ESZE DÓRA
Kurt Cobain kardigánja TÖRTÉNETEK ZENÉRE
KALLIG R AM Pozsony, 2008
© Esze Dóra 2008 ISBN 978-80-8101-120-7
Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft. Pozsony 2008-ban Első kiadás Felelős kiadó: Szigeti László Felelős szerkesztő: Mészáros Sándor Nyomdai előkészítés: Studio GB, Dunaszerdahely Borítóterv: Hrapka Tibor Nyomta: Expresprint Kft. Partizánske
Tartalom
Bábilábi ................................................................ 7 Őszi ének .............................................................. 15 Igen ...................................................................... 19 Ki ne fújd! ............................................................ 25 Nem pedig ............................................................ 31 Egy nőnek ne fájjon .............................................. 35 Hárs...................................................................... 39 Akvamarin ............................................................ 44 Az élet menet-e ..................................................... 48 Jó cím egy rossz regényhez.................................... 53 Tótehén január ...................................................... 61 Rita ...................................................................... 69 Csombormenta teaház ........................................... 75 Ifjak, március ........................................................ 82 You know you're right ........................................... 86 „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” .............. 90 Aneurizma ............................................................ 105
Bábilábi
– Shakespeare 3, 31, 29, 28 re-visited – 1973. január 22. Reggel Alexander elindult Athénból az édesapja gépén. Athén, Alexander. Rutinrepülésre gondolt, tesztelni az eget, kipróbálni a motorokat. Néhány másodperc elég volt hozzá: a gép százötven métert cigánykerekezett a levegőben, Alexandert pedig, lent a földön, csak a zsebkendője monogramjáról lehetett felismerni. A jobb halántéka péppé zúzódott. Nem mintha annyira szerették volna egymást, az édesapja meg ő. Apa, Alexander. A jövőt azonban egyértelműen Alexander jelentette Aristo számára. Jackie vállára roskadva érkezett meg New Yorkból, hörögve, mintha egy hónapja megállás nélkül szivarozna. A fiút gép tartotta életben. Aristo, Jackie. Néhány óra múlva kiderült, semmi remény. Aristo azt kérte, csak addig kínozzák, amíg beér a kórházba a lánya is. Alexander, Christina. A szaggatott vonal kiegyenesedett a monitoron: Aristót démon szállta meg. Megtiltom, üvöltötte tébolyultan, megtiltom. De hogy mit szeretne a temetés helyett, azt senki nem merte megkérdezni tőle. Később, két istenkáromló roham között félúton, a hajómágnás azt hörögte, Alexandert mélyhűteni fogják, átmentik a testét a jövőbe. Eltelt egy óra és bejelentette, a fia maradványait Skorpios szigetén helyezik örök nyugalomra, a kis templomban. Ahová a szentekét szokás. Végül beleegyezett abba, hogy a kápolna dombjának oldalában bocsássák a földbe. Aristo, Maria. Maria többek közt most sem lehetett Aristo mellett. Olvassak neked valamit?, kérdeztem, és leültem az ágyával szemben, mi legyen az, Prokofjev? Eltűnődött, Prokofjev, igen, mondta távolian, én nem gondoltam semmi rosszra, Prokofjev, a látó, persze, nem a zeneszerző, a nagymamám negyvenöt kilót nyomott, nemrég engedték ki a belgyógyászatról, a lánya hazajött Svédországból, rendre beadta neki a kanalas orvosságot, és, ne kerteljünk, rendre elzavart az ágya mellől, Prokofjev, ez a végleges, de ha azt kérdeztem volna, akarsz-e szonetteket hallani, mi lett volna a felelet? Hogy nem vagyok olyan hangulatban? Hogy rád hagyom, mert rég nem izgatnak a versek, Shakespeare pedig sohasem igazán? Hogy tégy belátásod szerint, öt perc múlva alszom úgyis?
Aludt egyébként, elvékonyodott nyakát meredeken hátraszegve, tátott szájjal. Kilépek egy szivarra, mindjárt jövök, mondtam egy idő után, nem tudom, kinek, megsimogattam az arcát, olyan volt a bőre, mint az őszibarack, szerinte azért, mert soha életében, soha a nyolcvanhat és háromnegyed év alatt nem használt krémet, előtte vacilláltam, homlokon csókoljam-e. Look in thy glass, and tell the face thou viewest hogy arcomról te arc, eszedbejutsz whose fresh repair if now thou not renewest thou dost beguile the world, unbless some mother. For where is she so fair whose unear'd womb disdains the tillage of thy husbandry? Ha félbekorhadt fahídon futunk of his self-love, to stop posterity Thou art thy mother's glass, hiába rí calls back the lovely April of her prime so thou through Windows of thine age shall see hogy április, az mindig csúcs dizájn. A penge szélben napról-napra ví die single, and thine image dies with thee. 1974. október. Aristo első feleségét holtan találták a Hotel de Chanaleilles egyik szobájában. Aristo, Tina. Aristót annyira összetörte a hír, hogy még a temetésre sem volt képes elmenni. Christina őrjöngött, azt követelte, hogy azonnal boncolják fel az édesanyja tetemét. Christina, Tina. És bár hamarosan biztosan tudták, tüdő ödéma végzett vele, Christina szemében ettől kezdve Jackie maga volt a pestis. Christina, Jackie. Előbb a nagynénje, aztán Alexander, most az anyja: az ilyesmit nem szokás kibírni. Ekkor kezdte el társaságban is hajtogatni, hogy a sors Jackie miatt veri őket. Ha az apja nem veszi el ezt az elkényeztetett, nyafka, zsarnok, se nem francia, se nem amerikai, és egészen kicsit sem, legfőképpen nem görög úrpicsát, nem sújt le rájuk, békén hagyja őket a sors. Christina, Maria. Miért is üldözte el Mariát annak idején? Ha Shakespeare-t választ mégis, amire nem számíthattam, én nem ajánlottam fel, ő nem tartott otthon szonettkötetet, talán nem túlzás azt állítani, kisebb csodaszámba ment volna, ha egyszer csak kiböki, legyen hát
Shakespeare, olyan régóta vágyom rá, ismered, milyen ez, mint amikor nagyon megkívánod valakinek a főztjét, valakinek, aki régóta nincs veled, az ember ilyenkor sosem lehet biztos benne, hogy nem az a sok-sok év, évek beláthatatlan lánca adja-e a varázsát, az aromát, hogy nem azokat az éveket óhajtod valójában újrakóstolni, ha tehát úgy dönt, Shakespeare, elaludt volna akkor is? Hazudnék, azt állítván, erre gondoltam szivarozás közben, sokkal élénkebben foglalkoztatott, miért sikerül egyszer karikát fújni, máskor nem, megint úgy pásztáztam a februári fákat, mintha ott sem lennék, mintha láthatatlant játszanék kilencévesen, az iskolaudvarról áthallatszott a gyerekek kiáltozása, kibogozhatatlan ricsaj, és mintha Boney M szólt volna az egyik ablakból, talán a láthatatlanság gondolata is közrejátszott abban, hogy napok óta nem fogtam fel, mi folyik, három szippantással azután, hogy túljutottam a szivar közmondásos közepén, melyre érthetetlen módon hiába is keresnénk a szakszót, megpróbáltam egy szív alakú karikát fújni, és sikerült. Thy bosom is endeared with all hearts which I by lacking have supposed dead a flitteréjben gyors és néma tánc and all those friends which I thought buried how many a holy and obsequious tear ki tudja, honnan néz a táj, ha fáj as interest of the dead, which now appear but things removed that hidden in thee lie! Thou art the grave where buried love doth live hung with the trophies of my lovers gone rövidre vágd az ót, az ít, te szív that due of many now is thine alone ha zajba fagyva hangtalan taszít and thou, all they, hast all the all of me.
Aristo soha többé nem lelt magára. Alexander, Aristo. Különös betegség támadta meg. Alig tudta nyitva tartani a szemét, alig nyöghetett ki néhány szót, összemosta rögtön a mondatait. Mintha minden gondolatára sár tapadt volna. Egy ideig hallani sem akart vizsgálatról. A kimerültség, a csapások, felelte mindahányszor. Egy New York-i kórházban állapították meg: myasthenia gravis. New York, Myasthenia. Amilyen ritka, olyan könyörtelen. A test kémiája feladja. Az idegek és az izmok mellényúlnak, fellázadnak.
Cellux nélkül Aristo rá sem tudott már nézni senkire, úgy rögzítette a szemhéját. Látni sem bírod őket, vigyorgott rá kajánul egy csapat élén a fődémon. És esténként, igen, leszállt a fekete köd, abba a vékony bőrbe szúrták az injekciós tűt, a szemhéjába, mindezzel persze csak enyhíteni, csak elodázni lehetett a véget. Már csak tükrök vették körül, csak nagyítók, csak kibírhatatlan hangosság. Húsz éve fújt az élete riadót megállás nélkül, de Aristo úgy döntött, nem hallja. Méghogy az izmok, az idegek. Aristo, Maria. A szíve kapcsolt mellé. Mert a benne sajgó szerelem Mariát akarta, az egyetlent, a démonok serege viszont ugyanazt a szót dobolta a fülébe: még, még, még. Nem akarunk leállni. Hírnév, hatalom, párizsi krém, New York-i arisztokrácia. 1975. Athénban esett össze. Aristo, Athén. Francia májspecialistája azt javasolta, azonnal repüljön Párizsba, essenek végre túl az epekő műtéten. Dr. Rosenfeld azonban, a kardiológusa, New York-i utazást sürgetett, intenzív kezelést, csak ezután jöjjön a műtét. Aristo, Rosenfeld. Aristo Párizst választotta. Csak azt a piros kasmír takarót vitte magával, amit Mariától kapott. Maria, Maria. A műtét után vissza sem nyerte az eszméletét. Intravénásan táplálták, reszpirátorról lélegeztették. Maria tudta, hogy nincsenek véletlenek: a korrepetitora, Vasso Devetzi naponta látogatta az édesanyját a szomszéd kórházi szobában. Vasso, Maria. Vasso kérés nélkül szállította a híreket. Melyik nap ült Jackie fél órát az ágy lábánál, mikor virrasztott mellette délig Christina, hányadik nap vontak Aristo ágya fölé oxigénsátrat. Jackie, Christina. Maria nem bírta elviselni, hogy nem láthatja, március 10-én elhagyta Párizst. Két nappal később kapta a hírt. Maria, Palm Beach. Fél órát hevert a konyhakövön öntudatlan. Néztem fehér kezét a lepedőn, öntudatlan, kis kupac szétfőtt rizs, csirkemájjal pettyezett, málló, piszkos szemek, ezt viszem magammal, három nappal később felvert a gondolat, arra ébredtem, látni akarom még tanítás előtt, a telefont a lánya vette fel, az én sértett nagynéném, a mondat végét sem várta ki, hát pedig most ne gyere. Negyerebazdmeg, ezt ugyan nem tette hozzá, pedig ugyan mit rontott volna el vele, talán azt, hogy órákkal később felhívott az öccse, aki harminc évvel és tizenegy hónappal ezelőtt elkapta az anyámat egy eldugott egyetemi folyosón, és ez az apámmá tette, amikor ez az ember beletelefonált a reneszánszba, mert megbeszéltem a gyerekekkel, hogy kivételesen nem kapcsolhatom ki, és morgott valamit, én rákérdeztem erre a morgásra, annyira váratlanul ért az ismeretlen irány, az új csapás, amerre elterelte a gondolataimat, érteni akartam, hol vagyok, hová keveredtem, ő azt felelte, készülj fel a legrosszabbra, olyan hangsúllyal, mintha háttal kezdené, így, hát, utalás volt
ez a mondat, rematikus, hát mindenki erről beszél, hát mi más lehetne, hát te már megint és még mindig nem bazdmeg, igen, vadonatúj bazdmeg lebegett a hangjában, tematikus, számomra ez a bazdmegek reggele volt, egészen az apám telefonjáig, és még utána néhány percig, amíg meg nem értettem, öntudatlan, hogy nekem most muszáj visszahívnom, hiába az az egy sötét folyosó, hiába harminc éve és tizenegy hónapja már, valójában anélkül vezette ez az érzés az ujjaimat a billentyűkön, hogy sejtettem volna a választ, jóllehet ritka az ennyire kiszámítható pillanat az életben, logikus és, igen, tiszta, úgyhogy zavartan hazudtam valamit az osztálynak, ez az osztály öt perccel később hallgatni kezd majd, egészen az óra végéig, olyan lesz ez a hallgatás, mint egy agyonmosott fehér lepedő, kiléptem a tanterem ajtaja elé, folyosó az is, akárcsak reggel, a nagynéném vette fel, még meg sem kérdeztem, már a szavamba vágott: Mi van, nem mondta? Neeeeeem? Hát meghalt! Bazdmeg. When, in disgrace with fortune and men's eyes I all alone beweep my outcast state and trouble deaf heaven with my bootless cries mert annyi csak, ha elmegy, itt a tét wishing me like to one more rich in hope featured like him, like him with friends possess'd a megtaposott, csorba teleszkóp with what I most enjoy contented least yet in these thoughts myself almost despising ki látta-tette-itta el a lét like to the lark at break of day arising from sullen earth, sings hymns at heaven's gate a zöld üvegben ugrabugra dzsinksz that then I scorn to change my state with kings. 1975 november. Maria úgy érezte, ennél többet nem bír elviselni: Paolót, aki őt Médeává tette, holtan találták a csatornában, Róma közelében. Pasolini, Róma. Egy egészen fiatal fiú szúrta le, egy órája sem lehetett, hogy felszedte. A fiú, miután belémártotta a kést, a saját autójával gázolta el a vérében fuldokló filmrendezőt. Paolo, Maria. A férfi, akit apává tett egy elhamarkodott, sötét folyosó, a kert mellett döntött, mi összegyűltünk, nem sokan, ő papírdobozt vett elő, belőle vastag
falú nejlonzsákban körülbelül másfél kilónyi hamut, és két vagy három mozdulattal oda lökte, ahol tavasszal a nefelejcs szokott nőni, feltéve, hogy elbír a gazzal, mert ezt a kertet igazán egyetlen lakó sem gondozta, érezte a magáénak, délután négy óra körül járt, fázott a kezünk, a szél a számomra tulajdonképpen ismeretlen férfi nadrágjára sodort néhány szemcsét, ezt már csak a lakásban vettem észre, ahol teázni kellett, Earl Grey, ha jól emlékszem, pedig a szó szigorú értelmében idegent nem láttam, az a néhány öregasszony, aki maradt neki, majd elintézi egymás közt, így szólt a férfi néhány nappal azelőtt, tulajdon ideje újabb szűk folyosóján, ahová az anyja halála kényszerítette, mindig ezek a nők, február. Jártam arra áprilisban, felcsimpaszkodtam a kerítésre, kisiskolás, megrendülten láttam, hogy a nefelejcs olyan mennyiségben, annyira vadul, szinte agresszívan burjánzott el az aprócska területen, mintha termesztené valaki, Bájde rivezov Bábilábi, ordította Kertész Viktor hetvenkilencben a nagyszünetben, harmadikosok voltunk, minden nagyszünetben, heteken át, és Boney M ment a klubdélutánokon is, többek közt a februárin, észre sem vettük, hogy a fiúk közül öten-hatan kilógtak, csak aztán céklaképpel visszajött Fenyő Ádám, az inge szivarszagtól bűzlött, a többiek elmaradtak mellőle, és suttogni kezdett, halkítsuk le, Jenő bá bepöccent, elkapta a Kertészéket, Bábilábi, motyogta hát a magnóról három ragyogó, izmos testű nő és egy férfi elhalón, where we sat down, jóllehet mind csak arra voltunk kíváncsiak, ők négyen mit szólnak hozzánk. How can I then return in happy plight that am debarr'd the benefit of rest? When day's oppression is not eased by night tabak szűz füstje, könnyű, csalfa teszt and each, though enemies to either's reign do in consent shake hands to torture me csak arra víg, hogy ölve-állva félj how far I toil, still farther off from thee a titka megmaradt, a vége végre fájt and dost him grace when clouds do blot the heaven so flatter I the swart-complexion'd night te mondtad mindig, milyen csúf a kezem but day doth daily draw my sorrows longer szarom le, száll-e, szól-e, cseng-e, bong-e. 1977 tavasz. Maria végrendeletet készített, amelyben mindent a
házvezetőnőjére és a lakájára hagyott. Bruna, Ferruccio. Sosem írta alá. Egy görög nem rögzíti a jövőt. Júliusban a Covent Garden egész estés talk show-t szervezett, aznap mindenről szó esett volna. „Ami számít, benne van a zenémben”, felelte Maria, elutasította, és hozzátette, ő egy ideje már úgyis halott. Kicsi, öreg, nagyon öreg fehér uszkárját simogatta az ölében. Toy, Maria. „Ha meghalnak, mindig veszek egy újat. Megpróbáltam ugyanezt emberekkel is, de nem megy.” Éjszakánként westerneket nézett a tévében, nappal eljárt moziba. Megesett, hogy két filmre is beült egymás után, megevett egy-egy fagylaltot, egy tábla Tobleronét. „Meghíztam”, írta doctor Lantzounisnak, a keresztapjának könnyed melankóliával, „hát nem szörnyű, hogy nincs már erőm fogyókúrázni?” Lantzounis, Maria. Előfordult, hogy nevetett, hogy vitatkozott, hogy pletykált valakivel. Robert Massie Nicholas és Alexandra című könyvét olvasta utoljára. Vassóval naponta dolgozott Verdi Requiemjén. Massie, Vasso. Szeptember 16-án későn ébredt, ágyba kérte a reggelit, aztán tett néhány bizonytalan lépést a fürdőszoba felé. A mellkasába, baloldalt, éles fájdalom nyilallt, összeesett. Visszavitték az ágyba, Bruna belédiktált néhány korty méregerős kávét. Hívták az orvosát, a városban járt. Hívták az Amerikai Kórházat, foglaltat jelzett. Hívták Ferruccio háziorvosát, azonnal elindult a Georges-Mandel utcába. Mire kiért, vége lett. Szürke ruhában ravatalozták fel, mielőtt elégették, mellére rózsát fektettek, meg egy ikont. A hatalmas csendben Peter Andry beleborzongott a gondolatba, hogy hosszú, csodálatosan vastag szálú, gesztenyeszín haja hamarosan hamuvá porlad. Peter, Maria. Szinte viszketett a keze, hogy levágjon egy tincset, de végül győzött a neveltetése. Bravo Maria, szólt volna bezzeg sírás helyett, ollóval a kezében. Bravo Maria, szólalt meg egy hang a lassan sodródó tömegben négy nappal később, bravo Maria, vette át fokozatosan, aki csak ott szorongott, egy francia tapsolni kezdett, aztán tapsolt, aki befért a templomhajóba, és tapsolt az utca, tapsolt Párizs, néhány órára a gyász fővárosává változott. Párizs, Maria. Leállt az élet, meghajoltak a házak, fulladoztak a fák. Maria, Maria. Callas, Callas. Az urna alig volt nagyobb egy szivardoboznál.
Őszi ének (Senki sem kívánhatja tőlem, hogy Kürthy Esmeraldáról meséljek történeteket, sem a szülei, sem a kidobott szerelme, sem bármelyik volt osztálytársam. Senki sem kívánhatja, és semmi sem indokolja: én én vagyok, ő ő. Semmi sem indokolja, mert semmi nem teszi lehetővé: a valóság nem támasztja alá, a képzelet nem kér belőle. Nem róla akarok tehát beszélni: bármennyire felülmúlja a képzelet a valóságot, nélküle tehetetlen, és mert e függés bizonytalanná teszi addig nyilvánvaló fölényét, a bizonytalanság keservesebb a függetlenség hiányánál. Esmeralda így egyszerre van és nincs. Senki sem tudja tehát, ki meséli most, hogy) amikor Kürthy Esmeralda odaállt a táblához nagyszünetben, és kisiskolás, lassan és egyenletesen hurkolt betűivel felírta, Je n'en peux plus sans lui, senki még csak meg sem kérdezte, kire gondol. Ilyennek kell képzelni, ilyen volt, idegesítő, igyekvő, hunyorgó, csúnya, hiába ápolt és tökéletes bőrű, mindig kellemetlen volt ránézni, és ezért a kellemetlenségért azonnal meg is büntettük. Stréberségét émelyítően untuk, ezt a „zsnaapőplü” fordulatot a héten tanultuk, ő meg a nyelvét kidugva már megint kitalált valamit. Ez egyébként szeptember közepén történt. A következő szünetben azonban betévedt a terembe az osztályfőnökünk, a szokásos sértett arccal, hogy még mindig a Boronkay-ék szekrénye a legbüdösebb a folyosón, és amikor legközelebb felnéztem, a szálkás, jobbra dőlő betűit láttam Esmeralda gyerekírása alatt: Et je m’en vais au vent mauvais… – Hát te? Ez utóbbin meghökkentünk. Kérdés? Tőle? Verlaine szavába vágva? Egész nap, egész héten nem ment ki a fejemből. Mantrikusan valóban zsongott-busongott a gondolataim mögött, ha rövid időre egyedül maradtam, mert akkoriban ezt még nem kerestem, ha néhány negyedórára beléptem a csendbe, mintha egyenesen onnan hullottak volna ki ezek a rejtett töredékek, a hangüres térből, lekerekített éllel valamennyi szó, csak bugás, csak bársony, csak borongó, barna ősz, megettem az uzsonnám és sanglots longs des violons, kiöntöttem anya hamutálát és souviens des jours anciens, néztem az ablakból az esőt, és pareille á la feuille morte. Közben, életemben először, az iskolán kívül is eszembe jutott Kürthy Esmeralda, alig néhány percre. Micsoda nyomorúságos élet, ő dicsekedni akart azzal, ami szerinte szóra sem érdemes, lásd lefekszel egy ágyra, a fiúk meg rád fekszenek. Tudom, mit akart ezzel, bebizonyítani, hogy nem is csúnya. Pedig már gimnazisták voltunk, amikor megcsókolták, az is csak egy Hans, az is dán, az is jól hazament.
Mindez nem tartott soká, a szünetekben idegesítő volt, az órákon meg elviselhetetlen, nem őrültem meg vele foglalkozni délután és este, ahogy más sem az osztályból. Neki sem hiányoztunk, már első karácsonyára végzett mind a négy év négy francia nyelvtankönyvével, szabadidejében beletemetkezett a szimbolistákba. Időnként beszélgetést kezdeményezett velem vagy mással arról, ha most élne, Rimbaud a legjobb barátjává fogadná, de ilyenkor hozzávágtam a kezemben tartott könyvet, vagy csak nagyon hamar otthagytam. Az is lehet, ráförmedtem, hogy legalább egy matekpéldát meg akarok még írni óra előtt. (Hogy kínoz most, ami akaratom ellenére emlékké vált, a szemem sarkából láttam, szinte elkullog, pedig visszaszólt valami csípőset, mégsem tudta megoldani, nem tudta leplezni, s ont monoton, hogy kínoz, kívánatosabb volna, ha széttépne, de ez nem olyan, ez alattomban csavargat, sötét van, konokon és fájón.) Végül én mentem francia szakra, nem ő. Ő le sem tudott érettségizni. Én pedig hazajöttem Párizsból, az utolsó igazán iskolás nyár legvégén, és szinte azonnal Rét Laci avarszínű mercédeszében találtam magam. A mercédeszről nincs sokat mesélni, sem a kopott karosszériáról, büszkén viselte, mint a harci sebesüléseket, sem az összemorzsált és foltos hátsóüléséről, e foltokat senki nem nevezhetné gyanúsnak, a valóságot túlszárnyalta, a képzeletet alulmúlta a rengeteg ismétlés, mely még így is nélkülözte a változatosságot. A mercédesz mellett elhangzott szavak sem kaphatnak jelentőséget, hívlak, vigyázz magadra, nem hív, nem vigyázok. De hát a múltkor is hívtalak, biztos, nem adta át az öcséd, de hát a múltkor sem hívtál, biztos, nem kaptam meg. Nem érdekes, hidd el, érdekes vagy, elhiszed, nem vagyok érdekes, nem hiszem, érdekes, nem hiszi. Mondhatnám, ezért buktam meg francia szakon az első év végén, képzelhetném a valóságot, miközben valósággá válna a képzelet, miszerint ez az a fiú, Rét Laci, aki nélkül nem lehet tovább bírni, lehetne így ő az is, aki miatt az érettségi előtti évben tele kellett ragasztanom a szobám a Szabadsághídról készült fényképekkel, onnan ugrott le harmadik végén Kürthy Esmeralda, bár ez azóta sem biztos, részben, mert júliusban halászták ki valahol Paksnál, részben, mert talán az egész csak a fantáziám szüleménye, hetvenben még nem mentek ezek a hülye nevek, Esmeralda, ez a valóság, úgy képzelem. Írnék belőle dalszöveget, arra való a vélt történet, aranyos kis csúcsponton fejezném be, miszerint a bukás után bosszúból, dühből, önmagam ellen fordított pállott gyűlöletből bementem a Molnár utcai könyvtárba a legeslegcsúnyább libafos-színű átmeneti kabátomban, akkor még nem is hallottak elektromos állományvédelemről, és elloptam a Képzelt beteget eredeti nyelven (nagyzsebbe gyűrt molier, förtelmes zöld orkán, kapja be a bölcsészkar és akadjon a torkán, jee, jeeeee).
Vagy, ha mindent a képzeletemre akarnék hagyni, esetleg írhatnám, hogy két évvel később Rét Laciba futottam a Deák téren. Én a cipőket nézegettem, ő, mint hamar kiderült, engem, a régi mosollyal. Azóta megcsinálta, ügyvédbojtár lett a negyvenkettes munkaközösségben – de már annyit keresett. Az a sok szép emlék, érzemény, alig tudta kiverni. A fejéből. Tényleg, nincs kedvem bekapni? Valamit? És már sodort is magával, már kanyarodtunk is a Kiskörúton ide, oda, az egyik úthajlat olyan, mint a másik, mintha lényegtelennek kellene tekintenünk, mintha a részletek különbsége csak a képzeletben születne meg – amikor odaértünk a henteshez, Rét Laci megállt, és maga elé engedett. Ha lehet, ne ide, kértem egyszerűen. Hogyhogy ne ide, mosolygott Rét Laci rendíthetetlenül, ide jöttünk. Félig-meddig vega lettem. Azóta. Én viszont Bika vagyok, mondta, és momentán nagyon kajás – már a hátam közepén éreztem a tenyerét, meleg volt, mohó és sürgető, a hátam megnyílt neki, éreztem, elárult engem a testem. És akkor megcsapott a szag onnan bentről. Mintha a valóságos képzeletbe olvadt, hosszú hetek sora tört volna fel a gyomromban. Minden, amit az elmúlt időben igyekeztem megemészteni. Csak nem lehetett. Nem tudok bemenni, mondtam, és néztem rá. Hát akkor, bébi, és széttárta a karját, jó volt veled dumcsizni. Hátra sem nézett. Az infralámpákkal megvilágított halom felett a tükör és a becsapódó ajtó bonyolult és nagyon rövid összjátékában annyit láttam még, képzeletemben se éljen tovább, hogy egy fickó, aki azonnal átlépett rajtam néhány véres hurka kedvéért, olvatagon rámosolyog a mocskos fehér köpenyt viselő fiatalemberre (mindez azonban nem lehet érdekes, nem hiszem. Kürthy Esmeraldáról írni tulajdonképpen egyet jelentene a vereség beismerésével. Olyan, mintha én volnék, csak mert annyira nem lehetek én. Esmeralda és magam, ének ezek, ősziek, őszi ének?, kitapinthatatlanok. Miután azonban képtelen lennék eldönteni, a képzelet teperte le a valóságot, vagy a valóság lépett a képzelet torkára, a vereség pillanata megragadhatatlanná válna. Így senki sem maradna, aki mesélhetne róla.)
Igen - huszonegy rövidfilm Vivaldi mester életéről -
1. Nem hagytam el huszonhat évesen Kalapácsi Józsit. Nem lehetett, annyi idő után. Nem kísért haza a szürke, jeges, februári masszasötétben, nem gyalogoltunk a Kelenföldi pályaudvarig, mert ő nem tudta, mikor indul az éjszakai negyvenhetes villamos. Az ablakra nem rajzolhattunk volna bármi piszkosat, átláthatatlan leheletünk háttere elé, nem vacogott a fogunk, ezen nem röhögtünk, nem volt hajnalok hajnala. Nem volt tél. 2. Egy szopránénekes – született görög szülőktől, élt ötvenhárom évet – örökre megváltoztatta a belcantóról alkotott képünket. Nem úgy nézünk tehát Rossinire, Donizettire, Bellinire, nem úgy hallgatjuk operáikat, mint száz év előtti őseink. A kérdés rég nem az, szeretjük-e ezeket a mestereket. A kérdés az, elviseljük-e őket kortársunknak. Ez az énekesnő nem kedvelte a barokk zenét. 3. Nem dobta be a postaládába a kulcsot, alig használt borítékban Szemere Feri, amikor majdnem betöltöttem a huszonhármat. Nem mosolygott az enciánkék szeptemberi ég, ahányszor kinyitottam reggel az ablakot, nem telt meg vele az életem, nem tett boldoggá az egyedüllét, nem éledt bennem új erő. Nem magam laktam, nem kerestem meg a rávalót, nem tanultam meg másképp vásárolni és másképp vécét tisztítani. Nem sírtam három napig a megrendültségtől, nem akartam minden este nagyon rövid idő alatt berúgni, nem azért, hogy érezzem, nem azért, hogy ne érezzem. Nem könnyeztem meg azokat, akiket évek óta nem láttam, és akiknek azóta sincs hol egyedül lenniük. Nem ölelt magához az ősz. 4. Music… music for a while – a zene egy időre minden kínunkra gyógyír, és ebből nem olasz maestro írt dalt. Hanem Purcell. 5. Nem a szakítólevele borítékját téptem fel a fogammal azon a káprázatos
napsütötte csütörtökön, nem a strandon hevertem mind a tizenkilenc évemmel, nem lettem kitűnő az első egyetemi év végén, nem az ezüstszegélyű égszínkék sárga bikinimet bámulták a munkások ahelyett, hogy újabb öltözőfülkét ácsoltak volna a parton, lábammal nem hadonásztam Rick Astley öblös műbaritonjára – tugede foreve –, fékezhetetlen jókedvemben nem éreztem úgy, mindjárt felfalom az egész Balatonfüred felsőt, nem voltam őrjítően barna, nem tombolt a nyár, és nem is hívták úgy, hogy… – de mit nem hordok itt össze. 6. Valójában nem a Teuzzone az igazán döbbenetes mű, rögtön utána megszületett a Tito Manlio című darabja. És nem akármi áll a kotta alján: „Zenéjét szerzette Vivaldi öt nap alatt.” 7. Nem a szerelmi naplóinkat égettem el, nem az összes, esküvel zárult levelet, nem titkos máglyán a kert végében éjfél után. Nem illatok töltik meg az emlékezetet, nem rügyek, nem esőízű esték. Nem olvadás, nem érzékek ébredése, nem friss, nem forradalom, nem felkavaró újjászületés, 8. nem, nem bizony: a tavasz csak bassza meg szépen. 9. Nem úgy értem. 10. Nem Orlando Furioso a címe, ahogy annyi, a dohányzásról nemrég nagy keservvel leszokott magyartanárnő vágja rá, hanem Orlando Finto, Pazzo. Azaz: Lóránt úgy tesz, mintha bolond lenne. Hát nem sokkal jobb ez így? 11. Béki Bea nem volt a legjobb barátnőm. Nem tanított meg tizenegy éves korunkban a puszta létével arra, hogyan kell élni. Nem bámultam tátott szájjal, hogyan intézi el a legnagyobb sértést is többnyire hülye viccel, mert nem is mindig így volt, egyszer behúzott a Harmati Terinek, egyenesen a gyomorszáját vette célba, nem sikertelenül, mert az már harmadszor próbálta elgáncsolni, és aztán letagadta. Nem éreztem magam úgy, mintha egy kályhát építettek volna a mellkasomba, amikor egy reggel orrát fújva, kabátban azt
kérdezte tőlem kint, a szekrényeknél: „A cipőmet nézed? Tudom, hogy ronda, de nekünk csak ilyenre van pénzünk.” Nem lett egycsapásra a legnépszerűbb lány az osztályban, jóformán az első héten, nem írtak neki annyi szerelmes levelet a fiúk, hogy a saját köpenye zsebében már el sem fért, nem ő lett a királynő a kézilabda bajnokságon, száznyolcvan rálövésből százötvenhárom góllal, nem zokogtam át a hatodik előtti nyarat, amikor ismét költöztek, ezúttal Szegedre. És bár kis fiolában egymásnak adtuk huszonegy csepp vérünket, nem láttam azóta sem. 12. Nem olasz, hanem bécsi barokk zeneszerzőnek tartják. Pedig nem élt, hanem halt Bécsben. Nem árt ezt hangsúlyozni, kimondani segítség nélkül: Halt. 11. Azt olvastam egy butának nem mondható könyvben, tizennégy éves kora után az embernek nem fáj semmi. 12. Egy másik Vivaldi opera, Az igazság az égben található, egyszerűen nem barokk zene, hanem merő punk-rock. 13. Nem fájhat, mert ami gyötör, már mind megkaptuk. Tizennégy után nem látunk újat, csak tükröződik, amit már átéltünk. Azt, aminél sokkal rosszabba belementünk régen. Olyan értelemben tehát nem feleslegesen nézünk minden pillanatban előre, ahogy anyánk tanította, afféle köszönöm-kérem-igyál-több-vizet-irányítással. És nem nézünk magunk mögé sem, mert ott bizonyosan nem az elkallódott, elrabolt vagy elmulasztott pillanatokat találjuk. Nem vezet sehová, ha ott keressük a megoldást, ahol az nincs. 14. Nem különösebben komplikált szerelmi történet a Bajazet című operáé. Még csak nem is saját ötlet: Händel Tamerlanója. tizenegy évvel korábban született. A megoldásra azonban senki nem szólhat egy rossz szót sem. Antonio mester innen-onnan átvette a zenét a csúnya gyerekeknek, a jófiúk azonban új áriákat kaptak. Smashing success, mondhatnánk, de ez meg nem magyarul van.
