TORRENTE DEL BOSQUE JAPÁN SHÓGUNOK TITKOKZATOS ÉLETE

© 2005 Torrente del Bosque (Géczi Zoltán) – Japán shógunok titkokzatos élete

VAGABUND KIADÓ Sorozatszerkesztı: SZÖLLİS1 PÉTER A nyomdai munkák: FETT PRINT nyomda Felelıs vezetı:HORNOK PÉTER Nyomdai elıkészítés: Háttér Stúdió Kft. hatters@ezaz. hu Felelıs kiadó:SZÖLLİSI PÉTER vagabund@freemail. hu Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45—47. ISBN963 9409 57 X

TORRENTE DEL BOSQUE

JAPÁN SHÓGUNOK TITKOKZATOS ÉLETE

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE ÉS A SÓGUNÁTUS KORA A középkori Japán a titkok, a mítoszok és az egzotikumok hajdan volt világa. A Felkelı Nap Országának történelmi és kulturális hagyatéka oly erıteljes szimbólumok sokaságát sorakoztatja fel, melyek a nyugati világ lakói számára is jól ismertek. A lenyőgözı szépségő, egyszersmind minden más pengénél veszedelmesebb japán kard nem csupán fegyver, de jóval több annál, a tökéletes mestermunka és a tántoríthatatlan harcos jelképe, félreismerhetetlen és misztikus instrumentum. A nagyhatalmú sógunok, a hőség és a feltétel nélküli áldozatvállalás példaképeiként ismert szamurájok, a fölényes harci járatosságukat életre-halálra szóló párbajok sokaságában bizonyító kardforgatók, a fondorlatos ninják, a hadakozó földesurak mára nemkülönben ikonszerő figurákká nemesedtek, filmek és regények kedvelt alakjaivá váltak. A könyv, melyet a Kedves Olvasó a kezében tart, pusztán terjedelmi okokból sem mutathatja be a sógunátus teljes korszakát, hisz az szétfeszítené a kiadvány szerény kereteit. Tabló csupán, mely a legérdekesebb személyek és események, szimbólumok és történetek közt tallózik; ha úgy tetszik, hiányos mozaik, mely a teljes kép legérdekesebb és legszínesebb kockáit tartalmazza. A sógunokról és a sógunátus koráról, hadurakról, kardszentekrıl, szamurájokról és árnyharcosokról szóló történetek egytıl-egyig lebilincselı históriák, melyek eltőnıben lévı értékeket és hagyományokat vonultatnak fel. Mindemellett a modernkor embere számára is komoly tanulságokat tartogatnak, mert a rendíthetetlen hit és a rút hitszegés, a szeplıtlen nemesség és a csúf romlottság, a pompás diadalok és a szégyenletes kudarcok, a fékezhetetlen nagyravágyás és a szent célok iránti elkötelezettség, az áldozatvállalás és a gyávaság, a végtelen bölcsesség és a kicsinyes bírvágy egyaránt felbukkannak ezekben a történetekben.

A könyv tehát nem ígérhet többet, mint röpke betekintést az idıben és térben egyaránt oly távoli, csodálatos és esetenként rémisztıen kegyetlen világba, mely olyannyira sokszínő és lenyőgözı, hogy könnyedén magával ragadja a középkori Japán történelme iránt érdeklıdı Olvasót.

A JAPÁN TÖRTÉNELEM KORSZAKAI Yamato-korszak: 645-711 Nara-korszak: 712-793 Heian-korszak: 794-1186 Kamakura-korszak: 1187-1333 Muromachi-korszak: 1336-1573 Azuchi-Momoyama-korszak: 1573-1603 Edo-korszak: 1603-1868 Meiji-korszak: 1868-1912

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE Az ELSİ SÓGUN: MINAMOTO YORITOMO, A KATONAI KORMÁNYZAT ALAPÍTÓJA

A briliáns diplomáciai érzékkel bíró szamuráj, aki megváltoztatta Japán állami berendezkedését és megalapította a sógunátus rendszerét, 1147-ben született a nagyhatalmú Minamoto-család sarjaként. Minamoto Yoritomo gyermekkora korántsem telt békésen; édesapja lázadást robbantott ki, és 1160-ban és szembeszállt a rivális Taira-famíliával, ám a katonai kezdeményezést vérbe fojtották, ıt magát megölték a csatamezın, gyermekeit pedig szövetséges családok birtokaira számőzték (hozzá kell tenni: a megtorlás szigorúbb is lehetett volna, hisz gyakorta megesett, hogy a rebellis uraságok teljes családját kiirtották, vagyis az alig 13 éves Minamoto Yoritomo viszonylag szerencsésnek mondhatta magát).

Minamoto Yoritomo úrnak született, de a sikertelen felkelés után vazallussá lett; státuszát azonban némiképpen megerısítette, hogy röviddel késıbb beházasodott a tekintélyes Hojo-családba. A Minamoto-család tagjai biztonságban voltak, birtokaik pedig szépen gyarapodtak, miként társadalmi pozíciójuk is erısödött. Mégsem feledhették a rajtuk esett sérelmeket, s bár két évtized is elpergett a kudarcba fulladt felkelés óta, titkon egyetlen dologra törekedtek: bosszút kívántak állni a rivális dinasztián, vissza akarták szerezni ısi birtokaikat, és ki akarták sajátítani ellenségük földjeit. A régóta szunnyadó konfliktust mégsem a bukott nemesek, hanem maga Taira Kiyomori szította nyílt harccá, ki 1180 júliusában parancsot adott Minamoto Yoritomo meggyilkolására. Valószínő, hogy a Taira-família feje sejtette ellenfele szándékát, és elébe kívánt menni egy esetleges háborúnak, bízva benne, ha bérgyilkosai sikerrel járnak és a Minamoto-család legfıbb örököse tragikus gyorsasággal elhalálozik, úgy a potenciális lázadók vezetı nélkül maradnak, és az évtizedes viszály végleg lezárul.

MinamotoYori-tomo azonban tudomást szerzett Taira Kiyomori parancsáról, és rögvest megtette a szükséges ellenlépéseket.

A meggyilkolt családfı sarjai 1180 nyarán immáron nyílt katonai szövetségre léptek, és hadsereget verbuváltak, mely a família hőséges csatlósaiból, illetve azon nagyurak csapataiból állt fel, kik különféle megfontolásokból kifolyólag érdekeltek voltak a lázadás sikerre vitelében. A szövetség fıhadiszállását a Kamakura nevő kicsiny halászfaluban alakították ki, majd átfogó hadmőveletet indítottak, és csapataik élén nyugat felé vonultak.

Szeptember 8-án Minamoto Yoritomo csatlósai rajtaütöttek Taira Kiyomori testvére, Taira Kanetaka birtokán; a család szamurájait mind kardélre hányták, miként szörnyő végzetét a nemes sem kerülhette el.

A Minamoto-család ezután Kyoto ellen vezette csapatait, és remek stratégiai érzékkel aratott gyızelmet az ellenséges haderı felett. A diadal után Yoritomo, mint elsıszülött fiú, független kormányt állított fel Kamakura településén, és nekilátott, hogy stabilizálja ingatag hatalmát. A harc azonban még korántsem dılt el, a polgárháborús helyzet továbbra is fennállt: a Taira-család hatalma nem kopott, a família vezetıje, Taira Kiyomori életben volt, birtokaik szépen jövedelmeztek, a kincstár gyarapodása pedig lehetıséget adott a hadsereg fejlesztésére - nyilvánvaló volt hát, hogy a kirívó sérelem nem maradhat megtorlatlanul, és elıbb vagy utóbb vissza fognak vágni. Minamoto Yoritomo, bár súlyos veszteségeket okozott ellenfelének, le nem gyızte azt, s ha be kívánta teljesíteni bosszúját, úgy végre kellett hajtania a végsı csapást. A háborúskodás 1185-ben újult ki. A Minamoto-család sokat próbált és rendíthetetlen hőségő haderejét ezúttal Yoshitsune, Minamoto Yoritomo féltestvére vezette csatába, és egy rettenetes tengeri ütközetben fényes diadalt aratott a mélyen győlölt ellenség felett. A Dannoura-i gyızelem végre pontot tett a Genpei-háború végére, és Minamoto Yoritomo a harcosok kasztjának vitathatatlan vezetıjévé, a legfıbb hadúrrá, az elsı sógunná vált. Hatalmának biztos tudatában Minamoto Yoritomo a fıvárosba vonult, ahol tárgyalásokat kezdeményezett Go-Toba császárral; kiegyezésük egy új államformát rögzített, és megteremtette a sógunátus alapjait. Minamoto Yoritomo, miután felvette a sóguni címet, létrehozott egy önálló katonai kormányzatot, mely a császártól függetlenül, ám az ı jóváhagyása mellett tevékenykedett, és meglehetısen széles jogkörrel bírt. A sógun feladata volt a törvények betartatása és az általános rendészeti feladatok ellátása, a parasztok ellenırzése, az esetleges lázadások leverése, illetve a legfıbb katonai hatalom gyakorlása. A helyi hatalmat továbbra is a földesurak, más szóval daimyok birtokolták, kik hőséget fogadtak a sógun személyének. A lojális nemeseket, vagy a kiemelkedı tetteket végrehajtó katonákat a legfıbb hadúr belátása szerint jutalmazhatta, azokat pedig, kiket hőtlenség vádjában bőnösnek talált, megfontolása szerint büntethette. Ily módon egy sajátságos államrend alakult ki: a legfıbb hatalom névlegesen a császár kezében összpontosult, az ı személye képviselte az államvezetést és magát a Japán államot, ám a tényleges hatalmat a bakufu, tehát a katonai kormányzat, és a bakufu élén álló sógun gyakorolta. Minamoto Yoritomo szinte lehetetlen célt tőzött ki maga elé, mégis képes volt valóra váltani merész ambícióit: bosszút állt azokon, kik romlásba döntötték családját, megkaparintotta a hatalmat, a Minamoto-famíliát pedig Japán legfontosabb dinasztiájává tette.

A sógun egészségét azonban kikezdte a hosszú háborúskodás, a katonai kormányzat kiépítésével, megerısítésével és mőködtetésével járó gondok sokasága. Minamoto Yoritomo hosszadalmas betegeskedés után, 1199-ben hunyt el, ám az idıs szamuráj még láthatta legfıbb álma beteljesülését, mert a sóguni poszton fia követte ıt.

Sajnálatos módon a família sorsa ezután tragikus fordulatot vett, és a fegyverek által szerzett hatalom nemkülönben fegyverek által veszett oda: Minamoto Yoritomo sógunná tett fia orvgyilkosság áldozatává vált, miként az ıt követı Minamoto-sarjat is erıszakos halál érte.

Minamoto Yoritomo leszármazottja tehát éveken belül elveszítették magas posztot, a vérvonalnak pedig vége szakadt, ám az elsı sógun életmőve maradandónak bizonyult, mert az által alapított államszervezeti forma hét évszázadon át fennmaradt.

A SZAMURÁJ LELKE A JAPÁN KARD

A japán kard teljességgel egyedülálló instrumentum, nem csupán fegyver, de egyben nemzeti és spirituális szimbólum; a légies ívben hajló, borotvánál százszor élesebb penge a császári család jelképeként ismert krizantém kifinomult szépséget mutató virága mellett képviseli a szigetország évezredes kulturális hagyatékát.

A japán kard technikai szempontból oly tökéletességet képvisel, melyet egyetlen más náció fegyvereiben sem lehet felfedezni. A régi mestereknek sikerült kifogástalan harmóniát teremteni a penge legfontosabb kritériumai közt, melyek látszólag nem összeegyeztethetık: ezek a merevség, a rugalmasság és a vágóerı. Ezt az egységet csak roppant nagy hozzáértés, hosszú gyakorlat és szakmai alázat által lehetett megvalósítani, ezért is a japán kardok egyedisége. A japán vívás technikája vágásokra épül, ezért a vágóerı a fegyver legfontosabb tulajdonsága, mert a tökéletlen penge a legjobban képzett kardforgató kezében sem képes elmetszeni az emberi csontozatot. A megfelelı vágóerı elérésének alapvetı feltétele - a penge íveltségén túl - a szilárdság, amely azonban gyengeséget is von magával: a rideg fegyver könnyebben törik, az ilyesféle baleset pedig csatában a harcos halálához vezethet. A 9-10. században a kovácsmesterek még merev, kétélő, egyenes kardokat készítettek, melyek a korabeli kínai kardokhoz hasonlítottak, és a katonák közül sokan tértek vissza törött fegyverekkel a harcok után, ezért felmerült a kellı rugalmasság igénye. A nehéz kérdésre hosszadalmas kísérletezés árán sikerült megfelelı választ lelni: a megfelelı rugalmasságot vas, a kellı szilárdságot pedig acél alkalmazásával érték el a fegyverkovácsok.

Díszes markolat

A mesterek a lágyabb vasat rideg acéllal kombinálták, így sikerült egyedülálló kristályszerkezetet kialakítani: a vasból való magot ellenálló acéllal vette körül a fegyverkovács, majd az anyagot lehőtötte, újra felizzította, és kettébe hajtotta. Ezt az idı- és munkaigényes folyamatot sokszor megismételte, így egy különleges szerkezető, egymilliónál is több rétegbıl álló penge jött létre. A különlegesen edzett, egyedi kristályszerkezető pengék voltak annyira puhák, hogy ne törjenek el, szilárdságuk és kialakításuk pedig garantálta a kellı vágóerıt. A kard hegyét, illetve élét külön edzették, hogy igazán éles és ellenálló legyen, s ne csorbuljon könnyedén.

Miután a kovács elkészült a pengével, munkáját a polírozó folytatta. İ az, ki aprólékos munkájával nem csupán fényt adott a kardnak, de finomította is a fegyver vonalait, és kialakította a penge felületének jellegzetes mintázatát. Megfigyelhetı, hogy egyes iskolákból kikerült pengék polírozásukat tekintve is komoly eltéréseket mutatnak; léteznek fegyverek, melyek pengéje hullámos mintázatot visel, mások apró, víztükrön ringatózó krizantémokat, finom vonalakat, vagy éppen lángoló mintát hordoznak. A polírozás folyamata korántsem jelentette a munka végeztét, hisz a kard maga még számos szakembernek adott munkát. A markolat cápabır borítást kapott, melyre finom zsinórzatot tekertek nagy gonddal; az érdes felülető cápabır garantálta a stabil fogást, a zsinórzat nemkülönben a kéz csúszkálását volt hivatott megakadályozni. A markolat gyakorta kapott apró díszítést, melyet menuki-nak hívnak; ez egy kicsiny, nemesfémbıl készült, állatfigurákat, növényeket, gyakorta sárkányt formáló, finoman kivitelezett ékítés, melyet részlegesen takar a zsinórzat. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédı, végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, mely mozzanattal teljessé vált a fegyver. Az alapos, precíz munka a kard élettartamára és értékére nézve egyaránt jótékony hatást gyakorolt. Japán múzeumok ıriznek 800-1000 éves példányokat, melyek ma is kifogástalan állapotban vannak, és a kevéssé hozzáértı szem akár azt is gondolhatná róluk, hogy tegnap kerültek ki valamelyik kortárs kovácsmester mőhelyébıl. Másfelıl a kard hatalmas anyagi értéket képviselt; egy kiváló minıségő penge ellenértékét kiterjedt birtokokban és aranytéglák tucatjaiban, vagy akár százaiban is mérték. Nem csoda hát, hogy a kardokat mindig nagy becsben tartották, körültekintıen gondozták és vigyázták ıket. A fegyverek rendszerint apáról fiúra szálltak, és léteztek olyan darabok, melyek évszázadokon át ugyanazon család tulajdonában voltak. A japán kardok nagy változatosságot mutatnak, különbözı osztályokat és kategóriákat lehet megkülönböztetni. A leghosz-szabb pengéjő fegyver neve tachi; a széles körben ismert, rövidebb, ám nehezebb instrumentum az uchigatana vagy katana; a rövid kard wakizashi, vagy waki névre hallgat; a legkisebb, 30 centiméternél rövidebb fegyverek pedig a tanto nevet kapták. A tachi fıképpen a lóhátról való hadakozást szolgálta, míg a katana a szamuráj elsıdleges fegyverét jelentette, a rövid tır pedig leginkább a kegyelemdöfés megadásakor került elı hüvelyébıl, vagy akkor, ha a harcos le kívánta vágni elesett ellenfele fejét, illetve orrát. A japán kardkovácsok az évszázadok során szent megszállottsággal, nyughatatlanul keresték a tökéletes penge technológiáját, és a legfontosabb jellegzetességek megtartása mellett jelentısebb változtatásokat is eszközöltek a kardokon - így különbözı iskolák alakultak ki, melyek eltérı kardokat készítenek. A pengék hosszuk, keresztmetszetük, ívük, polírozásuk, hegyük, gerincük, számtalan egyéb részletük alapján különböznek egymástól, az avatott szempár eme apró eltérések szerint határozza meg a kard eredetét. Anélkül, hogy elvesznénk a stílusok és a mesterek lebilincselıen érdekes útvesztıjében, érdemes megemlíteni a legfontosabb iskolákat. A Soshu Den kardok szélesek, hosszúak és nehezek; a Bizen Den iskola pengéi valamelyest légiesebbek, és csodálatos ívben hajlanak; a Mino Den fegyverek szélesek és erıteljesek; a Yamashiro Den pengék keskenyebbek, vércsatornát hordoznak és különösen vonzók a szem számára; a Yamato Den kardok markolati része erıteljes, a hegy felé haladva pedig kecses ívben keske-nyednek.

A kardokat, miután elkészültek, próbának vetették alá. A hadakozó sógunok korában elítélt bőnözıkön, vagy bőnözık holttestein próbálták ki a nemes fegyvereket, de az is gyakorta megesett, hogy a csatlósok egyszerően belekötöttek az utcán, vagy az úton járó közemberekbe, és könyörtelenül levágták ıket. Alapvetı elvárás volt, hogy a jól képzett kézben egy kardnak bármily fennakadás, probléma nélkül el kellett választania a fejet a testtıl; abban az esetben, ha nem volt képes erre, a fegyvert a szemétre vetették. Ezért, midın próbára került sor, elıbb a végtagokat és a fejet vágták le, majd a gerincoszlopot metszették át. Egy igazán jó penge akár három, vagy négy testet is képes volt kettényesni, ha biztos és jól trenírozott kéz vezette a csapást. Hajdanán a szamurájok már gyermekkorukban, 8-10 évesen megtanulták a lefejezést, ezért a pengék kipróbálása sem technikai, sem morális részrıl nem okozhatott nehézséget a harcos számára.

Késıbb, az Edo-kor beköszöntével ez a szokás is megváltozott, és egyre kevesebben próbálták ki kardjaikat élı embereken és holttesteken, mondván, hogy a bőnözık megölése, vagy a holttestek kaszabolása korántsem nevezhetı dicsı tettnek. Ezért a 17. században terjedni kezdett a rizsszalmával burkolt bambuszrudak alkalmazása; a bambusz ellenállóképessége és keménysége hellyel-közzel igazodik az emberi gerincoszlop hasonló jellemzıjéhez, ezért alkalmasnak mutatkozott a pengék próbájára. A kívánatos minıségő kard a legcsekélyebb gond nélkül metszett nem egy, de akár három vagy négy bambuszt is, az eredményes próba pedig nem csupán a kardkovács feddhetetlen szakmai képességeit hirdette, de a szamuráj hozzáértését is példázta.

A technikai részletek mellett fontos megjegyezni, hogy a kard csupán egyszerő eszköz, közönséges fegyver; a japán kard szent instrumentum, a szamuráj lelke, illetve el nem idegeníthetı tulajdon, mely egyetlen harcoshoz vagy családhoz kötıdött. A szamurájoknak ezért kötelességük volt kiemelt figyelmet fordítani a kard megfelelı gondozására, és a pengét napi rendszerességgel olajozták és tisztították. Óvták a nedvességtıl, mert az erózióhoz vezethetett, amely elvette volna a penge csodálatos fényét; kézenfekvı hát, hogy a vérrel szennyezıdött kardot is megtisztították, mielıtt visszahelyezték azt hüvelyébe. A szamuráj, lett légyen bármily szegény, értékes fegyverétıl soha meg nem vált (legfeljebb tartalék kardját zálogosíthatta el, de azt is csak nagy szükség esetén), ha pedig nélkülözés miatt zálogba helyezte, vagy eladta kardját, úgy kimondhatatlan szégyen érte ıt, és elvesztette becsületét.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA A SZAMURÁJ ERKÖLCSE

A szamuráj legfıbb és egyetlen kötelessége a feltétlen szolgálat, útja és mestersége pedig a halál, legfıképpen saját halála. Ám tévedés volna azt hinni, hogy a bushido nem más, mint egyfajta kifinomult halálkultusz; az elmúlás nem az ideológia központi tétele, hanem olyan tény, melyet félelem nélkül kellett elfogadnia az igaz szamurájnak, mert a nemes jellemő bushi csakis földesura akaratával törıdött, a daimyo érdekeit szolgálta, és minden más megfontolást került. Ahhoz, hogy valóban hasznos csatlóssá válhasson, minden egyéb elıtt a teljes önuralmat kellett megtanulnia, és harci járatosságát kellett tökéletesítenie. A katonai kötelességnél fontosabb nem létezhetett számára, sem saját személye, sem családja sem állhatott elırébb, ezért minden idejét harci szelleme gondozására és fejlesztésére kellett fordítania. A szamurájnak el kellett fogadnia a halált, és örökkön felkészültnek kellett lennie a halálra. Ha a csatlós megértette és elfogadta saját elmúlását, úgy mindig készen állt rá, hogy bárminemő aggályok és félelmek nélkül harcoljon uráért, és ha parancsolója megkívánta, a legkisebb megingás nélkül áldozta fel magát. Ha elsajátította ezt a szellemiséget, úgy ura erıs támaszává vált, és vajmi keveset gondolt az olyan világi dolgokkal, mint az anyagi érdekek, a rang, vagy a hatalom. Életét kitöltötte a szolgálat és a harc, így vált igaz szamurájjá - a nyereségvágy és a fukarság pedig nem üthetett tanyát nemes szívében. A bushi számára nem az anyagi értékek, hanem önnön becsülete volt a legfontosabb, ezért nem volt szégyenletesebb dolog, mint amikor egy szamuráj gyávaság gyanújába keveredett. Az igazi kardforgató inkább nekirontott a túlerıben lévı ellenfélnek, arra törekedve, hogy vitézségével példát mutasson, és vállalta a biztos halált, hogy elkerülje a gyávaság vádját. A vezetı kaszt tagjai mindennél többre tartották a tisztességet, ha pedig folt esett becsületükön, úgy azt rögvest megtorolták. Bármely sértés, vagy félreértés vezethetett halálos kimenetelő párbajhoz, mert a harcosok egymástól éppúgy megkövetelték a tisztelettudó viselkedést, mint a közemberektıl, kikkel roppant szigorral bántak. Ha egy szamuráj szóval vagy tettel sértett meg egy másik szamurájt, vagy annak földesurát, az igaz csatlósnak erkölcsi kötelessége volt helyben elégtételt venni. Bizonyos esetekben elégséges volt a nyílt színi bocsánatkérés, és tisztelettudó szavak által rendezték a kialakult konfliktust, ám gyakorta kerültek elı a fegyverek, a harc pedig sokszor végzıdött az egyik fél halálával. Ha két szamuráj komolyan összeszólalkozott, párbajra vitték a dolgot, és éles acélpengékkel csaptak össze. Az, ki alulmaradt a küzdelemben, elvárta, hogy lefejezzék, még akkor is, ha sérülése nem volt halálos. Legyızött szamurájként élni roppant megalázó volt, ezért a gyıztesek csak akkor hagyták életben ellenfelüket, ha ez hosszú távú céljaikat szolgálta, és rendes esetben fejét vették az ellenfélnek. A képzett szamurájnak minden esetben tudnia kellett a különbséget helyes és helytelen cselekedetek között, és soha nem szabadott rossz útra tévednie. A hőség, az önuralom, a vitézség, a bátorság, a harci járatosság, az engedelmesség, a protokolláris elıírások részletes ismerete és betartása mind azt mutatták, hogy a csatlós jó úton jár. A szamurájok íratlan kódexe ugyanis nem csupán a kardforgatásra, az íjászatra, a tekintély tiszteletére, és egyéb katonai ismeretekre terjedt ki, de más területeken is kifinomult rendelkezéseket fogalmazott meg. Az igazi harcosnak napi rendszerességgel kellett fürödnie és haját borotválnia, gondoskodnia kellett ruhája tisztaságáról és épségérıl, és általánosságban is ügyelnie kellett küllemére; a Hagakure azt tanácsolta a kialvatlan, betegeskedı vagy éppen másnapossággal küszködı csatlósoknak, hogy tartsanak ruhájuk ujjában egy kis arcpirosítót, hogy senki ne láthassa ıket sápadtnak. A megfelelı megjelenést illetıen a következıképpen nyilatkozott Yamamoto Tsunemoto: „Ötven vagy hatvan évvel ezelıttig a szamuráj minden reggel megfürdött egy dézsában, megborotválta a homlokát, tömjénnel beillatosította a haját, levágta, majd habkıvel és madársóskával fényesítette körmeit. (...) A szamuráj

- legyen akár fiatal, akár öreg - , aki minden nap készen állt a halálra, azért volt ápolt, mert ellenkezı esetben a csatatéren halott testét tisztátlanság miatt az ellenség bizonyára lenézte volna, mivel ápolatlansága felkészületlenségrıl árulkodott volna. Bár ez a szokás fáradságosnak és idıigényesnek tőnhet, pont ez az, amit egy szamurájtól elvárnak." A legfontosabb erény azonban nem a gondozott küllem, hanem a hőbérúr tisztelete volt, amelynek valamennyi területen meg kellett mutatkoznia: a szamuráj, ha aludni tért, talpát sohasem fordíthatta a földesúr felé, miként kardját, lándzsáját vagy alabárdját sem helyezhette úgy, hogy pengéje az úr felé mutasson; ha íjászatot gyakorolt rizsszalmával tömött zsákokon, azokat oly módon kellett elhelyeznie, hogy a nyilakat ne a daimyo felé lıje ki. Ha uráról beszélt, sohasem heverészhetett lustán; ha szájára vette parancsolója nevét, úgy makulátlan tisztelettel kellett viseltetnie. Mindemellett a szamuráj útja toleranciára, békés együttélésre is nevelt: a harcosnak el kellett viselnie fegyvertársai apróbb hibáit, és nem szabadott panaszkodnia, fıként pedig a háta mögött kibeszélnie egy másik szamurájt. Ha kifogással akart élni, csakis szemtıl-szembe volt illendı ezt megtenni, miként a részlehajlást és a hízelgést is kerülnie kellett. Fontos, hogy az igaz bushi békére és megegyezésre törekedett, oktalanul sosem folyamodhatott az erıszak eszközéhez. Udvartartásával és feleségével tisztelettel kellett bánnia, az asz-szonyt fenyegetni, megütni, vagy karddal riogatni a gyengeség jele volt; tehát a családon belüli erıszak korántsem volt dicsıséges cselekedet, hanem szégyenteljes tettnek számított. „Egy bátor szamuráj sohasem félemlít meg egy magánál gyengébbet. Azt az embert pedig, aki azt szereti és azt teszi, amit egy bátor férfi győlöl és nem tesz meg, méltán nevezhetjük gyávának." - írta Diadoji Yuzan A Bushido alapjai címő értekezésben. A szamurájok etikettje nem csupán a megjelenésre, de a helyes beszédre és az udvarias viselkedésre is kitért. A csatlósnak mindenekelıtt kerülnie kellett a felesleges szavakat, mondandóját a lehetı legtömörebb és legtisztább formában kellett kifejeznie, mert a szószátyárság megvetést vonhatott magával.

Ha véleményét kérték, úgy alaposan meg kellett fontolnia, hogy kellıen felkészült-e az adott témában, és csak akkor volt illendı nyilatkoznia, ha bírta a megfontolt döntéshez nélkülözhetetlen ismereteket. Ha nem volt teljesen bizonyos dolgában, úgy jobban tette, ha hallgatott, mert a megalapozatlan, vagy téves vélemény közzététele csúf foltot ejthetett reputációján. A Hagakure a felszólalás mikéntjét illetıen is tartalmaz intelmeket, miszerint: „beszélj akár hivatalos alkalommal, akár egy mindennapos helyzetben, nézz egyenesen a másik szemébe. Az elején elég egy udvarias meghajlás. Lesütött szemmel beszélni veszélyes." A bushido nem csupán megvetette a szószátyár viselkedést és az ostoba hencegést, de arra is intette a harcosokat, hogy kerüljék a meddı vitákat és a heves szócsatákat, mert azok könnyedén mocskolódásig fajulhattak, az ilyesféle összetőzéseknek pedig sohasem lett jó vége. Merıben méltatlan volt a szamuráj szellemiséghez, ha egy csatlós meggondolatlanságból, vagy kevélységbıl keveredett harcba, mert elıfordulhatott, hogy levágták - holott sorsa felett nem önmaga, hanem a daimyo rendelkezett, és ha botor módon eltékozolta életét, nem szolgálhatta híven urát, hanem veszteséget okozott számára.

Miként a heveskedés és a megfontolatlan viselkedés sem volt üdvözlendı viselkedés, az érzelmek nyílt feltárását sem támogatta az illemtan. A szamuráj arca kifürkészhetetlen álarc, rideg maszk, melyen lelkének rezdülése nem látszódhatott meg; sem harag, sem szeretet, sem egyéb érzelem kimutatása nem volt ajánlatos. A tökéletes önkontrollnak része volt az érzelmek leplezése, és azokat csak a legszőkebb baráti körben volt szabad kimutatnia a harcosnak. A szamuráj életszemlélet és morál fénykora a 17. század elejéig tartott, az Edo-korban már sokat lazult az etikett, és a társadalmi változások következtében megkezdıdött az eredeti bushido fokozatos eróziója. A hadakozó fejedelmek idején, mikor a harcosnak csaták sokaságában kellett helytállnia, a halál pedig alig karnyújtásnyi távolságban tanyázott, az állandó készenlét és a rettenthetetlen bátorság a túlélés legfıbb feltétele volt, ezért a csatlósok számára harci szellemük erısítése volt a legfontosabb feladat. Ekkortájt a szamurájok képzését még gyermekkorban kezdték meg; a tíz éves fiúk már gond nélkül végre tudtak hajtani egy lefejezést, mert ismerték a halált, nem riadtak meg a vér látványától, és értettek a kard forgatásához. A gyermekek 12-13 éves korban estek át a beavatási ceremónián, mikor szamurájokká váltak, új nevet választottak, és ettıl kezdve teljes értékő harcosként kellett helyt állniuk - akár a véráztatta csatamezın is.

A békeévek beköszöntével a szamuráj-kaszt helyzete alapvetıen megváltozott: a hadakozás ideje elmúlt, ezért a harci szellem jelentısége háttérbe szorult. A változások beköszöntével a bushido ısi szabályrendszere egyre kevesebbet nyomott a latban, és csökkent azon harcosok száma, kik elmélyülten tanulmányozták és tételesen betartották a szájhagyomány által megırzött intelmeket. A fegyveres konfliktusoktól mentes idıben a szamuráj erkölcs megkopott, ezért sokan voltak a tradíció hívei közt, kik - tartva tıle, hogy az eredeti tanok elvésznek az idı múlásával - írásba fektették a bushido legfontosabb részeit. Yamamoto Tsunemoto, vagy Daidoji Yuzan ezért készítették komoly irodalmi értékekkel bíró mőveiket, hogy megırizzék a szamuráj erkölcs legjavát az utókor számára, mert egybehangzó véleményük szerint a csatlósok az Edo-korszak-ban már züllésnek indultak; túl sokat foglalkoztak a pénzügyi dolgokkal és a fényőzéssel, a ranggal és a hatalommal, és egyre kevesebben választották a szolgálat rögös útját. A fent említett szerzık nyílt megvetéssel nyilatkoztak azokról a szamurájokról, kik elutasították a bőnözık kivégzését, mint hétköznapi gyakorlatot, és harci járatosságuk csiszolása helyett inkább küllemükkel, házukkal és szolgálóikkal törıdtek, sıt, nem átallották panaszkodni javadalmazásuk vagy a vártnál lassabb elımenetelük okán. A tradíciókhoz hő gondolkodók szerint mindez elfogadhatatlan, sıt, bőnös cselekedet volt, azok a szamurájok pedig, kiket nem uruk megfelelı szolgálata, hanem saját jólétük érdekelt, méltatlanok voltak a kard viselésére.

KENSEI: A KARD SZENTJEI MIYAMOTO MUSASHI, A LEGYİZHETETLEN KENSEI, AZ ÖT ELEM TITKÁNAK EGYETLEN TUDÓJA

Arima Kibei a Shinto-iskola híres kardforgatója volt. A felnıttkor delén járó szamuráj számos csatában és párbajban bizonyította kivételes jártasságát, és a kard mestereként nagy tiszteletet szerzett magának Mimasaka tartományban. Amint azt általában a kivételes képességő harcosok tették, Arima Kibei sem rejtette véka alá hozzáértését, és büszkén vállalta a megmérettetéseket. Egy tágas mezı közepére bambuszt tőzött, melyre messzirıl látható táblát rögzített. A táblára a következı feliratot festette: „Elfogadom bárkinek a kihívását. Arima Kibei." A szamuráj rendszeresen ellenıriztette a táblát tanítványaival, de csak elvétve lelt rajta választ; azok, kik ismerték tetteit, nem kívántak szembeszállni vele. Ám egy napon, mikor emberei megtekintették a feliratot, rövid választ találtak a mester által kalligrafált kanji-k alatt: „Holnap kihívlak". A rövid, dölyfös üzenet mellett mindössze egy név, illetve egy helyi cím állt - ám a Shinto Ryu iskola kiváló kardforgatói közül senki sem akadt, ki ismerte volna a merész kihívót. Másnap reggel Arima Kibei és tanítványai összegyőltek a mezın, és várták a vakmerı harcost, ki felelıtlen módon viadalt, mert kérni a híres kardforgatótól. Bizonyosak voltak benne, hogy az ismeretlen sorsa már akkor megpecsételıdött, mikor megfontolatlanul elıvette ecsetét, és üzenetet írt a mezı közepén álló táblára; a jelenlévık rövid, megalázó és véres harcra számítottak. A megbeszélt idıpontban egy roppant különös páros bukkant fel a mezı átellenes oldalán. Elıl egy fiatal fiú haladt, mögötte egy buddhista pap lépdelt kimérten. A fiatalember alig tőnt 13-14 évesnek, de az oldalán függı rövidkard, illetve a jobbjában szorongatott bot nyilvánvalóvá tette, hogy ı a kihívó fél. A büszke szamurájok meglepetten, egyszersmind felháborodva mérték végig a kamaszfiút, ki párbajra merészelte hívni a híres mestert; a gyermek rongyos és mocskos ruhát viselt, szandálja szakadt volt, kusza haját szerteszét fújta a könnyő szél, homlokát pedig csúf hegek torzították el. A kihívó inkább tetszett holmi szánni való, beteg koldusnak, mintsem rettenthetetlen kardforgatónak, mikor pedig közelebb ért, kiderült, hogy külleme egyéb téren sem méltó egy igazi szamuráj tiszteletet ébresztı megjelenéséhez - a fiú ugyanis mosdatlan volt, és teste roppant kellemetlen szagot árasztott. A kardforgatók felhorkantak: hogy merészelte egy rövidkarddal és bottal felfegyverzett, toprongyos gyermek életre-halálra menı viadalra szólítani Arima Kibei-t, a híres kardforgatót, kinek félelmetes hosszúkardja már oly sok alkalommal ontott embervért?

Nem csupán a kihívott szamuráj, illetve tanítványai vélték tragikus tévedésnek a küzdelmet. A fiatalember szülei megrökönyödve értesültek a kihívásról, és azért menesztettek egy buddhista papot a gyermekkel, hogy beszéljen Arima Kibei úrral, és tisztelettudó módon, bölcs szavakkal tudassa vele, hogy a felkérés csupán egy botor gyermek ostoba döntésének az eredménye, melyet nem szabad komolyan venni.

A család roppantmód féltette a fiú életét, ezért abban reménykedtek, hogy a híres kardforgató kegyet gyakorol, és eltekint a harctól - vagyis engedi ıt szabadon eltávozni, és megkíméli a kihívó életét. A vakmerı ifjú azonban nem adott esélyt a papnak, hogy az etikettnek megfelelıen szólítsa meg Arima Kibei-t és kísérıit, és a párbaj elkerülése mellett érveljen. Mihelyst a csoport közelébe ért, kevélyen ráripakodott a nagy kardforgatóra: „Állj fel és küzdj!" - kiáltotta hevesen, majd a jelenlévık meglepetésére rárontott a férfira. Arima Kibei egy pillanatig azt gondolhatta, hogy egy bolond fiúval áll szemben, ám a támadás sodró lendülete alaposan összezavarta. A tapasztalt vívó képes volt elhárítani az erıteljes csapást, majd hátralépett; ellenfele testtartásából rögvest látta, hogy nem egy tudatlan gyermekkel, de egy veszedelmes ellenféllel került össze. A szamuráj fogást váltott a markolaton, és védekezı állásba helyezkedett, mire a fiú, kihasználva a lehetıséget, rögvest támadást indított. A pengék több alkalommal is összeértek, Arima Kibei pedig állta a roppant gyors rácsapásokat, ám végzetes hibát vétett: abban bízva, hogy alacsonyabb és vékonyabb testalkatú ellenfele erı dolgában nem veheti fel vele a versenyt, összeakaszkodott az ifjúval. A fiatal kardforgató ekkor emberfeletti erıvel taszította el magától a férfit, a földre lökte a mestert, majd botjával félelmetes csapást mért rá. A küzdelem egyetlen percig sem tartott, és Arima Kibei, Mimasaka tartomány híres vívómestere saját vérétıl csatakosan, holtan terült el tanítványai elıtt, még kihívóján egyetlen karcolás sem esett senki sem gondolta volna, hogy a rongyos csavargóhoz hasonlatos, alig 13 éves fiú ily könnyedén megölheti a tiszteletreméltó kardforgatót, ki korábban küzdelmek sokaságában bizonyította kivételes képességeit. Ki volt hát ez a szedett-vedett küllemő, heges arcú, soha nem tisztálkodó ifjú, ki egyetlen perc leforgása alatt véres diadalt aratott Mimasaka tartomány ismert mestere felett? İ volt Miyamoto Musashi, Japán történetének leghíresebb kardforgatója. Minden idık talán legnagyobb mestere 1584-ben született Mimasaka tartományban, a Miyamoto nevő faluban. Apja jó nevő kardforgatónak számított, és magas tisztséget viselt, ám a család nem sokkal Musashi születése után felbomlott, és a gyermek az édesanya mellett maradt. Bár a szülık külön háztartásokban éltek, mindössze ötven kilométernyi távolság volt lakhelyeik közt, ezért Musashi gyakorta látogatta apját. Sinmen Munisai kicsiny korától okította fiát a vívás mővészetére, és egyéb fegyverekkel is megismertette ıt. Rövidesen kiderült, hogy a gyermek pompás tehetséggel bír: a fiatal Musashi érett férfiakat megszégyenítı fogékonysággal bírt, melynek köszönhetıen kirívó ügyességgel, hallatlan tempóban sajátította el az alapismereteket, és a folyamatos edzésnek köszönhetıen teste is gyorsan erısödött. Mégis sokan kerülték a tehetséges ifjút, mert külleme a legnagyobb jóindulattal sem volt vonzónak nevezhetı: Musashi arcát egy veleszületett betegségbıl fakadóan kiütések lepték el, melyek csúf hegeket hagytak, ráadásul gyermekkorától kezdve kerülte a tisztálkodást, és rongyos holmikat hordott. Kardforgatás iránti szenvedélye azonban minden elképzelést felülmúlt, és a szakadatlan gyakorlásoknak hála, ez irányú szakértelme tizenhárom éves korára már meghaladta egy átlagos szamuráj tudását. Miyamoto Musashi ekkor döntött úgy, hogy megméretteti magát: párbajra hívta Arima Kibei-t, és véres gyızelmet aratott a meglett férfiú felett. Az elsı párbajt újfent hosszadalmas tanulás és rengeteg gyakorlás követte, majd három évvel késıbb Musashi ismét életrehalálra menı viadalon tette próbára tudását. Ellenfele egy rendkívül erıs kardforgató, Akiyama volt, ki leplezetlen megvetéssel tekintett kihívójára, és kételkedett annak képességeiben, mivel szeme csak a rongyos ruhát és az elhanyagolt külsıt látta, a fiú mindennél erısebb becsvágyát és izzó harci szellemét már nem fedezhette fel. Vesztére tett így: Miyamoto Musashi, bár jóval fiatalabb volt ellenfelénél, meglepı könnyedséggel kerekedett fölébe, és halálos csapást mért rá. A második gyızedelmes viadalt megint hosszú, könyörtelenül alapos tréningek követték, majd 21 életéve betöltése után Miyamoto Musashi eltökélte, hogy vándorútra kel, felkutatja a legkiválóbb mestereket, és összeméri velük tudását. Ifjú szíve mindennél hevesebben vágyott a dicsıségre, ám korántsem volt biztos képességeiben, ezért rögvest Kyoto-ba indult, ahol a legerısebb kardforgatók éltek; hitte, hogyha legyızi ezeket a szamurájokat, úgy neve ismertté válik. Miyamoto Musashi nem kívánta elaprózni a dolgot, hisz jól tudta, hogy az olyannyira vágyott dicsıséget nem ismeretlen, vagy középszerő vívók legyızésével szerezheti meg - ezért rögvest a legerısebb és legbefolyásosabb klánok egyikét kereste fel. A híres-neves Yoshioka-család feje alaposan meglepıdött, mikor egy rongyos ruhát viselı, csúf küllemő fiatalember párbajra hívta ıt.

