Tudományos Konferencia: Esze Tamás halálának 300. évfordulóján (Tarpa, Vaja, május 22-23.) Vaja, 2008. május 23. A közigazgatás és hatalom gyakorlása: tükörcserepek a magyar közigazgatás atipikus korszakaiból — Egy méltatlanul elfeledett pénzügyi zseni Wekerle Sándor a politikussá lett köztisztviselı — Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Kollégák! Feltehetı a kérdés, miért beszélek éppen Wekerle Sándorról, hogyan kapcsolódhat egyáltalán a munkásságát, sorsát felvázoló gondolatsor az itt elhangzó elıadások sorába. Magyarázatul, mentségemül az szolgál, hogy érdeklıdésem a magyar történelem olyan korszakaihoz köt, ahol a közigazgatás - a köz szolgái - különös, nehéz körülmények között tették, amit tettek. Wekerle Sándor személyének más – közvetlen – kötıdése is van a Rákóczi- szabadságharc utóéletéhez. A XIX. század végén, a XX. század elején kibontakozó, ma már torzításai miatt sok kritikával illetett, de mégis felemelı és értéket teremtı kuruc-romantika, Rákóczi-kultusz kibontakozásához, a szabadságharc eszménnyé formálásához ennek a kiváló közgazda, elsı polgári származású pénzügyminiszternek, majd háromszoros miniszterelnöknek meghatározó köze volt. Az ı vezetésével dolgozó – mai szemmel is példaértékően szervezett – közigazgatási apparátus teremtett jogi, közigazgatási keretet és nem utolsó sorban pénzügyi hátteret mindahhoz, ami akkor történt, és ami még ma is, száz év múlva meghatározó érzelmi, összetartozást kifejezı élményét, vagy akár az emlékezés zarándokhelyét adja számunkra. Így születhetett meg az 1906. évi XX. törvénycikk II. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre fejedelmek valamint Zrínyi Ilona hamvainak hazahozataláról, amit az – egyébként polgári származása miatt Wekerlét nem kedvelı – uralkodó jóváhagyott. Érdemes említeni, hogy a politikai realitások adták akkor is a vezetés mozgásterét, de az akkori, hangsúlyozottan agrárius érdekeket képviselı kabinetjében, és minisztereinek provinciális hagyományokat, hamis nosztalgiákat elıhúzó retorikájával szemben, ı volt az, aki a fejlıdéshez nélkülözhetetlen pénzügyi, ipari érdekeket, mondhatjuk így is: modernizációs értékeket képviselte. Ezek az értékek azonban annak megértésével alkottak gondolkodásában egységet, hogy szükség van – mégha az pénzbe is kerül – a nemzet egységét, identitását adó szimbólikus eseményekre, akár a szabadságharcok, a kuruc múlt kutatására is, és ezek nemhogy visszavetik, hanem – az azonosulás-tudat erısítésével – éppenhogy segítik a modernizációt. Tisztelt Kollégák! A szabadságharcok nemzeti traumái utáni felemelkedést hozó kiegyezések nem mőködhettek volna szilárd államháztartási alapok, a nemzeti kereteken belüli és kívüli gazdasági erıterekhez kapcsolódó felzárkózás, - ma így mondjuk pénzügyi-gazdasági alkalmazkodást – a nominális és a reálkonvergencia nélkül. A maihoz hasonló problémákkal szembesültek a szabadságharcok utáni kiegyezések korszakainak politikusai is, hiszen mind 1711, mind 1848 után egy fejlıdésben megkésett, az európai földrajzi félperiférián lévı ország számára kellett biztosítani a felzárkózás lehetıségét a haladás élvonalához.
