Tisztaszoba Karasszon Dezső: Én csak a csatornája vagyok az üzenetnek Beszélgetés Gárdonyi Zsolttal... 47

S. Varga Pál: Lesz még egyszer .......................................................   3 Fôtér Kotics József: Ünnep és rítus napjainkban .....................................   4 Réz-Nagy Zoltán: Az ünnep mint emlékezés és újraélés . ...............   10 Macskakô Esze Dóra: Ki ne fújd!    – kilátás erre-arra a Kiss Tibor-lakóparkból – ............................ 15

Tartalom

Küszöb

Térey János: Kölyökkor ................................................................. 18    Egy postahivatalra ................................................................ 19 Lászlóffy Csaba: Gyárfás-mûterem, 2005 ....................................... 20 Aletta Vid: Ketten . ....................................................................... 22    Apropó – Petri György: Mosoly    (Sz. Gy. után) ......................................................................... 23 Kapualj Lakner Lajos: Csokonai-ünnepek    – avagy hogyan lett Csokonai Debrecené  . ................................ 24 Kele Csilla: „De szíp debrecenyi beszíd!”    Beszélgetés Kálnási Árpáddal a Debreceni cívis szótárról ............. 29 Koroknai Edit: Debreceni díjesô . ................................................... 33 Árkádok Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk”    Disputális stílusgyakorlatok I.    Csete György tégláskerti templomáról  ...................................... 34 Pataky Emőke: Főbírók, kalmárok, cívisek építészeti világa 1.    A debreceni Diószeghy-főbíróház és postaállomás    mûemléki értékeiről és újjászületési lehetőségéről .................... 38 Papp József: Debrecen székháza: a reformkori városháza .............. 42 Tisztaszoba Karasszon Dezső: „Én csak a csatornája vagyok az üzenetnek”    Beszélgetés Gárdonyi Zsolttal  .................................................. 47 Lépcsôk

Kókai Csaba: „…[aki] eggyel többször halt meg a kelleténél”    Bartis Attila: A Lázár apokrifek  ............................................... 55 Molnár Klára: Sekély mélység    A színházi tér Richard Wagner A bolygó hollandi címû    operájának debreceni elôadásában  . ......................................... 57 Toronyszoba Szirák Péter: A látszat csal    Naplóbejegyzések két forduló között  . ...................................... 60

DISPUTA 

Kornyáné Szoboszlai Ágnes: Ajándék a városnak    Megjelent a Debreceni cívis szótár  . ........................................... 52



E számunk szerzôi:

Aletta Vid költő, Nagytarcsa Bun Zoltán építész, Budapest Esze Dóra író, költő, Budapest Kele Csilla újságíró, Debrecen Karasszon Dezső orgonamûvész, zenetörténész, Debrecen Kókai Csaba református lelkész, Debrecen Kornyáné Szoboszlai Ágnes nyelvész, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kotics József néprajzkutató, Miskolc–Debrecen Lakner Lajos irodalomtörténész, muzeológus, Debrecen Lászlóffy Csaba költő, író, Kolozsvár Molnár Klára PhD-hallgató, Debrecen Papp József helytörténész, Debrecen Pataky Emőke építész, mûemléki szakmérnök, Debrecen Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Térey János költő, író, Budapest S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa IV. évfolyam, 4. szám, 2006. április Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA 

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)



Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152

Legyen tehát a föld, azt mondod, a szent nevek s az ezredév, ez visszaút, itt van hová és van miért, itt fekszünk, vándor, az nem lehet, hogy annyi szív, legyen hát ünnep a vérözön s a lángtenger, legyen, legyen, jer múltak emlékén tettre lobbanni, mondod, legyen tehát ünnep a dzsida a szívben, legyen ünnep a bombák és a gáz, ünnep a tankok s ünnep a szégyen, csupa ünnep, van hová és van miért, az ezredév s a szent nevek, mi is lehet ez széles föld felett szebb dolog az névnapnál, isten éltessen, Valentin, fogadd e lufit. Előre hát, mind, aki Valentin, mondod, legyen a víz, ha már a föld nem, dübörögjön a Yamaha-motor, új vizeken járjunk, új ünnep kell nekünk, új március, új április, legyen hát április, igen, április négyről szóljon az ének, vagy május egyről, ha áprilisba nem tudsz visszatérni, de hát mi közöd a chicagói fiúkhoz, kik érted haltak ’886 tavaszán, hova térsz vissza, persze a sörsátorba, ünnep ez, ha nem Chicago, hát Dionüszosz, jut eszedbe, ünnep ez is, isten van itt vagy mi, legyen tehát, legyen Dionüszosz, mámor és gyönyör, ez aztán idők

De mit teszel, ha mégis ünnepelni kell? A templomot s a sátrat elkerülheted, ha már se istenek, se föld, ha már se április, se május. De vannak helyzetek. Mit mondasz, hogyha esküvő? menyasszonytánc, mi volna. S mit mondasz, hogyha János, s mit, hogyha születés? Ajándék, mondod, más mi volna, legyen ajándék, hogyha ünnep. De jól tudod, hogy annyi, ez is pincébe jut vagy ócskaboltba, s ha nem, blokk ellenében visszaváltható. Ezüstfenyő, kidobható, a vállalat majd elviszi. Gyertyái nem derengik át az űrt, mely tátong két napig, széthasítva a fontos dolgok leplét. De túlleszel, mint mindenen, ezen is túlleszel, megúszod, lepel bevarrva. Elmúlik a kínos hallgatás, s lehet megint, megint.

Lesz még egyszer

Hagyj békét a sörnek. Hiába várnál ünnepet. Múlthoz, jövőhöz nincs közöd. Amit ma tudsz, tegnap még nem volt, amit remélsz, az nincs sehol. Ünnep helyett csak ünneplések vannak. Ünnepnyi rések vakolatai.

S. Varga Pál

Esküvő, azt mondod, vőlegény, menyaszszony, násznép jön az esküvőre, ám tudod, hogy a menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem méltók rá, tudod, hogy sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak, legyen hát inkább névnap, ha már esküvő nem, de hát miféle János véd meg téged, vagy csak a jóhangzás miatt?, akkor inkább legyen mégis a születés, hiszen mit ér e nap, ha nem Karácsony, téged vártak, ez már valami, visszaút az istenekhez, az ige testté lett, részed van a teremtésben, de mi hasznod belőle, ha nem lesz jobb a csónak.

fölött van, de valami mégsincs rendben, mert a sör is vacak, hiába Dreher, s a ritmus is hiába, ha újra halljuk a lázadt ember vad keserveit, gyilkos testvér botja zuhanását, keresztény testvér, muzulmán testvér, jobb testvér, bal testvér, odalett, bizony, minden odalett, ha még ma nem, hát holnap, mit ünnepelsz hát, mit ünnepelsz, se esküvő, se csónak.

De minek ez az egész?, kérded. Ki játszsza ezt veled, miféle gnóm? Minek virág, minek fenyő s ajándék, minek szorongni évről évre? Minek, ha úgyis, és minek, ha úgyse? Noé sehol. De tartsd kéznél a hangszert. Lesz még egyszer. Lesz.

DISPUTA Küszöb

M

akele rádnéz, kihúzza csónakját a partra, letakarja rajta a Yamahamotort, egy koszladó kalyibából ladikot ránt elő, már itt is vannak, mondja, s tényleg, jönnek a falubeliek a parthoz, letérdelnek, Makele hajbókolni kezd a ladik előtt, foldozza rajta a láthatatlan léket, pantomim, mindenki hajbókol, azt mondja Makele, így tanulta, az apja így az ősöktől, azok meg az istenektől, mindig újra kell csinálni, különben soha semmi se sikerülne, ünnep van, azt mondja, szent nap, nem érted?, s néz rád, mint a háborodottra, te meg csak forgatod fejedben, ünnep, mi is ez, esküvő esetleg, vőlegény, menyasszony, netán névnap, születésnap, Valentin-nap, hurkapálcán lufi-szivecske.



Ünnep és rítus napjainkban Kotics József DISPUTA Fôtér 

„…de az istenek megszánták az emberek természettől fogva nyomorúságos faját, és fáradalmaik pihentetőjéül rendelték nekik az isteneknek szentelt ünnepek változatosságát” Platón

Az ünnepről általában

ket. Eliade szavaival: ha nem volnának ünnepek, elfogyna az idő. Az ünnepet éltető igény – az ember örök vágya a lineáris időből való kilépésre, az örök időbe való belépésre – minden kultúrában azonos, azonban az ünnep megjelenési formája és tartalma nagyfokú eltéréseket mutat.

Az ünnepek funkciói Platón szerint az ünnep „szent idő” (kronosz hierosz), amely az istenek hatalmas Az ünnep mint megnyilvánulások és társajelenléte által felfüggeszti az emberi időt, dalmi mulatságok összessége gyakran törlegfőbb tiszte pedig a mindennapokból való ténelmi vagy mitikus eseményeken alapul; kigyógyítás. Minden ünnepelmélet kiemeli ezeket egy olyan közösség ülteti át a jelena szakrális idő dimenzióját és a hétköznapi- be, amely szimbólumok és allegóriák révén tól eltérő viselkedési rendmegerősíti kulturális, valszer meglétét. Ugyancsak lási vagy politikai identitáosztják a kutatók Bahtyin sát – írja az ünnep definícivélekedését, aki az ünneójaként C. Riviére. Mivel az pet az emberi kultúra kiünnep szerinte szertartáirthatatlan kategóriájának sok és szórakozások elegye, nevezi. szükségesnek látja a domiAz ünnep egyetemes náns pólus alapján megküjellegét igazolja, hogy nem lönböztetni egymástól a ceismerünk egyetlen embelebrálás ünnepeit, amelyek ri csoportot sem, amely ne egy csoport számára fontos szakítaná meg a hétköznatényt (nemzeti esemény, pi élet ritmusát különleges Megváltó feltámadása, időszakokkal. Az emberélet anyák napja, születésnap a kulturális emlékezet révén válik kétdi- stb.) hangsúlyoznak, illetve a törvényszegés menzióssá, kétidejűvé. Jan Assman szerint ünnepeit, melyek az élvezet és az őrjöngő az írástalan társadalmakban domborodik kicsapongás logikájára korlátozódnak. ki ez a kulturális kétidejűség a legtisztábKerényi azt emeli ki az ünnep legáltalában: a köz- és az ünnepnapok, a minden- nosabb jegyeként, hogy az emberiség képes napi és a ceremoniális kommunikáció kü- ritmikusan visszatérő időközönként szemlönbségében. Szerinte a kommunikatív és lélődővé válni – ilyen állapotában közvetkulturális emlékezet ellentétét a köznap és lenül is érintkezni azokkal a magasabb vaünnep polaritásának feleltetjük meg; indo- lóságokkal, amelyeken egész léte nyugszik. kolt lehetne köznapi és ünnepnapi emléke- Több ünnepelmélet hangsúlyozza az ünnep zetről beszélnünk. Az ünnepek és a rítusok megélésének felfokozott intenzitását, az szabályszerű visszatérése emberi szabadság határakezeskedik az identitást …nem ismerünk egyetinak fizikai-érzéki megtabiztosító tudás közvetílen emberi csoportot pasztalását. téséért és továbbörökítésem, amely ne szakítaSzámos funkciója melséért, a rituális ismétlés ná meg a hétköznapi lett az ünnep különösen pedig garantálja a csoport élet ritmusát különlealkalmas arra, hogy az tér- és időbeli összetartoges időszakokkal. emberekben tudatosítsa zását. és megerősítse egy közösAz ünnep rítusai által séghez való tartozásukat. befolyásolhatóvá válik az idő: múlása fel- Az ünnep mindezt önreflexív módon teszi, gyorsítható, lelassítható, megörökíthető tehát nem csupán egy ideálisnak tekintett a pillanat, megszakítható a linearitás. Az társadalmi állapot tükörképének tekintenünnep eredeti tiszte voltaképpen az idő ta- dő, hanem tevőlegesen cselekszi is, létre is golása – nem pedig a „mindennapok idejé- hozza azt, amit szimbólumaival kifejezésvel” szembeszegezett „szent idő” megala- re juttat. Gadamer ezt úgy fogalmazza meg, pítása. Az ünnepek struktúrát és ritmust hogy az ünnep közösség, amely nem tűri adnak az időfolyamnak, megteremtve az az emberek elszigetelődését egymástól. Az időnek azt az általános rendjét, amelyben ünnep és a benne való részvétel a közös éla mindennapok elnyerhetik méltó helyü- mény által növeli a közösség egybetartozá-

sának tudatát, mintegy közvetítve hozzájuk hogy míg a korai ünnep együtt tartalmazta az általuk megvalósuló egység fontosságát a ráhatás és a kifejezés funkcióját, addig a és pozitív voltát. Ezáltal az ünnep az ön- modern ünnep a kifejező funkcióval annak meghatározási folyamat lényeges eleme, és önállósult formájában gazdálkodik, vagyily módon lehetőséget kínál a közösség kol- is a mai ünneplésből hiányoznak a ráhatás lektív tudatának kontrollálására, egyben a attribútumai. Ezzel szemben korábban az kollektív emlékezet alakítására. Az ünnep- ünnepek tevőleges hatással voltak az életnap jelentősége – legyen folyamatra. Az ünnep kiakár az egyház által, akár Az ünnep voltaképpen eszközölt, elért valami namás társadalmi alrendszer ismétlődő bizonyságyon fontosat a közösség által tartott ünnep – a rá ga annak, hogy a rend szempontjából. Az ünnep vonatkozó törvényszerűgyőzelme lehetséges a eredeti jelentéstulajdoníségek kollektív jellegéből zűrzavar fölött. tó, értelmező funkcióját származik. Az ünnep a köa modern ünnepek kifezösségi élet próbája, működésképességé- jező tartalmai sok esetben hiánytalanul s nek demonstrációja. Az ünnepek a közössé- élményszerűen betöltik. A helyzetek értelgi élet legintenzívebb és legplasztikusabb mezése, nyugtázása jelentős részben ma is megnyilvánulásai. Az ünnep nem a pihe- ünnepségeken zajlik. nés, a játék vagy a szórakozás jogán állítA korai ünnepek mindig ugyanabban ható ellentétbe az általában vett létezéssel, a közösségi dimenzióban – túlnyomórészt hanem e létezés megméretése, reflexió alá az egyházéban – szólították föl ünnepléskerülése jelenti az ünnep legfontosabb tar- re az egyes embert. A modern individuum tozékát. Az ünnep voltaképpen ismétlődő ünnepkultúrája ezzel szemben egymást bizonysága annak, hogy a rend győzelme csak részlegesen átfedő közösségi dimenlehetséges a zűrzavar fölött. ziókban zajlik, amelyeknek alkalomadtán Az ünnep az élet szerves része minden- nincs más közös vonásuk, mint az, hogy az hol, társadalmi funkciókat kiemelő és meg- individuum is tagja mindegyiknek. A moerősítő, rendszeresen megtartott közösségi dern társadalmakban ugyanakkor elszapoesemény. Funkciója valamilyen érték rep- rodtak olyan ünnepek is, amelyeknek körezentálása és megőrzése. Ez az érték meg- zössége csak szimbolikusan áttekinthető. nyilvánulhat szent vagy akár profán köntös- A modern ünnepekben ugyan továbbélnek ben is. Minden ünnep alapja a hit. Minden ősi kifejező elemek (díszek, különleges foünnep funkciója a kontinuitás, a múlt és a gyasztási aktusok, zene, tánc, közös mujövő közti kapocs igazolása. S azzal, hogy a tatványok stb.), de hiányzik a hit. jelen pillanatát mint elengedhetetlent defiCaillois említi, hogy az ünnep – mivel niálja a múlt és a jövendő szemszögéből, a kevésbé kötődik naptári dátumokhoz – felrésztvevők számára is a fontosság érzetét hígult, erejét vesztette a szabályozott monyújtja, s így az érintettek csoportjának, dern életvitelben. Más vélekedések is azt akár az egész társadalomnak szolgálhat ko- erősítik: a modern ünnep hajlik rá, hogy héziónövelő hatással. A belső összetartó megkülönböztethetetlenül összeolvadjon erőt növeli az a szabálysorozat is, amely az a mindennapokkal, hiszen csupán a minünnepek lebonyolításához kapcsolódik, s dennapokból következő funkciókat elégít amely kikristályosodott formában irányítja ki. Az ünnephez való mai viszony egyéni az ünnep menetét. választás kérdésévé válik: ha akarom, bármikor ünnep van, ha akarom, soha nincs Korai ünnep versus modern ünnep ünnep. Mai ünnepeink típusai Ha a mai ünnepekről kívánunk szólni, vajon elégséges-e csak azt állítanunk az ünnepről, hogy univerzális és a szakralitással kapcsolatos? Az etnográfia és az antropológia elsősorban a tradicionális életformát élők rítusait és ünnepeit tanulmányozta. A modern kori ünnepek egészen más szerveződésűek és tartalmúak. Éppen ezért kérdéses, hogy a tradicionális ünnepekkel kapcsolatos kutatói felfogások és megközelítési módok alkalmazhatók-e az új formák

DISPUTA Fôtér

Az ünnepek formai és tartalmi sokfélesége funkcionális tagoltságot is jelent. Funkcióit tekintve a korai és a modern ünnep jelentős eltéréseket mutat. A korai ünnepek mindig történelmi vagy mitológiai eseményen alapulnak, s így az illető közösség kozmikus világlátását őrzik. Ugyancsak jellemző ezekre az ünnepekre a jelmez vagy maszk viselése, a szertartások és felvonulások, a zene és a tánc, általában is a rituális viselkedés. A modern polgári kultúrában beszűkül az ünnep jelentése, jellege is lényegesen megváltozik. Lényeges eltérés,



DISPUTA Fôtér 

elemzése során. A mai ünnepek bemutatá- lönböző eredetű emlékezésalkalmakat rensa során kérdés lehet, hogy mely motívu- dez és foglal egységbe. Az ünnepi rend és a mok látszanak eltűnni a többpártrendszer nemzeti emlékezet ki- és lecserélése zajlik meghonosodásával, és milyen elemekkel a rendszerváltást követő időszakban. gazdagodtak a nyilvánosságban megjeleEgy ünnepstruktúra leginkább akkor nített rítusok. Egy ilyen célú vizsgálatból hatékony, ha ezek az összetevői nagyjáfény derülhetne rá, mit jelent ma az ünnep ból homogén világkép alapján szerveződfogalma, milyen jellegzetességeik vannak a nek egységgé, köztük minél kevesebb elma ünnepelt magán és közösségi jeles na- térés van, s a társadalom minél szélesebb poknak. rétegei vagy egésze elfogadják, magukénak Mai ünnepeink jellemzéséhez tagoltabb érzik. Az ünnep alapját képező világnéregiszterre van szükség, mint amit a szent– zetek és gondolkodási struktúrák ma már profán, a társadalmi–egyéni pólusok önma- nem egységesek. Ennek ellenére megfigyelgukban jelentenek. Célszerűbb szélesebb hető, hogy egy falu társadalmi terében még értelmű ünnepfogalmat használni. Funkci- ma is homogénebbek, mint a város diffeonális szempontból az ünnepet olyan ese- renciált társadalmában. ménynek tarthatjuk, amely a hétköznapitól eltérő viselkedésre mozgósít. Tartalmi A szocializmus ünnepei szempontból olyan eseménynek, amely megszerkeszti és kommunikálja az együvé Az új hatalom önmaga igazolása érdekében tartozás motivációit. létrehozta azokat a rítusokat, amelyek egyCélszerűnek tűnik a mai ünnepeket a fajta folytonosság jegyében új elemeket megtartás szféráján keresztül csoportosí- ágyaztak be mind a társadalom értékrendtani – már csak azért is, jébe, mind a hatalomról almert a történelmi váltokotott képébe. Ezek egyike A szocialista állam fözások és újraértelmezések az ünnepek szekularizácilülről, a társadalomban nem tesznek lehetővé tarója volt, mind képi világuuralkodó képzetektől tós tartalmi osztályozást. kat tekintve, mind az ünfüggetlenül, újraírta a Az ünnepek két legegyérnepi diskurzust illetően. kalendáriumot: új üntelműbben meghatározhaAz ünnepek ceremóniáit nepeket hozott létre, tó csoportja a nyilvános– nem lehetett teljesen új, és hagyományokkal nem nyilvános tengely két az egyházi, a vallási ünnerendelkezőket törölt a végpontján elhelyezkepek során sosem szerepelhivatalos lajstromból. dő alkalmak sajátosságaitetett eszköztárra alapozból adódik. A teljesen nyilvános, mindenki ni. Így az új ünnepi szerkezetben vannak számára hozzáférhető ünnepek tulajdon- elemek, amelyek az államszocialista rendképpen a naptári piros betűs napok. Ezek szer saját attribútumai, és olyanok is, memegtartása egy felsőbb hatalomtól eredő lyek vallásos elemek adaptált változatai. formában történik – nyilvános, mindenA szocialista állam fölülről, a társadaki számára látható területen. A szabályo- lomban uralkodó képzetektől függetlenül, zás szükségszerűsége a láthatóságból ered: újraírta a kalendáriumot: új ünnepeket hoa norma felrúgása a hagyomány, a szent- zott létre, és hagyományokkal rendelkezőség, illetve a hatalom megkérdőjelezését ket törölt a hivatalos lajstromból. Ennek vonná maga után. Ebbe a csoportba tehát következtében a magánszférába szorultak a naptárban jelzett ünnepek tartoznak. A azok az ünnepek, amelyeknek kollektív tengely másik végén azok a jeles napok ta- eredetük volt, szentek voltak az egyén szálálhatók, amelyeknek csak egy szűk ember- mára, és az új, „közösségi” jelleget követelő csoport vagy az egyén számára van jelentő- ceremóniák megragadtak a társadalom száségük. A születés- és névnap, a kapcsolatok mára a durkheimi „profán”, tehát inkább az évfordulói – mivel más közösség számára egyéni tapasztalásból eredő szint kategónincs relevanciájuk – a nem-nyilvános szfé- riájában. rában zajló ünnepek, s ebből csak ritkán, További jellemző, hogy létrejöttek a indokolt esetben törnek ki. még egyházi kézben maradt ceremóniák álAz államszocializmus időszakát követő- lami párjai: a névadó ünnepség, a közösséen az ünnepek nagymértékben megszapo- gi keretek között lebonyolított esküvő és a rodtak. A társadalom egyre újabb és újabb polgári temetés. Megszülettek a szocialista ünneplési alkalmakat keres. Mai ünnepein- alapú közösségek, tehát a munkában, illetket nem lehet megérteni a tegnap ünneplé- ve a szakmában osztozók ünnepei, az avasi gyakorlatának megismerése nélkül. Mai tások és – például – a bányásznap. Az ününnepstruktúránk összetett, rétegzett, kü- neplés módozatai közül a díszünnepség, a

