Török hagyaték Tanulmányok a magyar kultúra török kapcsolatairól

Török hagyaték Tanulmányok a magyar kultúra török kapcsolatairól

Török hagyaték Tanulmányok a magyar kultúra török kapcsolatairól

Szerkesztette: Bartha Júlia – Hoppál Mihály

Európai Folklór Központért Egyesület Budapest 2017

A kötet megjelenését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

© Bartha Júlia © Hoppál Mihály © Európai Folklór Központért Egyesület ISBN 978-615-80687-0-3

A borítón: karcagi szűrminta (részlet), Bartha Júlia felvétele

Kiadó: Európai Folklór Központért Egyesület Budapest, Szilágyi Dezső tér 6. Felelős kiadó: Hoppál Mihály Nyomdai előkészítés: Fancsek Krisztina Nyomdai munkálatok: Robinco Nyomda

Tartalom Hoppál Mihály: Egy közös kutatás története és eredményei Fodor Pál : Magyarország Kelet és Nyugat között: a török hagyaték

VII 1

Szakály Ferenc: A Házasságrul való dícsíret (1541) szerzője: Tatár Benedek. A török adóösszeírások művelődéstörténeti forrásértékéről

23

Selmeczi László: Pogányokból keresztények

29

Kakuk Zsuzsa: Török kultúrhatás a jövevényszavaink tükrében

43

Sipos János: Hasonló magyar és anatóliai dallamok

53

Voigt Vilmos: Van-e nyoma az oszmán-török folklórnak a magyarban?

105

Sudár Balázs: A levágott fej regéje. Egy magyar népmesei párhuzamokkal rendelkező török vallási történet

121

Kúnos Ignác: A török népköltés (részlet) Tasnádi Edit fordítása

135

Bartha Júlia: Török elemek a magyar népi díszítőművészetben

155

Bartha Júlia: Közös pontok a török–magyar táplálkozási kultúrában

171

Bathó Edit: „Dzsánfeda, Csincsa, Gohér”. A jászberényi szőlőtermesztés múltjának török vonatkozásai

199

Bán Andrea: A fűszernövények szerepe a magyarországi török táplálkozásban

213

Hoppál Mihály: Az étkezés szemiotikája

233

Deák Éva: Magyar és oszmán-török férfiviseletek 17–18. századi viseletképeken

249

Somfai Kara Dávid: A törökországi nogajok etnikus identitása és az akkulturáció

277

Bartha Júlia: Zárógondolatok a török és magyar tudományos kapcsolatokról

287

Hoppál Mihály

Egy közös kutatás története és eredményei Amikor először felmerült annak a lehetősége, hogy a Török UNESCO Bizottság Magyarországon kíván kutatásokat végeztetni és ehhez egy magyar partnert keresnek, azonnal felvetődött bennem annak lehetősége, hogy a történelmi kapcsolatok negatív értékelését, ami jócskán benne van a magyar köztudatban, ezzel az együttműködéssel némileg javítani tudjuk. Az elmúlt néhány évtizedben, amikor az UNESCO párizsi közgyűlésein és más nemzetközi tanácskozások alkalmával találkoztam a török küldöttség tagjaival, akkor mindig igen szívélyesen üdvözöltük egymást, annál is inkább, mert az adott témák megvitatása során mindig azonos véleményen voltunk, anélkül, hogy előzetesen egyeztettük volna elképzeléseinket. Különösen így volt ez azokon a tárgyalásokon, amikor a szellemi kulturális örökség kérdéseit vitattuk meg. Minden bizonnyal ez annak a kulturális háttérnek volt köszönhető, hogy az elmúlt évszázadokban hasonló kulturális felépítményt produkált a két ország. Egyszerűbben mondva, a paraszti és vidéki kultúra hasonlóképpen őrizte meg azokat a kulturális hagyományokat, amelyeket megvédeni tervezett az UNESCO. Örömmel vettük tudomásul, hogy a korábbi történeti események ellenére a két nép kultúrája megőrizte a mélyben lévő kultúrtörténeti azonosságokat, illetve hasonlatosságokat. Azért is örömmel fogadtuk az Európai Folklór Központ korábbi terveivel teljesen egybevágó törekvést és terveket, melyek a török fél előterjesztett 2014-ben. Egyfajta népi diplomácia megalapozásának lehetőségét láttuk abban a törekvésben, hogy a török kultúra hatását érdemes megvizsgálni azokon a területeken, amelyek korábban a nagy török birodalomhoz tartoztak, mert ez nem pusztán hatalmi pozíciót jelentett, hanem kulturális hatásokat is. Ezeknek a kulturális hatásoknak az átvétele azonban mindig a köznép szintjén történt, melyet lehet befolyásolni, de teljesen átalakítani vagy meghatározni nem lehet. A kulturális antropológus szavaival mondva, csak olyan dolgokat vesz át az egyik kultúra a másiktól, amelyek nemcsak, hogy szimpatikusak, hanem beilleszthetők a másik kultúra, az átvevő kultúra rendszerébe. Ha ezeket az ilyen pozitív példákat felerősítjük és láthatóvá tesszük – netán tudományosan is megmagyarázzuk –, akkor tettünk egy lépést a különböző kultúrák kölcsönös tisztelete, megértése, elfogadása felé. Mindezek a kultúrák közötti békés egymás mellett élés alapkövei. 2014 májusában előadást tartottam Ankarában, majd Hóvári János, akkori ankarai magyar nagykövet megszervezett egy találkozót Oguz ÖÇal úrral, a Török VII

Hoppál Mihály

UNESCO Bizottság elnökével, hogy megbeszéljünk egy jövőbeli együttműködés lehetőségeit. A megbeszélés eredményeként egy kis török küldöttség érkezett Magyarországra még azon a nyáron, és ez a küldöttség meglátogatta a karcagi fesztivált, mégpedig azért, mert a kunok hagyományaként megmaradt étel, melyet ott főznek, jellegzetesen régi hagyományok őrzője. Ugyanekkor Pécsre és Pécs környékére is ellátogattunk, vagyis Magyarországi déli vidékeire, Mohács környékére, és ebből az alkalomból felkerestük azt a helyet is, ahol Nagy Szulejmán elhalálozott, mint köztudott, Szigetvár ostromának idején. A török küldöttség megismerkedett a látogatás alkalmával egész sor olyan étellel, amely feltehetően török hatásra honosodott meg Dél-Magyarországon. Mindezen tapasztalatok alapján elkezdtük körvonalazni a közös kutatások lehetséges munkatervét, amelyben elsőként az ételkultúra közös vonásait kívántuk feltárni, de természetesen a népi kultúra más területeit is célba vettük. Így a népzene területén már kiderített, és Bartók Béla által is feltárt, törökmagyar dallamegyezések, népzenei párhuzamok kutatását is célul tűztük ki, ezen kívül pedig a népszokások, a temetkezési rítusok, a népművészeti motívumok és az öltözetek hasonlóságára is figyelmet kívánunk fordítani. Ennek a tervbe vett munkának az első részét teljesítettük azáltal, hogy 2016-ban először a magyar kutatók elindultak Törökországba, ahol április 16-tól 24-ig, közösen a kutatás török résztvevőivel több török, köztük nogaj tatár közösséget is meglátogattunk. Majd pedig a török kutatók jöttek Magyarországra, ahol a kunsági és jászsági hagyományőrző közösségek kultúrájával ismerkedhettek meg. 2016 októberének elején egy közösen megtartott rövid szimpózium keretében számoltak be a kutatásban résztvevők az általuk feltárt érdekes kulturális párhuzamokról, és ezeket az eredményeket egy kötetben kívánjuk közreadni. Remélhetőleg az együttműködés folytatódni fog a következő években, hiszen az első etapban lényegében csak a kulináris kultúra egyezéseit tártuk fel. * Gyűjteményes kötetünk címét: Török hagyaték Fodor Pál kötetindító tanulmányából vettük, melyet első változatában még évekkel ezelőtt olvastam, és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézetének főigazgatója kitűnő bevezetőt írt a jelen kötet írásai elé. Ez az írás a történész látásmódjával jó áttekintést ad évszázados kapcsolatainkról a török népekkel. Ugyanakkor egy koncepciózus történelmi körkép, melyek egyik fontos eleme, hogy a török birodalom Európát fenyegető terjeszkedése óriási lökést adott a keresztény Európa fejlődésének, egyesülési törekvéseinek, egyben segítette a nemzetállamokra épülő struktúra kialakulását is. A korabeli (16. századi) Magyarország „mint a kereszténység védőbástyája” viszont inkább csak szenvedett a török inváziótól, mégis a másfél évszázados megszállásnak volt pozitív „hagyatéka”

VIII

Egy közös kutatás története és eredményei

is, főként az ételkultúra, a viseletdarabok, a díszítő művészet terén – ezekből hoz példákat kötetünk. Szakály Ferenc A házasságról való dicséret (1543), melynek szerzője Tatár Benedek volt, érdekes cikket közölt annak idején, több mint harminc évvel ezelőtt erről az akkoriban érdekes műfajú írásról, vagyis egy „oktató-feddő énekről”, amelyben sokféle gazdaságra vonatkozó adatot bányászott ki. A magyarországi török adóös�szeírások művelődéstörténeti hasznosítására mutatott példát ebben a rövid írásában a kitűnő történész. Sikerült a szerzőt is pontosan azonosítania, hiszen a szegedi adóösszeírásban 1546-ban megtalálta Tatár Benedek nevét. Kiderült, hogy a dicsérő ének szerzője a város gazdagabb rétegéhez tartozott, és azt is feltételezi szerzőnk, hogy Tatár Benedek a saját házasságkötése alkalmából írta verses művét. Fontosnak tartottuk, hogy legyen egy régészeti tanulmány a kötetben, Selmeczi László írása a kunok megtéréséről ad pontos történeti áttekintést. Kakuk Zsuzsa turkológus nyelvészünk jövevényszavaink tükrében vizsgálta a török kultúrhatást. A budapesti egyetem volt professzora egész életét arra fordította, hogy kutatásaival bemutassa azokat a szócsoportokat, amelyeket feltehetően, sőt biztosan a török hadsereg magyarországi tartózkodásának eredményeként vettünk át a korabeli török nyelvből. Ilyenek természetesen elsősorban a különféle háborúskodással kapcsolatos fegyverek, ruhadarabok és fémedények nevei, van egy olyan szócsoport is, amely a kereskedés által került a magyar nyelvbe, hiszen a kereskedőknek meg kellett értenie egymást, fontosak voltak ezen kívül a letelepült iparosok, mesteremberek szókincsének egyes darabjai, hiszen a törökök honosították meg a bőripar egyes kifejezéseit, valamint a szövő- és fonóipart is. Kakuk Zsuzsa is utalt arra, hogy az ételkultúrába is sok szó került át, mint ahogy a viseletdarabok közül is említhető néhány (pl. a fejre való turbán és kalpag). A kötet leghosszabb, éppen ezért talán legalaposabb dolgozata a félszáz oldalas etnomuzikológiai tanulmány, melyet Sipos János, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa írt. Régi hagyománya van a magyar népzenekutatásban annak, hogy a magyar népdalok rokonságát próbálják feltárni, de különösen jól ismert Bartók Bélának az 1930-as években Anatóliában végzett népzenegyűjtése, melynek eredményeként kimutatta bizonyos magyar és török dallamok hasonlóságát. Sipos János ezen az úton haladt tovább, amikor 1988–1993 között ő maga is a törökországi Anatóliában gyűjtött, mivel hivatalosan Törökországban tartózkodott ezekben az években. Megjegyezhető, hogy több száz dallamot gyűjtött a szintén török kazah, azerbajdzsáni, és kaukázusi törökajkú népek között végzett terepmunka során. Az ilyen összehasonlító dallamkutatás egyik alapelve, ahogy ő Kodály Zoltánra hivatkozva megjegyezte, hogy ha a magyar nyelv se túl sokat változott nyelvemlékeink kora óta, akkor feltételezhető, hogy a népzene és a dallamok sem változtak sokat. Megállapításait bőséges kottaanyag támogatja. Voigt Vilmos mint annyiszor korábban, egy fontos megállapítással kezdi, nevezetesen, hogy a hungarológiában időről-időre megjelent a „keleti eredetű” pár-

IX

Hoppál Mihály

huzamok kimutatásának igénye. Többnyire viszont a legrégibb időkben kutakodtak, és alig említették az oszmán-török vonatkozásokat, és ez vonatkozik a hazai folklorisztikára is. Dolgozatának nagyobbik fele ezután Sipos János összehasonlító népzenei kutatásait kritizálja különös tekintettel arra, hogy a szorgalmatos zenekutató elsősorban a török népek között gyűjtött és gyűjt évtizedek óta és a magyar és a különböző török népek dallamai között rokonságot vél felfedezni. Ugyanakkor megemlíti, hogy a „hol volt, hol nem volt!” mesekezdő formula szintén az oszmán-török hatás lehet, mint ahogy azt Kovács Előd az Ethnographiában megjelent írásában közölte. Itt jegyezzük meg, hogy e kötetben is szerepeltetni akartuk Kovács Előd dolgozatát, és amikor elküldtük neki a kiszedett + tördelt szöveget, akkor egyszerűen letiltotta a tanulmányának közlését. Mindenesetre a szerkesztő ez alkalommal is élvezte Voigt professzor kimért, szarkasztikus stílusát, óvatos következtetéseit és elmaradhatatlan feladat kijelöléseit a jövőbeni kutatás számára. Sudár Balázs egy török vallásos elbeszélő költeményben, a „levágott fej” történetében, fedezett fel párhuzamokat az egyik jellegzetes magyar ősmeséhez. A Fehérlófiatípushoz (AaTj 301B) hasonló alvilágjárás motívum mellett megtalálható a török szövegben a hétfejű szörny, akit a hős harcban legyőz, hogy megszabadítsa a fogvatartott szép hölgyet (és ötszáz ott raboskodó muszlimot). Az ilyen szövegeknek és az eredetüket kutató munkának végső soron az a jelentősége, hogy nyomon követhetjük az írott változatok segítségével a motívumok útját a 9. századtól (Perzsiától), a 13–14. századi török változatokon át, a balkáni bektasi dervisekig, a 16. század elejéig. Jelen kötet tervezésekor és összeállítása során többször felmerült a gondolat, hogy milyen tanulmányokat válogassunk be és milyen szerzők munkáin keresztül mutassuk be a török–magyar kulturális párhuzamokat. Így kerül most közlésre Kúnos Ignác török nyelven tartott előadásaiból egy részlet, a török népmesékről, melyeket annak idején, az 1925–1926. előtti években gyűjtött, és amely törökül három kiadásban jelent meg, és amelyet Tasnádi Edit fordított magyarra. A mesékkel kapcsolatban például kiderült, hogy a „Hol volt, hol nem volt...” mesekezdő formula csak a török nyelvű népeknél van meg. A válogatás során még több név felmerült, akiktől lehetne vagy kellene a kulturális párhuzamokra vonatkozó tanulmányokat kérni, de most ez szétfeszítené kötetünk kereteit. A jövőben viszont – talán egy újabb válogatás alkalmával – akár régebbi, mára már klasszikusokká vált szerzőktől – lehetne fontos szövegeket közölni, amelyek megvilágítják, adatokkal erősítik a kulturális-történeti hasonlóságok világát. Bartha Júlia két tanulmánnyal is szerepel a kötetben. Ő egész életét tulajdonképpen a török elemek felkutatásának szentelte a kunsági népi kultúrában. Törökországi kutatóútjain ezt vizsgálta és az eredményeket több tanulmányban és könyvben tette közzé. Ezek közül kiemelkedik a magyar népi díszítőművészetben megjelenő török elemek vizsgálata. Ennek egyik indító tézise, hogy a török hódoltság idején élénk kereskedelem folyt az elfoglalt területeken, és ez jelentős kulturális „átadás-

X

Egy közös kutatás története és eredményei

átvétel”-lel járt. Különösen a török textilek, ezekből többnek a neve is meghonosodott (mint pl. a damaszt, atlasz-selyem, a kilim, az aba-posztó, meg a skófium nevű hímzőfonál). Természetesen a hímzések jellegzetes mintái is meghonosodtak a törökösnek nevezett úri hímzésminták (növényi és virág, tulipán motívum) igen elterjedtek, és később ezek kerültek át a cifraszűrökre. A másik, jó két íves tanulmánya mostani török–magyar kutatások egyik kiemelkedő eredménye, amelyben a két nép táplálkozási kultúrájának közös pontjait mutatja be. Így például a rizses ételeket, a különféle rizses húsos töltött káposztát, törökül a dolma-félék vagy ahogy a kunságban nevezik a tőtike. Az Alföldre jellemző pásztorételek szintén török hatást mutatnak (mint például a pörköltfélék, pl. a híres kunsági birkatest-pörkölt). Bathó Edit, a jászberényi múzeum igazgatója, a helyi szőlőtermelés múltjának török vonatkozásait mutatta be adatokban gazdag történeti áttekintésében. A szerző példaszerűen használja a régi történeti forrásokat. Bán Andrea, aki éppen doktori dolgozatát készíti, szintén igen alapos kutatómunkát végzett, amikor a magyarországi törökök táplálkozásában a fűszernövények szerepét vizsgálta. Dolgozata igen alapos botanikai tudásról tanúskodik és pontos leírást ad a hazánkban élő törökök ételkultúrájáról E sorok írójának dolgozata az étkezés szemiotikájáról azért került be a kötetbe, mert a török kollégák igen érdeklődtek a szemiotikai megközelítés lehetőségeiről, különös tekintettek az ételkultúrára, mert hogy ez volt a kutatás első szakaszának a fő témája. Nevezetesen, hogy az étkezésnek milyen technikái és társadalmi jelentései vannak használatban a két népnél. Az ételek készítésénél és összetevőinek egyszerű leírása mellett a jelen szerző mindig fontosnak tartotta a jelentésnek a vizsgálatát is, nevezetesen azt, hogy az egyes ételek és azok társadalmi használata milyen rejtett jelentéseket közvetíthet az adott közösségen belül. Amennyiben a kutatás folytatódik, a jövőben szeretnénk megvizsgálni a török és a magyar falusi lakodalmak, és az ott felszolgált ételeknek a társadalmi jelentését, vagyis a szemiotikai elemzésen belül a szemantikai és a pragmatikai dimenziók vizsgálatát. A közös török–magyar kutatás egyik legértékesebb tanulmánya Deák Éva adatokban gazdag leírása a magyar és az oszmán török férfi viseletekről. A 17–18. századi kéziratos és nyomtatott források alapján ad képet a szerző a korabeli viseletek identitást (kezdődik nemzetiségek vagy etnikumok, mesterséget, társadalmi státuszt) jelző funkcióiról. A dolgozatot több tucat régi rajz, metszet, színes ábra illusztrálja, így ezek együtt a kötet egyik legtöbb új adatot hozó írása. További kiegészítések várhatók ebben a témában, hiszen az isztambuli múzeumokban igen gazdag anyag található a török–magyar érintkezések idejéből, és azt már az eddigi kutatások is nyilvánvalóvá tették, hogy különösen a török férfi viseletnek nagy hatása volt a magyar nemesi, úri viseletre a korábbi századokban. Somfai Kara Dávid, az MTA Bölcsészettudományi Intézet, azon belül a Néprajzi Intézetnek a munkatársa, a magyar kutatóexpedíció tagja pontos elképzelésekkel érkezett Törökországba. A magyar küldöttség ezért kérte a török szervezőket, hogy

XI

Hoppál Mihály

lehetőleg egy nogaj tatár közösséget is látogassunk meg. Így aztán Eskisehir környékén két nogaj lakta településen végezhettünk gyűjtéseket. Somfai Kara cikkében először röviden áttekintette a nogajok történetét, majd pedig az ételek részletes leírását adta, melyet egy tucat fényképpel illusztrált. Az ételeket természetesen ott előttünk készítették el egy helyi kis étteremben, ahol kitüntető szívélyességgel fogadtak, különösen fiatal kollégánkat, aki a nagájok nyelvén elbeszélgetett a helyi emberekkel, az ételt készítő szakácsokkal. Meg is énekeltette a helyi asszonyokat, akik szívesen emlékeztek a régi énekekre. Az mindenesetre érdekes és tanulságos, hogy hiába van ennek a közösségnek a nogaj mellett tatár identitása is, mégis magukat ma már az államhoz való hűség jegyében töröknek vallják.

XII

Fodor Pál

Magyarország Kelet és Nyugat között: a török hagyaték* A földrajztudomány azt tanítja, hogy Magyarország, illetve tágabban a Kárpát-medence Európa szívében fekszik, amennyiben Európát a hagyományos módon az Atlanti-óceán és az Urál-hegység közé tesszük. Azt is szokták mondani, hogy Magyarország területe a népek országútja, a nagy keleti sztyeppe legnyugatibb nyúlványa, hiszen a középkor századaiban a Keletről Nyugatra igyekvő népek rendszerint e tájon vonultak keresztül, vagy éppen itt állapodtak meg és tűntek el a történelem süllyesztőjében (mint a hunok, szarmaták, gepidák, avarok és mások). A magyar szintén keleti eredetű nép, amely a tudomány mai álláspontja szerint valamikor a Kr. előtti első évezred első felében alakult ki, vagyis majd háromezer éves múltra tekinthet vissza. Ez a nép (etnosz) azóta többször váltott életformát: vadászhalászból sztyeppei nagyállattartó lovasnomád, majd letelepült, földművelő néppé vált. Ez a nép sokszor váltott lakhelyet: egy Urálon túli őshazából indult, majd a mai délorosz–ukrán sztyeppéken élt huzamosabban, s onnan költözött mai hazájába a 9. század végén.1 E nép kultúrája számos külső hatást fogadott be: finnugor népből szinte minden ízében (anyagi műveltségében, zenéjében, hitvilágában stb.) nomád török néppé vált (ennek emléke a magyarok legelterjedtebb idegen neve: onogur → vengerszkij, Ungarn, Hungarian, hongrois), és így szerzett magának végleges hazát, ahol aztán – mint rögvest látni fogjuk – teljesen európaivá alakult át. Ám összes metamorfózisa során és dacára a népet néppé tevő alapvető jellegzetességeiben páratlan kontinuitást mutathat fel. A háromezer év alatt képes volt megőrizni közös jelrendszerét (elsősorban a nyelvét) és a más népektől való megkülönböztetés-elhatárolódás képességét, amely saját, tartós önelnevezésében nyilvánult meg.2 A vele érintkezésbe került népek a magyarokat hívták baskirnak, onogur/ungri-nak, türknek, madzsarnak, szkítának stb., de önmaguk számára mindig különálló entitás maradtak, amelynek saját neve a magyer, majd később a magyar. Az egykori sztyeppei népek közül ilyen teljesítményt csak alig egy-kettő mutathat még fel, így például a mai Törökországot és elődjét, az Oszmán Birodalmat létrehozó oguz-törökök. * Megjelent: Magyarország Kelet és Nyugat között: a török hagyaték. In: J. Újváry Zsuzsanna (szerk.): Az oszmán–magyar kényszerű együttélés és hozadéka. Piliscsaba, 2013, 19–36. = A török hagyaték: Magyarország Kelet és Nyugat között. Rubicon 24: 9–10 (2013) 96– 109. 1 Türk Attila 2012: 1–6. 2 Róna-Tas András 1996: 18–26.; Fodor István 2006: 9–39. 1

Fodor Pál

A Kárpát-medencét megszálló, majd belakó magyarok tehát földrajzilag Európa közepét foglalták el, és a nyugati vagy európai civilizáció részesei lettek, de az azóta eltelt ezer évben jobbára mégis e civilizáció határterületének számítottak. És általában tudatában is voltak ennek a ténynek. Mielőtt a magyar történelmet és észjárást erősen meghatározó határhelyzetről vagy határélményről szólnék, szükségesnek látszik pár szóban tisztázni, mit értek Nyugaton vagy Európán, s miért állítom, hogy ez a keleti nép alapvetően európaivá vált. A válaszhoz Rémy Brague francia filozófust hívom segítségül, aki a számtalan Európa-értelmezés közül szerintem az egyik legjobbal szolgál.3 Nézete szerint az európai civilizáció egyedüliségét a rómaiság, a belőle fakadó latinitás és a latin kereszténység adja. Ennek a modellnek a lényege az állandó újrakezdés, a régi kulturális örökség folyamatos felfedezése és újraértelmezése, a közvetítés, a hagyomány átadása a múlt és a folytonosan változó jelen között. Emiatt Európa története a reneszánszok sorozata, amelyek során a Nyugat folyamatosan tágult térben és szellemileg, s amelynek során páratlan önreflexiós képességekre tett szert. Ebből fakadt aztán képessége az állandó szellemi és technikai megújulásra, dinamikus struktúrák létrehozására, és ami a legfontosabb és legegyedibb vonása: a spirituális és temporális (hosszabb távon: az állami és egyházi) szféra szétválasztására. A földrajzi Közép-Európába telepedő magyarok némi hezitálás után (először Bizánc felé is tájékozódtak) ehhez a latin Európához, az ún. respublica Christianához csatlakoztak és lettek annak rövid időn belül elismert tagjai. Magyarország ettől fogva részese annak a folyamatos „reneszánsznak”, amely Európa/a Nyugat életét jellemzi. Ha olykor némi késéssel, kisebb intenzitással és elterjedtséggel is, de a román és a gótikus stílus, a humanizmus és reneszánsz, a manierizmus, a barokk, a klasszicizmus, a rokokó, a romantika, az avantgárd stb. kivétel nélkül megjelent és hatott az országban. Annak ellenére, hogy a magyarok és a velük együtt élő népek igen gyorsan átültették a nyugati civilizációt a Kárpát-medencébe, az ország – ahogy már említettem – valójában Európa határvidéke maradt. Kétféle értelemben is. Egyrészt kulturálisan itt végződött a Nyugat: keletre és délre a bizánci civilizáció vagy nemzetközösség (commonwealth) területe kezdődött, ahol teljesen más volt állam és társadalom, egyház és állam viszonya.4 Másrészt politikailag és katonailag is ez volt az Occidens határa.5 A Kárpátokon és a déli határfolyókon túlról még sokáig támadtak újabb keleti népek, s az ellenük folytatott védelmi háborúkkal Magyarország, a korabeli Európa egyik legnagyobb és legerősebb állama, komoly tiszteletet vívott ki Brague, Rémy 1994. Obolenky, Dimitri 1999. Itt most nem térek ki azokra a vitákra, amelyek Magyarország regionális helyéről, illetve a „Közép-Európa” fogalomról zajlottak és zajlanak. Csak jelzem, hogy nagyjából Szűcs Jenő „három Európa” modelljét követem (Szűcs Jenő 1983), még akkor is, ha az általa és mások (lásd Horel, Catherine 2011, főleg 11–21.) által hos�szú múltra visszatekintő, történeti realitásnak tekintett Közép-Európa elképzelést egyesek kritikával illették. Lásd például Todorova, Maria 2009, főleg 140–160. 5 Berend Nóra 2012: 13–51. 3 4

2

Magyarország Kelet és Nyugat között: a török hagyaték

magának. A magyar királyok olyan megtisztelő címeket kaptak, „mint a »kereszténység védője«, »Krisztus bajnoka«, a »keresztény hit katonája« stb., országukat pedig egész Európa a maga keleti »kapujának« tekintette A magyar állam nemcsak felfogta a keletről érkező támadásokat (mint pl. a mongol inváziót vagy az Aranyhorda betöréseit), hanem a római katolikus egyház támogatásával »térítő« hadjáratok sorát vezette a »szakadároknak«, »lázadóknak« vagy »eretnekeknek« tekintett szomszédos államok, így a balkáni patarénusok vagy bogumilok és a keleti keresztények ellen. A magyar király éppen egy ilyen hadjárat során ütközött meg először török csapatokkal (1375)”.6 A nyugativá váló magyarokat azonban a katonai akciókon kívül is sok szál kötötte a Kelethez. Az Árpád-kori Magyarországon (900–1301) folyamatosan és nagy számban telepedtek le különböző keleti népek: az iszlám vallású izmaeliták vagy későbbi nevükön böszörmények és kálizok, akik jelentős szerepet vittek az ország pénzügyigazgatásában, aztán besenyők, zsidók, kunok és jászok (alánok).7 A magyarok jól emlékeztek arra is, hogy népük egy része nem tartott velük az új hazába és valahol Keleten maradt, s ezeket a tatárjárás előestéjén fel is keresték a király küldöttei. A magyarok eredetmondájaként számon tartott csodaszarvas-történet szintén annak emlékét őrizte meg, hogy a magyar nép etnogenezisében keleti népek sora (onogurtörök, bolgár, alán) vett részt. Állandó vita tárgya ma is, hogy a magyar (különösen annak egyik ága, a székely) nép, illetve az Árpádok dinasztiája rokonságban, avagy kapcsolatban állt-e a hunokkal és nagy uralkodójukkal, Attilával, vagy volt-e erre vonatkozó hagyományuk. Jóllehet a legtöbben utólagos, 13. századi értelmiségi konstrukciónak tartják ezt a kapcsolatot, újabban erősödik az a nézet, hogy a középkori magyarokat megszakítatlan tudati kapcsolat fűzte ehhez a Nyugaton igencsak rossz hírben álló néphez.8 Az azonban tény, hogy a magyarok körében a 19. század végéig megingathatatlanul élt a hit, hogy a hunok és Attila leszármazottai.9 Magyarország tehát sikeresen és teljesen betagozódott a latin Európába, de – hogy úgy fejezzem ki – fél szemét folyamatosan a Keleten tartotta, és nem hagyta, hogy identitásának ez az összetevője feledésbe merüljön. Ám a magyarok vezetői minden választási helyzetben, minden fordulóponton a Nyugatot választották, bármi áron. Ez történt a tatárjárás idején is, amikor a szembeszállás, az ország és a Nyugat védelme szörnyű demográfiai katasztrófához vezetett. A mongol invázió azért is fordulópont, mert kitörölhetetlen és a későbbiekben újabb impulzusokkal felerősített hatást gyakorolt a magyar észjárásra és a világra. Ezzel kialakult az a fo-

Fodor Pál 1997: 21. Székely György 1974: 53–74.; Györffy György 1990; Berend Nóra 2012. 8 Szabados György 2012: 416–425. 9 Ebből a szempontból nem lényegtelen és mindenképpen említésre érdemes, hogy a nyugati török rovásírások családjába tartozó, magyar nyelvre alkalmazott székely írást évszázadokon át használták az ország keleti felében. Benkő Elek 2012: 48–59. 6 7

3

Fodor Pál

galmi keret, amelyben a 150 évvel később meginduló oszmán-török támadásokat is értelmezni lehetett.10 A 14–15. században a latin Nyugatot, az arab invázió után immár másodszor, ismét nagy erejű muszlim támadás érte, ezúttal az Oszmán Birodalom képében. Ez a dinasztikus állam a 14. század elején jött létre, és úgy tűnik, hogy kezdettől fogva három, egymással szorosan összefüggő célt követett: 1. saját vezetésével megvalósítani az iszlám egységét; 2. legyőzni és betagolni a bizánci nemzetközösséget; 3. Konstantinápoly birtokában megtámadni a latin Európát és helyreállítani az egyetemes Római Birodalmat.11 Miután Bizánc és az ortodox civilizáció magterülete 1453-ra elbukott, a frontállamok egy része pedig (a Földköz-tengeren Velence, az északkeleti fronton Lengyelország) a 16. század elejére lényegében beszüntette a harcot és az oszmánokkal való együttműködés útjára lépett, az expanzió megállításának terhe V. Károly spanyol birodalma mellett főképpen Magyarországra és annak osztrák–német–cseh–morva hátországára nehezedett. Magyarországot 1390-ben érte az első oszmán támadás, és az 1718-as pozsareváci békéig szinte megszakítás nélkül dúlt a háború földjének valamelyik sarkán. Mindez rendkívül súlyos következményekkel járt, amelyek döntően meghatározták Magyarország további sorsát. De mielőtt erről és a magyaroknak a hódítókhoz való viszonyáról szólnék, vessünk egy pillantást a Nyugat és a Kelet újabb találkozásának európai dimenzióira. Az utóbbi harminc-negyven év történetkutatása világossá tette, hogy az oszmán expanzió korábbi értékelése, amely minden területen csak éles szembenállást látott Európa és az oszmánok között, vagy éppenséggel két ideológiailag és vallásilag meghatározott világ harcáról beszélt, nem tartható többé.12 Sőt az utóbbi időben egyre többen hangsúlyozzák az oszmánok meghatározó szerepét a modern Európa létrejöttében. A spanyol történelem neves kutatója, John Elliott például úgy gondolja, hogy az oszmán fenyegetés kettős hatást gyakorolt a Nyugatra. Egyfelől ösztönzést adott az egységnek, mert a kisebb államok csak a nagyhatalmaktól remélhettek hathatós segítséget. Ez jól jött a Habsburg Birodalom császárainak, akik ki is használták a lehetőséget hatalmuk gyarapítására. Másfelől a törökök elleni hadviseléshez szükséges támogatás fejében a császár és a királyok kénytelenek voltak engedményeket tenni a helyi és más vallású erőknek, ami lehetővé tette például a protestantizmus megmaradását. Így tehát „az európai történelem egy folyamatos, az egységre való törekvés és a sokféleségre irányuló nyomás közötti dialektika történeteként is felfogható. Szülejmán birodalma az európai fejlődés döntő pontján szólt bele ebbe a dialektikába. Az iszlám fenyegetés óriási lökést adott a keresztény egység iránti vágyódásnak. De minél erősebb lett az egységre irányuló nyomás, an Fodor Pál 1997: 26. Vö. Fodor Pál 2008a: 47. 12 Goffman, Daniel 2002; İnalcik, Halil 2003: 1048–1089.; Poumarede, Géraud 2004; Tezcan, Baki 2007: 167–98.; Solnon, Jean-François 2009; Kenan, Seyfi (ed.) 2010; Tezcan, Baki 2010. 10 11

4


nál nagyobb lett az ellenállás… Az az európai világ, amely az iszlámmal folytatott 16. századi konfrontációból született, olyan világ volt, amely a politikai, vallási és kulturális pluralizmus útján indult el.”13 Más szavakkal kifejezve: az oszmánok nélkül valószínűleg nem jött volna létre az a sokszínű, konfesszionális közösségekre és nemzetállamokra épülő struktúra, amely a következő századokban bontakozott ki Európában. De ez még nem minden. Hiszen a 15–16. század fordulójára bizonyos értelemben maguk a „kereszténység ősellenségének” bélyegzett oszmánok is a kialakuló modern európai rendszer részei lettek. Ahogy az oszmánok érdekeltté váltak az európai keresztény egységfront megbontásában, úgy kezdték használni egyes európai államok az oszmán szövetséget az európai hatalmi egyensúly fenntartásához. Az oszmán ütőkártyát mindenekelőtt Franciaország játszotta ki, de az együttműködés az oszmánoknak is sok hasznot hozott. Ugyanilyen fontos tényező volt a modern Európa létrejöttében az a kulcsfontosságú gazdasági együttműködés, amely az európai kereskedő népek és az oszmánok között alakult ki a levantei kereskedelemben. A genovaiak és a velenceiek, majd a franciák, az angolok és a hollandok közel-keleti kereskedelme túlértékelhetetlen felhalmozási forrást bocsátott a kialakuló európai kapitalista rendszer rendelkezésére. Ezzel áll összefüggésben, hogy a kora újkori modern diplomácia egyik fő központja az oszmán főváros, Isztambul lett, ahol lassanként minden fontos európai állam állandó képviseletet nyitott, s ahol az európaiak nem is annyira az oszmánok, mint inkább egymás ellen küzdöttek az oszmán területeken elérhető erőforrásokért. Érdemes megjegyezni, hogy míg a hagyományos felfogás a 15. századi Itáliába helyezi a modern diplomácia (állandó követségek stb.) megszületését, addig újabb vélemény szerint ez inkább az oszmánok ún. kapitulációs rendszerére vezethető vissza, amelynek alapvonalai már a 14. században kivehetők.14 Az oszmánok európai integrációjának azonban voltak határai. Bár egy kisebbség (főleg francia értelmiségiek, mint Guillaume Postel, Jean Bodin stb.) számára az oszmánok majdhogynem példaképpé váltak, különösen vélelmezett vallási toleranciájuk miatt, az európaiak döntő többsége szellemileg és érzelmileg nem fogadta be a törököket. Még a természetjog atyja, a nagy Hugo Grotius is úgy vélekedett, hogy a törökök ellen harcolni Európa megkerülhetetlen, közös ügye. És éppen ebben érhető tetten az oszmántörökök egyik további fontos hozzájárulása a modern Európához: végső soron e hatalom európai jelenléte és sokáig rettegett ereje tartotta fenn az európai egységgondolatot és segített előhívni a föderalizmus eszméjét. A nyugati gondolkodók többsége – II. Piustól kezdve (aki a 15. században elsők közt nevezte „közös otthonnak és hazának” Európát) egészen a 17–18. századi nagy tervezetek készítőiig – úgy képzelte, hogy egy török kiűzésére létrejött szövetség és győztes háború alapozhatná meg az európai egységet. Mindez a 17. századtól szorosan összekapcsolódott a gyarmatosítást előkészítő keresztény világmisszió Elliott, John 1993: 161–162. Goffman, Daniel 2007: 61–74.

13 14

5

Fodor Pál

gondolatával, ami már az európai fölény realizálását és indoklását szolgálta.15 Ennélfogva egészen 1856-ig, a krími háborút lezáró párizsi békéig nem fogadták be az oszmánokat az európai népek családjába. Igaz, a 19. századig az oszmánok ezt nem is nagyon igényelték, mert ők meg egészen addig, míg vészesen meg nem gyengültek, elvben nem kívánták feladni a dzsihádon, vagyis a hódításon alapuló nemzetközi politikájukat. Az oszmánok európai jelenléte és kapcsolatai ugyanakkor ösztönözték a kibontakozó abszolutizmusról folyó nyugati vitákat is. Az abszolutizmus hívei – mint Bodin – egyfajta mintaként tekintettek a szultáni hatalomra, mások ellenben a vélelmezett török despotizmust éppen az abszolút királyi hatalom kritizálására használták fel. Így vagy úgy, a török ügy a 16–17. században megkerülhetetlenül foglalkoztatta szinte egész Európát, és Európa ugyanolyan ambivalensen viszonyult hozzá, mint napjainkban (bevenni vagy be nem venni). Természetesen a török kérdés legközvetlenebbül a frontvonalban álló magyarokat érdekelte, akiknek ezúttal nem sikerült megállítaniuk a Keletet az ország határainál. A Keletet itt egyáltalán nem metaforaként használom: egy oszmán literátustól tudjuk, aki részt vett a sorsdöntő mohácsi csatában (1526), hogy az oszmán uralkodó úgy indult Magyarország ellen, mint a Kelet képviselője, aki felkelő Napként a Nyugatot kívánja térdre kényszeríteni.16 Egy oszmán-török tudós már az öt évvel korábbi, Nándorfehérvár elfoglalásával végződő oszmán hadjáratról (1521) azt írta, hogy ez volt a bosszú a német keresztesek egykori kis-ázsiai hadjáratáért.17 Az oszmán seregek a mohácsi csata megnyerése (1526) és a főváros, Buda elfoglalása (1541) után megszállták az ország középső, mintegy 120.000 km2-nyi területét, de közben kísérletet tettek a magyar királyi koronát megszerző Habsburgok legyőzésére is. Miután ez nem sikerült, és patthelyzet alakult ki a két nagyhatalom között, Magyarországot megosztották egymás között. A nyugati és északi részeken a Habsburgok magyar királysága, középen az oszmán-török állam, keleten pedig a magyarok által kormányzott, török vazallus Erdélyi Fejedelemség rendezkedett be. Ennek következtében Kelet és Nyugat határa Magyarország szívébe tevődött át s éppen a magyar népességtömböt és szállásterületet szelte ketté két egymással szemben álló végvárrendszer formájában. Az ország szinte minden szöglete csatatérré vált. A szüntelen erőszak, a militarizált életforma miatt Magyarország alapvető struktúrái felmérhetetlen károkat szenvedtek. Elpusztult az épített környezet jelentős része, megroppant a korábbi településszerkezet, lehanyatlott a korábbi városi központok többsége, áthelyeződtek a gazdaság súlypontjai, és valóságos demográfiai katasztrófa következett be (egyes részeken a népesség 70–90%-a kipusztult). Ennek legfőbb kárvallottja a magyar népesség lett, fő nyertesei pedig az határszéleken élő nemzetiségek. A soknemzetiségű Magyarországon korábban a magyarok aránya 75–80%-ot tett ki, a török uralom végére viszont 50% alá süllyedt. Bóka Éva 2004. Sudár Balázs 2010: 399., 403., 405., 410. 17 Lewis, Bernard 1982: 165. 15 16

6


Nem ok nélkül mondják sokan, hogy itt keresendők a gyökerei Magyarország első világháború utáni feldarabolásának. Hasonló károk érték a magyarság vallási és kulturális szervező központjait és intézményeit is. Az oszmán és a magyar uralom alatt álló területeken egyaránt óriási számban pusztultak el a nemesség udvarai és a monostorok, és jelentősen csökkent a plébániák száma is.18 Hosszú távon a legnagyobb és soha ki nem heverhető kárt az okozta, hogy a királyi udvar a Habsburgok trónra kerülése után az országon kívülre került. Ezzel a magyarság megfosztatott attól a szervező központtól, amely más nyugati országokban a kora újkorban és az újkorban a terület, a népesség és a nyelv homogenizációjával, valamint a kultúra mecenatúrájával kialakította a nemzetállam kereteit. Csak egy példa: míg Franciaországban már 1539-ben elrendelték, hogy az államigazgatásban az udvar nyelvét, a franciát kell használni, addig Magyarországon csak 1844-ben lett hivatalos nyelv a magyar.19 A fentebb elősorolt veszteségeket már a korabeli magyarság is pontosan érzékelte, ennélfogva az oszmán hódítást kezdettől fogva úgy élte meg, mint ami identitásának elvesztésével fenyegeti. A 15. századtól kezdve Magyarországon a királytól a parasztig minden társadalmi réteg úgy tekintett a hódítókra, mint vad, pogány és természet szerint való ellenségre, az ország és a keresztény hit üldözőjére, később pedig mint fő- vagy ősellenségre. Az oszmánok elleni harcot részint önvédelemnek fogták fel, részint pedig úgy hitték, hogy az egész kereszténységet (a Nyugatot) védik. Európa – a pápák révén – ezt azzal ismerte el, hogy előbb a királynak, azután pedig az egész országnak adományozta a kereszténység „védőbástyája” címet, jóllehet kevés tényleges támogatást nyújtott az ellenálláshoz. A 16–17. század magyar történetírása, világi és vallási irodalma, művészete és néphagyománya egyöntetűen arról tanúskodik, hogy a magyarok az egész törökkorban ragaszkodtak ehhez a szerephez, és paradox módon olykor még a Habsburgok elleni lázadásokat és a törökökhöz való politikai közeledéseket is a kereszténység védelmével próbálták indokolni.20 Fontos megjegyezni, hogy a magyarok az oszmán-törököket nemcsak vagy nem elsősorban a vallásuk miatt utasították el, hanem állami, társadalmi és szokásrendjük, vagyis „keletiségük”, elsősorban a Magyarországon nagyra értékelt személyi szabadság és földtulajdon hiánya miatt.21 Ez magyarázza, hogy a hosszú együttélés és az időnkénti politikai együttműködés dacára a magyar és az oszmán-török kultúra igen csekély hatást gyakorolt egymásra. A törökök szinte semmit nem vettek át, de magyar földön is felépítették a maguk magaskultúráját, ami a mai magyar kulturális örökség részévé vált. Legma Szakály Ferenc 1988: 63–77.; Rácz István 1995; Dávid Géza 1997: 141–171.; Pálffy Géza 2001: 109–132. 19 A magyar főváros „külföldre” helyezésének kezdeti szakaszához lásd Pálffy Géza 2010: 77–135. 20 Imre Mihály 1995: 160–162. 21 Rácz István 1995: 53. 18

7

Fodor Pál

radandóbb és legfeltűnőbb jelei ennek a török építészet produktumai: dzsámik, mecsetek, minaretek, fürdők, síremlékek, tanintézetek, karavánszerájok, kolostorok és kútházak. Ezek az iszlám építészet legészakibb kora újkori emlékei, de a magyar építészetre semmilyen hatást nem gyakoroltak (még a török fürdőkultúra is csak közvetett hatást fejtett ki). Ezzel szemben sokat tanultak a magyarok a török bőrművesektől, fazekasoktól és fegyverművesektől (így lett nemzeti viselet a török eredetű lábbeli, a csizma), és a magyar öltözékek közé is bekerült pár török ruhadarab. A török szőnyegszövés és díszítőművészet főleg a magyar hímzéseket és ornamentikát gazdagította különféle motívumokkal, és izniki török csempéket és anatóliai szőnyegeket is használtak szűkebb, főleg főúri és egyházi körökben. A legmaradandóbb hatás az étel- és kertkultúrában mutatható ki: a törökök révén ismerték meg a magyarok a kávét, a tarhonyát, a pitét, a töltött káposztát, a sárgabarackot, a kukoricát, bizonyos körte- és szőlőfajtákat, virágokat, és török eredetű néhány alapvető fontosságú főző- vagy sütőedény (bogrács, tepsi).22 A magaskultúrában kivételes jelenség a magyar nyelvű világi költészet egyik megteremtője, Balassi Bálint érdeklődése a török irodalom iránt. Balassi megtanult törökül, ismerte a török misztikus költészetet és török verseket fordított magyarra. De mindennél jobban jellemzi a helyzetet, hogy épp ő írta a legszebb és leghatásosabb verseket a magyar katonák törökökkel szembeni helytállásáról, és az oszmánok ellen harcolva esett el.23 Az oszmán jelenlét maradandó nyelvi hatást sem hozott magával, hiszen a mai magyarban alig egy tucat török szó található, amely ebben a korban került át.24 Ez is azt húzza alá, hogy kulturális értelemben Kelet–Nyugat határa itt meglehetősen zárt határ volt. Miközben a magyar kultúra török öröksége (heritage) ilyen sovány, van a török kornak egy olyan hagyatéka (legacy), amely döntő fontosságú a magyar mentalitás megértéshez. A török hódítás nemcsak anyagilag és kulturálisan károsította meg jelentősen Magyarországot, hanem mentális törést is okozott. Totálisan lerombolta a magyar politikai és kulturális elitek önbizalmát. A kor vallási és politikai vezetőinél és gondolkodóin eluralkodott a bűntudat és az önvád egyfajta keveréke. Nem tudták megemészteni, hogy egy ország, amely régebben „Európa csillaga” volt,25 hogy sül�lyedhetett más országok játékszerévé. Nem tudták megbocsátani maguknak, hogy elvesztegettek egy „birodalmat”. Ekkor alakultak ki azok a gondolati reflexek, amelyek a közép- és kelet-európai népek körében olyan jól ismertek: az egyedülvalóság, az elszenvedett csapások kivételességének érzése (előbbit a magyarok már a 15. században hangoztatni kezdték!), menekvés a dicső múlthoz, az áldozati szerep (védjük Európát, de az mit sem törődik velünk), a tettek mentegetése és kompenzálásképp a protestáns apokalip-tikából is származó kiválasztottság tudata. Kialakul a kisebb Rácz István 1995: 67–82.; Dávid Géza 2002: 89–100. Sudár Balázs [1997]: 67–79.; Kőszeghy Péter 2008: 318–336. 24 Kakuk, Suzanne 1973. 25 Wathay Ferenc énekeskönyve, 1976. 22 23

8


rendűség érzése, ami jól látható a jeles költő és hadvezér, Zrínyi Miklós 17. század közepén papírra vetett sorából: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.26 A heroikus pátosz mellett (ismét Zrínyi szavait idézem: „itt győznötök, vagy halnotok kell”)27 a gyakorlati tettekben kapkodás, következetlenség, egymás ellen fordulás következik be. A török hódítás amúgy is szétszabdalta az ország területét, és az egyes részek politikusainak ellentétei gyakran fajultak polgárháborúkká. A hitújítás óriási vallási megosztottságot hozott Magyarországon, és a felekezetek egymást vádolták az ország összeomlásáért. A végén pedig a magyarok vezetői a paradoxonba menekültek: a török hódítás szörnyű napi következményeitől való megszabadulás érdekében az oszmán állammal kötöttek szövetségeket.28 Így történhetett, hogy Zrínyi Péter bán, aki testvére, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát, a magyar helytállás apoteózisát, valamint az Adriai tengernek Syrenája című művét horvátra fordította, s aki nyilván betéve tudta bátyjának a „török áfium”, azaz a török szövetség elfogadásától óvó szavait és aki a fordításokban bátyjánál sokkal keményebben ítélte el a démonizált oszmánokat, végül a törököknek való meghódolás szándéka miatt végezte a vérpadon.29 S így történhetett, hogy amikor a 17. század végén a fél Európa szövetkezett Magyarország felszabadítására, a legnagyobb magyar seregtest a törökök oldalán harcolt, és ezért Magyarországot, a kereszténység védőbástyáját, az európai közvélemény a „kereszténység ellenségeként” bélyegezte meg.30 Ekkor rögzültek olyan belső törésvonalak, amelyeket Szekfű Gyula a keleti magyar és a nyugati magyar alkat szétválásának metaforájával fejezett ki (katolikus versus protestáns, Habsburg-párti [labanc] versus önálló magyar vagy Erdély-párti [kuruc]).31 Ahogy az oszmán katonai előrenyomulás éket ütött az ország testébe, úgy hasította ketté a hódítás által előidézett sanyarú helyzet a magyarok lelkét, s tolta a magyarságot minden eddiginél jobban a Kelet felé. Az oszmán-törökökhöz fűződő magyar viszonynak ez a kettőssége és kétértelműsége a barokk és a romantika korának Magyarországán is megmaradt. A nemzetépítés időszakában (a 18. század végétől) a tatárjárás és a törökök elleni évszázados harc emléke továbbra is fontos eleme az identitásnak, sőt a formálódó nemzeti tudat egyik talpköve lett. Az reformkor (1825–1848) két legfontosabb verse: Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata (valójában a második magyar himnusz) tematikájában és frazeológiájában szinte egyenes folytatása a 17. századi Zrínyi műveinek: mindegyik török „rabigáról”, balsorsról, büntetésről és bűnhődésről, az Isteni segítségkérésről szól, s Zrínyihez hasonlóan az „itt élned vagy halnod Zrínyi Miklós 19762 : 322. Zrínyi Miklós 19762 : 318. 28 Varga J. János 2002: 415–422.; Papp Sándor 2002: 129–136.; Papp Sándor 2003: 633– 669.; Varga J. János, 2007. 29 R. Várkonyi Ágnes 2002: 423–460.; Blažević, Zrinka – Coha, Suzana 2007: 137–164., főleg 144. 30 Köpeczi Béla 1976. 31 Szekfű Gyula 1988: 116. 26 27

9

Fodor Pál

kell” alternatíváját állítja a magyarok elé. Ugyanakkor, ellentétben a nyugati országokkal, ahol az ekkoriban felvirágzó orientalizmus inkább csak az eliteket érintette meg, a magyarok a feltárulkozó Keletben egyre inkább magukra ismertek.32 Sebesen terjedt a meggyőződés, hogy a magyar nemcsak keleti eredetű, hanem par excellence „A Kelet népe”. Ilyen címmel jelentette meg 1841-ben híres könyvét Széchenyi István gróf, az európai szellem fő hazai képviselője és az ország legnagyobb modernizátora, és ezeket írta benne: „A’ magyar népnek … nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni – Európában egyedüli heterogén sarjadék – ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságit...”33 Előtérbe került a hun és a török népekkel való rokonság eszméje, s a korszak egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért figurája a tudós lett, aki a keleti őshazát keresi (Kőrösi Csoma Sándor és mások). Ezzel párhuzamosan a magyar tudományosság fokozott figyelemmel fordult az Oszmán Birodalom felé, s egyre több tárgyilagos, megbízható elemzést tett közzé róla.34 Az oszmán-török örökség egyes elemei, különösen a tárogató (eredeti neve török síp volt és a török zurnából fejlődött ki) a nemzeti hangszer rangjára emelkedett, és 1839-ben már színpadi darabban is használták mint a keletről jött magyarság jelképét.35 Ebben a légkörben lassanként az oszmán-törökök és itteni uralmuk megítélése is változásnak indult. A véleményeket a század nagy politikai eseményei is jelentősen befolyásolták: az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc elfojtása, s az a tény, hogy a szabadságharc vezetői és résztvevői közül számosan (az 1703-as felkelés vezéréhez, Rákóczi Ferenchez hasonlóan) az Oszmán Birodalomban leltek menedéket. A krími háború (1853–1856) után pedig az Orosz Birodalom balkáni térnyerése miatt indult meg közeledés Oszmán Birodalom és a Monarchia, s főleg oszmán és magyar értelmiségi körök között.36 A magyarság keleti jellegének hangsúlyozása a 19. század második felében a nemzetépítési stratégiák részeként is fontos szerephez jutott. A korabeli Magyarországon két elképzelés ütközött egymással. Az egyik az ún. államnemzeti koncepció volt, amely az ország lakosságának soknemzetiségű összetételét figyelembe véve nemcsak a magyarokat, hanem az összes nemzetiséget a magyar nemzet részének tekintette, vagyis a nemzet meghatározásakor az állampolgárságra helyezte a hangsúlyt. A másik, az ún. kultúrnemzet koncepció a nemzetet a közös etnikai eredet és az azonos nyelv alapján kialakuló közösségben látta. Az utóbbi szemében külö Staud Géza 19992: 25–26.; Fülemile Ágnes 2005: 109–124. Gr. Széchenyi István 1925: 220. 34 Néhány jelentős, meghatározó mű ebből a korszakból: Decsy Sámuel 1789; Fényes Elek 1854; Lázár Gyula 1877, 35 Sudár Balázs – Csörsz Rumen István 1996: 95. 36 Vö. Csorba György 1999: 352–397.; Nazır, Bayram 2006; Hermann Róbert – Joó András – Mészáros Kálmán – Seres István 2010. Vámbéry Ármin fontos szerepére a magyar–török barátkozási folyamatban lásd Hazai György 2009: 342–348.; Kushner, David 1977: 9–10., 44–45., 53.; Bartholomä, Ruth 2006: 10–13., 45–49. 32 33

10


nös fontosságot nyert az akkoriban felfedezett népi vagy paraszti kultúra, amelyben a magyarság ősi, keleti kultúrájának lenyomatát vélte felfedezni.37 Ehhez járult az oszmán-török hódítás kora óta erősödő egyedülvalóság érzése, a félelem az erősebb nyugati nemzetektől (beleértve az osztrákokat) és a mind agresszívebben jelentkező pángermán és pánszláv ideológiáktól. A magukat rokontalannak érző patrióta magyarok tehát nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal fordultak a Kelet felé, ahol támaszt és menedéket kerestek és ahol a magyar jellem és lélek ősi formáit vélték felfedezni. Ezért váltak népszerűvé a 20. század fordulójától az ún. turanista vagy pánturanista gondolatok, amelyek ősforrása éppen a magyar Vámbéry Ármin, a híres keletkutató volt.38 Ez az elképzelés megadta a reményt arra, hogy a fenyegetett és társtalan nemzetek is találnak maguknak olyan népcsaládot, amelyben közösségre lelhetnek, vagy amellyel – a merészebbek szerint – létrehozhatnak egy nagy eurázsiai birodalmat. A pánturanista vagy türkizmus ideológia az Oszmán Birodalomban futotta be a legnagyobb karriert, ahol az ún. oszmanizmus (a magyarhoz rendkívül hasonló és részben annak hatására született államnemzeti koncepció) mellett az uralkodó elit hivatalos ideológiájának számított az első világháború végéig.39 Mindezek folytán a 19. század utolsó harmadától kezdve Magyarországon megerősödtek a törökbarát nézetek. Ehhez járultak a kelet krízis (1875–1878) tapasztalatai, a törökök sorozatos vereségei és az oroszok balkáni előrenyomulása, ami heves törökbarát és oroszellenes megnyilvánulásokhoz vezetett. Ezek csúcspontját jelentette a magyar diákok küldöttségének 1877 januárjában, az orosz–török háború előestéjén tett konstantinápolyi látogatása, melynek során díszkardot nyújtottak át a török hadsereg fővezérének. A látogatás viszonzására 1877 tavaszán került sor, amikor II. Abdülhamid szultán megbízásából egy török delegáció 35 középkori kódexet szolgáltatott vissza, amelyet a 16. század elején vittek el Mátyás király egykori híres könyvtárából. Ezzel egyidejűleg Magyarországra érkezett egy magányszemélyek által szervezett török küldöttség, hogy a magyar társadalommal közvetlen baráti kapcsolatokat létesítsen. A csoport tagjai igencsak meglepődve és örömmel látták, hogy mindenütt nagy szeretettel, a török–magyar rokonság és testvériség jegyében fogadják őket.40 A magyar nyilvánosságnak ez a törökbarát beállítottsága a 19. század végének nagy tudományos kérdésében, az „ugor–török háború”-nak nevezett nyelvészeti vitában is megnyilvánult, amely azt volt hivatott eldönteni, hogy a magyar nyelv finnugor, avagy török eredetű-e. Az eredendően tudományos kérdés aktuálpolitikai Hofer Tamás 1991: 145–170. Farkas Ildikó 2002: 23–28., ez az egyik legjobb feldolgozása az újabban Törökországban is népszerű témának; vö. Demrkan, Tarık 2000; Önen, Nizam 2005. Lásd legújabban Szendrei László 2010. Vámbéry szerepének újabb összefoglalása: Bartholomä, Ruth 2006: 86–90. 39 Karpat, Kemal H. 2001: 276–407.; Fodor Pál 2008b: 11–27. 40 Dr. Erődi Béla 2001. 37 38

11

Fodor Pál

dimenziókat is kapott: a török nyelvrokonság mellett való kiállás Habsburg-ellenes élt hordozott, s Magyarország Habsburg Monarchián belül elfoglalt államjogi helyzetével és a bécsi fensőbbséggel szembeni elégedetlenséget fejezte ki.41 A történészek egy része a tudomány eszközeivel segített e nemzeti és keleti orientációt megalapozni, amit aztán a korábbi századokra is visszavetített. Műveikben romantikus hőskorrá változtatták a 16–17. századot, amikor lovagias, bátor és becsületes magyarok harcoltak a hasonló tulajdonságokkal rendelkező törökökkel, illetve együtt az „elnyomó” Habsburgok ellen. Ezek a történészek gyakran nevezték az oszmánokat a magyar nemzeti érzület előmozdítóinak.42 A Kelet iránti vonzalom felerősödése kiváltotta a nyugati irányultság híveinek heves kritikáját, így aztán a vitában a Kelet és a Nyugat fogalma ismét szimbolikus jelentőséget kapott. Ady Endre 1905-ben mindezt úgy fogalmazta meg, hogy Magyarország komp-ország, amely ide-oda hányódik Kelet és Nyugat partjai között, s amely a turanizmussal ismét Keletre tart.43 Az államnemzeti talajon álló politikus és értelmiségi körök szintén kiálltak a Habsburg királyság és a nyugati orientáció mellett. A Habsburgokhoz lojális történetírók történeti érvekkel léptek fel a keleti romantikával szemben. A dualista és a Horthy-korszakban egyaránt fontos szerepet betöltő Szekfű Gyula például a 15–17. századi magyarországi harcokat „Kelet és Nyugat”, két civilizáció összecsapásának tartotta, ami letérítette a magyar nemzetet és államot a fejlődés fő útjáról. Végső értékelése így szólt: „Ez a török uralom a magyar történet legnagyobb, talán egyetlen katasztrófája…”44 Az oszmán-törökök és itteni uralmuk kettős megítéléséhez a korabeli irodalom is hozzátette a magáét. A magyar olvasóközönséget hosszú időn át elsősorban a hihetetlenül népszerű Jókai Mór törökkori kalandregényei „nevelték”, aki már a 19. század közepén meglehetősen elfogulatlan képet adott a törökökről. A 19–20. század fordulóján azonban megjelentek azok a történelmi regények (Donászy Ferenc: Buda hőse, Gárdonyi Géza: Egri csillagok), amelyek hatására a magyar közvélemény a hódoltság kori törököket – máig ható érvénnyel – a nemzet legnagyobb ellenségei közé sorolta be.45 Mindez azonban nem egyáltalán nem akadályozta a magyarokat abban, hogy a kortárs törökséget nagy szimpátiával szemléljék. A turanista elgondolás hívei 1910 végén megalapították Turáni Társaságot, és a Kelet megismerésének tudományos programján kívül azt a célt tűzték maguk elé, hogy a magyarságnak vezető szerepet biztosítsanak „a turáni népcsaládban tudományos és gazdasági téren”.46 A rokonszenv a későbbiekben tovább erősödött azáltal is, hogy a két ország szövet A vitáról lásd Vásáry István 1986: 19–25. Vö. Dávid Géza – Fodor Pál 2002: 314–316. 43 Ady Endre 1905. 44 Szekfű Gyula é. n. [1928]: 108. 45 Ugyanilyen hatást gyakorolt a 19. századi magyar történelmi festészet is, lásd Galavics Géza 1980: 63–72.; Szvoboda Dománszky Gabriella 2001. 46 Ablonczy Balázs 2005: 92.; Szendrei László 2010: 16. 41 42

12


ségesként harcolt az első világháborúban,47 s hogy a világégés során mindkettő hasonló sorsra jutott: elvesztette területe és népessége jelentős részét. Ez is belejátszott abba, hogy a két háború között a magyar és a török állam között széles körű gazdasági és kulturális együttműködés alakult ki.48 Az átélt traumák, a két ország újjászervezése (Törökország esetében gyors és kíméletlen európaizálás) és helykeresése a nácik és a bolsevikok szorításában nagyon hasonló reakciókat váltott ki a magyar és a török társadalomban. A korabeli magyar kormányzat ismét elővette a „kereszténység védőbástyája” régi eszméjét, amellyel ezúttal az ország bolsevikokkal szembeni védelmi szerepét kívánta hangsúlyozni (aztán a sors iróniája folytán a második világháború után Magyarország hamarosan a kommunista világ nyugati védőbástyája lett). Időről időre fajsúlyos értelmiségiek tették és teszik fel a kérdést: mi a magyar, vagy mi a török? Kelethez tartozunk-e, vagy a Nyugathoz?49 A számtalan tanulmánykötet helyett elég csak Orhán Pamuk, a Nobel-díjas török író életművére utalni, aki mást sem tesz, mint ezt a „kompország” mentalitást, a két part közötti ingázásában megnyilatkozó identitászavart elemzi konokul és fáradhatatlanul.50 * A fentebb már említett Jókai Mór 1853-ban, négy évvel a forradalom és szabadságharc bukása után jelentette meg Török világ Magyarországon című történelmi regényét, az 1851-ben kiadott, nagy sikert aratott Erdély aranykorának folytatását. A 17. század második felében játszódó könyv lényegében azt vizsgálja, milyen magatartásformákkal lehet becsületesen élni egy olyan világban, ahol az egyéni és az állami szuverenitás súlyosan korlátozva van (maradványait csupán a kis erdélyi fejedelemség őrzi). Hogy Jókai mindezzel természetesen saját korának dilemmáira kereste a választ, az nyilvánvaló az előszóból, ahol ezt írja: „Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből…; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez”.51 A könyv egyik – Bethlen János 17. századi történeti munkáján alapuló52 és a regényen belül szinte külön regény alapjául szolgáló – epizódja arról szól, hogy Apafi Mihály uralma idején, a törökök számára hatalmas vereséget hozó szentgotthárdi ütközet és a vasvári béke megkötése (1664) után A „kereszt” és a „félhold” szövetségének egy érzelmes dokumentuma: Magyar–török almanach a Vörös Félhold javára, 1915. 48 Dávid Géza 1996: 61–65. 49 Szekfű Gyula (szerk.) 1939; Romsics Ignác – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) 2005; Güvenç, Bozkurt 1993; Kafadar, Cemal 2007: 7–25. – A két társadalomban felbukkanó, nagyon hasonló és máig viruló dilettáns nézetekről lásd Doğan, İsmail 2010: 80–86. 50 Pamuk, Orhan 2005, 2006, 2007a, 2007b, 2008. 51 Jókai Mór 1995: I. 5. 52 Bethlen János 1993: 245–248. 47

13

Fodor Pál

a Porta le akarja fogatni a bűnbaknak kikiáltott havasalföldi fejedelmet. Ő azonban Lengyelországba szökik, szülés előtt álló felesége, Strudzsa Mária pedig Erdélyben kér menedéket. A törökök azonnal követelik a vajdáné kiadását, mire a fejedelmi udvarban nagy vita támad arról, meghajoljanak-e a követelés előtt. A fejedelemasszony és a főurak feleségei emberiességi okokból a menekült nő védelmére kelnek, s melléjük áll Bethlen Miklós is, aki Európa támogatásában bízva ekképpen érvel a kiadás megtagadása mellett: „…azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztük és az ozmán uralom között egy szabad ország létezzen, bárha oly kicsiny is, mint Erdély…”53 Teleki Mihály tanácsúr azonban hosszú és hatásos beszédben darabokra zúzza e naiv felfogást, rámutatva: nincs értékalapú együttműködés, hanem csak érdek, s aki nem ismeri fel saját érdekeit, az bukásra van ítélve. Ezt a beszédet, amelyben Jókai valójában saját és számos hozzá hasonlóan gondolkodó 19–20. századi magyar értelmiségi érzéseit fogalmazza meg, azért is érdemes hosszabban idézni, mert nagy erővel fejti ki azt a gondolatot, hogy ha az ország érdeke azt kívánja, akár a Kelet erőivel is szabad egyezséget kötni. Íme Jókai Teleki szájába adott érvei: „Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! Kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatukra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben egészen ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy néha egy nap alatt többre tanítja az embert, mint amennyit kilenc iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szólt belőle, egy komma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mitőlünk. Ha háborúra kellünk, óh, akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e. A harcban mehetünk legelöl, a jutalomosztásból akár el is maradjunk. … – Óh, uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játsszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akármelyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s ha uralkodásunk csupa látszat, a látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessünk. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa Jókai Mór 1995: 181.

53

14


rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint aki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel bírunk, s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hát ha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mihozzánk, volt-e csak igazságos is? Igenis, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de e kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített skorpió, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! Okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait a sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csak magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldovai hercegnőt Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba, s ezt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség maradt fenn: az önfenntartásé, s ez azt parancsolja, hogy amit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…”54 Magyarországon és az Európai Unióban egyesek értetlenkedve figyelik a mai magyar külpolitika ún. „keleti nyitását”, az időnkénti látványos szembefordulást a nyugati szövetségesekkel és azok egyes elvárásaival. Ugyanilyen meglepetést, nemzetközi figyelmet kelt a magyar társadalom egyes köreiben nagy népszerűségnek örvendő új keleti romantika, például a sokak által – valószínűleg tévesen csak – a szélsőjobb politikai erőkhöz kapcsolt új-turanizmus stb.55 Azonban az ezeréves határhelyzet, különösen az oszmán-török hódítás következtében kialakult és beégett reflexek ismeretében az volna igazán meglepő, ha időről időre, búvópatakszerűen, nem bukkanna felszínre a keleti orientáció, ha a jobbára kétértelműségekben kifejezésre jutó török hagyaték nem szólna bele Magyarország jelenébe is. Ennek okaira mutatnak rá minden történészi okoskodásnál mélyenszántóbban Jókai Mór idézett sorai.

Jókai Mór 1995: 181–183. Akçali, Emel – Korkut, Umut 2012: 596–614.

54 55

15

Fodor Pál

Irodalom Ablonczy Balázs 2005 Teleki Pál. Budapest, Osiris Kiadó. Ady Endre 1905 Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Figyelő (október 15.) 4. Akçali, Emel – Korkut, Umut 2012 Geographical Metanarratives in East-Central Europe: Neo-Turanism in Hungary. Eurasian Geography and Economics 53. 5. 596–614. Bartholomä, Ruth 2006 Vom Zentralasien nach Windsor Castle. Leben und Werk des Orientalisten Arminius Vámbéry (1832–1913). Würzburg. (Arbeitsmaterialien zum Orient 17.) Benkő Elek 2012 A középkori Székelyföld 1. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet. Berend Nóra 2012 A kereszténység kapujában. Zsidók, muszlimok és „pogányok”a középkori Magyar Királyságban 1000 k–1300 k. Máriabesnyő, Attraktor. Bethlen János 1993 Erdély története 1629–1673. Fordította P. Vásárhelyi Judit. Az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József. Budapest, Balassi Kiadó. Blažević, Zrinka – Coha, Suzana 2007 Zrínyi Péter – a hősteremtés irodalmi modelljei és stratégiái. In: Bener Sándor – Hausner Gábor (szerk.): A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában. 137–164. Budapest, Zrínyi Kiadó. Bóka Éva 2004 Európa és az Oszmán Birodalom. Az európai egységgondolat politikai eszmetörténetének kezdetei. Budapest, L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola. Brague, Rémy 1994 Európa. A római modell. Elsajátított önazonosság. [Piliscsaba,] Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara. Csorba György 1999 Az 1848–49-es törökországi magyar emigráció története. Hadtörténelmi Közlemények 112. 2. 352–397. Dávid Géza 1996 Modernizáció magyar részvétellel. Korunk 6. 61–65. 1997 Magyarország népessége a 16–17. században. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások. 141–171. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal. 16


2002 Osmanlı Kültürünün Macaristanda’ki Yayılışı ve Etkisi. Bilig 20 (Kış) 89–100. Dávid, Géza – Fodor, Pál 2002 Hungarian Studies in Ottoman History. In: Adanır, Fikret – Faroqhı, Suraiya (eds.): The Ottomans and the Balkans. A Discussion of Historiography. 314–316. Leiden – Boston – Köln, Brill. (The Ottoman Empire and Its Heritage. Politics, Society and Economy 25.) Decsy Sámuel 1789 Osmanografia az az: A’ török birodalom’ Természeti, erköltsi, egy-házi, polgári, ’s hadi állapottyának, és a’ Magyar Királyok ellen viselt nevezetesebb hadakozásainak summás leirása. Második, és imitt amott megjobbittatott ki-adás. 1– 3. rész. Bétsben, Kurzbeck Jósef Ts. K. Könyvnyomtató és Könyv-áros. Demrkan, Tarık 2000 Macar Turancıları. İstanbul, Tarih Vakfı Yurt Yayınları. Doğan, İsmail 2010 Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon. In: Honti László (főszerk.): Csúcs Sándor – Keresztes László, (szerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. 80–86. Második, bővített kiadás. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 104.) Elliott, John 1993 Ottoman–Habsburg Rivalry: The European Perspective. In: İnalcik, Halil – Kafadar, Cemal (eds.): Süleyman the Second and His Time. 161–162. İstanbul, The İsis Press. Dr. Erődi Béla 2001 Csok jasa! A török küldöttség látogatásának emlékkönyve (Çok yaşa. Türk heyetinin ziyareti’nden hatıra kitabı) Budapest, Akadémiai Kiadó – Magyar–Török Baráti Társaság. Farkas Ildikó 2002 A magyar turanisták. PhD-értekezés. Budapest. Fényes Elek 1854 A török birodalom leirása, történeti, statistikai és geográphiai tekintetben…. A török birodalom földabroszával. Pest, Heckenast Gusztáv. Fodor István 2006 Az ősmagyarság etnikai tudata és a Csodaszarvas-monda. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas. Őstörténet, vallás és néphagyomány II. 9–39. Budapest, Molnár Kiadó. Fodor Pál 1997 Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15– 16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle 39. 1. 21.

17

Fodor Pál

2008a The Ottoman Empire, Byzantium and Western Christianity. The Implications of the Siege of Belgrade, 1456. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 61. 47. 2008b A török nemzettudat kialakulása. In: Vásáry István (szerk.): Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökország EU csatlakozásának megítélésében. 11–27. Piliscsaba, Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete. (Acta et Studia VII.) Fülemile Ágnes 2005 Gondolatok az orientalizmusról Marastoni Jakab Görög nő című képe kapcsán. Művészettörténeti Értesítő 44. 1–2. 109–124. Galavics Géza 1980 A történeti téma. In: Művészet Magyarországon 1780–1830. Kiállítás a MTA MKCS és a MNG rendezésében, Magyar Nemzeti Galéria. 63–72. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoport. Goffman, Daniel 2002 The Ottoman Empire and Early Modern Europe. Cambridge, Cambridge University Press. 2007 Negotiating with the Renaissance State: the Ottoman Empire and the New Diplomacy. In: Aksan, Virginia H. – Goffman, Daniel (eds.): The Early Modern Ottomans. Remapping the Empire. 61–74. Cambridge, Cambridge University Press. Güvenc, Bozkurt 1993 Türk Kimliği Kültür Tarihinin Kaynakları. İstanbul. Györffy György 1990 A magyarság keleti elemei. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Hazai György 2009 Vámbéry Ármin életútja. In: Hazai György: Vámbéry inspirációk. 342– 348. Dunaszerdahely, Lilium Aurum. Hermann Róbert – Joó András – Mészáros Kálmán – Seres István 2010 Török menedékjogot kapott magyar emigránsok rövid életrajzi ös�szefoglalója. (Türkiye’de Kendilerine Sığınma Hakkı Tanınan Macar Mültecilerin Özyaşamlarından Özetler) Budapest, Magyar–Török Baráti Társaság /Macar–Türk Dostluk Derneği, Tekirdağ Macar Dostluk Derneği/ Rodostói Magyar Baráti Társaság. Hofer, Tamás 1991 Construction of the ‘Folk Cultural Heritage’ in Hungary and Rival Versions of National Identity. Ethnologia Europea 21. 2. 145–170. Horel, Catherine 2011 A középnek mondott Európa. A Habsburgoktól az európai integrációig 1815–2004. Budapest, Akadémiai Kiadó.

18


Imre Mihály 1995 „Magyarország panasza”. A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. (Csokonai Könyvtár 5.) İnalcik, Halil 2003 Mutual Political and Cultural Influences between Europe and the Ottomans. In: İnalcik, Halil – Renda, Günsel (eds.): Ottoman Civilization. 2. 1048–1089. Ankara, Republic of Turkey, Ministry of Culture and Tourism. Jókai Mór 1995 Török világ Magyarországon I. Budapest, Unikornis Kiadó. (Jókai Mór munkái. Gyűjteményes díszkiadás.) Kafadar, Cemal 2007 A Rome of One’s Own: Reflections on Cultural Geography and Identity in the Lands of Rum. In: Bozdoğan, Sibel – Necipoğlu, Gülru (eds.): History and Ideology: Architectural Heritage of the ‘Lands of Rum’. 7–25. Leiden: E. J. Brill. (Muqarnas. Special Issue 24.) Kakuk, Suzanne 1973 Recherches sur l’histoire de la langue osmanlie des XVIe et XVIIe siècles. Les éléments osmanlis de la langues hongroise. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Bibliotheca Orientalis Hungarica XIX.) Karpat, Kemal H. 2001 The Politicization of Islam: Reconstructing Identity, State, Faith, and Community in the Late Ottoman State. Oxford, Oxford University Press. Kenan, Seyfi (ed.) 2010 The Ottomans and Europe. Travel, Encounter and Interaction from the Early Classical Period until the End of the 18th Century. İstanbul, İSAM. Köpeczi Béla 1976 „Magyarország a kereszténység ellensége”. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Budapest, Akadémiai Kiadó. Kőszeghy Péter 2008 Balassi Bálint. Magyar Alkibiadész. Budapest, Balassi Kiadó. Kushner, David 1977 The Rise of Turkish Nationalism 1876–1908. London, Frank Cass. Lázár Gyula 1877 Az ozmán uralom története Europában I–II. Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. Lewis, Bernard 1982 The Muslim Discovery of Europe. New York – London, W. W. Norton and Company.

19

Fodor Pál

Magyar–török almanach 1915 Magyar–török almanach a Vörös Félhold javára. Szerkeszti és kiadja Mezey István. Budapest, Athenaeum. Nazır, Bayram 2006 Macar ve Polonyalı Mülteciler. Osmanlı’ya Sığınanlar. İstanbul, Yeditepe Yayınevi. Obolenky, Dimitri 1999 A Bizánci Nemzetközösség. Kelet-Európa 500–1453. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány. (Varia Byzantina. Bizánc világa III.) Önen, Nizam 2005 İki Turan. Macaristan ve Türkiye’de Turancılık. İstanbul, İletişim. Pálffy Géza 2001 The Impact of the Ottoman Rule on Hungary. Hungarian Studies Review 28 (Spring–Fall) 1–2. 109–132. 2010 A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete (História könyvtár. Monográfiák 27.) Pamuk, Orhan 2005 Hó. Ford. Ladányi Katalin. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó. 2006 A fehér vár. Ford. Csirkés Ferenc. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó 2007a A nevem piros. Ford. Tasnádi Edit. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó. 2007b Isztambul. A város és az emlékek. Ford. Nemes Krisztián. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó. 2008 Fekete könyv. Ford. Tasnádi Edit. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó. Papp Sándor 2002 Magyar rendi mozgalmak és az Oszmán Birodalom a 17–18. század fordulóján. Acta Universitatis Szegediensis, Acta historica. Tomus 116. 129–136. 2003 Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténelmi Közlemények 116. 2–3. 633–669. Poumarede, Géraud 2004 Pour en finir avec la croisade: myths et réalités de la lutte contre les Turcs aux XVIe et XVIIe siècles. Paris, Presse Universitaire de France. R. Várkonyi Ágnes 2002 A Wesselényi szervezkedés történetéhez. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. 423–460. Budapest, MTA TKI Gazdaság- és Társadalomtörténeti Kutatócsoport. Rácz István 1995 A török világ hagyatéka Magyarországon. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. Romsics Ignác – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) 2005 Mi a magyar? Budapest, Habsburg Történeti Intézet – Rubicon Kiadó. 20


Róna-Tas András 1996 A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest, Akadémiai Kiadó. Solnon, Jean-François 2009 Le Turban et la stambouline. L’Empire ottoman et l’Europe, XIVe –XXe siècle, affrontement et fascination réciproques. Paris, Pernin. Staud Géza 1999 Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, Terebess Kiadó. Sudár Balázs 1997 Egy Balassi-vers török háttere. Keletkutatás [1995] (ősz) 67–79. 2010 A végítélet könyve. Oszmán elbeszélő forrás a mohácsi csatáról. Történelmi Szemle 52. 3. 389–419. Sudár Balázs – Csörsz Rumen István 1996 „Trombita, rézdob, tárogató...” A török hadizene és Magyarország. Enying, Tinódi Lantos Sebestyén Zeneiskola. Szabados György 2012 Attila-ős, a sólyomforma madár és a fehér elefánt. In: Czövek Judit – Dyekiss Virág – Szilágyi Zsolt (szerk.): Világügyelő. Tanulmányok Hoppál Mihály 70. születésnapjára. 416–425. Budapest, Magyar Vallástudományi Társaság. Szakály, Ferenc 1988 Die Bilanz der Türkenherrschaft in Ungarn. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 34. 63–77. Gr. Széchenyi István 1925 A Kelet népe. Szerkesztette és bevezetéssel ellátta Dr. Ferenczi Zoltán. Budapest, Magyar Történelmi Társulat. (Fontes Historiae Hungaricae Aevi Recentioris. Gróf Széchenyi István összes munkái 5.) Székely, György 1974 Les contacts entre Hongrois et Musulmans aux IXe –XIIe siècles. In: Káldy-Nagy Gyula (ed.): The Muslim East. Studies in Honour of Julius Germanus. 53–74. Budapest, Loránd Eötvös University. Szekfű Gyula é. n. [1928] Magyar történet. A tizenhetedik század. (Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Magyar történet 5.) [Budapest] Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 1988 A magyar állam életrajza. Történeti tanulmány. Budapest, Maecenas (reprint, eredeti kiadás: 1918). Szekfű Gyula (szerk.) 1939 Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Társaság. Szendrei László 2010 Turanizmus. Máriabesnyő, Attraktor.

21

Fodor Pál

Szűcs Jenő 1983 Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Szvoboda Dománszky Gabriella 2001 Régi dicsőségünk. Magyar históriai képek a XIX. században. Budapest, Corvina Kiadó. Tezcan, Baki 2007 The Politics of Early Modern Ottoman Historiography. In: Aksan, Virginia H. – Goffman, Daniel (eds.): The Early Modern Ottomans: Remapping the Empire. 167–198. Cambridge, Cambridge University Press. 2010 The Second Ottoman Empire. Political and Social Transformation in the Early Modern World. Cambridge. (Cambridge Studies in Islamic Civilization). Todorova, Maria 2009 Imagining the Balkans. Updated Edition. Oxford, Oxford University Press. Türk Attila 2012 A korai magyar történet kutatásának új régészeti programja. Magyar Régészet Online Magazin (nyár) 1–6. Varga J. János 2002 Az „Orta Madzsar” szerepe Perényi Pétertől Thököly Imréig. A nyugati irányú török hódítás metodikájához. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. 415–422. Budapest, MTA TKI Gazdaság- és Társadalomtörténeti Kutatócsoport. 2007 Válaszúton. Thököly Imre és Magyarország 1682–1684-ben. Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete. (História Könyvtár. Monográfiák 23.) Vásáry István 1986 Vámbéry és a magyar őstörténet. In: Vámbéry Ármin emlékezete. 19–25. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság. (Keleti értekezések 2.) Wathay Ferenc énekeskönyve 1976 Wathay Ferenc énekeskönyve. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Nagy Lajos. A szöveget Bella György gondozta. Budapest, Magyar Helikon, 118 (átírás), 92 (hasonmás) (1604-ből). Zrínyi Miklós 19762 Ne bántsd a magyart. Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum. In: Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.

22

Szakály Ferenc (1942–1999)

A Házasságrul való dícsíret (1541) szerzője: Tatár Benedek* A török adóösszeírások művelődéstörténeti forrásértékéről A manapság szinte napról napra szaporodó defterkiadásokból hovatovább kibontakozik a 16. századi hódoltság településföldrajzi, demográfiai, gazdasági és társadalmi viszonyainak árnyalt képe. A magyarországi török adóösszeírások – a szandzsák-defterek, a fejadó- és tizedjegyzékek stb. – művelődéstörténeti hasznosításával azonban eleddig még nemigen kísérletezett sem a történet-, sem pedig az irodalom-történetírás. Igaz, az első futó pillantásra úgy tűnhet: ezzel nem is nagyon érdemes próbálkoznia, hiszen e névrengeteg legfeljebb ha a katolikus egyházi hierarchia állapotának, illetve – ami e korszakban azzal egyértelmű – leépülésének megragadására alkalmas. (Míg ugyanis a katolikus pap vagy papok nevét megtaláljuk az egyes települések összeírásában, a protestáns lelkészekre vonatkozó adatok után eddig vajmi kevés eredménnyel kutattunk bennük.) A Duna–Tisza közi hódoltság 16. századi történetének szorgos kutatója, Mészáros László éppen nemrégiben mutatott azonban követendő példát rá, hogy a defterek gondos elemzésével fontos irodalomtörténeti részletkérdések is megválaszolhatók. Ő az 1561-ben keletkezett, 55. zsoltárparafrázis szerzőjéről – ahogy magát a versfőkben megnevezi: MICHAEL VÉG-KECSKEMÉTI-ről – igyekezett adatokat nyerni Kecskemét mezőváros 1546-os, 1559-es és 1562-es török névjegyzékéből. Mielőtt azonban eredményeit érintenénk, röviden szólnunk kell a török adóös�szeírások néhány – e szempontból lényeges – általános jellemzőjéről is. Az adódefterek – kivált a szandzsák-összeírások (a tahrir-defterek), amelyek a háztartásfővel együtt élő nős és nőtlen fiúgyermekek, nős és nőtlen fiútestvérek, sőt némelykor a szolgák nevét is feltüntették – jóval pontosabban leírják az alávetett népesség állapotát, mint a korabeli magyar megfelelőik. Ennek ellenére persze ezek is „hiányosak”; ilyen vagy olyan úton-módon a lakosság jelentős hányadának mindig sikerült kijátszania a török összeírok éberségét, néhol akár 30%-uk is elkerülte a defterbe * Megjelent: A Házasságrúl való dícsíret (1541) szerzője: Tatár Benedek. Irodalomtörténeti Közlemények 6: 2. (1982) 183–185.

23

Szakály Ferenc

írattatást.1 Amennyiben tehát az összeírásban egy-egy személy után nyomozunk, könnyen melléfoghatunk, hisz senki sem szavatolhatja, hogy a keresett személy valóban szerepel az összeírtak közt, s azt sem, hogy az azonos név valóban a keresettet rejti. Mivel azonban a török hatóságok igyekeztek kiküszöbölni az előző felmérések hibáit, a hibaszázalék jócskán lecsökken, ha egyszerre több – egymást követő és egymást kiegészítő – forrással dolgozhatunk. Egyébiránt a hibaszázalék eleve kisebb, ha a kutatás olyan kvalifikált személyiségre irányul, akit költemény vagy más irodalmi alkotás létrehozásával is „meggyanúsíthatunk”, hiszen nyilvánvaló, hogy az ilyeneket eleve a társadalom legértékesebb és legmozgékonyabb elemei közt kell keresnünk, akiknek tevékenysége és jelenléte természetesen a török hatóságok figyelmét sem kerülhette el. Bár minden kétséget kizáróan végül is sohasem lehet lesz majd eldönteni, hogy a Kecskeméten 1546-ban, 1559-ben és 1562-ben összeírt 2-2 Végh Mihály közül melyik volt az énekszerző, Mészáros László bizonyára helyesen járt el, amikor őt a városban élő Végh Mihályok közül éppen a legtehetősebbel azonosította. Ez a Végh Mihály 1562-ben 200 juhhal rendelkezett, s gazdálkodásában két fia mellett egy pásztor is segítette. Volt olyan kecskeméti gazda, akinek ennél lényegesen nagyobb juhnyája volt, s akadt olyan is, aki több bérmunkást foglalkoztatott, így aztán a feltételezett énekszerző kiemelkedő gazdasági és társadalmi státuszáról többet árul el az, hogy 1562-ben ő bérelte a török kincstártól Borbásszállás pusztát, és az, hogy 1564-ben ő volt a népes mezőváros főbírája.2 E sorok szerzője a megjelenés előtt álló Szeged-monográfia hódoltság kori részének megírásakor találta szemben magát a török adó összeírások ilyetén hasznosításának problémájával, hiszen szükségképpen foglalkoznia kellett a Házasságrul való dícsíret címet viselő oktató-feddő ének szerzőjének kilétével is. E költemény utolsó strófája ekként tájékoztat keletkezésének helyéről, idejéről és a szerzőről: „Ez éneket szerzek az Mező Szegedön, Szent Mihály havának legelső hetiben, Ezerötszáznegyven és egy esztendőben, Az ki ezt szerzetté, versben nevét tötte.”3 Az 1541. szeptember 4. és 10. között – tehát a Buda elestét követő napokban – keletkezett ének versfőibó’l a Benedictvs Thaarare „szerzőnév” olvasható ki, aminek alapján a szakirodalomban a Tar Benedek név honosodott meg. Az e korbéli költeményekben éppenséggel nem ritka, hogy a versszakok kezdőbetűi – a szerzőnév közlése után – értelmetlen betűhalmazt adnak; ez azonban inkább csak az ennél lényegesen Káldy-Nagy Gyula 1970: 98–102. Mészáros László 1979: 107–175. 3 Kiadva: Régi Magyar Költők Tára (RMKT) 1880: II. 153–155. 1 2

24

A Házasságrul való dícsíret (1541) szerzője: Tatár Benedek

hosszabb versezetekben figyelhető meg.4 Érthető hát, hogy már az ének első közrebocsátója, Szilády Áron is úgy vélekedett, hogy a Thaarare névalak alighanem szövegromlás eredménye. E ponton folyamodhatunk segítségért a nemrégiben kiadott, közel egykorú szegedi szandzsákösszeíráshoz,5 hiszen felettébb nagy a valószínűsége, hogy abban szerzőnk is benne foglaltatik. A helyzetet nagyban egyszerűsíti, hogy Szeged 1546-os török adójegyzékében mindössze egyetlen Tar családnevű személy található, ennek keresztneve azonban nem Benedek, hanem Mátyás volt.6 Így aztán szükségképp affelé kell tapogatódznunk, hogy mely családnév hasonlít a leginkább a versfőkből kibontakozó betűcsoportra. A Thaarare akrosztikon már az első rápillantásra a Tatár név valószínű ségét sugallja; olyannyira, hogy a város művelődéstörténetének szorgos kutatója Szmollény Nándor – jóllehet semminemű, a kérdés eldöntéséhez szükséges forrásanyag nem állott rendelkezésére – már a század elején e névre „tippelt”.7 A pontos felező tizenkettesekben írt, rímes vers 15. strófája e sorral kezdődik: „Regulátok, menyek, ti meghallgassátok”. Mivel az ének csak jóval későbbi lejegyzésből ismert, éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy e sor két hatosa a vándorlás során felcserélődött, s e sor eredetileg így (vagy hasonlóképpen) hangzott: „Ti meghallgassátok, menyek, regulátok”. Ez esetben – ha a szerzés helyét és idejét feltüntető utolsó versszakot nem ves�szük figyelembe – a versfők a Benedictvs Thaatar nevet adják ki. így aztán nem csekély örömmel regisztrálhatjuk, hogy az 1546-os szegedi összeírásban számos Tatár nevű háztartásfő szerepel, köztük egyszerre két Benedek is. Az egyiket a Palánk városrészben, a Nagy utcában, a másikat – István nevű, legény fiával – a Közép-város Gombocs utcájában írták össze.8 Mivel a verselgetők a jelek szerint mindenütt a polgárság legtehetősebb rétegeiből kerültek ki,9 mi a Nagy utcában összeírt Tatár Benedekben véljük felismerni a Így pl. Batízi András hasontémájú költeményében, A házasságról való ének-ben (1546) RMKT 1880: II. 120–124. 5 Vass Előd 1979. (Bár Vass Előd a datálatlan deftert 1548-ra keltezte, itt nem részletezhető okok folytán valószínűbb, hogy két évvel korábban keletkezett.) 6 Vass Előd 1979: 48. 7 Szmollény Nándor 1910: 53. 8 „Tatár Benedek házas, Petri testvére legény, Ágoston testvére legény, Petri legény, Lőrincs legény, Ferencs legény”, illetve „Tatár Benedek házas, István fia legény”. Vass Előd 1979: 36. és 45. 9 Jól példázza ezt, hogy a város legelőkelőbb polgárai közül kerültek ki Szegedi Kis István ráckevi humanista körének tagjai is. Kathona Géza 1974: 137. 4

25

Szakály Ferenc

Házasságrul való dícsiret szerzőjét. A Gombocs utca – jóllehet lakói magában a Közép-városban a módosabbak közé számítottak – eléggé jellegtelen egységnek tűnik. Nem így a Nagy utca, amelyet minden mutató egyként a város szívének – gazdasági, társadalmi és kulturális központjának – jelöl. Itt volt a legmagasabb az egy háztartásra jutó átlagos szolgaszám (a 0,41-es városi átlaggal szemben 1,16), itt találjuk a legtöbb malomtulajdonost, itt írták össze a legtöbb papot (14-ből 10-et) stb. Noha szűkebb környezetében a „mi” Tatár Benedekünk nem tartozott a legkiemelkedőbbek közé, a vele összeírt három szolga a város 50 legnagyobb „gazdája” közé sorolja őt.10 Háztartásának összetétele egyébként arra vall, hogy a Nagy utcai Tatár Benedek 1546-ban még felettébb fiatalember lehetett. Az, hogy háztartásában két nőtlen fivérét is felsorolja a török összeíró, arra utal, hogy – talán apjuk halála után – csak nemrégiben vette át a családi gazdaság irányítását. Alkalmasint fiatal korára utalhatnak az ének ezen sorai is: „Ti reátok ifjak, én semmit sem szólok, Mert regulátokban, tudjátok, én vagyok”. S ha ez így van, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy 1541 szeptemberében saját házasságkötése alkalmából vagy arra készülődve vállalkozott az ének megírására. E feltételezést az a tény is támogatja, hogy 1546-ban még nem volt gyermeke (vagy nem volt olyan korú gyermeke, akit az össze írásnál számításba vettek volna).11 Az ének színvonalának első méltatója, Szilády Áron magas véleménnyel volt a szerző képességeiről: „Egymagában is – írja – egyike 16. századi költői irodalmunk legbecsesebb darabjainak s ha a korabeli ferde szokások hű rajzában nyilvánuló tehetséget s csipkedő gúnyolódásának hangját, modorát tekintjük, igen sajnálhatjuk, hogy szerzője ezzel az egy énekkel foglal helyet azon századbeli humoristáink között.”12 Úgy tapasztaljuk, hogy kutatóink felettébb nem szívesen nyugszanak bele, hogy egy „egyszerű” – s ráadásul még minden jel szerint helyben iskolázott – mezővárosi paraszt-polgár is írhatott egy-egy ilyen színvonalú éneket. Mészáros László fentebb Minderről: Szakály Ferenc 1983. Itt kell megjegyeznünk, hogy Szeged következő – 1553/54-es – összeírásában csak a Felsősor városnegyedben találunk Tatár Benedek nevű háztartásfőt, akit a törökök az új adófizetők között írtak össze. A Nagy utcában is van Tatár nevű, ő azonban a Demeter keresztnevet viselte. Vass Előd 1982: 67–95. 12 RMKT 1880: II. 445–446. 10 11

26

A Házasságrul való dícsíret (1541) szerzője: Tatár Benedek

idézett eszmefuttatásában is kifogásolható, hogy az 55. zsoltárparafrázis szerzőjét erőszakoltan azonosítani igyekszik azzal a Kecskeméti Mihállyal, aki 1521-ben a krakkói universitást látogatta, utóbb azonban eltűnik szemünk elől. „S mivel jól tudjuk – fejtegeti –, hogy a főbírókat idős korukban, 60–80 év terhével a vállukon választották meg felelős posztjukra, valószínű, hogy Végh Mihály azonos azzal a Kecskeméti Mihállyal, aki 20–30 esztendős fejjel iratkozhatott be a krakkói egyetemre.”13 Azon túlmenően, hogy a városi tisztségviselőket e korban nem a 60–80 esztendős aggastyánok, hanem az erejük és cselekvőképességük teljében levő 30–40-esek közül választották,14 ennek az azonosításnak magából az adóösszeírásokból levonható következtetések is sarkosan ellentmondanak: ha Végh Mihály 1560 körül olyannyira előrehaladott korú, mint azt Mészáros László feltételezi, úgy aligha él vele egy háztartásban két fia is. Irodalom Batízi András 1880 A házasságról való ének (1546). In: Szilády Áron (közzéteszi): Régi Magyar Költők Tára II. 120–124. Budapest, Akadémiai Kiadó. Káldi-Nagy Gyula 1970 Magyarországi török adóösszeírások. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Értekezések a történettudományok köréből. Új sorozat 52.) Kathona Géza 1974 Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Humanizmus és reformáció 4.) Mészáros László 1979 Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén. In: IványosiSzabó Tibor (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjából. II. A késői feudalizmus kora. 107–175. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár. RMKT 1880 Régi Magyar Költők Tára II. Első kötet: Középkori magyar költői maradványok, XVI. századbeli magyar költők művei. 1527–1546. Közzéteszi Szilády Áron. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. Mészáros László 1979: 174. A Ráckevin főbíróságot viselt Dezső Bálint pl. még nem volt 50 esztendős, amikor elhunyt. Kathona Géza 1974: 137.

