Törökország és a Balkán

Törökország és a Balkán Egeresi Zoltán

A

közel-keleti eseményeknek köszönhetően az elmúlt években Törökország és a török külpolitika az érdeklődés középpontjába került. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy Ankara Magyarország szomszédságában, a Balkánon is nagyon aktív, s mind meghatározóbb szerepet játszik gazdasági, politikai és kulturális téren. A tanulmány e külpolitikai aktivitás mozgatórugóinak bemutatására törekszik, Délkelet-Európa államainak viszonylatában.1 Ennek keretében a rövid történelmi áttekintés után felvázolja, hogy melyek azok az új vonások, amik a 2002 óta hatalmon lévő kormánypárt, az Igazság és Felemelkedés Pártjának (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) külpolitikáját, illetve a balkáni–török kapcsolatokat jellemzik. Az elemzésben különösen nagy hangsúlyt kapnak az utóbbi évek, mivel Ahmet Davutoğlu 2009. májusi külügyminiszteri kinevezése óta egy határozottabb balkáni jelenlét tapasztalható a törökök részéről. Látni fogjuk, hogy noha az iszlamista vezetés alatt jelentős szerep jut a vallási-kulturális tényezőknek a török érdekek képviseletében, voltaképp a jelenkori török kormány is ugyanazokra a geostratégiai problémákra keresi a (sok esetben hasonló) választ, mint amelyekkel a korábbiak is szembesültek, így a biztonságpolitikai dimenzió továbbra is meghatározó maradt Ankara számára. A dolgozat rá kíván világítani, hogy a török külügyminisztérium aktivitása mellett a külkapcsolatokat befolyásoló más szervek is egyre nagyobb teret kapnak, így például a török fejlesztési ügynökség, a TIKA (Türk Işbirliği ve Kalkınma Idaresi Başkanlığı) vagy a Külhoni Törökök és Rokon Népek Elnöksége (Yurtdışı Türkler ve Akraba Topluluklar Başkanlığı). A tanulmány azt is vizsgálja, hogy az egyre látványosabb balkáni jelenlétnek miért vegyes a megítélése, s miért kap rendszeres kritikákat mint neooszmanista terjeszkedés. Ezt a gondolatmenetet folytatván azt is bemutatjuk, hogy a jelentős beruházások és a bővülő kereskedelmi kapcsolatok ellenére mennyire korlátozott a török befolyás, s mennyire kétséges, hogy Törökország hegemónná váljon a régióban.

2013. tavasz

39

Egeresi Zoltán

A török–balkáni kapcsolatok társadalmi háttere A Balkán-félsziget és Törökország közötti kapcsolat az oszmán hódoltság több száz éves közös történelmén alapszik. Az oszmán hódítás és uralom, s annak olykor konfliktusos, olykor békésebb periódusai beépültek a balkáni népek nemzetépítésébe, nemzettudatába, ami az iskolai tankönyveken keresztül mind a mai napig befolyásolja a kölcsönös percepciókat. A közös múlt egyik legnagyobb hozományának az iszlám balkáni elterjesztése tekinthető. Jelenleg a megközelítőleg 54 milliós népességű területen a muszlimok létszáma közel 7,5 millió fő (14 százalék),2 s több országban is ők adják a lakosság legnagyobb részét (Koszovó, Albánia, Bosznia-Hercegovina). Az albánok, bosnyákok milliói mellett ráadásul törökök is maradtak a félszigeten az impériumváltás után, így Bulgária lakosságának közel 8-9 százalékát ők teszik ki, s az egyik legstabilabb parlamenti pártot, a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért (Hak ve Özgürlükler Hareketi) nevet viselő formációt is ők adják immár több mint húsz éve a bolgár törvényhozásnak.3 A kapcsolat azonban nem egyirányú: nemcsak törökök és más muszlim népek élnek a Balkánon, de az Oszmán Birodalom kiszorulásával párhuzamosan bosnyákok, pomákok, torbesik, albánok és balkáni törökök is tömegesen telepedtek át a birodalom megmaradt területeire – illetve 1923 után a Török Köztársaságba; csak 1878 és 1913 között is százezrekre tehető azok száma, akik így kerültek Isztambulba és Anatóliába.4 A függetlenségi háború lezárása után (1922), a modern Törökország alapjainak lerakása során Ankara még készségesebben fogadta őket, amit két tényező indokolt: a háborúk után kulcsfontosságú volt a hatalmas vérveszteség pótlása, másrészt a balkáni muszlimokat könnyen asszimilálhatónak tartották.5 Ráadásul e népek anyaországaival (ha egyáltalán volt anyaországuk) nem volt közös határ, így nem kellett attól tartani, hogy területi követelésekkel lépnének fel kisebbségeik védelme érdekében. Ennek megfelelően a két világháború között több szerződést is kötöttek: 1925-ben Bulgáriával, 1934-ben Romániával; ezek révén összesen több százezer török, tatár és pomák átköltözésére került sor. Ugyan Jugoszláviával csak a korszak végén sikerült megállapodást kötni, azonban onnan is több tízezren telepedtek át.6 A két világháború között a Balkánról érkezők létszáma elérte a négyszáztízezret.7 A muszlim kisebbségek befogadásának gyakorlata a II. világháború után sem változott, noha a hatóságok egyre kevésbé kívánták megnyitni a gyorsuló népességnövekedés miatt egyre nagyobb munkanélküliséggel küszködő Törökország kapuit. Ennek ellenére több megállapodás született, jelentős muszlim csoportok befogadásáról: így 1954-ben Jugoszláviával, a törökök önkéntes hazatelepedéséről, amelynek keretében kb. százhetvenötezer ember hagyta el a kommunista államot 1968-ig.8 A török etnikumot biztonságpolitikai veszélyforrásnak tekintő Bulgáriával rendszeresen kötöttek egyezményeket; így került sor 1950–51-ben százötvenezer török 40

Külügyi Szemle

Törökország és a Balkán

áttelepedésére vagy az 1970-es évek folyamán a családegyesítési programra. Azonban ezek nem tudták elejét venni az etnikai konfliktusoknak, melyek közül a legnagyobb horderejű a hidegháború végén következett be. Bulgáriában az 1980-as évek második felében, a névváltoztatási kampány folyamán a török lakosságot erőszakosan bolgár nevek felvételére kötelezték, ami közrejátszott az 1989-es „nagy kirándulásban,” amelynek során háromszázötvenezer török menekült át Törökországba.9 A balkáni bevándorlók új hullámát az 1990-es évek háborúi hozták el, amikor albánok és bosnyákok tízezrei kerültek Törökországba, amit egy komoly gazdasági migráció egészített ki, főleg Bulgáriából. Az elmúlt kilencven évben Törökországba áttelepült balkáni muszlimok számát pontosan megmondani nem lehet, nominálisan egy és két millió közé tehető. Azonban ők, illetve főleg a Márvány-tenger és Izmir környékén élő leszármazottaik a török lakosság jelentős csoportját képezik. Ez egyszerre több következménnyel jár, amit a török bel- és külpolitikának is figyelembe kell vennie. Legfőképp azzal, hogy ez a réteg a vallásos közép-anatóliai lakossághoz képest sokkal szekulárisabb, nyugatiasabb. A réteg preferenciája alapján következésképp rendszerint a baloldali, szekuláris pártokra adja a voksát,10 ezért az AKP-nak mint szavazatmaximalizáló politikai pártnak figyelembe kell vennie mind helyi, mind országos szinten a Balkánhoz kötődő milliókat is. A csoport iránti érdeklődését és támogatását helyi szinten és a külpolitikában is meg kell mutatnia. Ankara többek között emiatt sem lehet indifferens a balkáni területek iránt, hiszen több millió ember él az országban, akik ha csak eltérő mértékben is, de kötődnek az ott fekvő államokhoz. Annál is inkább, mivel a bevándorlók egy része az elmúlt évtizedekben egyesületek százait hozta létre, s közülük helyi szinten több is komoly politikai erővé lépett elő. A bevándorlók szervezeteinek a kialakulása az 1980-as évektől vett nagyobb lendületet, amikor a bulgáriai események elleni tiltakozásképp több egyesület alakult Isztambulban, Izmirben, Burszában és Izmitben.11 Ezek aztán fiókszervezetek százait hozták létre, majd a 2000-es évek során megindult a nagyobb közösségek integrációja is. E szervezetek politikai aktivitása főleg a helyhatósági és a parlamenti választásokon mérhető leginkább, amikor a tagok szavazatainak megnyerése kulcskérdés lehet az AKP jelöltje számára; de arra is látni példát, hogy e közösségek vezetői indulnak a kormánypárt színeiben, hogy aztán vezetőik jó pozícióba kerülve segíthessék szavazótáborukat. Nem véletlen, hogy az ország nyugati részéből érkező, bevándorló szervezetekhez kapcsolódó politikusok voltak és jelenleg is ők azok, akik a balkáni török külpolitika egyik legnagyobb szószólói. Napjainkban az ezen egyesületek által létrehozott föderációk és konföderációk rendszeres találkozókat tartanak a török politikusokkal, illetve a török külpolitikához kapcsolódó intézményekkel, így például a Külhoni Törökök és Rokon Népek Elnökségével. A nagy szervezetek vezetői helyet kapnak a Balkánra látogató török delegációkban is. 2013. tavasz

