Törökország 2004. Ebben az évben a szokásos nyári kiruccanásunk egy kicsit későbbre csúszott, mert Gabi nem tudta nyáron kivenni a szabadságát. Annyira nem bánkódott miatta, mert így bízott benne, hogy megússzuk a hőséget, ami mindig élettel összeegyeztethetetlen szintre viszi a vérnyomását. Szóval szeptember végén indultunk nyaralni. A munkahelyemen is jó előre bejelentettem, hogy mikor akarok menni, és mennyi időre. Persze még így se sikerült megelőznie a bejelentésnek a jegyvásárlást, tehát főnökeim kész tények elé voltak állítva, bár ezt nem tudják már meg soha. Lassan peregtek a napok, a nyár vége felé, amit rajtunk kívül senki nem várt. Aztán mielőtt elértük volna a szeptembert, állásajánlatot kaptam és felmondtam a régi helyen, hogy szeptembertől az építőiparban bomlasszam a magyar gazdaságot. Az új munkatársaknál rögtön bevágódtam. Ők még soha nem voltak két hétnél tovább szabadságon, én meg rögtön három héttel nyitok. Mert ugye, az utazás az abszolút prioritást élvez, így felvételemkor megegyeztünk, hogy nekem el kell mennem Törökországba alig több mint két hét munkaviszony után. Így is lett:
2004. szeptember 17. péntek Reggel a már szinte megszokott hat órás időpontban keltem, bár nem túl könnyedén. Egész napos tenderbogarászással szép lassan elment az idő kettőig, amikor elvileg mehettem volna végre haza, de csak fél háromkor indultam. Így sem kellett rohannom, este 11-kor indult csak a gép, a hátizsákok meg otthon csak arra vártak, hogy vigyük őket. Kegyetlen lassan vánszorgott az idő, már mentünk volna, de az se jó, ha az ember fia kint rostokol a reptéren, mert ott még annyit se lehet ilyenkor csinálni, mint otthon. A rengeteg felesleges időt csak eltöltöttük valahogy. Először is végignéztük, hogy melyik biztosítékot kell felkapcsolva hagyni, hogy a hűtő menjen, mert nem szerettük volna, ha dögszagba érkezük haza három héttel később. Időkapcsoló kapcsolgatta a lámpát, hátha attól majd jól megijednek a betörők, és jól elfutnak. Azt hiszem megijedtek, legalábbis így utólag így vélem. Végre elindultunk. Hátunkon a málha, irány Ázsia. Először csak az itthoni, KőbányaKispest. A reptérbuszról lependerülve, mint rutinos világutazó suhantunk be a terminál ajtaján, ami mindig olyan rendesen tárul fel, mintha Aladdin állna előtte. Átverekedtük magunkat a szokatlan nagy tömegen, és tűnődve bámultuk a kijelzőt, hogy ugyan hol is kellene be csekkolni a gépünkre, de csak nem találtuk a mi járatunkat az egy szem feliratban, ami valamelyik „turistarizortra” menő charterjáratot jelzett. Akkor kezdtünk forgolódni, mint a tojósgalamb, közben a rosszabbnál rosszabb gondolatok is ugyanúgy forgolódtak a fejemben, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Biztos nem is ma megy a gép, biztos nem este, hanem délelőtt 11-kor ment, stb. Aztán a nagy értetlenkedés közben szembetaláltam magam megint az ajtóval, ami mindig olyan örömmel nyílik ki, de most elég messze voltam tőle így nyugton maradt, és jól láthattam rajta a gyengeelméjűek számára felragasztott két baromi nagy BÉÉÉÉ-t, mint BÉÉÉÉ terminál. Ja, a miénk az A-ról indul. Málha fel és önérzetesen átcsattogtunk a szomszédba. Itt mindjárt nagyobb választék volt úticélokból. Választási lehetőségünket már rég előttük, de mindegy is, mert Törökországba utazni mindig öröm. Miután így eltöketlenkedtük az időt már át is vehettük a beszállókártyánkat. Ez mindig érdekes, mert ilyenkor kiderül, hogy számszerűsítve mennyire sikerült leszorítani a cucc súlyát. Ez már szinte sport nálunk, főleg nálam, mert utálom az olyan sportot, ami megizzaszt, sakkozni meg nem tudok. Maradt nálunk a kis hátizsák, meg a fotóstáska. Ez utóbbinak még csináltattam a tartalmáról vámpapírt, nem mintha attól tartanék, hogy majd jól megvámolnak 1
hazafelé, csak legyen egy hivatalos papírom arról volt nekem ilyenem is, ha ellopnák. Persze a biztosító úgyse fizetné ki, de legalább tudom, hogy én mindent megtettem. Őgyelegtünk a tranzitban, szokás szerint végignéztük a méregdrága giccseket és megállapítottuk, hogy az ízlés és az anyagi helyzet közötti korreláció meglehetősen bizonytalan. Mai napig nem értem, hogy a sok Herendi porcelánszobor mitől lett olyan híres, meg értékes. Annál már csak az üvegből csiszolt soklapú nyulak és társaik jobbak. Hamar meguntuk a kultúra ilyetén jellegű magunkba szippantását, így csatlakoztunk utastársainkhoz, és rendes emberként a műanyag székekben elterpeszkedve vártuk a madár indulását. Finoman szólva nem volt tömeg, na – mondom – így csődbe megy a Malév. És nem is lettünk többen. A beszállásnál elmaradt a jól ismert startolás, mikor megjelent a hölgy a beszállókártyák ellenőrzésére. Pedig szoktam élvezni a tömeg rajtolását. Ahogy leakasztják a madzagot, rohan a tömeg, mintha nem helyjegye lenne, itt meg alig lézengett néhány ember. Busszal vittek ki a külső állóhelyre. Mikor megálltunk, minden megvilágosodott. Akkora volt a repülőnk, amekkorát oviban a szőnyegen tologattam, hangosan berregve. Nem is tudtam, hogy a Malév beszállt a játékiparba! A fedélzeten – miután bekúsztam – megtudtuk, hogy ez a CRJ-200-as típusú gép. Hát jó, ha repül, akkor rendben. Tíz perc késéssel indultunk csak el, de a legkevésbé sem bántuk, mert nem nagy élmény hajnalban egy reptéren várakozni. Sokkal jobb ugyanez, ha egy repülőn ülünk, vagy történik valami. Ja, mondom ezt azért, mert a várható érkezési időpont valamikor hajnali kettő előtt volt. Arra számítottam, hogy egy ekkora gépben jócskán kapunk a repülés élményéből, de teljesen csendes volt az időjárás.
2004. szeptember 18. szombat A repülőn semmi érdekes nem történt, bár repülés esetén ezt általában előnyként szokták emlegetni. Kaját ugyan kaptunk, de a kis gép – kis kaja alapelv jegyében. Hipp-hopp Sztambulba értünk, és mire kettő óra lett, már a vízum is az útlevélben virított. Ez persze nem ment ilyen gördülékenyen, mert a félig begyógyult szemünkkel simán elmentünk a vízumos ablak mellett, amit egyébként felhasználóbarát módon elrejtettek egy sarokban. A nő unott arccal nyalta bele a dokumentum közepébe a két tíz dolcsis bélyeget. Ennyi pénzért akár itt is lehetne virágfüzér, meg táncoló lenge öltözetű lányok fogadóbizottsága. Na, de félre a túlzott igényeket, hiszen mi kell még, itt vagyunk Ázsiától két sarokra. Persze sejtettük, sőt tudtuk, hogy az út legunalmasabb részével kezdjük saját takarékosságunk miatt, ugyanis a tömegközlekedés hatkor indul a reptérről, mi meg már ott toporogtunk fél háromkor, zsebünkben az elköltendő milliókkal. Egészen pontosan 170.000.000 Tl, vagyis Török Líra nem lapult, hanem domborodott a zsebünkben. Ja, ezt mindösszesen 100 €-ért kaptuk. A hátizsákon üldögélve lapozgattuk az útikönyvet, hogy mégis sejtésünk legyen arról, mi is vár ránk. Megfigyeltem, hogy akárhányszor olvasom végig otthon a könyveket, mégis csak a helyszínen válik nyilvánvalóvá a mondanivalója, csak ott emelkedik ki a maszlagból az isteni fényben tündöklő igazság, jelen esetben az, hogy 2004-re megépül a metró a reptérig. És lőn. Hát ez nem Magyarország! Itt tényleg megépült, már itt araszol lefelé a mozgólépcső alig érzékelhető sebességgel, csak hogy mutassa merre is lódul meg majd, ha rálép valami kóbor utas így hajnaltájt. Persze a megvilágosodás hátterében ott állhatnak a helyi tényezők, például a hatalmas nyilakkal és Metro felirattal ellátott táblák. No, mindegy, ez amúgy sem egy spirituális utazás, hanem nagyon is fizikai, amit a hidegtől reszkető gyenge testünk is jelzett. Ebbe a rezgésbe besegített az álmosság is. Gabi testmozgás gyanánt előretolt felderítőként lement a metróhoz, hogy megtudja milyen volt az elmúlt évi infláció Törökországban. Az útikönyv állította, hogy a metrójegy 1 MTl (millió Török Líra), de korábbi tapasztalataink miatt erre nem vettünk volna mérget. Az infláció mértékének egyik jó indikátora egyébként az, hogy bizonyos országokról íródott útiköny2
vekben dollárban vannak megadva az árak, annak ellenére, hogy egyik ilyen ország sem USA. Nos, mi is egy ilyen országban várakoztunk a metróra. Gabi egyébként rögtön megkereste első millióját, a kis kirándulásával. Lent ugyanis csak egy biztonsági őr volt, aki azonnal ki akarta terelni, hogy „zárva vagyunk”, de arra még hajlandó volt válaszolni, hogy mennyi a jegy: bir milyon1. Na, de mennyi az annyi, hát megmutatta a bankjegyet Gabinak, aki kivette a kezéből, hogy megszámolja a nullákat, mert elsőre az ilyesmi nem mindig egyértelmű. A fickó erre örömében neki is ajándékozta. Koccintanunk kellett volna, mert az amerikai filmek szerint így kell csinálni az első milliónál. Vártunk tovább, a hátizsákon üldögélve. A taxisok a keletiekre jellemző nyomulás helyett nem csináltak semmit. Lehet, hogy már nagy rutinjuk van a hátizsákos utazókkal kapcsolatban, és tudják, hogy nem érdemes a fáradtságért? Egyre álmosabbak voltunk, és ettől egyre jobban fáztunk is. Mikor már közel volt az idő a hat órához, akkor felszedtük a cuccot, és lementünk az aluljáróba. Hatalmas márvány hodály, ami tök üres. Nem értem minek építettek ekkorát. Olyan, mint egy luxushangár. Csak néhány – hozzánk hasonlóan üveges szemű – ember őgyelgett lent, és bűvölte a hatalmas acélredőnyt, ami mögött feltételezhetőleg a metró lapult. Aztán nyikorogva megindult felfelé. Beálltunk a sorba és megvettük az egymilliós érmét, amivel be lehet menni a metróba. Leültünk a nap első szerelvényében, és ezzel persze semmivel nem lett jobb a helyzetünk, mert továbbra is nagyon fáradtak voltunk. Erősen próbáltuk nyitva tartani a szemünket, és emlékezetben tartani, hogy hol is akarunk kiszállni, de nagyon keservesen ment csak. Minduntalan arra ébredtem, hogy már megint elaludtam. Végül is nem felejtettük magunkat a metrón, és leszálltunk a buszállomás monstrumnál. Felmásztunk a felszínre, ami alatt még vagy három rétegben várnak a buszok, hogy Törökország akármelyik tájára elvigyék a jónépet. A nap még mindig nem kelt fel, mi meg már ott álltunk a placc közepén, körülöttünk a 168 busztársaság irodái még csak ébredeztek csipás szemmel. Na, melyiket, hogy Safranboluba jussunk még ma? Zombi járással célba vettük a legközelebbit, a Metro nevű társaságot. Metróból Metroba. Később aztán rájöttünk, hogy ez a legdrágább cég, de akkor nem volt túl csábító a gondolat, hogy keressük meg a legolcsóbbat. Megvettük a jegyeket, leültünk a hátizsákokra, és már aludtunk is, mert volt még jó néhány óra az indulásig. A következő kép amire emlékszem az az, hogy a pult mögül próbál diszkréten felébreszteni valaki, hogy fáradjuk át a váróterembe, ami a túloldalon van, ott kényelmesebb. Eleget tettünk kérésének, és nem foglaltuk tovább az irodát teljes keresztmetszetben. Ha már így felvert, elindultam, hogy keressek valami ennivalót, de nem sok sikerrel jártam a tápláló ételek beszerzésének terén, mert még csak akkor kezdtek nyitogatni a boltosok. Magas tápértékű keksszel tértem vissza, amit azon nyomban be is faltunk. Nem sokkal később fel lehetett cihelődni a buszra, ami nekünk – perc emberkéknek – csak annyit jelentett: alvás! A zötyögés és zúgás gyorsan levitt alfa állapotba, és lejjebb. Pillanatok alatt újra a közbeszerzési eljárásokban találtam magam, és nagyjából az út hat és fél óráját ott is töltöttem. Ekkor érkeztünk meg Karabük kies iparvárosába. A város szélén egy olyan vasgyár van, hogy bármilyen, a távoli jövőben az emberiség pusztulását vizionáló film hátterének elmenne. Sötét sárga füst, rozsda, korom, meddőhányók. Itt kellett volna átszállnunk, ha nem a közvetlen járatot választjuk. Sokat nem jelentett volna a különbség, ez már nyilvánvaló volt, de mindegy, élveztük a hátralevő néhány kilométert. A végállomás valahol Safranbolu szélén volt, ahol a taxi vagy gyaloglás kérdése állt elénk. Gyalog, mert az ingyen van. A belváros kb. 2 km, az nem sok. Társaink is akadtak, akik ugyanazzal a busszal érkeztek. Nem gyalogoltunk többet 50 méternél, mert megállt mellettünk egy Dáciaszerű Renault, és a sofőr felajánlotta szolgálatait (ingyenes fuvar, nem taxi) az elkövetkezendő 2 km-re. Persze a belváros az nem feltétlenül az óváros, ami minket érdekelt volna. 1
egy millió
3
Kérdezősködés módszerével kerestük az utat. Le a völgybe, és tovább. Régi, szép, város nem látszott közel s távol se. Hát, amit láttunk, az se rossz, de hát mégse az a kategória amire az UNESCO kivetné a hálóját és a világörökség részévé tenné. Ballagtunk tovább a málhával a hátunkon, s minden szembejövőt megkérdeztünk, hogy ugyan jó felé megyünk-e. Mind állította, hogy igen, de ez csak nem akart meggyőzni minket. Aztán ahogy az lenni szokott, az utolsó sarkon is befordulva egyszer csak elénk tárult egy kis tér, rajta az ős öreg törökfürdő, üvegbütykös kupoláival. Na, hát ez már mindjárt más. Megérkeztünk a nevezetes Çarşi városrészbe. Innen már könnyen megtaláltuk a kinézett szállást is, ami a roppant fantáziára utaló Çarşi névre hallgatott. Az ára egy kicsit sok volt, 30 MTl, ami azonnal arra sarkallt bennünket, hogy költségeinket extrapoláljunk egy hónapra. Hát, itt nem lesz nagy duhajkodás, vissza a klasszikus kezdetekhez. Stoppolás, sok kenyér, kevés hús, miegymás. Próbáltunk ugyan alkudni, de csekély eredménnyel, tehát az ár maradt, és mi is, mert se az energiánk, se az útikönyv nem kecsegtetett nagy lehetőségekkel. Kicsit leültünk, de kb. ennyi volt a nagy pihenés. Végül is a buszon aludtunk nem!? Szobánk nem hagyott kivetni valót maga után. Volt pl. TV, amit igen szeretnek hangsúlyozni szállodai prospektusokban, holott semmi haszna, mert ritka, hogy az ember bírja a helyi nyelvet a megfelelő szinten az élvezetéhez. Szóval mi is néztük örömmel a TVnket egy darabig, nagy megelégedéssel, hogy milyen puccos szobánk van, de végül nem kapcsoltuk be. Nekilódultunk a késő délutáni városnézésnek. A szobánk ablakából már láthattuk, hogy éppen takarítják el a piac maradványait, tehát arról vastagon lemaradtunk. Igazából csak a ház megkerülésekor tűnt fel, hogy az épület amiben lakunk, szintén a klasszikus Ottomán stílusban épült. A városkát már megcsapta a turizmus szele, de csak a központot büdösítette össze, még elviselhető a dolog. Szerencsére ez a hely elég messze esik a nagy turistaközpontoktól, így nem kell számítani nagy megszállásra a jövőben sem. Igazából csak törökök jönnek ide, meg néhány hardcore utazó. A város szerkezete … őőő… nincs. Egy völgykatlanban fekszik a nagy része. A völgykatlan meg úgy alakult ki, hogy összetalálkozott néhány völgy egy pontban. Ezekbe a völgyekbe is felnyúlik a városka. A völgyeket meredek falú hegygerincek választják el, így átjárás nincs, csak körbe. Az utcák keskenyek, és kanyargósak, a házak meg egy-két emeletesek. Az egésznek olyan összhatása van, hogy ilyen csúfosan csak a Szahara szélén buktunk meg navigációból. Akkor – igaz sötétben – nem találtuk meg a sivatagot, ami kb. 10.000.000 km2-es (Több, mint 100 Magyarországnyi). A várhoz háromszor próbáltunk meg feljutni, de mindig csak fent derült ki, hogy amíg másztunk, azt a tetves várat átrakták a szomszéd hegyre. Közben elkezdett besötétedni. Szerettem volna csinálni néhány esti képet a városról, ha már így felmásztunk a harmadik hegyre is, de hideg szél fújt, és nem vagyok még kifejlett fotós, hogy ilyet elviseljek egy jó kép kedvéért. Lent még egy kicsit sétálgattunk, meg fényképeztem – szél hiányában nem volt komoly akadálya. Szépek a régi házak. Fa váz, fehérre meszelt falak a gerendák között. Az utcák terméskővel borítva. Ez utóbbi egyébként nem csak szép és tartós, de roppant hatékonyan töri ki az ember bokáját, ha nem figyel. Mi figyeltünk. A szállásunkra visszaérve elég korán lefeküdtünk, bár nem voltam álmos. Aztán hogy, hogy nem, mire a párnáig ért a fejem, már aludtam is.
4
2004. szeptember 19. vasárnap Reggel átmentünk a szomszédba reggelizni, mert 30 milláért ilyen is járt a szálláshoz a TV mellett, ami helyett jobban örültünk volna a melegvíznek, de az sajnos a naplementével megszűnt. Hát igen, a környezetbarát energiaforrások néha lemondással járnak. A reggeli teljesen átlagos volt, viszont sok. Utazás során a mennyiség nagyon fontos tud lenni, szóval bezabáltunk mézes, meg lekváros kenyérből. Kaptunk kávét is, ami Gabi egyik fontos hajtóanyaga. Telepakolt hassal nekiindultunk, hogy végre meghódítsuk a várat. Körültekintően terveztük meg az útvonalat az előző nap tapasztalatai alapján. Sikerült is felvergődni a térdig érő falakhoz. A kilátás nem volt rossz, de semmivel se jobb, mint bármelyik másik magaslatról, amit eddig sikerült megmásznunk tévedésből. Megnéztük Ahmet Lüfti sírját is, akinek itt építettek egy kis mauzóleumot. Kár, hogy nem tudom ki a fene az az Ahmet Lüfti. Innen fentről rá lehetett látni az egész városrészre. Az egészet kettészelte egy patak, ami mély, keskeny kis szakadékban folyik, úgyhogy nem nagyon befolyásolja a városképet. Csak akkor vettük mi is észre, mikor két ház között benéztünk egy üres telekre, amiről kiderült, hogy csak azért üres, mert keresztül folyik raja a patak, valahol a lábunk alatt tíz méterrel. A város már teljesen ráépült. A városképet leginkább – mint mindenhol Törökországban – a mecsetek uralják. Hozzá jön még a szép méretes karavánszeráj a város közepén, ami talán a legnagyobb épület a környéken. Kívülről nem túl látványos. Bekukkantottunk az udvarára, ott meg étterem van, de az a fajta, amibe mi mindig csak bekukkantunk az ajtón keresztül. Miután már keresztül-kasul bejártuk a várost, ideje volt továbbállni. Felmálháztunk, és fogtunk egy buszt Safranboluba, onnan Karabükbe, kedvenc iparvárosunkba, majd tovább Ankarába. Ment minden, mint a karikacsapás, meg mint a pénzünk. Ankarába érve nem szándékoztunk hosszan tanulmányozni a modern fővárosok tipikus szépségével megáldott helyet, hanem tűztünk volna tovább Hattuşába, a hettiták néhai fővárosába. A hatalmas buszpályaudvar olyan volt, mint egy hangyaboly. Mindenki céltudatosan rohangált fel-alá, csak mi álltunk ott tipródva. Először is keríteni kellett volna valami kis helyi zsetont, hogy tovább jussunk. Beálltam a fel-alá futkosók közé, és elkezdtem pénzváltót keresni. Gyorsan rájöttem, hogy egyszerűbb, ha megkérdezem. Így is tettem, és pillanatok alatt meglett a bank. Egy apró szépséghibája volt, vasárnap nem tartott nyitva. Hát ez mondom nem lehet akadály, hát Ázsiában vagyunk, ott meg mindenki pénzváltó, csak van másodállása is, mint mondjuk pék-utcaseprő-sofőr-tanár-akármi. Rögtön a legközelebb tétlenkedő embercsoporthoz léptem, hogy nyélbe üssem a bizniszt. Egyébként ez a csoport néhány rendőrből állt. Mondom, hol lehet itt pénzt váltani. Nem értették, ezért elmutogattam. Nem vették a lapot, hogy esetleg rájuk gondoltam, hanem ők is a bank irányába tereltek. De hát az kapalı, vagyis zárva! Akkor nem tudnak segíteni. Basszus, ezek tényleg be akarnak lépni az EU-ba! Itt a világ vége! A második áldozatom segítőkészebbnek mutatkozott, és végigcipelt néhány irodán, hogy hátha most akarja valaki Euroba fektetni a pénzét, de nem. Végül feladta, és egy bankomathoz vitt, ahol felvett a kártyájáról 100 € ekvivalens Tl-t, aztán megkötöttük az üzletet. Azt hiszem egész utunk alatt nem sikerült ilyen jó árfolyamot találni. Egyébként emberünkön látszott, hogy kp alapú társadalom szülötte, mert egy fiatalabb járókelő segítségét kellett kérnie, hogy meggyőzze az automatát, valamint a PIN kódot kis papír cetlin jegyezte meg. 5
Boldogan szökdécseltem vissza Gabihoz, immár újra multimilliomosként, hogy minden OK. Megvettem a jegyet is Sungurluba, vagyis a következő átszállási állomásra. Hipp-hopp odaértünk, pontosabban oda, ahova a busz utaskísérője gondolta. Az ő nézete szerint mi innen taxival szerettünk volna menni, ezért kipakolt minket a város előtt ott, ahol a taxik várakoznak. Nem értettünk egyet vele, és a turistákról kialakult torz képpel, ezért hanyagoltuk az ajánlkozó taxist, aki kitartóan loholt utánunk, és már lealkudta magát 40-ről 15 MTl-re, de még mindig nem méltattuk figyelemre, úgyhogy egy nagyon összetett (lemondó és megvető) arckifejezéssel a városba tartó dolmuş felé intett. Oda ballagtunk, de látszott, hogy nem férünk be, a környéken elterjedt – egy hely mindig van még – elv ellenére se, így mentünk stoppolni. Törökország egy roppant stopposbarát állam. Az első kamion rögtön meg is állt, és elvitt az elágazásig. Sokat nem tudtunk meg az egyszerű ember életéről, mert egy szót nem beszélt semmilyen nyelven se, ennek ellenére jó fejnek tartottuk, amiért ilyen szépen elvitt minket, vagy 13 km-en keresztül. Már csak 22, és ott is vagyunk. A következő stop se volt rossz, de megint csak a következő elágazásig jutottunk, ahonnan még mindig 14 km volt hátra. Lassan ballagtunk a cuccainkkal a fokozatosan szürkületbe hajló késő délutánban, és bíztunk benne, hogy nincs sok elágazás hátra. Az első autó felháborító módon nem állt meg, de utána nem sokkal jött egy teherautó, ami igen, plusz egy másik személyautó is visszafordult értünk. Na, így kell a stopposokkal bánni! A teherautóba szálltunk, mert ő jött előbb, mégse vesszenek össze rajtunk. Egyik hátizsákra ültünk, a másikat az ölünkbe vettük. A lábunkat nem tehettük le a padlóra, mert az tele volt sárgadinnyékkel. Ha szembe jött valami, akkor a sofőr megtámasztotta, a szélvédőt, nehogy beessen. Jól utaztunk. Megérkezve már egész sötét volt, nem sokat keresgéltük a lehetséges szállást, hanem engedtünk a szemfüles felhajtónak, és betértünk a szállodájába. 30-ról pillanatok alatt 20 MTlre eresztette az árat, ami az útikönyv szerint 40 USD, azaz kb. 65 MTl a 2003-as árfolyamon, de úgy vettük észre, hogy az útikönyv árainál 1 USD-t az áremelkedéssel, inflációval, anyámkínjával korrigálva 2 MTl-nek lehet értelmezni. Így még jobban éreztük magunkat, a 80.000.000 lírás szobában, ami egyébként nagyjából annyit ért, amennyit fizettünk Kicsit szokatlan volt, hogy már megint olyan helyen kötöttünk ki, ahol bátran belefekszünk az ágyneműbe, és nem kell hálózsákban aludni, mint ahogy az lenni szokott azokban az országokban, ahol járni szoktunk. Szóval azokat a helyeket látogatjuk általában, amiket az ÁNTSZ bezáratna, mondjuk pl. Szíriát. Tehát a megszokott „nyaralásoktól” eltérően nyugodt, fertőzésveszély-mentes éjszakát töltöttünk el.
