Török Zsanett (Atalie T) Miért? Miért rohantok? Valós események alapján "Mondjátok, megéri? Egy perc csupán az Élet, s elszalad hirtelen, tovafut... Mint ami sose létezett.... Eltörik benne apró lényed... s megtörnek vágyaid.... Minden szépsége, csodája, öröme s jósága csupán Álom marad, s ha nem hiszed: állj meg, s várj, várj még. S arra kérlek: "Ne rohanj, ne..." Az óra kérlelhetetlenül ketyeg..."
Április van. Ünnepek közelednek... S az anyának két gyermeke volt... Mielőtt elindultam, fölnéztem az égre.... Különösen szép felhők úsztak az égen azon a délelőttön. S erről eszembe jutott az a nap. Amikor megérkeztem, csak nehezen, vonakodva tudtam magam rávenni, hogy átlépjem a bejáratot. Gyönyörű egészségesen élénkzöld fűvel van bevetve, s pont a közepén egy óriási, életerős diófa terebélyesedik. Levelein keresztül csillognak a napsugarak... Orchideák veszik körül a kerítésen belül az egész kertet, cserepekbe ültetett orchideák... Talán jelentenek valamit. Minden egyes virág. Mindaddig a napig én azt sem tudtam, hogy létezik a világon... -Anna vagyok. Szeretném elmondani, miért jöttem. - vágtam bele, vagy inkább csak elkezdtem... Mert alighogy belefogtam, már el is bizonytalanodtam. De ők egyre csak bátorítanak. A többi anya. (Ők is hasonló sorsúak, mint én.) S akkor elmesélem... Azt, hogy mit is tettem én. És azt, ahogy kezdődött. Mint az összes többi nap, ez a nap is ugyanúgy... Lányaimmal készülődtünk... 1. -Siess már! Öltözz gyorsabban Emese! - szóltam nagyobbik lányomra, aki nemrég töltötte be 7. életévét. Szép sötétbarna haján játszik a fény... Így emlékszem. -Anya nem tudok! Nem találom a kedvenc fölsőmet, azt szeretném fölvenni - kiált kétségbeesetten Emese. Kékes szemeiben a meg nem értettség fénye tükröződik, már tudom. Akkor ezt én felelőtlenül még értetlenkedésnek vettem. -"Elég legyen! Nem érdekel a kedvenc fölsőd! Öltözz már! Elkésünk miattad!"- sürgetem. -"Anya! Te úgy látszik nem értesz engem! Azt a fölsőt akarom fölvenni és nincs sehol!- hisztizik tovább. Türelmem fogy. -"Akkor felveszel egy másikat Emese! Elegem van már ebből! Fejezd be, mert miattad késünk el!"üvöltök már vele. -Anya, anya ne kiabálj kérlek"- sírja nekem, mire én odamegyek s erőteljesen megragadom a karját,
és rángatni kezdem. -"Hát nem érted?! Te nem fogod föl?! Neem?! MIATTAD KÉSÜNK EL!! - ordítom lányom riadt arcába. Ő erre hátrahőköl, fél talán tőlem, így veszem ki... De én nem ezt akartam, csak, azt, hogy siessen. Látom, aztán csöndesen hátat fordít nekem, és megadóan szegi le fejét. Akkor már nem érdekli a kedvenc fölsője... -"Most meg mit csinálsz? Öltözz végre! Nem érünk rá - sürgetem mégis, pedig belül érzem, marja valami a lelkem... Bűntudat talán.... Egyszerre rossz érzésem támad, ahogy ott állok a gyerekszoba ajtajában, és én nem értem, miért. De