Udvarhelyi Szabolcs: Két választás Csehországban Néha a közhely is lehet igaz, hiszen nagyon is igazuk van azoknak, akik történelminek minősítették a Csehországban 1996-ban tartott két szavazást, a parlament két kamarájának, a képviselőház, illetve a szenátus tagjainak megválasztását. Szigorúan véve az önálló Csehország történetében ezek voltak az első demokratikus választások, hiszen a korábbi szavazások idején Csehország mindig valamilyen más államalakulat része volt, és a nyilvánvaló jog- és hagyomány folytonosság ellenére sem lehet egyenlőségjelet tenni a két világháború között létezett első Csehszlovák Köztársaság, annak 1945 után felújított, de jelentős mértékben módosított formája, a kommunista Csehszlovákia vagy az 1989-es rendszerváltás után megalakult Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság és az 1993. január elsején létrejött Cseh Köztársaság közé. Természetesen a jogi, politikai és egyéb folytonosság meghatározó szempont, és nemcsak azért, mert a cseh politikai színpad főszereplői többékevésbé ugyanazokból a személyekből, illetve pártokból állnak össze – bár néha meglehetősen más összeállításban –, akik, illetve amelyek, főszerepet játszottak a rendszerváltásban, a politikai, gazdasági és társadalmi reformok elindításában, akár annak kezdeményezőjeként, vagy ellenzékeként. 1996. május 31. – június 1. között lezajlott alsóházi választásokat, az 1992-ben, még a közös állam létezése idején lefolytatott cseh-morva országrészbeli szavazás győztese, a korábbi miniszterelnök, Václav Klaus Polgári Demokrata Pártja (ODS) vezette jobbközép koalíció 99 mandátumot szerzett – tehát kisebbségbe került –, ebből az ODS 66-ot, a szavazatok 29,62 %kát, ami 8-cal kevesebb, mint az előző parlamentben. A 8,08 %-os eredményt produkáló Cseh Néppárt Kereszténydemokrata Unió (KDU–CSL) hárommal növelte képviselőinek számát, és 18 mandátumhoz jutott, míg a legkisebb koalíciós partner, a Polgári Demokrata Szövetség (ODA) a parlamentbe kerüléshez szükséges 5 %-ot alig meghaladva, 6,36 %-os eredménnyel 13 képviselőt mondhat magáénak. Ez az eredmény mindenképpen figyelemre méltó, mert a jobbközép koalíció gyakorlatilag megőrizte korábbi pozícióit, ami az átalakulás állapotában lévő közép-kelet európai országok között különlegességnek számít. Ezt a tényt a miniszterelnök még nem is olyan régen szívesen emlegette annak bizonyítékaként, hogy Csehország afféle jobboldali sziget a volt szocialista országok posztkommunista tengerében. Ennek persze ára volt, hiszen számos döntésre érett kérdés rendezését odázták el, amelyeket most sokkal kedvezőtlenebb körülmények között kell végrehajtani. A cseh kisebbségi kormánykoalíció többé-kevésbé a gazdasági átalakítás haszonélvezőit nevezheti híveinek. A miniszterelnök pártja, az ODS elsősorban az új tulajdonosi rétegek érdekeit képviseli, akik vagy a vagyonjegyes privatizáció, vagy restitúció révén jutottak tulajdonhoz, néha gyaníthatóan, néha bizonyíthatóan nem a legbecsületesebb úton. Ők a nagyobb városokban élnek, fiatalabbak és képzettebbek. A második legerősebb koalíciós párt, a KDU-CSL támogatói főként az idősebb, vallásos vidéki lakosságból kerülnek ki, és területileg is viszonylag jól körülhatárolhatóak, főként DélMorvaország mezőgazdasági vidékein élnek. A legkisebb koalíciós partner, az ODA jellemzően a nagyvárosi fiatal, jól képzett liberális értelmiség pártja, és mint ilyen a legkisebb tagsággal és a legfegyelmezetlenebb szavazóbázissal rendelkezik.