2004. szeptember 20. hétfő Ébredés, és a szokásos reggeli akciók után össze is pakoltunk, és kijelentkeztünk, de a cuccot recepción hagytuk, majd elindultunk Boğazkale, vagyis Hattuşa mai leszármazottjának központja felé. Ez a hely egy kis falu, amiről senki sem tudott egészen addig, amíg fel nem fedezték a tőszomszédságban lévő ősi várost, pontosabban annak romjait. A gyanúm az, hogy a helyieknek nem volt nagy felfedezés, mert azok mindig tudni szokták, hogy van ilyesmi a környéken, csak jönnek mindig az utazók, aztán „felfedezik” a várost. Így járt ezzel Hattuşa is, neki Charles Texier jutott, 1834-ben. De ne kapkodjunk, szóval még csak Boğazkaléban vagyunk, ami régebben Boğazköy volt csak, de előkelőbb nevet kapott. A kale ugyanis várat jelent ellenben a köy-jel, ami falu. hogy a boğaz mit jelenthet azt nem tudom. Mindenesetre ott baktattunk a főutcáján, hogy a létfenntartáshoz legszükségesebbeket beszerezzük. Egy vegyesboltban sajtot, kenyeret és cigit vettünk, majd kávé után néztünk. Két lehetőség ajánlkozott. Az egyik egy szálloda kihalt terasza, ami kávézónak tűnt, vagy a helyi kávézó, ami a mi falusi kocsmáink alkoholmentes változata. 6
Ide tértünk be természetesen. Körbe is vettek egyből, helyet csináltak, intézték a kávénkat, és érdeklődtek, hogy s mint. Egy srác már magyarázta is, hogy milyen csodaszép helyekre tudna minket elvinni a taxiján, „szinte ingyen”. Még prospektust is kaptunk. Megegyeztünk, hogy meggondoljuk a nap folyamán a dolgot, aztán visszatérünk rá. Esetleg. Elég halvány esélyei voltak mert Alacahöyükbe vitt volna, amiről az útikönyv se tudott sok érdekeset, max. annyit, hogy ha sok időd van, csak akkor nézd meg. Kicsit még gyakoroltuk vele az angolt/törököt, aztán ahogy elfogyott a kávénk, felkerekedtünk. A falu határáig kellett csak mennünk, ott kezdődött a város, úgy 3200 évvel ezelőtt, vagy inkább akkor végződött. Ennek fényében nem is lehet nagy, látványos épületekre számítani. A bejárathoz a jegyárussal együtt értünk. Befizettük a sápot, és beléphettünk a területre. Akkor még nem gondoltuk, hogy mekkora városba érkeztünk. A bejárathoz legközelebb a nagy templom van. Pontosabban az ami megmaradt belőle. Egyébként még ez a legjobb állapotban lévő építmény, vannak részei, amit elérik az egy méteres magasságot. Ennek ellenére nagyon érdekes, főleg, ha az ember belegondol a hely történelmébe. Ha ez nem megy, akkor úgy kell tenni, ahogy mi, és elolvasni a könyvben. A romok között áll egy nagy zöld kőkocka. Jó tudni róla, hogy eredetileg kettő volt belőle. II. Ramses ajándékozta a hettitáknak, miután aláírták a kadeshi békét. Ott volt egy elég ronda csata, amit az egyiptomi templomok faláról ismerhetünk. Ott persze úgy néz ki a sztori, hogy II. Ramses lába alatt az eltiport, megláncolt hettita rabszolgák hadai, fent meg a győzedelmes fáraó. Ehhez képest, Ramses hálás volt az égnek, hogy személy szerint megúszta az egészet. A kocka élei úgy egy méter körül lehetnek, a lapjai simák, enyhén domborúak. Csak azért áll ott, mert túl nehéz ahhoz, hogy az ember elvigye, pedig pont olyan, amilyet az ember nagyon hazavinne a kertbe. Látszik rajta, hogy nagyon régóta ott áll a templom közepén, és nagyon sokan megtapogatták már az elmúlt néhány ezer évben. Kicsit olyan, mintha az apokalipszist élte volna túl. Misztikus erő sugárzik belőle. Na, ezen reggeliztünk meg. Közben a semmiből előkerült a turista látványosságok nélkülözhetetlen eleme, a szuvenír árus. Mellénk oldalgott, majd előkapott egy kőből faragott macskát/oroszlánt, és látványosan végezte rajta az utolsó simításokat. Aztán mintegy mellékesen, mert neki nem fontos, megkérdezte, hogy nem akarjuk-e megvenni. A hosszas gyakorlással kifejlesztett érdektelen arcunkat vettük elő. Azt hiszem ennek az arckifejezésnek elértük a végső kifinomultsági fokát, mert nem próbált meggyőzni minket, pedig látogató nem volt sok. Rajtunk kívül mondjuk egy se. Ekkor megérkezett egy német csoport, amiből mindenhol van a világon, de ez valószínűleg nagyon eldugott hely mert ide csak egy nyolc fős gruppa jutott. Emberünk nekik is előadta az én csak itt farigcsálok előadást, hasonló sikerrel. Mi ezalatt megléptünk. Az úton felfelé baktattunk, miközben nem nagyon tudtuk, hogy mekkora túra lesz még aznap. Az elágazásnál kicsit tűnődtünk, hogy jobbra, vagy balra, végül is először megnéztük a legközelebbi nóném kaput, hátha addig jön valaki aki okosabb, és majd lehet követni. Nem jött, így a jobboldali utat választottuk. Egyébként így utólag tudjuk, hogy tök mindegy, mert az egy darab út körbe megy. Egyre melegebb lett, és nem csak azért éreztük így, mert felfelé kaptattunk. A melegen kívül az is kezdett érezhetővé válni, hogy mekkora területről van szó. Az út a városfal mentén haladt körbe. A fal nagyjából követte a hegyek vonulatát, középen, a völgyben volt valaha a város. Ebből ma már szinte semmit nem lehet látni, csak a helyreállított alapokat. A falak itt7
ott még állnak, és szerencsére a kapuk is. Ezek közül a leghíresebb, az Oroszlános kapu. Ide értünk először. A kaput a névadói őrzik két oldalról. Megtekinthető bármely történelemkönyv képei között, az ókor fejezetben. Két darab sziklából faragták ki a két pillért, amik fejre állított parabola alakú kaput alkottak valaha. Ma már hiányzik a teteje, de a pillérek függőleges része még áll, és az oroszlánok is megvannak. Hála istennek, mert így tudtak neki nevet adni. A fal itt is azzal a technikával készült, mint helyenként Egyiptomban, vagy Dél-Amerika egyes építményeinél. A hatalmas kőtömbök alakja még véletlen sem szabályos, ennek ellenére úgy passzolnak egymáshoz, nem lehetne közéjük dugni egy papírlapot se. Nem csak azért, mert jó az illesztés, hanem mert a papír mindig elhajlana. Itt ért utol minket a német csoport. Csekélyke létszámuk ellenére igen hatékonyan akadályozták, hogy elkészítsek egyetlen normális képet is a kapuról. Már mindenki a mikrobuszban volt, mikor egyikük még mindig kitartóan ott feszengett a kép közepén, és csak nem akart elhúzni a francba. Tovább gyalogolva lassan elértük a legmagasabb pontot a Föld, vagy Szfinx kaput. A városfalat itt földtöltés képezi, olyasmi, mint a Duna partján van végig. Nem tudom, hogy ez mekkora ellenállást tanúsíthatott az ellenséggel szemben, de nem nagyon fulladtam ki, mire a tetejére értem. Maga a kapu elég összetett. Fent van a kapu. Azt hiszem emiatt Szfinx, a sánc alatt meg van egy alagút, ami miatt meg Föld. A régészek egy része szerint az alagúton lehetett kiosonni a városból, hogy rajtaüssenek az ellenségen. A régészek másik – józanabb – csoportja nem tudja mire való volt. Az utóbbiaknak lehet igaza, mert az alagútban legfeljebb egy ember fért el széltében, így jelentősebb erők kirohanása legalábbis nem lehetett meglepetésszerű. Itt elvesztettem Gabit a kopár vadonban, az emberektől mentes területen. Óbégattam, meg rohangáltam össze-vissza, hogy megleljem, aztán mikor meglett, nem értette, hogy miért vagyok mérges. Pedig ő mászkált el. Egyszer majd elviszi a guláta, vagy megeszi egy pomogács. Innentől lefelé csattogtunk. Jó kilátás nyílt az alattunk elterülő néha városra. Csak az alapok látszottak, mint a szétdobált tervrajzok. A völgy két oldalán két hatalmas szikla, amin régen várak álltak. Volt ezen a kettőn kívül még egy néhány vár. A mai napig nem értik, minek kellett ennyi egy városban. A Király kapu volt a következő megálló. Ezt a kaput is az őrzőjéről nevezték el, csak tévesen, mert a fickó nem király, hanem hettita harcos isten, kezében baltával, övében karddal. A szobor csak egy másolat, az eredetit innen is elvitték már valahova Ankarába. Tovább ballagva lefelé, még megnéztük a feliratos sziklákat, meg a többi vár romjait, de eléggé felületesen. Aztán mentünk tovább a kijárat felé. A következő hely, amit meg akartunk nézni, Yazılıkaya volt. A neve magyarul annyit tesz, írott kő. Ismerős ez már valahonnan. Hattuşától 3 km-re van csak, viszont felfelé. Gyalog mentünk, mert más lehetőség nem nagyon adódott. Folyt rólunk a víz. Szerencsére a cél előtt találtunk valami forrást, ahol ittunk egy nagyot. Yazılıkaya szintén a hettiták műve. Nagyrészt természetes sziklát közt bújik meg a régi szentély, amit még IV. Tudhaliya király építtetett. Sok építeni való nem akadt, inkább csak a 8
sziklákkal körülvett természetes tereket kellett kidekorálni egy kicsit. A falra felvésték a vonuló istenek sorát, a király képét, csináltak egy pár fülkét, hogy mégis legyen hova rakni az áldozati ajándékokat. Érdekes hely, és itt még kevesebb volt a turista. Olyan, mint a mesékben a tündérek titkos búvóhelye. A fák között elrejtett sziklazugok. Tetszett. A domborművek már nem annyira élvezhetőek, tekintettel arra, hogy Jézuska előtt 1200 évvel farigcsálták őket, tehát az idő vasfoga rendesen megrágta mindet. A tudósoknak ez persze nem akadály, hogy megismerjék a kifaragott alakokban, hogy melyik milyen isten, vagy király, és mi is van a kezében. Az esetek nagy részében a kezét se találtam volna meg a képen. Nem sokat méláztunk, mert még aznap el akartunk jutni Amasyába, így indulnunk kellett lefelé. Még mindig meleg volt, de sokkal kellemesebbnek tűnt az időjárás így, hogy lefelé kellett menni. A taxis sráccal nem futottunk össze, meg nem is nagyon akarunk, így szedtük a lábunkat. A recepción felvettük a zsákokat, a maradék kaját megettük, vizet tankoltunk, azaz felkészültünk a stoppolásra és hajrá. A lendületünk nagy volt, a forgalom meg igen kicsi. Mondhatjuk úgy is, hogy semmi. Megtettünk már egy jókora távot, mire jött egy teherautó. Az fel is vett. Sajnos nem vitt túl messzire, de ez is több a semminél. Megint vagy 5 km kutyagolás következetett. Közben két autó is jött, de nem vittek el. Ezek egyébként valószínűleg közvetlenül a hátunk mögött léptek ki a hipertérből, vagy ott materializálódtak, mert minden előzmény nélkül egyszer csak elrobogtak mellettünk, esélyt sem hagyva, hogy meglóbáljuk a hüvelykujjunkat. Aztán jött a harmadik, és az nem menekült, fel kellett vennie. Így is lett. Egészen Çorumig vitt, ahol a buszpályaudvaron kirakott. Az embereknek van egy fixa ideájuk, hogy mindenki busszal akar menni, és csak azért stoppol, mert nincs busz. Pláne, ha külföldi. Nem akartunk csalódást okozni az egész országnak, így vettünk két jegyet Amasyáig. Csak egy órácskát kellett várnunk, addig kaptunk teát, meg vettünk egy kis pisztáciát. A busz elég nagy kerülővel ment, ahelyett, hogy az alsóbbrendű utakat igénybe véve tört volna a cél felé, így rendesen sötétedett, mire odaértünk. Minket kiraktak a járdaszélen, a busz meg ment tovább. Egy fickó már ott is termett, hogy betereljen egy járműbe, ami a városközpontba visz. Az istennek nem tudtuk levakarni magunkról, makacsul állította, hogy gyalog az messze van. Végül kibökte a varázsszót, hogy ingyenes a mikrobusz. Ja, há’ mé’ nem ezze’ kezded!? Ez ugyanis szokás errefelé, hogy a busz kirak a város szélén, a buszpályaudvaron, aztán a jegy árában benne foglalt mikrobusszal lehet bejutni a központba. Egy percen belül már robogtunk is, és nem sokkal később már bőszen kerestük az olcsó szállást. Szimpatikus kis város Amasya. Van élet, de csak úgy ésszel. A folyóparton baktattunk, körülöttünk meg egy csúnya, szőrös kis ember ugrált, és próbált meggyőzni minket szállodája előnyeiről. Már azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, mikor újra előbukkant a hónom alatt, az előző 25 helyett már 15 MTl volt az ajánlata, így megköttetett az üzlet. Szobánk a folyóra nézett, aminek túlpartján a házak mögött szinte függőleges sziklafal emelkedett. Erről a sziklafalról, pontosabban a sziklába faragott Pontuszi királysírokról híres a város. Minket ennek ellenére jobban izgatott pillanatnyilag a vacsora, így vadászni indultunk. Egy kis köfte bárban kötöttünk ki. A galérián ülve néztük hogyan 9
süti lent a húst egy jó kedélyű srác. Közben megfigyelhettük, hogy az egyik vendég telefonálás közben melléktevékenységként a kirakott fogpiszkálókat babrálja végig. A köfte, amit rendeltünk darált húsból gyúrt kis pogácsa, amit faszénparázson megsütnek. Ez kerül a török kenyérbe (ekmek) A törököknél nem a lepényszerű cucc a divat, olyan a kenyér, mint nálunk, csak sokkal kisebb, úgy 20 deka körül lehet. Ideális szendvics alapanyag. Persze jön még bele egy kis saláta is. Én nagyom szeretem ezeket a kajákat, de Gabi már a birkahús mérgezés szélén állt Iránban, és azóta képtelen birkát enni. Meg aztán nincs is szíve az embernek, a kis bégető barit széttépni. Mondjuk személy szerint bennem nincs rossz érzés felebarátaink felfalása miatt. Utána vettünk még szőlőt is, hogy királyi legyen a vacsora. Sehol nincs olyan ízletes gyümölcs, mint Törökországban. Hagyniuk kellene ezt az EU csatlakozást, és alapítani egy őszibarack köztársaságot. Vagy cseresznyét, az úgyis innen származik. Lefekvés előtt még kiélveztük, hogy melegvíz spriccelt a csőből a budi mellett, és lezuhanyoztunk a felmosófa és a vödör társaságában. Külön-külön természetesen. Hagyjuk meg a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának! Hosszú volt a nap, és a gyaloglás is, aludtunk mindenféle ópiát nélkül is.
2004. szeptember 21. kedd A reggel a szokásosnak mondható programmal indult. Kávé és kaja beszerzés. Elsőnek betértünk egy közeli kávézóba, a kenyér- és sajtvásárlást úgy gondoltuk, hogy meg tudjuk oldani út közben is. A várba indultunk, ami a folyó túlpartján emelkedő hegy tetején kapott helyet, talán nem véletlenül. A város felől abszolút megközelíthetetlen, bár a legenda szerint van egy titkos lépcső a hegy belsejében, amin le lehet ereszkedni a folyóhoz, de ha van is, hát az se lehet kényelmesebb. Szóval hátba kellett támadnunk az objektumot. Keresztülvágtunk a fél városon, és közben persze bevásároltunk a reggelihez. Kb. egy kilométer után értük el azt az utat, ami már tényleg felfelé vitt. Innen megint érezni kezdtük, hogy meleg van. Talán azért, mert a hegyoldalban más a napsugarak beesési szöge. Nem tudom miből csinálták a középkori embereket, de teljes fegyverzetben biztos, hogy már a feljutást se éltem volna túl. A város zaja elég hamar lemaradt, és minden tele lett a tipikus mediterrán erdei fenyvesek gyantaillatával. Ilyen meleg országokban ez sokkal erősebben érezhető. Az úton összetalálkoztunk a környék egyik utolsó páncélos lakójával is, egy teknőssel. A meséket meghazudtoló módon szedte a lábait, de sikerült rábeszélnem, hogy maradjon egy portré erejéig. Szép méretes szárazföldi teknős volt. Mérgesen fújtatott a páncéljából, úgyhogy szabadjára engedtem, mielőtt még nagyon dühös lesz, és olyat tesz, amit később csak megbánna. Mire a vár kapujához értünk, mi is fújtattunk rendesen, és a színünk is kellemes vörösbe váltott. A vár eléggé lerobbant állapotban volt, lentről úgy hittem, hogy ennél több maradt meg belőle. Leültünk az árnyékba reggelizni, és hagytuk a helyi – iskolából lógó – srácokat elpályázni. A várban kesze-kusza ösvények mentek felfelé. Mindegyik egyformán csúszós volt, ezeken araszoltunk a csúcs felé. Felfelé kapaszkodás közben egy pihegő német turista asszonyságra találtunk. Ahogy elhaladtunk mellette, Gabi egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és amíg vissza nem nyerte, hadonászott egy kicsit. Ezzel kis híján visszakézből lekevert neki egy hatalmasat. Az azért látványos lett volna. Csak 2 cm kellett volna még. Kicsivel feljebb megtaláltuk a társait is. A csoportban senki nem volt 40 év alatt, de inkább olyan jó 50-es csoport volt. Ez azért érdekes, mert nem jött el mellettünk egyetlen jármű sem, se fel, se 10
le, fönt pedig nem parkolt busz. Ezek szerint gyalog jöttek? Nem úgy néztek ki, mint akik most másztak fel, vagy mi voltunk csak pocsék kondiban? Persze mindegyiknek volt tip-top bakancsa, meg hegymászó botja, ahogy kell. A hegy tetejéről félelmetes kilátás nyílt, az alattunk lévő völgyben elterülő, vagy inkább megszoruló városra. A folyó túlpartján is magas hegyek voltak, szintén meredek hegyoldallal, épp hogy csak volt hely egy városkának is. Én körbemászkáltam fényképezni, addig Gabi leült és félt, hogy véletlen leugrok, és akkor mi lesz. Hiába óbégatott, muszáj volt lenézni a peremről, mert ilyen kilátás máshol nincs, csak ha repülőre ül az ember. Elindultunk lefelé. A vár területén az ösvényeken ez még talán rosszabb volt, mint felfelé. A meredek – esetenként nem hoszszában, hanem keresztben – ösvényeket murva borította, ami roppant jól gurult a talpunk alatt. A kaputól már sima volt az út, és villámgyorsan leértünk. A város szélén az iskola mellett nagy sikert arattunk, az udvaron játszó gyerekek között. Mindegyik ott állt a kerítésnél, és hellózott. Először a szállodába mentünk mert le kellett bonyolítani egy nagy fontosságú projektet, a hajmosást. Az ember ilyen helyre nem cipel hajszárítót, a szállásunk komfort fokozata pedig nem foglalta ezt magában, így csak olyankor lehetett megejteni, mikor meg is szárad a napon, tehát nem este. Gondolom egyértelmű, hogy ez nem az én problémám volt. Hajmosás után a királysírok felé vettük az irányt. Ugyanazt a hegyet kellett megmászni, csak a másik oldalról. Na nem a tetejéig, mert az sziklamászónak se való. Bizonyos szakaszok azonban egyszerűen meghódíthatók. A drága jó emberek ugyanis ide temették királyaikat, és a sírokhoz utat is farigcsáltak a hegy oldalába. A lépcsők olyanok, mint egy metróalagút, azzal a különbséggel, hogy az egyik oldal szabad, és szép a kilátás, ellenben a metróval. A sírokat se egyszerűen oldották meg. A kocka alakú épületet a sziklafalba faragták. Egyszerűen kialakíthattak volna egy termet is, de akkor azt nem lehet körbejárni, így a kifaragott termet körbevésték, így már épületszerűen állt a mesterséges barlangfülke közepén. Miért sír a rendőr a mező közepén? Mert ásott egy gödröt, és nem tudja hazavinni. És miért sír még másnap is? Mert betemette, körbeásta, és még mindig nem tudja hazavinni. Hát, ez a vicc jutott akkor ott eszembe. Tudom, hogy rossz, de kellenek ilyenek is. Egyébként eszméletlen meleg volt, mert a hegynek ezen az oldalán szél se rezdült, viszont telibe tűzött a nap. Több ilyen – tök egyforma – sírt is megnéztünk, aztán elkezdtünk lefelé csúszkálni a meredek, tükörfényesre koptatott lépcsőkön. Az egész tulajdonképpen már nem is volt lépcső, csak hullámos lejtő. 11
A II. Beyazıt szultán mecsetet is meglátogattuk. Kellemes kis parkban állt, ami jó alkalmat nyújtott a döglésre. Én olvasgattam, Gabi meg a padon szunyókált egy kicsit. Közben tanúi lehettünk a török üzleti szellem netovábbjának. Apa és fia ballagott keresztül a mecset udvarán, kezükben egy fúró és egy sarokcsiszoló – népies nevén flex. Már kezdtem volna humorizálni, hogy biztos nekünk akarják eladni, de bennem akadt a szó, mert igen, tényleg. Úgy gondolták, hogy erre lehet nagy szükségünk, minket szúrtak ki potenciális vevőként. Illetlenül kiröhögtük őket. Csak az foglalkoztatott továbbra is, hogy hogyan ötlötték ezt ki? Lelki szemeim előtt lepergett a jelenet: na, figyelj fiam, most megmutatom, hogyan kell ezeket a szarokat elsózni jó áron! Egyébként apuka a mély levegőn nem jutott túl az eladástechnikában. Végül csak bementünk a mecsetbe is. Bent gyorsan bemutattak minket két kanadainak. A fickó, aki ezt fontosnak érezte elmondta, hogy ezek az emberek segítették őt kanadai állampolgársághoz. Hát, boldog világ! Mai napig nem értem, miért érezte a leküzdhetetlen közléskényszert. A lélek tápháza után a testnek kerestünk valami kellemes felüdülést, mondjuk egy kis evést. Pidét kapott a gyomor. Neve ellenére nem a pitére, inkább a pizzára emlékeztet, de annál kisebb, és vékonyabb. Az utazás a buszok és a kaja felhajtásából áll, meg azokból a közbülső helyekből, amikért fizetni kell, hogy bemenjünk. Most azonban az evés után nem kezdtünk azonnal a buszokat hajkurászni. A nap hátralevő, nem túl hosszú részét török módra egy teaházban töltöttük, bámulva az utcát. Sötétedés után Gabi elpunnyadt, én meg mentem még egy kört, hogy csináljak pár éjszakai képet a kivilágított sírokról, meg a mecsetről. Itt kapcsolt le egy srác, aki szeretett volna végigkalauzolni a városon. Rábeszélt, hogy bent is csináljak néhány képet, aztán a folyóparton álló bronz utánzat szobrokról mesélte el, hogy ki kicsoda, és miért is van ott a szobra. A kommunikáció elég korlátozott volt az én 10 török és az ő 10 angol szavával. Jobb lett volna, ha nem mond semmit, mert akkor szépen nyugodtan el tudtam volna olvasni az angol nyelvű táblákat. Így csak azt tudtam meg, hogy melyikük Sztrabón. Nem volt nehéz, volt egy földgömbje. Egyébként azért kapott szobrot, mert itt született. Rokonlélek. Már hogy olyan utazgatós fajta, mert én például nem születtem Amasyában. Minthogy a Sztrabón által felvázolt világképet, valamint a materializmus és idealizmus legfőbb ellenpontjait nem sikerült megvitatnunk, és a fekete lyukak fizikájáról sem tudtunk elcsevegni, különös tekintettel az eseményhorizont matematikai leírására, így barátsággal elváltunk egymástól, és én is elmentem aludni.
2004. szeptember 22. szerda Reggel fél hétkor csörgött a vekker. Mire nem képes az ember a takarékosság jegyében!? Azért keltünk korán mert stoppal akartunk eljutni Trabzonba, ami 500 km-re volt Amasyától. Kigyalogoltunk a városból, a samsuni úthoz. Nagyjából arra mentünk, mint előző nap a vár felé, csak egy kicsit tovább. Elég hűvös volt még, de ez soha nem baj, mikor cipelni kell a cuccokat. A főúthoz megérkezve gondosan kiválasztottuk a helyet, ahol fuvarra fogunk ácsingózni. Ez nem is olyan egyszerű. Aki nem stoppolt még, az nem is tudja. Először is jól belátható útszakasz kell, hogy legyen ideje dönteni a sofőrnek. Előnyös, ha nincs semmi zavaró tényező 12
a közelbe, mert idegesítő, ha minden autó fékez, a szerencsétlen stoppos meg ugrik a hátiszákért, holott csak a kereszteződés/trafipax/kurvák miatt lassítanak. Ezen kívül szívesebben állnak meg az autósok, ha van hol. Ja, és az már csak luxus, ha van árnyék. Miután ilyen körültekintően választottuk meg a helyet, csak olyan autók jöttek, amibe már nem fértünk be. Aztán persze megállt egy kamion is, de sajnos Iszambulba tartott, mi meg az ellenkező irányba. Utólag, megnéztük a térképet, és rájöttünk, hogy kár volt elhajtani, mert a merzifoni elágazásig elvihetett volna. Nem ért nagy veszteség, mert eleve ketten voltak, tehát nekünk nem sok hely jutott volna, meg aztán rövidesen jött egy másik, aki ugyanezen a szakaszon elfuvarozott minket. Egy roppant gyér forgalmú helyen szálltunk ki, de nem vesztettük el a reményt. Integettünk jó pár iskolabusznak, pontosabban az utasainak. Nem stoppolási szándékkal, csak hogy örüljenek a gyerekek, mert az ilyesminek szoktak. Aztán csak megszánt minket egy arra haladó autós, és átvitt a főútra. Egy falu közepén tett ki, ami nem az ideális hely a stoppoláshoz, de ez is valami. Következő fuvarosunk egy tartálykocsit vezetett. Vállalta, hogy Samsunig elvisz. Egy rémálom volt. Felfelé negyvennel, lefelé harminccal araszoltunk át a hegyeken. Sík terepen elértük egyszer a hetvenet is, de sík terep nem volt több 200 méternél. Már vártuk, hogy kiszállhassunk, de féltünk is, mert Samsun nagyváros, nehéz rajta átkeveredni. Ahogy közeledtünk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem Samsun az úti célja, hanem megy tovább a tengerparton Trabzon irányába. Hát, lassúnak lassú, de legalább biztos, meg innentől nagyjából sík a terep, gondoltuk maradunk. Szépen fel is gyorsultunk, és elég hamar elértük az útépítést. Itt egyszerűen leterelték az út forgalmát az út mellé. Zötykölődtünk a földúton, aztán hirtelen jött néhány kilométer autópálya, majd megint semmi. Sajnos az utóbbi volt többségben. Különösen kellemetlen volt, mert a tartálykocsik rugózása amúgy sem legendás, ez meg egy ezer éves példány volt, ráadásul szerintem a gazdája rég beadta a MÉH-be a laprugókat, és valami fatuskóval helyettesítette. Ja, és én a két ülés közt ültem, magam alá hajtogatott lábakkal. Indiai fakírok elmehetnek a fenébe. Sofőrünk Giresunt emlegette, gondoltuk oda megy. Az nekünk végül is jó, csak ne egy város közepén rakjon ki, mert az roppant kellemetlen tud lenni. Lassan peregtek az órák, meg a hamu a cigimről, többnyire a hamutartó mellé, de ilyen útviszonyok mellett sikernek könyveltem el, ha közelébe találtam. Egyszer megálltunk egy kis pihenőszerűségre, mert emberünk úgy érezte le kell fényképeznie a tengert. Hiába, a durva külső és az érző lélek összefüggés előbukkan. Csinálnom kellett róla képet a kamionjával, meg Gabival. Leginkább itt ütközött ki az érző lélek, azt hiszem. Érezni szerette volna Gabi közelségét A legnagyobb csoda az volt számomra, hogy nem haltak el a lábaim. A következő megálló már jobb volt. Kajáltunk egyet valami kamionos fogadóban. A mögöttünk araszoló sor meg fellélegzett, mert végre meg tudtak előzni, ugyanis közben újra hegyi szakaszhoz értünk. Meg is állapítottam, hogy busszal se lett volna sokkal gyorsabb, hiszen végig mögöttünk araszolt. Néhányan persze ilyen körülmények között sem adják fel a reményt a gyorsabb haladásra. Ezek általában a dolmuşnak nevezett iránytaxik. Csak azt láttuk, hogy centikkel a szélvédő elé zuhan be egy-egy mikrobusz segge, ahogy a csattanás előtti utolsó pillanatban visszakapja a sofőr a kormányt az előzés után. Aztán ahogy egy kicsit eltávolodtak tőlünk, láthatóvá vált a mindent megmagyarázó felirat: Allah korusun, vagyis Isten kezében vagyunk. Ez minden dolmuşon szerepel nagy betűkkel, de buszokon és taxikon is lehet látni, ha nem is ilyen hangsúlyos, a sofőr felelősségének áthárítása. Még egyszer megálltunk fényképezkedni, és közben kiderült, hogy még Giresun se a végállomás, hanem mehetünk még Tireboluig. Kezdtem azt gondolni, hogy így jutunk el lassan Trabzonba, de csalódnom kellett. Tireboluban ki kellett szállnunk. Ambivalens érzések kavarogtak bennem.
13
Az idő öt felé járt, és még 100 km hátra volt. Viszonylag gyorsan felvett egy jól szituált úr, akinek közben feltehetőleg eszébe jutott az összes rémtörténet a stopposok által kirabolt, molesztált, megölt sofőrökről, ezért hablatyolt valamit, hogy csak eddig jött, és kirakott az abszolút semmi közepén. Az út szegélyén túl dúlt az útépítés, az úton meg a forgalom. Centikre húztak el a kamionok. Nem volt kellemes. Szerencsénkre megszánt minket egy háromfős társaság, és elvittek. A hátizsákokat a furgon platójára dobtuk, azzal se volt gond, és már robogtunk is. Ez se volt egy hosszú utazás, de közben azért megálltak, hogy megmutassanak egy helyet, ahonnan szép tengerparti szakasz látszik. Miután kiraktak, álltunk az út szélén, de nem egyedül. Ott állt még egy férfi, aki mintha buszt várt volna. Aztán jött egy taxi, és megállt, nem messze tőlünk. Kiszállt egy férfi, és miközben elkocogott mellettünk, a taxi felé intett, és beszélni kezdett az út szélén eddig várakozó férfivel. Mi meg ott álltunk, és nem értettük, hogy mi van. Azért intett, hogy szabad a taxi, vihetjük, vagy azért, hogy elvisz. Minden esetre, a taxi a sofőrrel együtt ott állt. Még mindig ott értetlenkednénk, ha nem fejezi be az illető a társalgást, és jön vissza, invitál a kocsiba. Trabzonba mentek, és ami nagyon fontos nem taxiként. Az utolsó hetven kilométert így velük tettük meg. Külön köszönet, hogy vették a fáradtságot, és bevittek a városközpontba. Megérkeztünk. Egy probléma kipipálva, jöhet a következő, hol fogunk aludni. Az útikönyv alapján betájoltuk a város legolcsóbb szállodáját, és elindultunk, de mielőtt odaértünk volna, kaptunk egy visszautasíthatatlan 16 MTl-es ajánlatot. Ez is csak félelmetes nyelvérzékemnek köszönhető. Gondoltam, bírom már annyira a török nyelvet, hogy anyanyelvükön alkudom le az árat. Sikerült is, jobban, mint szerettem volna, mert 18 helyett véletlenül mondtam 16-ot, amit elfogadtak. Zuhanyzós szobát kaptunk ennyiért, ami szinte luxus. TV is volt, ami eddig sem hiányzott, bár szívesen megnéztük volna az Ekmek teknesi következő részét. Az előzőt még Safranboluban láttuk reggeli közben, de csak a címe és a Barátok közt első epizódját is porba gyalázó színészi alakítás maradt meg bennünk. A konzervvacsora után alvás következett, ami igen jól esett 12 óra utazás után.
2004. szeptember 23. csütörtök Reggel az elő utunk a dolmuş állomásra vezetett. Eredeti terveink szerint délelőtt megnéztük volna a kolostort Sumelában, délután Trabzont, és az éjszakai busszal mentünk volna Diyarbakırba. Erről már korábban letettünk szerencsére, mert úgyse jött volna össze. Ilyenkor már kevés a turista nem sok busz megy Sumelába. Az első 11:30-kor. Szerencsére ez olyan fajta, ami meg is várja a csapatot és vissza is hozza. A délelőtt ténfergéssel telt el. Megnéztük a piacot a dolmuş droszt mellett, meg vártuk, hogy induljon végre a busz. Végül csak eljött az indulás időpontja. A busz tele lett, de az utasok nagy része már a közeli Maçkában – igen, macskának ejtik – kiszállt, csak három török, egy japán, egy kanadai és mi maradtunk. Elvileg gyalog kellett volna a parkolóból felmásznunk a kolostorhoz, de megdumálták a sofőrrel, hogy fejenként 2 milla pluszért felvisz minket. Mondjuk erről minket nem kérdeztek meg, de mindegy. Tudni kell, hogy a kolostor a hegyek közt épült, valahol 2000 méteres magasságban, egy sziklafal tövében félúton a hegy csúcsa felé. Körben mindenfelé alpesi fenyvesek, és meredek hegycsúcsok. Mintha a Fekete-tenger partjáról hirtelen átugrottunk volna az Alpokba. 14
A busznak körbe kellett menni egy földúton. Közben megálltunk egy kanyarban, ahonnan félelmetesen jó kilátás nyílt a kolostorromra. Akkor még azt hittük, hogy az egyetlen út az, amin a buszunk kaptat felfelé, csak később jöttünk rá, hogy gyalog egy meredek ösvényen kellett volna felmászni, ami nem csak fárasztóbb, de lemaradtunk volna a kilátásról, valamint feltehetőleg a szép időről is. Az út végén kiszálltunk, és megbeszéltük hogy hol találkozunk. A kanadai lány beszélt törökül, neki könnyű volt, de sikerült kiszedni belőle, hogy végül is háromkor indul vissza a busz, de nem onnan, ahol kiszálltunk, hanem le kell menni a parkolóba, mert ott fog várni. Az idő gyönyörű volt, sütött a nap, kék volt az ég. Nem sokat kellett a kolostorig menni azt is egy kiépített ösvényen. Az épület elég romos, most újítják fel, de így is gyönyörű és valahogy a valóságon túli. Az egész úgy épült az enyhén visszahajló sziklafal alá, mint egy fecskefészek. Lentről nézve több emeletes, de ha belépünk a kicsiny ajtón, akkor a legfelső emelet magasságában találjuk magunkat, az udvaron. A kolostor egy régi barlangkápolna köré épült. A barlang bejáratához falat húztak, és kész is volta a kápolna. Ez lett a kolostor magja. Alaposan ki is festették. Kívül belül freskók borítják. Messziről olyan, mintha valaki túlzásba vitte volna a tetoválást. Alaposan körbejártunk mindent, bekukkantottunk mindenhova, ahova lehetett, aztán az erdei ösvényen lefelé indultunk. Az ösvényt éppen felújítottak, így kiraktak egy táblát, hogy le van zárva. Ezt persze nem vette senki komolyan, nem is lehetett, hiszen a másik út több kilométeres kerülő lett volna. A munkásokat se zavarta különösebben, hogy keresztülvágunk a munkaterületen. Helyenként a fák között felpillantva láthatóvá vált a kolostor, mögötte a hegycsúccsal. Mire leértünk eltűnt a jó idő. Hideg lett, és a szél is fújt. Mikor Trabzonból indultunk, ott is kezdett beborulni. Ennyi idő kellett, hogy utolérjen minket. Egyre alacsonyabban jöttek a felhők. Először csak a hegy csúcsa hasogatta őket, aztán fokozatosan minden belemerült a felhőkbe. Nagyon látványos volt, csak kicsit hideg. Aztán az eső is elkezdett szemerkélni, így beültünk a buszba. Már csak a japán srác hiányzott. Várakozás közben a buszban beszélgettünk, így megtudtuk, hogy a kanadai lány törökül tanul, a török srác meg egy újságnál fotós. Ez látszott is, mert míg a kolostorban voltunk, és utána is, ellőtt néhány száz képet. Persze csak hobbiból. Vártunk, kérdezgettük a lefelé jövőket, de senki nem látta a japánunkat, így egy idő után feladtuk, és elindultunk. Trabzonba visszaérve a jó idő is visszatért, tehát nekiindultunk, hogy internet cafét keressünk. Nem a honvágy vezérelt, csak 15
Gabi szeretett volna utána nézni, hogy mi is van az egyetemi beiratkozásával, meg a tárgyak felvételével. Amíg ő ügyintézett, én buszjegy után néztem. Potom 40 MTl-ért találtam is buszt Diyarbakırba. A jegyirodában terpeszkedő cicababa nagy nehezen hajlandó volt észre venni, hogy a nap egyetlen ügyfeleként betévedtem, és nagy duzzogva kiállította a két jegyet másnapra, én meg lepengettem a 80 milliót. Gabi közben semmivel nem jutott közelebb következő diplomájához, vigasztalódásképpen a főtéren teázgattunk. Este meg a zuhanyzóval küzdöttünk, ahol a hőfokot nem tudtuk behangolni. A hideg víz meglehetősen szakaszosan jött, így néha sikítva ki kellett ugrani a forró víz alól. Jó, a sikítás nem lett volna muszáj, de a hangulat kedvéért kellett.
