TÓTH DÉNES ÁRPÁD FÜZETEI VII.
Azoknak, akik ismertek, vagy ismerni véltek
A CÍMLAPON: Rodin szobra, A lépő ember előtt a szentpétervári Ermitázsban (Vojtkó Ferenc felvétele – 2003)
KÖTETEIM LELŐHELYEI: Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen MJPK – Helyismereti gyűjtemény és Fotótár Benedek Elek Könyvtár, Debrecen Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest
© TÓTH DÉNES, 2014 ISBN 978-963-239-090-1
TÓTH DÉNES
DIÁRIUM (leltárkönyv)
RÉVAI KIADÓ BUDAPEST, 2014
VIXI ET DIXI MÁTHÉ ANDRÁS FELVÉTELE
H
árom esztendeje, 2011. július 23-án – elsőszülött fiam születésnapján – hoztam haza a fővárosból füzetsorozatom első köteteit, s idén valószínűleg ezen a napon jelenik meg ezen utolsó, hetedik könyvecse. A mindösszesen 50 íves (802 oldalas) vállalkozás több mint egymillió karaktere (betűje) 28 hónap (mintegy 400 nap) munkájának – magánarchívumom földolgozásának a terméke. Naplót sohasem írtam, de amióta íróasztalom van (úgy negyven éve), azon mindig ott állt egy naptár. Ezen jelöltem be: mikor mit kell tennem, hová kell mennem, s a programok múltán rögzítettem: mit csináltam, kivel találkoztam. Az adatokból év végén remek statisztikákat lehetett készíteni. Mint minden másról, amit számszerűsíteni lehet. Meg is tettem, bármilyen tevékenységet képes voltam számsorokká rendezni. Például a Hajdú-bihari Napló focicsapata, a Sajtó SE „teljesítményét” is. Csapattársam T. Szűcs Jóska ekképpen parodizálta munkálkodásomat. „Drót a statisztikusunk, bár erre a posztra hivatalosan senki sem nevezte ki. Igaz, ezzel körülbelül úgy van az ember, mint a költészettel, erre is születni kell. Nos, Drót erre született. Alakulásunk óta minden eredményt följegyez… időről időre jelentést tesz közzé, akár a statisztikai hivatal…” Kétségtelen, időnként a pokolba kívántak a kollégáim, midőn egy-egy szerkesztőségi értekezleten előálltam a kimutatásaimmal – mert a tények beszédesek. A magánéletemben magam is rendszeresen szembesültem velük. A legnagyobb segítségemre az utóbbi hónapokban – a sorsomat végiggondolva – voltak. Henry James vélekedése szerint „Semmit, soha nem mondanak el teljes egészében; az ember csak a jól tömöríthető tényeket tudja összegezni”. Leltárkönyvemben ezt teszem, a kimutatásaim és a megőrzött dokumentumok (hivatalos iratok, levelek, fényképek) alapján.
Hanem a digitalizált tények önmagukban mégsem állnának meg az emlékezet előhívott képei nélkül. Ez a legnehezebb; mintha a seregből megmaradt csorba kincstári konzervbontóval próbálnám megnyitni dobozba zárt múltamat. Kafka Margit írta le valahol: „Csak azokat a napokat veszítettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk”. Bölcsen hangzó baromság. Nekem itt több mint 23 ezer napról kellene számot adnom, holott még az igazán boldog pillanatokat sem igen tudom fölidézni. Például az ilyeneket: egy szombat estén a kislányommal vízibicikliztem a kivilágított csónakázó tavon… Az idegsebészek szerint a jelen néhány másodperc (például míg eljut a tudatunkig, hogy megvágtuk magunkat). A többi emlékezés vagy elképzelés. Nos, míg ezen a köteten dolgoztam, szokatlan dolgokat tapasztaltam. Mintha egy hullámvasúton ülnék, úgy hatolt be a tudatomba és hagyott el ismét a múlt az érzékek útján. Előállítottam az emlékeimet, s ezzel – Murakamival szólván – „magánhasználatú párhuzamos világot” teremtettem. Ennek a terrénumnak a centrumában magam vagyok, de nem regényalakként, mint Vitéz Feri barátom A táncosnő halála című könyvében. Önarckép-vázlatokat adok közre, szócikkekben. (Temesi Ferenc Por című regényének formáját már 1988-ban „kölcsön vettem” egy színházi évadértékeléssorozatban, ezúttal is a bocsánatáért esedezem.) A hozzám közelálló emberekről csak a legfontosabbakat fogalmazom meg, de a rólam/nekem írtak közül tizennégy vendégszöveget is közlök. A magamról és a környezetemről írottak mellett, a kötet harmadik harmadát különböző opuszkulumok teszik ki. Naplót ugyan sosem vezettem, de mert negyven éve írok rendszeresen, talán ezekből is kiderülhet, mi foglalkoztatott éppen. 64 írás olvasható itt a zsurnalisztikából: többnyire (inkább kisebb, mint nagyobb) publicisztika (vezércikk, jegyzet, glossza), de akad köztük tárcanovella, sőt versbe szedett szöveg is (pardon). A színházról (táncról, operáról), az újságírásról, a rendezéseimről az előző füzetekben bőségesen beszámoltam, édesapámról pedig Ricercare címmel kismonográfiát jelentettem meg – a Diáriumban már csak érintőlegesen ejtek szót róluk. Végül a fiaimnak, Dénesnek és Péternek itt köszönöm meg, hogy a sorozat köteteinek többségét, azok megjelenését támogatták.
SILLYE GÁBOR FIATALKORI ARCKÉPE (SIMONYI MIHÁLY ALKOTÁSA – 1851)
AZ ÖREGEDŐ POLITIKUS (RAJZÓ MIKLÓS ALKOTÁSA)
ARS VITALIS „Legyen ítélet pusztában és igazság üljön termő mezőn!” (Sillye Gábor vezérigéje)
R
emek napra ébredt 1967 márciusában a böszörményi gimnazista: ünnepségre volt hivatalos – tanítási időben. Úgy lóghat hát a suliból, hogy nem növeli igazolatlan óráinak veszélyesen gyarapodó számát. Elmegy a kultúrházba, meghallgatja a dumát (valami felmenőjére emlékeznek), aztán övé a világ... Tíz esztendő múltán ismét ott a helye az ünneplő közönség között: az ükapja tiszteletére rendeztek emléknapot. Nagy a protokoll; ünnepi tanácsülés, tisztelgő kiállítás, koszorúzás, díszsírhelyavatás... Már büszke az „öregre”, de sietős hírlapíróként nincs ideje igazán átgondolni, mit is jelent számára ez a rokonság. Ismét eltelik vagy tizenöt év, s a hajdani diák már pontosan tudja, őse (Sillye Gábor, a szabadságharc kormánybiztosa, a Hajdúkerület utolsó főkapitánya, Debrecen első főispánja) milyen szerepet játszott pátriája, a Hajdúság történetében és szülővárosa fejlődésében. Azzal is tisztában van, hogy a mélyre nyúló gyökerekből milyen örökség nedvezik a szerteágazó családfa újabb hajtásaiba. A leszármazottság okán és jogán mégis másról kíván szólni. Csak az emberre figyelmezve arról, ami az ükapja sorsában az életutat szemlélve a legmegkapóbb: a vitalitásáról. Ünnepeltünk a csillagászati újév első napján, március 21-én született. A tavasz gyermeke, az újraéledő természet ajándéka. Szerencsés csillagzat: az égi jegy az egész életét meghatározza. Féktelen energiák kormányozzák, hatalmas életereje a legkilátástalanabb helyzeA
ARS VITALIS
tekben sem hagyja cserben. Újra- és újralendül; válaszol az Élet hívásaira és kihívásaira. Álljon itt néhány, a vitalitására jellemző momentum – kommentár nélkül. Tizenöt évesen odahagyja a böszörményi fiúiskolát és fölcsap színésznek Patakon; két esztendeig tűri a debreceni Kollégium puritán rendjét, aztán írnoknak áll; a hadseregből fél év után elege van, hát megszökik. Közben versel, udvarol – és állandó pénzzavarral küzd. Húszévesen háromesztendős tanulmányútra Itáliába ered. Gyanítható: főleg az életet tanulmányozza. Már túl van a hatvanon, amikor ismét féktelenkedni kezd: „130 holdas birtoka a kéményen ment ki” néhány év alatt. A köztes negyven évben viselt dolgait a történészek jegyzik; itt legyen elég néhány további adalék. Intenzíven és igazul élt – halálra ítélik. Végül „csupán” majd’ hét esztendőt tölt a labanc fogságában; ő, aki addig – 33 éves koráig – még sosem „tartózkodott” ennyit egy helyen. Nem törik meg, a börtönben nyelveket tanul. 40 évesen elölről kezd mindent; megházasodik, öt év alatt három gyereke születik, a felesége halála után fél évvel pedig elveszi a saját unokahúgát és 45-65 éves kora közt még tizenhárom gyermeket nemz. Szülővárosába, Hajdúböszörménybe 44 évesen tér vissza újrakezdeni politikai pályáját, de a nyugdíjazása után sem tétlen, 65 évesen még könyvet ír a Hajdúkerület történetéről. Ne szaporítsuk a szót, elképzelhető hogyan élt; sűrűn és szilajul. Teremtő ereje a leszármazott számára lehetővé tette a létezést magát, s azt, hogy abban az épületben tanulhatott, amit száz esztendővel elébb az ükapja hozott létre. S példát mutat patriotizmusból és férfiasságból. Ám a sorsa útmutató lehet mások számára is. Hogyan lehet teljes életet élni? Hogyan kellene élni az Életet? Születésének fordulóján, a természet gyönyörű reneszánszán erőt meríthetünk az ő vitalitásából. Kisded ügyeinkkel fölhagyva, bár tudnánk követni… → Családfa
SILLYE GÁBOR ÉLETÚTJA 1817. márc. 21.: Hajdúböszörményben megszületik Sillye János és Kocsis Klára gyermeke 1831. nov. 7.: elkezdi tanulmányait a debreceni Kollégium böszörményi partikuláján 1833/35: a Református Kollégium diákja a bölcsészettani fakultáson 1835: írnok Jármy Imre mellett Szabolcsban 1836: F. K. famulusa Kolozsvárott 1837/40: principátusát Olaszországba kíséri 1841: beáll katonának, majd megszökik 1841: Beöthy Ödön írnoka Nagyváradon, majd Pozsonyban, az országgyűlésen 1843: a királyi tábla fölesküdött jegyzője 1844. jún. 28.: Pozsonyban kitüntetéses ügyvédi oklevelet szerez 1845-ig: a Hírnök, később a Jelenkor pozsonyi tudósítója 1846. jan. 14.: Alföld című hírlap kiadása miatt folyamodik a Sz. Kir. Debreczen Város Tanácsához 1846: könyvet ír A Városi Titoknok, vagyis törvénykezési kézikönyv címmel 1847: Szózat a Hajdúkerület ügyében címmel közli politikai főművét 1848. márc.: a pozsonyi nemzetőrség választmányi tagja, tollvivője 1848. máj. 24.: Hajdúböszörmény tiszti ügyésze 1848. jún. 25.: mint a Hajdúpárt jelöltje, megnyeri a város országgyűlési képviselőválasztását 1848. júl.: a hajdúböszörményi nemzetőrség kapitánya (századosa) 1848. szept. 4.: az országgyűlés sorshúzás által kijelölt, a bécsi udvarhoz követségbe induló nyolctagú küldöttség tagja 1848. szept. 12.: Mészáros Lázár hadügyminiszter a Hajdúkerület kormánybiztosává nevezi ki (megbízatását a Szemerekormány később visszavonja) 1849. jan. 3.: Fegyverre hajdú vitézek! címmel közöl kiáltványt a Bocskai-alakulatok (az 52. és 53. gyalogzászlóalj és a 17. huszárezred) szervezésének felgyorsítására 1849. jan. 16.: Kossuth Lajos teljhatalommal ruházza fel, népfölkelést szervez, tölténygyárat állít fel 1849. ápr. 5.: a Radical Club (Radikális Párt) alapító tagja 1849. ápr. 29.: ünnepélyesen kezdeményezi Böszörmény város képviselőtestületével, hogy az országgyűlés a köztársasági államformát fogadja el
A
ARS VITALIS 1849. júl. 6.: Kossuth a Hajdúkerület, Szabolcs vármegye és Debrecen kormánybiztosává nevezi ki 1849. júl. 25.: felhívást tesz közzé a végső ellenállásra 1849. aug. 11.: a független országgyűlés utolsó, aradi ülésszakán egyike a képviselőház több mint négyszáz tagja közül még megjelent 11 képviselőnek 1849. aug.: a Bihar megyei Kólyon, Gönczy Pál házában húzza meg magát 1850. márc. 24.: elfogják és Pesten a hírhedt Neugebäude épületébe börtönzik 1851. okt. 7.: teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélik, amit tíz év várfogságra változtatnak 1851/1856: fogságában angolul, franciául, olaszul és németül tanul 1856. dec. 10.: az Olmützben, majd Josephstadtban eltöltött rabságából kegyelem útján szabadul 1857: Pesten a Gazdasági Lapoknál segédszerkesztő, majd másodtitkár 1861. jan. 12.: a Hajdúkerület főkapitányává választják 1863/65: felállíttatja a takarékpénztárt, a cserépgyárat és a gimnáziumot 1860-as, 1870-es évek: a helyi református egyház gondnoka, az Alsó-Szabolcs hajdúvidéki egyházmegye segédgondnoka 1869/1870: a Hajdúkerület székházát megyei szerepkörnek megfelelően bővítteti 1875. febr. 4.: kinevezik Debrecen első főispánjának 1882: megjelenteti a Hajdúkerület története című összefoglaló művét /In Varga Geyza (szerk.): Hajdú megye leírása. Debrecen, 1882./ 1894. jan. 17.: csendesen hal meg szülővárosában, a Polgári u. 1. sz. alatti házában
FORRÁSOK Szinnyei József: Magyar írók élete és munkássága. XII. Bp., 1908, Hornyánszky. Herpay Gábor: Nemescsaládok Hajdú vármegyében. Debrecen, 1926. Nyakas Miklós: Sillye Gábor 1817-1894. Hajdúböszörmény, 1980, Hajdúsági Közlemények 7. Magyar életrajzi lexikon. Bp., 1994., Akadémiai Kiadó. Nyakas Miklós: Sillye Gábor kormánybiztos tevékenysége és a hajdúvárosok önvédelmi harca 1848-ban és 1849-ben. Hajdúböszörmény, 1999, Studia Oppidorum Haidonicalium. I.
ÁLOM ÉS LÉLEK „A barbároknak ebben a vaskorában csak azoknak a képességeknek – amelyekkel álmodunk, elemzünk és megragadunk valamit – módszeresen túlfokozott gyakorlata segíthet személyiségünk megőrzésében.” (Fernando Pessoa)
A
Pessoától megidézett mottó üzenetét belátva, a sodró hétköznapok kivételes pillanataiban, időről-időre más és más módszerekkel próbálkoztam a lelkiállapotom megfigyelésére, az introspekcióra.
Álomfejtés 2005 márciusában, a tavaszi napéjegyenlőség idején kezdtem, s egy esztendőn át, egészen 2006 februárjáig minden éjszakán magamra kényszerítettem az „éber álmodást”, azaz egy-egy álomfoszlány azonnali följegyzését, s korareggeli összegzését. Mivel nem mindennap álmodunk, ám gyakran előfordul, hogy egy estén több „történetet” is megélünk, végül – hetenként csoportosítva – 52 álom-együttest rögzítettem. A följegyzések statisztikus megközelítése nyomán az alábbi eredményekre jutottam. Az álmaim témáinak negyede-negyede az újságíráshoz és a színházhoz kötődik, a harmadik negyede erotikus színezetű, a maradék nyolcada-nyolcada a sporthoz, illetve evés-iváshoz kapcsolódik. Az álmok helyszínei leggyakrabban kollégiumok (lakásaink közül csak az emlékeimben első, az Arany J. utcai), többször föltűnnek szerkesztőségek és éttermek, Debrecen mellett pedig azok a városok ahol éltem (Hajdúböszörmény, Téglás, Keszthely), vagy ahol többször jártam (Nagyvárad, Zágráb). Á
ÁLOM ÉS LÉLEK
Az álmokban egy esztendő alatt 51 férfi és 20 női „szereplő” jelent meg, legtöbbször a közvetlen családtagjaim (Eliz, Dénes és Péter, Anikó és Bogi) kerültek a kis történetekbe. 37-en az újságírás, 22-en színház környékéről érkezett személyes ismerősöm voltak. Ezek a számszaki tények. Illusztrációként következzen néhány kiragadott álomfoszlány. Brad Pittel keresztes lovagként, Jeruzsálem falai alatt, a focista Riquelmével és Edmilsonnal egy nagy délafrikai stadion játékos-bejárójánál találkozom. Szerkesztőségeimben egyszer cimbalom- máskor szintetizátoron előadott költői verseny folyik, új számítógépek érkeznek, melyek többet tudnak, mint a régiek, mert a kezelőiket is be(léjük)építették. Amerikában, egy tengerparti szállodában szörnyfuttatáson vagyunk Bogival, a szerencsétleneket szelindekek üldözik, a vesztesnek pedig levágják a fejét. Utána a bárban whiskyt iszok, a MÚOSZ-hivatalnokok jelzik, hogy számlát tudnak róla adni, aztán íráscseréről beszélgetünk a Parnasszus szerkesztőivel. Állítólag a kollégám öccse az űrben lebegve gyűjti a hulladékot, végül a gangról a fejemre öntik a szemetet. A statisztikai elemzésből egyetlen meglepő következtetést sem lehet levonni. A leírt álomnapló óhatatlanul ferdítés, mert az alvás egyik feladata: kiszűrni az „értéktelen” információkat. Olvastam valahol, hogy egy lyoni tudományos központban molekuláris onirológusok foglalkoznak álomméréssel. Az alvók lekopaszított koponyájára és szemgolyójára helyezett finom huzalokkal mérik, és elemzik a vizuális elektromosságot. Mozit szeretnének. Nem hallani eredményeikről. Mint ahogy egy éven át végzett saját önmegfigyelési kísérletem sem vezetett az alternatív dimenziók, a paraterek működésének megértéséhez. „Az álmokat is akkor romboljuk le, mikor a jelentésüket firtatjuk"– vélekedett Martin Walser. „Magad vagy elméd ős-talánya” – állapította meg Füst Milán.
Sebaj, álmomban sokat repültem, később pedig jó volt újraolvasni az ébredés után följegyzetteket. Fölidézve a saját mozimat. Íráselemzés Két szerkesztőségben is bevezettem a Grafoszkóp rovatot, s egyszer kíváncsiságból megkértem Pintér Beáta grafológust, a rovat gazdáját, elemezze egy kéziratomat. Íme. „A kuszaságból és zaklatottságból a nyugodni nem tudó vagy nem akaró személyiség vibrálása látszik. Ennek előnye: az érzékenység mint pszichés eszköz fenntartása. »Érezni, lelkesedni akarok, mert amíg ez megvan, addig nem haltam meg, nem fásultam el, nem öregedtem meg.« Erős lelki életösztön. Tiltakozás minden ellen, ami megnyugvást ad. Hátránya lehet: a biztonság hiánya. Ez a személyiség mások, de saját maga számára is okoz meglepetéseket. A kiszámíthatatlanság, a rapszodikusság, a türelmetlenség pedig az időnként megjelenő konszolidáltságot mindig megsemmisíti. A néha olvashatatlan írásnak leggyakrabban az az értelmezése, hogy az egyén nem akar »olvashatóvá«, mások által megismerhetővé válni. Nem enged betekintést a lelki és lehet, hogy a fizikális, technikai életébe sem. Okai között több minden szerepelhet. Például valamilyen szégyenérzet, és ezt természetesen nem lehet a környezettel megosztani. Valamilyen, az egyén által rossznak tartott tulajdonság leplezése. Az ilyen érzésekkel többnyire az a gond: nem biztos, hogy valóban rossz, nemkívánatos tulajdonságok lennének, viszont a ő ekként éli meg. Én ezt saját csapdának hívom. Többnyire azért, mert ezek az érzések gátolhatják is (mint ahogy egy csapda fogva tart) a cselekedeteiben, gondolataiban, viselkedésében stb. Á
ÁLOM ÉS LÉLEK
A tagoltság és a kuszaság ellentmondása. A tagoltságra való törekvés mindig a tiszta, világos gondolkodás jellemzője. Racionális rendrakás jellemzi. Tudja, minek hol a helye a saját és a környezete életében. Tudja, hogy milyen lépéseket kellene megtenni az elérendő cél érdekében Tudja, hogyan kellene viselkedni az éppen aktuális helyzetben. Azonban másként érzi. Érzelmileg semmiképp sem sivár, sőt... Tehát adott az ellentmondás. Tudja, hogyan kellene az érzelmeket megfékezni, jól követhető mederbe terelni. Korábbi élményei, tapasztalatai is ezt erősítenék, de zabolátlan érzelmei öntörvényűek. Talán kis kiutat mutat, hogy a rendkívül érzékeny és rendkívül értelmes emberek elég gyakori ellentmondása ez. Az a tapasztalatom, hogy ennek az oka az lehet, hogy a saját érzelmeit nem ismerő egyén fél ettől az ismeretlentől, ezért a fegyvert, amit teremtene ellene, nem tudja, hogyan használja. Megfigyeléseimhez tartozik, hogy nem mindig tudnak szembenézni ezzel az ellentmondással. Pedig az egyfajta megnyugvást adhatna, ha elfogadja az egyén a saját ellentmondásos voltát. Sőt, ennek vannak előnyei, amit kamatoztatni lehet. Például Dénesnek az újságírás erre is jó, mert a vitákból érett fogalmazványok, gondolatok tudnak születni. Többnyire önmegvilágosodás az eredmény. Nyitott, egyszerűsített, egyedi formák. Az egyszerűsített forma az elvárthoz képest gyorsabb, egyszerűbb problémamegoldást mutat. Tudja, mit gondol, hogyan gondolja és azt is tudja, hogyan fejezze ki a lehető legegyszerűbben. A formák egyedisége a személyiség semmi máshoz nem hasonlítható individualitását mutatja. A nyitottság mélyebb tulajdonságokat hordoz. Egyszerűen: a nyitott forma a nyitott személyiségé. A mélységét az adja, hogy a nyitott személyiség tudásra, információkra, érzésekre, kapcsolatokra, élményekre nyílik meg és engedi be őket. Ennek is két oldala lehet. Egyrészt a nyitott személyiség színes, szeretnivaló, érdeklődő, lelkesedni tudó, fogékony, könnyen odafordul a másik emberhez, állathoz, növényhez, tárgyhoz; mélyről és
tiszta szívből tud szeretni. Azonban az ilyen személyiség rendkívül megterheli önmagát. Többnyire túlvállal, az időt nehezen tudja tartani. Hajlamos a késésre stb. Természetesen nem azért, mert nyitott, hanem mert a nyitottságának köszönhetően kevés dolognak tud ellenállni. Jegyzett tulajdonság még a befolyásolhatóság, illetve az időszakos döntésképtelenség, hezitálás. A kerek betűk jobbra sodródását a legtöbb jegyzet az önzetlenség jeleként említi. A környezethez, a másokhoz való alkalmazkodást mindenképp pozitívan befolyásolja. Megértő, sőt gyakran elnéző másokkal szemben. Ez azonban önfeladást is jelenthet, amikor a személynek nincsenek saját vágyai, akarata, illetve mindezekről lemond az alkalmazkodás, a konfliktusmentesség miatt. Könnyen az önző emberek prédájává válhat. Dénes írásában azonban felfigyeltem arra, hogy nincs meg az ösztönös önvédő önzőség, viszont van kifejlesztett agresszió. Tud úgy viselkedni, hogy ne merjék kihasználni, de minden egyes »nem« és »elutasítás« kimondása után a lelkiismerete nem hagyja nyugodni. A lényeg, hogy megtanulta az önvédelmet, de ezzel együtt megmaradt az önzetlensége. Ritka jó párosítás! A betűkötődés rapszodikussága. A kötődési viselkedés nagy eltéréseket mutat. A személyekhez való kötődés bizonytalan. A jelek alapján a másikhoz való kötődés vágya erős, de a tényleges kötődés gátolt. A feltétlen kötődés zavart. Valószínűleg korábbi (akár kisgyermekkori), kedvezőtlen események hatására alakult ez ki. Van olyan eset, amikor azért nem kötődik az egyén erősen a társhoz, mert fél attól, ha elveszíti, akkor ő maga is elveszne. Oka lehet még az is, hogy nem akarja saját függetlenségét elveszíteni egy kapcsolatban. Úgy tűnik, nincs integráció a kötődés és a függetlenség érzésében. Pedig a kettő különböző síkon is működhet egymással, konfliktus nélkül. Erőteljes sorhullámzás. Lelki bizonytalanság – a túlérzékenység egyik következménye. Érzelmi túlhatás a személyiségben. Nem kell tragikusan szemlélni, hiszen Á
ÁLOM ÉS LÉLEK
az érzékenysége a varázsereje is. Persze élni vele az olykor keserves mindennapokat nem könnyű. De egy biztos: lelketlen nem tud lenni. Amiről eddig még nem írtam: az önértékelése stabilnak mondható, ami azért rendkívüli, mert az érzékenysége, a kibillenthetősége ellenére is tudja, hogy mennyit ér, mit várhat el önmagától, mire számíthat magával kapcsolatban. Ezt egy kicsit ronthatja az időnként megjelenő szorongása, de ez mindig csak alkalmi, tud túllépni rajta.” A lélek súlya 20 milligramm. Ezt állapították meg a tanult kutatók, a közvetlenül a halál előtt és után mért súlykülönbség alapján – az emberek esetében. Az egereknél például nem tapasztaltak hasonlót. 20 mg – ennyi lenne a lelkünk súlya? A reménykedés és a félelem, s a többi ellentétpár (aszkétaság – lobogás, konszolidáltság – annak megsemmisítése, rend – kuszaság, kötődés – függetlenség, zártság – nyitottság, keményedés – megértés) között hányódó emberi lélek súlya? Ennyi a virágzás és a rohadás közt?
ÁLOMKERT (A HÉTÉVES TÓTH BOGLÁRKA RAJZA – 2003)
BARÁTAIM „Legtöbb mai ember csak a felületet látja belőled... a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe.” (Weöres Sándor)
A
google kapcsolatkezelő címtára mintegy 600 névjegyet őriz a gépemen, a (2005 óta számtalanszor elveszett) mobilomon 140-en várhatják a hívásomat. Nyolc éve csatlakoztam a magyar közösségi oldalhoz, tavaly augusztusban a globális hálóhoz. Az iwiwen 360, a facebookon 210 ismerősöm akadt. 2006-ban, amikor megkaptam a város sajtódíját, 150-en gratuláltak. Vajon hány barátot számlálhatok? Dedikációk Odafordulok ahhoz a polchoz, ahol 27 írástudó újságíró pályatársam és 17 környékbeli író, költő műveit gyűjtöttem össze. Már kirostáltam (s a megyei könyvtárnak ajánlottam fel) azokat a köteteket, amiket csupán mint lapszerkesztőnek ajánlottak a szerzők, de még így is betöltenek egy teljes polcot a barátaim, személyes ismerőseim nekem dedikált alkotásai. Ezekből az üzenetekből idézek itt időrendben. 1980: … feleségének és neve-nincs gyermeküknek. Csak ne az apjára üssön! (Sipos Ferenc) 1988: … aki ugyan jól ismeri a színházi világot, de azért egy kis „továbbképzés” sosem árt (Tóth-Máthé Miklós), … ajánlom (független, demokratikus) könyvemet (G. Nagy Ilián) B
BARÁTAIM
ÚJPÁL ENDRÉVEL A TÉGLÁSI NEVELŐOTTHONBAN (1964) JOBBRA: SZÜRET DIENES LAJOSSAL (1969)
1991: … együttes feljajdulásunkra a provinciából (Aczél Géza), … mesteremnek és barátomnak (Csontos János) 1994: … kenyeres társamnak (Ószabó István), … bár mindez tőle idegen, mégis (Bényei József), … nyilvánvaló, hogy a kor megítélésének léptékei emberien sajátosak maradnak (Dusa Lajos) 1996: … az ízek nagy barátjának (Aczél Géza), … a szerkesztőnek, de mindenekelőtt az embernek (Szikszay Tamás), … a legnagyobb barátsággal és férfiúi szeretettel, a „Quo vadis?” örök kérdését és közös eszményét ápolgatván (Arany Lajos), … újságíró pajtásomnak, régi, nagy szerkesztők hívatott utódjának (Gulyás Imre) 1998:… a szerkesztők gyöngyének (Szikszay Tamás), … a korszak Osváthjának (Nagy Gábor Miklós) 2000: … hátha éppen huszonhat hegy nézi az alkonyatot (Hegedűs Mária) 2001: … köszönettel a Voltokért, a Mostokért, és a Lehetségesekért (Arany Lajos) 2002: … mennyivel nyugalmasabb aktualitásokhoz nem kötött dolgokat, pl. verseket írni. Nem kell rá szalicil (Dusa Lajos), Éljen a Szerelem… (Arany Lajos), … egy kissé egyáltalán nem szórakoztató munka (Vitéz Ferenc) 2003: … egy régi barát a régi házban (Szénási Miklós) 2004: … „tanár úrnak” (Csontos János), … Ma nyitottad meg a kiállításomat Ny. házán. Köszönöm. S azt a biztatást is, amit kapok Tőled! (Máthé András)
2006: … Móricz szigorú szemű „örökösének” (Vitéz Ferenc) 2007: … újabb észmenésem első produktuma (Vitéz Ferenc) 2008: … az 1988-as szerepvállalásáért is (Székelyhidi Ágoston), … alakjának kölcsönbe adásáért (Vitéz Ferenc), … Miért? Szeretetből – Kedvből – Kíváncsiságból! (Láposi Terka), … annak jeléül, hogy az egykori tanár-tanítvány kapcsolatból barátság lett (Székelyhidi Ágoston) 2013: … aki nekem mesterem és kollégám is volt a sajtó viszontagságos és mégis szép világában (Szénási Miklós) 2014 március idusán: … a „krúdys idők” emlékére, olyan idők mementójaként, amelyek talán már nincsenek is (Arany Lajos)
SZEKERES IMRE (JOBBRÓL) ÉS MITRÓ JANCSI A RÉGI BARÁTOK ÖSSZEJÖVETELÉN (1992)
B
BARÁTAIM
T. SZŰCS JÓSKA KERESZTKOMÁMMAL (BALRÓL) ÉS TURI GABIVAL (AKI SZEGRŐL-VÉGRŐL ROKONOM) A RÉGI KÖLCSEY-KÖZPONT ELŐTT – MINT A NAPLÓ FIATAL ÚJSÁGÍRÓI (FOTÓ: IKLÓDY JÁNOS)
Emberkerülő társas lény Dénes fiam kisiskolás dolgozatában az alábbiakat tartotta fontosnak leírni rólam. „Az én apukámat úgy hívják, mint engem. Nagytermetű, magas ember. Szakálla van, a szeme kék. Fekete haja van. A kék és a szürke színű ruhákat szereti. Szerény, csendes ember, ritkán beszél. Nagyon szeret dolgozni, emiatt sokszor van távol. Komolynak lehet mondani, de azért szeret velem és a testvéremmel játszani. Szereti a színházat, a balettet és a sportot. Szerintem jó ember, szívesen segít mindenkinek, aki kéri. Nincs olyan sok barátja, nem szeret barátkozni.” Lássuk, igaza van-e – íme, egy szikár, nedvtelen lista azokról, akik különböző életkoromban, különböző élethelyzetekben a legközelebb álltak hozzám. a Fazekas-általánosban: Baráth Endre a téglási nevelőotthonban: Újpál Endre, Porcsin László, Varga Sándor a színészgyerekek közül: Zakariás Gábor a hajdúböszörményi gimnáziumból: Szekeres Imre,
K. Nagy Elek, Nagy Zoltán, Németh Lajos az Alföldi Nyomdában: Dienes Lajos a seregben: Koronczai János, Mitró János a Napló szerkesztőségében: Gulyás Imre, T. Szűcs József, Dombrovszky Ádám, Turi Gábor, Árvay Sándor, Magyari Vilmos, Szikszay Tamás a színművészeti főiskolán: Pinczés István, Szegi László az Egyetemi Élet diákújságírói közül: Arany Lajos, Porcsin Zsolt, Csontos János, Gurbán György, Szakács Tamás, Szénási Miklós, majd Vitéz Ferenc, Pál Csaba, Ungvári Judit a tanítóképző főiskolán: Ozsváth Sándor, Völgyesi Zoltán színházi emberek közül: Megyeri Béla, Balogh Tibor, Kornya István az irodalmárok közül: Székelyhidi Ágoston, Aczél Géza a fotóművészek közül: Máthé András, Seres Géza, Oláh Tibor a képzőművészek közül: Szilágyi Imre, Burai István, László Ákos
ARANY LAJOSSAL (JOBBRÓL) ÉS VITÉZ FERIVEL A BÚCSÚZTATÁSOMON, TÚL A „BERMUDA-HÁROMSZÖGÖN”, (FOTÓ: NAGY GÁBOR – 2010)
B
BARÁTAIM
Ők negyvenhárman hosszabb-rövidebb ideig az életem fontos társai voltak. (Például négyük házasságán „tanúskodtam”, ketten pedig a gyermekeim keresztszülei lettek.) A kilencvenes évek legelején, midőn módom volt alaposan átgondolni addigi életemet, meghívtam magamhoz a legjobb barátaimat. Együtt akartam látni őket. Szekeres Imrét a gimnáziumi kollégiumból, Dienes Lajost a nyomdából, dr. Mitró Jánost a seregből (ahonnan a mérnökké vált Koronczai Jancsit nem értem el) és az újságírók közül Arany Lajost. Jól sikerült öszszejövetel volt, hajnalig tartott a nemzedéki disputa. Manapság úgy kéthavonta találkozom Aczél Gézával, Arany Lajossal, Gulyás Imrével, Megyeri Bélával, Szénási Miklóssal vagy Vitéz Ferenccel. Talán ők sejthetnek rólam valamit a mottóban idézett felületen túl.
GURBÁN GYURIVAL (JOBBRÓL) ÉS SZÉNÁSI MIKLÓSSAL A DEBRECEN SZERKESZTŐSÉGI VACSORÁJÁN (FOTÓ: FEJES MÁRTON – 2009)
BALRÓL JOBBRA: A LEGRÉGEBBI KOLLÉGÁM, GULYÁS IMRE (FOTÓ: HORVÁTH KATALIN), MEGYERI BÉLA, A VOJTINA BÁBMŰVÉSZE (FOTÓ: NAGY GÁBOR), ACZÉL GÉZA, AZ ALFÖLD FŐSZERKESZTŐJE (FOTÓ: DERENCSÉNYI ISTVÁN)
Viszonos önérdek Mármint a barátság – állítja Ancsel Éva. Frappáns és élettelen megállapítás. Bár abban igaza van, hogy „Az egészen kis árulások marják szét az embert – mármint azt, aki elköveti.” Erről a fájdalomról adtam számot az alábbi publicisztikában. „Másnap a legrosszabb. Fáj, nagyon fáj. Nem így kellett volna. Hogy megőrizzük magunkat, megbántottunk másokat. Fáj, másnap fáj: mert mindig azokat bántjuk, akikhez sok közünk van. Azt szeretnénk, ha a másik tökéletesebb lenne. Olyan, amilyennek mi képzeljük el őt. Persze a másik ennek nem tud, és talán nem is akar megfelelni. Ezért bántjuk. S másnap ez fáj. Reggel olyan világos, olyan nyilvánvaló minden. Reggel látjuk igazán a saját árnyékunkat. Azokat, amelyeket tegnap, tegnapelőtt vetettünk magunk mögé. Igen, elmondhatjuk: árnyéka csak annak van, akinek körvonalai is vannak. Kiterjedése. Igen, áltathatjuk magunkat ezzel. Pedig árnyéka az oktalan baromnak is lehet. Legfeljebb nem tud róla. De azt már Csipike is megmondta B
BARÁTAIM
(tudjátok, az a törpe, aki azt hitte magáról, hogy ő irányítja az erdő életét): igazán megbántani csak azt lehet, akit szeretsz. Mert ő nincs felkészülve erre. Akit gyűlölsz, mindenre föl van készülve. Aki semleges (tehát te semlegesnek tartod, vagy ő tart téged semlegesnek, mindegy), nem számít. Az árnyékod napról napra nagyobb. Nem azért, mert te emelkedtél ekkorát., nem. A hibáid, a tévedéseid rajzolódnak ki egyre élesebben. És másnap egyre jobban fáj. Miért akarjuk mi, hogy a gyerek rendesen egyen, a macska ne élesítse a körmét a fotelon, az asszony ne beszéljen feleslegesen, a főnök ne legyen hülye? Miért? Hogy kényelmesebb legyen az élet, az életünk? Szóval körülbelül így kellene ezt csinálni: kiszedjük gyermekünk füléből a kanalat és a szájába irányítjuk, a macskának beszerzünk egy farönköt, úgy teszünk, mintha figyelnénk az asszony locsogására, és végtelen türelemmel hallgatjuk főnökünk megállapításait. Menni is fog ez mintegy két napig. Azután kezdődik megint. Mindezeket átélve az első olyan lényt, akit kedvelünk, de a szerencsétlent az utunkba vetette a sorsa, alaposan megbíráljuk. Este aztán, vacsora után elégedetten dőlünk hátra kezünkben egy pohár itallal: jól megmondtuk neki! Ám a gyermek, a macska, az asszony nem reagál elég lelkesen, a főnök pedig nincs az otthonunkban. Lám, sikeresen megőriztük magunkat, s ezzel a kutya sem törődik. Nem tud elönteni az elégedettség érzése. Föl kellene hívni a barátunkat, hogy közöljük vele hősi tettünket. Letesszük a kagylót. Hiszen éppen őt bántottuk meg.” * Dénes fiamnak igaza volt, mint „emberkerülő társas lény” ritkán hívtam magamhoz a barátaimat. Az utolsó gesztusom feléjük ez a kötet. „Olyan idők mementójaként, amelyek talán már nincsenek is.” → Nagy generáció az úton
CIRMOSOK „A legjobb iskola, amelyben egy ifjú ember megtanulhatja, hogy a világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat.” (Konrad Lorenz)
K
amaszkoromig macikat gyűjtöttem (egy híján 20ig jutottam), évtizedek óta pedig baglyok könnyítik megajándékozásomat (48-at számlálhatok a könyvespolcaimon). Valóságos, élő állat 1987-ben jelent meg az életünkben, a cirmost Eliz fogadta be. Kormost azóta sem felejtjük, Dénes és Péter vele és kicsinyeivel, Philemonnal és Bagirával nőtt fel. Brehm szerint az állatok – mint a művészek – érzékennyé tesznek bennünket. A gyerekeket pedig megtanítják felelősséget vállalni egy élőlény iránt. A minap – Kormosról szót ejtvén – a 33 esztendős fiamnak elhomályosodott a szeme, számomra Bagira haláltusája marad szomorú emlék. Szerencsére hosszú időt, 20-22 évet éltek velünk. Pedig száz házimacska közül legalább kettő allergiás az emberre. Ők jól viselték együttlétünket.
DÉNESSEL, PÉTERREL ÉS A KISCICÁKKAL (1988)
C
CIRMOSOK
Macskák Vannak reggelek. Remekek a fényviszonyok. Mint amikor harmadmagával süt a nap és mind a három fönn van a zeniten. Tisztán és élesen látni a dolgokat. A porban gőzölgő lószart és a pipacs vörösét. Világos és egyszerű minden. A macskám – mit nem mondok… aki nálunk lakik – fekete. A setét középkorban, a boszorkányüldözések idején, őt is, mint a sátán misztikus teremtményét máglyára ültették volna. Korábban, az ókori Egyiptomban istenként tisztelték, hótta' után bebalzsamozták. Később, a rómaiak és a skótok ördögűzésre alkalmazták. A macskának – a közhiedelemmel ellentétben – nincs hét élete. Egy van, neki is. 50-60 millió éve létezik ezen a bolygón, nem semmi. A burgundiaiak címerállata: a függetlenség és a szabadságszeretet szimbóluma, jelképe a macska. A felnőtt emberrel is megérteti: hogyan lehetünk önmagunk akaratát föl nem áldozva tekintettel másokra. Számára semmi sem tilos, semmi sem kötelező. Önnön dimenzióiban létezik. A macska nem járul szavazóurnához, nincs betétkönyve. Enélkül is tudja, mi a jó neki. Macskánk mindent lát, sötétben is. Megérzi a hajó süllyedését, a földrengést, a tűzvészt és a vihart. Az életellenes jelenségek tagadásával próbál úrrá lenni a káoszon. Okos, ugye Hrabal? Nietzsche mondja: az ember szükségből és unalomból társadalomban, csordaszerűen akar létezni. A macska nem. Ezért szeretnék macska lenni.