A kiegyezést követı, mai világunk szemével ma már meglehetısen nyugodtnak tőnı külsı és belsı adottságok, a jövıbe vetett remény hátszele hozta társadalmi támogatás, felértékelte a magyar társadalom szemében 1867-es kompromisszumot. Az arra épülı politikai és igazgatási struktúra pedig lehetıséget biztosított a gazdasági fejlıdésre és a társadalmi átalakulásra. Ez idı alatt indult meg az ország lakosságának számbeli gyarapodása, a mezıgazdasági termelékenység emelkedése, mely megalapozta a mezıgazdasági export, valamint az ipari és kereskedelmi élet rohamos fejlıdését, az ország általános felemelkedését. Javultak a közoktatási és közegészségügyi viszonyok, s összhangban a nemzetközi tendenciákkal, hihetetlen mértékő infrastruktúrafejlesztésre került sor. A modern gazdaság fejlıdése elképzelhetetlen infrastrukturális beruházások nélkül. A vasútvonalak léte ösztönzıleg hatott a mezıgazdasági termelésre, hiszen hozzájárult a magyar búza exportképességéhez, így Magyarország az osztrák-magyar közös vámterület miatt jelentıs részt vállalhatott az osztrák tartományok élelmiszerellátásában, s megindulhatott a nemzetközi hírő magyar malomipar megteremtése. A mezıgazdasági terményfelesleg ösztönözte az ipar és kereskedelem, a pénz- és bankszféra fejlıdését is. A vasúti fejlesztések nemcsak pozitív gazdaságfejlesztési hatással jártak, hanem új problémákat is hoztak. Állandósult a költségvetési hiány. Az állam pénzügyeiben – akárcsak most - nehézségeket okoztak a magántıke érdeklıdésének felkeltése érdekében (túl)vállalt állami garanciák, pénzügyi manipulációk, melyek összeomlása következményeként végül az államnak kellett helytállnia. Nézzük tehát, ki az, aki mindezeknek aktív részese, három évtizedig egyik csúcsszereplıje, irányítója volt. Tény, a mai kor átlagembere számára mindössze a nevét viselı, elsı világháború idején befejezett lakótelep elnevezésében, talán a tisztviselıi lét egykor volt tisztes biztonságára asszociálva jelent valamit Wekerle Sándor neve. Életmőve a tájékozottabb rétegek képviselıi számára is jórészt csak a polgári liberalizációt szolgáló törvények emléktöredékeire korlátozódik. Holott Wekerle Sándor háromszoros jogon is helyet kérhetne a Guinness rekordok könyvében. İ Magyarország elsı polgári származású, pénzügyiközigazgatási szakember miniszterelnöke, ı volt az, aki máig egyedüliként három ciklusban is magyar miniszterelnök volt, s végül neki jutott az a szomorú sors, hogy a dualista, adott formájában bukásra ítélt, a sokak által ma – némi túlzó párhuzamkereséssel – az elsı „integrált” európai államszervezetben az utolsóként töltse be e posztot. Wekerle Sándor a forradalom évében, 1848-ban született Móron, ahol édesapja Lamberg gróf birtokának gazdatisztje volt. A tehetséges fiú a székesfehérvári ciszterci gimnázium elvégzését követıen a budapesti egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. Ennek befejezését és a doktori cím megszerzését követıen külföldi tanulmányútra indult, majd 1874-ben a tisztviselıi szamárlétra alsó fokán, fogalmazóként kezdte meg munkáját a pénzügyminisztériumban. Az apai örökség a szorgalmas és kitartó munka vállalásában, a közigazgatás írott és íratlan szabályaihoz való alkalmazkodásban mutatkozott meg, mellyel a hivatali lépcsıfokokat kijárva 1886-ra államtitkárrá nevezték ki abban a pénzügyminisztériumban, ahol végül az ı közremőködése is hozzájárult ahhoz, hogy majd két évtizeddel a kiegyezés után a Magyar Állam költségvetését végre egyensúlyba hozzák. Közben a pénzügyi és közigazgatási jog területén habilitációt szerzett és egyetemi magántanár lett. Példáját adva, hogy az elméleti közgazdasági munka és az igényes, gyakorlati vezetıi tevékenység milyen szorosan összefügg. Államtitkári kinevezésének hátszelével 1887-ben képviselıi mandátumhoz jutott, s szakmai kérdésekben való jártassága miatt hamarosan elismert képviselıházi debattırré vált, majd 1889 áprilisában pénzügyminiszter lett. Így indult az igen szilárd szakmai alapokra támaszkodó politikai karrier, amely mintegy három évtizeden keresztül folyamatosan a magyarországi társadalmi és közélet meghatározó szereplıjévé tette Wekerle Sándort.
