TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK ÁLTALÁNOS VÁLLALKOZÁSI FÕISKOLA TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 12345678901234567890123123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 TUDÓSGENERÁCIÓK 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 AZ ÁVF-EN 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Vastagh Pál: 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Európai alkotmányozás, 12345678901234567890123 12345678901234567890123 nemzeti alkotmányok 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Szakolczai György: 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Bretton Woods elõtt: 12345678901234567890123 12345678901234567890123 a Keynes-terv kialakulása 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 és tanulságok napjaink 12345678901234567890123 12345678901234567890123 számára 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Bajor Tibor: 12345678901234567890123 12345678901234567890123 A folyami szállítástól 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 az autópályáig 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Kádas Csaba: 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Hol a „Khmer-tenger ” 12345678901234567890123 12345678901234567890123 a Thai-öbölben? 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 Oroszlánkörmök… 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123 12345678901234567890123

ÁLTALÁNOS VÁLLALKOZÁSI FÕISKOLA

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK

26.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

2011 SZEPTEMBER

123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 EDDIG MEGJELENT KÖTETEINK: 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 1. Globalizáció, átalakulás, 123456789012345678901234567890 vállalati környezet (2000) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 2. Átmenet, felzárkózás, 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 versenyképesség (2000) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 3. Verseny Európa küszöbén (2001) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 4. Nemzetközi kapcsolatok 123456789012345678901234567890 – külgazdaság (2001) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 5. Oktatás, kutatás, gyakorlat (2001) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 6. Kis- és középvállalkozások 123456789012345678901234567890 Magyarországon (2002) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 Special issue: On the Way to the European 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 Union (angol nyelven, 2002) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 7. Információ, tudás, versenyképesség (2003) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 8. Fiatal kutatók két nemzedéke (2003) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 9. Európaizáció, globalizáció, 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 reformok (2003) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 10. A világ 2001 után (2004) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 11. Számok – Piacok – Emberek (2004) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 12. Az integráció társadalmi-gazdasági 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 hatásai (2005) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 13. Új Európa (2005) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 14-15. Kis és közepes vállalkozások 123456789012345678901234567890 Magyarországon az EU-csatlakozás után 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 (2006) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 16. Európai útelágazások (2006) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 17. Tudástársadalom, vállalkozások, 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 Európa (2007) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 18. Tudás, tudat, hamis tudat (2007) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 19. Kis- és középvállalatok mint 123456789012345678901234567890 a gazdaságélénkítés tényezõi (2008) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 20. Gazdaság, jog, társadalom (2008) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 21. Civil és nonprofit szervezetek 123456789012345678901234567890 szerepe a gazdaságban (2009) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 22. Doktorok és doktoranduszok (2009) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 23. E-világi trendek (2010) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 24. Vállalkozás, személyiség, kultúra (2010) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 25. Gazdaság és szociális demokrácia (2011) 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890 XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Tudósgenerációk az ÁVF-en

ÁLTALÁNOS VÁLLALKOZÁSI FÕISKOLA Budapest, 2011 TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

Szerkesztette: G. Márkus György fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

Lektorálta: Hámori Balázs egyetemi tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola, Budapesti Corvinus Egyetem Olvasószerkesztõ: Andó Éva fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

Kiadja az Általános Vállalkozási Fõiskola Felelõs kiadó: Antal János fõigazgató

Kiadványszerkesztõ: Németh Zsuzsa ISSN 1585-8960 XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

TARTALOM Elõszó

5

Vastagh Pál: Európai alkotmányozás, nemzeti alkotmányok

7

Szakolczai György: Bretton Woods elõtt: a Keynes-terv kialakulása és tanulságok napjaink számára

15

Bajor Tibor: A folyami szállítástól az autópályáig A magyar közlekedés és a gazdaság kölcsönhatásai a középkortól az 1990-es évekig

47

Kádas Csaba: Hol a „Khmer-tenger” a Thai-öbölben? Kambodzsa és Thaiföld vitája tengerük határairól

65

Hallgatóink írták… Buda Zsófia: Az internet hatása a nyelvhasználatra. Fiatalok fogalmazás- és kifejezõkészsége az internethasználattal összefüggésben (Tóth Antal Díj 2011)

89

Díjnyertes OTDK-s dolgozatok

107

Fikó István Nacsó: Fúziók, felvásárlások sikerességének elemzése eseményelemzés módszerével. Az OTP Bank akvizíciós tevékenységének elemzése

109

Szakdolgozati annotációk 2011 – válogatás

137

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

3

CONTENTS Editorial

5

Pál Vastagh: The making of constitutions – the European and the national level

7

György Szakolczai: The emergence of the Keynes Plan prior to Bretton Woods lessons for the present

15

Tibor Bajor: From river navigation to highway traffic The interdependence of traffic and economy in Hungary from the Middle Ages to the 90ies

47

Csaba Kádas: Where is the “Khmer Sea” in the “Thai Bay”? The debate between Cambodia and Thailand on the frontiers of their sea

65

Written by our students… Zsófia Buda: The effect of the internet on using the language. The stylistic and phrasing ability of young people in connection with the internet (Antal Tóth Memorial Award)

4

89

Students National Competition – Our Prize Winners

107

István Nacsó Fikó: The assessment of fusions and procurements using event analysis – the case of the acquisition activities of OTP Bank

109

Theses submitted for degree in 2011 – a selection

137

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ELÕSZÓ Közleményeink 26. száma azt a szerencsésen kialakult és perspektivikusan rendkívül ígéretes összefüggést illusztrálja, támasztja alá, hogy fõiskolánk kollektívájának tudományos tevékenységében egymásra épülve, egymást megtermékenyítve van jelen az egyes nemzedékek kutatómunkája. Egymás mellett olvashatjuk a tapasztalt, beérett tudósok innovatív gondolatait, így Vastagh Pál rektorunk és Szakolczai György professor emeritus tanulmányait, a fiatal középnemzedéket reprezentáló Bajor Tibor és a PhD-tanulmányainak befejezése elõtt álló Kádas Csaba cikkeit, a záróvizsgázó Buda Zsófiának a társadalomtudományi témájú szakdolgozatok közül Tóth Antal Emlékdíjat kiérdemelt munkáját. Olvashatjuk azt a büszkeségre okot adó felsorolást, amely az OTDK-n díjazott diákjaink neveit tartalmazza. S ki tudja, hányan emelkednek ki tudományos területen azon hallgatóink közül, akiknek záródolgozat-annotációit beválogattuk összeállításunkba… Vastagh Pál az alkotmányozás európai és nemzeti, jelesül magyar, szintjeit hasonlítja össze. Alaptézise, hogy az Európai Unió értékközösséget jelent, amibõl annak imperatívusza következik, hogy a tagállamok nemzeti szinten a közösen kialakított értékrendet érvényesítsék. Szakolczai György elmélettörténetileg Keynes elképzeléseihez visszafordulva a nemzetközi pénzügyi piacok keynesiánus szabályozásával tartja kivitelezhetõnek napjaink legsúlyosabb gazdasági, társadalmi és politikai problémáinak megoldását. Bajor Tibor azt hangsúlyozza: Magyarország alapvetõ érdeke a XIX-XX. században kialakított közlekedési hálózatának módosítása. Kádas Csaba bemutatja Thaiföld és Kambodzsa tengeri határvitáját, mely kõolaj- és földgázlelõhelyek birtoklásáról folyik. Buda Zsófia az internethasználat elméleti és gyakorlati kérdéseit vizsgálva arra következtet, hogy jelentõs mértékben romolhat a fiatalok fogalmazáskészsége. A díjazott OTDK-s dolgozatok közül Fikó István Nacsó elsõdíjas munkáját közöljük, amely az eseményelemzés módszerét példázza. G. Márkus György

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

5

6

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Vastagh Pál* EURÓPAI ALKOTMÁNYOZÁS, NEMZETI ALKOTMÁNYOK** Kétségtelen, helytálló az a megállapítás, hogy az alkotmányok tartalmának kialakítása alapvetõen nemzeti kompetencia. Az alkotmányozó hatalommal felruházott testületnek joga, hogy szigorú eljárási szabályok alapján kialakítsa és elfogadja az alkotmány rendelkezéseit. Annak tartalmát igen sok tényezõ befolyásolja. Ezek sorában alapvetõ jelentõségû az alkotmányozó többség politikai nézetrendszere, társadalomképe, az ország alkotmányos hagyományai, jogi kultúrája stb. Az is gyakori jelenség, hogy a politikai célok és küzdelmek alkotmányjogi köntösben jelennek meg. Az utóbbi évtizedekben mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy a nemzeti keretek közötti alkotmányozás kizárólagosan csak a belsõ viszonyok által determinált. A belsõ feltételeket illetõen fontos követelmény, hogy az alaptörvény tartalmára vonatkozóan kialakuljon a társadalmi konszenzusnak az a minimuma, amely elõsegítheti és megkönnyítheti az alkotmánnyal való azonosulást mindenki számára, világnézeti és politikai hovatartozástól függetlenül. Ez az ésszerû követelmény kifejezõdik abban az igényben is, hogy az alaptörvény elfogadásához ne legyen elegendõ „csak” a minõsített parlamenti többség, azt népszavazás erõsítse meg. Ez az aktus mint a népszuverenitás világos kifejezõdése megszilárdíthatja az alkotmány legitimitását és ellenállóbbá teheti azt az aktuális jogalkotói nyomásnak, így az nem válhat a még oly jelentõs parlamenti többség kiszolgáltatottjává. A II. világháború befejezését követõ alkotmányfejlõdés fõ vonásai között az alkotmányjogi szakirodalomban az egyes alkotmányok összehasonlító elemzése alapján megállapították, hogy jelentõsen felerõsödtek az alkotmányozóra kifejtett nemzetközi hatások. Nemzetközi standardok alakultak ki az alkotmányok tartalmára vonatkozóan. Az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi szerzõdések jelentõs mértékben gazdagították az alkotmányokat és kiszélesítették a nemzetközi bíróságok joghatóságának alávetett államok körét. A bíróságok gyakorlata pedig befolyásolta az emberi jogok nemzeti keretek közötti szabályozását és érvényesülését. (Kukorelli, 2000: 21–23.)

*

fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola rektora

**

A cikk 2011 áprilisában, a magyar Alaptörvény elfogadása elõtt íródott és elsõ változata az Egyenlítõ 2011. májusi számában jelent meg.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

7

A nemzetközi közösség által elfogadott elvek és egyezmények új átfogó rendszert alakítottak ki. Ettõl kezdõdõen az egyes államok alkotmányainak tartalmi meghatározására vonatkozó teljes szabadság már viszonylagossá vált. Ez azt eredményezte, hogy a huszadik század végén kialakult és általánosan elfogadottá vált „a többszintû alkotmányosság” (multilevel constitutionalism) terminológiája, amelyben pontosan kifejezõdik a nemzeti alkotmányok sokoldalú nemzetközi meghatározottsága. (Tóth – Legény, 2006: 37–40.) Ezeket a nemzetközi hatásokat tovább erõsítették az európai integrációban keletkezõ folyamatok is. Az 1950-es évek elején kialakuló európai integrációs szervezet a világtörténelemben elõször új alapokra helyezte a nemzetközi együttmûködést. Ennek fundamentumát a tagállamok közös akaratából létrehozott sui generis jogrend és az annak védelmét és érvényesülését garantáló intézményrendszer teremtették meg. Mindez kihatott a nemzeti alkotmányos berendezkedésekre is. Az integráció elmélyülésével, annak kiszélesedésével a nemzeti jogrendszerekre gyakorolt hatás összetettebbé vált. Az Európai Unió és a közösségi / uniós jog már nem csupán az egyes jogágakat alakítja át, hanem a jogrendszer alapját képezõ alkotmányjogot és az ehhez kapcsolódó alkotmányjogi dogmatikát is. Sem az európai integráció közjoga, sem a tagállami alkotmányjog már nem értelmezhetõ egymás nélkül: egymással szoros kölcsönhatásban állnak (Chronowski, 2005: 11).

*** Az európai kontinensen az Európai Unió mellett az Európa Tanácsnak is meghatározó a szerepe a többszintû alkotmányosság fejlesztésében és formálásában. A kormányközi szervezet legfontosabb célkitûzése az emberi jogok, a pluralista demokrácia és a jogállamiság védelme, a törvényhozási és az alkotmányos reformok támogatása. A demokratikus átalakulás idõszakában különösen figyelemreméltó segítséget nyújtottak a kelet-közép-európai országoknak az emberi jogok szabályozásában, a jogállam intézményrendszerének kiépítésében. E folyamat támogatására az Európa Tanács 1990 májusában létrehozta a Joggal a Demokráciáért Európai Bizottságot (közismert nevén a Velencei Bizottságot). A testület olyan konzultációs fórum, amely segítséget nyújt a tagállamoknak ahhoz, hogy törvényeik megfeleljenek az Európa Tanács demokratikus normáinak. A Bizottság fõként az alkotmányozás, a közjog, az alkotmánybíráskodás, a választási rendszerekkel kapcsolatos ügyekkel foglalkozik. Legutóbb véleményt formált a magyar alkotmányozási folyamat kapcsán és várhatóan majd behatóan elemzi az új alkotmányt. A Bizottság ajánlásai és iránymutatásai, a vitás közjogi kérdésekben kialakított állásfoglalásai ugyan nem kötelezõ jellegûek, de a szervezet alkotmányvédõ tevékenységével nagy tekintélyt vívott ki és munkásságával tevékenyen hozzájárul a többszintû alkotmányosság európai fejlesztéséhez. Az a tény, hogy az Európai Unió egy sajátságos alkotmányos képzõdmény, egy korlátok között érvényesülõ alkotmányos közösség, a 90-es évtizedben nyert egyre erõsödõ elismerést. Az Unió alkotmányos alapjait jelentõ szerzõdések tipikus alkotmányos témákat és funkciókat tartalmaznak, a szervezet pedig olyan hatásköröket is gyakorol, amelyeket korábban kizárólag az egyes államok számára tartottak fenn (Häberle, 2001). Mindez kifejezõdött abban is, hogy az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerzõdés ratifikációja érdekében

8

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

több tagállamban is módosították a nemzeti alkotmányokat. Ezzel felgyorsult az európai integráció és a nemzeti alkotmányok közötti összhang megteremtése.

*** Az Európai Unió értékközösséggé válásának folyamatában a 90-es évtized elején, éppen a keleti bõvítés kapcsán rajzolódtak ki még határozottabban azok az értékek és célkitûzések, amelyek befolyást jelentenek a tagállamok alkotmányos berendezkedésére és jogállami intézményeire. 1993 júniusában az Európai Tanács koppenhágai ülésén a csatlakozásra váró országok számára egzakt felvételi követelményeket határoztak meg. Ezek elsõ csoportja kiterjedt az alkotmányossági kérdésekre is, miszerint a tagjelölt országoknak biztosítaniuk kell a demokráciát és a jogállamiságot garantáló intézmények mûködését és stabilitását, az emberi jogok, ezen belül a kisebbségek jogainak érvényesülését (a 90-es évek elején megkötött Európa Megállapodások ilyen követelményeket még nem tartalmaztak). A térségbeli országok második csoportjával 1994-ben megkötött Társulási Megállapodásokban külön, úgynevezett demokratikus klauzulát fogalmaztak meg, amelyben a demokratikus elvek és az emberi jogok tiszteletben tartását határozták meg. Az alkotmányos értékközösség fejlõdésének további fontos fejleménye volt az 1997-es Amszterdami Szerzõdés elfogadása, amelyben a jogállami mûködést az alapszerzõdésekben rögzített csatlakozási követelménnyé minõsítették. Az Európai Unió Alapvetõ Jogok Chartájának (alapjogi charta) elfogadása 2000 decemberében az alkotmányos vívmányok körének további bõvülését eredményezte. Ennek az erõsödõ értékszemléletnek másik fontos, jellegzetes dokumentuma az Európai Bizottság által 2001 júliusában közzétett Fehér Könyv az európai kormányzásról. Ebben a dokumentumban a jó kormányzás öt legfontosabb princípiumát: a nyitottság, a részvétel, az elszámoltathatóság, a hatékonyság és a koherencia elveit deklarálták. Az elveket nem csupán az Unió intézményeinek mûködésében kívánják érvényesíteni, ezeket iránymutatónak tekintik a nemzeti és a regionális kormányzatok, valamint a helyi önkormányzatok számára is. (European Governance, 2001.)

*** Mindezek nyomán, különös tekintettel az európai alkotmányozást lezáró Lisszaboni Szerzõdés eredményeire, joggal beszélhetünk az Európai Unió alkotmányos vívmányainak szélesedõ körérõl. Ebben kifejezésre jut, hogy az Európai Unió egyben egy formálódó alkotmányos közösség is, amely a közös jogi kultúrára és az abból származó értékekre épül. Ezek érvényesítése alól nem vonhatja ki magát az az ország, amely a közösség tagjává kíván válni, vagy az akar maradni. Az alkotmányos vívmányok érvényesülése nem modellek, vagy intézmények kötelezõ átvételét jelenti, hanem olyan alkotmányos rendszer kiépítésérõl és mûködtetésérõl van szó, amelyben ezek az értékek meghatározó jelentõségûek (Czuczai, 2001: 47–56). Az alkotmányos vívmányok körének még nem alakult ki pontos körülhatárolása sem a régi, sem az új tagállamok szakirodalmában. A pontos fogalomalkotást megnehezíti, hogy a

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

9

csatlakozási tárgyalások során ilyen tartalmú fejezetet nem világítottak át és a felek arról nem tárgyaltak. Többségében idetartozónak minõsítik az Unió alapítószerzõdéseinek alkotmányos jellegû rendelkezéseit, a tagállamok közös alkotmányos hagyományait, az Európai Emberi Jogi Egyezményt, az erre épülõ esetjogot, a másodlagos joganyag néhány elemét, például az EP és a Tanács dokumentumaihoz való hozzáférés jogát, az úgynevezett bírósági acquis számos részét (Czuczai, 2005: 527–542). Az alkotmányos vívmányok köre tehát állandóan változik, szélesedik és fejlõdik (constantly evolving constitutional acquis of the EU). Az utóbbi idõszakban erre a legnagyobb hatást az alapjogi charta kidolgozása, az európai alkotmányozási folyamat, valamint annak lezárásaként, a Lisszaboni Szerzõdés elfogadása jelentette. A korábbiakban Alkotmányszerzõdésnek nevezett Lisszaboni Szerzõdésben újra definiálták az Európai Unió tevékenységét meghatározó értékeket és azokat új elemekkel egészítették ki. A módosított EU-szerzõdés 2. cikke leszögezi: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlõség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tarozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nõk és férfiak közötti egyenlõség társadalmában” (Horváth – Ódor, 2008: 445). A Lisszaboni Szerzõdésben meghatározott értékek általános érvényûek, a tagállamok és az Unió intézményeinek tevékenységét meghatározó követelményeket fejeznek ki. Az alkotmányozási folyamat vitáinak eredményeként az értékek új elemekkel gyarapodtak. Új alapértéknek minõsülnek: az emberi méltóság tiszteletben tartása, a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme (az Alkotmányozó Konventben, majd a kormányközi konferencián is Magyarország képviselõi igen határozottan kiálltak a kisebbségi jogok védelmének alkotmányos rögzítéséért) a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, valamint a nõk és férfiak közötti egyenlõség. Az alapértékek rendszerét egészítik ki az Unió célkitûzései (EU-szerzõdés 3. cikk). Legfontosabb célkitûzésnek a szerzõdésben megjelölt értékek érvényesítését tekintik. A rendszer központi eleme az európai szociális modell, a szociális piacgazdaság mûködésének biztosítása. Emellett a Lisszaboni Szerzõdés ezen túlmutató célokat is tartalmaz: a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása, a személyek szabad mozgásának biztosítása, a társadalmi kirekesztés és a megkülönböztetés elleni küzdelem, a társadalmi igazságosság érvényesülése, a gyermekek jogainak védelme. Az uniós értékek és célok tartalmi elemzése alapján világosan kirajzolódik az alkotmányos vívmányok kemény magva. Ez a megállapítás két szempontból is megvilágítható. Egyrészt az EU-szerzõdés 49. cikke alapján bármely olyan európai állam kérheti felvételét az Unióba, amely tiszteletben tartja a szerzõdésben megjelölt értékeket és elkötelezett azok érvényesítése mellett. Tehát alapvetõ felvételi követelményekrõl van szó, ezen értékek érvényesülését biztosítani kell az adott állam alkotmányos berendezkedésében, intézményei mûködésében. Másrészt, az Európai Szerzõdés 7. cikke prevenciós és szankciós mechanizmust tartalmaz azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek tartósan és súlyosan megsértik az Unió alapértékeit. Az Európai Tanács döntésének alapján szigorúan szabályozott eljárás keretei között sor kerülhet a szerzõdés szegõ állam tagsági viszonyának felfüggesztésére. Az alapértékek gazdagodása egyben azt is eredményezte, hogy a tagsági jog felfüggesztésé-

10

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

nek feltételei is tovább bõvültek. Ennek alapján tehát az Európai Unióban a tagállamokkal szemben alkalmazható legsúlyosabb szankció éppen az alkotmányos vívmányok súlyos és tartós megsértéséhez kapcsolódhat.

*** A nemzeti alkotmányok európaizálódása egy kölcsönhatáson alapuló folyamatban érvényesül. A nemzeti alkotmányok és az Unió alkotmányos vívmányaiban kifejezõdõ értékrend azonos. Az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását, ennek elválaszthatatlan része a tagállamok politikai és alkotmányos berendezkedése, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is (EU-szerzõdés 4. cikk 2. bekezdés). Ugyanakkor, az Európai Unió – és ez a tagsági viszony alapvetõ feltétele – a nemzeti keretek között elvárja a közös alkotmányos értékrend érvényesítését. Az Európai Unió legutóbbi keleti bõvítése és az európai alkotmányozási folyamat tovább erõsítette ezt az egymásra hatást, amely a jövõben még kiterjedhet a nemzeti alkotmányok szerkezetére, az alkotmányos alapelvekre, az állami célmeghatározásokra és mindez változásokat eredményezhet az alkotmányértelmezésben is. (Petrétei, 2004.) Álláspontom szerint napjainkban sokkal fontosabb a közös jogi kultúrára épülõ európai értékrend érvényesülése, mint annak eldöntése, hogy az uniós jog és a nemzeti alkotmányok viszonyában melyik primátusa érvényesüljön. Ebben a kiszélesedõ kapcsolatrendszerben egyaránt meghatározóak a nemzeti alkotmányos tradíciókban kialakult értékek és az európai alkotmányfejlõdésbõl származó új impulzusok. Az Unió alkotmányos vívmányai közül nemzeti szinten is iránymutató jellegûek az uniós polgárok részvételi lehetõségeit biztosító új formák a Lisszaboni Szerzõdés alapján. Az uniós szintû polgári kezdeményezés intézményére vonatkozó szabályozás kidolgozása 2011 februárjában befejezõdött. Ennek alapján a tagállamok legalább egy negyedében, egy idõben, egymillió polgár közvetlenül kezdeményezheti uniós jogszabály megalkotását. Az Unió mûködése a Lisszaboni Szerzõdés alapján a képviseleti demokrácia elvére épül. Ugyanakkor a részvételi demokrácia új elemeként rögzítették, hogy az uniós intézmények nyílt, átlátható és rendszeres kapcsolatokat kötelesek kialakítani az érdekképviseleti szervezetekkel és a civil társadalommal. Ezzel a rendelkezéssel egy új érdekegyeztetési formát hoztak létre, ily módon a Bizottságnak még a jogalkotási javaslatok kidolgozása elõtt széles körben konzultálnia kell. A döntési folyamat második szakaszában a Gazdasági és Szociális Bizottságban a kész tervezetet vitatják meg, ekkor már korlátozottabb az érdekérvényesítés lehetõsége. A társadalmi dialógus fontos fórumának minõsítették a Lisszaboni Szerzõdésben az uniós intézmények egyházakkal és világnézeti szervezetekkel intézményesített kapcsolatait. Az Európai Unió mûködésérõl szóló szerzõdés szociálpolitika fejezetében külön kiemelték a gazdasági növekedés és foglalkoztatás kapcsán a háromoldalú csúcs jelentõségét és fontosságát (152. cikk). A részvételi demokráciára vonatkozó új szabályok és intézmények jól tükrözik, hogy az Európai Unió különleges viszonyai között milyen fontosságot tulajdonítanak a társadalmi párbeszédnek. Ez a szabályozási tendencia egyben iránymutatást jelent a nemzeti jogalkotás számára is.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

11

Az alkotmányos vívmányok gazdagodásában a Lisszaboni Szerzõdésben foglaltak mellett jelentõs hatást eredményezett az alapjogi charta jogi erõvel történõ felruházása. A Chartát, amely az Európai Unió elsõ átfogó megnyilvánulása az emberi jogok terén, már 2000 decemberében megalkották. Sajátos inkorporálása az uniós jogba azonban csak a Lisszaboni Szerzõdésben történt meg. Az Alapjogi Charta címzettjei az uniós intézmények, a tagállamok központi, regionális és helyi hatóságai tevékenységüknek abban a körében, amikor az uniós jogot alkalmazzák. A Charta kidolgozása és beépítése az integráció alkotmányos szövetébe valóban történelmû jelentõségû. 2004-ben a Hetedik Magyar Jogászgyûlésen Mádl Ferenc professzor, az akkori köztársasági elnök beszédében így fogalmazott: „Az Európa szerte egyaránt védett és tiszteletben tartott alapvetõ jogok az európai integrációs folyamat legmeggyõzõbb eszközei lehetnek … A Charta lesz az európai identitás letéteményese … Elsõsorban az alapvetõ jogok európai chartáját tekinthetjük egy olyan Európa megalakulása kezdetének, amely nem csupán államokból és piacokból áll, hanem amelyet az állampolgárok és az õ jogaik alkotnak”. A köztársasági elnök úr különösen példaadónak minõsítette a Charta Szolidaritás címet viselõ 4. fejezetét, amely a gazdasági és szociális jogok katalógusát tartalmazza: „Ez a katalógus többet tartalmaz, mint sok nemzeti alkotmány megfelelõ felsorolásai. Idetartozik többek között a munkavállalók joga a tájékozódáshoz és a konzultációhoz, a kollektív tárgyalás és cselekvés joga, az indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelem, az igazságos és tisztességes munkafeltételek, a szociális biztonság és szociális segítségnyújtás, az egészségvédelem … A szociális jogok jelenléte a Chartában fontos jelzése annak, hogy Európa alapvetõ értéknek tartja a társadalmi szolidaritást és errõl a globális gazdasági versenyben sem kíván lemondani” (Mádl, 2004: 13–15).

*** Az új alkotmány elõkészítésének folyamatában olyan törekvések is nyilvánosságra kerültek, miszerint célszerû lenne az Alapvetõ Jogok Chartáját teljes egészében beépíteni az új magyar alkotmányba. Ezt a törekvést a Velencei Bizottság kockázatosnak minõsítette. Elsõsorban annak alapján, hogy az Európai Bíróság és a nemzeti bíróságok gyakorlata és értelmezése a Charta alkalmazása körében ellentétes eredményhez vezethet és ebbõl inkább konfliktusok származhatnak. A Bizottság állásfoglalásában arra ösztönözte a magyar alkotmányozókat, hogy a Chartát az emberi jogok és alapvetõ szabadságokról szóló alkotmányos fejezet kidolgozásakor inkább kiindulópontnak, iránytûnek, ösztönzõ forrásnak tekintsék a tartalom kialakításában. (Opinion…, 2011.). A Bizottság álláspontjában is kifejezésre jutott, hogy az Unió alapjogi rendszere mint a modern jogfejlõdés terméke elsõsorban orientációs pontot jelent a nemzeti jogalkotás számára az emberi és állampolgári jogok továbbfejlesztésében. A közzétett alkotmánykoncepció ismeretében a Charta rendelkezéseinek beépítése a tervezetbe, egészének hatása igen kritikusan értékelhetõ. Az ígéretek ellenére nem valósult meg a Charta teljes inkorporálása (az alkotmányozók még nem a Velencei Bizottság álláspontjának ismeretében alakították ki a tervezet szövegét). A legsúlyosabb fogyatékosságnak azt tekinthetjük (mellõzve az alapjogi fejezet átfogó értékelését), hogy bizonyos része-

12

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ket az alkotmányozók ugyan átvettek a Chartából, de az azokhoz szervesen kapcsolódó fontos tartalmi és garanciális elemeket figyelmen kívül hagyták. Így például a véleménynyilvánítás szabadságának meghatározásában nem vették át e jog teljes tartalmát, miszerint az magába foglalja a véleményalkotás szabadságát, valamint az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna. Azt a követelményt sem tartalmazza az alkotmány tervezete, miszerint tiszteletben kell tartani a tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínûségét. Ebbõl a szempontból hasonlóan kritikusnak tekinthetjük a személyes adatok védelmének szabályozását is. Az adatvédelmi biztos intézményének megszüntetése már önmagában is súlyos visszalépést eredményez a védelmi szintben. A tervezetben ez esetben is hiányoznak a Chartában meghatározott adatkezelési garanciák. A legszembetûnõbb fogyatékosságokat a munkavállalói jogok kapcsán találhatjuk. A Chartában felsorolt fontos elemekbõl csupán néhányat ültettek át az alkotmánytervezetbe. Az nem tartalmazza a háromoldalú szociális párbeszéd intézményét, az indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelmet, a gyermekvállalással összefüggõ okból történõ elbocsátás esetében sem, a fiatalkorú munkavállalók védelmét a gazdasági kizsákmányolással szemben, valamint hiányoznak a tájékoztatáshoz, a munkaközvetítõ szolgáltatások igénybevételéhez kapcsolódó jogok. A megfelelõ ügyintézéshez fûzõdõ alkotmányos joggal kapcsolatban sem találunk garanciális elemeket. Ezek a példák azt igazolják, hogy az alkotmányozási folyamatban az Alapvetõ Jogok Chartájára történõ hivatkozás sok esetben teljességgel formális és az alapjogi szabályozás egészében hiányzik a Charta tartalmi érvényesítésének szándéka.

*** Összességében megállapíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben bebizonyosodott: az Európai Unió erõsödõ értékközösség. Ezt egyértelmûen kifejezi az Európai Unióról szóló szerzõdés ünnepélyes bevezetõje: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségébõl, amelybõl az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlõség valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak” (Horváth – Ódor, 2008). Mindez, együttesen az Európai Uniós Szerzõdésben foglalt értékekkel és célokkal, az európai alkotmányos mércék alapját jelenti. Figyelemmel az alkotmányos vívmányok kiteljesedésére joggal tehetjük fel a kérdést: kivonhatja-e egy tagállam saját alkotmányos rendszerének formálását a közös értékek hatása alól? Ilyen helyzet természetesen kialakulhat, figyelemmel azonban a többszintû alkotmányosság meghatározó szerepére, ez azzal a következménnyel járhat, hogy a nemzetközi közösség ezt a gyakorlatot elutasítja. Az Európai Unióban a helyzet még egyértelmûbb, hiszen a tagállamok kötelessége, hogy a közösen kialakított alkotmányos értékrendet nemzeti szinten érvényesítsék, ebbõl következõen a nemzeti alkotmány tartalmát egyik tagállam sem formálhatja oly módon, amely ennek az értékrendnek a sérelmét eredményezi. Ez súlyos következményekkel járhat, végsõ soron a tagsági viszony felfüggesztéséhez vezethet.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

13

Felhasznált irodalom Chronowski Nóra (2005): „Integrálódó” alkotmányjog. Budapest – Pécs, Dialóg Campus Kiadó. Czuczai Jenõ (2001): The legal alignment process with the “constantly evolving constitutional acquis” of the EU. In: The approximation of laws process at EU as well as at the Candidate Countries level. Budapest, Bibó István College of Law. Czuczai Jenõ (2005): Constitutional Preparation for EU Accession in Central and Eastern European „New” Member States. In: 30 years of European Legal Studies at the College of Europe. College of Europe Studies, No.2. European Governance. A White Paper. Brussels 25.7.2001. COM (2001) 428 final. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/en/com/2001/com2001_0428en01.pdf Horváth Zoltán – Ódor Bálint (2008): Az Európai Unió szerzõdéses reformja. Az Unió Lisszabon után. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Kukorelli István (szerk.) (2000): Alkotmánytan. Budapest, Osiris Kiadó. Mádl Ferenc (2004): Az Európai Unió Alkotmányszerzõdése és a Magyar Alkotmány. In: Hetedik Magyar Jogászgyûlés, Balatonfüred, 2004. május 20–22. Budapest. Opinion on Three Legal Questions Arising in the Process of Drafting the New Constitution of Hungary. Opinion No. 614/2011. http://www.venice.coe.int/docs/2011/CDL-AD(2011)001-e.pdf Peter Häberle (2001): Európa mint formálódó alkotmányos közösség. Jogtudományi Közlöny, október. Petrétei József (2004): Jog-összehasonlítás és összehasonlító alkotmányjog. Jura, 2. Tóth Judit – Legény Krisztián (szerk.) (2006): Összehasonlító alkotmányjog. Budapest, Complex Walters Kluwer Kiadó.

14

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Szakolczai György* BRETTON WOODS ELÕTT: a Keynes-terv kialakulása és tanulságok napjaink számára Ez a cikk egy nagyobb kutatási projekt elsõ eredményeit közli. E projekt célja a jelenlegi nemzetközi pénzügyi intézmények, elsõsorban a Valutaalap kialakulásának és az akkori vitáknak az ismertetése, mûködésük alapelveinek, az ezzel kapcsolatos tapasztalatoknak, valamint a mindebbõl levonható tanulságoknak és következtetéseknek a leírása és összefoglalása. A szerzõ már itt megjegyzi, hogy nézete szerint helyesebb lett volna ezen intézmények, elsõsorban a Valutaalap létrehozásakor Keynes elképzeléseinek és javaslatainak elfogadása és követése. Úgy véli, hogy ebben az esetben az azóta bekövetkezett pénzügyi válságok és ezek súlyosan káros következményei nagyrészt elkerülhetõk lettek volna. Ami talán a legfontosabb, hogy azt a véleményt képviseli, és annak bizonyítására törekszik, hogy ezek az elképzelések és javaslatok még ma is idõszerûek, és ma is alapjai lehetnének a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának, ezáltal a pénzügyi válságok elkerülésének vagy enyhítésének és káros következményeik nagymértékû csökkentésének. Köztudott, hogy a világ pénzrendszerét és ezen keresztül nagyrészt a világgazdaság helyzetét mindmáig meghatározó Bretton Woods-i Egyezmény Keynes elképzeléseitõl eltérõen alakult, White javaslatainak felelt meg. Köztudott az is, hogy e rendszer egyik sarkköve, a dollár fix árfolyamon aranyra való átválthatósága megbukott és 1972-ben megszûnt, de az akkor létrehozott intézményrendszer ma is meghatározó szerepet játszik a világgazdaságban. Ez a tanulmány ismerteti az akkori helyzetet, érdekellentéteket és egyes fontos elõzményeket, valamint Keynes elképzeléseinek kialakulását és az ebbõl napjaink számára levonható következtetéseket és tanulságokat. Ennél több ebben a cikkben terjedelmi okokból nem tárgyalható. A White-terv kialakulásával, a további eseményekkel és a végkifejlettel, valamint az ebbõl napjaink számára levonható következtetésekkel és tanulságokkal késõbb fogok foglalkozni. Azt a végkövetkeztetést azonban már most leírom, hogy szerintem jobb eredményekre vezetett volna a keynesi elgondolás elfogadása és megvalósítása. Véleményem szerint ez esetben elkerülhettük volna az azóta bekövetkezett pénzügyi válságok nagy

*

Professor emeritus, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

15

részét, és a világgazdaság ma jobb helyzetben lenne. Ami ennél is fontosabb, szerintem a Keynes-terv alapelvei még ma is kiindulópontjai lehetnének a jelenleginél jobban funkcionáló nemzetközi pénzrendszer kialakításának. A tanulmány elsõdlegesen két forrásra támaszkodik. Az egyik Keynes összegyûjtött munkáinak XXV. kötete (Keynes, 1940–1944/1980), amely – e sorozat többi kötetével együtt – a Royal Economic Society kezdeményezésére jelent meg, és amely elsõsorban a Keynestervvel, a klíringunióval foglalkozik. Ehhez szorosan kapcsolódik Keynes összegyûjtött munkáinak következõ, XXVI. kötete (Keynes, 1941–1946/1980), amely a Bretton Woodsi és az ehhez kapcsolódó további tárgyalásokat mutatja be. E kötetek nyilván elsõsorban Keynes elképzeléseinek és álláspontjának megismerését teszik lehetõvé. Keynes levelezését is tartalmazzák, nemcsak az általa írt leveleket, hanem az e tárgyban kapott és a kötet szerkesztõje által fontosnak tartott leveleket vagy legalább az ezekre és az események menetére adott utalásokat. A másik forrás a Valutaalap 1945–1965. évi történetérõl összeállított háromkötetes mû (Horsefield, 1969a), (Vries, de – Horsefield, 1969) és (Horsefield, 1969b). E három kötet közül az elsõ az események leírását, a második a szerkesztõk által akkor legfontosabbnak tartott irodalmat, a harmadik pedig a legfontosabb dokumentumokat tartalmazza. Noha ez a háromkötetes mû félreérthetetlenül a White-tervhez és az IMF álláspontjához áll közel – bár leírja, hogy a bennük közöltek nem feltétlenül felelnek meg az IMF hivatalos álláspontjának –, közli a Keynes-tervvel kapcsolatos dokumentumok pontos szövegét is. Figyelemreméltó, hogy a Horsefield és de Vries által szerkesztett három kötet 11 évvel korábban jelent meg, mint a Moggridge által összeállított és Keynes munkáival foglalkozó, fent idézett két kötet. A továbbiakban elõször – Horsefield (1969a) terjedelmes munkájának elsõ fejezetére támaszkodva – a két tervezetet meghatározó alapvetõ helyzetkülönbségeket és érdekellentéteket, valamint az elõzmények egyes, ugyancsak meghatározó szerepet játszó elemeit tárgyaljuk. Ezt követõen a Keynes-terv kialakulásával foglalkozunk. A cikk befejezéseként térünk rá a következtetésekre és tanulságokra.

A helyzetkülönbségek és érdekellentétek, valamint egyes fontos elõzmények Horsefield (1969a) elemzése gyakorlatilag azzal a következtetéssel kezdõdik, hogy mind White, mind Keynes – õ, aki mindvégig félreérthetetlenül White, az amerikaiak és az IMF álláspontját képviseli, mindig ezt sorrendet alkalmazza – egyaránt azt a nézetet képviselték, hogy a II. világháború utáni gazdasági problémák csak „addig még soha meg nem kísérelt mértékû nemzetközi együttmûködéssel” (i. m.: 3) oldhatók meg. Legyen szabad ennek a tanulmánynak az érdemi tárgyalását annak a meggyõzõdésemnek a leírásával kezdenem, hogy a jelenlegi gazdasági problémák is csak „eddig még soha meg nem kísérelt mértékû” – a II. világháború utánit is messze meghaladó mértékû – „nemzetközi együttmûködéssel” lennének megoldhatók. Horsefield elemzése szerint az amerikaiak és az angolok egyaránt féltek attól, hogy a II. világháborút gazdasági visszaesés fogja követni, és ezt akarták elkerülni, helyzetük és felfogásuk azonban különbözõ volt. Az Egyesült Királyságban – az Egyesült Államokkal el-

16

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

lentétben – sokkal nagyobb volt az export jelentõsége, és emellett, Keynes véleménye szerint, az I. világháború, pontosabban 1925 után túlértékelt volt a font, és ez vezetett az akkori angol gazdasági visszaesésre, illetve a már a nagy válság elõtt is tapasztalható munkanélküliségre. Ennek folytán Keynes szemében alapvetõ fontosságú volt az országoknak az a joga, hogy korrigálják valutájuk esetleges túlértékeltségét. Az Egyesült Államokban azonban még mindig megvolt az ellenérzés azzal szemben, ahogy Roosevelt elnök 1933-ban a neki adott felhatalmazást a dollár aranyban kifejezett értékének megváltoztatására használta fel, és ennek folytán az amerikaiak – az angolokkal ellentétben – a valutaárfolyamok stabilitásának, valamint a kompetitív leértékelések és a valutaátválhatóság-korlátozások megakadályozásának tulajdonítottak elsõdleges jelentõséget. Az alapvetõ szemlélet- és megközelítésmód tehát Horsefield szerint a Keynes- és a White-terv kidolgozása elõtt eleve megvolt. Ezt az eltérést tovább fokozta, hogy az amerikaiak bizalmatlanok voltak a nemzetközi pénzügyi rendszer fragmentációjával és övezetekre tagozódásával szemben, és mindig is ellenszenvvel nézték a sterlingövezetet, amelyet az angolok természetszerûen fenn akartak tartani. Ezek szerint tehát a Keynes- és a White-terv közti különbség nem e két ember koncepciójának, hanem az angol és amerikai helyzet és ebbõl adódó szemlélet eleve adott különbségének volt a következménye. Végül mások voltak a politikai adottságok is. Amint ezt rövidesen részletesen tárgyalni fogjuk, Keynes könnyen el tudta fogadtatni a tervét a pénzügyminisztériummal, majd ezután, a Pénzügyminisztérium segítségével, a kormánnyal, ami után aligha lehetett kétes, hogy a tervet a parlament is magáévá teszi. Az Egyesült Államokban viszont az izolacionista hajlamú kongresszussal és a konzervatív pénzügyi szemlélettel kellett megbirkózni egy ilyen terv elfogadtatásáért, s ez nem volt könnyû feladat. Ezek szerint tehát már további helyzet- és feladatkülönbségek is eleve adva voltak. Ami az elõzményeket illeti, itt elsõsorban azzal érdemes foglalkozni, hogy 1936-ban háromoldalú megállapodás jött létre az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország között a francia frank leértékelésérõl és az ebbõl származó zavarok csökkentésérõl. Ehhez a megállapodáshoz Belgium, Svájc és Hollandia is csatlakozott. Ezt követõen ebben a körben uralkodó szerepe volt az aranynak a fizetési forgalom terén kialakult egyenlõtlenségek – tehát a folyó fizetési mérlegek hiányaiból és többleteibõl eredõ problémák – megoldásában. Az Egyesült Államok ugyanilyen megoldást alakított ki a Brazíliával és Mexikóval kötött kétoldalú megállapodásokban is. A fix árfolyam fenntartására való törekvésnek és az arany nemzetközi forgalmának a domináns szerepe tehát ezekben a viszonylatokban és közvetlenül a II. világháború elõtt is fennmaradt. Mindez nagy hatással volt a nem sokkal késõbbi, a II. világháború utáni pénzügyi rendszerrel foglalkozó tárgyalásokra, valamint fõként az e tárgyalások folyamán képviselt amerikai álláspontra. A valuták aranyban kifejezett értékének és így a valutaárfolyamoknak a stabilizálása tehát az erre vonatkozó amerikai gondolkozás alapvetõ eleme maradt, ami voltaképpen nem volt más, mint az I. világháború elõtti aranyvaluta-rendszerhez való visszatérésre való törekvés. Véleményem szerint ezt a kérdést Horsefield helytelenül a White-terv kialakulásának elemeként tárgyalja, azért, hogy a szövegek értelmezése alapján idõbeli elsõbbséget próbáljon adni a White-tervnek. Az elõzmények között kell azonban tárgyalnunk az Amerikaközi Bank (Inter-American Bank) 1940. évi megalapítását. Azért is látszik indokoltnak ennek az elõzmények közé sorolása, mert maga Horsefield állapítja meg, hogy „a bank csekély mértékben hasonlított a Nemzetközi Valutaalaphoz” (Horsefield, 1969a: 11), tehát nem lehetett

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

17

a Valutaalapnak az elõképe. Emellett csak egy régióra vonatkozott, tovább fokozva a nemzetközi valutarendszer fragmentációját, ami teljességgel ellentétes volt az amerikai alapfelfogással. E bank legfontosabb célkitûzése ismét a valutaárfolyamok stabilizációja volt az arany, sõt az arany mellett az ezüst forgalma útján. Ez az 1940. évi megállapodás nem sokkal elõzte meg a Bretton Woods-i tárgyalások szellemi elõkészítését, amelyben amerikai részrõl ismét a fix valutaárfolyamoknak és a nemesfémek forgalmának volt döntõ szerepe. Ez is világosan tükrözi tehát az akkori amerikai álláspontot és preferenciákat. Az Amerikaközi Bankra vonatkozó megállapodásnak azonban volt egy olyan kritikus fontosságú eleme, amely – kissé eltérõ formában ugyan, de mégis – döntõ fontossággal jelent meg a Bretton Woods-i intézmények döntési és vezetési struktúrájának kialakítása során. Minden résztvevõ országnak legalább húsz szavazata volt, ennél több akkor, ha részvényeinek száma meghaladta a húszat, és ekkor annak megfelelõ számú. A döntõ fontosságú kérdésekben négyötös többségre volt szükség. Noha a forrásmû nem közli a pontos számokat, és ezek megtalálására eddig nem volt lehetõség, nyilvánvalónak látszik, hogy az Egyesült Államok a szavazatok igen nagy hányadával rendelkezett, biztosan több, sõt sokkal több, mint 20%-ával, és ezért alapvetõ kérdésekben vétójoga volt. Rövidesen látni fogjuk, hogy az erre való és végül sikerre vezetõ törekvés alapvetõ eleme volt a White-tervnek. Az alapveto helyzetkülönbségek és érdekellentétek, valamint egyes fontos elõzmények tárgyalása után térjünk át a Keynes-terv kialakulásának leírására.

A keynesi gondolatrendszer kialakulásának kezdetei Horsefield azt írja, hogy: „Semmi szükség sincs arra, hogy áttekintsük [a terveknek] mindazokat a változatait, amelyekkel egymást követõen kísérleteztek. Elegendõ […] leírni a terveket úgy, ahogy akkor voltak, amikor a White-terv eljutott Londonba. Ami a Keynestervet illeti, ebbõl azt következik, hogy e terv negyedik változatának részleteit kell megadni, amelynek körözésére 1942. február 11-én került sor” (Horsefield, 1969a: 18). Semmiképpen sem értek egyet ezzel a felfogással. A Keynes-terv kialakulásának körülményei ugyanis rendkívül érdekesek, már csak azért is, hiszen nemcsak az elsõ változat, hanem már Keynes elsõ levelei is, amelyekben még szó sem volt semmiféle terv vagy javaslat készítésérõl, pontosan kifejtik a keynesi álláspont alapjait és elméleti megalapozását, és ezért nagyon fontosak. Ez az elméleti megalapozás emellett nem ekkor alakult ki, hanem alapjait Keynes már 1930-ban, a Treatise on Money-ban (Keynes, 1930) lerakta, amikor fölvetette egy szupernacionális bank (Supernational Bank) gondolatát, amely a központi bankok központi bankjaként mûködne. A Keynes-terv kialakulásának leírását ezért csak Keynes összegyûjtött írásainak ezzel foglalkozó kötetére alapozhatjuk (Keynes, 1940–1944/1980), mert Horsefield errõl semmit sem ír, és a Horsefield által leírtakra csak a fenti negyedik változat tárgyalása során térhetünk ki. A kezdet érdekessége, hogy szinte véletlenszerû. Keynes 1940. november 20-i kelettel válaszolt Nicolson egy levelére. Sir Harold Nicolson 1935-tõl 1945-ig a Nemzeti Munkáspárt (National Labour Party) képviselõje. Egyike volt annak a kevés angol képviselõnek, aki már a harmincas évek második felében felhívta az ország figyelmét a fasizmus veszélyeire, és követelte az ország újrafelfegyverzését. 1940-ben, Churchill háborús nemzeti egy-

18

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ségkormányában az Információs Minisztérium parlamenti titkára volt. Errõl a pozíciójáról Churchill kezdeményezésére lemondott, de továbbra is prominens szerepet töltött be, és tagja volt a BBC Igazgatótanácsának. Nicolsonnak ez a szerepe magyarázza azt, hogy levele nem is a háború utáni renddel, hanem a német propagandára adandó helyes válasszal foglalkozott, Keynes azonban azonnal kiterjesztette a tárgyalást a háború utáni kérdésekre, határozottan ellenezve Nicholsonnak azt a nézetét, hogy a háború után vissza kell térni a háború – valójában az I. világháború – elõtti rendhez. Szó szerint: „Úgy tûnik, hogy az a dosszié, amelyet levelével együtt küldött meg nekem, azt javasolja, hogy mi a háború elõtti status quo bajnokaiként lépjünk föl. […] Ha Ön ezt így gondolja, akkor én biztosan nem vagyok az, aki [hajlandó] ezt képviselni” (Keynes, 1940–1944/1980: 1–2). Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ez a felfogás a lehetõ legélesebb ellentétben áll mind az 1. fejezetben ismertetett 1936. és 1940. évi intézkedésekkel, mind pedig az ugyanott tárgyalt akkori amerikai állásponttal és preferenciákkal. Ezek a preferenciák még csak nem is érthetetlenek. 1914 és 1936 között alig 22, 1914 és 1940, az Amerikaközi Bank megalapítása, valamint Nicholson és Keynes levélváltása között pedig alig 26 év telt el, ez a 26 év szörnyû volt, tehát „a békebeli szép idõkhöz való visszatérés” gondolatának, amely még ma, közel száz év elmúltával is él, akkor még igencsak nagy lehetett a súlya és vonzóereje. Nem sokkal ezután és talán nem függetlenül ettõl, Keynes Lord Halifax akkori külügyminiszter kezdeményezésére kidolgozott egy iratot a német propaganda ellensúlyozására. Halifax szinte páratlan szerepet töltött be az angol politikában. A húszas évek végén indiai alkirály és fõkormányzó, majd késõbb hadügyminiszter, 1938 és 1940. december vége között pedig külügyminiszter. Ekkor tisztét Edennek adta át, és ettõl kezdve, 1946-ig, angol nagykövet az Egyesült Államokban. Ez azért fontos, mert joggal tételezhetõ fel, hogy, ismerve Keynes elgondolásainak alapjait, errõl informálta az amerikaiakat. Érdemes megemlíteni, hogy mindezen és más, további politikai tisztségei mellett 1933 és 1959 között az Oxfordi Egyetem kancellárja volt. Keynes a Halifax felkérésére készített iratban a pénzügyi rendszer jövõjére vonatkozóan a következõket írta: „Úgy vélem, hogy fenn kell tartanunk jelenlegi valutaellenõrzési rendszerünket a háború után, és hogy nem [szabad] javasolnunk a háború elõtti rendszernek megfelelõ laissez faire valutamegállapodásokhoz való visszatérést, amelyek értelmében a javakat nemzetközileg szabadon adták-vették arannyal vagy ezzel egyenértékû pénzzel fizetve” (i. m.: 8). Ezt meglepõ kijelentés követi: „A szabadkereskedelem alapvetõ elõnye, hogy a nemzetközi kereskedelmet lényegében véve cserekereskedelem (barter) formájában bonyolítják le. Az elõzõ háború után a laissez faire a nemzetközi pénzforgalomban káoszra vezetett. […] Ha teljesíteni akarjuk kötelezettségeinket, és a háború után el akarjuk kerülni a káoszt a nemzetközi kereskedelemben, akkor fenn kell tartanunk ezt a rendszert. Ugyanez a rendszer védheti meg az elszegényedett európai országokat, és alapvetõ biztosíték annak megismétlõdése ellen, ami legutóbb történt” (i. m.: 8–9). A valutaellenõrzési rendszer fenntartásának gondolata nyilvánvaló módon a legélesebb ellentétben állt, amint ezt rövidesen látni fogjuk, az akkori amerikai elképzelésekkel, valamint a II. világháború óta eltelt most már 65 év egészének törekvéseivel. Mindenekelõtt a cserekereskedelem (barter) szó itteni szerepeltetése indokol magyarázatot. Keynes hosszasan fejtegeti, hogy a nemzetközi forgalom végül is elsõsorban árucse-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

19

re. Azt jelenti, hogy az egyik ország olyan árucikkeket ad el a másiknak, amellyel a másik nem rendelkezik (vagy csak irreálisan magas költséggel lenne képes elõállítani). A nemzetközi kereskedelem alapja tehát az, hogy az egyes országok árut kapnak áruért, és a pénz csak a forgalom lebonyolításának technikai eszköze. A káosz forrása ezek szerint a pénznek az árucserétõl és ennek igényeitõl való függetlenedése, az öncélúvá váló spekulatív jellegû valutakereskedelem. Keynes szerint tehát ez vezetett a két világháború közti káoszra, és ezt kell megakadályozni a valutaellenõrzési rendszer fenntartásával. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ennek az elvi álláspontnak a jelentõsége ma lényegesen nagyobb, mint 1940-ben volt. Ma a pénz elsõsorban nem a nemzetközi áruforgalom lebonyolításának eszköze, hanem az áruforgalomtól és annak igényeitõl függetlenedett pénz a legnagyobb hatalom. Hatalma nagyobb nemcsak számos, hanem lassan a világ valamennyi államáénál, legalábbis azokénál, amelyek elfogadták a nemzetközi tõkeforgalom szabadságának elvét. A nemzetközi valutaválságok formájában megnyilvánuló káosz alkalmasint nagyobb, mint a két világháború között és Keynes életében volt. Keynes tehát itt is – mint annyiszor és annyi mindenben – elõrelátta a jövõt, és fejtegetései ma idõszerûbbek, mint akkor voltak, amikor leírta õket. Ez az irat Keynes Németország jövõjérõl írt és rendkívül progresszív, voltaképpen a több évszázados angol politikai hagyományokkal ellentétes fejtegetéseivel zárul. Ezzel – noha nem tartozik szorosan a témánkhoz –, foglalkoznunk kell. „Úgy vélem, hogy ezúttal nem lesz fegyverszünet utáni nyomor magában Németországban, és hogy, mihelyt túl vagyunk a háborún, részesedni fog [a rendelkezésre álló] többletkészletekbõl, éppúgy, mint szomszédjai. […] E szempontból még tovább is megyek ezen, és utalok arra, hogy Németországnak az új körülmények között meg kell engedni azt, hogy visszaszerezze KözépEurópa gazdasági vezetésének azt a mértékét, amely egyenesen következik képességeibõl és földrajzi helyébõl. Nem látom, hogy hogyan tételezhetnénk fel Európa más részeinek tényleges gazdasági újjáépítését, ha kizárnánk ebbõl Németországot, és az gennyes seb maradna Európa közepén. A gazdaságilag helyreállított Németország viszont szükségképpen visszaszerezné a vezetõ szerepet. [...] Németországgal szembeni háború utáni politikánknak tehát támogatni kellene gazdasági újjáépítését, és büntetõ vagy preventív intézkedéseinknek a politikai és katonai rendezésre kellene koncentrálódniuk” (i .m.: 9–10). Keynes ezt akkor írta le, amikor mások, így Morgenthau amerikai pénzügyminiszter a német ipar leszerelését és Németországnak mezõgazdasági-pásztorkodó országgá való átalakítását javasolták. Nem számoltak azzal, hogy ilyen körülmények között a német terület eltartó képessége 25 millióval lett volna kevesebb, tehát ennyi németnek kellett volna kivándorolnia vagy elpusztulnia. Ehelyett, amint ezt nagyon jól tudjuk, Németország sikeresen fogadott be 12 millió Kelet-Európából kitelepített németet. Keynes tehát már ekkor tökéletesen írta le a késõbbi Truman-kormány által követett német politikát és mindazt, ami ez után következett. Az elõbb azt írtuk le, hogy Keynesnek ez az elemzése ellentétes volt a több évszázados angol politikai hagyományokkal. E politikai hagyomány az volt, hogy Anglia nem tûr meg európai kontinentális vezetõ hatalmat. Itt ugyanakkor azt olvashattuk, hogy Németország közép-európai gazdasági vezetõ szerepe elkerülhetetlen, és ez be is következett. A kulcsmondat a következõ: „Ez a végkövetkeztetés elkerülhetetlen, hacsak nem az a szándékunk, hogy átadjuk ezt a szerepet Oroszországnak” (i. m.: 9). Ezt a mondatot – fõként Magyaror-

20

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

szágon és a többi kelet-közép-európai országban – aligha kell kommentálni. Nyilvánvaló az is, hogy Németország gazdasági vezetõ szerepe nem járt és ma sem jár azokkal a hegemonikus törekvésekkel, amelyeket Anglia ellenzett. Itt azonban nem Keynes politikai éleslátásának az elemzése a téma, hanem a nemzetközi pénzrendszerre vonatkozó javaslatainak bemutatása. Térjünk vissza ehhez a témához. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseket az eddig tárgyalt irathoz kapcsolódó Nyilatkozattervezet (Draft Statement) tartalmazza, amely a következõ bekezdéssel kezdõdik. „A Versailles-i békeszerzõdés megalkotói elkövették azt a hibát, hogy elhanyagolták Európa gazdasági újjáépítését azért, mert elsõsorban a politikai határokkal és a biztosítékokkal foglalkoztak. […] A brit kormány szilárd elhatározása, hogy nem követi el újra ezt a hibát. Mr. Bevin legutóbb kijelentette, hogy a közjólétnek kell lennie belpolitikánk elsõdleges céljának a háború után. Az összes európai ország népének közjóléte lesz a mi politikánk külföldön éppúgy, mint itthon. Az egyik aligha lehetséges a másik nélkül, mert valamennyien egy család tagjai vagyunk (kiemelés tõlem, Sz. Gy). Feladatunknak kell tekintenünk, sok más célt megelõzõen, hogy megakadályozzuk az éhezést a fegyverszünet utáni idõben, a valutáris zavarokat egész Európában, valamint a foglalkoztatás, a piacok és az árak vad ingadozásait, amelyek annyi nyomorúság okai voltak a két háború közti húsz évben” (i. m.: 11). A most leírtakat a német gazdasági elképzeléseknek, az ipar Németországba való koncentrálásának és a többi európai ország alárendelt szerepbe való szorításának elítélése követi egy igen meglepõ kijelentéssel. „Dr. Funk” – a német központi bank elnöke – „valutáris tervezetének […] egyetlen érdeme van: az, hogy elkerüli a régi laissez-faire nemzetközi valutáris rendszer néhány súlyos hátrányát, így azt, hogy egy ország csõdbe kerülhet nem azért, mert nincsenek exportálható javai, hanem csupán azért, mert nincs aranya” (i. m.: 12). Ezzel jutott el ez a nyilatkozattervezet a kritikus ponthoz, a megoldás kifejtése azonban a további mûvekre maradt. Ez a terjedelmes szöveg egyrészt visszanyúl Keynes híres mûvére, a Béke gazdasági következményeire (Keynes, 1920/1920), másrészt teljes mértékben ellentétes az Általános elméletnek (Keynes, 1936/1977; 1936/1961/1965): a gyakorlatilag az összes tankönyvben megtalálható értelmezésével, vagy legalábbis alapvetõ mértékben egészíti ki ezt az értelmezést. A szokványos értelmezés szerint a foglalkoztatás keynesi elmélete egyetlen zárt gazdaságra vonatkozik. Itt Keynes, ezzel a közfelfogással a legteljesebb ellentétben, kimondja a nyilvánvaló igazságot: valamennyien egy család tagjai vagyunk, és ezért minden ország jóléte feltételezi az összes többi – e nyilatkozattervezet keretei között még csak az összes többi európai – ország jólétét. Amint rövidesen látni fogjuk, a Keynes által javasolt megoldás voltaképpen nem volt más, mint az Általános elméletben egy országra javasolt politika világméretû kiterjesztése. Keynes itt leírja még a nyilvánvaló igazságot: mindez csak „baráti együttmûködésben az Egyesült Államokkal” (uo.) valósítható meg. A nyilatkozattervezetet véleményezte az angol Pénzügyminisztérium, a Nemzeti Bank, a Külügyminisztérium és a Gazdasági Hadviselési Minisztérium (Treasury, Bank of England, Foreign Office és Ministry of Economic Warfare). Ami talán még ennél is fontosabb, Keynes 1941 januárjában megtárgyalta ezt a tervet Harry Hopkinsszal, aki ekkor Londonban járt Roosevelt elnök lend lease javaslatainak megtárgyalására. Ezt követõen került Churchill elé, aki jelentõs mértékben enyhítette Keynesnek a háború utáni valutarendszerre vonatkozó javaslatait, de a dokumentum – ezekkel a módosításokkal – általa jóváhagyott dokumen-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

21

tummá vált. A Nemzeti Bank kommentárja szerint „a valutaellenõrzés háború utáni fenntartásának […] meg kell lennie, de a kormánynak ez ügyben óvatosan kell eljárnia” (i. m.: 16). Külön bekezdést kell szánnunk Harry Hopkins személyének. Õ a Wikipedia közlése szerint kisvárosi, vallásos, metodista családból származott, és a kollégiumi végzettség megszerzése után különbözõ New York-i jóléti intézmények vezetésével foglalkozott. Már akkor szoros kapcsolatba került Roosevelt elnökkel és feleségével, amikor Roosevelt még New York-i kormányzó volt. Roosevelt hivatalának átvételekor, 1933 márciusában azonnal Washingtonba hívta, a jóléti intézmények országos, tehát szövetségi szintû irányításával foglalkozott, egyike volt Roosevelt legközelebbi tanácsadóinak és a New Deal létrehozóinak. 1938 és 1940 között kereskedelmi miniszter. A II. világháború alatt Roosevelt nem hivatalos kapcsolattartója volt Churchill-lel. Úgy látszik, hogy az elõbb említett 1941. évi angliai útja, amikor Churchill személyesen kísérte el õt angliai körútján, döntõ fontosságú volt a két ország háborús szövetségének kialakításában. Ezt követõen Hopkins a Lend Lease Program vezetõje lett. 1941 júliusában, Moszkvában személyesen találkozott Sztálinnal, és a Szovjetunió megtámadása után a szovjeteknek a Lend Lease-be való bevételét javasolta az elnöknek, amit az elnök elfogadott. Mindvégig arra törekedett, hogy az Egyesült Államok a lehetõ legtöbb hadianyagot küldje a Szovjetuniónak azért, hogy minél elõbb be lehessen fejezni a háborút. Döntõ szerepe volt tehát a háborús szövetségnek és a szoros háborús együttmûködésnek a Szovjetunióra való kiterjesztésében és e hármas szövetség gyõzelmének elõkészítésében, valamint a háború lehetõ leggyorsabb befejezésének elõmozdításában. Roosevelt magával vitte õt 1942–43-ban Kairóba, Teheránba és Casablancába, majd 1945-ben Jaltába. Bár egészségi állapota miatt Roosevelt halálakor le akart mondani, Truman még egy moszkvai útra küldte ki. 1946 januárjában halt meg. Mindezt le kellett írni azért, hogy kellõképpen értékelni tudjuk azt, hogy Keynes megtárgyalta vele elképzeléseit. A Roosevelt és Hopkins közötti szoros kapcsolatra való tekintettel fel kell tételeznünk, noha erre a forrásmunkák nem utalnak, hogy Hopkins már feltehetõleg közvetlenül 1941 januárja után, vagyis még jóval az Egyesült Államok hadba lépése elõtt informálta Rooseveltet Keynes elképzeléseirõl. Ezeket tehát Churchill annak tudtával tette a magáévá, hogy ezekrõl Keynes a lehetõ legmagasabb szinten tájékoztatta az amerikaiakat. Ezek az elképzelések ennél magasabb szintû politikai elismerést nem kaphattak. A nemzetközi tõkeforgalom korlátozására vonatkozó elképzeléseit Keynes AshtonGwatkin angol kormánytisztviselõnek írt 1941. április 21-i keltû levelében részletezte, amelyben a következõket írta. „Szavaim azt jelentették, hogy a nemzetközi tõkemozgások korlátozva lennének úgy, hogy csak abban az esetben lennének megengedettek, ha annak az országnak, amelybõl tõkét visznek ki, kedvezõ fizetési mérlege lenne azzal az országgal, ahova ezt átutalják. Más szavakkal: ez csak akkor lenne megengedett, ha a fennálló egyensúly felborítása nélkül lenne lehetséges” (i. m.: 16–17). Folytatólag: „Azt kell remélnem, hogy kellõ tapasztalatok után a multilaterális rendszer nagy elemei lennének bevezethetõk” (i. m.: 17) – nyilván a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzésének bevezetése után is. Végül: „A fizetési megállapodások megfelelõ rendszerének bevezetése megakadályozná a kiegyensúlyozatlan helyzetek kialakulását, [és ezért] már nem lenne sok szükség a valutaleértékelésre” (uo.). Keynes szerint tehát az árfolyam-módosítás lehetõvé tétele és a tõkeforgalom ellenõrzése kiegészíti egymást olyan értelemben, hogy a tõkeforgalom ellenõrzése nagymértékben csökkenti a le- vagy esetleg fölértékelés iránti igényt.