Az idıs Yoshioka szinte felháborodva fogadta Musashi kérését: hogy merészeli egy sehonnani jöttment, egy vidéki paraszt kihívni ıt, a köztiszteletben álló dinasztia hatalmas uraságát?! A család feje bárminemő következmény nélkül visszautasíthatta volna a kihívást, mégsem tett így: egyfelıl sértve érezte magát, a sérelmet pedig meg kívánta torolni, másrészt a legkevésbé sem tartott a rongyos küllemő, kócos hajú fiatalembertıl. Így hát megbeszélték a párbaj idıpontját és helyét, és megegyeztek, hogy a küzdelemben fakardokat fognak forgatni. Yosioka és kísérete másnap hajnalban, pontban öt órakor érkezett meg a Kyoto külvárosában lévı helyszínre. Teltekmúltak a percek, a kihívó azonban nem mutatkozott. Két órával késıbb még mindig nem került elı; a családfı valósággal remegett a dühtıl, hogy ily pimaszul mer viselkedni ellenfele, ezért elhatározta, hogy csatlósait elküldi Musashi szállására. A segítık gyorsan megjárták az utat, s meghozták a kihívó üzenetét: a fiatal kardforgató azt mondta, hogy elaludt, ám rögvest útra kél, és nemsokára megérkezik a párbaj helyszínére. A nagyúr döbbenettel hallgatta a buta kifogást; Yoshioka korántsem hitte, hogy ellenfele igazat mond, inkább arra gondolt, hogy megrettent a párbajtól, és próbálja húzni az idıt. A híres kardforgató egyre idegesebbé vált, de nem hagyhatta el a párbaj választott színhelyét - a nagyúr nem tehetett egyebet, mint tovább várakozott. Miyamoto Musashi csak délben jelent meg a mezın: sietısnek egyáltalán nem mondható léptekkel tartott a csoport felé, kezében pedig fakardot hordott. Az uraság keményen ráripakodott, majd rárontott a rongyos küllemő kardforgatóra. Az élete teljében lévı Yoshioka igazán kivételes vívó volt, gyors, technikás és erıteljes, Musashi mégis könnyedén, szinte szemtelen fölénnyel hárította a súlyos csapásokat. A fiatalember kivárta a megfelelı pillanatot, és akkor indított támadást, mikor megérezte a mindent eldöntı csapás lehetıségét: villámgyors, ám roppant erıs, precízen elhelyezett vágást mért a családfıre, ki azonnal a földre zuhant. Yoshioka sensei elvesztette eszméletét, karja pedig több helyen is eltörött - a küzdelemnek így szakadt vége. Miyamoto Musashi gyızelme elképesztette a család tagjait, és borzalmas szégyenfoltot ejtett a híres família makulátlan becsületén, melyet csakis vérrel lehetett lemosni. A családfı a nyilvános megaláztatás után elbujdosott, és papnak állt, sarjai pedig bosszút esküdtek, és eltökélték, hogy bármily rettenetes ára legyen is a bosszúnak, megtorolják Miyamoto Musashi tettét. A meghökkentı végkimenetelő párbajt követıen a legyızött fél öccse, a Yoshioka-klán legjobb vívója hívta ki a gyızedelmes kardforgatót, és megállapodtak a párbaj részleteiben; a nemes úr ezúttal ragaszkodott hozzá, hogy bökken helyett éles acélkarddal mérkızzenek meg. Miyamoto Musashi persze a második összecsapásról is elkésett. Roppant valószínőtlen, hogy véletlenül esett így, hisz a fiatal mester gyermekkorától kezdve hajnalban kelt, így orcátlan mulasztása vélhetıen tudatos döntés eredménye volt. Musashi így kívánta felidegesíteni az ellenfelet, kibillenteni ıt nyugalmából, mely komoly elınyhöz segítette hozzá. A toprongyos küllemő harcos értesült róla, hogy új ellenfelének vívótudása magasan felülmúlja bátyja hozzáértését, ezért nem számított könnyő harcra - minden esélyt meg kellett hát ragadnia. Miyamoto Musashi ismét több órás késéssel érkezett. Ezúttal nem fakardját vette magához, hanem a közösen megállapított szabályoknak megfelelve egy hosszú, 150 centiméteres kardot ragadott meg. A küzdı felek felálltak egymással szembe, majd megkezdıdött az életre-halálra szóló viadal. A kihívó támadóállásba helyezkedett, feje fölé emelte kardját, ám Musashi gyorsabb volt nála; felbıszült démonként rontott rá ellenfelére, ki alig tudta elhárítani az elsı csapást. Összecsendültek az acélpengék, Musashi azonban nem kívánt dulakodást kezdeményezni, ezért finoman ellépett, kitért és pengéjét gyorsan visszahúzta, majd egyetlen sebes és határozott, a szem számára követhetetlen mozdulattal ellenfele oldalába mártotta kardját. A kihívó fél elejtette mesteri pengéjét és térdre zuhant, a fiatal harcos pedig fölébe lépett, és megadta számára a kegyelemdöfést. Miyamoto Musashi ismét diadalt aratott, a Yoshioka család büszke szamurájai pedig másodízben is megszégyenültek. A Yoshioka família számára nem maradt más lehetıség, mint a véres bosszú; bármi áron, de el kellett pusztítani Miyamoto Musashi-t, hogy ismét emelt fıvel járhassanak az emberek közt, és visszanyerhessék hajdani tekintélyüket.

Ám a család immáron elvesztette legerısebb, legjobban képzett kardforgatóit, és nem akadt senki, ki versenyre kelhetett volna a kard ifjú géniuszával - megfelelı kihívó hiányában pedig bajosan lehetett volna gyızedelmes párbajt vívni.

A becsületüket vesztett szamurájok sokat tanakodtak, miként is lehetne feloldani a nyilvánvaló ellenmondást, még végül cselt eszeltek ki. A terv szerint a legyızött családfı fia, Matashichiro szabályos kihívást színlel, ám a helyszínre a vívóiskola legkiválóbb harcosaival megy el, és ahelyett, hogy szemtıl-szembe küzde-ne meg a démoni kardforgatóval, csoportosan rohanják le és koncolják fel a férfit - a Yoshioka család tehát, tudva tudván, hogy tisztességes módon nem kerekedhetnek felül Musashi-n, alantas ármányhoz folyamodott. Miyamoto Musashi tanítványai - merthogy a fiatalember ekkortájt már instruktorként kereste kenyerét - óva intették mesterüket a párbajtól. A sorozatos megaláztatások után kézenfekvınek tetszett, hogy az ellenfél csellel fog élni, ezért arra kérlelték ıt, legalább hadd kísérjék el a helyszínre. Musashi azonban mit sem törıdött az épségéért aggódó tanítványok intelmeivel; elfogadta a kihívást, egyszersmind megparancsolta barátainak, hogy bármi is történjék, semmiképpen se avatkozzanak bele az ügybe. A Yoshioka-család szamurájai nyilvánvalóan arra számítottak, hogy Miyamoto Musashi, miként azt a korábbi alkalmakkor tette, ezúttal is késve fog érkezni. A páratlan kardforgató azonban kijátszotta ıket, és már kora hajnalban a helyszínre igyekezett, majd elrejtızött és csendben meglapult. A kihívók jóval késıbb érkeztek, s mivel nem találták a férfit, hanyag módon lepihentek. A szamurájok megbeszélték a tervet, majd letették fegyvereiket, szétszóródtak, kényelembe helyezték magukat, és kedélyes beszélgetéssel múlatták az idıt. A Yoshioka család tagjai már zsebükben tudták a gyızelmet, Miyamoto Musashi azonban alaposan meglepte ıket: a férfi kihallgatta a diskurzust, majd kivárta a megfelelı pillanatot, mikor lankadt ellenfelei figyelme, és elıugrott rejtekébıl. A híres-neves kardvívó rákiabált kihívójára, s mikor a legidısebb Yoshioka kivonta pengéjét, egyetlen, a szem számára követhetetlenül gyors mozdulattal levágta ıt. Miyamoto Musashi ugyanazon lendületbıl rontott rá a család ifjabb tagjára, és egyetlen tiszta vágással áttörte koponyáját. A toprongyos küllemő harcos kihasználta az ellenfél zavarodottságát, és nekivadult sárkányként csapott szét köztük; sorra vágta le a csatlósokat, egyiket a másik után. A csoport tagjai szétszóródtak, nem tudták bekeríteni és lerohanni a férfit, a kilıtt nyílvesszık pedig rendre célt tévesztettek, és Musashi, miután rájuk kényszerítette a számára kedvezı harcmodort, rettenetes csapásokkal aprította az ellent. A véres küzdelem egy percig sem tartott: két Yoshioka meghalt, az iskola vívói közül többen is elestek, azok pedig, kik megúszták a harcot, rohanva menekültek a legyızhetetlen kardforgató elıl. A dicsı família sorsa ezzel végleg megpecsételıdött: a Yoshioka-iskola sohasem moshatta le magáról a rút szégyenfoltot, Miyamoto Musashi páratlan cselekedetének híre pedig bejárta Japánt - immáron híres kardforgatóként emlegették a bizarr küllemő harcost. Nem sokkal a Yoshioka-klán ellen aratott diadalok után Miyamoto Musashi ismét útra kelt, hogy kipróbálja magát az ország legkiválóbb harcosai ellenében. Nyolc teljes éven át kóborolt Japánban, gyalogszerrel rótta az utat, és szüntelenül méltó ellenfelek után kutakodott. Hírneve megelızte ıt, ezért sokan akadtak, kik párbajra hívták ki, más esetekben pedig ı kezdeményezett. Harcolt neves és kevéssé ismert kardforgatókkal, de más fegyvernemek mestereitıl sem határolta el magát, így lándzsásokkal is összecsapott, egy alkalommal pedig olyan férfival mérte össze erejét, ki a kusarigama nevő különleges instrumentumot kezelte boszorkányos ügyességgel. Ez a fegyver egy sarlóból

és egy rövid nyélbıl áll, a két részt pedig hosszú lánc köti össze; ha valaki jól forgatja, a legjobb kardívóval szemben is komoly eséllyel indul egy párviadalon. Miyamoto Musashi maga is tartott ellenfelétıl, ezért csellel élt; a párbaj kezdetén kicsiny dobócsillagot hajított a férfi testébe, s kihasználva az ellenfél pillanatnyi megtorpanását, gyorsan levágta ıt. Miyamoto Musashi a nyolc év során legalább hatvan párbajt vívott, de soha nem sérült meg, még ellenfelei mind egy szálig alulmaradtak. A kardvívás mestere páratlan reputációra tett szert, s borzasztóan elhanyagolt külleme, mely élesen szembehelyezkedett magas szintő technikájával, számos történetet fiadzott. Mert Musashi továbbra sem mosakodott, ruháját sem cserélte, haját sem tartotta tisztán; hátára omló, hosszú fekete lobonca, kopott-koszos, a kelleténél jó néhány számmal nagyobb köpenye, szakadt szandálja borzalmas megjelenést kölcsönzött számára. Mindezek ellenére sokan akadtak, kik kegyeit keresték, így vándorévei során - bár saját jövedelemmel nem rendelkezett, hisz egyetlen uraságot sem szolgált mindig megfelelı ellátásban részesült. Földesurak látták vendégül, kik arra kérték, hogy oktassa a kardvívás rejtelmeire a birtok csatlósait, vagy éppen személyes instruktornak kívánták megtenni. Musashi könnyedén magas posztot és tisztes jövedelmet kaphatott volna, ha hajlandó feladni a vándorlást, és hőséget fogad egy uraságnak, de a nyughatatlan mester képtelen volt hosz-szabb idıre letáborozni. Heteket, vagy napokat maradt csupán vendéglátóinál, s ha úgy érezte, jelenléte kezd terhessé válni - ami persze nem volt igaz, hisz valamennyi daimyo boldogan fogadta a híres vívót, és örömmel adtak számára szállást -, gyorsan odébbállt. Sokan próbálták szolgálatra csábítani, de Miyamoto Musashi valamennyi felkérést visszautasította; ı, aki a tökéletes metódust, az abszolút tudást kutatta, senkinek nem kívánt a csatlósa lenni, még akkor sem, ha tekintélyes jövedelmet kínáltak számára. Idejét inkább tanulással és elmélkedéssel töltötte: valószínő, hogy a gazdátlan szamuráj ezekben az években fejlesztette ki legendás kétkardos vívótechnikáját, melyet még gyermekként gondolt ki, ám az ötlet megvalósításához harci tapasztalatra és idıre volt szüksége. Miyamoto Musashi küzdelmes, diadalokban gazdag vándoréveit egy híres párbaj rekesztette be. A legyızhetetlen ronin a Hosokawa-család birtoka felé igyekezett, hogy kihívja a környék legkiválóbb kardforgatóit. Szállásadójától tudta meg, hogy a délvidék legerısebb vívómestere, Sasaki Ganryu éppen a kastélyban tartózkodott a földesúr meghívására. Miyamoto Musashi komoly dilemmával kényszerült szembesülni: Sasaki Ganryu ugyanis a Hosokawa-család vendégszeretetét élvezte, miként ı maga is a família egyik birtokán kapott szállást; a tiszteletreméltó uraság mindkettejükkel szemben kivételezett bánásmódot tanúsított, ezért hatalmas sértés lett volna párbajra hívni a délrıl érkezett pártfogoltját. Ám Musashi nem halogathatta az ügyet; a kensei azért rótta az utat immáron évek óta, hogy kivételes kardforgatókkal mérkızzön meg, és a véletlen találkozásra, mint sorsszerő alkalomra tekintett. A vándoréletet élı vívómester nem csekély diplomáciai erısfeszítések által tudta eljuttatni a kihívást Sasaki Ganryu számára, de végül sikerrel járt, és a Hosokawa-család feje is engedélyezte a viadalt. A birtok szamurájai jól ismerték Miyamoto Musashi képességeit, hisz hírneve megelızte a férfit, mégsem gondolták, hogy a torzonborz küllemő harcos diadalmaskodhat a köztiszteletnek örvendı mester felett. Sasaki Ganryu ekkor töltötte be 40. életévét, tehát ereje teljében volt, tapasztalat dolgában pedig kevesen versenghettek vele, miként bölcsesség terén is felülmúlta kortársai legjavát. Vívómesterként mindenkinél többre tartották ıt, de személyes kvalitásai okán is roppantmód szerették; vele szemben Musashi, bármily kiváló kardforgató volt, csak egy toprongyos jöttmentnek, nyughatatlan és megfontolatlan kalandornak számított. A végsı párbajra egy szigeten került sor. A fegyverek kiválasztásában szabad kezet kaptak a harcosok, így nem lehetett kétséges, hogy a nagymesterek acélpengékkel fognak összecsapni Musashi azonban olyan ember volt, kinek mindig akadt a tarsolyában néhány kellemetlen meglepetés. Általános döbbenetet keltett, hogy a kihívó a párbaj elıtti napon köddé vált, és eltőnt a Hosokawacsalád birtokáról. Miyamoto Musashi mindössze egy rövid üzenetet hagyott maga után, melyben megköszönte a vendéglátást, és biztosította a feleket, hogy jelen lesz az április 14-ére kitőzött összecsapáson. Sasaki Ganryu reggel 8 órára ért a párbaj helyszínére. Szép ruhát viselt, övébe pedig egy híres kardkovács által készített, csodálatos pengét tőzött, mely bármely más kardnál nagyszerőbb fegyver volt. A férfi magányosan járta a parti fövenyt, a kékben játszó tengert leste, majd az egyre feljebb emelkedı Nap aranyló korongját figyelmezte - kihívója azonban nem mutatkozott.

Miyamoto Musashi ismételten különös viselkedést tanúsított. Mivel órák múltán sem jelent meg a parton, a Hosokawa-család csatlósokat küldött a fogadóba, hogy ellenırizzék, egyáltalán ott van-e még a férfi. A kihívó a küldöncök megdöbbenésére igen mélyen aludt, ezért udvariasan felébresztették, és megkérték, hogy mennél hamarabb jelenjen meg a párbaj helyszínén - ám Musashi ennek ellenére sem hagyott fel a botrányos viselkedéssel. Bıséges reggelit rendelt, majd komótosan falatozott, így újabb órát késett, végül pedig arra kérte a fogadó tulajdonosát, hogy adjon számára egy evezıt. Musashi olyasféle formára faragta az alkalmatosságot, amilyenek a fakardok voltak, majd csónakba ült, és ráérıs tempóban evezett a sziget felé.

Mikor Miyamoto Musashi megjelent a helyszínen, már dél is elmúlt. Kilépett a csónakból, egy elnyőtt - tisztának bajosan nevezhetı - törölközıt kötött a fejére homlokpántként, és kezében az evezıbıl farigcsált kardot lóbálva indult meg Sasaki Ganryu felé. Az egybegyőltek megrökönyödve fogadták a kihívó hihetetlenül pimasz viselkedését: nem elég, hogy Musashi órákat késett, volt mersze rongyokat magára ölteni, és egy fából tákolt, fegyvernek sem nevezhetı silánysággal kiállni a legendás vívómester Bizen Osamitsu által készített hosszúkardjával szemben! Hogy viseltethet ily arcpirító tiszteletlenséggel nemes ellenfele iránt! Nem csoda hát, hogy Sasaki Ganryu indulatosan vonta ki kardját, majd a tokot a fövényre vetette, és szikrázó szemekkel figyelte ellenfelét. Ellenben Musashi példás nyugalommal viseltetett; gondosan mérte fel a köztük lévı távolságot, majd támadópozícióba emelte a vénséges evezıbıl faragott fakardot. A két mester óvatosan kerülgette egymást, hatalmas figyelemmel követve az ellenfelet, apró mozdulatokkal reagálva a másik viselkedésére. Ganryu a sorozatos sértések hatására kissé kibillent tökéletes egyensúlyából, ezért mennél hamarabb be akarta végezni a párbajt, és az elsı adandó alkalommal támadást indított. Hihetetlen gyorsasággal lépett ki és félelmetes erıvel sújtott le ellenfelére, de rohamára Musashi hasonlóan sebes mozdulattal, pusztító ellencsapással válaszolt. Ganryu kardja pontosan a kihívó homlokát érte, lemetszette a fejpántként rátekert törölközıt és sebet ejtett a koponyán, ám Musashi, ha csak a másodperc ezredrészével is, gyorsabb volt nála. Az evezıbıl faragott kard nemkülönben az ellenfél homlokát érte, és a csapás ereje a földre lökte a híres kardforgatót. A kihívó ellenfele fölé lépett, és újból felemelte kardját, de Ganryu bámulatos fürgeséggel ugrott talpra. Megvillant a gyilkos acél, ám Musashi idejekorán megérezte a szándékot és elhajolt a vágás elıl, amely csak ruháját metszette el, testét nem érte - és ugyanazon pillanatban, mikor a fakarddal hadakozó férfi kitért a híres Bizen Osamitsu penge útjából, végzetes csapást mért ellenfelére. A szamuráj eldılt, teste a laza homokba hanyatlott, majd vér buggyant ki szájából, és visszaadta lelkét a teremtınek.

Megtörtént az, mire senki sem mert gondolni: Miyamoto Musashi, a gazdátlan, toprongyos harcos egy evezıbıl faragott fakarddal gyızte le a legendás Sasaki Ganryu-t. A diadal után Miyamoto Musashi úgy érezte, ország-világ elıtt bizonyította tudását, ezért elhatározta, hogy felhagy a vándorélettel és visszatér Kyoto-ba. Ott megalapította saját vívóiskoláját, és az arra érdemesnek talált csatlósokat okította a kard útjára. Miyamoto Musashi nem csupán technikát és idızítést, testtartásokat és egyéb gyakorlati ismereteket adott át, de a szamurájok szellemi felkészültségére is nagy figyelmet fordított. A mestervívó, bár ronin volt, a bushido-t, az igaz harcos nehéz és rögös útját járta, és erre okította tanítványait is; mindig tiszteletet mutatott azok iránt, kik szamurájokhoz méltó alázattal és elkötelezettséggel viseltettek, ám megvetette az olyan kardforgatókat, kik gıgösen cselekedtek, kirívóan öltözködtek és fennhéjázó hangon beszéltek. Egy ízben egy fiatal csatlós kereste fel a híres mestert, hogy tanulhasson tıle. Az Aoki nevet viselı szamuráj kevély léptekkel rontott be a dojo-ba, és feltőnıen lóbálta díszes fakardját, melyet színes minták és égıvörös szalagok ékesítettek. Musashi egyetlen pillantásból tudta, hogy miféle ember Aoki: mélyen felháborította a jövevény viselkedése, ezért elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a férfit. Miután fogadta a látogató üdvözlését, demonstrációt ajánlott számára, majd utasította az egyik apródot, hogy hozzon egy kevés fıtt rizst. A nagymester egyetlen rizsszemet helyezett az ifjú homlokára, a segítı szoborrá dermedt, Musashi pedig elırántotta acélkardját. Néhány másodpercig merev tekintettel szemlélte az apród homlokát, majd lesújtott; mozdulata erıteljes volt és villámgyors, semmiféle bizonytalanság nem érzıdött benne. Musashi tökéletesen kontrollált, tizedmilliméteres pontossággal végrehajtott vágást mutatott be: éles kardja kettémetszette a rizsszemet, de egyetlen karcolást sem ejtett a fiatal szolga homlokán. A mester még két ízben ismételte meg a veszedelmes bemutatót, majd kardját visszahelyezte annak hüvelyébe, megvetıen végigmérte az imént érkezett csatlóst, és szigorú hangon ráförmedt. Aljasnak és gyávának nevezte a látogatót, szidalmazta nevetségesen magamutogató fegyverzetét, majd ellentmondást nem tőrve közölte vele, hogy semmiképpen sem hajlandó tanítani ıt, mivel szándéka tisztátlan és szelleme is gyenge, tehát teljességgel méltatlan a kardvívás nemes tradíciójához. A hetvenkedı szamuráj - mi mást is tehetett volna - szégyenében elkotródott a terembıl, és soha többé nem mutatkozott Miyamoto Musashi színe elıtt. Miyamoto Musashi ekkortájt már nem csupán kardforgatóként bizonyította kivételes tehetségét, de mővészetek terén is nagy fejlıdést mutatott. A legyızhetetlen harcos magas szinten gyakorolta a kalligráfiát és a festészetet, de szobrokat is faragott, miként az íjászat, vagy a matematika terén is komoly tehetségnek bizonyult. Miyamoto Musashi képességei szinte korlátlannak mutatkoztak; miután a kardvívás mesterévé vált, szelleme oly mértékben megtisztult, hogy bármily téren képes volt kiemelkedı teljesítményt nyújtani. Kortársai ennek ellenére is ellentmondásos módon ítélték meg ıt, és alig néhányan voltak, kik maradéktalanul elismerték képességeit. Ennek számos oka lehetett; tény, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni Musashi kardforgatás terén elért bámulatos eredményeit, de bizonyos körülmények eltorzították a rettenthetetlen harcosról kialakult képet, és rontották a férfi reputációját. Egyfelıl, nem kevesen akadtak, kik undorral tekintettek a nagyszerő mesterre: amint arról már szó esett, Musashi, miután kilábalt gyermekkori betegségébıl, egyáltalán nem tisztálkodott; szakadatlanul fejlesztette vívótudását és különösen aprólékos gonddal csiszolta szellemét, de külleme rendbehozatalára soha egyetlen percet sem áldozott. Hosszú, gubancos haja hátát verdeste, selyemkimonója alatt szakadt és mocskos ruhákat viselt, gyakorta mutatkozott lábbeli nélkül, ha pedig szandált húzott, csakis használt és széttaposott darabokat tőrt meg magán. Musashi tehát korántsem volt tiszteletet parancsoló megjelenéső, elegáns szamuráj, s miután az Edo-korban a csatlósok jelentıs figyelmet fordítottak küllemükre és tisztaságukra, ugyancsak kirítt a karforgatók közül. Csak kevesen fedezték fel a benne rejlı hatalmas mővészt, mert a többség csupán egy heges arcú, borzalmas ruhákat viselı, rossz szagú férfiút látott. A karforgatók ismerték és tiszteletben tartották Musashi pompás képességeit, mindazonáltal módszereit sokan bírálták. Jól tudták az általa vívott párbajok történeteit, így a Yoshioka-család, illetve a Sasaki Ganryu felett aratott diadalok részleteit illetıen is tájékozottak voltak. Sokakat felháborított, hogy Musashi rendszeresen elkésett az összecsapásokról, és tiszteletlenül viseltetett nemes ellenfeleivel szemben. Minden valószínőség szerint tudták, hogy a különcködı viselkedés és a sorozatos sértegetés minden alkalommal ugyanazon megfontolt taktikát szolgálta; Musashi ily módon zavarta meg ellenfeleit, tettetett orcátlansága által szerzett olyan pszichológiai elınyt, melyet remekül kamatoztathatott a tényleges harc során.

Ám az ilyesféle taktikai elemek alkalmazását csak akkor tekintették elfogadhatónak, mikor két sereg nézett egymással farkasszemet, és tömegek harcoltak egymással; ha két kardforgató párbajáról volt szó, mind az idevágó illemszabályok, mind az általánosan elfogadott etikett megkövetelte a tiszteletet és a szeplıtlen magatartást.

Musashi azonban nem csupán a párbajok során alkalmazott fortélyaival és elhanyagolt küllemével szegte meg a szamurájok által követett normákat, de életvitelét és életkörülményeit tekintve is más utat járt. Mindig puritán házakban, egyszerően élt, szinte mániákusan kerülte a cicomát és a hivalkodást. Szolgákat nem tartott, csupán egyetlen apród segédkezett nála, nem hajlott a haszonelvőségre, és a vagyon sem csábította. A pompa következetes mellızése és az egyszerő életvitel nem állt összhangban mindazzal, amit egy híresneves kardforgatótól elvártak volna; az uralkodó társadalmi normák nem tartották sokra az ily módon élı harcosokat. Nemkülönben ellentmondásos fogadtatásra lelt az a tény, hogy Musashi új stílust dolgozott ki, mely a hagyományos kétkezes és egykardos vívás helyett kétkardos vívás volt. A mester még gyermekkorában gondolta ki a kétkardos technika alapjait, de mielıtt megkísérelte volna részletekbe menıen kialakítani az új stílust, a tradicionális iskolák által felhalmozott tudást is gondosan elsajátította. Miyamoto Musashi csak harmincas éveiben járva mutatta be elsı ízben különleges technikáját, melyet meglepetten fogadtak kihívói; a mester jobbjában hosszúkardot, baljában pedig rövidkardot tartott, ily módon állt ki a küzdelemre. Ellenfele, miként azt a hagyományos iskolák tanították, egyetlen hosszú fakardot forgatott. Miyamoto Musashi és Miyake Gunbei párbaja nemigen volt valódi küzdelemnek nevezhetı: a neves mester két kardjával játszi könnyedséggel hárította a csatlós vágásait, és egyetlen támadómozdulat nélkül nyerte meg az összecsapást, miután a Miyake Gunbei - ki nyilvánvalóan vajmi keveset értett a kétkardos technikához - csak a hosszúkardot tudta figyelmezni, és egyszerően belerohant a rövid fakardba. Musashi számos további párbajban demonstrálta az általa alapított stílus harci értékét, és nemhogy egyetlen alkalommal sem akadt legyızıre, de rendre megalázó vereségeket mért ellenfeleire. Ami azt illeti, a mester oly tökéletességre fejlesztette harci képességeit, hogy akár fegyvertelenül is ki mert állni egy kardforgató ellen: megesett, hogy Musashi egyetlen fémbordázatú legyezıvel érkezett a küzdelem helyszínére, s bár kihívója fakarddal támadt rá, a kezdeményezı harcos képtelen volt fölébe kerekedni. Musashi egyedi stílusa azonban nemigen tetszett a szamurájok többségének; úgy vélhették, a két kardot forgató harcos semmibe veszi az ısi iskolák tanításait, és kettızött fegyvere lévén olyan elınyt élvez, mely egyáltalán nem nevezhetı tisztességesnek. Tekintve, hogy senki nem tudta legyızni a korosodó mestert, a szamurájok java mélyen legbelül irigységet is érzett a híres kardforgató iránt - ez pedig korántsem javította Musashi egyébként sem makulátlan reputációját. Miyamoto Musashi 1632-ben bezárta iskoláját, és Edo szédületes iramban fejlıdı városában telepedett le, ahol számos tanítványa élt. A fiatal csatlósok - kik jól ismerték a kensei kiemelkedı értékeit - örömmel fogadták ıt, és igyekeztek mindent megtenni, hogy megfelelı körülményeket biztosítsanak számára. Musashi a város sokak által megvetett, undorral emlegetet szórakozónegyedének közelében telepedett le, és szokásához híven szerény életvitelt folytatott.

Továbbra is oktatott, az ily módon keresett pénzt pedig félretette, de titkon arra törekedett, hogy végsı bizonyítékát adja: ı Japán legkiválóbb kardforgatója. Musashi ekkor már belépett ötvenedik életévébe, páratlan tudása rendíthetetlen szellemi nyugalommal párosult, ezért tudta jól, hogy bárkit is szemeljen ki ellenfélnek, képes lesz fölébe kerekedni. Ezért titkon arról álmodozott, hogy párbajra hívhatja Tokugawa Iemitsu sógun személyes oktatóját, a sóguni hadsereg elsı szamuráját, a híresneves Yagyu Shinkage iskola nagymesterét. Ebben az idıben a hivatalos történetírók Yagyu Muneroni mestert tekintették az ország legkiválóbb vívójának, csodálatos hıstetteit költemények és színdarabok örökítették meg, így a férfi méltó ellenfélnek tőnt Musashi számára. A párbaj megszervezése azonban megoldhatatlannak tetszı dilemmába ütközött: Musashi ugyanis továbbra is vándoréletet élı kardforgató, gazdátlan szamuráj, közönséges ronin volt, ily minıségében pedig nem hívhatta ki direkt módon a köztiszteletben álló, magas hivatalt viselı férfit. Ennek ellenére törekedett rá, hogy összegyőjtse a rendelkezésre álló információkat a Yagyu-iskola nagymesterérıl, s miután összeillesztette a kirakós játék darabjait, meggyızıdött róla, hogy képes lesz felülkerekedni a férfin. Valamivel késıbb úgy tőnt, hogy rámosolyog a szerencse: maga a fıúr, a Tokugawa-család harmadik sóguna, Tokugawa Iemitsu üzent számára, hogy szeretne megtekinteni egy általa vívott párbajt. Valószínő volt, hogy ha Musashi legyızi a sógun által kijelölt szamurájt, rongyos küllemétıl és társadalmi státuszától függetlenül is lehetıséget kap rá, hogy megütközzön Yagyu Muneroni mesterrel, s ha felette is diadalt arat, úgy elnyerheti a sógun kegyeit, és az olyannyira vágyott címet tehát hivatalosan is Japán legkiválóbb kardforgatójává válhat. Miyamoto Musashi gyermekkorától kezdve errıl álmodozott, ezért tanítványai körében hatalmas meglepetést keltett, mikor példamutató udvariassággal elhárította a sógun felkérését, és kitért a demonstráció elıl. A mesteren kívül soha senki nem tudhatta eme döntés okát. Azok, kik ismerték a két kardvívó képességeit, meggyızıdéssel vallották, hogy Miyamoto Musashi tudása sokszorosan meghaladta Yagyu Muneroni szakértelmét, és a ronin könnyedén legyızhette volna a nagymestert. Azzal, hogy visszautasította a felkérést, a korosodó harcos eltaszította magától az elismerés, a siker és a gazdagság lehetıségét, mely csupán egyetlen karnyújtásnyira volt tıle. Röviddel késıbb újfent napirendre került egy esetleges párbaj Yagyu Muneroni és Musashi között, de a mester második alkalommal is visszautasította a felkérést.

Meglehet, Musashi döntésében nagy szerepet játszott az a tény, hogy a mester kora ellenére is ragaszkodott függetlenségéhez, és nem kívánt egyetlen urat sem szolgálni. Mások szerint ekkorra már elérte a spirituális fejlıdés legfelsıbb szintjét, és nem óhajtott magamutogató csatározásokban részt

venni az általa immáron semmire sem tartott hírnév és gazdagság reményében, hanem csakis a kardforgatás és az egyéb mővészetek mennél alaposabb elsajátítása érdekelte. A fentieknél is valószerőbb a magyarázat, miszerint, ha Miyamoto Musashi legyızte volna a Yagyu-iskola híres-neves mesterét, úgy páratlan diadala inkább beláthatatlan galibákat és súlyos szerencsétlenséget eredményezett volna, mintsem nyugalmat és örömet hozott volna számára. Valószínő, hogy Yagyu Muneroni ragaszkodott volna az acélpengék használatához, ha pedig egy jöttment ronin megölte volna a sokak által gyakorolt stílus legfıbb nagymesterét, a sógunátus elsı kardforgatóját, úgy nem csupán a központi hatalommal győlhetett volna meg a baja, de a mester tanítványai is folyamatos kihívásokkal zaklatták volna, hogy lemossák az iskola hírnevén esett szégyenfoltot. Meglehet, Miyamoto Musashi egyszerően nem kívánta felvállalni a kellemetlenségek tömegét, s miután biztos volt fölényében, nyugodt szívvel eltekinthetett a harctól. Röviddel késıbb Miyamoto Musashi maga mögött hagyta Edo városát. A mester ezúttal nem vándorútra, hanem gyilkos csatába indult: csatlakozni kívánt Ogasawara nagyúr seregéhez, mely a Simabara-felkelés leverése érdekében küzdött. A Kokura-birtok hatalmas ura örömmel és tisztelettel fogadta a remek kardforgatót, kinek fogadott fia régóta szolgálta ıt híven, és rögvest megtette ıt a lázadó parasztokból és keresztényekbıl összeverıdött fegyveres erı ellenében vonuló hadsereg tábornokává. A harcok 1638 tavaszára értek véget; Miyamoto Musashi, ki vendégcsatlósként állt a nagyúr oldalán, ekkor kilépett a szolgálatból. Rövidre rá felkeresték ıt a Hosokawa-család küldöttei, kik arra kérték, hogy térjen a nagy hatalmú, gazdag família szolgálatába, telepedjen le a birtokon, és töltsön be fontos tisztséget. Musashi, amint azt már oly sok alkalommal megcselekedte, ezúttal is elhárította az ajánlatot. Az idısödı mester kifejezte a Hosokawa-család iránt érzett tiszteletét és alázatát, de függetlenségét 55 évesen sem óhajtotta feladni. A família azonban - hisz jól emlékeztek a Sasaki Ganryu ellen aratott diadalra, miként Miyamoto Musashi egyéb hihetetlen tetteit is ismerték - nem adta fel az ügyet; sorra küldték a remek diplomáciai érzékkel bíró hírnököket, kik fáradhatatlanul kötötték az ebet a karóhoz, míg a mester bizonyos feltételek mellett hajlandó volt teljesíteni megtisztelı kérésüket. Két évre rá, hogy a család feje, Hosokawa Tadatoshi elküldte elsı követét Miyamoto Musashi házához, a mester vendégcsatlósként telepedett le a Hosokawa-birtokon. Jelentıs tisztséggel ruházták fel, de annak ellenére, hogy a teljes birtok biztonságát felügyelte, roppant szerény javadalmazást kért, és beérte évente alig 300 koku rizzsel -holott bármely nagyúr szívesen adott volna neki tízszer, vagy húszszor ennyit, csak hogy eldicsekedhessen vele, mily kivételes kardvívó akad csatlósai között. Hosokawa Tadatoshi mély, ıszinte barátságot kötött a kard legyızhetetlen nagymesterével, és mindig tisztelettel, nagy figyelemmel övezte vendégcsatlósát, ki nem csupán vívóleckékkel, de olyan tanácsokkal is viszonozta ura zívélyességet, melyek bizonyosságot tettek a sokat próbált kensei bölcsességrıl. Miyamoto Musashi már betöltötte hatvanadik életévét, mikor úgy döntött, hogy egy idıre elvonul a világtól, és megírja azt a könyvet, amely összegzi az általa alapított stílus elveit. Ebben a munkában, mely Az öt elem könyve címre hallgat, Miyamoto Musashi roppant alázattal, egyszersmind mély bölcsességgel foglalta össze a kardvívás lényegét, és harcokban bıvelkedı élete történetére is kitért. Önnön bevallása szerint egész életében a kard útjának megértésére törekedett, de ifjú korában - bár rengeteg diadalt aratott nem látta meg a legfontosabb tudást, és csupán ötvenévesen ért célt. Musashi, bár megtehette volna, nem győjtötte csokorba diadalait és következetesen kerülte önmaga méltatását, inkább arra törekedett, hogy a kardvívás mővészetének lényegi pontjait tegye érthetıvé tanítványai számára. Röviddel azután, hogy Miyamoto Musashi befejezte élete fımővét, a felülmúlhatatlan kardforgató eltávozott az élık közül: Musashi 1645 május 19-én, 67 évesen hunyt el. Halálának okát az utókor nem ismeri.

A nyughatatlan harcost, ki élete végére elérte az olyannyira áhított megvilágosodást, Kumamoto városában, teljes harci díszben temették el, sírja fölé pedig magas követ állítottak. Miyamoto Musashi legendáját nem kezdhette ki az idı, ám vívóstílusa sajnálatos módon elveszett, ezért az általa alapított ryuha - sok más iskolával szemben - sosem válhatott széles körben gyakorolttá. Bár az alapító nagymester alapos feljegyzéseket hagyott hátra, különleges technikáját és szemléletét pedig számos kardforgató számára oktatta, egyetlen szamuráj sem akadt, ki mélységében is megérthette volna a rejtélyes utalásokban teljes, komplex szemléletben fogant Az öt elem könyvét, vagy maradéktalanul elsajátíthatta volna a kensei legyızhetetlen kétkezes vívótechnikáját. Ezért a legkiválóbb kortárs kardforgatók sem tudják pontosan, miként vívott Miyamoto Musashi, és a Niten Ichi Ryu stílus (Két világ egyesítésének iskolája) legfıbb titka elveszett az idı forgatagában - a legendás alapító által készített festmények, kalligráfiák és szobrok azonban az utókorra maradtak, és ma is hirdetik a mesteri kéz finomságát.

SÓGUNOK KORA JAPÁN HITVILÁGA A sógunátus korában a shinto vallás, illetve a konfuciánus eszmék uralták Japán hitvilágát, így a sógunok és a szamurájok életét és gondolkodását is alapvetıen befolyásolták. A sintoizmus sajátos vallás: sem alapítója, sem szent könyve, vagy egyéb, szentként tisztelt irata nem létezik. Az „istenek útja" nem kirekesztı és kizárólagos tan, hanem elfogadja a többi vallást és békében megfér mellettük, így a buddhizmussal sem ütközik. Sem szigorú dogmái, sem kıbe vésett szabályai nincsenek, miként egyházi struktúra sem épült rá. A shinto vallás úgy tartja, hogy a természeti tárgyakban istenek laknak; a folyóban, a kıben, a hegyben, az erdıben, a Napban és Holdban egy-egy felsıbbrendő szellem él, miként a háborúnak, vagy a kardnak is saját istene van. Az isteneknek szentélyeket építettek, melyeket rendszeresen látogattak, és imádkoztak hozzájuk, bízva benne, hogy egészséget és jó szerencsét hoznak. A sintoizmus nem ismeri az eredendı bőnt, és tartja, hogy az emberek tiszta lélekkel születnek, miként valamennyi emberre isten értékes és szent megmutatkozásaként tekint. Ezért a shinto nagy szereppel ruházza fel az önismeretet és az elmélyült meditációt, mely által az egyén közelebb kerülhet önmagához. A sintoizmus sem parancsolatokat, sem merev szabályrendszert nem fogalmaz meg, de vannak alapvetı tanításai, melyeket a híveknek be kellett tartaniuk. A legfontosabb a család tisztelete és a gyermeki engedelmesség, a felmenık iránti szeretet és odaadás, amely teljes mértékben megfelelt a bushido kívánalmainak. Nemkülönben lényeges elem a hagyományok és a társadalmi tradíciók tisztelete, melyek áthágása, vagy akár mulasztás általi sértése is komoly vétségnek számított. A természet becsben tartása úgyszintén a sintoizmus alapvetı része, ezért a szamurájok mindig nagy figyelmet fordítottak az élıvilágra, és már-már vallásos áhítattal írtak a fákról, a virágokról, illetve a természeti jelenségekrıl. A seppuku elıtt megfogalmazott búcsúversek természethez való kötıdése különösen szembeszökı: rendszerint valamely természeti jelenséget használtak szimbólumként, hogy röviden, ám hatásosan fejezzék ki az élettel és halállal kapcsolatos gondolataikat. A sintoizmusban nemkülönben fontos a tisztaság, mely a környezetre és a személyre egyaránt vonatkozik. A szamuráj ápolt külleme, jól gondozott kardja és makulátlan ruházata, vagy a japán házak tisztasága alapvetı követelmény volt. A sintoista vallás több ezer éves múltra tekint vissza, és az idı múlásával teljesen beleolvadt a japán emberek hétköznapi gondolkodásába. A buddhizmus, mely az 5. században terjedt el Japánban, nemkülönben szerves része volt a szamurájok életének, és jelentıs nyomot hagyott a sógunátus korán. A buddhista szerzetesek nagy tiszteletnek örvendtek Japánban, és sokan közülük egykori kardforgatókból kerültek ki. Maga Yamamoto Tsunetomo is szerzetesnek állt ura halála után, és egy kolostorban diktálta le a Hagakure halhatatlan sorait. A Zen buddhizmus egy Eisai nevő kínai szerzetes által került be a szigetországba; a Zen három mővészete - a teaszertartás, a virágrendezés és a tusfestészet - gyorsan elterjedt, majd a legfontosabb tradíciók egyikévé vált.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA SZAMURÁJOK HÍRES HİSTETTEI Yagyu Muneyoshi mester, a Yagyu Shinkage iskola vezetıje csodálatos vívó volt, és magas beosztásban szolgálta hőséggel Tokugawa Ieyasu urat. Miként az idı múlt, és a sógunátus hatalma erısödött, számos politikai ellenfele támadt, kik eltökélték, hogy végeznek a híres mesterrel. A merényletet azonban sem kitervelni, sem végrehajtani nem volt egyszerő, miután Yagyu Muneyoshi idıs korában is megırizte legendás képességei legjavát, remekül képzett tanítványai pedig éberen kísérték ıt. Az orvgyilkosok ezért folyamatosan figyelték a mestert, s lesték a megfelelı alkalmat, hogy beteljesítsék feladatukat. Egy napon az idıs Yagyu Muneyoshi fürdıbe igyekezett, s csak egyetlen tanítványa kísérte. A merénylı oda is követte, majd észrevette, hogy a mester, miután fürdıt vett, magányosan üldögél egy kicsiny szobában. Yagyu Muneyoshi látszólag elıvigyázatlanul viselkedett: híres hosszúkardját a helység másik szegletében lévı állványra helyezte, csupán rövidkardját tartotta maga mellett, míg kedvenc sólymában gyönyörködött, mely balján pihent. Az orvgyilkos úgy vélte, eljött a soha vissza nem térı alkalom: elıhúzta kardját, majd berontott a szobába, és halálos csapást mért a vívómester fejére. Yagyu Muneyoshi azonban korántsem volt olyan felkészületlen, mint azt a botor támadó gondolta. A mester - bár háttal ült, tehát nem láthatta az ellenfelet - megérezte a gyilkos szándékot, és mielıtt a bérgyilkos lesújthatott volna, villámgyorsan elıkapta rövidkardját, és mélyen a férfi oldalába mártotta a fegyvert. A támadó elejtette a pengét, majd elesett, és holtan terült el a szobában. Úgy mesélték, Yagyu Muneyoshi testtartásán sem változtatott: éppúgy ücsörgött, mint a támadás elıtt, és kedvenc sólyma sem mozdult - tökéletes nyugalmából a váratlan orvtámadás sem billenthette ki. A gyilkos szándék megérzése alapvetı követelmény volt egy mesteri vívó esetében. A híres kenseiek valamennyien rendelkeztek ezzel a különleges képességgel, mely tévedhetetlen hatodik érzékként segítette ıket. Egy legenda szerint az idıs mester, Yagyu Munenori egy ízben a kertjében foglalatoskodott. A híres vívó, ki ekkor már hatvannál is több telet látott, a virágzó cseresznyefa szépségében gyönyörködött, miközben hőséges apródja mögötte állott. A fiatalember az etikettnek megfelelıen hordozta ura kardját, s mikor a mester megállt, a fegyvert függılegesen tartotta, hogy ura, ha a szükség úgy kívánja, bármikor kiránthassa a pengét. Yagyu Munenori élvezettel szemlélte a cseresznyefa virágzását, megérintette és megszagolta a rózsaszín virágokat, ám váratlanul megfordult, megragadta kardját és támadóállásba merevedett. Az idıs mester körülnézett: szemei idegenek után kutattak, ám nem látott senki mást, mint kedvenc apródját. Yagyu Munenori zavarodottan felhördült, majd alig leplezett zavarodottsággal visszasietett a házba. Apródja követte ıt, s mivel a mester hosszú-hosszú hallgatásba merült, tiszteletteljes hangon megkérdezte tıle, hogy nem tud-e segítségére lenni, ha esetleg baj vagy gond kínozza. Az idıs kardforgató megosztotta kételyeit apródjával: elmondta, hogy kint a kertben, mikor a virágokban gyönyörködött, úgy érezte, hogy valaki meg akarja támadni, ám mikor megfordult, senki idegent sem látott. Yagyu Munenori egész életében arra törekedett, hogy megismerje az ellenség szándékát, és évtizedeket töltött elmélyült gyakorlással, ösztönei pedig sohasem csalták meg; ez alkalommal mégis felmerült a lehetıség, hogy hatodik érzéke cserbenhagyta ıt, és tévesen riasztotta - ez pedig különösen nagy szégyen volt számára. Az uraság szavait mély csend fogadta, majd a fiatal apród mestere lába elé borult, és vallani kezdett. Elmondta, hogy miközben Yagyu Munenori belefeledkezett a virágzó cseresznyefa szépségének csodálásába, bőnös gondolata támadt: azon merengett, hogy ha egyetlen gyors mozdulattal kivonná kardját, és lesújtana vele, úgy azt még a híres mester sem tudná kivédeni. Az idıs kardforgató elmosolyodott az apród vallomásán, s mivel tisztázódott a helyzet, egyetlen elmarasztaló szóval sem illette az ifjút. Kamiizuni Nobutsuna, a Shinkage Ryu alapítója három tanítványa oldalán rótta a vidéket, és párbajok sokaságát vívta. A gyızhetetlen, büszke szamuráj egy alkalommal az Ovari tartományban járt, és a Myoko templom közelébe érvén észrevett egy népes csoportosulást. Az izgatottan lármázó, szemlátomást zavart és tanácstalan tömeg helybéliekbıl verıdött össze, kik idegesen mutogattak egy magányos ház irányába, és heves vitákba bonyolódtak. Kamiizuni Nobutsuna úgy döntött, hogy vált néhány szót a falusiakkal, és megérdeklıdi, mi a csıdület oka, miféle veszedelem fenyegeti ıket. A parasztok egyike elmondta, hogy a közelben lévı házban egy haramia lapul, ki hajnalban tört rá az ott lakó családra; mikor felfedezték ıt, túszul ejtette a família egyik gyermekét, és azzal fenyegetızik, hogy megöli a kisfiút.