A fentiekből világosan kitetszik, hogy az 1996-os parlamenti választások a legnagyobb változást az ellenzéki oldalon hozták. A korábbi parlamentben a kormánykoalíció ellenfele kiforratlan, amorf pártok, pártkezdemények és zavaros körülmények között odakerült személyek zűrzavaros egyvelege volt, amellyel szemben a koalíció különösebb erőfeszítések nélkül érvényesíthette akaratát. A tavaly választott új alsóházban viszont a jobboldali koalíciónak veszélyes ellenfele támadt, a második helyen végzett Cseh Szociáldemokrata Párt (†SSD) formájában, amely a szavazatok 26,44%-át szerezte meg. Ezzel, 61 képviselőt küldve a parlamentbe csaknem megnégyszerezte korábbi mandátumainak számát. (Igaz, a belső pártviszályok miatt, közülük már kettőt kizártak, de ez nem jelenti automatikusan a kormánypárti képviselők többségbe kerülését.) A szociáldemokraták hagyományosan a bérből és fizetésből, valamint a nyugdíjból élők szavazataira számíthatnak, és érthető módon a hagyományosan baloldalinak számító csehmorva iparvidékeken a legerősebbek. Fontos tudni, hogy a †SSD nem a szociáldemokratává átvedlett volt reform-kommunisták pártja, mint Közép-Kelet-Európa néhány más országában. Az egykori Csehszlovákia Kommunista Pártjának volt funkcionáriusai és tagjai ugyanis minden pártban megtalálhatók, és arányuk a †SSD-ben sem lényegesen nagyobb, mint más pártokban. Ennek oka egyszerűen az, hogy a cseh baloldalon markánsan elkülönül a szociáldemokrácia a hagyományos kommunista politikát folytató parlamenti párttól, a Csehés Morvaországi Kommunisták Pártjától. Ez utóbbi vezető rétege sem az 1968-as prágai tavaszt leverő VSZ-beavatkozást követő "normalizáció", magukat teljesen lejáratott és a mai politikai élet perifériájára szorult, abszolút dogmatikus kommunista elitből került ki, hanem az egykori állampárt másod-harmadvonalbeli kádereiből és pártértelmiségiekből. Szavazóbázisukat a megrögzött, idősebb kommunisták jelentik, akik rendkívüli fegyelmezettségükkel még viszonylag hosszú ideig biztosíthatják a párt parlamenti jelenlétét. A KS†M a maga 10,33 %-os eredményével, és 22 képviselőjével, a harmadik legerősebb párt a cseh képviselőházban. A szélsőjobboldali, egyes megnyilvánulásaiban erősen fasisztoid Tömörülés a Köztársaságért Csehszlovákia Republikánus Pártja (SFR-RS†) a mindennel elégedetlen, alacsony képzettségű, perspektívátlan, idegenekkel szemben ellenséges szavazók óhajából 8,01 %-os eredménye alapján 16 képviselőt küldhetett a parlamentbe. Aggasztó jel, hogy a republikánusok az előző választásokhoz képest néggyel növelték mandátumaik számát, szavazóik nagy része fiatal. tehát növekedési fázisban vannak. A kommunistákat és a republikánusokat minden más parlamenti párt, olyan szélsőséges erőnek tekinti, amelyekkel nem lehet együttműködni, ami természetesen nem zárja ki, hogy az ellenzék egyes kérdésekben egységesen szavazzon. A 76,41 %-os részvétel mellett megválasztott cseh képviselőház egyszerre jelzi a cseh politikai porond résztvevőinek állandósulását és az erőviszonyok tisztulását, hiszen csak olyan pártok kerültek a parlamentbe, amelyek már az előző törvényhozásban is meghatározó szerepet játszottak. A legnyilvánvalóbb változás persze a kormánykoalíció és az ellenzék erőviszonyainak gyakorlati kiegyenlítődése, ami egészen másfajta politikai stílus és gyakorlat megvalósítását tenné szükségessé, mint amilyennek szemtanúi lehettünk az előző parlamentben, ahol az ODS nemcsak a szétaprózódott ellenzékkel, hanem esetenként saját koalíciós partnereivel szemben is gyakran viselkedett egyeduralkodó módjára.