22

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Keynes ezt követõen Washingtonban járt, ahol nyilván tárgyalt az elképzeléseirõl is. Hazatérte után közeli munkatársának, Richard Kahnnak írt 1941. augusztus 21-i keltû levelében számolt be tapasztalatairól. Lord Richard Kahn nagy hatással volt Keynes fõ mûvére, az Általános elméletre, és õ alakította ki a multiplikátor fogalmát, valamint a keynesi elmélet több más kritikus fontosságú elemét. Keynes után õ lett a cambridge-i King’s College kvesztora (pénztárosa, bursar). Keynes e levelében azt írta, hogy „nem aggaszt nagymértékben a laissez-faire iskola [engem] meglehetõsen váratlanul ért szemmel látható ereje. A legcsekélyebb kétségem sincs afelõl, hogy a gyakorlatban egy de facto [valuta]ellenõrzési rendszerbõl indulunk ki, és ami ebbõl ténylegesen ki fog alakulni, az rendkívül valószínûtlenül lesz laissez-faire” (i. m.: 20). A pénzügyminisztériumi viták ezután is folytatódtak, és Keynes szeptember 8-án, egy Tiltonban, fogalmazással töltött hétvége után befejezte a háború utáni valutapolitikára vonatkozó tervezetének elsõ változatát két memorandum formájában. Keynes tehát az eddig leírt rendkívül alapos és az elképzelhetõ legmagasabb szintû elõkészítés után fogalmazta meg azt a két memorandumot, amelyekkel a következõ két alfejezetben foglalkozunk. Az elsõ – „A háború utáni valutapolitika” (Post-War Currency policy) – a legfontosabb alapelveket, a javaslatok elvi megalapozását tartalmazza, és ezt tárgyaljuk a 2.2. alfejezetben; a második, a „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” (Proposals for an international currency Union) a konkrét javaslatok elsõ változatát mutatja be, és ezzel foglalkozunk a 2.3. alfejezetben, mindkettõvel (Keynes, 1940–1944/1980) alapján. Alapvetõ fontosságuk miatt elkerülhetetlen a Keynes által leírtak nagy részének szó szerinti idézése.

Az elméleti megalapozás: „A háború utáni valutapolitika” Az elsõ memorandum meglepõ kijelentéssel kezdõdik „Mindeddig sohasem oldották meg az országok közti fizetési mérleg egyensúlya fenntartásának problémáját azóta, hogy a cserekereskedelem helyt adott a pénz és az értékpapírok használatának. […] Az ennek a problémának a megoldására való képtelenség mindmáig fontos oka volt az elszegényedésnek, a társadalmi elégedetlenségnek, sõt még a háborúknak és a forradalmaknak is. A legutóbbi ötszáz év folyamán csak két, mindkét esetben mintegy ötvenéves idõszak volt (az angol kronológia szerint Erzsébet és Viktória kora), amelyekrõl azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi kereskedelemnek a pénz felhasználásával való lebonyolítása »mûködött«. Az elsõ esetben az újvilágból származó ezüst kínálatának soha nem látott növekedése az inflációs jelenségeket állította a deflációsak helyére (ami másfajta bajt hozott magával). A második esetben, a XIX. század második felében (a késõbb kifejtendõ okok folytán) a nemzetközi beruházások Londonra alapozott rendje áttette a korrekció terhét az adósok pozíciójában lévõkrõl a hitelezõk pozíciójában lévõkre” (i. m.: 21). Ennek a mondatnak a jelentõségét csak a késõbbiek során lehet majd felismerni. Végül: „Annak a feltételezése, hogy létezik egy olyan simán mûködõ automatikus korrekciós mechanizmus, amely fenntartja az egyensúlyt abban az esetben, ha rábízzuk magunkat a laissez-faire módszereire, doktriner illúzió, amely figyelmen kívül hagyja a történelmi tapasztalatokat anélkül, hogy ezt bármiféle megbízható elmélet is alátámasztanᔠ(i. m.: 21–22). Keynesnek ez az itt leírt és nem közismert tétele éppen olyan alapvetõ fontosságú és forradalmi, mint az a közismert és minden alapfokú tankönyvben leírt tétele, hogy doktriner

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

23

illúzió annak feltételezése, hogy létezik egy olyan simán mûködõ és automatikus korrekciós mechanizmus, amely biztosítja a teljes foglakoztatást az egyes országokban. Keynesnek tehát – noha ez nem köztudott – két párhuzamos alaptétele van: (a) a szabad piacok nem biztosítják a teljes foglalkoztatást és így az egyes országok gazdasági egyensúlyát, továbbá (b) a szabad piacok nem biztosítják a nemzetközi kereskedelem és tõkeforgalom zavartalan mûködését és így a nemzetközi gazdasági egyensúlyt. Nemzeti gazdaságpolitikai beavatkozásra van tehát szükség az egyes országok gazdasági egyensúlyának, és nemzetközi gazdaságpolitikai beavatkozásra van szükség a nemzetközi gazdasági egyensúlynak a kialakításához és fenntartásához. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a második tétel általános nemzetközi elfogadtatása még sokkal nehezebb feladat, mint az elsõ tételé, mind a közgazdászok, mind a politikusok körében. Az elsõ tétel általános és egyértelmû elfogadtatása máig sem fejezõdött be, sõt a legutóbbi évtizedekben erõsödtek a vele szembeni támadások, a második tétel általános és egyértelmû elfogadtatása pedig még csak meg sem kezdõdött, mert a már kialakult problémák megoldása – a tûzoltómunka, márpedig ez volt jellemzõ a legutóbbi 65 évre – nem tekinthetõ „a nemzetközi gazdasági egyensúly kialakításának és fenntartásának”, ez utóbbi lényegesen több ennél. Keynes elég nehéz nyelvezete miatt a következõkben el kell térnünk a szó szerinti idézetektõl, vagy rendkívül szabad és kivonatos fordításokhoz kell folyamodnunk. Keynes szerint tévesek az alábbi elképzelések: (a) az, hogy a valutaárfolyamok szabad mozgása egyensúlyi helyzetre vezet; (b) az, hogy a hitelezõ és az adós országok közti szabad hitel- és kölcsönmegállapodások egyensúlyra vezetnek; (ez a XIX századi helyzet hamis analógiája); (c) az, hogy az arany szabad áramlása (a mai helyzetben: a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága) olyan korrekciókra vezet a hitelfelvevõ országokban, amely megszünteti a rájuk nehezedõ nyomást; (d) az, hogy a defláció, és ami még rosszabb, a kompetitív defláció a bér- és árindexek olyan korrekcióira vezet, amelyek képesek az áruforgalom átirányítására; (e) az, hogy a tudatosan végrehajtott valutaleértékelés, és, ami még rosszabb, a kompetitív leértékelés alkalmas ugyanezen a célnak az elérésére; (f) az, hogy a vámok, kedvezmények és támogatások alkalmasak az egyensúly helyreállítására. (I. m.: 22–23. alapján.) A hetven évvel ezelõtt leírtaknak a mai helyzetre való alkalmazhatóságát illetõen a következõket merem leírni. (ad a) Ma is az a közfelfogás, hogy a valutaárfolyamok arányát a piacoknak kell kialakítaniuk. Keynes felfogása szerint ez a felfogás téves, és az én megítélésem szerint is ennek a téves felfogásnak a mai uralma az alapvetõ oka a jelenlegi nemzetközi pénzügyi válságoknak. (ad b) Keynes itt megítélésem szerint arra utal, hogy a XIX. század nemzetközi hitelmegállapodásai mintegy automatikusan megteremtették a felvett hitel és a kamat megfizetésének lehetõségét. A hitelbõl megépített csatornák és vasutak, vagy a hitelbõl épített bányák és ültetvények bevételei fedezték a hitelszolgálati terheket, és ezek transzferálása – az ebben a körben valóban mûködõ aranyvaluta-rendszer folytán – nem okozott gondot. Ez a mechanizmus ma nem, vagy csak részlegesen mûködik, a XIX. századi analógia a XX–

24

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

XXI. században nem érvényes, vagy legalábbis nem mindig, sõt többnyire nem, és a jelenlegi pénzügyi válságoknak ez talán még az elõbbinél is fontosabb oka. (ad c) A tapasztalatok megítélésem szerint egyértelmûen bizonyítják, hogy a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága nem oldja meg, hanem inkább súlyosbítja az elõzõ két okból származó problémákat, sõt a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága bénító hatással van számos ország növekedési és felzárkózási törekvéseire. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága sokszor még akkor is tõkemenekülésre vezet, amikor erre nincs, vagy legalábbis nincs kellõ ok, a fejlõdõ országok központi problémája pedig nem az, hogy hogyan vigyék elõre felemelkedésüket, hanem az, hogy hogyan kerüljék el a valutaválságot. (ad d) A mai uralkodó felfogás az adós országok deflációs politikáját tartja a problémamegoldás fõ eszközének, és „a korrekció terhét” (l. fent) az adós országokra, az õ deflációs politikájukra hárítja. Ez a kérdés kerül Keynes késõbbi elemzésének központjába. Keynes szerint, amint már láttuk, és a késõbbiekben még inkább látni fogjuk, a korrekció terhét részben a hitelezõknek kell viselniük, és el kell kerülni, hogy a korrekció kontrakcióra vezessen. Ez a kérdés ma is a vita központi elemének tekinthetõ. (ad e) A kompetitív leértékeléseknek az 1930-as években alkalmazott rendszere szerencsére a múlté. Az azonban tény, hogy a mai uralkodó felfogás szerint is a bajba jutott adós országoknak nagyarányú leértékelést – és emellett nagyarányú kamatemelést – kell végrehajtaniuk. A tapasztalatok igazolni látszanak azt a véleményt is, hogy ez a politika nem hoz megoldást. Ma is ez a központi probléma, és az ezzel foglalkozó vita központi kérdése. (ad f) Az a felfogás is szerencsére végérvényesen a múlténak látszik, hogy a problémák vámokkal, fõként magas és differenciált vámokkal, exporttámogatásokkal, valamint más hasonló eszközökkel megoldhatók. Az elméleti elemzés ezzel nem zárul le, hanem most következnek Keynes talán legfontosabb kijelentései. „A szabadon átváltható nemzetközi fémpénz (elõször ezüst és ezután arany) csõdjének fõ oka […] szerintem ennek egyetlen alapvetõ jellemvonására vezethetõ vissza. […] A szabadon átváltható nemzetközi pénznek ez az alapvetõ jellemvonás az, hogy a korrekció fõ terét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleg adós pozíciójában van. […] Arra az országra, amely (ebben az összefüggésben) eleve a gyöngébb és mindenekelõtt kisebb a mérleg másik oldalához viszonyítva, amelyik (ebbõl a szempontból) a világ fennmaradó része [vagyis az összes többi ország]” (i. m.: 27). Itt szerintem egy szinte véletlenszerû megfogalmazási különbségnek döntõ jelentõséget kell tulajdonítanunk. A most idézett elsõ mondatban a „szabadon átváltható nemzetközi fémpénz”, a második mondatban pedig „a szabadon átváltható nemzetközi pénz” kifejezés szerepel. Keynes ezek szerint e két kifejezést egyenértékûnek tartotta, elõször az egyiket, másodszor a másikat használta ugyanabban az értelemben, és ezzel kifejezésre juttatta a lényeget. A szabadon átváltható (egykori) nemzetközi fémpénznek és a szabadon átváltható (mai) nemzetközi nem fémalapú pénznek ez a tulajdonsága azonos, mert ez a szabadon átválthatóságból származik. Ennek folytán mindkét pénzrendszer – akár fémalapú, akár nem fémalapú – „a korrekció fõ terhét” az „adós” pozíciójában lévõ „gyöngébb” félre hárítja. A múltra vonatkozó saját ismereteim halványabbak, de hogy ez így van a jelenben, az nem vonható kétségbe. A mai helyzetet a korábbinál is súlyosabbá teszi az „adós” pozíciójában lévõ „gyöngébb” ország számára, hogy létezik olyan nemzetek fölötti szervezet, amely még súlyosabbá teszi az „adós” eleve „gyöngébb” pozícióját.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

25

Keynes kérlelhetetlenül folytatja ezt az elemzést, és ennek alapvetõ fontossága miatt most már ismét – a probléma áttekintésének megadása után – elkerülhetetlen a hosszú és pontos idézetek alkalmazása. Ha az adós ország „a világnak csak egytizede vagy egy húszada, akkor az, amivel ennek az adós országnak árai és bérei megváltoztatása útján hozzá kell járulnia az egyensúly helyreállításához, az ezzel járó társadalmi feszültségekben mérve teljességgel aránytalan ahhoz képest, amekkora hozzájárulást hitelezõitõl kérnek. Ez még nem minden. Hogy ezzel kezdjük, a lefelé menõ korrekcióval együtt járó társadalmi feszültségek sokkal nagyobbak, mint a felfelé menõ korrekcióval együtt járók. Emellett a korrekciós folyamat kötelezõ az adós és önkéntes a hitelezõ számára. Ha az adós nem dönt úgy, hogy részt vesz (vagy elfogadja, hogy részt vegyen) a korrekcióban, ebbõl semmi hátránya sem származik. Egy ország tartalékainak állománya ugyanis nem csökkenhet zérus alá, azonban semmi sem szab ezeknek felsõ határt. Ugyanez igaz, ha a korrekció eszközei nemzetközi kölcsönök. Az adósnak kölcsönt kell felvennie, a hitelezõ számára nincs ilyen kényszer” (i. m.: 28). A probléma súlyát növeli, hogy „az adós ország rendelkezésére álló korrekciós eszközök legnagyobb részének szükségképpen kedvezõtlen hatása van cserearányaira” (uo.). „Ha […] nagy árcsökkentésre van szükség ahhoz, hogy ez az [exportált] mennyiség elégséges növekedését idézze elõ, az az ország, amelyik [árcsökkentéssel] erõszakolja rá termékeit a világra, komoly veszteséget szenved a korábbi exportvolumenbõl származó bevételei terén. Hogy a határesetet vegyük, ha legalább abban az arányban kell csökkenteni az árat, mint amennyivel a mennyiség nõ [vagyis ha az export árrugalmassága egységnyi], az adós ország sziszifuszi feladattal áll szemben, és nem jut közelebb az egyensúlyi pozícióhoz, legyenek bármekkorák az erõfeszítései. […] [Ezért] az automatikus nemzetközi fémpénz szükségszerû jellemzõje, hogy (speciális esetektõl eltekintve) a korrekciókat a társadalmi rend szempontjából legrombolóbb irányban kényszeríti ki. A terhet azokra az országokra hárítja, amelyek a legkevésbé képesek ezt elviselni, szegényebbé téve a szegényeket” (i. m.: 29). Ehhez, hetven év elmúltával és a fent leírtak szerint hozzátehetjük, hogy ugyanez igaz a szabad nemzetközi tõkeforgalom esetére is, még ha ez nem is fémpénzen alapul, és hogy ez a probléma ma talán még élesebb, mint bármikor volt. E szöveg kelte 1941. szeptember 8., és ennek a szövegnek a keltétõl az 1997. évi délkelet-ázsiai pénzügyi válságig, illetve Stiglitz valóságos lázadásáig és korszakos jelentõségû WIDER-elõadásának elmondásáig, 1998. januárjáig közel hatvan év telt el. Ez a válság a legteljesebben igazolta Keynes két fenti állítását és legfontosabb javaslatait. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága és ellenõrzésének megszüntetése a délkelet-ázsiai országok esetében arra vezetett, hogy elõször óriási mennyiségû külföldi tõke áramlott be ezekbe az alapjában véve egészséges gazdaságú országokba, feltételezve, hogy ezeknek az országoknak a növekedése ugyanabban a rendkívül dinamikus ütemben fog folytatódni, mint azt megelõzõen. Ez a tõkemennyiség azonban meghaladta ezen országok tõkefelszívási képességét, és nem hozta meg a várt hasznot, sõt veszteségek keletkeztek. Ez tõkemenekülésre vezetett, ahogy ezt Keynes megírta. Az ezt követõ rendezés során a felelõtlen hitelnyújtókat kiváltották, és a korrekció teljes terhét a gyöngébb adós országokra hárították, amint ezt Keynes ugyancsak megírta. Mindez megakadályozható lett volna azzal, ha az adós országok fenntartották volna a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzését, jogosultak lettek volna elõször a túlzott tõkebeáramlás fékezésére, majd a tõkemenekülés megakadályozására, vagyis a tõke-

26

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

kivonás megtiltására, ahogy ezt Keynes javasolta. Ez a válság tehát – más hasonló válságokkal együtt – igazolta a keynesi javaslatok helyességét, és nagyon jól mutatja Keynes példátlan elõrelátását. Joseph E. Stiglitz feltehetõleg az elmúlt évtizedek legtöbbet publikáló és legtöbbet idézett közgazdásza, tehát e mutatók szerint valószínûleg a közgazdász szakma elsõ embere. Hosszú ideig teljesen absztrakt, magas szintû matematikai apparátust igénylõ elméleti munkával foglalkozott, számos társszerzõvel nagyszámú publikációt téve közzé. E munkássága legfontosabb ágán, az aszimmetrikus információ elmélete terén elért eredményeiért kapta meg 1991-ben a Nobel-díjat George A. Akerloffal és A. Michel Spence-szel megosztva. Ezek az eredményei – más kutatók hasonló eredményeivel együtt – voltaképpen cáfolják azt, hogy a szabad piacok optimális megoldásra vezetnek. Életérõl és munkásságáról Farkas Beáta (2005) számolt be. Még ezt megelõzõen kezdõdött azonban gazdaságpolitikai karrierje. Addigi teljesen elméleti jellegû munkásságára való tekintettel nagy meglepetést keltett, hogy Clinton elnök meghívta a Gazdasági Tanácsadó Testületbe, amelynek 1993 és 1995 között tagja, majd 1995 és 1997 között elnöke, és ebben a minõségében a kormány tagja volt. 1997-ben, noha Clinton elnök kérte, hogy töltse be e tisztét a Clinton-kormány hivatali idejének végéig, a Világbank ajánlatát fogadta el, és a Világbank elsõ elnökhelyettese és vezetõ közgazdásza lett. A leghatározottabban helytelenítette azt az eljárást, ahogy a Valutaalap a délkelet-ázsiai pénzügyi válságot kezelte, és 1998 januárjában mondta el híres WIDER- (World Institute of Development Economics Research) beszédét, amelyben a legélesebben támadta a Valutaalapot. Ezt hasonló szellemû beszédek sorozata követte, ezek közül a legfontosabbakat Chang (2001) közli és Szakolczai (2006b) ismerteti. Pozícióját 2000 decemberében, megbízatásának lejárta elõtt volt kénytelen föladni, soha meg nem erõsített, de valósnak látszó híresztelések szerint az amerikai pénzügyminisztérium nyomására. Még ezelõtt megjelentette a gazdasági fejlõdés új elméletének mindmáig legjelentõsebbnek tekinthetõ, valóságos alapmûvét (Meier – Stiglitz, 2001); ismertetése: (Szakolczai, 2006a). Jelenleg a Columbia Egyetem professzora, és 2000-ben alapította meg az Initiative for Policy Dialogue (Kezdeményezés a Politikai vitára) nevû intézményt, amely számos radikális szellemû közgazdasági munkát ad ki. Visszatérve Keynesre, ki merem jelenteni, hogy Keynes kijelentései nem kevésé radikálisak, mint Stiglitzéi, aki a közgazdaságtudomány történetének kiemelkedõ tudományos tekintéllyel rendelkezõ, legnagyobb lázadója. Ennek a kijelentésnek különös súlyt ad, ha figyelembe vesszük, hogy a kettejük közti korkülönbség sokkal több ennél a közel hatvan évnél, és emellett Keynes angol volt és a Lordok Házának tagja, aminek elkerülhetetlenül nagy stíluskülönbség a következménye. A leírtakból egyenesen következik Keynes következtetéseinek lényege. „Arra a következetésre jutok tehát, hogy a sikeres nemzetközi berendezkedés építõit ezeknek a tanulságoknak kell irányítaniuk. Annak kell lennie az új rendszer céljának, hogy a fõ kezdeményezést a hitelezõ országoktól kívánja meg, fenntartva ugyanakkor a kellõ fegyelmet az adós országokban is, visszatartva õket attól, hogy kihasználják a nekik adott új könnyebbséget arra, hogy pazarló módon és a lehetõségeiket maghaladó szinten éljenek” (i. m.: 30). Aligha vitatható, hogy a jelenlegi nemzetközi rend ennek ellentettje, és a korrekció terhét elsõsorban az adós és a szegény országoknak kell viselniük, megismételve Keynes korábban már

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

27

idézett kijelentését: „a társadalmi rend szempontjából legrombolóbb irányban” (i. m.: 29). Rendkívüli jelentõséget kell tulajdonítanunk annak, hogy Keynes leírja, hogy „kellõ fegyelmet” kell fenntartani „az adós országokban is”, és vissza kell tartani õket attól, hogy „pazarló módon és a lehetõségeiket meghaladó szinten éljenek”. Ezek az idézett részek egyértelmûen megvédik Keynest attól az esetleges vádtól, hogy a felelõtlenséget támogatja, vagy hogy – különösképpen – a nemzetközi tõkeforgalom általa feltétlenül szükségesnek tartott szabályozásával akarja támogatni a felelõtlenséget, és az egyes országok lehetõségeiket meghaladó életvitelét. Keynes ezzel valósággal a mai vitába szól bele, pont hetven évvel megelõzve ezt. A lehetõségek bõvítése az egyes országok feladata, vagy esetleg más nemzetközi intézmények feladata lehet: fejlesztésre adható hitel, de a folyó fogyasztás fedezésére nem. A nemzetközi tõkeforgalom szabályozásának feladata a válságmegelõzés, valamint annak megakadályozása, hogy egyes országok lehetõségeik alatt éljenek a nemzetközi pénzrendszer szabályozatlanságából eredõ zavarok miatt. Keynes példátlan elõrelátása azonban messze túlmegy még ezen is. A konkrét javaslatait megelõzõ elméleti elemzés végén mintha a mai világról olvasnánk. „A jelen háborút [a második világháborút] megelõzõ második fázisban teljes degeneráció következett be, és a tõke azokból az országokból, amelyeknek kereskedelmi mérlege kedvezõtlen helyzetben volt, azokba áramlott, ahol kedvezõ volt ennek helyzete. […] A [rossz pénzügyi helyzetben lévõ országokból] kimenekülõ és spekulatív tõkének ehhez való hozzáadódása vezetett az egész rendszer összeomlására. […] A »jobb befektetés holléte« a bûvös szõnyeg sebességével tolódik el. Szabad tõkék száguldanak a világ körül, szétzilálva minden stabil vállalkozást. [Ezért] semmi sem biztosabb, mint hogy a [nemzetközi] tõkeforgalmat szabályozni kell – ami már önmagában is a laissez-faire berendezkedéstõl való messzemenõ eltéréseket von maga után” (i. m.: 30–31). Az, hogy a mai nemzetközi pénzügyi válságokat a spekulatív tõkének (hot money) és emellett a belföldiek tulajdonában lévõ likvid tõkének a tõkeforgalom szabadsága által lehetõvé tett menekülése mélyíti ki vagy akár okozza, senki számára sem lehet vitás, sõt ez köztudott – az azonban, hogy Keynes ezt már 1941-ben megírta, nem. Ezt az 1941. szeptember 8-i keltû iratot a lehetséges alternatívák tárgyalása zárja le, ezt a részt azonban itt nem tárgyaljuk. Ehhez a memorandumhoz mintegy függelékként egy másik, „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” (Proposals for an International Currency Union) címû rövid és vázlatos második memorandum kapcsolódott (i. m.: 33–40), ez tekinthetõ a konkrét javaslat elsõ változatának. Ez az irat Moggridge leírása szerint (i. m.: 40–42) komoly kritikát kapott Richard Kahn, James Meade, R. G. Hawtrey, L. P. Thompson és H. A. Siepmann részérõl, és ezért Keynes átdolgozta. Az átdolgozás során figyelembe vette az amerikai L. H. Gulick javaslatait a teljes foglalkoztatás háború utáni fenntartásáról. Gulick 1941 õszén látogatott Londonba. Keynes kritikusai, akik a végleges változatot vele együtt kialakították, az õ legközelebbi munkatársai és egyben az angol tudományos élet kiválóságai voltak. Richard Kahnról már írtunk. James Meade Oxfordban és Cambridge-ben tanult, és itt alakult ki kapcsolata Keynesszel. Attlee kormányának elsõ éveiben a kormány vezetõ közgazdásza volt, és ezután a London School of Economics és a Cambridge-i Egyetem professzora lett. Munkásságáért 1977-bern kapta meg a Nobel-díjat, Oblath (2005) írt róla beszámolót. Hawtrey Etonban és Cambridge-ben tanult és Keynes közeli barátja volt. Õ is részt vett az Általános elmélet elõkészítésében, és nézetei szerint a nagy válság az aranyvaluta-rendszer összeomlásának

28

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

volt a következménye. 1904 és 1945 között az angol Pénzügyminisztériumban dolgozott, és számos könyvet tett közzé. Thompson – késõbb Thompson-McCausland – az Angol Nemzeti Bank (Bank of England) munkatársa volt, Siepmann az I. világháború idején Keynesszel együtt dolgozott az angol Pénzügyminisztériumban, késõbb az angol Nemzeti Bank vezérigazgatója lett. Luther H. Gulick apja, nagyapja és dédapja kongregacionalista misszionárius volt. Õ a Columbián tanult, a New Deal egyik építõje lett, és 1936-38-ban tagja volt egy Roosevelt által kinevezett hármas bizottságnak, amelynek célja a központi kormányhivatali szervezet átalakításának kidolgozása volt. A II. világháború idején támogatta Keynest abban a törekvésében, hogy megfelelõ elgondolásokat alakítson ki a teljes foglalkoztatás háború utáni fenntartására. Az itt leírtak nagyon jól mutatják, hogy Keynes megkapta a legmagasabb szintû szakmai támogatást törekvéseihez. Különösképpen fontosnak tartom, hogy a most tárgyalt elsõ változatról tudomása volt az amerikai Gulicknak, és hogy javaslataival részt vett a második javaslat kidolgozásában. Ez arra utal, hogy Keynes elképzelései ezen a másik magas szintû úton is eljutottak az Egyesült Államokba. A fentiek miatt ennek az elsõ, vázlatos, átmeneti jellegû és a jelek szerint vitaanyagnak szánt változattal itt nem foglalkozunk, hanem azonnal rátérünk a késõbbi, ennél részletesebb és szélesebb körben terjesztett, azonos címû második, 1941. november 18-i keltû változatra (i. m.: 42–61), amelyhez egy közel hatoldalas függelék is kapcsolódott (i. m.: 61–66).

Az elsõ konkrét javaslat: „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” Az olvasó talán úgy véli, hogy már az eddigiekben is túl nagy súlyt adtunk és adunk Keynes legkorábbi iratainak, az eddigiekben az alapelvek rögzítésének, a most következõkben pedig a konkrét javaslat elsõ szélesebb körben terjesztett változatának. Úgy vélem azonban, hogy az eddig ismertetett elméleti fejtegetés és a most következõ konkrét javaslat adja a legtisztább képet Keynes elgondolásainak lényegérõl. A késõbbiek nagyrészt azokat a kompromisszumokat és engedményeket tartalmazzák, amelyek nagy része talán nem más, mint a megvalósítás lehetõségéért meghozott áldozat. A most tárgyalt konkrét javaslatban az I. fejezet a legáltalánosabb politikai összefüggésekkel foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy „hiba lenne, ha […] a háború után közvetlen pénzügyi támogatásért fordulnánk az Egyesült Államokhoz saját magunk részére” (i. m.: 42). Ehelyett „ambiciózus szellemû és nemzetközi jellegû tervet kell elõterjesztenünk, amely alkalmas arra, hogy nemcsak önmagunk, hanem mások érdekeit is szolgálja” (i. m.: 43), és amely „feltételezi a Brit Nemzetközösségen belüli szolidaritás magas fokát” (i. m.: 44). A II. fejezet kimondja az alapcélt: Nemzetközi Klíringbank (International Clearing Bank) létrehozását. Mûködésének alapelve, hogy „sokkal többet kell rendezniük az elõre megállapított szabályoknak és elveknek, és sokkal kevesebbet a napi döntéseknek” (i. m.: 65). Ezt a bankot „elsõsorban az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak kell megalapítania,”, és „részletes rendelkezésekre van szükség a Valutaunió (Currency Union) és a nem tag bankok közti tranzakciókra vonatkozóan” (uo.). A III. fejezet elsõ mondata deklarálja az alapvetõ célt, teljes összhangban a korábban kifejtett elvekkel: „A terv célja, hogy kontrakcionista helyett expanzionista nyomást gyako-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

29

roljon a világkereskedelemre, elsõsorban az elsõ években” (i. m.: 46). Ezt csak akkor lehet elérni […], ha azok az országok, amelyek […] hitelezõi helyzetben vannak, készek […] arra, hogy ebben a helyzetben maradjanak, anélkül hogy kontrakciós nyomást fejtsenek ki, mindaddig, amíg el nem lehet érni az új egyensúlyt” (i. m.: 46). Ez megoldható [lenne] nagyszámú kétoldalú megállapodással” (uo.), azonban sokkal egyszerûbb és bizonyára sokkal kielégítõbb lenne, ha rá lehetne venni az Egyesült Államokat, hogy általános és kollektív, valamennyi országra egyaránt kiterjedõ felelõsséget vállaljon arra, hogy úgy rendelkezzék hitelállományával, hogy ez ne gyakoroljon kontrakcionista nyomást a világgazdaságra, és ennek következtében magának a hitelezõ országnak a gazdaságára. Ehhez adna nekünk, és mindenki másnak, nagy segítséget a multilaterális klíring” (i. m.: 47). Ez a fejezet még egy rendkívül fontos mondatot tartalmaz: „Ha […] nincs meg a termelõ kapacitásunk ahhoz, hogy fenntartsuk életszintünket, akkor ennek a szintnek a csökkentése elkerülhetetlen” (i. m.: 48). A nemzetköz klíring által nyújtott lehetõségek tehát nem használhatók fel arra, hogy fenntartsák azoknak az országoknak az életszintjét, amelyeknek nincs meg ehhez a megfelelõ termelõ kapacitásuk. Ennek a fontosságát már a korábbiakban kiemeltük. Ha viszont „megvan a termelõ kapacitás és a nehézség a piacok hiánya a világméretû restriktív politika következtében, akkor a gyógyszer az exportlehetõségek kiterjesztése a restriktív törekvések megszüntetése által, nem pedig az import korlátozása (i. m.: 48). A cél tehát az, hogy „fenntartsuk az aktív foglalkoztatást és a széles vásárlóerõt a világkereskedelem fõ központjaiban” (uo.). A IV. fejezet szerint „az overdraft lehetõségek elsõdleges célja az, hogy idõt adjanak a szükséges korrekciók megvalósítására, és biztosítsák az ezekre vonatkozó elõzetes megállapodások tényleges megkötését” (i. m.: 48). Ehhez azonban azonnal hozzáteszi, hogy „ez a javaslat annyiban különbözik a dolgok jelen állásától, hogy legalább akkora korrekciós nyomást gyakorol a hitelezõ országra, mint az adósra. […] Az a lényeges pont, hogy nem engedhetõ meg, hogy a hitelezõ passzív legyen. Ha ugyanis passzív, akkor lehetetlen feladatot hárítunk az adós országra, amely már csak ezért, mert adós, gyöngébb helyzetben van, úgyhogy azok a bajok, amelyeket olyan jól ismerünk, nagy valószínûséggel bekövetkeznek. […] Ez mindenekelõtt azt jelenti, hogy a hitelezõnek hozzá kell járulnia a rendezéshez valutájának felértékelésével, amit az országok, magukra hagyva, igen ritkán tesznek meg. Másrészt ez védelmet nyújt az ellen, hogy bármilyen megengedett változást [nyilván a Nemzetközi Klíringbank által engedélyezett leértékelést] másutt végrehajtott indokolatlan leértékelés semlegesítse” (i. m.: 49–50). Az V. fejezet két teljesen kritikus fontosságú álláspontot fejt ki. Egyrészt szükség van egy „automatikus regiszter”-re, amely rögzíti, hogy „hol vannak és mekkorák a hitelezõi és adóspozíciók”, és amely „határozott kritériumokat” állapít meg arra vonatkozóan, hogy „melyek azok az országok, amelyek speciális védelemre jogosultak addig, amíg visszakorrigálták” (kiemelések tõlem, Sz. Gy.) pozíciójukat, és melyek nem” (i. m.: 50). A második álláspont a leghatározottabban hitet tesz a szabadkereskedelem elvei mellett, és ezek szerint tilos „a diszkriminatív akció minden fajtája” (uo.): • nincsenek vámok vagy kedvezmények; • nincsenek exporttámogatások; • nincsenek importkvóták vagy importtilalmak; • nincsenek csere- (barter-) megállapodások;

30

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

• nincsenek restrikciók a közvetlen külkereskedelemi forgalomból származó bevételek felhasználására vonatkozóan.

A vámok ma kisebbek, mint az akkor Keynes által átmenetileg engedélyezni kívánt legmagasabbak, de azóta hetven év telt el. Azok a javaslatok, amelyek néhány éves korrekció idejére speciális védelemre jogosítottak volna fel egyes államokat egyes konkrét esetekben, az akkori helyzet elmúltával akkori formájukban nyilván hatályukat vesztették, de egyes mai konkrét esetekre vonatkozóan ma is meggondolandók. Keynesnek a szabadkereskedelem elveihez való leghatározottabb ragaszkodása vitathatatlan. A javaslatok értékelésére késõbb térünk vissza, most csak a „visszakorrigálás” szó érdemel rövid magyarázatot. Ez szerintem azt jelenti, hogy Keynes feltételezi a normális tõkeforgalommal korrigált egyensúly tartós meglétét az általa javasolt rendszer tartós és hatékony mûködése következtében. Az általa javasolt mechanizmus biztosítja ennek állandó, megközelítõ jellegû meglétét, illetve az ettõl való eltérések folyamatos és gyakorlatilag azonnali korrekcióját. Szerinte tehát az igények és a technológia változása által szükségképpen elõálló egyensúlyzavarok rendszeres „visszakorrigálására” van szükség egy olyan rendszerben, amely alapjában véve folyamatosan az egyensúly közelében áll. A VI. fejezet félreérthetetlenül rögzíti az addig leírtak lényegét. Nem csupán vissza kell térnünk a nemzetközi aranyvaluta-rendszer elõnyeihez, hanem ezeket szélesebb körben kell elérhetõvé tennünk [szó szerint: élveznünk, enjoy], ugyanis korábban „csak az országok kisebbségében volt szabad valutarendszer” (i. m.: 52), ami vitathatatlan tény. A VII. fejezet írja le mindennek az árát és a javaslat legvitathatóbb és egyben legfontosabb elemét, amely annyira fontos, hogy szó szerint kell idézni. „Osztom azt a véleményt, hogy a – mind a befelé, mint a kifelé – áramló tõkeforgalom központi ellenõrzésének a háború utáni rendszer állandó alapvonásának kell lennie. […] A tõkemozgások ellenõrizhetõk mindkét végükön” (i. m.: 52, kiemelés az eredetiben). „Ez nem jelenti azt, hogy most be kellene fejezni a nemzetközi beruházás korszakát. […] A cél, és ez létfontosságú cél, az, hogy módunk legyen arra, hogy megkülönböztessük (a) a spekulatív tõkemozgásokat (movements of floating funds) a világ erõforrásainak kifejlesztését szolgáló beruházásoktól; illetve (b) azokat a [tõke]mozgásokat, amelyek elõsegítik az egyensúly fenntartását [a fizetési mérleg] többletével rendelkezõ országok és [a fizetési mérleg] hiányával küzdõ országok [a továbbiakban: többlet- és hiányországok] között, illetve a spekulatív [tõke]mozgásokat és a tõkemenekülést a hiányországokból a többletországokba vagy az egyik többletországból a másikba” (i. m.: 53). Folytatva: „Nincs olyan ország, amely a jövõben fenntartás nélkül megengedheti a tõkemenekülést politikai okokból vagy a belföldi adózás elkerülése céljából vagy annak feltételezése folytán, hogy a tulajdonos elmenekül az országból. Hasonlóképpen nincs olyan ország, amely fenntartás nélkül befogadhat menekülõ tõkét, vagy amely ezt fenntartás nélkül fix beruházásra használhatja fel, és ezzel hiányországgá teheti magát akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (uo.). Ezen a ponton elkerülhetetlenül elébe kell vágnunk a késõbbi elemzésnek. Nincs ember, aki kétségbe vonhatná, hogy a világgazdaság jelenlegi problémái szempontjából a Keynes által itt felsorolt problémák döntõ fontosságúak, vagy akár ezek adják a problémák lénye-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

31

gét. Ma minden ország ki van téve annak, hogy a tõkemenekülés szinte egyik napról a másikra, „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (l. fent) hiányországgá teszi, tehát úgy, hogy nem szándékozik eladósodni, és gazdasága valójában rendezett helyzetben van, lásd pl. délkelet-ázsiai pénzügyi válság. Az összes fejlõdõ és az összes keletközép-európai ország azzal a problémával küzd, hogy tõkét vonnak ki az országból, vagy ezzel fenyegetik „a belföldi adózás elkerülése céljából”. Keynes tehát, azt kell mondanunk, hogy példátlan zsenialitással, pontosan elõre látta korunkat hetven évvel megelõzve, azokat a problémákat, amelyek jelen lehettek a hetven évvel ezelõtti világgazdaságban is, de távolról sem a jelenlegi helyzetnek megfelelõ súllyal. Már itt és a legnagyobb határozottsággal le kell tehát írnom, hogy Keynes elemzése a lehetõ leghelyesebb nyomon jár, mai szemmel nézve is, sõt mai szemmel nézve még inkább, mint hetven évvel ezelõtti szemmel nézve. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy hetven évvel ezelõtti konkrét javaslatai fenntartás és változtatás nélkül alkalmazhatók a mai világgazdaság körülményei között. Ehhez még hozzá kell tennünk azt, hogy a jelenlegi nemzetközi körülmények között és a jelenlegi egyezmények értelmében minden ország nemcsak fenntartás nélkül befogadhat, hanem nagyrészt köteles befogadni olyan tõkét, amelyrõl nemcsak fenntartás nélkül, hanem bizton tudja, hogy „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (l. fent), szinte órák alatt többletországból hiányországgá alakíthatja át, a legnagyobb károkat okozva neki. Bizton állíthatjuk tehát, hogy Keynes jó nyomon jár, és folytatnunk kell érvelésének ismertetését. Keynes a fentiekbõl kiindulva a következõ alapelveket tartja esszenciálisaknak, azaz alapvetõ fontosságúaknak (i. m.: 53): „(a) Minden átutalást a központi bankon keresztül kell lebonyolítani, és az ebbõl eredõ egyenlegeket a Nemzetközi Klíringbank útján kell rendezni. (b) A nem devizabelföldiek átutalásait […] csak mindkét érintett nemzeti bank engedélyével lehet lebonyolítani. (c) Az ilyen követelések tulajdonjoga szabadon változtatható meg a nem devizabelföldiek között ugyanazon országon belül (kiemelés tõlem, Sz. Gy.). (d) Az ilyen követelésekbõl származó nettó folyó jövedelem szabadon hazautalható a (mondjuk) 5%-ot meg nem haladó évi amortizációval együtt. (e) A nem devizabelföldiek új beruházásaihoz mindkét központi bank hozzájárulása szükséges. (f) Spekulatív vagy likvid összegeket – eltekintve a folyó külkereskedelmi forgalom finanszírozásához szükségesektõl – csak a központi bankok közötti forgalomban szabad kölcsönadni és -venni.” A fentiek alapvetõ mondanivalója egyértelmû. Termelõ célú hitel korlátlanul nyújtható és ennek hozadéka – az adott idõre jutó amortizációval együtt – korlátlanul hazautalható, a spekuláció viszont tilos. Hogy ez megvalósítható-e a jelen körülmények között, és ha igen, hogyan, az már nem ennek a cikknek a témája. A VIII. fejezet a megvalósítás módszereit és lehetõségeit tárgyalja. Az alapelv, hogy „az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a Klub együttes alapítói” (i. m.: 54); az egyéb fejtegetések idõszerûségüket vesztették. A IX. fejezet leglényegesebb és egyben legnyilvánvalóbb állítása, hogy „egy ilyen ambiciózus javaslat joggal számíthat kritikára” (i. m.: 57).

32

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A X. fejezet kiindulópontja, hogy a „Nemzetközi Bank a nemzetközi politika eszköze is lehet, azon célok mellett, amelyek elõmozdítása elsõdleges feladata”, és ennek érdekében számlát nyithat a különbözõ nemzetközi és nemzetek feletti intézmények számára. A XI. fejezet szerint végül az lenne a legcélszerûbb, ha az intézménynek két központi hivatala lenne, az egyik New Yorkban, és a másik Londonban. Az elsõ Észak- és Dél-Amerikával foglalkozna, valamint a csendes-óceáni területtel és a Távol-Kelettel, a másik a világ fennmaradó részével. E memorandum kelte, amint ezt már írtuk, 1941. november 18. Ugyancsak megjegyeztük, hogy terjedelmes függelék kapcsolódik hozzá, amely a bank mûködésének részleteivel foglalkozik. Ennek rövid ismertetése a következõ. Az A pontban jelenik meg elõször a nemzetközi valuta, ezúttal még Grammor néven. A B pont szerint minden ország egy indexkvótát kapna, amely egyenlõ lenne ötévi átlagos exportja és importja összegével, vagyis durván egy évi külkereskedelmi forgalmával, nyilván ideértve a szolgáltatások forgalmát is. A lényeg, hogy ha bármely országban az indexkvóta egynegyedének megfelelõ fizetésimérleg-hiány, illetve -többlet alakul ki, akkor ezen ország központi bankja hiánybanknak (Deficiency Bank), illetve többletbanknak (Surplus Bank) minõsül. Ha a hiány meghaladja az indexkvóta felét, központi bankja ellenõrzött bank (Supervised Bank) lesz. A hiánybank jogosult arra, hogy valutáját egy éven belül nem többel, mint 5%-kal leértékelje a Gramorral szemben, és hitelt vehet fel bármely többletbanktól az õ megállapodásuk szerinti feltételek szerint. Az ellenõrzött bankot a Klíringbank Kormányzói (Governors) kötelezhetik valutája 5%-os leértékelésére, valamint a birtokában lévõ arany egy részének átadására, és tõkekivitelét a Kormányzók engedélyétõl tehetik függõvé. A többletbank ugyanakkor jogosult fölértékelni valutáját 5%-nál nem nagyobb mértékben, és engedélyezheti a külföldi tulajdonban lévõ követelések és beruházások kivonását az országból. Ha valamely ország fizetésimérleg-többlete meghaladja indexkvótájának felét, a kormányzók megkövetelhetik az 5%-os felértékelést, és azt megismételhetik minden olyan ezt követõ évben, amelyben az átlagos többlet több mint 10%-kal nõtt az elõzõ felfelé korrekció óta eltelt idõben. Ha a többlet meghaladja az indexkvóta egészét, a többletet a Klíringbank tartalékalapjában kell elhelyezni. Már eleve a tartalékalapban kell elhelyezni a többletbankok által befizetett egyéb összegek egy részét. A Klíringbank nem fizet kamatot a többletbankok által befizetett összegek után, de a kormányzók által meghatározott összegû kamatot számít fel a hiánybankoknak adott kölcsön után. Komoly indíték van tehát arra, hogy a többletbankok és többletországok csökkentsék többletüket, a hiánybankok és hiányországok pedig hiányukat. Nem kell különösképpen bizonyítani, hogy ez a rendezés a legteljesebb mértékben megfelel annak a korábban kifejtett alapelvnek, hogy a korrekció terhének nagy részét a többletet elérõ, tehát hitelezõ országoknak kell viselniük. Felértékelhetik, vagy – különösképpen nagy mértékû többlet esetén – fel kell értékelniük valutájukat, és a tartalékalapban elhelyezett többlet után nem kapnak kamatot. A hiánybankok ugyanakkor leértékelhetnek, sõt nagyobb hiány esetén kötelesek leértékelni valutájukat, és a felvett hitel után kamatot kell fizetniük. A rendszer tehát önszabályozó, és, amint ez az elõbb ismertetett alapelvekben részletesen le van írva, szimmetrikus módon, vagyis a korrekció terhét nem csupán az adósoknak, hanem a hitelezõknek is viselniük kell. A rendszer tehát minden körülmények között az egyensúly felé tart. Az egyensúly felé tartást mozdítja elõ a tõkeforgalom is. A

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

33

többletországok tõkét exportálhatnak, a hiányországok tõkeexportja viszont tilos, csak tõkeimportra van lehetõségük, amint ez, nyilvánvaló okokból, kívánatos is. Végül, ami a legfontosabb, ez a szimmetrikus korrekció összességében nem restriktív. A mai helyzettel való összehasonlításra elsõsorban a késõbbiekben kerülhet sor. Annyi azonban nyilvánvaló, és ezt már most meg kell említenem, hogy az ebben a rendszerben elõirányzott legföljebb 5%-os leértékelések semmiségek a ma sorozatosan elõforduló és ennél sokkal nagyobb mértékû leértékelésekhez képest. A currency boardok összeomlása és a hasonló események 40 %-os nagyságrendû leértékelést szoktak maguk után vonni a tarthatatlan árfolyamok tartós erõltetése folytán. Az ilyen események megelõzésére elõirányzott 5%-os leértékelések és a jelen rendszerben elõ nem forduló felértékelések hivatottak az ilyen brutális mértékû és nagy károkat okozó beavatkozások megelõzésére. Folytatva az ismertetést, a C pont szerint a kereskedelmi forgalom lebonyolítását ez a rendszer nem zavarja. A folyó forgalom lebonyolításához és a folyó jövedelmek átutalásához szükséges nemzetközi fizetõeszközökhöz való hozzájutásnak nincs akadálya. A rendszer a spekuláció ellen irányul, és nem a forgalom finanszírozása ellen. A forgalom finanszírozásának korlátozására a hiányországok éppen akkor kényszerülnek, tovább fokozva a korrekcióval járó áldozatokat, ha képtelenek a spekuláció megfékezésére, például a nemzetközi tõkeforgalom teljes szabadságára vonatkozó megállapodásaik folytán.

Az átdolgozott változat és elfogadása A fenti tervezetet Moggrigde könyvében Robertson, Meade és mások pozitív értékelése követi, Keynes azonban – Moggridge által meg nem adott okokból – átdolgozta a tervezetet. Az átdolgozott változat kelte 1941. december 15., és Moggridge ezt a változatot a könyv 69–94. oldalán közli. Megítélésem szerint az új változat nem különbözik lényeges mértékben az elõzõtõl, és ezért csak azokkal a részeivel foglalkozom, ahol ez feltétlenül indokoltnak látszik. A II. részben jelenik meg elõször a „bancor” szó. Keynes itt leírja azt is, hogy az elõzõ változat kritikát kapott a túlzottan határozott egyértelmû szabályok miatt. Gondoljunk itt az 5%-ra és a körülötte leírtakra. Itteni álláspontja szerint „csak a kollektív bölcsesség és a vita vezethet a törvény és a szabadság közti helyes kompromisszumra” (i. m.: 73), amivel egyet kell érteni. A III. rész az elsõ változatnál is jobban hangsúlyozza a terv expanzionista jellegét, és a következõ mondattal kezdõdik: „A terv arra törekszik, hogy kontrakcionista helyett expanzionista nyomást gyakoroljon a világkereskedelemre” (i. m.: 74). A szokványos esetben a korrekció fõ eszköze az importkorlátozás, ami mindenkinek a legrosszabb. Ehelyett sokkal helyesebb az exportpiacok megteremtése a meglévõ exportkapacitás számára. Ezt az érvelést egyrészt a belföldi bankrendszer analógiájával támasztja alá. Ha valaki fölösleges pénzét bankban helyezi el, akkor semmi baja sem származik abból, ha a bank ezt kihelyezi annak, akinek szüksége van rá. Ennek egyenes analógiája, hogy ha valakinek exporttöbblete van, akkor semmi baja sem származik a másik fél importtöbbletébõl. Ennek egyenes analógiája nemzetközi szinten, hogy nem kell kontrakcionista politikát kényszeríteni a fizetési mérleg problémákkal küzdõ országra, tehát azt, hogy erõltesse az exportját és csökkent-

34

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

se az importját, amivel gondot okoz az összes többi országnak. A hitelezõ országoknak el kell fogadniuk ezt a pozíciójukat anélkül, hogy kontrakciót kényszerítenének másokra, amíg ki nem alakul az új egyensúlyi helyzet. Itt természetesen vissza kell utalnunk a korábban leírtakra. Egy ország sem élhet tartósan a termelõképessége által megengedett szint fölött. Az elõbb leírt mechanizmus segítségével elõ kell mozdítani az új egyensúlyi helyzet kialakulását, de nem a mindenkire káros kontrakcionista politika kikényszerítésével. Ezt Keynes ebben a fejezetben újra leírja, és elkerülhetetlennek látszik a szó szerinti idézés. „Ha nincs meg az a termelõ kapacitásunk, amely életszintünk fenntartásához szükséges, akkor életszintünk leszállítsa elkerülhetetlen. Ha árszintünk reménytelenül rossz, akkor a valutaárfolyam megváltoztatása elkerülhetetlen. De ha megvan a termelõ kapacitásunk, és az a nehézség, hogy nincs meg a piac a világméretû restriktív politika következtében, akkor a gyógyszer az exportlevehetõségek növelése a restriktív nyomás megszüntetése által, és nem az import csökkentése” (i. m.: 77). Ennek az elemzésnek a helyessége nem vitatható, és nem vitatható az sem, hogy a nemzetközi szervek által javasolt korrekció elsõdleges módja a restrikció a bajbajutott országokban. Nem vitatható az sem, hogy beavatkozásra általában a kiélezett válság állapotában kerül sor, és nem akkor, amikor elkezdtek megmutatkozni a fizetésimérleg-problémák. Még az sem vitatható, hogy általában, vagy ha nagyon radikálisak akarunk lenni, akkor sohasem volt kellõ elemzés azt illetõen, hogy valamely ország tartósan él-e a lehetõségei fölött, vagy átmeneti fizetési nehézségei voltak átmeneti okok folytán. A IV. rész nagyrészt a korábbiak ismétlése, ahogy a III. rész is az volt, és ezen még csak csodálkozni sem lehet, mert ez az irat bevallottan a korábbi átirata. Itt újból megtalálhatjuk a kvótarendszer leírását azzal, hogy az indexkvóta szó helyébe a kvóta szó lép, újra megjelennek a többlet- és a hiányországok, újra megjelenik annak a hangsúlyozása, hogy csak 5 vagy 10%-os változások megengedettek, és hogy a nemzetközi kereskedelem teljes szabadsága fenntartandó. Itt megjelenik azonban az is, hogy „a támogatások vagy vámok csak annak lehetnek megengedett eszközei, hogy tisztán belföldi (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) támogatást adjanak egy olyan ágazatnak, amelyet, speciális okok folytán, tisztán hazai (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) célokra fenn akarnak tartani” (i. m.: 81). Aligha vitatható, hogy ez a mai vitát és több évtizedes tehetetlenséget hetven évvel megelõzõ helyes állásfoglalás az Európai Unió közös mezõgazdasági politikája (CAP vagy KAP) ügyében és hasonló ügyekben. Ez egyenértékû azzal, hogy a japánoknak nem lehet megtiltani, hogy japán rizst egyenek, és a magyaroknak sem, hogy tokaji és balatoni bor igyanak, ha ehhez, nemzeti vagy hasonló szempontból, ragaszkodnak, de azt igen, hogy támogassák világpiaci szinten gazdaságtalan termékeik exportját. Aligha vitás, hogy ebben az egyetlen mondatban több a valóságérzék, mint a KAP körüli évtizedes vitában, huzavonában és az ezzel járó óriási költségek viselésében. Az V. rész a korábban leírtakkal összhangban elsõsorban azt hangsúlyozza, hogy a javasolt rendszer fenntartja az aranyvaluta-rendszer összes elõnyét annak hátrányai nélkül. A VI. rész, amely az arannyal foglalkozik, mérhetetlen, de az adott esetben nem hetven, hanem harminc éves elõrelátásról tesz tanúbizonyságot. Elsõ mondatként, attól a valóságérzéktõl vezettetve, hogy a legjobb elkerülni egy kínos kérdés tárgyalását, ha ez elkerülhetõ, azt olvashatjuk, hogy „az arany helyzetét lényegében véve változatlanul kell hagyni” (i. m.: 84), mert „az aranynak még mindig nagy pszichológiai (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) értéke

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

35

van” (i. m.: 85). Ez az engedmény a múltnak. A jövõt illetõen a következõket írja: „Egyetlen központi bank sem lenne jogosult arra, hogy aranyat kérjen a Klíringbankról bancor számlája ellenében, mert a bancor csak arra lenne felhasználható, hogy átutalják egy másik központi bank klíringszámlájára” (uo.). Másrészt, ami ugyancsak ismétlés, „a bancor aranyban meghatározott értéke rögzített lenne [ugyan], de nem megváltoztathatatlan (kiemelés tõlem, Sz. Gy.)”. Vajon összeomlott volna-e a Bretton Woodsban létrehozott rendszer alig harminc év múlva ennek összes, gyászosnak joggal minõsíthetõ következményével együtt, ha a végsõ döntéshozók figyelembe vették volna azt, amit Keynes itt leírt, és aminek bölcsessége nem volt kétségbe vonható? Ehhez még hozzá kell tennem azt, hogy Keynes itt nem hivatkozott másra, mint arra, hogy nincs ok annak feltételezésére, hogy egy árucikk – mert ebben a rendszerben az arany szükségképpen azzá vált – pénzben kifejezett ára az idõ végezetéig változatlan marad. Az ezzel ellentétes gondolkozás joggal nevezhetõ ostobaságnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az arany luxuscikk. A luxuscikk ára a háborút követõ nyomor idején alacsony, a gazdasági helyzet rendezõdésével vagy különösképpen a viszonylag széleskörû jóléttel és gazdagsággal ugrásszerûen megnõ, ami be is következett 1971-ig. Ennek elõre nem látása joggal minõsíthetõ akár úgy is, hogy a döntéshozókból a közgazdasági érzék minimuma is hiányzott. A VII. rész a példátlan elõrelátás újabb esete. Itt Keynes – ugyancsak megismételve a korábbiakat – leírja, hogy „az a létfontosságú cél, hogy módunk legyen megkülönböztetni (a) a forró pénzt vagy hot moneyt (floating funds) a világ erõforrásainak kifejlesztését szolgáló valóságos új beruházásoktól; illetve (b) az egyensúly helyreállítását szolgáló, a többletországokból a hiányországokba irányuló [tõke]mozgásokat azoktól a spekulatív [tõke]mozgásoktól, amelyek vagy tõkemenekülések a hiányországokból, vagy egyik többletországból a másikba” (i. m.: 87). Aligha tévedek, ha azt merem állítani, hogy Keynes itt pontosan elõre látta a jelenlegi helyzetet, amikor a forró pénz spekulatív áramlásának szerepe nagy valószínûséggel több nagyságrenddel nagyobb, mint az õ idejében volt. A hot money virágkora az olajválságokkal kezdõdött, és már az is elismerést érdemel, hogy Keynes ilyen súllyal foglalkozott ezzel a kérdéssel 1941-ben. Tény, hogy az ilyen spekulatív tõkemozgások vezettek a harmincas években az aranyvaluta-rendszer összeomlásához. Ma nem arról van szó, hogy nem vagyunk képesek a tõkeforgalom e két fajtájának a megkülönböztetésére, hanem arról, hogy a világ pénzügyi rendszerének irányítói voltaképpen nem is törekszenek erre. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága, amelynek – elvben és statikus szemléletben – az lenne a célja, hogy a tõke oda áramoljon, ahol a legnagyobb a hozadéka, valójában nem ezt a célt szolgálja, hanem a hot money szabad áramlásának célját, amibõl a világnak semmi haszna, hanem csak mérhetetlen kára származik. A pillanatnyi, sokszor szinte semmivel meg nem alapozott hangulatból eredõ tõkemozgások volumene akár több nagyságrenddel is nagyobb, mint a tényleges beruházást szolgálóké. Ez jelenleg a világgazdaság instabilitásának legfontosabb forrása. Az, hogy itt a racionális pénzmozgásokat elõtérbe helyezõ statikus szemlélet helyett a pillanatnyi – akár teljességgel megalapozatlan hangulatot kifejezõ – csordaszellem dominál, egymástól annyira különbözõ szerzõk írták le félreérthetetlen módon, mint maga Keynes (1936/1977 és 1936/1961/1965): (animal spririts), Soros (2008) (reflexivitás és a bubble, illetve super-bubble hypothesis), valamint Akerlof és Shiller (2009) (ismét az animal spirits). A Keynes által itt megjelöltek megoldása és az ebbõl eredõ következmé-

