.TZVETAN TODOROV.
.Cortez és a jelek. Fordította: Kiss Ágnes
N
e higgyük, hogy a spanyolok és az indiánok mer√ben másként kommunikálnának. A népek nem elvont fogalmak, vannak köztük különbségek és hasonlóságok. Tapasztaltuk például, hogy Kolumbusz-t tipológiai szempontból sorolták már azonos helyre az aztékokkal. A Hernandez de Cordoba és a Juan de Grijalva vezette els√ Mexikó felé induló expedíciókra is ez érvényes valamelyest. Úgy lehetne leírni a spanyolok akkori viselkedését, hogy a lehet√ legrövidebb id√ alatt a legtöbb aranyat akarták megszerezni, s azzal nem igen maradt idejük tör√dni, milyenek is az indiánok. Így beszél err√l Juan Diaz, a második expedíció krónikása: „A parton egy sereg indián várt, két zászlót lengetve. Felemelték, leeresztették a zászlókat, hogy jelezzék, menjünk oda hozzájuk – de a parancsnok ezt nem akarta.” „Egy csónakból azt kérdezték, mit keresünk. A tolmács erre azt felelte, aranyat.” „A parancsnok azt mondta nekik, hogy csak aranyat keresünk.” Ám amikor alkalom nyílna erre, a spanyolok mégis megfutamodnak. „Beszélt más vidékekr√l is, azt mondta a parancsnoknak, hogy szívesen eljön velünk oda, de a parancsnok nem egyezett bele, emiatt zúgolódtunk is mindnyájan.” Azt is láttuk, hogy az els√ tolmácsok az indiánok közül kerültek ki, és nem élvezték a spanyolok teljes bizalmát, a spanyolok sokszor rákérdeztek, vajon tényleg azt mondja e a tolmács, amit hallott. „Azt hittük, a tolmács becsap, hisz √ is erre a szigetre, s√t ebbe a faluba való volt.” „Melchior”-ról, Cortez els√ tolmácsáról azt mondja Gomara: „Holott faragatlan fickó volt, egy halász, úgy nézett ki, mint aki szólni se tud, válaszolni se”). A Yucatan félsziget neve –
ami számunkra az indiánok egzotikus világának és a távoli autenticitásnak a szimbóluma – valójában az akkor uralkodó félreértéseket szimbolizálja. A félszigeten els√ként kiköt√ spanyolok kiáltásaira a maják azt válaszolták: Ma k’uba tan – nem értjük a szavatokat. A spanyolok, Kolumbusz hagyományaihoz h∫en, ‘Yucatán’-nak értik, úgy vélik, ez a vidék neve. Az els√ találkozások során a spanyolok egyáltalán nem tör√dnek avval, milyen benyomást tesz viselkedésük a szembenállókra. Ha fenyegetve érzik magukat, habozás nélkül elfutnak, így kimutatják, hogy sebezhet√k. Cortez megjelenése jelent√s változásokat hoz: inkább a kivételes hódítót testesíti meg, mint a konkvisztádor típusát. Azért mégsem teljesen, s erre az a bizonyíték, hogy példáját, ha el nem is érik, de szinte azonnal és széleskörben követni fogják. Kivételes tehetség∫ ember kell ahhoz, hogy valaki addig egymással összeférhetetlen elemekb√l új, egyedi viselkedéstípust kristályosítson ki, de amint megszületett a példa, bámulatos gyorsasággal terjed. A Cortez és el√dei között lév√ különbség talán abból ered, hogy √ volt az els√, aki már rendelkezett tetteinek politikai és történelmi tudatával. Miel√tt elindult volna Kubából, valószín∫leg még semmiben sem különbözött a többi, gazdagságra áhítozó konkvisztádortól. Ám az expedíció els√ percében minden megváltozik, és már innent√l tetten érhetjük azt az alkalmazkodó készséget, ami Cortez további viselkedésének meghatározó elvévé lép el√. Cozumelnél például azt javasolta neki valaki, küldjön fegyvereseket az ország belsejébe aranyat keresni. „Cortez
Tzvetan Todorov: „Cortés et les signes”, La Conquête de l’Amérique, Editions du Seuil, Paris, 1982, 104–129. o.
145
Tzvetan Todorov
mosolyogva felelte, hogy nem ily csekélységért jött eredhet a másik deformációjából), de leggyakrab√ ide, hanem Isten és a Király szolgálatára.” (Bernal ban mégis Malinchénak mondják a nevét. Az egyik Diaz) Miután tudomást szerez Montezuma birodal- els√ találkozás alkalmával adták ajándékba √t a máról, elhatározza, hogy nem csak a kincseit rabol- spanyoloknak. Anyanyelve a nahuatl volt, az aztéja el, hanem a birodalmat is leigázza. Stratégiája kok nyelve, de mivel kés√bb majákhoz adták el rabgyakran ellenkezik katonái reményeivel, akik azon- szolgának, azt a nyelvet is megtanulta. Kezdetben nali és kézzelfogható bevételre számítottak. De √ elég hosszú a lánc: Cortez Aguilarnak beszél, aki lehajthatatlan marad; így az √ nevéhez köthetjük egy- fordítja a mondottakat Malinchénak, aki aztán torészt az új, hódító háborús taktikát, másrészt az olyan vábbadja az azték hallgatónak. Az asszony fogékony gyarmatosító politikát, melyet békeid√ben lehet a nyelvek iránt, kicsit kés√bb a spanyolt is megtafoganatosítani. nulja, ami tovább növeli értékét. Elképzelhet√, hogy Cortez els√sorban nem zsákmányolásra, hanem némi nehezteléssel tekint saját népére, vagy népémegértésre törekszik; a jelek érdeklik els√dlegesen, nek egyes vezet√ire, hiszen mindig a konkvisztádoés nem a jelek referenciárok pártjára áll. Valójában ja. Expedíciója informánem is elégszik meg a tolciógy∫jtéssel indul és nem mácsolással; az is nyilvánarany után való kutatással. való, hogy átveszi a spaEls√ dolga az – nem lehet nyolok értékrendjét, és eléggé hangsúlyozni ennek minden erejével azon van, a gesztusnak a jelentését –, hogy a céljaik elérését sehogy tolmácsot keressen. gítse. Egyrészt a kultúrák Hall olyan indián beszédet, konvertálásán fáradozik, amelybe spanyol szavak is vagyis nem csak a szavakat keverednek, ebb√l arra köinterpretálja Corteznek, vetkeztet, hogy talán vanhanem a viselkedést is. nak az indiánok között Másrészt mer kezdeméolyan spanyolok, akik egy nyezni, ha arra van szükel√z√ expedíció hajótöröttség, anélkül, hogy Cortez jei voltak. Tudakozódik erbármit is mondott volna, r√l, s feltételezése beigazoMontezumához is a kell√ lódik. Cortez elrendeli két szavakat intézi (annak elhajójának, hogy várakozzafogatása során például). nak még egy hetet a válaszMalinche szerepének Malinche Cortez és az indiánok között ra, miután üzenetet küldött fontosságát minden igazola potenciális tolmácsokhoz. Kisebb bonyodalmak ni látszik. Cortez nélkülözhetetlen szövetségesének után egy közülük, Geronimo de Aguilar csatlakozik tekinti, ami abból is kit∫nik, milyen szerepet tulajCortezhez, aki csak nehezen fedezi fel benne a spa- donít fizikai közelségüknek. Bár ahogy „megkapta”, nyolt. „Indiánnak nézte, mert azonkívül, hogy ter- rögtön „odaajándékozta” az egyik kormányzójának, mészetesen sötétebb volt a b√re, még kopaszra is Mexikó átadása után pedig feleségül adja egy másik volt vágva a haja, mint az indián rabszolgáké. Vál- konkvisztádorhoz, a dönt√ id√szakban, vagyis a lán evez√, kopott szandál a lábán, egy másik pár az Mexikó ellen induló hadjárat kezdetét√l az azték övér√l lógott, volt rajta egy rossz, agyonhordott f√város bevételéig, Malinche az √ kedvese. Nem kriköpeny és egy ágyékkend√, ami eltakarta meztelen- tizáljuk ezúttal azt a módot, ahogyan a férfiak dönségét.” (Bernal Diaz) Ez az Aguilar aztán Cortez hiva- tenek az asszonyok sorsa fölött, csak levonjuk ebb√l talos tolmácsa lett, felbecsülhetetlen segítséget a következtetést, hogy a kapcsolatnak inkább stratényújtva neki. giai és katonai magyarázata volt, mint érzelmi. De De Aguilar csak maja nyelven beszélt, ami nem ennek köszönhet√en tölthette be Malinche közponazonos az aztékkal. Az információ meghódításában ti szerepét. Még Mexikó eleste után is ugyanolyan a második legfontosabb személy egy asszony, akit az megbecsült személy marad: „Nélküle Cortez nem tuindiánok Malincénak, a spanyolok pedig Doña Ma- dott semmilyen ügyet megbeszélni az indiánokkal” rinának hívnak (nem tudjuk, a két név közül melyik (Bernal Diaz). Maguk az indiánok sem pusztán tol-
146
Cortez és a jelek