A parlamenti többség elvesztésével természetesen nemcsak az ellenzék, pontosabban annak legerősebb tagja, a †SSD értékelődött fel, de megváltoztak a koalíción belüli erőviszonyok is. A kisebbségi kormány programjának elfogadtatása érdekében az eddig csak sikerekhez szokott ODS kénytelen volt engedményeket tenni nemcsak a szociáldemokratáknak, hanem kisebb koalíciós partnereinek is, ami legnyilvánvalóbban abból látszik, hogy az ODS-nek bele kellett mennie abba, hogy a kormányban sincs többsége. Ennek következményeként a miniszteri bársonyszékeket 8:8 arányban osztották el az ODS és a két kisebb partner között. A koalíciónak érthető módon el kellett búcsúznia attól is, hogy a parlamenti tisztségek megszerzésével ellenőrizze a törvényhozást. A képviselőház elnöke így a szociáldemokrata párt vezetője, Milos Zeman lett, aki közismerten rossz viszonyban van Václav Klaus kormányfővel. Személyes ellenérzésük és rivalizálásuk nem új keletű, még abból az időből származik, amikor a 80-as évek elején együtt dolgoztak a Csehszlovák Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézetében. A két politikus személyes rossz viszonya lényegesen több magánügynél, mert nem egy jelentős politikai probléma eredeztethető Klaus és Zeman egymás iránti ellenszenvéből. A választások után kialakult erőviszonyok láttán számos cseh elemző arra számított, hogy ha sikerül elkerülni az idő előtti választások gyors kiírását, akkor a nem teljesen pontosan patthelyzetnek minősíthető szituáció akár a cseh politikai kultúra javára is válhat. A két vitathatatlan főszereplő ugyanis az ország érdekében kénytelen lesz legalább minimális politikai együttműködést kialakítani és megteremteni a normális kommunikációt az ellenzék és a kormánypártok között. Mindeddig ez csak félig-meddig sikerült, és sem Klaus, sem Zeman nem hagyott fel az ellenfél személyes, illetve ideológiai alapú támadásával, aminek következtében a választások óta is egymást követik a valós vagy teljesen alaptalan, személyeskedésekkel teli politikai botrányok, s nem kímélik az egyes pártok belső életét sem. További gond, hogy mind az ODS, mind a †SSD többé-kevésbé egyszemélyes párt, és bár mind Klaus, mind Zeman rendelkezik belső ellenzékkel, vitathatatlan párton belüli tekintélyük egyelőre megingathatatlan. Egyedüli kivétel talán a koalíciós KDU-†SL, amelynek vezetője, a miniszterelnök-helyettes, agrárminiszter Josef Lux következetesen erősíti saját magának és persze pártjának azt a képét, hogy a hisztérikus politizálás helyett ők azok, akik képesek kulturált párbeszédre, ők állnak középen, és adott esetben hajlanak a megegyezésre. Lux pártelnök már ma is a "királycsináló" szerepében érezheti magát, hiszen a politikai matematika szerint nem lehet olyan kormányt alakítani, amelyből hiányoznának a kereszténydemokraták. Mellesleg, esetleges idő előtti választásokról most senki sem beszél, hiszen a felmérések szerint az új szavazás sem változtatna lényegesen az erőviszonyokon. Ennek ellenére Prágában általános az a vélemény, hogy a mostani hárompárti kisebbségi kormány nehezen tölti ki négyéves mandátumát, sőt, az amerikai tulajdonú, prágai székhelyű OMRI kutatóintézet egyik munkatársa szerint a kisebbségi kormány megalakítása lényegében felkészülés az előrehozott választásokra. 1996 novemberében kétfordulós, egyéni választókerületekben végre megtörtént a cseh parlament felsőházának, a Szenátus 81 tagjának a megválasztása. A második kamara felállításáról már 1992-ben (még a szövetségi állam formális létezése idején) határozott a cseh köztársasági parlament, ám ezt akkor valójában senki sem gondolta komolyan. Megalakítását éveken át szabotálta a legerősebb párt, Klaus miniszterelnök ODS-e, és felesleges intézménynek tartották a szociáldemokraták is.