CSALÁDFA „Mi a család? Csak egy szó. Néhány utast a véletlen egy menedékbe hajtott.” (Ju Csu Juan)
A
z én felmenőimről nyolc országban vezettek anyakönyvet. Így változtak át a Sillyével, Sárossyval kezdődő neveink szép lassan Olga Scharingerovára, vagy Ildiko Bloomra. Prága kapott tőlünk egy magyar férfit és továbbadott egy cseh lányt Németországba, ahová rajta kívül még egy hajadonunk ment férjhez. Franciaországban lett táncosnő a dédanyám, s ott esett el az US Army egyenruhájában Normandiában partraszálló nagybátyám. Észak-Amerikába mások is elkerültek, de nem szültek, csak haltak. Erdély a születések helye, Horvátországban és Boszniában születtek és házasodtak eleim. A családunkra nézve legtermékenyebb város Szarajevó (ahol a hatmilliárdodik ember született), a legnagyobb kisugárzású pedig Budapest. Látnivaló: a mi famíliánk története igazi kelet-közép-európai história. A család olyan kulturális entitás, melynek tagjai egy hosszú láncban összekapcsolják az elődöket és a majdani utódokat. Egy-egy családhoz való tartozás nem csupán nevet (esetleg rangot) jelent, az idetartozók mentalitása és közös történelme is öröklődik. A família emlékezetét legendák, történetek, hagyományok alkotják, melyeket a generációk továbbadnak egymásnak. Azonban a múltjukra egyáltalán kíváncsi, magukra adó családok sem látnak tovább három generációnál. Ez legfeljebb száz esztendő. A dédszülőkről tudnak, szerencsés esetben még ismerték is őket. A családfán ennél följebb ritkán jut el az emlékezetünk, ahhoz a famíliának ki kell nevelnie legalább egy hírneves felmenőt, akit CS
CSALÁDFA
számon tart a történelem. A mi családunkban ez az ember Sillye Gábor országgyűlési képviselő, Kossuth kormánybiztosa, később a Hajdúkerület utolsó főkapitánya és Debrecen (Hajdú vármegye) első főispánja volt. Róla dr. Nyakas Miklós történész írt monográfiát (Sillye Gábor 1817-1894), az alábbi adalékokat túlnyomórészt az ő kutatásai nyomán adom közre. Az oldalágakat ma neves felmenőnk dédunokája, a nevét viselő Sillye Gábor kutatja, fáradhatatlanul bővítve ágas-bogas családfánkat (www.myheritage.hu/site-27882211/sillyehonsch-es-toth-glocz). Magam itt csupán a szűken vett saját vérvonalunkat követem nyomon. A Sillye-família Származását tekintve Sillye Gábor ahhoz a hajdúnemesi réteghez tartozott, amely magát Bocskai István vitézeitől származtatta. A família (hajdú)hadházi eredetű. Mivel a Bocskai-felkelés ezen a tájon tört ki, valószínűsíthető, hogy a jobbágycsalád egy tagja a hajdúk között szolgálhatott, akit 1605-ben a fejedelem nemesi ragra emelt és birtokkal jutalmazott. Akárhogyan is történt, a Silye család Hadházon a kiváltságolt hajdúk közé tartozott; őseink több mint 300 éve törzsökös szabad hajdúk. Közülük a legelső, akit név szerint említenek, Silye Mátyás, aki itt hajdú fundust birtokolt, s akit 1687-ben „valami kóbor ellenség” a hadházi erdőben lelőtt. Azaz családunk életfájának tetején az erőszakos halál gubbaszt, s tekint le ránk, leszármazottakra. A gyermekeim (Dénes, Péter és Boglárka) tizedízigleni felmenőjének sírhelye Silye temetője néven őrződött meg a helyi emlékezetben. Az 1702-es összeíráskor ennek a Silye Mátyásnak Ferencz nevű fiát vették számba a proprietárius (birtokos) hajdúk között. „Ennek a későbbiekben perdöntő szerepe volt a nemesi jogállás eldöntésében. A
SILLYE JÁNOS (HAJDÚSÁG)
SÁROSSY KÁROLY (ERDÉLY)
FELMENŐIM NÉGYFELŐL ÉRKEZTEK A CSALÁD VÉRVONALÁBA
SÜMEGHI FARKAS LAJOS (DUNÁNTÚL)
TÓTH IMRE (KISKUNSÁG)
CS
Tóth Imre-Klózér Katalin
Tóth Boglárka
Torma Elizabet - Tóth Dénes - Csatári Anikó Tóth Dénes Tóth Péter
Sárossy Károly-Pikó Eleonóra
Farkas Emma-Sárossy Árpád
Farkas Lajos-Liszjak Ilona
Tóth Dénes-Sárossy Emma
Sillye Erzsébet-Tóth Imre
Sillye Jenő-Német Gizella
Sillye Gábor-Szpivák Amália
Sillye János-Kocsis Klára
Sillye Ferenc-Sánta Katalin
Silye Ferencz-Pap Sára
Silye Mátyás
CSALÁDUNK EGYENESÁGI VÉRVONALA
CSALÁDFA
Hajdúkerület a famíliát 1820-ban és 1840-ben kétségtelen hajdú nemeseknek ismerte el; de ezek előtt (1787ben, 1811-ben és 1837-ben) már Bihar vármegyétől is nemesi bizonyságlevelet szereztek. A család tehát egyszerre volt hajdú nemes és országos nemes, amely kétségtelenül a legelőnyösebb jogállás volt, magukat azonban mindenekelőtt hajdú nemeseknek tekintették” – állapította meg Nyakas Miklós. Silye Ferencz (1692 k. Hajdúhadház – 1753. 01. 18. Hajdúböszörmény) 1716-ban fölcsapott pásztornak Debrecenben (csaknem 300 esztendeje ő élt a városban először a családunkból), itt kötött házasságot 1732-ben Pap Sárával (1704 Hajdúböszörmény – 1779. 11. 23. Hajdúböszörmény), de aztán Böszörménybe költözött. Tehát a család a XVIII. század dereka óta vallhatja magát hajdúböszörményinek. Elsőszülött fia, az ősapám: Sillye Ferenc (1740. 10. 18. Hajdúböszörmény – 1821. 02. 21. Hajdúböszörmény) 1787-ben vagy 1811-ben lett elismert köznemes, már két l-lel, cz nélkül. Azaz a XVIII.-XIX. század fordulója óta, több mint 200 éve van a családnak nemesi kiváltságokat tanúsító bizonyságlevele. 1771. 01. 23-án feleségül vette Sánta Katalint (1750 Hajdúböszörmény), aki nyolc gyermeket hozott világra, legkisebb fiúként a szépapámat. Sillye János (1782. 04. 06. Hajdúböszörmény – 1843 Hajdúböszörmény) perceptorként (adószedőként) az első hivatalnok a családban, megbecsültségét esküdtté, majd szenátorrá való kinevezése jelzi. 1812. 01. 15-én lépett házasságra Kocsis (Kotsis) Klárával (1785. 05. 28. Hajdúböszörmény – 1850. 06. 2. Hajdúböszörmény), s négy gyermekük született. Elsőszülött fiúk az ükapám. Méltóságos hajdú-hadházi Sillye Gábor (1817. 03. 21. Hajdúböszörmény – 1894. 01. 17. Hajdúböszörmény) családunk leghíresebb tagja. (A XIX. századi nemesi bizonyságlevelet produkáló böszörményi ág a származási helyére utaló hadházi nemesi előnevet haszCS
CSALÁDFA
nálta.) 1857. 07. 05-én, Budapesten feleségül veszi egy fűszer- és gyarmatáru nagykereskedő lányát, Szpivák Amáliát (1831Budapest – 1862. 05. 13. Budapest). A korán, tüdővészben elhunyt asszonytól három gyermeke születik, közülük a középső a dédapám. Sillye Jenő (1859. 10. 14. Budapest – 1928. 08. 14. Budapest) középiskoláit a református főgimnáziumban végezte, majd öt szemeszteren át orvosi szakra járt. 1887-ben lépett a Magyar Királyi Zálogház szolgálatába, ahol számtanácsos, majd 1914-től miniszteri tanácsos, végül igazgató. 1890-ben Hajdúböszörményben elveszi az ismeretlen szülőktől származó (Neuser) Németh Mária Gizellát (1863. 03. 15. Budapest – 1937. 01. 10. Zamárdi), akitől már született egy lánygyermeke, a nagymamám. Sillye Erzsébet (1879. 03. 24. Budapest – 1962 Budapest) hajdani táncosnő édesanyja hatására zongora szakon végzett a Nemzeti Zenedében, de a Tóth Imrével (1866. 02. 01. – 1932 Budapest) 1907. 11. 19-én, Budapesten kötött házassága után öt gyermekük nevelésének szentelte életét. A művészet tisztelete azonban gyökeret vert a családban. A Tóth-család A tótok a XVII. században települtek be nagyobb számban a Kiskunságba. A dédapám, Tóth Imre (meghalt 1907-ben) ezek leszármazottja lehetett. Feleségétől Klózér Katalintól egy gyermeke született. Nagyapám, Tóth Imre (1866. 02. 01. – 1932 Budapest) kiskunsági parasztcsaládból származott. Fiatalon Budapesten próbált szerencsét, kitanulta a lakatos mesterséget, s 28 évesen a főváros szolgálatába léphetett a Közvágóhídon. Ott elébb gondnok, majd I. osztályú közélelmezési tiszt, végül főfelügyelő. 1907. 11. 19-én, Budapesten kötött házasságot Sillye Erzsébet (1879. 03. 24. Budapest – 1962 Budapest) zongoraművésszel.
Öt gyermekük született, valamennyien kaptak Mária utónevet. Az elsőszülött az édesapám volt. (Róla Ricercare címmel kismonográfiát jelentettem meg, itt csupán az alapadatait közlöm.) Dr. Tóth Dénes Imre Mária (1908. 11. 25. Budapest – 1955. 04. 30. Debrecen) zeneszerző, esztéta, kritikus és zenetanár. A Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarán és a Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Doktori disszertációja 1930-ban A magyar népszínmű zenei kialakulása. 134 zeneművet komponált, 1944-ben az Operaház bemutatta a Csokonai Vitéz Mihály műve nyomán készült Dorottya című táncjátékát. Fő írásműve, a Hangversenykalauz 1956-ban (1960-ban és 1962ben) jelent meg. 1947. júl. 30-án, Budapesten házasságra lépett Sárossy Emmával (1909. jún. 3. Zágráb – 1989. okt. 4. Debrecen), akitől 1950. január 4-én megszületik egyetlen gyermeke (e sorok írója, az életének csupán a harmadát teljes családban megélő): Tóth Dénes Árpád Kamilló István. A Sárossyak Első címeres levelük 1619. május 7-ből való. A latinul leírt ármálist Bethlen Gábor, Erdély fejedelme adományozta csíktapolczai Sárossy Jánosnak. Tehát a nagycsalád valamelyik erdélyi ága csaknem 400 éve kapott először elismert nemesi rangot. Ezután ezt számos Sárossynak kiállított „kutyabőr” követte, de azt egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy a mi famíliánk honnan eredeztethető. Az első felmenőm, akiről tudomásom van – a dédapám. Sárossy Károly (1848 – 1915. 06. 16. Kolozsvár) a Magyar Királyi Posta felügyelője volt. (A század végén Asszonyvásáron is megfordult, mint postatiszt. Ez a település Érmihályfalvától délkeletre található, ahol még ma is élnek Sillyék. A család két ága itt akár találkozhatott is!) Pikó Eleonórával (1849 – 1926. 08. 27. BudaCS
CSALÁDFA
pest) kötött házasságából három gyermek származott. Közülük az elsőszülött volt a nagyapám. Sárossy Árpád Károly (1880. 04. 01. Temesvár – 1946. 12. 06. Budapest) apját követte a pályán: segédtitkár, postamester, majd címzetes posta-főigazgató volt. S az első a családunkban, akit megérintett a színpad világa. Párizsban színészként (1925), Vágsellyén (1943) rendezőként próbálkozott. 1908-ban szarajevói állomáshelyén vette el sümeghi Farkas Emma Paulinát (1885. 11. 15. Szarajevó – 1974. 03. 02. Debrecen), aki két fiú mellett világra hozta édesanyámat. Sárossy Emma (1909. 06. 03. Zágráb – 1989. 10. 04. Debrecen) zongora és ének szakon szerzett diplomát, de csak későn, 1951-ben került pályára az Állami Népi Együttes énekkarában. Később a debreceni Csokonai Színházat szolgálta negyedszázadon át, mint operaénekes, majd korrepetitor. Nyugdíjazása után zongora- és énektanár volt. 1947. 07. 30-án, Budapesten kötött házasságot dr. Tóth Dénes (1908. 11. 25. Budapest – 1955. 04. 30. Debrecen) zeneszerzővel. Édesanyám egyetlen fiú unokatestvére, az Egyesült Államokba kivándorolt, ott jogász karriert befutó, de családot nem alapító dr. Sárossy József 1989. 09. 27-én, New York-ban elhunyt. Az illetékesek már az év végén megtaláltak, s bő esztendő múltán kézhez kaphattam a három leszármazott egyikeként nekem járó örökséget. A hálámat szinte napra pontosan húsz év múlva tudtam kifejezni, egy névváltoztatásban illetékes főhivatalhoz folyamodván. „Szeretnénk a kislányunk, Tóth Boglárka Anna nevét kiegészíteni a Sárossy előnévvel, még a személyi igazolványának átvétele előtt. Az indokunk szomorú természetű: a Sárossy család vérvonala – a férfiak elhalálozása után és fiú leszármazottak híján – megszakadt. A felmenőink iránti tiszteletből gondoltunk arra, hogy gyermekünk (aki megtévesztésig hasonlít a dédnagymamájára) a Sárossy Tóth (vagy Sárossy-Tóth) nevet büszkén viselve adózhatna a család emlékének. Ezt egyéb-
ként ő maga is szeretné, mi pedig szülinapi meglepetésnek szánjuk.” A meglepetés sikerült, Bogi a gimnáziumot már mint Sárossy-Tóth Boglárka Anna kezdhette el. Ezzel az identitása is megváltozott: Tóth Bogiból Sárossy Pannivá vált. (Aki föl volt háborodva, midőn néhány családi relikviát – földolgozás végett – itt-ott elhelyeztem: „nekem ennyi kézzel fogható bizonyítékom van arra, hogy ők tényleg léteztek, nincs semmim, ami őket bizonyítja”.) A Farkas-ág Róluk tudok a legkevesebbet, szinte semmit. Az első ismert felmenőm a dédapám. Sümeghi Farkas Lajos (Sümeg – 1944 Budapest) azon hivatalnokok közé tartozott, akiket a monarchia az okkupált Boszniába küldött. Az előneve miatt elképzelhetően nemesi származású Farkas úr állomáshelyén, Szarajevóban ismerte meg „Róka kisasszonyt”, Liszjak Ilonát, akivel házasságra lépett, s abból két gyermekük született. A nagymamámat, sümeghi Farkas Emma Paulinát (1885. 11. 15. Sarajevo – 1974. 03. 02. Debrecen) szülőhelyéről, Boszniából a horvát Zágrábba, aztán a Felvidékre, Kassára és Vágsellyére, végül az anyaországba, Budapestre, majd Debrecenbe sodorta a történelem. Sárossy Árpáddal (1880. 04. 01. Temesvár – 1946. 12. 06. Budapest) 1908-ban, Szarajevóban kötött házasságából három gyermeke született. Közülük Pál amerikai katonaként esett el a normandiai partraszálláskor, Árpádot Csehszlovákiába vetette a sors, Emma lánya végül öregek otthonában helyezte el. → Ars vitalis → Édesanyám története → Gyerekek
CS
CSALÁDFA
A FAMÍLIA FIZIOGNÓMIÁJA: EMMA DÉDNAGYMAMA ÉS BOGLÁRKA DÉDUNOKA VONÁSAINAK TÜKRÖZŐDÉSE
SILLYE GÁBOR, A CSALÁD LEGHÍRESEBB FELMENŐJE SÍRJÁNÁL PÉTERREL ÉS DÉNESSEL BÖSZÖRMÉNYBEN, A NYOLCVANAS ÉVEK VÉGÉN
Kik voltunk? No, induljunk. Keressük a múltunkat. Az utazás eligazítja az utazót. A ténye is, a célja is. Önazonosít. Hát lássuk, kik voltunk, kik vagyunk. Mik vogymuk. Parádsasvár. A gyermekszanatórium – ahol egy betegség után fölhizlaltak – döglött. Az ablakok betörve, a padló felszedve, mindenütt kutya- és denevérürülék. Egyedül a kandalló eredeti. Károlyi leszármazottai zokognának, ha látnák. A szél fütyül, a lepusztult kastélyban a szép kandalló is döglött… mit tehetnénk mást, továbbmegyünk. Szarajevó. Még nem lőnek. Keresem az őseim nyomát. A dédanyám Liszjak (tehát Róka) kisasszony hozzáment Farkas nevű dédapámhoz. Néhány évvel azután, hogy okkupáltuk Boszniát. Ezért már márciusban halványbarna a bőröm. Ennyi. Semmit nem találok a városban, ami rám, ránk, magyarokra emlékeztetne. Sehol nem imádják a hódítókat. Hát menjünk tovább. Mostar. A híd. Még áll, nagykamasz fiú ugrik róla fejest a Neretvába. Elszörnyedve nézzük a bravúrt. Körülöttünk macskák, tucatnyian. Szépek. A macskák is, a fiú is, a híd is. A macskamama lemegy a folyóhoz, halat fog, fölhozza kicsinyeinek. A barátnőmet amerikainak nézik, engem csehnek, szerb ételt eszünk – és nem találom nagyanyám életterét. A nagymamám sosem tudott jól magyarul, mégis magyar volt. Szarajevóban született, a sors ide vetette, Debrecenbe. Nagyon szerettem. A magyartalanságait, a simogatásait. És most semmi nyoma, semmi nyoma. Menjünk tovább. Zágráb. Édesanyám szülőhelye. Igazi közép-európai város. K. u. K. Kedves, ismerős város. Itt otthon vagyok, itt jó. Ady-kör az óvárosban, horvát-magyar barátság. Mindenütt a szerbeket szidják, mi hallgatunk. Vissza haza. Keressük az ükapa emlékét, itt a közelben. Sillye, böszörményi ember. Minden ez-az (utca, kultúrház) róla van elnevezve. Talán boldog is lenne, ha CS
CSALÁDFA
látná. Díszsírhely, kiállítás, szobor, emléktábla – megbecsülés. Tán büszke is lehetnék. Jó fej volt az öreg, tudott élni. Sok minden volt, tollvivő is. Elképzelem, hogyan írna ő rólam. Bizonyára nem olyan sótlanul, mint ahogyan róla szoktak az emlékezők. Megalapította a kisváros gimnáziumát, hogy száz esztendő múltán az ükunokája kicsapatassék onnan. Viszem a fiaimat is, lássák, de a díszsírhelyen nincs mit nézni. Unalmas, az öreg is unná. No, hát akkor hol is a múltunk? A Csontváry festette mostari híd azóta összeomlott, és én nem találok semmit. A múltunkban keresem magamat, és nem találom. Régi fotográfiák, új terek. Sehol sem vagyunk otthon? Töprengek. Nem lehet a múltat föllelni, nem nőnek ki újra a gyökerek. Közhely, persze: a múlt bennünk van. A bőrünk színében, a zsigereinkben. Így vagy úgy, bennünk van. Hiába keresem Kolozsvárott a Szamos mellékágát, kiszáradt. De az emlékeim nedvdúsak: a nagynéném kertje a parton, vagy a nagybátyám szállodája a Vencel tér mögött, Prágában. A családfám nyolc országból ágazik szerte, „gyüttmentnek” is érezhetném magam mindenütt. Én mégis ide tartozom, középeurópai magyar vagyok, s az is maradok. Ülök a tengerparti szálloda teraszán, Abbáziában, mint az eleim, s megnyugszom. Ha pedig Fiume helyett Rijekát találok, az sem baj. Elképzelem, milyen lehetett Fiume. (1994)
A SILLYE-FAMÍLIA NEMESI CÍMERPECSÉTJE (1785)
AZ ÉN ELSŐ, IGEN RÖVIDÉLETŰ CSALÁDOM (1953)
„Búcsú családomtól” A taoista férfiak életük utolsó éveit (még a múlt században is) magányosan elmélkedve, a családjuktól távol töltötték. Ju Csu Juan költő boldog öregségében a fenti címmel közölte búcsúversét. Mi a család? Csak egy szó. Néhány utast a véletlen egy menedékbe hajtott. De ha a komédia lezajlott, a színpadot bontsák le gyorsan, és a kulisszákat vigyék el.
→ Ars vitalis → Édesanyám története
CS
DISPUTA (Kirakós dialógus Ady, Ancsel Éva, Bálint Péter, Brecht, Darvas Iván, Déry, Einstein, Füst Milán, Gandhi, Gergely Ágnes, Hegel, Heidegger, Konfucius, Lao-ce, Németh László, Ortega, Plótinosz, Riesmann, Różewicz és Virginia Wolf mondataiból.)
D: Lezárult egy korszak, dönteni kell és fogok dönteni. B: Vigyázz: magad vagy elméd ős-talánya! Teljes képtelenség megítélni bármit is. D: Aki nem tudja összerakni a maga világát, az egyik napról a másikra él, és még csak nem is tudja, hogy nem létezik. B: Ha pedig nincs fogalma, hova tart és minek – türelmetlen. D: Ülök a járdaszélen. A sofőr kereket cserél. Nem voltam szívesen ott, ahonnét jövök. Nem leszek szívesen ott, ahová utazom. Miért nézem a kerékcserét türelmetlenül? B: Okos, aki érti az embereket; ki önmagát érti: ihletett! D: Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával. B: Az ismert, csak azért mert ismerős, még nem fölismert. Az ihlet a dolgok előtti lényeg. D: A bölcs arról ismerszik meg, hogy tanácstalan. B: Csakugyan? D: Nem akarok én mást, mint megszabadulni örökösen kínzó kétségeimtől. Az assisi aszkétaság és a dionüszoszi őrület egy tőről fakad: a kétes lét bizonytalanságából. B: Aki teste-lelke egységét őrzi, azt a kétség nem bontja meg. Tudni a nem-tudást, bölcs dolog. D: Az igaz szó: mint önmaga fonákja. Minden jelenséget legalább két oldalról szemügyre lehet venni, s alighanem valamennyi megközelítés helyes önmagában. B: De nem egyazon időben és egyazon körülmények között! D: A logika a gondolkodás kényszerpályája. Deduktív egyértelműségei nem merítik ki az igazság jelzéseit. S
az ember nem tud korábbi meggyőződésével szakítani. B: Tehát mérlegel – tegye, ne tegye? – s közben már döntött helyette a lélek. D: Ez nem hiba, sőt erény a lelkileg uniformizált társadalomban. Ahol ma a kisszerűek semmitmondása az uralkodó. B: Hogyan legyünk hát a helyzet magaslatán, ha annak nincs magaslata? D: Mindennel komolyan kell foglalkozni, de nem kell mindent és mindenkit nagyon komolyan venni. B: De nap mint nap manipulálnak. D: Nem hagyom magam. El kell dönteni: melletted áll az asztal, vagy te állsz az asztal mellett? B: A radarembert a tömegkommunikáció vezérli. D: Az iránytűembert pedig a meggyőződése. Nem az számít, mit visz az ember kívülről belülre, hanem csakis az, hogy mit fejez ki belülről kifelé. B: Az embernek úgy kell élnie, amint gondolkodik, mert másként előbb vagy utóbb úgy fog gondolkodni, amint él. Aki nem gyarapszik, az fogy. D: Aki nem veszti természetét: hosszú életű. B: Jobb tenned a saját dolgod rosszul, mint jól másokét. D: S jobb halnod magad harcán – mások törvénye rád veszély. B: Én nem való vagyok a harcra, perre. Nincs küldetéstudatom. D: Harcolni nem kell, csak tenni dolgodat. B: Valami ellen? Soha. Föl kell emelkedni a szeretet és gyűlölet, a rokon- és ellenszenv ellentétes áramai fölé. D: Hogy az ember mindig mértéktartó legyen, mértéktelen követelés. B: Nyerésre nem lehet élni. D: A szelídség is ellenállás. B: Győzelem nincs. A közönséges emberek ragyognak, ám a lábujjhegyre ágaskodók nem állnak sokáig. D: Érdek nélküli állapotban nincs, amit el ne érhetne az ember: saját érdeke nem űzi sose, ezért teljesül saját érdeke. D
DISPUTA
B: Haragtalanul ki kell lépni a perből. A nem-tudó beszél, az igazság hívének szellemi fegyelméhez hozzátartozik a hallgatás. D: Az élet csöndje nem mesterséges, hallhatóvá a távoli hangok teszik. B: Az önként hallgatás a zajos viták ellentéte. Szünet a vágyak hangzavarában. Ahol elszárad a becsvágy, abbahagyatnak a felesleges dolgok. Akik az élettel egyetértenek, szótlanok. A nem-sürgés ez. D: Aki nem siet, nem kapkod ezerfelé, a világon is rajta felejtheti a szemét. B: Amíg nem tisztítottuk meg önmagunkat, nem azonosulhatunk mindennel, ami élő. A legfőbb tökély eléréséhez szükséges megtisztulás a megszabadulás a testi kiszolgáltatottságtól, a földi érdekektől. D: Önmagunk megtisztítása okvetlenül elvezet környezetünk megtisztulásához. Aki csak önmagát jelenti, túlléphet önmagán. B: Aki el akar jutni a tökéletes tisztasághoz, annak minden szenvedélyt ki kell űznie a gondolkodásából, beszédéből és cselekedeteiből. A vágy csak elérhetetlen lehet. D: Meg kell hát váljak szenvedélyekbe vesző életkedvemtől és attól a téveszmétől, hogy bármi megváltozik, ha megfejtem valaminek a természetét. B: Az ember különféle tevékenységeknek szenteli magát. Ezeket nem a természet rója ki rá, hanem saját maga találja ki D: Nehéz róluk lemondanom, de még nehezebb lenne megtartanom őket. B: A bölcs sürgés nélkül működik, bölcsességét nem fitogtatja, nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik. Megelégszik a világ látványával. Nem cselekszik, hanem végbevisz. A szó igazi értelmében csak azon kívül létezünk, amit csinálunk, a tetteinken kívül. D: Tudom, még nehéz utat kell megtennem. Tökéletesen semmivé kell lennem. Ez az alázat legvégső határa. B: Csak Allah lehet tökéletes. (1992)
DZSUNGEL „Áttekinthetetlen, zűrzavaros hely(zet), ügy, dolog.” (Magyar értelmező kéziszótár)
Emberszemét A tavaszi szél (általában, másutt) vizet áraszt, eközben itthon a pofánkba vágja a szemetet. A saját szemetünket. Tegyünk egy buszos körutazást a mi virágos városunkban! Először várakozzunk néhány percet az egyik belvárosi buszmegállóban; a büdös csikkek, taknyos papír zsebkendők, köpetek és hányadékok undort keltő közegében garantáltan fölfordul a gyomrunk. A lakótelepeken áthaladva további látványelemek tudósítanak „tájhazánk” állapotáról; vízkeresztről megmaradt fenyőhullák, szaros pelenkák, rohadt gyümölcsök kupacai nyomasztanak. A végállomásra érve aztán sétáljunk kicsit a városszéli természetben; hamarosan rácsodálkozhatunk gépkocsizó polgártársaink fertelmére, a szántóföldi hulladékhegyek tájképi miliőjére. Balkán – szoktunk sommázni. Amit rögtön kikérne magának a boszniai Mostar, vagy a dalmát Dubrovnik polgára. Nem, nem... ez a mi sarunk: a mi kis városunkat szeméttenger övezi. Lassú olvadásról papol a hulladékszállító cég, a lomtalanítás késéséről a lakosság, a fogyasztói társadalom gyarapodó végtermékéről az entellektüel. Mindent meg tudnak magyarázni – csóválja a fejét a Beregből beköltözött Bálint bátyánk. Nem érti a városi emberek igénytelenségét; nekünk így is jó? A faluban szemét ember, aki nem tartja rendben a portáját. Mi pedig, „hellyes cívis pógárok” teremtjük és tűrjük az emberszemetet. DZ, DZS
DZSUNGEL
Pocsolya Vak ablakok, sebzett fák, fejetlen babák, undok foltok szegélyezik menetünket. Építésre kitanult kezünk szabadidős termékei buta lázadást illusztrálnak. Létezünk. Építünk és rombolunk. Amit építünk: a miénk. Amit lerontunk: az is a miénk. A tört üvegben és a pocsolyában a mi arcunk tükröződik. Emberi arc, torz vigyor ül rajta. Íme, hát vagyunk. Lázadunk a rend ellen, mert minden túlrendezett körülöttünk. Lázadunk, mert nincs bennünk rend. Elvárások és megfelelések szorításában próbáljuk teljesítmény, egzisztencia és siker kikezdte szuverenitásunkat helyreállítani. Töréssel, dobálással, hasítással. Íme, hát szabadok vagyunk. Ha elvégeztük kiszabott dolgunk – azt tehetjük, amit akarunk. Jogunk van rá, mert jogállamban élünk. És népünk kultúrnép.
VAGYUNK (OLÁH TIBOR FELVÉTELE – 1982)
EGÉSZSÉG „Rendben! Az Ön biológiai életkora megfelel valódi életkorának!” (tesztüzenet a netről)
L
ekopogom a laptop billentyűin – alig-alig voltam maródi. Hatévesen átestem egy fitymaszűkületen, körülmetéltek – amit évtizedekig szégyelltem a fiúvécékben és a férfizuhanyzókban. Tizenkét évesen a tornatanárom békaügetéses büntetése majdnem megölt; a pipaszár lábaimon (a gyenge pontomon) kezdődő trauma összízületi és szívbelhártya gyulladáshoz vezetett: hetekig a klinikán, hónapokig szanatóriumban kezeltek. 14 évesen mandulaműtétem volt, emiatt könnyű selyemsállal a nyakamban mutatkoztam be a hajdúböszörményi gimnázium suttyói között… Mint munkavállaló – 44 év alatt – mindösszesen 21 napon voltam táppénzen, ennek zöme egy ártalmatlan botlásból következő válltörés kezeléséből eredt. A leghosszabb ideig a rágószerveimmel küszködtem: a fogszabályozótól, a pótláson át a műfogsorig évtizedekbe telt a fogaim kiiktatása. Lassan öt éve már fütyörészve mosom a fogam, azóta nem kívánom a krumplicukrot és a birsalmát, egyébként minden rendben, pótprotkó a fiókban. (Egyszer okozott kellemetlenséget – sajnos épp’ a kislányom jelenlétében, a Campus fesztiválon – a fogsorom szerény ívben landolt a sörpadon.) Amikor nem hivatalosan munkanélküli lettem, táppénzcsalás céljából két napra beköltöztem a kórház elmeosztályára. Erős élmény volt – ilyen lehet a purgatórium. Magukba zárt emberek keringenek a folyosókon és az udvaron végestelen végig… Végül exmittáltak E
EGÉSZSÉG
(kibocsátottak), s visszaadták a kulcscsomómat, a késemet és a buszbérletemet. Negyedszázada erősen visszeres a bal lábam, mentségére szolgáljon: az ember lábában a vénák fala úgy van méretezve, hogy az a négykézláb mászáshoz és a fán töltött élethez a legalkalmasabb. Érdemes volt lemászni és fölegyenesedni? Legutóbb a fiaim unszolására, s a háziorvosom alapossága okán teljes fölülvizsgálaton voltam. Íme, a kórképem. Labor: tiszta vérkép és vizelet (se cukor, se gennyüledék, se irigy pajzsmirigy), minimálisan több koleszterin, csak azért, hogy ne legyen tökéletes minden. A hasi URH viszont az, szemtelenül jó: máj, lép, epe, hasnyálmirigy, vesék, mellékvese, nyirok; szív-mellkas EKG: anginamentes, a jobb pitvar tág, jól tolerált ritmuszavar, esszenciális hypertonia; sebészet: tágult viszszeres hálózat a bal alsó végtagon, a boka felett a bőr kissé induralt. A négy vizsgálódó főorvos közül kettő (az érsebész és a kardiológus) a rendszerben tartana, de én nem hagyom. Mint ahogy tavaly tavasszal, a bokatörésemkor sem engedtem, hogy megműtsenek. Azóta bottal (elegánsabban: sétapálcával) közlekedem, lelassultam, de hát nem sietek én már sehova… A körzeti orvosaimat alig ismertem, drogériába nem jártam (ott végül is mérgekkel kereskednek), a rendelők, kórházak látogatását kerültem (mert például a traumatológián további traumát okoznak). Ha belegondolok, hogy a statisztikák szerint ciginként 8 perccel rövidítjük meg az életünket, s ez nálam már 5 évre rúg, megállapíthatom, hogy a szervezetem jól alkalmazkodott a lét feltételeihez, már-már túléltem magam. (Ez lehet a jutalmam azért, mert egy időben rendszeres véradó voltam? Manapság reggelente egy-egy vérnyomáscsökkentő, szívritmust szabályozó, vérrögképződést gátló pirula a fejadagom. Időnként kiköpök egy darabkát a tüdőmből és tudomásul veszem: beleöregedtem a koromba. A családi anamnézis szerint a halálom várható oka embólia vagy trombózis, agyvérzés vagy infarktus lesz. Nem várom türelmetlenül, de nem is akarok „örökké” élni.
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE „Nem is az a baj, hogy ronggyá szakadtak a reményeim – hanem, hogy a cafatokat húzni kell. Ez nagyon nehéz.” (Müller Péter)
A
dédszüleimet nem ismerhettem, a nagyszüleim közül is csak anyai nagymamámat, özv. Sárossy Árpádné, született sümeghi Farkas Emma Paulinát. XX. századi, Kárpát-medencei történet: az ő hányatott sorsa többnyire jellemezte felmenőim (elsősorban a Sárossy-ág), s természetesen édesanyám életútját. A történelem sodrásában Bosznia okkupációja 1878-ban történt meg, s azt jelentette, hogy Ausztria-Magyarország 30 évig megszállva tarthatta a kis balkáni országot. A közigazgatást többnyire magyar tisztviselők irányították, így került Szarajevóba a dédapám, sümeghi Farkas Lajos, aki ott feleségül vette a (boszniai) horvát Liszjak Ilonát. Köztük a társalgás az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos nyelvén folyt, így az 1885-ben született, horvát anyanyelvű nagymamám gyermekként beszélt nyelve a német volt. S bár az apja, majd a férje, végül az állampolgársága is magyar volt, igazából sosem beszélt jól a nyelvünkön. Testvére, Kamill medikus lett Bécsben, ő pedig 23 évesen Szarajevóban ment férjhez a Temesvárról származó, 28 esztendős nagyapámhoz, Sárossy Árpád postatiszthez. Ugyanabban az évben, 1908-ban a monarchia annektálta (magyarán bekebelezte) Boszniát. É
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE
A FÉLÉVES EMICA (ZÁGRÁB)
A HÚSZÉVES BEBA (KOLOZSVÁR)
ANYU NÉGY ÉVSZAKA
A HETVENES EMMI NÉNI (DEBRECEN)
A NEGYVENES EMMUSKA (DEBRECEN)
Nagymamám követte a férjét Zágrábba, ahol ő akkor a magyar királyi posta távíró segédtitkára volt. Három gyermekük született ott; édesanyám, Emma (1909-ben), s két nagybátyám, Árpád (1910-ben) és Pál (1912-ben). Az ő születési anyakönyvi kivonatukat még a HorvátSzlavón Királyságban állították ki. (Szent László 1091es hadjárata óta – mikor is meghódította és a Szent Korona egyik tartományává tette a Horvát Királyságot –, több mint 800 éven át a magyar uralkodók viselték a Horvátország, Szlavónia és Dalmácia királya címet.) Egészen 1918. október 28-ig, Horvátország függetlenségének kikiáltásáig. Bő egy hónapra rá, 1918. december 1-jén pedig létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, s a magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki rétegnek hamarosan el kellett távoznia a horvát fővárosból. Nagyapám átkerült Kassára, a família többi tagja 1920ig talán még ott maradt, mindenesetre keresztleveleik hitelesítését abban az évben intézték Zágrábban és Szarajevóban. Végül marhavagonokban hagyták el az országot; a bútoraikkal, a zongorával – minden ingóságukkal áttelepültek Budapestre. 1920 nyarán – Trianon után – Sárossy Árpád elvesztette kassai állását is. Negyvenkét évesen gondolt egy merészet, levelezőlapokat nyomtattatott magáról mint filmszínészről. (Három év múlva, 1925-ben, Párizsban a Comédie Française színpadán játszik Racine Eszterében.) Később visszatérhetett polgári mesterségéhez: elébb Szombathelyen, végül – az első, 1938-as bécsi döntés nyomán visszafoglalt Felvidéken – Vágsellyén lett postamester. (Ahol 1943-ban – hatvanhárom évesen is – rendez: műkedvelő társulatával Zilahy-darabot adnak elő.) Nagymamám természetesen mindenütt a férjével, a magyar királyi posta – a közép-európai sors – által ideoda vezényelt tisztviselőjével tartott. 1944 a legtragikusabb év az életében: meghalt az édesapja Budapesten, Pali fia pedig amerikai katonaként esett el a normandiai partraszálláskor. Alig heverhette ki a veszteséget, két É
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE
évre rá elhunyt a férje, a nemrég címzetes postafőigazgatóként nyugdíjba vonult nagyapám. A másik fiát, Árpádot Csehszlovákiába vetette a sors, ő – már jóval túl a hatvanadik évén – a Farkas-család révén a Fejér megyei Alapra került, majd 1953-ban Apuval, Anyuval és velem Debrecenbe költözött. Voltaképpen öt évig élhettem együtt velük, a közvetlen felmenőimmel, mert Apa halála után néhány évvel, 1958ban anyám a debreceni öregek otthonában helyezte el. Másfél évtizedig élt ott. Már nem érhette meg szeretett unokája magára találását, egy hónappal azelőtt, 1974. március 2-án halt meg, hogy az újságíró pályára léptem. Nagymama szép kort ért meg egy borzalmas korban. 23 évesen került el a hazájából, 35 évesen pedig el kellett jönnie abból a városból is, ahol három gyermeknek adott életet. Szarajevót és Zágrábot többé soha nem láthatta. Amikor 1991 nyarán (Horvátország függetlenségének legújabb keletű kikiáltása után, a kezdődő délszláv háború idején) fölkerestem ezeket a városokat, őt kerestem. Mert nagyon szerettem. Boldog békeidők Édesanyám 1909. június 3-án született a zágrábi országos szülészeti intézetben. A kis Emát (Emicát) egy hónapra rá nagyapám felekezete, evangélikus szertartás szerint tartotta keresztvíz alá nagybátyja, sümeghi Farkas Kamill bécsi orvostanhallgató és nagynénje, a kolozsvári Elbertné, született Sárossy Laura. Anyu valószínűleg hitt Istenben, de nem gyakorolta apja vallását. Eleinte a velünk Debrecenben élő, római katolikus nagymamámmal, később már nélküle időnként elvitt a Szent Anna templomba az elesettek oltalmazójához, Szent Antalhoz fohászkodni, de otthon ritkán került szóba az egyház, az istenhit. Keresztelőjének közép-európai rítusa előtt két hónappal került horvát-magyar szótár a Sárossy-családhoz, ám
az eleve kétnyelvű Emica hamarosan „von Hause aus” beszél németül, később édesapja példája nyomán franciául, s a zongoraleckékkel párhuzamosan olaszul tanul. 12 évesen – a Farkas-família összeköttetései révén, mint Zágrábból kitelepített gyermek – hosszabb időre Amszterdamba jut, s megismerkedik a holland nyelvvel is. Mindezek után, 1923-ban – már a Budapest I. kerületi Leánygimnáziumban – nem okoz neki gondot a latin és a görög sem. Anyu nyelvérzéke és -tudása még a legnehezebb időkben is lehetővé tette, hogy európainak érezhesse magát. Itthon, ahol még a hetvenes évek végén is megesett, hogy a debreceni IBUSZ-irodában nemhogy horvát vagy holland nyelven, de franciául sem tudott senki. (Átutazóban ekképpen szállt meg nálunk Patrice, egy párizsi egyetemista.) Szóval megpróbált európai maradni, s számtalan külföldi ismerőse, barátja révén szinte minden évben elutazhatott valahová. Erre gyűjtött egész évben. (Engem is vitt volna, például Amszterdamba, de mert nem érdekelt Hollandia, a feleségeimet, Paulát, majd Elizt, vagy a barátnéit vitte magával. Most pedig, amint ezt gépelem, épp’ a fiaim múlatják ott magukat, mint csaknem minden évben…) Anyunak végül is boldog gyermekkora lehetett (11 évesen talán nem okozott számára traumát a ZágrábBudapest váltás), s ifjú korában is boldog békeidők következtek. A húszas-harmincas éveiből fönnmaradt fotókról egy sudár, az akkori divatot követő, érdekes és intelligens fiatal nő tekint ránk a jómódú polgári lét nyomait tükröző környezetből. „Egy kedves táncóra után” címmel, 1930. decemberi keltezéssel találtam meg Anyu hagyatékában az első róla készült portrét. A tollrajzot Horváth Árpád mérnök szignálta, akihez hamarosan férjhez ment, s akinek fiút szült. A féltestvéremet már mint Horváth Róbert hadmérnököt ismertem meg a hatvanas években. Mindössze háromszor találkoztunk, s a nagy korkülönbség miatt nemigen tudtunk mit kezdeni egymással. É
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE
A több nyelven perfekt fiatalasszony, Horváthné Sárossy Emma később telefonkezelő volt a Nemzetközi József Nádor Távbeszélő Központban, majd pedig főiskolai diplomát szerzett a Nemzeti Zenedében, ének- és zongora szakon. (Vizsgaelőadása 1943. június 17-én volt a Zeneakadémián, az Aidában.) Ekkor értek véget számára a konszolidált esztendők. 1944-ben meghalt Farkas-nagypapája, az 1934-ben New York-ba szerencsét próbálni indult, s tíz esztendő múltán az US Army egyenruhájában, Európában elesett, imádott öccse, Pali, végül – Budapest karácsonytól 1945. február derekáig tartó ostroma idején – a légópincében várandósan töltött 51 nap alatt, születésük előtt elpusztultak az ikrei. A következő esztendő hozta el a polgári család (létformájának) szétesését; szomorú metaforája volt ennek az édesapja elvesztése és gyakorlati következménye a válása. „Érik a, hajlik a nyár délután” Anyu életidejének második fele 1949 áprilisában, az én fogantatásom idején kezdődött. Édesapámmal a muzsika világában ismerkedett meg, a zeneesztéta-komponista 1947 júliusában kérte meg a kezét. Isten áldjon, édes Emma kedves Dénes, óvjon ég – hogyha házasságra léptek, legyen csupa édesség. Legyen csupa ég-magasság, lég-könnyűség, víz-folyás, föld-biztonság, tűz-melegség, angyal-szárny és semmi más
Isten Áldjon, Dénes uram, Emma úrnőm, száll a dal, e frigy százszor tovább éljen, mint a fű, a kő, a hal. Az első lakásuk az Angyal utcában volt; itt fogadták többek közt az esküvőjükre a fenti alkalmi verset ajándékozó Weöres Sándort, s Apu egyik legrégebbi íróbarátját, Jankovich Ferencet, aki az alábbi sorokat írta „Emlékül Bebának”. Érik a, hajlik a nyár délután hold íve sejlik az ég hajlatán Bomlik arany-gomolyokban az ég – érik a, sejlik a holdbeli kép… A verset 1949 augusztusában szignálta a költő – a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányságának vezetője levélpapírján. A kor korántsem volt költői. 1950. január elején láttam meg a napvilágot Budapesten, a City-szanatóriumban. A szülést Apu két főorvos barátja vezette le, miközben zenéről csevegtek, akár egy szalonban. Anyu két óra alatt hozott a világra, s 57 centivel én voltam az osztály leghosszabb újszülöttje. Az ő számára pedig az újrakezdés reménye. Később a nagypolgári lakást egy Liszt Ferenc téri manzárdra cserélték, s apám bizonytalan egzisztenciája miatt 1951-ben édesanyám is kénytelen volt állást vállalni az akkortájt alakult Állami Népi Együttes énekkarában. (Miattam nem jutott el velük az együttes első kínai turnéjára.) A fővárost – s vele a kulturális elit közegét – 1953-ban hagytuk el, midőn édesapámat a debreceni Zenedébe nevezték ki tanárnak. Én már nem ismerhettem meg azokat a zeneszerzőket (mint Farkas Ferenc és Kenessey Jenő), írókat (például Kodolányi Jánost és Jékely Zoltánt), festőket (mások mellett Illés Árpádot), akik a társaságukba tartoztak. Még Delly Rózsi operaénekesnőt sem, aki pedig a keresztanyám volt… É
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE
Édesanyám, nagymamám és én 1953-ban követtük Aput Debrecenbe, ahol az Arany János utca sarkán szép, nagy lakást utaltak ki számunkra. A májusban ismét kinyomtatott disszertációját így ajánlotta anyámnak: „A szebb jövőnk zálogaként”. Hát, ez a jövő még két évig tartott: 1955 áprilisában, egy Haydn-ról szóló ismeretterjesztő előadás közben, a komponista Napfelkelte címet viselő vonósnégyesének (a zenei kontárság?) hallatán esett össze a pódiumon, s hat nap múlva, április 30-án halt meg agyvérzésben. 1957 áprilisában, egy verőfényes napon órák után nem vártam meg Nagymamát, „elszöktem” Baráth Endréékhez. Rollereztünk a Déri téren és hatalmas lekváros kenyeret majszoltunk. Aztán valahogy rám talált Anyu, s otthon – először és utoljára – nagyon elvert a partvissal. Emlékszem a gyertyafényre; aznap volt Apa halálának második évfordulója. 2008-ban, születésének centenáriumán kivittem unokáját, Bogit a sírjához. Közvetlenül zárás előtt értünk oda, egyedül voltunk vele a kivilágítatlan temetőben. A számomra legfájóbb veszteség tudatában, borzongató sötétségben. „Őszi szonáta” Édesanyám az újrakezdés után mindössze nyolc esztendőt tölthetett második férjével. 46 éves korától pedig – mint özv. dr. Tóth Dénesné – harmincnégyet társtalanul. Adódtak még férfikapcsolatai színházi és muzsikus körökből, de apám után már nem akart újra férjhez menni. Testvére, Sárossy Árpád hívta volna: költözzünk Prágába. A nagybátyám viszonylag jól élt, a Vencel tér mögötti Hotel Kriváňt vezette – Artur Scharingerként. Anyu viszont nem kívánt Totová néven élni, s első elemistaként cseh iskolába íratni kisfiát. A társulat tagjaként végigjátszotta az opera- és operett -repertoárt a Csokonai Színházban, s az elsősorban Észak- és Kelet-Magyarországon „gördülő operával” a
kisvárosi kultúrházakban. (A Carmenben színészgyerekként én is statisztáltam Siófokon, így juthattam el először a Balatonhoz, napi ötven forint gázsival, első keresményemmel.) Az operatagozat hősi korszaka – 11 évadon át, 37 helységben 171 tájelőadást produkáltak – 1963-ban véget ért, s rá egy évre Anyut nyugdíjazták. A fejezet mottójául választott idézet Flotow Márta című vígoperájának II. felvonásából való, az 1964-es keltezésű bejegyzést az ő Tóth Árpád-kötetében találtam. Az egyáltalán nem víg szöveg pontosan jellemzi az 55 éves asszony reményvesztettségét. S még két dologra utal. Édesanyám nagyon szerette a költészetet, vigaszra lelt a versekben, s számos kötet dedikációja jelzi személyes érintettségét is. (A Bóbita 1955-ös első kiadását imígyen ajánlotta Weöres Sándor: „Bebának sok szeretettel: emlékül". Utánam Dénes és Péter forgatta, most Boginál van, várva a következő generáció olvasóját.) A másik tény az anyagi helyzetünkre vet fényt: az idézet miatt említett verseskötet az Olcsó Könyvtár kiadásában jelent meg. Mint az otthoni köteteink zöme. (Ma is őrzök néhányat, s nem cserélem újra.) Anyu színpadi pályafutását nagyapámhoz hasonlóan későn, 42 évesen kezdi – viszont még 72 éves korában is játszik. (Stílszerűen Füst Milán A zongora című darabjában, Pinczés Pista, színművészetis csoporttársam rendezésében.) Nyugdíjazása után a Csokonai Színház korrepetitora, operaelőadások súgója, az énekkar rendszeres beugrója, a színházi klub könyvtárosa, egy-egy kisebb prózai szerep alakítója – összesen 30 éven át. Ezek mellett zongorakísérő néptánccsoportoknál (Hajdú, Bocskai), ritmikus sportgimnasztika egyesületekben (Árvai Irén és Rozsályi Jutka csapatainál), magánórákat ad fiatal operaénekeseknek (például Hegyes Gabriellának, Mohos Nagy Évának) és amatőröknek (köztük csoportom, az Unió színpad tagjainak). Mivel igen aktív életet élt, sokan ismerték és tisztelték. Még Apu révén kapcsolatban állt zenedei barátaiÉ
ÉDESANYÁM TÖRTÉNETE
val: Pongrácz Zoltánnal és Czövek Lajossal, Holló László és Móré Mihály festőművészekkel. A színházból Varga Magda és Tréfás György magánénekesek, Simor Ottó és Kóti Árpád színművészek álltak hozzá közel. Őket később – mint újságíró – magam is megismerhettem, sok más barátnője, rajongója, nem ritkán csodálója mellett. Emmikéről, Emmi néniről mind áradozva beszéltek. Anyu feltűnő jelenség volt, ez gyermek- és kamasz koromban meglehetősen zavart. A tetovációi, az erős sminkje, operista hanghordozása mindenütt, akár a hentesboltban is magára vonta a figyelmet. Művésznőnek, nagyságos asszonynak titulálták – mert volt tartása, a legnyomorúságosabb éveiben is. Barátnőit elbűvölte a világjárt (például Egyiptomban is megfordult), több nyelven beszélő européer, a művészetekben jártas, olvasott (még az ízléséhez távol álló Veres Péterrel is megbirkózó), felvilágosult nő, a polgári környezetből indult, elegánsan viselkedő társasági lény. Hanem egyre kisebb közös lakásainkban egyre jobban idegesítettek a vendégei, a közös kanasztapartik, a minket szegény rokonként kezelő tágabb értelemben vett família udvariassági látogatásai. A Dincsikézés. A (kis) polgári látszatlét, amiben egyre kevésbé éreztem jól magam. Ha egyáltalán otthon lehettem. Később, Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmje láttán értettem meg a viszonyunkat. A történet – melyben a világjáró zongoraművésznő (Ingrid Bergman) meglátogatja évek óta nem látott lányát (Liv Ullmann), s annak húgát, akit még az anya helyezett el egy intézetben –, a lélektani remekmű képsorai láttán fizikai fájdalmat éreztem, görcse rándult a gyomrom, s bőgtem, harmincévesen. Édesanyám 1989. október 4-én halt meg a menye, Eliz karjaiban. A halotti bizonyítványát öt napra rá, a névnapomon állították ki. Amikor ezt leírom, éppen ma van a születésének 105. évfordulója. Szomorúan gondolok rá. Az életére, az életünkre.