mácsként tartották számon, minden elbeszélés sokszor említi, és minden képen is megjelenik. Nagyon jellegzetes ebb√l a szempontból az, amelyik a Firenzei Kódex-ben Cortez és Montezuma els√ találkozását mutatja be: a két katonai vezet√ ugyanis a kép szélén helyezkedik el, míg a képet Malinche központi figurája uralja. Bernal Diaz így tudósít err√l: „Doña Marina nagybecs∫ asszony volt, Új Spanyolország valamennyi indiánja fölött kivételes befolyással bírt”. Az a név is felettébb árulkodó, amit az indiánok Cortezre ragasztanak. Úgy hívják … Malinche (végre egyszer nem az asszony veszi fel a férje nevét). A mexikóiak függetlenedésük után általában megvetették, lenézték Malinchét, hiszen számukra √ testesítette meg az √si értékek elárulását, s az európai kultúra és hatalom el√tti szolgai meghunyászkodást. Mexikó meghódítása valóban lehetetlen lett volna √nélküle (vagy valaki nélkül, aki ugyanezt a szerepet vitte volna), így felel√s azért, ami megtörtént. Én egészen más megvilágításban látom √t: √ mindenekel√tt az els√ példája, ezáltal egyben szimbóluma is a kulturális félvérségnek, el√revetítve ezzel a modern mexikói államot, s√t, mindannyiunk saját állapotát, mert ha nem is vagyunk mindig kétnyelv∫ek, óhatatlanul két vagy akár három kultúrát is birtoklunk. Malinche alakjában a keveredés dics√ül meg, és a közvetít√ szerep a (spanyol vagy azték) tisztaság ellenében. ◊ nemcsak aláveti magát a másik akaratának (az sajnos sokkal közönségesebb eset: gondoljunk csak a fiatal indián n√kre, akiket vagy „odaajándékoztak” vagy nem, mindenesetre a spanyolok vitték el √ket), hanem átveszi a másik ideológiáját, és arra használja, hogy jobban megértse a saját kultúráját, err√l tanúskodik viselkedésének hathatóssága (még akkor is, ha esetünkben a „megértés” a „pusztítást” szolgálja). Kés√bb több spanyol is megtanulja a nahuatl nyelvet, s Cortez képes ezt is el√nyére fordítani. A foglyulejtett Montezuma mellé például olyan apródot ad, aki beszéli a nyelvét. Az információ így mindkét irányba eljuthat, bár az adott id√ben érdekük még egyáltalán nem azonos. „Ezután az eset után a herceg egy spanyol apródot kért Corteztól, aki √t szolgálja, és már beszéli az azték nyelvet. Úgy hívták, Orteguilla. Ez bizonyára nagy hasznára vált Montezumának, csakúgy mint nekünk, mert a kis apródtól Montezuma sokat kérdezhetett és meg is tudhatott a mi Kastiliánkról, mi pedig megértettük, mit beszéltek az azték kapitányok.” (Bernal Diaz). Miután így gondoskodott a nyelvi nehézségek megoldásáról, Cortez egyetelen olyan alkalmat sem
szalasztott el, amikor új információkhoz juthatott. „Amikor befejeztük az evést, Cortez a tolmácsok útján Montezumáról kérdezte √ket. Cortez félrevonta a kacikákat, és apró részleteket kérdezett ki t√lük Mexikóról.” A kérdései közvetlenül kapcsolódtak a háborús terveihez. Egy kezdeti összecsapás után közvetlenül kihallgatta a legy√zött csapatok vezet√it: „Hogy lehetséges az, hogy nagy seregük megfutamodott ilyen kis támadó el√l?” (Gomara) Ha birtokába jut egy új hír, sosem felejti el nagylelk∫en megjutalmazni azt, aki az információkat hozta. Mindig kész meghallgatni más tanácsát, még akkor is, ha aztán nem fogadja meg, hisz minden információ megkívánja az interpretációt. Ennek a tökéletesen kifejlesztett információs rendszernek köszönhet√en Cortez hamar és részletekig men√en értesül arról, milyen belviszályok dúlnak az indiánok között – s láttuk, ennek a tényez√nek milyen dönt√ szerepe lett a végs√ gy√zelem elérésekor. Az expedíció kezdetét√l fogva érdekelte minden hasonló értesülés. Márpedig sokféle viszályról hallhatott; Bernal Diaz azt mondja: „Szüntelenül háborúban álltak egymással, falu-falu ellen, egyik tartomány a másik ellen”. Motolinia is meger√síti ezt: „Amikor a spanyolok megérkeztek, minden f√úr és minden vidék szemben állt egymással, megállás nélkül harcoltak egymás ellen”. Cortez felfigyelt erre, mikor Tlaxcalába megérkezett. „Látván a széthúzást és az egymás ellen dúló indulatokat, nem kis elégedettség töltött el, hiszen úgy tetszett, mindez nagyban el√segíti terveimet, s még gyorsabban tudom √ket igába hajtani. Mert ahogy a mondás tartja: „oszd meg, és uralkodj”, és eszembe jutottak az Evangélium szavai is , hogy „a megosztott birodalom elbukik” – milyen furcsa, hogy Cortez a császárok elveit szereti olvasni a keresztény Szentírásból! Az indiánok addig is elmennek, hogy végül saját konfliktusaik rendezéséhez hívják segítségül Cortezt. Pierre Martyr írja: „Azt remélték, hogy ilyen h√sök segedelmével szövetségesre és oltalomra találnak szomszédaik ellen. Már √ket is megmérgezte az a betegség, ami mindig is jelen van, s az emberiséggel veleszületett, ∫zi √ket a hatalomvágy ördöge.” Az információ gyors meghódítása vezetett az azték birodalom bukásához is. Miközben Guatemozin a menekülését biztosító hajóra meggondolatlanul kitéteti a királyi fenségjeleket, Cortez hivatalnokai máris összeszedik az összes információt, ami menekülésével összefüggésben lehet, és ami szükséges lehet elfogatásához. „Sandoval azonnal megkapta a hírét Guatemozin és udvara szökésének. Ki is adta nyom-
147
Tzvetan Todorov
ban a parancsot a brigantinóknak, hogy hagyják abba a házak rombolását, és azonnal induljanak a csónakok után”. „Az egyik brigantinó parancsnoka, Garcia de Olguin megtudta egy fogva tartott mexikóitól, hogy az el√tte lév√ csónakban ott ül a király. Erre olyan iramot diktált, hogy a hajója végül utolérte √ket”. Az információ meghódítása vezetett a birodalom meghódításához. Cortez Mexikó felé nyomulása közben is jelent√ségteljes epizód játszódik le. Cholulát már elhagyta, s az azték f√városhoz vezet√ út átvezeti a hegyláncon. Montezuma hírnökei mutatnak neki egy átjárót, de nem követi √ket jó szívvel, csapdától tartván. Ekkor veszi észre – amikor tulajdonképpen minden figyelmét a védekezésre kellene összpontosítania – a szomszédos m∫köd√ vulkánok csúcsait. Tudásvágya azonnal elfeledteti vele gondjait. „Ett√l a Cholula nev∫ várostól hét mérföldre két, nagyon magasba nyúló, és csodálatos hegyláncot találunk, még augusztus végén is annyira fehérek a csúcsai, hogy nem is lehet mást látni, csak a havat. És az egyikb√l, a legmagasabbikból napjában többször és éjszaka is füst száll föl, mint egy nagy oszlop, föl a fellegekig, nyílegyenesen. Úgy tetszik, még azok a heves szelek sem tudják eltéríteni, amelyek ott magasan örökké fújnak. Minthogy mindig is a legaprólékosabb beszámoló elkészítésére törekedtem Fenségednek az ország minden dolgáról, meg akartam ismerni ennek a titkát is, ami kivételesen érdekesnek ígérkezett. Elküldtem tíz emberemet felszerelve, ahogy azt egy ilyen vállalkozásra kell, adtam melléjük néhány ittenit vezet√nek, és megparancsoltam nekik, hogy kíséreljenek meg feljutni a hegy csúcsára és fedjék fel a füst titkát, honnan és hogyan tör el√.” (Cortez) A felfedez√k nem érték el a csúcsot, megelégedtek annyival, hogy jégdarabokat hozzanak. A visszaúton azonban rátaláltak egy másik lehetséges, Mexikó felé vezet√ útra, amely kevésbé veszélyesnek is t∫nik. Ezt választja kés√bb Cortez, s tényleg nem éri semmi váratlan. Még a legnehezebb percekben sem lankad Cortez szenvedélye a „titkok megismerése” iránt, amikor a legnagyobb figyelemre van szüksége. S a kíváncsisága, jelképesen, megjutalmaztatik. Tanulságos lehet összehasonlítani ennek a vulkánnak a megmászását egy másikkal, amelyet a maja indiánok hajtottak végre, s az √ Annalé-juk számol be róla. Az is egy katonai expedíció során történt. A vulkán lábához érkeztek, „a hegy gyomrából kiáradó t∫z igazán félelmetesnek látszott”. A harcosok le akartak ereszkedni, hogy tüzet hozzanak, de senki-