A Szenátusnak mint alkotmányos intézménynek a léte tulajdonképpen a tavaszi általános választások után vált igazán fontossá. A két nagy párt nagy erőkkel és nagy ambíciókkal vetette be magát a szenátorjelöltek választási kampányába. A †SSD tavaszi sikerét szerette volna megismételni, az ODS-t pedig a revánsvágy hajtotta, aminek egyenes következményeként teljesen feledésbe merült az az elképzelés, hogy a szenátorokat nagy tekintélyű, független személyiségek közül kellene kiválasztani. Így a jelöltek közé nagy számban kerültek be a másodvonalnak számító vidéki pártpolitikusok. A felsőházi tagságért folyó küzdelem, ennek következtében teljes mértékben a pártok közti küzdelemmé alakult át. A cseh alkotmány szerint a Szenátus lényegében biztosítékként szolgál a váratlan társadalmi változások ellen, és tagjait ezért is választják más módszerrel, más időpontban és más időtartamra, mint a képviselőket. A felsőházi tagok mandátuma hat évre szól, úgy, hogy harmadukat két évenként megújítják. A képviselőház által elfogadott törvényeket a Szenátus vagy elfogadja, vagy módosító javaslatokkal ellátva visszaküldi, vagy teljes egészében elutasítja, de megteheti azt is, hogy egyáltalán nem foglalkozik velük. Amennyiben a Szenátus 30 napon belül nem nyilatkozik, a törvény automatikusan életbe lép. A háromötödös, cseh szóhasználat szerint, alkotmánytörvények viszont csak a Szenátus kifejezett jóváhagyása után emelkedhetnek törvényerőre. A képviselőház azonban leszavazhatja a Szenátust, amennyiben a visszaküldött törvényjavaslatot a képviselők több mint fele ismételten jóváhagyja. A parlament két háza együttes ülésen választja a köztársaság elnökét. Mindkét ház hozzájárulása szükséges a hadiállapot kihirdetéséhez a cseh csapatok külföldre küldéséhez vagy az idegen katonák csehországi állomásoztatásához. A Szenátus, mint testület törvényjavaslatot terjeszthet elő, de ez a jog az egyes szenátorokat nem illeti meg. A Szenátus nem alkothat törvényeket, és még csak nem is tárgyalhat az állami költségvetésről és az állami zárszámadásról. A kormánnyal szembeni bizalmatlansági indítvány benyújtása is kizárólag a parlament alsóházát illeti meg. A szenátorok, a képviselőkkel ellentétben nem interpellálhatják a kormány tagjait, és kérdéseket sem tehetnek fel nekik. A képviselőház feloszlatása esetén, az új választások kiírásáig a Szenátus korlátozott keretek között ellátja az alsóház feladatait is. A Szenátus alkotmányos jelentőségét a cseh közvélemény nagy része nem értette meg, vagy egyáltalán nem foglalkozott vele, így a legpesszimistább közvélemény-kutatásokat is alulmúlva, csaknem teljes érdektelenséget mutatott mindkét fordulóban. A 30,6 %-nyi szavazó, aki vette magának a fáradtságot, hogy az urnákhoz járuljon, lényegében a kialakult erőviszonyok fenntartása mellett voksolt, és elutasította, hogy a szenátus két nagy párt kizárólagos vadászterületévé váljon. A koalíciós pártok összesen 52 helyet szereztek a 81 tagú felsőházban. Ebből 32 jutott az ODS-nek, 13 a KDU-†SL-nek és 7 az ODA-nak. Ellenzéki oldalon a szociáldemokraták 25, a kommunisták 2, a parlamenten kívüli kis jobboldali párt, a Demokratikus Unió (DEU) 2 szenátort delegálhatott, és független jelöltként bejutott egy szakszervezeti vezető is. Nemcsak a koalíción belül, de az általános politikai viszonyokra is jellemző a szavazók viselkedése a két forduló között. Az első körben lényegében taroltak a Polgári Demokrata Párt jelöltjei, és olyan előnyös helyzetből indulhattak a második fordulóban, hogy azt lehetett várni, önmagukban könnyedén megszerzik a többséget, és mutatóba bekerül még néhány szociáldemokrata. Létrejött tehát egy ODS-ellenes koalíció, amely aztán a fentebb ismertetett végeredményt hozta. Ez látszólag mindenkit kielégített, hiszen a pártvezetők nyilatkozataiból
