Úgy ég a tűz… A tizenöt éves debreceni Motolla Egyesületről Az alábbi írás amolyan szubjektív visszatekintés az elmúlt másfél évtizedre, mely egy civil szervezet életében igen jelentős időtáv. Mint az egyesület jelenlegi elnöke, nem is tudok, akarok igazán objektív képet festeni erről az időszakról, hiszen kezdettől benne voltam, vagyok, nem kívülről szemléltem és szemlélem az általunk létrehozott, alakított, éltetett közösséget. A kezdetek A Buka László által életre hívott és vezetett Karácsony Sándor Pedagógiai Körben rendszeresen találkoztak a 90-es évek elejétől azok az érdeklődők – tanítók, tanárok, óvónők, népzenészek, szervezők –, akik a szerves műveltség debreceni alapozó-ismeretszerző alkalmain, javarészt az egykori KLTE, DOTE szabadegyetemén, vagy éppen Makoldi Sándor tanítóképzős rajzi nevelési műhelyében kezdték el az ismerkedést saját hagyományunkkal. E kör már azzal a kifejezett szándékkal szerveződött, hogy a résztvevők személyes tapasztalatai alapján elinduljon egy célirányos műhelymunka a pedagógiai gyakorlatba közvetlenül átültethető ismeretek, módszerek cseréjével, megbeszélésével: ekkor még döntően a rajzi nevelésre összpontosítva, mivel a kezdetektől ez volt a legerősebb ága a szerves műveltség és pedagógia hazai törekvéseinek. A Karácsony Sándor Kör már akkor sem amolyan pusztán beszélgetős szellemi műhely volt, hiszen a hagyományéltetés gyakorlata nem egy területen innen indult, így a debreceni Regöscsapat működése Buka László irányításával, nem egy kiadvány itt született meg – karácsonyi énekek gyűjteménye, regöskönyv, Élő táj 1. kötete stb. –, de ebben a műhelyben fogant meg a későbbi magyar szellemiségű Waldorf iskola gondolata, itt alakult ki egy azután jó ideig remekül működő gyermekjátszó- és táncház körvonala, Tücsök koma néven. No és itt vetődött fel egy olyan oktatáson kívüli rendszeres művelődési alkalom „álomképe”, amely a magyar szellemiségű közoktatás hiányát igyekszik pótolni szabadművelődési keretek között és a családok számára teszi elérhetővé-megélhetővé élő szerves hagyományunkat. Az álom valósággá alakításának komoly lendületet adott 1995ben a szerves műveltség értékeinek népszerűsítésére szerveződött országos mozgalom, az Örökség Népfőiskola megszűnése: az alapozás időszaka véget ért, helyben kellett megteremteni a szerves gondolkodás és cselekvés műhelyeit, hogy csöndben érlelődjenek értékeink olyan fokra legbelül, amikor már – kellően megerősödve – a világ felé is meg lehet mutatni belső kincseinket, amikor már sem idegen szellemi és egyéb csábítások nem tudnak
letéríteni bennünket a magyar hagyomány szűk ösvényéről. Két évtized távlatából látszik, hogy bár ez nagyon szigorú program, de a mára ronccsá züllesztett magyar társadalom képe bizonyítja, hogy továbbra sincs más út. A kilencvenes évek közepétől aztán országszerte sorra alakultak az Örökség Népfőiskola szellemiségét továbbvivő közösségek, ugyanebben az időszakban bontogatta hát szárnyait a debreceni csapat is. 1998 végére vált egyértelművé, hogy valamilyen civil szervezeti formát kell találni a közös álom alakot öltésének, így a kezdetben még alkalmi családos rendezvényeket szervező lelkes kis közösség 99-ben egyesületté alakult. Az „alapító atyák és anyák” nevét itt meg kell jegyeznünk: Buka László festő-rajztanár, az egyesület első elnöke, Kálmán „Cucás” Péter, a Szeredás együttes prímása, Nagyné Fürtös Kati óvónő, Jenei Edit népművelő, egyesületi titkár, mindenes… Az egyesület névadójáról se feledkezzünk meg: Bárdosi Ildikó népdalénekes leleménye volt a név, s a hozzátartozó, mottónkká lett népdal: „Szól a világ, mit hajtok rá, Úgy ég a tűz, ha tesznek rá” Csapat születik Ahogyan frissen alapított civil szervezeteknél tapasztalható, hatalmas