nek nem volt hozzá elegend√ bátorsága. Így hát vezet√jükhöz, Gagavitzhoz fordultak (akinek a neve vulkánt jelent), és azt mondták neki: „Ó te, testvérünk, ide jöttél, és te vagy most a reménységünk. Ki hozza el nekünk a tüzet, ki engedi meg, hogy megkísértsük a szerencsénket, ó testvérünk?” Gagavitz elvállalja egy másik rettenthetetlen harcossal együtt. Leereszkednek a kráterbe, és visszatérnek tüzzel a kezükben. A harcosok felkiáltanak: „Félelmetes, milyen varázslatos a hatalma, milyen nagy és fenséges. Elpusztította a tüzet, és rabságba ejtette.” Gagavitz azt felelte nekik: „A hegy szelleme a rabszolgám, a foglyom lett, ó testvéreim! Elfogtuk a hegy szellemét, ezzel felszabadítottuk a t∫z kövét, a Zacchog követ (kova).” Mindkét oldalon van hát kíváncsiság és bátorság. De más a dolgok percepciója. Cortez szerint egyszeri, természetes jelenségr√l van szó, a természet egy csodájáról. Kíváncsisága tántoríthatatlan, a dolog gyakorlati következménye (a jobb út felfedezése) nyilvánvalóan véletlen. Gagavitz szerint mágikus jelenséggel kell összemérnie magát, a hegy szellemét kell legy√znie, tettének gyakorlati következménye a t∫z megszelídítése lett. Vagyis elbeszélése, aminek van talán némi történelmi alapja, a t∫z eredetének mitoszává vált: a köveket, melyekkel szikrát lehet csiholni, Gagavitz hozta a forrongó vulkánból. Cortez megmarad pusztán emberi síkon, Gagavitz elbeszélése viszont azonnal természeti és természetfeletti összefüggések egész rendszerét hozza m∫ködésbe. Az aztékoknál a kommunikáció mindenekel√tt a világgal való kommunikációt jelenti, melyben a vallás szerepe dönt√. A vallás természetesen nem hiányzik a spanyol oldalról sem, s√t Kolumbusz számára egyenesen meghatározó. Ám két fontos különbség rögtön a szemünkbe ötlik. Az els√, hogy mennyire sajátos jelleg∫ a keresztény vallás az amerikai pogány vallásokhoz képest: itt most abban a tekintetben, hogy alapvet√en egyetemességet és egyenl√séget hirdet. Az „Isten” nem tulajdonnév, hanem köznév, ezt a szót bármely nyelvre le lehet fordítani, hisz nem egy istent jelöl, mint a Huitzilopochtli vagy a Tezcatlipoca, melyek így mégis csak absztrakciók, hanem az istent. Ez a vallás egyetemessé kíván lenni, ebb√l adódóan nem toleráns. Montezuma olyan szellemi nyitottságról tesz tanúbizonyságot a vallási konfliktusok megoldása során, ami szemünkben végzetesnek t∫nhet (valójában másról van itt szó): amikor Cortez a templomait ostromolja, √ még kompromisszumos megoldások keresésére törekszik. „Akkor Montezuma azt javasol-
148
Cortez és a jelek
ta, hogy tegyük a képeinket az egyik oldalra, és hagyjuk a másik oldalon az √ isteneit, de a Márki (Cortez) ezt elutasította.” (Andrés de Tapia) Az indiánok a hódítás után még mindig szerették volna a keresztény Istent, mint aki egy az istenek közül, saját panteonjukba ültetni. Ez nem jelenti azt, hogy az egyistenhit gondolata teljesen idegen lenne az azték kultúrától. Megszámlálhatatlan istenségük csak a láthatatlan, érinthetetlen isten más-más neve. Azért van ennyi neve, és azért jelenik meg ennyiféle képben az isten, mert minden egyes megnyilvánulása és a természeti világhoz való minden fajta kapcsolata megszemélyesített, különböz√ szerepeit ennyi különböz√ szerepl√ játsza. Az azték vallás istene egyszerre egy és számos. Ebb√l adódik az, hogy az azték vallásosság könnyen elfogadja új istenek érkezését, és arról is tudunk, hogy éppen Montezuma idejében épült egy új templom a „más” istenek elhelyezésére: „Úgy tetszett Montezuma királynak, hogy hiányzik egy olyan templom, amely az ország összes bálványának dícs√ségére emelkednék. S mivel hajtotta √t a vallási áhítat, elrendelte, hogy építsenek ilyet. […] Úgy hívják, Koateokalli, ami azt jelenti »a Mindenféle Istenek Temploma«, hiszen a különböz√ népeknél és vidékeken más-más istenek éltek” (Duran). A terv meg is valósult, és ez a különös templom m∫ködött a hódítás következ√ évei alatt. Nem ugyanez a helyzet a keresztényeknél. Cortez elutasítása magából a keresztény vallás szelleméb√l ered. A keresztény Isten nem megtestesülés, amely a többi mellé sorolható, √ egy kizárólagosan, mást meg nem engedve és nem juthat mellette hely más isteneknek. Ahogy Duran mondja: „Egy hitünk a katolikus hit, ezen nyugszik az egyetlen Egyház, aminek csak egy igaz Istene van. A mi Egyházunk nem t∫ri meg más imádását, a más istenekben való hitet.” Ez a tény nem kevéssé segítette a spanyolok gy√zelmét: a rendíthetetlen akarat mindig legy√zi a toleranciát. A egyenl√ség hirdetése együtt jár a kereszténység egyetemességének gondolatával: minthogy Isten mindekinek megfelel√, Istennek is mindenki megfelel√, ilyen szempontból nincs különbség sem népek, sem egyedek között. Szent Pál azt mondta: „Ahol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kolossz. 3. 11.), és „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem n√; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Galátz. 3,28) Ezek a szövegek jól érzékeltetik, milyen értelemben
kell venni az √skeresztények egyenl√ségfogalmát, a kereszténység nem az egyenl√tlenségek ellen k∫zd (az úr úr marad, a szolga szolga, mintha olyan természetes különbségr√l lenne csak szó, mint n√ és férfi), hanem lényegtelennek ítéli ezeket mindnyájuk Krisztusban való egységével szemben. Találkozni fogunk még ezekkel a problémákkal a hódítást követ√ erkölcsi viták alkalmával. A második különbség a vallási érzelmeknek abból a formájából ered, amely ekkor a spanyoloknál elterjedt volt (de az is lehet, hogy ez is a keresztény doktrina következménye inkább, és felmerül, hogy vajon egy egyenl√séget hirdet√ vallás, mivel elutasítja a hierarchiát, nem vezet-e a vallás feloszlásához): a spanyolok Istene sokkal inkább a szövetségesük, mint az Uruk, olyan lény (hogy a teológusok nyelvén legyen mondva), akit nem csak befogadni lehet, de segíteni is tud. Elvileg, és Kolumbusz akarata szerint is (s√t Cortez akarata szerint is, akinek gondolkodásában ez volt az egyik „legprimérebb” vonás), a hódítás célja a kereszténység elterjesztése volt. Gyakorlatilag a vallási diskurzus az egyik olyan eszköz volt, amely biztosítani tudta a hódítás sikerét; a cél és az eszköz felváltották egymást. A spanyolok csak akkor hallgatnak az isteni tanácsra, amikor az egybehangzik az informátoruk feltételezésével, vagy saját érdekükkel, err√l tanúskodik több krónikás elbeszélése is. „Más, egészen bizonyos jelekre is felfigyeltünk, melyek megértették velünk, hogy Isten a vallás érdekében azt kívánja, gyarmatosítsuk ezt a földet” – mondja Juan Diaz, Grijalva expedíciójának kísér√je. És Bernal Diaz: „Eldöntöttük tehát, hogy követjük Cempoala embereinek tanácsát, mert a Jóisten tartogat számunkra valamit.” A vulkán megmászásának már ismertetett epizódja során Cortez úgyszintén Istennek tulajdonítja a jobb út felfedezését. „Mivel Isten mindig is, ◊fensége legapróbb gyermekkora óta szívén viselte az Ön érdekét, s minthogy én és társaim is az Ön szolgálatában állunk, mutatni akart nekünk egy másik utat, mely kissé nehéz volt, mindazonáltal kevésbé veszélyes, mint amit el√ször nekünk ajánlottak.” Amikor „Santiago!” kiáltással csatába rohannak, nem annyira a spanyolok védszentjének közbenjárását kérik, inkább magukat akarják bátorítani vele, s az ellenséget akarják megijeszteni. Cortez seregének lelkésze semmiben nem maradna el egy katonai parancsnoktól: „Csapataink nagy lelkesedésben törtek ki Bartolomé de Olmedo biztatásának hatására, aki kitartásra buzdította √ket, hogy szolgálhassák Istent, és hogy terjeszthessék szent hitét. Felajánlotta nekik
149
Tzvetan Todorov