13 14

27

Szakály Ferenc

Szakály Ferenc 1983 Szeged török kézre jut. In: Kristó Gyula (szerk.): Szeged története I. A kezdetektől 1686-ig. 513–533. Szeged, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata megbízásából a Somogyi-könyvtár. Szmollény Nándor 1910 A középkori Szeged műveltsége. Caspar Fraxinus (Körösi) Zegedinus levelezése Nádasdy Tamás nádorral, 1553–1562. Szeged, Endrényi Lajos könyvnyomtató műhelyéből. Vass Előd 1982 A szegedi náhije 1553–1554. évi török adóösszeírása. In: Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből VI. 67–95. Szeged, Csongrád megyei Levéltár. 1979 A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. In: Farkas József (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből. 5–80. Szeged, Csongrád megyei Levéltár.

28

Selmeczi László

Pogányokból keresztények A kunok, pontosabban vezetőik hirtelen megnőtt érdeklődése a kereszténység felvétele iránt nem hitbéli fogékonyságból, hitbéli meggyőződésből fakadt, hanem a Kalka-menti csatában (1223) elszenvedett katasztrofális vereség következményeként alapjaiban megrendült kun hatalom elkeseredett politikai támaszkeresésének a jele volt. A kun vezetők és a katonáskodó közszabadok nem igen ügyeltek az egyházi kötelezettségek betartásának még a látszatára sem. A kunoknak a pogánysága a központi hatalmat mindenáron gyengíteni törekedő magyar főuraknak és báróknak, keresztény ellenfeleiknek kitűnő támadási felületet nyújtott, amellyel könnyedén leplezhették valódi törekvéseiket. A pogány kun nemzetségek, s velük együtt a csak részben keresztény jászok beköltözése a keresztény Magyar Királyság területére külföldön is ismertté vált, s méltán keltette fel a Szentszék figyelmét is. Magyarországról a pápa közvetlenül jutott értesülésekhez. Levelezésben állt IV. Béla királlyal, s – a királytól függetlenül – a főpapokkal is rendszeres kapcsolatot tartott. Báncsa nembeli István esztergomi érsek (1243–1252), az első magyar bíboros, személyesen is tájékoztatta Rómában IV. Ince pápát, aki lelkesen támogatta IV. Béla eltökéltségét a kunok megtérítésére. Magyarország helyzetéről IV. Béla király a kutatás által tatárlevélnek nevezett művében tájékoztatta a pápát. Az újabb kutatás 1250 helyett 1247-re teszi IV. Béla királynak november 11-én, Szent Márton püspök ünnepén IV. Ince pápához írott levelének keletkezését. A pannoniai származású Szent Márton a középkor egyik legnépszerűbb, a magyarok közt is nagy tiszteletnek örvendő, szentje volt. IV. Béla nem véletlenül írta ezt a levelét a szent ünnepén. Ily módon is nyomatékot akart adni a benne foglaltaknak. Értsd: az a keresztény ország kér segítséget a pápától, amelynek a földjén valaha ilyen kiemelkedő szent született. Nem feladatunk ennek a levélnek elemzése, elégséges csupán a kunokkal kapcsolatos mondatait idézni: „Befogadtuk a kunokat is országunkba, és sajnos most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiúnkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ezzel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük.”

29

Selmeczi László

Az elsőszülött fiú (V. István) házasságkötése 1254-ben, minthogy a budavári domonkos kolostorban az európai elterjedtségű domonkos rend itt tartotta nagykáptalanját, kitűnő alkalom volt arra, hogy a kunok keresztény hitre térítéséről az egész nyugati világ tudomást szerezzen. Ekkor és itt hajtották fejüket a keresztvíz alá Szejhán (Szaján) és családtagjai, s ezzel elhárult a házassági akadály a keresztény királyfi és az eleddig pogány fejedelemleány között. Ugyanakkor itt, keresztény környezetben tettek hűségesküt a kun nemzetségfők karddal kettévágott kutyára. Bár IV. Béla és a pápa közti diplomáciai levelezésben nem a kunok megtérítése a legfontosabb probléma, mégis hasznos adatokat nyerhetünk belőle. Így a király az 1253. május 11-én kelt levelében, amelyben az esztergomi érsek megválasztása tárgyában lényegében véve egyházpolitikai elveit foglalta össze, ismét kitért a kunok megtérítésére: „Szentségtek kegyességének, méltóztassék emlékezetébe idézni, hogy szent őseink velünk együtt, vagyis inkább mi velük együtt s általuk mennyit fáradoztunk a keresztény hit elültetésében és gyarapításában, amint az megnyilvánul a kunok megtérítésének ügyében tanúsított gondoskodásunkból és buzgólkodásunkból is. Ezek nemrég hívattak a hitre s jönnek most is napról-napra.” Minthogy a kunok a királyi haderőt gyarapították, azt a fegyveres erőt képezték, amelyre a király mindig támaszkodhatott, külföldi katonai szereplésüket lehetőség nyílt IV. Béla ellenfeleinek a kereszténység elleni támadásként feltüntetni. A kunokról ezt a vádat II. Ottokár cseh király terjesztette, amelyre a magyar király Ottó passaui püspökhöz 1260. szeptember 3-ai levelében a következőképpen válaszolt: „Az apostoli levélnek a Ti leveletekben foglalt kivonatából egyebek közt azt látjuk, hogy a főpapot, a mi szent atyánkat az igazság elhallgatásával úgy tájékoztatták, mintha a kunok hitetlenek, sőt a katolikus hit ellenségei volnának. Atyaságodnak nyíltan és röviden azt válaszoljuk, hogy ezek a kunok a Szentlélek kegyelméből vett reménységben megtagadva pogányságuk tévelygéseit, az egyedül üdvözítő igaz hit világosságára tértek. S együttesen, különbség és kivétel nélkül odajárulva a keresztvíz szent forrásához üdvösségesen kiérdemelték, hogy e hit jegyeivel jelöltessenek és a mi szent anyánkhoz, a római egyházhoz csatoltassanak. Isten kegyelméből a katolikus hithez szilárdan ragaszkodva, a domokosrendi testvéreket és más szerzeteseket, akiknek üdvösséges tanácsait hallgatják s beveszik, állandóan maguk között tartják s őket mint lelki atyákat teljes odaadással és szeretettel veszik körül, amint arról Atyaságod tisztán és világosan meggyőződhetik azoknak a domokosrendi testvéreknek és más szerzeteseknek tanúságtételéből, akik szent tanításaikkal állandóan köztük forognak.”

30

Pogányokból keresztények

A IV. Béla levelében foglaltakat a kunok hitbuzgalmáról természetesen kellő kritikával kell kezelni. Hiszen ha valaki a keresztvíz alá hajtja a fejét, még ha valamiféle oktatásban is részesült annak előtte, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy azonnal felhagy korábbi életmódjával, s gyökeresen megváltoztatja közösségének szokásait, hagyományait. De a pápa buzgalmát is, aki 1264. július 14-én a két érseket, az esztergomi Fülöpöt és a kalocsai Smaragdot tette felelőssé a kunok kereszténnyé válásáért. Királyaink a kunok megtérítésével kapcsolatban egyáltalán nem voltak kön�nyű helyzetben. Minthogy szükségük volt a kun haderőre, nem tehették meg, hogy politikailag szembeállítsák magukkal a befogadott népet. Úgy kellett őket a keresztény hitre nevelniük, keresztény életmódra szoktatniuk, hogy eközben a társadalmi feszültséget ne növeljék. Ez az uralkodói törekvés fokozottan tetten érhető IV. Béla tevékenységében. Azonban a kunok gazdasági és társadalmi rendszere, hagyományos életmódja Magyarországon súlyos válságba került. A korábbi, az állattartás szinte kizárólagosságára és a zsákmányolásra alapozott, életmódot nem lehetett folytatni. A legelőterület a hagyományos, szállásváltó állattartással az alaposan lecsappant állatállomány eltartására sem volt elegendő. A földművelésre való áttérésnek pedig alapvetően a feudális rendbe való beilleszkedéstől, a szabadság elvesztésétől, a szolgasorba való jutástól való félelem állta útját. A kun társadalom évszázados nomád hagyományokra alapozódó életét ideig-óráig zsákmányszerző hadjáratokkal meg lehetett hosszabbítani. A háborús szabad rablás során s kunok foglyok sokaságát hajtották el elsősorban földművelő munkaerőnek, anyagi javak tömegét rabolták el saját felhasználásukra és csereértékesítés végett. Ezt a megoldást a 13. század második felében Magyarország helyzete, a központi hatalom egyre gyengülő, majd szinte névleges volta, lehetővé is tette. A kunok azonban nemcsak külföldről, zsákmányolásuk fő területe a nyugat volt, hanem Magyarországról is hurcoltak szállásaikra foglyokat. A magukkal hozott saját szolgarétegen kívül, a háborúkban és a hazai hatalmaskodásokban elrabolt foglyok (rabszolgák) tömege sok ezerre rúgott és komoly tényezőt jelentett a kunok mezőgazdasági termelésében. De az egyház számára is, hiszen a foglyok zöme római keresztény volt, s a nyugatról a magyarországi kun szállásokra hurcoltak lelki vigaszt egyedül a térítő szerzetesektől kaphattak. 1277-ben IV. László törvényes korát elérte és átvette az ország kormányzatát, s megkísérelte konszolidálni az államot. Ebből az alkalomból május utolsó napjaiban a közjó helyreállítására országgyűlést tartott, amely mint valamennyi főpap és báró, valamint a minden egyes megyéből összejött nemesek és a kunok általános gyűlése szerepelt az oklevelekben. A tárgyalások fő témája az elmúlt időben elharapózott hatalmaskodások, birtokfoglalások, fegyveres pusztítások ügye volt, különös tekintettel az egyházakat ért károkra, mellyel kapcsolatban az a határozatot hozták, hogy „királyi, egyházi vagy nemesi javakat senki se merészeljen elfoglalni, az ilyenre

31

Selmeczi László

vetemedőknek senki segítséget ne nyújtson”. Erre a határozatra a gyűlésen résztvevő főpapok, bárók, nemesek és a kun főemberek ünnepélyesen esküt tettek. Az állam konszolidációs kísérlete azonban kísérlet maradt. Minden korábbi eredménye azért veszett el, mert IV. László nem volt hajlandó végrehajtani azt a követeléssort, amely a pápai legátus, Fülöp fermói püspök nevéhez fűződött, s amelyhez a Tétény mellett 1979. júliusában megrendezett országgyűlés hozzájárulását adta. Minthogy a „kun törvényekről” már másutt részletesen volt szó, itt legyen elégséges csupán annyit megismételni, hogy világosan megmutatták, a kunok egy része még formálisan is pogány, s aki keresztvíz alá is hajtotta fejét „az erkölcsök útján még bolyongva jár”. A kunok nemezből készült sátrakban laktak, nem éltek keresztényi módon, nem éltek megtelepült életet. Ha a kun törvényekben előírtakat végrehajtották volna, akkor már a 13. század végéig bekövetkezett volna a kunok „nemeseinek” földesúrrá válásával a saját uralkodó osztály megerősödése, s a szegény, legfeljebb egy-két szolgával rendelkező, kun közszabadoknak jobbágysorba való süllyedése, s emellett a király megfosztotta volna magát viszonylag jelentős fegyveres támaszától. A katonáskodó kun közszabadok végleges lesüllyedése ekkor még nem történt meg, mert foglyaik nagy részét megtarthatták. Az 1279. augusztus 10-én kiadott ún. második kun törvény erről így rendelkezett: „Egyébként a keresztény foglyok visszaadásáról szóló cikkelyt illetőleg, amelyet a legátus úr a többiekhez képes különösen fontosnak és elsőrendűnek tartott, kérésünkre és a tisztelendő püspök atyánk és a többi főpapok és báróink kérésére ugyanez a legátus úr atyailag hozzájárult a következőkhöz: hogy azokat a keresztény foglyokat, akiket országunkban és tartományainkban bármely módon visszatartottak, feltétlenül és teljességgel visszaadni tartoznak, s megtartaniuk nem szabad, más foglyokat pedig, akiket külföldi országokban fogtak el, megtarthatják.” Azonban ez az intézkedés, amely generálisan igyekezett megváltoztatni a kunok életmódját, kiváltotta a szabad nomád élethez ragaszkodó kun reakció ellenállását. 1280-ban a Körösök és az Al-Duna között lakó tiszántúli kunok fegyvert fogtak, zsákmányolni kezdtek és nekiindultak, hogy kivonuljanak az országból Havasalföld irányába. Kun László megrémülvén, hogy elveszíti egyetlen haderejét, az uralmát biztosító kun haderőt, az Al-Dunánál fegyverrel kényszerítette őket visszatérésre. A nyugalom azonban nem állt helyre. Két évvel később az elégedetlen kun elemek kapcsolatot kerestek tatár fennhatóság alatt maradt rokonaikkal és behívták azok vezérét, Oldamurt, hogy Magyarországon vegye kezébe a hatalmat. A benyomult kun seregek az itt lakók egy részével egyesülve ismét pusztítani kezdték a Tiszántúlt. Kun László azonban összegyűjtött alföldi csapataival és az aranyosi székelyekkel együtt a Hód-tó mellett csapást mért rájuk. A vereség következtében a kunok a Kö-

32


rös-Maros közét, valamint a Temes vidékét, amely még 1279-ben egyik fő szállásterületük volt, kiürítették. A levert kunok javain és a foglyul ejtettek tömegén ezennel a magyar urak osztozkodtak. A helyükön maradt kun nemzetségek is kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, amihez nagyban hozzájárult, hogy Kun László többet nem vezetett hadat nyugati országokba. 1279 és 1282 eseményei a kun nemzetségek gazdasági és politikai helyzetét alapjaiban rendítették meg, s az erre adott spontán válaszként foghatjuk fel IV. László megöletését a kunok által. 1279-ben a pápai legátus kísérlete a kunok megtérítésére és „keresztény módra való megtelepítése” érdekében lényegében sikertelen maradt. A pápai legátus által a tétényi országgyűlésre beterjesztett, a kunok ígéreteként megfogalmazott törvényi kötelezettséget: – „Hogy tudniillik a kunok mindnyájan, kivétel nélkül, akik még nincsenek megkeresztelve, bármilyen korúak és neműek is, a keresztség szentségét elnyerni akarják és óhajtják, és magukhoz venni és megtartani az összes egyházi szentségeket és minden mást, amelyeknek megtartását a szent római egyház tanítja s amelyeket megtart és hirdet, és a bálványok tiszteletét és mindenféle pogány szokást kivétel nélkül elhagyván és teljességgel megszüntetvén a katolikus hit egységét óhajtják szolgálni.” – akkor még nem lehetett megtartani és betartatni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térítés tökéletesen eredménytelen lett volna. 1328-ban a pápa Károly Róbert kérésére még arra utasította a magyar püspököket, hogy ne rettentsék el a kunokat a megtéréstől azzal, hogy követelik tőlük a dézsmát (az egyházi tizedet). Ezért nem találunk az 1332–1335. évi pápai tizedlajstromokban kun vagy jász egyházakat. 1351-ben I. Lajos király szintén ugyanazt a könnyítést kérte a pápától a kunok részére, mint amelyet korábban Károly Róbert kapott. Mindkét király többször is küldött térítő ferencrendi szerzeteseket a kunok és a jászok közé, akik a keresztvizet többnyire tiltakozás nélkül fogadták, ennek azonban életmódjukra semmi hatása sem volt. Nincs ezzel ellentétben Küküllei János, I. Lajos kortárs-életírójának megjegyzése, miszerint: „Az apostoli szék utasítására minorita-rendi szerzetesek kaptak megbízást, hogy gondozzák a nép lelkét, mely már ismerte a keresztény hitet, lássák el az egyházközséget, és szolgáltassák ki az egyházi szentségeket. Így napról napra megerősödnek a hitben.” Károly Róbert és Nagy Lajos kéréseinek, amelyben a dézsmafizetés elengedését kérték a kunok részére, elsősorban politikai indokok fedezhetők fel. Így vélhette ezt a pápa is, akinek 1364-re teljesen elfogyott a türelme és akkor már ő sürgette a dézsmafizetés megkezdését. Hogy a mindennapokban az egyház milyen praktikákat vetett be a nomád kunok megtérítésére, arról hallgatnak forrásaink. A térítés menetéről nem maradt fenn semmiféle adat. A kun szállástemetők és a bennük talált sírleletek segíthetnek

33

Selmeczi László

részben eloszlatni a homályt. A térítésnek régészeti nyomai is vannak, amelyek azt is bizonyítják, hogy a frissen megtértek bizony az erkölcsök útján még bolyongva jártak, és azt is, hogy hogyan erősödtek meg a hitben. Régészetileg elemezni azokat a kun településeket tudjuk, amelyek a 15. századtól elpusztásodtak, elsorvadtak, elhagyta lakosságuk és más településekre költözött, illetve a török hódoltság idején elpusztultak és többé nem települtek újjá. Adataink szerint a szilárd kun települések egy-egy nemzetségfő, illetve nemzetségi fokok, ágak, alágak vezetőinek téli szállásaiból keletkeztek. A téli szállás már egyfajta szilárd település volt, hiszen lakosságának egy része nyáron is benne lakott. A különféle rangú nemzetségi vezetők, a későbbi szálláskapitányok népe a téli szállás mellett nyitotta meg temetőjét, s oda temette halottait. Oda temetkezett a szabad kun harcos, a szolgasorsra jutott kun és a hadjáratokról elhurcolt, 1. kép A Karcagesetenként kényszerűen kunná vált rab(szolga). A 16–17. asszonyszállási században a kun szállások már szinte kivétel nélkül temptemplom alaprajza lomos helyek voltak. Azonban a szállások templomai nem, egyidőben épültek fel. Jónéhány olyan templomot találunk köztük, amelyeket még a tatárjárás előtt építettek. Ilyenek voltak pl. Csengele, Ötömös, Borbásszállás, Bene és Baracs félköríves, ill. patkós szentélyzáródású templomai és Karcag-Orgondaszentmiklós (négy) szögletes szentélyzáródású egyháza. Horváth Ferenc a patkós szentélyzáródású templomok eredetét bizánci területen kereste, ahol a kunok különböző okoknál fogva jónéhányszor megfordultak. Külső megjelenési formájukban a félköríves és patkós szentélyzáródású, román stílusú falusi templomok nem különböztek egymástól. Hogy a tatárjárás előtt épült templomok egy részét egyes kun csoportok, mint sajátjukat rendeltetésszerűen használni kezdték, több okra vezethető vissza. A szálláskapitánynak haszna származott abból, hogy népét a keresztény szokás szerinti életvitelre ösztönözze. A szállás népe tiltakozás nélkül fogadta a keresztvizet, s ez életmódjára legalább annyiban hatással volt, hogy az egyházi szentségeket a legfontosabb alkalmakkor magára vette. És természetesen a templom a tatárjárás viharaiban nem szenvedett helyrehozhatatlan károsodást. Azt nehéz lenne elképzelni, hogy egy tatárjáráskor elpusztult templomot, amely két évszázadon át ki volt téve az időjárás viszontagságainak, ezután újítottak volna fel. Azonban az elpusztult kun (és jász) települések templomainak egy részét jóval később építették fel, mint ahogyan a szállástemető megnyitották. Ez a megállapítás azon az egyszerű megfigyelésen alapszik, hogy amikor a templom felépítésekor az alapárkot megásták, nem voltak tekintettel arra, hogy ott korábbi sírok vannak. Talán nem járunk túl messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy ezek a templom nélküli temetők az egyház szemében pogány temetőknek számítottak, csak a rájuk

34


épült templom felszentelését követően lehettek keresztény templom körüli temetők. A szállástemető megnyitásánál későbbi építésű templomot kun területen eddig Kolbázszálláson, Karcag-Asszonyszálláson és Mizsén, a Jászságban Négyszállás I. sz. temetőjében, Jászágón tártak fel. Ezek a templomok a nyolcszög öt oldalával záródó szentélyű, egyhajós, gótikus építmények, amelyek a ferencesek térítő munkájának a tárgyi bizonyítékai. Ez utóbbi 15. századi templomépítési hullám jelezte a térítés befejeződését a kunok (és a jászok) között és a megtérítetteknek a feudális rendbe való végleges betagolódását. Jóllehet a ferencesek segédletével sok templom épült a Kunságban (és a Jászságban), azonban, feltehetően az egyházmegyék nyomásának engedelmeskedve, azokat az egyházmegyeri papoknak adták át, csupán Berényszálláson (Jászberényben) építettek számukra templomot és kolostort. Tehát a régészeti kutatások által felszínre hozott adatokból világosan kitűnik, hogy a magyarországi kunok egy részénél a keresztény hitre való térítés már a 13. század második felében megkezdődött. Előkelőik formálisan keresztények lettek, de még pogány módon éltek és haltak. Az egyik pogány módon, lovával együtt eltemetett előkelő kun sírjában (Tiszaföldvár-Homok-Óvirághegy) olyan tárgyat is lehet találni, amely úgy is értelmezhető, hogy a halott életében kapcsolatba kerülhetett a kereszténységgel. Mint másutt már szó volt róla, a halott nyakába, igaz nem elektronból, hanem csupán ezüstből, ugyanolyan fonott láncot akasztottak, mint amilyet az eddig egyetlen napvilágra került kán viselt életében. Azonban amíg a kán láncára nem függesztettek semmit, a homok-óvirághegyi halott láncához egy lapos kerek ezüst tokot, egy bullát (bulla ’lapos, kerek tok’) kapcsoltak. Horváth Ferenc vette észre, hogy a bulla párhuzamait nem feltétlenül a pogány világban, hanem a keresztény vallási élet kelléktárában szükséges és lehetséges keresni, ugyanis az enkolpion (ereklyetartó szelence) is lehetett, amelyet a kun előkelő rangos egyházi adományként abból az alkalomból kaphatott, amikor megkeresztelkedett. Hasonlóan kapcsolatba kerülhetett a kereszténységgel a kígyóspusztai öv tulajdonosa is. Öve vereteinek feliratai ugyanis számára Szent István első vértanú, Antiochai Szent Margit, Szent 2. kép Móric falu templomának Bertalan és Szent Jakab védelmét kívánták alaprajza biztosítani. Keresztény templom körüli szállástemetőkben is találni pogány jelenségeket. A kun szállástemetőkben viszonylag gyakori jelenség, hogy a régész a sírgödrök

35

Selmeczi László

fenekén hamu-, illetve faszénmaradványokat talál. Ezt a szokást megfigyelte Móra Ferenc Öttömösön (1 sírban), Horváth Ferenc Csengelén (nyolc sírban), a szerző pedig Orgondaszentmiklóson (31 sírban). Pletneva a Szeverszkij Donyec körzetében feltárt sírok legtöbbjénél megfigyelte az a jelenséget, hogy a sírgödrök alján faszéndarabok helyezkedtek el. Hasonló jelenségeket figyelt meg Kuznecov a kaukázusi jászok temetkezéseiben, s ugyancsak rögzíthettük e szokás gyakorlásának nyomait a megkutatott hazai jász temetőkben is. A jelenség értelmezésére többféle magyarázat is született. Vannak, akik úgy vélték, hogy a halotti tor elhamvadt tüzének maradványait szórták a sírfenékre vagy járványos betegség miatt fertőtlenítettek ily módon. Mi úgy véljük, hogy a faszén maradványok, hol több, hol kevesebb, azért kerültek a sírgödörbe, mert a temetést megelőzően, nyilvánvalóan a közösség azon tagjai, akik a halott végső nyughelyét elkészítették, az üres sírgödröt rontáselhárító célzattal kifüstölték vagy a sírgödör mellett gyújtottak tüzet és annak a zsarátnokát, hamuját szórták bele a temetést megelőzően a sírgödörbe. Tari Edit ezt a jelenséget egy ősi, pogány eredetű szokás keresztény átértelmezésének tulajdonította, amely jóval a kunok betelepedése előtt megtörtént, s liturgikus elemmé is vált, amennyiben a templomszenteléskor annak padlóját felhintették hamuval. Így érthető, hogy az egyház nem tiltotta. A karcag-orgondaszentmiklósi temető 478. sírjában az eltemetett bordacsontjai felett, a karcag-asszonyszállási temető 167. sírjában a koporsó mellett, a 170. sírban pedig a sír földjében egy-egy lófogat tárt fel az ásató régész, amelyek a temetéskor kerülhettek a sír földjébe. A feltárt temetőkből sehol másutt nem került elő semmiféle lócsont-maradvány. Nagy a valószínűsége, hogy a lófogakat az elhunyt hozzátartozó csempészhették a sírokba. A katolikus egyház ugyanis határozott ellenállást tanúsított, s nem tűrte a pogányság szimbólumaként is felfogható lóáldozatot. A mezőföldi perkátai kun szállástemetőben is két esetben megfigyelhető volt, hogy a sírba állatcsontokat (68. ló lábközépcsontját, 141. juh medencecsontjait) helyezték el, a test alá csúsztatva. Hatházi Gábor véleménye szerint nem dönthető el, hogy „a test alá rejtést” az egyházi ellenőrzés kijátszásaként vagy rítuselemként értelmezhetjük. Ugyancsak ételmellékletként értelmezhető a csengelei szállástemető 31. sírjában a jobb alkar mellett talált szarvasmarha lábközépcsont, valamint a mellé helyezett „halszelet”. A sírba helyezett tojások ételmellékletként és termékenységi szimbólumként is értelmezhetőek. Tojásleletek Perkátáról és Ötömösről kerültek elő, női- és gyermeksírokból. A pogány rítusban és a profán keresztény temetkezési szokásokban egyaránt megfigyelhető jelenség éles, általában vasból készült, tárgy sírba tétele rontás elhárító célzattal. Pl. a karcag-orgondaszentmiklósi temető 42 sírjában a váz lábcsontok felőli végénél, a váz alatt, de még a koporsóban, keresztben elhelyezett 20,5 cm hosszú vaskés feküdt, ami helyzetéből adódóan nem lehetett a viselet része. A férfiak és nők övének az Alföldön még a 18. században is természetes tartozéka volt a késtok és a kés. A lábak alá elhelyezett késnek feltehetően valamiféle óvó-védő,

36


apotropaikus funkciója lehetett, amint minden bizonnyal ugyanezen szállástemető 379. sírjában a koponya alatt elhelyezett borotvakésnek is. Kétféle szándékkal helyezhették az orgondaszentmiklósi temető 375. sírjába temetett gyermek mellkasára a vasszekercét, amelyen a rozsdában megőrződött textiltöredékek mellett rajta volt az öv rározsdásodott csatja is. A szekerce lehetett jelképes harci eszköz, lehetett a gyermek kedvenc tárgya, de az éles tárgy szolgálhatta a halottnak az ártó szellemektől való védelmét is. Már másutt esett szó róla, hogy a kunok, a magyarokhoz, a bolgárokhoz, a mongolokhoz hasonlóan, a kutyára tettek esküt. Így kívánta ezt a szokásjog. A kutyára tett eskü a hivatalos ceremónia része volt. II. Balduin (1240–1261) konstantinápolyi latin császár és a kunok 1240-ben szerződést kötöttek. Hogy a szerződő felek közül „az egyik a másikat hittel segítse, megegyezett abban, hogy a császár és a másik gazdag úr, aki vele volt, szintén így tettek, és összekeverték vérüket a mi nemzetünk vérével és borral és vízzel keverték, és ittak belőle, és a mi nemzetünk is [vérszerződést kötöttek]; és akkor azt mondották, hogy (vér) test-vérek. Azonkívül még egy kutyát hajtottak a mi és az ő embereik között át, és kardjukkal összevagdalták, és a mi embereink is, és azt mondották, hogy így vagdalják őket össze, ha hűtlenek lesznek egymáshoz.” A kun településeken nem ritka jelenség az áldozatként vagy valami oknál fogva, különös gonddal eltemetett kutya. A kunoknál más állatok (ló, szarvasmarha, juh) mellett a kutya is sajátos áldozati állat volt. A kutya szerepével a 10–12. századi magyar hitvilágban foglalkozván, Bálint Csanád egyaránt elfogadhatónak tartotta, hogy a kutyatemetkezések gondolati hátterében valamiféle totemisztikus elképzelések állhatnak, és azt is, hogy a kutyákat eltemetők azt szerették volna elérni, kedvenc állatuk szolgálja őket a másvilágon is. Feltehetően utóbbi gondolatok vezérelték azokat az orgondaszentmiklósi kunokat, akik szállásuk templom körüli temetőjébe (40. sír. Mélység 120 cm. Tájolás DNY–ÉK 138°.) egy minden bizonnyal kun etnikumú férfiút a következő módon temették el. Koporsó nélkül a hátára fektették, kezeit a törzs mellett kinyújtották, kutyáját feláldozták, s a halott fejét, mint egy párnára, a kutya tetemére helyezték. A sírgödröt a halott fölött deszkalapokkal fedték le. A perkátai kun szállástemetőben a nők és leánygyermekek tarsolyait díszítő gyöngyök közé gyakran varrtak fel nyúl, róka ugrócsontjából vagy halcsigolyából faragott rontás elleni amuletteket. A csontamulettek tarsolyon való alkalmazása több évszázadon át gyakorolt sztyeppei eredetű szokás. Azonban az óvó-védő tárgyakat, ugyan ritkábban de önmagukban vagy néhány gyöngyszem társaságában nyakba akasztva is viselték. A nyakba akasztott apotropaikus tárgyak, amelyek kizárólag felnőtt nők sírjaiból kerültek elő, sohasem voltak azonosak a tarsolyokra varrt amulettekkel. A nők nyakába akasztott amulettek között volt átfúrt farkas agyar,

37

Selmeczi László

tornyoscsiga, kutyafog, és sertésagyar. Azt is meg lehetett figyelni, hogy akinek a talizmánját a nyakába akasztották, az sohasem viselt tarsolyt. Az amulettek formájában szimbólikusan megjelenő állatok betegségektől, szemmelveréstől, s más nyavalyáktól védték, termékenységet vagy könnyebb szülést biztosítottak az elhunyt számára a túlvilági életben is. Természetesen az amulettek, mint mágikus eszközök az emberiség ősi, közös hitvilági rétegébe tartozó elemek, amelyek a földrajzi távolságok és kulturális fejlődésbeli sokszor markáns különbségek ellenére is makacsul fennmaradtak s tételes vallások minden ellenkező igyekezetével szemben is. Ugyancsak a perkátai kun keresztény szállástemetőben lehetett megfigyelni egy érdekes temetési szokást. A 140. és a 141. sírban a tarsolyokat nem az öv mellett, hogyan feküdniük kellett volna, hanem a mellkason találta meg az ásató régész (ráadásul a 141. sír tarsolyát kés, borotva, tűtartó és tűzcsiholó kova is kísérte), aki ebből a tárgyak helyzetéből arra következtetett, hogy a temetési szertartás részeként az övet a halottról lecsatolták és a mellére fektették. Ugyanezt a jelenséget vette észre az öttömösi kun szállástemető 59. sírjában is. Az öv lecsatolását jász közegben is meg lehetett figyelni (Négyszállás I. 157, 256. sír). László Gyula, aki s honfoglaló magyarok temetkezéseiben figyelt meg hasonló jelenségeket, magyarázata szerint ennek a szokásnak a hátterében az állhat, hogy ezzel a mágikus cselekvéssel is meg akarták könnyíteni a testből elszálló lélek útját. A szokás tehát eredetileg minden bizonnyal pogány eredetű, amely szerves részévé vált a keresztény magyar feudális társadalom jogszokásainak is, hiszen birtokperek, határviták alkalmával a tanúságtevők mezítláb, fedetlen fővel, övüket levéve vagy megoldott övvel, egy darab földet fejükre téve vagy fejük fölött kezükben tartva tették meg esküjüket. Hasonlóképpen kellett eljárni a kiengesztelési, személyes konfliktusokat lezáró ünnepélyes szertartásokon is, amelyeken a hatalmaskodásért elítéltnek mezítláb, fedetlen fővel, megoldott övvel kellett a sértettet megbékítenie. Hogy azután ezek a rítusok csak formailag hasonlítottak-e a temetési szertartások övet leoldó és azt a mellkasra helyező szokásával, ma még nem dönthető el. Az egyház által kereszténnyé átalakított és a nőtlen férfiakként és hajadon lányokként elhunytak számára szentesített temetkezési szokás lett a pártaöv sírbatétele. A legújabb kutatások azt is bizonyították, hogy a párta nem pogány, honfoglalás kori örökség, hanem szintén keresztény szimbólum. A közkunok felsőruhára varrt gótikus díszkorongjai között is voltak keresztény jelképek, pl. a már említett karcag-orgondaszemntmikósi 1. sírban talált IRIRI (Iesus Rex) feliratú préselt ezüstkorong. A sírokban talált pecsétgyűrűkön is több keresztény jelképet találunk: ilyenek pl. a 13. század második feléből származó kettőskereszt, illetve Agnus Dei vésetű, a 14. századból származó I (Iesus), D (Deus), M (Mária) monogrammos, valamint a kereszt szimbólum különféle változataival díszített pecsétgyűrűk. Az övnek külön típusát képezik a kerek feliratos csatok. Köztük vannak olyanok, amelyek gótikus M betűkkel, mely a Mária név jelképe és liliomokkal díszítettek, találhatók olyanok, melyeknek felirata HILF+MARIA+MER+T (Hilf Maria

38


mir du, ’/Te/ segíts rajtam Mária’), HILF+GOT+MARIA+EROTI (Hilf Got Maria beroth, ’Segíts Isten, adj tanácsot Mária’), és még többféle, bizonytalan feloldású felirat, amelyeknek értelmezési kísérlete egyöntetűen keresztény tartalmú. Fogas Ottó, fiatal régész vette számba és elemezte ezeket a kizárólag női sírokból előkerült csatokat, s arra a következtetésre jutott, hogy a /jász/kun emlékanyaghoz köthetők, az ő számukra készítették azokat. A feliratos csatok készítési idejét a 14. század közepére, második felére, sírba kerülésük idejét a 14. század második felére, illetve a 14–15. század fordulójára tette. Azt is megállapította, hogy a csatok viselésének a szokása egy generáción belül lezajlott. A csatok elterjesztését a ferencesek térítő tevékenységéhez kötötte. Azonban a ferences térítő offenzíva idején már a kun szállásterületen léteztek egyházak, s működtek egyházmegyei lelkészek. Minderre IX. Bonifác pápa 1399. április 18-án kelt rendelete derít némi fényt. Ugyanis a ferencesek térítő tevékenységét a már korábban megalakult kun és jász egyházak lelkészei akadályozták azzal, hogy a plébániájuk illetékességéhez tartozó szállásokon a ferencesek által megtérítetteket csak úgy engedték végső nyughelyre a ferences templomokban vagy kriptákban elhelyezni, ha ennek fejében bizonyos pénzösszeget nekik kifizettek. Sőt, ha a frissen megtértek a ferenceseknek templomaik ékesítésére egyházi ékszereket vagy öltönyöket ajándékoztak, a helyi lelkészek az ajándékoknak is a negyedrészét maguknak vagy templomaiknak követelték. A ferencesek és a korábban megalakult kun (és jász) plébániák papjai közötti viszályok kedvezőtlen hatást gyakoroltak a térítésre. Emiatt a pápa a kun (és jász) egyházak lelkészeinek követeléseit helytelenítette és megtiltotta. A kunok keresztény hitre térítése hosszú, több évszázados folyamat volt, amely három, jól körülhatárolható térítési szakaszt foglalt magában. Az első szakasz, a térítés kezdete, a magyar királyság expanzív törekvéseivel volt kapcsolatban. A kunok térítését a Domonkos-rend tagjai végezték a Kárpát-medence határain kívül, főleg Moldvában, s e munka kapcsán hozták létre a rövid életű milkói kun püspökséget. A kereszténységre történő áttérés második szakasza a kunoknak a tatárjárás utáni visszatelepítésétől a 14. század közepéig, a ferences térítés megindulásáig tartott. Ekkor, az első szakaszhoz viszonyítva jelentősen más politikai helyzetben és igen lassú ütemben folyt a térítő munka, amelyben a domonkosok mellett más szerzetek és az egyházmegyei papok is közreműködtek. Ebben az időben számos, a tatárjáráskor megrongálódott templomot megújítottak, de legalább is a cimitériumot ismét temetőként használták a frissen térítettek. Önálló /jász/kun püspökséget nem szerveztek számukra, szállásterületükön a korábbi, a tatárjárás előtti egyházmegyei beosztás érvényesült, amint erre az ún. második kun törvény is utalt, a kunokat a kalocsai, váradi, egri, csanádi és váci püspökség hatáskörébe utalva. A térítés befejező szakasza, mely a 14. század közepétől a 15. század végéig tartott, a ferencesek tevékenységével volt összefüggésben. A ferencesek munkájának köszönhetően ebben az időben, azokon a szállásokon, amelyeken korábban nem volt templom, néhány kivételtől (pl. Homokszállás) eltekintve, felépültek Isten házai. 39

Selmeczi László

A kunok között a rendszeres egyházi élet megindulása után alig két emberöltővel már kezdett terjedni a reformáció. 1540 előtt Thuri Lukács Mezőtúron és vidékén, tehát a Nagykunságban terjesztette az új hitet, s néhány esztendő leforgása alatt az egész Nagykunság a reformáció hívévé vált. A kunok, akiket szívós küzdelem árán lehetett csak a római katolikus hitre téríteni, a katolikus egyház elleni harcuk szellemi alapját a reformációban találták meg. A reformáció térhódítása, a Nagykunságnak az ellenreformáció törekvéseivel szembeni ellenállása és az új hitben való megerősödése és megmaradása a kunoknak a korabeli Magyarország társadalmi rendszerébe való beilleszkedését azonban már legfeljebb csak motiválta, azon alapjaiban többé nem változatott. Tájékoztató irodalom Bagi Gábor 2007 A Nagykunság a XIII–XVI. században. Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága. Bálint Csanád 1971 A kutya a X–XII. századi magyar hitvilágban. In: Trogmayer Ottó (szerk.): Móra Ferenc Múzeum Évkönyve I. 295–314. Szeged, Móra Ferenc Múzeum. Bartha Júlia 1998 Keleti tanulmányok. Karcag. (Keleti örökségünk 6.) Baski Imre 2007 Csagircsa. Török és magyar névtani tanulmányok 1981–2006. Karcag, Kunszövetség. Eckhardt Sándor 1938 Kun analógiák a magyar ősvalláshoz. Magyar Nyelv XXXIV. 7–8. 242– 244. Ferenţ, Ioan 1981 A kunok és püspökségük. Budapest, Szent István Társulat. Fedorov-Davydov, G. A. 1966 Kočevniki Vostočnoj Evropy pod vlast’û zolotoordynskih hanov. Moszkva. Gyárfás István 1870–1885 A jász-kúnok története I–IV. Kecskemét – Szolnok – Budapest, Nyomatott Szilády Károlynál – Nyomatott Szilády Károly fiánál – Nyomatott Bakos Istvánnál – Nyomatott Neuwald Illés Könyvnyomdájában. Györffy György 1953 A kunok feudalizálódása. In: Székely György – Molnár Erik (szerk.): Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. 248–275. Budapest, Akadémiai Kiadó. 40


1965 Napkelet felfedezése. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. 1990 A magyarság keleti elemei. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Hatházi Gábor 2004 A kunok régészeti emlékei a Kelet-Dunántúlon. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum. (Opuscula Hungarica V.) Horváth Ferenc 2001 A csengelei kunok ura és népe. Budapest, Archaeolingua Alapítvány és Kiadó. Kring Miklós 1932 Kun és jász társadalomelemek a középkorban. Századok 66. 35–63, 169– 188. Kristó Gyula 2003 Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, Lucidus Kiadó. Kun-kép 2009 A magyarországi kunok hagyatéka. Tanulmányok Horváth Ferenc 60. születésnapja tiszteletére. Szerkesztette Rosta Szabolcs. Kiskunfélegyháza, Kiadja a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kiskun Múzeuma. Kun László emlékezete 1994 Kun László emlékezete. A bevezetőt írta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította Kristó Gyula. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely. Makkai László 1936 A milkói (kún) püspökség és népei. Debrecen, Pannonia Nyomda. Makkai László – Mezei László 1960 Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI–XIV. század. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Mándoky Kongur István 1993 A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag, Karcag Város Önkormányzata. (Keleti Örökségünk 1.) Méri István 1954 Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és túrkeve-mórici ásatások eredményéről II. Archaeológiai Értesítő 138–152., XXVII–XXXIX. tábla. Móra Ferenc 1906 Ásatás a szeged-ötömösi Anjou-kori temetőben. Archaeológiai Értesítő 26. 18–27. Nagy Géza 1893 A régi kunok temetkezése. Archaeológiai Értesítő 13. 105–117. Pálóczi Horváth András 1989 Besenyők, kunok, jászok. Budapest, Hereditas – Corvina.

41

Selmeczi László

2014 Keleti népek a középkori Magyarországon. Besenyők, úzok, kunok és jászok művelődéstörténeti emlékei. Budapest – Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Pletneva, S. A. 1982 Kočevniki srednevekov’â. Moszkva 1990 Polovcy. Moszkva. Selmeczi László 1990 A magyarországi jászkunok és a tételes vallások. In: Kaposvári Gyula és Madaras László közreműködésével Tálas László (szerk.): Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve VII. 207–212. Szolnok, Damjanich János Múzeum. 2006a A karcag-orgondaszentmiklósi kun szállástemető első sírjának lehetséges értelmezése. Communicationes Archaeologicae Hungariae 253–273. 2006b „…Istentül adattál édes szűz koronám”. Adatok a párta történetéhez a Kárpát-medencében. Ethnographia 117. 1. 17–64. 2007 A pártaöv. Redemptio XIV. 1. 2–4. Jászberény. Spinei, Viktor 2003 The Great Migrations in the East and South East of Europe from the ninth to the thirteenth Century. Clij-Napoca. Szabó Kálmán 1938 Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Budapest, Országos Magyar Történeti Múzeum. Szűcs Sándor 1975 A samanizmus emlékei a nagykunsági népi orvoslásban. Alföld XXVI. 5. 45–54. Toločko, P. P. 1999 Kočevye narody stepi i kievskaâ Rus. Kijev.

42

Kakuk Zsuzsa

Török kultúrhatás a jövevényszavaink tükrében A hódoltságra vonatkozó török nyelvű gazdaságtörténeti források feltárása, valamint a 16–17. századi magyar források kultúrtörténeti szempontú vizsgálata ma már lehetővé teszi a török kor reális alapokon nyugvó megismerését. Ezen ismeretek alapján módosítanunk kell a köztudatunkba beívódott két korábbi szélsőséges, túlságosan negatív, illetőleg túlságosan pozitív, romantikus nézetet. Mai, gazdagabb és árnyaltabb ismereteink azt mutatják, hogy a török világ történelmünknek valóban egyik legnehezebb korszaka volt, de a másfél évszázad alatt viszonylag csendesebb szakaszok is akadtak, amikor törökök és magyarok utat találtak egymáshoz, amikor nemcsak harcoltak, hanem pl. kereskedtek is egymással. A következőkben nyelvészeti kutatásaimmal szeretnék hozzájárulni a forráskutatások eredményeihez. Az egykorú magyar forrásokból – történelmi iratokból, naplókból, levelekből, magánjellegű emlékekből, leltárakból és irodalmi alkotásokból – már korábban összegyűjtöttem a török eredetű szavakat, s ezek használatából következtettem e szavakkal jelölt török tárgyak, fogalmak ismeretére, elterjedtségére. Jelen előadásomban csak az anyagi-tárgyi kultúra körébe tartozó szavakkal fogok foglalkozni. Mielőtt azonban rátérnék e szavak konkrét ismertetésére néhány idetartozó, általános érvényű kérdésről szeretnék beszélni. Első kérdés: Milyen utakon jutottak el hozzánk a keleti kultúra termékei? Törökök és magyarok között a legkorábban elkezdett, és bizony mindvégig a legáltalánosabbnak mondható érintkezési forma a harc, a háborúskodás volt. A legkorábban megismert török tárgyak – fegyverek, lófelszerelési tárgyak, pokrócok, különböző ruhadarabok, fémedények – hadizsákmányként kerültek hozzánk. Ugyanakkor diplomáciai kapcsolataink nyomai is jóval a hódoltság előtti időkbe vezetnek vissza. Erdélynek pedig folyamatosan működő diplomáciai kapcsolata volt a Portával. Ezen az úton vásárolt vagy ajándékba kapott kelmék, kendők, szőnyegek és kaftánok kerültek hozzánk. Az ajándékozás különben nemcsak a Magas Portán, ahol a szultán elé járuló követeket, vendégeket előbb „felkaftánozták”, hanem alacsonyabb szintű hivatalos körökben, s mindennemű társadalmi érintkezésben nagy divat volt a törököknél. Ajándékként fegyverek, bőr és fém használati tárgyak, kelmék, kendők kerültek így a magyar háztartásokba. A török anyagi kultúra jelentős része kereskedelmi úton jutott el hozzánk. Török kereskedők már jóval Buda elfoglalása előtt jártak Magyarországon, s a hódoltság békésebb szakaszaiban fellendültek a kereskedelmi kapcsolatok. Ezek a kapcsolatok 43

Kakuk Zsuzsa

persze nem mindig értek el a Birodalom szívéig, hanem csak a balkáni török nagyvárosokig. A szárazföldi és vízi úton (a Dunán) szállított áruk leginkább kelmefélék, szőnyegek, bőráruk, fémből készült használati tárgyak, olykor élvezeti cikkek és élelmiszer nyersanyagok voltak. Igen jelentős feladatot láttak el a hódoltság területén letelepült iparosok és kereskedők, akik meghonosítottak bizonyos iparágakat, s kialakították azok kereskedelmi forgalmát. Elsősorban a hazainál fejlettebb török bőripart, az agyagipart, szövő- és fonóipart kell megemlítenünk. Ezektől a török iparosoktól aztán magyar iparosok is eltanulták ezeket a mesterségeket, és így fejlett iparágak alakultak ki. A fent említett különböző utakon hozzánk kerülő áruk megismerése rendszerint együtt járt az áru nevének átvételével. Máskor viszont megmaradt az áru magyar neve, s csak az eléje tett török jelző mutatott annak eredetére, mint pl. török búza, török szőnyeg, török nyereg. Második kérdés, jövevényszavaink izgalmas, sokat vitatott, olykor félre is értelmezett problémája, a déli szláv közvetítés kérdése. Ennek történelmi alapja az, hogy a hazánk területén állomásozó török katonák és polgári személyek – köztük az iparosok és kereskedők is – nagyrészt nem anatóliai törökök voltak, hanem eltörökösödött, mohamedanizálódott balkáni szláv ajkú népek. A szláv hatást fokozta, hogy a Balkánról tömegesen húzódtak magyar területre, főleg a Dunántúlra és az Alföldre, még annak északi részeire is, a törökök elől menekülő szerbek, akkori nevükön rácok. Ilyen körülmények között érthető, hogy a török kifejezések hol törökös, hol szlávos formában honosodtak meg nyelvünkben. E nyelvi kevertségnek jellemző megnyilvánulása, hogy sok átvett szavunk kettős alakban volt használatos (pl. deli ~ delia, tepsi ~ tepszia). A török korszak egységes nyelvi hatását a közvetlenül a törökből átvett és a déli szláv közvetítésű elemek összessége együttesen adja meg. Művelődéstörténeti szempontból meg éppenséggel lehetetlen és értelmetlen is volna e nyelvi szempontú szétválasztás. Azt általános érvénnyel mondhatjuk, hogy a török kultúrhatás egyes területein nem az anatóliai török, hanem a balkáni török hatás érvényesült. Ez látszik pl. az agyagművességben: a Magyarországon talált török kori agyagleletek a balkáni török agyagkorsókkal, bögrékkel, tálakkal vannak közvetlen kapcsolatban. Az anyagi kultúra más területein viszont közvetlen török hatás mutatható ki. Ilyen terület pl. a hímzés. Az úgynevezett magyar „úrihímzés”-ben az olasz reneszánsz, a nagyrészt Velencén át közvetített bizánci, majd a török korban ható török-perzsa stílus ötvöződik. Említhetnénk még az erdélyi szőnyegek, kilimek ugyancsak közvetlen török eredetét. Nyelvészeti irodalmunkban olyan nézettel is lehet találkozni, hogy török jövevényszavaink nem közvetlenül a törökből, hanem európai kerülővel, nyugat- európai nyelvekből kerültek a magyarba. Ez így általánosítva alapvetően téves és történelmietlen megfogalmazás. Kétségtelen, hogy a 16–17. században az Oszmán Birodalom már olyan jelentős szerepet játszott Európában, hogy a Birodalom katonai, közigazgatási és vallási fogalmainak török nevei, valamint a török kultúra néhány

44

Török kultúrhatás a jövevényszavaink tükrében

jellegzetes elemének török nevei már Európa szerte ismertek voltak. Az is igaz, hogy az írott magyar forrásokban néha előfordulnak európaias változatok (pl. a kávé helyett café, a serbet helyett szörbet), de ezek csak kuriózumok az általánosan használt törökös alakok mellett. A történelmi tények is amellett szólnak, hogy török szavainkat nagyon is élő, nagyon is közvetlen érintkezés során vettük át a törököktől, nem európai nyelvekből kerültek hozzánk (néhány kivételről még a következőkben lesz szó). Harmadik kérdésként, arról szeretnék szólni, hogy mi lett török átvételeink sorsa, mennyi és milyen formában maradt meg belőlük napjainkig. Egykorú magyar forrásokból mintegy 1200 török szó ismerete mutatható ki. (Ezekhez járult még mintegy 500 személy- és helynév, de ezekről most nem beszélünk). Ezeknek a közszavaknak a használata azonban már akkor is nagyon különböző fokú volt. Közhasználatú, mindennapi szavak mellett voltak kevésbé ismertek vagy csak bizonyos körben használtak. Az egykorú magyar népesség számára legismertebbek a török katonai és közigazgatási fogalmak, kisebb mértékben az importált vagy helyben készült török áruk nevei voltak. Mi történt ezzel a rengeteg szóval a török hódoltság megszűnte után? Azok, amelyek a hódoltság szakkifejezései voltak – pl. a török közigazgatási fogalmak nevei – most már szükségtelenné válva, egyesek hirtelen, mások fokozatosan, kihullottak nyelvünkből. Néhány fontosabb ilyen szakkifejezéssel természetesen azért ma is találkozunk a török korral foglalkozó történelmi szakkönyvekben vagy irodalmi alkotásokban mint pl. a csaus, defterdár, kajmakám, szandzsák, beglerbég. Tovább éltek a tárgyakat jelölő szavak. De e tárgyak használatának szűkülésével, elnevezésük is mind archaikusabb lett, pl. dzsida, handzsár, dögönyeg. És vannak szavaink – igen nagy számban –, amelyek nyelvjárási szintre húzódtak vissza. De vannak olyan szavak is, amelyek közhasználatú, élő elemei maradtak a mai magyar szókincsnek. Hogyan válaszolhatunk akkor erre a gyakran feltett kérdésre: hány török szó él ma a magyar nyelvben? Az elmondottakból világos, hogy egyetlen számmal semmiképpen nem válaszolhatunk. Figyelembe kell vennünk a szavak elterjedtségének és használtságának vízszintes, azaz területi és függőleges, azaz időbeli fokozatait. Ilyen módszerrel megállapíthatjuk, hogy a hódoltság idején általánosan ismert és használt mintegy 300 török eredetű szóból a magyar nyelv napjainkban mintegy 70–80 szót ismer, ennek kb. a fele köznyelvi szó, a másik fele nyelvjárási szó. De még a köznyelvi szavak közül is csak 30–35-re tehető mindennapjaink közhasználatú, élő szava, a többi általánosan ismert ugyan, de régies színezetű, történelmi hangulatot idéző szó. Ezek után tekintsük most át jövevényszavaink segítségével, hogy az anyagi kultúra mely területei azok, ahol – részben ma is érzékelhető – jelentős török hatás érte az egykorú magyar kultúrát. Legjelentősebb török hatás az öltözködés terén mutatható ki. Az európai öltözködésnél színesebb és változatosabb keleti öltözködés nagy hatással volt a keleties pompát különben is kedvelő magyarokra. A török öltözködés hatását persze, nemcsak a szép keleti áruk önkéntelen megkedvelése magyarázza, hanem a korabeli szükségletek is: sok keleti áru a katonaság öltözködésében nyert alkalmazást. 45

Kakuk Zsuzsa

Az öltözködéshez szükséges textilipari és bőripari termékek egy része importált áru volt, más részét hazai műhelyekben állították elő török és bosnyák vagy szerb kézművesek, majd a mesterségüket tőlük elsajátító magyar mesterek. A textilipari termékek között nagy szerepet játszottak a különféle kelmefélék. Legfontosabb volt közöttük a durva, vastag szövésű aba vagy abaposztó, amely elsősorban a katonaság öltözködésében játszott nagy szerepet. Hasonló, sűrű szövésű posztó anyagot jelölt eredetileg a csuha szó is, amely azonban a magyar forrásokban már inkább a belőle készült köpenyt jelentette. A csuhát is elsősorban a katonák, valamint a szegényebb társadalmi rétegbe tartozók viselték. Leginkább szürke, fekete jelzővel ellátva vagy szűrcsuha összetételben találkozunk vele. Ilyen jelentésben a csuha tovább élt a népi öltözködésben, a köznyelvben viszont erősen eltávolodott eredeti jelentésétől, papi, szerzetesi ruhát jelent. – Közhasználatú, mindennapi szavunk lett a pamut. Eredetileg magát a gyapotcserje termését jelentette, amit bélelő vagy töltő anyagnak használtak fel. De a hódoltság második századában már megjelenik a mainak megfelelő ’gyapotfonál’ jelentésben is. Napjainkban pedig nemcsak a növényi eredetű gyapotból készült fonalat, hanem az állati eredetű gyapjúból készült fonalat is pamutnak nevezzük. Ezen közismert, ma is használt kelmenevek mellett nyelvjárásainkban még számos más kelmenevet is használnak. Ilyenek pl. az erdélyi bulya ’finom, fehér vászon, patyolat’, a muszuly főleg vörös színű bélésanyag, amit zászlónak, mente- és kocsibélésnek alkalmaztak. A 19. századi forrásaink még ismerték, de a köznyelvből kiszorult, s csak erdélyi és délvidéki nyelvjárásainkban él még a bagazia ’színes posztó’. Eredetileg barhet-féle kelmét jelöl a fusztán, fosztán majd foszlány alakban is használatos keleti kelmenév, ma csak déli nyelvjárásaink ismerik. Ugyancsak nyelvjárási szintre szorult vissza a virágos vagy csíkos futa kelmenév, amit nem végben mértek, hanem darabként árultak. Kendő, kötény, párnahéj, stb. készült belőle. – Az Erdélyben nagyon kedvelt török hímzéssel kapcsolatban meg kell még említnünk az ún. kazul-varrást azaz ’perzsa varrás’-t és a teszteményt, ami arannyal szőtt vagy hímzett kendőt jelentett, és igen kedvelt ajándékozási tárgy volt. Ezen gyakori kelmenevek mellett forrásainkból ismert még számos más, de csak ritkán előforduló kelmenév, mint pl. asztár (bélésanyag), ibrisim (selyem), mohajer (moher), szája (gyapotszövet), szerászer (aranybrokát), és helynevekből keletkezett kelmenevek, mint pl. bagdát, hindi, jemeni, kajszeri. Ezek azonban eltűntek nyelvünkből. A ruhadarabok közül mindenekelőtt a jellegzetes magyar ruhadarabbá váló dolmányt kell megemlítenünk. A dolmány nagyon különböző anyagból, többféle változatban készülhetett, s ez a variálhatósága tette alkalmassá arra, hogy különböző céllal, különböző társadalmi rétegek használják. A 18–19. században a magyar huszárok jellegzetes ruhadarabja lett, s ebben a jelentésben honosodott meg az európai nyelvekben. – Napjainkra alaposan megváltozott az eredetileg török díszruhát, tiszteleti ruhát jelentő kaftán szó jelentése. Ajándékozás útján rövid idő alatt sok kaftán

46


került hozzánk, főleg Erdélybe. Eredeti formájukban ezeket itthon természetesen nem lehetett használni, ezért átszabták, megmagyarosították, rendszerint dolmányt készítettek belőle. De felhasználhatták női ruha anyagaként, vagy paplanborítónak, terítőnek, kendőnek is. A kaftán-kelme motívumkincse és hímzéstechnikája nyomot hagyott az erdélyi hímzésben. – Törökből került nyelvünkbe a zubbony, amely eredetileg elől nyitott, ujjas, mellényféle ruhadarab volt. – Napjaink ruhái aligha képzelhetők el zseb nélkül. A zseb eredetileg a ruhának a keblen lévő, kibővülő, zacskószerű részét jelentette, amiben kisebb személyes használati tárgyakat lehetett elhelyezni. De a hasonló célt szolgáló, különálló kis zacskót is zseb-nek nevezték. E kis zacskót később a ruhához erősítették, így alakult ki a zseb mai használata. A török férfiak jellegzetes fejrevalója a turbán és a kalpag volt. A turbánt azonban csak mohamedánok viselték. A kalpag közép-ázsiai eredetű fejrevaló, amit török és mongol népek ma is viselnek. Az oszmán-törököknél is a népi öltözködéshez tartozott egészen a 17. századig, amikor a turbán kezdte kiszorítani. A kalpagot a török hódoltság alatt elsősorban a török tisztek viselték, arany paszománttal vagy tollbokrétával a rangjukat is jelölték rajta. A török öltözködésben – s életük más területén is – ősidők óta nagy szerepet játszottak a bőráruk. Az ősi török bőrművesség a kifinomult perzsa művesség hatására alakult, és ért el igen magas szintre a 16–17. században. A török bőráruk kezdetben hadizsákmányként vagy kereskedelmi úton jutottak el hozzánk, később helyi műhelyekben is készültek. A török iparosok között nagy számban voltak tímárok, Budán és szinte minden nagyobb településen működtek tímárműhelyek. A bőrművesség meseterei leginkább balkáni törökök vagy rácok voltak. Ez az oka annak, hogy idetartozó jövevényszavaink között is viszonylag nagy számban találkozunk szláv közvetítésű alakokkal. A bőrművesek nemcsak lábbeliket – elsősorban csizmát –, hanem lószerszámokat (nyerget, cafrangot, szűgyelőt, farmatringot, gyeplőt) is készítettek. Az ő kezükből kerültek ki továbbá a finom mívű fegyvertartók (tegzek, puzdrák), erszények, tarsolyok, bőrterítők, köpenyek. E fejlett török bőripar mindmáig megőrzött nyelvi emlékei a bagaria és a szattyán. Az előbbi rendszerint marhabőrből készült, kemény, szívós bőrfajta volt. A szattyán viszont leginkább juh- vagy kecskebőrből előállított, finoman kidolgozott, gyakran festett vagy hímzett bőrféle, amiből lábbelit – főleg papucsot, zacskót, könyv- és iratborítót, tarsolyt, nyeregtakarót, terítőt stb.-t készítettek. A törököktől két jellegzetes, mai életünket is szolgáló lábbelit kaptunk, a csizmát és a papucsot. Igaz, a csizma és a vele szorosan összefüggő csizmadia szó szláv közvetítéssel került nyelvünkbe, kétségtelen azonban, hogy a csizma viselete a török korban lett általánosan használatos nálunk. A papucs tipikus keleti lábbeli volt, használata szorosan összefüggött a mohamedán életmóddal, lakberendezéssel, vallásos szokásokkal. Eleinte török földről hozták be hozzánk, majd a nagy kereslet miatt az itthoni csizmadiák is gyártani kezdték. – A dunántúli nyelvjárások ismerik még az ’elhasznált, rossz cipő vagy szandál’ jelentésű pacsmag szót is. Ezt eredetileg a janicsárok viselték, majd szélesebb körben is elterjed, elsősorban női viseletként. 47

Kakuk Zsuzsa

A csizmadia eszközök közül déli szláv közvetítésű török eredetű szó a ’cipészkés’ jelentésű bicskia, jóllehet csak a török hódoltság után jelenik meg déli nyelvjárásainkban. A vele azonos török tőből származó bicsak (s a belőle alakult bicska) viszont korábbi, kun eredetű szó. Bőripari szakszóként került nyelvünkbe a csiriz, de már a legkorábbi adatok azt mutatják, hogy nemcsak bőr, hanem deszka, papír stb. ragasztására is használták. Minden bizonnyal a török bőriparosok emlékét őrzi az ország különböző helyein, elsősorban az Alföldön és Dunántúlon előforduló Tabán városrésznév. A Tabán minden esetben régi városrészt jelöl, amely ma már jobbára nem a város szélén, hanem annak belterületén foglal helyet. A török időkben azonban mindig a város egyik külterületét jelölte. A Tabán városrész ugyanis az ott elhelyezkedő cserzőműhelyektől kapta nevét (l. oszm. Tabakhāne, Tabahāne, Tabahān > m. Tabán). Mivel a bőr feldolgozása sok piszokkal és kellemetlen szaggal jár, a török tímárok (cserzővargák) a város szélén vagy a városon kívül állították fel cserzőműhelyeiket. A török világ elmúltával a cserzőtelepek elpusztultak, a város terjeszkedett, s a Tabán, amelynek ma már csak a neve emlékeztet egykori jelentésére, a város belterületévé lett, amint azt a budai, esztergomi, csongrádi, szegedi Tabán városrész mutatja. A török művelődési hatás másik jelentős területe az étkezés. Bár idetartozó török átvételeink száma nem olyan nagy, mint az öltözködés körébe tartozóké, bátran mondhatjuk, hogy a török hódoltság kora jelentős nyomokat hagyott étkezési szokásainkban. Néhány olyan étel, amit ma jellegzetesen magyarnak tartunk, pl. a rizs és hús keverékéből készült töltelék, a pörköltszerű húsételek, a szárított tésztafélék, a törököktől kerültek hozzánk, részben közvetlenül, részben balkáni szláv népek közvetítésével. A török korban megismert tésztafélék közül ma is élvezzük a tarhonyát és a pitét. A tarhonya mint szárított tésztaféleség egykor a katonák és más szabadban élők igen könnyen elkészíthető étele volt. A pite régen egyszerűbb, kenyértésztából sütött lepényt jelentett. A régi forrásokban is van szlávos pita alakja, s napjainkban újra találkozhatunk vele gyorskiszolgáló étkezőhelyeken. A húsételek közül ismert volt a pasztorma – magyarosított alakjában pasztormány vagy pásztormány – nevű, nyomás alatt szárított és füstölt rakott hús. A pasztormányt marhahúsból készítették, ezért a magyarban ugyanez a szó a vágómarhát is jelentette, ennek pedig nagy szerepe volt az adózásban. – A török kori mészárosok emlékét őrzi a kaszabol, lekaszabol igei származék és a Kaszab vagy Kaszap családnév (< régi török kasab, mai török kasap ’mészáros’). – Nyelvjárási szinten él még a bongor ’kása’, pekmez és peszmeg ’lekvár’, peszmet ’kétszersült-féle szárított kenyér’. A törökök jellegzetes gyümölcsitalai, szörpjei nem tudtak igazán meghonosodni nálunk. Ennek oka nemcsak az ízlésbeli különbözőség, hanem a gyümölcsszörpökhöz szükséges alapanyagok hiánya volt. Nyelvi emlékeinkben előfordul ugyan a sarap ’bor’ és serbet ’gyümölcsszörp’, de nem honosodtak meg nyelvünkben. – Feltartóztathatatlanul hódított viszont a kávé. Értékes behozatali cikk lévén, kezdetben csak az

48


előkelőbb társadalmi rétegek tagjai élvezhették. Fokozatos elterjedését azonban sem magas ára, sem fogyasztásának igen szigorú tiltása nem tudta meggátolni. A török hódoltság idején különböző növények is eljutottak hozzánk. Közülük legfontosabb a dohány meghonosodása. A dohányzás szokását törökök terjesztették el nálunk, mint ahogy a dohánytermesztés is balkáni szláv és török hatásra indult meg. A dohányzást kezdetben az állam is, az egyház is erélyesen ellenezte, de – miként a kávézás esetében – ezt is eredmény nélkül. – E két élvezeti cikk mellett a törökök révén ismerkedtünk meg a maszlag nevű kábítószerrel. Az erős dohányzás, a szeszesitalok és kábítószerek használatával kapcsolatban honosodott meg nyelvünkben a mámoros melléknév, majd a belőle elvont mámor szó. – Meg kell még említenünk az áfium szót, ami Zrínyi Miklós nevezetes munkája révén lett ismertté, de csak néhány adatban fordul elő, kiszorította a hozzánk nyugatról bekerülő ópium alakváltozat. Gyümölcseink közül nevében is őrzi török eredetét a kajszi-barack és a kálmánkörte. Ez utóbbi eredeti alakja kármánkörte, amelynek előtagja a karaman török népnévből származik. – Feltehető, hogy fűszerfélék és különféle más haszonnövények is eljutottak hozzánk, de török nevüket nem vettük át, csak elnevezésük török előtagja utal eredetükre, mint pl. törökbúza, törökborsó, törökbors, törökmogyoró. Forrásainkban nagyon ritkán előfordul még a ’narancs’ jelentésű turuncs és a ’gyömbér’ jelentésű zencsefil. Feltűnő, hogy virágneveink között nincs török eredetű. A legjellegzetesebb török virágnak, a tulipánnak a neve – bár végső fokon török–perzsa eredetű (azonos a turbán szóval) – hozzánk európai közvetítéssel került. A másik jellegzetes török virág, a szegfű egyik fajtája törökszegfű néven lett a magyar kiskertek máig kedvelt virága. Nyelvjárásaink ismerik még a törökbodza, törökmuskáta (= muskátli), törökorgona, törökrozmaring stb. virágféléket. – Virágokról szólva önkéntelenül is felidéződik bennünk Gül baba (szószerinti fordításban Rózsa-apó), s a róla elnevezett Rózsadomb neve. Nagyon valószínű azonban, hogy ezesetben a török gül szó nem konkrétan magát a virágot jelentette, hanem a dervisfőnökök sapkáján elhelyezkedő „sapkarózsát”. De térjünk még vissza a konyhába. A török sütő- és főzőedények leginkább rézből készültek. Hazai körülmények között a rezet más anyaggal is helyettesíthették. Rézből készült a szabadon élő emberek jellegzetes főzőedénye a bogrács, aminek nevében a ’réz’ jelentésű bakır szó rejtőzik. Rézből készült a tepsi is, amely régen a mainál mélyebb, gömbölyű vagy ovális alakú sütőedény volt. A finomabb, tálaló edényként használt tepsi anyaga pedig akár arany vagy ezüst is lehetett. Ugyanez vonatkozik a szűknyakú, hosszú kifolyócsővel, füllel és fedéllel ellátott edényre, az ibrik-re, amelyben kávét-teát szolgáltak fel, vagy étkezés előtti kézmosásnál használták, vizet csurgatva belőle. A kávézással együtt honosodott meg a gömbölyded alakú, porcelánból készült, gyakran finoman kiképzett fémtartóval is ellátott kávéscsésze, a fincsán, mai nevén findzsa. – Nyelvjárási szinten használatos még a ’lábos, serpenyő’ jelentésű tencsere, s ilyen tárolók, mint pl. a harár vagy hara ’szőrzsák’, kuti ’doboz, skatulya’, szepet és szanduk ’kisméretű láda’. 49

Kakuk Zsuzsa

A török lakberendezés alapvetően különbözött az egykorú magyar otthonok berendezésétől. A török szobabelsőt a szőnyegek uralták. Az egyetlen berendezési tárgy a falak mentén körbefutó padka, amit szőnyegekkel, állatbőrökkel, díszes párnákkal tettek kényelmes ülő- és pihenőhellyé. Ezzel az ülőalkalmatossággal van kapcsolatban dívány szavunk, amely eredetileg a szultán és a tartományok élén álló pasák mellett működő tanács elnevezése volt. Egyúttal jelentette azt a bizonyos padkát is, amely a dívány-házban, azaz a tanácskozó házban volt található. A török korban igen sok díványszőnyeg került hozzánk, majd a fekvőhelyet, amelyre a díványszőnyegek és díványpárnák kerültek is díványnak kezdték nevezni. Hasonlóképpen alakult ki az eredetileg földre terített, fekvőhelyül szolgáló, szőnyeget jelentő kerevet. Ebből lett a ma már faszerkezeten álló kerevet (nyelvjárási kelevet). – A törökök híres, nem csomózással, hanem szövéstechnikával készült, színes kilimjei, kilim-szőnyegei, takarói is elkerültek hozzánk, s különösen Erdélyben váltak kedveltté, „székelyszőnyeg”-nek is nevezik őket. A török gazdasági és kereskedelmi életben egykor használt pénzek és mértékek nevei – bár a török korban nagyon használtak voltak – gyakorlatilag ma már csak történelmi emlékek. Egyedül az ’aprópénz’ jelentésű para szóból keletkezett parányi melléknév használatos ma nyelvünkben. Nyelvjárásainkban megtalálható még az akcsa ’kis ezüstpénz’, mangur ’kis rézpénz’ és a ’pénzes zacskó’ jelentésű kesze vagy kisze elnevezés. – A régi mértékek közül a Dunántúlon ismert még a kila gabonamérték és a ’kis hordó vagy bödön’ jelentésű fucsi, s mindkét helyen a korábban leggyakrabban használt oka vagy okka súlymérték. Az egykor szintén gyakori kantár súlymérték már csak a csángó magyaroknál ismert, de ott már esetleg román hatásra is gondolnunk kell. A hadi élet köréből fennmaradt, már halványuló, régies színezetű fegyverneveink a dzsida, handzsár, fringia ’európai (frank) szablya’ és a dömöcki ’damaszkuszi kard’. – Régi forrásainkban előfordul még a kilics ’kard’, tüfek ’puska’ és topuz ’buzogány’. Részben magát a buzogányt is idevonhatjuk. Korai előfordulása (1333) alapján kun eredetűnek kell tartanunk, de a későbbi, d hangot is tartalmazó buzdogány-féle alakok minden bizonnyal az oszmán-törökből valók. A Dunántúlon ma is ismert a szatyma – egykori forrásainkban sacsma – ’apró golyó, sörét’. Az ágyúgolyót jelentő török top szó nem fordul ugyan elő forrásainkban, de szerepel két származéka: topcsi ’ágyús’ és Topháne a konstantinápolyi arzenál nevében. A topcsihoz hasonló elnevezések még: kumbaracsi ’bombavető’, kundakcsi ’az ágyút begyújtó’ és tüfekcsi ’puskás’. – A hadi élet kategóriájába kel sorolnunk a ma is használt kazán szót is, amelyben egykor az ágyúgolyók előállításához szükséges salétromot főzték. A hajóhad elnevezései ugyancsak nagy számmal szerepelnek forrásainkban. Ma is élő idetartozó szavunk a kátrány, amivel eredetileg a hajók faanyagát szigetelték. A hajófajták számtalan nevei közül (pl. acsik, borozán, csektere, furkáta, gemia) ma is ismert a kaik és a nyelvjárási tombász vagy tombác. Ez utóbbi vízimalmok mellett kikötve vagy lehorgonyozva a malom felszínen maradását szolgáló bárka vagy ponton szerepét töltötte be. A hajós malmokat sok helyen nevezik tombácos malomnak. 50


Igen gazdag a lótartással összefüggő szavak szóanyaga. E gazdag anyagból azonban valójában csak egyetlen szó maradt meg napjainkban, a kefe. A kefe eredetileg lószőrből készült lócsutakoló eszközt jelentett. Nyelvjárásaink azonban több idetartozó szót megőriztek, mint pl. csótár ’díszes nyereg- vagy lótakaró’, szekszena ’málhás nyereg’, történeti műveinkben pedig igen gyakoriak az ilyen kifejezések, mint kármán nyereg/zabla/kengyel, kecse ’pokróc, lótakaró’, boncsok ’a lovak nyakát díszítő, üveggyöngyökből, fémgömbökből, kagylókból összeállított ékesség’, amely egyúttal a ló gazdájának rangját is jelölte. A fenyítés, rabság eszközei közé sorolhatjuk a ma is jól ismert korbácsot s a már kevésbé ismert dögönyeget. Ez utóbbi tőrös botot, ólmos korbácsot vagy szíjat jelentett (török előzménye degenek, mai alakja değnek). Ma már nem használatos, de él megszelídült származéka a dögönyöz, megdögönyöz igében. A tiszántúli nyelvjárás megőrizte a ’bilincs, béklyó’ jelentésű csincsér (< török zincir) szót és igei származékát: csincsérez ’megbilincsel’. – Egykori forrásainkban előfordul a kalafa vagy falaka. Ez egyfajta kaloda volt, amelyben a megbüntetendő személy kikötözött lábait megbotozták, megkalafázták. 18–19. századi szótárainkban még előfordul, de utána kiveszett nyelvünkből. Mind a katonák és katonai felszerelések, mind a kereskedelmi termékek szállítása nagyrészt vízi úton, mindenekelőtt a Dunán történt. A szárazföldi szállítás eszközeiről nem maradtak fenn nyelvi emlékeink, mindössze a ’szekér’ jelentésű araba és származéka, az arabacsi ’szekeres’ szó fordul elő a korabeli írásokban. Több mai szavunk emlékeztet viszont a megállóhelyekre, egykori szállásokra. Ilyen mindenekelőtt a csardakból lett csárda, amely eredetileg katonai őrtornyot s a hozzákapcsolódó épületeket jelentette. Később civil utazók – elsősorban a kereskedők – megálló- és szálláshelye lett. Mai használatában különleges magyar jellegzetességgel bővült, amit a csárda szóból keletkezett csárdás tánc-elnevezés is jól érzékeltet. – Kevésbé ismert, de hasonló jelentésű szó volt a konak. Ennek eredeti jelentése ’megállóhely, pihenőhely, szállás’. Tágabb értelemben jelentette a szállásul szolgáló épületet, sőt a két megálló közti távolságot is. A szó ezen eredeti jelentéseiben elhalványult, de már a török korban kialakult belőle egy igei származék: konakol, majd konokol ’elidőzik, ott marad, tanyázik valahol’. E konkrét jelentésből alakult ki a lelki jelenségre vonatkozó konokol vagy konokolja/megkonokolja magát ’egy helyben marad’ > ’megmakacsolja magát’; ebből pedig elvonódott a ’makacs’ jelentésű konok melléknév. – Megemlítendő még a török kereskedők sátrát, bódéját jelentő duttyán szó is, amit ma már csak déli nyelvjárásaink használnak, de megrövidült dutyi alakban kissé tréfás színezettel a köznyelvben is használhatjuk. – Török és szláv keverék a hombár szó, ami eredetileg nagyméretű gabonatároló ládát jelentett. Mai ’magtár’ jelentése csak a 19. században alakult ki. – Egyéb megállóhelyek, mint pl. a hán, menzil, oturak forrásainkban is csak néhány adattal vannak jelen, nem maradtak meg nyelvünkben. Ugyanezt mondhatjuk a különféle sátorfélékről, mint pl. aba, szajván. Végezetül a török zenével kapcsolatban szeretném még elmondani, hogy jóllehet a török zenének igen nagy szerepe volt a maga korában, a hangszerek nevei nem 51

Kakuk Zsuzsa

honosodtak meg nyelvünkben. Egyetlen, a lanthoz hasonló pengetős, húros hangszer nevét ismerjük ma is, ez a tambura. Ez végső fokon arab eredetű (< ar. ṭanbūr), s tambura alakban megtalálható a törökben és minden balkáni nyelvben. Ugyanakkor igen gyakran előfordul forrásainkban a töröksíp kifejezés. Ez egy összefoglaló név, számos sípnak nevezhető fúvós hangszert használtak a törökök. Minden bizonnyal a töröksíp kifejezéssel függ össze a magyar eredetű tárogató megnevezés, ami ugyancsak a török korban jelenik meg, s forrásainkban gyakran szinonimája a töröksípnak. – Néhány adattal képviselve van egy-egy török hangszer neve, mint pl. zurna ’dob’, boruzen ’trombita’, csingia ’fuvola, furulya’, valamint a ’hadizenész’ jelentésű mehter, de ezek egyike sem marad meg nyelvünkben. Összeállításomban nem szerepelnek a török hódoltság korában a nyelvünkbe került török szavak közül azok, amelyek a vallással, közigazgatással és katonasággal függenek össze. Ilyenek pl. a dervis, hodzsa, imám, molla, mufti; dzsámi, mecset, minaret, türbe, gyaúr, továbbá az aga, basa/pasa, bég, beglerbég, csausz, kádi; cselebi, efendi; baksis, defter, harács; szandzsák, vilajet és a deli/dalia, janicsár, betyár, kaszab, haramia, martalóc. Tájékoztató irodalom A magyar nyelv történeti etimológiai szótára 1967 A magyar nyelv történeti etimologiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd. I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó. Kakuk Zsuzsa 1966 A szláv közvetítés emléke a magyar nyelv oszmán-kori elemeiben. Nyelvtudományi Közlemények 68. 51–65. 1973 Recherches sur l’histoire de la langue osmanlie des XVIe et XVIIe siècles. Les éléments osmanlis de la langues hongroise. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Bibliotheca Orientalis Hungarica XIX.) 1976 Idegen szó, kihalt szó, jövevényszó (A magyar nyelv oszmán-török átvételei alapján). In: Benkő Loránd – K. Sal Éva (szerk.): Az etimológia elmélete és módszere. 161–164. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1977 Cultural Words from the Turkish Occupation of Hungary. Budapest, Loránd Eötvös University. (Studia Turco-Hungarica IV.) MNL 1977–1998 Magyar Néprajzi Lexikon. Főszerkesztő Ortutay Gyula. IV. Budapest, Akadémiai Kiadó. Új magyar tájszótár 1. 1979 Új magyar tájszótár 1. A–D. Főszerkesztő B. Lőrinczy Éva. Budapest, Akadémiai Kiadó.

52

Sipos János1

Hasonló magyar és anatóliai dallamok Magyar kutatók számára különösen fontos a török népzenék régi rétegeinek megismerése, hiszen tudjuk, hogy bizonyos török csoportok meghatározó szerepet játszottak a magyarság, a magyar kultúra és népzene kialakulásában. Nem véletlen hát, hogy a magyar kutatók szerepe kiemelkedő a török népek és a magyarok népzenéjének összehasonlító vizsgálatában. Bartók2 egy kisebb anyagból vont le máig érvényes következtetéseket a Volgavidék, valamint Anatólia népzenéjéről, Kodály3 elsősorban a cseremiszek és a csuvasok népzenéjét tanulmányozva bővítette ki a párhuzamokat. Vikár4 és Vikár– Bereczki5 hatalmas helyszíni gyűjtéseivel a cseremisz, a csuvas, a mordvin, a tatár és a baskír népzenéről adott képet. Vargyas6 a kiadványok áttanulmányozásával a Volga-vidék népzenéjének nagyívű történeti áttekintését végezte el. Szabolcsi7 hatalmas mennyiségű dallam átnézése után, még szélesebb nemzetközi zenei összefüggéseket mutatott ki. Dobszay8 illetve és Dobszay–Szendrei9 újszerű szemlélettel kezelve a magyar anyagot, a magyar sirató és a pszalmodizáló stílus nemzetközi vonatkozású etnomuzikológiai áttekintését valósították meg. Paksa10 kis hangterjedelmű, öt- és négyfokú dalaink keleti rokonságát vizsgálta. Ebbe a folyamatba illeszkednek be 1988–1993 közötti anatóliai gyűjtéseim, valamint kazak, azerbajdzsáni és kaukázusi kutatóútjaim is. Ennek a nagyszabású munkának most egyetlen szeletét vizsgálom csak, azt, hogy léteznek-e hasonló magyar és anatóliai dallamtípusok, és ha igen, milyen fokú Dr. Sipos János, PhD, az MTA BTK Zenetudományi Intézet tud. főmunkatársa, az International Council for Traditional Music magyar képviselője, a Magyar Művészeti Akadémia tagja és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. E-mail: [email protected], WEB: www.zti.hu/sipos 2 Bartók Béla 1931, 1976. 3 Kodály Zoltán 1937–1976. 4 Vikár László 1969, 1979, 1982, 1993. 5 Vikár László – Bereczki Gábor 1971, 1979, 1999. 6 Vargyas Lajos 1953, 1980, 1981. 7 Szabolcsi Bence 1933, 1934, 1936, 1940, 1947, 1956. 8 Dobszay László 1983. 9 Dobszay László – Szendrei Janka 1983. 10 Paksa Katalin 1982. 1

53

Sipos János

1. kép Ali Kurt nomád pásztortól gyűjt a szerző

2. kép Kitekintés a kunyhóból

3. kép Bartók Adana környékén egy nomád sátor előtt 1936-ban

54

Hasonló magyar és anatóliai dallamok

4. kép Ayse Kara torok dalt (boğaz havası) énekel

5. kép Veli Özgüner pásztor játszik a kavalon

6. kép A tahtadzsi szúfi szekta tagjai énekelnek vallási dalokat

7. kép Cigány zenekar Anatóliában

55

Sipos János

a hasonlóság, és minek tulajdoníthatók az egyezések. Ezekre a kérdésekre először Bartók Béla kereste a választ. Bartók 1936-ban gyűjtött népzenét Törökországban, és a dallamokat a tőle megszokott magas szinten jegyezte le és elemezte. Törökországi gyűjtése azonban osztozott egyéb népzenei gyűjteményeinek mostoha sorsával, és csak 1976-ban, a zeneszerző halála után sok évvel került kiadásra, Magyarországon és Amerikában szinte egy időben, majd 1991-ben Törökországban. Egyik kiadvány sem keltett feltűnést, pedig nem ‘csupán’ a magyar és a török őstörténetet és a török–magyar zenei kapcsolatokat mélyen érintő műről van szó, hanem az etnomuzikológia egyik fontos munkájáról is. Azt is tudjuk, hogy Bartók nagy jelentőséget tulajdonított e munkájának. Hosszú szünet után ez volt az első és egyben utolsó gyűjtőútja, a török zene annyira foglalkoztatta, hogy Amerikába emigrálása előtt komolyan gondolkozott a törökországi letelepedésen. Bartók anatóliai kutatását hely hiányában nem ismertethetem, de többek között Bartók11 és Saygun12 részletesen tájékoztatnak róla. Mi lehet ennek a közönynek az oka? Ha eltekintünk minden egyéb lehetséges magyarázattól, egy súlyos érv akkor is marad: Bartók török gyűjtése oly kevés dallamot tartalmaz, hogy abból egy ma mintegy hatvanmilliós nép népzenéjére érvényes megállapítások csak nagy fenntartásokkal fogalmazhatók meg. A török népzenéről pedig egészen a legutóbbi időkig nem született olyan átfogó elemző mű, mely értelmező hátteret adhatott volna Bartók gyűjtésének. Magam 1988–1993 között tanítottam Törökországban, az Ankarai Egyetem hungarológia szakán, és ez idő alatt egy jelentős, mintegy 1500 dallamot eredményező gyűjtést végeztem. Azokon a területeken kezdtem a gyűjtést, ahol Bartók abbahagyta, majd – ahogy egyre kevesebb új dallam került elő – fokozatosan nyugatabbra helyeztem át a kutatás területét. Emellett kijegyzeteltem a hozzáférhető török dallamkiadványokat, és ezekből kritikai elemzés után további háromezer dallammal egészítettem ki saját gyűjtésemet. A hatéves helyszíni tartózkodás, a felsőfokú töröknyelv-tudás, a török népzenekutatókkal való konzultáció, és elsősorban a rendszeres gyűjtés, lejegyzés és elemzés lehetővé tette, hogy egy nagy, rendezett török népzenei gyűjtést készítsek elő kiadásra. Szándékom az volt, hogy nagyobb török gyűjtésem segítségével utánajárjak, Bartók tanulmányának mely állításai állták ki az idők próbáját, és melyek gyengültek meg, esetleg nyertek cáfolatot. 1987 tavaszán érkeztünk feleségemmel, Csáki Évával Törökországba, hogy az Ankarai Egyetemen magyar nyelvet tanítsunk. A Dil ve Tarih-Coğrafya vagyis az Ankarai Egyetem Bölcsészettudományi Karának azon a hungarológia tanszékén dolgoztunk, melyet Atatürk rendelete alapján 1936. január 9-én, nem sokkal Bartók török útja előtt alapítottak, és ahol Bartók törökországi útja idején Rásonyi László is tevékenykedett. Bartók Béla 1976, 1991. Saygun, Ahmet Adan 1976.

11 12

56


Az első feladat a beilleszkedés volt abba az európaitól eltérő keleti kultúrába, melyben nemcsak a szavak, de a gesztusok jelentését is meg kellett tanulni. A beilleszkedés legfontosabb feltétele természetesen a török nyelv elsajátítása volt, hiszen erre az egyetemi órákon, a mindennapi életben és a gyűjtések során is nagy szükség mutatkozott. Noha az MTA Zenetudományi Intézetétől kaptam támogató levet, a kutatás nem csupán nyelvtudásom eleinte csekély volta miatt nem indulhatott meg rögtön. A legnagyobb nehézség a kutatási engedély hiánya volt. Az engedély nélkül végzett terepmunka pedig azzal a veszéllyel járhatott volna, hogy esetleg kiutasítanak Törökországból, ráadásul erre az egyes könyvtárakba, intézetekbe való belépéshez is szükség volt. Szerencsére a hungarológia tanszék vezetője, Hicran Yusufoğlu, az egyetem dékán asszonya, Rüçhan Arık, a néprajz tanszék professzora, Nevzat Gözaydın – akit annak idején a neves magyar néptánckutató Martin Györgyhöz szoros szálak fűztek –, valamint a turkológus tudós nagykövet Vásáry István felkarolták tervemet. Segítségükkel és támogató soraikkal 1988. január 19-én folyamodtam a török Emniyet Genel Müdürlüğübe, a Központi Rendőrkapitányságra, hogy engedélyezzék kutatómunkámat Adana megye falvaiban. Felvettem a kapcsolatot az ankarai Millî Folklor Araştırma Dairesivel ’Állami Folklórkutató Intézet’ melynek igazgatója, Kâmil Toygar úr, a török népi konyhaművészet kutatásának kiváló képviselője megígérte, hogy amint megjön a kutatási engedély, segít. Közben megszereztem Muzaffer Sarısözennek, a neves török népzenekutatónak addig lejegyzetlen, 1936os Adana környéki gyűjtését. Szerencsére, ha a dallamok nem is, a gyűjtés szövegeinek nagy része le volt írva. Felkészülésképpen nekivágtam a gyűjtött dallamok lekottázásának. Muzaffer Sarısözen nem sokkal Bartók előtt, 1936 júliusában és augusztusában ugyanazon a környéken vett fel mintegy nyolcvan dallamot, gyűjtésének néhány énekesétől Bartók is gyűjtött. Jellemző, hogy míg a török népzenegyűjtők eleve városokban dolgoztak, városi vagy falvakból beterelt énekesekkel, Bartók kitartóan ragaszkodott a falusi helyszínhez, sőt a nomádok közötti gyűjtéshez. És valóban, míg az Adana városában a beterelt énekesektől felvett Bartókanyag nagymértékben hasonló a Sarısözen-gyűjtés anyagához, Bartók 1. osztálybeli ‘magyaros’, egyszerűbb török dallamai főképpen a falvakban és a nomádok sátortáboraiban kerültek elő. Mindezek ellenére a Sarısözen-gyűjtés jó összehasonlító és kiegészítő anyagot jelentett. Ahmet Yürür, az Ankarai Állami Konzervatórium igazgatóhelyettese lehetővé tette, hogy a konzervatórium archívumában dolgozzam. Emellett a Türk Halk Korosu ‘Török Állami Népi Kórus’ zenei vezetőjétől, Mehmet Özbektől bağlama leckéket vettem, a zenekar egyik tagjától pedig a kaval játék rejtelmeit tanulgattam. A kutatási engedély 1988 nyarán érkezett meg, ezt azután már csak meg kellett újítani minden évben. Szerencsésnek érezhettem magam, mert nem egy nyugati kutatóval találkoztam, aki nem vagy csak igen késedelmesen kapott engedélyt a falvakban történő kutatáshoz.

57

Sipos János

A törökországi terepmunka 1988-tól 1993 elejéig tartott. Három központot választottam ki a Torosz hegység déli vonulata mentén: keleten Adanát, ahol Bartók gyűjtött, nyugaton Antalyát, a kettő között pedig Mutot. Ezekből a központokból indultam gyűjtőutakra a környékbeli kis, elzárt falvakba. Elsősorban a vokális anyag gyűjtésére és lejegyzésére koncentráltam, de felvettem jelentős mennyiségű hangszeres darabot is. Nyolc gyűjtőutat tettem meg, egy-egy út átlagosan két hétig tartott. A fenti területeken kívül alkalmanként Törökország más vidékein is gyűjtöttem (pl. Ankara, Denizli, Trabzon stb.). Az anyag nagy része parasztok és pásztorok házában került felvételre. Összesen kétszázharminchárom adatközlőtől nyolcvanöt helyen ezerötszáz dallamot rögzítettem magnetofonon. Mintegy ezer dallamot jegyeztem le, ezekből ötszázat választottam ki elemzésre, melyek hatvanegy helyről, százharminckét adatközlőtől származnak. Saját gyűjtésem kiegészítéséül feldolgoztam egy összehasonlító anyagot, mely Törökország szinte minden területéről származó háromezer, főleg giusto dallamból áll. Ez az összehasonlító anyag a Török Rádió és Televízió repertoárjából, Bartók Béla törökországi gyűjtéséből és Viktor M. Beliaev Central Asian Music című könyvéből származik.

1. térkép Bartók török gyűjtése és saját gyűjtéseim helyszíneiről (Saygun, 1976: 431.)