36

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

nyeknek a gyakorlati gazdaságpolitikában való érvényesítse ma elsõdleges fontosságú feladattá vált. A VIII. és a IX. rész azzal foglalkozik, hogy a világméretû pénzügyi rendszerhez olyan alrendszerek tartozhatnak, amelyek több országot foglalnak magukba. Ez a kérdésfelvetés sem nélkülözi az elõrelátást, noha a visszatekintést sem, mert nyilván ilyen rendszernek tekintette a sterlingövezetet. A X. rész a Klíringbank és a nemzetközi és nemzetek feletti szervezetek közti kapcsolatról ír, mindenekelõtt a Board for International Investmentrõl, ami a Világbank koncepciójának elõrevetítése. Szükségesnek tartja London pénzügyi szerepének fenntartását. Ez nagy valószínûséggel az egyik oka lehetett annak, hogy az amerikaiak, New York szerepének növelésére, sõt elsõdlegességére törekedve nem támogatták Keynes elgondolásait, sõt végül lehetetlenné tették megvalósításukat. A XI. és XII. rész nem tartalmaz újat, a záradék pedig megismétli az expanzionista berendezkedésnek és a tõkeforgalom ellenõrzésének szükségességét. Ennek a változatnak a közzétételét vita követte a vezetõ angol közgazdászokkal, és távolról sem érdektelen ennek rövid áttekintése. Keynes 1941. december 16-i kelettel írt Harrodnak. Sir Roy Harrod Oxfordban, majd Cambridge-ben tanult, itt kötött barátságot Keynesszel, akinek késõbb életrajzírója lett (Harrod, 1951). Legnagyobb hatású tudományos mûve a gazdasági növekedéselmélet kezdeményezése, az ún. Harrod – Domar-modell megalkotása, amely keynesi alapon tárgyalja a teljes foglalkoztatás fenntartását és a gazdasági növekedés feltételeit (Harrod, 1948; 1948/63; 1960; 1960/63). Keynes Harrodnak írt levelében újra kiemeli annak alapvetõ fontosságát, hogy a bancort nem lehet átváltani aranyra. Az, hogy ebben olyan tekintélyekkel került szembe, mint Harrod, félreérthetetlenül mutatja elõrelátását, mert a Bretton Woods-i rendszer, amint ez köztudott, a dollár fix és megváltoztathatatlan áron aranyra való átválthatóságának fenntartása miatt bukott meg. Ugyancsak Harroddal szemben és ugyanebben e levélben fenntartja azt az álláspontját, hogy az exporttöbblet után kamatot kell fizetni, ugyanis „az egyensúlyra vezetõ rendszer lényeges része az, hogy legyen valami elrettentõ a hitelezõi pozíció (vagyis exporttöbblet) kialakításával szemben. Ez mind elméletileg, mind gyakorlatilag helyesnek látszik” (i. m.: 96). Az elméleti helyességhez nem fér kétség, a gyakorlatihoz már inkább. Hiszen igencsak könnyû elképzelni az amerikaiak tiltakozását az exporttöbblet után egy nemzetek fölötti szerv javára befizetendõ kamat után az 1940-es években, vagy a németek tiltakozását ugyanez ellen az 1960-as években, avagy a kínaiak tiltakozását ez ellen ma. Az azonban, hogy az exporttöbblet éppúgy büntetendõ, mint az importtöbblet, és hogy a világ egészének érdeke a fizetési forgalom kiegyensúlyozottsága – természetesen úgy, hogy a fejlesztési célokat szolgáló nemzetközi hitel és az ezzel kapcsolatos adósságszolgálat a fizetési forgalom normális részének tekintendõ, ahogy ezt Keynes javasolta –, vitathatatlan. Vitathatatlan tehát a koncepció helyessége is. Érdemes ezt egybevetni azzal a mai típusgondolkozással, amely mérhetetlenül dicséretesnek tartja, hogy a délkelet-ázsiai országok óriási devizatartalékokat halmoznak fel – annak megkérdezése nélkül, hogy ugyan mi is ennek az ellentétele, és helyeselhetõ-e ez az ellentétel. Hasonló szellemûek ekkor írt más levelei is. M. Normannak, az Angol Bank kormányzójának küldött 1941. december 19-i levelében kijelenti, hogy „talán úgy gondolja, hogy [ezek] a javaslatok túl ambiciózusak, túl idealisztikusak, sõt összességükben túlságosan grandió-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

37

zusak, ez azonban nem az erényük?” (i. m.: 100). Sir Richard Hopkinsnak írt levelében túlmegy ezen is. Hopkins köztisztviselõ volt, 1922-tõl az Adóhivatal (Board of Inland Revenue) elnöke, majd 1927-tõl a Permanent Secretary of the Treasury pozícióját töltötte be 1945-ig. Neki tulajdonítják, hogy Keynes a II. világháború idején újra a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Keynes Neki írta: „milyen félelmetesen és veszedelmesen meggondolatlanok önök, az óvatos emberek” (i. m.: 102). A legfontosabb azonban mégis a Hopkins kritikai megjegyzéseihez fûzött kommentárjának befejezése: „Minden spekulációs mûvelethez annyi költség és zavar kapcsolódik, hogy ilyesmire sohasem kerülhet sor jelentõsebb mértékben, hacsak nem várhatók nagyon nagy változások. Senki sem fog spekulálni valamely termékben, ha úgy gondolja, hogy az ára 5 százalékkal (vagy akár 10 százalékkal) fog nõni vagy csökkenni. Hasonlóképpen egy 5 százalékos [devizaárfolyam-] változásra vonatkozó várakozás, amely változás idõpontja nem is látható elõre pontosan, nem fog tõkemenekülésre vezetni egyetlen racionálisan kalkuláló személy esetében sem. Tõkének az egyik országból a másikba való átvitele majd visszavitele, hozzászámítva az ezzel kapcsolatos feltehetõ kamatveszteséget, többe kerül 5 százaléknál, vagy legalábbis az 5 százaléknak olyan nagy része, hogy nem érdemes foglalkozni vele. […] Egy olyan rendszer viszont, amely lehetõvé teszi a korlátlan valutaleértékeléseket, nyilván sokkal inkább ad indítékot a tõkemenekülésre, mint az itt vitatott terv” (i. m.: 107–108). Keynes állítása egyértelmû, és feltehetõleg még a jelenlegi körülmények között is igaz, amikor a spekuláció költségei sokkal kisebbek, mint az õ korában voltak. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az igazán nagyarányú tõkemenekülésre olyan esetekben került sor, amikor a valuták értékvesztése 40%-os nagyságrendû volt. Az a rendszer, amely évi 5%-os értékváltozást enged meg, ezt azonban gyakorlatilag kötelezõvé teszi akkor, ha nagy exportvagy importtöbblet alakul ki, és ezzel elejét veszi a tõkemenekülésre vezetõ extrém változásoknak, nagy valószínûséggel elejét veszi a tõkemenekülésnek és a spekulációnak még ezek tilalma nélkül is, noha a Keynes által javasolt rendszer még a tilalmat is elõirányozta. A most ismertetett változatot Keynes az 1942. január 24–25-i hétvégén árdolgozta, és ez az átdolgozott változat lett a 61–134. oldala a Pénzügyminisztérium által a Nemzetközi pénzügyi és gazdasági problémákról kidolgozott memorandumnak, amelyet kinyomtatott formában adták át a – még a háború idejére megalakult – kabinet újjáépítési problémákkal foglalkozó bizottságának. Ezzel Keynes javaslata a Pénzügyminisztérium hivatalos, a Kormány elé terjesztett álláspontjává vált, aminek jelentõségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló, hogy ez az anyag nem tartalmazhatott sok újat. Mégis fel kell hívnunk a figyelmet a következõkre, amelyek ugyan döntõ részben a már leírtak ismétlései, de nagyon jól mutatják be a most már az angol pénzügyminisztérium hivatalos álláspontjává vált keynesi elképzelést. Az irat hangsúlyozza, hogy az amerikaiak érdeklõdése és támogatása csak egy nemzetközi mértékû ambiciózus tervvel kelthetõ fel (i. m.: 109–110). A javaslat lényege ezért is a Nemzetközi Klíringunió) létrehozása (i. m.: 111), amelynek „meg kell akadályoznia a követelések és tartozások állományának határtalan felhalmozódását” (i. m.: 112). Fölösleges hangsúlyozni, hogy a követelések és tartozások állományának határtalan felhalmozódása volt az, ami a II. világháború óta eltelt idõben és fõként a legutóbbi évtizedekben a nemzetközi pénzügyi zavarok elsõdleges forrása volt. A tervnek „expanzionista, nem pedig kontrakcionista nyomást kell gyakorolnia a világkereskedelemre” (i. m.: 112). Ezért a leg-

38

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

helyesebb volna „rábeszélnünk az Egyesült Államokat, hogy vegyen részt az általános és kollektív felelõsségvállalásban” (i. m.: 115). „A javaslat […] abból az egyetlen fontos szempontból különbözik a háború elõtti rendszertõl, hogy a korrekcióért a felelõsség egy részét a hitelezõ országra hárítja, éppúgy, mint az adósra. ” (I. m.: 117). A részletek azonosak a korábban kifejtetekkel, és csak azt kell kiemelni, hogy a nemzetközi fizetések egyensúlya helyreállításának fontos módszere „nemzetközi hitelek nyújtása az elmaradott országok fejlesztésére” (i. m.: 120). Ennek érdekében „a [Klíring]uniónak szoros kapcsolatban kell állnia a Nemzetközi Beruházási Szervezettel” (i. m.: 133). „A segélyezéssel és újjáépítéssel kapcsolatos terhes kötelezettséghez szükséges forrásokat elsõsorban azoknak az országoknak kellene magukra vállalniuk, amelyeknek olyan többletük lenne a klíringszámlán, amelyre nincs azonnal szükségük, és amelyet önként felhasználatlanul hagynak” (i. m.: 132). Nem kell hangsúlyoznunk azt a nyilvánvaló körülményt, hogy a II. világháború után kialakított rendszer szerint az egyensúly helyreállításának központjában nem az elmaradott országok fejlesztésének támogatása, hanem az elmaradott országok kontrakcionista politikájának kikényszerítse állott. A Klíringunió helyett létrejött Valutaalap politikájának központjába nem az extrém hitelezõi és adóspozíció kialakulásának megakadályozása került, hanem a már kialakult extrém pozíciók megoldásának megkísérlése az adós országokra kényszerített konktrakciós szellemû politikával. Nem jött létre az igazán megfelelõ kapcsolat a véglegesen Valutaalapnak és Világbanknak elnevezett szervezetek között sem. A többleteket nem az elmaradt országok fejlesztésére használták fel, különösképpen nem a Keynes által feltételezett nemzetközi megállapodás szerinti módon. Folytatva, az irat megismétli azt a kritikus fontosságú követelményt, hogy „egy központi bank sem lenne jogosult arra, hogy aranyat kérjen a Klíringuniótól bancorszámlája [vagyis a ott felhalmozott követelés] ellenében (i. m.: 128). Ennek fontosságát és az ettõl való eltérés katasztrofális hatását már elemeztük. „Mind a befelé, mind a kifelé irányuló tõkemozgás ellenõrzésének a háború utáni rendszer tartós elemének kell lennie […]; a tõkét ellenõrizni kell mindkét végén” (i. m.: 129–130). Végül, ami a nemzetközi összefüggéseket illeti, noha az alapítóknak az Egyesült Államoknak és a Brit Birodalomnak kell lenniük, a rendszernek „univerzálisnak” kell lennie, „késznek arra, hogy magába foglaljon más országokat” (i. m.: 134), és „Oroszország harmadik alapító lehet” (uo.), ami rendkívül fontos kijelentés . Az így elkészített anyagnak a háborús kabinet újjáépítési problémákkal foglalkozó bizottsága elõtt lefolytatott vitájára 1942. március 31-én került sor. A vita bevezetéseként Bevin, a késõbbi munkáspárti külügyminiszter fenntartásait hangoztatta azzal szemben, hogy „kizárják Oroszországot, és hogy angloamerikai aranyvaluta kondomínium alakuljon ki a világ fölött” (i. m.: 139). A tervet nem tartotta eléggé nagyvonalúnak. Mindez jól utal a Munkáspárt akkori álláspontjára. Keynes viszontválaszában hangsúlyozta, hogy semmi sem áll tõle távolabb, mint az aranyvaluta-rendszerhez való visszatérés. Végül a bizottság elfogadta a javaslatot, ami arra utal, hogy Bevin fenntartásai csak elvi álláspontjának rögzítését jelentették. Keynes elképzelése ezzel hivatalos angol kormányjavaslattá vált.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

39

A tanulságok és következtetések A legfontosabb tanulságok és következtetések az alábbiakban foglalhatók össze. (1) A fent leírtak alapján tejességgel egyértelmû, hogy Keynes már 1941-ben világosan felismerte a „Mundell-háromszöget” vagy másként a nyílt gazdaságok trilemmáját. Ennek felismerését a világ közgazdasági irodalma Mundellnek (1963) és Flemingnek (1962) tulajdonítja, és ezért Mundell 1999-ben Nobel-díjat kapott. Mundell tudományos tevékenységét Pete (2005) ismerteti. E háromszög vagy trilemma szerint nyitott gazdaságban nem lehet egyszerre szabad tõkeforgalom, fix valutaárfolyam és önálló belföldi, a teljes foglalkoztatás fenntartására és a gazdasági fejlõdésre törekvõ gazdaságpolitika. Keynes, Bretton-Woods és a Bretton-Woods után követett gazdaságpolitika között megítélésem szerint az az alapvetõ a különbség, hogy teljes mértékben ellentétesen kezelik ezt a trilemmát. Keynes az Általános elmélet (Keynes, 1936/1977; Keynes, 1936/1961/1965) szellemében a trilemmának azt a szarvát ragadta meg, amely szerint az elsõdleges feladat annak lehetõvé tétele, hogy az egyes országok önálló gazdaságpolitikát folytathassanak a teljes foglalkoztatás és a gazdasági fejlõdés elérése és fenntartása érdekében. Keynes ezért – a két világháború közti idõ tapasztalatait megfelelõképpen figyelembe véve – egyértelmûen és félreérthetetlenül feláldozta a nemzetközi tõkeforgalom szabadságát, és elengedhetetlennek tartotta a nemzetközi tõkeforgalom szigorú ellenõrzését. A nyugati világ – amerikai nyomásra, sõt az amerikai pénzügyi körök nyomására – a dilemma másik szarvát ragadta meg, amely szerint az elsõdleges feladat a nemzetközi tõkeforgalom szabaddá tétele és korlátozásainak feloldása. Ennek egyenes következménye – és ez Nobel-díjjal jutalmazott és általánosan elfogadott tudományos tantétel –, hogy az egyes országok nem folytathatnak önálló gazdaságpolitikát a teljes foglalkoztatás és a gazdasági fejlõdés elérése és fenntartása érdekében. Ennek a döntésnek a katasztrofális következményei évtizedrõl évtizedre és a legutóbbi idõben már évrõl-évre váltak egyre nyilvánvalóbbá, nem függetlenül attól, ahogy és amilyen mértékben feloldották a nemzetközi tõkefogalom ellenõrzését, és elõbbre léptek ennek teljes szabadsága felé. Nem tekinthetõ teljesen alaptalannak az a vélemény, hogy az atlanti területnek és a világ tõle függõ részeinek a délkelet-ázsiai és a kelet-ázsiai világhoz viszonyítva sokkal rosszabb teljesítménye nagyrészt annak a következménye, hogy az elõbbiben sikerült elérni a nemzetközi tõkeforgalom korlátainak feloldását, az utóbbiban viszont nagymértékben fennmaradt a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzése. (2) A fenti, 1. pontban leírtakkal szorosan összefügg az árfolyam-politikára vonatkozó keynesi elgondolás és a II. világháború után ténylegesen követett gyakorlat közti alapvetõ különbség. Keynes a rögzített, de a mindenkori tényleges igényeknek megfelelõen, rendezett módon változatható árfolyamrendszernek volt a híve. Az ezt megalapozó meggondolásokat röviden ki is fejtette. A világban mindig és szükségképpen bekövetkeznek technológiai és ízlésbeli változások. Ezek eltérõ módon hatnak az egyes országok gazdaságára. Elõnyösek egy részük, és hátrányosak más részük számára, ami elkerülhetetlenül szükségessé teszi az árfolyamok módosítását. Ennek a módosításnak azonban, hogy ne vezessen zavarokra vagy akár káoszra, rendezett módon és szûkre szabott keretek között kell lefolynia. Ennek megfelelõen javasolta Keynes az árfolyam-módosítások megengedését, sõt bizonyos esetekben kötelezõvé tételét, de ugyanakkor szûk keretek közé szorítását, egy alkalommal

40

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

legföljebb öt százalékos változást engedve meg. Ez a javaslat és ennek elfogadása egyszerre biztosította volna a lehetõ legnagyobb árfolyam-stabilitást és a szükséges mértékû árfolyam-módosítást. A II. világháború utáni gyakorlat két szélsõséges irányban tért el ettõl Keynes által javasolt „arany középúttól”. Egyrészt elõször – az I. világháború elõtti „boldog békeidõk” és az akkori aranyvaluta-rendszer téves analógiájától indíttatva – ragaszkodni kívánt a fix árfolyamok rendszeréhez. Ez a rendszer nyilván nem volt fenntartható az elõbb leírt ok, a világban bekövetkezõ folyamatos változások folytán. Amikor ezt az elképzelést a körülmények nyomására föl kellett adni, akkor viszont a nemzetköz pénzrendszer irányítói azt az elvet fogadták el, hogy az árfolyamokat a piacoknak kell meghatározniuk. Bevezették a szabadon lebegõ árfolyamrendszert, majd ennek különbözõ változatait és a két rendszer különbözõ kombinációit. Két szélsõség között ingadoztak tehát, és mindkét szélsõség – szükségképpen – katasztrofális eredményekre vezetett. Ezek a gyakorlati tapasztalatok megítélésem szerint félreérthetetlenül bizonyítják a keynesi elgondolás helyességét. Az egyik szélsõség tehát a szabad lebegtetés és az a Keynes szerint minden elméleti megalapozást nélkülözõ gondolat volt, hogy a piacok – minden beavatkozás nélkül – ki tudják alakítani a helyes árfolyamot. Ez az elgondolás nem számolt azzal a ténnyel, hogy az önmagukra hagyott piacok nem tartanak az optimális helyzet, az egyensúly felé, hanem a szereplõk eufóriája és kétségbeesése közti szélsõséges ingadozásra vezethetnek. Nagyon jól tudjuk, hogy már az Általános elméletben megjelent a csordaösztön, az animal spirits gondolata, mint a gazdasági ingadozások egyik legfontosabb elõidézõje. Soros (2008, ismerteti Szakolczai 2009) lényegében véve ugyanilyen meggondolások alapján a pénzügyi buborékok elméletét alakította ki, Akerlof és Shiller (2009) pedig visszatért az „animal spirits” kifejezéshez. Ha megnézzük a kulcsvaluták, a dollár, az euró és a yen árfolyamarányainak változását, akkor vitathatatlanná válik a nyilvánvaló tény, hogy a szabad lebegtetés nem hoz létre stabilitást, és nem teszi lehetõvé a hosszú távú megalapozott gazdasági kalkulációt. A másik szélsõség a fix árfolyamok kialakítására való törekvés volt a kulcsvalutához való kapcsolás és a currency boardok formájában. Hogy ez mire vezet, vagy legalábbis vezethet, azt talán Argentína példája mutatja meg a legjobban. (3) Ezekkel a problémákkal kapcsolatban Keynes kettõre mutat rá: az I. világháború elõtti aranyvaluta-rendszer analógiájának tévességére, valamint arra, hogy nincs semmi elfogadható elméleti megalapozása annak, hogy a magukra hagyott szabad piacok optimális megoldásra vezetnek. Ami az aranyvaluta-rendszert illeti, tény, hogy az I. világháború elõtt ez a rendszer csak a világ egy viszonylag kis részére, a legfejlettebb országokra, és az ezektõl közvetlenül függõ területekre terjedt ki. Még a legfejlettebb országokban is – gondolunk itt az aranyvaluta-rendszerhez tartozó Monarchiára és azon belül Magyarországra, vagy a Monarchia még kevésbé fejlett területeire – a lakosság nagy része paraszti naturálgazdálkodást folytatott, és csak minimális köze volt a világpiacokhoz. Ez még inkább igaz a Brit Birodalomra és a sterlingövezetre, ahol gyakorlatilag csak a csatornák, bányák és ültetvények kapcsolódtak a világgazdasághoz, a naturálgazdálkodást folytató óriási háttérterületek gyakorlatilag nem. Emellett ezek a csatornák, továbbá a vasutak, valamint a bányák és ültetvények kitermelték

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

41

a hitelszolgálathoz szükséges nyereséget. Ennek transzferálása az aranyvaluta-rendszer miatt, amelyhez ezek a területek gyakorlatilag mint enklávék tartoztak, nem okozott gondot. Nem igényel részletes bizonyítást, hogy ma egészen más a helyzet. Ami annak a tételnek a teljes elméleti megalapozatlanságát illeti, hogy a magukra hagyott szabad piacok optimális megoldásra vezetnek, Keynes mintegy a közgazdaságtan legmodernebb irányzatainak az elõfutáraként nyilatkozott. Köztudott, hogy Stiglitz szinte megszámlálhatatlanul sok publikációban és számos társszerzõvel bizonyította ezt a tételt. Említettük korábban, hogy ennek egy eleméért, az aszimmetrikus információ elméletéért kapott 2001-ben Nobel-díjat Akerloffal és Spence-szel megosztva. Hármuk munkásságát Madarász Kristóf és Vincze János (2005), Gömöri András (2005) és Farkas Beáta (2005) tekinti át. Nemcsak Keynesnek az aranyvaluta-rendszer analógiájának tarthatatlanságára és az ehhez hasonló rendszerre való visszatérés lehetetlenségére vonatkozó nézetei tekinthetõk tehát tudományos értelemben teljeséggel megalapozottaknak, hanem azok a nézetei is, hogy a magukra hagyott piacok sem az egyes országokban nem biztosítják a teljes foglalkoztatást, sem nemzetközi viszonylatban a rendet és a rendszer normális funkcionálását, és egyik viszonylatban sem az optimumot. (4) Bármennyire fontos legyen is önmagában véve, az eddig leírtakhoz képest másodlagos az, amit Keynes az aranyról írt, és ami ugyancsak tökéletesen beigazolódott. Keynes szerint, és itt csak ismételjük a már leírtakat, semmi ok sincs annak feltételezésére, hogy az aranynak, végsõ soron egy árucikknek az ára az idõk végezetéig – bancorban vagy bármely valutában és így értelemszerûen dollárban kifejezve – változatlan maradjon. Ennek megfelelõen szerinte nem engedhetõ meg, hogy bármely tagállam bancorban kifejezett követelése ellenében aranyat kérjen és kapjon a Klíringuniótól. Tudjuk, hogy Bretton Woodsban ettõl eltérõ megállapodást kötöttek, és tudjuk azt is, hogy ez megbukott, amint ezt Keynes elõre látta. Ez a kérdés az arany demonetizálásával elvesztette jelentõségét, de világosan mutatja Keynes éleslátását. (5) Ezzel még mindig nem értünk az elemzés végére, mert most következik a talán legfontosabb. Keynes azt hangsúlyozza a leghatározottabban, hogy olyan rendszert kell létrehozni, amely expanzionista, és a korrekció terhét nem csupán a gyöngébb félre, az adósra hárítja, hanem részben az erõsebb félre, a hitelezõre. Az, hogy a jelenlegi rendszer kontrakcionista, a korrekció terhét teljes egészében a gyöngébb félre, az adósra hárítja, és hogy a korrekcióval kiváltott kontrakcióval a legsúlyosabb társadalmi és politikai problémákat váltja ki a gyönge adós országokban, nem szorul bizonyításra. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer legsúlyosabb problémája, amely egyre inkább elviselhetetlenné válik. Ez a kérdés és megoldásának lehetõsége messze túlmutat ennek a cikknek a keretein.

42

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Felhasznált irodalom Akerlof, George A. – Robert J. Shiller (2009): Animal Spirits. How human psychology drives the economy, and why it matters for global capitalism. Princeton and Oxford, Princeton University Press, 230 o. Bekker Zsuzsa (szerk.) (2005): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 928 o. Chang, Ha–Joon (szerk.) (2001): Joseph Stiglitz and the World Bank. The Rebel Within. Selected Speeches by Joseph Stiglitz. Commentary by Ha-Joon Chang. London, Anthem Press, 320 o. Szakolczai György (2006c): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: a mindmáig megoldatlan ellentét. Valóság, XLIX. évf., 7. sz., 1–31. Farkas Beáta (2005): Joseph E. Stiglitz (1943–). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK–Kerszöv, 803–812. Fleming, Marcus (1962): Domestic Financial Policies Under Fixed and Under Floating Exchange Rates. International Monetary Fund Staff Papers, 9., 369–379. Gömöri András (2005): A. Michael Spence (1943–). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK–Kerszöv, 789–802. Harrod, Sir Roy (1948): Towards a Dynamic Economics. Some Recent Developments of Economic Theory and Their Application to Policy. London, Macmillan, 167 o. Harrod, Sir Roy (1948/1963): Dinamikus közgazdaságtan felé. In: Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Harrod, Sir placeCityRoy (1960): The Life of John Maynarad Keynes. London, Macmillan. Harrod, Sir placeCityRoy (1960): Second Essay in Dynamic Theory. Economic Journal, június, 277–298. Harrod, Sir Roy (1960/1963): Második tanulmány a dinamikus közgazdaságtanról. In: Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 309–327. Horsefield, J. Keith (1969a): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume I: Chronicle. International Monetary Fund, Washington, D. C., 663 o.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

43

Horsefield, J. Keith (1969b): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume III: Documents. International Monetary Fund, Washington, D. C., 663 o. Keynes, John M (1920): The Economic Consequences of the Peace. New York, Harcourt – Brace, 298 o. Keynes, John M. (1920/1920): A béke gazdasági következményei. Budapest, Révai Kiadó, 187 o. Keynes, John M. (1920/1971): The Economic Consequences of the Peace. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume II. London, Macmillan for the Royal Economic Society, 191 o. Keynes, John M. (1920/1991): A békeszerzõdés gazdasági következményei. Budapest, Európa Kiadó. Keynes, John M. (1930): A Treatise on Money. Vol. 1. The Pure Theory of Money. Vol. 2. The Applied Theory of Money. New York, Harcourt – Brace. Keynes, John M. (1930 ): A Treatise on Money. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. London, Macmillan for the Royal Economic Society. Keynes, John M (1936): The General Theory of Employment, Interest and Money. New York, Harcourt–Brace, 403. Keynes, John M (1936/1977): The General Theory of Employment, Interest and Money. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume VII. London, Macmillan for the Royal Economic Society. Keynes, John M. (1936/1961/1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. (Az 1961. évi angol nyelvû kiadás alapján.) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 430 o. Keynes, John M. (1940-1944/1980): Activities 1940–1944. Shaping the Post-War World: The Clearing placeUnion. In: Donald Moggridge (szerk.): The Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume XXV. London – Cambridge, Macmillan and Cambridge University Press for the Royal Economic Society, 522 o. Keynes, John M. (1941-1946/1980): Shaping the Post War World. Bretton Woods and Reparations. In: Donald Moggridge (szerk.): Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume XXVI. Activities 1941–1946. London – Cambridge, Macmillan and Cambridge University Press for the Royal Economic Society, 453 o.

44

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Madarász Kristóf – Vincze János (2005): George A. Akerlof. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 775–787. Meier, Gerald M. – Joseph. E. Stiglitz: (szerk.) (2001): Frontiers of Development Economics. The Future in Perspective. New York – Oxford,The World Bank – Oxford University Press, 575 o. Mundell, R. A. (1963): Capital Mobility and Stabilization Policy under Fixed and Flexible Exchange Rates. Canadian Journal of Economic and Political Sciences, XXIX. évf., 4. sz., 475–485. Oblath Gábor (2005): James Edward Meade (1907–1995). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 235–250). Pete Péter (2005): Robert A. Mundell (1932–) In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 725–739. Soros György (2008): A 2008-as hitelválság és következményei. Budapest, Scolar Kiadó, 208 o. Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 431 o. Szakolczai György (2006a): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: az elsõ, a második és az új generáció. Valóság, XLIX. évf., 3. sz., 1–35. Szakolczai György (2006b): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: a mindmáig megoldatlan ellentét. Valóság, XLIX. évf., 7. sz., 1–31. Szakolczai György (2009): Soros György: A 2008-as hitelválság és következményei. Scolar Kiadó, Budapest, 2008. (Könyvismertetés.) Pénzügyi Szemle, LIV. évf., 2–3. sz., 469–482. Vries, de, Margaret G. – J. Keith Horsefield (1969): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume II: Analysis. International Monetary Fund, Washington, D. C., 621 o.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

45

46

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Bajor Tibor* A FOLYAMI SZÁLLÍTÁSTÓL AZ AUTÓPÁLYÁIG A magyar közlekedés és a gazdaság kölcsönhatásai a középkortól az 1990-es évekig A közép-európai országokon belüli és kívüli gazdasági és politikai kapcsolatok nem érthetõek, a problémák és lehetõségek nem kezelhetõek megfelelõ módon a térség múltjának ismerete nélkül. Ki, kivel, mikor, ki ellen és ki mellett, miért állt ki vagy nem állt ki. A politikai nyilatkozatok, a napi gazdasági érdekérvényesítések olykor megtévesztõek és hamis következtetésre adnak lehetõséget. Magyarországot, államának megalakulása óta – okkal, vagy ok nélkül – sok esetben nevezték hol ilyen, hol olyan ország csatlósának, finomabban megfogalmazva: helyezték valamely ország érdekszférájába. Ez a helyzet meghatározta az ország belsõ és nemzetközi gazdasági, kereskedelmi lehetõségeit és különbözõ belsõ térségeinek fejlesztését. A közlekedési hálózat kialakításának, megvalósításának, fejlesztésének minden esetben a társadalmi-gazdasági szempontból meghatározó területek felé való eljutást kell biztosítania. Mivel Magyarország Európa közepén helyezkedik el, és az országon keresztül vezetnek jelenleg is részben vagy egészben a meghatározó európai fõ közlekedési csatornák, felvetõdnek az alábbi kérdések: • Magyarország befolyásolhatja-e az európai gazdasági kapcsolatokat azzal, hogy valamely közlekedési folyosó gazdasági kihasználását segíti elõ az országa területén? • Valóban az az ország érdeke, hogy a nemzetközi szállítások a lehetõ leggyorsabban áthaladjanak a területén? • Amennyiben meg akarjuk állítani a zavartalan áruszállítást, akkor milyen esetben miért lehet ez érdeke az ország gazdaságának? • Az európai közlekedési folyosók Budapest térségében metszik egymást, itt természetes, hogy közlekedési csomópont alakul ki, vagyis a közlekedésre alapozva területfejlesztési programok indíthatók. A közlekedésre alapozva alakítható-e ki az ország területén máshol is területfejlesztési program, és ha igen, akkor hol?

*

fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

47

Az évszakoktól független állandó közlekedés biztosításának elsõ igényei Magyarországon a XV. századtól A földrajzilag Európa közepén elhelyezkedõ Magyar Királyság egy zárt, jól védhetõ medencében terül el, de amennyire nehéz kívülrõl befelé áthatolni a Kárpátok, a Dinárihegység és az Alpok hágóin, olyan nehéz kifelé is közlekedni. A középkor végéig használt közlekedési eszközök a téli, jeges idõszakokban teljesen ellehetetlenítik az országhatár átlépését. Télen-nyáron állandóan járható, központi kiépítésû országhatártól országhatárig vezetõ kikövezett fõút nincs. Hiányoznak a hidak. A földesurak a saját birtokaikon csak saját igényeiknek megfelelõ utakat alakítottak ki és tartottak fenn. Az országhatárokon belüli közlekedés lehetetlen volt az év bizonyos idõszakaiban. Kelet-Európa felé a kereskedelem a XVIII. századig nem meghatározó. A nyugat-európai országokkal folytatott kereskedelem fõ árufajtája a lábon hajtott jószág, más áruféleség szállítására nagy mennyiségben nincs is lehetõség. Szekérkaravánok összeállítása és mozgatása háttérszolgáltatások nélkül (szállás, igásállatok ellátása) nem oldható meg. A kereskedelem bõvítéséhez új szállítási eszközre volt szükség. Az akkori technikai lehetõségek és a nyugat-európai tapasztalatok alapján (a Duna–Majna-csatornát a IX. században Nagy Károly idejében kezdték el kiépíteni) a vízi szállítás kialakítása látszott a legcélravezetõbbnek. Északnyugaton és délkeleten adott volt a Kárpát-medencébe be- és kivezetõ, a Duna vágta két kapu. (Ez a nyomvonal fõvonalakban megegyezik az Európai IV. közlekedési folyosó vonalával, a VII. közlekedési folyosó pedig maga a Duna Németországtól Romániáig.) A Kárpát-medencét a befolyó folyók közül csak a Duna hagyja el. Ahhoz, hogy az ország egész gazdasága számára használható legyen a Duna mint szállítási útvonal, össze kell kötni egymással az országon belül a hajózható folyókat és a vízjárta területeket. A meglévõ településhálózat azonban még nem áll olyan szinten, hogy a kereskedelemhez szükséges szolgáltatásokat biztosítani tudja. A városiasodás kezdetleges. A meglévõ kereskedõvárosok az ország hegyes vidékein helyezkednek el, közvetlenül a folyami szállításokban részt venni csak korlátozottan tudtak. A biztonságos folyami szállításokhoz a folyók összefolyásánál kikötõk, raktárak, átrakók létesítése szükséges. Ennek költségeit a kereskedelemben elérhetõ nyereség nem fedezi, így a folyami szállítás egyeduralmának megvalósítása e városok érdekeivel ellentétes. Új kereskedõ réteg gyors kialakulására a XIV. század végéig kevés az esély, tekintettel a kereskedelmi árucikkek meglehetõsen egysíkú választékára. A folyók, elsõsorban a Duna és a Tisza összekötésének terve elsõként a XV. században, Mátyás királysága alatt merült fel komolyabban. A folyók a hadiszállításban kaptak volna jelentõséget, mert a kor színvonalához képest rendkívül gyors csapatmozgatást tettek volna lehetõvé a déli és a nyugati országrész között. A hadiszállítások mellett a kereskedelmi igények is megjelentek, mert ebben az idõben kapcsolódott be nagyobb mértékben az ország a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe (Vitálisné, 2000). Kiemelkedõ jelentõségû a kulturális és kereskedelmi kapcsolatok kialakulása az észak-itáliai városokkal, illetve a kereskedelmi kapcsolatok a dél-német városokkal, de a rövidesen bekövetkezõ török megszállás Magyarországot Európa kereskedelmébõl hosszú idõre gyakorlatilag kiiktatta.

48

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

1. térkép A Kárpát-medence víz borította és árvíz járta területei

Forrás: M. Kir. Földmûvelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete, 1938.

A közlekedés fejlesztése Magyarországon az osztrák birodalmon belül 225 évvel késõbb 1715-ben báró Dilher generális, Szolnok parancsnoka részletes tervet dolgozott ki a Tiszát a Dunával „öszve kap-tsoló ujj hajókázható Tsatorna” megépítésére. Indoklásként a következõket írja: „Máramarosból olcsón lejöhet az Alföldre az épületfa, a csatorna mentén benépesülnek majd az elhagyott tájak végül hadi szempontból is jelentõs lenne a csatorna kiépítése” (Lampl – Hallóssy, 1947). Nem véletlen, hogy az elsõ komolyabb terv után ismét a hadiszállítások szükségessége az, amely a Duna–Tisza csatorna megépítésének ügyét feleleveníti. De az elsõdleges szempont már a kereskedelemé. Mégpedig egy nagy kiterjedésû birodalom élelmiszer- és nyersanyagellátásának megoldásáé. A Duna révén a magyar területekrõl – amennyiben kiépül a folyami szállítási rendszer – a mezõgazdasági terményeket, a bányakincseket egészen Bécsig lehetett volna szállítani. A bécsi udvari kamara a tervet félretette.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

49

2. térkép A Kárpát-medence vízi úthálózatának tervezete

Forrás: (Lampl – Hallóssy, 1947) A következõ száz évben a növekvõ kereskedelmi igények miatt a közlekedés kérdése folyamatosan napirenden volt. A közlekedés megoldatlansága kifejezetten gátolta Magyarország fejlõdését. Az Európát körbeutazó magyar nemesek elõtt példaként ott lebegett Németalföld, Németország, Anglia és Franciaország hajózható csatornahálózata. Ennek követése azonban nem csak a magyar fõuraktól, hanem a magyar királytól – aki egyben osztrák császár volt, és így a birodalom többi tagországának az érdekeit is képviselnie kellett – is függött. Közúti közlekedésrõl alig beszélhetünk. 1790-ben a királyi Magyarországon kiépített közutak hossza a Dunától keletre mintegy 100-metricconverterProductID120 km120 km volt, és ezek az utak Pestet nem érintették. A kiegyezésig az Alföldön gyakorlatilag épített út nem volt. A Dunától nyugatra a kiépített közutak hossza megközelítette a 600 km-t, ebbõl két út Budáról indult, azonban ezek az utak is nagyon rossz kivitelezéssel készültek (alapozás nélkül szórtak le és tapostak bele a földbe kõtörmeléket.) Az ország úthálózata a középkori állapotoknak felelt meg. Folyón átívelõ híd csak a Tiszán épült Tokajnál és Szolnoknál. A Dunán a Lánchíd felépítéséig Magyarországon híd nincs. Bécstõl Fiuméig kitûnõen megépített utak vezettek biztosítva az osztrák kereskedelem tengeri kikötõi kapcsolatát. (Nagy, 2004.)

50

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Végül az 1825–27 között ülésezett reformországgyûlés állást foglalt a közlekedés fejlesztésével kapcsolatban „a megépítendõ állandóan járható utak kiépítésére”. Az országgyûlés egy bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy a kereskedelem és a közlekedés fejlesztésére irányuló javaslatokat dolgozzon ki. A bizottság a vasúthálózat kiépítését csak a magántõke bevonásával tartotta lehetségesnek. Az állami beruházást a közutakra tartogatta. Végül is a bizottság javaslata nem került az országgyûlés napirendjére. A közlekedéssel kapcsolatos XIX. század eleji magyar álláspontokra jó példa a Magyar Kurír írása a vasútról: „Valami Stephenson nevû anglius oly masinát fundált ki, mellyet füsttel és forró vízzel hajtanak. Higgye, aki akarja.” (Nagy, 2004.) A következõ öt évben nagyot fordultak a közlekedésrõl alkotott nézetek. A gazdasági – kereskedelmi igények minden akadályt félresöpörtek és megszületett az 1832–36. közötti országgyûlés XXV. törvénycikke: Az ország közjavát és kereskedését gyarapító magános vállalatokról. A hét évvel korábban az e célra létrehozott bizottság által javasolt közlekedési utakat már mint „vaspályákat” jelöli meg. Valójában ez a törvénycikk Magyarország elsõ vasúti törvénye. Tíz évvel késõbb átadják a Pest – (Pozsony) Bécs vasútvonal elsõ szakaszát Pest és Vác között. Az 1836: XXV. törvénycikk által kijelölt vasúti vonalak a következõk voltak: 1. Budapestrõl mint az ország fõvárosából kiindulva Bécs felé, a magyar tengerpartig, Zimonyig, 2. Morva és Silézia felé, Gácsország felé, 3. Erdélybe Kolozsvár felé, ugyanoda Nagy-Szeben felé; 4. továbbá Bécsbõl, illetõleg az osztrák határszéltõl egy részrõl a magyar tengerpartig, 5. más részrõl Eszéken át Törökország felé; 6. ugyancsak Bécsbõl Magyarországon át Krakkóig, Nagy-Szombattól Kassáig, Kassától Krakkóig, 7. Miskolcztól Gácsország, illetõleg Oroszország felé, és 8. végül a Sziszektõl a magyar tengerpartig. A tervezett vonalak közül 1848-ig megépültek az 59 kilométer hosszú Pozsony–nagyszombati lóvonatú vasút, a Pest–váci, a Pest–szolnoki és Marchegg–pozsonyi gõzerejû vasúti vonalak az osztrák–magyar államvasút részeiként, valamint a Sopron–katzelsdorfi vonal. Az Osztrák Császárság nagyon rövid idõ alatt megnyitotta a belföldi közlekedése mellett a Monarchia tagállamai és a nemzetközi vasúti közlekedés fejlesztésének lehetõségét is. 1838. január 2-án kapott engedélyt a Bécs–Gyõr-vonal, és az adott lehetõséget kihasználva 1839-ben megalakult a Varsó–Bécs Vasúti Részvénytársaság. 1840-ben megkezdte az építkezést. A vasútvonal 1848-ban elérte Galíciát. Varsótól Bécs felé elõbb épült ki a vasútvonal, mint Berlin felé, sõt a Varsó–Szentpétervár-vonalat is csak ezt követõen kezdik el építeni. (1849-ben már használták a vonalat orosz katonai szállításokra a magyar forradalom letörésében. 1859-ben orosz állami tulajdonba kerül a vasútvonal lengyelországi szakasza.) A vasútvonalak építésével kapcsolatban a reformkorban megkezdett vitát az 1848. január 25-én Pozsonyban gróf Széchenyi István által benyújtott „Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül” döntötte el:

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

51

„Ezekbül következõk folynak egy összefüggõ országos közlekedési rendszer megállapitásra nézve, alapelvek gyanánt: 1-ör. Hogy közlekedési eszközök közt vaspálya legczélszerübb arra, hogy a nemzeti kereskedelem fölélesztésének alapjáúl tétessék, s a kereskedés fõvonalain helyt foglaljon; mert csak a vasút képes biztos, gyors, szakadatlan, s olcsó összeköttetést szerezni, s csak általa nyugoszik a belkereskedés biztos s sebesebb kifejlõdést igérõ alapokon. 2-or. A közlekedés többi eszközeinek a vasutak irányában csak alárendelt állást lehet adni. 3-or. A csatornákat csak arra lehet használni, hogy vagy a hajózható folyók utja röviditessék, vagy az egyes pontokon kiigazitassék, vagy azok egymással összeköttetésbe hozassanak. 4-er. A kõutak rendeltetése az, hogy az egyes helyeket egymással, s a közel vasuttal vagy hajózható folyóval kapcsolatba hozzák.” (Széchenyi, 1987: 33.) Az 1848–49-es forradalom bukását követõen a vasútépítkezések nem álltak meg. Magyarországi viszonylatban nagy összegeket mozgattak meg a beruházásra alakult befektetõ társaságok.

A kiegyezést követõ fellendülés A közép-európai vasúthálózat kiépítése a XIX. század második felében Ferenc József uralkodásának virágkorában, 1867-et követõen felgyorsult. A vasúti vonalak Pestrõl indultak el és minden esetben valamilyen mezõgazdasági termény, ipari nyersanyag vagy élelmiszer fõvárosba juttatása volt a cél. (Ugyanaz, mint 1715-ben a Szolnoktól induló Tisza– Duna-csatorna tervezésekor.) Bécsbõl ugyanilyen céllal indultak ki a vasútvonalak, így egy idõben épült ki a birodalmi fõváros Bécs és a nyersanyagbázisok, valamint az örökös tartományok és Magyarország fõvárosai és nyersanyagbázisai között. A bécsi székhelyû Tiszavidéki Vasúttársaság 1856–1880 között mûködött. Megalakulásakor a vasúttársaság engedélyesei – túlnyomórész magyar arisztokraták – engedélyt kaptak egy Pesttõl Miskolcig, Miskolctól Kassáig (a Kárpátokból származó fa és egyéb nyersanyag), Miskolctól Tokajon (bor) át Debrecenig (Hortobágy: állattartás), valamint egy Arad– Püspökladány (búza, takarmánygabona) közötti vasútvonal megépítésére (Bajor, 2010). Ezért több esetben a bécsi és a pesti vasútvonal egymás mellett párhuzamosan haladt, két egymástól független vasúttársaság kivitelezésében és üzemeltetésébe. Az Osztrák–Magyar Monarchián belül a vasúti beruházásokat és az üzemeletetést minden esetben tõketársaságok valósították meg, állami garanciák mellett. Az 1874-es forgalomszámlálási adatok szerint a Magyar Királyság területén 6030 km közút épült ki, és az utakon napi átlagban 720 vonóállat közlekedett. Ha figyelembe vesszük, hogy egy szekérhez átlagosan 2,2 db vonóállat tartozik, akkor kiszámolható, hogy a XIX. század végén Magyarország útjain napi 327-328 jármû közlekedett 18 kilométeres követési távolsággal. A forgalom sûrûsége függött a vásárok idejétõl és a vásározók vallásától. (Szalkai, 2010.)

52

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

3. térkép Magyarország vasúthálózata 1870-ben

Forrás: a Magyar Mûszaki és Közlekedési Múzeum Archívumának Térképtára Ki kell emelni, hogy a vasúthálózat megvalósításának elsõ pillanatától kezdve Magyarország és Kelet-Európa gazdasági kapcsolatának megvalósítása alapvetõ célként szerepel, mert a vasút a hegyeken való átkelést biztonságosan tudja nyújtani az év bármely szakaszában. A bécsi kormányzat a birodalom és egyben a Magyar Királyság keleti, északi területeit is igyekezett bekapcsolni gazdasági életébe. A vasúthálózat kialakítására javaslatot készítõk fontosnak tartották északkeleti irányban is a jó közlekedés megteremtését. Számos tervben megtalálhatóak voltak a Galícia osztrák tartományon keresztül Lengyelország és Oroszország felé vezetõ vasútvonalak. Ezek Kassán, Eperjesen át Krakkóba vagy Szatmártól Máramarosszigeten át Szucsava irányába vezettek. Az 1868. évi XIII. törvénycikk engedélye alapján megalakult Magyar Északkeleti Vasúttársaság feladata elsõsorban Máramaros megye bekapcsolása a magyar közlekedési hálózatba, az aknaszlatinai sóbányák termelésének elszállítása Budapestre, illetve tovább Bécsig. Biztosította továbbá a különbözõ építõanyagok – kõ, fa – elszállítását a Kárpátokból. Ez sokkal megbízhatóbb volt, mint a megszokott vízi tutajon való szállítás. Megváltozott az útirány is, Szeged helyett Budapest a végállomás. „Az volt a feladat, hogy az itt felhalmozott bányakincsek és fanemûek – amelyek mellett a máramarosi nép nyomorban és szegénységben élt – hozzáférhetõkké és értékesebbé tétethessenek. Különösen belátta a kormány annak szükséges voltát, hogy a Máramaros-Szigeth környékén mûvelés alatt álló, kimeríthetetlen kincstári sóaknák terméke az addig divatban volt kezdetleges szállítási mód, a mindenféle viszontagságainak kitett tutajozás és tengelyen továbbítás helyett végre valahára gyors, biztos és jutányos fuvar

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

53

legyen szétküldhetõ; s azon felül a fában szegény alföld, a máramarosi hegyek erdészeti kincseiben részesíttethessék.” (A magyar…, 1984.) (Az itt felsorolt feladatok ismételten megegyeznek az 1715-ben báró Dilher generális, Szolnok parancsnoka által kidolgozott tervek indoklásával.) A Magyar Északkeleti Vasúttársaság vasútvonalainál már tervezéskor alapfeladat volt, hogy biztosítsa a Magyar Királyság és Oroszország vasúti összekapcsolását. A kiegyezést követõen megalakult önálló magyar kormány a vasutat nemcsak belföldi célokra akarta felhasználni, hanem a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódáshoz is azonnal használni akarta. „Az 1867. év kezdetén alakult önálló magyar kormány, amelyre ezen ügy elintézése átszállott – azon nézetbõl indulva ki, hogy hosszabb vonalakból álló vasúti vállalatok, az ország közgazdászati érdekeinek jobban megfelelnek: említett érdektársulatot felszólította, hogy a Waldstein János és Schönborn Buchheim Ervin grófok vezetése alatt, a felsõ Magyarország keleti részén létesítendõ vasúti hálózat tervezésére és kiépítésére idõközben alakult érdektársulattal egyesülvén, az általa tervezett vonalat azzal közösen építse ki. E tárgyra nézve az egyezmény 1867. év november havában létre is jött; és az egyesült érdektársulat az engedélyezés feltételeit illetõleg azonnal tárgyalást kezdett a kormánnyal, amely 1868. év tavaszáig elhúzódott. Ez alatt, egy gácsországi nagybirtokosokból álló érdektársulat is folyamodott Gácsország keleti részében létesítendõ oly vaspálya hálózatra szóló engedélyért, amely a keleti Gácsországot Stryn és Skolén át Munkács felé Magyarországgal, és Chodorowon, Tarnopolon át Woloszcyska felé Oroszországgal hozná összeköttetésbe. Ezen érdektársulat a magyarországi egyesült érdektársulat oly czélból lépett összeköttetésbe, hogy Magyarország északkeleti vidéke és Kelet-Gácsország számára vasúti hálózatot létesítsen.” (A magyar…, 1984.) A tárgyalások elakadtak, a közvetlen összeköttetés csak késõbb valósult meg. A keleti szállítási útvonal kiépítésének komoly szándékára utal, hogy az építés közben bekövetkezet költségnövekedés enyhítésére az 1888. XVII. törvénycikk újabb kölcsönt és állami garanciát nyújtott a Magyar Északkeleti és Magyarország–Gácsország Vasúttársaság részére.

54

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

4. térkép A Magyar Északkeleti Vasúttársaság 1857 és 1873 között megépített vasútvonalainak hálózata Galicián át Oroszország

Forrás: (Horváth, 2000) 1870-ben megalakul az elsõ lengyel–magyar vasúttársaság, amelynek a szállítási útvonala eltér a korábban megépült Varsó–Bécs-útvonaltól és Krakkótól egyenesen Magyarország felé fordul. Így az Osztrák–Magyar Monarchia mindkét fõvárosa közvetlen kapcsolatba kerül Lengyelországgal és rajta keresztül Oroszországgal. 1888. október 8-án Baross Gábor jóváhagyta a Magyar Északkeleti Vasúttársaság és a Császári-Királyi Osztrák Államvasutak Vezérigazgatósága által megkötött szerzõdést a Gácsországot és Magyarországot összekötõ vasútvonalról, az átrakó és raktározó pályaudvarról. Ez a szerzõdés már kifejezetten a magyar–orosz gazdasági kapcsolatok kiépítésének lehetõsége érdekében született. A szerzõdés tárgyát a megállapodás „A stryj-beszkidi vasútvonalak Lawocznétól az országhatárig terjedõ és az osztrák vasúti kincstár tulajdonát képezõ vonalrész üzletvitelére és a lawocznei, osztrák területen lévõ csatlakozási pályaudvar közös használatára és üzletvitelére vonatkozólag” állapította meg. (Magyar…, 1890.) Az osztrák–magyar határon létesített pályaudvarok nemcsak vasúti forgalmi szerepet töltöttek volna be, hanem egyben átrakási, raktározási szerepet is. Az átrakó fontos része lett volna a Bécs–Pest–Miskolc–Csap–Munkács–országhatár–Lemberg–Kijev–Moszkva fõvonalnak, amely a kereskedelem szempontjából már nemzetközi jelentõségû volt. Az országhatáron belül a vasút építése meghatározó jelentõségû a kereskedelem számára, mivel ez az egyetlen – az év minden szakában használható – közlekedési eszköz az egész Alföldön és az ország nagy részén. A kiegyezés utáni Magyarországon az épülõ vasút

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

55

kényszerítette ki a közutak építését, amelyen el lehetett juttatni az agrártermékeket a vasúthoz. A közutakat a biztonságos vasút üzemeltetéséhez mint kiszolgáló létesítményeket építették meg.

Az elsõ világháború és a trianoni békeszerzõdés következményei Magyarország az I. világháború kezdetéig teljesen kiépítette az ország egészét feltáró és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat biztosító vasúti hálózatát. Ez a hálózat – ha voltak is önálló, a magyar gazdaság igényeinek megfelelõ irányzatai – lényegében az Osztrák– Magyar Monarchia egységes szerkezetében alakult ki. A Magyar Királyságot északkelet, észak, északnyugat, nyugat és délnyugat irányban az osztrák tartományok határolják. Délen Szerbia és keleten Románia a szomszédos állam. A Monarchia kialakította vasúti hálózat – mivel döntõ részben már a kiegyezés után került megépítésre, már mindkét fél – az osztrák és a magyar – érdekeinek megfelelt. A Monarchia európai földrajzi elhelyezkedésénél és a vasúthálózat kiemelkedõen jó kiépítettségénél fogva, kikerülhetetlen volt a XX. század elején. Kelet–nyugat irányban csak egyetlen nemzetközi vasútvonal vezetett a monarchián kívül, a Berlin–Varsó–Szentpétervár vonal. Lengyelország területén szeszélyes elosztásban mind az ún. európai, „normál”, mind az orosz „széles” nyomtávú vasútvonal megtalálható volt, ez azonban nem segítette, hanem gátolta a gazdaság fejlõdését. Az Osztrák–Magyar Monarchia határain belül egységesen a normál vasútvonal került kiépítésre, és a galíciai határon találkozott a széles nyomtávú vonallal. A vasútvonalak találkozó pontján az árukat átrakták a továbbításhoz. A Törökország és Kis-Ázsia felé haladó szállítások is áthaladtak a Monarchia területén. A Párizs–München–Bécs–Budapest–Belgrád–Szófia–Isztambul-vonal, illetve a Párizs– Marseille–Milánó–Zágráb–Belgrád–Szófia–Isztambul-vonal. Mint látható, a Monarchia azért került kulcspozícióba Európa kereskedelmében a XX. század elején, mert a Monarchián belüli bármilyen gazdasági vagy politikai probléma megbéníthatta egész Európa kereskedelmét. A Monarchia nagyon nehezen kerülhetõ ki az európai szállítási útvonalak rendszerében (csak hajóval, vagy Oroszországon és Románián keresztül) ezért a szállítások esetleges megadóztatásával extra bevételre tehet szert, melyet a francia, az angol, az olasz, a németalföldi és a német gazdaságnak kell kifizetnie. Az európai kereskedelem alapvetõ gazdasági érdeke volt a monopolhelyzet megszüntetése és a vetélytárs államok végleges félreállítása.

56

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

5. térkép A Magyar Királyság vasútvonalainak határátmeneti pontjai Magyarország Vasúthálózata, 1914.

Nyugat felé Dél-nyugat felé

Észak-kelet felé Észak felé

Dél-kelet felé Dél felé

Készült: (Balla, 2006) felhasználásával Ez az érdekellentét is vezetett ahhoz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát végérvényesen feldarabolják. Nem gyûlöletbõl, nem valamelyik nemzet elleni ellenszenvbõl, hanem gazdasági-politikai érdekekbõl. A feldarabolás nem volt könnyû. Ezt a feladatot úgy kellett megoldani, hogy egyetlen utódállam se kerülhessen monopolhelyzetbe a szállítások területén. Minden ország csak egy részt kapott a vasúthálózatból, de úgy, hogy egy másik párhuzamos vonalon kikerülhetõ legyen. Jól példázza ezt a Szeged–Szabadka–Baja–Pécs–Zágráb–Trieszt-vasútvonal, amely Magyarország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Olaszország területére került. A szétdarabolt közlekedési hálózat elég magyarázatot ad arra a kérdésre, miért tiltották meg, hogy az utódállamok valaha is újra egyesüljenek. A gazdasági okok mellett szerepet játszottak a katonai szállítási indokok is. Az Osztrák– Magyar Monarchia területén vasúton jelentõs csapatátcsoportosításokat lehetett végrehajtani európai mértékkel mérve jelentõs távolságokra. Az utódállamok hadseregei létszámban hiába nagyobbak, mint volt a Monarchiáé, de egymás ellen vannak lekötve, ezért az európai hadipolitikában nincs önálló jelentõségük.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

57

6. térkép Európa az 1910-es években

Forrás: (Cartographia Kft., 1997.) A vasútvonalak megfontolt szétdarabolását az „1921. évi XXXIII. törvénycikk az 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerzõdés becikkelyezésérõl” szövegében nyomon követhetjük. A határmegállapító bizottságok a „béke alapja” (basé du traité) elvén mûködtek. Ennek lényege, hogy egyik fél sem támadhatja meg különféle javaslatokkal a béke alapjait, vagyis a nem magyar bizottsági tagok a trianoni vonalhoz ragaszkodtak, amelytõl egyes helyeken eltérni csak gazdasági okokból lehet, természetesen nem a magyarok javára. • Román részrõl a „béke alapját”, az Arad–Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémetivasútvonal jelentette. Ez a vasútvonal volt a Monarchia körvasúthálózatának keleti oldala. Északon becsatlakozott a Galícia felé kiépített vonalba, délen pedig Szegeden keresztül az Adriai-tengerig húzódó Fiume/Trieszt-vasútvonalba. • A jugoszláv bizottság a vasúti fõvonalakat, vasúti csomópontokat és a katonai jelentõségû szakaszokat tartotta alapnak. Ez megfelelt a Szeged–Szabadka–Baja-vasútvonalnak. Ez a vasútvonal kötötte össze Erdélyt az Adriai-tengeri kikötõvel. • A csehszlovák határmegállapító bizottság a „béke alapelvei” alatt a Dunát, az Ipoly folyót és a Sátoraljaújhely–Csap–Királyháza-vasútvonalat értette. Sátoraljaújhely csehszlovák oldalra esõ vízmûvét visszacsatolták, a vasútállomást megfelezték. Ezzel a csehek elvágták a közvetlen lengyel–magyar vasúti összeköttetést (Krakkó–Kassa–Sátoraljaújhely), valamint a közvetlen (galíciai) orosz/ukrán–magyar-vasútvonalat (Sátoraljaújhely–Csap– Munkács–Verecke–Lemberg).

58

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

• Az osztrák határ meghúzásával háromfelé szakították a Prágától Pozsonyon és Szombathelyen keresztül Fiuméig húzódó vonalat. (Majdán, 2001.) Nyugat-Európa a világháborút lezáró békeszerzõdéssel Magyarországot és Németországot gazdasági karanténba zárta és ezzel akarata ellenére maga kényszerítette ki a német– szovjet és késõbb a magyar–szovjet együttmûködést. A németeknek nyersanyagra, üzemanyagra volt szükségük és a számukra tiltott gépek, felszerelések, haditechnika elkészítésére. A szovjeteknek gépekre, modern technikai eszközökre volt szükségük, fõként a mezõgazdasági termeléshez. Magyarország szintén belekényszerült a gazdasági kapcsolatok kiépítésébe a szovjetekkel. Az országot elvágták a nyersanyagbázisától, és vele együtt a mezõgazdasági termékek felvevõpiacától. Kárpátalja visszacsatolását követõen Magyarország közvetlenül határos lett a Szovjetunióval. A határvonal megegyezett a királyi Magyarország és Galícia határával. Magyarország, kihasználva az 1940. február 16-án megkötött szerzõdés adta német mintát, a saját gazdasági igényeinek megfelelõ együttmûködést alakított ki a Szovjetunióval. A minisztertanács 1940. október 4-i ülésén „a külügyminiszter kéri, hogy a kormányzó felé a magyar–szovjet kereskedelmi és hajózási egyezmény magyarországi utólagos megerõsítésérõl elõterjesztést tehessen. Kéri, hogy még a megerõsítés elõtt életbe léphessen a szerzõdés.” Azt is bejelenti, hogy 1940. szeptember 13-án a 6400 M. E. számú Budapesti Közlöny hivatalos lapban a kihirdetés meg is történt. (Magyar Országos Levéltár Miniszterelnöki…) Az 1940. december 5-i minisztertanácsi ülésen az iparügyi miniszter elõadja, hogy: „a Szovjet-Oroszországgal kötött kereskedelempolitikai szerzõdésben sikerült a megkötendõ vasúti egyezményekben a legnagyobb kedvezmény elvének a biztosítása. A közvetlen vasúti forgalomra vonatkozó egyezmények megkötése azonban függõben maradt, miután az oroszok csak az általuk készítendõ tervezet alapján voltak hajlandók a tárgyalásokat felvenni.” (Magyar Országos Levéltár, K27.) 1941. március 3-án Moszkvában aláírták a közvetlen magyar–szovjet vasúti áru- és személyforgalomra vonatkozó egyezményeket. Összesen öt egyezményt kötöttek: 1. a közvetlen vasúti áru- és személyforgalom felvételére vonatkozó általános egyezményt; 2. az áruk fuvarozására vonatkozó tarifaegyezményt; 3. a tarifaegyezményhez tartozó Szolgálati Utasítást; 4. vasúti határforgalmi egyezményt; 5. a tárgyalás eredményeinek összefoglalását. A 4. pont az, amely a XX. század közepétõl rendkívüli jelentõséget kap: „Az áruk érkezése és átrakása a Volóc–Lavocsne határ-pályaudvarokon történik. A Magyarországról érkezõ áruk és személyek átszállása, illetve átrakása Oroszország felé Lavocsne állomáson fog megtörténni, míg az Oroszország felõl érkezõ szerelvények széles nyomtávon Volócig közlekednek. Ehhez a megoldáshoz „az oroszok mereven ragaszkodtak hivatkozván arra, hogy a forgalom általuk minden más relációban is ilyen módon bonyolíttatik le.” (Magyar Országos Levéltár, K 69-1941-50966: 24.) A magyar álláspontot alapvetõen meghatározta, hogy a szerzõdés életbelépéséhez, illetve megvalósításához nem volt szükség a magyar oldalon új vasúti beruházáshoz, mert fél évszázaddal korábban, az orosz–magyar gazdasági kapcsolatok megvalósításának szükségességét már figyelembe vették. (Észak-kelet Magyar-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

59

országi Vasút Rt. 1888. XVII. törvénycikk.) A szerzõdéseket megkötötték, de a Szovjetunió megtámadásával értelmüket vesztették. Az 1920 elõtti magyar vasúthálózaton a kárpátaljaihoz hasonló jelentõségû esemény nem történt.