azt tudom, indulni kell. Már kiáltanék újból, amikor vízcsobogást hallok a fürdő felől... -Melinda! - eszmélek rá, s szinte futva sietek oda. Folyik már ki a víz a nagy fürdőkádból, s 3 éves kislányom csintalan mosollyal pillant fel rám. Karján Játék, a kis yorkshire terrierrel, aki barna szemeivel kérlelően pislog felém. -"Hát te? - kérdem a kicsit. -Füjdetek! Játék füjdeni akaj - énekli nekem. Érzem, ahogy számolnom kellene, hogy lenyeljem idegességem, de nem megy. Most nem. Feszít már dühöm.. -Tedd le azt a kutyát, és gyere ki innen, de azonnal! - rivallok rá, mire ő cseppnyi lénye minden bátorságát összeszedve szembeszáll velem, és laza mozdulattal beledobja a vízbe Játékot. A kutya csobbanva landol a habos fürdővízben, pillanatra el is merül benne, kicsi lányom nevet, a kutya nyüszítve kapálózik. Szabadulna már... Melinda fürdetési láza azonban nem szűnik, hanem nő, és önfeledt örömmel hajol a kád fölé. Dörgölni kezdi a kutyát, kapkod utána, nem hagyja, szivacsot kap föl, dörzsöli Játék fejét. És közben csak nevet és nevet... Szinte most is hallom, ahogy életteli gurgulázással nevet.... Csak nevet, nevet... -"Melinda!! Neked nincs egy csöpp eszed sem?! Mégis mit képzelsz te?! Szórakozol velem? - s egy hirtelen mozdulattal elkapom őt, hallom halk kis sóhaját, amikor fölemelem a kád mellől... -"Anya nee - kérlel, de én kérlelhetetlen vagyok. Nyekkenve huppan az ágy puha takarójára, látom, fél. -"Anya, nee, ez fáj - kér, én csak rángatom le róla a nedves ruhákat és dobálom le a szőnyegre. -Nézd meg mit csináltál? Csurom víz lettél! Másik ruhát kell adnom rád! Ne mozogj már! - kiabálok vele türelmem fogytán. Nem is mozdul addig, míg át nem öltöztetem. De az arca könnyes, egyfolytában zokog... Kis teste csak úgy rázkódik belé... -Nem is sejetlek többé! - tépi ki magát karjaimból s elfordítja a fejét. Vörösesszőkés hajfürtjei oldalt rebbenek kipirult arcába, nem néz rám. -Melinda! Ne duzzogj! Indulunk! - adom ki parancsaim s ideges kapkodással fogom meg Melinda kicsi, puha kezét.... Nem mozdul. -Most megmakacsoltad magad? Fejezd be! Megyünk! - kiáltok rá erélyesen. Némán hajtja fejét a párnára, oldalt az ágyon elnyúlva, mintha aludni készülne... -"Elég volt! Indulunk - s fölrángatom az ágyról, magamhoz vonom, és ő sírni kezd. -Meg kell szájítani Játékot! Megfázik - sírja keservesen, de én akkor meg sem hallom. Rohanok le vele a lépcsőn, Emese is szalad velünk lefelé... -Játék! Játék! - kiáltozza Melinda tehetetlen fájdalommal a hangjában. -Elég! Csönd legyen!- csitítom türelmem utolsó cseppjével. Kiszökik karjaimból, érzem, ahogy csúszik le rólam, s kicsi lábaival toppanva landol az előszoba padlóján... Futni kezd, fut már Játékhoz, fölkapja, s erősen szorítva magához, fut vele föl a lépcsőkön, be a fürdőszobába. Magára csapja az ajtót...
