r
Az
új görög-kathoííkus püspökségről, =
Religio 1911. deczember Szerző
24. neve alatt.
=
A „Religio" 1911. évi három számában Hadzsega Gyula dr. beható egyháztörténeti fejtegetések során hibáztatja azt a taktikaváltoztatást, amely a gör. kath. magyarság mozgalmában legutóbb beállott, s amely mint közönségesen ismeretes — tulajdonképpen csak viszszatérést jelent arra a régi taktikára, hogy egyháznyelvi ügyünk törvényes szabályozását egy külön püspökség vigye keresztül. Mint a gör. kath. magyarok országos bizottságának elnöke, kötelességemnek tartom e szemrehányás alaptalanságáról a „Religio" olvasóközönségét tájékoztatni. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a H. dr. által szóba hozott új taktikát, amely az 1896. évi pápai tilalommal és a magyar kormánynak a külön püspökség fölállítását elodázó ugyanazon évi elhatározásával vette kezdetét, a gör. kath. magyarság nem önként választotta, hanem azt a m. kir. kormány és a róm. kath. püspöki kar írta elő. Az akkori magyar kormány abban a véleményben volt, hogy a magyar, szláv és román ajkú hívek egyházmegyei közössége a magyarosodás ügyét szolgálja; a róm. kath. püspöki kar pedig egyházpolitikai okokból ellenezte ugyan a magyar liturgiát, de az egyházmegyei liturgikus nyelvnek az áldozópap csendes imáira és az átlényegülésre szorítkozása mellett a magyar istentiszteletnek olyan mértékben volt hajlandó tért engedni, amely teljesen alkalmas a hívek lelki szükségének kielégítésére s azok nemzeti érzékenységét is csak kis mértékben érinti. így
keletkezett az a taktika, amelyet H. dr. továbbra is követve kívánna látni. A gör. kath. magyarok 1900. évi római zarándoklatukkal fönntartották ugyan a magyar liturgiára irányuló elvi álláspontjukat, de különben teljes loyalitással alárendelték magukat az új taktikának. Enynyit és nem többet jelentenek a római zarándoklatról kiadott „Emlékkönyv" ama szavai, amelyekre H. dr. hivatkozik. őszintén belementünk az egyházmegyei közösség fönntartásába, de rózsás reményeket annál kevésbbé táplálhattunk, mert már a zarándoklat előtt is, főleg pedig utána, erős nemzetiségi támadások értek bennünket, még pedig nemcsak a román, hanem a rutén többségű egyházmegyék hírlapi szócsövei részéről is. És valóban a nekünk előírt és általunk teljes loyalitással elfogadott taktikát csakis az a szellem hiúsította meg, amelyet H. dr. is hibáztat a byzánci egyháznál, mondván, hogy a politikát belevitte a vallásba és a nem görög népeknek puszta csökönyösségből nem volt hajlandó tért engedni a liturgiában, holott pedig, ha kisegítéskép tért engedett volna, akkor H. dr. nézete szerint nemcsak a keleti egyház egységét, hanem a görög nyelv liturgikus jellegét is sikerűit volna megmentenie. Mint laikus ember, nem mélyedhetek egyházi kérdések vitatásába. De ismerve a görög kultura akkori hanyatlását és ismerve rítusunk természetét, főleg pedig saját alábbi élményeinkből következtetve, merem állítani, hogy olyan mentőkísérlet, amely csak kisegítéskép adott volna teret a népnyelvnek, akkor is hajótörést szenvedett volna azon a mértéken, amelyet egyfelől a nem-görög népek követeltek, másfelől a byzancí egyház megadni hajlandó lett volna. Ellenben, ha nem is a görög nyelv liturgikus jellegét, de legalább a keleti egyház egységét bizonyára sikerült volna megmenteni, ha Byzánc a nyelvi kérdésben teljesen szabad kezet adott volna a nem-görög népeknek és reájuk bízta volna, hogy menynyit akarnak megtartani a liturgia eredeti nyelvéből. A mi esetünkben a byzánci egyháznak úgy valódi, mint a H. dr. által korrigálni kívánt történelme megismétlődött. Ismeretes ugyanis, hogy a román többségű egyházmegyék a liturgiában magyar híveiknek semmi legkisebb tért sem akartak engedni. Ez a körülmény már egymagában is elegendő ok volt arra, hogy viszszatérjünk a külön püspökség eszméjére, mert