szent hivatalának segítségét, és gy√zelemre vagy halálra vezényelte √ket.” (Bernal Diaz) Cortez zászlója is nyíltan árulkodik err√l a kapcsolatról: „Cortez zászlója kék-fehér, a közepén kereszttel, körül latin felirat, ami lefordítva így hangzik: „Barátaim, kövessük a keresztet, s e jelben gy√zni fogunk!” (Gomara) Jelent√ségteljes epizód játszódik le, amikor a tlaxaltétkok ellen indulnak; Cortez, éjszaka kivonul lovasaival hogy rajtaüssön az ellenségen. Az egyik ló megbotlik, Cortez visszaküldi a táborba. Kis id√ múlva egy másikkal is ugyanez történik. „Erre azt mondták neki: »Urunk, ez rossz el√jelnek t∫nik, forduljunk vissza!« De √ azt felelte: »Nekem ez jó jel. El√re! «” (Francisco de Aguilar, Andrés de Tapia) Ezzel szemben azték részr√l a spanyolok jövetelét egy egész sor rossz el√jel kísérte (ez nagyban csökkentette is harci készségüket), hasonló helyzetben Cortez (eltér√en több társától) nem volt hajlandó isteni beavatkozást látni – vagy ha igen, akkor az számára a látszólag ellentmondó jelek ellenére is csak kedvez√ lehetett. Megdöbbent√ hát látni, ahogy sikertelenebb id√szakában, f√leg a hondurasi expedíció alatt, Cortez is elkezd hinni a jelekben; és a siker elpártol t√le. Az Istennel való eszmecserének ez az alárendelt és végs√soron limitált szerepe helyt ad emberi kommunikációnak, amelyben a másikat nyilvánvalóan elismerik (még ha nem is becsülik). Az indiánokkal való találkozás ilyen elismerési lehet√séget nem teremt, csak felemlíti, hisz az létezik már Európa történelméb√l adódó okok miatt. Az indiánok leírásakor a konkvisztádorok hasonlatokat keresnek és találnak is nyomban, vagy saját (görög-római) pogány múltjukból vagy másoknál, akik földrajzilag közelebb állnak, és már megszokottabbak, mint a muzulmánok. A spanyolok minden újonnan fölfedezett templomot „mecsetnek” hívnak, s a várost, melyet a Hernandez de Cordoba vezette expedíció el√ször meglát, Bernal Diaz leírása szerint „Nagy Kairó”-nak fognak nevezni. Amikor a mexikóiakról alkotott benyomásait készül leírni, Francisco de Aguilar felidézi ezt is: „Gyermek- és ifjúkoromban kezdtem olvasni sok olyan történetet és írást, ami a perzsákról, a görögökr√l és a rómaiakról szólt. Olvasmányaimból azokat a ritusokat is megismertem, amelyeket a portugál Indiában szokás végezni.” Felmerül a kérdés, hogy a hódítás sikeres véghezviteléhez szükséges szellemi nyitottság, melyr√l az akkori európaiak tanúbizonyságot tettek, nem köszönhet√-e kivételes helyzetüknek, annak hogy √k két kultúra örökösei: egyfel√l a görög-római kultúrának, másfel√l a zsidó-keresztény
kultúrának (a folyamat valójában már régóta tart, a zsidó és a keresztény hagyomány asszimilációja már megvalósult, az Ótestamentum beépült az Új Testamentumba). A reneszánsz kultúrájának e két eleme közötti konfliktusokat megfigyelhetjük még: tudatosan vagy sem, képvisel√jének egy egész sor, néha nehezen elérhet√ egyeztetéshez, tolmácsoláshoz, kompromisszumhoz kell folyamodnia, ezek el√segítik adaptációs és improvizatív készségének fejlesztését, melyek olyannyira meghatározó szerep∫nek bizonyultak a hódítás során. Nem annyira egocentrikus, inkább „allocentrikus” az akkori európai civilizáció. Par excellence szent helye, szimbolikus központja már régóta Jeruzsálem, ami nem csak hogy európai földön kívül esik, de ráadásul egy rivális civilizáció (a muzulmán) fennhatósága alá tartozik. A reneszánszban ehhez a térbeli eltolódáshoz még id√beli is járul: az ideális kor nem az akkori, nem is a jöv√, hanem a múlt, ezenfelül olyan múlt, amely nem is keresztény-görög és római. A központ máshová esik, s ez lehet√séget ad a másnak, hogy egy nap központivá váljék. Ami leginkább megmozgatta a konkvisztádorok fantáziáját a Mexikóba való érkezésükkor, az Montezuma – nevezzük így – állatkertje volt. A leigázott népek törzsenként különböz√ növényi és állatfajok egyedeit ajándékozták az aztékoknak, akik olyan helyeket létesítettek, amelyekben a növény-, madár-, kígyó- és vadállatgy∫jteményt meg lehetett tekinteni. A gy∫jtemény nem pusztán vallási szempontok szerint alakult (pl. ez a madár ehhez az istenhez kapcsolódik), az egyedeket ritkaságuk, sokféleségük, esetleg szépségük miatt csodálták. Újra eszünkbe juthat err√l Kolumbusz természetbúvár magatartása, √ is mindenb√l akart példányokat, amivel csak találkozott. Ez az intézmény, melyet a spanyolok olyannyira csodálnak (hisz állatkertek akkor még nincsenek Európában), összehasonlítható, illetve összevethet√ egy másikkal, amely talán egyid√ben jött létre vele – az els√ múzeumokkal. Az emberek mindig is gy∫jtöttek természeti vagy másfajta különlegességeket, de csak a 15. században kezdtek el a pápák tudatosan felhalmozni és kiállítani régi maradványokat, mint más kultúra fennmaradt nyomait. Úgyszintén ebben a korban jelennek meg az els√ m∫vek a távoli népek „életér√l és szokásairól”. Ebb√l a gondolkodásból valamit még Cortez is átvett, el√ször ugyan csak avval tör√dött, hogy ledöntsék a bálványokat és rombolják le a templomokat, a hódítás után nemsokkal viszont √ az, aki megmenteni
150
Cortez és a jelek
szándékszik az azték kultúra eme tanúit. A néhány évvel kés√bb ellene indított per egyik tanúja azt vallja, hogy: „Nagyon bosszúsnak t∫nt, mert √ azt akarta, maradjanak meg emlékül a bálványok szentélyei.” Ami az aztékoknál a leginkább emlékeztetett a múzeumra, az a Koateokalli, vagyis a Mindenféle Istenek Temploma. Persze rögtön látjuk a különbséget is: a birodalom négy sarkából idehordott bálványoknak nem esztétikai élvezet keltése, még kevésbé a népek közötti különbségek mérlegelésének tudatosítása a feladata. Ha már egyszer Mexikóban vannak, használatuk pusztán a vallás területére korlátozódik, a mexikói istenekhez hasonlatosan, még ha eredetileg más célokra szánták is √ket. Sem az állatkert sem a templom nem olyan módon tanúskodik a kulturális különbségek elismerésér√l, ahogy azt a szület√ múzeumok teszik Európában. A spanyolok gondolatvilágában van másoknak fenntartott hely, melyet a szüntelenül kinyilvánított kommunikálni vágyásuk jelképez, szemben például Montezuma tartózkodásával. Cortez els√ üzenete így szólt: „Annyi tengert szeltünk át, és oly távoli országból jöttünk csak azért, hogy lássuk √t és beszélhessünk vele, Urunk, Királyunk nem helyeselné, ha így térnénk vissza.” (Bernal Diaz) „A kapitány megmondta nekik a tolmácson keresztül, hogy mit akarunk, és tudtukra adta, hogy nem hagyjuk el addig az országot, míg titkait meg nem ismertük, mert h∫séges feljegyzést kell írnunk mindenr√l ◊fenségének.” (Cortez) Az idegen uralkodók, csakúgy mint a vulkánok, lám ellenállhatatlanul vonzzák Cortez tudásvágyát, mintha az lenne legf√bb célja, hogy elbeszélést írhasson. Mondhatnánk, hogy az interakciós folyamatban a spanyolok aktív szerepe már tagadhatatlanul biztosítja nekik a fenns√bbséget. Ebben a helyzetben csak √k cselekszenek; az aztékok csak a status quo-t igyekeznek fenntartani, s megelégszenek a reagálással. Az a tény, hogy a spanyolok indultak az óceánon át az indiánok felkeresésére és nem fordítva történt, már el√revetíti a találkozás eredményét. Az aztékok nem akarnak Dél-Amerika vagy Észak-Amerika felé terjeszkedni. Megdöbbent√, hogy Közép-Amerikában épp az aztékok nem hajlandók kommunikálni, vagy valamit változtatni az életükön (a két dolog gyakran összekeveredik), ezzel párhuzamosan a múltat és a tradíciókat felértékelik. A meghódított vagy függésben lév√ népek viszont sokkal aktívabban résztvesznek az interakcióban, és meg is találják saját hasznukat ebben: a
tlaxaltétkok, a spanyolok szövetségesei sok tekintetben az ország valódi vezet√iként élik át a hódítást követ√ évszázadot.
