J u h Á s z
V i k t o r
ÚJRATELEPÍTÉS A bázis műtőjébe zárták, de megint megszökött. Az űrállomás első pillantásra is hatalmasnak tűnt, fekete acélerőd volt, a belseje viszont egy egész várost rejtett, összecsomagolva, számolatlan mérföldnyi tekergőző, olajos alagúttá bontva. Ebben a labirintusban kellett megkeresniük a férfit, aki évtizedek óta élt teljesen egyedül itt, a halott bolygó felett keringve. Ebből az utolsó évek kizárólag hasznos tevékenységgel teltek: mozgó szobrokat készített kiszerelt alkatrészekből és megtanult csukott szemmel tájékozódni a bázis folyosóin. Alaposan megizzadtak, mire megtalálták, azonban most már tucatnyian eredtek a nyomába, és infrával meg DNs-szenzorokkal kutattak utána. A férfi ezúttal nagyon mélyre ment, ahol a Drax-mező meg a spóragépek közelsége percek alatt kellemetlen nyomással préselődött a koponyáknak. Amikor kiszedték egy félrecsúszott panel mögül, nem tanúsított ellenállást: bágyadtan mosolygott, hagyta, hogy visszakísérjék a magba, és közben a szokásos litániáját ismételgette a meteorról, Világmentő John smithről és az emberiség pusztulásáról. – Új nyugtatók ide vagy oda, átvihetnénk a hajónkra – mondta kicsit később az első tiszt a kapitánynak. – hiába tisztult ki a feje, még mindig sportot űz a szökésekből. A kapitány szórakozottan bólintott. A központi irányítóteremben rajtuk kívül nem volt senki más. A kékesen derengő lemezek mögött a bázis agyát és szívét alkotó stromberg-tekercsek járták végtelen táncukat. Az irányítóterem felét roppant, átlátszó buborék alkotta, és mint egy gigászi bogár összetett szeme, rezzenéstelenül meredt a lenti lidérces bolygóra. – Állandóan azon töprengek… – folytatta az első tiszt –, hogy ilyen lehet a pokol. Amikor örökre ebbe az óriási fémkoporsóba zártak és nincsen kiút. A bolygóról nem válaszol többé senki, és miközben egymás után hajítod ki a zsilipen a társaid holttesteit, sorban elhallgat a többi űrállomás is, az emberiség maradéka. hiába pásztázod a frekvenciákat, csak a zúgás felel, üres fémhéjak keringenek idefent, meg te, egyedül az egész Naprendszerben. A kapitány meglepetten kapta fel a fejét – az első tiszt az utóbbi egy hétben összesen nem beszélt enynyit. – Pedig a pokol odalent van – mondta keményen. – Nem itt fent. – sóhajtott. – töltött le valaha huszadik századi tudományos-fantasztikus filmeket az adattárból? – kérdezte váratlanul. – talán kétszer – felelte az első tiszt. – De sem tudományosnak, sem fantasztikusnak nem találtam őket.
– Arra gondoltam, milyen érdekes, hogy ez az egész pontosan ott kezdődött, ahol azok a történetek véget értek – mondta a kapitány. Egy pillanatra mindketten a buborék felé pillantottak. A kristályszerű anyagon túl sötéten és hidegen lebegett a Föld. A visszaút az anyabolygóra egy örökkévalóságig tartott. Mire a Naprendszerbe értek, a hajó fűtőrendszere szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Az önfejlesztő mesterséges intelligencia aggasztó modorosságokat vett fel és egy fedélzeti hónappal ezelőtt teljesen kifogytak a kávéból. Az ormótlan felderítőhajó egyike volt annak a tíz kísérleti példánynak, amelyek a harmadik űrkorszak hajnalán szétfröcskölt vízcseppekként spricceltek a Földről a világmindenségbe. Az évezred vállalkozása volt ez. Az indulás napjaiban a csúcstechnika mellé kéttucatnyi kiválasztott űrhajós került a fedélzetre, akik még végigcsinálták a rutinmunkát, befejezték a pszichés kondicionálás utolsó fázisát, ellenőrizték a felszerelést és visszafogott interjúkat adtak a globális pletykacsatornáknak. Az első generációs hiperhajtóművek ürességtől kongó csillagrendszerekbe repítették a lefagyasztott űrhajósokat, ahol életre keltek, mint az emberiség hibernálódott vírusai. indulásuk óta nemzedékek