Ami nem baj. 15. Nem boszorkányság irányítani, mit lássunk, amikor alszunk. Az éjszakai rövidfilmeket. De attól kezdve soha nem lehetünk biztosak sem abban, a valóság melyik oldalán lépkedünk éppen, sem abban, emlékeink a mieink valóban, vagy csak álmodtuk az egészet. 16. Nincs már meg a háza, lerombolták ezernyolcszázhetvenháromban. Nem magában állt, hanem közvetlenül egy híres hotel szomszédságában. 17. Végül: nem erőszakolt meg az apám nyolcéves koromban, és aztán újra meg újra, amíg első menstruációm ágynak nem döntött két napra. Nem bírta nézni szenvedéseimet, nem sajnálta az ő pici lányát. Nem tudhatta az ácsfejszéjét lába elé pillanatra sem bocsátó Carpentier mester, mi az igazság a Moctezuma körül. Nem járta körbe, nem firtatta, tényleg Galuppi vitte-e sikerre, ahogyan Antonio sem tudhatta. 19. Nem kerekedett ki a karom a huszonkilencedik évem mind a négy évszakára úgy, mintha babaruhát hordanék reggeltől-estig, nem csúszott a combomra éjjel-nappal levehetetlen rugdalózó friss, fehér hájból, hogy meg ne üssem magam, ha elesem, nem emlékeztetett az egész testem arra az időre, amelyből nem maradt meg egyetlen fénykép, egyetlen filmkocka sem, nem öltöttem néhány hónapos csecsemő alakját akkor, amikor mások, nem kevesen, a harmadik kislányukat szülik, nem aludtam akkoriban napi tizenhárom-tizennégy órát, egészen összekuporodva az ágy közepén, magzatpózban. 20. Nem angol, hanem ausztrál zenetudós bukkant teljesen váratlanul Vivaldi egyik elfeledett operájára. Miután átböngészett nem száz, de legalább ezer kéziratot, néhány kósza jegyzetet készített egy Galuppi-mű, a Moctezuma kottájáról. Ez nem Vivaldi? Így szólt a kérdés, melyet nem másnak, magának feltett, és a margóra illesztett sárga, ragasztócsíkos cédulán, post it. Miután az oldalakat neves kollégája, Michael Talbot professzor értő szeme elé tárta, nem maradt kétsége. Némely dallam olyannyira ismerősnek tűnt egyéb, a
leghatalmasabb olasz barokk mester alkotásaiból, hogy Janice nem hitte el Galuppi szerzőségét. A Moctezumát kétszázötven év alatt azóta sem mutatták be. Nem tudjuk, hogyan fogadta a korabeli közönség, de Vivaldinak nem sikerült lesöpörni vele az ifjú nápolyi zeneszerzőket. Nem lendítette fel az anyagi helyzetét. Nincs meg az első hét jelenete. Mitrena első felvonásvégi áriáját csaknem képtelenség elénekelni. A műben nincs női szereplő, csak egy. A többi feminin hang kasztráltaké. Az opera nem tartalmaz kórusszólamot. Janice Stockig ausztrál tudós azóta sem tért magához. Az ilyesmire nincs más szó: varázslat. 21. Vagy más történik végül?
Ki ne fújd! - kilátás erre-arra a Kiss Tibor lakóparkból -
„ha ez a szívem, hát röhögnöm kell” K. T. [miket beszélek nézz oda] Egy, kettő, három: ma megszagoltam a trikómat és egészen váratlanul és indokolatlanul Amerika-illata volt. [mégsem szidom] Ne firtassuk most, hogy kerültem oda. Itthagytam a barátaimat, az már biztos. Az egyiktől, akivel egyébként huszonkét év alatt ötször jutott eszünkbe, mégis szerelmesnek kellene lenni – egyszer nekem, négyszer neki –, és akivel azóta legalább öt gyerekünk lenne, ha – [egy skizoid mikiegér mer ő látni égi jel] – később, amikor combtőig gipszben feküdtem az ágyamban, piros villanykörtés magányomban véget nem érő délutánokon át, úgy fájt, úgy fogta marokra a szívem a bűntudat, hogy Amerika előtt éppen tőle nem búcsúztam el, magam sem értem azóta sem. De való igaz, amikor visszajöttem, és bementem az iskolába, mert ezek a hülyék így találták ki, a folyosó árkádjain túl megláttam őt, és elejtettem a könyvet. Közöttünk tátongott az aula magassága, ezt így elég nehéz elképzelni, belátom, gyakorlatilag az iskola maga, amint ezt ő kezdettől hajtogatta. Árkádok alól néztünk tehát egymásra, félfolyosókról, ha van ennek értelme, ő ott, én itt. Kettőnk között két lépcsősor: számomra az egyik le-, a másik felfelé indult, és számára is, csak hát a kettő közül sohasem ugyanaz. A félreértések véget nem érő négy évében a szünet jelentős hányadát tudtuk azzal eltölteni, hogy mutogattunk egymásnak, melyikünk induljon le, majd föl, ö onnan, én innen. Kézenfekvő lett volna középen találkozni, ez is előfordult. Korántsem olyan gyakran, mint az, hogy követtük egymást: ő visszatartott attól, hogy odaérjek a franciaórára, és én sem akartam őt elengedni a tornaterembe. A vége az lett, hogy kiabálni kezdtem idegen nyelven, persze súlytalan szavakat összeválogatva, a vége az lett, hogy hajigálni kezdte a ruháit a folyosón, persze főként a funkciótlan darabokat. Most már bevallhatom, ilyenkor néha úgy éreztem, nem is szeret igazán.
[túlélünk mi mindent tibcsi] Kalifornia állam egy nagyon kék, nagyon zöld kisvárosában megismerkedtem egy Peau nevű fiúval, az már igaz. Amikor először végigsimította a meztelen mellem a borostájával, ránk szakadtak a sírkövek. Giccs, a mellem olyan fehér, mint ezek a kifejezéstelen szobrok, giccs, gondoltam borzongva, ettől nevetnem kellett, ő meghökkent, mindketten kijózanodtunk, nagy nehezen felültem, másodszorra sikerült. Kérsz, kérdezte. Csak ne fújd ki rögtön, mondta még. Tartsd bent, amíg lehet. [tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál] Egyszóval amint az oszlopok között megpillantottam a barátomat, felborult, mint egy kehely, a szívemben és túlcsordult, elöntött a boldogság, tudtam, végem van. Ez mától így, ahogy mindig is, sőt sokkal inkább. Valami évek óta hordott piros ing, felette egy nagyon csúnya barna kötött mellényke volt rajta, akkoriban felnőttnek akart látszani. Odarohantam hozzá, és elmondtam neki a fiúmat. Értette. Ő volt az egyetlen, aki megbocsátott nekem. Mindenki más csak arra tudott gondolni, eltaszítottam a legjobb barátnőmet és elszedtem a pasiját. Akkor felháborított, ma mindössze bántóan nem értem, mért foglalkoztak ezzel még a tanárok is azokban a hónapokban. Illetve hetekben, több idejük nem maradt rá, a barátnőmet más iskolába vitték a szülei, engem elütött az autó, az osztálytársaim minden gondolatát hamarosan az érettségi kötötte le, meg a szex. Pedig én mindkettőnél érdekesebb voltam. [mit tetszik itt keresni csak tán nem egy lejtőt] Az pedig már James és Brad volt, akivel a Kráter tónál egy-egy kis sarok hasishoz fordultunk. Vártam a hatást, és közben, hogy ne unatkozzak, azt figyeltem, mint vált állam alatt kékre, bordóra, majd ismét kékre a vastag, puha szőnyeg. Brad történetet mesélt egy lányról, aki hipp-hopp fiúvá változott, aztán, mintha lecsapna rám, hirtelen megkérdezte, kiről beszél, milyen nemű is, jégkék szemében csillogással oldalba bökte James barátját, és mondott neki valamit a pupillámról, miközben én egyre jobban sajnáltam, hogy még mindig csak várok és várok, és nem történik semmi. [plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem] Hallottam a reccsenést. Pokol, ez volt az első gondolatom. Hogy létezik. Ott található, tíz centire a jobb bokám felett. Érdekes, hogy eddig nem is tudtam róla. Most meg itt fekszem az aszfalton egy vajszínű Dacia mellett, körülöttem egyre több ember, nekem tekereg a felsőtestem, és nem tudom abbahagyni a jajgatást, miközben voltaképpen semmit sem érzek. A jobb lábam épsége
örökre ott maradt valahol a bal első kerék abroncsa és a sárhányója között. Bekapta a kerék a lábam, így mondták később, ezért tört el egyszerre a síp- és a szárkapoccsont. Maradjon nyugodtan, csillagom, ezt hallottam egy ismeretlen asszony hangján. Emelgetni kezdtem a nyakam, hogy lássam, ki az, és azt kérdeztem, mikor jön már a mentő, közben a szám megtelt valaki más könnyeivel, mert én ugyan nem sírtam. Aztán letérdeltek mellém ketten kabát nélkül, szép, fehér köpenyben. Megállapították, felraktak, betoltak, kivettek, lefektettek, megfúrtak, szétszúrtak, összecsavartak, és én annyira szerettem volna, ha a fiúm meglátogat. Ha azóta nem bánja meg ezerszer, hogy elhagyta értem a barátnőmet. Vagy legalább a szemembe mondja, hogy ölni tudna bánatában. Végül eljött, háromszor ült le az ágyam mellé, egyszer nagyon nyugodt hangon közöltem vele, végigbőgtem az éjszakát, mert szeretem. Aha, felelte magas hangon, mert a hangja mindig is magas volt, és azt kérdezte, milyen itt a leves. [ballal elpöckölöm az élet jobb híján egyedül] Rob ragaszkodott hozzá, hogy ahányszor államhatárhoz érünk, Bob Dylan szóljon a kocsiban. Mondjuk megláttuk az Arizona táblát, ő benyomta a kazettát, összedörzsölte a tenyerét, felnevetett és a gázra lépett. Untam. Már mielőtt megszólalt. [s persze rosszak is] Mennyit vártam a semmire, már otthon, járni nem tudtam, a mankó feltörte a hónom alját, egyre sorvadt szegény lábam, fogytam én is, pedig szinte teljesen mozdulatlan töltöttem a napjaimat. Délután, amikor nem volt otthon senki, apró, gonosz lángok haraptak a bugyimba gúnyosan a takaró alatt, szétesett a fejem ettől, mennyit vártam, mennyire gyűlöltem magam érte, sosem fog már keresni a fiúm, ő aztán nem, a barátomra is ráüvöltöttem, amikor eljött hozzánk. Egyszer egyébként anyám kerekperec elküldte. Azt mondta, most már tényleg nagyon késő van. Méghozzá magázta. De közben átnyújtott neki egy pohár limonádét. Hálóingben, köntösben, meredező hajjal. [nem tudom hol lakom itt lesz a szekrényben a kávés csészében vagy tán a szőnyeg alatt az ajtó mögött nem néztem egy sötét sarokban nyilvános vécében a körúton a kávéházban budai erkélyen jaj hívok nyomozó mer én nem colombo halló halló halló hallucináció] Na igen.
Rámkerült, és most már itt van. Mindegy. Eztán ebben járok. Nekem sem tetszik. [mint a hajnal alja vörös] Tavaszra meggyógyultam. Lekerült a gipsz, és bár majd elájultam, amikor megpillantottam a jobb lábam, és majd összeestem, amikor megkíséreltem ráállni, furcsa diadalt, elégtételt éreztem. De azért ami ott nem repült, nem hasadt, nem csapódott és nem zuhant, arról nem is vettem tudomást. A barátom szelíd mosollyal tűrt. Bezzeg amikor temetőkben keféltél Pasadenában, kezdte, és Melanie-t hallgattál ismeretlen fiúkkal. Mennyire gyűlöltem érte. Hányszor mondjam még, hogy Bob Dylant? [millió páncél mögött millió seb] Az érettségi után ő ment külfö ldre, ha nem is olyan messzire, mint én annak idején. Egy teljes évig nem tudtam róla semmit. Aztán kaptam egy lapot. Kár, szinte fájdalmas, hogy Dél-Franciaországban nem árulnak Melódia szeletet az édességboltokban. Ez állt az anzikszon. [megoltalmazom elragadom elragadtatom magam magam adom] A második évben tettem egy tétovát. Már egyetlen lépés sem tudott ugyanaz lenni, a bokám túlságosan élesen, tisztán emlékezett egy nem is olyan távoli őszre, mégis bíztam benne, nem lesz értelmetlen. Egy-két hétre látogatott haza a barátom, szétszedték a szerettei. Gondoltam, megbecsülöm a nekem kiutalt másfél órát, olyan nehezen jött össze, kabátzsebemben néhány jointra való adaggal. Bevetettem mindent. Csacsogtam, hadartam, kacagtam, lehetőleg a hajam hátradobva, én sem értettem egy szót sem, csak csendet ne, csak nézzen engem onnan a fotelből a bogárbarna szemével, mit bánom én az igazságot, nem kell, hogy jólessen, nem kell, hogy érezzem: szeret, az sem kell, hogy megbocsásson, majd én ledöntöm a sorompókat, szétverem a falakat, felpattanok a barrikádokra, és véget vetek és újrateremtek. Csak mosolygott, amikor a mariskás cigiket megemlítettem. [ez csak egy rémálom az elme utcában] Megint eltelt egy év, megint kaptam egy lapot. Ezúttal szöveg nélkül. Amire azt válaszoltam, ha ír nekem öt levelet, meglátogatom. Soha ilyen forgalmat. Ő, aki egész életében senkinek, most minden alkalommal négy oldalt rótt tele sűrűn apró, szeretet után fulladozva kiabáló
betűivel. Kivéve az utolsó levelet. Bazdmeg, tolt át három árva sort levegősen a lapon, átlósan, könyörgök, gyere! És persze nem. Csak mert nekem itthon a fiúm miatt összedőlt a világ, és arra sem maradt erőm, hogy megkérdezzem magamtól, hányszor árulom el még a barátomat. Utolsó erőmet összeszedve küldtem neki egy doboz Melódia szeletet. Kaptam cserébe egy kazettát. [az élet szép csak te világ vagy beteg] Hogy mi volt azon? Mi nem. Mélyet szívtam, megfeszültem. Közben olyan tisztán hallottam a régi hangot, most sem magyarul, tartsd bent, tartsd bent, még ne fújd ki!, mintha egy perc sem telt volna el. És közben hallgattam a kazettát, amelyet a barátom gondolt ki az igazsággal kapcsolatban. Recsegett az alufólia, kicsit már olvadt a csoki. De ki tudtam venni mindent. A sóhajt, a ropogást, a zihálást, a közelséget. Amit csak rá lehet enni egy magnókazettára. Aztán megtörölte a száját – ott van, mágnesesen rögzítve, el soha nem múlik már –, és csámcsogva így szólt: hát akkor, drága kicsikém, próbáljuk meg még egyszer. Te onnan, én innen. Felőled nézve lefelé. De kapaszkodj meg: felőlem is. Mit számít, hány oszlop áll közöttünk. Mit számít, ha tátong. Mit számít, ki milyen órára rohan, idegen nyelven, hiányos öltözékben. Csak gyere. De előbb fordulj meg. [na szóval szeretlek én élet] Úgy lett, megfordultam, kezemben a walkmannel. Ott állt mögöttem. Milyen Dél-Franciaországról beszélnek ezek? Mint a színpadon. Ő onnan, én innen. Egy kettő, három.
Nem pedig – Északi pályaudvar –
14.40 Igen, minden bizonnyal ez a legnehezebb: igazat mondani érkezés és távozás találkozási pontján, nem létező dimenzióban lebegő keresztutakon, látni a valót ott, ahol pontról szó sincs, csak mindig változó, szabálytalan ábrákról, talán az északi csillag semmilyen geometriát nem követő ágaira hasonlít a legjobban, ott, ahol újabb és újabb irányból, mintegy percenként közelít felénk az, amit bár ismerhettünk, nem láttunk azelőtt, és ahol ugyanilyen váratlanul, éppen ennyire sűrűn elhagy bennünket az, amit megsejtenünk felesleges, az igazság morzsái, a realitás forgácsai összeesküdtek ellenünk, amitől azután az idegenség tetszik ismerősnek és a közelit hisszük ismeretlennek, ahol barát hazája az undor, és ahol a nehéz mégis kívánható. Mintha délnek tartanánk jól megtömött hátizsákkal, egyre izzóbb világosságban, perzselő, lakhatatlan úton, lépteinkre fittyet hányó forróságban, kék és narancs túltesz önmagán, mi értelme ennek, miért mosódik össze árulás, hideg, kegyetlen, árva, hat óra, vágy, forgácsok innen és onnan, miért rohan ez az út az után, ami durva és élhetetlen, miért menekül az elől, amit valaha úgy neveztek… hagyjuk is, mivégre ez a parazita, tolvaj élet ott, ahol indulás és érkezés kifürkészhetetlen egyensúlya kibillentheti a boldogságot, ha mégoly súlyos is, az a pont ez, ahol a titok megnyílik miközben titok marad, idegen, mint az agavé, sötét, mint a szél, üres, mint az éjszaka, minden bizonnyal, igen. 00.00 Igen, minden bizonnyal képtelenség tovább halogatnod azt, amitől úgysem menekülsz, így hát Eszter, Borbás Eszter, azt tanácsolnád magadnak te is, most nézz körül, az nyilvánvaló, hogy bizonyos értelemben megérkeztél, határokról már szót sem érdemes ejtened, szigorúan ezért nézz szembe a kérdéssel: ha Szopka Eszter alakját regényben kellene ábrázolnod, mitévő lennél, merre indulnál, hová nyúlnál? Ha végeztél a színekkel, és megfestetted Eszter arcát, Csordás Eszterét, akit egy regényben úgy hívnának, Vera? Ha odakennél néhány bekezdést magadról, Eszterről, Borbás Eszterről, idegen, sötét, üres néven, amely pével kezdődik? Eszterről, Szopka Eszterről, akit egy könyvben… de hagyjuk ezt, róla ugyan mit hallgatnál végül el? Kicsoda
kölcsönözne ehhez a hallgatáshoz hasonlatot, határozót, feltételes módot? Kimondaná-e bárki, amit két éven és két hónapon át hüldezve tagadtál le magad és a világ előtt? Hogy tettetsz és mímelsz és utánzói, szadisztíkus nyugalommal, nordikus hidegvérrel? Hogy Eszter, Csordás Eszter akkor és úgy volt a szeretőd, amikor elárvult lélekkel titokban és nehezen megengedted neki, ahogyan könyörgésére nehezen és titokban befogadtad őt, vonásaidban tükörjég, szemedben engesztelhetetlenség, ajkadon kegyetlen mosoly, mintha idegen nyelven hallanál szórakoztató adomát, amelyet megtartasz magadnak? Mit vennél igénybe, hogy megszabadulj tőle? Hogy megbocsásd magadnak a cinkosságot? Ha egyszer tudtad, láttad, mibe csavarodik bele Eszter, Szopka Eszter, miben süllyed egyre lejjebb, mire hasonlít egyre inkább napról-napra, miért nem segítettél rajta? Miféle kígyószív, hány meddő rángás és értelmét vesztett dobbanás kényszerített rá, hogy megtagadj tőle százezer éltető pofont, utolsó esélyét, a láthatatlan morfium rohamosan fogyatkozó, szánalmasan sorakozó kis adagjait? Nem akartad, mégis kívántad, hogy így legyen, igaz-e? Mert neked mégis csak jobban? Száz, ezer láthatatlan fiola szánalmas morfiumot találtál abban, ahogy a letehetetlen huszonhat hónap alatt bánt veled, így történt, nem másképp, hát erre mikor gondoltál utoljára? Azt hitte, sajnálod magad, miközben egész idő alatt előtte jártál hárommal, nem csak abban a tíz évben, amíg szerelmes volt beléd, azzal az idegen, üres, éjszakai vacogással, amely eltöröl határt boldog-boldogtalan között, és azt a két évet, két hónapot betetőzve, amikor beléd mártotta a kést, nem, ez, még ha számon is tartja valaki, sosem visz előre, mondd, van-e képed azt állítani, hogy ezt most hallod először? Te, aki mindig más néven foglaltál kis fülkét a csomagnak, jól megtömött hátizsák, áruld el, félsz-e még, ha arra gondolsz, milyen szerethetetlenül bolondult meg? Beleborzongsz-e a hírekbe, amelyek azóta is? Szánod-e, ha füledbe jut? Te, aki tudtad előre, hogy így végzi? Neked, aki előtt világos volt, nem tarthat semeddig, de abba legalább belehal? Hozzád, akihez azonnal visszajött Eszter, Csordás Eszter, és szó sem volt északi pályaudvarról, mert oda sem ment annak idején? Igen? 14.40 igen minden bizonnyal ez életem legviccesebb története amellett hogy kevés ügy lehetne ennél egyszerűbb márpedig a jó vicc mélyén valami bonyolultság bújik meg másként hogyan is nevetnénk rajta már két éve és két hónapja nem tudtam mit kezdeni Eszter barátságával Eszterről Borbás Eszterről beszélek akinek hidegen hagytak rajongó beszámolói elkerült a láz pedig régen ennek a tizede mit tegyek nem voltam képes a sajnálat szikráját kicsiholni magamból szerelmi gyötrődés panasznap könyörgés fej vállba fúr zokogás elfojt kiábrándul kesereg kabaré valamelyest aggasztott is hogyan
lesz végre már kacagok vagy mi van beleszeretett a vacogtató csodaszép Eszterbe Csordás Eszterbe nordikus istennőbe tükörjéggé fagyott árva lányba engesztelhetetlen testébe ezernyi ezeréves sebesülésébe lehetetlen lelkébe életképtelen kegyetlenségébe nem kap már levegőt nélküle fogalma sincs miért szórakozik döntse végre el mit meg kit avagy ha tényleg ha valóban ha komolyan nem képes elhagyni érte a barátnőjét a gondolkodás megbicsaklik az érzés eldugul a szó hagyományos értelmében képtelenség megérteni mivégre keres fel egy Eszter egy másik Esztert minden csütörtök este gondosan titkolózva kínos precizitással irigy mohósággal őrizve határait szándékai nyilvánvalóságát telefonszámát megtartva magának minden tarthatatlant úgy tehát hogy egy másik Eszter soha ne érhessen el egy Esztert ha úgy hozná a kedve ha megkívánná ahogy de hát mondom hogy móka állítása szerint minden órában minden percben vicsorgó vággyal úgy hozta igen őt kívánta valamint hogy miért marad nála péntek hajnal hat óráig amikor a barátnőm ha ezt még abban az időben szellemeskedés nélkül barátságnak mondhatta bárki egyáltalán lefekszik egy órára hogy ébredéskor a kínok kínját állja ki miért száll be a szadisztikus szépségű Eszter Csordás Eszter a bal hátsó kerék felett olyan csúnyán kiszakadt pinakék trabantjába mintha a beleibe pillanthatnánk be úgy tátong ott a luk a fakó elhasznált színmezőben és aztán csak a forgácsok farostlemez papírból készült az az autó papírízű mint a lejárt tréfa miért megy haza és fekszik vissza a barátnője mellé akiről faszt sem tudunk leszámítva azt a nyilvánvalóan humoros semmitmondóságot hogy későnkelő alkat sem azt ha már Eszter Csordás Eszter ennyire szereti ugyan miért hazudik minden áldott pénteken micsoda üres sötét idegen itt lehetne eltűnődni tréfa és hazugság milyen fokon rokonok vannak összeláncolva ez előbb-utóbb feltűnik ha az élcelődést hajlandóak vagyunk félretenni erre akkor nem szántam időt épp eleget nevettem két év és két hónap kéknarancs izzása után ezt a megfélemlített riadt őztekintetet lefelé görbülő szép szájat direkt a kedvemért mímelte Eszter Borbás Eszter a barátnőm amikor Eszterrel beszélt Csordás Eszterrel elkértem a kagylót és a füle hallatára lefixáltam a jó kis randit találkozunk hatkor a pályaudvaron vágányát tekintve az egyetlen vonatnál amely ebben az órában délre tart életemben először előbb értem oda jó sutka volt na persze ezért a kis viccért később meg kellett büntetnem ha egy jót akartam nevetni olyan jót mintha lazán lekezelőn reménykedve sóváran és mégis minden vérkörömben uralkodó irigységgel névtelen levelet küldenék nekik és benne csak annyi állna Beszter Cseszter Szeszter sziszter nem pedig igen
Egy nőnek ne fájjon
– távoli, tömör, rövid, relatív, személytelen –
„P***ba már a k*** emotikonokkal!!! Amúgy mit képzelsz, ki vagy te?” V. A. 1. Egyébként :| speechless nem azon döbbentem meg :O surprised a leginkább, hogy arra keltem fel a koromsötétben |-) sleepy , akkor most elmegyek futni. Huszonkét percig tartottam ki, aztán sajna villámcsapásszerűen eluntam (milyen személytelen, minden milyen személytelen) |-( dull , ráadásul páros lüktetésű darab ment a fejemben, egy zongora szonáta saroktétele, nem írom le, melyiké, így is alig menthető a közlés :^) wondering
, mindenesetre négy negyedben elég nehéz a hármas levegőre figyelni, mondanám lehetetlennek, de legalább a madarak nem pofáztak bele. 2. Van egy nagyon híres költő haverom ]:) evil , szent meggyőződéssel hirdeti, egy nőnek ne fájjon (milyen relatív, minden milyen relatív), ha megcsalják. Mi van abba, he?, ilyesmi hangulattal szokott mosolyogni ;) winking , anyukám, mit tucc te erről, így néz rám. Néz és mond mindefélét, írja is, konkrétan nem nekem, hanem a telefonomnak. Ha úgy vesszük. De miért is vennénk másként? A megcsalásba belehalok :P smile with tongue out , a lekezelő vigasz engem tehát akkor sem találna el, ha én lennék az egyetlen, akit megcímez. Zoxó, nagyjából ez az üzenet lényege kezdetben, aztán fekelev, és csak legvégül, öt-hat kezelhetetlen válaszomra a nyugimá. 8-) cool 3. Gyanúsnak az sem volt gyanús, hogy egy, még a költő haveromnál is híresebb festőnővel vagyok én éppen megcsalva, azt hittem, ezen rég túl vagyunk, egyet-kettőt magam is elcsíptem a temérdek üzenetből 8-| nerdy , ami persze nem lehetett ínyemre, de egy ideig a Sonata Facile (milyen rövid, minden milyen rövid) kezdő sora volt az sms-hang azon a telefonon, amelyről úgyszólván nem csak irányomban áramlott a mondanivaló, kénytelen voltam
odanézni. 4. Bárki persze gondolkodás nélkül hivatkozhatott volna arra, szavam sem lehet, ha egyszer ugyanez a nagyon híres festőnő barátom zúgott bele annak idején fülig a még a pasimnál is híresebb költő haveromba, mégsem bírtam magammal ott a stégen, a bor mintha a tóba folyt volna, olyan színűvé vált az éjszaka (milyen tömör, minden milyen tömör), de hát mit tegyünk, nem oda folyt, és ez még finom leírás. Aztán már hiába lett volna ezerszer kedvem beleereszteni a mindenemet eláztató bűntudatot ugyanoda, állóvíz, kifütyültek a madarak, végigcuppogtam a nagyon híres festőnő barátom felpuhult lelkén, ugye, ugye, mit nem adna az ember olyik álmatlan hajnalon egy üzenetért, amelyből megtudná a teendőt. Amikor olyan nyíltan, olyan pontosan megaszonták neki: mittuccte. Miért is nem válaszol helyette a telefonja ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry ;( crying :@ angry;(crying :@ angry;(crying :@ angry smmt nem tok bszki nyűg bel belnygszm én is csk tot kivok +leh ezt is é nem???? 5. Ilyenkor tetszik ki igazán, az ember legjobb barátja az önsajnálat ;( crying , hű, de megbízható társ. Mellette persze szorosan ott lohol a kutya, fürge, fekete, odaadó, riadt, ragaszkodó, forró, beleérző, hű, de az ember mellett is, ha ismeretlen erő a telefonján keresztül ;(crying azzal ébreszti, most akkor legjobb, ha fut egyet. Páros lüktetésű hármasság,
csutkára ázott partszakasz (milyen távoli ;(crying , minden milyen távoli). Ahol abban az agyonroncsolt, szutykos hajnal fél három nevű órában, hiába hogy csak a világhírű zongora szonáta odaillő saroktétele szól :* kiss
,, ,,,, ,,, ,, love ,, ,, ,, ,, , : # goodbye , nem jár a madár sem.