A falubélieknek fogalmuk sem volt róla, miként lehetne elejét venni a vérontásnak, s nem mertek szembeszállni a férfival, mert tartottak tıle, hogy ha megtámadják, tettükkel megpecsételik a gyermek sorsát. Kamiizuni Nobutsuna megsajnálta a tehetetlen parasztokat; szívesen segített volna nékik, hisz erı és harci járatosság dolgában nyilvánvalóan jobban állt, mint a házban megbúvó bandita, ezért könnyedén kiszabadíthatta volna a fiút, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a haramia, ha meglát egy szamurájt, rögvest pánikba esik, és végez ártatlan áldozatával. Kamiizuni Nobutsuna ekkor páratlan gesztust tett a falubeliek iránt, és úgy cselekedett, miként szamuráj közemberek iránt csak a legritkább esetben cselekedett: arra kérte az egyik szerzetest, hogy adja kölcsön köpenyét, és borotválja le a haját. A harcos haja ugyanis nemesi származását hirdette, hisz a szamuráj küllemre is nagy különbséget mutatott egy közemberrel szemben; borotvált homloka messzirıl mutatta, hogy az uralkodó kaszthoz tartozik. Kamiizuni Nobutsuna mégis feláldozta haját, és nemesi státuszának kifejezıdését odadobta egy számára ismeretlen gyermek, egy paraszti sorból származó fiú megmentése végett. Miután a pap végzett a borotválással, a szamuráj magára öltötte szegényes köpenyét, majd kért egy kevés rizst, és a ház felé indult. A bőnözı - egy óriási termető, állatias küllemő, erıszakos férfi - látta, hogy egy pap közelít rejtekéhez, ezért kiabálni kezdett: azt ismételgette, hogy ha a szerzetes közelebb merészkedik a házhoz, úgy megöli túszát. Kamiizuni Nobutsuna azt válaszolta, hogy ı csupán egy szerzetes, ezért nem akar, és nem is tud ártani a jól megtermett férfinak; s miután felesküdött az emberek szolgálatára, nem teheti meg, hogy éhezni hagyja a kisgyermeket. Mikor az ajtóhoz ért, a híres kardforgató rizsgombócot vett elı, és a gyermeknek dobta. Ezután megkérdezte a haramiát, hogy éhes-e, s mivel a férfi igennel felelt, néki is gurított egy rizsgombócot. A bandita mohón nyúlt az étel felé, s figyelme a pillanat törtrészére elkalandozott. Kamiizuni Nobutsuna kihasználta a lehetıséget, és rárontott a férfira: odarohant, a földre lökte ellenfelét, majd erıs ütést mért rá, mely egy másodpercre lebénította, villámgyorsan felkapta a gyermeket, és elszaladt. A szamuráj átadta a gyermeket szüleinek, majd a pap felé fordult, hogy visszaszolgáltassa a kölcsönbe kért köpenyt. A szerzetes azonban nem fogadta el, sıt, arra kérte a kardforgatót, hogy tartsa meg a ruhadarabot. A szent ember azért tett így, hogy kifejezze tiszteletét és elismerését, Kamiizuni Nobutsuna pedig megköszönte a gesztust, és magánál tartotta a ruhadarabot, melyet késıbb legkiválóbb tanítványai örököltek. A következı történet, melynek fıszereplıje Ono Tadaaki, az Itto Ryu iskola nagymestere, a X. század végén, közvetlenül Tokugawa Ieyasu nagyúr hatalomra kerülése elıtt játszódott le a Hizaori nevő faluban. Egy ismeretlen kardforgató bukkant fel a településen, ki riasztó bestialitással viseltetett, s miután több helybélit is kardélre hányt, elbarikádozta magát egy üres házban. A falusiak rendırökért menesztettek, ám a szamurájok sem tudták megoldani a helyzetet. A hatalmas termető ronin ugyanis elképesztı ügyességgel és erıvel forgatta vértıl csatakos hosszúkardját, és sorra levágta az ellene támadó csatlósokat, holott azok sokszoros túlerıben voltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy holmi átlagos szamurájok nem oldhatják meg a roppant szerencsétlen helyzetet, és a vérontás addig fog tartani, amíg nem lelnek egy igazi mestert, ki képes elbánni a vérre szomjazó, hasadt elméjő gazfickóval. Ezért a falu vezetıje követet menesztett a földesúrhoz, és alázatosan esengett, hogy küldjön egy vívómestert, ki megállíthatja a tébolyodott öldöklést, és képes végezni egy különösen ügyes és brutális harcossal. Kérésük meghallgattatott: éppen a földesúr udvarában tartózkodott egy híres kardvívó, Ono Tadaaki, az Itto Ryu stílus sorban második nagymestere. A sensei nem habozott: rögvest nyeregbe pattant, és a faluba vágtatott. Ono Tadaaki megállott a ház elıtt, majd leszállt a lóról, kivonta hosszúkardját, és kihívta a férfit. Mikor a hatalmas termető, erıs testalkatú ronin megjelent az ajtóban, a szamuráj megmondta neki saját nevét és az általa követett iskola nevét, majd párbajra hívta ki a férfit. A vértıl megırült ronin örömmel fogadta, hogy ilyen híres mester jött elébe, és hetvenkedve jelentette ki, hogy kardja meg fogja ölni a messze földön híres mestert. A gyilkos rögtön támadást indított: kivonta kardját, majd elképesztıen gyors és erıs vágást mért ellenfelére. Ono Tadaaki azonban nálánál is sebesebb, egyszersmind ügyesebb volt: látván, hogy a gazember fentrıl indítja a vágást, kilépett, és pengéjével egy tökéletes, precíz technikát mutatott be. A nagymester legendás kardja - melyet a stílus alapítója, Ito Ittosai Kagehisa hagyott reá - lentrıl felfelé, keresztirányban suhant, és egyetlen elegáns mozdulattal, játszi könnyedséggel metszette át a támadó jobb kezének felkarcsontját. A feldühödött haramia teste még Ono Tadaaki felé mozdult, de kardot tartó keze már a levegıben repült, és a férfi ártalmatlanná vált. Miután a megcsonkított test a porba hullott, a nagymester a gyilkos mellé lépett, és levágta annak fejét.

Tsukahara Bokuden legendás kardvívó mester volt, a híres és sokak által követett Shinto Ryu iskola alapítója, ki a 16. században élt. Mikor fiatalember volt, hevesen vágyott a dicsıségre és sok ellenfelét megölte, ám az idı múlásával elérte a tökéletes szellemi tisztaság állapotát, és elutasította az oktalan vérontást. Azt mesélték, az idıs kensei egy kompon utazott, mikor találkozott egy borzalmasan kevély és megfontolatlan szamurájjal. A férfi az utasokat fenyegette, terrorizálta a fegyvertelen közembereket, és azzal hencegett, hogy ı Japán legkiválóbb vívója, kit senki nem gyızhet le. A gıgös szamuráj kiszúrta magának a nagymestert, és Tsukahara Bokuden felé kiáltott: „Hé, te! Ha nem tetszik az, amit mondok, állj ki ellenem!". Mivel a Shinto Ryu stílus alapítója nem reagált, a férfi gyalázkodni kezdett, és súlyos sértéseket vágott a nagymester fejéhez. Tsukahara Bokuden ekkor szomorú szemekkel nézett fel, és elmondta kellemetlen útitársának, hogy ı egy olyan iskola követıje, mely a békés megoldásokat részesíti elınyben, és a legkevésbé sem szorgalmazza, hogy lényegtelen ügyek erıszakos rendezése végett rántsa ki kardját. A provokátor erre még jobban feldühödött, és gúnyolódni kezdett; nevetve kérdezte, hogy vajon miféle iskola hirdeti a kard nélküli vívást, és miféle bolond az, ki fegyver nélkül akar gyıztesen kikerülni egy konfliktusból. Tsukahara Bokuden ekkor nem tehetett egyebet, mint megígérte, hogy bemutatja stílusa lényegét.

A komp éppen egy kicsi és félreesı, senki által nem lakott sziget mellett haladt el, ezért arra kérte a révészt, hogy adja kölcsön a hajó mögött ringó csónakot. A szamurájok beszálltak a csónakba, és Tsukahara Bokuden a szigethez evezett. A férfi rögvest kipattant a csajkából, majd elıvonta kardját, és gyilkos szemekkel leste a nagymestert. Tsukahara Bokuden azonban el sem hagyta a csónakot: mikor a kérkedı szamuráj kilépett a partra, egyetlen erıs mozdulattal eltaszította a kicsiny lélekvesztıt, mely visszaindult a komp irányába. A provokátor dühösen kiabált: „Hé te! Gyere vissza! Mit képzelsz magadról!". Mire a bölcs Tsukahara Bokuden így felelt: „Ez az én stílusom, a kard nélküli vívás. Ugorj be a vízbe és ússzál."

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE AKI FELLÁZADT A CSÁSZÁR ELLEN: ASHIKAGA TAKAUJI, AZ ASHIKAGA-SÓGUNÁTUS ALAPÍTÓJA Ashikaga Takauji, Japán nevezetes sóguna, roppant ellentmondásos személy volt. A keménykező államférfi 1305-ben született egy nemesi család sarjaként, mely a Kanto-tartományban rendelkezett kiterjedt birtokokkal. Az Ashikaga-klán mind háborúskodás, mind diplomácia terén nagy múlttal rendelkezett: számos csatában parancsnokolta hőséges csatlósait, és prosperáló, stabil szövetségeket kötött. A család szoros kapcsolatot épített ki a nemkülönben tekintélyes hatalommal bíró Hojofamí-liával, és férfitagjai generációkon keresztül Hojo-lányokat vettek feleségül, ily módon erısítve a dinasztiák viszonyát. Maga Ashikaga Takauji is a Hojo-családból választott feleséget, ily módon téve eleget az ısi hagyománynak.

Ashikaga Takauji politikusi-katonai pályafutásának elsı jelentıs cselekedetét a császárellenes lázadás idején hajtotta végre. 1331-ben a földesurak egy része a katonai kormányzat vezetésével fellázadt az uralkodó ellenében, és egyesített haderıt állítottak szembe Go-Daigo csapataival. Ashikaga Takauji fegyveresei októberben csatlakoztak a Bakufu haderejéhez, majd részt vettek a Kasagi ellen végrehajtott támadásban, mely végül Go-Daigo császár elfogásához és számőzéséhez vezetett. Két év telt el a császár trónfosztása óta, mikor Go-Daigo megszökött Oki szigetérıl és visszatért a fıszigetre. Az uralkodót a lojális haderı legfıbb parancsnoka, Kusunoki Masashige vette oltalmazásba, ki Chihaya erıs várából nézett farkasszemet a szakadár nagyurak hadseregével, eltökélve, hogy bármely fordulatot vegyen a háború, utolsó csepp véréig támogatja. A két hadsereg a lojális haderı ellenében vonult fel, ám ekkor drámai esemény történt: az Ashikaga Takauji által vezetett csapat szamurájai figyelmeztetés nélkül saját bajtársaik ellen fordultak, szétverték Nagaoshi Takaie nagyúr hadait, magát a parancsnokot pedig könyörtelenül lemészárolták. Miután Ashikaga Takauji csatlósai felszámolták a testvérhadat, a nagyúr Kyoto felé vezette fegyvereseit, hogy elfoglalja az államigazgatás központját, és biztosítsa a császárnak a visszatérés lehetıségét. Sohasem derült ki, hogy pontosan mi váltotta ki az eseményeket, és milyen megfontolások alapján fordított hátat Ashikaga Takauji a szakadár nagyuraknak, egyszersmind a Hojo-dinasztiának, melyhez családját ezer meg egy szál főzte. Valószínő, hogy a hadúr már akkor ajánlatot kapott az uralkodó felıl, mikor megindult Tamba tartomány felé; Go-Daigo császár arra kérhette ıt, hogy álljon át korábbi ellenségei oldalára, egyszersmind garantálta számára, hogy sem családi birtokát, sem vagyonát nem kobozza el hőtlensége végett, hanem további juttatásokban részesíti ıt, rangot és földet adományoz számára.

Ashikaga Takauji tehát mind hatalmában, mint vagyonában jelentıs mértékben megerısödve kerülhetett ki a zőrzavaros eseményekbıl, ám egyéb szempontok is motiválhatták a sorsfordító jelentıségő döntés meghozatala során. Valószínő, hogy a nagyúr nem csupán hatalmi ambíciójára hallgatott, de személyes bosszú is vezérelte: a Hojo-család ugyanis vazallusként kezelte ıt és klánját, ı pedig véget akart vetni a függıségnek, és teljes önállóságra törekedett - a császárral szembeni hőbéresi viszony pedig sokkal több szabadságot biztosított számára, mint amelyet a nagy múltú dinasztia szolgálatában birtokolhatott.

Ellenfélbıl szövetséges, maid ismét ellenfél Go-Daigo császár Ashikaga Takauji árulása döbbenetet keltett, egyszersmind alaposan összezavarta a lázadó erıket. A restauráció ellenében munkáló szövetség egyszerre veszítette el legerısebb csapatait és legjobb parancsnokait, egyszersmind Kyoto városát sem tudhatta már ellenırzése alatt, az erıviszonyok drámai mértékő átalakulása pedig valóságos lavinát indított el. Go-Daigo júliusban büszkén bevonult a császári székhelyre, és újfent elfoglalta a trónt, majd szörnyő bosszúhadjáratot hirdetett a rebellis nagyurak ellenében. Mint oly sok nemesi família, a Hojo-család is meggyengült a harcban; birtokukat elfoglalták és elkobozták, maga Hojo Takatoki pedig öngyilkosságot követett el. Go-Daigo császár visszatért a trónra, ám hatalma felettébb ingatagnak mutatkozott. Az uralkodó is tisztában volt a ténnyel, hogy mindent, amit csak elért az utóbbi hónapok során, az oldalán harcoló nemesi családoknak köszönhetett, és nem saját érdemei és ereje, de csakis a hadurak támogatása okán szerezhette vissza hatalmát.

A lázadó nemesek birtokainak elkobzása ugyan gyarapította a császári udvar vagyonát, de a nagyurak is komoly részt kanyarítottak ki a zsákmányból, ezért több szempontból is megerısödve kerültek ki a zavaros küzdelembıl, így a szamurájok befolyása megnıtt, a harcos nemesség szerepe egyre jelentısebbé vált.

Maga Ashikaga Takauji komoly ranghoz és vagyonhoz jutott azáltal, hogy a döntı pillanatban átállt a lojális erıkhöz, és lehetıvé tette az uralkodó visszatérését a fıvárosba. A nemes Kyoto városában maradt, miután a császár személyes megbízottjává, a Buygo-sho hivatal elsı emberévé nevezte ki ıt. Ez a szervezet irányította a fıvárost, így Ashikaga Takauji jelentıs katonai befolyása és vagyona mellett megkerülhetetlen politikai tényezıvé nıtte ki magát. Az ambíciókban teljes nemes eredetileg a sóguni címre aspirált, ám az uralkodó nem teljesítette eme kérését - Go-Daigo tartott tıle, hogy az Ashikaga-család feje túlzó mértékben megerısödik, és államcsínyt hajt végre, ezért a magas rangot inkább Moraniga hercegére ruházta. Az új sógun, cserébe hőségéért, a Hojo-család egykori birtokait kapta, ám sem újonnan szerzett hatalmát, sem jószágainak busás hozamát nem élvezhette sokáig. 1335-ben Hojo Takatoki fia, Hojo Tokiyuki fellázadt a császár ellen, hadat győjtött, és megtámadta Kamakura tartományt, hogy visszavegye ısei birtokát. Kaotikus harc kezdıdött, melyben maga a sógun is életét vesztette, a Hojofamília kisemmizett sarja pedig fegyverrel, véres küzdelmekben szerezte vissza örökségét. Ez volt az elsı jelentıs lázadás a Go-Daigo restauráció óta, a császári vezetés pedig tanácstalanul állt az esemény elıtt. Ashikaga Takauji azonban nem sokat habozott: összegyőjtötte seregeit, és megindult Kamakura felé. A szeptember 8-án vívott parázs ütközetben Ashikaga Takauji súlyos vereséget mért a rebellis nagyúr hadaira, és visszafoglalta a tartományt. Hojo Tokiyuki meghalt, legfıbb csatlósai is elestek a küzdelemben, így a tapasztalt hadvezér biztos kézzel uralta a területet. Ashikaga Takauji ekkor úgy döntött, hogy nem tér vissza Kyoto városába, inkább a Hojo-család egykori birtokán marad. A nagyúr az Eifukuji templomban rendezte be személyes rezidenciáját, és provokatív lépéseket tett: azon nemesek számára, kik támogatták ıt hadjáratban, földeket osztott, ezáltal erıs hőbéri viszonyokat épített ki. Természetes, hogy Go-Daigo császárnak a legkevésbé sem tetszett eme viselkedés, ám hiába hívta vissza a székesfıvárosba a magas rangú tisztviselıt, Ashikaga Takauji hajthatatlan maradt, és nem hagyta el a birtok területét.

Ashikaga Takauji, ki immáron hatalmas hozamot hajtó földek birtokosának, nemkülönben az ország legerısebb hadseregének a parancsnokának mondhatta magát, roppantmód élvezte viszonylagos függetlenségét, és sóguni jogokat vindikált magának. Titkon arra biztatta Nitta Yoshisada hadurat, a császár legerısebb támaszát, hogy szakítson az udvarral, és kössön vele szövetséget ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy Ashikaga Takauji ismét szembe akar fordulni az uralkodóval, és magához kívánja ragadni a legfıbb végrehajtó hatalmat. Go-Daigo császár azonban nem volt ostoba: jól tudta, hogy egykori hőbérese újfent fordított egyet köpenyén, és ellene lázította a legerısebb nemeseket; ezért árulónak kiáltotta ki Ashikaga Takauji nagyurat, és - egyéb lehetıség hiányában - elkötelezte magát a fegyveres konfrontáció mellett.

Az 1335 decemberében indult megtorló hadjáratot a császár fia, Takanaga, illetve Nitta Yoshisada nagyúr vezette. A tapasztalt hadvezér által parancsnokolt csapatokat azonban nem tudták legyızni; a lojalista erıket roppant heves, megsemmisítı erejő támadás érte az Ashigara átjáróban, és a császári sereg szétszóródott.

Ashikaga Takauji, miután sokadik alkalommal is bizonyította kivételes katonai kvalitásait, a gyızelem megszerzése után Kyoto felé vezette hadseregét, majd bevonult a fıvárosba. A lázadó nemes foglyul akarta ejteni a császárt, ám elkésett, mert az uralkodót alig két nappal korábban harcos szerzetesek az éj leple alatt kicsempészték az ellenséges sereg által veszélyeztetett városból, és biztonságba helyezték. Ezzel egy idıben Kitabatake Akiié tábornok összegyőjtötte hadait, és Kyoto ellen vonult, hogy visszafoglalja az uralkodó székhelyét. Ashikaga Takauji megfáradt és megfogyatkozott serege kénytelen volt nyugati irányba visszavonulni, ám a lázongó nemes korántsem kívánta feladni harcát. Bármerre járt, követeket küldött a nagyobb uraságokhoz, és arra kérte ıket, hogy támogassák csapatait, hőségükért cserébe pedig komoly adományokat, birtokokat és címeket ígért számukra. Ily módon sikerült a legfontosabb klánokat maga mellé állítania, és feltartóztathatta a nyugat felé vonuló császári haderıt. A jelentıs mértékben megerısödött koalíciós sereg következı nyáron újfent Kyoto ellen vonult: Ashikaga Takauji eltökélte, hogy véget vet a császár uralmának, és megszerzi a sóguni címet, melyet Go-Daigo önként nem adott meg számára. Az uralkodó hadvezére, Nitta Yoshisada nem kívánta tovább bonyolítani az egyébként is zőrzavaros politikai-katonai helyzetet, és elszánta magát a végsı konfrontációra. Bár maga Go-Daigo császár kevéssé támogatta az ötletet, a tábornok tudta, hogy a legfontosabb uraságok immáron Ashikaga Takauji álltak, és csakis egy megsemmisítı erejő csapás, illetve a mozgalom vezetıjének halála állíthatja meg a szakadár erıket. A mindent eldöntı csata július 5-én, egy forró nyári napon zajlott le, és a császárellenes koalíció gyızelmét hozta: Ashikaga Takauji fortélyos módon hajszolta pánikba a lojalista csapatokat, majd megosztotta az ellene felvonuló haderıt, és magabiztos gyızelmet aratott. Az ütközet után a császár újfent Kyoto elhagyására kényszerült, majd a diadalmas Ashikaga Takauji bevonult a fıvárosba. Go-Daigo és maradék hívei délen alakították ki állásaikat, és megalapították a Déli Udvart.

A gyızelem után Ashikaga Takauji legveszedelmesebb ellensége, Nitta Yoshisada tábornok ellen fordult. Miután nem tudta elfogni a császárt, arra törekedett, hogy felszámolja legfontosabb támaszait, bízva benne, hogy a legerısebb láncszemek kiiktatásával képes lesz szétzilálni a lojalisták szövetségét.

Ashikaga Takauji 1337 tavaszán sorozatos támadásokat intézett a Nitta-család birtokai ellen, és serege élén bevonult Echezen tartományba. Maga a tábornok ugyan megszökött, de fia nem menekülhetett, miként legfontosabbszövetségese, Takanaga herceg is fogságba esett. Ashikaga Takauji rituális öngyilkosság elkövetésére szólította fel a megszégyenült nemeseket, majd összerendezte hadait, hogy megsemmisítı csapást mérjen a lojalista erıkre. Ashikaga Takauji elıbb Kitabatake Akiié csapatai felett diadalmaskodott, majd 1338 augusztusában betört Nitta tartományba, és a Fujishima-i csatában rettenetes diadalt aratott Nitta Yoshisada tábornok ellenében: maga a híres nemes úr a harcmezın esett el, emberei java nemkülönben meghalt, a túlélık pedig elmenekültek. Miután a legerısebb lojalista hadurak egytıl-egyig odavesztek, a Go-Daigo császár oldalán harcoló seregek pedig megsemmisültek, Ashikaga Takauji vált Japán leghatalmasabb urává. 1338 végén az Északi Udvar uralkodója - kit ı maga helyezett pozícióba, s afféle bábcsászárként csupán névlegesen birtokolta a legfıbb hatalmat -, Komyo, megadta a diadalmas hadúr számára a rangot, mely után oly régóta sóvárgott, és Ashikaga Takauji végre felvehette a Seiita-i sógun címét - a csekély katonai hatalommal bíró, valós befolyás nélküli ellenkormány keserő szerepébe kényszerített Déli Udvar pedig semmit sem tehetett ez ellen. Ashikaga Takauji kerek húsz éven át, egészen 1358-ban bekövetkezett haláláig viselte a sóguni címet, melyet utóbb fiára hagyományozott. Uralkodása során kiterjedt adminisztrációt szervezett és törekedett egy központosított államszervezet kiépítésére, ám terve sosem válhatott valóra a maga teljességében, mivel erejébıl a szétszabdalt ország egyesítésére már nem futhatta. Nézıpont kérdése, hogy az utókor embere miként minısíti Ashikaga Takauji sógunt, a Muramachikorszak elsı sógunát. Sokan karizmatikus vezetınek és rettenthetetlen szamurájnak nevezték, ki minden hájjal megkent diplomataként és rettenthetetlen harcosként egyaránt helytállt, megint mások hitvány árulónak és politikai köpönyegforgatónak titulálták ıt - kétségtelen, hogy felettébb ellentmondásos személye volt a középkori Japán történelmének. Ashikaga Takauji megítélése tehát korántsem nevezhetı egységesnek, hisz érdemei és vétkei egyaránt jelentısek, de eltagadhatatlan tény, hogy számos olyan tettet hajtott végre, melyek hatása évszázadokon át érezhetı volt: ı volt az, ki megfosztotta valós hatalmától a császárt, döntı politikai tényezıvé tette a szamurájok kasztját, és megalapította az Ashikaga-sógunátust, mely 15 generáción át, egészen 1573-ig kormányozta Japánt.

AZ ASHIKAGA-DINASZTIA SÓGUNAI

Sógun neve Ashikaga Takauji

Élt 1305-1358

Uralkodott 1338-1358

Ashikaga Yoshiakira Ashikaga Yishimitsu Ashikaga Yoshimochi Ashikaga Yoshikazu Ashikaga Yoshimochi Ashikaga Yoshinori Ashikaga Yoshikatsu Ashikaga Yoshimasa Ashikaga Yoshihisa Ashikaga Yoshitane Ashikaga Yoshizumi Ashikaga Yoshitane Ashikaga Yoshiharu Ashikaga Yoshiteru Ashikaga Yoshihide Ashikaga Yoshiaki

1330-1367 1358-1408 1386-1428 1407-1429 1386-1428 1394-1441 1434-1443 1436-1490 1465-1489 1466-1523 1480-1511 1466-1523 1511-1550 1536-1565 1564-1568 1537-1597

1359-1367 1368-1394 1394-1423 1423-1425 1425-1428 1429-1441 1441-1443 1443-1473 1473-1489 1490-1493 1493-1508 1508-1521 * 1521-1546 1546-1565 1568 1568-1573

* Ezek a sógunok - különbözı okokból - életük során két ízben is viselték a magas tisztséget.

A SZAMURÁJ LELKE A KARDKOVÁCS

A kardkovács különleges státuszú tagja volt a japán társadalomnak, a legjobb mesteremberek személye körül mítoszok sokasága alakult ki, és már életükben legendákká, a folklór fontos részeivé váltak. Mivel a penge elkészítése bonyolult, rengeteg lépésbıl álló, elmélyült ismereteket igénylı mővelet, maga a kész fegyver pedig a szamuráj-kaszt legfontosabb tárgyi szimbóluma, a kovácsok nem csupán nagy megbecsülést élveztek, de roppant szigorú elvárásoknak kellett megfelelniük.

Egy jó kard elkészítése hosszú hetekbe tellett, ezért kovácsok csak meghatározott számú, általában 12-20 kardot készítettek évente. Az igazi mestermunkához, egy komoly daisho-hoz még ennél is több idı szükségeltetett, és a nemes urak számára alkotott pengékkel akár 60-70 napon át is elbíbelıdött a kovács.

A mesterember munkáját szigorú elıírások szabályozták, melyektıl el soha nem térhetett. Mielıtt nekilátott egy penge elkészítésének, hosszasan böjtölt és imádkozott, a munkafolyamat során pedig nem ehetett húst, nem ihatott szeszes italt, csakis papi ruhát viselhetett, csak szabadban és hideg vízben fürödhetett, és le kellett mondania a nemi érintkezés örömeirıl. Lélekben és tudatban egyaránt tökéletesen tisztának kellett lennie ahhoz, hogy méltó fegyvert alkothasson, ezért az elıkészületek gyakran több héten át is tarthattak.

Ha különösen fontos megbízatást kapott, tehát mestermunkát kellett alkotnia, akár zarándokútra is tért; szentélyeket látogatott és az utat rótta, hogy szellemét kellı mértékben felkészítse az elıtte álló feladatra.

Ezután páratlan aprólékossággal tisztította meg mőhelyét, gondoskodott a tárgyi feltételekrıl és a kiváló minıségő nyersanyagokról, majd szalmakötegekkel szegélyezte a termet - a munkában lévı kovácsmester mőhelye ugyanis szentélynek minısült, oda rajta és segédjén, illetve magán a császáron kívül más be nem léphetett, de még a földesúr sem tehette be lábát.

A mester sokat imádkozott az istenekhez, hogy segítsék ıt munkájában, ezért a különleges minıségő kardokat - mint például a Masamune-féle pengék - isteni eredető fegyvereknek tartották. A kovácsolás folyamata maga roppant fáradságos, páratlan koncentrációt és mély alázatot követelı tevékenység volt, mert ha a kard nem bizonyult tökéletesnek, úgy beolvasztották, a mester munkája pedig kárba veszett. A kardkovács, miután elkészült a pengével, a markolat alatti részbe belevéste nevét; ez a meiji, a mesteri kéz szignója, mely csak akkor látszik, ha lebontják a kiegészítıket. Bizonyos esetekben, ha a szamuráj különösen büszke volt kiváló kardjára, a penge markolathoz közeli részére aranyból készíttetett berakást, mely a kovácsmester nevét mutatta. Akadtak híres, sıt legendás fegyverek is, melyek saját nevet viseltek, és már-már önálló identitásnak, szellemmel feltöltekezett kardoknak tartották ıket.

A japán pengét mindig nagy tisztelet övezte, a nemes fegyvereket sohasem züllesztették közönséges kereskedelmi tétellé. A kardokat többnyire ki kellett érdemelni, mert azokat a földesurak adományozták legkiválóbb csatlósaiknak, avagy arra méltó hőbéreseiknek.

A kimagasló bátorságot tanúsító harcos, ki csatában mindenki másnál jobban szolgálta urát, mesteri kivitelő fegyvert kapott, ily módon ismerték el érdemeit, miként a frissen köttetett hőbéresi viszonyt is penge adományozásával szentesítették. Kardot esetenként a barátság jeléül, vagy a szövetség kifejezése végett is ajándékoztak, de a hajadon lányok hozománya is sokkalta tetszetısebbé vált, ha egy mesteri minıségő penge tartozott hozzá.

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE A NINJA

A különbözı ninja-klánok jelentıs szerepet játszottak Japán történelmében; esetenként szolgálták a sógunokat, kiemelkedı képességeik és bámulatos harci járatosságuk által nyújtva felmérhetetlen segítséget számukra, máskor pedig - ha arra kényszerítették ıket - szembeszegültek a hadurakkal, és véres csatákat vívtak a nemesek által parancsnokolt seregekkel. Legendás fegyverforgatók és kiváló kémek, tanult méregkeverık és rettegett gerillaharcosok voltak ık, kiket mítoszok sokasága övezett, és övez ma is. A ninják és a ninjutsu története a legendárium gazdagsága ellenére is rejtélyekben teljes, a maga teljességében nem rekonstruálható história: a ninják múltját, a harci rendszer kialakulását és a klánok történetét, valós tevékenységüket, a japán történelemben játszott pontos szerepüket legfıképpen azért fedi homály, mert maguk a klánok törekedtek erre. Az ısi ninjutsu korából nem maradtak hátra hiteles dokumentumok, vagy más tárgyi emlékek; sem tekercseken, sem könyvekben, sem ábrázolásokon nem örökítették meg a ninjutsu hagyományait, harci rendszerét, a ninják taktikáját, illetve a klánok történetét. A lopakodó harcosokról szóló leírások java a földesurak által tartott krónikásoktól származik, kik nem adhattak hiteles képet a titkos harcmővészetrıl és annak mővelıirıl. A ninjutsu gyakorlata ugyanis - amint az a késıbbiekben kifejtésre kerül - a legkevésbé sem tartotta tiszteletben a szamurájok erkölcsi szabályrendszerét, s miután a tárgyalt történelmi korban a nemesi származású kardforgatók etikettje volt a legfıbb tradíció, egyszersmind a legfontosabb érték, az írástudók szükségszerően elítélték a ninjutsu követıit, hisz azok normaszegıknek számítottak egy olyan környezetben, ahol a szokásjog sértése fıbenjáró bőnnek számított. Azok számára, kik a szamurájok útját járták, megvetendı, aljas harcmodor volt a ninják által követett technika, miként életvitelüket, függetlenségüket is mélyen elítélték, a klánok tagjait pedig becstelen barbároknak tartották - nem csoda hát, hogy kevés jó szavuk akadt irántuk. Jelentısnek nevezhetı dokumentumokból alig három - a Bansenshukai, a Ninpiden, illetve a Shoninki - akad, melyek hitelesen számolnak be a ninjutsu históriájáról, ám ezek az Edo-korban keletkeztek, tehát íróik a 17. századból tekintettek vissza az ısi hagyományokra, ráadásul a tényleges harci technikákról sem nyilatkoznak (a fegyverekrıl, az alkalmazott taktikáról, a klánok történelemérıl, a ninjutsu esszenciájáról is csak mértékkel). A további írott források - mint a Kojiki, vagy a Gikeiki - inkább legendákat és mondákat győjtöttek egybe, tehát bajosan tekinthetık hiteles történelmi dokumentumoknak. A ninjutsu kifejezés ezért ma is rejtélyes életmódot és harcmővészetet takar, mely napjainkban is az árnyharcos igaz útját mutatja; megmaradt tiszta budo-nak, és soha nem szelídült széles körben gyakorolt küzdısporttá. A ninják maguk is féltve vigyázták tradícióikat és történetüket, hisz a harcmodoruk sarkköve éppen a rejtızködés, a csendben lopakodás, az észrevétlen rácsapás volt - hisz csakis eme taktika vezethetett sikerre a hatalmas számbéli fölényt élvezı reguláris hadakkal szemben. A klánok elvonultan, néptelen területeken éltek, viszonylagos autonómiát élvezve. Nem tartoztak hőséggel a földesurak, avagy a hadurak iránt; nem fizettek adókat, ám nem is vártak el semmit cserébe, hisz harcban járatos emberekként képesek voltak az önvédelemre; legfeljebb megfelelı anyagi ellentételezésért cserébe, idıszakos szolgálatra vállalkoztak. A sógunátus korszakának társadalmi berendezkedése nemkülönben kedvezıtlen volt számukra: a ninják nem tartoztak a szamurájkaszthoz, hanem a szociális hierarchia legalacsonyabb szintjén helyezkedtek el. Általában hétköznapi emberek, kézmővesek, földmővesek, kereskedık, egyéb hagyományos foglalkozás mővelıi voltak ık, tehát nem számítottak a harcosok közé, ezért a kardhasználat és a harci tevékenység számukra hivatalosan is tiltva volt. A ninja-családok tagjai közt olyanok is akadtak, kiket kivetett a társadalom, vagy előzött a szamuráj-kaszt, ezért bıséggel volt okuk a titkolózásra és a rejtızködésre. Mindent összevetve, a ninjutsu mővelıi alsóbb társadalmi kaszthoz tartozó, az uralkodó társadalmi normákkal szembehelyezkedı, a szamuráj-etika szerint megvetendı harcosok voltak, így kézenfekvı, hogy korabeli megítélésük korántsem volt elismerınek mondható.

A ninják, ha a történelmi folyamatosságában szemléljük a hagyományt, elsısorban nem bérgyilkosok, vagy harci képességeiket pénzért áruba bocsátó személyek voltak. Hadászati értéküket az adta, hogy páratlan járatossággal bírtak a lopakodó harcmodor és a gerillaharcmodor terén, miként a kémkedést is mesteri szinten őzték: a szamurájokkal ellentétben képesek voltak észrevétlenül behatolni a frontvonalak mögött fekvı területekre, és ott harci-, vagy hírszerzési tevékenységet folytatni. Pusztakezes, vagy fegyveres küzdelemben egyaránt félelmetes képességekkel bírtak, miként a katonai stratégiához, vagy éppen a méregkeveréshez is értettek, ráadásul kiválóan álcázták magukat, így a legjobban ırzött objektumokba is beszivároghattak. A ninják a széles körben elterjedt tévhittel szemben nem voltak véreskező mészárosok: alapvetıen közösségben élı, a közösség érdekében dolgozó emberek voltak, kik csak kényszer hatására, vagy saját meggyızıdésbıl bocsátkoztak harcba.

Nem puszta kedvtelésbıl öltek, jellegzetes harci technikájukat társadalmi helyzetükbıl adódóan voltak kénytelenek kialakítani, majd továbbfejleszteni és átörökíteni. Mivel kívülállóknak számítottak, gyakorta zaklatták ıket az adószedık és a reguláris hadak, miként a portyázó banditák is könnyő prédáknak tekintették a zárt közösségeket, ezért kénytelenek voltak megvédeni magukat - a harcmővészeti képzettség számukra nem a dicsıség megszerzésének, vagy a hírnévnek, de a túlélésnek az eszköze volt. A klánok korántsem egységes rendszer szerint szervezıdtek, miként a tagság társadalmi helyzete is komoly különbözıségeket mutatott. A ninják közt akadtak földmővesek és kereskedık, kik a merev kasztrendszert jellemzı tilalmak miatt nem tanulhattak volna harcmővészetet, és nem foghattak volna kardot; ronin-ok, azaz urukat vesztett vagy kivetett, kóborló szamurájok; illetve aktívan szolgáló szamurájok, kik az elsajátított titkos technikák által kívántak hatékonyabban harcolni. A földmővesek azért tanulták a lopakodás mővészetét, mert megtagadták tılük a fegyverviselést és a hagyományos harcmodor tanulását, ezért csak a ninjutsu segítségével védhették meg magukat az esetleges támadásokkal szemben. Miután ninjákká váltak, már képesek voltak olyan eszközökkel is harcba szállni, melyeket a mindennapos munkájuk során használtak: a botok, a sarlók, cséphadarók a szamurájok szemében nem minısültek fegyvereknek (tehát tartásukat sem tiltották), ám a megfelelıen képzett kézben halálos eszközökké váltak.