úgy tűnt, senki sem vesztett, bár az igazi győztes valójában Josef Lux Kereszténydemokrata Pártja, amely az ODS ellenkezése ellenére a Szenátus elnöki székébe tudta ültetni jelöltjét, Petr Pithart, volt cseh miniszterelnököt. Az alacsony részvételi arány egyetlen politikai pártot sem jogosít fel arra, hogy a szenátusi választásokat valamelyik politikai irányzat melletti "népszavazásként" próbálja értelmezni. Kétségtelen, hogy a tavaszi általános választásokhoz képest az erőviszonyok némileg eltolódtak a koalíció javára, de egyik fél sem erősödött meg annyira, hogy megkockáztassa az előrehozott választások kikényszerítését. A kormánynak végre hozzá kellene látnia a tavalyi kettős választásra való tekintettel elhalasztott, de sürgető és nagyfokú politikai bátorságot is igénylő gazdasági döntések meghozatalához. Csak példaként elég megemlíteni a tőkepiac rendbetételét, a gyors ütemben növekvő külkereskedelmi mérleg hiányát, a finanszírozási csőd szélén tántorgó egészségügyet, az egyre szorítóbb lakáshiányt, a lelassult, vagy csaknem teljesen leállt privatizáció újraindításának szükségességét, nem is beszélve a nyugati integrációkhoz való csatlakozás érdekében szükséges tömeges jogszabály-módosításokról. Mindezekhez a koalíció és a szociáldemokraták legalább minimális egyetértése szükséges, ám nem biztos, hogy van elég idő és akarat a rendkívül lassú és fáradságos, folyamatos belső kompromisszumkeresésre. A jelek szerint ugyanis a mindeddig rendkívül visszafogottan viselkedő cseh lakosság kezdi elveszíteni türelmét, hiszen vezetőitől annyiszor hallotta, hogy a politikai és gazdasági reformok végrehajtásában messze megelőzte közép-kelet-európai partnereit, és általában is jobban áll azoknál, hogy szeretné élvezni ezen ígéretek gyümölcseit. Helyette azonban az elengedhetetlen ipari restrukturalizáció miatt várhatóan növekvő munkanélküliséggel, az eddig központilag szabályozott árak fokozatos felszabadítása nyomán emelkedő lakbérekkel és energiaárakkal kell szembenéznie. Túlzottan merészek azok a jövendölések, amelyek az orvos-, tanár- vagy vasutassztrájkból azt a következtetést vonták le, hogy hamarosan vége a cseh átalakulás nagy erényének tartott szociális békének, ám reális veszélye van annak, hogy a belső viták és frakcióharcok miatt is megosztott pártok, vagy legalábbis ezen pártok egy része radikalizálódik, így próbálva nagyobb politikai befolyáshoz jutni. Sem a további stagnálás, sem az elhúzódó belső hatalmi marakodások nem tesznek jót a cseh politikai és gazdasági stabilitásnak, de ami ennél fontosabb, hosszú távon a közép-keleteurópai országok integrációs törekvéseinek sem, hiszen a nagy nyugati befektetők, és az olyan integrációk, mint a NATO vagy az EU is, elsősorban térségekben gondolkodnak. A régió valamelyik országáról kialakult kép romlása a többieknek is árt, így Magyarország és az egész Közép-Kelet-Európa szempontjából sem közömbös, hogyan birkózik meg Csehország a létrejötte óta tartott első és mindjárt kettős választás következményeivel.