2004. szeptember 24. péntek Reggel nem volt semmi rohanás, a buszunk csak délután indult. Először leballagtunk a hegyről a piacra, oda, ahonnan előző nap a dolmuş indult, és reggelit szereztünk, vagyis másfél kiló szőlőt. Ittunk egy teát, aztán visszamásztunk a főtérre, ami Meydan park névre hallgat eredetiben. Itt terveztük a reggeli elfogyasztását, de kicsit elszámoltuk magunkat. Akármenynyire is finom volt a szőlő, ennyi nem ment le belőle, úgyhogy vittük magunkkal várost nézni. A Küçük Ayvası templomhoz mentünk a bazáron keresztülvágva. Tudtuk, hogy nem lehet bemenni, de mégiscsak ez a város egyik legrégibb épülete. A bizánci időkben épült, 884-5ben, I. Basil császár uralkodása alatt. Nyilván azóta egyszer-kétszer helyrehozták. Belül egyébként állítólag nincs semmi érdekes, de ezt ki hiszi el, ha zárva az ajtó? A régi városfalak felé mentünk tovább. Ezekből nem látszik túl sok, mert teljesen körbenőtte a város. Trabzon amúgy se nyerte meg túlzottan a tetszésünket. Végül elértük az Ataparkot. Megnéztük a szomszédos Gülabar Hatun dzsámit és üldögéltünk, meg kiolvastunk minden haszontalant az útikönyvből. Leginkább az ételekről szóló fejezetet, így nagyon vágyni kezdtünk valami kajára. Visszasétáltunk a főtérre és ettünk valamit, meg bevásároltunk az esti buszozáshoz. Kicsit tengtünk-lengtünk, aztán a szállásunkra mentünk összepakolni, és célba vettük a buszállomást. Ehhez először egy dolmuşt kellett keríteni, ami a megfelelő irányba megy. Trabzon egyik nevezetességévé vált már a rengeteg mikrobusz, vagyis dolmuş, ami az utcákon kering. Ezek kicsi, 8-10 személyes buszok, amik meghatározott útvonalon közlekednek, és bárhol be-, vagy ki lehet szállni. Itt a munkanélküliség miatt mindenki dolmuşt kezdett üzemeltetni, ami a munkanélküliség problémáját enyhíti ugyan, de a városét nem. Már lassan nem lehet mozdulni se, mert minden utcát elborítanak a fehér mikrobuszok. A főtér körül gyakorlatilag egy hatalmas buszállomás alakult ki belőlük. Ezek bonyolítják a helyi közlekedést, meg a helyzetet. A piac mellett is van egy kisebb állomásuk, onnan a környékbeli falvakba indulnak. Nekünk most az előbbi kellett, hogy kivigyen a város szélére, a buszpályaudvarra, ahonnan a rendes, nagy, távolsági buszok indulnak. Elsőre ez nem tűnik annyira bonyolultnak, de valahogy nem találtuk az indulási pontot. Néha messziről megláttunk egyet, aminek az ablakában ott lógott a tábla, Otogar, vagyis buszállomás felirattal, de hogy hol tudunk beszállni az nem derült ki. A tér szélén kell valahol megállnia, de a tér kb. 100×100 méteres, így elég hosszú a széle. Végül a túlsó oldalon csak ráakadtunk, és mehettünk is. Gyorsabban odaértünk, mint gondoltuk, ráadásul bőven hagytunk időt a töketlenkedésre, úgyhogy volt még idő a buszindulásig. Négykor aztán pontosan indultunk Diyarbakır felé. Az első ülésen kaptunk helyet, ahonnan elég jó a kilátás, a lábaim viszont nem nagyon fértek el. Az utat szinte már ismertük, mert megint Maçka felé robogtunk, mint Sumelába menet. Akkor hallottunk egy török számot a
16
magnóból és meggyőződésünk, hogy a refrén „sej macskalé, macskalé” volt, de ez még megerősítésre szorul. Háromnegyed óra száguldás után lerobbant a vadi új Merci busz. A sofőrök és a kocsikísérő is derékig eltűnt a motorházban. Nem tudom mi lehetett a baj, de gyorsan megoldották. Keleten mindent meg tudnak javítani egy darab villáskulccsal és egy kalapáccsal. A javítás után nem sokat pihentünk. Egyszer még azért megálltunk vacsorázni. Egy fiatal srác megvendégelt minket. Csak nem bírják a törökök vendégszeretet nélkül.
2004. szeptember 25. szombat Egész éjjel robogtunk, nagyjából dél felé. A kisebb alvások szüneteiben begyűjtött információk alapján úgy gondolom, hogy Erzurum, Bingöl és Elaziğ érintésével jutottunk végül is Diyarbakırba. Ez elég cikk-cakkos, de a busz arra megy, amerre az út, meg az utasok. Gondolom nem az az általános, hogy végállomástól végállomásig száguld mindenki, bár Törökországban nekem mindig az az érzésem, hogy az egész ország úton van, és mindenkinek az ország átellenes sarkában van dolga. Hajnalban értünk a városszéli buszállomásra. Határozott léptekkel próbáltuk lerázni a taxisokat, akik természetesen itt is állították, hogy sehogy nem lehet bejutni a városba, csak taxival, meg különben is 3,4 fényév ide, gyalog aztán végképp ki van zárva. A kijáratnál belebotlottunk két lányba, akik szintén szerettek volna a központba jutni, és szintén meg voltak győződve, hogy megoldható a taxik mellőzésével. Így aztán négyen indultunk arra, amerre a történelmi városközpontot sejtettük. Közben az egyikük megérdeklődte az útirányt is, minthogy bírta a török nyelvet alap szinten, ami nem túl gyakori a japánok között. A másik lány koreai volt, és mindketten éppen Vanból érkeztek meg. Mindannyiunk közös célja egy olcsó szálloda lett volna, de nem nagyon tudtuk merre is kellene mennünk. Nem volt túl nagy tömeg az utcákon, hiszen csak nem régen kelt fel a nap, de ettől sem lett világosabb, hogy merre is kellene mennünk. Mi mentünk az ősöktől örökölt vadkacsagénjeink diktálta irányba, míg újdonsült távol-keleti ismerőseink kishitűségükben próbáltak tanácsot kérni. Végül csak találtak valakit, aki tudja, hogy hol is a Gap hotel, sőt hajlandó elvinni minket kocsival, mert úgyis ráér ilyesmire. Míg bement egy szigorúan őrzött lakótelep udvarára a kocsiért, mi kint vártunk a sorompónál. Elég volt letenni a hátizsákot, a katona, vagy mi a szösz, aki a sorompónál strázsált, már hajtott volna el, hogy itt aztán egy pillanatra sem fogunk megállni. Hiába, ez itt Kurdisztán. Térképen persze felesleges keresni, a törökök meg is mondták, hogy ilyen ország nincs. Szerencsére nem nekem, és nem élőben, mert még a neten keresztül is hallottam a csikorgó fogakat, és a tokjából előpendülő bajonettet, a mi a helyzet Kurdisztánban kérdésre válaszul. Ezzel a sorompóval szemben az utca túloldalán valami laktanyaszerű komplexum állt, szintén fegyveres őrökkel, és a kerítés mentén homokzsákokból előre megépített fedezékekkel. Mielőtt még elzavartak volna, a sorompó túloldalán megjelent az autó, és lenyugtatta a túlbuzgó katonát. Gondolom emberünk valami fontos egyén lehetett, mert a kocsi se volt rossz, és angolul is jól beszélt. Rövidesen megérkeztünk a fekete gránit városfalhoz, ahonnan megszűntek a széles sugárutak. Innen nem messze egy kis sikátor mellett rakott ki az alkalmi sofőrünk. A Gap hotel nevéhez illően a sikátor végében volt. Egészen pontosan csak a nevének fele volt az amelyik utalt a valóságra, és ez nem a hotel volt. Felvertük a portást, de nem sikerült megegyezni a mocskos lebuj árában, így továbbálltunk, hátha lesz jobb. Keresgélés közben egy férfi ajánlotta fel segítségét, mondván, hogy van itt rengeteg olcsó szállás, mindjárt el is visz a legközelebbibe, ami csak 5 MTl. Tényleg csak pár lépésnyire volt. Feldörömbölte a tulajt, aki kelletlenül megmutatta a szobát. ő már akkor 17
sejtette, hogy nem lesz üzlet. Hát, hogy is mondjam? 5 milláért ez méregdrága volt. Nem a magas igényeimről és a finnyásságomról vagyok híres, de inkább a Kőbánya-Kispesti állomáson aludtam volna, mint ott, és a Köki árfekvésben is jobb. Szóval a következő szállodaszerűség felé mentünk, ami a szerény Star Pension nevet viselte. Gondolom nevét a csillag alakban fejlődő penészfoltokról kapta. Ugyanannyit kértek érte, mint a Gapért, de akkor már inkább az. A lányok maradtak, mi mentünk vissza, félretéve a büszkeséget, hogy egyszer már elutasítottuk, mert az üzletben ilyesmi nem lehet akadály. A szobánk ajtaja vagy fél méterrel volt alacsonyabb nálam. Bekúsztunk és eldőltünk az ágyon. A buszon alvás nem teljesen egyenértékű a hagyományos ágyban alvással, így eléggé fáradtak voltunk. Ébredés után kávé után indultunk. Az óvárost hosszában kettészelő széles úton indultunk el. Van még egy széles út, az meg nem meglepő módon keresztbe vágja ketté az egészet. Teljesen más világba csöppentünk, mint az eddigi Törökország. Mindenhol érezhető volt a szegénység, és még inkább a kilátástalanság. Minden sokkal lerobbantabb volt, mindenki sokkal ágról szakadtabb. Betértünk egy régi karavánszerájba, ahol teaház működött. Na, nem olyan puccos valami, amilyet Safranboluban láttunk, hanem csak amolyan kis koszos, a helyieknek. Az udvarban volt még egy szőnyegüzlet, meg egy ócskás. Az emelet elég lerobbant állapotban volt, mármint az alsó szinthez képest is. Aztán érkezett két turista, helyi vezetővel, de csak az épületet nézték meg. A vezetőjük meg megjegyezte, hogy ugye mi csak tévedésből teázunk itt? Miután némi életerőt merítettünk, elindultunk a városfalhoz. Elég méretes építmény, állítólag a második leghosszabb fal a kínai után. Ezzel kapcsolatban kétségeim vannak, de mindegy, szép nagy fal ez is. Bazaltból épült nagy fekete dög a város körül. Kicsit rosszabb állapotban van, mint gondoltam, de ez igazából csak akkor érzékelhető, ha felmászik rá az ember. Sok mindent lehet hallani erről a városról. Az emberek egy része állítja, hogy garantáltan megölnek és kirabolnak, stb., a másik része meg azzal jön, hogy volt ott, és nem rabolták ki, sőt még csak meg sem ölték. Az útikönyv szerint is veszélyes lehet a várfalon kószálni, főleg este. A fenti vita eldöntése nem volt célunk, mikor felmásztunk a lépcsőn a falra. Korlát természetesen nincs, mert a középkorban nem voltak még munkavédelmi előírások. Itt meg még most sincsenek. Szóval felértünk. Nyomunkban néhány moni-moni gyerekkel. A kilátás nem volt valami felemelő. Kifelé a modern város, befelé a régi. Mindkettő elég nyomorult, a különbség talán annyi, hogy a falon kívül téglából, a falon belül bazaltból építkeztek. A bazaltkockákat nem tudom hányszor használják újra roppant környezetbarát módon, de a legtöbb ház nem tűnt túl idősnek. Persze lehet, hogy tévedek, és mindig csak toldozzák, foldozzák, attól ilyen a város. A fal tetején nem egy élvezet a séta, mert elég egyenetlen a teteje, ráadásul nem elég széles ahhoz, hogy az ember ne lássa, hogy a moni-moni gyerekek nagy többsége jó tíz méterrel 18
lejjebb követ minket. Szóval ott motoszkál az emberben, hogy egy rossz lépés, és a kiskölykök mint a keselyűk önkiszolgálhatják magukat moni-monival. A moni-moni gyerek igen elterjedt errefelé. Nem tudom mi lehet a hivatalos neve, de mi csak így hívtuk őket. Az a jellemzőjük, hogy a hat-tíz éves korosztályba tartoznak, roppant koszosak, és angoltudásuk a moni-moni ismételgetésére korlátozott. Tudják egyébként, hogy a kiejtésük elég gyengécske, ezért a mocskos kezecskéiket nyújtogatják, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a moni-moni nem kurd üdvözlőszöveg. Talán nem kell kiemelnem, hogy baromi idegesítők. Az is elképzelhető, hogy ez valamiféle sport arrafelé, mert minden fiúgyerek részt vesz benne, a család anyagi helyzetére való tekintet nélkül, feltéve, hogy a szülők nem látják. Szóval mindig követett minket egy minimum tízfős slepp. Ez persze leírva, meg tapasztalat nélkül elképzelve baromi aranyosnak tűnhet. De nem olyat kell elképzelni, mint mikor Dian Fossey megérkezik Afrikába, és akkor az aranyos kis gyerekek köré gyűlnek, és mindnek segíteni akar. Nem, kb. öt percen belül a dalai láma is legszívesebben lángszóróval menne nekik, de minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy a pápa közéjük hasít a pásztorbotjával. A rendőrök néha leszerelték rólunk a folyamatosan cserélődő, ezáltal folyamatosan ugyanolyan lelkes bandát, de ez csak annyit eredményezett, hogy akár tíz méterre is lemaradtak. Ugyanezt megtették a városukért felelősséget érző járókelők is. A kölkökön jól látható a helyi nevelési rendszer is. Egy hirtelen kézemelésre úgy rebbentek szét, hogy öröm volt nézni. Igazán akkor lett csend egy pillanatra, mikor meglátták Gabi fogszabályzóját. Szóval a városfal mentén tartottunk visszafelé a főutca felé. Gabi ezt a fal mentén dolgot próbálta a lehető legszorosabban értelmezni, mivel ott volt néhány centi árnyék, de a fűben nem volt érdemes sétálgatni, mert locsolás címen elárasztották vízzel, a fal mellett meg egyébként is erős ammóniaszag tanúskodott arról, hogy errefelé se a nyílt placcon pössentenek az emberek. A főutcán északnak tartva egy mellékutcában megláttuk a Kasim Padişah mecsetet. Csak azért ismertük fel, mert olvastunk róla. Persze nem nehéz megismerni, mert a minaretje magában áll az út mellett, négy kőoszlopon. Marha hülyén néz ki, a hokedlire állított vékonyka minaret. Ahogy ott nézelődtünk, megszólított egy férfi, hogy nála van a Keldani templom kulcsa, és szívesen meg is mutatja. Több jelentéktelen vasajtón keresztüljutva a templomban találtuk magunkat. A téglalap alakú termet csak néhány oszlop osztotta részekre. Pár sor pad, és vele szemben az oltár, vagy inkább oltárok, mert a nálunk megszokottal ellentétben ezek a téglalap hosszanti oldalán helyezkedtek el, és a padok is ennek megfelelően álltak. A berendezés nagyjából kimerült a két hatalmas gyertyatartóban. Az egyik oltáron volt egy szobor, amely a keresztről levett, kifektetett Jézust ábrázolta, de ezt is inkább felállították, hogy jobban látszódjon. Ezen kívül ami fényeset, csillogót találtak, azt mind felaggatták a képekre, falakra. Volt még néhány bibliai jeleneteket ábrázoló hímzés, eladásra. Stílusuk leginkább neoprimitív-naív-amatőr. Természetesen kísérőnk felajánlotta, hogy vehetünk egyet, de lemondtunk e kiváltságról. Mivel többször is elpanaszolta a gyülekezet anyagi helyzetét, hát dobtunk a perselybe. Mikor aztán indultunk volna, mondta, hogy az a gyülekezeté, de mi lesz vele. Itt faragtunk rá, mert az aprót a perselybe szórtuk, már csak 20 millás bankó maradt, hát kénytelen kelletlen azt adtuk neki. Azt hiszem ez volt számára az év biznisze. Visszatértünk a főutcához, és elmentünk az Ulu dzsámiig. Az udvarán nagy élet folyt. Sokan üldögéltek a fal mellett, és beszélgettek. Én meg suttyomban vadászni indultam a helyi arcokra, fényképezővel, aztán én is leültem Gabi mellé a fal tövébe. Nem sokat üldögéltünk, mert megszólított egy fiatal srác, Muzafer. Vele beszélgettünk mindenféle fontos dologról, mint például a vallásról. Közben többen ültek körülöttünk, és feszülten figyelték a beszélgetést, amiből egy szót nem értettek. Barátjával kifejtették, hogy az iszlám az egyetlen igaz vallás, mindenki, aki más vallást követ olyan, mint az eltévelyedett gyermek. Én is kifejtettem, hogy nézeteim szerint meg az mind olyan aki akármilyen vallást 19
követ. Elég jól viselték, hogy nem hiszek istenben, de még az UFOkban sem. Na, nem arra számítottam, hogy azonnal agyonütnek, mert ez biztos, hogy távol áll minden keleti embertől, csak tapasztalatból tudom, hogy nem képesek sokan felfogni, hogy mi az, hogy nem hiszek istenben. Aki mélyen vallásos környezetben nőt fel, annak ez olyan lehet, mintha azt mondanám, hogy nem hiszek a gravitációban, ezért tudok repülni. Szóval belátták, hogy nem fogunk megtérni. Következő kérdésükre már óvatosabb választ adtunk. Ismeritek Abdullah Öcalant? Oh, hát együtt rúgtuk a bőrt a grundon. Az igazat megvallva annyit tudok róla, hogy kurd vezér, és bebörtönözték terrorizmus vádjával. Ennek a hatalmas tudásnak csak az első felét tettem közkincsé. Nem hiszem, hogy pozitívan álltak volna hozzá, ha a terrorizmussal hozom összefüggésbe. Nagyjából úgy beszéltek róla, mint a megváltóról, és valószínűleg így is gondolták. Nem csodálkozok ezen. Megkérdeztem, hogy hány török lakik a városban. Mondták, hogy a rendőrök. Törökországban nem csak a mifelénk ismert rendőrség van, hanem jandarma is, ami félúton van a rendőrség és a hadsereg között. Ők azok, akik ellenőrző pontokat építenek az utak mentén, végigtúrják az utasok cuccát, és akik géppisztollyal a hátukon, barettal a fejükön baromi szigorúan és méltóságteljesen mászkálnak a halandók között. Valójában, ha megszólítja őket egy külföldi, akkor kiderül, hogy ők is csak fiatal srácok, akik szívesen dumálnak bárkivel, pláne, ha külföldi, és segítenek bármiben, vagy meghívnak egy kólára. Persze momentán rosszfiú szerepet játszanak, de ezt is meg kell csinálni valakinek. A világ dolgainak megvitatása közben invitált, hogy nézzük meg a kurd kulturális központot. Elmentünk vele, mert nem valószínű, hogy ilyen helyekre eljutnánk egyedül. A dszámitól nem messze, egy régi házban rendezték be, és élet is volt benne, nem úgy mint nálunk a „kuttúrba”. Ezek a házak úgy épültek, hogy kifelé szinte semmi nem látszik belőlük. Az épület egy belső udvart vesz körbe, hova az utcáról lép be az ember. Itt most asztalok álltak, gyerekek írták a házi feladatukat, potenciális új Öcalanok vitatták meg az újságban olvasott híreket. A hátsó rész földszintjén volt a nagyterem, ahol táncház szokott lenni, az emeleten zeneiskola kapott helyet. Ide is benéztünk. Az óra nem kezdődött még el, de már bent ült a három-négy gyerek, a tanárra várva. Egyikük énekelt nekünk valamit. Olyan volt, mintha valami delegáció lennénk, aki majd szétviszi a kurdok jóhírét. Egyébként ez így is van, mert én már régóta bizonygatom, hogy a kurdok nem született terroristák, sőt nagyon is barátságos, és kedves népség. Erre most sem cáfoltak rá. A gyerekek meg a háttérben vigyorogtak, nagy lantjaikat ölelgetve. Villámlátogatást tettünk még a könyvtárban is, ahol kurd nyelven lehetett olvasni meglepően sok mindent. Muzafer innen a Meryem Ana templomba szeretett volna elvinni minket, de közbejött egy esküvő, ahova természetesen nekünk is el kellett menni. Ezt egy cseppet se bántuk. Kis utcákon és sikátorokon kanyarogtunk, aztán kilyukadtunk egy udvaron, ahol már javában folyt a tánc. Nem 20
tudom, hogy mióta, mert errefelé három napos a banzáj. Az ifjú pár ott se volt. Az udvar egyik felén a nők, másik felén a férfiak csoportosulta, és a két felet összekötötte néhány millió gyerek. Ugyanaz a moni-moni fajta volt, de itt nem voltak annyira rámenősek, mert mindig volt egy rokon kartávolságon belül, aki tenyérrel magyarázta volna el az illemet. Leültünk mi is az árnyékban. A zenekar nyomta a zenét, egymás szavát nem hallottuk. Nagyon örültem, mikor Muzafer mondta, hogy nyugodtan fényképezhetek, nem gond, csak ne koslassak egy lány után. Na, szép! Azt hiszem nem csak a násznéptől kapnék, hanem Gabitól is. Sokat nem kellett bíztatni, fogyott a film. Túl sokáig nem maradtunk, amúgy se változott sokat a kép. Újabb sikátor labirintus, és néhány jellegtelen vasajtó után ott álltunk a Meryem Ana templom előtt. Ez is, mint minden épület, bazaltból épült. Nem volt rajta semmi feltűnő, igazából európai szemmel nem is nézett ki templomnak. Koráról is csak a modern vasajtó mögött zárva lévő ős-öreg tölgyfa kapuk árulkodtak. Várnunk kellett, amíg jött valaki a kulccsal. Az udvar, ahol álltunk, részben a templom előtere volt, részben valakinek a veteményese. A ház mellett gyapjú száradt, és a templom melletti ajtón keresztül egy újabb udvarba láttunk be. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utcák már-már nyomasztóak, keskenyek, kétoldalt folyamatosan a magas falak szegélyezik, ha az ember belép valamelyik jellegtelen vasajtón, azonnal egy kis paradicsomban találja magát. Rövidesen megjött a kulcsos ember, és beengedett minket. Ez a templom nem olyan volt, mint az előző. Itt érezhető volt valami az őskereszténységből, vagy a bizánci korból. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig itt lett volna mit. A következő hely, ahova barátunk el akart vinni, az az örmény templom volt, pontosabban annak romjai. Újabb kanyargós út után érkeztünk meg egy hasonlóan eldugott helyre. A templom az eddigiek közül a legnagyobb volt, sajnos csak a falai álltak, mivel az örmények, akik építették és használták, már nincsenek sokan. Nem szépen lassan fogytak el, vagy vándoroltak más vidékre, hanem 1915-ben lemészárolták szinte mindegyiküket. Viszonylag kevesen hallottak erről, pedig ami Ruandában, vagy Auschwitzban folyt, az Disney mese ehhez képest. A templom elrendezése hasonló, mint az előző kettőé, azaz sima téglalap, melyek a hoszszanti oldalán fülkékben vannak, ebben az esetben csak voltak az oltárok. A tetőt egykor tartó boltívek is keresztben futnak. Kicsit olyan, mintha egy magyar templomot keresztben rendez21
tek volna be. Így romjaiban is gyönyörű volt, főleg a ferdén beeső napsugarakban, ahogy a több sor boltív egymás mellé vetette az árnyékát. Mellette egy kisebb helyiségben volt a ma is üzemelő templom. Fogason lógtak a rongyos ministráns ruhák, minden lerongyolódott és kopott volt, és minden tele volt a tömjén szagával. Nem sokáig maradtunk benn, az ördögnek se tesz jót a sok tömjén. Ekkorra már marha éhesek voltunk. Muzafer javaslatára betértünk egy kifőzdébe, vagy inkább pizzériába, ugyanis itt is a török pizzaszerű pidét sütötték, csak kurd specialitásként, lahmacun néven. Gondolom Muzafer nem venné jó néven, se a pizzát, se pidét, de ez az igazság. A csónak alakú pizzákat felszeletelték, és kaptunk mellé salátát is. Természetesen meghívtuk Muzafert, ha már egész nap velünk talpalt. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán elváltunk. Mi mentünk a szállodánkba, ő meg a dolga után. Bár nem tudom mi a dolga egy munkanélküli diplomás kurdnak. Nem úgy nézett ki, hogy nagy esélyei lennének, pedig jól beszélt angolul, ami azért nem túl gyakori arrafelé.
2004. szeptember 26. vasárnap A napi programunk „csak” annyi volt, hogy el kell jutni a Nemrut hegyhez. Reggel nem kapkodtunk túlzottan. Összepakoltunk, és elindultunk a városfal nyugati oldalán lévő Urfa kapuhoz, itt volt ugyanis egy másik buszállomás, ahonnan a Nemrut felé indultak buszok. Persze nem egyenesen oda, ahova mi menni szerettünk volna, de legalább az irány jó volt. Hátizsákjainkkal végiggyalogoltunk a főutcán a város közepéig, majd a másik nagyobb úton nyugat felé fordultunk. Egy helyi biztos nem ment volna így körbe, de ki van zárva, hogy a sikátorok káoszában keresgéljük a helyes utat. Szerintem még ma is ott mászkálnánk. Nem tartott túl sokáig elérni a városfalat. A kapu igazán hatalmas. Igazából nem is egy kapu, hanem rögtön kettő, egymás mellett. A kor igényeihez alkalmazkodva az egyiken befelé jönnek az autók, a másikon kifelé mennek. A gyalogosok meg oldják meg! A kapun kívül piac volt, de még nem volt túl nagy élet. Keresni kezdtük a buszállomást, aminek elvileg ott kellett volna lennie, ahol a piac állt. Aztán kis keringőzés után rájöttünk, hogy majdnem ott is van, csak egy belső udvaron állnak a dolmuşok, azért nem tűnt fel. A pályaudvar igazi keleti volt. Árusok, nyüzsgés, zsivaj, nagy halmokban az utasok motyói, és szerteszét a placcon a kisbuszok, meg az utasok, akik nyomakodnak befelé. Mi először egy kávét szerettünk volna bevenni, de nem jött össze. Mindenhol csak tea volt. Ez egyik leglepukkantabb helyen kötöttünk ki végül. A berendezés gyakorlatilag nem létezett, és amúgy is olyan volta az egész hely, mintha egy rozzant garázs lett volna eredetileg. Mindegy. Az emberek kedvesek voltak, és a tulaj se fogadott el a végén pénzt. A vendégei voltunk. Ideje volt valami busz után nézni. Nem tartott sokáig a dolog, pár percen belül indult is egy, mi is felszálltunk, és már mentünk is Siverekbe. Itt várnunk kellett egy keveset. Siverek nem egy nagyváros, ezt a buszpályaudvara is mutatta, ami nem volt más, mint egy olajjal átáztatott udvar, ahol volt egy összeeszkábált pad, valószínűleg a sofőrök és nem az utasok kényelme kedvéért. Amíg várakoztunk, elmentem, hogy vegyek valami ennivalószerűséget. A közelben csak egy bácsikát találtam a mobil standjával, tőle vettem kekszet. a kaç lira, vagyis hány líra kérdésre hármat mutatott. 300 ETl kicsit kevésnek tűnt, 3 MTl meg egy kicsit soknak. Adtam három milliót, és a bácsi fogakban nem bővelkedő száját széles mosolyra húzta. Aha, akkor 300 ezret értett alatta. Akkor ezzel le is tudtam a napi jócselekedetet. Szépen öszszejöttek az utasok, mindenki bezsúfolódott a kisbuszba, és irány Narince. Út közben át kellett kelnünk az Eufráteszen, ami errefelé tavat alkotott, mivel a törökök felduzzasztották. Folyamatban van valami nagy projekt is, hogy több helyen visszaduzzasztják az Eufráteszt, meg talán a Tigrist is, és a vízzel öntözni fogják egész délkelet-törökországot, amivel rengeteg munkahelyet teremtenek, és fellendítik az országrész gazdaságát. Ez szép gondolat, de Szíria és Irak is egy kicsit be van pöccenve, mivel az ő sivatagaikat ez a két folyó élteti, és
22
teszi ezt már évezredek óta, ahogy történelemórán is elmagyarázták az öntözéses gazdálkodás kapcsán. Szóval, ha a törökök fönt elzárják a vizet, akkor lent bukta van. Lényeg az, hogy komppal kellett menni egy darabon. Meglepő számú autót és buszt ügyeskedtek be a rozoga kompra. Az utasok meg a hátsó részen tolongtak. Volt itt mindenféle ember, feltűntek a fekete csadoros nők is, akiket csak ninjáknak szoktunk hívni. A túlparton már nagy volt a behajózásra váró tömeg. Úgy tűnt, hogy csak egy komp mászkál oda-vissza. Innen már nem volt túl messze az elágazás, ahol ki kellett szállnunk. Szerencsére tábla mutatta, hogy Nemrut jobbra, így tudtuk, hogy hol kell integetni a sofőrnek, hogy mi itt akarunk kiszállni. Meg aztán nincs is nagyon más célpont, amiért turista jönne erre az isten háta mögötti helyre. Elindultunk az úton felfelé a faluba. Nagyon meleg volt, mi meg a teljes harci felszereléssel kaptattunk felfelé. A falu boltjában vettünk kaját és továbbindultunk, azzal a szándékkal, hogy ami jön azt lestoppoljuk, mert kicsi volt arra az esély, hogy gyalog megtegyük a hátra levő huszonegynéhány kilométert, pláne, hogy a hegy teteje, ahova igyekeztünk 2150 méter magas. Rövidesen felvett egy dolmuş és elvitt Karadutig. Errefelé nagyon gyér a forgalom, tömegközlekedés meg gyakorlatilag nincs, csak annyi, amennyi a gyerekeket hozza-viszi az iskolába. Szóval megint gyalogolni kellett. Lévén vasárnap, a gyerekek nem voltak éppen iskolában, így tanulás helyett minket követtek, és óbégattak. A helyükben én is így tettem volna, mivel elég nagy baromságnak tűnhet a tűző napon felfelé kapaszkodni a hegyi úton, hatalmas hátizsákkal. A nyakamban lógott még a fotós cucc is, amit nem mertem a hátizsák tetejére felpakolni, mert nehezen viselné, ha így egyben be kéne dobni egy csomagtartóba, vagy felhajítani egy platóra. Ez is csak túlzott optimizmusomat tükrözi, hogy majd stoppolunk a nulla forgalomban. Szóval lépni alig tudtam. Öt percenként meg kellett állni inni, mert azt hittem eldurran a fejem. A legyek is így hitték, mert ott repkedtek a fejem körül. Két autó jött összesen. Mindkettő megállt, és megígérte, hogy visszajön értünk. Egymástól persze függetlenül. Mi azért becsülettel másztunk tovább. Leginkább azért, hogy elérjünk valami árnyékot az út szélén, és ott üljünk le. Így is lett, rövidesen meg is érkezett az egyik ígérettevő, és elvitt egy étteremig, ahol összetalálkoztunk a másik ígérgető csapattal. Ittunk egy üdítőt, és közben beszélgettünk. Amerikaiak voltak, egy férfi és egy nő, meg a tolmácsuk. Valami utazási irodájuk van, és éppen felderítő úton voltak, hogy utat szervezzenek ide a nagyseggű turistáknak. Ezt szívesen megbocsátottuk nekik, mert megígérték, hogy elvisznek a hegy tetejéig. Be is szuszakoltuk a hátizsákokat a cuccaik mellé, és elindultunk. Egy kis megállás azért még volt, mert bejelentkeztek a szállodájukba, meg ki is pakolták az autót. A mi gönceink maradtak, mert nem akartunk visszajönni ide éjszakára. Több okból is. Nem lett volna mivel, másrészt a fene fog 60-70 dollárt kicsengetni, egy szobáért. Errefelé már nem volt egyetlen falu sem, úgyhogy a forgalom az aztán tényleg csak annyit, amennyi a turistákat viszi. Igazából szervezett úttal jön ide mindenki, pont azért, mert ilyen macerás az utazás. Sokan befizetnek egy helyi társaságnál, aztán akkor van busz, kaja, szállás, unalom. Ezek az utak meg úgy vannak szervezve, hogy estére érjenek fel, naplementét nézni. Az utolsó ház a sorompó melletti őrház volt, ahol a nemzeti park belépőjegyét kellett kifizetni. Innentől csak a macskaköves út tekergett felfelé meredeken. Emberünk, aki Amerikában tanult vezetni, keményen megkínozta a terepjárót, amivel mentünk. Automataváltóhoz szokott, ezért csak ritkán jutott eszébe, hogy sebességet kellene váltani, hiába üvöltött neki a motor. Ahol az útnak vége van, egy kis szabad területen le lehet parkolni, és van egy büfé is. Szerencsére itt lehet aludni is, együtt az itt dolgozókkal. A monopol helyzetet ellensúlyozza a komfort hiánya, így egész olcsó a hely. Bepakoltuk a cuccokat, és elindultunk a hegy teteje felé.