→Családfa →Otthon
NAGYMAMA ÉS ANYU A HATVANAS ÉVEKBEN
ANYUVAL ÉS FÉLTESTVÉREMMEL, HORVÁTH ROBIVAL (1969)
É
FOTOGRÁFIA „Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz! Láss, ne csak nézz!” (Illés zenekar)
A
helyi fotóművészettel/fotóművészekkel 19822006 közt foglalkoztam /dolgoztam. Az első dátum Oláh Tibor nevéhez fűződik, akivel Vagyunk címmel képes miniesszé-sorozatot adtunk közre a Hajdú-bihari Naplóban. A „fura” fotográfiákhoz fűzött rövid szövegeim túl elvontnak bizonyultak egy napilapban. Később szerkesztőként az Egyetemi Élet mellett fotókört és rovatot, az 1986-89 között megjelent Debrecen hetilapban (majd az újság megszűnte után a Naplóban) galériát és kolumnás képoldalt, később a Vasárnap című hétvégi magazinban aktrovatot és rendszeres jelenlétet teremtettem a fotóművészet számára. Közben több színházi performanszba bevontam a nyitott, vállalkozó kedvű fotósokat (például Seres Gézát a Nap és a Hold elrablása című táncjátékba). Hanem a nyomtatott sajtóban lassan leáldozott az idejük. Már fotóillusztrációkra sem volt szükség, mert sorban megszűntek az irodalmi rovatok, a kulturális mellékletek, végül maguk az újságok. Ma a fotóművészeknek a környékünkön esélyük sincs lapokban megjelenni. Megmutatkozásra maradtak a kiállítások, s alkalmanként az albumok. 2006-ban Máthé András Corpus című kötetének szerkesztésével „búcsúztam” a fotográfiától. (Alább néhány képkultúráról megjelent írásomat adom közre.) Beszéljünk a képről? Nonszensz. Szólni, írni róla annyi, mint: leképezni a képet. Magyarázni.
Tudományos képolvasás persze létezik; a kép szerkezete az ikonikus frázis, a kép jelentése pedig az ikonikus szöveg. Mondják, akik értik. Hát igen, a képek információhordozó szerepéről már érdemes beszélni. El lehet mondani, hogy a huszadik század a kép forradalmának a százada (más, itt most nem tárgyalható, tárgyalandó egyéb forradalmak mellett). Ha csupán a technikai fejlődés mentén gondoljuk végig, elképesztő a haladás. A fotográfia, a mozgókép, a film, a televízió, a video, a klip, a számítógépes multimédia az emberi kommunikáció oly mértékű kiterjedéséhez vezetett, melyre elődeink gondolni sem mertek – a nagyra becsülendő betűmetszők és ikonfestők sem. Ma információink 75-80 százalékát (a pontos arányokon még bíbelődnek a pszichológusok, az idegorvosok és az agysebészek) vizuális úton szerezzük be. Dürer és Bosch, Goya és Csontváry látomásainak mai megfelelője (?) például a CNN televízió földrészeket az apokaliptikus pillanatokban összekötő (?) műsora. A képek nézettsége oly mértékben megsokszorozódott, hogy erről még az említett zseniális alkotók sem álmodhattak. No, azért ne teljünk el annyira magunktól, századunk vívmányaitól (más, itt most nem tárgyalható és nem tárgyalandó „vívmányokról” nem beszélve). Egyszerűen arról van szó, hogy a kép ismét visszanyerte az emberi kommunikációban egyszer már betöltött kitüntető helyét. Mert a tagolt beszédet nem, ám a vonalakatformákat-színeket igen jól ismerő prehistoriális elődeink barlangrajzait fölfoghatjuk akár üzenetrögzítőnek is. És ők valódi: életről-halálról, születésről és üzekedésről, természetről és harcról tudósító üzeneteket hagytak. Hol a helye a vizuális kommunikációban a fotónak? A kompjúterizált-digitalizált, kábelesített-műholdasított „truvájok” mellett (és dacára is) helye maradt. A fotográfia a lapkészítéshez legközelebb álló művészeti ág, az újságok képközlő gyárak. Milyen képek ezek? A sajtófotó sem mindig realista, viszont mindig reális az általa hordozott képi üzenet. Az objektív ritkán hazudik. TorF
FOTOGRÁFIA
zíthat ugyan, ám a torzításai inkább kiemelések, rámutatások, mint manipulációk. A fotográfia nem úgy lát(tat), mint az ember. Nagyít, fölnagyít, s ezzel közelebb hoz dolgokat. Olyanokat, amelyeket sosem vennénk észre. A filmkészítés mestere, Antonioni egyszer kigondolt egy történetet a fotózásról. A fényképész egy gyönyörű parkról készült felvételének részletét kinagyítva emberi tragédiára lelt. Mert a szeméhez emelt objektívével képes volt arra, amire az ember általában nem. Látni. (1994) Fényképkultúránk állapotjáról Mintha a hetvenes évekbe csöppentem volna. A paravánokon ugyanazok a képi ábrázolatok, mint harminc esztendeje: szocioriport és a szubkultúra dokumentumai; városképek és természeti tájak; portrék és tárgykompozíciók. Éjszakai fények, fekete-fehér aktok. Nosztalgiát keltő a képek környezete is. A hatalmas lakótelepi iskola (a hajdani „gyerekgyár”) kőlapos aulájában (dühöngőjében) a műhelyvezető mond lelkesítő beszédet, idézve egy 1978-as művészetszociológiai tanulmányból, s fölidézve a régi panaszt: a társművészeteknek a fotót mint műalkotást elutasító magaviseletét. A beszélgetések közben fény derül arra is, hogy például az egyik ifjú kiállító esztendeje még azt sem tudta, hogyan kell működtetni a fényképezőgépet. Árulkodó momentum. Arra mutat, hogy a digitális masinák hibátlan képalkotó automatizmusa idején, jó szemű amatőrök villámgyorsan képesek lehetnek úgynevezett „művészi fotó" előállítására. A kísérletező csoport megteremtője idejekorán fölismerte a veszélyt, s óva inti tanítványait a mesterség technikai-szellemi hagyományainak megkerülésétől. „Szeretnénk, ha a fényképező szerepe a kép létrejöttében több lenne két választásnál. Mármint annál, hogy a tőle függetlenül létrejött világból milyen téglalap
alakú területet választ ki a leképezésre; valamint a pillanat kiválasztásánál, annál, hogy az exponáló gombot mikor nyomja meg. Mert valljuk be, ha azt mondja valaki, hogy ezt a képet én készítettem, a mögött nagyon gyakran csak ez a két tényező az övé. Az összes többit a fényképezőgépek automatái csinálják, a maradékot pedig a fotóüzletek laboránsai." A kísérletezők a fent említett anomáliát próbálják elkerülni próbálkozásaikkal. Lyukkamera, kreatív papírra printelt kivitelezés, szkennerrel készített fotószerű leképezések, nitrotranszfer eljárással készült grafikai nyomatok. Új utakat kutatnak, korszerű módszerekkel. Tárlatukon mégis déjà vu érzésem támad. A többiekén még az sem. 1989-ben az volt a meggyőződésem, hogy e művészeti ág reprezentánsai a Debrecenben egyéb területen alkotók átlagánál színvonalasabban dolgoznak. Ma nem az; fotókultúránk teljesítménye visszaesett a helyi képzőművészeti kiállítások általánosan középszerű, vizualitásában megrekedt produkciói közé. Sem a Brazíliába szakadt Aszmann Ferenc világsikerű múlt századi munkáinak, sem a legendás hírű, újhullámos „Műhely '67” alkotócsoport avantgárd törekvéseinek, de még az említett újabb keletű kísérleteknek sincs hozadékuk a ma látható fényképeken. A művészi fotóra jellemző többértelműség, a szokatlan kódhasználat jeleit egy emléktárlaton fedezhettem föl: Vadász György néhány, a hetvenes években készült fotográfiáján…(2003) Hová tartanak a fotóművészek? A fotósaink Debrecenben – úgy szeptember táján – nekiveselkednek, aztán a kulturális szezon ideje alatt – úgy júniusig – nemigen akad olyan hét, hogy a fényképkultúra szellemi termékei ne legyenek láthatók valahol a város kiállítóhelyein. Helybéli alkotók, vagy az általuk meghívott kollégák képei kerülnek falra. Örömmel F
FOTOGRÁFIA
konstatálom aktivitásukat; lapszerkesztőként mindig közel állt hozzám a világ ilyetén leképezése, hiszen a fotózás anyagánál fogva a legtermészetesebb „partnere” az újságírásnak. Nemrég, a kiállításokat járva fölidéződött bennem az 1989-es esztendő, midőn a fotóművészek területi szervezetével – valóságos híján – „virtuális” galériát hoztunk létre újságszerkesztőségekben, s a lapok hasábjain. A magyar fotográfia 150 éves jubileumán a – Debreceni Fotógaléria címet viselő – kiállítás-sorozat kilenc hónapon át tartott, mert akkor éppen kilenc helyi tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Közülük már csak hárman foglalkoznak aktívan a fényképkultúrával. A többiek kivonultak. Kivonultak az életből (Gervai Tamás), vagy éppen „csak” a civilizátumból (Takács András); mások útja az organikus kultúra gyökereihez vezetett, a magyar őshagyomány művészi újrateremtéséhez pedig nyilván szükségtelen a (fényképező)gép (Szabó Antónia és Horváth István). Képzőművészeti tárlatokon tűnnek föl (mint a hasonló világlátású Oláh Tibor), s akad közöttük olyan is, aki egyenesen „átállt" a festők táborába (Katona Bálint). Hárman maradtak hát: a „cívis” fotográfusok doyenje, Vencsellei István mellett Máthé András (Debreceni Fotóklub) és Seres Géza (Debreceni Új Fotóműhely) maradt hűséges hivatásához. '89 óta persze többen tagjaivá váltak az országos szövetségnek vagy az alkotóművészek egyesületének, netán a művészeti alapnak (egyikük ki is kérte magának a fotográfus titulust, mondván: papírja van művészi státuszáról!), nos, ők többnyire hármójuk műhelyeiből indultak. A kiállításokat járva megállapíthattam, hogy a paravánokra került fényképek „megcsináltsága” általában megkérdőjelezhetetlen; a motívumok újszerűsége, az általuk esetlegesen hordozott üzenet megformáltsága azonban igen. Lapomban föl is tettem a kissé provokatív kérdést: hová lesz a fotóművészet? Egyáltalán van-é
esélye ma érvényesen kifejezni valamit környezetünkből? Médiumai képesek-é egyediségükkel fölvenni a vizuális versenyt a bennünket körülvevő képáradatban? A fotográfiától mint művészi formától eltávolodó, a fényképezéssel fölhagyó alkotók egyértelmű választ adtak ezekre a kérdésekre, míg ők, az ominózus hármak nem hajlandók föladni a – szakmailag-művészileg megalapozott – reményeiket, Tanítanak, klubokatműhelyeket vezetnek, általuk létrehozott fotógalériákat működtetnek. Életben tartják a debreceni fényképkultúrát, mert – amellett hogy alkotó művészek – elhivatott fotós-értelmiségiek. Kétségeim ellenére továbbra is drukkolok nekik. (2006)
AZ ÉN KERESZTEM (MÁTHÉ ANDRÁS FELVÉTELE – 2005)
F
GASZTRONÓM „Csak a balgák nem ínyencek” (Guy de Maupassant)
A
z evést – csakúgy, mint a tisztálkodást, vagy más, az ember fizikai-biológiai fenn- és karbantartásához szükséges cselekvést – sosem tartottam igazán fontosnak, inkább untam, s időhiány esetén például mindig az evés rovására döntöttem. Fényes gasztronómiai élményeim zöme egészen egyszerű étel/élethelyzetekhez kötődik: diákként a pénteki szárazbab-leves, mákos csíkkal; segédmunkásként a vagongyári kiscipó főzőkolbásszal, nápolyi szódás málnaszörppel; katonaként az éjszakai őrségben tojással, hagymával összesütött különleges vagdalt hús. Az engem körülvevő asszonyok (anyám, a feleségeim, anyósaim) nem a főztjükről voltak híresek, bár Eliz rakott- vagy paprikás krumpliját, Anikó görögcsirkéjét és rácpontyát szívesen veszem. Utazásaim során viszont minden tájon, s minden országban kipróbáltam a helyi specialitásokat; a tisztaberki disznótor hagymás velőjét épp’ úgy becsülöm, mint a bosnyákok lecsós bárányát, a párizsi rákocskákat szintúgy, akár a pétervári saslikot. Sosem vonzott az amcsik dögunalmas egyenkajája – mint ahogyan konzervkultúrájuk más termékei sem –, és sosem kedveltem a proccos éttermeket, annál inkább a kisvendéglőket. Ma alig akad ilyen a 66 debreceni, ételt is kínáló műintézmény között. Sebaj, megettem már a kenyerem javát, ma is jut rá libazsír lilahagymával, s tavasz derekán ismét kinyitnak a kerthelyiségek.
Szindbád eszik Készülvén a feladatra (arra nevezetesen, hogy gasztronómiai rovatot indítunk 1995-ben, a Napló Vasárnap című hét végi mellékletében), megnézem a Szindbádfilmet. A marhahúslevest, a velős csontot. Oktatófilm, minden kezdő gasztronóm (a finom ételek ismerője és kedvelője, azaz az ínyencek) számára. Ahogyan a pirítóson reszkető velőt szájához emeli a színész, az az örömös élet élvezetének tökéletes képi megálmodása. Krúdy Gyula úr bólintana rá: jól van fiaim, én is így gondoltam. Aki a szájához vette azt a káprázatos falatot – halott. Aki leképezte ezt a pillanatot – halott. Latinovits és Huszárik. Ők tudtak élni, miért pusztították el mégis magukat… Miért? Mért pont ők? Nem lehet már ilyen örömökre lelni, vagy már csak ilyen örömökre lehet lelni… Sok ez vagy kevés? Ezeken a hasábokon megkíséreljük visszavezetni a szabványkoszton, későbben a hot dogon, hamburgeren és pizzán nevelkedő nemzedékeket az étel, az étkezés élvezetéhez. Az ember érzéki örömeinek egyik legfényesebbikéhez. Ha nincs is rá időnk nap, mint nap, szenteljünk rá néha mégis méltó pillanatokat. Miközben ezt az oldalt készítetem a számítógépes szerkesztői szobában, a másik asztalnál dolgozó kollégám kicsomagol. Dél felé jár, „kifőtt a leves”. Ő is megéhezett, de se ideje, se pénze nincs arra, hogy rendszeresen ebédeljen. Azért nem kell nagyon sajnálni: szárazkolbászt, húsos szalonnát falatol a kenyérre, friss retket karikáz hozzá. Öröm nézni. Szalonnabőrt szel a kolleginának, tudja, hogy szereti rágcsálni. Nem bírjuk sokáig mi sem; kifli, kockasajt, joghurt, szendvics kerül elő a zacskókból – kinek mi jut, mit pakolt az asszony. Mert enni kell. Igen, böjt idején is enni kell. S ha manapság nem is vallási, mint inkább anyagi megfontolások vezetnek a mértékletességhez, az önmegtartóztatáshoz, egyszerG
GASZTRONÓM
egyszer talán jut arra is, hogy ételáldozatot mutassunk be, akár őseink. Alkalom adódik erre hamarosan, közeledik húsvét ünnepe. Akkor pedig asztalunkra kerülhet a világ legpazarabb reggelije: húsvéti füstölt sonka, kemény tojással, sárga túróval, kaláccsal – a britek is megirigyelhetik. Szánjunk végre időt a nyugodt, emberhez méltó, örömös (v)étkezésre – a böjti szelek sem fújnak örökkön. Jogunk (van!) az ízekhez Aki közelebbről ismeri Aczél Gézát, az Alföld folyóirat főszerkesztőjét, tudja, hogy hivatása, az irodalom mellett legszívesebben a gasztronómiáról értekezik. 2004ben mint a Slow Food Cívis Konvívium alapító tagját kerestem meg. A Slow Food (szó szerint: lassú étel) nemzetközi mozgalom 1989-ben jött létre Párizsban – a gyorsétkezdék egyen-etetésével, az étkezési szokások igénytelenségével szemben. „Az elmúlt évtizedekben hatalmas kultusza alakult ki a gasztronómia nemzeti sajátosságait, azok lokális specialitásait kulturális értéknek tekintő gondolkodásmódnak. A gasztrofilozófiai kötetektől, a receptkönyveken át a képeslapokig szerte a világon egyre szaporodnak azok a kiadványok, amelyek visszaállítanák az ember »ízekhez való jogát«. A mozgalom viszontreflex a globális éttermi hálózatok jellegtelenítő következményei ellenében. Abból indulunk ki, hogy az étkezés nem csupán biológiai kényszer, hanem a kulturált létezés feltétele. Az alapanyagok termesztése, az étel elkészítése, a tálalás, az evés egy nép kultúrhistóriájának része; a méltó társas lét formája.” Hétköznapjainkat viszont éppen a testi szükségletek gyors kielégítése jellemzi. Viszolyogtató az utcáinkon stanicliból futtában falók, vagy a munka közben műanyag dobozokból lefetyelők látványa. Az ételeink el-
vesztették az ízeiket és az illataikat, az étkezéseink az esztétikumot és az intimitást. Nincs rá idő; emiatt nincs szépség, nincs öröm az evésben. Mit lehet itt tenni? „A (nagy)szüleink ragaszkodása a táj ételeihez a népi identitás alkotóeleme. Vissza kell térnünk hagyományainkhoz, a génjeinkben orvos-biológiailag is kimutatható sajátosságainkhoz. A világ szakirodalma három nemzet táplálkozáskultúráját emeli ki: a franciáét, a kínaiét és a magyarét. Kelet-Európában a legtöbb nagy múltú ételspecialitás a Kárpát-medencéhez, azon belül pedig éppen a mi régiónkhoz fűződik. A Hortobágy a világörökség része – a pásztorételei is azok. A debreceni aprópecsenye, a töltött káposzta, a páros kolbász kultúraközvetítő – megtalálhatók európai éttermekben, s viszont: a gasztroturizmus révén idecsalhatják a külföldieket.” Beszélgetőpartnerem otthon úgy kétnaponta főz – szerinte ez a legmegnyugtatóbb tevékenység. A gasztronómia beszivárgott a költészetébe is: (ablak) (szakács) című kötetében húsz formátumos ételverset közölt. Bizonyítván: akár a sztrapacskáról – annak ürügyén – is lehet verset írni. Ha az elkészítés körülményeit poetizálva morális hátteret teremt a brindza, a hagymás libazsír és a hideg tejföl köré... Eleink áldosa A Gasztronómiai Világszövetség elnöke, Cey-Bert Gyula a hunok-magyarok áldozati ételét vigyázza, áldost készít. Közben elmondja: a lovas kultúrákban nem sütötték, hanem főzték a húsételt, hogy a tűz mellett a víz tisztító ereje is hasson. A juhot, marhát (fejedelmi alkalmakkor: szarvast) apróra vágták, s hagymával és sárgarépával, valamit fűszerfüvekkel (tárkonnyal, köménynyel, csomborral, kakukkfűvel; ritkábban borssal, gyömbérrel, fahéjjal, szerecsendióval) teremtették meg az ízek harmóniáját. Az étket sáfránnyal vagy kurkumával színezték, majd egy részét a szellemvilágG
GASZTRONÓM
ban lakozó ősöknek ajánlották föl. A közösség áldozati lakomája ugyanis kommunikációs alkalom volt az égi, a földi és a föld alatti világ ősvallásunkban elképzelt harmóniájában. Az idegesen ficánkoló lovak már régen megérezték, minket, tompán érzékelő városiakat váratlanul ér: percek alatt hatalmas vihar keveredik. A természet tombolása a pusztán megragadó látvány, ám a felhőszakadás bever bennünket a csárdába. Ott aztán folytatódik a gasztronómiai időutazás, a csárda gazdája, Bistey Zsolt a reneszánsz korba invitál. Felesége (aki civilben pedagógus) az erdélyi Zrínyi- és a délvidéki Tótfalusi-udvar ételsorát teremtette a hosszú asztalra. Áramszünet miatt gyertyafény mellett költik el a vendégek az ínyencségeket, s áldják eleink ízlését. Miközben a későközépkori étkeket kóstolgatjuk, szittya őseink szokásairól beszélgetünk a betyárvilág környezetében. A három idősík metszi egymást, a zsigereinkben fölsejlik a múlt. Itt és most a mobiltelefonnak nincs térereje. A vihar elültével, a serrel kísért ebéd után már nem zavarnak a legyek, nem zavar az ún. nyugati civilizációt harsogó „kokakólareklám” és a német turistacsoport. A horizonton darvak jelennek meg, enyhe szellő tologatja az égen a bárányfelhőket. Kutyakölykök csaholnak, elelbődül a bús tinó is… Érdemes volt kimozdulni a városból. Kr. Gy. úr meg is fedne, ha mást állítanék. In fermentum veritas Sörben az igazság. Elismerem, hogy druszám, Dionüszosz a legemberibb isten (a szerelem és a mámor, a bor és a szőlő tartoznak a hatáskörébe), magam mégis egy másik kedélyes istenség, Gambrinus mellett teszem le a voksom. Mert a sör éltet. Ezt egy bécsi tudományos tanácskozáson állapították meg nagyra becsült orvosprofesszorok. Kutatásaik során a következőkre jutottak: a sör
csökkenti az agyvérzés, a szívinfarktus, a csontritkulás és a vesekő kialakulásának kockázatát. (Ha gyanakvó természetű, kérdezze meg háziorvosát, gyógyszerészét!) Sőt, eme preventív hatások mellett az intelligenciát is fokozza; férfiaknál 3,3, nők esetében 2,5 százalékponttal. Bizonyára ezért isznak több sört az urak, ám a hölgyek számára is vonzó lehet az egyik mellékkövetkezménye: a sörfogyasztás hozzájárul a bőr szépségéhez, bizony. Az aggályoskodók fölvethetik, hogy a fent említett konferencia az osztrák serfőzdék rendezvénye volt, s talán az sem valószínű, hogy egyhamar felírja nekünk a doktor a napi adagunkat. Sebaj, recept nélkül is kapható, bármelyik sörpatikában. Mert ugye például egy vacsora élvezetéhez – már csak a természetes emésztés miatt is – dukál egy (legfeljebb három!) korsó ser. (Hogy ne romoljon nagymértékben az intelligenciahányadosunk.) Hazánkban ma már gyakorlatilag szinte mindenfajta sör elérhető. A magam javallatai: az alkoholmentes kategóriában a Buckler vagy a Stella Artois (NA), tartalmas fokozatban pedig a Radeberger illetve a Pilsner Urquel. Egyetértek Váncsa Istvánnal, a gurmand publicistával: ez utóbbi egészen lélekemelő. → Szindbád
G
KULTNAPI SZÍNHÁZI ÜNNEPSÉGEN (2006)
MINDENTÓTOK A HÁZUNK ELŐTT…
GYEREKEK De rég is volt, midőn az ágyuknál kitalált mesémet hallgatták Pinokkió és Burattino, a két fabáb kalandos útjáról Itáliából Oroszországon át Japánba, Masakóhoz, a porcelán babához
H
armincegy esztendeig éltem házasságban, s három gyermekem van. Amit elvárhat a haza, éppen teljesítettem – értékes ifjú magyarokkal gyarapítva a nemzetet. Rájuk büszke lehetek, magamra mint apára kevésbé. A válásaim miatt Dénest és Pétert 14 illetve 13 évesen, Bogit 8 évesen hagytam oda – amit elvárhattak volna a gyerekek, csak részben teljesítettem. Tőlük nem váltam el; amikor Bogival éltem – egy esztendő kivételével –, a fiúknál dolgoztam, amióta pedig visszaköltöztem a fiúk lakásába, több időt töltöttem Bogival. (Akadt olyan esztendő, amikor száz különböző helyre-eseményre vittem magammal.) Mindenesetre életük fontos pillanataiban mindig velük voltam. Dénes és Péter évek óta Pesten lakik, úgy háromhetente járnak haza, Bogiék tavaly költöztek ki Pallagra, vele kéthetente találkozom. Apapanasz Kommunikálunk. Ő azt mondja (fonetikusan): „Má, má...". Ezek a panasz hangjai: milyen eljárás ez? Aztán azt mondja (fon.): „Oá, oáá!". Ezek a gyomor hangjai: éhes vagyok! És még ezt mondja (fon.): „Ááááá!!". Ezek a harag hangjai: tessék már idefigyelni! Végül ezt mondja (fon.): „Qkrphetvsgwlfrrrrr...!!!". Ezek a teljes elkeseredés hangjai (nyomdafestéket nem tűrnek). Én ezt mondom (mert nem gügyögünk a gyereknek): „Kisfiam, a viselkedésed kívánnivalókat hagy maga után. Tulajdonképpen helytelenül jársz el, midőn – evés GY
GYEREKEK
után fél órával – ismét hangokat hallatsz. Méltatlannak, sőt férfiatlannak tartom eljárásodat; kiváltképp szégyenletesnek, hogy mindez egy nő jelenlétében zajlik. A férfitársadalom helyi képviselőjeként helyetted is pironkodom. Amennyiben pedig nem mutatsz hajlandóságot viselkedésed pozitív irányú megváltoztatására, úgy férfiúi és családfői minőségemben mélységesen megbántva – visszavonulok. * Családom szociális szerkezetében mélyreható változások következtek be. Sajnálatosan épp' e sorok írójának a rovására. Az átrétegződés első szakasza már a terhesség idején végbement, amennyiben a ház addig korlátlan urának be kellett érnie a másodhegedűs szerepével. Uralmát ugyanis egyoldalúan megdöntöttnek nyilvánította az eleddig nem emancipálódott nőnemű elnyomott, s méltatlannak minősíthető házimunkára kényszerítette az ex-uralkodót. II. Dénes színre léptével ismét változott a hatalmi helyzet, s megint csak a néhai egyeduralkodó kárára. A fiatalember példátlanul gyors karriert futott be. A feltörekvő új nemzedék képviselőjeként, a társadalmi mobilitás legszebb időszakára emlékeztetően, a szelekció mintapéldáját produkálva, a nemrégen még névtelen kis senki a családi hierarchia legfelső lépcsőjére lépve kikiáltotta a teljes diktatúrát, a legmélyebb rabszolgasorsba taszítva ezzel nemzőjét és annak emancipálódott felettesét. A teljhatalmú kényúr még nem döntött, hogy a „Fényességes Tekintetű Császár", a „Nagyon Nagy Főnök", vagy a „Minden Tótok Cárja" megszólítással közeledhessünk hozzá ezután kérelmeinkkel, beadványainkkal. Ez utóbbiakkal egyébként csupán helyettesének kinevezett szülőanyja élhet; helótaként tengődő névadóját meg sem hallgatja a szolgálati út megkerülésével. Az említett pária felszabadítására beláthatóan nem kerül sor a közeli jövőben.
* Hathetes atya vagyok. A körülményekhez képest jól érzem magam. Szépen gyarapodom. Főleg a tennivalók terén. Már kipihentem a családunkat hosszú tömött sorban felkereső zarándoksereg jókívánságainak fogadásával járó fáradalmakat, és a házi rangsorban bekövetkezett változásokat követő lelki megrázkódtatásokat. Beletörődtem a hatalomból való kirekesztettségembe, eleget teszek a kisded despota nagyúri faksznijainak. Csak egyetlen dologra vágyom: aludni! S nem állva! * Ui.: A fenti helyzetről hat és fél esztendeje készítettem jegyzeteimet. Azóta jelentős változások történtek. Újabb jövevény épült be a hatalmi struktúrába, „Péter, Minden Második Tótok Cárja" néven. Ez ifjú ember ugyanis – rendkívüli egzisztenciát teremtve – részt kért és kapott a teljhatalomból, s immáron rangidős bátyjával egyetemben, duálisan uralkodnak környezetükön. Ugye, mondanom sem kell, hol lehet most a helyem: a béka földhöz közelebb eső fele elérhetetlen távlat előttem. Bár állva már nem kell aludnom, perspektívám még kilátástalanabb, mint amikor először titkon papírra vetettem sanyarú tapasztalataimat. Okulásul adom most közre mindezt, hátha akad valaki sorstársaim közül, aki képes útjára indítani a Férfiak Emancipációjáért Küzdők mozgalmát. Ezúton jelzem: az alakuló szervezetnek tagja leszek, és rendesen fogom fizetni a tagbélyeget. (1987) Bárányok és farkasok Egy hete éppen az állatkertben jártam. Különös kegyelem: muflont láttam születni. Épp’ hogy világra jött, máris a birtokába akarta venni azt. Tehát megpróbált GY
GYEREKEK
fölállni. Pálcikalábai meg-megremegtek, inogott jobbrabalra, majd arra jött a dámszarvas bika – hiszen egy kerítésen belül élnek muflonék és szarvasék Debrecenben – és felöklelé. Ám a vértől és magzatmáztól csatakos kis állat újra és újra nekiveselkedett. Fölállt, inogott kicsit, de a dámszarvas jött s megint csak lenyomta. A kerítésen kívül többen drukkoltunk az újszülöttnek. A kisgyermekek anyjukat kérdezték: miért bántja a szarvas azt a kicsit? Csak – mondhatta volna a fiatal anyuka, ha nem keni el a dolgot. Játszik vele, kisfiam – mondta. Valahogy mégsem helyénvaló a magyarázat. A kis muflon felállna, a dámszarvas nem engedi. Nem engedi, mert nagyobb. Nem engedi, mert a kis muflon más, nem az övéi közül való. A szarvas növényevő állat, mégsem tűri a kis muflon igyekezetét. Zavarja, hogy az is fölállna, élne. Fotóriporter barátom – tán éppen azért, mert az, aki – a kisfiát nem csak idilli képeken örökíti meg. Kiállításán föltűnnek az erőszak képei. A fotográfus kisfia vicsorít. Azt képzeli, ő Hulk Hogan, a vérszomjas pankrátor. Vicsorít, készül az életre. Ő már túl van a fölálláson, új irányokat keres. Az édesapja pedig megfigyeli, s nem hazudozik. Hírlapíró barátom egyszer azt mondta: idejében el kell döntenünk, farkasokat vagy bárányokat nevelünk gyermekeinkből. Akkor tetszett a kép, az, ahogyan fogalmaz, mert még nem értettem igazán, miről is beszél. Ha bárányokat nevelünk, szép lesz a gyermekünk lelke… és eltiporják. Mint a kis muflont. Ha farkasokat nevelünk, nem lesz szép a gyermek lelke… és eltipor másokat. Mit tegyünk hát? A bárányokat és a muflonokat bizony ezután is el fogják tiporni. Viszont a farkasokat senki sem szereti. Ez egy dilemma. Látok kiutat: ne neveljük gyermekeinket! Hagyjuk, nyomják ki Hulk Hogan szemét, nyomják csak ki. Vezessék le… de hagyják békén a muflonokat. Hagyják,
hadd álljon föl, hadd igyekezzen. Ne hazudozzunk! Fogadjuk el a világot: műlényestül, műerőszakostul. S akkor tán a muflont – mert anyjával együtt kimenekítették az állatkert dolgozói – a fotográfus kisfia is szeretni fogja. A pálcikalábait, az igyekezetét. Azt, hogy él. Azt, hogy muflonok és szarvasok, farkasok és bárányok, kisfiúk és pankrátorok együtt élnek ezen a földön. (1994) Apák napja A számítógép monitorjáról fölpillantva, a falinaptár fotóján állati idill látványa pihentet. Ebben a hónapban jelesül az, amint egy hímcsimpánz tanítgatja kölykét a fatörzsön való egyensúlyozásra. Aggodalmas tekintete egészen emberi: távolságot tartó, de figyelmes és büszke. Olyan apás. Meglehet, mindezt csak belelátom a képbe, mert éppen egy új keletű ünnep felé terelném a (köz)beszédet. Először 1908-ban, Nyugat-Virginiában tisztelegtek előttük; azóta minden évben, június harmadik vasárnapján: apák napja van. Az amerikai elnök 1972-ben törvénybe iktatta megünneplését, magyarországi meghonosítására a – civil társadalom erősítésén munkálkodó – United Way miskolci szervezete indított mozgalmat. Egyelőre kevés sikerrel; tíz honfitársunk közül kilenc bizonyára nem is hallott róla. Ám mind a tíznek van/volt édesapja. Akik talán megérdemelnék, hogy ezen a napon a szokottnál nagyobb tisztelet övezze őket. Ha másért nem, hát azért, mert életet adtak, s több-kevesebb ideig éltették gyermekeik reményeit. A mindig melengető apai büszkeséget koronázhatná meg, ha vasárnap rájuk lennének büszkék a családban. A pátoszt kerülendő, a magunk rovására idéztem ide a majomanalógiát. Mert az élővilágban legközelebbi rokonunk példája mutatja: minden apától lehet tanulni GY
GYEREKEK
valamit. Megérdemel egy vállveregetést mindenik. (2005) Véreim „Hétköznapi pillanat a Bem téri vérellátó állomáson: lám, pénteken délben is érkeznek donorok. Két szomszédos ágyon apa és fia, egy vérből valók. Karjuk csaknem összeér, midőn az átlátszó tasakokba pumpálják vörös nedveiket. Cselekedetük metaforikus pillanata az emberségnek. S két generáció vérszerződése” – írtam le az akkor 25 éves Péterrel közös élményünket egy vezércikkben. Nos, ő és Dénes az úgynevezett Y generáció tipikus tagjai. A személyi számítógépek magyarországi elterjedésével és fejlődésével együtt nőttek föl, ennek hozadéka magabiztos angol nyelvismeretük is. Racionális pályaválasztásuk trendkövető, a szoftverfejlesztő Dénes és a közgazdász Péter karrierje egyaránt kötődik nyelvtudásukhoz; multinacionális cégeiknél (a Sony magyarországi leányvállalatánál, illetve City Bank budapesti központjában) gyakorlatilag angolul kommunikálnak. Munkahelyükön megbecsülik őket, mert képesek keményen dolgozni. (Ebben talán a szüleik példája is közrejátszhatott, de a fiúkat meg is fizetik…) Dénes egy évig a délfranciaországi Toulouse-ban tanult, a cége gyakran küldi Münchenbe és New-York-ba, Pétert Észak-Írországba és Angliába vezényelték, barátaikkal pedig éventekétévente Amszterdamba ruccannak. Számukra természetes a globális világ. Mint ahogy a Z generáció tagjai, így Bogi számára is. Akadt olyan nap (2009 májusának derekán), amikor Péter Nagy-Britanniában, Dénes Bajorföldön, Bogi Finnországban ült PC-hez, hogy egymással és debreceni apjukkal folytassanak „konferenciabeszélgetést”. (A három gyerek – együtt és átlagosan – már többször járt külföldön, s többször ült repülőn, mint én.)