Hárs – avagy mire jó a kelta fahoroszkóp –
Egy: Elhatároztam akkor, hogy odamegyek. harsfa marcius tizenegytol huszig szereti a kenyelmet olykor restnek tunyanak tunik megis igen kellemes partner aki kesz aldozatot hozni azokert akik kozel allnak hozza a feszultsegtol irtozik legszivesebben a Kettő: Hogy nem szólok, nem hívlak, de megvárlak a Bajcsyn. Támasztani fogom lazán a falat a kapu mellett. Nem akartam eldönteni, tehetek-e ilyet, mielőtt elköltözöm, inkább a sapkában ingadoztam. Egészen pontosan a sapka pillanatnyi sorsában. Fent hagyom, leveszem. Hideg van, csúnya. Fáj a fülem, elrondít. Novemberi délután, ebben talán rám sem nézel. sult galambot varna fo vagya a jolet es a biztonsag emberparti akinek gondja banata van lombjai alatt vedelmet vigasztalast talal sokan dolgoznak kozuluk apolokent szocialis teruleten akit egyszer a szivebe zart Három: Ingadoztam abban is, a jobb vagy a bal oldalon álljak. Hogy te pillanthass meg először, vagy egyáltalán ne legyen esélyed. Az a nő a telefonban olyan hangon közölte velem, mikor van ebédszüneted, pedig én csak oda akartam menni, csak látni téged még egyszer, pedig csak munkahely, csak délután, csak egy utolsó, senki másnak nem értékes, magányosan visszafordíthatatlan kis valamiért, ami hátha végre nálam marad, kád darált húsban véletlenül kiszúrni műanyag gyerekgyűrűt, céllövölde homokjában lehajolni buszjegyre rajzolt kiscsirkéért, törött hegyű ceruza oldalába vésve azt olvasni, „de téged jobban”, ha már nem is akarok tőled semmit, aminek egész idő alatt úgy örültél volna, amire két éven át edzettél engem, értsem meg, ez csak szexnek kibírhatatlanul jó, ez csak szexnek olyan fontos, és különben sem ezért él az ember. orokre ott marad legyen barat vagy szerelem magatol sosem hagyna el a
partneret ez elviselhetetlen feszultseget teremtene szamara tobbnyire mégsem boldog a szerelmeben nagyon feltekeny szenvedelyes de nagyon sebezheto is Négy: Kivágódott akkor a kapu, de úgy, hogy nem maradt választásom, csak némi spéttel beleborzongani, szempillantás alatt perdültetek ki az utcára, virgoncan, ügyesen, ritmusban, összekovácsolódott lendületben, a hangodból és az ő hangjából foszlányokat csíptem el, kinek hogy ment a projekt menedzselés aznap délelőtt, illetve be kéne ugrani vécépapírért, de ma már tényleg megnézhetnétek az antikváriumot is. Rettegtem abban a pillanatban, hogy oldalt pillantasz, sápadtan simultam a falba, nem vettem levegőt, csak valami tompa bosszúságot érzékeltem, leszögeztem erőtlenül, hát mégis körbelebegett a félelem, és ezek szerint láthatatlanná is tett: az égvilágon semmi esélyem nem volt arra, hogy észrevégy. ciprusfa januar huszonottol februar haromig megjelenese eros tomor izmos modora simulekony akadalyokat szinte nem ismer meg onmaga elott is allandoan bizonyitani akarja mindent kepes megoldani veghez vinni az eletben megsem a hivatasa a legfontosabb szamara legelso helyen szerelem szenvedely all szerelme viharos Öt: Közhelyesen lebénultam, mint egy két háború között megírt, nagyon jól nagyon rossz regényben, háromnevű asszonyszerző suhintott e tollával a fejem felett, hiába a világronda sapkám, földbegyökér, sóbálvány, ott, a Bajcsy húsz vagy tizennyolc kapujában. Ti nekivágtatok keresztben a hat sávnak, a záróvonalon megálltatok, úgy látszik, a két ellentétes irányban elzúgó áradat messze semmit sem sejtett az összekovácsolt lendület praktikus titkaiból. Ő egy negyed gondolattal előtted járt, előre tolta a jobb térdét, ezek szerint rossz pillanatban: te azonnal belekapaszkodtál hátulról a vastag, krémszínű, kabátpótló kardigánjába, és úgy rántottad vissza, a saját torkomban hallottam a nyekkenést. Rövid, vörös haja seprűvégű kis copfban súrolta akkor mutató- és hüvelykujjad félholdját. Nem néztetek egymásra, a valamelyik beláthatatlan Bajcsy-kapualjban, ki tudja, hol kezdődő lépcsőházban, felderíthetetlen projekt-menedzselés szünetében megkezdett párbeszéd végtelen tekervényei közül kiböktetek egy újabbat, törhetetlen lendület és fel, tovább, előre: szinte pislognom sem kellett, már ott is álltatok az antikvárium ablakában. Te zsebre tetted kicsi, csúnya kezed, a fejed egyszer csak hátraszegted, mint aki nagyon unja, ő azért még felcsapott két elsárgult kötetet.
es moho Hat: Kérlek, ne vedd zokon, de én abban a pillanatban új, ellenséges, hányingert keltő szeretettől kezdtem sírni. es talalekony Hét: Hogy mennyire szerethettem volna szeretni ezt a lányt. fantaziadus partner Nyolc: De te mindig csak a feleségedet éreztetted velem. ifjukoraban gyujti az elmenyeket tapasztalatokat ezert tartosan nem hu elete masodik feleben azonban megvaltozik harmonikus kiegyensulyozott lesz hangulatingadozasaival azonban allando harcban all vidam optimista alaptermeszet ha sajat erdekeit nem erzi veszelyeztetve mindig szamitani lehet ra szereti es igenyli a Kilenc: Azt mondtad, papírházasság, azt mondtad, bár nyolc éve tart, valójában nem ismeritek egymást, azt mondtad, Marokkó közel van, de a rabati nők agyszűkítően messze, főleg az én ölemből szemlélve a távolságokat. Azt mondtad, kínkeserv az ízlése, azt mondtad, egyszer rajtakaptad a tükör előtt sárga-fekete tolldísszel a derekán. Azt mondtad, meg kell őt menteni, azt mondtad, minden mániáddal tisztában van, azt mondtad, csak megneszeli, és megsértődik, csak rájön, és hazáig szalad úgy is. szabadsagot fuggetlenseget annak aki ki akarja ot sajatitani hamarosan hatat fordit a kulsosegekre sokat ad szep otthona fontos szamara erosen extrovertalt latokoret mindig uj kapcsolatok osszekottetesek kialakitasa altal akarja szelesiteni kalandvagya uj elmenyek utan uzi Tíz: Azt mondtad, csak akkor használja a telefonodat, ha az övé lemerült, azt
mondtad, ha kétszer egy héten éjfélkor tántorogsz haza, giccsesre világoskékült írisszel, remegő térddel, nőszagúan, akkor sem szól semmit. Azt mondtad, hálás bármiért, azt mondtad, végre kapott apát a kisfia. Azt mondtad, ő is tudja, hogy nem illetek egymáshoz, azt mondtad, neki csak a helyzet kell. kapcsolatuk kezdeten a harsfa lelkesen sodrodik a viharos szenvedelyu ciprussal kesobb amikor nyilvanvalova valik szamara hogy nyugalmanak kenyelmenek egy eletre vege a viharos temperamentumu ciprus mellett sot pedanteriara hajlo termszetetet a ciprus kritizalja lelki bekejenek lottek Tizenegy: De hát csak elolvasta azt az sms-t, csak nyomozni kezdett utánam, csak megvárt a ház előtt, a kapu jobb- vagy baloldalán, csak nem néztél rá, amikor kiléptél, csak kivetette titokban a spirált, csak akkor jelentette be, hogy terhes, amikor már megvettük a jegyet Dublinba, csak lefújtad, csak megvigasztaltál egy búcsú úttal Antalyába, Hotel Golden Belek, itt vettünk szobát, és a popsimba is élveztél, életbe vágó sajtóhibával, csak mag ne tapadjon még egyszer nehogy. mivel a harsfa nyugodt jol megalapozott visszavonult eletrol almodik a ciprus impulziv heves vitalitasa tarsasagi elet utani vagya allando feszultseget teremt kapcsolatukban a harsfa egyre feltekenyebb lesz nem csoda hogy a ciprus egyre messzebbre fut tole. Tizenkettő: így futottam tőled egészen messzire, kitéptem a gyökereket, ki az aszfaltból, ki a Bajcsyról, kibaszott fák, rohadjanak meg a kertek, rohadjon meg minden város, minden belek, minden ír, a suhanó sárga-fekete tollak a fejem felett, én aztán nem fogom összehangolni az ellentétes irányokból zúduló forgalmat, majd ha át lehet kelni, na, azt nem várom ki, ha november, hát november, érdekel is a hideg, giccsesre világoskékült kötetekbe bele-belepislantva, jobbvagy baloldalon, elementáris és hányingert keltő szeretet erejével felpattanó kapukban. Nem, tudd meg hát, az én érzelmeim nem múltak el, nem hagytak cserben. Még mindig, ma, tegnap, akármelyik délután, örökké boldog kis sziget a szívemben annak öröme, hogy sosem vetted végül észre azt az agyszűkítően csúnya sapkát a fejemen. Mert felmelegít.
Akvamarin
– dallamos, bár kissé bánatos makáma arról, mi minden képes az emberi szívre hatni, nem szólva egyéb dolgokról –
Azurovits Marina volt a lány neve, Gergő úgy hitte, ez nem is vele történik épp, mert ő évek óta ugyanaz a szürke bankfiúcska, ugyanaz a lepattant, galambszívű lúzer, Marina meg hihetetlen fortunátus ember. (Némber a helyes szó, ám hogy ezt értse, kéne történetünk laza kék szövedéke, annak viszont az elején még sosincs itt, ugye, ugye.) Marinát megpillantván magában felnevetett, púrtotál giccs, gondolta, ilyen szemeket, ilyen kéket ő még csak kókuszos reklámban, trópusi csokinév hűs feliratában, tengerré vált ég alatt, élvezet minden falat… a nevében meg azúr, hát ilyen nincs – s már kattant is lelkén az encián bilincs. Marina színésznő volt, egyelőre szinkron-, de tudta biztosan, kezdetben csak itthon, majd később nyugaton bizony be fog futni, mert úgy képes a közönségre (bármelyikre) hatni, hogy nincs az a rendező, nincs az az impresszár, akinek ne kéne ez az eszköztár. Nyugati impresszár, keleti ügynökség, északi sarkig déli a nótaszó: Julia, Viola, Szonyecska, mi lesz már? Húúú, Marina szeretett élni. Rockszorító Truffaut-t nézni, parkokban kefélni, akármilyen jókislány volt, például tizennégy évesen egyszer a Kosztolányin a padon, mínusz kilencben, különmatek után, ahová egyébként borzalmasan rühellt járni. Margerída és Pinyakoláda föld alatti jazz kocsmákban, ez hozta tűzbe, a ritmus önmagában, hogy így meg úgy bébi, sáros lett az új cipőm (a folytatás ismert a hagyományban). Sokat adott a slágerszövegekre, bulikban időnként eksztazit vett be, imádom a veszélyt, mondta, persze, csak ha úgy hozta úri kedve. Marina már ötezrest is talált az utcán. Meg tollat, gombot, kártyát, tükröt, és megvárták a buszsofőrök. Új kasszát nyitottak neki a Tescóban, ha több mint ketten álltak előtte, na és a „Rácsok és tőrök”! Az HBO legnézettebb sorozata!
Hát persze, hogy ő lett a női főszereplő magyar hangja! És hatból ötször Akvamarin futott be, a kedvenc lova (a lovi volt a gyógyíthatatlan szenvedélye), és már gyerekként úgy került a rádiókórusba, hogy rámosolygott egy bácsi az utcán, és azóta azt a sok könyvet a pozitív gondolkodásról már csak szorgalomból olvasta el. Egyedül az bántotta, hogy beteg a papája, odalent, vidéken, úgyhogy sűrűn látogatta. Jó lány volt a Marina. (S a bókokat hárította.) Gergő csak hízott a nagy boldogságban. Nem volt már ugyanaz, főleg pizsamában, de mit bánta, az élet habja körbeölelte, ringatta, rabja lett az izzó, fénylő vágynak: kikerekedett, és hátat fordított a világnak. (A munkáját addig is utálta.) Ezzel egyidőben ismeretlen fáradtság vett erőt rajta. Kőkába volt reggel, este, éjszaka, úgyhogy már tíz órákat aludt. Mért ne. Marina hagyta. Addigra azt is megsúgta, mi a titka: szerencséjének a kék szín a nyitja. Kék, a kék, igen. (Hogyhogy mióta?) így került a lakásba a nefelejcs lámpabúra, éjszín függöny, blueberry egér s klaviatúra, királykék terítők, viola poharak, óceánszín mécsestartók, lazúrkő bogarak, és időnként Aradszkytól szólt az Azzurro. De az szerencsére tényleg csak elvétve. Akkor viszont került rá ideológia doszt. Tintaszín lett a fotelek huzata is, elhevert a könyvek előtt a sok szép türkiz kavics. Marinán minden nap az égre hajazott valami, és azt már csak a lépcsőházban, a liftben lehetett hallani, hogy hová kívánják Gergőt a szomszédok azzal a pinakékre mázolt bejárati ajtóval. Ő nem törődött velük rég, kit érdekel az epés szóbeszéd, ha egyszer bármely percben, direkte csak neki, bármely szobában, akár a lakás legkisebb, legkékebb zugában tengerré vált az ég? Marina egy hétvégén elhagyta Pestet. Ment a Papához, aki megint vesztett a súlyából, sajnos, Gergőt meg buliba cipelte egy haver, a Tasiba Péter. Ő már negyed tízkor haza akart menni, örökös nyomorát egyszer a kurva életben kipihenni, de nem lehetett, mert Pestszentlőrincen dúlt a parti, ahová a két fiú persze gyalog. Leroskadt hát egy elhagyatott kanapéra, a szobában rajta kívül csak egy nimfapapagáj és néhány teknősbéka, meg, mint később kiderült, a sarokban egy lány, fekete, barnaszemű, mosolygós tekintetű, kiegyensúlyozott, nyíltbeszédű, laza és olyvidám. „Vízben?” – ezzel nyitott. (Gergő sem értette.) „Vízben alszol, ugye?” – mosolygott, és hozzátette: „Látom, leszívtak rendesen…” Válaszképpen Gergő egyet mordult, sorsa ugyanis férfiként oly rosszra fordult az elmúlt hónapokban, idejét sem tudta, mikor került sor utoljára puszta aktusra – hát
még nemhogy. „Hólyag” – így a lány kedvesen, mert ezek szerint a gondololvasásban sem volt épp járatlan – „az energiádra gondolok, nem tudsz aludni, hízol, és gyenge vagy, bármerre mész… kissé belegondolva te most nem is élsz. Tudod, én Feng Suival foglalkozom néhány éve, és most, kezem az aurádra téve csak annyit mondhatok, túl sok a víz a lakásban.” „Milyen víz” – nyögte Gergő, és fogalma sem volt róla, érti-e vagy sem, amit ez a lány összehord azóta, hogy megpillantotta a kanapén. Pedig konstat, mily attraktív feszül a farmer a fenekén, mégsem érzett semmit. Ez több mint gyanús volt neki, de a legszomorúbb, hogy lassan kezdett hozzáedződni. „Mármint…”, kezdte újra, de a lány leintette. „Vízben alszol, szívem, vízér fölött az ágyad. A szervezet ilyenkor egy ideig lázad, aztán feladja. Túl sok nálatok a kék, erre az autómat felteszem. Menj haza, nézz utána.” Otthon Gergő megállt a szilvakék szőnyegen. Lesett erre, lesett arra, mint akit hirtelen idegen bolygón tett le az űrhajó. Bámulta az üres polcokat, a cédék helyét, a csúcshájp kütyük híján vigyorgó fiókokat. Aztán egyszer csak. Ott, ahol amúgy direkte csak neki, jóllehet bármelyik szobában, most mégis a lakás legkisebb, legkékebb zugában, ott tehát, ahol – szakma ide, marketing oda – a kupori kis pénzét tartogatta (látod, mégis zsír cucc a brending, szarvasmarha) megtalálta az egymásra fektetett háromszázhatvan ötezres és tizennégyezerkettőszáz euró helyén a bountykék kontaktlencsét. „Ha vigasztal” – szóltak a lencsék – „minket is csak használt. Sok szerencsét.” Hogy mondta az a lány? „Nézz utána.” Nos. Utána valóban csak nézett. (Nagyon tudott nézni ez a Gergő.) Néhány héttel később betért az Ibolyába. A széke mögött megszólaló hangra remegni kezdett a lába, de meg tudta állni, nem fordult hátra. Szeme sem rebbent a monológra, szerencse és meleg színek nyerő kombinációja, erről csicsergett egy akvamarin fényű szoprán jó hosszúra nyújtva. Izgatott basszbariton válaszolt, dicsérte a csodás zöld szempárt, szerelmet vallott neki, és Rékának szólította. Gergő kávét rendelt. Itta szépen, lassan, apró kortyokban. Nem érzett fájdalmat. (Mi, egy kávétól? Ne őrüljünk már meg.) Most újra sovány, lovakra nem fogad, serényen dolgozik (banknál jobb: ezúttal könyvkiad!), eléggé csinos a barátnője (ezerből nem találnád ki, milyen szőke), rigolyája imponálóan kevés, cigije aranyszínű, tevés, Gergő tarkabarka kocsival jár, jó ideje vichy kockás ágyneműben hál, és ha a barátnője átrendezi a lakást, teszi ezt mindig más szisztéma szerint, pusztuljál, monokróm, leszarjuk, hány forint. Egyszóval Gergő remekül, köszöni, és mert elvileg sosem tudhatod, mikor miből maradsz ki, polcán máig ott lassul az egy szem hátrahagyott lazúrbogár, és jöhet már Aradszky.
Csak egyet ne, ha lehet: az édes LGT ne dalljon asszonyról, aki, elvitte a szíved, esőtlen ég, jönne egy asszony ki engem keres, ilyenek, és pritiplíz, azt végképp fölösleges elzenélni, mit kéne annak elmesélni, egyébként meg úgyse jön vissza. Akkor már inkább varázsoljon arról a négy drága ember, hogy mindenki másképp csinálja. (Hátha attól igaz lesz.) Lássuk be: ha egyszer bármely szobában, a lakás legkisebb, legkékebb zugában, észrevétlen éggé válik a tenger, ott aztán gond nélkül dől el a love me tender.
Az élet menet-e 2006. április 26. Úgy történt, úgy kellett lennie, mint egy nagy, egy nagyon nagy könyvben. Pedig létezik egy film, ha nem is erre. A címében az óceán, illetve az egytucat szavak szerepelnek, mindez azonban csak hasonlít, valójában más. Mindjárt az elején, és aztán hosszan nem, felbukkan benne Julia Roberts. A filmben úgy nevezik, Tess. És aztán úgy, Julia. Julia Roberts. A Julia Roberts által játszott Tess szerepe tehát Julia Roberts, de elismerem, ezt még mindig egyszerűbb megérteni, mint a meglehetősen szerteágazó előzményeket. Egyébiránt háromkor keltél, hogy ötre kiérj, ezt a repülőt nem késhetted le. A taxis előbb jött, töksötét, ezt a fuvart nem késhette le, hamar kiér. Szégyelled, de megéhezel, nejlonból eszed a tegnapit, és nem vagy képes eldönteni, vigyél-e egyet-kettőt még magaddal, hogyan is zajlik majd, mikor jutsz hozzá legközelebb. Lassan odaszivárognak a többiek is, nekik nem volt ennyire sietős, úgy látszik, tudták, a gép hét előtt nem száll fel. Kapsz papírzacskót, benne könyvek ajándékba, beszéld el, add tovább. Nem kell hozzá sok, a zacskó kiszakad, mondhatni egyetlen rándítással, mindenkinek van egy válla. Villogni kezd a két kis zöld lámpa a táblán. Gyomrod jelzéseket ad, és ez hasonlít: olyan, mintha. Magyarázat nincs. A többi szereplő rendszeresen csigázza, s egyben kielégíti a kíváncsiságunkat. Ki az a Tess? És miért nem szabad rákérdezni? Mindenki észrevette, mennyire hasonlít Julia Robertsre? Ha így van, miért kell kerülni? Mitől tabu, ami ennyire világos? És amikor végre odáig jutunk a filmben, hogy Tess nem térhet ki a kérés elől, el kell játszania Juliát, ehhez kap két percet, öltözzön át a kocsiban, a férfiszereplők gálánsan elfordulnak, voltaképpen min csodálkozik? Meglehetősen zavarbaejtő, amikor az ál-Julia bőrébe bújt, mintegy identitását elrabló, teljes egészében kitalált Tess a valóságos Julia megjelenítésében Bruce Willis nyakába borul. Ezen a ponton egy kicsit eltűnődünk, voltaképpen ki hasonlít kire. De ez nem tart sokáig. A jelenet akkor is élvezhető, ha alig sejthetően, halványan, mintegy jelentéktelenül elveszettnek érezzük magunkat a történet szövedékében. Egyébiránt Lengyelországban azonnal buszra szállsz, a körforgalom előtt gépiesen elolvasod a táblát. Az jut eszedbe, mind látták, erre haladtak el, erre vitt az útjuk, de ez nem igaz. Nem az ő útjuk, illetve másfelé, és végképp nem négy keréken. Tehát még csak nem is hasonlít. Mégis ez az első pillanat,
kötelező, hasít és fénylik, mint nagy rakás valóságos kincs, jewellery, lángol és szúr. Jön majd még sok, mind túlságosan hamar, igazságtalanul gyorsan, feleslegesen előbb, mint amikor valóban remegni kezdesz. Ahogy mindenki más. Ugyanakkor, lássuk be, óceán és egytucat, a Fabergé tojást csak meg kellett lovasítani valahogy. Ebben kérte a példásan összehangolt csapat Tess, azaz Julia Roberts segítségét. Ha már annyira hasonlít. Ilyen a forgatókönyvek természete. Kicsié, nagyé. Egyébiránt a buszból kiszállva majdnem egy órás kavarodás, kapsz kabátot, rajta felirat, tudják rólad. És kapsz enni. Ropogtatsz, rágcsálsz. Nincs meleged. Elered az eső. Gyalogolsz vizesen. Haladj át, áthaladsz alatta, belépsz, kapu. Szabad itt olvasni? Olvasd: szabad. Vagy ami hasonlít: szabaddá. A bé betűt fordítva kalapálták a helyére, ha itt betvek helyéről egyáltalán szót emelni lehetséges, elképzelhető vagy valóságos. Ez már jel volt, mondják. Hátha ebből értenek az utánuk következők. Hátha ráéreznek, megsejtik, tudják, anélkül persze, hogy bármire szolgálhatna ez a tudás az életükben, abban, ami az életükből a kezükben marad. Beterelnek, lassan. Amikor embertömegben jutsz valahová, az a mormogásra hasonlít. Ha éppenséggel nem is valóságos reszemblencia, ha nincs hang és más a tempó, akkor is. Mintegy párhuzamossá válik vele: ha bárhol a világban megképződik ez a menet, ez a lassan formálódó hullám, a csosszanás, a hömpölygés, az előbb-utóbb-odajutás aktusa, mindezt mintegy láthatatlanul kíséri a mormogás jelensége. Hátrahajtod a fejed: hát ez az a zuhany. Négy rózsa. Szebben beszél. A kürtőt, a kéményt. Ellépsz tőlük kissé. A falakról nem tudod levenni. Annyiszor elképzelted. Megérteni. Tovább, latrina, szalma, priccs, rabruha mélyen deportált blúz emeletes ágy. Akarsz szívből nevetni, szívás, ha nevet, szívd vissza a nevet, szíved a nevedben, ó de gyötör ó de humor, hát jajgass és tréfálj: au au au és ha ha ha au-s vicc képek a falon. Képek és számok, melyek nem hasonlítanak. Ez huszonkettő volt, ez ötvenhárom, ez negyvenhét. Csomókban a haj, foltok a szájon, foltok a szemgödörben, foltok a papíron, ez maradt. Nem hasonlít. Ugyanaz. Na persze, a Fabergé tojás túl értékes darab. Kell belőle másolat. Az igazit egy hátizsákban szállította el Párizsból egy szereplő. Nem hasonlít az anyjára. Így tehát az Éjszakai Róka, a második csúcstolvaj a világon, aki sok tekintetben emlékeztet a legjobbra, csak a replikát lophatta el. Egyébiránt csontig hatol, nézed és hallgatod, nézel és hallgatsz. Menet, irány, fúj, kisüt. Izzadsz, csorog az arcodon, csorog, piros lesz. Sínpár a vége, megnézed, a könyv szerint. Nem hasonlít. Háromkor keltél, leheveredsz a fűre, körülötted tömeg, soha ennyire egyedül, belesüllyedsz, szikrázik és töksötét. Felébredsz, nem vagy az, nem vagy, körülnézel, latolgatod, elképzelsz, úgy zárul, mint a mondat, magadnak fejezed be, úgy esett, így esik, hogy megázol, lesülsz, és
napszúrást kapsz három óra leforgása alatt, még mindig viaszból az idő teljes mű két kötet holofauszt csorog az arcodon, csorog, fekete lesz. A kisbaba úgy születik, hogy a goj hozza. Elindulsz a rámpán. Csak a mondat zárul, saját vége soha nincs. Az Éjszakai Róka gúnyos kedvében volt, meg akarta tréfálni a Tess nevű szereplőt: nem is hasonlít Juliára, mondta. Még talán picit az orra, de minden egyéb szánalmas próbálkozás. A haja, a járása, na és ahogy öltözik! Egyébiránt bólogatsz minden szóra, mintha fából volna a fejed, -ig hatol. De legyünk őszinték. Ez a vége, nézd végig. Úgy rögzítették: ők találták ki, velük kezdték, ők voltak az elsők, aztán ők és ők és ők. Na és ők voltak a jók, mert ez is előfordult, menóra womenóra látod, pokol, de csak mielőtt kitalálták. Mert most már nincs értelme. Szó, amely hasonlít, létlelet, amely sosem fog. Látod, nem látod, de balra fordulsz, híres fénykép, és másik is. Olyan, mintha, de erről nem szólhatunk. Minden lehullott róla, minden, ami hasonlít, semmi nem hullott le róla, semmi, ami emlékeztet. Nézd meg, ne nézd meg. Túlélte, nem élte túl. Vedd le, ne vedd le. Ez a Schwartz Margit-eset. És most már eléd lépett. Kívül esik a történelmen, így mondják, és szappanopera így nem. El fogják felejteni magát, mondja az egyik szereplő a másiknak, és ez a másik nem hasonlít az egyikre. A barátai egy idő múltán nem fogják tudni, ki maga, minden történetét úgy mesélik majd, mintha velük esett volna meg. Hadd pillantsak a papíromba, hogy is hívják… Kis híján ezzel zárta a jelenetet az egyik szereplő, szerepe szerint anyja a másiknak. Egyébiránt rögtön a kiállítás végén, közvetlenül a bejárat mellett, és takarodjon innen mindenki a redvás rohadt vatrancsos kurva anyjába a könnyeivel cipők hajak szemüvegek két kép: az üvegszerelvényen és a törmelékeken is túl, életnagyság, kicsit nagyobb, sokkal nagyobb. Szép, sárgásfehér nyári nap, strand, ragyogó, életerős édesanya drága volt egy vagonba került három év körüli kislánnyal és fess, fiatal férjjel, hát nem tünemény?, de igen, a kislány egy tünemény, és valamivel később a férj is, csak őt még kicsit dolgoztatták előtte. Egyszóval a kép: Schwartz Margit bikiniben. Ó, ez egy másik kor: mennyi lehet, hetvenöt kiló. Domborodik, tolul, szinte figyel a hús. Bírálhatnád, de minek, szülés után egy nő már sohasem lesz ugyanolyan, hasonló sem, mellét kiszívja s hát ássatok csudát a legfontosabb, az arányosság, a harmónia mégis győzedelmeskedik, mert bár a combok ténye megkerülhetetlen, ugyanígy a karja meg a csípője, a kerekded forma mégis csinosnak nevezhető. Dekoltázsáról ősi fény, egyszerre buja ígéret és megnyugtató befejezés. Arcán, mondanád, méltóság – ám kell-e ide ennyi emelkedettség? Ugyan: strand, család, bikini. Szép, sárgás-fehér nyári nap. Remegés, szellő, béke, forró, hang, hullám. Az ilyenfajta filmek egy dologban biztosan hasonlítanak: egynél több véget
szán nekik a forgatókönyv. Igaz, látod, nem látod, kissé bizonytalan vagy az elejében is, hol kezdődnek, hol nem. Cikkanások az időben, ellopták, de nem baj, átvágták, de okosabbak, más fizet, de sikerül, meghal az apja, él az apja, rendőr a lánya, tolvaj az apja, rendőr szeret tolvajt, de nem tudja, tolvaj szeret rendőrt, de letagadja, elhagyja, meggyőzi, szereti, átáll. Egyébiránt két kép, jobbra nézel, életnagyság, sokkal nagyobb hagadás a háztetőn kicsit nagyobb. Szép, sárgás-fehér nyári nap, ápolónő, vaságy itt és vaságy ott. Egyszóval a kép: Schwartz Margit kapaszkodik ide és oda foszló fásliban. Ő, ez egy másik kör: mennyi lehet, harmincöt kiló. Sorvad, csüng, szinte figyel a hús. Nevezhetnéd, de minek, hasonló sem, a legfontosabb, hogy nem azért hajtja le a fejét, bár meztelensége ténye megkerülhetetlen, ugyanígy a karja meg csípője, akarja, megcsíp, a lenyírt fej, a járni sem tudás formaként megnevezhetetlen. Arcán, mondanád láng láng eszterláng a kislánya, hát nem tünemény – ám kell-e ide ennyi? Ugyan: vaságy, svarcmargit, cafatok. Szép, sárgás-fehér nyári nap. Hasonlóan kevés, hasonlóan fúj, hasonlóan hallgat, tűz, hangok, hullák. Háromkor keltél fajjal a felnek egész nap ropogtató rágcsáló, és úgy érzed, eltelt egy hét is, és ehhez hasonlóan soha nem fog eltelni már. A repülő a naplementébe kanyarodik otthonos ívben, hányszor már. Menet. Csak menet. Huszonkilenc perc, taps, kavarodás. Mögötted kisbaba, háromszor kérdezted meg a nevét. Élet, így lehetne lefordítani, ismétlik a szülők türelmesen. A gyerekeidért, élet, így lehetne, majd csak reggel mész, otthon nem fürdesz, nem vacsorázol, nem bírod tovább, nem alszol, belezuhansz. Amikor lehunyod, akkor is nyitva. Élet, így hangozna idegen nyelven, ha egyszer semmire sem hasonlít: létezik egy film, hogyan is zajlik majd, miért nem szabad rákérdezni, mi értelme ellopni a replikát, látták-e jövet, szabad-e olvasni, hadd pillantsak a papíromba, hogy is hívják magát, ám kell-e ide ennyi, hiányzik, azon kapod magad, hiányzik neked Auschwitz. Mint egy nagy, egy nagyon-nagyon nagykönyvben.
Jó cím egy rossz regényhez „…Chateau, who lookedso jaunty, with one hand in the pocket of his white flannel trousers and his lustring coat rather rakishly opened on a flannel waistcoat, cheerfully said that in the near future he would have to undergo an exploratory operation of the abdomen, and Pnin said, laughing, that every time he was X-rayed, doctors vainly tried to puzzle out what they termed,[…]'. ,Good title to a bad novel', remarked Chateau” V. Nabokov „…és később, a 20. század elején, majd úgy írnának rólad, mint a híres pesti írónő, Rodolfina, ki aranyszín tincseit fahéjszínű boája alá szorítva hordá, és a garszón kérdésére, hogy mit parancsol naccsád, mindig csak veres ajkát hangtalan formázva válaszolt, egy feketét, mucikám…” V. György „De drága kollégák! Az direkt van!” V.
BEVEZETÉS ALKONY Négyféleképpen lehet csodálkozni egy helyzeten. Ha meglepődünk valamin, ami nem meglepő, ha nem lepődünk meg, mert a meglepő nem meglepő, ha meglepődünk, mert valami meglepő, és ha nem lepődünk meg azon, ami pedig meglepő. Nagyjából. Persze, valójában oly kiszámíthatatlan, min ámulunk el úgy, mintha a szív mögül törne ránk, fény nélkül, kellő sötétségben, majd halvány világításban, derengve, ekképpen érzékeltetve valamit, ami csak ránk tartozik, helyzeténél
fogva mégis idegen, avagy éppen pompázatos ragyogásban, mondhatni azért, hogy levegyen minket a lábunkról – sosem lehet ezt biztosan tudni, legyen elég hozzá ennyi. És hogy alapvetően mégiscsak négyféleképpen szoktunk rábámulni arra, ami ott van az orrunk előtt. Érdekes, ám a dolgok állásán nem sokat módosító részlet, hogy e négy lehetséges mód, e négy irány és lehetőség voltaképpen ugyanoda juttatja az embert. E négy tehát olyan négy, mely egyre megy – ezért könnyűszerrel adhatna okot meghökkenésre. Mi azonban nem szoktunk rajta csodálkozni.
I. RÉSZ A KELLŐ SÖTÉTSÉG Az első szereplő, nevezzük Rodolfinának, nem tudott mit kezdeni azzal, ahogy az új szeretője, a második, nevezzük Józsefnek, tekintett a halálra. Hőstettnek gondolta, és azt, aki egyszer csak már nincs többé, valóságos szentnek. Ezzel József nem azt a széles körben elfogadott nézetet tette a magáévá, miszerint halottról jót vagy semmit, bár a hétköznapok (Lapszéli jegyzet: ?szürke? nedves? Nem, az még korai) síkján kétség kívül ebben nyilvánult meg – elveszített szerettei nevének említésére az arca megnyúlt, vonásain ünnepélyesség uralkodott el, ám ez korántsem a kegyelet fénye volt, egyértelműen a kötelességtudaté. József egyenesen odáig ment, hogy a történelmen, a múlton és a közös emlékeken kívül az illető portréját is felismerhetetlenül átrajzolta. Vagyis, tekintve hogy mégiscsak szobrász volt, nem túlzás azt állítani, átformázott mindent, ami a halottal kapcsolatban a keze ügyébe akadt, háromdimenziós minőséget hozván ezzel létre, mely sosem létezett, mert amikor megjelent a világban, már eleve emléknek született, kezdetben testetlen képzeletfoszlánynak, később a József keze által a rögös agyagba ágyazott, hiábavalóan ismerős ismeretlenségnek. Józsefet cseppet sem zavarta, hogy olyasmit szeretne megőrizni, ami a megőrzés gesztusa előtt nem létezett. Részint e meggyőződése okozhatta, hogy amikor mesélni kezdett, ezek a mesterségesen megragadott töredékek ellentmondásos módon százszor, ezerszer elevenebben hatottak a szájából, mint az úgynevezett valós életről szóló beszámolók. Mert József kedvtelve fűzte a szavakat, ha lelkiekről volt szó. Rodolfina azonban, mint említettük, idegenkedett e megoldástól. Idegenkedett a gondolattól is, hogy hőssé válni ennyi és nem több. Lett volna neki emléke épp elég, mellyel boldogan veszi, ha a szeretője kezd valamit, de nem. Annak, úgy fest, a léttelen múlt többet ért, súlyosabbnak bizonyult az ízüket vesztett igazságukat képébe unos-untalan sem rest vágni tényéknél.
