1986, [1890] 1986). A téma iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1894-ben és 1895-ben a spiritiszta, mesmerikus és más kérdéses jelenségek tudományos vizsgálatát szorgalmazó angol Society for Psychical Research elnöke lett; korábban, 1885-ben pedig megalapította a társaság amerikai szárnyát American Society for Psychical Research néven. A Társaság igen prominens tudományos képviselıi határozott céljukként fogalmazták meg a spiritiszta és egyéb vitatott jelenségekkel kapcsolatos szkepticizmus megdöntését, és a kérdéses jelenségek tudományba illesztését: „Széles körben elfogadott, hogy eljött az idő azon vitatható jelenségek nagy csoportjának szervezett és módszeres tanulmányozására, amelyeket a »mesmerikus«, »pszichikus« és »spiritiszta« jelzőkkel illetnek. Számos hozzáértő megfigyelő múltban és jelenben feljegyzett tanúskodása alapján, beleértve ezekbe különböző országok jeles tudósainak közelmúltbeli megfigyeléseit, úgy tűnik, hogy jónéhány illúzió és megtévesztés mellett jelentős mennyiségű olyan jelenség létezik, amelyek első látásra semmilyen általánosan elfogadott elmélettel nem magyarázhatók, és amelyek, ha valódiságukhoz nem fér kétség, a lehető legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot (Sidgwick, [1882] 1996, 3–4.). [...] Nem várhatunk semmilyen döntő hatást elsődleges célunk tekintetében, sem az ember józan eszétől, sem bármilyen bizonyítéktól, bármennyire is teljes az. A tudományos hitetlenség oly régi és növekvő, és olyan sok és olyan erős gyökere van, hogy csak kiirtani tudjuk, ha egyáltalán képesek vagyunk kiirtani, élve eltemetve azt a tények tömege alatt [...] Tényt tényre kell halmoznunk és kísérletezést kísérletezésre, és azt mondom, hogy ne legyen egyetlen összetűzés a kételkedő kívülállókkal, hanem bízzuk a meggyőzést a bizonyítékok sokaságára” (Sidgwick, [1882] 1996, 12.). A pszichikus kutatás képviselıi elsısorban a fenti jelenségek tudományos megismerésére törekedtek. A korai pszichológia számos képviselıje azonosult a pszichikai kutatás filozófiájával; James mellett William McDougall, Gardner Murphy elnöklésével, Stanley Hall, Pierre Janet, Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Ferenczi Sándor és sokan mások pedig tagságukkal járultak hozzá a Társaság fejlıdéshez. A pszichikai kutatás sokáig a

fejlıdı pszichológia kiegészítéseként mőködött, megvilágítva számos látszólag misztikus jelenség racionális, lélektani alapjait. A pszichikai kutatók tevékenységükben az objektív kutatás fontosságát hangsúlyozták, és a spiritiszta és egyéb vitatott jelenségeket az emberi lélek addig fel nem ismert képességeinek eredményeként könyvelték el. Figyelmük középpontjában sok esetben az emberi psziché tudatküszöb alatti, tudattalan potenciáljai álltak, melyek mőködése véleményük szerint magyarázatul szolgálhat a médiumi jelenségek egy részére, így a rejtett emlékezésre vagy a telepátia problémájára. A spiritiszta médiumok transzállapotainak tanulmányozása kiváló lehetıséget adott a nem tudatos mőködési módok megismerésére; e kutatások eredményeképpen számos korai tudattalan koncepció bontakozott ki, amelyek igen megtermékenyítıen hatottak a fejlıdı pszichológiára. Frederic Myers például népszerő, Human Personality and its Survival after Bodily Death címő munkájában fejtette ki a küszöbalatti énrıl szóló elképzeléseit, melyek szerint "szubliminális szelfünk" felelıs a pszichés rendellenességekért, ám a teremtı erıért, a zsenialitásért, a transzcendens tapasztalatokért és a telepatikus észleletekért is (Myers, 1903). Myers hatása oly meghatározó volt a tudattalan elméletének kibontakozása szempontjából, hogy James P. Keeley következtetése szerint a "szubliminális szelf" elméletétıl való elhatárolódás igénye vezette oda magát Freudot is, hogy 1912-ben valóban kiforrott formába öntse saját tudattalanról szóló elméletét (Keeley, 2001). A spiritiszta és egyéb látszólag természetfeletti jelenségek megértésének vágya a 19. század végére összekapcsolódott a pszichológia jónéhány alapvetı kutatási irányával is. A spiritiszta médiumok módosult tudatállapotait például egyre gyakrabban ismerték fel a hisztéria tünettanának részeként. Erre a következtetésre jutott Carl Gustav Jung is, aki disszertációjában egy spiritiszta médium (valójában unokatestvére, Helene Preiswerk) változatos médiumi képességeit hisztériaként azonosította (Jung, [1902] 1916). Hasonlóan reduktív magyarázatokat találunk a svájci Théodore Florunoy-nál, aki egy bizonyos Hélène Smith nevő médiumot helyezett vizsgálódásainak középpontjába. A médium transzállapotaiban megjelenı különbözı személyiségeket a disszociáció és a többszörös személyiség bontakozó elméletei alapján értelmezte. A módosult tudatállapotokban felszínre kerülı szokatlan ismereteket és intellektuális készségeket pedig a rejtett emlékezés és a tudattalan vonatkozó elméletivel magyarázta (Flournoy, 1900, 1911). Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a kortárs pszichológusok többsége a leleplezés szándékával fordult volna a spiritiszta jelenségek felé. A spiritiszta és kapcsoldó jelenségeket - így a médiumizmust, a telepátiát, az ún. pszichokinézist, stb. - változatos attitődökkel és elkötelezıdésekkel közelítették meg, sok esetben rendhagyó keverékét nyújtva a tudománynak és saját hitbéli elkötelezettségeiknek. Ám még abban az esetben is, ha a spiritiszta hipotézist (vagyis a szellemek létét és tapasztalható hatásait) támasztották alá vizsgálódásaikkal, jónéhány pszichológiai mechanizmusra felhívták a figyelmet. Pszichológiatörténeti szempontból különösen figyelemre méltóak azok a kutatások, amelyek célja nem elsısorban a cáfolat, hanem a természetfelettinek tekintett jelenségek tudományba illesztése volt. E kutatók többnyire nem azonosultak a spiritizmussal, ám valóságosnak tekintették a spiritiszta jelenségek nagy részét mint a tudomány számára korábban ismeretlen, felfedezésre váró pszichológiai jelenségeket. E nézıpont egyik legfontosabb korai képviselıje a Nobel-díjas Charles Richet volt, aki az ún. metapszichikai

kutatások szakértıjeként jeleskedett (Richet, 1923). A metapszichikában és a hasonló szemlélető irányzatokban (például a pszichikai kutatásban) valójában a parapszichológia történeti elızményeit fedezhetjük fel.

Animális magnetizmus, spiritizmus és metapszichika Magyarországon A modern okkult gyakorlatok és a tudományos pszichológia kapcsolatrendszerénék feltárása nagyban segítheti a magyar pszichológia intézményesülésének, kulturális sajátosságainak és fejlıdési útjainak megértését is. A lélektant övezı áltudományos vagy okkult elméletek megismerése és elemzése fontos információkat nyújthat egy-egy domináns kutatási irány gyökereirıl, a kutatók személyes, ideológiai vagy vallási elkötelezıdéseirıl, amelyek implicit tudásformákként befolyásolhatták érdeklıdésüket vagy kérdésfeltevéseiket (lásd Polányi, 1994). William James érdeklıdése a vallásos tapasztalás pszichológiája iránt például nagyban összefüggött a spiritizmus terén szerzett tapasztalataival (pl. James, ([1902] 1982)). Jung analitikus pszichológiája sok szempontból nyomát viseli egykori spiritiszta elkötelezıdéseinek (pl. Jung [1896] 1983). A hipnózis korai elméletei pedig nem választhatóak el misztikusabb elızményeiktıl, a mesmerizmustól és az animális magnetizmustól (pl. Ellenberger, 1970). Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is igen elterjedt gyógyító gyakorlat volt az animális magnetizmus (delejezés) a 19. században. Egyik legjelentısebb képviselıje Gárdos János volt, aki a legkülönbözıbb testi és lelki bántalmak esetében alkalmazta a magnetizmus módszerét. Utóbbi meglehetısen sokféle misztikus elemet ötvözött, ám egyben felhívta a figyelmet a szuggesztió lélektani hatásaira is. Gárdos és a spiritiszták olvasatában a szomnambulizmus elmélete jelentette a kaput az okkultizmus felé, mivel nézetük szerint az animális magnetizmus hatása alatt álló szomnambulánsok természetfeletti képességekre is szert tehettek. A pszichoanalitikus Ferenczi Sándor jóvoltából megismerhettük Gárdos gyógymódjának néhány aspektusát; az egyik legismertebb magyar médiumot, Jeleneknét például ı vezette az okkultizmus útjára: „Ön szomnambuláns. mondta neki a Dr., amikor felébredt magnetikus álmából (régebben az asszony nem ismerte ezt a szót; szegény szülők gyermeke volt, és semmit sem tanult.) Majd a Dr. így folytatta: »Ha egészséges akar maradni, jövendölnie kell azoknak, akik felkeresik Önt, s ennek érdekében el kell altattatnia magát a férjével. Ha ezt nem teszi, meg fog halni.« Kezdetben, amikor jöttek hozzá az emberek, erős félelem lett rajta úrrá, de aztán lassanként hozzászokott” (1909. november 20.; Freud, Ferenczi, 2000, 187.). Jelenekné férje szuggesztiói hatására igen sikeres médiummá vált. Figyelemre méltó, hogy vitatható módszere ellenére Gárdos jelentıs hatást gyakorolt a kor orvostudományára is; özvegye rendelkezése szerint pályadíjat hoztak létre azzal a céllal, hogy támogassák a magnetizmus hatásairól, gyógyalkalmazásáról szóló, férje jegyzeteire és könyvtárára reflektáló munkákat. Az elsı Gárdos-díj nyertesei Ranschburg Pál és Décsi Károly voltak. Konklúziójuk szerint „... a delej u. n. élettani hatásai nem egyebek a képzelet játéka útján reprodukált érzések psychikai reflexhatásainál, vagyis: a delej az emberi szervezet