mint a görög katholikus magyarság vezető emberei, nem vehettük magunkra, hogy pusztulni hagyjuk ottani magyar hitsorsosainkat és véreinket. De csalódás ért bennünket a rutén többségű egyházmegyékben is, még pedig azon — a régi hagyományokkal szemben kialakult és látszólag, de csakis látszólag tranzigens — új iskola részéről, amelynek elveit H. dr. most a „Religio"-ban fejtegeti. Hogy ez az iskola csak látszólag tranzingens és nem is olyan latin irányú, mint amilyennek sokan gondolják, ez már abból is kitűnik, hogy a nyugati egyház szigorúbb fegyelmét csakis az egyháznyelvi kérdésben adoptálta, ellenben pl. a naptáregyesítés kérdésében mereven ragaszkodik a keleti egyház külön fegyelméhez, de mindkét esetben a gör. kath. magyarság vitális érdekeit érinti. De még ennél is világosabban kitűnik ennek az új iskolának merevsége abból, hogy a magyar nyelv térfoglalását illetőleg nem volt hajlandó elmenni addig a mértékig, amelyet a római katholikus magyar püspöki kar mérvadó tagjai saját egyházpolitikai álláspontjukról megjelöltek, hanem továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar nyelv a népéneken kívül csak a liturgia azon részeiben érvényesülhessen, amelyek diakonusok által végezhetők. Hiszen szükségtelen bizonyítani, hogy ez a gyakorlatban olyan nagymérvű viszszafejlesztést jelentene, amely még ha netalán (dato, non concesso) valamenynyire kielégítené is a hívek lelki szükségét, de nemzeti szempontból okvetlenül azok rutenizálására vezetne. Evvel a hívek elérnék ugyan lelki szükségletük teljes kielégítését, de magyarságukat elvesztenék. Egyházi jellegénél fogva ez az iskola bizonyára nem is gondolt erre a következményre, hanem okulva a byzánci egyház történetéből, de egyúttal ügyesen kihasználva a róm. kath. egyházi köröknek a magyar liturgia ellen irányuló egyházpolitikai aggályait is, csak az lebeghetett előtte, hogy a magyarországi román és a gácsországi rutén egyházak mintájára egyházmegyéink rutén tipusát (az eddigi semleges „graecus" helyett) jobban kidomborítsa. Mindazonáltal csak csodálkozni lehet azon, ha az iskola tagjai csak egy pillanatig is hihették azt, hogy az egyházmegyei közösség fenntartásáért akár a magyar hívek, akár a magyar kormány ily magas árt hajlandók volnának fizetni, akár pedig, hogy ilyen megoldáshoz a róm. kath. magyar püspöki kar hajlandó volna segédkezet nyuújtani. Ismétlem azonban, hogy a külön püspökségre való viszsza-
térés első sorban a román egyházmegyék magatartása miatt vált elkerülhetetlenné. Hozzáteszem, hogy elkerülhetetlenné vált még azért is, mert a nehéz nyelvi kérdés törvényes rendezését tagadhatlanúl csakis egy minden nemzetiségi ellenhatástól mentes új püspökség viheti legkönynyebben keresztül. Fölösleges volna tehát és mint főrendiházi beszédemben, úgy itt is kitérhetek az elől, hogy részletesen felsoroljam azokat a kevéssé örvendetes további fejleményeket, amelyek részint az említett egyházi iskola hatása alatt, részint ezen kívül, a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben is arra a mai tarthatatlan helyzetre vezettek, hogy nyelvi gyakorlatunk egyházhatósági szabályozása mai napig elérhető nem lévén, e gyakorlatba — mint abususba — akár politikai, illetve nemzetiségi, akár felekezeti , akár pedig még puszta egyéni indokból is mindenki beleköthet. Különben is úgy tudom, hogy cármenynyire kedveztek is az 1896-ban és azóta közbejött körülmények a most H. dr. által képviselt új iskolának, az mégsem vert mély gyökeret a két egyházmegyében, hanem a szláv ajkú hívek s azok papságának túlnyomó része híven kitart a régi hagyományok mellett és így remélni lehet, hogy az új egyházmegye létesítése után ez az iskola (létalapját úgy is elveszítvén) víszsza fog térni a régi hagyományokhoz, amelyek kizárták a politikát a templomból, az egyházi kormányzatban pedig és a polgári életben a hamisítatlan magyar hazaszeretetnek anynyi rogyogó példáját adták. Mi görög katholikus magyarok, az elkerülhetetlenné vált taktikaváltoztatás után sem akarunk okot szolgáltatni e régi hagyományok megváltoztatására s éppen ezért az új egyházmegyét nem a H. dr. által joggal kifogásolt módon és szellemben, hanem azon az alapon óhajtjuk létesíteni, amint ezt, a munkácsi egyházmegye nagy terjedelme miatt, a római zarándoklatunkról kiadott „Emlékkönyv" 37. lapján arra az esetre is kilátásba vettük, ha — mint még akkor remélhető volt — egyháznyelvi ügyünk törvényes rendezését sikerült volna még a régi egyházmegyei keretek közt elérnünk. Nem kívánjuk tehát magunkat az egyházi téren megkülönböztetni szláv ajkú hittestvéreinktől; nem kívánjuk, hogy az új egyházmegyét magyarnak nevezzék, megmaradunk a régi hagyományos és törvényes „görög katholikus" jelleg mellétt, sőt nem ragaszkodunk feltétlenül a magyar liturgiához sem. Számolva az egyházpolitikai kövtelményekkel, beérjük azzal, hogy az ősi görög liturgikus nyelv mellett a magyar ístenitisztelet
r 209
