Tudós-Takács János: A szeretet próbatételei
(Válás — nyitott házasság — házastársi hűség) A francia forradalommal kezdődő és a „létező szocializmus” drasztikus konklúzióiba torkolló szekularizáció az ember kiskorúságának megszüntetése jelszavát tűzte kezdettől fogva zászlajára. Ennek a koncepciónak a mélyén az a feltételezés rejlik, hogy az emberiség az egyed fejlődéséhez hasonló evolúció törvényei szerint él: történelmének egy bizonyos szakaszáig külső tekintély (értsd: az isteni törvény) irányítja, ám el kell jönnie a „felnőtté válásnak”, a heteronóm etika megszűnésének, annak a korszaknak, amely minőségileg magasabb rendű, mint a korábbi, és ez a kor az autonóm etika kora.[1] A szükségszerű fejlődés eszméjét annyira becsempészte gondolkodásunkba a francia forradalom óta eltelt két évszázad, hogy hajlamosak vagyunk az ún. haladást (annak pontos meghatározása nélkül) úgy tekinteni, mint az igazság kritériumát. Így válik a „konzervativizmus” és a „progresszivizmus” hamis alternatívája központi jelentőségűvé, egyetemessé.[2] Századunkban már nemcsak az ízlés, a stílus, az öltözködés, a lakberendezés, hanem a filozófiai, sőt a teológiai gondolkodás területén is „modernről”, mint feltétlenül követendőről, és „elavultról”, mint negatív jelenségről beszélnek. Az Isten nélküli, autonóm etika és a hamis haladástudat kettős gyökeréből táplálkozó mai kor legvilágosabb kor — és kórtünetét a házasság válságán figyelhetjük meg. A házasság válsága világjelenség, politikai rendszerhez nem kötött, de tény, hogy Magyarország a Kádár-rendszerben került a válások területén a világon első helyre. A válások számaránya semmiféle interkorrelációban nincs a gazdasági helyzettel, amit jól mutat az, hogy a Magyarországhoz hasonló siralmas gazdasági helyzetben lévő egykori Szovjetunió éppen úgy élen járt a válások vonatkozásában, mint a gazdag USA. Egy viszont bizonyosan megállapítható: a hitélet elsekélyesedése és a válások számaránya közt egyenes arányosság áll fenn, ami arra utal, hogy a válás problémakomplexumát elsődlegesen, mint teológiai kérdést kell szemlélnünk. Elöljáróban le kell szegeznünk kettőt: 1. Autonóm etika teológiai (sőt filozófiai) szempontból önellentmondás. A teológia uralkodó szempontja e kinyilatkoztatásba vetett hit által megvilágosított emberi értelem.[3] Ebből következik, hogy az emberi autonómiát hirdető, az emberi autonómiát abszolutizáló bármely gondolat kívül esik a teológián. A filozófiai etika pedig teljes korrektséggel kimutatja, hogy egy cselekedet akkor erkölcsös, ha az ember végső céljára irányul.[4] Úgyszintén a filozófia öt, különféle úton bizonyítani
képes azt, hogy van Isten, s azt is kimutatja, hogy ez az emberi élet végső célja.[5] Ennélfogva az isteni törvényeket negligáló vagy tagadó, autonóm etikát hirdető gondolatrendszerek kívül esnek nemcsak a teológián, de a tudományos értelemben vett filozófián is. 2. A teológiában (és a filozófiában) a „progresszivizmus” és „konzervativizmus” alternatívája mindenképpen hamis alternatíva.[6] Ennek jogosultsága kizárólag az ízlés vonalán van, a teológia és a filozófia azonban nem ízlésekhez igazodó, azokat megteremtő vagy kiszolgáló szolgáltatás, és nem is leíró, tényeket konstatáló tudományok ezek, hanem az objektív, tőlünk függetlenül létező igazságnak, a valós, objektív létviszonyoknak kutatására irányulnak, aminek következtében mind a filozófiai, mind a teológiai etika (a morális) szükségképpen normatív, és alapelveit tekintve változhatatlan igazságokat kifejező tudomány, ami nem lehet alávetve a divatok, ízlések, életérzések váltakozásának. Hozzá kell tennünk azonban azt, hogy a változatlan alapelveket követő etikának a változatlan alapelveken kívül a változó emberi körülményeket, a változó emberi szituációt is figyelembe kell vennie, hiszen az emberi cselekedetek erkölcsiségét nemcsak a céljuk és a tárgyuk, de a körülményeik is minősítik.