életmőködéseire sajátságos hatást nem gyakorol; hatásai a képzelı tehetség hatásai." (267.). A delejezés mőködésének gyökerét a szuggesztióban azonosították, támogatva ezzel a hipnózis elméletének és gyakorlatának magyarországi kibontakozását (Décsi, Ranschburg, 1900). Mivel a spiritiszta és egyéb vitatott jelenségek tudományos tanulmányozása igen gyakran a tudatküszöb alatti lelki mőködés és a módosult tudatállapotok elméleteihez vezetett, nem véletlen, hogy e kutatási irány igen hamar felkeltette a magyar pszichoanalitikusok figyelmét is. A budapesti pszichoanalitikus iskola atyja, Ferenczi Sándor, elsı tudományos publikációját éppen a spiritizmusról írta. Tanulmányában a spiritiszta jelenségek objektív vizsgálatának fontossága mellett érvel. Álláspontja szerint a tudományos kutató nem fordulhat el a spiritizmustól, mint ami megvetendı vagy veszélyes; ellenkezıleg, feladata azok alapos vizsgálata (Ferenczi, 1899). Jelenekné tevékenysége is hasonló okokból került érdeklıdése homlokterébe: "Egyáltalán nem tartom a tudományhoz méltatlannak, hogy szokatlan vagy eddig nem hallott jelenségekkel is foglalkozzék és igyekezzék kihámozni azok igaz magvát. A hipnózis "csodáit" is hamarabb ismerték az indus brahminok és élelmes szélhámosok, mint az orvosok. [...] Természetes, hogy ilyen tények esetleges megállapításából még távolról sem következik, hogy "természetfölötti" jelenségekkel, legfeljebb az, hogy eddig nem ösmert természeti jelenségekkel van dolgunk." (Fényes, 1912, 488-489.). Ferenczi spiritizmus iránti érdeklıdése élete végéig fennmaradt; azon kevesek közé tartozott, akik valódi objektivitással fogtak bele az ellentmondásos jelenségek vizsgálatába. A spiritiszta jelenségek kutatása gazdag terepet biztosított pszichoanalitikus felfedezéseihez is. Valójában vérbeli pszichikai kutató volt egy olyan országban, ahol a pszichikai kutatás nem tudott igazán mély gyökereket verni (Gyimesi, 2012). A spiritiszta és más látszólag misztikus jelenségek tudományos tanulmányozásának kibontakozásához olyan kutatókra lett volna szükség, akik nyitottak a sokszor rossz hírő, csalásokkal tőzdelt és az orvosi materializmussal nyíltan szembehelyezkedı ideológiák és gyakorlatok objektív kutatására. A spiritizmus mellett elkötelezett önjelölt kutatók ugyankkor sok esetben igen kifogásolható módszertannal dolgoztak, ami nem tette lehetıvé a vizsgált jelenségek tudományba illesztését. Mindezek ellenére számos olyan törekvés bontakozott ki Magyarországon az 1920-as és 1930-as években, melyek elsıdleges célja a médiumi, telepatikus vagy pszichokinetikus jelenségek tudományos igényő rendszerezése és leírása volt. Utóbbiak közül a legnagyobb módszertani alaposság a metapszichikai kutatókat jellemezte, akik többnyire ugyan hívó spiritisztaként, de szándékaik szerint ellenırzött megfigyelések talaján bontakoztatták ki elméleteiket az emberi lélek korábban ismeretlen metapszichikai (mai értelemben véve parapszichológiai) vonatkozásairól. Nézetük szerint a psziché képes arra, hogy a fizikai ismert törvényszerőségeit meghaladva fizikai változásokat hozzon létre a külvilágban például telekinetikus vagy apport jelenségek (tárgyak térbeli áthelyezése fizikai behatás nélkül) formájában. Utóbbiak vizsgálatára Budapest város nyugalmazott fıvegyésze, Chengery Pap Elemér vállalkozott, figyelemre méltó nemzetközi visszhangot váltva ki munkájával (Besterman, 1928; Fodor, 1935). Részletes jegyzıkönyveibıl megtudhatjuk, hogy 1936-ban a pszichoanalitikus Bálint Mihály is részt vett Chengery Pap szeánszán (Chengery Pap, 1938). Csak feltételezésekkel élhetünk arra

vonatkozóan, hogy az így szerzett tapasztalat késıbb mennyiben befolyásolhatta Bálintot a parapszichológia kérdését boncolgató tanulmányának megírása során (Bálint, [1955] 2010).

Kockázatok és kihívások Jelen kutatás alapvetı célja, hogy rámutasson a pszichológia spiritiszta, spirituális, okkult, ezoterikus, stb. gyökereire, magyarázatot kínálva a pszichológia történetét kísérı és napjaink pszichológiában is megfigyelhetı demarkációs problémákra. Hosszú távú célja, hogy a jelenkori pszichológia népszerő, ezoterikus elméleteiben azonosítsa a korai okkult vagy spiritiszta hatásokat. E hatások azonosítása minden esetben pontos elemzést igényel, melynek alapja a 19. század végi és a 20. század eleji modern okkult irányzatok tudományos kapcsolatainak részletes feltárása. Az egyes hatásmechanizmusok elemzése, a modern okkultizmus kutatói életmővekre gyakorolt hatásának pontos azonosítása nehéz feladat, mivel a kutatók személyes és szakmai érdeklıdését vizsgálva mindig összetett rendszerekkel, változatos személyes és szakmai elemekkel találkozhatunk. Tovább nehezíti a feladatot, hogy a spiritiszta vagy okkult tanok és tapasztalatok leggyakrabban a pszichológiai nyelvezetbe átültetve, a pszichológiai elméletek részeként jelentek meg. Nem könnyő elkerülni a spekulációkat - Ferenczi spiritizmus iránti érdeklıdésének alátámasztása például még nem ad választ arra, hogy pontosan milyen módon hatottak pszichoanalitikus elméleteire a spiritiszta médiumokkal szerzett tapasztalatai, és hogy pontosan mely elméleteiben fedezhetı fel azok hatása. A kérdés vizsgálatát tovább nehezíti, hogy számos kutató nem tette publikussá a spiritizmussal és egyéb gyanakvásra okot adó irányokkal kapcsolatos tapasztalatait, félve a tudományos nagyközönség reakciójától. Ugyanakkor, ha megfelelı történeti összefüggések talaján sikerül bizonyítani egy-egy kutató involváltságát a modern okkultizmus bármely területén, akkor jogosan feltételezhetı, hogy ezen involváltság része lehetett gondolkodásának. Véleményem szerint egy ilyen típusú kutatást nagy mértékben segít, ha a kutató nem él elıfeltételezésekkel a kérdéses okkult, spiritiszta vagy egyéb spirituális jelenségek valódiságát illetıen. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgált pszichológiatörténeti személyiségek kutatói állásfoglalásának (spiritiszta, szkeptikus, pszichikai kutató, stb.) nagy jelentısége van. Mérlegelve az egyes hatásmechanizmusok követésének nehézségeit, az elıbbi állásfoglalások jelentıségét mindig csak az adott tudománytörténeti kontextus, vonzások, taszítások és elhatárolódások figyelembe vételével lehetséges értékelni.

Irodalom Bálint Mihály ([1955] 2010): Feljegyzések a parapszichológiáról és a parapszichológiai gyógyításról. In: Thalassa, 2010/2: 23–33. Besterman, T. (1928). Report of four months’ tour of psychical investigation. In: Proceedings of the Society for Psychical Research, 38: 409-480. Chengery Pap Elemér (1938): Új látóhatárok felé. Metapszichikai kísérletek, apport- és telekinetikus jelenségek. Magánkiadás: Budapest.

Décsi Károly, Ranschburg Pál (1900). Lelki gyógymódok (Psychoterapia). A magnetizmusról, annak az emberi szervezetre való hatásáról és lehetı külsı és belsı gyógyalkalmazásáról. Franklin: Budapest. Doyle, A. C. (1926): The History of Spiritualism. Cassel and Company LTD: London, New York, Toronto, Melbourne. Ellenberger, H. F. (1970): The Discovery of the Unconscious. The History and the Evolution of Dynamic Psychiatry. The Penguin Press: London, Allen Lane. Fényes László (1912): Egy somnambul halálára. In: Égi Világosság, 9/1912, 484-489. Ferenczi Sándor ([1899] 1999): Spiritizmus. In: Mészáros Judit (szerk.): A pszichoanalízis felé. Fiatalkori írások. 1897–1908. Osiris: Budapest, 27–30. Ferenczi Sándor ([1917] 1992): Barátságom Schächter Miksával. In: Thalassa, 2: 140–143. Ferenczi Sándor ([1932] 1996): Klinikai napló. Akadémiai Kiadó: Budapest. Flournoy, T. (1900): Des Indes à la Planète Mars. Étude sur un cas de somnambulisme avec glossolalie. F. Alcan/Ch. Eggimann: Paris/Genève. Flournoy, T. (1911): Spiritism and Psychology. Harper & Brothers: New York. Fodor, N. (1935): The Lajos Pap experiments. International Institute for Psychical Research: London. Freud, S. ([1912] 1997): Megjegyzések a nem-tudatos fogalmáról a pszichoanalízisben. In: Erős Ferenc (szerk.) Sigmund Freud Művei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. Filum: Budapest, 7–14. Freud, S., Ferenczi, S. (2000): Levelezés. Szerk.: Falzeder, E., Brabant, E., GiampieriDeutsch, P., Haynal, A., a magyar kiadást s. a. r. és szerk.: Erős Ferenc és Kovács Anna. I/1. kötet (1908–1911). Thalassa Alapítvány: Pólya Kiadó: Budapest. Gieryn, T. F. (2006): Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai idológiájában. In: Replika, 54–55: 173–194. Gyimesi Júlia (2011): Pszichoanalízis és spiritizmus. Typotex: Budapest. Gyimesi Júlia (2012): Sándor Ferenczi and the Problem of Telepathy. In: History of the Human Sciences, 25: 131-148. James, W. ([1886] 1986): Report of the Committe on Mediumistic Phenomena. In: Essays in Psychical Research. Frederick H. Buckhart, Fredson Bowers, Ignas K. Skrupskelis (eds.) Harvard University Press: Cambridge, Massachusetts and London, England, 14–19. James, W. ([1890] 1986): A Record of Observation of Certain Phenomena of Trance. In: Essays in Psychical Research. Frederick H. Buckhart, Fredson Bowers, Ignas K. Skrupskelis (eds.) Harvard University Press: Cambridge, Massachusetts and London, England, 79–89. James, W. ([1902] 1982): The Varieties of the Religious Experience. Pinguin Books: New York. Jung, C. G. ([1896] 1983): The Border Zones of Exact Science. In: The Collected Works of C. G. Jung. Supplementary Volume A., Routledge and Kegan Paul: London: Melbourne and Henley, 5–19. Jung, C. G. ([1902] 1916): On the Psychology and Pathology of So-Called Occult Phenomena. In: Collected Papers on Analytical Psychology. Moffat Yard and Company: New York, 1–93. Keeley, J. P. (2001): Subliminal Promptings: Psychoanalytic Theory and the Society for Psychical Research, In: American Imago, 58: 767–791.

Lachapelle, S. (2011): Investigating the Supernatural: From Spiritism and Occultism to Psychical Research and Metapsychics in France, 1853-1931. Baltimore: The Johns Hopkins University Press. Méheust, B. (1999): Somnambulisme et médiumnité, 1784–1930. Le Plessis-Robinson: Institut Synthélabo pour le progrès de la connaissance. Monroe, J. W. (2008): Laboratories of Faith. Mesmerism, Spiritism and Occultism in Modern France. Cornell University Press: London. Myers, F. W. H. (1903): Human personality and its survival of bodily death. Longmans, Green and Co.: London. Plas, R. (2000): Naissance d’une science humaine: la psychologie. Les psychologues et le «merveilleux psychique». Presses Universitaires de Rennes: Paris. Podmore, F. (1902): Modern Spiritualism: A History and a Criticism. 2 vols. Methuen & Co.: London. Polányi Mihály (1994): Személyes tudás: úton egy posztkritikai filozófiához. Atlantisz Kiadó: Budapest. Richet, C. R. (1923): Thirty Years of Psychical Research: Being a Treatise on Metapsychics. W. Collins Sons: London. Sidgwick, H., Myers. F. W. H. ([1882] 1996): Presidential Adresses to the Society for Psychical Research. 1882–1911. Thoemmes Press: Bristol. Vermeir, K. (2006): Újra a demarkációs problémáról. In: Replika, 54–55: 135–156. Wolffram, H. (2009): The Stepchildren of Science. Parapsychology and Psychical Research in Germany, c. 1870–1939. Clio Medica 88. The Wellcome Series in the History of Medicine. Rodopi: Amsterdam/New York.