DISPUTA Fôtér

seregszemle, a nagygyűlés és a felvonulás A középső kategória megragadása a legvolt a leggyakoribb; az ünnepek többsége nehezebb. Ebbe ugyanis azok az ünnepek kötött rendben, szabályozottan zajlott. Az tartoznak, amelyeket a kádárizmus megállamszocializmus időszakában a politikai próbált régi alakjából a saját képére forünnep legjellegzetesebb elemei a beszéd, a málni. Magánjellegű ünnepek voltak ezek, koszorú, az évforduló, a virág és a kitünte- amelyek nem közösségi kötődéseken alatés volt. Az évforduló egypultak, de 1957-től a nyilértelmű utalás a hagyoA szocializmus időszavános szférában is megerőmányra, a koszorú, a virág kában az ünnep erősödik ünneplési formájuk. és a kitüntetés pedig vateljes közösségi és deIde tartozik a fenyőünlamilyen múltban felmumonstratív jellegénél neppé átnevezett karátatott teljesítmény díjazáfogva hozzájárult egy csony, a névadóvá változó sa. A közösségi ünnepek alternatív életvilág keresztelő, a szilveszter és egy része tehát a múltban kialakításához, amely az anyák napja. történt jeles események, által megélhetővé vált Az államszocializmus tettek iránti, legtöbbször maga a diktatúra. ünnepeinek vizsgálata so­ személyes jellegű tiszterán új szempontot hozott letadás, hiszen az évfordulón kívül min- az interpretatív antropológiai látásmód alden másik elem az emberi tett méltatására kalmazása. Ez olyan gyakorlatként vizsgálszolgál. ja az ünnepet, amelyben az ünnepi esemény A szocialista ünnepek három nagy cso- mint életvilág-építési gyakorlat kerül az portra különültek el: közösséget érintő, elemzés fókuszába. A szocializmus időszaközszférában zajló ceremóniák alkották a kában az ünnep erőteljes közösségi és deközösségi ünnep kategóriáját, a magánem- monstratív jellegénél fogva hozzájárult egy bert érintő, de közszférában megjelenített alternatív életvilág kialakításához, amely ünnepek a nyilvános magánünnepekét, és által megélhetővé vált maga a diktatúra. a szigorú értelemben vett magánünnepek A két valóság – a mindennapi élet és a hivaa harmadik kategóriát. A nem nyilvánosan talos ideológia által termelt valóság – műült ünnepek híján voltak azoknak az egy- ködésében különös szerepet kap az ünnep házi eredetű elemeknek, amelyek az ün- mint valóságépítési praxis. neplés rítusának további szakralitását biztosítanák. A közösségi ünnepeken a teret Mai ünnepeink strukturáló tribün, a díszítésként alkalmazott virág és zászló, valamint az elfogadást Az ünnepnek ma van egy profán és egy kifejező taps, a nyilvánosan átadott aján- ettől elütő jelentése. Az első szerint az déktárgyak mellett mind a ceremóniák egy- ünnep emlékezés vagy tiszteletadás szeházias jellegére utaltak, alátámasztva azt a mélynek, eseménynek, illetve eszmének; hipotézist, mely szerint a kora kádárizmus ez semmiképp sem vallási jelentőségű, az vallástalanító törekvéseinek nem sikerült alulról jövő kollektív eredet sem jellemző teljesen új alapokra helyezniük a közösségi rá, tehát (durkheimi értelemben) szentünnepeket. nek sem mondható. Ebbe a kategóriába tarSzülettek ugyan új szimbólumok a mili- toznak az állami ünnepek. Ezzel együtt az tarizmus jegyében, de a kádárizmus az ün- ünnep jelenthet olyan napot is, amely nem nepek megjelenítésében nem tudta a val- össztársadalmi jelentőségű, de egy közöslási ünnepek rítusait teljesen lecserélni. ség számára fontos. Ez utóbbi jelentés fogMegváltozott ugyan a ceremóniák árnyala- lalja magában mindazokat az alkalmakat, ta, harcosabbá váltak, de az állandó egyhá- amikor a közösség tagjai egy tőlük különzi elemek nem kerültek ki belőlük. A szo- böző kollektív szellemtől eredő jelenséget cializmus ünnepeinek meghatározó típusa ünnepelnek. Ide tartoznak azok az ünnea nyilvános közösségi ünnepek csoportja pek, amelyek az államszocializmus alatt elvolt. Ide tartoztak azok, amelyek tartalma vesztették össztársadalmi jellegüket, a köa társadalmat mint egészt érintette, meg- zösségekben viszont teljes valójukban, a ünneplésük kizárólag közösségi szinten, múltból eredő rítusrendszerükkel együtt nyilvános térben zajlott. Nyilvános közös- fennmaradtak. Csak a mai magyar társaségi ünnepnek számított március 15., ápri- dalomban vizsgálódva is: a karácsonytól a lis 4., május 1., augusztus 20. és november költészet napjáig, a sikeres érettségi vizs7. A harmadik kategória a nem nyilvános gától március 15-éig széles spektrumon tamagánünnepeké volt; tartalmuk egyéneket lálhatóak azok az értékek, amelyeket érdeérintett, s így nem volt társadalmi relevan- mes, kell és lehet is ünnepelni. Az ünnepek ciájuk. széttartó jellege miatt azonban nehéz meg-



DISPUTA Fôtér

találni mai ünnepeink általános, közös vonásait.



tól követhető nyomon, s összefügg a polgári nemzetté válás folyamatával. Állami ünnepeink jelentősen átpolitizáltak, küA társadalmi ünnepek lönösen igaz ez az állítás március 15-ével kapcsolatban. Az ünnep a politikai küzdeA társadalmi ünnepek csoportját a minden- lem szimbolikus terepévé vált. A nyilvános ki számára hozzáférhető, nyilvánosan meg- közösségi ünnepek sorában a szocialista tartott jeles alkalmak alkotják. Tartalmu- időszakhoz képest jelentős változások törkat tekintve alapulhatnak a társadalom téntek, hiszen április 4. és november 7. üntermészethez, valláshoz, egy csoporthoz, neplésének megszűnte után augusztus 20. hatalomhoz fűződő viszonyán. Legtöbbször szimbolikája is jelentősen átalakul. Új ünazok az alkalmak emelkednek társadalmi nepnapok jelennek meg az egyházi hagyoszintre, amelyek nem mondanak ellent az mányból – pünkösd és mindenszentek –, és uralkodó ideológia értékrendjének. A tár- szemünk láttára formálódik egy új politisadalmi ünnep tárgya többnyire mindenkit kai ünnep – október 23. Május elseje ünérint, alanya pedig maga a közösség. Ebben neplése is alapvető változáson megy át. rejlik legitimáló és szocializáló szerepének Az ünnepek megtartására jelentős halényege: bemutatja és hangsúlyozza, hogy tást gyakorol az a körülmény, hogy munaz egyén a közösség függvénye. kaszüneti nap kapcsolódik-e hozzá. Ez egyfelől megadja a rangját – a munkanapra Az egyházi ünnepek eső egyházi ünnepek hagyományköre fokozatosan sorvad, átalakul – másfelől az A karácsony és a húsvét a szocializmus idő- újra munkaszüneti nap rangjára emelkedő szakában is része volt az állami ünnep- ünnepek visszanyerik korábbi méltóságukultúrának. A hatalom törekvése az ün- kat. Mindenszentek ünnepe kapcsán megfinepek tartalmának deszakralizációja volt; gyelhető, hogy míg korábban a halottakról ez többé-kevésbé sikeresen megtörtént. való megemlékezések, temetőlátogatások Ennek következtében az eredetileg egyhá- egy hosszabb időperiódusban húzódtak zi ünnepnek számító karácsony a legelfoga- szét, azóta, hogy újra munkaszünet, erededottabb társadalmi üneppé vált napjainkra. ti ünnepnapjára koncentrálódik. TanulsáAz eredeti vallási tartalom gos egyes, a szocializmus– Jézus születésének miszban nagyon is kitüntetett tériuma – teljesen háttérA gyermek ma már balünnepek sorsa. Ilyen márbe szorult, s az ünnep a lag a bölcsődétől az cius 8. (nemzetközi nőnap, szeretet és az összetartás egyetemig… „nők napja”), május 1. (a szimbolikus kifejezőjévé munka ünnepe), anyák vált. A vallási tartalom elnapja, a gyermeknap. halványulásával párhuzamosan az ünnep- Ezek, mivel kevesebb ideologikus tartalomlés közösségi jellege mérséklődik, s egyre mal töltődtek, túlélhették a szocializmust, inkább a családi körre koncentrálódik. illetőleg tartalmukat ma is elfogadhatónak A rendszerváltás óta megfigyelhető a vallá- tartja a közmegegyezés. si tartalom felújulása, s bizonyos, ezzel öszszefüggő jelenségek, pl. a betlehemezés, az A magánszféra ünnepei éjféli misén való részvétel reneszánszukat élik. Bár a karácsony mai ünneplése sokféle E kategóriánál azt látjuk, hogy a korábbi formában történhet és történik, az ünnep felekezeti különbségek (katolikusok – névmegtartása a többi ünneptől eltérően erős nap, protestánsok – születésnap ünneplése) társadalmi elvárás. Jellegzetes mai ünnepi elhalványodnak, elmosódnak, s egyaránt viselkedésforma például a jótékonykodás, a megtartják őket. Ez azt jelenti, hogy elhalközösség elesettjeinek felkarolása, vagyis ványul, elhalványult ezen ünnepek eredea szokásos kizáró reflexek felfüggesztése. ti vallási/egyházi tartalma és vonatkozása (inkább talán, mint az egyházi/naptári ünAz állami ünnepek nepeké), s egyre inkább szekuláris/deszakralizált ünnepekké válnak, vagy már válNapjainkban ezek kiemelkedően fonto- tak is. Ebbe a körbe sorolhatók a házassági sak, hiszen a csoportidentitás hordozói és évfordulók is. Az is megfigyelhető azonszimbolikus kifejezői, s az ezeknek megfe- ban, hogy megszaporodnak a magánszféra lelő emlékezet rögzítői. Az ünnepek sorá- ünnepi alkalmai. Ma jóval kiterjedtebb ünban ezt a típust tekintjük a legújabbnak. neplési gyakorlat terjedt el az emberi életMegjelenése és kialakulása a XVIII. század- út átmeneti szakaszaihoz kapcsolódóan.

A kisebb közösségek ünnepei

kulása. Az eredetileg politikai indíttatású (szocialista) ünnep mára jelentős tartalmi, szerkezeti, formai és funkcióváltozáson ment át. Az eredetileg egy meghatározott társadalmi csoport köré kiépített hivatalos ünnep egy lokális közösség (város) „ünnepévé”, esetlegesen „népünnepéllyé” alakul át. Az egykori munkásünnep városi ünneppé, ezzel együtt pedig a lokális identitás közvetítőjévé, erősítőjévé vált.

Újabban e nemzeti/állami és az egyéni ünnepek között megjelentek a lokális ünnepek, azaz egy-egy kisebb közösség (település, városrész vagy réteg, foglalkozási csoport) ünnepei. Közöttük nem egy a helyi identitás/emlékezet szimbolikus kifejező- A mai ünnep általános jellemzői je – vagy legalábbis annak szánják. Szimbolikus eszközeit ezért a lokális kultúrá- Ünnep és hétköznap ma gyakran összeolból veszik, azt emelik más szintre. Ezek az vad, a határok sokszor teljesen elmosódünnepi alkalmak egyúttal a demokratizáló- nak. Az ünnep kivételes jellege mára megdás jeleként is értékelhetők. A társadalmat szűnt, az ünnep ma nem „emel meg”, nem központilag ellenőrző szocializmus ezeket jelent (csak igen kivételes esetben) a köaz ünnepeket nem tolerálta, megjelenésük zösség eszméjében való megmerítkezést. és népszerűvé válásuk a civil társadalom Számos példa jelzi, hogy a politikai ünmegerősödésének is jele. nepek – minthogy más és De hogyan is konstruAz ünnepek történelmi más érdekeket szolgálnak álódik ma a kisebb közösváltozását tekintve el– értékkötöttségeik révén ségek ünnepe, milyen tarmondható, hogy a tarinkább megosztják a tártalom, milyen formában talmak lassan fogynak, sadalmat. S gyakran ezek nyilvánul meg? Az így létkiüresednek, a formák az értékek/érdekek márejövő kisebb közösségek viszont rohamosan fejsokkal nem összeegyezünnepei funkciójukat telődnek. tethetőek, vagy kizárják kintve hasonlítanak a haegymást. Az ünnepek törgyományos ünnepekhez, ugyanúgy meg- ténelmi változását tekintve elmondható, jelenik az önigazolás, az önkifejezés és az hogy a tartalmak lassan fogynak, kiüresedönreprezentálás – azzal a lényeges különb- nek, a formák viszont rohamosan fejlődnek. séggel, hogy itt már a reprezentáció áll az A szakrális tartalom szempontjából kiüreelső helyen. A napjainkban egyre szaporodó sedő formáknak új tartalmat keresnek, így lokális ünnepek (város- és falunapok, váro- a modern korban az ünnep egyre szervezetsi fesztiválok) olyan tartalom köré szerve- tebbé és rétegzettebbé válik. ződnek, amelynek érték volta meghatároAmíg nem kérdőjeleződtek meg a hazatlansága miatt megkérdőjelezhetetlen. gyományos szakrális értelemben vett értéA modern kor a kultúrában hisz, amelynek kek, addig az ünnepek elsődlegesen vallási a tudomány a letéteményese és a művészet jelenségként léteztek. Ahogy Mohay Tamás a reprezentánsa. Ez az, amit az ünnepek/ írja, a racionalitás és az egyéniség előtérünneplések szervezői felhasználnak. be kerülésével megerősödött a gyanakvás Bizonyos mai ünnepek megkonstruálása a központok köré rendezett hierarchiákkal egyfajta tudatos hagyományteremtés része. szemben, s ennek hatása erősen érződik a Ebbe a körbe tartoznak az „elszármazottak modern ünnepléseken. A fokozódó indivitalálkozói”, amelynek keretében a szülőfalu dualizáció következtében a személyes, csavárja, s tiszteli meg máshol élő fiait. A ki- ládi ünnepek jelentősége válik hangsúlyossebb közösségek ünnepei között említhető- sá, míg a településeket, városokat, népeket ek a diákélethez kapcsolódó rituális hagyo- összefogni tudók meggyengülnek. Ezzel vemányok. Itt is kétféle stratégia figyelhető szélybe kerül, illetve átértelmeződik az ünmeg: egyfelől az új hagyományok létreho- nepek közösségi jellege. Sok apró részközása, ezzel ellentétes tendenciaként viszont zösség magánünnepéről, ünnepléséről vagy megtalálható a korábbi tradíciókhoz való ünnepi megmozdulásáról beszélhetünk az visszanyúlás. Különösen szembeötlő formá- általánosan vett ünnep helyett. Az ünnepi ja ennek a soproni és miskolci egyetemi di- jellegű napok száma nő, ezzel egyidejűleg ákhagyományok mai újjáéledése és megle- tartalmuk elveszti eredeti jelentőségét, depő intenzitása. Más példákat is idézhetünk szakralizálódik. Az ünnep tartalma is, keaz ünnepek újjáéledésére, funkcióváltozá- retei is elmosódottabbakká válnak. Valójására: jól példázza ezt egyes lokális közös- ban igen nehéz konkrétan megfogalmazni, ségekben a bányásznap szerepének átala- mit is éltetnek új ünnepeink.

DISPUTA Fôtér

A gyermek ma már ballag a bölcsődétől az egyetemig; minden egyes helyzetváltozás bal­lagási rítussal záródik.



Az ünnep mint emlékezés és újraélés Réz-Nagy Zoltán DISPUTA Főtér 10

A

z ember gyerekként feszeng az ün- Pesti lelkész kollégám gyülekezeti szolgáneplő ruhában a tűző napon, töri a lata mellett egy szeretetotthont is igazgat. lakkcipő a lábát, a keményített gal- Mint elmondta, ebben a meglehetősen zárt lér dörzsöli a nyakát, miközben példá- közösségben is adódnak konfliktusok. Él ul az iskolaigazgató beszédét kell hallgat- ott egy összeférhetetlen természetű lakó. nia. Aztán néhány évtized múlva feltámad Mikor eljön az ünnep, a vasárnap és vele benne egy másfajta elkötelezettség, és az istentisztelet, úrvacsoraosztással, meglehet, hogy maga fog hosszú és unalmas történik a bűnvallás. A sok-sok feszültsébeszédeket mondani a tűző napon órákig get szító testvér könnyek között vesz részt álló ifjak előtt… a közös gyónásban és az úrvacsoraosztáson. Egy ünnep és annak lelki tartalma Ám eltelik pár nap, és a konfliktusok újra messzire kerülhet egymástól. Vegyük pél- kirobbannak. Az összeférhetetlen a követdául az augusztus 20-án szokásos virág- kező alkalommal újra könnyek közt gyón. karneváli felvonulást a mazsorettekkel, az És ez így megy hétről hétre. Lelkészkolléolasz zászlóforgatókkal, a mamutot, puly- gám föltette a kérdést: vajon meddig lehet kakakast vagy gésákat ábrázoló, guruló ezt komolyan venni? szalmavirág-költeményekkel: mindez igen Erre, azt hiszem, nincs végérvényes és eltávolodott az államalapításra való emlé- tökéletes megoldás. Mert maga az ember kezéstől. Ettől még szerethető és sok öröm ilyen. Az ember természete ellentmondáforrása lehet, de a kapcsolatot a jelentések sokkal teli. Legfeljebb nem mindig mutatkusza, sok áttételen keresztülmenő szöve- kozik meg ennyire végletesen, mint a fenti vényéből lehetne csak kibogozgatni. példában, de ott van bennünk. Ünnepeink, a karácsony és a húsvét A Grimm-mesék között talán a legkülöis ellentmondások tömenösebb a Rigócsőr királyfi. gét hordozzák magukban. Lehet-e csodálkozA legtöbb mesében ugyanLehet-e csodálkozni, hogy ni, hogy nem mindenis szerepel valamilyen nem mindenki szeret ünki szeret ünnepelni, gonosz figura: sárkány, nepelni, sőt, van, aki kifesőt, van, aki kifejezetboszorkány, gonosz mosjezetten utálja az ünnepek ten utálja az ünnepek toha… Ebben nem. Jelen egyikét-másikát? De eltáegyikét-másikát? van ugyan a történetben a volodhat-e egymástól anrossz, de az nem más fornyira az ünnep gyakorlata és eredeti esz- mában, mint a gyönyörű királykisasszony ménye, hogy megkérdőjelezhetővé váljon természetében. Ez a lány minden kérőjéaz ünnep maga? ből gúnyt űz. Ezt látva az apja, haragjában Egykor így szólt Ézsaiás próféta: „Új- hozzáadja az első koldushoz. Az élet keholdjaitokat, ünnepeiteket gyűlölöm én, mény leckék elé állítja a lányt. Már rögtön mondja az Úr, terhemre vannak, fáraszt el- az elején megbánja, hogy kikosarazta Rigóviselni.” Szavaira talán azt mondjuk ma- csőr királyt, akinek az udvarában konyhai gunkban: sötét, babonás kor volt, állato- kisegítőként dolgozik, és fizetsége mindöszkat áldoztak, a hold alapján mérték az időt, sze a meghagyott maradék. és különben is, erkölcsileg züllött időszak Milyen mély értelmű ez a mese, ötlik fel lehetett. Nem törődtek az árvákkal, öz- az emberben a hasonlóság a Tékozló Fiú pélvegyekkel, és nyilván semmiféle szociális dázatával. Mindkettőben bizonyos meghaháló nem létezett. sonlott belső magatartás figyelhető meg: a Feltámadhat bennünk a szorongó kér- fiatalabbik, azaz a tékozló fiú szülői házhoz dés: vajon a mi ünnepeink milyenek? Nincs fűződő viszonya éppen olyan ellentmonugyan véres áldozat, sem újhold, de van dásos, mint a királylányé a legesélyesebbhelyette úrvacsora és vasárnap, és vasár- nek tartott kérőjéhez, Rigócsőr királyfihoz. napi keresztyénség… Mi talán különbnek Mindkét történet a belső ellentmondás, érérezhetjük magunkat Ézsaiás kortársainál? zelmi ambivalencia feloldódásával, a Nagy Nincs ott a kiáltó ellentmondás ünnepeink, Ünnep beköszöntével zárul. vasárnapjaink és hétköznapjaink elméleti Ez a feloldás azonban csak az eszkatotartalma és gyakorlata között? logikus vég eljövetelekor fog megtörténEgy, a konfirmandusok számára írt ni. Jézus arról beszél, hogy végül mindent tankönyvben van egy ábra, melyen a va- Isten és ember újbóli egymásra találásának sárnap szerepel, a reggel, a délelőtt, a dél, öröme fog meghatározni, és ennek az üna délután és az este. Az egyik oszlop fö- nepét üli majd az egész mindenség. lött: ahogy történni szokott, a másik föDe addig marad ez a feloldhatatlan ketlött: ahogy lennie kellene. tősség és ez jellemzi földi életünket. És jellemzi jelenlegi Isten előtti állapotunkat:

mit. Aki teázott, az többnyire másban is mutatta jó modorát, nem szórta fel a körletet ultrával, hogy így szankcionálja az első időszakosok túlkapásait, nem fricskázta meg fülüket a centijével, így emlékeztetve arra, hogy – szemben vele – még milyen hosszú időt kell „a laktanyában rohadniuk“. Akik teáztak, nem csináltak ilyeneket. Ezért hát két héttel leszerelésem előtt, Az iszlám hagyomány elmondja, hogy a amikor ez a fiú arra kért, hogy cseréljek nagy uralkodó, Harún ar-Rasíd fia remeték csajkát vele, először kissé meglepődtem. közé állt, és a temetőben, vezekléssel töl- Aztán rájöttem, nem csupán az esztétikai tötte az időt. Az Ezeregyéjszaka meséiben értékről van szó: ez a bevonat a hosszú hóolvasható történet szerint az apa vezírei- napokat jelképezte. Annak vált a szimbóvel és országnagyjaival haladt el a herceg- lumává, hogy másfél évet is ki lehet bírni ből lett remete mellett. A kíséret két tagja úgy, hogy az ember normális marad, és nem egymás közt így beszélt: „Ez a fiú szégyent ad le szellemi szintjéből. Nem káromkodik, hoz az igazhívők emírnem érezteti fölényét az jére. Ha megfeddné, bi…a végső Ünnepre való első időszakosakkal szemzonyára felhagyna ezzel, készülés nem csupán ben, lámpaoltás után még amit művel.” Meghallota végítéletkor nyeri el gyertyafénynél olvas vagy ta ezt az apa, és szót ejértelmét… halkan, suttogva beszéltett fiával erről, mondget, szigorúan csak kinti, ván: „Fiacskám, szégyent hozol rám azzal, és nem a laktanyában történt eseményekamit művelsz.” Fia válaszul így szólt ről. Azaz megéli szabadságát a rabságban. egy közeli épület ormán pihenő madár- Aranybarna csajkafedelem ennek volt a jelra: szállj a kezemre. A madár oda is röp- képe. Ezzel a cserével tulajdonképpen azt pent. „Most vissza a helyedre!” – mond- fejeztük ki, hogy ez a szellemiség nem fog ta a fiú. A madár visszatért az oromzatra. kiveszni a körletből, hogy maradnak, akik A fiú ezután azt mondta a madárnak: „Most továbbra is emberi hangon szólalnak meg, pedig szállj az igazhívők emírjének, apám- és próbálják az adott lehetőségek között a nak a kezére!” A madár azonban ellensze- legnagyobb szellemi szabadságot megvalógült. A fiú ekkor így szólt apjához: „Apám sítani. Úgyhogy végül engedtem a kéréséte hozol szégyent énrám.” nek, és átadtam neki, minden szertartásosE példázat szerint a böjt és aszkézis, a ság nélkül a csajkát – bár életem egyik soha végső Ünnepre való készülés nem csupán a nem felejthető ünnepi pillanata volt ez. végítéletkor nyeri el értelmét, hanem már Nincs felemelőbb érzés, mint amikor itt, a jelen világban is lehet kihatása. az ember átéli, hogy számított valakiknek, hogy titkon lesték minden mozdulatát, és 1986 januárjában, mikor már közeledett a végül, az elválás pillanatában elárulják, néphadseregből való leszerelésem napja – milyen sokat jelentett a társasága, hogy másfél évet töltöttem a marcali laktanyá- erőt adott már a puszta jelenléte is. ban –, egy első időszakos, előfelvételis fiú arra kért, hogy cseréljük ki a csajkánkat. Életemnek eme apró mozzanata mellett sok A csajkafedelet én kizárólag teafőzés- más pillanatot is fel lehetne idézni, mások, re használtam, ezért nem volt szokásom előttünk járók életéből, melyekben az emutána elmosogatni. Így a belső felületén a beri méltóság és szellemi szabadság ülte hosszú hónapok során szép, aranybarna be- ünnepét. Ezt jobbára meg is tesszük, mikor vonat keletkezett, és különös patinát köl- egy-egy nemzeti ünnep során felemlegetcsönzött neki. Egyfajta úri jük múltunk nem feledhepasszió volt a teázás, csak „A múlt mindig új. tő eseményeit. kevesek szokása. A legtöbÁllandóan változik, Ezt hívjük kulturális ben bedobtak a kantinban ahogy továbbhalad emlékezetnek, és ez a biegy „szőke kólát” vagy vaaz élet.” zonyos „kulturális emlélami mást. Teázni – akkor kezetünk” adja identitáés ott – többet jelentett egyszerű ivásnál. sunkat. Ha nem emlékeznénk a múltunkra, Aki a hazulról belopott pálinka vagy a ha- nem lennénk többé azok, akik vagyunk. De táros faluból körülményesen becsempészett ez a múlt valahogy mindig új, bizonyos réházibor, a „bizei rettenetes” helyett a teá- szei megelevenítődnek, majd elsüllyednek. zást választotta, ezzel megtestesített vala- Italo Svevo szerint: „A múlt mindig új. Ál-

DISPUTA Főtér

hogy nem tudjuk tisztára mosni magunkat. Hiába követeli tőlünk Ézsaiás próféta vagy mai utódai: nem megy, a hívő, minden igyekezete ellenére megmarad simul justus et peccatornak, azaz egyszerre igaznak és bűnösnek, ahogy Martin Luther az emberi állapotnak ezt az ellentmondásosságát megfogalmazta.

11

DISPUTA Főtér

landóan változik, ahogy továbbhalad az élet. Bizonyos részei, melyek úgy tűnt, feledésbe merültek, felmerülnek ismét, mások pedig elsüllyednek, mert kevésbé fontosak. A jelen úgy vezényli a múltat, mint egy zenekart. Most ezekre a hangokra van szüksége, a többire pedig nem. Így a múlt hol hosszúnak, hol rövidnek látszik. Hol felcsendül, hol elnémul. A jelenbe a múltnak csak az a része szól bele hatékonyan, mely arra rendeltetett, hogy megvilágítsa vagy éppen elhomályosítsa azt.”

12

szellemét. Azt, hogy nem egyszerűen emlékezni kell, hanem újraélni. Mert a pászka ünnepének szellemében minden nemzedék úgy tekintheti, mintha maguk vonultak volna ki Egyiptomból. Tehát ami érvényes a múltra, az a jövőre is az. Vagyis: újra át lehet élni, meg lehet szüntetni az időbeli távolságot. Ugyanez érvényes az utolsó vacsorára való emlékezésre is. Újra át kell élni az Ő utolsó vacsoráját, és akkor megtapasztaljuk Jézus jelenlétét. Ha pedig ebben az újraélésben jelenvaló lesz számunkra, akkor A Pál apostol által többször látogatott ko- igazi közösségünk van vele. rinthusi gyülekezet tagjai között volPál apostol számára nyilvánvaló volt ez tak, akik részt vettek pogány áldozati a gondolatmenet. De mindezt a korinthusi lakomákon és euchariszgyülekezettel megértetni, tián, úrvacsorán is: egyemegéreztetni?! sek ugyanis nem tehették …nem egyszerűen emPál kereste azt a fomeg, hogy visszautasítsalékezni kell, hanem galmat, mely a görög kulnak egy-egy áldozati laújraélni. túrában élők számára is komára való meghívást. A megfogható. Így talált rá pogány templomban véga koinónia, a közösség rehajtott áldozatból az egész vendégsereg szóra. Ez jelent közösséget is, de részvétet, étkezett, így mintegy egyesült azzal az is- részesülést, rokonságot is. Az Újtestamentennel. Pál apostol szerint az erősek tud- tumi iratokban valamiben való részesüják, hogy a pogány istenek nem léteznek, lést, érintettséget, kontaktust, közelséget, így nem terheli meg lelkiismeretüket, ha „belső nála-lételt”, sorsszerű kapcsolatot részt vesznek egy ilyen lakomán. A gyen- jelöl. Ilyen belső közösségre, koinoniára géknek azonban, akik nem állnak szilár- teremtette Isten az embert, és ilyen ködan, és a bálványokban való hit kérdésében zösségbe akarja újra visszaállítani. Jézus sem tudják, mit gondoljanak, azoknak azt legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a tanácsolja Pál apostol, ne vegyenek részt közösséget helyreállítsa ember és ember, ilyen eseményen. Igaza van: nem mindenki valamint Isten és ember között. Ennek a képes ellenállni a szuggesztiónak. közösségnek a helyreállításáért halt meg. Kényes kérdés volt ez a pogány állatál„Ha a búzaszem nem hal meg, egymaga dozat (enni a levágott áldozati állat húsá- marad…” Ilyen szorosan összefüggött nála ból), és érintette az úrvacsorával kapcsola- az áldozatvállalás és közösség. De amit ő tos gyülekezeti gyakorlatot is. megfogalmazott, az minden ember sorsa is. Amikor az úrvacsora a zsidó-keresz- Mert közösségre teremtett minket Isten és tyén környezetből bekerült a pogány-ke- életünk legnagyobb feladata, hogy közösresztyén környezetbe, szükségképpen át- ségeinket ápoljuk, értük éljünk, és ha kell, alakult. Jézusnak a megemlékezések által haljunk, ahogy ő is tette. megtapasztalt és megélt jelenlétét kelHiszen a közösség nem követel feltétlett a hellén világban élő ember számára lenül áldozatot, de a halál vállalása néha is megtapasztalhatóvá tenni. Az istenség az egyetlen eszköz, hogy kifejezzük azt az e felfogás szerint nem történelmileg köz- elválaszthatatlan köteléket, mely összefűz vetíti magát hívei számára, mint ahogy Iz- minket másokkal. Ez az igazi kapcsolat a ráel népe hitte, hanem anyagilag, tárgyia- zsidó és hellén kultúra között. Így léphet sultan. A kenyeret testként, a bort vérként elénk az antik bölcs, Szókratész példája, értelmezték. Aki így kenyeret és bort vesz aki segít nekünk Jézus történetét, Evanmagához, az részt kap Jézusban, mivel va- géliumát is megérteni. Saját közössége lódi módon fogyasztja őt. ugyanazzal a váddal illette, mint a NagyPál apostol a Korin-thusi Levélben ezt tanács Jézust. Választhatott a száműzemondja: „Az áldás pohara, melyet megál- tés és a bürökpohár, az önkéntes öngyildunk, nem a Krisztus vérével való közös- kosság között. Az utóbbi mellett döntött, ségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, mert számára nem létezett élet a közössénem a Krisztus testével való közösségünk- gen kívül. e?” (1 Korinthus 10,16) Megfogalmazása Minket is körbevesznek családtagok, még őrzi a zsidó pászkaünnep, a „peszach” szomszédok, gyülekezeti tagok és mások

„Ti, akik bizton éltek, langyos házaitokban, kik este hazatérve meleg ételt és baráti arcokat leltek, vajon férfit láttok-e ebben itt, aki a sárban görnyed békétlen robotolva, harcol falat kenyérért, és meghal egy szóra. Vajon nőt láttok-e ebben itt, akinek haja és neve nincsen, sem ereje emlékezni, szeme üres és öle hideg, olyan, mint a béka télen. Töprengjetek el hosszan: E szavakat rendelem nektek, véssétek jól szívetekbe, otthon ülve vagy az utcán járva, lefekvőben: mondjátok el fiaitoknak, vagy dőljön össze házatok, emésszen el a kór, fordítsák el arcukat rólatok az utódaitok.” Primo Levi szinte átkokat szór azokra, akik nem akarják életben tartani az emlékezés kötelességét. Mert ahhoz, hogy valóban ne történjen meg újra, aminek nem szabad megtörténnie, életben kell tartani az emlékezést. Az urna homokja című versében írja Paul Celan: „A felejtés háza penészzöld. Mindegyik imbolygó kapuban hegedősöd kékellik lenyakazva. / Néked döngeti ő keserű fanszőrmoha dobját. / Gennyedő lábujjal festi homokba szemöldököd. / Hosszabbnak rajzolja, Néhány éve egy pécsi középiskola osztálya mint amilyen volt, és ajkad pirosát is. / Te maratoni közgazdaságtan órán vett részt. töltöd meg az urnákat s eteted szívedet.” (Egész nap, majd azt követően éjszaka is A hegedűst nem a háztetőn láttattartott az óra.) Egyetlen céljuk ezzel a kü- ja, hanem a kapukban, lenyakazva. A rajz lönleges, bár értelmetlen teljesítményük- túlzó, inkább valamiféle karikatúrát sejtet. kel az volt, hogy bekerüljenek a Guinnes Gennyedő lábujjal írják a homokba. Rekordok Könyvébe. Mit tehet az ember azért, hogy neve Elég gyakoriak az ilyen ne legyen csak homokhírek. Elképesztő, mire …csak az tud belenyuba, porba írt név? Hogy képesek az emberek. Talán godni az élet töredéne csak az maradjon belőabban bíznak, hogy egykességébe, egyszeri és lünk, amivel megtölthetegy ilyen rekord biztosít megismételhetetlen jük az urnákat? majd számukra némi bizvoltába, a világ hálátA válasz ott van Jézus tonságot a feledés ellen? lan feledékenységébe, házasságtörő nővel kapHa lezárul valami, könaki hisz abban, hogy csolatos, némaságban is nyebben felmerülhet benIsten emlékezetéből cselekvő magatartásánünk, hogy időtöltéseink, nem lesz kitörölve. ban. Ott van az általa is serénykedéseink között porba írt idézetben, Jereakadt-e valami, ami több volt, mint hiába- miás szavaiban: „Izraelnek reménysége, oh valóság. Vagy csak annyit tettünk, mintha Uram! Akik elhagynak téged, mind meg„porba írtunk volna”? szégyenülnek! Akik elpártolnak Tőlem, a Jézus a farizeusok és írástudók elleni porba íratnak be…” beszédeiben a legsúlyosabb ítéletként azt Aki Istent elhagyja, vagy sosem merte mondja róluk: olyanok vagytok; mint a jel- azt gondolni, hogy megtalálhatja, az fél telen sírok, mit sem sejtve járnak kelnek leginkább attól, hogy neve nem marad meg. rajtuk az emberek. (Lk 11,44) Hogy sírja idővel jeltelen lesz, nevét nem Ha a méltatlan élet feledésre ítéltetik, jegyzik fel, nyomtalanul eltűnik az életből. az még elfogadható, feldolgozható, de ha Mintha itt sem lett volna. És ennek tanújeazt is elfelejtik, amit nem lenne szabad? lét láthatjuk abban, ahogy emberek próbálPrimo Levi e szavakkal akarta életben ják nevüket örökkévalóvá tenni értelmettartani a létfontosságú emlékezést a halál- len rekordok révén. táborokra, azokra a szörnyűségekre, meHiszen csak az tud belenyugodni az lyeknek feledése súlyos bűn: élet töredékességébe, egyszeri és megismé-

DISPUTA Főtér

is, akikkel kapcsolatban talán jobb pillanatainkban úgy gondolkodunk, mint ahogy Kosztolányi Dezső: „Mennyi ember van, akit szeretek. Mennyi nő és férfi, akit szeretek. Rokonszenves bolti lányok, kereskedősegédek, régi és hű cselédek, lapkihordók, csöndes, munkás írók, kedves tanárok, kik vesződnek a kisfiammal. Találkozunk mi olykor-olykor, meg-megállunk, szemünk összevillan, s én még maradnék tétovázva, talán, hogy elmondjam ezt nekik. Mégsem beszélek, mert csak a részeg aggastyánok, s pulyák fecsegnek. Ilyesmiről szólni nem ízléses. Meg aztán nincsen is időnk. De hogyha majd meghalok egyszer, s egy csillagon meglátom őket, átin­tek nékik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: »Lásd, téged is szerettelek!«“ Ez az érzés, a közösség élménye, értelmet ad az életnek, a mindennapoknak, és képes folyamatos ünneppé alakítani a mindennapokat. Kosztolányi szavait így fogalmazhatnánk Jézus és Szókratész szellemében tovább: „… és hogyha választanom kellett volna aközött, hogy éljek tovább nélkületek, vagy haljak meg köztetek, az utóbbit választottam volna.”

13

telhetetlen voltába, a világ hálátlan feledékenységébe, aki hisz abban, hogy Isten emlékezetéből nem lesz kitörölve. Hogy fel lesz írva neve az élet könyvébe – és még csak nem is extra teljesítményei miatt, hanem – mert hitt, és hitét megtartotta, sőt, másoknak is átadta. Ez segíthet csak az elmúlással és felejtéssel való szembesülésben. Mikor meghal az ember barátja vagy rokona, rá kell jönnie, hogy nincs, nem marad más kapocs közöttünk, mint az emlékezés. És az a szép kötelesség, hogy gondozzuk a sírját, az egyetlen kézzelfogható nyomot, mely hozzá kapcsolhat minket. Az egyetlen látható és tapintható jelet, mely mindenki számára bizonyítja, hogy egykor itt élt ő is. „Hol sírjaink domborulnak, / unokáink leborulnak, / és áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” Petőfi szavai a legalapvetőbb igényünket fejezik ki. Azt a reményt, hogy aki most szeretettel

és hálával, imádságok között emlékezik, arra egykor szintén szeretettel és hálával, imádságok szavaiba foglalva emlékeznek. Három évvel ezelőtt, októberben, halottak napja, a halottakra való emlékezés ünnepe előtt néhány nappal az alábbi beszélgetés zajlott feleségem és akkor négyéves fiam között: –  Anya, miért vannak sírok a halott emberek csontjai fölött? –  Hogy akik szerették őket, odamehessenek emlékezni rájuk, virágot vinni, gyertyát gyújtani. –  És honnan tudják, hogy melyik kinek a sírja? –  Rá van írva a neve. –  Ha meghalok… Feleségem közbevág: –  Mi apával előbb meghalunk, mint te. –  Mikor? –  Amikor felnőtt leszel, és már neked is gyerekeid lesznek. –  Anya! Taníts meg olvasni, mielőtt meghalsz!

Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket. A megrendelő neve:. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

DISPUTA Főtér

A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

14

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen: [email protected]

– kilátás erre-arra a Kiss Tibor-lakóparkból* – „ha ez a szívem, hát röhögnöm kell“ K. T. [miket beszélek nézz oda] Egy, kettő, három: ma megszagoltam a trikómat és egészen váratlanul és indokolatlanul Amerika-illata volt.

Esze Dóra

Ki ne fújd!

[mégsem szidom] Ne firtassuk most, hogy kerültem oda. Itthagytam a barátaimat, az már biztos. Az egyiktől, akivel egyébként huszonkét év alatt ötször jutott eszünkbe, mégis szerelmesnek kellene lenni – egyszer nekem, négyszer neki –, és akivel azóta legalább öt gyerekünk lenne, ha – [egy skizoid mikiegér mer ő látni égi jel] – később, amikor combtőig gipszben feküdtem az ágyamban, piros villanykörtés magányomban véget nem érő délutánokon át, úgy fájt, úgy fogta marokra a szívem a bűntudat, hogy Amerika előtt éppen tőle nem búcsúztam el, magam sem értem azóta sem. De való igaz, amikor visszajöttem, és bementem az iskolába, mert ezek a hülyék így találták ki, a folyosó árkádjain túl megláttam őt, és elejtettem a könyvet. Közöttünk tátongott az aula magassága, ezt így elég nehéz elképzelni, belátom, gyakorlatilag az iskola maga, amint ezt ő kezdettől hajtogatta. Árkádok alól néztünk tehát egymásra, félfolyosókról, ha van ennek értelme, ő ott, én itt. Kettőnk között két lépcsősor: számomra az egyik le, a másik felfelé indult, és számára is, csak hát a kettő közül sohasem ugyanaz. A félreértések soha véget nem érő négy évében a szünet jelentős hányadát tudtuk azzal eltölteni, hogy mutogattunk egymásnak, melyikünk induljon le, majd föl, ő onnan, én innen. Kézenfekvő lett volna középen találkozni, ez is előfordult. Korántsem olyan gyakran, mint az, hogy követtük egymást: ő visszatartott attól, hogy odaérjek a franciaórára, és én sem akartam őt elengedni a tornaterembe. A vége az lett, hogy kiabálni kezdtem idegen nyelven, a vége az lett, hogy vetkőzni kezdett a folyosón. Most már bevallhatom, ilyenkor néha úgy éreztem, nem is szeret igazán.

[tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál] Egy szóval amint az oszlopok között megpillantottam a barátomat, felborult, mint egy kehely, a szívemben és túlcsordult, elöntött a boldogság, mert tudtam, végem van. Ez mától így, ahogy mindig is, sőt sokkal inkább. Valami évek óta hordott piros ing, felette egy nagyon csúnya barna kötött mellényke volt rajta, akkoriban felnőttnek akart látszani. Odarohantam hozzá, és elmondtam neki a fiúmat. Értette. Ő volt az egyetlen, aki megbocsátott nekem. Mindenki más csak arra tudott gondolni, eltaszítottam a legjobb barátnőmet és elszedtem a pasiját. Akkor csak felháborított, ma mindössze bántóan nem értem, mért foglalkoztak ezzel még a tanárok is azokban a hónapokban. Illetve hetekben, több idejük nem maradt rá, a barátnőmet más iskolába vitték a szülei, engem elütött az autó, az osztálytársaim minden gondolatát hamarosan az érettségi kötötte le, meg a szex. Pedig én mindkettőnél érdekesebb voltam. *

Minden vastagon szedett sor a Quimby együttes Kilégzés című lemezén hangzik el. Köszönet. E. D.

DISPUTA Macskakő

[túlélünk mi mindent tibcsi] Kalifornia állam egy nagyon kék, nagyon zöld kisvárosában megismerkedtem egy Peau nevű fiúval, az már igaz. Amikor először végigsimította a meztelen mellem a borostájával, ránk szakadtak a sírkövek. Giccs, a mellem olyan fehér, mint ezek a kifejezéstelen szobrok, giccs, gondoltam borzongva, ettől nevetnem kellett, ő meghökkent, mindketten kijózanodtunk, nagy nehezen felültem, csak másodszorra sikerült. Kérsz, kérdezte. Csak ne fújd ki rögtön, mondta még. Tartsd bent, amíg lehet.

15

[mit tetszik itt keresni csak tán nem egy lejtőt] Az pedig már James és Brad volt, akivel a Kráter tónál egy-egy kis sarok hasishoz fordultunk. Vártam a hatást, és közben, hogy ne unatkozzak, azt figyeltem, mint vált állam alatt kékre, bordóra, majd ismét kékre a vastag, puha szőnyeg. Brad egy történetet mesélt egy lányról, aki hipp-hopp fiúvá változott, aztán, mintha lecsapna rám, hirtelen megkérdezte, kiről beszél, milyen nemű is, jégkék szemében csillogással oldalba bökte James barátját, és mondott neki valamit a pupillámról, miközben én egyre jobban sajnáltam, hogy még mindig csak várok és várok. [plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem] Hallottam a reccsenést. Pokol, ez volt az első gondolatom. Hogy létezik. Ott található, tíz centire a jobb bokám felett. Érdekes, hogy eddig nem is tudtam róla. Most meg itt fekszem az aszfalton egy vajszínű Dacia mellett, körülöttem egyre több ember, nekem tekereg a felsőtestem, és nem tudom abbahagyni a jajgatást, miközben voltaképpen semmit sem érzek. A jobb lábam épsége örökre ott maradt valahol a bal első kerék abroncsa és a sárhányója között. Bekapta a kerék a lábam, így mondták később, ezért tört el egyszerre a síp- és a szárkapocs csont. Maradjon nyugodtan, csillagom, ezt hallottam egy ismeretlen asszony hangján. Emelgetni kezdtem a nyakam, hogy lássam, ki az, és azt kérdeztem, mikor jön már a mentő, közben a szám megtelt valaki más könnyeivel, mert én ugyan nem sírtam. Aztán letérdeltek mellém ketten kabát nélkül, szép, fehér köpenyben. Megállapították. Felraktak, betoltak, kivettek, lefektettek, megfúrtak, szétszúrtak, összecsavartak, és én annyira szerettem volna, ha a fiúm meglátogat. Ha azóta nem bánja meg ezerszer, hogy elhagyta értem a barátnőmet. Vagy legalább a szemembe mondja, hogy ölni tudna bánatában. Végül eljött, háromszor ült le az ágyam mellé, egyszer nagyon nyugodt hangon közöltem vele, végigbőgtem az éjszakát, mert szeretem. Aha, felelte magas hangon, mert a hangja mindig is magas volt, és azt kérdezte, milyenek itt a levesek. [ballal elpöckölöm az élet jobb híján egyedül] Rob ragaszkodott hozzá, hogy ahányszor államhatárhoz érünk, Bob Dylan szóljon a kocsiban. Mondjuk megláttuk az Arizona táblát, ő benyomta a kazettát, összedörzsölte a tenyerét, felnevetett és a gázra lépett. Untam. Már mielőtt megszólalt.