[7] Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az emberi cselekedetek elsődleges erkölcsi minőségét a cél, illetve a tárgy adja,[8] a körülmények csupán a másodlagos, módosító erkölcsi minőségeknek az okai. Mindezek szem előtt tartásával kell a házasság jelenlegi válságát a teológia fényében megvizsgálni. Azt kell elsősorban vizsgálat tárgyává tennünk, hogy teológiai szempontból mi a házasság, mi annak elsődleges célja, mert csak így lehet teológiai szempontból állást foglalni a házassággal kapcsolatos jelenlegi problémákkal kapcsolatosan. Teológiai szempontból a házasság mindenekelőtt olyan kétoldalú szerződés a házasfelek között, amit Jézus szentségi rangra emelt.[9] E kétoldalú szerződésben a házasfelek kötelezik magukat arra, hogy egymást az élet minden területén kölcsönösen támogatják, utódokat hoznak létre, és azokat emberhez méltóan felnevelik.[10] Azt pedig, hogy Jézus szentségi rangra emelte a házasságot, elsősorban a Szenthagyományból tudjuk.[11] A házasság elsődleges célját a teológia filozófiai megfontolások segítségével határozza meg. Minthogy minden emberi cselekedet jellegét az határozza meg, amire az elsődlegesen irányul, ez utóbbi pedig nem más, mint a cselekedet elsődleges, sajátos tárgya, amit a cselekedet céljának is mondhatunk[12], következik, hogy a házasság specifikumát adó nemi aktusnak csupán egy elsődleges célja lehet, hiszen ha két, vagy több elsődleges célja lenne, akkor több jellege volna, ami lehetetlen. Nem fogadható el tehát az az álláspont, hogy a házasságnak két egyenrangú, nem egymás alá, hanem egymás mellé rendelt elsődleges célja van, a kölcsönös örömszerzés és a gyermek.[13] E két cél egyike sem rendelhető a másik alá. Az élvezet mindig csak a cél elérésének kísérőjelensége, a vágyóképesség megnyugvása a birtokolt jóban, s mint ilyen, nem ő maga a cél.[14] De az ember esetében az is abszurd állítás, hogy az élvezet alá van rendelve a nemzésnek, és úgy viszonylik hozzá, mint eszköz a célhoz. Az emberi szexualitás éppen abban különbözik az állatétól, hogy a serdülőkortól kezdve folyamatosan működik a nemi ösztön, akkor is, amikor gyermeknemzés lehetetlen a természet törvényei szerint (pl. terhesség alatt, vagy a menstruáció megszűnése után). Ez bizonyítja, hogy a nemi élet akkor is létjogosult, amikor gyermeknemzésről szó sem lehet, a szexuális élvezet nincsen tehát alárendelve a gyermeknemzésnek.[15] A mondottakból következik, hogy a házasság specifikumát jelentő nemi aktusnak elsődleges célja nem a nemi élvezet, nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás. Semmi más aktus nem tud ugyanis ilyen bensőséges testi egyesülést, kölcsönös
önátadást létrehozni, és a nemi aktus egyszersmind az egymásnak való lelki önátadásnak is a lehető legtökéletesebb szimbóluma, valamint megvalósítója, hiszen maximális fokban arra készteti a férfit és a nőt, hogy mindent tegyen meg annak érdekében, hogy az újabb és újabb ismétlés alkalmával a nemi aktus a lehető legtökéletesebb legyen, ámde ebbe a tökéletességbe lelki önátadás is beletartozik.[16] A nemi aktus ezen természete az oka annak, hogy akkor és csak akkor tekinthető erkölcsi jónak a közösülés, ha két olyan különböző nemű személy közt valósul meg, akik egymásnak akaratilag teljesen és véglegesen, visszavonhatatlanul odaadták magukat. Vagyis házastársak. Ellenkező esetben ugyanis természeténél fogva, szükségképpen meghiúsul a nemi aktus elsődleges célja, az egymásnak való teljes és tökéletes testi-lelki önátadás (pontosabban csak a testi önátadás valósul meg, a lelki nem).