23
Igazából ez nem csak egy hegy. Erről Antiochus király gondoskodott, aki a rövid ideig virágzó Arsamenia királyság jólétét kihasználva elrendelte, hogy itt építsék meg sírját, ami egyben templom is. A terv egyszerű és nagyszerű volt, először is legyalulták a hegy tetejét, majd egy 50 méter magas zúzottkő kúpot emeletek a helyre, magyarán visszaépítették. Az egésznek az volt az értelme, hogy elhelyezték benne a király sírját. Legalábbis így gondolják, mert feltárni nem tártak fel semmit eddig. A mesterséges hegytető keleti és nyugati oldalán egy-egy platót alakítottak ki, hatalmas istenszobrokkal, így működött templomként is a hely. Így ott üldögélt Fortuna-Tyche, Hermész-Helios, és Apolló-Mithra, meg persze Zeusz-Ahura Mazda, ja és persze a király maga. Egyébként ezek az istenek perzsa és görög istenek keverékei. Túl sokat nem számít, mert egymással teljesen kompatibilisek voltak, már a maguk korában is. Ott ülnek a síremlék mindkét oldalán, így figyelik a napkeltét és a napnyugtát is. Mi először a keleti oldalra másztunk fel, ahol a szobrok teste egész jó állapotban megmaradt, a fejük persze lepotyogott az elmúlt évezredek földrengéseiben. A szobrok ugyanis nem egy darab kőből készültek, ahhoz túl nagyok. Mármint megoldható lenne, de nincs ember, aki felcipelte volna őket a hegyre. Azt hiszem, az egész, még így a mai eszközökkel is elég nagy teljesítmény lenne, nemhogy akkor, időszámításunk kezdete előtt egy kicsivel. A szobrokkal szemben egy mesterséges plató áll, itt üldögéltünk, és megettük a lejárt szavatosságú sajtot, amit még a faluban vettünk. Közben felértek az amcsik is, ők csináltak rólunk egy fényképet, hogy legyen igazi turista fényképünk, ahogy egymás mellett állva mosolygunk, a háttérben meg a kilátás. Nem volt még túl késő, de úgy gondoltuk, hogy nem megyünk le, majd újra fel, naplementét nézni, helyette megkerültük a mesterséges hegytetőt, és letanyáztunk a nyugati oldalon. Itt a szobrok rosszabb állapotban voltak, de a szerteszét heverő szoborfejekből nagyobb volt a választék. Talán azért is tetszett jobban, mert nem voltak sorba rakva, csak úgy össze-vissza, de mindegyik nyugat felé nézett, ahogy eredetileg is. Ahogy ereszkedett a nap, egyre jobban kiemelte a formákat a súrló fény. A szobrok felszínét millió repedés szőtte át, amit kiemelt a fény. Gabi meg is jegyezte, hogy mindet be kéne kenni vastagon hidratáló krémmel. Ahogy üldögéltünk, és vártuk hogy araszoljon lefelé a nap, láttuk a parkolót, és az érkező dolmuşokat. Csak jöttek a csoportok, és másztak felfelé. Kezdetben csak néhányan voltunk, de napnyugta előtt már több száz ember tolongott a keskeny helyen. Puccos amerikai csoport, steril felszerelésű japánok, milliónyi digitális fényképezővel, és minden egyéb náció, de voltak helyiek is. Egész eddig alig láttunk turistát, nem gondoltam volna, hogy sikerül ide az isten háta mögé ennyit összegyűjteni. Mi diszkréten félrevonultunk egy szikla tetejére, ahol nem tolongott a jónép. Végignéztük a naplementét, ami azért nem volt akkora nagy dolog, ellenben a szobrok arcán játszó fényekkel, és lefelé indultunk a tömeggel. A büfé most bonyolította napi forgalmának 99%-át. Egy asztalnál letelepedtünk, beszélgettünk két turistával, de rövidesen ők is mentek, mert indult a buszuk. Eddigre már teljesen sö24
tét volt, és dermesztő hideg. Hiába, itt még nyáron is hűvös van éjjel. Egy fél óra múlva már csak a szerpentinen lefelé tekergő autók lámpáit lehetett látni. Mi is visszavonultunk a szobába, és lefeküdtünk, hiszen másnap a napkeltét is meg akartuk nézni. Aludni nem nagyon tudtunk, mert mindig jöttek mentek az emberek, ugyanis az itt dolgozók osztották meg velünk szobájukat, és poloskáikat, ami alatt jelen esetben nem lehallgató készülékeket értek. Végül csak elnyugodott mindenki, és alhattunk egy kicsit, a poloskák meg jóllakhattak egzotikus vérünkkel.
2004. szeptember 27. hétfő Reggel ötkor csörgött a vekker. Lehet, hogy egy kicsit nagy biztonsággal számoltunk a napkeltéig, még tök sötét volt. Gabi már akkor jelezte, hogy szarul érzi magát, amikor még csak felült az ágyban. Mire lemászott az emeletes ágyról, már sietnie kellett, hogy a WC-ben tárgyi bizonyítékát adja ennek. Megegyeztünk, hogy a sajt lehet a hibás, és nem valószínű a gyermekáldás. A történtek ellenére azt mondta, mehetünk a hegyre. Hideg volt, sötét, és erősen fújt a szél. Másztunk felfelé az ösvényen, anélkül, hogy látnánk a célt, így egyszer csak azt vettük észre, hogy fent vagyunk. Nem mi voltunk az elsők. Kerestünk valami szélárnyékos helyet, ahol nem vitte le a fejünket a huzat. Olyan persze nem volt, ami szélmentes. Fagyoskodtunk, amíg vártunk a napkeltére. Gabi közben még mindig nem érezte jól magát, így csak én láttam, hogy megjelent a horizonton a nap első sugara. Szóltam, hogy le ne maradjon az egészről, de annyi volt a reakciója, hogy akkor most már mehetünk le. Gondoltam, hogy már rég megbánta, hogy feljöttünk, úgyhogy nem vitatkoztam. Elindultunk lefelé. Pár méter után megállt hányni. Olyan szél volt, hogy az egész anyag vízszintesen elrepült a fenébe. Szépen fodrozódva szállt, megcsillant rajta a kelő Nap fénye. Viszont megszabadult a sajt maradékától és annak hatásaitól is, mert rögtön emberszínt öltött az eddigi viasz helyett. Egyébként jobban is áll neki. Szállásunkra leérve összeszedtük a cuccainkat, hogy mielőbb elindulhassunk lefelé. Most is csak a stoppolásra számíthattunk, így nem szerettünk volna kihagyni egyetlen lefelé tartó autót sem, mert ellenben a naplementével, most nem volt tömeg. Gyalog indultunk meg az úton. Most egyszerűbb volt a dolog, mert segített a gravitáció, meg meleg se volt. Szép kis távolságot megtettünk, mire az első autó utolért minket. Gondolom ők nem rohantak. Végre az egyik meg is állt, és elvitt egy darabon. Sajnos még a faluig se, mert egy kis sehonnai úton egy számunkra ismeretlen falu felé lefordultak. Nem kellett sokat kutyagolni, hogy felvegyen egy arra járó dolmuş. Néhány szétcsúszott francia lány volt az utasa. Olyan XXI. századi hippi lények voltak, roppantul megfáradt arccal, ami arról árulkodott, hogy őket már a világ csodái nem hatják meg. Szóval annyira tenyérbe mászó, hogy erős vágyat éreztem néhány pofon kiosztására. A sofőr az első vendégháznál rakott ki minket, nem messze attól a sorompótól, ahol a jegyet vettük előző nap. Mondta, hogy rövidesen jön a dolmuş, az elvisz minket Narincébe. Igaza is lett, nem kellett várni, talán negyed órát se. Egyébként ez az egy busz jön föl idáig naponta. Meg voltunk győződve róla, hogy már rég lekéstük, de így elég kényelmes volt a visszaút. Persze a kényelmest nem kell túl szigorúan venni. A busz mindenhol megállt, és ha nem is szállt be senki, akkor is beraktak még valami motyót, vagy ha nem fért be, akkor a tetőre kötözték fel. Pillanatok alatt elértük a busz tervező által számított kapacitását, de ez senkit nem érdekelt, még akkor sem, amikor elértük az érték háromszorosát. Narincében kifeszegettük magunkat a buszból, ami nem volt kis kihívás. Egyébként út közben egyszer át kellett rendeződni, nehogy mellém kerüljön az egyik vénasszony. Ugye, mit lehet tudni? Lehet, hogy molesztálnám. A hátizsákjainkat is leszedték a tetőről a köbméteres bálák alól. Rögtön vettünk valami kaját, amíg vártunk, hátha jön valami jármű. A boltban választék nem nagyon volt, így csoffadt szőlővel kellett beérnünk. 25
Szállítóeszközből se válogathattunk, így gyalog mentünk a főútig, ahol a padkán letelepedve stoppoltunk, vagy vártunk valami buszt. Ami jött az mind tele volt. Még a dolmuş is annyira ki volt tömve, hogy nem állt meg, pedig mindig van még egy hely. Aztán csak megszántak minket, és felvett egy autó, ami egyenesen Siverekbe tartott. Ugyanazon az úton haladtunk visszafelé, mint előző nap, de olyan volt, mintha hetek teltek volna el. Míg a kompra várakoztunk, meghívtak egy teára. Figyeltük közben, hogy múlatják az emberek az idejüket. Hogyan borítja le a péksüteményeit az árus gyerek, aztán hogyan hozza őket újra eladható formába. A komp természetesen ugyanaz volt, de csak most fedeztük fel, hogy két magyar matrica is van rajta, hirdetve, hogy a Baraka szervez errefelé utakat. Jó kontraszt volt a mellette álldogáló csadoros néni. Akit nem túlzottan érdekelt, hogy lefényképeztem. Inkább csak úgy somolygott magában, mint mikor engem fényképeztek a kínaiak, mint egzotikumot. Siverekbe érve sofőrünk kiderítette, hogy hol a buszpályaudvar. Egy helyi motoros mutatta az utat a városon keresztül, mi meg az autóval követtük. Elbúcsúztunk, ők mentek tovább Diyarbakırba, mi meg kerestünk egy dolmuşt, ami elvisz Şanliurfába. Én bóbiskoltam az úton, Gabi meg azon röhögött, hogyan dülöngélek a kanyarokban. Lassan megérkeztünk egy nagyvárosba, ami nem lehetett más, csak Urfa. Többen leszálltak itt-ott, de mi inkább bementünk a buszpályaudvarra, különben soha nem találunk oda ahova akarunk. Legalábbis általában ez igaz, jelen esetben nem sokat segített. Megkérdeztünk ugyan egy embert, hogy merre van a şehir merkezi, azaz a városközpont, de úgy elirányított, mint annak a rendje. Nehezen passzolt össze a térkép a valósággal, de határozottan kitartottunk az irány mellett, főleg hogy elég felesleges dolog visszafordulni, ha az ember nem tudja, hogy mennyivel jobb, ha a kiindulási pontra visszamegy. Szóval csak törtünk előre a hátizsákokkal a döglesztő melegben, nagyjából észak felé. Persze utólag könnyű megállapítani, hogy a városközpont pontosan nyugatra volt. Aztán egy jó három kilométer hosszú ív után már nyugat felé tartottunk. Itt roppant leleményesen ráfordultunk az Atatürk sugárútra, dél felé. Ez jó döntés volt, mert ekkorra a cél már pontosan délre volt tőlünk, úgy két kilométerre. Szóval öt kilométer túra után ott álltunk a város közepén, alig egy kilométerre onnan, ahonnan indultunk. Innen már egész kevés segítséggel megtaláltuk az Uğur hotelt. Nincs benne semmi extra, egy átlagos épület, de szép, tiszta szobát kaptunk, légkondival, mindössze 15 MTl-ért. Boldogan kapcsoltuk be a legkondit a kinti 35 °C után, aztán kb. öt perc múlva meg ki, mielőtt tüdőgyulladást kapunk a fagyban, szabályozni azt ugyanis nem lehetett. Városkerülő túránk után egy kicsit megpihentünk, majd kerestünk egy lokantasit, hogy együnk valamit. A szállásunk melletti kis utcában gyakorlatilag csak ránk vártak. Étterem, étterem hátán. Elbizonytalanodtunk egy kicsit a nagy túlkínálatban, majd roppant célszerűen a legközelebbit választottuk. Rendesen teleettük magunkat, úgy, ahogy sose szoktuk, aztán menni se tudtunk, de muszáj volt, mert a város fő látványosságához egy kevés séta árán juthattunk el. Fújtatva kerülgettük az embereket az utcán. Nagy volt a káosz, nyüzsögtek az emberek, nagy volt a forgalom, jobban hasonlított valami arab vidékre, mint Törökországra. Persze Urfától már alig pár kilométer Szíria. A város nagy zarándokközpont, mert a legenda szerint itt született Ábrahám próféta, és itt szórakozott vele Nimród király is, akinek a vára még ma is áll, többé-kevésbé. Persze Ábrahám barlangját is megtalálták, és mutogatják is. A történet szerint Ábra26
hámot máglyahalálra ítélték, és végre is hajtották, de a máglya vízzé, a parazsak halakká változtak, ő maga pedig felemelkedett az égbe, majd földet ért épségben. Talán mondani se kell, hogy megvan a rózsakert is, ami földet érése helyén nőtt ki, és a tó is a halakkal, ami a máglyából lett. Az egész környék egy nagy park, ami a meglepően jó állapotban van. A törökök imádnak piknikezni, erre azok is emlékezhetnek, akik nem jártak Törökországban, csak látták a vendégmunkások átvonulását Magyarországon. Az ilyen piknikhajlammal megáldott népek olyanok, mint a sáskák, ha találnak egy kellemes helyet, akkor annyian jelennek meg, hogy pillanatok alatt nem marad egy szál fű se a területen. Itt, az ideális területen meg ennek ellenére árnyas fák, és zöldellő nyírt gyep mindenütt. Aztán rá kellett jönni, hogy miért. Egy naiv csapat indult meg, hogy letelepszik a fák árnyékában. Még csak az egyikük emelte a fű fölé a lábát, már szólt a síp, és dühödt rinocérosz módjára közeledett egy parkőr. A medencében – ami egykor ugye Ábrahám máglyája volt – rengeteg a hal, – ami a máglyában még parázsként tengette az életét. Olyan mennyiségben vannak a vízben, hogy csak paprikát kellene hozzáadni, meg bedobni a merülőforralót. Mégis biztonságban van az egészségük, mert egy másik legenda szerint, aki csak megérinti őket, megvakul. Voltak persze bátrak, akik azért megpróbálták a barátságos kapcsolatfelvételt, de itt is közbeléptek a parkőrök. Viszont el tudom képzelni, hogy biztos ami biztos, később megvakítják az illetőt, így mi csak néztük a halak őrjöngését, amit a közéjük dobált eledelért vívtak. A medence partján is áll két mecset, meg ilyen szent helyekre jellemzően Ábrahám barlangjánál is van vagy kettő-három. A park feletti hegy tetején meg a várfalak maradványa, és két hatalmas oszlop. A helyiek szerint ott volt Nimród trónja. Mindent összevetve szép hely. A parkban való pihengetés és nézelődés után a várba indultunk. A belépő elég borsos volt, ahhoz képest, hogy bent semmi nincs a kilátáson kívül. Az viszont nem rossz. Miután így kigyönyörködtük magunkat, elindultunk visszafelé. A bazár bejáratánál vettünk egy fagyit, amit mindig a halálos betegségek biztos beszerzési forrásaként szoktak azonosítani a tej és tojás tartalma miatt ilyen éghajlaton. De már csak ilyenek vagyunk, szeretünk veszélyesen élni, meg bízunk benne, hogy itt is terjed a fagyipor. A szállodában prózai kötelezettség várt ránk, egy halom koszos ruha képében. Gabi felvállalta a rosszabbik részét, és a zuhanyzóban lötybölte a göncöket, és nem győzött csodálkozni, hogy még várakozásainál is feketébb lé termelődött. Én közben a teregetés technológiáját vállaltam magamra. Idén ugye először történt meg az a csoda, hogy már otthon eszünkbe jutott, hogy kellene szárítókötél. Jövőre remélem a szög és kalapács is eszembe jut, mert nem minden szoba olyan, hogy legyen hova kötni a madzagot. A ruhákat alaposan ki kell csavarni, mert nem az igazi esőben aludni. Én ezt az ablakban végeztem, bízva abban, hogy a járókelők csak örülnek egy kis frissítő víznek a nyakukba.
2004. szeptember 28. kedd Reggel megkérdeztük a portán, hogy hogyan is lehet ésszerűen eljutni a buszállomásra, mert nem akartuk eljátszani, azt amit érkezéskor. Persze jó helyi lakoshoz méltóan megadta a választ, menjünk busszal. Bólogattunk, aztán elindultunk gyalog, a térkép alapján. Tapasztalat alapján tovább tart megtalálni, hogy hol áll meg a busz, mint legyalogolni a távot. Kis tanakodás után rátaláltunk az ideális útvonalra. Valami jótét lélek egy úttal kettévágta a város egyik temetőjét, így nem is kellett sokat caplatni, csak követni az utat. Ezt tettük, és az előző napi turnéhoz képest jelentősen lefaragtuk a szintidőt. Először az esti buszra vettünk jegyet, Kayseribe, hogy ezzel ne legyen gond este. Éjjel szerettünk volna utazni, mert azzal idő és pénz takarítható meg, és mi egyiknek se voltunk bővében. Amikor megvettük a jegyet, valószínűleg sejtették, hogy miért is akarunk késői busszal utazni, így az este tízkor indulóra adtak két jegyet. Aztán ahogy megvettük a jegyet, módosítottak, hogy bocs, de mégse tíz, hanem kilenc. No, mindegy, bár hajnali ötre érünk Kayseribe,
27
ahonnan – régi és kényelmetlen tapasztalataink alapján tudjuk – csak hétkor van csatlakozás, tehát kell várni jócskán. A jeggyel a zsebünkben a második napirendi pontra tértünk rá, dolmuşjegyet vettünk a közeli Harranba. Olyan flottul ment minden, hogy megint nem maradt idő kávéra se. „És felvevé Tháré Ábrahámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrahámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földjére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének.” (Genezis 11:31) Mi azért nem szeretünk csoportosan utazni, mert akkor úgy jár az ember, mint Ábrahám, és nem jut el sehova, nemhogy az ígéret földjére, ráadásul állandóan csak névsorolvasás van. Egyébként, ha mi is olyan tempóban haladnánk, mint ők, akkor az én blablám is lenne olyan hosszú, mint a Biblia. Szóval, mire kettőt pillantottunk, már indult is a kisbusz. Persze úgy látszik, errefelé hagyomány, hogy nem illik csak úgy száguldozni Kánaán felé, hanem évezredes szokás szerint lassan, és megfontoltan. Sofőrünk is így tett, és lépésben tette meg az út legfontosabb szakaszát, azt amelyik a város területére esik. Nekünk annyira nem fontos ez a rész, viszont ő csak itt számíthat utasokra, amire szükség is volt, mert nem sokan voltunk. Aztán hosszas benzintakarékos gurulás, és egy autószerelő ismerős meglátogatása után elértünk egy külvárosi piacot, ahol már mindenki arra várt, hogy jöjjön valami, ami hazaviszi. Örömmel zsúfolódtak be mellénk a répák és miegymások, és végre utazósebességre gyorsultunk, ami nem túl nagy, de Ábrahám csak álmodozhatott ilyesmiről. Neki legalább egy napig tarthatott az út, kivéve ha valamilyen jószágon tette meg, mi meg egy óra alatt ott voltunk. Nem is értem, hogy mire volt az a nagy felhajtás, utazás, letelepedés, mikor nincs messze, pláne Kánaánhoz képest. Hát igen, akkoriban nem kapkodtak. Harran ma már nem annyira Ábrahámról híres, hanem az itt található romokról. A „modern” falu mellett volt a régi város. Ma már csak a falak látszanak néhol, meg az Urfa kapu van egész jó állapotban. A város maga, csak buckákból áll, amit az összedőlt épületek, és az azokat betemető por, homok alkot. Mi is az Urfa kapun keresztül léptünk be a területre. Valahogy még az ajánlkozó kísérőt is sikerült lerázni, rövid idő alatt. Átvágva a területen célba vettük a régi mecset romjait. A minaret hatalmas, még így is, félig-meddig leomolva. Közelebb érve láttuk, hogy szigorúan védett katonai objektumokat megszégyenítő szögesdrót akadály veszi körül, hogy megvédje az isten tudja kitől. Szerencsére a népharag utat nyitott a kíváncsi turisták számára, így minden kényelmetlenség nélkül besétálhattunk. Csak ekkor derült ki, hogy mekkora is volt, míg össze nem dőlt. II. Marwan, az utolsó Omajjád kalifa építtette a VIII. században. A minaret szokatlan formájú, a ceruzaszerű török minaretek után. Négyzet alaprajzú, és sokkal masszívabb. Az alja kőből épült, a felső része vályogtéglából. Ez sajnos nem annyira időtálló, így az évek során kicsit visszafejlődött. Az ajtaja már újkori vaslemez, a lakat meg pláne, így nem sikerült bejutni, pedig a réseken látható volt, hogy van bent lépcső. Szívesen felmásztam volna, amíg lehet.
28
A teteje környékén vércsék fészkelnek. Nincsenek hozzászokva az emberekhez, így egy tapstól is rögtön felrebbennek. Próbáltam ezt a pillanatot elkapni fényképen, így többször felzavartam szerencsétleneket, a környéken lézengő galambok legnagyobb rémületére. A tornyon kívül néhány fal áll csak, és a néhai mecset közepén egy boltív. Így is érzékelhető, hogy hatalmas lehetett. Egyébként itt építették fel az első iszlám egyetem is. Nem csoda, hiszen Harran már akkor is évezredes spirituális központ volt. Már i.e. 800ban itt imádkoztak a Naphoz, Holdhoz és a bolygókhoz, és ez egészen i.sz. 830-ig így is maradt, habár Theodosisus bizánci császár már 382-ben lerombolta a templomot. A mecsettől nem messze áll a falu kevésbé idős de tervezésében és stílusában ősi, talán még Harrannál is régebbi divat szerint épített része. A szűkös nyersanyagkészlet ellenére a helyiek rájöttek, hogyan lehet a klímának megfelelő házakat építeni. Mivel a környék nem bővelkedik fában – látótávolságban egy se volt –, ezért vályogból kezdtek építkezni. Persze, könnyű azt mondani, hogy ez nem túl nagy húzás, mert nálunk is agyagból van a tégla, csak az a gáz, hogy gerenda nélkül macerás tetőt összehozni. Ezt itt úgy oldották meg, hogy a házak kis négyzet alapú szobák láncolatából állnak, és minden ilyen cellát egy-egy magas, szinte csúcsos kupola fed, amit vályogtéglából raknak. A kupola tetején van egy kis nyílás, így a szellőzés is meg van oldva. Nem véletlenül hívják méhkaptár házaknak. A világítás eléggé szegényes bent, de a hőmérséklet megdöbbentő. Mindenféle technikai ketyere, sőt még az ajtó csukva tartása nélkül is jóval hűvösebb van, mint kint. Ezt az egyik házban meg is tapasztalhattuk, mert lakói félig-meddig múzeummá alakították, így be lehet menni, cserébe azonban illik inni legalább egy kólát, ha már belépő nincs. Innen a falun keresztülvágva a vár felé indultunk. Közben megnéztük a girhes lovat, ami mellett már egyszer eljöttünk. Kiderült, hogy a mellette fekvő csikó nem döglött, csak el van törve a lába. Hát talán ez is elég neki. A házak között itt-ott trágya száradt, szakszerűen kiterítve a napra, kis egységcsomagokba gyúrva. Van itt minden, kint a trágya szárad, de a tetők fölött parabola antennák néznek a napba. A vár meglehetősen rossz állapotban van már. A szokásostól eltérően nem hegyre épült, csak egy kisebb dombra, ami valószínűleg mesterséges, sőt egyesek szerint egyenesen a Theodosius által lerombol Hold templom romja. Az lehet az ok, hogy erre már nincsenek hegyek, azt kell használni, ami van. Már a hettiták idejében is volt itt vár, de a mostani maradványok akkoriból származnak, mikor mi államot alapítottunk, errefelé úgy mondják, fiatal. Miután körbejártuk a romot, úgy gondoltuk, ennyi elég is lesz, így aztán a falu modern része felé indultunk, hogy keressünk valami szállítóeszközt. A főtéren – ha lehet így nevezni – hamar akadt mikrobusz, ami Urfába ment. Csatlakoztunk a várakozókhoz a csekélyke árnyékban, az út mellett. Rövidesen jött a sofőr, és a mozgásán látszott, hogy indulni akar, erre aztán a láthatáron belül lévő összes ember felpattant, és megindult az üres busz felé. Ugyanis csak a turisták szoktak a buszban ülve várni az indulásra, ők is csak az első alkalommal, aztán rájönnek, hogy miért is nem teszik ezt a helyiek. Visszafelé elég lendületesre sikerült az utazás, pikk-pakk ott álltunk a buszállomáson. Még előző nap, a várból sólyomszemmel megfigyeltük, hogy a park és a buszállomás sincsenek túl messze egymástól, ha egyenesen haladunk, úgyhogy felvértezve ezzel a tudással, egyenesen megindultunk a park felé. Elkezdtünk nagyon figyelni ezekre az egyenes utakra, mert hiába a közmondás, az ember igazából csak a saját kárán tanul, amit ilyenkor úgy szoktunk roppant 29
tudományosan körülírni, hogy a primer, tapasztalati tudás az igazi. Hát így is meg lehet fogalmazni, hogy az okos ember a más kárán tanul, és mi nem ebben a kategóriában vagyunk. Kutyagolunk az út szélén a tikkasztó hőségben, mialatt nyeltünk egy kis port, ami oly jellemző ezen az égtájon. Viszont távolságra tényleg nem volt túl sok, máris újra ott ültünk a medence partján, és néztük, hogyan őrjöngnek a halak pár szem eledel miatt. Elképesztő, hogy le tudnak alacsonyodni némi kis alamizsnáért. Csoda, hogy a Bibliába is azt írták bele, hogy uralkodjon felettük az ember? (Az amelyik csak a saját kárán tanul.) Rövidesen leszólított minket két iskolás kinézetű gyerek. Ők a helyi turista segítő önkéntesek. Az ángélus nyelvet is bírták valamilyen szinten, így beszélgettünk egy kicsit velük, aztán a gyomrunk sürgetni kezdett, hogy menni kellene már valamerre. Gabi ragaszkodott hozzá, hogy levest akar enni, olyat, mint előző nap. Klassz! Tudtam, hogy ilyenkor mi szokott lenni, és nem kellett csalódnom a világban. Akármerre mentünk, nem volt leves sehol. Szerintem az összes kifőzde, étterem, lokanta, és minden egyéb kajálda megkapta az infót, hogy levest elpakolni, jön két marha. Menet közben próbáltam ecsetelni a kebabok ízletességét, és tápértékét, de nem jártam sikerrel. Lassan odaértünk a szállodánk melletti étteremhez, megtéve a két kilométeres távot, és be is ültünk, mert ez legalább biztos. S lőn! Leves evés: pipa; irány vissza a bazárba, egy kis nézelődésre. Egy ilyen helyen van minden. Nem csak úgy, ahogy mondogatjuk, hogy van minden, itt tényleg hihetetlen, hogy miket lehet kapni. Ülnek a rézművesek, és kalapálják a méter átmérőjű fazekakat, tálcákat, de a háttérben már mosógépek sorakoznak. A bazár labirintusában persze mindig el van pottyantva mecset, karavánszeráj, és néhány kajálda is, amik persze levest nem árulnak, mint azt korábban felderítettük. Mi is shopingoltunk egy kicsit, vettünk egy fél kiló pisztáciát, mert jó ha van ilyesmi az embernél, pótolja a kiizzadt sót, meg szeretjük is. Errefelé komolyan veszik a tökmag bizniszt, nem úgy mint a világ másik felén. Nem merül ki a választék a töki, a szotyi, a mogyi variációban. Mindenből van sós, édes, kandírozott, meg vegyes, és ezen kívül legalább három minőségi osztály. A pisztácia elfogyasztásának kiszemelt helyszíne a park volt, mert hova is mehetne az ember máshova? Egy padon üldögéltünk, és beszélgettünk egy kissráccal, aki angolt szeretett volna gyakorolni. Megismerhettük a kedvenc focicsapatait is: Törökországban a Galatasaray, de Európában a… Galatasaray, vágtam rá, de nem, volt neki másik kedvence, csak nem emlékszem mi az, mert engem viszont nem érdekel a foci. Mikor besötétedett, elindultunk a hátizsákjainkért a szállodába, de közben megálltunk egykét fotót csinálni. Amíg én az állvánnyal és egyéb fontos dolgokkal foglalkoztam, Gabi hangot adott azon felfedezésének, hogy már sokadszor látja ugyanazt a ronda pofájú pasit. Megnéztem én is és rájöttem, hogy végig a szomszédos padon ült. Normál esetben az ember elkönyveli véletlennek, de akinek ilyen randa pofája van, attól nem várunk semmi jót bármilyen csúnya dolog is az előítéletesség, és azonnal arra gyanakodtunk, hogy követ. Hamar leteszteltük, és valóban, folyamatosan jött utánunk, feltűnés nélküli 10-15 méteres távolságban. Egy idő után megálltunk, és én visszamentem hozzá. Láttam az arcán, az úristen lebuktam kifejezést. Elmagyaráztam neki, hogy ne kövessen. Nem értette. Pontosabban megpróbált úgy tenni. Lehet, hogy megbuktattam a titkosügynök vizsgáján. Gyorsan elsuhant mellettünk, és mondott valamit két másik megnyerő külsejű fiatalnak. Mentünk tovább, figyelve a két másik amatőr maffiózóra. Ezek azt próbálták megvalósítani, hogy úgy követnek minket, hogy ők mennek elöl. Hát, hadd ne részletezzem a sikeressé30
gét. Ilyen kalandosan jutottunk el a szállodáig, ahol összefutottunk a japán lánnyal, akit Diyarbakırban ismertünk meg. Percekkel később befutott a koreai lány is, de mint kiderült egymástól teljesen függetlenül érkeztek. Egy keveset még beszélgettünk, aztán mennünk kellett a buszhoz, mert kilenckor irány Kappadokya! A követős-lerázós affér után elgondolkoztunk, hogy busszal kellene menni, de rájöttünk, hogy felesleges a para, így gyalog indultunk el, a már jól ismert úton, keresztül a temetői úton, teliholdnál. Tényleg, mit kell felmutatni egy muszlim vámpírnak, félholdat? Túlzottan biztonságos tervezésünk miatt maradt még időnk, amit a pályaudvar lerobbant teázójában ütöttünk agyon. Aztán fél kilenckor átmentünk a társaság irodájába, ahol azonnal kérték a jegyünket, amit nem is nagyon értettem, de már vették is el, és írták át rajta a számot 20:30-ra. Kettőt pillantottunk, és már egy fickó vezetett minket kifelé, a buszhoz. De nem a buszállásokhoz, hanem kifelé mentünk az úthoz, ahol kétszer három sávban özönlöttek az autók. Másodperceken belül tele lett a szemem porral, amitől semmit nem láttam, így kellett átkelnem az úton. Életem a török vezetőnk kezében volt. A túloldalon megálltunk, emberünk rágyújtott, és mutogatta, hogy nyugi. Mondom én nyugodt vagyok. Megérkezett a busz, a fickó leintett, és már mentünk is. Hátizsák a csomagtartóban, azzal a cuccal együtt, amit az útra vettünk enni, inni.