A második világháborút lezáró békeszerzõdések következményei A II. Világháborút követõen, az 1945. február 4-11. között megtartott jaltai konferencián Kárpátalját Csehszlovákiától Szovjet-Ukrajna területéhez csatolták. A Budapest–Miskolc–Sátoraljaújhely–Csap–Munkács–Verecke vasúti nemzetközi fõvonal immár három országon vezetett át (Magyarország, Csehszlovákia, Szovjetunió). (A Trianoni Békeszerzõdés ezzel a döntéssel elméletileg érvényét veszette.) Az 1945-ben kötött, a háborút lezáró jóvátételi egyezmény teljesítését azonnal meg lehetett kezdeni a vonalon. Magyarország jelentõs jóvátételt fizetett a Szovjetuniónak és az I. és II. Bécsi Döntés következtében visszacsatolt, majd a háborút követõen újra elvesztett területek országainak. A Szovjetunió felé vasúton indultak meg a jóvátételi szállítások. Magyarország a szerelvényeket Sátoraljaújhelynél átadta a csehszlovák vasútnak és ezt követõen a továbbítás szervezésére nem volt lehetõsége, így a csehszlovák fél jóindulatától függött a továbbítás. Késedelmes teljesítés esetén büntetést fizetett az ország. A késedelmi díj megfizetése súlyos plusz terhet jelentett. Az 1945. évi november hó 16-án tartott kormányértekezleten a Nemzeti Bank képviselõje közli, hogy: „a jóvátételi szállításokban késedelem áll elõ, azért is, mert a szállítmány egy része szomszéd államokon keresztül megy, míg az orosz határt eléri, ahol az áruk átadására kötelezve vagyunk. … A pönálé súlyos kérdésére való tekintettel jegyzéket kellene intézni az illetékes orosz hatóságokhoz, amelyben kérjük, hogy a jóvátételi szállítmányok a magyar határon vétessenek át az oroszok részérõl.” (Magyar Országos Levéltár, XIX-J-1-j: 135.) A dokumentumokból egyértelmûen kiderül, hogy gazdasági indokok alapján, magyar javaslatra létesült a közvetlen magyar–szovjet vasúti összeköttetés, amely néhány év múlva, ugyancsak gazdasági okok miatt nemzetközi fõvonallá vált. A magyar és a szovjet vasúti nyomtáv eltérése miatt szükségessé vált egy átrakó állomás létesítése is. Az együttmûködés szabályozása egy vasúti átrakónak a Vereckei szorosban való létesítésérõl szóló, a Szovjetunió és Horthy-Magyarország között az 1940-ben megkötött szerzõdés alapján történt. A beruházás megvalósítása Magyarországot terhelte, mivel Magyarország kezdeményezte a vasúti összeköttetés kiépítését. 1946 és 1953 között elsõsorban a két ország közötti áruszállítást szolgálta ez a vasúti vonal. A szovjet vezetés kezdetben nem akarta, hogy Magyarország a társadalmi rendszerét tekintve kövesse a Szovjetuniót. A Jóvátételi szerzõdés alapján a német vagyonokat akarta átvenni és ezzel együtt a gazdasági hatalmat megszerezni Magyarország felett. Magyarországon akarta lebonyolítani a szovjet–európai kereskedelmet. (Baráth, 2005; Borhi, 2003.) Magyarország ezt a szerepet – függetlenül az 1949-es rendszerváltástól – Sztálin halálát követõen, 1953-tól 1990-ig Ausztriával közösen mindinkább betöltötte. A Szovjetunió Lemberg/Lvov vasútállomástól követõen a valamikori Osztrák–Magyar Monarchia vasúthálózatát használta Európa felé. A MÁV, az ÖBB (Osztrák Állami Vasút) és a ÑÄ (Szovjet Vasutak) együttmûködése harmonikus volt 2001-ig, egészen a magyar–szlovén vasúti átmenet megépítéséig (Ez az egyetlen új vasútvonal-építés 1920 után.) Ez az osztrák vasutat

60

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

rendkívül hátrányosan érintheti. Eleshet az olasz–szovjet vasúti tranzitszállítások bevételeitõl és azok egyéb hozadékaitól.

Néhány észrevétel a közlekedés helyzetérõl a XX–XXI. század fordulóján* Ausztria Közép-Kelet-Európa politikai-katonai és gazdasági vezetõ hatalma volt a XX. század elejéig, és ma kézenfekvõ megoldás volna a közép-kelet-európai szállításlogisztikai rendszer felújítása és ezzel együtt gazdasági hatalmának újbóli kiépítése és megerõsítése. Az utóbbi idõben tapasztalható osztrák törekvések, a Bécs és Wels között kiépíthetõ, európai mértékkel is igen nagy logisztikai szolgáltató térség a közép-kelet-európai logisztikai központokat gyakorlatilag súlytalanná teheti. (A közép-kelet-európai Ro-La szállítmányok végállomása a welsi vasúti csomópont.) A Szlovákia által megépített bõsi vízlépcsõ európai közlekedési csomóponttá fejleszthetõ, és szlovák vezetõ politikusok nyilatkozata szerint van is ilyen szándék. Osztrák–szlovák összefogással Európa legnagyobb közlekedési-logisztika központját képesek létrehozni Bécs és Pozsony között. • A folyami szállítás Pozsonytól a Duna–Majna–Rajna-csatornán keresztül adott. • Pozsony és Bécs térségét érinti, illetve azon áthalad a TEN-hálózat IV. V. VI. VII. X. nyomvonala és a Balti–Adria-folyosó. • A két fõváros repülõterei egymás közelében vannak. • Az egységes európai nyomtávú nemzetközi vasúti fõvonalak áthaladnak a térségen. Ha a „széles” orosz nyomtávú vasúti pályát akár Szlovákián, akár Magyarországon keresztül kiépítik Bécs–Pozsony térségéig, akkor az ukrán–szlovák és az ukrán–magyar határon a vasúti átrakásra megépített logisztikai központokra nincs többé szükség. A nyomtávváltás az ukrán–szlovák és az ukrán–magyar határtól közel félezer km-rel távolabb az osztrák határ térségében megoldható. Így Ukrajna, Szlovákia és Magyarország a nemzetközi vasúti tranzit szállítmányok, azok átrakásától, raktározásától, más gazdasági tevékenységektõl és az ehhez kapcsolódó igen tekintélyes vámbevételektõl és adóktól eleshet, és mindezt Ausztria szerezheti meg. Ez a folyamat a jelek szerint osztrák oldalról elindult. A Novini Zakarpattya címû lap 2010. február 2-i száma arról tudósít, hogy a vasúti tranzitszállításról tartottak tanácskozást Csapon. A fórumon Ukrajna, Ausztria, Szlovákia, Magyarország és Románia vasútjai, a szállítmányozók, az államhatalmi szervek, illetve az átrakodó terminálok képviselõi vettek részt, hogy megvitassák a tranzit, illetve export-import szállítások idei távlatait. Amennyiben Magyarországon kiépül az ukrán határtól (Záhony) a Dunai-vízlépcsõig (Gönyü) a széles nyomtávú vasútvonal, akkor Magyarország hathatós lépéseket tesz arra, hogy a kelet-nyugati vasúti szállítások adta lehetõségek felhasználásától megfossza saját gazdaságát. Ebben az esetben ugyanis nincs semmilyen kényszer vagy lehetõség a forgalom

*

A rendszerváltozástól napjainkig tartó idõszak eseményeit, döntéseit egy következõ tanulmányban kívánom részletesen elemezni.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

61

megállítására és a szállított áruk esetleges feldolgozására (vámolás, csomagolás, átalakítás, késztermék kialakítás). Az elmúlt idõszakban megépített autópályák, vasúti fõvonalak ellenére Magyarország a közel 100 év alatt semmit sem tett az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdés életbe lépésének a gazdaságára káros következményei felszámolására. A Kárpát-medence közlekedési hálózatának szerkezete a mai napig azonos az Osztrák– Magyar Monarchiában kialakított rendszerrel. Az utódországoknak pedig a közlekedési hálózat változatlan fenntartása biztosítja az európai közlekedési pozíciójuk megtartását. Amikor megépítik a Magyarországon átvezetõ autópályákat az európai közlekedési folyosó részeként, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia idejében kiépített közlekedési körhálózaton található gazdasági-közlekedési szempontból jelentõs városokat kötik össze. Így Magyarország a saját közlekedése fejlesztésével a szomszédos országok gazdaságát segíti, saját maga hátrányára. Ott épülhetnek meg a közlekedéslogisztikai központok és arra épülve a gazdasági beruházások.

6. térkép Közlekedési csomópontok a Kárpát-medencében

Pozsony

Kassa

Munkács

Bécs Budapest

Zágráb

Eszék

Nagyvárad

Szabadka

Arad

országhatár: körhálózat: autópálya nyomvonal: Forrás: saját készítés

62

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Összegzés Magyarországnak alapvetõ érdeke a Kárpát-medence XIX–XX. században kialakított közlekedési hálózatának módosítása a saját gazdasági érdekeinek megfelelõen: • A lerombolt és megcsonkított, a mai határokon átnyúló közlekedési vonalakat helyre kell hozni, valamint a Magyarországon maradt nagyvárosok közlekedési potenciálját vissza kell állítani. Közlekedési logisztikai központ ott alakítható ki, ahol minimum három irányba történik a szállítás, és ahol minimum két közlekedési ág találkozik a négybõl, vagy ahol a szállítás menetét minden esetben meg kell szakítani (egyetlen közlekedési eszközre alapozott logisztikai központ kialakításának sikeressége erõsen kérdéses). Azonban ez önmagában semmilyen fejlõdést nem generál. Területfejlesztõ hatása csak abban az esetben érvényesül, ha a logisztikai szolgáltatás igénybevételére az elsõ és/vagy a második termelõi szektorból fizetõképes vállalkozás is települ a térségbe, melyek eredményes tevékenységéhez más jellegû szolgáltatásokra is szükség van. Ez a szolgáltatás–termelés–szolgáltatás egymásra épülõ rendszerének kialakítása. • Olyan új beruházásokat kell foganatosítani, amelyek elõsegítik, hogy a nemzetközi forgalom ne kerülje el az országot (pl. közvetlen vasúti kapcsolat Záhony és Ágcsernyõ [Szlovákia] között – ebben az esetben nem szükséges Ukrajnán áthaladni Románia és DélEurópa felé). Magyarország ezzel a döntéssel jelentõsen befolyása alá tudja vonni a közvetlenül szomszédos országok kereskedelmi kapcsolatát, lehetõsége lenne egy összegyûjtõelosztó központ szerepének betöltésére. • A közlekedési szempontból még jelentõséggel bíró településeket meg kell erõsíteni a szállítás-közlekedés részére nyújtható szolgáltatások területén. A „tálcán kínált” lehetõséggel élve Magyarországnak meg kell állítania a rajta átfolyó teherszállítási forgalmat és a valamilyen hozzáadott érték megvalósításával az ide érkezõ áruféleségeket egy nagyobb feldolgozottsággal továbbadni. Ezzel jelentõs számú munkahelyet teremtene és jelentõs adóbevételekhez juttatná az országot. Az Európai Unióban a vámolás általában akkor történik, mikor a vámáru belép az Unió határán, de ez nem kötelezõ, lehetséges bárhol az Unióban. Kivéve, ha a szállított árut feldolgozzák, akkor a feldolgozás helyszínén kell vámolni és a vámtétel jelentõs százaléka a feldolgozás helyszínéül szolgáló országot illeti meg. Ez több tíz milliárd forint is lehet. • A közlekedésfejlesztési koncepciót felül kell vizsgálni abból a szempontból, hogy a megvalósításra váró nyomvonalak mennyiben segítik elõ az ország európai közlekedésilogisztikai centrumszerepének erõsítését. • Törvényekkel garantált, hosszú távon (10-15 év) meghatározott, az Európai Unión belüli és kívüli közlekedési-logisztikai vállalkozók számára egyenlõ feltételeket nyújtó beruházási és mûködési feltételeket kell biztosítani.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

63

Felhasznált irodalom A Magyar Északkeleti Vasút építésének története. (1984) Budapest, Magyar Mûszaki és Közlekedési Múzeum Könyvtár. D 1520. Bajor Tibor (2010): Záhony – a vasút és a vasúti átrakó. Doktori dolgozat. Pécsi Tudományegyetem. Baráth Magdolna (2005): Magyar–szovjet kapcsolatok 1944–1953 között. http://www.russtudies.hu/php/upload/File/11Barath-M.pdf Borhi László (2003): A magyar–szovjet viszony, 1945–55. História, 10. sz. Lampl Hugó – Hallóssy Ferenc (1947): A Duna-Tisza csatorna. Budapest, Egyetemi Nyomda. Idézi: http://www.tankonyvtar.hu/tajrendezes/tajtervezes-tajrendezes-080906-27 Majdán János (2001): A vasút szerepe a trianoni határ megállapításokban. Rubicon, 8–9. sz., 63–67. Nagy Áron (2004): Szárazföldi közlekedés a 19. század elsõ felében Magyarországon. www.vki.hu/~tfleisch/~humanokologia/.../nagyaron_szfkozl-reformkor.pdf Szalkai Gábor (2010): A 19. századi közúti forgalom jellegzetességei Magyarországon és Háromszéken. Acta Siculica, 395–416. Széchenyi István (1987): A magyar Közlekedési ügyrõl. Budapest, Könyvértékesítõ Vállalat. Vitálisné dr. Zilahy Lídia (2000): Duna-Tisza csatorna tervek a XV. század második felétõl a XIX. század közepéig. Hidrológiai Tájékoztató, 42–44. Magyar Északkeleti Vasút állandó jelleggel bíró szerzõdések gyûjteménye. 1890, Budapest. MMKM Könyvtár. Ktj: a 978. Magyar Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzõkönyvek. http://www.digitarchiv.hu/faces/framecontentgenerator.jsp?adt_id=143865&mt Magyar Országos Levéltár, K27 (1940. 12. 05.) 23R/63 Magyar Országos Levéltár, K 69-1941-50966 24. oldal. Magyar Országos Levéltár, XIX-J-1-j SZU TÜK. 59/b. Jegyzõkönyvek összekötõ megbeszélésekrõl 1945. VIII. 16-1946 I. 23., 135. oldal.

64

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Kádas Csaba* HOL A „KHMER-TENGER” A THAI-ÖBÖLBEN? Kambodzsa és Thaiföld vitája a tengerük határairól

A szerzõ bemutatja Thaiföld és Kambodzsa tengeri határvitáját, mely bár öt évtizede kezdõdött, a mai napig nem sikerült rendezni. A vita mára kevésbé az országok földrajzi határáról, az államok szuverenitásáról szól. Sokkal inkább a mindkét ország által követelt területek – a Thai-öböl kontinentális talapzatában rejtõzõ kõolaj- és földgázlelõhelyek – kihasználásáról és a várható haszon elosztásáról folyik. A tanulmány célja, hogy elemezze a nemzetközi jogi adottságokat, vázolja a két ország közötti viszály történeti hátterét, és választ találjon arra kérdésre, hogy miért nem tud évtizedek óta megállapodni a két fél, végül pedig a vita lezárásának várható szcenárióit is bemutatja.

A tenger birtoklása Többet ér egy km2 tenger, mint ugyanekkora kiváló termõföld? Bizonyára, ha a tenger nemcsak sós víz és némi halállomány. A tengerek évezredeken keresztül kellemes megélhetést, stratégiai pozíciókat és kereskedelmi utakat jelentettek. Ebbõl a megfontolásból a tengerparti államok csak ezen elõnyök kiaknázására és biztosítására törekedtek. Az országok okkal nem pazaroltak energiákat arra, hogy a nyílt tengereket „birtokolják”. Gyakorlati megfontolásból kizárólag a part praktikusan (ágyúlövésnyire) ellenõrizhetõ részét tekintették az állam területének. A 19. század folyamán ez a távolság 3-6 tengeri mérföldet (1 TM = 1852 méter) jelentett. A haditechnika rohamos fejlõdése azonban mind nagyobb terület ellenõrzését tette lehetõvé. A 20. század közepéig a partok közelében jobbára a halászati vitákból fakadó kisebb konfliktusok szaporodtak meg. A tengerek akkoriban értékelõdtek fel jelentõsen, amikor tudományos igazolást nyert, hogy számottevõ szénhidrogén-lelõhelyek találhatók a szárazföld tenger alatt rejtõzõ „meghosszabbításaiban”, – a jelentõsebb tektonikus mozgásoktól mentes – kontinentális talapzatokban. A 20. század folyamán a modernizálódó államok energiaigényüket egyre nagyobb mértékben szénhidrogénekbõl fedezték. A kõolaj és a földgáz kitermelése kezdetben a könnyebben elérhetõ, szárazföldi területekre korlátozódott, de a technika fejlõdése az év-

*

adjunktus, PhD hallgató, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

65

század közepétõl képessé tette az emberiséget arra, hogy mind extrémebb területekrõl termeljék ki az egyre értékesebb energiahordozókat. A part menti területek jelentõsége ezért az 1960-as évektõl ugrásszerûen megnõtt, és hamarosan már nemcsak a néhány száz méter mélységû vizek, hanem a komplett kontinentális talapzat (akár 600 km-t is meghaladó távolságig a partvonaltól) is elérhetõ „kincs” lett.

Jog és gyakorlat Az ötvenes évektõl vált divattá, hogy az országok – hatalmi képességeiknek és technikai fejlettségüknek megfelelõen – óriási tengeri területekre kezdtek igényt formálni. A nemzetközi szabályozás hiányát a nemzetek elõször 1956-ban, Genfben igyekeztek pótolni. A két évig tartó, multilaterális tárgyalások alatt pontosították a tengerekre vonatkozó fogalmakat: többek között az államok területét és jogait. 1958-ban megszületett az ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UN Convention on the Law of the Sea, továbbiakban UNCLOS I.), mely négy egyezményt összesített. Az államok tengeri területei és jogai szempontjából az Egyezmény a Parti Tengerrõl és a Csatlakozó Övezetrõl, illetve az Egyezmény a Kontinentális Talapzatról a meghatározó. Az egyezmények a kellõ ratifikációk után, 1964-ben léptek hatályba. Az államok területe, az elsõ egyezménynek köszönhetõen az apály idején látható partvonaltól (baseline, alapvonal) 12 tengeri mérföldes (22,22 km) távolságra növekedett (territorial sea, parti tenger). Ezen felül a csatlakozó övezetben (további 12 TM) az államok – technikai, biztonsági szempontok miatt – ellenõrzési jogokat gyakorolhattak. A kontinentális talapzatról szóló egyezménynek köszönhetõen az államok már a tengerbe mélyen benyúló kontinentális talapzatok egy részére is jogot formálhattak. Pontosabban az 1964-es ratifikáció után jogilag elismerést nyert, hogy a talapzatban rejlõ kincseket, 200 méteres mélységig, az országok kiaknázhatják. Nagyon hamar meghaladta a technológiai fejlõdés a fenti, nemzetközi jogi szabályozást. A fejlettebb államok és a jelentõs olajipari vállalatok ezért nem átallottak mélyebb vizekben is kutatni, és nem riadtak vissza attól sem, hogy átkalandozzanak ígéretesebb, akár más országok partjai elõtt található kontinentális talapzatokra, melyet akkor még nyílt tengernek (high sea, nemzetközi víznek) tekintettek. Természetesen a fejletlenebb országok zömének a 200 méteres mélységig biztosított jogokból sem sikerült elõnyt kovácsolniuk, és különösen reménytelen volt partjaiktól távolabb esõ területekbõl hasznot húzni. Ugyanakkor az energiaigény egyre nõtt, ráadásul a ’70es években radikálisan megnövekedett a kõolaj ára. Így új olajmezõk felfedezése és a kitermelés biztosítása az államoknak stratégiai érdeke, míg a termelõknek jelentõs profitot ígérõ vállalkozása lett. Az ENSZ az „igazságtalanság és a szabályozatlanság orvoslására” már 1960-ban újabb konferenciát szervezett, de hat hét alatt sem sikerült közelíteni egymáshoz a nemzetközi érdekeket, így a reform (UNCLOS II.) konszenzus hiányában elmaradt. Az egyezmény felülvizsgálatára 1973-ban újabb konferenciát rendeztek, de megállapodás csak 1982-ben született, amikor 160 állam részvételével aláírták az új Tengerjogi Egyezményt (UNCLOS III.), amely a szükséges ratifikációk után, csak 1994-ben lépett hatályba. Az egyezmény legjelentõbb újítása – számtalan tengerjogi kérdés mellett – a kontinentális talapzatra vonatkozott. A talapzat jelentõs része által rejtett természeti kincsek kiaknázásának joga a part menti államoké lett. Ekkor vezették be az ún. Kizárólagos Gazdasági Övezet fogalmát

66

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

(Exclusive Economic Zone – EEZ, továbbiakban: KGÖ), mely szerint a talapzatra vonatkozóan a part menti államok a partvonaltól 200 tengeri mérföldes (kb. 370 km) távolságig kizárólagos gazdasági jogokat gyakorolhatnak (UNCLOS V./55. és VI./76). Az övezet külsõ határának természetesen párhuzamosan kell idomulnia az alapvonalhoz. A KGÖ – miként az alapvonal – határainak megállapítása is az államok joga. Éppen ezért a leírtaknak érvényt szerzõ „határkijelölések” máig számos vitát generálnak a nemzetközi kapcsolatokban. Hiszen a tengerparti országok KGÖ-jének határai többnyire nem esnek egybe a szomszédos állam(ok) elképzeléseivel. Végül – attól függõen, hogy milyen alapvonaltól számítják a 200 TM-es távolságot – a kijelölt területek gyakran átfedik egymást. A tengerjogi egyezmény (UNCLOS) ad iránymutatást a „KGÖ-határkijelölés” módjára és az átfedések tisztázására: „a választóvonalat az egyes államok parti tengerének alapvonalához legközelebb esõ pontoktól, az egyenlõ távolság elvével összhangban kell megállapítani” (UNCLOS V./74 és VI./83). A fentiekbõl következik, hogy a KGÖ-átfedések vitáinak alapja az, hogy az országok partvonalukat (alapvonalukat) „hol látják”. Az egyezmény az alapvonal meghatározása kapcsán is ad iránymutatást. Erre azonban két módszert is elismer (UNCLOS II./5. és II./7.). A normális alapvonal (a legnagyobb apálynak megfelelõ partvonal) kialakítás hiába kevésbé ellentmondásos, nem ez a jellemzo kijelölési mód. A legtöbb állam számára az egyenes alapvonal meghatározás kedves, mert lehetové teszi, hogy az állam lényegesen nagyobb alapvonalon belüli beltengert és alapvonalon túli (12 TM) parti tengert – sot ebbol fakadóan – KGÖ-t követeljen magának. Az egyenes alapvonal kialakítását a nemzetközi jog különleges körülmények esetén (UNCLOS II./6., 7., 8., 9., 10.) engedi. Ezek közül, „területnövelés” szempontjából a legtipikusabb, amikor az állam a „szárazföldhöz kalkulálja” az általa birtokolt, a „partjai elotti, racionális távolságban lévo, összefüggo szirteket, szigeteket” és ezeket aztán egyenes vonallal összekötve alakít ki új alapvonalat (UNCLOS II./6. és 7.). A délkelet-ázsiai országok zöme is leggyakrabban az egyenes alapvonaltól való számításokat alkalmazta, akkor is, ha partja „tagoltsága” ezt nem indokolta. Természetesen azért, hogy maximálják a KGÖ-ik méretét. Illetve mivel nyilvánvaló átfedésekkel lehetett számolni (több állam is igényt tart ugyanarra a területre), sokszor azért tettek így, hogy kedvezobb alkupozíciókból induljanak a szomszédos vagy szemközti államokkal – az átfedések tisztázására – rendezett tárgyalásokra. (Prescott, 1987: 39.)

Kambodzsa határai Az Európai Unióból nézve furcsának tûnhet, hogy a 21. század elején Kambodzsa még vitatott határokkal rendelkezik. Mégis könnyen megérthetjük, ha tudjuk, hogy Kambodzsa a klasszikus nemzetállamok, a modern államok kialakulásának évszázadát külsõ hatalom irányítása alatt, mások érdekeinek megfelelõen élte. A 19. század utolsó harmadától a 20. század második feléig nem volt független, majd évtizedeken keresztül háborúk és polgárháborúk sora akadályozta meg abban, hogy modern nemzetté, állammá alakuljon. A ’90-es évek elején, az ENSZ UNTAC missziója után, Kambodzsa életében új fejezet kezdõdhetett. Nagyon leegyszerûsítve kijelenthetõ, hogy Kambodzsa húsz éve „újrakezdhette” mindazt, ami a 19. század második felében csírájában megrekedt. Kambodzsa esetében a modern

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

67

nemzetállam megteremtése az ország „örökölt” földrajzi testérõl is szól, az ország határainak pontosítását is jelenti. Kambodzsa Vietnammal és Laosszal egy idõben vált függetlenné 1954-ben, amikor Francia Indokína megszûnt. Ekkor a három ország közötti határokat úgy „fogadták el”, ahogy azt a franciák „helyi kormányzási érdekei” korábban kialakították. Az „új” országok azonban nem érezték „tökéletesnek” megörökölt határaikat, mert az egykori francia határok nem voltak érzékenyek sem a történeti hivatkozásokra, sem az etnikai adottságokra. Ráadásul a még oly tökéletlennek tartott „francia örökség”, a térképek és a közigazgatási gyakorlatok értelmezése is országonként eltért. Mindenestre Kambodzsának Laosszal 541 kilométeres, Vietnammal 1228 kilométeres és Thaifölddel 803 kilométeres határokban kellett volna egyetértenie (Chambers – Wolf, 2010: 5). A „francia határok vitatottsága” Kambodzsa tengeri határgondjainak kialakulásában is döntõnek bizonyult és annak ellenére, hogy a szárazföldi határokkal kapcsolatos viták a mai napig inkább politikai, érzelmi indíttatásúak és ezért jobban exponáltak, a tengeri területek kérdése – gazdasági okokból – sokkal jelentõsebb. Kezdetben Kambodzsa és a szomszédai közötti gazdasági természetû viták a tengeren „halászati csetepatékra” korlátozódtak, de a ’70-es évektõl a kõolajlelõhelyek reménye más dimenzióba emelte a tenger, pontosabban a kontinentális talapzat birtoklásának ügyét a Thai-öbölben is.

Kambodzsa tengeri határai Kambodzsa a 320.000 km2-es Thai-öbölben 443 kilométernyi tengerpartot örökölt.1 Egy tengerparti (Vietnam), illetve egy tengerparti és szemközti szomszédja (Thaiföld) lett, ezért Kambodzsa a tengeri területeinek határát és egyes szigetek hovatartozását velük kényszerül tisztázni. A területek (szigetek, alapvonal, parti tenger, csatlakozó zóna és fõként a kizárólagos gazdasági övezet) mindhárom fél által elfogadott elhatárolása azonban a mai napig nem sikerült. Az okok sokrétûek: egyrészt a szigetek vitatott birtoklásából, másrészt a nemzetközi jog eltérõ értelmezésébõl fakadnak. Kambodzsa esetében a tengerjog értelmezése elõtti minimummal érdemes kezdeni. Hiszen, amíg a szomszédok szárazföldi területeket (szigetek, szirtek) vitatnak, addig az ezektõl függõ tengeri határok is értelmetlenek, bizonytalanok maradnak. Kambodzsa, függetlenségének elnyerése után, mindkét tengeri szomszédjával vitákba keveredett, melyeket máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Annak ellenére, hogy Thaifölddel az egyetlen vitatott földdarab a Kut-sziget (Koh Kut) volt, mégsem rendezõdött a thai–khmer tengeri területek vitája, hiszen az sokkal inkább a kontinentális talapzatról szól. Az ok természetesen gazdasági. Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei arra utalnak, hogy a két ország közötti vitatott kontinentális talapzatban található a Thai-öböl talán legértékesebb kõolajmezõjének, a „Khmer-medencének” egy része (Valencia – Johnston, 1991: 136–7).

1

68

Norodom szerint ez csak 390 km, Lafont szerint 435 km, Khim Y szerint 460 km, míg Sean 507 kmnek látja Kambodzsa tengerpartját (Jennar, 1997: 35).

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A Kambodzsa és Thaiföld közötti szárazföldi határ: a tengeri határviták gyökere 1863 augusztusában Franciaország, néhány évvel azután, hogy megvetette lábát a Mekong-deltánál, katonai erejére támaszkodva kiterjesztette protektorátusát a Kambodzsai Királyságra. 1867 júliusában Franciaország diplomáciai tárgyalások után szerzõdést kötött Sziámmal (Thaiföld), melyben meghatározták Kambodzsa (Francia Indokína) és Sziám határait, továbbá, amiért Sziám hivatalosan elismerte a francia protektorátust Kambodzsa Királysága felett, nyugati khmer tartományok thai ellenõrzését fogadták el a franciák (Thomson, 1945: 45–47). A századfordulóra azonban a franciák a Thai-öbölben és annak partvidékén további területeket vontak ellenõrzésük alá. 1902-ben így újabb szerzõdésben igyekeztek a frissített határokat rögzíteni, de ennek ratifikációja elmaradt a gyors változások miatt. 1904 nyarán Franciaország és Sziám újfent megállapodást kötött, melyben a tengerparti övezetben Kambodzsa (Francia Indokína) területnövekedését rögzítették. Az 1904es megállapodás értelmében közös bizottságnak kellett volna a határok pontos kijelölését elvégeznie. A pontosításokhoz azonban Sziám csak asszisztált. A határbejárás és -kijelölés, a térképezés elkezdõdött, de az eredmény publikálása elmaradt, mert 1907 márciusában Franciaország újabb, Sziámmal kötött szerzõdésben „visszavette” az akkorra már több mint negyven éve thai ellenõrzés alá engedett khmerek lakta területeket (Battambang, Sisiphon, Siem Reap). Kárpótlásul azonban hajlandó volt megosztozni a nemrégiben szerzett thai-öbölbéli szigeteken és a partvidéken (1. ábra).

1. ábra Francia Indokína területnövekedése a 20. század elsõ évtizedében

Forrás: (Lee, 1982)

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

69

1908 folyamán francia kezek befejezték a komplett, pontos határvonalakat jelölõ térképet, melyet az 1907-es szerzõdés utólagos mellékleteként kezeltek (ld. 5. ábra). A két ország szárazföldi határait a 2. világháború kitörésekor kezdték thai oldalról vitatni, de a tengeri határral a jelentéktelensége miatt még évtizedekig nem foglalkoztak. A hatvanas években, az immár független Kambodzsa és Thaiföld között azonban viták robbantak ki több határszakasz kapcsán. Ezek közül is kiemelkedett a thai–khmer határon fekvõ, a Nemzetközi Bíróságon (ICJ) Kambodzsának ítélt (1962) Preah Vihear templom körüli vita, melyrõl a döntés nemcsak nemzetközi precedenst teremtett, hanem a következmények máig heves indulatokat váltanak ki mindkét országban (Kádas, 2009). Ezután a felfokozott thai érzékenység, a tengerjog fejlõdése és a remélt gazdasági elõnyök miatt a tengeri határ is fókuszba került. 1963-ban a Thaiföldi Királyság és Kambodzsai Királyság között mind a tengeri határ, mind a Kut-sziget hovatartozását illetõen éles üzenetváltás történt. Mindez egy olyan idõszakban zajlott, amikor Preah Vihear 1962-es „elvesztése” következtében nemcsak a thai közvélemény, de a thai kormányzat is „elfordult” a nemzetközi szervezetektõl és érdekeit „önerõbõl” igyekezett képviselni. A sziget birtoklásáért 1965-ben a két ország egy tengeri, katonai összecsapást is vállalt. Thaiföld természetesen sikerrel védte meg a szigetet (Chambers – Wolf, 2010: 13). A Kut-sziget hovatartozása Koh Kut a Thai-öböl egy kellemes, 105 km2 kiterjedésû trópusi szigete. Gazdasági jelentéktelensége miatt lakossága is csekély (2000 fõ), birtoklása azonban földrajzi, stratégiai elõnyt jelent. A legutóbbi idõben a turisztikai lehetõségek és fõként a határmeghatározás okán gazdasági értéke is megnõtt. A Kut-sziget hovatartozását ma már csak a radikális nézeteket valló khmerek vitatják, a nemzetközi jog szerint azonban ez nem kétséges, az 1907-es szerzõdés ezzel kapcsolatban pontosan fogalmaz. A szerzõdés szerint „Franciaország visszaad Sziámnak minden szigetet a Lem Ling-foktól délre, egészen Kut-szigetéig, beleértve Kut-szigetét is.” A ’60-as évek vége óta már nem a sziget thai ellenõrzése a központi kérdés egyik országban sem. Inkább az, hogy hol húzódik a két ország – a Kut-sziget és a khmer szárazföld – között a határ, ebbõl következõen pedig hogyan „rajzolható meg” a két ország KGÖ-jének határa.

A Kambodzsa és Thaiföld közötti tengeri határ kijelölése Az ’50-es ’60-as években mindkét ország egyoldalúan igyekezett biztosítani tengerre vonatkozó jogait és ehhez készítette el az alapvonal meghatározásokat (Chhak, 1966). Az egyeztetéseket mellõzve a ’70-es évek elején, saját érdekeiknek megfelelõen rajzolták meg a kontinentális talapzatukat ábrázoló térképeiket is (Prescott, 1985). Mivel nem egyeztettek, „nem sikerült” figyelembe venni a szomszéd alapvonalát és az attól számított KGÖ-jét. Ebbõl következõen a határvonalak az egyenlõ távolság elvének (középvonal) sem feleltek meg, végsõ soron pedig jelentõs területi átfedések keletkeztek. Az 1958-as Genfi Konvenciót az öböl országai közül elsõként Kambodzsa írta alá 1960. március 18-án, melyet országgyûlése 1963-ban ratifikált. A khmer állam, egyébként már

70

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ezt megelõzõen, szintén elsõként, 1957-ben meghatározta alapvonalát. Kambodzsa a tengerpartja elõtti, ahhoz közeli kis szirteket, szigeteket kötötte össze egyenes vonallal (2. ábra). Az egyenes alapvonalra vonatkozó „puha” kritériumok zömének megfelelt a khmer igény. Ugyanakkor az 1. és 6. szakasz hossza nagyjából 30 tengeri mérföld volt, ami már vitatható távolságnak számít2 , továbbá Sovi-szigetével (Kusrovie) kapcsolatban fel szokták emlegetni, hogy emberi megtelepedésre „nem alkalmas”, ezért nem „valódi” sziget. Mindkettõnél komolyabb kifogás volt támasztható Kandor-szirtjével szemben, mely képzõdményt (Condor3 ) a legtöbb térkép egyenesen csak zátonynak ismeri el, ami szintén megkérdõjelezhetõ alapvonalpont volt. Igaz azonban, hogy Kandor-szirtje nem befolyásolja a khmer alapvonal irányát és a khmer parti tenger méretét (2. ábra).

2. ábra Kambodzsa alapvonala, 1957

Forrás: saját ábra (Kongrawd, 2008) alapján

2

Erre egzakt elõírást nem ad az UNCLOS, ugyanakkor a ’80-as évektõl az USA álláspontját (mely a 24 TM-es távolságot tekinti „logikusnak”) fogadja el a szakértõk zöme (Smith – Morison, 2000).

3

Kandor-szirt: apály idején kb. 30 cm magas szikla, mely kb. 40 km-re fekszik a parttól (Plasai, 1998).

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

71

3. ábra Thaiföld alapvonala (1. Terület), 1970

Forrás: saját ábra (Smith-Morison, 2000) alapján A Thaiföldi Királyság 1959-ben még csak a Bangkokhoz közeli kisebb öblöt nyilvánította kormányrendelettel „sajátnak” (Royal Gazette, 1959), majd 1966 októberében királyi kiáltványt adott közre, melyben jelezte, hogy a 12 tengeri mérföldes szabálynak megfelelõen ellenõrzi parti tengerét (Maritime Claims, 2005: 605). 1968. július 2-án hivatalosan ratifikálta a Genfi Konvenciót (Plasai, 1998: 3), és formálisan ezután jelentette be a kontinentális talapzataira vonatkozó igényét. 1970. június 12-én három új, egyenes alapvonal követelését hirdetett ki a thai miniszterelnök, melybõl az 1.-es terület vonatkozott Kut-sziget környékére (Royal Gazette, 1970) (3. ábra). Az 1.-es terület szinte minden UNCLOS alapvonal-kritériumnak megfelelt. Az egyetlen kifogás csak a Kut-szigetet a parttal összekötõ 8. szegmenssel szemben támasztható, mert annak a parthoz viszonyított szöge túl „meredek”, nem „idomul kellõen a part vonalához” (Prescott – Schofield, 2001: 13).

72

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A kõolaj és a földgáz szerepe a thai–khmer tengeri határ kérdésében Az összességében konzervatívnak minõsíthetõ, de a joggal nem tökéletesen harmonizáló alapvonalakat4 a ’60-as évek végén, a nemzetközi újraszabályozás hírére és az olajtársaságok megélénkülõ érdeklõdése miatt kezdték újragondolni. Egyfelõl azért, hogy Thaiföld területén (parti tenger) „biztosítható legyen” az erre felhatalmazottak jogszerû tevékenysége. Másfelõl a jövõbeni kizárólagos gazdasági övezet (ekkoriban még csak kontinentális talapzat) is ettõl az alapvonaltól függött. 1964-tõl számos nemzetközi olajtársaság kezdett „tapogatózni” a Thai-öböl talapzatában remélt földgáz- és kõolajkészletekkel kapcsolatban. A terület adottságai nagy reményekkel kecsegtettek, ráadásul a kitermelés költsége is elfogadhatónak ígérkezett, hiszen az öböl nagy részében 20–50 méteres (80 métert sehol sem haladja meg) vízmélységben lehetne dolgozni. A tengeröböl területének legnagyobb (70-80%-ának) „birtokosa” a térség sokáig politikailag legstabilabb országa, Thaiföld volt. Így a földgáz- és kõolajtermelõ vállalatok elõször itt kopogtattak és nyertek el kutatási és termelési koncessziókat. 1968. január 28-án, Thaiföld több külföldi cégnek adott kutatási jogokat: pl. Chevron, Union Oil, British Gas, Idemitsu, Mitsui Oil, Sun, Texas Pacific (Valencia – Johnston, 1991: 136). A thai kormány az õ tevékenységük zavartalansága végett határozta meg 1970-ben a fent említett három területet, melyet egyenes alapvonallal határolt. Ezt követõen a kontinentális talapzaton való kutatás is megkezdõdhetett az 1971. március 26-án született petróleumtörvény nyomán. 1972-ben, elõször a Union Oil jelentette, hogy a 12. és 13. blokkban földgázra bukkant (Nguyen, 1997: 74), majd 1974-ben a Texas Pacific is sikerrõl számolt be a „B” körzetben. 1990-ben közzétett adatok alapján a folyamatosan fejlesztett területeken (több mint 100 feltáró fúrás történt) már 1813 km3 földgázt találtak (Valencia – Johnston, 1991: 136). Idõközben, 1967-ben Kambodzsa másik szomszédja, a Vietnami Köztársaság is megfogalmazta általános igényét kontinentális talapzatára, 1970. december 1-jén életbe léptette kõolajtermelésre vonatkozó törvényét, majd 1971. június 9-én kiadta a kontinentális talapzatát meghatározó rendeltet is (Ravin, 2005: 31). A Sihanouk vezette Kambodzsa, a thai koncessziók és a vietnami aktivitás miatt 1969. szeptember 27-én kifejezte általános igényét a partjai elõtt található kontinentális talapzatra, sõt 1970. február 6-án szükségesnek érezte kormányrendelettel (Royal Kret 77/70 CE) nyomatékosítani alapvonalát és az erre épülõ kontinentálistalapzat-igényét is. Mindeközben maga is kutatási koncessziót adott, 1969. november 22-én a francia ELF (akkoriban ERAP) olajipari vállalatnak (Farrel, 1997: 191). Az ELF 1972-ben jogai 35%-át „az új kormány nyomására, átadta az Exxonnak” (akkoriban Esso) és a kutatásokat már közösen kezdték. 39.100 km2-es területük jelentõs része azonban a vitatott khmer–thai területre esett, ráadásul olyanra, melyre korábban a thai kormányzat is kutatási jogot értékesített: pl. a Sunnak és a Union Oilnak. Az Amerika-barát Lon Nol kormány (1970–75) ennek ellenére

4

Délkelet-Ázsiában nincs olyan állam, mely ne használt volna indokolatlanul egyenes alapvonalat. Minden ország esetében sajátosan értelmezték a „tagolt part”-ot és a „a partvonalat szegélyezõ szigetek”-et (Prescott – Schofield, 2005).

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

73

1973-ban újabb kutatási jogokat adott további 17.000 km2–es területre a hongkongi bejegyzésû, de amerikai Marine Associates-nek is (Valencia – Johnston, 1991: 136). Természetesen – mivel az átfedést a két állam nem rendezte – egyik cég sem kutathatott a vitatott területen. Az ELF/EXXON-csoport három kutat fúrt 1974-ig, de a kambodzsai polgárháború kitörésekor, 1975-ben kivonultak. A kutatás megszûnt, míg az átfedések rendezésére esély sem maradt.

4. ábra A ’70-es évek közepén a vitatott területen kutató cégek és kútjaik

Forrás: saját ábra (Valencia – Johnston, 1991) alapján

Thaiföld és Kambodzsa kontinentális talapzathatárának „megszilárdulása” Ezalatt Kambodzsa puccsal hatalomra jutó, új kormánya, a Lon Non kabinet (1970–75) is jelezte, hogy a korábbi khmer igényeket fenntartja. 1972. július 1-jén pedig dekrétumot (Kret 518/72 PRK) tett közzé, melyben felsorolta kontinentális talapzatának egzakt határpontjait, sõt ezeket elõször ábrázolta is egy – 1949-es kiadású francia tengerészeti – térképen. A khmer területigény – a késõbbi KGÖ – 95.000 km2-re duzzadt (6. ábra). Kambodzsa ezúttal a maximális területi „nyereségek” reményében a kontinentális talapzatának északi határvonalait az 1907-es Francia–Sziámi szerzõdésre hivatkozva rajzolta meg. Továbbá – igen kreatívan – alapvonalpontként használta az általa „birtokolt”, partjai-

74

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

tól „legtávolabb esõ” következõ szirteket, szigeteket is: Kaoh Sovi/Kusrovie5 , Kaoh Veer6 , Kaoh Ach Ses7 (8. ábra). A vitatott egyenes alapvonalakkal szembeni legerõsebb kifogás (amely a szigetnek, az alapvonalpontnak a következõ szárazföldtõl való távolságát illette) azonban nem volt felróható a khmereknek. A partvonaltól legtávolabb esõ Ach Ses-szigetek is megfelelnek a szigorú amerikai elvárásnak, hiszen innen északkeletre kb. 12 TM-re találjuk a Depond-zátonyt, míg ez a zátony kb. 20 TM-re fekszik a délkeleti szigetektõl (5. ábra).

5. ábra

Forrás: saját ábra (Dzurek, 1982) alapján

6. ábra

Forrás: saját ábra Sean Masawang alapján http://www.cfcambodge.org/Anglais/ CadreA.htm

A khmer igény kapcsán azonban két kérdés mégis kifogásolandó. Mindenekelõtt, hogy ezen a „tengeri területen belül” olyan vitatott szárazföldek (szigetek) is feküdtek, melyek évtizedek óta thai (pl. Koh Kut) vagy vietnami (pl. Kaoh Tral, vietnamiul: Dao Phu Quoc; vagy pl. a Kaoh Krachap Ses8 , vietnamiul: Dao Tho Chu) fennhatóság alatt álltak. Másod-

5

6

7

8

Sovi-sziget: kb. 11 méter „magas”; hossza kb. 402 méter; kb. 26 km-re fekszik a parttól (Plasai, 1998: 13). Veer-sziget: kb. 36 méter „magas”; hossza kb. 805 méter; kb. 68 km-re fekszik a parttól (Plasai, 1998: 13). Ach Ses-sziget (gyakran Poulo Wai néven): valójában 2 sziget, a nyugati kb. 91 méter, a keleti kb. 61 méter „magas”, hossza mindkettõnek kb. 2500 méter (Plasai, 1998: 13); kb. 100 km-re fekszenek a tengerparttól. Krachap Ses-sziget (gyakran Poulo Panjang néven): kb. 167 méter „magas”; hossza kb. 4830 méter; kb. 127 km-re van a szárazföldtõl (Plasai, 1998: 13).

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

75

sorban pedig az, hogy a khmerek, bár egyenlõ távolságra hivatkoztak a vonalak rajzolásakor, mégsem vettek tudomást a thaiok egyenes alapvonalú határáról (parti tengerérõl – 1. terület) a kritikus, északi határ kapcsán. Érdekes, hogy a szemközti határ rajzolásakor már számításba vették – ahogy maguknál is – a thaiok 2. területének alapvonalait és szigeteit. Nem véletlenül: mivel ha az öbölben minden – thai és khmer – szigetet figyelmen kívül hagynak, akkor a középvonal – az esetek többségében és összességében jelentõsen – Thaiföldnek kedvez. Így azonban – minden, akkor „elismert” szigetet figyelembe véve – elkészült a Kambodzsa számára legkedvezõbb határokat mutató térkép (6. ábra). Thaiföld sem volt rest, és 1973. május 18-án közzétette a pontos határokat tartalmazó, kontinentális talapzatra vonatkozó igényét. Thaiföld határkijelölése is figyelmen kívül hagyta az ekkora már nyilvános khmer és viet igények egy részét. Legfõképpen a különleges körülményekkel is számoló, az egyenes vonal elve szerinti, új, radikális alapvonalaikat ignorálta. (Prescott – Schofield, 2001: 12). A talapzat – egyenlõ távolságra épülõ – elhatárolásánál csak a „komoly” szigeteket (a maga részérõl: Kut, Phangan és Samui; khmer részrõl Kong, Rong és Rong Samlem) és a szárazföldet vette hivatkozási pontnak (Nguyen, 1997: 74) (7. ábra). A thai kalkuláció közelebb állt a nemzetközi jogelvekhez, így egyrészt védhetõbbnek látszik ma is, másrészt megfelelt a thai érdekeknek és maximalizálta a thai területigényt.

7. ábra Thaiföld kontinentális talapzatának határa, 1973

8. ábra Kambodzsa tengeri határai, 1972

Forrás: saját ábra (Kongrawd, 2008) alapján

76

Forrás: saját ábra (Prescott – Schofield, 2001)

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Megjegyzendõ, hogy Thaiföld számításaiban nyilvánvalóan azért nem vette figyelembe a szárazföldtõl vitatható távolságra fekvõ kis khmer (pl. Sovi vagy Ach Ses) és kis thai szigeteket (pl. Kra9 és Losin10 ), mert rosszabbul járt volna az ezektõl mért középvonal meghúzásakor. Így tehát mivel mindkét ország saját érdekeinek megfelelõ szemlélettel rajzolta meg térképét, a thai–khmer területek kb. 28.000 km2-en fedték egymást. Az elkövetkezõ évtizedekben a kormányok álláspontja nem közeledett egymáshoz. Kambodzsa még két évtizedig polgárháborús körülmények között élt, és a bizonytalan politikai környezet az olajtársaságok beruházási kedvét is elvette. Ennek ellenére 1978. január 15-én a Vörös Khmer rezsim (Demokratikus Kambodzsa), majd 1982-ben – az új UNCLOS készülésekor – Kambodzsa bábkormánya (Kambodzsai Népköztársaság) is megerõsítette az 1972-ben megfogalmazott területi igényeket. Thaiföld látva, hogy sem Vietnammal, sem a vietnami megszállás alatt álló Kambodzsával nem tud megállapodni – nem tudja elérni, hogy a számításokból a partoktól távol esõ kis szigeteket kivegyék – úgy döntött, hogy az öböl déli végén maga is – szomszédaihoz hasonlóan – „kevéssé igazolható” hivatkozással kreál egy új alapvonalat (4. terület). A thai miniszterelnök által 1992. augusztus 19-én kihirdetett alapvonal (Royal Gazette 109., 1992) egy sziklás földdarabra (Kra-sziget) és az attól 130 TM-re fekvõ, a tengerbõl 1,5 méterre kiemelkedõ sziklára (Losin-szirt) „támaszkodott”. Az új alapvonalnak köszönhetõen a thai KGÖ-igény megnõtt, éppen azon a kritikus területen, ahol a tengerfenékben a legígéretesebb földgáz- és kõolajlelõhelyek találhatók (Khmer-medence, Pattani-medence). Igaz azonban az is, hogy a két fél közötti középvonal-számításnál ezzel csak jobb alkupozíciót foglalt el a thai fél. Összességében a kis szigetek beszámítása (Ach Ses versus Kra) még így is a khmereknek kedvez. A fentiekbõl jól érzékelhetõ, hogy az átfedés nagyobb része a khmer kontinentális talapzat északi határa értelmezésének következménye, és csak másodlagos a kis szigetek „beszámításának” kérdése. Érdemes tehát mindenekelõtt az északi határ jogosságát vizsgálni.

A Kut-sziget és a szárazföldi határ Fentebb már láttuk, hogy Kut-sziget hovatartozását az 1907-es szerzõdés világosan tisztázta, de a szerzõdés folytatását thai és khmer oldalon már másként értelmezték. „…A határ Francia Indokína és Sziám között Kut-sziget legmagasabb pontjával szemközti ponton hagyja el a tengert, majd északkelet felé haladva, a Krevanh-hegy gerincén folytatódik...” A szemközti pontot természetesen egy képzeletbeli egyenes vonallal összekötve ábrázolták a térképeken (9. ábra). A vita abból fakad, hogy a szerzõdés vagy a tengert is elhatárolta, vagy arra nem vonatkozott. A thai szerzõk (pl. Kittichaiaree, 1987), a szakértõk zöme (Prescott, 1988 vagy Valencia, 1985) és egyes khmer elemzõk (Khim Y, 1978 vagy Norodom, 1976) szerint a

9

Kra-sziget: kb. 161 méter magas; hossza kb. 800 méter; kb. 47 km fekszik a parttól (Plasai, 1998: 13).

10

Losin-szirt: a sziklák kb. 1,5 méterre emelkednek a tengerszint fölé; hossza kb. 800 méter, kb. 65 km-re fekszik a parttól (Plasai, 1998: 13).

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

77

szerzõdés lényegében csak a szárazföldi határról szól, és a tengeri határ ez alapján nem értelmezhetõ. Míg a radikálisabb khmer nézetek szerint (pl. Bora, 2004 vagy Sean, 1995) – a khmer kormány évtizedek óta ezt képviseli – a szerzõdés a két ország közötti tengeri határt is kijelöli. A khmer értelmezést a térképre került vonalból és a francia nyelvû szöveg eltérõ fordításából és értelmezésébõl vezetik le (Bora, 2004.)11 , holott egy rag fordításánál egyértelmûbb jele is van, hogy a tengert is el kívánták anno határolni. Miért kellett a Kut-sziget legmagasabb pontjához viszonyítani a szárazföldi határt, ha a szerzõdés csak a szárazföldi határról szól? Szárazföldi határok kijelölésére vagy egyértelmû természetes határt szoktak választani, vagy ha ilyen nincs, akkor mesterséges határjelölõt (pl. határkövet) helyeznek el, ahogy ezt a thai–khmer határ számos más pontján meg is tették. Ezt a határjelet a szerzõdésben is rögzíthették volna. Mivel azonban nem ezt tették, hanem a parttól 35 km-re fekvõ Kut-sziget magaslatát írták tájékozódásnak a szerzõdésbe, számomra egyértelmû, hogy a vizet is szerették volna elhatárolni. Vízben ritkán helyeznek el határjelölõket, fõként, ha egyszerûbb megoldás is van. Véleményem szerintem gyakorlati okból került tehát a Kut-sziget legmagasabb pontja a szerzõdésbe. Világos, hogy egy vízen nem látható határ átlépése akkor érzékelhetõ, ha két egyértelmû pontot tekintünk tájékozódásnak. A GPS nélküli világban a szárazföldi pont a Krevanh-hegy déli csúcsa (199 méter) lett, míg a part közelében a Kut-sziget magaslata (Khao Paenthee – 315 méter) volt a legjobban értelmezhetõ pont. Így bárki számára egyértelmû kellett legyen, hogy ettõl északra sziámi, délre khmer vizeken tartózkodik.

9. ábra Az 1908-as francia térkép részlete

Forrás saját ábra (Kongrawd, 2008) alapján

11

78

10. ábra A khmer KGÖ északi részlete, 1972

Forrás: saját ábra (Prescott – Schofield, 2001) alapján

„La frontiere entre l’Indochine française et le Siam part de la mer en un point situé en face du plus haut sommet de l’île de Koh Kut. Elle suit, a partir de ce point, une direction Nord-Est jusqu’a la crete des Phnom Kravanh”- az 1907-es szerzõdés részlete.

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Mivel – a jelek szerint – a partközeli vizet elhatárolták, a kérdés inkább az: formálhatóe jog ebbõl évtizedekkel késõbb egy sokkal nagyobb területre? Következik-e ebbõl, hogy a khmer KGÖ északi határa is ezen a vonalon jogszerû? Kambodzsa ugyanis az örökölt francia–sziámi szerzõdésre hivatkozva – a képzeletbeli vonalra és a „tengernél” értelmezésre alapozva – e vonalat tekintette 1972-ben (és tekinti ma is) tengeri határnak és ennek nyugati meghosszabbításából kreálta KGÖ-jének északi határát (10. ábra). Thaiföld ezt az értelmezést elutasítja (Kongrawd, 2008). Véleményem szerint is jogosan. Egyrészt a szerzõdésben nem szerepelt szó szerint, hogy a sziget és a szárazföld között ez a tengeri határvonal (csak következtetünk erre), és különösen az nem, hogy a távoli, nemzetközi vizet e vonal mentén osztja fel Sziám és Franciaország. Másrészt, ha szó szerint errõl nem szerzõdtek, akkor az adott kor és országok jogszokása lehetne irányadó. Viszont a fenti vonal ilyen extrém értelmezését az akkori (nyugati) jogszokás – mely a partvonaltól csak 3-6 tengeri mérföldes távolságig tekintette „sajátnak” a tengert – nem indokolta. Már maga Kut szigete is a 6 tengeri mérföldes (11 km) távolság háromszorosára, 19 tengeri mérföldre fekszik a szárazföldi partvonaltól (Kongrawd, 2008: 2). Az akkori jogszokás szerint, tehát a sziget és a szárazföld közötti tengerbõl csak kétszer 6 TM-et ellenõrizhetnek a felek. A maradék 13 km-t (35 km–2x11 km = 13 km) a 20. század elején a nemzetközi jog nyílt víznek tekintette. Harmadrészt – és ez a döntõ – ha a két ország a tengerrõl nem szerzõdött, akkor az aktuális nemzetközi jogi szabály kell irányadó legyen. A nemzetközi jog (UNCLOS) szerint elfogadhatatlan, hogy az egyik ország (Kambodzsa) tengeri határvonala egy másik ország (Thaiföld) szárazföldjén haladjon keresztül. Márpedig a khmer KGÖ határvonala egyértelmûen átszeli Kut szigetét (6. ábra), ami az 1907-es szerzõdésben foglaltak szerint Thaiföld birtoka. Ennek ellenére miért gondolták azt Kambodzsában, hogy egy nonszensznek látszó értelmezésbõl kiindulva határozzák meg a KGÖ-jüket? Biztos vagyok benne, hogy a khmerek nem félreértésbõl rajzolták így a határt, hanem a maximális KGÖ meghatározásához kerestek fogódzót. Elítélhetjük, de khmer érdekek szempontjából meg is érthetjük. A próbálkozáson túl – hogy ezt a „lehetetlen” határt véletlenül valamilyen üzlet keretében a thaiok mégis elfogadják – egy apró jogi lehetõség is nyitva áll. Mert létezik olyan kiskapu, amin keresztül a megegyezéshez vezet az út. Ez pedig a „történelmi víz” kategória. A történelmi öböl (UNCLOS II./6.) meghatározás felülírja az általános joggyakorlatot. Jelen esetben a sziget és a part közötti öbölben kialakíthatna a két ország ilyet (kb. 3000 km2) és e logika mentén (történeti okokból) esetleg a képzeletbeli (francia határ) vonalat is elfogadhatnák a meghosszabbított KGÖ határának Thaiföldön is. A történelmi víz akár magyarázható is lenne, de a francia vonalból kreált khmer KGÖ akkor sem, hiszen ezzel a vitatott területek nagy részérõl, kb. 20.000 km2-nyi tengeri területrõl mondana le Thaiföld, gyakorlatilag ellentételezés és ok nélkül. Véleményem szerint a khmer KGÖ északi határát egy diplomáciai kísérletnek, egy csekély sikerrel kecsegetetõ próbának, tárgyalási alapnak kell tekinteni.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

79

A határvita rendezésének módja A ’80-as évektõl, az UNCLOS III. aláírása óta a szakértõk többször is vizsgálták a Thaiöböl delimitációját. Fentebb már utaltam rájuk, akik világosan megállapították, hogy sem a thai, sem a khmer tengeri területi igény nem felel meg a nemzetközi jog kritériumainak. Már az alapvonalak sem jogszerûek: sem a komplett khmer alapvonal, sem Thaiföld 1., 2. és 4. területének egyenes alapvonala; így az ezektõl számított KGÖ-határok sem összeegyeztethetõk az UNCLOS paragrafusaival. Mindez egyébként nem lenne probléma, hiszen két szuverén ország egymás között „bárhogy” megállapodhat területeirõl. Érdekeik azonban természetesen ütköznek. A lehetséges lépések közül a döntéshozók többsége az erõszakos megoldást ki szeretné zárni. A békés módszerek két vagy többoldalú tárgyalások eredményeit jelentik majd, melyekben mindkét fél elsõsorban jogi érveket használ. Mivel egyoldalú meghátrálásra egyik felet sem kényszeríti évtizedek óta semmi, megállapodásra csak akkor van esély, ha a tárgyalások alatt mindkét fél önkorlátozást tanúsít. Amennyiben a két ország kétoldalú tárgyalásiban elképzelhetetlennek látja a megállapodást, a döntést bízhatja független, nemzetközi szervezetekre. Ez lehetne az ENSZ Nemzetközi Bírósága (ICJ), de Thaiföld – a számára negatív döntést hozó Preah Vihear-i ügy miatt – ezt elveti, illetve fordulhatnának a felek a Tengerjogi Egyezmény Nemzetközi Bíróságához (International Tribunal for the Law of the Sea – ITLOS), ez azonban csak akkor lehetséges, ha Kambodzsa is ratifikálta12 az UNCLOS III.-at. A z egyik lehetséges megoldás: a vitatott terület „igazságos” megosztása Már a rendezés kísérlete elõtt borítékolható volt, hogy a tárgyalások alapjának egyik fél sem fogad majd el olyan „igazságosnak tûnõ elvet”, melynek köszönhetõen valamelyikük sokat veszítene. Ilyen elv lenne például, ha figyelmen kívül hagynának minden szigetet, elvetnék az egyenes alapvonalakat és mindkét fél „valódi” partvonalától mérné az egyenlõ távolságot. Ezzel azonban Kambodzsa a vitatott terület kb. 80%-áról lemondana. Ennél elfogadhatóbb, szintén „igazságos elv” lehetne a fenti ellentéte, amikor is mindkét oldal elfogadja a szomszéd „jogtalanul beszámított kis szigeteit összekötõ alapvonalait”, és így alakítanák ki a középvonalat. Ez azért látszik reálisabbnak, mert mindkét félnek fel kellene adnia kifogásolható követeléseibõl. Kambodzsa így lényegében lemondana a „jogilag védhetetlen északi határvonalról” (11. ábra), míg Thaiföld „elfogadnᔠa számára elõnytelen pici szigeteket. Összességében a teljes vitatott terület így kb. 55–45 arányban a Kambodzsai Királyságnak kedvezne (12. ábra). Ezt a megoldást a szakértõk már több mint egy évtizede javasolták (Prescott – Schofield, 2001: 9–15).

80

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

11. ábra Ajánlott északi középvonal

Forrás: saját ábra (Prescott – Schofield, 2001) alapján

12. ábra Ajánlott thai–khmer KGÖ-középvonal

Forrás: saját ábra (Prescott – Schofield, 2001) alapján

Egy másik lehetséges megoldás: a vitatott terület közös fejlesztése Amennyiben a feleknek nem sikerül megállapodniuk a vitatott terület felosztását illetõen, de az energiahordozók kitermelése és az ebbõl remélt bevételeknek „lenne helye” az állami költségvetésekben, akkor egy, a Thai-öbölben is mûködõ nemzetközi gyakorlat13 , a Közös Fejlesztési Megállapodás oldhatná fel a patthelyzetet. Ugyanakkor megjegyzendõ, hogy bár a területi szuverenitás kérdése ilyenkor „megoldódik”, az azonban, hogy a közös területen a javakat miként osztják meg, továbbra is alku tárgya marad.