Utánamegyek, aggódom. Zúgás hangja szűrődik ki a fürdőből, s mikor benyitok, látom, Játék bundáját szárítja a hajszárítóval. -Teszed le rögtön! Azonnal add ide! - ragadom el tőle a hajszárítót, s idegesen vágom le a mosdó szélére. -Anya! Játék még vizes, Beteg lesz - magyaráz könnyein keresztül, de engem nem érdekel. -Fogd be, Melinda, ajánlom fogd be! - vesztem el szinte minden türelmem, de közben látom, ahogy magához szorítja Játék reszkető testét... Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem szólok, némán kérem, jöjjön, menjünk. Elindulok lefelé a lépcsőn: nélküle. Egyre hátrahagyom, nem tudom, miért is teszem. Ő még nem jön utánam, én félúton vagyok... Leérek. s akkor Emesére esik tekintetem. -Megyünk - s kilépve a teraszra rám omlik a napfény. S olyan különös, valahogy nem értem. De törődni nem törődöm vele. Emese ott van velem, aztán váratlanul megpördül, szép őz-barna haja rebben az enyhe kis szélben... Olyan gyönyörű... -Melinda, Melinda! Gyere már! Anyával rád várunk - kiált be a nyitott ajtón. De felelet nem érkezik... Melinda nem felel... Míg várjuk őt, gyorsan magamhoz veszem az előadás papírjait, s aggodalmasan nézek fel. Amikor mégis megjelenik, karján a kiskutyával, mintha feledné már az iménti kis harcunkat.... Önkéntelen mosoly éled arcomon, amint meglátom kisebbik lányomat. Talán már nem is haragszom rá. Vörösesszőke haján áttörnek a napsugarak, s arcára boldogságot ír Játék ártatlan lénye...Annyira élő, élettel teli boldogságot... -Indulás - adom ki a parancsot, s bezárom az ajtót. Olyan furcsa... Ahogy így együtt látom őket: a lányaimat. Elindulunk. 2. Az autópályára érve ránézek az órára, s hirtelen elfog az idegesség. Elkések... Kék karórám nagy ovális üveglapján áttetsző fénycsillagok játszva ugrálnak könnyeden, ahogy újra ránézek, s csörögni kezd a telefon. Anyám telefonál. - Add ide nekem Játékot! Az enyém! - éled a veszekedés két lányom közt. -Nem, Melinda! Nálam marad! Nézd! Velem szeret lenni - csattan fel dicsekvő stílusban Emese, s fölényesen pillant a kicsire. Melinda tehetetlenül adja meg magát: ám csak látszólag. Belül, kicsi lelke legbelsejében a visszavágás forr. A gyermeké. Tudom jól, hisz ismerem: csak a megfelelő pillanatra vár. Szerinte most van -Add vissza! Ő az én kutyám! - hallom Melinda vékonyka hangját, s még türelmetlenebb leszek... S anyám... -Anya, nem érted, úton vagyunk! A lányok sokáig készülődtek, és Melinda még meg is fürdette Játékot! A kutyát, persze, hisz tudod, a kis yorksi. Igen, az. Jaj, hogy neked mindig a testvérem a jobb! Én hiába igyekszem akár megfeszülve is, neked úgy se jó! Ő a nagyszerű, mindig ő a minden! És én forrjak csak belül, ugye?! Na, szia anya! Talán odaérünk! Ja, hogy most már ne is menjünk? Most forduljak vissza? Nem fogadsz minket? Ja, hogy nincs időd: ránk. Értem, de meg nem értem.- csapom rá a telefont anyámra. Lányaim közben újult erővel esnek egymásnak. Egyre veszekednek, csak veszekednek... -Elég legyen már - csapok közéjük, amint türelmem elfogy, s elszakad a cérna. Felelőtlenül hátranyúlva próbálom szétválasztani őket, mire kisebbik lányom, Melinda fölsikolt, s ujjával a kutya orrát érinti.