41

Egeresi Zoltán

A balkáni török pártokkal nagyon jó kapcsolatot ápolnak, ami leglátványosabban a választási turizmus képében jelenik meg.12

Kontinuitás és fordulat a török külpolitikában A Balkán vonatkozásában a török külpolitika alapját a biztonsági dimenzió képezte az elmúlt kilencven év során. Az 1923-as lausanne-i béke több mint tizenkét éves, szinte folyamatos háborús időszakot zárt le, melynek végén az Oszmán Birodalom elveszítette területeinek döntő részét.13 Az Anatóliára és Kelet-Trákiára zsugorodó államterületen az 1923. október 29-én kikiáltott Török Köztársaságnak súlyos háborús pusztításokkal és több millió fős veszteséggel kellett szembenéznie. Miután majdnem minden szomszédjával háborúba keveredett, s nagy áldozatok árán sikerült kiharcolnia a jelenlegi országhatárokat, a török elit legfontosabb célja a status quo megőrzése lett, s maradt mind a mai napig, amit általában a „Béke itthon, béke a világban” (Yurtta barış, dünyada barış) atatürki szlogenjével szokás összefoglalni.14 Ráadásul, mint láttuk, a balkáni konfliktusok rendszerint nagy muszlim menekültáradatot jelentettek Törökország számára, melynek így érdeke volt a humanitárius katasztrófa megelőzése és kezelése. Kikiáltása után a Török Köztársaság a nagyhatalmak gyűrűjébe került,15 ráadásul a demilitarizált tengerszorosok miatt az európai területek védelme is nagy nehézségekbe ütközött, ami arra késztette a török vezetést, hogy rendezze a kapcsolatát a balkáni szomszédokkal. Ezt megkönnyítette, hogy a régió államai viszonylagos függetlenséget élveztek (míg a korszak végén erőteljesebbé vált az olasz és német befolyás), másrészt népességük, gazdasági erejük relatív egyensúlyban volt. Ilyen előzmények után, az olasz fenyegetés növekedésével látványos közeledés indult meg az 1930-as években a balkáni államok között, amelynek motorját Görögország és Törökország jelentette. Musztafa Kemál Atatürk a görög miniszterelnökkel, Elefthériosz Venizélosszal 1930-ban barátsági szerződést írt alá, amit több konferencia, s végül 1934-ben egy „entente cordiale” megkötése követett. Egy évvel később pedig a status quo elkötelezett hívei – Törökország, Jugoszlávia, Románia és Görögország – megkötötték a Balkán-paktumot Bulgária és Olaszország ellen.16 A kölcsönös bizalmatlanság viszont eleve korlátozta a paktum eredményességét, majd pedig a II. világháború idején az olasz és német támadás végképp felszámolta a szerződést. A második világháború után merőben új geopolitikai helyzet alakult ki a félszigeten: leereszkedett a vasfüggöny, amelynek Törökország a nyugati oldalára állt.17 Ahogy csökkent a balkáni országok külpolitikai mozgástere, úgy szorult vissza a félszigetről Törökország is. A legkomolyabb együttműködési próbálkozást az 1953-ban megkötött II. balkáni paktum jelentette, amelyet Jugoszlávia, Görögország és Törökország írt alá. A szerződés nyilvánvaló célja a kommunista Jugoszláviával együtt egy szovjetellenes 42

Külügyi Szemle


szövetség létrehozása volt, amely azonban szintén rövid életűnek bizonyult: Sztálin halála és a szovjet–jugoszláv közeledés, valamint a Ciprus miatt elmérgesedett török– görög kapcsolatok zárójelbe tették az egész együttműködést.18 A következő évtizedekben ugyan történt közeledés a kommunista országokhoz,19 azonban alapvetően a blokklogika határozta meg az 1990-ig terjedő időszakot. A Balkánon főleg a külpolitikai elszigetelődésből kitörni kívánó Albánia volt partner, amely például a ciprusi kérdésben Törökország mellett állt ki. A korszakban a legkomolyabb válságot az 1984 és 1989 között Bulgáriában zajló törökellenes asszimilációs kampány okozta. Ekkor a bolgár hatóságok megpróbálták erőszakos eszközökkel (névváltoztatás, vallás visszaszorítása stb.) beolvasztani a török kisebbséget. Ankara nem kockáztathatott egy fegyveres konfliktust, ezért mindent elkövetett a probléma internacionalizálására, hogy úgy gyakoroljon nyomást Szófiára: nemzetközi fórumokon ítélte el a bolgár kormány intézkedéseit – de szinte semmi lehetősége nem volt az országon belül zajló események befolyásolására. Ráadásul 1989-ben bekövetkezett a Törökországot a balkáni konfliktusok során rendszerint sújtó exodus: mintegy háromszáztíz-háromszázötvenezer bulgáriai török hagyta el az országot Isztambul irányába. Az 1989-es év vége azonban jelentős változásokat hozott a régióban. A kommunista diktatúrák összeomlása mellett a térség újra visszanyerte viszonylagos függetlenségét, amit Jugoszlávia széthullásával, a gazdasági-politikai rendszerváltással jelentős instabilitás kísért. Ankarának, amelynek külpolitikai környezete szinte egy csapásra gyökeresen megváltozott,20 az elmúlt húsz évben lényegében ehhez a megváltozott környezethez történő alkalmazkodásról szólt a külpolitikája. Különösen a kilencvenes években vált ez a probléma súlyossá, amikor a balkáni régióban a biztonsági kihívások sora jelentkezett, a gazdasági visszaeséstől kezdve a háborús konfliktusokig. Ezek komolyan érintették Törökországot, mivel a térség a földrajzi elhelyezkedésénél fogva Európa kapuja: a délszláv válság idején a hazalátogató munkások tízezrei szembesültek az utazás nehézségeivel – a válság gazdasági vonzatairól nem is beszélve. Ankara, ennek megfelelően, az elmúlt húsz évben kormánytól függetlenül megmaradt a balkáni stabilitás egyik fő támogatójának, s politikáját is ehhez igazította. Ugyanakkor a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy Törökország egyedül nem képes szavatolni a békét a félszigeten. Emiatt aktív, kezdeményező, de korlátozott eszközökből álló diplomáciát kellett folytatnia. Ez főleg a multilateralizmusban és a mediációban öltött testet. A belső feszültségek idején, 1991-ben Ankara még a konfliktusok békés rendezése és Jugoszlávia egységének megőrzése mellett állt ki.21 Azonban látva a konfliktus súlyosbodását, 1992 elején elismerte a függetlenné vált államokat, illetve – a török közvéleménnyel összhangban – határozottan bosnyákpárti külpolitikát kezdett el folytatni.