58


Népzene a mai Törökországban Törökország dinamikusan fejlődő ország, hatalmas útépítésekkel, fejlett telefonhálózattal, mindenhova eljutó televíziós és rádiós adásokkal. Nem csoda, hogy a népzene szerepe visszaszorulóban van. A professzionális és félprofesszionális népzenei előadók kazettái nagy mennyiségben fogynak, ezeken ugyan sokszor valódi népdalok hangzanak fel, de gyakran ‘művésziesített’ változatban, többé-kevésbé meghangszerelve, a népi hangzástól idegen, fémes hangszínnel és uniformizált díszítésekkel előadva. Ezen kívül a faluból a városba beáramló embertömeg az utóbbi évtized folyamán létrehozott egy ‘nótastílust’, az ún. arabeszket. Ezt a műfajt az arab városi zenén alapuló agyonhangszerelt, bővített szekundokat kötelezően alkalmazó szirupos dallamvilág, és ezzel összhangban a felfokozott hangulatú, főleg szerelmi érzéseket vagy visszavágyódást kifejező szövegek jellemzik. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kis elzárt falvakban a népzene sok szempontból ma is hasonló szerepet játszik, mint évszázadokkal ezelőtt. Első gyűjtőutam előtt többen, közöttük néprajzos szakemberek is győzködtek, hogy sirató már nem létezik, és még ha siratna is valaki, gyűjteni már teljességgel lehetetlen. Ez nem így van: sok kis faluban a halottat a mai napig nemcsak a vallásnak megfelelően siratják el, hanem az ősi népi módon is, siratódallamokkal búcsúznak el tőle. Ugyanez volt a helyzet például egy városi tanító házaspárnál is. Épp ott tartózkodtam, amikor a feleség édesanyja meghalt. A vallási ceremóniát itt is a hagyományos siratás követte, melyhez – ennek fültanúja, sőt gyűjtője is voltam – az egyszerűbb emberek még a fővárosban, Ankarában is ragaszkodnak. Természetesen a népzene legtisztább formában a kicsi, forgalomtól elzárt falvakban él. Megdöbbentő, ahogy a turisták kiszolgálására berendezkedett luxusszállókat felsorakoztató déli tengerparttól a Torosz-hegységbe vezető kanyargó utakon haladva, a 20. századból egyszer csak régi korokba érkezünk vissza. Elvétve még mindig akadnak nomádok is, akik tavasszal útra kelnek állataikkal a nyári legelők felé, hogy azután ősszel visszatérjenek téli szállásukra, a melegebb tengerpartokhoz. Igaz, a távoli legelőkre már teherautóval szállítják jószágaikat. Akik pedig letelepedtek, még sokáig őrzik a nemzetségtudatukat, és nem felejtik el dallamaikat, sokszor régi szokásaikat sem. Ők már nem kerekednek fel nyáron messzi utakra, de sok falunak van egy közeli yaylaja, ‘nyári szálláshelye’, és aki csak teheti, a forró nyári hónapokban oda vonul vissza. A dallamok leggazdagabb lelőhelye természetesen a lakodalom, melynek során számos alkalom adódik, hogy az ének, a zene megszólaljon. A lakodalom előtti estén a nők összegyűlnek, hogy a kına gecesin, a ‘hennakenés éjszakáján’ szertartásosan elbúcsúztassák a menyasszonyt. Először a menyasszonysiratás dallamait éneklik el, majd táncos mulatság következik, melynek során éneküket általában egy lábas ütögetésével kísérik. Zene követi a vőlegény útját a menyasszonyos házhoz, de

59

Sipos János

külön dal van a vőlegény megérkezésére, a menyasszony kihozatalára, és régebben külön dalt énekeltek, amikor a menyasszonyt felültették a lóra, amikor leemelték róla, vagy amikor útra bocsátották stb. Ezeknek a szokásoknak már nem mindegyike él, de a dallamokat még őrzi a népi emlékezet. A két-három napig tartó lakodalom alatt huzamosan szól a davul-zurna, a ‘dobtöröksíp’ zene. A zenészek rendszerint abdal törzsbeli cigányok, akik a szabadban az átütő hangerejű töröksípon és dobon, zárt térben pedig háromhúros pengetős hangszeren és deblek nevű kisdobon szolgáltatják a zenét. Újabban egyes helyeken a cigányzenészek zurna helyett klarinétot vagy hegedűt is használnak. A legkisebb banda kéttagú: egy sípos és egy dobos; gyakoribb azonban a két zurna–két dob összeállítás, sőt a gazdagabb lakodalmakban három zurnást és három dobost is megfogadnak. A dallamot rendszerint az egyik zurnás fújja, a másik pedig az alaphangot, a burdont tartja ki. A zurnára oly jellemző folyamatos hangzást úgy érik el, hogy az orron keresztül vesznek levegőt, és a levegővétel ideje alatt a pofazacskójukban felhalmozott levegőt préselik a hangszerbe, így a hang egy pillanatra sem szakad meg. A dobos gyakran maga is részt vesz a táncban. Ezeknek a professzionális zenészeknek sok szempontból hasonló a helyzetük a magyar falusi cigányzenészekéhez. Gyakran a falvak vagy a városok peremén élnek zárt kolóniákban, de jártam olyan faluban is, melyet kizárólag zenész cigányok laktak. Többnyire fölényes technikai tudással rendelkeznek, kitűnően ismerik a hagyományos repertoárt, emellett szívesen hozzák-viszik az új dallamokat is. A táncos alkalmakkor a zenészek többrészes, 20–30 perces táncciklusokat, ún. halayokat játszanak. A táncok első tétele rendszerint lassú, majd a továbbiak egyre gyorsabbak. A tánczenében az 5/8-, 7/8- és 9/8-os aszimmetrián kívül rendkívül bonyolult ritmusok is hallhatók. A halayokat tánc közötti énekek szakíthatják meg: időnként a tánc leáll, ilyenkor a férfiak az asztaloknál iszogatnak, és a zenészek kíséretével dalra fakadnak. Manapság már csak igen ritkán történik, hogy meghívnak eposzénekeseket is, akik sokezer strófát tudnak az eposzokból. A régi népköltők sok költeménye él ma is a nép körében, ezeket egyszerű emberek is éneklik, míg a népi énekesek, az ásikok az ünnepeken, pengetős hangszeren kísérve magukat előadnak egy-egy ilyen dalt, sőt egymás között versenyeket is rendeznek. Vonós hangszereket, legalábbis manapság, csak professzionális zenészek használnak. A források szerint a régebben többfelé is létező, egyedi faragású háromhúros, d1-a1-d2 hangolású vonós hangszerek eltűntek, egyedül a Fekete-tenger környéki kisebbségek kemencse nevű hangszere maradt meg. A régi vonós hangszerek helyébe a hegedű lépett, melyet egyes zenészek úgy tartanak a markukkal, mint pl. a magyar népi hegedűsök, mások pedig függőlegesen fogják a térdükön. A hegedű hangolása a régi vonósokéhoz és a mai kemencséhez hasonlóan (g-)d1-a1-d2 tehát olyan, mintha a hegedű e2 húrját egy nagy szekunddal leengednénk. A pengetős hangszerek közül a három kettőzött húrt hordozó bağlama hangszercsalád egyaránt kedvelt a falun és a városban élő törökök körében. E család

60


legkisebb tagjának cura a neve, a középsőé orta, a legnagyobbé pedig aşık vagy kaba bağlama. Két leggyakoribb hangolás (düzen), ha a húrok magasságát a játékhoz felvett hangszeren felülről lefelé soroljuk, az ásik düzeni: a1-d1-e1, valamint a bozuk düzeni: g1-d1-a1. Ezenkívül még sok egyedi, egyes tájegységekhez vagy akár egyetlen dallamhoz kötődő hangolás is előfordul. Jellemző játékmód, hogy a felül fekvő húron a hüvelykujjukkal fogják le a hangokat, és jellegzetes az is, hogy az ütem főhangsúlyait a hangszer fedőlapján pengetés közben kidobolják jobbkezük gyűrűsujjával vagy a gyűrűs és a középső ujjal. A bağlama hangszercsalád azért is figyelemreméltó, mert bundjai vannak, tehát eldönthetné a vitát a török mikrohangok pontos helyéről. És valóban, az bizonyosan megállapítható, hogy a kisterces skála 2. és 6. fokán levő érintők lefogása során olyan hangok szólalnak meg, melyek magassága a nagy és kis szekund, illetve a nagy és kis szext között van. Ám, amikor éneküket hangszerrel kísérik, gyakran tapasztalható, hogy e fokokat máshol, esetenként ‘tisztábban’ éneklik, mint ahol a hangszer szól. Ehhez járul az a megfigyelés, hogy akár ugyanabban a faluban is, ezek a bundok különböző hangszereken kissé eltérő helyeken vannak, ami egyébként természetes, hiszen ezek a fokok általában is a legnehezebben intonálhatók közé tartoznak. A nép körében gyakoriak a fúvós hangszerek. Sok falusi embernél található szipszi, ‘furulya’. Nyelvsíp is van: nem ritka a düdük, a ‘nádsíp’, ám a tulum, a ‘duda’ ugyanúgy már csak a Fekete-tenger partján található meg, mint a háromhúros vonós hangszer, a kemençe. Jellegzetes anatóliai hangszer a kaval, ez a felül nyitott, hétlyukú, kisterces alapskálájú peremfurulya, melynek sustorgó hangjához egy mozgó burdont dünnyögnek hozzá, akárcsak a mi erdélyi furulyásaink. Anatóliai–magyar dallampárhuzamok A török anyag rendezése során Bartók először szétválasztotta a szabad illetve a feszes ritmusban előadott dallamokat. A parlando előadású dallamokon belül külön vette az izometrikusakat és a heterometrikusakat, a tempo giusto dallamokon belül pedig az izometrikusakat, a heterometrikusakat és a pontozott ritmusúakat. Az így kapott csoportokon belül a dalokat többnyire először szótagszám, majd azonos szótagszámon belül emelkedő kadenciák alapján rendezte. A legkisebb egységek a variánscsoportok voltak, melyekben szinte mindig azonos szótagszámú, és közel eső kadenciájú dallamok szerepeltek. A rendezés végére kerültek az esőimák, a meghatározhatatlan szerkezetű, illetve ‘gyanús’ dallamok, valamint a hangszeres darabok. Bartók zenei osztályait áttekintve több kérdés is megfogalmazódik. Van-e zenei összefüggés a szabad és a kötött előadású dallamok között? A ritka háromsoros, valamint heterometrikus formák, illetve a meghatározhatatlan szerkezetűnek vagy

61

Sipos János

gyanús eredetűnek minősített dallamok értelmezhetők-e másképpen? A pontozott ritmust tartalmazó dallamok a török népzenében valóban elválnak-e a többi osztály dallamaitól? És felmerül az is, hogy elképzelhető-e egy más szempontú osztályozás, mely az anatóliai dallamok egymás közötti, valamint a magyar kapcsolataira legalább ilyen mélységben rámutat? Az anatóliai népzenei anyag osztályozására Bartókot követően is történtek kísérletek, ezek azonban nem voltak igazán meggyőzőek. Saygun is tett módosítási javaslatokat Bartók osztályozására, melyek alapvetően a ‘meghatározhatatlan szerkezetű vagy gyanús eredetű’ dallamok kategóriájával és néhány esetben a dallamszerkezet másként történő meghatározásával függtek össze. Más (csuvas, baskír és tatár) török anyagot rendezett Vikár László, ám az ott használt osztályozási elvek nem vehetők át, mivel a tipikusan konjunkt mozgású anatóliai dallamok karaktere igen nagymértékben eltér a mozgásaikban jóval nagyobb szabadságfokot élvező pentaton dallamokétól. Magam is rendeztem a gyűjtött anatóliai dallamaimat, ennek részletes leírása megtalálható könyveimben és PhD disszertációmban.13 A rendezés során hat eltérő jelentőségű nagy dallamtömbbe osztottam a dallamokat. Ezek közül a jelen tanulmányban főként az első török dallamtömböt és annak magyar, illetve más népekkel való kapcsolatait mutatom be. A többi dallamtömb, dallamosztály és dallamtípus dallamaiból most csak azokra utalok, melyeknek valamilyen magyar vonatkozása lehet. Mielőtt azonban sorra vennénk ennek a nagy zenei tömbnek a dallamait és azok magyar párhuzamait, érdemes egy pillanatra elgondolkoznunk az összehasonlító zenetudomány néhány problémáján. Az etnomuzikológia azon felül, hogy formálisan elemzi és összehasonlítja a különböző népek népzenéit, a megállapított hasonlóságok, illetve eltérések alapján történeti következtetéseket is igyekszik levonni. Az összehasonlításnál az első jelentős probléma rendszerint az, hogy elvégzéséhez megfelelő mennyiségű megbízható, átfogó és lehetőleg egységes elvű publikáció szükséges, ilyenek azonban a legtöbb nép esetében nem állnak rendelkezésre. Egy másik probléma azzal az alapvető felismeréssel függ össze, hogy az egyes dallamok összevetése helyett a nagyobb zenei tömbök stiláris összefüggésével kell foglalkozni. Nincs azonban kidolgozott egységes rendszer a különböző népzenék stílusok alapján történő rendezésére, sőt egyre elfogadottabb az a vélemény, hogy minden anyag maga mutatja meg saját rendezőelvét. Ám az eltérő rendszerek szerint rendezett anyagok összehasonlítása alkalmasint igen nehéz lehet. E két nehézség a magyar–anatóliai zenei összevetéskor nagyrészt elhárul, mert egyrészt mindkét népzenéről bőségesen áll rendelkezésre megbízható adat, másrészt a hasonló stílusok megléte lehetővé teszi a két anyag párhuzamos tárgyalását. Ezzel szemben az összehasonlításokba gyakran csak utalásokkal bevont egyéb népek anyagai nem mindig ilyen bőségesek, megbízhatók, és nem is ilyen rendezettek. Sipos János 1994, 1995a és 1999.

13

62


Egy elvi probléma azonban a magyar–török összevetéseknél is megmarad, mégpedig az, hogy a zenei stílusok hasonlóságából milyen történeti következtetéseket vonhatunk le. Nincs ugyanis meghatározva a genetikai összefüggés bizonyításához elegendő zenei hasonlóság mértéke és jellege. Nyilvánvaló, hogy régen elvált népeknél akár ugyanabból a zenei gondolatból teljesen eltérő formák alakulhatnak ki, vagyis nagyon különböző zenei formák is eredhetnek azonos zenei alapanyagból. A divergens fejlődés mellett előfordulhat, és elő is fordul a konvergencia is, melynek folyamán egymáshoz hasonló szerkezetek jönnek létre egymással soha nem érintkező népeknél. A mai anyagban kimutatott hasonlóság tehát nem bizonyítéka a közös eredetnek, de természetesen nem is cáfolata annak. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a zenében, akár a nyelvészetben, a teljes, minden hangra kiterjedő egyezés inkább a közös eredet ellen szól, mint mellette. Hasonló jelenségek egymástól függetlenül is létrejöhetnek, illetve átadás-kölcsönzés, sőt visszavétel során is tovább alakulhatnak. A régebbi állapotok, majd a fejlődési folyamatok nyomon követésére a népzenetudománynak írásbeliség híján kevés megbízható eszköz áll a rendelkezésre. Most röviden csak Kodály14 kijelentésére utalok: „Sem a magyarságnak, sem semmiféle népnek, amellyel a magyarság az V–XV. században érintkezett, nem maradt fenn egyetlen hangnyi egykorú írott zenei emléke.” Ráadásul az esetleg meglevő írásbeli utalásokat is csak igen erős kritikával lehet kezelni, hiszen néhány lejegyzett dallamból még nem következtethetünk a korabeli népzene egészére, inkább csak a gyűjtő népzenéhez való viszonyára. Mindezek ellenére bízhatunk abban, hogy a népzene egyes rétegei meglepően szívósak, és az állandó változás közben, sőt éppen annak segítségével a nagyobb zenei stílusok megőrzik alapvető jellegzetességeiket. Noha ezer évekre visszamenőleg nem nyerhetünk már bizonyosságot, de a kisebb vagy nagyobb valószínűségekről lehet beszélni, különösen olyan esetekben, amikor összetettebb, bonyolultabb jelenségek szabályos hasonlóságát figyeljük meg. Ahogy Kodály15 mondta: „Nyelvemlékeink bizonysága szerint nyelvünk négyszáz éve alig változott. Miért változott volna többet a zene? Hisz nincs olyan természetű hivatalos és elkoptató behatásoknak kitéve, mint a nyelv. Ha népünk mai nyelve közel áll a kódexekéhez, bátran mondhatjuk: zenei nyelve még sokkal közelebb áll a kódexek korának zenei nyelvéhez.” Az alábbi összehasonlításoknál figyelembe kell tehát venni a következtetések valamelyest ingatag voltát, és különösen azt, hogy az egyes, egymáshoz többé-kevésbé hasonló stílusokat nem tekinthetjük azonosaknak, csak egymáshoz zeneileg hasonlóaknak.

Kodály Zoltán 1937–1976: 17. Kodály Zoltán 1971: 23.

14 15

63

Sipos János

Jelek, rövidítések Mielőtt rátérnénk a zenei elemzésekre, röviden ismertetem az alapvető fogalmakat és jelölési módokat, amelyek ismerete nélkül a következő részek megértése nehéz lenne. Az anatóliai dallamok többségénél meg lehetett állapítani a mi-re-do trichord hollétét, és a dallamokat a mi-re-do = d2-c2-b1-re transzponáltam. A fokok jelölésénél a do = b3. fok, a re = 4. fok, a mi = 5. fok stb. A do alatti hang = 2. fok, a do alatti kisterc az 1. fok, majd lépésenként a VII., VI. stb. fokok következnek. A szolmizációs hangokat néha egyetlen betűvel jelöltem, pl. do = d, re = r stb. A skála egy hangját akkor tettem zárójelbe, ha az illető hang nem játszott jelentős szerepet a dallamban. Például a (szo)-mi-re-do-val jelölt hangsorú dallamban a mi-re-do trichord hangjai fontos szerepet játszanak, míg szo előfordul ugyan, de nem hangsúlyos szerepben. A hangkészleteknél gyakran nagybetűvel jelöltem a záróhangot. Pl. a mi-Re-do olyan dallam hangkészletét jelzi, mely a mi-re-do hangokon mozog, és záróhangja re. Av az A zenei sor olyan variánsát jelenti, mely az A sortól a sor elején vagy a közepén tér el. Ak az A zenei sor olyan variánsát jelenti, ahol a két sor közötti eltérés a dallamsorok végén látható. Itt és az Av esetében is a lezárt sort jelölöm A-val, és a hozzá képest nyitott változatot Ak-val vagy Av-vel, ezért gyakoriak a következő képletek: AkA, ABkB stb. A töltelékszöveg, töltelékszótagok kifejezésekkel azokat a dalok szövegében levő szavakat, szótagokat jelölöm, amelyek értelem nélküliek (ay, oy, vay, da, de stb.) vagy önmagukban értelmesek ugyan, de nincsenek összefüggésben a fő szöveggel (aman, anam, gelin stb.). Kadenciahang a sorok utolsó hangja. Ha ez a hang nem egyértelmű, akkor hasonló dallamok segítségével elemzéssel állapítottam meg a helyét. Ha a kottáknál nem adtam meg ütemjelzést, akkor parlando-rubato ritmusban történt az előadás. Tudni kell azonban, hogy a valóságban a szabadabb ritmikai előadásnak is igen sok válfaja van. A feszes ritmust a magyar szokásoknak megfelelően tempo giusto-val jelölöm. A № jel utáni számok a Sipos16 és Sipos17 könyvekben található dallamok sorszámaira utalnak. Saját anyagomat kiegészítettem a Török Rádió és Televízió által publikált, főként tempo giusto dallamaival, valamint a konyai Selcuk Egyetem archívumából átjátszott és általam lejegyzett siratókkal, keservesekkel. Négy török anyagra hivatkoztam: Bartók gyűjtésére (Bartók №), saját gyűjtésemre (№), a konyai archívumból származó dallamokra (Konya) és a TRT repertoár dallamaira (TRT). E hosszú bevezető után térjünk rá igazi célkitűzésünk megvalósítására, és vizsgáljuk meg, hogy miféle hasonlóságok találhatók az anatóliai és a magyar népzenében. Sipos János 1994a. Sipos János 1995a.

16 17

64


A szo-(fa-)mi-re-do mag megvalósulásai és más, ide kapcsolható típusok Ez a dallamtömb, mely a török népzene fontos archaikus formáit tartalmazza, és magyar vonatkozásai is figyelemreméltók, mennyiségében és jelentőségében is kiemelkedik az anatóliai anyagból. Benne szerepelnek a szo-(fa-)mi-re-do mag különböző, esetenként bővült megvalósulásai és más, e dallamokhoz valamilyen szerves módon csatolható dallamok. Ide csatoltam többek között a pentaton magú siratókhoz köthető diatonikus siratókat, valamint azokat a nagy ambitusú dallamokat is, melyek valójában már nem vehetők szo-mi-re-do magúaknak, de szorosan csatlakoznak a szo-mi-re-do középpontú pszalmodizáló dallamokhoz. Ebben a tömbben a következő, egymással zeneileg is többé-kevésbé összefüggő zenei osztályok foglalnak helyet: – (szo)-mi-re-do magú ütempáros típusok, – török és magyar pentaton és diatonikus siratók, – török és magyar pszalmodizáló dallamstílus, – diszjunkt dallamok és az 5(5)b3 kadenciás, AAAkB formájú típusok, – nagy ambitusú parlando típusok. Ismerkedjünk meg most néhány török dallamosztállyal, és azoknak a magyar valamint más népek dallamaihoz való kapcsolataival. (szo)-mi-re-do magú ütempáros dallamok Ilyen dallamokból sem a Bartók-gyűjtés, sem az én gyűjtésem nem tartalmaz sokat, de igen elterjedtek szerte Törökországban. Záróhangjuk alapján három csoportra oszthatók: a do-, a re-, illetve a mi-végűekre. Az egyes csoportok dallamai között a legfontosabb különbség talán az, hogy míg a do-végűek többsége ereszkedő jellegű, a re- és a mi-végűek többnyire záróhangjuk körül forognak. A re-do nagyszekundos bichord elszórtan előfordul a magyaroknál, a törököknél, és sok más nép zenéjében is, pl. MNT I. kötet kezdő dallamai, Wiora,18 valamint szerb, tűzföldi, algériai, bolgár dallamok, Vikár19 sok dallama, CAM (1975: 130.) türkmen dallam stb. Ugyanakkor a magyar gyermekdalokban oly fontos szerepet játszó kisterces (szo-mi) biton vagy szo-la’-szo-mi (=do-re-do-la) tritonból építkező dallam az anatóliai népzenében gyakorlatilag nem szerepel. Ilyen hangokon mozgó anatóliai dallammal magam csak Bartók mi-la’-szo-mi (= la-re’-do-la) magú № 49djében találkoztam. Ezzel szemben a mi-Re-do magon forgó, majd re-n záró dallamok ugyanolyan gyakoriak az anatóliai gyemekdalok és más egyszerű török dallamok között, mint a magyar gyermekdalok körében. A török gyermekdalok többsége ilyen, lásd pl.

Wiora Walter 1956. Vikár László 1993.

18 19

65

Sipos János

Vikár,20 1994-ben21 pedig magam is közlök néhány hasonló magyar és török gyermekdallamot. Ebből azonban nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, hiszen e mag és jellegzetes megvalósulásai ősi, általános zenei megnyilvánulásnak tűnnek. „Ez a fajta dallam megtalálható más népek zenéjében is, ilyenek a német gyermekdalok, vagy a paleo-ázsiai népek zenéje is, ami nem más, mint a mi-re-do trichord, amely szinte mindig a középső hangján ér véget.”22 Ugyanúgy említhetünk itt türkmen, iraki és egyéb dallamokat is, pl. CAM (1975: 136) vagy Papronyi (1981). Mégis fontos megjegyezni, hogy ez a fajta dallam, mely a magyar és a török zenében gyemekdalként, valamint bőségvarázslással és rontásbetegség-elhárítással kapcsolatos szokásdalként olyan gyakori, a magyarok szomszédjai vagy a németek gyermekdalai és szokásdalai között csak elvétve található meg. Ízelítőül bemutatok két ilyen anatóliai gyermekdallamot (1. példa).

1. példa Mi-Re-do magú török gyermekdalok

A (szo)-mi-re-Do magnak egy másik formája is gyakori a legkülönbözőbb népek népzenéjében: ezeknek a do-n végződő, ereszkedő dallamoknak az első sora mi-n vagy re-n ér véget. Tempo giusto megvalósulásai között említhetünk pl. magyar gyermekdalokat és számtalan kelet-törökországi dallamot is. Mint alább látni fogjuk, több nép is használja siratóiban ezt a magot. A 2. példában e dallamok egy általános vázlatát látjuk.

2. példa Kétsoros, re vagy mi főkadenciás, mi-re-do-(ti)-n mozgó dallamok

Vikár László 1993. Sipos János 1994b: 51. 22 Vargyas Lajos 1981: 23. 20 21

66


Magyar és török siratók Bartók többször panaszolta, hogy nem tudott asszonyoktól gyűjteni, noha valójában két török nőtől összesen tizenhárom dallamot, vagyis az általa közölt anyag 15%-át vette fel. Igen ám, de a két énekessel a fővárosban, Ankarában találkozott, és talán ezért nem tartotta őket igazán megbízhatónak. Pedig e dallamok többsége – mint erre Bartók maga is utalt, autentikusnak tűnik, mi több, a Bartók № 51 dallam nem más, mint egy szo-fa-mi-re-do dúr pentachordon mozgó, és a 2-1 fokokon megpihenő valódi sirató dallam, melynek hangjai a sirató stílusban megszokott módon nem tökéletesen tiszták. Különösen az utolsó hangot, a do-t intonálja az énekes asszony esetenként alacsonyan, néha kifejezetten ti-nek, ahogyan az sok más török és magyar sirató esetében is előfordul, és ahogyan tulajdonképpen Bartók lejegyzéséből is kiolvasható (3. példa).

3. példa Bartók № 51 dallama mi-re-do = d-c-b-re transzponálva

67

Sipos János

Magyar siratók A magyar kutatók között bizonyos nézetkülönbségek vannak a magyar sirató kisformájának magját illetően. Vargyas Lajos a kisformát a mi-re-do magból vezeti le. Véleménye szerint a fejlődés során a mi-re-do alapsejt fokozatosan tágult felfelé fa-n és szo-n keresztül a dúr hexachordig, ezen kívül lefelé két, illetve három hanggal: „a magyar dallamok világosan a nagyterc (dúr) magnak továbbfejlesztett kvart-kvintszext terjedelmű példái.”23 Ezzel szemben Dobszay24 egy kisterc magból vezeti le a magyar sirató stílust: „Úgy látjuk, hogy ki lehet emelni egy konkrétabb dallammagot az anyagból, mely bizonyos közösséget biztosít egyébként különböző típusok között is. E sirató hangvételnek nevezett alakzat leggyakoribb formája olyan kisterc alakú recitálás, melynek fenntartott tubahangja alatti kvart (nyugvó főhangja alatti nagyszekund) mint alternatív zárlat szerepel. A két zárlat szabályos váltakozása (2-1 a c oldaláról vagy 1-VII a d felől nézve) nem lényegi jegye a modellnek; bár lélektanilag érthető a d-c, (ill. többszörös d utáni c) sorrend, de van példa a fordítottjára is… Ez a forma adja az országos kisforma dallammagját.” Még egy meghatározást kell felidéznünk: „Az erdélyi sirató dallammagja egy mire-do triton, mely fölfelé és lefelé is kibővülhet, így a pentaton la’-szo’-mi-re-do-la-szo skálát adja. Motívumai általában ereszkedők, de konvex íveket is találhatunk. Néhány példában a mi-re-do mag és a járulékos leereszkedés, a magas dramatikus kezdések és magas recitálások szinte didaktikusan épülnek be a sirató folyamatába.”25 Az erdélyi pentaton kisforma és a változatos, de magjukban mégis egységes országos főtípusok nem képviselnek külön világot. „Az általános siratójellegzetességek mellett mégis vannak közös motivikus alapegyezések, és így a két terület a siratónak közös gyökerű, de külön ágakon fejlődött dialektusait őrzi.”26 A különböző vélemények az erdélyi sirató meghatározásában találkoznak. Ugyanakkor a sirató erdélyi formája nem választható el élesen az országos magyar kisformától. A c2-b1-a1-g1-f 1-re írt erdélyi kisformákban nem kivételes az a1 hang, noha a lejegyzések néha glisszandónak vagy kishangnak ‘álcázzák’ őket. Skálájukat szo-fa-(mi-)re-do-nak is felfoghatjuk, és ez csak a mi hang valamivel kisebb szerepében különbözik az országos kisforma (Dobszay László szerinti) magjától. Az erdélyi siratók egy másik csoportjának szo-(fa)-mi-re-do magú dallamaiban – ha kisebb súllyal is – szintén többnyire szerepel a fa. Az erdélyi kisforma egyes dallamaiban az országos kisformához képest sokszor csak az a különbség, hogy míg az erdélyi siratókban a mi játssza a fontosabb szerepet, addig az országos diatonikus alakokban a fa, ezen kívül minden egyéb tulajdonságuk pontosan megegyezik.

Vargyas Lajos 1981: 20. Dobszay László 1983: 43. 25 Dobszay László 1983: 38. 26 Dobszay László 1983: 44. 23 24

68


Anatóliai siratók A magyar és a török sirató dallamok kisformájának általános szerkezeti leírása szinte tökéletesen megegyezik, az eltérés csupán annyi, hogy a török dallamok soha nem bővülnek lefelé szo,-ig, és a la, irányába történő lefelé bővülés közben szinte mindig belép egy ti/ta hang is. A szerkezeti azonosság mellett a dallamok finomabb részleteit vizsgálva is erős hasonlóságokat látunk. A szo-mi-re-n mozgó motívumokon kívül mindkét népnél megtalálhatók a fa-ról (ill. szo’-ról, sőt la’-ról) re-re aláhullámzó, valamint a velük többé-kevésbé párhuzamosan mozgó, do-n végződő dallamsorok. Ez a szo-fa-mi-Re-Do magú, kétkadenciás és esetenként egy járulékos do-ti-la ereszkedéssel bővülő recitatív forma az általam bejárt anatóliai török területeken általánosan siratóként szolgál. Ugyanez a dallammegoldás a szintén régies dallamokat tartalmazó menyasszonybúcsúztatók és altatók között is előfordul, sőt a siratókat nem éneklő férfiak körében is kedvelt egy belőle meggyőző módon levezethető forma. Az anatóliai török siratókat is a magyar kisformák többrétegűsége jellemzi. Sok török sirató magja pentatonos jellegű (la-szo)-Mi-Re-Do + (ti-la), de vannak közöttük olyanok is, melyekben a fa fontos szerepet játszik: (la-szo)-Fa-mi-Re-Do + (tila). Ugyanakkor ezek a dallamok inkább egy dallamelképzelés különböző zenei dialektusbeli megvalósulásának tűnnek, mint eltérő fejleményeknek. Legáltalánosabb ritmussémájuk 4 > 4 > 3-as osztású tizenegyes, de ettől természetesen a sirató előadása közben szinte törvényszerű a kisebb-nagyobb eltérés, többnyire a bővülés. A török sirató dallamokat egy- vagy kétmagúságuk, belső kadenciáik, valamint az általuk használt hangok alapján is osztályozhatjuk. Magam most a formák (egy-, illetve kétmagúság) alapján haladok rajtuk végig, lehetőleg mindenhol példákat adva a do-re bichordból építkező legegyszerűbbekre, a mi-re-do trichord magúakra, a pentatonos (la)-szo-mi-re-do magú siratókra, valamint a fa hangot is erőteljesen használó dúr penta-, illetve hexachord alapú diatonikus jellegű siratókra is. Ez utóbbiakban a fa esetenként bizonytalanul, nemegyszer inkább fi-nek intonálva szólal meg. Egymagú anatóliai siratók Természetesen az egymagú sirató típus tartalmazza a legegyszerűbb alakzatokat. Itt az egyes sorok, illetve frázisok utolsó (do) hangja egy lefelé trillával do-ti kettősséget mutathat, sőt egyes dallamokban határozottan ti hallható, de ez utóbbi dallamok idetartozása sem lehet vitás. A többi anatóliai sirató ismeretében ez a ti záróhang a do alacsony intonálásának, mintegy lefelé díszített megvalósulásának tekinthető. A szöveg és az előadás alapján ezek az egymagú dallamok különböző formákat ölthetnek: van, amelyik három soronként zár, van, amelyik hol három, hol négy soronként. A legegyszerűbb típuson belül a legegyszerűbb forma a re-Do bichordból építkezik, de számos egymagú sirató használja a mi-re-do, illetve a mi-re-ti trichordot.

69

Sipos János

Gyakran tűnik fel egy-egy pillanatra a szo’ vagy a la’, sőt a szo egyenrangúan is szerepelhet. Ilyenkor, ha közben a fa nem hangzik fel, a sirató pentatonos jelleget ölt, l. 4. példa, melynek magyar párja MNT V: 178 (661).

4. példa Egymagú anatóliai sirató

Gyakran előfordul, hogy belép a fa, sok esetben csak átfutó, nem igazán fontos hangként. Az sem kivételes azonban, hogy a fa egyenrangú hangként szerepel, ekkor a siratók központi magja valóban a Dobszay-féle fa-(mi)-re + do. Még jellemzőbb és általánosabb azonban a dúr penta-, illetve hexachord sirató (5. példa). Szenik № 34 egy hasonló magyar sirató.

5. példa Anatóliai sirató

Akárcsak a magyar siratóknál, a török siratók között is vannak olyan egymagú dallamok, melyek egyetlen, re-n záródó sorból állnak. Ez a dallamsor rendszerint csak néhány hangból építkezik: a szo-mi-Re-di(!) tetrachordból, a mi-Re bichordból, a szo-mi-Re trichordból vagy a mi-Re-do trichordból. A 6. példa minden sora do-n zár, de a nagyobb egységek zárásakor az énekes beénekel egy re hangot. Vargyas (1981: № 153) egy ilyen magyar dallam.

70


6. példa Re-n záró egysoros anatóliai sirató

Kétmagú anatóliai siratók A kétmagú siratótípus dallamai két eltérő zenei gondolatból állnak, műfajilag a siratókon kívül főként altatók valamint lakodalmi és vallási dallamok tartoznak ide. A tempo giusto daloknál gyakori a 4|4 osztatú nyolcas szótagszám, a nagyobb méretű tizenegy szótagos parlando dallamoknál pedig a 4|4|3, és ritkábban a 6|5 zenei és szövegbeosztások számítanak tipikusnak. E dallamokban többnyire egy-két re kadenciás részt egy do kadenciás dallamsor zár le, de a siratófolyamat zárlataiban nem ritka a re záróhang sem. Ezt látjuk például a nyolc szótagos 7. példában, melyben a re-re és do-ra záródó sorok váltakozását egy re-n végződő sor zárja le. Szenik № 39 egy hasonló magyar sirató. Az első sorában re-n kezdődő, a szo-ról ereszkedő, illetve az alapvetően mi-n recitáló sirató dallamok tizenegyszótagosak, de a mi-Re-Do mag és a re-do kadenciák szorosan összekötik őket kisebb szótagszámú társaikkal. Ugyanezen a mi-Re-Do magon történő, hasonló zenei mozgás jellemzi az alevi vallási irányzat egyik dalát. A fentiekhez hasonló tizenegyszótagos tempo giusto dallam is akad, annak ellenére, hogy az anatóliai népzenében a giusto előadás többnyire a kisebb szótagszámokhoz, a parlando-rubato előadásmód pedig a nagyobb szótagszámokhoz kötődik. Ritkábban bár, de ebben a kétmagú csoportban is előfordul a do záróhang alacsony 71

Sipos János

7. példa Kétmagú anatóliai sirató

intonálása. Külön figyelmet érdemel a 8. példa siratódallama, melyben a fa hang jelentős szerephez jut. Szenik № 42 egy idetartozó magyar sirató.

8. példa Kétmagú anatóliai sirató

72


A siratókat áttekintve megállapíthatjuk, hogy közülük számos dallam szinte kizárólagosan a mi-re-do trichord hangjaiból építkezik. Kevésbé fontos hangként beléphet a fa, még gyakrabban a szo. Általános, hogy a szo egyenrangúan szerepel, és a hangsort pentatonos jellegűvé egészíti ki, sőt a fa is beléphet egyenrangú hangként. Gyakori a dúr penta-, illetve hexachord jellegű kétmagú sirató is, és olyan tizenegyszótagos siratóra is találhatunk példát, mely do kadenciák után re-n zár. Az ‘egy sor + leereszkedés’-sel jellemezhető sirató dallamok erős rokonságot mutatnak a fenti típusok dallamaival, de most a sirató egyetlen dallamsorát egy járulékos ereszkedés zárja le. A dallamok között műfajilag elsősorban keservesek siratók és szerelmes dalok szerepelnek, de akad néhány altató is. Míg az eddigi típusokat főleg nők, ezeket férfiak éneklik, és ezzel összhangban sokszor bonyolultabbak a díszítések, és nagyobb az ambitus is. Egymagú siratók záró ereszkedéssel Ezek a dallamok az utolsó ütemig szinte hangról-hangra megegyeznek az egymagú siratók fenti dallamaival. Míg azonban azok a do hangon véget is érnek, a most vizsgált dallamok a do-n való megpihenés után töltelékszavak segítségével tovább ereszkednek la-ra. A leereszkedés előtt számos idetartozó dallam kizárólag a mire-do trichordon mozog (10. példa), de jellemzőbb a dúr penta-, illetve hexachord hangkészlet (9. példa).

9. példa Egymagú anatóliai sirató záró ereszkedéssel

10. példa Egymagú siratók záró ereszkedéssel 73

Sipos János

Kétmagú anatóliai siratók záró ereszkedéssel A ‘két sor + ereszkedés’ típus dallamai is hasonlóak a fenti dallamokhoz, de a főkadencia most re vagy mi. A főkadencia helye szerint ezek a dallamok több altípusra oszthatók. Az első esetben a főkadencia re, a járulékos leereszkedés pedig megegyezik a fent látottal. Számos siratódallamon kívül ide tartozik egy uzun hava csoport is, melyben megfigyelhető egy zenei gondolatnak és szerkezetnek az egyszerűbb formákból a nagyobb ambitusú dalok felé való átmenete. A hangkészlet szerint összefoglalva megállapíthatjuk, hogy e dallamok közül a legegyszerűbb forma a záróhangra ereszkedés előtt a re-do bichordon recitál. Számos dallam használja leereszkedés előtt kizárólagosan a mi-re-do trichordot, ám nem egy esetben belép a fa/fi, egyelőre még nem fontos hangként. Néha a szo egyenrangúan szerepel, és a hangsort pentatonos jellegűvé egészíti ki, de tipikusabbak a dúr penta-, illetve hexachord előtagú siratók (11. példa). Szenik № 56 egy ilyen jellegű magyar siratódallam.

11. példa Kétmagú anatóliai siratók záró ereszkedéssel

Moll és fríg anatóliai siratók Ahogyan a magyar kisformának van kétkadenciás mollos, illetve fríges alakja, a török parlando dallamok között is találunk ilyeneket. Ezekben a második sor ugyanúgy nagyjából egy hanggal lejjebb követi az elsőt, a felhasznált hangok azonban nem a szo(fa-)mi-Re-Do, hanem mi-re-do-Ti(ta-)La. Anatóliában azonban az ilyen dallamok kevésbé elterjedtek, mint a mi-re-do középpontúak, ráadásul az idetartozó magyar siratódallamokkal szemben e török dallamok műfaja főképpen szerelmesdal (12. példa), és csak ritkán található közöttük sirató. Szenik № 13 egy hasonló magyar sirató.

74


12. példa Mollos anatóliai sirató

13. példa Egy soron ereszkedő sirató 75

Sipos János

Amilyen ritka a mollos vagy fríges sirató a török népzenében, olyan gyakori az a fajta sirató, mely egyetlen soron száll le újra meg újra a kisterces skálán a záró hangra. Ez az ereszkedés különböző magasságokról és különböző szótagszámokkal történhet, de ha nagyobb magasságokról kezdődik, akkor rendszerint egy kisebb felfutás előzi meg a sorok elején. Nemcsak a siratók között találunk ilyen zenei megoldásokat, hanem a siratókhoz sok szálon kötődő leánybúcsúztatók (13. példa), altatók, sőt a szerelmesdalok között is. Szenik № 19 egy hasonló magyar sirató. Az anatóliai sirató kisformájából kifejlődött nagyobb formák A török népzenében a magyar sirató nagyformáihoz hasonló siratókkal nem találkozunk, de a magyar siratók nagyformáiból eredeztetett strofikus anyag egyes dallamaihoz többé-kevésbé hasonló zenei megoldások már elő-előfordulnak. Itt azonban nem egy török és egy magyar népzenei réteg közötti erős stiláris hasonlóságról van szó, ugyanis a török példák száma meglehetősen kevés, és szinte csak a magyar 5(4)b3 kadenciásakkal hasonlíthatók, sőt dallammozgásuk sem egyezik meg a tipikusabb magyar fordulatokkal. Ráadásul már maga a kadenciasor is utal e dallamoknak egyrészt pszalmodizáló, másrészt szekvenciálisan ereszkedő voltára, sőt egyes dallamokban még kvintváltó részletek is feltűnnek. Azonban a nagyobb formájú török siratók jellegzetes kadenciaképletei sokkal inkább (b3), 5(b3)b3 és 7(b3)b3, és ezeket a pszalmodizáló stílusnál tárgyalom részletesebben. A magyar és az anatóliai sirató nemzetközi vonatkozásai A magyar siratóstílus nemzetközi vonatkozásait Vargyas27 és Dobszay28 foglalta össze. A magyar siratókhoz hasonló dallamok után kutatva áttekintették az európai népzene hozzáférhető anyagait, és Dobszay a gregoriánumot is. Az eredmények röviden a következők: a szlovákoknál van egyező kisforma, mely a történelmi adatok alapján a magyarból való szlovák átvételnek tekinthető; a románoknál a legegyszerűbb egykadenciás fa-mi-re-do siratókon kívül re-do kétkadenciás és dór-fríg jellegű VII-es főkadenciájúak is szerepelnek, ezen kívül gyakoriak a pszalmodizáló dallamokhoz hasonló pentaton sorok, valamint a tritont hangsúlyozó mixolíd típusok is. A szerb és macedón anyagban is előbukkannak ilyen jellegű, többnyire sztichikus vagy sorpáros formájú dallamok; a bolgár népzenében pedig kifejlett hasonló stílusként él ez a siratóstílus, bár többnyire strofikus és rövidebb sorokból álló dallamokban. Európa néhány más népénél is előfordul hasonló dallam: a kisformára emlékeztető alakzatok formájában szórványosan a szicíliai, francia, német dallamok között, és kifejlett kétkadenciás formát és fríg lefutást is tartalmazó stílus formájában a spanyoloknál. Az északi (angolszász, ír, skót, hebridai stb.) gyűjteményekben azonban, a bennük található dallamok eltérő jellege miatt nem várható Vargyas Lajos 1981: 255–280. Dobszay László 1983: 49–95.

27 28

76


ilyen stílus felbukkanása. Ugyanakkor a gregorián egyes tónusai közelebb állnak a magyar siratóstílushoz, mint a fenti népzenei dallamcsoport bármelyike. Úgy tűnik tehát, hogy a magyar sirató kisformája által képviselt dallameszmény sok európai és Európán kívüli népnél megjelenik elszórtan vagy éppen gazdag stílusban, továbbfejlesztett formákkal. Ilyen pl. egy nepáli sámándal: so’ re mi mi re do do / re mi mi re do do, melyet a 35th ICANAS-on (International of Asian and North African Studies) bemutatott videóról jegyeztem le. Mindez utalhatna egy általános, mindenhol előforduló ősiségre is, ám sok népnél teljességgel hiányzik – igaz nem tudhatjuk, hogy valaha megvolt-e náluk. Dobszay29 szerint „Európa déli övezetére kellene e zenei nyelvet lokalizálnunk, egy keleten kissé felkanyarodó, lényegében mediterrán sávban elhelyezkedő dallamkultúra szétfejlődött utódainak kellene tekintenünk az elemzett stílusokat.” Idetartozó dallamok bukkantak fel vogul, osztják,30 finn, észt,31 Kaukázus környéki és egyes török népeknél, sőt a szlávoknál is, ám egyrészt az áttekintett gyűjtemények nem vehetők teljes körűeknek, másrészt sok népnél teljesen hiányoznak az idevonatkozó publikációk. Dobszay32 a keleti adatok alapján úgy véli, hogy mindez megengedi a sirató gyökereinek az ugor korba való visszavetését, de további kutatásokat tart szükségesnek. Vargyas33 határozottabban állítja a sirató ugor kori eredetét. Megvizsgálja nyelvrokonaink zenéjét, majd az osztják és vogul 2-1 kadenciás dallamokon kívül 5,4,2,1 valamint 4,1; 5,4,1; 5,4,2,1; 5,4,b3 stb. kadenciájú medveénekeket is közöl.34 Dobszay35 a Vargyas (1953)-ban felhozott példák egy részét a sirató stílustól eltérőnek tartja. Vikár–Bereczki36 nagy volga-vidéki gyűjtése is tanulságokkal jár a siratókat illetően. A mordvinok között végzett gyűjtés megmutatta, hogy ott is él a sirató. E dallamok hangkészlete általában a mi-re-do vagy a re-do-ti-la tri-, illetve tetrachord, mely ütempáros formában szólal meg (pl. do re do la / re do (ti) la vagy mi re do / re mi re do). E dallamok mindig egykadenciásak, nem ereszkedők, motivikájuk leginkább a gyermekjátékokra emlékeztet, és a gyűjtések ki is mutatták, hogy a mordvin siratók és gyermekdalok között nagyfokú hasonlóság van. A kisebbségben élő votjákok zenéje nagyrészt a (la’/szo’)-mi-re-do hangokból építkezik, ám itt Vikárék kevés siratót találtak. A mi-re-do alapú dallamok itt is többnyire egykadenciásak és nem ereszkedő jellegűek: do-re-mi-(szo’-mi-)re-do dombokból, illetve mi-re-do ereszkedésekből épülnek fel, és időnként az első sor végén do-re-mi emelkedés is található. Ezek a dal Dobszay László 1983: 83. Szabolcsi Bence 1933; Vargyas Lajos 1953. 31 C. Nagy Béla 1959, 1962: 229–240; Szomjas-Schiffert György 1965. 32 Dobszay László 1983: 53. 33 Vargyas Lajos 1953: 611–557. 34 Lásd még Vargyas Lajos 1981: 262–267. 35 Dobszay László 1983: 50–51. 36 Vikár László – Bereczki Gábor 1979. 29 30

77

Sipos János

lamok sem vehetők tehát a magyar siratódallamok közvetlen rokonainak.37 A cseremiszeknél a sirató már nem él. A tatárföld délnyugati részén élő csuvasok igen egyszerű dallamainak magja (szo’)-fa-mi-do (másképpen re’-do-ti-szo) ingadozó magasságú 2. fokkal. A menyasszonysirató mozgásai itt is jellegzetesen domborúak: do-mi-fa(szo’-la’)-mi-do. Úgy tűnik, hogy a tatároknál és a baskíroknál sem él már a sirató. A keresztény tatárok népzenéjében és a baskírok egyes dallamaiban is feltűnik a (szo’)-mi-re-do tetra-, illetve triton.38 Összefoglalóan úgy tűnik, hogy a Volga-Káma mentén nem találkozhatunk ezzel a sirató stílussal. E rövid áttekintés után foglaljuk össze, hogy kutatásaim milyen irányban módosították a korábbi megállapításokat. Legfontosabb talán az, hogy az eddigi adatok mellé egy százhúsz dallamot tartalmazó anatóliai siratógyűjteményt, valamint egy kisebb, mintegy húsz dallamból álló kazak sirató anyagot tettem. Ehhez járul még a konyai Selcuk Egyetem archívumából átmásolt és elemzett mintegy kétszáz siratódallam. A nagy mennyiségű megbízható anatóliai adat azt mutatja, hogy ott a pentatonos (la)-szo-Mi-Re-Do, illetve a diatonikus (la-)szo-Fa-mi-Re-Do hangkészletű egy- és kétkadenciás forma mind járulékos leereszkedéssel, mind anélkül élnek, mégpedig kötetlen formai elrendezésekben és sirató, menyasszonybúcsúztató, altató stb. autentikus, recitatív műfajokban. Ugyanakkor a magyar sirató nagyformáihoz hasonló alakzatokat legfeljebb elszórtan, véletlenszerűen lehet felfedezni. Mindez nem mond ellent a dallamstílus mediterrán elterjedtségét valló elméletnek, különösen, mivel tudjuk, hogy az anatóliai kultúra összetett, amelynek a középázsiai török komponens csak az egyik, bár alapvető rétegét alkotja. Ezzel összefüggésben elgondolkoztató a mongóliai kazakok népzenéje. Ez a régies kultúrájú, máig nomadizáló török csoport erősen őrzi ősi hagyományait és zenéjét. Nagyobb mennyiségű mongóliai kazak dallamot néztem át, ezek túlnyomó többsége do-pentaton volt. Ezt a pentaton hangsort ereszkedve használják a siratók, és domb alakú dallamívekkel a párosítók, valamint a tulajdonképpeni dalok. A dallamok között mintegy húsz sirató és menyasszonybúcsúztató akadt, mindegyikük szo-mi-re-Do alapú. Leggyakoribb közöttük az egymagú, mindig do-ra ereszkedő (sssmrddd / dmdrddd). Külön csoportot alkotnak a mi-n kadenciázó siratók, melyek legegyszerűbb típusa kizárólag a mi-re-do trichordot használja (rmr rrrr / rmmr rm / dddd dmr / dmrd dd), előfordul a re kadencia is (rrrd rrr / rmmr rr / mmmm rrm / dddd dd). Jellemző, hogy a szo’ is belép (s’s’s’m s’s’ m / mmmrr ddd vagy m s’s’s’ s’s’m / rrrm ddd) és ritkábban ugyan, de előfordul, hogy a dallam végéhez szöveg nélküli járulékos leereszkedés kapcsolódik (s’mmrddmdrd + lll l/ ddms’mrmdd + lll). Itt is megtalálható a periódus előtti állapot és a kadenciák szabad váltakozása, melyet Vargyas az obi-ugor dallamoknál, magam pedig az anatóliai siratóknál tapasztaltam. Megemlítem még, hogy azeri kutatóutam alatt is nagy mennyiségben került elő kétkadenciás szo-(fa)-mi-Re-Do sirató. Vikár László 1969. Vikár László – Bereczky Gábor 1979.

37 38

78


Úgy tűnik tehát, hogy a siratóstílus elterjedtsége határainak végleges megállapításával még várni kell. Valószínű, hogy időálló eredményeket csak nagy mennyiségű és megbízható gyűjtéseket követően és áttanulmányozásuk után kaphatunk. A magyar és a török pszalmodizáló dallamstílus „Uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallam változata volna”, kiáltott fel Bartók Béla 1936-ban a törökországi Osmaniye falu egyik parasztházának udvarán, amikor meghallotta a hetvenéves Ali Bekiroğlu Bekir által elénekelt török dallamot. És a legnagyobb megdöbbenésére a második is egy magyar dallam rokona volt. Milyenek is voltak ezek a magyar dallamok? A magyarság régi dallamai között találunk ereszkedő, illetve alapvetően a dore-mi magon recitáló dallamokat is. Ezeket Bartók a saját népzenei rendjeiben nem választotta el egymástól, pl. A magyar népdal című könyvében az A. I. osztály első három dallama 5(b3)b3 kadenciás és tizenkétszótagos, de míg az első dallam do-remi-vel indul, és már az első sorában eléri a szo’-t is, addig a második dallam szinte végig a do-re-mi sávban mozog, a harmadiknak pedig az első sora magasan, a 7-8. fokokon recitál. Ugyanakkor Bartók rendjének szerkezetéből következően a melodikusan rokon, ám eltérő szótagszámú, illetve nem parlando dallamok más-más osztályokban foglalnak helyet. Ezzel szemben Kodály39 a do-re-mi kezdetű recitáló dallamokat külön tárgyalja, és a Szivárvány havasán dallamot idézve a következőket írja: „Ennek a dallamnak, legalábbis első felének, töméntelen változata van a Lach-gyűjtötte mordvin, zürjén, votják dallamok közt is. Mégsem láthatunk benne finn-ugor vagy török őstípust: úgy látszik, valami általánosabb, nemzetfelettibb, ősi recitáló-formula él benne, mert a fenti népek aligha meríthették akár a keresztény, akár a zsidó egyház liturgikus zsoltárénekéből, ahol máig nagy szerepe van.” Kodály tanulmányához a kottamellékletet Vargyas Lajos állította össze, aki a recitáló dallamokat két csoportra osztja: a do-remi trichordon mozgó ‘zsoltár típusra’, valamint az oktáv terjedelműekre. Különböző szótagszámú dallamokat is egymás mellé tesz, és felhívja a figyelmet arra, hogy a záróhang do, la vagy szo is lehet, és hogy a dallamban megjelenhet a szo’. A dore-mi-n mozgó, de később szo,-ra is lekanyarodó dallamokat, valamint a mi-re-do sávba magasról csatlakozó dallamokat ekkor még nem veszi ide.40 Szabolcsi41 e dallamokat elválasztja az általa belső-ázsiainak tekintett kvintváltó dallamoktól, és előázsiai, a zsidó szertartási zenéhez is kapcsoló formaként mutatja be őket. Rajeczky42 e zenei körbe tartozó középkori német példákat idéz.

Kodály Zoltán 1937–1976: 35. Kodály Zoltán 1937–1976: № 127. 41 Szabolcsi Bence 1936: 243. 42 Rajeczky Benjamin 1969: 57–58. 39 40

79

Sipos János

Járdányinál43 is külön szerepel a do-re-mi kezdetű sorokkal jellemzett osztály, mely ebben a dallammagasság-viszonyokat elsődlegesen figyelembe vevő rendszerben természetszerűleg távolra kerül a magas kezdetű recitáló dallamoktól. Ugyanakkor a különböző szótagszámú, de hasonló melodikus lényegű dallamok egymás mellett szerepelnek. Vargyas44 is külön tárgyalja a magasabb, ereszkedő (nem kvintváltó) dallamokat és a do-re-mi ‘zsoltár típus’ dallamait, ez utóbbiak közé mélyebb járású dallamokat is besorolva. Dobszay–Szendrei45 átfogóan ismerteti a magyar pszalmodizáló stílust. Felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar stílushoz hasonló rétegeket a latin egyházi zenekultúra az első és a hatodik zsoltártónusban és ezek strófás formáiban már kialakulási periódusa óta (legkésőbb 3–4. század) magában hordozza, és ő is figyelmeztet arra, hogy ezek a zenei rétegek a héber liturgikus zenével is összefüggenek. A népi és az egyházi stílus közötti kapcsolat magyarázata véleménye szerint az, hogy az egyházi hagyomány „stilizált, rögzített, rendezett valamit, amit a zenei köznyelvből merített”. A magyar stílus eszerint nem egyházi eredetű, és az egyházi stílus dallamainál egyszerűbb (sirató), illetve szervezettebb (strofikus) rétegeket is tartalmaz. Ugyanakkor egyházi énekekből levezethető dallamok is előfordulnak benne.46 Dobszay László és Szendrei Janka 1977-es tanulmányukban e dallamcsoport stílussá való kiterjesztését végezték el. A bővítés két irányban történt. Egyrészt a do-re-mi-n mozgó dallamokkal egy stílusba vonták a magasabb hangokat is tartalmazó, mégis do-re-mi magúnak vehető, és a kvintváltó dallamoktól konjunkt felépítésük alapján megkülönböztethető dallamokat, ezzel Bartók magyar A I. osztályának kezdő dallamai ismét egymás mellé kerülnek, természetesen most már más szótagszámú és ritmusú dallamokkal együtt. Másrészt rámutattak ennek az alapjaiban recitatív stílusnak a strófás változataira is. Ezzel a magyar népzene régi stílusai között megkülönböztették a siratóstílust és az abból levezethető ‘ugor réteget’, a diszjunkt pentaton felépítésű kvintváltó réteget, valamint a konjunkt pentaton pszalmodizáló réteget. Noha ez utóbbi felfogás nem nyert teljes körű elfogadottságot, magam is egy ehhez hasonló tárgyalást választottam, mivel ez a török anyag bemutatására, valamint a magyar–török hasonlóságok kimutatására messzemenően megfelelő eszköznek tűnt. Ugyanakkor megjegyzem, hogy az itt tárgyalt dallamok közül mind a szigorúbban do-re-mi magúak, mind a felfelé bővültek hasonlóak egyes magyar régi stílusú dallamcsoportokhoz, tehát egy másfajta tárgyalási és összevetési mód is ugyanilyen erős szálakat mutatna meg a magyar és a török népzene régi rétegei között. Dobszay–Szendrei47 megfogalmazása szerint a magyar pszalmodizáló stílus alapja egyetlen, do-re-mi magú dallamtípus. E mag hangjai dominálnak a főcezú Járdányi Pál 1961. Vargyas Lajos 1981. 45 Dobszay László – Szendrei Janka 1988: 53–232. 46 Dobszay László – Szendrei Janka 1977: 18. 47 Dobszay László – Szendrei Janka 1988: 55–232. 43 44

80


ra környékén, a mag fölfelé és lefelé is szimmetrikusan bővülhet egy kisterccel és egy nagyszekunddal. A bővülésnek megfelelően a stílus a középmagasságú, illetve ereszkedő első sorú dallamok osztályaira osztható szét, de találhatók példák a magas és a közepes kezdés felcserélhetőségére. A dallam első részében találhatjuk a központi trichord felső kiegészítő hangjait, melyek visszatérhetnek a főcezúra után is, a járulékos alsó hangok pedig a dallam második felében játszanak fontosabb szerepet, előzőleg inkább csak mint támasztóhangok szerepelnek. A dallamok alsó és felső sávjai a központi mi-re-do sávon keresztül érintkeznek egymással. A stílus jellemző kadenciasorrendjei: 5(b3)b3/VII/; 4(b3)b3/VII/; b3(b3)b3 és 7(b3)b3/VII/. Az utolsó sor kadenciája variábilis. A sorok többsége kis ambitusú, és a teljes dallam ambitusa sem igen lép túl az oktávon. Legjellemzőbb egy ambituskitöltő mozgás, mely meglehetősen esetlegesnek tűnik, a fejlett dalforma kivételes. A pentatónia viszonylag tisztán jelentkezik, idegen hangok legfeljebb a f2. vagy 6. fokon lépnek be, fríg, eol színezetet kölcsönözve ezzel. A magyar dallamstílus nem használja ki a pentatónia összes lehetséges hangközét. A dallamok többsége határozottan két részre osztható. A kapcsolódó szövegek négysoros strófákból állnak, de a négy sor zeneileg nem egyformán kidolgozott. Az első és a harmadik sor kadenciája nem mindig plasztikus, annál inkább érvényesül a kettéosztó főzárlat. Viszonylag nagyszámú egyéb formai megoldás is van: két- és háromsorosság, kettéosztott hatsorosság stb., és vannak példák ugyanannak a dallamnak a formavariációira is. Kivételes a sorismétlés, a dallamok formáját legjobban az ABCD jellemzi. Ugyanakkor a magyar és az anatóliai anyagban is gyakori az ABBC vagy ABBkC forma. Előfordulnak motívumismétlések, de nem következetesen, és a megismételt motívumok a sornál rövidebbek. A középkezdésű dallamcsalád szekundszekvenciákra hajlamos, míg az ereszkedő dallamcsalád néhány dallamában kvintváltást figyelhetünk meg. A fő szövegműfajok: ballada, keserves, bújdosóének, koldusének, katonasirató, esetleg parodisztikus panaszdalok. Jellemző a hosszú, sok versszakos szöveg, de csak a ballada szövege tekinthető megkomponált versnek. A balladák, keservesek és a velük rokon műfajú szövegek többségében hatos, nyolcas, illetve tizenkettes szótagszámú strófákon hangzanak el, parlando vagy rubato előadásban. A stílus a parlandóban, rubatóban előadott törzsanyagon kívül egy vékonyabb giusto réteget is tartalmaz, melyet egyszerű táncdallamok alkotnak. Szövegük részben még a táncszók közelében jár, részben már önálló lírai vers. Bizonyos rétegeitől nem idegen a hangszeres megszólaltatás sem. A megfelelő anatóliai dallamokra a magyar stílus fenti jellemzése szinte szó szerint ráillik, noha kisebb eltérések természetesen vannak. A török dallamok első sorában ritka a kétszeres do-re-mi kezdés, és a VII. fok is kisebb, bár nem elhanyagolható szerepet játszik. A pentatónia az általános anatóliai jellegnek megfelelően kevésbé szigorú: a 6. fok ugyan gyakran hiányzik, de a 2. fok szinte minden dallamban előfordul, igaz, sokszor csak a dallamok végén, a záróhangra ereszkedéskor.

81

Sipos János

Ugyanakkor a konkrét török dallamokhoz mindig lehetett találni meggyőző magyar párhuzamot. A török pszalmodizáló dallamok esetében a 7(b3)b3 kadenciasoros dallamok első sorainak befejezésénél, valamint a harmadik sorok végén – ahol a 2., b2. vagy az 1. fok helyettesítheti a b3. fokot – érzünk bizonytalanságot. A magyar és a török pszalmodizáló dallamok szövegei között az a fő különbség, hogy a török népi költészet szinte kizárólag hét-, nyolc- és tizenegyszótagos versekből áll, szemben a magyarban kedvelt hatos, nyolcas és tizenkettes szótagszámokkal. A török dallamokban a hétszótagos dalok többsége giusto, míg a nyolc-, illetve tizenegyszótagos dalok gyakran parlando, rubato előadásúak. A szabad ritmusú török pszalmodizáló dallamok műfaja kisebb része halottsirató, a többségük keserves. Haladjunk végig most a magyar–török pszalmodizáló dallampárhuzamokon. A dallamok sorrendjét itt az határozza meg, hogy milyen mértékben távolodtak el a mi-re-do magon történő kissé esetleges jellegű mozgástól a nagyobb ambitusú dallamosabb megoldások felé. Kissé önkényesen meg lehet húzni egy határt, ahol a felső kiegészítő hangok már jelentős szerepet játszanak, és ennek megfelelően a dallamokat az alacsonyabban és a magasabban mozgók két osztályába sorolhatjuk. A magasabb dallamok a kvintváltókkal mutatnak bizonyos hasonlóságot, azonban míg a kvintváltók felépítése két sávra szétváló diszjunkt, e dallamoké a középső mire-do magból bővülő konjunkt. A Dobszay–Szendrei-féle osztályozással a következő megfelelések mutatkoznak: 1. török osztály – Dobszay A és B, török 2 – Dobszay C, török 3 – Dobszay D, török 4 – nincs, török 5 – Dobszay E, török 6 – Dobszay F, török 7 – Dobszay I, török 8 – Dobszay M, török 9 – nincs, török 10 – Dobszay K és L, török 11 – nincs, török 12 – Dobszay N, török 13 – nincs. Alacsonyan mozgó anatóliai és magyar pszalmodizáló dallamok E réteg dallamai az 1. gregorián tónus dallamaihoz hasonlítanak. Közös bennük az első sor do-re-mi hangokon való mozgása, de legalábbis a dallamkezdő do-re-mi emelkedés. A negyedik csoporttól kezdve ide veszem azokat a török zenére igen jellemző dallamokat is, melyek első sora a mi hangon recitál, és egyebekben beleillenek a pszalmodizáló stílusba. 1. Do-re-mi-vel induló, majd a do-re-mi trichordon esetlegesen mozgó, onnan esetleg csak a dallam végén lehanyatló dallamok. Ide tartoznak a nem strófás szerkezetű dallamok is, 2. Do-re-mi-vel induló, majd a do-re-mi trichordon mozgó, de már kiegyensúlyozott strófát formáló típus, 3. Mi-n kezdő, majd a mi-re bichordon, illetve a do-re-mi trichordon imbolygó első sorú dallamok, 4. Az első sor a mi-n mozog, a többi sor pedig alacsonyabb. Ez a forma a török stílusban igen gyakori, míg a magyarban ritka, 5. A fa(fi) hang is belép az első sorban, vagy a második sor elején, illetve közepén,

82


6. Az első sor do-re-mi kezdése és mozgása után a második és/vagy a harmadik sorban megjelenik a szo’, esetleg a la’ hang is (14. példa).

14. példa Alacsonyabb magyar–török pszalmodizáló dallampárhuzam

Magasabban mozgó anatóliai és magyar pszalmodizáló dallamok Ezek a dallamok, melyek a gregorián tonus peregrinushoz hasonló elvet követnek, magasan kezdődnek, és bennük a szo’ hang meghatározóan fontos szerepet játszik. 8. Az első sor domború, a többi sor alacsony, 9. Az első sor szo’-ról ereszkedik mi-re, a többi sor alacsonyabb. Ilyen magyar dallam igen kevés van, 10. Az első sor szo’-(fa-)mi, illetve szo’-(fa-)mi szo’-(fa-)mi kezdése után a második sor is szo’-ról ereszkedik. A harmadik sor alacsonyabb (15. példa), 11. Az első sor szo’-fa-mi-n mozog, a második és harmadik sor pedig fa-ról vagy szo’-ról süllyed alá,

15. példa Magasabb török pszalmodizáló dallam

83

Sipos János

12. Az első sor határozottan a szo’, illetve a la’ hangon mozog, a magasan kezdődő második, illetve harmadik sor pedig belesüllyed a mi-re-do sávba, 13. Egyedi fa-re kezdés. Ilyen a magyar stílusban nincs, és a törökben is ritka, 14. VII. fokú kadencia szerepel valamelyik sorban. A magyar dallamok között ez annyira természetes, hogy csak egy példát hozok rá.48 A török stílusban ritkább, de nem kivételes, hogy előfordul a VII. fok, nagy ritkán még kadenciahangként is. A török négysoros dallamok között sok olyan (4) vagy (5) főkadenciás található, melyek hasonlóak a fenti (b3) főkadenciás pszalmodizáló dallamokhoz. Ezek egy része az alacsony mozgású do-re-mi dallamokhoz tartozik (pl. 16. példa), más részük pedig a magasabb mozgású, de a mi-re-do sávba visszatérő típusokhoz. A Bartók № 4 is ilyen.

16. példa 4-5 főkadenciás pszalmodizáló dallamok

A török pszalmodizáló dallamokat a jellegzetes nagyambitusú török uzun hava dallamokkal köti össze a 17. példa, mely magas kezdetétől eltekintve tökéletesen közéjük illik. Itt a mi-re-do mag már csak közvetve, a dallamok centrumaként, illetve egy olyan közös sávként érzékelhető, ahová az ereszkedés újra és újra leérkezik. Ezek a dallamok is átmenetet képeznek a kvintváltó és a pszalmodizáló stílus között. Vannak olyan kétsoros dallamok, melyekből soraik kettévágásával 5(b3)b3, illetve 5(b3)1 kadenciás, ABBC formájú négysoros szerkezetet, vagyis a pszalmodizáló stílus kisméretű négysoros dallamaihoz hasonló dallamokat kapunk, pl. Törökország területén igen elterjedt 18. példa. Dobszay László – Szendrei Janka 1988: II(A)/29c.

48

84


17. példa Négysoros, nagyobb ambitusú anatóliai pszalmodizáló dallam Kétmagú pszalmodizáló dallamok

18. példa Két hosszú sorból álló, négyes osztatú anatóliai dallam

85

Sipos János

Mint látjuk, a magyar és az anatóliai pszalmodizáló dallamok között lényegbe vágó egyezés mutatható ki. Nem véletlen tehát, hogy a Bartók-gyűjtés 1. osztályának szinte mindegyik dallamához lehet közelebbi vagy távolabbi magyar párhuzamot találni. A magyar pszalmodizáló dallamstílus csak Erdélyben és a vele közvetlenül határos részeken (Moldva, Bukovina, Dél-Alföld) mutatható ki. Nem valószínű, hogy peremterületekre visszaszorult archaikus réteg lenne, mivel más régies kultúrájú helyeken ez a zenei stílus nem található meg. Ez pedig arra utal, hogy a székelyek sajátja volt, és ma is az. Az a kérdés azonban, hogy az erdélyi népesség hol találkozott ezzel a zenei köznyelvvel, melyből az egyházi stílusok is merítettek, megválaszolatlan maradt. Tudjuk, hogy a Lach-gyűjtésben a do-re-mi magú dallamok első felének sok változata van, és ez a forma előbukkan pl. a szinte kizárólag do-pentaton dallamokat éneklő mongóliai kazakok mai dallamai között, sőt Anatóliában is. Ám a pszalmodizáló stílusnál a dallam második felének is meghatározó szerkezeti szerepe van, noha nem lehet kizárni, hogy egy alapvetően do-re-mi-n recitáló dallamkör dallamai valaha egy erős la-pentatonos hatásra éppen pszalmodizáló dallamokban látott módon bővültek lefelé. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért éppen itt jelentkezik ez a stílus. A székelyek esetleges, többek által feltételezett, de érvényesen nem bizonyított török eredete önmagában nem feltétlenül kötné össze ezt az anatóliai és a magyar zenei stílust. Itt ugyanis nagy nehézség az anatóliai kultúra, ezen belül is a zenei kultúra sok komponensből való összetett volta. Legalább ilyen elgondolkoztató az is, hogy hasonló dallamok átfogó zenei stílus formájában a belső-ázsiai törökség köreiből (legalábbis eddig) nem kerültek elő nagy számban. Két hasonló tatár dallamot találtam ugyan, de az áttanulmányozott mintegy ezerkétszáz tatár dallam között ezek inkább kivételesnek tűntek. A Dél-Nyugat-Kazaksztán Mangkistaw vidékén élő kazakok zenéjében azonban előtűnnek ilyen dallamok. A megfelelő török dallamok Törökország szinte minden pontján élnek, és nemcsak a megbízhatónak látszó idősebb falusi adatközlők ismerték őket, hanem jól dokumentálhatóan széles körben közkedveltek voltak. A rádió és a televízió népzenei programjaiban, a fél- vagy egészen professzionális népdalénekesek kazettáin és műsoraiban is mindig hallható egy-két ilyen dallam. Jellemző, hogy míg a többi négysoros anatóliai dallam sokszínű képet mutat, a pszalmodizáló dallamok hatalmas összefüggő zenei tömböt alkotnak. Nem volt véletlen tehát, hogy már Bartók viszonylag kis gyűjtésében is nagy számban fordultak elő. A nagyobb török anyag tehát részben megerősíti, részben pedig kibővíti Bartók megállapításait a pszalmodizáló dallamokról. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy míg a magyar anyagot illetően új felfedezések nemigen várhatók, addig az anatóliai népzene és a közép-ázsiai török népek népzenéje továbbra sincs teljesen összegyűjtve és elemezve.

86


Diszjunkt dallamok Vargyas49 megállapítása, mely szerint „…az ereszkedő dallamok többségben voltak, és talán máig többségben vannak, és ez a dallamalkotás a leginkább jellemző a magyar nép zenei gondolkozására”, a török népzenére még inkább igaz. Igen sok anatóliai dallamban látjuk, hogy nemcsak az első és második sor ereszkedik magasabb fokokról, hanem a harmadik, sőt a negyedik is. Ezzel összhangban az anatóliai népzenében a konjunkt építkezés általánosnak, a diszjunkt pedig kivételesnek számít. Kvintváltó szerkezet alig-alig fordul elő, és még az oktáv vagy annál nagyobb magasságban kezdő dallamok sem ‘szakadnak ketté’, hanem gyakran a lehető legtovább tartózkodnak a magasabb fokokon, illetve oda térnek vissza újra meg újra. Több belsőázsiai nép zenéjét áttekintve kitűnt, hogy míg a kazakok, tuvaiak, altajiak, valamint az anatóliai törökök népzenéjében a kvintváltás ritka, addig Belső-Mongólia Dzoo-Uda területén több mongol és evenki törzs körében is fejlett stílusként él. A kvintváltás tehát nem csak ugor és török törzsek találkozási pontjain jöhet létre. A5A5A5kA formájával és 5(5)b3 kadenciáival diszjunktnak tekinthetjük azonban azt a típust, melynek Bartók oly nagy jelentőséget tulajdonított. Ezekről a dallamokról később fogok részletesebben beszélni, most csak annyit jegyzek meg, hogy a párhuzamként megadott magyar és török dallamoknak nincs nagy bokra. Itt tehát csak egy tágabb stiláris hasonlóságról, valamint konkrét dallamtípus-egyezésről lehet beszélni (35??). Ezt a dallamtípust (pl. Bartók № 8) és az 5(4)b3 kadenciás Bartók № 5-ös dallamot Olsvai50 egy köztes magyar példával kapcsolta össze, rámutatva a közöttük levő rokonságra. E dallamok közül a Bartók № 8a-e-hez magyar párhuzamként Bartók51 Appendixében a III. és a IV. magyar példát állította. Míg a konjunkt mozgású dallamokat tartalmazó pszalmodizáló stílusban a dore-mi mag különböző, esetenként jelentős bővüléseit láttuk, addig egyes török dallamokban a dallam első felének hangtartománya határozottan elkülönül a második fél hangtartományától. A magyar régi stíluson belül ide tartoznak a kvintváltó dallamok és a velük több-kevesebb összefüggésben levő egyéb, nem kvintváltó, de diszjunkt dallamok. Láttuk, hogy a pszalmodizáló stílus magasan kezdődő 5(b3)1 kadenciás típusai nemegyszer mutatnak kvintváltó jelenségeket, de az anatóliai népzenében szórványosan előforduló diszjunkt kvintváltás soha nem következetes, és különösen nem pentaton jellegű. A török anyag tárgyalását Dobszay–Szendrei 1977-ben ismertetett pszalmodizáló stílusból, valamint a konjunkt-diszjunkt felépítés ellentétéből fakadó módszerrel végzem. Az alacsonyan mozgó do-re-mi dallamok, a magasabban mozgó, de a do-re-mi sávot dominánsan használó dallamok, valamint a kvintváltók és egyéb diszjunkt felépítésű dallamok Bartóknál egy szótagszámon belül békésen megférnek, míg Járdányi rendszerében a különböző ma Vargyas Lajos 1981: 46. Olsvai Imre 1980. 51 Bartók Béla 1976. 49 50

87

Sipos János

gasságú dallamok eltérő helyen vannak. E dallamok Vargyas rendszerében külön típusokban foglalnak helyet, ugyanakkor Dobszaynál pszalmodizáló és kvintváltó csoportra válnak szét. Anatóliai kvintváltó dallamok Bartók a török kötet előszavában nem említi, hogy anyagában a magyarhoz hasonló kvintváltás előfordulna, és valóban, a gyűjtésében szereplő néhány kvintváltónak mondható dallam mindegyike kétsoros jellegű, és közülük kettő dúr skálán mozog. A nagyobb anyag áttekintése után egyértelműnek tűnik, hogy az anatóliai népzenében a kvintváltás, különösen a pentaton és éppen ezért határozott motívumokból felépülő kvintváltás messze nem játszik olyan fontos szerepet, mint a magyar népzenében, a cseremisz–csuvas határ népzenéjében vagy a belső-mongóliai Dzoo-Uda terület mongol és evenki törzseinek zenéjében.52 Noha a példák számát valamelyest még lehetne bővíteni, az idevonható mindössze húsz-huszonöt anatóliai dallam, vagyis az általam megvizsgált anyag kevesebb mint 1%-a többnyire legfeljebb a kvintváltás határesetének fogható fel. Ezekben a dallamokban az első rész 5. fokra, majd a második rész 1. fokra történő ereszkedése közben mintegy véletlenül kialakult párhuzamokat láthatunk. A kvintpárhuzam a sorok végén már meglehetősen pontos, de a sorok eleje mindig magasan kezdődik. Egy 5(5)b3 kadenciás és AAAkB formájú dallamosztály A ritka, határozottabban kvintváltó anatóliai dallamok esetében nemegyszer megrajzolható az a nem-kvintváltó környezet, melyből kinőttek. Térjünk vissza arra a már említett dallamcsoportra, mely annyira fellelkesítette Bartókot, és melynek segítségével először mutatott rá az egyes magyar és török dallamstílusok hasonlóságára (Bartók № 8a-e). Ezeknek a dallamoknak egyes képviselői A5A5A5kA kvintváltó arculatot mutatnak, míg mások szorosabb kapcsolatban vannak a magasabb járású pszalmodizáló típusokkal. A dallamok kadenciái és formája nem a pszalmodizáló stílusban megszokott 5(b3)b3 és ABBC, hanem 5(5)b3 és AAAkB, de a fő zenei megoldásokban találunk közös vonásokat. A dallamokat négy csoportba osztom, az egyes csoportok dallamai közötti fő különbség az első sorok magasságában van. A dallamok első két sora azonos (AA), a harmadik sor pedig az A sorhoz hasonlóan kezdődik, de a vége felé az 5. fokról járulékos módon, gyakran töltelékszótagokkal leereszkedik a b3. fokra (Ak). A negyedik sor ereszkedve éri el a záróhangot, és az első sorral kvintpárhuzamot alakíthat ki. Az első típus nyolcszótagos dallamai legfeljebb a 7. fokig mennek föl. Esetenként lehet egy kis lehajlás a sorok végén, ez eredményezhet például a 4(4)b3 kadenciákat. A második típus nyolcszótagos dallamai tekinthetők a központi formának, melyhez képest az első típus egyszerűbb, a harmadik, negyedik típusok pedig fejlettebb formákat tartalmaznak. E nyolcszótagos dallamok első és második sora elő Sipos János 1977.

52

88


ször felmegy a 8. fokra, ott elidőz, majd leszáll az 5. fokra. A 19. példában egyfajta kvintváltó szerkezet látható (A5A5Ak5A). Egyedi ebben a dallamban, hogy első sora kibővült. A harmadik típus dallamainak felépítése lényegében megegyezik a második típus nyolcszótagos dallamainak felépítésével. Egyedi voltukat a nagyobb, tizenegyesszótagszám adja. A negyedik típus dallamai is tizenegyszótagosak, de ellentétben a második csoportbeli lágy kezdeti emelkedéssel, itt egy 10. fokról történő ereszkedést látunk az első, a második és néha a harmadik sor elején. A negyedik sor szintén a második és harmadik csoportban megszokottnál magasabbról ereszkedik le a záróhangra. Ez a típus a nagy ambitusú parlando dallamokhoz tartozik, de a fenti típusokkal összeköti az 5(5)b3 kadencia-sorozat és gyakran az AAAkB forma is.

19. példa az 5(5)b3 kadenciás és AAAkB formájú kvintváltó jellegű anatóliai dallamokra

Dúr-kvintváltó anatóliai dallamok Míg a török népzenében ritka a nagyobb ambitusú dúros jellegű dallam, ezek között meglepően nagy arányban szerepelnek kvintváltó jellegűek. Jellemző, hogy már Bartók kisebb anatóliai gyűjtésében is előbukkant két ilyen dallam, ezek a № 44–45 dallamok variánsok, egyikük dipodikus, másikuk pedig tripodikus jellegű. Nem állítható hozzájuk magyar párhuzam. E dalokról nagyjából ugyanaz mondható el, mint kisterces hangsorokon mozgó társaikról, vagyis többnyire az 5., illetve az 1. fokra ereszkedés során másodlagosan kialakult, nem igazán karakterisztikus sorpárhuzamokat mutat. Jelentősebb részüknek a formája A5vA-vel jellemezhető, 89

Sipos János

kevés közöttük a határozottan négysoros. Egyes dallamokban a kvintpárhuzam inkább csak felsejlik, máshol felismerhetőbb alakot ölt. Kivételesen még apróbb belső motívumokkal megerősített határozott kvintváltás is előfordul. ‘Kis-kvintváltó’ dallamok A teljesség kedvéért megvizsgáltam még az ún. kis-kvintváltó dallamokat is, melyeket A4BAB vagy A4ABA forma és a jellegzetes belső motívumfűzés jellemez. Ilyen török dallam kevés van, és legfeljebb igen távoli hasonlóságot mutatnak a magyar dudanótákhoz. Szekvenciás dallamok A magyar népzenében a szekund-szekvencia nem jellemző dallamalkotó jelenség, ugyanakkor előfordulnak szekvenciális részletek a siratókban, azok strófikus fejleményeiben és egyes kvintváltó dallamokban is. Az anatóliai népzenében a szekund-szekvenciák a régiesnek tűnő műfajokban is jelentős szerepet játszanak: ütemek szekundonként való lefelé szekvenciázása a török pszalmodizáló stílusban, a siratókban, a menyasszonysiratókban és még sok anatóliai dallamban előfordul, főleg a dallam vége felé. Gyűjtésem egyik négysoros 5(4)b3 kadenciás szekvenciás parlando dallama például hídként szolgál a török siratós és a szekvenciás dallamcsaládok között. Azt is könnyű észrevenni, hogy ezek a dallamok erős hasonlóságokat mutatnak a pszalmodikus dallamok második feléhez. További magyar–török zenei párhuzamok Eddig elsősorban azokat az anatóliai dallamokat néztük meg, melyek központja a mi-re-do trichord volt, illetve amelyek az ilyen mi-re-do trichord alapú dallamokkal közelebbi-távolabbi kapcsolatban voltak. Megvizsgáltuk a magyar párhuzamokat is, és több esetben is nagyobb tömegű dallam stiláris egyezését állapítottuk meg. Most a még fellehető, sporadikusabb, esetlegesebb anatóliai–magyar dallamhasonlóságokra térünk rá. A nagy mennyiségű dallamegyezés esetében is óvatosan kellett bánnunk a hasonlóság okaival, annál indokoltabb az óvatosság itt. Mégis érdemes felvonultatni az egyedibb párhuzamokat, már csak azért is, mert tanulságos megfigyelni, hogy egy-egy jelentősebb magyar népzenei rétegnek milyen anatóliai párhuzama van, és fordítva. Ugyanígy érdekes megfigyelni azt is, hogy mely rétegek jellemzők inkább a török népzenében, s melyek a magyarban. Kezdjük az összevetést az igen egyszerű hangkészletű tri- és tetrachord dallamokkal.

90


Tri- és tetrachord dallamok A magyar népzenében nemcsak a trichord, de a tetrachord dallamok is ritkák, mindössze néhány re-do-ti-la tetrachord került elő Moldvából. Nálunk „ezt az alakzatot a fejlődés átugrotta vagy elmosta”,53 ugyanakkor a do-szo,-la, re-do-la vagy szo-la-szo-mi tritonok, illetve a re-do-la-szo, mi-re-do-la tetraton formák már előelőfordulnak. Ezzel ellentétben a török népzenében hatalmas mennyiségű bi-, tri- és tetrachord (re-/do-ti-la) dallam van, melyek jelentős része az igen szűk ambitusnak megfelelően egy- vagy kétsoros. Ugyanakkor Anatóliában éppen a (mi-)re-do-la tri- és tetratonok számítanak kivételesnek. A Bartók-gyűjtés № 49d dallamának domború la-re’-do-la triton mozgásához hasonló moldvai dallamok vannak ugyan, de ezeket inkább csak egymás távoli analógiájaként lehet felfogni. Kis ambitusú anatóliai dallamok magyar párhuzamai A török népzenében számtalan kis ambitusú, rendszerint kétmagú dallam van, melyek egy része párhuzamba is állítható egy-egy magyar dallammal. Itt azonban rendszerint nem stiláris azonosságról van szó, hanem csak egy tágabb és igen elemi zenei közegben fellépő egyes dallampárhuzamokról. Ráadásul a török kis ambitusú, kétmagú dallamok rendszeréből ezek a dallamok csak példákat mutatnak fel, mégpedig nem is mindig a legjellemzőbbeket. Most csak egyetlen példát idézek (20. példa).

20. példa Kis ambitusú anatóliai dallam és magyar párja

Vargyas Lajos 1980: 51.

53

91

Sipos János

21ab példákon mutatok néhány nagyterces kis ambitusú török dallamot és magyar párjukat:

21ab. példa nagyterces kis ambitusú török dallam és magyar párja

További négysoros anatóliai és magyar dallamok Bartók az 1. és 2. dallamosztályán kívül még két olyan osztályt adott meg, melyekben magyar dallamokkal összevethető török dallamokat talált. A 13. osztály hét darab ‘tempo giusto izometrikus négysoros pontozott ritmusú 7 vagy 7+7 szótagos’ dallamot tartalmaz, ezzel szemben a 14. osztályban mindössze egyetlen ‘tempo giusto heterometrikus négysoros pontozott ritmusú’ dallam szerepel. Bartók e dallamokról a következőképpen ír: „Fontosságát tekintve az 1. és a 2. osztályt a 13. és a 14. osztály követi – melyek a teljes gyűjtött vokális anyag körülbelül 10%-át tartalmazzák. A 13. és a 14. osztály dallamai, különösen pontozott ritmusukat tekintve, kapcsolatban vannak a pontozott ritmusú dallamok megfelelő magyar osztályaival. A № 42-nek még magyar variánsa is van. A № 40, № 41 és № 43 pedig nemcsak ritmusukban, hanem zenei szerkezetükben is nagyon hasonlóak egyes magyar dallamokhoz.”.54 Az egyik ilyen dallam, mégpedig Bartók № 42-je hasonló egyes magyar pszalmodizáló dallamokhoz, noha ritmusa nem pontozott, ahogy pedig Bartók jelezte. A fenti dallamosztályok többi dallamához azonban nehezebb magyar párhuzamot találni, mert (1) kadenciájú és kis szótagszámú magyar dallamok általában az ötödik vagy magasabb fokot is határozottan használják (22. példa). Saygun, Ahmet Adan 1976: XI.

54

92


22. példa Magyar dallampárhuzam Bartók török gyűjtésének № 42 dallamához (DSZI/5jj)

Egyedi dallamívek és skálák az anatóliai népzenében Találunk még olyan dallamokat is, melyeket a magyar népzenében komoly típusok képviselnek, de a török népzenében kivételesnek számítanak. Már láttuk, hogy skálájukban és mozgásaikban erőteljesen pentaton dallamok nincsenek az anatóliai népzenében. Az ilyen jellegű magyar dallamokhoz tehát hiába is keresnénk közeli párhuzamokat. A török dallamok nagy többségében ereszkedő mozgás figyelhető meg, mely sokszor a sorok elején újraindul egy magasabb fokról. Nem számít kivételesnek a lépcsőzetes ereszkedés sem, amikor minden következő sor alacsonyabb az őt megelőzőnél. Ritkábban ugyan, de nagyobb ambitusú ereszkedő dúr és mixolíd dallamok is előfordulnak a török népzenében. A magyar népzene egyik jellegzetes típusa az első sorában a 4-5. fokokon mozog, majd a 8. fokra ugrik fel. Ez a mozgás szintén ritka a török népzenében. Az anatóliai népzenében is feltűnik az architektonikus felépítés, bár közel sem olyan kifejlett és sokszínű formában, mint a magyar új stílusban. Határozott, tizenöt dallam által képviselt típust alkot az a fajtája, melyben az 1. fokon végződő alacsony sorok közül emelkedik ki a magasabb harmadik sor. Egy ugyanilyen határozott, tíz dallam által képviselt típus esetében a második sor kadenciázik magasabban. Ehhez hasonló felépítésű az a dallam, melynek első és harmadik sora a VII. fokon ér véget. Vannak határozottabban architektonikus dallamok is, melyeknek az első és az utolsó sora alacsony, míg a középső kettő magas. Ezeknek az architektonikus török dallamoknak azonban szerkezetükön kívül kevés közük van a magyar új stílusú dallamokhoz, hiszen hiányoznak belőlük a pentaton fordulatok, és alacsony soraik rendszerint igen kis ambitusúak. Egyes (4) főkadenciás és ABBC, illetve ABBAv 93

Sipos János

archaikus felépítésű török dallamokhoz ugyan állíthatunk magyar párhuzamokat, ám nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ezek a dallamok az anatóliai anyagban kivételesnek számítanak. Összefoglalás Ennyi zenei hasonlóság után felvetődik a kérdés, minek is tulajdoníthatók ezek a közös vonások. Genetikus rokonságról beszélhetünk? Véletlen egybeesések tanúi vagyunk? Esetleg mindenhol, vagy legalábbis sok nép zenéjében előforduló hasonlóságokat figyeltünk meg? Nyilvánvaló, hogy a legegyszerűbb formák soha nem érintkező népeknél is egymástól függetlenül kifejlődhetnek, és sokszor valóban ki is fejlődnek. Egy-egy összetettebb, bonyolultabb szerkezetű dallam hasonlóságában pedig néha a véletlennek is lehet szerepe. Ahol azonban nagy tömegű, zeneileg egybetartozó dallamok, sőt dallamstílusok közötti hasonlóság mutatkozik, ott valamilyen komolyabb kapcsolatot feltételezhetünk. De miféle, akár közvetett kapcsolat létezik a finnugor nyelvű magyarság és az anatóliai törökség között? Noha a magyar nyelv finnugor eredetű, az etnogenezis során a finnugor elemekhez jelentős török és más elemek is keveredtek, melyek egyedi ötvöződéséből jött létre a magyar nép. Történelmük során a magyarok sokszor kerültek szoros kapcsolatba különböző török népekkel. A régészeti leletek tanúsága szerint a Volga– Káma vidékén és az Urálban, vagyis a magyarság feltételezett őshazájában a Kr. u. 4. században megjelent a nagyállattartó, nomád életforma, melyet a kazáni történészek a török népek első betelepedésével hoznak kapcsolatba. Az is nyilvánvaló, hogy a magyarságot a hun népvándorlás hullámai feltétlenül elérhették, márpedig a Hun Birodalom népességéhez valószínűleg nagyszámú török tartozott. A Kazár Birodalomban a magyarság évszázadokig keveredett a török nyelvű szavirokkal, onogurokkal és kazárokkal, majd csatlakozott hozzá a kazárok ellen fellázadt három kabar-török törzs. Bíborbanszületett Konstantin beszámolója szerint a kabarok megtanították a magyarokat saját nyelvükre, s ők is megtanulták a magyarok nyelvét; a 10. században még mindkét nyelvet használták. A magyarság hasonlóan olvaszthatott magába más török és nem török nyelvű népeket is. 567 körül, amikor az avarok bevonultak a Kárpát-medencébe, számos népcsoport élt ott: Erdélyben a gepidák, az Alföldön az iráni szarmaták, az 5. századtól pedig szlávok települtek be a területre. A Kárpát-medencében a magyarokat fogadó avarok török, talán kisebbrészt mongol nyelvűek voltak, akik segédcsapatként magukkal hozták a bolgár–török kutrigurokat és utrigurokat is. A 7. század vége felé egy új népcsoport jelent meg, a griffes-indás övveretek feltehetőleg bolgár–török népe. László Gyula szerint ez a ‘késő avar’ csoport magyar volt. Az avarok, a bolgár–török

94


kutrigurok és utrigurok, valamint a 7. században érkezett késő avar nép is részt vett tehát a magyar etnikum kialakításában. A valószínűleg kipcsak-török nyelvű besenyők a 11–12. században nagyobb tömegben telepedtek be a Magyar Királyság területére, a mongolok elől menekülő kunok egy része pedig 1239-ben jött Magyarországra. Igaz, hogy a besenyők és a kunok elmagyarosodtak, nyomaik csak egyes nyelvi jelenségekben, földrajzi és személynevekben, valamint antropológiailag mutathatók ki, mégis bizonyosan aktívan hozzájárultak a mai magyar nép és kultúra kialakulásához. Mindent összevetve nem csoda hát, ha a magyar kultúra oly sok törökös elemet tartalmaz. Az is nyilvánvaló, hogy a magyar és a török zene közötti kapcsolat nem az oszmán korból származik. Ekkor ugyanis alig volt társadalmi érintkezés a megszálló török sereg és a magyar lakosság között, ráadásul ez a részben janicsár sereg nem képviselhetett egységes zenei stílust.55 Vessünk most néhány pillantást az anatóliai törökség kialakulására. Anatólia területén már a Kr. e. 7–6. évezredből származnak leletek, és a területet azóta is különböző népek és kultúrák fel- és letűnése jellemzi. Természetesen, ha a forrásokban egy új népnév jelenik meg, az nem azt jelenti, hogy az addig ott élő lakosság kihalt vagy elmenekült volna. A mindenkori őslakók sorsa lehet a beolvadás, de előfordulhat a hódítókkal való egymás mellett élés, s eközben az egymásra hatás, de az sem kivételes, hogy a számbeli túlsúlyban levő alapréteg olvasztja be az újonnan jötteket. Akárhogy is történt, a valaha itt élt népek mindegyike többel-kevesebbel hozzájárult a mai anatóliai kultúra kialakulásához. Az összetevők pontos szétválasztása azonban reménytelen feladat, különösen zenei téren, hiszen az itt élő népek zenéjéről nincsenek történelmi adataink. Mindenesetre nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a régi görög kultúra hátországa éppen ez a terület, olyan városokkal, mint Trója, Pergamon, Ephesus, Miletus. A legtöbb mai török városnak van római múltja, bizánci múlttal pedig mindegyik rendelkezik. Miután az oguzok 1071-ben Manzikertnél legyőzték a bizánci seregeket, fokozatosan elárasztották Anatólia jelentős területeit. Később, a Közép-Ázsiát és Iránt megszálló mongolok elől nagy oguz nyelvű áradat menekült Anatóliába, és a mongol korszakban kisebb kipcsak, ujgur, sőt mongol nyelvű csoportok is települtek Anatólia belsejébe. A más népekkel történt összeolvadás, illetve az egyes népek eltörökösödése az oka, hogy a jelenkori török népesség, mint az jól megfigyelhető, jelentős antropológiai eltéréseket mutat Anatólia hatalmas területein is. A mai török népek túlnyomó többségét a közös nyelven kívül a közös származás, a közös történelem és a kultúra köti össze, ugyanis valaha e népek mindegyike a nagy eurázsiai nomád birodalmak része volt. A különböző török népek kultúrájában természetesen mutatkoznak egyedi jelenségek, és éppen ezek szisztematikus vizsgálata deríthet fényt az egyes török népek etnogenezisének néhány vonására. Saygun, Ahmet Adan 1976: VIII–IX.