Mire észbe kapnék, nem tehetek semmit. Nincs már uralmam az autó fölött. Teljesen elveszítem az irányítást, hamarosan önmagam is... De előbb a lányaim... Jaj, Istenem, csak a lányaimat, csak őket hagyd,kérlek! Ekkor én nem érzékelek már semmit. A levegőben repülünk, s minden olyan gyors, olyan hirtelen. .. Olyannyira lehetetlen. Óriási csattanással ütközünk neki a szomszéd sávban érkező teherautónak, s újabb robajjal zuhanunk le és fölborulva érünk földet... Aztán csönd. Olyan végtelennek tűnő, súlyos csönd. Mintha megszűnt volna a világ körülöttünk, vagy legalábbis ködbe vonta volna a némaság. Még láttam, vagy inkább csak érzékeltem, ahogy Játék rajtam futva keresztül tör ki a nyitott ablakon át... Ki a semmibe... Aztán elszalad onnan messze, de azt én már nem láthatom... Ébren vagyok,igen éber vagyok... S hirtelen belém hasít a gondolat: A lányaim! És én érzem: megváltozott most minden. Szürkés porfelhőn keresztül egyszerre mozgás sejlik fel... Emberek szaladnak felénk, érzékelem... Kinyitják az ajtót, s én kiesek, de segítenek... -Hol van a kislányom?! A lányom, a lányom! - szabadul ki belőlem kétségbeesetten az elfojtott kiáltás. -Jaj mit tettem, jaj én mit tettem! - hajtogatom szüntelen. Lányaimhoz igyekeznék, mászva, szinte kúszva a rideg aszfalt szürke testén... Csapzottá lett barnás hajam az utat sepri... -Asszonyom, kérem nyugodjon meg - szólít meg egy halk, határozott, s olyan különösen megnyugtató hang. De hogy gondolja? Mégis hogy nyugodhatnék meg? Talán viccel velem. -A lányom, jaj, mit tettem, a lányom- ismételgetem, s belül szívem vadul dobog. Keresném, de moccanni is alig bírok, fájdalmat érzek testemben, aztán megrémülök, ahogy meglátom magam előtt a vért. De csak pillanatig tart, valami belül sokkal jobban fáj és sokkal inkább vérzik... Talán a lelkem piros cseppjei ragyognak itt fel az úton, de már nem is törődöm vele tovább... Annyira azt érzem ebben a percben: nincs is lelkem. Egy lelketlen anya vagyok... Ahogy így ködösen gondolkodtam, megláttam valakit... Emese...Mielőtt meglátom, kinyitják az autó egyik hátsó ajtaját és ketten kiemelik nagyobbik lányom. Emese karjai tehetetlenül lógnak két oldalán, s ő maga szinte eszméletlenül mered a semmibe... Nem néz semerre, se rám, se senki másra...Leteszik őt az útra... Csak fekszik ott, teljesen mozdulatlan... S én mennék oda hozzá, de nem bírok... Valahogy mégis elérem őt, s nyilalló fájdalmak közepette végre magamhoz ölelem . Ő viszont nem ölel vissza, gyenge, s én érzem: összetört lénye már nem ugyanazt az életvidám lányt tükrözi akit eddig ismertem... S ez az én hibám, ahogy ez az egész... - éled fel bűntudatom, ami talán el sem múlt, csak csökkent kicsit... De talán nem is szűnt belőle semmi egyetlen percre sem, szívem mármár ki akar szakadni a helyéből, szinte a torkomban érzem. -A lányom... Mit tettem? Jaj, mit tettem? - s egyre erősebben szorítom Emesét zaklatott szívemre. Nem szól semmit, érzem, reszket. Közben az emberek körülöttünk fel-alá járkálnak... Vannak, akik vizes palackokkal szaladnak felénk... Nem vagyok szomjas, de ők mégis kérik, igyak... Segítenek nekünk, elszaladt kutyánkat is visszahozzák, ám oda sem figyelünk. Segítenek, a maguk módján ők lelkiismeretesen minden tőlük telhetőt megtesznek... De a kislányom nem mozdul... Aztán mégis. Reszketni kezd... reszket, remeg... Egyre érzem, amint végigfut törékeny testén a reszketés, ám szólni nem szól még most sem. -Asszonyom- szólít meg valaki. Talán ránézek, de annyira öntudatlannak érzem magam... Annyira nehéznek, annyira súlyosnak. Csak ülök ott Emesével az úton. Mintha csak ő lenne a lányom. S a másik gyermek nem is létezne. Ő még az autóban van. De nekem akkor tudomásom sincs róla. Ám a körülöttünk lévő emberek tudják, ők tudják, hogy ő is ott van. Megpróbálja valaki kivenni őt is... Egy hölgy.... Ám a túloldalon ingatja fejét valaki... Nem szól, nem beszél... Csak jelzi a hölgynek: Ne. És a kicsi lányom ott az autóban olyan egyedül van. Magára hagyottan. Mi lehet vele? Mit törődöm