Nıtörténeti dokumentumok a pszichoanalízistörténetben Borgos Anna Milyen módon jelent meg a nı, a nıiség mint elméletalakító elem a klasszikus pszichoanalitikus teóriákban? Hogyan voltak jelen a nık páciensként a terápiás gyakorlatban? Milyen helyet foglaltak el a szakma intézményesülésének korai idıszakában a nık mint gyakorló pszichoanalitikusok Magyarországon, a pszichoanalízis budapesti iskolájának tagjaiként? A három kérdés látszólag akár független is lehet egymástól, azonban gyümölcsözı lehet figyelembe venni a köztük lévı kapcsolatot, ellentmondást, feszültséget. Az elıbbi két esetben ugyanis a nı mint a kutatás-gyógyítás tárgya jelenik meg, mintegy eszközként szolgál az elmélet bizonyos (lényeges) pontjainak (Ödipusz-komplexum, a felettes én kialakulása stb.) körvonalazásához. Az utóbbi vizsgálódás viszont a nıre mint alkotó, gyógyító, a pszichoanalízis intézményében helyet találó, aktív, produktív lényre irányul, és a társadalmi feltételek vizsgálatát is szükségessé teszi. Nık az elméletben A pszichoanalitikus elméletet és magát az intézményt mindvégig erısen meghatározták különféle társadalmi-ideológiai tényezık. Ezek a hatások olykor direkt politikai nyomásként jelentkeztek, de ennél finomabb módon is hatottak a tudományos szemléletre, mint ahogy azt éppen a nıiség, a nemi szerepek kérdéskörében láthatjuk. A freudi elméletbıl kibontakozó nıiség-/nemiszerep-képzetek meglehetısen ellentmondásosak, és az újabb analitikus irányzatok számos ponton kérdıjelezték meg szemléletét. Elképzelései a veleszületett biszexualitásról és kezdeti nézıpontja a nıvé/férfivá válásról radikálisan modernnek mondhatók. Ugyanakkor univerzálisnak és normatívnak tekintett számos, a nemiséggel kapcsolatos elgondolást – többek között a pszichoszexuális fejlıdés alakulásáról és kimenetelérıl, az Ödipusz-komplexus jelenségérıl, a lányok péniszirigységérıl, alapvetıen passzív beállítódásáról és különféle „fogyatékosságairól”, egyebek között „kevésbé kérlelhetetlen” felettes énjérıl. Mindezek olyan sztereotípiákat sőrítenek magukba, amelyek sokkal inkább a kor elterjedt nemiségképzeteit, lehetıség- és elvárásrendszerét tükrözik, mint a biológiai nıiség-attribútumokat. E társadalmi körülményeknek maga Freud és az egész orvostudományi diskurzus is része, amely nem egyszerően leírja, de meg is alkotja a nıt. A nıiségrıl való korabeli tudományos gondolkodás összefügg a kor kulturális reprezentációival, ezek kölcsönösen tükrözik és alakítják egymást. Freud nıkkel, nıiséggel kapcsolatos elméleti prekoncepciói (Freud, 1905a,b, 1925, 1933) mellett igen liberális nézeteket tanúsított pl. a szexuális felvilágosítás vagy a fogamzásgátlás tekintetében. Ugyancsak fontos támogatást nyújtott a nıi pszichoanalitikusoknak, támogatta belépésüket a bécsi egyesületbe; számos nıi kollégája jelentısen hozzájárult a pszichoanalitikus elmélethez és gyakorlathoz. Freudnak a nıi (és általában a szakmai) szellemi képességekkel kapcsolatos álláspontja tehát meglehetısen ambivalens volt. Alapvetıen értékelte az intellektuális önállóságot, ugyanakkor elvárta a saját elméleti elgondolásaihoz való lojalitást. A nıkkel való kötelezı udvariasság és intézményes nyitás ellenére alapvetıen „kivételeknek” tekintette ıket, és elsısorban a pszichoanalízis közvetítıiként, népszerősítıiként, terjesztıiként számított rájuk.

Freud alapszövegeit számos kollégája és tanítványa kommentálta. Az 1920-as évektıl a nıiség témája fontos aldiskurzussá vált a pszichoanalitikus elméleten belül, bár akkora szakadásokhoz nem vezetett, mint a meg évtizedben a Stekel, Adler vagy Jung viták. A férfiak közül Ferenczi, Karl Abraham, Ernest Jones, Johan Ophuijsen, Carl MüllerBraunschweig, Hanns Sachs és Radó Sándor, a nık közül Helene Deutsch, Karen Horney, Joan Riviere, Jeanne Lampl de Groot, Marie Bonaparte és Rotter Lillián szólt hozzá a vitákhoz. Nık mint páciensek A 19. századtól az ırület egyre inkább a test, a természet, a törékenység, az érzelemvezéreltség, a kúrára szoruló betegség fogalmai köré épül, azaz a „nıiesség” képét ölti fel. Az orvosi, irodalmi és képzımővészeti alkotásokban egyre gyakoribbak a nıi betegségreprezentációk, melyek egyszerre tükrözik és konstruálják a nıiségkép alakulását. A nıi kreativitás bizonyos formáit is az ırültséggel asszociálták. (Lásd pl. Emily Dickinson, Emily Brontë vagy Virginia Woolf patologizálását és önpatologizálását.) A századfordulón pedig felbukkan a hisztéria (azóta számos transzformáción átment) tünete és diagnózisa, amely mintegy a nıiség esszenciáját testesíti meg. A múlt századfordulón a hisztéria olyan átfogó, szimbolikus fogalommá vált, amelyhez különösen erısen kötıdtek társadalmi, morális vagy esztétikai képzetek. A nıiség, a hisztéria és a (szexuálisan vagy társadalmilag) deviáns, rebellis nıi test képe szoros kapcsolatban állt egymással a laikus és a tudományos közvéleményben egyaránt. (Showalter, 1997) A hisztériával diagnosztizált betegek gyakran deviánsnak minısített személyek voltak, akik áthágták a nemükre és pozíciójukra szabott normákat. A nıiszerep-konfliktusok nyomán keletkezı betegség (pontosabban a róla folytatott laikus és orvosi diskurzus) ugyanakkor megerısíti a nıiséghez társított sztereotípiákat. Foucault a nıiség és a pszichiátriai intézmények kapcsolatáról írva rámutat arra, hogy a nıi test hiszterizálása egyrészt szexualizálja, másrészt patologizálja, harmadrészt az irracionalitás szférájába utalja a nıt. (Foucault, 1996.) Az újabb értelmezések szerint a hisztéria az elrejtés és a megmutatás, az alkalmazkodás és a lázadás közti feszültség „megtestesülését” fejezi ki. Juliet Mitchell úgy értelmezi a hisztériát, mint a femininitás elfogadásának és elutasításának együttes megjelenését; a hisztéria szerinte a nı elsı „maszkulin” nyelve. (Mitchell, 1984) A hisztéria a pszichoanalízis „alapító betegségévé” vált. A beszédkúra a gyógyulás eszköze lett, amely sok esetben valódi segítséget jelentett a páciensnek. De az orvos újra az aktív, értelmezı, megfigyelı szerepbe került. Freud legismertebb hisztéria-eseteit, Anna O. és Dóra terápiáját ugyancsak átitatták a nıiségrıl alkotott elıfeltevései, azaz a kulturális sztereotípiák tudományos reprezentációi. E terápiás kapcsolatok vizsgálata segít feltárni, hogyan jelennek meg a nıiségrıl alkotott pszichoanalitikus elméletek az analitikus praxisban, hogyan határozzák meg a terápia folyamatát, és hogyan értelmezıdik a betegség és a normalitás a nıiség kontextusában. Az esetek a férfi-nı, analitikus-páciens kapcsolatban megjelenı komplex és kényes hierarchia szempontjából is vizsgálatra érdemesek. A pszichoanalízis kezdeti szakaszában visszatérı motívumként bukkannak fel szerelmi kapcsolatok, háromszögek a nıi páciensek (vagy leendı analitikusok) és terapeutájuk között (pl. Sabina Spielrein, Joan Riviere, Loë Kann). Az analitikushoz kapcsolódás (páciensként,

adott esetben szellemi vagy szexuális partnerként) sajátos és kényes relációban leképezi a hatalmi pozícióban lévı férfihoz való tartozás és a kapcsolat nyomán történı változás, „felemelkedés” törekvését, „stratégiáját”, ugyanakkor a Másikká válás folyamatát is. Egy ilyen, meglehetısen drámai „nık forgalomban” történet Ferenczi Sándor Pálos Elmával folytatott terápiájához kapcsolódik. Az eset komoly kérdéseket vet fel a terapeuta pozíciójával és pozíciótúllépésével kapcsolatban, egyszersmind rávilágít a nıket övezı, a tudományos gondolkodást is átszövı kulturális sztereotípiákra, amelyek szinte lehetetlenné teszik a páciens számára önmaga megfogalmazását. Sok esetben volt páciensekbıl váltak késıbb neves analitikusok (pl. Sabina Spielrein, Joan Riviere). Alice Gambrell értelmezése szerint a nıi páciensek és tanítványok egyszerre résztvevı és kívülálló személyén keresztül a pszichoanalízis megvizsgálhatta és kiterjeszthette saját tudományon kívüli alkalmazását. (Gambrell, 1997) Nıi analitikusok Milyen lehetıségei és jellegzetességei voltak a szakma intézményesülésének kezdeti idıszakában a nıknek a pszichoanalitikus szakmában? Hogyan tükrözi a korai nıi analitikusok élettörténete az adott társadalmi-politikai viszonyokat? Tekinthetık-e egy csoportnak pusztán a nemük alapján? Milyen források együttes vizsgálata szükséges az (egyéni és csoportos) életpályák rekonstrukciójához és értelmezéséhez? A (lélek)gyógyítás mint szakmai identitás és szublimációs lehetıség viszonylag népszerő és megvalósítható stratégiának tőnt a huszadik századelın az értelmiségi ambíciókkal rendelkezı nık számára. A nık aránya ekkortájt a pszichoanalitikus szakmában – nemzetközi szinten – magasabb volt, mint bármely más tudományágban (Appignanesi, Forrester, 2000.) A nık száma az analitikus mozgalomban 1930 elıtt rohamosabban nıtt, mint a férfiaké. Az 1900-as években 2%, a 20-as években már 40% volt. (Zaretsky, 2005.) Bécsben 1910 és 1937 között 2%-ról 45%-ra emelkedett a nık aránya. (Mühlleitner, 2000.) Magyarországon a 20-as években 15%, a 30-as évek elején 30% fölött volt, 1937-ben pedig elérte a 48%-ot. Noha az analitikus intézmények nagyrészt férfiak kezében voltak, az 1920-as évektıl kezdve egyre több nı is betöltött vezetı pozíciókat a mozgalomban mint kiképzı analitikus, oktató, szerkesztı stb. Sokan a harmincas években, angliai vagy amerikai emigrációban teljesítették ki Európában már megalapozott elismertségüket (pl. Helene Deutsch, Karen Horney, Margaret Mahler). Ha a nık pszichoanalízisben való fokozott jelenlétének hátterét vizsgáljuk, többféle okot feltételezhetünk. Egyfelıl, az analitikusi szakma nıi „meghódítása” egy olyan idıszakban történt, amikor a nıi szereplehetıségek általában véve is kezdtek kitágulni a munka, az oktatás és a nyilvános szereplés tekintetében egyaránt. 1895-tıl a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerészeti karok a nık elıtt is megnyíltak Magyarországon, széleskörő viták közepette a nık különféle szellemi pályákra való „alkalmasságáról, a nıhallgatók „beözönlésérıl”, természetre, erkölcsre vagy épp gazdasági érvekre hivatkozva. (Lásd pl. Fábri et al., 2006.) Másfelıl általános jelenség, hogy a társadalom marginalizált csoportjainak, így a nıknek is, kedvezıbb lehetıségei vannak az újonnan megjelenı szakmákba, tudományágakba való belépésre. Nehezebb egy már megszilárdult hierarchiával rendelkezı intézményben helyet találni, különösen pedig aktívan részt venni magában az intézményesülési folyamatban.