55

95

Sipos János

Az anatóliai kultúra tehát sok összetevőből jött létre, az azonban kétségtelen, hogy a mai népesség túlnyomó része igen egységes török nyelvet beszél, és töröknek is vallja magát. Hogyan jöhetett létre ez a nyelvi egység, ha – mint a kutatások mutatják – a törökség aránya az anatóliai lakosság kialakításában csak mintegy 30%, sőt egyes vélemények szerint annál is kevesebb lehetett. Valószínű, hogy a bejövő törökök egyenletesen települtek szét Anatóliában, ráadásul a török nép presztízse és nyelve volt a meghatározó. A török közös nyelvként, afféle lingua francaként szolgálhatott a különböző nyelvű helyi népek között, majd ez a kétnyelvűség fokozatosan török egynyelvűséggé változott, ahogy Közép-Ázsia más részein is történt. Hasonló folyamat mehetett végbe a magyaroknál is, de itt a kisebb és fokozatosan beolvadó török népek vesztették el az idők folyamán saját nyelvüket. Ez az erős török nyelvi hatás valószínűvé teszi, hogy a zenei hatás is jelentős volt, tehát a jelenlegi anatóliai népzene mindenképpen komoly, bár az idők során nyilvánvalóan módosuló törökös vonásokkal is rendelkezik. A törökség viszonylag kisebb számbeli szerepe lehet a magyarázat arra, hogy miért tér el olyan karakteresen a törökországi népzene a közép-ázsiai török népek egymástól szintén különböző népzenéitől. Nyilvánvaló, hogy az anatóliai népi kultúra egyéb műfajaihoz hasonlóan az anatóliai népzene is több alapelemből tevődik össze: a törökök bejövetelekor itt élő népek zenéihez, valamint a több hullámban betelepedő török és más törzsek zenéihez járult az iszlám hatása a ‘felülről’ leszivárgó más kulturális hatásokkal együtt. Az anatóliai őslakosság zenéjéről gyakorlatilag semmit nem tudunk, az ös�szehasonlító zenetudománytól azonban komolyabb eredmények várhatók ezen a területen, azon belül is elsősorban a görög, az iráni és a török népzene összevetésétől. Az Anatóliába beáramló török törzsek egykori zenéjének elemeire pedig a más török népzenékkel való összehasonlítás során bukkanhatunk rá. Ehhez azonban nagy mennyiségű, különböző török népektől származó zene tanulmányozására van szükség. A felmerülő nehézségekre említek egy példát. Kiemelkedően fontosnak ítélhetjük az azeri népzene tanulmányozását, mert a mai azeri lakosság török ősei döntően ugyancsak az oguz-türkmen törzsek közül származtak, nyelvileg tehát közel álltak, és állnak ma is az anatóliai törökökhöz. Ugyanakkor Azerbajdzsán területén eredetileg nem indoeurópai népek éltek, például északon (Sirvanban) a jelenleg ott élők paleo-kaukázusi nyelvű ősei laktak. Az iranizáció az iráni államok bekebelezésével indult meg, és az iráni tat, talis nyelveket a mai napig beszélik a területen, bár kétségkívül a török nyelv az uralkodó. Az őslakosok eltörökösítése valószínűleg itt is, akár Anatóliában, három fázisban zajlott le. A szeldzsuk és a mongol periódusban oguz törzsek vándoroltak Anatóliába és Észak-Azerbajdzsánba, a mongol kor után pedig Iránból vándoroltak be az oguzok leszármazottai, együtt kisebb mennyiségű ujgur, kipcsak, karluk, illetve eltörökösödött mongol népességgel, sőt az Iránba visszavándorló anatóliai törökökkel. A népzenéjükben előforduló hasonló rétegek

96


elemzésekor tehát csak óvatosan szabad következtetni az esetleges régebbi közös oguz zenei stílusok meglétére. Az iszlám a 11. évszázad óta államvallás a törököknél, a népi hagyományok egy részét mégsem szüntette meg, hiszen a mai napig éneklik az ősi sirató dallamokat, ahogy egyes helyeken ma is űzik az esővarázslást. Nem állítható ugyan, hogy az egyház semmiféle hatást se gyakorolt volna az anatóliai népesség zenéjére, az iszlám zenéje és a török népzene közötti nagy hangnemi és melodikus különbségek alapján azonban bizonyosnak tűnik, hogy ebből a hatásból fontos népzenei stílusok nem formálódtak ki. Ugyanakkor a törökországi siíta vallási kisebbség, az aleviták zenéje erősen népzenei jellegű, és külön figyelemre méltó, hogy a magyarral rokonítható török dallamstílusok szinte mindegyike előfordul benne. Ez a témakör ismét csak egy alapos kutatást érdemelne. A másik fontos kutatási terület a bizánci zene vizsgálata, illetve a gregoriánum, valamint az egyes anatóliai (és magyar) zenei stílusok közötti kapcsolat további elemzése. A magasabb zenei kultúráknak, például az alapvetően egyszólamú török klasszikus zenének a török népzenére való hatása szintén csekélynek tűnik, aminek több oka is van. Legelsőként itt is az eltérő tonális és melodikus szerkezeteket említhetjük meg, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az anatóliai népesség túlnyomó része a városközpontoktól távol élte egyszerű földműves életét. A nomadizálás a 20. században sem volt kivételes, sőt egyes formái még ma is élnek. Bizonyos kapcsolatok azonban mégis felfedezhetők a komolyzene és a népzene között. Ilyen például a török komolyzene egyszólamú, pontosabban heterofon jellege. A többszólamúságot ugyanis a török komolyzene sem ismeri, és az egy időben játszó zenészek mindegyike saját hangszerének megfelelően díszítve adja elő ugyanazt a dallamot. Érdekes módon a többszólamúság – noha csak legegyszerűbb formáiban – inkább a népzenében jelenik meg: a duda vagy egy kettős síp egyik sípja, egy zengő húr vagy akár egy másik zurna által szolgáltatott bourdon kíséretében, illetve az egymás melletti húrokon kvart-, illetve kvintpárhuzamban történő játékban.56 Noha a komolyzenében is kedvelt Hüseyni és Uşak makam hangsora lényegében megegyezik a népzene legkedveltebb dór és eol jellegű hangsoraival, mégis a népi dallamoknak a komolyzenében történő felhasználására vagy komolyzenei dallamok ‘leszivárgására’ kevés példa van. A komolyzenei művek – mintegy egyszólamúságukat ellensúlyozva – gyakran agyonkomponált formába öntik a bevezető, kidolgozási és befejező részeket, gyakoriak a különböző mikrohangokkal, ún. komakkal módosított előjegyzések, valamint a bonyolult ritmusok. Ez utóbbira extrém példaként megemlítem a 120/4-es Zencîr Usűlüt, melynek beosztása 16+20+24+28+32/4. Ugyanakkor egyes komolyzenei darabok szerkezete egyszerűbb, bár szinte soha nem strofikus, és az egyszerűbb népi ritmusok is előtűnnek, ilyen pl. Hayrettin Akdemir Cemo című zongorakíséretes dalciklusa, melynek a második dala Karacaoğlannak a 16. századból való Üryan geldim című uzun hava dallama. Itt a parlando dallam alapvetően Ahrens, Christian 1977.

56

97

Sipos János

autentikus, alatta azonban a zongorán atonális hangzás szólal meg. Mégis, valóban népdalszerű komolyzenei dallam felhangzása, egyáltalán a népi elemek beemelése ritka. Erre csak az utóbbi időkben történnek kísérletek. Pl. Hayrettin Akdemir Cemo című zongorakíséretes dalciklusa, melynek a második dala Karacaoğlan népi bárdnak a 16. századból való Üryan geldim című uzun hava dallama. Itt a parlando dallam alapvetően autentikus, alatta azonban a zongorán atonális hangzás szólal meg. Törökország nagy részét tenger veszi körül, így jelentősebb szomszédnépi hatás legfeljebb északkeleten, keleten és délkeleten várható. Keleten milliós tömegekben élnek kurdok, akikkel feszült, polgárháborús viszony alakult ki. A sokszínű kurd népzenében jellegzetes réteget képvisel egy egyszerű dallamstílus, melyet szűk három-négy hangos, gyakran mi-re-do trichord alapú, egymagú dallamszerkezetű 2/4, illetve 6/8-os ritmusú dallamok jellemeznek. Ennek a zenei világnak a dallamai főként a gyermekdalok kategóriájában tűnnek fel Törökország más részein, azonban jellegzetes, egységes táncdallam-stílusként csak a keleti részek kurd és részben török népessége körében találhatók meg. Az itt élő kurdok ugyanakkor átvették a törökök nagyobb ívű négysoros dallamait, sőt ezeket saját nemzeti identitásuk kifejezésére is felhasználják.57 Délről iráni és arab hatást várhatnánk, főleg a nagy ambitusú uzun hava dallamoknál gyaníthatnánk szíriai befolyást, hiszen e dallamok Törökországnak csak ezen a területén hangzanak fel, ráadásul az őket éneklő nomád türkmen törzsek, akiktől Bartók is gyűjtött, Észak-Szíriában, sőt Aleppo, Rakka és Hama felé is töltötték a telet. Tudjuk azonban azt is, hogy ezek a nomádok nemigen vegyültek más törzsekkel.58 Az országhatárok természetesen többnyire mesterségesek, és a török–szíriai határ felé erősebb arab, a török–iráni határ mentén pedig iráni hatásokkal számolhatunk. Ennek pontosabb vizsgálatához megbízható szíriai, iraki, illetve iráni népzenei forrásokra lenne szükség, ám ilyenek sajnos a mai napig nem állnak rendelkezésre. Saygun a szíriai komolyzenét tanulmányozva azt állítja, hogy az erősen a török hagyományos komolyzene befolyása alatt áll, és ez a befolyás tovább halad dél felé. A szíriai népzenét azonban anyag hiányában ő sem elemezhette. Ha figyelembe vesszük, hogy a törökök, mégpedig főleg az oğuz családhoz tartozó afşar, ulaş, yüreğir stb. törzsek első bevándorlási hulláma a mai iráni területre a 8–9. században volt, akkor az itteni dallamokat legalább részben e törzsek zenei anyaga folytatásának tekinthetjük. Az uzun hava stílust talán a nomád költők fejlesztették ki, ezt támasztaná alá az is, hogy szövegeiket ők szerezték, valamint az, hogy a mai aşıkok, ‘népi dalnokok’ dallamvilágának egy része is hasonlóan nagyívű. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a parasztok az egyes uzun hava dallamokat törzsek nevével illetik, például türkmeni, türkmen ağzı,59 Karahacılı ağzı60 stb. Bayrak, Mehmet 1992. Yalman Ali Rıza 1977. 59 Bartók Béla № 22. 60 Bartók Béla № 17a. 57 58

98


A szomszédnépi hatás vizsgálatakor tehát főként a nagy, elvégzendő feladatokra tudunk rámutatni. Mégis remélem, hogy sikerült eredménnyel elvégezni a kitűzött célt: bemutatni a hasonló magyar és anatóliai dallamokat. Ne felejtsük el, hogy 1936-ban Bartók mintegy száz dallamot gyűjtött az akkor csak tizenhétmilliós anatóliai törökség népdalkincséből, a jelen munka már ötezer anatóliai dallamból vonhatott le következtetéseket, és figyelembe vehette a magyar népzenekutatás legújabb eredményeit is. Különösen érdekes volt az összehasonlítás, mivel Anatóliában, akár KeletEurópában, „az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és a dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt”.61 Újabb lépés történt tehát annak megállapítására, hogy az egyes törökségi népeknek vannak-e közös dallamtípusaik, és ezek a típusok milyen viszonyban vannak a magyarság népzenéjével. Következő köteteink ezt az utat folytatják: a kazak népzene vizsgálatának eredményeit mutatják be. Zárjuk a cikket egy Bartók-idézettel, gondolatai éppúgy aktuálisak ma is, mint amikor Bartók papírra vetette őket: „…az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában véve visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ős stílus-fajra. Ezt a végső eredményt azonban természetesen csak akkor érhetjük el, ha valamivel kevesebb hadieszközt gyártunk, és valamivel többet áldozunk a zenei folklór-tanulmányokra, mielőtt még a népzene teljesen kihalna.”62 Rövidítések CAM 1975 Beliaev, Viktor M.: Central Asian Music, Middletown, Connecticut. DSZ 1977 Dobszay László – Szendrei Janka: „Szivárvány havasán” a magyar népzene régi rétegének harmadik stílus-csoportja. In: Népzene és zenetörténet III. Budapest. DSZ I 1988 Dobszay László – Szendrei Janka: A Magyar Népdaltípusok Katalógusa I. Pszalmodizáló stílus. Budapest. DSZ III 1988 Dobszay László – Szendrei Janka: A Magyar Népdaltípusok Katalógusa. I. Kisambitus – régi stílus. Budapest. Bartók Béla 1942: 153–155. Bartók Béla 1937b: 166–168.

61 62

99

Sipos János

MNT I 1951 Magyar Népzene Tára. Children’s Games (ed. György Kerényi). Budapest. MNT II 1953 Magyar Népzene Tára. Calendar customs (ed. György Kerényi),. Budapest, VAR 1981 Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje. TRT é. n. A Török Rádió és Televizió kiadványai. Irodalom Ahrens, Christian 1977 Instrumentalmusik und Polyphonie am Schwarzen Meer. I. Uluslararası Türk Folklor Kongresi Bildirileri 3. 1–20. Ankara. Bartók Béla 1931 Hungarian Folk Music. London. AMS Press. 1937 Népdalkutatás és nacionalizmus. Tükör V. 3. 166–168. 1942 Race purity in Music. Modern Music 153–155. In: Bartók Összegyűjtött Írásai. New York. 1976 Turkish Folk Music from Asia Minor. (ed. Benjamin Suchoff), Princeton, Princeton University Press. 1991 Küçük Asya’dan Türk Halk Musıkisi. İstanbul, Pan Yayıncılık. Bayrak, Mehmet 1992 Kďlam ű stranęn kurd. Ankara. C. Nagy Béla 1959 Adatok a magyar népdal kialakulásához. Zenetudományi Tanulmányok VII. 605–688. 1962 Typenprobleme in der ungarischen Volksmusik. Studia Musicologica II. 225–266. Dobszay László 1983 A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben. Budapest, Akadémiai Kiadó. Dobszay László – Szendrei Janka 1977 „Szivárvány havasán” a magyar népzene régi rétegének harmadik stíluscsoportja. In: Vargyas Lajos (szerk.): Népzene és zenetörténet III. 5–101. Budapest, Zeneműkiadó. 1988 A magyar népdaltípusok katalógusa I–II. Budapest.

100


Járdányi Pál 1961 Magyar népdaltípusok I–II. Budapest. Editio Musica. Kapronyi Teréz 1981 Jellegzetes motívumok iraki gyermekjátékok és mondókák dallamaiban. Zenetudományi Dolgozatok 315–329. Kodály Zoltán 1937–1976 A Magyar Népzene. (Első kiad., 1937, 7. javított, bővített kiad. Vargyas Lajos 1976) Budapest, Zeneműkiadó Vállalat. 1971 Folk Music of Hungary. New York, Praeger. 1974 Néprajz és zenetörténet. In: Bónis Ferenc (szerk.): Visszatekintés 2. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. 225–260. Budapest, Zeneműkiadó. Olsvai Imre 1980 Kis kiegészítés Bartók Béla török–magyar dallampárhuzamaihoz. Zenetudományi Dolgozatok 59–67. Paksa Katalin 1982 Kis hangterjedelmű öt- és négyfokú dalaink keleti rokonsága. Ethnographia XCIII. 527–551. Rajeczky Benjamin 1969 Gregorián, népének, népdal. Magyar Zenetörténeti tanulmányok II. 45–64. Saygun, Ahmet Adan 1976 Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey. Budapest, Akadémiai Kiadó. Sipos János 1994a Török Népzene I. In: MTA ZTI Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez. Budapest. (www.zti.hu) 1994b Török és magyar siratók. Keletkutatás (tavasz) 46–58. 1995a Török Népzene II. Budapest. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 15.) (www.zti.hu) 1995b Népzenei gyűjtés Törökországban. Török Füzetek III. 2. 1996 Connection between Turkish songs having different structure. The Fifth International Turkish Folklore Congress, Ankara. 1997 Similar musical structure in Turkish, Mongolian, Tungus and Hungarian Folk Music. In: Berta, Árpád (ed.): Historical and Linguistic Interaction between Inner-Asia and Europe. 305–317. Szeged, Department of Altaic Studies. (Studia uralo-altaica 39.) 1999 Béla Bartók’s Turkish collection in the light of a larger material (PhD dissertation – kézirat) Budapest. 2000 Bartók nyomában Anatóliában. In: Kőrösi Csoma Sándor és a magyarság keleti eredete. 217. Sepsiszentgyörgy, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület.

101

Sipos János

2000 Magyar népzenei kutatások a törökség között. In: Cseri Miklós – Kósa László – T. Bereczki Ibolya (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. 165–182. Szentendre, Magyar Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum. 2000 In the wake of Bartók in Anatolia. Budapest, European Folklore Institute (Bibliotheca Traditionis Europea 2.) 2002 Bartók nyomában, Anatóliában. Hasonló magyar és török dallamok. Budapest, Balassi Kiadó. 2007 A Lament from Bartók’s Anatolian Collection and its Musical Background. Studia Musicologia 48. 1–2. (March) 201–213. 2009a Bartók’un izinde Anadolu’da. İstanbul, Pan Yayınevi. Sipos, János – Csáki, Éva 2009 The Psalms and Folk Songs of a Mystic Turkish Order [CD melléklettel] Budapest, Akadémiai Kiadó. Szabolcsi Bence 1933 Osztják hősdalok – magyar siratók melódiái. Ethnographia XLIV. 71– 75. 1934 Népvándorláskori elemek a magyar népzenében. Ethnographia XLV. 138–156. 1936 Egyetemes művelődéstörténet és ötfokú hangsorok. Ethnographia XLVI. 233–251. 1940 Adatok a közép-ázsiai dallamtípus elterjedéséhez. Etnographia LI. 242– 248. 1947 A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest, Magyar Kórus. 1956 Zenei tanulmányúton Kínában. MTA I. Osztályának Közleményei VIII:1–4. 223–239. Szenik Ilona 1996 Erdélyi és moldvai magyar siratók, siratóparódiák és halottas énekek. Kolozsvár – Bukarest, Romániai Magyar Zenetársaság. Szigeti, József nd 1967 With String Attached. (2 ed.), New York, Alfred A. Knopf. Szomjas-Schiffert György 1965 Der Kalevala-typ in der gemeinsamen Melodiren der finno-ugrischen Völkern. In: II. Internationalis Fenno-Ugristarum. 310–324. Congressus secundus internationalis fenno-ugristarum, ed. Adiuvantibus Martti Kahla & Alpo Räisänen, acta redigenda curavit Paavo Ravila, Helsinki, Societas Fenno-Ugrica. Vargyas Lajos 1953 Ugor réteg a magyar népzenében. Zenetudományi Tanulmányok I. 611– 657. 1980 A magyar zene őstörténete 1–2. Ethnographia XCI. 1–34. 192–236.

102


1981 A magyarság népzenéje. Budapest, Zeneműkiadó. Vikár László 1969 Votiak Trichord Melodies. Studia Musicologica II. 461–469. 1982 Régi rétegek a volga-kámai finnugor és török népek zenéjében. Zenetudományi Dolgozatok 323–347. 1993 A volga-kámai finnugorok és törökök dallamai. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet. Vikár László – Bereczki Gábor 1971 Cheremiss Folksongs. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1979 Chuvash Folksongs. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1999 Tatar Folksongs. Budapest, Akadémiai Kiadó. Wiora, Walter 1956 Älter als die Pentatonik. In: Studia Memoriae Belae Bartók Sacra 185– 208. Budapest, Akadémiai Kiadó. Yalman, Ali Rıza 1977 Cenupta Türkmen oymakları. Ankara, Kültür Bakanlığı. Yönetken, Halil Bedi 1968 İlkokul müzik kilavuzu. İstanbul.

103

Voigt Vilmos

Van-e nyoma az oszmán-török folklórnak a magyarban?* Köztudott, hogy a hungarológia minden szakágában a kialakulás első pillanatától fogva (ez gyakorlatilag ma már negyed-évezredet is jelenthet) megjelent kultúránkban a „keleti eredetű” mozzanatok kimutatásának igénye. Időről időre változott a legkedveltebb „keleti párhuzam” státusa. Hol a zsidók, hol a perzsák, hol a pártusok, hol a hunok, hol a szittyák, hol általában az altáji (olykor „turáni”) népek, hol a szibériai népek, hol az avarok, hol az „első honfoglalók” körében keresték a magyar folklór eredetét is. Első tekintetre meglepő viszont, milyen ritkán említettek éppen oszmán-török folklór összefüggéseket a magyar turkológusok, néprajzkutatók vagy folkloristák. Noha a belső-ázsiai török (és más nyelvű) népeknek a közelmúltig igen régies (például nomád) életmódja, akár az i. sz. 680 utáni „ótörök” feliratok, vagy a Volga nagy kanyarulatának mentén élő török és finnugor népek folklórja gyakran szóba került a magyar népi kultúra eredetét rekonstruálni kívánó tanulmányokban – viszont éppen az országunkba csakugyan és huzamosan eljutó „janicsárok népe”, vagyis az oszmán-törökök vonatkozásban szinte alig történt ilyen javaslat. Pedig már a 15. századtól kezdve, és egészen a 19. század elejéig nálunk igen sok nemzedék közvetlenül is kapcsolatba került azzal a kultúrával, amit „török” néven szoktak összegezni. Tudjuk ugyan, hogy mondjuk a várnai csatától II. József törökellenes háborúiig a „török”-nek nevezett ellenfél etnikailag is, kulturálisan is milyen összetett, és időről időre változó volt – ám ezt a tényt voltaképpen nem vette figyelembe a magyar folklorisztika. Pedig ezidőtájt krími és egyéb tatárok, arabok, berberek, cigányok, albánok, a Balkánról errefelé menekülő szerbek, bolgárok és görögök, sőt akár perzsák, örmények, szefárd és egyéb zsidók jelenlétéről egyértelműen tudósítanak a források. (E témát érintette az esztergomi tanácskozás több előadója is.) Igazában még Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája sem ezeket, hanem csak a régebbi „török” népeket tárgyalja, amikor egyenként bemutatja az akkori Magyarország területén élt vagy élő népeket. A budapesti egyetem két néprajzprofesszora, Györffy István, majd Tálasi István, akik pedig rendelkeztek turkológiai ismeretekkel, és alkalmanként utaltak a hódoltságkori török–magyar kapcsolatokra – végül sem adtak áttekintést azt esetleges néprajzi–folklórbeli kapcsolatokról. * Előadásom 2008-ban hangzott el az esztergomi konferencián. Megjelent: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Szerk.: Ács Pál – Székely Júlia. Budapest, Balassi Kiadó, 2012. 366–379. A mostani cím a dolgozatom akkori alcíme volt.

105

Voigt Vilmos

Sok előzmény után a közelmúltban Kakuk Zsuzsa volt az, aki bemutatta a magyar nyelv oszmán-törökből származó (főként hódoltságkori) jövevényszavainak főbb csoportjait, sok esetben igen jó tárgytörténeti magyarázatot is adva. Dolgozatait a magyar néprajzkutatók használják – egy-egy szóval vagy tárggyal kapcsolatban – ám a török és a magyar népek hagyományos kultúráinak kapcsolatairól összegezést ők sem adtak.1 Voltaképpen csak Palotay Gertrúd (1901–1951) volt az a néprajzkutató, aki legalább egy területen áttekintette a vélhető kapcsolatokat. Oszmán-török elemek a magyar hímzésben munkájának igen pontos a címe: a könyv ugyanis nem a „népi hímzésről” szól, hanem ennél általánosabb értelemben az egyházak és a felsőbb társadalmi rétegek által készíttetett vagy megőrzött textíliákra utal. A kiváló múzeumi szakértelemmel készített munka azzal sem foglalkozik, hogy a bemutatott technikák, kompozíciós minták és motívumok a török és magyar darabokon kívül hol találhatók még meg? Pedig tudjuk, hogy a görögöktől egészen a morvákig ismerünk hasonló (gyakran importból származó) régi textileket a Balkánon, sőt Közép-Európában is. A népmondák kutatói ugyan foglalkoztak a „török-kor” magyar mondáival – ám éppen arra nem voltak kíváncsiak, ismertek-e hasonló szövegek a török folklórban? (Jókai több ilyen elbeszélés-motívumot felhasznált, ám ő nem a magyar vagy török folklórból, hanem korabeli magyar történeti forrásokból, francia újságokból, és a 19. századi „oszmanográfia” kézikönyveiből szerezte be ismereteit. Mikszáth és Gárdonyi is szaktudósoknál tájékozódott, ha a hódoltság koráról írt.) Balladakutatóinknak viszont még az sem tűnt fel, hogy a magyar balladakincsben – az időnként mégiscsak megkülönböztetett – „a török kor balladái”-nak csoportja miért szegényesebb (!) nálunk, mint a környező népeknél – és itt sem csupán a tőlünk délre vagy keletre lakókra kell gondolnunk. Felmerült az a kérdés is, miért nincs meg a magyarban a Naszreddin hodzsa alakjához kapcsolódó tréfás-elbeszélés-kör (amely a Balkánon megtalálható)? Ám erről sem a kolozsvári folklór-kutató Faragó József (aki ezt ígérte), sem más nem készített önálló tanulmányt. A turkológiával is kapcsolatba került pécsi néprajzos–muzeológus, Mándoki László ugyan bejelentette, hogy a magyar találóskérdések török párhuzamaival is foglalkozik – és a Móra Ferenc (gyermekkönyvkiadó) számára készített háromkötetes kis antológiái egyikében (Ház tetején nyeles edény. Török népek találós kérdései) majd félezer hagyományos szóbeli rejtvény magyar fordítását adja, 11 török néptől (a gagauzoktól a jakutokig) – csak éppen oszmán-török találós nincs köztük. Annál feltűnőbb e körülmény, mivel a folkloristák tudják, hogy Ilhan Basgöz és Andreas Tietze török találóskérdés-antológiája (Bilmece) a világ egyik legnagyobb és legpontosabban rendszerezett szakkönyve. Közmondásaink sem akadtak eddig turkológus szakem Minthogy közismert művekről van szó, ezeket egyenként nem sorolom fel. Lásd összefoglalóan: Kakuk, Suzanne 1973.

1

106

Van-e nyoma az oszmán-török folklórnak a magyarban?

berre. A szóláskutató Paczolay Gyula2 – amint tanulmányának címe is mutatja, igen óvatosan sorolja fel a török megfelelőkkel (is!) rendelkező magyar közmondásokat. Összesen 21 példát idéz. Hét esetben „nyugati” nyelvekben már korábban is megvan a szólás, 14 esetben a „nyugati nyelvekben általában nem található” a magyarban ismert szólás, de a török és „keleti” nyelvekben igen. „Keleti” példáit Paczolay tágan értelmezi: azeri, balkár, karacsaj, csuvas, oszmán-török, gagauz, karaim, türkmén, kazah, kirgiz, nogáj, özbég, tatár, krimi tatár, ujgur, teleut, arab, perzsa, lengyel, litván, lett, orosz, belorusz, ukrán, bolgár, román, albán, (új)görög, szerb, horvát, szlovén, szlovák, cseh, sőt cseremisz, zürjén, finn és tagalog változatokat említ. Egyszóval egyenként kell megnézni, hol vethető össze maga (csak) az alapgondolat, hol pedig a szólásban szereplő kép és megfogalmazás. Magam azt hiszem, a felhozott példák közül pontosabb török és magyar megfeleléseket (vagyis nem csupán a sok „keleti” népnél meglevő párhuzamok között van mind magyar, mind oszmán-török adat is) a következő esetekben találunk: Eső után (késő a) köpönyeg = a törökben: kepeneg – Nem zörög a haraszt (nád), ha nem fúj a szél = változatos formában, nem minden balkáni népnél – Lányomnak mondom, menyem értsen belőle – Ezer varjú / elriasztására/ elég egy kő. Érdekes, hogy a magyar – lengyel – török (stb.) párhuzamokkal rendelkező „aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel” eredetét és pontos elterjedésének útját3 eddig nem sikerült felderíteni.4 Uwe Bläsing hatalmas anyagot felvonultató kötetét5 a magyar folklorisztika eddig még nem tekintette át. Ötlet szintjén merült fel, hogy bizonyos szólások (például „adjon isten három / bé/-t – bort, búzát, békességet”), illetve a „fonorejtvénynek” vagy „kitaláltató hangleírásnak” nevezett rejtvény–szövegek, amelyekben a „megfejtés” kezdő hangja a kérdésben már fonetikailag meg van adva (lásd egy Kriza által közölt példát: erDőn áltaL HógOmOlyákOt Höngörgetnek = ’Hold’) feltűnő gyakorisággal csak mássalhangzókra építenek (Fekete, fényes, fertelmes – /vas/fazék) – ami pedig a sémi írások jellemzője. Újabb áttekintésekből – elsősorban Hermann Zoltán elmemozdító tanulmányából6 úgy látjuk, e fonetikai összekapcsolás gyakoribb a magyar rövid műfajokban, mint korábban gondoltuk volna. Sőt, van olyan példánk is, amelyről feltehető, hogy a Keletre utal: .Mi az, ami a menyasszonynak elől, a vőlegénynek hátul, a majomnak elől is, hátul is megvan – az „m” betű. Itt még az is az arab–török világra mutat, hogy a magyar „majom” szó rokonai megvannak a Balkán nyelvei Paczolay Gyula 2000: 198–204. Ez ugyanis korántsem olyan egyszerűen „bibliai” szólás – mint ahogy gondolni szokták. 4 Már az esztergomi konferencia után kérdeztem meg Paczolay Gyulától, van-e ezóta született újabb felismerése a párhuzamokat illetően. Nemleges választ kaptam. 5 Bläsing, Uwe: 1994: 396. szöveg, altáji török, azeri, balkár, hakasz, gagauz, jakut, karaim, karakalpak, karacsáj, karacsáj–balkár, kazah, kirgiz, krimi tatár, kumik, nogaj, orosz, szaka, sor, tatár, teleut, oszmán török, türkmén, tuvai, ujgur, üzbeg adatokkal! 6 Hermann Zoltán 2002: 303–316. Ebben említi korábbi, hasonló tárgyú megjegyzéseimet. 2 3

107

Voigt Vilmos

ben, igen hasonló formában, mint a török maymun (amelynek előzménye az arab maimūn, amelynek előzménye a perzsa maimūn). Viszont éppen az a tény, hogy a magyarban a „majom” szó már a 14. század óta adatolt, közismert lehetett, sőt még helynevekben is előfordul – nehezen magyarázható úgy, hogy itt mi az akkor még csak közelítő törököktől vettük volna át a mind a majmot, mind a rá vonatkozó „fonorejtvényt”. (Amelyben az m/n/ny felcserélhetősége természetes jelenség, és nemcsak a magyar fonetikában). Nyelvészeink felvetették azt az ötletet is, hogy a középkorban nálunk élő izmaeliták terjesztették volna el a majom szót, ám ezt eddig senki sem bizonyította – és még ez esetben is a Közel-Keletről ugrándozott hozzánk a kis állat. Egyébként a soproni ferences kolostor káptalantermének konzolján (1340 körül), valamint a veleméri (1378 körül) és poprádi (14–15. század) templomokban a három királyok vonulását ábrázoló freskókon is látható kis majom. Az utóbbi esetben az egzotikus környezetet illusztrálhatta. A magyar reneszánsz már az európai majom-ikonográfia következő szakaszát képviseli. (Egyébként az ókortól kezdve szinte folyamatos a majom-értelmezés és -ikonográfia. Az Ószövetségben a Salamon királyhoz vitt luxus-import-árúk között is felsorolják. A keresztény középkorban a majom az ördög, a bűnös ember és az egyik főbűnnek tekintett luxuria kiábrázolója. Mindennek csak annyi köze lehet az m-betűs szóbeli rejtvényhez, hogy a nálunk is jellegzetesen kicsinynek ábrázolt majmot már régesrégen sokan felismerhették magából az ikonográfiából, anélkül, hogy valaha láttak volna ilyen eleven állatot.) Egyszóval, noha itt további „fonotaktikus” találós kérdéseink vélhető „keleti” párhuzamaival érdemes lenne tovább foglalkozni – egyelőre csak ötletnek nevezhetjük az ilyen kapcsolatok feltételezését. Az eddigi kutatások ilyen ösztövér képén nem sokat módosít az, hogy olykor frappáns megoldások születtek – mint például amikor Róheim Géza7 a gólyáról szóló magyar gyermekdalt (amelyben a „török gyerek megvágta/magyar gyerek gyógyítja” fordulat hallható) szerencsére nemcsak freudista módon magyarázza – amelyek a nagyközönség körében közismertnek tekinthetők. Nem kívánom folytatni annak felsorolását, milyen további „török–magyar” folklór témákkal NEM foglalkoztak kutatóink. És minthogy tudtommal török kollégáink még ennél is ritkábban merészkedtek a mi folklórunk közelébe – a túloldal lényegi szemléjét is ezennel befejezhetem. Szerencsére az utóbbi évtizedekben török néptánc- és népzenei együttesek hazánkba is eljutottak, dinamikus és fülsiketítő előadásaik is felkeltették az érdeklődést a török hangszerek, táncok, zene irányában. A hivatalos (és egyre többször nem-hivatalos) kutatóutak is megindultak. Noha az így gyűjtött török folklór anyag nem férhető hozzá egyetlen helyen (még a Magyar Tudományos Akadémia Zene Ez Róheim „Sámánkodó gyógyítás nyoma egy gyermekversben” című rövid írása, amely a legegyszerűbben Adalékok a magyar néphithez című tanulmány-gyűjteménye elején, a 4–7. lapokon férhető hozzá.

7

108


tudományi Intézetében sem), azért az igazán érdeklődők tudnak arról, a közelmúltban mely néprajzos kollégák gyűjtöttek Törökországban (sőt, az utóbbi évtizedeiben már a Kaukázus, Belső Ázsia, az Altáj nehezen megközelíthető vidékein is). Ugyanezen időtől kezdve egyre gyakoribb, hogy historizáló zenei együttesek régi magyar, régi török és réginek tekinthető balkáni zenét egyaránt előadnak, benyomásaim szerint meglehetősen hiteles módon. Olykor az előadások írott vagy szóbeli kommentárjai is utalnak török–magyar művelődéstörténeti kapcsolatokra is. Most mégsem az ilyen folklorizmus-jelenségről szeretnék szólni, hanem egy nagyívűnek szánt áttekintést mutatnék be. Mint ismeretes, Bartók Béla 1936-ban kezdett hozzá anatóliai török népzenei gyűjtéséhez. Önmagában is érdekelte az itt nagyon egyszerű és hagyományos életmódot élő emberek valódi folklórja – ám azt is megjegyezte, hogy a gyűjtött dallamok meglepő módon hasonlítanak ahhoz a népzenéhez, amelyet korábbi kárpát-medencei népzenei gyűjtőútjain ismert meg. (Szerencsére Bartók törökországi gyűjtését az utókor is számon tartja, és a gyűjtötte népzene igen kiváló kiadványokban férhető hozzá. Sőt monográfia is készült e gyűjtésről.)8 Éppen ebből a felismerésből indult ki a gyakorló népzenész Sipos János, aki 1988-tól kezdve hat éven át gyűjtött népzenét a mai Törökország különböző területein, majd később más török népek körében is. Sipos előbb „Bartók nyomában” járt, majd terepmunka-tapasztalatait kibővítve maga is „etnomuzikológiai” és „szociálantropológiai” szempontú kutatásokat végzett, később ezekhez a magyarra is érvényesnek tekintett zenetörténeti és összehasonlító zenetudományi következtetéseket kapcsolt. Már Török népzene 9című terepmunka-gyűjtésének I. kötetében (a következő hivatkozásokban TN-nel jelölve) feltűnnek ilyen megjegyzések, és ezt folytatja a II. kötetben10 is. 2000-ben a budapesti Európai Folklór Intézet jelentette meg In the Wake of Bartók in Anatolia című kötetét, amely a korábbi kötetek megfelelő részeinek angolra fordítása, és nem csupán Bartók anatóliai gyűjtéseit mutatja be, hanem általában is foglalkozik török és magyar népdalok egyeztetésével is. Ugyanezzel a címmel 2001-ben egy CD-lemez is napvilágot látott (a Fonó Records – Európai Folklór Intézet gondozásában– a következő hivatkozásokban CD-vel jelölve), amely a korábban szövegesen vagy kottákkal bemutatott párhuzamokat (összesen negyvenöt dallampéldát) immár hallhatóvá is tette. Minthogy Sipos voltaképpen ugyanazt állítja mindhárom munkájában, lehetséges együtt tárgyalnunk időközben nem sokat módosuló nézeteit. Minthogy tudtommal ezeket az összehasonlító folklorisztika szempontjából nem vitatták meg, először fűzöm hozzájuk megjegyzéseimet.

Saygun, Adnan A. 1976. Sok más áttekintést vagy hivatkozást itt nem láttam érdemesnek felsorolni. 9 Sipos János 1994. 10 Sipos János 1995. 8

109

Voigt Vilmos

1. Sipos a népzene formai és történeti osztályozását tekintve a mai magyar zenefolklorisztika gyakorlatából indul ki. Ez azt jelenti, hogy már nem Bartók, nem is Kodály magyar népzenei dallam-rendszerezését veszi át, hanem ennek az 1980-as években Dobszay László, Szendrei Janka, majd Vargyas Lajos (Paksa Katalin) által kialakított továbbfejlesztését, illetve kodifikálását. Így kerül kiemelt helyzetbe a (magyar) „pszalmodizáló”, illetve a „sirató” – amelyeket Sípos (TN I. 28.) nem dallamnak vagy jellegzetességnek tekint, mint amilyen pl. a pentaton, amelyből – szerinte – nem lehet zenetörténeti vagy összehasonlító következtetéseket levonni, hanem olyan dallam-csoportok, amelyek szerinte „összefüggő homogén dallamtípusok, dallamosztályok, sőt zenei stílusok”. Bizonyos fokig bizonyára igaza van. Ám ha a magyar népzenekutatás rendszerébe tesszük bele a török adatokat, nyilván olyan „hasonlóságok” tűnnek fel, amelyek egészen mások lennének, ha mondjuk az arab/török makám rendszerbe illesztenénk a magyar népzenét! Akkor a mi zenénk lenne „arabos/törökös”, hangszereink pedig a török hangszerek torzult leszármazottai. Éppen Bartók és Kodály hangoztatták, hogy a 19. századbeli magyar népzenei feljegyzések vagy a cigányzenekarok magyar népzene-előadásai azért pontatlanok és félrevezetők, mivel egy olyan „dur-moll hangvilág” rendszerét követték, amely nem felelt meg a magyar népzene sajátosságának. Hogy itt nem képzetlen vagy botfülű emberek tévedéséről van szó, nyilvánvaló, hiszen ugyanezért marasztalták el Liszt, Brahms, Dvorák „magyar népzenei” feldolgozásait is. A hangszereket illetően ilymódon például egy „magyar rendszerben” a töröksíp a duda megfelelője lenne! És ennek reciprokjaként egy „török rendszerben” a szakszofont lehetne a töröksíphoz beosztani! 2. Sipos könyveiben és a hanglemezen több példát is hoz elő, különböző csoportosításban és teljességgel. Hogy a szerző mit mivel hasonlít össze, sőt tekint összefüggésnek, legalább száz esetben adatolja. Mindezt hangról hangra itt nem tudom megvitatni. Ám a módszer érzékeltetésére elég, ha most a hanglemezen szereplő példákat sorolom fel. Előbb négy magyar gyermekdal és ennek török megfelelője hallható11 (CD 1–8.): Csip-csip csóka – és Bartóktól egy Ankarában gyűjtött esőhívó gyermekdal, Teknede hamur;12 Tüzet viszek, ne lássátok – ehhez jön Sipostól egy anatóliai gyermekdal, Itt és a következőkben Sipos fordításában idézem a török szövegeket, a magyar példákat meg úgy, ahogy ő idézte. Pontosabban csak szövegkezdeteket említek, a teljes strófák, illetve a több strófa a megadott kiadványokban olvasható. Megemlítem, hogy Sipos igen pontos fordítást ad, nem pedig szépírói átköltést, úgyhogy (magyar) szövegei ilyen szempontból is igen tanulságosak. 12 Itt és a következőkben a Sipos-adta török ortográfiát nyomdatechnikailag egyszerűsítettem, nem tüntetem fel a „mellékjeleket”. Egyébként a törökországi népköltészet nyelvjárásilag pontos lejegyzése még a török szakemberek számára sem egyszerű feladat, különösen énekelt szövegek esetében, amelyek fonetikája gyakran eltérnek a beszélt nyelvétől. És minthogy az arab írás nem jelöli a magánhangzókat … igazán sokféle átírás és magyarázat bukkanhat fel. 11

110


Fis, fis, kayikci „Csitt, csitt, csónakos”; Mély kútba tekintek – ugyancsak Sipos anatóliai gyermekdalával, Su siziyor, siziyor „Szivárog a víz, szivárog” TN I. No. 12.; Fecskét látok – ezt is Sipos anatóliai gyermekdala követi, Karsida Kurd evleri „Szemben vannak a kurdok házai” TN I. No. 7. Ez után kilenc sirató következik, három magyart egy-egy török követ, majd három további török dal hallható. A magyar siratókat Moldvában és Beregben gyűjtötték, a középső pedig egy Szolnok-Doboka megyei siratóparódia. A török párhuzamok között van egy anatóliai sirató, egy gyermek-altatódal, két uzun hava (általában ez a megjelölés szerelmi dalra utal) és két lakodalmi dal. A „más dallamok” fejezetben két-két török és magyar példát találunk. A magyarokat egy regösének és egy dudán előadott táncdal képviseli. A két török példa hangszerrel előadott táncdal. A „pszalmodizáló” illetve az ereszkedő dallamokat bemutató rész a leggazdagabb, a kötet felénél többet tesz ki: 24 példát, amelyek közül 13 török. A magyarok zöme keserves, vagy ahhoz hasonló búcsúzó ének (és nem a szoros értelemben vett igazi sirató). A török műfajok is változatosak, hangszeres táncdalok, uzun hava, nefes, sirató vagy éppen vallásos dal. A Bukovina, édes hazám párhuzama (TN No. 102) magyar fordításban így kezdődik: „Távoli utakról visszatértem, nem bírtam ki/ édes szavaival magához kötött, itt maradtam.” Természetesen az lenne a hihetetlen, ha a török és magyar szöveg és dallam, vagy dallam és műfaj szorosabban egyezne. Ilyen esetben józan ésszel éppen hogy nem gondolhatnánk régi, sok évszázados kapcsolatokra, legfeljebb az juthatna eszünkbe, hogy „divatos” zenék, hangszerek, hangnemek, előadásmódok máig viharsebesen terjednek óriási távolságra, hogy aztán az új helyszínen vagy megmaradjanak, vagy sem… Saljapin, Marlene Dietrich, Edith Piaf, a Beatles és ezernyi más példa, köztük Sebestyén Márta magyar folklór éneke Az angol beteg című filmben jelezheti, mire gondolok. És ha soha egyetlen konkrét adatot sem találunk arra, hogy mondjuk a 16. században a váratlanul, mégis „oly jól hallhatóan” megismert török katonazenét nálunk bárki utánozta volna, mégis bízvást állíthatjuk, ebben az időben is a fülbemászó zenei újdonságok rohamosan terjedtek, sokfelé utánozták vagy akár át is vették a dallamokat, és még Mozart jóval későbbi alla turca zenéje is ilyen módon származtatható. Sipos példái persze nem tekinthetők ilyen modern slágerszerű egyezéseknek. Ennél régibb zenei stílusokat képviselnek. Vagyis lett volna elég idő ahhoz, hogy jócskán megváltozzon az egykor (mondjuk Mohács után) divatból a magyar földön átvett újdonság. Ám mégis meggondolkoztató, ha egy anatóliai szerelmi dal (TN I. No. 96. „A sárga selyem, amit Szenem felöltött/ Bár látnám az arcod, néném, mielőtt meghalok/ Rossz malom törött vitorlája/Megjött a vize csobogni kezdett”) magyar párhuzamaként a „Felmentem a hegyre/lenéztem a völgybe/Látom a galambom talpig feketében” egy Kolozs megyei hangszeres változata szerepel. Ugyanígy álmélkodhatunk, ha egy sztoikus vallási ének (TN I. No. 87. „Ej, világra született ember/Látod-e a holta-

111

Voigt Vilmos

kat?/Kacagva nevető ember/Nem kerülsz-e te is temetőbe?”) mellé a magyar „Üröm, üröm, fehér üröm” dallama kerül. Az 55. példához („Fatmának is bánata van, magas hegyeken ejha, ajaj hegyeken/A hegyen elnyílt a kék jácint, a fekete földön”) Sipos sok magyar párhuzamot említ. Csak néhány magyar szövegkezdetet idézek: „Ki az urát nem szereti/Sárga répát főzzön neki” – „Mikor Szűz Márja földön járt” – „Bort iszok én, nem pálinkát/Menyecskét szeretek, nem lányt” – „András, András, ne aludjál/ Neved napjára virradtál” – és még tucatnyi további dal is szerepel a kötetben. Természetesen e példák azt mutatják, hogy kedvelt dallamok sokféle szöveggel léphetnek kapcsolatba. Ám mégis elgondolkoztató, hogy ez a burjánzó magyar dallam-szövevény csakugyan egyetlen didaktikus török dal leszármazottja lenne? Minthogy Sipos a lemezen úgy 20, angol nyelvű könyvében legalább 60 (gyakran több változattal is bemutatott) összevetést hoz a mai anatóliai és a hagyományos magyar népdalok között, és kétkötetes kiadványából tudjuk, hogy félezer dallamot gyűjtött – felmerülhet az a kérdés: mivel magyarázzuk azt, hogy az általa gyűjtött dallamok közül minden kilencedik–tizedik (a kutató szerint) összevethető a magyar népzene sokezernyi dallama valamelyikével, sőt, ezek a műfajokat, versformákat, szövegeket tekintve igazán kaleidoszkópikusan változatosak? Itt éppen a magyar adatok áradata gondolkodtatja meg az érdeklődőt? Miért lenne és hogyan lehetne népzenénk majd egy tizede a mai anatóliai török népzene testvére? Annak idején, amikor 1934-ben Kodály Zoltán felfedezte a cseremisz (mari) és a magyar ötfokú népzene hasonlóságát tucatnyinál alig több dallampárhuzamot mutatott ki – igaz, mindig több magyar dallamban talált ilyen vonásokra. A magyar népzene című áttekintéséhez később sem sokkal több cseremisz párhuzamot említ, és a még később már Vargyas Lajos összeállította példatárban a magyar dallamok közötti összefüggéseket nem fejtik ki. Amikor a következő generáció képviselője, Vargyas Lajos a maga magyar népzenei antológiáját állította össze,13 ebből már hiányzik a cseremisz–magyar dallamegyezések nyilvános bemutatása, és a példatár majd 400 magyar dallama közül 145 reprezentálja az ötfokú régi stílust, és ezek közül 49 a kvintváltó. Láttuk, hogy a Vargyashoz képest mondjuk két generációval fiatalabb Sipos egy újabb negyed évszázad elteltével egyáltalán nem hisz a pentatónia zenetörténeti bizonyító erejében. 3. Minthogy e török és magyar dallamokat Sipos egymás mellé tette, az előbbi kérdést úgy is megfogalmazhatjuk: mikoriak lehetnének ezek a hasonlóságok? A magyar zene kialakulásának ősrétegét képviselik? A magyar honfoglalás előtt lettek valahonnan átvéve? Avagy csak az oszmán-törökök Európába áradása utáni korszakból származtathatók? És akkor mikor és hogyan? Sipos Jánosnak is találkoznia kellett ezzel a problémával. Az ő megoldási javaslata a következő. „Két nép népzenéje között csak akkor feltételezhető genetikai kapcsolat, ha e népek történelmük folyamán kapcsolatban, kölcsönhatásban álltak egymással. Ez a magyarok és a törökök esetében így is volt.” (TN I. kötet, 28. lap.) Vargyas Lajos 1981.

13

112


A gyermekdalok a „legkisebb formák”, ezért összevetésük bizonytalan. „A magyar népzenében a két legarchaikusabb réteg a ’pszalmodizáló’ és a sirató stílus. Ezen magyar dallamstílusoknak megtalálható a párja a török népzenében.” (TN I. kötet. 29. lap) A „Pszalmodizáló stílus” egyezéseit 10 pontban foglalja össze. Legelőször azt hangsúlyozza, hogy a magyarban ez „valószínűleg a székelyek és környezetük sajátja. A stílus eredete nem lehet honfoglalás utáni”. (TN I. kötet 29–30. lapok) Talán itt kell megemlítenem, hogy Sipos ilyen általánosító megállapításai nem elég határozottak, pontosak. Nem derül ki például, mi jellemzi a sirató stílusát, és erre is érvényes-e mindaz, amit a „pszalmodizáló”-ról írt. (Például a székelyekhez kötést és a honfoglalás előttre datálást illetően.) Pedig e témáról Dobszay László külön monográfiát írt.14 A szerző ebben a magyar népi siratók dallamaival foglalkozik, hivatkozik a zenetörténeti adatokra, tárgyalja az összehasonlító muzikológia és a népzene-tipológia problémáit is. Különösen két történeti réteg meglétét tételezi fel. Vargyas nyomán az „ugor réteget”, valamint az európai gregoriánból származó réteget. Könyve végén igen óvatos „történeti összefoglalást” ad, amelynek lényege a történeti változások és a sokoldalú hatások, meg a belső fejlődés hangsúlyozása. Sipos csak látszólag követi „újabb” népzenekutatásunk ilyen eredményeit, nála minden egyszerű, homogén, és hogy ő mit is ért a „stílus” fogalmán – különböző helyeken másként és másként közelíti meg. A történetiséget is elég sommásan kezeli. Amikor a fenti idézetben „a stílus eredete” kifejezést használja, eszébe sem jut, hogy utaljon arra, miben változik e „stílus” az „eredet” után? Azt, hogy milyen furcsa műfajtörténeti elgondolásai lehetnek a szerzőnek, a magyar „szövegműfajok”-ról írott megjegyzéséből láthatjuk. „A fő szövegműfajok: ballada, keserves, bújdosó-ének, koldús-ének, katonasirató, esetleg parodisztikus panasz-dalok.” (TN I. kötet 32. lap.) Itt a felsorolás terjedelme, teljessége, sorrendje egyaránt hevenyészett, és különben nem is egyezik a maga török vagy magyar példatárával sem. Sajnos, nem jutott eszébe a szerzőnek, hogy a műfajok maguk is történeti képződmények. Olyannyira primitív és töredékes ez a magyar műfaji vázlat, hogy cáfolni sem érdemes. Mindezek után nem csoda, hogy a török-magyar egyezések történetiségét sem jelzi pontosan a szerző. A magyar honfoglalás előtt például nem is léteztek oszmán-törökök. Sipos fel sem veti azt a kérdést, ez esetben milyen (török) népektől és mikor is vehettük át a dalokat? És vajon hogyan őrizték meg ezeket napjainkig a mai Anatólia egyes török közösségei? Minthogy azt az ötletet fel sem veti a szerző, hogy a mai törökök a magyaroktól (vagy legalábbis székelyektől) vették volna át e dalokat – csak arra gondolhatunk, hogy a székelyeket valamilyen honfoglalás előtti török kapcsolatokkal rendelkező sajátos népnek gondolja a szerző. (És ez magyarázná az egyezéseket.) Ezt a feltevést azonban maga nem írja le. (Noha nem lenne nehéz kitalálni, milyen, napjainkban is divatos magyar őstörténeti koncepciókkal függne ez össze.) Az igazi probléma az, hogy Sipos nem különbözteti meg a genetikus és tipológikus egyezéseket. Nem látja, hogy a zenei formáknak az egyszerűtől a bonyolultabbig való Dobszay László 1983.

14

113

Voigt Vilmos

fejlődése ugyan nyilvánvalóan fontos dolog, ám önmagában nem magyarázza meg az egyes műfajok, dallamok, hangnemek, stílusok stb. létezését. Szerencsére Sipos nem kreál valamilyen bonyolult zenei formatant, és nem rajzol önkényes fejlődési sémákat. (A fentebb említett „10 pont” általánosságai, illetve az egyes dalokhoz fűzött magyarázatok pedig mintha már adnának ehhez némi muníciót.) Szerencsére ezt az evolúciót Sipos nem részletezi, hiszen mondjuk Fabó Bertalantól15 sajnos napjainkig is többen (legyen szabad itt neveket nem említeni!) megrajzolták a magyar népzene fejlődésvonalait– gyakorlatilag tisztán spekulatív alapon. Örülhetünk annak, hogy Sipos eddig nem állt elő ilyen totális magyar népzene-fejlődési rendszerrel. Sietek hozzátenni, hogy az elméleti vagy evolucionista morfológiának a zenetudományban igenis van helye. Hegel vagy Lukács György esztétikája, Maróthy Jánosnak Az európai népdal születése című monográfiája (egy többkötetesre tervezett áttekintés egyetlen megírt kötete) egyaránt spekulatív munkák – amelyekből azonban rengeteget lehet tanulni, még az egyes bemutatott példák egymásutánját, belső fejlődését illetően is. A legkiválóbb hazai és külföldi zenetudósok (például a magyar pentatónia esetében Szabolcsi Bence vagy Walter Wiora) hol nomád, hol kínai, hol óeurópai párhuzamokról beszéltek. Éppen Dobszay László és köre viszont sokkal inkább a magyar zene belső, szinte immanens fejlődését mutatták be. (Sipos tőlük A magyar népdaltípusok katalógusa két nagy kötetnyi áttekintését szokta használni.) Ez azonban nem történeti és összehasonlító zenetudományi szempontból készült, hanem a magyar népzene teljes anyagára vonatkozik. Önmagában ugyanoly kevéssé történeti vagy komparatív adattár, mint mondjuk a tízkötetes Magyar Népmesekatalógus (1987–2001). Persze, ha az ilyen katalógusokban elég gazdag az adattár – a továbbiakban már lehet ezeket használni az összehasonlító kutatás céljából.) És természetesen a zenetudományban és folklorisztikában egyaránt tág tere van az akár világméretű összehasonlításoknak. Azt, hogy a világméretű kultúramorfológia igen is hatott a zenetudomány ilyen célkitűzéseire, akár Curt Sachs korszakos munkásságából is jól dokumentálhatjuk. (Itt leginkább az akkor már Németországból emigrálni kényszerült zenetudós The Commonwealth of Art. Style in the Fine Arts Music and Dance című könyvét említhetjük, amelyben nemcsak a zene és tánc, hanem a képzőművészetek világtörténetének vázlatát is olvashatjuk.) Még azt is hozzá tehetjük, eltérő kultúrák, nagy területek zenéi fejlődésének áttekintése még akkor is „zürzavarosnak” hat, ha a szerző csakugyan nagy zenei anyagot kivonatolt, mint Alan Lomax cantometrics néven,16 vagy a gyakran túl sokat tudó Marius Schneider a zenék zenéken túli összefüggéseiről szólván, talán a legjobb bejárat gondolkodásmódjához olaszul megjelent tanulmánygyűjteménye.17 Akiket persze éppen ezért is érdemes olvasni. Fabó Bertalan 1908. Lásd Lomax, Alan 1968. 17 Schneider, Marius 1979. 15 16

114


Viszont két tanulságot mégis levonhatunk. Általában azt, hogy a nagymértékű (komparatív vagy teoretikus) rendszerezések csak addig és annyiban jók, ameddig készítőik maguk világosan látják, mivel foglalkoznak, és tisztában vannak következtetéseik határaival. Másrészt Sipos János meglepő dallamegyeztetései arra biztosan jók, hogy érzékeltessék, milyen bonyolult kérdés is a török–magyar népzenei hasonlóságok vizsgálata. És noha ma semmivel sem tudunk többet az általa összevetett török vagy magyar dallamok valódi történetéről, mint Sipos előtt, ám magát a kérdést talán most sikerült reflektorfénybe állítani. És természetesen továbbra is várjuk a török és magyar folklór egyezéseinek elmélyült feltárását. Mind szorosabban véve az oszmán-törököket, mind általában a török népeket ide értve. Azt is hozzá tehetjük ehhez, hogy a „soknemzetiségű” ottomán birodalomban igazán keveredtek a népek és hagyományaik. Olykor fantasztikusnak tűnő áttelepítések/áttelepülések zajlottak le. Az Egyiptomba került „magarabok” története évenként bukkan fel a sajtónkban. Dalmácia déli peremén az Ulcinj környéki négerek pontos története ugyanennyire tisztázott. Az viszont tény, hogy a legutóbbi háború előtt Szarajevóban még éltek olyan szefárd spanyolt beszélő emberek, akik a reconquista keretében lezajló 16. századi zsidóüldözés elől menekülve, a nagy iszlám birodalmon keresztül, igazán hosszú út végén jutottak ide. Az „ottomán kori” magyar folklórt igazán sokrétű kölcsönhatások érték, és ez a terület valóságos eldorádója lehetne egy komparatív folklór kutatásnak. Sajnos, ezt míg ilyen általános mondatban is ritkán szoktuk leírni. Azt pedig csak a turkológus szakemberek szokták tudni, hogy a nagy török visszavonulás után is Boszniában, Koszovóban, Albániában, Bulgáriában török falvak maradtak fenn. Az Aranyember csodálatos szigete, a Vaskapu-szabályozásakor víz alá került Ada-Kale vagy Vidin török folklórját szerencsére magyar kutatók (mint Kunos Ignác, később Németh Gyula) szorgalmasan gyűjtötték. Ám még ezeket a szövegeket sem nézték át tüzetesebben a mai magyar folkloristák – esetleges kölcsönhatásokat keresve… Természetesen még további, még általánosabb összehasonlító folklorisztikai tanulságokat is levonhatunk. Köztudottnak kellene lennie, hogy igen sokoldalú elemzést igényel az összehasonlító folklorisztikában, ha strófikus népdalokat hasonlítunk össze. Itt ugyanis a szöveg tartalma, a szöveg versformája, a dallam formája illetve hangneme külön-külön is fejlődik és változik, mégis mindig új meg új egységet formál ki. Magyar vonatkozásban a négysoros–strófikus dalokat már több mint egy évszázada a baskir és volgai tatár folklórral, később a mari/cseremisz dalokkal egyeztették. Ehhez Kodály a kvintváltó és pentaton dallamvilágot társította. Később (mondjuk Vikár László gyűjtéseiből is) kiderült, hogy a volgai folklórokban ez nem a magyar őshaza korára jellemző, hanem későbbi fejlemény. Az utóbbi évtizedekben magyar népzenekutatóink már nem is ezt a megoldást népszerűsítik. Pedig, Kodálynál meg Vargyasnál több dallampélda volt, mint most Siposnál, és az egyeztetések is tartalmasabbak voltak.

115

Voigt Vilmos

Ám a török népek körében igen népszerű strófikus dal fejlődéstörténete korántsem tisztázott, további kutatásokat igényel. Sipos is sok helyen foglalkozik azzal, hogy a „négysoros” török dallamokban voltaképpen kétsoros dallamok kapcsolódnak össze. Helyenként arra is utal, hogy a magyar dallamokban is megfigyelhető hasonló jelenség. Ez önmagában is jelzi, hogy a mai formákat nem lehet minden további érvelés nélkül sokévszázadosan réginek tekinteni. És természetesen semmi okunk sincs arra, hogy a mai formákat „honfoglalás előtti” korúnak nevezzük. Hogy analógiát említsek: a kézi őrlőkövek olyan régiek, hogy nincs is okunk (oszmán)török–magyar átvételre gondolni. A szélmalmok pedig újak és annyira hasonlítanak egymásra, hogy ezeket sem egymástól vettük át. A régies és a teljes dallamokra is ugyanilyen módon célszerű gondolnunk. Amikor (évtizedekkel ezelőtt és főként a szövegekről szólván) a strófikus magyar lírai dal kifejlődésével foglalkoztam, már utaltam ilyen nehézségekre. (Lásd A szerelem kertjében című talán egyszer megjelenő tanulmánykötetemet.)18 Sipos igazában nem foglalkozik a török és magyar szövegek összevetésével. Annyit azonban tüzetesebb vizsgálat nélkül is megállapíthatunk, hogy az ő gyűjtéséből bemutatott szövegek mind tartalmi, mind formai vonatkozásban igen sokrétű világot képviselnek: vannak valódi strófák, poétikus képekkel ékesített szövegsorok – ám sokféle más szövegszerkezet is. Úgy látszik, még ha el is fogadnánk a török és magyar dallamok bizonyos egyezéseit – ez nem társítható a szövegek hasonlóságával. Szinte a vártnál kevesebb Sipos anyagában a strófikus magyar népdalokéval összevethető felépítésű szöveg. Ilyen török–magyar kapcsolatról elvben viszont beszélhetnénk, hiszen irodalomtörténészeink kimutatták, hogy a magyar földön a 16. században ismert volt a török költészet. És ha ez nem is folklór a 19–20. századi felfogás szerint, azért mindenképpen a török költészet fejlődéstörténetének fontos adatanyaga. Egyszóval: nincs valódi egyezés a Sipos által bemutatott török és magyar dalok szövege között sem. Így azon sem kell a fejünket törni – milyen volt e török dalok fejlődése és hogyan lenne mindez valóban összehozható a magyar népdalokkal? Külön is érdemes lenne megvizsgálni a balkáni és török és magyar hagyományos hangszerek történetét. Erre azonban most nincs alkalmunk. Persze, török–magyar folklór kapcsolatok váratlan helyen mégiscsak felbukkanhatnak. Erre most példaként a magyar „poláris mesekezdőre” („egyszer volt, hol nem volt”) vonatkozó újabb kutatásokat említem. Már 1922-ben Solymossy Sándor mintegy összegezte a közvélekedést, amikor az ellentétes („volt – nem volt”) magyar mesekezdést valamikor a honfoglalás előtt, és valamilyen török néptől való átvételnek tekintette. Sajnos, Solymossy nem ismerte a nemzetközi mesekutatás, főként a cseh Jiří Polívka, majd a mesekutató kézikönyv (Handwörterbuch des deutschen Märchens) megfelelő adatait. 1973-ban a román folklorista, Nicolae Roşianu, 1979-ben az ukrán (!) finnugrista nyelvész, O. B. Tkacsenko Voigt Vilmos 2014.

18

116


tekintélyes összehasonlító adattárt hozott fel általában a mesekezdő formulákra, illetve a „poláris” szerkesztésű mondatokra vonatkozóan. Legutóbb Kovács Előd19 tanulmányában már ezek (és más tanulmányok) ismeretében azt a nézetet fejti ki, hogy ilyesféle mesekezdés ismeretlen a finnugor népeknél, viszont hasonló megfogalmazás előfordul az azeri, török, türkmen, kazáni tatár, kumük, üzbég, ujgur szövegekben. Eszerint akár „ótörök” eredetűnek is tekinthetjük a formulát (és ez esetben a magyar megfelelés értelmezhető lenne). Büszkén állítja, hogy mindezideig ez az „egyetlen olyan, honfoglalás előtti elem a szóbeli magyar folklórban, amelynek törökségi eredetét akadály nélkül bizonyítani lehet” (idézett hely, 279. lap). Ám maga azt is megállapítja, hogy igazában csak az azeri megfogalmazás vethető össze a magyarral. Sőt ezt a perzsából (Yakī bud, yakī nabud ’egyik volt, egyik nem volt’) eredezteti. Noha csak a modern perzsából van erre adatunk, ott az „egyistenhittel” hozták ezt kapcsolatba. Azaz cikke alcímével ellentétben Kovács Előd jó érveket hoz arra, miért NE eredeztessük a magyar megfogalmazást sem az „ótörökből”, sem az „egyistenhívő perzsáktól”. Erre nemcsak a honfoglalás előtti magyar történelem, hanem az iszlám belső-ázsiai elterjedésének időrendje miatt sincs módunk. Tanulságos, hogy a mai nemzetközi mesekutatás kézikönyvében (Enzyklopädie des Märchens) a „bevezető formulák” címszót20 az akkori főszerkesztő, a német Kurt Ranke professzor írta, aki noha filológus, ám nem turkológus volt. Viszont ismerte Solymossy feltevését is. Ranke igen óvatos az „egyik elemében negatív és poláris” mesekezdőt illetően (a magyar „hol volt – hol nem volt” éppen ilyen). Szerinte a mediterrán, balkáni, kaukázusi és közel-keleti mesékben igen kedvelt a „volt, nem volt”, illetve a „talán volt, talán nem volt” formula. Minthogy aligha elképzelhető, hogy a magyarok terjesztették volna el, vagy hogy a Balkánról jutott volna a KözépKeletre. A legjózanabb az a feltevés, miszerint ez a mediterrán és közel-keleti megoldás a törökökön át jutott volna a Balkánra – és hozzánk. Ez esetben pedig éppen az „ottomán birodalom” korszaka kínálkozik megfelelő időpontnak. Ami azt jelenti, hogy eszerint noha nem (oszmán)-török eredetű a magyar mesekezdő, ám mi e formulát tőlük és egy történetileg belátható időben vettük át. Persze, ez nem olyan tetszetős, mint a honfoglalás előtti, ótörök, vagy egyistenhívő perzsa ötlet. Viszont még adatunk is van a magyar megoldás viszonylag kései voltára. A „hol volt, hol nem volt heted hét Országon, még az Operentziális tengereken is tul volt…” formula magyarul először 1790-ben Farkas Antal Erköltsi iskola… című művének előszavában kerül elő. Maga a könyv németből van fordítva, ám az előszóban Farkas Antal nyilván a maga ismereteit használta fel. Mégsem az ő személyes megfogalmazása lehet ez, mivel az 1793-ra datálható Tempefői című színdarabban Csokonai is él vele. És minthogy egyelőre semmilyen korábbi magyar szövegben vagy hivatkozásban nem fordul elő ez a ma is oly közismert mese Kovács Előd 2006: 259–281. Eingangsformel(n). In: Enzyklopädie des Märchens Bd. 3. 1981. Berlin, Sp. 1227–1244.

19 20

117

Voigt Vilmos

kezdés – legalábbis feltehetjük, hogy mégsem honfoglalás előtti és mindenki által mindig ismert, gyakorolt formula lett volna. Nem hiszem, hogy ez lenne az utolsó szó a formula kutatásában.21 Ám most is úgy látszik, legalább itt csakugyan számolhatunk az ottomán birodalom népeinek a magyar folklórba valamit továbbító szerepével. Biztosan van több ilyen mozzanat is. Jó lenne végre már tüzetesen foglalkozni velük! Ha most nem minden török nép, hanem csak az oszmán-törökök – sok évszázadon át a harcban ellenségeink – folklórjára gondolunk, egyfelől nagyon is hihető, hogy életmódjuk, és ennek részeként folklórjuk, és jól észrevehető módon a zenéjük felkeltette a bármilyen módon hallótávolságba jutott magyarok figyelmét. Másrészt azt sem egykönnyen képzelhetjük el, hogy mondjuk Bécs felé masírozva a „törökök” ne az akkori „hivatalos” katonadalokat, hanem otthoni valódi folklórjukat énekelték volna. Bizony, ők is a „Kara Musztafa katonája vagyok, legszebb katonája…” jellegű alla turca néven Európa-szerte közismerté vált, és nem valamely székely keserves vagy magyar Szűz Mária-búcsúének megfelelőjét kellett, hogy dalolják. * Dolgozatom megfogalmazása után került elém két további, érdekes tény. Vezető néprajzi folyóiratunk legújabb számában Sípos kollégája, a magyar népzenetörténet jelenlegi rendszerezésének népszerűsítője, Paksa Katalin 22 terjedelmes bírálatot közölt Du Yaxiong kínai zenetudós elméletéről, amelyben a magyar népzene régi rétegeit újgur és kínai párhuzamokkal rokonítja. Paksa teljesen elveti ezt az egyeztetést. Noha természetesen más a kínai és az anatóliai népzene magyar párhuzamainak vizsgálata, ám Paksa érvelésmódja kísértetiesen azonos az enyémmel. Még meglepőbb volt, amikor meghallgattam a WKPD-2085 CD-lemezt, amely a La tradición Musical en España 33. kötete és a „Cancionero Sefardí de Turquía” címet viseli. Ezen Binvinuta Aguado Mushabak (szül. 1929, Csanakale) törökországi szefárd zsidó asszony dalait közlik. A 2002-ben befejezett gyűjtés több műfajt felölel. És aki végig hallgatja – legalább annyira a magyar népzenéhez hasonlónak érzi – mint Sipos példái esetében. Persze, valamilyen „pán-török” magyarázat itt is felbukkanhat. Ám magam azt hiszem – itt sem genetikus, csupán tipológikus egyezésről van szó. Egyébként a lemez végighallgatása ettől függetlenül is igazi élményt jelent. Mindenkinek ajánlom. Dolgozatom Esztergomban – a korlátozott időkeret miatt – csak részben felolvasott szövegén most nem változtattam, jóllehet azóta Sipos János is új kutatásokat Lásd erről a formuláról, rövid összegezésemet: Voigt Vilmos 2008: 219–231. lapjain. Paksa Katalin 2008: 79–87.

21 22

118


végzett /ezekből publikált is/ és a „világfolklorisztika” sem maradt tétlen. Ám ezeket a mozzanatokat később lehetne majd áttekinteni. És egyébként a fentiekben előadott óvó szavaimat továbbra is érvényesnek és szükségesnek tartom. Irodalom Basgöz, Ilhan – Tietze, Andreas 1973 Bilmece. Berkeley, University of California Press. Bläsing, Uwe 1994 Tschuwaschische Sprichwörter und Redensarten. Wiesbaden. Dobszay László 1983 A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben. Budapest, Akadémiai Kiadó. Dobszay László – Szendrei Janka 1988 A magyar népdaltípusok katalógusa. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet. Fabó Bertalan 1908 A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest. Hermann Zoltán 2002 Fonorejtvények Kriza János gyűjteményében. Ethnographia 113. 303– 316. Hunfalvy Pál 1876 Magyarország ethnographiája. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-hivatala. Kakuk, Suzanne 1973 Recherches sur l’histoire de la langue osmanlie des XVIe et XVIIe siècles. Les éléments osmanlis de la langues hongroise. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Bibliotheca Orientalis Hungarica XIX.) Kodály Zoltán 2003 A magyar népzene. A példákat szerkesztette Vargyas Lajos. Budapest, Editio Musica. Kovács Előd 2006 Hol volt, hol nem volt. A magyar mesekezdő ótörök származása. Ethnographia 117. 259–281. Lomax, Alan 1968 Folk Song Style and Culture. Washington, American Association for the Advancement of Science. Mándoki László (szerk.) 1985 Ház tetején nyeles edény. Török népek találós kérdései. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó. 119

Voigt Vilmos

Maróthy János 1960 Az európai népdal születése. Budapest, Akadémiai Kiadó. Paczolay Gyula 2000 Török rokonsággal (is) rendelkező magyar közmondások. In: Gazda József (szerk.:) Körösi Csoma Sándor és a magyarság keleti eredete. 198–204. Sepsiszentgyörgy. Paksa Katalin 2008 Magyar – (ujgur) – kínai zenei rokonság? Ethnographia 119. 79–87. Palotay Gertrúd 1940 Oszmán-török elemek a magyar hímzésben. Budapest, Magyar Történeti Múzeum. Róheim Géza 1913 „Sámánkodó gyógyítás nyoma egy gyermekversben”. In: Róheim Géza: Adalékok a magyar néphithez. Budapest, Hornyánszki. Sachs, Curt 1955 The Commonwealth of Art. Style in the Fine Arts Music and Dance. London, D. Dobson. Saygun, Adnan A. 1976 Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey. Budapest, Akadémiai Kiadó. Schneider, Marius 1979 Il significato della musica. Simboli, forme, valori del linguaggio musicale. Milano, Rusconi. Sipos János 1994 Török Népzene I. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 14.) 1995 Török Népzene II. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 15.) 2001 In the Wake of Bartók in Anatolia. Budapest, European Folklor Institute. Vargyas Lajos 1981 A magyarság népzenéje. Budapest, Zeneműkiadó. Voigt Vilmos 1969 A szerelem kertjében. Budapest, Akadémiai Kiadó. 2008 Egyszer volt, hol nem volt... (A kaukázusi és honfoglalás előtti magyar népmesekezdő formuláról) In: Hodosi Gyula (összeállította): Vámbéry Antológia 2008. 219–231. Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás. 2014 Negyvenöt év a szerelem kertjében. Összegyűjtött tanulmányok. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó.

120

Sudár Balázs

A levágott fej regéje Egy magyar népmesei párhuzamokkal rendelkező török vallási történet* A Fehérlófia című mese Arany László klasszikus megfogalmazása óta (1862) rendkívül népszerű, Jankovics Marcell pedig gyönyörű rajzfilmet is készített belőle. Bármilyen meglepő, a mese története a magyar folklórban csupán 1805-ig követhető vissza. A lehetséges párhuzamok keresése természetesen régóta foglalkoztatja a kutatókat, Berze Nagy János munkájában és a Magyar népmesekatalógusban számos párhuzamát sorolják fel, 2007-ben pedig a hasonló keleti – mongol és török – történetekből Hoppál Mihály szerkesztésében kisebb válogatás is megjelent.1 Jelen írásomban e példatárat kívánom egy újabb elemmel bővíteni.2 A közreadandó történetet – számos másik társaságában – 1790-ben vetette papírra Núrullah hodzsa ibn Ali efendi a Nyugat-törökországi Afyonkarahisar közelében lévő Hadzsi Tatar nevű faluban. A kéziratban egy Mohamed próféta születéséről szóló népszerű, Szülejmán cselebi tollából származó munka után sorakoznak Mohamed vejének és egyben unokaöccsének, Alinak a tettei – a hajberi vár, a levágott fej és a madár meséje, valamint Muhammed Hanífí története –, majd a könyvecskét Ali feleségének, Fatimának a históriája zárja.3 A levágott fej története (Keszik bas desztáni) címet viselő elbeszélő költemény cselekménye Mekkában, a muszlimok gyülekezetében kezdődik, ahová egy levágott fej érkezik, aki szomorú sorsát panaszolja, s egyúttal segítséget kér: feleségét elrabolta egy hétfejű sárkány, s az alsó világba hurcolta. Ali az, aki ajánlkozik, azonnal útnak indul, majd a levágott fej útmutatása nyomán eljut az alsó világ bejáratához. Leereszkedés után megpillant egy kastélyt, amelyben a keresett hölgy társaságában 500 rabságban sínylődő muszlimot is talál: a szörnyeteg velük táplálkozik. Ali felébreszti az alvó sárkányt, megmérkőznek, végezetül a szörnyeteg elpusztul. A kiszabadított muszlimok és a hölgy Ali imáinak hatására feljutnak a felső világ* A tanulmány a MTA BTK MŐT 28.317/2012. számú programjának támogatásával készült. Megjelent: A levágott fej regéje. Török vallási történet magyar népmesei párhuzamokkal. Keletkutatás 2013 (ősz) 141–152. 1 Hoppál Mihály (szerk.) 2007. 2 Berze Nagy János 1957: I. 208–243.; Magyar népmesekatalógus II. 1988: 65–69. 3 A kézirat facsimilijét és átiratát Jean Louis Mattei tette közzé (2004: 62–67., 142–144.). 121

Sudár Balázs

ba, majd visszatérnek Medinába, ahol Mohamed közbenjárására Allah újra eredeti alakjukban kelti életre a levágott fejet és fiát. A történetnek első pillantásra is számos, a magyar népmesékből ismerős vonása van. Ilyen az elrabolt és a hős által megkeresendő előkelő hölgy, az alsó világba vezető rendkívül mély kút, maga az alsó világ, amelyben palota áll, a palotában a hölgy, akivel a hős még a rabtartóval való összecsapás előtt találkozik, az erősen antropomorf hétfejű sárkány, akinek emblematikus fegyvere a buzogány, a küzdelem, amelyet a hős nyer meg, végül a felső világba való feljutás problémája. A történetnek jól érzékelhetően több rétege van. Egyértelmű például, hogy a fő mondanivaló az Allahhoz való imádkozás erejének a bizonyítása. Innen nézve tehát egy példázattal van dolgunk, mely a muszlim hit terjesztését, megerősítését szolgálja. Hasonló munkák nagy számban születtek a 13–14. századi Anatóliában, ahol a nomád türkmenek között csak nagyon lassan és nehezen terjedt az iszlám. A folyamat máig is tart, az alevinek nevezett népi vallásosságot máig sem ismeri el a szunnita többség. Nem meglepő, hogy az Ali harcait felemlegető történetek (Hazreti Ali dzsenknámeleri) a közeli múltig népszerűek voltak a türkmenek között, hiszen vallásosságukban Alinak kiemelt szerep jut. Núrullah hodzsa maga is alevi környezetben élt, a legendák egyik korábbi lejegyzője, a 16. századi Jemíní pedig bektasi dervis volt. (A bektasik a ma alevinek nevezett népességgel lényegében azonos hitrendszert vallottak.)4 Ali azonban nemcsak a vallásosság révén lett népszerű a török nomádok között. Valamilyen oknál fogva Mohamed veje a harcos mintaképe is lett, s tulajdonképpen magára öltötte a török hősénekek természetfeletti erejű vitézeinek tulajdonságait is. Személye körül szerteágazó legendárium alakult ki, amelynek persze a történeti valósághoz kevés köze volt. Úgy tűnik, Aliból török „népi hős” lett. Ezt mutatja a vele kapcsolatos történetek megfogalmazása is. A legendák általában párversekből álló elbeszélő költemények, úgynevezett mesznevik formájában nyertek megfogalmazást. A műfaj ugyan a perzsáktól került a törökökhöz és a műköltészet körébe tartozott, ám ez esetben nem a klasszikus igényekkel találkozunk. Az egyébként kötelező időmértéknek nyoma sincsen, és a szótagszám is erősen ingadozik (8–12 szótag). Az eset nem egyedi, e „népi mesznevi”-ket talán az egykori török elbeszélő költemények kicsit rendszerezettebb formájú, immár a klasszikus irodalom hatásait mutató változatának tekinthetjük. (A legnagyobb különbséget a szabályos párrímes forma használata jelenti.) E munkákat általában felolvasták – vagy talán fejből improvizálták – a hallgatóságnak, amire a szövegekben számos kiszólás utal. Van ilyen a mi elbeszélésünkben is: „Értitek a tanítást, emberek?”, „Most nézd csak, mit tett Ali!” Nem elképzelhetetlen, hogy nem is egy állandó szöveg különféle lejegyzéseit olvashatjuk a kéziratokban, hanem egy történet különböző előadók által elmondott, mindig másképpen megnyilvánuló, pillanatnyi Az alevik és a bektasik összefüggésére: Sudár Balázs 2007: 169–177. A bektasikról magyarul: Ágoston Gábor – Sudár Balázs 2002.

4

122

A levágott fej regéje

állapotait. (Másképpen fogalmazva: alapszöveg talán nem is volt, csak alaptörténet.)5 Az előadási forma és a török eposzokra jellemző tartalom minden bizonnyal ismert, érthető és kedvelt volt a török hallgatóság számára, ez az „otthonosság” az, amit az iszlám térítés érdekében kihasználnak. Kérdés, hogy a címet adó szereplő, a levágott fej vajon az eredeti történet részét képezte-e vagy sem. E levágott fejről rengeteg különféle történet kering a török népek körében. A téma kutatója, Ahmet Yaşar Ocak ugyan úgy véli, hogy a motívum alapvetően görög – illetve keresztény – hagyományokra megy vissza, érvelése azonban nem túlságosan meggyőző.6 Már csak azért sem, mert együtt, összemosva tárgyalja a levágott fejűek történeteinek két csoportját. Az egyikben maga a levágott, test nélküli fej az aktív szereplő, míg a másik csoportban fordítva: a fejét elveszített test a meghatározó. A mi történetünk az előbbi csoportba tartozik. (Utóbbinak egyébként magyar – pontosabban hódoltsági – vonatkozásai is vannak, hiszen a Dél-Dunántúlon is meséltek egy változatot.)7 A sokféle, mindannyiszor „levágott fej” cím alatt futó történet egy valamit mindenesetre valószínűsít: ez a motívum nem a mi sárkányos történetünk eredendő része, sokkal valószínűbb, hogy utólag, mintegy apropóként került ide. Ali egy másik legendája, a madár meséje pl. teljesen hasonló történetet dolgoz fel, de ott egy madár keresi az igazát, s ezért bonyolódik Mohamed veje különféle kalandokba. Úgy érzem, hogy a fentebbi rétegek – az iszlám propagálása, Ali, az „iszlamizált török hős”, a levágott fej – lehámozása után jutunk el egy alapréteghez, a mese gerincéhez, amely tökéletesen megáll az előbbiek nélkül is. Tulajdonképpen ezt alakíthatták át az iszlám propagálásának a céljaira. Ez az átalakítás azonban néhol mintha nem sikerült volna tökéletesen. Különös például, hogy amikor a főhős találkozik a megmentendő hölggyel, akkor a történet mesélője a nő szépségének dicséretébe kezd, már-már azt várnánk, hogy Ali azonnal beleszeret, hazaviszi és megházasodnak. Erről azonban szó sincs, hiszen a hölgy éppen a levágott fej felesége. A szépség dicséretének tehát valójában nincsen túl sok szerepe. Ugyanígy figyelemre méltó az innenső világba való visszatérés is, amelyet egy egyszerű ima old meg. Az eddigi nehézségekhez képest ez túl egyszerű, könnyű megoldásnak tűnik. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a rendelkezésünkre álló történetet több forrásból állították össze: egy korábbi török (?) mesét muszlim vallási közegbe helyeztek, és talán illesztettek hozzá egy kerettörténetet is. Az Ali harcairól szóló történetek régi keletűek. Először perzsául kezdtek efféléket feljegyezni, még a 9. században. A 14. században született Hávernáme című munka pedig egyenesen Ali sárkányokkal és dívekkel – róluk alább – folytatott küzdelmeit adja elő. A Núrullah hodzsa által feljegyzett történeteknek is ismertek korábbi lejegyzései. A hajberi vár és a madár meséje például nagyon hasonló for A kérdéshez: Sudár Balázs 2008: 225–245. Ocak, Ahmet Yaşar 1989. 7 Köhbach, Marcus 1987: 39–46.; Sudár Balázs 2002: 353–374. 5 6

123

Sudár Balázs

mában szerepel a Balkánon tevékenykedő bektasi dervis, Jemíní 1519-ben befejezett munkájában is.8 A levágott fej meséje ugyan nem olvasható nála, de mégsem ismeretlen. Megtalálható például egy 1732/33-ban másolt medzsmuában – gyűjteményes kötetben – is.9 Ahmet Yaşar Ocak további három változatról tudott,10 de a világ kézirattárai még számos lejegyzést rejtenek.11 A történet azonban valószínűleg jóval régebbi, mint a biztosan ismert lejegyzések. Egyfelől állítólag létezik egy 1461-ből származó szövegváltozat.12 Másrészt a két szövegközlő, illetve a török irodalomtörténet-írás általánosságban egyetért abban, hogy ezek a muszlim tárgyú mesznevik a törökök iszlamizálásának korai időszakára, a 13–14. századra tehetők.13 A datálást támogatja a történeti kontextus, a nyelvezet, a lejegyzési mód és a megformálás is. Az általam ismert szövegek többségének negatív hőse a dív. A szó értelme eléggé nehezen határozható meg, leginkább valamiféle óriási, emberfeletti erejű lényt jelöl, aki azonban nem feltétlenül – de azért igen gyakran – gonosz. Mindenképpen antropomorf figura, ezért azután nagyon érdekes, hogy a Núrullah hodzsa által lejegyzett változatban leggyakrabban sárkány (ezsderhá) néven szerepel, akinek történetesen hét feje van. E kettősség, s egyáltalán a sárkány emberszerű tulajdonságai mindenképpen a magyar mesekincset juttatják eszünkbe. A történet– akár török, akár magyar szempontból – további elemzést igényel, de talán már így is érdemes megismernie a magyar olvasóközönségnek. A levágott fej története Egy napon Isten követe, a Próféta A mecsetjében ült, az a vezető. A déli imát végezte éppen, A társai is összegyűltek mindannyian. Látták, hogy feltűnt egy levágott fej. Köszöntötte őket és közéjük ment. Mattei, Jean-Louis 2004: 54–61., 72–76. Ankara, Türk Tarih Kurumu Kitaplığı, Mecmua, no. Y/462, 4b–8a. Közli: Ocak, Ahmet Yaşar 1989: 85–92. 10 Ocak, Ahmet Yaşar 1989: 12. 11 Például: Ankara, Milli Kütüphane, 60 Zile 530/5, 56a–62b.; Ankara, Milli Kütüphane, 06 Hk 3953/1, 1b–13b.; Ankara, Milli Kütüphane, 06 Mil Yz A 8828/4, 48a–53b; Schmidt Jan 2012: 283. 12 http://edebiyatdefteri.com/yazioku.asp?id=94547 – utolsó letöltés: 2017. 03. 08. 13 Ocak, Ahmet Yaşar 1989: 12–13; Çelebİoğlu, Amil 1999: 43. 77–78; Mattei, JeanLouis 2004: 15–16. 8 9

124


Nem volt teste, sem lába, sem keze, Csak egy levágott fej volt, melynek beszélt a nyelve. Fehér volt a szakálla, azt hinnéd, fény árad belőle. A fénybe merült, aki csak ránézett. Arcát a földhöz érintette és panaszkodott, S panaszával megríkatta a prófétát is. Felkelt, és odajött Isten Oroszlánja, Ali, Üdvözölte őket, és belépett [Isten] ama barátja. Megfogta a fejet, hogy helyéről eltávolítsa, S hogy a magasságos Musztafa [azaz Mohamed] mellé léphessen. Akárhogy fogta, a helyéről nem mozdult az, Egy tapodtat sem vált el a helyétől. Allah nevével imádkozott, s akkor újra meghúzta a fejet ama hitharcos [Ali]. De nem tudta egy kicsit sem elmozdítani a fejet. Értitek a tanítást, emberek? Azonnal beszélni kezdett az a fej, s azt mondta: – Ej, Allah követe! Ki ez az Ali? Ha lenne több százezer ember, Alihoz hasonló, S mind férfihoz méltóan küzdene, Akkor sem tudna a helyemről elmozdítani, Egy jottányit sem a helyemről eltávolítani. Mert Allah az én segítőtársam, Éjjel-nappal látom az ő arcát. Célomhoz, vágyamhoz elértem, Minden kétséget kizáróan Isten arcát láttam. Éppen ötvenszer mentem zarándoklatra. Ó hatalmas! Veled voltam Mekka elfoglalásakor is.

125

Sudár Balázs

Célomhoz, vágyamhoz elértem. Allahnak hála! Isten arcát megláttam én. Lovon jártam én a föld színén, S felemelkedtem az angyalok szintjére [az egekbe] is. Zerrin vára14 volt a városom, Hizir Iljász15 a barátom, társam volt. A legnagyobb név imáját16 tudtam én, A nagyságos Jézussal együtt imádkoztam én. Volt egy szép fiacskám és egy feleségem, Mindkettő hűséges társam volt nekem. De fiamat és testemet egy szörny megette. Ó, Mohamed, gyógyíts meg engem! – így szólt. – A feleségemet elvette, és elment egy kútba. Szememre nem jön álom, hogy aludjak. Ó, Követ [Mohamed]! Ha járandóságomat meg nem adod nekem, Akkor a túlvilágon fogom rajtad követelni. – Ó, Követ! – szólt Ali. – Én elmegyek, S a Zülfikárral17 megölöm őt [a szörnyet]. – Ej, Ali! – szólt a Próféta. – Ne menj oda! Ki tudja, milyen véget érsz általa? – Ó, Követ! – szólt Ali. – Elmegyek én, S majd meglátjuk, mi van a homlokomra írva.18

Gaziantep melletti várrom Dél-Törökországban. Hizir Iljász a muszlim mitológia különös alakja. Az útonjárók pártfogója, aki szürke lován a bajbajutottak segítségére siet. A legendák szerint meglelte az Élet Vizének a forrását, ivott is belőle, így örök életet nyert. 16 Több imaszöveg összefoglaló neve, a kívánságok teljesülésének erős módjának tartották. 17 Ali legendás kétpengéjű kardja. 18 A muszlimok szerint a sorsuk a homlokukon van megírva. 14 15

126


Engedélyt kapott, s nyomban felült a Düldülre,19 A Zülfikárt pedig a derekára kötötte. Haszan, Hüszejn20 és a társak összegyűltek mind, És sírva-ríva útnak indították Alit. A társak sírva és zokogva visszafordultak, Az Ali utáni bánattól volt szívük sebzett. Ali a levágott fejjel együtt ment ellenállhatatlanul, Így irányította lovát, a Düldült. A levágott fej úgy repült, mintha szárnya volna, Nem törődött heggyel és dombbal, átugrotta őket, és csak ment. Egy nyíllövésnyire Ali előtt ment, S folyamatosan Allah szavát recitálta. Amikor pedig Ali imádkozott, A levágott fej a szemével könyörgött Istenhez. Megállás nélkül mentek hét napig, Míg elértek a sárkány [lak]helyéhez. Feltűnt velük szemben egy kút, Melynek a belsejében sohasem volt víz. – Ej, levágott fej! – szólt Ali. – Itt van a sárkány? Testvérem, a veled tett rosszat most visszacsináljuk! A levágott fej azt mondta: – Ez az a kút! Olyan mint a pokol, sosem volt benne víz. Ali akkor ránézett a Düldülre, S látta, hogy van rajta egy kötél. A kötél hossza 500 ölnyi volt, Most nézd csak, mit tett Ali! Ali legendás harci öszvére. Ali két fia.

19 20

127

Sudár Balázs

A kötél végét egy kőhöz kötötte. Düldül és a levágott fej keservesen sírtak. Fogta Ali a kötelet, s apránként leereszkedett, S Isten szavát ismételgette szájával. A kötél vége Ali kezébe akadt, S abban a pillanatban Allah neve jött a szájára. Lenézett, és látta, hogy a kút feneke messze van, De azt gondolta magában: Engedd el a kötelet! Elengedte akkor a kötél végét, S Isten szavát mondta akkor. Hét napon át éjjel-nappal megállás nélkül zuhant, A feje hol felfele, hol lefele állt. Éppen a nyolcadik napon földet ért, Aztán ült egy órát, hogy magához térjen. Amikor visszatért az esze, kinyitotta a szemét, Egy leborulást végzett, és Isten felé fordította az arcát. Szétnézett, s látta, hogy szemben van egy palota, Odament, s körbejárta, ej, barátom. Volt annak egy erős vaskapuja. Érted-e ennek a lényegét? Egy kézzel betörte azt a kaput, tudd meg! Ezer ember sem volna képes megtenni ezt. Bement, s látott ott egy asszonyt, Arcának fénye az egész palotát beborította. Az a másvilági asszony imádkozott, s ha sóhajtott, ködbe borult az égbolt.21 A török költői nyelv szerint a sóhajtás pára formájában távozik a testből, majd felemelkedik, s felhővé alakulva beborítja az eget.