Az általános vélekedés szerint a ninjutsu, mint harci rendszer és hagyomány, kínai gyökerekkel bírt. Valószínő, hogy a klánok kialakulása a 10. század végén, a 11. század elején kezdıdött meg, mikor a Tang dinasztia bukása után tapasztalt kínai hadvezérek és katonatisztek sokasága menekült Japánba. Ezek a férfiak nem csupán tekintélyes harci járatossággal bírtak, a kard, a lándzsa, a tırök és a botok forgatásához értettek, de ismerték a háború mővészetét is, tehát tisztában voltak a különbözı harcmodorok, többek közt a geríllataktikák alkalmazásával. A Kínából érkezett mesterek Iga tartományban, illetve Koga tartományban telepedtek le; a félreesı, idegenek által ritkán járt terület kiváló rejtekhelynek bizonyult számukra. Természetesen nem hagytak fel a harcmővészetek gyakorlásával, és továbbra is képezték magukat, illetve tanítványokat is befogadtak - így alakulhatott ki a különleges harcmodor alapja, mely késıbb ninjutsu néven vált ismertté. A kínai mesterek tanítása az idı múlásával ötvözıdött a japán harcmővészetekkel és filozófiával, a tanítványok pedig maguk is mesterekké váltak, és nem csupán gyakorolták, de tovább is fejlesztették az eredeti technikákat. A ninja-klánok megerısödése valószínőleg a Genpei-háború (1180-1185) idejére tehetı, mikor japán kardforgatók sokasága keresett menedéket Iga tartományban. A jól képzett, tekintélyes harci járatossággal bíró bushi-k beilleszkedtek a helyi családokba, és saját vívótechnikáikkal gazdagították a különleges harci rendszert. Valószínő, hogy a ninjutsu, bár sokkalta késıbb terjedt el, már a 2. században is jelen volt Japánban. A legrégebbi ninja-históriák egyike Yamato Takeru nevéhez főzıdik; a nemesi rangú harcosról, ki ninjutsu-t alkalmazott, a Kojiki könyv írt elıször. A legendává vált, több változatban is ismert történet i.sz. 170-ben játszódott le, mikor Yamato Takeru herceget fontos feladattal ruházták fel: át kellett vennie a hatalmat a kijelölt birtokok felett. Ehhez azonban meg kellett küzdenie a terület urával, Izumo Takeru-val, ki híres volt kivételes harci járatosságáról. A szemtıl szembeni harc roppant csekély eséllyel kecsegtetett, ezért Yamato Takeru fortélyt eszelt ki. A ninjutsu követıje készíttetett egy fakardot, melynek hüvelye és markolata, illetve keresztvasa tökéletesen megegyezett saját fegyverével. A herceg látogatást tett a földesúrnál, és meghallgatás kért tıle. A találkozó során, hogy kifejezze hőségét és barátságát, átadta valódi kardját a daimyo-nak, aki elégedetten fogadta a gesztust, és bizalmába fogadta a fiatal nemest. Késıbb a friss „szövetségesek" egy folyó mentén jártak; Yamato Takeru derekán a fából készült kardimitációt hordozta, Izumo Takeru pedig a valódi pengét viselte. A ninják által kiképzett herceg javasolta, hogy vegyenek egy frissítı fürdıt a folyó tiszta vizében, a földesúr pedig beleegyezett. Ruháikat és fegyvereiket a parton hagyták, ám mikor végeztek a fürdéssel, Yamato Takeru kicserélte a kardokat; az acélpengét saját övébe tőzte, a harci alkalmazásra nem való imitációt pedig az uraságra hagyta. Mivel a fegyverek küllemre azonosak voltak, Izumo Takeru nem fogott gyanút - figyelme ellankadt, és óvatlanul besétált a ravaszul kitervelt csapdába. Ezután Yamato Takeru szemtelenül inzultálta a férfit, ki feldühödött, és a harcosok etikettje szerint párbajra hívta ki az éles nyelvő provokátort. Vesztére tette: mikor kardot rántott, rádöbbent, hogy gyakorlott keze nem mesteri módon kovácsolt, borotvaéles pengét, hanem hasznavehetetlen faalkalmatosságot markol. Yamato Takeru kihasználta ellenfele zavarodottságát, és pillanatnyi teketóriázás nélkül sújtott le rá s megölte a földesurat. Egy másik elbeszélés szerint Yamato Takeru herceg nem egy, de két földesurat ölt meg egyazon alkalommal. A ninjutsu mővelıje - így a történet - álruhát öltött: arcát kifestette, fejére parókát vett, és gésának öltözve jutott be a nagyúr kastélyába. Itt zenével és tánccal szórakoztatta a földesurakat, etette és itatta áldozatait, és kivárta a megfelelı pillanatot, mikor mind Izumo Takeru, mind társa figyelme ellankadt. Ekkor elıhúzta a kimonó ujjába rejtett tanto-t, és a kés segítségével villámgyorsan végzett az urakkal. A 2. századból származó történetek híven mutatják a ninja harcmodor esszenciáját: az árnyharcosok nem merev szabályok és erkölcsi kódok által igazgatott, de célratörı és könyörtelen, a mindenkori körülményekhez alkalmazkodó stílust követtek, és nem a szamurájok morálját, hanem az eredményt tartották fontosnak.

KENSEI: A KARD SZENTJEI YAGYU JUBEI MITSUYOSHI, A YAGYU-ISKOLA TITOKZATOS SORSÚ NAGYMESTERE Yagyu Jubei Mitsuyoshi a neves Yagyu Munenori mester elsıszülött fia, a Yagyu Shinkage iskola második nagymestere volt. Édesapja Japán legkiválóbbnak tartott vívója és a Tokugawa-család megbecsült csatlósa volt, fia pedig 13 éves korától szolgálta híven apródként a sógunt. Mitsuyoshi a hadúr fia, Tokugawa Takechiyo mellé volt beosztva, a fiatalúr személyes társalkodója és vívótársa volt, így kiváló viszonyt alakított ki a késıbbi sógunnal. Yagyu Jubei Mitsuyoshi már zsenge gyermekként is a legkiválóbb vívók közé tartozott. Édesapja ugyancsak körültekintı oktatásban részesítette; nem csupán a kardvívás technikai részére trenírozta nagy figyelemmel, de a kardforgatás szellemi hátterét is feltárta fia elıtt, ki lenyőgözı fejlıdést mutatott. Yagyu Munenori mester korántsem gondolta, hogy a vérségi kötelék okán kevésbé szigorú bánásmódban kellene részesítenie fiát, sıt, tudván tudva, hogy halála után ı lesz az általa alapított, messze földön híres iskola vezetıje, a lehetı legmagasabb követelményeket állította elébe. Yagyu Jubei Mitsuyoshi már fiatal korától kezdve méltónak mutatkozott az édesapja által megalkotott örökség továbbvitelére, mert erıs volt és lelemenyes, kifogástalanul forgatta a kardot és rettenthetetlen harci szellemmel rendelkezett. Mitsuyoshi éveken át szolgálta a sógun fiát, és akkor is mellette maradt, miután Tokugawa Takechiyo elfoglalta a kitüntetett posztot. Barátságuk törhetetlennek tetszett: gyermekkoruk óta ismerték egymást, mindig példás tiszteletet mutattak a másik iránt, és sokat beszélgettek bizalmas témákról. Viszály soha nem volt köztük, össze soha nem különböztek - ezért érthetetlen, Tokugawa sógun miért is távolította el maga mellıl oly hirtelenséggel hőséges csatlósát. Yagyu Jubei Mitsuyoshi 20 éves volt, mikor a sógun váratlanul félreállította ıt, s döntésével a nemesi származású kardforgatót közönséges ronin-ná, úr nélküli szamurájjá, kóborló harcossá tette. Nem tudni, mi állt a sorsfordító jelentıségő határozat hátterében, az írott források pedig legfeljebb ködös magyarázatokat adnak a furcsa eseményre. Egyes vélekedések szerint Yagyu Mitsuyoshi botor viselkedése háborította fel urát: a fiatal férfi ugyanis felettébb szerette a sake-t, és egy ízben, mikor felöntött a garatra, súlyosan megsértette a sógunt. Tekintve, hogy ık ketten gyermekkoruk óta jó barátok voltak, nem valószínő, hogy valóban így esett volna; egy igaz csatlós - Yagyu Jubei Mitsuyoshi pedig kétségtelenül az volt -, ki kölyökkorától szolgálta urát, részegen sem ragadtatta volna magát ily alantas cselekedetre. Akad azonban egy másik, meglehetısen regényesnek tetszı, mégis valószerőbb magyarázat: bár tényszerően sosem került bizonyításra a feltételezés, egyes jelek arra utalnak, hogy a csatlós eltávolítása csak színjáték volt, és a sógun a rákövetkezı évtizedben titkosügynökként alkalmazta a pazar képességő kardforgatót. Eszerint Yagyu Mitsuyoshi nem céltalanul kóborolt az országban, hanem titkos feladatban járt el, és útja során a különbözı földesurakról és a politikai ellenségekrıl készített feljegyzéseket. A legendák homályából kilépve: miután Mitsuyoshi elhagyta Edo városát, a sógunátus székhelyét, rövid kalandozás után visszatért Yagyu faluba, családja szőkebb honába. Ettıl kezdve teljességgel a kardvívásnak szentelte életét; folyamatosan képezte magát, és igyekezett mennél jobban elsajátítani a bushido szellemiségét. Ifjú kora ellenére volt tehetsége és mersze felülbírálni az édesapja által alapított stílus egynéhány szabályát; noha a Yagyu Shinkage iskola tanítása azt mondta, hogy a harcosnak kezdeményeznie kell az összecsapás során, Yagyu Mitsuyoshi más álláspontra helyezkedett. A kiváló kardforgató, ki párbajok sokaságát nyerte az évek során, édesapja oktatásával szemben azt vallotta, hogy a párbaj során ki kell várni az ellenfél kezdeményezését, és akkor kell lesújtani, mikor a másik hibát vét. Yagyu Mitsuyoshi tizenkét év számőzetés után, 1637-ben tért vissza Edo városába. A sógun ismét kegyeibe fogadta korábbi csatlósát, személyes instruktoraként foglalkoztatta, mely feladat mellett Yagyu Mitsuyoshi a Yagyu Sinkage iskola vezetésében is aktívan közremőködött. Röviddel késıbb megírta elsı könyvét (érdekes, hogy a dokumentumban beszámol élete fontosabb eseményeirıl, de egyetlen szót sem ejtett arról, miért is távolították el ıt az udvarból), és tanítványok sokaságát oktatta.

Yagyu Mitsuyoshi élete során számos emlékezetes párbajt vívott, mely összecsapások a híres japán kardforgatókról szóló legendáriumok legérdekesebb fejezetei közé tartoznak. A hagyomány szerint egy ízben Yagyu Mitsuyoshi egy tehetıs földesúrnál vendégeskedett; hivatalos meghívásnak tett eleget, tehát nem párbajozni tért be a birtokra, de hírneve megelızte ıt, és a daimyo csatlósai közt ezen alkalommal is akadt egy férfi, ki mindenáron meg akart mérkızni vele. A szamuráj valószínőleg urának kívánt imponálni, azt remélvén, ha egy híres kardforgató legyızésével demonstrálja kirívó képességeit és elhivatottságát, a nemesi családból származó birtokos magasabb posztra emeli ıt, nem utolsó sorban pedig nevet szerez magának. A szamuráj tehát Mitsuyoshi elébe járult, és kihívta ıt, a mester pedig - hisz egyebet nemigen tehetett - elfogadta a felkérést. A legendás kardforgató korántsem találta szimpatikusnak ellenfelét, ki megingathatatlanul hitt önnön képességeiben, és látszott rajta, hogy már a kihívás pillanatában azon gondolkodik, miként fogja fogadni a gyızelmével járó elismeréseket és gratulációkat. Mitsuyoshi, mint a legkiválóbb vívók általában, korántsem tartotta örvendetesnek, szamurájhoz méltónak a dölyfös viselkedést és az önhittséget, és egyáltalán nem tartotta méltó ellenfélnek a férfit, de a párbaj visszautasítása nyilvánvaló okokból szóba sem jöhetett. A felek ezúttal fakardokkal álltak ki. A küzdıállás felvétele után hosszasan méregették egymást, próbáltak minimális elınyre szert tenni, finoman módosították a penge tartását és a másik reakcióinak tükrében korrigálták testtartásukat. A mély, hosszú csendre viharos tempójú eseménysorozat következett: a vívók egyszerre léptek ki, és mindketten halálos csapást mértek a másikra. A csörte pillanatnyi ideig sem tartott, a kardok útját szemmel senki sem követhette, csak annyit láthattak, hogy a fakardok a harcosok vállait sújtották - de a megfigyelık közül senki nem tudta, kinek a kardja ért elıször célt. A Yagyu iskola nagymestere korántsem mutatkozott bizonytalannak gyızelmét illetıen, de a kihívó makacsul ragaszkodott a döntetlenhez, ezért újfent felálltak, és egymással szembe fordultak. A második harc ugyanúgy játszódott le, miként az elsı, ezért a mester megkérdezte ellenfelét, miként értékeli a viadalt. A kihívó fél ismételten döntetlenre tartotta a harcot, ezért Mitsuyoshi a földesúrhoz fordult, és megkérdezte, vajon ı miként látta az eseményeket. A daimyo nemkülönben egálra hozta ki a harcot, kijelentése pedig mélyen elkeserítette a vívómestert, ki hangot is adott elégedetlenségének. Mitsuyoshi tiszteletteljes, de szomorú szavakkal jelentette ki, hogy sem kihívója, sem a földesúr nem fogadták be az imént lezajlott párbajok lényegi mozzanatait, és teljességgel félreértették a küzdelem valós menetét. Miután ismertette keserő kétségeit, eltette fakardját, elhagyta a küzdıteret, és visszaballagott a helyére. Yagyu Mitsuyoshi nem kevélységbıl, hanem ıszinte aggodalomból mondta ezeket a szavakat, ám kihívója roppantmód felháborodott, és botor módon hızöngeni kezdett. A szamuráj kötötte az ebet a karóhoz, miszerint a küzdelmek döntetlenre végzıdtek, ám a mester továbbra sem adott hitelt szavainak, és szomorú szemekkel tekintett a kevély férfiúra. A kihívó ezen még inkább feldühödött, és kiabálni kezdett; ellentmondást nem tőrve követelte, hogy ismételjék meg a viadalt, de ezúttal fából készült kardok helyett acélpengét használjanak. A kensei nem akarta elfogadni a kezdeményezést, hisz Yagyu Mitsuyoshi jól tudta, hogy legyızte ellenfelét, és semmiképpen sem kívánta kioltani a megfontolatlan szamuráj életét. Figyelmeztette a férfit az élet mulandóságára, és elızékenyen közölte vele, hogy az adott kérdést egyáltalán nem tekinti vita tárgyának, ezért nem óhajtja megismételni a viadalt - a csatlós azonban hajthatatlan maradt, és egyre hangosabban, egyre dühösebben követelte az életre-halálra menı revansot. A párbaj eredetileg ártalmatlan erıpróbának, hétköznapi demonstrációnak indult, de az önhitt és felelıtlen szamuráj kevély viselkedése oda vezetett, hogy immáron Yagyu Mitsuyoshi becsülete volt a tét, és a nagymester semmilyen módon nem utasíthatta vissza a kihívást. A felek ismét felálltak egymással szemben; kezükben borotvánál is élesebb pengéket, halálos fegyvereket szorongattak, melyek játszi könnyedséggel vágták az emberi testet. A szamurájok finoman helyezkedtek, apróbb mozdulatokat tettek csupán, majd ugyanazon szempillantásban léptek ki, és sújtottak le. Mitsuyoshi kardja mélyen behatolt ellenfelébe, a kihívó válIából vastag sugárban spriccelt a vér, és a férfi a porba hullott. A heveskedı szamuráj nemkülönben véghezvitte a mester vállát célzó vágást, de pengéje nem hatolhatott át a neves kardforgató ruháján, mindössze a külsı selyemruha anyagát hasította szét. Kiderült hát, hogy Yagyu Mitsuyoshi állítása maradéktalanul megfelelt a valóságnak: az elızı két párbajt is ı nyerte meg, de sem a daimyo, sem az ellenfél nem volt képes kifinomult érzékkel követni a vágások idızítését, és nem tudták helyesen felmérni a másodperc töredéke alatt megszerzett, döntı jelentıségő fölényt, mely a gyıztest és a vesztest, az életet és a halált különböztette meg egymástól.

Mitsuyoshi a párbaj után a nagyúr elé járult, és sajnálatát fejezte ki, hogy meg kellett ölnie csatlósát, egyszersmind tisztelettel felhívta rá a figyelmét, hogy valós harcban mégoly csekély differencia, egyetlen centiméternyi elıny is véres diadalhoz segítheti a szamurájt. Yagyu Jubei Mitsuyoshi kivételes felkészültségét és bölcsességét, egyszersmind az emberi élet iránt érzett végtelen tiszteletét az alábbi történet is ékesen példázza. Történt egyszer, hogy a híres mestert egy köztiszteletnek örvendı, idıs sógun látta vendégül, ki arra kérte ıt, hogy okítsa a vívást mővészetére csatlósait. Mitsuyoshi vállalta a felkérést, és több szolgával is megvívott, hogy felmérje képességeiket. A birtok legjobb kardforgatói sorra a mester elébe járultak, és párbajt vívtak vele, a vendégül látott kensei pedig nem kevesebb, mint 38 ellenfél felett aratott fölényes gyızelmet. A sógun csodálattal adózott Mitsuyoshi pompás tudása elıtt, ezért nem állhatta meg, hogy ne használjon ki egy véletlen lehetıséget. Udvarába ugyanis követ érkezett, kit a sóguni tanács egyik tagja menesztett hozzá. A nemes uraság magához kérette Karasuyama Denzaemon-t, és felszólította, hogy vegyen leckét az alkalmi instruktortól. A tehetıs földesúr azonban roppant udvariatlanul, egyszersmind gondatlanul járt el, hisz nem ismerte a követet, és nem volt tisztában azzal, hogy Karasuyama Denzaemon maga is híres harcos, ki ugyancsak elmélyült a vívás mővészetében. Noha az etikett szerint elemi kötelessége lett volna, a követ nem mutatkozhatott be ellenfelének, miként az általa gyakorolt iskola nevét sem árulhatta el, mert ezzel nyilvánosan rámutatott volna a vendéglátó által elkövetett hibára - ezt pedig szamurájként nem cselekedhetett meg, mert tiltotta számára a harcosok kódexe. Yagyu Mitsuyoshi és Karasuyama Denzaemon felálltak egymással szemben. A mester feltételezte, hogy vendéglátója egyik leggyengébb képességő harcosa maradt utoljára, hisz a hivatalos protokoll rendje ezt sugallta. Yagyu Mitsuyoshi azonban már abból, ahogy ellenfele a kardot tartotta, rájött, hogy egy kimagaslóan képzett, szilárd önuralommal bíró harcos áll vele szemben, ezért leeresztette karját, megfordult és helyére ballagott. Karasuyama Denzaemon nemkülönben így tett. Yagyu Mitsuyoshi vendéglátójához fordult, és nyíltan megkérdezte a földesurat, hogy miért a legkiválóbb képességő embert tartogatta a legvégére, mikor az illem éppenséggel azt követelte volna, hogy a birtok legjobb csatlósai járulhassanak legelébb a mester színe elé. A Yagyu iskola nagymester sértve érezte magát: úgy vélte, cselt terveltek ki ellene, és alantas módon kívánták próbára tenni vitathatatlan járatosságát. A sógun szabadkozva vallotta be, hogy az utolsóként kiállított csatlós nem saját embere, hanem egy másik nagyúr követe, ki ily minıségben, merıben váratlanul tért be a birtokra. A házigazda, hogy kiengesztelje a sértett mestert, egyszersmind elsimítsa a problémát, ismét magához kérette a hírnököt. Ekkor derült ki, hogy Karasuyama Denzaemon maga is vívómester, az Ono Itto iskola nagy tiszteletben álló követıje; tehát Mitsuyoshi emberismerete oly kiterjedt, ítélıképessége pedig oly biztos volt, hogy egyetlen pengeváltás nélkül is felismerte a mesteri tudást, s miután illetlenség lett volna utoljára megvívni egy ilyen harcossal, inkább élt jogával, és tisztelete jeléül megtagadta, hogy leckét adjon számára. A Yagyu Mitsuyoshi neve mellé rendelt legendárium tartalmaz egy különleges esetet, mely nemkülönben a vívómester különleges tudását és felülmúlhatatlan vitézségét példázza. Egy alkalommal, mikor Yagyu Mitsuyoshi egy kétes hírő környéken járt az éj közepén, tucatnál is több bandita rontott rá. A gonosztevık úgy vélhették, hogy könnyedén elbánnak a magányos harcossal, és a könnyő préda reményében rárontottak. Meg akarták kaparintani Mitsuyoshi díszes öltözetét és értékes kardjait, ezért felszólították, hogy fegyverét és ruháit tegye le a földre. A híres vívómester levette kabátját, ám mikor az egyik bandita mohó keze érte nyúlt, villámgyorsan elırántotta hosszú kardját, és ugyanazzal a mozdulattal le is vágta a férfit. A gonosztevık, próbálván kihasználni számbéli fölényüket, egyesített erıvel támadtak rá a magányos szamurájra. Azt hihették, hogy erıteljes csapásaik elsodorják a férfit, ám másodpercekkel késıbb már rádöbbentek, hogy fatális tévedést vétettek. Yagyu Mitsuyoshi elképesztı könnyedséggel és eleganciával tért ki a csapások elıl, és bı kézzel osztogatta a halálos ellencsapásokat. A banditák közül nem kevesebbet, mint tizenkettıt vágott le, a túlélık pedig eliszkoltak, és életük végéig áldották a sorsot, hogy megkímélte életüket. Az eset történelmi hitelessége ugyan vitatható, de kiválóan mutatja, hogy a mesteri vívók mily megsemmisítı fölénnyel rendelkeztek a középszerő kardforgatókkal szemben; sem a döbbenetes túlerı, sem az aljas fortély nem volt elégséges hozzá, hogy legyızzék ıket. Yagyu Jubei Mitsuyoshi, a feudális Japán legkiválóbb kardvívóinak egyike felettébb rejtélyes életet élt, miként halálának körülményi sem kerültek soha tisztázásra. A legyızhetetlen kardszent, kinek tetteit legendák és mítoszok örökítették át az utókor számára, 1650. március 21-én távozott az élık közül; egyes mendemondák szerint szívroham, más históriák szerint vadászbaleset végzett a 44 éves férfival, de olyan regék is születtek, melyek szerint merénylık oltották ki bölcs és diadalmas, dicsıségben teljes életét.

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE AKI MAJDNEM SÓGUNNÁ LETT: UESUGI KENSHIN, A BUDDHISTA HADÚR ÉLETTÖRTÉNETE Uesogi Kenshin, a 16. század legjelentısebb hadura Nagao Kagetora néven született 1530 februárjában, Echigo provinciában, Nagao Tamekage úr negyedik fiaként. Apja szépen jövedelmezı birtok és tekintélyes hadsereg felett rendelkezett, ám függetlenségében erısen korlátozta hőbéresi viszonya. A nagyúr megkísérelte fegyver által kivívni szabadságát, és Kagaikko hadai ellen vonult, ám serege a heves ütközetben alulmaradt, és maga is a véráztatta csatamezın vesztette életét. A katonai kudarc után a család kénytelen volt behódolni a gyıztes félnek, s miután a nagyúr elhullott, a família vezetıjévé elsıszülött fia, Nagao Harukage lépett. A rákövetkezı idıkben zőrzavaros viszonyok uralkodtak, és a politikai riválisok sikeres merényletet hajtottak végre Nagao Tamekage második fia, Nagao Kageyasu ellen. A legkisebb sarj, Nagao Kagetora ekkor még csupán hét éves volt, ezért a családfı jobbnak látta biztonságba helyezni ıt. A leendı hadúr ezért 14 koráig tanulmányokat folytatott, és csak szamurájjá avatása után lépett ki a közélet színpadára. Miután Nagao Kagetora átlépte a férfikor küszöbét, számos nagyúr megkereste ıt, és titkos tárgyalásokat kezdeményeztek vele.

Testvére, Nagao Harukage ugyanis felettébb népszerőtlen vezetı volt, ki nem volt képes megfelelı szövetségesi viszonyrendszert kialakítani a szomszédos urakkal, és lépten-nyomon viszályokba keveredett - ezért arra kérték ıt, hogy vegye át a hatalmat és álljon a család élére. Nagao Kagetora nem kívánt testvérharcot kezdeményezni, ezért sokat hezitált, ám egyre-másra érkeztek az ajánlatok, és végül meggyızıdött róla, hogy döntése a család érdekeit szolgálja. Ezért szövetséges kötött a szakadár urakkal, és Usami Sadamitsu oldalán háborúba vezette lojális csatlósait. A lázadók több ütközetet is megnyertek, majd szétverték Nagao Harukage csapatát; a családfı maga is elhullott, valószínőleg öngyilkosságot követett el az utolsó elıtti pillanatban, hogy elkerülje a fogságba esés szégyenét. Nagao Kagetora alig 18 évesen vált a nagy múltú család elsı emberévé. Okulva a testvére által elkövetett hibákból, a rákövetkezı idıszakban a szövetségesi viszonyok megerısítésére koncentrált, s csak azután törekedett birtokai gyarapítására, hogy hatalmát már szilárdnak mondhatta.

Ekkoriban polgárháború dúlta Japánt, és földesurak harcoltak ellen. A legyızött daimyo-k gyakorta keresték a náluknál hatalmasabb uraságok szövetségét, hogy a semleges fél bevonásával hódíthassák vissza harcban elveszített javaikat. A koalícióra való törekvés megszokott gyakorlatnak számított, így nem volt különösebben meglepı, mikor 1553 tavaszán két hadúr, Ogasawara Nagatoki és Murakami Yoshikíyo jelent meg a Nagato-család birtokán, és audenciát kértek a családfıtıl. A nemesek szövetséget ajánlottak a Takeda-klán ellenében, mely klán az elmúlt évtizedben tekintélyes területeket sajátított ki Shinano tartományban a többi földesúr kárára.

Uesugi Kemhin és Takeda Shingen harca

Nagao Kagetora számára korántsem képviselt meglepetést az ajánlat, hisz maga is élénken figyelmezte a Takeda-család hadjáratait, és nem kevés aggodalommal szemlélte a történéseket. A klán birtokai ugyanis határosak voltak a Nagao-család földjeivel, és Kagetora tartott tıle, hogy a katonai erejében gyarapodó hadúr elıbb-utóbb Echigo tartomány nagy jövedelmet hozó birtokaira is szemet vet, és ellene fordul. Nagao Kagetora ezért elfogadta a felkérést, és tevıleges támogatásáról biztosította a sötét fenyegetések által kínzott nagyurakat.

Az elsı ütközet 1553 júniusában zajlott le Kawanakajima folyók által ölelt mezején. A csata gyızelmet hozott a koalíciós erık számára, Takeda Harunobu úr pedig visszavonta csapatait, így Ogasawara Nagatoki és MurakamiYoshikiyo visszatérhettek birtokaikra, ám a harc végsı kimenetele még korántsem volt eldöntöttnek tekinthetı.

A béke idıszakát fegyveres konfliktusok tagolták, és 1555-ben, illetve 1557-ben újabb harcok robbantak ki, ám a Takeda-klán képtelen volt elhódítani a kívánt területeket. 1559-ben Nagao Kagetora kíséretével együtt Kyoto városába utazott, és lerótta tiszteletét Ashikaga Yoshiteru sógun színe elıtt. A legfıbb hadúr felettébb szimpatikusnak találta a húszas évei végén járó, mégis roppant harcászati és közigazgatási, nemkülönben diplomáciai tapasztalatokkal bíró földesurat, baráti szavai pedig nagymértékben javították Nagao Kagetora általános megítélését. A hadúr ugyanebben az évben megváltoztatta nevét, és buddhista hitét kifejezendı, a továbbiakban Uesugi Kenshin néven gyakorolta a hatalmat. Röviddel késıbb a Nagao-család feje újabb szövetséget kötött, és hadjáratot vezetett a Hojo-család ellenében.

A tapasztalt hadúr további területeket hódított meg, majd elfoglalta a Numata kastélyt, és folytatta diadalmas útját. A korabeli politikai-katonai helyzet kiismerhetetlen viszonyait mutatja, hogy nem sokkal késıbb már közvetítıi szerepkörben kellett helytállnia, ily módon csiszolva tovább egyébként is jelentıs diplomáciai járatosságát.

A családi birtokkal szomszédos tartomány két ura, Jinbo és Shiina ugyanis viszályba keveredtek, és arra kérték a köztiszteletnek örvendı, higgadt megfontoltságáról és jó tárgyalókészségérıl ismert hadurat, hogy segédkezzen tárgyalás által elsimítani a köztük lévı nézeteltéréseket.

1560-ban Uesugi Kenshin tevılegesen is beavatkozott a feloldhatatlannak tetszı konfliktusba, és csapatokat küldött a Jinbo-klán ellen, majd elfoglalta a Toyama kastélyt. Ám Uesugi Kenshin az idı múlásával kénytelen volt észrevenni, hogy választott szövetségese, a Shiina-család a legkevésbé sem nézi jó szemmel merész térnyerését, és tárgyalásokat kezdeményezett ısi ellenségével, a Takeda-klánnal. Echigo tartomány ura tartott tıle, hogy hőtlen szövetségese katonai szövetséget köt a hadúrral, és hadakat meneszt a családi birtokok elfoglalása végett, ezért 1575-ben megelızı csapást mért a Shiina-famíliára, és parázs harcok árán bevette a terület elsıdleges stratégiai objektumának tartott Matsukura kastélyt. Uesugi Kenshin eme cselekedettel nagymértékben kiterjesztette hatalmát, és Echigo tartomány mellett Etchu tartományt is saját befolyása alá hajtotta (a Jinbo- és a Shiina-klán birtokait nemkülönben megnyírbálta, és hőbéresi viszonyba léptette ıket). Miután megnyerte a negyedik Kawanakajima-i csatát, végleg uralma alá hajtotta a Takeda-klánt, és stabilizálta kiterjedt hatalmát. Uesugi Kenshin nem csupán haditudományok és diplomácia terén bizonyult kivételes tudású férfiúnak, de gazdasági területen sem volt járatlannak mondható: fejlesztette a területen zajló kereskedelmet, felépíttette a kereskedelmi központként funkcionáló Kasugayama kastélyt, majd rendbe hozatta Kashiwazaki kikötıjét. A kereskedıknek különleges elıjogokat, biztonságos körülményeket és méltányos bánásmódot ígért, ily módon buzdítva ıket, hogy az általa uralt területeken végezzenek üzleti tevékenységet -melybıl a hadúr adók formájában részesült.

1576-ban, miután hatalmát megszilárdította, az általa uralt birtokokat pedig szépen prosperáló gazdasági övezetté tette, Uesugi Kenshin nyugat felé fordította büszke tekintetét. Miután a terület korábbi urai, Takeda Shingen és Hojo Uiyasu ekkor már mind holtak voltak, a legközelebbi hadúr, ki Uesugi Kenshin mércéje szerint is komoly hatalmat birtokolt, Oda Nobunaga volt. Az Oda-család feje Kyoto ura és Ashikaga Yoshiaki sógun személyes kegyeltje volt, hatalma pedig hónapról-hónapra gyarapodott. Uesugi Kenshin, ki ekkor már a sóguni címre aspirált, tudta jól: végsı célját csak úgy érheti el, ha felülkerekedik a nagyúron, ki kemény riválisa lehet a magas posztért folytatott harcban. 1577-ben Uesugi Kenshin, miután Noto ura, Hatekayama Yoshinori merénylet áldozatává vált, kihasználta a sors által felkínált alkalmat. Csapatai élén betört a területre, elfoglalta a közigazgatási központot, majd elfogta és kivégeztette a nagyúr gyilkosát, ki magához ragadta a megboldogult nemes teljes hatalmát és udvartartása irányítását.

A gaz merénylı, Cho Shigetsura halála után Uesugi Kenshin megszerezte a családhoz lojális csatlósok hőségét, és ezzel együtt Noto tartomány jelentıs részét is saját birtokaihoz csatolhatta. Röviddel késıbb hadjáratot vezetett Oda Nobunaga nagyúr serege ellenében, s bár hada élıerı tekintetében nem vehette fel a versenyt a szemben álló csapatokkal (Oda Nobunaga kb. 50000 ember felett rendelkezett, Uesugi Kenshin pedig 30000 csatlóst parancsnokolt), a számbéli hátrányt taktikai fondorlattal ellensúlyozta, ily módon pedig legyızte és visszavonulásra bírta ıt. Uesugi Kenshin pazar diadalokat aratott, s bár alig karnyújtásnyi távolságba került a sóguni cím megszerzésétıl, gyengélkedı egészsége már nem tette lehetıvé merész álmának kiteljesítését. A hadúr, ki sikeres hadjáratok sokaságát vezette, hosszú gyengélkedés után, 1578. április 13-án, alig 48 éves korában elhunyt - halálát valószínőleg gyomorrák okozta. Ha a sors több idıt adott volna számára, Uesugi Kenshin minden bizonnyal képes lett volna véget vetni az Ashikagasógunátus rogyadozó hatalmának, és egy új uralkodódinasztia elsı sógunává válhatott volna. A megkezdett háború befejezésére azonban már nem maradt ideje, ezért életmőve mindörökre torzó maradt; a történelem nem sógunként, hanem a 16. század leghatalmasabb és legeredményesebb haduraként emlékszik meg Uesugi Kenshin személyérıl, ki elképesztı diplomáciai, illetve hadászati cselszövések által vált egy kegyvesztett nemes negyedik fiából a korabeli Japán elsı és leghatalmasabb hadurává.

A SZAMURÁJ LELKE MASAMUNE ÉS MARAMUSA: JIN ÉS JANG Japán története bámulatosan gazdag a legendákban, a kard-kovácsokhoz, illetve a különleges kardokhoz főzıdı mondák tárháza pedig kimeríthetetlen, csupán a legfontosabb mítoszok ismertetése is szétfeszítené eme könyv szőkös kereteit. A két kovácsmester rövid története azonban elhagyhatatlan eleme a japán kard mitológiájának: ezek a históriák úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Jin és Jang, a fény és az árnyék; a két szélsıség együtt, egyszerre láttatja a kard misztériumának bámulatosan széles skáláját. Masamune - másik, ritkán említett nevén: Goro Nyudo - a leghíresebb kovácsmesterek egyike volt, ki a 14. század elsı felében, a Muramachi korban alkotott. A tradíció szerint ı hozta létre a Soshu kovácsiskolát, mely megalkotta a szamurájok elsıdleges fegyverét, melyet ma katana néven ismer a világ. Az általa készített pengék oly tökéletesek, erısek és szép vonalúak voltak, hogy nem akadt párjuk, és messzi földrıl is csodájára jártak a harcosok. A mítosz szerint a kovácsmester minden egyes kardba beleplántálta szellemét, s miután Masamune bölcs, nyugodt természető és roppant nagy tudású mester volt, pengéit is hasonló tulajdonságokkal ruházta fel. Azt beszélték, hogy a mőhelyébıl kikerült kardok isteni fegyverek, melyek nem csupán kifogástalanul szolgálják a kardforgatót, de jólétet, bıséget és békét hoznak gazdáiknak. Azok a szamurájok, kik Masamune pengéit hordták, belátó és megfontolt csatlósok voltak, uraik szilárd támaszai, a békesség és a prosperitás hírnökei, ezért nagy becsben tartották ıket. A szent emberként tisztelt kovácsmester munkái nem csupán az egyszerő harcosok oldalát ékesítették, de a híres férfiú számos pengét alkotott nagyurak számára, kik hajlandóak voltak vállalni az igazi mestermunka elkészítésével járó, ugyancsak jelentıs terhek anyagi kiegyenlítését. Masamune leghíresebb munkája az a kard volt, mely a Tokugawa-dinasztia hadurait szolgálta: a legendákkal övezett Honjo Masamune volt az a penge, mely apáról-fiúra hagyományozódott, és híven szolgálta Tokugawa Ieyasu sógunt, ıseit és leszármazottjait, és a békeidık, az Edo-korszak egyik szimbólumává vált. Ha Masamune kardjai az isteni világosságot, a békét és a prosperitást hordozták, úgy a legendárium szerint a Muramasa Senso kovácsmester által készített fegyverek képviselnék az ördögi gonoszságot, a sötét dühöt és a csillapíthatatlan vérszomjat. Az Ise tartományban élt, a 16. század második felében munkálkodó kovácsmester kardjai technikai szempontból még a Masamune mőhelyébıl kikerült pompás daraboknál is tökéletesebbek voltak, vágóerı és szilárdság tekintetében semmilyen kovácsmunka nem versenghetett velük; a szamurájok számára óriási megtiszteltetés volt, ha övükbe tőzhettek egy ilyen pengét. Ám a mester - így szól a mítosz - erıszakos, mi több, brutalitásra hajló, félırült férfi volt, így kardjai is felvették eme tulajdonságokat, és gonosz fegyverekké váltak. A legendárium szerint Muramasa kardjai minden más pengét legyıztek, és az a kardforgató, ki a híres mőhelybıl származó fegyvert használta, szinte legyızhetetlenné vált. Ám a Muramasa-féle pengék nem csupán fényes diadalokhoz segítették a szamurájokat, hanem romlásba is döntötték ıket; a mesteri kard, ha egyszer már ölt, vérszomjassá vált, majd egyre több és több életet követelt. A legenda szerint Muramasa mester fegyverei szerencsétlenségbe taszították a harcosokat és felemésztették a kardforgatók lelkét, kik közül sokan fékevesztett mészárosokká váltak, majd rettenetes halált haltak - gyakorta önkezük által. A Muramasa kardok mítosza számos tényen alapult. Nem kisebb dinasztia, mint a Japán történelmében kulcsszerepet játszó Tokugawa-család, a legendás Honjo Masamune birtokosai szenvedtek a legtöbbet a vérre szomjazó, gonosz kardoktól, melyeket sátáni hatalommal ruháztak fel, és minden másnál jobban féltek. Ezeket a pengéket fıként a nagyhatalmú família politikai ellenségei hordták, és a Muramasa boszorkánykonyhájából kikerült fegyverek bizony gyakorta sújtottak le a dinasztia tagjaira, illetve szövetségeseire. Tokugawa Ieyasu sógun nagyapját, Matsudaira Kiyoyasu-t egy Muramasa-kard által ölték meg; apja, Matsudaira Hirotoda kis híján életét vesztette, mikor egy Muramasa által készített kardot forgató harcossal akadt össze a csatamezın; Tokugawa Ieyasu pedig gyermekkorában sebesült meg egy hasonló eredettel bíró pengétıl. A monda szerint a Sekigahara-i gyızı számos barátját és csatlósát veszejtették el Muramasa kifogástalan munkái, és egyik fia, Nobuyasu nemkülönben egy gonosz penge által halt, midın a fiatal szamuráj Oda Nobunaga hadúr utasítására rituális öngyilkosságot hajtott végre. Tokugawa Ieyasu fia alázatosan viseltetett, és az erkölcsi kódex tanítása szerint végrehajtott a parancsot; az a szamuráj pedig, ki a rítus során segédkezett, Muramasa-féle kardot hordozott.

Miután Nobuyasu rövid kardját hasába döfte, a kaisaku tökéletes vágás által fosztotta meg fejétıl a haldokló harcost: a hosszú katana hajszálpontosan a harmadik és a negyedik csigolya közt metszette át az ifjú nemes nyakát. Tokugawa Ieyasu oroszlánszívő hadúr volt, egyszersmind kivételesen képzett kardforgató, ki csaták sokaságából került ki gyıztesen, és számos ellenfelét megölte, mégis rettegte a Muramasa kovácsmester által készített kardokat, melyek oly fájdalmas veszteségeket, oly keserő tragédiákat okoztak családja számára. Nem csoda hát, hogy a nagyúr hatalomra kerülése után betiltatta a vérre szomjazó pengék tartását és viselését (saját csatlósait már korábban tilalommal sújtotta), azokat pedig, kik Muramasa-féle kardot hordoztak vagy ıriztek, a sógunátus esküdt ellenségének, potenciális merénylıknek tartották; ezeket a kardforgatókat könyörület nélkül üldözték, s ha sikerrel jártak, kivégezték ıket, a fegyvereket pedig beolvasztották. A legenda szerint kíváncsi szamurájok egy ízben próbát tettek, és összemértek egymással egy Masamune által készített, illetve egy Muramasa által kovácsolt kardot. A két pengét egy patak medrébe állították, úgy, hogy a markolatokat a kövek közé illesztették, a penge élét pedig a folyásiránnyal szembe fordították. A patak felszínén leveleket vitt a víz; a gonosz penge szinte magához vonzotta, és sorra kettévágta a ráúszó faleveleket, még az isteni eredetőnek tartott Masamune kard finoman elterelte a felé tartó leveleket, amelyek megkerülték a fegyver élét, és sértetlenül sodródtak tovább.

KENSEI: A KARD SZENTJEI ITO ITTOSAI KAGEHISA, AZ ITTO RYU ALAPÍTÓJA A tradicionális Yagyu iskola mellett az Itto Ryu stílus a japán kardvívás legismertebb, egyszersmind legrégebbi formája. Az Ito Ittosai Kagehisa által alapított módszer több szempontból is egyedülálló a hagyományos iskolák közt: míg a híres mesterek valamennyien a szellem és a kard egységét, a spirituális megvilágosodás útját, a tökéletes mővészetet keresték, az Itto Ryu alapítója nem a szellemre, hanem a pengével való bánásmód technikájára és a rögtönzésre helyezte a hangsúlyt, az erkölcsi fejlıdés helyett az érzékszervek élesítésére, a test és az ösztönök fejlesztésére törekedett. Az Ito Ittosai Kagehisa nevéhez rendelt stílus tehát filozófiai szempontból kevésbé magával ragadó, szemléletét tekintve puritánabb, ám roppant hatékony és erıteljes iskola, mely kizárólag magára a küzdelemre, az ellenféllel szembeni eredményes harcra okítja a kardforgatókat. Ito Ittosai Kagehisa az Oshima szigeten született az 1530-as évek derekán, a legenda szerint szamuráj ısöktıl, kiket büntetésbıl számőztek az Izu-félszigettıl 30 kilométerre fekvı szigetre. Körülbelül 14 éves koráig élt a félreesı földdarabon, ám ekkor ismeretlen okból maga mögött hagyta a szigetet; a gyermek egy fatörzsbe kapaszkodva úszta át a tengert, majd a hosszú és fáradságos út végén az Izu-félsziget keleti partjánál, Ito településnél ért partot. A helybéliek híresztelése szerint Ito Ittosai Kagehisa, bár alig volt 14 éves, roppant erıs testalkatú és mélyen elhivatott fiú volt, fiatal szívét pedig egyetlen vágy töltötte ki: híres kardforgató akart lenni. A faluközösség befogadta a gyermeket, ki a település egyetlen szentélyében lakott, és egész nap a vívást gyakorolta. Oktató hiányában Kagehisa saját meglátásai szerint képezte magát, és mivel nem volt mestere, kitıl a vívás szellemi alapjait sajátíthatta volna el, a gyorsaságra és az erıre fektette a hangsúlyt. Maga készítette fakardjával támadásokat és hárításokat, testtartásokat és kitéréseket gyakorolt, s olyan eltökéltnek mutatkozott, hogy senki sem kételkedett igaz szándékában. Az ifjú, bár nem volt mellette sensei, rohamléptekben haladt a fejlıdés útján, erı és gyorsaság tekintetében napról napra fejlıdött. Röviddel késıbb egy szamuráj érkezett a faluba, ki vívótudásával kérkedett, és párbajra ajánlkozott; a fiatalember rögvest kihívást intézett feléje, és csúfos vereséget mért rá. A férfi, ki tapasztalt kardforgatónak mondta magát, képtelen volt elhárítani a kamaszkorú Kagehisa villámgyorsan végrehajtott, roppant erejő vágásait, és alulmaradt a küzdelemben. Néhány hónap múltán Kagehisa ismételten próbára tehette képességeit, mikor egy banditákból álló csoport támadt a falura. A fiú ezúttal már acélból készült kardot forgatott, melyet a szentélyben lakó paptól kért kölcsön (a míves acélkard roppant drága jószág volt, a helybéli parasztok pusztán ezért sem nem rendelkezhettek ilyesféle fegyverrel). Ez alkalommal nem kevesebb, mint hat férfi állt szemben az ifjú kardforgatóval, Kagehisa azonban szégyenletes vereséget mért rájuk, és messzire kergette a banditákat. Immáron bizonyítottá vált, hogy az Oshima szigetrıl érkezett ifjú valóban hatalmas tehetségő vívó, ám ahhoz, hogy Kagehisa ráléphessen a harcmővészet igazi útjára, elıbb mestert kellett találnia. Miután a faluban nem akadt ilyen férfi, a dicsvágyó fiatalembernek vándorútra kellett kelnie, hogy megfelelı oktatóra leljen - ehhez azonban pénzre volt szüksége. Kagehisa azonban nincstelen volt, ezért a falubéliek siettek segítségére, kik nagy tisztelettel övezték ıt: összeadtak számára egy szerény összeget, a szentély papja pedig nekiajándékozta azt a kardot, melyet a banditákkal szembeni harcban forgatott. A fiatal Kagehisa Kamakura városát szemelte ki, ahol ellátogatott a harcmővészetek istene számára emelt templomba. A fiú hét éjszakát kívánt a szentélyben tölteni, hogy meditáljon és megtisztítsa szellemét, ily módon készülve fel az elıtte álló hosszú útra. Kagehisa - miként azt évek óta tette folyamatosan gyakorolt, ám a hetedik éjszakán arra kényszerült, hogy harmadízben is kipróbálja vívótudományát. A fiatalember már aludni tért, mikor váratlanul felriadt; tisztán érezte, hogy valaki a háta mögött áll, és kivont karddal fenyegeti ıt. Kagehisa egyetlen szempillantásnyi idıt sem vesztegetett el: villámgyorsan kirántotta kardját, és lesújtott a gyilkos szándékkal közelítı férfira. Vér spriccel elı az ismeretlen testébıl, majd az orvtámadó teteme a földre zuhant.