2004. szeptember 29. szerda Ahogy az tudható volt, már reggel ötkor az ürességtől kongó buszállomáson tébláboltunk Kayseriben, és a világ változatlanságának jeleként továbbra sem volt korábbi busz, meg kellett várnunk a hét órát. A jegyet persze megvehettük egy álmos embertől, mert az élet soha nem áll meg, legfeljebb lassít egy kicsit. A váróteremben a fal mellett lepakoltunk, és leültünk a hátizsákjainkra. A padokat már elfoglalták a büdöslábú emberek, és boldogan húzták a lóbőrt. A levegő telítve volt egy fiúkollégium szagával. Rövidesen megállt mellettünk egy ember, hogy elbeszélgessen velünk az élet folyásáról, meg a szokásos kérdésekről, úgy mint, honnan jöttünk, hová megyünk, már csak úgy testileg, semmi spiritualitás. Az ilyenkor szokásos angol-német-török nyelvjárásban cseréltünk eszmét, ami megállásra bírta az elhaladókat, így rövidesen tíz tizenöt ember nézte a csodát a buszállomáson. Aztán mikor elérték a kritikus tömeget, akkor megjelent egy rendőr, és hihetetlen rutinnal oszlatni kezdett. Nincs itten semmi látnivaló kérem. Valószínűleg csak a kedves külföldi vendéget – vagyis minket – szerette volna megóvni a kényelmetlenségtől, meg honfitársaitól. Kicsit később befutott egy pár, akiket Urfában is láttunk. Éles elmével kikövetkeztettük, hogy mégis volt későbbi busz, csak valamiért nem szerették volna, ha azzal jövünk. A fent említett párral együtt mentünk Göremébe, ami szinte csak egy ugrás az előző távhoz képest. A busz szép lassan haladt a csodák felé, kezdtek feltűnni az egyre érdekesebb sziklaalakzatok, aztán megérkeztünk a faluba, ami az ide látogatók egyik fő bázisa, magyarán tele van turistákkal, meg mindenféle igényt kielégítő szállásokkal. Egy baj van csak, hogy a túlkínálat ellenére nincs árverseny, mert a szálló tulajdonosok etikátlanul kartellbe tömörülve tolnak ki a magunkfajtával. Na, azért van elfogadható árfekvés is, és az azonos áraknak megvan az az előnye, hogy nem talpal az ember olcsóbb helyet keresni, mert mind ugyanannyi. Mi a Köse panziót vettük célba, ugyanis a koreai lány, akivel Diyarbakırban és Urfában is találkoztunk, ezt javasolta. Gondoltuk ő már csak tudja, hiszen régóta itt dolgozik már. Úgy értem Göremében. A tulajdonos egy skót nő, aki bevállalt egy török férjet. Három gyerek is rohangált körülötte, hol angolul, hol törökül óbégatva. Ahogy megfigyeltem, az első gyereknél még erősen koncentrált, hogy mégiscsak angol legyen az anyanyelve, aztán a többin látszott, ahogy fogyott az energia, meg a lelkesedés. A legfiatalabb csak törökül beszélt, legalábbis azt hiszem, mert bizonyos kor alatt ilyesmit nem lehet egyértelműen eldönteni. 31
A szobánk a tetőn volt. Tulajdonképpen nem is szoba volt, hanem egy faház a tetőn. Méretre se volt hatalmas, de nem rossz. A cuccot ledobtuk, és indultunk is. Először reggelit szereztünk. A turisták nagy mennyisége, és átlagos anyagi helyzete miatt úgy vettük észre, hogy nem szokás a helyi szatócsnál shoppingolni, ha nem helyi az ember. Mi azért így döntöttünk. A szokásos kenyér és kockasajt kombinációt választottuk, ezeket már törökül is tudtuk. Gyalog indultunk Çavuşin felé, abban a reményben, hogy majd stoppolunk. A forgalom elég gyér volt, és ami jött, az is csak lovas kocsi volt. Reggelizni egy buszmegállónál álltunk meg. A környék jellegzetességét követve, kőből építettek egy kis mesterséges barlangszerű valamit, mi ennek a tetejére telepedtünk le, és néztük az érkező turistabuszokat. Ha nyáron jöttünk volna, biztos, hogy lényegesen több lett volna errefelé is az ember. Nem mintha hiányoltuk volna őket. Gyalogoltunk tovább, és a stoppolási reményeinket feladva lefordultunk az útról, és a földek között mentünk tovább, hogy egy nagy kanyart levágva megspóroljunk némi talpalást. Meglepő módon tényleg sikerült a dolog. A falu szélén lyukadtunk ki, egy régi temető mellett. Kicsi, kopott, alig felismerhető sírkövek dülöngéltek a száraz fűben. A falu közepén egy hatalmas szikla emelkedik, ami kezdett előbukkanni egy kisebb domb mögül. A hegy belsejében rengeteg szobát és lakást alakítottak ki az idők során, csak ezzel azt is elérték, hogy az amúgy se túl masszív anyag még gyengébb lett, és leszakadt a fél hegy. Valószínűleg nem egyszerre, de mára egész vékony lett, és helyenként át is lehet látni rajta, a korábbi barlanglakások miatt. Egy ösvényen indultunk el, körben, hogy felmásszunk a tetejére. A keskeny gyalogút össze-vissza tekergett a házak között, amelyek már jó ideje üresen álltak. A legtöbb félig ház, félig barlanglakás volt. Hogy a lakások bővítése során hogy oldották meg, hogy ne lukadjanak ki a szomszéd nappalijában, azt nem tudom. A hegy tetejéről jó kilátás nyílt a környékre. Alattunk terült el a falu, messzebb látszott az út, amin jöttünk. A felfelé vezető ösvény túloldalán függőleges sziklafal volt, rengeteg befalazott ajtóval, amint csak kisebb lyukakat hagytak szabadon. Régen galambokat tartottak ezekben a helyiségekben, pontosabban így termelték a kor műtrágyáját, a guánót, mely mint József Attilától tudjuk, szépen lassan lerakódik. Időnként ki kell termelni, és jó pénzért eladni. Tovább fordulva megbámultuk a szomszéd hegy oldalát. Rózsaszín, világosbarna, sárga és ezek kombinációja, helyenként csíkos. Az egész hegy teljesen kopár, meredek az oldala, mintha homokvár lenne, vagy mintha egy hegy Kappadokyában. Nincs semmi, ami hasonlítana erre a helyre. Na, jó Kandovan Iránban hasonló, tehát olyan volt, mint a sziklák Kandovánban, csak színesebb, simább, és nagyobb. Még egy kicsit balra fordulva a völgyben megláthattuk azokat a sziklákat, amelyek a 18+ kategóriába tartoztak. Geológiai szempontból közelítve az történt, hogy a vastag, de viszonylag puha tufa kőzetre egy szép napon kiömlött némi kemény vulkáni kőzet. Gondolom bazalt, de ez 32
lényegtelen. Aztán ez a réteg megrepedezett, és utat engedett a víznek, az meg koptatni kezdte az alsó puha réteget. Szép lassan kúpok alakultak ki, ahogy a kupacot felülről védte a szikla a tufát. Aztán a felső szikla szépen lekerekedett, a kúp meg oszloppá vékonyodott, és a természet hosszú, kitartó munkával megalkotta a világ legnagyobb pöcseit, bár ez elég eufemisztikus kifejezés a tíz méteres álló bránerekre. Miután így kigyönyörködtük magunkat a természet szépségeiben, leereszkedtünk az ösvényen, amin jöttünk. Çavuşinból Zelvébe szerettünk volna átgyalogolni a Rose valley-n, vagyis a Rózsa völgyön keresztül. Aki ismeri a környéket, az lehet, hogy gyanít valamit. A falu szélén álló tábla mutatta az irányt, így szépen elindultunk. Az út porában rengeteg lábnyom volt, mind szembe jött, azok alapján tájékozódtunk, mint Winnetou. Ha elágazáshoz értünk, csak megnéztük, merről jöttek többen és arra mentünk tovább. A völgy először egészen széles volt. Két oldalt szántóföldek sorakoztak, meg fák, de elég ritkán ahhoz, hogy ne adjanak árnyékot. A forró levegő megült a katlanban, így folyt rólunk a víz rendesen, de mentünk tovább. A völgy elkezdett szűkülni, de először ez alig volt érzékelhető. Még mindig szántóföldek voltak körben. A föld itt persze nem olyan, mint máshol a világban. Leginkább a homokhoz hasonlít, sárgás, barna, vagy inkább aranyhörcsög színű. Egy fa árnyékában kis szekér állt, mellette egy mélabús szamár. Megkértük egy kis fotómodellkedésre, de nem hozta lázba. A gazdája viszont Gabi kezébe nyomott két frissen szedett paradicsomot, úgyhogy paradicsomot majszolva folytattuk az utat. A völgy eddigre határozottan völgy formát öltött, a sziklák meg egyre vadabb alakokat. A szántóföldek helyett is szőlő volt már. A földek gondozottak voltak, de a szőlő csak bokrokban nőtt, sehol egy kordon. Az egyik oldalvölgynél tábla mutatta, hogy balra kell fordulnunk, ha templomokat akarunk nézni. Akartunk, mondván, majd visszatérünk a fő völgybe, ha megnéztük. Az út egész mélyen haladt, balra meg három sziklakúp magasodott, mint a sárkányfogak. Tényleg mesebeli a táj. Rövidesen elértük az első templomot. A sziklafalba vésték be, elég magasan. Az is lehet, hogy akkoriban még nem volt magasan, csak az út lett mélyebb, ahogy a víz kimosta. Egyedül másztam fel. Csak néhány helyiség volt, faragott keresztekkel a plafonon. Lefelé már nem volt annyira egyszerű jönni, mert az omladékos szikla csúszott. Valahogy ellenálltam a földanya vonzásának, és egészen finoman érkeztem le. Kicsit arrébb az út szélén két bicikli hevert, biztos nem magyarok bérelték, mert azok nem merték volna csak úgy otthagyni, még az Antarktiszon se. Tovább haladva felfelé a kis völgyben, elértünk egy újabb templomot. Eddigre teljesen eltikkadtunk, csak ülni volt kedvünk. A templom zárva volt, ellenben a mellette lévő büfével. A világtól való távolsága, és az erre járó turisták száma alapján számítgatni kezdtem az árakat, és arra jutottam, hogy van még víz a kulacsban. Pihengettünk az árnyékban, és csodáltuk a kilátást, ami lenyűgöző volt. Egyik oldalon a kopár sziklák hullámoztak, mint egy valószínűtlen homokvár, előttünk meg a zöldellő völgy. Mikor kipihentük magunkat, megkérdeztük a büfést, hogy mégis merre van innen Zelve. Persze azonnal kijelentette, hogy az nagyon messze van, de a helyiek ezt mindig kijelentik, ki lehet próbálni itthon is. A távolságok egyébként nagyon relatívak. Erre Einstein nélkül is rá lehet jönni. Ha az ember például egy taxist kérdez meg, akkor minden 5 km-re van. Az gyalog már sok, taxival még nem drága. Erősködtünk tovább, hogy annyira nem lehet messze, hogy mi oda el ne gyalogoljunk, bátran bökjön csak rá az irányra. Megtette. Gyakorlatilag Çavuşin irányába mutatott. Hoppáhoppá! Előkaptuk a szállodából kölcsönvett kézzel rajzolt, fénymásolt térképet, és tanulmányozni kezdtük. Gyorsan rájöttünk, hogy az öregnek van igaza. A Rose valley felirat ugyan Zelve felé mutatott, de a vonal, ami mellé kanyarították, az nem. és a vonal volt a völgy. A táblán a falu szélén egyértelműen Rose valley állt, így nem keresgéltük az irányt. Tessék, most teljesen feleslegesen gyalogoltunk végig ezen a gyönyörű völgyön!
33
Elindultunk hát a mutatott irányba, amerre nem vezetett semmilyen ösvény se. Azt kell tudni erről a tájról, hogy a sziklákat leginkább úgy kell elképzelni, mint a homokdűnéket, csak ezek oldalról össze vannak nyomva, és nem süpped bele az ember bokáig. Tehát szinte függőleges részek is előfordulnak. A kőzet meg annyira puha, hogy az ember talpa alatt folyamatosan morzsolódik, és a képződő homok, meg apró kavics biztosítja, hogy bármikor megcsúszhasson az ember, és egy baromi nagyot essen, mondjuk öt méter magasságból. Szóval egy ilyen tájon akartunk átvágni. Az első akadálynál kis híján feladtuk, de csak sikerült leimádkoznom Gabit a túloldalon, így átjutottunk a szomszédos, párhuzamos völgybe, és egyben fel is adtuk, hogy toronyirányt Zelve felé haladjunk. Inkább városi ember módjára követtük a völgy irányát, azt is lefelé. Felfelé nem is lehetett volna, mert arra már csak a hegy volt. A völgyben itt is szőlő volt telepítve. A szőlőföldek között meg ösvény. Persze nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és csentünk egy-egy fürttel az érett szőlőből. Nem is tudom, hogyan túlozzak: ehhez képest a méz savanyú. Nem túl hosszú séta után kilyukadtunk a fő völgybe, azon a részen, ahol már előtte jártunk. Megérte a kis kerülő. Egy kevés séta után elértük az elágazást, ahol a templom felé fordultunk, innentől újra ismeretlen terepen jártunk. Jobbra-balra természetesen továbbra is az errefelé megszokott sziklaképződmények kísértek. A völgy szélessége egyre kisebb volt, és egyre gyakrabban kellett természetes alagutakon áthaladnunk. Ezek akkorák voltak, hogy egy teherautó is kényelmesen átfért volna rajtuk. Eleinte még vezettek is át autónyomok, de később eltűnt az út, és csak gyalogösvény maradt. Kétoldalt pedig egészen fölénk magasodtak a falak. Mindenhol a galambdúcok röpnyílásai látszottak, egészen lehetetlen helyeken. Sok ilyen galamb-barlang az erózió miatt napvilágra került, így láthatóvá váltak a falakba vájt fülkék, ahova a madarak fészket rakhattak. Volt olyan hely is, ahol a fél hegy leszakadt, és ott maradtak a fél szobák a falon (Egy plusz két fél szoba jó kilátással kiadó). Persze már nincsenek galambok, a TVK olcsóbban termel szuperfoszfátot. Ahogy egyre messzebb voltunk a falvaktól, és a kocsival járható szakasztól, eltűntek a megművelt földek, de az elvadult szőlő továbbra is mindenhol megtalálható volt, és örömmel találtuk is meg, mert nagyon jó volt, és itt már lelkiismeret furdalást se kellett érezni a dézsmálás miatt. Az egyik kanyarban aztán szembe találtuk magunkat egy cseh csapattal. Persze az ő kezükben is szőlő volt. Végre meg tudta valaki mondani, hogy hova is tartunk. A völgy vége a Göremi Szabadtéri Múzeumnál van, vagyis annak közelében. Rövidesen tényleg kiértünk a szűk völgyből, és egy völgykatlanban találtuk magunkat, ahol pokoli volt a hőség. Felfelé kaptattunk egy elég meredek, és nagyon poros úton. Fent már lényegesen jobb volt a klíma, mert járt egy kicsit a levegő. Valami kemping mögött voltunk, amit magas kőfallal vettek körül. Akkor rossz helyen nem lehetünk. Kicsit odébb már kint is voltunk az aszfaltozott úton. A térképünkön nem volt kemping, így nem tudtuk betájolni magunkat, de ez már csak egy ilyen nap. Mert jó, hogy a múzeum közelében vagyunk, de jobbról, vagy balról. Kicsit tanakodtunk, elméleteket állítottunk fel, és emlékeink közt kutakodtunk, hogy rájöjjünk merre is kellene menni, majd balra fordultunk. Jó ötlet volt, csak nem oda értünk, ahova szerettünk volna, hanem egy kicsit mellé. A falu szélén a táblán Uçhisar volt felírva. Ide is el szerettünk volna jönni, de csak másnap. Már elég fáradtak voltunk, de ha már itt vagyunk… Lementünk a falu közepéig, a főtérre, és közben sörre vadásztunk, mert meggyő34
ződésem volt, hogy megérdemlek egy sört ennyi gyaloglás után. Persze sehol semmi, a sörárusok riadóztatták egymást, hogy el kell pakolni. Egyébként amúgy is kihalt volt minden, majdnem mint egy szellemváros. A falu nevezetessége a főtér mellett emelkedő hatalmas szikla, amit telefaragtak szobákkal és folyosókkal, így hozva létre a világ első toronyházát. És a tövében egy büfé is volt, ami reménnyel töltött el. A bácsi aki üzemeltette egy kicsit még kínzott, miután megmondta, hogy van sör. Nem hozott ugyanis, hanem a másik vendéggel beszélgetett tovább, miközben láthatóan fonnyadtam össze. Aztán végre elment a hűtő irányába, aztán vissza is jött, és közölte, hogy nincs. Gyilkos! Vissza az egész. Nem messze a főtéren végül találtunk egy teázót, aminek a kerthelységében turistacsoport ült, amiből arra következtettünk, hogy van sör. Volt is, így megmenekültem, és végre le is ülhettünk egy kicsit a hideg Efes sör mellé. Hidratálódás után a kale meghódítására indultunk. Újra vissza a büféhez, aztán értetlenül keresni a bejáratot. Úgy tűnt, hogy nem lehet bemenni, mert az ajtó zárva, de a sörrel hitegető ember megmutatta, hogy az ablakon kell bemennünk. Nagyszerű, ez azt jelenti, hogy nincs belépő se. A szoba közepén – ahol találtuk magunkat – egy vaslétra vezetett a következő szintre. Sikerült meggyőznöm Gabit, hogy jó lesz, másszon csak fel, de nem lett jó, ahogy meglátta a következő ilyen tornaszert mondta, hogy megvár lent, és biztos, hogy azt jobban fogja élvezni, mint a felmászást. Szóval ő le, én meg fel. Ha nem ezen az emeleten adja fel, akkor biztos, hogy a következőn, mert onnan már egy hosszabb létra következett, és nem csak úgy, mint az előző padláslétrák, hogy egyik emeletről a másikra, ez rögtön ugrott vagy kettőt, ráadásul a szikla külső oldalán, hogy a seggem alatt fütyült a szél. A biztonsági berendezés egy láncból állt, ami mint korlát lógott a bal oldalon. Összesen vagy tíz, különböző mértékben befosatós létrán kellett felmászni. Némelyik a sziklába vésett, kopott lépcső volt, csak, amiről szintén gyönyörű kilátás nyílt, de nem nagyon foglalkoztam vele, inkább az izgatott, hogy a hőségben megtett fél napos gyaloglás után éhgyomorra megivott sör mennyiben rongálta koordinációs és orientációs képességeimet, amire hirtelen nagy szükségem lett. A legfelső szinteken különösen nehéz volt mászni, mert a nap már annyira odasütött, hogy a korlát forró volt, nem győztem kapkodni. A kilátás miatt persze megérte az egész tortúrát. Nem messze a kalétól állt a mecset, a maga kis minaretjével. Ritkán látja az ember a minareteket felülnézetből. Beláttam a házak udvarára, és csak innen látszott, hogy az utcák micsoda össze-visszaságban kanyarognak, nincs az a fraktál, ami leírná. Sehol egy párhuzamos, sehol egy derékszög. Innen jól látszott a falu túlsó szélén álló másik hasonló szikla is, a völgyek, amik az egyedüli zöldet képviselték a környéken. A szűk szakadékokban akkorára nőttek a nyárfák, hogy éppen kilátszott a tetejük. Szépen kinézelődtem magam, elindultam lefelé. Már tudtam mire számíthatok, bár jártam már itt ezelőtt vagy hét évvel, de csak a kilátásra emlékeztem, a létrákra már nem annyira. Leérve a gondnok, vagy mi a szösz, aki korábban az utat mutatta meg felfelé, azelőtt meg sörrel hitegetett, meghívott minket egy almateára. Kicsit elbeszélgettünk. Ő mondta, hogy a falu túlsó szélén álló hasonló szikla alatt van egy forrás, aminek a vize gyógyító erejű, és annak is fel lehet mászni a tetejére. Légvonalban nem volt messze, de nekünk az utcákat kellett követni, azok meg csak nem arra akartak vezetni, amerre nekünk a dolgunk lett volna. Ilyenkor az is nehezíti az ember életét, hogy a házak közül nem látszik a cél. Ennek ellenére egész könnyen odataláltunk. Le kellett ereszkednünk egy völgybe, a poshadt, békalencsével teli ciszterna mellett, aztán fel a dombra, amin a szikla állt. Kevésbé volt kilyuggatva, mint a másik, de valóban voltak lépcsők, meg egy alagút is vezetett lefelé, gyaníthatóan a forráshoz. Beizzítottam a lámpát, a fejemre raktam, mint egy rutinos barlangász, és elindultam lefelé. A járatban lépcső vezetett lefelé, ami mára szelíd hullámmá nemesült, ami esztétikailag lehet, hogy jobb megoldás, lejutni rajta viszont nem könnyű, pontosabban mérsékelt sebességgel, lábon lejutni. Az első 35
fordulóig simán leértem úgy, hogy a kezemmel a mennyezetnek támaszkodva szépen araszoltam lefelé. A forduló után viszont nem értem el a plafont, így a technológia ugrott. Nem láttam a járat végét se, bár lehetett érezni a nedvességet, tehát lehet, hogy tényleg volt lent víz, engem már nem érdeket annyira. Mert az rendben, hogy lemegyek, de vissza hogyan? Aztán hátralévő életemet lent tölthetem, a gyógyító víz majd életben tart. Elkezdtem felfelé araszolni. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: szar. A talpam alatt minduntalan meg akartak indulni az apró kavicsok, kapaszkodni meg nem lehetett semmibe. Valahogy azért felküzdöttem magamat. A várakozásnak megfelelően Gabi arra szavazott, hogy az árnyékban megvár, én menjek csak, majd megnézi fényképen. A sikeres fel- és lemászás után a cél az volt, hogy végre visszajussunk Göremébe. Az útikönyv nem sok jót ígért és buszt se a két falu közt. Ennek ellenére a főtérre visszamászva, az első dolmuş sofőrje intett, hogy menjünk. Persze nem vitt a faluig, csak az elágazásig, ahol idefelé jövet megpillantottuk az Uçhisar feliratot. Ez se volt rossz, mert ugyan idáig össze-vissza kanyargott a busz, és még így se tettünk meg nagy utat, de azt végig felfelé. Nem kis hegymászást spóroltunk meg. Apatikusan indultunk meg az úton, szerencsére innentől már lefelé, Göreme felé. Nem reménykedtünk nagy forgalomban, de elhatároztuk, hogy stoppolni fogunk. Ez szerencsére nem tartott sokáig, mert az első arra járó autós felvett, és a gyér forgalom ellenére se gyalogoltunk két percnél többet. A szállásunkra visszaérve gyorsan lezuhanyoztunk, és mentünk az úszómedencéhez, amiről egész nap álmodoztunk. A hűsítő víz a forróságban! Lecsattogtunk az udvarra, beleléptem a vízbe és rá kellett döbbennem, hogy épp csak nem fagyott be, annyira hideg. Gabi arcára is ráfagyott a mosoly, a lábára meg a víz, ahogy belelépett. Kicsit bizonytalankodtunk, de amit elhatároztunk, azt véghez is visszük alapon, belemerültünk a vízbe. Kicsit pancsoltunk, meg idétlenkedtünk a polifoam csíkokkal, amit a medence partján találtunk, de túl sokáig nem bírtuk, bár az volt az érzésem, hogy most aztán meggyaláztuk Schirilla teljesítményét. Gyorsan kimenekültünk a fagyhalál karmai közül, és kifeküdtünk a lemenő nap fényére. Sokat nem segített, vacogott a fogunk. Öt perc után megkérdeztem Gabit, hogy meddig csináljuk még a beach programot, és legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy nem merte ugyanezt megkérdezni, mert ő forszírozta a strandolást. Nagy egyetértésben hagytuk el a terepet. Egyikünk se nagy rajongója a strandéletnek, így csak nagy néha megyünk el süttetni a hasunkat, mert mindketten megunjuk a döglést, úgy öt percen belül. Ezt aztán itthon sokan nem érik fel ésszel, hogy mi a francért utazik el valaki egy olyan országba, ahol van tengerpart, ha aztán nem a strandon tölti az egész időt. Persze ezek az emberek általában vagy nem hagyták el soha az országot, vagy csak Horvátországig vitte őket az Ibusz. A nagy fürdőzés után elmentünk buszjegyet venni, meg vacsorázni. Az antalyai buszjegyet könnyen elintéztük, de a vacsi nehezebb eset volt. Az élet ezen területén meglátszott a turisták hatása, de rendesen. Csak drága helyeket találtunk, aztán kikötöttünk egy kebabsütőnél, és ettünk egy dönert. Vacsora után a szálloda tetején beszélgettem még két izraeli sráccal. Megvitattuk, mennyire szar a helyzet, nem tudnak sehova se utazni, csak repülővel, ráadásul mondjuk Szíria csodáit soha nem fogják megismerni, a politika jelenlegi állása mellett. Persze a szüleim se gondolták soha, hogy eljutnak bárhova is, ami a térkép bal oldalán van, aztán mégis.
2004. szeptember 30. csütörtök Korán keltem, úgy a csütörtöki nap megkezdése után öt perccel arra ébredtem, hogy a vacsora azon része, amely átjutott egy bizonyos béltraktuson, már erőteljesen a külvilágba vágyik. Uccu neki, teljesítettem a vágyát, szerencsére nem volt messze a WC. Nem sokkal ezután újra felébredtem, hogy a vacsora azon része is kikívánkozik, amely még nem érte el azt a pontot, ahonnan ezek a dolgok lefelé távozna. Uzsgyi, újabb kör a klotyóra. 36
A szobánk a tetőről nyílt, és a vizesblokk is csak egy kisebb épület volt a tetőn, így mindig a szabad ég alatt kellett átvágnom, ami elég hűvös volt már, és a toalett se volt fűtött. Gondoltam, az útjára engedtem a hűtlen vacsorát, most már nyugtom lesz, de nem. Az átok, felkeltett még ötkor, fél hatkor és hatkor is. A menetek közti idő annyi pihenőt adott, mintha bokszmeccsen lettem volna, és nem nézőként. Ami mindennek a teteje, hogy nem is lettem jobban, pedig semmi nem maradt bennem, ami gyomorrontást okozhatna a továbbiakban. Mikor Gabi is felkelt elmeséltem neki, hogy úgy gondolom csak és kizárólag körtétől gyógyulhatnék meg. Nyakába vette a környéket, és elég gyorsan vissza is ért egy zacskó körtével. Csodákra képes. Boldogan befaltam a körtét, innentől legalább nem éreztem, hogy pokoli éhes vagyok, viszont továbbra is zombi voltam. Ennek ellenére elindultunk, mert az idő az haladt. A mai cél Zelve volt, ha már az előző nap nem sikerült összehozni, és közben szerettük volna útba ejteni a kőgombákat Paşabağınál. A falu szélén kezdtünk stoppolni. Elsőre valami lelkes üzletember állt meg, felajánlva szolgáltatásait, de neki a stoppolásról teljesen homályos elképzelései voltak, magyarán pénzt akart, úgyhogy elhajtottuk. A következő autóssal már nagyobb szerencsénk volt. Paşabağı egy kicsivel túl van Çavuşinen. A sziklaképződményeiről híres. Tulajdonképpen nincs is itt más, csak a szőlőtőkék között álló kőoszlopok. Mindenféle legenda kapcsolódik hozzájuk, hogy eredetileg mik voltak, és miért váltak kővé. A lényeg az, hogy fantasztikusan néznek ki, csak ezt már sokan megállapították, és tovább is adták, így minden turistabusz, eljön ide, lepakolja a népet egy fél órára, hogy járjanak körbe. És ahogy az lenni szokott, a birka nép vásárolni akar, mert miért is jött el otthonról, ha nem vásárol, a kereslet meg vonzza a kínálatot, így aztán minden tele van giccsbazárokkal. Göremés hűtőmágnestől, a gipsz göremei tájig mindent lehet kapni, amire senkinek nincs szüksége. Eléggé el voltam pilledve, de még így is tettem némi erőfeszítést, hogy olyan képeket csináljak, amin barátaim, a turisták nem látszanak. Innen Zelvéig már szinte semmi forgalom nem volt. Ez nem szegte kedvünket, hogy stoppal menjünk. Amíg nem jött semmi, én gyorsan felfedező útra indultam. Olyan helyet kerestem, ahol senki nem lát. Nem volt könnyű, mert mindenhonnan embereket hallottam közeledni, azért sietve leraktam szánalmas kis terhemet. Mire aztán Zelvébe értünk, úgy döntöttem, hogy ez engem annyira már nem is érdekel. Abban a hitben éltem, hogy ezt a helyet én már láttam évekkel ezelőtt. A fényképezőt Gabinak adtam, én megvárom kint. Egy darabig valami forrás mellett üldögéltem, aztán meg egy büfé asztalához ültem le, és kértem egy üveg vizet. Már minden bajom volt, de nem mertem elmenni, mert tuti, hogy Gabi akkor ér vissza és nem talál majd. Minden esetre kinéztem magamnak, hogy az út túloldalán egy nyilvános WC van, ami elég ritkaság errefelé. Gondoltam én azt meglátogatom majd. Aztán Gabi visszaért végre. Én meg rögtön magára is hagytam és átimbolyogtam a túloldalra. A budi teljesen kulturált, tiszta volt. Magamra zárva az ajtót először is meg kellett tervezni a cselekvéssort. Mert ugye nem olyan egyszerű az ilyesmi, mint ahogy kívülállóként gondolná az ember. Túl sok időm nem volt a tanakodásra, így abban maradtam, hogy a hányással kezdem, bár roppant veszélyes művelet, mert a tevékenység heves rekeszizom munkával jár, amitől akaratlanul, de könnyedén befoshatok. Előre bocsátom, hogy nem történt így, bár erős koncentrációt igényelt. Tehát először megváltam a körtepürétől. Emésztésem nem lévén még egész finom volt, csak kicsit savas. Után jött a másik, bár nem tudom mi maradhatott még bennem. Mindkét tevékenységet ösztönből csináltam, tehát nem volt túlzottan diszkrét, mondhatni „ordítva hánytam”, aztán meg izé… Midőn bevégeztetett az anyagforgalom, kitakarítottam magam után, és kinyitottam az ajtót. A WC-s bácsi már ott tipródott, és tördelte a kezét, láttam a szemén, hogy arra gondol: Na, mennyit takaríthatok az állat után!?