DISPUTA Macskakő

[s persze rosszak is] Mennyit vártam a semmire, már otthon, járni nem tudtam, a mankó feltörte, egyre sorvadt szegény lábam, fogytam én is, pedig szinte teljesen mozdulatlan. Délután, amikor nem volt otthon senki, apró, gonosz lángok haraptak a bugyimba gúnyosan a takaró alatt, szétesett a fejem ettől, mennyit vártam, mennyire gyűlöltem magam érte, sosem fog megkeresni, ő aztán nem, a barátomra is ráüvöltöttem, amikor eljött hozzánk. Egyszer egyébként anyám kerek perec elküldte. Azt mondta, most már tényleg nagyon késő van. Hozzá magázta. Hálóingben, össze-vissza meredező hajjal.

16

[nem tudom hol lakom itt lesz a szekrényben a kávés csészében vagy tán a szőnyeg alatt az ajtó mögött nem néztem egy sötét sarokban nyilvános wc-ben a körúton a kávéházban budai erkélyen jaj hívok nyomozó mer én nem colombo halló halló halló hallucináció] Na igen. Rámkerült, és most már itt van. Mindegy. Eztán ebben járok. Nekem sem tetszik. [mint a hajnal alja vörös] Tavaszra meggyógyultam. Lekerült a gipsz, és bár majd elájultam, amikor megpillantottam a jobb lábam, és majd összeestem, amikor megkíséreltem ráállni, furcsa diadalt, elégtételt éreztem. De azért ami ott nem repült, nem hasadt, nem csapódott és

nem zuhant, arról nem is vettem tudomást. A barátom szelíd mosollyal tűrt. Bezzeg amikor temetőkben keféltél Pasadenában, kezdte, és Melanie-t hallgattál ismeretlen fiúkkal. Mennyire gyűlöltem érte. Hányszor mondjam még, hogy Bob Dylan? [millió páncél mögött millió seb] Az érettségi után ő ment külföldre, ha nem is olyan messzire, mint én annak idején. Egy teljes évig nem tudtam róla semmit. Aztán kaptam egy lapot. Kár, szinte fájdalmas, hogy Dél-Franciaországban nem árulnak Melódia szeletet az édességboltokban, ez szerepelt rajta. [megoltalmazom elragadom elragadtatom magam magam adom] A második évben tettem egy tétovát. Már egyetlen lépés sem tudott ugyanaz lenni, a bokám túlságosan élesen, tisztán emlékezett egy nem is olyan távoli őszre, mégis bíztam benne, nem lesz értelmetlen. Egy-két hétre látogatott haza, szétszedték a szerettei. Gondoltam, megbecsülöm azt a másfél órát, olyan nehezen jött össze, kabát­ zsebemben néhány jointra való adaggal kerestem fel. Bevetettem mindent. Csacsogtam, hadartam, kacagtam, lehetőleg a hajam hátradobva, én sem értettem egy szót sem, csak csendet ne, csak nézzen engem onnan a fotelből a bogárbarna szemével, mit bánom én az igazságot, nem kell, hogy jólessen, nem kell, hogy érezzem, szeret, itt, a régi szobájában, az sem kell, hogy megbocsásson, majd én ledöntöm a sorompókat, szétverem a falakat, felpattanok a barrikádokra, és véget vetek és újrateremtek. Csak mosolygott, amikor a mariskás cigiket megemlítettem.

[az élet szép csak te világ vagy beteg] Hogy mi volt azon? Mi nem. Mélyet szívtam a jointból. Most is tisztán hallottam a régi hangot, és most sem magyarul, tartsd bent, tartsd bent, még ne fújd ki! És közben hallgattam a kazettát, amelyen a barátom a végén mégis a fülembe súgta az igazat. Recsegett az alufólia, kicsit már olvadt a csoki. De ki tudtam venni mindent. A sóhajt, a ropogást, a zihálást, a közelséget. Amit csak rá lehet enni egy magnókazettára. Aztán megtörölte a száját – ott van, mágnesesen rögzítve, el soha nem múlik már –, és csámcsogva így szólt: hát akkor, drága kicsikém, próbáljuk meg még egyszer. Te onnan, én innen. Felőled nézve lefelé. De kapaszkodj meg: felőlem is. Mit számít, hány oszlop áll közöttünk. Mit számít a lapos köztes terület. Mit számít, ki milyen órára rohan. Csak gyere. De előbb fordulj meg.

[na szóval szeretlek én élet] Úgy lett, megfordultam, kezemben a walkmannel. Ott állt mögöttem. Milyen Dél-Franciaországról beszélnek ezek? Mint a színpadon. Ő onnan, én innen. Egy, kettő, három.

DISPUTA Macskakő

[ez csak egy rémálom az elme utcában] Megint eltelt egy év, megint kaptam egy lapot. Ezúttal szöveg nélkül. Amire azt válaszoltam, ha ír nekem öt levelet, meglátogatom. Soha ilyen forgalmat a postaládámban. Ő, aki soha senkinek, most minden alkalommal négy oldalt rótt tele sűrűn apró, szeretet után fulladozva kiabáló betűivel. Kivéve az utolsó levelet. Bazdmeg, tolt át három árva sort levegősen a lapon, átlósan, könyörgök, gyere! És persze nem. Csak mert nekem itthon összedőlt a világ. Arra sem volt erőm, hogy megkérdezzem magamtól, hányszor árulom még el őt. Utolsó erőmet összeszedve küldtem neki egy doboz Melódia szeletet. Kaptam cserébe egy kazettát.

17

Térey János DISPUTA Macskakő

Kölyökkor

18

Eónokkal ezelőtt Itt építészet volt és társasélet – Összezagyválta az egyik A csúcsívet a timpanonnal, A másik látszatokkal Kártyázott derűsen; De a kávéillatú színhely Minden ízében barátinak tűnt, Távolról és tűnődő közelről. Hol van a fiatal metropolisz? Körútjai szerencsétlenre koptak. Tóráit sárral fenték be. Süteményei megdohosodtak; Méregerős feketéi Kihűltek az alpakka-tálcán.

Egy postahivatalra

DISPUTA Macskakő

Neoncsarnok. Mivel Pesten jársz, tudhatod, Nagykávéház lappang minden jobbfajta sarkon, Valamennyi legendás, lélegző L-betűben. A pamlag látott pezsgős vacsorát és szerelmet, És antantszíjat; mit még? Bombát és pogromot. A hosszabbik szár végén, ott párolgott a konyha. A keskeny szár, ahol állsz, Az volt a Körút kikötője: Pálmái az Adria öblét Reprodukálták, némi sikerrel, Bábkorlátja falatnyi Velence. A külcsínből a fejünk fölött Egy árbockosárnyi kis erkély Rácsa maradt, a cikornyás Minta centrumába kovácsolt Dupla korong, az iker Nap – Távolról mintha csak egy Télire kintfeledett Gyerekbicikli volna –; Jött január, meghozta A rózsaszínű csekket, A fényes bánatú postaKisasszonyt; vagy a bisztrót; A közértet; a Bármit, Ami egy túlélő L-betűben kivirul: Éppen akkora Űrtartalmú a régi, Mint amekkora Űrtartalmú az új.

19

Lászlóffy Csaba

Gyárfás-műterem, 2005 Kihunyt a fény, elfogyott a színekkel. Fakult fehérségedről álmodom; elhinni, hogy megtisztul minden egyszer, mit betemetett rozsda, füst, korom. Dermedt ereden csak a téli táj üt át s a meg nem válaszolt miértek – A fagyos hallgatás mögött mi vár? Hull, hull a hó… Kiásni? Kinek érdek?! Mint elnéptelenedett képkeret e fényérzékeny szentgyörgyi vasárnap délután. Gazdátlan műtermedet kerestem (olvad a hó, majd fölszárad). Egy régi kép a hóesésben: minden örök – befagyott szemfehéren a gondolat árnyéka kéken; csupán a félelem törékeny, és a vágy, a megörökíthetetlen, a felkavaró fénysugár mögött. Téblábolunk a megfestett, kietlen télben, mely felfújt pulykaként hörög. Rókák osonnak, álombeliek, fogaik közül kakastoll pereg; margarétás, lóherés őshelyek bűvöletében herseg ecseted. A fehér felületen hallani szinte a rontó, nyomorító senkik elvét (a színek nyelvén vallani!), kik a másét mindig maguknak mentik.

DISPUTA Macskakő

Bombázógépek mint dögkeselyűk; s a szélkavarta törmelékidővel felhő(zöngő)k közt a megsüketült Isten nyomozó őrülete tölt el.

20

Öreg tárgyaid fénye s álmaid mosolya föl-fölvillan idebenn, s kint szálfák törzsén átdereng, pedig mennyi minden mióta idegen. A kertek ezer éve szunnyadó pókhálói alatt (irgalmas végzet!) bőség. Zabolátlanul táncoló ecset hullámtöréseit be ne végezd

soha – ha püspök süvegét fogod, s a gyűlölt király hamis esküjét alkony pírjával bebalzsamozod. Fekete füstben ágyazó esélyt élesztgető, önkényuralmi kor gyermeke, te. Fagyott nyírfasikoly! * Tátongó pupillába hulló-vesző, surrogó seregélyek. Zománcos ürességbe temetkező magyar csaták s gyöngyélet. Friss vér sehol; megrontott, méregemésztette remények; hitetlen, zord, zuboly-rántotta lélek. (ajánlás) Az utód köszöni, hogy nyitva áll a lesütött szemű kudarcokat s a keserű jajokat tompító homály: a te műtermi menedéked.

DISPUTA Macskakő

2005. július 17.

21

Aletta Vid

Ketten 1. Mi ketten már csak így maradtunk. Mint szobrok, fél lábbal a légben. Alattunk víz, nem tó – szökőkút. Hajolva hajlításnyi kéjben. Milles billentett ide minket. Estére már Annét ölelte. Olyan hűtlen volt, olyan hűtlen! Hozzánk se hozta vissza kedve. Pedig még lenne mit javítni. Hiszen csupasz vagy, megbocsáss! Melletted sincsen polip karja. Mellettem sem nőtt óriás. Ha ránk szakad kendő, a kendő, Csak te vagy és csak én vagyok. Mint mozdulni kész elhagyottak. Mint minden mozgást elhagyók. 2. Eza torzó, zepersze más,    Azon túl hogy nincsenfe je, Mi e g é szen szokványos megoldás,    valahogy mégis perfekteb vele

DISPUTA Macskakő

A Millesgarden. avagy a szobám.    Ha húszcentis nagyság ha Kettő Méter,    A KARJA HELYÉN ÖLELELTLEN KTLY. S ha átkarolnám? Vagy a lábnyom                 án

22

Heverve három hétig... Nem. Sehogy. ,YGOF ABÁGAMNÖ YLEM ,TENÉTRÖT A    GEVÜLÁRDETAK TRAVASCEBLÉF TNIM    vagy korinth. oszlop: látvány csak. Tünet.

Apropó – Petri György: Mosoly (Sz. Gy. után) Azt írja, hamarosan meg fog halni, én látom, ahogy lát minden részletet, de nem igazodom már el jó és rossz fogalmán. (Itt élnem, ítélnem ítéltetett?)

Ki kéne ezt a sort húzni, a rüsztöm is sajog tőle és viszketek; nem húzom ki, dögöljön meg a pátosz és a pátoszrombolás is – egyszerre vagyok mindkettő-beteg. Azt írja, hogy az angyal lakik azokban; Márhogy a részletekben. Hogyne. Az. Szívesen felhasítanám, hogy belenézzek, ha nem volna már szétanalizálva minden tavasz. nem hiszem, önmaga lakik. S hogy örülhetek-e rajtuk, s jobban, egyre jobban? (Amennyire ez a fájin smerős, valami fájd tanít.) Azt is írja, hogy vigyek neki levest, Azt nem ő írta, hanem a nagybátyám. Gégerákja volt, meg tüdő. Egyáltalán nem fontos, hogy mije volt. Fontos a leves. S hogy mennyit mert ő. De ne legyen erős, a rák azt nem kedveli olyan nagyon. Jó. Nem lesz nálam semmi erős.

DISPUTA Macskakő

(Nála meg úgyis ott van az irodalom.)

23

Csokonai-ünnepek Lakner Lajos DISPUTA Kapualj 24

– avagy hogyan lett Csokonai Debrecené Ma úgy tűnik föl, hogy Csokonai és Debrecen egymástól elválaszthatatlanok. Ha kimondjuk a szót: Csokonai, rögtön felidéződik Debrecen, s fordítva, a város neve azonnal előhívja a költő alakját. Azonban korántsem volt ez mindig így, az összetartozás természetessége egy hosszú történet utolsó fejezetének következménye. Az alábbiakban e történet három epizódját, három Csokonai-ünnepet mesélek el. Egy elmaradt ünnep 1805. január 29-én, Csokonai temetésén mindenki számára érzékelhető lehetett, hogy nem mindennapi embert temetnek. Jelen volt Kazinczy Ferenc, akinek ezért több mint öt órát kellett utaznia; jelen voltak a kollégiumi diákok, akiknek ugyan nem tiltották meg a részvételt, de nem is biztatták erre őket; eljöttek a Kollégium professzorai is, s ott volt a város lakosságának hetede, úgy 3000 ember. Ilyen tömeget talán sohasem látott a debreceni Hatvan utcai temető. A gyászbeszéd és a fejfa is a költő kivételes tudósi és emberi nagyságát hirdette. Ehhez képest meglepő, hogy milyen hatalmas fölzúdulás fogadta egy évvel később Kazinczy Ferenc javaslatát egy Csokonaihoz illő és méltó síremlék felállítására. A széphalmi mester elképzelése szerint márvány síremlék került volna a költő hamvai fölé, feliratként pedig egy Nicolas Poussintől ismert mondat: Et in Arcadia Ego, vagyis Árkádiában éltem én is. Kazinczy tehát a költészet világának halhatatlan lakójaként szerette volna megörökíteni Csokonai emlékét. A debrecenieket azonban mélységesen felháborította a terv, mert teljesen idegennek érezték az emlékállítás e módját. Szerintük ugyanis e síremlék úgy emelné a költő jelentőségét, hogy közben el is szakítaná a debreceniektől, nem beemelné a költőt a közösségi emlékezetbe, hanem elidegenítené attól. A többség és késői nemzedékek – érveltek a debreceniek – semmit sem értenének a sírfeliratból, s így idegen lenne számukra a sírban nyugvó halott is. Fazekas Mihályék úgy tartották, hogy az emlékezés módjának és az emlékjelnek a közösség szokásaihoz, a helyi hagyományokhoz kell igazodniuk. Így egyrészt Csokonai síremlékének semmiben sem kell különböznie a többi fejfától, másrészt olyan felirat kell, amelyet mindenki egyformán

megért. Csokonai ugyanis nem egy irodalmi csoporté, még nem is csak az irodalomé, hanem Debrecené, amely nem pusztán egy város neve, hanem egy közösségé. Így látta ezt egyébként Kazinczy is, aki az Árkádiapör során nem annyira egyes személyeket bírált, hanem azt a közös világot, melyet debreceniségnek nevezett. Mindezek mellett a debreceniek viselkedését alapvetően befolyásolta az a tapasztalatuk, hogy a városban Csokonai megítélése nem volt egyértelmű. Magánleveleikből kiderül, hogy ekkor még sokan voltak, akik inkább elítélték vagy irigyelték Csokonait, mintsem örök emlékezetre tartották volna méltónak. Tisztában voltak vele, még ha ezt a vita nyilvánosság előtt zajló részében nem is mondták ki, hogy Csokonai a közösségi emlékezetben még nem kapta meg a maga helyét. Hol legyen a tervezett Csokonai-emlékmű elhelyezve? – kérdezi Kis Imre egy helyütt. A temetőben? Nem. Köztéren? Nem. A Nagyerdőn? Nem. Hanem a könyvtárban. Egy emlékmű csak kevesek által látogatott elzárt térben való elhelyezése a debreceniek nehéz, ellentmondásos helyzetére utal. Egyszerre szerettek volna Csokonainak emléket állítani és a közvélekedésnek megfelelni. Azonban nemcsak az emlékszobor állítása maradt el, hanem a sírkőemelés és az ezt kísérő ünnep is. Sőt végül a síremlékállítás gondolata is teljesen a feledésbe merült. Így azonban nem válhatott problémává, nem tematizálódhatott a közvélemény Csokonai-képe, s nem kellett arra a kérdésre sem felelni, milyennek is mutatja a várost Csokonai élettörténete. Jellemző, hogy 1836-ban, a ma is látható síremlék állításakor már csak kikövetkeztetni tudták, hol lehet Csokonai sírja. Egy kényelmetlen ünnep 1823-ban azonban Debrecen mégiscsak kénytelen volt Csokonainak ünnepet szentelni. Ferenczy István Csokonai-szobrát ugyanis, mely a művész és a nádor ajándéka volt a városnak, nem lehetett visszautasítani. 1823. március 11-én állt meg egy külön erre a célra készített „szekér” Böszörményi Pálnak, Debrecen főbírájának háza előtt, Ferenczy István Csokonait ábrázoló alkotásával. Sárváry Pál kollégiumi professzor híradása szerint a város lakói „minden felől siettek annak látására”. Néhány héttel ké-

a magyar nemzetnek is van avatott szobrásza. Mindezek után köszönetet mond József nádornak, aki lehetővé tette Feren­czy itáliai tanulmányait, majd személyesebb hangra vált, s megírja, hogy Ferenczy iránti szeretetből és tiszteletből „vén kez[ébe még ő is] pennát” vett. De hol marad Csokonai, rá egy szava sincs? Talán az említett versben, amelyet azért is érdemes tanulmányozni, mert sokat elárul, hogyan is élt Csokonai emléke a diákság körében. A Ferenczyről szóló szakaszok a levélhez hasonlóan dicsérik Feren­ czy nagyságát, majd a vers áttér a költőre. Egy alkalmi versben meglepő az a nyíltság, ahogyan kimondja, hogy bizony, Csokonait elfeledték. Már a verseket szerető és vers­ értő ifjak sem tudják, hol is fekszik, hol a sírja, „melly nevetlen / Csontjait és porait takarja”. Megdöbbentő, milyen szenvtelenül konstatálja a költő elfeledését: „Sok ifjak érték, s ritka vezetne el / A’ puszta dombhoz”. Ezek szerint tehát sokan értették ugyan Csokonai verseit, de senki sem tartotta fontosnak sírja meglátogatását és a kegyeletes emlékezést. Sárváry e közlése bizonyára igaz, s nem pusztán személyes ellenszenvét általánosította, hisz nyilvános közlésről lévén szó, tudhatta: szavait ellenőrizhetik. Ennek ellenére talán nem ekkor és nem ily módon kellett volna megírnia a verset. Következményeként ugyanis az ünneplés értelmét veszítette: sorai lefokozták az ünnep jelentőségét, s kétségessé tették, hogy a szobor és az ünnep valamilyen módon érinti a helyi közösség identi-

DISPUTA Kapualj

sőbb Ferenczy is ajándékot kapott: egy könyvet a kollégiumi diákok verseivel, melyek őt dicsőítették. Ferenczy szobra akkora örömöt váltott ki a debreceniekből, hogy még Sárváry Pált is – aki tudvalevőleg nem kedvelte sem a költőt, sem verseit – elragadta az ihlet, és költeményt írt. Persze erősen kérdéses Sárváry öröme! Jól tudjuk ugyanis, mi volt a véleménye Csokonairól, a költőről és az emberről. Toldy Ferencnek írt leveleiben még húsz év múlva is meglehetősen negatív képet festett Csokonairól. A Talán felesleges toldalék a Csokonai élete töredékeihez című visszaemlékezése végén így kiáltott föl: „Isten! őrizz az illyen poétától minden szülét és minden jó barátot!” Költőként pedig leginkább azért kárhoztatta, mert nem tisztelte eléggé az antik hagyományokat. Mit érezhetett hát akkor, amikor meglátta Ferenczy szobrát, amely idealizálva és megdicsőülve ábrázolta a kicsapott poétát!? Tanulságos alaposan elolvasni Sárváry Ferenczyhez írt levelét. Az első passzusban a szobrász „tanult kezét” és „nemes érzésű szívét” dicséri, majd áttér Péchy Imre palatinus (nádor) magasztalására, aki gondosan megőrizte a mellszobrot, amíg a debreceniek el nem készítették a posztamenst és az üveg-„piramist”, mellyel a portól óvhatták az alkotást. Debrecen gondosságának bemutatása után leírja a szobor megérkezését, a főbíró és a városlakók örömét, majd áttér arra, hogyan fogadták a professzorok és a felsőbb tanulmányokat folytató diákok. E részben is szinte kizárólag Ferenczyt dicséri, és kifejezi afölötti örömét, hogy már