DÉNES
BOGLÁRKA
PÉTER
Bogi is beleszületett a digitális technológiák világába, de a fiúk számítógépes játékszenvedélyét esetében fölváltotta a közösségi oldalak online létformája. Ő is, mint a bátyjai, korán megtanult angolul, 16 évesen középfokú nyelvvizsgát tett, de kevéssé racionális, mint ők. Bár a fiúk is írogattak (mindkettejüknek jelentek meg gyermekversei, cikkei), olvasnak is (főleg fantasyt, akár angol nyelven), Bogit erősebben érdeklik a művészetek. Kipróbált különböző mozgásformákat, megyei díjakat nyert mesemondásban, ám a zenében bizonyult a legtehetségesebbnek. A szolfézs és a furulya után 9 évig országos díjakat és minősítéseket nyerve oboázott, s volt, hogy egyszerre kétféle zenekarban is játszott. Az Adygimnázium művészeti osztályába járva nemzetközi arany diplomás leánykarba került, s társas (kamara) éneklésben is arany minősítést nyert. Kipróbálta magát egy debreceni alternatív zenekar szólóénekeseként (lemezbemutatóig jutottak), majd magánének szakra iratkozott be (első föllépésén a nagyapja dalát énekelte annak szerzői estjén a zeneművészeti szakiskolában). A muzsika mellett továbbra is sokat olvas, színielőadásokra, kiállításokra, koncertekre jár. Időnként verseket, prózát ír, kollázsokat készít, fotografál – szóval keresi a fantáziájához, kreativitásához leginkább közelálló médiumot. Érzékeny, szabad önmagát. (2013) → Család → Végjátékok
GY
GYEREKEK
PÉTER A BANKJÁBAN, MUNKA KÖZBEN…
… ÉS DÉNES NEW YORK-I KIKÜLDETÉSEN (2011)
HÉT FŐBŰN „Ne ess kétségbe, a latrok egyike üdvözült; ne bizakodj el, a latrok egyike elkárhozott.” (Aurelius Augustinus)
K
onrad Lorenz 1972-ben írott, magyarul 1988-ban megjelent „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című értekezése nagy hatással volt rám, akit már 1977 óta foglalkoztatott a téma. (1978-ban vittem színre a Brecht–Weill szerzőpáros A kispolgár hét főbűne című „újkori moralitását” az Unió Mozgásszínnel.) Az emberek „összezsúfolódása” kiváltotta agresszivitást; az önmagunkkal való terméketlen versenyfutást; az érzelmek fagyhalála okozta hallatlan unalom észrevétlen rezgéseit; a genetikai hanyatlásban föltűnő szociális paraziták infantilizmusát; a generációk mint idegen etnikai csoportok megjelenését; s a manipulálhatósághoz vezető uniformizálódást leíró Nobel-díjas etológus megvilágította számunkra azt, hogy hová tart az emberiség. Azóta odaért. 1992-ben folytattam az erről való töprengéseimet. „Most, a társadalom középosztályosodásával a kisszerű individualizmus erőszakos és unalmas térhódításával kell számolni, mely nyilván a könnyen fogyasztható tömegkultúrának kedvez. Szocpolos multikulturánkban minden megtörténhet; a musical, a talk-show, a videoklip, a love story ideje van. Zsenik helyett a sztároké. A dinamikus ürességé. A tömegkultúra lefelé nivellál, a konzumidiotizmus felé. Hatásvadászóan olcsó, kondenzál és konfekcionál, ízlésnormája a középszer.” A felvilágosodás szűkkeblű racionalizmusa szülte középhőmérsékletű emberek, Czesław Miłosz tömegemberei pedig így, (azaz a másoknak való én illő mutatása szerint) H
HÉT FŐBŰN
élnek, úgymond normálisan. Nem állítják magukat feladat elé, félnek a létezés kihívásaitól, létük extenzív és lusta. A nyárspolgár hét fő bűne, avagy mivé lesznek a férfiak? címmel, Eugène Ionesco kopasz énekesnője nyomán 1993-ban mutattunk be „pornográf moralitást” az Érzéki Színház modorában, egy kispolgári módon berendezett lakásban. „Mindent tagadunk. Igen. Ezúttal is. De mi is az a minden? Amit csak tagadni lehet, ami ellen protestálni kell. Legalább azoknak, akik nem elég tompák elfogadni a világot olyannak, amilyen. Albert Camus szerint az ember mibenlétének leglényege a lázadás; azonban – ismerve (nyárs)polgártársainkat –, talán elég lehet, ha tudjuk, mondjuk a magunkét.” A performansz után egy évre a Hajdú-bihari Naplóban mondtam a magamét. A nyárspolgár Mindig öltönyben jár, nyakkendőben. Télen mellényt is visel. Megbízható munkaerő: nyolctól fél ötig dolgozik. A főnökeivel készséges, a beosztottaival udvarias. Szakszervezeti tag, a nőnapi ünnepségek szervezője. A kollégái névnapját számon tartja. Előfizetésest ebédel, pontban fél egykor. Az uzsonnáját (kis műanyag dobozkába csomagolja a felesége) fél négykor fogyasztja a reggeli lap olvasása közben. Az asztalán rend; ceruzái kihegyezve, szövegszerkesztője letörölve. Munka után a helyettesével megiszik egy sört. Politizálgatnak, latolgatják az esélyeket. Mi várható? Időben hazaér. Gyermekeit neveli; kikérdez és aláír. Bekapcsolja a tévét, nyomkodja a távirányítót. Reklámok, semmi. Sportlapot böngész. Vacsorára megoldja a nyakkendőjét. Lecsó van. Rögvest kezdődik a sorozat. Együtt nézik. Este van, ideje. Szombat: kimegy a kertbe. Vasárnap: le kell mosni a kocsit. Ebéd lesz. Húsleves, rántott szelet uborkasalátá-
val, sütemény. Ebéd után – amúgy dzsoggingban – pihen egy keveset. Jönnek a rokonok. Csempészkonyak a kispiacról, kannás bor a kisboltból. Foci, világpolitika, megélhetés. Rokonok el, ott az asszony. Hetente kétszer. Most megint. Hej, pedig… a magazinokban igen jó nőket mutatnak. Érdemes beszélni róluk. Beszélni róluk. A nyárspolgár elégedett, viszonylag jól érzi magát. Egyszer élünk. Hogyan is? Minek is? Nem tudni. A nyárspolgárnak hét fő bűne van (ezekről majd később). Bűneiről nem vesz tudomást. A gyermekeit fölneveli, a szüleit támogatja. Rendesen él. Adóbevall, szavaz – a társadalom hasznos tagja. Számítani lehet rá. Az ezredvégen? Kelet- Közép- (mit ne mondjak) Közép-Kelet-Európában? Mindegy is az. A nyárspolgár vegetával ízesít, araszol. Akár a büdös bogár. (A publicisztikából nem lett sorozat, mert a szerkesztőségbe beírt valaki, aki ráismert magára, ezért kikérte magának. A főszerkesztő ugyan nem adta le az olvasói levelet, de nem kért tőlem új írást a rovatba. Ez az „arany” középút, a középszer útja. Legközelebb 2002ben, a Debrecen hetilap aktuális vezércikkében foglalkoztam vétkeinkkel.) Erényeink Számosak. Akad állam, ahol külön hivatal, a bűn- és erényügyi minisztérium vigyázta a nemzet erkölcseit. Elrendelték: pusztítsanak el az országban minden istenkáromló szobrot. Így is tettek; tarackokkal lőtték pozdorjává a világ legnagyobb, sziklába faragott monumentumát – Buddhát. Akad állam – deklaráltan: ennek a népnek a barátja –, amelyik a „Végtelen igazság" fedőnevű akció keretében kezdte el bombázni – városok és falvak mellett – azt a hegységet, amelyben már nem maradt sem istent dicsőítő, sem istenkáromló képmás. Kő kövön nem maradt. H
HÉT FŐBŰN
Végtelen az igazság bűn- és erényügyben. Egy tekintélyes angol szaklap (a British Medical Journal) publicistái, orvosok és pszichológusok a XX. század végén újraértelmezték a hét főbűnt. Szerintük például a harag a bűn megtorlásának vágya. Példáink igazolják tézisüket – lássuk a többit. A bujaság nem más, mint a természetnek a szaporodásban kifejezett ereje; a torkosság pedig mindennapi örömeink egyik megnyilvánulási formája. A restség nem azonos a lustasággal, hanem az ember feltöltődésének állapota. A kevélység az egyén magabiztosságának a kovácsa; míg a fösvénység a modern ember meggazdagodásának hajtóereje. Az irigység az egyetlen főbűn, melynek értelmezésükben nincs pozitív karaktere, de nem olyan súlyos, mint a féltékenység. Ám ha arra gondolunk, hogy az eszményien magabiztos, „gőgös ember nem féltékeny és nem irigy, mert össze sem méri magát másokkal" – úgy virtusos feloldozást nyerhetünk a hetedik főbűn alól is. Erényeink imígyen sokasodnak. Mea culpa 2003-ban kísérleteztem harmadszor a téma színrevitelével. A Terra Purgatorii című „mocskos moralitás” hét képét hét tollforgató vetette papírra, ám (meg)érzékítése elmaradt. Sem a városházi kuratórium, sem a városunkban föllelhető egyetlen alternatív színház, a KonzervArtaudrium társulata nem támogatta. Minekutána – mintegy három évtized múltán – végre abbahagytam a puha polgárok monomániás ostorozását és a flagelláns önostorozást. Nem a nyárspolgár bűnbánata, hanem az időnként gondolkodásra is hajlandó ember bűntudata vezetett. 2008-ban Girotti bíboros közzétette a katolikus egyház XXI. századra alkalmazható, meglehetősen gyakorlatias bűnlistáját. Kábítószer-kereskedelem és -használat;
gyermekek és fiatalok bántalmazása; pedofília; környezetszennyezés (különösen, ha mérgező anyagokkal teszik); prostitúció; az emberi gének manipulálása; profitszerzés céljából szegénységbe taszítani másokat; luxuscikkre való költés. Meakulpázik ma bárki is? → X.Y., a pm. ember
A MUNKÁCSY MIHÁLY SIRALOMHÁZ C. FESTMÉNYÉNEK HÁTTERÉBEN, KÖZÉPEN FIGYELŐ FÉRFIALAK – PAP GÁBOR ELEMZÉSE SZERINT – AZ ÉN JEGYEM, A BAK MEGTESTESÍTŐJE. NÉMIKÉPP HASONLÍT IS RÁM, A HABITUSA FELTÉTLEN...
H
A NYELV-NYÚJTÓGATÓ DINCSIKE A HÁTÁN, AZ IDŐVONAL KEZDETÉN (1951)… … ÉS HATVAN ÉV MÚLTÁN DÉNES BÁCSI, MÉG TALPON (2011)
IDŐVONALAK „Az elfordulás és az odafordulás harmóniája kivezethet a lelki szárazság állapotából, s elvezethet az elmélyüléshez illetve a lelkesültséghez.” (jezsuiták tanításaiból)
H
úsz évig voltam gyermek, 22 évig diák. 41 éve férfi, 34 éve apa. 37 évig (35 éven át) voltam újságiparos, 33 évig (20 éven át) foglalkoztatott a színjátszás. Egyéb szerepeimről huszonévesen az alábbi glosszát kanyarítottam. „Nem panaszkodhatom, rengeteg feladatot kapok, a repertoáromat bármelyik vezető színész megirigyelhetné. Naponta tíz-húsz karaktert játszhatok el. A rám bízottakat tökéletesen élethűen formálom meg, Már-már naturálisan. Hát hogyne, hiszen egyszerre élek s alakítok, mondhatnám: alakítás közben élek. Ezért vagyok képes pontosan tükrözni a valóságot. Ez az igazi művészet. Alakításaimat mégsem követi taps. Talán amiatt, mert észre sem veszik, hogy játszom. De azért hálás szerepek ezek. Szorgalmasan gyakorlom őket, némelyiket szeretem is. Néha mégis nosztalgiával gondolok a főszerepre. Arra, hogy talán egyszer rám vakkant majd egy kutya: Ember!” Mobilitás „Akiről ezt a dolgozatot írom, 1950-ben született Budapesten. Egy a Zeneakadémiával szembeni lakásban nevelkedett hároméves koráig. Apja zeneszerző, anyja végzett muzsikus, társaságuk az akkori kulturális elit volt. 1953-ban apja – politikai okok miatti, sok éven át tartó méltatlan állások után – egy nagyváros zenei szakI
IDŐVONALAK
iskolájában kapott állást, így a család vidékre költözött. Lakhelyük itt is belvárosi polgárlakás volt, három évig éltek ott viszonylag gondtalan életet. 1955-ben azonban, az apa hirtelen halálával a család gazdasági stabilitása felborult. Az akkor már 46 éves anya, aki a színházban dolgozott operaénekesként, egyedül képtelen volt eltartani ötéves gyermekét és a velük egy háztartásban élő, a magyar nyelvet alig beszélő édesanyját. Első próbálkozásként kisebb lakásba költöztek, majd amikor így sem sikerült talpon maradniuk, az anya a nagymamát szociális otthonba, az akkor már nyolcéves fiát egy közeli településen lévő nevelőotthonba adta. Történetem „hőse” így járta ki a nyolc általánost. Haza csak az ünnepekre és a szünidőre járt. Jómódú rokonai látogatásait a nevelőotthonban megaláztatásként élte át. Eközben anyja a kétszobás lakásból szoba-konyhás társbérletbe költözött, jövedelmét énekleckékkel és zongorakísérettel egészítette ki. A nyolc általános befejezése után, mivel az anya-gyermek kapcsolat sem volt ideális és a társbérletben sem volt hely egy kamasz fiú számára, egy szomszédos város gimnáziumában tanult tovább. Magatartási problémák miatt kicsapták, majd anyja közbenjárására mégis leérettségizett. Ám az anyja által belé oltott kulturális elithez tartozás tudatában lévő fiatalembert nem vették fel a főiskolára. Szakmunkástanuló lett, s két éven át inaskodott a papírporos-festékes-olajos nyomdagép körül. Ezután bevonult katonának, majd pedig egy kisvárosi kultúrházban dolgozott. 23 évesen megnősült, a kolléganőjét vette el feleségül, albérletben éltek. Házassága négy évig tartott. 28 évesen újra nősült, két gyermeke született, kétszobás házgyári lakást utaltak ki a számukra, amit a gyerekek növekedésével négyszobásra cseréltek. Újból elvált, tíz éve él harmadik feleségével és nyolcéves lányukkal – albérletben. Kamaszkorától foglalkozott az írás gondolatával, s 24 évesen a helyi lap gyakornoka lett. Időközben megsze-
rezte első diplomáját, később újságíró, majd tervezőszerkesztői iskolát végzett, végül a színművészeti főiskola dramaturg szakán is diplomát szerzett. Csaknem huszonöt éve dolgozik szerkesztőként. Szellemi szakmunkás, nyolctól négyig. Napirendjét a leadási határidők szabják meg. Munkahelye mellett másodállást vállal, s így sem »szeret« már hó végén vásárolni. Külföldre csak két-háromévente jut, és már senki sem ámul el, amikor a gyereke arra a kérdésére válaszol: »Hát a te apukád hol dolgozik?«. A nevelőotthonokban és a kollégiumban eltöltött évek egész életére rányomták a bélyegüket. Soha nem tudta kiheverni az alig ismert polgári létből »intézetissé« válás traumáját. A családhoz tartozás érzése később sem tudta magával ragadni. Bizonyos tekintetben minden házasságában kívülállóként élt. Az ünnepek, családi események terhet jelentenek számára, azok alól igyekszik kivonni magát. Rokoni kapcsolatait bár számon tartja (családfát is készített), ám nem ápolja. Alapvetően zárkózott, magába forduló személyiséggé vált, környezete különcként könyveli el. Feszültségét kamasz korától fogva alkohollal oldja. Ennek mértéke élete során olykor a munkahelyét és a családi kapcsolatait is komolyan veszélyeztette. Évtizedeken keresztül foglalkoztatta az a gondolat, hogy ha apja nem hal meg és ő Budapesten nevelkedik, mennyivel többre vihette volna. Az ezzel kapcsolatos keserűség, a »nem ott vagyok, ahol lennem kéne« érzése ma is áthatja személyiségét. Ha végiggondoljuk ennek az embernek az élettörténetét, azt, hogy e könyvtárszobába született fiúnak, a fent említett kitérők után hogyan sikerült a szülei hajdan volt egzisztenciáját elérnie, megállapíthatjuk, hogy mégiscsak csodálatos túlélőgép az ember.” (Csatári Anikó tíz év előtti szociológia-dolgozata a mobilitásról)
I
IDOVONALAK
A MI CSALÁDUNK ÖRÜL (A HATÉVES TÓTH PÉTER RAJZA – 1987)
A szürke (smks) lovag Pontosan huszonegy évente, háromszor jutottam (juthattam) el abba a kegyelmi állapotba, hogy magamon kívülre kerülve keressem/találjam meg magamat. Először 21 évesen, a hadseregben volt időm (rengeteg időm) az önelemzésre. Az ifjúságpszichológiát tanulmányozva eszméltem magamra, s az ott elgondolt (elsősorban az újságírásra és a rendezésre vonatkozó) terveim megalapozták a jövőmet. 42 évesen, az életem kétharmadakor egy váratlan örökség hozott abba a helyzetbe, hogy megállapíthassam: tizenöt ezer napig bírtam úgy élni, ahogy lehet-kell-adódik. A jelenségvilágban, a látszatlétben. Az ilyesmit manapság életközépi válságnak hívják, holott az ezt először fölismerő Jung szerint is arról van szó, hogy az embert a belső fejlődés, azaz az élet mélyebb értelmének megtalálása kezdi foglalkoztatni. Harmadszor 63 évesen, a nyugdíjasok végtelen szabadságának idejét élve jutottam el ismét magamhoz, éppen ezeket a sorokat, a sorsomat végiggondolva. Habár szívesebben éltem volna az 1200-as években, keresztes (teuton) lovagként Jeruzsálemben, illetve szamurájként Kiotóban; esetleg a XIX-XX. század fordulóján írogató művészemberként Párizsban, vagy magyar
diplomataként Sztambulban, végül is nem panaszkodhatom. Gulyás Imre költő-újságíró barátom hívta föl a figyelmemet arra, hogy a nemzedékünket nem érte történelmi trauma: nem éltünk át háborút, az 1956-os forradalom idején pedig kisgyermekek voltunk. Továbbgondolva őt, folytattam a sort: Magyarországon (legalább a környékünkön) természeti katasztrófa sem volt, a családjainkat se érte tragédia, sőt gyermekeink és mi magunk sem szenvedtünk súlyos betegségekben. Magam ugyan a gyermekkori szívbetegségem miatt nem lehettem pilóta, ezen repülőket felderítő lokátorosként álltam „bosszút”. Hiába vágyakoztam kisfiú korom óta a Kossuth Egyetemre, nem önfeledt hallgatóként, ám az Egyetemi Élet boldog szerkesztőjeként jutottam el oda. A Járműjavító diákkori segédmunkása (smks), mint a vállalat lapjának felelős szerkesztője nyolc év múlva, a téglási nevelőotthon lakója tíz esztendő múltán újságíróként, negyedszázad elteltével alapítvány támogatójaként térhetett vissza ifjúkori megpróbáltatásainak helyszíneire. Nem panaszkodhatom.
→ Kronológia → Nagy generáció az úton → Ódon óhajok → Who is Who?
I
ÍRNI, OLVASNI „Írjanak és olvassanak naponta. Főleg szépirodalmat, folyóiratokat, nívós hetilapokat – tízszer, százszor annyit, mint amennyit írnak.” (tanácsom újdondászoknak)
A
z olvasás és az írás végigkísérte az életemet. Egy olvasmányélmény (Jack London: Martin Eden) hatására először író szerettem volna lenni. Első „publikációm”, egy mese három (arany-, ezüst- és bronzpáncélos) lovagról 8 éves koromban hangzott el a hajdúnánási gyermekotthon rádiójában. Később, 12 évesen Napóleon egyiptomi hadjáratáról terveztem történelmi kalandregényt, 16 évesen egy gyilkosság párhuzamos (anatómiai és lélektani) leírásával, később a tűz több műfajban való megjelenítésével kísérleteztem. Ugyanekkor versciklust írtam osztálytársamhoz, Zsuzsához. Ez fordulatot hozott a terveimben. Magyartanárom, Székelyhidi Ágoston lebeszélt Zsuzsáról és a költeményekről, mondván: a lány méltatlan a szerelmemre, én pedig nem vagyok méltó a költészethez. Később kezembe adott egy könyvet (Hámori Ottó: Ráktérítő), írjak róla recenziót. Dolgozatom 18 éves koromban jelent meg a Hajdú-bihari Naplóban. Hat év múlva pedig újságíró lettem. 37 évet töltöttem a sajtóban, 46 féle kiadványban 1100 (névvel jelzett) anyagom jelent meg. 6 önálló kötet, 5 könyvekben megjelent munka, 34 folyóiratközlés mellett a többi újságcikk. Ezek harmada színházi tárgyú, s talán minden ötvenedik mondható értékes írásnak. Ez a zsurnalizmus velejárója… Mégsem lehetek elégedetlen, mert abban az időben voltam hírlapíró, amikor ennek a mesterségnek volt némi presztízse. Amióta akad olyan szerkesztőség, ahol előírják, hogy kéttagúnál hosszabb szó bekezdésenként legfeljebb egy lehet, már nem beszélhetünk ilyesmiről. 2013 tavaszán egy amerikai munkaügyi portál elkészítette a szakmák rangsorát, figye-
lembe véve például a keresetet, a környezetet, a stresszt, az elérhető eredményeket. A kétszázas listát az újságnál dolgozó riporter zárja, hátrébb olyan foglalkozásoknál, mint a gondnok, a takarító, a mosogató vagy a favágó.
Anyu egészen kiskorom óta a BETŰ tiszteletére nevelt. (Egy-egy szép betűnek már a látványa – mint az általam gyermekkoromban sokszor kirajzolt Bodoni kövér, vagy a mai reklámokban gyakran föltűnő világos Arial – is mindig megfogott.) Nem csoda hát, hogy a hat tanult mesterségem közül négy – a nyomdász, az újságíró, a tervezőszerkesztő, a könyvtáros – közvetlenül kötődik a betűhöz. Édesanyám megtanított írni és olvasni, aztán pedig – egészen gimnazista koromig – az életkoromnak megfelelő, legértékesebb klasszikusokat adta a kezembe (Weöres Sándor nekünk dedikált Bóbitájától Tolsztojig). A középiskolában a fent említett magyartanárom irányított a kortárs irodalom (pl. Camus, illetve Sántha Ferenc) felé, a laktanyában pedig (ahol is mindmáig a legtöbbet olvastam, pl. a teljes észak-amerikai irodalmat!, a katonazubbonyomban mindig elfért egy-egy Európa Zsebkönyvek, vagy Modern Könyvtár példány), szóval a seregben az ezred könyvtárosa hívta fel a figyelmemet a folyóiratokra. (Az időszakos kiadványokat mindig is szerettem, a leghosszabb ideig a Táncművészetet és a Nagyvilágot járattam, s manapság is 4-5 folyóiratot olvasok havonta.) A tudatos olvasás nálam 1971-től datálható (például azóta gyűlik a polcomon a Körkép című novellaantológia). Ez a tudatosság, persze, a választás tudatossága, Í
ÍRNI, OLVASNI
mert egyébiránt, Barthes szavaival szólván „erotikus”, ezért dilettáns olvasó vagyok. Engem nem fertőzött meg a posztmodern pestise, nem kerített hatalmába a szómágia. Szeretem a történeteket, élvezettel gondolok az éjjeliszekrényemen rám váró kötet alakjaira. A könyvtáram havonta két opussal gyarapodik, s folyamatosan cserélődik. Az 1500-2000 kötet közt mozgó házi téka kétharmada szépirodalom, fele próza. A költészet (mint a képzőművészet) ritkábban érint meg, a drámát pedig inkább a színházban szeretem. A hazai és a „kötelező” orosz, francia, német, angol irodalom mellett az észak-amerikai, a japán és a kínai, a dél-amerikai és a kelet-európai prózaírók betűi, szavai, mondatai jutnak el hozzám, nap mint nap. S nap mint nap újra itt van előttem a fenyegetően üres papír, amire írnom kellene betűket, szavakat, mondatokat… Kihegyezem hát a ceruzámat. → Listák
JÁTÉK „És tudom, mint a kisgyerek, csak az boldog, ki játszhat.” (József Attila)
T
eddy von Berliner, az első plüssmackó. A parafa dugós puska, amit Apa a szekrény elérhetetlen tetejére tett. A gördülőcsapágyakra szerelt deszkaroller. Bigézés és snúrozás a többi kölyökkel. A Nagymamától kapott zöld és szőrös teniszlabda. Bunker a bokrok alatt és a fa tetején. Ország-város és kanaszta Anyuval, gombfocicsaták Copával és Benével. Szellemi vetélkedők. Pingpong és foci. Zongora helyett lábtengó, tételek helyett fejelés. Fájer és csocsó a seregben, ulti a szerkesztőségben. Mozgásszín és performance. Sakkautomata. Aztán mindez a gyerekekkel... Mert játszani – a bigétől a sakkautomatáig – bármivel, bármikor lehet. A játék gyakorlat az életre. Jól le lehet írni az ember biográfiáját a játékaival, s csinos szociográfiát lehetne rittyenteni társadalmi helyzetéről. Schiller írta egy helyütt: az ember csak akkor játszik, ha a szó teljes értelmében ember. A játék lényege (s feltétele) a szabadság. Szabadok vagyunk, mert játszunk. A játék ellentéte nem a munka (csak a robot), a játék ellentéte az unalom. * Nos, én nemigen unatkoztam soha, de a legtovább a 64 mezőn lépkedtem. Mindig is szerettem, gimnazista koromban (esős napokon a kollégiumban) órákig játszottunk K. Nagy Elekkel – például úgy, hogy csak lólépésben lehetett „közlekedni” a táblán; később a J
JÁTÉK
Napló szerkesztőségében szobatársammal, Gulyás Imrével vívtunk száz partis meccset. Mindig is vonzották a szemem a sakk-készletek (jelenleg öt van, köztük a kislányom gyurmázta agyagkészlet), és sosem bocsájtom meg magamnak, hogy Párizsban sajnáltam a pénzt egy „muskétás” készletre. Végül már csak a sakkautomata maradt. Első nyugati utamon vettem, Bécsben.1991-2011 között ötezer partit játszottam a géppel. Azaz: magam, magam. Egyedül is lehet játszani, de valami mégis hiányzik. Valami fontos: a másik. A játszópajtás, az ellenfél. Először online mértem meg magam, a virtuális térben – valóságos sakkozókkal. (Szinte minden nap játszom velük, azóta is.) Aztán vénségemre beléptem a Debreceni Sakkbarátok Klubjába. Negyven év után kezdtem újra versenyszerűen sakkozni, az első versenyem éppen három éve volt. Azóta 120 új partnerem akadt. Héttől hetvenhét évesig, a hajléktalantól az egyetemi tanárig, az abszolút kezdőtől a szupernagymesterig. Ebből is látszik: talán a sakk a legdemokratikusabb sportág. Amiben még egy nyögdíjas (szebben szólva: örökifjú) is újrakezdheti a héttől-nyolcvan lépésig tartó küzdelmeit a szellemi beszűkülés ellen. Részsikereket aratva (három év alatt 170 partit játszottam – 40 százalékos eredménnyel), „pozíciókat” nyerhet a sakkvilágban. Jelenleg én vagyok a világ 99 ezredik, Európa 77 ezredik, Magyarország 3 ezredik, Hajdú-Bihar megye kétszázadik, Debrecen századik aktív versenyzője a rangsorban, a klubom harmadik csapatának 8-dik táblás játékosa. Azaz visszaküzdöttem magam (tempó – tér – támadás: tíz-tíz partiból 4-4 győzelemmel) félszázad előtti önmagamhoz… a tök amatőr (magyarul: pancser) hobbisakkozó szintjére. Alább közlöm a hazánk 2012-ben második, a világ 33. legjobb sakkozója, Almási Zoltán ellen (szimultánban) vívott partit, ahol 23 lépésig bírtam a nyomást, s a legrövidebb, egy ukrán kisfiúval játszott, mindössze 7 perces „nemzetközi” mérkőzés lépéseit.
GM Almási Zoltán (2713) – Tóth Dénes (1414) DSBK sakk-szimultán, 2012. május 27., Ikon étterem, Debrecen 1. e4 d6 2. d4 Hf6 3. Hc3 g6 4. Fe3 Fg7 5. f3 0-0 6. h4 a6 7. Vd2 Hc6 8. g4 Kh8 9. h5 Be8 10. 0-0-0 b5 11. hxg6 fxg6 12. Fh6 e6 13. e5 dxe5 14. Fxg7 Kxg7 15. Vh6+ Kf7 16. dxe5 Ve7 17. exf6 Vxf6 18. He4 Vh8 19. Hg5+ Kg8 20. Hxh7 Vg7 21. Vg5 Be7 22. Hf6+ Kf8 23. Bh7 1-0 Vladimir Kardonec (Ukrajna) – Tóth Dénes III. Karnevál Sakk Kupa, 2011. augusztus 15., Gábor Dénes szakközépiskola, Debrecen 1. Hh3 e5 2. e4 Hf6 3. Vf3 d5 4. Hc3 Fg4 5. Ve3 d4 6. Vg3 dxc3 7. dxc3 Vd1+ 0-1
A SAKKTÁBLA KOCKÁINAK LABIRINTUSÁBAN (FOTÓ: VÉKONY ZSOLT – 2012)
J
KRONOLÓGIA 1950. jan. 4.: Budapesten megszületik dr. Tóth Dénes és Sárossy Emma gyermeke, Tóth Dénes Árpád Kamilló István 1953: a család – özv. Sárossy Árpádné nagymamával együtt – Debrecenbe költözik 1955. ápr. 30.: az apa, dr. Tóth Dénes halála 1956/58: Fazekas Mihály általános iskola, Debrecen 1958/59: általános fiúiskola, Hajdúnánás 1959/64: nevelőotthon, Téglás 1962 tavaszán: összízületi és szívbelhártya gyulladás (szanatórium, Parádsasvár) 1963: kilépés az úttörőszövetségből 1964/65: zongoraleckék a hajdúböszörményi zeneiskolában 1964/68: Bocskai István Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola, kollégium, Hajdúböszörmény 1967. júl. 26.–aug. 25.: segédmunkás a MÁV Debreceni Járműjavító Üzemben 1968. febr. 6.: az első nyomtatott írás (Ráktérítő c. könyvrecenzió) a Hajdú-bihari Naplóban 1968. jún. 20.: érettségi a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban 1968/70: 109. sz. Csokonai Vitéz Mihály ipari szakmunkásképző intézet, Debrecen 1968. aug. 15.–1971. febr. 27.: ipari tanuló, majd ofszet gépmester az Alföldi Nyomdában 1968. aug. 27.: véradó igazolvány 1970. júl. 2.: síknyomó gépmester szakmunkásvizsga az Alföldi Nyomdában 1971. febr. 28.–1973. febr. 19.: katonai szolgálat lokátorkezelőként 1971: az első rendezés (Az éden elvesztése c. oratórium) Keszthelyen 1972. jan. 3.: a Győri Katonai Bíróság ülnöke 1972. szept. 28.: őrvezetői rendfokozat 1972: az MSZMP tagja 1973. márc. 5.–1974. márc. 31.: népművelő (előadó) a hajdúnánási Városi Művelődési Központban 1973: házasságkötés Némethy Paulával 1974. márc. 2.: özv. Sárossy Árpádné nagymama halála 1974. ápr. 1.–1982. dec. 31.: újságíró gyakornok, újságíró, tördelőszerkesztő a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében 1974-1986: az Unió Munkásszínpad, majd Unió Mozgásszín művészeti vezetője 1975: a MÁV Debreceni Járműjavító Üzemi Híradójának felelős szerkesztője
1976: a Magyar Újságíró Szövetség (MÚOSZ) tagja 1976. aug. 28.: népművelő-könytáros diploma, Debreceni Tanítóképző Intézet 1977. jún. 24.: okleveles újságíró képesítés (MÚOSZ Újságíró Iskola) 1977: a Némethy Paulával kötött házasság felbontása 1978 tavaszán: KISZ KB Dicsérő Oklevél (az Unió vezetőjeként) 1978. máj. 2.: házasságkötés Torma Elizabettel 1978. máj. 2.: B-kategóriás művészeti oktatói működési engedély (színjátszó csoport vezetésére) 1979. márc. 21.: Debrecen város Ifjúsági Nívódíja 1979 tavaszán: a Hajdú megyei Lapkiadó Vállalat Kiváló Dolgozója 1980: KISZ KB Aranykoszorús jelvény (az Unió vezetőjeként) 1980. jún. 30.: okleveles laptervező és képszerkesztő képesítés (MÚOSZ Újságíró Iskola) 1980. júl. 23.: első gyermeke, Dénes születése 1980 nyarán: részvétel az Unió Rodiniána c. műsorával az V. nemzetközi színjátszó fesztiválon 1981-89: a Debreceni Szemle olvasó- és tervezőszerkesztője 1981. aug. 9.: második gyermeke, Péter születése 1982. jún. 24.: oklevél színházelméleti szakon (Színház- és Filmművészeti Főiskola) 1983. jan. 1.–1986. ápr. 30.: az Egyetemi Élet felelős szerkesztője 1983: vándordíj a II. Nyíregyházi Amatőr Pantomim Fesztiválon (Vágyak és árnyak) 1984 tavaszán: KISZ KB Dicsérő Oklevél (az EÉ újságíró stúdiójának létrehozásáért) 1985 tavaszán: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala Kiváló Munkáért kitüntetése 1986. máj. 1.–1989. jún. 30.: a Debrecen hetilap főszerkesztőhelyettese 1987-1988: a Ruhagyár felelős szerkesztője 1989: az Egyetemi Élet felelős szerkesztője 1989: Kilépés az MSZMP, a KISZ és a nyomdászszakszervezet tagságából 1989. júl. 1.–dec. 31.: újságíró, tördelőszerkesztő a Hajdúbihari Napló szerkesztőségében 1989. okt. 4.: özv. dr. Tóth Dénesné édesanya halála 1989 őszén: a számítógépes szerkesztésre átállni készülő Napló tipográfiai pályázatának győztese 1990. jan. 1. –1991. jan. 31.: az Úton hetilap szerkesztője 1991. szept. 12.: Papp József, a téglási nevelőotthon diákja támogatása (Hajdú-Bihar megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet „Jövődért” Alapítványa)
K
KRONOLÓGIA 1993. márc. 1.–1993. szept.30.: a Piacz c. kereskedelmi hetilap főszerkesztője 1993/2013: a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetem kommunikáció szakának (alapító) óraadó tanára 1993. jún. 9.: Dankó Zsuzsa és Fehér Imre, a téglási nevelőotthon diákjainak támogatása 1993. okt. 1.–1999. ápr. 30.: a Hajdú-bihari Napló (Vasárnap c. hét végi magazin) olvasószerkesztője 1994. jan. 4.: a Torma Elizabettel kötött házasság felbontása 1994. ápr. 16.: házasságkötés Csatári Anikóval 1996. febr. 14.: harmadik gyermeke, Boglárka Anna születése 1999-2001: a Balmazújváros c. lap felelős szerkesztője 2000: Soros-ösztöndíj stúdiószínházi kategóriában (az Ólom és arany c. táncfantázia létrehozására) 2000. jún. 20.–2010. jan. 15.: a Debrecen hetilap szerkesztője, kulturális rovatvezető 2001. jan. 22.: Debrecen Kultúrájáért alkotói ösztöndíj 2001. febr.: MTA DAB-díj 2002: az utolsó rendezés (4’ 33” – A semmi) 2002. okt. 14.: az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyeket ellenőrző I. sz. bizottság igazolása 2004. júl. 17.: visszaköltözés Eliz és a fiúk lakásába 2005. febr. 23.: MTA DAB-díj 2005: jún. 25.: Dénes diplomaosztója 2006. jan. 22.: Debrecen Kultúrájáért alkotói ösztöndíj 2006. febr. 1.: MTA DAB-díj 2006. febr. 23.: a Csatári Anikóval kötött házasság felbontása 2006. ápr. 11.: Debrecen Város Sajtódíja 2006. jún. 23.: Péter diplomaosztója 2006. dec. 20.: Máthé András fotóművész – T. D. által szerkesztett – Corpus c. kötetének megjelenése 2007. márc. 15.: az Országos Vérellátó Szolgálat emléklapja 2009. dec. 28.: Boglárka engedélyt kap a Sárossy előnév fölvételére (ezután: Sárossy-Tóth Boglárka Anna) 2010. jan. 16.: saját jogú (csökkentéssel előrehozott) öregségi nyugdíjas 2010. jan. 16.–2011. febr. 7.: a Debrecen hetilap ny. főmunkatársa 2010. febr. 24.: MTA DAB-díj 2010. jún. 18.: Boglárka ballagása a Kossuth Lajos Gyakorló Általános Iskolában 2011. máj. 7.: (40 év után) az első sakkverseny – Hajdú Kupa 2011. máj. 22.: az utolsó újságcikk (A fantázia diadala c. operakritika) megjelenése a Lícium médiaportálon 2011. aug. 19.: 4. helyezés a Karnevál Kupa sakkversenyen
2011. szept. 16.: a Beszédes gesztusok könyvbemutatója a Csokonai Színházban 2011. okt. 5.: a Debreceni Sakkbarátok Klubja (Magyar Sakkszövetség) igazolt versenyzője 2011. nov. 10.: Az avantgárd hercege könyvbemutatója a Modemben 2012. febr. 22.: MTA DAB-díj 2012. szept. 27.: a Színházi szisztémák könyvbemutatója a Horváth Árpád Stúdiószínházban 2012. nov. 1.: a FIDE-értékszám megszerzése (1414) 2012. dec. 13.: az Egy ódondász vélekedései könyvbemutatója a Méliusz Könyvtárban 2013. márc. 15.: az Érzéki színház könyvbemutatója a Vojtina Bábszínházban (a Pódium Műhely Egyesület megalakulásának 30. évfordulóján) 2013. okt. 17.: utolsó kommunikációs óra a Debreceni Református Kollégiumban 2013. nov. 25.: Ricercare – szerzői est és a könyvbemutató a Zenedében, dr. Tóth Dénes születésének 105. évfordulóján 2014: óraadás a DRHE Felnőttképzési Központ drámapedagógia szakán
K
LISTÁK „Kultúrszomj: a műveltség elsajátítására irányuló erős igény, törekvés.” (Magyar értelmező kéziszótár)
A
lább minden magyarázat nélkül közzéteszem a szakmai és a szépirodalom, a színház és a filmművészet, valamint a muzsika végtelen gazdag terméséből rám – különféle okokból, különféle koromban – legnagyobb hatást tett tíz-tíz alkotás címét. Ezek nem toplisták (nem feltétlenül az általam legkiemelkedőbbnek tartott művek), harmaduk azért kerülhetett rájuk mégis, mert rendezőként foglalkoztam velük. A legnagyobb hatású személyiségek (kötetei) Antonin Artaud: A könyörtelen színház Bem József (Kovács István: Így élt Bem József) Maurice Béjart: Életem: a Tánc Anton Pavlovics Csehov drámái Sigmund Freud: Pszichoanalízis Móhandász Karamcsand Gandhi: Az igazsággal való próbálkozásaim története Krúdy Gyula: Szindbád utazásai Wolfgang Amadeus Mozart (Szentkuthy Miklós: Divertimento) Palasovszky Ödön: Opál himnuszok Auguste Rodin (Rainer Maria Rilke: Rodin) A szakmailag elirányító legfontosabb könyvek Oriana Fallaci interjúi Gombó Pál: Sajtóismeret Jankovics Marcell: A Nap könyve Egon Erwin Kisch: A Redl-ügy Kosztolányi Dezső: Színházi esték Miklós Pál: Kép és kommunikáció Palasovszky Ödön: A lényegretörő színház Radics Vilmos-Ritter Aladár: Laptervezés, tipográfia Tóth Dénes: Hangversenykalauz Zolnay Vilmos: A művészetek eredete
Hazai olvasmányok Gárdonyi Géza: Egri csillagok Hajnóczy Péter: A fűtő Jókai Mór: Szegény gazdagok Kertész Ákos: Makra Márai Sándor: Szindbád hazamegy Örkény István: Egyperces novellák Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában Rideg Sándor: Indul a bakterház Tar Sándor: Nóra jön Temesi Ferenc: Por Világirodalom Abe Kobo: A homok asszonya Albert Camus: Közöny Alejo Carpentier: Barokk zene Alexandre Dumas: A három testőr Ernest Hemingway: Elbeszélések Franz Kafka: A kastély Jack Kerouac: Úton Henryk Sienkiewicz: Keresztes lovagok Stendhal: Vörös és fekete Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke Drámák Bertolt Brecht: A kispolgár hét főbűne Anton Pavlovics Csehov: Három nővér Friedrich Dürrenmatt: Pillanatkép egy bolygóról Eugène Ionesco: A kopasz énekesnő Alfred Jarry: A láncra vert Übü Đorđe Lebovič: Az ezredik éjszaka Madách Imre: Az ember tragédiája Molière: A szerelem mint orvos William Shakespeare: Athéni Timon Frank Wedekind: A tavasz ébredése Színházi előadások A nap szerettei – Markó Iván (Győri Balett – 1986) Georg Büchner: Woyzeck – Fodor Tamás (Stúdió K – 1978) Ion Luca Caragiale: Elveszett levél – Liviu Ciulei (Bulandra Színház –1979/80) Anton Pavlovics Csehov: Három nővér – Ascher Tamás (Katona József Színház – 1985) Joseph Rudyard Kipling: Maugli – Oleg Tabakov (Tabakov Stúdió – 1979/80) Wolfgang Amadeus Mozart: Varázsfuvola – Mikó András (Csokonai Színház – 1985)
L
LISTÁK Szergej Szergejevics Prokofjev: Tüzes angyal – Silviu Purcãrete (Csokonai Színház – 2010) John Reed: Tíz nap, mely megrengette a világot – Jurij Petrovics Ljubimov (Taganka Színház – 1976) Arnold Wesker: A konyha – Zsámbéki Gábor (Nemzeti Színház – 1979/80) Frank Wedekind: A tavasz ébredése – Horváth Csaba (Csokonai Színház – 2007) Filmek Bernardo Bertolucci: Az utolsó tangó Párizsban (1973) Bódy Gábor: Nárcisz és Psyché (1981) Francis Ford Coppola: Apokalipszis, most (1979) Terry Gilliam-Terry Jones: Gyaloggalopp (1974) Dennis Hopper: Szelíd motorosok (1969) Huszárik Zoltán: Szindbád (1971) Kuroszava Akira: A vihar kapujában (1950) Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma (1964) Roman Polanski: Macbeth (1971) Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov (1966) Klasszikus muzsika Bartók Béla: Allegro barbaro Ludwig van Beethoven: IX. szimfónia Fryderyk Chopin: Forradalmi etűd Georg Friedrich Händel: Messiás Liszt Ferenc: Dante-szimfónia Wolfgang Amadeus Mozart: Requiem Carl Orff: Carmina Burana Maurice Ravel: Bolero Dmitrij Sosztakovics: VII. szimfónia Antonio Vivaldi: A négy évszak Könnyűzene Color: Panoptikum Emerson, Lake and Palmer: The Barbarian Jean Michel Jarre: Oxigén Scott Joplin: Ragtime Dance John Lennon: Imagine Lux: Atlantisz Czeslaw Niemen: Gyász-rapszódia Bem emlékére Ossian: Ossian Papatanassiou Vangelis: The Dragon Kurt Weil: A kispolgár hét főbűne → Írni, olvasni → Zene, zaj, csönd
LYÁNYOK, ASSZONYOK A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok… A lyányok szerelme nem egyszerű dolog… („Csárdáskirálynő”, eredetileg: „Éljen a szerelem!”)