2013. tavasz

43

Egeresi Zoltán

1992 júniusában összehívták az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) tagállamainak külügyminisztereit Isztanbulba, ahol a résztvevők a szerbek elleni ENSZ-lépések szükségessége mellett foglaltak állást; augusztusban Ankara egy cselekvési tervet is kidolgozott a konfliktus megoldására – bár ez a kezdeményezés végül kis visszhangot kapott.22 1992 novemberében a régiós államok részvételével a balkáni helyzetről szóló konferenciát szerveztek Isztambulban, amelyen a török külügyminiszter, Hikmet Çetin a háború eszkalálódásának veszélyeire, illetve a nemzetközi intervenció szükségességére hívta fel a figyelmet. A konferencia lényegében Törökország aktivitását, nemzetközi és régiós elköteleződését hivatott prezentálni.23 Később, amikor a háborús konfliktus kitört a horvátok és a bosnyákok között,24 Törökország megpróbált közvetíteni, s a több helyszínen folyó tárgyalások hozzájárultak a két ország közti 1994-es megegyezéshez.25 A török miniszterelnök asszonynak, Tansu Çillernek az ugyanabban az évben tett zágrábi és szarajevói látogatása szintén fontos jelzés volt mind a nemzetközi közösség, mind a török szavazók irányába.26 A török közvélemény figyelmét komolyan felkeltő koszovói konfliktus idején a külügyminiszter, Ismail Cem és az elnök, Süleyman Demirel is felajánlotta mediációját a konfliktusban, illetve elmentek tárgyalni Belgrádba a békés megegyezés lehetőségeiről – eredménytelenül.27 A vezetés mellett a törökországi társadalom is kivette részét a konfliktus kezeléséből: a jelentős koszovói és más balkáni diaszpórák szervezésében segélyszállítmányokat is sikerült Koszovóba küldeni.28 A biztonsági dimenzió indokolta a háborús konfliktusok után a békefenntartó mis�sziókban való részvételt is.29 Törökország 1995 után ezerfős kontingenst küldött Boszniába az IFOR keretében,30 majd pedig az azt váltó több misszióban – így az SFOR-ban (1995–2004) vagy az EUFOR kötelékén belül az ALTHEA-ban – is részt vettek török csapatok. Bosznia-Hercegovinában a török kontingens főleg a bosnyákok lakta Zenicában állomásozott. A piramisjáték után polgárháború közeli helyzetbe került Albániába az „Operation Alba” keretében egy nyolcszázötven fős török egység is érkezett 1997 tavaszán, mely az ország északi részét és Tiranát biztosította.31 A macedón–albán konfliktus miatt megosztott Macedóniában több misszió keretében (Essential Harvest, Amber Fox, Allied Harmony, Concordia and Proxima) ugyancsak megjelentek a török egységek. Koszovóban részt vett az UNMIK-ban, illetve a KFOR több mint ötezer fős kontingenséből 2013 elején 376 főt adott Törökország.32 A török katonák fogadtatása jellemzően pozitív volt a muszlimok által lakott területeken, ami nagyban hozzájárult csapataik sikerességéhez. Ráadásul később a török segélyek is megindultak ezekre a területekre, így például Zenicában a török fejlesztési segélyezési ügynökség támogatásával 2005-ben török nyelvi és irodalmi tanszék alakult.33 44

Külügyi Szemle


Bár a biztonságpolitika továbbra is az egyik fő jellemzője maradt a török–balkáni kapcsolatoknak, az AKP 2002-es hatalomra kerülése sokak szemében egy új fejezetet nyitott a török külpolitikában (is). Bár ez még kevésbé volt érezhető az első AKPkormány alatt (2002–2007), amely elsősorban az európai uniós csatlakozásra koncentrált, 2007 után Ankara egyre határozottabban fordult az országot körülölelő régiók, így a Balkán-félsziget felé is. Ennek még nagyobb lendületet adott Ahmet Davutoğlu külügyminiszteri kinevezése 2009-ben. Ahogy a bevezetőben is szó volt róla, Törökország aktívabb lett, azonban ez a status quo és a stabilitás megőrzésére épített külpolitikát nem írta át, hanem lényegében azt folytatta.34 Annál is inkább, mivel a külügyminiszter a török geostratégiát felvázoló, hatalmas népszerűségre szert tevő könyvében, a Stratégiai mélységben azt írja, hogy a Balkán-félszigeti török külpolitikának elsődleges célja a régió stabilitásának biztosítása: „Törökország rövid- és középtávú balkáni külpolitikájának két legfontosabb célja Bosznia és Albánia stabilitásának megerősítése és a régióban lévő etnikai kisebbségek számára védőernyőt biztosító nemzetközi jog alapjainak létrehozása.”35 Mint láttuk, Törökország jelenleg is részt vesz különböző missziókban a Balkánon, ezek egy részéhez pedig az AKP-kormány csatlakozott. A napjainkban nagyobb nyilvánosságot kapó török intézmények, így például a TIKA már az 1990-es években létrejött, azonban volumene és a programok száma a többszörösére növekedett az elmúlt években. Az uniós csatlakozásokon fáradozó Ankara ráadásul a balkáni államok uniós integrációjának egyik legnagyobb támogatójává nőtte ki magát, de erősen lobbizott ezen államok NATO-csatlakozásának érdekében is. 2010 első felében Törökország adta az 1996-ban alapított Délkelet-európai Együttműködési Folyamat (SEECP) elnökségét. A szervezet nyújtotta lehetőséget kihasználva, nagy lendülettel igyekezett szorosabbra fűzni a balkáni államok közötti kapcsolatokat. A török parlament különösen lelkesen támogatta az intézmény keretében a parlamenti közgyűlés létrehozásának gondolatát.36 A mediálás terén szintén folytatták a korábbi „hagyományokat”. Davutoğlu a Közel-Kelettől a Balkánig több konfliktusban is megpróbált eredményt elérni, így például Libanonban és Palesztinában.37 A Balkánon a török külügy főleg a szinte permanens politikai válságban lévő Boszniában igyekezett közvetíteni. Az eltökéltséget mutatja, hogy amikor Ankara nem lehetett a bosnyák alkotmányról szóló butmiri tárgyalásokon mediátor, 2010 tavaszán saját maga indította el a „Bosznia barátai” nevű kezdeményezést38 az ENSZ-en belül, illetve az év elejétől megindultak a rendszeres tripartit találkozók a bosnyák, szerb és török külügyminiszter részvételével (ez később kiegészült egy horvát–bosnyák–török találkozóval is). Ezek hozzájárultak a szerb–török viszony javulásához, illetve a szerb parlamentnek a szrebrenicai mészárlást elítélő, 2010 közepén tett nyilatkozatához.

2013. tavasz

45

Egeresi Zoltán

Neooszmanizmus és hegemónia? Az elmúlt években tapasztalt török aktivitás egyre nagyobb nemzetközi és balkáni nyilvánosságot kapott. Rendszeresek a híradások az újabbnál újabb török befektetésekről, oszmán emlékek újjáépítéséről, gazdasági és kulturális egyezmények aláírásáról. A török közjogi méltóságok látogatásai is gyakoribbá váltak, ahogy a balkáni vezetők is egyre többször fordulnak meg Ankarában vagy Isztambulban.39 A politikai aktivitás a pozitív hatásokon kívül ellenszenvet is szült, s újra életre hívta a már az 1990-es években oly sokat használt neooszmanizmus címkéjét.40 Az 1990-es évek derekán, a török befolyástól tartva, a régió keresztény többségű államai – Szerbia, Bulgária és Görögország – sajtójában már megjelent egy fenyegető Törökország-kép és egy Isztambultól Pristinán át Szarajevóig terjedő „zöld öv” kialakulásának lehetősége. Görögország, amely 1990 után jelentős piacszerzésbe és gazdasági terjeszkedésbe kezdett a félszigeten, komoly ellenfelet látott Törökországban – bár akkor a két állam gazdasági rivalizálásából az előbbi került ki győztesen. Az Ahmet Davutoğlu külügyminiszteri kinevezését követően aktivizálódó török külpolitika újjáélesztette a neooszmanizmusról szóló vitát. Noha Davutoğlu mindig visszautasította, hogy az ország külpolitikája neooszmanista lenne,41 illetve ő maga taktikusan minden beszédében kerülte ezt a kifejezést, nem tudta elejét venni a diskurzus kibontakozásának. Darko Tanasković volt ankarai szerb nagykövet és turkológus Neoosmanizam – Povratak Turske na Balkan című könyvében42 kritizálta a török külpolitikát, mint a birodalmi nosztalgia letéteményesét. Véleményének több fórumon is hangot adva, Tanasković Szerbiában és Boszniában is támadta Ankarát, vitát generálva ezzel a szerb és bosnyák közvéleményben.43 Természetesen nézeteivel a tudományos világban sem értett mindenki egyet, s a fogalomnak van megengedőbb verziója is.44 A Balkánon azonban a jobboldal jellemzően „szereti” a neooszmán „kártyát,” s Bojko Borisov bolgár vagy Sali Berisha albán miniszterelnök törökországi látogatásai is kemény nacionalista kritikákat váltottak ki.45 Kérdéses, hogy a neooszmanizmus mint a török hegemón törekvések politikája mennyire állja meg a helyét a Balkánon (a jelenlegi események fényében talán még kevésbé lehet ilyenről beszélni a Közel-Kelettel kapcsolatosan). A hegemóniaértelmezések, illetve a regionális hegemónia (egyre több polcot megtöltő) irodalmának részletes bemutatása helyett elégedjünk meg annyival, hogy széles körben elfogadott fogalom híján nehéz definiálni, mikortól válhatna Törökország valóban hegemónná a régióban.46 Az viszont az egyszerű adatokból is látszik, hogy jelentős elmozdulás történt a térség államai és Törökország közötti „erőviszonyok” tekintetében. Az 1930-as években még a maga kb. 15 milliós lakosságával pusztán a nagyobbak közé tartozott a Balkánon, melynek népessége a török területek nélkül kb. 39 milliót tett ki,47 2010-re viszont messze felülmúlta a Balkán teljes népességét (74 millió fő az 54 millió ellenében).48 Ráadásul 46