2
1887-ben Tisza Kálmán miniszterelnöktıl veszi át a pénzügyminiszteri tárcát. Az államháztartás – az államszervezet, közszolgáltatások infrastruktúrája kiépítési terhei miatt is – megbomló egyensúlyának kezelése érdekében, azonban a tényleges stabilizálási teendık már államtitkári minıségében is ıt terhelték. E minıségében kiváló munkát végzett. Következetes tevékenységével gondoskodik az adók behajtásáról és a növekvı államadósság kezelésérıl, így a 90-es évekre, nem utolsósorban a gazdasági növekedésnek az államháztartási pozíciókra gyakorolt jótékony hatása következményeként viszonylagos költségvetési stabilitás alakult ki. Wekerle Sándor elsı miniszterelnöksége 1892-tıl 1895-ig tartott. Tisza Kálmán lemondását követıen rövid két évig mőködı Szapáry-kormány bukása után kapott megbízást a kormány vezetésére. Természetesnek tekinthetı, hogy az uralkodói bizalom – ami azt is jelzi, hogy egy távlatokban gondolkodó államfı, ha a körülmények azt kívánják, miként emelkedik túl személyes ellenérzésein – a kormánypárt köztiszteletben álló Wekerle Sándort érte utol a kormányalakítási megbízással. Wekerle Sándor a képviselıház elıtt elmondott miniszterelnöki programbeszédében miközben hitet tett a kiegyezés mővének folytatása mellett, ugyanakkor az elmúlt évtizedek kedvezı gazdasági fejlıdése által megalapozott polgári átalakulás érdekében jelentıs társadalmi reformok szükségességét hirdette meg. Ma úgy mondanánk: egy körültekintıen felépített, a társadalmi igazságosság – a szociális kohézió - erısítését és a versenyképes reálgazdaság felépítését célul tőzı konvergencia-programot hirdetett meg. Az államháztartás konszolidálása mellett nevéhez főzıdik a valutareform is, melynek keretében az Osztrák-Magyar Monarchia is áttért az ezüstalapú pénzrendszerrıl az aranyalapú pénzrendszerre, s ezzel a korabeli fejlett európai államok pénzpolitikáját követte. A lépés szorosabb szálakkal integrálta Magyarországot az európai országok közösségébe, és kedvezı feltételeket teremtett a további gazdasági fejlıdésnek. A gazdasági tevékenység fejlıdése érdekében új piacokra jutásra irányuló erıfeszítéseket ígért a keleti kereskedelem feltételeinek javításán, a tengerhajózás fellendítésén keresztül. A gazdaságfejlesztéshez kapcsolódó állami feladatokból az infrastruktúrafejlesztés különös hangsúlyt kapott, a folyószabályozásra és a vasútfejlesztés keretében új iparvágányok létrehozására fordítandó költségvetési források ígéretével. Az iparfejlesztés feltételrendszerét a szakoktatás fejlesztésével kívánta javítani, a mezıgazdaság területén pedig az állategészségügy fejlesztése és a mezııri szolgálat megteremtése szerepelt programjában. A kitőzött feladatok teljes egészében hitelesnek bizonyultak. Ha bele gondolunk ezek a célok adják ma is azokat a sarokpontokat, amelyek mentén az európai integráció kiteljesedése felé haladhatunk. Wekerle Sándor „konvergencia-programja” a legkevésbé sem maradt ígéret a három éves kormányzati tevékenysége során. A meghirdetett tengerhajózás fejlesztési program megvalósulását érzékelteti a fiumei kikötı fejlesztése, valamint a vasútügy fejlesztése érdekében az Államvasutak szervezésének bejelentése. A munkaügyi viszonyok rendezésére vonatkozó programpontok mellett kiemelten kezeli a szociálpolitikai intézkedéseket. Bátran állíthatjuk, hogy számos fejlett országot megelızve, illetve követve került sor a munkásvédelem és betegsegélyezés, valamint a kötelezı balesetbiztosítás és aggkori biztosítás ügyének kormányprogrammá történı emelésére. Mivel a megalakult kormányban a pénzügyminiszteri posztot magának tartja fenn, ezért külön pénzügyminiszteri