(Lapszéli jegyzet: kicsit bonyi, nem baj?) (Mellette: nem.) Kár, gondolta Rodolfina egy idő után minden egyes szeretkezést követően. Kár, hogy József ezzel az istenverte meggyőződésével épp akkor nem áll mellette, amikor az élet, kinek fantáziája még a Józsefét is túlszárnyalja – hovatovább messze, s akkor jószerivel még semmit sem mondtunk –, látszólag lehetőséget villant fel előtte, valójában megfosztja őt a folytatástól. Annak folytatásától, mert az élet erre is képes, a határtalanul szárnyaló fantáziája révén, ami valójában el sem keződött. Hogy elveszítse azt, ami sosem is volt az övé. Inverzét gyakorolja ezzel a József olyannyira utálatos életvezetésének, és ettől, bármily ijesztő a megfogalmazás, csak még hevesebben kezdte utálni sajátos önzését, azt, ahogyan eligazodik való és valótlan, álom és hazugság ingoványos határain. Dögletesen szerelmes volt, magyarán megmondva, valaki másba, kiver és kerékbetör, pedig ez a valaki rövid időn belül kétszer hagyta el, ide, oda, szét, össze, vissza, és neki harmadaszorra egyszerűen elege lett, már bele sem gondolt abba, küzdjön-e érte. (Lapszéli jegyzet: valahova fékt. szárny. beszúr még egy de óvatos.) Inkább elcsábította Józsefet, hiába, hogy a szoláriumban ismerkedtek meg, bemagyarázta magának, hogy belső férfi – így hívott mindenkit, aki lelke ingoványos határátkelőit sikerrel játszotta ki. Nincs miért cifrázni, szépíteni: bár az utolsó pillanatban Rodolfinának jutott a kisemmizett, majdnem néma szerep – őt szólították meg azzal, találkozzunk, muszáj beszélnünk, ülj le, kérlek, nem találkozhatunk többet, nézhetsz utánam, míg csak a hátam bele nem olvad a fekete semmibe –, valójában ő hagyta el a szerelmét. Ennek, az utolsóból elsővé vált elhagyásnak most neve is volt: úgy hívták, József. Ingoványos valóság, igen, elismeri, de használható. Akárha nem volna elég játéktérnek az élet maga: árnyék. II. RÉSZ DERENGÉS A harmadik szereplő, nevezzük Károlynak, nem tudott mit kezdeni azzal, ami pontosan a negyvenkettedik születésnapján öntötte el villámcsapásszerűen. Jól tudta, valami vagy csap, vagy önt (Lapszéli jegyzet: kivéve a csőtörést) (Alatta zöld ceruzával: BOF!!) , és azt, e képzavar még akkor is jellegzetesen, karakteresen, mondhatni saját arccal bántó, ha sem magának, sem másnak nem fogalmazza meg, mi is vette kezdetét a sorsában. Ám ő az események sodrában, pontosabban sodra
ellen épp e jellegzetességet, karaktert, arcot igyekezett megragadni: ekkora bajban minden istenhozta, ami túl kemény. Nem akarta ő ezt, hiába vágta a fejéhez oly kedvtelve, kötelező szenvedésének édeskés lucskában tocsogva, bugyogva, élvezettel forgolódva a felesége. Hogy harminc felett az ember akkor szerelmes, amikor megengedi magának. Hogy nála önzőbb lény a sárgolyót sem. És – így hangzott ez a Károly meglátása szerint legbántóbb, mert legkiszámíthatóbb, mindannyiuk gyötrelmeiből a legolcsóbb karikatúrát skiccelő banalitás – hogy gondoljon a gyerekeire. Hogy gondoljon a gyerekeire, akik jószerivel felnőttek már? Mégis rájuk hivatkozott ő is. Azzal győzködte a tükröt, a félhomályban derengő, piszkos férfivécében, émelyegve, posztvomitálisan remegő térddel, csakis rájuk gondolt, amikor abban a rosszul világított teázóban kiégett, durván lecsupaszított tőmondatokban, minden meggyőződés nélkül közölte a nővel a tényt, egyszerűbb a világon semmi nem lehet, elküldte, így megy ez, elhagyta, van ilyen, de hány, de hány!, vomit, vécé, tükör, látom, homály, kabát, szövet, füstszag, (Lapszéli jegyzet: néhány hónappal később összefutnak a Kossuth L. u.-ban. Dialógus. Benne: Károly egyik lábáról a másikra állt, fokozódó zavarát azzal igyekezett leplezni, hogy szemöldökét összevonta. Tettetett könnyedség. – Levágattad? – Látod… [Tényleg látta.] – De miért? – kérdezte egy kevés gondolkodási idő elteltével. – Útban volt dugás közben – felelte a nő. Károly alatt ekkor stb.) s aztán élőhalottként imbolygott hónapokig. Úgy vonszolta át magát az időn, mint akit szájba vettek, és félig vagy rosszul rágtak meg. Mintha minden percben langyos, erőtlen, derengő, egyre nyúló árnyékokat rajzoló őszt vinne, ahová csak lép. Mintha a feje körül csak úgy pörögnének, keringenének, hullnának az élőhalott levelek, ízüket vesztett levelek, együttérzést semmi szín alatt kiváltani nem képes levelek, szárazon zörgő, nedvüket vesztett, minden rohadt, vatrancsos, szám szerint huszonkilenc esetben válasz nélkül hagyott levelek, bennük könyörgés, viccelődés, védtelenség, élőhalottként reggel és este a nem ritkán hetek óta sem cserélt ágynemű kipárolgásában, szőnyegre rogyva, körmét mélyesztve, rágva, tépve, ugatva feltörő zokogás, egyetlen gondolat póznáján a csillagtalan magasba kapaszkodva, egyedül, mint én, és ez a gondolat: árnyék a szív.
III. RÉSZ A harmadik rész teljesen világos.
IV. RÉSZ SZÜRKÜLET József nem tudott mit kezdeni azzal, mifélét halászott ki már megint. Milyen nő ez, Zap Mamával teli a gépe, és nem tudja, ki az. Léböjtkúra után, amikor végre szúr az álja, mint az eredeti angol vénkisasszonyoknak (Lapszéli jegyzet: kiálló csípőcsonton csípőfarmer megérti pedig pasi stb.) , akkor nekilát piskótát sütni, ehetetlen csokoládés öntettel. Milyen nő az, aki őt, Józsefet választja, a vállas, napsütötte heriszonfordot a ritkuló hajú, dioptria-nagybirtokos Károly helyett, ha egyszer ezek a dolgok soha nem fognak változni. Hogyan engedhette el? Hogyan hagyhatta, hogy ő, József banálisan elkábítsa, közhelyesen levegye a lábáról, duruzsoljon neki bármit, amitől elfelejti a lúzerkirályt, akivel egyébként ő, József egy gimnáziumba járt? Ezt persze emlékezetessé kizárólag Izabella tette, az Izabella eset – bárcsak –, de ez most nem számít. Hogyan is mondhatott le Rodolfina Károlyról, akit a jelek szerint hiába cseszegetett a felesége, hogy menjen már, hagyja el őket bátran, ne habozzon, mert harminc felett már csak akkor szerelmes az ember, ha megengedi magának, régen várt ajándék ez a sorstól, tessék hát viharos sebességgel? Ezt ugyan hiába macerálta az asszonya (Lapszéli jegyzet: egyértelművé ki kinek az asszonya stb.) azzal, micsoda önzés ekkora szerelmet nem megélni teljes súlyával, a vállára, sőt mindannyiuk vállára roskadó valójában – nem, a pancser, csak nem bírt lelépni. Még a gyerekeire sem volt tekintettel. Arra, hogy most vagy soha kitörhetne a fachjából, hogy végre húsbavágón megújulna a teljesen kiüresedett empatikus-szimpatikus-apatikus apatípus, amit tizenhét éve képvisel kézzel fogható eredmény nélkül. Mert ettől, amit végül választott, ők négyen még csak szenvedni sem fognak soha, a lelki gyötrelmek kegyelmi állapotát immár megpecsételten elszalasztották, huss és kész. Gondolj a gyerekekre, szűrte a foga között az asszony naponta kétszer, de hiába, és most már semmit sem fog szűrni – bárcsak –, hiába könyörgött neki, tegye meg, hogy végre valahára egy kis élet is besompolyogjon azokon a félig mindig csukva hagyott stb., ez is olyan szimbolikus, gondolta később József olyan
állapotban, annyira lent, amelyhez képest a gyógyíthatatlan depresszió – bárcsak – még istenes, remegő boldogság, maradt hát a pállott burok, most meg már késő, örökre kész és huss. Amellett a semmi. És milyen semmi. Üdítő semmi, vérpezsdítő semmi, iránymutató semmi helyett egy kongóan üres semmi, egy visszataszítóan fűrészporos semmi, egy száraz kóró minden tüskéjének nyűggé vált emlékét gondosan három dimenzióban őrző semmi, egy zörgő semmi, egy vérsemmi, egy semmi semmi. József addigra, hogy mentse a menthető romjain hátramaradt, üszkös semmit – bárcsak –, úgy érezte, más oka sincs annak, hogy ilyen intenzíven, ennyire képi és mégis szinte megszobrászható módon zajlik benne minden érzelem, jó utat, élményekben gazdag utat, öntörvényű utat törve magának az élet kiszámíthatatlan, veszélyekkel teli és a többi. Az út célja az út maga: az út: Rodolfina, Károly, és a negyedik szereplő, nevezzük Izabellának. így minden több mint érthetővé válik. Rodolfina, sóhajtotta József, Rodolfina, bogaram, meddig kábítod még magad, lehetetlen, ehetetlen nőszemély. Belső rím, gondolta még, de ez sem igaz teljesen, nem gondolt ő semmire és senkire az előző szeretőjén, élete szerelmén, egyben a Károly feleségén, Izabellán – bárcsak – kívül. így kutatják fel áldozataikat a lélek szépséges terhei, zárta le az elmélkedést, bár ezt azért leginkább egy magazinszerző tollából olvasta valahol. (Lapszéli jegyzet: a vécén.) Szépséges, mi? Faszkivan, hát Izabella meghalt egy esős éjszakán, talán Horvátországban, szembe sáv, kamion. Emlék, szobor, hős. Homály, út, esik, sík, kanyar, bárcsak. (Így esik, bárcsak hát, hogy emlékeket faragunk maguknak helyet sosem talált dolgokról, nedves síkban, kanyargásban, síkos úton, görbe úton, hősi derengésben, és ezek a nemlétező emlékek betolakodnak, elszívják a levegőt azok elől, amelyeket mégis és igenis magunknak köszönhetünk: arra kell gondolnunk, milyen ingoványos, sötét, derülő, világos és szürke tud olykor lenni: hogy vannak, eszerint, határok, amelyek szárnyaló fantáziával úgy segítenek, ahogyan nem számítunk rá: a legkevésbé sem: hogy mindez akkor is meglepő, voltaképpen négyféleképpen, ha igaz, hogy nincs négyünk közt egy sem, aki képes volna csodálkozni rajta: hogy egyáltalán nem egyszerűen alakul ki: a kellő sötétség, a derengés, a ragyogás majd a szürkület egyként elengedhetetlen hozzá: anélkül nem
látjuk: igaz, így sem: ilyen a természete: s hogy ettől mindez a maga valótlan valójában semmi más: elnevezés: szó arra, ami meg sem született: szalag, mely hírt ad: csík, amely eligazít: sáv, amelyben mindig szemből: csak egy cím, de annak jó: akkor is jó, ha a regény rossz: márpedig látjuk, pocsék: egyedül a kezdő sorok feletti kiemelt szólánc érdemel figyelmet: a cím: jó cím: jó cím egy rossz regényhez: árnyék a szív mögött.)
Tótehén január avagy hiteles krónikája annak, miként képes az éjjel-nappal fülünkbe erőltetett slágerzene oly mértékben megzavarni Nagy Magyar Író fejét, hogy az már őrület1 [1 Pély Barnabás – Romhányi Áron – Orbán Tamás: Hófehér Jaguár© Csak egy hideg ital / Kavar úgy fel ahogy felkavar ez a dal / mikor figyelem őt / A gyönyörű buta, gyönyörű buta nőt. / Már szemezünk rég, / De kiderül, hiszi még a hercegről a mesét / Bedobom neki hát / A csajozós figu, csajozós figurát. / Hófehér jaguár, odakint áll / Érted jöttem bébi, tudom, hívtál, / Lépjünk innen hát, még a motor is jár, még a motor is jár. / Hófehér jaguár, odakint vár, / Érted jöttem, bébi, tudom hívtál, / Húzzunk innen hát, még a motor is jár, még a motor is jár. / Rögtön puhul a lány, / Szemei mögött ahogy lángra gyúl a vágy, / Máris mosolyog ő, / A gyönyörű buta, gyönyörű buta nő. / És belekarol / Karomba úgy, mintha érezné valahol, / Ez az amire várt, / Én meg lököm a süket, lököm a süket dumát. / Hófehér jaguár… Könnyek potyognak a szeméből, / Egy kicsit szégyellem, hogy így bedőlt a lány, / hogy így bedőlt a lány, (/ De nem lesz baj talán…) / De olyan gyönyörű az egész csaj, / Amilyen egyszerű, / így nem lesz baj talán, nem lesz baj talán. / Kicsit szomorú tény, / hogy ezen a helyen ő a harmadik olyan lény, / aki beveszi még a csajozós kamu, csajozós kamu mesét. És ragyog a nő, / és itatom őt, talán így nem lesz feltűnő, / milyen kocsiba száll, ez nem is egy jagu, / nem is egy jaguár. / Hófehér jaguár… Gyere gyönyörű, gyere gyönyörű…] Nem található oly aprócska árok, zeg és zug a szívben, melyben az öröm amilyen kicsiny, oly falánk lángjait fel ne gyújtaná bármi, ami újszerű. Győzelem és vereség, bőség és nélkülözés, mindig (mindig?) és soha (soha!) ilyenkor örvénylik, suhan, egybemosódik, ettől a párás gomolygásban feloldódó határvonalak emléke könnyű selyemkeszkenőként lebeg el, és ami végérvényesen megmarad belőle, immár legyen bár kellemes vagy kellemetlen, bizonyosan ébresztőt rikolt a lélekben. Ilyesféle gondolatok boldogították s egyben töltötték el jogos aggodalommal Nagy Magyar írót, amint baktatott előre az iránymutató
táblákkal jócskán ellátott úton. Semmi sem tartóztathatta, semmi kedvét nem szeghette: friss ösztöndíja kies földjét vette célba. Béka kuruttyolt a nádasban, gólya hasította a leget Celesztális Harmóniában, hastájon életimádat, kocsonyás, és Nagy Magyar író úgy érezte, képes volna felfalni a teremtett világot. Hát amint feltűntek a horizonton a mosonmagyaróvári katedrális szecesszív tornyai, piciny méhecske szegődött útitársául, nyomban mézízű dallamot kezdett fülébe zümmögni: slágert, édeset, világosat, olyan névtelen, bonyodalommentes titkot, melyet még időpocsékolás céljából sem érdemes megfejteni. Nem volt ám járatlan Nagy Magyar író a rádiókészülékek éjt nappallá tevő sugárzásában, rögtön felismert dallamot, szöveget. Élőbeszéd, akár szélesen rámosolyoghatott volna a méhecskére, mert való, mint itt ülök, s ott megy ő: nagy magyar hitparade2 szállt, szálldosott a méhecske fullánkjában ki tudja, merre a nagyvilágban. [2 Tély Mormogás – Torvári Sálon – Sorszám Kalács: Tótehén január@ Vak egy idegi csal / hadar út meg ahova meghabar ez a fal / vidor sziget előtt / görögül kupa, törökül csupa sőt. / Bár vezetünk még, / e beborul, P.C. rég a percegő ma szeszély / Lemosom e cihát / A vajozós hamu bajuszos tabu hát. / Tótehén január, lova himbál / Lépted köt nem régi, zsugorít már, / Tépjünk minden mást, Bél A. Bodo rizsál, fél a bokor is áll. / Tótehén január, hova hintál, / sért e pöffedt régi, soha sincs már / Zúznunk minden gát, vég a dohogi láb, véd a lötyögi hát. / Pöttöm furulya fán, / Felei fölött kapott ágyra húz ahány, / Haris mocorog, ő, / A törökül kuka, görögül suta cső. / És vele farol / Talonba húz, kint a méz ezrén kalapol / Fez a hadi cseh párt, / Tényleg köhög az üteg, röhög az üreg fut át. / Tótehén január… Könyvet totyogtat a zsebéből, / Nem visit négy elem hogy hígre lőtt kocsány, hogy vígre dőlt okán (, / E perverz hajnalán). / Befogad örökül a zenész haj, / Ha hiszed percre üli / Egres vajba márt, vedres hajdinát. / Pici homorú fény, / nos veszem a merem cső a vad lakik tova vény, / nyaki leteszi vég a haladós hamu, taligás ragu regét. / És gagyog a fő, / és sisakom rőt, na lám rímem nesz elsülő / sinen hoci kaszál, ez le is egy degu, / fel is egy leguán. / Tótehén január… / Tele hömörű, fele szömörű…]
Csakhogy az igazat megvallva, Nagy Magyar író már Linz után búnak eresztette fejét. A méhecske sulykolta, sulykolta a nagy magyar slágert! Nagy Magyar író menekülni nem látott hová, így kénytelen elviselt zenét és textust. Jóllehet tudta már kívülről, lépteit továbbra is ahhoz igazította, ami a fülében
fankolódott. Homlokát, mely akkora történetet sejtetett, hogy a kritika mámoros szenvedéllyel zúzta volna porrá a hét bármely napján, ráncok redőzték, vonalak, görbék, Ikszek, simasága oda lett. Igyekezett az ismétlések egy ideje végtelennek tetsző számáról tudomást sem venni, utóvégre arrafelé tartott, nem pedig Csikágóba. Erős barackszínbe bukott a horizont, hogy lapozgatni támadt kedve a szemlélőnek, Napkönyv, Nagy Magyar Író összeszedte gondolatait, haladt tovább. Ekkor hatolt a képbe a vajszínű Dacia. A méhecske fullánkjában valójában a következő ment végbe: szokatlan előjáték csendül fel, pereg a fordított akkord, akár a sikkantásra hirtelen szakadó teklasor, a gyöngyszemek megszeppenve pattognak, és mert a tény, hogy az egyébként igen-igen ritka hatodik fokú szeptim helyett az úgyszintén nem gyakori harmadik fokú szeptimet halljuk, illetve az, hogy mindez csak a második akkord megjelenésével válik világossá, már a kezdet kezdetén plasztikussá teszi a moduláció érzetét. Szögezzük ezt le a későbbiek kedvéért még egyszer: az elején (az elején?), az érzetét (az érzetét!). Hogy tudniillik a csillagos ég alatt nincs ilyesmire példa, hangnemváltásra a kezdő ütemben – ahogy nincs most sem, csak az ábrándja csillog, csak a helyén. Nos, emiatt talán nem túlzás azt állítani, a hallgató meghökken, ámul, zsibbad. A hamarosan felcsendülő emelt harmadik fok szextfordításban, a szekventatív basszusmenet, amikor a zene jóformán még mindig nem szögezett le semmit… mindez lehetetlenné teszi, hogy legyőzzük a bennünk ébredő természetes kíváncsiságot: de mi fog végre történni? A vajszínű Dacia balról érkezett, nyugat felől, Vadnyugat, meg-éneklésre méltóképp, ha nem is oly fergeteges sebességgel: ahhoz azonban elegendően gyorsan, hogy Nagy Magyar Író szomorú végét okozza. Ugyanis bokáját és lába szárát a jobb első kerék és a talabér, azaz sárhányó közé szorítván az automobil rántott és csavart egyet a síp-, majd a szárkapoccsonton. A rángás felfutott a csípő természetes domborulatán a vállig, majd, akárha sakkfigurára, Fehér királyra erősített madzag mozgatná nervőz sebességgel ide-oda a nyaki csigolyákat, a fej is biccentett, indok nélkül, jókedv nélkül. Kettőt koppant a kiváló minőségű aszfalton, ösztöndíja kies földje felé, melyen szállt a Por, kettőt koppant a fej, és csaknem íziben egy harmadikat is: ekkor döntött úgy a lélek, akárha előzetesen megbeszélt jelre, hogy elhagyja a megilletődött, agyongyötört porhüvelyt. A méhecske zúgta, csak zúgta a zeneszámot, követni is lehetetlen lett volna, hányadszorra már: mintha az idő olvasztott, ragadós, tapadós arannyá mállott volna a fullánkjában. Nagy Magyar Író egyre szaporábban szedte a levegőt, még mindig arra törekedett, hogy elhessegesse – és folytatta útját. Az első verze felfed mindent, ami később érdekes lehet. Szokatlan a
hangterjedelem, hatalmas. Bontott oktáv, nyomban és mintegy mellékesen – tényleg, Milyen egy női mell? – egy kvinttel kiegészítve. Az igazán lényeges ebben a kvintben rejti önnön kulcsát: három rövid, töredékes megszólaláson belül váltakozik azonos alapú dúr és moll. A dzsesszben ilyesmiért általában nem kell messzire menni – messze, mint ösztöndíja kies földje –, mégis üdén, elevenen hat. A közhelyszerű ettől váratlanul erőre kap, a dúr vidámsága, a moll melankóliája olyan egyszerűen és minden mást félre söpörve kezd működni, ahogy a zenével épp csak ismerkedő – a billentés gömbölyűségét narancson gyakorló, a húrok hangtávával óvatosan barátkozó, az anzacc könyörtelenségével küzdő – gyermek lelkében. Amilyen otthonossággal képes az édes és hisztériázva a sós örömet csalni az étkezés hétköznapi ismétlődésébe, olyan erővel alterál itt keserű és savanyú, és ez, akárhogyan is nézzük, a szív közepébe talál, hiába, hogy slágerről van szó. Hovatovább ez még csak az első verze, amelybe belecsap a refrén: de mi fog végre történni? Mire megérkezett a mentőautó Passauba, Nagy Magyar Író minden rejtett zegébe-zugába beletalált a fájdalom. Tejfoggal harapott, ezernyi tejfoggal, buborékok pattantak szét az ereiben, Szódalovaglás, sebet azonban csak a földhöz közel ejtett, így került Fönt lomb, lent avar, ha valahol egyáltalán. Nagy Magyar Író esküdni mert volna, órák teltek el, a végtelenített idő feneketlen zsákjából előhernyózó különleges, kizárólag kínzásra fent tartott hosszú órák, melyekben mind a hatvan perc egyenként egy örökkévalóság, olvasztott, nyúlós, tapadós. De nem így esett, a szirénázó fehér autó botrányosan hamar odaért. „El van törve a lába, tudja?” Ezt kérdezte a mentőorvos, aki leguggolt hozzá klumpában és csörgő arany karkötővel, ránézésre playboy, egyben Halottak apja, rejtve pedig olyan, aki szívesen diskurál az állati fehérjéről, a szervezete számára túlzó szeszmennyiséget magáévá téve azonban váratlanul ezzel fordul beszélgetőtársához: Zsidó vagy? „Most már igen”, nyöszörögte Nagy Magyar Író. S míg robogtak a kórház felé, senki sem mondta ki: ezek voltak az utolsó szavai. A méhecske zúgta, zúgta, zúgta a magáét, vége-hossza nélkül. így hát Nagy Magyar Író folytatta útját, ment. A refrén, a nagy magyar slágeré, olyan egyszerű, butácska, kiszámítható és túlhaladott, mint az első nyalintás francia krémes. Egyetlen főhajtással biccent oda az eredetiségnek: két sorát, melynek édeskés ízét, virágmintás nyalóka-ragacsát valóban képtelenség volt megkülönböztetni ezer és ezer sláger semmitmondó, virágmintás nyalóka-ragacsától, tercrokon moduláció követi – ez nem oly rég, még a belcantóban is képes volt elállítani egy pillanatra a szív dobbanását, a magyar könnyűzenében meg szinte példa nélkül áll, tercrokon moduláció, hogy tehát mindenki értse: de mi fog végre történni? Nagy Magyar Író döcögve, zötyögve meredt a kopott, salétromos plafonon villódzó
neoncsövekre a regensburgi kórházban, miközben egy derűlátó és érettségizett fiatalember – jövőre sikerülnie kell, mégsem mehet a fél világ az orvosira – a műtő felé tolta őt. Az anesztézia vattabódulatában Tündérvölgy, ezt gondolta Nagy Magyar Író, hirtelenjében ugyanis jobb ötlete nem támadt. S mit értett alatta? Hogy Tánciskola? Mi jutott eszébe? Neveket akarok hallani? Mire gondolt? Gesztfára, gesztenyre, tölgyfra, Makra? Mindezt egy rövid, sehonnan sehová nem fejlődő kórházi folyosón, mely látszólag kiemelt helyiségbe, az épület szívébe, az operatív szálába vezet, ám a valóságban jelentéktelenebb a linóleum szegélyét tarkító vakolatdarabkáknál? S hogy mindez összeszorítja a szívét, egyben nevetésre Dzsigerdilen? Mivel kimúlt szegény a műtőasztalon, ez8OO már sohasem fog kiderülni. így hát Nagy Magyar Író folytatta útját, ment tovább. Sláger ide vagy oda, bizony, újabb csavar következik. A második verzét nem a refrén követi ismét, amint százezer ismert esetben! Kitérő lep meg minket, hangnemben is. A valódinak mondott zenében ennek hagyományos elnevezése: bé rész, A B oldal. Egyedül a hangterjedelme zavaróan feltűnő újfent. És amikor elkezdődik a harmadik verze, egyfelől A nyugalom, barátaim, másfelől korántsem ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk. Bár a zenei törvények szerint a moduláció akkor az igazi, ha a kvintkörön belül halad, azaz első útja, Árnyas főutca, a dominánsba vezet, itt egyszerű linearitással van dolgunk. Ott vagyunk hát ismét, de mégsem ott, úgyszólván két félhanggal feljebb, mintha már ülve maradni is képtelenek volnánk a minket mardosó, kínzó, cafatokra szaggató kérdéstől: de mi fog végre történni? Az első lépések Kemnitzben, a szoba legtávolabbi csücske felé, Megérkezés északra: há nincs akire támaszkodhat, Irgalmas vérnő – hja kérem, Szerezni egy nőt –, talán az ágyától a csapig sem talál el. Feladja. A mosdót elborítják a reggeliről ott maradt ivóalkalmatosságok, a mosdóban a Bögre azúr. A fehér vaságyban csupa idegen női név, mintegy Hildebrand takarója, akár Ludovika lepedője, és kinek is a párnája, várjunk… A mankó ki akart harapni egy darabot a hóna alól, minden lépéssel. És micsoda lépések voltak azok! Törött lábában meglódult, majd hirtelen vissza is hőkölt a vér, míg az ép végtagon ismeretlen duzzanatok, erek jelentek meg, oda nem illő izomköteg, folt, sziget, Parázsvölgy. Később csak feküdt Drezdában, sokszor a sötétben, engedte, hogy ráboruljon a délután, majd elárulja őt, kiszolgáltassa egyetlen rezzenés nélkül az estének, magányos gyönyörnek, szikkadt társtalanságnak, elszigetelt félálomnak, néma jajnak, közös bajnak, penészkenyérnek, Kemény vajnak. A méhecske lankadatlanul zúgott, csak zúgott, csak zúgott a fülébe, Nagy Magyar Író dörzsölte, csípte, marta, tépte a halántékát, hiába: a nagy magyar slágert lei nem szivattyúzhatta a koponyájából. Ráborult az este, mintha
mindig úgy lett volna, és az este rossz szagú, kiszellőzetlen függönnyé is változott, nem engedte, hogy mögé lessen vagy lásson, nem mesélt arról, a szembe járdán megnyílt-e a Café X, s ha igen, üldögél-e Ezüst boxer a bejáratnál, mögötte a kerítés szakasztott Kígyó árnyéka, mert az este soha nem ért véget. Három hónap után, egy megerősödött és egy elsorvadt vádlival, egy meghökkentően izmossá vált és egy nyüszítően sovány combbal megjelent a járórendelésen, mert azt gépelték a lapjára, jöjjön, megszabadítják a csípőjéig érő gipsztől. Az orvos, ránézésre playboy, leheletében Metaxa, mellzsebében Apák könyve, apák könyvén Pulóver, pulóveren Angol lobogó, kisméretű körfűrészt vett elő. Három perc alatt végzett az iparosmunkával. Akkor hümmögött, és kijelentette: „Hát ez nem az igazi. Kell a csontoknak még egy hónap, járógipszet kap.” Nagy Magyar Író bizonyára elájult volna, de az is lehet, hogy szimplán megfojtja az ürgét, csakhogy ezt már nem hallotta. Ott érte a vég, azon a nejlonnal borított vizsgálóasztalon, mulya gipszdarabok között, Ezeket kidobtam, szólt az orvos később halkan, így hát Nagy Magyar Író folytatta útját, ment tovább az ösztöndíja felé. Ebben az új hangnemben nem rejtezik semmi, amit nevezhetnénk különösnek. Régimódi történet. Majd jön a refrén. Ha az imént elmaradt, amire számítottunk, most pótolja, háromszor is egymás után, változtatás nélkül: de mi fog végre történni? Rettenetes hétköznapok következtek. Nagy Magyar Író a szívét hiába öltöztette előzetesen a várakozás fényeibe, ez a várakozás a semmibe hanyatlott, piszkos szőrű, májfoltos, homályos kijelentésekkel pettyezett jelentéktelenségbe, és ezt kevésbé szerethette, mint a szenvedést. A méhecske semmiért abba nem hagyta volna, Nagy Magyar Író előre-hátra hajlongva tapasztotta be a fülét, hiába. Ollót vett elő, később csontvágó kést, majd schnitzlert, szabadítaná meg magát enkezével a sláger bent tapadt, átkozott állandóságától. Nem sikerült. A méhecske zúgott, zúgott, zúgott. Átadom a pórázt, gondolta fűrészízűn Nagy Magyar Író, amint felhagyott minden reménnyel. Rögtön ezután el is sorvadt szegény, ez lett a vége, ebbe pusztult bele. Így hát ment, csak ment tovább. És megérkezett az ösztöndíja kies földjére. Mire a méhecske többedszerre zúgta el a nagy magyar slágert, mint ahány kínai férfi egymást megríkatni képes, Nagy Magyar Író hümmögve, zümmögve, féllábon ugrálva, önmagát túlharsogva, átdalolva, keresztülhandabandázva eresztette az égnek, ami oly régóta nyomta a lelkét: mert halála az a szívnek, ha nem szerethet, végét jelenti mindennek, ami kilégzés és belégzés szabályos automatizmusának értelmet kölcsönözni bír, az ő, Nagy Magyar Író élete esze_rint véget ért, már nem is létezett, nézett jobbra, nézett balra a Knaackstrassén, nem látszott ott más, csak erdő s virág,
holnap tárcsázom Csaplárt, gondolta a Danziger egy átkelőjénél, Tély Mormuskát felvesszük a Szépírókba, vélte a Brandenburgi Kapu alatt, én személy szerint örökbe fogadom, szólt az Oranien-burgeren, ki ha én nem, hangzott el szájából a Kniprode Strassén, hovatovább olyan kedves fiú, felelte a Checkpoint Charlie előtt – amikor váratlan dolog történt. A méhecske körözni kezdett Nagy Magyar Író feje fölött, nézelődött, tépelődött egy darabig, azután a vállára szállt. Nagy Magyar Író számára nem volt kérdéses, mi a teendője. Tenyerében gyermekkori karácsony bizsergett, amint kezét, Unter den Linden, reszketve kinyújtotta. Meg akarta ragadni ezt az állatot, Rosenthaler Platz, két ujja közé csippentve a közelségét áhította, semmiféle súrlódást, szorítást, nyomást, szúrást meg nem spórolva a Dorothee Allee aszfaltján. Ajkán, Französische Strasse, mosoly játszott, amikor a Kastanienallee cigarettacsikkjei, eltaposott söröskupakjai, megtépett buszjegyei és elpotyogtatott, ragacsos centjei között annyi várakozás, annyi lemondás, annyi téves célpont közelében cikázó gondolat után ujjbegyeiben érezhette a selymes, kövér testet, a hétszázkilencven dolláros Armani öltöny mihez sem hasonlítható, puha-szikár tapintását. Megejtő természetességgel hajtotta a fejét a méh Gucci napeszemüvege alá, szörnyű, ezerfogú, L'Oréal Glam Shine Juice szájfénytől csillogó, ragadozó pofájához, hogy az valahára szőröstül-bőröstül bekaphassa őt.