V
izsgáljuk most meg a beszédek és a szimbólumok keletkezését. Corteznek el√ször az a f√ gondja, hogyan interpretálják mások – az indiánok – a gesztusait. Saját seregében a fosztogatókat szigorúan megbünteti, mert elveszik azt, amit nem volna szabad, és mert rossz benyomást keltenek róluk. „Mikor látta, hogy senki nincs a kiköt√ben, szigorúan megfeddte Pedro de Alvaradót, mert megtudta, hogy Alvarado tyúkot lopott a szomszéd faluból és amellett a bálványokhoz tartozó díszeket és más kisebb érték∫ tárgyakat aranyozott rézb√l. Mondta neki, hogy nem azzal fogják a leigázott országokat elcsitítani, hogy a javaikat ellopják. […] Vissza kellett adniuk az aranyat, a díszeket és az összes többi dolgot. Ami a tyúkokat illeti, azokat megettük, de Cortez elrendelte, hogy cserébe küldjenek a kártosultaknak üveggyöngyöt csengetty∫ket és mindenkinek egy kasztiliai inget.” (Bernal Diaz) Vagy kés√bb: „Egy Mora nev∫ katona, Ciudad Rodrigóból való, ellopott két tyúkot a falu egyik indián házából. Cortez, mikor észrevette, olyan haragra gerjedt a katona szövetséges területen mutatott viselkedése láttán, hogy ott helyben kötelet tétetett a nyakába.” Cortez gesztusának oka pontosan az a vágy, hogy uralja az indiánokhoz eljutó információkat. „B∫nösségük látszatának elterelésére és annak feledtetésére, hogy csak aranyat keresni jöttek ide, mindekinek úgy kellett tenni, mintha azt se tudnák mik ezek.” (Gomara) A faluban pedig Cortez kikiálltója hírül adta, hogy halál vár arra, aki az ennivalón kívül máshoz nyúl, s ezt azért tette, hogy visszaszerezze a jó hírét, és jóakaratúnak mutatkozzon a beszülöttek szemében.” Látjuk milyen szerepet kezd játszani a látszat szóhasználat, látszat jó hír. Az üzeneteit is teljesen átfogó stratégiával irányítja. El√ször is azon van Cortez, hogy az indiánok által megkapott üzenet az legyen, amit √ küldeni akart. Az igazságot nagyon óvatosan elrejti a saját beszédében, a besúgókkal könyörtelenül bánik el, akit utolér, annak levágják a kezét. Eleinte nem tudják bizonyosan az indiánok, hogy a spanyolok lovai halandók vagy sem. Cortez bizonytalanságuk fenntartására gondosan éjszaka földelteti el a csatában elpusztított lovakat. Más cselhez is folyamodik, hogy elrejtse valódi információforrását, hogy elhitesse, nem is emberekt√l kapja a híreket, hanem természetfeletti érintkezés útján. Egy feljelentés kapcsán
151
Tzvetan Todorov
azt mondja: „Mivel nem tudták ,kit√l tudom, és azt hitték, valami mágiával szereztem róla tudomást, úgy gondolták, el√lem semmit nem lehet elrejteni. Többször látták, hogy el√vettem egy hajózó térképet és az irányt∫met, hogy el ne vétsem az utat, például amikor megtaláltam a cagoatezpáni utat, és azt mesélték spanyoloknak, hogy biztosan így szoktam értesüléseimet szerezni. Többen közülük, akik biztosítani akartak jó szándékuk fel√l, még hozzám is odajöttek, és megkértek, hogy nézzek a távcs√be, vagy térképre jó szándékuk ellen√rzése végett, hiszen más dolgokat is abból tudok meg, és én meghagytam √ket abban a hitükben, hogy a hajózó térkép és az irányt∫ mindent megmutat.” Montezuma viselkedése ellentmondásos volt (fogadja, vagy ne fogadja a spanyolokat?), és ez árulkodott arról a bizonytalanságról, amely az azték uralkodót jellemezte, amit ellenfelei ki is használtak. Cortez viselkedése is gyakran ellentmondásos, látszólag, de az √ ellentmondásossága el√re ki van számítva, és az a célja (és hatása), hogy összezavarja az üzeneteket, és megdöbbentse azt, akihez szól. Ebb√l a szempontból példaérték∫ mexikói útjának egy része. Cortez Cempoalában van, a „nagy kacikánál”, aki azt reméli, hogy a spanyol vezet√ segít neki lerázni az azték igát. Ekkor állít be Montezuma öt embere, az adószed√k, borzasztóan feldühödnek a spanyolok fogadtatását látva. A nagy kacika odalép Cortezhez tanácsot kérni t√le, az azt mondja, fogják le az adószed√ket. Ezt meg is teszik, ám amikor a cempoalainak fel akarják áldozni a rabokat, Cortez ellenzi, és saját embereit állítja a foglyok √rzésére. Az est leszálltával azt kéri a katonáitól, hogy titokban az ötb√l két rabot – lehet√leg a leginteligensebbeket – vezessenek elé. Amikor odavezetik √ket, ártatlannak tetteti magát, meglep√dik azon, hogy fogságban vannak, és felajánlja nekik a szabadságot. Hogy bizonyosan megmeneküljenek, még el is viszi √ket egyik hajójával a cempoalai területeken kívülre. A szabadságukat visszanyert foglyok visszamennek Montezumához, és elmesélik, mit is köszönhetnek Corteznek. Másnap reggel a cempoalaiak felfedezik a szökést, és legalább a három megmaradt foglyot fel akarják áldozni, de Cortez nem engedi. Felháborítja a cempoalai √rök hanyagsága, felajánlja, hogy a saját hajóin √rzi tovább a foglyokat. A nagy kacika és társai ráállnak, de azt is tudják, hogy Montezuma értesülni fog lázadásukról, így hát h∫séget esküsznek Corteznek, és vállalják, hogy követik az azték uralkodó elleni harcában. „Ez alkalomból fogadott engedelmességet Fenségednek Diego Godoy jegyz√ el√tt, és
a vidék falvainak nagy részét értesítették a történtekr√l. Mivel ezután nem fizettek többé adót, nem látták az adószed√ket, magukon kívül voltak örömükben, ha eszükbe jutott a hatalom ny∫ge, ami alól felszabadultak.” (Bernal Diaz) Cortez két irányban man√verezett, a cempoalák és Montezuma felé. Az el√bbiekkel viszonylag egyszer∫ az eset. Cortez úgy intézi, hogy visszavonhatatlanul elkötelezzék magukat mellette. Az azték felügyel√k egészen közel vannak a nagy törzsekkel együtt, míg a spanyol király puszta absztrakció, és pillanatnyilag még adót sem kér, a cempoaláknak ez elég érv ahhoz, hogy megtegyék a lépést. Montezumával már bonyolultabb a helyzet. ◊ értesül róla, hogy követeit a spanyolok miatt érte bántalom, de másrészr√l ugyanezek a spanyolok mentették meg az életüket is. Cortez egyszerre jelenik meg szövetséges és ellenség gyanánt, evvel lehetetlenné, vagy legalábbis indokolatlanná téve Montezuma minden ellene irányuló lépését. Ezzel a gesztussal Montezuma hatalma mellé állítja a sajátját, hiszen az nem büntetheti meg. Mikor Montezuma még csak a történet els√ felét hallotta, „arra készült, hogy legjobb csapataival és válogatott kapitányaival jöjjön ellenünk”. Mikor meghallotta a történet másik felét is, „haragja lecsillapodott, és híreinket akarta megkapni, hogy tudja mire készülünk”. (Bernard Diaz) Cortez összetett üzenetének az lett az eredménye, hogy Montezuma már nem tudta mit gondoljon, és új híreket kellett szereznie. Mikor Cortez gyengébb, az az els√ gondja, hogy elhitesse a többiekkel, √ er√s, és ne tudják meg az igazságot, és ez állandó gondja maradt. „Mikor már kihirdettük, hogy melyik lesz az utunk, hittem, hogy ki kell tartani és nem szabad hátrálni egy lépést sem, különben azt hinnék, hiányzik a bátorságom. Én hittem, hogyha ilyen kis bátorságot mutatunk az itteniek el√tt, f√leg azok el√tt, akik a barátaink voltak, akkor el fognak t√lünk távolodni, és tudtam, hogy bátraké a szerencse. Úgy tetszett, bár nem arra vitt az utunk, bátortalanság lenne úgy elmenni, hogy nem leckéztetjük meg √ket, így a barátaink sem hihetnék, hogy a félelem vezérelt minket.” Általánosságban Cortez érzékeny a küls√ségekre. Mikor kinevezik az expedíció élére, az els√ dolog, amire pénzt áldoz, egy impozáns öltözék. „A szokásosnál jóval többet kezdett foglalkozni személye ápolásával és cicomázásával. Tollas kalapot és aranyláncot kezdett viselni, ami nagyon is illett hozzá.” (Bernal Diaz) De úgy gondoljuk, az azték vezet√kkel ellentétben √ nem hordta csatában ezeket a díszeit. Mindig ügyelt arra, hogy a Montezuma követeivel
152
Cortez és a jelek