Kormányzati kísérletek a vitatott területekkel kapcsolatos megállapodásra Mivel a felek a kétoldalú tárgyalásokat preferálják, a megoldás elérése régóta napirenden van. Gyakorlatilag Kambodzsa rehabilitációja óta, másfél évtizede kezdõdhettek a tárgyalások. Így Kambodzsa és Thaiföld 1994. január 13-án közös nyilatkozatban számolt be arról, hogy közös bizottságot hoznak létre (Thai–Cambodian Joint Committee on Boundary) 12

Thaiföld idén, 2011. május 15-én ratifikálta az egyezményt.

13

Thaiföld 1979-ben Malajziával ilyen megállapodást kötött egy kisebb területre.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

81

az esetleges határaikkal kapcsolatos nézetkülönbségek rendezésére. A fiatal khmer kormányzat a kérdés jelentõségét felismerve 1995-ben hozta létre az önálló Nemzeti Határellenõrzõ Hatóságot (National Authority for Border Affairs, NABA), nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy jogszerû, hivatalos dokumentációt készítsen Kambodzsa szárazföldi és vízi határairól, majd jelölje ki a határt (Munthit, 1995: 31). Már ezt megelõzõen, 1991-ben Kambodzsa új petróleumtörvényt alkotott, és 26 fejlesztési blokkra osztotta az országot. Igyekezett a területekre kutató és beruházó érdeklõdõket találni. Így napról napra fontosabb lett a kb. 28.000 km2-es tengeri átfedést is tisztázni, hiszen a hét tengeri blokkból hatot ez jelentõsen érintett (13. ábra). A bizonytalan körülmények jeleként az 1992-ben húsz blokkra, majd 1994-ben további négy blokkra kiírt pályázatok zömében nem sikerült gyõztest hirdetni (EIC, 2008). Mindössze három konzorciummal sikerült a kormánynak (Production Sharing Contract – PSC) megállapodnia.14

13. ábra Kambodzsa tengeri kutatási blokkjai

14. ábra A 2001-es MOU térképe

Forrás: saját ábra (Cambodia’s Emerging Oil and Gas Industry, 2008) alapján

Forrás: saját ábra (Memorandum of Understanding, 2001) alapján 14

82

A brit Enterprise Oil az I. és a II. blokk, a japán Campex a III. blokk, míg egy brit és egy japán óriás (Premier Oil & Idemitsu) a IV. blokk kutatására szerzõdött.

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Az 1994-es közös nyilatkozat ellenére – nem utolsósorban az erõszakos eseményektõl sem mentes kambodzsai politikai csaták miatt – csak 1997. június 21-én állt fel az elsõ közös tanács (Thai–Cambodian Joint Commission on Demarcation for Land Boundary), az is csak a szárazföldi határ demarkációjára. Holott a fenti tengeri blokkokon végzett kilenc kutatófúrás ismét ígéretes kõolaj- és földgázlelõhelyeket igazolt, ráadásul a jelek arra utaltak, hogy az átfedések területén, a nyugati és északnyugati részeken még jelentõsebb szénhidrogén-tartalékokra van kilátás. 1998-ban Thaiföld javaslatot tett egy közös fejlesztésû terület kialakítására, de akkor ezt Hun Sen kormánya elvetette. Érdekes módon 2000-ben már a khmer kormányfõ javasolta ugyanezt a megoldást, akkorra azonban Thaiföld már más álláspontra helyezkedett (Chambers – Wolf, 2010: 13).

Együttmûködési nyilatkozat a Közös Fejlesztésû Területrõl A Thaksin Shinawatra vezette thai és a Hun Sen vezette khmer kormányzat az új évezredben megtalálta a közös hangot, és az események felgyorsultak15 . Már 2000. június 14-én a két ország közös szándéknyilatkozatot adott ki (Memorandum of Understanding, MOU), amely a több mint 800 km-es szárazföldi határszakaszuk közös felülvizsgálatáról és pontos kijelölésérõl szólt. A fenti szándékból a következõ évben közös határkérdést tisztázó tanácsot (Joint Border Commission, JBC) állítottak fel az esetleges nézetkülönbségek rendezésére (St. John, 2001: 103). 2001. június 18-án pedig megszületett a tengerre vonatkozó közös szándéknyilatkozat (MOU – regarding the Area of their Overlaping Maritime Claims to the Continental Shelf), melyben megállapodtak, hogy a vitatott terület északi részét leválasztják, (14. ábra) és a nemzetközi jogelveknek megfelelõen a jövõben egyetértõen elhatárolják; míg a maradék, nagyobb területet Közös Fejlesztési Területté teszik, mihelyst egyetértõen megállapodnak a költségek és bevételek elosztásáról. Nem hivatalos hírek szerint 2003-ig jól haladtak a tárgyalások, és már elõzetes megállapodást emlegettek, melyben a nyolc részre osztott vitatott terület bevételeinek sikeres megosztásáról volt szó. 2003 elején azonban egy Kambodzsában is népszerû thai televíziós szappanoperában bizonyos kijelentések – melyek sértõen illették a khmer etnikumot, és Kambodzsa határait is kétségbe vonták – véres indulatokat váltottak ki Kambodzsa-szerte. Siem Reapban thai érdekeltségû üzleteket rongálnak meg, és a fõvárosban a Thai Nagykövetség épülete is súlyos károkat szenvedett. Egy komolytalan televíziós adás tehát rámutatott, hogy a khmer társadalom egy részében milyen mély ellenérzések élnek a thaiokkal szemben (Hinton, 2006: 445–468). A kapcsolatok ekkor fél évre fagyossá váltak, de mindkét fél érdekei miatt hamarosan újrakezdõdtek a tárgyalások. 2003 nyarának végén kinyilvánították, hogy 2006 végére szándékozzák lezárni a határkijelöléseket, míg a tengeri határok pontosítására 2007 végét nevezték meg. Ezt a dátumot azonban nem sikerült tartani. Pedig Preah Vihear ügyében a thai fél folyamatosan együttmûködést mutatott. A tengeri határ kapcsán 2006 õszéig öt alkalommal egyeztettek, de közös nevezõre nem jutottak. Thaiföld a vitatott területet függõlegesen három részre szabta volna, melybõl a szomszédos államé a hozzá kapcsolódó harmad bevételeinek 80%-a, és 20%-a a partneré, 15

2000. október 5-én Cha Amban és 2001. április 21-én Siem Reapban egyeztetett a két kormányfõ.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

83

míg a középsõ harmad bevételeit felezték volna. Kambodzsa ebbe azért nem ment bele, mert a szakértõk szerint a terület nyugati fele – a thai oldalhoz közelebb esõ harmad – látszott ígéretesebbnek, hiszen a tõszomszédságában már 30 éve folyamatos földgázkitermelés folyt. Kambodzsa ezután a terület egy függõleges és hét vízszintes felosztásával állt elõ, és a tizennégy blokkból 50–50%-os bevételmegosztást javasolt (Chambers – Wolf, 2010: 13). A tárgyalások azonban ekkor hirtelen megszakadtak. 2005-tõl Thaiföldön a kétszer miniszterelnöknek választott Thaksin Shinawatra nevéhez kapcsolt korrupciós botrányok sora robbant ki. 2006 tavaszától rendszeressé váltak a miniszterelnök távozását követelõ békés demonstrációk Bangkokban. Thaksin még ebben az évben döntõ tárgyalásokat folytatott Hun Sennel Preah Vihear nevezésének támogatásáról és a tengeri határral kapcsolatos megállapodásról. Az egyre erõsebb utcai elégedetlenségek idején, 2006 szeptemberében, amikor Thaksin New Yorkba utazott az ENSZ Közgyûlésére, Sonthi Boonyaratglin tábornok irányításával a thai hadsereg erõszak nélküli puccsot hajtott végre. A katonai vezetés egy éven belül választásokat, illetve a botrányos ügyek kivizsgálását ígérte. Hamarosan elindultak – és máig nem fejezõdtek be – Thaksin és körei ellen a korrupciós vádakat vizsgáló perek. Nem mellékes, hogy a tengeri határhoz minden bilaterális megegyezés Thaksin idején történt. Sokan úgy vélték, hogy Thaksin Preah Vihear-i megállapodása nem szólt másról, minthogy Thaksin vitatott területeket „engedett át” Kambodzsának, vagy legalábbis Preah Vihear khmer világörökségi nevezéséhez erõs támogatását ajánlotta, cserébe a Kambodzsával „közös” tengeri olajmezõk kitermeléséhez privát cégei számára próbált kedvezõ pozíciót teremteni (The Nation, 2006. augusztus 10.). Természetesen a Thaksin nevével összekapcsolódott ügyek mögül eltûnt a kormányzati támogatás, mert az utódok nem igyekeztek kontinuitást mutatni az elõzõ kormányzat politikájával (Kádas, 2009: 35–43). A thai belpolitikai viharoknak köszönhetõen a tárgyalások évekre befagytak. Ennek betetõzéseként pedig – a khmerekkel folytatott tárgyalásokat még ellenzékben erõsen támadó – új kormányzat, az Abhisit-kabinet másfél évvel ezelõtt egyoldalúan felmondta a tengeri határrendezésrõl szóló, 2001-ben kötött közös szándéknyilatkozatot (The Nation, 2009. november 6.).

Összegzés A vita kialakulásáért mindenekelõtt a két ország kormányai felelõsek, még akkor is, ha a nemzetközi jogi szabályok pontatlanok vagy nem egyértelmûek. Az országok saját érdekeiknek megfelelõ értelmezések mentén rajzolták meg tengeri határaikat, látszólag tudomást sem véve a szomszéd igényeirõl. Egyértelmû, hogy végül mindkét oldal – a nemzetközi jogra hivatkozva – olyan „lehetetlen” határokat kreált, mellyel a legnagyobb területet követelhette magának. Ezzel azonban hatalmas átfedés, vitatott terület keletkezett, melyek tisztázására kezdetben (1970–1991), a kambodzsai polgárháborús viszonyok között nem volt remény. A következõ években (1991–2001) pedig a kormányok rövidtávú érdekei meghiúsították a megállapodást. Az utóbbi évtized elsõ felében Thaksin Shinawatra és Hun Sen kormányzata közel került a megállapodáshoz, de a Thaksin-ellenes körök sikerrel használták fel – Preah Vihear mellett – a tengeri területek „ügyét” a kormányzat ellen, amely kis részben az e kérdésben mutatott politikájának is köszönhette bukását.

84

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Az akkori ellenzék, a mai kormányzat prominensei a tengeri területekkel kapcsolatos megállapodásról sugallt nézeteik és kijelentéseik „politikai rabjai” maradtak. Ennek egyértelmû jeleként, e politika betetõzéseként az évtized végére a korábbi közös szándéknyilatkozatot annulálta a thai kabinet.16 A jelek arra utalnak, hogy csak erõs gazdasági érdekek, vagy thai belpolitikai fordulat hozhatja vissza a feleket a tárgyalóasztalhoz. Ráadásul a Preah Vihear körül kialakult indulatok, úgy tûnik, még inkább elodázzák a tengeri határmegállapodás lehetõségét.

Felhasznált irodalom Cambodia‘s Emerging Oil and Gas Industry (2008). Economic Institute of Cambodia, Phnom Penh. Chhak, Sarin (1966): La frontière khméro-thaïlandaise. Doktori értekezés. Université de Paris. Chambers, Paul W. – Wolf, Siegfried O. (2010): Image-Formation at a Nation’s Edge: Thai Perceptions of its Border Dispute with Cambodia. In: WP. 52/Heidelberg Papers – South Asia Institute Department of Political Science, Heidelberg University. Dzurek, Daniel J. (1982): Staright baseline: Vietnam. Limits in the sea – 99, Washington. Farrel, Epsey Cook (1997): The Socialist Republic of Vietnam and the law of the sea. The Hague, Martinus Nijhoff. Jennar, Raoul M. (1998): Les Frontieres du Cambodge Contemporain, doktori értekezés, Institut National des Langues et Civilisations Orientales (INALCO), Paris. Kongrawd, Somjade (2008): Thailand and Cambodia Maritime Disputes. http:// www.navy.mi.th/judge/Files/Thailand%20Cambodia.pdf Khim Y, Chun (1978): Le Cambodge et le problème de l’extension des espaces maritimes dans le Golfe de Thaïlande. Doktori értekezés. Université de Droit, d’Economie et de Sciences Sociales, Paris. Kittichairee, Kriangsak (1987): The Law of the Sea and Maritime Boundary Delimitation in South-East Asia. Singapore, Oxford University Press.

16

“The MoU was pushed by Thaksin and he knew the details of the negotiations. We cannot negotiate anymore based on this MoU as it will affect our economy and security.” – Kasit Piromya, thai külügyminiszter.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

85

Kádas Csaba (2009): Preah Vihear fegyverben – Thaiföld és Kambodzsa kiújult határvitáinak háttere. In: Tudományos Közlemények, 22. Budapest, Általános Vállalkozási Fõiskola. Lee, Yong Leng (1982): Southeast Asia: Essays in Political Geography. Singapore, Singapore University Press. Munthit, Ker (1995): New Border Authority. Boundary and Security Bulletin 3. évf., 2. sz., 31. Maritime claims – reference manual (2005). DoD 2005 1-M. Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, Washington. Nguyen, Hong Thao (1997): Vietnam’s First Maritime Boundary Agreement. In: Boundary and Security Bulletin. Õszi szám. Durham, International Boundaries Research Unit. Norodom, Ranariddh (1976): Les limites du domaine maritime du Cambodge. Doktori értekezés. Université d’Aix-Marseille. Thai and Cambodian premiers will jointly survey borders. The Nation, 2006. augusztus 10. http://www.nationmultimedia.com/search/read.php?newsid=30010787 Thailand cancels oil-and-gas MoU with Cambodia. The Nation, 2009. november 6. http://www.nationmultimedia.com/2009/11/06/national/national_30116017.php Prescott, Victor – Schofield, Clive (2001): Unlimited Maritime Boundaries of the Asian Rim in Pacific Ocean. In: Maritime Briefing, 3/1). Durham, International Boundaries Research Unit. Prescott, Victor (1985): A study of the delineation of the Thai–Cambodian boundary. Research memorandum, No. 1/359 (85). Office of National Assessments, Canberra, Priestley. Prescott, Victor (1988): Maritime Boundary Delimitation in the Gulf of Thailand. In: The maritime political boundaries of the world. London, Methuen. Prescott, Victor – Schofield, Clive (2005): The Maritime Political Boundaries of the World. The Hague, Martinus Nijhoff. Prescott, Victor (1988): Political Frontiers and Boundaries. London, Allen & Unwin. Plasai, Virachai (1998): Reflections on the Issue of Continental Shelf Delimination Between Thailand and Cambodia. http://www.mfa.go.th/internet/document/833.pdf

86

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Ravin, Mom (2005): Law of the sea, maritime boundaries and dispute settlement mechanisms. United Nations – The Nippon Foundation Fellow, March–December, Germany. Sean, Péngsè (1995): Cambodge: recherches pétrolières et plateau continental. www.cfcambodge.org/Doc/Frontiere1.doc Smith, Robert W. – Morison, Sarah E. (2000): Straight Baseline Claim: Thailand. Limitis in the Seas – 122., Office of Oceans Affairs, Washington. St John, Ronald B. (2001): Land boundaries of Indochina. Boundary and Security Bulletin, 9/1, tavasz, 103. Durham, International Boundaries Research Unit. Valencia, Mark J. – Johnston, Douglas M. J (1991): Pacific Ocean boundary problems: status and solutions. Dordrecht, Martinus Nijhoff. Valencia, Mark J. (1985): South-East Asian Seas: Oil Under Troubled Waters. Singapore, Oxford University Press. Thomson, R. Stanley (1945): Siam and France 1867–1870. The Far Eastern Quarterly, 6, évf., 1. sz. (november), 41–43.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

87

88

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Buda Zsófia* AZ INTERNET HATÁSA A NYELVHASZNÁLATRA Fiatalok fogalmazásés kifejezõkészsége az internethasználattal összefüggésben** Bevezetés Napjainkban egyre többet hangoztatott vélemény, hogy az értékvesztés és az igénytelen nyelvi formák terjedése tapasztalható a hétköznapi nyelvhasználatban; egyre kevésbé figyelünk a szabatos szóhasználatra, egyre többször és több helyrõl hallani, hogy a fiatalok nyelvhasználati kompetenciája alacsonyabb, mint ami elvárható volna, valamint jóval elmarad a megelõzõ évek szintjétõl, fõként a korábbi generációk nyelvi, kifejezésbeli kompetenciájához képest (Bañzerowski, 2004). A köznyelv szürkülése nem csak stiláris problémákat vonhat maga után, hanem az interperszonális kommunikációban is fennakadásokat okozhat, ahogy Balázs mondja: „A társas kommunikációban egyre kevésbé találjuk a közös hangot” (Balázs, 2008: 19). Felmerül tehát a kérdés: mi okozza a személyközi kommunikációban a fennakadásokat? Miért tapasztaljuk egyre többször, hogy elbeszélünk egymás mellett? Talán nem tudjuk megfelelõ formába önteni a gondolatainkat? Hol kell keresnünk a probléma forrását? A kérdéshez persze sokan sok irányból közelítenek, amelyek közül csak az egyik aspektus a média hatása. Jelen tanulmány is ebbõl a nézõpontból igyekszik körbejárni a következõ kérdést: az internet elõtt töltött idõ hogyan befolyásolja a fiatalok fogalmazási és kifejezési kompetenciáját? A tanulmány abból az álláspontból indul ki, hogy a média – jelen esetben az internet – az egész társadalmi értékrendszerre, kommunikációs viselkedésre jelentõs hatással van. Így a nyelvhasználat kérdését nem lehet kiemelni a társadalmi kontextusból, hiszen a közeg meghatározza a nyelvhasználatot, befolyásolja a nyelv használóját,

*

végzõs Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, Általános Vállalkozási Fõiskola

**

A 2011-es Tóth Antal Emlékdíjjal kitüntetett dolgozat rövidített változata.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

89

attitûdjét, mind a nyelvhez, mind pedig az egész világhoz való hozzáállását. A technika gyorsulása megköveteli a kommunikáció gyorsulását is, amely szükségszerûen egyszerûsödik annak érdekében, hogy ne szakadjon meg folytonossága. Az egyszerûsödés miatt egyre kevésbé fogalmazunk világosan és hosszan, gondolatainknak pedig csak éppen a megértéshez elegendõ formát adunk. Ennek eredménye, hogy környezetünkkel nem tudjuk megértetni magunkat, szavakba önteni gondolatainkat, ami konfliktusokhoz, félreértésekhez vezethet. Pedig a nyelv feladata nem más, mint „a közlésfunkciónak minél hibátlanabb, tökéletesebb és igényesebb betöltése” (Bura, 2001: 10). Beszédstílusunk nyilvánvalóan változik annak függvényében, hogy kivel beszélünk, illetve milyen környezetben tesszük ezt. A szociolingvisztika a különbözõ társas helyzetekhez kötõdõ nyelvhasználatot regiszternek vagy csoportnyelvnek nevezi. Az adott nyelv ismerete, és helyes használata a közösséghez való tartozásnak feltétele, mely által a közös tudás, ismeret, szellemi tõke konstruálódik és hagyományozódik generációról generációra. Fontos ezért, hogy az egyén ismerje a helyzetekhez kötõdõ adekvát nyelvhasználatot és mindig a kontextushoz megfelelõ beszéd- és írásmódot válassza, amellyel hozzájárul a közlés minél igényesebb megvalósulásához, a kommunikációs folyamat, valamint a társadalomba való beilleszkedés sikerességéhez. A dolgozatban azért kapott kitüntetett szerepet a fiatal korosztály, mert ez a generáció az, amely a legintenzívebben kapcsolódik a tömegkommunikációs eszközökhöz, a különbözõ médiumokból érkezõ hatások pedig jó táptalajra találnak, befolyásolva világnézetüket, stílusukat és nyelvhasználatukat is. A dolgozat elsõdleges célja tehát, hogy körbejárja azt a kérdést: hatással van-e az internet a fiatalok nyelvhasználatra, valamint lehet-e összefüggés a fiatalok kifejezési kompetenciája és korunk domináns kommunikációs eszköze, az internet között?

A fiatalok nyelvhasználata Talán okkal mondhatják sokan, hogy a mindennapi valóság része a fiatalság nyelvhasználatának hanyatlása, szegényedése, írás- és kifejezõkészségük romlása. Azonban inkább egyfajta érdekes ambivalenciáról beszélhetünk a fiatalok nyelvhasználatával kapcsolatban. A vágy, ami hajtja õket, egyrészt a felnõttektõl való elhatárolódás, másrészt észrevehetõ egyfajta késztetés a felnõtt világba való sikeres betagozódás iránt, azáltal, hogy próbálnak kitörni a gyermeklét keretei közül, ami a nyelvhasználatukban is megmutatkozik. A XX. század második felében megszaporodtak azok a tanulmányok, amelyek az ifjúsági nyelvvel, annak a hétköznapi normától eltérõ jellegzetességeivel foglalkoztak, fõként a nyelvi elszegényedés, a szlengesedés kérdésével, érvelések hosszú sorát állítva amellé, hogy az ifjúsági nyelv egyre színtelenebb és leginkább a trágárság felé tolódik. Felvetõdik egy másik kérdés is a fiatalok kommunikációjával kapcsolatban, amely jóval nagyobb problémát jelenthet a társas interakciókban, mint a trágár, vagy lezser szóhasználat, ez a kifejezõkészség. Mint, ahogy arról már szó esett, a diákság beszéde mindig különbözött a felnõttekétõl; a rebellis nyelvhasználat évszázadok óta jellemzi beszédmódjukat, mégis, korábban nem volt tapasztalható annyi kommunikációs probléma az emberi kapcsolatokban, mint ma. Elõdeink ismerték a köznyelvi normát és adott idõben használni is tud-

90

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ták. Ma a kifejezõkészséggel – a habermasi értelemben vett kommunikatív cselekvéssel1 – az értõ, a megértõ beszéddel van probléma. A társadalomba való sikeres beilleszkedésnek nyelvi feltételei is vannak és ez nem csak a szavak szintjén, hanem elsõsorban az értõ, értelmezõ diskurzusban mérhetõ. Érdemes körüljárni, miként is definiálható a fiatalok nyelvhasználata. Célszerû mielõbb felismerni, hogy az ifjúságtól sok mindent el lehet várni, csak érettséget nem. Az ember nyelvszemlélete, stílusérzéke és nyelvi mûveltsége is csak az idõ múlásával alakul, formálódik, de mire ez kifejlõdik, általában már túljut a fiatalkoron. Vannak, akik nem a szegényedést látják a fiatalok által használt nyelvben, hanem pusztán egy állomásnak tekintik az iskolás korban megnyilvánuló nyelvhasználatot. Így Kiss Jenõ is, aki a következõképp fogalmaz: „A nyelvhasználat az életkor szerint lépcsõzetesen alakul, a beszélõk fokozatosan módosítják beszédszokásaikat, ahogy haladnak elõre a korban, s ez valamennyi nemzedék életében ismétlõdik.” (Kiss, 1995: 95). Az életkor valóban jelentõsen befolyásolja a nyelvhasználó stílusát. Másképp beszél egy gyermek, másképp egy iskolás, és szintén más mintázata van a felnõttek nyelvi viselkedésének, de a „legradikálisabb stílusváltás” (Kiss, 1995: 97) mégis az iskolás korosztálynál figyelhetõ meg. Emiatt a verbális képesség fejlesztése, az anyanyelvi nevelés régóta szerepel a pedagógusok iránt támasztott követelmények között. Az is köztudott, hogy kiemelt szerepe van a prepubertással kezdõdõ korszakban, amikor radikális nyelvi elszegényedés zajlik a fiataloknál. Ennek a folyamatnak az egyik oka egyrészt abban keresendõ, hogy az iskolai tananyag nem minden esetben, vagy csak korlátozottan épül be az élõ nyelvhasználatba (sztereotipizálódik, elidegenül a gyerekektõl), másrészt ebben a korban növekszik meg a kortárscsoportok szerepének fontossága, ami nagymértékben hozzájárul a nyelvi divergencia, a normától való elhajlás fokozódásához. Kiss Jenõ így fogalmaz: „…a fiatalok körében az egyívású s egyenrangú csoport hatása minden más hatást megelõz, így a barátok, haverok nyelvi hatása is nagyobb, mint például a szülõké vagy az iskoláé...” (Kiss 1995: 96). A gyermekek nyelvi megformáló képessége és a velük szemben kialakított magas intellektuális és nyelvi elvárások között fennálló eltérésbõl adódó feszültség azonban egy bizonyos határig motiváló erõ lehet, és arra sarkallhatja a tanulókat, hogy közeledjenek az iskola által megkívánt színvonalhoz. Az esetek többségében viszont inkább azt lehet megfigyelni, hogy éppen az említett feszültség alakít ki gátlásokat a gyerekekben, s így az iskola törekvése, amely a normatív nyelv irányába terelné a diákokat, akadályokba ütközhet. Mindenképpen figyelemre méltó probléma, hogy az általános és a középiskola egyre inkább oktatási, nem pedig nevelési intézménnyé válik. Fõként azért lényeges kérdés ez, mert míg az egyes tárgyakból bõvülnek a követelmények, addig az anyanyelvi mûveltségre, az irodalmi jártasságra vajmi kevés hangsúly kerül. Az olvasás háttérbe szorul, így a diák magára marad problémáival. Az irodalmi mûvekbõl már nem kap erkölcsi alapot, mintát, segítséget sem viselkedési kérdések megválaszolására, sem a korcsoportot jellemzõen érdeklõ létkérdésekre. A növekvõ gyermek, a gondjaival küszködõ kamasz ebbõl kifolyólag, jóval kevesebb igényes forrásból kaphat alternatívákat világnézeti, egzisztenciális kérdé-

1

Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (1961) c. szociológiaelméleti fejtegetésében ír a kommunikatív cselekvésrõl.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

91

sekben. Ezen a ponton lép be általában a média, amely számos kutatás szerint a fiatalok mindennapjainak tetemes részében meghatározó tényezõ. A média sugallta magatartásminták, valamint nyelvi viselkedések azonban kevéssé fogadhatók el követendõ példa gyanánt. A nyelvhasználat jellemzi használóját, hiszen „az ember nem a szájával, hanem a személyiségével beszél”2 . Mivel számtalan nyelvi forma közül választhatunk, érdemes szem elõtt tartani, hogy az általunk választott stílus ízlésünkrõl, s nem kevésbé gondolkodásmódunkról is tanúságot tesz. A megfelelõ stílus kiválasztásával lehetõségünk van arra, hogy a nyelvhasználatunkat is az egyéniségünkhöz tudjuk alakítani. A diákokat is arra kell biztatni, hogy válogassanak az egyéni, és fõként az igényes nyelvi formákból, amelyekkel önmagukat, egyéniségüket kifejezhetik. Amellett, hogy életvitelünk, öltözködésünk és viselkedésünk, kultúránk mesél arról, hogy milyenek vagyunk, beszédmódunk is legalább annyit elárul az egyénrõl, mint az elõbb felsoroltak, hiszen a stílus maga az ember3 – ahogy azt Georges-Louis de Buffon is mondta akadémiai székfoglalójában.

Kifejezési problémák a vizsgált korosztálynál A fiatalok beszéde sajátos jegyeket mutat. A témával foglalkozó szakemberek elsõsorban szóhasználati különbségekre hívják fel a figyelmet, de a figyelmes hallgató észreveheti, hogy egyre gyakrabban lehet találkozni olyan fiatallal, aki nehezen fejezi ki magát, gondolatainak szavakba foglalásával komoly problémái vannak. Felvetõdik a kérdés, hogy minek tudható be a diákság fogalmazási nehézsége? Régóta tudjuk, hogy a nyelvhasználat befolyással van a gondolkodásra. Mindenekelõtt meg kell említeni Sapir és Whorf sokat idézett nyelvi relativitás elméletét, amely kimondja: a nyelv határozza meg a tudatot. A nyelvet a használó formálja, tehát olyan a gondolkodása is, mint amilyen a nyelvhasználata. Mindenki másképp fejezi ki gondolatait, más módot talál elképzeléseinek közvetítésére. A vizsgált problémával kapcsolatban tehát felmerül a gondolkodásbeli különbség is, amely a mai fiatalokat jellemzi. A gondolkodás nyelvre gyakorolt hatása érdekes vizsgálati alapot jelenthet, azonban jelen írás súlypontjai nem e kérdéskör megtárgyalására esnek. Az újkori kommunikációs technológiák jobbára az írott beszéd dominanciájának erõsödését eredményezik. A számítógép elõtt töltött órák megszaporodásával kevesebbet kommunikálunk szóban, mint írásban, ezáltal elképzelhetõ, hogy a szóbeli beszéd is az írott beszédhez hasonló tulajdonságokat mutathat. Az iskolás korosztály esetében ez hatványozottan igaz: õk nem csak „hivatalos” ügyekhez használják a számítógépet, hanem azon keresztül kommunikálnak egymással, aminek sajátos nyelvi jegyei visszaköszönhetnek a beszédjükben, iskolai fogalmazásaikban. „Az írott nyelv egyre inkább beszélt nyelvi jellegûvé válik napjainkban, és ez a folyamat tükrözõdik az iskolai fogalmazásokban is. Pedig nyilvánvalónak kellene lennie minden diák számára, az írástanulás kezdeteitõl, hogy az

92

2

Forrás: http://nyelvor.c3.hu/period/1231/123102.htm

3

Buffon székfoglalója 1753-ban a párizsi Acedémie Française-n hangzott el a stílusról tartott beszédében (Discours sur le style): „Le style c’est l’homme meme”.

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

írott és a beszélt nyelv két külön regiszter, az írott nyelvre más nyelvhasználati szabályok vonatkoznak, mint a beszélt nyelvre, más a kommunikációs helyzet, hiányzik az interaktivitás.” (Vallent, 2008: 189.)4 Molnár Edit Katalin (idézi: Vallent, 2008: 189) saját megfigyelésére alapozva a fiatalok énközpontúságát hangsúlyozza a fogalmazásmódjuk kapcsán: „Eszembe jut – kimondom” jelenségnek nevezi azt, amikor énközpontúvá válik az írás. Ilyen esetekben a diákok nem dolgozzák át alaposan a szöveget, csak saját nézõpontjukat érvényesítik, s így mások számára zavaros, nehezen érthetõ fogalmazás keletkezik. Gondolataink szavakba öntése és a hozzá illõ forma megtalálása elengedhetetlen a társas interakciók során. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha egy képzeletbeli párhuzamot vonunk az iménti jelenség és a fiatalok interneten keresztül történõ kommunikációja között. Minthogy ez a „személyes” kapcsolattartási forma (internetes csevegés) egyre hangsúlyosabb, az ebben használatos nyelvi stílus olyan területeken is teret nyerhet a valódi társas kommunikációban, ahol az teljesen inadekvát. Ha pedig valaki nem a megfelelõ stílust választja, az a másik fél vagy a csoport nemtetszését, rosszalló véleményét válthatja ki.

Internet és nyelvhasználat A fiatalabb generációk minden kétséget kizáróan már nem csak az információkat, hanem a nyelvi magatartást, nyelvi mintákat is a médiából szerzik. Az új kommunikációs technológiák megreformálják, átír(hat)ják a korábbi nyelvi normákat. Habár vannak, akik a honlapok nyelvi stílusát hivatalosnak érzik és szóhasználati komolyságot fedeznek föl (Csizmár, 2007), a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy a világháló nyelvi stílusában – amellett, hogy törekszik a stíluskeverésre (hivatalos, közéleti, szakmai) – nem mindig fedezhetõ fel a nyelvi igényesség. Többet használjuk az internetet a társas kapcsolataink ápolására is, sõt, van hogy nem személyesen vagy telefonon keressük fel a barátunkat, ismerõsünket, hanem írunk egy rövid e-mailt, összefoglalva a velünk történteket. Kényelmesebb is így, hiszen információs társadalmunk legszembetûnõbb hozománya, hogy jóval gyorsabb életre kényszeríti a benne élõket, mint elõtte bármikor. Nem jut már annyi idõ kapcsolatainkra sem. Ez a gyorsulás azonban nem csak ránk, emberekre van hatással, a nyelvre is jókora terhet rak. A hálózat gyorsasága, a kommunikációs helyzet nyomása a mérlegelõ, reflektáló fogalmazás ellenében hat – mondja Nyíri Kristóf5 . Ahogy egy angol nyelvû forrásban olvasható: „as communication between people becomes more and more instant and fast, people take less and less time to write correctly using in depths forms of writing style”6 .

4

Az interaktivitás kérdésével Az internet nyelvre gyakorolt hatásai c. fejezetben foglalkozom.

5

Kiemelés Czeizer Zoltántól. Forrás: http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/archiv/czeizer.htm

6

Forrás: http://www.freeonlineresearchpapers.com/internets-effect-interaction-communication-others. „Ahogy az emberek közötti kommunikáció egyre gyorsul, egyre kevesebb idõt fordítunk arra, hogy helyesen írjunk, és az írás stílusának megfelelõ formát használjuk” – fordította a szerzõ.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

93

A digitális közeg tehát egyfajta új nyelviséget, „digilektust”7 hoz létre; internetes nyelvhasználatunk ugyanis egyre inkább az élõbeszéd közvetlenségéhez közeledik. Fogalmazásainkban sûrûsödnek a beszédre jellemzõ elemek, úgy kezdünk írni, mintha beszélnénk, és kevésbé figyelünk már a szabatos – írott stílusnak megfelelõ – fogalmazásra. Mindezek alapján kijelenthetõ: a gyorsaság kritériuma felülírja a minõség kritériumát. Látható, hogy az internet és a nyelvhasználat viszonyának megítélése korántsem kedvezõ, és a legkevésbé sem indulatmentes. Az internet azon jellemzõje, amely másfelõl a leghasznosabb tulajdonsága (ti. a gyorsaság), új nyelvet, szabályokat és új nyelvi normát eredményez, de az lényegesen eltér a hétköznapi, nyelvi normától. „Az internetes kommunikáció alakuló szabály- és normarendszere a külsõ, interneten kívüli nyelvközösség és a hagyományos irodalmi írásbeliségre alapuló köznyelvi normarendszer szinte teljes kizárásával, az internetes közösség önszervezõdésével, belsõ egyetértésével alakul ki.” (Bódi, 2004b: 17.) Az említett változás pedig egy új nyelvi és gondolkodási minõséget hoz létre.

Az internet nyelvre gyakorolt hatása A legelsõ probléma, ami az internet és a nyelv összefüggésében felmerült: a számítógépnyelv (programnyelv) és a mai magyar köznyelv eltérése. Az internettel kapcsolatos kutatások kezdeti stádiumában elsõsorban az idegen nyelvi hatást kifogásolták, és az angol nyelv nyelvrontó hatására hívták fel a figyelmet (vö. Farkas, 1997; Szépe, 1997; Bódi, 2000; Balázs, 2005; Boda, 2007; Csizmár, 2007). Ezt elkerülendõ, Balázs Géza kezdeményezésére digitális nyelvújító mozgalom címen törekvések indultak a számítástechnika nyelvének magyarítására, s számtalan szótár is íródott a beáramló idegen szavak jobb érthetõsége érdekében.8 Újabb kérdésként felmerült a javíthatóság problémája. Korábban – a hagyományos papírra írás vagy írógép esetében – a használó rá volt kényszerítve az elõre tervezésre, a pontosságra, valamint arra, hogy jól szerkesztett, nyelvtanilag helyes mondatokat rögzítsen, hiszen a korrekció nehézkes volt. A számítógép megjelenésével ez a probléma eltûnni látszik, hiszen annyiszor lehet javítani a szövegen, ahányszor csak az ember akarja: újra lehet fogalmazni, ki lehet törölni, meg lehet változtatni az egész fogalmazást. A szövegszerkesztés kérdésköréhez kapcsolódik a túlírás lehetõsége, amely kifejezés leginkább arra vonatkozik, hogy a lényegi mondanivaló, a tartalom elsikkad, helyébe funkciótlan mondatok kerülnek. Ahogy Fábián Pál mondja: a „számítógép locsogásra ösztönöz” (idézi: Balázs, 2005: 47). Mivel nõ a számítógépen a gyors, élõbeszéd-jellegû kommunikáció, ezért hajlamosak vagyunk szövegeinket (fõleg a chat, e-mail esetében) fatikus (kapcsolattartó) elemekkel gazdagítani, a funkcionalitást elõtérbe helyezni, a jelentéstartalom, valamint az igényes fogalmazásmód rovására. A fogalmazási kompetenciát tovább csorbítja az internet következõ jellegzetessége, az intertextualitás,9 amely az internetes szövegek közötti átjárhatóságot és különféle értelme7

94

Forrás: http://www.e-nyelv.hu/2010-09-06/nyelv-kultura-es-technologia/

8

Ilyen szótárak pl. az Angol–Magyar számítástechnikai szótár, 1992, az Internet kisszótár, 1996. stb.

9

Bódi Zoltán a hipertextualitás terminust használja (Bódi, 2004a).

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

zési és befogadási sorrendet tesz lehetõvé azáltal, hogy a linearitás megszûnik. A számítógépen történõ szövegalkotás esetében is érdemes beszélni az intertextualitás kérdésérõl. A fiatalok egyre többször fogalmaznak, alkotnak szövegeket számítógépen, ami lehetõvé teszi, hogy – az internet segítségével – egy adott témában már megszületett szövegeket a sajátjukba illesszék. Szövegrészek ezáltal vándorolnak egyik szövegbõl a másikba, kicserélõdnek, beágyazódnak anélkül, hogy fel lenne tûntetve az eredeti szerzõ. Így jóformán senki sincs rákényszerítve, hogy saját maga fogalmazzon. További problémát vet föl a szövegek, szövegrészek hordozása miatt a szövegkoherencia kérdése (Balázs, 2005). Átfogalmazás, értelmezés híján, az összeillesztett szövegekben nincs gondolati rendezettség, logikai felépítés, s ez is formálja a szöveggel szemben támasztott elvárásokat. Az internet nyelvi hatásai között mindenképp megemlítendõ, a szakirodalomban sokat emlegetett interaktivitás (Morris-Ogan, 1996; Bódi, 2004; Balázs, 2005 és 2008; Boda 2007). A technológia és az internet fejlõdésével megszaporodtak azok az online felületek, amelyek azonnali kommunikációt tesznek lehetõvé. A következõ ábra az internetes mûfajokat a nyilvánosság és az interaktivitás szempontjából mutatja be.

1. ábra Az internetes mûfajok formai szempontjai a nyilvánosság és az interakciós fokozat szerint

Forrás: http://e-nyelvmagazin.hu/2010/09/10/a-blogok-nyelveszeti-aspektusai/

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

95

Jelen tanulmány az azonnali interaktivitású diskurzusok kifejezõkészségre gyakorolt hatását vizsgálja – hiszen a fiatal korosztály ezeket a szolgáltatásokat használja legsûrûbben a világhálón a társas érintkezésre – amelyben legtisztábban megnyilvánulnak az írott beszélt nyelv jellegzetességei.

Az írott beszélt nyelv A kommunikáció alapvetõen két csoportra osztható: az egyik, amelyben nem verbális jelekbõl konstruálódik a kommunikáció, a másikban verbális jelek segítségével történik a kifejtés. A nem verbális kommunikáció (gesztikulálás, mimika, tekintetnyelv) jelen tanulmány szempontjából is kiemelt, újfajta szó- és írásbeliségnek fontos tényezõje, hiszen a nem verbális üzenetek képként való kódolása lényeges elem korunk informatikai kommunikációjában. A verbális kommunikáció két alapvetõ formája a beszéd és az írás. Ezt a felosztást Balázs Géza módosítja, kiegészíti, mondván: a kommunikációs létformák a digitalizáció hatására jelentõsen megváltoztak. Ennek alapján megkülönböztet elsõdleges szóbeliségetírásbeliséget, valamint másodlagos szóbeliséget-írásbeliséget, amelyet más terminussal új beszéltnyelviségnek nevez, amelyre bizonyos fokú átmenetiség jellemzõ. A beszélt nyelvhez közeli, szlenges, képeket is felhasználó írás, illetve közlésmód a számítógép segítségével jön létre. (Balázs, 2005: 40.) A továbbiakban ezt a szakterminust használom, illetve ennek változatait: írott beszélt nyelv, írott beszéd (vö. Bódi, 2004). A kommunikációs létmódok Balázs által kiszélesített rendszerébõl a másodlagos szóbeliségre és írásbeliségre kell koncentrálni az internetes kommunikáció és nyelv vonatkozásában. Elsõdleges szóbeliség alatt az élõ, beszélt nyelvhasználatot kell érteni, amely az éppen jelenlevõ felek között zajlik. Ettõl eltérõ a másodlagos szóbeliség, amelyhez egy technikai eszköz közbeiktatására van szükség (ide sorolható a telefon, a hangosbemondó, a rádió, a televízió stb.). Ennek analógiájára könnyen definiálható az elsõdleges, valamint a másodlagos írásbeliség is. Az elsõdleges írásbeliség alatt a hagyományos írástechnikai eszközök segítségével (toll, vesszõ), felületre rögzített (papír, parafa, ház oldala), kézzel rögzített alkotást értjük. A másodlagos írásbeliség azonban már egy „új nyelvi létmód” (Balázs, 2005: 39), ahol megjelenik közvetítõként a technika. Ide sorolandó a gépírás, a számítógép által bevitt írás, illetve a mobilkommunikáció írásos megnyilvánulásai: SMS10 , illetve újabb módozata, a mobilchat. Balázs szerint ez a fajta írásbeliség közelít leginkább az élõ, beszélt nyelvhez. Boda Mária az írott dialógus (vö. Kis, 1997) kifejezést használva, tovább árnyalja a Balázs által felvázolt képet. Szerinte ugyanis amellett, hogy az írott dialógus valamilyen hálózat vagy az internet keretén belül zajlik, történhet páros vagy csoportos formában is. A stílusra (ti. írott dialógus) vonatkozóan Kis Ádám (1997) felosztásával él. Állítása szerint a hagyományos írástól, ill. beszédtõl jórészt abban mutat jelentõs eltéréseket, hogy bizonyos metakommunikációs eszközök hiányoznak belõle. Ezekbõl hármat sorol fel:

10

96

Az SMS-nyelvvel behatóan foglalkozik Veszelszki Ágnes Asszem, nemtom, h +fejt7õek-e nkd az sms-röv. – avagy az sms-beli rövidítésekrõl c. tanulmányában.

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

• A közös tér (észleleti/akusztikus.) – az írott dialógusban növelni kell az információmennyiséget a megértés érdekében.

• Bizonyos kísérõjelentések (gesztusnyelv, arcjáték) – a direkt kommunikáció növelése segíthet a hiányuk kiküszöbölésében.

• Modulációs eszközök (hangerõ, hanglejtés) – az írott dialógusban ezt hivatottak

segíteni az emoticonok, amelyek az érzelem kifejezésére alkalmas ikonikus szimbólumok, „pótolják az internetes szövegek para- és extralingvisztikai hiányosságait” (Bódi, 2004b: 39), vagy ha úgy tetszik, „melegséget” kölcsönöznek az online kommunikációnak (Wallace, 2002: 34).

Az internetes írott beszédre alapvetõen jellemzõ a „nyelvi ökonómia” (Laczkó 2007: 179), amely egyfajta írásbeli szleng kialakulását eredményezi. A beszédbeli szleng elterjedésével párhuzamosan alakult ki a „szlenges írásbeliség, amely meglehetõsen relativizálja a helyesírást, sõt, általában az írást” – mondja Balázs Géza (Balázs, 2005: 45). Ez a karakterekkel való takarékoskodás, annak érdekében, hogy a kommunikáció minél gyorsabban és gördülékenyebben folyhasson a felhasználók között. Ennek különbözõ formáival találkozhatunk az internetes kommunikáció során (Bódi, 2004; Balázs, 2005; Laczkó, 2007): 1. a szó második része hangsúlyos (hnap ’holnap’, vki ’valaki’); 2. szó eleje és vége alkotja az újonnan létrehozott szóalakot (talunk ’találkozunk’); 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

szavak kezdõbetûibõl álló rövidítések (h ’hogy’, m ’mert’, sb ’semmi baj’); szótagok vagy összetételi tagok kezdõbetûkkel való rövidítése (kv ’kávé’); számok és betûkombinációk (1ik ’egyik’, 7vége ’hétvége’, Lm1 ’elmegy’); kétjegyû mássalhangzók kihagyása (mien ’milyen’, naon ’nagyon’); pongyola kiejtésû alakváltozatok (szal ’szóval’, nemtom ’nem tudom’); összeolvadásos formák (eccer ’egyszer’); egy-egy szó vagy toldalék jellel való rögzítése (+beszéljük ’megbeszéljük’, +6ott ’meghatott’); 10. angol nyelvi szavak a) magyar toldalékolással (light-os, gózzunk) b) elangolosodás (accem ’azt hiszem’, sya ’szia’) c) angol szavak rövidítése betû és számkombinációval (jó8 ’jó éjt’).

Azáltal, hogy az online kommunikáció a szóbeliséget igyekszik leképezni írásos formára, elengedhetetlen, hogy felgyorsuljon az írás a kommunikáció folytonosságának fenntartásához. Legegyszerûbb a szavak, kifejezések rövidítésének lehetõségét választani.11 Az internetes kommunikáció gyorsasága miatt megkívánt nyelvi gazdaságosságot azonban kri-

11

Az internetes rövidítések gyûjteménye magyarul a www.rovidites.hu-n található. Angol megfelelõje a www.netlingo.hu

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

97

tikusan kell kezelni. Lehet, hogy a kommunikációs forma megköveteli a szavak rövidítését, a kifejezéskészség és igényes fogalmazás iránti igény ugyanakkor meg kell, hogy maradjon, illetve ki kell alakuljon a fiatalokban, annak érdekében, hogy kulturáltan és igényesen tudjanak megnyilvánulni a kommunikációs és társas közegekben.

Az írott beszélt nyelv jellegzetes formája – az IRC Az írott beszélt nyelv elsõsorban az interaktív kommunikációs felületeken jelenik meg, amilyen az azonnali üzenetküldést engedélyezõ Internet Relay Chat (IRC), MSN. Ezek hivatottak ugyanis a társas dialógust számítástechnikai környezetben megvalósítani az internet azon jellegzetessége által, hogy a hálózaton valós idejû, online „beszélgetéseket” tesznek lehetõvé. Az írott kommunikációs formák közül ez áll legközelebb az élõbeszédhez, azzal a különbséggel, hogy a párbeszéd korábban „elhangzott” részei visszakereshetõk, valamint a küldõ és a fogadó fél nincs kötelezve kilétének felfedésére, tehát anonimitásba is burkolózhat akár a teljes kommunikációs aktus idejére. Szembetûnõ tulajdonsága e kommunikációs formának az egyes megnyilvánulások, beszédszakaszok rövidsége, amely a már említett élõbeszéd-jelleghez köthetõ. Érdekes sajátossága (abban az esetben, ha nem privát beszélgetésrõl van szó), hogy az üzenetváltások gyors egymásutánisága következtében az üzenõt valaki más már megelõzi saját hozzászólásával, így bontva meg – adott esetben – a kommunikáció linearitását, folytonosságát. A szövegértelmezés így szükségszerûen nehezebbé válik. Balaskó így fogalmaz: „…egymástól független üzenetek rendelõdnek egymás mellé olyan sorozatot alkotva, amelyek multidimenzionális szöveggé fonódnak össze” (Balaskó, 2005: 61). Az effajta szaggatottság zavaró lehet a laikus felhasználónak – ti. más témáról folyó diskurzust is lát a sajátjával egy idõben. A figyelem így nem csupán a partnerre összpontosul, hanem egyéb csevegõkre is. Az említett szaggatottság miatt fellépõ kétséget – melyik partnernek válaszol éppen az illetõ – a felhasználók a megszólításokkal próbálják kiküszöbölni.12 E rövidség biztosítja tehát egyúttal az írásbeli kommunikáció dinamikáját, azonban nem ad lehetõséget egy-egy gondolat bõvebb, hosszabb kifejtésére. Ez utóbbinak két akadálya van: egyrészt térbeli megkötések (ablak szélessége, ahol a szöveget lehet komponálni a felhasználónak), másrészt idõbeli korlátok, hiszen ha lépést akar tartani a csevegõ a beszélgetés menetével, kénytelen minél gyorsabban reagálni. A gyorsasághoz köthetõ a helyesírási szabályok átértelmezése is. A gyors párbeszéd jórészt megindokolja a helyesírási normától való eltérést, azonban nem tagadható annak a nyelvhasználatra gyakorolt negatív hatása sem. A kérdésben két nézõpont áll egymással szemben. Egyik álláspont szerint a helyesírási szabályok gyakori, ill. olykor teljes figyelmen kívül hagyása súlyos nyelvi romlást eredményez a felhasználóknál (Sík, 2001; Vallent, 2008). A másik oldal viszont a nyelvi demokráciára hivatkozva felmentést ad a felhasználóknak, mondván, hogy a szabad helyesírás-gyakorlathoz mindenkinek joga van (Boda, 2007). 12

98

A megszólításokkal bõvebben Miklós Ágnes Kata foglalkozik tanulmányában. Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/muszaki/szamtech/wan/kultura/ircnyelv.hun

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A csevegõszobákban a kívülrõl jövõ nyelvi kontroll igen alacsony, és inkább csoportnyelvi hatások érvényesülnek. Természetesen sok minden közrejátszhat abban, hogy valaki mennyire figyel oda helyesírására, akár digitális közegben, akár a való életben. Az internetes nyelvhasználatra vonatkozóan elmondható, hogy „…a helyesírásbeli pongyolaság egyaránt fakadhat sietségbõl, vagányságból és tréfakedvbõl, egy dolog azonban bizonyos: ez tudatos nyelvi jelenség.” (Miklós, 1996.) Mindenkinek megvan a lehetõsége arra, hogy írásbeli fogalmazását megfelelõ köntösbe öltöztesse, magunk határozzuk meg, hogy írásunk mennyre gondozott, mennyire igényes.

Az írott beszélt nyelv kritikája A digitális írásmód, a hagyományos írásmódhoz képest jóval funkcionálisabbá vált. A digitális interakciókban a szövegeket a lehetõ leggyorsabban gépeljük be, és éppen csak annyira dolgozzuk ki, amennyi még nem korlátozza a megértést a befogadói oldalon. Az egyetlen érdeke tehát a szövegalkotónak, hogy „könnyen érthetõ, egyértelmû formájú, jelentésû, a befogadói háttérismerethez, kognitív kontextushoz jól alkalmazkodó, azaz releváns szöveget alkosson” (Bódi 2000). Az írott beszéddel kapcsolatos kritikák mindig az egyszerûsödést emelik ki mint legnagyobb veszélyforrást. A felgyorsult kommunikációnak ez lesz az eredménye, hiszen azzal, hogy az internet lehetõvé tette az azonnali írásbeli visszacsatolást – épp úgy, ahogy az élõbeszédben lehetséges – nem sok idõ marad a gondolatok megformálására. Ezt támasztja alá Farkas László is, aki azt mondja, hogy gondolatainkat minél tömörebben és rövidebben kell közvetítenünk az információs szupersztrádára, annak érdekében, hogy „az adatátvitel folyamatosságát és gyorsaságát ne akadályozzuk” (Farkas, 1997). Hipotézisek 1. Az internet elõtt töltött idõ mennyisége jelentõsen befolyásolja a fiatalok fogalmazási kompetenciáját. 2. Az a diák, aki kevesebb idõt tölt az internet elõtt, jobban teljesít a fogalmazási feladatban. 3. Rövidítéseket használó fiatalok kifejezési kompetenciája gyengébb, mint azoké, akik kevesebb rövidítést alkalmaznak. A vizsgálat A felmérést online, önkitöltõs kérdõív felhasználásával végeztem a 11 és a 20 év közötti korosztályban. A kérdõívet összesen 172 személy töltötte ki, a válaszadók átlagéletkora 16,7 év. A vizsgálatban arra kerestem a választ, hogy az internetezéssel töltött órák száma, valamint az online kommunikációban gyakran alkalmazott rövidítések ismerete vagy nem ismerete kihatással van-e a fiatalkorúak nyelvhasználatára, illetve kifejezõkészségére.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

99

A 172 válaszadó 96 százalékban rendelkezett otthoni internet-hozzáféréssel. A 2. ábra a kitöltõk internethasználatának gyakoriságát mutatja, ennek megoszlása igen egyenletesnek mondható.

2. ábra Egy héten internetezéssel eltöltött órák száma

Mennyi idõt töltesz online? 13%

17%

24% 24%

40 óránál többet 30-40 órát 20-30 órát 15-20 órát 10-15 órát

22% Hipotézisem szerint az online töltött idõ növekedésével a fent említett szempontok alapján gyengébb minõségû fogalmazások születnek. Ez fõként a nyelvi kifejezéskészlet és a helyesírás esetében jelent meg, ugyanis a 40 óránál többet internetezõk körében magasabb arányban kaptak gyengébb osztályzatokat a fogalmazásra a kitöltõk, mint azok, akik ennél kevesebbet interneteznek.13

13

100

Meg kell jegyezni, hogy itt arányokról van szó, mivel eltérõ a különbözõ kategóriákba tartozók száma, így egyes értékeknek nagyobb, illetve kisebb súlyt kell tulajdonítani.

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

3. ábra Az internetezéssel töltött idõ és a fogalmazás összefüggései Mennyi idõt töltesz hetente aktívan az interneten?

Nyelvi kifejezõkészség

Nyelvhelyesség

Stílus

Helyesírás

Szöveg szerkezete

40 óránál többet

átlag esetszám

2.33 21

2.48 21

2.67 21

2.43 21

2.57 21

30-40 órát

átlag esetszám

3.24 33

3.52 33

3.55 33

3.12 33

3.42 33

20-30 órát

átlag esetszám

3.03 35

3.14 35

3.20 35

3.11 35

3.37 35

15-20 órát

átlag esetszám

3.51 35

3.71 35

3.91 35

3.69 35

4.00 35

10-15 órát

átlag esetszám

3.00 23

3.26 23

3.52 23

3.17 23

3.43 23

Ha összehasonlítjuk a fenti szempontok alapján kapott értékelések átlagát, akkor megerõsödni látszik az elõbbi megállapítás, mely szerint a 40 óránál többet internetezõk kapták a legalacsonyabb értékeket. Az azonban nem állítható határozottan, hogy az online töltött órák számának növekedésével csökkennének az öt szempont alapján kiosztott értékek átlagai. Mint ahogy a táblázatból is leolvasható, a 40 óránál többet internetezõk mindegyik kategóriában a legalacsonyabb átlagokat érték el, az online töltött órák csökkenésével viszont nem növekednek egyenes arányban a pontozás átlagai. A táblázaton jól látható, hogy minden szempontból a heti 15-20 órát internetezõk kapták a legmagasabb átlagokat, a heti 10-15 órát internetezõk értékei jócskán elmaradnak ettõl. Érdekes, hogy a nyelvi kifejezõkészség utóbbi kategóriában kapta a legkevesebb értéket a 40 óránál többet internetezõk után, azaz nem fogalmaztak differenciáltabban a kevesebbet internetezõ válaszadók sem. Ezek alapján tehát nem támasztható alá egyértelmûen az internet negatív hatása a fogalmazáskészségre. Megvizsgáltam, hogy az online eltöltött idõ milyen minõségû a válaszadók körében. Az egyszerûség kedvéért mostantól az értékelés átlagát fogom elemezni. A kérdõív 4. kérdésében 1-tõl 7-ig kellett a válaszadóknak megjelölni, hogy a felsorolt online tevékenységek közül melyikkel mennyi idõt töltenek az internethasználatuk során (1-semennyi idõ; 7-nagyon sok idõ). A lehetõségek mellett a kapott átlagok szerepelnek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

online játék azonnali üzenetküldés (MSN, IRC, chat, stb.) e-mail írása/olvasása internetes hírportál olvasása internetes szakfórum (autó, számítástechnika, stb.) olvasása közösségi oldal (iWiW, Myspace, Facebook stb.) látogatása blogírás, blogolvasás, kommentelés

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

2.22 4.92 3.83 3.21 2.81 6.03 2.71

101

Ahogy az az elõzõekbõl látható, a válaszadók a legtöbb idõt a közösségi oldalakon, valamint csevegéssel töltik, ami nem meglepõ, hiszen ezeken az oldalakon zajlik a közvetlen internetes kommunikáció legnagyobb része. Az online vizsgálat alátámasztani látszik az elõzetes hipotéziseket, mely szerint az internethasználat jelentõsen befolyásolja a fiatalok nyelvhasználatát és kifejezési kompetenciáját. Az online eltöltött idõ növekedésével csökkent a fogalmazáskészség színvonala. A nemi eloszlást figyelembe véve elmondható, hogy a lányok ugyan kevesebb idõt töltenek internetezéssel, mint a fiúk, de ha interneteznek, akkor nagyobb számban választják az internetet az egymás közötti kommunikációra, azonban mindennek ellenére mégis õk írtak színvonalasabb fogalmazásokat. A kutatás egyértelmûen rávilágított ugyanakkor arra a tényre, hogy mind a fiúk, mind pedig a lányok közül a legtöbbet internetezõk csoportjából származtak az egyértelmûen gyengébb fogalmazások.

Összegzés Az új médiumok jelentõsen átstrukturálják életünket, hiszen új gondolkodási formákat követelnek meg, amelyhez új nyelvi formák megalkotása szükséges. A kérdés, hogy ezek a nyelvi formák milyen irányba mozdítják el a mindennapi kapcsolattartás nyelvi megnyilvánulásait, s nem utolsósorban az igényes magyar köznyelvet. Nyelvünk és a kapcsolattartás formái is folyamatos változásban vannak. E kijelentés napjainkra hatványozottan igaz. „A szókincs változása a társadalom, a gazdaság, az életmód, a világról való tudásunk állandó változásának következménye” (É. Kiss, 2004: 12). Szakemberek szerint újra visszatérünk az õsi kommunikációs formákhoz, amikor az élõbeszéd a jelenidejûség, a képiség (látvány), valamint a jelenlét határozta meg elsõsorban a kommunikáció jellegét. Ez természetesen új értelmet kap a multimediális korban, hiszen folyamatosan új csatornák nyílnak a társas interakciók lebonyolítására. A feldolgozandó információ mennyisége, amellyel nap mint nap találkozunk, jóval több, mint amit képesek vagyunk befogadni. Információéhségünk azonban újra és újra több információ „fogyasztására” sarkall, s e két tényezõ összeférhetetlenségébõl adódóan megpróbálunk mi magunk is gyorsulni: gyorsítjuk az információbevitelt, gyorsítjuk beszédünket, írásunkat, az életünket. A tömegkommunikáció fejlõdésének köszönhetõen pedig a multimediális világ egyre több lehetõséget ad erre. A számítógép – kiegészülve az internettel – „már nem egyedülálló magányos entitás” (Miklós, 1996), hanem társunkká avanzsál ebben a gyorsulásban. És mint társ, befolyásolja mindennapjainkat, így nyelvhasználatunkra is jelentõs hatást gyakorol. A fiatalok ebben a tekintetben még erõsebben érintettek, hiszen ez a korosztály az, amely fõként kapcsolattartásra használja az internetet. Egy friss felmérés szerint a magyar fiatalok jóval többet chatelnek, mint az európai átlag,14 ugyanakkor világviszonylatban a közösségi oldalak látogatása – tehát a kapcsolattartás modern formája – a legkeresettebb az interneten.15 E felületek legelterjedtebb kommunikációs formája az írott

14 15

102

Forrás: http://www.iab.hu/files/MCDC_Hungary.pdf Forrás: http://www.google.com/adplanner/static/top1000/#

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

beszéd, amely a beszélt nyelvtõl bizonyos mértékû eltéréseket mutat, így befolyásolja a nyelvhasználatot. Tanulmányok sora foglalkozik a fiatal korosztály nyelvi kompetenciájával, amelyek közül Vallent Brigitta aggodalma hívja fel leginkább a figyelmet a probléma kezelésének szükségességére. A tanuló „hiába érti az adott mûvet, problémát, ha a kifejezésmód korlátozottsága miatt nem tud megfelelõen számot adni […] gondolatairól, tudásáról. Csorbul a kommunikáció, ha nem képes az üzenetet a tartalmat megfelelõ formába önteni, és ezzel eljuttatni a címzetthez” (Vallent, 2007: 190). Ez nem csak iskolai közegben jelenthet problémát, hanem az élet többi területén is, így a probléma mielõbbi orvoslásra szorul. Ahogyan arra a vizsgálat is rámutatott, a fiatalok nyelvi kifejezõkészségét jelentõsen befolyásolja, hogy mennyi idõt töltenek a számítógép elõtt, illetve mennyit használják a csevegõfórumokat, ahol a gyorsaság miatt sajátos nyelvhasználat alakult ki, amely nagyban eltér a valós, köznyelvi normától. Azok, akik többet használják a kapcsolattartás e formáit, nagyobb eséllyel alkalmazzák az írott beszéd nyelv sajátosságait hivatalosabb, irányított fogalmazásokban, valamint az élõbeszédben is. A vizsgálat igazolja a kezdeti felvetést, mely szerint az internethasználat növekedésével a fiatalok fogalmazáskészsége jelentõs mértékben romolhat. Persze ez egyénenként változhat, de mindenképpen halasztást nem tûrõ problémával állunk szemben a fiatalok kifejezéskészségének kérdésében. A diákság nyelve mindig is eltért a felnõttekétõl. Olyan csoportnyelv ez, amely sajátos szókinccsel, nyelvi korpusszal jelentkezik. De ez esetben nem elsõsorban a szóhasználatban kell keresni a választ, hiszen az az idõ múltával, a felnõttkorhoz közeledve ez úgyis letisztul, átalakul. A kifejezõkészség, a kontextushoz választott megfelelõ stílus azonban lényegesebb kérdésnek látszik, hiszen „a világból annyi a miénk, amennyit mélyen és elemzõen megértünk belõle, s mi magunk is annyi vagyunk benne, amennyit meg tudunk ebbõl fogalmazni mások számára” (Bura, 2001: 139). Következésképp a szûkebb vagy a tágabb közösség is olyanná válik, amilyenné maga formálja, a nyelv által.