21

128


Szeme könnyétől ázott az imahely, Merthogy ő volt a Levágott Fej felesége. Odanézett [Ali], s látta, hogy van ott még Ötszáz megkötözött muszlim, ej, barátom! Amikor meglátták Alit, mind felkiáltottak: – Ments meg minket a szörnytől! – azt mondták. Ali szólt: – Ki beszélt nektek rólam? – Mohamed Musztafa jött hozzánk – mondták, Mert megjelent nekik Mohamed, s azt mondta: – Holnap eljön hozzátok Ali. – Ötezren voltunk, ötszázan maradtunk – mondták, – Minden nap ötöt megfőz és megeszik közülünk. Előrement akkor Ali, mivel meglátta a sárkányt az a szent. Hét feje volt, s mintha aludna, Fogai nagyobbak, mint a határkövek. Lélegzete, mint a füst, szikrázott, Ha a világhoz hozzáér, lángra lobbantja azt. Értsd meg, aludt az a sárkány. S halld! Ali kihúzta a Zülfikárt. – Levágom, míg alszik, A Zülfikárral kettéhasítom őt! Aztán azt gondolta magában: – Ej, Ali! Isten oroszlánja vagy, egy szent. Nem férfias dolog egy alvó sárkányt megölni! Ez az egész dolog nem igazi vitézség számomra! Ha te ezt a szörnyet álmában ölöd meg, Ellenségeiddel csak kinevetteted magad!

129

Sudár Balázs

Egyszer csak lelkesülten felkiáltott. Meghallotta azt a sárkány, és nagyon elcsodálkozott. – Hallgass ide te sárkány! – szólt Ali. Nevem szerint Alinak hívnak engem, tudd meg. – Ej, Ali, te jöttél ide? – szólt a sárkány. – Most megszabadítom tőled a világot! Ha odamegyek, azt mondom, számodra az a vég. Ki küldött téged ide? – Az Isten küldött engem – szólt Ali, – Mindjárt felaprítalak téged! – Megeszlek most téged! – szólt a sárkány, Hagyok én muszlimot a világban? Sem téged nem hagylak, sem a prófétádat, sem Mekka népét, sem Medina városát! – Először támadj rám, hadd lássam! – szólt Ali, Hadd küldjelek a pokol tüzére! Felpattant a sárkány, és a kastélyba ment, Kezébe kapta 500 batman22 súlyú buzogányát. Fogta a buzogányt, s rárontott Alira, Ali pedig kezébe vette a pajzsát. Rácsapott Ali pajzsára, De Isten óvta őt, haja szála sem görbült. Háromszor támadott rá Alira, de nem érte el, A haragtól azt sem tudta, mit tegyen. De most Alira került a sor, Fogta a Zülfikárt, és előretört.

Török súlymérték, egy batman 7 kg 250gr.

22

130


Így szólt Ali a szörnyhöz: – Mutasd az ujjad, Isten egy voltára tegyél hitet! Szólt a szörny: – Ezer évet éltem, s nem mondtam ilyet, Elmúlt életemben nem gondoltam a hittel. Fogta akkor a Zülfikárt [Ali], s egyszer rácsapott, Hét fejével együtt kettéhasította. Fekete vére rohanó áradatként ömlött, Kettéesett, a lelke távozott. Ali rögtön a palotába ment, S odament a muszlimokhoz. Annak a szörnynek sok vagyona volt, Mindegyikük vett belőle. Az összes vagyont elvitték, a kúthoz mentek, S azt mondták: – Ej, Ali! Mit tegyünk? Nem vagyunk madarak, hogy szárnnyal repüljünk, Nem alacsony e hely, hogy létrával menjünk. Ali szólt: – Tegyetek erőfeszítést, Én majd imádkozom, ti mondjátok az áment! Felemelték a kezüket, imádkoztak, Amikor befejezték, leborultak. Mindannyian kívül találták magukat, Örvendeztek, és Aliért imádkoztak. Ott volt a Düldül és a levágott fej, Ali fogta ezeket, s útra kelt. Éjjel-nappal, megállás nélkül mentek, S Medina városába megérkeztek. Ali érkezésének jó hírét megvitték, Hogy jön a szent, Isten oroszlánja.

131

Sudár Balázs

A Küldött [Mohamed] és a társak elé vonultak, Alival mindannyian szembetalálkoztak. A Küldött imát mondott a levágott fejért, Ifjú vitéz lett belőle, éljen! A levágott fejhez odament a felesége: Életének minden vágya beteljesedett. De a fiukat a szörny megette, Csak egy száraz csontocska maradt belőle. Arra is imát mondott a Küldött, Halott volt, s belé új élet költözött. E történet itt véget ér, Imádkozz Musztafához! Itt a vége. Irodalom Ágoston Gábor – Sudár Balázs 2002 Gül Baba és a magyarországi bektasi dervisek. Budapest, Terebess Kiadó. Berze Nagy János 1957 Magyar népmesetípusok I. Pécs, Baranya Megye Tanácsa. Çelebİoğlu, Amil 1999 Türk Edebiyatı’nda Mesnevi (XV. Yy.’a Kadar). İstanbul, Kitabevi. Hoppál Mihály (szerk.) 2007 Fehérlófia. Budapest, L’Harmattan. Köhbach, Marcus 1987 A görösgáli hősök. Keletkutatás (tavasz) 39–46. Magyar népmesekatalógus 1988 Magyar népmesekatalógus II. A magyar tündérmesék típusai: AaTh 300749. Összeáll. és a bev. Dömötör Ákos. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport. Mattei, Jean-Louis 2004 XVIII. ve XIX. Yüzyillara Ait Defterlere Göre Hz. Ali Cenknâmeleri. İstanbul, Kitabevi Yayınları. Ocak, Ahmet Yaşar 1989 Türk folklorunda kesik baş. Tarih–folklor ilişkilerinden bir kesit. Ankara, Türk Kültürünü Araştırma Enstitüsü Yayınları. 132


Schmidt Jan 2012 Catalogue of Turkish Manuscripts in the Library of Leiden University and Other Collections in the Netherlands. Minor collections. Leiden, Brill. Sudár Balázs 2002 „Görösgál ostroma” 1555-ben és a hódoltsági török epikus költészet. Hadtörténelmi Közlemények 115. 2. 353–374. 2007 Alevik Törökországban. In: Tüske László (szerk.): Előadások a mai iszlám világáról. 169–177. Piliscsaba, Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete. 2008 A „török Tinódik” és az oszmán históriás énekek. In: Csörsz Rumen István (szerk.): Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika: A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai. 225–245. Kolozsvár.

133

Kúnos Ignác

A török népköltés (részlet)*

(…) Az áldott ramazánnak olyan hold- és csillagfényes éjszakája volt, mintha csak telihold lett volna. Az esthajnalcsillag úgy ragyogott, mint egy gyémánt. Hűvös északkeleti szél fújt. A törökök lakta negyed egy tengerre néző házában, Nigar Hanım szalonjában ültünk. Ez a magyar apától és török anyától született ismert költőnő fájó szívének búját, meggyötört keblének jaját, mély gondolatokkal teli verseinek kelyhébe öntve kínálta föl nekünk: költeményeit zongorakísérettel adta elő. Ezen az áldott estén magával ragadta minden barátját és rokonát, az összes jelenlévőt. Az irodalomra terelődött a szó… Felolvasott néhányat a nyíló rózsákhoz hasonló verseiből… Aztán a jelenlévő irodalmárokkal, Münif Paşa oktatási miniszterrel és a híres Ekrem Beyjel együtt leültünk az iftarhoz. – Hallgassák csak, milyen gyönyörű Ekrem Beynek ez a suzinak sarkija – mondta Nigar Hanım vacsora után, s magát zongorán kísérve elénekelte 1. kép Kúnos Ignác portréja a dalt. – A mi magyar barátunk a népdalokat többre tartja a sarkiknál – tájékoztatta a többieket érdeklődésemről, miután az előadást befejezte. Ekrem Bey, a költő szólt néhány szót a török népköltés iránti heves érdeklődésemről, aztán megkért, hogy mutassak be néhányat a gyűjtésemből. Kívánságára felolvastam az Isztambulban, ill. Aydınban gyűjtött versekből. – A népdal egyszerűségéhez, nyelvének szépségéhez kétség nem férhet, csak a szókincse kicsi, s emiatt a gondolat sem lehet túlságosan bőven benne – jegyezte meg Ekrem Bey. * Részlet Kúnos Ignác Ankarában és Isztambulban török nyelven tartott egyetemi előadásaiból (1925–1926), amelyek Türk Halk Edebiyatı címmel Isztambulban három kiadást értek meg, mire magyarul is megjelentek: ford. Tasnádi Edit. Budapest, Terebess Kiadó, 1999. 135

Tasnádi Edit

– Gondolat és szó is van benne bőségesen – csak még mindig nem ismerik őket eléggé – vetettem ellen. Miután Ahmet Vefik Paşával, Ahmet Mithat Efendivel és Ebüzziya Tevfik Beyjel sokáig beszélgettünk, és ők is kifejtették véleményüket a tiszta, világos török nyelv jelentőségéről a nyelvtudomány szempontjából, Münif Paşa így szólt. – Akkor viszont a mesék még a daloknál is fontosabbak. – Ez így is van, de a mesék gyűjtéséhez időn és türelmen kívül nagyon alapos nyelvi ismeretek kellenek. Különben is nem tud mindenki mesét, és ha tud is, s ha valaki illetéktelenül megy oda, jaj annak … Úgy van ez, mint a barátok között: sokan tudnak történeteket, így-úgy el is tudják beszélni, de olyan már alig-alig akad, aki papírra tudná vetni – ehhez már írói tehetség is kell. – Én úgy hallottam, az öregasszonyok tudják és mesélik a legtöbb mesét. Az ő tandırjuk mellett lehet mesét hallgatni. Gyerekkoromban én is anyámtól és rabnőitől, meg a szomszéd asszonyoktól hallottam a legtöbb mesét – mondta Ekrem Bey. – Mindannyian így voltunk ezzel – helyeselt Münif Paşa. – A meséket a gyerekek meg a nők szeretik a legjobban. – Bizony, bizony – bólogattak a többiek is. – Itt vagyok én, öregasszonynak – szólalt meg erre Nigar Hanım idős édesanyja. – Akkor állítsuk fel a tandırt – csókoltam neki kezet. Az összes vendég kívánságára és a ramazán tiszteletére rávettük a mesélésre. – Rendben van, de a mesének tekerleméje is van, először azt kell meghallgatniok! – Annál jobb! Boldogan hallgatjuk! – mondták a vendégek. – Miről beszélnek? Mi az a tekerleme? – A mese eleje, bevezetője. Tréfás szavakból álló bevezetés – magyarázta Ekrem Bey. – Legyen hát itt a tandır – telepedett le az idős hölgy. Helyet foglaltunk körülötte, és lestük az ajkát. Majd kibújtam a bőrömből, olyan boldog voltam. Nigar Hanım édesanyja mosolyogva kezdte a mesét: „Hol volt, hol nem volt, Allahnak szolgája sok volt, valamikor réges-régen, szita benn az üstben, amikor a teve kikiáltó, a patkány meg borbély volt, amikor én tizenöt éves voltam, és anyám, apám bölcsőjét ringatgattam, a járónak, a kelőnek, a szőlőbe vetődőnek jaj… beforrott a sebed, Bekri Mehemed, begyógyult a fejed … fehér szakállt, fekete szakállt, a borbély rózsaszínre borotvált … mészáros volnék, nem lóbálnám a nagykést, kovács volnék, nem patkolnám az öszvért … igazat mondtak, a fürdő rám szakadt … gyertek a völgyből, én meg a hegyből, szeressétek az anyját, a lányát majd én, bújjatok a ládába, a kosárba majd én, falépcsőjén, vaslépcsőjén … fölmentem a falépcsőjén, hej lányok, lányok, gondolok rátok, függönyt félrehúztam, egy asszony ül ottan, így csináltam, úgy csináltam, talpa alá fityiszt dugtam … Reszketett

136

Kúnos Ignác: A török népköltés

is, mint a nyárfalevél … Fölkerekedtünk, mendegéltünk, kicsit mentünk, sokat mentünk, hegyen mentünk, völgyön mentünk, és a végén hátranéztünk, láttuk: csak egy araszt mentünk … Feltűntek a kínai császár szőllei, bementünk az egyikbe, s láttuk, hogy egy molnár forgatja a malmát. Mellette ott ült a macskája. Annak a macskának a szeme, annak a macskának a szemöldöke, annak a macskának az orra, annak a macskának a szája, annak a macskának a füle, annak a macskának a farka …” – Nagyszerű! Hogy tudta így megjegyezni!? Brávó! – gratulált mindenki. Én elhallgattam volna még akármeddig … – Nincs tovább? – kérdeztem ezért. – A folytatása már maga a mese … – válaszolta. – És mese nincs a tarisznyában? – kérdeztem erre. – Lesz, lesz, számolatlanul … Én a legtöbb mesét megboldogult édesanyámtól, meg a szomszéd néniktől hallottam. Ki hogy tanulta meg azt a sok bohóságot, ki tudja ma már … – Hányféle mesét hallgatott akkoriban? Emlékszik? – De furcsákat kérdezel, hát mesék voltak, na … Tündérkirályok voltak bennük, boszorkányok voltak, dzsinnek meg tündérek, csodatevő talizmánok … meg más hasonlók. Ha töröm a fejem, lassan-lassan majd csak eszembe jut némelyik. – Drága asszonyom, könyörögve kérem, legalább egyetlen egyre emlékezzen, hadd lássam milyenek is voltak azok a mesék … – Várj egy kicsit, hadd gondolkozzam … Igazság szerint semmi kétségem nem volt aziránt, hogy fog tudni mesélni, hiszen olyan szépen mondta a tekerlemét. Kis gondolkodás után eleget tett a mesét kívánó vendégek kérésének. – Eszembe jutott egy mese, de az az igazság, hogy csak rövidke, és nincs benne se dzsinn, se tündér, csak egy favágó… – Nem baj az. Az európai népeknek is vannak olyan meséik, amelyekben nem szerepelnek óriások, tündérek … Tollat vettem elő, és Nigar Hanım kezébe is adtam egyet. Nagy kíváncsian vártuk a mesét. Így szólt: „Volt egyszer egy favágó, annak meg egy felesége. Ez a favágó reggelenként elment a hegyre fát vágni, estefelé meg vitte a kivágott fát, és eladta. A kapott pénzen kenyeret s egyebet vásárolt a fűszeresnél. A felesége vacsorát főzött. Ettek, ittak, aztán daloltak, muzsikáltak, táncoltak, vígan töltötték az időt. Másnap a favágó megint elment a hegyre, vágta a fát, vásárolt, megint csak ettek, ittak, táncoltak. Így tettek minden nap és minden este, napjaikat így múlatták. Egy nap a padisah megtiltotta, hogy éjszaka gyertyát gyújtsanak. Senkinek ne volt szabad éjjel gyertyát égetni. A mi favágónk azonban ezután sem hagyta abba az éjszakai táncot, mulatozást. 137

Tasnádi Edit

Egy éjszaka a padisah körbejárja a környéken, és mikor a favágó házához ér, meglátja, micsoda mulatozás folyik ottan. Nézi, nézi, milyen jól mulat a favágó meg a felesége. Tetszik a padisahnak, amit lát, ezért jelet tesz a házra. Másnap a padisah egy lovat és egy rend ruhát küldött a favágónak, s megparancsolta, hogy hozzák őt a színe elé. Az emberei a lóval és a ruhával odamentek a házhoz. Bezörgettek. Mondja erre nekik az asszony, hogy az ura nincs otthon, elment a hegyre fát vágni. Azok meg utána mennek, lehozzák a favágót a hegyről, ráadják a ruhát, felültetik a lóra, s viszik egyenesen a szultán elébe. Jobbról is, balról is végig szegények sorakoznak az útján, és alamizsnát kérnek tőle. A favágó – ülve a lovon – belenyúl a zsebébe, de bizony nem talál ott pénzt. – Majd visszafelé, majd visszafelé – mondogatja jobbra-balra. Végül a padisah elé ér. Kérdi a padisah, hogy mi a foglalkozása. A favágó elmondja, hogy napközben fát vág a hegyen, este a fát eladja, az árán ennivalót vásárol, aztán a feleségével esznek, isznak, vigadnak. A padisah megteszi a favágót főajtónállónak, és egy szép kardot ajándékoz neki. A favágó fölül újra a lóra, s elindul hazafelé. Útközben megint alamizsnát kérnek tőle a szegények. Belenyúl a zsebébe, de pénzt most se talál. – Nektek sincs, nekem sincs – mondogatja jobbra-balra, míg haza nem ér. Bizony megéheznek. – Most mit fogunk csinálni? Mi hasznunk van ebből ez egészből? Pénz nincs, mit tegyünk? – kérdezi a favágó a feleségétől. – Vidd el a kardot a fűszereshez, vegyél rajta valamit, aztán majd eszünk. A favágó ment a karddal egyenesen a fűszereshez, vett némi ennivalót, otthon asztalhoz ültek a feleségével, aztán ettek, ittak, mutattak, mint azelőtt is, nem gondoltak semmire. A szolga, aki hazakísérte a favágót, látta mindezt, reggel ment a padsahhoz, és elmondta, hogy mi történt. A favágó közben fából készített egy kardot, s azt dugta be a kard hüvelyébe. Akkoriban az volt a szokás, hogy ha valaki új méltóságot kapott, egy elitéltnek azzal csapatták le a fejét. A padisah hallva a szolga jelentését, összehivatta az embereit, s küldetett a favágóért. A favágó megint felöltözik, felül a lóra, s megy egyenesen a szerájba. A padisah előhozat egy embert, és ráparancsol a favágóra: – Üsd le a fejét! A favágónak azonban fából van a kardja. Mit tegyen? Megragadja a kardot és így szól: – Uram, teremtőm! Ha bűntelen ez az ember, váljon fává a kardom, ha bűnös, vágja le a fejét! Azzal kirántja a kardot – hát fából van! – Láthatod, Uram, ez az ember ártatlan! – mondja a padisahnak.

138


A padisah persze tudta, hogy mit csinált a favágó a kardjával, de tetszett neki nagyon, hogy így kivágta magát, ezért egy palotát és sok pénzt, igazi vagyont ajándékozott neki. A favágó odavitte a feleségét a palotába, ott éltek bőségben, míg meg nem haltak.” Csodálkozva néztünk az idős hölgyre, amikor befejezte a mesét. Milyen szépen, milyen kellemmel adta elő … – Áll már a mese-tandır, nincs mitől félnünk … – Nos, kedves magyar barátunk, hallott tehát egy mesét. Mit szól hozzá, milyennek találja a nyugati mesékhez képest? Tetszett egyáltalán? – kérdezte Ekrem Bey. – Mi az, hogy tetszett-e egyáltalán?! Olyannyira, hogy most már mindennél jobban érdekel a mesék kérdése – válaszoltam. – Tanult valamit a favágó meséjéből – kérdezett tovább Ekrem Bey. – De még mennyire, Uram, sokat! Először is azt, hogy milyen szép a népnyelv a maga egyszerűségében. Ugyanakkor azt is megmutatta, milyen jelentős a folklór szempontjából is. – Ugyan mi jelentősége lehet? – kérdezték a jelenlévők. – Ugyanez a mese megvan a nyugati nemzeteknél is, és vannak hozzá nagyon hasonlók is. – És az egyik a másiktól vette? – Nem úgy van az, kérem. Az egész világ meséi két forrásra vezethetők vissza. Az egyik India, a másik pedig az egyes népek sajátos gondolkodásmódja. A világ valamennyi meséjének és népi elbeszélésének a nyomai az indiaiak régi vidékeinek lelki útjaira vezetnek. Még az araboknak Ezeregy Éjszaka álmaiból felbukkanó meséi is az ő meséikre emlékeztetnek. A törökök „Heft-Peyker”-e, „Tuti-namé”-ja és és még sok hasonló meséskönyve a régi Perzsián át vezető úton érkezett, de elnyúlik egészen a hinduk csodás, varázslatos világáig, abból a forrásból fakad. A mai török mesékben szereplő óriás, sárkány, tündér és minden más szellem a bálványimádás korából származik, a bálványok emlékét őrzi. A bálványimádás a régi törököknél tűzimádást jelentett, de tisztelték a természet másféle erőit, a szelet, az esőt, a növényeket és az állatokat is. Ezek a szellemek szárnyra kapva Keletről szálltak errearra, s eljutottak a nyugati országokba is. Erről a tudományos kérdésről különböző nyelveken jelentek meg már művek. Az efféle mitologikus meséken kívül minden népnek vannak a maga természetét, a maga észjárását tükröző sajátos meséi is. Az a mese, amelyet az előbb a kedves nénitől hallottunk a favágóról, nyilván az ilyen mesék közül való. A favágó alakja különböző formákban a keleti és a nyugati népeknél egyaránt feltűnik. Ha efféle meséket keresünk, először is azt kell megkérdezni, hogy ismernek-e favágó-mesét. Mesét csak így lehet gyűjteni. – Most jut szembe, én is ismerek egy favágó-mesét – szólalt meg ekkor a vendégek közül egy muzsikus. – Hát akkor tessék, állítsa fel a tandırját, ha szépen mesél, talán az Ön kezébe esik az égből leeső három alma közül az egyik – bíztattuk. 139

Tasnádi Edit

Az említett úr nemigen kérette magát, belefogott: – A nagy elbeszélők és elbeszélő munkák szerint … – Nigar Hanım azonban már itt félbeszakította: – Nem jó, nem jó … – Miért? – kérdeztem. – Így nem lehet mesét kezdeni, igaz, édesanyám? – Bizony, igaz. A mesék mind úgy kezdődnek, hogy egyszer volt, hol nem volt. – Igazuk van, tévedtem – mondta a mesélő. – Ezt így a meddahoktól hallottam. Meg Aşik Keremnél, Aşik Garipnál és a hasonló könyvekben olvastam. Alig hogy a ’meddah’ szót meghallottam, még mielőtt a mese elkezdődhetett volna, megkérdeztem, kikről van szó. – Amit a mesék előadnak, az nem mese. Ők történeteket beszélnek el. – Milyen történeteket? Novellákat? – Hát olyan innen-onnan hallott mulatságos és nevetséges eseteket … A meddahnak színészi képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a hallgatóság meg legyen vele elégedve. A meddah általában egy magas széken ül és kendőt tart a kezében. – Mi szükség van a kendőre? – A történet előadása során különböző rendű-rangú emberek szavait és beszédmódját, más és más nyelvek és nyelvjárások hangjait könnyebben és jobban tudja utánozni, ha a kendővel a száját eltakarja. Hangja hol halk, hol erős, néha finom, máskor durva, hogy a történet teljesen világos legyen – válaszolta Ekrem Bey. – Ez az jelenti, hogy a meddahok előadásában utánzás is van? – De meg mennyire! – vágták rá a vendégek. – Épp ahogy a karagöz-játékokban is halljuk a különböző nemzetiségűek furcsa kiejtését, a meddahok szórakoztatják a hallgatókat ezek megszólaltatásával. – Ezek a meddahok által előadott történetek vajon népköltésnek számítanak? – kérdeztem. – Az én véleményem szerint nem igazán népköltés. A meddahok ezeket a történeteket rendszerint megtanulják, vagy éppenséggel maguk találják ki őket. Bármen�nyire nemzeti eredetűek, népköltésnek nem tekinteném – mondta Nigar Hanım. – Egy pontig azonban mégiscsak az. Azok a meddahok, akiket én hallottam, és akiket nagyon kedvelek, a néptől hallott tréfákat jegyzik meg, s a maguk stílusához igazítva alakítják történetté őket – vélekedett Münif Paşa. – És Önnek, doktor úr, mi a véleménye? – kérdezték a többiek tőlem. – Szerintem, származzanak bár a néptől, az Ön által említett tréfák, miután a meddahok átformálták őket, már nem tekinthetők igazán népi alkotásoknak. Addig én még nem hallottam meddahokat, és Köprülüzade Fuad Beynek idevonatkozó kutatásairól is csak a közelmúltban értesültem. De most hagyjuk ezt, és térjünk vissza a mesénkhez. Bestekar Efendi – a zeneszerző – gondolkodott, összpontosított, majd belekezdett a favágó és az ördög meséjébe:

140


„Volt valaha egy favágó, s volt egy felesége, aki minden nap elvette tőle a keresetét, s nem hagyott nála egy fityinget se. Az asszony néha elsózta az ételt, de ha ilyenkor a favágó annyit megjegyzett: – Ma egy kicsit sós ez az étel – másnap az asszony só nélkül főzött mindent. Nem akarom hosszasan magyarázni, de olyan sótlanul főzött, hogy szegény ura egy falatot se tudott jóízűen enni. Egyszer a favágó eldugott egy kevéske pénzt, hogy kötelet vehessen, de miután lefeküdt aludni, az asszony a ruhái között megtalálta. – Hej, te, te jársz valahova titokban, és oda hordod a pénzt, amit eldugsz előlem. Hiába esküdözött a férj, az asszony nem hitt neki. Végül is kibökte, hogy kötelet akart venni, arra tette el a pénzt. – Akasszanak téged arra a kötélre – mondta az asszony. – Hogy mondhatsz ilyet, kedves feleségem? – kérdezte a favágó. – Még kevés is, amit mondok – vágta rá az asszony. Szó szót követett, a favágó a végén jól eldöngette a feleségét. Reggelig tartott a perpatvar, akkor a favágó fogta az egyik szamarat, és fölült rá. – Meg ne próbálj fölülni a másik szamárra és utánam jönni! – mondta az asszonynak, azzal elment. Több se kellett az asszonynak, fölült a szamárra. – Ki tudja, mit művelsz, amikor nem vagyok melletted – fortyogott magában, s ment az ura után. Hátrafordult a favágó, s látta, hogy jön az asszony, de nem törődött vele, folytatta útját a hegy felé. Követte őt az asszony, azután, miközben az ura vágta a fát, ő céltalanul járkált a hegyen. A favágó észrevette, hogy egy kút felé közeledik. Nagyot kiáltott: – Hé asszony, vigyázz, gyere onnan! De az asszony nem hogy eljött volna, még közelebb ment a kúthoz. – Hé, asszony, megsüketültél, vagy csak a magad feje után mész megint? Fordulj vissza, azt mondom. Vigyázz, túl közel mész a kúthoz! – kiabált a favágó. Az asszony azonban nem hallgatott rá, ment tovább előre. Egy kövön megcsúszott a lába, s zsupsz, beleesett a kút mélyébe. Az ura meg, aki már torkig volt már az asszonnyal, a kis ujját se mozdította, folytatta a munkát, mintha mi se történt volna. Este fölrakta a fát a két szamárra és hazament. Elmúlt az éjszaka, s másnap megint kiment a hegyre a szamarakkal. Odament a kúthoz – Hadd ám, mi lett az asszonnyal- gondolta, de bizony nem látta. Megsajnálta közben, ezért lebocsájtott egy kötelet a kútba, s lekiabált: – Kapaszkodj meg jól, kihúzlak! Érzi a favágó, hogy jó nehéz a kötél. Nagy nehezen, nyögve felhúzza a kötelet, hát mit lát: egy ifriyet – egy csúf, ördögformájú dzsinn bukkan föl a kötélbe kapaszkodva. Megijedt a favágó, az ifriyet azonban így szólt hozzá: 141

Tasnádi Edit

– Ne félj tőlem, hős vitéz! Olyan nagy csapástól szabadítottál meg, hogy a világ végezetéig nem felejtem a jótettedet. – Miféle csapástól? – kérdezte a favágó. – Itt lakom régóta ebben a kútban. Tegnap egy asszony rám esett, és ott is maradt ülve a vállamon. Fogott a fülemnél fogva, és nem eresztett. Most gyorsan megragadtam a kötelet, te meg kihúztál. Hála néked, megszabadultam. Meg szeretnélek jutalmazni a jótettedért. A favágó még mindig nem tudott szólni, annyira félt. Miközben azon járt azt esze, hogyan szabaduljon az ifriyettől, az három falevelet húzott elő a zsebéből, s átadta a favágónak. – Én most megyek a városba és belebújok a padisah lányába. Egy porcikáját se fogja tudni mozdítani. Akármilyen orvosságot adjanak neki, nem fog használni. Akkor te jössz, az egyik levelet vízben szétmorzsolod, s azzal a lányt bedörzsöld. Akkor én kimegyek belőle. A padisah olyan sok pénzt ad neked, hogy életed végéig gazdagságban élhetsz. Így szólt az ifriyet, s el is tűnt azon nyomban. A favágó fogta a leveleket, de még mindig úgy meg volt rémülve, hogy eszébe se jutott az asszony, hanyatthomlok sietett haza. Mi nézzük meg közben, mit csinál az ifriyet? … Ment egyenesen a padisah palotájába és megragadta a lány minden porcikáját. A lányán azonnyomban végigvágódott a földön. – Jaj, a fejem, jaj, a lábam, jaj, végem van – sírt, jajveszékelt. Senki nem értette, mi baja lett. Hírt vittek a padisahnak. Az sietett a lányához. – Biztosan a feje fáj … – aggódott, és azonnal odarendelte az orvost. De bármennyi orvos jött is, egyik se tudott segíteni. – Jaj, padisah apácskám, úgy fáj a fejem! – jajgatott a lány. – A te jajgatásod még annál is jobban fáj nekem, édes kislányom, de mit csináljak? – Hozzatok hodzsákat! Hozattak hodzsákat, azok ráfújtak, ráolvastak. Amíg ők a különböző orvosságokkal próbálkoznak, mi nézzünk a favágó után… Igaz, hogy az ifriyet elmondta, hogy mit csináljon a levelekkel, hitte is az egészet, meg nem is. Ugyanolyan keményen dolgozott, mint azelőtt. Miközben ő végezte a munkáját, levél érkezett annak a városnak a padisahjához, ahol ő élt, abban pedig ez állt: – A lányom nagyon beteg. Orvosokat és hodzsákat hívattam, de egyik se tudta meggyógyítani. Aki segíteni tud, jöjjön, akárki legyen is az. Ha igazhitű, neki adom a lányom, ha más vallású, sok pénzt, nagy vagyont adok nek’ – írta a lány apja. Amikor tudomást szerzett erről a favágó, elment a padisahhoz. – Ha Allah is úgy akarja, én meggyógyítom. Erre a padisah elküldte a favágót azzal az emberrel, aki a levelet hozta.

142


Mentek, mendegéltek, míg a lány országába nem értek. Üzentek a padisahnak. A padisah magához hívatta a favágót, és megmutatta neki a lányt. A favágó elkészítette az orvosságot, ahogyan az ifriyettől tanulta. A lány meggyógyult abban a minutumban, hogy megkente vele A padisah látva, hogy a lánya jól van, megrendezte a kézfogót. Negyven nap, negyven éjjel tartott a lakodalom… Volt azonban a padisahnak egy másik padisah barátja, és annak is volt egy lánya. Az ifriyet pedig szerette azt a lányt. Megbetegítette, nem hagyott neki békét. Azok pedig, mikor meghallották, küldtek egy embert üzenettel: – Küldjétek át hozzánk azt az embert, aki a lányotokat meggyógyította, mert az én lányom is nagyon beteg. Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet! – A padisah pedig, minthogy nagyon szerette a barátját, azonnal átküldte hozzá a vejét. Amint belépett a favágó a beteg lány szobájába, azonnal látta, hogy az ifriyet ott van. Az pedig igen megharagudott, amikor a favágót meglátta. – Hej, te ilyen-olyan adta, akivel én annyi jót tettem, most idejössz, hogy elvedd tőlem ezt a lányt is? Én őt nagyon szeretem, úgyhogy csinálhatsz bármit, én őt el nem hagyom. De még azt a másikat is leveszem tőled, meglásd… Megdöbbent a favágó ezt hallván. Most mit tegyen? Gyorsan összeszedte magát, és így szólt: – Én nem ezért a lányét jöttem. Az az asszony, aki abba a kútba beleesett, az én feleségem volt. Bedobtam a kútba, hogy megszabaduljak tőle. Most meg kijött a kútból, s visszajött hozzám. Nem tágít mellőlem, bárhová menjek. Most is nagy nehezen szöktem meg tőle, s idejöttem hozzád, hogy segíts valahogy rajtam. Mindjárt itt lesz… Följajdult erre az ifriyet: – Mit szenvedtem én attól az asszonytól, míg meg nem szabadultam tőle. Most meg idejön!? Akkor én nem maradok itt tovább egy percig se. A lány így megszabadult az ifriyettől. A padisah örömében három napos vigasságot rendezett a városban, s hálából hozzáadta a lányát a favágóhoz. Negyven nap, negyven éjjel tartott a lakodalom. A favágó így megszabadult a kútba pottyant feleségétől, s a két újjal boldogan élt, amíg meg nem halt. Hallottam én a lakodalomról, odamentem és kaptam is egy kis rizses ételt, de amikor hazafelé tartottam vele, egy kutya nagy morgással belekapott a lábamba, erre eldobtam, úgy menekültem. Akkor meg egy patkány bukkant fel előttem. Szökelltem jobbra-balra előle, ekkor meg egy arab jött velem szembe: Fogjuk meg, öljük meg! – azt mondja, erre a patkány ijedtében az orromba menekült. Én egy nagyot tüsszentettem, az arab meg, hogy isten verje meg, egy nagy pofont kevert le. Azt hittem, kiugrik a szemem. Hallgass rám, és ne menjél lagziba, neked is patkány megy az orrodba.” – Nos, magyar testvérem, ebben is találtál valami tanulságosat? – kérdezte Ekrem Bey, amikor véget ért a mese. 143

Tasnádi Edit

– De még mennyire! Nekünk is van egy híres mesénk, az a címe, hogy Ördögkút. Csak annyi a különbség, hogy padisah helyett a mi mesénkben király uralkodik, és hogy a magyar favágónak csak egy felesége van. Ennek kapcsán bátorkodtam a költő Ekrem Bey figyelmét felhívni egy fontos irodalmi jelenségre. Bármelyik nemzethez tartozzanak is, az európai költők nagy része gyakran merít a népmesékből és népballadákból. Például nem csak a németek, hanem az egész világ egyik legnagyobb költője, Goethe világszerte ismert balladáinak témáit gyakorta a népköltésből választotta. Egy másik német író, Andersen a német népmesék alapján olyan könyvet írt, amelyet minden nyugati nyelvre lefordítottak. Vagy ott van a Grimm-testvérek híres mesekönyve. Van, aki ne hallott volna róla, ne olvasta volna róla? Ami pedig minket illet, az előbb hallott favágómeséhez hasonló magyar népmese alapján egyik legkiválóbb klasszikusunk, Arany János Jóka ördöge címmel olyan csodálatos költői elbeszélést alkotott, hogy nincs Magyarországon olyan iskola, ahol ne olvasta volna az összes diák. Vajon a török írók és költők művei között akad olyan, amely a török népköltés hatása alatt született? Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy nincsen… Akkoriban Ahmet Mithat Efendi volt az, aki a leginkább kedvelte és értékelte a népköltést. Népszerű műveit olvasva meggyőződtem róla, hogy gondolatilag is és nyelvileg is híven tükrözi a nép lelkének rezdüléseit, szívének érzelmeit; valamint Mehmet Tevfik, aki az Egy év Isztambulban című nevezetes művében a város lakóinak karakterisztikus vonásait, szokásait, különböző mulatságait oly ragyogóan írta le, hogy mind a nyugati orientalisták, mind a keleti nyugatkutatók az új örök irodalom kiemelkedő alkotásai közé sorolják. Sajnos Isztambul évéből csak öt hónapot írt le, egészségi állapota már nem engedte meg, hogy a többit is megírja. Nem Caylak (Tevfik) Mehmet – a világ tehetett róla. Emin Bey nevét és költészetét nincs, aki ne ismerné. Csengő verssoraiban az érzelmek összhangja úgy szól, mint a fülemüleének, és a puszták lágy levegőjére emlékeztet. A világháború utáni új írók művei közül Ziya Gökalpon és Aka Gündüzön kívül mást még nem volt időm olvasni, de mindent megteszek, hogy elmaradásomat pótoljam. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán mindenki ment a maga útjára. Az én utam a mesék világába vezetett.

144


2. kép Csoportkép a dobrudzsai török gyűjtésről

*** Beyoğlu egyik szűk kis utcájában ügyvédkedett egy idős földim, az 1848/49-es szabadságharc menekültje, „Silaci (Szilágyi) Efendi”. Ő maga már mind szokásaiban, mind nyelvében egészen eltörökösödött – egy janicsárok korabeli hodzsára hasonlított. Naponként jártam hozzá, hogy együtt keressük az útját-módját, miként fejleszthetném tovább török tudásomat, s hogyan hozhatnám tető alá nemzeti folyóiratomat. Hallgatta egyszer beszélgetésünket az ügyvéd úr Hüsnü nevű írnoka is. – Kedves Uram, a mi szerény otthonunkban él anyám és nővérem – ők mindketten sok régi mesét ismernek, és nagyon szépen is mondják őket. Ha kívánja, leiratok néhányat. Kis híján Hüsnü nyakába ugrottam örömömben. Mint egy szerelmes, olyan izgatottan vártam minden nap az irodában. És néhány nap múlva megérkeztek a mesék. A mesekincs egyre gazdagodott. Teltek, múltak a hónapok, eltelt egy év, kettő, három, és én még mindig mesét hallgattam, gyűjtöttem, jegyeztem. Megnyílt a tandırkapu, szétnyílt meseország függönye, s én beléptem, és bejártam varázslatos, kanyargós útjait, megcsodáltam városait és falvait, várkapuit, tornyait és minaretjeit. Ámultam szultánjai, szultánái, szultánfiai, vezírei és hodzsái kalandjain. Ó, a három- és hétfejű sárkányok! Ó, azoknak a hétszer átváltozó tündéreknek galambrepülése! A félelmetes óriásanyák gonoszágai, az óriások lehetetlen helyen őrzött amulettjei, a külsejüket változtató boszorkányok, kút mélyéből előbújó ifriyetek, álomban megjelenő pírek 145

Tasnádi Edit

és dervisek, tengerből felbukkanó mének, és mennyi meseálom még! … Varázslatos világ: a török mesék ezeregyéjszaka-szépségű birodalma nyílt meg előttem. Ha szép és gazdag vidékre értem, ha pusztákon, romok között jártam – mindenütt vizek csobogása, rózsák nyílása, boszorkányok nyögése, nyöszörgése, óriások kiáltása, kiabálása és fogaik csikorgatása, fekete kígyók panasza, barlangba zárt huriszép lányok jajgatása, szultánfiak küzdelme sárkányokkal és óriásokkal – akárha én is közéjük keveredtem volna, egyik ámulatból a másikba estem. Mintha csak álom lett volna, képzeletbeli vászon feszült elém, testemet kábult gyöngeség fogta gúzsba. Íme néhány az egymást kergető álomképekből: „A negyvenek fürdőjébe negyven galamb száll be, megmártóznak a medencében, és lánnyá változik mindegyik.” „A hegycsúcson lévő forráshoz minden reggel negyven tengeri mén érkezik. Ha valamelyiket – amíg az a forrásból iszik valaki megpatkolja, fölnyergeli és fölül rá, mielőtt a ló kiemeli fejét a vízből, az fejét fölemelve így szól hozzá: – Parancsolj velem, szultánom! Elég annyit mondani, hogy hová akar menni – Csukd be szemed, nyisd ki szemed!” – szól a mén, a már ott is találja magát, ahová kívánkozott.” „Egy szultán, akinek nem volt gyermeke, egy nap a nevelőjével sétálni indult. Elérkeztek egy forráshoz. Ott megmosakodtak és imádkoztak, ahogy az igazhitűeknek illik. Látják ám, hogy egy dervis közeledik. – Szelám alejkum, szultánom! – köszönt, mire a szultán így felelt: – Ha tudod, hogy szultán vagyok, a bánatomat is tudod. – A szultán egy almát vett elő: – Az a te bajos, hogy nincs gyermeked. Fogd ezt az almát, edd meg a felét, a másik felét egye meg a feleséged. Mikor eljön az ideje, gyermeked fog születni.” „Egy szultánfi kiment a hegytetőre, hát látja, hogy három galamb repül arra. Leszállnak ott a vízparton, levetkőznek: lánnyá változik mind a három. Amíg fürödnek, a fiú eldugja az egyiknek a ruháját. Fürdés után kettő felöltözik, galambbá válik és elrepül, a harmadik azonban sehol se találja a ruháját.” „A tündérlány megszökött a fiúval, aztán, amikor észrevette, hogy jön utána az anyja, megütötte a fiút, arra egy kert vált belőle, aztán magára is rácsapott egyet, s ő meg kertésszé változott. Jön az anyja és kérdezi: – Hej, te kertész, nem láttál erre egy fiút meg egy lányt? – A póréhagymáim még nem jók, túl kicsik – feleli a kertész. – Nem a póréhagymát kérdezem én tőled, hanem egy fiút meg egy lányt! – A spenótot még el sem ültettem, gyere egy-két hónap múlva, lelkem …”

146


„Amikor egy vitéz egy széles rónaságon ment keresztül, egy állatot vett észre maga előtt. Űzni kezdi, mert nagyon szépnek látja, de bárhogy igyekszik is, nem tudja utolérni, s végül elveszti a szeme elől. – Elkapom, ha addig élek is – gondolja, s keresi tovább a nyomát. Így ér el egy gyönyörűséges kertbe. Gyönyörű fák, csobogó vizek, mindenfelé csalogányok csattognak. Középen egy palota áll, csupa gyémántból és smaragdból, káprázik az ember szeme, ha ránéz. Egy medence is van ott, három helyen folyik belőle a víz…” „Egy szultánfit kötélen eresztenek le egy kútba, de amikor a kút feléig ér, elvágják a kötelet. Pörögve esik a fiú, s mikor leér, egy fehér és egy fekete birka jelenik meg előtte. A fiú a fehérbe akar kapaszkodni, de valahogy mégis a feketét kapja el, s máris a hetedik alvilágba kerül. Látja, hogy egy nagy város közelébe került. Leül, hogy egy kicsit pihenjen, aztán útnak indul. Egy nagy fán egy madárfészket pillant meg, benn csivitelnek a fiókák. A fán meg egy kígyó tekeredik fölfelé, hogy megegye a fiókákat. A fiú elkapja a handzsárját, és megöli a kígyót. Utána, mint aki jól végezte dolgát, lefekszik a fa tövébe és elalszik. Az a kígyó pedig addig minden évben megette annak a madárnak a fiókáit. Megérkezik az anyamadár, a smaragd griff…” „A mesék egy szultánfia ül a palotában. Amikor egy öregasszony vízért a palota alatti forráshoz érkezik, a fiú egy kaviccsal megcélozza a korsóját. A korsó eltörik, az öregasszony üres kézzel megy haza. Másnap újra korsóval közeledik. Meglátva ezt a fiú, megint odadob egy követ, s ez a korsó is eltörik. – Azt kívánom, fiú – mondja az öregasszony –, hogy szeress bele egy síró almába, nevető almába! – A fiú szerelmes lesz. Útnak indul, megy, mendegél, míg egy forráshoz nem ér. A forrás mellet egy írást talál, amelyen az áll, hogy a szemközti három út közül aki az elsőn megy, az jön is, aki a másodikon megy, az vagy jön vagy nem jön, aki a harmadikon megy, az nem jön soha többé... Sok szenvedésen megy át, megvív az óriásokkal, aztán a végén egy barlangban kinyitja az egyik ajtót, ott meglát egy ágat, azon fekszik egy gyönyörű szép lány, a szemöldöke fekete, a szeme szürke, a haja, mint az arany, a nyakán pöttyök … Olyan szép, hogy az egész világon nincs párja, fölötte pedig egy polcon egy alma, amelyik hangosan kacag, és egy másik, amelyik keservesen sír…” „A mesék világában sok olyan Tarfejű van, aki kifordított bendőt rak a fejére, hogy kopasznak lássék. Ezek közül az egyik talált egy ötöst az úton. Gondolkodik, mit vegyen rajta, végül csicseriborsót vesz. Útközben azt eszegetik, s eközben egy nyitott szájú kúthoz ér. Lenéz a kútba, s közben belet egy fél csicseriborsót. – Add vissza a fél csicseriborsómat, add vissza a fél csicseriborsómat! – kiabálja. Erre kijön a kútból egy arab, akinek az egyik ajka a földön, a másik az égben. – Mit akarsz? – kérdezi. – Add vissza a fél

147

Tasnádi Edit

csicseriborsómat! Az arab leszáll a kútba, s egy asztallal tér vissza. – Fogd ezt az asztalt, és mikor megéhezel, parancsolj rá: ’terülj, terülj, asztalkám!’ Utána meg mondd azt: – Zárulj be! Fogja a Tarfejű az asztalt, s hazamegy, s amikor megéhezik, maga elé teszi az asztalt. Alighogy kimondja. ’terülj, terülj, asztalkám!’, annyi étel kerül rája, hogy azt se tudja, melyikből egyen. Néhány nap múlva azonban elveszíti az asztalt, visszamegy hát a kúthoz, és megint lekiabál: – Add vissza a fél csicseriborsómat! Az arab ezúttal egy malmot hoz neki, és így szól: – Fogd ezt a malmot, ha jobbra fordítod, arany ömlik belőle, ha balra fordított ezüst ömlik. – Hazasiet a fiú a malommal, jobbra fordítja, ömlik az aranya, ha balra fordítja, ömlik az ezüst. Gazdag ember lesz belőle, de a malmot ellopják. Így megint visszamegy a kúthoz, megint lekiabál: – Add vissza a fél csicseriborsómat! – Hát te meg mit kiabálsz, hogy a fél csicseriborsód, nem elég az asztal, meg a malom? – kérdezi. – Bizony azokat ellopták – mondja a fiú. Az arab két kis botot ad neki. – Fogd ezeket, de nehogy azt mondd, hogy üssed, üssed botocskám! A fiú hazamegy, s boldogan él, míg meg nem hal.” A mesék ifjú hőseinek legveszélyesebb ellenfelei az óriások meg a három- és hétfejű sárkányok. „Egy szultánfi, éppen úton volt, éjféltájban messziről hangot hallott. Fölkelt s elindult a hang felé. Egyszerre csak meglát egy sárkányt: olyan magas, mint egy minaret, a karjai, mint egy-egy tölgyfa, mind a nyolc szarváról emberfej nagyságú kolompok lógnak. Megindulnak egymás ellen, a sárkány a fiúra támad, de nem bír vele. Háromszor támad neki, de nem tudja legyőzni. – Na, te gaz, nem térsz a jó útra? Akkor most rajtam a sor! – szól a fiú, kardot ránt, és egyetlen suhintással lecsapja a sárkány hat fejét. – Ha férfi vagy, vágj még egyszer! – mondja a sárkány. A fiú ezt válaszolja: – Az én anyám se szült kétszer, csak egyszer! Erre a sárkány feje forogva, pörögve egy kútig gurul. – Aki az életemet elvette, vegye a vagyonomat is! – szól, s a kútba veti magát…” Lássuk most, milyen mulatságos dolog esett meg három emberrel. „Ment, mendegélt egy szegény gyerek, hat hónapon meg egy őszön át, s egy nap elért egy hegy lábához, s azt látja, hogy három ember ül ott, s veszekszik. – Mit csináltok ti itt? – kérdezi. – Mi hárman testvérek vagyunk. Meghalt az apánk, és egy sipkát, egy ostort meg egy szőnyeget hagyott ránk. Varázserő van bennük: aki fölteszi a sipkát, az láthatatlanná válik, aki pedig felül a szőnyegre, és ráüt az ostorral, ott terem, ahol csak akar. Együtt lehet csak használni őket, így azon vitázunk, hogy kié legyenek. – Erre így szól a fiú:

148


– Én majd csinálok egy nyilat, ti csak hozzatok nekem egy fát. Aki visszahozza a kilőtt nyilat, annak adom oda a sipkát, ostort meg szőnyeget. – Hoznak neki egy fát, ő vág és farag: nyilat készít. Ahogy kilövi a nyilat, azok hárman a nyíl után vetik magukat. Több se kell a fiúnak, fejébe csapja sipkát, fölül a szőnyegre, s rácsap az ostorral. – Parancsolj! – hallatszik. – Vigyél ide meg ide! – s alighogy kimondja, már ott is terem …” Jaj azoknak akiket az óriásanyákkal hoz össze a balszerencse. Az óriásanyák kegyetlenek, de a szerelmes ifjakkal szemben van bennük könyörület, őket segítik a bajban. „Elindul egy szultánfi egy csodatükör felkutatására. Megy, mendegél, és amikor egy hegy tetejére ér, meglátja, hogy ott ül egy óriásanya és helvát sajtol. Megijed a fiú, de mit tegyen, ha már odavetette az útja? Odasiet, megöleli az óriásasszonyt, és – Ó, anyácskám! – felkiáltással szopni kezd a melléből. – Ó, fiacskám, ha nem neveztél volna anyácskádnak, szétszaggattalak volna – mondja az óriásasszony. – Ha nem neveztél volna fiacskádnak, a kardommal leszúrtalak volna – viszonozza a fiú. – Honnan jössz, és hová mész, fiam? – kérdezi, azután elmondja, hol van a tükör, majd így folytatja: – Ha te most odamész, sok óriást fogsz ott látni feküdni. Azok a tükör őrzői. Ha nyitva van a szemük, alszanak, akkor ne félj semmit, hozd el a tükröt. Csak egyre vigyázz nagyon: a kert fái mind drágakővel, gyémánttal van tele, hozzá ne érj valamelyikhez, mert akkor elkapnak. – A fiú útnak indul, megszerzi az Arab Kengyel kardját, és megtalálja a tükröt. Ebben a tükörben az volt a csodálatos, hogy aki belenézett, meglátta, hogy mi fog történni aznap…” „Az óriásanyának rendszerint negyven fia van. Azért, hogy az ifjút megmentse, mielőtt a fiai hazajönnek, megpofozza az ifjút, mire az vizeskorsóvá változik. – Emberszagot érzünk! – mondják az óriások, mikor hazajönnek. – Ugyan, hogyan kerülne ide emberhús? Keressetek magatoknak valami harapnivalót a fogatok odvában! – Erre ők egy-egy fahasábbal a fogukat megpiszkálják s ki egy combot, ki egy kart, ki egy fejet, ki egy törzset húz elő. Leülnek és esznek. Így menti meg az az óriásasszony a fiút.” Sok szegény lány szerepel a mesékben… „Egy embernek három lánya van. Egyik este beszélgetnek, azt mondja a legnagyobb: – Ha szultán megkérne engem a fia számára, olyan szőnyeget szőnék neki, hogy ha az összes katonája ráülne is, még mindig maradna rajta üres hely. – Erre azt mondja a középső lány: – Ha engem kérne meg, olyan sátort varrnék, hogy ha az összes katonája beleférne, és még mindig maradna hely. – A legkisebb lányra kerül a sor. – Az is valami – mondja –, ha engem 149

Tasnádi Edit

venne el, két gyereket szülnék neki, a lány haja aranyból volna, csillogna, a fiú homlokán pedig hold és csillag ragyogna. – Miközben ők így múlatták magukat, a szultán és a nevelője dervisnek öltözve járták a környéket, hogy megtapasztalják, hogy s mint mennek a dolgok, s éppen arra járva, hallották a lányok beszélgetését. A szultánnak tetszett, amit hallott, ezért így szólt a nevelőhöz: – Jelöld meg a házat, holnap majd a palotába hívatjuk őket! És minden úgy is történt, ahogy mondták. Utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.” A mesevilág egyik legnevezetesebb lányalakja Çengi-cane. „Egy ifjú elindul, hogy a lány kertjéből egy ágat szakasszon. Útközben találkozik egy óriásanyával. Annak a fején szarv, a lábán sarkantyú. Ha leül, egyik lába az egyik hegyig, a másik lába a másik hegyig ér, a mellét, mint valami olajos tömlőt a hátára veti, a szája, mint egy iszák, ha mézgát rág, fertályórányi járásra is elhallik, lélegzete, mint a forgószél, úgy kavarja a port. A karjai kilenc rőfösek. Ezer lépés távolságból észreveszi az ifjút, fölkapja, mint egy korsófödőt, s lerakja maga mellé. A szultánfi elmondja, mi járatban van. Az óriásanya így szól: – Menj, amíg két kapu elé nem érsz. Az egyik nyitva van, a másik zárva. A nyitott kaput csukd be, a másikat nyisd ki, és lépj be. Nem kell sokáig menned, megint egy kapu elé érsz. Az előtt egy oroszlán és egy juh ül. Látni fogod, hogy az oroszlán előtt fű, a juh előtt meg hús van. A füvet a juh, a húst az oroszlán elé teszed, és máris átmehetsz azon a kapun is, de utána van még egy. A harmadik kapu előtt egy égő és egy kialudt kemencét találsz. Az égő kemencét oltsd el, a másikat gyújts be, és lépj be a kapun. Ott találod a kerted. Leszakíthatod akármelyik ágat, csak hátra ne nézz! – Ő kiabálni fog, mikor ágat szakajtasz a kertjéből. Ha nem szólsz egy szót se, megmenekülsz. – Megy a fiú, és mindent úgy tesz, ahogy az óriásanya tanácsolta. Amikor letöri az ágat, Çengi-cane hármat kiált, a fiú azonban nem szól semmit. Elér az égő kemencéhez. – Kapd el, égő kemence! – kiáltja Çengi-cane. – Nem kapom biz én! Olyan sokáig égtem … Ő jött, s végre kihűltem. – mondja a kemence. – Kapd el, kialudt kemence! – kiált újra. – Nem kapom biz én! Olyan sokáig voltam kialudva … Ő jött, s végre fölmelegedtem. – Az oroszlánnak mondja: – Kapd el! – az meg így felel: – Nem kapom biz én! Olyan sokáig füvet ettem… Ő jött, és húst adott végre. – Amikor a a fiú az első kapuhoz ért, a lány így kiáltott: – Kapd el, nyitott kapu! – Nem kapom biz én! Olyan sokáig álltam nyitva, ő jött, s becsukott engem. – Kapd el, zárt kapu! – kiált erre a lány. – Nem kapom biz én! Olyan sokáig zárva voltam. Ő jött, és kinyitott engem. – Így a fiú megmenekült, és boldogan élt, míg meg nem halt.”

150


„Egy szultánfi egy napon álmában egy világszép lányt lát, s nyomban beleszeret. Elindul, hogy megkeresse. Megy mendegél, s egyszer csak egy halat lát a homokon vergődni. – Szultánfi, vegyél a hátamról három pikkelyt, aztán dobj be a tengerbe. Egy napon még hasznodra lehet – kérleli. A fiú vesz a hátáról három pikkelyt, s bedobja a halat a tengerbe. Újra megy, mendegél, s ezúttal egy sánta hangyát talál. – Szultánfia, én lagziba megyek, segíts, hogy utolérjem a többieket. Szakíts le a szárnyamból, és őrizd meg. Egy napon még hasznodra lehet – kéri a hangya. A fiú segít neki, hogy utolérje a társait, leszakít egy darabot a szárnyából, elteszi, és folytatja az útját. Azután egy madárnak megmenti a fiókáit, attól is kap három tollat. Végül elérkezik a világszépe országába, megy a szultán elé, és megkéri a lány kezét. – A lányomnak feltételei vannak, ha azokat teljesíted, a tied lehet. – feleli a szultán. Megy hát a lányhoz, és kérdezi, mik a feltételek. „Bedobom ezt a gyűrűt a tengerbe. Keresd meg és hozd vissza” – mondja a lány és tengerbe veti a gyűrűt. A szulánfi elégeti az egyik pikkelyt, erre kijön a tengerből a hal és hozza a gyűrűt. – Van másik feltételem is – mondja a lány meglátva a gyűrűt, és kinyitja egy barlang ajtaját: hát teli van hamuval kevert darával. – Egyik oldalon legyen a hamu, a másikon a dara. – A fiúnak eszébe jut a hangya, az segít neki. A harmadik feltétel az volt, hogy hozzon az élet vizéből. Összedörzsöli a madártól kapott tollakat, s máris jön a madár, s hoz egy üveggel az élet vizéből…” „– Nézd csak meg Dilalem kertjét, a szőlőfürtöket a kertjében. Hallgasd, hogy muzsikál, hogy dalol az a szőlő… Dilalem ott lakik a szőlőskert közepében álló palotában, de negyven napos álomba merült. Ha fel tudod ébreszteni, jó… Ha nem tudod, meghalsz… Ha belépsz a palotába ágyúdörgést, puskaropogást, lódobogást, és még sokféle zajt hallasz, de te oda se figyelj, menj föl egyenesen, a lány szobájába. Ott fekszik az ágyban. A fejénél lévő gyertyatartót tedd a lábához, a lábánál állót a fejéhez. Aztán az egyik lábad legyen az ajtón kívül, a másik a szobában, és szólítsd háromszor. Úgyis tesz a fiú, aztán egyet kiált, de a lány nem hallja meg. A fiú térdig kővé válik. Még egyszer kiált, de a lány nem hallja meg. A fiú a köldökéig kővé válik. Harmadszor is kiált, minden erejét beleadva, de a lány most se hallja meg, és a fiú egészen kővé válik. Ha nem hozta volna el az élet vizét, nem elevenedett volna meg, s nem élhetett volna boldogan, míg meg nem halt…” „Volt két testvér, az egyik gazdag, a másik szegény, de akár hogy szűkölködött is a szegény, a gazdag nem adott neki a fillért se. A szegény ember elindult egyszer szerencsét próbálni. Egyszer csak azt látja, hogy mintha a világ vége közeledne, nagy égzengéssel, villámlással , porfelhőt kavarva negyven óriás tűnik fel a távolból. Amikor az óriások egy kőhöz értek, azt kiáltották: – Csanga! – és a kő megnyílt. Miután bementek, azt kiáltották: – Csunga –

151

Tasnádi Edit

és erre a kő bezárult. – Bármi lesz is, én is megpróbálom – gondolta a mi emberünk. Elkiáltotta magát: – Csanga! – Belépett, amint a kő megnyílt, aztán újra kiáltott: – Csunga! – és a kő bezáródott. Bent a barlangban egy asztalon negyven kulcsot talált. Ezekkel sorba kinyitogatta az ajtókat. Hát mit lát!? Az első szoba teli arannyal... A másodikban bíborszínű rubint... A harmadikban smaragd, drágakövek… Egyszóval mindenütt drágaságokat lát. Mindenünnen elvesz valamit, s berakja az ingébe, megtölti a zsebeit, aztán bezárja a szobákat, visszateszi a kulcsot az asztalra, visszamegy a kőhöz, – Csanga! – kiáltja, és kimegy, – Csunga! – kiáltja, és becsukódik az ajtó. Van már mit ennie, innia, gazdag ember lett belőle. Mikor a testvére megkérdezi, mitől gazdagodott így meg, elmond neki mindent úgy, ahogyan történt, s azt is hozzáteszi, hogy a csangát, csungát nem szabad elfelejteni. A testvére hazamegy, magához vesz egy jókora zsákot, s megkeresi a követ. – Csanga! – mondja, s megnyílik a kő, – Csunga! – mondja, s bezárul. Megtalálja kulcsokat, végigjárja a szobákat és megtölti a zsákot. Megy a kőhöz, de a csungát elfelejtette. – El kellene bújnom – gondolja, meglát egy kályhát, annak fölmászik a tetejére… Megjönnek az óriások. – Emberszagot érzek – mondja a legfiatalbbik. Keresik, keresik, végül meglátják, hogy ott kuksol a kályha tetején. Leemelik onnan, s kérdik: – Hát te hogy kerültél ide? – A gazdag testvér reszketve, mint a nyárfalevél, elejétől a végéig elmond mindent. – A testvéred szegény volt, és te nem segítettél rajta. A sors rámosolygott, de a te sorsod más lesz – mondták az óriások, s a gazdag embert negyvenbe vágva fölfalták…” „A tündérlányok meséjében egy asszonykának eljött az ideje. Magában sírt, jajgatott, de egyszerre csak megnyílt a fal, és ott termett három tündér. Az egyikük volt a bába, a másikuk a bába segítője, a harmadik a szolgáló. Szépen levezették a szülést, tiszta ágyat húztak, mindent elrendeztek. Kislányt szült az asszonyka. Már indulófélben így szólt az első tündér: – Legyen a neve Gülsen, ha sír, gyöngyök peregjenek a szeméből. – Ha nevet, rózsák nyíljanak – mondta a második. – Friss fű nőjön, amerre lép. – mondta a harmadik, s azzal el is tűntek.” „A két öregasszony meséjében a nyolcvanéves a kilencvenévest anyának szólította. Egy nap, mikor a két öregasszony kint sétált a kertben így szólt a kilencvenéves a nyolcvanéveshez: – Lányom, lányom, hej, én gyémánt lányom, rubintos virágom, rózsaarcú lányom, szürke szemű lányom, fekete szemöldökűm, piciny szájúm, rózsaajkúm, narancsmellű lányom, birsalmahasú lányom, tejfehér bőrűm, szememfénye, szépséges leányom! Nem kár a te ezüst kezeidért? Nem szúrja a tüske, mikor rózsát szedsz? Nem kár az aranyhajadért, amikor az arcodba hullik?! – A mese végére úgy lett minden, ahogy mondta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”

152


*** Íme, Uraim, a török mesevilág csodálatos óriásai, varázslatos vidékei, álomlakói: emberek és szellemek. Ennek a dzsinnes-tündéres mesevilágnak a magjai talán évezredek előtt fogantak meg a nép szívének és gondolatainak mélyén, ott szárba szökkentek, kivirágoztak és gyümölcsöt hoztak. A világ valamennyi népének mesekincse hordoz magában valamennyit az elmúlt évszázadokból, s ez, mint valami álomkép tükrözi a népek múltját. Az irodalomtörténet nem tudja bejárni a régmúlt homályba vesző útjait, a forrásokig nem tud visszanyúlni, írott művekben ennek nyomát se találni, könyvek nem írják le, képek nem ábrázolják. Az érzések csak az emberek szívében lelhetők fel; mindazt, ami a világban a régmúltban történt – nem csak a háborúk eseményeit, de az érzelmeket is a nép szíve őrzi. Akkor még nem írtak könyveket, és nem volt könyvkiadás – a művek szájról szájra, apáról fiúra szállva váltak évszázadok múltán az unokák ősöktől kapott örökségévé. A mesékből kiolvasható, milyenek voltak a régi vallások, hiedelmek, a mesék igazabb képet adnak a régiek gondolkodásáról, mint az írott történelmi munkák. A mese a népek múltba forduló tükre. Ha belenézünk ebbe a tükörbe, látjuk benne a régi idők szokásait és a régiek erkölcseit; a népköltészet – a líra és a mesék meg a destanok – az epika kiegészítik egymást. Ezért a világ minden népének becsületbeli szent kötelessége, hogy a saját folklórját felgyűjtse és megjelentesse. A törökök áldott földjén a mesékről eddig senki nem ejtett szót, senki ne figyelt föl rájuk. Nem gyönyörködtek a népköltésben, formáit nem becsülték. Én e negyven esztendővel ezelőtt született gondolatokkal, kevés tudással, gyakorlatlanul indultam el a mesék útjain, és egy bizonyos mértékig sikerült is célomat megvalósítanom. Az általam gyűjtött több mint négy kötetnyi mese közül a legtöbb a ruméliai és isztambuli kertekben bontott virágot – és én szívtam magamba először illatukat. Dicséret és hála légyen érte a Teremtőnek! (…) Tasnádi Edit fordítása

153

Bartha Júlia

Török elemek a magyar népi díszítőművészetben A kutatás mindezidáig nem tisztázta pontosan, hogy a török hódoltság milyen hatással volt a magyar művelődésre. Számos tanulmány értekezik ugyan a témáról, ennek ellenére szórványadatokra szorítkozhatunk. E a tanulmány is csupán áttekintést nyújthat, és nem titkolt szándéka az, hogy elsősorban Magyarország keleti felének, különösképp a Nagykunságnak és a vele határos vidékeknek a díszítőstílusán át világítsa meg a török hatást. A Nagykunság, a középkortól, a kunok letelepedésétől kisebb-nagyobb megszakítással autonóm vidék volt, ami olyan fokú zártságot eredményezett, hogy jobban megőrződtek a hagyományok, mint más vidéken.1 Ez a terület a Török Birodalom része volt, közel Erdélyhez, ami a keleti áruk nagy elosztójának számított. A török hódoltság idején nem álltak állandó harcban a felek, komoly kereskedelem folyt, melynek következtében ömlött a keleti áru az országba és a magyar felvevőkészség is igen érdeklődést mutatott. Ez részben azzal magyarázható, hogy igen jelentős török polgári lakosság is élt a hódoltatott területen. Jelentős kulturális átadás-átvétel lehetett, hiszen a török berendezkedés az intézményrendszert érintetlenül hagyta, mert az volt az érdeke, hogy jó adófizetői legyenek. Jelentős volt tehát a kulturális átadás-átvétel. A táplálkozási kultúrában, elsősorban a fűszernövények terén, a zöldség és gyümölcs kultúrában is igen erős hatással számolhatunk. De az élet egyéb területén, így a népviseletben is jelentős befolyással bírt a török ízlés. Mondhatni alapjaiban változtatta meg a magyar népi díszítőstílust az a töménytelen mennyiségű színes keleti áru, ami a török hódoltság ideje alatt az országba került, s kezdetben a főúri udvarok dísztárgyai, majd ezek hatására a népi díszítőművészet kedvelt, utánzásra érdemesnek tartott mintái voltak. Bár kétségtelenül vannak a kutatásnak komoly eredményei, csak részterületekre szorítkozott az összehasonlító vizsgálat, s ennek nemcsak az a oka, hogy kevés a tö-

1239-ben kipcsak török eredetű népcsoport települt a Kárpát-medencébe. Közel hatszáz éven át jelentős katonai haderőt képviseltek a magyar királyok oldalán, aminek fejében kiváltságokkal, jogi autonómiával rendelkeztek. Ez az autonómia a történelmi alapja annak, hogy a Nagykunság és a Jászság, szinte máig őrzi kun és jász identitását, kultúrájának jelentős elemeit megőrizte. A kun nyelv ugyan a 16. században kihalt, de a kun műveltség számos eleme máig él és színesíti a magyar népi kultúrát. A szerző maga is kunnak vallja magát, kutatási területe a magyar népi kultúra és a török kapcsolatok kérdése.

1

155

Bartha Júlia

rök anyag Magyarországon, hanem a kutatói szemlélet sem volt mindig elég nyitott erre a problémára. Lássuk, miként vélekedett a magyar tudományosság a török kapcsolatokról: A korabeli tudománytörténeti felfogás2 azt sugallja, hogy mivel két különböző kultúrájú és vallású nép kapcsolatáról van szó, kultúrhatással nemigen számolhatunk. Bár éppen maga Szekfű Gyula írja, hogy „bármennyire is elzárkózott a magyarság a pogány török kultúrájától, fényűzés dolgában meghódolt előtte, s ebből a szempontból valóban elmondhatjuk, hogy a török világ kezdetével Magyarország számára is megnyílt a Kelet”.3 Szerencsére azóta a kutatási eredmények ismeretében több területről bebizonyosodott, hogy nem tartható ez az álláspont. Napjainkban meg kifejezetten megélénkült a két ország közötti kulturális kapcsolat is, ennek a tudományos eredmények sokszorozódása lesz az hozadéka.4 Török kereskedők, török textilek A kereskedelem és a diplomáciai érintkezés útján sok török textilféle került hozzánk. A hódoltsági területeken megnyílt a lehetőség a török áruk számára. A kereskedelem révén számos nyersanyag és ruhanemű, háztartási cikk került az országba. De korántsem kell azt gondolnunk, hogy a keleti kereskedelem, az árucsere-kapcsolat csak a hódoltság idejében vagy azt követően volt jellemző. Már jóval a hódoltságot megelőzően közvetítéssel ugyan, de került hozzánk török áru, különösképp az örmény kereskedőknek köszönhetően. A hódoltság ideje alatt tömegesen érkezett török áru hozzánk, mert a katonaság mellett jelentős számú török polgári lakosság is élt itt, akinek az igényét ki kellett elégíteni. Erdélyben volt a legerősebb a török áruk beáramlása, Brassó volt a felvevő-központ, hogy azután innen terjedjen szét az ország más vidékeire. Az Alföldön is jelentős volt a török kereskedelem, jól példázza ezt az, hogy az 1569-ben Makón elhunyt Hüszein török kereskedőnek a debreceni polgárokkal is igen jelentős követelései voltak.5 A Szegeden letelepült török kereskedők is szép vagyonra tettek szert.6 II. Mátyás pedig szerződést kötött velük, melynek értelmében a török kereskedők útlevéllel szabadon járhattak kelhettek az egész császári területen.7

4 5 6 7 2 3

Hóman Bálint – Szekfű Gyula 1936: 451. Hóman Bálint – Szekfű Gyula 1936: 209. Horváth Henrik 1936: 216–217. Magyarországi török kincstári defterek II. 382. Magyarországi török kincstári defterek II. 453. Takács Sándor 1903: 173.; Palotay Gertrud 1940: 28.

156

Török elemek a magyar népi díszítőművészetben

A török hódoltság után a keleti kereskedelmet, a keleti áruk behozatalát a Keleti Társaság koordinálta és bonyolította le. A általa behozott 1668-ban Komáromba szállított áruk listáján az alábbi textilek szerepeltek: Damaszk, (damaszt) atlac (atlasz-selyem), selyemszövet, selyem, szőnyeg (vulgo Killiny) gyapot, török fonál, vánkoshéj(párnahuzat), perzsa fonál, szőnyeg (vulgo czafrang – nyereg alá való takaró, sabrak), selyemfüggöny, kecskeszőrfonal, abaposztó (vulgo aba, kallott, ványolt posztó). Bethlen Kata hagyatékában szerepel „három darab pádimentum takaró virágos és különböző színű török szövet, köznyelven kelevet…”8 Azt, hogy milyen pontosan ismerték a kereskedelemben szereplő áruk minőségét, és milyen nagy volt a behozatal, jól mutatja, hogy Bethlen Gábor árszabása a Keletről Erdélybe hozott bulya-vászonnak háromféle minőségét különböztette meg. (Bulya néven nevezik a szádaszerű könnyű, fodrozódó vászonfélét.) Magyarország török hódoltságkori állapotára jellemző, hogy nemcsak idegen származású kereskedők foglalkoztak a török áruk behozatalával, hanem magyar kereskedők is, mégpedig olyan helyen, amely kívül esett a hódoltsági és az erdélyi területeken. A kassai kereskedők 1632. évi céhszabályainak egyik pontja kimondja, hogy tagjai török marhákkal is kereskedhetnek. A feljegyzésekben gyakran olvasható „az török áros” (árus, eladó) elnevezés, mely nem annyira a kereskedő török származását, hanem áruinak török eredetét jelenthette., mert pl. Kassán 1587-ben „az török áros Nagy Imréhtől” aki magyar ember volt, egyebek mellet az alábbi árukat vásárolták: 13 vég karmány, 10 selyem kanyica, 5 vég bogasia, 3 kötés török kányca. Szintén ő árul török muhart, török cérnát, török patyolatot, török hevedert is.9 (A felsorolt termékek a korabeli török elnevezések magyaros változatai.) A vásznakon kívül nagy mennyiségben érkezett hozzánk a török hímzőfonál, a skófium is. A régi leltárokban gyakran találkozunk „török arannyal varrott „ megjelöléssel. A fémfonallal való hímzés igen kedvelt lett és a török ízlés elterjedésének tudható be. A szkófiummal, iszkófiummal való hímzés a régi leltárak bizonysága szerint igen gyakori, mind a török, mind a magyar anyagban. Ez a sokat emlegetett arany és ezüst skófium valójában fémszál, amivel a motívumokat kivarrták. Elsősorban a bőrholmikon lehet látni, csizmák díszítéseként, lószerszámokon, utóbb a vászonféléken. Mivel olyan népszerű lett a szkófiummal való hímzés, nem volt elegendő a Törökországból behozott mennyiség, Magyarországon is foglalkoztak az előállításával. A Rákócziak Konstantinápolyból szkófiumhúzó (fémszálhúzó, fémszálsodró) török és örmény mestereket telepítettek be, és a munkácsi várukban szkófiumhúzó műhelyt rendeztek be.10 A magyar ruhaneműeknek gyakran nemcsak az anyaga, hanem a díszítőfonala is Törökországból származott. A régi leltárakban gyakran találkozunk ilyen bejegyzésekkel, hogy török arannyal varrott Takács Sándor: 1903: 173. Palotay Gertrud 1940: 27. 10 Palotay Gertrud 1940: 18. 8 9

157

Bartha Júlia

1. kép Gránátalmás párnavég

2. kép Török kendő a tiszafüredi múzeumból (97.90.1.)

3. kép Jellegzetes török motívumok, amiket a régi magyar hímzés is megőrzött

4. kép A magyar régi hímzés törökös elemei (Palotay Gertrud nyomán 1940. XXX. tábla 104., 105., 106., 107. kép) 158


5. kép Kunhímzéses párnavég Kisújszállásról

6. kép Tóth –Harangozó Vera török szegfűs kunhímzéses párnája Feketicsről

7. kép Kunhímzéses párna Feketicsről

8. kép Kunhímzés mintarajz a karcagi Nagykun Múzeumból

159

Bartha Júlia

megjelöléssel. Valószínű, hogy ezekről ment át a selyem és a vászonfélékre is. Törökországban ma is szokás a fémszállal (arannyal ) való díszítés. A fémfonálon kívül gyakorta török volt a hímzésekhez behozott selyemfonal is. A gombkötők is török nyersanyagot használtak. Abauj vármenye 1669. évi limitációjából (árszabály) tudjuk, hogy a török selyem mellett a „gazir selyem” (perzsa?) is használatos volt.11 Magyarország a keleti művelődési áramlatoknak mindig közvetítője volt , mind a Nyugat, mind Észak fel- Erdély és Lengyelország igen élén kapcsolatot tartott a török hódoltság idején, a lengyel kultúrában igen számottevő területen mutatható ki a török hatás, kiváltképp a textiliákon. A török textilmunkáknak a lengyel vászonhímzésekre való hatása az elrendezés és a díszítmény tekintetében a magyarhoz hasonló. Magyar közvetítéssel juthatott török áru a nyugati országokba, nagy divatja volt egykoron a török kelméknek. Erre ad jó példát I. Rákóczi György felességéhez írott levele, melyben azt írja, hogy állandó török portai követe éppen itthon lévén, annak „örömest megmutatnám az arany fonállal szőtt szőnyeget, ha találna olyant, hozatnék vagy 4, ketteit (párat) jó volna császárnénak küldened édesem…”12 Azt, hogy mennyire átvették a magyarok a törökök szokásait, műveltségi formáit és az ehhez kötődő tárgyi eszközök egy részét is, bizonyítja Mikes Kelemen egyik levele, amelyben írja, mikor a fejedelem és kísérete meglátogatja a moldvai és havasalföldi vajdák feleségeit, akkor „a fejedelmet megajándékozták. … bennünket is egy-egy keszkenővel”.13 A török hatás a ruhák és házi eszközök területén is jelentős volt. Elsősorban az itt élő török családok révén kerültek magyar tulajdonba, különösen a törökkel baráti kapcsolatot ápoló főúri családok tulajdonába. A díszítőművészetben leginkább a hímzés viseli magán a török díszítőstílus hatását. A török hímzésekről legkorábbi adataink a 16. századra nyúlnak vissza. Az, hogy régebbi munkák nem maradtak fenn, s a hímzések olyan díszítményeket dolgoznak fel, melyek bizánci és perzsa hatásokat tükröznek, valószínűsítik azt, hogy a ma ismert hímzésfajta az oszmán török közvetítéssel, csak Bizánc elfoglalása után (1456) bontakozott ki, és a Török Birodalommal terjedt át Európa népeinek kultúrájába. Mi magyarok is jelentős közvetítői voltunk az átvételnek. A kutatók a török hímzéseknek azt a típusát, amely a brokátművészet mintáival rokon, onnan eredeztetik, hogy a selymeket, arannyal díszített bársonyokat hímzéssel utánozták, a minták elrendezését variálták, négyszögletes és kerek kendőkre, terítőkre átvitték.14 A Magyarországon előkerült török hímzéseket minden kétséget kizáróan úgy lehet azonosítani, hogy felirat található rajtuk. A Magyarországon fellelt darabok Acsády Ignác 1894: 92. Palotay Gertrud 1940: 28. 13 Zágoni Mikes Kelemen 1861: 10. 14 Palotay Gertrud 1940: 32. 11 12

160


többnyire egyházi gyűjteményekben vagy főúri családok hagyatékában maradtak ránk, mintául szolgálva a későbbi úrihímzéses úrasztali terítőknek illetve az azok nyomán kialakult népi hímzésnek. Már Malonyay is rámutatott, hogy a népi hímzések kialakulásánál a törökös díszítőkincs az úrihímzés közvetítésével szállt alá a népi hímzésbe. Később Domanovszy György kitűnő monográfiája megerősítette ezt.15 A török ornamentika legfőbb jellemzője a növényi díszítés A közös tőről fakadó, minden ágon más virágot hozó díszítmény jellegzetes eleme a török hímzésnek. Az egész virágtő oldal elhajlik szintén kedvelt elrendezési mód. A virágokat erősen stilizálják, már szinte csak a középső szegfűt lehet felismerni. A hat vagy nyolc ágú forgórózsaszerű díszítményt, bár nem központi elrendezésben a régi magyar hímző stílus is átvette.16 A négy apró díszítményt az egy tőről fakadó szárak keresztezik. A virágok mögül kinövő apró levelek, kacsok (csigavonal) a török ornamentika szerves részét képezik. Csin nevű, jellegzetes díszítmény: a három golyó a törökországi selyemhímzéseken és vászonhímzéseken a 16. század után fordulnak elő, rendszerint együtt a kínai felhőszalag-díszítménnyel, ami a török és perzsa textileken elmaradhatatlan motívum, amint azt török neve is elárulja, feltehetően Kínából, az ottani a selymek díszítéséből került a textilekre. A török hímzés jellegzetessége a két párhuzamos között futó, ritmikusan ismétlődő minta, fogazott szélű levelek, tulipán és gránátalma minta. Sajátossága még, hogy a nagyobb alakú díszítményekbe attól teljesen függetlenül apróbb díszítményeket helyeztek. A minta tagolásának jellegzetesen török módja ez, amit a nyugat-európai hímzéseknél sohasem tapasztalunk – vallja Palotay Gertrud.17 A török hímzések között a magyarországi anyagban az egyik legbecsesebb darab az 1728-ból való terítő, amit az Iparművészeti Múzeum őriz. Kétséget kizáróan török hímzésről van szó, s mivel ilyet csak a református templomok úrasztali terítőjeként használtak, bizonyosra mondható, hogy a protestáns egyház tulajdonában maradt fenn.18 Jellemzően török az aszimmetrikus díszítmények olyan térbeli elrendezése, hogy elhelyezésük módján részarányos mintákat képeznek, erősen stilizált virágmintát alkotnak. Malonyay Dezső 1907: 75., vö. Domanovszy György 1981: 168–169. Palotay Gertrud 1940: 33. 17 Palotay Gertrud 1940: 35. 18 Palotay Gertrud 1940: 35. 15 16

161

Bartha Júlia

A szegfűk szirmait hímezték vörössel, a szárakat barnával hímezték. A díszítményeknek az alaptól elütő színnel való kontúrozása jellegzetessége a török stílusnak. A lapos-öltés a nyugat-európai hímzéseken ismeretlen, de a magyar munkákon török hatásra gyakran előfordul. Olyan átvétel ez, amely kétséget kizáróan bizonyítja a török eredetet. Azt is jól tudjuk, hogy bizonyos motívumok, mint pl. a gránátalma, a szegfű (a török szegfű és a fogazott levelek, csak a 16. század után jelennek meg a magyar díszítőművészetben, török hatásra. A török kerámiában és a hímzésben egyaránt ismert jellegzetes török-vörös a bolusvörös (aminek alapanyagát a kermesztetű (kirmizi böceği) őrleménye adja, a törökök révén terjedt el) korábban az európai hímző-gyakorlatban ismeretlen volt.19 Az Alföldön, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, csak Tiszafüreden maradt fenn két eredeti török textil, amely a Tiszafüredi Kiss Pál Múzeum tulajdonában található. A török kendő (véleményem szerint inkább asztalközépre való terítő, az sem kizárt, hogy utóbb úrasztali terítőként használták.20 A 17. századból való. Finom lenvászonon, színes leöltögetett, lapos hímzéssel varrott gránátalma, szegfű és „perzsa öltéssel” készült „arab írás” díszíti a közepét. Kis-Ázsiában készült kb. a 17. században. A készítés és a használat hely ismeretlen. Tiszafüredi adományozótól került a múzeumba, 1986-ban. A másik szép darab egy asztali futó.21 Kék, piros és sárga, erősen fakult, pamutfonállal hímzett asztalközép, melynek mintája eredetileg lepedőszélen lehetett. A díszítőmotívum archaikus, „törökösnek” feltételezett. A széles csíkdíszítmény mintái szakaszosan ismétlődő, nagyobb virágba foglalt négy kisebb virágból, köztük négyes elágazású indákból és levelekből tevődnek össze. Minden oldalon egyszerű csipkedísz szegélyezi a terítőt, ami már nem kézimunka, hanem gyári csipke, nyilván valóan utólag lett rávarrva. A Lipcseyek családi (nemesi származású földbirtokos család Tiszafüreden az 1700-as évek elejétől) hagyománya szerint 1885 körül készült, mindig az asztali abrosz tetejére terítve használták. Az eddigiekből jól kitűnik, hogy a régi magyar hímzés átvette a törökös elemeket, amik magyarrá váltak. A példaként bemutatott lepedővég alsó leveleinek alakja és a minta tagolása törökös, a száron ülő levelek és a virágok erősen stilizáltak, de az egész csigavonalas elrendezése ugyancsak török. Jó példa arra, hogyan él tovább a magyar népi hímzésben a török elem. A kalotaszegi írásos hímzés és a kunhímzés is szép példákat hozhat erre. A kunhímzés lapos öltéssel készül, a színvilága és a kompozíció elrendezése, a motívumokról nem is beszélve, törökös hatást mutatnak. A ma legrégibbnek tekinthető kunhímzéses darabok, párnavégek a 18. századból maradtak fenn a múzeumokban. Györffy István a Nagykunságról gyűjtötte be Bartha Júlia 1997: 50. Leltári száma: 97.90.1 Méret. Négyzet, 91 x 91 cm Eredeti gyűjtője Hepp Ferencné budapesti lakos. Az ő felmenője egykor a Monarchia különböző országaiban szolgált katonatisztként, és így alakult ki a gyűjteménye. 21 Lelt. száma: 79.32.1. Mérete: 190 x 28 cm. 19 20

162


a legtöbb darabot a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteménye számára. (Györffy István kötődése nem véletlen a Nagykunsághoz, mert maga is innen származott, Karcag szülöttje volt (1874–1939), s munkásságának jelentős eredménye az, hogy elindította a Nagykunság néprajzi kutatásait, és a török-magyar összehasonlító vizsgálatokat. Megjegyezzük, hogy igen kedvelte a törököket, Törökország első etnikai térképét 1918-ban ő készítette el, s közölte a Földrajzi Közleményekben, ami a 20. század elején a legszínvonalasabb földrajzi tudományos folyóirat volt. Több tanulmányt szentelt a török néprajznak.) Az Oszmán Birodalom térhódításával az addig görög területek török fennhatóság alá kerültek. A szabad utat kaptak a kereskedők a hódoltsági területeken. A Habsburg Birodalom és a Török Birodalom közötti békeszerződések a kereskedők számára nagyon kedvező feltételeket biztosítottak, ezért a görög kereskedők jelentős árucsere-forgalmat bonyolítottak. Mivel a balkáni népek görögök, albánok, szerbek, örmények, bosnyákok egymás között közvetítő nyelvként a görög nyelvet használták, már a 18. században a lakosság számára a kereskedelem és a görög megjelölés fedte egymást. A 18. század elejétől pedig Velence helyett Nyugat felé irányult a balkáni kereskedelem, a vándorkereskedők központja Bécsbe és Pestre került. Lassan a nagyobb mezővárosokban is megjelentek immár nemcsak, mint vándorkereskedők, hanem bolttulajdonosok is. A görög kereskedők boltjaiban megjelentek a finom anyagú keleti kelmék.22 Folytatói voltak tehát, a török hódoltság idején megindult keleti kereskedelmet, s mivel többnyire török árut közvetítettek (a balkáni áruk is török hatást mutattak), folytatólagosnak tekinthetjük a török hatást, még a 18–19. században is. A vidékünkre, a Nagykunságra települő görögök a bolt helyiségét a várostól bérelték. A legkorábbi bérleti szerződés Túrkevéről maradt fenn, bizonyos Görög Mihály 1734. május 15-én egy évre kapott lehetőséget, „s ha Isten maradást ad, és tetszik a lakás, és miközöttünk való maga alkalmaztatása, F.Rh. 20 – húsz Rénenes Forintokat esztendőnként fizessen…” – szól a szerződése. A karcagi Görög János boltjában 1744-ben aba (kallott, ványolt szűrposztó), gyolcs cérna és galand, szattyán (finom kidolgozású bőr) ezen kívül selyem, kordován (színes bőr) állt a polcokon. Karcagon 1791-ben a legjobban menő bolt Janovits Mihályé volt, aki maga jómódú, sikeres kereskedő lévén nem csak a karcagi, hanem a környékbeli kereskedők között is fontos szerepet vállalt. A kereskedők tehát a maguk módján nagyban hozzájárultak a színes, finom anyagok elterjedéséhez így a viselet megváltozásához is. Igaz, hogy a Jászkunság még jó ideig igyekezett ellenállni az új dolgoknak, így vándorkereskedelmet is fékezte. A Helytartó Tanács 1815-ben rendeletet hozott, mi szerint: „zsidók, cigányok és egyéb csavargó népek ne telepedjenek be.” Ezzel is a török árut forgalmazó görög kereskedők malmára hajtották a vizet. Aminek az lett az eredménye, hogy az addig szinte kizárólag kék-fehér köznépi, vagy paraszt Papp Izabella 2004: 22.

22

163

Bartha Júlia

viselet lassan színesedni kezdett, jóllehet, teljes pompájában csak a 18. században bontakozott ki. A népviseletben egy különleges, a teljes magyar nyelvterületen elterjedt, de kimondottan magyar pásztorviseleti darabra, a cifraszűrre hívjuk fel a figyelmet. A szűr, ez a jellegzetesen magyar pásztorviselet szűrposztóból vagy abaposztóból

9. kép Gyermekszűr Kisújszállásról (Damjanich János Múzeum Szolnok)

10. kép Csikós cifraszűrben Kisújszállás

készült nagy gallérú viseleti darab. A gubaszövetnél sokkal finomabb kidolgozású szövött anyag a szűrposztó, vagy abaposztó. Eddig még nem derítette ki a kutatás, hogy honnan ered a szűr, ez a jellegzetes pásztor-köpönyeg. A Képes Krónikában, de más középkori forrásokban sem ismerünk egyetlen szűrábrázolást sem. A szűr első írásos említése is csak 1570-ből való: „Nicolaus Zywzabó” tesznek említést a források.23 Feltételezzük, hogy a magyar pásztorköpönyeg, a szűr a hódoltság idején török hatásra keletkezett, amit az abaposztó és a később kialakult díszítményei igazolnak. A szűr keleti eredetű szabását a 19–20. századi darabokról ismerjük. A 19. században már ünnepi viseletté vált a szűr, a hatalmas szegletes gallér kínálta magát a díszítésre. Végül is a cifraszűr, ez a sajátosan magyar viselet úgy alakult olyanná amilyennek a múzeumokban ma látható, hogy alapszabását minden bizonnyal keletről kapta, a szűrcsatok a hódoltságkori mentékről kerültek rá, gallérjain és az elejen látható asszimetrikus állócsokrok oszmántörök hatást tükröznek. A legarchaikusabb táji típust képviselő jászkunsági szűrök (pásztorköpönyegek). Gáborján Alice 2000: 11–12.

23

164


A szűr díszítményei közül a rátétes díszítés ugyancsak keleti hozadék, a dunántúli szűrök őrizték meg. A virágdíszítés, a rozmaringlevelezés , a rozetták és virágban virág tulipánok a tiszántúli szűröket jellemzik, közülük is a legrégiesebbnek a jászkunsági szűrök tűnnek. Az asszimetrikus állócsokrokat, fogazott szélű leveleket, töltött szárakat, a virágok más színnel való kontúrozását, a virágban virágokat a kutatók oszmán-török eredetűnek tartják. A szűröket a galléron, az elejen, az oldaltoldásként szolgáló aszajon és az ujjak végén díszítették.24 Fémművesség Török fémművesség képviselői a mindennapi szükségleteket kielégítő, alapvető iparágak képviselői voltak. A kevés kivétel közé tartozott az ötvösség, amelynek iparosai már a 16. század második felében megjelentek Magyarországon. A muszlim lakosságot kiszolgáló új iparágak egyik jellegzetes példája a rézművesség volt. Anatólia gazdag rézbányái bőséggel szolgáltatták az alapanyagot az egyszerű eszközökkel is jól megmunkálható, könnyen szállítható réztárgyak számára. Azonban nem csak kereskedelmi úton jutottak el a hódoltságkori Magyarországra a török rézművesek munkái. Számos adat igazolja, hogy helyben is készültek ilyen tárgyak. Tudjuk például, hogy a budai várban a török rézművesek külön utcában megtelepedve, a mai Szentháromság utca környékén éltek, de más településeken, így az alföldi mezővárosokban is voltak később rézműves utcák, hiszen a mesterségnek folytatói voltak. Szőnyegművészet A török hatást elemezve, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szőnyegkészítés technikáját. A Magyarországra került török szőnyegeknek két alapvető csoportját különböztetjük meg, a szövött és a csomózott szőnyegeket. Magyar területre elsősorban ez utóbbi típus került. A 15. század végétől számos adat igazolja, hogy Erdély területére hatalmas mennyiségben hoztak be török szőnyegeket kereskedelmi úton, kisebb mennyiségben pedig közvetlen konstantinápolyi vásárlások révén. Az erdélyi protestáns templomokban olyan nagy számban maradtak fenn szinte napjainkig török imaszőnyegek, hogy az ott őrzött – ún. „kettős imafülkés” – típust ma már világszerte „erdélyi szőnyeg” néven tartják számon. E szőnyegek valóságos készítési helye a nyugat-anatóliai Usak városa volt.25 Bartha Júlia 2002: 149.; Györffy István 1926: 49–61. Gerelyes Ibolya 2011. www.turkinfo.hu – utolsó letöltés: 2011. 09. 29.

24 25

165

Bartha Júlia

Fazekasság A török hódítókkal, a nyomukban jövő délszláv eredetű népekkel új, magyar területen addig ismeretlen kerámia-típusok jelentek meg, amelyek mind formájukat, mind pedig anyagukat tekintve teljesen különböztek a korabeli magyar kerámiától. Az újfajta edények eltérő étkezési kultúra megjelenését mutatták. A források arról vallanak, hogy kereskedelem révén nagy mennyiségű kerámia, főleg fazekastermék került az országba, de a várásatási anyag félkész edénytöredékei azt mutatják, hogy

11. kép 16. századi török kerámia a szolnoki vár ásatásából (Damjanich János Múzeum állandó régészeti kiállítása)

12. kép Magyar reneszánsz kerámia ifj. Szabó Mihály fazekas munkája Karcag (Damjanich János Múzeum Szolnok)

13. kép Magyar reneszánsz kerámia ifj. Szabó Mihály fazekas munkája (Damjanich János Múzeum)

14. kép Magyar reneszánsz kerámia Ifj. Szabó Mihály fazekas munkája (Damjanich János Múzeum )

166


itt, Magyarországon is készültek török kerámiák. Tálak, főleg talpastálak, kiöntőcsöves edények készültek itt. A szolnoki vár ásatásából előkerült tálon mutatom be a hódoltág-kori török kerámia szín és motívumvilágát. A mindennapi élet egyszerűbb használati tárgyai mellett a módosabb törökök közvetítésével Magyarországon is megjelentek a keleti eredetű luxustárgyak: a Kínából hozott finom porcelántálak és csészék, vagy az Európában ritkaságnak számító zöldmázas kínai edények. A török kerámiagyártás két kiemelkedő központjának termékei: az Európa-szerte híres és kedvelt izniki, majd később a kütahjai fajanszedények is eljutottak a hódolt Magyarországra. Az izniki kerámia gyártás legszebb termékeit, az épületek falait borító sokszínű mázas falicsempéket a török építészet nem alkalmazta Magyarországon.26 A hódoltságkori kerámia díszítése termékenyítőleg hatott a magyar reneszánsz kerámiára. Szinte azonos szín és motívumvilág jellemzi a reneszánsz jegyében született magyar és török kerámiát. A magyar reneszánsz kerámiának (hódoltságkori kerámiának) egy újabb hulláma virágzott fel a megújulni vágyó alföldi fazekasságnál. Éppen a szolnoki várásatások anyagát felhasználva Selmeczi László régész javaslatára egy karcagi fazekasmester, ifj. Szabó Mihály látott hozzá a reneszánsz jegyében fogant díszítőstílus újragondolásához. A szolnoki Damjanich János Múzeum kerámiagyűjteménye őriz számos szép darabot abból a korszakból, mely

15. kép Bozsik Kálmán kerámiája Kunszentmárton

16. kép Bozsik Kálmán munkája Kunszentmárton

Gerelyes Ibolya 2011.