nőttek fel és haltak meg a Földön, amivel a kapcsolatot sem tarthatták, de ezzel – kezdetben tudatosan, később ösztönösen – egyikük sem foglalkozott. Abban a fedélzeti idő szerinti tíz évben, ami számukra az ébren töltött szakaszok mozaikjából állt össze, precízen tették a dolgukat, amire kiképezték őket. Amikor az expedíció optimalizált időtartamát némileg túllépve elindultak visszafelé, a vállalkozás az elsődleges direktívákat tekintve teljesen eredménytelennek bizonyult. Ők mégis elégedetten bújtak a hibernátorokba. A munkát elvégezték és túlélték, az eredmények a raktérben sorakoztak egymás mellett: szkafandereiken élettelen világok pora, felvételeiken idegen csillagok megfagyott fénye, a membránnal lezárt tárgylemezeken csupa elemzésre váró rejtély. Lehunyták a szemüket, és számukra alig egyetlen pillanat múlva máris a mesterséges intelligencia ébresztette őket álomtalan álmukból. – Üdvözöllek benneteket itthon – búgta kelletlenül, miközben sziszegve nyíltak a hibernáló kapszulák, visszahúzódtak az injekciókat adagoló manipulátorok. itthon. Ez volt az első szó, ami áthatolt a fagyasztás lassan oszladozó ködén, és sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a véráramba jutó vegyszerek.
14
Most nem törődtek az öltözködéssel, egyenesen az irányítóterembe támolyogtak. Az elromlott fűtőrendszer következetesen hét és fél Celsius fokon tartotta a hőmérsékletet, és úgy vacogtak, mintha a felderítőhajó fémcsontjaiba kiírthatatlanul befészkelte volna magát a mélyűr hidege. – otthon vagyunk! – csikorogták rekedten egymásnak a folyosón, miközben botladozva, egymásba kapaszkodva igyekeztek előre. – Végre otthon! – Valaki énekelni próbált, mások nevettek, évek óta először igazán felszabadultan. Az irányítóteremben álltak a hidegben, még a tartályok ragacsos nyálkájával borítva, vaksin pislogva, csatakos hajjal, gőzölgő, csupasz testtel, mint az újszülöttek. hirtelen elnémulva meredtek a kékesen derengő anyabolygójukra. Az irányítóterem morfképernyői most falméretű mozaikká álltak össze, és a különálló paneleken egymás után villantak fel a szondák képei a földi nagyvárosokról. A pszichológiai tréning során felkészítették őket a hazatérés várható sokkjára, de megint más elméletben elviselni azt, amint egyszerre zuhan az elmére a távollétében eltelt száz év. Ez még a kondicionált szuperembereket is megrázta egy kicsit. A Földet eltorzították az eltelt évtizedek. Egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek, mint egy régen nem látott unokahúg, aki időközben kisgyerekből felnőtté serdül. Amit most Európából láttak, meghökkentő volt és egy kicsit ijesztő: Londont félig szervesnek tűnő hártya borította, Párizsban ismeretlen rendeltetésű zikkuratok magasodtak, a Második Andalúziai kalifátus ibériai félszigetét mesterséges csatornarendszer osztotta rácsmintára. A fedélzeti mérnök volt az első, aki megszólalt, bár amit mondott, inkább elfúló nyögésnek tűnt. hitetlenkedve meredt a diagnosztikai kijelzőkön pergő zöld számsorokra. – számítógép – szólalt meg lassan. – A rendszereid meghibásodtak. – számítottam erre az észrevételre – mondta a mesterséges intelligencia azzal a mélabús megvetéssel, amit mostanában a legénységnek tartogatott. – Negatív. Az adatok pontosak. – De akkor… – A mérnök nem bírta befejezni a mondatot. – Valóban – mondta az Mi. – Azt jelenti, hogy a Földön nincsen többé emberi élet. Amíg végre Föld körüli pályára álltak, minden óra egyetlen folyamatos rémálommá olvadt. A tények azonban nem változtak: a Föld üres volt és halott. A kilőtt szondák mindegyike újabb adatokkal erősítette meg a korábbiakat. kihalt városok, üres kontinensek, se rádióadások, se adatforgalom – csend és nyugalom az éterben, a földön, a levegőben.