[17] Azt pedig már korábban bizonyítottuk, hogy ha egy cselekedet elsődleges célja szükségképpen meghiúsul, a cselekedet nem lehet erkölcsileg jó.[18] Ellenvetésül azt lehet felhozni, hogy a házasságkötés csak formaság, s mint ilyen, nem lehet szükséges feltétele annak, hogy a nemi aktus megengedett legyen. (Az, hogy a kölcsönös lelki elkötelezettség szükséges feltétel, könnyebben belátható). — Válaszul azt kell mondanunk, hogy a házasságkötés lényegét éppen ez a kölcsönös és végleges elköteleződés jelenti. A házasság szentségét — a katolikus egyház tanítása szerint — a házasfelek egymásnak szolgáltatják ki.[19] Mivel azonban Jézus az egyháznak törvényhozói hatalmat is adott[20], az egyháznak jogában áll egyházfegyelmi (nem tanbeli, nem doktrinális, hanem diszciplináris) törvényekkel[21] megszabni az egyes szentségek (köztük a házasság) érvényességének a feltételét.[22] A trienti zsinat ennek alapján diszciplináris törvényként kimondta, hogy katolikus házasfelek esetén a házasság érvényességének szükséges feltétele a saját plébános (ill. megbízott) és két tanú jelenléte a házasságkötés alkalmával.[23] Emiatt a trienti zsinat óta a katolikusok számára ez a forma kötelező. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy mint minden diszciplináris törvény, ez az előírás is csak akkor kötelező, ha súlyos kárt nem okoz a teljesítése.[24] Nyilvánvaló tehát, hogy pl. hosszan tartó ostrom alatt (és más hasonló helyzetekben) akkor is érvényes (és szentségi) házasság jön létre, ha a két érdekelt személy pap jelenléte nélkül egymás előtt kinyilvánítja a teljes és végleges, visszavonhatatlan önátadás szándékát, hiszen ez a házasságkötés tulajdonképpeni lényege.[25] A nemi aktus elsődleges célja következtében a házasság szükségképpen monogám és felbonthatatlan.[26] Monogám, azaz egynejű és egyférjű. Egyférjű, mert a női psziché következtében a több személy iránti egyidejű teljes és tökéletes lelki önátadás lehetetlen. Egynejű, mert a férfi számára a több nő iránti egyidejű teljes és tökéletes lelki önátadás igen nagy nehézségekbe ütközne, és Jézus a többnejűséget kategorikusan megtiltotta.[27] — A házasság felbonthatatlan, mert az egymásnak való teljes és tökéletes önátadásnak ez szükségszerű követelménye. Csak a visszavonhatatlan önátadás a tökéletes önátadás.[28] Jézus is felbonthatatlannak deklarálta a házasságot.[29] Tévednek tehát azok, akik csupán a gyermekes házasságot tartják felbonthatatlannak, illetve, akik azt gondolják, hogy a házasság felbontható, mihelyt a belőle származó gyermekek felnőttek. Kétségtelen, hogy minden válásnak a gyermekek az első számú kárvallottjai (elsősorban érzelmi szempontból), és az is bizonyos, hogy a „gyermekek érdekében elválni” koncepció nem több, mint puszta önámítás[30], ám nem csupán a gyermekek érdeke (és elsősorban nem az), hanem a nemi aktus és a házasság elsődleges célja, a tökéletes lelki-testi önátadás követeli meg a felbonthatatlanságot! Ennek következtében felbonthatatlan a gyermektelen házasság is! Előfordulhat azonban, hogy két ember, egy férfi és egy nő szabályosan eleget tesz a trienti formának, és mégsem köt érvényes házasságot. Ez az eset áll fenn pl. akkor, ha legalább az egyik fél részéről nincs meg a házasságkötéskor a teljes és tökéletes, visszavonhatatlan önátadás szándéka, hanem azzal a tudattal megy házasságot kötni: „legfeljebb majd elválunk, ha nem felelünk meg egymásnak”.