Felhasznált irodalom Balaskó Mária (2005): Virtuális közösségek kommunikációja a cybertérben. In: Balázs Géza – Bódi Zoltán: Az internetkorszak kommunikációja – Tanulmányok. Budapest, Gondolat – INFONIA. Balázs Géza (2005): Az internetkorszak kommunikációja. In: Balázs Géza – Bódi Zoltán: Az internetkorszak kommunikációja – Tanulmányok. Budapest, Gondolat – INFONIA. Balázs Géza (2008): A médiaszövegek nyelvi hatásai. In: Balázs Géza – H. Varga Gyula (szerk.): Káros médiatartalmak. Országos konferencia és találkozó. Eger DUE, Budapest, Líceum Kiadó.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

103

Bañczerowski Janus (2004): A nyelvi kommunikációs viselkedés aktuális kérdései. In: Balázs Géza (szerk.): A magyar nyelvi kultúra jelene és jövõje. I. Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián. Mûhelytanulmányok. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ. Boda Mária (2007): Az internet hatása a XX–XXI. század kommunikációjára és nyelvhasználatára. Kommunikáció, média, gazdaság. A Budapesti Kommunikációs Fõiskola negyedéves folyóirata. V. évf., 1. szám. Bódi Zoltán (2000): Az informatika nyelvhasználatának hatásai és nyelvstratégiai háttere. http://www.c3.hu/~magyarnyelv/00-2/bodi.htm Bódi Zoltán (2004a): Az internet hatása a szövegre és a nyelvstratégiára. In: Balázs Géza (szerk.): A magyar nyelvi kultúra jelene és jövõje II. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ. Bódi Zoltán (2004b): A világháló nyelve. Internetezõk és internetes nyelvhasználat a magyar társadalomban. Budapest, Gondolat Kiadó. Bura László (2001): Éltetõnk, mindennapi anyanyelvünk. Nyelvmûvelõ írások. Szatmárnémeti, Identitas. Csizmár Edina (2007): Médium-e az internet? Kommunikáció, média, gazdaság. A Budapesti Kommunikációs Fõiskola negyedéves folyóirata. V. évf., 1. szám. É. Kiss Katalin (2004): Anyanyelvünk állapotáról. Budapest, Osiris Kiadó. Farkas László (1997): Az internet és a nyelv. www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ nyelvtud/netnyelv.hun Kis Ádám (1997): A számítógép metakommunikációja. http://www.mek.iif.hu/porta/ szint/tarsad/nyelvtud/szmtgps.hun Kiss Jenõ (1995): Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Laczkó Mária (2007): Napjaink tizenéveseinek beszéde szóhasználati jellemzõk alapján. Magyar Nyelvõr, 2. szám. Miklós Ágnes Kata (1996): Az IRC nyelvezete. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/ muszaki/szamtech/wan/kultura/ircnyelv.hun Morris, Merill – Ogan, Christine (1996): Az internet mint tömegkommunikáció. Replika, 23–26.

104

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Sík Zoltán (2001): Gyermekek az információs Bábelben. In: Gabos Erika (szerk.): A média hatása a gyermekekre és a fiatalokra II. Dobogókõ, 2000. Budapest, Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat Magyar Egyesülete. Szépe György (1997): Az internet-korszak nyelvészete. Modern Nyelvoktatás – Alkalmazott nyelvészeti szakfolyóirat. III. évf., 1–2. szám. Vallent Brigitta (2008): Beszélt nyelvi hatások a középiskolások fogalmazásaiban. Magyar Nyelvõr, 132. évf., 2. szám. Wallace, Patricia (2002): Az internet pszichológiája. Budapest, Osiris Kiadó. Internetes források http://nyelvor.c3.hu/period/1231/123102.htm http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/archiv/czeizer.htm http://www.freeonlineresearchpapers.com/internets-effect-interaction-communicationothers http://www.e-nyelv.hu/2010-09-06/nyelv-kultura-es-technologia/ http://e-nyelvmagazin.hu/2010/09/10/a-blogok-nyelveszeti-aspektusai/ http://rovidites.hu http://netlingo.com http://www.iab.hu/files/MCDC_Hungary.pdf http://www.google.com/adplanner/static/top1000/#

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

105

106

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Kiemelkedõ ÁVF-es eredmények a XXX. Jubileumi OTDK-n  A XXX. Országos Tudományos Diákköri Konferencián összesen 14 hallgató, 11 dolgozattal képviselte az ÁVF-et. A Közgazdaságtudományi Szekcióban 11 hallgató 8 dolgozatot, a Társadalomtudományi Szekcióban 3 hallgató 3 dolgozatot mutatott be és védett meg.   Közgazdaságtudományi Szekcióban: n Bachusz Norbert I. helyezést ért el, különdíjat kapott. Konzulense Böcskei Elvira fõiskola tanár. „Kép-telenül”. A kulturális javak elszámolásának sajátosságai számviteli szempontból címû dolgozatát a Számvitel, adóellenõrzés tagozatban mutatta be. n Fikó István Nacsó szintén I.helyezett lett két különdíjjal.Témavezetõje Tóth Margitta fõiskola tanár. Fúziók és felvásárlások eredményességének elemzése eseményelemzés módszerével. Az OTP és a MOL akvizíciós tevékenységének elemzése a magyar piacon címû dolgozatát a Vállalatértékelés tagozatban mutatta be. (A tanulmány rövidített változatát közöljük.)

n Fekete Nikolett Anna és Fekete Regina Éva II. helyezéssel büszkélkedhet, konzulensük Rétallérné Görbe Éva fõiskolai docens és Gébler József mestertanár. Ha nagy leszek, közgazdász leszek címû dolgozatukat az Emberi erõforrás menedzsment tagozatban mutatták be. n Palotay Noémi és Tóth Kathrin különdíjban részesültek, Szalai Ibolya fõiskolai docens témavezetésével indultak a versenyen. E-Wanted, azaz álláskeresés a közösségi portálokon címû dolgozatukat a Társadalmi és jövedelmi viszonyok tagozatban mutatták be. Figyelemre méltó prezentációkat tartottak dolgozatukról:   n Anduska Beatrix és Szeleczki Péter felkészítõ tanára Fenyvesi Éva tanszékvezetõ fõiskolai tanár volt. Korrupció a magyar egészségügyben címû dolgozatukat a Gazdaságpolitika II. tagozatban mutatták be. n Fekete Erika konzulense Réger Béla fõiskolai tanár. A csõvezetékes szállítási ág alkalmazásának vizsgálata az Európai Uniós követelményeknek megfelelõen, a zöld logisztika aspektusából címû dolgozatát a Termelés- és logisztika menedzsment tagozatban mutatta be.

n Köles Bertalan konzulense Gébler József. Elmetérkép a vállalat fejében – Egy tanulásmódszertani eszköz bemutatása címû dolgozatát a Vezetés, szervezés II. tagozatban mutatta be.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

107

n Nyilasi Aletta konzulense Szalai Ibolya. HPR marketing egy ipari vállalatnál címû dolgozatát a Marketing a szervezeti piacokon tagozatban mutatta be. Társadalomtudományi Szekcióban: Nemzetközi tanulmányok és Közszolgálati szakos hallgatóink ebben a szekcióban álltak helyt. n Beta Viktóriát Kuti Éva fõiskolai tanár készítette fel. A magyarok és a nyelvtanulás címû dolgozatát a Szociológia I. tagozatban mutatta be. n Deli Krisztina felkészítõ tanára szintén Kuti Éva. Lengyelország és Magyarország foglalkoztatáspolitikájának és munkanélküliségi helyzetének összehasonlítása címû dolgozatát a Magyarország külkapcsolatai és egyedi nemzetközi kérdések tagozatban mutatta be. n Oláh Eszter konzulense Horváth Zoltán tanszékvezetõ fõiskolai tanár. Magyarország felkészülése a 2011-es EU-elnökségre – értékelés a cseh soros elnökség tapasztalatai alapján címû dolgozatát a Politikatudomány II. tagozatban mutatta be.   A hallgatók mellett kilenc ÁVF-es oktató dolgozott a tagozati bírálóbizottságokban és bírált el fejenként 6-8 dolgozatot.  

108

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Fikó István Nacsó* FÚZIÓK, FELVÁSÁRLÁSOK SIKERESSÉGÉNEK ELEMZÉSE ESEMÉNYELEMZÉS MÓDSZERÉVEL Az OTP Bank akvizíciós tevékenységének elemzése** Az OTP Bank Vietnamba terjeszkedne! Erre a hírre, mely kis hazánkból származik, végre a külföldi elemzõk és befektetõk is felkapták a fejüket. Az OTP Bank valóban a délkelet-ázsiai piacon folytatja fúziós tevékenységét? 2010 második felében elõször Csányi Sándortól, az OTP Bank elnök-vezérigazgatójától hallhattunk a lehetséges befektetési lehetõségrõl,1 majd Wolf László vezérigazgató-helyettes egyik interjújában, melyet a Reutersnek adott, elárulta, hogy Vietnam már régóta az OTP egyik lehetséges fúziós célországa, Románia és Szerbia mellett.2 Ebben a hírben talán nem is az OTP tervezett terjeszkedése volt igazán érdekes, hanem az, hogy ebben az idõszakban a pénzpiaci válság globális következményei és a bankok speciális helyi helyzete miatt hazánkban, de a világon másutt is, még mindig a válság és annak következményei körül forgott a sajtó, mely bizonytalanul találgatott, hogy vajon a krízisnek végre vége van-e, vagy egy újabb, talán az eddigieknél is drámaibb kimenetelû hullám következik majd. Ebben a hangulatban az OTP bejelentése érezhetõen pozitívabb hangulatot eredményezett. A befektetõk gondolkodását követve, ha a Bank forrásainak egy részét már képes terjeszkedésre fordítani, akkor nagy valószínûséggel immár stabilnak érezheti a piaci helyzetet és bízik annak várható fellendülésében. A bejelentés óta nem hallottunk részleteket a tranzakció lehetséges megvalósulását illetõen, ami nem is csoda, hiszen a hazánkban a MOL is visszafogta fúziós tevékenységét és inkább a fejlesztések felé irányítja forrásait. Ez alól talán csak a Richter kivétel, de ez vélhetõen a speciális iparági helyzetére vezethetõ vissza. A világon uralkodó trend is azt mutatja, hogy a felvásárlások az utóbbi idõszakokban –

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, Általános Vállalkozási Fõiskola

**

I. helyezett OTDK-dolgozat, rövidített változata, konzulens: Tóth Margitta fõiskolai tanár

1

http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-384163

2

http://www.reuters.com/article/2010/10/13/us-centraleurope-summit-otp-idUSTRE69B2S020101013

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

109

fõleg a válság hatásai miatt – jelentõsen visszaestek, még ha akadnak is olyan cégek, melyek ki tudták használni a válság okozta olcsó fúziós lehetõségeket. Azóta az is kiderült, hogy a magyar pénzintézet a horvát Karlovacka Banka megvásárlása iránt is érdeklõdik,3 ahol már a due-diligence audit is folyamatban van. Ezeknél talán komolyabb érdeklõdést keltett, hogy tárgyalások kezdõdtek az OTP Bank és a Royal Bank of Scotland (RBS) között a brit pénzintézet romániai leányvállalatának felvásárlásáról (forrás: Ziarul Financiar), melyre a konkrét árajánlat még kidolgozás alatt áll. A konkrét célpont meglétének tényét Csányi Sándor már az április végén megtartott közgyûlésen is megemlítette. A találgatásokat követõen most kiderült, hogy ez a célpont az RBS Romania.4 Idén a magyar állam által kivetett bankadó miatt megnövekedett teher, a devizahitelesek megsegítésére kidolgozott kormányzati megoldások miatti kötöttségek, valamint a folyamatosan változó nemzetközi hangulat és egyéb strukturális átalakítások igen nagy kihívásokat állítanak az OTP Bank és a Magyarországon tevékenykedõ tõzsdei cégek elé. Ennek ellenére 2011-ben már megfigyelhetünk olyan eredményeket, melyek biztatásul szolgálhatnak a hazai pénzügyi szereplõk aktívabb szerepvállalására és jó példával szolgáltathatnak a magyarországi vállalkozások számára. Vajon, újra beindul a felvásárlási láz? Az egyre globalizálódó piacon az Egyesült Államok, Kanada és a fejlettebb európai országok után Magyarországon is felértékelõdhetnek a fúziókból származó eredmények? A cégek vagy a befektetõk (tõzsde) részére milyen eszközök állhatnak a rendelkezésre a fúziók és felvásárlások sikerességének megállapítására? A cégvezetõk és tõzsdei befektetõk hogyan tudják gyorsan és eredményesen elõre látni illetve vizsgálni a fúziós hírek rövid távú hatásait? Hogyan tekinthetnek vissza a korábbi felvásárlások sikerességére, és késõbb hogyan ítélik meg az aktuális fúzió sikerességét? Munkámban e kérdések megválaszolására teszek kísérletet, fõleg befektetõi szemmel vizsgálva a fúziók sikerességét. A módszer, amelyet részletesen is bemutatok, immár több iparágban is bizonyította eredményességét. Fõleg a külföldi szakirodalomban olvashatunk többet róla, de már a magyar szaksajtó is több ízben foglalkozott a témával. Jelentõségét kevésbé ismerik még, és kevéssé is alkalmazzák, ami a cégek kisebb és alacsonyabb volumenû fúziós tevékenységére és a tõzsdére bevezetett társaságok kevés számára vezethetõ vissza, de legfõbb elõnye, hogy azonnal megmutatja a reakciókat a részvények árában, ezen kívül a legkülönbözõbb iparágakban és területeken is hatékonyan alkalmazható. Õszintén remélem, hogy a módszer még jobban felkelti a közgazdász szakma hazai képviselõinek érdeklõdését, és közülük egyre többen alkalmazhatják majd, a legkülönbözõbb területeken, legyen szó a fúziók hatásainak vizsgálatáról, választási reakciókról vagy akár az egyéni befektetések lehetõségének mérlegelésérõl. Elemzésemben az OTP Bank akvizíciós tranzakcióit vizsgálom eseményelemzés módszerével, rövid esettanulmányokkal kiegészítve. A fejlõdõ országok piaca magas növekedési lehetõségeket kínált és kínálhat, ezek megszerzésére a (fõleg nyugat-európai) vállalatok között máig is nagy verseny.

3

4

110

http://www.bloomberg.com/news/2011-03-24/hungary-s-otp-bank-may-acquire-croatia-skarlovacka-banka-says.html http://www.mfor.hu/cikkek/A_brit_oriastol_venne_bankot_az_OTP_Romaniaban.html

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Munkámban a 2000 és 2010 közötti fúziós idõszakot vizsgálom. Elemzésem a fúziók értékteremtõ szerepét részvényesi szemmel nézi. Ezen belül számításaim a rövid távú hatásokat, konkrétan az esemény bejelentésének hatását vizsgálják. Az OTP esetében 12 tranzakció (esemény) kapcsán igyekszem meghatározni, hogy a befektetõk, illetve a vállalatok részvényesei hogyan értékelték az akvizíciós törekvéseket, és milyen reakciók kísérték a felvásárlások bejelentését. A fúziók eredményességét, illetve sikerességét a vállalat, az ügyfél, a társadalom, valamint részvényesi szempontjából vizsgálhatjuk. Jelen esetben a cég részvényeseinek nézõpontjából indulok ki, arra a feltevésre alapozva, hogy a vállalatok célja elsõdlegesen a tulajdonosi érték növelése (Carper, 1990). A korábbi elemzések azt mutatják, hogy a felvásárlást kezdeményezõ vállalat részvényesei rövid távon veszítettek, ezzel szemben a célvállalat részvényesei nyertek a tranzakció lezárásának bejelentésére (King, 2002). Ami biztos, hogy a fúziók és felvásárlások lezárásának bejelentése a legtöbb esetben nyereséget hoz a célvállalat részvényeseinek, azonban a felvásárlást kezdeményezõ vállalat részvényesei számára nem egyértelmû az értékcsökkentõ vagy az értéknövelõ hatás. Az elemzésem tárgyát képzõ két vállalatcsoport esetében nagy és hatékony vállalatokról beszélhetünk, melyek részvényesei jobban megbízhatnak a várt szinergiák megvalósulásában. Az OTP Bankcsoport 12 kiválasztott tranzakciója mind barátságos felvásárlás eredményeképpen jött létre. Hipotézisem szerint ezért magasabb hozam volt elérhetõ. Figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy 12 kiválasztott eseménybõl 11 határon átnyúló fúzió, mely az amerikai és az európai kutatások egybehangzó eredményei szerint csökkenti a bankok értékét (Beitel – Schiereck, 2001).

Az elemzés módszertana Az elemzés fõ kérdése, hogy a bank és az olajvállalat részvényesei a fúziók bejelentését követõen realizáltak-e abnormális hozamot, ha igen, ez a hozam pozitív vagy negatív irányba tolódott-e el, illetve milyen mértékben. Az eseményelemzés során legfõbbképpen Craig MacKinlay munkájára támaszkodtam (MacKinlay, 1997). Munkám során még egy elemzési módszerrel gazdagítottam az események elemzését, mely a felvásárlásokat elemzõ rövid esettanulmányokból tevõdik össze archív szakmai cikkek alapján. Az eseményelemzés (event study) módszer nagy elõnye más elemzésekkel szemben, hogy a vizsgált esemény hatásai azonnal tükrözõdnek a részvénypiacon, így az események gazdasági hatása viszonylag rövid idõn belül felmérhetõ (MacKinlay, 1997). A hatékony piacok elmélete kimondja, hogy a részvények árfolyama minden lényeges információt tükröz, minden a vállalat számára fontos esemény beárazásra kerül a részvények árába. Erre az elméletre épít az eseményelemzés módszere is, melyet több tudományterületen is sikeresen alkalmaznak (Brealey – Myers, 1999). Az eseményelemzés oldaláról vizsgálva tehát – hatékony piacot feltételezve –, ha az árfolyam a szokásostól eltérõ mértékben változik, az azt jelenti, hogy új információ került napvilágra. Ha az árfolyam változása eltér a szokásostól, azt abnormális hozamnak nevezzük, azaz a tényleges hozamból kivonjuk a várható hozamot.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

111

τ

(1) ARiτ = Riτ − E ahol az abnormális hozam Riτ az aktuális huzam (i-edik részvény t idõpontbeli hozama), és E a normális hozam (a piac t idõpontbeli hozama). A fentieknek megfelelõen a módszer lényegét tekintve kimondhatjuk, hogy az eseményelemzés abnormális hozamot számol, valamint ennek szignifikanciaszintjét teszteli. Az abnormális hozam számítása azonban többféleképpen is történhet. A normális hozam számításának modelljei lehetnek statisztikai és közgazdasági modellek. A statisztikai modellek statisztikai feltételezések alapján az értékpapírok hozamának tulajdonságaiból indulnak ki, ezzel együtt csak minimális közgazdasági hatást tartalmaznak. A közgazdasági modellek a befektetõk viselkedését figyelembe véve gazdasági elméletekbõl indulnak ki. Fontos azonban megjegyezni, ha a gyakorlatban közgazdasági modellt használunk, figyelembe kell venni a statisztikai feltételezéseket is. A normális hozamot kétféleképpen is értelmezhetjük. Az átlagos hozam modellje szerint Xτ konstans, azt feltételezi, hogy a részvény átlag hozama az adott idõszakban állandó. A piaci modell szerint (ahol Xτ a piaci hozam) állandó lineáris reláció áll fenn a piaci hozam és a részvény hozama között. Az átlagos hozam modellje

(2) Rit = µi + ζit E(ζit) = 0

var (ζit) = σ2ζi ,

ahol µi az i-edik eszköz átlag hozama, Rit a hozam t idõszakban az i-edik részvényre vonatkozóan és ζit az i-edik értékpapír eltérése t idõpontban 0 várható értékkel és σ2ζi variancia mellett. Az átlagos hozam modelljét a normális hozam mérésére használjuk, az i-edik részvény hozamainak átlaga a számítási ablakban.

A piaci modell A piaci modell a CAMP- és az indexmodellek paradigmáját alkalmazza: egy adott részvény hozamát mutatja a piaci indexhez (portfolióhoz) képest. Relációt teremt a piaci hozam és az i-edik részvény hozama között, a legkisebb négyzetek módszerével készült lineáris regresszióval. A modell lineáris jellegzetességébõl következõen feltételezi a közös normális eszköz hozamát.

(3) Rit = αi + βiRmt + εit E(εit = 0) var(εit) = σ2εi Ahol Rit az i-edik részvény t idõpontbeli hozama, Rmt a piac t idõpontbeli hozama. A piaci modell paraméterei: αi, és βi, a regressziós együtthatók, σ2εi pedig a hibatag. Ennek megfelelõen a piaci változás kiszûrõdik az abnormális hozamból, mellyel csökkentjük az abnor-

112

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

mális hozam varianciáját. Munkámban az eseményelemzést a továbbiakban piaci modell alapján végeztem. Az események kiválasztása során a Bloomberg adatbázisa szerint összegyûjtöttem az OTP Bank felvásárlási és összeolvadási ügyleteit. Feltételként a pénzügyi szolgáltatásokra korlátoztam az adatok szûrését, ezen belül is a bankszektorra vonatkozóan. További feltételként a közép-kelet-európai régiót választottam ki. Az eseményablak és a megfigyelési periódus kiválasztása során az abnormális hozam vizsgálatára meghatároztam az eseményablakot (event window). Az eseményablak azon idõintervallumot öleli fel, amelyen belül az abnormális hozamot vizsgáljuk. Minél rövidebb az eseményablak, annál megbízhatóbb eredményt kaphatunk. Craig MacKinlay elvének megfelelõen az esemény bejelentése elõtti és utáni idõszakot vettem figyelembe. Az objektivitás megõrzése végett a fúzió napjaként a hivatalos bejelentés napját vettem figyelembe (Seiler, 2005). Az eseményablakot a (t – 1; t + 1) napnak választottam, hiszen a bejelentés információja nem éppen a bejelentés idõpontjában válik köztudottá a részvényesek számára. Ezt követõen megvizsgáltam, mennyiben módosulnak az eredmények (t – 30; t + 1) és (t – 1; t + 30) eseményablak megadása esetén. A normális hozam elemzéséhez megfigyelési periódus kijelölésére van szükség. A megfigyelési periódus kijelölésével és vizsgálatával megállapíthatjuk, hogy a hozam normális esetben hogyan viselkedik. Célja, hogy az eseményablak alapján meghatározható legyen a normális hozam. Általában az eseményablak nem esik egybe a megfigyelési periódussal, annak érdekében, hogy a normális teljesítmény modelljének becslése ne legyen hatással az eseményre. Ezeknek megfelelõen a periódus kiválasztásánál ügyeltem, hogy ne tartalmazzon a vállalatcsoportokat érintõ más fúziós eseményt. A megfigyelési periódust az eseményt megelõzõ 120 napra érdemes meghatározni. A normál hozam számításánál, néhány esemény egymáshoz való közeli idõpontja miatt, minden esetben 100 napot határoztam meg.

1. ábra Eseményablak ábrázolása

Forrás: (MacKinlay, 1997.) Az elvárt hozam számításában Stephen J. Brown és Jerold B. Warner munkájára támaszkodva a kockázattal korrigált hozamszámítás módszerét alkalmaztam. A hozamot napi hozamként állapítottam meg, ahol a részvény és az iparági index napi árfolyamára loghozamot számoltam (Brown – Warner, 1985).

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

113

(4)

A hozameltérések megállapítása érdekében elemzésemben az OTP Bank loghozamát hasonlítom össze a Bloomberg Financial Industry Index loghozamával. Kutatásom kezdõ lépéseként a Bloomberg adatbázisából a 2000 és 2010 közötti idõszakra letöltöttem az OTP Bank historikus részvényárfolyamát, valamint a BUX Index és a Financial Industry Index (MXWO0FN Index) historikus árfolyamát. Az eseményelemzéssel foglalkozó szakirodalom áttanulmányozását követõen egy olyan programot kellett választanom, melyet nagy mennyiségû és sok számítást igénylõ adatok esetén is hatékonyan tudok alkalmazni (Bedõ Tibor, 2007). A lehetséges programok közül a StataCorp LP, Stata /SE 10.0 for Windows Copyright (C) 1985–2007 programját választottam.

Az OTP Bank felvásárlási tranzakcióinak hatása a részvények árfolyamára 2. ábra Az OTP-részvény tõzsdei árfolyamának és az iparági indexnek az alakulása a 2000. január 3. – 2010. február 18-i idõszakban

Forrás: Bloomberg, saját ábra

114

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

1. táblázat Az OTP felvásárlási ügyletei és azok eredményei háromnapos eseményablak mellett (t – 1; t + 1) Bejelentés dátuma

Célvállalat

Felvásárló vállalat

Kumulált Bejelentett érték abnormális (millió dollár) hozam n. a. -3,81% 14,44 -0,75%

2001. február 5. 2001. december 7.

Postabank és Takarékpénztár OTP Banka Slovensko, a.s.

OTP Bank OTP Bank

2003. május 13. 2004. április 28. 2004. december 8.

DSK Bank EAD Robank SA OTP banka Hrvatska d.d.

OTP Bank OTP Bank OTP Bank

357,18 n. a. 312

1,81% -4,88% -0,82%

2005. szeptember 2. Agrocom 2004 Kft 2005. november. 24. CECCAR-ROMAS SA

OTP Bank OTP Bank

n. a. 2,26

-0,34% 2,04%

2006. február 7. 2006. április 3. 2006. július 3.

Raiffeisenbank Ukraine Zepter banka a.d. Beograd OTP Bank OJSC

OTP Bank OTP Bank OTP Bank

n. a. 41,31 n. a.

4,13% -1,48% 1,62%

2006. augusztus 29. 2007. november 12.

Montenegrin Crnogorska Komer Donskoy Narodny Bank

OTP Bank OTP Bank

134 40,95

2,00% -0,57%

Az események száma A pozitív kumulált abnormális hozamúak száma A negatív kumulált abnormális hozamúak száma

12 5 7

Maximum (százalék) Minimum (százalék)

4,13% -4,88%

Átlag (százalék)

-0,09%

Forrás: Bloomberg, saját számítások Az eseményelemzést esettanulmányokkal is kiegészítettem. A két módszer együttes alkalmazása lehetõvé tette, hogy a kapott eredményeket más nézõpontból is elemezni lehessen, és ezek alapján konzisztens megállapításokat lehessen levonni. A 1. táblázatnak megfelelõen a 12 felvásárlási eseménybõl 5 pozitív és 7 negatív kumulált abnormális hozamot mutatott. Ez az eredmény összhangban van a határon átnyúló tranzakciók amerikai és európai kutatásainak egybehangzó eredményeivel, miszerint ezek csökkentik a bankok értékét (Beitel – Schiereck, 2001). Kíváncsi voltam, hogy a bejelentések hatására hogyan és pontosan mire is reagáltak a befektetõk. Az alábbi esettanulmányokból, több esetben is kiderül, hogy a befektetõk nem pontosan a bejelentés napján reagáltak az akvizíciós hírekre. Pontosabban nem is reagálhattak, hiszen voltak olyan esetek is, amikor a magyar tõzsdei kereskedést követõen történt meg a bejelentés, de elõfordult olyan, hogy a Budapesti Értéktõzsde a döntésig felfüggesztette a bankpapír kereskedését. Ezen kívül az eredményeket torzíthatják olyan egyéb bejelentések is, mint például a saját részvény visszavásárlásáról, illetve a vezetõi részvény eladásáról vagy vásárlásáról szólók. A negyedéves gyorsjelentések is meghatározóan befolyásolják az árfolyamot, nem beszélve a bankpapír körüli piaci találgatások hatásáról. A következõkben (t – 1; t + 1) hosszúságú eseményablak mellett a 12 vizsgált tranzakciót részletesen elemzem, az esettanulmány-részben a Napi Gazdaság Online adta a legna-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

115

gyobb segítséget. A gazdasági napilap online változatában lehetõségem volt az archív hírek pontos visszakeresésére egészen az ezredforduló idõszakáig. A tényleges és a várható hozamot figyelembe véve az abnormális és a kumulált abnormális hozamok alapján kísérletet teszek az adott akvizíció sikerességének megállapítására az eseményelemzés szempontjait figyelembe véve. Fontos azonban kiemelni, hogy az alábbi elemzés önmagában nem képes egy vállalkozás akvizíciós tevékenységének sikerességét felmérni. Ahhoz, hogy pontosabb képet kaphassunk, szükséges figyelembe venni a munkám elsõ részében ismertetett akvizíciós szempontokat, majd az eredményességére vonatkozó módszerek szerint kidolgozni a fúziók, felvásárlások elemzési és értékelési módjait.

2. táblázat Az OTP felvásárlási ügyleteinek kumulált abnormális hozamok szerinti összehasonlítása

Bejelentés dátuma

Célvállalat

Az eseményt Az eseményt Háromnapos Felvásárló Bejelentett érték megelõzõ követõ eseményablak vállalat (millió dollár) hosszabb ablak hosszabb ablak (t – 1; t + 1) (t – 30; t + 1) (t – 1; t + 30)

2001. február 5. 2001. december 7.

Postabank és Takarékpénztár OTP Banka Slovensko, a.s.

OTP Bank OTP Bank

n. a. 14,44

-3,81% -0,75%

-7,88% 3,43%

-3,89% 4,21%

2003. május 13. 2004. április 28. 2004. december 8.

DSK Bank EAD Robank SA OTP banka Hrvatska d.d.

OTP Bank OTP Bank OTP Bank

357,18 n. a. 312

1,81% -4,88% -0,82%

-2,04% -13,91% 1,96%

0,31% -4,99% -3,26%

2005. szeptember 2. Agrocom 2004 Kft 2005. november. 24. CECCAR-ROMAS SA

OTP Bank OTP Bank

n. a. 2,26

-0,34% 2,04%

-8,68% -2,70%

-2,74% -4,90%

2006. február 7. 2006. április 3. 2006. július 3.

Raiffeisenbank Ukraine Zepter banka a.d. Beograd OTP Bank OJSC

OTP Bank OTP Bank OTP Bank

n. a. 41,31 n. a.

4,13% -1,48% 1,62%

3,46% -9,74% 0,23%

10,79% 6,91% 1,54%

2006. augusztus 29. 2007. november 12.

Montenegrin Crnogorska Komer Donskoy Narodny Bank

OTP Bank OTP Bank

134 40,95

2,00% -0,57%

7,12% 3,77%

11,57% 0,24%

12 5 7

12 6 6

12 7 5

Maximum (százalék) Minimum (százalék)

4,13% -4,88%

7,12% -13,91%

11,57% -4,99%

Átlag (százalék)

-0,09%

-2,08%

1,32%

Az események száma A pozitív kumulált abnormális hozamúak száma A negatív kumulált abnormális hozamúak száma

Forrás: Bloomberg, saját számítások A fúziót megelõzõ hosszabb eseményablak mellett (t – 30; t + 1) kapott eredmények alapján a helyzet javult, hiszen a pozitív és a negatív kimenetelû ügyletek immár kiegyenlítik egymást. Ez fõleg annak köszönhetõ, hogy a fúziót megelõzõ egy hónapot alapul véve az OTP Banka Slovensko, a. s., az OTP banka Hrvatska d. d. és a Donskoy Narodny Bank kumulált abnormális hozama pozitív irányba tolódott el a (t – 1; t + 1 ) eseményablakhoz képest. Ezzel szemben azonban a DSK Bank EAD és a CECCAR-ROMAS SA negatív irányba mozdult, mely különbség végül összességében pozitívan hatott a kumulált abnormális hozamok alakulására.

116

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A fúziót követõ hosszabb eseményablak (t – 1; t + 30) eredményei alapján a helyzet tovább javult. A bankpapírral kapcsolatos pozitív kimenetelû ügyletek aránya immár meghaladja az 58 százalékot, szemben a korábbi (t – 1; t + 1) eseményablak meghatározásával mért 42 százalékkal. A fúziót követõ egy hónapot figyelembe véve szintén az OTP Banka Slovensko, a. s., a Zepter banka a. d. Beograd és újra a Donskoy Narodny Bank pozitív kumulált abnormális hozamot hozott a (t – 1; t + 1) eseményablakban mértekhez képest. A negatív kumulált abnormális hozam itt is a CECCAR–ROMAS SA esetében volt megfigyelhetõ s a fúziót követõ hosszabb eseményablak alapján a korábbi (t – 1; t + 1) eseményablak esetén meghatározottakhoz képest, mely különbség végül összességében ismét pozitívan hatott a kumulált abnormális hozamok alakulására. Összességében megállapítható, hogy Raiffeisenbank Ukraine, az OTP Bank OJSC, illetve a Montenegrin Crnogorska Komer akvizíciója hozott egyértelmû pozitív eredményt a befektetõk megítélése szerint. Így a három módon számított eseményablak átlaga is az említett ügyletek esetében pozitívan alakult. Ezek szerint a befektetõk inkább az ukrán, a montenegrói, illetve az orosz akvízíciókkal realizálták a legnagyobb kumulált abnormális hozamot. Megállapítható továbbá, hogy a Postabank és Takarékpénztár, a Robank SA, illetve a Agrocom 2004 Kft. akvizíciós bejelentései a befektetõk negatív megítélését eredményezték, így a három módon számított eseményablak átlaga is az említett ügyletek esetében negatívan alakult. Ennek megfelelõen a magyar és a román akvizíciót is alulértékelték a befektetõk.

3. ábra Az OTP Bank akvizícióinak eredményessége a kumulált abnormális hozamok (CAR) nagysága szerint

Forrás: Bloomberg adatok alapján saját számítás

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

117

Interjú Wolf Lászlóval, az OTP Bank vezérigazgató-helyettesével Kíváncsi voltam, hogy a kapott eredmények mennyire felelnek meg az OTP Bank Nyrt. értékelésének, illetve az OTP Bank döntéshozói hogyan látják fúziós tevékenységük eredményét. Ennek érdekében felkerestem PersonNameWolf László vezérigazgató-helyettest, aki 2010. november 11-én biztosított számomra lehetõséget, hogy egy informális jellegû beszélgetés keretein belül röviden ismertethessem számításaim eredményeit. A beszélgetés során arra voltam kíváncsi, hogy hogyan értékeli a Bank felsõvezetése a fúziók és a felvásárlások eredményeit. Rövid interjúmban a felvásárlások folyamatát állítottam fókuszba, a felvásárlás egyes szakaszainak jellemzésén keresztül. A vezetõi interjú tapasztalatából az alábbiakban négy meghatározó gondolatot emelnék ki a vásárlás, a célár, az integráció és a tapasztalat témakörének megfelelõen. Korábban az OTP Bank stratégiájának része volt, hogy kis bankot vásároljon még fejlõdõ, alulbankosított országban, azt remélve, hogy a bank követi majd az ország növekedését. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a legtöbb esetben nem így történt. A mai tapasztalatok birtokában nem biztos, hogy megvették volna ezeket a kis bankokat, hiszen a számok azt mutatják, hogy a célvállalat országának piaca valóban gyorsan növekedett, de magának a célvállalatnak a növekedése ezzel párhuzamos mértékben már nem tudta követni azt. Ezeknek megfelelõen az OTP preferenciája, hogy érett piacon nagybankot vásároljon, hiszen a felvásárolni kívánt bank nagysága és annak várható sikeressége a tapasztalatok szerint szorosan összefügg. Ezt egyébként Csányi Sándor az OTP április közgyûlésén is megerõsítette. Elmondta: az elmúlt évek hibája a kis bankok vétele volt. Ezek ugyanis legalább annyi gonddal járnak mint a nagyobbak, a válságban azonban még nehezebb volt a helyzetük.5 A célár megállapításával kapcsolatban Wolf László kiemelte, hogy az árról való tárgyalásokon az eladóknak sok olyan kötelezettséget kellett vállalniuk, melyeket az OTP-nek igen kevés esetben kellett ténylegesen is érvényesítenie, s amely mégis megnövelte a vételárat. 5

118

http://www.napi.hu/print/481528.html

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A vezérigazgató-helyettes szerint az egyik legfontosabb feladat az volt, hogy az anyabank karakterének megfelelõen alakítsák ki a leányokat is, melyet minden bank esetében különbözõ elemzések alapján különbözõképpen kellet végrehajtani. A különbözõ kultúrájú és eltérõ gazdasági környezettel rendelkezõ országokban való hatékony mûködés érdekében olyan szervezetfejlesztési megoldást fogadott el a bank igazgatósága, melyben a helyi menedzsmenttagokon kívül egy-egy OTP banki vezetõ felelõs egy-egy leánybank tulajdonosi irányításáért is. Ezen kívül több bizottság is támogatja ezt a törekvést, melyek között a Leányvállalati Integrációs és Irányító Bizottság felelõssége többek között a felügyelet és az átalakítási folyamat irányítása. A tapasztalatok és tanulságok tekintetében Wolf László kiemelte, hogy néhány esetben „nem fogták elég keményen a leányokat”, nem vizsgálták meg kellõképpen a portfoliót és az emberi erõforrás összetételét, valamint esetenként a célvállalat még precízebb átvilágítása lett volna indokolt. További tanulságként a célvállalat mûködési és szociális környezetének mélyebb elemzését, illetve a bankbiztonsági szempontok részletesebb figyelembevételét emelte ki az esetleges visszaélések és egyéb kockázati tényezõk kiküszöbölése érdekében. Ezen kívül külön figyelendõ értékromboló hatásokként említette a környezetromlást, az összefonódásokat, valamint a kormányzati szabályokat, melyek különbözõ érdekek hatására hátrányosan érinthetik a célországba befektetõket vagy éppen elõnyösen a hazai érdekelteket.

Összegzõ megállapítások A fúziók és a felvásárlások nagy hatással vannak a vállalatok és ezzel együtt a nemzetgazdaságok mûködésére. Ezek jelentõsége hazánkban és nemzetközileg is meghatározó, ennek megfelelõen eredményességüket széles körûen tárgyalja a szakirodalom a tranzakciók és az ügyletek elemzésén keresztül. Ennek vizsgálatára az egyik legelterjedtebb elemzési módszer az eseményelemzés (event study). Ezzel az adott eseményeket figyelembe véve

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

119

van lehetõségünk következtetések levonására, melyet esetünkben a részvényárfolyamok mozgásainak elemzésével mértünk. A szakirodalom tapasztalatai szerint az ajánlattevõ vállalat részvényei enyhén negatívan teljesítenek, míg a célvállalat részvényei rövid távú hatásként pozitív hozamot eredményeznek a felvásárlási bejelentések hatását figyelembe véve. Munkámból az is kiderül, hogy az eseményelemzés ugyan szükséges és hatékony módszer, de közel sem elegendõ egy vállalat fúziós eredményességének vizsgálata szempontjából, hisz a kimenetel számos egyéb tényezõtõl függ, ezért aztán megannyi elemzési módszer együttes eredményét összegezve vonhatjuk csak le a megfelelõ következtetéseket. Kutatásomban a fúziók és akvizíciók bevezetõ ismertetését követõen az OTP Bank eredményességét eseményelemzéssel vizsgáltam. Ennek megfelelõen meghatároztam az elemzés módszertanát és elõkésztettem annak menetét. A vállalatok bemutatását követõen az ügyletek részletes elemzésével fejtettem ki azok akvizíciós eredményességét. Ezeket esettanulmányokkal és egy felsõ vezetõi interjúval egészítettem ki. Összességében mindkét vállalatnál láthatjuk, hogy az akvizíciós bejelentéseket a befektetõk rövid távon több esetben értékelték negatívnak, mint pozitívnak, de a két cégóriás részvényárfolyamát és pénzügyi mutatóit utólag vizsgálva megbizonyosodhatunk arról, hogy jó döntéseket hoztak-e. A vezetõk számára értékes tapasztalatokat jelentõ empirikus számítások és azok eredményeinek elemzése hozzásegíthet a jövõben a bejelentések várható hatásainak pontosabb számbavételéhez. A külön készített statisztikai elemzésem, melyet az OTP Bankról és felvásárlási célpontjairól készítettem, azt mutatja, hogy összességében nem mutatható ki szoros kapcsolat a felvásárlási adatok és a kumulált abnormális hozam nagysága, illetve a célvállalat eredmény- és mérlegtételeinek értéke, valamint teljesítménymutatói között. *** Az eseményelemzéssel történõ kutatás tehát a hogyan kérdésre tud csak válasz adni. Ahhoz, hogy megállapítsuk, miért reagáltak az elemzésben leírt módon a befektetõk, nem elég megvizsgálni a felvásárolt vállalatok felvásárlás elõtti számait, de becslést is kell készíteni, hogy ezeknek megfelelõen a befektetõk mit gondoltak, hogyan fog hatni a felvásárlás a cégek eredményére. Mindezek mellet figyelembe kell venni a célvállalat országának makrogazdasági és országkockázati mutatóit is. A befektetõk ugyanis ezek alapján vizsgálják, hogy az adott vállalat megvásárlása várhatóan milyen hatással lehet az anyacég eredményeire. Ezek bemutatása egy következõ kutatás témája lehet. Figyelembe kell venni azt is, hogy a különbözõ értékelési módszereken felül a befektetõk a legkülönbözõbb preferenciák alapján értékelhetnek. Az eseményelemzés kritikájaként tehát megállapíthatjuk, hogy a hogyan kérdésre válaszolva ezzel a módszerrel hatékonyan mérhetjük, hogy a befektetõk miképpen reagáltak a vállalatok felvásárlási bejelentéseire, azonban a miért kérdésre vonatkozóan láthatóan csak korlátozott mértékben bizonyul jó eszköznek, ennek pontos megállapítására egyéb kiegészítõ kutatásokra is szükség van.

120

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Felhasznált irodalom Amihuda, Yakov – DeLong, Gayle L. – Saunders, Antony (2002): The Effects of CrossBorder Bank Mergers on Bank Risk and Value, 1–19. Balogh Csaba (2006): Határon átívelõ akvizíciók és fúziók sikerességét meghatározó tényezõk vizsgálata. Ph.D.-értekezés. Bedõ Tibor (2007): Választások és tõzsde – Egy eseményelemzés. 6–19. Bleeke, Joel A. – Ernst, David (1995): Is Your Strategic Alliance Really a Sale? Harvard Business Review, január–február, 97–105. Booth, Laurence – Cleary, W. Sean (2007): Introduction to corporate finance. John Wiley & Sons Canada, Ltd., 15. fejezet. Brealey, Richard A.  – Myers, Stewart C. (1999): Modern vállalati pénzügyek. Budapest, Panem, 343–380. Brown, Stephen J. – Warner, Jerold B. (1985): Using Daily Stock Returns. The Case of Event Studies. Journal of Financial Economics, 14. sz., 3–31. Bruner, Robert F. (2001): Does M&A Pay? In: Journal of Applied Finance, University of Virginia, 5. Bruner, Robert F. (2004): Applied Mergers and Acquisitions. University of Virginia. Bruner, Robert F. (2004): The Merger of Union Bank of Switzerland and Swiss Bank Corporation. University of Virginia, 11–14. Bruner, Robert F. (2004): Where M&A Strays and Where it Pays. University of Virginia, 10–19. Bruner, Robert F. (2005): Deals from Hell. John Wiley & Sons, Inc. Cartwright, Susan – Cooper, Cary L. (1996): Managing Mergers, Acquisitions and Strategic Alliances: Integrating people and Cultures. Oxford, Butterworth – Heinemann, 23–27., 57–90. Datta K. D. – Puia G. (1995): Cross-border acquisitions. Management International Review, 35. évf., 4. sz., 337–359. Kerékgyártó Györgyné – Mundruczó György – Sugár András (2003): Statisztikai módszerek és alkalmazásuk a gazdasági, üzleti elemzésekben. Budapest, Aula Kiadó, 53–83.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

121

King, David R. (2001): The State of Post Acquisition Performance Literature: Where to from here? Indiana University, 1–16. Lublóy Ágnes – Tóth Eszter (2010): A közép-kelet-európai bankfúziók eredményessége. Közgazdasági Szemle, LVII. évf., január, 37–58. MacKinlay, A. Craig (1997): Event Studies in Economics and Finance. Journal of Economic Literature, XXXV. évf., március, 13–39. Majoros Katalin (2004): A vállalati felvásárlások és fúziók humán tényezõje. BGF–KKFK Elektronikus Könyvtár. Markovics Klára (2006): Fúziós és akvizíciós ügyletek tendenciái, céljai és sikertényezõi, e-tudomány. 2. szám, 1–18. Ravenscraft, David J. – Scherer, F. M. (1987): Mergers, sell-offs, and economic efficiency. The Brookings Institution, 56–75. Tóth Krisztina (2004): Szinergia és valóság. A felvásárlások vezetésének hatása a szinergiák realizálására. Ph.D.-értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, 107–109. Várhegyi Éva (2002): Bankvilág Magyarországon. Budapest, Helikon Kiadó. Vince Péter (2009): Vállalatfelvásárlások egy kialakuló piacon. Közgazdasági Szemle, LVI. évf., január, 69–83. Internetes források BÉT (2010): Adatok exportálása a BÉT adatbázisából Excel munkafüzetbe (BUX index, OTP és MOL részvények). Adatok letöltésének ideje: 2010. február 22. Bloomberg (2010): Adatok exportálása a Bloomberg adatbázisából Excel munkafüzetbe (MXWO0FN Index). Adatok letöltésének ideje: 2010. február 22. CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. (2010): 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról, harmadik rész. http://jab.complex.hu/doc.php?docid=WKHU-QJ-XML-000000A0100120TV DSK Bank EAD, Éves jelentés, 2002. https://dskbank.bg/repository/documents/ Annual%20Report%20DSK%20Bank%202002.pdf? Magyar Bankszövetség: Éves bankismertetõ, 2010. http://www.bankszovetseg.hu/ bankszovetseg.cgi?p=evesbank_2010&r=&l=&v=628142

122

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Montenegrin Crnogorska, Éves jelentés, 2005. http://www.ckb.me/web/code/ navigate.jsp?Id=1007&SearchText=annual+report&s OTP Bank OJSC (Investsberbank), Éves jelentés, 2005. http://en.otpbank.ru/f/en/about/ accounting_eng/isb_finanse_2005_en.pdf OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/CKB OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/DSK OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/Hrvatska OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/OAO OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/OAO OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/ Romania OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/Slovensko OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/Srbija OTP Bank, Külföldi leányvállalatok https://www.otpbank.hu/portal/hu/OTPCsoport/Uktaine OTP Bank: Éves jelentés, 2009. https://www.otpbank.hu/portal/hu/IR_Eves_jelentes OTP banka Hrvatska d.d., Éves jelentés, 2003. https://www.otpbanka.hr/pdf/ NB_GI_2003_ENG.pdf OTP Banka Slovensko, a.s., Éves jelentés, 2001. http://www.otpbank.sk/en/about-us/annual-reports/ Postabank és Takarékpénztár, Éves jelentés 2000. http://www.erstebank.hu/file/ evesjelentes2001_magyar.pdf Princenton University (2010): Event Studies with Stata: http://dss1.princeton.edu/ usingdata/stata/analysis/eventstudy.html

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

123

Raiffeisenbank Ukraine , Éves jelentés, 2005. http://www.otpbank.com.ua/uab/pdf/ investor-relations/RBU%202005%20IFRS%20Report_Final.pdf Zepter banka a.d. Beograd, Éves jelentés, 2005. https://www.otpbanka.rs/OTP/istorija.php

124

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Anduska Beatrix, Szeleczki Péter* KORRUPCIÓ A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGYBEN** A Transparency International egyik éves felmérése a „Global Corruption Report”, amelynek 2006-ban központi kérdését képezte az egészségügyben tapasztalt korrupció. A kutatás igen sötét képet tár az olvasó elé. Valóban ilyen súlyos a helyzet? Kutatásunkban az elmúlt években bekövetkezett változásokat/változatlanságokat kívánjuk feltárni. Mivel a kérdés „közkedvelt”, rengeteg publikáció jelent meg a témakörben. Célunk az, hogy ezekben a tanulmányokban megjelent adatok egy részének szekunder feldolgozásával áttekintsünk néhány, a paraszolvenciával kapcsolatos kérdést a magyar egészségügyben, és a környezetünkben felvett, saját készítésû kérdõívek adataival összevessük azokat. Az összehasonlítástól annak feltárását várjuk, hogy az országos adatok mennyire helytállóak egy szûkebb környezetre nézve. Abban bízunk, hogy adataink feldolgozása kedvezõbb képet tár elénk. A fenti célkitûzést a következõ kérdések megválaszolásával kívánjuk elérni: (1) Megfelelõ-e az egészségügy állapota? (2) Milyen színvonalúnak ítélik meg az emberek az egészségügyi dolgozók fizetését? (3) Miért adnak hálapénzt a betegek? (4) Elfogadhatónak tartja-e a magyar társadalom a hálapénz adását? (5) A lakosság mekkora hányada fizet hálapénzt? (6) Lehet-e Magyarországon térítésmentesen kiváló egészségügyi ellátásban részesülni? Primer kutatásaink során – megerõsítve a szekunder kutatásból nyert adatokkal – az alábbi következtetésekre jutottunk: (1) A magyar egészségügy állapota nem megfelelõ. (2) Az emberek megítélése szerint az egészségügyi dolgozók fizetése alacsony. (3) A betegek a jobb ellátás reményében adnak hálapénzt. (4) A hálapénz Magyarországon a szürke korrupció csoportjába tartozik. (5) A lakosság többsége fizet hálapénzt orvosának. (6) Magyarországon nem lehet kiváló egészségügyi ellátásban térítésmentesen részesülni. Véleményünk szerint a hálapénz visszaszorításához nem elég csupán az állami beavatkozás. Egy komplex egészségügyi reformra lenne szükség a probléma megoldásához, amelynek természetesen része az egészségügyben dolgozók legális jövedelmének növelése.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgatók, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Fenyvesi Éva tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

125

Bachusz Norbert * „KÉP-TELENÜL” A kulturális javak elszámolásának sajátosságai számviteli szempontból ** Kutatásom az értékhelyesbítés el nem számolásából fakadó problémákra hívja fel a figyelmet. Célom volt bemutatni, hogy miképpen sérülhet a beszámolók valós és hû képe, különös tekintettel azokra a szervezetekre, melyek kulturális jószágállomány birtokában vannak. Alapkérdésként merült fel, hogy a 2000. évi C. törvény minden esetben a számviteli alapelvek érvényesülését szolgálja-e. Hipotéziseimben a kulturális javak értékelésére vonatkozóan felvetem a számviteli törvény módosításának esetleges szükségességét. Véleményem szerint a piaci értékre történõ korrekció elszámolásának sajátosságai miatt a vállalatokról nem minden esetben kaphatunk valós képet. Bizonyos esetekben további torzulásokkal járhat a törvények által nyújtott eltérõ nyilvántartási lehetõségek gyakorlata (tárgyi eszközök között, szakmai leltárban, bizományosi viszonyban), amelyek egységesebb szabályozására lehet szükség. Hipotéziseim bizonyítására az elmúlt tíz évre tekintettem vissza. Külön vizsgáltam a magyar festmények piaci árának alakulását. A rendszerezett adatok alapján szerkesztett trendvonal növekvõ tendenciája kellõ alapot szolgáltatott arra, hogy kiemelt figyelmet kell fordítani az értékhelyesbítésre. Különösen aktuális ez olyan ágazatok esetében, ahol a mérlegfõösszeg az elmúlt éveket vizsgálva kis mértékben növekedett, vagy inkább csökkent. Esetpéldákon keresztül kívánom bizonyítani téziseimet, amelyhez az elmúlt tíz év szálloda iparág adatait használtam fel (eredménykimutatás- és cashflow-elemzések révén), illetve élek a javaslattétel lehetõségével. Legfontosabb megállapításom szerint a törvényalkotó helyesen veszi figyelembe a tárgyak speciális tulajdonságait, azonban csupán értékálló javaknak minõsíti a mûalkotásokat, hiszen a törvény nem teszi kötelezõvé az értékhelyesbítés elszámolását, azaz a hozamok kimutatása a vállalat saját döntése. Következtetésem szerint az értékhelyesbítés elszámolási gyakorlatának módosításával valósabb képet kaphatunk a vállalatokról, amennyiben a nemzetközi számviteli standardok ide vonatkozó irányelveit ültetjük át a magyar jogba.

*

**

126

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, III. évfolyam Belsõ konzulens: Böcskei Elvira fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Beta Viktória* A MAGYAROK ÉS A NYELVTANULÁS** A mai világban rendkívül nagy jelentõsége van a nyelveknek, Magyarországon ennek ellenére igen kevesen tudnak idegen nyelven kommunikálni. Kutatásom központi kérdése, hogy miért rendelkeznek olyan kevesen használható nyelvtudással. A kérdés megválaszolása érdekében – a szakirodalom feldolgozása mellett – felmérést végeztem az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. A többi korcsoportra vonatkozó információkat más kutatások publikált adataiból merítettem. Ezenkívül interjút készítettem négy gimnáziumi tanárral és néhány németországi fiatallal a kérdõív kérdéseihez kapcsolódva. Alapvetõen három hipotézist fogalmaztam meg. Ezek szerint a magyarok gyenge nyelvtudásának elsõ oka a nyelvvizsga túlzott jelentõsége, a második a motiváltsági szerkezet, a harmadik pedig az oktatási körülmények rossz minõsége. Az eredmények azt mutatják, hogy az indítékok összetétele nem kedvez az idegen nyelvek elsajátításának. Nem az erõsebb, belülrõl jövõ, az anyanyelvi beszélõkkel való azonosuláson alapuló integratív motiváció jellemzi a nyelvtanulást, hanem a kívülrõl jövõ instrumentális motiváció. A vizsgált sokaságban többségben azok vannak, akik fõleg a nyelvvizsga nyújtotta iskolai és munkaerõpiaci elõnyök megszerzésére törekszenek. Az iskolai körülmények szintén nem kedveznek a nyelvtanulásnak. A tanárok és a diákok egyértelmûen kifejezték, hogy nincsenek megelégedve az iskolai által nyújtott keretekkel. Szintén problematikus a tankönyvek kiválasztása. A problémák áttekintése után, a dolgozatom végén javaslatokat tettem, hogy miként lehetne helyzetünkön javítani. A valódi megoldás azonban egy olyan átfogó koncepció kidolgozása lenne, amely figyelmet fordít a minõségi nyelvoktatásra, a diákok korai megismertetésére az idegen nyelvekkel, és épít a szülõk és tanulók elvárásaira is.

*

Közszolgálati szakos hallgató, III. évfolyam

**

Belsõ konzulensek: Kuti Éva fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola és Kovács Edith fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

127

Deli Krisztina* LENGYELORSZÁG ÉS MAGYARORSZÁG FOGLALKOZTATÁSPOLITIKÁJÁNAK ÉS MUNKANÉLKÜLISÉGI HELYZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA** Kutatásomban Lengyelország és Magyarország foglalkoztatáspolitikáját és munkanélküliségi helyzetét hasonlítom össze. A hipotézisem az, hogy a rendszerváltást követõ idõszakban hasonló fejlõdés figyelhetõ meg, ám a késõbbiekben felerõsödtek a különbségek és a lengyel gazdaság- és foglalkoztatáspolitika összességében hatékonyabbnak bizonyult. A kutatásban a munkanélküliségi és foglalkoztatási rátát, a foglalkoztatottak megoszlását vizsgáltam, valamint az eltérések okaira kerestem a választ. Az eredmények azt mutatják, hogy az 1990-es évek végéig hasonló fejlõdési út figyelhetõ meg a két ország esetében. Azonban késõbb a különbségek felerõsödtek, a magyar adatok jobbak voltak. Lengyelország eredményei egészen 2004-ig rosszabbak. Ezután változás következett be. A lengyel foglalkoztatási és munkanélküliségi adatok kedvezõbbek lettek, az adatok szerint Lengyelország jobb helyzetben volt, mint Magyarország. Lengyelország a gazdasági válságot is könnyebben átvészelte, mint Magyarország. A hipotézis elsõ része tehát helyes, mert kezdetben a fejlõdési út hasonló volt. Ezt követõen a lengyel munkanélküliségi és foglalkoztatási adatok rosszabbak, de 2004-ben már a lengyel eredmények voltak jobbak. A különbségeknek számos oka lehet: az eltérõ foglalkoztatáspolitikák, a külföldi tõke mértéke vagy a migráció nagysága.