Beszédes, hogy 1919 márciusában felerészben nıi orvostanhallgatók kérvényezték a pszichoanalízis oktatását az orvosi kartól (amit Jendrassik Ernı egyetemi tanár többek között épp erre hivatkozva utasít el mint nık számára különösen kártékony tant). Harmadrészt, a pszichoanalízis, a lélekgyógyítás olyan, hagyományosan a nıiséghez kapcsolt értékeket is hordoz, mint a kapcsolódás, az empátia, az intimitás vagy az emocionalitás – progresszivitás és hagyomány tehát egyidejőleg jelenik meg a szakmaválasztásban. Mennyiben volt speciális a nıi analitikusok életmőve és életútja a pszichoanalízistörténeten belül – társadalmi hátterüket és lehetıségeiket, pozíciójukat, tapasztalataikat, szakmai érdeklıdésüket tekintve? Családi hátterüket illetıen szinte kivétel nélkül asszimilált (többnyire kikeresztelkedett) zsidó középosztálybeli háttérbıl jönnek. Ebben a közegben volt feltehetıleg a legerıteljesebb a modern nıi szerepek felé való nyitás, a családok képesek és hajlandóak voltak erre a hosszú távú „befektetésre”. Fokozottabban volt jelen a társadalmi mobilitás képessége (bizonyos fokig kényszere) is. Az emancipáció a vallásban és a nemi szerepekben egyaránt nagy hatású volt. A zsidóság és a pszichoanalízis pedig egyaránt hordozta az asszimiláció és a periféria kényszerét, egyszersmind lehetıségét. Az úgynevezett „nıies” értékeknek a szakmai specializáció során is jelentıségük lett. Az elsı (magyar és külföldi) nıi analitikusok tevékenységük valamilyen módon kapcsolódott a nıiség-elméletekhez, a gyermekanalízishez vagy az anya-gyerek kapcsolat vizsgálatához. Ez a tendencia jól reprezentálja a nık társadalmi szereposztásban betöltött helyét – ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nıiség, az anyaság vagy a koragyerekkori idıszak nem speciálisan „nıies” területek, hanem a pszichoanalízis központi témái voltak. Úgy tőnik, a nıi pszichoanalitikusok elsı generációja speciális, kettıs (függı és kiváltságos) helyzetben volt. Ez a munkájukon, szövegeiken is érzıdik – belülrıl, gyakran új nézıpontból közelítettek témáikhoz, ugyanakkor kevésbé mertek elszakadni a freudi hatásoktól, mint néhány férfikollégájuk. Freud nıtanítványainak nagy része (Anna Freud, Helene Deutsch, Marie Bonaparte) azonosult elméleteivel, azon belül átvette a nıiséggel kapcsolatos nézeteit és terminológiáját is. (A freudi nézıponttól elszakadó nık között volt Karen Horney, Melanie Klein, Joan Riviere, Sabina Spielrein, Margarethe Hilferding és bizonyos fokig Lou Andreas-Salomé.) A magyar nıi analitikusok Ferenczihez való viszonyában ugyancsak jelen volt a mester-tanítvány jelleg, de e kapcsolatok egyenrangúbbnak látszanak a bécsi hierarchikus viszonyokhoz képest. A kettısség a pozíciókban is tetten érhetı: a nıket nagyrészt szervezı, fordító, támogató vagy képzı szerepben látjuk, kevésbé intézményes vagy elméleti irányítóként. Nem találtam igazi nyomát (informális vagy formális) nıi szakmai vagy személyes hálónak; talán leginkább Kovács Vilma körül, illetve a harmincas években a poliklinikán anyáknak és pedagógusoknak tartott gyereknevelési szemináriumokon alakult ki ilyen kör (Gyömrıi Edit, Bálint Alice, Rotter Lillián, Hermann Alice részvételével). Másfelıl, az analitikus nemének jelentése és jelentısége, amint erre Nancy Chodorow, korai nıi analitikusokkal folytatott interjúi nyomán rámutat (Chodorow, 2000), egészen más volt a nıi pszichoanalitikusok elsı generációja számára. A nemi hovatartozás kérdését sem terapeutai mivoltukban, sem az analitikus elméletekben nem érzékelték olyan meghatározónak, mint például szakmai identitásukat vagy késıbb egyre inkább zsidó származásukat. Ez egyfelıl az elızı generációhoz képest kedvezıbb, egyenrangúbb és autonómabb szakmai-társadalmi helyzetükbıl, másfelıl az adott történelmi szituációból

fakadt. A nyilvános és a magánszféra e tekintetben elkülönült egymástól: míg az elıbbiben a nem kérdése irrelevánsnak tőnt, az utóbbiban Chodorow interjúinak tanúsága szerint természetesnek vették a nemek különbözıségét és megosztottságát. A nıi analitikusok naplói, memoárjai (pl. Bálint Alice, Margaret Mahler vagy Helene Deutsch) ugyanakkor ellentmondani látszanak Chodorow interjúinak. A nıi szerepek, a család vagy az anyaság, a szerepek egymáshoz való viszonya visszatérı témákként jelennek meg. Egyes esetekben (mint Anna Freud, Helene Deutsch vagy Therese Benedek) érdekes szembesíteni a nemekrıl vallott konzervatív pszichoanalitikus nézeteket az analitikusok saját pályájával. Mindenesetre elmondható, hogy a „nem” nem kezelhetı abszolút, ahistorikus kategóriaként, mindig beágyazódik az adott társadalmi-kulturális viszonyok közé, s ezzel függ össze kiemelt vagy kevésbé releváns szerepe az önmeghatározásban és a szakmai nézetek kialakításában. (Ld. még Hoffman-Baruch, Serrano, 1988; Raphael-Leff, Perelberg, 1997.) A nıi analitikusi életutak sajátos metszetét rajzolják ki a huszadik századi magyar történeti-politikai-ideológiai folyamatoknak, váltásoknak. A zsidóság, a nıiség és a pszichoanalízis huszadik századi „recepciója” egyaránt feszültségekkel terhes, ugyanakkor mind magukban hordozták az emancipáció és a kreativitás lehetıségét is. A lakóhely-, nyelv-, név- és szakmaváltoztatások sora jelzésértékő. A téma ennélfogva összefonódik az asszimiláció, az emigráció, a kultúraváltások történetével is. A pszichoanalízis erıs nemzetközi hálója gyakran biztosította a folytatás vagy újrakezdés lehetıségét az analitikusoknak. Míg kezdetben a nıiség, az 1920-as-30-as évektıl egyre inkább a zsidóság a korlátozás/kirekesztés alapja. A nıi analitikusok életútja tehát a származási, nemi, szociális, szakmai és politikai identitások és feltételek komplex keresztmetszetében helyezkedik el, és ezek csak együtt, egymással összefüggésben („interszekcionális” keretben) értelmezhetık.

Egy illusztráció: Hajdu Lili és kora Hajdu Lilly, az egyik elsı magyar nıi pszichoanalitikus élettörténete sőrített dokumentuma a fenti keresztezıdéseknek; élesen demonstrálja, hogyan hatja át a történelem és az aktuális ideológia a tudományos életet, és hogyan határoz meg egy személyes és szakmai életutat. Az orvosi egyetem elvégzése után Hajdu Lilly a Moravcsik-klinikán kezdett dolgozni, majd saját gyermekintézményét vezette férjével. Terápiás és elméleti munkája elsısorban a skizofrénia pszichoanalitikus kezelésére irányult. A II. világháborúban férjét, az akkor kiképzés alatt álló analitikust deportálták, ı maga bujkálások, menekülések közepette élte túl a vészkorszakot. 1947-tıl az 1949-es feloszlatásig a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület elnöke volt. Az ötvenes években az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben dolgozott, három évig az intézmény igazgatója volt. 1957-ben nyugdíjazták, csak magánpraxisát folytatta. 1958-ban fiát, ifj. Gimes Miklóst a Nagy Imre-perben kivégezték. Lánya még 1956-ban Svájcba emigrált. Hajdu Lilly többszöri kérvényezésre sem kapott útlevelet a hatóságoktól. 1960-ban öngyilkosságot követett el. Tettét nem „hirtelen felindulásból”, nem a pszichés küzdıképesség vagy önismeret hiányában követte el, hanem éppen a „realitáshoz való alkalmazkodás” jegyében. Halála Bilanzselbstmord, mérlegelt öngyilkosság volt; Révész Sándort idézve „egy államilag mérlegelt halál magányosan mérlegelt mellékhalála” (Révész, 1997, 90.).

A társadalmi-politikai változások Hajdu Lilly szemléletmódját, szakmai munkáját, intézményes karrierjét és személyes életét egyaránt erısen befolyásolták. Legerıteljesebben a háború, majd 1949 és 1956 (’58) cezúrája. Háború elıtti lehetıségeinek kereteit egyfelıl szakmai, szellemi kötıdései, másfelıl származása szabta meg, háború utáni karrierjét pedig leginkább az aktuális (tudomány)politikai ideológia követelményrendszere formálta, amely tragikus módon fia, Gimes Miklós, s ezzel közvetve az ı halálát is okozta. Míg a háború elıtt a (baloldali) társadalmi mozgalmak és a pszichoanalízis kölcsönösen megtermékenyítı kapcsolatban álltak, a háború után a sztálinizmus, illetve a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer politikai ideológiája és gyakorlata egyoldalúan, normatív, autoriter eszközökkel határozta meg általában a tudomány és azon belül a pszichoanalízis szerepét, amely ideológiailag különösen „terheltnek” minısült. Ezzel súlyos konfliktusokat és változatos megküzdési módokat idézett elı a politikai és a szakmai (el)kötelezettségek között. Hajdu Lilly szerencsétlen módon olyan történelmi körülmények között került a szakmai-intézményes karrierje csúcsát jelentı pozícióba, melynek tudományeszménye igen távol állt intellektuális érdeklıdésétıl és hátterétıl. Élete utolsó éveiben minden számára valaha fontos érték kilátástalanná, kérdésessé, terheltté vált: a pszichoanalitikusságtól a polgári radikális vagy kommunista alapú társadalomjobbításon át a zsidóságig/asszimilációig, az anyaságig és a „holnaplányságig”. Az alábbi idézetek a társadalmi, szakmai, személyes és politikai fordulatok és válságok dokumentumai. Nem értelmezhetık önmagukban – jelentésüket épp egymáshoz való viszonyuk teremti meg. Nık az egyetemen Wlassics Gyula, vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter 1895. évi 65.719. sz. a budapesti és kolozsvári egyetem tanácsához intézett leirata a nıknek a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályákra léphetése tárgyában. (Közli Fábri et al., 176-179.) „A kiváló tehetségő és tudományos pályákra hajlammal bíró nıknek a tudományos pályákra való bocsátása […] éppen nem akadályozza a nı hivatásának betöltését, a nıi erények és ezzel kapcsolatban a közerkölcsiség megóvását. A nık túlnyomó nagy része továbbra is kizárólag a családi élet kötelességeinek teljesítése körében tölti be feladatát.” Kmety Károly függetlenségpárti képviselı parlamenti felszólalása, 1907. január. (Idézi N. Szegvári-Ladányi, 44.) „Aggályomat fejezem ki afelett, hogy a nıi hallgatók nagyon elszaporodnak […], az így okvetlenül keletkezett diplomás nıi proletariátus nem fog-e reánk újabb bajt hozni? […] Ha Magyarországon a nemzeti élet pusztulásnak indul, azt ennek a […] nıi típusnak fogjuk köszönhetni.” Szilágyi Géza: Szomorú jubileum. A Nı, 1915/8. 124. „Húsz esztendı bizonyságot tett róla, hogy a nıi egyetemi hallgatók semmivel sem alábbvalók férfi kollegáiknál. […] A nı érettségi bizonyítványa még két évtized után sem egyértékő a férfiéval, a nınek még most is jeles osztályzattal kell kérelmeznie azt, amit a férfi már elégséges kalkulussal is megkövetelhet. És teljes értékő munkában eltöltött, kifogástalan sikerekkel bıvelkedı húsz esztendı sem tudta még eljuttatni a nıket odáig, hogy az egyetem orvosi és bölcseleti karán túl — ahová a copfosóvatosság félelme két évtizeddel ezelıtt