26

167

Bartha Júlia

az 1970-es évek derekán készült. Az összehasonlítás önmagáért beszél, jól lehet, a mestertől gyakran hallottam, hogy ő nem török kerámiát csinál, hanem a magyar reneszánsz kerámiának megújításán dolgozik… Már a 20. század elején a szecesszió művészeti stílusirányzata tudatosan nyúlt a keleti stílushoz, továbbéltetve azt az ízlésvilágot, ami a hódoltság idején már megalapozódott Magyarországon. A török terítőkön, kiváltképp a tiszafüredi eredeti török terítőkön található jellegzetes motívumokat látjuk viszont a magyar kerámián. Jász-Nagykun-Szolnok megyében két, a mezőtúri fazekas-központhoz kötődő mester, Badár Balázs (1855–1938) és a kunszentmártoni Bozsik Kálmán (1855–1938) munkáin jól látszik a török hatás. A mai fazekas-hagyományokban tovább folytatódik a nagy elődök által teremtett stílusirányzat, s mint a népművészet területén lenni szokott, az egyéniségeket követik a tanítványok és mind a hozott díszítőstílt a maga ízlése szerint, de a tanult szimbólumrendszerben tovább viszi. A mezőtúri Badár Balázs tanítványaként a kunszentmártoni Bozsik Kálmán, majd a következő generációban Mezőtúron Kovács Karola és a kunszentmártoni Bozsikhagyományok továbbéltetőjeként Mucsi Ferenc viszi a mesterektől tanult díszítőstílust, és hagyományokat. Így beszámolhatunk arról, hogy a hódoltságkori hatás a szecesszió által újraértelmezve, a hagyományok 20. század végi felélénkülésével napjainkig folytatódik. Az említett példáimat szigorúan arról a területről hoztam, ami egykor a Török Birodalom része volt: Kelet-Magyarország, Nagykunság. * Összegzésül elmondhatjuk, hogy a török hódoltságot követően a magyar paraszti kultúrában lényeges változások következtek be. Azt, amit ma paraszti műveltségnek nevezünk, a hódoltság idején alapozódott meg. Pontosabban az az alap, amire a 18. századi parasztpolgári stílus, a mai népművészet alapja megteremtődik, a török hódoltság idején alakult ki. Magán viselve a török kor hatásait, s beépülve a későbbi regionális stílusokba. A hódoltságot követő időszakra a reneszánsz irányzata nyomta rá a bélyegét. Jól látjuk a magyar reneszánsz kerámia példáján, hogy szinte egyenlőségjelet tehetünk a hódoltságkori török kerámia és a magyar reneszánsz kerámia motívum és színvilága között. A szolnoki vár ásatása során előkerült kerámia és a magyar reneszánsz kerámia összehasonlító vizsgálata ezt jól példázza. A népi hímzések kialakulásának irányát úgy írhatnánk le, hogy a perzsa-anatóliai török díszítő elemek selymeken, szőnyegeken, brokát anyagokon az oszmán-törökök közvetítésével jutnak el Európába. A közvetítésben mi magyarok, magunk is részt veszünk, hiszen királyaink, főúri családjaink szívesen vásárolnak keleti kelmét, olykor a nyugati országok felé is szívesen ajándékozták.

168


Az törökös jegyeket hordozó, a török stílusban született úrihímzés a protestáns templomok úrasztali terítői által jut a nép körébe s válik a népi hímzés kialakulásának forrásává. Teljes pompájában a 18. században virágzik ki. A kunhímzés, a kunsági kisbunda szűcshímzése és a cifraszűrök virágban virág aszaj-mintái (az elején futó) bár helyi stílus jellemzi mindet, kiválóan megőrizték a török textilek által közvetített motívumkincset, ami időről-időre megújítottak. A 19. század végi nagy fellángolás, a népművészet megújítására való törekvés sokat lendített ezen. A népművészetet időről időre megújítani akaró specialisták, népművészek, újabban népi iparművészek mind hozzájárulnak ehhez, hiszen mindnyájuk törekvése az, hogy a hagyomány újjáéledjen, a helyi stílusok virágzásnak induljanak. Már rég nem tudják, hogy a hagyományosnak ítélt stílus jó háromszáz évvel ez előtt került a magyar műveltségbe és olyan módon beépült a magyar kultúrába, hogy törökös eredetét csak a kutatás tudja kimutatni. Irodalom Acsádi Ignác 1894 Régi árviszonyok. Magyar Gazdságtörténeti Szemle I. 2. 88–95. Bartha Júlia 1997 Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról. Debrecen, JászNagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága. (Folklór és etnográfia 95.) 2002 A Kunság népi kultúrájának keleti elemei. Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár. terebess.hu/keletkultinfo/barta.htm – utolsó letöltés: 2017. 02. 25. 2010 Népviselet a Nagykunságon. Karcag. Bathó Edit 2004 A jász viselet. Jászberény. (Jászsági Füzetek 36.) Domanovszky György 1981 A magyar nép díszítőművészete. Budapest, Akadémiai Kiadó. Gáborján Alice 1975 A magyar szűr eredetének kérdéséhez. Néprajzi Értesítő LVII. 155–187. 2000 Cifraszűrök Szerkesztette Selmeczi Kovács Attila. Budapest, Néprajzi Múzeum. (Néprajzi Múzeum tárgykatalógusa 5.) Gerelyes Ibolya 2011 Török kor Magyarországon (1526–1699). Török kézművesség. www. turkinfo.hu/tanulmany indexphp – utolsó letöltés: 2011. 19. 29. Györffy István 1926 A magyar szűr. Néprajzi Értesítő 18. 2. 49–61.

169

Bartha Júlia

1930 Cifraszűr. Karcag, Kertész József Könyvnyomdája. Hóman Bálint – Szekfű Gyula 1936 Magyar történet I–IV. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Magyarországi török kincstári defterek I–II. 1886–1890 Magyarországi török kincstári defterek I–II. 1886–1890. Fordította Dr. Lászlófalvi Velics Antal. Bevezetéssel ellátta és sajtó alá rendezte Kammerer Ernő. Budapest, Athenaeum. Malonyay Dezső 1907 A magyar nép művészete. Budapest, Franklin-Társulat. Palotay Gertrud 1940 Oszmán-török elemek a magyar hímzésben. Budapest, Magyar Történeti Múzeum. (Biblioteca Humanitatis Historica) Takács Sándor 1903 A dunai hajózás a XIV. és a XVII. században. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle VII. évfolyam. Zágoni Mikes Kelemen 1861 Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei. Közzé tette Toldy Ferenc Budapest.

170

Bartha Júlia

Közös pontok a török–magyar táplálkozási kultúrában Bevezető A magyar népi táplálkozási kultúra számos keleti örökséget hordoz. Kultúránkat három rétegben érte a keleti hatás. A honfoglalás idején magunkkal hoztunk olyan ismereteket, amelyek a török népekkel való együttélés során került a műveltségünkbe. A szántóföldi növények nevei (búza, árpa), gyümölcsnevek (alma, szőlő…) egyéb növénynevek, az állattartással kapcsolatosan a juhtartás teljes szókészlete török eredetű,1 kivéve a vlach pásztorréteg megjelenésével kultúránkba került szavakat, melyek elsősorban a juhtej feldolgozásával kapcsolatosak. A honfoglalást követően a 13. században betelepülő kunok és jászok szintén egy újabb keleti réteggel gazdagították a kultúrát, melyet a török hódoltság tovább erősített. Ilyen megvilágításban érthető, hogy a török hódoltság idején minket ért hatás viszonylag könnyen beépülhetett a népi kultúrába, különösképpen a kertkultúra és a kereskedelem révén a táplálkozási kultúrába, mert jó példát jelentett, minőségében javította a meglévő ételeket. Meglehetősen jó alapot nyújtott az, hogy a magyar Alföldön voltaképpen a korábbi steppei kultúra folytatódott. Ez olyan fundamentum, ami alapvetően összekapcsolja a magyart a közép-ázsiai és az anatóliai török kultúrával, mert bár időben és térben is nagy távolságra állnak egymástól, a hasonló ökológiai körülmények között kialakult gazdálkodás és életmód tovább élt. A turkológusoknak és a gazdaságtörténészeknek köszönhetően a 20. század utolsó harmadában megjelenő munkák által árnyaltabb kép alakult ki a török hódítókról és a magyarországi viszonyokról. A kutatások több új megállapítást hoztak a hódítók magyarországi berendezkedéséről. Az adóösszeírások adatait elemezve és a közigazgatási rendszert ismerve, a kutatások azt mutatják, hogy sem a népesség, sem a gazdaság nem szenvedett olyan pusztulást a 16. század végéig, amint azt korábban feltételezték.2 Az igazi pusztítást valójában nem a harcok, hanem az utánuk következő „morbus hungaricus”, a hazánkat Európa-szerte hírhedtté tévő betegség, a tífusz, vérhas és malária keveréke jelentette, amely a 16. század első felében ütötte fel a fejét, s a nálunk szolgáló megbetegedett zsoldosok révén átterjedt Európa több Kakuk Zsuzsa 1996. Dávid Géza 1991, 1997; Hegyi Klára 1995; Ágoston Gábor 1992.

1 2

171

Bartha Júlia

országára. A betegséget elsősorban a szélsőséges időjárás, a mocsaras vidék és a nem megfelelő higiéniás körülmények okozták.3 Tehát a hódolt területeken nemhogy gazdasági leépülés, hanem több helyen gazdasági gyarapodás jeleit láthatjuk: a felfutó marhakonjunktúrát, fejlett bortermelést, kertészetet és mezővárosokat, amelyek ekkor alakultak kereskedelmi központtá, s vetették meg későbbi gazdagságuk alapjait. A barbárnak „kikiáltott” hódítókról utóbb kiderült, hogy a jó gazda módjára rendezkedtek be és bár jelentős adójövedelmeik voltak, ezeket szem előtt tartva biztosították a gazdálkodás feltételeit. A törökök jelenléte a korábban kialakult intézményrendszert alapvetően nem borította fel. Bár vilájetekre, szandzsákokra osztották a hódolt területeket, a török „hivatalok” – az adóztatást leszámítva nem tudtak részt venni a tősgyökeres magyar lakosság életének irányításában. Magyarországot a törökök sohasem tudták teljesen meghódítani, csak az ország középső harmadát tudták magukénak.4 A végvidéki státusból következett, hogy a hódítók zöme katona volt és életét viszonylag elzártan élte. A magyar falvakba nem települtek anatóliai parasztok és a városainkban sem jelentek meg tömegesen. Voltak, de nem nagy számban, csak annyian, amennyi az itteni katonaság élelmezésének ellátására, az adók behajtására, a hitélet biztosítására kellett. A katonákkal együtt megjelentek a helyi igazgatás tisztségviselői és e távoli vidékeken szolgálók igényeinek kielégítésére hivatott kézművesek, kalmárok. Összlétszámuk 50 ezer ha lehetett.5 A települések magyar házait foglalták el, osztozva az ott élő törzslakossággal, s lassan saját képükre formálták a városokat. Megjelentek a török városok jellegzetes negyedei, a mahallék. A dzsámik mellé medreszéket (iskolákat) szegénykonyhát, fürdőt, a nagyobb városokban kórházat és könyvtárt is építettek. A török módra berendezett élet nélkülözhetetlen része a kézművesek apró műhelyboltja, amely szakmánként, utcasort alkotva különült el egymástól. Külön települtek a csizmadiák, a fazekasok, a rézművesek, bádogosok, szűcsök, szíjgyártók, lakatosok, tollmetszők, borbélyok, pékek, kaszapok (hentesek). Emléküket néhol máig őrzik az utcanevek. Mellettük természetesen voltak magyar hentesek és kocsmárosok is, a különbség csupán az volt, hogy a magyar mészárosok sertéshúst árultak, a kocsmárosok pedig bort mértek, a török italárusok serbetet és bozát. Közöttük apró szatócsboltok is voltak, ahol fűszert és messzi földről hozott keleti textileket is árultak. Voltak olyan mesterek is, akik a magyaroknál ismeretlen török ételeket készítették és ruhadarabokat varrtak. A kézművesek „török módi” szerint a nyílt utcán ültek és dolgoztak. Aki ismeri a mai Törökországot, pontosan láthatja, hiszen különösen a keleti országrészben még ma is így néz ki a városkép. A nagybani kereskedelmet a nagyobb városokban épített bedesztenek, fedett raktáráruházak

Ágoston Gábor 1992: 123. Ezt a jelenséget nevezi a történettudomány kondomíniumnak, azaz török–magyar kettős birtoklásnak. 5 Ágoston Gábor 1992: 126. 3 4

172

Közös pontok a török–magyar táplálkozási kultúrában

szolgálták.6 Budán, a mai Mátyás templom előtti téren volt a bedeszten,7 de ha a szükség úgy hozta, a dzsámikban is raktároztak dolgokat, főleg hadiellátmányt. Az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom közötti békeszerződések a kereskedők számára nagyon kedvező feltételeket teremtettek, jelentős árucsereforgalmat bonyolítottak le. A vándorkereskedelem lassan Velence helyett Nyugat felé irányult, központja Bécs, majd Pest lett, s a vándorkereskedők megjelentek a nagyobb mezővárosokban is, később, mint bolttulajdonosok.8 Általuk és az itt élő polgári lakosság közvetítésével került a magyar táplálkozási kultúrába számos török és balkáni konyhafelszerelés, fűszer és étel. A török táplálkozáskultúrát

1. kép Piac (Alanya, 2013)

az Oszmán Birodalom sokszínűsége, etnikai összetétele és ebből adódóan bizonyos szempontú multikulturális jellege alakította. A közép-ázsiai hagyományokat tovább éltető törökségi táplálkozási kultúrára leginkább a görög és a közel-keleti kultúra hatott jelentősen. Ez érintette meg a magyar kultúrát és hagyott máig ható nyomokat a táplálkozáskultúra alább ismertetett területein.

2. kép A sokszínű török ételek Bartha Júlia 1997: 59–71. Ágoston Gábor 1992: 132. 8 Papp Izabella 2004: 74. 6 7

173

Bartha Júlia

Kertészet, szőlészet, gyümölcstermesztés A magyarországi rendszeres gyümölcstermesztés, a balkáni gyümölcsfajták meghonosodása a 16. századra tehető, a gyümölcstermesztés első virágkora pedig a 17–18. században volt. A nálunk termesztett gyümölcsök közül az alma, a sulyom, a berkenye, eper, mogyoró már a 11. században előfordult az oklevelekben. Néhány gyümölcs – így a som, alma, dió, körte, kökény – elnevezése ótörök eredetű, nyelvünk honfoglalás kori rétegébe tartozik, tehát a magyarok már jóval korábban ismerték ezeket a gyümölcsöket. Nyilvánvalóan ez is közrejátszott abban, hogy könnyebben beépülhetett a hódoltságkori kulturális réteg a magyar műveltségbe. A 17. századi nagy utazó, Evlija Cselebi csodálattal ír a pécsi gyümölcstermesztésről. Feljegyzése szerint 170 fajtát termesztenek ott, ő maga Alaj bég házában egyetlen nap alatt 47-féle körtét kóstolt meg…9 A kertészetet és a szőlőtermesztést tekintve a török hódoltság nem hozott kedvezőtlen változásokat a kultúrában. Több új fajta frissítette a választékot a hódoltsági területeken, mely nem egyszerre került török kézre. (A Szerémség már 1523-ban, az ország középső része pedig a mohácsi vészt követően.) Török hatásra több 3. kép Szüreti dísz, Pécsett, 2016 helyen jelentős kertkultúra alakult ki. A borszőlők napja ugyan leáldozott az iszlám vallási tiltása miatt, de a borpárlatok térhódítása ekkor kezdett terjedni, mivel a „főzött borokra” nem vonatkoztatták a Korán tiltásait.10 Az adómentesség okán sok szőlőt telepítettek az Alföldön, de másutt is. Például a jászberényiek 16 éven át nem fizettek a portának adót, mert egy jelentős területet szőlőves� Surányi Dezső 1985: 78. Surányi Dezső, 1985: 175.

9

10

174


szőkkel telepítettek be,11 de a szekszárdi, tolnai, Pécs környéki szőlők sem sínylették meg a török uralmat. Evlija Cselebi leírásából12 tudjuk, hogy Buda környékén is jelentős volt a szőlőművelés, a budai várfelügyelő tájékoztatása szerint a Középhegyektől és a Szabadság-hegytől a Gellért-hegyig, onnan Kelen dombjáig, Óbudával együtt 7000 szőlőskert volt Budán. Evlija Cselebi Kassán járva szőlőlugasokról ír, amelyekben 22 fajtát oltottak. Ebben az időben jelenik meg a szőlőskertekben a fekete makkszőlő, a fekete muskotály, a kék kecskecsöcsű, a veres kecskecsöcsű, a veres karmazsin és a fehér tökszőlő, valamint a tök mazsola, a csausz, és a nagymértékben terjedő kadarka. (A kadarka már 1526 előtt is megvolt.)13 A kereskedelem nagymértékben hatott a kertkultúrára is, főleg Kecskemét (sajátos kertészeti kultúrájával) és Debrecen erősödött meg. Nemcsak a kereskedőközpontokban, hanem a termelő helyeken is elterjedt a kocsmázás, olyannyira, hogy 1661-ben a „három város” rendeletet hozott a kurtakocsmázás megakadályozására.14 Bár korábban is kiváló fajtákat teremtek hazánkban, a meggy és a cseresznye termesztése a 16. században fellendült. Számos új fajtát nemesítettek és telepítettek a gyümölcsös kertekbe. A szentesi meggy eredetét a helyi hagyomány a török időkre teszi, amikor is 1662-ben egy Ahmet nevű török megmentette a szentesi főbíró, Bartha Gáspár leányát, s a szerelemre lobbant török főtiszt hozta az első meggyfákat Szentesre.15 A kajszibarack első magyar említésével a 16. századi gyógynövényes és botanikai munkákban találkozunk, melyek sárga barackot, tengeri barackot emlegetnek. Bornemissza Anna 18. századi naplójában kajszifákról ír, biztosan volt Zrínyi Miklós kertjében is. A török kor másfél évszázada minden bizonnyal kedvezően hatott a kajszi termesztésére. Evlija Cselebi több délvidéki város, valamint Pécs, Tolna, Fehérvár és Buda kajszibarackjáról tesz említést, közülük a pécsi igen nagy gyümölcsű volt… A halasi hagyomány szerint a törökök ösztönzésére kezdtek kajszit termeszteni. A 17. század elején Kecskemét, Nagykőrös, Abony vezetőinek nagy gondot okozott az elfagyott termés, mert elmaradt a gyümölcs után járó dézsma…16 A kajszibarack igazán a Duna–Tisza közén honosodott meg, bár néhány tájfajta más vidéken is él. A padlizsán a 17. század óta honos a Földközi-tenger vidékén és a Balkánon. Hozzánk a törökök közvetítésével került, emiatt lett a népies neve török paradicsom. A török konyha egyik legnépszerűbb növénye, felhasználása igen sokrétű. A belőle készült egyik legismertebb étel a töltött padlizsán az „imám bayıldı”– az „imám elájult” nevet kapta, mert annyira finom volt. Kihagyhatatlan tartozéka a török le Bathó Edit 2014: 9–11. Evlija Cselebi 1985. 13 Surányi Dezső, 1985: 175–176. 14 Novák László Ferenc 2016. 15 Surányi Dezső 1985: 99. 16 Surányi Dezső 1985: 93. 11 12

175

Bartha Júlia

csónak, és más salátáknak, de a grillezett ételeket sem lehet elképzelni nélküle. Az erdélyi magyar konyhának is kedvence máig. A környező népek, így a románok és a bulgárok szintén átvették a törököktől, a népi táplálkozásnak ott is jelentős növénye. A törökök az afrodiziákumok sorában is számon tartják, nem véletlenül lett a népies neve a szerelem almája… A mediterrán gyümölcseink közül a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) rég ismert, már Hérodotosz és Plinius is említi. A hagyomány szerint Keresztelő Szent János magányában a szentjánoskenyérfa termését ette, innen a neve is. Törökországban igen sokan fogyasztják rendes táplálék-kiegészítőként, a termés héjának őrölt változatával pedig a kávét ízesítik. A török fűszerboltokban mindenhol kapható, „keçi boynuzu” (kecske szarv) a neve, a hagyomány szerint afrodiziákum, kiváltképp a férfierőt szaporítja… A szamócát Dernschwam János is említi, aki követjárásai (1553–1555) során sokat látott a Török Birodalomban: „A tenger mentén, sziklás helyeken kökényhez hasonló bokrok nőnek. Szép piros bogyókat hoznak, olyan formájúakat, mint az eper (…) törökül kodzsejamisznek (kocayemiş) nevezik.” Kisázsia a hazája elfeledett gyümölcsünknek, a nospolyának (török nevén maşmala), amit ugyan a nyugati szerzetesek, kiváltképp a bencések már korábban is ültettek, nagyobb népszerűségnek a hódolt területeken örvendett ez a növény. Ma is inkább Csongrád megyében ültetik a nospolyát. A füge eredeti hazája a mediterránium, onnan terjedt szét szerte a világban elsősorban a kereskedelem révén. A Földközi-tenger melléki országokban terem bőven. Kisázsia már az ókorban híres volt a füge fajtáiról, aszalási módszeréről, amint azt a kor híres földrajztudósa, az mai Törökország egyik szép városában, Amasyában született Sztrabón is megírta. A török korban igen jelentős a fügetermesztés Magyarországnak azon a területein, melyek az Oszmán Birodalom részei voltak. Főleg az oszmánok ültették. Ma is megterem a füge nálunk, kiváltképp az izmiri fajta (az ókori Szmirna), ám a hazai fügét nem lehet aszalni, mert a beporzást végző fügedarázs (Blastophaga psenes L.), nem él meg ezen az éghajlaton, ezért eltér a törökországi fajtától az itt termett gyümölcs.17 A török és a magyar táplálkozási szokásokban a fűszerfélék nagyon fontosak. Mindkét nép gasztronómiájában használt fűszer a zsálya (Salvia officinális) a török gyógynövényként is számon tartják, a borókabogyó (török nevén ardıÇ, – Juperus communis) a sült húsok ízesítője, a sáfrány (a rizses ételek természetes színezője), a rozmaring (török neve kuş dili- Rozmarinus officinalis), a kakukkfű (kekik otuThymus vulgaris), a borsmenta (nane- Mentha piperitae), fokhagyma, vöröshagyma (Allium cepa), petrezselyem , bors, paprika… A paprika, a török borsként emlegetett, ma már nélkülözhetetlen fűszerünk még dísznövényként virított 1570-ben Széchy Margit kertjében. Török közvetítéssel került a magyar táplálkozási kultúrába. Először a paraszti konyhát hódította meg, Surányi Dezső 1985: 132.

17

176


majd a főúri ételeknek is nélkülözhetetlen színesítője és ízesítője lett. Az alföldi folyóvölgyek kiváló körülményeket biztosítottak a fűszerpaprika termesztésének. Gyógynövényként is használták, a mocsaras vidékeken gyakori váltóláz (morbus hungaricus) ellen. Csapó József 1775-ben az „Új füves és virágos magyar kert” című könyvében is említi mint gyógynövényt, mely az „ember vérét igen meghevíti”. Tény, hogy a paprika megszínesítette a táplálkozási kultúránkat, húsételeink, kiváltképp a pörköltök, a gulyás ma már elképzelhetetlen nélküle. Kukorica (Zea mays), népies nevén tengeri, vagy az erdélyi területeken törökbúza a 16. század elején már megtalálható volt a dél-európai kertekben. Magyarországi elterjedése a 4. kép A paprika alapjában változtatta törököknek tulajdonítható. Györffy István írja, meg a magyar ételkultúrát hogy „Kezdetben a török világ alatt meghonosodott ’tengeri’ nem tartozott a gabonafélék vetésforgójába, csak lassanként a 18. század folyamán foglalta el a nyomásos rendszerben a tavaszi vetés, – vagy ugar helyét.”18 A kukorica nemcsak mint takarmánynövény, hanem emberi fogyasztásra is alkalmas gabonapótló növényként bekerült a népi táplálkozás rendszerébe, főleg az erdélyi és az alföldi területeken A lisztpépből készült puliszka és málé a 17. századtól terjedt el, nem kizárt, hogy a korabeli népmozgásoknak, a pásztorkodó románság betelepülésének is köze van hozzá.19 Rizses ételek A 16. században termesztett szántóföldi növények, a búza, rozs, árpa, köles, zab a népélelmezés szükségleteit fedezte, de a hadsereg ellátására nem volt elegendő. A török hódoltság idején új étkezési szokások jelentek meg. A hadsereg élelmezésére a törökök a balkáni hódolt területeken termeszteni kezdték a rizst. Így jutott el hozzánk is. A Délvidéken nagy rizsültetvényeket telepítettek, amelyek azonban a török hadsereg kivonulása után megszűntek, és csak a 20. században, a hazánk éghajlati sajátosságaihoz igazodó fajták kialakulásával indult újra a rizstermesztés. A táplálkozási kultúrába azonban beékelődött, így bízvást mondhatjuk, hogy a törököknek Györffy István 1934. Magyar Néprajzi Lexikon 1977, vö: Ágoston Gábor 1992: 107–108.

18 19

177

Bartha Júlia

köszönhetjük a rizzsel készült ételeket, melyek a hódoltság idején terjedtek el.20 Ételeink között a rizses hús (pilaf), ma is népszerű mindkét nép konyháján. A törökök leginkább juhhúsból főzik, magyar területen leginkább a Nagykunságon ismert a juhhúsos kása. A rizses ételek közül mind a magyar, mind a török táplálkozásban gyakori étel a töltött paprika (biber). Különbség lényegében csak ott van, hogy amíg a törökök juhhúst használnak a töltelékben, a magyar konyhán ezt sertéshússal helyettesítik. A török konyha legismertebb ételei között tartjuk számon ma is a káposzta vagy szőlőlevelekbe rizses 5. kép Rizses hús (pilaf) (Cubuk, 2016) húsokkal töltött ételeket. A török nomád népek nem termesztették a káposztát, sem a rizst, ezeket a kultúrnövényeket Konstantinápoly elfoglalása (1453) után a bizánci öntözéses gazdálkodást folytató lakosságától tanulták el, de általuk Európa is megismerte. A magyarok a hódoltság kora óta ismerik a ma már nemzeti eledelként is számon tartott töltöttkáposztát. A népszerűsége azért is érthető, mert a káposztás hús nem volt idegen a magyar 6. kép Töltött paprika (Cubuk, 2016) táplálkozási szokásoktól. A csáktor-

7. kép Rakott zöldbab (Cubuk, 2016)

Ketter László 1985: 259.

20

178

8. kép A káposztás ételek ékessége a töltött káposzta


nyai Zrínyi udvar 1662 előtti esztendőkben írott kéziratos Szakácsmesterségek könyvecskéje a káposztás húst Magyarország címerének nevezi. Apor Péter egyenesen így dicséri a káposztás húst: „A káposztánál magyarhoz kelendőbb étket nem tartanak a régi időben…” Hogy a Rákóczi-emigráció mi módon tudta megtartani a hazai étkezési szokásait, arra kevés adataink egyike, Mikes Kelemen levele utal „Csak azért is azt mondom,hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a számnak a kapros és tejféllel béboríttatott káposzta, amely távolról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske. (...) Énnékem csak azon kell törődnöm, hogy… mikor ehetünk káposztát.” Ebből arra következtetünk, hogy Rodostóban akkoriban nem nagyon ismerték a dolma vagy szárma nevű ételt, bár a Fekete-tenger melletti vidéken, így Trabzon környékén szinte nemzeti eledelnek minősült, s ma is kedvelik. Első magyar leírása 1695-ben, a Tótfalusi szakácskönyvben jelent meg, egész Magyarország területén csak a 18. században terjedt el ez az étel, török hatásra. A neve erdélyi területen, és déli országrészeken ma is szárma, vagy töltöttkáposzta. Kétszáz évvel korábbi recept alapján éppen marhahúsból készült, az alábbiak szerint: „Kérj kolbászba vagy töltött káposztába való tehénhúst, fejtsd le róla az ereket ’s kékes bőrt, ’s vágd igen apróra, vágj külön jóféle szalonnát hozzá apróra, végy rizskását egy marokkal, mosd meg, ’s egyvelítsd a vágott hús és szalonna közé, sózd és borsozd meg illendően. Üss reá két egész tojást és keverd jól öszve. A savanyú fejes káposztának a leveleiről metéld le a vastagabb szárát, és mindegyikbe tégy annyit, mennyit a töltelékből, hajtogasd szépen öszve. Ha ez elkészült, egy-két egész fej káposztát metélj hozzá szeletekre, ebből rakj egy marokkal a fazék fenekére, erre négy-öt takartot, född be metélt káposztával és 15 egész szelíd borsot hints hegyibe. Tégy reá egy-két szelet szalonnát, és így a takarttal ’s a káposztával együtt soronként, ’s szelíd borssal ’s szalonnával töltsd meg a fazokat, de ne feszesen, hogy a főzés közt könnyen lehessen felrázni. Osztán töltsd fel jó tehénhúslévvel, ha jól megfőtt, rántsd be, ’s sárfányozd meg, ’s melegen add fel.”21 A rizzsel töltött népi ételek egyike, mely mind a török, mind a magyar konyhára jellemző, kiváltképp az Alföld keleti felén, a Nagykunságon, a töltike, a szőlőlevélbe töltött rizses darált hús. A török változat (yaprak sarması) rendszerint hús nélkül készül, mazsolával, petrezselyemmel, mentával, szegfűborssal és fahéjjal ízesítik, citromot karikáznak a tetejére és megfőzik. Általában petrezselyemmel díszítve hidegen tálalják. A török konyha rendkívül sok zöldségfélét vonultat fel, alapvető összetevői a bab, borsó, fekete kömény (çörek otu), bulgur (tört búza), koriander, padlizsán, szőlőlevél, paradicsom, paprika és még számos keleti fűszer, amelyek között a kakukkfű és a rozmaring meghatározza az ételek ízvilágát.

Simai Kristóf 2011: 276.

21

179

Bartha Júlia

Pásztorételek Húsos ételek A magyar Alföldnek a Tisza bal partját és a Körösök torkolata feletti területet tekintjük hagyományosan a legnagyobb állattartó vidéknek. A Tisza szabályozása előtt, a vizek, rétségek uralták a tájat, a rétgazdálkodás legnagyobb hozadéka az állattartás volt. A szíkbe kapaszkodva, verejtékes munkával teremtette meg az életet a Kis-és Nagykunság valamint a Jászság népe. A Tisza, a Berettyó és a Hármaskörösök árvizei éltették a tájat, melyen nagyállattartó legeltető gazdálkodás folyt, a földművelésnek csupán annyi teret engedhettek, amennyi a helyi szükségletet feltétlenül fedezte.

9. kép A juhnyáj terelése Anatóliában

10. kép A nyáját őrző anatóliai pásztor 180


A táji sajátosságok adták az alapját annak az életformának, amely az alföldi pásztortársadalmat és vele párhuzamosan a mezővárosi településformát éltette. A kiterjedt pusztákon elsősorban legeltető gazdálkodás folyt. A török hódoltság a települések és a lakosság megfogyatkozása folytán az Alföldön elősegítette a pusztai nagyállattartást. A betelepült muszlim török és délszláv lakosság előtérbe helyezte a juhtenyésztést a sertés- és marhatartás rovására. Juhhúsos ételek Kiemelt példaként említem a 15–16. századi Szentkirályon élő kunokat, akiknek juhtartása jelentős lehetett, a régészeti ásatások félnyeregtetős gödörólak és karámok nyomait tárták fel. Ezeket a kezdetleges építményeket juhok és sertések tartására használták. Bár a Szentkirályra települt kun lakosság életmódja a 15. századra megváltozott, de a hagyományos állattartás egyes elemei máig fennmaradtak.22 A jellegzetes pásztorépítmény, a karám szavunk a török jövevényszavaink besenyő-kun rétegéhez tartozik. A 16. századi török defterekből tudjuk, hogy Szentkirályon jelentős volt a juh-és szarvasmarha-tenyésztés23 1546-ban a módosabb gazdák 150–200 juhot tartottak, az 1562. évi összeírásban 250–300 juhot tartó gazda sem volt ritka. A településen ekkor összesen 1582 juhot számláltak, ami igen jelentősnek számított. Az állattartással kapcsolatos szókincs jól mutatja (a juhtartással összefüggő szavaink török eredetűek, a magyar nyelv honfoglalás kori rétegébe tartoznak), hogy a törökségi kultúra hatása a középső, a kun műveltségi rétegben tovább él, s ez a kulturális örökség érhető tetten a mai nagykunsági népi kultúrában. A 17–19. században is meglévő szilaj pásztorkodás, a külterjes, extenzív állattartás szerves történeti kapcsolatban áll a honfoglaláskor és az Árpád-kor állattenyésztésének extenzív tenyésztési technikájával.24 Az állattartás dominanciája egészen a 19. századig, a folyószabályozás idejéig megmaradt. Táji sajátosság a török utáni időben kialakult alföldi tanyásgazdálkodás, amelynek egyedi vonása, hogy sohasem alakult „farmmá”, mindig megőrizte a városhoz való kötődését. Az állattartás rendszere ugyan idővel, főleg a folyamszabályozás okozta ökológiai változás miatt átalakult, de a 20. század elejéig jelentős maradt a Nagykunságon és a szomszédos Hortobágyon.25 Utóbbi szilaj állattartása jó időre megőrizte azt a pásztorkultúrát, amely a népi táplálkozás archaikus elemeit is ránk örökítette. Mivel a magyar szürke marha tőkeállat volt, amit gyakrabban vágtak és fogyasztottak az a juh és a sertés volt. A táplálkozási szokások 17–18. századi változása ellenére a juhhús fogyasztás a táplálkozás alapja, a főúri konyha alapételei közé sorolták a korabeli szakácskönyvek. Az erdélyi fejedelmi udvar szakácskönyve a 16. századból az alábbi juhhúsból készült ételrecepteket sorolja: „juhhús vereskáposztával, juhhús eczettel, juhhús bigozzal (szerecsen Pálóczi Horváth András 2014: 182. Pálóczi Horváth András 2014: 182. 24 Szabadfalvi József 1997. 25 Bellon Tibor, 1996: 41–42. 22 23

181

Bartha Júlia

diós, gyömbéres, borsos-ecetes mártással készült báránycomb), juhhús rizskásával, juhús újságban(új módon) káposztafővel, juhhús savanyított káposztával, juhhús édeskáposztával, juhczímer (comb) fokhagymával spékelve, juhhús útra hideggé akár eleji, akár utója, juhhús despotlével (fokhagymás szósszal), juhgyomor töltve, juhhús sós tejjel..., bárányhús suffával (levessel, mártással), bárányhús rántva, bárányfű (fej) rántva, bárányhús sóskával, bárányczímer (comb) sütve tejfeles sufát alája.”26 A felsorolt ételek egy része még ma is ismert. A juhhús a Nagykunságon és a Hortobágy mellékén az ünnepi étrendben, kiváltképp a lakodalmas étrendben, jelentőségét napjainkig megőrizte. Az 1831-ben Kassán kiadott Mezei Gazda Kézi Könyve így oktatja a gazdálkodást: „A ’mezei gazda’ boldogulását semmi se mozdíthatja sikeresebben elő, mint a baromtartással öszsze-köttetett juh-tenyésztés. A szarvasmarhára szüksége van azért, hogy az neki trágyát adjon, hogy vele földjeit mívelhesse, s ha nem csordulva, legalább cseppenve némi nemű jövedelmet is lásson belőle. Pénztára egyedül a juh lehet. Ha annak okos tenyésztetéséhez ért…” 27 A magyar népi táplálkozás főzési technológiájából a hús pörkölése nagy múltú. A források a paraszti ételek sorában említik a pörköltöt, mint jellegzetes alföldi pásztorételt. Jóllehet, a 16. században ismertté vált paprika alaposan megváltoztatta ennek az ételnek a színét, ízét. Az 1700-as évek elejétől teret hódító paprika a jellegzetes magyar ételek sorába emelte a pörköltöt, alig van olyan szakácskönyv, amely ne említené ezt az ételt, s utazó sincs, aki a vidéket járva ne szólna erről a csípős magyar ételről. Bél Mátyás ekként ír: „A magyar bors ugyanis annyira csípős, hogy a szemhez érintve megfoszthat annak világától. Ezért sokan ellene vannak; használata mégis elterjedt sokfelé…”28 Egy német utazó, hasonló véleményre jutott: „Eme törökborsot, mit itten paprikának neveznek, legközelebb kóstoltam meg először, éspedig káposzta tölteléke volt vele fűszerezve. Borzasztóan csíp, de nem sokáig, s a gyomrot igen melegíti. Úgy hiszem, hogy az ilynemű csípős holmik az ily rest vidéken igen hasznosak, mert ellenállnak a hideglelésnek. (…) Itt mindig a legkellemesebb volt előttem egy magyar nemzeti étel, hús paprikával, mely igen pompásan ízlett. (…) Ha már megérett, felfűzik és felakasztják, azután a összetörik.”29 A pörköltöt önálló húsételként elsősorban juhhúsból, az Alföld közepén, a Nagykunságon főzték és főzik ma is. A juhhúsnak a nagykunsági népi táplálkozásban ma is fontos szerepe van, 26-féle juhhúsból készült ételt ismernek. A főzés technológiájának lokális módját, a fej, a körmök és a farok perzselését, a hús pörkölését és az étel, kiváltképp a fej rituális osztását olyan kulturális örökségnek tekinthetjük, amely a kun műveltség emlékeként maradt meg az Alföld szívében.30 A perzselés Bornemisza Anna szakácskönyvét 1680-ból közzétette Lackó Elemér 1983. Staut Josef 1831. 28 Bél Mátyás 1730. 29 Johann Centurius von Hoffmannsegg német természetbúvár naplójából (1793–1994) Surányi Dezső nyomán. Surányi Dezső, 1985. 30 Fövessy Anikó 1974: 221., vö. Bartha Júlia 2002: 128. 26 27

182


jellegzetes ízt ad az ételnek. Karcagon, Kunhegyesen, Túrkevén, Kunmadarason és a velük határos Tiszaörsön és Nagyiványon (juhásztelepülés a Hortobágy mellett) ma is szokás a körmök és a fej perzselése. A Jászságban egyetlen településen, Jászkiséren mutatható ki a juhhús főzésének ez a módja, de ez a település egy 18. századi kunsági kirajzás eredményeként népesült újra. A birkatest fogyasztásához kötődő hagyomány, hogy tiszteletbeli gesztusként az asztaltársaságban, főként a lakodalmas asztalnál az a személy kapja, akit a közösség leginkább tisztel. A legnagyobb megtiszteltetésnek számít a Nagykunságon (főként Karcagon), ha a vendég elé a birkapörkölttel együtt főzött juhfejet teszik, amit ő szétoszt a körülötte ülőknek. Kiváltképp a borssal és paprikával jól megfűszerezett velő számít ínyencségnek.31 A juhhús főzésének ez a módja kiváltképpen a Nagykunság jellemzője, de a juhhúsból készült ételek természetesen a kiskunsági pásztorok körében is gyakoriak. Herman Ottó kiskunsági gyűjtése alkalmával jegyzi meg: „(…) ott a dzségérjét (belsőségét) is belefőzik a paprikásba”.32 Az anatóliai török és a balkáni országok népi táplálkozásában a hengerre tekert, parázson sütött keleti fűszerekkel ízesített juhbél, a kokorecs. az utcai sütőberendezése mindenhol megtalálható. A puhára sütött ízes kokorecset pitában (félbe hajtott lepénykenyérben) fogyasztják. Párhuzamát nem találjuk a magyar táplálkozásban, a közös csupán az, hogy a nagyiványi pásztorok a pacal mellett a megtisztított, ujj íznyire felvágott vékonybelet is belefőzték a juhpaprikásba.

11–12. kép Birkapörkölt (Karcag, 2016)

A kimondottan magyar ételnek számító gulyás első ismert írásos emléke Mátyus István Diatetica című művében „Gujás-hús” alakban 1787-ben fordul elő. Érdekessége, hogy az erdélyi Mátyusnak az alföldi pásztorok hagyományos ételéről közvetlen tapasztalata nem volt, de az írásból kitűnik, hogy a gulyás akkor már egy közismert ételelnevezés volt, és készítési módját is ismerték. A következő években is gyakran feltűnik különböző szerzők írásaiban, mint olyan étel neve, amelyhez Bartha Júlia 2002: 128–129.; Bereczki Ibolya 1986: 91–92. Herman Ottó 1914: 245. A dzségér (ciğer) szavunk biztosan török eredetű, miként a bázsing, a juh nyelőcsövének neve is.

31 32

183

Bartha Júlia

külön magyarázat nem szükséges. Gvadányi József peleskei nótáriusa 1790-benben a Hortobágyon tett utazása alatt ismerte meg a gulyáshúst, amelyet egy gulyás készített számára. Innen származik a gulyás készítésének első, igen szemléletes leírása. Érdekessége, hogy Gvadányi nem említi az étel nevét, valamint az hozzávalók között nem szerepel a paprika, amelyet a költő versének más helyén viszont megemlít törökbors néven. Az ételnév elmaradásának oka lehetett az is, hogy a pásztorok ételüket mindössze csak „hús” néven említették: húst főznek. Általában a gulyás elnevezést az irodalmi köznyelvben használták, a nép nyelvén a paprikás ételeket pörkölt vagy paprikás névvel illették. Az étel nevét a nyelvészek a gulya (marhanyáj) szóból származtatják.33 A gulyás étel természetesen a törökökhöz is eljutott, amint azt egy kedves népetimológiai magyarázat tanúsítja: „Nagy Szulejmán Magyarországon amikor a szakácsa nem talált bárányhúst, először borjúhúsból főzött ’taş kebabot’, illetve ahhoz hasonló ételt. Ezzel akart a padisah kedvébe járni. A szultán ízlelgette az ételt, majd így fordult a főszakács felé: Kinek készítetted ezt az ételt? – Mivel a szakács úgy vélte, nem ízlik, rögtön rávágta: – rabszolgáknak – uram! A szultánnak nagyon ízlett az új étel, ezért kul aşı, rabszolgaeledel nevet adta neki”. Így lett a kulasi-ból gulyás… a népetimológia szerint török oldalról nézve.34 Tejfeldolgozás A juh tejhozama az egyik legfontosabb haszonvétele a gazdálkodásnak. A februári ellést követően a bárányok szoptatására és felerősítésére megy a tej, de amint legelőre hajtják az elválasztott állatokat, megkezdődik a fejés időszaka és eltart egészen október végéig, a „beszorulás” idejéig, amikor már a téli szállás felé terelik az állatokat. A tej minősége mindig függ a legelő minőségétől is, a legjobb időszak a legeltetésre és a legjobb tejhozamra a tavaszi és a koranyári idő, amikor a legkövérebb a legelő. Reggel és este fejnek. A fejés idejére fejükkel egymás felé fordítva sorba állítják a juhokat. Tejből sokféle ételt készítenek a törökök. A tejtermékek náluk a népi táplálkozásban nagyobb hangsúlyt kap. A tejből készült sajtok, joghurt, vaj, túró a mindennapos táplálkozás része. Elképzelhetetlen a török reggeli fehérsajt nélkül, amihez paradicsomot, olivabogyót, teát fogyasztanak. (Egy isztambuli piacon Kadiköyben, kétszáz-féle sajtot számoltam meg… Többségük a vidékről kapta ugyan a nevét, de önmagában ez a sokféleség jelzi, hogy a táplálkozásban milyen fontos helyen áll.) A joghurt még az az étel (vízzel hígított, sós formában ayranként ital, valójában író), mely nem hiányozhat a török családok asztaláról. Készítése egy TESZ 1984. http://www.yemekhikayeleri.com/hikayeler/yemek-ve-tarih/macar-corbasi-gulasosmanli-nin-kul-asi-mid.html – utolsó letöltés: 2017. 02. 28.

33 34

184


szerű, többnyire a falusi háziasszonyok maguk készítik úgy, hogy a fejés után a tejet megszűrik, üstben felforralják, visszahűtik, majd tőgymelegen beoltják korábbi joghurttal, vagy báránygyomorral…(A joghurt és sajtkészítéshez legelőször oltóanyagot (firsik) készítenek báránygyomorból. A kimosott gyomrot savóba teszik, a levébe sót, fügét (vagy cukrot, esetleg szőlőt) tesznek és a napon érlelik.)35 A jog-

13. kép A juhok fejése. Fotó: Hüseyin Asker

14. kép Joghurt árus Isztambulban a 20. sz. elején

hurt (tarhó) készítésének ez a módja ismert a magyar nyelvterület középső részén, a Bánságban, Bácskában, Mohácson, Szeged vidékén, Szentesen, Csongrádon, a Kiskunságban Kiskunhalason, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Bugacon, a Nagykunságon Karcagon, Kisújszálláson, Kunmadarason és a Hortobágyon.36 A magyar táplálkozási kultúrában nem a törökök által Európaszerte ismertté vált joghurt elnevezés, ha15. kép Joghurt (tarhó) Kiskunfélegyháza, 2016 Kutlu, Muhtar 1987, vö. Galimdzsán, Tagán 1940: 146–165.; Kisbán Eszter 1967: 84. Kisbán Eszter 1967: 84.

35 36

185

Bartha Júlia

nem a szláv eredetű tarhó terjedt el. Az viszont tény, hogy a magyarság a tarhót már a török hódoltság előtt ismerte, készítése a pásztorok kezén maradt fenn. Tésztafélék, öreg ételek Táplálkozási kultúránkban a pásztorok hagyatékaként máig ismert kásás ételek, öreg ételek (tésztaételek, öreglebbencs, galaburgyi, öregtarhonya, pásztortarhonya,) és a köleskása, amit Alföld-szerte ismernek. A sűrűre (öregre) főzött köleskása hagymás zsírban párolt, vízzel feleresztett kása, a tejben vagy vizestejben főtt kása. Még számos változatát ismerik, így a tésztával összefőzött paprikával, borssal ízesített kását említhetjük, illetve a juh, ritkán baromfihúsból készült, pörkölttel főzött köleskásákat.37 A köles lisztjéből köleslepényt, a török gözleméhez hasonló lepénykenyeret sütöttek. A török gözleméhez, a lepénykenyérhez hasonló kovásztalan lepényt a Tiszamenti falvakban, így Tiszaderzsen és Tiszabőn élő cigányok a káposztás ételek mellé ma is sütnek. „Sovány”-nak nevezik ezt a lepénykenyeret. Mindkét nép táplálkozásában jól ismert a húsosderelye, a különbség csupán annyi, hogy a magyar konyha töltelékként sertéshúst használ. A húsosderelye a török mantı, Ankara vidékén, nyilván a tatár betelepülés miatt tatárböreği,38 de az étel besparmak (olvasd beszparmak) néven a kazakok között is ismert. Régi ételeink közé tartozik, miként a tarhonya, amit levesbetétként és pásztorételként is számon tart a magyar népi táplálkozás.

16. kép Börek (Ankara, 2014)

17. kép Börek (Cubuk, 2016)

Füvessy Anikó 1975: 75. Tatár böreği néven egy belső-anatóliai, Eskişehir-Alpu nevű tatár faluban levelestésztába sütött húsos ételt ismerünk. (Saját gyűjtés, 2016. ápr. 18.)

37 38

186


18. kép A böreknek számtalan fajtáját ismerik a török konyhán

19. kép Parasztkifli (lekváros kifli)

20. kép Manti, a joghurtos húsos derelye (Cubuk, 2016)

21. kép Lakodalmas kalács Kisújszálláson

22. kép Pogácsa 187

Bartha Júlia

Italok Boza Okkal feltételezhetjük, hogy az egyik legrégebbi gabonaféle a köles. Már a kínai császárok is ünnepi ceremónia keretében vetették el a köles magvakat. A kutatók a genetikai központnak, „őshazának” Kína és Mongólia határvidékét tekintik.39 Ázsiában és Kelet-Európában a köles termesztése a 19. századig jelentős volt, a legfontosabb gabonafélének számított, a népi táplálkozás alapja volt. Magas keményítő tartalma (60%) alkalmassá teszi a sörfőzésre. Nagy előnye és kultúrtörténeti jelentősége az, hogy rövid tenyészidejű növény lévén a nomád népek számára is lehetővé vált a termesztése. A kölesből erjesztett sörféle, savanykás ital a boza, ismert Kazakisztánban, Kirgiziában, Törökországban, Bulgáriában, Szerbiában, Albániában, Macedóniában, Montenegróban, Boszniában és Romániában és Ukrajnában. Almásy György a kirgizekről szólva írja, hogy „A nomádok szeszes italát a magzyn nevű köles-sört, meg a hasonló buza vagy szra nevezetű erjedt italt már említettem, ezeknek az élvezete ugyan tiltott, de azért meglehetősen általános elterjedésűek.”40 Nagy valószínűséggel a kölesből erjesztett italt, a bozát a közép-ázsiai török népek készítették elsőként a 10. században, innen terjedt el a Kaukázuson át a Balkánra és hazánkba. Az Oszmán Birodalomban szinte minden településen főzték, valószínűleg a szennyezett ivóvíz miatt a leginkább fogyasztott ital volt. (A nomádoknál a kumisz volt hasonló.) Népszerűségét a 16. századig megőrizte, amikor is a „a tatár bozát” az ópium felhasználásával főzött italt II. Szelim szultán betiltotta. Az ő nevéhez fűződik az alkoholmentes édes boza, az albánok kedvelt italának első leírása. Népszerűségét még jó ideig megőrizte, olyannyira, hogy a 17. századi utazó, Evlija Cselebi leírta, hogy Isztambulban közel 300 bozát árusító hely van, ezer embert foglalkoztató üzlethálózattá nőtte ki magát. Különösen a janicsárok körében volt kedvelt ital, de a köznép is fogyasztotta. A hadseregben is számos bozakészítő volt. Mivel csekély az alkohol tartalma, kis mennyiségben nem okoz részegséget, erősítő italnak tartották. Az oszmánok a janicsárok örömének is nevezték. Nyelvészeink a boza szót a magyar nyelvben kunoknak tulajdonítják, jól lehet a kunok megjelenése előtt már ismert volt a magyarok körében. Legkorábbi emléke a nagyszentmiklósi kincs feliratain olvasható. Bár a kölest igen korán ismerték a magyarok, nyelvünkben először földrajzi névként (Kölesér) 1138-ban fordul elő Bihar vármegyében.41 Bőségesnek mondható a bozáról szóló források száma. Oláh Miklós hercegprímás a Magyarországról szóló írásában így emlékezik meg italunkról: „A kun síksá Bellon Tibor 1981: 233. Almásy György 1903: 694. 41 Bellon Tibor 1981: 234. 39 40

188


gon az odahozott borokon kívül még egy italt fogyasztanak, kölesből és vízből készítve a maga módja szerint, melyet bózának neveznek.”42 Az Érdy-kódex (1526–1527) ugyancsak megemlíti italunkat.43 A kölest összetörve használták, szárazmalomban őrölték meg, vagy kölestörőben (fából készült mozsár) darává törték felhasználás előtt. Az eljárást Márton Pál orvostanhallgatótól tudjuk, aki tolmácsként kísérte az 1820-as években Hudson L. ceyloni angol kormányzót Konstantinápolyon keresztül Szmirnáig, közben leírta a boza készítésének módját. E szerint a kölest először forró köveken megpörkölték, majd kézimalmokon megőrölték. Pörkölt állapotban sokáig eltartható a köles, ez a magyarázata annak , hogy szállították a kunok s ha alkalmas idő volt, bozát főztek belőle. A köles színe sárga, pörkölt állapotban kissé barnás színt kap, csak ez festhette meg a bozát. A darás köleslisztet üstben vízzel lassú tűzön sűrű kásává főzték. A főzés közben a benne lévő magas keményítőtar23. kép A boza készítése, fotó: Hüseyin Asker talomtól csirizes lett és elcukrosodott, amitől könnyen erjedésnek indulhatott. Ezt követően lehűtötték és néhány napig állni hagyták. Márton Pál leírásából az derül ki, hogy az erjesztés a törököknél és tatároknál nyolc órán át tartott. A lé habzásnak indult, az erjedést követően a „seprő” leülepedett, a rajta lévő lé megtisztult. Ezt nevezték édes bozának. Nagyon valószínű, hogy az erjedés meggyorsítására tejsavbaktériumot, kovászt tettek bele, így az íze kissé savanykás, csípős lett a benne lévő széndioxidtól. A boza vegyészeti elemzése a 19. század végén Pancsován azt hozta ki, hogy 100 köbcentiben az alkohol tartalom 1.62–1.75g.44 A magyarországi gyógyító gyakorlatban a bozát mint orvosságot tartották számon. A híres orvos Kőrösi Gáspár gyógyszernek tartotta az italt. Amikor Nádasdi Tamás nádor felesége megbetegedett, bozát itatott vele, aki valóban meggyógyult feltehetően a benne lévő tejsav baktériumölő tulajdonsága miatt. 1554-ben tréfásan írja: „Az én Nagyságos asszonyom, a kunok főbírónéja talán a bozaivástól oly egészségben van, hogy Matuzsálemnél is egészségesebbnek látszik.”45 A boza gyógyító hatásáról más orvos is megemlékezett: a temesvári katonaorvos, Linné ked Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond 1890: 302. Nyelvemléktár 1876. 44 Szathmáry László nyomán 1932: 39–40. 45 Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben. Magyarország II. 1891: 236., vö. Paládi-Kovács Attila 1966: 79.; Bellen Tibor 1981: 252. 42 43

189

Bartha Júlia

velt tanítványa, Krammer János, amikor bejárta Magyarországot. Ő vízhajtó italnak tartotta a bozát és ilyen célból gyakran ajánlotta a betegeinek.46 A boza főzéséhez a kezdetekben kölest használtak és minden olyan népnél, amely ismerte és termesztette ezt a növényt, ismerte a bozát is. A kölest lassan kiszorították más gabonafélék, gondolhatnánk, hogy a boza is lassan feledésbe merült. Nem így történt. Laczka János kunkapitány 1826-ban említi, hogy a szegényebb kunok kukoricából főznek bozát. A kukoricát kézimalomban lisztté őrlik, pogácsát gyúrnak belőle, amit kemencében kiszárítanak, sőt megpörkölik, majd szétzúzva edénybe téve langyos vízzel leöntik. A lé megerjed, sárgás, kissé csípős folyadék lesz belőle. Laczka János kunkapiány megemlíti még, hogy ezt már bózának, hanem ciberernek nevezték. Azonban a két ital íze és színe hasonlíthatott egymásra.47 Rapaics Raymund azt a véleményt osztotta, hogy a boza készítését és fogyasztását a kolostorokból kiinduló modernebb italkészítési eljárások szorították ki.48 Nem merült a feledés homályába, mert pl. a Nagykunságon a bozát még az 1960-as években Karcagon főzték, hol búzából, vagy kukoricából, s kunsavónak nevezték. A boza szót Nagykunság szerte ismerték, de már csak a szót, illetve annak származékos alakját használták Kunmadarason a részeg emberre mondták: bozás, bebozitált, bozálkodik. Meglehetősen tarka kultúrtörténeti jelenség a boza, mely elterjedésében KözépÁzsiától, Kisázsián át a Balkánon és Európában ismert ital, utóbb már nemcsak kölesből, hanem egyéb gabonaféléből is főzték, illetve főzik ma is, hiszen különböző változatai léteznek ma is ennek az italnak. A legismertebb a bolgár, az albán és a török boza. A 19. században az oszmántörökök az alkoholmentes albán bozát kedvelték leginkább, az örmények alkoholos itókáit. Isztambulban és a mai Törökország számos városában most is elterjedt és igen népszerű ez az ital, amit újabban fahéjjal vagy csicseriborsóval tálalnak. Törökországszerte ismert, patinás nevű bozadzsik (bozaárusok) árulják italukat, ilyen Isztambulban a Vefa Bozacisi, Ankarában az Akman Boza,, Busában az Ömür Bozacisi, és a Karakedi Bozacisi, Eskisehirben. Bulgáriában bozával együtt fogyasztják a hagyományos bolgár reggelit. Kirgiziában nyári hónapokban ma is árulják az utcákon, igaz, búzából főzik. A romániai változata neve braga, valamivel édesebb, mint a török és a bolgár, a macedónok bozájához hasonlít. Kávé A kávéfogyasztás szokását a törököknek köszönhetjük. A hagyomány szerint a kávé Arábiából Perzsián át a jemeni Mohka városából származik. A 14–15. században már nemcsak élvezeti italként, hanem gyógyszerként is használták. Isztambulban Szathmáry László 1932: 39. Szathmáry László 1932: 39–40. 48 Rapaics Raymund 1934: 69. 46 47

190


24. kép Török kávé (Izmit, 2016)

25. kép Török kávé

az 1550-es években már kávémérések nyíltak. Nagy Szulejmán 1552-ben a kávéfogyasztást korlátozta, majd többször betiltották a birodalmon belüli kávéfogyasztást. Ezek a tilalmak azonban nem tartottak sokáig, a kávé feltartóztathatatlanul elindult világhódító útjára. A kávé a törökök nemzeti itala lett. Török földről örmény kereskedők révén terjedt el a kávé Európában, s eljutott hozzánk is. Pesten és Budán 1579-től kávémérésekben (Káhve Háne) török kávéfőzők (káhvedzsik) készítették a bódító illatú fekete italt.49 A kávéfogyasztás része lett az étkezési szokásoknak. Olyan népszerű lett, hogy a 18. század elejére már a kávémérések valóságos kávéházakká nőttek, és a közösségi élet szinterei lettek. A kávéház kifejezés Mikes Kelemen 26. kép Török kávé (Karcag, 2016) leveleiben tűnik fel először 1738-ban. Ma már olyan népszerű a kávé mind a török, mind a magyar étkezési kultúrában, hogy el sem tudnánk képzelni nélküle az életünket. Szertartásossá lett a kávé fogyasztása. Ahol kávé illata lengi be a házat, biztos lehet benne a vendég, hogy szívesen látják.

Ketter László 1985: 165.

49

191

Bartha Júlia

Édességek A törökméz eredetileg örmény édesség, de a törökök közvetítésével érkezett hozzánk. Valójában a mézeskalács is. A méhészkedés jelentős haszonvétele volt a gazdálkodásnak, A Jászságban a méhek után tizedet fizettek a töröknek. A jász községek 1671-ben arról vallanak, hogy házanként összegyűjtött vajjal, báránnyal, disznóval adóztak, s tizedet adtak a méhből és a borból is.50 Mai ismereteink szerint az első magyarországi mézeskalácsos céh 1619-ben alakult Pozsonyban, de Kassa is mézeskalácsos központnak számított már a 17. században. 1713-ból ismert a debreceni mézeskalácsosok céhének szabályzata. Ez a város a mai napig az egyik legjelentősebb központ, ahol évszázadok óta kiváló minőségben készítik a mézeskalácsot. 27. kép Virágdíszes mézeskalács ütőfa A birsalmasajt egészségre jótékony ha(Kisújszállás) tásáról már 1778-ban a híres Herbáriumában is megemlékezett. A 17. század folyamán jelentős lehetett a birstermesztés, Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári nyomdájában készült első magyar nyelven fennmaradt szakácskönyvben nem kevesebb, mint 7 féle birsrecept található. A magyar sütemények között a pogácsa ugyancsak kedvelt, s mivel maga a szó ótörök eredetű (bagadzsa), okunk van feltételezni, hogy már a honfoglaló magyarok is ismerték, az oszmán-török kor csak felerősítette. Összegzés A magyar étkezési szokásokat a török hódoltság idején leginkább az jellemezte, hogy az ételeket vajjal készítették, sok tejterméket használtak és igen erősen fűszerezték az ételeket. A kifőtt tésztákat és a gombócokat köretként adták az ételek mellé, vagy levesbetétként használták. Az ételek között voltak a pástétomok, hurka, kolbász, kocsonya, fánk, palacsinta, rétes. Az ételkészítési eljárások között a reszelés, pácolás, tűzdelés, bundázás, abálás, párolás, pirítás volt a jellemző. A török hódoltsági területeken természetszerűen a török étkezési kultúra került előtérbe, a török konyha jellegzetességeit használták. a pogácsát, lángost, bejglit és a töltött káposztát a törököktől vettük át. Fűszernövényeink között a petrezselymet, köményt, az ánizst és a tormát honosították meg nálunk. Az édességek között a grillázst, kalá Bathó Edit 2007: 23.

50

192


csot, piskótát, madártejet, mézeskalácsot, törökmézet hozták, s elterjesztették a kávéfogyasztást. Ekkor jelent meg a mák, a paradicsom és a padlizsán. Török hatásra kezdődött el a mandula, meggy, füge, dió, szőlő, barack és a cseresznye termesztése. Török közvetítéssel került a magyar gasztronómia ma már nélkülözhetetlen eleme a paprika. Összességében elmondhatjuk tehát hogy a magyar táplálkozási kultúrában a török hatás igen jelentős és máig ható változásokat hozott. Színesítette a táplálkozási kultúránkat, számos közös ételt eredményezett, minek következtében a török–magyar ízlésvilág meglehetősen közel áll egymáshoz. Irodalom A magyar nyelv történeti etimológiai szótára 1967–1984 A magyar nyelv történeti-etimológia szótára. Főszerkesztő: Benkő Lóránd. Budapest, Akadémiai Kiadó. A Mezei Gazda Kézi Könyve 1831 A Mezei Gazda Kézi Könyve, mellyben tapasztalás útján megmutattatik: miként lehessen a szorgalmas gazdának jövedelmét rövid idő alatt megszaporítani… Kiadja: Staut Jósef Cs. Kir. Felhadnagy, Kassán 1831-ben. Altay, Halife 1998 Anayurttan Anadoluya. Ankara. (Kültür Bakanlığı Yayınları 354.) Almásy György 1903 Vándor-utam Ázsia szivébe. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat. Apor Péter 1972 Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása. Budapest, Magyar Helikon. Ágoston Gábor 1992 A hódolt Magyarország. Budapest, Adams Kft. (Magyarország krónikája) Balassa Iván 1960 A magyar kukorica. Budapest, Akadémiai Kiadó. Bartha Júlia 1993 Adatok a török nép etnobotanikai ismeretéhez. Keletkutatás (tavasz) 41– 57. 1997 Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben. In: Bartha Júlia: Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról. 59–71. Debrecen, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága. (Folklór és etnográfia 95.)

193

Bartha Júlia

2002 A Kunság népi kultúrájának keleti elemei. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. (Studia Folkloristica et Ethnographica 44.) 2016 Boza – a kunok itala. In: Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Vízöntő, ünnepi kötet a Jászságról Bathó Edit tiszteletére. 319–324. Szolnok, Damjanich János Múzeum. Bathó Edit 2007 Méhészkedés a Jászságban. Jászberény, Jász Múzeumért Kulturális Alapítvány. (Jászsági Füzetek 41.) 2014 A szőlő termesztése a Jászságban. Jászberény, Jász Múzeumért Kulturális Alapítvány. (Jászsági Füzetek 51.) Bátky Zsigmond 1918 Kivesző gabonaféléink (tönköly, köles, tatárka). Földrajzi Közlemények 46. 23–35. Bél Mátyás 1730 Notitia Hungariae novae historico geographica. Bécs. Bellon Tibor 1981 A köles termesztése és keleti párhuzamai. Miscellanea Ethnologica Carpato-Balcanlica. Ethnographia XCII. 233–258. Bereczki Ibolya 1986 Szolnok megye népi táplálkozása. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék. Bornemisza Anna 1983 Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból. Közzétette: Lackó Elemér, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. Çay, Abdülhalük 1990 Türk Milli Kültüründe Hayvan Motifleri I. (Koyun ve Keçi Etrafında Oluşan Gelenekler). Ankara, Dávid Géza 1997 Magyarország népessége a 16–17. században. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások. 141–173. KSH – MTA Demográfiai Bizottság, Budapest. Dávid Géza – Gerelyes Ibolya 1996/2002 A hódoltság gazdasága és társadalma régész és történész szemmel. Keletkutatás (1996 ősz – 2002 tavasz) 77–103. Evlija Cselebi 1985 Evlija Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Fordította: Karácson Imre. Az előszót és szómagyarázatot írta, a jegyzeteket átdolgozta: Fodor Pál. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Fekete Lajos 1938 Buda, Pest és Óbuda nem-mohamedán polgári lakossága. Tanulmányok Budapest múltjából 6. 116–136.

194


1962 Budai török számadáskönyvek 1550–1580. Közzétették: Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula. Budapest, Akadémiai Kiadó. Füvessy Anikó 1974 Köles. In: Szabó László – Csalog Zsolt (szerk.): Szolnok megye néprajzi atlasza. Szolnok. Galimdsán, Tagán 1940 A karatepeliek néprajza. Néprajzi Értesítő 32. 146–165. Gundel Károly 1943 A konyha fejlődése és a magyar szakácsirodalom a XVIII. század végéig. Budapest. Hegyi Klára 1977 A török közigazgatás és a magyar városi autonómia. In: Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai 3. Török kor. 85–97. Fejér megyei Múzeum Igazgatósága. Székesfehérvár. 1995 Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, História – MTA Történettudományi Intézet. (História Könyvtár Monográfiák 7.) Herman Ottó 1914 A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat. Kakuk Zsuzsa 1996 A török kor emléke a magyar szókincsben. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 23.) Ketter László 1985 Gasztronómiánk krónikája. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. Kisbán Eszter 1967 A jogurt helye és szerepe a délkelet-európai tejfeldolgozás rendszerében Ethnographia LXXVIII. 81–94. Kutlu, Muhtar 1987 Savaklı Türkmenlerde Göçer Hayvancılık. Ankara, Kültür ve Turizm Bakanlığı Milli Folklor Araştırma Dairesi Yayınları. Magyar Néprajzi Lexikon 1977–1982 Magyar Néprajzi Lexikon. Főszerkesztő: Ortutay Gyula. 2. kötet juhhús szócikk: 696–697. 4. kötet pörkölt szócikk: 268–269. Budapest, Akadémiai Kiadó. Meliusz Juhász Péter 1578 Herbárium. Új kiadás: 1979. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. Novák László Ferenc 2015 A három város néprajza. Debrecen, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar. (Studia folkloristica et ethnographica 60.) Nyelvemléktár 1876 Régi magyar codexek és nyomtatványok 4. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága. 195

Bartha Júlia

Oláh Miklós 1763 Hungária et Atila. Bécs, Johann Thomas Trattner. Ozan, Özcan 1998 A szultán konyhája. Török szakácskönyv. Pécs, Alexandra Kiadó. Paládi-Kovács Attila 1966 A boza kultúrtörténeti hátteréhez. Műveltség és Hagyomány 8. 71–84. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. 1974 A szárított hús a pásztoroknál. Műveltség és Hagyomány 15–16. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. Papp Izabella 2004 Görög kereskedők a Jászkunságban. Szolnok, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár. (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 6.) Radvánszky Béla báró 1893 Gróf Thurzó Szaniszló lakomái 1603-ban. Századok 197–210. Rapaics Raymund 1934 A kenyér és táplálékot szolgáló növényeink eredete. Budapest, Természettudományi Társulat. 1943 Termesztett növényeink eredete. Budapest, Magyar Szemle Társaság. Romsicsó Imre – Kisbán Eszter (szerk.) 1997 A táplálkozáskultúra változatai a 18–20. században. Kalocsa. Sándor Iván 1808 A boza italról. Sokféle X. 124–125. Simai Kristóf 2011 Némely étkek készítési módja. Budapest, Alines Kiadó. Strabón 1977 Geográphica. Budapest. Surányi Dezső 1985 Kerti növények regénye. Budapest, Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat. Szabadfalvi József 1997 A honfoglalás-kor magyarság állattenyésztő technikája. In: Kovács László – Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. 69–83. Budapest, Balassi Kiadó. (Honfoglalás és Néprajz) Szabó László 1961 Az almabor és almaecet készítése a Tiszaháton. Ethnographia LXXII. 466–468. Szabó László – Csalog Zsolt (szerk.) 1976 Szolnok megye néprajzi atlasza. Szolnok. Szádeczky Béla 1911 Apafi Mihály udvartartása I. Bornemisza Anna gazdasági naplójából (1667–1690). Budapest.

196


Szakály Ferenc 1983 Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban. In: Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái [1570]. 45–46. Budapest, Európa Könyvkiadó. Szántó András 1986 Eleink ételei. Budapest, Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat. Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond (szerk.) 1890 Magyar nyelvtörténeti szótár I. Budapest, Hornyánszky Viktor Akadémiai Könyvkereskedése. Szathmáry László 1932 A kunok itala (A bóza). Magyar Szesztermelő V. 39–40. Tuduk, Mine 2004 Türk mutfağı. Geleneksel Esintilerle Günümüz. Istanbul, Sentez. Ujváry Zoltán 1969 Az agrárkultusz kutatása a magyar és európai folklórban. Debrecen. Ungnád Dávid 1986 Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kovács József László, jegyzetekkel ellátta: Fenyvesi László) Budapest, Szépirodalmi Kiadó. Zsemley Oszkár 1940 A magyar sütő- cukrász -és mézeskalácsos ipar története. Budapest. Internetes forrás http://www.yemekhikayeleri.com/hikayeler/yemek-ve-tarih/macar-corbasi-gulasosmanli-nin-kul-asi-mid.html – utolsó letöltés: 2016. 07. 14. 10. kép A nyáját őrző anatóliai pásztor. http://turkinfo.hu/2016/11/17/bartha-juliaallatmotivumok-a-toroksegi-kulturaban-a-juh-peldaja/7/ – utolsó letöltés: 2017. 03. 01.

197

Bathó Edit

„Dzsánfeda, Csincsa, Gohér” A jászberényi szőlőtermesztés múltjának török vonatkozásai Bevezetés Magyarország híres borvidékei (Miskolc-Abaúji, Eger-Visontai, Villány-Siklósi, Somlyói, Tokaj-Hegyaljai stb.) mellett szerényen meghúzódó hatalmas kiterjedésű Alföldi borvidék homokon lévő szőlői a 20. század második feléig még hazánk szőlőterületének mintegy 65 %-át adták. Az Alföld középső és déli részein (pl. Kecskemét) már a római kortól termesztettek szőlőt, s e tevékenységet a későbbi századok népei (magyarok, kunok, jászok) is folytatták.1 Az Alföldi borvidék egyik jellegzetes területe a Jászság, amely a Tiszától nyugatra, a Mátra hegység lábánál, a Zagyva és a Tarna folyók ölelésében fekvő, ligetes táj. Ide telepedett le a 13. században a kunokkal együtt Magyarországra érkező, alán eredetű jász nép, akik később névadóivá váltak a tájnak. A jászberényi szőlőtermesztés kezdetei (16–17. század) A szőlő termesztése a jászok földjén igen nagy múltra tekint vissza. Legkorábbi adataink a 16. századból, a török hódoltság korából maradtak ránk. A Jászság a török megszállás alatt (1552–1690) is viszonylagosan megőrizte korábbi kiváltságos voltát, s mint a hatvani khászhoz tartozó kincstári tulajdonban lévő terület, közvetlenül a szultáni udvarnak adózott.2 A hatvani szandzsák legrégebbi összeírása 1550-ből való. Az ötödik náhijébe3 sorozott Jászberény város és a 12 jász település összeírásában azonban nem találkozunk az adóköteles termékek tételes felsorolásával, helyette azt a bejegyzést olvashatjuk, hogy Jászberény város tizenkét faluval együtt korábban, a királyok korában tizedet és dzsije adót nem fi Katona József – Dömötör József 1963: 125–127. Fekete Lajos 1940: 7–8. 3 A magyar járásnak megfelelő közigazgatási egység a szandzsákon belül. A hatvani szandzsák 14 náhijét foglalt magába. Bayerle Gusztáv 1998: 277. 1 2

199

Bathó Edit

zetett, hanem évenként megszabott összegben 700 flórit (a flórit 50 akcse értékben számolva), 2500 kila4 búzát és 2500 kila árpát szokott fizetni. Ezért a régi szokásokhoz híven az új szultáni defterbe is így jegyeztetett be. Ez tehát azt jelentette, hogy a török uralom kezdetén a Jászság különálló adóegységet képezett, és adóját maga szolgáltatta be a török kincstárba, feltehetően az ispán közreműködésével.5 A hatvani szandzsák 1570-ből származó adóösszeírása azonban már azt mutatja, hogy a jászberényi náhijé-hez 15 falu és 8 puszta tartozik, amelyek a sokféle adónem között, hordóadót is fizetnek.6 Hordóadó akcsa-ban7 Jászberény Kisér Jász Apáti Ágó Bódok Ház Kürt Ladáni Szengyörgy Négyszállás Dósa

1800 180 120 375 162 60 175 60 125

Gáli Szengyörgy Jász Ladán Kerek Udvar Alataján Mihál Telek Mizse Jákó Halma Áruk Szállás*

98 90 30 45 140 60 60 280

* Árokszállás ebben az időben nem a jászberényi, hanem a hatvani náhijébe tartozott. Bayerle Gusztáv 1998: 36–37.

Berény határának kiterjedése 1565-ben 47.141 kat. hold volt, amelyből 1.251 kat. hold szőlővel volt beültetve.8 Arra vonatkozóan azonban, hogy ezeket a szőlőket mikor ültették, nincsenek adataink. Azt viszont a fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy 1556-ban és 1557-ben a jász falvak az éves (karácsonyi, farsangi, pünkösdi stb.) borkiméréseikről rendszeresen elszámoltak, s a királyi dicát9 (kapuadót) befizették. Az egri vár 1587-es összeírásai ugyancsak utalnak a Berény környéki szőlőművelésre, hiszen a jászok a vár részére „évenkint bizonyos számú hordó borokat kimérnek.”10 kila: Magyarországon a 17. századtól, a hódoltsági területeken használatos űrmérték. 1 kila= 3 pozsonyi mérő= 140 kg (gabona) 5 Fekete Lajos 1968: 7–8. 6 Bayerle Gusztáv 1998: 36–37., 76–96. 7 akcsa: ezüst érme, a török közigazgatás alap-pénzegysége. A 16. század közepén egy akcsa két dénárral, ötven akcsa egy forinttal volt egyenértékű. Ez az érték azonban már az 1550es évek végére romlott. Bayerle Gusztáv 1998: 278. 8 Blénessy János 1943: 207. 9 dica: Mind a kapuadó, mind az azt utóbb magába olvasztó kifejezés. A dica az egy portára (kapura) kivetett adótétel volt, amelyet a 16–17. századi országgyűlések mind ahányszor újonnan állapítottak meg. Magyar történelmi fogalomgyűjtemény II. 1980: 808. 10 Gyárfás István 1885: IV. 145.; Szabó László 1982. 176. 4

200

„Dzsánfeda, Csincsa, Gohér”

1. kép Jászberényi török palánkvár (Dzsánfeda) rajza

A Jászságot 1567 és 1690 között megszálló törökök a berényi Ferences templomot, a kolostort és környékét palánkvárrá alakították át, amelyet Dzsánfedá-nak (jelentése lélekfeláldozó) neveztek el. A várat dél és kelet felől a Zagyva folyó és átjárhatatlan, ingoványos mocsara, észak felől pedig a körbástyával megerősített palánkfal védte. A természetes védelmet a palánk falától mintegy 150 m-re, a Zagyva egyik mellékágának, a Csincsának (Dzsindzsa) vize jelentette. A palánk előtti részen terült el, a Jedám nevű városrész, ahol a török helyőrséghez tartozó puskaművesek, kerékgyártók és egyéb kézművesek laktak. A berényi palánk nem volt nagyjelentőségű, magasabb katonai parancsnokság nem lakott benne, csak a török lovas őrsége. A Berényben állomásozó török katonaság 1593-ban Tieffenbach német generális csapatai elől menekülni kényszerült a várból, s felgyújtott maga előtt mindent, ami csak útjába került. Ekkor pusztultak el a palánk körüli ún. török szőlőskertek és gyümölcsösök, s csak a távolabb fekvő szőlők maradtak épségben.11 A török sereg berényi palánkvárból való kimenekülését követően május első napjaiban, Keresztury Gáspár deák és Horpácsi Gergely ónodi harmincados ellenőr leltárba veszik a törökök hátra maradt vagyonát, így a hadi szereiket, a Zagyva vizén lévő malmokat, őszi és tavaszi vetéseiket, árpa és köles földjeiket, valamint a város palánkja körüli szőlőket, amelyeknél megjegyzik, hogy a futáskor többnyire elpusztultak. A felvett leltár bejegyzései arra engednek következtetni, hogy a berényi szőlők a törökök tulajdonában voltak, de a helyi lakosokkal műveltették.12 A törökök igen szerették a szőlőt és a belőle készült finom nedűt. Bár a vallásuk szigorúan tiltotta nekik a borivást, de úgy gondolták, hogy „az Alföld mesze van Mindenhatótól”, így kedvükre fo Fodor Ferenc 1942: 249–250.; Gyárfás István 1885: IV. 150–153. Gyárfás István 1885: IV. 149–150.; Fodor Ferenc 1942: 249–250.

11 12

201

Bathó Edit

gyasztották.13 Erre utal az egyik jászsági közmondás is: „Iszik mint a berényi török.”14 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyarországi török hadsereg katonáinak csak egy része volt etnikailag is török, nagyobb része balkáni eredetű népek fiaiból állott.15 Így elképzelhető, hogy a berényi palánk lovas őrségében is voltak nem mohamedán vallású katonák, akik minden gond nélkül fogyaszthatták a bort. A hódoltság korából fennmaradt török levelek (1570–1682) adatai alapján joggal feltételezhetjük, hogy a szőlőt a törökök honosították meg Jászberényben, ugyanis az említett levelekben többször olvashatjuk, hogy Berény lakosai „mindezidáig nem foglalkoztak szőlőtelepítéssel és termeléssel.” S mindez hihető is, hiszen a jászok közkedvelt ősi itala, a kölesből erjesztett boza volt, amelynek fogyasztását csak a bortermelés szorította háttérbe.16 1640-ben a város lakosai kéréssel fordulnak a szultáni udvarhoz, hogy „szőlőik nem lévén, azokat újra ültethessenek.”17 I. Ibrahim szultán ez ügyben kiadott rendeletét Músza pasa továbbította a hatvani szandzsákbégnek és kádinak:18 „A hatvani livában fekvő Berény város rájái, ezen szultáni rendelet felmutatói hozzánk jöttek és a következőket adták elő: Falujuk határszélen fekszik, rájái mindezidáig nem foglalkoztak szőlőtelepítéssel és termeléssel, s emiatt nagy szükségben voltak. Most más vidékről szőlővesszőt szereztek be, és az a szándékuk, hogy falujukban új szőlőket telepítenek. Falujuk határán belül hozzá akarnak látni a szőlőtelepítéshez, ezért a falu fellendítése és az új szőlők életre hívása és felvirágoztatása érdekében magas rendeletemet és engedélyemet kérték arra, hogy a földek tulajdonosai (az új szőlők után) 5-10 évig tized és adó követelésével ne zaklassák őket. Ezért szultáni engedélyemet adom és megparancsolom, hogy amikor magas rendeletemmel hozzátok érkeznek, nézzetek utána az ügynek. Ha a nevezett falu földjén nincsenek szőlők, vannak viszont szőlőtelepítésre alkalmas területek, és a telepítés valóban jó és hasznos lenne, ne engedjétek, hogy a falu földterületén újonnan telepíteni kívánt szőlők ültetésébe bárki beavatkozzék és azt gátolja. És hogy ezután az újonnan telepített szőlők, ahogy kell virágzásnak induljanak, a szőlők gazdáit a földek tulajdonosai 16 évig ne zaklassák tized és adó követelésével. Ezt ne engedjétek, s ha valaki mégis azt tenné, akadályozzátok meg benne: ily módon törekedjetek a vidék felvirágozatására és fellendítésére.” 19 Katona József – Dömötör József 1963: 126. Prückler József 1934: 68. 15 Andrásfalvy Bertalan 1957: 59. 16 Bathó Edit 2014: 11. 17 Jászberényi török levelek magyar fordítása (kézirat). Fordította Repiczky János 1851: 48. levél (Jász Múzeum Könyvtára) 18 Hegyi Klára 1988: 73. 49. levél. 19 Hegyi Klára 1988: 73. 49. levél. 13 14

202


2. kép A szőlőtelepítéséről szóló török levél 1662-ből

3. kép A jászberényi Öreg szőlők az 1780-as években

Végül a hatvani pasa engedélyével, 1662-ben ültették a berényiek a Zagyva folyó partján, az ún. Sárkányszögben, a Belső Öreg hegyi szőlőket, amelyre 7 évi adómentességet is nyertek.20 Ettől kezdve mindinkább terjedni kezd a szőlőművelés és egyre több gazda kap kedvet a szőlőtőkék ültetéséhez. Minden valószínűség szerint Fényszaru és Apáti lakosai is ez időtájt telepíthetik szőlőiket a határ magasabb, homokosabb részein.21 Ebben az időszakban válik általánossá az Alföldön, így a Jászságban is a szőlőkre a „hegy” megjelölés, mivel eredetileg csak a magasabb helyekre, dombokra, halmokra telepítették.22 A hatvani khászhoz tartozó Jászberény lakosai azonban nem élvezhették zavartalanul a szultántól kapott adómentességüket, mert a környékbeli várak bégjei (Szolnok, Eger, Hatvan) gyakran követeltek rajtuk ételt-italt és különböző használati holmikat. A gyakori fosztogatások és zaklatások miatt a lakosok sűrűn fordultak panaszos levéllel a szultánhoz, illetve emiatt sokan el is költöztek a városból a Jászsággal szomszédos vármegyékbe.

Pesthy Frigyes 1978: 67.; Fodor Ferenc 1942: 253. Bathó Edit 1995: 117. 22 Katona József – Dömötör József 1963: 126. 20 21

203

Bathó Edit

1668 októberében IV. Mehmed szultán a következőket írta a hatvani kádinak: „Megparancsolom tehát… Az egri beglerbéget, a hatvani és szolnoki szandzsákbégeket és a többi hivatalviselőt szigorúan figyelmeztessék arra, hogy a seriat és a kánum ellenére, szultáni rendelet nélkül ne követeljenek maguk számára csuha-posztót, tüzifát, szénát, bort, vajat, árpát, gyertyának való viaszt és más egyebeket, erőszakosan és fizetség nélkül semmit ne vegyenek el és más módon se zaklassanak senkit…”23 A bor-tized fizetése alól csak azok a gazdák mentesültek, akik vállalták az új szőlők telepítését, a többi lakosnak a borból is, mint sok egyéb terményből, adózniuk kellett. Erről tanúskodik Jászberény szolgáltatásainak 1671-es összeírása is: „Jászberény város adott évente a török földesúrnak minden tűzhely (család) után egy-egy forintot, a török császárnak a lakók együtt fizettek 60 forintot. Házanként szolgáltattak a földesúrnak vajat, fát és szénát nem adtak, de 15 kaszást biztosítottak (küldtek) egy hét munkára. Tizedet mindenféle terményből adtak, mint borból, bárányból, disznókból és méhekből is.”24 A török seregek 1690-ben hagyták el a Jászságot. 1699-ben Pentz János egri kamarai prefektus, a bécsi udvar megbízásából módszeres összeírást végzett a Jászkun Hármas Kerület területén. Az összeírásban a felvett adóalanyok és adótárgyak között az is szerepelt, hogy hány kapa szőlőt művelnek a gazdák.25 A szőlőt kapákban (vinea fossores) írták össze, s egy kapa szőlő a Jászságban (az ország más vidékeitől eltérően) kb. 200 négyszögölnek felelt meg.26 Az összeírás kiterjedt a foglalkozásokra is, bár e téren nem volt teljes, mivel a gazdák mellett csupán a pásztorokat jegyezték fel. Így Jászberényben említést tettek 4 szőlőpásztorról is.27 1699-ben a Jászságban csupán három településen írtak össze szőlőterületet, Berényen kívül még Apátiban és Fényszaruban. A többi falu ekkor még nem rendelkezett szőlővel. Jászberényi szőlőskertek a 18–19. században A 18–19. században jelentősen terjedt a szőlő területe a jászok földjén, különösen Jászberényben, a Jászság legnagyobb településén, gazdasági központjában. A szőlő Hegyi Klára 1988: 138–139. 124. levél. Botka János 1988: 305–306. 25 Blénessy János 1943: 246. 26 Fodor Ferenc 1942: 260–261.; Blénessy János 1943: 246.; Szabó László 1982: 176. 27 Fodor Ferenc 1942: 439. 23 24

204


ket kezdetben kötött, fekete talajba ültették, de tekintélyes szőlőmennyiséget telepítettek homokos területekre is. A meglévő szőlőskertek mellett 1807 tavaszán a város délnyugati határában elterülő hatalmas kiterjedésű marhajáráson telepítették a berényiek a Neszűri szőlőskertet. Különösen a 19. század második felében pusztító filoxéra járvány idején hódított a homokos részeknek szőlővel való megkötése. Jászberény kül- és belterületén 1828-ban 1.220 kh, 1852-ben 1.433 kh, 1879-ben 977 kh, 1895-ben pedig 1.318 kh volt szőlő.28 Az 1880-as években országszerte pusztító szőlőkártevő, a filoxéra (szőlőgyökértetű) a Jászságban is kipusztította a feketeföldben lévő szőlőket, csak a homokon lévő szőlőskertek maradtak meg. Szőlő- és gyümölcsfajták a szőlőskertekben, a szüret A jászsági szőlőskertekben a gazdák számos szőlőfajtát termesztettek. A legrégebbi szőlőfajta a halvány vörös Kadarka volt, amit népiesen Török góhérnak, illetve Török szőlőnek is neveznek.29 A fűszeres illatú és zamatú Kadarkát valószínűleg a törökök hozták be hazánkba. A növény igénytelen, bőtermő, és mindezek mellett jó minőségű bort ad. A szűrt Kadarka színe rubintvörös.30 Ezen kívül termelték még a piros Szlankamenka szőlőt, az Oportót, a zöldessárga színű Rizlinget, amelynek illata a rezedára hasonlít, a sárgás vagy enyhén rózsaszínű Kövidinkát, a Mézesfehéret, 4. Kadarka szőlő zöldesfehér színű Ezerjót, a Saszla, az Izabella és a Delavári szőlőt.31 A különböző szőlőfajtákat a gazdák sokáig vegyesen, és sor nélkül, „összevis�sza” ültették, mint ahogyan az ország más borvidékein is. A gazdáknak szokásuk volt a minden rendszer nélkül telepített szőlők közé tököt vagy kukoricát ültetni, amit a hatóságok gyakran tiltottak, de ennek ellenére mégis sokáig szokásban maradt.A gazdák csak a 19. század végén kezdték az egyes szőlőfajtákat elkülöníteni és a tőkéket sorban ültetni. Az ültetésnél a 63 cm-es tőketávolságot és a 95 cm-es sortávolságot tartották. A szőlősorok közé homokból ún. bakhátakat húztak. A bakhátas szőlőművelés egészen a 20. század közepéig általános volt, csak a nagyüzemi szőlőtermesztéssel tértek át kvadrátos (a sor- és tőketávolság négyzetes volt) , majd Herbert János é. n. [1927]: 160.; Novák László 1998: 373–374. Andrásfalvy Bertalan 1957: 58.; Szabó László 1982: 177. 30 Katona József – Dömötör József 1962: 132. 31 Bathó Edit 2014: 100. 28 29

205

Bathó Edit

5. kép Bakhátas szőlő gyümölcsfákkal, Jászberény, 1960-as évek

6. kép Kordonos művelésű szőlő Rodostó környékén (Törökország), 2016, fotó: Bathó Edit

7. kép Kvadrátos művelésű szőlő, Jászberény, 1997, fotó: Baráth Károly

8. kép Kordonos művelésű Kadarka szőlő, Jászberény, 1974

pedig a kordonos ültetési módra (a hajtások kifeszített huzalokon helyezkednek el). A kordonos művelési mód egészen napjainkig általános nemcsak Magyarországon, de a külföldi országokban is. Jászberényben a 20. század közepéig szinte minden gazdának volt szőlőskertje, amelyben nemcsak szőlőt, hanem különféle gyümölcsfákat (jász vadóka alma, lószemű szilva, árpával érő körte, cseresznye) is ültetett, így gondoskodva családja gyümölcs szükségletéről. A gyümölcsöt az évszaknak megfelelően frissen fogyasztották, de aszalták, befőzték és lekvárt is készítettek belőle. Ezek az ínyencségek a téli időszak csemegéi voltak. A szőlő tartósításának általános módja volt a jászoknál, hogy az eltartható, nem potyogós szőlőfürtöket vékony madzaggal felkötötték, és a padláson egy rúdra felakasztották, ahol lassan megszáradt, de úgy, hogy a szőlő bogyói mégis édesek és ízletesek maradtak. Téli időszakban a családtagok gyakran fogyasztották fehér szalonnához, kenyérhez, de édességként, csak úgy magában is. Ezt a tartósítási módot a törökök is ismerték, sőt még napjainkban is alkalmazzák.

206


A jászberényi szőlőhegyeknek ún. hegyközségi szervezete működött, amely a birtokosoknak, a bérlőknek és szőlőműveseknek hatósági jogkör nélküli, de önkormányzati jelleggel és meghatározó szervezettel bíró intézménye volt. Célja a szőlőműveléssel kapcsolatos érdekvédelem szolgálata volt, és a hegyközség alkotta törvények alapján működött évente választott tisztségviselőkkel (szőlőbíró, szőlőcsősz, jegyző).32 1949-ben 9. kép Felfűzött szőlőfürtök Beyparaziban egy kormányrendelet szüntette meg a (Törökország), 2014, Helytörténeti Múzeum, fotó: Bartha Júlia hegyközségek működését.33

10. kép Szőlőkunyhó a jászberényi szőlőben, 1959, fotó: Tóth János

A jászberényi szőlőhegyek sajátos hangulatát a kunyhók, gunyhók adták, amelyek rendszerint a szőlőföld elején álltak, véggel a dűlőútra. Az ajtajuk és az ablakuk legtöbbször a szőlő felé nézett. Mivel a jászsági építkezés legfőbb építőanyaga a sár volt, így a kunyhókat is ebből készítették. A legrégebbi kunyhók még karóvázas, paticsfalú építmények voltak, de a 20. század közepétől a vertfal és a vályogfal vált általánossá. A kunyhók rendszerint egyosztatú építmények voltak, a rövid oldalán egy kicsinyke ablakkal, a hosszú oldalán pedig egy ajtóval. Némely gazda mívesen meg is faragta Magyar Néprajzi Lexikon 2. 1979: 518. Sebők József 1996. március.

32 33

207

Bathó Edit

a kunyhó ajtaját és ablakát. Előfordultak azonban két osztatú kunyhók is, ilyenkor az épület hosszabb oldalára két ajtót vágtak, s néha még előreugró tornácot is építettek hozzá. A kunyhók tetejét sokáig náddal borították be, csak a 20. század második felében terjedt el a cseréptető alkalmazása, amely jobban védte a kunyhót az időjárás viszontagságaitól, s a karbantartása is könnyebb volt. A legrégebbi kunyhók men�nyezet nélküli, lepadlásolatlan építmények voltak. Később azonban minden kunyhónak mennyezetet csináltak, s a padlást tárolásra használták. Az épület falát általában fehérre meszelték, csak a 20. második felében − amikor a szőlős kertek már jobbára hobbitelkekként működtek – festették a kunyhók falát színesre. A kunyhók berendezése rendkívül egyszerű volt. Általában volt benne egy kis asztal, egy szalmával borított favázas ágy, ún. dikó, néhány falipolc és gyalogszék. A vakablakban tartották a mécsest, a gyertyát, később pedig a petróleumlámpát. A helyiség egyik sarkában tárolták a szőlőművelés eszközeit, de itt kapott helyet a bogrács, a bográcstartó, és néhány edényféle is. Rakott tűzhely csak a csősz kunyhójában volt, aki egész évben kinn lakott szőlőhegyen. A kunyhót általában tavasztól őszig a szőlőbeli munkák során használták. A napi munkavégzés után a család tagjai rendszerint hazamentek, de az idősebb férfiak a tavaszi nyitástól az őszi fedésig kinn tartózkodtak. A munkák során gyakran odakinn főztek ebédet az asszonyok, ilyenkor egy öblös lyukat ástak a földben, abban tüzeltek, és arra helyezték a bográcsot.