37
Az állapotomban ezután határozott javulás állt be, ami annyit jelentett, hogy vállalkoztam egy hazastoppolásra. Elballagtunk az első árnyékig és vártuk a jó szerencsét. Legnagyobb meglepetésünkre a Pamukbank pénzszállító páncélautója állt meg. Mondták, hogy Göremébe mennek, csak előtte még megállnak valahol. Láthatták a szemünkön a meglepetést, így hozzátették, hogy pénzt nem visznek. Az abszurd stoppok listáján előkelő helyet foglal el ez is, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik vadabb a páncélautó, vagy a halottaskocsi. A traktor és a 6 m3-es homlokrakodó már nem rúgnak labdába. Göremébe érve örültem, hogy végre ledögölhetek egy kicsit. A szobából már reggel kijelentkeztünk, így csak a verandán feküdtem el a párnákon, és úgy döntöttem, hogy az alvás jót tesz. Ez persze csak részemről volt így, mert Gabi valószínűleg baromira unatkozott közben. A pihengetésemhez csatlakozott Spotty, a dalmata is. Középen ült Gabi, jobb kézzel engem vakargatott, ballal meg a kutyát. Állítólag sokaknak tetszett. Választott pihenőhelyemnek egy súlyos hátránya volt, mégpedig az, hogy tiszta kutyaszőr lettem. Elképzelhetőnek tartom, hogy Spotty kedvenc helyét foglaltam el. Ez a nagy fene pörgés ment estig, akkor kimentünk a buszhoz. Nem kellett sokat várni, és folytathattam a tevékenységet tovább, a buszon. Így is tettem, átzötyögve a következő napba.
2004. október 1. péntek Reggelre megérkeztünk Antalyaba. A buszpályaudvar akkora volt, mint egy reptér. Erre már régebbről emlékeztem, és szerencsére arra is, hogy ingyenes mikrobuszok viszik be az embert a városba. Mi is megkerestük a busztársaságunkhoz tartozó dolmuşt, és rövidesen mentünk is a város felé. Össze-vissza kanyarogtunk, hogy mindenkit ott rakjunk ki, ahol szeretné, úgyhogy percek alatt elvesztettük a tájékozódást, és fogalmunk nem volt, hogy merre is tartunk. Aztán egyszer csak kilyukadtunk egy ismerős helyen, a Cumhuriyet téren. Hét évvel ezelőtt itt töltöttünk Húgommal egy éjszakát, hálózsákban, valami félreeső sarokban. Ahhoz az úthoz képest ez már a luxus netovábbja volt, bár az lehet, hogy kicsit kalandosabbra sikerült. Buszunk ment tovább a villamosvágányok mentén, és már tudtuk, hogy a nekünk megfelelő irányba. A Hadrianus kapunál szálltunk ki, innentől egyszerűbb volt gyalog, főleg, hogy éppen az Antalyai filmfesztivál forgatta fel a város közlekedését. A város szintje az évszázadok során kissé megemelkedett, így pár lépcsőfokot le kellett menni, hogy átmehessünk az ókori kapun, majd a másik oldalon fel. Elég korán volt még, így nem sokan voltak az utcán, a boltok se nyitottak még ki. Innen egyenes volt az út a kiszemelt szállodáig, a Sabah panzióig. Végigballagtunk a keskeny úton, szinte az utca másik végéig, ahol megtaláltuk a helyet. Hagyományos török épület volt, olyan, mint a környéken álló összes többi. Hangulatos kis hely lenne Antalya, ha az ember nem tudná, hogy irgalmatlan mennyiségű turista tartózkodik a városban. A panzió udvarán néhány korán kelő reggelizett csak. Átvágtunk az asztalok között, és egy fickó vezetésével felmentünk, hogy megnézzük a szobát. Kellemes volt, járt hozzá külön fürdőszoba is, de nem a szobából nyílt. Megkezdtük az alkudozást. 30-ról lementünk 20 MTl-re, de ezzel megváltunk a légkondi távirányítójától és a reggelitől is. Egyiket sem éreztük nagy veszteségnek. A szoba egy része erkélyszerűen kiugró volt, így mindkét oldalon ki lehetett nyitni az ablakot. Eldöglöttem az ágyon, és élveztem, hogy jár a levegő. Kell a fenének légkondi, ki van ez találva. A tenger felől fúj némi szél, és az pont elég. 38
Éhes voltam, és ez jó jel. Elindultunk, hogy elnyomjuk a jó jelet. Minden zárva, az árusok csak most pakolják ki a standokra a több tonnányi, turistáknak szánt gagyi cuccot. Enni, úgy látszik nem szoktak errefelé, mert kaját senki nem árult. Folyamatosan lefelé tartottunk, míg el nem értük a kikötőt. Itt aztán találtunk egy hamburgersütőt, aki hajlandó volt megmenteni, persze nem ingyen. Méregdrágán csinált nekünk egy-egy hamburgert, de akkorát, hogy vissza kellett volna dobni, hagy nőjön még. Lenyeltem, és ezzel meg is volt a reggeli, kezdhetjük a programot. A cél Termessos. Ehhez persze először vissza kellett jutni a buszpályaudvarra. Első lépésben fel kellett mászni a kikötőből, aztán találni egy buszt, ami elvisz. Gyalogoltunk egy darabig, aztán egy turistainformációs irodában megkérdeztük, hogy mivel is lehetne megoldani, a kijutást. Sokat nem segített a fickó, csak mutogatott, hogy arra van egy buszmegálló, oda menjünk. Meg persze a taxit javasolta, de az nem volt szimpatikus megoldás. Adott egy térképet is, ami semmire nem volt jó, de azért elraktuk, hátha majd egyszer tüzet akarunk rakni. A buszmegállóban vártunk, és minden busznál rákérdeztünk, hogy otogar, vagy nem otogar-e. Ez bizonyult a leghatékonyabb módszernek. Egész egyszerűen kijutottunk, és már csak az úton való átkelés életveszélye volt hátra. A hatalmas pályaudvaron végre megtaláltuk, hogy honnan indulnak a környékbeli járatok. Jegyet nem kellett előre venni, majd csak a buszon, ami egyelőre üresen álldogált a tűző napon. Indulásig Cappy gyümölcslével nyugtattuk, meg gyógyítottuk magunkat. Ez volt az a luxus, aminek nem tudtunk ellenállni. Állítom, hogy az őszibarackos Cappy gyógyított meg. Aztán egy fél óra után előkerült a sofőr és elindultunk, de nem Termessos felé, hanem a város központ irányába. Aztán beálltunk valami kutyaütő kis buszállomásszerűségre, és vártunk. Igazából itt lett tele a busz, eddig csak hárman ültünk benne. Mikor már majdnem felforrt az agyunk, akkor elindultunk végre, és most már jó irányba. Felfelé haladtunk a hegyekbe, míg el nem értük a termessosi elágazást. Innentől nincs busz, menjünk, ahogy akarunk. Mentünk is, méghozzá gyalog. Egy taxis próbált meggyőzni minket, hogy mindnyájan jobban járunk, ha beülünk a taxiba. Volt valami abban amit mondott, mert innen még 9 km. Azért még bíztunk a szerencsénkben, és elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Forgalom persze egy szál se, így emberünk utánunk jött, és megköttetett az üzlet. Felvisz, otthagy, nézelődünk, értünk jön, lehoz, fizetünk. A pasi hangja alapján úgy gondoltam, hogy egyéni fogyasztásával dohánygyárakat volt képes felfuttatni. Ehhez még kövér is volt. Az egészséges életmód antitézisét személyesítette meg. A sorompóig sima volt az út, de ott belépőjegy címén megvágtak minket 8 millára. Innen még elég szépen kellett felfelé kanyarogni az úton, mire felértünk a parkolóig, ahol már állt néhány autó, mondjuk úgy három. Hát igen, a stoppolás lehet, hogy egy kicsit elhúzódott volna. Innen már nem kellett sokat gyalogolni, de azt egy ösvényen, felfelé. A lábamban nem sok erő volt, hiába, ha az ember menni akar, akkor ennie is kell, amit én nem nagyon csináltam az elmúlt időben, az egy nanohamburgeren kívül. Valahogy, sok pihenővel, csak felértünk. Menet közben az volt az érzésem, hogy mire fent leszek, fordulhatunk is vissza, mert jön értünk a taxis. A romok elképesztő helyen voltak, de nem volt túl látványos, mert azt a kevés falat, amit az idő meghagyott, benőtte az erdő. A színház miatt viszont azt hiszem érdemes volt a tortúra. A hegy tetején állt, egész jó állapotban, háttérben a völgy túloldalán magasodó másik, még magasabb hegycsúccsal. Körben pedig az erdő zöldje, ami nem túl megszokott az ország sárgásbarna kiaszott színei mellett. 39
Körbejártuk még a néhai várost, aztán lementünk a parkolóba, ahol egy padon döglöttünk egy keveset, amíg megérkezett rekedt hangú sofőrünk. Felajánlotta, hogy jutányos áron bevisz Antalyaba, mert nem megy a biznisz, így mindenképpen visszamegy. Beleegyeztünk, mert alig került többe, mint a busz, aztán legalább nem kell várni, meg kényelmesebb is. Hipp-hopp megérkeztünk a buszpályaudvarhoz, ahonnan a helyi busszal mentünk a belvárosba. A szálloda környékén kószáltunk, hogy vegyünk valami kaját. Többek közt egy adag szőlővel tértünk vissza. Amennyit ettem, annyi távozott is, de legalább nem hánytam. Aztán én rövidesen le is feküdtem aludni.
2004. október 2. szombat Reggel elég korán felébredtünk. Gabi utólag bevallotta, hogy első ránézésre nem tett volna különösebb nagy összeget az életben maradásomra, de ennek ellenére elment, és hozott szőlőt, mint gyógyételt. Értékelendő, hiszen, kinézetem alapján azt gondolhatta volna, hogy kidobott pénz. Kis reggelink után összeszedtük az cuccainkat, és továbbálltunk. Elsőre megint csak a buszállomásig jutottunk, de ilyen az utazás, meg aztán mindig vannak olyan városok, ahol egyszerűen úgy alakulnak a dolgok, hogy sokkal többször fordulunk meg a buszállomáson, mint szeretnénk. Ilyen volt például Marokkóban az a bizalomgerjesztő hely, amelynek már a neve is az egzotikus Inez név, és a tehénszar összetételéből keletkezhetett: Inezgane. Ott például háromszor jártunk, pedig egyszer se szerettünk volna. Szóval, a lényeg az, hogy megint ott álltunk az antalyai otogáron, ami mindig azt az érzést kelti bennem, hogy ez egy reptér, csak elfelejtették mellé rakni azt a baromi nagy betoncsíkot. A nap első állomása Perge volt. A busz persze nem vitt el odáig, csak az elágazásig, ahogy ez lenni szokott, mert az isten adta nép nem a romokhoz igyekezik, hanem haza a családhoz. Szóval teljes felszereléssel ott álltunk egy négy sávos út szélén. Legalább a felüljárónál raktak ki, így ha nem is egyszerű és könnyed volt az átkelés, de legalább biztonságos. A túloldalon elindultunk a kis úton, ami az ókori város felé vezetett, azzal az elhatározással, hogy kicsit kijjebb majd stoppolunk. Végül le is telepedtünk egy helyen, de nem akart semmi se jönni, ami jött, az meg tojt ránk. Aztán egy bácsi török-német keverék nyelven elmagyarázta, hogy meddő dolog amit művelünk, mert csak pár száz méter a bejárat attól a helytől, ahol stoppoltunk. Így újra felmálháztuk magunkat, és gyalogoltunk tovább. Az első kanyar után már elkezdtek feltünedezni a romok. Tényleg nem volt messze a bejárat. Megvettük a jegyet, és megdumáltuk, hogy ugyan hadd hagyjuk már ott a hátizsákokat. Beleegyeztek, így kevés gönccel folytattuk az utat. A bódé mellett ugyanis csak egy sorompó volt, a turistabuszok se itt álltak meg, és a giccseket se itt árulták a szerencsétlen ide látogatóknak. A sorompó után az út a régi stadion mellett vezetett a városhoz. A stadion egyébként egész jó állapotban van, kár, hogy mindenki csak úgy elsuhan mellette. Mi gyalog suhantunk, úgyhogy van már némi elképzelésünk arról, hogy mennyi is egy stadion, mint hosszmérték. A stadion után volt csak a buszparkoló, a bóvliárusok standjai, és a büfé, ami ezeken a helyeken a legfontosabb. Egy kicsit megpihentünk a büfé lépcsőjén, mielőtt nekivágtunk volna a városnak. Az eddigiekhez képest sokkal több volt itt a turista, hiába, már az ő birodalmukban jártunk, nem a vadkeleten. Az egykori városkapu két oldalán tornyok álltak, ma már csak egy-egy íves faldarab áll belőlük, ami így is látványos. Sokat küzdöttem, hogy lefényképezzem, mert az emberek mindig tudják, hogy hova nem szeretném, ha állnának, és erre bátran tesznek is, sőt akkor se hajlandóak kitántorogni a képből, ha látják, hogy erre várok. A legkatasztrofálisabb az, aki ilyenkor integetni kezd. Ahogy ott álltam a kibiztosított fényképezővel, várva, hogy a kereső turistamentessé váljon egy mikrosecundumra, meghallottuk az első magyar szót azóta, hogy Törökországba érkeztünk. Istenem, de jó, hogy jöttetek! Régebben ilyen esetekben mindig megörül40
tem, és megszólítottam a honfitársakat, eszmét cserélni, vagy csak beszélgetni egy kicsit, de egy ideje, hogy nálunk is rendesen beindult a kiutaztatás, és már nem elég, ha „Spanyolba” vagy „Horvátba” viszik őket, nem szívesen csevegek velük. Felhígult a társaság. Egy barátom azt mondta erre, hogy vizsgához kötné a turizmust, én csak az utazási irodákat szüntetném be. Aki nem képes egyedül eljutni valahova, az ne is menjen. (Bocs!) Szóval ahogy ők haladtak egyenesen a főutcán, az idegenvezető javaslatára elfoglalták a régi szobrok talapzatát, hogy fényképezkedjenek, úgy mi borítottunk le néma kussban balra a néhai fürdők felé. Itt egy spanyol csapatba botlottunk, és meg kell mondanom, nem volt jobb az összkép, csak a dumát nem értettük. Itt is még álltak a falak, és jól látszott a padlófűtés és a medencék. A romok közt vezető ösvény hamarosan beleveszett a bozótba, úgyhogy visszafordultunk, és újra a városkapunál kötöttünk ki. A néhai tornyok között haladtunk át. Igazából inkább bástyák voltak ezek, belül három szinttel. A kapun belül a fal mellett szobrok álltak félkörben a falmélyedésekben, de csak századokkal ezelőtt. Ma már csak a talapzatok vannak meg, amire előszeretettel állnak a turisták. Érdekes egyébként, hogy a szobor lábnyoma benne van a kőben. Innen, a városkaputól indul a főutca. Nem aprózták el, kétszer két sávos út, amit középen vízmedencék sora választ el. Egyik medencéből csurgott a víz a másikba, végig az út közepén. Az út két oldalán persze itt is, mint mindenhol a Római birodalomban, árkádok voltak a gyalogosok számára, meg persze üzlethelyiségek. A múlt emlékei közül minduntalan előbukkantak a jelen teremtményei, az árusok, akik valódi antik bizbaszokat akartak ránk sózni nagyon olcsón, ha ez nem ment, akkor bármi mást. Az se ment. Végigsétáltunk a főúton, el a szökőkút mellett, ami már jó régóta nem szökik, aztán vissza, az elejére, és tovább a fórumra. A fórum egy négyzet alakú tér, rengeteg oszloppal körülvéve. Az oszlopokon kívül gondolom itt is üzletek lehettek, mert ahova sok ember jár, ott az üzlet. Az oszlopok nagy részét visszaállítottak, úgyhogy nagyon hangulatos a hely, csak a tógás pasik hiányoznak. Mondjuk valószínű, hogy ők sírva fakadnának, ha meglátnák városukat abban az állapotban amire mi azt mondjuk, hogy jó. Innen már visszafelé haladtunk, a hátizsákjaink és a következő római település felé. A porta mellett visszakaptuk a zsákokat, ettünk egy kis banánt, és a magyar útikönyvben elolvastuk, hogy pontosan mit is láttunk. Közben elhúzott mellettünk a magyarok busza. Integettünk nekik, annak mindig szoktak örülni azok, akik buszban ülnek. Felcihelődtünk, és elindultunk arra, amerről jöttünk, vissza a főúthoz, hogy egy újabb buszt kerítsünk, ami elvisz Aspendosba. Persze ilyen nem akadt, mert mint a világ minden táján, itt se mennek buszok egyik porbafingó faluból a másikba, kivéve, ha ezek egy fontosabb vonalon vannak. Hát Aspendos nem esett fontosabb vonalra, csak a turisták térképén, de ezen a tájékon ők más fajt képviselnek. Csilli-villi buszok furikázzák őket a tengerparti szállodából az ókor csodáihoz, út közben pedig szóval tartják őket, nehogy észrevegyenek olyat is, ami nem volt a prospektusban. Szóval ott álltunk az út szélén a felüljáró alatt, és sok más emberrel együtt vártuk a buszt. Jött is elég hamar, de a fent említett okok miatt csak Serik kies buszállomásáig vitt. A hely neve ismerősen csengett, évekkel ezelőtti utamról, de csak akkor jöttek elő az emlékek, amikor leszálltunk. Ó, igen, a történelem ismétli önmagát, kicsiben és nagyban is. Akkor is órákat kellett itt várnunk.
41
Most lepakoltunk a járdaszegélyre, Gabi meg elment harapnivaló után nézni. Közben éreztem, hogy eljött a végső leszámolás ideje, a kórral együtt nagy mennyiségű bennem felgyülemlett szőlőhéjtól szerettem volna megszabadulni. Pontosabban szervezetem szerette volna kilökni, és egyre inkább éreztem, hogy ha nem kerül elő Gabi, akkor nem tudom mi lesz, mert ha akarom, ha nem, hát kilöki. De előkerült, én pedig megváltam a tehertől, és egyben néhány napig tartó – hétköznapi ember számára természetesen halálos – kóromtól is. Nem is olyan sokára megérkezett a dolmuş, és felnyomulhattunk rá a sok gyerekkel és szülővel együtt. Vidáman zötyögtünk valamerre, de érzésem szerint nem egészen arra, amerre mi akartunk. Eleinte a főúton haladtunk, majd lefordultunk balra. Másfelé nagyon nem lehetett, mert jobbra a tenger volt, bár nem közvetlenül a partján haladtunk. Első meglepetésként egy elég jó állapotban lévő római vízvezeték, avagy aquaduct alatt hajtottunk át, ami balra is, jobbra is folytatódott. Innen már nem lehet messze a célpont, hiszen halvány derengésekből arra emlékeztem, hogy oda vezették a rómaiak a vizet, nekünk csak követni kell a vonalát. Követtük is, csak az ellenkező irányba. Aztán megérkeztünk valami tóhoz, ahol a sok úszógumis gyerek, és lazulásra vágyó fiatal kiözönlött, mi meg vettünk egy 180 fokos fordulatot, és újra a vízvezeték mellett haladtunk a keskeny úton, ami mellett a mai vízvezetékben folyt a víz. Szóval volt mellette egy öntözőcsatorna. A buszon csak hárman maradtunk, mindhárman olyan utazóformák. Rövidesen megérkeztünk a célba. Itt áll a „világ” legjobb állapotban fennmaradt ókori színháza. Nem merek olyat rámondani, hogy görög, vagy római, mert a fene se tudja. Egyébként ez speciel római, de rendben tartották később a bizánciak és a szeldzsukok is, aztán még ma is használják. Ami nem egy rossz életciklus, tekintve, hogy kb. 2100 éve áll. Egyébként minden országban, ahol áll még római színház, ott van világ legjobb állapotú színháza. Az én véleményem szerint a szíriai Bosrában található az egyik legjobb, bár ez se rom. Megváltottuk a jegyünket, és bementünk. A cuccot persze kint hagytuk. A színház tényleg frankó, és tényleg használják, azt kell mondanom, hogy sajnos, mert hangyányit agyonvágta a hangulatot a korabeli színpad fölé épített ideiglenes modern, színpadtechnikával, alumínium állvánnyal és reflektorokkal. A hatást fokozta, hogy bent találtuk a Pergében látott magyar csoportunkat, akik sokat hallottak már az ókori színházak akusztikájáról, és azonnal tesztelni szerették volna. Gondolom mindenki által ismert az a jelenség, hogy ha harminc kappanhangú antitalentum együtt énekel, az egész elviselhető, annak ellenére, hogy egyesével borzasztóak. Ez az iskolai énekórákon tűnik ki általában, kivéve, ha zenetagozatos az osztály, mert akkor mindegy. Na, ez az a jelenség, ami itt nem valósult meg. Lehet, hogy a római építészek akusztikai tervei miatt, de tökéletesen hallottam, hogy minden egyes hang, amit kiénekelt a csoportunk, mind hamis volt. Ezen kívül nem sikerült ugyanazt a tempót tartaniuk. Pedig a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű nóta az, amit a külföldi vendégszereplők is elő tudnak adni, hogy hassanak ránk, ami általában nem 42
sikerül, súlyos kiejtési és intonációs hibák miatt. Nem baj, vicces, mint ahogy a magyar dalnokok fonetikus angol szövegkönyve. Minden szörnyűség ellenére voltak, akik megtapsolták őket. Nem kellett volna, felbátorodtak. Mi a maradandó agysérülés előtt távoztunk a színházból, és az erre vetődők azon egy százalékához csatlakoztunk, akik felmásznak a szomszédos dombra, ahol korábban a város állt. Ide felérve kapott értelmet az aquaduct is. Jól látszott, hogy az innen 5-6 km-re lévő hegyekből hozta a vizet ehhez a magányos dombhoz, ahol a város állt. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért nem ott állt a város. Na, persze ki akar messze lakni a színháztól? A romok közül a bazilika volt a leglátványosabb, és a legnagyobb is. Mármint a színházon kívül, de az egy más kategória. Hatalmas boltívei vannak, és a falai is egész épségben megmaradtak. A domb tetejéről mindenféle kecskeösvényeken ereszkedtünk le, hogy felvegyük hátizsákjainkat, és célba vegyük Beşkonakot, a mai napra kinézett táborhelyet, valamint a következő nap látványosságát. Ilyenkor már nem járnak buszok a kis falvakba, úgyhogy stoppolnunk kellett. A főútig simán eljutottunk két japán fotóssal, aztán a főúton se volt sok gond, meg onnan az első faluig. Ott aztán leragadtunk, mint tehénszar a felezővonalon. Hiába hadonásztunk, nem jött semmi. Egyszer aztán jött egy kocsi, és meg is állt, de csak azért, hogy pofátlan 30 $-os ajánlatot tegyen a fuvarra. Elvből elutasítottuk, ahogy a többit is. A legolcsóbb egyébként 10-ért ajánlotta magát. Több szakaszban eljutottunk valameddig, aztán felvett egy mikrobusz, ami már eleve tele volt fejkendős lányokkal, úgyhogy csak az első ülésre zsúfolódhattunk be. Elvittek Beşkonakig, sőt túl is, fel egészen a kanyonig, át a római hídon, és a túlparton vissza, majd egy panziónál kiraktak. Igaz a végén meg is vágott minket a sofőr 15 MTl-re. Legolcsóbb szállásként a felvert sátrak kínálkoztak, bent ággyal, tiszta ágyneművel, igaz 35 MTl-ért. Hát, ahol nincs nagy kínálat, ott el lehet kérni a pofátlan összegeket. Ez is olyan hely, ahova Antalyaból kihozzák a népet, aztán este vissza, tehát csak nagyon kevesen töltik itt az éjszakát. Meg lehetett volna persze úszni sokkal olcsóbban is, de ahhoz nem sötétben kellett volna érkezni. Aztán hátra volt még a nap utolsó megvágása, a kaja. Ez fájt volna a legkevésbé, mert enni azt kell, meg már éreztem, hogy jó is lenne az életfunkcióim szempontjából, sőt mi több bent is maradna. Fejenként egy tízesért meg is etettek valami fűrészporból gyúrt húspogácsával, de csak arra gondoltam, hogy fehérje, szénhidrát, power, enni kell. Így aztán pénzügyileg megkönnyebbülve tértünk nyugovóra.
2004. október 3. vasárnap Reggel azonnal raftingoláshoz öltöztünk, ami azért nem azt jelenti, hogy mentőmellényben rohangáltunk, csak a fürdőruhával készültünk. Elhagytuk meghitt katonai sátrunkat, és elindultunk visszafelé, a hídhoz, ahol átkelhettünk a folyó infrastruktúrával jobban ellátott felére. Útközben mintegy mellesleg megnéztünk még egy római hidat. Ez is áll természetesen, dacolva az elemekkel, meg a statikai számításokkal, de már nem használják, mert lényegesen kényelmesebb nyomvonalon fut a modern út, ami valószínűleg közel se lesz olyan hosszú életű, mint előde. A másik, a nevezetes, használatban lévő híd a kanyon kijáratánál áll, jó magasan a víz felett. Egyik oldalon egy keskeny, mély kanyonban örvénylik a víz, a másikon hirtelen kiszélesedik a völgy, és a víz is egy kicsit nyugisabban folytatja útját. Félelmetes látvány mindkét oldal. Egyik a sötét szakadék miatt, a másik meg a víz mélysége miatt. Ezen az oldalon ugyanis reggel szépen süt a nap, és kitűnő43
en látszik, hogy milyen hihetetlenül mély a víz, a folyó szélességéhez mérten. Lelátni egészen az aljáig, annak ellenére, hogy 8-10 méter víz van a híd alatt, annyira tiszta, és fantasztikusan türkizkék, szinte már nem is természetes. Célunk az volt, hogy megszabadulva a hátizsákoktól, és kávéval feltankolva egy kicsit megnézzük milyen is ez a kanyon. Az első kávézóban le is raktuk a cuccot, és a kávét is elintéztük, majd egy füst alatt lefoglaltuk a helyünket a tizenegy órai gumicsónakban, majd elindultunk a kanyonba. A sziklafal csak az egyik oldalon függőleges, a másikon csak majdnem. Saját hülyeségemtől vezérelve nem indultam volna el a sziklapárkányok labirintusában, de már jártam itt néhány évvel korábban, és akkor helyiek megmutatták, hogy hol lehet végigmenni, le egészen a vízig. Persze az élénk emlékek a helyszínen meglehetősen hiányosnak bizonyultak, mert csak arra emlékeztem, hogy hol indultunk, és hova érkeztünk, ami közte volt, abból a sok sziklán fel és le maradt meg. Tulajdonképpen a sziklafalon keskeny párkányok vannak, amik hol kiszélesednek, hol elkeskenyednek, de leggyakrabban egyszer csak eltűnnek. Mielőtt persze elérné az ember a végét egy-egy ilyen párkánynak, lehet váltani. Egyel fentebbi, vagy lentebbi szintre ereszkedni, aszerint, hogy merre lehet, meg merre érdemes. Ahol egy kicsit több a hely, ott olajfák nőnek, vagy csak úgy heccből, vagy valaki ültette őket. Ez így elmondva persze egyszerű, csak amikor ott araszoltunk előre, soha nem tudtuk, hogy most mindjárt szélesebb szakasz jön-e, vagy a vége. Aztán azt se, hogy fölfelé, vagy lefelé másszunk, hol folytatódik az ösvény. Jó néhányszor vissza kellett menni, és új irányt próbálni. Az egész egy függőleges labirintus, ahol a kérdés nem a jobbra, vagy balra, hanem a fel, vagy le. Végül csak megérkeztünk. Megérte. Ezen a helyen egy kicsit szélesebb a kanyon, és maradt hely valami öbölféleségnek, meg nagydarab szikláknak szerte-szét. A víz hideg és tiszta, a folyóba több helyen vastag sugárban ömlenek a források egyenesen a sziklafalból, vagy a parti sziklák közül. Sokáig nem maradtunk, mert vészesen közeledett a tizenegy óra, úgyhogy visszaindultunk. Azt hihetnénk, hogy visszafelé már könnyű, de nem. Fordítva nézve teljesen másnak tűnt a hely. És ha nem is keresgéltük az utat annyit, de a végén csak kilyukadtunk a kiindulási pontnál, a hídnál. A gond csak az volt, hogy tíz méterrel felette. Megint vissza, na még egyszer. Pont időre értünk a kávézóhoz, ahol addigra már nyüzsögtek a turisták. Az egész rafting nem túl nehéz, de veszélyérzetünk azért volt, mert minden cuccunkat a mikrobuszban kellett hagynunk, pontosabban mellette, mert a sofőr majd berakodik. A minden cuccban benne volt a fotós táska útlevelek, teljes kp. készlet, repülőjegy, csak hogy a jobbakat említsem. Magunkkal csak a fürdőgatyát és papucsot vittünk, abban hazautazni stoppal meg elég ciki. De hát nem attól extrém sport a rafting, hogy unalmas. Tehát a nemzetközi csapat levonult a partra, ahol beosztottak minket luxus óceánjáróinkba. Első körben eligazítás, mi szerint evezni kell, mindegy mi történik, kiesés esetén kapálódzás javallott. Utána próbakör felfelé a folyón, a hídig. Vezetőnk el volt tévedve egy kicsit fizikai állapo44
tunkkal kapcsolatban. Ahogy egy kicsit beszűkült a folyó, és beljebb eveztünk, máris megmutatta a víz, hogy merre akarunk mi menni. Egyébként igaza volt, mert lefelé. Ilyen szépen irányba állva megindultunk, és besoroltunk a tömegbe. Ekkorra megérkezett mindenki, aki szerette volna hideg vízben lefröcsköltetni magát. Antalyából buszokkal hozzák ki a jónépet, leúsztatják a folyón, lent kihalásszák a szénné sült németeket, és a sokkal nagyobb létszámban jelenlévő orosz maffia alvezéreket, megetetik őket, és irány vissza a hotel. Hát kicsit lehangoló volt a látvány, erősen emlékeztetett a Vidámpark mesehajójára, csak nem volt a parton sehol egy Jancsi, vagy Juliska. Egy rövid szakasz után megálltunk megnézni a kisebbik római hidat, ami mellett reggel eljöttünk. Mostanra már sorfalat álltak előtte a népek, hogy lefényképezzék őket. Hatalmas üzlet, ugyanis gépe senkinek nincs, de a hivatásos fotós már várja őket, és a túra végén személyre lebontva megvásárolhatók a képek. Nyilván a monopolhelyzet által szabott árakon. Itt roppant hasznos volt, hogy hoztunk papucsot, mert a köves mederben sétálni, vagy az útra felmászni nem élvezetes program. Körülbelül tíz méter után csúsztam meg először, lábamon a Kínai Népköztársaság remekével, melynek ragasztása azonnal engedett a felsőbb erőnek, lehetővé téve, hogy a papucs a bokámig csússzon fel. Meg nem adta magát, annál azért szívósabb darab. A pánt egy fél centis darabja makacsul ragaszkodott a talp habszivacsához, de nem sokáig. A következő lépésnél, amely során próbáltam arra ügyelni, hogy papucsom maradványai a talpam alatt maradjanak, annak ellenére, hogy a víz felhajtóereje nem értett velem egyet, újra megbillentem, és egy kicsit gyorsabban emeltem ki lábamat a vízből, úgyhogy a papucs inkább maradt. Párja ezt látva nem bírta tovább, és ha már szíve nincs, neki is a pántja hasadt meg. Ezzel a probléma meg is oldódott, továbbiakban a hónom alatt folytatták az utat, majd biztonságba helyeztem őket a tutajunkban, azzal a céllal, hogy végső nyugalomra majd az első szemetesben lelnek. Itt emlékeznék meg a kínai tépőzáripar eredményeiről mert mindkét papucs előbb szakadt szét, mint hogy a tépőzár kinyílt volna. A tömeg ellenére jól éreztük magunkat. Persze a szomszéd hajókban mindig akadt olyan, aki úgy gondolta, hogy az élet egy háború, és neki a sorsa az, hogy minket kell lefröcskölnie. Nem hagytuk magunkat. Az evezéssel nem fárasztottuk magunkat, ha már úgyis arra megyünk, amerre a víz visz. Azok az emberek, akik szükségét érezték a fröcskölésnek, rendszerint annak is szükségét érezték, hogy egyszerre üvöltsék: ágyin-dvá-ágyin-dvá, miközben a szemük majd ki szakadt, úgy eveztek. Hát, mindenki úgy élvez, ahogy tud. Tartottunk még egy pihenőt, egy homokpadon – cigi szünet – mondta a vezetőnk. Cigije persze csak neki volt, hermetikusan lezárt csomagolásban. A nap végére azért rendesen megéheztünk, de sebaj, már várt ránk a végállomás, ahol az előre megrendeltek szerint várt a kaja. Lezuhanyoztunk, mert zuhanyzó is volt, meg átöltöztünk. A cuccunk is megérkezett, mert miért ne érkezett volna meg, úgyhogy teljes nyugalomban, és békében tömtük magunkba a csirkebabot. Megnéztük a fotóinkat is, aztán nem vettük meg. A busz, ami a cuccainkat hozta, Antalyába tartott, és minket is magával vitt. Csak komótosan, nyugodtan, különben is minden utast le kellett rakni, ott, ahol reggel találták őket. Ketten közülük olyan helyen laktak, hogy azóta se tudok napirendre térni felette. Tematikus szállodák a parton, mindentől távol, közel a legcsóróbb környékhez. Egy Topkapi, egy Kreml, egy Dozse palota. Hát ki akar ilyen helyen – nyilván nem olcsón – lakni?! Antalyába beérve átszálltunk a helyi járatra, és szeretett, gyakran látogatott otogarunkra mentünk. Találtunk egy buszt, ami többé-kevésbé megfelelt az igényeinknek, és 23:30-kor indult Denizlibe, hogy 2:30-ra érjen oda. Onnan még néhány kilométer Pamukkale, tehát dekkolni kell a buszpályaudvaron. Nem nagy gond, abban már úgy is jók voltunk. Bemelegítésnek rögtön várhattunk egy keveset, mert még csak délután hat volt. A ránk szakadt renge-
45
teg szabadidőt a dögrovás miatt elmaradt naplóírással próbáltam kitölteni. Végre megérkezett a busz is, hogy indulhassunk.