erőbedobással, lendülettel, mélyen belső indíttatásból születtek meg az első időszak látványos, szép eredményei: néhány ember, főként Buka László alapító-elnök, fáradhatatlanul pörgette a Motolla kerekét. Ma már elég nehéz elhinnünk, de úgyszólván a semmiből teremtődött meg valami. Se pályázat, se Civil Alap, sem bőkezű szponzorok. Csak rengeteg, lélekből fakadó munka, önkéntes alapon. Kezdetben néhány tízezer forint és a hatalmas belső hajtóerő is elég volt a kétheti(!) rendszerességű alkalmak szervezéséhez, míg a számtalan egyeztetésen, beszélgetésen és megvalósított alkalmon keresztül csiszolódva eljutott a Motolla ahhoz a sajátos működési modellhez, amely a szülők, nagyszülők, gyerekek együttes tevékenységén keresztül, élő módon, azaz évköri rend szerint igyekszik megismertetni szerves örökségünkkel a családokat. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de elmondhatjuk, hogy – fogyatékosságai ellenére – mintaértékű tevékenység (mai kifejezéssel: jó gyakorlat) született ebben az időszakban, amit Motolla-alkalomnak nevezhetünk. A délután az adott évköri időszakhoz kapcsolódó kézműves foglalkozásokkal indult, amelyet gyermekjátszó követett, népi játék- és népdaltanulással, mesehallgatással, tánccal, majd az este inkább a felnőtteké volt, egy-egy, az alkalomhoz kívánkozó műsorral, ahol a környék élő hagyományának képviselőit is rendszeresen bemutatjuk, együttléteinket – az adventi, nagyböjti időket kivéve – táncház
zárta, zárja. Fogyatékosságunk is nyilvánvaló, hiszen nem természetes életrendjében, hanem „laboratóriumi” körülmények között, mintegy szimulálva ismertetjük meg szerves műveltségünkkel a jelenlévőket, közösségünk ebből a szempontból amolyan természetes közösséget pótló, meghosszabbított mai nagycsalád.
És nem csak rendszeres családi alkalmai voltak a Motollának, hanem kiállításai, előadásai, egyesületi kirándulásai, felnőtt alkotó- és gyermektáborai , Karácsony előtt pedig menetrend szerint elkezdte – s kezdi ma is – próbáit a regöscsapat, ez évente mintegy kéttucatnyi eseményt jelentett. Első állandó otthonunkban a „Pediben”, azaz Pedagógus Művelődési Házban (később Életreform Ház), egy emberléptékű régi debreceni cívisporta falain belül pörgött fel a Motolla arra a fordulatra, ami aztán átlendítette a későbbi nehéz időszakokon, így a „vándorlás” évein is. Az első évek feszített tempója ma már nehezen érthető, de a hatalmas kezdeti energiát egy hosszú, több évtizedes előkészítő folyamatból nyerte az egyesület; ma már egyre világosabb előttünk, hogy szilárd, hosszú távon is működni akaró közösségek nem takaríthatják meg a
belső érlelődés időszakát, a közös értékrendet kialakító szellemi feltöltődés, felkészülés és a szükségszerű tisztázó viták sokszor igen hosszú első szakaszát. Ez ma nem egy népszerű stratégia, hiszen egyre inkább sürgetnek bennünket kívülről és belülről egyaránt, hogy „csináljunk” minél gyorsabban közösségeket, hiszen rengeteg pályázati lehetőség van. A közösen megélt idő volt talán a leglényegesebb tényező az elmúlt tizenöt évben, és azelőtt is: e nélkül nem jutottunk volna el a kozmikus idő magasabb szintű együttes megélésének lehetőségéhez, amely a szerves műveltség előszobájába való belépés területévé vált számunkra. Minden a regöléssel kezdődött, avagy gyakorlati tanácsok kezdő hagyományőrző-éltető közösségeknek… Azt tapasztaltuk, hogy az évköri változások számon tartására épülő világrendbe egy magunkfajta városi értelmiséginek nem olyan könnyű belépni. Aggályunk, miszerint nem hiteles az, aki nem éli e szerves rend elemeit nap mint nap, magunkra nézvést volt a legkínosabb. Adott volt a kérdés: hogyan lehet a legegyszerűbben megélhetővé tenni a szinte teljesen leépült városi közegben élők számára is az évköri változásokat?