A sötét, holdtalan éjszakán Kagehisa nem látásának, nem is hallásának, de éles ösztöneinek köszönhetıen fedezte fel az ellenséget, a halálos vágás véghezvitele során nemkülönben ösztönei vezették kezét - az eset nyomán komoly kérdések merültek fel az ifjú elméjében. Hiszen a mozdulat, mely életét mentette meg, nem tanult mozdulat volt; a gyilkos szándékot nem szellemi képzésébıl adódóan, de ösztönösen érezte meg; végül pedig, nem egy mester által átadott technika, hanem egy rögtönzött, az adott helyzetnek maradéktalanul megfelelı, hatékony és pontos vágás által végzett a lopakodó ellenséggel. Kagehisa ekkor még nem tudta, miként történhetett meg az eset, és hosszú idınek kellett eltelnie hozzá, hogy meglássa, miként arathatott tudatlansága ellenre is ily különleges diadalt. Kagehisa, miután elhagyta a szentélyt, Edo városába igyekezett, ahol felkeresett egy híres mestert, és arra kérte ıt, hogy fogadja ıt tanítványai közé. Kanemaki Jisai sensei, ki élete során már számos tehetséges ifjúból faragott kivételes kardforgatót, meglátta a képzetlen fiatalemberben rejlı lehetıségeket, és igent mondott a felkérésre. Miután felvételt nyert az iskolába, Kagehisa számára új élet kezdıdött. Az ifjú harcos, ki mindeddig önerıbıl, a tapaszalt kéz jóindulatú vezetését nélkülözve lépdelt a bushido oly nehéz útján, immáron a neves mester instruálása mellett gyarapíthatta tapasztalatait. Kagehisa zsenge gyermekkorától kezdve megszokta az intenzív gyakorlást, ezért mindenkinél többet foglalkozott technikája csiszolásával, és roppant gyors fejlıdést mutatott. Rövidesen maga mögött hagyta az iskola tanítványait, kik sem erı, sem gyorsaság, sem eltökéltség dolgában nem versenghettek vele, és felzárkózott a mesterhez. Társai elismerték pazar adottságait, miként szilárd elhivatottságát is tisztelettel övezték, baráti viszonyt mégsem alakítottak ki vele. Ennek oka Kagehisa jellemvonásaiban rejlett: a fiatal férfi ugyanis fölöttébb önfejő volt és gyakorta ragadtatta magát durva kijelentésekre; sem a jó modor, sem a hagyomány, sem a morál nem jelentett semmit számára, hanem csakis a kardot és a magas szintő vívótudást tisztelte. Kagehisa képességeit és tehetségét senki sem merte vitatni, hozzáállását és személyiségét azonban annál több kritika érte. A fiatal kardforgató azonban vajmi keveset törıdött a kósza szóbeszéddel, hisz nem azért kérte felvételét az iskolába, hogy barátságokat köthessen, hanem hogy vívótudását tökéletesíthesse. Még öt év sem telt el azóta, hogy Kagehisa megérkezett Edo városába, mikor mestere elé állt, és magabiztosan közölte vele, hogy a gyakorlatok által sikerült rálelnie a kardforgatás legfontosabb elemére. Kanemaki Jisai sensei felháborodottan fogadta a gıgös szavakat, és alaposan ledorgálta tanítványát, mondván, hogy a kívánatos szellemi felkészültség eléréséhez sokkalta több idı szükséges, mint az a röpke öt év, melyet Kagehisa mellette töltött, és állítása elképesztı nagyképőségrıl árulkodik. A fiatal kardforgató meghallgatta a fejére olvasott szidalmakat, majd arcpirító szemtelenséggel válaszolt mesterének. Közölte, hogy a szellemi megvilágosodás állapotát nem a tanítások által érte el, hanem saját spirituális fejlıdésének eredményeképpen, ha pedig a mester kételkedik szavában, úgy szívesen kiáll ellene, és demonstrálja teljes képességeit. El lehet képzelni, Kanemaki Jisai sensei mennyire felháborodott a fenti szavak hallatán. Egy sehonnan jött tanítvány, ki alig fél évtizede járt az edzésekre, szemérmetlenül kioktatta ıt, az idıs mestert, ki híres vívók sokaságát nevelte ki, s maga is a legkiválóbb kardforgatók közé tartozott! A mester eltökélte, hogy alaposan megleckéztetni a nagyképő ifjút, és megalázó vereséget mér rá. Megragadta fakardját, és felállt tanítványával szemben; Kagehisa nemkülönben így tett. Kanemaki Jisai villámgyors támadást hajtott végre, melyet védhetetlennek gondolt; ám döbbenettel tapasztalta, hogy kardját egy csapás eltérítette, és a tanítvány fakardja erıs vágást mért reá. A sensei alulmaradt a párbajban, s ezzel elképesztı szégyent szenvedett el. Visszalépett, majd újból felállt, ily módon követelve ki a második küzdelmet, tanítványa pedig elfogadta a kihívást. Bár Kanemaki Jisai ezúttal jóval megfontoltabban viselkedett, ezt a párbajt is elveszítette, majd a harmadik összecsapásból is vesztesként került ki. Az idıs sensei ıszinte döbbenettel fogadta az eseményeket: annak ellenére, hogy sziporkázóan tehetséges vívók sokaságát oktatta, még soha nem fordult elı, hogy egy tanítványa fölébe kerekedett volna. Kagehisa párbaj által bizonyította, hogy kérkedésnek tetszı szavai a valóságot tükrözik, és immáron a mester számára is nyilvánvalóvá vált, hogy tanítványa ifjú kora ellenére is többet tud a vívás valódi esszenciájáról, mint amit ı maga sajátított el hosszú évtizedeken átívelı tanulással. Az adott helyzetben nem tehetett mást, mint megkérdezte a férfit, hogy miként sikerült ily messzire eljutnia a vívás mővészetében.

Kagehisa válasza roppant egyszerő volt: az ifjú zseni röviden kifejtette, hogy harc közben ı nem az ellenség megismerésére, a dicsıség elhódítására, vagy a szellemi tisztaságra helyezi a hangsúlyt, mindezen dolgok számára teljességgel jelentéktelenek. Kizárólag a vereség elkerülését tartja szem elıtt, technikájának lényegét pedig a kiélezett ösztön és az improvizáció adja; ahelyett, hogy az adott helyzethez illı formát kutatná, hagyja, hogy teste szabadon cselekedhessen. A mester élénk figyelemmel fogadta a renitens diák szavait, majd megdicsérte kivételes technikáját, és biztosította afelıl, hogy a jövıben is számíthat oktatóként nyújtott támogatására. A zavarba ejtı párbaj után Ito Ittosai Kagehisa még egy darabig Edo városában maradt, és tovább gyakorolta a vívás mővészetét, majd elhatározta, hogy vándorútra indul. Miután mesterét három ízben is legyızte, az iskolában már nem akadt méltó ellenfele - holott ı maga még korántsem volt elégedett tudásával, és további fejlıdésre vágyott. Ezért felcsatolta kardját, elbúcsúzott mesterétıl, majd rátért az országútra. Vándorlása során számos kardforgatót kihívott, és számos kihívásnak tett eleget, de egyetlen párbajt sem veszített el: Kagehisa különlegesen gyors és erıs csapásai a legtapasztaltabb szamurájokat is meglepték, kik képtelenek voltak kivédeni az elsöprı erejő ellentámadásokat. A diadalmas viadalok által Kagehisa hírneve gyarapodásnak indult, és lassan úgy ismerték ıt, mint az ország egyik legjobb kardvívóját. A fényes sikerek azonban megváltoztatták Kagehisa makulátlannak egyébként sem nevezhetı jellemét. A mesteri vívó, tudván tudva megsemmisítı fölényét, még inkább arrogánssá, még inkább kevéllyé vált, és ismeretsége növekedésével egyetemben ellenségeinek száma is riasztó tempóban gyarapodott. Sokan voltak, kik arra áhítoztak, hogy párbajban veszik fejét a híres kardforgató mesternek - ám szemtıl-szembe senki nem merte kipróbálni magát Kagehisa démoni erejő kardjával szemben. Ebben az idıben alapította meg saját iskoláját, melynek az Itto Ryu nevet adta, és fogadott elsı ízben tanítványokat - az, hogy Kagehisa ifjú kora ellenére önálló stílust mert alapítani, sok idısebb mester számára tőnt roppant szemérmetlenségnek, a tradíciók kicsúfolásának. Mennél többet kérkedett hát Kagehisa félelmetes kardforgató tudományával, és mennél többet hangoztatta sajátos nézeteit, annál több ellenséget szerzett magának, kik éberen lestek az alkalmat, hogy lesújtsanak rá. Kagehisa párbajok tucatjaiban diadalmaskodott, és senkivel nem találkozott, kit méltó ellenfélnek nevezhetett volna, ezért egyre elıvigyázatlanabbá vált. Egy borzalmas reggelen azonban kemény leckét mért rá a csalfa sors: szobájába nyolcnál is több fegyveres rontott be, kik merényletet kíséreltek meg ellene. Kagehisa ösztönei továbbra is bámulatosan élesek voltak, és abban a pillanatban felriadt, mikor a férfiak behatoltak a helységbe. Rögvest kardjáért nyúlt, ám a fegyver, melyet mindig fekhelye mellett tartott, nem volt ott. Szeretıje volt az, ki lopva eltüntette a fegyvert - ágyasát megfizették, hogy forduljon ellene, és készítse elı a merényletet. A fegyveresek levágták az ágy felett rögzített hálót, melyet repülı rovarok ellen volt szokás a fekhely fölé rögzíteni, majd erıs kardcsapásokat mértek a híres vívómesterre. Kagehisa roppant ügyességét dicséri, hogy annak ellenére is képes volt kitérne a csapások elıl, hogy mozgásában akadályozta a testére tekeredett szúnyogháló, majd nem csekély szerencsével sikerült erısen megragadnia az egyik támadó kezét, és magához rántania annak kardját. A vívómester véres tanúbizonyságát adta, hogy méltó rettenetes hírnevéhez: miután kihasította a hálót, szembenézett a merénylıkkel, és sorra vágta le ellenfeleit. Egyetlen perc múltán hét vagy nyolc tetem feküdt a szobában, a padló, a falak és a bútorok pedig embervértıl voltak csatakosak - Kagehisa visszaverte a támadókat, és ép bırrel úszta meg az alantas orvtámadást. A láthatatlan ellenfelek nemtelen mesterkedése kudarcot vallott, ám az esemény roppant mély nyomot hagyott a híres vívóban. Ezúttal igazán közel került a halálhoz, és legfıképpen a szerencsén múlott, hogy nem vágták le a túlerıben lévı támadók. Kagehisa ezért mély önvizsgálatot gyakorolt, köszönetet mondott az isteneknek, és többé soha nem kérkedett kevélyen saját képességeivel, és nem nevezte magát legyızhetetlen harcosnak. A merénylet után Kagehisa ismét útnak indult, és tovább kutakodott a méltó ellenfelek után. Egy alkalommal egy folyón hajózott, mikor véletlenül összetalálkozott egy különösen goromba modorú közemberrel, ki késıbb fontos szerepet játszott életében. A révész hosszasan szemlélte ıt, alaposan megbámulta kardját és termetét, majd megkérdezte tıle, hogy nem egy kardforgató mesterhez van-e szerencséje, ki az utat rója, és ellenfeleket keres.

Kagehisa nyíltan felvállalta szándékát, mire a révész sértegetni kezdte ıt, és követelte, hogy álljon ki vele egy párbajra. Az ismeretlen férfi hetykén közölte, hogy neki még kardra sincs szüksége, mindössze a kezében tartott evezıt veszi magához, úgy vív meg a magát mesternek valló utassal. Valószínő, hogy néhány évvel korábban Kagehisa ily orcátlan sértések hallatán dühödt bestiaként rontott volna a révészre, és helyben levágja az ismeretlent, ám jelleme a merénylet után jócskán megváltozott. A mester nem kívánt harcolni egy képzetlen közemberrel, ezért megkísérelte jobb belátásra bírni a férfit, ám az még hevesebben pocskondiázta ıt, és elképesztı szidalmakat vágott fejéhez. Kagehisa ekkor már nem tehetett mást, mint beleegyezett a bajviadalba, hisz ellenkezı esetben elveszítette volna becsületét. Miután partot értek, a révész kipattant a csónakból, és villámgyorsan támadópozícióba helyezkedett. A szamuráj rögvest meglátta, hogy ellenfele paraszti származása ellenére is merész és szenvedélyes vívó, ezért szimpátiát érzett a férfi iránt. Kagehisa elıvonta kardját, de nem akarta megsebesíteni a férfit, ezért a pengét megfordította, és így nézett farkasszemet a szokatlanul szemtelen kihívójával. A révész felemelte a kezében tartott lapátot, majd villámgyors csapást hajtott végre. Kagehisa azonban még nála is gyorsabb volt; ellépett a támadás elıl, majd kígyóként siklott el az ellenfél mellett, és erıs ütést mért rá a kard fokával. A férfi azonnal összeesett, és a párbaj ezzel eldılt. A révész, miután elillant a testét kínzó fájdalom, meghajolt Kagehisa elıtt, majd tiszteletteljes szavakkal ismerte el a szamuráj kivételes vívótudását, és esdekelve kérte ıt, hogy legyen a mestere. Kiderült, hogy révész már számos alkalommal inzultálta az útjába került harcosokat, és sok viadalt nyert a büszke szamurájok ellenében. Tette mindezt azért, mert egyetlen cél vezérelte életét: híres kardforgató kívánt lenni. Kagehisa több okból is együtt érzett vele: egyfelıl maga is alacsony származású ember volt, ezért nehezen lelt mesterre, másfelıl tiszteletre méltónak tartotta, hogy a révész ily mértékben elkötelezte magát a vívás mellett, nem utolsó sorban pedig értékelte a férfi óriási bátorságát és kockázatvállalási hajlandóságát. A neves kardforgató mester szimpátiát érzett legyızött ellenfele iránt, ezért megígérte neki, hogy tanítványául fogadja. A révész, kit Zenki-nek hívtak, ekkor feladta foglalkozását, és Kagehisa mellé szegıdött. Az apróddá fogadott révész elkísérte a mestert vándorútján, viszonyuk pedig egyre szorosabbá vált. Kétségtelen, hogy személyes tulajdonságaik alapján roppantmód illettek egymáshoz: Zenki éppoly szilaj és intenzív jellem volt, mint amilyennek Kagehisa is mutatkozott fiatalabb korában, kardvívás iránti elkötelezettségével pedig még a nemes szamurájok számára is követendı példát mutathatott volna. Zenki oly mértékben tisztelte mesterét, hogy zokszó nélkül teljesítette a legkegyetlenebb feladatokat is, és teljes szívébıl törekedett rá, hogy megfeleljen a híres sensei által állított magas elvárásoknak - ami azt illeti, az egykori révész oly kiváló tanítványnak bizonyult, hogy Kagehisa nem is vágyhatott volna nálánál különb apródra. A kemény tréningek pedig szép eredményeket fiadzottak: Zenki kivételes tehetségének és elkötelezettségének köszönhetıen figyelemreméltó gyorsasággal sajátította el a mester által oktatott technikákat, és tudása hétrıl hétre rengeteget gyarapodott. Kagehisa, oldalán új tanítványával, folytatta a vándorlást, és számos ellenféllel megküzdött. Valahányszor megérkezett egy faluba, a fogadó ajtajára szegezett egy írás, amely tudatta jelenlétét és szándékát, hogy szívesen kiáll bármely mester ellenében. A kardforgató valamennyi viadalból gyıztesen került ki, és tekintélyes hírnévre tett szert, iskoláját pedig immáron a legkiválóbb harcmővészeti rendszerek közt emlegették. Akadtak persze olyan mesterek, kik felháborodva értesültek az Itto Ryu tanításairól, és kard által kívántak elégtételt venni az alapítón, ám egytıl-egyig elbuktak. A legenda szerint egy ízben a Yamamoto Muhen iskola nagymestere hívta ki viadalra a vándorló szamurájt, ám Kagehisa fölényes gyızelmet aratott a férfi felett. A megszégyenült iskola harcosai bosszút esküdtek, ám egyikıjük sem mert kiállni a rettenthetetlen ronin-nal, ezért fortély által kívánták megtorolni a sérelmeket. Nem kevesebb, mint négytucat kardforgató - Kofujira Kageyu sensei legjobb tanítványai - vonult Kagehisa ellenében, és az éjszaka leple alatt elsöprı erejő támadást intéztek ellene. A különleges vívótechnikát gyakorló mester azonban szörnyő vérfürdıt rendezett közöttük; valamennyi ellenfelét levágta, miközben ı maga egyetlen karcolást sem szenvedett a parázs harc során. Nemkülönben Kagehisa elképesztı fölényét példázza az eset, mikor az általa alapított stílus védelmében síkra szállt egy olyan harcmővész mesterrel, kivel egyetlen szamuráj sem merte összemérni tudását.

A Kínából érkezett férfi boszorkányos ügyességgel forgatta az éles és nehéz alabárdot, hatalmas testi ereje pedig olyan ügyességgel párosult, hogy még a legkiválóbb kardvívók is csodájára jártak. Senki nem mert kiállni vele, és azt híresztelték, hogy a külhonból jött mesterrel szemben még maga Ito Ittosai Kagehisa, a sokak által rettegett Itto Ryu alapítója is alulmaradna. Kagehisa, hogy véget vessen az ijesztı gyorsasággal terjedı pletykáknak, párbajra hívta ki a kínai alabárdost, és demonstrálva rettenetes fölényét, puszta kézzel gyızte le ıt. Kagehisa, miután 33 párbajból került ki gyıztesen, letelepedett és vívóiskolát nyitott. Továbbfejlesztette híres egyvágásos technikáját, és sok kardforgató számára tette hozzáférhetıvé az általa felhalmozott tudást. Mikor Kagehisa ötvenéves lett, ismét vándorútra kélt; a tanítványokat Zenki gondjaira bízta, maga pedig elindult, hogy újabb kihívásoknak tegyen eleget. Már számos küzdelemben vett részt, mikor összeakadt egy kivételes szamurájjal, ki felkérte ıt egy viadalra. A kihívóval szemben tett felajánlás Kagehisa döbbenetes hozzáértését mutatja: arra kérte a férfit, hogy kedve szerint használjon fa-, vagy acélkardot, míg ı maga fakardját is elvetette, és a fogadó udvarában lévı fahasábok közül ragadott meg egyet. A korosodó mester egy kurta tőzifával állt ki az acélpengét forgató harcossal, a párbaj mégis egyoldalú küzdelmet hozott. Ellenfele heves támadást intézett, Kagehisa azonban egy kígyó ügyességével siklott odébb, és egyetlen mozdulattal lefegyverezte a férfit. A szamuráj ekkor megragadta fakardját, és újból nekirontott a mesternek, de ezúttal sem járt sikerrel, és Kagehisa a fakardot is kiütötte kezébıl. A fiatal szamurájt olyannyira feldühítette a megalázó vereség, hogy követelte a párbaj folytatását, mire az Itto Ryu iskola mestere felszólította ıt, hogy vegye fel a porba hullott fakardot, és sújtson le teljes erejébıl. A férfi számos alkalommal próbálkozott, de egyetlen találatot sem tudott bevinni, mert Kagehisa játszi könnyedséggel hárította el csapásait. A szamuráj addig küzdött, még ereje el nem fogyott, majd tiszteletteljes hangon ismerte el Kagehisa szakértelmét, és arra kérte ıt, hogy legyen a mestere, és oktassa ıt az általa kidolgozott vívótechnika rejtelmeire. A híres harcosnak ugyancsak megtetszett a szamuráj jelleme: bár kardforgatás terén komoly hiányosságokat mutatott, küzdıszelleme kifogástalan volt, és ereje teljébıl harcolt. Így vált Migogami Tenzen az Itto Ryu tanítványává, a vándorútra tért alapító új kísérıjévé. A rákövetkezı években Tenzen lenyőgözı fejlıdésen ment keresztül. Odaadó munkájának eredményeképpen mesteri szinten elsajátította az Itto Ryu tanításait, és egyszerő tanítványból Kagehisa bizalmas barátjává vált. Gyorsasága, ereje és ügyessége révén szinte bárkin felülkerekedett, harci szelleme pedig félelmetes pengéjénél is szilárdabb volt; sohasem hátrált meg, és minden alkalommal oroszlánként harcolt. Kagehisa közbenjárásának hála, mindkét tanítványa elszegıdhetett egy-egy daimyo mellé, és kifogástalanul szolgálták uraikat. A mester azonban egyre öregebbé vált, és az évek múlásával komoly gondja támadt: kire bízhatná az általa alapított Itto Ryu stílus legbecsesebb titkait, kit válasszon az iskola új nagymesterének? Az utódlás dilemmáját nem volt könnyő eldönteni, mivel Zenki és Tenzen egyaránt magas szinten értettek a különleges vívótechnikához, és számos párbajból kerültek ki gyıztesen. Kagehisa ekkor különös elhatározásra jutott: halálos párbajra szólította fel két legkedvesebb tanítványát, és ígéretet tett rá, hogy a gyıztesre hagyományozza a stílus leírását tartalmazó tekercset és saját hosszúkardját, ily módon nevezve ki ıt utódjául. Kagehisa döntése sokakat megdöbbenthet, hisz arra engedett következtetni, hogy a mester egyik tanítványa vesztét kívánta volna. Ez a következtetés azonban téves: az idıs kardforgató nem személyes megfontolások alapján határozta el magát, csakis az általa alapított stílus túlélését kívánta biztosítani. Nyilvánvaló volt számára, hogy az Itto Ryu iskola mesteréül csak legkiválóbb tanítványát választhatja, ki méltóképpen képviseli és gyarapítja az általa felhalmozott örökséget, és sok-sok kivételes kardforgatót képez ki, ám képtelen volt választani legkedvesebb követıi között. A halálos párbaj volt a mindent eldöntı, utolsó próba: az a tanítvány, ki társa legyızésével demonstrálja tudását, rettenthetetlen bátorságát és a stílus iránti elkötelezettségét, képes lesz rá, hogy továbbvigye az Itto Ryu stílust. Tenzen és Zenki párviadala meglehetısen furcsán alakult. Kagehisa másnap reggel maga mellé rendelte tanítványait, és egy mezıre vezette ıket. A mester a titkos tudást tartalmazó papírtekercset földre fektetett legyezıjére helyezte, majd mellé tette legendás kardját, és harcra szólította fel a párbajozó feleket.

Tenzen és Zenki hosszú-hosszú idın át kerülgették egymást, igyekeztek megtalálni az ideális támadópozíciót, és apró mozdulatokkal korrigálták küzdıállásukat. Hol az egyik, hol a másik tanítvány mozdította el pengéjét, arasznyival lejjebb engedte, vagy feljebb emelte a kardot; leheletnyit elfordította, elıretolta, vagy visszahúzta a fegyvert. Tökéletes egyensúly volt köztük, ezért egyikıjük sem indított támadást. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten mesteri fokon sajátították el az Itto Ryu legfıbb tanítását: arra vártak, hogy az ellenfél figyelme ellankadjon, vagy másféle hibát vétsen, mely alkalmat ad a halálos csapás végrehajtására. Ám sem Tenzen, sem Zenki nem vétett hibát; tökéletes reakciókat mutattak egymás mozdulataira, koncentrációjuk pedig a pillanat ezredrészére sem hagyott alább. Hosszú percek teltek el, a feszültség nıttön-nıtt, de egyik fél sem lendült támadásba. A kardforgatók óvatosan köröztek, és csalhatatlanul követték a másik mozdulatait. Végül Zenki ragadta magához a kezdeményezést: kardját feje fölé emelte, kilépett, és villámgyorsan szúrt - ám kardja hegye nem ellenfelét, hanem a legyezıre helyezett, a titkos tekercset tartalmazó tokot érte. A tanítvány villámgyorsan visszarántotta kardját, fogai közé vette a bambusztokot, és elinalt. Zenki roppant sebesen szaladt, azt remélvén, hogy képes lesz elrejtızni minden másnál becsesebb szerzeményével, ám Tenzen ott lihegett a nyomában. A tolvaj rádöbbent, hogy nem futhat el egykori társa elıl, ezért megállt, hogy megvívjon vele. Zenki egy fa mögött keresett fedezéket, kardját pedig támadásra emelte, ám Tenzen gyorsabb volt nála; egyetlen rettenetes erejő csapással kettévágta a fát, és halálos sebet ejtett ellenfelén. A különös véget ért párbaj után Kagehisa elismerte Tenzen gyızelmét, átadta neki az Itto Ryu titkait tartalmazó tekercset, miként legendás kardját is átnyújtotta. Ezzel Ito Ittosai Kagehisa, az Itto Ryu stílus legyızhetetlen mestere, ki élete során száznál is több ellenfél felett diadalmaskodott, bevégezte hosszú útját, és örökre letette a kardot: a halálos viadal után szerzetesnek állt, és élete hátralévı részét egy kolostorban töltötte. A legendás japán kardforgató, ki alapvetı változásokat hozott a vívás mővészetében, 1653-ban, 94 éves korában hunyt el.

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE ASHIKAGA YOSHIAKI, AZ ASHIKAGA SÓGUNÁTUS UTOLSÓ URALKODÓJA Ashikaga Yoshiaki volt a híres dinasztia 15. s egyben utolsó katonai uralkodója. Posztját, melyért ádáz harcot folytatott, s melyet csupán rövid ideig birtokolhatott, egy tragikus eseménynek köszönhette: 1565-ben az Ashikaga-család politikai ellenfelei merényletet hajtottak végre a hatalmon lévı sógun, Ashikaga Yoshiteru ellen, és meggyilkolták a férfit. Ashikaga Yoshiaki egy kolostorban élt, és csak testvérbátyja halálhírére hagyta el Nara tartományt. A hatalomhoz vezetı út azonban korántsem volt könnyen járható; a merénylık ugyanis a meggyilkolt sógun kétéves gyermekét nevezték ki a legfıbb hadúr posztjára, bízva benne, hogy akaratukat soha nem fogja megtagadni, és illedelmes bábként fogja gyakorolni hatalmát. Ashikaga Yoshiaki azért hagyta maga mögött a kolostort, hogy menthesse családja becsületét és fenntarthassa a sóguni hivatal folytonosságát, és hogy meghiúsítsa a tervezett államcsínyt. Ehhez azonban támogatókra, méghozzá erıs támogatókra volt szüksége, kik hadsereggel és politikai hatalommal egyaránt segítik törekvései megvalósítását. Miután áttekintette a politikai viszonyokat, levelet írt a Takeda- és az Uesogi-klán-nak, illetve más hatalmasságoknak, de a földesurak nem kívántak melléállni, így támogató nélkül maradt. 1566-ban Echizen tartományba tért, ahol Asakura Yoshikage úr kínált számára védelmet az ellene törı hatalmasságokkal szemben. A daimyo azonban nem kívánta nyíltan támogatni ıt, és sem fegyverrel, sem befolyással nem segítette kilátástalannak tőnı harcát, melyet a sóguni posztért vívott. Ashikaga Yoshiaki sok visszautasításban részesült, mígnem megszerezte Oda Nobunaga támogatását. A tekintélyes javakkal rendelkezı hadúr terjeszkedı harcokat vívott, és szép tempóban gyarapította birtokait, majd bevette Mino provinciát. Ashikaga Yoshiaki ekkor még személyesen nem, csak a közszájon forgó híresztelésekbıl ismerte a hadurat, ki ambiciózus és keménykező vezetı hírében állott. Az Ashikaga-dinasztia mellızött sarja levelet írt a hadúrnak, melyben katonai támogatásért folyamodott, Oda Nobunaga pedig örömmel tett eleget kérésének.

A szövetség megköttetett, és Ashikaga Yoshiaki erıs támogatóra tett szert, kivel egyetlen hadúr sem mert dacolni. Oda Nobunaga serege 1568 októberében bevonult a fıvárosba, és miután elfoglalta Kyoto-t, tárgyalásokat kezdeményezett. Ogimachi császár november közepén formálisan is sógunná nevezte ki Ashikaga Yoshiaki-1, mely döntés megfosztotta hatalmától a rivális nagyurak által kineveztetett kisdedet.

A koalíció sikerrel járt, Ashikaga Yoshiaki és Oda Nobunaga szövetsége azonban nem bizonyult tartósnak. A hadúr úgy vélte, hogy az új sógun kizárólag neki köszönheti hatalmát, ezért feltétlen lojalitást és széleskörő támogatást várt el értékes szolgálataiért cserébe, ám Ashikaga Yoshiaki korántsem helyezkedett erre az álláspontra. A nemes dinasztia sarja a családi tradíció ırzését és erısítését, a gyengélkedı sóguni hatalom megerısítését tekintette legfıbb céljának, nem pedig Oda Nobunaga hadúr igényeinek kiszolgálását. Erejébıl azonban nem futotta a nyíltszíni harcra, ezért titokban szervezkedett egykori szövetségese ellen, hivatalos rendelkezéseit pedig annak reményében hozta meg, hogy általuk megnövelheti befolyását. Ashikaga Yoshiaki titkon szövetséget ajánlott azoknak a haduraknak, kik szembehelyezkedtek egykori támogatójával, mert birtokokat veszítettek Oda Nobunaga ellenében, vagy politikai befolyásuk csökkent a harcok következtében. A sógun megkereste Takeda Shingen uraságot is, ki örömmel fogadta a felajánlott szövetséget, melyet a sógun sajátkező aláírása szentesített. A titkos szervezkedés 1572 telére érett nyílt konfrontációvá. Takeda Shingen hadúr seregei harcot kezdeményeztek Oda Nobunaga hadaival, s miután véres diadalt arattak Totomi mezején, rákövetkezı év tavaszára elfoglalták Mikawa városát. A háború azonban még korántsem ért véget; Oda Nobunaga megmaradt hadai élén visszavonult, majd megkezdte egy új szövetségesi rendszer kiépítését. A hatalomért folyó csatározás menetét végül egy drámai esemény fordította meg: május 12-én meghalt Takeda Shingen, s bár a család megkísérelte eltitkolni a hadúr elvesztését, az ellenfél gyanút fogott. Oda Nobunaga felhasználta a szerencse által kezére játszott alkalmat, és miután elfoglalta Kyoto városát, tárgyalásra kényszerítette a sógunt. Ashikaga Yoshiaki, miután elveszítette legfıbb támogatóját, már nem rendelkezett oly hatalommal, mely lehetıvé tette volna számára, hogy szembeszegüljön egykori szövetségesével, ezért kiegyezésre kényszerült. Rövid békeidıszak következett, melynek augusztus elején szakadt vége: Ashikaga Yoshiaki ismételten hátat fordított egykori szövetségesének, hadaival erıs tábort épített az Uji folyó mentén, majd harcot hirdetett Oda Nobunaga ellen. A sógun azt remélte, hogy képes lesz lekötni az ellenséges hadsereget arra az idıre, még új szövetségeket köt, ám tévedett: augusztus 18-án az ellenséges csapatok megtámadták a tábort, és megsemmisítı vereséget mértek a sóguni haderıre. Ashikaga Yoshiaki, az Ashikaga-dinasztia utolsó sóguna ezzel végleg elvesztette hatalmát. Oda Nobunaga megkímélte a legfıbb hadúr életét, ám esküt kellett tennie, hogy soha többé nem avatkozik bele a politikába, nem győjt szövetségeseket és nem kívánja visszaszerezni hatalmát, és számőzetésbe kellett vonulnia. Bár Ashikaga Yoshiaki a rákövetkezı években megkísérelt támogatókra lelni, immáron egyetlen hadúr sem akadt, ki segített volna visszaszerezni a sóguni posztot. Az egykori vezetı végül a nyugati tartományokban telepedett le; Ashikaga Yoshiaki, a nemes dinasztia utolsó sóguna erıs szövetségesek hiányában nem tehetett mást, mint tétlenül szemlélte Tokugawa Ieyasu felemelkedését.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA A SEPPUKU

A seppuku, a bonyodalmas és kifinomult szabályrendszer által igazgatott rituális öngyilkosság a szamurájok kiváltsága volt, rajtuk kívül senki más nem gyakorolhatta a halál ezen módozatát. Az igaz bushi számára megtiszteltetés volt seppuku által veszni, mert a különösen gyötrelmes halál bátor vállalása, az aktus méltóságteljes végrehajtása lehetıséget adott rá, hogy élete végsı cselekedetével is hirdesse bátorságát és ura iránti feltétlen hőségét.

Rituális öngyilkosságot több okból is elkövethetett a szamuráj. A fıbenjáró vétségben vagy fegyelemsértésben bőnösnek talált csatlósok számára uruk parancsolta az öngyilkosság végrehajtását, amely parancs kötelezı érvénnyel bírt. Itt meg kell jegyezni, hogy a seppuku lehetıségét nem adták meg azon szamurájok számára, kik becstelen, harcoshoz egyáltalán nem méltó cselekedetet követtek el; az ilyen csatlósokat nyilvánosan megszégyenítették, majd egyszerően lefejezték, esetenként különösen szégyenteljes és rettenetes büntetéssel sújtották; például inaikat elvágták, gerincüket eltörték, majd megfızték ıket. A kirótt büntetések közt azonban a seppuku számított a leggyakoribbnak, mert a dicsıséges halál lehetıségét csak azon harcostól tagadta meg ura, ki valóban förtelmes gaztettet cselekedett, és nem volt méltó rá, hogy szamurájként végezze be életét. A harcos kaszt tagjai nem csupán uruk parancsára, de önként, saját megfontolásból is elkövethettek rituális öngyilkosságot. A harcos, ha el akarta kerülni a megszégyenülést vagy a fogságba esést, inkább önkezével vetett véget az életének, de megesett, hogy tiltakozásképpen metszette fel hasát, hogy felhívja ura figyelmét téves döntésére. A Tokugawa-sógunátus elıtti idıkben szokás volt, hogy az elhunyt földesurat a halálba is követték hőséges csatlósai, és a daimyo elvesztése esetén a szamurájok önkezükkel vetettek véget életüknek - ám ez a gyakorlat az Edo korszakban már nem élt, s csak kevesen, az igazán elkötelezett és hagyománytisztelı harcosok választották ilyenkor az önkéntes halált. A seppuku maga két elembıl tevıdött össze, elıírásszerő végrehajtásához két fı, a halállal szembenézı szamuráj, illetve segítıje szükségeltettek. A szamuráj letérdelt, majd felvette a földre helyezett rövidkardot. Miután a wakizashi kikerült a hüvelybıl, a bushi kendıt vett elı, melyet gondos mozdulatokkal tekert rá a pengére, a hegytıl számítva körülbelül 20 centiméter távolságra. Ezután letette a kardot, majd meglazította kimonóját. A ruha széthúzásával feltárta hasfalát és mellkasát, hogy szabaddá tegye a kritikus területet, melyet shirasuba, azaz szoros haskendı takart.

A szamuráj ezután felemelte a pengét, és két kézzel, szorosan megmarkolta a puha kendıbe tekert acélt. Segítıje, ki mögötte állt, felvette az elıírásos testtartást; felállt, kardját kivonta a hüvelybıl, majd a pengét magasra emelte. A szamuráj testét kissé elıre görbítette, majd kifújta a mellkasában lévı levegıt. Izmai megfeszültek, és a kardot beledöfte a hasfal bal alsó részébe. A seppuku legnehezebb, leginkább embert próbáló része ekkor következett: miután a penge behatolt a testbe, a hasfal erıs izmai kifelé tolták rövidkardot, ezért a szamurájnak minden erejére szüksége volt, hogy hihetetlen fájdalma és a heves görcsrohamok ellenére is testében tarthassa a pengét. A csatlós még erısebben szorította a kardot, majd megkezdte a vízszintes irányú vágást - a mozdulat nyomán sugárban spriccelt a vér és kitüremkedtek a belsıségek. Miközben a szamuráj felvágta hasát, elmetszette beleit és megnyitotta gyomrát, elmondhatatlan gyötrelmek törtek rá, de hihetetlen önuralmát bizonyítva képes volt bevégezni a rettenetes mőveletet. Mikor a bushi befejezte a keresztvágást, a segítı egyetlen, gyors, az emberi szem számára szinte követhetetlen mozdulattal lemetszette fejét, ily módon vetve véget szenvedésének.

A seppuku roppant véres, hihetetlenül gyötrelmes és elrettentıen csúnya mővelet volt, pontos végrehajtása pedig oly szigorú önkontrollt kívánt, melyre csak azok voltak képesek, kik gyermekkoruktól tudatosan készültek a halálra. Hogy mennyi szenvedésen ment át a szamuráj, az nagymértékben függött segítıjétıl, ki a lefejezést végrehajtotta. A kaisaku szerepe roppant fontos volt: ha a segéd az öngyilkos bushi haragosa volt, úgy jóval tovább hagyta kínok közt vergıdni a felvágott hasú férfit, mint ha barátja vagy tisztelıje lett volna. Ráadásul a kaisaku roppant hálátlan szerepkörbe kényszerítette a harcost: az a szamuráj, aki elügyetlenkedte a végsı vágást, vagy bármely csekély hibát is vétett, sohasem moshatta le magáról a szégyent, ezzel szemben a feladat makulátlan végrehajtása alapvetı követelmény volt, vagyis egyáltalán nem minısült érdemnek. Ezért senki nem örült neki, ha segédnek választották, hisz bárhogy is járt el, reputációját nem gazdagíthatta, ha pedig rontott, az örökre visszavethette elımenetelét. A seppuku, mint oly sok más szamuráj-hagyomány, a modernizálás áldozatává vált. A rituális öngyilkosság ısi gyakorlatát 1873-ban törölte el Meiji császár rendelete; a kardjától és társadalmi szerepétıl egyaránt megfosztott szamuráj kaszt ettıl kezdve nem élhetett a méltóságteljes öngyilkosság lehetıségével, és nem bizonyíthatta ily módon nemes jellemét, avagy ura iránti feltétlen elkötelezettségét.

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE LEGENDA ÉS VALÓSÁG A ninjákat sokan természetfeletti erıvel bíró harcosoknak, állig felfegyverkezett démonoknak ábrázolták, vagy éppen varázslóknak tartották ıket. Ez persze tévedés: az árnyharcosok húsból és vérbıl való emberi lények voltak, kik különleges harcmodort gyakoroltak és egy kevesek által ismert filozófiai rendszert követtek. A félreértések legfıbb kiváltó oka a szamurájok és a shinobi-k közt feszülı antagonisztikus ellentét volt: a hivatásos kardforgatók életét igazgató etikett ugyanis az emelkedett ideáknak való megfelelést szorgalmazta, míg az árnyharcosok etikettje sokkalta gyakorlatiasabb volt, és a nemes ideáknak való megfelelés helyett a túlélést és az eredményességet tartotta a legfontosabbnak. Ennélfogva a ninjutsu által meghatározott harcmodor alapvetıen különbözött a szamurájok harcmodorától. A nemes kardforgatókkal szemben a ninják nem törekedtek a szemtıl szembeni harcra, hisz az elsöprı túlerıvel szemben teljességgel esélytelenek lettek volna egy ilyesféle konfrontáció esetén. A túlélés és a sikeres küzdelem érdekében saját taktikát és önálló harci technikákat fejlesztettek ki, mely a lopakodásra, a csendes rajtaütésekre, a helyzeti elıny megteremtésére és kihasználására épült. Az árnyharcosok nem a becsületkódex szabályait, hanem a diadalt és a hatékonyságot tartották szem elıtt, ha pedig nem gyızhettek, úgy a futást választották - a szamurájok számára, kik uruk parancsára akár egyedül is szembeszálltak egy teljes hadsereggel, ez roppant alantas, gyáva viselkedésnek számított. A ninjutsu mővelıi nemkülönben parancsokat teljesítettek, de sokkalta nagyobb szabadságot élveztek, mint a szamurájok, és árnyaltabb megfontolások befolyásolták tetteiket. Ismerték a Háború Mővészetében foglalt tanácsokat, és értı módon alkalmazták a kínai mesterstratégák által rájuk hagyományozott tudást: jól használták a terep adottságait, a megtévesztés és a csel eszközét, kiválóan idızítették a rajtaütéseket és gyakorta terjesztettek hamis információkat - vagyis a szamurájok számára megfejthetetlen, kínos meglepetésekben teljes harcmodort gyakoroltak. Olyan eszközöket vetettek be, melyek ismeretlenek voltak az ellenfelek számára; rendelkeztek gyújtóbombákkal, rakétákkal, vakítóporokkal és méregbe mártott dobótüskékkel. Szemben a büszke kardforgatókkal, kik csata elıtt az ellenség felé kiabálták neveiket, az árnyharcosok mindennél jobban titkolták kilétüket, és az adott feladat végrehajtása érdekében gyakorta öltöttek álruhát. Egy szamuráj sohasem leplezte azonosságát, s ha ura azt parancsolta, akár egymaga is nekirontott egy teljes helyırségnek; a ninják azonban gyakorta szépséges gésáknak, rongyos koldusoknak, vagy közönséges parasztoknak öltözve jutottak a célszemélyek közelébe, és orvul végeztek velük. Sokan hitték, hogy az árnyharcosok repülni is képesek, vagy szempillantás alatt befúrják magukat a földbe, ily módon nyerve egérutat ellenfeleik elıl, ám mindez csupán legenda volt, a ninja-mítosz szerves része. Valójában álcázott dobbantókat és elıre megásott, rejtett alagutakat használtak, ám oly ügyesen tüntették el a nyomokat, hogy ellenségeik soha nem lelték ıket.