Ugyanígy érvénytelenül kötnek azok is házasságot, akik eleve kikötik, hogy fogamzás esetén abortuszhoz folyamodnak (hiszen, ha nem is a gyermek a házasság elsődleges célja, nyilvánvaló, hogy a gyermek eleve való elutasítása azt jelenti, hogy a házasfelek nem akarják azt, ami az egymásnak való teljes testi önátadás természetszerű következménye lehet, és így valójában feltétel nélkül a teljes testi önátadást sem akarják, annak valóságos létmivoltában). Azok házassága sem érvényes, akik a házasságkötéskor leendő házastársuk lényeges személyi tulajdonságában tévednek, és ez a tévedés olyan súlyos, hogy ha a szóban forgó tulajdonságot illetően nem tévedtek volna, házasságot nem is kötöttek volna.[31] (Természetesen már az egyik fél ilyen tévedése is elég a házasság érvénytelenségéhez). Ilyen esetekben nincs szó a házasság felbontásáról, hiszen az ilyen „házasság” — nem házasság! — Magától értetődik az is, hogy érvénytelen a házasságkötés akkor is, ha később kiderül, hogy a „férj” impotens, vagy, ha legalább az egyik felet kényszerítették a házasságkötésre.[32] — Érvényes viszont a házasság, ha utóbb csupán a nemzőképtelenség, ill. a meddőség derül ki, avagy bármely más betegség válik ismertté. Mindezek ugyanis nem személyi tulajdonságok, tehát nincs szó személyben való tévedésről, és nincs is kizárva a házasság elsődleges célja szándékosan. Aki gazdagnak hitte leendő házastársát, és később megtudta, hogy szegény, érvényes házasságot kötött vele, hiszen a gazdagság és a szegénység egyáltalán nem személyi tulajdonság. A házasság felbonthatatlansága ellen divatos ellenvetés, hogy bizonyos idő elteltével az ember személyisége megváltozik, ezért nem lehet szó örökérvényű elhatározásokról, ígéretekről, s így felbonthatatlan házasságról sem. — Ez az ellenvetés azonban alaptalan: az öreg ember is azonosnak érzi, tudja magát gyermekkori tetteivel, a nemzetközi jog el nem évülő bűntettekről beszél, amelyeket az elkövető haláláig lehet üldözni a büntetőjog eszközeivel, és az éntudat az egész élet folyamán lényegileg egységes. Ha van sírig tartó jogi felelősség, akkor sírig tartó hűségnek is kell lennie! A legfőbb személyiségjegyek egész életünk folytán változatlanok. Az utóbbi évtizedekben bizonyos körökben divatossá vált az ún. „nyitott” házasság gondolata: nem elválni, fenntartani a házasságot, de a házastárs mellett külső személyekkel is szexuális kapcsolatokat folytatni. Akik a nyitott házasság mellett vannak, a következő érveket hozzák fel: 1. A külső kapcsolat nem árt a házasságnak, sőt sok esetben használ, mert az így szerzett szexuális élmények a személyiséget gazdagítják, és a gazdagabb személyiség minden cselekedetében, így a házastárs iránti magatartásában is különb lesz, mint volt korábban; 2. nincs szó a házastárs megcsalásáról, ha a külső kapcsolat a házastárs (legalább hallgatólagos) beleegyezésével jön létre; 3. a külső kapcsolatot először kezdeményező házastárs felhatalmazhatja élete