A felderítőhajó fedélzetén dermedt döbbenet uralkodott. Egymás után születtek az elméletek, hogy rögtön el is vessék őket. A világháború elmélete tartotta magát a legtovább, a nagyvárosokon azonban csak az idő és a természeti erők végeztek pusztítást. A tetőkön légikocsik maradványai hevertek, a tengerpartokon szárazra futott városhajók rozsdásodtak, a sztrádákat fémforgácsként takarták a szárazföldi közlekedő egységek. Bármi is történt, sok idő telt el azóta; mindenhol előretört a zabolátlan természet, és ettől vált igazán szembetűnővé, milyen kevés maradt belőle egyáltalán. india bolyvárosai egyetlen hatalmas fém- és betontömeggé olvadtak. Afrika nagy része elsivatagosodott, az Amazonas helyén csak szürke foltok éktelenkedtek. És mindenhol a csontok. A látvány még ezeket a kivételes embereket is kikészítette. Az emberi és állati csontok szőnyegként borították a világot. A bolygó egyetlen hatalmas sírkertté változott, és a civilizáció százemeletes tornyaiból lettek a sírkövek. – Járvány – suttogta a hajóorvos komoran. A navigátor ebben a pillanatban adta le a riadót. A minden létező frekvencián pásztázó Mi automatikus segélykérő jelzést fogott, valahonnan az orbitális pályáról. A méltóságteljesen forgó űrállomás fekete paneljeit hatalmas antennák és fényesen csillogó napelemek borították. oldalán lángoló üstököst ábrázoló jelzés díszelgett. Egyikük sem ismerte. – Lehet, hogy automata vészjelzés – mondta még dokkolás előtt az első tiszt. – Akkor is az egyetlen, amit ez elmúlt két napban bemértünk – mondta erre a kapitány. A zsilipben savanykás bűz terjengett, amit a szűk folyosókon felváltott az olaj, az állott víz és még valami, talán a romlott ételek szaga. A folyosókon nem működtek a lámpák. A szuroksötétben pásztázó kézireflektorok fénye kábelkötegen kúszott végig, aztán megállapodott egy falra festett, hatalmas képen. sörtére nyírt hajú, határozott arcélű alakot ábrázolt, hófehér, nyitott szkafanderben; egyik kezével összemorzsolt egy üstököst, a másikkal pedig vidáman integetett. – Ez meg ki? – kérdezte a kapitány. A kutatótiszt közelebb hajolt a képhez. – Világmentő John smith? – olvasta hitetlenkedve a feliratot. A torzonborz vadember ezt a pillanatot használta ki, hogy egy fenti aknából a nyakukba zuhanjon. Valaki felkiáltott, lámpák fénysugara pásztázott, majd megállapodott az elvadult férfin, aki megfeszült izmokkal kuporgott a padlón, mint egy különösen ijedt, furcsa állat. Aztán a zűrzavart kihasználva pillanatok alatt eltűnt a folyosón.
15
Napokon át hajtották a nyomát, mire sikerült elfogni a hammerstein-blokkok közötti izolálókamrában. Mást nem találtak az állomáson. Az első következtetések szerint tehát ő maradt az emberiség utolsó túlélője a Naprendszerben. Büdös, koszos és teljesen őrült, aki felváltva imádkozott és énekelt a cellájában. szép hangja volt. Napokon át elemezték az űrállomás adatbankját. A kristályra vitt híradások, cikkek, képek, beszélgetések, tudósítások nyomasztó tablóvá álltak össze. A kapitány ezt az összeállítást vetítette le a legénységnek. Néma csendben figyelték a kibontakozó tragédiát. Az első rémhíreket a Föld felé száguldó aszteroidáról. A tudományos megerősítést, a pánikot, a tagadást, amikor kiderült, hogy az égitest pályája az előzetes számítások szerint keresztezi a Földét. A felvételeken elkeseredett szakemberek ígértek örök sötétséget vagy világméretű szökőárat, politikusok bizonygatták, hogy vannak terveik. Amikor az aszteroida már nagyon közel ért, kiderült az is, mi a nagy terv. A világkormányok összefogtak, és azt tették, amit fiktív elődjeik számtalan filmben és könyvben előttük: felküldtek egy űrhajót, egy pilótát és egy atomtöltetet, hogy még a találkozó előtt egy