Rita
„Turn-turn-turnaround…” Kurt Cobain „Non ti scordar di me…” Beniamino Gigli Először egy olasz fiú. Én találtam ki a két üveg Martinit, még jóval az előtt, hogy kiderült volna, Tapolcára megyünk abban az évben, nyilván nem tudhattam, hogy három napon át zuhogni fog az eső, sem más, sem én. Nem tudtam, mit hoz ki belőlem, keveset, vagy egyáltalán semmit nem gondoltunk a lehetséges következményekről, tehát annak előtte nem esett, messze nem esett annyi szó róla, mint a szexről. Nem képzelegtünk, nem gyűjtögettünk, nem tapogatóztunk, nem nyomoztunk, nem akartuk hallani, másnak hogy sikerül az első alkalom, csak abban voltunk biztosak, hogy kettő kell hozzá: egy üveg nem elég, három sok. Fél tizenkettőre saccoltuk, hogy hatni fog, kidől vagy végképp elázik az a három tanár, aki nagy kelletlenül elkísérte az osztályt, bár, ha jól emlékszem, ilyesmit egyikünk sem kért. Háromnegyedkor Hubay be akart kopogni a faházuk ajtaján, majd engem noszogatott, másszak fel az ablakpárkányra, és nézzem meg, alszanak-e már, Ferike azonban megvétózta mindkét ötletet. Egy első alkalomnál kardinális kérdés a kockázat öröme, ezzel érvelt. Tehát nem az a legfontosabb, mit nyerünk vagy vesztünk, hanem a bizonytalan borzongása, mely előbbinél messze ütősebb, utóbbiért bőségesen kárpótol. Szerintem azonban mivel ez a borzongás garantált, eleve kilövi a rizikót, lássuk be, kicsit sántít az elmélet, nincs hang, nincs fény, nincs mozgás fél tizenkettőkor, ez persze világos, ezért választottuk ezt az időpontot, hogy kinyissuk, hogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, megtaláljuk a faházaktól megnyugtatóan távol eső, már-már biztonságos területet, akkor épp csak szemerkélt, megálljunk a fáknál, és elővegyük. Először egy olasz fiú csókolt meg. A vizes fűben állva, a hirtelen és széles hullámokban fokozódó öröm fodraitól elborítva babráltunk vele, nehezen fogott a gyufa, mert persze
mindezt vagy cigi mellett, vagy sehogy, addigra átvizesedett a cipőnk, félig a zoknink is. Poharat nem vittünk, mintha így állapodtunk volna meg, pedig nem. Ferike volt az első, forgatta a szemét, sóhajtott, neki is, simán neki is fohászkodhatott volna, aztán Hubay jött, zavaró természetességgel, afféle „Gyerekek…”– nézéssel, végül én. Meghúztuk, körbeadtuk, amíg egyáltalán görgött benne a folyadék. Egy idő után szúrni kezdett. A mellkasomban középtájt. Ha úgy képzelném, hogy nagy, laza, lötyögő burok, párafelhő, hártyagömb veszi körül a szívemet, ez a fájdalom épp hogy megérintette volna puha felszínét. A kaktuszok, ezt olvastam egy útikönyvben, kiválóan erjednek, ezért főznek belőle pálinkát Mexikóban. Ferike olaszul tanult és gőzerővel, Hubay az angolra feküdt rá. Észrevettem, hogy az üveg nyaka kicsorbult, a nyelvet felhasította, elmetszette, szétnyeste az én két drága barátom: Ferike azokat a szavakat szedte elő, amelyek ránézésre lehetnek olaszok is, magyarok is – arca, faló, galla, tino, tana –, Hubay pedig gondolt egyet, és ugyanígy járt el – bolt, eleven, hit, most, tan – az angollal. A barátnőm ott aludt az egyik házban, tőlünk kettőre. Szeretett, nagyon szeretett, kifejezetten közkedvelt ital Közép-Amerikában ez a fajta tömény alkohol, szúr, mint a túlélőbajnok növény tüskéi. Ide-oda lötyög a kukac, konstatáltam, hogy ez már a második üveg, a kaktuszpálinka utolsó néhány kortyában, lecsavartam a tetejét, ezt az ide-oda lötyögő kukacot meginni nagy szerencsét jelent, olajszerűen sűrű, édes, mégis váratlanul csípős volt, nem minden ízében, mint mondjuk a hegyes erős paprika, de nem akarok rá másik szót használni, csípős, ez csak egy érzet, mintha belém szúrna, ezt csak elképzelem, ez itt van, ez vermut, nem pedig kaktuszpálinka, a barátnőm talán ekkor fordult a másik oldalára, miközben találkozom vele. Fáradt volt, amikor lefeküdt, ezen az éjszakán nem akartam fogadni, fogadni magamban arra, vajon egy hajtóra magamba dönteném-e a meszkál végét, az utolsó három-négy kortyot, kukacostul. Egyik lábunkról álltunk a másikra, a barátnőm alszik, minden igaz barátom itt áll, sápad, hány, tűnődtem el, hány házra is innen, azt hiszem, épp róla beszéltünk, azt hiszem, álmodik, azt hiszem, kettő. Ferike egyszer csak bejelentette, hogy a nagynénje médium, ezen röhögni kellett. Hubay megjegyezte, érdekes lehet az élete. Egy merő társas rendezvény. Kutakodás, kiállítás, kvíz az emlékek között. Miközben mindenre tudja a választ. Ugyan, szólaltam meg én, az élete nyilván ugyanolyan, mint bárkié, csak még több hír és még több infó, nyomozás és gyűjtögetés nélkül. Először egy olasz fiú csókolt meg ott. Ott, ahol, Ferike szerint, a nénikéje lakik, cseppet sem igaz, hogy teremtett lelket sem találni a szobákban. Hubayra sandítottam, vártam, hogy felharsan, de nem ez történt, Hubay énekelni kezdett, a sötét és vizes éjszakában egészen
váratlanul, rágyújtott, most nem babrált a gyufával, rágyújtott egy Toto Cotugno nótára. A szájából kihullott a cigaretta, Ferike ujjai elengedték a gyufás-dobozt, az én kezemből kigurult az üveg, mindhárman másképp ejtettük, Hubay Tuttókotugnónak, Ferike Tóótokotunnyónak, én meg simán nyálas pöcsnek, és egyébként is egy seattle-i együttes hol egyik, hol másik korai száma ment a fülemben. Merő túlzásnak találtam, hogy kiájulnak tőle a csajok. Addigra már túlestünk azon, hogy Hubay szótagolva, dülöngélve elmesélt egy történetet, a főhős neme, a főhős neve váltogatva hol fiú, hol lány, hol Ottó, hol Anna, hol csodálatos a mosolya, hol lófoga van, hollófekete haja állandó csupán. Úgyszintén túl voltunk már azon, hogy Ferike tíz percen át dadogott, mint aki hol nevet, hol sír, majd bevallotta, mintha az évszázad rejtélyét oldaná meg, hogy még mindig nem tanult meg úszni, pedig tizenhat éves, akár csak Hubay vagy én. Először egy olasz fiú csókolt meg ott egy lányt, aki a barátnőm volt, ahol a madár se jár, micsoda nekiiramodás, bolt, erdő helyett erdő helyén, kipusztított bükkfák csonkjain, veszély és meghitt izgalom romjain, tizenegy, eleven, üres és sáros kólás flakonnal, görcsösen összehúzódó fóliázott papírdobozokkal, rozsdás pénzdarabokkal, alig használt kotonokkal teledobált ókori köveken, mert más, kevésbé elhagyatott és sokkal kevésbé fenyegető, üres és kideríthetetlen körülmények, más szóval díszletek között persze rég túlestek mindenen. A barátnőmet mindig is Antóniának hívták, az olasz fiút viszont annak idején bárminek is, mostanra Ritának. Erre jöttünk rá, amikor arra mentünk, nem mondhatnám, hogy arra mentünk rá, így hozta az élet, mi csak felnőttünk, és egyebek közt néhány halhatatlan sláger, hit, reményében, lesétáltunk a Ladybird klubba a Piazza Terrano bútorboltja mögötti belső udvarban, mert az állt a leginkább, most, kézre. „Milyen fülledt itt a levegő”, búgta Rita, bőre aranybarna, tan, a mikrofonba ebben a velencei night clubban, aztán azt, „És most következzék a show: Jayne Mansfield vad, vad világa!” Többet nem is hallhattunk tőle, ő egy perc múlva valóban Jayne Mansfielddé változott, mi meg csak két héttel később jöttünk rá, kire is bukkantunk: hol fiú, hol lány, hollófekete, bár nyomban szőke, de azért nekünk feledhetetlen, ha önmagának Rita is. Ott azonban, akkor csak annyit láttunk, hogy Jayne fellép a színpadra, és körbesétálja a papundekliből és préselt faforgácsból épített bárkát, arca, ikonikusan rázza magát, körülötte a tánckar, groteszk vigyorba fagyott rajongók öltönyben, keskeny nyakkendőben, Jayne, Jayne, nyújtogatják kezüket, a mozdulatban egyértelmű lemondás, ez feszült ellentétben áll a gesztus egyetemes jelentésével, de senkit nem zavar, a legkevésbé Jayne-t, tömény, varázsosan világos lénye, ez a platinafényű, tébolyult máglya, faló, magába húz és elnyel minden kétértelműséget. Csacsogva adja tudtunkra, hogy az olasz férfi magától értetődő természetességgel csíp bele az elhaladó
asszonyszemély hátsójába, valaki belecsíp az övébe is, kígyóbőr, kiemeli karcsúságát, körbetekergő teste arra tesz kísérletet, hogy a világ minden nyelvén megszólaljon, és már a Colosszeumnál járunk, ezt vetítik flitteres alakja mögé, Jayne ábrándos szemmel és hangon beszél arról, hogy néhány kigyúrt mediterrán hős igazán verekedhetne érte egy jót, például a férjével, a Mikihargitaival. És egyszer csak villog a vásznon, reszket az itt-ott hiányos fekete-fehér, vetül a részlet, Mickey és Jayne a Herkules szerelme egy emlékezetes jelenetében, Mickey megmenti asszonyát a háromfejű sárkánytól. Ismét sötét, Jayne, mármint a miénk, elhalad a periféria sora mellett, Girls of the Road, kezét szája elé kapva világosodik meg az elméje, ezek prostituáltak. Eltűnődik a sorsukon. Aztán körbetekint, mint aki eddig álltó helyében, ruhában, nyitott szemmel aludt, és most egyszer csak érthetetlen okból magához tér: az nem baj, hogy férfiak nőnek öltöznek, nők pedig férfinak, ám tegyék, ha az a ruha jobban tetszik, de megmondja őszintén, ő ettől kicsit össze van zavarodva! A bárban ülőkön először fut végig a nevetés szelíd moraja, mindazonáltal az egyik paróka elnyeri Jayne tetszését. Abból pedig, ami most történik, úgy érezzük, közeledik az est fénypontja: Jayne kebel-szépségversenyen vesz részt. A versenyszellem és az igazi kompetíció nyilvánvaló nehézségei miatt azonban – ugyan ki rúghatna labdába Jayne méretei mellett – sötétbe burkolózunk, narrátor tart lépést az eseményekkel, megtudhatjuk, hogy Jayne Pierre bácsi sztriptíz iskolájában találja magát, ahol Pierre bácsi tanácsokkal látja el. A vásznon már fel is tűnik előttünk egy jelenet, vélhetően a Primitív szerelem című olasz komédiából. Most Jayne veszi át a narrátor szerepét, valaki vetkőzik, erotikusán, nem Jayne az, színhely a Crazy Horse Saloon. Jayne ekkor, egy olasz Jayne, a melltartótlan Hollywood titkait és nehézségeit feszegeti, egyfajta munkaruha ez a filmgyártás birodalmi fővárosában az ötvenes években, taglalja, és valóban, már látjuk is a topless női cipőtisztítókat, a topless női ablakmosókat, a topless női fodrászokat és a topless női autószerelőket. S hogy ennek mi értelme? A Ladybird színpadán egyszer csak topless női zenekar, topless női gogo táncosnővel egy ketrecben, mi azonban jóformán alig kezdünk keresni egyet a tekintetünkkel, egyet, akit istenigazából végigmérnénk, máris nem tudunk odanézni, máris pereg tovább a Primitív szerelem. A sztriptíz, mármint a vásznon, remek, de szinte semmi nem látszik belőle, mintha hirtelen a földre esett volna a kamera, és egy barlang, odú, tana, belsejében vették volna fel. Talán nem is tudjuk elsőre, mit keres a szemünk előtt a Playboy magazin egy bizonyos száma, az interjút, amely a vagy pucér, vagy okosan felöltözött Jayne-nel készült, ráadásul offstage anyag, az Ígéretek, ígéretek forgatásán mintegy mellékesen vették fel. Ezzel a mozival süllyedt el Jayne mainstream karrierje, mert 1963-ban az ilyesmi igenis komoly botránynak számított. Ekkor van szerencsénk ahhoz a néhány, ma már valóban igen értékes meztelen pillanathoz itt, a Ladybird egyre fülledtebb félhomályában, hát 42
nem rossz, nagyon nem: Jayne, valamilyen, valakié, meztelenül dudorász a csordultig teli kádban, tinó, aztán egy törölközőt csavar a fejére, hatalmas gubacsot, galla, készít belőle, és teljesen topless kilép csöpögni a Ladybird meghitten recsegő deszkáira. Mindenét beletette ebbe a jelenetbe, mondja ő, amint vad, vad világa feltárul. A sárgás fény csordogál lefelé a testén, tekereg, majd elhalványul. Utoljára szcenírozott karambolt vetítenek a szemünk elé, gyenge, mint a home videó, mozdulatlan, valójában fotók egymás után, kissé csáléra állított, merev képek, Jayne testén vér, rendezte az élet. A narrátor most komor hangon ecseteli a Mansfield-lak szívalakú dekorációját, Mickey Hargitay arca úszik a képbe, bánatosan méláz a felesége és a kis csivavája hiányán. Jayne Mansfield vad, vad élete így hát hideg ripacskodás, karneváli fríkshow, perverzen érdekes, visszataszítóan vonzó szörnyűségek közepette ért véget. Jayne Mansfield és a kutyája valójában rettenetes halálnak halálával halt meg 1967-ben. Hogy csaknem harminc évvel később a föld alatt meséljen róla először egy olasz fiú, aztán egy olasz lány, vagy ki tudja, milyen, van-e egy travesztának hazája, nemzetisége, kötheti-e bármi őt földrajzi fogalomhoz, megmutathatja-e rajta a nyelvén, az övén kívül bármi, hogy Jayne Mansfieldből ennyi maradt, egy agyonplasztikázott, átműtött test, hogy egy kamaszkori szerelemből ennyi maradt, egy név, Antónia, két házzal arrébb, hogy néhány pohár vermutból ennyi maradt, egy-egy korty valahol a hajnal háta mögött, mert az ember fél, igen, összesen fél doboz használhatatlanul átnedvesedett cigarettára képes még legfeljebb visszagondolni, és árra, hogy három sok, egy pedig kevés, meg arra, éjfél előtt nincs hang, nincs fény, nincs mozgás, minden előtt, minden felett, minden helyett csak itt már csak víz van. Iszunk, kilépünk. Énekelünk, rágyújtunk, szívunk. Alattunk Velence, megannyi villa, kanális. És megint: itt már csak víz. Jó sok víz az emlékek között.
Csombormenta teaház Kilenc nappal azután, hogy mégsem találták meg a holttestét a fóliakert felett, Kurt Cobain kilépett a háza ajtaján, és elindult az Ötödik sugárút felé. Ha állt volna már a 700-as szám alatt a Starbucks Café üzlete, leült volna az egyik üres asztalhoz, és kínálhatták volna akciós áron a Double Chocolate Chip Frappuccino® Blended Créme nevű hétköznapi csodát – háromszázharminc kalória, de nagy pohárban –, akkor is csak kávét kért volna, sima, forró és híg amerikai kávét. (A pasziánsz olyan játék, nem kell hozzá senki más. Elég ötvenkét, máskor száznégy különlegesen mintázott, többnyire számozott papírlap, meg három vagy négy, egyszerűnek mondható, könnyen megtanulható szabály. Ha ez kiterül eléd, csak vess egy pillantást arra, amit látsz, és mondd azt: go. Vagy csináld máris. Elég az.) Fehéren, uram?, nézett rá a dundi felszolgáló a Key Tower helyett a névtelen dájnerben, magasra tartva a teli üvegkancsót, mellén kis tábla hirdette: Monica. Miért, kérdezte Kurt hanyagul a könyökére támaszkodva, ezüstgyűrűs ujjai úgy lógtak spinózásan finom kezéről, mint a hullni készülő levelek, tartanak heroint? Monica egészséges, telt hangon felnevetett, nagyon várta a folytatást. Ám mivel a vendége többé rá sem nézett, állt ott szegény kissé döbbenten, mintha szép, rózsaszín csíkos egyenruháján folyna végig a barna lé, ami persze nem történhetett meg. így töltött neki, aztán visszament a pult mögé. Kurt öltözékén igazán nem látszott, hogy április tizenhetedike volna. Vastag, kibolyhosodott cippzáras-kapucnis felsőt viselt, antracit színűt, mely szinte lerúgta magáról a reggel kékes derengését. Még senki nem hallott a Nirvánáról, amikor már többen megállapították, ha ez a fiú belép valahová, őszt visz a szobába. Mint egy kis darab, két lábon járó november. Mint azok a súlyosan homályos esőfüggönyök Seattle városában. Nem mintha ez zavart volna bárkit. Néhány óra alatt elterjedt a hír. Ha nyolcadikán vagy kétezer betépett gyerek jelent meg a Lake Washington mellett – mécsesekkel, nagy táblákkal, flanelingben vagy festiben feliratozott trikóban, tántorogva, merev arccal, üres tekintettel –, most valóságos felkelés robbant ki. Tízezren, vagy talán még többen vonultak ide-oda a városban, megállíthatatlanul. A rendőrök csak igazgatták úszógumijukat a fehér ing alatt, csócsálták a rágójukat, feljebb tolták a napszemüvegüket, és továbbálltak sanda kis mosollyal. A Ballard
hidat és a Fremontot úgyszólván megrohamozta a mámoros tömeg. A Madisont és a Virginiát megszállták. Ordítoztak, zokogtak, énekeltek. Az üzletekben megjelentek az arcképek. A Pioneer Square-en körülbeül hetven órán át megállás nélkül táncoltak, tapsoltak, hemperegtek, egymás vállát átkarolva dülöngéltek. Ezt vártuk tőled, Kurt. Tudtuk, Kurt. Jól tetted, Kurt. A CNN szinte minden órában leadta, amint Kurt és Courtney kilép a ház ajtaján, Kurt magához húzza könnybelábadt szemű hitvesét, angyali mosollyal arcon csókolja, Frances Bean utat tör magának a szülei lába közt, a tömeg pedig nem bírja tovább, hörgő eufóriában üdvözli bálványát. Pandemónium? Így mondják? Mintha órákon át csak köszönnének. Sziasziaszia! (A pasziánsz olyan játék, van belőle több száz fajta. Egyesek szerint többezer, ám még ha ez igaz is, annyit semmiképp sem könnyű fejben tartani. Szükség sincs rá, az ember általában megszeret néhányat, azokhoz tér vissza újra meg újra. Ha teheti. Ha kiterülhet elé az, amit látva aztán így szól, go. Vagy máris csinálja. Elég az.) Október 19-én azonban a rajongókat újabb sokk érte. Kurt Cobain bejelentette, olyan lazán, mintha csak azt újságolná el, hogy nem találja a bal tornacipőjét, feloszlik a Nirvana. Elég, nyilatkozta, és közben horpadt, égkék golflabdát forgatott szórakozottan. Nektek elég, gyerekek. Cobain cseppet sem látszott fáradtnak. Hozzátette még, mást akarok csinálni. Mind mást akarunk csinálni. Értem, felelte a vidám riporter az MTV „You'll never believe”hétvégéjén, unplugged sessionnel egybekötve, majd rákérdezett, mégis mit. Kurt ugyanazt válaszolta, amit jó másfél évvel azelőtt. Akkor arról faggatták, ugyan mi a csudát akar jelenteni az In Utero egynémely szövege. Novoselic balra dőlt az asztal mellett, és a szemét dörzsölgette, Grohl épp hogy le nem folyt a székről, Kurt pedig felkapott egy fél citromot a pecsétes térítőről. Hogy mit?, kérdezett vissza, és vigyorogva a kamerába facsarta. Hát ezt. (Novoselic röhögött, Grohl tudta előre.) Hát ezt. Felelte Kurt. Másnap nyílt meg Csombormenta Teaház a Kubota Garden közvetlen szomszédságában. Ahol minden epezöldbe játszott. Az ablaktalan helyiségben a falak repedeztek, a műszálas, lepedékes szőnyegek életükben nem láttak porszívót, a kézzel festett lenvászon takarók megmerevedtek a kosztól, a falon a piszkos üvegű képek az égvilágon semmit nem vertek vissza. Félhomály uralkodott, áporodott szag. Mintha romlott kefirrel locsolták volna fel azt a két, nem túl nagy szobát. Huszonéves, enyhén túlsúlyos lányok járkáltak a vendégek között. Sosem ült ki az arcukra unalom.
Kívül, a homlokzaton ez állt: Fall. Anytime. A következő őszön Kurt és Courtney elváltak. Krist Novoselic majdnem megharapta a Rolling Stone munkatársát, amikor a részletekről kérdezte. Dave Grohl egy órát váratta a bőrbe öltözött fiatal lányt (akkoriban viszonylag új együttesével próbált éppen), majd azt mondta, Courtney érdeklődési körét nem létezik sokáig bírni idegekkel. Érdeklődési kör, így fejezte ki magát. Valójában csoda, hogy egyáltalán. Fucking miracle. De, folytatta varázsos mosollyal, ha a lány ebből egy szót is beleír a cikkbe, ő megszerzi a procc kis dzsekijét, és két paklira való treff-figurát vág ki a hátából körömollóval. (A pasziánsz olyan játék, megesik, ha sokat játssza az ember, már dolgozni sem tud nélküle. Mintha egyik edényből töltenék a másikba, mintha szivárványszínű, sűrű folyadék volna, eloldja a játékost a kötött élettől, így az ember eljuthat odáig, hogy már maga se legyen vele tisztában, mit lát a színes lapokban, mit rajtuk túl. Mit az üvegen – ablak, ajtó, monitor – innen, mit a mögötte tapintható homályban. Ehhez persze nagyon sokat kell játszani. Ehhez egyáltalán nem szabad játszani.) Novoselic egyébként hamarosan telefonált az újságírónak, és elnézést kért a modortalanságáért. Azzal indokolta ingerültségét, hogy politikusi pályára készül. Grohl meg küldött egy sms-t: „Élveztem az interjút, rég hallottam ilyen jó kérdéseket. És persze nyugi ☺ csak vicceltem ☺ én Bak vagyok, az sosem lopna bőrdzsekit ☺ leértékelt Armanit pláne nem.” (A pasziánsz olyan játék, mindegy, mikor és hol. Ha kiválasztottad a kedvenceidet, és megtanultad a szabályokat, gondolsz egyet, terítesz, már kész is. A számmal, figurákkal és színekkel ellátott lapok azonban annyiféleképpen el tudnak rendeződni, némely leosztást vissza kellene keverni az ismeretlenségbe. Olykor már elsőre látszik, könnyűszerrel meg lehet nyerni, a szabályok és az elrendezés adta lehetőségek szerint. Éppen ezeket a játszmákat kellene elegánsan elfelejteni, nem megnyerni, nem is elveszteni. Mintha sosem léteztek volna.) A Csombormenta Teaháznak nem volt specialitása. Itt senki nem várt ötórai menüt, citromos aludttej és házitúróval szervírozott ropogós pogácsa mellett hajlott szélű csészében illatozó teakölteményeket huszonöt dollárért, sem pedig, ha van mit ünnepelni, ugyanezt a sort egy pohár pezsgővel kiegészítve, nyolccal többért. 1998 tavaszán Kurt és Courtney itt-ott újra együtt jelent meg. A hír egyszer sem szorította le a címlapokról azt a dundi fekete lányt, aki, Clinton elnök második uralma alatt, egy elnyújtott pillanatra hatalmába kerítette a világot irányító, gigantikus joysticket, de még csak azt sem, hogy Pinochet lemondott a miliciáról Chilében. Kurt és Courtney újra: semmi
felhajtás. Zig Zag Café, Honeyhole Sandwiches, Michael Bisio koncert, ilyesmi. Álltak a sorok a Csombormenta Teaház előtt, bágyadtan, türelmesen. A zsebrevágott idő közepén. Álmatag fiatalok, sietség nélkül. Ülök és csombormenta teát iszom, desztillálom a bennem élő életet. Olyan fáradt vagyok, hogy már aludni sem tudok. Hazug vagyok, tolvaj vagyok. Anémiás király vagyok. Az új évezred határán, március utolsó napján Dave Grohl Rio de Janeiroban adott koncertet a Foo Fighters élén. A brazilok szétverték a tanagrát. Novoselic egyre keményebben lépett fel az előadói jogokért, Cobain pedig vigyorogva beismerte a People címoldalán, hogy titkon újra összeházasodtak Courtney-val. Fél évvel később a brit hadsereg már megint kimutatta a foga fehérjét Észak-Írországban. (A pasziánsz olyan játék, valóban elég hozzá a színes, mintás, számozott papírhalom, meg a szabályok. De azért nem rossz, ha akad mellé ez-az. Például kávé. Tejszínnel, mézzel. Igen kellemessé teheti a játék hangulatát az alkohol is, ez azonban bizonyos mennyiségben befolyásolja a szabályokhoz, így a játékhoz való viszonyunkat, ezáltal pedig a játék kimenetelét. Ez nem feltétlen baj, az így fellelt valóság-szegmens gyakran túlszárnyalja a szabályok hűvös tárgyilagosságában fellelhetőt. Megnehezíti azonban annak megállapítását, ki nyer, per analógiám: ki veszít ilyenkor.) Mindig ősz uralkodott a Csombormenta Teaházban, mindig nyomott kedély, borongás, homály, hűsbe hajló félboldogság, tompa könnyűség. Elzsibbadtál, ha beléptél, nem hallottad, hogy ugatnak a kutyák, az ősz mindenre ráfeküdt a két nem túl nagy, füstös, homályos szobában, bőröd alatt teljesen megalvadt vagy összeaszott a nyár utolsó, aljas éjszakája, és elfelejtetted a szeptember aranyát is, el a ragyogó reggelt, amikor, mint a kés, megállt a nevetés a torkodban, és ellepte a világ egyik felét a mélységes némaság, csak a Csombormenta Teaházban szokásos epezöld villant fel a lángok között, epezöld omlott le az emeletekkel, epezöld csorgott a törött üvegdarabokra. Szegény kicsi Föld. Odaföntről horpadt golflabdának látszik, melyen nem lehet kivenni sem rendőrt, sem tűzoltót, sem labrador pórázába kapaszkodó, maga sem tudja, miért szaladó vakembert, sem pilótát, sem turistát, sem irodistát, sem azt, aki a kávét főzi a nyolcvanötödik emeleten, sem azt, aki belevezeti a gépet, sem azt, aki az ablakon veti ki magát kiflialakban, sem azt, aki a metróban reked bent, sem azt, aki a túlvilágra üzletel, sem azt, aki haza tudósít, sem azt, aki a saját szemének nem tud hinni, sem azt, aki túléli, sem bármely rokont, amint küzd egyre a küzdhetetlennel. Kiszívott, vértelen hetek uszályában holtfáradtan ide-oda csapódó szürke tömeget sem. Elapadtak a könnyek, odaveszett a hang.
November 8-án egy koncert erejéig ismét összeállt a Nirvana. Sok évvel azelőtt két fickó megerőszakolt egy lányt, és közben a Polly című számot ordították a fülébe. Cobain „sperma- és petesejtpazarlás”-nak nevezte őket. Most elnézést kért a fogalmazásért. Ezt mindjárt el is magyarázta. Az a két görény, mondta, továbbra is a pokol mélységes mélyén bassza szájba az izzított kurva anyját. Csakhogy. Ha ma ezzel a kifejezéssel illetné őket, ugyan mit kellene mondania arra az alakra, akinek ezt itt – mutatott maga mögé a Ground Zeróra – köszönheti Amerika? A waste of sperm and egg, that's what you are, mister. So why don't you leave the fuck us alone. Na persze, az a koncert nem mehetett unplugged. (A pasziánsz olyan játék, tévedés volna azt hinni, az egyedüllét kitörölne belőlünk bármit. Az ötvenkét, esetenként száznégy lap csak a felszínen hordoz alaki azonosságot az év heteinek számával, ugyanígy túlzás volna azonban azt állítani, a különlegesen mintázott és számozott lapok mintegy másik személyként vesznek részt a játékban. Ezzel együtt némely színes lap keményebb ellenfél a mindennapok harcában, mint sok ismeretlen embertársunk. Ezt célszerű észben tartani, ha élvezni akarjuk a leosztásainkat, melyeknek számát elménk alig-alig különböztetheti meg a végtelentől. Helyzetünk ettől könnyen elbizonytalanodik, ugyanakkor lássuk be: mindig újabb és újabb utakra tár kaput. Mely utak természetesen eleve éppen a már emlegetett nyílt végtelenbe futnak, a kapu szó így kicsit mást fed, mint általában. Mindazonáltal orientációnk nem teljesen kiszámíthatatlan. Ez is a szabályok közé tartozik. Még ha nem is a lapok általunk követendő szigorú sorrendjét határozza meg.) A buli előtt három perccel eleredt az eső. Cobain kiállt, és a nyakába akasztotta a gitárt. Úgy kezdett bele, mintha a mondatot folytatná. A tömeg néma volt. Összesen negyvenhétszer énekelte el az All apologies című számot aznap este. És amikor cingár alakja mögött – Mi más legyek, bocsánat, csupa bocsánat – az óriási kivetítőn a repülő orra behatolt az ablaküvegbe – szétbaszlak, mondta a repülő az ikertornyoknak – Mi mást mondhatnék, mindenki buzi –, kúrlak titeket a faszba, amíg bele nem rohadtok az ürességbe – Kurt sosem volt különösebben derűs fickó, de időnként az egész világnál viccesebb tudott lenni: Minek is kéne lennem, csupa-csupa bocsánat –, ez a minta – A napban, a napban úgy érzem, egy vagyok, a napban egy, házas, hát eltemetve –, ez a szabály – Aqua seafoam shame –, tanuljátok meg – Napégette –, az emberek – Jégégette – megbabonázottan meredtek a projektorra – Fulladozik az ellenség hamvaitól –, hosszú perceken át: All in all is all we are. Így esett, hogy nem vették észre, mi történik a színpadon. Mire legközelebb Cobainre akartak nézni, ő már sehol sem volt.
Nem látta többé senki. „Body bag”, ez volt a kis heroinos zacskókra írva, mintha azokban kellene hazavinnünk mindenkit, akivel nem találkozhatunk többé. Talán mert olyan szép fehér a tartalmuk. Sehol semmi epezöld. (A pasziánsz olyan játék, legjobb hozzá mégis az ősz. Olyankor az ember feltekint, és maga sem hiszi, amit lát. Kint sötét, néma fák, mintha nagyon unnák, kint nyálkás, nyúlós, ólomszürke. Belül félzsongó boldogság, homály, mécsesek lángja, belül tompa borongás, könnyű tespedés, bolyhos, régi, védelmező. Csaknem hihetetlen, hogy az ember maga elé terít, aztán félrenéz egy pillanatra, és a színes mintákat viszontlátja a szövevényes szabályok ágai-bogai között. Élesen, pontosan.)