párját arra, hogy ő is tarthat külső kapcsolatokat, s így nem történik igazságtalanság vele szemben; 4. a házastársi hűségen nem esik csorba külső szexuális kapcsolatok esetén, ha a közös anyagi javakat hűségesen kezelik. Az igazság azonban az, hogy a nyitott házasságot folytató ember valójában tagadja a házasság monogám jellegét, pedig — mint fentebb igazoltuk — ez szükségszerű sajátsága a teljes testi-lelki önátadásnak, vagyis a házasság elsődleges céljának. A poligámia minden esetben erkölcsi rossz, és még akkor is megengedhetetlen volna, ha bármilyen esetleges gyönyörködtető és hasznos javak járnának vele, hisz a jó cél sem szentesíti soha a rossz eszközt.[33] Ezért kategorikusan kimondhatjuk, hogy a nyitott házasság erkölcsileg elfogadhatatlan. Ám lássuk egyenként a nyitott házasság védelmezőinek érveit!
Ad 1/ A külső kapcsolat során szerzett szexuális élmények csak a gyönyörködtető, és nem az erkölcsi jó vonalán „gazdagítják” a személyiséget, vagyis nem jelentenek igazi személyiséggazdagodást, hiszen nem irányulnak az ember végső céljára.[34] Nem arra indítanak az ilyen élmények, hogy az azokat megszerző a házastársa iránt bármilyen szempontból különb legyen, mint volt korábban, hanem ezek az élmények szükségképpen az új partner (partnerek) felé fordítják a figyelmet, érdeklődést, igyekezetet, s mint ilyenek, nem használnak, hanem éppenséggel súlyosan ártanak a házasságnak.[35] Ad 2/ Nem adhat engedélyt a házasságtörésre senki sem, így a házastárs sem, hiszen a hűség követelménye a nemi aktus és maga a házasság belső létmivoltából, lényegéből következik. A dolgok természete az emberi akarati aktusoktól, az emberek közti megállapodásoktól független, objektív érvényű! Ad 3/ Ugyanilyen oknál fogva az esetleges kölcsönös megállapodás a kölcsönös hűtlenségről erkölcsileg feltétlenül elfogadhatatlan. Hozzá kell tenni, hogy pszichológiai képtelenség, s így utópia azt hinni, hogy bárki számára elviselhető és lelkileg feldolgozható lenne azzal a tudattal élni, hogy a házastárs külső kapcsolatokat tart fenn.[36] Azt sem garantálja semmi, hogy a házastársnak egyáltalán van-e igénye külső szexuális kapcsolatra.[37] Ad 4/ Nem az anyagi javak kezelésében való hűség a házasság lényege, hanem az egymásnak való teljes testi-lelki önátadás, ami feltétlenül magában foglalja a monogámiát is! A „nyitott” házasság szóhasználata nem egyéb, mint a hűtlenség nyelvi kozmetikálása, egyfajta bűvészkedés a szavakkal. Ez a tendencia nagyon jellemző a XX. századra. E század folyamán lett a nyelvhasználatban a jellemtelenségből „rugalmasság”. Az igazságot kereső embernek tudnia kell, hogy az elnevezés semmit sem változtat a dolgok lényegén, ezért a hűtlenség — nevezzük bárhogyan — mindig hűtlenség marad! A válás és a nyitott házasság mindig a szeretet csődjét jelenti, mindig arról tanúskodik, hogy a szeretet nem állta meg a próbatételt, nem volt eléggé teherbíró. Az igazi szeretet, amely az önzést leküzdve alkalmazkodni tud, amely éppen úgy tör a házastárs javára, mint a sajátjára, nem szenved hajótörést, amikor az élet nehézségeit közösen a házastárssal vállalni kell! A szeretet mindig megköveteli az altruizmust, és sokszor hősies helytállást kíván. De mindig tudatosítani kell, mit ígér az Úr annak, aki megtartja a házasságkötéskor tett ígéretét: „Légy hű mindhalálig, és én neked adom az örök élet koronáját!”