internálta ıket – bekerülhessenek a jogi fakultásba is, helyet foglalhassanak a mőegyetemen és többi fıiskoláink tantermeiben.” Kornis Gyula: Nık az egyetemen. Napkelet, 1925/1-2. „A legtöbb nı az intenzív tanulást kényszernek érzi, mert természetes hajlamai más irányúak. […] Az egyetemeknek a jelzett keretekben nyitva kell állaniok a törekvı s arravaló nık elıtt is. De a nık egyetemi tanulmánya ne legyen divat. […] Amerikában 1910-ben a szellemi pályákon 430.000 nı s 828.000 férfi mőködött. Itt a nıuralom, a gynaikokratia szinte dogmává lett – mondja H. Münsterberg, a nagy pszichológus. […] [Az orvosi pálya] nem áll összhangban a nıi nem természetes testi és lelki alkatával.” Családi indíttatás Hajdu Miksa levele lányához, Hajdu Margithoz (Hajdu Lilly nıvéréhez), 1906: „Kezdd meg friss és újult erıvel, és folytasd tanulmányaidat kedvvel, szorgalommal, kitartással, ne rettenj vissza, bármily nehezedre esnék is az. […] De egyet soha el ne felejts, és folyton szem elıtt tarts, hogy csak egy nı vagy, mégpedig olyan igazi, tisztességes család sarja, akirıl büszkeséggel mondhatom, hogy úgy kedves, drága anyád, mint az én részemrıl, családunkban egy parányi szenny soha be nem piszkolta erkölcsösségünket.” „Holnapnıség” Hajdu Lilly levelei késıbbi férjéhez, (id.) Gimes Miklóshoz, 1910-es évek: „Érdekes, megfigyeltem, hogy a fiúk, a collegák, akikkel többet vagyok együtt, valahogy fiúnak tekintenek, dacára, hogy érzik lány voltomat. […] Én mintegy a kettı között állok: jövı, holnapnı vagyok. S én szeretném hinni, hogy a nık hozzám hasonlóak lesznek majd fejlıdésük magasabb stádiumaiban, s nem a férfiakhoz idomulnak.” Szakmai identitás vs. nıi szerepek Hajdul Lilly levele id. Gimes Miklóshoz, 1920-as évek: „Monomániás lettem. Állandóan ez foglalkoztat. Mi vagyok én: semmi. Mi lehetek? Semmi. […] Nem izgat engem a szép ruha, a szép lakás, én magammal szeretnék valamit csinálni, […] valamit, amit csak én csinálhatok. Gyızz meg engem arról, hiszen olyan jól tudsz magyarázni, hogy nem vagyok másra való, mint amit teszek, hogy csak feleség és anya vagyok, hogy ez is nagy és szép dolog. Hát nem, nem tudok beletörıdni.” A skizofréniáról pszichoanalitikusként Hajdu Lilly: Adatok a skizofrénia analíziséhez. In: Almásy Endre et al.: Lélekelemzési tanulmányok, 1933. „Az analitikusnak kell relakszálni magát, így visszatalálni a benne is meglevı olyan rétegekhez és rezdülésekhez, amelyek a betegben éppen manifesztek. Az a tény, hogy a pszichótikusok megnyilvánulásaival szemben gyakran értetlenül, sıt ijedten állunk, arra utal, hogy önmagunk hasonló tudattalan rezdületeit nem ismerjük, illetıleg félünk azoktól. Minden analitikusnak el kell jutnia saját analízisében azokig a mélységekig, hogy a betegtıl való távolságot képes legyen áthidalni.”

… és behaviorista keretben Gimes Miklósné: „Schizophreniás gondolkozási és beszédzavarok értelmezése a pavlovi feltételes reflex elmélet útján”. Ideggyógyászati Szemle, 1955. „Ha az emóció bonyolult feltétlen reflexét ki tudjuk váltani bármely rövid idıre, az a feltételes reflexek gátlását keresztültörve azokat is mőködésbe hozza. Említett betegünknél tehát a schfázia idıleges megszőnése úgy jöhetett létre, hogy az emóció bonyolult feltétlen reflex idıleges kiváltásával a feltételes gondolkodási láncsor is mőködésbe lépett.” „Önkritika”; a pszichoanalitikus és a zsidó identitás önmegsemmisítı gesztusa Gimesné Hajdu Lilly és Hermann Imre levele Lukács Györgyhöz. Fórum, 1948. (Közli Szıke, 1992.) „A bírálat elvi részével számos ponton mi is egyetértünk, a pszi[c]hoanalízis további marxista-leninista bírálatát mi magunk is feltétlenül szükségesnek tartjuk. [Azonban] meg kell állapítanunk, hogy a Fórum említett cikkének egyik mondata semmiképpen sem tekinthetı elvi bírálatnak és a legmélyebben sért bennünket mint párttagokat és becsületes embereket. […] Ha az analitikusok a kommunistákkal együtt mentek a múltban, vagy kommunisták lettek a felszabadulás után, akkor annak csak egy magyarázata van: az, hogy zsidók, ez a magyarázat annulálni akar egy másik magyarázatot – ami a valóság –, hogy a pszi[c]hoanalitikusok mindig fasiszta ellenesek voltak a múltban, és meggyızıdéses marxisták és hő párttagok a jelenben.” Szakmai krízis: a pszichoanalitikus identitás mint veszteség Hajdu Lilly levele ifj. Gimes Miklóshoz, 1949. okt. 1. „Annak idején nagy kerülıkkel, nem egyenesen jutottam el a psychoanalyzishez. Kátyuban ültem mindenfélekép: intellektuális fejlıdésemben, emberekhez való viszonylatomban, szakmailag is. […] Az analyzis sokat lendített rajtam mindenfélekép: megrepesztette narcisztikus burkomat, sok mindenre megtanított, változtatott emberi reakcióimon, és mélyen érdeklı munkát adott nekem. Nem voltam bigott, inkább heretikus, kezdettıl fogva. Nem véletlen, hogy fıként psychotikus és határeseteim voltak már tanulásom folyamán, s már akkor lazítottam az analyzis kereteit és szabályait. De dolgoztam, és nyugodtan állíthatom: nagyon jól dolgoztam. […] Soha nem lesz belılem jó neurológus, hiába tanulok, hiányzik a meggyızıdésem. […] Volt egy terület, ahol sokat tudtam, és tudtam tenni is, ez ma nincs. […] Komikus alak vagyok így egyedül bıgve és gondolkozva 58 évemmel, hogy mit csináljak. De ha engem az ember érdekel, és ez a munka, amit csinálok absolute nem.” Ideológiai behódolás A Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztálya 1951. június 1-jén tartott nyilvános osztályülésének jegyzıkönyve (Sántha Kálmán neurológus akadémiai kizárása ügyében). (Közli Majerszky, 63.) „Hajdú Lili: idézi Sántha professzor szavait, hogy a gyakorlatban a sztahanov munkamódszer mégis káros lehet, ha valaki muszájból vagy vélt muszájból […] folytatja. Ennek az állításnak az abszurditását szeretné bebizonyítani. A sztahanov mozgalom, amely evidens jelenség, ha megnézzük az aetiologiáját és ha megpróbáljuk Pavlov szavai szerint értelmezni, akkor egészen más eredményre juthatunk. […] Pavlov tanai szerint a külvilágban való orientációt a

munkás számára a munka jelenti. […] A tömeges feltételes ingerek által létrejött tömeges feltételes reflexek […] megváltoztatták a munkásosztály orientációját, vagyis amikor a sztahanov mozgalom megindult, akkor elsı sztahanovistáink munkateljesítményeiket újításokkal, ésszerősítésekkel hihetetlen módon felfokozták, ez spontán indult meg. Hogy valaki a munkát muszájból vagy vélt muszájból kezdi vagy folytatja, már abszurditás.”

Irodalom Appignanesi, Lisa – Forrester, John (eds.): Freud’s Women. Penguin Books, London, 2000. Ash, Mitchell G.: Women Emigré Psychologists an Psychoanalysts in the United States. In: Quack, Sibylle (ed.): Between Sorrow and Strenght: Women Refugees of the Nazi Period. Cambridge UP, Cambridge, NY, 1995. 239-264. Borgos Anna: The image of woman in psychoanalysis in the Habsburg Monarchy. Theories, cultures, and patients. In: Waltraud Heindl, Edit Király, Alexandra Millner (szerk.): Frauenbilder, feministische Praxis und nationales Bewusstsein in Österreich-Ungarn 1867-1914. Kultur – Herrschaft – Differenz. A. Francke Verlag, Tübingen, 2006. 71-85. Borgos Anna: „You’re the exception…” The first Jewish women psychoanalysts. In: Judit Gazsi, Andrea Petı, Zsuzsanna Toronyi (szerk.): Gender, Memory, and Judaism. Balassi, Budapest, Gabriele Shaefer Verlag, Herne, 2007. 177-192. Borgos Anna: Elhárító mechanizmusok. Pszichoanalízis és ideológia Hajdu Lilly életútjának tükrében. Thalassa, 2009/1. Chodorow, Nancy: Where Have All the Eminent Women Psychoanalysts Gone? In: Judith R. Blau, Norman Goodman (eds.): Social Roles and Social Institutions. Essays in Honor of Rose Laub Coser. Westview Press, Boulder, 1991. 167-194. Csabai Márta – Erıs Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és nıi szexualitás. Új Mandátum, Budapest, 1997 Deutsch, Helene: Confrontations with Myself. Norton, NY, 1943. Fábri Anna, Borbíró Fanni, Szarka Eszter (szerk.): A nı és hivatása II. Szemelvények a magyarországi nıkérdés történetébıl 1866-1895. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006. Foucault, Michel: A szexualitás története. Atlantisz, Budapest, 1996. Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitás elméletérıl. [1905a] In: Freud: A szexuális élet pszichológiája. Filum, Budapest, 1995. 39-131. Freud, Sigmund: Egy hisztéria-analízis töredéke. [1905b] In: A szexuális élet pszichológiája, 19-110. Freud, Sigmund: „Civilized” Sexual Morality and Modern Nervous Illness [1908]. In: James Strachey (ed.): The Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud. London: The Hogarth Press and the Institute of Psycho-Analysis, 1953–1974. Vol. 9. 179-204. Freud, Sigmund: A nemek közötti anatómiai különbségek néhány lelki következménye. [1925] In: A szexuális élet pszichológiája, 193-203. Freud, Sigmund: A nıiség. [1933] In: Freud: Újabb elıadások a lélekelemzésrıl. Filum, Budapest, 1999. 126-151. Gambrell, Alice: Women Intellectuals, Modernism, and Difference. Transatlantic Culture,