25

DISPUTA Kapualj 26

tását. Nem véletlen, hogy a szobrot egy kevesek által látogatott helyen, a Kollégium könyvtárában helyezték el. Kazinczy Ferenc sehogy sem tudott megbékélni a mellszobor elhelyezésével. A könyvtárat túl zártnak tartotta ahhoz, hogy a szobor valóban szerepet játszhasson a közösségi emlékezet alakításában. Márpedig egy emlékszobornak épp ez adja a létalapját, a kollektív emlékezetben játszott e szerep nélkül olyan, mintha meg sem született volna. A szobor fogadtatásának története jól mutatja, mennyire kényszerű és mennyire kellemetlen ünnep volt az érintettek, első sorban a Kollégium számára, hisz a kicsapott és sorsára hagyott diák megdicsőülve tért vissza. S e visszatérést, a befogadást nem lehetett megtagadni tőle. Legfeljebb csökkenteni a gesztus jelentőségét azzal, hogy a szobrot elzárják a szélesebb közönség elől. Természetesen nem köztéri szoborról volt szó, amelyet utcán vagy a Nagyerdőn lehetett volna felállítani, de a könyvtárnál talán akadt volna alkalmasabb, kevésbé elzárt hely. Pedig Ferenczy szobra közvetlen módon nem is volt veszélyes, hisz semmiben sem emlékeztetett az egykori kicsapott diákra. A fej a klasszikus minták szerint volt megformálva, felső testét pedig nemzeti ruhába öltöztette a szobrász. Egyedül Kazinczynak okozott gondot e két stílus összeegyeztethetősége. A szobor először csalódással töltötte el: dicsérte a fej kidolgozását, de kárhoztatta, hogy Ferenczy a klasszicista portrészobrászat

szokásaival ellentétben nem tógába öltöztette Csokonait, hanem „magyaros köntösbe”. Később magyarázatot lelt e kettősségre. Úgy találta, hogy az ok a bajusz. A költőről szélesebb körben elterjedt ábrázolás – az utolsó éveihez híven – bajuszos férfiként jeleníti meg Csokonait. Ferenczy tehát nem tehette meg, hogy enélkül ábrázolja. Ugyanakkor a római hagyományból Kazinczy azt is tudta, hogy bajuszt szakáll nélkül csak a gladiátorok viseltek. Így tehát – érvelt a széphalmi vezér, hogy motiválja, miért is szerepel e klasszikus minta szerint készült fejen csak bajusz – a szobrásznak magyar mentét kellett adnia Csokonaira. Az ábrázolás módja tehát Kazinczy szerint tisztán kompozíciós elvekkel magyarázható. A késői olvasó számára kicsit sántít Kazinczy érvelése, hisz egy klasszicista elvek szerint alkotó szobrász minden bizonnyal bajusz nélküli fejet formázott volna. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy egyedül Kazinczy nézett szembe komolyan az emlékszobor és az elhelyezése által felvett kérdésekkel, és a maga felfogása szerint meg is válaszolta őket. Debrecenben viszont hiányzott az az elme, aki a Csokonai-szobor Debrecennek szóló kérdéseire felelt volna: elgondolkodott volna a költő és a város viszonyán. Egy beteljesedett ünnep Sárváry idézett leveléből és verséből is tudhatjuk, hogy 1823-ban, Csokonai halála után 18 évvel sírját gyom borította, emlékoszlopa nem állt, s könyveit hiába kerestük volna a kollégiumi könyvtárban. Igaz, újra és újra felmerült a síremlék és egy emlékszobor állításának gondolata, de a kezdeményezések hosszú ideig csak tervek maradtak. Hiányzott ugyanis a közmegegyezés, hogy a költő életútja, életműve és a körülötte kirobban viták tanulságait valamiképp be kellene építeni a város önképébe. Sárváry Pál nem lehetett egyedül Csokonairól alkotott véleményével. Többek között erre következtethetünk abból, hogy amikor diákság körében és a kaszinóban 1859-ben, majd két év múlva újra felvetődött, hogy szobrot kellene állítani Csokonainak, sem a kollégium, sem a város vezetősége nem állt a javaslat mellé. Mindezek mellett akadály lehetett, hogy hiányoztak azok a társadalmi és művészeti eszmék, melyek egy ilyen szobor felállítására ösztönözték volna Debrecen tehetősebb rétegeit. A 19. század egyik legnagyobb vesztese Debrecen volt, amely ekkor veszítette el évszázadokig meglévő gazdasági és kulturális jelentőségét.

Csokonai-szobor felállításának terve. Rég­ óta meglévő elképzelésről volt szó. Már a síremlék emelésével egy időben határozott igény mutatkozott egy köztéren felállítandó szoborra. „[H]a a közkívánat teljesülend, nemcsak a távollévő temetői magányban mutandja hideg márvány a tisztelt költő porainak sírját az őt meleg kebellel keresőnek, hanem a város közepén, a ref. Nagytemplom s iskola közötti téren is szívelégülve fogja szemlélhetni minden széplelkű hazafi szeretett költőjének emlékoszlopát” – írta a Honművész 1836-ban. Egy negyedszázaddal később azonban még mindig azért kellett küzdeni Csokonai híveinek, hogy támogatókat találjanak a szobor felállításához. Abban reménykedtek, hogy az emlékmű valóban képes lesz szélesebb társadalmi rétegek mozgósítására. Ezért is igyekeztek a terv alakulásának minden egyes mozzanatáról tájékoztatni a nyilvánosságot. Annál is inkább megalapozott lehetett a reményük, mert Izsó Miklós szoborterve a garabonciás költőt ábrázolta, vagyis úgy, ahogyan Csokonai alakja a legendák révén a szélesebb, helyi nyilvánosságban élt. Bár a szoborbizottság kiírásában ez nem szerepelt feltételként, csak az, hogy a szobor „a költőt első költői lelkesültségében lantjához nyúlva, mintegy átszellemülten” jelenítse meg, talán mégis nagy szerepe volt abban, hogy a bizottság Izsóval kötött szerződést. Furcsa módon a kor és az emlékkerteszme kívánalma – hogy Csokonai nemzeti költőként jelenjen meg – talán kevésbé volt döntő. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy az Izsóval folytatott tárgyalásokkal egy időben elutasították báró Vay Miklós tervét, melynek nemcsak költségei voltak szinte teljesen azonosak az Izsó-féle szoboréval, hanem teljesen eleget tett a nemzeti érzés kifejezésének is. A korabeli újságok épp ezért dicsérték; „van a szobrászatnak is nemzeti iránya (...), van, aki a magyar nemzeti jellemet szobrászat által is megörökíteni (...) képes”. Sajnos a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet megmondani, mi volt Vay terve visszautasításának pontos oka, de talán joggal feltételezhetjük, hogy Izsóé azért nyerhette el a bizottság tetszését, mert jobban igazodott a hely szelleméhez, amikor a legendák Csokonaiját is megjelenítette. Azt sem lehet azonban teljesen kizárni, hogy egyszerűen csak jobban kielégítette az Emlékkert Társulat vezetőjének, Csanak Józsefnek a művészeti igényeit. Csanak nem volt járatlan a művészetekben. Többször járt Nyugat-Európában, s ott szor-

DISPUTA Kapualj

A cívis polgárság vesztesként élte meg a modernizáció folyamatát, s egyre inkább saját kis világába zárkózott be. A veszteség tapasztalata és következménye: a bezárkózás nem kedvezett a művelődésnek és a városiasodásnak. Nem véletlen, hogy a Csokonai-szobor felállítása mindvégig 10– 12 ember ügye maradt. Lassan és nehezen ment a pénz gyűjtése. S szinte teljes érdektelenség vette körül Izsó szobortervét is. Amikor a szobor kismintáját 1866-ban a kaszinóban kiállították, a helyi lapok alig foglalkoztak vele, ami a szélesebb érdeklődés hiányáról tanúskodik. Voltak azért, ha kevesen is, akik megpróbálták modernizációs pályára állítani a várost. Ez többek között a nagyvárosi jelleg kialakítását jelentette. 1861-ben megalakult az Emlékkert Társulat, melynek egyik célja a Nagytemplom és a Református Kollégium közti dísztelen és riasztó tér széppé tétele volt. A bűzös és kietlen teret először díszfákkal ültették be, hogy a debreceni polgároknak legyen hol találkozniuk és társalogniuk. Ennyivel azonban nem elégedtek meg, olyan teret szerettek volna ugyanis kialakítani, amely mind a város polgárai, mind pedig az idegenek számára megjeleníti a debreceniek önképét, a debreceniség lényegét. Olyan nyilvános teret képzeltek el tehát, melynek komoly szerepe lehet az itt lakók identitásának formálásában. A debreceni identitás évszázadok óta két fő pillérre épült: Debrecen a nemzeti sajátosságok őrzője és a nemzeti kultúra védelmezője. A társulat tervei szerint épp ezért a magyarság jeles alakjainak szobrai díszítették volna a teret: „a főiskolai tér olyan helyiséggé változtassék át, hol a haza és tudományok közül magoknak, különösen a városunkban nagy érdemeket szerzett emberek emlékszobrai álljanak”. E nemzeti panteonba álmodták meg Csokonai szobrát is, s szintén itt állították fel a Haldokló oroszlán című alkotást is, amely az 1849-es debreceni csata hőseire és Debrecen szabadságért való küzdelmére emlékeztetett. Elgondolásuk különösen figyelemre méltónak tekinthető, ha meggondoljuk, hogy 1863-ban, amikor a Széchenyi Istvánnak állítandó szobor terve fölmerült és Ormos Zsigmond egy erre vonatkozó (a magyar emlékműszobrászat kezdeteit jelentő) röpiratot tett közzé Arany János lapjában, a Koszorúban, Pest-Budán is még csak egyetlen – a szó szoros értelmében vett – emlékmű állt: az 1849-ben Budát lövető és ott eleső Hentzi tábornoké. Egy új közösségi (nyilvános) tér kialakításának egyik mozzanata volt tehát a

27

DISPUTA Kapualj

galmas látogatója volt a képtáraknak és a köztereknek. 1862-ben például a londoni világkiállításra látogatva gondosan tanulmányozta a holland és a német városok parkjait, és tapasztalatairól a helyi lapokban is beszámolt. Nem elképzelhetetlen, hogy olvasott valamit (esetleg épp Arany lapjában) a korabeli művészeti gondolkodásról is, melyeknek középpontjában – az említett Széchenyi-szoborról szóló írások szerint – az életszerűség vagy eszményítés kérdése állt. A korabeli Debrecenben Csanak szinte teljesen egyedül állt művészeti jártasságával, a képzőművészeti érdeklődésnek ugyanis egyébként semmi nyomát sem találhatjuk. Mindezek alapján nem elképzelhetetlen, hogy a szobrász kiválasztásában valóban az ő szava volt a döntő. Annál is inkább tekintélye lehetett, mert a Csokonai-szoborbizottság tagjai között – néhány ügyvédet, kereskedőt és főiskolai tanárt leszámítva – alig találunk magasabb képzettségű embert. Emellett bizonyára súlya volt annak is, hogy Csanak jelentős összeggel járult hozzá az emlékkert kialakítása költségeihez. A helybeli gőzmalom igazgatóságáról való lemondásakor az őt illető részesedésből Szabó Lajos igazgatótársával együtt 14 000 Ft-nyi alapítványt tettek az emlékkert javára. Az emlékkert kialakításának és a szobor felállításának terve elismerést hozott nemcsak az ügy mozgatóinak, hanem az egész városnak. Arany János az Akadémia nevében személyesen köszönte meg, hogy a bizottság felküldte a szobor mintáját. Kiemelte Debrecen kulturális jelentősé-

28

gét, visszaidézve a város korábbi művelődéstörténeti szerepét: az akadémia tagjai „egy részről örvendetes elismerést fejeztek ki haza szobrászatunk ily haladása és Izsó Miklós annak egyik jeles képviselője iránt; másfelől és nem kisebb mértékben, ma­ gasztalták Debreczen város, az Emlékkert Társulat, a szobor létrehozásának megpendítői és eszközlői nemes buzgalmát”. Arany elismerő szavai különösen azért lehettek fontosak Csanakék számára, mert az Emlékkert Társulatot erkölcsileg a város hivatalos képviselői fölé emelte, s ez egyben reményt adhatott arra, hogy a város, a református egyház és a Kollégium is a terv mellé áll. Ez ugyan nem történt meg, de nagy nehézségek árán mégiscsak elkészült a szobor, és 1871. október 11-én fel is avatták. Igaz, az ünnepségről hiányzott Izsó, akit a szobor felállítása körüli hercehurca és a megbecsültség hiányának érzete tartott távol, az esemény ennek ellenére országos elismerést hozott Debrecennek. Az Emlékkert Társulatnak sikerült újra felhívnia a közvélemény figyelmét Debrecenre, a város kulturális téren megmutatkozó áldozatkészségére és művelődési jelentőségére. Az ünnep országos visszhangja bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Csokonai és a Csokonai-szobor Debrecen jelképeivé váltak. Az ünnep és a szobor hatását mi sem mutatja jobban, mint az ún. népi Csokonai-kultusz tárgyai, melyeken mind az Izsó-féle szobor köszön vissza. Tehát úgy tűnik föl, hogy ezen az ünnepen végre egymásra talált a város és költője. Van azonban egy kis zavaró tényező. A kész szobor ugyanis teljesen más, mint a terv volt. A legendák Csokonaija helyett „a mecénások kényszeredett ódaköltőjé[re]” tekinthettek fel a kertben sétálók. A művészettörténeti elemzések leggyakrabban Jankó János Csokonai a lakodalomban című képével szokták rokonítani Izsó alkotását. Mind a két mű alkalmi költőként ábrázolja Csokonait. Ez az ábrázolás pedig nemcsak a szobrász eredeti elképzelésétől tért el, hanem tökéletes ellentéte volt Ferenczy szobrának is. Míg ugyanis ez utóbbi a művészet világának lakójaként, s nemzetére így dicsőséget hozó megdicsőült alkotóként jelenítette meg a költőt, addig Izsóé a földi élet kényszereihez alkalmazkodó, másokat szórakoztató, dicsőítő és mulattató költőt ábrázolja. Talán valóban így kellett volna mindvégig alkotnia Csokonainak, s így viszonyulnia szülővárosa polgáraihoz, hogy olyan megelégedett és jól táplált legyen, mint amilyennek a szobor mutatja?!

részük mindig hiszen * A kiemelt szövegrészek Kálnási Árpád Mit üzen aEgy korzó? (Válaszmég Keresztury Tibormegvan, A korzó üzenete című cikkére) 2001. évi, meg nem jelent írásából származó idézetek.

„De szíp debrecenyi beszíd!” Kele Csilla

Volt, aki gyerekkori emlékeit idézte fel a le- után Amerikában letelepült Bakó Elemér – letmentő szótár lapozgatásakor, volt, akinek aki a Magyar Népnyelvkutató Intézet muna szakértelem, a lelkesedés és a mérhetet- katársaként Csűry fizetéstelen tanársegéde len munka sejlett át a szavakon. Volt olyan volt – később létrehozta alapítványát, ami szakmabéli, aki családjának mutatta, ami- a cívis szótár gondolatának katalizátorákor nem tudták, mit ért azon, hogy „kasita” vá vált. Csűry gondolatait, amelyek nyomvagy hogy „megvonult a kiteregetett ruha”. tatásban a Magyar Nyelvben, az Erdélyi „Azt már megtanulták” – írja köszönő sora- Irodalmi Szemlében és a Pásztortűzben is iban a pályatárs –, „hogy elkopott a cukor, megjelentek, „a lelkiismeretes adatgyűjtés venni kell”. mellett a nyelvjáráskutatás magasabb célA tudománytörténet által ma Csűry-is- jainak szemmel tartása jellemzi”– jegyezkolaként emlegetett népnyelvkutató mű- ték fel a kortársak. A tanszéken azonban hely örökségéről nemcsak rászakadtak – nemcsak a pályatársak tollából ol„A hajdani cívisek közt az egyetemi előadások –, vashatunk méltató sorokat. is voltak nyílt szellehanem a kis csoport gyűjRajtuk kívül a honi nyelvmű, az új iránt fogétésének szervezési feladajáráskutatás más képvisekony emberek, és nem tai is. A Magyar Népnyelvlői is mérlegre tették a népis kis számban.” kutató Intézet alapítása nyelvi gyűjtés módszerét. után egy évre, 1939-ben A programadó írások nyomán Debrecen ősi cí- hozták létre a Magyar Népnyelv folyóiravisnyelvének és műveltségének feldolgozása tot, amiből a háborús viszontagságok miatt az intézet egyik legnagyobb kihívása lett. akkor csak hat kötetet adtak ki. TulajdonA tudomány malmai azonban lassan őröl- képpen ekkor hirdették meg „Mit akarunk?” tek. A nehéz kezdetről és a városi népnyelv címmel a maitól több vonatkozásban eltérő változásáról a szótár alkotóját, Kálnási Árpá- népnyelv kutatási programot. dot, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének docensét kérdeztük.  Miben változott a szótárkészítés az eredeti koncepció óta? Akkoriban nem az járta az értelmiség köré­ben, hogy „fogjuk meg, oszt vigyétek”, Már az eredeti koncepció sem volt kiforrott, hanem inkább az dívott, hogy „fogjuk meg, Csűry halála miatt pedig a terv ellaposooszt vigyük”. Aki csak elméleti szinten tu- dott és nem volt, aki a munkát folytassa. dott hozzászólni a szótárkészítés mikéntjé- A diákoknak állást kellett vállalniuk, sokan hez, előbb-utóbb kénytelen volt félreállni, elmentek katonáskodni, valahogy elfektethiszen a népnyelv feltérképezése hatalmas ték a dolgot. Akkoriban inkább úgy tűnt, előkészítést igényelt. A főként finnugris- az intézet sorsa nem lesz hasonlatos a poráta Pápay József 1931-es halála után hívták ból újjászülető főnixéhez. Többen reménymeg Csűry Bálintot, aki korábban Kolozs- kedtek, hogy a rendszerváltás után sor várott, a kollégiumban tanított, de egye- kerülhet a szervezett kutatás visszaállítátemistáknak is tartott előadást. Akkoriban sára, ám az erőfeszítések megfeneklettek a már jelentős eredményei voltak, tudták, pénzügyi nehézségek, a közöny és a „mohogy készíti a Szamosháti szótárt és tud- dern tudományosság” zátonyán. Mi, amikor ták azt is, hogy elkötelezett kutatója a ma- átgondoltuk a koncepciót, elhagytuk a legyar népnyelvnek. Akkortájt erősödött meg véltári anyagot és lemondtunk a regionális az irányzat, aminek egyik törekvése volt, teljes szótár igényéről, a már meglevő dolhogy a magyar népnyelv leletmentését vég- gok alapján álltunk neki gyűjteni, gyűjtehez vigye. Itt akkoriban – bár nem sokan ni, gyűjteni. – de tízen-tizenöten Csűry mellé szegődtek, aki bár nem volt látványos, magával ragadó  Milyen témaköröket dolgoztak fel a kuegyéniség, de becsületessége, szakmai feltatás során? Felfedezhetjük-e még a régi készültsége vonzotta a fiatalokat. Az 1945 mesterségek, az egykori kultúra nyomait?

DISPUTA Kapualj

Beszélgetés Kálnási Árpáddal a Debreceni cívis szótárról

29

DISPUTA Kapualj 30

olyanoktól gyűjtöttünk, akik maguk is A fogalmi készlet tisztázásakor egyeztetaz őseiktől vették át mesterségüket. Biz- tem dr. Balogh Istvánnal, akivel átvettük tos témakör a földművelés, a belterjes és a még élő cívis foglalkozásokat. Másokkal külterjes állattartás, az úgynevezett cívis meg éppen a nagygazdabálról, a karácsonyi kismesterségek, a fazekasság, a mézeska- ünnepekről és a szórakozási lehetőségeklácsos és a szappanfőző szakmák voltak, de ről tudtunk beszélgetni, a felvett kazetták lejegyeztük a szokásokat, a népi élet jelen- így is több órányi hangzó anyagot tettek ségeit és az ünnepek miki. Nekem főleg idős adatkéntjét is. A kutatási te„Voltak évtizedek, amiközlőim voltak, ők maguk rület elsősorban Debrecen kor a cívisek visszais ajánlgattak másokat, és – a külterjes állattarhúzódtak, bezárkóztak akiknek speciális mestertás miatt – a Hortobágy házaikba, ahol a ségük volt. A szótár konvolt, hiszen ezt akkoriban fűtetlen szobában cepciója a német dialeka város külső birtokaként töprenghettek tológia szerinti „Wörthe tartották számon, a városmostoha sorsukon.„ und Sachen” elvében bonból kiterelt gulyák, ménetakozott ki, ami később sek ott voltak szezonban. Nem volt ritka, is termékenynek bizonyult. A kapcsolóhogy a fiatalok kora tavasztól őszig kint dó néprajzi hagyomány, a szólások és közvoltak a tanyán, ősszel, október, november mondások szintén fellapozhatók az elkétájékán kezdődött csak a behajtás. szült szótárban. Én ezeket nem kitaláltam, hanem következetesen gyűjtöttem, min Emlékeznek még az adatközlők a régi vá- denre rákérdeztem, ami szerintem odavaroshatárra? Valóban a pusztánál ért véget ló volt. Hétvégeken rendeztem az anyagot a cívis Debrecen? és mindehhez hozzájött a hallgatók által gyűjtött, általam ellenőrzött szójegyzék. A jeles néprajztudós, helytörténész dr. Balo- Nagyon sok diáknak, akik a tárgykör felgh István szerint – aki szintén adatközlőm dolgozásában segédkeztek, nem volt nyelvés szakmai segítőm volt –, a főtérről futott járáskutató múltja, így gyakran előfordult, a város hat legjelentősebb utcája és még két hogy „ráültem a telefonra”, én magam szenevezetes utca harminc-harminc telekkel, reztem nekik adatközlőket. Nem ment el ezekről a XV. századból találhatók az első a kedvük, sőt, volt, hogy az adatközlők a feljegyzések. A maihoz hasonló kertváro- végén már kézről kézre adták őket... sok a XVIII. század első éveiben körvonalazódtak, az újsoron akkoriban még a szegény   Milyen társadalmi réteget képviseltek az emberek telkei álltak, akik maguk nem voladatközlői? tak polgárok. Úgy tartják, igazi cívisnek az számított, akinek Basahalmán – az akkori Beszélgetőtársaim – akik a szótár egyik Tégláskerten belül – vágták el a köldökzsi- alapjául szolgáló Cívis beszélgetések Debnórját. Ezen kívül messze pusztaság vette recenből című kötetem adatközlői – idős körül az egész várost. A juhászok a belső, emberek voltak, a négy nő és három férfi adatközlőből ketten hetváros körüli lege­lőről hajtották a juhot fejésre, ha „ Volt min, hiszen 1945 ven, öten nyolcvan év föéppen nem hajtották be a után aki nem lett önlöttiek, Ménes Andrásné városi házakba. gyilkos közülük, az átés Bak Gáborné már közel élhette a kuláklistát, járt a kilencvenhez. Kettő A temetők közt nagy szaföldjének, műhelyének kivételével mind­nyájan a bad térségek voltak, birállamosítását, a kitecívis társadalmi rétegből kalegelők, juh- és disznólepítést vagy más szörszármaztak. Dr. Balogh legelők, ezek nem voltak nyűséget.” István – bár felmenői kökörülkerítve sem, ezeket zött ő is számon tart cívis majd 1863-ban árkolták körül ínségmun- ősöket – „plebejus” származásúnak vallotkában és ültették körbe fával. Akkoriban ta magát, míg­ a legszegényebb nép­ré­teget,­ nagy ínség és szárazság volt, azt mondták a cselédséget, Lajos Gézáné képviselte. Az valakire, ha megszorult, hogy „hatvanhá- isko­lá­zottságot tekintve is ők jelentik romban van”, egyszóval halálos ínségben él, a két végletet, hiszen a jeles néprajztunincs se kenyere, se semmije. dós és helytörténész, Balogh István maga is tudománydoktori fokozattal rendelke Mennyire volt széles a vizsgált tárgykörök zik. Más adatközlők, például Lajos Gézáné, spektruma? nehéz, küz­delmes életük miatt nem járhattak iskolába, ő még írni-ol­vasni sem tudott.