A
gimnáziumban kerültem először a koedukált oktatásba, azaz lányokhoz közel. Húsz osztálytársnőm közül három volt nőies, „természetesen” én a könnyűvérű Zsuzsához írtam verstrilógiát – de végül nem adtam oda neki. A cések közül Judit tetszett a legjobban – ezt a harmincéves érettségi találkozón mondtam el neki… mint főiskolai tanárkollégámnak. Sokáig nem értettem a lányok nyelvén. Mindent nyersebbnek, egyszerűbbnek, tisztábbnak éreztem, gondoltam, mint ők. Társaságukban gátlásaim voltak, a barátságon túl nehezen tudtam velük kapcsolatot teremteni. Évek kellettek hozzá, hogy ezek a gátlások megszűnjenek, sok csalódás volt az ára. Íme, az egyik első. Stílusgyakorlatok – Egyáltalán nem olyan, mint te. Egy ideig leveleztem vele – de meguntam. Szentimentális alak. – Ismerem? – Nem. Ha akarod, megmutatom az utolsó levelét, itt van nálam. LY
LYÁNYOK, ASSZONYOK
A fiú elvette a levelet. Belepillantott. „.. pontosan két hónapja láttalak". Felnézett a lányra: – Elolvashatom? – Ha akarod. Nem túl érdekes. A fiú olvasni kezdte a levelet. „Kedves, pontosan két hónapja láttalak, pontosan két hónapja szólt nekem az utolsó gesztusod – egy kurta szia. Miért írok most? Hiszen nem válaszoltál a levelemre, és semmi jel nem mutat arra, hogy ezután válaszolni fogsz. Jubileumra emlékezem. Kéthónapos »jubileumra «.Hatvan napig tartott az a furcsa, számomra szokatlan, delejes-édes, torokszorítóan izgalmas, vibráló, lüktető, boldogságszagú állapot – a kapcsolat kettőnk között. Nem tudom megfogalmazni mi volt. Ha ez a szerelem: a szerelem szép! Jó volt várni leveleidet. Levelet kapni egy otthoni lánytól, a lánytól, Tőled. Igen. Hiányzanak a leveleid, Jutka! Sokszor gondolkoztam rajta: szerettük mi egymást? Egymást szerettük-e? Vagy »csak« a kedvest, a szerelmet, a boldogságot talán? De hát nem azonos ez? Hiszen neked köszönhetem, hogy minderre rátaláltam. Így volt, biztosan. Volt... Kíméletlen múlt idő. Nem természetes. Nem szabadna erről múlt időben beszélnünk! Nem lehet, hogy így érjen véget – kurtán, mint egy borgőzös tévedésből megbeszélt találka másnap. Hiszen tulajdonképpen el sem kezdődött igazán... Te voltál az első, akivel rácsodálkozhattam a szerelemre... Arra már nem adtál időt, hogy megismerjem, hogy megérthessem. Hiányoznak a leveleid. A napok számlálása (ma megkapod, holnap írsz, holnapután itt a válasz), a srácok cinkos-irigy pillantása (megint leveled jött, Jancsi), a borítékbontás izgalma (vajon mit írsz?), de elsősorban az a doppingszer hatásához hasonlítható érzés, az a tudat, hogy van, aki vár, van, aki gondol rám, talán szeret is, és ez a valaki Te vagy!
Nagyon hiányzol. Érzed ugye, hogy tényleg így van? Ha igen, akkor tudnod kell azt is, hogy mit éreztem én azon a szerencsétlen délutánon. Amikor megláttalak a másikkal... Hazugság volt ez a két gyönyörű hónap? Nem tudom, nem akarom elhinni, szörnyű igazságtalanság lenne. A tisztaságba, a boldogságba vetett picinyke hitem is elveszne. Kérlek, írj! Bármi jobb ennél a bizonytalanságnál. Csókol Jancsi.” A fiú ült, kezében a levéllel és nem nézett a lányra. – Én voltam az a másik? – Igen. – Szeretted? – Nem. Csak egy délután voltunk együtt, utána leveleztünk. Eleinte szórakoztatott a naivitása, de nem jelentett nekem semmit. A leveleim csak stílusgyakorlatok voltak. A fiú most nézett fel először: – Stílusgyakorlatok? Hát nem érted, hogy ez a srác valóban szeretett téged? Felállt, öltözködni kezdett. – Soha, senki nem fog így szeretni – mormolta. Szerelmek A stílusgyakorlatok címzettje, a kiskatona magam voltam. Judit – akit valójában Borinak hívtak – esztendő múltán mégis írt nekem egy levelet, amit anyám – tudtomon kívül – eltépett. Mint kiderült, ez amolyan ultimátum volt: férjhez megy, ha nem reagálok rá. Így is lett. Később Bori jelentkezett a színjátszó csoportomba, végül – immáron a második férjével – abba a házba (a felettünk lévő lakásba) költözött, ahol ezeket a sorokat írom. Vadromantikus történet, ugye? Operába illő az is, hogy fél századon át (úgy 9-59 éves korom között) legalább négyszázszor voltam szerelmes. Ez elsőre talán soknak tűnik – bár évente nyolc nő nem LY
LYÁNYOK, ASSZONYOK
éppen Don Giovanni metruma. Gyerekkoromban minden hozzánk látogató lányt feleségül akartam venni, kamaszként valamennyi véletlenül rám pillantó fruskába belezúgtam. Nem beszélve a színésznőkről: Claudia Cardinalétól és Liv Ulmanntól kezdve a debreceni énekes-, színész- és táncosnőkig mindenkibe – mindenkibe reménytelenül. A későn érő fiút aztán kárpótolta az élet. Újságíróként és lapszerkesztőként, rendezőként és főiskolai tanárként rengeteg fiatal nő vett körül, évtizedeken át. A tanítványaimmal sosem léptem túl a rokonszenv határán, a színpad világának vonzalmai azonban erősebbeknek bizonyultak az erkölcsi megfontolásoknál. Manapság – évek óta – nem érdekelnek igazán, sőt kerülöm a nőket. Ám időnként még átfut rajtam a rég nem megélt érzés fuvallata. Csókok Tavasz van – állapította meg, amikor egy fekete- (vagy sárga)rigó lecsapott a hátán vergődő, kezdő cserebogárra. A brutális eseményt (a természet farkastörvényeit) nyugtázva ballagott tovább a vasárnap délutáni nyugalmú Simonyi úton. Tavasz van, igazi április, futott át rajta, midőn hirtelen eleredt – mit eleredt, lecsapott! – a zápor a sétálókra. Az esernyője alól kandikálva pillantotta meg őket: huszonéves emberpár, egymásba fonódva, mit sem törődve az égi áldással, csókolózott hosszan-hosszan... A gyönyörű kép láttán átmelegítette az öröm, aztán eszébe jutottak a „félig csókolt csókok”, azután villamosra szállt, hogy megnézze kedvence, az „élet szobrásza” végre Debrecenben is látható remekművét. Tavasz van – a Kölcsey Központban is. Rodin hozta el, „A csók” huszonéves emberpárja ismét eszébe juttatta az esővel dacoló fiatalokat. Tavasz van – végre.
RODIN CSÓKJÁT CSODÁLVA (FOTÓ: MÁTHÉ ANDRÁS – 2006)
Asszonyok Három feleségemmel összesen 32 esztendeig éltem házasságban. Sok közös vonás van bennük. Mindhárman vidéki, első generációs értelmiségiek. Némethy Paula Békésből indult népművelő (ma politológus), Torma Elizabet szatmári születésű óvónő, Csatári Anikó debreceni szociális munkás (lelkigondozó szolgálatban). Mindhárman az emberek épülésével foglalkoztakfoglalkoznak lelkiismeretesen és sikeresen. Mert jó emberek. Támogattak törekvéseimben: Paula mint kultúrház-igazgató, Eliz az Unió Mozgásszín tagjaként, Anikó performanszaim szereplőjeként vállalt velem a közös háztartáson túli szellemi közösséget. Igazi társaim voltak mindenben. Szerettek és szerettem őket. Miért nem maradtam meg mellettük? Erosz a hibás, az újra törekvő örök vágy. Kevésbé fennkölten: az a nyughatatlanság, ami végigkísérte az életemet. Az új utak keresésének, az újra- és újrakezdésnek csillapíthatatlan LY
LYÁNYOK, ASSZONYOK (hajtó)ereje. És a szabadságvágy. Hiába voltam tisztában azzal, hogy a nősöknek öt évvel több a szabadidejük, mint az agglegényeknek, egy idő után úgy tekintettem rájuk, mint rabszolgálókra. „Valakihez tartozni – ez egyenlő a mindennapisággal... Lenni annyi, mint szabadnak lenni... Ha képtelen vagy arra, hogy egyedül élj, rabszolgának születtél…” – kavarogtak bennem Pessoa gondolatai. Végül a távolságtartó függetlenségre törekedtem. Bocsánatukért esedezem mindazért, amit ellenükre elkövettem. Boldoggá tett, hogy kettejükben a gyermekeimet fölnevelő nagyszerű anyákat is tisztelhettem, s mind a hármójuknak hálás vagyok az együtt eltöltött évekért.
KÖZÉPEN TORMA ELIZZEL – ÉS AZ UNIÓ MOZGÁSSZÍN TAGJAIVAL – A MAZURI TAVAKON (1978)
NÉMETHY PAULÁVAL, ELSŐ FELESÉGEMMEL (1973)
CSATÁRI ANIKÓVAL ÉS BOGIVAL BÁNYIBAN, AMIKOR MÉG „FÖLDBIRTOKOS” VOLTAM (2001)
LY
LYÁNYOK, ASSZONYOK
Kezük a fejünkön... ... óvatosan mellükre vonják kobakunkat. Nedveikből életre kelünk... ... fejünk a tenyerük alá gömbölyödik. Ráncos kezük mindig dicsér... ... kiabálva tépik a hajunkat. Kiállhatatlan lények – soha nem veszünk feleséget... ... cirógatják fürtjeinket. Fülig pirulunk zavarunkban, mégsem tudjuk levenni róluk a szemünket... ... eltolnak maguktól, aztán hagyják. El megint, aztán magukhoz húznak. Aztán hagyjuk... ... a tarkónkon babrálnak. Ernyedt ujjaik hálásan jelzik: férfiak vagyunk... ... arcunkat a két kezükbe fogják, közelről a szemünkbe néznek. Keresik, ami még nem az övék belőlünk... ... gyors pofonok után karmolva végigszántanak az arcunkon. Mert férfiak vagyunk... ... befogják a szemünket, meglepetésre készülnek. Fejünket a hasunkhoz húzzák... ... a füleinkbe csimpaszkodva diadalmasan trónolnak a nyakunkban. Gyorsabban, gyorsabban ... ... dörzsölik a halántékunkat, erőt öntenek belénk... ... rángatják a szakállunkat, öklöcskéikkel az orrunkba bokszolnak. Boldogan tűrjük... ... lázas homlokunkat törlik. Etetnek, ápolnak... ... lefogják a szemünket.
→ Után/vétel → Tyűha, szex!
MUNKAKÖNYV „Egész nap dolgozunk / S ha bárki otthon keres, mi dolgozunk És hogy mit dolgozunk / Hát érd be annyival, hogy dolgozunk” (Pa-dö-dö együttes)
N
yugdíjazása előtt mindenkinek a tudomására jut, mennyit dolgozott. Eszerint 1967. 07. 26. és 2010. 01. 15. között csaknem 39 szolgálati éven át, mindösszesen: 14 093 napon ismertek el munkavállalóként. (1991. 02. 01. és 1993. 02. 28. közt, váratlan örökségem felélése idején átmenetileg kiléptem a munkaerőpiacról.) MÁV Debreceni Járműjavító Vállalat (segédmunkás): 1 hónap Alföldi Nyomda/honvédség (ofszet gépmester): 4 év+7 hó Hajdúnánási Városi Művelődési Központ (előadó): 1 év+1 hó Hajdú-bihari Napló (gyakornok, újságíró, tördelőszerkesztő): 8 év+9 hó Egyetemi Élet (felelős szerkesztő): 3 év+6 hó Debrecen hetilap I. (főszerkesztő-helyettes): 3 év Hajdú-bihari Napló (újságíró, tervezőszerkesztő): 4 hó Úton (szerkesztő): 1 év+1 hó Piacz kereskedelmi hetilap (főszerkesztő): 7 hó Hajdú-bihari Napló (olvasószerkesztő): 5 év+5 hó Debrecen hetilap II. (szerkesztő): 9 év+7 hó Nemrég egy orvos-fotós „a megye szellemi elitjének kiváló tagjai” közé sorolt többünket. Én magamról korántsem gondolom ugyanezt. Mint ahogy a „prolik” M
MUNKAKÖNYV
közül a „tekintetes szerkesztő úr” rangjára emelkedve sem voltam feltétlenül elégedettebb a munkámmal, mint a kezdetekkor. Ezt jelzi az alábbi két írás; az első az 1970-es, a második az 1994-es munka-viszonyomat tükrözi. Elégtétel Este nyolc óra volt. A nyomdász, aktatáskájában a vacsorájával munkába indult. Az utca tele volt emberekkel. Vidámak voltak, önfeledtek. Énekeltek, fújták a papírtrombitákat, nagyokat nevettek. Gyorsított léptein. Táskáját lóbálva befordult a mellékutcába. Ahogy közeledett a nyomdához, egyre halkult a trombiták rekedt tülkölése, a főutca zsibongása. * A gépteremben már várták a többiek. – Hát te? – ugratta az öreg. - Nincs jobb dolgod szilveszterkor? Tízen lehettek az egész nyomdában. A nyomdász fülét sértette a szokatlanul nagy csönd. Bekapcsolta a gépet. Az újságnak újévkor is meg kell jelennie. Megkezdődött a munka. A megszokott mozdulatok elfelejttették vele az ünnepet. Körülnézett. A lányok már beültek a gép mellé. Felpörgette a masinát. Éjfél előtt két perccel leállította a gépet. Megtörölte festékes kezeit, aztán koccintott egy kis pohár mandulalikőrrel. Julika hozta, a nyomdász még sosem látott ilyen smaragdzöld színű italt. Boldog újévet! Jozsó bácsi és Pista újra befűzték a papírt, Éva és Julika is visszaültek a helyükre. Három éve dolgoznak együtt így öten. Értik egymást, szemvillanásból is. Három éve közösek az éjszakáik. * Az utolsó példányok futottak a szalagon. A posta már kettőkor elvitte a vidékre kerülő újságkötegeket.
Öt órára végeztek. Rendbe tették a gépet, megfürödtek. * Odakint még sötét volt. Kevesen voltak az utcán. Néhány hazafelé tartó, meg egy kurjongató csoport. A nyomdász fázósan fogta össze télikabátja gallérját. Elindult az állomásra. Maga sem tudta, mit akar ott, emberek közé vágyott. A szokott pályaudvari sürgés-forgás fogadta. Vonatok jöttek a városba igyekvőkkel, vonatok indultak: vitték az új évet vidéken köszöntőket. A nyomdász nézte a váróteremben alvókat, a csomagokkal cipekedőket… Aztán meglátta az újságost. Látta, ahogy belenéznek az utazók az ő lapjába. Ki a sportot, ki az apróhirdetéseket böngészte, egy idős asszony az újévi köszöntőt olvasta. Csaknem felkiáltott. „Boldog újévet, néni, boldog újévet!" Átmelegítette az öröm. „Olvassátok csak, olvassátok! Így kívánok nektek boldog újévet. Mindenkinek boldog újévet!" Mosolygott, nagy-nagy elégtételt érzett. A szilveszterért – és minden átvirrasztott éjszakáért. Folyosón Mit is mondjak? Bizonytalan vagyok. A folyosón férfiak és nők. Ingujjban, kiskosztümben – jellegtelenül. Igyekvően sürögnek, dolguk van. Tudják mi a dolguk, megmondták nekik. Az arcukon eltökélt fontoskodás, tehát semmi. Létüket igazolandó sürögnek. A kép fakó: ingujj, kiskosztüm – nincs is arcuk. Talán nem jók a fényviszonyok. A folyosóbelieknek az a dolguk, hogy megmondják másoknak: mi a helyes, hogyan kell élni. Legalábbis ezt hiszik. Ezért az eltökéltség. Amazok persze nem kívánM
MUNKAKÖNYV
csiak rájuk, s a legkevésbé sem kíváncsiak arra, hogy ezek itt ingujjban, kiskosztümben mit gondolnak róluk. Kafkai folyosó: idegen, hűvös, élettelen. Hogy vagy, hogy vagy – kérdi ingujj kiskosztümtől. Hogy vagy, hogy vagy? Így kommunikálnak. Meglepné őket, ha egyszer valaki elmondaná, hogy van. Nem lenne fair. A közmegegyezés szerint ebbe nem szabad belebonyolódni. Hiszen éppen azoknak kell elmondani, hogyan legyenek. Betűről betűre, időre pontosan. Hogy tudják. Meg van állapítva, mit és hogyan kell mondani. Betűre, időre pontosan. Arctalanul, fakón. Mert a vélemény kollektív, tehát személytelen. Ingujj, kiskosztüm. A folyosó száraz, pedig ide sose süt be a nap. A látvány is kondicionált. A mozgások közepesen sietősek. Nem nagyon, mert annyira senki sem lehet lemaradva. Mindenkinek fontos dolga van, tehát mindenki fontos. Néha ezt el is mondja a folyosóbeli. A másik kicsit hallgatja, aztán elmondja ő is. Ezen a folyosón nincs élet. Se növény, se állat, se nap. Mozaiklapok, ajtók. Igen, ajtók, sok-sok ajtó nyílik a folyosóról kis kafkai szobákra. A szobákban asztalok, székek, gépek. A gépekkel üzenni lehet az egyik szobából a másikba. Ki sem kell menni a folyosóra. A gépekkel üzenni lehet másoknak is. El lehet mondani mi a helyes, és hogyan kell élni. Ki sem kell mozdulni a szobából. Csak nyomogatni a gépek billentyűit. A gép jeleket csinál. A jelekben van az üzenet. Konzumált, konzervált, unalmas. Néha feltűnik a folyosón egy-egy gyerek, vagy valami festőféle. Ezek meglepő dolgokat állítanak. Például azt, hogy odakint süt a nap, hogy növények és állatok is vannak, és a víz nem csapból folyik. Az ingujj és a kiskosztüm elnézően helyesel. Úgy van, úgy van, buksikám. Jó, hogy mondod, majd közlöm másokkal. Hogy ők is tudják. De most mennem kell, nyomogatni a billentyűket. Tudod, az üzenet miatt. De mit is mondjak? Sok folyosót látok. Bizonytalan vagyok. → Kronológia
NAGY GENERÁCIÓ AZ ÚTON „Végül: a nagy beatnemzedékből csak a legendája marad.”
Az út elején Volt egyszer egy Nagy Generáció, a mai negyvenesekötvenesek nemzedéke, elindultak a Kerouac által bejárt úton, a beatnemzedék útján, forrongtak-lázadtak Párizsban, Woodstockban és Varsóban, lázadoztak Pesten, Debrecenben és Böszörményben, mindent másképpen akartak, mint az elődeik, hosszúra engedték a hajukat, rövidre a szoknyákat, farmert és gitárt vettek, a Radio Luxembourgból angol szavakat és akkordokat tanultak, szalagos magnókon zenét hallgattak: Beatles-Rolling Stones-Beach Boys, koncertekre jártak: Illés-MetroOmega, pirítósoztak: Merkur-Rivers-Lux, házibuliztak, az ötórai teákon rumot és sört ittak, táncoltak és utaztak, játszottak és éltek, örömösen éltek, szemtelenül individualisták voltak, nem törődtek a szabályokkal, untak és tagadtak minden hagyományt, Che Guevaráról énekeltek, és meg akarták váltani, gyökeresen felforgatni a világot… Lássuk hát, harminc esztendő múltán mi maradt a nagy beatnemzedékből? N
NAGY GENERÁCIÓ AZ ÚTON
Az út végén Jelenthető: a Nagy Generáció nem él, nem virul, és nem érzi jól magát. Sok, túlontúl sok már a halottja, tagjainak önelosztóönpusztító életvitele aránytalanul erősen tizedeltette meg e nemzedéket, maradt a társadalmi-megélhetési küzdelmekbe belepistultak, megrokkantak hada, a korán őszülőké, a rosszabbnál-rosszabb diagnózisokkal vegetálóké, a kapott pofonok súlya alatt megroppantaké, a kiégett, üres tekintetű nyomorultaké, akik már csak vonszolják magukat az egyhangúan, szürkén sorjázó hétköznapokban, és az élettől nem várnak semmit, s az élet sem vár tőlük semmit, tehetetlenül konstatálják hajdani eszméik kiüresedését, régen tovatűnt ábrándjaik fölött keseregve egyetlen céljuk, hogy a gyerekeik talpra állítása miatt megpróbálják kihúzni valahogy az időt a még oly távolinak tűnő nyugdíjig, hogy azután végképp ne maradjon semmi, semmi, semmi… Végül: a nagy beatnemzedékből a legendája marad. Úton Jelenthető: a Nagy Generáció él, virul, és jól érzi magát. A beatnemzedék debreceni tagjai minden külön értesítés nélkül összesereglenek, hogy fölidézzék a harminc év előtti bulik hangulatát, Route ’66 – a 66-os úton, meglett férfiak tucatja ragad gitárt-miegyebet a hatvanas -hetvenes évek dalait nem felejtve, a hodálynyi terem már a nyitáskor megtelik, özönlenek a jól szituált, joviálissá szelídült urak, a láthatóan jól egzisztáló, harmadvirágzásukat élő hölgyek, mindenki ismer mindenkit, és mindenki örül mindenkinek, lám még mindig összetartozunk, önfeledten ropják a rockit, mosolyognak -kacagnak, életesek, a jókedvük-vitalitásuk átsugárzik a magukkal hozott nagykorú gyermekeikre, a betévedt
huszonéves tanítványaikra, hat még a hajdani lendület, s tudunk még hatni, ezen az estén ismét rajta vagyunk az úton, nem, nem nosztalgia ez, több annál: még élünk, igenis élünk-vagyunk, rajta vagyunk, ugye Lao-ce, rajta vagyunk az úton, hej, öregfiúk, rajta… Végül: a nagy beatnemzedékből a legenda marad. (1998) → Idővonalak → Ódon óhajok
TEREMTMÉNYEIM (FOTÓ: NAGY GÁBOR – 2012)
N
NYUGÁLLOMÁNYBAN „A szenvedélytelen nyugalom kora, amikor az ember a végső dolgokat megérti.” (Hamvas Béla)
M
időn 2009 végére kiderült, hogy szerkesztőségem, a Debrecen hetilap túlélési stratégiájában kitörésnek gondolt dbkult melléklet átmeneti megoldásnak bizonyult – kezdeményeztem a nyugdíjazásomat. Az előrehozott, csökkentett nyögdíj életesélyeinek önkéntes vállalása bátorságnak tűnt, holott a döntésemben a józan belátás keserűsége vezetett. A harmadával csökkentett oldalszámú városi lap már nem tudta ellátni fölvállalt feladatait, háromlábú szerkesztői székem billegése közben megszűntek oldalak és rovatok, eltűntek műfajok és újságírók… A terméketlen munka megviselt, s nem kívántam mindennapi jelenlétemben átélni a lap bukását – volt már ilyesmiben részem, nemegyszer. Az árral a döglött halak úsznak, hát kiszálltam. Még egy esztendeig, a lap megszűnéséig nyugalmazott lapszerkesztőként, főmunkatársi „rangban” gondoztam a Debrecen kulturális oldalait, azonban a 2010/11es színházi évad nyomon követését már csak a Lícium médiaportál online felületén tudtam befejezni három operakritikámmal. Ezek voltak az utolsó cikkeim, azóta nem vállaltam zsurnaliszta munkát. Nehezebb lett volna megtartanom a helyemet valahol az újságírás, azaz a semmitmondó nyüzsgés világában; az – egyébként a magánéletemben is gyakorolt – távolságtartó függetlenség abbahagyatta velem a felesleges dolgokat.
A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen még hét szemeszteren át voltam óraadó tanár, egészen a kommunikáció szak megszűnéséig. Bár az utolsó esztendőkben bizonytalannak tűnt a képzés jövője, s a hallgatók érdektelenségét észlelve már nehezemre is esett a tanítás, kitartottam a végsőkig, az alapítástól éppen húsz esztendeig. Mindezek után végképp leszámolhattam a számomra egyre kevésbé vonzó újságírással, s ezzel párhuzamosan, a kritikusi tevékenységem befejeztével, a színházzal is. Biciklivel Illyriába Szabadnak lenni annyi, mint nem a munka szférájában tartózkodni. Akár beosztott, akár „főnök” az ember, ezer dolog akadályozza a kiteljesedését. Nyugdíjasként kitárul előtte a világ, ezután azt csinál, amit csak akar. De mit is akar? Eleinte valami egészen mást, mint amit addig végzett, évtizedeken át. A szerkesztőségben elhitettem, hogy rögtön belépek egy nyugdíjas klubba, ahol aztán együtt hímezhetek és dalolhatok az öregasszonyokkal. Ebben csak az akadályozott meg, hogy nem erősségem a kézimunka és a nótázás… Romantikusan indítottam, a lovas íjászatot és a történelem szakot választva. A hivatalos nyugdíjazásomhoz képest három hétre meghallgattam egy szemináriumi előadást Illyriáról, majd mint túlkoros felvételiző érdeklődtem a Debreceni Egyetemen. „Ebben az évben töltöttem be a 60. évemet, s rögtön ki is léptem a munkaerőpiacról. Ráérnék tehát régi tervem, a(z egyetemes) történelem szisztematikus megismerésére, magyarán: szeretnék beiratkozni történelem szakra. Két diplomám van a késő középkorból, s a tanácsukat szeretném kérni – ha egyáltalán elfogadnak hallgatójuknak…” NY
NYUGÁLLOMÁNYBAN
Nem kaptam választ, bizonyára nem vettek komolyan. Én viszont alaposan átnéztem a szak tanterveit, s rájöttem, alig akad olyan stúdium, ami nem az általános, majd a középiskolai tanmenet bővebb tanulmányozását követi. Holott engem például a Balkán és a Távol-Kelet, vagy az aztékok civilizációja és Bizánc története érdekelne. A mórok az Ibériai félszigeten, a keresztes lovagok Jeruzsálemben. A vikingek és a perzsák. Nem jelentkeztem hát az egyetemre, de nem adtam föl az irányt, összeállítottam egy listát – még 32 történeti kézikönyv vár rám. Az íjászattal az volt a gond, hogy természetesen először lovagolni kellett volna megtanulnom, valahol a város szélén, drágán… lemondtam róla – és tavasszal megvettem életem első kerékpárját, első mezét (Argentína), és (kisgyermekkorom óta) első rövidnadrágját. A drótparipámban sok örömem telt, egészen a lábtörésemig. A lovas íjászatot tehát a biciklizéssel, a szervezett tanulást pedig egy elmesport-szervezettel váltottam ki. Negyven esztendő után kezdtem újra versenyszerűen sakkozni. Hanem a tollforgatástól mégsem szabadulhattam. Engedelmeskedtem az írás Kafka szerint: legmagasztosabb követelésének. Édes terhek Szokták mondani, hogy a hatvanéves ember élőnek öreg, halottnak fiatal, mit kezdjen magával egy 37 évig a sajtóban élő nyugger? Mi mást: összegyűri utolsó névjegyét, s nekiáll földolgozni a személyes archívumát. Újdondászból lett ódondászként megpróbál írásokat elragadni az elmúlástól, régiségeivel kereskedni a szellemi piacon. Utolsó lapom megszűntével, 2011 tavaszán hozzáfogtam tanulmányaim, esszéim, komolyabb cikke-
im tematikus rendezéséhez. A terveim szerint hét füzetből álló sorozatból hatot, évenként kettőt-kettőt jelentettem meg. Az első kötetben táncesztétikai és -történeti írásaimat gyűjtöttem össze (Beszédes gesztusok), s a következők is színházi tárgyúak voltak: Palasovszky Ödön teátrális munkásságáról (Az avantgárd hercege), a Csokonai Színház közelmúltjáról (Színházi szisztémák), valamint amatőr és alternatív produkcióimról (Érzéki színház) szóltak. Ezek mellett a debreceni nyomtatott sajtó legutóbbi három évtizedéről cikkgyűjteményem (Egy ódondász vélekedései), végül édesapám zenei munkásságáról kismonográfiám (Ricercare) jelent meg. Az utolsó kötetet (Diárium), éppen most írom. A füzetek nyilvánossága szerény volt: átlagosan 120 példányban jelentek meg, s 113 olvasóhoz jutottak el, közülük 15 vásárlás útján. (Az első önálló kötetem megjelenésén túl, a legboldogságosabb élményem az volt, midőn egy egész napos sakkversenyen a gyermekeit kísérő partiumi tanárnő a szemem láttára olvasta végig ódondász vélekedéseimet.) A debreceni Csokonai Nemzeti Színház balett-termében, a Modern és Kortárs Művészeti Központ (Modem) Zöld Szamár kávézójában, a Horváth Árpád Stúdiószínházban, a Méliusz Juhász Péter (megyei-városi) Könyvtárban, a Vojtina Bábszínházban, illetve a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola (Zenede) Kodály-termében megrendezett könyvbemutatóim átlagosan 15 közreműködőt és 45 nézőt vonzottak. A kötetek fogadtatásához tartozik, hogy alkalmanként négy írás jelent meg róluk a sajtóban, köszönhetően újságíró barátaimnak. Egyikük, Szénási Miklós azt kívánta főszerkesztői búcsúztatójában: „Legyenek édes terheid, és cipeld elegánsan e terheket!” Én akkor még nem értettem, milyen terhekről beszél. Utoljára egészen kisgyermek koromban voltam ilyen szabad és önfeledt. Amikor tologattak a gyerekkocsiban, minden kívánságomat teljesítették, én pedig határtalan bizalommal tekintgettem a világra… Három éve meg csaknem minden délelőtt itt gályázom NY
NYUGÁLLOMÁNYBAN
az íróasztalomon, verem a fiaimtól „húsvéti” ajándékba kapott laptop billentyűit, mert a fenenagy szabadságomban, én, a főként zsurnaliszta műfajokhoz (szabadságom idején legfeljebb egy-egy tanulmány összeállításához) szokott tollforgató magamra vállaltam egy nyolcszáz oldalas füzetsorozat megírását, szerkesztését, korrigálását, tipografizálását, tervezését. Mert még működik bennem a nyomdász, a könyvtáros, az újságíró, a tördelőszerkesztő, a színházi dramaturg, s (a könyvbemutatók szervezésében) a népművelő. Mert még nem tudok nem írni. Talán a sorozat ezen (utolsó) kötetének közreadása után erre is képes leszek. Az utóbbi tíz esztendőben 16 tanulmányt és 6 kötetet jelentettem meg, most már inkább olvasnék, mint írnék. Szeretném végre megvalósítani azt az életeszményt, amit bölcselők tanításait belátva függesztettem ki utolsó szerkesztőségi szobám falára. Harmónia „A harmónia az, ha az embert egyforma élménnyel tölti el munka és pihenés, társaság és magány. Tehát: légy ott, abban a pillanatban, ahol vagy, de felejtsd el mulatságaid, s a világ légy te magad! Nem kell mindent és mindenkit komolyan venni, a szabadság az elszigetelődés lehetősége (valamitől, valakiktől). A saját dolgodat kell tenned, érdek nélkül. A jó rend vezet az ataraxiához (a rendíthetetlen belső nyugalomhoz) és vissza: az összhangélményhez.”
OTTHON „Én is térfogat vagyok.” (Márai Sándor)
V
ilágegyetem, Tejút, Naprendszer. Föld, északi félgömb. Eurázsia, Európa. Közép-Európa, Kelet-Közép -Európa, Kárpát-medence. Magyarország, Tiszántúl, Hajdú-Bihar megye. Debrecen, Tócóskert. István út 17/ A, földszint 1. Dolgozószoba. Északi szélesség: 47° 31' 38.8" N, keleti hosszúság: 21° 36' 25.1" E; a GPSkoordináták szerint pontosan itt vagyok otthon. Megnézem a Google-térképen is: a két évvel ezelőtti felvételen az ablakaimon be vannak húzva a függönyök. Éppen nem vagyok itthon. Lakónyilvántartás Születésem óta 23 helyen laktam, ez azt jelenti, hogy átlagosan nem egészen három esztendőt töltöttem a számomra kijelölt, majd általam választott életterekben. Szülői házban (lakásokban) 11, közös hálótermekben 12, albérletben 26, saját lakásban 15 évig éltem. BUDAPESTEN (a szüleimmel) Gergely udvar 2. (1 évig) – a „szülőházam” már nem létezik Liszt F. tér 1. V. em. (2 és fél évig) – manzárdlakás a zene centrumában (itt kellett volna maradnunk!) O
OTTHON
DEBRECENBEN Arany J. u. 1. II. em. (2 évig a szüleimmel és nagymamával, 1 évig Apa nélkül) Kossuth u. 61. I. em. (2 évig Anyuval és nagymamával) Piac u. 40. V., majd I. em. (1+1 és fél évig Anyuval) – Anyuval 11, Apával 5 és fél, nagymamával 5 évig élhettem együtt – leépülés: a két szoba hallos, cselédszobás polgári lakásból a szoba-konyhás, fürdőszoba nélküli társbérletig; a koncertzongorától, a pianínón át az elektromos klaviatúráig HAJDÚNÁNÁSON (1 évig gyermekotthonban) – „válási” árváknak létrehozott intézményben TÉGLÁSON (5 évig nevelőotthonban) – gróf Dégenfeld Imre klasszicista kastélyában (hajdan gyakori vendég volt itt Kazinczy, Kölcsey, Csokonai és Széchenyi ) HAJDÚBÖSZÖRMÉNYBEN (4 évig kollégiumban) – a „Kálvineum” régen lelkész és kántor árvák otthona volt KESZTHELYEN (2 évig laktanyában) – a Festetics-kastély mellett, a Balaton talán legszebb városában HAJDÚNÁNÁSON (1 évig magam, fél évig Paulával albérletben) – falusi házakban, a kisvárosban DEBRECENBEN (Paulával albérletben) Klaipéda u. (1 évig) Nagyerdei krt. (2,5 évig) – Paulával 4 évig éltünk együtt
DEBRECENBEN (Elizzel albérletben) Nyíl u. (1 évig) Vöröskatona u. (1 évig) DEBRECENBEN (Elizzel, Dénessel és Péterrel, saját lakásban) Lehel u. 14. IX. em. (7 évig) – a számomra legmagasabbról leköltöztünk az emberi szintre: István út 17/A, fsz. (7 évig) – a fiaimmal 14 évig éltünk együtt DEBRECENBEN (Anikónál albérletben) Bethlen u. (2 évig) DEBRECENBEN (Anikóval és Bogival albérletben) Őszirózsa köz (1 évig) Egyetem sugárút (3 évig) Ifjúság u. (3 és fél évig) DEBRECENBEN (Anikóval és Bogival, saját lakásban) Dózsa Gy. út 10. III. em. (1 évig) – Anikóval 10 és fél, Bogival 8 és fél évig éltem együtt DEBRECENBEN (Eliznél albérletben) István út 17/A, fsz. (10 éve) – a legtovább (26 esztendőn át) Elizzel laktam Terek... ... melyekben keresem magam. Hol vagyok? Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit, én éppen itt vagyok otthon. Minden ideköt. Ide tartozom? Csaknem háromszáz esztendeje annak, hogy először lépett Basahalmon bévülre az egyik ősünk. Asszonyt vett itt, majd rövidesen visszamenekült oda, ahonnét O
OTTHON
jött. Idejében döntött az öreg. Holott akkortájt az ország legnagyobb és leggazdagabb települése volt Debrecen. Azzal együtt, hogy a házainak többsége földbevájt putri. A felmenőimre nézve ez a legnegatívabb hatású város. Pedig éltek itt-ott Közép-Keleten, Kelet-Középen Prágától Szarajevóig, Kolozsvártól Zágrábig. A legközelebbi rokonaim közül hárman (a szüleim és a nagymamám) jöttek ide számkivetve meghalni. Nem oda kerültek, nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna. Eltemették őket a sivár kulturális körülmények – állapította meg érzékeny ismerősük a fővárosi dolgozószobájából. Nagyokos. Debrecen idegen vidék a gyüttmentek számára. Ide nem jönni, innen menni szoktak. Ha tudnak. És ahogy tudnak. Magam sem itt születtem, de bizonyára itt végzem. Debreceni lennék? Ha valóban a környezetünkhöz való viszonyunkban fejeződik ki a tudatunk, úgy számomra – topográfiailag – egy település az az átlátható (sziget) világ, ahová tartozhatom. Tehát éppen ide. Ehhez a ragaszkodó városhoz. Tudjuk, persze, Debrecen ez, nem Párizs. És igazságtalanság egy várost csak a hibáiért kárhoztatni, hiszen erényei szintén megvetésre méltók. (Ezt Karl Kraus állította – Bécsről.) Mégis itthon vagyok. Épp’ itt? Éppen. S vajon otthon vagyok itthon? Nem tudhatom. Gyanítom, az ezredvégen sehol sincs otthon az ember. 15 négyzetméter A fentieket húsz esztendeje vetettem papírra, s már tudom a választ. Összesen 47 évet éltem Debrecenben – 15 féle lakásban, ám a legtöbb időt (17 esztendőt) az István út 17/A, fsz. 1 szám alatt, a dolgozószobámban töltöttem. Ha leszámítok egy beépített szekrényt, fél fogast, s 1-1 polcot a fürdőszobában és a hűtőben, ez a
15,23 négyzetméter az otthonom. Ez kétszer akkora terület, mint amit a szabvány egy főre előír a kollégiumokban. Már-már birodalom, ahol – Máraival szólva – „én is térfogat vagyok”. Erről a terrénumról írt dolgozatot egy nálam felvételire készülő diáklány. „A szoba szürke. Úgy tűnik, mintha a gazdája el akarna zárkózni a világtól. A tudomány, ami a könyvekben rejlik, benn van, minden más odakinn. Idebenn megáll az idő. Csak a rádióból szóló zene mozog. Zárt ajtó, polcok, asztal, cigi füst, ablakon áttörő fény. Mindez a félelem érzetét kelti, de a sötét, meleg színek, amik uralják a szobát, megnyugvást sugároznak. A képek, a jelentéktelennek tűnő kis tárgyak időközben megváltoztatják a szoba hangulatát. Meleg van. Odakinn minden nyomasztó. A levegő sem mozog. A szobában viszont minden más a kinthez képest. Hűvös és friss. A szürkesége megmaradt, de mégsem a félelem, hanem a megnyugvás érzését váltja ki belőlem. Úgy érzem, sok mindenről tudna mesélni ez a szoba. Változtatna a hangulatán, ha virágok, színes tárgyak, különböző díszek kerülnének a helyiségbe, de ez így jó. Itt megnyugszik minden. Még a macskák sem mozognak. Idővel viszont, valami erő hatására, az ember önkéntelenül azonosul különös varázsával. Olyan, mintha ez a szoba a városban lenne, de nem látja senki, így nem is zavarják a tulajdonosát. Ezáltal egyedül lehet itt, a komor és titokzatosnak tűnő négy fal között. A nyitott ablak most zavar. Nem illik bele abba a képbe, amit először gondol az ember, mikor ide belép.”
→ Kronológia → Who is Who?
O
OTTHON
GYÜTTMENT A VÁROS FELETT, A KÖLCSEY-KÖZPONT TETEJÉN (FOTÓ: TAKÁCS PÉTER LEVENTE – 2006)
ÓDON ÓHAJOK „Talán az asszony, az öreg lépteiben / vagy annak a kurváéban, akit észre sem vettem, / kísérnek el majd az angyalok.” (Vitéz Ferenc)
Manifesztum (1967) Keresd a szépséget – örülni fogsz életednek. Légy mindig őszinte – megtisztulsz. Higgy a tisztaságban – erős leszel, győzhetetlen. Harcolj a cinizmus ellen! Közérzet (1972) Hazug szavak Sokan rongylabdának néznek NEM HAGYOM MAGAM! torkukra teszem késem Így élünk boldogan Állapot ébredő kehelyként nyílik agyam lékelt koponyámon betekint a Döntnök hangyák falánk hordája szívja velőm rohadok és e táptalajon lila narancsfák virágzanak Ó
ÓDON ÓHAJOK
Érzem érzem: jók terveim – reménykedem érzem: gyenge vagyok – félek érzem: tisztulok keményedem érzem: korán elégek Letargia és Lobogás vad ritmus ez őrült dobos dobol a dobon a napraforgó SZÉDÜL ÉS lomha madárhad készül a Torra Bort ide! A manifesztum érvényessége (1987) A kamasz kiáltványa megmosolyogtatja és elszomorítja az azóta felnőtt férfit. Megmosolyogtatja a naivitása és elszomorítja a valóság. A kamasz felnőtt és egyre kevesebb ideje marad a szépség keresésére. Pénzt kell keresned! – diktálják neki a tempót, s örömös órái fogyatkoznak. Az őszinteség és a tisztaság se kifizetődő, máshonnan nyerik manapság az erőt. Fegyvereitől megfosztva hogyan veheti hát föl a harcot a cinizmus ellen… még mindig: a hitével?
Ars vitalis (1992) Munkadal (blues, tekintettel a macskákra) nem leszek tollnok nem leszek ügynök nem leszek rokkant nem leszek döntnök nem leszek szóvivő se mértékadó nem leszek védő se útmutató nem leszek strici nem leszek kurva nem leszek hobo nem leszek macska nem leszek portás se éjjeliőr nem leszek munkás se ellenőr nem leszek sírásó nem leszek író nem leszek kurátor nem leszek bíró nem leszek fogoly se smasszer nem leszek szabad se gazember
Ó
ÓDON ÓHAJOK
nem leszek gazdag nem leszek szegény nem leszek puha nem leszek kemény nem leszek játékos se menedzser nem leszek játék sem ember nem leszek hirdető nem leszek híres nem leszek képtelen nem leszek képes Na, mi leszek, ha nagy leszek? ------------------------hulla Panelek közt – egy sörözőben (2002) (Vitéz Ferenc másnapos verse arról, ahogy Tóth Dénes elmesélte, ami van) Kórószárnyi lábaid közé gurigázná magát a telihold. Hideg volt benned, s a nyári bosszú botló és bizarr lépteket csiszolt. A csoszogás is zene. Mint ahogy halálfélő nyögésed is izzadt hajnalon. A hajnalon, mikor azt gondolod, hogy a szörnyek is egyszer hazamennek.
Látsz egy hófehér bőrű és hajú asszonyt, aki átvirrasztott háborúkat és szuronytól vagy gátvágott sikolytól vérző csendet; aki elkísérte unokák koporsóit, és most őt kísérik el egy kurva mellett. Egy kurva mellett. Ki szeretne gyermek vagy százéves lenni, mert már nem kérnek számon, s még nem kérhet tőle senki féltést – vagy amit akartok, ti, akik lecsót vagy húslevest, a panel húsából frissen vérző s mindig csak egynapi örömöt faltok. Én nem láttam semmit, de már féltem attól, hogy meghalok. Talán az asszony, az öreg lépteiben vagy annak a kurváéban, akit észre sem vettem, kísérnek el majd az angyalok.