programot is meghirdet, melynek sarkalatos eleme a progresszív személyi jövedelemadó bejelentése. Egyidejőleg ígéretet tesz a társadalom elesett rétegei felé, hogy „az adóreformot nem a kincstár jövedelmének szaporítására kívánjuk felhasználni, hanem az elıálló többjövedelmet, a nép legszegényebb rétegeit aránytalanul terhelı adóknak leszállítására, ill. teljes megszüntetésére kívánjuk fordítani.” Hasonlóan pozitív gondolatnak tekinthetı a fogyasztási adók reformja, melyet a központi és a helyi kormányzat közötti adómegosztás arányosítására kívánt fordítani. Ezen kívül felbukkan az adóadminisztráció egysze3
rősítésére vonatkozó ígéret, amely a megvalósítás hatékonyságát ismerve az ezt követı évszázadban sem veszített aktualitásából. Wekerle Sándor miniszterelnöki székbıl való távozásának oka is szimbolikus jelentıségő, hiszen nem vehette tudomásul zárt etikai értékrendjében, hogy a zsidó vallás egyenjogúsítására vonatkozó törvényjavaslatát, ami a polgári értékrend törvényeinek sorába illeszkedett, a fırendiház visszautasítsa. Nem vonult vissza, továbbra is a magyarországi közélet elsı vonalában maradt. Az ország elıtt egyébként is lelkesítı esztendık álltak, ha úgy tetszik, nemcsak a stabilizáció, hanem a gazdaság dinamizációja is sikerrel járt. 1896 és 1906 között a közigazgatási bíróság elnökeként játszott szerepet, s a hazai gazdaság fejlesztéséért végzett tevékenysége elismeréseként 1896. évben az Országos Ipartanács elnökévé választják meg, mely megbízatását – késıbbi két miniszterelnöki tevékenysége ideje alatt is – egészen 1918-ig, közmegelégedésre látta el. Az 1905. évi választások eredményeképpen a kiegyezés alapján álló Szabadelvő Párt elvesztette a képviselıházi többséget, s vezetıje Tisza István elsı miniszterelnökségérıl lemondásra kényszerült. A Fejérváry-kormány egy éves sikertelen mőködését követıen a király kompromisszumos jelöltként ismét a közbizalmat élvezı Wekerle Sándort bízta meg a kormányalakítással. Az is áthallásos, ha már napjaink ún. koalíciós kormányzási lehetıségeire gondolunk, hogy kinevezésekor a képviselıházi többség ugyan tudta róla, hogy elvi kérdésekben a kormányfı ellentétes nézeteket vall, de politikai tapasztalatai, összeköttetései és gyakorlati megoldások keresésében megmutatkozó elfogulatlansága miatt a leghatékonyabban mégis ı tudta megvalósítani a legkülönbözıbb követeléseket. Így az 1906. évi kormányfıi programbeszéd a kiegyezés mővének megırzése mellett annak a kor követelményeinek megfelelı, szociális szellemő továbbfejlesztését tartalmazta, s a kormány a rendelkezésére álló három év alatt ennek számos elemét meg is valósította. Az 1906. évi programbeszéd a kormány eredményes mőködésének három fı súlypontját határozza meg. Az állami szükségletek fedezéséhez elengedhetetlen bevételek megteremtése mellett az általános szavazati jog bevezetését és hazánk kulturális és gazdasági fejlıdésének ösztönzését tekinti fı feladatának. Az utóbbi érdekében a mezıgazdaság belterjeses fejlesztését, a mezıgazdasági hitelkönnyítést tartja szükségesnek. Megjelenik a programban a szervezett és tömeges kivándorlás megállításának igénye is, „hogy útját álljuk a hitegetéseknek és a kalandos vágyak felkeltésének.” Ennek érdekében ígéretet tesz a nagybirtokra történı telepítésre és parcellázásra (földtulajdon juttatás), valamint a munkás- és cselédviszonyok rendezésére. A kereskedelmi tárca kiemelt kezelése során meghatározónak tekinti az iparfejlesztést, a közszállítások (közbeszerzések), valamint az ipari és kereskedelmi alkalmazottak ügyének rendezését. Bukása – itt is csábít a párhuzam lehetısége – az önálló jegybank és az önálló