dag a rögzített hang- és szórendi eltérés, a humorral telített változat. Ismert szólások és közmondások bukkantak fel így egészen más formában. Az amúgy könnyen elkészíthető, egyszerű ételt, a felvert galuskát  Kinek köszönhet a legtöbbet közülük? a népnyelv „restek hamarjának” nevezte, de a nyelvi humort jelzi a „filcakadémia”, a női Az én legjobb adatközlőm Ménes András- ipari iskola tréfás megnevezése is. A „késő né Nagy Katalin, az akkor nyolcvanas évei hegy alatt abrakolni” kifejezést az elveszvége felé járó, mára kilenctegetett dolgok megnevevenöt éves asszony volt. „Hogy a cívisek műzésére használták, de az Ő négy polgárit végzett, veltségének voltak egyszerű emberek terméközépgazda családból szárkorlátjai? Bizonyára.” szetközelsége, képszerűmazott, szellemileg teljesége számos, itt nem emlísen naprakész, ma is mindenben tájékozott. tett, szólásban is megmutatkozott. Vele közel négy évig dolgoztunk együtt, hozzájuk szinte minden nap mentem, csak- Kiderült, hogy Nagyszalonta nincs is olyan nem az életük részévé váltam. Munka után messze, Arany János Toldiból ismert sora, indultam a buszhoz, négykor már ott is vol- a „től cudar csihésnek”, ebben a dialektustam és hétig folyamatosan dolgoztunk. ban is ugyanígy hangozott, hiszen Debrecen utcáit még a ’40-es években is járták a  Mi volt a működő gyakorlat akkoriban a „csihések”, akik a takarmányt szállították. szókincs feldolgozásához? Emellett a szókincsben és a nyelvi humor kifejeződésében is sok egyezést találtam. Amikor a Szamosháti szótárt átvettük, Voltak azért „furcsaságok”, amik a helyi, utána tértünk át az Új Magyar Tájszótárra. korabeli „szlenget” színesítették. Ilyen a Később kiderült, a tisztességes munkához „borjúbőgető tályog” kifejezés is, ami valójáóránként tíz oldalas sebességgel illene ha- ban egy különös, gondokkal terhelt időszaladnunk, így a napi három kot jelez. Jelentése onnan óra alatt harminc oldalt „ Ott volt a föld, a műered, hogy a hosszas puszkellett kikérdezni. Fáraszhely, abban is kellett tai kijárás, a hónapokig tó volt mind a kettőnknek dolgozni valakinek!” húzódó téli nélkülözés ez a feszített tempó. Kati során a pásztorok ráhúznénivel főleg a családi emlékekről, lakoda- ták a sapkát, majd egyszerűen megfojtotlomról, földművelésről beszélgettünk. ták a gazdák borjúit, a húsát bográcsban megfőzték, utána pedig ráfogták, hogy az  Úgy tűnik, volt is miről, hiszen a legtelje- állatot elvitte a tályog... sebb debreceni népnyelvi szókincset sikerült rögzíteni…  Úgy tűnik, a háborús időszak nyelvi leleményessége egyben a megélhetés leleméSzerencsére sok adatközlővel találkoztam, nyességét is tükrözi. akinek csodálatos nyelvi leleménye és gazdag szókincse volt. Korábbi írásaimban Persze, de a nagygazdák és az úgynevezett talán túloztam egy kicsit, hiszen a har- középparasztok vagy a napszámosok „leleminc ezres szókészlet helyett közel huszon- ménye” mind másfajta értékrendre, nevelötezer szót vettünk fel, tudtommal Jókai- tetésre támaszkodott. A nagygazdák gyaknak is hasonló nagyságú volt a szókincse. ran cselédeket, napszámosokat is tartottak, akik segítettek a háztartásban és a földmű Mi volt a különbség az akkori cívisek velésben. Ám azt is tudni kell, hogy a tárnyelvhasználatában? sadalmi különbségek ellenére sem volt jellemző a lenézés, a torzsalkodás. Volt olyan Engem az iskolázottabbak a kutatás során adatközlőm, aki elmesélte, hogy nagygazda nem igazán érdekeltek, az alacsonyabb családban, dolgos háziasszonyként is minvégzettség és a szókészlet közt, úgy sej- dig a csirke csontos részét ette, hisz a naptem, néha éppen fordított az arány. Ez a számosnak a legfinomabb falat járt, nekik kutatások során be is igazolódott, hiszen sokszor csak az utója jutott. A cselédet is a paraszti származásúak beszéltek legin- tisztelték azzal, hogy megadták, amit kért, kább képszerűen, nem „rontotta el” őket az nem játszották ki őket és nem ezen takaiskola. Ezt bizonyítja, hogy a szólások és rékoskodtak, hiszen a bérben ez is ki volt közmondások variánsaiban rendkívül gaz- alkudva.

DISPUTA Kapualj

A többiek a cívis középparaszti, kisiparos réteg iskolázási szokásainak meg­felelően az elemi iskolán kívül néhány évig polgáriba is jártak.

31

 Mi lehet az oka, hogy már Ady számára

is Debrecen volt a „maradandóság városa”, arculatát még ma is keresi az egykori „Kálvinista Róma”?

Akik ma a kávéházakból kitekintve, értelmiségiként gondolják, hogy valóban ismerik városukat és a cíviseket, talán nem is veszik észre a hihetetlen nyelvi gazdagságot és az irónia mögött megbúvó, gondokkal terhelt életet. A „nyakas kálvinisták”, a „spalettát berántó, húsos, nagyfejű cívisek” valóban nem nyíltak meg mindenki előtt – a bizalmukat ki kellett érdemelni.

DISPUTA Kapualj

Az úgynevezett „felszabadulás” valójában egyikük társadalmi helyzetén sem javított, sőt – hamar kiderült a beszélgeté­sek részleteiből –, legtöbbjükén csak rontott. Tisztes parasztpolgári, kis­polgári létük­től fosztotta meg őket akkoriban a rendszer.

32

ták a gyerekeiket. Sokan voltak ezek közt a „tanulatlan” cívisek között, akik készségszinten tudtak legalább németül, jártak vásárokba, ide-oda, bár nem tárulkoztak ki mindenkinek. Ennek az is oka volt, hogy a fiatalok tavasztól őszig kint éltek a tanyán, az idősebbek pedig bent a városi házakban, mindig sok volt a tennivaló. Kint gazdálkodni kellett, együtt kellett lenni a munkásokkal, irányítani a gazdaságot, bent a városban pedig maradt a téli munka. A műhelyekben is dolgozni kellett, a kor adott termelési szintjén ezt a nehéz, homokos földet művelni és a többgyermekes családot eltartani nagyon nehéz volt.

 Szatmári származásúként Ön hogyan

látja, miben „nyakasak” mégis az egykori cívisek?

Akikkel én megismerkedtem, azok közül egyik sem volt „nyakas”, vagyis elmaradott. Volt analfabéta adatközlőm is, Lajos Gézá- Azok, akik hétfőtől péntekig, napi három né, aki maga bálokba nem járt, új ruhára órán át türelemmel beszélgettek velem az sose tellett, később az idősek otthonában adott kutatási témáról, semmiképp nem sikerült őt megtalálni és nehezen, de végül mondhatók „nyakasnak”, sőt, meg is köelmondta a maga szomoszönték, hogy valaki az rú életét. Az ő nehéz sor„Kati néni az, aki csaéletükről, a hagyományaládjában közzétette, ikról érdeklődik. Csak a sának tör­ténete mintegy ellenpontozza azt az élethogy amikor a tanár munka után jöhetett az úr jön, ne zavarjatok, oldottabb magánbeszélgeformát, amit a cívis közép­ mert csináljuk a tés. réteg­hez tar­tozó adatközlőim ifjabb éveikben szótárt!” szerencsére már nem élSokáig volt bennük egyhettek át. Egy másik adatközlőmnek négy fajta félsz az „uraktól”. Mindez mára nem polgárija – mostani mérce szerint nyolc ál- létező társadalmi különbségeken alapult, talánosa – volt, de ma is figyeli a híreket, de úgy tűnik, ők mégiscsak emlékeztek az olvassa a sajtót. egykori megvetésre, jellemzi őket egy sajátos szégyenérzet. Volt, aki eleinte azt Ők valóban kötődtek a hagyományokhoz, a üzente nekem, ő aztán nem jön, de mégmaradandóságot a maradisággal a családon iscsak ráállt egy félórás beszélgetésre, kébelül sem keverték. Polgári iskolában azért sőbb pedig már alig akarta az emlékezést két-három osztályt elvégeztettek velük, abbahagyni… hogy mégis betekintést kapjanak egy magasabb szintű műveltségbe. Volt, aki többszöri találkozás után kezdte mondogatni, hogy „De szíp debrecenyi be Milyen emlékei maradtak az egykori öre- szíd!”. Bennük is tudatosult a debreceni geknek a hajdani cívis életről? népnyelv szépsége, gazdagsága, értékmentő ereje. Rácsodálkoztak arra, hogy valamiNéhányan még emlékeznek, hogy itt zenei kor régen ők mindezt hogyan is mondták. iskolák működtek, a Szepességbe küldték Ők nem újrateremtették, hanem felélesza cívis parasztok gyerekeit tanulni és nem tették magukban azt a nyelvet, aminek a ritkán „frajlák”, német nevelőnők tanítot- gyökerei ma is átfonják az utódok életét.

Debreceni díjeső Koroknai Edit

A kulturális ügyekért felelős alpolgármester szerint épp ezért jóval több elismerésre lenne szükség. Ráadásul Turi Gábor úgy érzi, nemcsak a mennyiséggel van gond, hanem a tájékozottsággal is. –  Jelölési lehetőségével ugyanis a lakosság nem él úgy, ahogyan lehetne. Elsősorban az értelmiségi körökből érkeznek javaslatok, az egyetemről, a DAB-székházból, a művészektől – sorolta az alpolgármester. Debrecenben – véli – az egész kicsit rutinszerűen megy, az üzleti szféra pedig egyáltalán nem fedezte még fel ezzel kapcsolatos lehetőségeit. A díszpolgári címmel a közgyűlés „kifejezésre juttatja nagyrabecsülését azok iránt, akik egész életükben a város és lakossága érdekében példamutatóan munkálkodtak”. Olyan neves személyiségek tulajdonosai már e címnek, mint például Szabó Magda, Vásáry Tamás zongoraművész, Kiss Tamás költő, míg tavaly Hevessy József egykori polgármester részesült e megtiszteltetésben. A Debrecen Város Díszpolgára címből évente egy, legfeljebb még egy adományozható. E megtisztelő „rangot“ kapta idén a város napján Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, illetve Miklóssy Ferenc, a megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke, a Keviép Kft. ügyvezető igazgatója. A Pro Urbe-díjból évente 2, maximum 3 adható. Ebben az évben erre érdemesnek Fodor Andrást, a Római Katolikus Egyház püspöki helynökét találták, valamint Halmos Sándort, a Debreceni Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatóját. Mecénási aktivitását 2006-ban a DH-Szerviz Kft. ügyvezető igazgatójának,

György Zoltánnak, illetve a Mimax Bt. vezetőjének, Miskolczi Istvánnak értékelték. A város sajtódíját pedig a Debrecen hetilap szerkesztője, Tóth Dénes vihette haza. Épp ez utóbbi kapcsán vetődött fel a gondolat Turi Gáborban: a debreceniek közül többen is részesülhetnének oklevélben vagy egyéb elismerésben. Az állandó lakcímet és igeiglenes tartózkodási helyet is figyelembe véve jelenleg körülbelül 212 ezren élnek a cívisvárosban, vagyis nagyjából minden 10 ezer emberre egy városi díjas jut egy évben. Némiképp javul az arány, ha a gyerekeket kivesszük a körből (mellesleg az iskolások között jóval nagyobb az oklevelesek, hivatalosan is „megdicsértek“ aránya), „felnőtt“ díjból azonban az alpolgármester szerint ezt figyelembe véve is nagyon keveset osztanak. –  Debrecenben sok a kiemelkedő teljesítmény: egy-egy komoly tudományos munka, jelentős eredmény, nívós épület, egy-egy termékdíjas áru, a köz szolgálatában végzett tevékenység mind alapot adhatna a méltánylásra – állítja Turi Gábor. – Aki évtizedeken át dolgozott a városért és épp nyugdíjba megy, egész biztos, hogy örülne az elismerésnek. Ezek nagyon fontos jelzések, melyek erősítik a városhoz való kötődést. Ám mivel kevés a díj, mindig lesznek, akik kimaradnak. Indokolt lenne ezért például Párizshoz hasonlóan Debrecen-érmet létrehozni erre a célra, amit közgyűlési felhatalmazás nélkül, eseti elismerésként adnának át. Noha hivatalosan javaslattételre minden debreceni lakos vagy itt munkahe­llyel rendelkező jogosult, ezzel a lehetőséggel kevesen és csak egy szűk körön belül élnek. A javaslattételre a polgármesteri hivatalnak az adományozást megelőzően legkésőbb 90 nappal fel kell hívni a figyelmet, s ezt mindig meg is teszik (lásd például a Debrecen újságban). Mégis, a helyiek legnagyobb része vagy nem tud erről, vagy nem foglalkozik vele, mondván, alig érint valakit (20-24 embert egy évben). Ráadásul a döntések olykor esetlegesek és közgyűlési határozathoz kötődnek. Mindennek sokkal inkább alulról kellene építkeznie, jóval nagyobb szerepet adva a civileknek, a szakmai szervezeteknek, s több elismerést a helyieknek.

DISPUTA Kapualj

D

ebrecent 1693-ban nyilvánították szabad királyi várossá. Az ezt tanúsító királyi diploma keltezésére emlékezünk április 11-én, mely napot a közgyűlés évekkel ezelőtt Debrecen Város Napjává emelte. A polgármester ekkor adja át a díszpolgári címet, a Pro Urbe-, a mecénás- és a sajtódíjat. Október 23-án osztják ki a Csokonai-, Hatvani- és Hajós Alfréd-díjakat, a júniusi utolsó rendes közgyűlésen pedig a legkiválóbb pedagógusokat jutalmazzák. S ezzel be is zárult a helyi elismerések köre, miközben kiváló tudósokban, szakemberekben, lelkes lokálpatriótákban és jeles, tehetséges művészekben a város igencsak bővelkedik.

33

„Idegen van közöttünk” Bun Zoltán DISPUTA Árkádok 34

Disputális stílusgyakorlatok I. Csete György tégláskerti templomáról Kockaház, templom, kockaház 2006. január 19. 18.00, Tégláskert, Debrecen

Meglepően sokan gyűltek össze a lakóházi fórumra, igaz, bárki eljöhetett a környékről, ha érintve volt, vagy akár csak egy kicsit is érdeklődött. Az általam felvetett téma a 2004-ben átadott, Csete György Ybl-, Kossuthés immáron Prima Primissima-díjas építész által tervezett új református templom volt. Miután mind a lakosság, mind a jelenlevő lakóházak közösségi életében fontos szerepet tölt be az épület (gyakorlatilag valamiféle központi, szervező funkciót), tökéletesen érthető, hogy többen szerették volna elmondani a véleményüket – a helyi településszövetből való funkcionális, formai és vertikális kiemelkedésről, illetve akár a belső szakrális térről vagy a közösségi élet újólagos átszerveződéséről. A helyieknek nem kell bemutatni a templom történetét és megjelenését, hiszen közöttük fejlődött, nőtt ki a földből, szinte szó szerint. A teljes dokumentáláshoz és a helyzet megértéséhez azonban szükség van a rövid leírásra. Tégláskert Debrecen furcsa nyúlványa, a vasút és a repülőtér holtsávjai közé ékelődött falusias, kockaházakkal teleszórt lakóterület. A közeli, úgynevezett ispotályi templomot 1944. június 2-án bombatámadás pusztította el, azóta nem volt a környéken igazi, állandó imahely, így a világháború óta az istentiszteleteket csak ideiglenes otthonokban tarthatták meg. Az ezredfordulóra vált lehetségessé, hogy végre saját templomot emeljen a közösség: Debrecen tizenhetedik református templomát. A lakóházak szövetszőnyegét megszakító üres térségben, a játszótér mögött kezdtek el építkezni, egy templomépítés összes nyűgével megküzdve. A néhány év alatt elkészült épület a református liturgiának megfelelően centrális elrendezésű. Maga az istentiszteleti tér az emeleten van, alatta, a földszinten pedig gyülekezeti terem, iroda, könyvtár és parókia helyezkedik el. A földből kinövő toronyszerű építmény mintegy harminc méteres magasságába belefér egy Krisztust jelképező főcsúcs(torony), illetve négy kisebb, az evan-

gélistákat szimbolizáló fiatorony. Az alaprajzi forma szabályos nyolcszög, a templomtérben 18 méteres átmérővel, amely méret háromszáz hívő egyidejű elhelyezésére ad helyet. Csete Györgyről három dolgot kellene elmondanom itt, a bevezetőben, mégpedig hogy részben debreceni, hogy az úgynevezett magyar organikus iskola egyik megteremtője és vezéralakja, illetve hogy templomépítő, -tervező. Részben debreceni, hiszen az ötvenes években a Kollégium diákja volt, a várost magát életútja megmentőjének nevezi, nyilvánvaló gondolkodásának kálvinista meghatározottsága, s így erős érzelmi kötődésekkel bír a hely iránt: Debrecent tartja a második, választott szülővárosának. Aztán organikus építész, bár ő munkásságával kapcsolatban inkább az élő jelzőt használja: a tradíciókból, a magyar (népi) építészetből táplálkoznak gondolatai és házai is, egyfajta folytonosságra, szerves fejlődésre törekszik. És számos isteni hajlékot tervezett már: Orfűn, Beremenden, Meggyesházán, Kőszegen is. Az újnak nevezhető, gyakorlatilag missziós tevékenységet folytató tégláskerti egyházközség tudta mindezt, Csete Györgyöt mint egykori, helyi református diákot kérte fel temploma megtervezésére. A fenti adatok természetesen elhangzottak a lakóházi fórum elején is, még ha nem is volt ott senki, aki legalább részleteket ne tudott volna a történetekből. Az egymást jól ismerő helyiek pedig kötetlen, színvonalas és természetesen érzelmektől sem mentes beszélgetésbe kezdtek. Isten háza Pákász u. 2.: – Mindannyian tudjuk, hogy nagy szükség volt már igazi templomra. Vagy inkább szükség lett volna. Mert ami épült, hát, az legalábbis furcsa. Kockaház létemre van azért némi fogalmam az építőművészetről. Egy templomnak nem ilyennek kell lennie; ott van például a Csonkatemplom: szép, egyszerű fehér téglaépület. Tornya is van. Hangulatos is, meg régi is. Tégláskert u. 14.: – Szerintem nincs igaza: a Csonka-templom épphogy nem ide-

magasabb pontja, sőt üvegezett az a rész, ezért amikor süt a nap, csak úgy ömlik be a sok fény. Tégláskert u. 14.: – Igen, ez nekem is eszembe jutott már. Ha lehet azt mondani, részben a fényből építkezik a ház. Bár ahogy itt a fórum elején mutattak képeket az építész másik templomairól, egyéb épületeiről, azok is így néztek ki, ilyen felülvilágítók voltak azokon is. Persze úgy tűnik, hogy nálunk jól működik, úgyhogy egy szavunk nem lehet. Az emberek azt mesélik, ha belépnek olyankor, mikor kinn jó idő van, egyfajta emelkedett hangulatba kerülnek, ahogy egyébként egy templomban kell is. Ahogy besütnek a fénysugarak, szinte érezhető valami, hogy is mondjam, természetfölötti. Csordás F. u. 1.: – Igen, szerintem is. És ezt erősíti még a belső mennyezet is. A sok kis csillaggal. Olyan az egész, mint egy belső ég vagy talán a betlehemi men-

DISPUTA Árkádok

ális református templom. Olyan hosszanti a tere, meg igazából a kinézete is: mintha egy katolikus templomból alakították volna ki. Nézze meg a Nagytemplomot! Ott mindenki, aki elmegy az istentiszteletre, középre néz, de nem úgy, hogy azért, mert a padok arra vannak irányítva. Az is igaz persze. De az egy igazi központtal rendelkező tér, és valljuk meg, nagyszerű, nagyvonalú. És ráadásul két tornya van. Pákász u. 2.: – Azért a Nagytemplom sem működik kifogástalanul, annyit megjegyeznék. De a mi templomunk mindkettőtől eltér. Más a formája, az anyaga, a színe. Az viszont szent igaz, hogy közepe van, meg minden oldalról ugyanúgy néz ki. Csordás F. u. 1.: – Ha beleszólhatok, de idevágna: az egyik újságban jelent meg ez a cikk. A tervező azt mondja, úgy általánosságban, felekezetre való tekintet nélkül, hogy „az ősi magyar templomok centrális elrendezése a követendő példa. – Hallgassák csak: – Minden hívő egyenlő a hitben és a szeretetben, s tekintetüket bizakodva az Úr felé fordítják, vagyis az Úr asztala és az oltár felé.” Szerintem ez a reformátusság alapja, meg talán még a visszafogottság, az egyszerűség. A puritánság. Ilyen a két másik említett templom, és ilyen ez is. Nincs festmény, nincs szobor, nincs feszület. Csak az Úr asztala van a nagy fehér semlegesség közepén. És ráadásul, ha megnézik, és ilyen összehasonlítgatós hangulatban vagyunk, a Nagytemplom közepén nagy magasság és kupolaszerűség van. Itt az Úr asztala felett van az egész épület leg-

35

DISPUTA Árkádok

nybolt mása. Az ember tényleg elmerül benne, vagy inkább elsüllyed alatta. De hát ez egy templom feladata! Hogy érezni lehessen benne. Elsorolták itt ugyan, hogy a szimbólumok meg a bibliai számok mit jelentenek az épületben, de azok nem felfoghatók, azt az emberek nem tudják megtapasztalni. Vannak olyan épületek, amelyekhez az építész legendát gyárt, vagy hogy úgy mondjam, történetként meséli el a házat. De ez csak nagyon ritkán működik, szerintem. És persze nyilván csak olyan helyeken vagy olyan épülettípusoknál, amelyek funkciójuk, szerepük miatt indokolják ezt. Egy templom lehet ilyen. Pákász u. 2.: – Lehet, de ez egy kockaháznak magas. Mindenféle értelemben. Csordás F. u. 1.: – Persze, hogy magas. Nem érteni, hanem érezni kell. Évszázadok-

36

kal ezelőtt is bárki, tényleg akárki bemehetett a templomba, mert ott nincs különbség ember és ember között. Azért is érdekes, hogy ez az épület kicsit olyan, mintha egy erdélyi fatornyot meg egy régi szatmári falusi templomot kereszteztek volna, s ennek az eredményét még egy kicsit gyúrogatták és nyújtották volna. Bennem legalábbis ilyen képzeteket kelt. Ebben az a furcsa, hogyha onnan nézem, hogy ez egy mindenki számára jó régóta felfogható, végre eszembe jutott, transzcendens tér, akkor tökéletesen megállja a helyét. De ha már hozzá kapcsoljuk azokat az egészen konkrét formákat, amelyeket egy igazi harangláb kapcsán felidézünk, akkor csak egy nagy szoknyát vagy sátrat látok itt közöttünk. Pásztor u. 6.: – Biztos van valami abban, amit mond, de szerintem az például jobb lenne, ha lett volna több pénz az építésre, és akkor például igazi fazsindely lehetne a tetőn. Nem? Csordás F. u. 1.: – Szerintem nem. Nem az anyaggal vagy nem csak azzal van nekem most bajom. A fatorony-idézet szempontjából még jó is, hogy nem a konkrét burkolat, a zsindely került rá, hanem valami más, ami így egy kissé idézőjelbe tette az egész formautánzást. Organikus folytonosság Tégláskert u. 14.: – Azt mondták, ugye, itt, hogy organikus építész a tervező. Én ezt csak a Makovecz Imréről tudtam eddig. Tégláskert u. 39.: – Nézzék, szerintem nem érdemes általánosítani meg ködösíteni. Úgyis csak a mi templomunkról van szó. Szerintem az organikusságnak valami olyasmi a lényege, hogy az ilyen építészek valamiféle népi, régies formákat használnak. Csak újabb köntösben. Totemszerepben tüntetik fel az épületeket, egyfajta szentséget adnak nekik. Ez egyben azt is jelenti, hogy az emberek már ismerik ezeket az ősi formákat vagy inkább képeket, esetleg hangulatokat. Ezért is olyan népszerű Magyarországon az irányzat, mert olyan házakat csinálnak, amik újak ugyan, de úgy, hogy közben a „mintha már láttam volna”-képzetet keltik. Csordás F. u. 1.: – Á, visszajutottunk oda, ahol az előbb már jártunk: hogy ez a templom is képekből, felőlem akár ősinek is mondható elemekből összerakott épület. De hogy éppen ezzel a szóval élek most, úgymond „szerves” épület volna? Egy az imaterem alá bedugott, szintén centrális lakással? Meg ezzel a furcsán nyújtott jurtaformával?