→ Disputa → Nyugállományban → Végjátékok
Ó
ÖRÖMORSZÁG, PLATÁNOKKAL „Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak! Gondoltad volna, hogy így kilakoltatjuk önmagam?” (Fernando Pessoa)
H
át az döbbenetes volt. Géza bácsi, a gondnok megismert! Több mint tíz év elteltével. Pedig hány gyerek megfordult a nevelőotthonban azóta. A nevemre persze nem emlékezett, az is csoda, hogy rám ismert. Egy 14 éves fiút 24 éves korában… Hanem az intézetben nem sok minden változott. Eltűnt a tó, játszótér épült – és új kéreg nőtt a platánokon. Szokás volt nálunk, hogy a végzősök rávésték a nevüket a legöregebb platánra. Nem találtam a magamét, a hosszú idő elteltével levedlette magáról. Nem találtam a tablónkat sem, egyáltalán semmit – és Géza bácsi kivételével senkit – nem találtam, ami tanúsítaná, hogy ott nőttem fel. Mégis jó volt visszajönni, sok-sok emlék rémlett fel bennem. Jók is, rosszak is. Volt ott egy tó Emlékszem, téeszt alapítottunk. Városi gyerek vagyok, akkor tanultam meg ásni, kapálni, palántázni. Munkaegységre dolgoztunk, pontosan előttem van: 139 forintot kaptam zárszámadáskor. Érdekes, a nevekre alig emlékszem, a számokra igen. Én 107-es voltam. Ez a szám
volt minden ruhadarabomon, a fogmosó poharamon, a szekrényemen. Volt ott egy tó is. Találgattuk: hogy kerülhetett ide, a park végébe? Messze a környéken sehol egy patak – tengerszem lehet, vagy bombatölcsér? Nem tudta senki. Kis tó volt, nem is tiszta vizű, de volt rajta egy sziget, dombocskákkal, bokrokkal. Sokat játszottunk ott. Hal nemigen volt benne, béka inkább. Horgásztunk mégis – békaporontyot. Télen, amikor befagyott, csúszkáltunk a dombról, meg jéghokiztunk, magunk faragta botokkal. A tó eltűnt. Behordták földdel, elszántották. Kellett a hely a sporttelepnek. A községi futballcsapat felsőbb osztályba került, új pálya dukált neki. És hát a felnőttek játéka mégis fontosabb. A tó eltűnt. A gyerekek nem sajnálják – mert nem tudnak róla. Rég volt. Télen kézimunkáztunk. Igen; kötöttünk, hímeztünk, üveget fontunk színes műanyag-szállal, faragtunk, sőt még szőttünk is. Otthon restelltem is, meg büszke is voltam egy-egy jól sikerült darabra. Hanem az igazi szórakozásra a szabadban leltünk. Az intézet épülete valaha a Dégenfeld család udvarháza volt. Grófi kastély, nagy uradalommal. Jókora a park ma is, húszholdas, tele vén platánokkal. Ez volt a mi birodalmunk. Birodalom, bizony, örömország. Bőkezűek voltak a bokrok, a fák: csúzlit, íjat, nyilat, bodzapuskát faragtunk belőlük, gesztenyéből emberkét. Kökényt kínáltak, epret, csipkebogyót, vadkörtét, diót. És mi mindent lehetett ott csinálni! Ickáztunk, bigéztünk, snúroztunk. Ha volt bicskánk: késsel játszottunk, ha nem volt más: konzerves dobozzal fociztunk. Örömország. Lehet csókafiókát lelni, tenyérbe venni, melengetni, léte ritmusát hallgatni és… igen, lehet szeretgetni, védeni, óvni. Hej, lehet bizony, mert szeretni muszáj, valami élőt, valami közelit, elérhetőt. És lehet a csókát megkínozni, földhöz vágni, mert gyűlölni is tudni kell, s a tehetetlenségből csak ilyen bosszúra futja. Ö
ÖRÖMORSZÁG, PLATÁNOKKAL
Ami pótolhatatlan Akkoriban el-elcsattant egy-egy pofon, ha rendetlenkedtünk. Meg körmöst kaptunk pálcával. Ez ellen úgy védekeztünk, hogy amikor lesújtott a bot, hirtelen szétnyitottuk, majd összezártuk az ujjainkat, így az ütés csak a tenyerünket érte. Az ellenkező véglet egy fiatal tanár módszere volt: minden apróságért, jó feleletért színes képeket osztogatott. Egy év múlva elment az intézetből. Nem bírt velünk. Rács volt az ablakokon, csak nappal lehetett megszökni. Sokan szöktek, de egy-két nap múlva visszahozták őket. Sokáig nem mehettek azután kimenőre, el voltak tiltva mindentől, levelet sem írhattak haza. Meg voltak bélyegezve: szökötteknek hívták őket. Örömország. Lehet fára mászni, a tetejéről nagyot, szabadot lélegezni, hasítani egy darabot az odakintből, ellátni a faluba, s a falun túl a szomszéd faluba, el egészen a szülői házig. Pótolni a pótolhatatlant? Szerettük mi a tanárokat, a gondozónőket, Géza bácsiékat, a patronáló gyáriakat, némelyiküket sosem felejtjük, hiszen ők neveltek bennünket, de sosem érezhettük teljesen magunkénak őket. Csak a miénknek, egyedül a miénknek. Titkainkat, örömünket, bánatunkat nem mindig mondhattuk el nekik. S cserébe nem várhattuk, hogy ők is megosszák velünk örömüket, gondjaikat. Ma tanulom, felnőtt fejjel, hogy mit jelent ez a fogalom: család! A gyermeki, testvéri, rokoni kötelékek számomra mindig ismeretlenek, s ezért érthetetlenek voltak – megkeményedtem hát, kevesebb bennem az érzelem, józanabb vagyok, racionálisabb, nehezebben kötök kapcsolatokat, nehezebben oldódom. Mindig együtt A közösségekkel viszont sosem volt bajom. Sokfelé megfordultam az életben, de sohasem okozott gondot az
új környezetbe való beilleszkedés. Volt rutinom benne, tizenkét évet éltem közös hálótermekben. Húszan-huszonketten laktunk egy szobában. Itt aludtunk, itt tanultunk, rossz időben itt játszottunk. Mindig állott volt a levegő, mindig kevés a hely. A sarokban voltak a papucsok, a tornacipők, a szekrényekben lógtak a kimenőruhák. Melegítős, rövid hajú fiúk voltunk. Voltak köztünk értelmesebbek, butábbak, ügyesebbek, félénkebbek, erőszakosabbak. Olyanok voltunk, mint bárhol másutt a hasonló korúak. Talán kicsit érzékenyebbek, edzettebbek, önzetlenebbek másoknál. Egyébként éppen olyanok, mint bárhol a hasonló korúak. Csak mi másként éltünk. Együtt ettünk, együtt aludtunk, együtt játszottunk, együtt tanultunk. Mindig együtt. Apró titkok Örömország. Az öreg platán vastag gyökerei közé lehet bunkert ásni, földbe vájt, rejtett, titkos odút. Olyat, ahová el lehet húzódni, ahová a mástól féltett kincset – bicskát, golyót, fényképet, levelet – el lehet rejteni. Mert kell egy olyan hely, ami senki másé, ahol egyedül lehet lenni. Nagyokat slukkolni a tiltott cigiből, századszor is átolvasni a hazulról jött levelet. Kell egy olyan hely, ahol egyedül lehet lenni, teljesen egyedül. Ahol nagy terveket lehet kovácsolni, nagyokat nevetni. Kell egy olyan hely, ahol bátran lehet sírni. * Ilyen volt a mi örömországunk. Másfél száz gyerek birodalma a nevelőotthonban. A szülők helyett nevelő otthonban. → Idővonalak
Ö
ÖRÖMORSZÁG, PLATÁNOKKAL
AZ ÁLLAMI GONDOZOTTAK KÖZT (BALRA), EGY „ÖRÖMÜNNEPEN”, A HATVANAS ÉVEK ELEJÉN
ŐSZÜLSZ, ÖREGEM? „A szomorúság szünetjel a vágyak hangzavarában; ilyenkor nem terem meg benne a becsvágy. Felesleges dolgokat abbahagyat velünk.” (Ancsel Éva)
S
zeretem a reggelt. Este vágyom rá legerősebben, amikor újra ott vagyok egy másodosztályú szórakozóhelyen és ismét megkérdhetem magamtól: mit keresel te itt? Unalmasak a srácok, az ital túl keserű vagy túl erős, a zene csapnivalóan pocsék, a zenészek bemondásai még inkább, és a végletekig unalmas: odamenni egy lányhoz, aki kicsinosította magát erre az alkalomra, lapos pillantásokkal méregeti a férfiakat és sóvárogva várja, hogy felkérjék. Kis szabadkozás után – nem nagyon tudok ám táncolni! – eljön, a tenyere izzadt, természetellenesen csillog a szeme az italtól, az első számoknál még távol tartja csípőjét a tiédtől – csak fokozatosan, úgy illik – oda- odahunyorít csúnyácska barátnőjére: na, mit szólsz hozzá, milyen? Unom, hogy meg kell kérdeznem az ilyenkor szokottakat, érdeklődnöm kell a dolgairól és mosolyognom, szórakoztatnom őt, holott én jöttem szórakozni. Mindig az lesz belőle, hogy nincs gusztusom egyikkel sem elmenni, és számban az ital keserű ízével, telítve nikotinnal, fáradtan, rosszkedvűen megyek haza. Otthon vár anyám, nem tud aludni, míg nem jövök, szemrehányóan néz rám, attól fél, részeg vagyok. Megkérdi: jól Ő
ŐSZÜLSZ, ÖREGEM ?
érezted magad? Ismét összeveszünk, pedig ő igazán nem tehet semmiről, kivéve, hogy a világra hozott. Romlottnak, mocskosnak érzem magam. Villámgyorsan levetkőzöm, be az ágyba, már csak ez marad. az alvás, a friss ágy öröme. Magamra húzom a takarót és aprólékosan végiggondolom, mit csináltam rosszul: feleslegesen fecséreltem az időmet, egy csomó pénzt kidobtam, és ráadásul még nem is éreztem jól magam. Mint annyiszor, most is megfogadom: holnaptól új életet kezdek. Értelmeset, harmonikusat. Távol a festett szájú nők, a koffeint izzadó gépek és a visszaböfögött sör gőzétől. De a reggel, az szép. Ha süt a nap, és a redőny rései aranycsíkokra szabdalják a bútorokat, jól kezdődik a nap. Frissen ébredek, szigorú vagyok magamhoz, nincs rágyújtás reggeli előtt, szellőztetés, torna. Érzem: szükség van rám, akad tennivalóm bőven. Tele vagyok elhatározásokkal, erősnek, tisztának érzem magam. Igen, tisztán kezdek: a rosszemlékű este egészen távolinak tűnik, a jótékony öntudatlanság mindent rendbe rakott bennem. Az a reggel is ilyen volt. A szemközti bérház ablakában fiatalasszony nyújtózott, hunyorogva az erős fénytől. Ásított, apró mosoly jelent meg az arcán. Hajnali álma vagy az éjszaka emléke kísértette? Nem tudni. Lassan, bőségesen reggeliztem, feltettem a Négy évszakot – és nagyszerűen éreztem magam. Milyen kevéssel beéri az ember. Ismered azt, amikor feszeget, villog valami belül, mintha robbanás készülne? Örülsz a színeknek, a hangoknak, a tárgyaknak, az embereknek. Mindennek és mindenkinek. Szeretetre méltónak és biztatónak tűnik minden. Ez lenne a boldogság? Nem tudom. Egyszerű és mégis megmagyarázhatatlan. Talán pont ma történik velem valami jó, vagy holnap... de eljön biztosan. A tükörnél megállt a kezemben a fésű. Tudod miért? Ősz hajszálat találtam. Az elsőt. Vékony ezüstszál, éjszaka született. Kitéptem, aztán megfordítottam a lemezt. A derűs fényben játszottak rajta a porszemek.
Rá egy hónapra lehetett, egy este, amikor a második kört kértem a pincértől, Csaba szólt: maradj nyugton egy pillanatra! Kezében alig látszott a hajszál. Vigyorgott: őszülsz, öregem?
→ Nagy generáció az úton
Ő
POLITIKA „Igaz, míg az ember nem foglalkozik a politikával, a politika mégis foglalkozik vele.” (Térey János)
S
osem érdekelt igazán. A nyárspolgárok közt forradalmárnak érezhettem magam, a magukat forradalmároknak tartók között érdektelen maradtam. A kételkedők közt a hit, a hívők között a szkepszis szabadságának pártján. Jobbról az egyszerűséget, a Keletet, a fegyelmet; balról a bonyolultságot, a Nyugatot, az egyéniséget pártoltam. Turi Gábor kollégám így jellemzett: „Neked nincs is világnézeted”. „A történelem fogaskerekei” ’56. Októberben Anyu a cserépkályhában elégette a vörös csillagos agyagkatonáimat. November elején nem tudtunk a Nagymamámmal eljutni az iskolába, mert a Széchenyi utcán szovjet tankok vonultak. Az egyik végül éppen a házunk előtt, az Arany János utca sarkán foglalt állást. Egy este valaki parittyával rálőtt a harckocsizóra, de a kődarab célt tévesztve a színházból hazaigyekvő édesanyámat találta homlokon. Később megszűntek a hittanórák, nem kaptunk többé bibliás képeket a piros pontokért. Számunkra itt, Debrecenben véget ért a forradalom. ’68. Az én lázadozásaim az általános iskolában kezdődtek, 1963-ban kiléptem az úttörő(szövetség)ből, mert untam már a számháborúzást. Ez az érv annyira meglepte a vezetőséget, hogy békén hagytak. Egészen 1967-ig, amikor individualizmus vádjával kirúgtak a gimnázium-
ból (és a kollégiumból), amit a szalagavatón történt alapos lerészegedésemmel illusztráltak. Aztán anyám meggyőzte az igazgatót, hogy nem vagyok közösség-ellenes. Sőt a „Nagy Generáció” lázadásai később engem is a radikális baloldali eszmékhez vezettek. 1972-ben a seregben beléptem a pártba, hogy a sárga inges, kopaszra borotvált Majakovszkijjal szólva – „nem engedjük a nyárspolgár-népségnek, hogy barikád napjainkat szidja, gyalázza – tehessek valamit például a járműjavítóban és a nyomdában megismert, jobbra érdemes munkásközösségek szellemi felemelkedéséért – a népművelésben, a munkásszínjátszásban, az újságok hasábjain. Amit azok, s a pártkádereik – mint az évek során bebizonyosodott – nem kívántak igazán. ’89. „Éppen kirántották alólam a szőnyeget. Negyvenéves vagyok, s mára kiderült, hogy azóta, mióta odafigyelek a politikára (annyira, amennyire én ezt fontosnak tartom) – húsz esztendeje folyamatosan hazudtak nekem. És én ezeket a hazugságokat többnyire naivan el is hittem. Ilyeténképpen, amióta a mesterségem révén közelebb kerültem a politikához (annyira, amennyire ezt mások feltétlen fontosnak tartották) – tizenöt esztendeje magam sem mondok igazat az olvasóknak. És a környezetemnek. És önmagamnak.” Júniusban így búcsúztam az Egyetemi Élet vezércikkében. Azután a tagkönyveimet (párt, szakszervezet, kisz) összetéptem és a Dunába hajítottam. A politikával való személyes és/vagy közvetett kapcsolatom ezzel végleg megszűnt. Nem írtam alá semmit, nem léptem be sehová, és – a 2004. decemberi, a határon túl élő magyarok honosításáról szóló, rosszemlékű népszavazáson kívül – sosem járultam az urnákhoz. S azóta is töprengek Kunderának Az élet máshol van című könyvében fölvetett kérdésein. „Hogyan dolgozható ki és gyakorolható egy olyan antipolitikus stratégia, amely megteremti és megőrzi a személyiség autonómiáját, kissé pongyolán szólva: az P
POLITIKA
életet. Kialakítható-e ilyen disztinkció, ami ki- és megmenti az életet a történelem egyhangúan őrlő fogaskerekei közül?” Például így? Hírek nélkül Jönnek a hírek. Az egyik például arról tudósít, hogy egy amszterdami lapkiadó, Hans Bossmann „Hírek Nélküli Nemzetközi Nappá” nyilvánítaná június elsejét. Meggyőződése, hogy az emberek többsége már nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse, milyen információkat fogadjon be és milyeneket nem. A jelentések áradata pedig túlzottan megterheli a népeket, s különösen idegessé teszi őket az a tudat, hogy esetleg lemaradnak hírekről. A hollandus szívünk szerint szól; a jelenség „glokális”: világméretű és helyiérdekű. (Például hazánkban naponta több mint négy órát televízióznak az állampolgárok. Átlagosan; ideértve tehát a félig vak újszülöttet és a gyengén látó aggastyánt.) A kommunikátorok „üzeneteket” állítanak elő, s aki nem akar kimaradni az éppen divatos „közbeszédből”, függővé válik a tömegtájékoztatási eszközöktől. Bossmann viszont kíméli az olvasókat. Napilapja, a Dagblad Zonder Nieuws 16 töküres oldalból áll, szombatonként pedig – a hétvégi melléklet miatt - 24 betűtől mentes újságoldalt futtat át a nyomdagépen. A főszerkesztő szerint előfizetői „könnyednek érzik magukat, ha olykor nem olvassák az újságomat”. Próbáljuk ki az ötletét: nyilvánítsuk hírek nélküli nappá a magunk számára június elsejét. Holnap hagyjuk a postaládában a lapokat, ezen a napon ne kapcsoljuk be a netet, a rádiót és a tévét. Az információs űrben szóljon a „vox humana”: cseréljük ki értesüléseinket személyesen és közvetlenül. Pünkösd előtt – legalább egy napig.
Az undor után „A világ ma az ostobáké, az érzéketleneké és a nyüzsgőké. Az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, mint amelyekkel az ember a bolondokházába kerülhet : a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kórós élénkséggel.” Pessoa előre látta azt, ami ma van. A kleptokrácia uralkodik az arisztokrácia helyett, a világot polit(e)ológusok magyarázzák a valódi gondolkodók helyett, s mindezt médiaprostik propagálják. Elébb Moravia unalma, aztán Camus közönye, végül Sartre undora fogja el az embert. De maradjunk itthon. Bármikor együtt gondolkodhat Hamvas Bélával, vagy Weöres Sándorral. Bármikor előveheti Várkonyi Nándor, Zolnay Vilmos és Jankovics Marcell köteteit, Csontváry és Gulácsy valamelyik albumát. Miközben Liszt, Bartók, vagy Eötvös Péter szól. Hátha kialakul végre a világnézete.
→ Nagy generáció az úton → Ódon óhajok
P
QUAESTOROK A megtermelt, elfogyasztott, vagy még piacon lévő mennyiség jele a közgazdaságtanban. (’q’)
A
z időszámításunk előtti VI. század legvégén jelentek meg a Római Köztársaságban. A pénzügyeket felügyelték. A XX. század végén a jelenkori quaestorok segítségére siettek a programfejlesztő informatikusok. „Forradalmi” szoftverként hirdették meg ötdimenziós programjukat: számukra a tér és az idő mellett az ötödik a pénzügyi dimenzió. Ugyanakkor egy kereskedő megvásárolta Beethoven hajtincsét, kivonatta belőle a szenet, s az így nyert gyémánt egymillió dollárért kelt el egy árverésen. Kitetszik: ezek az emberek számokkal gondolkoznak, s nem számolnak más gondolatokkal. Mint például hajdani kedvenceim, a maják, akik – tradícióik szerint – a Nap szarának gondolták az aranyat. A teremtődés, s nem a termelés termékének. Számomra pedig – szemben a pénzügyérekkel és a kereskedőkkel – a tíz legcsúfabb szó: üzlet, termék, marketing, vásár, árpolitika, akció, reklám, fogyasztó, hitel, zálogház. „Nem költök” Esztendeje a címben jelzett elhatározással ébredtek a római asszonyok. Elhatározásukat – stílszerűen – a bevásárlószatyrukon deklarálták, arra volt rányomtatva a szöveg: „Io non spendo”. Így vonultak a hiperszupermarketekhez, ám ezen a napon – „Giornata del non acquisto” – semmi sem került a szatyrukba. Imígyen ünnepelték a „vásárlásmentes napot”.
A november 24-én esedékes fogyasztásmentes világnapot nálunk nem veszik ilyen komolyan. (Mint ahogy az autó- vagy a dohányzásmentes alkalmakat sem.) Két esztendeje láttam először nyomát a fogyasztói engedetlenségnek; a lakótelepi közösségi házban, egy csinos kis plakáton. „Költs, vigyél, vegyél, shoppingolj, herdálj, fogyassz, költs! Dolgozz, még, még... Gondolkozz!" – hirdették megcsömörlött fiatalok, szelíd anarchisták. Nyilván kevés sikerrel. Azt olvastam valahol, hogy a férfiakat a kényszer, a nőket a kedvtelés viszi vásárolni. Van benne valami – ha nem gondolunk a napi bevásárlást lebonyolító asszonyok mellett az autójukat cserélgető férjükre. A birtoklás igézete, az oniománia (a kóros vásárlási hajlam) nemtől független. Sőt, attól is, hogy valaki gazdag vagy szegény: ez is, az is – másért az elitmagazinok nyomán, másért a turkálóban – hajtja magát. Be üdítő volna látni végre egy reklámot a fogyasztás visszafogásának dicséretéről! Utópikus ötlet, tudom. Ma mégsem költök. (2004) A gyermek mint vásárlóerő Egy külföldi tévétársaság támogatásával gyermekcsatornát indítottak Magyarországon. Óriási, ezután még kevesebbet kell játszani és beszélgetni a gyerekkel; lenyomjuk a fotelbe, bámulja csak a tévét, órákon át. Két mese közt pedig a reklámokat. Valamiből fönn kell tartani a csatornát – magyarázza az ötletgazda. S hozzáteszi: bízik a vállalkozás sikerében, mert a gyermek a legjobb vásárlóerő. Környezetszennyező szavak. A konzumidiotizmus üzleti filozófiája. Jól időzített nyilatkozat „bronz- ezüstarany” vasárnapkor. Amikor a legjobb vásárlóerő szülei -nagyszülei- keresztszülei már elkezdték bolyongásukat bazárországban. Minden ördögnek megvan a maga ideje, ezekben a hetekben a fogyasztásé ünnepel. Bár Q
QUAESTOROK
Henry Miller szerint az áruházak mindig meg voltak győződve arról, hogy „valami homályos, szuperszámtani logika szerint a profit végeredményben a Megváltó dicsőségét növeli”. Halleluja! Ez idő tájt az amúgy normálisnak tűnő embereken is eluralkodik a hisztérikus vásárlási hajlam. Mozgatója a rossz lelkiismeret; az elmulasztott figyelmet- törődéstgyengédséget próbáljuk kompenzálni a fogyasztás túlzsúfolt és üres terrénumában. Egymás után kipipálhatjuk szeretteinket, hogy azután tompán sóvárogjunk a kondenzált tárgyak okozta örömszerzés pillanataira. Ha mindenki beszerezte már a beszerezhetőt a hipermarket-bálázóból, visszavonulhatna önmagához, hátha kiragadja valamiféle intuíció a dinamikus és setét semmiből. Kikapcsolhatná a (gyermek)csatornát, s ajándékképpen odafordulhatna az – átmenetileg – vásárlóerejét vesztett kisdedhez. (1999) Báli szezon Bál van az Operában, különleges bál van – immáron tizenkét éve, bécsi mintára. Idén 240 ezer forintot kóstált a páholyok bérleménye, de már 72 ezerért is be lehetett jutni az estélyek estélyére. Majd' mindenki ott volt, aki számít. Vagy aki erősen óhajtaná, hogy ezután beszámítsák közéjük, a felső kétezerbe. Az Operabál a társasági élet hierarchiájának metaforája – állítja a szociológus. Legyen úgy – legyintenek, akik máskor járnak az Operaházba. Például midőn az Álarcosbált adják. Kíváncsiak Verdi hőseire, de nem kíváncsiak a procc parvenükre. Kíváncsiak Amelia, Richard és René alakítóira, ellenben nem kíváncsiak a honi „tévésztárok” alakításaira. Nálunk úgy másfél évtizede indult be újra – Szabó Dezső szavaival – „a társas élet hiúsággépezete”, a polgári együttlét fényezett formája; azóta kereng a valcer-
táncosok felett az „egybezsúfolt unalom”, a fővárosi operaháztól a falusi művelődési házig – szerte az országban. A prominenseket még feszélyezi a szmoking, de mert némely bál bevételét (vagy annak egy részét) jótékonysági célokra fordítják, a közérzetükre jó hatással lehet, hogy ők voltaképpen humanitárius célból mulatnak. Bál volt az Opera előtt is, különös bál volt – immár másodszor. A rongyosbál résztvevői másként gondolkodtak mindezekről. Forró teájuk szürcsölése közben kiszámolták, hogy az exkluzív páholyok fölbruttósított ára egy estére a minimálbérből élők félévi jövedelmével egyenlő. Magyarország lakosainak egyharmada a létminimumon, vagy az alatt él – állítja a másik szociológus. Farsang után folytatódhat a böjtjük. (2007) Legalsó középosztály A vagyoni hierarchiában elfoglalt helyem. Világéletemben ide tartoztam. Sosem kerestem a pénzt, a pénz sem keresett engem. Egyszer mégis megtalált: a nyolcvanas évek legvégén elhunyt egy távoli rokonom az Egyesült Államokban – ötvenezer dollárt örököltem. Szép summa, de jellemző módon éppen 1991-ben volt a legalacsonyabb a dollár hazai árfolyama: még feketén is csupán 65 forintot ért! Visszavágott hát a birodalom. Sőt, „kisajátította” a multi cégeknél dolgozó fiamat is. Péter bankár, beosztása szerint alelnök-helyettes, munkaköre szerint tulajdonképpen quaestor. Dénes pedig programtervező matematikusként éppen egy, a zenei jogdíjak nyilvántartására szolgáló szoftvert fejleszt. A quaestoroknak. Magam pedig – vagyontalanként – leírhattam a végakaratomban: minden értékem szellemi természetű, s ezek tárgyiasulva a dolgozószobámban találhatók.
Q
REPÜLŐ-TÉR „Hordasz madárkeresztet, / s repülnél lenni halálig-király.” (Vitéz Ferenc)
A
debreceni kisfiú nagy napra ébredt 1962 egy verőfényes nyári reggelén: élete első külföldi útjának hajnala virradt. S mindjárt repülőút várt rá! Kibuszoztak édesanyjával a város repülőterére, s a menetrendszerinti Debrecen-Budapest járattal keltek útra. Édesanyja a kényelmes és gyors közlekedést szerette, ahová lehetett, légi úton jutott el. A repülést tartotta európainak. Pestre huszonöt percig tartott az utazás, ám a fiúcska számára életre szóló élményt jelentett. S nemcsak a nyári vihar miatt, ami igencsak megdobálta a másféltucat utast szállító kis gépet. A stewardess gyönyörű volt és kedves, cukorkával és valami üdítővel (bizonyára Bambival) kínálta. Meg-megmozdult a gyomra, félte a villámokat, mégis fenségesen érezte magát a levegőben. Csodálta a felhőket, a tájat, a lebegést… Simán landoltak Ferihegyen, majd átsétáltak a nemzetközi járatokhoz, ahonnan a Lufthansa hatalmas gépmadarával repültek tovább Prágába. A rövidnadrágos, horgolt sapkás kisfiú még aznap, a Vencel téren elhatározta: pilóta lesz. A csehszlovák fővárosból visszafelé már rutinos utazóként viselkedett a fedélzeten. PrágaBudapest-Debrecen – fél napba sem telt. A kiskamasz ezután évekig mindent elolvasott, amire a repüléssel kapcsolatban rátalált. Nem, nem lett belőle pilóta, ám ha tehette – s több mint hússzor megtehette – repült. És mindig európainak érezte magát. Aztán – harminc év múltán – körberepülte a várost kamasz fiaival. Hadd lássák a fiúk, hol élnek. Felülről, kellő távlatból, emelkedetten. Más léptékkel, európaival mérve.
Aerofóbia 1. A gólyafióka előbb föltornázza magát hosszú lábaira, meginog, tán még szédül is a kémény magasában. Ideges rándulás: csap egyet a szárnyaival. Szétterjeszti őket, egyre szaporábban csapkod, próbál elrugaszkodni, fölugrani. Testvérei feszülten figyelnek, rajtuk a sor, hamarosan… Többen vagyunk, akik szívesen repülnének vele. Elrugaszkodni a Földtől, felülemelkedni... de jó is lenne! Onnan föntről más mértékkel mérhetnénk. Jobb kedvvel, megértőn figyelhetnénk társaink nyüzsgését. Ott fönt talán magunkat sem találnánk olyan fontosnak. De mi lent lakunk. Miért játszadozik mégis a képzeletünk? Mért fantáziálunk hát – szárnyatlanul, földhözragadtan? Aerofóbia 2. Az utolsó, 1726-os debreceni boszorkánypörben a vádlott – némi rábeszélés után –beismerte, hogy tagja a táltosok céhének, s mint ilyen, röpülni is tud. Büntetését enyhítette a beismerő vallomás: csupán megbélyegezték, száműzték és földig rombolták a házát. Mindezt nagy közönség előtt tették, „hogy a jámbor debreceniek kedvét egyszer és mindenkorra elvegyék a repüléstől". Sikerült. Nem repül itt senki. Sokan szeretnének ugyan, ám erről mélyen hallgatnak. Jól fölfogott önérdekből nem beszélnek róla. Ha kitudódna vágyuk, még különcnek tartaná őket a jámborok közvéleménye. S akkor már hajszálnyira kerülnének a boszorkányság vádjához. Hát inkább nem repülnek.
R
REPÜLŐ-TÉR
Aerofóbia 3. Szilveszter éjjelén elhatározta, hogy új életet kezd. Elhatározását rögtön közölte feleségével: éjféltől másként fogok élni! Felesége csendes beletörődöttséggel bólogatott. Férje szilveszteri nekibuzdulásai már régen hidegen hagyták. Nem sejthette, hogy ezúttal az elhatározásnak következménye is leend. Az öreg óra madara unottan, rekedten kakukkolt tizenkettőt. És akkor megtörtént a csoda. Kitárult az ablak és a férfi lassú, egyenletes karcsapásokkal kirepült a kilencedig emeletről. A felesége elájult. Ő pedig fölszállt a város légterébe. Ahogyan emelkedett, egyre szabadabbnak érezte magát. Ujjongott: végre sikerült! Végre más vagyok! Érezte, hogy könnyű, tiszta és fölszabadult. Nem tudott betelni magával, örömében széleseket csapott a levegőbe. A járókelők szánalmasan aprónak látszottak – kötelező örömök után futkosó hangyák. Hajnaltájt jutott eszébe először – mit fognak gondolni az ismerősei? Elkedvetlenedett; eszébe jutott a felesége, a főnöke, már hallani vélte munkatársai gúnyos megjegyzéseit: ez megőrült. Idegesen kalimpált a lábaival: repülök, én repülök – hajtogatta. De miért? - kezdett el kételkedni: mért pont én? Már szédült. Hiszen tulajdonképpen nem is akartam – üvöltötte. Én nem is akartam repülni! És lezuhant.
→ Úton
SPORT „Néha fantasztikusan cselez, bár ilyenkor gyakran nem is támadják, így viszonylag könnyű dolga van…” (T. Szűcs József)
T
izenkét éves koromban a tornatanárom, Bradács Miklós egy órán túlhajszolt, a szervezetem életveszélyesen „begyulladt” – kis híján megölt. Hónapok múlva, a felépültem után aztán alaposan megtanított pingpongozni. Furdalta a lelkiismeret, így rehabilitált a maga módján. 1962-65 között testnevelésből fel voltam mentve, s épp’ ebben az időben csodálkoztam rá a sportra, megtanultam veszíteni és győzni. Később rájöttem: a sport nem csupán testgyakorlás vagy küzdelem, hanem – és elsősorban – játék. Labdák A gimnáziumban tagja voltam a suli kosárcsapatának, Hajdúböszörmény férfi páros bajnoka lettem asztaliteniszben, a kollégiumban pedig állandóan rúgtuk a labdát. A foci miatt hagytam abba a zongorázást – és a tanulást… Semmi más nem érdekelt, csak a könyvek és a labdák. (Meg a Beatles.) Emiatt aztán az érettségi után nem az áhított Kossuth Egyetemen, hanem az Alföldi Nyomdában találtam magam. És a Betű Sport Egyesületben. Kosaraztam, pingpongoztam és sakkoztam, s a kispályás csapatban fociztam a városi bajnokságban. Mint „labdarúgó” jutottam ki a hozzánk képest nyugati Jugoszláviába, a szabadkai nyomda csapatával mérkőztünk meg 1970 őszén. S
SPORT
Később, a Napló fiatal újságíróval létrehoztuk a Sajtó SE focicsapatát. A hetvenes-nyolcvanas években részt vettünk a debreceni kispályás bajnokságban, ezüstérmet szereztünk az újságírók országos kupadöntőjében, a Fáy utcában, s 1979. június 3-án (a Loki NBI-be jutásakor) részt vehettünk „az évszázad debreceni mérkőzésén" csapatunk 25 ezer (!) néző előtt lépett pályára a régi nagyerdei stadionban a színészválogatott ellen. (Fedezetet játszottam, s a ma Kecskeméten színigazgató, sajnos rendkívül gyors Cseke Péter volt az ellenfelem.) Újságíró- és sporttársam, T. Szűcs Jóska A város legrosszabb csapata című önironikus dolgozatában így jellemezte játékomat. „Ő a legmagasabb közülünk, következésképpen ő az, aki legkevésbé szeret fejelni. Még egy-egy bedobásba esetleg beleteszi a fejét, de az erősebb labdáknál inkább elásná magát. Fejjátékának hiányát hosszú lábaival igyekszik ellensúlyozni. Néha fantasztikusan cselez, bár ilyenkor gyakran nem is támadják, így viszonylag könnyű dolga van… Drót meglepő fürgeséggel oldalazó mozgásokat végez, és addig nem adja le, míg legalább egyszer keresztbe nem viszi a pályán a labdát.” „Sportolói pályafutásomnak” a visszeresedő bal lábam vetett véget 1986-ban. Végül is két évtizeden át játszottam különböző labdákkal, sok örömöt okozott. Aztán maradt a sport passzív élvezete, a rajongás. Tévé a dolgozószobában A technikai és az extrém sportágakat leszámítva, szinte valamennyit kedvelem, s viadalaikat a lehető legmagasabb szinten, nyomon is követem. (Kivételek a nevetségesen „sepregető” jégtekézők és a „csiptetős orrú” műúszók vetélkedései.) Amióta Debrecen a „sport fővárosa”, házhoz jönnek a minőségi versenyek. 2001: ifjúsági
atlétikai vb, 2002: tornász vb, 2003: aerobik EB, 2004: női kézi EB, 2005: divízió 1-es jégkorong vb, (első férfi és női) tornász EB, 2006: (első) utcai futó vb, 2007: U23-as atlétikai EB, rövidpályás úszó EB, 2009: U23-as vívó EB, 2010: futsal EB, öttusa EB, 2012: úszó EB, 2013: rövidpályás gyorskorcsolya vb. Ezeken az eseményeken természetesen ott voltam, hogy közelről láthassam az emberi nem kiragyogó teljesítményeit. A legtöbbször, persze a tévén néztem az olimpiákat, világ- és Európa bajnokságokat – tulajdonképpen ezek miatt engedtem be két esztendeje a dolgozószobámba a televíziókészüléket. A legmagasabb rendű sportesemény az olimpia, s annak 1896-tól összesített éremtáblázatán a nyolcadik Magyarország 168 ponttal. (A legutóbbi, 2012-es olimpia sikereivel 2020-ig biztosan megőriztük a helyünket. A kilencedik Svédország 142, a tízedik Ausztrália 141 ponttal. Ausztrália akkor érhet utol bennünket, amennyiben a következő két olimpián 28 aranyéremmel többet szerez, mint Magyarország. A svédek – nyáron – soha…) Természetesen focit nézek leggyakrabban, hiszen nem járok rendszeresen meccsre. Loki-szimpatizánsként alkalomadtán kimegyek a stadionba (az évezred legsikeresebb magyar csapata: Csernyánszky – Bodnár, Éger, Komlósi, Halmosi – Böőr, Varga J., Sándor T. – Rudolf, Coulibaly, Dzsudzsák), s egy-egy válogatott mérkőzésre is eljutok. A legkedvesebb élményeim a fővároshoz kötődnek; a DVSC-Fiorentina BL-csoportmeccs (2009. okt. 20.: 3-4) és a magyar-olasz (2007. aug. 22.: 3-1) a Népstadionban. A leginkább várt sportprogram mindig a labdarúgó világbajnokság volt. 1962-ben még rádión hallgattam, 1966 óta tévén nézem. Az első világsztárom az angliai vb portugál gólkirálya, Eusébio volt. 1970-ben Dienes Lajos nyomdászbarátommal egy Duna melléki faluban éltük át a valaha volt legizgalmasabb elődöntőt (Olaszország-Németország 4-3), s csodáltuk a brazil S
SPORT
Pelét és Jairt. 1974-ben a totális holland futball és a lengyelek szereplése, 1978-ban Argentína és Kempes kápráztatott el. 1982-ben – a Napló tördelése közben – rúgtunk tíz gólt Salvadornak, 1986-ban – a fiúk lefektetése alatt – kaptunk hatot az oroszoktól. 1990-ben Maradona, 1994-ben – Dombrovszky Ádámék balatonföldvári üdülőházában – a brazil Romário és a bolgár Sztoicskov góljainak örültünk Dénessel és Péterrel. 1998-ban ügyeletes szerkesztőként szenvedtem a bekapcsolt tévé mellett, hogy a horvát-német után a gólkirály Sukert magasztaljam „németérzelmű” főszerkesztőmnek, Bakó Bandinak. 2002-ben a brazilok, Roberto Carlos és a 3R, Ronaldinho – Ronaldo – Rivaldo, 2006-ban a francia Zidane, 2010-ben az urugvay-i Forlán varázsolt el. 2002 -ben a következőket írtam erről. Vébéláz Négyévente söpör végig a Földön. Több millióan a helyszínen, többmilliárdnyian a képernyők előtt követik lankadatlan, éber figyelemmel a világ legnépszerűbb sportágának csúcstornáját. Korunk legnagyobb társadalmi szervezete, a 204 tagországot számláló FIFA a legdemokratikusabb emberi tevékenység globális koordinátora. A labdarúgásnak nevezett, végtelenül egyszerű játékot király és pária, akadémikus és analfabéta egyként érti – és élvezi. A világbajnokság pedig a „futbolart” nemzeti karakterekkel színezett vetélkedése, s mint ilyen magasabb rendű a multinacionális elitligák zsoldosainak vagy az országos bajnokságok provinciális kedvenceinek – klubsovinizmussal kísért – küzdelmeinél. E sorok írója, a hajdani kamasz fiú 1966-ban bírta rá édesanyját a televízió-vásárlásra. Nem titkolt okból: abban az esztendőben VB-t rendeztek Angliában. A fekete-fehér közvetítések színes mozzanatai máig elevenen élnek emlékezetében. Legfőképp az általa látott
legnagyobb magyar focisiker: a brazilok imponáló legyőzése, a Bene-Albert-Farkas triász zseniális játéka. Az immáron meglett férfi a tízedik vébéjére készül; a magyar csapat híján negyedik alkalommal, sajna – az elfogulatlanság sportszerűen tiszta állapotában. Kamaszos hevülettel mégis. Mert akit a vébéláz elkap, annak számára az egyetemleges JÁTÉK idején a magán - és a közélet történései teljességgel érdektelenné válnak. Egy hónapig semmi sem fontos. Csak a foci. * Május utolsó napján Koreában megszólaltak a szenegáli törzsi dobok, a varázsló kikapcsolta a mobilját – megkezdődött a JÁTÉK. Június utolsó napján Japánban sípjába fújt a kopasz olasz, s dermesztő mosolyával tudtára adta a világnak: véget ért a JÁTÉK. Ebben az időszakban több mint száz órát töltöttem tévé előtt, s ezalatt képtelen voltam felidézni: mit csináltam – két vébé közt – negyvenhét hónapig? S vajon az az elenyésző kisebbség, aminek a képviselőit nem érintette meg a futbol-art, vajon mivel foglalkozott a világbajnokság alatt? Nem csodálkoznék, ha a vébé idején függetlenné vált Kelet-Timor vezetői első intézkedéseik között létrehoznák nemzeti szövetségüket. (Hagyományuk nekik is lehet, 1938-ban Holland-India színeiben éppen focizhatott Timorra való játékos is.) Le kell vetíteni ott a Brazília-Costa Rica meccset, rögtön érthetővé válik, miért okoz örömet ez a játék. Edmilsonnak ugyanúgy, mint nekünk. Dél-Koreában már tananyag. De forduljunk (vissza) saját környezetünkhöz! A közép- és kelet-európai csapatok erőtlen-színtelen játékkal szerepeltek (le). Oroszország (22.), Horvátország (23.), Lengyelország (25.) és Szlovénia (30.) végső helyezése nem sok jóval biztat a térség labdarúgásának jövőjét illetően. S ha arra gondolunk, hogy a fociban jóval előtS
SPORT
tünk járó Csehország, Románia és Ukrajna csupán pótselejtezőig jutott, végtelenül távolinak tűnik számunkra az élmezőny. Mi, magyarok továbbra is a partvonal mellől figyelhetjük a világ labdarúgásának fejlődését. (Mint egyetlen vb-résztvevő honfitársunk, Székely Ferenc partjelző.) Vagy a televízió képernyője előtt, mint júniusban. De vajon mit fogunk csinálni a következő negyvenhét hónapban? * Bár az eddigi 20 labdarúgó vb összesített éremtáblázatán két ezüsttel még mindig a 10-11. helyen állunk (a csehekkel), a ponttáblázaton pedig a 17-18. helyen (Chile társaságában), tudom, hogy nemigen láthatom már a magyar válogatottat rangos tornákon.