való találkozások azonos ceremóniával folyjanak le, pedig elég komikus lehetett mindez a trópusi erd√ fái alatt, habár a kell√ hatás sose maradt el. Cortez jó szónok hírében állt, tudjuk, hogy szokott verseket írni, és azok a jeletések, amelyeket V. Károlyhoz írt, figylemreméltó nyelvtudásról árulkodnak. A krónikások is gyakran megemlítik, hogyan beszélt a katonákhoz és a kacikákhoz a tolmács segítségével. „A kapitány néha olyan szép beszédet tartott nekünk, hogy azt hittük, mindegyikünkb√l gróf vagy herceg válhat és nemesek lehetünk; így változtatott minket bárányból oroszlánná, hogy félelem és tétovázás nélkül induljunk a hatalmas sereg ellen. (Francisco de Aguilar) „Természetes kedvességgel volt megáldva, finom volt és tetszet√s a beszéde.” (Bernal Diaz) „Cortez tudta, hogy kell a kacikák figyelmét szép szavakkal felkelteni. Cortez baráti szavakkal vígasztalta √ket, ezt √ is és Doña Marina is remekül tudta használni. Még esküdt ellensége, Las Casas is megemlíti, hogy mennyire könnyen tud kommunikálni az emberekkel, úgy írja √t le, mint aki mindenkivel tudott beszélni, és leleményes élénkséggel, világi tudással bíró személy volt.” Ugyanennyire fontos számára seregének jó híre is, amit nagyon tudományosan alakít ki. Amikor például felmennek Montezumához az egyik mexikói templom tornyába, ami 114 lépcs√t jelent, az azték uralkodó pihenésre szólítja. „Cortez azt válaszolta neki a tolmács útján, hogy sem √, sem más közülünk soha nem fárad, bármi történjék is.” (Bernal Diaz) Gomara egyszer felfedi ennek a viselkedésnek a titkát egy beszédben, amit Cortez állítólag a katonáinak mondott: „A harcok kimenetele nagyban függ a mi hírünkt√l”. Mikor el√ször lép Mexikó városába, nem engedi meg, hogy szövetséges indiánok serege is részt vegyen a kíséretében, mert szerinte az felfogható volna ellenséges jelként, ellenben amikor Mexikó bevétele után √ fogadja egy távoli törzsf√ követeit, minden hatalmát felvonultatja. „Azért, hogy láthassák, milyenek is vagyunk, hogy elmesélhessék törzsf√jüknek: az összes lovat kivezettettem egy helyre, ott futottak, toporogtak el√ttük, a gyalogság csatarendbe sorakozott a puskásokkal, akik elsütötték a fegyverüket, közben az egyik tornyot ágyúval lövettem.” Kedvenc katonai csele az, hogy akkor mutatja er√snek magát, mikor valójában gyenge, hogy gyengeséget szimulál pontosan akkor, mikor er√s, így csalja gyilkos csapdába az aztékokat. A hadjárat ideje alatt Cortez kimutatja, mennyire kedveli a látványos akciókat, és a szimbolikus értékükkel teljesen tisztában van. Nagyon fontos pél-
dául, hogy megnyerje az els√, indiánokkal vívott csatát, hogy lerombolja a bálványokat a papok elé álló els√ kihívás alkalmával, megmutatva ezzel a sebezhetetlenségét, hogy el√ször √ kerüljön ki gy√ztesen az indián csónakkal való harcból, hogy egy palotát felégessen a város szívében, megmutatva, mennyire el√renyomultak már, hogy felmenjen az egyik templom tetejére, hogy ott mindenki lássa. Ritkán büntetett, de akkor példásan, úgy hogy mindenki emlegesse. Egy példa erre az a heves megtorlás, amivel Panuca vidékét sújtja, miután leveri lázadásukat. Megfigyelhetjük, mennyire odafigyel az információ terjesztésére: „Cortez megparancsolta, hogy minden (hatvan) kacika hívassa az utódját. A parancsot teljesítették. Mind a hatvan kacikát megégették egy óriási máglyán, és a fiaiknak végig kellett ezt nézni. Cortez aztán összehívta √ket, és megkérdezte t√lük, tudják-e mire szolgált ez az ítélet gyilkos szüleik ellen, s akkor még hozzátette szigorú arccal, hogy reméli, elegend√ lesz ez a példa, s többé nem gondolnak engedetlenségre.” (Pierre Martyr) Cortez a fegyverek használatában is inkább a szimbolikus hatást részesíti el√nyben. Építtetnek egy k√hajító szerkezetet, amely nem m∫ködik, de az nem számít: „más haszna nincs is, csak hogy félelmet kelt, de ez a félelem akkora, hogy azt gondoltuk, még az ellenség is megadja magát, és ez elegend√” (Cortez). Az expedíció elején igazi fény és hangeffektusos el√adásokat szervez lovakkal és ágyúival, amiket akkor nem is használtak másra, a rendezés igazán figyelemreméltó gondoskodással készül. Egy helyre elrejt egy kancát, eléje hívja az indián vendéglátóit és egy cs√dört. A cs√dör hangos felhorkanásai megrémítik az embereket, akik addig sosem láttak lovat. Egy nyugodtabb pillanatban pedig egészen közel hozzájuk ágyúkból lövet. Nem √ találta fel ezt a fajta stratégiát, de talán √ használta el√ször ilyen szisztematikusan. Más alkalommal olyan helyre viszi vendégeit, ahol elég kemény a talaj, a lovak tudjanak gyorsan vágtázni, aztán újra lövet vaktölténnyel a nagy ágyúval. Azték elbeszélésekb√l tudjuk, hogy a rendezés elérte a célját: „ebben a pillanatban elvesztették a fejüket, és ájulatba estek. Összeomlottak egymás után, összerogytak, nem tudtak uralkodni magukon”. Ezek a mutatványok olyan hatásosak voltak, hogy egy atya nyugodtan leírhatta néhány évvel kés√bb: „ezek az emberek annyire bíznak bennünk, hogy nincs már szükség csodákra” (Francesco de Bologna). Cortez viselkedése akaratlanul is Machiavelli majdnem kortárs következtetéseit juttatja eszünk-
153
Tzvetan Todorov
be. Nem közvetlen hatásról van szó persze, inkább a kor szellemér√l, amely kinek az írásait, kinek a cselekedeteit hatja át; egyébként a „katolikus” király, Aragóniai Ferdinánd, akinek példája nem lehetett ismeretlen Cortez el√tt sem, Machiavellinél mint az „új fejedelem” modellje szerepel. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Cortez hadvezetése és Machiavelli tanácsai között, aki az új értékek legtetejébe szintén a jóhírt és a látszatot emeli: „nem szükséges tehát, hogy egy fejedelem egyesítse magában mind az itt felsorolt tulajdonságokat, elég ha úgy tetszik, mindegyik megvan benne. S√t, azt merném állítani, ha minden megvan benne és mindig mindegyiknek figyelmet szentel, az kárára válhat. Ha azonban ügyesen kelti látszatát, van mit kihasználnia” (A Fejedelem). Általánosabban Machiavelli és Cortez világában a beszédet nem az általa leírt tárgy határozza meg, nem is egy tradícióhoz való ragaszkodás, hanem kizárólag a kit∫zött cél elérésére szervez√dik. Arra a Cortezben lév√ képességre, amellyel megérteni és beszélni tudja mások nyelvét, a lehet√ legjobb bizonyíték az, hogy résztvesz a Kecalkoatl isten visszatérési mítoszának kidolgozásában. Nem ez volt az els√ eset, hogy a spanyol konkvisztádorok kihasználták az indián mítoszok kínálta lehet√ségeket. Pierre Martyr hagyta ránk a tainok – a mostani Bahama-szigetek √slakosai – deportálásának elszomorító történetét. ◊k hittek abban, hogy az ígéret földjére száll a lelkük a haláluk után, egy paradicsomba, ahol mindeféle örömök várnak rájuk. A spanyolok számára hiányzik a munkaer√, s mivel önkénteseket nem találnak, belekapaszkodnak a mítoszba és gyorsan, számukra el√nyösen kiegészítik. „Mikor a spanyolok tudomást szereztek a szigetlakók naív hiedelmeir√l, hogy a b∫neik kiengesztelése után lelkük áthalad az északi jeges csúcsoktól a déli vidékekre, a spanyolok nagy er√vel akarták √ket meggy√zni arról, hogy maguktól hagyják el szül√földjüket, és menjenek velük Kuba és Hispaniola déli szigeteire. Sikerült aról is meggy√zni √ket, hogy a spanyolok is abból az országból érkeztek, ahol találkozhatnak majd elhunyt szüleikkel és gyermekeikkel, összes rokonukkal és barátaikkal, és örvendhetnek minden jónak szeretteik ölel√ karjaiban. Mivel papjaik már elhintették bennük ezeket a balhiedelmeket, és a spanyolok még meg is er√sítették mindezt, elhagyták a hazájukat emiatt a hiú reménység miatt. Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttek, csak kihasználták √ket, mert nem találták meg sem a szüleiket, sem mást, aki után vágytak volna, ráadásul nagy fárad-