1919-1945. Cambridge UP, Cambridge, 1997 Hajdu Lilly: Adatok a skizofrénia analíziséhez. In: Freud, Sigmund – Almásy Endre stb. [1933]: Lélekelemzési tanulmányok. Párbeszéd Kiadó, T-Twins Kiadó, Budapest, 1993. 155-167. Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1994. Hoffman-Baruch, Elaine – Serrano, Lucienne J.: Women Analyze Women: In France, England, and the United States. New York UP, New York, 1988 Karen Horney: Menekülés a nıiség elıl [1926]. In: Csabai Márta – Erıs Ferenc: Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és nıi szexualitás. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1997. 118-130. Karády Viktor: A társadalmi egyenlıtlenségek Magyarországon a nık felsıbb iskoláztatásának korai fázisában. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nıkrıl, férfiakról, feminizmusról. Replika Kör, Budapest, 1994. 176-195. Kornis Gyula: Nık az egyetemen I-II. Napkelet, 1925/1. 60-69.; 1925/2. 149-184. Kovács Vilma: Fortunatus öröksége. Párbeszéd Könyvek, Budapest, 1993. Dr. Majerszky Klára: Dr. Sántha Kálmán. Debreceni Orvostudományi Egyetem, 1995. The Memoirs of Margaret S. Mahler. Ed. Paul E. Stepansky. Free Press, NY, 1988. Mészáros Judit: „Az Önök Bizottsága”. Ferenczi Sándor, a budapesti iskola és a pszichoanalitikus emigráció. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008 Mitchell, Juliet: Femininity, Narrative, Psychoanalysis. In: Mitchell: Women: The Longest Revolution. Essays on Feminism, Literature and Psychoanalysis. Virago Press, London, 1984. 287-294. Mühlleitner, Elke: Frauen in der Psychoanalytischen Bewegung. Psyche, 2000/7. 642-658. Müller Ildikó: Vélemények a nık felsıfokú képzésérıl a dualizmus idıszakában. In: Gyáni Gábor, Séllei Nóra (szerk.): Nık a modernizálódó magyar társadalomban. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006 N. Szegvári Katalin, Ladányi Andor: Nık az egyetemeken I. Küzdelmek a nık egyetemi tanulmányaiért. Felsıoktatási Pedagógiai Kutatóközpont, Budapest, 1976. Raphael-Leff, Joan – Perelberg, Rosine Jozef (eds.): Female Experience: Three Generations of British Women Psychoanalysts on Work With Women. Routledge, London, New York, 1997 Révész Sándor: Az egyetlen élet. Gimes Miklós története. 1956-os Intézet, Sík Kiadó, Budapest, 1999 Riviere, Joan [1929]: Womanliness as a Masquerade. In: V. Burgin, J. Donald, C. Kaplan (ed.): Formations of Fantasy. Routledge, London, New York, 1989. 35-44. Roith, Estelle: Freud’s Women Disciples” In: Roith: The Riddle of Freud. Jewish Influences on His Theory of Female Sexuality. Routledge, London, New York, 1988. Rotter Lillián: A nıi genitalitás pszichológiájáról. In: Freud, Sigmund – Almásy Endre stb. [1933]: Lélekelemzési tanulmányok. Párbeszéd Kiadó, T-Twins Kiadó, Budapest, 1993. 55-64. Showalter, Elaine: Hystories. Hysterical Epicemics and Modern Media. Columbia UP, New York, 1997 Szıke György: Egy jövı illúziója. Köztársaság, 1992, 31, 42-43.

Tariska István: Jelszavak és tények – A freudizmus, mint az imperializmus házi pszichológiája. Fórum, 1948. október. Thompson, Nellie L.: Early Women Psychoanalysts. International Review of PsychoAnalysis, 14, 1987. 391-406. Zaretsky, Eli: Secrets of the Soul. A Social and Cultural History of Psychoanalyis. Vintage Books, New York, 2005.

Szövegbányászat a pszichológiatörténetben Pléh Csaba Közép-európai Egyetem, Budapest [email protected]

Fél évszázaddal ezelıtt Robert Young (1966) a modern biológia történetírás egyik mérvadó szerzıje a pszichológiai történetírást több mozzanatban marasztalta el. Rámutatott arra, hogy a félállású amatır történészek (mint akár Boring, akár Fraisse) elsısorban a jelenbıl indulnak ki és a ’történetnek ide kellett vezetnie a jelenhez’ naiv hozzáállást képviselik. Miközben mint tudósok kemény adatokat használnak fı foglalkozásukban, amatır történészként megfeledkeznek e szakma saját szabályairól. Néhány fontos módszertani hibánk lenne: • • •

az elsődleges források elhanyagolása. Wundt szövegei helyett Wundtról olvasunk; a kontextualizáció, a keletkezés saját korába helyezés hiánya; a nagy ember, nagy irányzatok tévhit. Azóta, már ’papír ceruza’ módszerekkel is megpróbáltuk a pszichológiatörténet mővelését szigorúbbá tenni. Ebben a professszionális történészek és a szocializációs célokkal továbbra is megmaradó amatırök feleselgetı párbeszéde elıre vitte a szakmát. A digitális világ nyújtotta lehetıségek tehát elıkészített terepen jelennek meg. Az egyébként is kibontakozott új öntudatosodás fontos kapaszkodókat kap az új módszertani lehetıségekben. Az új öntudatosodás lényege a tudományos fogalmi fejlıdés és a társadalmi kontextualizáció, illetve a történészi és a pszichológusi történetírás küzdelme. Az attitődök versengése közben a pszichológusok mővelte történetírás, a maga szakmai szocializációs céljai mellett megtartja az értelmezés három szintjét: az eszmei-fogalmai, a személyes és a társadalmi szintet. Példáim egy része levéltári. Itt a digitalizáció csak könnyebb hozzáférést jelent. Ezáltal azonban több idı marad a kontextualizációra. A digitalizált szakmai szövegek elemzése azt is lehetıvé teszi, hogy tetten érjük a Young által joggal bírált prezentizmust és megkonstruált ’szemantikus koherenciát. A vélt történeti rekonstrukciók és a valós ’mindennapi gyakorlat és tudat’ eltérései tetten érhetıek magukban a szövegekben. Levéltári példák A baloldali Révész és az egyetemi kinevezés Révész Géza közismert baloldali s mai értelemben liberális elkötelezettségő pszichológus volt (gondoljunk csak jól dokumentált személyes baráti kapcsolatára hollandiai évei során Bartók Bélával). Szintén köztudottan s tényszerően bizonyíthatóan nagy szerepet játszott a

forradalmak idején az egyetemi átszervezésekben. Logikus és szemantikailag koherens ıt is behelyezni abba a sorba, ahol Jásziból, majd Ferenczibıl, Babitsból. Fülepbıl, Fogarasiból lesz egyetemi tanár. Csakhogy, a levéltár azt mutatja, hogy itt egy élettörténeti koherencia csapdájába esünk. Révész kinevezıje még ıfelsége.

Amikor a Szabad Népbıl kell megtudni Ez a példa a kontextualizálásról szól. Forrás AL 65/4/83- 822/R-1953. 1953. márciusában vagyunk, két héttel Sztálin halála után.

. Az egyik kontextus, hogy az MTA látszólag nagyhatalmú Pavlov Bizottságának elnöke az újságból tudja meg, hogy titkárát letartóztatták. (Zádor Imre túlélte mindezt, sikeres … pszichoanalitikus lett Ausztráliában) Magát a letartóztatást részletesen elmondja, akárcsak késıbbi sikeres életét, Zádor, 1998, 2000.) A másik kontextus Rusznyák MTA elnök kézírásos bejegyzése, amelyben titkárnak a pszichoanalitikus Hajdú Lilit javasolja. Miért? Talán azért mert két éve az MTA Sántha inkviziciójában eljátszotta a ráosztott szerepet. Együtt az elmozdított tikárral, Zádor Imrével. Huszár Tibor (1998, 23. o.) mindkettejüket a „pav-reál” stílus képviselıi közé sorolja a Sántha vita keretében: leegyszerősített pavlovizmus összekapcsolva az egyetemi jegyzetek tud-szoc-ával. A kontextuális elemzés számára a kihívást az adja, hogy mindkét esetben kiváló pszichoanalitikusokról van szó. (Egyébként nem Hajdú Lili lett a titkár, hanem Katona Ferenc, a késıbbi gyermekneurológus.)

Példák a meggyızı változásokra a szakmai szövegekben A kereshetı szövegek új lehetıségeket adnak a szakmai változások pontosabb nyomon követésére. Iskolák és fogalmak sorsa Visszatérı téma az 1930-as évek pszichológiájának jellemzésében, hogy az egymással versengı nagy iskolák hogyan is alakultak viszonylagos súlyukat tekintve. Beszélhetünk errıl átfogóan, az elméleti megfontolásokat elemezve, de beszélhetünk kulcsfogalmakat tekintve is. Az alábbi ábra például azt mutatja, hogy az egész nemzetközi szakirodalmat tekintve a PsychLit adatbázis alapján a behavioristák által tematizált tanulás az 1930-as évektıl mindmáig vezet az észleléssel szemben.

A learning és a perception kulcsszavak megjelenése a nemzetközi szakirodalomban Ugyanakkor mint az alábbi ábra mutatja, a kognitív pszichológia megjelenésével, bár a learning továbbra is vezet, a memory erısen feljön hozzá.

A learning és a memory címek megjelenése a nemzetközi szakirodalomban

Ezzel párhuzamosan a neobehaviorizmus kezdetén a verbal learning felfelé ível, hogy aztán leáldozzon.

A verbal learning felívelése és alkonya Egy szerzırıl is sokat mondhat a szövegbányászat. William James évtizedekig néhány tucat hivatkozással szerepel a szakirodalomban. Az utóbbi évtizedben azonban ez a szám felmegy 2000re. James a tudat iránti és a self iránti új érdeklıdés révén szinte újra kortársunkká válik.

William James hivatkozások a nemzetközi irodalomban Nemzeti trendek A kereshetı szövegek azt is megmutatják, hogyan változik egy nemzet jelenléte.

A magyar jelenlét 14-szeresére nı a nemzetközi pszichológiai aktivitásban Ne feledjük, hogy ez azért ma is csak két ezrelék, de sokkal nagyobb, mint fél évszázada volt (Pléh, 2011). A pszichológia gyakorlata A szavak elemzése érdekes idıtrendeket mutathat az alkalmazott lélektanról is. Hogyan válik dominálóvá az 1950-es évektıl az átfogóbb psychotherapy a psychonalysis-hez képest, mutatja az alábbi ábra.

Érdekes ugyanezt megnézni a Google ngram segítségével az angol nyelvő általános irodalomban. Azt látjuk, hogy a köznapi mentalitásban a psychoanalysis sokáig vezet, a váltás ugyanakkor szintén az 1950-es években történt meg.