Külügyi Szemle


mindez történik úgy, hogy a balkáni országok társadalma egyre öregszik, a gazdasági kivándorlásból fakadó veszteségeket nem tudja pótolni, míg Törökország a lassan csökkenő kivándorlás ellenére is gyarapodik, s biztatóbb korfával is rendelkezik. Gazdasági téren is jelentős eltérés alakult ki. Nehéz ugyan megbecsülni, hogy az 1930-as években hogyan állt a régió államainak gazdasága, azonban valószínű, hogy a háborús pusztítások által keményen sújtott Törökország az elmaradottabb országok közé tartozott. Az igazi „kitörésre” az utóbbi két évtizedben került sor: a Világbank adatai szerint 1990-ben vásárlóerő-paritáson mérve az egy főre jutó GDP Törökországban 4418 dollár volt, ugyanakkor Bulgáriában 5402 dollár/fő, Romániában 5186 dollár/ fő volt. 2011-ben viszont ez az érték már 17.110 dollárra nőtt a törökök esetében.49 A gazdasági előrelépés jól látszik, mivel ugyanebben az évben az egy főre eső GDP mértéke Bulgáriában 14.825, Romániában 15.139, Szerbiában 11.883, Macedóniában pedig 11.258 dollár/fő volt. Ráadásul a török GDP nagysága is többszörösét teszi ki ezen országokénak, s az a tény is Ankara erejét mutatja, hogy a világ 18. legerősebb gazdaságaként (2011) vehet részt a G20 találkozóin. A fentebb vázolt arányok eltolódását követte a gazdasági kapcsolatok elmélyülése is. Az 1990-es évek második felében Ankara szabadkereskedelmi egyezményt kötött Bulgáriával (1998), Romániával (1997) és Macedóniával (1999), 2002-ben Bosznia és Hercegovinával, valamint Horvátországgal. Az AKP-kormánynak az utóbbi években elért nagy sikere a kereskedelmi kapcsolatoknak új lendületet adó egyezmény aláírása 2006-ban Albániával, 2008-ban Montenegróval és 2009-ben Szerbiával.50 A szerződések megkötésének üteme jól mutatja a balkáni kapcsolatok bővülésének dinamikáját és kényszerpályáit. Az 1990-es években a volt jugoszláv térség nagyobbik részével esélye sem volt a kereskedelmi kapcsolatok intézményes bővülésének; erre főleg Románia és Bulgária kínált lehetőséget. A következő hullámot a délszláv válság után rendezett helyzetbe kerülő országok jelentették; az utóbbi években pedig a 2006 után szétváló Szerbiával és Montenegróval lehetett a szerződést megkötni. A Balkánon és Törökországban a 2000-es években zajló gazdasági fellendülés, működőtőke-beáramlás és egymás felé nyitás megteremtette a lehetőséget a kereskedelem bővülésére.51 A válság okozta, rövid ideig tartó visszaesést követően az utóbbi években újra fellendültek a kapcsolatok, a török vállalatok pedig nagy számban jelentek meg a térségben52 – amit a török vezetés igyekszik is támogatni. A török cégek érkezését jellemzően szívesen fogadják. Az elmúlt években nemcsak a gazdasági tanácsosi rendszer épült ki a török külügyi kirendeltségek mellett, de a miniszterelnöki, elnöki látogatások alkalmával üzletemberek hada is megjelenik.53 A látványos beruházások ellenére Törökország egyelőre csak egy a fontos partnerek közül. A balkáni országok alapvetően az Unió és azon belül is Németország felé orientálódnak gazdaságilag: importjuk és exportjuk legnagyobb része jellemzően onnan érkezik, illetve oda irányul. Ugyanakkor hiába történt jelentős növekedés e téren, a 2013. tavasz

47

Egeresi Zoltán

török összkereskedelemnek mintegy 5-7 százalékát teszi csak ki a Balkán; ráadásul az utóbbi években, megtörvén az előző évtized tendenciáját, deficitessé is vált a balkáni országokkal szemben.

Vezető szerep a balkáni muszlimok körében Bár a 21. század elején pusztán a népesség, a GDP vagy a hadsereg nagysága alapján nem állíthatjuk, hogy egy ország egy adott régióban hegemón szerepet játszhat-e, az viszont biztos, hogy ezeket az „előnyöket” kihasználva előbb vagy utóbb nagyobb szerepre fog szert tenni. Azonban Ankara nem a gazdaság, hanem a soft power területén tekinthető igazán sikeresnek. A török külpolitikának fontos célpontjai a balkáni muszlimok, akikre testvérként tekintenek. Ahmet Davutoğlu 2009. október 16-án elmondott szarajevói beszédében az oszmán örökséget tartotta a legfontosabb kapocsnak a törökök és a balkáni népek között. Mint mondotta, a Balkán az oszmán uralom alatt a világtörténelem központja volt, illetve a „balkáni törökök, bosnyákok, macedónok, albánok arcukat Törökország felé fordítják, mivel Törökország és ezen emberek között történelmi kapocs van. Bármi történjen a Balkánon, a Kaukázusban, az minket is érint (…)külügyminisztériumunk a problémás és tőlünk segítséget váró területek problémáinak megoldására törekszik.”54 S valóban, mint láttuk, a történelemben a balkáni muszlim népek osztoztak az Oszmán Birodalom visszaszorulása idején a törökök sorsában. A vallási közösség mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a birodalom egyik legfejlettebb területének számított a félsziget, amely két fővárost is adott: először Edirnét (Drinápolyt) majd pedig Isztambult. A terület ráadásul a birodalom irányításából is kivette részét: a fejadó (devşirme) révén a balkáni területekről származó emberek százai kerültek magas pozícióba a szultáni adminisztrációban,55 a 20. század elején pedig itt jöttek létre az első török nacionalista szerveztek, az ifjútörökök mozgalmában (Jöntürkler) pedig a „balkániak” csoportja számított a legnépesebbnek.56 Maga Musztafa Kemál Atatürk is a mai Thesszalonikiben született. Nem véletlen, hogy egyes népeknek de facto Törökország lett az anyaállama. Ankara jelenleg könnyebben meg tud jelenni ezek védnökeként, mint a két világháború között vagy a hidegháború blokkokba szabdalt világában. Mint láttuk a migrációs folyamatok esetében, az elmúlt száz év során Törökország mindig egy gravitációs súlypont szerepét töltötte be a balkáni muszlimok számára. Napjainkban ennek a kapcsolatnak a reneszánszát láthatjuk. Davutoğlu a Stratégiai mélységben a Balkánt a Törökországot körülvevő „közel szárazföldi medencébe” (yakın kara havzası) sorolja, ezáltal kijelöli a terület helyét a török stratégiai tervezésben is. A régión belüli viszonyokat taglalva Bosznia-Hercegovinát 48