*

Közszolgálati szakos hallgató, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Kuti Éva fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

128

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Fekete Erika* A CSÕVEZETÉKES SZÁLLÍTÁSI ÁG ALKALMAZÁSÁNAK VIZSGÁLATA AZ EURÓPAI UNIÓS KÖVETELMÉNYEKNEK MEGFELELÕEN A ZÖLD LOGISZTIKA ASPEKTUSÁBÓL ** Szakmai gyakorlatomat Közép-Kelet-Európa egyik legnagyobb olajipari vállalatánál végezhettem el, témaválasztásomat ez a lehetõség motiválta. Kutatásomban azt a hipotézist kívántam alátámasztani, miszerint a távvezetékes termékszállítás a leghatékonyabb és leggazdaságosabb szállítmányozási mód az olajiparban. Állításom helyességét a távvezetékes termékszállítás elõnyeinek a felkutatásával, gazdaságossági számítás alapján, illetve összehasonlító elemzés révén igazoltam. Bizonyítottam továbbá, hogy napjainkban is rendkívüli jelentõséggel bír, foglalkozni kell vele, hiszen a fenntartható fejlõdést a legtöbb vállalat ma már stratégiai szempontként emlegeti, és a csõvezetékes szállítási ág zöldlogisztikai szemléletben is hatékonyabbnak bizonyult a többi szállítmányozási ághoz képest. Állításomat, miszerint a csõvezetéké a jövõ, alátámasztják a folyamatosan megépülõ új távvezetékek is. A legutóbbit éppen 2010. október 14-én adták át: ez az Arad–Szegedföldgázvezeték, amely Romániával teremti meg a kapcsolatot a földgázszállításra. A dolgozatomban bemutatott biztonsági eljárások, melyeket a csõvezetékes szállításnál alkalmaznak, egyedülállóak és nagyban hozzájárulnak a fenntartható fejlõdéshez. Kutatásom során arra a következtetésre jutottam, hogy az olajipari vállalatok számára a távvezetéken történõ kõolajszállítás a legmegfelelõbb szállítási mód, mind hatékonysági, mind gazdaságossági, mind pedig környezetvédelmi szempontokból.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, IV. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Réger Béla fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

129

Fekete Nikolett Anna, Fekete Regina Éva * HA NAGY LESZEK, KÖZGAZDÁSZ LESZEK **

A pályaorientáció, pályaválasztás, pályatudatosság egyre nagyobb szerepet kap napjainkban, egyre nagyobb szüksége van a fõiskoláról kikerülõ hallgatóknak arra, hogy biztosnak érezzék döntésüket választott pályájukkal kapcsolatban. Dolgozatunkban arra kerestük a választ, hogy a fõiskolánkon közgazdásznak tanuló hallgatók biztosak-e a pályaválasztásukban, ismerik-e a pálya fõbb jellemzõit, illetve, hogy milyen tényezõk befolyásolták választásukat. Kutatásunkban abból a feltevésbõl indultunk ki, hogy a hallgatók többségénél a közgazdász pálya választásában nem a pálya alapos ismerete (érdeklõdésüknek, képességüknek leginkább megfelelõ pálya) volt az elsõdleges tényezõ, hanem más „külsõ” tényezõk játszottak ebben nagyobb szerepet (például a szakma társadalmi presztízse, anyagi ösztönzõk). A felsõoktatásban elsajátított közgazdász elméleti ismeretek ugyan bõvítik a hallgató ismereteit a közgazdász pályáról, de közel sem olyan mértékben, mint a gyakorlatban megszerezhetõ, alkalmazott ismereteket feltételezõ, tapasztalati tanulás útján elsajátítható élõ, alkalmazható ismeretek. A leendõ közgazdászok elméleti ismereteinek gyakorlatban történõ hasznosításához nyújt segítséget a Fõiskolánkon alapított bázisintézményi rendszer, mely módszer nemzetközileg is alkalmazott. Úgy gondoljuk, hogy a bázisintézményi rendszerben eltöltött gyakorlat magában hordozza a közgazdász pálya szerepgyakorlásának lehetõségét. Kutatásunkban arra is választ kerestünk, megállapítható-e, hogy a bázisintézményi rendszer elõsegíti az elõzetesen kialakított pályaelvárások és a valóság összevetését, a hallgatók közgazdász pályára való adaptációját. Kutatásunk célja, az volt, hogy rámutassunk a pályaorientáció fontosságára, és a bázisintézményi rendszer kulcsszerepére a hallgatók közgazdásszá válásában. Feltevéseink igazolására empirikus vizsgálatot végeztünk, melybe az ÁVF alapképzésben résztvevõ, elsõ és másodéves, Gazdálkodási és menedzsment szakos, nappali tagozatos hallgatókat vontuk be. Önkitöltõs, zárt kérdéseket tartalmazó kérdõívvel, mindkét célcsoportból 100 fõt kérdeztünk meg. Vizsgálatunk adatait az SPSS-program segítségével elemeztük, az összehasonlítások elvégzéséhez khi-négyzet-próbát végeztünk, és a további vizsgálat során általunk kialakított mérési skálákat, mutatószámokat alkalmaztunk. A kutatási eredmények alapján megfogalmazott javaslatainkkal segítséget szeretnénk nyújtani a leendõ közgazdászhallgatóknak, hogy helyesen tudjanak dönteni a pályaválasztás során. Reményeink szerint tanáraiknak is hasznos információkkal szolgálhatunk, hogy a hallgatók pályaválasztásával kapcsolatosan helyesen tudjanak orientálni.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgatók, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Rétallérné Görbe Éva fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola és Gébler József mestertanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

130

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Köles Bertalan * ELMETÉRKÉP A VÁLLALAT FEJÉBEN – EGY TANULÁS-MÓDSZERTANI ESZKÖZ BEMUTATÁSA ** Az ún. elmetérképes módszert (mind mapping) kívánom bemutatni vállalati szemszögbõl a gyakorlati alkalmazhatóságra koncentrálva. A módszer használata számos lehetõséget rejt magában, közülük a legfontosabb, hogy agyunk teljesítõképességét kívánja maximalizálni a tanulás során. Az egyén képes lesz az ún. „teljes agyas” tanulásra – jobb és bal agyfélteke funkcióinak tudatos felhasználására –, képzelõerejét koncentráltan és tudatosan felhasználni, így tud majd hatékony és eredményes lenni a tanulásban, a tudás elsajátításában. Mivel a vállalatot mint szervezetet szintén egyének mûködtetik, tõlük függ sikeressége, ezért felvetõdik a kérdés, hogy vajon a módszer hogyan képes a vállalati célok elérését szolgálni. A módszer használatának célja, hogy az egyén képes legyen szellemi erõforrásait hatékonyan és eredményesen felhasználni. De vajon képes-e erre vállalati szinten? Képese a módszer a vállalat erõforrásaival való gazdálkodás során is fokozni a hatékonyságot és eredményességet? Munkám során arra kerestem a választ, hogy a vállalati/üzleti folyamatokban milyen területeken és hogyan lehetne az elmetérképes módszert felhasználni, és ez milyen haszonnal járna a vállalat szemszögébõl.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Gébler József mestertanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

131

Nyilas Aletta * HPR MARKETING EGY IPARI VÁLLALATNÁL ** A vállalat sikerességét számos tényezõ határozza meg. A makrokörnyezeti tényezõk közül a külsõ érdekcsoportok, a gazdasági környezet, a politikai-jogi, technológiai, társadalmikulturális, természeti tényezõk a legfontosabbak. Mikrokörnyezeti tényezõk közé sorolhatóak az iparági szereplõk és a belsõ érdekcsoportok. Mindezen tényezõk közösen hatnak a vállalat eredményességére. A vállalat sikerességéhez nagyban hozzájárulnak a vevõk, azonban a vevõi elégedettség nem csak az áru minõségének, hanem a vállalat alkalmazottainak is köszönhetõ. Nélkülözhetetlen, hogy egy cég jó munkaerõt alkalmazzon és azt meg is tartsa, emiatt a hagyományos HR-tevékenységeket ki kell egészíteni marketing eszközökkel. Kutatásomban egy ipari vállalat HR és a pr (HPR)1 eszközeit, módszereit mutatom be marketing elemekkel, mivel a cég számára fontos, hogy a megfelelõ munkatársak kiválasztását követõen megfelelõ motivációs eszközökkel a munkavállalót elkötelezetté tegye, teljesítményét, illetve a dolgozói elégedettséget növelje. A kutatásom alapját képezõ hipotéziseim alátámasztására vagy cáfolására konkrét javaslatokat tettem a munkavállalók munkakörön túl végzett pluszfeladatainak jutalmazására, illetve a belsõ szervezeti kommunikáció hatékonyságának növelésére. 1. Mivel az ipari vállalat ad hoc jellegû motivációs rendszere nincsen megfelelõen kialakítva, ezért a munkavállaló munkakörén kívül nyújtott plusz erõfeszítései értékeléséért a Thanks-program keretében kialakított 4 csomagtípust ajánlom. 2. A vállalat munkavállalói felé irányuló kommunikáció intenzivitása folyamatosan növelhetõ. Annak ellenére, hogy a cég az intranetes hálózatát és az elektronikus levelezését használja leggyakrabban az információk továbbítására, a vállalat üzenete csak a munkavállalók egy szegmenséhez jut el. Emiatt az elektronikus formában megjelenõ aktuális közérdekû információkat nyomtatott formában is megjeleníteném. Erre megoldás az információs pultok kihelyezése a vállalat két fõ kapubejárójához, illetve asztali számítógépek elhelyezése a fizikai dolgozók pihenõhelyein. 3. Azzal, hogy az általam vizsgált ipari vállalat felismerte azt a tényt, hogy sok tehetséges munkavállalóval rendelkezik, a belsõ pr-tevékenység részét képzõ rendezvények köre bõvíthetõ lenne egy úgynevezett Mûvészeti bemutatóval. A programban résztvevõ alkalmazottak és társulataik elsõ három helyezettje jutalomban részesülne.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgató, IV. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Szalai Ibolya fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

1

HR+pr (saját fogalom)

132

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Oláh Eszter* MAGYARORSZÁG FELKÉSZÜLÉSE A 2011-ES EU-ELNÖKSÉGRE Értékelés a cseh soros elnökség tapasztalatai alapján** A kutatás témája az Európai Unió Tanácsának hathavonta rotáló soros elnökségéhez kapcsolódik. A történeti rész keretein belül egy általános képet kap az olvasó az EU-elnökség intézményérõl, szerepérõl, valamint az ehhez kapcsolódó elnöki feladatokról. 2011. január 1-jétõl Magyarország foglalja el az elnöki tisztséget, ezáltal hatalmas kihívással kell szembenéznie. Éppen ezért minden új, soros elnöki tagállam számára fontos, hogy tapasztalatokat meríthessen a megelõzõ EU-elnökségek eredményeibõl. A dolgozatban Csehország elnökségét veszem alapul, hiszen Magyarországgal egy idõben, 2004-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz, és az elnökségre meghatározott prioritások listáján is találunk több közös pontot. Mivel a csehek már bizonyíthattak az elnöki székben – bõven hagyva maguk mögött tanulságokat –, ezért hasznosnak találtam a két tagállam bizonyos szempontok szerinti összehasonlítását. Az általános bemutatást követõen, az összehasonlítás tematikájában elsõként a belpolitikai viszonyok és a felkészülés menete kap szerepet, mely nagymértékben meghatározza egy elnökség sikerességét. Ezt követõen az elnökségi triók együttmûködése, és a közösen kidolgozott célkitûzések bemutatása kerül sorra. Ez a csoportos koordináció szolgálja leginkább a tapasztalatok átadását a soron következõ tagországok számára, melynek megvalósításához szorosan kapcsolódik a költségvetés kérdésköre is, hiszen számos esemény finanszírozása szükséges. Az Unió legfontosabb kihívása a kül- és biztonságpolitika, melyhez az elnöki pozíciót betöltõ tagállamok érdekei is szorosan kapcsolódnak, ezáltal nagy befolyásolással bírnak az integráció elõrehaladását illetõen. Az összehasonlítást követõen megfogalmazom, hogy milyen csapdái vannak egy soros elnökségnek, melyhez jó alapot kínál a cseh soros elnökség „siker-kudarc listája”. Ebbõl merítve, a konklúzió során kerülnek megállapításra azok a pontok, melyre különösen nagy figyelmet kell fordítania hazánknak a siker érdekében. Ezt követi egy helyzetjelentés, ahol a pillanatnyi felkészültségi állapotot mutatom be. A hiányosságok tekintetében még bõ két hónap áll Magyarország rendelkezésére, hogy hiánytalanul felkészüljön a megmérettetésre.

*

Nemzetközi Tanulmányok szakos hallgató, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Horváth Zoltán tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

133

Palotay Noémi, Tóth Kathrin* E-WANTED, AZAZ ÁLLÁSKERESÉS A KÖZÖSSÉGI PORTÁLOKON** A legtöbb hallgató már a fõiskolás évei alatt azon töpreng, hogy az iskolapadból kikerülve sikerül-e elhelyezkednie. A széles körû internetpenetráció megfelelõ hátteret ad az online álláskereséséhez. Vajon a közösségi oldalak fejlettsége, összetartó ereje alkalmas-e arra, hogy a fõiskolai hallgatók és „ismerõseik” hatékonyan segítsék egymást az álláskeresésben? Kutatásunk célja, hogy kiderítsük a közösségi portálokat használók a profiljukat mennyire tudatosan használják, valamint, hogy élnek-e a social networking által nyújtott álláskeresési lehetõségekkel. A kutatás fõ célja, a közösségi portálokon való álláskeresés lehetõségének és továbbfejlesztésének vizsgálata a felsõoktatási hallgatók körében. Specifikus célunk volt az álláskeresés elõnyeinek és veszélyeinek a feltárása. Továbbá az ilyen típusú álláskeresések különbözõ dimenzióinak elemzése. A kutatás során a szekunder forrásokon kívül, online lekérdezés, kérdõíves megkérdezés, próbaállás keresésre érkezõ válaszok elemzését végeztük el. A minta nem reprezentatív, saját kapcsolati hálónkon keresztül készítettük a kutatást. A válaszadók közül kiválasztottunk néhány fõt fókuszcsoportos interjúra, hogy finomítsuk az eddig feltárt összefüggéseket. A kutatás során a következõ hipotéziseket állítjuk: H1: A 25 év alatti korosztály nagymértékben nyitott a közösségi portálon való álláskeresésre. H2: A nõknek az aránya nagyobb az ilyen típusú álláskeresésben, mint a férfiaké. H3: Az iWiW-et többen használják, mint a Facebookot. H4: Aki kipróbálta már a social networking oldalakon való álláskeresést, annak pozitív tapasztalatai voltak ez ügyben. A közösségi oldalakon való álláskeresés a fõiskolai hallgatók számára az egyik leghatékonyabb módszer lehet, hiszen személyre szabottan, egyedi elvárásokat is figyelembe véve tudnak segíteni az ismerõsök. Gondolt már arra, hogy közösségi portálon keresztül keressen állást? (n=234)

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgatók, III. évfolyam

**

Belsõ konzulens: Szalai Ibolya fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

134

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

1% 30%

Igen Nem Nem adott válasz

69% Forrás: saját kutatás Véleménye szerint jó eszköz ez a munkahelykeresésre? (n=234)

11% 10%

34% Nem Igen Nem tudom, talán Nem adott választ

44% Forrás: saját kutatás A vállalati kultúra és a HR-tudomány fejlõdésével egyre több vállalkozás is párbeszédet kíván folytatni a közösségi portálokon keresztül. Ennek köszönhetõen lehetõségek nyílnak a vállalatok iránt elkötelezett fõiskolai hallgatók számára, hogy proaktív módon kapcsolatba lépjenek velük. A vállalkozások és a hallgatók közötti online párbeszéd kibõvülésével, ez a módszer akár a leghatékonyabb módja lehet az álláskeresésnek.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

135

136

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

SZAKDOLGOZATI ANNOTÁCIÓK 2011

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

137

138

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Bagota Réka* A DOLGOZÓI ELÉGEDETTSÉG MÉRÉSE ÉS ELEMZÉSE A TRENKWALDER SZEMÉLYZETI SZOLGÁLTATÓ KFT.-NÉL** Az emberi erõforrás megbecsülése, igényeinek kielégítése nagyban hozzájárul egy vállalat sikeres mûködéséhez. Ezért rendkívül fontos odafigyelni a dolgozók elégedettségi szintjére, és folyamatosan ügyelni arra, hogy milyen elégedettségi tényezõkön célszerû változtatni a javulás érdekében. Dolgozatom központi célja a dolgozói elégedettség vizsgálata a Trenkwalder Kft.-n belül. Herzberg motivációs elmélete alapján kiválasztottam 5 olyan tényezõt, mely véleményem szerint a legjobban befolyásolja az adott vállalaton belüli munkahelyi elégedettséget. Horizontális és vertikális összehasonlítást is végeztem a következõ módon: területi összehasonlítást végeztem Budapest és a keleti régió között, valamint a két térség összesített eredményeit összevetettem a 2008-as eredményekkel is. A szakdolgozat elsõ része tartalmazza a szakirodalmi áttekintést, mely a fõiskolai tanulmányok során elsajátított humánerõforrás-ismereteket és gyakorlati tapasztalatom során megszerzett tudást foglalja össze a munkahelyi elégedettség tényezõivel kapcsolatban. A szakirodalmi áttekintést követõen a Trenkwalder Kft.-re fókuszálva mutatom be a saját megfigyeléseimet, és az általam készített kérdõív segítségével ismertetem az eredményeket. A vizsgálatom során kitérek a kommunikációra, a munkafolyamatokra, a javadalmazásra, a kapcsolatokra és a vállalat által nyújtott szakmai lehetõségekre. Mindegyik tényezõt részletesen bemutatom, majd összegzem a felmerült problémákat. Dolgozatom befejezõ része tartalmazza a javaslatokat. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy gyakorlatban is érzékelhetõ beavatkozásra lenne szükség, mely javítana a belsõ dolgozók elégedettségén, növelve a vállalati mûködés hatékonyságát.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Radnóti István adjunktus, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

139

Bálint Katalin* A FÕVÁROSI EGÉSZSÉGÜGYI INTÉZMÉNYEK IRÁNYÍTÁSÁNAK RENDSZERE ÉS FEJLESZTÉSÉNEK LEHETÕSÉGEI A KÖLTSÉGHATÉKONYSÁG SZEMPONTJÁBÓL** Dolgozatomban a Fõvárosi Önkormányzat által üzemeltetett kórházak jelenlegi helyzetét mutatom be, a múltbeli lépéseket, melyek hatással voltak a mostani állapotra és azt, hogy a költséghatékonyság szempontjából, miképpen lehetne gazdaságosabbá tenni a mûködésüket. A gazdasági életben nagyon fontos és nélkülözhetetlen dolog a hatékony mûködés kialakítása az állami tulajdonban lévõ intézményekben is. Az egészségügyi intézményeknek is vannak személyi és dologi kiadásaik, beszállítóik, akiket a megadott idõben ki kell fizetniük. A költséghatékonyság vizsgálatakor az adott kórház gazdasági helyzete jobban megismerhetõ, bírálható és fejleszthetõ. Munkám fõ célkitûzése az volt, hogy a Heim Pál Gyermekkórházat és a Péterfy Sándor utcai Kórház-, Rendelõintézet és Baleseti Központot a 2007 és 2010 közötti mérlegébõl és lejárati tartozásállományából elemezzem, és javaslatot tegyek a hatékonyabb, gazdaságosabb intézkedésekre. A dolgozatomban részletesebben kitérek az egészségügyi ellátórendszer sajátosságaira, valamint bemutatom a rendszer finanszírozóit és a törvényben rögzített finanszírozási technikákat. A vizsgált kórházak jelenlegi helyzetét, mûködésének problémáit bemutató fejezetet kiegészíti javaslatom a Fõvárosi Önkormányzat kórházainak holdingosítása.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Böcskei Elvira fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola Külsõ konzulens: Rometné Orosz Julianna

140

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Bán Melinda* A KIVÁLASZTÁS ÉS TELJESÍTMÉNYÉRTÉKELÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI AZ AVIS GROUP BSC KFT.-NÉL ** A kiválasztási eljárás hatékonysága és a késõbbi beválás kérdése fontos emberi erõforrás menedzsment feladat. Dolgozatomban a kiválasztás és a teljesítményértékelés összefüggéseit vizsgáltam az AVIS Group BSC Kft.-nél, ahol a HR-folyamatok strukturált rendszerben, pontosan dokumentálva mûködnek. A cégnél alkalmazott szakmai és általános képességtesztekre helyeztem a hangsúlyt. Ezek speciális képességek meglétét mérik, amelyek feltételezhetõen szükségesek adminisztratív jellegû, pénzügyi, számviteli folyamatokkal kiegészülõ feladatok elvégzéséhez. Hipotézisem, hogy akik jobban teljesítenek a kiválasztás során a képességteszteken, azok a munkatársak a késõbbi teljesítményértékelésükkor is jobb értékeket érnek el, mint a kiválasztáson kevésbé eredményesek. Célom ennek számszerû igazolása volt, amit a képességteszteken kapott eredmények és az egy évvel késõbbi munkateljesítmény értékek összehasonlítása alapján kíséreltem meg. Saját vizsgálatom eredményeként megállapítottam, hogy sem a szakmai képességtesztek, sem az általános képességeket felmérõ tesztek nem mutatnak kapcsolatot a késõbbi teljesítménnyel. Lehetséges, hogy képességeiket tekintve homogén csoportot alkottak a dolgozók, de a késõbbi munkateljesítményüket befolyásoló egyéb tényezõikben nem. Fontos többféle kiválasztási módszer alkalmazása, melyeknél a jelöltek személyisége, motiváltsága, szervezetbe való beilleszthetõsége is elõtérbe kerül. Ezeknek az eszközöknek az elõrejelzõ képességét folyamatosan figyelni kell a szervezet és a munkakör változó követelményeinek megfelelõen. Hatékony lehetne akár munkapróba jellegû tesztek használata a tipikus munkavégzési feladatok szimulálására. A szervezetben még pontosabb koncepcióegyeztetésre van szükség a kiválasztásban és a teljesítményértékelésben, amely megerõsíthetné a kapcsolatot a beválás „bejósolhatósága” és a tényleges munkavégzés eredménye között.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Szakács Ferenc fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola Külsõ konzulens: Skultéty Viktor

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

141

Behina Katalin* A CONTROLLING MINT AZ EREDMÉNYES SZERVEZÉS ÉS VEZETÉS HATÉKONY ESZKÖZE A BRITISH INTERNATIONAL SCHOOL PÉLDÁJÁN BEMUTATVA** A diplomamunka alapvetõ célkitûzése bemutatni a controlling tevékenységét a British International School példáján keresztül, lehetõleg oly módon – gyakorlati példákon keresztül –, hogy mind szakmai, mind kívülálló szemmel nézve érdekfeszítõ, érthetõ olvasmányt nyújtson. A szakdolgozatommal el szeretném érni, hogy annak átolvasása után nyilvánvalóvá váljon, milyen tevékenységekkel és eszközökkel támogatja a vezetést a controlling, mitõl tekinthetõ a controller a vezetés egyenrangú partnerének, illetve mi a controller tanácsadói szerepe. Hipotézisként – az iskolánál tapasztaltak alapján – azt állítottam fel, hogy a bemutatott cégnél jelentõs elmaradások vannak a controlling tevékenységben, valamint a vállalat irányításában, döntéshozatali rendszerében, az optimális helyzethez képest. Dolgozatom írása során arra is keresem a választ, hogy az alapfeltevésem vajon helyes-e vagy sem. Szakdolgozatom elejét egy történeti áttekintéssel kezdem, majd rátérek a vizsgált intézményben a controlling szerepének bemutatására, majd részletesen kifejtem mûködését a szakirodalommal párhuzamba állítva. Kritikai észrevételekkel illetem a controlling mûködését, a vállalat vezetését, illetve építõ jellegû javaslatokat teszek a vállalatirányítás hatékonyabbá tételére. Külön kitérek az iskola HR controlling területére, mivel a pénzügyi válság következtében itt történt a legnagyobb változás, ezért ennek a területnek kiemelt figyelmet szenteltem. Ezt követõen, mivel az éves tervezés, negyedéves forecastok elkészítése a controller egyik legnagyobb feladata, a tervezési folyamatot elemzem részletesen, mely az ellenáramlatú módszer segítségével történik az iskolában. A következõ fõbb fejezet, amivel foglalkozom a beszámolási rendszer a BISB-nél. Itt az iskola terv-tény elemzés módszerét elemzem, valamint az általa használt mutatószámok jelentõségére. Végezetül kitérek a controlling szerepére a vezetõi döntéshozatalban, majd levonom a megfelelõ következtetéseket, és megteszem a javaslataimat a controlling rendszer és a vezetõi döntéshozatal jobbá tételéhez.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Matheika Márciusné fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

142

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Bozó Lilla* AZ ÖNGONDOSKODÁS INTÉZMÉNYEI A NYUGDÍJRENDSZEREN BELÜL – ÚT AZ EGYÉNI FELELÕSSÉGVÁLLALÁS FELÉ** Szakdolgozatom megírásának alapvetõ célja, feltárni és bemutatni a nyugdíjrendszer azon pilléreit, amelyek az egyén felelõsségvállalásán, vagyis az öngondoskodáson alapulnak. Közel 100 év leforgása alatt a nyugdíjrendszer a társadalmi és gazdasági folyamatok részévé vált. Kezdetben csak az állam vállalta a felelõsséget az idõskorúak finanszírozásáért. Az idõ elõrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a megváltozott gazdasági és demográfiai feltételrendszerben a kialakított nyugdíjrendszer már nem képes a megszokott módon mûködni. A demográfiai szerkezet átalakul, a társadalom összetétele megváltozik, és nincs elegendõ bevétel a nyugdíj célú kiadások fedezésére. A felmerülõ nehézségekre reagálva 1997-ben bevezetésre került a magánnyugdíjpénztár intézménye. Az új szervezetnek köszönhetõen egymás mellett él az állami kézben tartott felosztó-kirovó rendszer, és a szintén állami törvényekkel szabályozott tõkefedezeti modell. A rendszerváltást követõen (1990-es évek) jelennek meg az öngondoskodás különbözõ formái. Az az egyén, aki nem bízik abban, hogy az állami nyugdíjrendszer számára megfelelõ életszínvonalat képes lesz biztosítani, saját kezébe veheti az idõskori anyagi biztonsága megteremtését. A mai kínálat igen széles, több megtakarítási típus közül is lehet választani. A nyugdíjrendszer önkéntes pillérei: Önkéntes Nyugdíjpénztár, Nyugdíj Elõtakarékossági Számla, Nyugdíjbiztosítás. A szakdolgozat részletesen tartalmazza a megtakarítási formák alapvetõ jellemzõit, elõnyeit és hátrányait. A témával kapcsolatban végeztem egy kérdõíves felmérést is, melynek célja feltérképezni a fiatalabb generáció nyugdíjhoz, öngondoskodáshoz való hozzáállását. Az eredmények magukért beszélnek. Elméletileg –a felmérésem tanúsága szerint – a fiatalság képes azonosulni az önkéntes megtakarítási formákkal, azokat szükségesnek és fontosnak tartja, azonban ezt a jelenlegi tapasztalatok még nem igazán támasztják alá. Magyarországon a lakosság megtakarítási hajlandósága ma még igen alacsony, ami vélhetõen többek között az alacsony szintû pénzügyi kultúrának köszönhetõ.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Nyusztay Lászlóné fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

143

Csendes Antalné

*

A JÓZSEFVÁROSI ÓVODÁK KÖZÖS GAZDÁLKODÁSÁNAK BEMUTATÁSA** Szakdolgozatomban a józsefvárosi óvodák együttmûködését és gazdálkodását mutatom be. Ez a szervezet egy költségvetési szerv, amely egymásba tömöríti a Józsefváros minden óvodáját. Az önállóan mûködõ és gazdálkodó intézmény rendelkezik gazdasági szervezettel, így ez látja el a többi intézmény számviteli, pénzügyi feladatait. Az önállóan mûködõ és gazdálkodó, valamint az önállóan mûködõ intézmények költségvetésének elemzésén keresztül kívánom bemutatni a gazdálkodás sajátosságait. A VIII. kerület Budapest egyik legrosszabb helyzetben lévõ kerülete, súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal. A kerületben már az 1950-es években jellemzõ volt a nyomor, a prostitúció. Józsefvárost társadalmi kettõsség, társadalmi tagozódás jellemezte. Ez az oktatásban is éreztette a hatását. A kerületben 1970-ben 26 óvoda, 18 iskola mûködött, ma már csak 8 kerületi fenntartású iskolát és 13 óvodát találunk. 1990-ben az oktatási intézmények önkormányzati hatáskörbe kerültek megszûntetve ezzel az állami tulajdont, és így kerülhetett sor az intézmények önálló arculatának kialakítására. Ennek ellenére külsejükben sem tudtak vonzóak maradni ezek az elöregedett épületek. Az óvodák a kerület nehézségeit szinte elsõként érzékelik a hozzájuk járó gyermekek problémáin keresztül. A szûkre szabott költségvetési keretükkel való gazdálkodás sok nehézséget jelent számukra Szakdolgozatomban a következõ kérdésekre keresem a választ:

• Milyen különbségek és aránytalanságok mutathatók ki az egyes intézmények között? • A támogatási rendszer igazságos elosztást biztosít-e a mûködéshez? • Milyen elõnyök és hátrányok származnak a közös gazdálkodásból?

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Nyusztay Lászlóné fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

144

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Derzsi Borbála* A VÍZ STRATÉGIAI SZEREPE AFRIKÁBAN KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A NÍLUS MENTI ÁLLAMOKNÁL** A víz - maga az élet. Bolygónkon mindig ugyan annyi volt belõle. Évmilliókkal ezelõtt a dinoszauruszok is abból az esõvízbõl ittak, amely ma hullik alá az égbõl. Az ivásra, öntözésre használható édesvízkészlet a Földön csupán 1%-ék. A népesség folyamatos növekedése, az erdõpusztítások, a globális felmelegedés azonban felteszi a nagy kérdést: világunk továbbra is beéri-e a Földnek adatott vízkészlettel? Az ENSZ szerint 884 millió ember nem jut biztonságos ivóvízhez, és több mint 2,6 milliárdan élnek nem megfelelõ higiéniai körülmények között. Ráadásul kb. 1,5 millió öt év alatti gyermek hal meg évente a vízhiány, vagy a nem megfelelõ higiéniai körülmények okozta betegségekben. A dolgozat elsõ felében megismerkedhetünk a különbözõ víztisztító technikai eljárásokkal. Úgymint a sótalanítás, a fordított ozmózis vagy a virtuális vízimport. Egyik eljárás sem oldja meg globális szinten a vízhiányt, de mindenképp csökkenti. Továbbá ahogy haladunk a jövõbe egyre újabb és újabb ötletek születnek válhatnak valóra a modern technika segítségével. Akár a Holdról importált víz ötlete is egyszer megvalósulhat. A dolgozat második felében Afrika kerül a fõszerepbe, mivel a legveszélyeztetettebb régiók egyike. A vízhiány mellett számos más konfliktus tényezõkkel kell megküzdenie (etnikai- és vallási ellentétek). Itt a kooperáció az országok között rendkívül fontos lenne, mivel a folyók, tavak átnyúlnak az államok határain. A vízhiány miatt kialakult élelmiszerhiány, rossz higéniai körülmények valamint a szennyezett ivóvíz katasztrofális helyzetbe hozhatja az országokat. A szakdolgozat történelmi áttekintésébõl és kutatásaiból kiderül, hogy az afrikai országok a legtöbb esetben a békés megoldást keresik választják, ha a vízrõl van szó. Esettanulmányként a Nílus menti állomok kooperációját követhetjük nyomon, akik eddig még sikeresen elkerülték a konfrontációt egymás között, azonban egymás közötti viszonyuk nagyban függ az állam irányítóitól, akik sok esetben katonai diktátorok. A fejlett technikai eljárások minden valószínûséggel megoldást jelenthetnének érdekeik ütközésére, azonban ezek elég költségesek, melyeket az afrikai országok nem képesek saját pénzbõl kifizetni. A dolgozatból kiderül Kína és India egyre erõsödõ szerepe nemcsak a Nílus államoknál, de egész Afrikában, mivel hiteleik rendkívül kedvezõek. Az összegzés rávilágít arra, hogy globális szinten egy átfogó kooperációra lenne szükség, olyan határozatokra, törvényekre melyet minden egyes ország elismer. Ezt tekinthetjük egy megelõzõ lépésnek a jövõbeli háborúk elkerülésére. A szakdolgozat tisztán bemutatja az összefüggést a technika, politika és gazdaság között. Valamint azt, hogy e három elem kooperációja nélkül nem lehetséges a békés fejlõdés útja.

*

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Csicsmann László fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

145

Dubniczky-Szabó István * KOCKÁZATOS-E A KOCKÁZATRA VALÓ HAJLANDÓSÁG ?** 2007-ben, alapszakos tanulmányaim során Szakács Ferenc professzor úr, látva a TDKdolgozatomat, egy akkor folyó kutatásuk kapcsán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem gondolkodni azon, miképpen lehet azt a szubjektív tényezõt számszerûsíteni, hogy a cégek túl nagy vagy alacsony kockázatot vállalnak-e. A dolgozatomban az bemutatom, hogy az eddig használt scoring-rendszerekhez képest nagyobb számú mutatószám használatával pontosabb képet lehet alkotni a cég kockázatairól. A mutatószámok kiválasztásánál elsõdleges szempont volt az, hogy a szakirodalomban legyen rögzítve az elfogadott megfelelõségi érték, ne pedig csak valamilyen szubjektív megállapításra vonatkozó hivatkozás. A cégek kockázatainak teljes körû felméréséhez ezen felül fontosnak tartottam két új mutatószám kidolgozását, melyeket használok is a modellemben. Az eljárással szemben az általam támasztott másik követelmény volt, hogy azon kívül, hogy megmutatja, hogy egy vállalkozás mennyire kockázatos – tehát mekkora kockázatot vállal – mutassa meg azt is, ha a vállalkozás kockázatkerülõ magatartást folytat. Ennek érzékeltetésére vezettem be a pozitív kockázatosság fogalmát. Dolgozatom utolsó részében az eljárásomat komoly tesztelésnek vettettem alá. Megvizsgáltam azt, hogy csõdök elõrejelzésére használható-e. Mint minden csõd-elõrejelzési modellnél tapasztalható, ez a módszer sem ad tökéletes választ arra, hogy az adott vállalkozás csõdbe jut-e vagy sem. Ha pontos képet akarunk kapni az adott vállalkozásról, akkor továbbra is a teljes elemzés elvégzésére van szükségünk. A modellek csak azt mutatják meg, hogy valami nem mûködik az adott cégnél.

*

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Kovács Edith fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

146

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Faragó Nóra * A VILLAMOS ENERGIA ÁRSZERKEZETÉNEK ÁTALAKULÁSA A LIBERALIZÁCIÓ HATÁSÁRA ** A 20. század a villamosítás évszázada volt. A villamosítás és az erõmûvek a II. világháború után fejlõdtek a legtöbbet. Azonban nem csak a mûszaki fejlesztések voltak jelentõsek az erõmûvek egyre nagyobb volumenû fejlõdésében, szükség volt a társadalmi és gazdasági támogatottságra is. Hiszen ahogy fejlõdött, nõtt az állam és a gazdaság, úgy egyre nagyobb szükség lett a villamosenergia-ellátásra. Az erõmûvek is jelentõsen hozzájárultak a gazdasági és társadalmi fejlõdéshez. A társadalomnak az erõmûvekkel és a villamosenergia-rendszerrel való kapcsolata folyamatosan változott az évek folyamán. Ma a hazai villamosenergiarendszer fejlõdését az Európai Uniós irányelvek és a gazdasági és technikai globalizáció határozzák meg. Magyarország villamosenergia-rendszere az EU-s csatlakozás óta sokat változott. A villamos energia piaci liberalizáció óriási lehetõséget jelentett a külföldi mûködõ tõke beáramlásának. Sok külföldi energetikai cég jelent meg Magyarországon. Ugyanakkor a hazai termelõ cégek számára óriási kihívást jelentett a megváltozott mûködési környezet. A dolgozat a villamosenergia-piac mûködését, ezen keresztül a piaci árszerkezet változását mutatja be. Dolgozatomban bemutatom magát az erõmûvet mint létesítményt, összehasonlítom a liberalizáció elõtti rendszert a mostani rendszerrel, ismertetem a mai árampiaci mûködést és azt, hogy a hazai erõmûvek miként helyezkednek el ebben a rendszerben, milyen szabályok vonatkoznak a villamos energiával való kereskedésre. A Mátrai Erõmû Zrt. liberalizáció elõtti és utáni villamosenergia-értékesítését, tevékenységét, árampiacon való megjelenését hasonlítom össze. A Mátrai Erõmû Zrt. példáján keresztül mutatom be, hogy a liberalizáció hatására bekövetkezõ változást milyen módon kezelte a cég. Látható, hogy az új szabályozási környezetben, az új piaci lehetõségek megragadásával hogyan reagáltak a kihívásokra. Személyes véleményem szerint a liberalizáció célja az EU-s szabályozási környezetnek történõ megfelelés mellett az olcsó villamosenergia-árak elérése is volt. Sajnos ennek ellenkezõjét tapasztaljuk, ugyanis a verseny árletörõ hatása kizárólag kínálati piacon tud megnyilvánulni. Ez a verseny valójában a termelõk versenye, de a termelõ kapacitások nem növekedtek, sõt az értékesítési láncban új piaci szereplõk jelentek meg a lánc feldarabolódása miatt. E tény további árfelhajtó hatású.

*

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Kelemen Katalin fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

147

Gasparics Krisztina* REKLÁMHATÁS- ÉS ONLINE MARKETING VIZSGÁLAT AZ OPEL SOUTHEAST EUROPE KFT.-NÉL** A digitális eszközök egyre inkább beépülnek napjainkba, meghatározzák azokat. Legnagyobb problémának azt látom, hogy ezzel az alapvetõ információval a cégek nincsenek tisztában, ezáltal nem is fordítanak elég figyelmet online tevékenységük fokozására, és még mindig a klasszikus médiumokat, azaz az ATL-eszközöket részesítik elõnyben. Szakdolgozatomban bemutattam a hagyományos és online marketing tulajdonságait, promóciós eszközeit. Megvizsgáltam két különbözõ médium hatásosságának mérési lehetõségeit. Az Opel Southeast Europe Kft. segítségével megismerkedtem egy multinacionális cég online tevékenységével, majd megvizsgáltam az általuk használt egyes csatornákon keresztüli elérés hatásosságát. A szakmai gyakorlatom alatt megfigyeltem, hogy egyre több online eszközt használnak egyegy kampánynál és folyamatosan fejlesztik a digitális rendszereiket, de saját bevallásuk szerint még nagyon sok kihasználatlan terület van számukra az online világban. Dolgozatom elsõ része elméleti megalapozás, amely után a gyakorlatban, egy konkrét cég példáján keresztül mutattam be, tártam fel az ismereteket. Primer és szekunder kutatást is végeztem. A másodlagos kutatás során felhasználtam különbözõ piackutató cégek eredményeit, a Statisztikai Hivatal adatait és egyéb online információforrás mellett igénybe vettem a nyomtatott szakirodalomban található kutatások eredményeit is. Az elsõdleges kutatásom kvantitatív jellegû, leíró technikával készült. Standard kérdõívet használtam, amelyet kényelmes mintavételi eljárással kérdeztem le. Az alapvetõ leíró statisztikákon kívül alkalmaztam még faktor- és klaszterelemzést, korrelációanalízist. A cél az volt, hogy egyértelmû képet kapjak a médiahasználati szokásokról a cég új Meriva-kampánya során megjelölt célcsoportján belül. Ezen kívül a hirdetések reklámhatásosságát és a márkanév ismertségét mértem fel. A kutatásom fõbb eredményei: • hazánkban egyértelmûen a legtöbbet használt médium a televízió; • a reklámok hatásossága akkor fokozható, ha növeljük a reklámmal való találkozás számát és az elérési útvonalakat; • az internet a második leggyakrabban használt médium, annak ellenére, hogy ez a legfiatalabb médium; • a faktorelemzés során kiderült, hogy a legtöbbet internetezõk a középkorúak. A kutatás során kiderült, hogy a cég által vetített reklámok stílusa nem a legmegfelelõbb a célcsoportjuk ízlését tekintve. A vicces, vidám reklámokat részesíti elõnyben a célközönség. Az is felszínre került, hogy ugyan egyre gyakrabban interneteznek az emberek, de az ízlésük sokkal szerteágazóbb, mint a televízió esetében, így nagyon figyelni kell arra, hogy milyen honlapokon reklámoz a cég. A márkanév ismertségére vonatkozó adatok nagyon pozitív eredményeket hoztak. *

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Opitz Éva fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

148

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Gresó Hajnalka* A HELYI SZOCIÁLPOLITIKA – A HELYI ÖNKORMÁNYZATOK ÉS A CIVIL SZERVEZETEK EGYÜTTMÛKÖDÉSE** A dolgozatomban választ keresek arra, hogy a vizsgált kerületben még fellelhetõ vagy már rendelkezésre álló erõforrásokat hogyan lehetne a jelenleginél is hatékonyabban felhasználni úgy, hogy az önkormányzat szociális tevékenysége a lehetõ legszélesebb körnek a megelégedését szolgálja és a meglévõ hiányosságok a lehetõ legjobban megoldódjanak, közelítve az „egyablakos” rendszer felé. Ennek érdekében többek között a következõ kérdéseket vizsgálom: 1. Elérhetõ-e az, hogy a bajba jutottak egy helyen kapjanak tanácsot problémáikkal kapcsolatban? 2. Hogyan lehet megvalósítani, hogy az ügyintézések alatt ne „tûnjenek el” a problémával küzdõ személyek? 3. Egy új informatikai rendszer megoldhatja-e a fenti problémákat? 4. Létre lehet-e hozni „egyablakos” ügyintézést? Az egyik legfontosabb következtetés, melyet a dolgozatomban próbáltam bemutatni, alátámasztani, hogy a problémával küzdõ embernek, aki segítségért jön hozzánk, szüksége van a személyes kapcsolatra a gondjának intézése közben. Ugyanakkor tudni kell, hogy hol van a határ, ameddig be lehet tekinteni egy ember vagy család életébe. A túlzott „kíváncsiskodás”ellenérzést is szülhet. Ezért nagyon fontos, hogy ezeken a területeken olyan képzett szakemberek dolgozzanak, akik fel tudják mérni e probléma kettõsségét. A dolgozatomban bemutattam, hogy az önkormányzat hogyan végzi szociális tevékenységét, és ehhez milyen segítséget vesz igénybe a helyi (sõt némely esetben nem helyi) civil szervezetektõl. Ezt az együttmûködést tovább kell bõvíteni, mivel a civil szervezetek alulról szervezõdnek, így jobban ismerik a helyi problémákat, gondokat, a kapcsolatuk sokkal személyesebb az emberekkel, mint egy hivatalnak valaha is lehet. Összefoglalva elmondható, hogy könnyen kialakítható lenne egy közös adatbázis az ügyfelekrõl, mivel mindenhol számítógépes nyilvántartást vezetnek. Amennyiben erre nincs pénzügyi keret, akkor az ügyfél „küldözgetése” helyett az ügyintézõnek kellene hivatalos úton megkérni az igazolásokat, és az ügyfelet egy olyan idõpontra visszahívni, amikor várhatóan beérkezik minden szükséges dokumentum.

*

**

Közszolgálati szakos végzõs hallgató Belsõ konzulens: Bilecz Endre fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

149

Gyõri Judit* A BÉRJÖVEDELMEK ADÓZÁSÁNAK ÖSSZEHASONLÍTÁSA AZ EU ORSZÁGOK TAPASZTALATAIVAL** Dolgozatom témája a bérjövedelmek adózásának összehasonlítása az EU-országok tapasztalataival. Témaválasztásomat az inspirálta, hogy rendszeresen találkozom olyan állításokkal, miszerint Magyarországon a bérek messze elmaradnak az európai átlagtól, viszont az ehhez kapcsolódóan fizetendõ közterhek jelentõsen meghaladják azt. Az ehhez kapcsolódó adminisztrációs kötelezettség is nagyobb az Európa más országaiban megszokottnál. Dolgozatomban ezt az állítást szeretném igazolni vagy cáfolni. A bevezetésben röviden kitérek az adózás kialakulására, valamint az adóztatás szükségességére. Feltárom, hogy melyek az adóztatás funkciói a modern államban. Ezt követõen tárgyalom, hogy a bérjövedelmekhez milyen típusú adók kapcsolódnak. A dolgozat következõ része tárgyalja, hogy az élõmunka jövedelme hogyan alakul Magyarországon és az Európai Unió többi tagállamában. Fontosnak tartottam két jövedelmi szintet ismertetni a dolgozatom során, ezek a minimálbér és az átlagbér. Sokszor halljuk, hogy Nyugat-Európában mennyivel magasabb mindkét jövedelemkategória, mint Magyarországon. Ezért vizsgálatom során kitértem arra, hogy az egyes európai államokban hogyan alakul a minimálbér. Mivel ez önmagában nem ad valós képet az egyes gazdaságok helyzetérõl, ezért viszonyítási alapként kitérek arra is, hogy az egyes országok teljesítõképessége hogyan viszonyul a fent említett két bérszinthez. Az összehasonlításhoz az Eurostat rendszerében található adatokat használtam fel, ahol Európa minden államára kiterjedõ hivatalos statisztikák találhatók. A bérek értékeléséhez a minimálbéreket, illetve az átlagbéreket használtam fel, míg az egyes gazdaságok teljesítõképességének szemléltetéséhez az egy fõre jutó GDP-t. Ezt követõen térek ki a bérjövedelmek adóztatására, hiszen az egyes országok közötti különbségeket jelentõsen eltérítheti egymástól az alkalmazott adórendszer. Ennek során nem vettem számba Európa minden országát, hiszen ez meghaladná ennek a dolgozatnak a terjedelmét. Az egyes régiókból emeltem ki egy-egy országot kitekintés jelleggel, ezzel szemléltetem az egyes régiók eltérõ adórendszerét. Végezetül azt vizsgálom egy magyar és egy német példán keresztül, hogy az élõmunka bérjövedelmeinek adóztatásával kapcsolatos adóterhek hogyan alakulnak, illetve az ezzel kapcsolatos adminisztrációs kötelezettségek mennyiben hasonlítanak vagy térnek el egymástól a két országban. Levonom a következtetést arra vonatkozóan is, hogy valóban annyira rossz helyzetben van-e Magyarország az élõmunka bérjövedelmeinek adóterhelése és adminisztrációs kötelezettsége terén, ahogyan az a köztudatban él.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Nyusztay Lászlóné fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

150

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Herczegné Pájer Magdolna* MIKRO,- KIS,- ÉS KÖZÉPVÁLLALKOZÁSOK INDÍTÁSA ÉS AZ INDÍTÁSHOZ IGÉNYBE VEHETÕ FORRÁSOK FELTÁRÁSA FIATAL VÁLLALKOZÓK SZÁMÁRA** Szakdolgozatom témaválasztását meghatározta, hogy banki ügyintézõként mikrovállalati számlavezetéssel foglalkozom. Tartom a kapcsolatot az ügyvezetõkkel, segítséget nyújtok pályázati anyagaik összeállításában. Találkozásaink során gyakran elmondják tapasztalataikat, beszélnek finanszírozási nehézségeikrõl. Éppen ezért számtalan kérdés merült fel bennem, hogy a mai gazdasági környezetben hogyan boldogulnak a kis- és középvállalkozások, hogyan tudják a szükséges pénzügyi fedezetet biztosítani indulásukhoz és mûködésükhöz. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos szerepet töltenek be az ország gazdasági életében, hiszen a nemzetgazdaságban elõállított érték nagyjából fele, és az export harmada származik ebbõl a szektorból. Ezen túlmenõen kiemelkedõ jelentõségük van a munkahelyteremtésben is, ami közvetlenül meghatározza a családok mindennapi egzisztenciáját. A gazdaságban betöltött szerepük miatt szerettem volna feltárni a hazai viszonyokat, megnézni, hogy milyen nehézségekkel találják szemben magukat azok, akik a mai világban szeretnének vállalkozást indítani. Igyekeztem feltárni azokat a finanszírozási lehetõségeket, melyek segítséget nyújthatnak a vállalkozóknak terveik megvalósításában Kiváló közgazdászok munkáinak felhasználásával, megismertem azokat a szempontokat, melyeket vizsgálni érdemes a tevékenység megkezdése elõtt. Megtudtam, hogy rendkívül fontos felmérni azt a piacot, amelyre belépni szándékoznak, megismerni a piacra lépés korlátait és a leendõ versenytársakat. Érdemes tudni az ország gazdasági és üzleti környezetébõl adódó elõnyöket és hátrányokat. E tényezõk vizsgálata során világossá vált számomra, hogy büszkék lehetünk gyors cégalapítási eljárásunkra, viszont nagyon nagy terhet jelent vállalkozóinknak a magas adminisztratív költség. A környezõ országokhoz hasonlóan, a kedvezõtlen demográfiai változások hatására átalakult a korosztályok szerkezete, ami nagy terhet jelent az aktívan dolgozókra. Munkaerõ-piaci helyzetünk sem túl bíztató. Nagyon magas a nem foglalkoztatottak aránya és a feketemunka, melynek következtében a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ha az adott piac és a gazdasági környezet feltérképezése után úgy dönt a vállalkozó, hogy megkezdi mûködését, akkor a következõ lépés a jogi forma kiválasztása, amely meghatározó lehet késõbbi mûködésében. Megnéztem, milyen tényezõk segíthetik döntésükben a cégvezetõket, illetve utána jártam, hogy a cégalapítás során és azt követõen milyen költségekre kell számítani. Felkutattam azokat a lehetõségeket, amelyek megoldást jelenthetnek a

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Vágány Judit fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

151

finanszírozási nehézségekre. Érdeklõdve kerestem az uniós kezdeményezéseket, megismertem a hazánkban 2011-ben induló Új Széchenyi Tervet. Ezt követõen kollegáim segítségével ismertettem dolgozatomban a támogatott és piaci hitelek különbözõ formáit, és áttekintettem az ügyfélminõsítés folyamatát. Ennek keretében hangsúlyoztam, hogy a kereskedelmi bankoknak kötelességük a kihelyezésük gondos vizsgálata, hiszen a betétesek érdekeit is szem elõtt kell tartaniuk. Összességében a kevésbé kedvezõ gazdasági környezet ellenére bizakodóak lehetünk a ki,- és középvállalati szektort illetõen. Úgy gondolom, a hazai vállalkozókra jellemzõ kreativitás, szellemi tudás nem fog kárba veszni, és az uniós, valamint a hazai támogatások segítséget jelenthetnek finanszírozási nehézségeikben. Természetesen maguknak, a vállalkozóknak is változniuk kell számos területen, például az üzleti tisztesség terén, mert kizárólag az etikai szabályok betartásával lehet tartós sikereket elérni mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban.

Horváth Ádám* A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGÛ SZEMÉLYEK FOGLALKOZTATÁSA MAGYARORSZÁGON** Szakdolgozatom témája a megváltozott munkaképességû személyek helyzete. Jelenleg ez egy olyan megoldatlan társadalmi-gazdasági probléma, amely súlyosan terheli az állami költségvetést. Egyes becslések szerint közel 700.000 aktív korú személy szorul passzív ellátásra, akik közül a többség sikeres rehabilitáció után képes lenne munkavégzésre. Ez jó lenne az államnak, hiszen csökkennének kiadásai és emelkednének adóbevételei, ugyanakkor jó lenne az egészségkárosodott személynek is, aki így képes lenne eltartani magát és aktív, tevékeny életet élhetne. A szakirodalom feldolgozása során részletesen bemutattam ezeknek az embereknek a helyzetét, és tisztáztam a hozzájuk kapcsolódó fogalmakat. Ismertettem a megváltozott munkaképességû munkavállalók magyarországi foglalkoztatási és rehabilitációs rendszerét, továbbá az integrált és védett foglalkoztatási formákat. Ezek az ismeretek szolgáltak saját vizsgálatom alapjául. Feltevésem szerint a magyar államnak stratégiai célja, hogy bevonja, illetve visszaterelje elsõsorban a nyílt munkaerõpiacra a megváltozott munkaképességû személyeket. Az õ rehabilitálásukban és foglalkoztatásuk elõsegítésében közremûködõ állami intézményeknek és eszközöknek elvileg ezt a célt kell szolgálniuk.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Konzulens: Kordás László

152

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Dolgozatomban arra keresek választ, hogy ezek az intézmények és eszközök valóban jól funkcionálnak-e abból a szempontból, hogy mûködésükkel tényleg az integrált foglalkoztatás bõvülését tudják megalapozni, támogatni és megvalósítani. Valószínûnek tartottam, hogy a válasz nemleges lesz. A kérdés megválaszolása érdekében saját vizsgálatot végeztem, melynek során megkerestem a szabályozás által érintett csoportokat, vagyis az állami, a munkavállalói és a munkáltatói oldalt. Az állam részérõl a foglalkoztatási rehabilitációval kapcsolatos intézményekhez jutottam el, így az Állami Foglalkoztatási Szolgálathoz és az Országos Rehabilitációs Szociális és Szakértõi Intézethez, a munkáltatók és a munkavállalók esetében pedig az õket képviselõ országos érdekvédelmi szervezetekhez. A vizsgált szervezeteknél interjúval gyûjtöttem információt. Legfontosabb kérdéseim a hazai szabályozás legfõbb elemeire vonatkoztak, vagyis az egészségkárosodás véleményezésének gyakorlatára, a támogatások és a rokkantnyugdíj rendszerére, az akkreditációs eljárásra, a kvótarendszerre és az ehhez kapcsolódó rehabilitációs hozzájárulásra, valamint az ÁFSZ szolgáltatásaira. A vizsgálatomból levonható az a következtetés, hogy a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatásához kapcsolódó intézmény- és eszközrendszer nem képes érdemben bõvíteni a megváltozott munkaképességû foglalkoztatottak körét, továbbá nem képes hatékonyan mûködni, mivel az állami intézmények és a különbözõ szabályozások között nincs meg minden esetben az összhang. Véleményem szerint a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatási rendszere mûködhetne kielégítõen, ehhez azonban kiterjedt reformokra, átalakításokra volna szükség, melyekre dolgozatomban több javaslatot is tettem. A helyzet orvoslása csak hosszú távú stratégia részeként valósítható meg. Ehhez állami elkötelezettségre és példamutatásra, pénzügyi forrásokra, szakemberekre, valamint társadalmi szemléletváltásra van szükség.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

153

Ivánfi Mária* A KORRUPCIÓ ELLENI VÉDEKEZÉS EGY MULTINACIONÁLIS VÁLLALAT TÜKRÉBEN** A korrupció a társadalom mélyen gyökerezõ probléma. Mindig létezett, és véleményem szerint mindig létezni is fog, viszont nem mindegy, hogy milyen mértékû, illetve az, hogyan küzdünk ellene. A Transparency International (a továbbiakban: TI; nemzetközi korrupcióellenes szervezet) elmúlt évi globális felmérése alapján Magyarország korrupciós megítélése rosszabb a régiós átlagnál: 4.7 ponttal az 50. helyen áll. Hazánk esetében az üzleti szektor véleményét mérõ mutatók romlottak jelentõsen. A TI véleménye szerint: a magyarországi vállalatok csak akkor maradhatnak versenyképesek, ha valóban átlátható, elszámoltatható viszonyok és szilárd jogrend keretei között mûködhetnek. Témaválasztásomat legfõképpen ezek a megállapítások motiválták, ezért választottam az üzleti korrupciót és az ellene való küzdelem lehetõségeinek vállalati szinten történõ áttekintését. Dolgozatomban a szakirodalom segítségével bemutatom a korrupciót mint káros jelenséget, majd a vállalkozások makrokörnyezetének vizsgálata után számba veszem azokat az eszközöket, melyek hatásosak lehetnek bármely hazai versenyképes vállalat befolyástól mentes mûködéséhez. Kutatásom során nem arra helyezem a hangsúlyt, hogy a korrupcióról kialakult véleményeket felmérjem, hanem annak feltérképezésére teszek kísérletet, hogy egy multinacionális vállalat hogyan védekezik a korrupció ellen, az ott dolgozók felismerik-e a mindennapok korrupciógyanús eseményeit, tisztában vannak-e feladataik végrehajtását meghatározó normákkal, és megítélésük szerint munkájuk során érvényesülnek-e ezek a szabályok. A vizsgált vállalat jól példázza azt, hogy a cégek rendelkeznek megfelelõ belsõ szabályzattal, a vállalatvezetõk is tesznek erõfeszítéseket a tisztességes üzleti magatartás irányában, de még hiányzik a hatékony belsõ kommunikáció, a példamutató elkötelezettség. A dolgozók bevonása is csak általános szinten valósul meg. A korrupció elleni védekezést ezért a szervezeti kultúra részévé kell tenni, ami segíti a munkatársakat abban, hogy a vállalatnál a megfelelõ viselkedést és attitûdöt kövessék. Összegzésként megállapítható: a korrupció elleni védekezés már a gazdasági vállalkozások szintjén is kiemelt feladat, hiszen ez segítheti mind a gazdasági, mind a társadalmi élet megtisztulását.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Papp Ferenc fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

154

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Jobbágy Zoltán* RUANDA, 1994 A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG KUDARCÁNAK OKAI, TANULSÁGAI ÉS HATÁSAI** Az 1994-es ruandai népirtás volt a 20. század legnagyobb humanitárius katasztrófája a második világháború holokausztja óta. Alig száz nap alatt több mint nyolcszázezer embert mészároltak le, mialatt a nemzetközi közösség gyakorlatilag semmit nem tett. Ez egy elõre eltervezett és jól szervezett népirtás volt, melyet az ideiglenes ruandai kormány aktívan támogatott. Számos egyértelmû figyelmeztetõ jele volt a népirtásnak már jóval 1994 elõtt, melyet azonban senki nem vett komolyan. Ennek tragikus következményei mára már jól ismertek. Szakdolgoztomban az ENSZ tehetetlenségének és rendkívül lassú reagálásának okait szeretném kifejteni. Azonban ahhoz, hogy ezt megtehessem, a ruandai események alatt az ENSZ-et leginkább befolyásoló két másik szereplõ, az USA és Franciaország, szerepével és azok motivációival is foglalkoznom kell. Felvázolom azokat az egyszerû tanulságokat, amelyeket a tragédia után levont a világ, azokat a jeleket, melyek elõre figyelmeztettek és figyelmen kívül hagyásuk lehetséges okait. Áttekintem azokat a legfontosabb reformtörekvéseket, melyeknek célja, hogy az, ami Ruandában történt ne ismétlõdhessen meg. És végül érintem azt a sajnálatos eseményt, mely egy másik afrikai országban történt a népirtás 10. évfordulóján, mint egy lehetséges választ arra, hogy a nemzetközi közösség tanult-e a hibáiból. Ma már a legtöbb szakértõ azt állítja, hogy hónapokkal a népirtás kirobbanása elõtt egyértelmû jelek mutattak arra, hogy mi fog történni. De vajon az ENSZ tényleg meg tudta volna akadályozni a katasztrófát, vagy az akkori nemzetközi helyzet és a szervezet felkészületlensége eleve lehetetlenné tette azt? Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjainak politikai és gazdasági érdekei képesek-e alapjaiban befolyásolni a szervezetet, ezzel akár elárulva azokat az elveket, amelyek alapján létrehozták azt? Ha igen, és ezt egyértelmûen felismerték, hajlandóak-e és képesek-e megfelelõ reformokat bevezetni, hogy ezen változtassanak? De ami talán a legfontosabb kérdés: képes lesz-e az ENSZ valaha is egy olyan szervezetté válni, mely meg tudja akadályozni az olyan humanitárius katasztrófákat mint, amilyen Ruandában történt, vagy a valóság mindig a reformtörekvések elõtt fog járni egy lépéssel? Szakdolgozatomban ezeket a kérdéseket próbálom megválaszolni.

*

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató

**

Konzulens: Lehmann Kristóf

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

155

Juhász Edvin* AZ EURÓPAI KÜLÜGYI SZOLGÁLAT LÉTREHOZÁSÁNAK KÉRDÉSEI** Az Európai Unió a Lisszaboni Szerzõdéssel nagy lépést tett a Közös Kül- és Biztonságpolitika integrációja felé. A Lisszaboni Szerzõdés létrehozta az Európai Unió külsõ tevékenységeit összehangoló Európai Külügyi Szolgálatot, továbbá az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Fõképviselõjének tisztségét. Dolgozatom témájának az Európai Külügyi Szolgálat létrehozását választottam. Dolgozatomat a Közös Kül- és Biztonságpolitika vezetését ellátó Fõképviselõ megválasztásában szerepet játszó körülmények bemutatásával kezdem. Igyekeztem képet adni a Külügyi Szolgálat létrehozásában résztvevõ szereplõk motivációiról. A Külügyi Szolgálat létrehozásának elemzése során az Európai Unió intézményrendszerének poszt-lisszaboni helyzetérõl is képet adok. Láthatjuk a Lisszaboni Szerzõdés révén megerõsödött, a Tanáccsal egyenrangúvá vált Európai Parlament szerepét a Külügyi Szolgálat létrehozását övezõ intézményközi csatározásokban. Elemzem a Külügyi Szolgálatot létrehozó határozatot, valamint a Szolgálat mûködéséhez elengedhetetlen személyzeti és pénzügyi szabályzat módosításának elfogadását. Felvázolom a Külügyi Szolgálat személyzetének kiválasztásának kérdéseit, ezzel együtt bemutatom a Külügyi Szolgálat költségvetésének alakulását. Zárásként felvázolom a Külügyi Szolgálat elõtt álló lehetõségeket. Dolgozatom megírásához fõként primer forrásokat használtam fel, a téma újszerûsége miatt. Mivel a téma releváns szakirodalma nyomtatásban még nem jelent meg vagy nem hozzáférhetõ, ezért az elektronikus forrásokra kellett hagyatkoznom. A téma bemutatása nem teljes, hiszen a Külügyi Szolgálat létrehozása számtalan aspektussal bír, amelyek ismertetése a dolgozat keretei között nem lehetséges.

*

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Horváth Zoltán tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

156

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Kabir Amina* LÍBIA KÜLPOLITIKÁJA – KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ AMERIKAI-LÍBIAI KAPCSOLATOKRA** Dolgozatom témája Líbia külpolitikája – különös tekintettel az amerikai-líbiai kapcsolatokra. Munkám alaptézise, hogy a két ország kapcsolatának mozgatórugója a „fekete arany”, azaz az olaj. Ezt az állítást kívántam alátámasztani a fõbb tartalmi egységekben. A dolgozat elsõ fejezetében Washington és Tripoli kapcsolatát elemzem a hidegháború éveiben, tehát Líbia függetlenségétõl az amerikai támadásig. Líbia 1959-ig a szegény államok közé tartozott, majd az olaj felfedezését követõen az afrikai kontinens egyik leggazdagabb államává vált, így a nagyhatalmaknak már nemcsak az arab ország geostratégiai helyzete volt fontos, hanem a kiaknázatlan olajlelõhelyek is. Líbia függetlenségét fõként az Egyesült Királyság szorgalmazta, így az ásványkincseit Tripoli nyugatbarát politikája miatt is, elsõként ezen államok aknázhatták ki. Azonban az erõteljes brit és amerikai jelenlét hatására a régióban fokozódott a nyugatellenesség, amelyet Muammar Kadhafi, egy nasszerista csoport fiatal vezetõje ki is használt és vértelen puccsal átvette a hatalmat. Líbia „fiatal korára” tekintve, nem meglepõ, hogy az olaj kitermeléséhez szükséges munkaerõ nem volt elérhetõ, viszont az angolszász országok ezt biztosítani tudták, így kialakult egy kölcsönös függés. Kadhafi pánarab szemlélete és az arab-izraeli háborúk miatt az olajból befolyt bevételeket a terroristák kiképzésére és fõként a nyugati államok elleni terrorista akciók végrehajtására használta, melynek csúcspontjai a Pan Am amerikai és az UTA francia repülõgépek elleni merényletek voltak. A második egységben a terrorista cselekmények következményeit mutatom be, valamint kitérek Líbia tömegpusztító fegyverprogramjára is. Fõként a Lockerbie-katasztrófa volt a kiváltó oka a multilaterális (ENSZ) és unilaterális (USA) szankciók létrejöttének, melyek súlyosan érintették Líbia olajra épülõ gazdaságát és nemzetközi elszigeteléséhez vezettek. Az Egyesült Államok fõ törekvése azonban, hogy az embargót a nemzetközi közösség terjessze ki a kõolajexportra is, a fõ felvásárlók, Olaszország és Németország ellenállásába ütköztek, így Líbia a legfontosabb vonzerejét ezen idõszakban sem veszítette el. Az 1996os, Washington általi Irán Líbia Szankciós Törvény azonban súlyosan érintette Líbia energiaszektorát, mely így a külföldi befektetõk lehetõségeit szûkítette. Az utolsó fejezetben több mint tíz év eseményeit foglalom össze, melynek legfontosabb pontjai a szankciók vége, illetve a tömegpusztító fegyverekrõl való lemondás voltak. A Lockerbie-merénylõk kiadatását követõen az ENSZ-szankciókat felfüggesztették, melynek hatására Líbia kapcsolatai az európai államokkal helyreálltak, azonban az Irán Líbia Szank-

*

**

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató Belsõ konzulens: Csicsmann László fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola Külsõ konzulens: N. Rózsa Erzsébet.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

157

ciós Törvény miatt az arab országba irányuló befektetések továbbra is korlátozva voltak. Az új világrendben Líbiának ahhoz, hogy a nemzetközi közösség teljes jogú tagja lehessen, illetve, hogy maximálisan ki tudja használni az ásványkincsei által nyújtott lehetõségeket, az Egyesült Államokkal kellett rendezni kapcsolatait. Miután Líbia 2003 végén végleg feladta tömegpusztítófegyver-programját, vállalta a felelõsséget és kárpótlást fizetett a fõként nyolcvanas években elkövetett terrorista akciókért, szerepet vállalt a terrorizmus elleni küzdelemben, ezért a két ország kapcsolata a rendezés útjára léphetett. Így nemcsak a diplomáciai kapcsolatok felújítása történt meg, hanem az arab országba irányuló befektetések is megkezdõdhettek. Annak ellenére, hogy Líbia integrálódhatott a nemzetközi közösségbe, továbbra is fenntartásokkal kezelik az államok Kadhafit és diktatúráját, valamint a nevéhez köthetõ eseményeket (pl. Al-Megrahi ügy).