Nemkülönben fontos, hogy a ninja-klánok elınyt kovácsoltak a közszájon forgó legendákból, és maguk is terjesztették az ilyesféle szóbeszédet, ily módon érve el, hogy potenciális ellenfeleik túlértékeljék harci képességeiket. Ez komoly elınyökhöz juttatta ıket: az ellenség katonái már a ninják puszta emlegetésére is megrémültek, és hibákat vétettek, amelyeket az árnyharcosok könnyedén kihasználtak.

Nemkülönben hozzájárult a dúsan burjánzó legendához, hogy a ninjutsu titkait nem csupán férfiak ismerhették; a klánok - ellentétben a szamurájokkal, kik soha nem fogadták maguk közé a gyengébb nem képviselıit - nıket is kiképeztek és alkalmaztak. A jól képzett nıi ninják, kiket kuniochi névvel illettek, kiváltképpen értékes tagok voltak az árnyharcosok között, hisz olyan küldetéseket is végrehajthattak, melyek sikeres teljesítése meghaladta volna a férfiak képességeit. A szamurájok ugyanis nem tekintették a nıket potenciális merénylıknek, vagy kémeknek, az ı világukban a hölgyek nem rendelkezhettek járatossággal a harc terén, ezért a kuniochi-k könnyedén félrevezethették a csatlósokat. A nıi ninják képesek voltak bejutni a legjobban ırzött várakba, feltőnésmentesen mozoghattak az idegen udvarokban, s miután éppoly kivételes képességekkel bírtak, mint férfi társaik, bármely feladatot végrehajthattak. Egy jól képzett kuniochi számára sokkalta könnyebb volt a célszemély közelébe férkızni, és ha táncosnınek, vagy gésának álcázta magát, a legjobban ırzött nagyurat is képes volt becserkészni. A nıi ninják éppoly kemény és alapos tréningeken estek át, mint férfi társaik; a fegyveres és a pusztakezes harc, a felderítés, a gerillaharc taktikája és szabályrendszere, a stratégia, az álcázás és rejtızés, avagy a késdobálás terén semmivel sem maradtak le mások mögött. Emellett további ismereteket kellett elsajátítaniuk, melyek közt a táncmővészet, a hangszeres játék, az éneklés, a teaszertartás, illetve a méregkeverés egyaránt helyt kapott (ennélfogva könnyedén álcázták magukat gésáknak, és szépségükkel, vagy virtuóz játékukkal elaltathatták a célszemély gyanakvását). A kuniochi-k gyakorta használtak különleges fegyvereket, például hajtőket: miután az áldozat közelébe kerültek, már a közönséges kiegészítıknek tetszı, a mindennapi életben teljesen megszokott eszközök - melyeket gyakorta mártottak méregbe - is halálos fegyverekké válhattak. Nemkülönben jellegzetes fegyver volt a nekote, vagyis acélköröm, melyet az ujjak végére húztak, és közelharcban használtak. A nıi ninják legfontosabb korszaka a 16. század végén köszöntött be. Azt beszélték, hogy Mochizuki Moritoki sógun felesége, Mochizuki Chiyome olyan hálózatot épített fel, amely Japán teljes területére kiterjedt, és vész esetén bárhol gyorsan bevethetı volt - egyfajta illegális gyorsreagálású alakulatot hozott létre.

Az úrnı fıképpen hadiárvák közül válogatta össze a titkos hadsereg tagjait, és a lányokat gyermekkoruktól kezdve jól rejtett iskolákban treníroztatta a ninjutsu mővészetére. A kuniochi-kat, miután befejezték a több éven át tartó, nehéz és alapos kiképzést, hírszerzésre, gerillaakciókra és orvgyilkosságokra alkalmazta, de a legjelentısebb templomokat és szentélyeket is velük ıriztette. A szigorú tréningeken átesett nıi ninjáknak nem volt párjuk: hírszerzıként, titkos futárként, vagy akár bérgyilkosként is elképesztı hatékonysággal tevékenykedtek. Japán hosszú és fordulatokban gazdag történelme során a ninja-klánok hol rejtıztek, hol nyíltszíni konfrontációra kényszerültek; békés és harcos korszakok váltogatták egymást, attól függıen, hogy a hatalmon lévı sógun és földesurak miként tekintett az árnyharcosok világára.

Oda Nobunaga, a híres hadúr tiszta szívébıl győlölte a rejtızı klánokat, ezért 1579-ben elsöprı erejő sereget menesztett Iga tartományba, hogy derítsék fel és irtsák ki a ninjákat.

A klánok azonban értesültek a daimyo szándékáról, és teljes készültségben várták az óriási sereget. Szemtıl-szembe nem vívhattak meg az ellenséggel, ezért gerillataktikával szétzilálták és összezavarták Oda Nobunaga hadseregét, elvágták az utánpótlási vonalakat és felszámolták a stratégiai jelentıségő helyırségeket, és csak akkor bocsátkoztak nyílt fegyveres konfrontációba, mikor biztosak lehettek a gyızelemben. Az ütközetben a hatalmas daimyo erıs hadserege alulmaradt, a ninják pedig elkergették a betolakodókat. A csúfos kudarc után Oda Nobunaga jó darabig csak a sebeit nyalogatta, és két évvel késıbb szánta el magát a megtorlóhadjárat elindítására. Ezúttal rettenetes haderıt, közel 50000 harcost küldött Iga tartományba, a siker pedig nem maradt el: az elképesztı túlerıben lévı szamurájok felkutatták és megsemmisítették a klánok javát, a túlélık pedig menekülni kényszerültek, és szétszóródtak Japán területén. Ellenpéldaként érdemes megemlíteni, hogy a Tokugawa-sógunátus idején a ninjákat katonai, titkosszolgálati és rendészeti feladatokra alkalmazták a legfıbb hadurak, a szövetség pedig mindkét fél számára gyümölcsözınek bizonyult.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA A SZAMURÁJOK EREDETE

A Heian-korszak elıtt a japán hadsereg a kínai haderı mintájára épült fel. A fegyveres erık parancsnoki tisztjét maga a császár látta el, ki közvetlenül irányította a hadsereget. A rabszolgákon kívül valamennyi ép fizikumú, felnıtt férfi hadköteles volt, és szükség esetén az uralkodó elrendelhette az általános mozgósítást. Ezek a férfiak kötelesek voltak gondoskodni önmaguk fenntartásáról, a háborúskodás pedig nem a legfıbb hivatásuk volt, tehát nem képeztek professzionális hadsereget. Az ilyen katonákat sakimori-nak, vagy védelmezıknek hívták, és nem sok közük volt a késıbbi szamurájokhoz. A Heian-korszak kezdetén, a 8. és a 9. század fordulóján Kammu császár elhatározta, hogy megszilárdítja hatalmát, és hadsereget küldött Honshu tartomány északi részébe, ám a had kudarcot vallott. A császári katonák az elhivatott lázadókkal szemben sem harci szellem, sem képzettség dolgában nem tudtak helyt állni, ezért nyilvánvalóvá vált, hogy a hadjárat sikeres megvívása érdekében reformokat kell bevezetni. A császár ekkor vette fel a Seiitaishogun, késıbbiekben sógun címet, vált az északi vidéket oltalmazó hadúrrá. Az uralkodó a legerısebb klánokhoz fordult, és kiváló katonákat kezdett el verbuválni, kik lovas harcmodor, íjászat, illetve kardforgatás terén egyaránt képzettek voltak. Az elit fegyverforgatókból felállított sereg képes volt leverni a rebellis csapatokat, és rövidesen a császár legfıbb haderejévé vált. A csapatot azonban a veszély megszőnése után szélnek eresztették, a katonák pedig hazatértek, és csak kevesen maradtak a császár mellett. Az uralkodók tehát nem rendelkeztek ütıképes hadsereggel, ezért a Heian-korszakban a császárok hatalma hanyatlásnak indult. Annak ellenére, hogy továbbra is a császár volt az államhatalom legfıbb döntéshozója, a gazdag nemesek és a hadurak egyre nagyobb befolyásra tettek szert, saját embereiket ültették a legfontosabb közhivatalokba, és az adóztatás rendszerét illetıen is hoztak döntéseket. A mohó uraságok által kivetett magas adók parasztok sokaságát kényszerítették költözködésre, a vándorútra kelt földmővesek pedig arra törekedtek, hogy olyan tartományt leljenek, hol csekélyebb terheket rónak rájuk. Egyes klánok felfedezték a helyzet által kínált lehetıséget, és alacsonyabb adókkal csalogatták magukhoz a közembereket, kik boldogan tértek meg új otthonaikba. A klánok fegyveresei voltak a késıbbi szamurájok elıdjei: bármikor hadra fogható, erıs szövetségbe tömörült, elıjogaikat féltve ırzı harcosok voltak ık. A saburai-ok védelmet és enyhe adókat kínáltak, vagyonukat és politikai befolyásukat pedig ügyes diplomáciai döntésekkel és házasságokkal, valamint szövetségek kötésével gyarapították. A harcos klánok néhány évtized alatt olyan hatalomra tettek szert, mely meghaladta az uralkodó arisztokrácia hatalmát. Ezek a csoportok szigorú elıírások szerint szervezıdtek: a tagok a vezetı feltétlen szolgálatára esküdtek fel, magas szinten értettek a fegyveres harchoz, és bármikor hadra foghatók voltak. A Heian-korszak közepére már kialakították a jellegzetes páncélzatot és fegyverzetet, és lefektették az erkölcsi kódex, a bushido alapjait.

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE TOKUGAWA IEYASU, A SÓGUNOK LEGNAGYOBBIKA

Japán történelmének talán legkiválóbb hadvezére és államférfija 1543-ban született Matsudaira Takechiyo néven, a Matsudaira klán birtokán. Apja, Matsudaira Hirotada szerény birtokkal rendelkezı nemes volt, a család nem rendelkezett jelentıs politikai befolyással. A família Imagawa úr szövetségesei közé tartozott, ám ezt a szövetséget nem annyira a morális vagy anyagi érdek, mintsem a szükségszerőség diktálta; Matsudaira Hirotada a kisebbik rosszat választotta, mikor az Oda-családdal szemben az Imagawa-klánt támogatta. 1548-ban történt, hogy Oda Nobuhide hadúr megtámadta a birtokot, ezért Matsudaira Hirotada felkereste Imagawa Yoshimoto hadurat, Suruga és Totomi provinciák földesurát, és segítségét kérte. Imagawa Yoshimoto hajlott a katonai segítség megadására, de hogy bizonyos legyen benne, nem holmi fortéllyal áll szemben, túszul követelte Matsudaira Hirotada alig 5 éves gyermekét. Matsudaira Takechiyo csak azután szembesült vele, mily veszélybe sodródott, hogy a nagyúr szemtıl szembe közölte vele: abban az esetben, ha apja átáll az Oda-család oldalára, ifjú kora ellenére is fejét véteti. A konfliktus azonban szerencsésen rendezıdött, Matsudaira Takechiyo kobakja a helyén maradt, és a leendı sógun visszatérhetett a família birtokára. Valószínő, hogy Tokugawa Ieyasu sosem ismerte igazán apját, mivel a nemes röviddel késıbb, 1549ben elhunyt. A család ekkor vezetı nélkül maradt, így a teljes birtokot kisajátították a szövetséges Imagawa-família vezetıi. A fiú ezután az Imagawa-család kastélyába került, ott cseperedett fel és ott kapta meg a harcosok számára kötelezı oktatást. Matsudaira Takechiyo-t 1556-ban, tizenhárom évesen avatták szamurájjá, s ez alkalomból nevét Matsudaira Motoyasu-ra változtatta. A fiatal bushi ugyanezen évben visszatérhetett ısei birtokára, ám a béke idıszaka már nem tartott soká: Japánt ekkortájt örökös háborúk dúlták, szembenálló földesurak harcoltak egymással, hogy további birtokokat és még több hatalmat győjthessenek, így az Imagawacsalád sem érezhette magát biztonságban.

Rákövetkezı évben Matsudaira Motoyasu hadbavonult, hogy az Imagawa-klán seregét erısítve küzdjön az Oda-família csapatai ellen, kik a családi birtokokat fenyegették. A véráztatta csatamezın bizonyosságot nyert, hogy Matsudaira Motoyasu fiatal kora ellenére is rendkívüli képességekkel bíró parancsnok és harcos, ezért katonai karriere meredeken ívelt felfelé. Számos gyızedelmes csatában vett részt, és 17 éves korára már nem csekély hírnevet győjtött magának. Bár Matsudaira Motoyasu ekkor még a Mikawa-családot szolgálta, nem kívánt örökkön hőbéresi viszonyban lenni velük, és magában roppant merész politikai ambíciókat dédelgetett. Az ifjú kora ellenére is harcedzett veteránnak mondható férfi arról ábrándozott, hogy majdan egyesíti Japánt, létrehoz egy erıs központi kormányzatot, véget vet a szakadatlan háborúskodásnak, és megalapít egy dinasztiát, mely uralni fogja a szigetországot.

Matsudaira Motoyasu 1564-ben elszakadt a Mikawa-családtól, és új szövetségesei élén gyızelmet aratott ama haderı felett, melynek egykoron maga is tisztje volt. A véres csatában egy muskétából kilıtt golyó mellkason találta a férfit, ám mesteri kivitelezéső páncélzata megfogta a lövedéket, ezáltal mentve meg a politikai hatalomra törı szamuráj életét. * Nem csoda hát, hogy a Tokugawa-család évszázadokon át nagy becsben tartotta az alapító személyéhez köthetı fegyvereket és páncélzatokat, és megırizte ıket az utókor számára.

A diadalt diadalra halmozó hadvezér 1566-ban változtatta meg nevét, és immáron Tokugawa Ieyasu néven parancsnokolta seregét. Bár ekkortájt már viszonylagos szabadságot élvezett, alapvetıen az Oda-család szövetségesi rendszerét erısítette embereivel, politikai befolyásával és harci járatosságával. Röviddel késıbb elfoglalta a Mikawa-család birtokát, és kelet felé terjeszkedett; nyilvánvalóan az a cél motiválta, hogy a legnagyobb földesurak közé emelkedhessen, és gazdag birtokai jövedelmébıl még nagyobb hadsereget szervezhessen. Bár a teljes függetlenségért harcolt, a gyorsan változó politikai viszonyok közepette Tokugawa Ieyasu kénytelen volt meghódolni a nálánál sokkalta erısebb Takeda-családnak. Az egyezség azonban gyorsan érvényét veszítette, és az egykori szövetségesek 1570-ben már háborúban álltak egymással. Tokugawa Ieyasu mintegy 5000 fıs saját seregével Nobunaga nagyúr hadseregét támogatta, és a júniusban megvívott Anegawa-i csatában diadalmaskodott hajdani hőbérura felett. A rákövetkezı években Tokugawa Ieyasu töretlen tempóban gyarapította birtokait, s bár elvesztett néhány ütközetet, az igazán jelentıs csatákban mindig diadalra vezette seregét. A harcok hevében edzett földesúr hétmérföldes léptekkel haladt a hatalom felé vezetı úton, és bármely árat kért a sors az általa elért katonai és politikai sikerekért, ı mindig hajlandó volt azt megfizetni. 1579-ben, mikor békét kötött Nobunaga nagyúrral, hogy bizonyítsa hőségét, meg kellett ölnie saját feleségét, illetve öngyilkosság elkövetésére kellett utasítania elsıszülött fiát. Rettenetes áldozat volt ez, mely bárkit megrendített volna, de Tokugawa Ieyasu ekkor sem visszakozott; végrehajtotta a szörnyő parancsot, mert tudta, hogy friss hőbéri viszonya hosszú távon a család legjobb érdekeit szolgálja. Birtokai a rákövetkezı években szépen gyarapodtak, 1583-ban pedig már öt teljes provincia tartozott felügyelete alá.

Korabeli szamuráj ábrázolása

Nobunaga nagyúr 1582-ben bekövetkezett halála után Tokugawa Ieyasu nem fogadta el az utód, Toyotomi Hideyoshi hatalmát, mely döntés egy zavaros, komoly veszteségekkel járó háborút eredményezett. A harcban egyik fél sem tudott a másik fölébe keveredni, így a viszályt megegyezés zárta le, a frissen kötött szövetséges pedig házasság által pecsételték meg: Tokugawa feleségül vette Toyotomi Hideyoshi lánytestvérét.

A Toyotomi Hideyoshi-val kötött szövetség, bár megrendítı áldozatokat követelt, nem bizonyult hosszú életőnek. A hadúr 1598-ban bekövetkezett halála alapvetıen felforgatta a politikai-katonai helyzetet: fia, Hideyori túl fiatal volt az uralkodáshoz, ezért az idıs Toyotomi Hideyoshi még életében gondoskodott a megfelelı intézkedésekrıl. Öt lojális daimyo-t választott ki, kiket régenssé tett, és megeskette ıket, hogy minden körülmények közepette oltalmazni fogják az ifjú nemest, gondoskodnak megfelelı nevelésérıl, s ha eljı az idı, elismerik ıt sógunnak. Toyotomi Hideyoshi roppantmód aggódott az általa felépített birodalom összeomlása miatt, ezért erıs kező, megbízható hadurakat nevezett ki a kényes posztra. A legenda szerint, mikor Tokugawa Ieyasu urat kérte fel, kardját is átnyújtotta neki, ezzel fejezve ki, hogy elismeri nagyságát és élete végsı szakaszában elfogadja az alárendelt viszonyt, ha Tokugawa garantálja gyermeke sértetlenségét, és hatalomhoz segíti ıt. Toyotomi Hideyoshi erıs aggodalma korántsem volt alaptalannak mondható: a feudális Japánban gyakorta megesett, hogy a nagyúr halála után mondvacsinált okból, vagy akár merénylet által a teljes családot kiirtották a politikai ellenfelek, hogy véget vessenek a vérvonalnak, és hozzájuthassanak a família busás jövedelmet hajtó birtokaihoz. A régensek tanácsa azonban bizonyos kérdések tekintetében korántsem volt egységesnek mondható. Politikai és személyes ellentétek tették feszültté a viszonyt, végül a tanács két pártra szakadt: az egyik érdekcsoportot Tokugawa Ieyasu, a másikat pedig Mitsura Ishida vezette, mögöttük pedig további nagyurak sokasága sorakozott fel. A konfliktus megoldására tett diplomáciai kísérletek egytıl-egyig kudarcot vallottak, az érdekek harmonizációja békés eszközökkel teljesen lehetetlenné vált - csata készülıdött, véres és borzalmas ütközet, amelynek végsı kimenetele hosszú évszázadokra meghatározta az ország jövıjét. Az elsı nyílt lépésre 1600 nyarán került sor, mikor Tokugawa Ieyasu elhagyta a régensek tanácsát, és Osaka-ból visszatért Edo városába. Döntését egy katonai fenyegetés indokolta: Kagekatsu Uesogi nagyúr, az Ishida által vezetett szövetség egyik tagja a Tokugawa-birtokot fenyegette. Ezzel egy idıben átfogó elıkészületeket tett: megerısítette az általa parancsnokolt helyırségeket, mozgósította csatlósait, tárgyalásokat folytatott szövetségeseivel, illetve mozgósította az Iga-i ninjákat, kik hírszerzıi- és gerillatevékenységet folytattak a nagyúr parancsára. * A Tokugawu-cscüád és a ninja klánok különös és gyümölcsözı együttmőködését külön fejezet tárgyalja.

Tokugawa Ieyasu nagyúr harci vértezete

Tokugawa egy átfogó hadjárat tervét dolgozta ki, melynek leginkább kritikus eleme az Aizu kastély bevétele volt; az Uesogi-család hegyek közt felépített rezidenciája ugyanis jól védhetı, egyszersmind döntı jelentıséggel bíró pont volt, melyet szükségszerő volt bevenni.

Tokugawa Ieyasu úgy tervezte, hogy a Satake nagyúr, a Date nagyúr, a Mogami nagyúr, a Maeda nagyúr által vezetett hadak, valamint saját serege összerendezésével kialakított hatalmas haderı élén elfoglalja a kastélyt, majd elpusztítja a teljes Uesogi-famíliát. Magától értetıdı módon a Mitsura Ishida által vezetett koalíció is erıteljes fegyverkezésbe fogott, sereget győjtött, és felkészült az ellencsapás végrehajtására. A mindent eldöntı Sekigahara- i ütközet október 21-én zajlott le: a ködös, esıs ıszi reggelen rettenetes seregek álltak fel, és nem kevesebb, mint 160000 katona nézett szembe egymással - olyan harc készülıdött, melyre soha nem volt példa Japán történelmében. A csata 8.00-kor vette kezdetét. A Tokugawa által parancsnokolt egyesített keleti haderı pusztító erejő támadást intézett, és két órával késıbb már megközelítette az ellenfél tábori parancsnokságát. A harc azonban korántsem volt még eldöntött: a csatlósok elképesztı kitartással és hevességgel küzdöttek, és a térnyerés ellenére egyik fél sem tudott számottevı anyagi elınyt szerezni. Már dél körül járt az idı, mikor Tokugawa nagyúr felfedezte, majd sőrő muskétatőz alá vette Kobayakawa állásait, mellyel jelzést adott a Hideaki által vezetett haderı számára. Hideaki kiadta a támadási parancsot, csapatai pedig lerohanták az ellenséget, mely képtelen volt kellı gyorsasággal alkalmazkodni a megváltozott harctéri helyzethez, és két fronton is hátrálni kényszerült. Az egyesített nyugati haderı kudarca ezzel eldöntötte vált, és délutánra eldılt az ütközet sorsa. A leírások szerint a csata mindkét oldalon ırületes veszteségeket követelt: miután elhalt a harc zaja, leysu Tokugawa mintegy 30000 tetem közt lépdelt végig a harcmezın, hőséges csatlósai pedig sok ezer levágott fejet mutattak fel számára. A nyugati hadsereg legyızésével Tokugawa Ieyasu páratlan haditettet hajtott végre, mely elvitathatatlanná tette hatalmát. A Sekigahara-i gyızelemre következı napokban csapatai az ellenséges haderı túlélıi után kutattak, s kézre kerítették a nagyurakat, illetve a magasabb tisztségben lévı szamurájokat. Mitsura Ishida-t és szövetségeseit Kyoto-ba vitték, majd kivégezték ıket - Tokugawa eme véres cselekedet által szilárdította meg hatalmát. A csata utáni zőrzavaros idıszak a megtorlás idıszaka volt. A Mitsura Ishida által vezetett nyugati szövetség számos tagját meggyilkolták, másokat pedig különbözı büntetésekkel sújtottak. Azok a nagyurak, kik szembeszegültek Tokugawa Ieyasu seregeivel, súlyos következményeket szenvedtek: birtokaikat részben vagy egészben elkobozták, hatalmukat pedig megkurtították. Ukita, Chosokabe, illetve Miyabe birtokait teljes egészében kisajátították, s földönfutóvá tették az egykoron oly gazdag famíliákat, az 1,2 millió koku jövedelmet hozó Mori-birtoknak pedig harmada sem maradt a család birtokában. * 1 koku rizs volt egy felnıtt ember éves adagja, tehát hozzávetılegesen 150 kilogramm rizst tett ki. Az így szerzett vagyont Tokugawa Ieyasu egyrészt saját területeihez csatolta, másrészt eladományozta azon hadvezérek és nemesek közt, kik támogatták ıt harcában, ezáltal téve szert lojális vazallusokra, kik immáron nem csupán politikai, de anyagi érdekek okán is erıs szövetségeseivé váltak. A Sekigaharai csata után a Tokugawa-család összesen 8,5 millió koku éves jövedelmő birtokkal gyarapodott, Fudai nagyúr és hőbéresei 6 millió koku értékben jutottak területekhez, Tozama nagyúr és szövetségesei pedig 10 millió koku összesített hozamú birtokokat csatolhattak el - a gyızedelmes keleti hadsereg uraságai tehát elképesztıen hatalmas vagyonokra tettek szert. A bölcs eljárás tovább erısítette Tokugawa Ieyasu hatalmát, ám egyetlen kínzó gond még mindig nem került megoldásra: Toyotomi Hideyoshi fia, a legfıbb hadúr posztjára jelölt Hideyori továbbra is háborítatlanul élt az Osaka-i kastélyban. İ volt a Tokugawa-család utolsó jelentıs politikai ellenfele, az abszolút uralmat pedig csak oly módon szerezhette meg az ambiciózus terveket dédelgetı nagyúr, ha már megfosztotta ıt minden hatalmától és befolyásától. Tokugawa Ieyasu hosszú évtizedeken átívelı, véres áldozatokat követelı törekvése 1603-ban vált valósággá, mikor a császár sógunná nevezte ki a nemest, és elismerte ıt Japán legfıbb katonai és politikai vezetıjének - ezzel kezdetét vette a Tokugawa-sógunátos kora. Tokugawa Ieyasu, miután megszerezte a sóguni címet, átfogó reformokat vezetett be, melyek politikai, katonai, társadalmi és gazdasági szinten egyaránt óriási hatással bírtak. Hogy kizárja a külsı befolyást, kihirdette, hogy Japán kikötıi nem fogadhatnak külföldi hajókat, és megtiltotta a külföldiek beutazását. Csak Hollandia és Kína kapott némi kedvezményeket; eme két náció kereskedıi látogathatták Nagasaki kikötıjét, de évente csupán néhány hajót küldhettek. Bár mások is - többek közt a portugálok - próbálkoztak ilyesféle engedély megszerzésével, Tokugawa Ieyasu hajthatatlan maradt, és nem engedte be ıket az országba.

Az intézkedések hatására a sógunátus gyorsan megerısödött, s Tokugawa-család vagyona pedig minden képzeletet felülmúló mértékben meggyarapodott. A sógun azonban sosem hagyta, hogy józan ítélıképességét elvakítsa a bírvágy és a pompa, s bár könnyedén megtehette volna, hogy aranybaezüstbe öltözve hirdeti családja bámulatos felemelkedését, sosem cselekedett így - mert Tokugawa Ieyasu egyetlen célja a totális hatalom megszerzése és megtartása volt, egy olyan dinasztia megalapítása, amely hosszú idın keresztül uralhatja Japánt.

A lakosságot és a nemesi réteget feltétlen engedelmességre kívánta bírni, s mivel a parasztok körében gyorsan terjedı kereszténység a legkevésbé sem szolgálta érdekeit, a konfuciánus szemlélet terjesztésén munkált. A kínai filozófia ugyanis nagy hangsúlyt fektetett az elöljárók követésére; a gyermekeket a szüleikkel szembeni engedelmességre, a harcosokat pedig a parancsnokokkal szembeni engedelmességre szólította fel. Tokugawa Ieyasu sógun roppant szigorú adózási rendszert vezetett be, mely megfelelı anyagi hátteret biztosított az államszervezet megerısítéséhez. A központosítási törekvések végett bıvítette a hivatalok rendszerét, és középületek sokaságát emeltette. A sógun tudta jól, hogy ellenségei sohasem nyugodhatnak, ezért kiterjedt hírszerzıi hálózatot épített ki és mőködtetett, mely folyamatosan informálta ıt az országban zajló történésekrıl. Azokat, kik vitatták hatalmát, vagy ellene törtek, súlyosan megbüntette, a hőséges urak lojalitását pedig jutalmazta. Tokugawa Ieyasu nemkülönben a nemesség ellenırzése végett vezette be a sankin kotai intézményét, mely megkövetelte a földesuraktól, hogy minden második évet Edo városában töltsék, és a sógunátus központjában szolgálják parancsolójukat. A nemesek a kastély területén kerültek elszállásolásra, így könnyő volt ıket szemmel tartani, mely intézkedés rafinált módon csökkentette a titkos koalíciók kötésének, illetve az államellenes szervezkedésnek a valószínőségét, hisz a sógun birtokán voltaképpen mindahányan túszok voltak. Mivel a daimyo-k jelentıs kísérettel érkeztek, tartózkodásukat pedig távoli birtokaik jövedelmébıl finanszírozták, ezen döntés - túl a nyilvánvaló politikai eredményeken városfejlesztés szempontjából is komoly hasznot hozott szolgált. A Tokugawa-sógunátus idején felvirágzott a kereskedelem és növekedett a pénzforgalom, és létrejött egy olyan városi réteg, mely nem agrártevékenységbıl, hanem banki jellegő üzletekbıl, kézmővességbıl, vagy szolgáltatások nyújtása által fedezte szükségleteit.

Meglehet, mai szemmel nézve érthetetlen az a szigor, mellyel Tokugawa Ieyasu gyakorolta nehezen megszerzett hatalmát. A sógun teljes családokat tett számkivetetté, titkos merényletekre adott parancsot, nemeseket kényszerített seppuku elkövetésére, s ha kémei hőtlenséget jelentettek, rögvest lecsapott. A korabeli viszonyok azonban megkövetelték a szigort: a folyamatos háborúskodás jellemezte Momoyama-korszakban (1574-1602) a szövetségesi viszonyok roppant gyorsan változtak, a hőségeskük pedig bizonyos körülmények közt alig minimális értékkel sem bírtak. Tokugawa Ieyasu, ki kicsiny korától forgott a földesurak közt, jól ismerte a politikai és katonai viszonyrendszerek változékony természetét, és a daimyo-k vagyon és hatalom iránti heves vágya sem maradt rejtve elıtte. A sógun tudta jól, hogy miként céljai érdekében saját maga is megfordította köpenyét, a nagyurak többségétıl még annyi hőséget sem várhatna el, melyet önmaga tanúsított az Imagawa-családdal szemben, mert többségük éppoly érzékenyen reagált a politikai erıviszonyok változásaira, miként a kecsesen hajló nádszálak hajlottak, ha megfordult a hős ıszi szél iránya. Ezért kellett kemény kézzel szétcsapnia az ellenfelek közt, s ezért kellett százszorosan is magához kötnie szövetségeseit, mely törekvés kivitelezése során semmitıl sem riadt vissza, és minden létezı eszközt felhasznált, legyen az törvényes, vagy törvénytelen. A Tokugawa-sógunátus éveiben Japán jelentıs mértékben megváltozott. A császár lakhelyéül szolgáló Kyoto, mint település, rengeteget veszített jelentıségébıl, mivel Tokugawa Ieyasu Edo városában (ma: Tokió) rendezte be a sógunátus székhelyét, mely település uralkodásának éveiben példátlan virágzásnak indult. A gazdasági és közigazgatási centrum a szigetország központjává vált, lakossága rohamtempóban gyarapodott, és hatalmas építkezések zajlottak. Edo egy örökkön terjeszkedı, nyüzsgı város lett, komoly kulturális és kereskedelmi élettel. A vigalmi negyedben sorra nyíltak a No-színházak, szép számban születtek a - rendszerint szamuráj-drámákat megörökítı - darabok, miként a költészet és a festészet is virágzásnak indult. A társadalmi berendezkedés nemkülönben komoly átalakuláson ment át. Tokugawa Ieyasu uralkodása idején szigorú kasztrendszer formálódott ki, mely rendszer néhány év alatt megfagyott, és átjárhatatlanná vált. A lakosságot négy csoportra osztották: a legfelsı kasztba a szamurájok tartoztak, ık képviselték az elitet és ık bírtak a legtöbb joggal; a parasztság, a kézmővesek és a kereskedık pedig a harcosok kasztja alatt helyezkedtek el. Az egyéb területen dolgozó lakosok roppant csekély megbecsülést élveztek, a színészek - fıként a vándorló színészek - és a ronin-ok a társadalom peremére kényszerültek. A kasztrendszer merev volt, határait áthágni nem lehetett, a társadalmi mobilizáció, mint jelenség, nem létezett a Tokugawa-sógunátus ideje alatt. Aki beleszületett az egyik kasztba, nem válhatott másik kaszt tagjává: a köznép számára tilos volt harcmővészeteket és kardvívást tanulni, és természetesen fegyvert sem viselhettek. A parasztok számára megtiltották a költözködést, vagyis röghöz kötötték ıket, hogy életük végéig ugyanazon földesurat szolgálják. Az intézkedések legjava a harcosok védelmét, a kaszt társadalmi helyzetének stabilizálását szolgálta. A társadalmi csoport élén maga a sógun állt, a legfıbb hadúr, alatta a földesurak helyezkedtek el, kik hatalmas birtokokat irányítottak. A daimyo-k saját hadakkal rendelkeztek, nagyobb, vagy kisebb létszámú seregeket parancsnokoltak, melynek fenntartását birtokaik jövedelmébıl fedezték. A szamurájok több módon, több rangban is szolgálhatták uraikat: akadtak csatlósok, kik tanácsadóként vagy vívómesterként, mások személyes testırként, biztonsági fınökként, a hadsereg tisztjeként, vagy közkatonaként tettek eleget uruk parancsának, megint mások pedig rendészeti feladatokat láttak el. A szamurájok hőséges szolgálatukért változó mértékő juttatásokban részesültek; a csatlósok közt egyaránt akadtak tehetısebbek és szegényebbek, az igazán megbecsült harcosok - például a híres vívómesterek - pedig pazar fizetséget kaptak, és gyakorta éltek fényőzı körülmények közt. Azokra a szamurájokra, kik elvesztették urukat, vagy fegyelemsértés okán kegyvesztettekké váltak és eltávolították ıket, keserő sors várt. Voltak, kik letelepedtek, és parasztként vagy kézmővesként próbáltak boldogulni, de legtöbbjük - érthetı módon - képtelen volt beilleszkedni a köznép sorába. A gazdátlan harcosok java az országot járta, és folytonosan kutatta a megélhetési lehetıségeket. Akadtak közülük, kik lezüllöttek, és pénzért bármily feladatra kaphatók voltak, másokból pedig watari-kashi, azaz felbérelhetı szamuráj vált.

Az ı helyzetük némileg jobb volt, mint az átlagos ronin helyzete: földesurak foglalkoztatták ıket meghatározott feladatokra abban az esetben, ha nem rendelkeztek elégséges csatlóssal, vagy nem kívánták a klán tagjaira bízni az adott missziót. A watari-kashi-k tehát idıszakosan, átmeneti jelleggel szolgálták a daimyo-kat, esetenként hosszabb-rövidebb idıt tölthettek valamely uraság birtokán, és nem kényszerültek folyamatos kóborlásra. A Tokugawa-sógunátus korában körülbelül kétmillióra volt tehetı a harcosok száma, melyek többsége szamuráj volt, kisebb részük pedig ronin, vagy watari-kashi. A szamurájok jelentették a legmagasabban elhelyezkedı társadalmi réteget, ám a parasztság képezte a gazdaság gerincét. A rizstermesztés mindennél fontosabb gazdasági tevékenység volt, a mővelés alatt álló területek teljes hozama ekkortájt kb. 25 millió koku-t tett ki. A sógun maga hozzávetılegesen 20 százalékkal részesedett a nemzeti termésbıl, melyet a hadsereg fenntartására és udvartartása költségeire fordított.

A legnagyobb hatalommal bíró földesurak éves jövedelme elérte az egymillió koku-t, és körülbelül 270-300 daimyo volt, kik 10000 koku-nál magasabb jövedelemmel bírtak. A magas adók ugyancsak megnehezítették a parasztok életét: a földesurak nem voltak tekintettel a termés mértékére, melyet legfıképpen az idıjárás, illetve számos egyéb körülmény is befolyásolt, és kíméletlenül behajtották járandóságaikat. A kockázati tényezık teljessége a mezıgazdaságban dolgozókat sújtotta, és ha rossz volt az éves termés, úgy puszta megélhetésük is bizonytalanná vált. Tokugawa Ieyasu tudatosan törekedett erre: vallotta, hogy a parasztok létbizonytalanságban tartása csökkenti a felkelés esélyét, és az a földmőves, kinek legfıbb problémája a szükséges mennyiségő élelmiszer megtermelése, nem gondol a lázadással. A kézmővesek kasztjához tartozó mesteremberek közt sokan akadtak, kik komoly reputációt élveztek. A legtöbbre tartott kézmővesek természetesen a kardkovácsok voltak; a legjobb kovácsokat szinte vallásos tisztelettel övezték, a mőhelyek pedig szent helynek számítottak. İk roppant komoly, hatalmas alázatot és kiterjedt szakmai ismereteket igénylı munkát végeztek, melyért jelentıs anyagi ellentételezésben részesültek. A kıfaragók, építészek, sake-fızık, vagy famővesek nemkülönben a tehetısebb társadalmi réteghez tartoztak. A kereskedık helyzete ugyancsak sajátosnak volt mondható. A jellemzıen urbanizálódó réteg tagjai tisztes jövedelem felett rendelkeztek, sokan közülük pedig csinos vagyonokra tettek szert, ám társadalmi megbecsültségük csekély volt. Az uralkodó nézet szerint ugyanis a kereskedık nem termeltek és nem készítettek semmit, miként hőbéresi esküt sem tettek, tehát egyetlen földesúrhoz sem tartoztak - nyilvánvaló, hogy a szamurájok szellemisége szerint ık képezték a kasztrendszer legalsó csoportját. Anyagi befolyásuk mégis jelentıs volt, és nem egyszer megesett, hogy a földesurak, vagy a csatlósok folyamodtak kölcsönökért hozzájuk, és értéktárgyaikat vagy birtokaik egy részét zálogba helyezték, hogy kilábalhassanak az átmeneti pénzzavarból.

Amint az a fentiekbıl is kitetszik, Tokugawa Ieyasu nem csupán egy volt a sógunok közt, de az általa megkezdett reformok évszázadokra meghatározták Japán társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedését. A bölcs hadúr azért tehetett széleskörő intézkedéseket, mert nem csupán a nagyurakat állította maga mellé, de a császár személyét is teljességgel a háttérbe szorította; a sóguni cím megadása után az uralkodó egyfajta szimbólummá vált, és csak névleg vezette Japánt, a valós hatalmat pedig a gyızedelmes sógun gyakorolta. Nem csoda hát, hogy 1605-ben hozott döntése hatalmas vihart keltett: Tokugawa ekkor önként lemondott a sóguni címrıl és azt az örökösödési szabályok szerint fiára, Tokugawa Hidetada-ra hagyományozta. Sokan és sokat vitatták, s vitatják ma is, miért döntött így; a legvalószínőbb feltételezés szerint a korosodó férfi azért kívánta még életében biztosítani az utódlás kérdését, mert tartott tıle, hogy halála után egykori szövetségesei családja ellen fordulnak. Azzal, hogy fiára ruházta át a sóguni címet, saját maga stabilizálhatta a család hatalmát, és busás vagyon felett rendelkezı, sokat próbált hadvezérként ügyelhette Tokugawa Hidetada kormányzásának korai szakaszát, s egyengethette gyermeke útját.

Hidetada Tokugawa 1605-ben foglalta el a sóguni posztot, és hála édesapja kitartó erıfeszítéseinek, illetve saját képességeinek, gyorsan megbecsült vezetıvé vált. Hatalmát csak kevesen merték vitatni, és csupán egyetlen személy akadt az országban, ki veszélyeztethette a Tokugawa-dinasztia pozícióját: Toyotomi Hideyori, kinek szolgálatára Tokugawa Ieyasu annak idején felesküdött. Tokugawa, tekintettel elırehaladott korára és az általános politikai-katonai állapotokra, a legkevésbé sem kívánt olyasféle fegyveres konfliktust kezdeményezni, mint 14 évvel korábban, hisz az szükségszerően megosztotta volna Japánt, és véget vetett volna a béke éveinek.

Az Osaka-i kastélyban élı Toyotomi Hideyori nemkülönben el akarta kerülni a hadiállapotot, ám a két uraság közt meglévı vitás kérdéseket egyéb úton nem lehetett rendezni.

A Téli hadjárat néven elhíresült támadás, majd a következı júniusban lezajló Nyári hadjárat a Tokugawa által parancsnokolt csapatok gyızelmével zárult; a rettenthetetlen stratéga, ki oly sok csatában diadalmaskodott már ellenségei felett, tapasztalt hadvezérhez méltó módon gyızte le riválisát. Látván, hogy a harc elveszett, Toyotomi Hideyori és anyja, Yodogimi öngyilkosságot követtek el, hogy megmeneküljenek a szégyenletes fogságtól. A nyert csata után Tokugawa Ieyasu ismételten széleskörő tisztogatást hajtott végre, hogy félreállítsa politikai riválisait, és teljességgel megsemmisítse az ellentábort. Miután Tokugawa Ieyasu bevonult az Osaka-i kastélyba, Toyotomi Hideyori fiát kivégezték, és a család más tagjai, illetve legfıbb szövetségesei is hasonló sorsa jutottak, a família támogatói közül pedig sokakra mértek súlyos büntetéseket. Az elkobzott családi birtokok ezúttal is azon hadurakra és szamurájokra szálltak, kik tevékenyen támogatták a Toyotomi-család ellen viselt hadjárat ügyét, vagy hısi tettekkel tüntették ki magukat a csatákban. Az adományok azonban ismételten a Tokugawa-család, szőkebben véve pedig Tokugawa Hidetada hatalmát erısítették, és szorosabbra fonták a szövetségesi viszonyokat. A nagy sógun személyét és motivációit illetıen számos vitatható elem ismert; az út, melyet a totális hatalomra törı Tokugawa Ieyasu bejárt, hosszú volt és rögös, és holttestek sokasága szegélyezte. A hadvezérbıl lett államférfi bárkit és bármit feláldozott, akár saját fiát is a halálba parancsolta, ha áldozata hosszabb távon elınyökkel kecsegtette, és számos olyan cselekedetet hajtott végre, melyek morális szempontból ugyancsak kifogásolhatóak voltak. Keménykező, ellentmondást nem tőrı nemesként példás szigorral járt el, ha ellenállásba ütközött, hőséges csatlósait és szövetségeseit pedig gáláns módon jutalmazta. Azok, kik alulmaradtak a csaták sokaságában bizonyított veterán hadúrral szemben, szívtelen diktátornak, kegyetlen despotának tekintették ıt, a hozzá lojális urak és szamurájok pedig a korszak legkiválóbb hadvezérét és államférfiját látták benne. Tokugawa Ieyasu megítélése ma sem egyértelmő, az egykori sógun intelligenciája, elkötelezettsége és stratégiai zsenialitása azonban elvitathatatlan: nem csupán a csatatéren tudta kiváló parancsnokként vezetni embereit, de a politika ingoványos talajára merészkedve is páratlan géniusznak bizonyult. Remek diplomáciai érzékkel kötött szövetségeket, azokat a nagyurakat pedig, kik nem hódoltak be elıtte, kíméletlenül elpusztította. Kiterjedt szövetségi rendszert hozott létre, melynek nem csupán a nemesség, de még az Iga-i ninja klánok is részévé váltak, ily módon garantálva a békét.