11. kép Főzés földbeásott bográcsban, Jászberény, 1960-as évek

A szőlősgazdák számára minden évben az egyik legnagyobb esemény a szüret volt, amit társas munkaként végeztek, és szokás volt visszasegíteni. A szüreten részt vett a család apraja-nagyja, akik korán reggel lovaskocsival mentek ki a szőlőbe. Szalonna-

208


sütés után azonnal munkához kezdtek, az asszonyok és a gyerekek favödrökbe, vagy kerek fateknőkbe szedték a szőlőt, a férfiak pedig puttonyoztak. Egy puttonyoshoz általában 3–4 szedő tartozott. A lepotyogott szemeket mindig a gyerekekkel szedették fel. A leszedett szőlőt a puttonyosok ún. taposó zsákba forgatták, amit a szőlő végén elhelyezett taposó kádba helyeztek, ahol az asszonyok és a gyerekek lábbal alaposan megtaposták. A megtaposott szőlő leve a gyűjtőkádba folyt. A 20. század második felében a szőlőskertben már csak a szőlőt szedték le, de a lakóháznál vagy a tanyán dolgozták fel. A szüretelők reggelire általában nyársaltak, vagyis szalonnát sütöttek. A hagyományos szüreti ebédet, a birkapör- 12. kép Szüret a jászberényi szőlőben, 2013, fotó: Zentai Vivien költet a család valamelyik férfi tagja főzte 34 meg bográcsban. A munka végeztével még megették a maradékot, azután pedig közösen énekeltek. A jász ember a szüreti munkákat is legtöbbször tánccal fejezte be. A szüreti bált régen közvetlenül a szüret után a kocsmában vagy a vendéglőben, később pedig a kultúrház nagytermében

13. kép Szalonnasütés szüretkor, Jászberény, 1950-es évek A Jászságban a bográcsban főzött ételt csak a férfiak készítették.

34

209

Bathó Edit

tartották. A bált rendszerint vidám tréfás felvonulás előzte meg. A menetet lovas legények vezették, mögöttük magyar ruhába öltözött lányok és legények egy rúdon hatalmas szőlőfürtöt vittek. Utánuk három lovaskocsi következett, rajta maskarába öltözött fiatalokkal. A szüreti menet énekelve vonult végig a városon, és csak estefelé érkeztek meg a bál színhelyére. A tánctermet erre az alkalomra szőlővel szépen feldíszítették, és ezt ún. csőszök őrizték. Ha valakit lopáson értek, a csőszlegények a bíróhoz vezették a „bűnöst”, aki az egyik sarokban egy boroshordó mellett szabta ki a büntetéseket. A hagyomány szerint a szüreti bálban sok fiatal jegyezte el egymást.35 A jászberényi szőlőtermesztés alkonya Jászberény, mint jó talajadottságokkal bíró település még a 20. században is komoly szőlőskertekkel rendelkezett. A szőlőgazdálkodás hagyományos módja a szocializmus időszakában (1945–1989-ig) teljesen átalakult. A legtöbb szőlőt bekebelezték a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok, amelyek a 20. század második felében virágzó szőlőkultúrával és borgazdálkodással büszkélkedhettek. Az 1989-es rendszerváltozást követően a szövetkezetek megszűntek, a földterületek magánkézbe kerültek, s az új tulajdonosok új gazdálkodási struktúrát alkalmaztak. A szőlőket kiszántották, és más művelés alá vették a területet. Sok gazda erdővel telepítette be az egykori szőlőskertet. A II. világháborút követően a lakosok tulajdonában megmaradt, néhány sorból álló szőlőparcellák, mint zártkertek működtek tovább. (Neszűr, Kishegy, Bánhegy, Antalhegy). Ezek a kertek az 1970-es-1980-as években egyre inkább hobbitelkekké alakultak, amelyen a tulajdonosok hétvégi házakat építettek. A legtöbb család itt pihente ki a munka fáradalmait, miközben elvégezték a szőlőskert legsürgetőbb teendőit. Az 1990-es években azonban jelentősen megváltozott a hobbikertek élete. Ennek oka elsősorban a megváltozott életmódban keresendő. Az idős gazdák elhaltak, a fiatalok pedig két-három műszakban jártak dolgozni a gyárakba, és már nem volt sem idejük, sem pedig kedvük hétvégeken a kertekben dolgozni. De hiányzott a kertműveléshez szükséges szakismeretük is. Ennek következtében a szőlőskertek gondozatlanná, lakatlanná váltak. A szőlős kunyhók összedőltek, az egykor virágzó parcellákat pedig felverte a gaz. Ezzel megkezdődött a jászberényi szőlőskertek alkonya. Jászberényben ma már alig beszélhetünk szőlőtermesztésről. Van ugyan egy-két gazda, aki még foglalkozik szőlővel: termeszti, feldolgozza és értékesíti. Ők viszik tovább a korábbi nagy múltú szőlőtermesztést, amelyet a gazdaságukon kívül ma már csak néhány út menti szobor, az elárvult szőlőskertek és az emlékezet őrzi. Bathó Edit 2014: 124.

35

210


Irodalom Andrásfalvy Bertalan 1957 A vörösbor Magyarországon. Néprajzi értesítő 49–67. Bathó Edit 2014 A szőlő termesztése a Jászságban. Jászsági Füzetek 52. Jászberény. Bayerle Gusztáv 1998 A Hatvani Szandzsák adóösszeírása 1570-ből. Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 14. Hatvan. Blénessy János 1943 Jászberény népesedése és gazdasági fejlődése a legrégebbi időktől 1705ig. In: A Jászberényi Jászmúzeum Évkönyve 1938–1943. 207–256. Budapest. (Jászsági Könyvtár 3.) Botka János 1988 Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI–XVII. századi történetéhez. Szolnok Megyei Levéltári Füzetek 11. 179–345. Szolnok. Fekete Lajos 1940 Török birtokrendszer a hódolt Magyarországon. In: Fekete Lajos: A hódoltság török levéltári forrásai nyomában. 464–485. Budapest, MTA Könyvtára. 1968 A Hatvani Szandzsák 1550. évi adóösszeírása. Jászberény. (Jászsági Füzetek 4.) Fodor Ferenc 1942 A Jászság életrajza. Budapest, Szent István Társulat. Gyárfás István 1870–1885 A Jász-kúnok története I–IV. Kecskemét – Szolnok – Budapest, Nyomatott Szilády Károlynál – Nyomatott Szilády Károly fiánál – Nyomatott Bakos Istvánnál – Nyomatott Neuwald Illés Könyvnyomdájában. Hegyi Klára 1988 Jászberény török levelei. Szolnok Megyei Levéltári Füzetek 11. 5–177. Szolnok. Herbert János é. n. [1928] Jászárokszállás nagyközség monográfiája. Karcag, Kertész Nyomda. Katona József – Dömötör József 1963 Magyar borok-borvidékek. Budapest, Mezőgazdasági Könyvkiadó. Magyar Néprajzi Lexikon 2. 1979 Magyar Néprajzi Lexikon 2. Főszerkesztő: Ortutay Gyula. Budapest, Akadémiai Kiadó. Magyar történelmi fogalomgyűjtemény II. 1980 Magyar történelmi fogalomgyűjtemény II. Szerkesztette: Bán Péter. Eger,

211

Kiadja: A Heves megyei Levéltár – Heves megye Tanácsa V. B. Művelődésügyi Osztály. Novák László 1998 Adatok a Jászság településnéprajzához. In: Jász Múzeum Évkönyve 1975– 2000. Jászberény (Jászsági Könyvtár 4.) Pesthy Frigyes 1978 Helynévtára I. Jászkunság. Kecskemét – Szolnok. Prückler József 1934 Jászberényi rajzok. Jászberény. Repiczky János (ford.) é. n. Jászberényi török levelek magyar fordítása (kézirat). Jász Múzeum Adattára (JMA). Sebők József 1996 Jászberényi Hegyközség. Jászkürt VIII. 5. 5. Szabó László 1982 Jászság. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Bán Andrea

A fűszernövények szerepe a magyarországi török táplálkozásban Bevezető Egy nép megismerésének, megértésének, elfogadásának módja, hogy kultúrtörténeti kutatásba kezdünk, melynek egyik ilyen lehetséges útja, hogy a konyháját ves�szük célpontnak. Tanulmányomban a fűszernövények felhasználásának változásait kutatom, mutatom be, a Magyarországon élő törökök körében. Ahogy a szállóigévé vált aforizma is tartja: „Mondd meg, mit eszel, s megmondom, ki vagy!”, vagy a közismert közmondás: „Milyen az evése, olyan a dolga”, mind arra utalnak, hogy egy nemzet, népcsoport ételének ismerete után magát az embert is, általánosítva, úgy egy népet is meg lehet ismerni. Az évszázadok alatt a különféle ételek az emberekkel együtt vándoroltak és vándorlásuk során a különféle hatások következtében alakultak, változtak. Ez a vándorlás járult hozzá az ételek sokszínűségéhez, változatosságához. Egy-egy alapanyag eltérést eredményez az adott tájegységre, népre jellemző ízekre. Néha elég egyetlen egy fűszer, adalékanyag mennyiségének arányában történő változás, annak kihagyása, vagy hozzáadása, megváltoztatása, elkészítésében bekövetkező variálás, a környezeti és esetleges technikai adottságok miatt, egy új ételt eredményez. És a lábunk előtt elterülő zöld természet, a karnyújtásra lévő sok növény, amiért csak le kellett hajolni és élelmet adtak az út során, melyek a táj, talaj és az éghajlat, égöv különféle adottságainak megfelelve az adott nép gasztrokultúrájának helyi étrend kiegészítését jelenti. A különféle ételvariánsok megjelenéséhez hozzájárult az országok közti szabad, esetenként illegális (csempészet) árukereskedelem is. Kutatásom során arra kerestem a választ, hogy változott-e, és mennyiben a törökök táplálkozási szokása Magyarországra való érkezésük és letelepedésük óta? Ha igen, ez miben nyilvánul meg? Mennyire hagyományőrzők? Melyek azok a fűszerek, amiket nálunk is használnak? Hagyományosak-e, honnan szerzik be azokat? Amennyiben nem lehet nálunk kapni, nem tudják beszerezni, mivel helyettesítik? És a legfontosabb, hogy a magyar konyha, milyen hatással van a hagyományos török ételek ízlésvilágára, mennyiben, hogy és mi okból következhet, következett be változás. És természetesen ez fordítva is! Mert, hogy a hazánkban munkát vállaló,

213

Bán Andrea

családot alapító (lehet ez vegyes házasság is), letelepülő török emberek, mint egy 21. századi hatás hullámként, szintén hatnak Magyarország kultúrájára. Fontos megjegyeznünk, hogy az hazánkban élő törökök kiszolgálására létrejött boltokban, nem csak ők, hanem magyar emberek is vásárolnak, és a török éttermek kínálatában is, üzleti megfontolás miatt első sorban, de a magyarok ízlésvilágának megfelelő „magyarosított” török ételeket is kínálnak fogyasztásra. Így, finoman utalhatunk arra, hogy az együttélésnek ily módon már némi hatása éri mind a két kultúrát. Magyarország török hódoltsága jótékonyan hatott az ételeinkre, táplálkozáskultúránkra. A 150 év alatt a két nép számos ismeretet adott át egymásnak. Ilyenek voltak például az erősen fűszerezett ételek, továbbá a rostonsült birkahús, töltött paprika, töltött káposzta, töltött szőlőlevél, hogy csak egy párat említsek.1 Számos növényfaj elterjesztése is a törökökhöz kapcsolódik. A kivitelben és a behozatalban is óriási szerepük volt. Dísznövényként a török korban lendült fel a termesztése hazánkban a rózsának, tulipánnak, jácintnak és az orgonának. Haszonnövényként az uborka, mandula, mazsolaszőlő, cseresznye, birs.2 Bár a 8. században, Európában a rizs termesztését a mórok kezdték el, mégis Magyarországon, szintén a hódoltság korára tehető az első ültetvények megjelenése. A nagy sereget ellátni kívánó török konyha, élelmezés céljából a Délvidéken kezdte rizs ültetvényeit telepíteni, ami a török megszállás után alábbhagyott és csak később, a 20. században lendült fel ismét, az éghajlati adottságainkhoz alkalmazkodó nemesített fajták megjelenése után.3 A padlizsán (Solanum melongena) – tojáscsucsor, törökparadicsom, hazája Délkelet-Ázsia, India, mégis a törökök közvetítése révén került hozzánk és vált egyre népszerűbb étellé. Itt kell megemlíteni a kukoricát (Zea mays), mákot (Papaver somniferum), paradicsomot (Solanum lycopersicum) és a pirospaprikát4 (törökbors, pogány paprika). A paprika (Capsicum annuum) 17. századi hazánkba kerülését egy kis történeti monda őrzi: E legenda szerint egy magyar szolgálólány csente el a „törökbors” magvait a budai Mehmed pasa kertjéből. A szép magyar vizeskorsót cipelő menyecskét a pasa meglátta és egyből a szerájába vitette. A szépség a különös kertbe zárva különleges virágokat csodálhatott meg, többek között a pirosló terméseket érlelő paprikát. Megfigyelte, hogy a megszárított piros terméseket a törökök porrá őrlik, és az ételeiket ízesítik vele. Mivel ízlett neki, titokban megszedte a magját. A menyecske nem tudta feledni az ifjú földműves szerelmesét. Egy nap 3 4 1 2

Ketter László 1985: 158–160. Surányi Dezső 1985: 61–62. Ketter László 1985: 158–160. Bartha Júlia http://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/magazin/a-magyaros-gasztronomia-torok-eredete-398371 – utolsó letöltés: 2016. 07. 21.

214

A fűszernövények szerepe a magyarországi török táplálkozásban

a szerencse mellé szegődött, rátalált a gazdája által építtetett titkos átjáróra, amin ki tudott szökni a kedveséhez éjjelente. Egyik este a megszedett magokkal teli zsákkal osont ki, azt az egykori vőlegényének adta, azzal, hogy vigye haza és vesse el azokat. Az ifjú földműves engedelmeskedett. Következő évre a város valamennyi kertje pompázott a paprikapalántáktól. Az új, piros fűszert a magyarok nagyon megszerették. Bár aranyos a legenda a szerelmes ifjú párról, nagyobb a valószínűsége hazánkban való elterjedésében, szintén a törökök közbenjárásával, hogy a mára magyarok nemzeti fűszereként számon tartott pirospaprikát, az ő általuk behívott pár bolgárkertész telepes terjesztette el.5 A törökök, akik szintén kedvelték a tüzes aromájú termést, a spanyolok vagy a portugálok közvetítésével ismerkedtek meg vele a 16. vagy 17. században. Manapság végtelen számú variációja, fajtája létezik ízre, színre, alakra, növekedési erényre egyaránt. Mára már a világ Magyarországot a bazsalikom, fokhagyma, különféle hagymafajták, petrezselyem fűszernövények mellett az egyik vezető paprikatermelő országként tartja számon, míg Törökországban az ánizs, chili, babér, oregánó, paprika, mák, zsálya termelése a legnagyobb.6 Fűszerek a török konyhában A fűszerek hatóanyagaik (illat-, íz-, zamat-, szín- és tartósító anyagok) miatt ételeink elkészítéséhez, tartósításához felhasználunk. Legnagyobb arányban növényekből (fűszernek termesztett/használt növények a fűszernövények), de gombákból, állatokból vagy ásványokból is nyerhetünk azokat. Egy másik meghatározás szerint, fűszernek a növények erős ízhatású vagy aromájú részét mondjuk, amivel ételeink készítésénél kis mennyiségben adunk, az ételek ízének, illatának megőrzése, módosítása érdekében.7 Az, hogy mióta használ az emberiség fűszereket, igazából nem lehet megmondani. Még évezredes pontossággal se lehet megbecsülni, de az valószínűsíthető, hogy az ízesítés egyforma idős a főzéssel, melyekre a feltárt sírokban a halott mellé tett agyagedények maradványain rászáradt és feltárásuk után elemzett, azonosított étel- és italmaradványok tesznek nekünk tanúbizonyságot.8

7 8 5 6

Swahn, Jan-Öjvind 2003: 174–177. Swahn, Jan-Öjvind 2003: 9. https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C5%B1szer – utolsó letöltés: 2016. 08. 27. Swahn, Jan-Öjvind 2003: 11–19. 215

Bán Andrea

Természetesen, egyes növények a folyamatos gasztrokultúra változásával, az ételkülönlegességek megjelenésével, a más kultúrákból átvett hatásai következtében egyszerre lehetnek fűszerek és főétkezés alapanyagok is: kapor, zöldség lomblevele, paprika, paradicsom, menta, citrom, joghurt, sajt... „Hazai törökök” Magyarországon, nagyobb városainkban, javarészt kereskedelemmel (textil, élelmiszer, ékszer, háztartási áruk), kis- és nagykereskedőként, részint szolgáltatóipar tulajdonosaként (éttermek, gyorsétkezők), piaci árusokként, és nem utolsó sorban, azok alkalmazásában, eladóként, szakácsként, felszolgálóként stb. élnek török származású, Törökországból betelepült, vagy kettős állampolgárként (már nálunk születet) törökök családjaikkal, és nem utolsósorban a főiskoláinkon, egyetemeinken tanulmányaikat folytató vendégdiákok. Az itt élő török igényeik kiszolgálására, nyílnak török élelmiszerboltok, éttermek, egy csepp Törökországot csempészve részükre hazánkba. A török boltok által kínált áruválaszték, kínálási mód: fűszereknél, olajos magvaknál, savanyúságnál, csomagolt áruknál, semmiben sem tér el az otthon megszokott látványtól, minőségtől, csomagolástól, kínálási módtól, áruválasztéktól. Ezekbe a boltokba kétféle vásárlóközönség jár. Az egyik, a többséget képviselő, hazaihoz ragaszkodó török, a másik a kíváncsi vagy éppen a török konyhát megszerető magyar. Mert, ahogy megtudtam, ezekben a kiszolgáló egységekben mindent, ami az autentikus török konyha ételeinek elkészítéséhez kell, beszerzik. Beszerzik török beszállítok, nagykereskedők révén. Nemcsak élelmiszert és élvezeti cikket (teát, kávét), de az elkészítésükhöz és elfogyasztásukhoz való főzőedényeket és poharakat is megvásárolhatják a vásárlók. Hazánk török lakosainak nagy többsége a hazaszeretet, szülőföldjük tisztelete és az identitástudatuk megőrzését szem előtt tartva, távol Törökországtól, mégis ragaszkodnak a hagyományos török ízekhez, ételekhez, azok elkészítéséhez, azokban felhasznált alapanyagaikhoz. Háromféle csoportba sorolhatóak a konyhatípusaik: 1. Autentikus török konyha: hagyományos ételek, ízek, elkészítés, fűszerek, napszak szerinti étkezés, hacsak mód van rá, török élelmiszerboltokban vásárolt, török import áruból. Nem helyettesítik, még a friss zöldségeket sem, csak abban az esetben, ha végkép nem tudnak török import árut vásárolni. 2. Vegyes konyha: ahol a török és a magyar ételek felváltva vannak az asztalon. Ennek több oka lehet: magyar ételek megkedvelése; török–magyar vegyes házasságok; óvodás, iskolás gyermekek a közintézményekben való „menza” étkezések alkalmával magyaros ételekhez szoknak, azokon szocializálódnak és otthon igényt

216


tartanak rájuk. Felsőoktatási intézményeink konyháin, figyelmet fordítva a nálunk tanulmányaikat folytató külföldi diákokra, azok vallási és étkezési szokásikra, az ebédre kínált menüválaszték részeként kínálnak számukra is ételeket, de elég csekély mértékben, ami szintén hozzájárul a magyar konyha elfogadásához és ételeinek fogyasztásához. Ugyanígy a gyermekek kívánságainak kielégítésére – Törökországra nem jellemzően – megtalálható a hazánkba is exportként bejövő hot-dog és hamburger ételeik között. 3. A magyaros ételeket készítő háztartások. Bár ez nagyon csekély számban fordul elő és nem is csak a török–magyar vegyesházasságok eredménye, hanem olyan törököké, akiknek nem áll módjukban folyamatosan a friss török importárut beszerezni Fontos leszögezni, hogy a magyar, vagy magyaros ételeket is késztő konyhákban, a muszlim vallás tilalmaként, sertéshúst nem készítenek, azokat marha-, juh-, szárnyas húsokkal helyettesítik! Árubeszerzés Mint, ahogy az előbbiekben említettem, a törökök ragaszkodnak a saját ételeikhez, italaikhoz. Minden egyes boltba az összes áru török beszállítókon, importőrökön, vagy nagykereskedőkön keresztül érkezik, legyen az száraz, darabos, friss zöldvagy húsáru, fagyasztott, aszalt, konzerv stb. Nemcsak a jól felszerelt boltok látványához ragaszkodnak, de a kiszolgáláshoz is. A török vásárló azt szereti, ha a húspultban az áru konyhakész. A konyhakész azt jelent, hogy letisztítva, feldarabolva, megmosva, előre csomagolva, hogy csak átöblíteni kelljen és lehessen fűzni. Nagyon sok darált húsból készült ételféleségük van, mikhez a megvásárolandó húst a darálógépen kétszer, esetenként háromszor eresztik át, daráltatják újra. Pépesen szeretik. Török gasztronómia kultúrnövényei Magyarországon A napi étrend és napszakokban való étkezés nagyjából megegyezik a magyar ember étkezési szokásaival. Magyarország török lakosai, a saját tradicionális török konyhájukat követik, aszerint készítik ételeiket. Három fő étkezés itt is ugyan úgy elkülönül, de az elkészített és fogyasztott ételek, a főétkezéseket kitöltő napszakok ennivalóiban találunk különbséget. Csemegéznek olajos magvakat, mindenféle elkészítési módon, édesen, sósan és csípősen egyaránt (csicseriborsó, szotyi, pisztácia, mandula, mogyoró, dió stb.).

217

Bán Andrea

Reggeli A reggelit együtt fogyasztják el. Nagyon bőséges, sokféle, változatos. Többféle sajt: kemény, fehér, lágy, sós. A füstölt sajtot kevesen fogyasztják, mert náluk az nem jellemző, inkább csak a fehér lágy sajtok. Könnyed, különböző töltelékekkel töltött (hús, paraj, zöldség, burgonya, sajt), vékonyra nyújtott tésztafélét: böreket. Ezek mellé, mint minden étkezés mellé, joghurtot, túrót, felvágottakat tálalnak. A reggeliző asztalról nem hiányozhatnak a különféle saláták (melyek alapanyaga többnyire: uborka, paprika, paradicsom, hagyma, olívabogyó, padlizsán, tök), nyers zöld növények (kapor, petrezselyem, menta). Bár a kinti nyers zöldnövényekhez képest, jóval szerényebb választék közül vásárolhatnak. A törökországi falusi ember csak kimegy a kertbe és leszedi, amit termelt, vagy amit a teremtő oda rakott a természet „asztalára”: porcsinkeserűfű – madárkeserűfű (Polygonum aviculare), pitypang (Taraxacum officinale), pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), papsajtmályva (Malva neglecta), lórum (Rumex obtusifolius), kövér porcsin (Portulaca oleracea), csalán (Urtica dioica), hogy csak egy párat említsek, melyek az ottani ember salátáinak hozzávalóját is alkotják. Nálunk a szerény választék a kert kultúr- és fűszernövényei közül kerül ki: előhűtött kapor, menta, metélőhagyma, zöldhagyma, petrezselyem- és zellerzöld. Továbbá kis mennyiségben a cserepes fűszernövények adta lehetőségeket használják ki, bár ezeket magyar bevásárlóüzletekből szerzik be. Ízesítésükre citromot, padlizsánból készített különféle krémeket alkalmazzák. A törökök szeretik az édest és a sósat keverni, ezért a lekvár (füge, meggy, sárgabarack, szőlő, dinnye, eper), méz és a tahin pekmez, amivel a reggelit be szokták fejezni. A pekmez egy nagyon édes, sűrűre főzött szőlőmust, melyet kenyérre kenve édesség gyanánt fogyasztanak. A méz is kenyérre kerül, nem a teába. Gyakori, hogy reggelire lecsó (menemen) is kerül az asztalra. Hozzávalókat tekintve ugyanaz mint a mienk: hagyma, paradicsom, paradicsom sűrítmény, paprika. A klasszikus tojásos lecsó, alapjában véve olyan, mint a mi tojásos lecsónk, csak ők sokkal apróbbra vágják a hozzávalókat, amit chilivel, olívaolajjal, fokhagymával, oregánóval, petrezselyemmel és borssal ízesítenek. Sokkal apróbbra vágnak minden zöldséget a salátához, mert így szerintük, illetve azért, mert a melegebb klímán érlelt zöldségek, gyümölcsök, amik Törökországból érkeznek a boltokba és az éttermekbe, ezáltal sokkal zamatosabbak. Aki már kóstolta, az tudja, hogy tényleg jobban kijön az ízük. Ebéd Levesek: A két nép ebédre készített ételei fűszerezésében sok hasonlóságot találunk. Bár az ő ételeik könnyedebbek, nem annyira zsírosak, a leveseik savanyúbbak. Ez az éghajlatnak is köszönhető, hisz melegben jobban esik a savanykásabb étel, ital. A krémleveseket készítik előszeretettel, de a húslevesek is a gasztronómiájuk részét képezi. Levesek alapanyagaként bulgurt, kukoricát, lencseféléket, spenótot, száraz és zöldbabot (méteres babot), gombát, káposztát, borsót, petrezselymet, répát, zel-

218


lert, burgonyát használnak. A bulgur: törökbúza, török rizs. Teljes érés előtt betakarított, rostban gazdag durumbúza. Aratást követően kevés ideig tartó előfőzést, illetve gőzölést követően a napon megszárítják. Ezalatt a mag érése is befejeződik. Kétféle méretben kerül forgalomba: fél- és egész szemekből és egészen apróra, búzadara méretűre tört állapotban. Fűszerként növények közül: borsmenta, citrom, paprika (chili, erős, édes, őrölt, pulbiber (pehelypaprika), fokhagyma, vöröshagyma, újhagyma, póréhagyma, kakukkfű, paradicsom (egész, hántolt, püré), zeller, répa, petrezselyem, szegfűszeg, kapor, oregánó a legjelentősebb. Fűszerként használt egyéb ízfokozó: só, cukor, ecet, olívaolaj, vaj, joghurt, tejföl, sajt. Második fogás: Jelen tanulmány alapját a növények képezik, az azok felhasználása a török gasztronómiát vizsgálva a magyarországi törökök étkezésében. Csak említésképen térnék ki a két nép táplálkozáskultúrájának hasonlóságára, annak miértjére, de nem célom végigvenni az egész repertoárt, hisz az egyik legváltozatosabb, legsokszínűbb konyhaművészettel állunk szemben. Számos hozadéka van a hódoltság időszakának. Feltehetően török átvétel a töltött káposzta, a szárma, ami mind a török, mind az erdélyi konyhán a mai napig megtalálható,9 és Erdélyben a mai napig szárma néven is ismerik. A pörköltfélékkel ugyanígy vagyunk. Maga a pörkölt, pergelt eljárás olyan régi keletű, hogy talán már a honfoglaló magyarok is így készítették a húsételek zömét. Megpergelni, átforgatni a húst a jó birkaétel első mozzanata ma is, és amint tudjuk, a Kunságon és a török népeknél is a juhhús a táplálkozás legfontosabb étele. Természetesen a pörkölt valaha nem úgy készült, mint manapság, hiszen a paprikát csak a 16. században ismerhette meg Európa, vele együtt a magyar konyha is.10 Törökország egyes tartományaiban is különbségek fedezhetőek fel a pörkölt elkészítésének módjában, ami a hagyma, a hozzáadott víz mennyiségében keresendő. Yozgat tartományból, Akdagmadeniben született adatközlő elmondása szerint a pörköltjük hasonló a magyarokéhoz, szaftos, sok hagymával készül, a csirkepaprikásukat joghurttal ízesítik. Itt Magyarországon az egyik átvétel tőlünk, hogy a krémesebb tejfölünket használják ugyanerre a célra. Elmondása szerint, sokkal ízletesebb, krémesebb a paprikásunk a tejfölünktől. Egy másik adatközlőm, Isztambul melletti faluból érkezett, a helyi pörköltjüket szárazabbnak mondta el, kevesebb szafttal készítik, kevés hagyma hozzáadásával. Az őrölt pirospaprika, bors, paradicsom és a paprika elmaradhatatlan fűszere az előbbiekben említett, mind két pörkölt elkészítésének. Érdekes, az azerbajdzsáni török adatközlő, a pörkölt elkészítésének fűszerezésénél paprika helyett majoránnát és mentát említett. Húsételek köreteként, a tésztán túl a nálunk is közkedvelt burgonyát (különféle módon elkészítve), rizst, bulgurt (egész vagy na Bartha Júlia http://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/magazin/a-magyaros-gasztronomia-torok-eredete-398371 – utolsó letöltés: 2016. 07. 21. 10 Bartha Júlia http://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/magazin/a-magyaros-gasztronomia-torok-eredete-398371 – utolsó letöltés: 2016. 07. 21. 9

219

Bán Andrea

gyobb darabokra tört durumbúza), párolt zöldségeket készítenek. Kultúrnövények közül a legjelentősebb a padlizsán (nyers és szárított), paprika (tölteni való („dolma” paprika – szárított, nyers), vörös lencse, káposzta, csicseriborsó, szárazbab és nem utolsósorban a szőlőlevél, melyet nyersen és savanyítottan felhasználnak fogásaikban. Fűszerhasználatuk is változatos. Az előre elkészített, boltokban forgalmazott, különböző ételek fűszerkeverékeit részesítik elsősorban előnyben. A fűszerek fajta és féle választéka nagyban hasonlít a leveséhez, ezen kívül fahéj, bazsalikom, majoránna, kapribogyó, kömény, koriander, gyömbér, babérlevél, szegfűbors, fenyőmag, áfonya szélesíti a választékot. Ízfokozónak a fehérbort is előszeretettel használják. Előételek, saláták, zöldségkrémek: Salátanövényként a reggelinél említetteken túl a padlizsánt használják még előszeretettel. Zöldségekből készült kémeik igen változatosak, de a legjelentősebb a padlizsán felhasználás. Az ízesítésükre előbbiekben felsorolt fűszerek és fűszernövények valamennyikét használják. Sütemények, édességek: A török konyhához méltóan a süteményeknek és az édességeknek is bő választékát találjuk. Bár az itteni törökök a konyhakész termékek vásárlása mellett a gyorsfagyasztott süteményeket is előnyben részesítik, de sokat készítenek otthonaikban is. A süteményeik nagyon édesek, nagyon sok mézet, cukorszirupot, gyümölcsszirupokat (datolya, gránátalma, szentjánoskenyér stb.), gyümölcslekvárt (füge, sárgabarack, eper, rózsa) használnak. Alapanyagként és fűszerként is megjelennek a szárított és aszalt gyümölcsök (szentjánoskenyér, mazsola, meggy, áfonya, szilva, füge) és az olajos magvak (pisztácia, szezámmag, dió, mandula, csicseriborsó). Fűszereknél jelentős a narancsvíz, rózsavíz, fahéj, vanília, kókuszreszelék, joghurt, kakaó. Palacsinta, lángos náluk is van, de ők a palacsintát is sósan eszik. Itt nálunk találkoztak először olyannal, hogy a palacsinta tésztára lekvárt, cukrozott kakaót stb. teszünk. A túrót is sósan fogyasztják. Ők a palacsintatésztát tejföllel, sajttal, pörköltös darált hússal ették eddig, de sokan, mivel szeretik az édes ízeket, megkedvelték és így készítik. A lángos, ugyanolyan, mint nálunk. A tejfölön túl a magyar méz az, amit a törökök a mi boltjainkban, piacainkon megvesznek. Számukra sokkal finomabb. Különlegességként megemlíteném, hogy a fehér-lágy sajtok ízvilágához szokott török emberek megkedvelték és konyhájuk alapanyagává tették a kemény- és füstölt sajtjainkat. Viszont a rizs minőségében olyan nagy az elvárásuk, hogy a nálunk kapható legdrágább minőségi rizsünk sem éri el a legolcsóbb árfekvésű rizsük minőségét. Külön említést kell tenni a csicseriborsó és az olívabogyó választékbeli kívánalmukról, aminek kielégítésének hiánya miatt szintén kerülik boltjainkat. A zöldáru helyettesítésére egyöntetűen az volt a válaszuk, a török importfajtákat kedvelik és elsődlegesen török boltokban vásárolják, de amennyiben nem jut-

220


nak hozzá, a frisset (paprikát, paradicsomot, uborkát, zellert, petrezselymet, répát, hagymát, fokhagymát, padlizsánt, tököt, gyümölcsöket) piacainkon megvásárolják, nagyáruházainkban kevésbé. Vannak olyan kultúrnövények, melyekhez csak a török élelmiszerboltok árukészleteként jutnak hozzá: méteres bab, szentjánoskenyér termése. Érdekes egy mondatban kitérni arra is, hogy a Magyarországon törökök által üzemeltetett, hagyományos török ételeket készítő és kínáló éttermek és gyorséttermek némelyike már nem is annyira hagyományos. Az üzletpolitika „közbenjárásának” hatására ezen vendéglátó egységek némelyikében, a nagyobb forgalom elérése érdekében egy-két recepten változtattak. Ahogy mondták: „magyarosítottak”. Ez nem húsbéli változtatást jelent, mert a mi kedvünk és a több haszon érdekében sem áll szándékukban sertéshúsból ételt készíteni. Az ételek „magyarosításánál” magyar ízvilágot csempésztek bele az arra érdemes ételekbe. Testesebb, zsírosabb, csípősebb ételeket alkotva a részünkre az övéikéből. Fűszernövények A magyarországi törökök által legtöbbet használt fűszerek rövid bemutatása, hasznosítása: Babér (Laurus nobilis – Defne): örökzöld konyhakerti és gyógynövény. Drogja a levele, melyet nyers és szárított formában is felhasználunk. Népgyógyászatilag összetört leveleit tették a sérülésekre, horzsolásokra, égési sebekre, mert összehúzó és vérzéscsillapító hatása van. Olajban tárolt levelei egyedi ízvilágot adnak.11 Levesek, főzelékek, szószok, mártások, pácok, húsételek, savanyúságok készítéséhez használják. Bors (Piper nigrum – Karabiber): trópusok őshonos cserjéje. A török és magyar konyha egyik leginkább használt fűszernövénye. Ótörök eredetű, az iráni marcs szóból származtatható.12 Fűszernövényként használják. Csípős, pikáns ízt ad: leveseknek, húsételeknek (sült, grill, tokány, pörkölt). Szószok, mártások, saláták, köretek, sós sütemények fűszere. Citrom (Citrus × limon – limon): a népi táplálkozásban és a népgyógyászatban is fontos növény. Torokfájásra a cukorral összekevert citromgyümölcs húsa az ajánlott.13 A héját, virágját és levét egyaránt használják. Leve láz és magas vérnyomás esetén hasznos, fokozza az emésztést, gyomor- és májbetegek elsőszámú házi szere. A náthás betegekkel citromvirágot szagoltatnak. Bursa környékén a citromhéjat 7–8 mentalevéllel (Menthae – nane) leforrázzák és a levét itatják. Döşemealtı vidékén a gyapjúfestők őrölt citromhéjat tesznek a festőlébe a színtartósság fokozása végett.14

Vermeulen, Niko 2005: 164–165. Rácz János 2013: 155–156. 13 Vermeulen, Niko 2005: 87–88. 14 Bartha Júlia 1996: 42. 11 12

221

Bán Andrea

Citromszeletet téve a rovarcsípésre, csökkenti a duzzanatot.15 Cukrásziparban és a gyógyászatban a mai napig sokoldalú felhasználása ismert. Levesek, saláták, édességek, hűsítő italok ízesítésére használják. Citromfű – anyaméhfű, macskaméz, citromosfű (Melissa officinalis – oğul otu, kovan otu, turuncan, limon otu): népi gyógyászatban gyomorbetegségekre ajánlott a citromfű leveleiből főtt tea. Főként álmatlanságban szenvedők isszák. Bő menstruáció esetén, ülőfürdőként csökkenti a vérzést.16 Életelixír a test és a lélek számára! Antidepresszáns hatása miatt új életet ad a testnek. Mézzel ízesített leveleiből készült teája pihentető, nyugtató hatású, ezért elalvás előtt ajánlott. Görcsoldó hatása végett képes a gyomorideget csillapítani.17 Gyógyhatásán túl, üdítők (szörbetsörbet-serbet), levesek és édességek ízfokozó fűszere, kellemes hűsítő ízt adva a meleg napokban. Édeskömény (Foeniculum vulgare – raziyane, rezene, tatlı anason): magját, virágját és gyökerét egyaránt használják. A magvaik forrázata étvágyjavító és szélhajtó hatású. A bőséges anyatej reményében szoptatós asszonyok is szívesen fogyasztják. A vesebetegségben szenvedőknek is hasznos, fokozza a vizelet kiválasztását. A gyökere mézzel felfőzve, a sebre kötve, gyógyítja a veszett kutya harapását. Az állatgyógyászatban a mérgezés elleni hatékony gyógyszerként ismerik.18 Népies gyógyászatban az édeskömény teája a mai napig a szem gyógyszere, szemerősítő tulajdonsága miatt. Nők elhízás ellen, a férfiak nagy lakomák utáni jó közérzet megőrzése miatt itták a teát.19 Fokhagyma (Allium sativum – sarmısak): egyik legegészségesebb növényünk, beltartalmi értékeivel (számos vitamin és gyulladáscsökkentő hatása) erősíti a testet, tisztítja az ereket, ez által szív és érrendszeri betegségekre jó. A vér koleszterin szintjét helyreállítja.20 A fenyőlevéllel főzött leve megszünteti a fogfájást. Fokhagyma, olívaolaj és méz keverékével kenik be a fejsérüléseket. Jó köhögés és rekedtség ellen is. Fügelevéllel a rovarcsípésre és veszett kutya harapására tapasztják. Olívaolajjal együtt fogyasztva megindítja a vizeletet, és fokozza az általános erőnlétet. A fokhagyma hamuja mézzel keverve elmulasztja a kiütéseket és csökkenti a vérnyomást. Általában úgy fogyasztják, hogy a gerezdekre szedett fokhagymát megfőzik, péppé törik és liszttel apró gombócokat formáznak belőle, amiből naponta bekapnak néhány darabot. Erzurumban a szülő nővel fokhagymát szagoltatnak, hogy a méhlepény kön�nyebben leváljon.21 Régóta a népi táplálkozás egyik legjelentősebb zamatú fűszere. Húsos ételek, főzelékek (Magyarországon, mert a török konyhára nem jellemző), Vermeulen, Niko 2005: 87–88. Bartha Júlia 1996: 42. 17 Vermeulen, Niko 2005: 184–185. 18 Bartha Júlia 1996: 42. 19 Rácz János 2013: 434–434. 20 Vermeulen, Niko 2005: 36–37. 21 Bartha Júlia 1996: 44. 15 16

222


saláták, sajtok és egyéb tejtermékek ízesítésére használják, vékony szeletekre vágva, vagy összepréselve adják az ételekbe. Krémlevese kitűnő! Fűszer- és alapanyagnövényként is használatos az ételek elkészítésekor. Gyömbér (Zingiber officinale): gyógy- és fűszernövény. Étvágyfokozó és emésztéselősegítő hatása ismert. Kiválóan alkalmas gyomorémelygés ellen. Asztma ellen is használták. Jellegzetes csípős, pikáns, édeskés ízét a keleti ételek fűszereként ízlelhetjük. Egy darabka sajttal is fogyasztható.22 A fűszergyömbér őrölt rizómáját halételek, húsok, mártások, saláták, sütemények, italok ízesítésére használják. A gyömbér mindenféle étel fűszere lehet. Kakukkfű (Thymus vulgaris – kekik, kekik otu): virága és levele, leveles szára, a drogja. Sajtolt olaját étvágyjavító hatása miatt, gyomorrontás esetén, ecetes vízzel forralva toroköblítőként és fogfájásra használják. Ugyanez a főzet lábfürdőként enyhíti a reumás fájdalmakat. Járványok idején a ruhák fertőtlenítésére használják. A gyökér feletti részeit a kelmefestők is jól ismerik. A timsóval pácolt gyapjút sárgára, a krómmal pácoltat barnára, a rézgáliccal pácoltat pedig zöldesszürkére színezi. Ispartában fogamzás elősegítésére, a gyermeket akaró nő kakukkfüvet köt a méhe fölé. Teája könnyít a szülésen.23 Kapor (Anethum graveolens – Dere otu): egyiptomi szent növény, mely a rómaiak kora alatt honosodott meg Európában. Népgyógyászatban fejfájás- és érbetegségek gyógyítására, elmulasztására alkalmazták.24 Gyomorerősítő, szél- és epehajtó, tejképző hatása közismert és alkalmazott. Ezen túl álmatlanság és kólika ellen felhasználták főzetét. A „kaporvíz”: szélhajtó, emésztés-elősegítő, altató tea, de mostanság gyermekek kanalas gyógyszereinek fontos alkotórésze.25 Ételekhez és savanyúságokhoz virágát és leveles szárát egyaránt használják. Kiválóan alkalmas saláták, levesek, húsételek, szószok, mártások, sütemények íz fokozására. Koriander (Coriandrum sativum – Kişniş): ősrégi fűszernövény, melyet i. e. 1500-ban már Egyiptomban termesztettek,26 a rómaiak honosították meg Európában. A húsokat koriander őrleménnyel bedörzsölve tartósították. Magját és leveleit használják fel. Magjából sajtolt olaja parfümök adalékanyaga. Fűszernövényként húsételeket, savanyúságot, levest, süteményeket, italokat ízesíthetünk vele. A sonka pácának egyik fontos ízesítője. A keleti konyha elengedhetetlen fűszernövénye.27 Kömény (Carum carvi – elősegíti a gyomornedv-elválasztást, az emésztés okozta fájdalmakat. Kiváló a menstruációs és bélgörcsökre. Szélhajtó, ezáltal újszülött és kisgyermekek teakeverékének fontos alkotórésze. A magjában található karvontartalma miatt bélfertőtlenítő, baktérium- és gombaölő hatása is ismert. Vermeulen, Niko 2015: 309–310. Bartha Júlia 1996: 43. 24 Surányi Dezső 1985: 239. 25 Rácz János 2013: 384–385. 26 Surányi Dezső 1985: 240. 27 Vermeulen, Niko 2005: 94–95. 22 23

223

Bán Andrea

Zsenge leveleit salátába, illetve tálalás előtt levesekbe keverik. Burgonya és káposztafélék, húsételek ízesítésén túl péksütemények és kenyérfélék tetejére szórják.28 Menta, borsmenta (Menthae piperita – nane): a levéldrogjáért és illóolaja miatt termesztett egyik legkedveltebb és világszerte legismertebb növény. A Szentföldről került át Görögországba, majd onnan kereskedők lévén Ázsia és Európa országaiba. Drogja a levele, melyet a népi gyógyászatban teaként étvágygerjesztőnek, szélhajtónak, idegnyugtatónak, gyomor- és bélhurut ellen jó. Gargalizálva torokbántalmak és rekedtség ellen, gyulladásra borogatóként alkalmazzák. A termékenység elősegítésére az asszonyok a méhük fölé kötnek néhány mentalevelet. Alhasi görcsök ellen Erzurumban mentalevélből főtt teát itatnak a gyermekágyassal.29 Oregánó, szurokfű, vadmajoránna (Origanum vulgare – keklikotu): gyógy- és fűszernövényként számon tartott kultúrnövény. Törökország legnagyobb mennyiségben termelt és importált fűszere. Népgyógyászatban belső fertőzések leküzdésére teáját itatták a beteggel. Torokfájásra, légúti megbetegedésekre, emésztés elősegítésére, töményebb főzetet készítettek.30 Fűszernövényként szószokra, mártásokba, pizzákhoz, tészta- és húsételekhez (grill, sült) salátákhoz (nyers), fűszerecet, sör és más alkoholos italok ízesítésére használják. Paprika – törökbors (Capsicum annuum – Biber, Kιrmιzι biber, şili): az előbbiekben már esett szó a paprika török és magyar honbeli elterjedéséről. Fajtájától függően lehet édes (saláta- vagy főzelékpaprika), erős és nagyon csípős (Cayenn-i vagy chili), ami fűszerezésre alkalmas nyersen és szárított formában. A törökök által pehelynek nevezett, nagyobb darabos pirospaprika. Felhasználásai módja széleskörű és változatos. Most már elképzelhetetlen a pörkölt és a gulyás az íze és a színe nélkül. Levesek, húsételek, tészták, saláták alapanyaga és fűszere: nyers, főtt, párolt, sült, grillezett, szárított (egész, őrölt, darabolt) formában. Lecsófélék fontos alap- és fűszeranyaga. Paradicsom (Solanum lycopersicum – Domates): a paradicsom is az a zöldség és fűszernövény, mely török közvetítéssel jött Magyarországra. Elsőként a magyar írásbeliségben, 1651-ben említik egy Heindel katalógusában.31 Élelmezési célok mellett gyógyhatása is jelentős. A tomatin nevű alkaloidájából gombás betegségek, gyulladásos folyamatok elleni kenőcsöket készítenek.32 A népi gyógyászatban a zöld és piros paradicsompakolást alkalmaztak nyílt elgennyesedett, bedagadt sebek kiszívására.33 Először, mit dísznövény hódított, mára már a legelterjedtebb fűszer- és zöldségnövények egyike. Felhasználása széleskörű. Mártások, saláták, savanyúsá Vermeulen, Niko 2005: 78. Rácz János 2013: 514–517. 30 Vermeulen, Niko 2005: 211–212. 31 Surányi Dezső 1985: 216–218. 32 Technical Terms. McGraw-Hill Companies, Inc., 2003. Answers.com 28 Mar. 2010. http:// www.answers.com/topic/tomatine – utolsó letöltés: 2016. 08. 24. 33 Rácz János 2013: 585. 28 29

224


gok, szószok, ivólevek alapanyaga; sűrítmények, levesek, főzelékek, lecsófélék alapés fűszeranyaga. Húsok kiváló ízfokozója. Paraj, spenót (Spinacia oleracea – Ispanak): gyengén hashajtó hatású, magas vastartalmú kultúrnövény. Főzeléknek és salátának használják fel. A törökök nyersen, salátaként fogyasztják. Petrezselyem, fehérrépa, zöldség (Petroselinum crispum – Maydanoz): emésztés és vízhajtó hatása miatt a népgyógyászatban közismert gyógynövény. A fajnak számos fajtája ismeretes, amik vagy a gyökerük formájában (gyökérpetrezselyem), hosszában, vagy vastagságukban, vagy levelükben (levélpetrezselyem) térnek el, melyek lehetnek simák és fodrosak is. Konyhanövényként gyökerét és levelét felhasználják: levesek, köretek, húsételek, saláták ízesítésére és alapanyagaként. Gasztronómiai díszítésre főleg a fodros levelű petrezselymet a bizarr külső miatt. Rozmaring (Rozmarinus Officinalis – kuş dili): fűszerként és gyógynövényként egyaránt népszerű török földön. Teáját belsőleg gyomor- és bélbántalmak ellen, kivonatát bedörzsölőszerként reumás fájdalmak enyhítésére használják. Európába feltehetően török közvetítéssel került. A rozmaringból készült alkoholos kivonat (Aqua Reginae Hungaricae) volt az első európai desztillált parfüm. A pestisjárvány idején számtalan babonás védekezés járt közkézen, még az orvosok körében is. Már Melius figyelmeztet: „... dögös házat tisztít (ugyan) a füsti ... de a halált el nem űzi, hanem csak a bűzt.” Nálunk ma már jószerivel csak a népdalok emlegetik, azonban fűszernövényként való használata az erdélyi népi növényismeretben még ma is eleven.34 A hűtőszekrények megjelenése előtt a húst őrölt szárított rozmaring levéllel bekenték, az sokáig tartósította, nem romlott meg hamar, és friss illatot kölcsönzött neki. A tartósító hatása egyben a gyógyító hatásának is alapja.35 Húsok, elsősorban sült húsok, levesek és saláták ízesítésére előszeretettel használják. Sárgarépa (Daucus carota subsp. sativus – Havuç): Ázsiából származó, fontos zöldségnövény és vitaminforrás. Felhasználása sokoldalú: nyersen salátának, főve, sütve: levesek, mártások, húsételek alap- és fűszernövényeként. A bébirépát savanyúságnak teszik el. Szegfűszeg (Syzygium aromaticum, régi nevén: Caryophyllus aromaticus): a Kelet-indiai Fűszer-szigetekről származó, trópusi fának megszárított illatos bimbója.36 Sonkához, hagymához, káposztához adva jelentősen megváltoztatja az ízeket, különleges aromát hozva létre. Népgyógyászatban egy szegfűszeg elrágása megszüntette a fogfájást.37 Továbbá jó az emésztési zavarok ellen. Ételek fűszerezésénél sokoldalú, mert húsokhoz, édességekhez is felhasználják. Szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua – akasya): árett termése 30% szacharózt, pektint, cseranyagokat, és a szentjánoskenyérfára jellemző ízt adó izovajsavat tar Bartha Júlia 1996: 41. Rácz János 2013: 635. 36 Rácz János 2013: 686–688. 37 Vermeulen, Niko 2005: 281. 34 35

225

Bán Andrea

talmaz. A szentjánoskenyérmagból készült liszt gátolja a hasmenést és védi a beleket az izgató anyagoktól. Hányás ellen a kipréselt mag leve használatos, csökkenti az éhségérzetet.38 Elsőként keleten fogták művelésbe, terjesztése az araboknak köszönhető, akik kaftan néven gyümölcsszirupot is készítenek belőle, aminek hangtisztító hatása közismert az énekesek körében. Száraz magjának egyforma tömege van, ami hosszú ideig a drágakövek mérésére szolgált, a mag: keration (görög szó) adja a ma is használt arany – karát jelzőt.39 A török ételek, az édes íz elérése érdekében, legtöbbet használt gyümölcsszirupja a szentjánoskenyérből készült sűrítmény. Aszalt termését fogyasztják. Vöröshagyma (Allium cepa – soğan): a török háztartások első számú fűszerés alapanyagnövénye. Javítja az étvágyat a joghurtba kevert mezei katánggal (Cichorium intybus – hindıba), ecettel együtt fogyasztva. Ellenállóvá teszi a szervezetet, és jót tesz a látásnak a hagymalé mézzel keverve. Erzurumban a koraszülés veszélye esetén hagymahéj levét itatják az asszonyokkal. A külső sárgásbarna hagymahéjat a fonal- és kelmefestők régóta ismerik és használják. Szép sárga, vagy – a páctól függően – olívzöld színt nyernek belőle. Nagy becsben tartják, nyilván ezért szól az intelem: a hagymahéj az angyalok ingje, nem szabad elégetni. A néphit egyéb tilalmat is állít: péntek este nem szabad hagymát enni, fogyó-hold idején nem ajánlott hagymát duggatni – és általában szántóföldet művelni. Minden gyermek jól ismeri a találós kérdést: „Föld alatt szakállas apó” (Yer altında sakallı baba) – nem más, mint a hagyma.40 Néphiedelem szerint ördögűző szerepet tölt be a hagymafüzér a nyakban. Betegségmegelőző és kiváló gyógynövény.41 Számos étel alapanyagaként és fűszereként használjuk. Hagymakrém-leves, nemcsak finom, de az őszi és téli időszakban ajánlott a meghűléses betegségekkel szemben. A pörköltök alapját, levének sűrűségét a hagyma adja meg. Felhasználjuk: levesekhez, húsokhoz, tésztafélékhez, salátákhoz főve, sütve, párolva, nyersen és grillezve is. Zsálya (Salvia officinalis – ada çayi, kutas bitki, ada éayi): drogja a levele és a virága. Festőnövényként: timsóval pácolt gyapjút sárgára, a krómmal pácoltat világosbarnára, a vasszulfáttal pácoltat pedig zöldesszürkére színezi. Virágjának forrázatát a húgyutak fertőtlenítésére, a legyengítő izzadás megfékezésére és gyomorbántalmak ellen használják. Összehúzó hatása miatt jó torok- és bőrgyulladásos testrészek borogatására.42 Levelét nyersen és szárítva fűszerkeverékek gyakori alkotóelemekét használják. Sült húsok. saláták kiváló ízesítője. Zeller (Apium graveolens – Kereviz): népgyógyászati szempontból: vízhajtó. Terhes nők számára ellenjavalt! Használták ízületre, reuma, asztma kezelésére.43 https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentj%C3%A1noskeny%C3%A9rfa – utolsó letöltés 2016. 08. 25. 39 Rácz János 2013: 690–691. 40 Bartha Júlia 1996: 44–45. 41 Vermeulen, Niko 2005: 34–35. 42 Bartha Júlia 1996: 45. 43 Vermeulen, Niko 2005: 47. 38

226


Közismert a nemi vágyfokozó hatása. A levele és gyökere miatt termesztett kultúrnövény. Levelét nyersen és morzsolt, szárított formában; gyökerét nyersen és karikázott vagy kockázott szárított formában használják. Levesek, húsételek, szószok, mártások, saláták fűszere és alapanyaga. A magyarországi török emberek körében a fentiekben felsorolt fűszernövények használata a legtöbbször előforduló. Összegzésül, kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy a török konyha és gasztronómia mindig bővelkedett az ízvarázs fokozásában használatos fűszerféleségek, és fűszerek használatában. Az idők múlásával azok nem változtak, bár különféle társadalmi, kereskedelmi, időjárásbeli hatások révén kerültek bele újak, de határozottan kijelenthetjük, elég nagy arányban a hagyományos, autentikus konyhájuk évszázadok óta őrzi a török nép örökölt gasztrokultúráját.

1–2. kép Húsáru választék kínálat a magyarországi török élelmiszerboltokban. Becsomagolva, konyhakészen. Budapest, 2016

3–4. kép Fűszerárusítás. Törökország, Isztambul, bazár sor, 2016

227

Bán Andrea

5. kép Tölteni való szárított paprika, padlizsán. Törökország, Izmit, bazársor, 2016

6. kép Fűszer és tea szaküzlet Törökország, Izmit, bazársor, 2016

5–6. kép A napon szárítás nem újkeletű, hisz, a vándorló keleti hun birodalom népei (magyarok, törökök és más népcsoportok) a megtermelt növényeik jelentős részét, már akkor használták ezt az élelmiszertartósításként. Törökországban ez a mai napig természetes. Szárítanak paradicsomot, paprikát, padlizsánt és más kultúrnövényeket is. A szárításhoz hasonlatos mód a lédús gyümölcsök napon történő aszalása (szilva, sárgabarack, datolya, füge, alma, szőlő.44

7. kép Fűszerárusítás. Törökország, Isztambul, bazár sor, 2016

8. kép Magyarországi török boltok fűszer, köret (rizs, bulgur), bab, csicseriborsó stb. kínálat török módra Budapest, 2016

http://receptjeink.blogspot.hu/2011/12/keleti-konyha-kincsei.html – utolsó letöltés: 2016. 08. 27.

44

228


9. kép Aszalt gyümölcsök és olívabogyó kínálat. Törökország, Isztambul bazár, 2016

10. kép Utcai fűszer, aszalt gyümölcs, szárazáru eladásra kínálása. Törökország, Ankara, 2016

11. kép Aszalt gyümölcsök és olívabogyó kínálat. Törökország, Isztambul bazár, 2016

12. kép Utcai fűszer, aszalt gyümölcs, szárazáru eladásra kínálása. Törökország, Ankara, 2016

229

Bán Andrea

13–14. kép Áruválaszték részlete a magyarországi török boltokban. Mind török import áru. Budapest, 2016

15. kép Utcai fűszer, aszalt gyümölcs, szárazáru eladásra kínálása. Törökország, Ankara 2016

230


16. kép Utcai fűszer, aszalt gyümölcs, szárazáru eladásra kínálása. Törökország, Ankara 2016

17. kép Áruválaszték részlete a magyarországi török boltokban. Mind török import áru. Budapest, 2016

Irodalom Ayfer T. Ünsal 2009 Ayintab’tan gaziantep’e YEME IÇME. Eylül. Balázs Judit 2016 Török „ízelítő”. (kézirat) http://mek.oszk.hu/00100/00133/00133.htm – utolsó letöltés: 2016. 08. 23. Bartha Júlia 1996 Adatok a török nép etnobotanikai ismeretéhez. Keletkutatás (ősz). 2011 A magyaros gasztronómia török eredete – Szathmáry István interjúja Bartha Júliával. (2011. szeptember 4.) http://www.szoljon.hu/jasznagykun-szolnok/magazin/a-magyaros-gasztronomia-torok-eredete398371 – utolsó letöltés: 2016. 07. 21. Bernáth Jenő 1993 Vadon termő és termesztett gyógynövények. Budapest, Mezőgazda Kiadó. Gülay Hergenç 2015 Bitkiler Beslenme, Sağlık ve Hastalıkta. Istambul, Nobel TIP Kitabevleri. Parrot, Hanna 1998 Gyógynövények és gyógyteák. Debrecen, T-REX’94 Kft. Kloss, Jethro 1988 Gyógyító növények .Törökbálint, GABO Könyvkiadó. Kissné Dogossy Éva – Zsoldos Márton 2007 A természet kincseskamrája – gyógynövényekről, magvakról, gyümölcslevekről mindenkinek. Kisújszállás, Pannon – Literatúra Kft.

231

Bán Andrea

Ketter László 1985 Gasztronómiánk krónikája. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. Rácz János 2013 Növénynevek enciklopédiája – Az elnevezések eredete, a növények kultúrtörténete és élettani hatása. Budapest, Tinta Könyvkiadó. Simon Tibor – Seregélyes Tibor 2003 Növényismeret – A hazai növényvilág kis határozója. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Surányi Dezső 1985 Kerti növények regénye. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. Swahn, Jan-Öjvind 2003 A fűszerek zamatos története. Budapest, Gulliver Könyvkiadó Kft. Szalai Miklós 2001 Halimbai füveskönyv. Nyíregyháza, Black & White Kiadó. özv. Szűcs Antalné Bagossy Klára 1893 Eredeti Magyar Alföldi Szakácskönyv. Mező-Túr, Nyomtatott Gyiko K. Könyvnyomda. Vermeulen, Niko 1998 Gyógynövények enciklopédiája. Budapest, Ventus Libro Kiadó. Internethivatkozások http://receptjeink.blogspot.hu/2011/12/keleti-konyha-kincsei.html – utolsó letöltés: 2016. 08. 27. https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g – utolsó letöltés: 2016. 08. 27. https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C5%B1szer –utolsó letöltés: 2016. 08. 27. Technical Terms. McGraw-Hill Companies, Inc., 2003. Answers.com 28 Mar. 2010. http://www.answers.com/topic/tomatine – utolsó letöltés: 2016. 08. 24.

232

Hoppál Mihály

Az étkezés szemiotikája A hatvanak évek elején, a strukturalista és szemiotikai kutatások első jelentős műveiben, amikor megfogalmazott feladatként a mindennapi élet eseményeinek vizsgálatához is hozzáláttak, az ételek és az étkezés jelrendszerként való értelmezése azonnal az elemző érdeklődés homlokterébe került. Így Roland Barthes a táplálkozás rendszerében nehézség nélkül megtalálta a langue (nyelv) és parole (beszéd) Saussure-i megkülönböztetését, amikor így írt: „Az étkezés nyelvét alkotják: 1. a kizárási szabályok (étkezési tabuk); 2. a meghatározandó egységek jelentéshordozó oppozíciói (például: a sós/édes típus); 3. a társítási szabályok, akár szimultánok (egy fogás szintjén), akár szukces�szívek (egy menü szintjén); 4. az elfogyasztás illemszabályai, melyek talán egyfajta étkezési retorikaként működnek. Az étkezés roppant gazdag ’beszéde’ magában foglalja az elkészítés és összetársítás minden személyes (vagy családi) változatát (egy család konyháját, melyet bizonyos szokások határoznak meg, s amelyet ideolektusnak lehet tekinteni). A menü pl. nagyon jól szemlélteti a nyelv és a beszéd játékát: minden menü egy (nemzeti vagy regionális és társadalmi) struktúrára vonatkoztatva jön létre, de ez a napoktól és a felhasználóktól függően különféleképpen telítődik”.1 Érdemes itt a francia tudós megállapítását kiszélesíteni olyan értelemben, hogy az ételnek (s általában az étkezésnek) egyik jellemző jegye az, hogy jelként értelmezhető a társadalmi használat szférájában. A legismertebbé vált etno-kulináris elmélet mégsem ezen az úton halad, hanem a legalapvetőbb materiális ellentétpár-

Tanulságos, hogy az eredeti mű 1964-ben jelent meg, és érdemes folytatni az idézetet. „… ahogyan egy nyelvi ’formát’ azok a szabad variációk és kombinációk töltenek ki, amelyekre a beszélőnek a sajátos közleményhez szüksége van. A Nyelv és a Beszéd viszonya itt elég közel áll ahhoz, amit a beszélt nyelvben találunk: az étkezési nyelvet, nagyjából a használat, vagyis a beszédek egyfajta rétegződése adja: az egyedi újítás tényei (kitalált receptek) mindig szert tehetnek intézményesített értékre. Az öltözködés rendszerével ellentétben, minden esetben hiányzik egy döntést hozó csoport tevékenysége: az étkezési nyelv csakis egy széleskörűen kollektív használatból vagy egy tisztán egyéni ’beszéd’-ből kiindulva jön létre”. Barthes, Roland 1976: 26.

1

233

Hoppál Mihály

ok terminusaiban szól a kultúra más természetű, nevezetesen a szellemi szférájához tartozó ellentétpároktól. Ezek a nevezetes alapkategóriák a nyers, a főtt és a rothadt.2 Eredetileg 1965-ben publikálta Claude Lévi-Strauss a lenti (1. ábra) „kulináris háromszögét” s lényegében az a felismerés található meg az ábra továbbfejlesztett változataiban, hogy az étel-kód mögött más jelentések állnak.3 Átalakított átalakult ↓ természetes állapot 1. ábra

főtt

rothadt ↓ nyers kultúra ← ------- → természet

Ezeket a jelentéseket a mítoszok elemzése során találta meg azáltal, hogy a nyers és főtt – majd a második kötetben4 a méz és a dohány, ill. a hamu – ellentétét vetítette rá a kultúra és a természet ellentétpárra. Az angolszász néprajzkutatásban az utóbbi évtizedben elsősorban a „szimbolikus antropológia londoni iskolájá”-nak tagjai.5 Jó ismertetést ad az iskola főbb elgondolásairól és a fontosabb művekről.) foglalkoztak az ételek jelképes értelmének vizsgálatával. Raymond Firth az óceániai Tikopiában szerzett tapasztalatait összegezte az „étkezés nyelvéről” szóló írásában, a Symbols: Public and Private című könyvének egyik fejezetében. Megállapította, hogy a bennszülöttek körében az ételek jelképes eszközként szolgálnak a társadalmi együttműködés és a társadalmi státus kifejezésére.6 A kultúra szociális szférájában az együttműködés a résztvevők egyenlősége, a hierarchiát pedig a társadalmi egyenlőtlenség hozza létre s ez a tárgyak nyelvén is kifejezhető. Más szavakkal mondva az anyagok, az ételek nyelvén társadalmi tényekről is beszélhetünk. Mary Douglas Implicit Meanings7 című könyvében külön fejezet szól az étkezés rejtett, de mindenki által ismert jelentéseinek elemzéséről. Egy étkezés jelentéseinek „megfejtése” abból indul ki, hogy az étel, illetve az étkezés egyrészt biológiai, másfelől pedig társadalmi tény. Más szóval az esemény azáltal, hogy biológiai funkciókat teljesít, egyúttal társadalmi szükségleteket is kielégít. Douglas felírja a rendszer elemeit és a lehetséges paradigmákat. Érdemes néhány alapvetően közhelyszerű megállapítását felidézni; véleménye szerint az étel akkor igazán étel, ha egész sor ellentétes elemből áll – így például hideg-meleg, ízes 4 5 6

Lévi-Strauss, Claude 1977: 221–228. Részletes elemzését és kritikáját lásd Leach, Edmund 1974: 30. Lévi-Strauss, Claude 1973: 20. Nevall, Venetia 1976. Firth, Raymond 1973: 253. „The Tikopia use food as a symbolic instrument to express ideas of social cooperation and social status.” 7 Douglas, Mary 1975: 249–279. 2 3

234

Az étkezés szemiotikája

és közömbös ízű részekből, folyékony és szilárd, s természetesen főtt és nyers alkatrészek változatos összeállításaiból. Felhívja a figyelmet az étkezést megelőző, kísérő és befejező italok jellegének megválasztására, mint az intimitást is jól kifejező lehetőségre.8 Általában pedig elmondható, hogy a feltálalt ételek megválasztásával pontosan kifejezhető, hogy csak egyszerű hétköznapi vagy ünnepi, családi vagy utóbbi esetnél maradva, közeli barátot vagy tiszteletreméltó, de társadalmilag fölöttünk álló vendéget fogadunk. Az ünnepi étkezéseknek éppúgy megvan a maguk „hivatalos” étrendje, mint ahogy a viselet igazodik (különösen így volt régebben) az ünnepi alkalomhoz. Az étrend, a jól megválasztott fő- és mellék- vagy kísérő ételek váltakozó sorrendjében található meg az ételek jelképes jelentése, az „ismétlődő analógiák rendszere”9 hordozza a közösségéhez szóló üzenetet. Találóan állapította meg Lévi-Strauss egy helyütt Marcell Mauss-nak az ajándékról szóló munkájához írt előszavában, hogy egy társadalmi tényt – s az étkezés annak tekinthető – igazán akkor és úgy lehet megérteni, ha úgy tekintjük, mint egy nagyobb egység integrált részét.10 Hasonló a helyzet, mint a viselet – különösen a népviselet – jelrendszerével, ott is lehet egyetlen ruhadarabnak is külön jelentése, de van magának a teljes viseletnek, az öltözet egészének együttesen is jelentése. Ez utóbbi különösen az ünnepek kontextusában, a jeles alkalmak állandóan visszatérő sorában nyer pontos értelmet és állandó megerősítést, éppen az ismétlődés által. Az eddig ismertetett elemzések az egyes ételek elkészítése során létrejövő anyagi minőségek jelképes értelmét próbálták megfejteni és a kultúra, illetve a társadalmi tények csoportjaival összefüggésbe hozni. Ez alkalommal nem az egyes fogások, hanem az étrend eleje és vége szembenállásának értelmét kíséreljük meg megfejteni. Lakomák és étrendek Lássunk néhány példát, konkrét leírást. Az emberi élet egyik ünnepi eseményét, a lakodalom egyik fő mozzanatát, az evést, régiesen szólva a lakomát választottuk ki az elemzés céljára. Megfigyelhető, hogy általában az ünnepi alkalmak sok olyan szokást (szokáselemet, ill. rítustöredéket) őriztek meg, amelyek a mindennapi gya Frake, Charles O. 1979. Douglas, Mary 1975: 260. „… the meaning of a meal is found in a system of repeated analogies. Each meal carries something of the meaning of the other meals; each meal is a structured social event which structures others in its own image. The upper limit of its meaning is set by the range incorporated in the most important member of its series”. 10 Mauss, Marcel 1960. Lévi-Strauss előszava : „To understand a social fact correctly must understand it completely that is to say from ’without’ as a thing, but as a thing of which is an integral part…” 8 9

235

Hoppál Mihály

korlatban gyorsan alkalmazkodtak egy-egy új helyzethez, teljesen eltűntek vagy a felismerhetetlenségig megváltoztak. Sokat írtak a lakodalom egyes mozzanatainak jelképes jelentéséről – például a bőség, a gazdagság fitogtatásáról, a termékenységvarázsló mozzanatokról, a különféle lakodalmi jelvények nyelvezetéről, sőt egyes ételek (pl. kakastaréj, csigatészta, malacfarok, tojás, alma) szexuális szimbolikájáról. Példák hosszú sorával lehetne bizonyítani, hogy ez a társadalmi esemény egy kis közösségben éppen fontossága miatt rendkívül telített a jelképes mozzanatban. A jelentések sűrűsödését tapasztalhatjuk minden kódban, amelyik csak részt vesz a lakodalom „többnyelvű”,11 mégis egy dalt éneklő kórusában. Az első példa a felsőtárkányi lakodalom leírásból való, az ötvenes évekből – Bakó Ferenc gyűjtéséből: „Az egyes ételeket a nagyvőfély verssel köszöntötte be, és az első tál ételt mindig a fiatal pár elé tette. A mögötte álló nyoszolyóasszonyok pedig mindig odarakták a tálat, ahol ’hijja volt’, vagyis üres volt az asztal. Az étrend mindenütt csigatésztás húslevessel, ’bordáscsík’-levessel kezdődött, a második fogás pedig töltöttkáposzta (’káposzta tőtésvel’) volt. A harmadik fogás sült marhahús vagy sült szárnyas szokott lenni rizzsel vagy tésztával. Negyedik fogást, sült disznóhúst csak a legmódosabb helyeken tálaltak. … A vacsora végén, a sütemények után a menyasszony egy tortát személyesen kínálgatott fel a vendégeknek.” 12 A régi herédi lakodalom szokásai írta le Tari István: „Vacsorára sült húst, hurkát, végül süteményt, tortát visznek az asztalra, ugyanazokkal a köszöntőkkel, mint az ebédnél.13 … A menü a sütemény, a torta, melynek bevitelekor a vőfély e versikét mondja: Itt van tiszta fehér lisztből jóféle sütemény Cukorra vegyítve nem is olyan kemény, Oly édes ez, mint a csurgatott méz, Mindjárt megkívánja az ember, ha ránéz. Szereti is minden asszonyféle, A lányok sem tudnak betelni véle, Hoppál Mihály 1979: 5–32. A dőlttel szedett szövegrészek az idézetekben H. M. kiemelései. Bakó Ferenc 1955: 391. A lakodalmi előkészületekről leírja, hogy a kezdő események között fontos helye van a rokonok és a meghívottak ajándékai átvételének. A későbbiek szempontjából fontos adatokat közöl arról, hogy milyen és mennyi süteményt vittek az egyes „hivatalos” családok – pl. általános volt, hogy három nagy kerek lakodalmi, ún. morván kalácsot vigyenek, azonkívül kettő-három vagy négy „kézzel” süteményt, vagyis tállal édes apró süteményféleségeket. 13 Tari István 1978: 20. 11 12

236


Mivel a férfi ember is igen szereti, Tessék tehát kérem lássanak csak neki!”14 A galgamácsai lakodalom étrendjét Dudás Juli, parasztfestő asszony írta le életrajzában: „Fogyasztották jó kedvvel a sokféle ételt, amit a konyhában, frissen készítettek. Többféle fogás volt: főtt hús tormával, tyúkpaprikás apró galuskával, töltött csibe finom uborkával, székelykáposzta disznóoldalassal, túrós, mákos-rétes, apró süteménnyel.”15 A Békés megyei Kötegyán lakodalmi ételeit szintén egy paraszti önéletírás alapján idézzük: „Amikor megesküdtek, hazamennek, vacsora jön: tyúkleves, csiga, paprikás, sült hús, torta vagy sütemény.”16 A század első évtizedeinek lakodalmi vacsora ételei Diósgyőrben a következők voltak: „Vacsorakor a vőfély minden tál étellel, s a borral is, külön-külön versben köszönt be. Ezeket szolgálják fel, ez a vacsora leggyakoribb étrendje: 1. Tyúkhúsleves csigával 2. Főtt hús céklával 3. Zaftos hús makarónival 4. Töltött hús uborkával, kompóttal 5. Töltöttkáposzta 6. Kása. Olvasztott vajat, mézet, fahéjat tesznek rá. Ilyenkor történik a kásapénz-szedés: egy vicce legény felkötött karral megy a vendégekhez, „megégett, megégett” – mondogatja közben. 7. Aprósütemények 8. A nyoszolyóasszonyok és lányok ajándéka; fonott kalács és perec. 9. Ezután vedérben édes bor kerül az asztalra, ezt a boros nyoszolyóasszony adja, miután cukorral, fahéjjal felfőzte. Mindenki merít ebből, majd a rendes bort fogyasztják.”17 Már az eddig idézett adatok is jól mutatják az étrend főbb ellentétpárjait, vagyis hogy a lakoma elején húsételek, a végén édes tészták állnak. Ez az oppozíció több részlet szembenállást is magában foglal: Tari István 1979: 11. Vankóné Dudás Juli 1976: 201. 16 Bujdosó Mihály életrajzából. Egy másik paraszti „életírás”-ából idézzük a hívogatásra összegyűlt vőfélyek vacsorájának étrendjét: „A kitűzött estére összementek a vőfélyek. Először megvacsoráltak, a vacsora paprikás hús (pörkölt), rétes és süteményekből állott.” – részlet Balla János visontai parasztember írásából. Hoppál Mihály – Küllős Imola – Manga János (szerk.) 1974: 287. 17 Mádai Gyula 1966: 329. 14 15

237

Hoppál Mihály az étkezés eleje

–

vége

(állati eredetű) hús

–

(növényi eredetűé) tészta

(a fogásban mellékes a) főtt tészta

–

sült tészta (mint főfogás)

sós

–

édes

(a hús részei) különböző minőségűek

–

egyforma minőségű (minden darab)

a darabok nem egyformák

–

minden darab egyforma nagyágú

nem jól osztható

–

jól osztható

egyenlőtlenség

–

egyenlőség

A vacsora étrendjének felépítésébe,18 úgy látszik, beépült egy olyan jelentésváltozás, amely az egyenlőtlenül elosztott, nem egyforma minőségek helyett a végén az egyenlően felosztott egyforma minőségű ételekkel a mindenki egyenlő érzését akarja közölni a résztvevőkkel. Ha így van ez a lakodalmi vacsora szintjén, még meggyőzőbbek azok az adatok, amelyek az egész társadalmi esemény, vagyis az egész lakodalom végén találhatók. 1972-ben egy néprajzi dokumentumfilmet forgattunk a Heves megyei Boldog községben. A lakodalom egyik fontos mozzanata – s ezért a film utolsó jelenete –, hogy a hérészek által hozott mézeskalácsokkal díszített nagy kalácsot szétszedik és más édességek, torták kíséretében szétosztják a jelenlevők között.19 Kardos László 1943: 87. Úgy tűnik, nemcsak a lakodalom, hanem más jeles étkezések, lakomák étrendje is hasonló: „A vágást közvetlenül a disznótor követi. Ez az alkalom jelzi azt a szintet, amit az őrségi konyha mennyiségben és minőségben produkálni tud. A lakodalmak, pasziták, torok és egye ünnepi alkalmak ugyanezt a fokot képviselik, de ezek mindig alkalmiak, a disznótor azonban a paraszti táplálkozásmenet szerves része. Vegyük pl. egy senyeházi középgazdaság idei disznótorát. Aránylag szűk körű, de itt a jelenlevők számát s a fogyasztott mennyiséget nem vesszük figyelembe, csupán a jelleget akarjuk ábrázolni. Étkezés előtt általános az ivás, ugyanúgy minden fogás után és közben, ahányszor csak kedvük kerekedik az embereknek. 1. fogás: disznóhúsleves metélt tésztával; 2. fogás: főtt disznóhús tejfölös tormával, kenyér; 3. fogás: toroskáposzta vagy húsoskáposzta, kenyér; 4. fogás: sült hús, sültmáj, kenyér. A hús mellé cékla meg piroskáposzta; 5. fogás: pite, alma; 6. fogás: feketekávé kaláccsal. Utána az italozás tovább tart. Ez az étrend nagyjából képviseli az összes ételváltozatot (a levest, a húst, a főzeléket, a körítéket, a süteményt, az italt, a gyümölcsöt stb. Sorrendjében, fokozatosságában megállapítható a tálalás polgári jellege. Tartalmazza a régi paraszti rendet és jelzi az újabb vívmányokat. Felvonultatja a legjobbnak tartott nyersanyagokat összes elkészítési változatában (főzés, sütés, párolás stb.). Ez az étrend egyébként bővítve vagy szűkítve, régiesebb vagy maibb formájában: disznótorok, ünnepi és családi alkalmak étkezésében az egész Őrségben ugyanaz.” 19 A film címe: Boldogi lakodalom (1973) Rendezte: Kis József. 18

238


Az ugyancsak Hevesben levő Visontán „addig nem fogtak a menyasszonytáncba, még a menyasszonyos háztól az ajándékokkal meg nem érkeztek, ami tortából, süteményből és sült húsból állott, amiből a menyasszony tánca után mindenkinek adtak egy darabot”.20 A herédi lakodalom utolsó mozzanata a következő: „Utána a zene folytatódik mindaddig, amíg a menyasszonyos háztól nem érkeznek a papírrózsákkal különlegesen feldíszített menyasszonyi kaláccsal, a menyasszony bérmakeresztapja és bérmakeresztanyja 10–15 főből álló kíséretével. (A menyasszonykalácsot ugyanis a menyasszony bérmakeresztanyja süti vagy sütteti.) Megérkezésekor a zene elhallgat, s a menyasszony bérmaszülei leszedik a díszeket a kalácsról, felvágják és sorba kínálgatják a jelenlevő úgy a menyasszonyos mint a vőlegényes ház vendégeit, mégpedig olyképpen, hogy egyegy leszelt karéj kalácsot a menyasszony bérmakeresztanyja, az édes erős pálinkával pedig a menyasszony bérmakeresztapja adja a lakodalmasoknak. A menyasszonykalács felvágásakor a következő köszöntő hangzik a vőfélytől: Itt a fehér lisztből készült jóféle sütemény Cukorral vegyítve nem is olyan kemény, Olyan édes az, mint a csurgatott méz, Mindjárt megkívánja az ember, ha ránéz. Felvagdossák végre a szép nagy kalácsot, Asszonyok dicséretére vált adottságot. Mazsolával szeretik az itteni szüzek, Annál is inkább öregek és őszek. Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, Fogjon meg minden darabot kilencvenkilenc kéz.”21 Különösen szép a vőfélyvers utolsó sora, ahol a „kilencvenkilenc kéz” lényegében azt jelenti, hogy mindenki kapjon a kalácsból. Még szemléletesebben sűríti magába a lakodalom záró aktusának jelképes értelmét a csíkszentdomokosi lakodalmi perec, a ritka adatot azért részletesen idézzük: „A mai lakodalmi szokásmenetből kimaradt ugyan, évek óta nem ’raknak’ perecet, de gyakorlata még élő a szentdomokosi idős és középnemzedék tudatában. Így leírása is egybehangzó, egymást kiegészítő vallomásai alapján lehetséges. Hoppál Mihály – Küllős Imola – Manga János (szerk.) 1974: 292. Balla János visontai parasztember írásából. 21 Tari István 1978: 25. 20

239

Hoppál Mihály

A perec a násznagy gazdag, szimbolikus jellegű ajándéka, melyet a vőlegény, ill. az új pár tiszteletére készít elő. … A perec fő eleme egy másfél méteres ’választott’ fehér fenyő, amelynek tövét kenyér nagyságú lyukas kalácson átszúrják, majd a rabának nevezett saroglyaszerű alkalmatosság közepén levő furatba rögzítik. A nagy kerek kalácsot apróbb kerek kalácsokkal rakják körül. A kalácsok mellett itt kap helyet egy sült tyúk és sült malac is. A tyúkot kis virágkoszorúval ékesítik, nagyobb gondot a malac díszítésére fordítanak: szájába ’jó nagy murkot’ dugnak, kétfelől pedig egy-egy piros almát kötnek a fülére. Teszik ezt azért, hogy ’buzerálják vele a menyasszonyt: ilyesmit fog kapni, erre számítson!’ A nemi életre való célzást szolgálja a kalácsból sült ’csóré’ fiúcskának és leánykának idehelyezése is. Mindkettőnek meggyúrták, kihangsúlyozott méretben a nemi szervét és egymással szembeállították, hogy ’a legényke hetvenkedett a leánykával’. Az ágakat karácsonyfa módon díszítették. Csörögét, szív, karika vagy más alakra vágott gyúrt tésztát fűztek cérnára, s ezekkel a tésztásláncokkal ös�szehálózták az ágakat. Esetenként aszalt szilva füzért is aggattak a perecre. … Éneklés közben a legények a perecet a főasztalra helyezik, a vőlegény és menyasszony elé. Érintése tilos! Leszedésére csak a visszahívás estéjén kerülhet sor, amikor az apatársak, anyatársak, a két család közeli rokonsága jelen van. A megkezdésre a násznagy adja meg a jelt, ill. az engedélyt: a vőlegény és a menyasszony mindenkinek ad belőle, és a részesedés elfogyasztása kötelező.”22 Nem fordítunk figyelmet ezúttal a csíki lakodalmi kalács termékenységvarázsló szexuális szimbolikájára, hanem csak arra a mozzanatra, hogy a kerek kalácsot a két család, illetve a rokonság tagjai között osztják fel, a szokásos menyegzői ceremónia végét jelezve ezáltal. Különösen fontosnak tartjuk itt a „nagy kerek kalácsot”,23 illet Balázs Lajos 1976: 142. Lényegében hasonló kör alakú lakodalmi kalácsról adott hírt Sebestyén Ádám leírása a Magyarországra áttelepült bukovinai (andrásfalvi) székelyek köréből – vö. Sebestyén Ádám 1972: 182–183.: „Bár Andrásfalván nem vált általános szokássá, ezért csak a nagyobb gazdáknál, hol a jó módos keresztapa, bérmaapa vagy esetleg nagybácsi vállalta a násznagy szerepét, sütöttek, illetve készítettek násznagykalácsot. A násznagykalácsot a következő módon állították össze: egy 60–70 cm átmérőjű kör alakú szép simára gyalult tálcaféle deszkába hat darab gyertyaszerű fát erősítettek be. Erre legalul egy nagy körbefont perecet, illetve kalácsot, majd a kiálló hegyes végű botokba külön-külön körtős kalácsokat raktak, amennyi ráfért 50–60 cm magasságban. Közéje az üres közöket díszítésképpen telerakták néhány üveg mézes pálinkával, gyümölccsel (alma, szilva, körte stb.) és mézeskaláccsal, szászfűkoszorúval és virággal körüldíszítették. A nászkalács súlya kb. 50–60 kg volt. Jó markos, erős legény vagy ember kellett legyen az, ki a feje tetején el tudta vinni a násznagy házától a lakodalmas házig … Rövid táncolgatás után elindult a menet előtt, s az utcán végighaladva, a szép muzsikaszóra megtáncoltatta a násznagykalácsot.

22 23

240


ve azt a tényt, hogy a kerek alakú sütemények (torták) éppen alakjuk miatt könnyedén oszthatók egyforma cikkekre. Úgy gondoljuk, hogy ez a lehetőség kerül kihasználásra a lakodalom végén, amikor az emberek közötti egyenlőtlenséget (a közösségen belüli széthúzó erőket) egy látszólagos, csak ideig-óráig tartó egyenlőségbe burkolja kellemesen édes sütemények egyforma darabjainak szétosztása. Ily módon a közösség a tárgyak, ételek nyelvén mintegy „helyreállítja” az emberek, a résztvevők közötti társadalmi egyenlőtlenségeket, s az életnek e jeles fordulóján a megelégedettség (s nem az alávetettség) érzését kölcsönzi/adja meg a résztvevőknek. Fontosnak tartjuk ezt a rejtett kommunikációs mechanizmust nemcsak azért, mert bámulatra méltó ügyességgel kapcsolja össze a lét biológiai, társadalmi és kulturális szféráit, de azért is, mert az egyenlőség érzésének felkeltésével hozzájárul a közösség állandó jó közérzetének karbantartásához, s ezzel végül is a csoport stabilitásához. Összefoglalás helyett az analóg kódolásról A valóságot körülöttünk legyen az akár a fizikai valóság, vagy a társadalmi lét valósága, mindig a kulturális elsajátított minták segítségével strukturáljuk (pl. a színelnevezések, rendszere, a rokonsági terminológiák). Ennek az elsajátítása a mindennapi társadalmi gyakorlat során megy végbe, ilyen „alkalmak” ezek, mint egy beszélgetés, összejövetel, vacsora, fogadás, lakoma stb. A néprajzi kutatás aránylag kevés figyelmet fordított ezeknek a társadalmi eseményeknek, összejöveteli alkalmaknak a vizsgálatára24 felhívja a figyelmet az ilyen „alkalmak” vizsgálatának fontosságára). A közösség számára ezek a társas összejövetelek fontosak, mert ezek során nyer igazolást egy sor olyan tény, elképzelés, hiedelem, amely enélkül sohasem válhatnak parancsoló erejű normává. A legitimáció támasztja alá azt a „szimbólumokból álló univerzumot”, amelynek segítségével jelentést tulajdonítunk a különféle társadalmi tényeknek.25 „A szimbólumok létrehozásának egyik funkciója a társadalmi kapcsolatok és az együttműködés elősegítése.”26 A kultúra jel-képeket, szimbólumokat hoz létre olyan esetekben, amikor nem egészen nyilvánvaló, nem teljesen értékelhető a jelenségek mögött álló jelentés, vaMátyás (Matyi) Illés bácsi elmondja, hogy egyszer ő is vitte a násznagykalácsot a fején, de olyan nehéz volt, hogy bog lett a nyakán és még ma is hordja. Több esetben egy ember nem tudta végigvinni, fel kellett váltsák … Majd a násznagykalácsot az éjféli asztalnál vágták fel, és minden megjelent vendégnek kóstolásképpen szétosztották. A kóstolót szívesen elfogyasztotta minden vendég, mert igen finom íze volt … Így mondják az öregek.” 24 Hoppál Mihály 1977. 25 Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas 1967: 110–11. 26 Firth, Raymond 1973: 90. 241

Hoppál Mihály

gyis általánosságban kell a gyakran ismétlődőt megfogalmazni, azonosítani.27 Ilyenek a csoportban fennálló hatalmi és erőviszonyok, a struktúrában elfoglalt hely – ezeket szabályozza az etikett, a maga kifinomult jelképrendszerének segítségével. Ugyanakkor viszont „azzal, hogy az adott közösségben meglevő bizonyos viszonyokat és kapcsolatokat kimutatja, az etikett-magatartás hozzájárul a kollektíva struktúrájának felderítéséhez. Ez gyakorlatilag úgy történik, hogy illemszabálynyelvre fordítódik a tények nyelvének az a töredéke, amelyben lényegesek a nembeli, életkorbeli és társadalmi helyzetbeli különbségek. Ezért tisztán pragmatikus szempontból nézve a dolgot, az etikett-kommunikáció funkciója nem más mint a társadalom egyes tagjai viszonylagos helyének a meghatározása a társadalomban.”28 Például egy lakoma vagy egy egyszerű ivászat,29 nem beszélve a bonyolultan szervezett diplomáciai találkozókról, pontosan tükrözhetik, ill. tükrözik a résztvevők helyzetét. A középkorban különösen így volt ez, s többek között a lakoma is a társadalmi kapcsolatok karbantartásának egyik fontos eszköze volt30 – persze gondolhatunk itt példaként napjaink diplomáciájának „munka-ebéd”-jeire és fogadásaira is. A paraszti lakodalom és az étrend, a fogások pedig különösen kifejezték, hogy a vagyoni – s egyben társadalmi – ranglétrán hol áll az illető. Mint már utaltunk rá, az ételekből kitűnően lehet következtetni a társadalmi különbségekre.31 Még jobb, szemléletesebb példákat kínál a lakodalmi ülésrend (s általában az ülésrend), ami jól mutatja az egyén helyét és fontosságát az adott csoportban. Elsőnek egy gyöngyösvisontai parasztember emlékezését idézzük: „… elkezdtük a násznépet Wheelwright, Philip (ed.) 1962: 92. Kitűnően határozta meg a szimbólum lényegét.: „A symbol is relatively stable and repeatable element of perceptual experience, standing for some larger meaning or set of meanings which cannot be given, or not fully given in perceptual experience itself.” 28 Civjan, T. V. 1975: 373. 29 Franke, Charles O. 1979: 272.: (eredetileg 1972-ben jelent meg) az ivásról írta, hogy ez az összejövetel „igyekszik biztosítani, hogy az ünnepség minden résztvevőben jóindulatot hagyva érjen véget … A szubanuni ivó-találkozó eképpen olyan strukturált keretet nyújt, amelyben a beszéd használata által az egyén társadalmi viszonyai kiterjeszthetők, definiálhatók és manipulálhatók.” 30 Gurevics, Aron J.: „A lakoma az ősközösségi népeknél gyakran egyfajta bőkezűségi vetélkedéssé vált, a vendéglátó mindenkin túl akart tenni vendégszeretetében. Ezután persze a vendégeknek vissza kellett hívni korábbi vendéglátójukat és nem kevésbé dús lakomával kellett viszonyozniuk a vendéglátást.” – Gurevics, Aron J. 1974: 209.: „Dicsőség és gazdagság szembeállítása a legnagyobb mértékben jellemző a barbár társadalom világnézetére. Ennek az ellentétnek a fényében a gazdagság csupán akkor érték, ha hozzásegít a dicsőséghez, a nagyobb társadalmi megbecsüléshez. Ehhez azonban, mint már láttuk, nem gyűjteni kell a gazdagságot, hanem tékozolni, szétadományozni, lakomára szórni, más szóval: a személyes erény elvévé változtatni. Adomány és lakoma a barbárság gazdagságot és kultúrát egységbe foglaló kulcsfogalmai.” 31 Leach, Edmund 1974: 34.: „… and categories of cooking are always peculiarly appropriate for use as symbols of social differentiation.” 27

242


az asztalhoz ültetni: ez mind a vőfélyek gondja volt. Ekkor még az volt a szokás, az előkelőbb ember menjen a főhelyre. Ezek szerint a násznagyok és a menyasszony– vőlegény foglalták el a legjobb helyet.”32 Hallgassuk meg az erdélyi Horváth István magyarózdi emlékeit: „A vőfélyek háromlábú bakokra rakott deszkákból asztalokat, üléseket rögtönöztek az ebéd céljára. A násznagy (szószóló gazda) a régebbi időkben kiadta az utasítást: az emberek a ház jobb-, az asszonyok a ház bal-felibe ülnek! A menyasszonyos háznál a menyasszony néhány lánybarátjával, öltöztető menyecskével, a szószóló gazda mellé, a főhelyre ült. A vőlegényes háznál a vőlegény, násznagy, nyüszüaszony, nyüszülányok ültek a főhelyen. Az asztalokra üvegeket raktak pálinkával, kenyeret és mindenki elé kanalat. Az ételt, füstölthússal főzött savanyúlevet vagy húslevet, benne a majorsághússal, nagy cseréptálakban a vőfélyek hordták be. – Négy ember egy tálból – mondta aztán és négy ember hajolt, nagyobbrészt fakanállal a hatalmas cseréptálak fölé.”33 Így volt ez már Apor Péter korában is az 1700-as évek elején a nagy lakomákon, lakodalmakon: „… a gazdák az vendégeket leültették, külön az vőlegény vendégeit, külön az örömatyáét; az vőlegény asztalnál fő helyt ült, de az menyasszony asztalnál egy falatot sem ett, hanem ottan-ottan könyvezett és szemeit törlötte; az vőlegény után mingyárt ült a násznagy, azon alól a vőfély, azon alól rendre az érdemesebbek; túl penig az menyasszony után mindjárt az nyoszolyóasszony, azután az kisnnyoszolyó-kisasszony és rendre az több asszonyok. Az örömapa részéről mind az férfiak, mind az asszonyok érdemek szerint ültenek: az fő gazda az asztalnak az közepin ült. Mikor osztán leültenek, aztután az étket nagy muzsikaszóval béhozták, az mikor elrakták, mindnyájan felállíttak, és az pap az asztalt feláldotta, azután az fő gazda az vendégeket kénálni kezdette.”34 Az ülésrend tehát a térelrendezés „nyelvén” fejezte ki a társadalmi hierarchiát vagy a pillanatnyi helyzetet. Más szavakkal viszonylatok kifejezéséről van szó, úgymint:

Hoppál Mihály – Küllős Imola – Manga János (szerk.) 1974: 291. Balla János önéletírásából. 33 Horváth István 1971: 128. 34 Apor Péter 1978: 102. 32

243

Hoppál Mihály a kisebb

–

nagyobb

a vendég

–

a főszereplő

távoli rokon

–

közeli rokon

a szegény

–

a gazdag

asztal vége

–

főhely

távol

–

közel

analógiában és egymásra vetítésében fejeződnek ki a személyek egymáshoz való viszonyai. S itt egy rövid kitérőt kell tenni a kommunikáció két lehetséges fajtájáról. Az egyik az ún. digitális onnan kapta a nevét, hogy minden hír két elem valamilyen kombinációja, egyik elem az, ha van jelzés (bármilyen természetű is legyen ez), a másik az, ha nincs. A másik alapmód az analógiás, ebben az esetben különböző, mennyiségileg és minőségileg más jelzések manipulációja folyik. Az emberi kommunikációban a tárgyakat, dolgokat két teljesen különböző módon lehet kifejezni. Egyik mód a hasonlóság alapján történő kifejezés, pl. rajz révén, a másik pedig valamilyen név segítségével történik. Így pl. azt a mondatot, hogy a „macska megfogta az egeret”, képekkel is ki lehet fejezni. Ez szokatlanabb kommunikációs mód, mintha ugyanezt nevekkel és szavakkal (mondott vagy írott szavakkal) fejezik ki. Ez a két kommunikációs mód lényegében azonos a digitális és analógiás modalitásokkal – analógiás jellegű a kép, digitális a szó. A dolgok megnevezésére bármilyen szót használunk, nyilvánvaló, hogy a szó alakzatának összefüggése a szó jelentésével teljesen önkényes. A szavak önkényes jelzések. Az analógiás kommunikációban viszont a jelzés szervesebb kapcsolatban áll a jelentéssel. Az analógiás kommunikáció nyomán a jelképből a dolog könnyebben megérthető.35 A kutatók véleménye szerint az analógiás közlésmód az emberi evolúció igen korai szakaszában fejlődhetett ki, s ezért általánosabb érvényű mint a bináris (igennem) logikán alapuló szóbeli közlésrendszer. Jó példa erre, hogy a jelbeszéd, a kifejező mozdulatok, rajzok segítségével meg tudjuk magunkat értetni olyan kultúrák emberével is, akiknek nyelvét nem értjük. – Amerikai kutatók egy csoportja a nonverbális kommunikáció kérdéseit vizsgálva kimutatta, hogy létezik „egy nagy jelenségterület, amely teljesen az analógiás kommunikáción alapul, és amely keveset változott az evolúció során, már emlős őseinkben is hasonló volt, mint most amelyek segítségével az egyedek egymással való kapcsolatukat, viszonyukat határozzák meg”.36 Ismert tény, hogy bennünk a látás, az ízlelés, a szaglás, az érzelmek – ellentétben a beszéddel – nem digitális, hanem analógiás módon kódoltak.37 Általában Watzlawick, Paul –Beavin, Janet Helmick –Jackson, Don D. 1973: 192. Watzlawick, Paul –Beavin, Janet Helmick –Jackson, Don D. 1973: 194. 37 Sebeok, Thomas A. 1972: 10. és 21. 35 36

244


a mozdulatok, a kifejező mozgások és a képek folyamatos terminusokban rendeződnek el bennünk. Így válik érthetővé, hogy a kétféle érzékelés, a tér és az íz érzékelése könnyen kiegészítheti egymást. Az ismételten érzékelt rejtett hasonlóságok a viszonylatok között egymást magyarázzák és felerősítik a megtalált jelentéseket. Vagyis a látható ülésrend a láthatatlan társadalmi struktúrát (vagy szakrális/ceremoniális szerkezettel) kommunikálja, azonkívül a hús egyenlőtlen felosztása is az egyenlőtlenséget érezteti. – Ezzel szemben az étrend és az édességek egyenlő arányú felosztásával a lakodalom végén a résztvevők egyenlőségét kívánja kifejezni. Ez a láthatatlan mechanizmus a társadalmi lét feszültségeit lefordítja az érzékelhető fizikai valóság, az ételek nyelvére s ott próbálja meg feloldani. Úgy gondoljuk, hogy az állandó kót-váltás a kultúra működésének egyik fontos jegye, s egyben a társadalmi harmónia újratermelésén keresztül a hagyományok átadásának, továbbélésének egyik biztosítéka. Irodalom Apor, Péter 1978 Metamorphosis Transylvaniae. Bucharest, Kriterion (First edition, 1736). Bakó Ferenc 1955 Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (The wedding customs of Felsőtárkány). Ethnographia LXXXVI. 345–408. Balázs Lajos 1976 A csíkszentdomokosi lakodalmi perec (The wedding Pretzel of Csíkszentdomokos). In: Népismereti dolgozatok. 142–146. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. Barthes, Roland 1976 A szemiológia elemei (The elements of semiology). In: Válagatott írások (Selected Writins). Budapest, Európa Kiadó. 1978 A jelek birodalma: Japán (Japan: The empire of signs). Nagyvilág 13. 10. 1461–1468. Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas 1967 The social Construction of Reality. Harmondsworth, Penguin Books. Civjan, T. V. 1975 Az etikett nyelve (The Language of Etiquette). In: Horányi Özséb – Szépe György: A jel tudománya. 373–381. (The Science of Signs). Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Douglas, Mary 1975 Deciphering a Meal. In: Implicit Meanings. Essays in Antropology. 249– 275. London, Routledge and Kegan Paul. 245

Hoppál Mihály

Firth, Raymond 1973 Food Symbolism in a Pre-Industrial Society. In: Symbols: Public and Private. 243–261. Ithaca – New York, Cornell Univ. Press. Frake, Charles O. 1979 Hogyan kell szubanuniul italt kérni? (How do we ask for a drink in subanun?) In: Pléh, Csaba – Terestény, Tamás (szerk.): Beszédaktus – Kommunikáció – Interakció. 267–274. (Speech Act – Communication – Interaction). Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Gurevics, Aron J. 1974 A középkori ember világképe (Middle Age man’s ideas about the world). Budapest, Kossuth Kiadó. György Lajos 1938 Világjáró anekdoták Budapest, Egyetemi Nyomda. Hoppál Mihály 1977 Esemény – Elbeszélés – Közösség (jegyzetek a verbális szemiotikához). (Event – Story Telling – Community. Notes on verbal semiotics). In: Istvánovits Márton – Kríza Ildikó (szerk.): A komikum és a humor megjelenésének formái a folklórban. 61–85. (Comic Elements and Humour in Folklore). Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport. 1979 Codes and/or Cultures – Approaches te Ethnosemiotics. In: Józsa, Péter (ed.): Studies in Cultural Semiotics. 5–32. Budapest, Népművelési Intézet. Hoppál Mihály – Küllős Imola – Manga János (szerk.) 1974 Emlékül hagyom… (Peasant… Autobiographical Writings from Hungary). Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Horváth István 1971 Magyarózdi toronyalja (At the Foot of the Tower in Magyarózd). Kolozsvár, Dacia. Kardos László 1943 Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára. Kisbán Eszter 1966 A Magyar kenyér, Néprajzi monográfia. Kandidátusi értekezés. (The Hungarian Bread. An ethnographical monograph. Dissertation for candidate degree. Manuscript). Budapest. 1970 Újítások Észak-Dunántúl újkori népi táplálkozásában (Innovations in the food habits of North Transdanubian people in modern times). Ethnographia LXXXI. 308–315. Kiss Lajos 1958 Vásárhelyi hétköznapok (Everyday life in Vásárhely). Budapest, Magvető Könyvkiadó.