vele, hisz nem is érdekel... Mintha ő nem is az én lányom lenne. Én nem igazán törődöm azzal sem, mert akkor nem is érzékelem, azt hogy nem érkezik a hivatalos segítség. A többi ember lelkiismeretesen segít, igyekszik, ők minden tőlük telhetőt megtesznek. Nem igazán értem mit mondanak, Emese szívdobogásán kívül nem is igen hallok semmit sem. Azt sem fogom fel, hol vagyok. Majd nagy sokára megérkezik a mentő, és fönt a híd fölött két sárga helikopter... De én tudom jól: nincs szükség már segítségre... Kislányom elhagyott. Majd hallom még de nem igen értem, valaki azt mondja: -Ne mozdítsa. Hagyja. Röpke percre fölnézek az égre, s a felhők közt felfedezem őt... Melindát. Ám akkor még nem tudatosul bennem. Csak később. Érzem az enyhe áprilisi fényt elkeseredett arcomon, mintha súgná nekem: - "Ne aggódj. Már jó helyen van." Megnyugodnék talán, de nem tudok, szívemben túlnő a fájdalom, s felfakadni készül, nem hagy, kínoz, egyre mar belül, még egyszer fölpillantok az égre, s lelkemből a bánat csak késve tör elő. Nem nézek körül, tudom hol vagyok, míg Emese itt van velem, valamelyest nyugodt vagyok. Körben mindenfelé hófehér papírlapokat fúj a gyengén éledő szél, s a másodperc töredékéig szinte eltakarják előlem Emesét. Akkor elviszik Emesét tőlem, én nem engedném, de tudom, muszáj... Engem is ellátnak... s elindulnak velünk a kórház felé. Tűnni látszik a bánat, mint amit magunk mögött hagyunk, de tudom: nem lesz ugyanúgy semmi sem ezután. 3. Április volt aznap. Most nyár van. A kis elefántcsontszín ház előterének falain képek vannak. Gyermekekről, akik elvesztek az életből, és akiket elvesztettek az édesanyák... Ki balesetben, ki betegségben veszítette el gyermekét... Az én kicsi lányom mosolygó arccal, nevető szemekkel néz ránk, mintha élne. Olyan aranyos, s annyira élettel teli... Miért is történt így? Tudom, nem szabadna kérdeznem... Magamban, önmagamban van a válasz. -Látod, Anna, a kislányod sosem hagy el téged. Mindennap veled lesz - vigasztal egy anyuka. A szavait hallom, de érteni nem értem. Nincs már velem kicsi lányom, akit én úgy elhagytam... Nem érinthetem már meg a kicsi kezét, nem ölelhetem magamhoz... Azon a napon magára hagytam őt és már nem tehetem jóvá. Némán, már-már öntudatlanul indulok el ki az épületből, s alig kezdene magába vonni a napfény egy kiáltás töri meg magányos csendemet. -Emese még él!! - cseng fülemben a jóindulatú figyelmeztetés. Visszafordulok, de az édesanya, aki utánam szólt nincs már sehol... Meglepetésemben megállok egy pillanatra, aztán indulok tovább: tudom már mit kell tennem. Fények ugranak el előttem az úton, majd fák árnyai vetülnek rám féltve engem a szikrázó napsütéstől. Madarak csicseregnek, látni ugyan nem látom őket, ám tudom: ott vannak. Egy-kettő olykor el is ugrál előttem, s ahogy közeledem, sietve röppennek fel... Fel, az ég felé, hogy áttörjék a felhők szívét... Csak Angyallá lett kislányom szívén ne törjenek keresztül... S miközben erre gondolok, kezdem irigyelni őket.. Ők találkoznak vele... Láthatják őt, hisz épp most mennek fel hozzá... Mire gondolataim végére érek már egy csöndes kertben vagyok, s akkor látom meg őt... Lányom, Emesét. Ott ül egyedül, szótlanul... Csak maga elé mered a semmibe. Egy rövid időre nem szólok én sem semmit, megállok mögötte s csak nézem őt. Bűntudat éled bennem, megmarja lelkemet, s akkor lépek elő... Rózsaszín pulóverében annyira törékenynek tűnik... Hosszú, őz-barna haját gyengéden fújja az éledő szél, majd vékony hátán újra elomlik. -Szia, kislányom - köszönök neki, de nem várok választ... Lehajolok hozzá, kicsit magamhoz ölelem, azonban ő merev marad, nem viszonozza. Szinte rám sem néz. Én erős maradok: s visszatartom könnyeim. De érzem: nagyon nehéz. Beletörődöm, neheztel rám... A baleset óta nem beszél. Mint aki megnémult volna S én éjt nappallá téve imádkozom ne maradjon így... Isten nem fog cserben hagyni, ezért is vezetett ma engem ide. is ---- Hoztam neked valakit - mondom neki Óvatosan teszem le az ölébe a kutyát, s