Vannak
a
napfordulók,
illetve
a
napéjegyenlőségek, mint a legfontosabb vonatkoztatási pontok. Adva van a „három aranyalma”, mint három legnagyobb ünnepünk. Mivel indítsunk – hát nyilván a Karácsonnyal. A születés csodája – legyen szó egyedi, mindennapi vagy egyetemesebb szintjéről e létélménynek – talán a legmegfoghatóbb a világ alapjelenségei közül mindannyiunk számára. A Karácsony családi körben zajlik, a világ előkészítése a Fény születésére, meghitt és bensőséges rítus, a Betlehemezés ezért inkább az egymást már jól ismerő közösség tagjainak szól. Azonban a születést bejelentő betlehemezőket szinte azonnal követik hagyományunkban a regösök. A regölés a befagyott világra született parányi energia óvása a kihunyástól a legnagyobb fenyegetés közepén és egyben e pislákoló fény megerősítése, megsokszorozása. Mit is tesz a regös? Csörgős botjával felveri a földet téli álmából, a mennyből lehozva, megindítva a majdani tavaszi újjászületéshez szükséges energia folyamatos és fokozatos áramlását: kinyit egy „csapot”, forrást fakaszt botjával, ami az évkör későbbi stációin szabályozott módon
áramoltatja az élet számára éppen időszerűen szükséges fény- és energiamennyiséget, hol többet, hol kevesebbet. Nem véletlen hát, hogy éppen a regölés lett a legnagyobb közösségszervező erő a későbbi Motollás években is. Buka Laci kezdte ezt is, mint a legelszántabb és e téren a legtájékozottabb közöttünk, s először a Vénkerti Általános Iskola paneliszonyatába vitte be mélységesen ősi szertartásunkat, a regölést, még a Karácsony Sándor Körös időkben. Hatása leírhatatlan volt, ébresztőként hatott eltompult érzékeinkre: az „élet” kopogtatott a betonpadlón, bebocsátást kért. A debreceni regösök a Motollán belül – számszerűen is jócskán gyarapodva – önálló férficsapattá váltan gyakorolják ma is hivatásukat, úgy egy tucatnyian, azóta is Buka László irányításával. Túlzás nélkül mondható, hogy a regölés közel kéthetes ideje – és az előtte próbákkal eltöltött három hét – valóságos szolgálatot jelent számunkra, s ebben kétségkívül hasonlítani kezdtünk, kezdünk a „régiek”re. A regölés maga regulázza a csapat tagjait: akinek csak népszokás maradt és nem tudta hittel, alázattal, komolyan művelni, hamar lemorzsolódott. Ide kívánkozik említésre meghatározó regös-élményünk, a 2008 januárjában megtartott első kárpát-medencei regöstalálkozó Zetelakán. Nagy izgalommal készültünk az útra, hiszen egyebek mellett tervbe vettük Kénos útba ejtését is, s arra gondoltunk, a tiszta forrás vár ránk, és jól fel kell kötnünk a gatyát, ha az ottani mezőnyben helyt akarunk állni. Ott aztán nem kis meglepetéssel tényleges
szembesültünk
helyzettel,
a
miszerint
Fülöp Szabolcs dályai barantás gyerekei
képviselték
a
helyi
regösmezőnyt, és voltaképpen igazi, élő hagyománnyal, hurálással, a külső-rekecsiniek
örvendeztettek
meg bennünket. Nagy tanulság volt ez is, hisz a helyiek végig a tenyerükön hordoztak minket, mint igazi, hagyományőrző magyar regösöket, s regöltünk a zetelakai polgármesternél, a székelyudvarhelyi rádióban, ugyanitt egy blokkház negyedik emeletén vertük a román betont és végül, igazi „jutalomjátékként”, regölhettünk a kénosi unitárius templom kertjében is. Visszavittük a regölést, s a nem is remélt hatás alapján feltehető, hogy újraéled szülőhelyén is. Talán az sem véletlen, hogy az utóbbi egy-két évben Debrecen környékén szárba szökkenő közösség-csírákban, a helyi Magokban is a regölés válik az egyik meghatározó közösségszervező és összekovácsoló erővé.