FÖNT: AZ ALFÖLDI NYOMDA KISPÁLYÁS FOCICSAPATÁVAL ELNYERTÜK A NYOMDÁSZOK GUTENBERGEMLÉKKUPÁJÁT (1969) LENT: ISMÉT AZ ALFÖLDI NYOMDÁBAN, GUTENBERGNAPON, DE MÁR AZ ÚJSÁGÍRÓK PING-PONG PÁROSÁBAN, GÖRÖMBÖLYI LACIVAL
S
SZINDBÁD Könnyű téli történet, 48 órára, dupla gyomorra, gusztussal (bocsánat, vegetáriánusok, bocsánat, író urak)
A
z őszülő halántékú úr egy nyírségi udvarházban ébred. Nagyokat nyújtózik, valahogy kikecmereg a dunna alól. Kitárja a vendégszoba ablakát, friss, hideg levegő nyomul be. Odakünn mindent hó borít. Fehér, fehér. Néhány fekete árnyék, varjak. Februári napsütés; világosság, éles fények. Kopogtatnak, visszabújik az ágyba. A szolgáló jön, tálcán a reggeli, hatalmasan. Pálinkával kezd, szatmári szilva. Büdös, erős, átmelegíti. Fokhagymás szalonna, füstölt sonka, az első ölésből. A kenyér háromnapos, mégis omlós. Elő a bicsakkal. Nagy karéjt szel, kenyérdarabkákra nyesi a sonkát és a szalonnát, majd átdöfi az emeletes falatokat, s a szájához emeli. A borsos, fagyos káposztát csak úgy, az ujjaival. Tempósan fal, fűszeres, vörösboros teát nyeldekel. A reggeli után elégedetten böffentget. Hívja a lányt. Mandulaszemű, tomporos vászoncseléd. Be jó lenne vidéken élni! Felkél és ír. Az úr ír. Arról az utazóról, akit Szindbádnak neveznek. A szán előáll, irány Szolnok. Bunda, csilingelés, lószag. A Tisza-parti fogadóban száll meg. Serrel kezd, ebédet rendel. Míg elkészítik a menüt, körözött liptai túrót és újságot kér. A Néplapban színes tudósítást olvas arról, hogy a vidéki teátrumban ma este föllép a fővárosi díva. Dönt: no, megnézem Gizit. Már hozzák a levest. Csirkeragu, májjal, borsóval, galuskával. Utána főtt bordás marhahús, ecetes aprópaprikával, csípős tormával. Hozzá négy deci somlyói bor. Jó itt a konyha, nyugtázza. A vendéglősné megértette, mit akarok. A sajt után
szivarra gyújt. Pöfékel, feketéz, olvasgat. Sok a politika manapság, túl sok. A nyomdászok biztosan unják. Elálmosodik. Szunyókál egyet a folyóra néző szobájában. A fogadós keltegeti, mindjárt kezdődik az előadás. Páholyt bérel, közel a rivaldához, a primadonnához. De megvénült ez a Gizi! Akár én. Csokrot küldetne a jegyszedővel, de Szolnokon ilyenkor nincs virág. Bonbonos dobozzal nyit be az öltözőbe. Az énekesnő így, smink nélkül még mindig szép. Érett, elegáns asszony. Átmennek a színészklubba. Az asztaluknál népes kompánia, Gyula úr pezsgőt rendel. A táncosnők és a kóristalányok rajongó szemmel figyelik a disputát. A direktor kéri: írjon már a színházunkról, szerkesztő úr, sosem említenek minket a pesti lapok. Az utazó a két tenyere közé fogja a primadonna finom kezét, bólogat. Írok, hogyne, kolumnás beszámolót. Majd később, egyszer. Most folytatnom kell a hajós történetét. És miért nem ír nekünk egy szép, magyar darabot? Hősökről, nagy tettekről, kérdezi a kisváros bonvivánja. Nem tudok én darabot írni. Én az életről írok, fiam, meg az álmokról. De ma már az álmainkban sincsenek hősök, nagy tettek. Unalmas ez a világ. Rögtön hozzák a vacsorát. Töltött káposzta. Vajjon dagadót, vagy karmonádlit kapunk mellé? Bözsike főztjéért képes vagyok bármilyen színielőadást végignézni, súgja Szindbád a helybéli redaktornak. Evés után nehéz vörösbort isznak. A táncoskomikus fekvőtámaszversenyre hívja az írót. Öreg vagyok én már ehhez. Legyint. Már a szépasszonyokkal sem bírok. Csak múlatom az időt. A hajnali vonattal Gizivel együtt indulnak Pest városába. A Nyugatiban elköszön. Csókolom a kezét, művésznő. Talán még látjuk egymást. Most föltétlenül ki kell mennem a piacra, savanyú tüdőt vagy korhelylevest enni. A csarnokban nincs nagy élet. Bosnyák kereskedők hoztak némi primőrt, bolgárkertészek virágot. Kevesen vannak. Szindbád a tótnál borovicskát iszik, azután beSZ
SZINDBÁD
kanalazza a palóc asszony savanyú káposztalevesét. No, egészen jól érzem magam, már most a gőzfürdő következik. A forró levegőben Gyula úr elálmosodik. Azt álmodja, hogy ő Szindbád, aki azt álmodja, hogy ő egy föníciai hajós. Később azt álmodja, hogy a fürdőben mellételepszik Sándor, a fiatal író. A mediterráneumról beszélnek, Abbáziáról. A tengerparti szálloda teraszán ülnek, olasz feketét isznak és kitárgyalják a sétányon vonuló fehérnépek jellemzőit. Sándor európai polgárokról cseveg. Ő felvidéki kisvárosokról. Ebédidő. Gyulánál nincs pénz, mégis ő rendel. Forró velős csonttal kezdenek. Sándor azt figyeli, hogy idős barátja balkézzel, szalvétával hogyan fogja meg a csontot, miként ütögeti ki belőle a remegő velőt, s hogyan keni fél-vastagon a pirítósra. A szájához emeli, egészséges fogaival beléharap, ropog a pirítós, a bajszára is jut a velőből. Megtörli az arcát az asztalkendővel, sert kortyol. A fiatal író kedvtelve nézi. Ez az ember tud élni. Ô még tud élni. Jó látni, ahogy eszik, ahogy van. Jó hallgatni letűnt időkről. Különös emberekről, káprázatos nőkről, csodálatos utazásokról. Hozzák a marhahúslevest, hosszútésztával. Elsőként Szindbád szed a tálból. Merőkanalával nem kerüli ki a zöldséget, sárgarépa, petrezselyem és karalábé kerül a tányérjába. Sándor is szed magának. Esznek. A horvát pincérlány üresen viszi vissza a tányérokat. Kisvártatva újabb fogást tesz az írók asztalára. Könnyű rántott csirke, krumplipürével, párolt vöröskáposztával. Az italos fiú kétszer négy deci rizlinggel szolgál. Magyar bor az isztriai tengerparton. Zágrábi zsidó kereskedő szerzi ide a magyar uraknak. Sajt, szivar, fekete. A magyar urak isznak, pöfékelnek, nosztalgiáznak. Sándor fizet, Gyula böfög. A teraszon föltűnik egy nő. Rövid haja van, és kalapot visel. Sándor felpattan, köszön. Angol nő, Párizsból ismeri, bemutatja az írónak. Az őszülő úr körülményesen udvarias. A hölgy nem nyújtja csókra a kezét. Radi-
kális, öntörvényű. Gyula úr zavarba jön, majd ideges lesz. A brit hölgy feneke alá tolja a nádszéket és megkérdezi: mit tud maga a magyarokról? A brit hölgy ismeretei felületesek. Talán barbár bikát lát a hajósban is? Szindbád egyre idegesebb, Sándor feszeng. A brit hölgy rendületlen. Szabadságról és a nők egyenjogúságáról papol. Hosszú cigarettát szív, szipkából. Gyula taktikát változtat, dicsérni kezdi a nő szemeit. A hölgy szabadkozik. Gyula úr az asztal alatt erősen megszorítja a combját. A hölgy pirul, de nem szabadkozik. Gyula nyert. Szindbád felébred, izzad, nem bírja már a gőzt. Ideje menni. Haza kellene érni vacsorára. Még elébb ruhát kéne vennie maturandus lányának. Szent ügy. De hát nem ért ő a mai módihoz és pénze sincs ilyesmire. Konflissal Óbudára hajtat. A fiákeres figyelmezteti, vadvacsora lesz a Kéhli vendéglőben. Le kell szállani. A terem telve van színészekkel, festőkkel, újságírókkal. Szindbád a tollforgatókat választja. Az asztalnál eleven tekintetű, bajuszos, joviális megjelenésű hírlapíró magyaráz éppen egy zseniális költőről, aki egyformán megbabonázza a literátusokat és a nőket. A hajós eperpálinkával kezd. Pohárköszöntőt mond, rövidet. Uraim, a szép nők és a jó ételek tartják a férfiemberben a lelket. Ne feledjétek: ha a jól elkészített ételt egy szép nő rakja elétek, megbékélhettek sorsotokkal! Az eperpálinka hat, az asztaltársaság mindenben egyetért. Sváb menyecske cseréptálakat rak a kockás abroszra. Fajdkakas leves, majoránnával. A szerkesztő urak mohón habzsolnak. A leves után egyikük tárcanovellát kér az írótól. Legyen szaftos, életes. Délelőtt beviszem, bólint a hajós. Holnap? Holnap. De hát mikor írja? Most. Most is. Mindig írok. Az ideges rajzoló hablatyol: ő napokig nem tud a kezébe irónt venni, míg nem jő a gondolat. Tehát gondolat vezérli a kezedet? Hát ez meg is látszik azon, amit csinálsz. Ideákat festesz, hűvösek a képeid, nedvtelenek. Egyszer, Abbáziában megismerkedtem egy angol nővel. Szüfrazsett volt. SZ
SZINDBÁD
Neki bizonyára tetszenének, meg is tudná magyarázni a képeket. Látná a gondolataidat. Én viszont a csont-sivár semmit látom. A festő megsértődik, verekedni akar. Egy mokány, vidéki hírlapíró rendre inti a népeket. Fácán következik, gesztenyével; megnyugszanak a kedélyek. Ám Szindbád csak turkál a tányérban. Semmi baja a fácánsültnek, saját magával van gondja. Nem vásárolt lánykaruhát, ma sem ért haza vacsorára. S még írnia is kell. Kellemetes napok hosszú-hosszú éjszakája vár rá.
→ Gasztronóm
TANULNI, TANULNI… „mennyi vár végeznivaló még rátok” (Illyés Gyula)
T
anulni, tanulni, tanulni – írta le csupa nagybetűvel a kisdiák egy-egy tanév elején új spirálfüzete első oldalára. És így is gondolta: eszmélése nyomán, a szellemi felemelkedés programjaként fogadta el bizonyos Uljanov nevű újságíró gondolatát. És így is lett. Huszonkét esztendőn át cserélgette az iskolapadokat, 49 bizonyítványában 81 tantárgyból sorjáznak az érdemjegyek. Ám ezek tudásanyaga közül ötvenre egyáltalán nem, húszra alig-alig volt szüksége az életben. Maradt 11 (azaz csupán minden nyolcadik) hasznosnak minősíthető tárgy, s ezek harmada bizonyult igazán fontosnak. Sokféle iskolába járt hát, de bizony ott keveset gyarapodott. Főleg másodrendű dolgokat tanítottak meg vele. Gondolkodni nemigen. A kultúra az információ átadása viselkedés útján. Nos, az ő tanárai bizonyára az oktatási struktúra kontraszelektált pedagógusai közül kerültek ki, tizennyolcra emlékszik egyáltalán. Közülük Bényei Józsefnétől (könyvtári tájékoztatás), Radics Vilmostól (képszerkesztés), Ungvári Tamástól (színháztörténet) és Elbert Jánostól (dramaturgia) lehetett tanulni, s csupán négyen: Székelyhidi Ágoston (irodalom), Miklós Pál (vizuális kommunikáció), Ritter Aladár (laptervezés) és T
TANULNI, TANULNI ... Hegedűs Géza (drámatörténet) gyakoroltak rá maradandó (valóban életre szóló) hatást. A szócikk mottója a diák 1968-ban készült érettségi tablójáról való, s a kortárs kritika értelmezésében „a van és a leendő között felrémlő távolságnak, a megtorpanó megismerésnek a kifejezése”. Az ükapja által alapított Bocskai Főgimnázium épületében az ő idejében a „munkára nevelés” transzparens ideológiájára épülő, úgynevezett 5+1-es képzés keretében a hatodik tanítási napot a mezőgazdasági gépszerelő szakmai előképzésre fordították. A politechnika órákon a gimnazisták rémeseket reszeltek valami tanműhelynek kinevezett fészerben. A képzés közben megbukott, de ők (ehelyett) például latint már – angolt még nem tanulhattak.
Vége az iskolának Értsük jól: idén is befejeződött a tanév. Az iskolának nincs vége. A jó pap, meg a többi hülye – hóttig… Az iskolának nincs vége, sajnos. De hát hová is lennénk iskola nélkül? A pedagógus mehetne utcát söpörni, a gyermek halára unná magát, a szülőnek kevesebb oka akadna verni a gyermeket. Mert a gyermek azért van. Hogy tanuljék. Haha, göcögök, ha tudnák, amit mások sejtenek, hogy tudniillik már az embrió is öreg… A kollégám mondja (dacára annak, hogy ő maga is pedagógus, végzettsége és irányultsága szerént), hogy az oktatási rendszerünk úgy rossz, ahogy van. Pedig a mi fiaink jobban tudnak angolul, sokkal jobban, mint a brit gyermekek magyarul. A mi fiaink nem keverik Bukarestet Budapesttel, sőt Chicagót Detroittal sem. A mi fiaink képzettek; tanulják a bányaművelést, a papírgyártás és a timföld alumíniummá válásának technológiáját. Okosak. Igaz, az iskolában a madarakról tanulnak, nem a madaraktól, az írókról, s nem az íróktól. Viszont tudják az iguána és a búbos vöcsök faji jellemzőit. Tudják,
hogy írónk hol járt iskolába. Azt, hogy a vöcsök miért búbos és írónk miért ír, arról fogalmuk sincs. Lehet, hogy mindez nem is fontos. De lehet, hogy igen. Gyermekünk tehát már az elemiben is kénytelen fölvenni a tempót. Küzdenie kell, mert színkitűnő osztálytársnői mércét állítanak elé, vetélkedvén: kinek hány dicséretes ötöse van. Ezek a lányok azután végigseggelik a középiskolát, az egyetemet, a doktori képzést. Nehéz velük lépést tartani. Nehéz velük. Tanulnak vagy húsz esztendeig (posztgraduálisan is, ugye) és úgy maradnak. Mert a jó pap, meg a többi hülye… hóttig. Holtáig, igen. De miért is, hiszen már az embrió is öreg. Ez a faj, az emberi elöregedett itten. Golyóbisunkon kellemes a klíma, ezen a földön lehet élni. Jól élni. Ám az ember dekadens. Jólétében, unalmában konfliktusokat kreál. Családit, munkahelyit, országok-népek közöttit. Az iguána pedig dermedten figyel bennünket, nem érti meg a viselkedésünket, mert az iguána nem járt iskolába, tehát nem okos. Gyanítom: az iguána azt sem fogja érteni, miért tűntünk el erről a bolygóról. Pedig itt jó. Kellemes a klíma. Ha egyszer a fiaink felállnának a számítógépük mellől és kimennének a napra a legújabb, félig még vak kismacskájukkal, és elüldögélnének ottan, hátha bekattanna: öreg az ember. Túlképzett hülye. Megértenék, talán megértenénk, hogy az iguána, sőt a félig vak kismacska is értelmesebben létezik. Él és kész. Elmélet nélkül, csak úgy. Túlél. A homály oszlatása A fenti, tanév végi publicisztikát 1994-ben vetettem papírra. Hat esztendő múltán, egy évindító vezércikkben jeleztem, fölcsillanhat a remény. „Az emberi agy képes bármit befogadni, ez azonban nem egyéb, mint a memória működtetése. Magyarán: a tanultság a homály egy T
TANULNI, TANULNI...
neve. A homály oszlatására szolgálhat, ha a tudás frissítésének képességére tevődik át a hangsúly, a tárgyi tudással szemben. Ez az oktatási miniszter stratégiai ígérete. Kevesebb tananyagot, kevesebb adatot szeretne, mert a pumpálódó ismeretanyag elveszi az időt a képességfejlesztéstől. Ha ez a plánum nem csupán a miniszteri katedra körül marad meg, oszlani fog a homály. Ha így lesz, jó lesz.” Nos, a negyedik szemeszterét már nem abszolválhatta a rendszerváltás óta egyetlen valódi oktatási reformot ígérő miniszter. Azóta sem oszlik a homály. Pedig volt államelnökünk erősen szorgalmazta, hogy alkotmányosan is kultúrnemzetként kellene meghatározni a magyarságot.
AZ UTOLSÓ ÓRÁM A KOMMUNIKÁCIÓS SZAKON, A REFORMÁTUS KOLLÉGIUMBAN (FOTÓ: VITÉZ FERENC – 2013)
TYŰHA, SZEX! "Ne mondj le semmiről; mert aki valamiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél." (Weöres Sándor)
A
z alant következő sorok a szexualitásról szólanak. Ami az ún. én-komplex listavezetője. Miszerint az egyén nemi boldogulását az egészség, az anyagi függetlenség, az elismertség, végül a származás és a vallás követi, mint az én-puzzle kockái. Nálam a fontossági sorrend egy időben (a nyolcvanas-kilencvenes években) a következő volt: szex, szellemi ambíció, anyagi helyzet, egészség… Ebben az időben az erotika körül forogtak a gondolataim, beszüremkedett az írásaimba, a lapjaimba és a rendezéseimbe. Persze, a magánéletembe is, sok időt töltöttem az éjszakában, s például három barátnőmet bocsájtottam közszemlére, mint aktmodellt…
Metamorfózisok Adva van tehát a nő, mint valóságos lény, akit fogyaszthatóvá kell tenni (kondenzálni, konzumálni), leképezni, sokszorosítani – végül megmagyarázni. A művészek némelyike – miként Rodin – visszafordítja a folyamatot. Mintegy antropomorfizálja. Mert nem elég tompa elfogadni a világot olyannak, amilyen. Esetükben az anyag dolgozik, megcsinálja önmagát. Hiszen a műalkotás célja végül is önmaga. Rodin szobrai nem szándékosak, nem véletlenek, hanem elkerülhetetlenek. * TY
TYŰHA, SZEX!
GÖCS VINCE FELVÉTELE – 1985
Volt egyszer egy híres táncosnő, aki Rodin kérésére modellt állt (tulajdonképpen mozgott), s a művész szobrot faragott belőle. A szobrot egy fotográfus lefényképezte, ezt a fotót koreografáltam. A produkcióban szerepelt egy táncosnő, s valaki lefotózta. A fényképet később megelevenítettük, az aktmodellt ismét más fényképezte le. Ezt a fotográfiát újra beállítottam, s az új modellt ezúttal én fotóztam. Erről a felvételről maga az aktmodell csinált ceruzarajzot, a grafikáról később egy nyomdai fényképész készített negatívot, s az ebből közvetett (ofszet) eljárással készült nyomat megjelent egy hetilapban. A nyomtatvány további átalakulásáról egyelőre nincs tudomásom. * → Lányok, asszonyok → Után/vétel
– A legendák szerint ugyanazon a napon volt az esküvőd és az aktfotó-kiállításod megnyitója… – Nem legenda. Valóban így volt. Szándékosan időzítettük egy napra; jópofa, „ilyen még nem volt” ötletnek tartottuk. A fotográfusnak, vagy a férjemnek jutott eszébe? Erre már nem is emlékszem. Az aktfotókon csupán az esküvői ruhám apró kellékei maradtak rajtam, s a ceremónia előtti hetekben készültek. Délután esküvő, este családi vacsora, aztán leléptünk a kiállítás megnyitójára; csak az öcsém, meg a férjem tanúja tartott velünk. Egy író mondta a megnyitó beszédet. Szép este volt, s néhány olyan – őszinte, emberi – gesztusra is emlékszem, amely nem az ilyenkor szokásos vállveregetés volt, hanem sokkal több annál. Minden ember életében kellene egy ilyen sztori, valami, amire évtizedeken át mosolyogva, szívesen emlékszik vissza.
SERES GÉZA FELVÉTELE – 1994
TY
TYŰHA, SZEX!
Czivák Hiába ábrándoztam sokáig távol-keleti (filippínó, thai vagy japán) babákról, nekem többnyire Debrecen környéki lányok jutottak. A czivák súlypontja általában lejjebb található, mint a hosszúlábú manekeneké, mégsem cseréltem volna el őket rájuk. Mert természetesek, kedvesek, melegek voltak. Az első randevúmon (a gimnazista csajt Túró barátom passzolta át nagyvonalúan), a sötétben (mert a böszörményi utca lámpaoszlopai alatt nem mertem kísérletezni) nemigen találtam a lány száját, de az illatára ma is emlékszem (mert azóta is babaszappannal mosakszom). A legbotrányosabb találkámon (névnapomon, az Egyetemi Élet szerkesztőségében), üveg konyak után leharaptam egy darabot feketeszemű felköszöntőm füléből (vérzett nagyon, a közeli klinikán varrták össze). Engem aztán (mint ifjú lapszerkesztőt) meginvitáltak az orvosegyetem rektori tanácsülésére, ahonnan – mit sem sejtve helyet foglalván – hamarosan lilára pirulva távoztam. (Napirendi pont lett az ügyből, csodálom, hogy bírták ki a professzorok röhögés nélkül.) A két randevú közt húsz, aztán még húsz esztendő telt el, a magát szégyellőtől a testművészig mindösszesen egy híján húsz fiatal nő hosszabb-rövidebb ideig tartó társaságában. Hatan akadtak, akikkel tartós maradt a kapcsolatunk, s talán ma is fontos férfinak tartanak – négyük életében én voltam az első.
Levélváltás a neten Jó reggelt! A „Kit ismerhetek?” rovatra kattintva ugrottál fel az iwiwen, hát... érdekes volt az érzés... Boldogságot, AnDi
Kedves AnDi, ritkán jutok a nethez, mert itthon – szándékosan – nincs, s éppen szabadságon voltam. Ezért reagálok későn. Nos, ha hiszed, ha nem, eszembe jutottál, midőn jelezte a gép „Andreát”, holott azért néhány „druszád” előfordulhat a „Kit ismerhetek?” választékából a késő középkortól a késő középkoromig… Létezik megérzés azok között, akik valóban(?) ismerhetik egymást – még akkor is, ha éppen húsz éve nem találkoztak. Lám a gép viszonylag hamar kiköpte a nevemet. Tehát a gép is ember, a szentiváni bűbáj szolgálatában… Szakrális helyen laksz, tudod, ugye? Úgy kétévente, az esztendő végén, a szülinapom táján szoktam néhány napot a Pilisben (egész pontosan: Dobogókőn) tölteni, hogy megszabaduljak az év közben fölgyűlt szellemi salaktól. Jó Neked, mert ott talán mindettől védve vagy. Dénes Szia, Dénes! Napokig érleltem a válaszomat. Nem azért jelöltelek be, hogy levelezgessünk, hanem azért, hogy végre megbocsássak és elengedjelek az életemből. Az élet közepi válság úgy tűnik, egy nagytakarítást is előírt nekem. Nem akarom tovább hurcolni az engem ért sérüléseket, és valóban, igazad van, ez a szakrális hely, ahová nemrégiben „menekültem” ki, most ebben is nagy segítségemre van. Meghatározó férfi voltál az éltemben, de nem értem, hogy érett, felnőtt, felelősségteljes férfiként, hogy merted bevállalni egy lélekben még igen-igen gyermeki lány első szexuális élményét az akkori körülmények között. És nem értem azt sem, hogy miért nem becsültem magam kellőképpen – sem akkor, sem azután hosszú ideig. Belementem megalázó helyzetekbe, mert nem hittem el magamról, hogy megérdemlem a legjobbat. Azt, aki nemcsak rajong és egy megkapandó zsákmánynak tekint, hanem aki tisztel, becsül, szeret. TY
TYŰHA, SZEX!
Ma már tudom, hogy addig, amíg mindezeket az érzéseket nem táplálom magamban, addig a tükörként felém forduló külvilágtól sem kapom meg. Hosszú tanulási folyamat volt, és még mindig tart... És még órákat lehetne a spirituális fejlődésünkről beszélni, de ne ijedj meg, nem fogok. Ehelyett teljes szívemből minden jót kívánva, elengedlek belőlem. AnDi CC és kedveseim, ti Andi levele óta ismét eltelt öt év. Közben az „énkomplexem” listáján igencsak hátraszorult a szex. Bár az érzékek valószerűtlen útján néha-néha ismét behatolnak szerelmeim a tudatomba… most már én is elengedlek benneteket, drága (hajdani) lányok. Claudia Cardinale után Ti voltatok a legjobb nők az életemben. Ti, akik szerettetek. Ti, akiket szerettem.
NAGY GÁBOR FELVÉTELE – 1986
UTÁN/VÉTEL „Költözöl szívemből / Vinnyog a cuccod” (Palasovszky Ödön)
S
árossy Benedek betöltötte 40. évét. Otthon, amikor már mindenki lefeküdt, bezárkózott dolgozószobájába. Íróasztalának zárható fiókjából elővette azt a faragott fadobozt, ahol a hozzá írt leveleket tartotta. Feltette a szemüvegét és olvasni kezdett. * S. B. IV. gimnáziumi tan., Z. város kollégiuma Szia, Drága! Legszívesebben elszaladnék hozzád (pedig még csak most mentél el). Nagyon-nagyon vártam a táviratot, s ugyanennyire (külön vagy egybe kell írni?) féltem is, hogy nem kapok. Ugye milyen bolond vagyok? Olyan sokat és sok mindent szeretnék mondani neked, hogy az csuda! S az egészből az lesz, hogy születni fog egy korcs, semmitmondó levél. Látod, csak egy napig voltunk együtt, és mégis olyan nagyon hiányzol nekem. Csónakázás közben egyébként „csak” az volt a bajom, hogy pokoli módon zavarban voltam, mert ugye akkor már nem a hugicám fiújával voltam, hanem Veled, és bizony egy pillanatra cserbenhagyott az élcelődő kedv. Gondolom érted. Bután hangzik? Húgomnak másnap mondtam meg, hogy együtt voltunk. Még azt is megmondtam neki, hogy nem fog zavarni a véleménye, mert semmiféle lelkiismeret furdalást, meg ehhez hasonlót nem érzek. Szóval az égviláU
UTÁN/VÉTEL
gon semmi baj. Még a táviratod is megjött, bizonyára azért, mert egész nap nálam volt az a kis fababa, amit tőled kaptam. Olyan jó volna, ha itt lennél! Ja, azt akarom még, mint „fontos” dolgot mondani, hogy én nagyon gonosz és kegyetlen lány vagyok. Bent van a szobánkban egy, filodendron, és sosem locsolom, pedig szeretem a növényeket. Ugye te is? Azt hiszem, egy ideig dühös leszek az osztálykirándulásokra és a vonatokra. Itt kéne lenned, ugye? Én jó leszek, nagyonnagyon várlak, és rengeteget gondolok rád, és vigyázok a fababára. Ne cigizz sokat, Bence! Siess! Flóra S. B. ipari tanuló, Helyben, Tanműhely Bence! Nem akarlak zavarni; de sajnos jobb megoldást nem tudok. Először is szeretném megköszönni, hogy őszinte voltál hozzám. Ha visszagondolok az egészre, igazad volt. Úgy érzem (és azt hiszem, nem tévedek), soha nem érezted velem jól magad. Már korábban rájöttem erre, és utána próbáltam változtatni magamon. Mindent a legjobban akartam csinálni, és végül az ellenkezője történt. Én az vagyok, akinek az első este megismertél. Utána már csak megjátszottam az egészet, amit soha többé nem csinálnék. Már magában az a tény fáj, hogy bármennyire is jót akar az ember, a végén mégis a rosszat kapja. Mióta elmentél, nekem nagyon rossz. Az igazság az, hogy nagyon szerettelek, és ezt legjobban most érzem, amikor már nem vagy velem. Azt akarom, hogy gyere vissza hozzám, értsd meg, nagyon szeretlek. Hiába próbálnék mással járni, mindig a Te emlékedre gondolnék, és csak hazugság lenne az egész. Nem tehetek róla. És ha mégis elhagysz...
Bence, én tudom, nagyon nehéz azt újból kezdeni, amiből már kiábrándult az ember. Nagyon kérlek, ha egy kicsi erőt érzel magadban hozzá, ne küldj el. És ha megkérhetlek, írd meg nekem röviden minél előbb, mi a véleményed erről. Ki sokat gondol rád: Mihály Erzsébet S. B. honvéd, K. város, Pf.: 46/M Kedves Bence! Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de muszáj, hiszen sosem fogom elfelejteni azt a szép vasárnapi estét. Amikor a barátoddal beléptetek az ajtón, szinte nekem valami mintha diktálta volna, hogy én még ma este meg fogok ismerkedni veled. Aztán felkértél táncolni. Én nem nagyon tudok, de a végén egészen belejöttem. A vasárnapi találkával kapcsolatban azt gondoltam, hogy menjünk el a 6-os mozira. Még nem tudom, hogy mit játszanak, de azt hiszem ez lesz a legjobb. Lehet, hogy a barátnőm is eljön velem, mert sajnos nélküle nem engednek el. Szeretném tőled megkérdezni, tulajdonképpen mi a szándékod velem kapcsolatban? Nem vagy vőlegény, vagy éppen nős? Tudod, mi van, nem akarok más ideáljával közlekedni. Szeretném, ha megértenél, és nem értenéd félre a dolgokat. Most többet nem írok, mert sajnos nem érek rá. Szevasz. Sokszor csókol: Joli
U
UTÁN/VÉTEL
S. B. honvéd, K. város, Pf.: 46/M Kedves Bence! Először is azzal kezdem levelem, hogy fel vagyok háborodva! Ugyanis nem értek veled egyet! Én soha nem mondtam azt, hogy a munkatársaimat nem szeretem. Van egy-kettő, akit utálok, de van egypár, aki rendes, s lehet vele beszélni. Abban viszont igazad van, hogy nem a legjobb nálunk a hangulat. S abban is, hogy vizsgáljam meg előbb magamat, s próbáljak alkalmazkodni. Viszont tükörbe ritkán nézek, mivel nem szeretem magam látni. Ha már itt járok, megkérlek, hogy írd le, milyennek ismertél meg. Őszintén minden rosszat, s minden jót (bár ez utóbbi nemigen van). Különben nem érzem magam egyáltalán magányosnak. Pláne, ha te írsz, valakinek mégiscsak eszébe jutok. A gyakorlatot már nem ússzátok meg hó nélkül, mivel hallottam, hogy esik a hó. Itt sajnos még nem esik, csak hideg van. Írjál minél hamarabb, és legyél jó kis katona. Csókol: Zsuzsa S. B. főiskolai hallgató, D. város Kedves Kedvesbence! Köszönöm szépen a kedves levelet, tudod, először erőszakos voltam, s attól féltem, meg fogsz róni ezért. De ilyen vagyok, kell a világ – az, amit megismertem belőle – úgy, ahogy van, egészben, kell, hogy minden pillanatot teljesen megéljek. És tudom, hogy nem lehet így élni, mert nem engedi a világ, hogy magamba szívjam, tiltakozik, ellenáll, csak annyit tehetek, hogy néha önfeledten magamhoz ragadom. Pedig nem kell a teljes kitárulkozás, mert ha rázuhanok a másikra, a dolgokra, az félelmet kelt, ijedelmet, utálatot, haragot, és erre nincs szükség. De a türelmetlenségem végtelen nagy, és a tudatos, civilizált „kultúrlényből” időnként elemi erő-
vel tör ki ez az egész visszafogottság, amit magamra kényszerítek. Persze muszáj alkalmazkodni, mert nem egyedül élünk ezen a Szép Gömbölyű Földön, de akkor sem fogadom el, hogy automata módjára kell élnünk, mert azt sokáig kibírni nem lehet, mert embertelen. Ideig-óráig még jó is lehet, eredményes, de összetör, széttép, darabokra szed és bele lehet őrülni, mert így az Élet veszíti el azt, amitől az, ami. Továbbra is szükségem van arra, hogy tudjam, Te mit gondolsz. Igen, még mindig milliószor: Judit S. B., városi könyvtár Drága Bence! Nagyon köszönöm a lapot, amit küldtél, és főleg azt a biztató kérdő mondatot. Azt nagyon. Így most már merlek hívni. Gyere! Gyere minél előbb! Különben a lapod éppen jókor érkezett. Pár napra elfelejtettelek (a háztartásban vagyok robotgép, most is 10 óra van és Dávid még nem alszik. Dávid egyébként a fiam), amikor egy reggel szörnyű álomból ébredtem. Rólad álmodtam. Na, nem ez volt a szörnyű, hanem amit álmodtam. A befagyott Balatonon volt egy hatalmas lék, abban lubickoltunk jó néhányan. Egy este értünk jöttél, átmentünk hozzád a partra, tucat gyerek volt körülötted és egy öregember, velük laktál egy rideg, bútorozatlan és hideg házban. Egy nagy csupasz matrac volt a földön, itt éltél nagyon elzárkózottan. Valamin dolgoztál, rongyos voltál és sovány. Egész este ott maradtunk és sokat beszéltél. Aztán másnap reggel átjött az öregember és mondta, hogy meghaltál. Elmentünk vele megnézni téged, és ez volt a legborzasztóbb, ahogy ott feküdtél... U
UTÁN/VÉTEL
Belebetegedtem, csak kóvályogtam egész délelőtt. Elmentem a postára és földobtam egy lapot, írni nem mertem. Ezek után állandóan rád gondolva hazamentem, és várt egy SB monogramos levél. Azt a négy szót százszor is elolvastam. Megnyugtatott, hogy nem haltál meg, és felizgatott az, hogy élsz. Most már nagyon szeretnék erről kézzelfoghatóan is megbizonyosodni. Önző vagyok, mert azt szeretném, ha már ma, vagy holnap itt lennél. Írd meg, mikor jössz, és én várlak. Én majdnem mindig itthon vagyok ugyan, de nem szeretném, ha éppen akkor sétáltatnám a gyereket, amikor jössz. Gyere, gyere! Kati S. B., B. város Kedvesem! Miután megérkeztem, Anyu azzal az elviselhetetlen hallgatással fogadott, amelyről már beszéltem, s te is tapasztalhattad. Majd elmondom a beszélgetésünket. Aztán sem Anyu, sem én nem aludtunk valami sokat az éjszaka. Reggel struccpolitikát folytattam, nem akartam felkelni. Gyáva voltam, nem tudtam semmibe kapaszkodni. Közben megfájdult a fejem is, így aztán csak kimentem kávét inni. Nézegettük egymást Anyuval, s ekkor nem bírtam tovább. Szóval bőgtem, illetve potyogtak a könynyeim és nem tudtam uralkodni magamon. Anyu egy ideig nézett, aztán közölte, hogy nincs értelme sírni, én már biztosan eldöntöttem, mit akarok tenni, és hogy mindenbe bele lehet nyugodni. Apuval ma este beszéltem, ő csak annyit mondott, hogy nem így képzelte el a férjhezmenetelem. Ma, azaz kedden, semmi különös nem történt. A család éli megszokott életét, s a „szégyen” szóba sem kerül. Persze gondolhatod, érződik a hangulaton. Sohasem
lehetek már az, aki voltam. Semmit sem bántam meg, nehogy félreértsd. Nagyon-nagyon hiányzol. Megint kicsi vagyok és szerencsétlen, mint mindig, ha nem vagy velem. Vigyázz rám! Jó? Melinda S. B. könyvtárvezető, B. város Kedves Bence! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni. Sajnos késő délután kaptam meg a leveledet, s éppen akkor hozták a padlószőnyeget is a nagyobb szobánkba, szóval a feje tetején állt az egész lakás, annyira, hogy nem hagyhattam a férjem meg a kislányom magukra. Ha nem jön minden ennyire össze, biztosan elmegyek. Örültem volna, ha tudunk beszélni, na meg, egy év gyes után külön boldogság, ha néha elmehetek a francba! Remélem, majdcsak sikerül egyszer találkozni. Tudod az egész vezetőképző tanfolyam..., szóval voltak az életemnek sokkal szebb mozzanata is, szerencsére! Te vagy az egyetlen a csoportból, akire egyértelműen szívesen gondolok!!! Hogy vagytok? Jól emlékszem, fiad van? Lesz másik baba is? Írjál, ha ráérsz, vagy keress meg, ha erre jársz. Szeretettel üdvözöllek, szia: Wawrovsky Sarolta S. B., B. város Bence! Bence! Amióta itthon vagyok, nagyon kívánlak, vágylak érezni a számmal, a kezemmel, a testemmel, kívánom, hogy a csontomig karmolj. Az éjszaka kívántalak meg legjobban, egymás után négyszer tört rám. És csak ezen az éjszakán jöttem rá, hogy egy érzéki vadállat vagyok. U
UTÁN/VÉTEL
Bűnhődnöm kell érte. Kóros elváltozás ez, amit veled szemben is még mindig gúzsba kötnek gátlások. Most pedig bocsáss meg, mert olyan dolgokat fogok leírni, ami nem érint olyan kellemesen, mint az előbbiek. A mondás úgy tartja, hogy közös lónak veres a háta. Ez már a mi esetünkben is bizonyítást nyert. Nem akarok osztozni egy férfin. 20-án két asszonyt akartál szeretni és megbűnhődtél érte. Te aznap újra közeledni akartál a feleségedhez, hozzá akartál fogni újra felépíteni a régi viszonyt, a régi rendet, de úgy, hogy egyelőre még én is maradjak. Látom már, hogy jó úton vagy a feleséged felé, akkor kérlek, ne kínozz azzal továbbra is, hogy kénytelen legyek osztozni rajtad. Épp eleget szenvedtem már emiatt. Béküljetek hát ki és legyetek boldogok – bár ahogy ismerlek, ez a családi körülmény nem tud igazán boldogítani, de hát megtalálod Te a módját, hogy jó legyen, nem aggódom. Nem akarom tönkretenni a másik asszonyt és a gyerekeidet sem. Most már tudni akarom az igazat, jogom van hozzá, Te könnyen át tudsz ejteni, ha akarsz, de úgyis megérzem, nekem ez az egyetlen pajzsom, hogy megérzem, tudod. Sokszor csókollak. Szeretlek azért, hogy kellemetleneket is írtam, de vedd komolyan egyszer. Csók: Erna S. B. osztályvezető, B. város Bence! Voltam nőgyógyásznál. Nem gyógyszert íratni, hanem egyéb okokból. De el kellett mondanom neki a dolgokat. És olyan rendes ember. De azért azt mondta, hogy jól gondoljuk meg. Annyit tud, hogy kétszer annyi idős vagy, nős, gyermekes apa. Mondtam, hogy nem biztos, hogy szükség lesz gyógyszerre, mert válaszút előtt ál-
lok. (Állunk?) Január elején kell visszamennem, és addigra úgyis minden elrendeződik. Remélem. Most annyira erősen szeretlek. És most egy kicsit örülök annak is, hogy ez nem egy mindennapi, egyszerű eset. Bár az is lehet, hogy jobb volna, ha az lenne. Felhívott Ági, mondta, hogy sokat beszélgettetek. De nekem csak néhány szót mondott róla. Annyit, hogy az a bizonyos három pont számodra mind fontos, és nem tudod, hogy melyiktől tudnál elválni. Én azt mondom, hogy tőlem. Nem történt semmi baj. Vagyis olyan baj nem, hogy esetleg megutálnálak, szó sincs róla. Ugyanúgy érzek most is! De nem tudok, és nem akarok harmadik lenni. Arra is képtelen volnék, hogy valaki mással járjak. Én várnék is, ha tudnám, hogy érdemes. De Te nem adsz nekem választ. Annyira nem vagy kegyetlen. Borzalmas hiányérzetem van, és ma reggel olyan nagy féltékenység is volt bennem. Hatalmas rumli vesz körül. Mi miért nem beszélünk meg soha találkozót. Nagyon, nagyon hiányzol. DE TUDOM, HOGY NEMCSAK NEKEM!!! Mit lehet tenni? Egyre többet nézem magam a tükörben. A testemet. De sehogy sem tetszik. Szeretném, ha mégis szeretnél. Azt mondtam, hogy minden mindegy. Te azt mondtad, semmi sem mindegy. Hát persze, hogy nem. Egy picit szerethetnél. Csak egy picit... Azért a szilvesztert szeretném Veled tölteni, menjünk át együtt az újévbe. Aztán majd elválik, mi lesz. Most befejezem. Hajnali fél öt van és mára nem tanultam. Mondanék valami szépet, de csak az jut eszembe: Szia, Kedves! Tímea *
U
UTÁN/VÉTEL
Sárossy Benedeket a hajnali napsütés ébresztette. Íróasztalán levelek garmada. A múltja. Lányok-asszonyok elmosódó arca. Költözöl szívemből / Vinnyog a cuccod – jutott eszébe kedves költője. Egyenként összetépte, és diplomatatáskájába söpörte a leveleket. Megfürdött, átöltözött és kiosont a lakásból. A harmadik háznál kiürítette a táskát egy kukába. Szervusztok, kedveseim – motyogta. Nem érzett fájdalmat, nem érzett örömet. Titkok és szerelmek nélkül indult hivatalába. Tisztán és üresen.
→ Lyányok, asszonyok → Tyűha, szex!
ÚTON „… és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek…” (Jack Kerouac)
M
időn hetekig ágyhoz kötött nagybeteg lettem 1962-ben, a lehető legnagyobb világatlaszt kértem és kaptam meg Anyutól. A térképeket lapozgatva (a bélyeggyűjteményemmel egyeztetve) megismertem a Föld országait, zászlóit és legfontosabb városait (kartográfiai ismereteim a legutóbbi időkig érvényesek maradtak), végül összeállítottam egy világkörüli útitervet.