Külügyi Szemle


és Koszovót nevezi meg a balkáni geopolitika két fő tengelyének, a Dráva–Száva és a Morava–Vardar tengely középpontjának.57 Az elméletet a gyakorlatba átültető török külpolitika valóban Bosznia-Hercegovinával, Koszovóval, illetve Macedóniával tartja fenn a legszorosabb kapcsolatokat. Ezt a kulturális kapcsolatokon túl az indokolja, hogy mindhárom állam instabil külés belpolitikai helyzetben van; míg az elsőnél inkább a belpolitikai problémák dominálnak, az utóbbiaknak főleg külpolitikai nehézségekkel kell szembenézniük.58 Ezek során Ankara támogatása kulcsfontosságú lehet. A bosnyákokkal – akik esetében a muszlim vallás adja az identitás alapját az ortodox szerbek és a katolikus horvátok között – különösen szívélyes kapcsolatok alakultak ki. Különösen az után, hogy Erdoğan 2012 nyarán kijelentette, hogy a halálos ágyán Alija Izetbegović megkérte, vigyázzon Boszniára.59 Törökország igyekszik mediátorként fellépni az egy országon belüli muszlim közösségek közti viszályban is. Erre az egyik legjobb példa a szerbiai bosnyákok esete, akik évek óta nem tudnak megállapodni a főmufti személyéről. A törésvonal a Novi Pazarban székelő Muhamed Zukolić – akinek segítségével autonómiát követelő bosnyák nemzeti párt is alakult – és a fővárosban működő Adem Zilkić között húzódik. Míg az előbbi a maga nemzetközi egyetemével és politikai-gazdasági bázisával kulcsfontosságú tényező a helyi közösségek életének szervezésében, illetve a boszniai főmufti, Mustafa Cerić támogatásában részesül, addig Zilkić a szerb kormány bizalmát élvezi. A bosnyák közösséget 2007 óta megosztó vita megoldása érdekében Boris Tadić szerb elnök 2009-ben felkérte Ankarát, hogy közvetítsen a felek között. Davutoğlu és a Diyanet (Vallási Ügyek Elnöksége) részvételével hamarosan tárgyalóasztalhoz ültek a felek,60 de az egyelőre nem vezetett eredményre.61 Törökország a szerb állásponthoz hasonlóan az egységet támogatja (melyben Zukorlić lemondana főmufti címéről), ami beárnyékolja Novi Pazar és Ankara kapcsolatát. Mindazonáltal Ankara felelősséget érez a régió gazdaságának fellendítése iránt is. Erdoğan 2010-es szandzsáki látogatása alkalmával ígéretet tett arra, hogy a törökök támogatni fogják a Szerbia egyik legszegényebb régiójának számító területet. Bár a beígért török üzletemberek – kevés kivétellel – mindezidáig nem jelentek Szandzsákban, a török fejlesztési segélyezési ügynökség több projektet is indított, elsősorban iskolák és kulturális központok felépítésére.62 Nem sokkal a török miniszterelnök látogatása után török kulturális intézet nyílt a városban, ahol jelenleg 40-50 fő tanul törökül.63 A muszlim közösséget immár húsz éve megosztó belső viszály miatt hasonló helyzet állt elő Bulgáriában is. Ott a kommunista időkben megválasztott Nedim Gencev és a helybeli török kisebbségi párt, a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért által támogatott főmuftik versengenek a címért. Ahmet Davutoğlu ott is jelezte mediációs szándékát, ám a bolgárok nem voltak készségesek a török ajánlkozást illetően.

2013. tavasz

49

Egeresi Zoltán

A Diyanet, amely az egyik legnagyobb költségvetéssel rendelkező állami intézmény, aktív a balkáni muszlim közösségek támogatásában is. Ez a segítség rendkívül sokrétű lehet: imámképzéstől kezdve egészen a mecsetfelújításon/-építésen át a már említett mediációig terjedhet. A helyi közösségek közötti együttműködést szolgálják a rendszeresen megrendezett főmufti találkozók. Azonban nem csak a Diyanet aktív a Balkánon. A török fejlesztési segélyezési ügynökség, az egyre több magyarországi projektet is támogató TIKA szintén jelentős beruházásokat hajt végre a régióban, főleg a muszlimok lakta helyeken. Ez utóbbi aktivitás több területre is kiterjed, de közülük az egyik legemblematikusabb a régi oszmán kori mecsetek, hidak, türbék felújítása. Ezeket az eseményeket pedig a török és a helyi média is figyelemmel kíséri, olykor a török állami televízió is közvetíti az egy-egy híd vagy mecset átadásával járó ünnepséget. A vallási kapocs itt is erőteljesen megjelenik: így például nagy nyilvánosságot kapott, amikor egy 1912-ben bezárt montenegrói medreszét felújítása és a képzés újraindítása után az újonnan végzettek átvehették oklevelüket – pontosan százéves kényszerű szünet után.64 Azonban a látványos „emlékezetpolitika” mellett a szervezet támogatásainak nagyobbik részét főleg az oktatás elősegítésére (iskolák létesítése, renoválása, képzések, ösztöndíjak) fordítják. Egy újabb intézmény, a Miniszterelnöki Hivatal alá rendelt, 2010-ben létrehozott Külhoni Törökök és Rokon Népek Elnöksége pedig a Balkán vonatkozásában kifejezetten a muszlim népek támogatására specializálódott. Az, hogy a török diaszpórán és a türk köztársaságokon kívül e szervezetnek nem török anyanyelvű nép is célcsoportja lehet, jól mutatja a Balkán felé megnyilvánuló török elkötelezettséget. Az elnökség fontos fórumot jelent a balkáni török és egyéb muszlim szervezeteknek a kapcsolattartásra, illetve a török képviselőkkel történő találkozásra. Ankara a Szovjetunió széthullása óta nagy hangsúlyt fektet külföldi diákok törökországi képzésére (ez az 1990-es években nagyrészt a közép-ázsiai országokra fókuszált), s ahogy a táblázatból is kitűnik, az elmúlt pár évben dinamikusan növekedett a törökországi egyetemeken tanuló hallgatók száma. Míg az AKP-kormány első évei alatt 15.000 fő körül volt a létszám, az elmúlt tanévben már több mint 30.000. Az általános trenddel összhangban, a balkáni országokból érkező diákok száma is növekedett, bár szerényebb mértékben. A régióból jellemzően a jelentős muszlim népességgel rendelkező országok küldik a legtöbb hallgatót, így Albánia, Bosznia, Macedónia és Bulgária. Az utóbbiból érkezők nagy számát az indokolja, hogy mintegy hat-hétszázezer fős török kisebbség él az országban.

50

Külügyi Szemle

2013. tavasz

15.017

2.145

-

44

14.794

2.641

188

-

292

-

12

1.111

462

532

2004/2005

* Szerbia és Montenegró a 2006/2007-es tanévig. Forrás: ÖSYM

Összes

Balkán összes

Szerbia*

38

-

Montenegró

Románia

275

12

Horvátország

Macedónia

948

Bulgária

-

352

Bosznia

Koszovó

520

2002/2003

Albánia

Országok

56

15.893

2.827

239

-

309

-

15

1.169

494

545

2006/2007

18.158

2.742

180

61

22

307

-

10

1.147

516

499

2008/2009

25.545

2.988

144

62

52

334

-

9

1.231

674

482

2010/2011

1. táblázat Törökországi egyetemen tanuló hallgatók létszáma a balkáni országok szerint