neki először talán tudomása sincs róla... Egyre figyelem őt, s közben érzem, amint szívem elszorul. Egyszerre csak megmozdul, ránéz a kutyára... Aztán kinyújtja az egyik karját... S lassan megérinti a kis állat törékeny testét. Óvatos mozdulatokkal simogatni kezdi, alig érintve, vigyázva... Akkor felemeli megtörten is szép áttetszően kék szemeit --Játék... - suttogja alig kivehetően de én tisztán értem. Elönt az a régen várt jó érzés, tudom: lányom visszatért. Legalábbis Játékhoz. -Köszönöm anya... hálálkodik Játékért. És ekkor már minden kétséget kizáróan tudom ma ide engem Isten küldött -Emese- tör fel szívem legmélyéről az az elfojtott, rég vágyott öröm... Ám ez az öröm bűntudattól terhes már egy életen át... -Gyere, menjünk sétáljunk egy kicsit - hívom őt, ám ekkor óhatatlanul eszembe jut Melinda. -Melinda - szakad ki belőlem neve. Emeséhez fordulok, ő még Játékot simogatva feledi a világot. -Gyere, menjünk sétáljunk egy kicsit - kérem újból őt s felsegítem. Csak belém kapaszkodva képes a lábain megállni. Lelkemen hirtelen lök egyet a bűntudat. Elkezdjük kis sétánkat, körülöttünk csodaszép virágok pompáznak.. Mind az életet hirdetik. S a madarak vidám éneke is annyira szürreális nekem. S olyan igazságtalan. Fájdalmas látnom ahogy nehezére esik a járás... Szeretném ebben a pillanatban kizárni az egész világot... Csak Emesével lenni, csak rá figyelni. Velem maradt egyetlen gyermekemmel. Kilépünk a fénybe, s akkor mintha kis csoda történne... Elomlanak rajtunk a Nap tiszta sugarai, s valamerről előszaladnak a felhők... Talán eddig is ott voltak, csak én nem törődtem velük. S egyszerre felsejlik az ég kék szívén egy Angyal... S én felismerem, ám Emese megelőz s ő mondja ki:Melinda. Könnyed angyal-lénye felhőként úszik fönt az égen, s egy pillanatra lemosolyog ránk. -Jól vagyok, anya. Ne félj! Már biztonságban vagyok - üzeni némán, de én hallom édesen csengő hangját... -Melinda! MELINDA! - kiáltok fel hozzá, pedig tudom: hiába. De akkor én mit sem törődöm vele. Nem akarom, hogy elmenjen, s megint itt hagyjon. Futni szeretnék, futni, hogy utolérjem őt, s kérni, ne hagyj, ne hagyj itt. -Anya - szól valaki vékony, erőtlen hangon, s csak egy tompa koppanás lelkem velejéig hatoló zaja ébreszt rá újabb meggondolatlanságomra. Emese mellettem a földön térdel, Játék kissé távolabbra tőle ijedt szemekkel csillog rá s én döbbenten állok fölötte. Igyekszem fölsegíteni, s mikor ismét talpon van, félve merek csak az arcába nézni. Nem haragszik rám, nem is neheztel... Olyan békés, annyira nyugodt. -Láttam őt. Szólt hozzám A húgom - s szemeiben könnyek csillognak. -Bocsáss meg - törölném le könnyeit, ám fájdalmam legyőz s nyakába omolva sírok már... Ő erősebb nálam. Nem sír már csak halkan súgja: -Anya, szeretlek. S én kezdenék megbékélni immáron a sorssal, de egyelőre nehéz. Ő él. -Emese... Szükségem van rád. - suttogom, s tudom: érti. Játékra pillant, s az a rég látott gyermeki mosoly fakad arcán. S ekkor szalad át a teljes megkönnyebbülés, olyan boldogságféle, testemen-lelkemen: az igazi felismerés: Együtt vagyunk. A lányom és én. Vége
Solymár, 2015.
Vége Solymár, 2015. ősz