hatalmas robbanással módosítsák az aszteroida pályáját. A csúcstechnika fejlődése addigra majdnem teljesen kiküszöbölte az emberi tényezőt. Mindössze egyetlen emberre volt szükség a kabinban. A kiválasztottat, az űrhajóst, a halálraítéltet John smithnek hívták. A kilövésről több órányi anyag maradt fent az adattárban. De a legnyomasztóbb pillanatokról nem válogattak be felvételeket. A fullasztó csendről, ami megülhette az egész világot azon a napon. A halálra készülő emberiségről és azokról, akik még bíztak a menekülésben. Az adattárolók csak a töltetet szállító hajó pilótafülkéjébe szerelt kamerák filmjeit tartalmazták, John smith űrhajós utolsó útját fel az égbe, a hallgatóságnak intézett, egyre összefüggéstelenebb szavait, a verejtékes arcú eltökéltséget az utolsó pillanatban. – Vigyázzatok erre a sárgolyóra! – üzente, mielőtt ujjával az időzítőn becsapódott volna az aszteroidába. A Föld néhány pontjáról szabad szemmel is látni lehetett a lobbanást az égen. – Az aszteroida elkerülte a bolygót – mondta a torzonborz férfi. – Én akkor voltam hároméves. Öt lehetettem, amikor a szüleimmel együtt csatlakoztunk Világmentő John smith Egyházához. A hajóorvosnak végre sikerült beállítania a nyugtatók szintjét, és néhány nap elteltével a Föld egyetlen túlélője már képes – vagy hajlandó – volt szóba állni velük.
17
kicsit kásás, de egyenletes hangon beszélt. sem a haját, sem a szakállát nem engedte levágatni. A kamrában most rajta kívül csak a kapitány tartózkodott. – Az Egyház szinte hetek leforgása alatt vált hatalommá – mondta a torzonborz férfi. A kihűlt teakoncentrátumot kavargatta és egyszer sem nézett a kapitányra. – A nagy hagyományos vallások, még az iszlám és a televangelizmus is megsínylették a terjeszkedését. Minden megváltozott. A megváltás többé nem elvont teológiai fogalom volt, hanem élőben közvetített, viszszanézhető médiaesemény. A világ megmentőjének voltak barátai, ellenségei, családtagjai és elhízott főnökei. később fanatikus hívei. Világmentő John smith Egyháza szektaként kezdte, és a világ leghatalmasabb vallásos tényezőjévé vált. A kapitány intett, hogy folytassa. – A kolostorvárosban, ahol felnőttem – mondta a túlélő – boldog emberek éltek. John smith katekizmusát tanultuk. Ez a pilótafülkében felvett anyagokból állt. Minden mondatát elemezték nekünk. Újra meg újra lejátszották és értelmezték. Mi tudtuk, hogy John smith nem a magányos halál árnyékában dideregve beszélt az éterbe, hogy ne érezze magát annyira egyedül, hanem igazságokat fogalmazott meg – tanított. Azt tanította, hogy minden embernek boldognak kell lennie. később sorban kerültek elő az újabb, korábban sohasem látott részletek, amelyeken John smith másról is beszélt, a helyes életvitelről, a családról és a hitről. A hatóságok hamisítást emlegetettek, de ez senkit sem érdekelt. A szakállas férfi lehajtotta a fejét. – Miért is számított volna? Az emberiség kapott egy új esélyt – mondta. – Egyetlen ember halála megmentette az egész világot. A meteor utáni években eufórikus hangulat uralkodott azon a bolygón. hihetetlen évek voltak. hihetetlenek. A béke és a megnyugvás időszaka. Aztán ez is lecsengett. A múlt részévé vált. És tudja, mi változott ezután? – Nem – mondta a kapitány. – Nem tudom. A szakállas férfi nem szólt semmit, csak a kapitányt nézte, átható pillantással. A csend nagyon hosszúra nyúlt. hallatszott a falak mögött dolgozó gépek zúgása. A kapitány várt. – semmi – mondta végül a férfi hidegen. – semmi sem változott. A férfi – most először – elmosolyodott. Erőtlen mosoly volt, és kissé nyugtalanító. – Minden ment tovább úgy, ahogyan régen – mondta különös hangon. – Az emberek nem változtattak és nem tanultak semmit. Nem, nem. tévedek. Jobbak lettek. Még hatékonyabban pusztították tovább a Földet és egymást. kiirtották azt a keveset, ami a természetből megmaradt.tudta, hogy a robbantás után alig két évvel