31.170

3.277

171

61

74

413

200

14

1.236

616

492

2011/2012


51

Egeresi Zoltán

A török kapcsolatok nemcsak gazdasági, illetve oktatási téren mélyültek el az utóbbi években, de látványos programok is indultak azért, hogy közelebb hozzák a balkáni népeket, illetve népszerűsítsék a török kultúrát. Például a török állami televízió több koncertet is rendezett a régióban, az országok egy-egy nevesebb előadójának meghívásával. A török kulturális intézetek hálózatának 2007 utáni gyors kiépítése szintén a Törökországról alkotott percepciók átalakulásával jár. A Yunus Emre központok – amelyek közül a magyarországi 2012-ben alakult – az elmúlt esztendőkben nagy számban jöttek létre a Balkánon is: az albániai Tiranában (2009) és Skodrában (2012), a boszniahercegovinai Szarajevóban (2009) és Fojnicában (2011), a koszovói Pristinában (2011), Prizrenben (2011) és Pec (Ipek) városában (2012), a macedóniai Szkopjében (2010), a romániai Bukarestben (2011) és Konstancában (2011), valamint a szerbiai Novi Pazarban (2010).65 Az első intézetet 2009 októberében éppen Szarajevóban nyitották meg, s Ahmet Davutoğlu „adta át”. A Yunus Emre központok által nyújtott török nyelvű képzés lehetővé teszi a törökül beszélők számának növelését, illetve a török kultúra terjesztését. Szintén ezt a folyamatot támogatják a Balkánon lévő török egyetemek is. A török kultúra népszerűsítésében szintén fontos szerepet játszanak a mostanában (Magyarországon is) nagy népszerűségnek örvendő sorozatok, amelyek valóságos dömpingben árasztották el a Balkánt. Bár ezeket nem állami döntés alapján gyártják Törökországban, hanem piaci szereplők készítik, így sikeres megjelenésük a balkáni televízió csatornákon nem az állami soft power része, de önkéntelenül is hozzájárulnak a Törökország-kép átformálásához. A fent említett tényezőknek köszönhetően sokat változott a törökök megítélése a Balkánon élők szemében. A Gallup közvélemény-kutatásai alapján valóban mérhető a percepciók változása.66 A Törökországhoz legpozitívabban viszonyuló népek elsősorban a muszlimok voltak mindig is, de körükben is emelkedett az országot barátnak tekintők aránya. Ez 2006-ban Koszovóban (Kosovska Mitrovica nélkül) 67,1%, Macedóniában 71,3%, Albániában 56,3%, a bosnyák entitás területén pedig 50,9% volt. 2011-ben ez az arány Koszovóban (Kosovska Mitrovica nélkül) 94,7 százalékra emelkedett, a BosnyákHorvát Föderáció lakói között 66,7 százalékra, Albánia esetében 69,2 százalékra, Macedóniában 70,3 százalékra változott. A szembetűnő javulásban szerepet játszott, hogy Ankara az elsők között ismerte el Koszovó függetlenségét, illetve folyamatosan kiáll a nemzetközi fórumokon a keresztény többségű Macedónia mellett (a látványos török beruházásokról nem is beszélve). A Törökországgal rokonszenvezők aránya (egy kivétellel) a többi országban is növekedett. Míg 2006-ban a boszniai szerb entitásban a lakosság mindössze 8,2 százaléka, Szerbiában 21,1 százaléka, Montenegróban 25,7 százaléka és Horvátországban 24 százaléka tekintette barátnak a törököket, addig 2011-ben ez az érték a Szerb Köztársaságban (Republika Sprska) 33,8%, Szerbiában 17,4%, Montenegróban 30,4%, Horvátországban 33,5% volt. 52

Külügyi Szemle


A fenti adatokból is látszik, hogy főleg azon országok esetében kedvező Törökország megítélése, amelyek kulturálisan és vallásilag jobban kötődnek hozzá, illetve a politikai nehézségeik is arra ösztönzik őket, hogy erős szövetségeseket keressenek. Ez lényegében kijelöli a török külpolitika mozgásterét a régióban, illetve predesztinálja a muszlim népek védnökének szerepére.

Konklúzió A tanulmányból kitűnik, hogy a rengeteg történelmi, kulturális szállal a Balkánhoz kötődő Törökország jelenleg igen aktív külpolitikát folytat a régióban. Törökország az elmúlt húsz évben az eszközök széles tárházát – a nemzetközi fórumoktól a békefenntartók küldéséig – bevetette, és a régió stabilitásának biztosítása érdekében az összes konfliktus kezelésében részt vett, s jelenleg is kezdeményezőként lép fel a balkáni államok közötti együttműködésben. A régióban egyre hangsúlyosabban jelen lévő állam – a külügyminisztériumtól a fejlesztési segélyező intézményig – nagy figyelmet fordít az identitáspolitikára, illetve a balkáni muszlimok támogatására, a már meglévő kapcsolatok elmélyítésére. Ezt alapvetően befolyásolja a régió népeinek nemzetépítésében betöltött Törökország-képe (illetve az annak befolyásolására tett jelenlegi török kísérletek): főleg olyan muszlim népek esetében nagyobb a mozgástér, amelyek identitásában a vallás fontos. Ez magyarázza, hogy miért a bosnyákok és a koszovóiak nyitottabbak Törökország felé, s miért kevésbé készségesek az albániai albánok vagy a bulgáriai törökök. E kapcsolatokat vizsgálva arra juthatunk, hogy néhány „stratégiai” partnerre tett szert az ország. Vitathatatlanul a leglátványosabb együttműködésről Macedónia, Koszovó és Bosznia esetében beszélhetünk; az előbbinél a szoros viszonyban mindenképp geopolitikai megfontolások játszanak nagy szerepet. Az identitáspolitikán túl a gazdasági kapcsolatok – török tőkebefektetések és a kereskedelem bővülése – jelenti a török jelenlét másik legfontosabb pillérét a régióban. Ezt pedig az összes nehéz helyzetben lévő balkáni állam szívesen fogadja, hiszen a megjelenő török üzletemberek befektetései munkahelyteremtéssel járnak. Ez pedig állami szinten az ellenséges percepciókat vagy hozzáállást is átírhatja, mint ezt szerb vagy bolgár esetben is látni. Míg a korábban látványosan javuló közel-keleti politika az „arab tavasz” miatt egyelőre kudarcnak tűnik (különösen Szíria esetében), illetve sokan a „zéró probléma a szomszédokkal” davutoğlui koncepciójának bukását hirdetik, a Balkán viszonylatában egyre szorosabb együttműködést és a gazdasági kapcsolatok fellendülését látni. Amíg Törökország belpolitikai és gazdasági stabilitása megmarad, addig várhatóan ez a folyamat folytatódni is fog. 2013. tavasz