158

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Kántor Róbert* EGY KKV-CSOPORTBA TARTOZÓ VÁLLALKOZÁS MÛKÖDÉSÉNEK BEMUTATÁSA AZ ORSZÁGOSAN ALKALMAZOTT ÜZLETI TERV ALAPJÁN** A diplomamunka a különbözõ szállítási ágazatok legmeghatározóbb részérõl, a közúti fuvarozásról szól. A közúti fuvarozást saját vállalkozásom szemszögébõl mutatom be az országosan elfogadott üzleti terv alapján. A 2004-es Európai Uniós csatlakozásunk után létrejövõ új piaci lehetõségek miatt és a 2008-as gazdasági világválság hatására a hazai fuvarozási iparágban a verseny kiélezõdött. A vállalkozások környezete folyamatosan változik, nem létezik biztos pont, ezek a változások sokszor alig észrevehetõ módon alakítják a vállalat mûködési feltételeit. Az egyre összetettebbé váló gyorsan változó vevõi igényekre, a verseny fokozódására, a vállalkozás mûködési környezetének elemzésére és a jövõben elérni kívánt célok kitûzésére a közúti fuvarozók más és más módon próbálnak reagálni. Ehhez nyújt segítséget a tervezés egyik eszköze az üzleti terv. Elõször bemutatom a hazai kis- és középvállalkozások helyzetét hazánkban, majd a logisztika történeti múltját és fontosabb területeit. Ezt követõen megvizsgálom a rendszerváltás után a hazai fuvarozók két fejlõdési irányát. A versenyhelyzet kiélesedésével kapcsolatban bemutatom a tervezés jelentõségét és különbözõ szintjeit. A diplomamunka fõ fejezetében kielemzem a saját tulajdonú fuvarozói tevékenységgel rendelkezõ vállalkozásomat az üzleti terv követelményei alapján. Az üzleti terv készítésének célja: a saját vállalkozás vállalati, mûködési, iparági és széles környezetének bemutatása és átvilágítása, a változó fogyasztói igényekre való rugalmas reagálás, a versenyképesség javítása, a hosszú távú stratégia segítése céljából. Másik célként fogalmaztam meg egy külsõ finanszírozási forrás bevonását az Életpálya Alapítvány Ifjúsági Pénzügyi Támogatási Program segítségével. Primer kutatásom hipotézise: a hazai kkv-szektorban mûködõ fuvarozó vállalkozások nagy részének nincs üzleti terve, és nem is érdekelt az elkészítésében. Az iskolai végzettség és az érzékelt versenyhelyzet (piaci pozíció veszélye) üzleti tervek készítésére ösztönzi a vállalkozást. Kijelenthetõ, hogy az üzleti terv elkészítése jelentõsen növeli majd a versenyképességünket, hiszen számos ötletet adott, mind a vállalkozás falain belülre, mind a közvetlen környezetet tekintve, ugyanakkor segít megérteni a vállalkozást körülvevõ tágabb környezet változásainak miértjét. Olyan tényezõket hozott felszínre, melyeknek korábban nem tulajdonítottunk nagy jelentõséget. Hipotézisem vizsgálata során kiderült, hogy a hazai kkv-fuvarozó vállalkozások nagyobbik részének nincs üzleti terve, és ha van is, nem azért jött létre, hogy a vállalkozás stratégiáját szolgálja. Viszont jelentõs részük tervezi a jövõben a létrehozását, ami talán némi bizalomra ad okot. Azoknál a vállalkozásoknál, ahol van üzleti terv egyértelmûen a végzettségnek tudható be, és nem az észlelt versenyintenzitás mértékének. *

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Fenyvesi Éva tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

159

Kasza Júlia* A KOMMUNIKÁCIÓ JELENTÕSÉGE AZ ÜZLETI ÉLETBEN: ÖNÉLETRAJZOK TARTALOMELEMZÉSE** Szakdolgozatom témája a kommunikáció jelentõségének a bemutatása, az álláskeresés oldaláról megközelítve. A témát azért választottam, mert személyesen is szereztem már tapasztalatot a toborzás és kiválasztás területén. Ezen felül a gazdasági válság hatására egyre többen – az ismerõseim közül is – küzdöttek azzal a problémával, hogy nem találnak állást. Fõ célom az volt, hogy megtudjam, milyen módon növelheti egy álláskeresõ az esélyeit a munkaerõpiacon kommunikációs szempontból, és ez miként nyilvánul meg a gyakorlatban egy konkrét álláshirdetés kapcsán. Az elsõ fejezetben bemutatom a kommunikáció elméleti alapjait, azon belül kiemelve a szóbeli és írásbeli kommunikációs technikák jelentõségét, melyek hangsúlyosak egy álláspályázat során. A második fejezetben a humánerõforrás (HR) oldaláról kifejtem a toborzás és kiválasztás elméletét. Ezután térek rá a harmadik fejezetben az önéletrajz megírásával kapcsolatos tanácsokra, a külföldi javaslatok felsorolásával együtt. A fejezet végén pedig a tartalomelemzés elméletét ismertettem. A negyedik fejezet szól a saját kutatásról, amelyben megvizsgáltam egy álláshirdetésre beérkezett önéletrajzok formáját, szerkezetét, belsõ tartalmát, hogy össze tudjam hasonlítani az elméleti tényezõket a gyakorlattal. A dolgozat végén a kutatás irányára vonatkozóan azt a javaslatot tettem, hogy célszerû lenne összekapcsolni az önéletrajz-elemzést az attitûdvizsgálattal, ami válaszokat adhatna olyan kérdésekre, hogy miért fókuszálnak a pályázók az önéletrajz egyes részére jobban, másikra kevésbé (pl. szép forma, de értékelhetetlen fotó). Végsõ javaslatként pedig azt fogalmaztam meg, hogy az oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az állások megpályázásának témakörére, akár már a középiskolában meg lehetne mutatni a diákoknak, hogy milyen egy jó önéletrajz, hogy a késõbbiekben hatékonyabban kereshessenek állást.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Szépe Orsolya adjunktus, Általános Vállalkozási Fõiskola

160

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Körmendi-Kazinczy Dorottya* SZABADSÁG, BIZTONSÁG, JOG AZ EURÓPAI UNIÓ HATÁR- ÉS VÍZUMPOLITIKÁJÁNAK FÕBB ASPEKTUSAI** Az Európai Unió egyik figyelemre méltó vívmánya az elmúlt fél évszázad során egy hatalmas, határok nélküli térség létrehozása volt, amelyben az emberek úgy mozoghatnak, hogy nem akadályozzák õket határellenõrzések. Az uniós polgárok szabadon választhatják meg azt is, hogy melyik EU-országban kívánnak élni és dolgozni. Az ilyen mértékû szabadság biztosításához azonban az EU-nak hatékonyan kell igazgatnia a külsõ határait. Az integrációs folyamatot minden téren végig kísérõ kettõsség, a pozitív és a negatív integráció egymást kiegészítõ jellege megfigyelhetõ ezen a területen is. A személyek szabad mozgásának kiteljesítése, a belsõ határokon az ellenõrzés megszüntetése, a tiltó szabályok hatályon kívül helyezése mint negatív integrációs folyamat indult. Ez a negatív integrációs folyamat azonban önmagában több hátrányt okozhat, mint amennyi elõny származik belõle, hiszen a határok biztonsági szûrõ és ellenõrzõ szerepének kiiktatása a bel- és igazságügyi politikák harmonizációja nélkül mûködésképtelenné teheti a tagállamok menekültügyi és bevándorláspolitikáját, a vízumpolitikát, a nemzetközi bûnözés helyzetét, megkönnyíti és gyengíti a jogbiztonságot. A személyek szabad mozgásának megvalósítása tehát szükségszerûen magával vonta a bel- és igazságügy területén a pozitív integráció folyamatát, azaz a bel- és igazságügyi politikák egységesítését. A dolgozat elsõ részében bemutatom a közös vízumpolitika elsõ éveit, amikor a tagországok ragaszkodtak nemzeti szuverenitásukhoz és alig voltak hajlandók egy-egy közös döntést meghozni e területen. A biztonsági kihívások azonban arra sarkallták a résztvevõket, hogy a terrorizmus és illegális bevándorlók elleni hatékonyabb fellépés érdekében szorosabb együttmûködést hozzanak létre. Ez már a Maastrichti Szerzõdésben is megfogalmazódott, azonban áttörõ eredményeket az Amszterdami Szerzõdés, és az általa útnak indított programok hoztak. Amszterdam a korábbi harmadik pilléres területek nagy részét átemelte az elsõ pillérbe. Ez nagyon jelentõs lépés volt, hiszen a tagállamok a szuverenitásuk jelentõs elemeirõl mondtak le a közösségi intézmények javára. A dolgozat második felében részletesen tárgyalom a Tamperei, a Hágai és a Stockholmi Program célkitûzéseit, eredményeit. Szólok a tagállamok integrálásáról a schengeni térségbe, a vízumok, a tartózkodási engedélyek és az útlevelek nagy változásairól, különösen a biometrikus azonosítók bevezetésérõl. Röviden kitérek a vízumpolitikában érvényesülõ változó geometriára is. Fõ célom bemutatni, hogy mennyire nélkülözhetetlen és fontos lépések történtek a területen, és milyen gyors változást produkált a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térsége ilyen rövid idõ alatt.

*

**

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató Belsõ konzulens: Horváth Zoltán tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

161

A vízumügyekkel kapcsolatosan részletesen elemzem a vízumlistákról szóló 539/2001/ EK rendeletet és annak módosításait, továbbá a reciprocitás kérdését, a vízumok típusait, az új vízumformátumot. Szólok a Vízum Információs Rendszerrõl, a Vízumkódexrõl és ezek hatásairól mindennapjainkra. Ezek nélkülözhetetlen eszközzé váltak az illegális migráció, a nemzetközi terrorizmus és a szervezett bûnözés megfékezésében, különösen a biometrikus adatok kezelésével és tárolásával. A határügyek vonatkozásában részletesen tárgyalom a Schengeni Egyezményt és a Schengeni Információs Rendszert, ideértve ennek fejlõdését (SIS I+, SIS II), amely végül lehetõvé tette a tagállamok eljutását a teljes schengeni tagságig. Végül pedig ismertetem a Lisszaboni Szerzõdés újításait, különös tekintettel a volt 3. pillér változásaira. Azért nem egyszerû e téma összefoglalása, mert állandó, folytonos változásban van. Hiszem, hogy a következõ években újabb és újabb technikai megoldások kerülnek majd bevezetésre, melyek növelni fogják az EU polgárainak védelmét és még hatékonyabb fellépést eredményeznek a szervezett bûnözéssel és nemzetközi terrorizmussal szemben.

Láng Laura Lilla* LOKÁLIS ZÖLDENERGETIKÁRA ÉPÜLÕ SIKERES, INNOVATÍV VÁROS** Diplomamunkámban azt mutatom be, hogy a mai és jövõbeni viszonyokra alapozva, hogyan lehet és kell megreformálni egy település energetikai rendszerét, hogyan hozhatunk létre egy sikeres várost. Mindezt Gyöngyös városra levetítve teszem. Dolgozatomban elõször felvázolom, hogy mit jelent a sikeres város fogalma és hogy milyen intézkedéseket kell véghezvinnie Gyöngyösnek. A városnak be kell vezetni a stratégiai tervezést, hogy Nyugat-Európa számára is példaértékû eredményeket érjen el. Ki kell választania egy húzóágazatot a fejlõdéshez. Ezután bemutatom Észak-Magyarország adottságait statisztikai adatok alapján. Majd kitérek arra, hogy az általam választott zöldenergetikai ipart és szolgáltatást mint húzóágazatot ezek miként támasztják alá. A továbbiakban ismertetem, hogy miért szükséges egyáltalán a zöldenergia, és, hogy miként lehet egy várost teljesen függetlenné tenni a jelenlegi energiaellátástól. Milyen mértékben változtak és fognak változni az energiaárak? Mindez milyen következményekkel jár? Ebben a részben megpróbálom adatokkal alátámasztva eloszlatni azokat a tévhiteket, amelyek a mai zöldenergetikai rendszert áthatják. Továbbá bemutatom, hogy abban az esetben, ha rendszerben gondolkodunk a zöldenergia nem hogy nem drágább, de jóval olcsóbb a mai magyar energiánál. Állításomat egy 360 lakásos tár-

*

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Konzulens: Petruska Ildikó

162

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

sasházra vetítetten adatokkal együtt szemléltetem. Az általam bemutatott elemek a rendszerbõl kiemelhetõek és önállóan, vagy más energetikai rendszerek kombinálásával is használhatóak. A következõ részben sorra veszem azokat a zöldenergia alkalmazási lehetõségeket, melyek egy városi lokális rendszer részei lehetnének. A bemutatás során elsõsorban a helyi elõnyökre, alkalmazási lehetõségekre térek ki, de adatokkal, grafikonokkal bemutatom az adott elem általános elõnyeit is. A dolgozatban kitérek néhány magyar találmányra, melyek szükségesek az általam leírt rendszer még gazdaságosabb mûködtetéséhez. Végül összegzem, hogy miért szükséges mielõbb cselekedni, annak érdekében, hogy képesek legyünk megfelelni az EU elvárásainak.

Lõrincz András* NEMZETI IDENTITÁSOK A BOSZNIA-HERCEGOVINAI POLITIKAI GONDOLKODÁSBAN** Bosznia-Hercegovinában az 1992 és 1995 között lezajlott háborút az országban élõ három, különbözõ vallással és gyökerekkel rendelkezõ népcsoport kényszerû együttélésének kudarca, az eltérõ politikai gondolkodás és az esetek többségében kulturális vagy civilizációs alapon nyugvó nemzetközi szövetségek dinamikája határozta meg. A fegyveres konfliktust megelõzõen a szerb, a horvát és a bosnyák nép valamely meghatározó regionális nagyhatalom (Oszmán Birodalom, Osztrák-Magyar Monarchia, Jugoszlávia) érdekei által konstruált állami berendezkedés részesei voltak. A Jugoszlávia felbomlásával függetlenné váló korábbi tagköztársaságban a nacionalizmus kizárólagos szerephez jutott a politikai térben. A hosszú fejlõdési utat bejárt szerb és horvát nacionalizmus – kiegészülve a modern bosnyák nemzet koncepciójával – összeütközésbe került egymással az államhatalom felett gyakorolt ellenõrzés kérdésében. A háború utáni rendezés kulcskérdései a decentralizáció, a területi és etnikai elvû hatalommegosztás, valamint a nemzetközi felügyelet voltak. A pártrendszer így inkább az etnikai megoszlást követi, melyet kiegészítenek a tisztán ideológiai alapon szervezõdõ pártok. A nacionalista politikai tömörülések retorikájában a már korábban kialakult ellenségképek és önképek rétegezõdnek. A politikai gondolkodást Bosznia-Hercegovinában – a választási eredmények tükrében – elsõdlegesen még mindig az befolyásolja, hogy a politikai napirendet milyen mértékben alakítják a nacionalista pártok. E pártokat – a választói akarat mellett

*

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató

**

Konzulens: Kemenszky Ágnes

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

163

– tulajdonképpen a daytoni rendszer tartja fent. A választópolgárok nacionalista politikai gondolkodására a történelmi, intézményi és kulturális tényezõk együttesen hatnak, a daytoni intézményrendszert fenntartó nemzetközi közösségre pedig még mindig egy elkerülendõ újabb fegyveres konfliktus lehetõsége gyakorol hatást. Annak ellenére, hogy a nemzetközi politikai viszonyokkal foglalkozó tanulmányok többsége nem képes teljes körû magyarázattal szolgálni a boszniai háború kitörésére, a „civilizációk összecsapása” elméletek mégis hasznos kiindulópontnak tekinthetõk. Jelentõsen korrigálva ezt a megközelítést, a háborúval kapcsolatban megállapítható egyrészt, hogy a hasonló kultúrájú nemzetek alkotta civilizációk egy viszonylag homogénnek tekinthetõ kulturális blokk perifériáján élõk számára jelenthetnek inkább olyan imaginárius entitásokat, amelyek referenciaként szolgálnak, másrészt pedig a történelmen, a származáson, az eredet mítoszán, a közös nyelven és valláson alapuló paradigmák nem önmagukban, hanem az e tényezõket a maguk céljai érdekében felhasználó politikai aktorok formájában jelenthetnek veszélyt a daytoni Bosznia fennmaradására.

Molnár Szabolcs* KOCKÁZATI TÕKE A VÁLLALATFINANSZÍROZÁSBAN A kockázati tõke bevonásának folyamata Magyarországon, a bevonás gondolatának megszületésétõl a szerzõdéskötésig** A kockázati tõketársaságnál jelentkezõ projektgazdáknak, vállalkozásoknak mindössze 30%-a jut el odáig, hogy személyesen találkozzanak tõketársaság képviselõivel és projektjüket prezentáció formájában be is mutassák nekik. Ez azt jelenti, hogy a pályázók, még azelõtt elbuknak, hogy bármiféle részletes anyagot, pénzügyi számolást be tudnának mutatni. Ez ébresztett rá arra, hogy a kapcsolatfelvétel elõtti idõszaknak mennyire fontos szerepe van. Kutatásom alatt lett nyilvánvaló a számomra, hogy a kapcsolat beindítása fontosabb, mint maga a tárgyalás. Ugyanis onnantól kezdve, hogy felvettük a kapcsolatot a társaságokkal meglehetõsen automatikussá válik a folyamat. A legtöbb pályázó azon bukik el, hogy nem olvas utána, hogy mi is az a kockázati tõke, mik a feltételei annak, hogy sikeresen be tudják vonni azt. Ezért az egész folyamat elsõ lépéseként a kockázati tõke fõ jellemzõivel foglalkozom. Azzal, amit egy induló vállalkozásnak feltétlenül kell tudnia a kockázati tõkérõl.

*

Üzleti kommunikáció szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Sinkovics Alfréd fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

164

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy kockázati tõkét vonjon be. Az ötlet, az elkészített prototípus, esetleg a már mûködõ és fejlõdõ cég, a tulajdonosok, cégvezetõk szakmai tudása, személyisége, együttmûködésre és kompromisszumra való képessége, a megfelelõ vállalkozói gondolkodásmód mind-mind meghatározzák, hogy a végén sikerül-e megegyezni a kockázatitõke-társasággal vagy nem. A jó hír az, hogy a fenti kompetenciák mind fejleszthetõk. A kutatásom során az is kirajzolódott, hogy az egész folyamat nagyon komplex és szerteágazó szaktudást igényel a pályázó vállalkozótól. Ezért érdemes, sõt bizonyos területekre szükséges, hogy tanácsadókkal dolgozzunk együtt. Amennyiben célként a kockázati tõke bevonását tûzzük ki, és az ezt követõ intenzív növekedés mellett döntünk, akkor a kapcsolatfelvételt egy felkészülési szakasz elõzi meg. Ez az a szakasz, amikor az ötletbõl olyan kerek üzleti koncepció készül, melyet be lehet mutatni a leendõ befektetõknek. Ennek a folyamatnak az eredményeként (természetesen a vállalkozás jellegétõl, ipari területtõl függõen) végül elkészülünk üzleti tervünkkel, prezentációnkkal. Az üzleti terv megírása közben piackutatást, marketingtervet készítünk. A dolgozatomban tárgyalt folyamat utolsó nagy szakasza a kockázatitõke-társaságokkal való kapcsolatfelvétel és tárgyalások. Ebben a szakaszban már nincsen nagy ráhatásunk az eseményekre, a folyamat automatikussá válik. Elemzem ezt a folyamatot is, hogy lehessen látni, hogyan is zajlik egy ilyen tárgyalási folyamat, melyik szakasznak mi a célja. Szakdolgozatomat egy konkrét esettanulmánnyal zárom. Az Intellio Kft. szinte a semmibõl építette fel jelenleg a világ számos országában is jelenlevõ vállalkozását kockázati tõke segítségével. Az esettanulmányomban a legelsõ bevonási folyamatot veszem górcsõ alá.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

165

Nagy Pál Krisztián* DUNAI ÁRUSZÁLLÍTÁSI FOLYAMAT VIZSGÁLATA EGY MAGYARORSZÁGI KIKÖTÕN KERESZTÜL** Szakdolgozatom témája a vízi áruszállítás szerepének bemutatása a többi közlekedési ághoz képest, különös tekintettel a kikötõi rakodási technológiák vizsgálatára és elemzésére a Duna hazai szakaszán. Részletesen ismertetem egy magyarországi kikötõ áruszállítási módjainak, rakodási technológiájának fõ elemeit a különféle áruk esetén. Témaválasztásomat indokolja, hogy véleményem szerint a Dunán történõ áruszállításban sok kihasználatlan potenciál van, az okok feltárása és a lehetséges megoldások engem is érdekeltek. A téma aktualitását mutatja az is, hogy a Duna Európa egyik legfontosabb közlekedési folyosója (VII. korridor). Munkám elsõ részét a vízi áruszállítás fõbb elõnyeinek és hátrányainak összefoglalásával, valamint a vízi, a vasúti és a közúti szállítási módok jellemzésére alkalmas legfontosabb mutatók összehasonlításával kezdem. A következõkben ismertetem a Duna földrajzi jellemzõit, a dunai hajózás történetének fõbb állomásait. Ezután röviden leírom a Dunán történõ árufuvarozást szabályozó nemzetközi egyezményeket. Kiemelem a Duna–Majna– Rajna-csatorna jelentõségét az európai vízi áruszállításban, amely lehetõvé teszi, hogy a Rotterdamba érkezõ áruk vízi úton csatlakozzanak a Dunához és eljussanak hazánkba is. Ismertetem az Európai Unió célkitûzéseit a közlekedéspolitika fejlesztésére, beleértve az új alapelveket és közlekedésfejlesztési irányvonalakat is (1961, 1981 és 2001). Az EU Marco Polo programjának célja, hogy a nagy környezetterhelést jelentõ nemzetközi közúti teherforgalom minél nagyobb részét átterelje a vasútra, illetve a rövidtávú tengeri, valamint a belvízi folyami hajózásra. Szakdolgozatomat a kikötõk csoportosításának szempontjaival folytatom, majd bemutatom azokat az európai kikötõket (Rotterdam, Hamburg, Antwerpen, Constantza, Koper, Rijeka), amelyek jelentõs szerepet játszanak a dunai áruszállításban is. Ezután áttérek a magyarországi jelentõs dunai kikötõk jellemzésére, úgymint a Csepeli Szabadkikötõ, a bajai Országos Közforgalmú Kikötõ, a Dunaferr Kikötõ, a Gyõr-Gönyû Országos Közforgalmú Kikötõ és a Mohács Kikötõ. A folyami áruszállítás eszközeinek funkcióját, fontos mûszaki adatait és tulajdonságait foglalom össze a következõkben. Szakdolgozatom leghangsúlyosabb része a kikötõi rakodási technológiák részletes bemutatását, elemzését a Ferroport Kft. mûködésén keresztül. Ehhez a helyszínen többszöri szakmai konzultációra volt lehetõségem. A különféle rakodási folyamatok bemutatásához saját képanyagot készítettem. Így a Ferroport Kft. területén munkaszakaszonként ismertetem a belsõ, valamint a külsõ áru átrakodási módokat, beleértve a különféle mûszaki megoldásokat is. Végigkövetem az áru útját egy konkrét megrendelésnél. A Ferroport Kft. korsze-

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Réger Béla fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

166

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

rû mûszaki parkja, illetve a cég komplex logisztikai szolgáltatása és nem utolsósorban a vezetõk szakmai hozzáértése számomra méltó példát mutatott. Egy folyamatosan versenyképes, a fuvarpiacon a dunai vízi áruszállításban jelentõs részt vállaló szereplõ tevékenységével ismerkedhettem meg a gyakorlatban. Szakdolgozatom következõ részében a magyarországi áruszállítással kapcsolatos fõbb statisztikai adatokat, különféle szempontok szerinti csoportosításban, a 2001–2010 közötti idõszakra foglalom össze. Általánosságban elmondható, hogy 2008-hoz képest 2009-ben minden alágazatban a szállított áruk mennyisége nagymértékben csökkent, ami a nemzetközi gazdasági válsággal is magyarázható. Kitérek a szállítási teljesítmények alakulására 2010. I. félévében, valamint összefoglalom a belvízi áruszállítás adatait a hajók nemzetisége szerint, a szállított áruk tömege, illetve az árutonna alapján. Az adatok azt mutatják, hogy Magyarország vízi úton Németországba exportál és Romániából importál a legtöbb árut. Összefoglaló megállapításaim kialakításához nagy segítséget jelentett az ezen a területen régóta dolgozó szakemberek tapasztalatainak, tudásának megismerése. Felhívták figyelmemet a téma bonyolultságára és összetettségére, így a rendelkezésemre álló idõ alatt szerzett ismeretanyag (szakmai konzultációk), illetve a témához kapcsolódó szakirodalom alapján a dunai vízi áruszállítással kapcsolatos fõ problémákat a következõkben foglalom össze. I. II. III. IV. V.

A Duna magyarországi szakasza az év kétharmadában nem használható az európai nagy önjáró hajók számára. Az I. pontban leírtak is magyarázzák, hogy a magyarországi dunai kikötõk átlagosan az átrakási kapacitásuk 55-60 %-át használják ki. A Duna–Tisza-csatorna hiánya a belvízi hajózás hálózati ellátottságát jelentõsen lecsökkenti. A szállítási kapacitások kihasználatlanok. A rendkívül bonyolult tulajdonviszonyok nehezítik, lassítják a döntéshozatalt és a konkrét megvalósítást.

A megoldáshoz szükség lenne a magyarországi dunai hajózás korszerûsítésére, hatékonyabbá tételére. Ezt egy egységes, hosszú távú stratégia kidolgozása szolgálná, amelyhez a különféle területekrõl a szakemberek szoros együttmûködésére lenne szükség. A nemzetközi összefogás elõsegíthetné a jelenleginél hatékonyabban mûködõ átfogó kikötõpolitika kialakítását, a Duna menti országok bevonásával. Fontos lenne továbbá a kikötõk szárazföldi kapcsolatrendszerének fejlesztése, beleértve a megfelelõ eszközöket és infrastruktúrát (berakóhelyek, logisztikai központok, a kikötõhöz vezetõ infrastruktúra). A szakemberek körében és kormányzati szinten a mai napi hírekben is hallhatunk az egységes Duna-stratégia szükségességérõl. Véleményem szerint a vízen történõ áruszállítás sosem fogja kiváltani a vasúton vagy közúton történõ áruszállítást, de nem is ez a végsõ cél. Mindenképpen nagyobb arányban kellene részesülnie a vízi áruszállításnak a közlekedési alágazatok közötti racionális munkamegosztásban, hiszen a környezeti terhelés csökkentéséhez nagyon jelentõs mértékben hozzájárulhat.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

167

Novák Henrietta* A GYEREKEK ÉS A REKLÁM KAPCSOLATA A FOGYASZTÓI MAGATARTÁS TÜKRÉBEN** A gyerekek szerepe egyre jelentõsebb, egyre nagyobb a hatásuk a család anyagi javainak elköltésére. A cégek rájöttek arra, hogy fontos jelenlegi és jövõbeli potenciális célcsoport számukra a gyerekek. A környezetemben élõ gyerekek magatartásán is látszik, hogy hatást gyakorol rájuk egy-egy jól sikerült reklám. A vállalatok célja az, hogy minél fiatalabb korban kialakítsák a márkahûséget, hogy felnõtt korukban elõnyben részesítsék azt a márkát, amit gyerekkorukban megkedveltetnek velük. Elsõdleges és másodlagos kutatást is végeztem. A primer kutatás kvantitatív, leíró kutatás volt, standard kérdõív alapján, amely kényelmes mintavételi eljárással történt, ezen kívül alkalmaztam alap leíró statisztikát, faktor- és klaszterelemzést. A szekunder kutatás során igénybe vettem nyomtatott és elektronikus információforrásokat, a Központi Statisztikai Hivatal, a Magyar Nemzeti Bank adatszolgáltatásait. A dolgozatomban bemutattam, hogy a reklámok mely médiumokon keresztül és hogyan hatnak a gyerekekre, valamint általánosságban ismertettem a reklámok hatásmechanizmusát, a fogyasztói magatartást. A primer kutatásomban a dolgozat elméleti részének fõbb ismereteit igyekeztem feltárni. Arra az eredményre jutottam, hogy az általam vizsgált korosztály, vagyis a 9–15 év közöttiek már megkérdõjelezik a reklámok hihetõségét. Az általuk leginkább használt médiumok a televízió és az internet, amelyeket naponta többször használnak. A televízióban a kereskedelmi csatornákat részesítik elõnyben, így sok reklámmal találkoznak nap mint nap. A reklámszakemberek már egészen kis kortól márkahûséget akarnak kialakítani a potenciális jövõbeli fogyasztóiban. A kutatásom ezt alátámasztotta, mert az általam ismertetett logókat, szlogeneket a kísérleti személyek ismerték. A gyerekek nagy befolyásoló erõvel bírnak a családi vásárlásokat illetõen, a legtöbb termék megvásárlásába beleszólnak, sõt maguk is komoly pénzösszegekkel rendelkeznek, amit elkölthetnek. Fontos lenne megmagyarázni nekik a reklámok célját, hogy milyen szerepük van. Meg kell nekik tanítani a valódi értékeket, engedni kell, hogy a szülõkkel együtt dönthessenek és a realitás talaján kell õket tartani. A pénz értékére, a bankkártyahasználat, a hitelek veszélyeire is fel kell hívni a figyelmüket. A szülõknek tudatában kellene lenniük, hogy a gyerekeik milyen televízió csatornákat néznek, milyen internetes portálokon böngésznek.

*

**

168

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató Belsõ konzulens: Opitz Éva fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Rácz Tamás* KREATÍV ÉS KITARTÓ A KAMÉLEON REKLÁM KFT. ÉLETCIKLUSAI ÉS STRATÉGIÁJA** Szakdolgozatomban egy magyarországi kisvállalkozás életútját vizsgáltam az a rendszerváltás utáni alapítástól egészen 2010-ig. A dolgozat megírása elõtt két különbözõ hipotézist fogalmaztam meg. Az elsõ az volt, hogy léteznek olyan sajátosságok a növekedés során, amelyek csak a hazai kis- és középvállalkozásokra jellemzõek. A válasz megtalálásához összehasonlítottam a nemzetközi és a magyar viszonylatban fellelhetõ szakirodalmat az elméleti keretek megalapozásához, illetve szakmai gyakorlatom során szereztem tapasztalatot a magyarországi vállalkozás eddigi életútjáról, azaz a múltjáról és a jelenérõl. Az elméleti alapok vizsgálata után a Kaméleon Reklám Kft. fejlõdési pályája igazolta a magyarországi életciklusmodell megállapításait. A második hipotézis szerint a vállalkozások életciklusainak változására nemcsak a belsõ növekedésbõl következõ nehézségek megoldásából lehet rámutatni, hanem emellett a külsõ környezeti változások is hatással vannak rá. A megoldás megtalálásához gyakorlati szempontból mélyinterjút készítettem Szabó Károllyal, a vállalkozás vezetõjével. Összességében elmondható, ezek a külsõ környezeti változások lefékezték a vállalkozást, még ha a belsõ növekedésbõl adódó problémák erre nem is adhattak volna okot. Ezek alapján nem lehet egyértelmû következtetést levonni azzal kapcsolatban, hogy a környezeti változások hatására a vállalkozások életciklusa is változna. Az elsõ rész után a 2008-ban bekövetkezett válság eddigi hatásait vizsgáltam a szervezettel kapcsolatban. Megítélésem szerint a problémás idõszak negatívan érintette a vállalkozást, nehezen vészelték át a gazdasági visszaesést. Elõtte csak a múlttal és a jelennel foglalkoztam, a második részben viszont már a jövõre is koncentrálva bemutattam a stratégiai irányvonalakat, és javaslatot tettem a további mûködésre. A stratégiai elemzés módszertanát alkalmazva szisztematikusan építettem fel az elemzést, amely az üzletág és a vállalkozás tekintetében releváns megállapításokat tartalmaz. Különféle elemzõ modelleket vettem sorra, hogy több szemszögbõl közelítsem meg a vizsgálandó területet, legyen az termékvizsgálat, vagy iparági értékláncelemzés. A dolgozat végére meghatároztam a vállalkozás jövõképét, és a siker tényezõit figyelembe véve javaslatot tettem a lehetséges irányvonalra. Pozitívan ítélem meg a helyzetet, mert a kreatív és kitartó hozzáállással átvészelhetik a problémákat, és a tudatos stratégia segítségével az egyediség útjára léphetnek.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Salamonné Huszty Anna tanszékvezetõ fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola. Külsõ konzulens: Szabó Károly

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

169

Suplicz Rita* „KRÍZISADOMÁNYOZÓK” VÁLLALATI ADOMÁNYOZÁS A 2008-BAN KIROBBANT GAZDASÁGI VÁLSÁG IDEJÉN MAGYARORSZÁGON** Van egy profitorientált cégnek emberi arca? Vajon van esély arra, hogy a vállalatok a profittermelésen túl másra is gondoljanak? Nos, ma már mindkettõ nagyon ajánlott, ha megfelelõ imázsra vágynak szakmai és társadalmi szinten. A vállalati társadalmi felelõsségvállalás, azaz a Corporate Social Responsibility (röviden: CSR) azt a temérdek tevékenységet fedi, amellyel egy vállalat kifejezheti felelõs mûködését környezete számára. A fenntartható fejlõdés érdekében megszerzett javainak egy részét visszajuttatja oda, ahonnan elvesz: figyelmet fordít a környezetvédelemre és az õt körülvevõ társadalmi kihívásokra. A CSR egyik legalapvetõbb és legegyszerûbb formája az adományozás, amely már évszázadok óta az európai kultúra része vállalati szinten is. Az utóbbi húsz évben, a rendszerváltással érkezett új üzleti kultúrával, a céges jótékonykodás hazánkban is ismét reneszánszát éli. De mi történik gazdasági válságok idején? A 2008-as világgazdasági válság súlyos problémákat okozott mind a vállalatok, mind az emberek életében, különösen Magyarországon, ahol az államháztartás a válság nélkül is nehéz helyzetben volt. Miközben a cégek jó része nagy gondokkal néz szembe, a rájuk nehezedõ társadalmi nyomás csak nõ, hiszen munkahelyek szûnnek meg, elmaradnak a bónuszok, nõ az elégedetlenség, s ezzel sokszor nem csak a vállalatok, hanem a kormányok sem tudnak megbirkózni. Vajon a gazdasági válság hogyan hat az adományok sorsára? Megszûnik ilyenkor a vállalati jótékonykodás? Vagy csak visszaszorul? Esetleg épp ellenkezõleg, fontosabb lesz a szerepük a válság okozta növekvõ társadalmi nehézségek miatt? A CSR alapjainak áttekintésén túl, fõként ezekre a kérdésekre keresem a választ dolgozatomban, saját kutatással alátámasztott elemzés útján.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Papp Ferenc fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

170

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Szalai Eszter* A PRINT CITY KIADÓ ÉS NYOMDA KFT. VAGYONI, PÉNZÜGYI ÉS JÖVEDELMI HELYZETÉNEK ELEMZÉSE** Szakdolgozatomban a jelenlegi munkahelyem, a Print City Kiadó és Nyomda Kft. vagyoni, pénzügyi, jövedelmi helyzetét vizsgáltam a 2007., 2008. és 2009. évi beszámolók alapján. Szakdolgozatom témájának kiválasztásához egyrészt a pénzügyi elemzések egyre növekvõ jelentõsége, másrészt a szakirányomnak megfelelõ tanulmányaim motiváltak. A téma kidolgozásának elsõdleges célja, hogy a tanulmányaim során megszerzett elméleti ismereteimet a gyakorlatban alkalmazzam. A téma kidolgozása során a vállalkozás által rendelkezésemre bocsátott adatok, valamint a témához kapcsolódó szakirodalmak felhasználásával a vállalkozás egészére kiterjedõ elemzést végeztem. A dolgozat elsõ részében a gazdasági elemzés jelentõségével, elméleti hátterével foglalkoztam, majd részletesen bemutattam a vállalkozást és ismertettem számviteli politikáját. A következõ fejezetekben különbözõ mutatószámok alapján értékeltem a vállalkozás gazdálkodását. A vagyoni helyzet elemzése során vizsgáltam a vállalkozás eszközeinek és forrásainak struktúráját, valamint az azokban bekövetkezõ változásokat. Ezt követõen a pénzügyi helyzet elemzésével a vállalkozás fizetõképességét, likviditását, pénzügyi stabilitását mértem fel. A jövedelmi helyzet vizsgálata során a legfontosabb jövedelmezõségi mutatók – árbevétel-, tõke-, eszköz- és bérarányos jövedelmezõség – segítségével arra kerestem a választ, hogy a vállalkozás a rendelkezésre álló erõforrásokat milyen eredményesen használta fel. Az elemzést végül a direkt és indirekt cash flow kimutatással fejeztem be. A vállalkozás vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetének elemzése során egyértelmûen kiderült, hogy mely tényezõk befolyásolták az eredményességét, s mindezek milyen hatással voltak a mûködésére. Az utolsó fejezetben a vállalkozás gazdálkodásának értékelése alapján levontam a megfelelõ következtetéseket, majd javaslatokat tettem a jövõbeni, eredményesebb mûködésre vonatkozóan.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Matheika Márciusné fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

171

Szappanos Gabriella* A MAGYAR KÖZBESZERZÉSI SZABÁLYOZÁS ÉRTÉKELÕ ELEMZÉSE** Dolgozatom célja – a jogi szabályozás áttekintése és a rendelkezésre álló irodalmak feldolgozása alapján – annak alátámasztása, hogy nem a közbeszerzés elve, hanem a hazai jogi szabályozás hiányosságai és gyakori változása okozzák a közbeszerzések nem megfelelõ hatékonyságát, az eljárás során elkövetett szabálytalanságok gyakoriságát, a visszaéléseket, a közbeszerzési korrupció elterjedését. Megvizsgáltam a 2004. május 1-jén hatályba lépett közbeszerzésekrõl szóló 2003. évi CXXIX. törvény (továbbiakban: Kbt.) célját, áttekintettem a több mint 400 paragrafusból álló törvény szerkezeti felépítését, elsõsorban az ún. klasszikus ajánlatkérõket érintõ szabályozásra fókuszálva. Elemeztem a közbeszerzési eljárás azon fázisait, amelyek a jogszabály alkalmazása során kockázati tényezõket rejtenek magukban. A jellemzõen elõforduló közbeszerzési szabálytalanságokat és azok jogszabályi hátterét mutattam be, majd a közbeszerzések terén megnyilvánuló korrupció okait és kiküszöbölési lehetõségeit vizsgáltam. Fontosnak tartottam kitérni a Kbt. hatálybalépését követõen a szabályozásban jelentõs változásokat hozó 2008. évi CVIII. törvény rendelkezéseinek értékelésére, amelyeknek elsõdleges célja a közbeszerzési eljárások során nyert gyakorlati tapasztalatok beépítése és az egyszerûsítés volt. A verseny tisztaságának, az átláthatóságnak és a nyilvánosságnak a növelését kívánta elõsegíteni, a korrupció visszaszorítását is célozva. Véleményem szerint a közbeszerzések legmagasabb szintû jogi szabályozásának igénye és szükségessége nem vitatható, azonban, mint az a jellemzõ jogszabálysértések és a széles körben elterjedt korrupció értékelésébõl is kiderül, nem közömbös, hogy a szabályozás esetében hol találjuk meg a középutat, illetve hová helyezõdnek a súlypontok. A közbeszerzési eljárások jogi szabályozásában –a szabálytalanságok és a korrupció visszaszorítása, valamint egy európai színvonalú szabályozás megteremtése érdekében – a továbblépés lehetõségét összességében az alábbiakban látom: • kódex jellegû szabályozás helyett liberálisabb keretszabályok;

• átláthatóság és transzparencia fokozása, minél szélesebb körû nyilvánosság; • szigorúbb ellenõrzés az eljárás teljes folyamatában, beleértve a szerzõdéskötés

után a szerzõdés teljesítésének nyomon követését; • a közbeszerzéseket ellenõrzõ szervek tevékenységének összehangolása; • a jogorvoslati eljárás lerövidítése, hatékonyabbá tétele; • szigorú és következetes – a jogsértés súlyával összhangban lévõ – szankcionálás.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Böcskei Elvira fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

172

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Szegedi Szabina* A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY KÜLÖNBÖZÕ EGÉSZSÉGFINANSZÍROZÁSI RENDSZEREK TÜKRÉBEN** Dolgozatomban három OECD-ország egészségügyi rendszerét hasonlítottam össze a hazaival. A finanszírozási modellek ismertetése, alkalmazásuk bemutatása, Magyarországon történõ bevezetésének lehetõségei kerültek részletezésre. Arra kerestem a választ, hogy ezek a más országokban kialakult finanszírozási rendszerek elemei vajon Magyarországon milyen hatékonysággal kerülhetnének bevezetésre, egyáltalán megoldható-e az átvételük a jelenlegi egészségügyi rendszerbe. Bemutattam Németország és az Egyesült Királyság egészségügyi rendszerét, melyek javarészt adókból, illetve biztosítási járulékokból finanszírozott egészségügyi rendszerek, ahol a járulékok jövedelemarányosak és gyakorlatilag a teljes lakosság hozzáférhet az egészségügyi ellátáshoz, függetlenül a befizetett adótól, járuléktól. Vizsgáltam továbbá a másik modellt, amely az Egyesült Államokban mûködik, ahol nagyrészt magánbiztosítók által történik a finanszírozás, s a biztosítás megkötése önkéntes jellegû. A lakosság nagy része azonban éppen ezért nem is rendelkezik biztosítással. Részleteztem, hogy az adott országok példáján keresztül bemutatott technikákból melyek lehetnek Magyarországon is megfontolandók, egy esetleges reformlépés során melyeket lehetne, vagy kellene bevezetni, avagy melyek azok a tényezõk, melyeket semmi esetre sem lehet hazánkban történelmi fejlettségünk, a kulturális hozzáállásunk, az elfogadási hajlandóságunk miatt átvenni. Dolgozatomból látható, hogy nincsenek tiszta rendszerek, szinte minden országban megjelenik mind a közösségi, mind a magánfinanszírozás. Az országok közti eltérések abból adódnak, hogy milyen mértékben osztják meg a forrásteremtést, milyen kockázatmegosztó mechanizmusokat választanak, mely ellátásokat és szolgáltatásokat sorolnak a közösségi és a magánfinanszírozás köre alá, illetve, hogy milyen mélységû a költségáthárítás. Az alapmodellek, a finanszírozási elvek és az országok egészségfinanszírozási sajátosságok megismerése után arra kerestem a választ, hogy vajon miként történhetne a reform ebben a szektorban. Rá kellett jönnöm, hogy nem is az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e átvenni esetleg egy másik országban alkalmazott modellt, hanem, még mielõtt reformokra gondolnánk, elõbb ki kell tûzni a célt, hogy mit szeretnénk elérni az egészségügyi rendszerünkben. Mi az állam feladata az ellátás biztosításával kapcsolatban, mely ellátások tartoznak az alapellátásba, melyek a kiegészítõbe, és mit kell tenni azokkal a feladatokkal, amelyek a kettõ közötti, harmadik és képlékenyebb csoportba esnek. Mindenképp szükség van egy hosszú távú stratégiára, melyet fontos, hogy ne befolyásoljon a politikai álláspont.

*

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Kelemen Katalin fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

173

Jól érezhetõvé válik, hogy a közgazdászok azon a nézeten vannak: nem lehet a már kialakult berendezkedést egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, újat alkotni, hanem a saját hagyományainkra, gondolkodásmódunkra odafigyelve, ezeknek nagyobb szerepet engedve szabad csak véghezvinni apróbb változásokat. Az egészségügyi ellátás korszerûsítése, úgy vélem, elkerülhetetlen. A források és igények közötti ilyen mértékû különbség, és az egészségügy állam által történõ folyamatos megmentése hosszú távon nem tartható fenn. Az átfogó egészségügyi reform bevezetése hosszú és bonyolult folyamat lesz, amely várhatóan egyes társadalmi csoportok érdekeit sérteni fogja. A lehetõ leghatékonyabb és legméltányosabb megoldás kidolgozásához és véghezviteléhez szakmai bölcsességre, egészségpolitikai készségekre és társadalmi konszenzusra van szükség.

174

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Szigli Renáta* A HAZAI KIS- ÉS KÖZÉPVÁLLALKOZÁSOK INNOVÁCIÓS LEHETÕSÉGEINEK FEJLÕDÉSE** Véleményem szerint egy kisvállalat csak néhány képességben tud az élvonalban lenni. • Az innovációkhoz való kapcsolódás (gyártástechnológia, termékötletek kidolgozása, licencek, know-how-k átvétele, szabadalmak benyújtása) terén. • Olyan innovációs technológiák megvalósításának tervezése esetén, amelyek magas hozzáadott értékük alapján, társadalmi szinten is elismert hatékonyságúak, és amelyek megvalósítását nemzeti, valamint Európai Uniós források is támogatnak. • Ipari parkokhoz, klaszterekhez való csatlakozás következtében, ahol az innovatív nagyvállalat lehet húzóerõ, de a kooperáció és a hálózatosodás a kisvállalatok között is szinergiát és versenyelõnyt teremthet számukra. A magyar kisvállalkozások történelmi gyökerei, kialakulásuk körülményei nagymértékben meghatározzák helyzetüket, beleértve a vállalkozói kompetenciákat is. A gazdaságpolitikának tisztában kell lennie azzal, hogy nagyon heterogén vállalkozásokról van szó, nemcsak iparáganként, méretenként, hanem a vállalkozások céljait és lehetõségeit tekintve is. Ezzel összhangban, vannak általános fejlesztési és támogatási feladatok, ugyanakkor erõsen differenciálni kell a különbözõ szempontok alapján. A kisvállalkozások növekedési pályái, szemléletváltása, túlélési ösztönük, alkalmazkodásuk, stratégiai fejlesztésük, tudatos kockázatkezelésük és társadalmi felelõsségvállalásuk alapján egészen eltérõ gazdaságpolitikai intézkedéseket kívánnak. Dolgozatomban azzal a fõ kérdéssel foglalkoztam, hogy a hazai kis- és középvállalkozások milyen módon tudják növelni versenyképességüket és ezáltal megteremteni a fejlõdésükhöz szükséges alapokat. A kutatás végrehajtásakor elõbb a szakirodalom feltérképezését hajtottam végre, azt kerestem, hogy az elmélet hogyan közelíti meg a kutatás tárgyát. Ezt követõen egy empirikus szakasz következik. A kvalitatív interjú formái közül dolgozatomban a mélyinterjút alkalmaztam. Az interjúk során kapott válaszokat esettanulmány formájában dolgoztam fel. Az interjúk alapján a következõ gazdaságpolitikát illetõ javaslatok tehetõk: • Stabil és átlátható üzleti környezet kialakítása, melynek feltétele egy átlátható társadalmi, gazdasági megállapodás keretében kialakított vállalkozást támogató szabályozási környezet megteremtése. • Az adózásban, a szabályozásban, az engedélyezésben és a támogatásoknál a rendszer kiszámíthatóságának megteremtése, melynek elérése érdekében stabil jogi környezetet kellene kialakítani. *

Vállalkozásfejlesztés mesterszakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Vágány Judit Bernadett fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

175

• A kisvállalkozások alultõkésítve mûködnek, így nem képesek fejlõdni, újítani.

Ennek érdekében tõkére és hitelre is szükség van, mert a piacok megszerzéséhez és megtartásához új technológia, tudás és beruházás szükségeltetik. • Kiterjedt, egymásra épülõ, stabil és átlátható kormányzati beruházási támogatási programokat igényelnek a hazai vállalkozások, amelyek az EU-támogatások maradéktalan lehívását, valamint a vissza nem térítendõ támogatások szintén vissza nem térítendõ formában való nyújtását teszik lehetõvé.

• A vállalkozások eredményes mûködéséhez szükség van egy megfelelõ végzettséggel, széleskörû szakmai és vezetési ismeretekkel és tapasztalattal rendelkezõ szakembergárdára, ezért fontos a menedzserek képzésének biztosítása.

Az innovatív tevékenységet folytató cégek számára fontos, hogy megfelelõ kapcsolatrendszert tudjanak kiépíteni, melynek révén könnyebben tudnak hozzájutni a megfelelõ mûködésükhöz szükséges információkhoz és ismeretekhez. Támogatást és segítséget kellene nyújtani az arra szándékot mutató KKV-knak, hogy partnereket találjanak a közös pályázáshoz, valamint bõvíteni lehetne a tanácsadói hálózatokat.

176

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Szilágyi Tamás* A PATIKALIBERALIZÁCIÓ HATÁSA A MAGYARORSZÁGI LAKOSSÁGI GYÓGYSZERELLÁTÁSRA ** A dolgozat a gyógyszerellátási lánc egy meghatározott részérõl szó. A 2006. évi XCVIII. törvényi szabályozás új alapokra helyezte a gyógyszerpiacot. Arra szeretnék rávilágítani, hogy a 2006-ban megalkotott egészségügy reform kereteiben elfogadott patikaliberalizációs törvény nem eredményezett-e olyan mértékû negatív hatásokat az ágazatban mûködõ patikákra, hogy az veszélyeztetné a magyarországi lakosok gyógyszerellátásának biztonságát. A hipotézisem, hogy a 2010-ben életbe lépett patikaliberalizációs törvény moratóriuma nem indokolható a magyarországi gyógyszerellátás biztonságának veszélyével. A Magyarországon mûködõ patikák kedvezõtlen gazdasági helyzete nem okolható kizárólag a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény módosításával. Hazánkban a gyógyszerellátás helyzete stabil. A dolgozatban az egészségügy, a gyógyszerpiac, a jelenlegi makrokörnyezet és az ágazat szereplõinek bemutatásával alapozom meg a 2006-os törvény következményeit a magyarországi patikákra nézve. A patikaliberalizáció nemzetközi gyakorlatának vizsgálata is segítséget nyújt a kialakult helyzet áttekintésében. Két kutatás segíti az álláspontom bizonyítását. Elõször elemeztem a patikák gazdasági helyzetét a 2006-os évet követõen. Ezután a 2007 és 2010 közötti idõszakra a fogyasztói és a gyógyszertári oldalról is megvizsgáltam a gyógyszerhozzáférés és a gyógyszerészi szolgáltatások minõségének állítólagos romlását. Melyek a Magyar Gyógyszerész Kamara tényleges nézetei a liberalizációs törvénnyel kapcsolatban? Kijelenthetõ, hogy a liberalizáció kedvezõen hatott a szolgáltatások minõségére és a hozzáférések javulására. Megállapítható, hogy a patikák kedvezõtlen gazdasági helyzetét inkább a válság eredményezte. A patikapiac nyitása versenyt eredményezett, mely a fogyasztóknak jobban kedvezett. A kutatások alapján kijelenthetõ, hogy a liberalizáció nagyobb elõnnyel járt, mint hátránnyal. A törvénymódosítást követõen átalakult a piac, ami javította a magyar lakosság gyógyszerhozzáférését. Magyarországon jelenleg nincs veszélyeztetve a lakosok gyógyszerellátásának biztonsága. A patikaalapítás moratóriuma, mely 2010 júniusában lépett életbe, kizárólag a patikusoknak kedvez, a lakosság érdekeit nem szolgálja.

*

**

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató Belsõ konzulens: Kelemen Katalin fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

177

Túri Ildikó* VÁC VÁROS ÉS INTEGRÁLT VÁROSFEJLESZTÉSI STRATÉGIÁJA A VÁROS ÉS KISTÉRSÉGI KÖZPONT BEMUTATÁSA, AZ IVS ELEMZÉSE** Dolgozatomban átfogó képet adok a városfejlesztésrõl és a hozzá kapcsolódó fogalmakról, röviden vázolom az érintett szakirodalmi anyagokat. Vác város történetét is röviden összefoglalom, bemutatom a természeti, társadalmi környezetét és kistérségi szerepét, valamint a város SWOT-elemzését. Munkám fõ témája Vác város Integrált Városfejlesztési Stratégiájának objektív bemutatása, kritikai értékelése, illetve a jövõre vonatkozó néhány javaslat megfogalmazása. A mai felgyorsult és elszemélytelenedett világban egy város fejlõdését nagymértékben az határozza meg, hogy az ott élõ emberek magukénak érzik-e a várost, törekednek-e annak fejlesztésére; vagy csupán passzív lakói az adott településnek, és hagyják azt a stagnálás vagy a pusztulás, az elnéptelenedés, az elöregedés útján haladni. Úgy látom, a gazdasági válság, illetve a politikai belharcok és bizonytalanságok ellenére Vác a fejlõdés útján halad, ehhez igyekszik iránymutatóként a stratégiát használni. Természetesen a stratégia önmagában nem elegendõ ehhez, sõt az uniós támogatások, pályázatok is csupán a pénzügyi kereteket adhatják meg ahhoz, hogy az emberek a saját környezetüket úgy alakítsák, fejlesszék, hogy abban valóban élmény legyen élni. Ehhez azt gondolom szemléletváltásra is szükség van, hogy a fenntartható fejlõdést biztosítani tudjuk. Figyelnünk kell a környezeti értékeinkre, a természeti adottságainkat nemcsak használni és kihasználni kell, hanem védeni is egyúttal. Elmondható, hogy a város rendelkezik azokkal a lehetõségekkel, amivel egy XXI. század követelményeinek megfelelõ várossá válhat. A kérdés már csak az, hogy tud-e élni ezekkel a lehetõségeivel, hogy felemelkedjen erre a színvonalra. A stratégia némi módosítással még jobb iránymutató lehet ezen az úton. Megítélésem szerint a stratégia rugalmas alakítása a megváltozott gazdasági-környezeti feltételekhez, valamint a lakosság összefogása a jövõbe vezetõ út elsõ lépése.

*

Vállalkozásfejlesztés mesterképzési szakos végzõs hallgató

**

Konzulens: Vajdovich Béla Istvánné Visy Erzsébet fõiskolai tanár, Általános Vállalkozási Fõiskola

178

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Vereckei Éva* A MAGYARORSZÁGI NÉMET KISEBBSÉG KITELEPÍTÉSÉNEK BEL- ÉS KÜLPOLITIKAI HÁTTERE, KÖVETKEZMÉNYEI** Az elsõ világháború utáni Európában eluralkodó eszme, mely a homogén államokban látta a tartós béke forrását, ahhoz vezetett, hogy az államok kivetették magukból kisebbségeiket, amelyekben a konfliktusforrást vélték felfedezni. Míg Lengyelországban és Csehszlovákiában egy homogén állam létrejöttében volt érdekelt a politikai elit, addig a magyarországi német kisebbség „kitelepítésének” hátterében inkább bel- és külpolitikai események és összefüggések állnak. Magyarország kormányainak intézkedéseit olyan tényezõk befolyásolták, mint a nagyhatalmak állásfoglalásai, a csehszlovák és szovjet kormány törekvései, maga a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság és a Magyarországon zajló pártcsatározások. Külsõ tényezõként a világpolitikai események, a szlovák-magyar lakosságcsere, a szomszédos országok menekültjeinek elhelyezése és a szovjet külpolitika, belsõ faktorként a földreformrendelet, az áttelepítések, a bukovinai székelyek elhelyezése és a pártok csatározásai játszottak szerepet abban, hogy végül nem lehetett más választása a magyar kormánynak, mint – a sváb birtokok hasznosítása érdekében – a magyarországi németek kiutasítása Magyarországról. Tettüket a náci bûntettek követõi ellen indított megtorlásként tüntették fel, de a gyakorlatban a kollektív bûnösség elvét követték, mely azt jelentette, hogy elméletben mindenki bûnösnek lett titulálva, kivéve azokat, akik ártatlanságukat bizonyítani tudták. Magyarországon a németek kényszertelepítésére már 1944-ben sor került, mikor a menekülõ német hadtest evakuálta a hazai németek 10-15 %-át. Aztán a malenkij robotra elszállított 65 000 német elhurcolása következett a Szovjetunióba, hogy kényszermunkájukkal a háború alatt okozott károkat – a kollektív bûnösség elve alapján – törleszthessék. A következõ csapás pedig akkor érte a „népi németeket”, mikor szintén a kollektív felelõsségre vonás elvének gyakorlása alapján megközelítõleg 170 000 ember Németország amerikai övezetébe, és 50 000 fõ a szovjetek által megszállt területre lett transzferálva. Ezeken a területeken nagy nehézségek és évtizedes beilleszkedési fázis után végre hazájukra találtak. Magyarország az 1990-es években megkövette hazánk elszakadt gyermekeit és a törvénykezés rendelkezéseit, melyek a jogfosztó intézkedések mögött álltak, mind megsemmisítette a felsõ törvénykezés. Azonban az idõk folyamán továbbra is szükséges emlékeznünk a múlt bûneire, hogy azok semmilyen formában ne fordulhassanak elõ többé.

*

Nemzetközi tanulmányok szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Joó András fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

179

Veres Brigitta Katalin* A FOGYASZTÓI MAGATARTÁS ÉS ÁTALAKULÁSÁNAK VIZSGÁLATA A MAGYAR POSTA ZRT. PIACÁN** Napjainkban a Magyar Postával szemben két fõ alapelvárás fogalmazódik meg: egyrészt egyetemes postai szolgáltatóként eleget kell tennie szolgáltatási kötelezettségének, másrészt üzleti alapon mûködõ vállalatként a versenypiacon is helyt kell állnia. A Társaság jövõbeni szerepét a 2013-ban liberalizációval létrejövõ piaci helyzet alapvetõen meghatározza. A piacnyitás ténye mellett a Postának már évek óta szembe kell néznie az infokommunikációs eszközök elterjedése miatt megváltozott fogyasztói szokásokkal és elvárásokkal. A levélpostai ágazatban a helyettesítõ termékek elterjedése a szolgáltatások és termékek újrapozícionálását tette szükségessé. Dolgozatomban bemutatom, hogy a Magyar Posta mint szolgáltató hogyan készül föl, hogy monopolhelyzetû piaci szereplõbõl hatékony és egyben ügyfélközpontú versenypiaci szolgáltatóvá váljon. A szolgáltató helyek korszerûsítése és a szolgáltatások minõségének javítása az ügyféligények minél magasabb szintû kielégítésére irányul. A fogyasztói magatartástrendek vizsgálatával arra kerestem a választ, hogy felgyorsult tempójú világunkban milyen elvárások fogalmazódnak meg a klasszikus postai szolgáltatásokkal kapcsolatban. A KKV- és lakossági ügyfélszegmens-szolgáltatás igénybevételi szokásainak elemzése kapcsán bemutatom, hogy a Magyar Posta milyen szolgáltatásfejlesztéseket hajtott végre, és milyen marketing eszközöket használ a vevõi elégedettség és lojalitás kialakítása érdekében. Dolgozatom megírása során arra az eredményre jutottam, hogy a piacnyitás és a digitalizáció veszélyeként fellépõ piacvesztést a Társaság a magas minõségû idõgarantált és kényelmi szolgáltatások, az elektronikus kiegészítõ szolgáltatások, valamint a szolgáltatás igénybevételi volumen nagyságához kapcsolódó tarifakedvezmény-rendszer kialakításával próbálja elkerülni. A kialakított új szolgáltatások valóban jó és hasznos megoldásokat jelenthetnek az igénybevevõk számára, de a gyenge marketingkommunikáció miatt az ügyfelek sok esetben nem ismerik ezeket a lehetõségeket. A levélpostai bevételek növelése érdekében nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a Direct Marketing Centrum és az Elektronikus Postaközpont adta lehetõségek kihasználására, valamint a webes felületen keresztüli értékesítés bevezetésére. A Társaság a fogyasztói magatartásváltozásokra adott válaszai egyben kijelölik a Magyar Posta útját, fejlõdési irányait, hogy a jövõbeni piaci kihívásoknak milyen megoldásokkal felelhet meg.

*

Gazdálkodási és menedzsment szakos végzõs hallgató

**

Belsõ konzulens: Szánthó Zsuzsanna fõiskolai docens, Általános Vállalkozási Fõiskola

180

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26