Új központ Pásztor u. 6.: – Ha minden igaz, az építész valamiféle fényberendezést is elhelyezett volna az épület csúcsán, hogy az felfelé világítson az égbe. Akkor éjszaka is még jobban lehetett volna tájékozódni. Pákász u. 2.: – Igen, meg akkor nagyon pontosan, messziről is látszódva kijelölték volna Tégláskert új központját. Bár így is sokutcás távolságból látható a közülünk kiemelkedő toronykompozíció.

Tégláskert u. 14.: – A fénynél sokkal fontosabb, hogy sikerült kialakítani egy új középpontot. Csordás F. u. 1.: – Inkább csak elkezdődött kialakulni egy új központ. Tégláskert u. 14.: – Igen. És ez nem csak látvány, mint a fénycsóva. Egyrészt most van mire felnéznünk nekünk is, irányt, minőséget és viszonyítási pontot kaptunk. És ráadásul, mivel nem is igazán közöttünk, hanem üres teresedésben áll az épület, nő ki a földből dombszerűen, még inkább hangsúlyossá válik. Olyan, mintha egy óriási kéz vagy felsőbb hatalom megfogta volna a városrészünk egy bizonyos pontját, ahol tulajdonképpen semmi nincs, csak a játszótér meg néhány fa, sík terep, és a talajt (hozzátenném: a városszövet szőnyegét) ott megcsippentve felhúzta volna fölénk, a magasba, mint egy szalvétát… És a másik, amit még mondani akarok, hogy szerintem nemcsak a forma meg az elhelyezkedés jelent középpontot, hanem az épület működése is. És egyre inkább. Nem pusztán az istentiszteletek gyülekezésre hívására gondolok, hanem a közösségi élet szervezésére, a lenti gyülekezeti terem kihasználására. Miután azok az intézmények, amelyeket művelődési központoknak neveztünk, lassan teljesen kihalnak, nagyobb és nagyobb szükség van az azokat pótló terekre, helyekre. Pásztor u. 6.: – Van igazság abban, amit mond, de akkor ez most azt jelentené, hogy manapság az emberek csak az egyház kötelékeiben tölthetik el értelmesen a szabad idejüket? Vagy hogy a hit az egyetlen közösségformáló tényező? Csordás F. u. 1.: – Részben mindkettejüknek igaza van. De az biztos, hogy az épület jó keretet vagy inkább alapot ad arra, hogy a bennünk lakó közösség értelmesen, kulturált körülmények között lehessen együtt. A több órás baráti beszélgetés rövid, szerkesztett kivonatát jelentik a fenti sorok. Noha sokan voltak jelen, nem mindenki vett részt a társalgásban, és az aktívabbak sem egyenlő súllyal képviselték saját gondolataikat. Meglepő volt, hogy laikusságuk ellenére megnyilvánulásaikban milyen érzékenyen reagáltak a környezetükben történt változásra, és milyen értően viszonyultak még olyan témákhoz is, mint az organikus gondolkodásmód. És még ha helyenként felszínes volt is a tudás, az akarat, hogy saját környékükről, vagyis önmagukról beszéljenek, mindenképpen nagyra értékelendő.

DISPUTA Árkádok

Horgász u. 13.: – Miket hord itt össze nekünk? Azért, mert maga csak egy átlagos, jó hatvanas lakóház, biztos csak irigykedik. A szatmári templomok meg az erdélyiek a magyar nemzet legjelentősebb értékei közé tartoznak, ezért azokat megidézni itt, őket továbbörökíteni, a magyarság egyik legfontosabb és legszebb feladata. A nemzet csak így élheti túl ezeket a vészterhes időket. Csordás F. u. 1.: – Noha azért jöttünk (bár nem is tudunk „jönni”), hogy beszélgessünk vagy vitatkozzunk, én ilyen ideológiai, netalán politikai vitába nem mennék bele. Ez a másik problémám az organikussággal, nevezzük most így. Volt már szó itt szimbólumokról. Azok idekapcsolódnak, mert a rendkívül erőteljes ideológia tárgyiasulásai. Olyan túlzott súlyt raknak ezekre, vagy beszéljünk csak a mi épületünkről, szóval erre a templomra is, amely a vitathatatlan értékeit is magával húzza… Horgász u. 13.: – Ne irigykedjen, meg ködösítsen itt nekünk!... Csordás F. u. 1.: – Ha megengedi, befejezném. Éppen azt kezdtem el mondani, hogy például az épület földbe ültetése vagy abból való kinövesztése, alföldi dombbá formálása nagyszerű ötlet, de a ráhúzott torony inkább mementóvá, ha akarja, nemzeti emlékké alakítja át az Isten házát, ami szerintem nem idevaló dolog. Talán még jobban megérthető az, amit mondok, ha arra a kis templomra hivatkozom, amelyet a bevezetéskor mutattak nekünk. A beremendi Megbékélés-kápolnáról van szó. Csordás F. u. 1.: – Igen, köszönöm. Ez az építész egyik korábbi munkája, ha jól értettem. Szóval az is magyar, meg hasonló is bizonyos szempontból a mi épületünkhöz is, de mégis valahogy felülemelkedik azon a súlyon, amiről az előbb beszéltem. Talán mert legfeljebb valami virágra hasonlít, de csak távolról, csak az érzet szintjén. Azt mondanám rá: sokkal elvontabb, de így is ismerős, így is közeli a forma.

37

Főbírók, kalmárok, cívisek építészeti világa 1. Pataky Emőke DISPUTA Árkádok 38

A debreceni Diószeghy-főbíróház és postaállomás műemléki értékeiről és újjászületési lehetőségéről A jelen A Széchenyi utcai Régi Posta étterem sokféle üzemeltető által, sokféle funkcióval (utoljára mint Jungle disco – club, pincéjében a Három majom sörözővel!) működött az utóbbi években. Építészeti és várostörténeti értékeit rejtegetve, történeti megjelenését erősen romboló hozzáépítésekkel, lepusztult környezetével már lassan a jelentéktelenségbe veszett. Jelenleg üres. Ideje, hogy újrafelfedezzük Debrecen e nevezetes házát. A régmúlt Elődeink kutatásából megtudjuk, hogy a hajdani sáncig futó, debreceniesen kiszélesedő, fésűs beépítésű, hosszútelkes NÉMET ÚTTZA elején, a mai Széchenyi u. 6. alatt, 1690 táján épült, teljesen alápincézve egy méretes kalmárház. Ebben az időben Debrecenben közel 1000 ház állott, többnyire földfalú, nád, szalmatetős házak. A fazsindely fedésű téglaházakat, amilyen e kalmárház is volt, számon tartották, „17 nagyobb és 66 kisebbszerű találtatott” a városban – tudjuk meg Zoltai Lajostól. Az 1700-as évek elején már Diószeghy Sámuel, híres főbíró házaként tudjuk. A bírók házai mind e környéken, a korai Városháza és az újraépülő Kistemplom közelében épültek (pl. Diószeghy, Simonffy és Komáromi bíróéról tudunk). Diószeghy Sámuel a város első postamestere is egyben. Így házában mintegy a postaállomás fogadójában szállt meg 1714-ben a csatából álruhában menekülő, XII. Károly svéd király. Diskurálgatva és borozgatva a város és a Kollégium elöljáróival, dicsérettel emlékezett a király a bíró tudományos és nyelvi ismeretéről. A svédek ma is számon tartják ezt a történetet. Bár több tűzvészről is van feljegyzés a Német utcában, az 1771-es várostérképen, melyet Kováts György városi mérnök készített, az egykori bíróház-postaállomás a közelmúltig álló eredeti elrendezést mutatja. A nagy, széles telek baloldalán áll az eredetileg bizonyosan alföldi típusú, háromosz-

tatú, pitvaros, szabadkéményes lakóház, melyet később kibővítettek az utcavonalig, majd átalakították a fűtésrendszerét is. Tágas, keresztboltozatos szobái, 10 boltíves tornáca – ámbitusa és kiszögellő portikusza valószínűleg eredeti. A hagyomány szerinti, szintén boltozott fogadó az utcavonalban épült, kibővítve a jobb telekhatárig. Az udvar ezen oldalán és közepén keresztben álltak a gazdasági épületek (postakocsi, parádéskocsi színek, istállók, kamrák, szénatároló, magtár, nyárikonyha stb. lehettek). Így a nagy udvar keretesen épült be, hátul még egy majdnem hasonló nagyságú gazdasági udvarral, hasonlóan a többi telek felosztásához, elrendezéséhez. A várostérképeken e ház jelentőségét még a Piatzon, a mai Piac utcán végighúzódó érdekes gerendaút, a Nagyhídról leágazó és épp idáig futó pallóút is mutatja. Az utcai homlokzaton a kettős ablak mellett megjelenik a beépített tornácvég álablaka, így a későbbi jellegzetes háromablakos, katonaszobás debreceni cívisház elődjének is tekinthető, amelyet képben még erősít a magasfalú kerítés a nagy- és kiskapujával. Ez utóbbi köti össze az emeletráépítéssel ismét bővített hajdani fogadóval. Az utcai homlokzat szegmens ívű ablakai, egyszerű vakolatdíszei, a tetőmagasság, a kéményfej enyhe barokk jegyeket mutat. Mint azt Sápi Lajos várostörténész több helyen megjegyzi, a debreceni lakóházak homlokzatai szinte elsivárosodtak a sok-sok homlokzatfelújítás egyszerűsítő törekvései miatt. 1849-ben, amikor a magyar kormány is Debrecenben székel, fővárosi rangú postaállomás működik itt, mely nagy fontosságú volt akkor. Neve Magyar Álladalmi Posta. Ekkor Kathy Márton a postamester itt. Az 1870-es években Szűcs István már Váradi-Szabó házként említi nevezetes házunkat, az I. világháború után a Jótékony Nőegyleté, végül az államé lett. A II. világháború utáni szükséglakásokat 1957-ben szüntetik meg benne, és eredetiségében próbálják meg helyreállítani.

A Széchenyi utca képe az 1984-es rendezési tervbõl

Ezután irodaként, majd étteremként működik. A rendszerváltás után városi tulajdonba kerül.

A Rickl-ház utcai homlokzata (1913)

A ház műemléki értékei A Diószeghy-ház Debrecen legrégebbi lakóháza. Életkorban párja – talán – a jelenlegi Belga söröző, a régi Kisdebrecen étterem (amelyet Krúdy Gyula látogatott sűrűn), s melynek helyén már több évszázada borkimérés folyt. Többszörösen átalakított, emeletessé növelt épülete, szép boltozatos belső tere még így is történelmi levegőt áraszt. A város legrégebbi lakóházaként a bíróház egyedülálló, ezért már eleve nagyobb figyelmet érdemel. Jelenlétével, megjelenésével még mindig őrzi a XVIII. századi városképet, háromablakos homlokzatával, nagy falazott kapujával alkalmazkodik a telekhez és az utcavonalhoz. A cívisházak előképe. Nevezetes főbíró s a város első postamesterének háza, így az első postaállomás helye – a 48-as postaállomásé is. Nagyszerű

Lábasház és istálló (1913)

emberek életének, érdekes eseményeknek színtere. Mindezekkel a debreceni várostörténet, a városvezetés-történet, a városi és az országos postatörténet része. A Széchenyi utca elején helyezkedik el, műemlékekkel és műemléki környezettel körbevéve, a város szívében, történeti városképben, történeti városszerkezetben, történeti telekosztásban, a Kistemplom tőszomszédságában. Előttünk áll egy igazi,

DISPUTA Árkádok

Süli-Zakar István a Rickl-ház c. könyvéből (archív felvételek)

1958-tól műemlék. Az 1990-es műemlékjegyzék ennyit említ róla: „Széchenyi u. 6. (hrsz. 9075) ú.n. Diószegi-ház, az egykori főbíró háza, épült az 1690-es években. Átépítve barokk stílusban a XVIII. században. Átalakítva.” Csak műemléki kutatással állapítható meg, mennyiben épült át és mennyiben eredeti még mindkét ház. Néhány évtizede még álltak a gazdasági épületek, ill. helyükön épült ismeretlen rendeltetésű házrészek – amint egy régebbi helyszínrajz mutatja. A felújítások során burkolatot cseréltek, a beavatkozásoknál megjelent a beton, a cementes habarcs, padló, vakolat. A fedélszerkezet cseréje is kiderülhet a helyreállítási dokumentációkból. Ablakok, ajtók cseréje és áthelyezése is látható, a kívülfűtős rendszerhez tartozó kályhaféleségek is eltûntek. Feltehetően még sok eredeti részlet is áldozatul esett a beavatkozásoknak. Bármilyen jellegű új beépítésnél még megelőző régészeti feltárás is szükséges.

39

A Régiposta étterem boltíves tornáca (2006)

eredeti, „ízes” debreceni ház, amilyenből még a későbbi időkből is kevés van. Műemléki értékei ezért megsokszorozódnak, és most a figyelmünk központjába kerülve végre kellőképpen át kell gondolnunk méltó funkcióját és minőségi, igényes helyreállítását.

DISPUTA Árkádok

Debreceni kuriózum lehetne

40

Úgy véljük, hogy ez az a ház, ez az a hely, ahol Debrecen történelme megelevenedhetne. Részben vagy teljesen felhasználva a rendelkezésre álló tereket, felidézve pillanatokat, helyzeteket, a XVIII. századi miliőt – építészetben, enteriőrben, lakóház- és postatörténetben, vagy felidézve például a 48-as állapotokat is. Debrecenben nagyon hiányzik egy történelmi lakóház bensőséges atmoszférája. Középületeinkben sem állunk úgy, ahogyan lehetne, de vannak (bár nem elég hírveréssel) szép, rendezett tereink templomainkban, a Református Kollégiumban, a megyeházán stb. De az a kérdés, hogyan élt egy debreceni polgár, még csak fel sem vetődött az Európa kulturális fővárosa pályázat sok-sok érdekes, de más természetű lehetőségei közt. Nem merült föl konkrétan a „cívisház” kérdése sem, pedig ennek (ha még éppen elcsíphetünk egyet, hiszen kevés van már) a bemutatására szintén nagy szüksége lenne a debreceniségét büszkén vállaló városnak. Erők csaptak össze a már nem álló Kölcseyház fölidézésén, és nem beszéltünk azokról a házakról, amelyek még léteznek.

A bíróház, a postamester háza még itt van, naponta elmegyünk mellette. Igazi lehetőség rejlik benne, egyrészt az előbb tárgyalt indokok miatt, másrészt azért, mert most szabad a ház, helyre kell állítanunk; jó funkciót kell találnunk neki. Most jött el a „várostörténeti pillanat”, a jó beavatkozás lehetősége. Üres az egykori bíróház, a régi fogadóban ma három kis üzlet és három lakás „üzemel”. A történelmi telket belső kerítés választja szét, a udvar tágassága még ilyen állapotban is érzékelhető. A két megmaradt építmény között most nincs összhang, a kapufal csak külsőben összekötő. A történelmi beépítés már hiányos, de nem sérült meg. Sőt, megkockáztatva némi rekonstrukciót, visszahozható lenne a postamester-bíró házának képe; delizsánszos bemutató udvarával igazi debreceni érdekesség lehetne! Megelevenedhetne az a kis makett, amelyet a Delizsánsz Kiállítóteremben láthatunk nevezetes házunkról. Ilyen még a magyarországi postamúzeumok, galériák soraiban sincs. A budapesti Postamúzeum is megmutatja enteriőrjében befogadóját, a Saxlehner palotát, főleg pompás belsőépítészetét csodálhatjuk a postatörténet érdekes relikviáival együtt. Azonban itt a palotának semmi köze nem volt a postatörténethez. A debreceni Delizsánsz Kiállítóterem egy polgárház szobáiban van, egy tömbben a Nagypostával, bár szép bemutató anyaga van, sajnos alig ismert, elbújik. Eredeti enteriőr csak részletekben van a postamúzeumokban. Egy élő bemutatóval, enteriőrrel akár a XVIII. századi, akár a XIX. századi kialakításban, nemcsak debreceni, de országos kuriózum lehetne Diószeghy főbíró háza. És kiegészülhetne történelmi ízű vendéglátó funkcióval, úgy, hogy a történelmi miliő ne sérüljön, meghatározó maradhasson a bíróház és a postakocsi-fogadó építészeti együttes illúziója. Tervek, javaslatok Ha megismerkedünk a város rendezési tervével, rögtön feltûnik, hogy a Széchenyi– Arany János utcák által közrezárt nagy történeti tömbbelsőben egy új út szeli át a javarészt történeti telkek összeérő végét. Ezen sétálva kiérhetünk a Piac utcára és az új nyugati kiskörútra is. A Széchenyi utcai kijutás átvágja házunk telkét, sőt még keresztben is belevág az udvarba egy keskenyebb úttal. Ez utóbbi fut tovább még egy műemléki telken keresztül (ez a fentebb említett másik történelmi bíróház, amely Simonffy Sámuelé volt), végül elfordulva

éppen a régiséget sugalló XVIII. századi és a XIX. század eleji lakóházak szürkültek el, vagy legalább úgy rejtik értékeiket, mint a nevezetes bíróház. A teljesség igénye nélkül néhányat említek: Bajcsy-Zsilinszky u. 1., 42. (cívisház – ez is megérdemli, hogy vigyázzunk rá), Kossuth u. 18. (részleteiben is igen szép), a híres Rickl-ház – Piac u. 39. a Lábas házzal, Litsman építőmester háza, Szt. Anna u. 31., a Batthyány utcai házsor stb. Ezért is fontos, hogy egy ilyen érték, mint a sajátos debreceniségét hangsúlyozó bíróház-történeti postaállomás megelevenítse ezt a kort, és a város világi életét arányaiban összhangba hozza a református színhelyekkel, a Nagytemplommal és a Kollégiummal, s hamarosan megújuló környezetükkel (romkert, emlékkert) és természetesen a város nagy ütőerét adó újjászületett, megszépült főterével.