Kis fénytől nagy fényig Visszatekintve azt látjuk, hogy az út, amelyet megtettünk egyénileg és közösségként az elmúlt évtizedben és még régebb óta, maga is egy sajátos fényliturgia állomásait rajzolja ki számunkra az időben. Adott volt hát az egyik sarkalatos évköri mozzanat, erre aztán szépen felfűztük a továbbiakat: a farsangot, mely a vízöntő időszakában már egyre akadálytalanabbul beáramló, alaktalan energia tobzódása, alakkeresése, nem véletlen ilyen tájban az alakoskodás. Ezután leáll a hatalmas áradat, a feltámadás előtt szükségképpen visszább vétetik a nagy lendületből, hiszen kell az erőgyűjtés a teljes megújuláshoz. A Húsvétot előző nagyböjti időszakban a böjti játékok és leánytáncok mellett évről évre visszatérő ünnepi alkalmunk március 15. Az egyéni és a nemzeti sors összekapcsolódásának megélése, úgy látszik, ebben az időszakban magától értetődő. A Húsvétra való hangolódást természetesen kezdetektől a tojásírás jelentette, az új élet mintázatainak elővarázslását ma is csapatostul gyakorolják a lányok és anyukák. Májusban kirándulással és a környező dombostanyai Árpád-kori templomromhoz való kivonulással hódolunk a bikaság szem- és érzékkápráztató örömeinek. Izgalmas kérdésnek tűnik, hogy igen sokáig sem a nyári napforduló jellegadó szertartása, Szent Iván éjjele,
sem
a
„harmadik
aranyalma”, Pünkösd ünnepe nem tudott igazán szervesülni motollás gyakorlatunkba.
A
nagyon
is
hétköznapi okok mellett – szokásos pedagógus elfoglaltságok, mint év végi lezárások, érettségiztetés, vagy a nyári szünet kitörése miatti szétszóródás – nyilván más is volt ennek hátterében.
Hét évig kellett arra várnunk, hogy a kezdetben csak virrasztással, napvárással töltött nyári napfordulós Szent Iván-éj teljes értékű rítusként beépüljön a Motolla életrendjébe. A pünkösdi királyválasztás és királynéjárás meghonosodása még ennél is későbbi keletű. A 2003-as esztendő kiemelkedő jelentőségű volt az egyesület élettörténetében: az egyetemi Csodakút műhely és a Motolla közösen Fénykorona szertartásra szánta el magát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kicsit magasabbra emeljük közösségünk hőfokát, növeljük belső összetartó erejét. Ennek időpontja éppen az Attila évfordulóra esett és – nem véletlenül – a helyszíne a
középkori
Zeleméren
Bodaszőlő)
volt,
hagyomány
(ma:
ahol
szerint
a
Attila
nagykirály nevelkedésének, azaz szellemi érésének első szakasza zajlott. A szertartást pedig június 23-án,
Virágos
Szent
János
ünnepének vigíliáján tartottuk. A Fénykorona szertartás talán benső fényfolyamot indíthatott bennünk, hiszen egy évre rá elkészült – motollás felkérésre – egy teljes Szentiváni rítusjáték Láposi Terka játszószínházas műhelyében: a játékot Csopakon, egy hagyományőrző fesztiválon mutatta be Terkáék nagyszerű népzenészekkel kiegészített csapata. A rítusjátékot ugyan nem tudta igazán értékelni a produkcióra hangolt alkalmi turistaközönség, mégis kitűnően sikerült főpróbája volt a következő évi zeleméri szentiváni szertartásunknak, ekkor már igazi családi, azaz motollás körben. A szertartásjátékban központi helye van a szentiváni hosszú éneknek, a tűz „négyszögűre
rakálásának”,
megkerülésének,
megszentelésének,
a
füstölésnek,
a
szertartásmester tűzvarázslásának és a párok kiéneklésével történő tűzugrásnak. A dramaturgiai csúcspont a tűzkerék legurítása a dombról, ami az energia, az élő fény „csapjának” elzárását jelzi. Azóta is minden évben újabb elemekkel gazdagodik a szertartás, magunknak is meglepő példát adva a hagyomány-működtetés gyakorlatából.