Ifjak, március – egy virtuális határátkelőhely sorompóján innen – Bár mindezt csak akkor vallanám be magamnak, ha tudnám, hogy semmi másra nincs időm, régóta kizárólag a bubik kedvéért rakok pasziánszt. Semmi másért, a bubikért kapcsolom be a régi számítógépemet, a kopottat, lassút a vadonatúj mellett, mintha a titkos szeretőmet látogatnám. A bubikért, meg a beépített rádióért. Szkáj dot efem. Absolutely smooth jazz. Kattintgatok a kártyák hátoldalára, valamennyit ugyanaz a rajz díszíti, és hallgatom a minden belső teret elöntő, óceánkék zenét. A bubik tekintetében David Sanborn szaxofonszólója alatt lett valami gyanús, a Cristo Redentorban. A méltán híres, hosszú, magas hang hallatán. Az első három alkalommal véletlennek hittem. De amikor negyedszer is Sándorkám arca nézett vissza rám a pikk dáma öléből, megértettem, mire megy ki a játék. (Azelőtt három naponta tértem be a parfümériákba, most már minden délután. Rákaptam, én is jobban örülnék, ha nem így volna. Módszeresen mérlegelem a három, nem túl közeli bevásárlóközpontban, mikor melyik üzletet válasszam. Azt, amelyikben hosszú, fehér papírcsíkokkal könnyítik kedvtelésemet, vagy a másikat, amelyikben élesben megy a verseny. A bőrömre.) Sándorkámmal öt évvel azelőtt szakítottam. Szerinte én hagytam el őt, szerintem fordítva. Március tizenötödikén. Idusért. Ahhoz, hogy rájöjjek, mindez mennyire lényegtelen, addig kellett innom egy nagyon nagy magyar költőnővel, amíg már csak négykézláb értem el a villamost a Labellóból, Ajkán. A költőnő, aki sosem szenvedhette Sándorkámat, aznap éppen másnapos volt, ettől a kocsma teljes népességében elhűlt a vér. Ha jól emlékszem, a kis, idétlen, fekete szakállkára hivatkozott, mint született lírikus sosem bírta az epilógikus arcszőrzetet. Nekem egy költő legyen csinos, ezt szokta mondani. De lehet, hogy csak féltékeny volt a pasimra. Eliramlik az élet, ezt a nagyon nagy magyar költőnő már nem találhatja ki. Sándorkám elírta előle. Ezek után képzelhetni a döbbenetemet, amikor a treff bubi rámvigyorgott. Kétség nem fért hozzá, Wolfi volt az. Még csak nem is a pillantásáról
ismertem fel. Hanem a környező lapokról. Ő, az egy szem treff királyfi elvarázsolta a százhárom másikat. A kezem most is jéghideg lesz az emlékétől: a számítógépet kénytelen voltam lehalkítani, akkora volt a zaj így is, a rádió közben mégis mondta a magáét, a jobb felső sarokban láttam, amit nem hallhattam, Steve Oliver: Highway One, Birds Of A Feather: View From Here, ilyesmi, kénytelen voltam a szememmel figyelni az atlantikék hullámzást, ujjbegyeimben éreztem, mennyire absolutely smooth, és közben Wolfi szétverte a négy falat. Ahányszor csak hozzáértem a kurzorral egy laphoz, a százhárom maradék közül bármelyikhez, mintha a föld rengett volna. Hogy lujza levelei, meg rózsaária, meg duett zerlinával, az éjkirálynő átkaiban háromvonalas F-ek fúrtak apró lukat a plafonba, számszerűen négyet, és mindezt egyetlen szem treff bubi kavarta maga körül. Hajnalig ültem a gép előtt. De nem emlékszem, a kártya nyert, vagy én. (Kezdetben, gyakorlat híján, még szinte kedvvel is lengettem a hosszúkás, fehér papírcsíkokat, annak idején valami nagyon hasonlóval itattam fel a tintapacákat a második padban. De elég hamar rájöttem, ezzel nem megyek semmire, a bőröm gyorsan kikéri magának, nem érti, miért hagyom ki éppen őt. Rákaptam hát a másik illat-tárra. Az elsőbe most már csak akkor megyek, ha ellenőrizni akarom a különbségeket.) Tulajdonképpen sajnálom, hogy ilyen szigorú pillanatok között létezem. Hogy túl sok múlik egy gombnyomáson a levitézlett, örök másodikká előlépett számítógépemen. Hogy már-már annyi a szívdobbanás, ahány klikk a lézeres egérrel. Vagy a lúzeres macskával. Lúzeres macska? Inkább mi voltunk azok. Kurtnek hívtuk, és mint ez lenni szokott, éjjel ragyogott csak igazán szemében a desztinium. Hogy túráinak egyszer micsoda keserű vége lesz. George Jinda szólt, a Somwhere-Nowhere, amikor rájöttem. Nem is mondhatnám, hogy megértettem, inkább mintha azt éreztem volna meg, milyen pontosan felméri ő is. Hogy ettől a pillanattól kezdve maga választja majd. Hogy ez az ő sorsa, és ez se nem jó, se nem rossz. Hogy egy ideig csinálja, kétszer vagy háromszor megteszi, az is épp elég emlékezetes lesz, mindent összevetve azonban nyitott szemmel és nyílt szívvel feszegeti a saját határait. Az ilyesmi előfordul a macskáknál, ha nem is ritkán. Kurt úgy ismert minket, a gazdáit, ahogy mi sem magunkat. Ifjú élete második nyarán elszöktünk Füredre, és megkértük Pét, költözzön oda arra a két hétre, vigyázzon rá, meg a lakásra. Nincs az a kártyavetés, amely segített volna kitalálni, mi fog történni. Kurt öt percig méregette Pét, aztán a nyitott ablak párkányára ült. Nyugodtan olvasgatta a könyvek gerincén az egyébként unalomig ismert, betéve tudott címeket, pillantásra sem méltatta börtönőrét,
csak farka egyenletes ingamozgása árult el valamit, azaz titkolt el mindent. Pé kiment a konyhába, hogy feltegyen egy kávét, és mire visszatért, Kurt eltűnt. Szegény barátunk két hétig gyötrődött izzadtan, két hétig fogalmazta, hogyan sújt majd le ránk a hírrel. Tizennégy nappal később azonban, három perccel az előtt, hogy hazaértünk – már beléptünk a lépcsőházba, csak a kulcsért álltunk meg a kukák mellett –, Kurt az ablakpárkányon termett, nyávogott Pének, nyissa már ki, aztán beugrott a szobába és visszasétált az életünkbe. Pét félájultan találtuk a fotelben, legyezgetnünk kellett, vizet hoztunk neki, amíg kinyögte. Hogy azt hitte, és úgy volt, és ezért bocsánat, miközben most látja csak, nincs miért, de attól még ez a besétálás nem tudja semmissé tenni azt, aminek ő két héten át érezte magát, az most már kiradírozhatatlan, a bocsánatkérés így lesz jogos, csak hozzá érthetetlen és szerencsére okafogyott, és azt sem érti, ha mégsem történt meg, miért csikarja most úgy a bűntudat. Miért, hát ezért, meredt rá sunyin Kurt, ugyanígy a következő nyáron és az azt követőn, mindkét alkalommal újra csak három perccel előttünk, nem többel és nem kevesebbel, míg aztán egyszer hiába vártuk vissza szegényt, ezért és nem másért. Mert ez vagyok én, Kurt, ez, és nem más. Miért mégis, vajon miért, hogy a káró bubi arcából a fájdalom szőke, kékszemű királyifja néz vissza rám, egy gitárral a kezében, egy adag nagy hával a vérkeringésében, és egy golyóval a fejében, minden alkalommal? Ray Obiedo Real Life című száma szól, korántsem az Aneurizma. Pedig toronymagasan azt a legjobban. (Így kötöttem ki annál a szokásomnál, hogy ami talpalatnyi hely van rajtam, azt befújom, ha mégakkora nehézségek árán is. Belejöttem, tudom úgy forgatni a csuklómat, hogy hat különböző, a két kezemen tehát összesen tizenkét üveg nedűje hagyjon nyomot. Eztán következnek az összetett feladatok. Ehhez az kell, hogy elforduljon az eladó, végre tovább haladjon a másik bizonytalankodó vevőjelölt, hogy ne állja tovább sürgető tekintetem a harmadik, mert háromnál többen igazán csak ritkán forgolódunk ugyanannál a polcsornál. A nap hátralévő részében nem létező módon illatozom. Ilyen lehet a tavasz a Marson: van, de nincs, és talán jobb, hogy nincs – de azért amíg tart, nem adnánk semmiért. Nekem jólesik. Rajtam ettől örökké március van. Mars-március szeptember végén.) Ami pedig a kőr bubit illeti… erősen kétséges, hogy elmondhatom-e. Azt pótolni kellett a jokerrel, mert hiányzik a pakliból. Alighanem megettem. Akkor úgy hittem, ez így helyes. Volt valami különleges illata. Ezt az illatot olykor ma is érzem, a legváratlanabb pillanatban.
Zegekből, zugokból, azt mondhatnám, tör és árad, de ahhoz túlságosan halvány. Egy nagyon nagy magyar költőnővel kell innom öt-hat napon át ahhoz, hogy teljesen megszabaduljak tőle. Innom és sírnom. Azt mindketten rettentően tudunk, bár ő mostanában szívesen lemond az egyikről. Mégsem mindegy, mi történik közben: hozzá igenis ordítson a rádió, iramoljon, ki merre lát, ablakon át, talpra, aztán ott essem el én, ahol a Smells Like Teen Spirit kezdőakkordjai rég fenekestül felforgatták, és fúródjanak csak lukak a plafonba, amíg van hová, falják fel a lángok Lujza leveleit, valaki fogja kézen Zerlinát – vagy esetleg mégis túl?
You know you're right – Az elveszett koncert – 1989. november 21-én holtan találták P. Szabina majdnem húszéves budapesti lakost a Nyugati Pályaudvar tizenhetes vágánya közelében, a sínpárnak szánt elhanyagolt, undort keltő, bűzös mesterséges veremben. A halottkém jelentése szerint acélrúdnak látszó tárggyal üthették fejbe, többször egymás után. Nem találták sehol sem a barátját, Cs. Károly vecsési lakost, ahogy a kézi táskájában pénztárcát sem, ellenben furcsa metszést a farcsontja felett: öt centiméter hosszút, véreset, érthetetlent. P. Szabina közvetlenül a halála után megpróbált verset írni, olyat, amilyet a halottak szoktak, de feltehetőleg jobb dolga akadt. A rendőrség nem sokáig foglalkozott az üggyel, a nyomozók idegenkezűségre gyanakodtak, de mert senki nem látta, mi történt, úgy érezték, nincs esélyük. Minket azonban most ennél jobban foglalkoztat az el nem készült költemény. Ugyan milyen lett volna? Témája mivel hallgattatja el az olvasót? Zenéje szárnyal vajon, ritmusa vánszorog? Döcögő? Dadogó? Időmértékes? Ősi felező? Mondandójában közvetlenül kapcsolódott volna a sajnálatosnak mondott eseményhez? Vagy inkább azt örökíti meg, ami előtte tűnt húsbavágónak? Igaz, ami igaz, P. Szabina és barátja, Cs. Károly néhány órával korábban koncertre látogatott. Akkor még nem sejtették a szomorú véget, vagy mégis, ki tudhatja ezt most már biztosan. A zenének hangzó történés mindenesetre nagy hodályban rendeztetett meg, a Pecsában, minek kapcsán P. Szabina és Cs. Károly külön-külön eltűnődött, mily sokféle alakot képes is ölteni a rejtett igazság. P. Szabina és Cs. Károly csak az esemény első felének volt szem- és fültanúja. A Tad együttes aznapi produkcióját megelőző zenekar harmincöt percének. Mintha titokzatos éjszakai mintát követnének. Egy kis, jelentéktelen, nagyon fáradt, eléggé rémült csoportulásénak az Egyesült Államok nyugati partjáról. A bandatagok farmert, piszkos és szakadt pulóvert, valamint a felismerhetetlenségig elnyűtt tornacipőt viseltek. A sokadik nevükkel próbálkoztak, és nagyon rosszul játszottak.
Csak az első felének: P. Szabina és Cs. Károly akár visszafelé is haladhattak volna az időben. Mintha tudták volna, hogy ki kell szállniuk azon a ponton, amely egészen odáig egynek, azonosíthatatlannak számított a miriádból, ám amely az este fordulatát követően megismételhetetlenné, egyedivé vált, olyanná, amely új életszakaszt nyitni képes, amely egy korszak emblémájává lesz feltartóztathatatlan sodrással. „Emlékszel?” – kérdezik egymást az efféle pillanatokról az emberek. Továbbá így: „Ó, igen, az még az előtt történt, hogy azt a szegény lányt…” Vízválasztóvá, világválasztóvá lesznek ezek az eredetileg észrevétlennek, szürkének született pontocskák, szótlan közmegegyezés szerint eszközzé abban, ahogyan az emberek mérik az időt, krónikákba kerülnek be, szövevényes történeteket kezdenek helyettesíteni, olyanokat, amelyeket egész estén át lehetne mesélni, szivarfüstbe és meghitt, sejtelmes hangulatba burkolózva, abban a beszédmódban, amely hirtelen felelősséget is jelent, nem várt bizalommal és tekintéllyel jár, jóllehet egészen más volt a cél. Ha tehát P. Szabina érthetetlen oknál fogva a sajnálatos eseményt rögzíti költemény útján, mi maradt volna fenn ebből a tömegből váratlanul kiragyogó pillanatból? Hogy sokat veszekedtek, Cs. Károly meg ő, amikor lám-lám? Hogy már az anyukája is megmondta, és eszerint nem hiába? Hogy okosabb lett volna meg sem ismerkedni ezzel a fiúval? Okosabb nem elmenni vele a pecsába? Minimális programként az ágyból sem kikelni a végzetes napon? Legalábbis nem felfigyelni egy szőke fiatalemberre a színpadon? Aki hangszeres csoportosulásával néhány hónappal korábban hetvenkét óra alatt hatszázhét dollárból felvett lemez anyagát játszotta? Aki lelkesedés nélkül és csaknem szoborszerű mozdulatlanságban adta át az album nyomott és dühös hangulatát? Aki mellesleg épp cseppet sem volt feltűnő? Mert nem volt híres, nem volt kipihent, nem volt formában, nem tudta értékelni, hogy előző nap Linz és másnap Bécs, és cseppet sem kedvelte a lerobbant koncertbuszokat? Tényleg nem kínálkozott más lehetőség? Ha, tegyük fel, P. Szabina úgy dönt, hogy halottként a koncerteseményről, az akusztikus élményről, a jelentéktelenségből és ismeretlenségből gyermeki riadalommal kifelé tekingető három észak-amerikai fiatalról ír verset, göcögőt, gagyogót, mértéktelent, hősi telelőt, még a végén kiderül, hogy harmincöt percet játszottak, szpirit nélkül, kétszáz ember előtt, hogy még négytagú az együttes, de ide már a másodgitáros nem jött el, akiről P. Szabina soha nem tudhatta meg, hogy Tason Evermannek hívják, hogy ebbe a harmincöt percbe, mely más harmincöt percek miriádja között azonosíthatatlannak számított, és amely az este fordulatát követően megismételhetetlenné, egyedivé vált, olyanná, amely új életszakaszt nyitni képes, egy korszak emblémájává lesz némán és feltartóztathatatlanul
(„Emlékszel?” – kérdezik egymást az efféle harmincöt percekről az emberek, továbbá: „Ó igen, az még az előtt történt, hogy szegény fiút…”), atomhasítóvá, viharfakasztóvá lesznek ezek az eredetileg meg nem történtnek, fakónak született harmincöt percek, íratlan konszenzus szerint mérni kezdik velük az elmúlást, kódexekbe kerülnek be, ágas-bogas életutakat kezdenek helyettesíteni, olyanokat, amelyeket egész lemezeken lehetne mesélni, herka-álmokba és kifehérített puhaságba burkolózva, abban a zenezugban, amely hirtelen annyi minden mást is jelent, például gyászt és jóvátehetetlent, pedig senki sem így akarta. Ebbe a harmincöt percbe, bármely harmincötök legharmincötebb budapesti feledhetőségébe mégis minden belesűrűsödött, ami akkor jellemezte az ismeretlen együttest: a széllel szemben hardcore, a hard rockba oltott punk, a lomha noise-áradmány, a csajszi pop, a lekoppintott spanokra hajazó ragacsos rock, hangszínben és énektechnikában az egyszerre ütni való mártírkodás és kékre-zöldre pofozandó simulékonyság, a leginkább grunge album, mondhatnánk, in fact, nem fejeznénk ki magunkat pontosan, a Bleach ugyanis valójában az egyetlen grunge lemez a saját szerzői sorában, mert az alig egy évvel később született Nevermind égszínkékségébe ember sem tudott belegondolni, nemhogy P. Szabina majdnem húszéves budapesti lakos, akit még ezen a novemberi éjszakán elintézett a legvalószínűbb feltevés szerint a barátja. Hiába facsarodott olyan szívhez szóló testhelyzetbe, soha többé nem vitatkozhatott azon, voltaképpen mire utal a Teen Spirit, nem kelt fel a húgyszagú vágányrésből azért, hogy megindokolja az ötcentiméteres K-betűt a farcsontja felett, sem azért, hogy bárkinek megmutassa, tizenévvel később beszkennelje és „Járt-e a Nirvana Budapesten vagy plömb az egész”– jellegű fórumokon büszkén virtualizálja a koncertjegyét, amivel egy csapásra – és végül persze azért sem, hogy valaha már az életben kivegye a feje alól azt az átlagosan színevesztett, jelentéktelenül fakó és bármely másikkal helyettesíthető flanelinget, amely éppen úgy, olyan hirtelen, láthatatlanul és természetesen került oda, ahogyan a halottak szoktak verset írni.
ESZE DÓRA3:
„Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” 4
– Kurt Cobain kalandosnak mondható esete az iróniával – [3 1969-ben született Budapesten. Több Nirvana feliratú trikó tulajdonosa. 1994. április 5-én az elhíresült időpontban vonaton ült, Caetano Velosot hallgatott, és első regényéhez írt vázlatot. 2004. április 5-én az egyik négyhónapos gyermeke fölé hajolt, és arra kérte, szépen, tagoltan ismételje utána: Kurt Co-bain, Kurt Co-bain. A kiskorú hallgatott. Ez ma már másképp van.] [ 41967-ben született Aberdeenben. Ne keressék a térképen. A szülei néhány éves korában felvetették a válást, ő nem akarta. Az édesanyja tizenöt éves korában a McDonald's-ba küldte dolgozni, ő nem akarta. A gitártanára kamaszkorában úgy képzelte, két hétnél tovább fog órákra járni, ő nem akarta. 1987-től foglalkozott a Nirvana együttessel, akarta. Lányok (meghökkentően kevés) jöttek, lányok mentek, Courtney Love maradt, Frances Bean Cobain (1992) megérkezett. Kurt Cobain zsilliárdokban mérhető vagyonra tett szert. 1994 április 5-én az elhíresült időpontban egyedül tartózkodott a házban. Ez ma már másképp van.]
2007 a rockzene nem hivatalos, ám annál valóságosabb Nirvana-emlékéve. Ismerős lehet mindez 2004 áprilisából, amikor a világ érintett része Cobain halálának tizedik évfordulójáról emlékezett meg: a legtekintélyesebb angol rockzenei szaklap, a Q magazin harminc oldalas mellékletet szentelt az együttesnek, soha nem látott fotókkal, számtörténettel és eredeti rovatokkal, az MTV hetvenkét órás Nirvana hétvégét sugárzott, azt pedig meg se próbáljuk elképzelni, mi mehetett végbe a lemezboltokban és az utcai pólóárusok lelkében.
Cobain jelenléte a világban tizenhárom évvel a halála után nemhogy példátlanul eleven, de kifejezetten tevékeny. 2006 októberétől hónapokon át ő volt „a világ legobban fizetett rocksztárja” (majd Elvis Prestley visszavette a trónt)5. [5 http://www2.quart.hu/cikk.php?id=1849] Csak semmi morbid viccelődés, a forrás a Forbes magazin6, az eredmény pedig ezesetben a 2005 és 2006 októbere között termelt hétmillió dollár tiszta haszonnak köszönhető. [6 http://www.msnbc.msn.com/id/15405966/] Cobain hagyatéka nem szűnik meg kiválóan jövedelmezni. Részben szakmai örökségről van szó – a jegyzetek, naplók, katalógusok, korai felvételek után elkövetkezett a demó kazetták (!) változatának digitalizálása –, részben a személyes holmiról, például több zsáknyi márkátlan flanellingről, amelyről Courtney Love 2007 áprilisában bejelentette, hogy árverésre bocsátja7. [7Népszabadság, 2007. május 1.] Az Egyesült Királyságban 2006 szeptemberében reneszánszát élte a grunge, az Elle magazin helyi kiadásában8 ebből úgynevezett rock csemeték prezentáltak úgynevezett divatsztorit, elsőnek Francis Bean Cobain pózolt az édesapja azon pizsama nadrágjában, amelyet az az esküvőjén (1992) viselt. [8 Elle UK September 2006] Miközben nem hivatalos, ám rettenetesen valóságos adat azok száma, akik Kurt Cobaint követendő garázszenélni, drogozni illetve öngyilkolni kezdtek, tagadhatatlan, hogy a Nirvana9 oly módon írta át a zenetörténetet, amelyet csak a Beatles és Antonio Carlos „Tom” Jobim hatásával érdemes összehasonlítani. [9 A végleges felállás: Kurt Cobain – ének, gitár; Krist Novoselic – basszusgitár; Dave Grohl – ütőhangszerek]
Lennon és McCartney (valójában mindestül McCartney) szerzeménye, a Yesterday a világ legtöbbet feldolgozott zeneműve10, amelyet Jobim és de Moraes 1962-es világsikere, Az ipanemai lány követ. 10
http://en.wikipedia.org/wiki/Yesterday_(song)]
A Nirvana 1991-es albuma, a Nevermind pedig nem kevesebbet ért el egy csapásra, mint hogy a punk, a post-punk és az indie rock11 nevű irányzatok kilépjenek a rétegzene számkivetettségéből, és attól kezdve az amerikai mainstream rock teljes jogú résztvevőivé váljanak. [11Független underground rock, lásd még: http://en.wikipedia.org/wiki/Indie_rock] Mint az a www.midomi.com című portálon olvasható: „A Nirvana hivatalos ideológiája az indie rock volt, dallamaiban a popzene uralkodott, lemezeiken és koncertjeiken viszont a poszt-indusztriális fehér dübörgést vegyítették a heavy metal csikorgásával. Ez adta teljesen egyedi és feltűnő hangzásvilágát. Már olyan együttesek, mint a Jane's Addiction és a Soundgarden is bebizonyította a heavy metal amerikai nagyközönségének, hogy az alternatív rock is ember, a Pixies együttes is sikeresen elegyítette a popot az indie rockkal, de a Nirvanában mindez találkozott, tüzes és mégis hallgatható zenében. (Mivel a Nirvana gyökerei az indie rockban találhatók, de mindhárom tagja rajongott a popzenéért) egyszerre küzdöttek a sztárstátusz ellen és hajtottak rá, ettől lettek ők a történelem leghíresebb antirocksztárjai. Ezt próbálták meg kifejezni az In Utero című album smirgliszerű hangzásával, de csak részben értek célt.”12 [12http://www.midomi.com/index.php?action=main.artist&name=Nirva na&gclid=CMrn09Dz54wCFRdMXgodTyDXmw] Az ácsingózva megvetett sztár-antisztár státusz ellentmondását maga Cobain soha nem volt képes feldolgozni. Szarkasztikus, de nem túlzó állítás, hogy ugyanaz teremtette meg a Nirvana együttes nimbuszát, ami Kurt életét felőrölte. A Q magazin már említett száma13 húsz pontban foglalja össze a Nirvana hatását a világra. [13 Q April 2004] Az egyszerűség kedvéért ezt rövidített formában, változatlan sorrendben
adjuk közre. A metál előadók frizuradivatját (v. ö. uszkárhajú rockerek) egy mozdulattal megsemmisítette, kikövezte az utat Britney Spears számára (ez igaz!, az amerikai topnegyven-specifikus rádióadókat halálra rémítette a grunge, tíz kézzel kaptak a könnyű, cukrozott műfaj előadói után), még a Starbucks diadalútja előtt elhelyezte Seattle-t a térképen (a prenirvanikus időkben álmos, esős sehonnaként tartották számon), nagyot lendített azon, hogy Michael Jackson nevét elfeledje a világ (Charles R. Cross 14 kimutatja, hogy 1992 januárjában többek közt azért döntött eladási rekordot a Nevermind, mert kamaszok ezrei vitték vissza az üzletbe a karácsonyra kapott cédét, hogy a Nirvana albumára cseréljék, márpedig ugyanekkor jelent meg Jackótól a Dangerous), popikont faragott az ex-grupi-ex-sztriptíztáncosnő Courtney Love-ból, sajnos újra helyet talált a heroin nevű kockának a rocker image nagy mozaikjában (noha Sid Vicious elmosódó fénykorával ez eltűnni látszott), bebizonyította, hogy a rock MÁR nem halott, újraélesztette a mágikusan egyszerű, ám igen erőteljes háromtagú bandát (amint a Green Day, a Blink-182 és a Stereophonics karrierje tanúsítja), megteremtette a feltételeket Dave Grohl hihetetlen felemelkedéséhez (Foo Figh-ters), elfoglaltságot nyújtott az összeesküvés elmélet rajongóinak, az MTV unplugged koncertjén újraélesztette David Bowie The Man Who Sold The World című számát (a Q szerint ezzel megmentette a világot attól, hogy ugyanezt egy Lulu nevű skót poszáta tegye meg), ő állította fel a „celeb papa” ikont (jóval David Beckham előtt), közvetve az ő érdeme a britpop javarésze (mely eltökélt reakció a kilencvenes évek Nirvana-vezette, amerikai popzenére – Justine Frischmann az Elastica együttesből úgy nyilatkozott, „Nekünk semmit nem írt le a Nirvana az életünkről, innen jön a mondanivalónk”), világméretűvé tette a punk rockot (Avril Lavigne-ról lehet vitatkozni, de az irányzat a hetvenes években elszigetelt és diszperz jelenségként valóban csak néhány városban volt képes teret nyerni), imitátorok ezreinek adott ötletet (Grant Nicholas csuklószorítói mindig feljebb csúsznak a kelleténél), dalszövegeiben főszerepet adott az emberi gyötrelemnek, megteremtette a lehetőséget arra, hogy a rock emberjogi ügyekért álljon ki (látszólagos apátiája dacára a Nirvana keményen küzdött a melegjogokért és a nemi erőszakra buzdító csoportok ellen), átalakította a televíziós megjelések egész hangulatát (legnagyobb slágerüket úgy adta elő, mintha a nem megfelelő fordulatszámon pörgő bakelitről szólna a hangja), Cobain találta ki a ligatársak támogatását (hiába Madonna híresült el Britney-trikóban, ezt Cobain kezdte, „Captain America” felirattal – más kérdés, hogy még így sem emlékszik senki erre az együttesre), és határozottan állítható, hogy személye nélkül sohasem születnek meg például a következő albumok: Elephant (White Stripes), Dookie (Green Day), One hy One (Foo
Fighters). [14 Charles C. Cross: Súlyosabb a mennyeknél. Cartaphilus, 2003] Hogy értelmezni tudjuk a Nirvana legendájának erejét, fontos lehet belátni, hogy minden egyes momentuma az esetlegességen alapul, és hogy ez az esetlegesség adja világában és világa körül az irónia jelentőségét. A grunge divat – lásd fenn! – megszületésének kitalálhatatlanul prózai oka van: Kurt Cobain számára komoly fóbiát jelentett szélsőségesen vékony testalkata. Hízni képtelen volt, ezért szakadt pulóverekkel, kardigánokkal, kábátokkal vastagított magán15. [15 „– Olyan ételeket evett, amelyektől más meghízott volna, ő azonban sosem szedett fel egy dekát sem – idézte fel Tracy [Marander]. Méretei mindig aggodalommal töltötték el, gyakran rendelt a magazinok hátsó borítóján hirdetett súlygyarapító porokból, de ezek is hatástalannak bizonyultak. – Kiálltak a csípőcsontjai, és bütykös volt a térdkalácsa – emlékezett Tracy. – Nem viselt sortot, amíg be nem köszöntött az igazi hőség, annyira tudatában volt annak, milyen pipaszár lábai vannak. – Egyik, tengerpartra tett kirándulásuk során Kurtön egy jégeralsó volt, azon egy Levis, amelyen egy másik Levi's, hozzá egy hosszú ujjú ing, egy póló és két kardigán.” In: Charles C. Cross, Súlyosabb a mennyeknél. Cartaphilus, 2003, p. 96.] A nyugati part máról holnapra legnagyobb sztárja, az úgynevezett seattle-i gitárvonal kitalálója reszketett az MTV unplugged hétvégéjétől (1993. November 18.), About a girl című számukat így konferálta fel: „Az első lemezünkön van, alig ismeri valaki.” Az egyik legnirvanább szerzeményről van szó, Nick Hornby Kurt Cobain emlékére írott regénye is ezt használja fel a címében16. [16 Nick Hornby: About a boy. Penguin Books, 1998. (Egy fiúról. Európa Kiadó, 2002.) A Rape me (Erőszakolj meg) felvétele közben Cobain az egy sem éves Frances Beant ringatta a térdén. „A rock and rollt mindig is viccnek tartottam” – nyilatkozza Steffan Chirazinak élete utolsó interjújában17.
[17 Q magazin, September 2005, pp. 90-93.] Esetlegesség és irónia nyomvonalát nem feledve tegyünk most lírai kitérőt a magyar rock világa felé. Annak, aki a közép-európai alternatív rockon szocializálódott, aligha kell magyarázni a dalszövegek hatásmechanizmusát. Speciális, a maga lábán álló, a látszat ellenére a határterületekkel általában nem rokon műfaj, mely azonban sokat köszönhet a térségben tipikus irodalmi elhallgatás hagyományának. Folyamatosan és következetesen billeg a líra és az alkalmazott írás, a giccs és a művészet, a lektűrszerűen explicit és a nagy erejű utalások határán. A magyar alternatív rockban a Kiss-Lukács-Lovasi triász részben ennek köszönheti töretlen hegemóniáját: hiánypótló jelenség, a rock tömegeket mozgató erejét jó értelemben kihasználva olyasmit közvetít, amit más szegmens nem, vagy elégtelenül. Ezek a dalszövegek egyes esetekben zene nélkül is helytállóak18, az a tény pedig, hogy a Tankcsapda 1989, a Kispál és a borz 1987, a Quimby pedig 1991 óta a folyamatos érdeklődés középpontjában áll, elegendő okot nyújt azt feltételeznünk, hogy szövegviláguk meghatározó tényező az időközben felnőtt nemzedék gondolkodásmódjában. [18 Kiss Tibor: Ventilátor Blues. JAK füzetek, 2006. Kispál és a borz Daloskönyv – jutka emese pistike ésatöbbiek. Alexandra, 2006.] Egy magára valamit adó magyar alternatív rock együttes szövegeiben előbb-utóbb utópisztikus törekvések bukkannak fel. Kiss Tibor figyelemre méltó érzékkel domborítja ki mindezt a Country Joe McDonaldban, amikor is magánjellegű nyavalygásait tolja háttérbe az univerzum jövőjére vonatkozó tervei érdekében: A legjobb haver egy fejreállt lúzer És a legszebb nőm egy kurva Egyetlen gondolat jár a fejemben Újra meg újra meg újra: Bárcsak megválthatnám a világot Vagy legalább megváltozhatnék egy icikicsikét… illetve: Állj meg cowboy junkie, ó, a csillagközi prérin… – az Unom pedig ezen totalitás-szemlélet inverze:
Unom a négert Unom a sárgát Unom a zsidót és Unom az árját. […] Unom a dílert Unom a pápát a szenteltvizet és a marihuánát. Mindazonáltal erre a vonulatra a kimagasló, csaknem hibátlan példa Lovasi András szerzeménye, a Tegyetek el befőttet. A Kispál és a borz előszeretettel gazdagítja dalai jelentéstartományát soráthajlással, ami ebben az esetben lehengerlően önindokló válaszajánlat az élet értelmét firtató kérdésekre: Tegyetek el befőttet Lesz még a világ jövőre Te sem leszel halott és én sem Tudom előre Hogy mikor mondja azt a szív Meguntam dobogni… (Bővebben az enjambement szerepéről az együttes életművében lásd Papp Balázs és S. Laczkó András 19 tanulmányát.) [19„Ma nem oldlak meg, probléma”. Prae 2006/3, pp. 7-22] Optimizmusa alapjairól többet nem is kíván szólni, a derűlátást képviselő metaforául pedig a posztmonarchikus konyha azon darabját választja, amelyre – akárcsak a főzelékre – a németet leszámítva még csak megfelelő szó sincs az indoeurópai nyelvek többségében. (A hangzásban hasonló és eredetnek vélhető francia compôt nem főtt, hanem pürésített gyümölcsöt jelent.) A dal, hogy megpróbáljuk pontosan kifejezni, „praktikus tanácsokat” kínál „azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira”20 : könnyed apokaliptikus vízió tárul elénk arról, amint Lovasi András magára hagyottan, a végsőket rúgva fekszik az aszfalton, és amikor a barátai a segítségére sietnének, önfeláldozóan fontosabb feladatok felé küldi őket, ám előtte nem mulasztja el lelkükre kötni, tegyenek el befőttet. [20 Erdős Virág: Másmilyen mesék. Magvető kiadó, 2003. 84.]