ságnak voltak kitéve, nehéz munkákat kellett végezniük, amihez nem voltak hozzászokva, kétségbe estek. Vagy öngyilkosságba rohantak, vagy az éhhalált választották, és elpusztultak a kimerültségt√l, s valamilyen indokkal, s√t akár er√szakkal is visszautasították az ételt. Így végezték a szerencsétlen tainok.” Kecalkoatl isten Mexikóba való vissztérésének története bonyolultabb, és következményei más szempontból fontosak. A tények röviden. A hódítás el√tti indián elbeszélések szerint Kecalkoatl egyszemélyben történelmi alak (államf√) és legendah√s (istenség). Az adott id√szakban kénytelen volt elhagyni királyságát kelet felé (az Atlanti óceán irányába), ezzel elt∫nt, de a mítosz egyes változatai szerint megígérte (vagy azzal fenyegette a népet), hogy egy nap visszajön azért, ami az övé. Jegyezzük meg, hogy a messiás eljövetele nem játszik központi szerepet a mexikói mitológiában, hogy Kecalkoatl csak egy istenség a többi közül és nem foglal el kiváltságos helyet (Mexikó város lakosai szemében például √ a cholultétkok istene), továbbá, hogy egyes elbeszélések említik visszatérését, míg mások megelégszenek elt∫nésének léírásával. A hódításról szóló indián elbeszélések, f√ként azok, amelyeket Sahagun és Duran gy∫jtött, azt mesélik, hogy Montezuma Cortezt a királyságát visszavenni jöv√ Kecalkoatlnak tartotta. Ez az azonosítás az egyik f√ oka annak, hogy nem tud ellenállást mutatni a spanyolok benyomulásakor. Nem kételkedhetünk azokban a leírásokban, amelyek elmesélik, mit gondoltak a papok tanácsadói. Kecalkoatl és Cortez azonosságának gondolata valóban megvolt a hódítást követ√ években, ezt bizonyítja a Kecalkoatl kultuszhoz köt√d√ tárgyak termelésében mutatkozó fellendülés is. Mindazonáltal nyilvánvaló hiátus is van a mitosz két változata között, a régiben Kecalkoatl másodlagos szerepl√, visszatérése bizonytalan, az újban domináns a szerepe, és biztosan visszatér. Valamiféle er√nek bizonyára közbe kellet lépnie, hogy felgyorsítsa a mítosz átformálását. Az er√ neve nem más, mint Cortez. Több elemet is összeötvözött ezúttal. A spanyolok és aztékok közötti alapvet√ különbség, valamint más civilizációk ismeretének viszonylagos hiánya vezette arra az aztékokat, hogy a spanyolokat isteneknek lássák. De milyen isteneknek? Ide illesztette Cortez a hiányzó láncszemet, mikor kapcsolatot keresett a kissé marginális mítosszal – mely tökéletesen illik „a másik nyelvéhez” – Kecalkoatl visszatérésér√l. A Sahagunnál és Durannál leírt történetekben azt találjuk, hogy a Cortez-Kecalkoatl azonosítás Montazuma fejében
154
Cortez és a jelek
már létezett. De ez csak azt er√síti meg, hogy a hódítás utáni indiánok számára ez a dolog valószer∫ volt, erre építette Cortez is tervét, hisz igazi indián mítoszt akart teremteni. Err√l még jobb bizonyítékaink is vannak. Az els√ forrás mely a mítosz létezésér√l beszámol, a Cortez által írott levél-jelentésekben található. Ezek a jelentések, melyeket V. Károlyhoz intézett, nem pusztán dokumentum érték∫ek. Cortez számára a szó inkább a manipuláció eszköze, mint a világ h∫séges tükre. Az uralkodóhoz f∫z√d√ kapcsolatában annyi mindent akart elérni, hogy nem az objektivitás volt a legf√bb gondja. Egyébként a mítosz felidézése abban a formában, ahogy azt el√ször megtaláljuk Montezumával való találkozásuk elbeszélésében, nagyon árulkodó. Montezuma állítólag spanyol vendéglátója és saját nemesei el√tt kijelentette: „Az alapján, ahogy leírjátok a helyet, ahonnan jöttök, mert keletr√l jöttök, az alapján, hogy leírjátok el√ttünk a királyotokat, aki titeket ide küldött, úgy gondoljuk, s√t egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy a királyotok csak a mi urunk lehet, és ti azt mondjátok, hogy ismer bennünket régóta.” Erre Cortez azt felelte: „megfelel√nek tartottam elhitetni vele, hogy Fenséged az a király, aki várnak”. (Cortez) Saját beszédének illusztrálására Cortez jellemz√en a „megfelel√” alapvet√ retorikai fogalmát találja meg: beszédét a cél, és nem a tárgya vezérli. Corteznek nem érdeke, hogy meggy√zze V. Károlyt arról, hogy √ valóban kecalkoatl, csak nem tud róla; jelentésének ebb√l a szempontból az igazat kell mondani. Az imént elmesélt eseményeknél már két ízben lépett közbe: Montezuma kezdeti meggy√z√dése (vagy gyanúja) már Cortez beszédének hatására alakult ki („az alapján, ahogy leírjátok”), amit különösen meger√sített az a zseniális érv, amely szerint V. Károly már ismeri √ket régóta (biztos nem jött volna zavarba Cortez, ha bizonyítékokat is kellett volna felsorakoztatnia emelett). És válaszképpen Cortez egyértelm∫en kinyilvánítja a két személy azonosságát, amivel megnyugtatja Montezumát, miközben √ a bizonytalanságot fenntartja, és azzal a látszattal, hogy √ csak rábólint valakinek a meggy√z√désére, amelyet az a másik saját maga szerzett meg. Ugyan nem tudhatjuk biztosan, hogy Cortez lenne egyedül fefel√s a Kecalkoatl és a spanyolok közötti azonosításért, de látjuk, hogy mindent megtett érte. Er√feszítéseit siker koronázza, de a legenda még átmegy egy-két változáson. (V. Károly kimarad, és Kecalkoatl közvetlenül Cortezzal fog azonosulni.) M∫küdése minden szinten eredményes: Cortez így
legitimálja magát az indiánok szemében, nekik pedig lehet√séget adva arra, hogy saját történelmüket is racionalizálják: ha ezt nem tette volna, képtelenség lenne jövetele, és el lehet képzelni, mennyivel elszántabb ellenállásba ütközötek volna a spanyolok. Bár Montezuma nem Cortezt azonosítja Kecalkoatllal (ennyire nem féli Kecalkoatlt), a történeteket leíró indiánok, vagyis a kollektív tudat szervez√i úgy hiszik, s ennek mérhetetlen következményei vannak. Cortez az emberi jelek ismeretének köszönheti, hogy uralni tudja az √si azték birodalmat. A m∫vek akkor is meggy√z√ erej∫ek maradnak számunkra, ha a spanyol vagy indián krónikaíró tévedett, vagy netán hazudott volna. Az a mód, ahogyan a szöveg konstituálódik, felfedi el√ttünk alkotójának ideológiáját, még akkor is, ha valótlan eseményt taglal. Láttuk, az indiánok szemiotikus magatartásában mennyivel er√sebben érévényesül a dominanciális, náluk hierarchikus szemlélet a demokratikus látásmóddal szemben, és a társadalom befolyása az egyénnel szemben. Ha összehasonlítjuk a hódításról szóló indián és spanyol elbeszéléseket, úgyszintén két nagyon különböz√ ideológiatípus szembenállására találunk. A leggazdagabb forrásokból vegyünk két példát: egyfel√l Bernal Diaz krónikáját, másfel√l a Firenzei Kódex-et, Sahagun gy∫jteményét. Nem dokumentumértékük különbözik, mindkett√ tartalmaz igazságot és hamisat egyaránt. Esztétikai értékük is hasonló: mindkett√ megható, s√t felkavaró olvasmány. De nem ugyanúgy épülnek föl. A Firenzei Kódex elbeszélése olyan történet, amelyben egy nép elmeséli saját történelmét. Bernal Diaz Krónikája viszont olyan történet, amelyet egy ember mesél a többiekr√l. A Firenzei Kódexb√l sem hiányzik a egyének megnevezése. Számos h√s harcos nevét tudjuk, ahogy az uralkodó és udvara is bemutatkozik, felidézi az egyes csatákat, külön megjelölve helyszínüket. Mindazonáltal ezek az egyének soha nem válnak valódi „személyiségekké”. Nincsenek személyes tulajdonságaik, melyeket felel√ssé lehetne tenni cselekedeteikért, és amelyek megkülönböztetnék √ket egymástól. Az eseményeket a sors vezérli, és soha nincs olyan érzésünk, hogy a dolgok másként is történhettek volna. Ezek nem olyan egyének, akiknek egységéb√l és összeadódásából alakulna az azték társadalom. Ezzel szemben az azték társadalom a kiindulópont, √ a történet h√se, az egyének csak az √ akaratának megnyilvánulásai. Bernal Diaz maga meséli el néhány embernek a történetét. Nemcsak Cortez, hanem az összes többi
155
Tzvetan Todorov