246


Kuper, Jessica (ed.) 1977 The Anthropologists’ Cookbook. London–Henley, Routledge and Kegal Paul. Leach, Edmund 1974 Lévi-Strauss. London, Fontana. Lévi-Strauss, Claude 1973 From Honey to Ashes. Introduction to the Science of Mythology 2. New York. Harper and Row. 1977 The Roast and the Boiled. In: Kuper, Jessica (ed.): The Antropologists’ Cookbook. 221–230. London – Henley, Routledge and Kegal Paul. Mauss, Marcel 1960 The Gift. London, Cohen and West. Mádai Gyula 1966 Lakodalmi szokások Diósgyőrben 1910–1930 között (Wedding customs in Diósgyőr between 1910 and 1930). In: Bodgál Ferenc (szerk.): Borsod megye népi hagyományai. 324–338. (Folk Traditions in Borsod). Miskolc. MNL 1977–1982 Magyar Néprajzi Lexikon I–V. Budapest, Akadémiai Kiadó. Newall, Venetia 1976 A szimbolikus antropológia londoni iskolája (The London School of Symbolic Antropology). Szemiotikai Tanulmányok 45. Pap Zoltán S. 1975 A beregdarőczi emberek élete a századfordulón (Everyday life in Beregdaróc at the turn of the century). Budapest, Natura Kiadó. P. Madar Ilona 1979 Zobor-alja társadalma (The Folk Society in Zobor-alja, MS). Pócs Éva 1965 A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre (Beliefs in connection with Christmas dinner and Christmas table). Néprajzi Közlemények 10. 3–4. Sebeok, Thomas A. 1972 Perspectives in Zoosemiotics. The Hague – Paris, Mouton. Sebestyén Ádám 1972 A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig (The life and history of Székely people of the village Andrásfalva in Bukovina since Mádéfalva to the present). Szekszárd. Szmuszin, L. Sz. [Смусин, Л. С.] 1979 К вопросу епиралевидных мотивах в руссом печенъ. Советская Энография 723–728. Tari István 1978 Régi herédi népszokások (Ancient folk customs in Heréd). Hatvani Füzetek 3. Hatvan. 247

Hoppál Mihály

Vankóné Dudás Juli 1976 Falum Galgamácsa (My village, Galgamácsa). Studia Comitatensia 4. Szentendre. Végh Antal 1978 Száz szatmári parasztélet (One hundred peasant meals from Szatmár). Budapest, Minerva Kiadó. Watzlawick, Paul –Beavin, Janet Helmick –Jackson, Don D. 1973 Az emberi kommunikáció pragmatikája (The pragmatics of human communication). In: Buda Béla (szerk.): Kommunikáció elméleti szöveggyűjtemény I. 179–195. (Chrestomathy of studies in the theory of communication. Part 1.). Budapest, Tankönyvkiadó. Wheelwright, Philip 1962 Metaphor and Reality. Bloomington: Indiana University Press. Zolnay László 1977 Kincses Magyarország – középkori művelődésünk történetéből (Treasures of Hungary – On the History of culture in Hungary in the Middle Ages). Budapest, Magvető Könyvkiadó.

248

Deák Éva

Magyar és oszmán-török férfiviseletek 17–18. századi viseletképeken A tanulmány a magyar és oszmán-török férfiviseleteket vizsgálja kéziratos és nyomtatott képi források alapján a közép-kelet-európai régióban. Részletesen elemzi Michael Wening Mancher Figuren. Ungarn. Türcken. Hussarn. Heyducken. Wallachen und Armänier. című rézkarcsorozatát. A metszetábrázolásokat rövid szöveggel kísérő nyomtatvány Michael Wening (1645–1718) rézmetsző neve alatt jelent meg Nürnbergben, 1665-ben. Az alakok közül több is szerepel két korabeli német nyelvű történeti mű illusztrációiban, más háttérábrázolással.1 A sorozat egy nem sokkal későbbi olasz másolatát a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka őrzi.2 A 17–18. századból fennmaradt kézzel festett, Erdély népeit bemutató viseletsorozatok mindegyike ábrázol magyarokat, kettő nagyobb számban törökök alakokat is. Az Oszmán Birodalom a késő középkortól kezdve folyamatosan terjeszkedett Európában a Balkán-félszigeten. Az európai hódítások legfontosabb mérföldköve Konstantinápoly elfoglalása 1453-ban. A középkori Magyar Királyság a 16–17. században az oszmán előrenyomulás hatására szakadt három részre, a középső rész, a hódoltság betagozódott az Oszmán Birodalomba, az Erdélyi Fejedelemség külpolitikájában alárendelt, belpolitikájában jelentős önállóságot élvező ország lett, az egykor egységes ország északi és nyugati területein pedig – választott magyar királyként – a Habsburgok uralkodtak. Az ország jelentős része a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti háborúskodások hadszínterévé vált. A régió iránti nyugat-európai, különösen német érdeklődés okai között döntő fontosságú a Német–Római Birodalmat folyamatosan fenyegető török veszély; a veszélytudat különösen az osztrák örökös tartományokban volt erős.3 A 17. század közepétől, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke után az európai közvélemény ismét nagyobb figyelmet szentelt a törökellenes harcoknak. A ruházat már első ránézésre fontos információkat közöl viselőjéről. Ezzel magyarázható, hogy az öltözködés, akárcsak manapság, kiemelkedően fontos szerepet játszott a kora újkorban. A vizsgált időszakban az írás-olvasás a mainál ritkább tudás Maurer, Caspar 1663; Oertel, Hieronymus – Meyer, Martin 1665. MNM TKCs. Lelt. sz. 59871–59895. 3 Barbarics Zsuzsa 2000: 333., 339–340.; Petneki Áron 1981: 146. 1 2

249

Deák Éva

volt, a ruhaanyagok értékét, a szabást és a kiegészítőket viszont könnyen beazonosították, mint a foglalkozás, anyagi helyzet, társadalmi státusz rögzült jeleit. A ruha fontos funkciója a társadalmi helyzet érzékeltetése. A ruházat státuszjelző szerepe ma is jelentős, a kora újkorban pedig a rang egyik leglátványosabb megnyilvánulási területe volt. Ezen túl jelezhette még viselője etnikai és regionális hovatartozását, életkorát, családi állapotát, s illenie kellett az alkalomhoz, melyen viselték. A viselet az identitás fontos része. A magyar férfiviselet keleties hatásokat mutatott a vizsgált időszakban, hasonlóan a régió több népének a öltözködéséhez. A korabeli leírások leggyakrabban a lengyel nemesi viselettel való hasonlóságát emelték ki.4 A magyar férfiviselet fő elemei az ing felett viselt, rövidebb alsókabát (dolmány) és a hosszabb felsőkabát (mente) voltak. Testhez simuló, szűk nadrág tartozott az öltözékhez; a nemesek csizmát, ritkábban papucsot viseltek, bocskort az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozók hordtak. A köznép és az elitek számára is importáltak ruhaanyagokat és textíliákat 1. kép Rhédey Júlia az Oszmán Birodalomból. A díszítések, elsősorban a hímzésmintája, Erdély, hímzések olasz reneszánsz és oszmán-török eleme17. század vége–18. század eleje ket is felhasználtak.5 Az anyagok értéke és a díszítés gazdagsága a viselő társadalomban elfoglalt helyétől és az alkalom fontosságától is függött. A bőrök és szőrmék viselése széles körben elterjedt és minden társadalmi rétegre jellemző volt.6 A prémeket leggyakrabban a felsőruhák bélelésére és a süveg díszítésére használták. A legértékesebb szőrmék státuszszimbólumként szolgáltak, például a fekete róka vagy a hermelin. A hiúz az értékesebb szőrmék közé tartozott, a nyusztot és a nyestet is az előkelők viselték. Katonák ruházatánál gyakori a vállra vetve hordott kacagány, mely az alacsonyabb rangúak esetében farkasbőrből volt, míg a magasabb rangúak párduc- és tigrisbőrt hordtak. A felsőruhákat díszítő gombok az elitek esetében komoly értéket képviseltek. A süveget tollforgó vagy toll díszíthette. A fejviseletben a süvegbe vagy a kalapba tűzött tollforgónak vagy tollnak szintén egyszerre volt díszítő és rangjelző szerepe. A legmagasabb rangú személyek a ritka és drága kócsagtollat hordták fekete vagy fehér színben, az elérhetőbb árú, de még mindig drága darutollat az előkelők, míg sastollat a kevésbé tekintélyes nemesek és katonák viseltek. A parasztok kakas-, gácsér- vagy lúdtollat hordtak. Flórián Mária 1993: 75., 2009: 20–22.; Gáborján Alice 1985–1988: 19–53.; Gervers, Veronica 1982: 1–22.; Petneki Áron 1981: 145–149.; Turnau, Irena 1991: 123–130. 5 Gervers, Veronica 1982: 3–22.; Palotay Gertrud 1940: 16–29. 6 Endrei Walter 1989: 77–78.; Flórián Mária 2001: 128–150. 4

250

Magyar és oszmán-török férfiviseletek 17–18. századi viseletképeken

A öltözködéstörténet forrásai a tárgyi emlékek, a fennmaradt ruhadarabok és textilek, valamint a kiegészítők, ékszerek és fegyverek. Az írott források közül a történeti művek, úti beszámolók, diplomáciai események leírásai gyakran szolgáltatnak a megjelenéssel kapcsolatos információkat. Az inventáriumok, hozományjegyzékek, vásárlási jegyzékek, végrendeletek értékei között előkelő helyen szerepelnek az öltözetdarabok. A gazdasági jellegű iratok: számadások, vámjegyzékek a textilkereskedelemnek is értékes forrásai. A normatív források közé tartoznak a viseletszabályozások és az országgyűlések árszabályozásai. A személyes jellegű iratok közül különösen értékes adatokat tartalmazhatnak a levelek, naplók és emlékiratok. A vizsgált időszak öltözködésének fontos forrásai a képi ábrázolások, a festmények, miniatúrák és grafikák. A grafikák, metszetek jelentősége a sokszorosítás lehetősége miatt különösen nagy. A viseletkép Európában a 16. században vált népszerűvé. Rokon műfajai többek közt a miniatúra, veduta és a portré. Daniel Defert a viseletképek 16. századi megjelenéséről írva a forráscsoporthoz sorolja még az útleírások, táj- és országleírások képeit, megemlíti a címeres könyveket és emblematákat is.7 A viseletábrázolások kapcsolódnak a korszak kartográfiai törekvéseihez.8 A viseletképekből álló albumok egy régió, város, ország vagy akár az egész világ öltözködési szokásainak bemutatását is célul tűzhették ki.9 Ezek a sorozatok a fentebbi szempontok – nem, társadalmi státusz vagy foglalkozás, nemzetiség és lakóhely – alapján mutatták be a kiválasztott vidék lakóinak viseleteit, miközben egyúttal közvetítették is a minél egyértelműbb megkülönböztethetőség igényét.10 A viseletképekkel találkozhatunk a 16. század közepétől elterjedt emlékkönyvekben, az album amicorumokban is. Egyetemeket látogató diákok, kereskedők, vándorló mesterlegények, utazók gyűjtöttek aláírásokat, mottókat és képeket kisméretű, hordozható könyvecskéjükben. A képek között amatőr és hivatásos festők által alkotott allegorikus alakok, címerek, portrék, nevezetességek és viseletek egyaránt megtalálhatók.11 Az albumokban viszonylag kisméretű, színes akvarell, illetve gouache technikával festett viseletábrázolásokat, és sokszorosított képeket is találunk. A viseletkönyvekhez hasonlóan egy-egy terület vagy település lakóit a társadalmi hierarchia különböző szintjein álló alakok – uralkodók, nemesek, polgárok és földművesek – reprezentálták. A válogatás a tulajdonos személyes ízlését tükrözte. A kötetbe rendezett képekből összeállított albumok mellett egyre több nyomtatott viseletsorozat jelent meg a kora újkori Európában. Az 1520 és 1610 közötti idő Defert, Daniel 1984: 36. Born, Robert 2011: 53–54.; Ilg, Ulrike 2004: 37. 9 Rublack, Ulinka 2012: 146–163.; Wilson, Bronwen 2005: 70–132. 10 Dinges, Martin 1992: 53–54. 11 Wilson, Bronwen 2012; Rosenthal, Margaret F. 2009; Nevinson, John Lee 1979. 7 8

251

Deák Éva

szakban több mint kétszáz, metszetek sorát tartalmazó viseletkönyvet jelentettek meg.12 Ezekhez az egy vagy több alakot ábrázoló metszetekhez képfeliratok (időnként több nyelven), esetleg hosszabb-rövidebb leírások is tartoznak.13 Az „egész világ” öltözékeinek bemutatására vállalkozó albumok általában magyar vonatkozású viseletképeket is közöltek. 1600 után a kosztümkönyvek egyre gyakrabban koncentráltak kisebb területekre: egy város, vagy egy nagyobb régió öltözködésére.14 A nyomtatott könyvek mellett továbbra is készültek kézzel festett viseletképek is a korszakban. Magyarországról és Erdélyről önálló, nyomtatott viseletkönyv nem jelent meg a kora újkorban. A kora újkori történeti vagy leíró jellegű publikációk illusztráció között gyakran szerepelnek viseletképek is. Ugyanakkor számos 17–18. századi kézzel festett kosztümkönyv maradt fenn az erdélyi viseletekről. Ezek a paraszti, polgári és nemesi viseletek mellett katonák öltözékeit is szívesen ábrázolták. A három nagy nemzetiség, a magyar, német, és román részletes bemutatása mellett az ismert európai sorozatokhoz hasonlóan a terjedelmesebb erdélyi albumok némelyike is ábrázol törököket, az egyik kódex esetében még a cím is egy előkelő török képe alá került.15 A 17. században önálló sorozatként is népszerűvé vált a katonai egyenruhák bemutatása. A katonai viseletek ikonográfiájára jellemző a feltűnő, extravagáns, szándékosan provokatív öltözék. A modern értelemben vett egyenruhák hiányában ez a jellegzetesség szolgált a katonák megkülönböztetésére az ábrázolásokon, valamint a fegyverek.16 A viseletképek nem egyéneket, hanem típusokat ábrázoltak. Az arcok sablonosak, a műveknek nem volt célja az egyéniség visszaadása. Ezért is kiemelten fontos a ruházat szerepe: a sorozatok által közvetített ideál szerint legelsősorban az öltözék feladata volt, hogy láthatóvá tegye viselője társadalmon belül elfoglalt helyét. A környezet megjelenítése a viseletképeken sokszor csak jelzésértékű: néhány egyszerű vonás jelzi a talajt. Az alakok lába alatt kis dombocska vagy földdarab látható, esetleg némi növényzettel. A háttér általában üres. A viseletsorozatok képein szinte kivétel nélkül álló alakok láthatóak. Arcuk és kezük ábrázolása sematikus. Általában valamit fognak a kezükben: virágot, munkaeszközt, kosarat, botot. A testtartás, a gesztusok és a kézben tartott dolgok utalnak a képen látható személy társadalmi helyzetére. Fegyver nemeseknél és katonáknál látható. Az övhöz rögzített tárgyak szintén a foglalkozás és társadalmi állás szerint változnak. Szinte mindig tartozik felirat a képekhez. A viseletsorozatok feliratainak kategóriái: nem, társadalmi státusz vagy foglalkozás, lakóhely vagy regionális hovatar Vecellio, Cesare 1977; Cennerné Wilhelmb Gizella 1972: 23. Jones, Ann Rosalind – Rosenthal, Margaret F. 2008: 19–20. 14 Küp, Karl 1937: 3–9. 15 Fülemile Ágnes 2015: 85–86.; Galavics Géza 1990: 98.; Wunder, Amanda 2003: 89– 119.; Wilson, Bronwen 2007: 105–110. 16 Hale, John Rigby 1990: 63. 12 13

252


tozás, életkor, családi állapot, alkalom, évszak, időjárás. Ritkán a divat változására is utalnak. A szövegek nem minden esetben közlik az alakok nemzetiségét. Amikor ez az adat hiányzik, a feliratok által megadott város vagy régió segíthet a nemzetiségi hovatartozás megállapításában, vagy maga a ruházat szolgáltat ehhez döntő információkat. Az Európát katonai erejével fenyegető Oszmán Birodalom iránti érdeklődés kielégítésére szolgáló kiadványok különösen nagy hangsúlyt fektettek a császár és udvara, a vezető tisztségviselők, a hadsereg különféle alakulatainak és fegyvernemeinek az ábrázolására. Az iszlám vallás képviselői, a dervisek és elöljáróik, a sejkek, és az iszlám imádkozási szokások ábrázolása hasonlóan fontos, ugyanakkor egzotikus volt a keresztény európaiak számára. A „titokzatos” keleti nők, különösen a háremek lakói, azok elöljárói és felügyelői, például az eunuchok megjelenítése a nagyközönség érdeklődését szolgálta.

2. kép Aga, a janicsárok kapitánya

3. kép Háborúba induló janicsár

253

Deák Éva

4. kép Szulejmán török szultán

5. kép A janicsárok kapitánya

6. kép Háborúba induló janicsár 254


7. kép Szulejmán szultán; török előkelők

Mancher Figuren Michael Wening 1665-ös kiadású, nemesi és katonai férfiöltözékeket bemutató Mancher Figuren. Vngarn. Türcken. Hußarn. Heyducken. Wallachen. vnd Armänier című metszetkönyve 24 rézkarcot tartalmaz. A képek mérete 6 x 9 cm. A kiadót nem közli a címlap. Gertrud Stetter Wening műveit felsoroló katalógusában két ismert példányt említ, az egyik a bécsi egyetemi könyvtárban, a másik a berlini Kunstbibliothek Lipperheide gyűjteményében található.17 A tanulmány az utóbbi példány vizsgálatán alapul.18 Szendrei János 1905-ös viselettörténeti munkájában öt képet közöl a sorozatból, ismeretlen mester munkáiként. A szövegből kiderül, hogy a képek Szendrei tulajdonában voltak,19 későbbi sorsuk nem ismert. Michael Wening (1645–1718) rézmetsző Nürnbergben született. Az 1760-as években Paulus Fürst és Johann Hoffmann nürnbergi nyomdája számára dolgozott. 1668-ban elhagyta Nürnberget, áttért a katolikus hitre és a következő év decemberében már a müncheni fejedelmi udvar alkalmazásában állt, előbb Ferdinánd Mária Stetter, Gertrud 1977: 109. Wening, Michael 1665. Lipperheidesche Kostümbibliothek, SMPK Kunstbibliothek, Berlin, Lipp. 537m. kl. 19 Szendrei János 1905: 79–81. 17 18

255

Deák Éva

(1651–1679), majd Miksa Emánuel (1679–1726) választófejedelem szolgálatában. A magyarországi felszabadító háborúkról készített metszetei ismert műalkotások, Buda felszabadítását (1686)20 és Nándorfehérvár visszafoglalását (1688)21 ábrázoló munkái történeti művek gyakori illusztrációi. Főműve a Bajor Választófejedelemség négykötetes történeti – topográfiai leírása, a Historico-Topographica Descriptio. Az első kötet 1701-ben jelent meg,22 további három kötete már csak Wening 1618–as halála után (1721, 1723 és 1726).23 A cím összefoglalása szerint a sorozat régiónkból mutat be néhány alakot: magyarokat, törököket, huszárokat, hajdúkat, románokat és örményeket. Az egyes képekhez kétsoros német nyelvű verses szöveg is tartozik.24 A szöveg általában megadja a társadalmi helyzetet vagy katonai rangot, gyakran a nemzetiséget vagy regionális hovatartozást is, majd egy-két jellegzetességet emel ki minden képnél: a megjelenés karakterisztikus elemét, valamely ruhadarabot vagy annak díszítését, arcszőrzetet, testtartást, esetenként az ahhoz kapcsolódó attitűdöt („keck”, azaz hegyke és merész, „trotzig”: dacos, vagy „faullenzend”: henyélő). Egyedi érdekességekre is rámutathat, például a Németországban ekkor még egzotikusnak számító pipázás szokására az egyik örmény alaknál.25 Fontosnak tartott karaktereknek egymás után több képet is szentel, ilyen esetben a szöveg is folytonosabb hatást kelt. Az egyik képen csonka ujjú mentében látható magyar nemesről („Im gstutztem Mander siht man an / Im Sonn in Vngern ein Edelmann”) a következő kép kapcsán azt is megtudjuk, hogy nagy szakállával és Schaube viselésével hangsúlyozta a tekintélyét („In großen barth vnd schauben tracht / Nimt der sein Reputation in acht”).26 A szövegben megjelölt alkalmak általában nyilvános megjelenéseket takarnak. Különösen emberi a békeidőben otthon tartózkodó török férfi szerepeltetése a sorozatban. A szöveg szerint szintén otthonában mutat a sorozat egy másik, fiatal törököt is. Az otthon azonban a képek háttere alapján a tágabb hazai környezetet, nem pedig a családi otthont jelenti.27 Egy hajdút békeidőben a városban sétálva, egy másikat pihenés közben láthatunk.28 A mustrán megjelenő huszárt csizmában, prémes süvegben, fegyvereivel a kézben ábrázolták.29 Egy hajdú olyan módon látható, Galavics Géza 1986: 108.; Rózsa György 1963: 24., 61–62., 167., 178–180., 222–223., 256, 264–269., 336. 21 Szoleczky Emese 2008: 279–307. 22 Wening, Michael 1701. 23 Stetter, Gertrud 1977: 21–66. 24 A versek teljes szövegét közli: Stetter, Gertrud 1977: 109–110. 25 Wening, Michael 1665: 2. kép. 26 Wening, Michael 1665: 4–5. kép. 27 Wening, Michael 1665: 3., 13. kép. 28 Wening, Michael 1665: 9–10. kép. 29 Wening, Michael 1665: 14. 20

256


ahogy csatába is indul („Im aufzug so zur Freud als Streit”).30 A címlapon szereplő zenészről megtudjuk, hogy esküvőkön, templomszentelésnél és keresztelőkön is szokott muzsikálni („Auf seinem Bock der pfeiffet auff / zur Hochzeit, kirch weihn und kinder tauff”). Egy kivétellel álló portrékat látunk. Figyelemre méltó a beállítások különbözősége: szemből, profilból, félprofilból és háttal álló alakok is szerepelnek, botra támaszkodva, csípőre tett, hátul összekulcsolt vagy kard markolatára tett kézzel. A mustrán látható huszár egyik kezét szablyája markolatán tartja, a másikban lőfegyvert fog. Két török övbe dugott kézzel látható.31 A kézben tartott tárgyak esetünkben leggyakrabban fegyverek, a kivételek közé tartozik a címlap trombitása és a pipázó örmény. A portrék hátterében gondosan kidolgozott város– illetve várképeket látunk. Más emberek a fő alak mellett csak egy esetben, a címlapon szerepelnek: a zenész mögött mindkét oldalon egy táncoló pár látszik. Az életképet hátrább cégérrel jelzett kocsma egészíti ki. Az alakok arca sematikus, az arcszőrzet különbözősége jól megfigyelhető. Három esetben állítható biztosan, hogy arcszőrzettel nem rendelkező férfit ábrázol a kép. Hét esetben háttal állnak a szereplők, ezeknél nem látható az arc. Hat férfi csak bajuszt visel, másik hat bajuszt és szakállt is. Utóbbiak közül kettőnek kifejezetten hosszú a szakálla. A szöveg külön is felhívja a figyelmet a tekintélyt biztosító szakállviseletre. A ruhadarabok közül a Schaubet többször említi a szöveg. A nagyon hasonló hangzás ellenére ez nem azonos a magyar subával, szabásukban és viselésmódjukban is különböztek.32 „A díszköpeny (Schaube) térden alul érő, többnyire ujjas felsőruha; néhány esetben ujjatlan, palástszerű is lehetett.”33 A címlapfigura a szőrmés bőrből készült felsőruhájában egzotikus megjelenésű. Hőségben („in hitz”) egy török vállán átvetve, összehajtva viszi a felsőruháját. Rossz idő („vngewitter”), eső és hideg („vor Regen vnd kält”) ellen a katonáknak köpönyege („Cäpeneck”, „Käppenek”) nyújtott védelmet.34 Mindkét képen hátulról látjuk a ruhadarabot, a huszár esetében a hát jelentős részét gallérféle takarja, valószínűleg egy a vállaknál varrás nélkül kettéhajtott darabja a szövetnek.35 Egy másik katona a köpönyeg egyik sarkát vállán átvetve viseli.36 Nyári és téli süveget is látunk a katonákon és nemeseken. A törökök turbánt, vagy süveg jellegű fejfedőt viselnek. A prémes süveget nemcsak a hideg ellen, ha Wening, Michael 1665: 17. kép. Wening, Michael 1665: 13., 15. kép. 32 Flórián Mária 1993: 74. 33 Szende Katalin 2004: 149. 34 Wening, Michael 1665: 6., 18. kép. 35 Gáborján Alice 1972: 57. 36 Flórián Mária 1993: 75., 2001: 157–161. 30 31

257

Deák Éva

8. kép Magyar és lengyel férfiviseletek

9. kép Címlap. Wening: Mancher Figuren 258

10. kép Címlap. Ismeretlen mester


11. kép Pipázó örmény

13. kép Török férfi otthon

12. kép Fiatal török férfi otthon

14. kép Magyar úr

259

Deák Éva

260

15. kép Török férfi, meleg időben

16. kép Török vagy örmény férfi

17. kép Magyar úr

18. kép Hajdú


nem értéke és a hozzá kapcsolódó presztízs miatt is viselték. Toll a képek harmadánál díszíti a fejfedőt, a sorozat utolsó képéhez tartozó szöveg külön is kiemeli a kócsagtoll jelentőségét. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka őriz egy Varie figure di Vngari e Turci et altrimesi in ti uer sepositure cheposono seruier in molte cosche című sorozatot, amely Wening képeinek egy alacsonyabb színvonalú másolata a 17. század második feléből.37 A másolat, akárcsak az eredeti, 24 képből álló sorozat. Ezeken a képeken nincs számozás, képaláírás és háttér, az alakok mellett csak stilizált saját árnyékuk látható. A katalógus több alakot hajdúként azonosít. A képek nagy része követi az eredetit, esetenként apróbb részletekben különbözve, például az öltözéken található gombok számában, vagy a testtartás változik kissé. Az egyik, Wening sorozatában még török férfit magyar főúrrá alakították, nem túl szerencsés módon. A katalógusban a kép ismeretlen mester munkájaként szerepel a 17. század második feléből. A portrék közül tizenegy már egy korábbi nyomtatványban, az 1663–as Türckische und Ungarische Chronica illusztrációiban is szerepelt, hat egymást követő vár- illetve városkép előterében: Érsekújvár (Neuhausel), Léva (Lewentz), Kassa (Cassau), Pozsony (Presburg), Szatmár (Zatmar), Kis Kálló (Kallo).38 A szintén Nürnbergben, Paul Fürst kiadójában megjelent munka hat, Lukas Schnitzer nevével jelzett metszetének portréit Wening két évvel később, 1665-ben hasznosította újra. A látképeken szereplő valamennyi portré egyértelműen Wening megfelelő képeinek az eredetije.39 Szendrei János rámutatott, hogy a portrék közül néhány változatlan formában szerepel egy másik korabeli történeti munka, az Ortelius redivivus et continuatus, oder der ungarischen Kriegs-Empörungen című kötetben is.40 Ezek a Türckische und Ungarische Chronica képeivel teljesen azonosak, azzal a különbséggel, hogy a hat látképből csak öt található meg a műben: Érsekújvár, Kis Kálló, Léva, Pozsony és Szatmár ábrázolása.41

MNM TKcs Lelt. sz. 59871–59895. Maurer, Caspar 1663: 47–52. kép. http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/ display/bsb11056112_00431.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/ display/bsb11056112_00433.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/ display/bsb11056112_00435.html 39 Wening, Michael 1665: 2., 3., 5., 7., 9–13., 20., 22. kép; Stetter, Gertrud 1977: 111. 40 Szendrei János 1905: 11. 41 Oertel, Hieronymus – Meyer, Martin 1665. http://reader.digitale-sammlungen.de/de/ fs1/object/display/bsb10805517_00114.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/ fs1/object/display/bsb10805517_00122.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/ fs1/object/display/bsb10805517_00232.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/ fs1/object/display/bsb10805517_00261.html; http://reader.digitale-sammlungen.de/de/ fs1/object/display/bsb10805517_00355.html 37 38

261

Deák Éva

19. kép Kassa és Léva látképe 262


20. kép Pozsony és Érsekújvár látképe 263

Deák Éva

21. kép Szatmár és Kis Kálló látképe

264


22. kép Kis Kálló látképe

Kézzel festett erdélyi viseletsorozatok Az ismert sorozatok többségét magyarországi és romániai könyvtárak őrzik. A szövegek nem minden esetben közlik az alakok nemzetiségét. Amikor ez az adat hiányzik, a feliratok által megadott város vagy régió segíthet a nemzetiségi hovatartozás megállapításában, vagy maga a ruházat szolgáltat ehhez döntő információkat. Legnagyobb számban a szászok, a románok és a magyarok szerepelnek. Feltűnnek még a viseletképeken görögök, örmények, rácok, zsidók, cigányok, Morvaországból Erdélybe települt anabaptisták. A kisebb etnikumok és csoportok megjelenítése a szemlélők etnográfiai érdeklődésének vagy az egzotikumok iránti kíváncsiságának kielégítését szolgálhatta. Török viseletek képeit két nagyobb kézzel festett, Erdély népeit bemutató viseletsorozat ábrázol, egy gráci egyetemi könyvtárban őrzött, cím nélküli kódex és a londoni British Library The true and exact Dresses and Fashions of all the Nations in Transylvania címet viselő sorozata.

265

Deák Éva

A gráci egyetemi könyvtár kézirattárában található viseletkódex szintén a terjedelmesebb Erdély népeit bemutató sorozatok közé tartozik, 99 képből áll.42 A magyarokat ábrázoló képeiről Thim József közölt listát a 19. század végén.43 A kolozsvári egyetemi könyvtárban megtalálható a teljes sorozat 20. századi másolata.44 Mind a gráci viseletsorozat,45 mind a kolozsvári egyetemi könyvtárban őrzött másolat teljes terjedelemben, nagy felbontású fájlként interneten keresztül is elérhető.46 A nagyobb sorozatok közé tartozik még a British Library kézirattárának két kódexe. Közülük az angol feliratos sorozat 1990-ben forráskiadványként is megjelent – a 12 oszmán-török viseletkép közül csak egyet közöltek.47 A kötetben Galavics Géza tanulmánya a másik British Library-ben őrzött példányt is részletesen bemutatja, és a két sorozatot összeveti egymással.48 Státuszjelző szerepe volt az egyes ruhadarabok szabásának, anyagának, színének, díszítésének is. Az anyagok közötti különbségek a viseletképeken is érzékelhetőek, ám messze nem olyan mértékben, mint a valódi textíliák vagy 23. kép Címlap .The true and exact Dresses and Fashions of all the Nations in Transylvania

Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. Thim, József 1885: 78–79. 44 Biblioteca Centrală Universitară „Lucian Blaga” Cluj–Napoca Nr. 545–1935. 45 http://143.50.26.142/digbib/handschriften/Ms.0400–0599/Ms.0467/index.html – utolsó letöltés: 2015. december 22. 46 http://documente.bcucluj.ro/web/bibdigit/patrimoniu/BCUCLUJ_FCS_MS1268. pdf – utolsó letöltés: 2015. december 22. 47 The true and exact Dresses and Fashions of all the Nations in Transylvania. London, British Library, Manuscript Collections, Add MS 5256. Jankovics – Galavics – R. Várkonyi 1990. 48 Habitus variarum Nationum in Regno Transylvaniae occurentium utriusque sexus humani patent. London, British Library, Manuscript Collections, Add MS 5257.; Galavics Géza 1990: 92–100. 42 43

266


szőrmék esetében. A hermelinprém képen is látványos. Nemcsak fejedelmek és királybírók, hanem időnként az előkelő polgárok öltözékén is feltűnik a viseletképeken. Az elitek viseletében gyakran megfigyelhető finom barna prémről viszont nem megállapítható, hogy nyuszt (coboly) vagy a nyusztnál valamivel olcsóbb nyest bőréből készült a bélés vagy szegély. Ezektől a finom szőrméktől látványosan különbözik a parasztok és pásztorok bundáinak, kucsmáinak az anyaga. A kevésbé értékes prémek között sem könnyű különbséget tenni, de felismerhető a parasztok fekete vagy barna kucsmája, a juh vagy kecske szőrmés bőréből készült bunda és ködmön. A viseletképek alátámasztják a szakirodalom állítását, mely szerint a bőrök és szőrmék viselése széles körben elterjedt és minden társadalmi rétegre jellemző volt.49 Katonák ruházatánál gyakori a vállra vetve hordott kacagány, mely az alacsonyabb rangúak esetében farkasbőrből volt, míg a magasabb rangúak párduc- és tigrisbőrből készült kacagányt hordtak. Párducbőr látszik egy magyar kapitány,50 máshol egy rác kapitány („Ein Raitzischer Capitain”) vállán. A textíliák közötti különbségtétel a viseletképeken csak nagy vonalakban lehetséges. A különböző alapanyagból és szövéssel készült textiltípusok ábrázolása inkább csak jelzésértékű a képeken. Az elitek és a nép öltözékének alapanyagai, a drága kelmék és a háziszőttesek közötti különbséget azonban meg lehet állapítani. A luxusanyagok közül egyedül a nyírott bársony ismerhető fel egyértelműen, de a finom posztók és selymek közötti különbségeket már nem adják vissza a képek. Ugyanígy nem lehet különbséget tenni a durvább kendervászon és a valamivel finomabb lenvászon között az ábrázolásokon. Összevetve a képeket, megfigyelhetünk eltéréseket a női fejviseletben a nehéz háziszőttesek, illetve a polgárnők és nemesek által viselt vékony, finom fátyolszerű anyagok között (ez utóbbiakat áttetszőnek ábrázolják a képek), hasonlóképpen a kötények anyagában is. A textíliák esetében a színek közötti különbségek többet segítenek a ruhadarabok viselőjének a társadalmi hierarchiában való elhelyezésében. A kora újkori Európában csak az eliteknek volt módja színpompásan öltözködni. A vörös szín az antikvitástól kezdve jelentős szerepet játszott Európa-szerte, s folyamatosan nőtt a kék népszerűsége is.51 Ugyanakkor a 14. századtól kezdve Európa egyes részein a fekete kimondottan divatszín volt. Ritkaságuk és áruk miatt a legjobb minőségű festékeket, melyek szép és tartós színt adtak az anyagoknak, a luxus minőségű textíliák festésére használták.52 Itália és Konstantinápoly azon túl, hogy fontos textilipari központok voltak, polikróm anyagaikról voltak ismertek a korszakban.53 A fejedelemség gazdasági kapcsolatai ezekkel a központokkal szerepet játszottak abban, hogy az erdélyi elit tagjai szí Endrei Walter 1989: 77–78.; Flórián Mária 2001: 128–150. Jankovics József – Galavics Géza – R. Várkonyi Ágnes 1990: 69. kép. 51 A vörös szín jelentőségéhez további irodalom Greenfield, Amy Butler 2006. 52 Pastoureau, Michel 2001a: 63–64.; Piponnier, Françoise – Perrine, Mane 1997: 16–17. 53 Schneider, Jane 1985: 39.; Thompson, Jon 2004: 44. 49 50

267

Deák Éva

nesen öltözködtek. Az erdélyi előkelők színpompás öltözködéséről a fennmaradt ruhadarabok, festmények, viseletsorozatok mellett írott források is tanúskodnak. A köznép ruházata sokkal kevésbé volt színes, leggyakrabban földszíneket viseltek.54 A gráci viseletsorozat magyar parasztot bemutató képe ennek megfelelően: bocskorban, barna ruhában ábrázolja a férfit („Ein Ungarischer Bauer”). Összefoglalás A tanulmányozott viseletsorozatok alátámasztják, hogy a 17–18. században az öltözködés alapvető identitásjelző szereppel bírt. A viseletképek készítői ezért is fektettek nagy hangsúlyt az öltözetek részletes és pontos ábrázolására. A képek feliratai gyakran közlik a nemet, a társadalmi állást vagy foglalkozást, a nemzetiséget vagy a lakóhelyet. Az alkalom, a divat változása és az időjárás ritkábban szerepel. A viseletképek inkább típusokat, mint egyéneket ábrázolnak. A ruhának meg kellett jelenítenie mindazt az információt, amit a képfeliratok írásban közöltek. Az egyes ruhadarabok megléte vagy hiánya, szabása, díszítettsége, a fegyverek birtoklása státuszjelző szereppel bírt. Az ábrázolásmód sajátosságaiból adódik, hogy a ruhaanyagok típusa nehezebben felismerhető a viseletképeken, mint a színek, minták vagy díszítések. A testtartás, a gesztusok, az övről lelógó eszközök és a kézben tartott, attribútumszerű tárgyak kiegészítik, pontosítják a ruhák által hordozott információkat. A „kelet”, azon belül az oszmán-törökök iránt nemcsak egzotikusnak számító idegensége, a „mások” iránti tudományos érdeklődésből akart minél többet megtudni az európai közvélemény, hanem praktikus okokból is. A politikai és katonai értelemben is nagyhatalmi tényező, az Oszmán Birodalom vallásának, hadseregének, a szultáni udvar hatalmi viszonyainak mélyebb megismerése fontos cél volt. Az Oszmán és a Habsburg Birodalom közti határterületeken élő, keleties öltözködésű magyar férfiak, különösen a törökellenes harcokban nélkülözhetetlen katonák (huszárok, hajdúk) viseleteit szintén gyakran ábrázolták a viseletsorozatok.

Haarmann, Harald 2005: 130.; a színek jelentőségéhez néprajzi és antropológiai szempontból: Flórián Mária 2007; Gáborján Alice 1984; Schubert Gabriella 2011.

54

268


24. kép A százak tanácsának tagja, Nagyszeben

25. kép Huszárkapitány

26. kép Török futár

27. kép Janicsár 269

Deák Éva

28. kép Krími tatár

30. kép Török kereskedő 270

29. kép Imádkozó török

31. kép Konstantinápolyi kereskedő


Kéziratos források Biblioteca Centrală Universitară „Lucian Blaga” Cluj–Napoca Nr. 545–1935. Biblioteca Universitaria di Bologna, Collezione Marsiliana, Mars 50. cod. 15. Iparművészeti Múzeum Könyvtára 92. r. sz. Lipperheidesche Kostümbibliothek, Kunstbibliothek, Berlin, Lipp. Aa 1– Ab 6, Lipp. 891m.tl., Lipp. 537m. kl. London, British Library, Manuscript Collections, Add. MS. 5256, 5257. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye, Történelem-Régészet 2° 3., Ma. 4936/a Muzeul National Brukenthal, Biblioteca Brukenthal, Gr. 230–232, MS. 41–42. Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár, Kézirattár, R. 582. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár és Régi Nyomtatványok Tára, Fol. Hung. 67., Fol. Lat. 1702., Oct. Germ. 198., Quart. Germ. 892. Biblioteca Academiei Române, Cabinetul de Stampe, Dacoromanica, DS I/39. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. Irodalom Barbarics Zsuzsa 2000 „Türck ist mein Nahm in allen Landen.” Művészet, propaganda és a változó törökkép a Német-római Birodalomban a XVII. század végén. Hadtörténelmi Közlemények CXIII. 2. 329–378. Born, Robert 2011 Mapping Transylvania as a Multiethnic and Multiconfessional Region in Costume Books (17th–19th Centuries). In: Vintilă-Ghiţulescu, Constanţa (ed.): From Traditional Attire to Modern Dress. Modes of Identification, Modes of Recognition in the Balkans (XVIth–XXth Centuries). 52–82. Newcastle upon Tyne, Cambridge Scholars Publishing. Cennerné Wilhelmb Gizella 1972 16–19. századi grafikus viseletsorozatok: Közép-Európa nemzetiségi életének és társadalmi helyzetének képes forrásai. In: Folia Historica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve I. 23–41. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum. Defert, Daniel 1984 Un Genre ethnographique profane au XVIe siècle: Les livres d’habits; un essai d’ethno-iconographie. In: Britta-Rupp, Eisenreich (ed.): Histoires de l’anthropologie XVIe–XIXe siècles. Colloque la Pratique de l’anthropologie aujourd’hui, 19–21 novembre 1981. 25–41. Paris, Klincksieck. 271

Deák Éva

Dinges, Martin 1992 Der „feine Unterschied”. Die Soziale Funktion der Kleidung in der höfischen Gesellschaft. Zeitschrift für Historische Forschung XIX. 1. 49–76. Endrei Walter 1989 Patyolat és posztó. Budapest, Magvető Könyvkiadó. Flórián Mária 1993 The Image of „Hungarian Dress” in Europe. Acta Ethnographica Hungarica XXXVIII. 1–3. 69–92. 2001 Magyar parasztviseletek. Budapest, Planétás Kiadó. 2007 A színek bevonulása és szerepe a paraszti ruhatárakban. Néprajzi Értesítő 89. 55–74. 2009 A nép követte a szabást. Folyamatok a magyar parasztok öltözködésének alakulásában 17–19. századi viselettörténeti adatok tükrében. Budapest, Akadémiai Kiadó. Fülemile Ágnes 2015 Az “odaliszk”. Egy orientalizáló képzőművészeti téma jelentésének és recepciójának változásai. In: Fülemile Ágnes – Ispán Ágota Lídia – Magyar Zoltán (szerk.) Ethno-lore. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének Évkönyve. 69–144. Budapest, MTA BTK Néprajztudományi Intézet. Gáborján Alice 1972 Három magyar népi posztóruha. Néprajzi Értesítő LIV. 47–68. 1984 Színek jelentése a magyar népviseletekben. In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. 70–86. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja. 1985–1988 Keleti elemek a magyar ruházatban. Néprajzi Értesítő LXVII–LXX. 19–53. Galavics Géza 1986 Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Budapest, Képzőművészeti Kiadó. 1990 Erdélyi viseletalbumok a XVII–XVIII. századból. In: Jankovics József – Galavics Géza – R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. 57–131. Budapest, Európa Könyvkiadó. Gervers, Veronica 1982 The Influence of Ottoman Turkish Textiles and Costume in Eastern Europe, with Particular Reference to Hungary. Toronto, Royal Ontario Museum. Greenfield, Amy Butler 2006 A Perfect Red. Empire, Espionage, and the Quest for the Color of Desire. London, Black Swan.

272


Haarmann, Harald 2005 Schwarz. Eine kleine Kulturgeschichte. Frankfurt am Main, Peter Lang GmbH. Hale, John Rigby 1990 Artists and Warfare in the Renaissance. New Haven, Yale University Press. Ilg, Ulrike 2004 The Cultural Significance of Costume Books in Sixteenth-Century Europe. In: Richardson, Catherine (ed.): Clothing Culture, 1350–1650. 29–47. London, Ashgate. Jankovics József – Galavics Géza – R. Várkonyi Ágnes 1990 Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. Budapest, Európa Könyvkiadó. Jones, Ann Rosalind – Rosenthal, Margaret F. 2008 The Clothing of the Renaissance World. Europe. Asia. Africa. The Americas: Cesare Vecellio’s Habiti Antichi Et Moderni. London, Thames & Hudson. Küp, Karl 1937 Some Early Costume Books. In: Küp, Karl – Baldwin, Muriel Francis (eds.): Costume, Gothic & Renaissance. 3–9. New York, The New York Public Library. Maurer, Caspar 1663 Türckische und Ungarische Chronica Oder Kurtze Historische Beschreibung... Nürnberg, Paul Fürst. Nevinson, John Lee 1979 Illustrations of Costume in the Alba Amicorum. Archaeologia or miscellaneous tracts relating to antiquity 106. 167–176. Oertel, Hieronymus – Meyer, Martin 1665 Ortelius redivivus et continuatus, oder der ungarischen Kriegs-Empörungen, historische Beschreibung. Franckfurt am Maeyn, Fievet. Palotay Gertrud 1940 Oszmán–török elemek a magyar hímzésben. Les elements Turcs-Ottomans des broderies Hongroises. Budapest, Magyar Történeti Múzeum. Pastoureau, Michel 2001a Blue. The History of a Color. Princeton and Oxford, Princeton University Press. 2001b The Devil’s cloth. A history of stripes and striped fabric. New York, Columbia University Press. Petneki Áron 1981 Oriens in Occidente. Ungarn und Poland als exotisches Thema in der Kunst der 16. und 17. Jahrhunderts. In: Zimányi Vera (Hrsg.): La Pologne et la Hongrie aux XVIe–XVIIIe siecles. 145–149. Budapest, Akadémiai Kiadó. 273

Deák Éva

Piponnier, Françoise – Perrine, Mane 1997 Dress in the Middle Ages. New Haven and London, Yale University Press. Rózsa György 1963 Budapest régi látképei. Budapest, Akadémiai Kiadó. Rosenthal, Margaret F. 2009 Fashions of Friendship in an Early Modern Illustrated Album Amicorum: British Library, MS Egerton 1191. Journal of Medieval and Early Modern Studies 39. 3. 619–641. Rublack, Ulinka 2012 Dressing Up: Cultural Identity in Renaissance Europe. Oxford – New York, Oxford University Press. Schneider, Jane 1985 Pávák és pingvinek. Az európai öltözködés és színek politikai gazdaságtana. Világtörténet 7. 2. 30–85. Schubert Gabriella 2011 A színek jelentősége az emberi tájékozódásban és mindennapi élete szervezésében. Ethnographia 122. 1. 1–28. Stetter, Gertrud 1964 Michael Wening. Leben und Werk des bayerischen Kupferstichers und Topographen. München, Süddeutscher Verlag. 1977 Michael Wening: Der Kupfersticher der Max Emanuel-Zeit. (Ausstellung und Katalog) 28. Sept. 197 –28. Jan. 1978. München, Verlag Karl M. Lipp. Szende Katalin 2004 Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Budapest, MTA Történettudományi Intézete. Szendrei János 1905 A magyar viselet történeti fejlődése. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. Szoleczky Emese 2008 Levélke Miksa Emánuel koszorújához. Michael Wening metszete Belgrád 1688-as ostromáról. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Portré és imázs. Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban. 265–312. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Thim József 1885 A gráczi egyetemi könyvtár hungaricái. Magyar Könyvszemle 10. 1–6. 77–81. Thompson, Jon 2004 Silk: 13th to 18th Centuries. Treasures from the Museum of Islamic Art, Quatar. Doha, The National Council for Culture, Arts and Heritage.

274


Turnau, Irena 1991 History of Dress in Central and Eastern Europe from the Sixteenth to the Eighteenth Century. Warsaw, Institute of the History of Material Culture, Polish Academy of Sciences. Vecellio, Cesare 1977 Vecellio’s Renaissance Costume Book. All 500 Woodcut Illustrations from the Famous Sixteenth-Century Compendium of World Costume. New York, Dover Publications, Inc. Wening, Michael 1665 Mancher Figuren. Vngarn, Türcken, Hußarn, Heyducken Wallachen vnd Armänien. Nürnberg. 1701 Historico-Topographica Descriptio Bavariae I. München. Wilson, Bronwen 2005 The World in Venice: Print, the City, and Early Modern Identity. Toronto – Buffalo – London, University of Toronto Press. 2007 Foggie diverse di vestire de’Turchi: Turkish Costume Illustration and Cultural Translation. Journal of Medieval and Early Modern Studies 37. 1. 97–138. 2012 Social Networking. The „Album amicorum” and Early Modern Public Making. In: Rospocher, Massimo (ed.): Beyond the Public Sphere. Opinions, Publics, Spaces in Early Modern Europe. 205–226. Bologna – Berlin, Società editrice il Mulino Duncker & Humblot Wunder, Amanda 2003 Western Travelers, Eastern Antiquities, and the Image of the Turk in Early Modern Europe. The Journal of Early Modern History 7. 1–2. 89– 119. Képek jegyzéke 1. kép Rhédey Júlia hímzésmintája, Erdély, 17. század vége–18. század eleje. Az eredeti minta fotójáról készült rajz. (Közli: Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története. Budapest, Athenaeum, 1927.) 2. kép Aga. Nicolas de Nicolay: Les navigations, pérégrinations et voyages faicts en la Turquie, 1577. 3. kép Háborúba induló janicsár. Nicolas de Nicolay: Les navigations, pérégrinations et voyages faicts en la Turquie, 1577. 4. kép Szulejmán török szultán. Ammann, Jost – Bruyn, Abraham de: Ensemble de gravures de costumes de Turquie du XVIe siècle, 1577.

275

Deák Éva

5. kép A janicsárok kapitánya. Ammann, Jost – Bruyn, Abraham de: Ensemble de gravures de costumes de Turquie du XVIe siècle, 1577. 6. kép Háborúba induló janicsár. Ammann, Jost – Bruyn, Abraham de: Ensemble de gravures de costumes de Turquie du XVIe siècle, 1577. 7. kép Szulejmán szultán; török előkelők. Bruyn, Abraham de: Omnium pene Europae, Asiae, Aphricae atque Americae gentium habitus, 1581. 8. kép Magyar és lengyel férfiviseletek. Bruyn, Abraham de: Omnium pene Europae, Asiae, Aphricae atque Americae gentium habitus, 1581. 9. kép Címlap. Wening: Mancher Figuren 10. kép Címlap. Ismeretlen mester: Varie figure 11. kép Pipázó örmény. Wening: Mancher Figuren 12. kép Török férfi otthon. Wening: Mancher Figuren 13. kép Fiatal török férfi otthon. Wening: Mancher Figuren 14. kép Magyar úr. Ismeretlen mester: Varie figure 15. kép Török vagy örmény férfi. Wening: Mancher Figuren 16. kép Török férfi, meleg időben. Wening: Mancher Figuren 17. kép Magyar úr. Wening: Mancher Figuren 18. kép Hajdú, Wening: Mancher Figuren 19. kép Kassa és Léva látképe. Maurer: Türckische und Ungarische Chronica 20. kép Pozsony és Érsekújvár látképe. Maurer: Türckische und Ungarische Chronica 21. kép Szatmár és Kis Kálló látképe. Maurer: Türckische und Ungarische Chronica 22. kép Kis Kálló látképe. Ortelius redivivus et continuatus 23. kép Címlap. The true and exact Dresses and Fashions of all the Nations in Transylvania 24. kép Huszárkapitány. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 25. kép A százak tanácsának tagja, Nagyszeben. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 26. kép Török futár. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 27. kép Janicsár. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 28. kép Krími tatár. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 29. kép Imádkozó török. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 30. kép Török kereskedő. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 31. kép Konstantinápolyi kereskedő. Universitätsbibliothek Graz, Handschriftensammlung, Manusc. II. 467. 276

Somfai Kara Dávid

A törökországi nogajok etnikus identitása és az akkulturáció Törökország kisázsiai területére (Anatólia) számos törökajkú csoport vándorolt az elmúlt százötven évben, főleg Oroszország és Kína erőszakosan terjeszkedő, gyarmatosító politikája következtében. Így manapság élnek itt diaszpórák Kelet-Turkesztánból (Tárim, Dzsungária, Pamír: ujgur, kazak, kirgiz), Horaszánból (ÉszakAfganisztán: özbek, türkmen) és az Észak-Kaukázusból (taulu vagy karacsaj-balkar, akik a nem törökajkú cserkeszekkel érkeztek, valamint kisszámú kumuk). Ugyancsak fontos a Krími Kánság (1441–1783) területéről érkezetett krími (kırımlı) és nogaj tatárok. A törökországi tatárok számára csak becslések (kb. 500,000) vannak.1 A nogajoknak különben hármas identitásuk van, vagyis egyszerre tartják magukat töröknek, tatárnak és nogajnak (a törökországi politikai álláspont szerint minden törökajkú nép török nemzetiségűnek számít). Nogaj történelem dióhéjban A nogajok azokból a nomád kipcsák-török (kumán) nemzetségekből származnak, akik az Aranyhorda kelet-európai területén éltek, és Nogaj kán (1260–1300) muszlim népének tartották magukat a kánság széthullásának idején. Ugyanakkor a mai napig fennmaradt a nogajok közt a kumánok (kunok) és Köten-bátir (Kötöny vezér) emlékezete.2 A 14. század végén Edige (1390–1419) mangit emír a dzsingiszida Toktamis ellen Timúr barlasz emírrel szövetkezett, és együtt kétszer (1391 és 1395) is legyőzték a nagyhatalmú kánt.3 Edige halála után (1419) a mangitok által vezetett nomád nemzetségek fellázadtak az Aranyhorda központi hatalma ellen, amely oda vezetett, hogy nomád hadsereg hiányában az dzsingiszida állam részekre esett szét. Edige fia Manszúr bár Barak kánt támogatta, akinek a fiai Kerej és Dzsánibek később a Kazak Kánságot alapították, de 1427-ben UlugMohamed legyőzte őket. Ezután sorra váltak le a gazdag kereskedő központok a központi területekről (Szaraj: Edil-Jajik/Voga-Urál). 1 Jankowski, Henryk 2000: 113–131. 2 Adatközlő: Kajbaliev Zeid, Nefte-kum rajon, Stavropol’ kraj, lásd Sejkaliev, Ašim 1971: 6–7. 3 Vásáry István 1986: 137–139. 277

Somfai Kara Dávid

1) Kazáni Kánság (1438) 2) Krími Kánság (1441) 3) Asztraháni Kánság (1466) Közép-Ázsiából visszatért Edige kisebbik fia Nureddín, aki 1440-ig a Nogáj hordát vezette, de Iszmail mirza (Toktamis unokája) végül legyőzte őt. Közben a Dzsocsi Ulusz keleti része (Ak Orda) is szétesett, és létrejött az Özbek kánság a sibanida4 Abulhair (1412–1468) vezetésével, aki alatt Nuraddín majd fia Waqqas is beklerbek rangban voltak. Őt Gházi bég fia Hádzsi-Ahmed (Kadzsas) ölte meg. Abulhair bukásával az Özbek kánságból kivált a Kazak kánság (1465–1480), majd 1490-ben a Szibir (Tümen) Kánság is (Taibuga nemezetsége elűzte a sibanida Abak kánt). 1480-ban az III. Iván nagyfejedelemnek sikerült visszaverni Ahmed aranyhordai kán (1465–1481) seregét. Ezután a Moszkvai Nagyfejedelemség szövetségre lépett a Krími Kánsággal és a Nogaj Hordával (Waqqasz két fia: Muszá és Jamgurcsi) az Aranyhorda és a Litván Nagyfejedelemség ellen. Muszá öccse, Jamgurcsi bég 1502 körül lett a Nogáj horda mirzája. 1502-ben a szövetség szétverte a Szaraj környéki Nagy Hordát, mely területeket a nogájok szállták meg (1509). 1519-ben Moszkva felmondta a szövetséget, és keletről 1521-ben a kazakok kiszorították a nogajokat a Jajik (Urál) folyó menti fővárosukból, Szarajcsikból. A Krími Kánság elfoglalja Asztrahánt, de a nogájok kiverték őket, így a krími és nogaj szövetség is szétesett. Mamaj nogaj mirza megölte a krími kánt (1523) és a Nagy Horda az Edil (Volga) mentén telepedett le. Később a nogájok visszaszerzik Szarajcsikot. 1533-ben IV. Rettegett Iván lett a nagyfejedelem, aki a nomád szövetség felbomlása arra ösztönözte, hogy 1547-ben minden oroszok cárja legyen, és a kozák seregek támogatásával támadásba lendüljön. Közben a tama nemzetségből a nogaj Narik-úlu Csora (1526–1547) szerez komoly befojást a Kazáni Kánságban, de őt az oroszok megölik. 1552-ben Rettegett Iván elfoglalja Kazánt, ahol Juszúf bég lánya Szüjünbike uralkodott (1549–1551). 1556-ban Hádzsi-tarkan is elesik. 1557-ben Kázi mirza a Kobán mentén megalakítja a Kis Hordát (Ak-Mecsit), de 1567–1571 között a kozákok a Terk folyót is elérik.5 1560-ben a Kis Horda a Krími kánsággal szövetkezik, de nem tudják visszafoglalni Hádzsi-tarkant. Közben Szulejmán szultán (1520–1566) magyarországi hadjáratában is részt vettek nogaj csapatok.6 1580-ban a jajiki kozákok lerombolják Szarajcsikot, számos nogaj csoport a baskírokhoz, szibériai tatárokhoz vagy a kazakokhoz csatlakozik. 1588-ban a nogájok egy része a Don vidékére vándorol és a Kis és Nagy Horda háborúba keveredik. 1619-ben meghal Isterek (utolsó független nogaj mirza) és a Nogaj hordában újabb polgárháború tör ki. Siban vagy perzsásan Sejbán dzsingiszida herceg (Dzsocsi ötödik fia) leszármazottai voltak a Dzsocsi Ulusz sibanida ága, akik az Özbek kánságot uralták. A sibanidák később elfoglalták Tranzoxániát elűzve a timuridákat, mely a mai özbek nép kialakulásához vezetett. 5 Golden, Peter B. 1992: 324–327. 6 Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária 1993: 73–79. 4

278

A törökországi nogajok etnikus identitása és az akkulturáció

Kalmak-nogaj háborúk: 1634-ben a cár az Altaj vidékéről ojrát csoportokat telepít át (a torgút Hó-Örlög vezetésével), hogy a Nogaj hordát kiszorítsa. A Nagy Horda felbomlik, míg a Kis Horda egyesül a Krími kánsággal (Jeti-szan, Jem-bojlik, Jeti-üskül). 1643-ban a kalmakokat visszaverik, de 1693-ban újra támadnak. 1711ben a kalmakok és az oroszok újfent legyőzik a nogajokat, így 1720-ban újabb nogaj csoportok költöznek a Kobanhoz.7 Közben a nogájok a Krími Kánság illetve az Oszmán Birodalom szolgálatában többször betörnek az országba. 1683-ban egész Karcagig nyomulnak, míg az utolsó erdélyi betörés 1717-re datálható.8 Részlet Harsányi Ferenc karcagi prédikátor siralmas énekéből:9 A’ tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod, Mert hijába vala erős biztatásod: Fiaid, leányid tatár kézbe látod – Vélek együtt vagyon rabi állapotod. 1736–1739 közt az oroszok megszállják Azaw (Azov) városát. 1770-től krími nogajok elfogadják az orosz fennhatóságot, a Jeti-szanok elsőként. 1783-ban a Krími kánságot elfoglalják az oroszok, a nogajok a Koban vidékére húzódnak, de közülük rengeteget lemészárolt Szuvorov tábornok. Közben folyt a kaukázusi háború 1763–1864 között, mely során a cserkeszek (Kabardia) és a dagesztáni-csecsen (Kaukázusi Imámság) szövetség is vereséget szenvedett. Ez hatalmas exodust idézett elő, melynek hatására a nogájok többsége Dobrudzsába vagy Törökországba vándorolt. A Krími kánság bukás után (1783) rengeteg orosz telepes vándorol a Dnyeper, Don és Volga folyókhoz, ezért az itt őshonos népeket fokozatosan kiszorították vagy kiirtották. A Dnyeper vidéki nogajok a Koban (Kubán) mellé költöztek. Az 1864-as orosz megszállás következtében a kobani nogajok (ak-nogay) egy része a krími tatárokkal együtt Dobrudzsába és onnan tovább Törökországba vándoroltak az 1880-as években (1867-ben Kabardiában volt népirtás, 1878-ben az orosz seregek Dobdrudzsát is elfoglalták, de kénytelenek voltak az újonnan megalakult Román Királyságnak adni). Ma Dobrudzsában kb. 45.000 krími és nogaj tatár él.10 A Törökországba vándorolt krími tatárok jórészét Eskişehir környékén telepítették le, de vannak tatár falvak Konya, Ankara és Adana környékén is. Az egykor nomád nogajok nyugati csoportjai (ak-nogay) már korábban letelepedtek, és a krími tatárokhoz hasonló földművelő életmódra tértek át. Az keleti nogaj csoportok (kara-nogay) a Terk (oroszul Terek) folyótól északra élnek (Dagesztán), de a nomád életforma (nemezházak vagy nogajul terme) a szovjetek kolhozosítása (1930as évek) révén tűntek végleg el. Birtalan Ágnes – Rákos Attila 2002: 23–24. Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária 1993: 73. 9 Bartja Júlia 2006: 14–15. 10 Jankowski, Henryk 2000: 114. 7 8

279

Somfai Kara Dávid

1. térkép A Nogaj Horda és a Krími Kánság legnagyobb kiterjedése idején (16. század)

Eskişehir környékén két faluban Aktepe (régi neve Rıfkıye) és Işkören (régi neve Aziziye) élnek nogajok (Alpu járás) számos krími tatár falu (36 db) mellett.11 Mi Alpu járásközpontban találkoztunk a helyi nogaj szervezet (Eskişehir nogay türkleri derneği) vezetőivel, akik az egyik tagjuk éttermébe invitáltak. Hamar kiderült, a nogajok, akik több mint 130 éve élnek Törökországba (4. generáció), mára már szinte alig beszélik a nyelvüket (törökországi török nyelven beszélnek), és szokásaik jó része is lassan feledésbe merül. Ugyanakkor nagyon népszerű a helyi nogaj étterem, ahol hagyományos úgynevezett „tatár” ételeket fogyasztanak. Ezek az ételek a törökországi konyhában, mint tipikus tatár ételek (tatar yemekleri) váltak ismertté (köbete, börek). A konyhán dolgozó tatár asszonyok még énekeltek is nekünk (şïn négysoros daltípus, a népszerű Szeidoszmán dalt).

1. kép Nogaj asszonyok Alpu járásközpontban az étterem konyháján, ők énekelték a Szeidoszmán tatár dal (Alpu, Eskişehir) Jankowski, Henryk 2000: 113.

11

280

2. kép Nogaj férfiak, a helyi nogaj egyesület tagjai (Alpu, Eskişehir)


3. kép Nogaj férfiak, a helyi nogaj egyesület tagjai (Alpu, Eskişehir)

4. kép Aktepe nogaj falu látképe (Alpu Járás, Eskişehir)

5. kép Nogaj kísérőnk a Aktepe temetőjében

6. kép Öreg nogaj férfi lakodalmi dalt énekel városi lakótelepi lakásán (Eskişehir)

7. kép Aktepei nogaj férfi „tájmúzeuma” a kerítésre erősített tárgyakkal

281

Somfai Kara Dávid

Rövid látogatást tettünk Aktepe (Rıfkıye) nogaj faluban, mely manapság szinte lakatlan, mert a kis falvak lakossága beköltözött a városba. Így csak egy idősebb férfit találtunk odahaza, aki a korábbi falusi élet különböző tárgyait a háza drótkerítéséhez kötözte, így alakított ki egy kisebb múzeumot az arra látogatók számára. A falu egykori nogaj lakói mai napig ragaszkodnak az egykori közösségükhöz, mindenki kijár hétvégenként a régi családi házba, néhányan gazdálkodnak is. Ugyancsak fenntartják és látogatják a faluszéli temetőt, ahová a mai napig temetkeznek. Hasonló urbanizációs folyamatok más törökországi etnikumok körében is megfigyelhetők. Így nem csoda, ha az akkulturáció (urbanizáció, modernizáció) az elmúlt húsz évben felgyorsult és felerősödött. Ugyancsak ellátogattunk egy nogaj családhoz, akik már Eskişehir városának egy lakótelepén élnek. Ők is megvendégeltek tatár ételekkel, és a család legidősebb férfi tagját is meginterjúvoltuk. Ő beszélt a régi szokásokról, a patrilináris-patrilokális klán-rendszerről, és az ezzel kapcsolatos házasodási szabályokról (a klánon belül hetedíziglen nem házasodtak, és a lány a legény falujába költözött el, mert egy faluban általában a nogajok egy klánhoz tartoztak). Fontos hagyomány volt a lakodalomban a fiúk és lányok közti felelgetős éneklés. Tatár (nogaj) ételek A hagyományos anatóliai török ételek jórészt a ház körüli földeken s veteményesben megtermett zöldségek és gyümölcsök felhasználásával készültek. Ugyanakkor a tatár ételek a pusztai életmódnak megfelelően főleg húsból és lisztből készült ételek. A 130 évnyi anatóliai török és tatár együttélés sem változtatta meg a nogajok étkezési szokásait, és bár nyelvileg asszimilálódnak, akkulturálódnak, az etnikai különállásukat ma leginkább az ételeiken keresztül őrzik és erősítik, melyek ma is fontos részei nemcsak a lakodalmaknak, de a mindennapi étkezésnek.

8. kép Hússal töltött rétestészta, a köbete és apróbb változata a kalakay

282

9. kép Üyken börek vagy tabak börek hússal töltött főtt tészta


Az étteremben először megnézhettük, hogyan készül a köbete, vagyis egyfajta hússal töltött rétestészta (különféle fajtái: cayma, sozma, şplama, şoban). Ennek egy kisebb méretű fajtája a kalakay. Ettünk a tabak-börek vagy üyken-börek ételből (manapság népszerű dungán vagy szárt neve alapján mantinak hívják). Ez egy hússal töltött főtt tészta, melyet kis háromszög alakú táskára formálnak (derelyeszerű). A börek ételnek egy kisebb méretű fajtáját (kaşık börek) leves (çorba) formájában fogyasztják, tejföllel és paprikás olajjal ízesítik. Ugyancsak fontos tatár étel a çiybörek, ahol a hússal töltött tészta tasakot zsírban kisütik. Kedvelt levesfajták az alişke és az ovmaş levesek. A teázáshoz különféle zsírban készült süteményeket is fogyasztanak (pl. kapaklama és sarburma).

10. kép Levesként fogyasztott kaşık börek

11. kép Zsírban kisütött çiybörek

13. kép Így nyújtják a köbete tésztáját

12. kép A szakács felvágja a köbetét 283

Somfai Kara Dávid

Végezetül egy híres tatár népdalt közölnék, melyet a lagzikon, lakodalmakon feltétlen szoktak énekelni. Az ételek mellett egy másik olyan hagyomány, mely eddig ellenállt az akkulturációnak. Seydosman saray saldırgan Seydosman saray saldırgan ay boydan da boyga Sen nişanda jok eding ay xoş kelding toyga Seydosman saray saldırgan ay töbesi şişe Oynaganım külgenim ay esime tüşe Kazan kazan et asıp ay soganıng yok mu, Öz basınga toy yasap ay tuwganıng yok mu. Szejdoszmán palotát épített Szejdoszmán palotát épített a folyóparton, Te nem voltál az eljegyzésen (nisán), Isten hozott a lagzin! Szejdoszmán palotát épített, a teteje csúcsos, Vidámságom, nevetésem eszembe jut. Sok fazéknyi húst főztél, tán nincs hagymád? Magadnak tartasz lagzid, tán nincs rokonod? Gyűjtötte: Sipos János és Somfai Kara Dávid (MTA, BTK) Lejegyezte és lefordította: Somfai Kara Dávid

A dallamról A dallam motívumismétlő ütempáros sorokból építkezik, mely az így kialakított sorokat váltogatva formálódik. Nemcsak formalitásában, de egyes motívumok hasonlatossága miatt is rokonítható ez a nogaj lakodalmi ének a rábaközi magyar pünkösdölő rítusénekek közül a „elhozta az isten piros pünkösd napját” kezdetű dallammal, annak hasonló zenei gondolkodásával.12 A nogaj-magyar dallamok rokonsága már csak azért is kézenfekvő, mert nogajok ugyanazokból a kipcsák-török népességből alakultak ki, akik egyrészt a mai Mold Gyűjtő: Erőss László, Sótony, 1960, lásd Paksa Katalin (szerk.) 2004.

12

284


va (korábban Cumania) területén éltek, illetve Kis- és Nagy-Kunság vidékén letelepedtek, és a helyi magyar illetve román lakosságba olvadtak bele. Ugyanakkor a moldvai egészen a 18. századig közvetlen kapcsolatban állt a Krími Kánság Budzsak nevű részével, ahol szintén korábban nogajok éltek. Ez az érintkezés a nagyszámú moldvai és nogaj dallamegyezésekkel támasztható alá. Ezzel kapcsolatos kutatásokat 2007–2016 között Agócs Gergely és a szerző végzett.13

14. kép

Sipos János – Ufuk Tavkul 2012: 32–38.

13

285

Somfai Kara Dávid

Irodalom Bartha Júlia 2006 Karcag. Karcag, Barbaricum Könyvműhely. (Kunsági Téka 1.) Birtalan Ágnes – Rákos Attila 2002 Kalmükök – egy európai mongol nép. Budapest, Terebess Kiadó. Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária 1993 Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Golden, Peter B. 1992 An Introduction to the History of the Turkic Peoples. Wiesbanden, Otto Harrassowitz. Jankowski, Henryk 2000 Crimean Tatars and Noghais in Turkey. Türk Dilleri Araştırmaları [Studies on the Turkic Languages] 10. 113–131. Paksa Katalin (szerk.) 2004 Karácsony, húsvét, pünkösd a zenei néphagyományban. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet. Sejkaliev, Ašim 1971 Ajt desengiz, ajtajym... [Ha akarod, hogy meséljek, én mesélek…]. Čerkessk, Karašaj-Šerkeš Bölik, Karacsaj-Cserkeszföld. Sipos János – Ufuk, Tavkul 2012 A régi magyar népzene nyomában – a kaukázusi karacsájok népzenéje. Budapest, L’Harmattan. Vásáry István 1986 Aranyhorda. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

286

Bartha Júlia

Zárógondolatok a török és magyar tudományos kapcsolatokról A 19. század végén meginduló török–magyar tudományos kapcsolatok javarésze a történettudomány és a nyelvészet terén hozott látványos eredményt. A török népek nyelvével és kultúrájával foglalkozó tudomány a kezdetektől feladatának tekintette a török–magyar érintkezés vizsgálatát. Amikor a 19. században megindult a nyelvészeti kutatás, az anatóliai törökökről sokkal többet tudott a tudomány, mint más török népektől. A hazai keletkutatás legnagyobb hatású művelője Vámbéry Ármin volt, aki első magyar turkológusként a török népekkel foglalkozott, munkásságával a hazai turkológiát európai élvonalra emelte. Györffy István fellépése előtt és részben vele párhuzamosan a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Kúnos Ignác tevékenységét kell kiemelnünk, mert úgy, mint a Keleti Kereskedelmi Akadémia tanára, majd vezetője, az ugor-török és tatár nyelvészettel foglalkozván több tanulmányutat tett a Balkánra és Anatóliába. Kúnos Ignác nemcsak felfedezője, de bizonyos mértékben megmentője is a török népköltészet kincseinek. Itt kell említenünk, hogy egyik különleges gyűjtése volt az aldunai ada-kalei gyűjtés, mely után nem sokkal az al-dunai szabályozás következtében örökre ellepte a víz e török-lakta szigetecskét. A karagöz- és ortaoyunu előadásokat már az ő első útja idején is csak bizonyos helyeken és adott alkalmakkor lehetett látni, így az ada-kalei népdalokat és népmeséket, valamint e népi játékok jó néhány szövegét éppen az ő lejegyzése mentette meg az utókor számára. Kúnos Ignác ada-kálei folklórgyűjtése Karcagon jelent meg, 2015-ben. Ez a kötet folytatása annak a két kiadásnak (melyek anyagát az MTA keleti kéziratgyűjteményében őrzik, s Kúnos az I. világháború krími-, kazán és miser tatár ajkú hadifoglyaitól jegyzett le), ami Hoztam tenger mélyéből és Bükkönyrét a Volga partján címmel, 2004–2005-ben jelent meg. A népdalokat és találós kérdéseket Kakuk Zsuzsa ültette át magyar nyelvre. Már csak a turkológus Németh Gyula barátsága okán is, Györffy István keleti érdeklődését időről időre motiválták a turkológia újabb eredményei. Györffy István egykori karcagi tanára Bátky Zsigmond volt a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója 1906-tól múzeumi gyakornokként alkalmazta Györffyt, aki a gyakornoki munka és az egyetemi tanulmányok mellett gondozta a Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát is. Ez tette lehetővé, hogy minden évben részt vegyen az Akadémia balkáni és törökországi tanulmányútjain. Megfigyeléseit a Földrajzi Közleményekben tette közzé. Az 1916-ban megjelent Magyarország régi balkáni birtokairól 287

Bartha Júlia

írott tanulmánya Horvátország Dalmácia, Bosznia, Szerbia és Bulgária történeti, földrajzi és etnikai sajátosságait elemzi. Megfigyelései helytállóak, adatai forrásértékűek még ma is. Dobrudzsai útjain elsősorban a helynevekkel foglalkozott és az etnikai csoportok szállásterületeit vizsgálta. Nagy jelentőségű az az etnikai térkép, amit a tanulmány mellékleteként közölt. Sem őt megelőzően, sem őt követően nem készült olyan pontos felmérés erről a sokat vitatott területről. Györffy István a kartográfiai módszer alkalmazásával útmutató szerepet vállalt, jóllehet több kísérlet dacára a módszer nem terjedt el igazán a hazai kutatók körében. Dobrudzsáról, Európa legtarkább etnikai színezetű területéről készült térképe nagy segítséget adhat a kultúra interetnikus vizsgálatához. Györffy a Balkánon megkezdett munkáját akarta folytatni, amikor 1918 őszén Teleki Pál felkérésére csatlakozott a Lenárd-féle kisázsiai expedícióhoz. Az expedíció célja Kisázsia északnyugati, a Fekete-tenger partvidékének gazdaságföldrajzi és néprajzi tanulmányozása volt, amely egy későbbi török–magyar gazdasági kapcsolat lehetőségét mérte volna fel. Az 50 napig tartó munka nagy nehézségek árán is csak a küldetésének a töredékét tudta teljesíteni. A háborús események megélénkülése miatt kénytelenek voltak a munkát félbehagyni. A gyűjtött anyagot Isztambulban biztonságba helyezték abban a reményben, hogy a háború befejezése után hazaszállítják. Az anyagnak csak egy részét tudták elhozni, így 650 db néprajzi felvételből 150 kidolgozatlan film és Györffy jegyzőkönyvei, rajzai valamelyik katonai levéltárban várják, hogy egy szerencsés kezű kutató rájuk találjon. Györffy Istvánnak az expedíció alatt végzett kutatásai bár rövid ideig tartottak, mégis nagyon jelentős eredménnyel záródtak. Elkészült a Fekete-tenger partvidékének etnikai térképe, amelynek egy példányát sikerült hazahoznia. Györffy István volt az első, aki Törökországról etnikai térképet készített. Őt követően 70 évvel később egy angol kutató, Peter Alford Andrews mérte fel Törökország etnikai csoportjait. Györffy a török expedíció során a településföldrajz, a népi építészet, életmód, földművelés és a népművészet terén tett fontos megfigyeléseket, melyekről később ismeretterjesztő cikkekben számolt be a Levente és a Falu című folyóiratok hasábjain. A Lenár-féle expedíció után nem volt alkalma többé Törökországba menni, de a két ország tudományos kapcsolatainak előmozdítója, sőt tevékeny részese volt azáltal, hogy segítette a nálunk tanuló, itt doktoráló török kollégáit. A nyelvészeti kutatások megindulásával párhuzamosan a néprajzi kapcsolatok szervezése is elkezdődött. A török–magyar tudományos együttműködés létrejöttében elévülhetetlen érdemei voltak Mehmet Fuat Köprülünek (1890–1966) és Hamit Zübeyir Koşaynak (1898–1984). Mindketten erősen kötődtek Magyarországhoz, kiválóan beszélték nyelvünket. Köprülüt 1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939ben az MTA választotta tiszteletbeli tagjává. Fuat Köprülü indítványára szerveződött meg 1927-ben Ankarában az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Derneği), ami rövid idő után nevét megváltoztatva Török Néprajzi Társaság (Türk Halk Bilgisi Derneği) néven vonult a tudománytörténetbe. Első kiadványuk

288

Zárógondolatok a török és magyar tudományos kapcsolatokról

a Néprajzi Hírek (Halk Bilgisi Haberleri) az ország különböző helyein gyűjtött néprajzi adatközléseket hozzák. A munka megkönnyítésére Gyűjtési Útmutatót (Halk Bilgisi Toplaıcılara Rehber) adtak ki, ezzel egy időben megkezdődött a széles körű szervezett gyűjtés. A török tudományszervezés másik nagy egyénisége Hamit Zübeyir Koşay folklorista, az 1930-as évektől a török múzeumok országos igazgatójaként sokat tett a tudományszervezés terén. 1917-ben Budapesten végezte a Polgári Iskolai Tanárképzőt, majd Eötvös-kollégistaként 1923-ban az egyetemet. Németh Gyula és Gombocz Zoltán tanítványaként doktorált. Török részről elsősorban ő, magyar oldalról pedig Györffy István volt a kulcsembere a néprajzi együttműködésnek. Neki és Hámit Zübeyir Koşaynak köszönhetően több magyar kutató tehetett tanulmányutat Törökországban, így Bartók Béla 1936-ban Koşay vendégeként, Fekete Lajos, Halasi Kun Tibor, Palotai Gertrud és a Néprajzi Múzeum akkori munkatársa Tagán Galimdzsán. A nyelvészeti kutatások terén tehát már jól bejáratott útja volt a közös munkának, hiszen a 19. század közepétől Budapesten működő Turkológia Tanszék eredményeit jól ismerték a török kutatók. Németh Gyulának, a karcagi születésű turkológusnak a Sammlung Göschen sorozatban 1916-ban és 1917-ben megjelent Türkische Grammatik, és a Türkisches Ubungsbuch für Anfänger című munkáit, azok latin betűs átírásait maga Atatürk is tanulmányozta, amikor az arabról a latin betűs írásra való áttérést tervezte. Természetesnek tűnt tehát, hogy amikor az 1930-as években megfogant az Ankarai Egyetem létrehozásának gondolata a Hungarológiai Intézet megalapítása is szerepelt a tervekben. Az 1936-ban megnyílt intézet feladata az volt, hogy a magyar tudományos élet eredményeit megismertesse és magyar nyelvre oktassa a leendő szakembereket. Elsőként kinevezett professzora Rásonyi Nagy László volt, akinek fő kutatási területe a török–magyar érintkezések nyelvi, főként személynévadási és történeti problematikája volt. Az intézet megalakulásától napjainkig a közös kutatások bázishelye maradt, jóllehet, igazán élénk kapcsolatok csak a második világháborúig jellemezték. Györffy István néprajztudós halála után a jól indult néprajzi kapcsolatoknak majdhogynem vége szakadt. Ennek részben a második világháború utáni politikai helyzet volt az oka. A nyelvészek közötti tudományos együttműködés, ha nem is töretlenül, de megmaradt. Sajnos a néprajztudományról ez nem mondható el. Hellyel-közzel járt ugyan hivatalos küldöttség Törökországban, így 1963-ban Ortutay Gyula, Tálasi István és Papp József, majd újabb húsz év elteltével Gunda Béla, de sajnos hivatalos és rendszeres kapcsolatokról nem beszélhetünk. A jelenlegi kapcsolatok esetlegesek, inkább baráti kötődések révén szerveződnek. Így járt évekig Felföldi László néptáncot kutatni, török partnere Ahmet Çakır, az Ankarai Néprajzi Kutatócsoport vezetője, Sipos János Bartók nyomán indult a népzenegyűjtés nem könnyű útján. Éveken át végzett kitartó munkájának eredményeit már több kötetben adta közre. Nyíri Mária ugyan nem kifejezetten a népi kultúra kutatá-

289

Bartha Júlia

sát végezte, hanem a Törökországban élő magyar származású családok felkutatásával foglalkozott, de hatalmas és igen kitűnő anyaga, amelynek java része interjú, a néprajz számára is hasznos adatokkal szolgálna, ha posztumusz kiadásban végre megjelenne. E sorok írója, Bartha Júlia, aki 1988 óta végez török néprajzi gyűjtéseket, elsősorban etnobotanika, az emberélet fordulóihoz fűződő szokások, a halottkultusz és a vallásökológia témakörében. A kutatómunkához nagy segítséget adott az Ankarai Egyetem Hungarológiai Intézetének tanszékvezető professzora, Naciye Güngörmüş, valamint Gürbüz Enginer, az Ankarai Egyetem Etnológia Tanszékének vezetője és Nevzat Gözaydın Néptudományi tanszékének könyvtára, ahol több ízben volt alkalma dolgozni. Az Ankarai Egyetem Hungarológiai Intézete voltaképpen jó bázisa lenne a közös kutatásoknak, azonban a kapcsolat esetleges. Hasan Eren, Şerif Baştav, Hıcran Yusufoğlu, vezetésével megélénkült ugyan a kutatás, de ez a mindenkori tanszékvezető érdeklődésének megfelelően főként nyelvészeti, történeti és irodalomtörténeti irányultságú. A hungarológus hallgatók, és az intézet doktoranduszai részéről tapasztalható nagyobb érdeklődés, évente egy-két kollega el is jut Magyarországra, főleg Karcagra, akik elsősorban a Kunság népi kultúrája iránt érdeklődnek. Ezek a találkozások nem tervezettek, csupán a szakkönyvek cseréjére, a kapcsolatok és az álmok laza szálainak szövögetésére alkalmasak. A történészek, nyelvészek Kakuk Zsuzsa, Vásáry István, Dávid Géza, Fodor Pál, Szakály Ferenc, Sudár Balázs a történeti kutatások területén szerzett érdemeket, de a néprajzi vonal is számos lehetőséget kínál. Ezért is örvendetes és tudománytörténeti szempontból rendkívüli jelentőségű az a török–magyar néprajzkutatói együttműködés, amely 2016-ban az UNESCO Török Nemzeti Bizottsága és az Európai Folklór Központért Egyesület közös projektjeként valósult meg, mintegy kiteljesítve a korábbi törekvéseket. A kutatócsoport vezetője Hoppál Mihály néprajzkutató, tagjai Bathó Edit etnográfus, Bartha Júlia turkológus, etnográfus, Bán Andrea etnográfus, Deák Éva etnográfus, Somfai Kara Dávid turkológus, nyelvész, Sipos János turkológus, népzenekutató. A török kutatócsoport elsősorban az ankarai Gazi Egyetem (Gazi Üniversitesi) és az eszkisehiri Osmangazi Egyetem (Osmangazi Üniversitesi) munkatársaiból állt, vezetője Öcal Oğuz etnográfus, a kutatócsoport tagjai: Evrim Ölçer Özönel, Ádem Koç, Salcan Gülcayır, Zeynep Safiya Bakı, Dilek Türkyılmaz, Ezgi Metin Basat, Tuna Yıldız. A magyar kutatócsoport 2016. április 16–24-ig végzett néprajzi kutatást, elsősorban a népi táplálkozás közös pontjait keresve, de külön öröm, hogy a belső-anatóliai nogaj és krími tatár közösségek vallási különbözőségére és annak a táplálkozási kultúrára gyakorolt hatását is felgyűjthette. Mivel a kutatás terepe zömmel Belső-Anatólia kisvárosaira és falvaira terjedt ki, az alapvető kutatási célon túl alkalmunk nyílott megfigyelni az életmódot, a lakáskultúrát, a kertkultúrát, etnobotanikai ismereteket, a szakrális tér használatát és néhol népzenei gyűjtésre is lehetőség volt. A kutatás helyszínei: Ankara, Çubuk köyü, Çavundur köyü (mindkettő tatár falu), Eskişehir, Alpu falu, (nogaj település). Fevziye, Eskişehir, Kütahya Izmit, Karatepe, Tekirdağ (Rodostó), Çorlu (alevi falu)

290

Zárógondolatok a török és magyar tudományos kapcsolatokról

ahol a Cem szertartás rituális étkezését tanulmányozhattuk. Çeşmedi falu (alavita) gyülekezeti termében a rituális szokásokat figyelhettük meg. A török kutatócsoport 2016. május 9–18-ig kutathatott hazánkban, a szakmai programok a Jászkunság területén, Karcagon, Kisújszálláson, Jászberényben és Jászfényszarun zajlottak. A török kutatók nagyon megkedvelték a vendéglátó magyar városokat, igyekeztünk nekik minden jellemző helyet megmutatni, hogy gyűjthessenek a választott témában. Nagyszerű volt a közös munka, melynek során Ezgi Metin Basat a fotó fontosságáról szólt, mely nemcsak a táplálkozási kultúra kutatásában, hanem népélet változásának dokumentálásában is nagy jelentőségű. Dilek Türkyılmaz az ünnepek étkezési rendjéről írt a tanulmányában, elsősorban a téli ünnepkör szokásairól és táplálkozási kultúrájáról. Ez különösen izgalmas, hiszen arra kapunk választ, milyennek látja a keresztény kultúrát az iszlámhívő. Tuna Yıldız az italfogyasztás hagyományát elemezte a török–magyar kultúrában, igen rácsodálkozva a marcra, a mézsörre. Zeynep Safiye Bakı Téli előkészületek – közös vonások a tartósítási eljárásokban címmel írt kitűnő tanulmányt. Selcan Teke Gyermekágyas ételek a magyar konyhán című dolgozatában a nagykunsági csörege alakját tartotta igen figyelemre méltónak. (A csőrege a gyermekágyas komatál utolsó fogása, alakja nem kevés szexuális utalással a „születés kapuját” idézi.) Adem Koç, az étel és identitás a török–magyar táplálkozási kultúra sajátos vonásai témában gyűjtött és tartott előadást 2016. október 3-án, ahol Evrim Ölçer Özönel az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listára eddig felkerült elemekről és a bulgáriai, romániai és macedóniai közös kutatásokról szólt, melyek a török–magyar kutatások előtt zajlottak. A korábbi kutatások tapasztalatait nálunk is haszonnal kamatoztatták. Öcal Oğuz professzor, az UNESCO Török Nemzeti Bizottságának elnöke abbéli reményének adott hangot a konferencián, hogy a most elkezdett kutatások folytatódhatnak. A közös kutatás és a záró konferenciák remek hangulatban teltek, az eredményeket Ankarában török–magyar–angol nyelven kiadott közös kötetben, illetve a magyar kutatók tanulmányait külön is, ebben a könyvben adjuk közre. Ezzel a közös, török–magyar programmal új fejezet kezdődött a két ország népi kultúrájának kutatásában. Reméljük, a lendület nem törik meg és újabb eredmények árnyalják majd azt a képet, amely a két ország történelmének közös pontjai során kialakult.

291

Török hagyaték Tanulmányok a magyar kultúra török kapcsolatairól

Recommend Documents