valuta ügyéhez kapcsolódik. A függetlenségpárti politikai elit ugyanis a nemzeti önállóság szimbólumának tekintette az önálló magyar jegybank megteremtését. Wekerle és társai pedig abból a gazdasági racionalitásból indultak ki, hogy a fejlettebb osztrák gazdaság jótékony hatást gyakorolt a közös jegybank által kibocsátott pénz értékállóságára és egy önállósági kísérlet sebezhetıvé tenné az önálló magyar valutát. A kormány ennek ellenére meghajolt a függetlenségpárti politikusok akarata elıtt, s tárgyalásokat kezdett az önálló magyar jegybank érdekében. Ez azonban az érthetı osztrák ellenállás miatt kudarcba fulladt, így Wekerle Sándor 1909-ben másodszor is lemondásra kényszerült. A második Wekerle-kormány bukása erjedést hozott a parlamenti pártok soraiban is. Számos kormány alakította az ország sorsát. Ferenc József halálát követıen magyar királlyá koronázott IV. Károly az Osztrák-Magyar Monarchia világháborús szerepvállalása hátrányos 4
következményeinek mérséklésére törekszik, a fokozatosan kialakuló légüres térben a király a nagy kormányzati tapasztalatokkal rendelkezı, közmegbecsülésnek örvendı Wekerle Sándornak ad kormányalakítási megbízást. Amikor Wekerle Sándor 1917-ben kormányra kerül, kiemelten kezeli a választójogi törvény felülvizsgálatát, bár kétségtelen, hogy a tömegek támogatásának megnyeréséhez is vélhetıen ezeket az engedményeket tekinti elengedhetetlennek. Kormányprogramjában világosan kifejti, hogy a választójogi reform célja „nemcsak a terhek, hanem a jogok megosztását általánossá tenni.” Hangsúlyosan jelennek meg a kormányprogramban a világháború szociális következményeinek mérséklésére irányuló erıfeszítések is. Így szól a hadirokkantak, -árvák, özvegyek ellátásáról, a hadisegélyekrıl, a közalkalmazottak háborús segélyezésérıl. A hanyatló demográfiai helyzetre tekintettel kiemelt fontosságúnak tekinti az anya- és gyermekvédelmet, a közegészségügy és a népnevelés prioritásként kezelését, valamint hitet tesz a birtokpolitika szociális szempontok szerinti alakítása mellett. Ma is megszívlelhetı érvelése szerint „mert akié a föld, azé az ország”. Felismeri, hogy a kedvezı demográfiai folyamatok beindítása nem képzelhetı el a javak egyenletesebb elosztása, a dolgozó néprétegek jólétének emelése nélkül, ezért meghirdeti a széttagoltabb birtokmegoszlás elérése érdekében a teljes kártérítés melletti igénybevétel szükségességét, valamint az intenzívebb gazdálkodás feltételeinek megteremtését. Harmadik miniszterelnöki felkérése kedvezıtlen kül- és belpolitikai körülmények között, az ország hanyatlásának idejére, viszonylag idıs korára esett. Olyan idıben lett miniszterelnök, amikor kiváló tehetségei egyáltalán nem tudtak érvényesülni. Wekerle Sándor a legutolsó idıkben sem tudta elfogadni az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásának realitását. Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy korlátozott szociális és választójogi reformokkal sikerül a soknemzetiségő Magyarország minden népét a monarchia keretei között megtartani. Harmadik kormányzása idején hiába próbálta összetartani a Monarchiát. Még a polgári pártok közti együttmőködést sem tudta megteremteni. A gazdasági stabilizáció esélye a fokozódó háborús terhek okozta egyre szőkülı mozgástérben 1918. végére szertefoszlott, a Wekerlekormány minden kül- és belpolitikai mozgástere megszőnt, így Wekerle Sándor 1918. október 23-án végérvényesen távozott a kormány élérıl. A Károlyi Mihály vezette új kormány ugyan 1918. október 31-én letette a király elıtti esküt, de már másnap kérte felmentését ezen eskü alól, így Ausztria és Magyarország között az utolsó közjogi