megnevezett sem rendelkezik egyéni, testi, lelki vo- egy ember beszédér√l van szó, hanem arról, mit gonnásokkal. Mindegyikük emberi tulajdonságok és em- dol a közösség. Az sem véletlen, hogy nem ismerjük beri hibák elegye, amelyekb√l nem lehet következ- az elbeszél√k nevét, ami nem Sahagun felületessétetni cselekedeteikre. Így hát a következmények vi- géb√l ered, hanem abból adódik, hogy ez az inforlágából átléptünk a véletlenekébe, minthogy minden máció lényegtelen. Az elbeszélés több eseményr√l egyén forrása lehet olyan cselekedeteknek, amelye- is beszámolhat, amelyek egy id√ben zajlottak, vagy ket nem is lehetett volna el√re látni. Ebben az érte- egymástól egészen távoli helyeken játszódtak le, de lemben a krónikája nemcsak az indián elbeszélések- soha nem tör√dik azzal, hogy az információ forrásákel áll ellentétben (amelyeket nem ismert), hanem ról is beszéljen, hogy elmagyarázza, honnan is tud Gomara munkájával is, amely nélkül – az ellentmon- minderr√l. Ezeknek az információknak nem ismerdás vágyától ∫zve – Bernal Diaz nem írt volna, mert jük a forrását, mert mindenkit√l erednek, és épp ez megelégedett volna azzal, hogy elmeséli a történetét, teszi √ket hitelessé; ha egy bizonyos személyt√l eredahogy azt már számos alkalommal megtette. Gomara nének, gyanúsak volnának. mindet Cortez bemutatásáBernal Diaz ezzel ellenhoz alakít, aki egyszercsak tétben úgy hitelesíti az inmár mint ideális személyiformációit, hogy megneveség t∫nik fel. Bernal Diaz zi a forrást. Gomorától abviszont a pluralitás és a ban is különbözik, hogy f√h√sök különböz√ségének nem azért ír, mert jó törtéhíve: ha m∫vész volnék, netírónak tartja magát, aki mondja, „még azt is megrajjobban ki tudna fejezni egy zolnám, ahogy a csatába inolyan igazságot, amely mindulnak”. denki számára az. Az √ kiÉs láttuk, hogy elbeszévételes egyéni útja teszi lése mennyire hemzseg a krónikássá. Hiszen ott volt, „haszontalan részletekt√l” személyesen, hiszen részt (vagy inkább a nem szüksévett az eseményekben, gesekt√l, amelyeket nem a amelyekr√l most szólnia sors végzete diktál: miért kell. Egyik ritka lírai üzemondja például, hogy Aguinetében így kiált föl: „Holar az övén vitte a szandálgyan is mesélhetnénk el ját? Azért, mert az esemémindezt, ha nem lettünk nynek ez az egyéni vonása volna ott a csatákban, ha adja szerinte az eredetisénem láttuk és nem értettük get. ◊szintén szólva azért a volna √ket? Akkor hát ki Firenzei Kódex-ban is talámondaná el ezeket? Talán lunk néhány hasonló résza madarak, akik a csataAlvarado mészárlása Mexikó templomában letet: például, amikor a szép mez√ fölött repültek? Vagy indián asszonyok sárral kenik be az arcukat, hogy az égen úszó felh√k? Nem nekünk kellene err√l szólelkerüljék a spanyolok tolakodó tekintetét. Vagy nunk, harcosoknak és kapitányoknak, akik a az eseamikor a spanyoloknak zsebkend√t kell az orruk elé mények s∫r∫jében álltunk?” És minden alkalommal, tartani, hogy ne érezzék a tetemek szagát. Vagy hogy amikor nem volt részese a történteknek, megnevezi, milyen pooros volt Guatemozin öltözéke, melyben hogyan és kit√l hallotta a történetet. Mert ebben az megjelent Cortez el√tt. Mindannyian az utolsó jele- id√szakban a konkvisztádorok közül nem √ az egyetnetben t∫nnek föl Mexikó bukása után, mintha a bi- len, akinek a tanú szerepe jut. „Mi szünetelen komrodalom bukása együtt járna az európai elbeszél√ munikációban voltunk egymással – írja.” módnak az indián stílus fölött aratott gy√zelmével. Nyomon követhetjük ezt a párhuzamot a képi A hódítás utáni világ félvér világ, az eseményeiben megjelenítés síkján is. Az indián rajzokon ábrázolt csakúgy, mint az arról való beszéd módjában. szerepl√k bels√ tulajdonságai nem jelennek meg; ha A Firenzei Kódex-ban soha nem tudjuk, éppen ki egy bizonyos személyt kell megjeleníteniük, a kép beszél. Vagyis inkább azt tudjuk csak, hogy itt nem sarkában egy azonosító piktogram jelzi, hogy kire
156
Cortez és a jelek
vonatkoznak. Bármiféle perspektivikus ábrázolás, s így az egyéni látásmód is hiányzik. A tárgyak magukban állnak, nem lehetséges közöttük kölcsönhatás, s nem úgy mutatkoznak, mintha valaki nézné √ket. A sík és a metszet szabadon egymás mellett áll. A Mexikó templomát ábrázoló kép a falakat szemb√l mutatja, a képen az alakok a föld síkjában jelennek meg, a figurák pedig nagyobbaknak látszanak, mint a falak. Az azték szobrok minden oldalról meg vannak munkálva, még az alapzatuk is, noha több tonnányiak. Bár a tárgy néz√je is csak oly kevéssé individuális, mint a készít√je; az ábrázolás a lényeget mutatja, és nem azzal nem tör√dik, hogy milyen benyomást tesz az emberre. Az európai vonalperspektíva nem azzal az igénnyel született, hogy egyetlen és egyéni néz√pontot kiemeljen, ám mégis ennek válik szimbólumává, miközben az ábrázolt tárgy egyediségéhez társul. Merészség volna a perspektivikus ábrázolás megjelenését Amerika felfedezéséhez és meghódításához kötni. És e kapcsolat mégis létezik; nem azért, mert Toscanelli – Kolumbusz sugalmazója – Brunelleschi és d'Alberti barátja volt, akik a perspektíva úttör√i (vagy mert Piero della Francesca, a távlati ábrázolás másik megalapítója 1492. október 12-én halt meg), hanem ama változás miatt, amelyet egyik vagy másik esemény hozott létre a tudtaban. Cortez szemiotikus viselkedése sokban függ korától és helyét√l. A nyelv nem egyoldaú eszköz, hisz felhsználható a közösségbe való beilleszkedésre, de a másik manipulálására is. Montezuma az els√ funkcióját részesíti el√nyben, Cortez pedig a másikat. A nemzeti nyelvnek tulajdonított szerep egy utolsó
példa a különböz√ségükre. Az aztékok és a maják, bár láttuk, hogy nagy jelent√séget tulajdonítanak a szimbolika ismeretének, a közös nyelv politikai fontosságát mégsem ismerték fel, hisz a nyelvi sokféleség nehézzé teszi az idegenekkel való kommunikációt. „Sok faluban két vagy három nyelvet is beszélnek, de a külön nyelveket beszél√ csoportok között nincs semmi kapcsolat vagy közelség” – írja Zorita. Ott, ahol a nyelv mindenekel√tt a megnevezésre szolgál, és éppen annak a csoportnak az összetartozását hivatott kifejezni, aki beszéli, ott nincs szükség arra, hogy más is megismerje. Maga a nyelv inkább azon a területen marad, amelyet az embernek az istenekkel és a világgal folytatott eszmecseréje határolt körül, és nem tartják a másra irányuló cselekvés konkrét eszközének. A spanyolok lesznek tehát azok, akik a nahuatl nyelvet Mexikó nemzeti nyelvévé teszik, miel√tt a hispanizálásnak nekikezdenének. A ferences és dominikánus testvérek lesznek azok, akik bennszülött nyelvek tanulásába kezdenek, és spanyolul tanítanak. Ez a magatartás már régóta érlel√dik. És az 1492-es esztend√, amely már tanúja volt az arabok fölött aratott gy√zelem, a zsidók számüzetése és Amerika felfedezése kivételes egybeesésének, ez ugyanaz az esztend√, amikor megjelent az els√ modern európai nyelven írott nyelvtan, Antoni de Nebrija spanyol nyelvtana. A módszeres nyelvismeret olyan új attid∫dr√l tanúskodik, amely nem becsben tartja a nyelvet, hanem analizálja, valamint tudatában van gyakorlati hasznának: „A nyelv mindig a birodalom társa volt.”
Irodalom
de Aguilar, Francisco: Ralecion breve de la conquista de la Nueva España, Mexico, Porrua, 1954. de Bologna, Francesco: „Lettre à Clément de Monclia”: H. Ternaux-Compans, Recueil de pièces relatives à la conquêté du Mexique, Paris, 1838, 205–221. o. Cortés, H.: Cartas y Documentos, Mexico, Porrua, 1963. Diaz del Castillo, Bernal: Historia verdadera de la conquista de la Nueva España, 2 vol., Mexico, Porrua, 1955. Duran, D.: Historia de las Indias de Nueva España, e Islas de la Tierra Firma, 2 vol., Mexico, Porrua, 1967. Lopez de Gomara, F.: Historia de la conquista de Mexico, Mexico, P. Robredo, 1943.
Machiavelli, Nocolò: A fejedelem, Európa, Budapest, 1987. Ford.: Lutter Éva Martyr Anghiera, Pierre: De Orbe Nuovo. Trd. esp.: Decdas del Nuevo Mundo, Buenos Aires, Bajel, 1944. de Sahagun, B.: Historia general de las cosas de Nueva España, 4 vol., Mexico, Porrua, 1956. de Tapia, Andrés: „Relacion sobre la conquista de Mexico”, in: J. Garcia Icazbalceta: Colleccion de documentos para la hostoria de Mexico, t. 2, Mexico, 1866, 554–594. o. de Zorita, A.: Breve y sumaria relacion de los señores de la Nueva España, Mexico, UNAM, 1942.
Rothwell expresszvonat, 1853
157