Ahogyan kifeszült a két napfordulati pont közé a hagyományéltetés eleven fényből szőtt hídja, rá egy évre megnyílt Pünkösd kapuja is számunkra, mintegy a fénycsúcs irányából visszafelé értelmezhetővé téve időben az élő tűz, a Szentlélek kiáradásának nehezen megfogható misztériumát. Már nyolcadik éve éljük át közösen az ugyancsak Terkáék által kialakított pünkösdi királyválasztást és királynéjárást, s valami most már kezd nekünk is derengeni a pünkösdi fény- és energiaáradat jelentőségéről.
Az évkör így lett kerekké számunkra, Motollások számára.
A nyári egyesületi életrendünkben nyilván a táborok játsszák a legfőbb szerepet: 14 éve létezik a Buka Laci vezette felnőtt hortobágyi (góréstanyai) alkotótábor, számos kiállításon megmutatva
a
tagjainkban
sokszor
rejtőzködő, szunnyadó alkotóerőt.
A nyári gyermektáborunk ugyanitt működött évekig. Itt is fontos az alkotás, de a nemezelés, bútorfestés, faragás, gyöngyözés és sok egyéb tevékenység mellett, a közös játékokon, a csillagnézéseken túl, a Hortobágy élővilága volt a meghatározó, mivel a tábor a Hortobágyi Nemzeti Parkban, egy madár-visszavadító telepen belül található. Ma már, miután saját gyermekeink kinőttek ebből, szünetel a gyerektábor, legalább is egyelőre. Alászállás az évkörben Közhelyesen hangzik, de valóban csak megélve érthető meg az évkör működésrendje. Amíg a két napfordulóra nem tudunk ráhangolódni, addig az élet közvetlen megújulásáért felelős, eleven lüktetésű mozgóünnepek, a tavaszi „aranyalmák” sem igazán foghatóak, különösen igaz ez a pünkösdre, amely a legkevésbé anyagszerű. Úgy látszik, mi legalábbis azt tapasztaltuk, ha az első félév, azaz a két napforduló közötti időszak „rendben van”, az évkör második fele úgyszólván magától beáll a kívánatos menetre. Az ősszel köszön be igazán az év leszálló ága, csendesülő energiákkal. Először általában Szent Mihály napja környékén találkozunk, sárkányos, mérlegelős játékokat játszunk a gyerekekkel, de felnőtteknek való Szent Mihályos mese is hangzott már el ilyenkor.
Ám az őszi szakasz igazi eseménye a néhány év óta rendszeresen megtartott Dömötör-napi juhászbál, ahol is a Hortobágy környékének élő pásztorhagyományával ismerkedünk, s jó néhány egykori és ma is aktív juhász, gulyás és csikós jön el hozzánk mesélni, énekelni, csendesen „múlatni” az időt. Itt
kell
megjegyezni,
hogy
Rózsa
Péternek, aki maga is hűséges motollássá vált az évek során, elévülhetetlen érdemei vannak
a
pásztorhagyomány
ébren
tartásában, a pásztorság elismertetésében: született
kezdeményezésére
meg
a
Hortobágy örökös pásztora cím, melyet már
több,
megkaptak,
mint s
egy
tucatnyian
amelyet
nyilvános
szertartás keretében adnak át minden évben a nyár végén megtartott vókonyapusztai biofőzőversenyen és pásztortalálkozón. A pásztorünnepet Erzsébet- és Katalin-napi (kisfarsangi) alkalom, majd adventi Motolla követi, melyen immár nyolc éve fogadjuk a Kárpát-medencei Betlehemes Találkozó csoportjait.
Az előbbiekből egy egyenletesen jól működő civil szervezet képe rajzolódhatott ki, pedig nyilván voltak, vannak nekünk is jobb, rosszabb időszakaink, vándoroltunk is másfél éven keresztül egyik művelődési házból a másikba, s számtalanszor kerültünk egymással, és önmagunkkal is kemény vitákba, összetűzésekbe. A Motolla szervezete most éppen belső védekező-rendszerét erősíti, mivel a sok kifelé irányuló tevékenység, a „kilégzés”, „szervezeti egészségünk” rovására ment: kevesebb nyilvános, szolgáltató jellegű alkalmat, több zártkörű, befelé érlelődést, „belégzést” szolgáló együttlétet igényel jelenlegi működésünk.
Gyöngy Péter