Van a bal zsebemben egy térkép meg egy mágnes Egy vers meg egy palack víz: Mohai Ágnes Az első kettő jó a rákra meg az AIDS-re A többitől megjavul a világ összes népe. Ha egy atombomba hullna lefelé a földre Mondjátok a verset, a vizet öntsétek a zöldre Menten ott termek én, vagy valaki más Mindegy, egy a lényeg, hogy te majd egy fafurulyást Hallasz, hogy dallamos vége legyen a világnak Tegyetek el befőttet, hadd egyék a bátrak. Mindezt azért szúrtam közbe, mert a Nirvana szintén több felvetésben analizált szövegvilága a nálunk megszokott közelítésben nemigen értelmezhető. A Kurt Cobain életéről és a Nirvana oeuvre-ről született nagy számú mű egyike sem tudja kikerülni azt az ellentmondást, hogy a dalszövegek leginkább emblematikusnak tekintett sorai egyszerűen nem jelentenek semmit. Ahogy az együttes zenéjéből hiányzik a nálunk oly kedvelt posztmodern felütés 21, úgy szó sincs arról a titkos összekacsintásról sem a szövegekben, amely nélkül például a mi térségünkben elképzelhetetlen az alternatív rock. [21 Mivel például a Kiscsillag Country című számában a mese a kulcsfogalom, az instrumentális utójáték Jankovics Marcell rajzfilmsorozatának, a Magyar Népmesék zenéjének első sorát idézi, a Kicsit haddban szóló szólammá alakul a Final Countdown hangszeres refrénje, és azt se feledjük el, hogy a Tankcsapda Egyszerű dalában a gitárszólam megegyezik a Polly kíséretével, ami nyílt tisztelgés Cobain emléke előtt.] Jócskán kisebbségbe szorult azon dalok száma, amelyben a cím a szövegre utal22, az pedig, hogy egy dal sorai kapcsolódnak is egymáshoz, ritka kivétel: ezen a listán voltaképpen csak az About a Girl, a Sliver, a Polly és a Heart-shaped box említhető. [22 „Nevermind” – ez a Smells Like Teen Spirit utolsó szava, ám ez a fajta felfejthetőség soha többé nem jellemző az együttesre. Cobain szintén rá nem jellemző módon először és utoljára teremt utóéletet a címnek az album launch partijára invitáló plakáton, mely 1991. szeptember 13-ára, pénteki napra esett: „Nevermind triskaidekaphobia, here’s Nirvana!” (Rá se ránts a
péntektizenhárom fóbiára, jön a Nirvana.) Narratív cím továbbá az In Uterón a Polly, a Heart-Shaped Box, a Scentless Apprentice – Süsskind Parfüm című regénye alapján -, a Frances Farmer. .., a Pennyroyal tea, és az All Apologies.] Vessünk egy pillantást a legnépszerűbb, legnirvanásabb idézetekre. Sorok szerzője személy szerint még soha nem találkozott a legnagyobb sláger címének helyes magyar fordításával, de ez nem tekinthető súlyos hibának. Ez ugyanis az az eset, ahol a close reading nyilvánvalóan boldogító hatása kifejezetten félrevezető, így kénytelenek vagyunk lemondani róla. „Fiatalos illat”, „tini hangulat a levegőben” – nagyjából így szokták visszaadni. A Smells Like Teen Spirit című grunge himnusz hiteles története a következő: Cobain szíve 1990-ben egy Tobi Vail nevű, akkor húszéves lányért dobogott, aki Olympiában lakott, és egy Bikini Kill nevű együttesben dobolt. Kathleen Hanna, az együttes egy másik tagja egy este, amíg Cobain Olympiában töltötte az éjszakát Vaillel, a fiú hálószobájában graffittit spriccelt a falra: „Kurtnek Teen Spirit szaga van”. Cobaint ez levette a lábáról, nagyon költőinek találta, nem is sejtette, hogy a Teen Spirit női dezodor, és a mondat arra utal, a lány otthagyta szagát a bőrén, azaz megjelölte őt. (Természetesen akkoriban azt sem tudta, mivel járhat, ha egy létező termék nevét használja fel egy dalcímben23.) [23 Ironikus módon a felvételek alatt ezt a számot kis híján lehagyták az albumról, Cobain ugyanis aggódott, hogy a Pixies kopírozásával vádolják majd. A recenziók ezzel szemben megkönnyebbülésére a Boston együttes More than a Feelingjéhez hasonlították.] A Nevermind eredeti borítóján Cobain szerepel zeneszerzőként és szövegíróként, 1993-ra azonban, amikor nyomtatásban is megjelent a dalok kottája, győzött benne a jóindulat, és az első tracket az együttes közös szerzeményeként tüntette fel. A … Teen Spirit egy bizonyos korszakot jelképez, a Nirvana akkori lényegét fejezi ki, így ez a verzió is megfelel a valóságnak. Többek közt ezért lehetett a Nevermind 1991 végén a leggyorsabban terjedő vírus a nyugati parton, majd cross country jelleggel. Bár Cobain így nyilatkozott az éráról: „Amikor ezeket a dalokat írtam, nemigen tudtam, mit akarok mondani velük”, sikerült olyan stílust találnia, amely visszaadja zenéje ambivalens vonzerejét: távoli, de emlékezetes, élvezhető, de elválaszthatatlan valami nagyon mély lelki fájdalomtól. A Smells Like… fő gitárszólama, kimért, finoman kiszámított eszkalációja a dallamos verzétől a nyers refrénig összességében életigenlő, miközben a
szövegben fegyverekről, tettetésről, „overunalomról” és túlzott magabiztosságról hallunk, a csúcsponton Cobain előadói képességei teljében kilencszer elüvölti magát: „Tagadás.” A refrén sorai jelentésükben tipikusan elszigeteltek egymástól, a jól bevált esetlegesség jegyében: Hello, hello, hello, how low” 24 [24 Kurt Cobain állítólag az Incestide felvételein már előre jól szórakozott azon, hogy a „sliver” szót mindenki „silvernek” fogja olvasni. Ugyanez a kissé infantilis hozzáállás érezhető az egyébként semmihez nem kapcsolódó „how low”-ban, mintha csak azért állna ott, mert a hello, a howl (üvöltés), és hah (glória) szavakra hasonlít.]
– majd Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes Itt vagyunk, szórakoztassatok Butának és fertőzőnek érzem magam Itt vagyunk, szórakoztassatok Egy mulatt Egy albínó Egy szúnyog A libidóm, igen.25 [25 Bővebben in: James Hector: The complete guide to the music of Nirvana. Omnibus press, 1998] Az In Utero utolsó száma a szintén sokat idézett All Apologies. Záró sora, amely egymás után tizenhatszor hangzik el, a talányosságnak egészen extrém példája. így hangzik: „All in all is all we are”. Még talán vissza is lehetne adni magyarul (kb. „egyikünk sem több, mint mindent egybevetve”), ez azonban természetesen kiküszöbölné az eredeti jambikus lejtést, illetve azt, hogy a páratlan, a hangsúlyos szótagokban megegyezik a magánhangzó, ami különösen erős monotóniát kölcsönöz a sornak, ily módon a verbális jelentés támogatása nélkül képes kifejezni az egyedüllét lényegét. (Akárcsak a
zenében, mondhatnánk, de nem mondjuk, utóvégre zene.) Az intertextualitás szívszorító jegyében a Sírhant művekben egy egész epizód épül erre a szintaktikus virtualitásra – pontosabban annak elhibázott változatára. A hatvanadik rész26 legfontosabb eseménye az egyik főszereplő, Nate Fisher halála. [26 Six Feet Under. Series 1-5. HBO Video DVD, 2006] Nate személyiségében éteri finomsággal lelhető fel a Nirvana jelenség egy-egy mozzanata: a pilot epizódban Seattle városából érkezik Los Angelesbe, kezdetben esze ágában sincs ottmaradni, sokáig kényszernek érzi, hogy mégis másként dönt, ettől viszont Seattle városa az idill, az aranykor szinonimája lesz. Oda csak akkor tér vissza, amikor egy baleset után kiderül, hogy agyi aneurizmája van, az Aneurysm című szám pedig az Incesticide (1992) legnevezetesebb szerzeménye. Végül, amikor éppen ebbe az aneurizmába belehal, a húga, Claire felidézi, amint Nate 1994. április 8-án27 a szobájában elsiratja Kurt Cobaint. „Túl tiszta volt erre a világra”, zokogja, aztán felkínál a testvérének egy slukkot marihuánás cigarettájából. A sorozatra jellemző kifehéredés alatt az All Apologies vége szól. S hogy miért mondom mindezt? Az epizód címe: All alone [is all we are]! Sic. Két megoldás kínálkozik. Vagy arról van szó, hogy az egyébként Oscar-díjas Alan Ball többszörösen díjazott forgatókönyvíró csapata nem ismeri a dal szövegét – erre a reális esélyt tekinthetjük mikroszkopikusnak –, vagy pedig nem volt képes legyűrni verbális viszketegségét, és kijavította azt a szintagmát, ami egy precobainiánus angol szövegkörnyezetben valóban nem megtalálható, így azonban legalább értelmet nyer. [27 Nem sajtóhiba: Cobain április 5-én ölte meg magát, ám haláláról 8-án értesült a világ, mivel ekkor találták meg a tetemet.] Kurt Cobain fanatikusnak mondható vonzódása a belsőségek, testnedvek, vegetatív termékek iránt megkerülhetetlen tényező a Nirvana szövegeiben. Ezt tükrözi mind az Incesticide28, mind az In Utero saját tervezésű borítója is. [28Saját alkotású szó, jelentése vérfertőzésgyilkosság lehetne, egyetlen betű módosításával pedig rovargyilkosság.] A vizelet, az ürülék, a genitália megjelenése a korai számokban nyilván a punk provokáció alapeleme. A Nevermind kiforrott korszakában a Drain You és a Lounge Act nedves-szennyes dühe még mindig a Nirvana frontemberét
csúnyán elhagyó Tobi Vailnek szól: Utazás csövön át És megérkezem a fertőzésedbe Megrágom neked a húst Előre-hátra tolom Szenvedélyes csókban A számból a szádba Mert tetszel nekem.29 [29 A Lounge Actben a „Még mindig érzik rajtad az illatát” visszatérő sora egyértelműen a …Teen Spirithez lábjegyzet. Novoselic elismerte, hogy a szám Vailnek szól. Cobain később így vall Tobi Vailnek egy el sosem küldött levélben: „Nem írok neked számokat, kivéve a Lounge Actet, amelyet viszont sosem játszom, kivéve, ha nincs ott a feleségem.” Saját bevallása szerint] A Mexican Seafood (Incesticide) az egyik leggazdagabb példatára az idevágó megszállottságnak: benne viszketés, gomba, hüvelyfertőzés, tetvek, bogarak, bolhák, takonyfolt a lepedőn, refrénje pedig „Csak akkor fáj, ha pisilek”. Az In Utero Milk It című számában30 az olyan sorok, mint Saját magam parazitája vagyok Nincs szükségem gazdalényre Egymásból táplálkozunk… Vagy: Jutott nekem saját vírus Becézhetem, nevet adhatok neki Teje a szarom Szarom a teje… [30 Dave Grohl személyes kedvence. (Q, April 2004, p. 97)] A szerelem mint fertőzés gondolatát érzékelteti, hogy a végül kimaradt Moist Vagina (Nedves hüvely) című számot ne is említsük31. [31 Korábbi címötletek: És Akkor Leszopta De Úgy Mint Előtte Még Soha Senki, illetve Agyvelő a Falon]
Ám a nyers kamasztempó hirtelen túllép önmagán, amint a fluidum-mánia misztikus felhangot kap a Nirvana talán egyetlen egyértelműen konnotatív dalában, az In Utero csúcspontjában – a Heart-Shaped Boxban. Az In Utero eredetileg a nagy visszatérés lett volna, az ellen-Teen Spirit, a punk gyökerek újrafelfedezése. A tizenhárom hónap alatt bárminemű marketing nélkül milliós példányszámot elérő Nevermind után egyfelől „kereskedelmi öngyilkosságként” tartották számon, másfelől üdvözölték a törekvést (és az új producert, Steve Albinit), az album maga pedig számtalan nagyon ronda és számtalan nagyon szép zenei pillanat különösebb konfliktus nélküli életközössége. Cobain következetesen ódzkodott attól, hogy a magánéletét beszivárogtassa a dalszövegeibe, a Heart-Shaped Box ritka kivétel. Courtney és Kurt tucatnyi szív alakú dobozt adott egymásnak ajándékba, a legelsőről – amellyel Love néhány napos ismeretség után lepte meg Cobaint – készült fotó a szám kislemez kiadásának borítóján látható. Ráadásul a Nirvanára egyáltalán nem jellemző módon komplex egységgel van dolgunk: a cím összegez, a sorok egymásra épülnek, már-már történetet mesélnek el. Az alaphelyzet szerint Kurt, a gyenge kis Halak férfi üldögél erős asszonya árnyékában, aki nagyvonalúan „felbecsülhetetlenül értékes tanáccsal” látta el. Ennek dacára a szöveg így kezdődik:
[A nő] úgy bámul engem, mint egy Halak Amikor gyenge vagyok Négy teljes hétig voltam bezárva Szív alakú dobozodba. A szív alakú doboz ekkor elszakad tárgyszerűségétől, és egyetlen ismert tulajdonságát – hogy szív alakú – megtartva a női nemi szerv metaforájává válik: Magába szippantott mágneses kátrányrés-csapdád. Nincs ehhez foghatóan poétikus erotikus vallomás a rockzene történetében. Annál is inkább, mert Kurt már emlegetett vegetatív fanatizmusa hirtelen tétet nyer: Bárcsak felfalhatnám a rákodat, amikor majd belefeketülsz.
A szerelem mint misztikus evés régről ismert gondolat, itt azonban a szeretett lény halálos ítéletét semmisítené meg a szerelmi önfeláldozássá nemesedett szexuális vágy. Ez a feltétel nélküli megnyílás és odaadás a valódi szív alakúság, ez az az ajándék, amellyel a dal túlmutat önmagán. Később további mélységek tárulnak fel az immár eszmei dobozban: Húsevő orchideák nem bocsátanak meg senkinek Angyalhajjal és csecsemő lélegzettel vágtam meg magam Fenséged elszakadt szűzhártyája engem hátrahagytak Dobd le köldökzsinór-akasztófaköteledet, hadd másszak vissza. A refrén ehhez képest kijózanítóan egyszerű: Hé! Várj! Új panaszom van! A rejtélyes gyomorbántalmaknak kiemelkedő szerep jutott Cobain életében: ez volt a hivatalos ideológiája arra, hogy heroinon él, az ebből adódó elviselhetetlen fájdalom volt az egyik ürügy arra is, hogy huszonhét évesen főbe lője magát. Az akasztófakötél-köldökzsinór arra utal, hogy állítólag akarata ellenére született meg. A Nirvana esetében így és csak így kerül át az irónia a reális életből a szövegvilágba, a Cobain utolsó interjújában elhangzott mondatban pedig a rock and rollt nyugodtan behelyettesíthetnénk az élet szóval. Tegyünk hát végezetül egymás mellé néhány állítást a Nirvana-specifikus életirónia jegyében. A grunge kifejezés eredetileg a kilencvenes évek rockzenéjét jelentette, így különböztették meg a nyolcvanas évektől. Egyes álláspontok szerint a grunge hanyatlása 1994. április 5-én kezdődött el. Az élő Kurt Cobaint számos alkalommal fényképezték le „A grunge halott” feliratú trikóban. A Stay Away című szám utolsó sora „God is gay.” A Sliver egy kisfiú történetét meséli el, akit a szülei a nagyszülőknek passzolnak le, a refrén – „Nagyi, vigyél haza” – negyvenháromszor hangzik el egymás után. A Nirvana együttes első albumán a következő dalszövegrészlet lelhető fel: Big Cheese Make me Message What is it?
Aneurizma – Kurt Cobain fekszik a földön a melegházban egy áprilisi délután, és Franz Kafka Levél Apámhoz, illetve Radnóti Miklós Levél a hitveshez című munkáit olvasgatja. Sajnos valamelyiket fejjel lefelé. –
„Élni az istennek tett szívesség” Kertész Imre „Ásványvizes palackot ha megtöltesz vízzel, mert nincs benne ásványvíz, az is éppen olyan jó súlyzó.” Rubint Réka „Drága Apám.” Franz Kafka 0. Legdrágább Apám: igen. (A 2x2 józansága hull rám) 1. A minap egyszer megkérdezted… nem, nem kérdeztél meg semmit. Ha jól számolom, nyolc éve már. Nyolc éve annak is, hogy én sem élek ezzel az emberi kommunikációban különösebb indoklást aligha igénylő szokással: nem kérdezek tőled semmit. Korábban talán faggattalak, érdeklődtem, kíváncsiskodtam, de ezért aztán bőségesen meg is fizettem. Igaz, harmincnyolc év alatt (Nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám) egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy könnyedén nekem szegeztél volna egy semmitmondó „Hogy vagy?”-ot, a példa tehát előttem állt, de azért elmúlt és most már belevésődött a múltba tizenkét év, amikor Te meg én, apám, rendszeresen szót váltottunk. Érettségi előtt álltam, amikor, azóta sem
belátható okból, egyik napról a másikra úgy döntöttél, erre kapsz rá, beszélgetni fogunk. Találkozásaink alkalmával teljes fesztelenséget élveztem, és jellemzően meg is szabadultam attól, ami a szívemet nyomta. Meglehet, ezek a problémák számodra sosem jelentettek többet egy bakfis vagy egy fiatal nő szentimentális fontoskodásánál, például, hogy egy Péter nevű nem hív vissza, hogy valaki, akit te is ismertél, titokban sörözni jár az ex-barátnőjével, nekem pedig Gyurit hazudik, hogy mi lesz velem, ha nem vesznek fel az egyetemre, illetve később mi lesz velem a francia tanszékkel tett értelmetlen és kifejezetten bánatos hadakozásom különböző gyerekes manőverei kapcsán. Te ilyenkor, ma már elképzelhetetlen módon, valódi figyelmeddel ajándékoztál meg. Ez azonban nagyon régen történt, és mert előtte elérhetetlen voltál számomra, (Vad férfiak fegyvert s hatalmat érő) és most is az vagy, e tizenkét évre példás módon igaz a népmesei fordulat: köd előtte, köd utána. Jelenléted valóságossága számomra nem kevésbé megközelíthetetlen, mint amennyire távoli Dél-Amerika bármely szívszorítóan túlsúlyos és sírós kedvű asszonya számára a falu szentje. Nem állsz már velem szóba, vagy ha igen, kevés benne a köszönet: érezteted, hogy a terhedre vagyok, de ha nyitottnak mutatkozom arra, hogy szembesüljek ingerültséged okával, csak még mogorvábbá válsz, tagadsz és kerekperec hárítasz. Állítólag ez a kettős kötés. Metakommunikációban teljes és megvető elutasítás, verbálisan látszat-támogatás, mely csupán azon az elkényeztetett mozdulaton fut zátonyra, amellyel, azt kevesellvén, jószándékod eltolom magamtól. Bármelyikkel tudnék mit kezdeni, (S a folytonos veszélyben, bajban élő) így azonban meg vagyok fosztva mindkettőtől, s ez a nélkülözés, még ha épp láthatatlan természeténél fogva irritált ignoranciádra tarthat is számot, csak természetes kafkai bűntudatomat növeli. 2. Ma már mosolygásra késztet a naivitás, (Ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg) amellyel a veszteséghez, beszélgetéseink nélkülözése, hiány és űr felszíni jeleihez viszonyultam. Azt hittem, probléma ez is, mint megannyi, rákérdeztem az okára. Éppen rá, éppen nálad. Nem kaptam sem egyenes, sem egyben fogyasztható választ. Olyan részleteket fedtél fel, amelyek az egyre elkeseredettebb kíváncsiság egyre újabb lángjait szították fel, csökkenő eséllyel – nemcsak a valódi, a kielégítő feleletre, hanem arra is, hogy a folyamatot tépázatlan méltósággal megússzam, jóllehet erről a folyamatról
sejtelmem sem volt, amikor engedtem egy számomra hétköznapi impulzusnak. Több alkalommal fizettél ki egy-egy aprósággal, amelyből a helyzet érzelmi és indulati töltetéről jeges elszántsággal elfeledkezve összeilleszthetek a magam számára valamit, amivel, most már teljesen világos, be kell érnem. Kettős kötés volt ez is: ha azt mondtad volna, nem akarod feltárni előttem e változás lényegét, az az emberi érintkezés egy számomra világos szekcióját teszi még világosabbá. Ha megosztod velem, hogyan és mikor sikerült tetszésedet, társalgási kedvedet elvesztenem, az a számomra lehető legragyogóbb változat – cseppet sem csoda, hogy nem lehetett benne részem. (Majd át magam, de mégis visszatérek) Olyan ez, mint ha valaki az akasztásra vár. Ha valóban felakasztják, akkor meghal, és mindennek vége. Ha azonban végig kell élnie az akasztás minden előkészületét, s csak akkor értesül a kegyelemről, amikor a hurok már az arca előtt leng, egész életében megszenvedheti a dolgot. A szomorúság, amely ennek eredményeképp sokáig napról napra nőtt bennem, oly aprókat szúró, oly hiányos szövetű, oly bizonytalan, hogy én is azt hiszem: teljesen ártatlan vagy elidegenülésünkben. De épp ily teljesen ártatlan vagyok én is. Végül korántsem álltak össze a részletek. Egyéni módszeredhez folyamodtál: ahelyett, hogy elmondtad volna a véleményed, harsányan, ám egyfajta lehengerlő magabiztossággal kapcsolódtál bele egy társalgásba a kellős közepén. Ilyet gyakran és ügyesen csinálsz, az ember sokszor csak évekkel később ébred rá, hogy szó sincs bármiféle beszélgetésről – csak Te beszélgetsz, apám –, folytatásról pedig – ami annak tetszik, nem más, mint a kezdő hang – különösen nem. Így hallgathattam végig, amint olyasmit mondasz – „Én még ilyen arrogáns nővel nem találkoztam” – szerinted rólam – „Csak tudnám, honnan ez a duma” – egy idegennek – „Beházasodott a magyar uralkodó osztályba, és ettől felvett egy stílust” –, amit – „Aztán majd megint előáll a követeléseivel, mint annál a szegény dagadtnál, aki le akarta fordítani a regényét angolra” –, úgy fest, végül nem voltam képes elfelejteni. Azokból a történetekből, amelyek állításaidat igazolni céloztak, a következőt hüvelyezhettem ki: egy ízben nem megfelelő helyen állítottam le az autót a Nyírő udvarán – „Azt hiszi, amióta része a magyar uralkodó osztálynak, neki mindent szabad” –, egy-egy sokadszorra ismételt jópofaságodon nem tudtam nevetni – „Te!, a Mariann kurva volt Belgiumban, írd meg az életét, tied a könyv, Marianné a pénz, na?” –, illetve egy követ fújok a rendszerváltás gengsztereivel – „Nem igaz, hogy feláll a járdára a burzsuj mocskos hétpróbás gazember, lámpavasra mindet, rohadt magyar uralkodó osztály, mind!”. Járatlanságomnak, melyre nincs mentség, és
jóhiszeműségemnek, mely bizonyára nem hat meg, köszönhetően kezdetben megosztottam veled egy ötletemet: kérlek, apám, mielőtt eldöntöd, mi tetteim precíz indítéka, adj egy esélyt annak, hogy mindent Te sem szúrhatsz ki elsőre. Némi bátorításra, baráti szóra lett volna szükségem, arra, hogy kissé utat nyiss nekem, ehelyett Te elálltad utamat, persze jó szándékkal […] de mindebből semmi sem tartozott az én jövőmhöz. Hogy egyszerű szórakozottságból vétek el egy parkolóhelyet, hogy létezik az a depresszió, amelyben a legjobb vicc sem elég jó tizedszerre, hogy nem az újgazdagokat védem, hanem őszintén meghökkent a halálbüntetés fejedben keleti kényelemmel terpeszkedő gondolata, mert többet néztem ki belőled, apám. Ma már látom, meddő vágy volt, hogy szavazz nekem bizalmat (Ha kell, zuhanó lángok közt varázslom) mielőtt ítélkezel, a döbbenet terhét viszonylag hamar leráztam. Utóvégre eléggé következetesen adod tudtára a világnak: ahhoz, hogy ítéletet hozz embertársaid felett, nem szükséges hozzájuk fordulnod, (S országok útjait; bíbor parázson) neked nem kellenek kérdések, nem kell második pillantás, az eljárás maga válik lassanként ítéletté. 3. Végül is nem kevesebbet hányok a szemedre, apám, mint hogy rátelepszel az életemre. Kezdetben maró hiányoddal, majd csekélyváltoztatással személyemre szabott zsarnokságoddal, végül, és a legvalószínűbb, hogy ez már így marad, amíg élünk, jelen nem léteddel ismét. Rendes körülmények között nincs ebben semmi különös, az ember, mondhatni, ilyesféle célból tartja a szüleit. Természetesen nem mondom azt, hogy csupán a Te hatásodra lettem azzá, ami vagyok. Igen könnyen meglehet, hogy még ha teljesen a Te befolyásodtól menten növök is fel, akkor sem váltam volna szíved szerint való emberré. Annál is kevésbé, mert ha észre is vettem az öröm vagy a megkönnyebbülés jeleit a viselkedésedben, annak mindig csak nem kívánt tanúja lehettem. Mintha azon kapnám magam, hogy egész csoportra leskelődöm fürdés közben, jóllehet én sokkal kevésbé vágyom erre, mint ők. Egész életedben egyfajta okos keserűséget árasztottál magadból, mely még csak ellenedre sem volt. Ennek börtönéről persze akár minden nap elfeledkezhettél az érzékeid tobzódásában, abban a felfokozott állapotban, amelyben a keserűség, jóllehet oldódni nem képes, durva és nagy erejű ütésben részesül – ő, hogy úgy mondjam, félre is állt, és kivárta az idejét: sosem kellett sokáig várnia. De létezik valami a világon, tagadod, ellököd, üldözöd, (Megjártam érted én a lélek hosszát)
én pedig lubickolok benne. Nem kérsz abból, hogy napjaidat ezerféle érzelem fűszerezze. Jeleit rossz ízű gyanakvással fogadod, megtestesülésében nem hiszel. És mégis, mindezt figyelembe véve, minderre építve valahányszor vetsz egy pillantást az életemre, azt látod, boldog vagyok. Ennyit el is tudsz fogadni. A többi – mert így is fordíthatjuk ellenállásod –, a mindenperces tűzijáték a sírás, a toporzékolás, a meghatódás, a csökönyösség, a féltékenység, a viháncolás, az elfogódottság, a szárnyalás, a kétségbeesés, az öröm, a bosszúvágy, az önfeláldozás, a kicsinyesség, az alkotás, a méreg, a kajánság, a szadizmus, a melankólia, a mámor, a rajongás, az összeomlás, a gyerekesség, a nélkülözés, a megrendülés, az undor, a megalázottság, az adakozókedv, az emelkedettség, a büszkeség, a szigor, a bátorság, a nagyképűség szikráiból valóban nem tartozik rád. De a derű, apám!, a szerenitás, melyhez tompa tehetségtelenségem fájóbban emlékeztet Rád minden fényképnél, tapasztalat híján is ugyanúgy örökké hiányozni fog nekem, ahogy Te hiányoztál életem első tizennyolc évében. Nincs mit tenni, ezt hagyod nekem örökül. Szívesen kérném a segítséged, hadd kötődjem ezért valamivel kevésbé hozzád, legalább hóesésben, legalább Firenzében, legalább vasárnap (Fölmértem s mégis eltalálok hozzád) ne, (S fogoly vagyok. Mindent, amit remélek) végül maradok a bevált gyakorlatnál, lemondok erről is, nem fogom szem elől téveszteni, hogyan a legjobb neked. Égben köttetett frigy egyébiránt létezik. Azt embernek hatalma felbontani nem adatott. Aztán persze hozzászoktam, hogy ezeken az utakon olyasmit is keressek, amihez saját véleményem szerint sem volt semmi jogom. Ez újra csak a bűntudatomat növelte. 4. Persze lehet, hogy vidámabb voltál, amíg nem csalódtál. Nagymamának volt erről egy története. Ő ugyan azért mesélte, hogy fogalmat nyerjek sosem látott, mert soha nagyapai funkcióba nem lépő Nagyapám vadállati kegyetlenségéről. E történet szerint Gábor – nevezzük Gábornak, nagyon régen halt meg, korban már én is két évvel túlhaladtam őt, ami unokái alapállásomat még nehezebbé teszi az előbb felsoroltaknál, ha ez egyáltalán lehetséges –, Gábor tehát délutáni pihenőjét töltötte a kanapén, ezt a kanapét még magam is j ól ismertem, három- vagy négyéves lehettél, amikor egy, a háborús idők faragta kis facsirkével odaléptél hozzá, és arra kérted, játsszon veled. Nem vetted figyelembe, hogy nincs ébren, itt szúrom közbe Nagymama második célját: egyben szemléltetni, milyen mély, szinte öntudatlan álomba
képes merülni a Skorpió jegyű ember. Mivel választ nem kaptál, fejbe vágtad a csirkével. Ő kinyitotta a szemét, és gondolkodás nélkül, még szinte mozdultában, ahogy felült, ám elveit meg nem tagadva, így a félálom amúgy is nehezen tartható mentségét azonnal elvetve kékre-zöldre vert téged abban a kantáros nadrágodban, amelyet több fénykép is megörökít. Lényedet figyelembe véve (Zuhanni vágytak. Ellenükre élek) ez a történet leginkább nem is tudom hamarjában, mit nem igazol: kamaszkorod savanyúságát, a Biblia iránti fanatikus rajongásodat, látványos ötvenhatos ügyködésedet tizenhat évesen, melyet jószerivel mártíromságba oldott, hogy csak harmadszorra vettek fel az egyetemre, amilyen vérmes ügyetlenséggel hajtottad a nőket kezdetben, első, őszintén lehetetlen házasságodat, és majd még kettőt, ahhoz hasonlóan abszurd indokkal, „Ők akarták”, a hét vicsorgó, tikkadt, esősóvár év után robbanó felhőszakadást, amikor egyik napról a másikra feltaláltad a vadászmódszert, az életviteledet, az ezerkilencszázhetven nyarától húsz éven át szinte szakadatlan, és ezt értsd úgy, hogy alvás, táplálkozás, munka, utazás, tisztálkodás és szóbeli kommunikáció igénye vagy felesleges jelenléte által meg nem szakított orgiát, ezt alaposan körvonalazod, ha teheted, apám, Te sosem szégyellted, hogy megismerted a nagynénédet többször is, és toporzékolva titkoltad, hogy megismerted Sz.-t, akit én mutattam be neked, azt, ahogy a rendszerváltással a politika az utolsó, a kegyelem előtaggal sajnos nem illethető csapást mérte az idegrendszeredre, és azt is, ahogy Nagymama halála után végérvényesen kivonultál a világból. Mondhatnád, megvan hozzá az útleveled: neked már akkor egy durván faragott, kopogós gyerekjáték segítségével mutatott rá az élet a szeretetlenségre, amikor még azt sem tudtad kiejteni, mit sütsz, kis szűcs. 5. Minden várható, kiszámítható vagy érthető részlet ellenére (De elborult s a bombák fönt a gépben) számomra ez a legnagyobb változás abban, hogy ez a nefelejcstekintetű asszony (Szemed kékjét csodáltam épp az égen) nincs már. Világossá vált előttem, hogy egész életemben féltem tőled, és ez a félelem olyan hatalmas, hogy arra sincs szüksége, átjárjon és lebénítson. Félek akkor is, ha nem érzem, félek akkor is, ha dacolok vele, félek, ha beszélek, félek, ha részint épp Tőled féltemben hallgatok, részint meg azért, mert e félelmet sokkal több körülmény indokolja, semhogy élőszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám. S ha most
írásban próbálok válaszolni Neked, még ez is túlontúl hiányos lesz, mivel félelmem s mindaz, ami belőle következik, az írásban is gátol ha rólad van szó, és mert az anyag nagysága jóval túlnő emlékezetemen és értelmemen. Semmi szín alatt nem reménykedem abban, felméred netán, mindez milyen mértékben gyötör és zaklat fel engem. Önértékelésem sokkal jobban függött tőled, mint bármi mástól, például a külső sikertől. Megszégyenítő véglegességgel hagytak el minket, Téged és engem, a közös témák, mi már nem fogjuk megtudni, valóság vagy legenda a vér szava. Soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen mértékben közönyös maradt volna az iránt, (Bombázórajok húznak el felettem) a kétségbeesés mely bugyrába képes taszítani maga körül bárkit apró gesztusaival, tét nélküli és eredménytelen kirohanásaival, száz olyan karakterisztikummal, amelyről ő, különösebb nyereség híján, egyébként akkor is könnyű szerrel mondhatna le, ha, ami abszurdabb egy háborús játéknál, apám, esetleg még mindig ne volna tisztában pusztító hatásával. Nekem Te nem voltál furcsaság, én nem választhattam, mindent el kellett fogadnom. Számtalan esetben hallottam, amint élesen, hirtelen, hogy magad is felugrasz ültödben, rádörrensz valakire, aki mindenre számít, csak erre nem, „Elmebetegeknek való zene megy!”, megríkatod, „Helyben vagyunk, csak így tovább, ez az igazi”, már-már büchneri unalommal reagálsz a könnyeire, a tényt pedig, hogy sírásával kibillentett előzetes terveidből, kikéred magadnak, ám kiváló neveltetésed kapcsán visszafogott bosszúsággá ferdíted, és a magad részéről ezzel az előzékeny gesztussal őt a továbbiakban az adósodnak tekinted. A te nézeted helyes volt, minden egyéb bolond, fellengző, mesüge, abnormális. És közben akkora volt az önbizalmad, hogy még a következetlenséggel sem kellett törődnöd, mégis mindig igazad volt. Nem is az tipor el ebben, apám, (Csodákban hittem, s napjuk elfeledtem) hogy aki szólni szeretne hozzád, úgy jár, mint az epizodista a vezető színész mellett, mert emez a szájába adott sorok híján is szétjátssza, szétmimizálja annak monológját, és a közönség képtelen bárhová nézni kívüle – ezen az ember jobb napjain túlteszi magát. Az sem ráz már meg, hogy képtelen vagyok befejezni a mondataimat, beszélhetek bármiről, a szavamba vágsz. Félre ne érts, apám senkit nem ismerek, aki hozzád hasonlóan évről évre első lapozásra kívülről tudná a statisztikai zsebkönyvet, csorbítatlan biztonsággal idézné évtizedekre visszamenőleg, téged történelmi fordulattal, dátummal, uralkodó évszámával lehetetlenség megfogni, noha még csak nem is bölcsészkarra jártál, mindenre emlékszel, amit valaha olvastál, még akkor is, ha olvasási módszered éppen az adott mű értékeit kerüli ki és teszi feleslegessé, úgy is beéred egy-két gondolattal ízelítőül, kiszívod a szerző