53

Egeresi Zoltán

Jegyzetek 1 A tanulmányban vizsgált balkáni országok csoportja alatt Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Montenegrót, Szerbiát, Macedóniát, Koszovót, Albániát, Bulgáriát és Romániát értjük. 2 A Koszovóban élő muszlimok száma 1,6 millió fő (kb. 90%), az Albániában élőké kb. 1,7 millió (a lakosság 60%-a), Bosznia-Hercegovinában a számuk megközelítőleg 2-2,2 millió (45-48%), Macedóniában 600-700 ezer (30%), Montenegróban kb. 100 ezer (20%), Bulgáriában becslések szerint 600 ezer-1 millió fő (8-14%), Szerbiában 200-250 ezer (3,5%), Romániában és Horvátországban 50-50 ezer fő (0,5-1,5%). 3 Török pártokat találni még Romániában, Macedóniában és Koszovóban, azonban ezen államokban a török lakosság létszáma és aránya meglehetősen alacsony (jellemzően pár tízezer fő). 4 Erről a folyamatról lásd részletesebben: Justin McCarthy: Death and Exile. The Ethnic Cleansing of Ottoman Muslims 1821–1922. Princeton: Darwin Press, 1999. 5 Vö.: Soner Cağaptay: „Reconfiguring the Turkish Nation in the 1930s”. Nationalism and Ethnic Politics, Vol. 8. No. 2. (2002). 67–82. o. 6 A törökök áttelepítéséről komoly tárgyalások folytak a török és a jugoszláv kormányok között, 1938-ban sikerült is egy negyvenezer család áttelepítéséről szóló egyezményt aláírni, azonban a II. világháború elsöpörte ezt a tervet. 7 Duman Önder: „Atatürk Döneminde Balkan Göçmenlerinin İskân Çalışmaları (1923–1938)”. Ankara Üniversitesi Türk İnkilâp Tarihi Enstitüsü Atatürk Yolu Dergisi. No. 43. (2009). 474. o. 8 Halim Çavuşoğlu: „»Yugoslavya–Makedonya« Topraklarından Türkiye’ye göçler ce nedenleri”. Yesevi Üniversitesi Yayinlari, No. 41. (2007). 135–136. o. 9 A bulgáriai törökök történelmét illetően lásd: Ali Dayıoğlu: Toplama Kampından Meclis’e. Istanbul: Iletişim yayinlari, 2005.; Bilal N. Şimşir: Bulgaristan Türkleri. Ankara: Bilgi, 2009. 10 A balkáni bevándorlók választási szokásairól lásd: Özlem Kader: „Balkan göçmenleri ve Türkiye’yedeki siyasi seçimler”. 21. Yüzyil Türkiye Enstitüsü, http://www.21yyte.org/tr/yazi6160Balkan_Gocmenleri_ve_Turkiyedeki_Siyasi_Secimler.html. Letöltés ideje: 2013. január 28. 11 A legjelentősebb ilyen egyesület a Balkan Göçmenleri ve Mülteci Dernekleri Federasyonu (BGF, http://www.balgoc.org.tr/bgf.html). 12 Ez a legnagyobb méreteket a bulgáriai választások során ölti, amikor buszok tucatjai érkeznek Törökországból. A török kettős állampolgárok választási részvétele visszatérő témájává vált a bolgár (szélső)jobboldalnak, illetve 2007-ben korlátozták az európai parlamenti, 2011-ben a helyhatósági választásokon való részvételüket. A szervezetek külpolitikai szerepéről lásd: Nurcan Özgür-Baklacioğlu: „Türkiye’nin Balkan Politikasında Rumeli ve Balkan Göçmen Dernekleri: Beklentiler, Roller ve Sorunlar”. In: Sivil toplum ve Dış Politika (szerk. Semra Cerit Mazlum – Erhan Doğan). Istanbul: Bağlam, 2006. 77–118. o. 13 A félszigeten a 19. század folyamán nemzeti mozgalmak, felkelések sora bontakozott ki az Oszmán Birodalom ellen, melyek nemzetközi támogatással sikerrel is jártak. Így 1814-ben Szerbia, 1830-ban, 1859-ben Románia, 1876-ban Bulgária szabadult fel a szultán fennhatósága alól. Az oszmán uralom végét a két Balkán-háború hozta el (1912–13), melyeket némi határmódosítás követett Edirne közelében (az I. világháborús támogatásért cserébe Bulgáriának bizonyos területeket átengedett Isztambul) 1915-ben. A világháborút követő görög–török harcok során, illetve a Kelet-Thrákiát ideiglenesen Görögországnak juttató sèvres-i béke alkalmával (1920) ugyan újabb határmódosítások történtek, azonban 1923-ban megszülettek a jelenlegi balkáni török határok. 14 Ennek ellenére a török kisebbségekért Törökország 1939-ben – kihasználva a (világ)háborúra készülő franciák alkukészségét – megszerezte Hatay tartományt, illetve a ciprusi törökök védelmében 1974-ben megtámadta Ciprust. 15 A korábban a birodalomhoz tartozó közel-keleti területek francia (Szíria) vagy brit (Irak) mandátumterületek lettek, miközben Oroszország helyébe lépett a Szovjetunió, amely elejét vette bárminemű kaukázusi vagy közép-ázsiai „kalandnak”.

54

Külügyi Szemle

Törökország és a Balkán 16 Mustafa Türkeş: „The Balkan Pact and Its Immidiate Implication for the Balkans States, 1930–1934”. Middle Eastern Studies, Vol. 30. No. 1. (1994). 139. o. 17 A koreai háborúba küldött csapatoknak köszönhetően 1952-ben Törökországot is bevették a NATOba, amely így Görögországgal együtt lezárta a keleti blokk déli terjeszkedését. 18 Ilhan Üzgel: „Relations with the Balkans”. In: Turkish Foreign Policy (1919–2006) (szerk. Baskin Oran). Utah: University of Utah Press, 2010. 626. o. 19 Különösen az 1970-es évek során, főleg kulturális kapcsolatok terén. 20 Összeomlott a Szovjetunió, s romjain létrejöttek a közép-ázsiai államok, amelyek felé nagy érdeklődéssel fordult a török elit, akárcsak a konfliktusos kaukázusi térség felé. A második öbölháború pedig aláásta Irak stabilitását. 21 Didem Ekinci: „The War in Bosnia-Herzegovina and Turkish Parliamentary Debates (1992–1995): A Constructivist Approach”. Uluslararası İlişkiler, Vol. 6. No 22. (2009). 41. o. 22 Birgül Demirtaş Çoşkun: „Turkish Foreign Policy toward the Bosnian War (1992–1995): A Constructivist Analysis”. Karadeniz Araştırmaları, No. 28. (2011). 7. o. 23 Uo. 8–9. o. 24 Ez fölöttébb kellemetlen helyzetbe hozta a mindkét félnek fegyvereket szállító Ankarát. 25 Çoşkun: „Turkish Foreign Policy”. 10. o. 26 1994 tavaszán helyhatósági választásokat tartottak Törökországban. A bosnyák hittestvérek helyzetét az iszlamisták is beemelték a választási kampányba, ők nagy segélygyűjtést folytattak – igaz, később kiderült, hogy a bevétel nem jutott el Boszniába. 27 Sylvie Gangloff: „Turkish Policy towards the Conflict of Kosovo”. Balkanologie, Vol. 8. No. 1. (2004). 105–122. o. 28 Özlem Kader: „Soğuk savaş döneminde ABD’nin ve Türkiye’nin Balkanlar politikalarinin Bosna Hersek, Kosova ve Makedonya krizleri örneğinde incelenmesi”. Balkan Araştırma Enstitüsü Dergisi, Vol. 1. No. 1. (2012). 31. o. 29 A török haderő békefenntartó akcióinak listáját lásd a Török Fegyveres Erők honlapján: Turkish Armed Forces, http://www.tsk.tr/ing/4_international_relations/4_1_contribution_of_turkish_ armed_forces_to_peace_support_operations/contribution_of_turkish_armed_forces_to_peace_ support_operations.htm. Letöltés ideje: 2013. január 29. 30 Lásd bővebben: Ilhan Üzgel: „The Balkans: Turkey’s Stabilizing Role”. In: Turkey in World Politics (szerk. Barry Rubin – Kemal Kirişci). London: Lynne Reinner Publishers, 2001. 49–69. o. 31 „Turkey to Be Responsible for Northern Albania with 850 Troops”. Hürriyet Daily News, 1997. április 26. 32 „Troop Numbers & Contribution Nations”. Kosovo Force, http://www.aco.nato.int/kfor/about-us/ troop-numbers-contributions.aspx, 2013. január 12. 33 A Zenicai Egyetem Török Tanszékének honlapja: University of Zenica, http://www.turkolojibosna. com/Zenica%20Web%20Nisan%202009/Ana%20Sayfa.html. Letöltés ideje: 2013. január 30. 34 Dimitar Bechev: „Turkey in the Balkans: Taking a Broader View”. Insight Turkey, Vol. 14. No. 1. (2012). 132. o. 35 Ahmet Davutoğlu: Stratejik derinlik. Isztambul: Yüre Yayinlari, 2010. 123. o. 36 „8th Conference of the SEECP Speeker of Parliament, Antalya 5–8 June 2010. Final Declaration”. http://www.seecp-turkey.org/uploads/8th_SEECP_Final_Declaration_final.pdf. Letöltés ideje: 2010. június 7. 37 Recep Tayyip Erdoğan pedig a szírek és az izraeliek között próbált közvetíteni, amit megtört TelAviv gázai hadművelete 2008/2009 fordulóján. 38 Erhan Türbedar: „Turkey’s New Activism in the Western Balkans: Ambitions and Obstacles”. Insight Turkey, Vol. 13. No. 3. (2011). 143. o. 39 A török külügyminiszter 2009 májusa és 2012 novembere között huszonhatszor járt balkáni országban, ebből nyolc alkalommal Boszniában. Erdoğan csak nyolcszor, viszont abból három alkalommal Boszniába tett látogatást. Forrás: Republic of Turkey. Ministry of Foreign Affairs, http:// www.mfa.gov.tr/sub.tr.mfa?7d9d6904-8274-44e5-8f80-17f7d422042e. Letöltés ideje: 2013. január 30.