2004. október 4. hétfő Testnek, léleknek egyaránt egészséges a korán kelés, állítják az öregek, de szerintem ez egy baromság, amit azért találtak ki, mert nem tudnak aludni, és unatkoznak reggelente. Alapozom véleményemet arra, hogy reggel nagyon korán keltünk, és rossz volt. Ott álltunk Denizliben az otogáron, a nagy büdös semmiben. Denizli nem egy nagyváros, a buszállomás is ehhez méltó. Váróterem ugyan van, de nem túl zárt, így fütyül benne a szél. Próbáltunk aludni, de a székek kényelmetlenek voltak. Vagyonvédelmi okokból megpróbáltunk a hátizsákokon aludni, ami bizonyos fáradtsági szint után sikerülni szokott, de úgy látszik, hogy ehhez túl kipihentek voltunk, vagy a hideg nem engedett. Ekkor jelent meg őrangyalunk, aki megmentett minket a kényelmetlenségektől. Na, nem Teréz anya valamelyik utóda szánt meg minket, hanem a török évezredes kereskedői génkiválasztódással létrejött szállodatulajdonos. Felajánlotta, hogy a mikrobuszában aludhatunk, ott jó az időjárás. Kapva kaptunk az alkalmon. Szépen elszunnyadtunk, de kezdtek érkezni az újabb hajléktalanok. Emberünk Pamukkaléba tartott, csak kijött valakiért, hogy elvigye a szállodába, ami saját tulajdonában áll. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, de ha nem, akkor az ilyen munkaerőt – aki hajnali fél háromkor kuncsaftra vadászik – nagyon meg kell becsülni. Persze a nyers igazság az volt, hogy mikor elindult, még nem sejtette, hogy kiért jön. Mert például értünk jött. Tudta, hogy éjjel érkezik néhány busz, amin lesz néhány turista, aki Pamukkaléba akar menni. Ilyenkor – kora hajnalban, csipás szemmel – egészen másként, mondhatni meggyőződés nélkül alkudozik az ember a szállásra. Ennek ellenére emberünk nem erőszakoskodott, felajánlotta, hogy elvisz, aztán vagy nála alszunk, vagy nem, ahogy akarjuk. Na, hát ezt nevezem én hosszan tenyésztett kereskedelmi érzéknek. Szívességet tesz azzal, hogy elvisz ingyen, és utána azt választunk, amit akarunk. Például a szállodát, ami előtt megáll. Persze megtehettük volna, hogy tovább állunk, és felverünk valakit a következő helyen, de minek, ha egyszer itt is jó árat ajánlott. Szóval bekaptuk a mézesmadzagot. Szerencsére a keleti világban ez nem igazán azt jelenti, mint a Föld másik felén. Ez az, amit meg kell szokni. Nevezetesen azt, hogy nem kell folyamatosan azt várni, hogy na, most faragunk rá, most mondja majd meg, hogy az éjszakai fuvar 70 $ volt, vagy valami hasonló. Nem, egyszerűen megkérdezte, hogy akarunk-e maradni, 30 MTl egy éjszaka. Korrekt ár, de én is az vagyok, így rögtön felvetettem, hogy legyen inkább 20. Rábólintott, és már mehettünk is aludni. Mentünk is, mert ugye, hajnalban kelni marha egészséges, de lassan kezd bebizonyosodni, hogy a nyugati társadalmak folyamatos egészségkereső életmódja olyan mértékben vonja meg az emberektől az örömeket, hogy lassan többen lesznek egészséges öngyilkosok, mint ahányan infarktust kapnának. Na, mi nem szerettünk volna ilyen rút baleset áldozatai lenni, így eldőltünk, és tízig stabil oldalfekvőben maradtunk. Először is ettünk valamit, mert az alvás egymagában nem hozza vissza az életpontokat, aztán elindultunk, hogy megnézzük azt, amiért tulajdonképpen idejöttünk, Pamukkale híres szikláit. Tulajdonképpen a falu is erről kapta nevét, Pamukkale ugyanis pamutvárat jelent. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy pamuthoz hasonlít, de biztosan nem látott még jéghegyeket. Az itt feltörő termálvíz tele van ásványi anyagokkal, amik csak arra várnak, hogy a felszínre bukkanva lerakódhassanak. Az így képződő mészkő medencéket hoz létre, egyik medencéből a víz a másikba folyik, le egészen a hegy aljáig. Ettől fehér az egész hegyoldal. A kis teraszokban megáll a melegvíz, aztán a peremen csörgedezik egyre lejjebb. Régebben ezekben a medencékben lehetett fürdeni is, de ahogy egyre több turista lett, egyre jobban kopott a nagyon puha mészkő, úgyhogy mielőtt még legyalulta volna az invázió a világörökséget, betiltották a fürdőzést. A látogatás is elég korlátozott. 46
Mi is megvettük a belépőjegyünket, majd a cipőnket levéve folytattuk a sétát. Innen már cipőben nem lehet mászkálni, pont azért, hogy óvják a helyet. Sajnos kevés sikerrel. Ahogy egyre több lett a turista, egyre nagyobb volt az igény a termálvízre. Először a természetes medencékben való fürdést tiltották be, de nem használt sokat, mert így mindenki a szállodák medencéiben áztatta magát, ami azzal járt, hogy a termálvízkészletet elszivattyúzták a medencék feltöltésére, még mielőtt felszínre törhetett volna. Akkor megpróbálkoztak a plasztikai sebészettel, és betonból csináltak „természetes” medencéket, hogy majd azokat is bevonja a mészkő, és pont olyan lesz, mint az eredeti. Víz híján azonban egy kicsit se akarta bevonni semmi, úgyhogy lemeszelték őket, hogy legalább fehérek legyenek. A mentési kísérlet most ott tart, hogy a hegy tetején lévő néhány szállodát lebontatták, megszűntették a medencéket, hogy több víz maradjon. Sokat nem ért, mert lent a faluban minden kutyaütő kis szállodának van medencéje. Gondolom ez lesz a következő lépés. Addig is terelgetik erre-arra a vizet, hogy jusson nagyjából mindenhova. A turisták meg egyetlen ösvényen mehetnek fel, kezükbe a cipőjükkel. Délelőtt ez még nem annyira veszélyes, de délutánra kicsit hervasztó a helyzet. A fehér hegyoldalon úgy másznak fel a tömegek, mintha egy habos sütit elhordó hangyasereg. Pamukkale már évezredek óta híres fürdőhely, csak a rómaiak még Hierapolis néven ismerték. Ennek nyomát is hagyták egy romváros, és az elmaradhatatlan színház formájában Mi is ide mentünk, miután hangyaként részt vettünk a hegy koptatásában. A színházba alig jutottunk be, mert az általunk kinézett bejárat éppen a felújítási munkaterület része volt. Óbégattak a melósok, hogy no entry, nem bejárat, de ez nem zavart túlzottan, csak benéztünk az ajtón, majd kerülhettük meg az egészet, ami annyit is jelent, hogy mászhattunk fel a hegyre, aminek az oldalába épült. Szépen helyreállították, de így a sokadik színházként csak annyit tudok rá mondani: színház. Innen keresztül vágtunk a temetőn a Fülöp apostolról elnevezett templom felé. A táv nem kicsi, és az egészet kitölti a gigantikus római temető. Kicsit elgondolkodtató, hogy mekkora a víz gyógyító ereje, mert az a rengeteg halott, aki itt van eltemetve, nyilván azért jött, hogy aztán hazamenjen, csak valami nem jött össze. Keskeny kis ösvényeken ereszkedtünk lefelé a kiszáradt kórók és fű között. Így őszre, – de leginkább már júniusra se – marad sok zöld errefelé. Nyáron minden porzik, és ettől minden poros is, így szürke az a kevés kitartó növény is, ami nem adja fel a küzdelmet. Ahogy ballagtunk lefelé, gyanús hangokat hallottam magam mögül, mintha valami csúszna. Megfordultam, és nem kellett csalódnom, Gabi feküdt a porban, kiterülve csúszott a hegyoldalon. Térdén és könyökén virítottak szépen a horzsolások, mint egy rosszgyereknek. Szinte már vártam, nagyon látványosakat tud esni. Leértünk a régi város főútjára, még most is jobb állapotban van, mint némelyik otthoni út. Alatta csatorna, helyenként, ahol a kövek közt belátni, még víz is csillog. A város nagy része még nincs feltárva, de így is látható, hogy merre futottak az utcák, és némelyik ház udvarára is be lehet menni, felismerhető, hogy hol voltak a szobák. Közben szépen megszaporodtak a turisták is a területen. Csak úgy nyüzsögnek a kiló aranyakkal felékesített orosz maffiaemberek, magasan kvalifikált cicababáikkal. Lefelé menet kicsit elüldögéltünk a sziklákon, és bámultuk a kilátást, míg el nem jött az a szakasza a napnak, mikor a vizet arra terelték, ahol ültünk. Félreérthetetlen jele annak, hogy menni kellene lefelé. Kerülgettük a felfelé igyekvőket, miközben erősen kellett koncentrálni, hogy ne gyalo47
goljunk olyan helyre, ami szúr, és ne lépjünk olyan részre, ami csúszik. Ez utóbbi sokkal alattomosabb. közben még arra is figyeltünk, hogy ne sétáljunk bele a fényképekbe, amit kigyúrt aranyláncos, korábbi megszállóink csináltak a cicamicáikról, akik mindenféle divatmodell pózban feszítettek bikiniben a hófehér háttér előtt. Az egész napos sétálgatás után a szállodában pihengettünk egy keveset, aztán a vacsorára gondoltunk egyből. Tisztára, mint a csecsemők, eszik, alszik… Jó, csecsemők nem buszoznak éjszaka, és nem néznek ókori romokat, csak különösen indokolt esetben. Este alvás. Pontosabban csak az erős vágy, meg a felettünk tologatott, pakolt székek. Becslésem szerint lehetett vagy tízezer szék ott fent, vagy csak három, amit viszont folyamatosan huzigáltak, rakosgattak. Aztán csak megunták, és hagytak minket aludni.
2004. október 5. kedd A székhúzogatás szünetének hajnali fél hatkor szakadt vége. Én ugyan tudtam tovább aludni, de Gabi végérvényesen felébredt. Nagyon berágott azon, hogy nem hagyják aludni, és még tovább dühítette, hogy én tudok. Felment az emeletre, vélhetően leteremtés szándékával, de egy ötvenfős japán csoportba botlott, akik reggeliztek. Belátta esélytelenségét és visszajött. Én erre ébredtem fel, és roppantmód meglepődtem, hogy hogy tud valaki bejönni, ha zárva az ajtó, aztán láttam, hogy Gabi az, de akkor is, hogy jön be, ha nem ment ki!? Gondolkodom tehát vagyok, mondta erre a filozófus. Én meg nem gondolkodtam, csak empirikus módon megismert világomban ébredve rádöbbentem néhány lehetetlen dologra. Aztán már persze én is magamhoz tértem, hogy együtt hallgassuk tovább a székeken játszó japán zenekart. Mikor végre csend lett, elhagytuk a szobát, hiszen minek is maradtunk volna tovább. Telefont kerestünk, hogy leszervezzünk magunknak egy ingyen szállást Isztambulban. Reggelink török specialitás volt, rózsalekvár. Kijelentkeztünk a szállodánkból, és a buszirodához mentünk. Ez igazából egy kis odú volt egy öregemberrel, meg egy telefonnal és naptárral. Rajtunk kívül még két utast sikerült az öregnek összeszerveznie. A hátizsákokat otthagytuk, és elmentünk inni egy kávét, még buszindulás előtt. Busz helyett egy dolmuşra pakolt fel minket az öreg, ami Denizlibe ment, ahol kisbuszra ültettek át, hogy Selçukba vigyen. Velünk együtt felszállt egy szépen megtermett pasas is a nőjével. Nyúlott trikó, makkos cipő. Már majdnem tettem rá valami kellemes megjegyzést, de aztán mégse. Szerencse, mert rövidesen szőlővel kezdett minket kínálgatni, és kiderült, hogy beszél magyarul. Állítása szerint nem volt magyar, csak tanulta a nyelvet, de ezt egy kicsit kétkedéssel fogadtuk, mert tökéletesen beszélt magyarul. A nője német volt, magát is annak mondta. Sajnos a szőlővel és a nyelvtudással sem sikerült kompenzálnia ellenszenvünket. Tudom, nem a ruha teszi az embert, meg hasonlók, de nem is a külseje tett be, hanem az a hatalmas nagy arca, amivel alig fért el a buszban. Saját bevallása szerint n+1 nyelven beszél, persze mindegyiken ugyanolyan tökéletességgel. Foglalkozásaként az írót jelölte meg, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit ír. Nem az, hogy címet nem mondott, de még egy hozzávetőleges kategóriát se, és a nevét se. Leszólt mindent ami szóba került, hiszen mindent jobban tud, ismeri az egész keletet, Törökországot aztán meg pláne. Mélyreható ismeretei jegyében az Isztambul Trabzon távot 250 km-re becsülte, szemben a térkép által sugallt 1100-zal. Öröm volt vele a beszélgetés. Aztán megálltunk egy pihenőre. Meghívott minket egy teára, meg némi chipsre. Németül újságolta a nőjének – nem valószínű, hogy a felesége lett volna –, hogy nem fizetett érte. Na, hát csak magyar vagy, még ha németül is vagy büszke rá. Végre megérkeztünk Selçukba, és búcsút mondhattunk tudós barátunknak, akinek persze pontos elképzelései voltak arról, hogy hol vesz ki szállást, és hogy annak milyennek kell lennie. Búcsút intettünk, és mentünk az ellenkező irányba. Nem túl sokat, mert azonnal lecsapott ránk egy bőbeszédű nő, és szállást ajánlott. Megalkudtunk, és már ballagtunk is a kocsija felé, 48
amivel elvitt a családi panzióba. Kellemes kis hely, de nem töltöttünk el sok időt, éppen csak ledobtuk a zsákokat, és már mentünk is Efesosba. Átsétáltunk a városközponton, ahol mellesleg még ma is állnak az ókori vízvezeték boltívei. Nem hiába, nem messze van az egyik leghíresebb ókori város, mai nevén Efes, amiről sört is neveztek el, hogy egy kicsit kevésbé a kultúr oldalról közelítsük meg a dolgokat. Valaha a város a tengerparton állt, de szép lassan feltöltődött az öböl, így nem a vízzel találkozik először az erre vetődő, hanem a buszparkolóval és az azt körbevevő bazárral, mint minden rendes helyen, ahol évente milliónyi turista fordul meg. Utána persze azonnal ott a lehetőség, hogy megvegyük a jegyet, amiért itt le is akasztanak jó néhány milliót. És akkor végre bejutottunk. Nagy tömeget várunk, de ez szerencsére ne jött be. Köszönhetően az utószezonnak, meg annak, hogy a csoportokat nem ilyenkor hozzák. A bejárat után egy fás ligetbe ér az ember, aminek jellegzetes mediterrán fenyő illata van. Ehhez az illathoz nekem mindig a kabócák zúgása társul, amit mindenfelé hallani lehet nyáron. Mi csak a nagyfeszültség bogár nevet aggattuk rá, gondolom mindenki hallott már távvezetéket zúgni, hát ez pont olyan. A fák egészen eltakarják a várost. Csak kétoldalt látszanak elszórt romok, kövek mindenfelé. Ezek a baloldalon a stadionból maradtak vissza, de ez csak a térképből tudható meg régész végzettség alatt nem derül ki földi halandónak csak úgy, ránézésre. Nem úgy a színház, ami a fák mögül szinte váratlanul bukkan az ember el. Először fel se tűnt Gabinak, csak mikor kicsit feljebb emelte a tekintetét. Én előnnyel indultam a felfedezésben, mert már jártam itt, és számítottam egy baromi nagy színházra a hegyoldalban. Azt hiszem ez volt a legnagyobb ilyen jellegű színház, amit valaha is láttam. 20.000 néző foglalhatott helyet benne egyszerre, és a Nemzetivel ellentétben mindenhonnan jól látni a színpadot. A felső sorokról nagyon nem tudok nyilatkozni, mert odáig csak a nagyon kitartóak másznak fel, és azok nem mi voltunk. Az akusztika legendás ezekben a színházakban, de azt azért nem hiszem el, hogy a hátsó sorokban bármit is lehetett hallani. Ilyen helyen az idegenvezetők mindig elő szoktak kapni egy papírpénzt és azt csattogtatják a színpadon, miközben a megbűvölt csoport csodálja a csodálatosan hallható zörejeket. Csak az nem szokott leesni nekik, hogy húszan figyelnek feszülten, ellenben eredetileg húszezer kevésbé feszült figyelmű embert kellett túlüvöltenie a színészeknek. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy minimális befektetéssel eredeti állapotába lehetne visszaállítani, annak ellenére, hogy majd kétezer éve építették, illetve faragták a hegyoldalba. Napjaink építészeti remekei nem biztos, hogy megérik a század végét. Éljen az életciklus elemzés! Innen a szent úton haladtunk tovább, a város belseje felé. Az út kövezetén még látszanak a keréknyomok, amit az évszázados használat faragott bele. Az út végén a sarkon, egy kis téren áll az ókori világ három legendás könyvtárának egyike, a Celsus könyvtár. Igazából csak azért áll, mert anynyira híres, hogy a régészék apró darabokból újra összerakták a homlokzatát. Megérte a 49
sok melót, igazán jól néz ki. A földszintet és az emeletet is oszlopsorok díszítik, a bejárathoz lépcsősor vezet fel. Bent a falakban fülkék vannak, itt tartották a tekercseket. Nyilván nem annyit, mint egy mai könyvtárban, de a mainál azért macerásabb volt akkoriban a sokszorosítás. A könyvtár mellett van Augustus kapuja. Alatta átmenve az agórára juthatunk. Ezen a négyszögletes téren ment a kereskedés, már Jézus születése előtt háromszáz évvel is. Innen indul a kikötői út. Ez vezetett a kikötőhöz, amíg volt tenger a közelben. A könyvtár másik oldalán, az Agustus kapuval szemben áll Hadrianus kapuja. Meg voltak ezek őrülve a kapukért. Ezen a kettőn kívül ott van még az Alsó kapu, Herkules kapuja, Koresszosz kapu és a Magnézia kapu. Valahogy gyanítom, hogy ezen kívül volt még jónéhány. A város főutcáján mentünk tovább. Másfelé nem is nagyon lehet, mert még jócskán van mit feltárni. Szerencsére a nyilvános budit nem csak feltárták, hanem rendbe is hozták, lehet látogatni, és fényképezkedni. A pottyantósok körben a fal mellett vannak, mint egy hosszú kőpad, lyukakkal, majdnem mint a kerti budik, csak ezeken elöl is van lyuk, mégpedig a higiénia kedvéért. Itt ugyanis volt folyóvíz. Mindenkinek ott folydogált a lába előtt a csatornában, körbe a terembe, és volt hozzá szivacs is. Az elülső lyuk pedig kényelmes hozzáférést biztosított a szennyezett területekhez. Az út melletti romok egy részét üveg borzalommal fedték le, hogy megóvják a mozaikokat, meg egyéb leleteket. Hogy mit, azt nem tudom, mert bemenni nem lehet. Remélem egyszer megnyitják azt is. Nagy öröm lenne bóklászni, csodálni a mozaikokat és az 50-60 °C-os üvegházban haldokló német, amerikai turistacsoportokat. Ezekről érdemes szót ejteni. Az ipari turizmus csúcsát képviselik. Törökország minden utazási iroda optimális célpontja lehet, sőt, bizonyos részein már az is. Megvan minden, ami a bárgyú turistáknak kell: napfény, látnivalók, tenger, tenger, meg úszómedencés szállodák, mindez megfűszerezve a kelet varázsával. Az utóbbiból persze csak a hastáncos est az, amit látnak, mert a valóság már visszahúzódott a tengerpartról, és a boltos mosolya is egyre inkább a pénztárca vastagságának szól, amihez elég szépen hozzáállították az árakat az utóbbi években. Szóval, az ipari turizmus alapanyagát szülőhazájában felterelik a repülőre, és itt meg is kezdődik a flottul szervezett hét, ami azt szolgálja, hogy úgy kopasszuk meg a delikvenst, hogy örüljön is neki. A Földközi-tengeren fel s alá flangáló luxushajókra szállítják őket, ahol aztán mindent megkapnak, mintha el se jöttek volna otthonról. Aztán ha a hajó valami érdekesebb helyre ér, akkor kiszállás, csoportos látogatás. Egyébként ez is flottul megy, csoportokra osztva, vezetővel. Egy-egy ilyen hajó utasai aztán el tudnak borítani egy egész várost. Persze a szervezők is érzik ezt, ezért vegyész módjára adagolják itt is a csoportokat a romok közé. Mindegyik csoporthoz jár színre fújt idegenvezető, számmal, zászlóval. Aztán a gruppák úgy követik egymást, hogy éppen nem érnek össze. Egy előnye van a dolognak, az ember olyan nyelvű magyarázatba hallgat bele, amilyenbe akar. Már ha angol, vagy német nyelvűbe akar. Mi is nekiálltunk lekagylózni, hogy mit is látunk, de csekély kompenzáció volt ez a tömeg miatt. Pont Hadrianus temploma előtt akadtunk bele egy ilyen csapatba. A vezetőtől megtudtuk, hogy a templom a környezetbarát termékek ókori mintapéldája. Anyaga ugyanis újra feldolgozott templom. A reliefek gyönyörűek, mind a mai napig jól láthatók a csodás jelenetek, amiket évszázadokkal ezelőtt véstek beléjük. Egy baj van a story boarddal, mégpedig az, hogy mikor takarékosan elhozták egy régi templomból, és beépítették ide, akkor nem nagyon érdekelte őket a képek által megjelenített történet, szóval nem áll össze a mese. Jó hogy belehallgattunk az idegenvezető mondókájába, így legalább tudom, hogy miért nem állt össze a képregény mondandója. A templom mellett van Varius fürdője. Itt fittyet hányva a szabályoknak jobban körülnéztem a romok közt. Az eldobált üvegek alapján nem én voltam az első. Magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy a magas téglafalak valaha fürdőt vettek körül. Mondjuk a padlófűtés 50
részei még láthatók, de azok is csak akkor, ha az ember tudja, hogy ilyen helyen padlófűtést kell keresni. Egyébként se egészséges a padlófűtés, mert lebegésben tartja a port. Tanulmányozni is kellene, hogy hogyan hatott ez a Római birodalomra, és meggyorsította-e bukását. Nem messze a fürdőtől a fürdős kurvák főhadiszállását is felfedezték. Cégére nem valószínű, hogy volt, az irányt csak az utca kövezetébe vésett lábnyom mutatta. Mindenre figyeltek ezek. Bár mostanában hallottam, hogy hasonló üzleti szektorban manapság nem fogadnak el bankkártyát, mert igen rosszul eshet a meggondolatlan ügyfélnek, ha valahol bekérik a bankszámla kivonatát, mondjuk hiteligényléshez, és ott virít egy tétel a Jorgosz Farbatosz Klub név mellett. Az út két oldalát klasszikus elrendezés szerint boltok szegélyezik, a járda felett pedig kellemes árkádok álltak, hogy árnyékban lehessen vásárolni. Bár az a gyanúm, hogy már akkor is járdaszegélyig kirakták a motyót a boltosok, mint most is mindenhol a Boszporuszon túl. A járdát végig mozaik borítja. Nem nagyon viselték meg az évek, csak el kéne hordani a helyenként ráborult oszlopokat, meg felmosni, és máris eredeti fényében láthatnánk. A legtöbb témája kapcsolódik a mögötte lévő bolt néhai kínálatához. Nincs új a Nap alatt, mondhatnánk. Mostanában is egyre gyakrabban hirdetnek a járdákon. Ragasztva, festve, vagy vetítve, nem számít. Mondjuk a mozaik jobb lenne. Újra megcsodáltam Róma kevésbé látványos, fényes dolgait, mint például a csatornahálózatot. Ennek darabjai nem csak itt láthatók, hanem az egész valaha létezett birodalom területét. Az égetett agyag csövek mindenféle méretben léteztek és hasonló idomokkal csatlakoztak egymáshoz, mint a mai csövek. Az illesztéseket azt hiszem gipsszel tömítették, vagy valami hasonló habarccsal. Persze kisebb darabokból kellett összerakni a rendszert, de ennek ellenére azt hiszem, jobban bírták az éveket, mint a maiak, amiket kb. 80 évnyi használatra terveznek. Lassan elértük a város túlsó végét, ahol az állami agóra volt és az Odeon, meg persze egy csomó más épület, amit nem könnyű beazonosítani. Itt el is hagytuk a romterületet, és az aszfaltozott úton indultunk vissza Selçukba, ami innen 3 km. Az út szélén piknikező család erőteljesen invitált minket, így csatlakoztunk hozzájuk egy kis sajt, kenyér, szőlő befalására. Unszolták az olivát is, de nem sikerült rávenniük. Nem is értem, hogy lehet csak úgy megenni, mintha finom lenne. Még a pizzáról is lepiszkálom. Mire visszaértünk a városba, pont bezárt a bank, mi meg ott álltunk líra nélkül. Kérdezősködtünk, hogy hol lehetne, de mindenki csak mutogatott, hogy erre, meg arra, van valaki, aki vált. Aztán végre valaki nem igazított útba, hanem megkérdezte, hogy mennyi kell. Ezt vártam. Már a kelet se a régi. Friss millióinkkal rögtön elmentünk vacsorázni. Utána teázgattunk és kerestünk egy telefont, hogy Isztambulban az ingyen szállást szervezzük magunknak a Servas segítségével, majd visszamentünk a vendégházba.