A Föld körül – Európában Budapest-Athén-Dzsidda/Mekka-Rijádh-ÁdenColombo-Szingapúr-Kuala Lumpur-Saigon-ManilaHongkong-Djakarta-Perth-Sydney-WellingtonTokio-Nagasaki-Peking-Bombay-Kuvait-BagdadAnkara-Isztambul-Jalta-Moszkva-SzentpétervárStockholm-Koppenhága-Berlin-Hága-Párizs-MadridLisszabon-Gibraltár-Kairo-Khartum-Addis AbebaBrazzaville-Cape Town-Buenos Aires-SantiagoRio-Quito-Bogotá-Panama-San Hosé-HavannaMexikó-San Francisco-Washington-Ottawa-New YorkLondon-Monaco-Róma-Varsó- Prága-Budapest Nos, a kiskamasz 45 ország 58 városát érintő nagyvonalú, képzeletbeli útja nem jöhetett létre (a fentiek közül Ú
ÚTON
csupán négy országban/városban fordulhatott meg). Átlagosan háromévente lépte át a határokat, 22 útján 16 ország 45 városában járt, ez így összesen 33 ezer km légvonalban (repülőn), de a vonatokon-buszokonautókon megtett kanyarokkal együtt talán kiadja a Föld megkerülését. 1962: CSEHSZLOVÁKIA (Prága) – az első külföldi út, Anyuval a nagybátyámnál, Sárossy Árpádnál 1963: ROMÁNIA (Kolozsvár) – rokoni látogatás egy Maros-parti házban 1964: CSEHSZLOVÁKIA (Prága) – Anyuval a nagybátyám igazgatta szállodában, a Hotel Krivánban 1970: JUGOSZLÁVIA (Szabadka) – a Betű SE labdarúgójaként 1972: CSEHSZLOVÁKIA (Pozsony, Jihlava, Vimperk, Prága) – katonaként, de ifjúsági küldöttségben 1975: NDK (Berlin, Erfurt, Neubrandenburg) – újságíróként, a Debreceni Tervező Vállalat költségén 1977: SZOVJETUNIÓ (Leningrád, Vilnius, Kaunas) – ifjúsági küldöttségben, Paulával (a leghosszabb, legészakibb és legkeletibb út) 1978: BULGÁRIA (Szófia, Várna) és ROMÁNIA (Predeal) – nászút Elizzel LENGYELORSZÁG (Varsó, Olsztyn, Ruciane-Nida) – az Unió külhoni táborozása 1979: SZOVJETUNIÓ (Lvov, Vilnius, Trakaj) – a litván újságíró, Vilius Kavaliauskas baráti meghívására, Elizzel ROMÁNIA (Nagyvárad) – a Napló küldöttségében, Bényei Józseffel 1980: LENGYELORSZÁG (Lublin, Zamosc, Naleczów, Kazimierz) – a Napló küldöttségében, Kalmár Istvánnal
1988: LENGYELORSZÁG (Lublin, Varsó) – újságíróként a Csokonai Színházzal 1991: JUGOSZLÁVIA (Szabadka, Palics) – a szögedi kofabuszon, Anikóval AUSZTRIA (Bécs) – az első nyugati út, Anikóval JUGOSZLÁVIA (Belgrád, Dubrovnik, Mostar, Szarajevó, Zágráb) – a kezdődő délszláv háború idején, Anikóval (a legdélibb út) FRANCIAORSZÁG (Párizs, Reims) és AUSZTRIA (Bécs) – Elizzel és a fiúkkal (a legnyugatibb út) 1992: ROMÁNIA (Nagyvárad, Kolozsvár) – Anikóval, Földes Kati színésznőnél OLASZORSZÁG (Velence, Portorecanati, Ancona, Loreto, Macerata, Ravenna) és SAN MARINO – tengerparti nyaralás Elizzel és a fiúkkal HORVÁTORSZÁG (Opatija, Rijeka, Zágráb) és OLASZORSZÁG (Trieszt) – nyaralás a tengerparton Anikóval 2003: OROSZORSZÁG (Szentpétervár, Puskin, Pavlosk) – újságíróként a debreceni kulturális küldöttségben 2008: ROMÁNIA (Nagyvárad) – újságíróként Aczél Géza költő színdarabjának ősbemutatóján Aczél Géza egy általam készített interjúban a következőképpen vélekedett. „Geográfiai determináció: azon a településen, ahol nincs hegy, ami arányérzékre szoktat, ahol nincs víz, aminek a közelében erősödhet valakiben a filozófiai hajlam, ott képtelenek az emberek megtölteni a nagy és poros tereket. Marad a laposság: lapos terek, lapos gondolatok.” Hát, igen. Ha a Piacz-Péterfia-Pallagi úton folyó hömpölyögne, a Nagyerdő szélén hegy(ek) magasodnának, ki sem kellene mozdulni innen. Legszívesebben Ú
ÚTON
Dubrovnikban élnék: tengerpart, hegyek és patakok, középkori óváros macskákkal. Raguzában, ahol a napfény árnyéka kék, az élet meleg és színes. Késő bánat, már 44 évesen kénytelen voltam konstatálni: Debrecenben ragadtam. Úton – Debrecenben No, vágjunk neki. Végre induljunk el. Előttünk Kőrösi Csoma és Kerouac útja. Ne, ne vegyük számba, mit kell magunkkal vinni egy ilyen hosszú utazásra. Ne. Csak úgy indulatból határozzunk, s tegyük azt és úgy, amiről, s ahogyan határoztunk. Erős elhatározásunk után kint találjuk magunkat a pályaudvaron. Útlevél, pénz, felöltő: készen vagyunk. Készek az útra. Ám ez a (közkeletűen) állomásnak nevezett hely olyan meghitt. Újságos, trafik, büfé – marasztaló. Egyébként is: nekünk senki se határozza meg, hogy mikor induljunk. 9 óra 42 perckor… tudod, mikor! A személyiségi jogaink, a szabadságunk, satöbbi. Átgondoljuk mindezt, üldögélünk, aztán mégis ránk jön a mehetnék. Elképzeljük: a síneken, a síneken, tova. El, el – hova is… Hát nem mindegy?! El és kész. De mi ez itten? Összevissza vannak a sínek. Bárhonnan, bárhová el lehet jutni. Tehát sehova. Nincs rend. Jó rend. Mindenütt elágazások, kitérők, váltók. Talán ez az egyenes pálya, ez volna jó. A párhuzamosak a végtelenben, tudjuk. Tudjuk, mert mondták. Pedig szó sincs róla; párhuzamosak, a párhuzamosok soha, sehol nem találkoznak. Mert akkor már nem párhuzamosok(sak). Előbb, de inkább utóbb talán metszik egymást. Valahol a perspektívában. Az agyunkban. Talán. Látjuk, nem látjuk, mindegy. Egyenes pályánkat meg varjak zavarják. Összevissza repülnek. Más az útjuk. Más a rendjük. Lehet, hogy az is jó rend. Mindenesetre más. Más, mint például a mi
hídszerkezetünk rendje. Az szinte zenei. Ritmusa van, sajátlagos harmóniája. Egyébként dögunalmas. Annyira rendben van. Emberünk közben áll, ott áll a sínek között. Magányos, szabad – nem tudni. Áll és vár. Nem tud dönteni. Még nem akar dönteni. Még nem kell döntenie. Még minden lehet. Még. Hát, akkor neki! Induljunk. Bár ez az állomásnak mondott hely (újságos- trafikbüfé) olyan meghitt. Marasztaló.
ELSŐ KÜLHONI UTAMON, A PRÁGAI VENCEL TÉREN, A KARLOVY VARY FILMFESZTIVÁL PLAKÁTJA ELŐTT (1962)
Ú
ÚTON
DUBROVNIK: VÁR, SZIKLÁK, TENGER, PIROS CSEREPEK, MACSKA – KILÁTÁS AZ IDEÁLIS ÉLETTÉRRE (1991)
A PÁRIZSI RODIN-MÚZEUM KERTJÉBEN, A CALAIS-I POLGÁROK ELŐTT A DEBRECENI POLGÁROK (1991)
ÜNNEPEK „mozirendezők karácsonyi legendát harmatoznak / halleluja! (Palasovszky Ödön)
A
z alábbi írások az ezredforduló tájékán születtek. A (fény)viszonyok ritmikus változásai közepette. Bálint verebei Az úgy volt régeniben, hogy a neve napján reggel, Bálint, a gazda kiállott az udvarába, megtapasztalni az időjárást. Ha az száraznak mutatta magát, fogott egy facsemetét és elültette. No, ez biztosan megerősödik – gondolt rá elégedetten. Aznapra szinte nem is maradt más dolga, mint megfigyelni, hogyan választanak maguknak párt a verebek. Várta a komákat. Szürkületre mindig megjöttek, Bálint napját köszönteni, bizakodni. Száraz az idő, jó termés várható. Így volt régen. Jöttek a törökök, a labancok, a muszkák – Bálint bá’ a neve napján, reggel kiállott az udvarába. Hol esett, hol nem. Aztán hazamentek a törökök, visszamentek a labancok. Egyszer – nem is olyan régen – Bálint bácsi beköltözött a városba. Nem volt már udvara, ahová kiállhatott volna, nem volt már gazdája semminek. Közben elmentek a muszkák. Végül elmaradoztak a komák. Nem köszöntik őt a neve napján. Az unokája valami velöntájnt emleget, esemeseket pittyeg, lufi szíveket csomagol, szmájl partiba készül. Így van ma. Az öreg, akinek mára neve sem maradt, február 14-én reggel kiáll a veje emeleti erkélyére, megfigyelni, hogyan választanak maguknak párt a verebek. Isten éltesse, Bálint bátyám! Ü
ÜNNEPEK
Passió Szó szerint annyit tesz: kínszenvedés. Spirituális értelme szerint: Jézus életének utolsó szakasza; virágvasárnaptól kereszthalálig, hozsannázástól elvégeztetettségig. Hagyományosan a nagyhét: szenvedés- és üdvtörténet. Hogyan éljük meg ezt az időszakot ma, a globális világfelügyelet alatt? Mint a többit; pogány módra. Nem, nagyböjt idején sem kerüljük a fogyasztás hamis áhítatot keltő „templomait”. Bazárországban mindenki kereskedik, elad vagy vesz – elképzelni is lehetetlen ma Szent Ferencet, akiről tudott, hogy nem volt hajlandó birtokolni semmit. Bazárországunk főterein minden kapható. Miközben tisztálkodási szokásainkról, politikai meggyőződésünkről vagy a teremtéshez való viszonyunkról faggatnak, nyájasan tolakodó embertársaink illatszereket, demokráciát, hitet árulnak. Időről-időre maga a sátán is megjelenik itten, persze „civilizált” köntösben, ártalmatlan mulattató alakját öltve – észre sem vesszük az általános setétségben. Ám virágvasárnapkor ismét kivilágosodik a tér; félszáz fiatal erdélyi műkedvelő mutatja föl Krisztus példáját. S lám, Jézus bevonulásakor néhány percre fölsüt a nap. A fényt Csíksomlyóról hozták; passiójátékuk a színháztörténet hagyományaiból építkezve vezetett az átélhető Nagyhét küszöbére. Naiv misztériumuk bennünk fényesedhet Húsvét vigíliájáig. Midőn a virrasztókkal együtt feltehetjük magunknak a kérdést: meddig tart még az éjszaka? Meddig a sötétség? Napforduló Ma zenitre ér a Nap, a nyári napforduló napján a világosság uralkodik. Felénk – és manapság – kevésbé kitüntetett alkalom; az ősi társadalmakban, és a nagy óko-
ri civilizációkban az emberiség gondolkodását alapvetően befolyásolta az égitest-kultusz. Amon, Mithras, Sol, Apollo, Tezcatlipoca istenítése annak a törvényszerűségnek a belátásán alapult, hogy az égitestek szabják meg számunkra a létezés feltételeit, kereteit és ritmusát. A fényviszonyok ritmikus változása közepette örök körforgás, a Napciklus kozmikus történései elevenek voltak az emberiség ősemlékezetében. Ám a „kollektív tudatalatti” nehezen felidézhető egy olyan korban, amely (Hamvas Béla zseniális megfogalmazásában) a léleknek az az állapota, amikor ősi teljességéből lezuhanva, eltemetve fekszik az anyag sötét elfeledettségében. Midőn az ember kibékíthetetlen konfliktusba kerül az őt környező, maga teremtette, ám tőle elidegenedett világgal. Az anyagi(as) és gyakorlati(as) civilizátummal. A (poszt)modern kor szellemi tompultságát jelezte előre Heidegger, aki szerint az ember túl sokat cselekszik, és túl keveset gondolkodik. Képtelen fölfogni: micsoda erőknek a játékszere. Az időt az újkorban a történelemhez igazítják, az archaikus társadalmakban a kozmoszhoz mérték. Ha képesek lennénk az univerzum érzéki fölfogására, a Nap napján nem a hőségre, hanem a fényre gondolhatnánk. Legalább ma. Lucák Jeles télközépi nőalak tesz látogatást a Földön december 13-án. A Julianus-naptárban erre a napra esett a téli napforduló, az év leghosszabb éjszakája. A sötét középkorban babonás alkalom, boszorkányperek visszavisszatérő dátuma. A Kárpát-medence e hiedelmek egyik centruma, itt találkoznak a keletről és nyugatról érkezett boszorkányos nézetek. És a Lucák. A szent vértanú, nevét a fényből (Lux) eredeztető ókeresztény szűz, s a másik Lucia, a rontás és a romlás vészbanyája Ü
ÜNNEPEK
szépen megfér a hazai hagyományban. A bájos és a bűbájos Luca. A fény hírnöke és a sötétség démona. A tradíciókban a világon öröktől két ország létezik, a világosság és a sötétség birodalma. A szellemé és az anyagé. Melyik kerekedik felül? Zarathustra szerint ez csakis attól függ, hogy az ember a Földnek apja vagy megrablója. Ha nem a létről való gondoskodás és a szeretet vezérli, a Földet nem a szellem nevében műveli – kifosztja saját életterét. A rablás ösztöne teremtette meg a népek-fajok, osztályok-kasztok, világnézetek harcát – a létért való küzdelmet. Így a kultúrantropológus. Mexikó romjaitól eljutottunk Amerika szemetéig, miközben a globális infrastruktúra a semmit köti össze a semmivel. A „felvilágosodástól” mára, az újkor végére eljutottunk a teljes elsötétedésig – eszméltet rá a gondolkodók, a tudósok, a környezetvédők sikolya. „Szép a rút és rút a szép”. Szóljon hát Lucáinkhoz a fokhagymaszagú üzenet: „Sicc, mocsokba, ködbe szét!” Napfogyatkozás Az év legsötétebb napját töltjük, amennyiben egyáltalán napnak lehet nevezni azt a napot, amikor a Nap mindösszesen 8 óra 23 percig látható. Ha látható. Ma, december 21-én szépen látható, ragyogóan süt. Mintha ellene dolgozna a téli Napfordulónak – megmutatja az erejét. Erőt sugároz. Látóképen vagyunk, mágikus helyen. A gonosz erők tengelyében találkozik itt két alsóbbrendű út, Y alakú keresztutat képezve. Nincs hét, nem múlik el hét ezen a helyen baleset nélkül. Tegnap is volt, ma hajnalban is. Pedig nemrég adták át a korszerűsített „sztrádákat”, mégis. Ez van ma. Hogy régen mi volt, annak utána lehet nézni. A csárda bizonyára nem véletlenül építtetett pont ide, s tán – sőt biztosan – az elnevezése (Látókép) sem légből kapott. Itt tényleg látni lehet, tágas a horizont, a
csárda küszöbe egy szintben áll a Nagytemplom tornyaival. 1999. augusztus 11-én ide hozta a fiait – Napfogyatkozást nézni. Ez a hely ugyan nem volt a fősodorban, a Magyarországot srégen átívelő sávban, mégis meg lehetett érezni valamit az égi tünemény rendkívüli erejéből. Igen erős és hideg szél fújt keresztül a pusztán; nyár volt, mégis. A környékbeli állatok kivetkőztek önmagukból: bőgtek, nyerítettek, vonítottak, gágogtak – féltek mindahányan. Ez a megmagyarázhatatlan félelem töltötte el az ő lelküket is. Borzongva várták a fény feltámadását. Szorongva, a létbe vetett ember tudatosult aggodalmával. Mégis: jó volt kimenni ide. Béke van Család, szeretet; nagymamák, unokák. Ajándékok, csókok. (Nem térek ki itt a karácsonyfadíszek: lilák- kékekszépek, girlandok, csillagszórók, kovácsoltvas fenyőtartók, egyebek méltatására.) Csomagok, csomagocskák, szépen becsomagolva, arany-ezüst szalagocskával átkötve. Mindenkinek jut kisebb-nagyobb csomagocska. Még a felnőtt ember is nagy izgalommal bontja, bontogatja. Vajon mi van benne? Ehető?, iható?, használható? Vagy igen, vagy nem: mindegy is az. Ajándék. Mi kaptuk. Nekünk adták, egyedül nekünk. Ez jó. Kellemes. Mert minket számon tartanak. Fontosak vagyunk. Mi fontosak vagyunk mások számára. Mert – most erősen hisszük – jók vagyunk. Úgy általában jók, egész évben. Nekünk tehát kijár az ajándék. És ez kellemes. Mint a fürdővíz. Mint az ünnep, a karácsony. Most minden kellemetes. Holott… Hétköznap egészen más a helyzet. Végtelenül unjuk férjünket-feleségünket, gyermekeink nyüzsgésétokvetetlenségét, nagymamáink-nagypapáink rigolyáit. Ü
ÜNNEPEK
A többiekről nem is beszélve. A kollégáink például alkalmatlanok arra, amit csinálnak, tehetségtelenek és unalmasak. Örömünk velük egyedül akkor telik, midőn együtt isszuk a reggeli kávét. Ha friss a kávé. No, mármost mi marad mégis? Hát például éppen az, hogy a kolleginánk behozza az irodánkba a kávét. Hogy a fiúnk megkérdezi, miképpen működik egy program a számítógépen. A nagymama süteményt süt nekünk, az asszony erotikus hálóinget vesz, és a barátunk meghív egy sörre, hogy elbeszélgessünk. Ilyenkor még mi is – szkepticizmusra hajlamos emberek – képesek vagyunk azt hinni, hogy fontosak vagyunk másoknak. Talán nem is tévedünk. És ez több mint kellemes: nagyon jó. Boldogságos. Erre gondolván szeretnénk egyszerre magunkhoz ölelni a nagymamát, a kisfiút, a barátunkat és a társunkat. Meg a macskát. Mert együtt tényleg jó. → X. Y., a pm. ember
SAJÁT ÜNNEP: AZ UNIÓ MOZGÁSSZÍN (NÉGY HÁZASPÁR) GYERMEKEINEK KÖZÖS NÉVADÓJA. AZ ELŐTÉRBEN DÉNES TAPSOL, A HÁTTÉRBEN A KÉT NAGYMAMA, SÁRIKA ÉS EMMI NÉNI ÖRÜL (1981)
ŰRLAP azonosító: Rodin (jelszó: Bagira)
Mélyen Tisztelt Hatóság! Ezen Űrlapon összesítettem a személyemet hitelesítő valamennyi hivatalos okmány azonosító jelét. Ezúton kérem Önöket, válogassák ki az eljárásuknak megfelelő adatokat. Állampolgári üdvözlettel: a 107-es 1 1950 0104 1966 215984HA 629550 KL ZJ976708 015 347 839 72716 182-04360-3 72552249-1-29 830 318 0940 A 1568714 E 235624 2791 H 9665 F2NYD1 19500104 1293 MSAKKO11743A14 002 004946
Ű
VÉGJÁTÉKOK „A sakktábla kockái: éj és nap. / Bábuk vagyunk a sors keze alatt, ő játszik velünk, tologat, / kiüt és a sötét dobozba visszarak.” (Omar Khayyam)
E
sztendeje az alábbi levelet küldtem el a neten hozzátartozóimnak. „Az új világkorszak küszöbén, 2012. 12. 22. előtt áttanulmányoztam néhány ideillő, számomra mérvadó (s kezem ügyében lévő) szöveget a régiségből. Ám sem a Popol Vuh (a maja-kicse indiánok szent irata), sem a Jelenések könyve (János apostol Apokalipszise), sem a Tao Te King (Lao-Ce kínai filozófusnak az Útról és az Erényről szóló könyve) nem tette világosabbá azt, ami a jövőmre nézve, évtizedek óta megsejtetett: a 63. esztendőm baljós voltát. De azt azért tudtam, amit Tu Fu taoista költő: Egyedül állok, sorsom sötétlik… Veszélyes szülinapomon, 2013. január 4-én ezúttal nem a szokásos megvilágosító helyemre, a különös aurájú Dobogókőre, hanem Hajdúböszörménybe „zarándokoltam”. Ellátogattam legtekintélyesebb felmenőmhöz, Sillye Gábor ükapámhoz, megköszönni családunk létét. Letisztítottam a sírját és erőt merítettem hajdani vitalitásából. Akár a sírján egyre terebélyesedő tiszafa… (Az örökzöld Európában a leghosszabb ideig, 500-1000 évig él. Árnyéktűrő, mint a börtönben a saját halálos ítéletét kimásoló felmenőm.) Magamhoz vettem az elszáradt koszorú szalagját, amit az általa alapított gimnáziumom diákjai helyeztek el a sírján, ettem egy felséges kakashere pörköltöt a legjobb böszörményi vendéglőben, s másnap folytattam, amit két esztendeje teszek, a termés begyűjtését. Sikerült megszerveznem, hogy március 15-én, a számomra legfontosabb nemzeti ünnepünkön legyen az
ötödik kötetem bemutatója. Kikelet havában, március idusán, a régi rómaiak tavaszújévének napján… Ám a Sors beavatkozott, a program után Tél tábornok valamelyik csicskása „elintézte”, hogy kiforduljon és eltörjön a bokám. Nos, a törés után 11 napnak kellett eltelnie, hogy ismét embernek érezhessem magam, addig zombiként (élőhalottként, hótt-elevenként) vegetáltam, küzdve az erősen rám törő tüdőgyulladással. Újabb 11 napba telt, míg lelkileg is magamhoz tértem. Ismét képes vagyok a gondolkodásra s – mint ezek az első sorok mutatják – az írásra. Február végén azt terveztem, hogy idén élvezni fogom a tavasz minden pillanatát. Amint kisüt a Nap, félbehagyom az íróasztalhoz kötő munkáimat, nyeregbe pattanok, s kibiciklizek a „természetbe”. Lehet, hogy elmarad az utolsó tavaszom? Amire október vége óta vágytam, hátha… Bár eddig idén nem sokat kerekezhettem volna, kérdés, hogy fölülhetek-e még a nyugdíjazásomkor vásárolt biciklimre? Április elején tudtam meg a rádió egy meteorológiai műsorából, hogy Magyarországon legutóbb 1962-ben volt hasonló az időjárás. Döbbenetes volt a felismerés: én éppen azon az anti-tavaszon kerültem a legközelebb a halálhoz. Egy bokatörés persze egészen hétköznapi (sport)baleset, számomra most viszont igen baljós jel, ezért nem engedtem, hogy megműtsenek, az ösztöneimmegérzéseim szerint még egy beavatkozást nem bírt volna el ez a láb… A perzsa költő mottóul ideidézett sakk-verse világos beszéd: a Sors – mint 1962-ben is – kiütött, kérdés, hogy mint akkor, visszarak-é a táblára? Még az idén kiderül. Mindenesetre szeretném befejezni az édesapámról szóló kismonográfiát, ezzel tartozom neki és a családnak. Az utolsó tervezett kötetem („a hetedik magad légy”) már nem olyan fontos, ha nem marad rá időm, az is sorsszerű lehet. Vagy mégis megjelenik: post mortem. V
VÉGJÁTÉKOK
Töröttségem miatt sok-sok türelemre van szükségem, másra nem is marad türelmem… Az első teljes napsütéses napon, 2013. április 7-én írom ezeket a sorokat, várván az életkedvem visszatértét – az árnyékban.” Szia, Apa, Az írás jó, bár (érthető módon) kicsit „depis”. Fel a fejjel, a csont beforr, jobb idők jönnek :) Dénes Szia, Apa, Bár a jelenlegi helyzet alapján érthető a borús hangulat, azért rossz volt ezt olvasni... baljós előjelek ide vagy oda, ne hagyd, hogy hatalmába kerítsen a rosszkedv. Például, gondolj bele, hányszor ment át előtted fekete macska (Bagira néven). :) Én nem vagyok egy nagy napimádó (mint tudjuk, tüsszentenem kell tőle, és nyáron túl meleg van), de ma még én is azt éreztem, hogy jó, hogy kisütött újra a nap, még ha a Hungária körutat világítja is meg éppen. A tavasz eljön, előbb vagy utóbb, és ha nem is tudod (még) biciklivel bejárni Debrecent, ki fogod tudni élvezni – előbb vagy utóbb. Bár képzelem, most végtelennek tűnik a gyógyulási folyamat, ne feledd, hogy nem az. Már csak egy belátható ideig kell kitartania a türelmednek, és fokozatosan javulni fog a helyzet, és a lehetőségeid is. Szippants egy mélyet a tavaszi friss levegőbe, meríts erőt belőle, és tarts ki. Lehet, hogy próbára tesz 2013, de legyőzni nem tud, ahogy 1962 sem tudott. :) Péter Napsugaras szép reggelt! Sosem bírtam az ilyen negatív előjelű önbeteljesítő jóslatokat. Saját magadnak szuggerálod, hogy márpedig most itt a vég. Nem, nincs itt a vég. Azt megértem, hogy miért nem műttetted meg magad, de a lábad összeforr és a lelked is. Igen, az már valószínű, hogy ezen a tavaszon
nem nyersz bicikliversenyt, de sakkot még nyerhetsz. És lesznek új tavaszok, mert lesznek. A lányodnak (aki ugyanolyan fafejű, csökönyös és sértődékeny, mint te) április 26-án lesz a lemezbemutató koncertje. Büszke rád és szeret, ha ezt nem is sikerül mindig kimutatnia. A leveled után egész este sírt és éjjel átjött hozzám, mert nem tudott egyedül aludni. Szüksége van rád!!! Szüksége van a megmondó emberére, mert nem csak szeretet, de útmutatás is kell neki, és ahogy érik az esze, egyre inkább. Úgyhogy légy szíves a napsütésre és a madárcsicsergésre koncentrálni. Az ilyen sötét gondolatokkal meg várj, mert az unokáidnak nagypapára is szükségük lesz. Anikó Szia, Apa! Nagyon beteg voltam 2 hétig, lázam volt és én is fetrengtem, teljesen megkínzott ez az idő. De most itt a tavasz és gyönyörű szép nap volt a mai, csütörtök óta nincs lázam se és a hangom is kezd visszatérni. Nagyon sokat gondolok Rád, holnap átmegyek, ha délelőtt ráérsz, ha nem mész futni vagy távol ugrani (haha) akkor átmegyek. Azért se akartam eddig látogatóba menni, mert vírusos torok- és tüszős mandulagyulladásom volt, ami nem feltétlen tett volna jót a szervezetednek, főleg, hogy hetek óta nem voltál a levegőn. De már nincs bennem semmilyen kórokozó, megpróbálok vinni Neked boldogságot !!! És Apa, ne gondolj semmi rosszra, tudom, hogy el vagy keseredve, de Apa ne csináld. Eltört a lábad, meggyógyul, tavasz van még, a Te tavaszod és élvezni fogod, miattad késett, hogy élvezhesd! Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek, és sajnálom, hogy nem láthattalak, de nem is tudom mikor volt nekem 40 fokos lázam életemben. Holnap mindenképp átmegyek, kérlek, vigyázz magadra és szívd be a tavaszt a szervezetedbe! Boldog álmokat! Bogi V
VÉGJÁTÉKOK
A Nap itt már nem süt, de a soraitokból mégis fölviláglik... – köszöntem meg a bíztató, életerőt sugárzó üzeneteket. Elizzel nem volt szükség a virtuális eszmecserére – nap mint nap odaadóan segítette a fölépülésemet. „A hanyatlás, az elerőtlenedés korszakában elvész a kapcsolat a lét formáival” – olvastam valahol. Általuk tértem vissza a létezésbe – gondoltam később, miközben együtt mankóztunk a gyerekeimmel. Azóta eltelt egy esztendő, idén gyönyörű volt a kikelet – túljutottam hát a megsejtetett baljós időszakon. Sőt, hogy leléphessek a sakktábla veszélyesnek vélt, 64. mezejéről is, egyesítettem a fogantatásom napját a tavaszi névnapommal, ezzel immár elértem a 65. évet! (Új keletű, kreált szülinapomon 47-en köszöntöttek föl.) Minden változik. A múlt is... a jövő is...
→ Nyugállományban
WHO IS WHO?
Ki kicsoda a hírközlésben? A Révai új nagylexikona segédkönyvei I. A századvég magyarsága 2. 331. Szekszárd, 1994, Babits Kiadó. Hajdúnánási Almanach 2000. Helytörténeti olvasókönyv és adattár. Ki kicsoda? – Kortárs személyi adattár. 351-352. Hajdúnánás, 2001, Hajdúnánási Szellemi Műhely, Hajdúnánás város Önkormányzata. Who is Who Magyarországon. 8. kiad. Kiegészítő kötet. 2084. Bp., 2010, Who is Who.
W
X.Y., A PM. EMBER Indifferencia: közöny, közömbösség. (Idegen szavak és kifejezések szótára)
A
posztmodern ember nem szeret beszélgetni. Ha a posztmodern ember író, akkor szövegeket gyárt. Ha a posztmodern (a továbbiakban: pm.) ember kommunikátor, akkor üzeneteket állít elő. Ha a pm. ember üzletaszszony(ember), akkor tárgyal. Amennyiben a pm. főnök, úgy utasít; ha alkalmazott: egyetért. A pm. ember nem érdeklődik, csak rákérdez. A pm. ember nem tárja ki a szívét, csupán közöl. Emberünk tehát nem beszélget, de nem is hallgat. Nem zárja ki magát a kommunikációból. Mert az fontos. Mármint a kommunikáció, meg az, hogy ne zárja ki magát belőle. Szívesen olvas információkat, hogy tudja, mi van, és mi várható. Szívesen hallgat rádiót, hogy tudja, mi van. Szívesen nézi a televíziót, hogy tudja. Telefonál; cetlin, avagy számítógépen üzen. Bonyolít. Itt, most bevallom: én sem szeretek beszélgetni. Nyilván poszt vagyok. Vagy magam exkommunikáltam magamat. A legtöbb ember számára ugyanis nincs mit mondanom. Ha mégis mondanék valamit, az vagy nem érdekelné őket, vagy úgy tennének mintha – szóval csak terhelném őket. Ugyanakkor a legtöbb ember mondandója engem sem érdekel, legfeljebb úgy teszek mintha – terhelnek vele. Akiket ismerek, azokkal azért nem beszélek szívesen, mert – többé-kevésbé – tudom, hogy
mit fognak mondani. És azokat már hallottam. Akiket nem ismerek, azokkal pedig azért nem beszélek szívesen, mert ugyan nem tudom, mit fognak mondani, de többé-kevésbé bizonyos vagyok benne, hogy azok nem is érdekelnek. Mert ha eddig nem érdekeltek, akkor mért pont most? Hát így vagyunk. Mármost – tán éppen ezért – a többiek azt hiszik, hogy haragszom rájuk. Holott arról szó sincs. Holott arról van szó, hogy nincs szó. Ezek a kommunikáció szünetjelei; „a csönd a szó tartaléka”. A hallgatás nonkonformizmus. Andrzej Wajda, a lengyel film- és színházrendező, aki ugye mestersége mián igazi kommunikátor, üzenő – társalkodó szinte, ő mondta évekkel elébb, hogy ezen a földön már csak egyetlen hely maradt, ahol beszélgethetnek az emberek. Ez pedig a színház. Érdekes. Közös emlékezetünk szerint az ember már azelőtt is csinált színházat, mielőtt beszélni tudott volna. És a népek megértették, mit harsog, vinnyog, üvölt és nyámmog az akkori – mai fogalmainkkal élve – színész. Szóval a színház. Az író üzen a színészek által nekünk, nézőknek. Igaz, az író nem beszél (vagy halott, vagy nincs éppen jelen); igaz a színész nem a saját szavait, netán gondolatait sorolja elő; igaz: a néző csak hallgat – mégis. Mégis ember szól emberhez. No, de manapság nehéz ilyesmit elérni. Én például egy idő óta azért nem járok színházba, mert rühellem, ha hazudoznak nekem. Mások pedig azért nem szívesen járnak színházba, mert nem hazudnak nekik eleget. Értem őket: legalább a színházban szeretnének megszabadulni a tényektől?, a valóságtól?, az igazságtól? Nem tudni. Homályok és fények – az előadások képei. Ha jók (mármint az előadások és a képek), jól mutatják az embert – a romantikustól az agyongyötörtig. Minket mutatnak hát; az álmodozó állatot. Járjunk mégis színházba? Állítsunk elő üzeneteket? Beszélgessünk? Bizonytalan vagyok. Egy bizonytalan pm. (1994) X,Y
X. Y., A PM. EMBER
Cinizmus és nárcizmus Szépség, báj, derű, harmónia, életigenlés – nem divatos fogalmak mostanság. Egy magára valamit adó értelmiségi társaságban kiejteni se illik ezeket a szavakat. A groteszk, a tragikomikus, a diszharmonikus járja. A kiúttalanság, a tagadás a sikk. Az értelmiség lételeme az okoskodás – olvastam valahol egy szociológustól. A „szuperértelmiségi” úgy véli: azzal válik autonóm személyiséggé, hogy mindent, mindenkinél jobban tud. Sosem engedi el magát, óvatoskodva a dolgok fölé helyezkedik. Fanyalog, lesajnál. Unatkozik. Az effajta übermensch igen szánalmas figura. Fura a nárcizmusa: másokban sajnálja le önmagát, mert képtelen ember mivoltában gyönyörködni. Önmagát büntető mazochista, akinek a pesszimizmusa önsajnálat. Az érzelmeiket, vágyaikat nem vállalók gesztusa. Nem kérges lelkű – őszintétlen. Cinikus fölénye páncél. S ez védi ugyan a külvilágtól, ám magamagától is elrekeszti őt. Ezek a lények kamaszként öltötték magukra páncéljukat – és úgy maradtak. A szüntelen tagadás nem múlt el náluk a mutálással, cinizmusukat nem nőtték ki az első hosszúnadrággal. Koraérett kamaszvigyorral szemlélik azóta is – felülről és kívülről – a világot. Nem érzek velük együtt, de sajnálom őket. Kiégettek, valami elveszett belőlük. Valami fontos, ami nélkül szegényebbek. És nevetségesek. Egyébként jól megvagyunk. Ők mosolyognak az idealizmusomon, én mosolygok képzelt fölényükön. Patt. (1987) A céltalanság dicsérete Komolytalan a cím, de komoly a szándék: szeretnék többet barangolni.
Barangolás, céltalanság. Az első fogalom feltételezi a másodikat. De vajon a megismerés eleve megköveteli a célzatosságot, a megtervezettséget? Hiányozhat-e legapróbb mozzanatokig kiszámított; célok, feladatok, ambíciók, elvárások szorításában száguldó; „élni sincs időm” sorsunkból a kóborlás, a csatangolás? Már a terveinket is gondosan megtervezzük. De hiányozhat-e legalább a lehetőségünk – az időt lelassító, a napi gondoktól rövid ideig szabad, a társadalmi szerepéből néhány órára kilépő érzékeny ember lehetősége – a váratlan befogadására? Vélem: nem. Ezért szeretnék barangolni, valamire rácsodálkozni, gondolkozni végre – s nem valamit, hasznosat kigondolni… Persze, ma nem megy. Meg akarom írni ezt a cikket (?), és a többi, és a többi… Talán holnap. (1978)
Titok Tények környezetében vagyunk. Pontos információkon alapuló, objektív tervek koordinátái között araszolunk. Lépéseinket a tárgyias és tárgyilagos racionalitás szabályozza. Okosak vagyunk. Kódolunk és programozunk, ügyelünk a törvényszerűségekre. Az okozatoknak mindig van okuk. Tudott dolgok vesznek körül bennünket, kiszámítható képletek. Döbbenten tehetetlenkedünk mégis a titok előtt. Szeretnénk megfejteni – bosszankodunk, mert nem értjük. Bosszankodunk, mert nem tudjuk megmagyarázni. Keressük a hosszú élet, az aranycsinálás, az örökmozgó titkát. Pedig az igazi titkot nem kívül találjuk. A titok bennünk van. Nélküle – nem vagyunk. (1982)
X,Y
X. Y., A PM. EMBER
Elmeszociális Nézek az ablakon. Ki. A túloldalról néznek, engem néznek. Így vagyunk, nézzük egymást. Nem értjük a másik arcát, nem értjük. Nézzük, s nem látjuk. Elmegy előttem egy fekete macska… Olyan szúrósan néz a másik. Gyanakszik. Én is gyanakodom. Miért néz olyan szúrósan? Miért? Miért néz így, miért pont engem néz, mi baja velem, mit nem csinálok jól, mit kell tennem, mit csináljak? Mi lesz? Elgondolkodom ezen a századvégen. Nem hallom a dallamot, nem látom a szobrot. Talán nem vagyok normális. Ők sem. Én kint vagyok, ők bent vannak. Elmeszociális otthonban – így kell mondani. Ők bent várnak, én kint várok. Kire is, Godot-ra? Arra aztán várhatunk, mindig csak ígéri. Aztán nem jön. Ő sem jön. Közben elfoglaljuk magunkat. Dolgokat rakosgatunk. Ők ott bent semmit sem rakosgatnak. Összekulcsolják a kezüket, a karjukat. Nem foglalják el magukat. Csak várnak és néznek. Megint ez a fekete macska, megint elmegy előttem. Elgondolkodom ezen az ezredvégen. A világ urai is elfoglalják magukat. Konferencián döntenek arról, hogy melyik országban lesz háború és melyik országban lesz a világkiállítás. Hogy hová küldessék segély: meleg takaró, konzerv, ilyenek. Rakosgatnak. A világegyetem urai pedig csak várnak és néznek. Figyelnek bennünket, és nem értik. Nem értik a világ arcát. Godot is közülük való. Nem jön ide. Majd ha bolond lesz. Megint ez a fekete macska. (1994) → Hét főbűn
ZENE, ZAJ, CSÖND A kínai hagyomány szerint a zene a rend, a szépség, az erkölcs és az egészség ősforrása.
É jszaka csodaszép hangversenyt hallgattam. Szóló-
koncert volt: egyetlen madár produkálta magát. Különös, ismétlődő trillái kicsalogattak az ágyból, ki az erkélyre. A madár láthatatlan maradt, nem tudtam fölfedezni, hol lehet. Egy bérház tetején? A daru rideg traverzein? Ketten voltunk ébren a lakótelepen, a madár és én. Mindenütt sötét ablakok. Senki sem hallotta, vagy senkit sem érdekelt a koncert? Nem tudni. Én tudtam örülni ennek a muzsikának. Magasztos érzés volt, mint a zenehallgatás általában. Tán boldog is voltam ezen a negyedórán. A jobbra, szebbre törekvés energiáit éreztem magamban föltolulni, kedvem lett volna visszarikkantani neki: eoé, én is itt vagyok, hallgatlak, madár! És akkor a távolból válasz érkezett, hasonló füttyfutam. Hej, ekkor kezdett csak igazán dalba az én madaram, ujjongva replikázott társának, gyönyörűségesen. Megtalálta párját. * Körülvesz bennünket a muzsika – elzár és összeköt. Elzár, midőn kedvenc rádiócsatornánk segítségével reZ
ZENE, ZAJ, CSÖND
kesztjük el magunkat a világ zajától – és a többiektől. Máskor éppen összehoz – a kedvencünk koncertjén. Végtelenül individuális és határtalanul közösségi élmény lehet. Nincs ember, aki ne foglalna állást valamelyik irányzat mellett, mégis jól elvan az érzékeinkben például Mick Jagger, „a sátán muzsikusa” mellett mondjuk Enya, az „angyali szféra” énekese. Wagner, a germán istenek dalnoka és Muszorgszkij, az orosz néplélek megszólaltatója. * A csend köre esztendőként 13,5 kilométerrel szűkül – állapította meg Hamvas Béla a hatvanas években. Elképzelni sem tudom, hogyan jutott erre az eredményre, de neki elhiszem. Azóta jóval zsúfoltabban élünk; fecsegés, zaj és zörej közepette. Fölöttem fúrják a falat, balról tátikák harsognak, jobbról a kisbolt göngyölegcseréjének futamai szűrődnek be. S ez egy csendes nap, hiszen túl vagyunk a hipermarket szülinapi tombolásán. A városi utcák stressztől űzött lényei talán csak a természetben lelhetnek nyugalmat. A hegyek közt, párás hajnalban, patak mellett. Egyébként külső csend nincs, a belsőt talán meg lehet teremteni. Leülni egy teraszon, elmélázni, vagy föltenni a fülhallgatót. Hallgatni a zene csendjét, például egy ária szüneteit, amit éneklés közben olyan töltéssel kell megtartani, hogy megálljon a levegő. Minden zajos, ami körülvesz bennünket. Több évszázad „fejlődésének köszönhetően” egyre több a hallássérült. Csökken a fül érzékenysége, a halk hangokra oda sem figyelnek az emberek. Mindez a muzsikusokat különösen bántja, kifinomult hallásukat sérti minden zaj. Ami bizony beszűrődött a muzsikába is. Bach korában legfeljebb a szekérzörgés verte föl a komponistát, Gershwin már tükrözte a nagyvárosi utcák autódudás modernizmusát, a kortárs zene pedig fölkorbácsolt effektekkel fejezi ki ezt a vad világot. Nem véletlen, hogy barokk zene szól a terápiás kezelések közben; a belülről építkező, folyamatos muzsika rezgésszáma megfelel az agyunk frekvenciáinak.
* John Cage legendás, kottajel nélküli darabjában protestált a hangzavar ellen. A 4' 33": elméleti csend. A csönd pedig a zene egyik legfontosabb eleme: szünet nélkül nincs zene. A műből csengőhangot generált egy konceptuális művész: My Cage – csend mobiltelefonra. 4' 33" digitalizált csend. A telefonok tulajdonosai és a környezetük számára is élvezhető konzervált csönd villámgyorsan elérte a platina letöltés-számot. Ez már-már a „rögzített maradandóság”. Némiképp bővült hát a csend köre. * Mint egy komponista és egy operaénekesnő gyermeke, természetesen beírattattam a zeneóvodába, s később még kétszer zeneiskolába, de a téglási nevelőotthon instrumentumai (klarinét, dob), illetve a böszörményi fiúkollégium hangszere (zongora) nem voltak számomra elég vonzóak, s valószínűleg nem is mutattam a tehetség leghalványabb jelét sem. A hallásommal viszont sosem volt baj, s mert otthon mindig volt zongora, azért megalkottam életem első zeneművét, anyám büszkén kanyarította a kottára: opus 1.
Z
ZENE, ZAJ, CSÖND
* Az „alkotást” nem követték továbbiak, de a muzsika mégis mindig része volt az életemnek. Kisfiúként végignéztem/hallgattam teátrumunk opera- és operettrepertoárját; innen eredhet, hogy máig a színház legmagasabb rendű formájának tartom a zenedrámát, viszont rühellem az operettlit. Kamasz koromban kaptam a rokonomtól egy sztereo lemezjátszót, azóta gyűjtöm az LP -ket. (Az 560, túlnyomórészt bakelitlemez-állomány 85 százaléka klasszikus zene.) Később a hajdúnánási művelődési központban komolyzenei lemezlovasként, az Unió Mozgásszínben rendező-koreográfusként, a lapokban szerkesztőként-operakritikusként terjesztettem a minőségi muzsikát. (Talán nem véletlen: az első általam nyomtatott regény Liszt Ferencről, az utolsó recenzióm Kodály Háry Jánosáról szólt.) Az érdeklődési körömbe nem került be a musical, a multikulturális dzsessz, a magyar nóta és népzene, valamint a táncdal és a pop (ezek számomra hallgathatatlanok), annál inkább a beat és a rock, s a klasszikus muzsika valamennyi korszaka, a templomi koráloktól az elektronikus kortárs zenéig. Mert Mozart, Chopin és Lennon hallhatatlanok. Persze Scarlatti macskája is az, hiszen a csembaló klaviatúráján végigfutva képes volt a komponista fantáziájának inspirálására…
→ Listák
BOGI AZ OBOA NEVŰ MACIJÁVAL ÉS A HANGSZERÉVEL (2003) A NAGYAPJA ZENEDÉJÉBEN, AZ Ő ARANYFELHŐ CÍMŰ DALÁT ÉNEKELVE (2013)
A SLAMBESZÉLBE’ ALTERNATÍV EGYÜTTES ÉNEKESEKÉNT (2013)
Z
ZSEB/SZÓ/TÁR Ars vitalis Álom és lélek Barátaim Cirmosok Családfa Disputa Dzsungel Egészség Édesanyám története Fotográfia Gasztronóm Gyerekek Hét főbűn Idővonalak Írni, olvasni Játék Kronológia Listák Lyányok, asszonyok Munkakönyv Nagy generáció az úton Nyugállományban Otthon Ódon óhajok Örömország, platánokkal Őszülsz, öregem? Politika Quaestorok Repülő-tér Sport Szindbád Tanulni, tanulni… Tyűha, szex! Után/vétel Úton Ünnepek Űrlap Végjátékok Who is Who? X.Y., a pm. ember Zene, zaj, csönd Zsebszótár