kapocs is megszőnt, így jogosan tekinthetı Wekerle Sándor a kiegyezés korszaka utolsó magyar miniszterelnökének. A Tanácsköztársaság idején börtönbe került, majd súlyos cukorbeteg lévén, szanatóriumban ırizték. A kommün és a trianoni trauma után konszolidálódó új államszervezet ismét igényt tartott szaktudására. A Pénzügyi Tanács elnökévé választják, de már nincs erı a folytatásra, 1921 nyarán hunyt el. Hölgyeim és Uraim! A birodalom összeomló épülete Wekerle Sándor életmővét, sıt jó emlékezetét is hosszú idıre maga alá temette. Életmővének tárgyilagos értékelésére évtizedekig nemcsak lehetıség, hanem igény sem mutatkozott. Pedig pályaképe az Osztrák-Magyar Monarchia közéletében elévülhetetlen eredményekben és korszakos jelentıségő kudarcokban tevékeny részes fıtisztviselı-államférfi alakját mutatja, olyan emberét, akinek életmőve számos tanulsággal szolgál. Úgy vélem, indokolt volt pótolni a mulasztást. Talán kötelessége is mindazoknak, akik felelısségüknek tekintik az ország pénzügyi mőködésének biztonságát és fejlıdését. Aligha véletlen, hogy az Állami Számvevıszék az, amelynek falán a magyar állami élet más nagyjaival együtt ott van Wekerle Sándor markáns profilja, s nem véletlen, hogy legújabb fıiskolánk az İ nevét viseli. 5
Nyilvánvaló a családi háttér, polgári származás, közszolgálati indulás adta, hogy a kortársak és az utókor leegyszerősítı megítélése szerint, Wekerle Sándor elıbb és elsısorban volt kitőnı pénzügyi-közigazgatási és gazdasági szakember, mint nagyformátumú politikus. Magam, sokat olvasva róla, másként vélekedem: valóban nem politikus volt, hanem több ennél, államférfi. Nem lehet véletlen, hogy arisztokrata háttér, hivatali, politikai kapcsolati szövetet képezı nemesi származás, uralkodói szimpátia, személyes pénz vagy iparmágnási lét nélkül háromszor is miniszterelnök lett. Ehhez a felesége hozományaként kapott ezerholdas birtok is messze kevés volt. Gyanítom az történt, hogy a körülmények kinevezéseinek pillanataiban szakmai értékeket követeltek. Az európai polgárosodás Magyarországon is ható ereje engedte, pragmatizmusa, harmónia-keresése pedig magától értetıdıen hozta magával, hogy a közhivatalnoki lét határait kitágítva többé válhatott, mint pártpolitikus. Olyan államférfivé – ma is oly ritka érték ez –, akinek közpolitika-formáló képessége volt. A hivatalnoki lét grádicsain felemelkedı, az igazgatási szervezetek viselkedési adottságait jól ismerı szakpolitikusként mindig számolnia kellett a realitásokkal, a létezı emberi és tárgyi korlátokkal, bíznia kellett a köztisztviselıi lét kollektív emlékezetének erejében. Tudnia kellett a közszolgálat stabilitásában rejlı értékeket, s persze ismernie kellett azokat az akarat-átviteli (képességi és bürokratikus) korlátokat, a pénz hatalmát is, amelyek az igazgatási rendszerek vezénylési teljesítményének és a gazdaságnak a fékjei lehetnek. A szakmai kérdések részleteinek kimunkálása érdekében szívesen vette igénybe a kitőnıen felkészült pénzügyminisztériumi hivatalnokgárda szakmai ismereteit. Ebben a csapatmunkában alakult ki megnyerı stílusa és emberismerete. Minden bizonnyal ráérzett, hogy minden kollektívának van egy formális és informális hierarchiája, „elfogadottsági” sorrendje, s ha a kettı távol esik egymástól óriási energiák vesznek kárba. Bírálói azt mondják, talán túlságosan is ismerte ezeket a kereteket, s belenyugodott, hogy ezen belül van mozgástere, s így kell kimunkálnia a vállalható megoldásokat. Talán megengedhetem magamnak, ha napjaink közigazgatási-államvezetési botladozásait tapasztalva megjegyezzem: bárcsak itt tartanánk, ilyen pályaíveken fanyaloghatnánk.
6