1543-ban, Tokugawa Ieyasu születésének idején Japánt folytonos háborúk dúlták, melyek borzalmas csapásokkal sújtották a civil lakosságot; kardforgatók tömege veszett oda a csatározásokban, a hadurak hatalmát pedig csupán vér és szenvedés szentesíthette. Halálakor, 73 évvel késıbb, a szigetországban béke honolt, kiépült egy központi kormányzat, és Japán soha nem látott virágzásnak indult. Tokugawa Ieyasu rendet teremtett a gyötrelmekben teljes káoszban, s lefektette egy uralkodó dinasztia alapjait, mely 260 éven át vezette az országot, és nem kevesebb, mint 15 sógunt adott Japánnak - túlzás nélkül állítható hát, hogy ı volt a legnagyobb a sógunok közt, és eme karizmatikus férfiú áldozatokban teljes harca nélkül a szigetország történelme minden bizonnyal másként alakult volna.

A TOKUGAWA-DINASZTIA SÓGUNAI

Név Tokugawa Ieyasu

Élt 1543-1616

Uralkodott 1603-1605

Tokugawa Hidetada Tokugawa Iemitsu Tokugawa Ietsuna Tokugawa Tsunayoshi

1574-1632 1604-1651 1641-1680 1646-1709

1605-1623 1623-1651 1651-1680 1680-1709

Tokugawa Ienobu Tokugawa Ietsugu Tokugawa Yoshimune Tokugawa Ieshige Tokugawa Ieharu Tokugawa lenari Tokugawa Ieyoshi

1622-1712 1709-1716 1684-1751 1711-1761 1737-1786 1773-1841 1793-1853

1709-1712 1713-1716 1716-1745 1745-1760 1760-1786 1787-1837 1837-1853

Tokugawa Iesada Tokugawa Iemochi Tokugawa Yoshinobu

1824-1854 1846-1866 1837-1913

1853-1858 1846-1866 1866-1867

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE HATTORI HANZO, A LEGENDÁS MESTERNINJA Hattori Hanzo a japán történelemírás élénk színekkel megfestett, mégis homályos figurája. A rettegett mesterninja alakját már életében is mítoszok sokasága övezte: azt tartották róla, hogy képes repülni vagy szempillantás alatt alagutat ásni a föld alatt, tud járni a víz felszínén, fegyveres és puszta kézzel vívott küzdelemben egyaránt legyızhetetlen, és teste akarata szerint olvad bele az éjszaka sötétjébe. Elfoghatatlan és elpusztíthatatlan ninja-nak, misztikus árnyharcosnak tartották, ki parancsol a természet erıinek; ám roppant keveseknek adatott meg, hogy szemtıl szembe találkozzanak a rettegett Iga-i klán vezetıjével, ezért kevés hiteles leírás maradt személyérıl, illetve tetteirıl. Tudni, hogy a ninjutsu gyızhetetlen nagymestere Masanari Hanzo néven látta meg a világot 1535ben. A szájhagyomány szerint nyolcévesen, Kyoto közelében, a Kurama-hegyek közt kezdte meg a ninja-tréninget, és alig tizenkét évesen vált képzett ninja-vá, tizennyolc évesen pedig már megszerezte a mesteri fokozatot. Ekkor visszatért a ninjutsu bölcsıjeként ismert Iga tartományba, és három társával saját klánt alapított; ekkor vetette el eredeti családnevét. Hattori Hanzo, Watanabe Hanzo, Atsumi Gengo, illetve ismeretlen társuk és követıik gyorsan a legerısebb és legfélelmetesebb klánná váltak: valamennyien mesteri szinten képzett harcosok voltak, rettenthetetlen szívük és kiismerhetetlen fortélyosságuk mítoszokat fiadzott. A ninjutsu ekkortájt, a 16 század második felében bírt a legnagyobb jelentıséggel Japánban. Iga tartományban hozzávetılegesen 70 klán létezett, a környezı hegyekben ninják sokaságát képezték, és bámulatos képességekkel bíró mesterek oktattak, kik megreformálták a harcmővészeteket, és új iskolákat alakítottak ki. A Kyoto és Nara határán lévı Yagyu falu a helyi árnyharcosok egyedi vívótechnikájáról volt ismert, melyet legyızhetetlennek tartottak, Nara egyik szentélyében pedig különleges lándzsavívást fejlesztettek ki, melynek gyakorlói legalább olyan harci értékkel bírtak, mint a mesterszintő szamurájok. A család tagjai mindkét harci stílusban otthonosan mozogtak: Hattori Hanzo bámulatos vívótechnikájáról vált ismertté, klánbeli testvérét, Watanabe Hanzo-t pedig legyızhetetlen lándzsásként emlegették. A Hanzo-klán valószínőleg az 1560-as évek végén szegıdött a leendı sógun, a majdani Sekigahara-i gyızı, Tokugawa Ieyasu nagyúr szolgálatába. A döntésben legfıképpen a személyes érdek játszott szerepet, ám az sem lehetett jelentéktelen körülmény, hogy Hattori Hanzo édesapja révén rokonságban állott az oroszlánszívő hadúrral. Az együttmőködést maga Tokugawa kezdeményezte: a félelmetes hadúr tudta jól, hogy az általa aratott pazar diadalok nem csupán szövetségeseket, egyre erısödı hatalma pedig nem csupán csatlósokat, de haragosokat és ellenségeket is fiadzik. A nagyúr felettébb ambiciózus politikai törekvéseket kívánt valóra váltani, melyek felforgathatták a politikai és katonai erıviszonyokat, ezért tartott tıle, hogy riválisai az életére törnek, és igyekezett felkészülni az esetleges támadásokra. Tokugawa Ieyasu bölcs elırelátással maga mellé kívánta állítani Iga és Koga megye ninja-it, ezért arra kérte Hattori Hanzo mestert, hogy szervezzen találkozót a többi családdal. A ninja személyesen kísérte el a fiatal nemest Iga megyébe, majd tárgyalást folytatott egy nagy tekintélynek örvendı mesterrel, ki átadott neki egy különleges jelzırakétát. Hattori Hanzo ura oldalán lovagolt ki egy tisztásra, majd fellıtte a színes röppentyőt, és útnak indultak az öreg mester által megjelölt Otogi átjáró felé, mely a két megye határán helyezkedett el. Mire Hattori Hanzo és Tokugawa Ieyasu a helyszínre értek, már 300 ninja várta ıket, kik az idıs mester hívószavának engedelmeskedve bújtak elı jól védett rejtekükbıl. A tárgyalás korántsem volt veszélytelennek mondható - akár az is megtörténhetett volna, hogy a ninják furfangos csellel élnek, és egy rivális nagyúr utasításának engedelmeskedve meggyilkolják a nagyra törı földesurat -, ezért Hattori Hanzo személyesen vigyázta ura épségét. Az Otogi átjárónál történt találkozó nem pusztán Tokugawa politikai karrierjét, de puszta túlélését tekintve is kritikus esemény volt, ám a nemes okosan, tisztelettel szólt az árnyharcosokhoz, és mindkét fél számára elınyös javaslatot tett. A klánok pedig (melyek ez idı tájt sokat szenvedtek a környezı vidéket felügyelı nagyurak büntetıhadjárataitól) elfogadták a felkérést, és csatlakoztak hozzá megköttetett hát a híres szövetség, amely nem csekély mértékben befolyásolta Japán történelmét.

Tokugawa Ieyasu ettıl kezdve egyetlen lépést sem tett személyes testırei nélkül, kik gyakran álruhában, vagy rejtızködve kísérték ıt. A földesúr a tárgyalásokra is magával vitte különleges testıreit, az árnyharcosok pedig híven szolgálták ıt, s mikor 1590-ben bevonult Edo városába, mintegy 200 ninja kísérte a menetet. Azzal, hogy titokban a Hattori Hanzo által vezetett ninja-különítményt kérte fel személyes testırségnek, és az árnyharcosokra bízta palotája ırzését, Tokugawa Ieyasu két legyet ütött egy csapásra: egyfelıl a legkiválóbb harcosokat tudhatta maga körül, másrészt elejét vette, hogy valamely másik hőbérúr felbérelje ıket, tehát kivédte a halálos merénylet lehetıségét. A lopakodó harcmodor mestereit a kastély nyugati kapujánál (melyet Hattori Hanzo után Hanzo Mon kapunak neveztek el) szállásoltatta el. Az Edo-ban lévı palotát ninják oltalmazták a támadókkal szemben; éjjel rejtızködtek, nappal pedig kertészekként dolgoztak az épülete közt, és csodálatos kerteket varázsoltak. Ez a fedıfoglalkozás különösen jól rejtette ıket: senki sem gondolta volna, hogy a harc és a lopakodás mesterei lealacsonyodnak a közemberek szintjére, ám ha baj esett, mindig készen álltak a küzdelemre, a munkájukhoz szükséges ollók, ásók és botok pedig közönséges kertészeti eszközökbıl halálos fegyverekké váltak. Tokugawa Ieyasu nagyúr békeidıben testırként, hadiállapot idején pedig árnyharcosokként, hírszerzésre és gerilla-hadmőveletekre alkalmazta hő csatlósait. A szamurájok erkölcse tiltotta a lopakodást, az orvtámadás végrehajtását és a kémkedést, ám a ninják a legcsekélyebb aggályoskodás nélkül, mesteri szinten teljesítették a kellemetlen és veszedelmes feladatokat, így esett, hogy Hattori Hanzo és klánja alaposan kivette részét az Tokugawa Ieyasu által vívott csatákból. A nagyúr nem csupán stratégiai célpontok ellen, hírszerzıi feladatokra, avagy gerilla-hadmőveletekre vetette be ıket, de hő csatlósa stratégiai jártasságát is nagyra értékelte, és rendszeresen tanácskozott a ninja-mesterrel, ki másféle szemléletébıl és intelligenciájából adódóan kiváló ötleteket adott számára. Hattori Hanzo ravaszságáról számos história maradt hátra. Történt egy napon, hogy a 26 éves Tokugawa Ieyasu, a leendı sógun - ki maga is a harcmővészetek mestere, bámulatos karforgató, elsırangú íjász és kiváló úszó volt - próbát tett csatlósával: mikor egy hídon keltek át, megragadta a férfit, és a folyó vizébe rántotta. Tokugawa a felszín alatt tartotta a harcost, ám Hattori Hanzo korántsem viselkedett úgy, miként az egy váratlanul víz alá rántott embertıl elvárható lett volna: nem tiltakozott és nem harcolt, hanem nyugodtan lebegett a folyóban, és a legcsekélyebb erıfeszítés nélkül tartotta vissza lélegzetét. Hosszú idın át voltak víz alatt, még a csatlósok a hídról, illetve a partról figyelték a felszínen megjelenı buborékokat, és találgatták, vajon melyik férfi bírja tovább. Végül maga Tokugawa Ieyasu volt az, ki feladni kényszerült az önmaga által kierıszakolt próbát; a hadúr levegıért kapkodva, elsápadt arccal tört a felszínre, és a partra úszott. Hattori Hanzo követte ıt - ám a ninja arcán sem kimerültség, sem fáradtság nem látszódott. „Mennyi ideig képes egy ninja a víz alatt maradni?" - kérdezte a nagyhatalmú földesúr, kit jócskán meglepett Hattori Hanzo hihetetlen képessége. „Egy, akár két napig is, Uram. Ameddig csak parancsolja." - válaszolt a ninja-mester, majd meghajolt, magabiztos léptekkel belegázolt a folyóba, és alámerült. Órák teltek el, ám Hattori Hanzo nem mutatkozott. A csatlósok a víz felszínét kémlelték, buborékok után kutatva, de semmilyen jelét nem látták a ninja-nak. Tokugawa Ieyasu nagyúr aggódott hőséges szövetségese épségéért, és szólongatni kezdte az árnyharcost. Ekkor levegıbuborékok jelentek meg a felszínen, és Hattori Hanzo lassan felemelkedett. Egyáltalán nem tőnt fáradtnak, légszomj sem gyötörte; éppen ellenkezıleg, szilárd léptekkel, mosolygós arccal gázolt a part felé. Mikor kiért a fövényre, kezét kinyújtotta, és átadott valamit a nagyúrnak - a váratlan „ajándék" nem volt más, mint Tokugawa Ieyasu rövid kardja, melyet még a víz alatti húzott ki a nemes övébıl. Hattori Hanzo meghajolt, és nem csekély kegyet gyakorolva, beavatta a nagyurat és csatlósait a ninjutsu egyik titkába. „Nem voltam végig a vízfelszín alatt. Miután alámerültem, odébb úsztam, megbújtam egy szikla mögött, és ott lapultam. Elnézést kérek, Uram, hogy elvettem a rövid kardját, de ilyen a ninjutsu" Az eset számos tanulsággal járt: egyfelıl a mester demonstrálta, hogy bármikor képes túljárni a szamurájok eszén; azzal pedig, hogy elcsente a leendı sógun wakizashi-ját, megmutatta, hogy akár a víz alá merülve is könnyedén megölhette volna a legkiválóbb kardforgatók egyikét. A Sekigahara-i gyızı kiválóan bánt az árnyharcosokkal, tisztelettel és lojalitással viseltetett irántuk, és mindkét fél számára gyümölcsözı kapcsolatot alakított ki velük - nem csoda hát, hogy titkon azt beszélték, Tokugawa Ieyasu maga is árnyharcos. Legendás együttmőködésüket népdalok is megörökítették; álljon itt egy közülük, melynek nyers fordítása a tartalmi, és nem a formai részek visszaadását vette figyelembe:

Tokugawa nagyúrnak bátor csatlósai vannak, Hattori Hanzo - ı Hanzo, a Vakmerı Ördög, Wanatabe Hanzo - ı Hanzo, a lándzsás, Atsumi Gengo - ı Gengo, a végrehajtó. Hattori Hanzo egészen 1590-ben bekövetkezett haláláig szolgálta Tokugawa Ieyasu urat. A ninjutsu nagymestere nem élhette meg pártfogoltja legfényesebb sikereit, ám Iga és Koga megye árnyharcosai ezután is kitartottak a nemes mellett, és felbecsülhetetlen értékő szolgálatokat tettek számára. A sokak által furcsállott, ám roppant gyümölcsözı kooperáció a véres Sekigahara-i csata után is folytatódott, ám ahogy a Tokugawa család megszilárdította hatalmát, egyre kevesebb és kevesebb feladat hárult a titkos hadseregre. A hajdani ellenfelek vagy behódoltak, vagy elhullottak a harcokban; sem külsı, sem belsı ellenség nem fenyegette a dinasztia hatalmát. Tudott, hogy az Iga-i klán árnyharcosai részt vállaltak az 1614-ben, Osaka-ban vívott téli ütközetben, illetve a következı nyáron vívott nagy csatában, és kémkedésükkel, illetve gerillaakcióikkal kritikus jelentıségő támogatást nyújtottak a dinasztia számára. Az árnyharcosok ezúttal ronin-oknak, urukat vesztett szamurájoknak öltöztek, majd bekéredzkedtek a kastélyba, hogy felajánlják szolgálataikat. Alaposan kifürkészték az épületet és annak védelmi rendszerét, illetve hamis információkat szolgáltattak saját uruk terveit illetıen. A csata a Tokugawa-dinasztia gyızelmével zárult, ám a harcok végeztével a ninják szerepe egyre csökkent, és leginkább testıri feladatokat láttak el a kastély körül. Hattori Hanzo legendás mester volt, ám életmőve nem bizonyult szilárdnak. Az alapító 18 éves fia nem tudta letenni a mestervizsgát, ezért nem bizonyult méltónak a klán vezetésére, ám kevélynek mutatkozott, és a vezetıi hatalmat nem kívánta másra átruházni. A ninják ekkor fellázadtak ellene, és fegyvereiket magukhoz véve egy közeli templomba vonultak. Az árnyharcosok olyannyira méltatlannak találták a fiatal Hattori Masanari-t a klán vezetıi posztjára, hogy nyíltan követelték lemondását; ellenkezı esetben azzal fenyegetıztek, hogy megölik urukat, majd csoportos öngyilkosságot követnek el. A krízis végül rendezıdött, ám az Iga-i csapat egysége megbomlott: a különítmény négy részre szakadt, a csoportok vezetését pedig alacsonyabb rangú szamurájok vették át. Az uraság törekedett a helyzet békés rendezésére, így a klánok a válság lecsengése után is megmaradtak Tokugawa Ieyasu szolgálatában. A békeévek azonban korántsem kedveztek a harcosok számára, kik feladat nélkül maradtak, és nem gyakorolhatták kivételes harci járatosságukat, így rövidre rá a legendás Iga-i csapat feloszlott, és elhagyta Edo-t. Ezzel véget ért a japán történelem azon szakasza, mikor a ninja-klánok nyíltan támogattak és hatalomra segítettek egy nemesi családot, mely egyesítette az országot, központi kormányt alapított és közel 300 évig gyakorolta a hatalmat, ezáltal békét hozott a szigetország számára - az árnyharcosok ily módon járultak hozzá a vérben és áldozatokban teljes háborúskodások berekesztéséhez és egy stabil államszervezet kiépítéséhez.

SÓGUNOK KORA HŐBÉRURAK ÉS HŐBÉRESEK

A középkori Japánban meglehetısen sajátságos viszonyrendszer állott fent a szamuráj és a daimyo, a földesúr és a sógun között. A harcosok gyakorta származásuknál fogva szolgálták egyik vagy másik uraságot, mert a szamuráj által tett hőségeskü nem csak saját személyére, de családjára és leszármazottaira nézve is kötelezettséggel járt. A szolgálat tehát apáról fiúra hagyományozódott, és a hőbéresi viszony több generáción át is fennállt.

A hőbéresi viszony nem kényszer hatására köttetett, hanem önkéntes alapon; a szamuráj elvben amellé a földesúr mellé szegıdött, kit maga választott. Érdekes, hogy a szerzıdést, amely a szolgálat tényét és az ellentételezések mértékét rögzítette, nem írásban kötötték, hanem szóban, a megállapodás mégis szentnek számított. Ezért a szamuráj fiúgyermekét már zsenge korától kezdve az uraság feltétlen szolgálatára és tiszteletére nevelte, ily módon gyarapítva a birtok csatlósainak számát. Amint arról már esett szó, a szamuráj teljes hőséggel tartozott ura iránt. Viszonyukat bonyolult protokollrendszer igazgatta, mely követelmények tekintetében meglehetısen egyoldalú kitételeket tartalmazott; a csatlós teljes odaadással tartozott a daimyo felé, az uraságot azonban nem terhelte számonkérhetı kötelességekkel, mindössze ajánlásokat és tanácsokat tett feléje. A földesúr gyakorlatilag bármit megtehetett csatlósával, rendelkezett életével és kardjával, a szamuráj azonban nem érvényesíthette a szerzıdés által ráruházott jogokat. A Hagakure számos példázatot és tanítást tartalmaz, melyek a szamuráj megingathatatlan hőségérıl szólnak, és sejtetni engedik a csatlós és az uraság sajátos viszonyát. Az elsı könyv a következı tanítást tartalmazza: „A csatlósnak mindenekelıtt rendíthetetlen odaadással kell szíve legmélyébe zárnia urát. Ez rendkívül értékessé teszi a szolgálatban. Annak, aki egy elıkelı, emberöltık óta virágzó hőbérbirtokon születik, szívvel, lélekkel csak az urára kell gondolnia. Észben kell tartania hatalmas adósságát, amivel az egymást követı nagyuraknak tartozik, amiért ıseit gondos bánásmódban részesítették. Még sokkalta jobb az olyan, aki ráadásul értelmével és tehetségével, rangjához méltóan válik az ura hasznára." A harcosok által tett hőségeskü szentségét mutatja, hogy a lélekvándorlás buddhista tézisének alapján nem egy, de három, vagy akár hét életen át tartó hőséget fogadtak uruknak. A szamuráj szolgálataiért cserébe földet és járandóságot kapott, ha pedig különösen hasznosnak bizonyult ura számára, vagy diadalmas cselekedetet hajtott végre, úgy jutalomban részesülhetett. Abban az esetben, ha valamelyik harcos megölte ura legfıbb ellenségeinek egyikét, s fejét bemutatta, vagy a szemben álló hadsereg egyik magas beosztású tisztje felett gyızedelmeskedett, ajándékot kaphatott.

A bölcs földesurak törekedtek a jó viszony kialakítására és fenntartására, ezért ilyenkor értékes kardot vagy kardpárt, nemes lovat, vagy szép vértezetet adományoztak a harcosnak, illetve elıléptetéssel is élhettek. Az ajándékozás a daimyo joga volt, nem pedig kötelesség; a szamurájnak nem szabadott elvárásokat támasztania, sem követelıznie. Ha bátor tette viszonzásra lelt, úgy az örömmel töltötte el, de végsı soron maga a szolgálat volt a legfıbb jutalom, ezért akkor sem emelhetett kifogást, ha mellızték. Az adományozásra leggyakrabban a hőbéresi eskü letétele után került sor, mikor a földesúr szép fegyverrel, vagy birtokkal viszonozta a sírig tartó hőségesküt.

A függıségi viszony értelmében a szamurájnak mindig készen kellett állnia a szolgálatra, az esetben pedig, ha urát sérelem érte, rögvest meg kellett torolnia azt. A daimyo halála esetén a csatlósra hárult a bosszú kötelessége, melyet saját élete árán is végre kellett hajtania. Nem az számított szégyennek, ha valamely okból - például túlerıvel szemben kellett harcolnia - elbukott kötelessége teljesítése közben, hanem az, ha meg sem kísérelte a bosszúállást. Ezzel szemben a földesúr nem torolhatta meg csatlósa halálát; legfeljebb intézkedéseket tehetett ez ügyben, de közvetlenül nem léphetett fel. A csatlós magánéletét nemkülönben ura parancsa szabályozta. A szamuráj nem házasodhatott ura engedélye nélkül, nem kelhetett útra, és nem rendelkezhetett sorsa felıl, miután letette a hőségesküt.

SÓGUNOK KORA SZAMURÁJOK SZOKÁSAI A szamurájokkal szemben komoly követelmények voltak életben: az igazi bushi-nak nem csupán a fegyverforgatáshoz kellett értenie, de az idı múlásával egyre komolyabb elvárásokat támasztottak vele szemben. A polgárháborús idıszakban a szamurájok tekintélyes része írástudatlan volt, melyért a folyamatos harc és a szüntelen készenlét volt okolható; az a harcos, ki csakis kardjával törıdött, bajosan vett kezébe ecsetet és tintát. A Tokugawasógunátus korában azonban már elvárás volt az írástudás, miként a matematikai ismeretek is szükségesek voltak. A szamurájnak emellett más mővészetekben is járatosnak kellett lennie: értenie kellett a teaszertartáshoz, a go nevő, felettébb komplex stratégiai játékhoz, illetve a költészethez. Az igaz bushi-tól tehát elvárták, hogy ne csak kardforgatás terén, de a mővészeteket illetıen is tájékozott legyen. A szamurájok hétköznapi élete korántsem volt egységesnek mondható, a különbözı korok szelleme és a helyi szokások okán nagy eltéréseket mutatott. Voltak olyan szamurájok, kik a Zen buddhizmus szellemében éltek, tehát elvetették az anyagi javakat, nem törekedtek fényőzésre és pompára, és csakis az alapvetı szükségleteik kielégítésével törıdtek. A spártai életvitelt folytató harcosok legfeljebb egy, vagy két apródot, szolgát tartottak, házukban nem volt jelentıs személyzet. Miután az Edo-korszakban jelentısen megnıtt a jó képességő szamurájok juttatása, és egy csatlós akár több ezer koku rizsben is részesült szolgálataiért, sok szamuráj vált tehetıssé, vagy gazdagodott meg. A szamurájok, mikor harcossá avatták ıket, megváltoztatták nevüket, és a gyermekkori nevet elvetették. Az új név rendszerint tartalmazott utalást az ısökre: az egyik kanji az édesapa, vagy a nagyapa írott nevébıl lett átemelve, a másik pedig a harcos saját választása volt. A csatlósok így tisztelegtek ıseik elıtt, és ismerték el a családi folytonosság fontosságát. Az esetben, ha a harcos nem saját felmenıitıl vette át nevét, úgy az ıt befogadó klán vezetıjének nevébıl emelte át azt. Az öröklés során az elsıszülött részesült kedvezményben: ha egy klán vezetıje elhalálozott, úgy helyébe legidısebb fia lépett. Ha a legidısebb fiú nem élt, úgy a rangot nem a másodszülött fiúgyermek, hanem az elsıszülött fiú legidısebb fiúgyermeke örökölte, s ı vált a család fejévé.

A másod- vagy harmadszülött fiúk csak úgy örökölhették édesapjuk rangját, ha idısebb testvérük nem bírt fiúgyermekkel. Ha az új vezetı túl fiatal, vagy túlságosan tapasztalatlan volt, úgy a hatalmat csak formálisan bírhatta, és az átmeneti idıszakban az idısebb sarjak és a magasabb poszton lévı csatlósok vezették a birtokot. Az is megesett, hogy a földeket megosztották maguk közt, de ez a gyakorlat - mely fıként az Ashikaga-sógunátus idején volt elterjedt - kevéssé volt üdvös, mert a családi birtok szétszakadásával kisebb és gyengébb birtokok keletkeztek, melyeket könnyebben elsodorhatott egy esetleges támadás. A szamurájok, midın házasodtak, rendszerint magukkal egyenrangú, vagy maguknál magasabb rangú nemesek lányait vették feleségül. A legtöbb bushi egy szamuráj család lányával lépett frigyre, a leánykérést és a házasságot pedig szigorú elıírások igazgatták. A családban nagy becsülete csak a fiúgyermekeknek volt; minden szamuráj utódot, életerıs és hőséges szívő fiúgyermeket szeretett volna, a lányoknak kevéssé örültek. Tudni kell, hogy a házasság nem volt felbonthatatlan: a harcos, ha felesége gyatra módon teljesítette kötelességét, figyelmetlen volt vagy megbízhatatlan, úgy elválhatott tıle, és akár szüleihez is hazaküldhette - utóbbi nagy szégyennek számított. A szamuráj férjként széles jogkörrel rendelkezett, melyet belátása szerint gyakorolhatott. Kisebb ügyekben megbocsáthatott, vagy szemet hunyhatott, de a házasságtörést, vagy annak gyanúját véresen megtorolták: ha tetten érte ıket, mind a csábítót, mind a feleséget a helyszínen levágta. A bushido azonban a legkevésbé sem szorgalmazta a hitvessel szembeni erıszakot és a kegyetlenkedést; a szamurájok erkölcsi kódexe szerint asszonyra kezet emelni, vagy kardot rántani a gyávaság jele volt a hétköznapi ügyekben.

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE SASUKÉ SARUTOBI TÖRTÉNETE Sasuké Sarutobi rejtélyes életérıl legendák és mítoszok maradtak fent melyek a Meiji-korszak végén keletkeztek, s melyeket a szájhagyomány ırzött meg az utókor számára. Beszélték, hogy Sasuké Sarutobi már hat évesen elkezdte gyakorolni a harcmővészetet, és tíz évesen kerekedett fel, hogy valódi mestert leljen, ki beavatja ıt az árnyharcosok titkaiba. A fiú útra kelt és Okunoin-ba ment, hogy találkozhasson egy valódi kardforgatóval. Miután megérkezett, kuckót épített magának az erdıben, és szakadatlanul gyakorolta vívótudását. Sasuké Sarutobi bottal csapkodta a fák törzseit, miközben harciasan kiáltozott. A heves ifjú töretlen lelkesedéssel vívott az öreg fákkal, ám ekkor hangos nevetés zendült fel, mely hallatán a gyermekkorú tanonc leeresztette botját. „Ki vagy te? A vívásra koncentrálok. Ne merészelj kinevetni. Gyere elı, mert nem bocsátok meg." - kiáltotta ingerülten a megszégyenített gyermek. Sasuké Sarutobi körülnézett, és észrevette az idegent, ki továbbra is mosolyogva szemlélte ıt. A férfi korántsem volt fenyegetı jelenség: termete nem volt daliás, teste pedig nem volt igazán erıteljes, ellenben roppant idıs lehetett; hosszúra növesztett, hófehér haja, melyet hátrafésülve hordott, irigylésre méltón magas korról árulkodott. Sasuké Sarutobi kevélyen szólt az idegenhez: „Te vagy az, aki kinevetett, öregember?", provokálta a férfit. „Igen, én nevettelek ki.", válaszolta amaz, és újfent elmosolyodott. „És miért nevettél ki? Válaszolj. Ha nem tudsz jó okot mondani, úgy nem bocsátok még, és a korodra sem leszek tekintettel.". Az idegen, hallván a serdületlen gyermek heves fenyegetızését, harsányan felkacagott, és így szólt: „Sasuké, te egy fával gyakoroltál., ami éppen olyan, mintha egy halott ellenséggel küzdenél. Így soha nem fogod fejleszteni a vívótudományod. Ennyire vágynál a tanulásra?". A dicsvágyó gyermek meglepetten nézett az öregemberre; sejtette, hogy a férfi ugyancsak érthet a harc mővészetéhez, ha oly magas kort ért meg a polgárháború idıszakában, mikor a legbátrabb és legképzettebb férfiak is úgy hullottak, miként ısszel a száraz falevelek, így szólt hozzá: „Öregember, te a harcmővészet mestere vagy? Meg akarom tanulni a harcmővészet titkát." „És vajon mihez kezdenél vele, ha már megtanultad?", replikázott az idegen. Sasuké Sarutobi egyetlen másodpercet sem késlekedett a válasszal, és a büszke ifjú felfedte szándékát: „Erıs kardforgató leszek, hírnevet és tiszteletet vívok ki magamnak." „Nagyszerő. Egy fiú szájából hallva, ezek különösen tiszteletreméltó célok. Rendben van. Tanítani foglak." - válaszolta az öreg, majd arra kérte a gyermeket, hogy támadja meg. Sasuké Sarutobi gyors csapást mért mestere fejére, de az öreg bámulatos gyorsasággal eltőnt, és köddé vált. A heves ifjú idegesen nézett körbe-körbe, de sehol sem lelte a fehér hajú férfit. És ekkor váratlanul támadás érte hátulról, melynek ereje a földre lökte ıt. A gyermek felemelte arcát, majd villámgyorsan megfordult, és talpra pattant; támadásra készen szorongatta a kezében tartott botot. Az öreg mester, ki játszi könnyedséggel tette lóvá új tanítványát, ránézett, és elmosolyodott. Megnyugtatta ıt, majd intett a fiúnak, hogy kövesse, és megindult az erdı mélye felé. A monda szerint Sasuké Sarutobi három évet töltött a nagymester oldalán, aki kitanította ıt a harcmővészetek titkos tudományára. Mesélték, hogy az öreg legfıképpen a godan fejlesztésére törekedett, mert úgy vélte, tanítványa nem kellıen érzékeny: „Hát nem látsz a hátad mögé? Mekkora gyengeségben szenvedsz! A harcmővészetben a védekezés legfıbb titka, hogy mindig készen állj a harcra." - dorgálta tanítványát. Ezen évek alatt Sasuké Sarutobi számos titkos technikát elsajátított: megtanult látni a sötétben, és hálását is oly finomra hangolta, hogy a lopakodó léptek zaját akár 30 méterrıl is meghallotta. Az öreg nem csupán az érzékelésre és az észlelésre, de a gerillaharcmodor taktikájára, a természet nyújtotta elınyök kihasználására, valamint filozófiára is oktatta a fiút, miként a karddal, a bottal, és egyéb fegyverekkel való bánásmódra is kiképezte. Egyetlen dolog volt, melyet mindvégig titkolt tanítványa elıtt: sohasem árulta el saját nevét. Három év pergett el, és a forrófejő gyermek felkészült harcossá vált. Egy napon a mester elébe állt, átnyújtott neki egy papírtekercset, és így szólt hozzá: „Sasuké, búcsúajándékot hoztam: ez a tekercs a ninjutsu szabályait tartalmazza. Életed végéig tartsd magadnál, és viselkedj bölcsen. Ha harcolnod kell, vagy híres hısökkel, nagy kardforgatókkal találkozol, akkor sem leszel legyızve, ha megérted ezt az írást.". A tanítvány meghajolt, hogy kifejezze a mester iránt érzett tiszteletét és háláját, és biztos helyre tette a tekercset. Az öreg még egyszer végigmérte a kivételes fiút, kit nagy reményekkel övezett, majd elárulta nevét: ı volt Hakuunsai Tozawa, a legendás mesterninja, a Koga-iskola alapítója. Sasuké Sarutobi alig tizenhárom évesen vált árnyharcossá, majd belépett a Yanada Tíz Hıse csoportba, és a klán teljes jogú tagjaként szolgált. Számtalan merész cselekedetet hajtott végre, és mindvégig híven tartotta mestere tanításait, mígnem 1615 véres nyarán, a híres Nyári háborúban elesett az Osaka-i kastélyért vívott véres csatában.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA A SZAMURÁJ FEGYVERZETE

A harcos kaszt tagjainak legfıbb fegyvere a kard volt. Az acélból való pengékrıl már esett szó, ám érdemes kitérni rá, hogy nem csupán fém, hanem egyéb kardokat is használtak.

Bekken, azaz fakard: ma is használják

A fából készült kardok közt volt olyan, mely egyszerő, éllel sem rendelkezı imitáció volt; ez a fegyver a gyakorlatozás és a tanulás instrumentuma volt, de a próbák és a párbajok során is gyakorta elıkerült, ha a harcosok nem életre-halálra szóló bajviadalt kezdeményeztek. A keményfából készült tompa kard, ha jól képzett kéz forgatta, nagyon veszedelmes fegyverré válhatott, akár halálos csapást is végre lehetett hajtani általa. A fából készült vívóalkalmatosságok közt volt olyan is, mely az acélpengéhez hasonlított: felülete széles volt, és éllel látták el. Az ilyesféle fakardot egy felkészült szamuráj éppoly eredményesen forgathatta, mint az acélpengét. A különbözı kardokon túl a szamurájok egyéb fegyverek kezeléséhez is értettek, és egyéb harci instrumentumokat is forgattak a csatákban.

A japán hosszúíj roppant hatékony fegyver volt: lıtávolsága elérte a 60-70 métert, de akadtak híres íjászok, kik különleges fegyvereik segítségével akár 80-90 méterrıl is eltalálták a célpontokat.

Az íjhoz használt nyilak közt számos formátumú akadt: akadtak félhold alakú, villaszerő, lapos fejő, avagy rombusz formájú nyílhegyek, melyek más és más feladatot szolgáltak. Nyilakat épületek felgyújtására, vagy az ellenség megfélemlítésére is használtak; utóbbiak különleges kialakítású, lyukas heggyel voltak ellátva, és repülés közben süvöltı hangot hallattak. Az íj nem csupán a hadakozás eszköze volt, de szabadidıs célokat is szolgált, mert a vadászatok során általa ejtették el az állatokat.

Az alacsonyabb rangú szamurájok és gyalogos katonák gyakorta forgattak lándzsákat, melyek nagy változatosságot mutattak. A legismertebb szúrófegyverek közé a naginata és a yari tartozott. yari egy széles fejő, kettıs élő, hegyes lándzsa, mely lovon ülı ellenféllel szemben is hatékony volt, de hosszú nyele miatt a karddal hadakozó harcossal szemben is eredményesen forgatták, míg a rúdra erısített, egyélő pengét - naginata - fıként a nık használták. A lıfegyverek a 16. század elsı felében kerültek be Japánba. A kovás puskákat a portugál tengerészek mutatták be a szamurájoknak, s miután a hadurak érdeklıdtek az új fegyver iránt, számos példányt vásároltak, majd helyi kézmőveseket bíztak meg a gyártással. A lıfegyverek néhány évtized leforgása alatt széles körben elterjedtek, de alkalmazásuk nem járt a hadászat átfogó reformjával, és sohasem szorították ki a hagyományos fegyvereket. A szamurájok közül sokan értettek a puskák és pisztolyok kezeléséhez, de a kardot és az íjat mindig többre tartották, mint a nyugatról behozott lıfegyvereket. A szamurájok mindegyike hordott magánál legyezıt, melyet szükség esetén akár fegyverként is forgathattak. A fémbordázatú legyezı súlyos alkalmatosság volt, ezért erıteljes ütést lehetett mérni az ellenfélre, ha ügyesen forgatták. Voltak olyan szamurájok, kik oly kiválóan kezelték ezt a hétköznapi kiegészítıt, hogy akár kardvívóval szemben is eredményesen harcoltak. A szamurájok tehát sokféle fegyvert alkalmaztak, legfıbb fegyverük azonban nem maga az eszköz volt, hanem szilárd elméjük és félelmet nem ismerı elszántságuk. Naosige nagyúr a következıképpen foglalta össze a harcos szellemének legjavát: „A bushido azt jelenti, hogy a halál torkában elkeseredetten harcolunk. Néha több tucat embernek is nehéz megölni egyetlen szamurájt, aki ebben az eszeveszett állapotban van."

SÓGUNOK TITOKZATOS ÉLETE Az

UTOLSÓ SÓGUN:

TOKUGAWA YOSHINOBU

Tokugawa Yoshinobu volt a híres dinasztiából való sógunok utolsó képviselıje, egyszersmind japán legutolsó sóguna. A férfi, ki Tokugawa Keiki néven, 1837. október 28-án látta meg a napvilágot Tokugawa Nariaki hetedik gyermekeként, a tizenötödik volt a Tokugawa-sógunok hosszú sorában. Gyermekkorát szigorú rendelkezések igazgatták, nevelıi komoly elvárásokat támasztottak vele szembe: vívást, politikai ismereteket, harcmővészetet, katonai stratégiát, etikettet, mővészetet és szépírást egyaránt tanult, tehát születésétıl kezdve úgy oktatták, hogy méltó módon viselhesse a sógun magas tisztségét. Az ifjú Tokugawa Yoshinobu pedig korántsem volt érdemtelen tanítvány: mentorai intelligens és tettre kész, elhivatott fiatalemberként tisztelték ıt, ki mély tisztelettel adózott nagyszerő ısei emléke elıtt, és élete fı céljának tartotta az évszázados hagyományok továbbvitelét. A fiatal nemes neve elsı ízben Tokugawa Iesada 1858-ban bekövetkezett halála után merült fel az utódlás kérdésének eldöntése végett rendezett megbeszéléseken.

Pártolói rátermettségét és felkészültségét hangsúlyozták, ám a vita az ellenérdekelt politikai csoport gyızelmével zárult, és a Tokugawa Iemochi vehette magára a megtisztelı rangot. Tokugawa Iemochi és a körébe győlt nemesi koalíció olyannyira tartott az ambiciózus ifjútól, hogy sógunná avatása után elrendelte Tokugawa Iesada házi ırizetét, miként az ıt támogató nemesek közül is sokan megfosztattak önrendelkezési jogaiktól. Nem ez volt az utolsó durva hiba, melyet Tokugawa Iemochi a sóguni hatalom gyakorlása során elkövetett; a rákövetkezı éveket az inkompetens magatartás és a rossz döntések sorozata jellemezte. Ezért a tizennegyedik Tokugawa-sógun hatalma idején a dinasztia reputációja meggyengült, az állami adminisztráció fellazult, a família ellenségei pedig megerısödtek. Az elzárkózási politika immáron tarthatatlanná vált, a hatalmas társadalmi különbségek folyamatos feszültségeket okoztak, a gazdaság pedig egyre nehezebben viselte a roppant magas adókat. Néhány év múltán odáig fajultak a dolgok, hogy nyílt lázadás fenyegette az államhatalmat, ezért a sógun kénytelen volt rokona értékes segítségéért folyamodni, és beválasztatta ıt az öt fıt számláló tanácsadó testületbe. A roju tagjaként Tokugawa Yoshinobu mind rátermettség, mint értelem dolgában példát mutatott, és nem keveset tett a rogyadozó állami berendezkedés támogatása végett: értı közremőködésének hála, sikerült katonai erı által elfojtani a felkelést, igába hajtani a renitens Choshu tartományt, és biztosítani a sógunátus hatalmát. Tokugawa Iemochi 1866-ban súlyos betegségbe esett és elhunyt. A gyengélkedı bakufu nemkülönben hasonló sors elé nézett, ezért a dinasztia tagjai és a nemesség számára egyértelmő volt, hogy csakis egy erıskező, felkészült és tettre kész férfiú garantálhatja a katonai kormányzat túlélését. Egyetlen személy mutatkozott alkalmasnak az embert próbáló feladatra: Tokugawa Yoshinobu, kit korábban elutasítottak és házi ırizetbe vetettek.

Tokugawa Yoshinobu 1866-ban vette magára a sóguni tisztséget, majd számos reformot vezetett be, melyektıl azt remélte, hogy általuk sikerül szilárd alapokra helyezni meggyengült hatalmát. A korábbi katonai rendszert felülbírálva létrehozta a nemzeti hadsereget és a nemzeti haditengerészetet, mely a sógun parancsnoksága alá tartozott, ily módon sikerült önálló, a haduraktól független fegyveres erıt felállítania. Mértékkel bár, de megnyitotta az ország határait az idegenek számára, és francia katonai szakértıket invitált Japánba, hogy tanácsaik által járulhassanak hozzá egy modern, nagy harci értéket képviselı haderı megteremtéséhez.