2013. tavasz

55

Egeresi Zoltán 40 A fogalom először a görög sajtóban jelent meg, amikor az 1974-es ciprusi török beavatkozást Törökország hódító törekvéseinek újjáéledéseként, az egykoron volt Oszmán Birodalom restaurációs törekvéseként definiálta. A fogalom hasonló értelemben az 1990-es évek elejétől, különösen a Balkánon tapasztalt aktivitásnak köszönhetően, Turgut Özal elnöksége alatt bekerült a szélesebb „köztudatba”. 41 „Yeni Osmanlılar sözü iyi niyetli değil”. Sabah, 2009. december 4. 42 Darko Tanasković: Neoosmanizam – Povratak Turske na Balkan (Neooszmanizmus – Törökország visszatérése a Balkánra). Belgrád: JP Službeni glasnik, 2010. 43 Hajrudin Somun: „Turkish Foreign Policy in the Balkans and »Neo-Ottomanism«: A Personal Account”. Insight Turkey, Vol. 13. No. 3. (2011). 35–40. o. 44 Ömer Taşpinar egy sokkal „megengedőbb” definíciót ad a neooszmanizmusnak: „… magában foglalja Törökország nagy és geostratégiai vízióját, mely egy hatékony és elkötelezett regionális szereplőként igyekszik megoldani a regionális és a globális problémákat. Mivel a neooszmanizmus felelevenítheti a birodalom visszaállításának programját, ezért egy fontos dolgot tisztázni kell: Törökország a neooszmán paradigmájában nem követ imperialista politikát, mely az Oszmán Birodalom felújítására törekszik. A birodalmi nosztalgia helyett a neooszmanizmus lényegében Törökország »soft power«-ének kivetítése.” Ömer Taşpinar: „Turkey’s Middle East Policy”. Carnegie Papers, No. 10. (2008). http://carnegieendowment.org/files/cmec10_taspinar_final.pdf. 3. o. 45 Erhan Türbedar: „How Is Turkish Foreign Policy Perceived in the Balkans?”. Todayzaman, 2012. április 30. 46 A regionálishegemónia-elméletekről részletes áttekintést közölt Miriam Prys: „Hegemony, Domination, Detachment: Differences in Regional Powerhood”. International Studies Review, (2010). Vol. 12. No. 4. 479–504. o. 47 1930-ban Jugoszlávia lakossága majdnem elérte a 14 milliót, Romániáé pedig a 18 millió főt is meghaladta. 48 2011-es népszámlálási adatok és becslések alapján. 49 Világbank adatbázisa: The World Bank, http://data.worldbank.org/. 50 Dimitar Bechev: „Turkey in the Balkans: Taking a Broader View”. Insight Turkey, Vol. 14. No. 1. (2012). 136. o. 51 2007-ben 7686 millió dollár volt az éves export, 5316 millió dollár az import mértéke; 2009-ben, a válság idején az export lecsökkent 5196 millió, az import pedig 3650 millió dollárra; 2011-ben viszont már 6229 millió dollárt tett ki az export, az import pedig elérte éves szinten a 7133 millió dollárt. Forrás: Turkish Statistical Institute, http://www.turkstat.gov.tr. 52 A hivatalos adatok szerint a török működőtőke-kiáramlás a régió irányába töretlenül fejlődik, növekszik, noha ennek mértéke a török összbefektetéseken belül alacsony. Lásd: „World Investment Reports”. UNCTAD, http://unctad.org/en/Pages/DIAE/World%20Investment%20Report/WIRSeries.aspx. 53 A török kül- és gazdaságpolitika összefonódásáról lásd: Kemal Kirişci – Neslihan Kaptanoğlu: „The Politics of Trade and Turkish Foreign Policy”. Middle Eastern Studies, Vol. 47. No. 5. (2011). 705–724. o. 54 „Saraybosna’da Balkanlar buluşması”. Gündem, 2009. október 16. 55 A nagyvezírségig jutó Szokollu Musztafa pályája az egyig legemblematikusabb közülük: a boszniai területen született keresztény fiú a fejadóval a szultáni udvarba kerülve építette fel karrierjét. A katonai sikereken túlmenően több fontos épület is az ő nevéhez kapcsolódik, például az Ivo Andrić regényében híressé vált híd a Drinán, vagy az ő idejében épült budai fürdők jó része is. 56 Erik Jan Zürcher: „The Young Turks: Children of the Borderlands?”. http://edoc.bibliothek.uni-halle. de/servlets/MCRFileNodeServlet/HALCoRe_derivate_00003227/youngturks_borderlands.pdf. Letöltés ideje: 2013. február 1. 5–6. o. 57 Ahmet Davutoğlu: Stratejik derinlik. Isztambul: Yüre Yayinlari, 2010. 291. o.

56

Külügyi Szemle

Törökország és a Balkán 58 A macedón névvita már lassan két évtizede húzódik a görögökkel (noha az ENSZ megbízottja, Matthew Nimetz épp most próbálja feléleszteni a tárgyalásokat), a jelentős albán kisebbség miatt Tirana és Pristina is megkülönböztetett figyelmet szán az országnak. A bolgár–macedón kapcsolat is eleve problémás a bolgár nemzeti identitás fejlődése miatt. Koszovó státusza a tömeges országelismerések ellenére sem rendeződött. (Törökország az elsők között ismerte el az állam függetlenségét.) 59 „Başbakan’dan önemli açıklamalar”. Sabah, 2012. július 11. 60 Török kezdeményezés – Turcija inticiativa. 61 Bojana Barlovac: „Turkey Mediates between Serbia’s Battling Muslims”. Balkan Insight, 2011. október 17. 62 „Sirbistan1da eğitim ve kültür alanında yeni projelere başladı”. TIKA, http://www.tika.gov.tr/ haber/tika-sirbistanda-egitim-ve-kultur-alaninda-yeni-projelere-basladi/272, 2013. január 25. 63 Novi pazari helyszíni riport, 2012 márciusa. 64 „Mehmet Fatih medresesi 100 yıl sonra ilk mezunlarını verdi”. TIKA, http://www.tika.gov.tr/haber/ mehmet-fatih-medresesi-100-yil-sonra-ik-mezunlarini-verdi/310, 2013. január 26. 65 Lásd az intézet honlapját: Yunus Emre Institute, http://yunusemreenstitusu.org/turkiye/. 66 Balkan Monitor, http://www.balkan-monitor.eu/index.php/dashboard.

Résumé Turkey and the Balkans The paper reveals the main pillars of Turkish foreign policy towards the Balkans, and it especially focuses on the foreign policy of the AKP’s era from 2002. It intends to explain the growing Turkish involvement in the region: the creation of a network of cultural institutes (Yunus Emre), the activity of the Turkish Development Agency (TIKA), and the mediation attempts in Bosnia and Serbia. It also reveals the growing economic relations and the features of Turkish influence; meanwhile it argues that despite this recent activity and threatening image of Turkish neo-Ottomanism, Ankara has less influence on the whole region and it rather focuses on Muslim people. The paper also intends to provide a complex image of this policy by showing the various links between Turkey and the region. During the centuries of Ottoman conquest, a great number of people have convert to Islam (e.g. Bosniaks, Pomaks, Torbesis, Albanians) and simultaneously many Turks have immigrated to the Balkans. After the defeat in the Balkan wars (1912–13), the Ottoman Empire has lost most of its territories in the region, which forced the Muslims into a mass migration towards Anatolia. This process during the 20th century has remained a constant feature of their relations: either between the two World Wars, or after 1953, from Yugoslavia, or in 1989 due to the ‘big excursion’ from Bulgaria several hundred thousand people have left their homeland in order to find refuge in Turkey. This process contributed to the formation of large Bosniak, Albanian and other Balkan Turkish diasporas in Turkey 2013. tavasz

57

Egeresi Zoltán

who have managed to acquire influence on the Turkish domestic politics. The paper argues that this background affected the Turkish foreign policy which always intended to assure peace in the region in order to decrease the possibility of a humanitarian catastrophe and mass immigration to Turkey. That is why Ankara has joined various organizations (e.g. Balkan Pacts, or SEECP) and deployed peacekeeping forces to NATO and EU missions (e.g. SFOR, KAFOR, Althea etc.); this feature also shapes the AKP’s foreign policy by adding it a highly palpable cultural and religious side.

58

Külügyi Szemle

Törökország és a Balkán

Recommend Documents