nézetei velejét, mintát veszel egyéni módszereiről. Cselekmény, ábrázolás, mondatművészet, stiláris gyönyörűség véleményed szerint amúgy sem tartozik az élet ajándékai közé, számodra háromszáz oldal aligha több háromnál. Hírhedett memóriád azonban mintha cserbenhagyna azokon a pontokon, ahol, mondjuk így, jellemed szilárdsága átmenetileg épp nem fellelhető. Nem emlékszel arra, hogy pénzt ajánlottál nekem tizenkilenc évvel ezelőtt, ha segítek elérni akkori célodat, név szerint idősebb nőket és fiatal férfiakat egymással megismertetni, belőlük bridzs társaságot szervezni. Nem emlékszel arra, hogy Sz., akivel barátságomnak név szerint a veled való titkos viszony (A csókjainkról élesebb az emlék) (S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?) (Csak messze vagy! Túl három vad határon) (Tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom) (S az éber lét útjára visszahullva) (A hitvesem leszel, – remélem újra) (S hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer) (Féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?) vetett véget, mert meggyőzted, csak ártana neki, ha ugyanúgy fülembe zokogná a jó hírt, ahogyan fülembe zokogta közhelyes bánatát, magányról pityergett, várakozásról, szeretetről, „Én annyira mélyen tudnék érezni”, hüppögte, de közben fehéren remegő ujjal a homlokára mutatott, ahol láthatatlan gyűlöletbetűkkel lángolt a parancs, azonnal vigyek oda valakit, aki megszabadítja a szüzességétől –, hát igen, apám, húszéves volt, és hiába nagymellű, amíg be nem99999999^ lépett egy frissen szerveződött bridzstársaságba, búja nem enyhült, ám áldásos közbenjárásodra szegényke egyszer csak érthetetlen és egyenlőtlen – mert felvilágosulatlan és nem önként vállalt – vetélkedésbe kezdett velem, amelynek okát nem is sejtvén igazán ellenségessé váltam, szerelmi teljesítményét egy ízben tehát, már-már a mozgásképtelenségig alkoholos befolyás alatt minősítetted előttem, jóllehet nem faggattalak a tapasztalataidról, (Kamaszkorom kútjába visszahullva) Sz. iszonyatos nőstény, ezt tudhattam meg. Nem emlékszel arra, hogy a felesben vett lakásból kitiltottál, hogy ellentmondást nem tűrő hangon kijelentetted, az abból származó jövedelmet megtartod magadnak, ellenben a vérségi kapcsolatra tekintettel hozzájárulsz, adózhatok helyetted. Lásd, apám, csak magamra vethetek, kis híján belementem, ám végül életed asszonya, név szerint Nagymama, megmentett az ötlettől. Szeretném előre leszögezni, kizárólag azért világítok rá arra az egyéni módszerre, amellyel a félelem és bűntudat idegőrlő hatásával szemben bennem kialakuló fájdalomhoz viszonyulni volt érkezésed, hogy újfent egészen világossá tegyem ártatlanságod, noha teljesen bizonyos vagyok abban, Téged nem kell felmenteni, erre neked semmi szükséged. Nem, apám, erre nekem van szükségem. Valahányszor megragadta szívem a jól ismert vasmarok,
(Valóság voltál, lom lettél újra) valahányszor belém gázoltál, valahányszor rám üvöltötték és én összeomlottam, elintéztél egy rád jellemző tömör, vad, bármely más, általam ismert emberi kommunikációban csonkának mondható, felhorkanva odavetett kiszólással. Tekints el, kérlek, attól, hogy idézzem – az ember teljesen védtelen volt Veled szemben. Szavaid lényegét elegendő összefoglalnom abban, hogy lelki fájdalom nem létezik, illetve ha létezik is, Téged ez nem köt le, nem mellesleg engem egészen biztosan nem gyötörhet ilyesmi, nekem ugyanis csak kitalált, elképzelt lelkem van – és mindezt a harag és a teljes elítélés ijesztően rekedt mellékzöngéjével, amelytől ma csak azért remegek kevésbé, mint gyermekkoromban, mert most részint a mindkettőnk tehetetlenségébe való bepillantás váltotta fel a gyermek kizárólagos bűntudatát. Művésznek gondolja magát a kicsike, éreztetted gúnyosan, úgy tesz, mintha az érzelmei irányítanák. De ilyen volt az egész nevelésed, azt hiszem, van tehetséged a neveléshez, egy magadfajta embernek használhattál volna ezzel a neveléssel: megértette volna, hogy amit mondsz, ésszerű, nem törődött volna tovább semmivel, s nyugodtan végezte volna, útmutatásod szerint, a dolgát. Nyilvánvalóan ennek köszönhető, hogy amikor Nagymama meghalt, magadhoz vettél valakit, akiből nézeteid szerint és talán – ha lehetséges még ez a kifejezés bármivel kapcsolatban, ami az életedben jelenvaló – örömödre, embert faragsz. Kirángattad a delírium tremens rút mindennapjaiból, eladtad helyette a lakását, hogy hozzád költözzön, s így biztosan ne igyon többet: jól látható tehát, még a függetlenségedet is feláldoztad, s ha ezt időnként a szemére is veted, biztos vagyok benne, az áldozat súlya rároskad annyira, hogy tudatában legyen, mindent neked köszönhet. Ne is kíséreljük meg elképzelni, micsoda feladat lehet e grandezzát elviselni. Talán innen, hogy ahányszor életemben láttam ezt az embert, csak boldogtalanság áradt belőle, illetve egyfajta választott rövidlátás e boldogtalanság még számomra is ijesztően szembeszökő indái iránt. Ha nem ismerném a körülményeket, kertelés nélkül azt mondanám, mindez gorombaságban, alamusziságban, és a győzelméhez elegendő intelligenciában nem részesült bajnok szeméből áradó fölényeskedésben nyilvánult meg. És ebben is benne volt a Te rejtélyes ártatlanságod. 6. Egy ízben azonban hármasban beszélgettünk ezzel az emberrel, Te meg én, és közvetve neki köszönhetem, hogy szívemről példátlanul nagy kő gördült le. Nyomasztó súlyát nem is annyira egy bizonyos eseménynek, semmint a saját gyarlóságomnak köszönhettem. Meglehetősen régen történt köztünk, közted
és köztem, valami, amit megbeszélnünk már akkor sem lehetett, jóllehet az idők különösebb kommunikációs képtelenséget még nem indokoltak, (Belülről lebbensz, így vetít az elme) így hát, ha folytatni akartam veled bármit, egyetlen választásom volt, hogy a szőnyeg alá söpörjek mindent, ami az incidenssel összefügg, és mivel az ilyesmi ellen zúgolódom, és ügyesnek sem mondhatnám magam benne, meghasonlásba sodort. Abban a hármas beszélgetésben, amelyre most utalok, váratlan módon e behegedt, ám attól még nagyon is valóságos sebre kaptam gyógyírt. Te szokásodhoz híven minden átmenet, bevezetés vagy előzetes figyelmeztetés nélkül felemlegetted az inkriminált alkalmat. Sosem fogom megtudni, ilyenkor mi vezérel Téged, még a legvalószínűbbnek az asszociatív rokonítás tűnik, valamiről eszedbe jut egy pillanat ezerkilencszáznegyvenkettő januárja – felteszem, egyéves korodnál korábbra nem tekinthetsz vissza – és az adott jelen terében cikkanó pillanatok miriádja közt, és azonnal kimondod, mire ragadtat az emlék, méghozzá, mint a széles körben elterjedt pesti viccben, kapaszkodó nélkül: aki ott van, ott van. Más mozzanatokból azonban olykor arra lehet következtetni, jó ideje foglalkoztat egy-egy részlet felülvizsgálata, és mert a türelem nem kenyered, felbukkanó kapcsolódást – név szerint alkalmat – Te ugyan ki nem vársz. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha lépteimből felpillantván futóverseny kellős közepén találnám magam az Erzsébet-hídon: döntésemről szó sem lehet, nem tudok olyan sebesen kapcsolódni, hogy az ne az események második hulláma legyen, úgyszólván eleve, és még a legjobb esetben. Azt hallom tehát, mint mondani szokás, egyszer csak, hogy ennek a személynek azt meséled, a lakásavatómon kis híján összejöttél T. barátnőmmel. Mint megfogalmaztad, „osztott rendesen”, s bár különösebben nem érintett meg, csinos volt, fiatal, okod nem volt az undorodásra, így hát elindultál felé. Azt nem említetted, hogy azokban a távoli napokban az élet jószerivel folyamatos ivásra kényszerített: a nyár végén Sz. testvére a menyasszonyával együtt életét vesztette egy autóbusz szerencsétlenségben. Éppen annyi idős volt, mint ahány évesen Sz. sosem ismert nagybátyja halt meg, akit pedig az oroszok lőttek le ötvenhatban. Sz. édesapja sorsában mindez egy antik sorstragédia koronáját tette fel egy, a nácik által kiszabott árvaságra. Hatévesen a szülei, ifjúkorában a testvére, érett felnőttségére a fia – s neked véged volt, lopva mertél, mint mesélted, egy keresztre már felnézni, ha orvul templom vágódott eléd az utcán, a reggellel beköszöntő új nap csak új meg új üvegeket, poharakat jelenthetett számodra, (Most bujdokolsz a tájban és szememre) gyanúsan foltos söralátétek alá bekukkantván, csatornarácsok közt,
hajléktalanok bokrok tövén hagyott kupacaiban kutattad a Gondviselést, kóvályogva firtattad, ki kavarja itt a lapokat, miféle képtelen világok átjárásában nyomtak le a bridzs-asztalhoz a válladnál fogva. Ezt hordoztad hát magadban, apám, abban a buliban, amikor a karomat, majd a mellemet kezdted simogatni a sötétben, mert barátnőmről, a pimasz, kevély, harapósan életvidám és rettentően jó alakú T.-ről akkor, ott szó sem esett, bár szerencsére legalább a lakásban jelen volt: a hazugság köznapi formája Téged mindig hidegen hagyott. Engem újfent paralizált a rettegés, mely egészen banálisan kezdett kúszni a szívem irányába, túlzás nélkül mondhatom, alig kaptam levegőt a saját pocsék rutinomtól: elébe menni, kiemelni, megmenteni – csak ez dübörgött a halántékomban. E konkrét alkalmat illetően tehát ahelyett, hogy visszakézből lecsördítettem volna neked, apám, egy akkorát, hogy állkapcsod szivárványos ívben landol a muskátlik közt a Hegedűsék kisbalkonján, óvni kezd-telek, és közbeléptem. Halld meg, kérlek, korántsem magamat védtem. Arra nekem háromszáz év családi mintája szerint nem jár engedély, bár az elsőnek a sorozatból (S kihez vakon, némán is eltalálnék) jó mentséget szolgáltatott egy bizonyos szabadságharc némely ötlete: ő még példás, hazáját szerető fészekhagyó – a gyerekektől, a felelősségtől jóval később, úgy a Te dédapád táján kezdett menekülni ez az én nagyszerű vezetéknevem. Így hát, amikor a számhoz közeledtél levegő után kapkodva, és medencémnek nyomakodva oly módon, amilyenre jelenleg semmi kedvem újdon kifejezést találni, azt kérdeztem, már-már reménykedve: „Normális vagy?” Közbevetőleg azonban állandóan csak arra kérlek, ne feledd: soha, még álmomban sem hiszem, hogy Te ebben hibás volnál. Felpattantál, már amennyire ezt az elfogyasztott szeszmennyiség lehetővé tette, és tántorogva elhagytad a terepet. Noha remegésemben oly tanácstalan voltam, mintha azon melegében egy tizenhatodik századi török rabszolgapiacon találtam volna magam, a személyeddel, őskori fölényeddel leverően analóg átmenetnélküliségben, utánad mentem, míg még égett kint a villany. A lépcsőházban papának szólítottalak, és biztosítottalak arról, amivel tisztában voltál, és amivel épp mit kezdeni nem kerekedett kedved. Kezet csókoltál nekem, és rejtélyes módon, foltos poháralátétek Gondviselése, lejutottál a kapuhoz. Hónapokon át nem voltam képes keresni a társaságod. Hónapokon át nem talált rám olyan perc, olyan érzés, és olyan emlék sem, amely lehetővé tette volna, hogy ne bármikor egy kád meztelen csigát válasszak ahelyett, hogy felemeljem a kagylót. Félre ne érts: nem a kísérleted riasztott. Sokkal inkább az, hogy nem sejtettem, miként viszonyuljak a történtekhez. A közhelyes
irtózásnál jóval árnyaltabbat éreztem, de attól még teljes egészében felderítetlent. Csak egy valamiben lehettem biztos: a Te segítségedre ebben nem számíthatok. Maradt tehát az elfojtás, melynek, mint említettem, nem lennék mestere. Nem beszéltem róla senkinek, s így még mélyebb hatással voltál rám, annyira, hogy ez jóformán nem is laposodott soha megszokássá. Csakhogy, mint arra riadni lehettem szerencsés egy ismeretlen ember társaságában, a hozzá intézett szavakból kezdetben csak tétován leszűrve, hiába hallgattam róla, értelmetlenül irtóztam, botor befelé fordulásom vakított el, semmi annál szörnyebb! Keveset mondok azzal, féktelenül ujjongtam magamban az említett hármas beszélgetést követően. Félhomályos, olcsó étterem, pecsétes terítő, hirtelen megszűnő éhség. Ok nélkül szőnyeg, ok nélkül söpörtem, ok nélkül meztelen. Összetévesztettél hát, könnyebbülhettem meg egyszer csak, minden átmenet nélkül, futók közt eleve második hullámban, összetévesztettél, azt hitted, T. karja, T. ágyéka, T. melle, T. szája, áldassák a ráförmedés intézménye, örök hála lépcsőház, halleluja tántorog! Néhány nappal később jutott eszembe, hogy ott, a sötétben, azt suttogtad a fülembe, „Az a baj, hogy olyan okos vagy”. Meg a keresztnevemet.
7. Számodra valószínűleg elképzelhetetlen, de jelentőséggel biztosan nem bír, hogy éveken át komolyan hiányzott a testvérem. Pedig, és nem későn, kaptam öcsöt is, húgot is – Te sosem mulasztod el megjegyezni, ezek a gyerekek nekem csak féltestvéreim. Részint ebből is látszik, azt a kisebbik, szintén nem édes testvért, akivel a Te oldaladon és egy sosem láttam nő által ajándékozott volna meg az élet, semmisnek tekintetted. Semmisnek a saját életében, semmisnek az anyjáéban, semmisnek a tiédben, és feltétlenül semmisnek az enyémben. Pedig világra jött, élt is. Nem a Te hibád, és nem is az édesanyjáé, hogy ez nem tartott tovább két hétnél. Természetesen ezt úgy értem, apám, hogy nagyon is hibás vagy benne, miként szintén az a nő, aki terhessége minden egyes napján két csomag cigarettát füstölt el. A nem húgom, aki a húgom volt, nyitott szívvel született, (S szép mint a fény és oly szép mint az árnyék) ilyesmit a hetvenes évek derekán nem volt szokás túlélni. Ennek ellenére, többnyire olyankor, ha hirtelen megéreztem természeted iszonyú hatását, ha holland szivarba és minél testesebb vörös borba menekülve (Ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár)
gyengeségem kimutatni nem voltam rest, előbb-utóbb rendre elkezdtem sóvárogni e kislány után. Bizonyára ismételten önzés szolgáltatta e vágy alapját, a bizsergés, hogy teljes erőfeszítéssel, tréfásan, komolyan, szeretettel, daccal, dühvel, ellenszenvvel, odaadással, bűntudattal, agyunk és szívünk minden erejével megvitassuk ezt a köztünk és közted függőben levő rettenetes pert minden oldaláról és minden alkalommal. Még a nevét sem árultad el. Készséggel elismerem, ha a cinizmusra nem támaszkodhatnál, talán már nem élnél. Mégsem érzem túlzónak a kérést, bárcsak találkoztunk volna, ő meg én. Mégsem sebez meg az irántad felsistergő újabb csóva, jóllehet kitérni előle nem tudok. Mégsem rázkódom össze annak olvatag megfogalmazásától, hogy a lelkemben tovább él ez a gyermek, mert az maradt, és azt kéri, tűz és túlzás nélkül, sisteregjen csak bátorságom vele találkozni. Valójában szünet nélkül figyel bennünket, és mert ezt vállalom át közös terheinkből a legkönnyebben, leginkább engem. Tud róla, mi mozdul bennem, ha újra és újra megelégelem azt, amiből kilépnem igazán ideje, ha kívánom, hogy túlérett terheim, mint a hó, roskadhassanak végre, tudja, mikor veheti ki a részét az életemből, tudja, mit vagyok hajlandó átengedni neked. És ahogy sugalmazás nélkül érti az említett szivart és bort, úgy ismeri titkát annak, hogyan ajánlom fel ezért, kardfogú üvöltéssel, csak szabaduljak valahára, vérbe kódolt megegyezéssel valamennyi alkalmat, amikor seggbe vagyok baszva. Az mind a tiéd. Mert bár szarunk rád, apám, olyan magasról, mint a legmagasabb csillag fent az égen, leszarni nem tudlak, sem én, sem a húgom, aki belehalt a mi nagyszerű vezetéknevünkbe. 8. Természetesen nem kis bosszúságodra könnyek közt felpattanva szakítottam félbe a beszélgetést, amikor a saját születésem felfoghatatlan lehetőségére rákérdeztem. Emlékeim szerint ezzel olyasmit vettem célba, ami valójában – elismerem, kissé szokatlan módon – minden lehetséges közül leginkább intellektuális síkon foglalkoztatott, Te azonban, az én bűntudatom voltaképp Tőled származik, és túlságosan át is hatja a maga egyszerisége, sőt, ez az egyszeriség a gyötrő lényegéhez tartozik, megismétlődése elképzelhetetlen, gondolkodás nélkül érzelmi vádnak minősítetted. Tán nem hiszed ma sem, én egyszerű talánynak fogtam fel a helyzetet. Tizenkét éves korod óta háremről ábrándoztál, nincs is ebben különös, és míg kortársaid ezt rikoltó örömmel hagyták maguk mögött az első szerelem érkeztével, magad inkább az egészen közeli múltig arról szőttél terveket, hogyan lehetne túlélni a párkapcsolatot, mely a testi élv kötelező mellékhatása, azon belül megragadván a kéj minden lehetséges formáját és percét, ám lehetőleg gyakrabban és több partnerrel, semmint ahány gombostű Argentína térképét
beborítani képes. Nem akartad örökíteni véredet, mintha csak azt mondanád, önmagadra mutatva, én nem bírnék elviselni egy ilyen néma, eltompult, száraz, elfajzott fiút. Kijelenthetjük tehát, amikor megszülettem, egyetlen vigaszod az apává válásban, az orvul rád szakadó degenerációban az lehetett, legalább a vezetéknevünknek magja szakad. Egykori kérdésem valójában arra irányult hát, miért mutattad egy percig is olyannak magad, aki képes családban élni. Míg évekkel később bevett gyakorlattá vált köztünk, hogy párbeszédeink második megszólalásában üvöltve szólsz hozzám, ebben az esetben már elsőre rikoltásodba ütköztem. Szavakkal ennél jobban aligha aláztál meg, és sosem mutattad ki ennél világosabban megvetésedet. Gyakorlott mozdulattal szegezted nekem azt, amit a saját kérdésem élének véltél, és megtudhattam, életem legaljasabb, legönzőbb lépése volt megszületni, üdvözlendő és érthető volna hát, ha ezért soha többé nem állnál velem szóba, és ha mégis megteszed, azt csak annak köszönhetem, hogy az apám vagy. Részedről, mint mondani szokás, nem érheti szó a ház elejét: jó előre bejelentetted minden veled ellentétes nemű lénynek, akivel csak összehozott a jó sors, milyen vagy. Ha több napra eltűntél életjel nélkül, (Mikor láthatlak újra, nem tudom már) „Nem kérdezünk”, így feleltél a kéztördelve elrebegett, kétségbeesett kérdésre, aztán kámforrá váltál újra. Majd újra. És újra. És újra. Húszas éveim elején tudakozódtam afelől is, miért láttad ezt elérhető megoldásnak, miért nem viselkedtél őszintén, miközben valójában egyetlen percig sem akartál másként, mint agglegényként élni. Ezt mondtad: „Nem szeretem megbántani az embereket.” Sokkal később, harmincöt éves koromban egy alkalommal – oka ma felidézhetetlen – elfeledkeztél magadról, a beszélgetés hangvételénél valamivel csendesebben azt mondtad, nem hiszem, hogy nekem: „Aztán megszülettél… sajnos… illetve… na mindegy.” Ha valaha valamin rajtakaptalak, apám, ez volt az: megpillantasz, még ha ez az utóbbi években elenyészően kevés alkalmat jelent is, és egyetlen rázkódással, sarkadon egyetlen egyet perdülve huszonkilenc éves, nyurga, ideges mozgású, senki által meg nem értett, démonai szorítása nélkül lélegzetvételhez sem jutó, stílusában csak marakodni képes, ingerült, eldurvult fantáziáját minden embertársa fölé helyező fiatalemberré vedlesz vissza, (Sok hűvös érintésű büszke páfrány) aki hirtelen rámered egy szőke vadidegenre – és látnod kell, apám, mindazt, ami életedet tönkretette. Én vagyok az, ilyen hideg, alig leplezett, elpusztíthatatlan, gyermekien gyámoltalan, már-már nevetséges, állatian önelégült közönyt egy eléggé, de hidegen képzelődő gyermekben felfedezni
minden romlás oka, amiben alig nyugtat meg a tény, hogy végül egyetlen perc sem jutott neked e tönkretételből. Csak megjelenek, és úgy érzed, (Hát hallgatok, míg zsong körém felállván) életem egyetlen öröme és célja, hogy szabadságodra rávessem magam, és kitépjem azt szerető kezedből. Bizonyára hallottad már, nősülni, családot alapítani, elfogadni minden jövendő gyermeket, eltartani ebben a bizonytalan világban, s egy kissé még vezetni is őket, ez meggyőződésem szerint a legnagyobb dolog, ami egy embernek egyáltalán sikerülhet. „De hát az istenért, milyen apa lettem volna én?” – kérdezted tőlem, és én, bőségesen anya, felelet nélkül hagytalak. Nem tudom, milyen lettél volna, apám. A virtuálisból pezsgő vérrel festem meg a valóság száz arcát – ám ennek inverze akkor is meghaladja a képességeimet, ha neked most már minden nap, minden sötét este eszedbe jut minden volnák örök tartománya. S így hát ismét lelkem legmélyét ragadtad meg, éspedig nagyon kemény kézzel. Nagymama meghalt, apám, elengedhetnéd őt is, Gábort is, sosem jönnek vissza hozzád. Kilobbanna akkor benned (S szivemben nappal újra megtalálom) a derűt oly fájóan nélkülöző, okos keserűség, hogy pedig velem mi lenne, (S te messze vagy. Hangod befonja álmom) most már igazán ezen a szövegen változtatni sincs ereje. így végződik az én eddigi életem Veled, és ilyen esélyei vannak a jövőre. Ahogy abba beletörődtem, bizonyosan nem tudok már segíteni rajtunk, beláthatnánk valahára mindketten, hogy én nem tudtam, (A háborúba ájult Szerbiából) és már soha nem is fogom tudni tönkretenni az életed, sem felfalni a szabadságod. E lehetőség, mint egy csillogó, fekete, a derekáig kivágott estélyi ruhába öltözött magas, idegen asszony, megvetően elfordul tőlünk. Nekünk nincs belőle több: csak meztelen, csak hát. 9. Kétezer februárjában elpattant benned valami. Talán maga az élet húrja. Ötvenkilenc éves voltál, ötvenkilenc éven át éltél világnőddel, eltekintve attól a néhány, minden esetben összesen néhány hónapot felölelő időszaktól, amikor egy-egy feleséggel, illetve egy-egy súlyos fogászati problémával küzdő, „Az a praktikus!”, atombombázóval összeköltöztél. Egy reggel felhívtál, és valójában nem mondtál semmit. Máig sem tudom felidézni, még megközelítőleg sem, miért hívtalak vissza. A sugallatot értem, a mozdulat felrémlik, a pillanatot el is várom magamtól, de hogy ehhez mely ponton volt képes kapcsolódni gondolat, azóta is rejtély. Utóvégre akkor már lassan
kezdhettem megszokni, hogy nem értelek, hogy nem kérdezhetek rá arra, ami előttem homályban marad, (De nem felelhet senki rá a távol) hogy a második megszólalásod egy párbeszédben rendre üvöltés, és hogy ettől én, akárhányszor megyünk rajta keresztül, még mindig és mindig összerezzenek. Felfoghatatlan, miért döntöttem mégis ez alkalommal úgy, tisztázom a helyzetet, amikor valójában arra sem utaltak jelek, van mit tisztázni – bizonyára nem a józanság vezetett. Sodródtam a reflexszel, az ösztöneimre bíztam magam, talán ennek jutalmaként vette ezúttal fel a húgod a telefont, aki természetesen velem kezdett ordítani. Nekem nem lehetett részem abban, amiben két unokatestvéremnek. Én ennyit kaphattam tőled: „Készülj fel a legrosszabbra.” Pedig odaértem volna a hullaszállítók előtt. Így hát este mentem el hozzátok, voltaképpen ezt is világos indok nélkül. A testvéred épp végzett a nagyablakkal, saját gyász, még a létra tetejéről leszólt nekem, erre ragadtatta az elfojthatatlan közlésvágy, ti lemondtok a lakásról a mi javunkra. De vigyázz, villantotta fel gondolatait egy Veled aznap korábban folytatott beszélgetésből, de vigyázz, itt a nevem következett, elvileg ötven százalék jár, csak ő engedheti át a fiúknak az egyhatod különbséget!, idézte hát önmagát. Rendben, mondtam én, és rendben, tettem hozzá, rendben, ahogy gondoljátok, mondtam, hogy ne okádjak, hogy ne a hajam tépjem, hogy ismét megmártózzam az önutálat mocsarában annak az eléggé el nem ítélhető szokásomnak köszönhetően – pedig el kéne fordítanom a fejem látványos kínban, pedig hallgatni kéne konokul, pedig fantáziaszegény szókimondással kéne beolvasni –, hogy elébe megyek másnak, helyette rémülök, el ne kelljen viselnie a hétköznapi poklot, amelybe például e konkrét esetben a semmivel sem igazolható anyagiasság taszítja. „A halál napján abban a lakásban férfi ugyan nem beszélt pénzről”, hallhattam kicsit később tőled. Nem kísérlem meg leírni, milyen hatást tett rám e kijelentés. Emlegethetnék jeges zuhanyt, pillanatnyi levegőtlenséget, vagy éppen huzatot keresztül-kasul az érzékeimen. Amikor felnéztem, még korántsem ocsúdva, ellenkezőleg, bármiféle segítségért könyörögve, el sem hinnéd, mit láttam, apám. A diadal fénye csillogott a szemedben. Ebből teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha fennmaradó életemet azzal töltenem, magyarázzam el, értetek mentem bele, apám, érted, teljesen mindeggyé válna, kapok-e még levegőt egy napig akár – végtére is a gyermeknek ezek a csalódásai nem a köznapi élet csalódásai voltak, hanem – mivel a Te mindenben mérvadó személyedet érintették – elevenembe vágtak. Megérdemelted, mondanád, és ezt bátran tekinthetném útravalónak, derűtlen örökségnek, meztelen igazságnak, megérdemelted, csak papának ne szólítsalak soha többé, megérdemelted, szabadságzabáló és függetlenségfaló, futóversenybe sodródott
szörnyeteg, talán így pecsételne hirtelen múló éhséget a terítőn és hármasban, megérdemelted, ahogy a második hullámban a sötétség felelne, megérdemelted, így jár, aki másokra van tekintettel, (Üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok) egyébként nem tudom, kitől hallhatnék még ebben az életben történetet rólad. A történet immár deszpikábilis, kondeszcenzens és abandonál: idegen, meztelen, csak hát… Csak hát gyerekkorodban azt hitted, a csellóverseny összetett szó. A háború után, ötévesen, abban a sistergő inflációcsóvában, míg még ég kint a villany, és naponta új bankókat rakosgattál magad elé a szőnyegre, egyszerűen rájöttél, kiderítetted, felfedezted magadnak a tízes számrendszert. Néhány hónappal később pszichológus vizsgált meg, tudni szerette volna, iskolaérett vagy-e a hatodik éved előtt, és azt kérdezte tőled kedvesen, ahogy egy gyerekhez szól az ember, el tudsz-e számolni nyolcig. Magas volt. Tizennégy évesen elindultál Jeruzsálembe, gyalog, pénz nélkül, Mosonmagyaróváron szaladtál bele a nagybátyádba, és mindketten először jártatok ott. Hatvanévesen megírtad és kinyomtattad a könyved, jó barátom egy meséjéhez hasonlít: praktikus tanácsokat tartalmaz mindazoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira. Terjeszteni feleslegesnek tartod, úgy is rátalál, aki erre született, s majd útmutatásaid követve odahat, hogy a világ vezetői gyógyítsák be sokezer év összes sebét. A rendszerváltás után nem sokkal rájöttél, ki tette lehetővé számodra az élhető életet két évtizeden át, azóta minden év májusában, a halála évfordulóján, elzarándokolsz a sírjához. Hol szentnek, hol zseninek nevezed, a világ pedig, míg élt, úgy hívta, Kádár János. Nagymama akkor csomagolt össze és terelt ki kettőtöket az ajtón, lekapcsolván halkan a villanyt, amikor arra tért haza, hogy a húgod és Te a tejüveg mögött dörömböltök, míg Gábor – nevezzük Gábornak, nem esett ez olyan régen – kicsit ledőlt a másik szobában. Behívott ehhez maga mellé egy lányt, aki a nap legjavát a sötétben töltötte, akit valamivel korábban Nagymama terelt be a házatokba, egy lányt, aki ettől kezdve a szekrényben hagyta a kabátját, rajta azzal a nézegetnivaló sárga csillaggal. Ezért költöztetek el, pedig Gábor bizonyára csak összetévesztette, a lány osztott rendesen, ő pedig azt hitte, félhomályos étteremben ül, pecsétes terítő mellett, ahol nem hiába söpröget. Nem húztál feketét, a nefelejcsek helyére szórtad a hamvakat, nyögve erőszaktól, fogvicsorítva. Néhány szemcse a nadrágod szárára sodródott, vitted magaddal a lakásba. Nem szereted a vágott virágot, (A mélyben néma, hallgató világok) és természetesen a vágatlant sem. A magad részéről az anyádat szeretted, az egyetlent, aki az égben köttetett. Ez egy levél a hitveshez, csak éppen nem az enyém, szerzőjét elfedi, akár kiszívod nézetei velejét, akár nem veszel mintát
módszereiről, szerzője így felismeri a rezdületlen bűntudatot a bekezdésekben, anélkül bizonyára minden szöveg olvashatatlan, senki nem látott könnyezni, őrjítően semmi nem nyelte el rajtad a színeket abban a februárban. Ilyenkor fektében arcra borult az ember […] s most, amikor ezt írja, újra sír. Őrjítően képtelen véget érni ez az írás, az utolsó szavakat nem bírom kölcsönvenni – hogy ez kissé megnyugtathat mindkettőnket, s megkönnyítheti számunkra életünket és halálunk, az utolsókat csak elrabolni lehet, betörni, feltépni, széthullatni, végigmarni, kinyúlni értük, kinyúlni. Az órára nézni, tíz nulla hét, felidézni egy perccel ezelőtt hallott hangodat, idemásolni, mit beszéltél, „Olyan, mint a demokrácia, egy szó sem igaz belőle”, mondtad, és mint ami nem jár – óra, tíz –, nem jár – tántorog –, nem jár – csak adható –, elfogadni, el fog adni, csellóverseny, csel, ló, vers, eny, mit is érez, mit is ér ez, hogyan ismerhetném, hogyan is merhetném, adomát, adom át, én idevarázsolni semmit nem tudok, mi kérhető volna cserébe.