Amint azt sejteni lehet, ezen tetteivel számos nagyurat magára haragított: Satsuma, Tosa és Choshu tartomány földesurai, kik roppantmód tartottak tıle, hogy a bölcs és törekvı vezetı irányítása alatt a Tokugawa-sógunátus hatalma újfent stabilizálódhat, szövetséget formáltak a katonai kormányzat ellenében. Harcukat nagymértékben segítette, hogy sokan voltak a nemesek közt, kik ugyanezen álláspontra helyezkedtek, és aggodalmat éreztek amiatt, hogy Tokugawa Yoshinobu ıséhez, Tokugawa Ieyasu-hoz hasonlatos, karizmatikus és erıteljes sógunként irányíthatja Japánt. Maga a császár is támogatta a rebellis mozgalmat, és feljogosította a lázongó nemeseket a sógunátus felöl érkezı parancsok megtagadására. A szakadárok tehát katonai koalíciót alkottak, és hadat győjtöttek, hogy fegyveres felkelés által döntsék porba a kivételes érdemekkel bíró dinasztiát, és a császárra ruházzák át a légfıbb katonai vezetı jogait. Az elégedetlen nagyurak polgárháborút robbantottak ki, és véres csaták sorozatát vívták a sógun hadseregével; bár a harcok mindkét fél részérıl súlyos áldozatokat követeltek, Tokugawa Yoshinobu, bár háborús viszonyok közt is kivételesen nagyszerő parancsnoknak mutatkozott, az elsöprı túlerı ellenében nem gyızedelmeskedhet. A Boshinháború oly veszedelmes pusztítással járt és oly sok áldozatot követelt, nemkülönben oly mértékben aláásta a bakufu ısi hatalmát, hogy nyilvánvalóvá vált, mennél gyorsabban véget kell vetni az értelmetlen harcoknak. Tokugawa Yoshinobu alig másfél éven át birtokolhatta a hatalmat. Államférfiúi bölcsességét és politikai éleslátását egyaránt bizonyítja, hogy önként mondott le posztjáról; a tizenötödik, s egyben utolsó Tokugawa sógun belátta, hogy a nagy múltú dinasztia érdekei az adott körülmények közt ütköznek a nemzet érdekével, és fontosabbnak vélte a polgárháború lezárását, mint önnön hatalmának megtartását. Ezért 1867-ben bejelentette távozását, felszámolta a bakufu intézményét, és engedve a földesurak követelésének, minden hatalmat átruházott a császárra. Ellenfelei olyannyira félték a kivételes képességekkel bíró politikust, hogy súlyos, egyszersmind méltatlan büntetéseket mértek ki rá: földjeitıl és hatalmától megfosztották, és házi ırizetbe helyezték az utolsó sógunt. Késıbb, miután fogadalmat tett, hogy nem kíván beleavatkozni a nemzeti ügyekbe, kiengedték, majd 1902-ben családi birtokai egy részét is visszakapta, és elismervén lojális szolgálatait, engedélyezték számára a hercegi rang használatát.

Tokugawa Yoshinobu 1913. január 22-én hunyt el; halálával vége szakadt egy három évszázadon átívelı történelmi korszaknak, melyet a Tokugawa-család neve fémjelzett.

Ily módon ért véget az Edo-korszak, és új idık köszöntöttek Japánra: a sógunok és a szamurájok fokozatosan elvesztették politikai szerepüket, és egy modern állam született.

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE A NINJÁK FEGYVEREI

A ninják roppant változatos fegyverarzenálból gazdálkodtak, harci instrumentumaik közt különféle pengéket, dobóés hajítófegyvereket, botokat és lándzsákat, mérgeket és egyéb különleges eszközöket is találunk. A kard az árnyharcosok legfontosabb harci instrumentuma volt. A ninják által alkalmazott fegyver eredeti formájában korántsem mutatott egyezést az akciófilmekbıl ismert egyenes pengékkel; az egyenes penge ugyanis könnyen eltörik, vágóereje pedig csekélyebb, ezért a japán kovácsok a 10. századtól kezdve már nem készítettek ilyen fegyvereket.

Az árnyharcosok - miként a bushi-k - ívelt pengéket használtak, s bár vívótechnikájuk egyes részeit nyilvánvalóan a szamurájoktól sajátították el, fegyvereik is különböztek. A hosszú pengék - mint a tachi, vagy általában a hosszabb kardok - akadályozták volna ıket a lopakodásban, a gyors futásban, vagy a rejtızködésben, miként a szők terekben vívott harcok során sem voltak alkalmazhatók, ezért az eredeti kardokat vagy megkurtították, vagy a rövidebb wakizashi-t használták. A kardhüvely rendszerint hosszabb volt, mint maga a penge, így a saya aljába papírra írt üzenetet, mérget, vakítóport, dobó-késeket, vagy más hasznos tárgyakat rejthettek. A hüvely végébe gyakorta fúrtak lyukat, így azt levegıztetı csıként használhatta a ninja, ha víz alá kellett merülnie. A ninják tehát széles körben használták a kardot, a kardhoz való viszonyuk azonban korántsem volt olyan személyes, meghitt és kifinomult, mint a szamurájok esetében. A ninjutsu mővelıi gyakorlatias emberek voltak, a penge számukra fegyver volt, nem pedig szent szimbólum, és semmiképpen sem kötıdtek hozzá. A szamurájok körében általános kardkultusznak tehát nyoma sem volt a ninjaklánokon belül, de az árnyharcosok minden bizonnyal kedvelték a kiváló minıségő fegyvereket. Mégsem valószínő, hogy sok shinobi rendelkezett volna ilyesféle instrumentumokkal: tekintve, hogy az igazán jó nevő kovácsok munkái felettébb drágák és ritkák, közemberek számára pedig egyenesen hozzáférhetetlenek voltak, nehezen hihetı, hogy ilyesféle fegyvereket forgattak volna. Sokkalta valószínőbb, hogy zsákmányolt kardokat használtak, a szamurájokból lett árnyharcosok pedig eredeti fegyverüket tartották meg.

A shuriken és a dobótüske nemkülönben híres ninja-fegyverek. Annak ellenére, hogy egy gondosan célzott, erıs dobás akár a homlokcsontot is átszakíthatta, vagy behatolhatott a szemüregbe, ezeket az eszközöket elsısorban nem az ellenfél megölése végett használták. A ninja, ha szemtıl-szembe kényszerült megvívni valakivel, egy dobótüskével vagy -csillaggal könnyedén megzavarhatta ellenfelét, és véghezvihette a halálos vágást, ha pedig menekülnie kellett, ugyanilyen módon lelassíthatta az üldözıket.

A hozzávetılegesen tíz centiméter hosszú dobótüske, ha megfelelı kéz hajította, akár a páncélzaton is áthatolhatott, miként a dobócsillag is áttörhette azt. Ezért gyakorta mártották méregbe a dobófegyverek hegyét, amely viszonylag ártalmatlan találat esetén is garantálta a célszemély halálát; maga a seb nem fenyegette az áldozat életét, de a véráramba került erıs méreg végzett vele. A naginata eredetileg nık számára kifejlesztett fegyver volt. Mivel a hölgyek a hivatalos etikett szerint nem forgathattak kardot, egy wakizashi-t egy hosszú, 100-120 centiméteres, keményfából készült botra erısítettek. Az ily módon létrehozott fegyver roppant hatásosnak bizonyult: sokkalta hosszabb volt a kardoknál, így forgatója biztonságos távolban tarthatta magát az ellenféltıl.

Mivel a vívótechnika alapvetıen különbözött a naginata technikájától, a lábakra mért csapásokat a karddal hadakozó ellenfél nemigen tudta hárítani. A bisento a naginata-hoz hasonlatos, ám annál sokkal nehezebb, kínai eredető csatafegyver volt, melyet hasonlóképpen forgattak. A hosszú botra erısített pengék nem csak kardforgatók, de lovas harcosok ellenében is roppant hasznosnak bizonyultak, mert megfelelı képzettség esetén könnyedén át lehetett velük metszeni az állatok lábát, miként a nyeregben ülı harcos megtámadását is lehetıvé tette.

A mászókarom néven is ismert shuko egy kézfejre erısíthetı alkalmatosság volt, melynek tenyérfelıli részén négy darab hegyes tüske volt található. Ezt falmászáshoz és közelharchoz egyaránt használták, mert segítségével blokkolni tudták a pengéket, ha pedig nyitott tenyérrel ütötték meg az ellenfelet, úgy a görbe tüskék csúnya és fájdalmas sebeket okozhattak.

ülönféle dobócsillagok

A kusari-gama egyszerő küllemő fegyver volt, mely sem eleganciában, sem kivitelezési minıségben nem versenghetett a csodálatos japán kardokkal. Ám a közönséges mezıgazdasági eszközre emlékeztetı fegyver, mely egy élesre fent sarlóból, egy hosszú láncból és egy kurta markolatból állt, a legképzettebb kardforgatók számára is feladhatta a leckét. Azok, kik mesteri szinten értettek eme harci eszköz használatához, képesek voltak lefegyverezni az ellenfelet, kiránthatták lábát, ha pedig a dobás a testet érte, úgy a lánc rátekeredett az áldozatra, az éles sarló pedig szörnyő sebet okozhatott. Emellett az árnyharcosok a fentieken túl különbözı botokat is használtak: a jo egy 122 centiméter hosszú, a hanbo pedig 91 centiméter hosszú eszköz volt.

Sai

A sai néven ismert, párban forgatott, tompa tır nemkülönben kedvelt eszköz volt, mert az a ninja, aki mesteri szinten értett a kezeléséhez, képes volt szembeszállni egy kardforgatóval. Az egyik tırrel ugyanis blokkolni lehetett a pengét, vagy a fejlett keresztvas segítségével meg lehetett akasztani a kardot, a másik kézben tartott tır pedig lehetıséget adott a támadásra. Ez a fegyver eredetileg Kínából került Okinawa szigetére, majd széles körben elterjedt, ám a harcos kaszt tagjai nem használták; inkább a parasztok, az árnyharcosok, késıbb pedig a karateiskolák követıi forgatták. Népszerőségét is ennek köszönhette: a szamurájok ugyanis nem fegyverként, hanem egyszerő halászszerszámként tekintettek rá, tehát nem tiltották használatát, megfelelıen képzett kézben azonban a híres hos szúkardokkaí szemben is hatásos instrumentumnak bizonyult.

Miután az árnyharcosokat nem kötötte a szamuráj erkölcs, számos olyan eszközt alkalmaztak, melyek a kardforgató nemesek szemében becstelen fegyvereknek minısültek: mérgezı porokat fújtak az ellenfél arcába, villanó- vagy füstbombák által vakították el az ellenséget, vagy lıporral töltött gránátokat dobtak rá. Amint az a fentiekbıl is kiderül, a ninják számos különleges fegyvert használtak, melyeket halálos hatékonysággal forgattak a harcok során. Legfıbb eszközük mégsem a kard, a láncos sarló, vagy a lándzsa volt; az árnyharcosok számára a kihegyezett érzékszervek és a tudatosan használt ösztönök nyújtották a legfıbb támogatást.

Képesek voltak meghallani a lopakodó ellenség által keltett neszeket, sokkalta jobban láttak a sötétben, mint az átlagos emberek, ami pedig a legfontosabb; mindig megérezték a gyilkos szándékot és az agressziót, ezért nemigen lehetett ıket meglepni. A ninjutsu legfıbb esszenciája tehát nem a fegyverekben, vagy más tárgyakban, hanem az árnyharcos tiszta személyiségében, briliáns alkalmazkodásában és éles ösztöneiben gyökeredzett.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA A 47 RONIN TÖRTÉNETE

A szamurájok hısi tetteit megéneklı legendáriumok leggyakrabban idézett, egyszersmind legérdekesebb fejezete a 47 ronin históriája; színdarabok, irodalmi mővek, filmek és képregények egyaránt elbeszélték már a történetet, amely az egykoron volt nemes harcosok tántoríthatatlan hőségének és kivételes jellemének állít soha nem kopó, ércnél is maradandóbb emléket. Asano Takumi, ki a 17. század végén élt, kivételes nagyúr volt; olyan férfit tiszteltek benne, ki önmagával szemben roppant igényő, csatlósaival szemben körültekintı és megfontolt, urával szemben pedig hőséges és alázatos.

Személyes képességei játszottak szerepet abban, hogy Tsunayoshi Tokugawa sógun magához kérette, és megtisztelı feladattal ruházta fel ıt: arra kérte fel, hogy legyen az udvar protokollfınöke, és viselje gondját az Edo városába érkezı követeknek. Asano Takumi ekkor került személyes kapcsolatba Kira Kozukenosuke Yoshinaka urasággal, ki segített néki mennél biztosabban eligazodni az udvari etikett bonyodalmas szabályai közt, és alapos oktatásban részesítette ıt. Kapcsolatuk azonban korántsem volt felhıtlennek nevezhetı: az idıs mester féltékenységgel tekintett nálánál fiatalabb riválisára, és valamennyi eszközzel azon munkált, hogy beszennyezze Asano Takumi makulátlan reputációját. Kira Kozukenosuke Yoshinaka számos alkalommal inzultálta a szamurájt, ám Asano Takumi minden esetben megpróbált kitérni a konfliktus elıl, hisz feladatát csak akkor láthatta el kifogástalanul, ha élénken figyelmezte az idıs mesterrel való viszonyát. Kira Kozukenosuke Yoshinaka azonban egyre erıszakosabbá, egyre szemtelenebbé vált az idı múlásával, és nem adott lehetıséget riválisa számára, hogy elkerülhesse a botrányt. 1702 áprilisában történt, hogy a korosodó uraság minısíthetetlen hangon szólt a protokollfınökhöz, szidalmazta ıt, és rendkívül goromba sértéseket vágott a fejéhez. Asano Takumi sokat tőrt, de ezt már nem viselhette egyenes derékkal; a sógun személyes szolgálójaként mindig békességre és együttmőködésre törekedett, ám egyszersmind szamuráj is volt, ezért nem szégyenülhetett meg. Kira Kozukenosuke Yoshinaka heves szitkainak folyamát kard által vágta el Asano Takumi nagyúr, s bár csapása nem ölte meg ellenfelét, súlyos sebet okozott, melybıl a provokátor csak hosszas lábadozás során épült fel. Azzal, hogy a sógun palotájában kardot rántott és megsebesített egy magas beosztásban lévı szolgálót, Asano Takumi elképesztıen otromba bőnt követett el. A békés Edo-korszakban már tiltott volt a szamurájok számára az ilyesféle önbíráskodás, az pedig, hogy Asano az uralkodó lakjában cselekedett így, magát a sógunt is megsértette méltóságában. Tokugawa nagyúr magához rendelte a magas rangban lévı csatlóst, és kihallgatta. A kegyvesztetté vált férfi igaz szamurájhoz méltó magatartást tanúsított: nem próbált felmentésért könyörögni, nem is védelmezte magát, mindössze annyit jelentett ki, hogy roppantmód sajnálja, hogy nem sikerült megölnie ellenfelét, ki tőrhetetlen hangon, a nyílt színen becsmérelte ıt.

A vizsgálat során bizonyosságot nyert, hogy Asano Takumi heves felindulásból rántott kardot a sógun palotájában, és szánt szándékkal sebesítette meg a nagyúr hőséges csatlósát. A vád roppant súlyos volt, az ítélet pedig nem lehetett kérdéses: Tokugawa sógun felszólította a szamurájt, hogy kövessen el öngyilkosságot, az uraság vagyonát pedig elkobozták. A drámai esemény híre gyorsan eljutott Asano Takumi birtokára. Az uraság hőséges csatlósai döbbenettel fogadták a beszámolókat, hisz tisztelettel övezett uruk halálával mindannyian gazdátlan szamurájokká, ronin-okká váltak. A régi hagyományok szerint nekik is öngyilkosságot kellett volna elkövetniük, hogy követhessék urukat a halálba, ám az ısi gyakorlatot ekkorra már betiltotta a sógunátus, ezért nem hajthatták végre a seppuku-t. Voltak köztük olyan harcosok, kik elfogadták a ronin-ná válást, mások pedig nyílt harcra készültek a sógun ellen, ki halálbüntetéssel sújtotta urukat, kinek nem volt más bőne, minthogy a bushido tanításai szerint viselkedett, és szamurájhoz méltó módon cselekedett. A dilemmát végül a csatlósok vezetıje, Oishi Kuranosuke oldotta fel, ki fortélyos tervet szıtt: bölcs érveléssel rávette a sértett szamurájokat, hogy ellenállás nélkül adják át a birtokot, ám ezzel egy idıben elhatározta, hogy véres bosszúhadjáratot intéz Kira Kozukenosuke Yoshinaka ellen, ki aljas mesterkedésével elıidézte a tiszteletben álló család csúf bukását. Oishi Kuranosuke, hogy méltó módon állhasson bosszút, megszerezte azt a rövidkardot, melyet ura használt a kappaku során, és eltökélte, hogy ugyanazon fegyverrel vesz elégtételt, mely a daimyo életét is kioltotta. Kira Kozukenosuke Yoshinaka nagyúr nem volt sem bolond, sem felelıtlen: sejtette, hogy az Asano-család csatlósai bosszút forralnak ellene, ezért megerısítette személyes testırségét, és megelızı intézkedéseket tett. Ám esküdt ellensége, Oishi Kuranosuke sem viselkedett holmi forrófejő kamasz módjára: nem intézett nyílt támadást a célszemély ellen, hanem a megtévesztés eszközével élt, és kivárta a megfelelı alkalmat. Az Asano-birtok szamurájai színleg elváltak, és vándorútra tértek, miként az a ronin-ok esetében általános volt.

Legjobb fegyvereiket és harci vértjeiket elrejtették, látszólag lemondtak a bosszúállásról; akadtak köztük, kik alantas munkákat vállaltak, de még olyan csatlós is volt, ki bolondnak tetette magát. Maga Oishi Kuranosuke olyan életmódba kezdett, mely teljességgel méltatlan volt az egykori szamurájhoz: elhagyta szeretett családját, a vigalmi negyedeket járta, ivott és szerencsejátékokat őzött, és prostituáltak társaságában múlatta az idıt. Ahogy az idı múlt, Kira Kozukenosuke Yoshinaka ébersége alábbhagyott. Az uraság nyomon követte a gazdátlanná lett csatlósok sorsát, és nagy elégedettséggel tapasztalta, hogy az egykoron oly büszke harcosok valamennyien lezüllöttek, maga Oishi Kuranosuke pedig morális szempontból olyan mélyre süllyedt, ahonnan már soha nem emelkedhetett fel.

Ezért Kira Kozukenosuke Yoshinaka lassanként megfeledkezett a szigorú rendszabályokról, és szélnek eresztette testıreit. A csatlósok csak erre a pillanatra vártak: Oishi Kuranosuke összehívta társait, és meghatározta a rajtaütés idıpontját. A szamurájok, kik minden másnál erısebb bosszúvágyukat züllöttséggel és ırülettel leplezték egy éven át, elıszedték fegyvereiket és magukra öltötték a harci vértezetet.

1702. december 14-én Asano Takumi egykori csatlósai, szám szerint 47 ronin, behatoltak Kira Kozukenosuke Yoshinaka kastélyába, és borzalmas vérfürdıt rendeztek. Békeidık jártak, ezért csak kevés csatlós tartózkodott az uraság mellett, a támadás pedig elsöprı erejőnek bizonyult. A tapasztalt kardforgatók, kiket éjsötét győlölet vezérelt, sorra vágták le, vagy sebesítették meg a palotában lévı szamurájokat. A szobák vértıl vöröslöttek, halálhörgés, fegyvercsörgés és heves kiáltozás töltötte meg a palotát, az Asano-család egykori csatlósai pedig könyörületet nem ismerve törtek elıre. Végül Oishi Kuranosuke behatolt Kira Kozukenosuke Yoshinaka személyes rezidenciájába, és felszólította a férfit, hogy ha szamurájhoz méltó módon akar meghalni, rögvest kövessen el öngyilkosságot. Az uraság nem válaszolt a parancsra, és nem látott hozzá az ilyenkor szokásos elıkészületek végrehajtásához, ezért Oishi Kuranosuke kirántotta Asano Takumi rövidkardját, és egyetlen halálos csapással lemetszette az ellenfél fejét. Kira Kozukenosuke Yoshinaka levágott fejét egy vödörbe helyezték, és az egyik ronin rögvest Sengakujiba vitte azt, hogy bemutassa egykori uruk sírjánál. Az Asano-család csatlósai teljes sikert arattak: a mesteri tervnek hála, képesek voltak véghezvinni elhunyt uruk akaratát, és megölték a provokátort, ki tiszteletlen viselkedésével megszégyenítette és romlásba döntött a köztiszteletben álló famíliát.

A szamurájok felkészültségét és elhivatottságát mutatja, hogy a támadás során több tucat ellenfelet megöltek és sokakat megsebesítettek, még közülük alig egyetlen fı veszett oda a parázs közelharcban. A küzdelem végén a támadók feladták magukat a sógunátus katonái elıtt, és büszkén vállalták tettük következményeit.

Tudták jól, hogy nem számíthatnak kegyelemre, hisz fıbenjáró bőnt követtek el; annak ellenére, hogy cselekedetük a lojalitás iskolapéldája volt, a szamurájok ısi erkölcse ezúttal összeütközött a joggal, és nem számíthattak kegyelemre. A vizsgálat lebonyolítását követıen a ronin-okat halálra ítélték, a szamurájok pedig, miután bevégezték szent kötelességüket, büszkén vállalták a halált - életüket adták azért, hogy lemoshassák az Asano-család becsületén esett szégyenfoltot. A 47 ronin története a szamuráj erkölcsi tanítások egyik legfontosabb példabeszéde: ékesen bizonyítja, hogy az igazán elszánt harcosok önmagukkal mit sem törıdve szolgálták urukat, és a becsület számukra sokkalta nagyobb jelentıséggel bírt, mint büszkeségük és saját létezésük.

ÁRNYHARCOSOK REJTÉLYES ÉLETE TOSHITSUGU TAKAMATSU MESTER KÍNÁBAN Toshitsugu Takamatsu mester - ifjúkori nevén Jutaro - a modernkor legkiválóbb árnyharcosai közé tartozott. A nagymester 1887. március 10-én született, és kilencéves korától tanulta a harcmővészeteket Toda mester mellett. Remek képességekkel felruházott, félelmet nem ismerı, a kihívásokat mindig bátran vállaló tanítvány volt, így gyorsan elsajátította az alapvetı ismereteket, és megkezdte a mesterkurzust. Toda sensei a Shinden Fudo Ryu technikáira oktatta ıt, s miután a serdülıkor küszöbén álló ifjú bámulatos fejlıdést mutatott, beavatta ıt a ninjutsu titkaiba. Toshitsugu Takamatsu alig volt még 12 éves, de már a dojo legkiválóbb harcosa volt; meglett férfiak sem tudták legyızni ıt, ezért társai a Kotengu (Kicsi Démon) névvel illették. Az ifjú három évet töltött Toda mester mellett a Togakure Ryu néven ismert ısi stílus tanulásával, majd Kobe városába került, ahol Tadafusa Yoshitaro Mizuta oktatta ıt. Toshitsugu Takamatsu napi két tréningen vett részt, és ha ideje engedte, vonatra szállt, és hazalátogatott régi mesteréhez, ki a ninjutsu titkos tanításait adta át számára.

A fiatalember 1910-ben Kínába utazott, és különbözı harcmővészeti versenyeken vett részt, de egyetlen alkalommal sem akadt legyızıre. A Toda sensei által tanított ninjutsu rendkívül hatékony fegyvernek bizonyult a harcok során, így Toshitsugu Takamatsu több tucat ellenfél felett diadalmaskodott. Rövidre rá megnyitotta saját iskoláját, és oktatni kezdett; meggyızıdéssel vallotta, hogy a harcmővészet az emberiség közös kincse, ezért nem csak japánokat, de kínaiakat, amerikaiakat és franciákat is felvett a gyorsan elhíresült dojo-ba. A fiatal mester barátságát nem csupán azok keresték, kik harcmővészetet kívántak tanulni, de a helyi nemesek és más hatalmasságok is gyakorta vendégül látták ıt, mert csiszolt modora, korát meghazudtoló bölcsessége és a világ dolgaiban való járatossága okán roppant megnyerı férfiú volt. Toshitsugu Takamatsu híre gyorsan elterjedt az országban. Azt beszélték róla, hogy legyızhetetlen, ezért számos mester lépett vele kapcsolatba, és kért lehetıséget, hogy összemérhessék képességeiket, de az ifjú ninja-val szemben mindenki alulmaradt. Az idı múlásával Toshitsugu Takamatsu számos viadalt utasított el; értelmetlennek tartotta a véget nem érı küzdelmeket, és inkább tanítványaival kívánt foglalkozni. Az 1915-ös évben egy különleges kérés érkezett: a Santo járásból való Choshiryu mester, a Shaolin kungfu híres mővelıje kívánt megmérkızni az árnyharcossal. Takamatsu két alkalommal is visszautasította a kihívást a már ismertetett okokra hivatkozva, ám ellenfele harmadik alkalommal is meglátogatta ıt, és kérte, mérkızzön meg vele - konoksága határtalannak bizonyult, ezért a legyızhetetlen ninja úgy döntött, immáron kiáll a kínai ellen.

Az ifjú sensei nem számított könnyő küzdelemre, hisz ellenfele félelmetes harcosként volt ismert. Choshiryu mester 190 centiméter magas volt és közel 120 kilogrammot nyomott, még Toshitsugu Takamatsu termete egy fejjel alacsonyabb volt, és mindössze 74 kilogrammot nyomott. Azt beszélték, hogy a Shaolin kungfu mestere nem csupán technika, rugalmasság és gyorsaság terén bír egyedülálló képességekkel, de ereje is rettenetes; impozáns izomzatát súlyok emelésével fejlesztette, és minden reggel megmozgatta saját testtömegének százszorosát. Sokan tartottak tıle, hogy a hatalmas termető mester egyetlen jól irányzott ütéssel vagy rúgással elsöpörheti a fiatal ninja-t, és véget vethet Toshitsugu Takamatsu hosszú ideje tartó veretlenségének. Maga Toshitsugu Takamatsu sem vette félvállról a kihívást, hisz ellenfele tíz évvel idısebb, sokkalta erısebb, és minden bizonnyal tapasztaltabb harcos volt nála, de csodálatos módon segítségére sietett egy álom. A harc elıtti éjszaka egy különös harcról álmodott: egy hatalmas termető, vörös testő, óriási acélrúddal hadakozó ördögi figura egy pillangót próbált meg agyonütni, ám a törékeny teremtmény játszi könnyedséggel tért ki a sőrőn mért csapások elıl, és fáradhatatlanul kerengett ellenfele körül. A hatalmas démon egyre idegesebben csapkodott, dühe nıttön-nıtt, egész testén csorgott a verejték, mígnem teljesen felélte erejét, és elvágódott; „Elég volt!", kiáltotta. Másnap a két mester szembekerült egymással. A harc során Ren nagyúr, egy nemesi dinasztia sarja bíráskodott; az ı feladata volt felügyelni a küzdelem tisztaságát, és gondoskodni a szükséges elıkészületekrıl. A bíró jelzése után Choshiryu óriási sárkányként rontott rá a nálánál jóval kisebb termető harcosra, ám Toshitsugu Takamatsu rendre kitért az ütések elıl, és minden alkalommal követhetetlen gyorsasággal vonult vissza. A hatalmas kínai minden technikát bevetett, hogy megsemmisítı erejő ütést vagy rúgás vihessen be, de sorra kudarcot vallott, mert ellenfele rebbenı szárnyú pillangóként tért ki elıle. A ninja megállt és kivárt, hárított és visszavonult, de egyetlen alkalommal sem indított támadást. A küzdelem már két órája zajlott, de a Shaolin mester nem tudott felülkerekedni ellenfelét, és a heves rohamok során felélte ereje javát. Choshiryu zihálva lélegzett és verejtékezett, mozdulatai pedig lelassultak, ám ellenfele a fáradtság legcsekélyebb jelét sem mutatta. A mesterninja ekkor döntött a támadás mellett, ám alig mozdult meg, mikor a bíró hangos kiáltással leállította a harcot. Ren nagyúr, komoly bölcsességrıl téve bizonyosságot, jól látta, hogy a hatalmas termető szerzetes elhasználta erejét, és Toshitsugu Takamatsu immáron könnyedén elbánna vele, ezért jobbnak látta berekeszteni a harcot, még mielıtt a kihívó súlyos sérülést szenvedne. A közönség korántsem értett egyet a bíró döntésével, és a küzdelem folytatására biztatta a mestereket, ám ık figyelmen kívül hagyták a nézısereget.

A szembenálló felek meghajoltak, majd mosolyogva gratuláltak egymásnak az emlékezetes harc során nyújtott teljesítményért. Sem harag, sem indulat nem feszült közöttük: mindketten tiszteletet éreztek a másik iránt, és elismerték az ellenfél érdemeit. A küzdelem után Choshiryu és Toshitsugu Takamatsu Ren nagyúr szívélyes meghívására betértek egy remek vendégfogadóba, és bıséges lakomával ünnepelték meg frissen kötött barátságukat, majd tovább társalogtak a harcmővészeteket illetı kérdésekrıl néhány pohár rizsbor felett.

A fiatal mesterninja veszedelmes kalandja remekül példázza az árnyharcosok legfıbb erényét: Toshitsugu Takamatsu, midın nálánál erısebb alkatú ellenféllel került szembe, a szélben meghajló nádhoz hasonlatosan viselkedett, így végül képes volt vértelen diadalt aratni a szerzetes felett. A kínai kaland története ékesen mutatja, hogy a ninjutsu esszenciája nem a nyers erıben, de az ellenfél megismerésében, az alkalmazkodásban és a kitérésben, a leginkább megfelelı taktika meglelésében rejlik. Toshitsugu Takamatsu hosszú élete során megszámlálhatatlan kihívásnak tett eleget, mégsem talált legyızıre. A mester tanítványok sokasága számára adta át a ninjutsu titkait, és sokat tett a ninjutsu elismertté tevése, illetve népszerősítése érdekében. Toshitsugu Takamatsu nagymester, a 20. századi harcmővészet egyik legnagyobb alakja, 85 éves korában, 1972. április 2-án hunyt el.

BUSHIDO: A SZAMURÁJ ÚTJA HARCOSOK

SZOMORÚ ALKONYA

A Tokugawa-sógunok uralkodásának idejét sem polgárháborúk, sem külsı támadások nem jellemezték. Az utolsó jelentıs fegyveres konfliktus az 1637-ben kirobbant Shimabara-felkelés volt, mikor keresztények és parasztok lázadtak fel a sógunátus ellen, ám fegyveres harcukat könyörtelenül vérbe fojtották. A rákövetkezı évszázadokban a szamurájoknak nem kellett harci konfliktusban részt venniük, inkább rendészeti szerepet láttak el, és a kaszt jelentısége fokozatosan csökkent. Emellett Japán, ha megfontolt léptekkel is, a modernizáció útjára lépett, és a 19. század közepén már megnyitotta kapuit az amerikai Perry tengernagy hajói, a külföldi diplomaták és kereskedık elıtt, tehát újból megkezdıdött a nyugati eszmék beáramlása. Az utolsó sógun lemondása véget vetett a bakufu hétszáz éven át tartó uralmának, és a legfıbb hatalom visszaszállt a császárra. A Meiji-restauráció során hozott döntések tovább csorbították a szamuráj kaszt szerepét és egyébként is megkopott tekintélyét, fokozatosan megfosztották ıket évszázadokon át felhalmozott elıjogaiktól, és a büszke harcosok lassanként valódi feladatok nélkül maradtak. 1871-ben törölték a két kard viselésére vonatkozó rendeletet, miként a szamurájok jellegzetes hajviselete sem volt már kötelezı a harcosokra nézve. Korábban a köznép tagjai, a parasztok és a kézmővesek, ha lóháton utaztak és szamurájjal találkoztak, kötelezettségük szerint leszálltak a lóról, és szemlesütve meghajoltak; miután eltörölték eme rendeletet, a parasztoknak nem kellett ily módon megtisztelni a harcosokat, nyugodtan ellovagolhattak a bushi mellett. A szamuráj kaszt tagjai érthetı módon felháborodtak a döntés hallatán, amely az ı szemszögükbıl nézve egyenlıségjelet tett a paraszt és a harcos közt. Nemkülönben megtiltották a bushi számára, hogy a tiszteletlen viselkedést tanúsító idegent levágja, tehát immáron nem vehetett fegyver által elégtételt az ıt ért sérelmekért, és a parasztok élete felett sem rendelkezhettek. Bármely okból is rántott fegyvert a szamuráj, ha használta kardját, azzal bőncselekményt követett el, és törvény elıtt kellett felelnie tettéért, holott az évszázados gyakorlat szerint ilyen esetekben csakis a földesúrnak, vagy a sógunnak volt joga elmarasztalni a csatlóst. Az írott törvények immáron lehetetlenné tették, hogy a harcosok az ıseik által rájuk hagyott szabályok szerint élhessenek, és a bushido kódja szerinti viselkedés több pontban is törvénytelennek nyilváníttatott az uralkodó által - mindez elfogadhatatlan volt a tradíciókra oly büszke kardforgatók számára, kik generációk tucatjain át gyakorolták, nemkülönben szentként tisztelték a hagyományokat. Már ezek a rendelkezések is felháborították a harcosok kasztját, ám a legjava csak késıbb következett. 1869-ben a frissiben felállított Birodalmi Parlament napirendre tőzte a seppuku betiltásának kérdését, s bár a képviselık elsöprı többséggel álltak ki a rituális öngyilkosság hagyománya mellett, a változást immáron senki nem tudta megakadályozni, és néhány évre rá tilalom alá helyezték a szamurájok által követett kiváltságos gyakorlatot. Ettıl kezdve a harcos nem vághatta fel hasát, a kodifikált jog megfosztotta ıt a rituális öngyilkosság ısi jogától, s bár páran továbbra sem mondtak le a seppuku gyakorlatáról, cselekedetük már nem tiszteletet, hanem megvetést váltott ki.

Mementó: szamurájok az 1800'as évek végén

Mindezen döntések mélységesen felháborították a szamurájokat, kik reménytelenül próbáltak ragaszkodni elıjogaik maradékához. A legrosszabb csak ezután következett: 1876-ban betiltották a kardviselést. A szamurájok kasztja, mely hétszáz éven át uralta Japánt, ezáltal megszőnt létezni, és az ország, mely a Tokugawa-sógunok idejében nem volt kitéve a külföldi hatásoknak, néhány évtized leforgása alatt elnyugatiasodott.

A kard a szamuráj lelke volt, a bushi életének és bátorságának tárgyiasult szimbóluma, az ısi gyakorlat hirdetıje; avval, hogy betiltották viseletét, porba tiporták a dicsıséges múltjukra és történelmi szerepükre oly büszke harcosokat. Azok a szamurájok, kik az elıírások ellenére is megkísérelték maguknál tartani fegyvereiket, nem egyszer nyilvános megaláztatásokon estek át, és elkobozták kardjaikat. Sokan rejtve viselték a kardokat: a fegyvert megfosztották szépséges kiegészítıitıl és elvetették a lakkozott hüvelyeket, és közönséges bambuszba, vagy fából készült, dísztelen tokba helyezték a nemes pengét. A kardviselés tiltásával a kovácsmesterek ideje is lejárt. A szakmai képességeikre oly büszke, mindig a legmélyebb alázattal ténykedı mesterek nem folytathatták az ezeréves tradíciót és nem készíthettek pengéket, és sorra tönkrementek. Azok, kik alkalmazkodni kívántak az új idıkhöz, megalázó módon egyszerő használati tárgyakat, késeket és ollókat kovácsoltak, ám így sem tarthattak lépést a nagyipari termelésre berendezkedett gyárakkal.

EPILÓGUS A TRADÍCIÓK TOVÁBBÉLÉSE

A különbözı kardvívó-iskolák, a japán harcmővészetek, a kardkészítés hagyománya, illetve a bushido szellemisége, bár a Meiji-korszakban meggyöngült és perifériára került, a modernkorban feltámadt, s bár megváltozott környezetben, de tovább él, miként a szamurájok kultúrára gyakorolt hatása is jelentıs. Bár a második világháború után az amerikai megszállók ismét tilalom alá helyezték a kardkészítést és a kardforgatás gyakorlatát, a kardokat pedig elkobozták és megsemmisítették, az ezeréves hagyományt felszámolni nem tudták. Sokan voltak, kik vállalva a büntetés kockázatát, elrejtették a családi tulajdonban lévı, vagy éppen muzeális értékő fegyvereket, és titkon gyakorolták a vívás mővészetét. Késıbb feloldották az ésszerőtlenül szigorú tilalmat, és a tradíció ismételten terjedni kezdett. A modernkori kardkovácsok rengeteg munkával kutatták a régi mesterek hagyatékát, technológiák sokaságát próbálták ki, az aprólékos munka által pedig sikerült kifogástalanul rekonstruálni a hajdanán alkalmazott metódust. Japánban ma is élnek és dolgoznak mesteremberek, kik magas szinten gyakorolják az ezeréves hagyományt, és a társadalom megbecsült tagjainak számítanak. Szerencsére, a napjainkban készített kardok közt is szép számban akadnak olyanok, melyek minısége eléri a régi mestermunkák minıségét.

A kardkovácsok Japánban nemzeti kincsnek számítanak, miként az általuk készített pengéket is nemzeti kincsként kezelik. A szigetország törvényei gondozzák és féltve ırzik a nemes tradíciót, ezért a míves kardokat nyilvántartják, és csak hosszadalmas engedélyeztetési procedúra után lehet egy japán kardot külföldre vinni. Tekintve a kardkovács szakértelmét és az egyes darabokba fektetett munka mennyiségét, a japán kard, miként egykoron, ma is roppant drága jószág. Annak ellenére, hogy a leendı tulajdonos sohasem a fegyver tényleges anyagi értékét egyenlíti ki (pıre anyagiakban ugyanis nem mérhetı a pengék értéke), hanem egyfajta tiszteletdíjat fizet a kovácsmesternek, a kézi készítéső darabokért legkevesebb 1,8-2 millió forintnak megfelelı összeget kell áldozni, a felsı határ pedig a csillagos ég. Az eredeti kézzel kovácsolt japán kardoknak ma is nagy tisztelet jár, s kiváltképpen igaz ez az élı, vagyis rendszeresen használt pengére. A fegyvert a tulajdonos engedélye nélkül megérinteni, fıleg hüvelyébıl kihúzni tilos; a penge felületét kézzel illetni nemkülönben tilos; a kard felett átnyúlni vagy átlépni szintén nem megengedett.

A manapság készült kardok többségét már páratlan esztétikai értékük miatt, tehát dísznek vásárolják, többségük győjtıkhöz vándorol; a pengéknek csak kisebb hányada kerül olyan tulajdonosokhoz, kik napi rendszerességgel használják azokat.

Yagyu Shinkage Ryu követıi

A vívás mővészetét napjainkban is gyakorolják: Japánban élnek nagymesterek és követıik, léteznek klánok, és mőködnek különféle iskolák. Az acélkard forgatását számos stílus ırzi, melyeket iaido győjtınéven emlegetünk. Egyaránt akadnak köztük ısi stílusok, mint a sok ágra szakadt Itto Ryu, illetve Yagyu Shinkage Ryu, és modernebb irányzatok; többségük az egykardos vívást oktatja, néhány pedig a két kard harmonikus használatát tanítja.

Az ezeréves harcmővészet, mely egyaránt szolgálja a jellem, a szellem és a test fejlıdését, szerencsére ma már nem csupán Japánban sajátítható el, mert az Egyesült Államokban, illetve Európában is számos dojo mőködik, melyeket képzett instruktorok irányítanak. Nem csupán az acélkarddal való vívás szellemisége és technikája maradt fent, de a japán botvívás, a kendo tradíciója is virágzik. Az érdeklıdık különbözı iskolák százaiban gyakorolhatják eme mővészetet, és világszerte rendeznek versenyeket, bajnokságokat. A bushi-k kulturális és társadalmi hagyatéka, korunkra gyakorolt hatása oly széleskörő, hogy a téma részletes elemzése vaskos könyveket töltene meg, miként a régi mítoszok és történetek sem koptak meg, hanem elevenen élnek. A bushido tradíciója kifogyhatatlan kincsestár a modern mővészet számára, így irodalmi mővek, játékfilmek, színdarabok, animációs filmek, képregények, videojátékok és egyebek dolgozzák fel a szamurájok ezeréves históriáját, harcmővészetét és filozófiáját. Különösen kedveltek a híres kardforgatók és a legendás sógunok, a nevezetes történelmi események és a sorsdöntı csaták, melyek számtalan alkotást ihlettek. A ninjutsu tradíciója nemkülönben túlélte az évszázadokat: napjainkban számos iskola és ág létezik, melyek az árnyharcosok ısi harcmodorát oktatják az érdeklıdık számára.

A KÖNYVBEN ELİFORDULÓ IDEGEN SZAVAK, ÉS KIFEJEZÉSEK GYŐJTEMÉNYE: Bakufu - katonai kormányzat, eredeti jelentése szerint sátortábor-kormányzat (a harcosok sátrakban laktak, onnan eredt a kifejezés) Bokken - fából készített kard; képzett kézben éppoly halálos fegyver, mint az acélpenge Budo - harcmővészet Bushi - harcos Bushido - a harcos útja Daimyo - földesúr Daisho - kardpár Dojo - edzıterem Hagakure - a szamurájok erkölcsi kódexe, Yamamoto Tsunemoto munkája, szó szerinti fordításban: Levelek alatt Iadoka - az iaido-t gyakorló személy Iaido - a kardhúzás mővészete, más fordításban; a harmonikus cselekedet útja Kaisaku - a fej levágásának mozzanata a rituális öngyilkosság során, egyszersmind a segítı megnevezése Kanji - írásjel Kappaku - a has felmetszése, a seppuku része Katana - hosszú kard, a szamurájok legfıbb fegyvere Kendo - japán botvívás Kensei - Kardszent, legyızhetetlen vívómester Kuniochi - nıi ninja Kusarí-gama - láncos sarló, különleges fegyver Mei - a kovácsmester aláírása a kardpenge markolati részén Ninja - árnyharcos Ninjutsu - összetett szó, elsı tagjának (nin) jelentése türelem, kitartás, második tagjának (jutsu) jelentése technika, tudás Roju - a sógun ötfıs tanácsadó testülete Ronin - urát vesztett, vagy eltanácsolt, többnyire vándoréletet folytató szamuráj Ryuha, Ryu - harcmővészeti iskola, harcmővészeti stílus Sake - rizsbıl erjesztett alkoholos ital Saya - kardhüvely Sensei - mester, vívómester Shúiobi - árnyharcos, ninja Shuriken - dobócsillag vagy dobókés Szamuráj - csatlós, hőbéri viszonyban lévı kardforgató Tachi - hosszú kard, többnyire lovas hadviselés során használták Wakizashi - rövid kard

© 2005 Torrente de! Bosque (Géczi Zoltán) - Japán shogunok titkokzatos élete

VAGABUND KIADÓ Sorozatszerkesztı: SZÖLLİSI PÉTER A nyomdai munkák: FETT PRINT nyomda Felelıs vezetı: HORNOK PÉTER Nyomdai elıkészítés: Háttér Stúdió Kft. hatlers@ezaz. hu Felelıs kiadó: SZÖLLİSI PÉTER vagabund@freemaíl. hu Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét. Akadémia krt. 45—47. ISBN 963 9409 57 X