A psychotherapy és a psychonalysis az angol nyelvő általános irodalomban

Irodalom Huszár, T. (1998): A politikai gépezet 1951 tavaszán Magyarországon. Sántha Kálmán ügye. Budapest: Corvina Pléh, Cs. (2011): A magyar kísérleti pszichológia fejlıdési íve 1950–2010 között. Magyar Pszichológiai Szemle, 66. 669–694. Pléh, Cs. (2014): Pszichológusok és történészek. A pszichológiatörténet mővelésének két célcsoportja és két mőfaja. Magyar Pszichológiai Szemle, 69. 547–565. Zádor, I. (1998): Lélekgyógyítás tengereken túl Egy pszichiáter visszaemlékezései. Budapest: AduPrint Zádor, I.. (2000): Minden perc egy örökkévalóság. Budapest: Argumentum Young, R. M. (1966): Scholarship and the History of the Behavioural Sciences. History of Science, 5, 1-51

A pszichológiatörténet relevanciája és módszertani kérdései a Szondi-kutatás alapján Kiss Enikı Csilla PTE Pszichológiai Intézet

Szondi Lipót sorsanalízisével és szakmai életútjának feltárásával 1986-ban kezdtem el foglalkozni, amikor Magyarországon meglehetısen kevés publikáció jelent meg a témában. Az alábbiakban bemutatom a győjtés során alkalmazott módszereket, illetve felvetem azokat a kérdéseket, amelyek általánosan a pszichológiatörténeti rekonstrukció problémái kapcsán fogalmazódtak meg bennem. 1. A pszichológiatörténeti kutatás relevanciájáról A pszichológiatörténet természetébıl fakadóan olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a tudomány szempontjából jelentıs személyek vagy tudományos felfedezések egy elmúlt idıszakára vonatkoznak. Így a legelsı kérdések között felmerül, vajon milyen jelentısége lehet ezeknek az ismereteknek, amelyek a múltra vonatkoznak? A tudományos fejlıdés szempontjából van-e ezeknek az ismereteknek relevanciája, bármilyen módon a jövıbe mutató szerepe? A kérdéssel kapcsolatban az egyik általános válasz az lehet, hogy a „nagy elıdök” életútjának ismerete, szakmai elhivatottsága és tudományos elkötelezettsége mintát és példát ad a következı generáció(k)nak, vagyis a szakmai szocializáció szempontjából indokolt lehet (ld. Pléh, 2014). A tudományos felfedezések tartalma az idık során természetszerőleg változik, de a szakmai elkötelezettség, a tudományos identitás kialakulása szempontjából vélhetıen minden tudományos gondolkodó esetében döntı hatást gyakorol a „múlttal” való találkozás. Pszichológiai körökben nem kell hangsúlyozni, milyen fontos szerepet tulajdonítunk „a mesterrel” való találkozás jelentıségének, példaként Mérei Ferenc tanár úr nevét említhetnénk, aki pszichológus (és nem csak pszichológus) nemzedékek számára nyújt ma is szellemi inspirációt a bölcsészet- és társadalomtudomány képviselıi számára (ld. pl. Mérei Ferenc Szakkollégium tevékenysége az ELTE intézményi keretében). Egy-egy kiemelkedı tudós inspiratív személyisége, tudományos gondolkodása, szemlélete megállapíthatóan döntı hatással bír az elkövetkezendı nemzedékre. A példa követésében nem feltétlen a „tartalom” fog szerepet játszani (ami idıvel elavulhat), hanem a „forma”, amit magával a módszerrel azonosíthatunk, hogy miképpen lehet a világ megismerése iránti érdeklıdésünkben tudományos módon kérdéseket feltenni, gondolkodni. Az inspiratív szellemi közeg létrejöttekor az is fontos tényezı ugyanakkor, hogy ne a múlt „bálványait” imádjuk, hanem merjük kérdéseinket újból és újból feltenni és az elıdök eredményeihez kritikai reflexióval viszonyulni1. 1

Példaként Molnár Imre visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy Szondi laboratóriumában az elsık között kapott kiképzést a Szondi-tesztet illetve a sorsanalitikus elméletet tekintve, amire így reagált: „De meg kell mondanom, hogy kiképzésünk elején a „fiú-generáció” (vagyis az elsık között kiképzett „generáció” – K. E. Cs.) minden tagja ellenállásban volt. Nem hittünk ebben a merıben újszerő teóriában, s azzal a szándékkal kezdtünk

A pszichológia tudományterületére is igaz, hogy az idıi dimenziót tekintve a jövı ismerete nincs a múlt nélkül, még akkor sem, ha a jelen alapvetı szerepe az, hogy lerombolja és meghaladja a múltat. A pszichológiatörténet relevanciájának kérdése tekintetében konkrétan a Szondi kutatás kapcsán egy másik válasz is megfogalmazódik számomra. Eszerint a tudományos ismereteknek van olyan típusa, amely a felfedezı korában még sejtésként (intuícióként) jelenik meg és a tudomány további fejlıdése, a késıbbi korok válnak képessé arra, hogy az ismeretek és a módszertan elırehaladásával az adott felfedezés tudományos egzaktsággal alátámasztható legyen. Példaként említhetném Szondi örökléstan teóriáját (Szondi szavaival „a sorsanalízis nem más, mint a genetika bevezetése a pszichoanalízisbe” Fogács Péter, 1986), ami a modern genetika tudása és módszertani lehetıségei révén új tudományos alapokra helyezheti Szondi sorsanalitikus felismerését (ld. többek között Bereczkei, 1999). Ez ahhoz az általánosítható gondolathoz vezet, hogy sok esetben a tudás háttere nem felfejthetı az adott korban, de a felismerés a késıbbi korok ismereteit gyarapíthatja, sıt további kutatások inspirációjául szolgálhat. Ezekben az esetekben a pszichológiatörténet egyfajta hídként mőködhet közre múlt és jövı között. Ennek eredményeként a tudomány számára az ismeret nem vész el, hanem megırizhetıvé válik egy olyan kor számára, amely ki tudja bontani és fel tudja használni a benne rejlı tudást. Ugyanennek a nézıpontnak egy másik aspektusa, hogy egy-egy korábbi ismeret – fıleg a bölcsészettudomány, társadalomtudomány vonatkozásában – egy adott társadalom kérdésfelvetése révén újabb aktualitást nyerhet, s a korábbi ismerethez történı visszatérés illetve az attól a jelenbe történı visszarugaszkodás a ma számára kreatív inspirációt jelenthet (vagyis valamely aktualitás révén a múlt elméleteit illetve az elmélettel kapcsolatos tapasztalatokat felhasználhatjuk a jelen kérdéseinek megválaszolásában). A pszichológiatörténeti kutatások relevanciájához a bemutatásra kerülı alfejezetek további hátteret illetve szempontokat vetnek fel, amelyek elsısorban tudományfilozófiai, módszertani és pszichológiatörténeti szempontokat jelenítenek meg. 2. Alkalmazott módszerek Szondi sorsanalízise és szakmai életútja feltárására Szondi Lipót szakmai életútját, munkásságát és tudományos tevékenységét több forrás felhasználásával dolgoztam fel, komplex módszertani megközelítésben. A történeti rekonstrukció végül a Magyarországon és Svájcban megtalálható források együttes értelmezésébıl állt össze. A pszichológiatörténeti rekonstrukció módszereként felhasznált források, információk fıként az alábbiak voltak: a) a korszak történelmi-kulturális-társadalmi időszakának megismerése (tudományos történelmi források, ill. korabeli írók, művészek publikációi alapján), a korszak atmoszférájába való betekintés céljából. b) MTA Levéltárában meglévő Szondi anyagok áttekintése, c) Forgács Péter Szondi Lipóttal készített interjú filmjének megtekintése (1986), vizsgálati anyagot győjteni, hogy mi majd bebizonyítjuk Szondinak, hogy ez a teória téves”. (ld. Molnár I., : Ami a kulisszák mögött volt a magyar pszichológiában 1932-1976 között. Kiadatlan kézirat). A teória azonban kiállta a próbát.

d) Szondi egykori munkatársaival történő interjúk készítése (Illyésné Kozmutza Flóra, Mérei Vera, Balázs Péter (Brazília), Benedek István, Gádorné Donáth Blanka, valamint a zürichi Szondi Intézet munkatársaival történő beszélgetések (különösen Karl Bürgi-Meyer és Friedjung Jüttner). e) Levelek, dokumentumok a zürichi Szondi Intézetben (az un. Szondi-szoba anyaga, amelyet „Szondi-múzeum”-nak is neveznek), f) Szondi önéletrajzi írása (1973), g) Szondi magyarországi és svájci tudományos munkásságának áttekintése, h) Szondi Lipót teljes publikációs listájának elkészítése (a zürichi Szondi Intézettel közös kutatómunka keretében), i) a nemzetközi sorsanalitikus folyóirat, a Szondiana lapszámainak áttekintése.

3. A pszichológiai és a pszichológiatörténeti megismerés általános problematikája A pszichológiatörténeti rekonstrukció tudományos hitelességének általános kérdéseivel összefüggésben számos további probléma és gondolat merül fel számomra. Mikor/mitıl lesz objektív a történeti rekonstrukció? Hogyan választható le a kutató szubjektivitása? Hogyan lehet objektív egy más korból történı visszatekintés egy adott történeti idıszakra vonatkozóan? Lehet-e az egyáltalán? Milyen célkitőzés vállalható fel a kutató számára? A felvetıdı kérdések megvilágítására a tudományos megismerés kritériumainak alapkérdéseihez kell, hogy visszatérjünk. A tudományos megismerés általános kérdéseivel a tudományfilozófia foglalkozik. A 17-18. sz.-ban a modern tudomány megjelenésével feszültség támad a tudományos megismerés kritériumainak való megfelelés tekintetében a természettudomány és a bölcsészettudomány módszertanának gyakorlata között. Ha a két megközelítésmódot az egyszerőbb megértés kedvéért élesen szétválasztjuk, a természettudományos módszertan azon az elıfeltevésen alapul, hogy a világ objektív módon megismerhetı, ahol az objektivitás kritériumai a kísérletezés, a megismételhetıség és az interszubjektív igazolhatóság. Az interszubjektív igazolhatóság azt jelenti, hogy nincsen olyan feltétele a tudományos igazság belátásának, ami bizonyos elıképzettségen alapul vagy a józanészen (common sense) túlmutat. Az interszubjektivitás a tudományos közösség által történı elfogadottságot is jelenti, s emellett azt, hogy az igazság – a tudományos diskurzuson belül – nem perspektivikus. A természettudományos megközelítésnek emellett olyan igazságfogalma van, amely az igazságot korrespondencia viszonyként fogja fel. Heidegger leírásában (2007) a korrespondencia viszony a következıket tartalmazza: 1. az igazság helye a kijelentés (ítélet), 2. az igazság lényege az ítélet és a tárgya közötti „megegyezés”, 3. az igazság ily módon történı felfogása történetileg Arisztotelésszel jelenik meg (ami az igazság fogalom történeti eredetére utal). (ld. 250.o.) A természettudományos gondolkodás ismérvei az empirikus adatokon nyugvó és logikai relációkat szem elıtt tartó tudás, amely a hipotézisek igazolásával vagy cáfolásával ok-okozati összefüggések feltárására irányul. A természettudományos megismerés univerzális, ami azt jelenti, hogy nem függ földrajzi helytıl, kulturális hovatartozástól, vagyis mindenki számára ugyanúgy jelenik meg (objektivitását ez támasztja alá). Az objektivitás kérdése a 20. sz. közepén számos kritikát váltott ki Duhem nyomán, aki többek között leírta,