már megint háborúztak? És a járványok… betegségek, katasztrófák… mint régen. A szakállas férfi még szélesebben mosolygott. A kapitány kitapintotta a ruhaujjába csúsztatott nyugtató tűt. – John smith Egyházának teológusai tudták, hogy valamit tenniük kell. A választ a Világmentő utolsó üzenetében találták meg. Vigyázzatok erre a sárgolyóra! Amit tenni készültek, rettenetes és gigászi feladat volt. Az Egyház sem a forrásokban, sem az eltökéltségben nem szenvedett hiányt. Egyetlen dolog maradt csak hátra. A kapitány közelebb hajolt a túlélőhöz. Most alig lehetett érteni, mit mond. – Behajózták a siklókra a kiválasztott családokat, és a Föld körül keringő űrállomásaikra szállították őket. utána pedig megnyitották a titkos laboratóriumaikat odalent, és elszabadították a világtörténelem leghatékonyabb biológiai fegyverét. – A szondáink szerint a holttestek még hosszú évtizedekig fertőzőképesek maradtak – egészítette ki a kapitány. – túlságosan jól sikerült? – ingatta a fejét a fogoly. – Erről nem tudtunk. talán ők maguk sem. A kiválasztottak siklói az előre megszabott öt év után indultak vissza a Földre újratelepíteni… – Elhallgatott. – És mind meghaltak – fejezte be helyette a kapitány. – Csak mi maradtunk – a fogoly szinte merengve nézegette az ujjai hegyét –, az állomások egy fős személyzete. – És azt eltelt húsz évben sorban meghaltak ők is – mondta a kapitány, és felállt. kérdőn nézett a szakállas férfira, de ő már nem tett hozzá semmit. A következő napokban és hetekben sem szólalt meg többé. kommunikáció helyett inkább a sorozatos, értelmetlen szökéseket választotta. ha elkapták, legfeljebb bágyadtan mosolygott, hagyta, hogy visszakísérjék a magba, és közben a szokásos litániáját ismételgette a meteorról, Világmentő John smithről és az emberiség pusztulásáról.
A központi irányítóteremben most csak a kapitány és az első tiszt tartózkodott. A kékesen derengő lemezek mögött a bázis agyát és szívét alkotó stromberg-tekercsek járták végtelen táncukat. Az irányítóterem felét roppant, átlátszó buborék alkotta, és mint egy gigászi bogár összetett szeme, rezzenéstelenül meredt a lidérces Földre. Egy pillanatra mindketten a buborék felé pillantottak. A kristályszerű anyagon túl sötéten és hidegen lebegett a bolygó. – Lehet az ember dühös azért, amit ezzel a bolygóval tettek? – törte meg a csendet az első tiszt. – Van olyan skála, amin mérhető az az indulat, amit egy egész faj… a saját fajunk… elpusztítása vált ki valakiben? – Nem tudom – felelte a kapitány. – De nem is érdekel. Nekem elég, ha én érzem. Az első tiszt ökölbe szorította a kezét. – holnap leküldjük az első egységet – mondta némi hallgatás után. – Biztosan nem lesz semmi gond? – Erre képeztek ki minket – emlékeztette a kapitány. – Mi vagyunk a legjobbak erre a feladatra. Azt tesszük itt is, mint bármelyik idegen bolygón. A biztonsági protokoll teljes betartásával járunk el. Megvizsgáljuk, veszélyes-e a környezet. ha lakható, betelepítjük. Az első mérések szerint kevés az esély arra, hogy még mindig fertőzésre kelljen számítani. Az első tiszt felé fordult. – A Föld meghalt és most újjászületik – mondta. – reinkarnálódik. A mi dolgunk, hogy ezúttal minden rendben menjen. Érti? Az első tiszt tiszteletteljesen bólintott és nem szólt semmit. A kapitány is hallgatott. kis idő múlva elköszöntek egymástól. A kapitány visszatért a műszerekhez, az első tiszt a dokkba ment. rengeteg dolguk volt. Legalább hasznosan telik az idő, amíg sorban visszatér a másik kilenc felderítőhajó, hogy közösen benépesítsék a Földet.
18