olyan egyházhatósági törvényes szabályozást nyerjen, amely a mai tarthatatlan állapotnak véget vessen. Nem kívánjuk végre azt sem, hogy a munkácsi és eperjesi egyházmegyék öszszes magyar parochiái átcsatoltassanak az új egyházmegyéhez, sem pedig azt, hogyha netalán az új egyházmegyébe rutén parochiák is kerülnének, azok egyházi nyelvükben csak a legkisebb csorbát is szenvedjék. És bizton reméljük, hogy ha és amely mértékben az új egyházmegyében a görög liturgikus nyelv mellett a magyar istenitisztelet törvényes szabályozást nyer, ezt az ó-szláv liturgikus nyelv mellett és ugyanoly mértékben a munkácsi és eperjesi egyházmegyék sem fogják megtagadni azoktól a magyar hitközségektől, amelyek kötelékükben maradnak. Ilyen módozatok mellett az új püspökségben jogosan senki sem kereshet mást, mint a görög katholicizmus honorifikálását és a quod uni iustum, alteri aequum elvének oly módon való érvényesülését, amely legalább is a magyar és szláv ajkú hittestvérek közt az egyházi egységet továbbra is biztosítaná és az egyházmegyei közösséget is csak részben érintené. Sőt ilyen módozatok mellett reméljük az egyházi egység tudatának újra ébredését román ajkú hittestvéreink részéről, mert a quod uni iustum alteri aequum elvének érvényesülése a legjobb eszköz az egyházi és nemzeti békére, A gör. kath. egyházi egységnek pedig legideálisabb módja az, ha a különböző ajkú hívek kölcsönösen otthonukat találják egymás templomaiban. Ezek után még csak H. dr. cikksorozatának legutolsó részére kívánok néhány megjegyzést tenni. Az egyik megjegyzésem az, hogy a római Szentszék elé terjesztett emlékiratunknak az a része, amelyben a magyar liturgia történeti jogát igyekeztünk igazolni, ugyanattól a Hodinka dr.-tól ered, akire a cikksorozat írója az ellenkező értelemben hivatkozik. És ha a misekönyvek újabb keletű lefordításának csakugyan semmi köze sincs a magyar liturgikus mozgalomhoz, sőt a magyar imádságos és énekes könyvek kiadása H. dr. szerint is dicséretet és buzdítást érdemel, akkor kérdem, hogy a püspökeink hozzájárulásával és azok vezetése alatt még 1906ban elrendelt fordítások körül hogyan történhetett meg az, hogy Ungváron az elnökjelöltek vonakodása miatt még a fordító-bizottság sem tudott megalakúlni? Holott pedig a magyarra fordítás csak magánhasználatra lett elrendelve, ezt pedig a római 14
Szentszék sohasem kifogásolta, sőt még az 1896. évi tilalom alkalmából is kifejezetten megengedte olyan feltétel alatt, hogy a fordítás hithűségét és jóságát a püspökök ellenőrizzék! Megjegyzem továbbá, hogy azok a modernizálási törekvések, amelyeket H. dr. az ó-szláv nyelv nem élő, tehát kihalt jellegének igazolására Bulgáriából, Oroszországból és Galíciából felsorol, mit sem bizonyítanak a főrendiházi beszédemben idézett koronatanuk állításaival. Nevezetesen pedig a kanonizált munkácsi egyházmegye első püspökének, Bacsinszky Andrásnak azon állításával szemben, hogy az u. n. ó-szláv egyházi könyvek nyelvezete azonos az (akkori) orosz irodalmi nyelvvel (idiomate slavo-russico litterali) — és néhai Tóth Miklós dr. eperjesi püspöknek azon kijelentésével szemben, hogy „ezen szláv liturgikus nyelv, egyes nyelvészeti formáiban és szókötéseiben a mostani szláv dialektusoktól eltén ugyan, de az orosz és különösen a rutén dialektushoz oly közel áll, hogy a (rutén ajkú) hívek azt mindenütt nehézség nélkül megértik, hol a vallásos fogalmak magasztossága és az elvont eszmék szellemi képességüket nem korlátozzák." Megjegyzem végül, hogy a nagytudományú Nilles Miklós innsbrucki egyetemi tanár kutatásai alapján mesének bizonyúlt az az állítás, mintha a románok nyelvük használatát az 1700-iki egyházi unió alkalmával kikötötték volna s ez a mese nem válik ténynyé azáltal, ha azt még olyan gyakran is ismétlik. Éppen ilyen mesebeszéd az is, hogy a románok az egyházi unió óta hozzá nem nyúltak volna az akkor érvényben volt egyházi nyelvük tiszteletreméltó régiségéhez és így a román egyházi nyelv is holtnak volna mondható. Úgy látszik, hogy H. dr. egyáltalában nem kísérte figyelemmel a románok egyházi nyelvének fejlődését és nem tudja, hogy azok román szövegű és cyrill betűkkel írt eredeti egyházi könyvei az unió alkalmával még nagyon is fogyatékosak voltak; de azóta nemcsak a cyrill betűket hagyták ők el, hanem a római Propaganda a nyomdájából kikerült hiteles görög szöveg alapján a mult század utolsó tizedében megkezdett és részben még most is munkában lévő könyvkiadásaik nyelvezete teljesen azonos az élő román nyelvvel.