[38] Felhasznált irodalom: Sancti Thomae Aquinatis: Summa Theologica, Marietti, Romae, 1936. Dietrich von Hildebrand: Der trojanische Pferd in der Stadt Goltes, Regensburg, 1968. Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája, Bp. 1913. Dr. Előd István: Katolikus dogmatika, Bp. 1983. [1] Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája. Bp. 1913. [2] Dietrich von Hildebrand: „Das trojanische Pferd in der Stadt Gottes” Regensburg, 1968. 15-28. o. [3] ST p.I.,q.1.,a.2. [4] ST p.I-II.,q.1.,a.3-4 [5] ST p.I.,q.2.,a.3. [6] Dietrich von Hildebrand, id. mű 15-28. o. [7] ST p.I.-II.,q.18.,a.1.
[8] ST p.I-II.,q.1.,a.3-4. [9] Dr. Előd István: Katolikus dogmatika, Bp. 1983. 600. o. [10] uo. 602-603. o. [11] uo. 599. o. [12] ST p.I-II.,q.18.,a.1. Itt a finis operisről, és nem a finis operantisról van szó. [13] Mert akkor kettős jellege lenne a házasságnak, ami metafizikailag lehetetlen. [14] ST p.I-II.,q.31.,a.1. [15] A Teremtőtől adott szexuális ösztön sohasem lehet célszerűtlen. [16] Az ember testi-lelki létegységéből ez következik. [17] Nem lehet szó teljes lelki önátadásról, ha a másik félnek félnie kell házastársa elvesztésétől. [18] Tudós-Takács János: Mitől erkölcsös egy emberi cselekedet? Veritas, 92/2. [19] Dr. Előd István: id. mű 600. o. [20] Jn 21,15-17. [21] Az utóbbiakra nem terjed ki a tévedhetetlenség, mert nem tanításról van szó. [22] Ezt a törvényhozói hatalom léttartalma tartalmazza. [23] DS 1804-1812. [24] A természetjog ugyanis mindig megelőzi a tételes jogot. Ámde a természetjog biztosítja, hogy pusztán tételes törvény nem kívánhatja az alattvalótól súlyos (testi, vagy lelki) kár esetén a törvény teljesítését. [25] Nem a templomi szertartás, nem a trienti forma. [26] A házasság akkor is monogám és felbonthatatlan lenne, ha nem volna szentség. [27] A Szenthagyomány szerint. [28] Vö. a 17. jegyzettel! [29] Lk 16,18, Mklo, 9-12,1-9, Lkor 7,10-11. [30] A házasság természeténél fogva mindig kedvezőbb keretet ad a gyermek nevelésére, ezért a gyermekek természetjoga, hogy együtt élő szülők neveljék őket. [31] Ilyen esetben személyben való tévedés tényállása forog fenn. [32] A szexuális aktusra való képesség és a szabad akarat a házasságkötés nélkülözhetetlen, lényeges feltétele. [33] Hiszen elsődlegesen a tárgy adja meg a cselekedet erkölcsi jellegét. Vö. ST p.I-II q.1.,a.3-4. [34] ST p.I-II.,q.1.,a.3-14. [35] Ezt a mindennapi tapasztalat is igazolja. [36] Az ellenkezőjére nincsenek empirikus bizonyítékok. [37] Kiváltképpen nők esetében. [38] Jel 12,10.
Nyomtatható változat