hogy a megfigyelésekhez, kísérletekhez eleve rendelkezünk egy elfogadott háttértudással; továbbá a mérési eredmények megbízhatóságával kapcsolatos elıfeltevésekkel; illetve a kiinduló állapot és az empirikusan nyert adatok közötti összefüggések megtalálása sem egyértelmő. Quine tovább lépett és eljutott addig, hogy végeredményben a tudományos közösség konszenzusa dönt arról, hogy mely hipotéziseket tekintjük elfogadottnak vagy elutasítottnak (idézi Laki, 2014.) A felmerülı kritikák eredményeként továbbá két alapvetı tényezıre hívja fel Laki a figyelmet, mely szerint a tapasztalás nem passzív, hanem a tapasztaló aktív közremőködése révén létrejött folyamat; illetve az igazolás nem kizárólag explicit szabályok mentén (algoritmusokban) zajlik. Mindennek következményeként megkérdıjelezıdik, hogy „a tudomány empirikusan megalapozott és racionálisan igazolt univerzális tudásrendszernek” tekinthetı-e (uo. 105.o.). A modern kori természettudományos gondolkodást kísérelte meg továbbvinni a társadalomtudomány tekintetében a pozitivista gondolkodás, amely a 19. században vált népszerővé, s megjelenése elsısorban Auguste Comte nevéhez köthetı. A pozitivizmus a természettudomány mintájára empirikus alapokra helyezte módszertanát, s adatgyőjtésében a kvantitatív szemlélet vált uralkodóvá. A pozitivista gondolkodás a megfelelı mennyiségő empirikus adatgyőjtés révén kívánja felmutatni a természettudományos kritériumok szerint teljesülı objektivitást és a talált törvényszerőség teljesülését. Számos ismeretelméleti probléma jelentkezik e kísérlet közben, így például itt is felmerül a megismerés objektivitásának kérdése (az adatgyőjtés maga szelektív és interpretatív); tehát ebben az eljárásban is szükséges az adatok, eredmények elızetes értelmezése, holott a pozitivizmus célja az elıítéletektıl nem terhelt megismerés módszertanának kidolgozása. A hermeneutikai filozófia 20. sz-i képviselıi - Dilthey, Heidegger, Gadamer – kísérletet tettek a bölcsészettudományok módszerének emancipálására és újradefiniálására. Heidegger Lét és idı c. munkájában (1927/2007) az igazság alléthikus (vagyis el nem rejtett) jellegére világít rá, a megértés pedig „a jelenvalóság feltárultságaként mindig a világbanbenne lét egészére vonatkozik. A világ minden megértésében veleértjük az egzisztenciát és megfordítva. Továbbá minden értelmezés a jellemzett elı-struktúrán mozog. Minden értelmezésnek, amely hozzájárul a megértéshez, már eleve meg kellett értenie az értelmezendıt” (uo. 182.o) Az idézet arra utal, hogy az egyes dolgok az egészben nyerik el jelentésüket, s mi magunk is a megérteni kívánt világ részei vagyunk. Az értelmezés mindig bizonyos elızetes feltevésekhez kapcsolható, s az értelmezésben már eleve benne foglaltatik a megértés mozzanata. A fenti idézet továbbá a megértés kör-struktúrájához vezet tovább, mely szerint a megértés folyamatában a részeket az egészbıl érthetjük meg, s az egészet pedig a részekbıl. Példa lehet erre az olvasás folyamata, mely során a részletek alapján felépítünk a történetre vonatkozóan egy elképzelést, s ha az elképzelés nem válik helytállóvá, késıbb módosítjuk azt az új információk mentén. A megértés kör folyamata oda-vissza zajlik, ami állandó kölcsönhatást jelent az értelmezendı dolog és az egészben történı elhelyezés között. A bölcsészettudomány nézıpontjában az idı is másképpen jelenik meg, mint a természettudományos gondolkodásban. A természettudomány szemléletében az idı kvantitatív módon nyilvánul meg, míg a bölcsészettudomány kvalitatív idıfogalommal dolgozik. Pl. amikor megértünk valamit, azt a történetiségében értjük meg, mely történeti

dimenzió több szempontból is érdekes. A megértett dolgot, mint saját idıi világába tartozót fogjuk fel, mégis szakadék tátong a két idı között - amelybe az adott dolog tartozik, s amelyben mi magunk létezünk. Ez a megértés paradox jellegére mutat rá. A megértés paradox jellegét az is fokozza, hogy valójában nincs tökéletes megértés (pl. senki sem érti tökéletesen a másikat), viszont van parciális megértés, ami a már korábban leírt hermeneutikai kör struktúra felfogásával tovább vihetı (a másik megértése is a részegész viszonylatában történik). A történeti megértéssel összefüggésben Gadamer szerint (1960/1984) „csak az idıbeli távolság segítségével lehet megoldani a hermeneutika voltaképpeni kritikai kérdését” (212.o.), vagyis az idıi távolság elısegíti a megértésben alkalmazott elıítéletek hamisságának felismerését, amelyek a félreértéshez vezethetnek. Gadamer emellett rámutat annak fontosságára is, hogy jóllehet az elıítéletek a megértés aktusában pozitív szereppel bírnak, mégis képesnek kell lennünk ezek elvi felfüggesztésére az idegenség tapasztalásakor. A másik megértésének folyamatában így kritikus önreflexióval kell rendelkeznünk. Gadamer szerint továbbá: „A valóban történeti gondolkodásnak gondolnia kell saját történetiségére is. Csak ekkor fog felhagyni azzal, hogy egy történeti objektum ábrándját kergesse, mely az elırehaladó kutatás tárgya, s csak ekkor fogja az objektumban felismerni önmaga mását, s így egyiket is, másikat is megismerni. Az igazi történeti tárgy nem tárgy, hanem ennek az egyiknek és másiknak az egysége, viszony, melyben a történelem és a történeti megértés valósága áll” (uo., 213.o.). Az idézet alapján a történetírás során a dolgok és a vélt összefüggések folyamatos értelmezése zajlik, s ebben az értelmezési folyamatban azt is észre kell vennünk, hogy a jelen perspektívája mindig megjelenik, amikor a múltra pillantunk. A hermeneutikai gondolkodók szerint emellett a történésznek mindig a jelen számára érdekes/aktuális dolgokat kell vizsgálnia, amelyek kérdésként megszólítanak bennünket. A fentiekbıl kirajzolódik a bölcsészettudomány és a természettudomány egymástól különbözı természete, amely a tudományos kutatások tekintetében késıbb a kvalitatív és a kvantitatív kutatási stratégia létrejöttéhez vezetett (ld. Szokolszky, 2004). A pszichológia, mint tudomány a bölcsészettudomány és a természettudomány határmezsgyéjén helyezkedik el, ezért kutatási módszertanában mind a kvalitatív, mind a kvantitatív kutatási stratégiát alkalmazza. A módszertan kérdésének megválasztása annak függvényében merül fel, hogy milyen típusú tudást szeretnénk megszerezni és ehhez milyen kutatási módszer illeszkedik. A tudományterületen belül a kísérletezésnek, a pszichometriai (korrelációs) megközelítésnek és a hermeneutikai–fenomenológiai megközelítésnek a hagyománya egyaránt kialakult. A kísérletezés a modern kori természettudományos kritériumnak igyekszik megfelelni s célkitőzése az ok-okozati viszony feltárása, a korrelációs megközelítés a természetesen elıforduló tényezık együtt járásáról tud informálni, míg a hermeneutikai-fenomenológiai módszer Diltheyre alapozva (1894/2004) a megértı lélektan megjelenésén keresztül a személyiségmőködés egészlegességében történı felfogását hozta magával (Szokolszky, uo.). A pszichológia tudomány alapvetı kutatás módszertani jellemzıinek megemlítése után a pszichológiatörténet vizsgálati módszerei és kérdései kerülnek górcsı alá. A pszichológiatörténeti megközelítésnek az alkalmazott módszer alapján két típusát különböztethetjük meg, a leíró hagyományt és az elmélet típusú hagyományt (Pléh, 2010).

Pléh felosztása szerint a leíró hagyomány két további altípusa lehet az anekdotikus illetve a pozitivista megközelítés, mely megközelítések az elbeszélések és az adatok minél nagyobb számú győjtését, valamint a kronologikus bemutatást tőzik ki célul. Az alapos adatgyőjtés révén sok személyes, közvetlen társadalmi és intézményes információ birtokába kerülnek a kutatók. Az elmélet típusú hagyomány ezzel szemben az egymás viszonylatában megjelenı fogalmi, ismereti hálóra fókuszál, melynek eredményeképpen az egyes koncepciók (pszichológiai iskolák) egymáshoz történı viszonya rajzolható meg. Pléh megemlíti a pszichológiatörténet harmadik lehetséges útját, a társadalmi vonatkozásból kiinduló történészek és szociológusok munkáját, akik a leíró pszichológia és az elméletorientált megközelítési módszer és az ismeretek szintézisét képesek elvégezni, amely egyelıre inkább perspektivikus lehetıséget jelent a jövı számára (Pléh, uo.). Pléh 2014-es cikkében kifejti továbbá a pszichológiatörténet mővelésének hagyományos (pszichológiai) és reformista (történészi) felfogását (Pléh, 2014). A hagyományos felfogás a szakmai szocializáció szerepét hangsúlyozza, míg a tudománytörténészi felfogásban a szaktudomány és a szakma, mint a társadalomtörténet tárgya jelenik meg. A hagyományos felfogás útját követık fıként forrásközpontú s néha statisztikai módszerekkel dolgoznak, míg a tudománytörténészek elsısorban a levéltár és eszmetörténeti beágyazás módszerével kutatnak. Pléh továbbá kifejti, hogy e két módszer nem zárja ki egymást, inkább gazdagíthatják az adott téma feltárását. 4. A pszichológiatörténeti rekonstrukció hitelességének kérdéseirıl A pszichológiatörténeti rekonstrukció hitelességének kérdését a következıképpen összegezném. Egyfelıl a Szondi kutatásban a pszichológiatörténet kutatási módszereként a komplex módszertant követtem, ami azt jelenti, hogy a Pléh által a fentiekben bemutatott mindkét utat egyszerre jártam. Tettem ezt azért is, mivel magam is szerettem volna arról megbizonyosodni, hogy azok az információk, amelyeket összegyőjtök, és végül megállapítok a leginkább közel állnak a tényleges valósághoz. Ugyanakkor a pszichológiatörténeti kutatások kapcsán is felmerül számomra az az általános tudományfilozófiai és ismeretelméleti kérdés, amely a valóság objektív feltárásáról szól. A fentiekben részleteztük, hogy a modern kritikák tükrében a természettudományos és a bölcsészettudományos megközelítések egyaránt problematikusak, amikor objektív megismerésrıl van szó. Úgy tőnik, a valóság teljessége objektíven megragadhatatlan és megközelíthetetlen. Koncepcióink vannak a jelenségekre vonatkozóan, amelyeket kiindulópontnak tekintünk, s amelyeket fel is használunk az általunk megértett valóság leírásában. Feltehetıen más módszerrel nem rendelkezhetünk, mindenesetre ez arra figyelmeztet bennünket, hogy a feltárt tényeket és valóságot a maga relativitásában, a kritikai önreflexió tükrében is képesek legyünk látni. A pszichológiatörténeti kutatásokat is érintik a fenti kérdések, hisz ebben az esetben is felmerül a pszichológiatörténeti kutatás objektivitásának problematikája. Kérdés, módszertanilag hogyan kerülhetı el a történetíró szubjektív viszonyulása? Elkerülhetı-e egyáltalán? A korábban leírt megközelítéseket figyelembe véve hogyan gondolható tovább a tudományos igazolás módszertana a pszichológiatörténetre vonatkozóan?

Jelen sorok e kérdésekkel és gondolatokkal járulnak hozzá a vitaszimpózium anyagához.

Irodalom Bereczkei Tamás (1999): Szondi és a modern biológia. In: Gyöngyösiné Kiss Enikı: Szondi Lipót. Magyar Pantheon sorozat, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. Dilthey, W. (1894/2004) A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Gondolat Kiadó. Forgács Péter (rendezı) (1986). Szondi Lipót portré. (magyar dokumentumfilm, 60 perc) Heidegger, M. (1927/2007): Lét és idı. Második, javított kiadás. Budapest, Osiris. Laki János (2014): Kulturális relativizmus és tudomány. In: Faragó-Szabó István, Gyöngyösi Megyer, Takó Ferenc, Tóth Olivér István (szerk.) (2014): Világunk határai. Budapest, Eötvös Collegium Filozófiai Mőhely Kiadása. Molnár Imre (é. n.) : Ami a kulisszák mögött volt a magyar pszichológiában 1932-1976 között. Kiadatlan kézirat. Pléh Csaba (2010): A lélektan története. Budapest, Osiris. Pléh Csaba (2014): Pszichológusok és történészek a pszichológiatörténet mővelésének két célcsoportja és két mőfaja. Magyar Pszichológiai Szemle, 69. 547–565. Szondi Lipót (1973): Leopold Szondi. Shicksalsanalyse – eine Selbstdarstellung. In: Pongratz, L. J., Psychotherapie in Selbstdarstellungen. Bern, Hans Huber, 413-457. Magyarul: Szondi Lipót (1996): Sorsanalízis és önvallomás. Thalassa, 11. évf. 2. 5-38. Szokolszky Ágnes (2004): Kutatómunka a pszichológiában. Budapest, Osiris.