2004. október 6. szerda Reggel a szállásunkon reggeliztünk, mert ez benne volt a szoba árában. Gyakorlatilag a család alagsori konyhájában kaptunk enni. Nagyon családias volt, és finom is. Nem az ilyenkor szokásos tükörtojás, szelet kenyér, tea, hanem házi lekvárok, köztük olyan extrák, mint őszibarack-, füge- és szőlőlekvár. Reggeli után a római vízvezetékek mentén elindultunk a buszállomásra. Megvettük a jegyet Bergamába, vagyis az ókori Pergamonba, ahol annak idején a pergament kitalálták, csak hogy Egyiptomot bosszantsák. Izmírben át kellett szállnunk, de az egész nem tartott öt percig se és egykor már ott is voltunk. Bebiztosítva az esti utazásunkat, megvettük a buszjegyet Isztambulba, jó borsos, 30 MTl-es áron. Rögtön meg is beszéltem, hogy addig ugyan hagy maradjanak itt a hátizsákjaink, azok úgyse szeretnek várost nézni. Első napirendi pont a taxisok lerázása volt, akik valami hetedik érzékkel kiszúrták, hogy nem helyiek vagyunk, és azt is kikövetkeztették, hogy az akropoliszra akarunk feljutni. Tulaj51
donképpen igazuk volt, csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy nem akarunk feleslegesen pénzt fektetni a projektbe, meg aztán érdekesebb is gyalog, meg stoppal. Átvágtunk a városon, úgy toronyiránt. Nem nehéz, mert csak a város mögött álló bazi nagy hegy felé kell menni, egészen pontosan azt kell kiválasztani, aminek a tetején a romok látszanak. Véletlenül elhaladtunk a Vörös bazilika mellett is. Be nem mentünk, de kívülről azért megnéztük. Eredetileg egyiptomi Szerápisz, Izisz és Harpokratész templom volt, amit a második században építettek. Szt. János szerint ez volt az egyike az apokalipszis hét templomának. Volt benne egy szobor, aminek a talapzatában el tudott bújni egy ember, és a szobor nevében szólni, hogy a tisztelt hívő azon nyomban összefossa magát. Egyébként akkora épület, hogy a keresztények is lusták voltak templommá alakítani, inkább építettek egy bazilikát a belsejében. Aztán persze mecset lett belőle, de legalább itt is látszik, hogy a szent helyek nem szűnnek meg, csak átalakulnak. Innentől kezdett rendesebben emelkedni az út, és persze nem jött semmi, hogy felvigyen. Már kint jártunk a város határában, a régi falak, és az azoknál is vénebbnek tűnő olajfák között, mikor feltűnt egy autó és elhúzott mellettünk. Apuka, anyuka, meg a kisgyerek, aki aludt a hátsó ülésen. Meg is jegyeztem, hogy minek viszik szerencsétlen gyereket, mikor nem érdekli a hely, minket meg igen. Ekkor szólt Gabi, hogy a kanyarban megálltak. Mondtam, hogy jó lenne, ha visszatolatnának. Visszatolattak. Ja, és fel is vittek. Vagy nagyon jó volt a fülük és titokban tudtak magyarul, vagy az empatikus képességeik voltak az átlagnál fejlettebbek. Már a városban is fújt a szél, de a hegy tetején istentelen időjárás uralkodott. Épp csak körüljártunk néhány romot, már tele volt, szemünk, szánk porral. A hely egyébként fantasztikus. A hegy tetején épült a városnak ez a része, falakkal körbevéve. Az egyik oldalon természetesen az elmaradhatatlan színházat vésték a hegyoldalba. A nézőtér hihetetlenül meredek, a színpad pedig fényévekre van a felső soroktól. A szokásossal ellentétben a bejárat a legfelső sorban volt, tériszonyosak nem hiszem, hogy sokat jártak ide. Az akropoliszt mégsem a színház uralja, hanem Traianus temploma, pontosabban az amit újra felépítettek belőle. Hófehér márványoszlopok álldogálnak a töredezett talapzaton. Az egészen sötétkék éggel a háttérben szinte vakítanak. A templom egészen a szakadékszerű hegyoldal szélére épült. Annyira a szélére, hogy a hegytetőt kicsit boltívekkel ki is kellett bővíteni, hogy elférjen. Sokat nem gyönyörködtünk, hanem menekültünk, a szél elől, ami az a fajta volt, ami egyszerre fúj minden irányból. Lefelé menet azért könnyebb volt gyalogolni. Már majdnem leértünk, mikor egy fiatal srác felvett bennünket. Mondta, hogy rohan a boltjába, mert jön egy csoport, de utána onnan elvisz az Aszklepionba, ha megvárjuk. Ám legyen, estig van időnk. Mire odaértünk, már egy nagy csapat német fiatal nyüzsgött mindenfelé. Egy pohár teával a kézben figyeltük, hogyan próbálják bepalizni a csajokat, hogy vegyenek valamit. A boltban ékszereket, meg kőből faragott, esztergált tálakat, vázákat, giccseket lehetett kapni. Az egyik lány kinézett valami nyakláncot magának, somolyogtunk magunkba, mert láttuk, hogy nagyon beleesett, csak akkor hervadt le az életöröm az arcáról, mikor megtudta, hogy az ára – valószínűleg – jóval túl van a mutti által biztosított büdzsén. Innentől kezdve hiába győzködte emberünk, hogy milyen jól áll neki, legfeljebb könnycseppeket csalhatott volna ki tőle, Eurót nem. Miután eltűnt a csapat, nekünk is körbemutogatta a boltot, de nem próbált rábeszélni semmire, csak Gabira aggatott minden nyakláncot. 52
Aztán ígéretéhez híven elvitt az Aszklepionba, ami egyfajta szanatórium volt annak idején. Útközben előadta, hogy régen idegenvezető volt, és megpróbál ingyen bevinni minket, ha ismerős van ott. Valószínűleg nem volt annyira ismerős, mert egy jegyet azért kellett kettőnknek venni. Kicsit körbejártunk Gabival, aztán csatlakozott hozzánk, hogy megvillantsa hatalmas történelmi tudását, meg a hely tökéletes ismeretét. A mai napig ismeretlen rendeltetésű földalatti alatti alagútba betegeket vizionált, akik a vízben gázolnak gyógyulásuk helye felé, miközben a fenti világító nyílásokból az orvosok azt mondogatták nekik, hogy meg fognak gyógyulni. Ahogy haladtunk, egyre szabadabban szárnyalt a fantáziája, hogy melyik épületet mire és hogyan használtak. Télefosz szentélyében szerinte térdig állt a gyógyvíz, ami a falakon lévő lyukakból spriccelt a vízben körben sétáló emberekre, valamint itt volt a masszázs is. Mikor aztán felmásztam egy magasabb helyre fotózni, akkor ráindult Gabira, mint az várható volt. Felajánlotta, hogy megmasszírozza, stb. A próbálkozás lepattant. Habár a remélt dolgok elmaradása miatt megsértődött, ittunk még együtt egy teát, mielőtt visszaindultunk a városba. A buszpályaudvar környékén kerestünk egy nekünk való kajáldát, felszedtük a cuccainkat, és vártuk, hogy megérkezzen a buszunk, ami visszavisz utunk elejére, vagyis végére.
2004. október 7. csütörtök Reggel érkeztünk a már elég jól ismert otogárra. Az időjárás semmi jót nem ígért. Szemerkélt az eső, és elég hűvös volt. Gondolhatnánk, hogy az ég is mindjárt sírva fakad, hogy haza kell mennünk rövidesen, de egészen más a szándéka. A korábban szervezett ingyen szállásunk volt a cél. Elsőként a Taksim térre kellett eljutnunk, ahonnan – legalábbis mi így tudtuk – megy a 44-es busz, amivel eljutunk a családhoz, akinél elszállásolhatnánk magunkat. A Taksim térig egyszerű, mivel rengeteg busz végállomása van ott, így könnyen találtunk buszt, amivel eljuthattunk oda. Közben az eső egyre jobban esett, és siratásból átváltott mosatásba. Mire le kellett szállnunk, már inkább tűnt isten haragjának. Egy bódé mellett furakodtunk a tömegbe, hogy meglegyen az illúzió, nem az esőn állunk. Persze másodpercek kérdése volt a szarrá ázás. Közben kérdezgettünk mindenkit, hogy mi van a 44-es buszunkkal, de nem nagyon tudtak válaszolni. Volt aki mutogatott egy irányba, de nem találtam 44-est. Amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet, eldöntöttük, hogy keresünk valami fizetős szállást a környéken. Első lépésben a szemközti szálloda eresze alá vonultunk. A szálloda maga nem a mi kategóriánk volt, de az eresze elég széles volt ahhoz, hogy előkotorjuk az útikönyvet, ami már kezdett szépen elázni. Arra még jó volt, hogy megállapítsuk, a környéken nincs semmi, amit nekünk találtak ki. Irány vissza az Aya Sophia környékére, és keresünk valami olcsó szállást. Erről egész pontos elképzeléseink voltak, korábbi utunk alapján. Az Aya Sophia mellett lévő Yücelt Interyouth Hostel volt a célpont. Kihasználva a nagy fene szárazságot, a fotóstáskát, ami szintén ronggyá ázott, becsomagoltam a hátizsák reptéri tokjába, ami békebeli orkán anyagból készült, és úgy raktam a hátizsákba. Vízzel teli cipőinkben slattyogtunk vissza a buszokhoz. Már nem is siettünk, pedig Noé már ácsolta az új bárkát. Felszálltunk az első buszra, és irány vissza, le a hegyről az Aranyszarv felé. Mire a tengerpart közelébe értünk, már láttuk, hogy ez az eső nem csak nekünk tűnik nagynak. A mélyebben fekvő területeken a boltok előtt már homokzsákok állta, vagy ha nem, akkor az üzletek álltak vízben. Az autók tengelyig, helyenként az ajtóig a vízben, de az élet ennek ellenére 53
nem állt meg. Szépen araszolt a kocsisor a vízben, az út szélén meg a gyalogosok közül néhány bátor próbált tovább jutni, bár ott is bokáig ért a víz. Lassan visszaértünk Sultanahmet városrészbe. Az eső most már csak szakadt, de már mindegy volt. Célirányosan tartottunk kiszemelt szállásunk felé, ahol azzal fogadtak, hogy nincs szoba, csak később lesz. Érvként végigmutattam magamon, hogy ne szórakozzon már. Erre csak megszánt, és lett szoba, már ha lehet így nevezni. Egy kis odút kaptunk, csappal. Jó, mert a vízből még úgysem volt elegünk, főleg nekem. Az ajtó ugyan zárható, de a zár nyelvét csak egy fogpiszkálónyi fadarab tartja. Lepakoltunk, hogy minél előbb száraz ruhát vegyünk fel. Csalódnunk kellett, nem csak mi, hanem minden, ami velünk utazott kapott az áldásból. A fotóscuccokat vastag pára, vagy vékony vízréteg borította, hogy melyik a kettő közül nem tudtam eldönteni, igazából csak az eredetmítosz lett volna más. Ruháink frissen mosottan kerültek elő, akárcsak a WC papír, ami nedvesen nem tudja ellátni feladatát, pontosabban érintésre átszakad. Kifeszítettük a szárítókötelet, és kiteregettünk, meg szétpakoltunk mindent, hogy száradjon, aztán vártunk. Vártunk, hogy száradjanak a cuccok, és hogy elálljon az eső. Aztán meguntuk, mert hideg, párás időben nem szárad semmi, és az eső se mutatott hajlandóságot a kimúlásra. Az ablak alatt – ami természetesen szimpla volt – lassan szivárgott be a víz. A falon ékeskedő kopott, koszos és hólyagos tapétán pedig nedvességfoltok kezdtek megjelenni, amit csak úgy tudtam értelmezni, hogy már a fal is átázott. Felöltöztük legkevésbé vizes cuccainkba, és elindultunk megkeresni a ciszternát, amit eddigi Isztambulon át vezető útjaink során mindig elkerültünk. Ennek az is lehet a magyarázata, hogy egy földalatti építmény nem túl szembeötlő, pedig érdekes helynek ígérkezett. Szerencsére nem volt túl messze a szállásunktól és az eső is már emberivé szelídült. A lejárat eléggé kis jellegtelen, de hát eredetileg nem arra találták ki, hogy turisták mászkáljanak benne. Ennek ellenére olyan kivitelbe készült, hogy a néphiedelem elsüllyedt palotának hitte, még most is így hívják törökül, vagyis Yerebatan Sarnıcı. Felénk csak úgy ismerik, hogy Bazilika ciszterna, ami jóval kevésbé regényes, de az eredeti funkcióról azért sokkal többet mond. 532-ben építtette Jusztiniánusz császár, aki nem jeleskedett visszafogottságból, így lett a víztározó 140×70 méteres. A tetőt 336 oszlop tartja. Mondjuk ezek a számok még érthetők, mert az ember kiszámolgatja, hogy mégis mennyi vizet iszik, használ valaki naponta, hányan vagyunk, mennyi időre kell vizet tárolni, szorozgat, aztán kijön, hogy 68.600 m3, de hogy kinek jut eszébe, hogy mindezt művészi szinten kell megvalósítani, az rejtély. Nem vagyok ellene a faragott oszlopoknak, csak feleslegesnek tűnik. Persze néha azért határozottan úgy érzem, hogy az akkori embereknek igazuk volt, hogy az élettartamot úgy tudták csak elképzelni, hogy legyen a lehető leghosszabb. Szóval ide mentünk. A bejárat után leballagtunk a lépcsőn, és megdöbbentünk. Kivételesen nem a méretek, vagy a szépség miatt, hanem mert művészeti akcióként az egész teret teleaggatták fehér gömbökkel. Borzalmas volt. Idegeim nem voltak túl jó 54
állapotban, valószínűleg azok is átnedvesedtek, úgyhogy teljesen kiakadtam. Utólag a fényképeken persze jól néz ki, nem is érti senki, hogy miért utáltuk annyira. Na, mindegy, ezt tudjuk be fotós tehetségemnek, amit a biztonsági őrök nem hagytak kibontakozni teljes valójában. A ciszternában most is áll a víz, amiben az egész tükröződik. Fantasztikus. Na, nem a labdák alatt, hanem hátrébb, ahová már nem jutott. A teret egy kanyargós hídon lehet bejárni, ahonnan fényképezni is szerettem volna, persze állvánnyal, hiszen a világítás csak a hangulat miatt volt. Meglepetésemre az őr letámadott, hogy ilyet nem lehet. Először azt hittem, hogy fotózni tilos, de nem. Azt lehetett. Sőt lehetett vakuzni is, de állványt azt nem volt szabad felállítani. Így aztán a táskára raktam a fényképezőt, az állványt meg magam mellé, de így se volt jó. Mutogatta, hogy áll az állvány. Mutogatós beszélgetésünkkel rákérdeztem, hogy fektetve jó, vazze? Szerencsére az utolsó kifejezést nem értette, de jelezte, hogy az előbb még nem így volt. Tehát tisztáztuk, mindent lehet, de az állványt csak fektetve használhatom. Ez két dolgot eredményezett: egyrészt újfent megállapítottam, hogy a hülyeség nem ismer határokat, etnikai, vagy vallási csoportokat, másrészt azt vettem észre, hogy pillanatok alatt ellőttem másfél tekercs filmet, természetesen állványról, felállított állványról. Miután kellőképpen végigfotóztunk mindent a nyakunkba csöpögő vízben, – mert ide is beszivárgott a víz és szépen csöpögött a plafonról – visszamásztunk az utcaszintre. A kijáratnál a keleti kereskedők leleményességét példázva várt ránk egy mosolygós ember egy halom esernyővel, és úgy lehúzott, ahogy pofája volt. Persze vehettünk volna mondjuk napszemüveget is, annak biztos nyomott lett volna az ára, de az nem kellett, hát 15 millát adtunk ki egy esernyőért, amit másnap 3-ért is láttunk. Így felfegyverkezve indultunk Isztambul szívébe, a bazárba, mondván az is fedett. Esernyőink minőségellenőrzését valószínűleg valahol a Szaharában végezték, mert a víz egy jelentős részét átengedték, igaz porlasztva. A bazárban mindig van mit nézni, igaz az itteni azért mégsem az az igazi keleti, sokkal inkább hasonlít a plázákra. A boltok 99 %-a a turistákra van berendezkedve, a maradék 1 % meg olyan, hogy nem a turistáknak van szánva, de ott is ők vásárolnak. Mire kijöttünk, már alig esett, úgyhogy tettünk egy sétát a Sultanahmet parkban. Ez az a park, ami az Aya Sophia és a Kék Mecset, helyesebben a Sultanahmet mecset között van. Az Aya Sophia meglátogatását kihagytuk. Nem csak azért, mert láttuk már, hanem azért is, mert úgy nézett ki, hogy a törökök itt próbáltak meg felzárkózni elsőként az EU-hoz, és a jegy árát kb. 10 €-ban határozták meg, amit a valóságtól elrugaszkodottnak éreztünk. Inkább kintről csináltam pár képet. Belül úgyse maradt semmi a régi gazdagságból. Már akkor kirabolták, mikor még keresztény templom volt, abból is a leggazdagabb a világon, sőt talán úgy is mondhatnám, hogy a valaha létezett leggazdagabb. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem az muszlim hódítók tették, hanem a keresztes seregek, akik isten nevében mentek rabolni, de nem bírták ki a „határig”. Egyébként ezt is Jusztiniánusz építtette, és a legenda szerint mikor először belépett, csak annyit mondott: Ó Salamon, lenyomtalak! Na, jó nem pont ezeket a szavakat használta. Egyébként ez még csak nem is volt igazán nagyképűség a részéről. A kupola belsejét 30.000.000 darab arany mozaik borította, a kaput pedig vastag aranylemez. Maga a kupola most is hatalmas, de nem az eredeti, mert azt annyira kecsesre tervezték, hogy 11 évvel a megépítése után egy földrengésben beomlott. Később az Ottománoknak is újjá kellett építeni, ők erősítették meg a szerkezetet. Mikor mecsetté alakították kapott két minaretet is, aztán később még kettőt. Érdekesség, hogy a mihráb, vagyis a Mekka irányát mutató 55
imafülke mellett Mátyás király két gyertyatartója áll, amit még a budai várból zsákmányolt Szulejmán, hogy Allah növessze szakállát, de befelé! Lassan az ázott Nap is lefelé tartott, meg az energiánk is fogytán volt, így korai pihenőt vezényeltünk, és visszahúztunk a szobánkba, ahol a tapéta már egy négyzetméteres vizes hólyagot alkotott.
2004. október 8. péntek Délelőtti programunk a Dolmabahçe Saray. A Topkapi is kimaradt, már láttuk, és szerintem közel se olyan érdekes, mint ahogy a híre alapján gondolná az ember. A térképről szépen kinéztük, hogy a Sirkeci pályaudvar közelében, az Aranyszarv bejáratánál lévő hajóállomásról megy hajó a tengerparti palotához. Nosza, úgyse vagyunk egy hajós nép, úgyhogy mindig egy kicsit egzotikus, ha hajóval mehetünk valahova, és nem csak úgy egy kört a Balatonon, hanem tényleg valahova, és azért hajóval, mert csak úgy lehet, vagy úgy a leggyorsabb. Gyalog indultunk a Topkapi magas kőfala mellett lefelé a tengerpartra. Az állomás mellett egy kávézóban leültünk a reggeli kávéhoz. A kávé mellé kaptunk egy ásványvizet is. Hiába mondtuk, hogy nem kell a flanc, adjon csapvizet, csak nem akarta megérteni, aztán valahogy elmagyarázta, hogy Isztambulban a csapvíz nem iható. Hm, nekünk eddig nem tűnt fel, mindig megittuk. A hajóállomáson olyan volt a nyüzsgés, és a tömeg, mint egy buszpályaudvaron. Elég sok komp és személyszállító hajó közlekedik hosszába és keresztbe a Boszporuszon. Keresgéltük, hogy honnan megy az általunk kiszemelt hajó, de csak nem láttunk egy olyan táblát se, amin szerepelt volna a Dolmabahçe szó, így gyorsan megtanultam törökül, és az egyik pénztárban megkérdeztem, hogy feribot Dolmabahçe nerde2. A fickó kitűnően megértette, hogy mit is akarok, és egyben túlértékelte nyelvi képességeimet, úgyhogy kaptam egy kiselőadást a hajóközlekedés nehézségeiről, vagy valami hasonlóról, és a gesztusokból arra következtettem, hogy momentán nincs, mert felújítják a kikötő azon részét, ahonnan indulni szokott, vagy azt, hogy sose volt ilyen. Végeredményben érdektelen, a lényeg: nincs hajó. Lehetne helyette busszal bonyolítani a dolgot, de minek. Helyette elindultunk gyalog, legalább megnézünk egy-két útba eső dolgot is. Elsőként rögtön a lábunk előtt hevert az Aranyszarv öböl. Nagyon romantikus már a neve is, arról nem is beszélve, hogy a történelem során mennyit regéltek róla. Látványnak szerintem egyáltalán nem olyan romantikus, különösen nem egy olyan erősen felhős, néha esős napon, mint az, amelyiken mi ott jártunk, így hanyag nemtörődömséggel átgyalogoltunk fölötte, a Galata hídon. A túloldalon, a hegy tetején áll a Galata torony. Oda szerettünk volna felmászni. Az egész környékről jól látható a kerek torony. Eredetileg a genovaiak építették 1348-ban, még akkor, mikor ez a terület az ő kereskedelmi kolóniájukhoz tartozott. Egyszer a XVII. században egy ember – aki nem került be a repülés történetébe – innen indította interkontinentális repülőjáratát is. Hogy miért mégis a Wright testvérek olyan híresek, annak oka van. Később volt börtön, csillagvizsgáló, és tűzfigyelő torony is, egészen addig, míg le nem égett 1835-ben. Később helyreállították, most étterem van a legfelső emeleten, ahova valószínűleg senki nem megy enni, mert rohadt drága. Szerencsére az még senkinek nem jutott eszébe, hogy csak akkor engedjék be a turistákat, ha fogyasztanak, mert akkor végképp kiürülne a torony. Tehát mi is felvitettük magunkat lifttel, hogy az erkélyről körbenézzünk. Ronda idő volt, de azért jól lehetett látni az Ázsiai oldalt, és a hajóforgalmat a szorosban. A torony után a dombról is lemásztunk, vissza a tengerpart közelébe. Arrafelé jártunk, amerre előző nap a busszal gázoltunk tengelyig a vízben. A homokzsákok néhány bolt előtt még mindig kit virítottak, és a járda is tiszta homok volt, más nem látszott.
2
Komp Dolmabahçe hol?
56
Séta közben valaki megrántotta Gabi hátizsákját, amivel rögtön ki is nyitotta, de nem vitt el semmit. A hátunk mögött csak egy csapat vigyorgó utcakölyök volt. Gabi menten agyoncsapta volna őket, ha hagyják, de nem hagyták, ezért tovább mentünk. Próbálkoztak még egyszer, de megint csak odáig jutottak, hogy kinyitották. Az „elég pofátlan” kategóriát ekkor már átlépték – ezt ők is érezhették mikor Gabi esernyővel támadt nekik –, ezért feladták, mi meg mehettünk békével. A palota még elég messze volt, de ha az ember gyalogol, akkor rájön, hogy minden város sokkal kisebb, mint ahogy a dugókban araszoló, és egyébként is össze-vissza kanyargó buszokról látja. Nem is tartott sokáig az út. Közben figyeltük, ahogy a tömeg kitódul egy mecsetből a pénteki ima végén, és megrohamozza az árusokat, hogy a lelki megnyugvás után követelőző gyomra is megnyugodjon végre. Megérkeztünk a palota kapujához. Rögtön az az Európai szokás fogadott, hogy nem lehet fotózni, mi több le kell adni a fényképezőt. Ezt soha nem értettem. Lehet arra hivatkozni, hogy nem lehet vakuzni a festmények miatt, nem lehet állványt használni a padló miatt, de hogy miért nem lehet fotózni, az számomra egy rejtély lesz örökre. Talán a képeslapmaffiát kell a dolog hátterében keresni?! Mindegy, hát leadtuk a cuccot. A kastély nem igazán török jellegű, sőt egyáltalán nem. Neve feltöltött kertet jelent, mivel mesterségesen hozták létre a tenger partján. Sokan nem nézelődtünk a kertben, mert esőben nem olyan élvezetes. Egy darabig várnunk kellett, mert csak csoporttal látogatható, mint a világ többi kastélya. Nem volt túl jó dolog a szemerkélő esőben a napernyők alatt ülni és várni, de csak bejutottunk. Hát, nem is tudom. Inkább nem tetszett, mint igen. Szóval valami nagyon nagyot akartak alkotni, és olyan is lett. Inkább európai stílusú, de török mennyiségben van rajta a csicsa. Szóval egy kicsit se szeretnék itt lakni. Megjegyzem a legtöbb kastélyban nem szeretnék lakni. Nem is igazán értem, hogy mi a jó abban, ha van egy épület, amiben van 150 egymásból nyíló szoba. Mellesleg nem tudom másnak is feltűnt-e, de minden kastélyban a hálószoba és a dolgozószoba kicsi. Gyakorlatilag mintha egy normál lakás lenne, csak hozzá van még csapva egy kastély, hogy a szomszédok lássák. Szóval a klasszikus felállás szerint ment a vezetés. Az idegenvezető elöl rohant, mi hátul nem, ezért rövidesen összeértünk az utánunk következő csoporttal. Semmit nem láttunk, vagy előttünk lévőktől és ugyanennyit hallottunk a mögöttünk jövők miatt. No, mindegy. Itt is volt minden, ami kell: gyerekszoba, fürdőszoba, hálószoba, baldachinos ágy, nem ez volt az út fénypontja. A vezetés végén meglepően hamar az udvaron találtuk magunkat újra. Visszaszereztük leadott dolgainkat, és visszaindultunk, természetesen gyalog. Gondoltuk benézünk a Kék Mecsetbe, az úgyis jó messze van. Az eső már nem esett a hangulatunk is jobb lett, egész gyorsan elértük a hidat, majd a hajóállomás mellett megcsodáltuk az eladó esernyőket. Megjegyzem, hogy mint azt már említettem az esernyő árfolyama több mint 500 %-kal esett, mióta nem esett. Rövidesen felfut majd a napszemüveg eladás. Amiben néhány perc múlva hirtelen érdekeltté váltunk, mert Gabi hátizsákját megint megrántotta valaki, csak ezúttal sikerült kivenni is valamit, mégpedig – nem találjátok ki – a napszemüveget. Ami hatalmas csapás volt, de a még szörnyűbb, hogy a tokja az enyém volt. A kettő együtt ért vagy 500 Ft-ot, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Gabi nem tud megszabadulni az átoktól. Nem volt még olyan napszemüvege, ami a szezon vége előtt fel ne adta volna. Vagy önként, vagy valami kamion hatására esetleg egyéb módon. Csendben gépelem csak ide, hogy most, van neki egy, ami lassan eléri az egy éves kort. Mondjuk gemkapocs tartja egyben, az benne az egyetlen tuti alkatrész. Tudom, mert én raktam bele. Szóval elsirattuk elveszett értékeinket, ki-ki a magáét, és megállapítottuk, hogy bizony ha kétszer kinyitják a táskát, akkor legközelebb meg kéne nézni, hogy mit is kéne tenni ellene, vagy ha már semmit, akkor nem hagyni semmi „értéket” a könnyen elérhető helyen. Bár mi a 57
könnyen elérhető? Marokkóban kis híján ellopták a zsebéből azt a lapos WC-papír tekercset, amit vész esetére tartogatott, csak azért, mert pénztárcásan dudorodott. Közben szépen elértük a Kék Mecsetet, pontosabban Sultanahmet dzsámit. Az udvaron át hátulról mehetnek be a turisták. Belépő nincs, de mindenkinek be kell csomagolnia magát, mert az Aya Sofyával ellenben ez egy működő mecset, méghozzá szép nagy. Ez már kívülről is látszik, de nem érezhető annyira, mert senki nem emelgeti a fejét, csak beballag, aztán meg csodálkozik, hogy hol a plafon. A központi kupola négy oldalán négy hatalmas oszlop tartja a tetőt. Ezek igazából túl vannak az oszlop léten, hiszen kb. 21 m2 területet foglalnak el egyenként, és én láttam ekkora eladó lakást. A lámpák egészen alacsonyan lógnak, úgy érzi az ember, hogy beveri a fejét. Felette viszont van még néhány méter a kupola tetejéig, mondjuk még több mint 40, és ez még rádob a hatásra. Egyébként a méretekről annyit, hogy legmagasabbról végrehajtott fejest „csak” 35 méter magasból ugrották, és ekkora magasságból már lehet ejtőernyővel ugrani úgy, hogy túl is éli az illető. Tehát nagy, de sokkal kevésbé kék, mint arra számítani lehet a neve után. Jó, lehet, hogy a legtöbb csempe kék, de az összhatás mégse az. Mindegy, jól néz ki. Egyébként ez a világon az egyetlen mecset, aminek hat minaretje van. A legenda szerint az építész félreértette a szultán kívánságát, így lett hat, amiből kerekedett is nagy botrány, mert akkoriban még a mekkainak is csak ennyi volt. Hogy a viszályt elsimítsák, a szultán építtetett egy hetediket Mekkában, csak hogy több legyen, mint a Kék Mecsetnek, most valahol egyébként kilencnél járnak. Egyébként a hat minaret jelképezi, hogy Ahmet volt a hatodik szultán Konstantinápoly meghódítása óta, valamint a hat minaret összesen tizenhat erkélye, hogy a tizenhatodik az Ottomán birodalom megalapítása óta. A mecsetből kifelé menet leadtuk a köpenyt, és visszavettük a cipőinket. Az idő már egész szép volt, megjelentek a turisták és az őket körüldongó árusok. A kapun kilépve már ott is termett mellettünk egy ember, karácsonyfányi furulyával és kínálgatni kezdte. Mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, azonnal váltott: „furulyanemsoknemdrága”, kántálta, de nem járt sikerrel így se. Utunkat az Egyiptomi bazár felé irányítottuk, mert még szerettünk volna venni némi ajándékot az otthoniaknak. Rengeteg itt is a szuvenír, például a híres török édesség. Mi is vettünk néhány dobozzal, majd lesz kinek elosztogatni alapon. Pár nappal később otthon bebizonyosodott, hogy az árkülönbség itt is minőségi különbséget takar. A bazár közelében van a Rüstempaşa dzsámi. Az útikönyv sok szépet írt róla, úgyhogy térképet ragadtunk. Egy elég jelentéktelen kis utcából nyílt a bejárata, de érdemes volt keresgélni. Néhány lépcsőn kellett felmenni, hogy a hangulatos kis udvarra jussunk. Nincs olyan udvara, mint a nagyobb mecseteknek, itt csak bent van hely a hívők számára. A méretei egyébként sokkal emberibbek, mint a Sultanahmet dzsámié, vagy az Aya Sofyáé. Viszont szebb mindkettőnél. A minbar, vagyis szószék fehér márványból van faragva, a lépcső melletti korlát is áttört márvány csipke. Kicsit üldögéltünk még pihenésképpen, mielőtt még egyszer ellátogattunk volna a bazárok bazárjába, a szuvenírvadászat Kenyájába, a nagy bazárba. A kijárat mellett még vettünk egy könyvjelzőt, hogy szegény árusnak meglegyen az egy üzlete aznap, és elindultunk. A cél az volt, hogy kevéske megmaradt pénzünknek a nyakára hágjunk. Persze ez nem volt túl nagy kihívás. Rövidesen gazdagabbak lettünk Kütahya fazekas mestereinek két tányérjával és egy kis lámpással. Most már boldogan mehettünk, nem húzta pénz a zsebünket. Maradék időnket semmittevéssel kívántuk eltölteni. A Hippodrome szélén üldögéltünk, és 58
olvastuk az útikönyvet. Közben megtörtént az a csoda, hogy kisütött a nap. Több se kellett nekem, már mentem is körbe a téren fényképezni mindazt, amit eddig megnéztünk esőben. Mire visszaértem Gabi már tűkön ült, azt hitte, elvesztem, mehet haza egyedül. Ez volt ugyanis az utolsó napunk Törökországban, amit végül napsütéssel zártunk. Nem volt más tennivalónk, csak összecsomagolni a szállásunknak csúfolt vizes odúban és felülni a villamosra, hogy elinduljunk hazafelé.
Itt a vége féltégla!
59