A Régiposta étterem mai állapota (2006)

DISPUTA Árkádok

egy frissen lebontott ház telkén át jut ki ismét a Széchenyi utcára. A Széchenyi u. 6. hatalmas történeti telkének hátsó gazdasági udvarát már régebben leválasztották. A megmaradó nagyobbik telekrészen az eredeti telek építészeti koncepciója még visszaépíthető, viszont ezt a rendezési terv négy részre hasítaná. Indokolt, hogy megbújó műemlékek látására bemehessünk udvarukba. De még álló jelentős történelmi építészeti együttest saját telkén közúttal átszelni – megengedhetetlen. Ezellen nemcsak a műemlékes szemlélet tiltakozik, de a törvény is. A Széchenyi utcára történő kijutás a friss bontású telkek bármelyikén lehetséges. Akár a történeti utcavonalban csorbát okozó Széchenyi u. 8. 30–40 éves lapos tetős irodaház óriási kapuáthajtóján keresztül is megvalósítható. Így a műemlékek érintetlenül maradnának, és a tömbbelsőt feltáró koncepció is érvényesülhetne. Az első hasznosítási elképzelések még erre a szabályozási tervre épülnek. Ráadásul zsúfolttá teszi őket a sokféle, apró funkciónak történő megfelelés és kiszolgálás. A műemléki érdekek és a város érdekei összhangba kerülésével és új, nagyvonalú koncepciók kidolgozásával – amelyekhez esetleg más erőket is meg kellene mozgatni – Debrecen város látnivalóinak sora, kulturális élete, sőt turizmusa csak gazdagodhat egy nevezetes házának újrafelfedezésével. Úgy véljük, hogy a történeti belvárosban

Pataky Emőke felvételei

41

Debrecen székháza: a reformkori városháza DISPUTA Árkádok

Papp József

A

debreceni Piac utca és Kossuth utca sarkán álló négyutcás, klasszicista városháza a város első és máig egyetlen eredetileg is a városigazgatás céljára készült épülete. A 19. század első felének nagy volumenű közösségi beruházása igen hosszas előkészületek után, rendkívül elnyújtott kivitelezéssel valósult meg. Debrecen város bírójának, irányító testületeinek és hivatalnokainak munkahelyét a célszerűség, a takarékosság, a puritanizmus jellemezte évszázadokon keresztül. A 19. század elejéig a Piac utca egyéb házai is a vásározás igényeinek megfelelő célszerűséggel zártsorú beépítést mutattak. Földszinten utcai boltok, áruraktárak üzemeltek, a beljebb eső épületek földszintjét is többnyire kereskedők bérelték. A háztulajdonos és családja vagy az udvari lakásban, vagy – ha volt ilyen – az emelet utcafronti helyiségeiben lakott. A fő és melléképületek többnyire nagy udvarokat fogtak közre, amelyek mögött virágzó kertet műveltek. A reformmozgalmak nyomán egyre nyitottabb várospolitika elindította a nagyvárosias rendezés lassú folyamatát, vele az egységes stílusú belvárosi épülettömbök kialakulását. A Református Kollégium leégett szárnya helyén az új főépület, valamint a piacteret északról lezáró új református Nagytemplom a klasszicista stílus térhódítását mutatta. A nyugati oldalon a Bika szálloda és a magánházak is – javarészt egyemeletes – klasszicista épületekké váltak. Hol a meglévő földszintes házakat alakították át emeletráépítéssel, hol a régi lebontása után a kiegyenesített utcavonalon épültek az új házak. A Nagy-Piacz keleti oldalán, a Cegléd (mai Kossuth) utca saroktelke több mint négyszáz esztendeje ad helyt a város legfőbb házának. A három lakóépületből évszázadok alatt összeépített egyemeletes ház piactérre néző földszinti helyiségeiben 19 haszonbérletbe adott bolt működött. Az

42

Az „ősi” városháza a nagyhíddal (rekonstrukciós rajz)

omladozó, célszerűtlen ősi városháza és udvari épületeinek helyére már a 18. század utolsó éveiben elhatározták Debrecen új székházának felépítését. Az 1802-beli tűzvészben tovább rongálódott hivatal helyett egy, az akkori igényeket kielégítő, a város rangját és gazdagságát is méltán érzékeltető, négy utcára néző egyemeletes városháza felépítését határozták el. Az első terveket a Református Kollégium tervezője, Péchy Mihály készítette. Az új épülettömb elhelyezéséhez a meglévő telekrendszert át kellett alakítani. Az új, szabályos tégla alaprajzú épület az ősi városháza Piac utca felőli egyenetlen telekvonalát kiegyenesítette és meghatározta a Kossuth utca (akkor Cegléd utca) és a Rózsa utca (Büdös köz) vonalát és az erre a célra megnyitandó új Városház utcát is. Egészen a 20-as évekig a Piac utca keleti térfala majdnem teljesen összeépített volt a Kossuth (akkor Czegléd) utcától a keskeny Répa sorig (Zamenhof utcáig), illetve azon túl a Csapó utcáig. A Büdös köz (Rózsa utca) házait a Nagy-Piacz felől csupán a torkolatot elzáró egyemeletes, ún. paplanos-szín földszinti kapuátjáróján át lehetett megközelíteni. Az ódon városháza udvarán az igencsak rossz állapotban lévő „tömlöczházat” is innen lehetett elérni. A beljebb lévő telkek – mindkét oldalon – főbejáratukkal néztek a közre. A kis utcát már igen régtől Büdös köz néven ismerték. (Bizonyára feltételezhető az összefüggés elnevezése és aközött, hogy ez idő tájt nem volt még sem csatornázás, sem nyilvános illemhely az igen nagy tömegeket vonzó nagyvásár közelében.) A városháza és a szomszédos házak tömbjét kelet felől a Barátok köze vagy Ispotály köze, majd Város istállója közi (Sas utca) határolta, amely a Czegléd utcát a Csapó utcával kötötte össze. A sikátor régi elnevezéseit a népegészségügyi hivatal (ÁNTSZ) helyén mélyen benyúló ferences kolostor, majd a helyén 1556-ban itt

tását kicsikarta Debrecenben, olyanokat is, amelyek még hosszú ideig hátra sorolva vártak volna kedvezőbb anyagi helyzetre. Az első olyan tanácskozást, amelyen a városháza kész terveiről vitatkozhatott a város vezetése, Bek Pál hivatali idejében, 1823ban készült jegyzőkönyvben követhetjük nyomon. „Az 1823-k Esztendőbe Május 20-k napján Méltóságos K. Kamarás és Királyi Commissarius Bek Pál Ur Ő Nagysága ElőlŰlése Alatt, Tettes Heine Ferentz Ur, mint a’ Királyi (?)Adilis Directionál Geometra, és a’ N. M. K. Udvari Kamarátol az ujonnan épitendő Város Háza dolgába le kűldőtt Individuum jelenlétébe a’ N. Magistrátusnak és Cott”asnak Köz-Gyűlése tartatott”. „Minekutánna a’ Titt’ Királyi Adilis Directio Geometrája T. Heyne Ur vélekedése szerént is a’ régi Város Házának reparátiója egyátaljába lehetetlennek esmertetett vólna meg, három fő tárgyak vétettek fel az ezen ujonnan épitendő Város Háza dolgában a’ N. M. M. Királyi Udvari Kamara Uttyán, Ő Felsége ddto- 15-e Jan. a. c. a’ 2066-k szám alatt költ K. Parantsolatjához képpest: nevezetesen 1-őr felolvastatott azon Commissionaliter kirendelt Deputatiónak az ujonnan épitendő Város Házába a’ le küldött Rajzok szerént kitett minden Szobák szükséges vólta

DISPUTA Árkádok

működő, ún. Belső Ispotály, majd a helyén 1704-től kialakított városi gazdaság (istálló, magtár stb.) adta. A Barátok köze egy kis térben érte el a Csapó utcát. Ez a Répa sornál (Zamenhof utca) kezdődő teresedés ma is létezik a Dósa nádor tér 10. sz. (Naplószékház) előtt. Idős debreceniek ezt emlegetik kenyérpiacként. Az eltervezett négyutcás új városháza építkezésének elindítása különböző okokból nagyon sokáig húzódott. Egyszer a város saját döntése, máskor a felettes hatóságok minősítettek fontosabbnak egyéb kiadásokat, beruházásokat. A XIX. század második és harmadik évtizedének debreceni városfejlesztése a helyiek jövőbelátása mellett egy evangélikus lelkészi családból származó mérnök, bökönyi téglási Bek Pál (1761–1827) nevéhez is köthető. A városba rendelt királyi biztos a királyi kamara meghosszabbított karjaként 1817-től haláláig töltötte be ezt a tisztet. Nem volt debreceni, nem is lakott a városban, így szakmai szempontjainak érvényesítésében nem nagyon befolyásolták a helyi döntéshozók közvetlen gondjai. Súrlódásoktól sem mentes tevékenysége során sok régóta vajúdó városrendezési ötlet, elképzelés végrehaj-

A „Curia” és környéke 1772-ben (korabeli térkép)

43

Az épület kialakulásának szakaszai

DISPUTA Árkádok

eránt okokkal támogatott munkája, mely a Rajzba foglalt kis és nagy betükkel jegyzett Szobáknak nem tsak szükséges vóltát, de ha mód volna benne, még a’ közönséges Tiszt. Viselők kűlönős foglalatosságokhoz képpest, még valóba tőbb Szobáknak is el-mellőzhetetlen destinatiójokat terjeszti a’ környül állásoknál fogva elő.” A cirkalmas fogalmazványból is kihámozható, hogy 1823-ra végre elismerte az udvari kamara a régi hivatali épületek végleges leromlását és az új ház építésének szükségességét. Nem hallgatható el az az előzmény, amely a királyi biztos, Bek Pál személyéhez kötődik. A comissarius ugyanis a város akarata ellenére vette meg a városháza udvarával szemben a Büdös köz másik oldalán fekvő házat volt anyósa telkének bővítésére. A közösség tiltakozása nyomán a királyi kamaránál zárult az ügy. A békés egyesség minden bi-

44

Népgyûlés a városháza udvarán, 1848 (Képes Ujság)

zonnyal hozzájárult a régóta hiányzó kamarai beleegyezéshez. Bek a tulajdonába került telken már a leendő új városháza terveit figyelembe véve építette fel saját házát, így azzal ki is jelölte az iroda- és üzletház pontos helyét. A Rózsa utca megnyitásának útjában álló paplanos-színt 1824ben bontották el. Jó minőségű tégláiból Povolny Ferenc rakta le a Városház utcai, ún. „tömlöczök háza” alapfalait 1825-ben, az időközben életveszélyessé vált börtön pótlására. Az alapokra már a következő évben felépült Rachbauer Péter építőmester irányításával a mai épületnégyszög legidősebb része. A nehezen indult építkezés tíz évig szünetelt. Miután 1836-ban, földrengés miatt romhalmazzá vált a Piac utca felől még álló, kiürített ódon épületegyüttes, 1837-ben Povolny Ferenc vezényletével megépítették a Rózsa utcán a Városház utcától a korabeli kapuig tartó közlevéltári részt. (Helyiségeiben jelenleg is Debrecen felbecsülhetetlen levéltári kincsei, a város múltját hordozó oklevelek, menlevelek, iratok rejtőznek.) Az ősi városháza romjait 1839-ben takarították el. Az új épület még hiányzó szárnyainak Povolny Ferenc által készített terveit 1838-ban Ságody József királyi kamarai építész dolgozta át. A kamara kis módosítással ezeket hagyta jóvá, így a Rachbauer testvérpár (József és Péter) 1839 és 1844 között felépíthette a hiányzó részeket. Povolny Ferenc ezúttal a kivitelezés felügyeletét látta el. Az épületegyüttesen olvasható évszámok jól jellemzik a nem túl gyors kivitelezést. Míg a Kossuth utca felőli homlokzaton MDCCCXLII (1842), addig a közgyűlési terem alatti, ún. szekundakapu gömbsü­ veg­boltozatában az 1843-as évszám olvasható, bár a ház teljes

lyázaton nagyszabású tervek születtek az egyemeletes épület emeletráépítéssel való bővítésére. A millennium tiszteletére a közgyűlés el is rendelte a pályadíjas mű megvalósítását. A díszes homlokzatú, kétemeletes, tűztornyos városháza emeletráépítéssel való kialakítása hosszas huzavona után lekerült a napirendről. Az irodák számának gyarapítását végül a lényegesen olcsóbb belső átalakítások útján akarta megoldani a város vezetése. Az átalakítási terveket Aczél Géza városi főmérnök és Tóth István helyi építész írta alá. Miután

időközben az állam megépítette új fogházát a mai Petőfi tér közelében, így a felszabaduló börtönhelyiségeket is irodákká alakíthatták. Az addig hermetikusan elzárt épületrész („tömlöczház”) félemeleti folyosóját nem sikerült közvetlenül összekötni az emeleti szinttel, így onnan az udvar szintjére kell lemenni, hogy az emeletre vezető lépcsőt el lehessen érni. A munkálatok során a Városház utcai szárnyban irodákká alakították a folyosó végeiben lévő mellékhelyiségeket, amelyeket az e célra épített udvari toldaléképületbe helyezték át. Az emeleti árkádos, nyitott körfolyosót beüvegezték. A zárt közlekedőn ma is láthatók az átalakítás következtében funkciótlanná vált szélfogó folyosók. Az építkezés folyamán szüntették meg a Rózsa utcai

DISPUTA Árkádok

egészében csak 1844 őszére készült el. Az új tanácsteremben az első gyűlést, Debrecen történetének első nyilvános közgyűlését 1844. május 8-án tartották meg, ahol a megnyitó beszédet Vámosy Károly főjegyző mondta. Az elkészült épület udvarába a mai Piac utcai főkapun és a Kossuth utca felőli oldalkapun kívül a Rózsa utca felől is be lehetett hajtani. A körbezárt udvar felé nyitott emeleti körfolyosón kisebb szélfogó előterekből nyíltak az irodák. A ház földszintjén utcára nyíló irodai ablak alig volt, mivel a Rózsa utcai kaputól kiindulva, a Piac utca és Kossuth utca felé bérbe adott üzletek működtek a földszinten. 1848–1849-ben, a városháza udvarában zajló népgyűlések egyikéről a Kassai Képes Újság közölt le egy sokszor idézett rajzot. A képen jól látszik az emeleti nyitott árkád és egy négyoszlopos, kétereszes fedelű „szószék”, amely valójában a „tömlöczház” félemeletére vezető udvari lépcső fedett terasza volt. (Helyén a mellékhelyiségek számára 1894-ben épült udvari toldaléképület áll.) A néhány éves városháza 1849-ben különleges szerepet játszott Debrecen és Magyarország történetében. A Pestről elmenekült kormány fejének, Kossuth Lajos kormányzónak az épületben alakítottak ki szállást és hivatali helyet, sőt a Szent Korona is itt nyert menedéket. A kormányzó a Piac utcai szárny Nagytemplom felőli részének emeletén lakott és dolgozott. A Szent Korona külön őrzés nélkül, egy nehezebben hozzáférhető részen, a Piac utcai emeleti folyosó déli végén, a város értékei, szerződései, titkos dokumentumai között rejtőzött. A hol magánlevéltár, hol titkos levéltárként emlegetett helyiség előszobájának régies, alacsony ajtaja a folyosó déli végén ma is szembeötlő. Ebből az előszobából balra, egy hasonlóan alacsony ajtó vezet a vaskos falon át a volt magánlevéltár boltozott helyiségébe. 1853. július 4-én itt keresték az osztrák hatóságok a Szent Koronát rejtő vasládát. A kutatás intenzitására jellemző, hogy „a magánlevéltár pallózata feltöretett, úgy az előszobában volt vaskemence tökéletesen széthányatott”. (A Kossuth utcára 2 ablakkal nyíló helyiséget a 20. században alakították át vezetői irodává, és folyosói falába ekkor építettek nagyméretű, párnázott ajtót.) Amint várható volt, a gyorsan fejlődő város szinte az elkészülése pillanatában kinőtte hosszú vajúdás után elkészült székházát. A nyomasztó helyszűke megszüntetése a 19. század nyolcvanas éveitől napirenden volt. Az 1894-ben kiírt pá-

45

DISPUTA Árkádok 46

kaput. Helyén a közlevéltár irodáit bővítették. A megszűnt bejáratot idézik az udvar felőli lépcső két oldalán és a Rózsa utca felőli falban látható kerékvető kőgömbök. A mai városháza másik tömbje Kis Orbán kereskedőcsalád hajdani, toldalékával együtt a Rózsa utcáig érő háza volt. A Kossuth utca 4. sz. alatti hajdan földszintes lakóház a 18. században már állt. A Kossuth és Városház utcák felőli falak helyzete az akkori rendezetlen telekhatárokat mutatják ma is. Kis Orbán István bőrkereskedő már 1806-ban bővíteni szerette volna telkét a Büdös köz irányába. A Kossuth utcai ház folytatásaként az újonnan nyitott Városház utca felé toldaléképületet szándékozott építeni. Az elsődleges szándék szerint a meglévő ház vonalát követte volna az új telekrész határa is. Az utcanyitás érdekében kisajátított Maleczky-ház akkor már bontás alatt állt, de az új városháza pontos beépítési vonalát még nem ismerték, így akkor még nem engedélyezték az ilyen irányú telekbővítést. Miután a régi ház emeletráépítésének és bővítésének nem volt akadálya, ezért a Kossuth utca felőli ház 1910-re elnyerte mai formáját. A földszintre és a pinceszintre üzleti és raktári helyiségeket rendeztek be. Felettük az emeleten lakott a család. Az épület homlokzati díszei az átalakítások és felújítások ellenére is mutatják a környezet későbbi házaitól jelentősen eltérő copfjegyeiket. A Kossuth utcai emeleti irodák boltozott födémei, egy-egy szobai falfülke, egy-egy régies ajtó és a vastag falak több mint két évszázad távlatából üzennek. Kis Orbán János a Városháza utcára építendő nagy háza helyét végül az új „tömlöczház” vonalával párhuzamosan jelölték ki. Emiatt a régebbi ház és a Rózsa utcáig érő toldalék falsíkja nem esik egy vonalba. A háromszintes új házat a városháza tervezésében is közreműködő Ságody József tervezte 1841-ben. A gubás céh bérletére épített ház pincéjében, a földszinten és az emeleten is hatalmas, egyterű kereskedelmi csarnokokat alakítottak ki. A kivitelező a városháza egyik építőmestere, Rachbauer József volt. Az ilyen nagyméretű terek áthidalásában gyakorlatlan szakember kivitelezési hibái miatt már az építés évében megrepedtek a födémek. A kirendelt szakértők, Povolny Ferenc és Beregszászi Pál véleménye alapján komoly szerkezeti megerősítéseket kellett elvégezni, az összeomlás elkerülése érdekében. Az épületegyüttes 1849 első felében a Debrecenbe költözött kormány rendőrminiszterének, Madarász Lászlónak volt bérelt szálláshelye és irodája, és

itt rendezték be a fiók-fegyvergyárat is. A szabadságharc után katonákat szállásoltak el a házában, amely 1855-ben a kincstár tulajdonába került. Debrecen város is az államtól vásárolta meg 1911-ben. Az épülettömböt és a városházát 1916-ban kapcsolták össze a Városház utca feletti épülethíddal („sóhajok hídja”). Az emeleten a hivatal irodái, a földszint utcai helyiségeiben bérbe adot üzletek működtek. A város székházának tovább bővítéséhez 1930–31ben városi tulajdonba került a Kossuth utca, Sas utca és Dósa nádor tér által körbezárt valamennyi telek. A kisebb-nagyobb épületeket átalakításokkal állították hivatali szolgálatba. Belső udvar létesült, amelynek megközelítését a Városház utca felől oldották meg. A földszinten és a pincékben itt is városi üzemeltetésű vagy bérbe adott, utcára nyíló üzletek működtek. Meg nem valósult bővítési tervek a 20. század húszas, harnincas és ötvenes éveiben is születtek. 1922-ből Borsos József és Aczél Géza tervrajzain a két udvar felhasználásával és emeletráépítéssel oldották volna meg a bővítést. Később, egy 1934ben kiírt pályázatból ismerjük Györgyi Dénes díjnyertes elképzelését, amelyben a mai utcavonaltól beljebb, az 1930-as szabályozás szerint elhelyezett monumentális, saroktornyos székházat álmodott a városháza helyére. Andrássy István 1953-ban készített terve alapján a városháza Dósa nádor tér felőli sarkán épült volna sokemeletes, toronyszerű városszékház. A Debrecent 1944-ben ért bombatámadások, tüzérségi tüzek a városháza épületegyüttesét sem kímélték. Súlyosabb károsodás a Piac és Kossuth utcák sarka felőli épületrészt érte. Ekkor pusztult el a díszterem stukkódíszes mennyezete, és ugyanekkor kellett a Kistemplom felőli sarokrész helyiségeit síkmennyezet beépítésével átalakítani. A másik tömb szélén a Kossuth utca és Sas utca sarkán álló ház a 20. század hatvanas éveire olyan állapotba került, hogy le kellett bontani. A kapcsolódó átalakítások során lebontották a Dósa nádor tér és Sas utca sarkán állt kisebb házat is. A megmaradt Kis Orbán-féle épülethez új külső lépcsőházat építettek. Befalazták a Városház utca felőli kaput, és irodákká alakították a földszinti üzlethelyiségeket. Az elbontott házak helye és a hajdani udvar a kiszélesített Sas utca gondozott parkjává vált.

Először is kezdettől fogva körül voltam véve rengetegféle jobbnál jobb zenével. A gyermekszoba melletti helyiségben állott édesapám zongorája, és ő igen gyakran játszott rajta, önmagának is, de nekünk is, Bachot, Mozartot, Chopint, Lisztet és Brahmsot (legalábbis az ő darabjaikra emlékszem a legélénkebben). Egy alkalommal például napszúrással jöttem vissza egy kirándulásról, és belázasodtam. Édesapám leült a zongorához, én pedig kértem, hogy játssza el nekem „azt, azt a bizonyos” darabot. Még nem tudtam neki megmondani, hogy Mozart „nagy” a-moll szonátájára gondolok (KV 300d), de ő megértette, mit akarok, és belekezdett az első tételbe. A főtéma végét azonban úgy alakította át, hogy a repriz melléktémája következzék utána, vagyis átugrotta az expozíció második felét és a teljes kidolgozási részt. Akkor én közbeszóltam, hogy „nem, nem, ez nem igy van, innen kimaradt valami”. Emlékszem, menynyire örült, hogy én ezt már észreveszem, azt mondta, csak nem akart az egész hoszszú tétellel a kelleténél jobban kifárasztani, elölről kezdte a darabot, és eljátszotta szépen végig. Azt talán mondanom sem kell, hogy zeneiskolai, konzervatóriumi és főiskolai tanulmányaim során bármilyen, zenével kapcsolatos kérdésre azonnal precízen tagolt, részletes, szinte nyomdakész választ kaphattam tőle, értékesebbet és élményszerűbbet, mint bármilyen lexikonból. Meglepően hamar megtalálta a módját annak is, hogy egyelőre szerény zenei képességeimnek megfelelő szinten bár, de bevonjon a saját tevékenységébe. 1954 márciusában, nyolcadik születésnapomra, nekem írta és nekem ajánlotta egyik legnagyszerűbb és legjellemzőbb pedagógiai kompozícióját, a zongorakíséretes két kis gordonka-rapszódiát, amelyeket az ősbemutatón is ő szólaltatott meg velem, a budapesti Fészek-klubban, óriási szakmai érdeklődés mellett és óriási sikerrel. Az említésre méltó élményeknek egy másik csoportja az együttes templomba járással kapcsolatos. Két helyre is rendszeresen jártunk: édesanyám (és Hajna nővérem) révén a Buda-hegyvidéki evangélikus gyü-

lekezetbe, édesapám (és a magam) jogán pedig a Torockó téri református templomba. A Buda-hegyvidéken szüleim újra meg újra találkoztak (és gyakran hosszasan beszélgettek) eskető lelkészükkel, dr. Ordass Lajos (1901–1978) püspökkel. A Torockó téren Joó Sándor (1910–1970) igehirdetéseit hallgattuk, és ennek a templomnak az orgonakarzatához fűződik egy további élményem, amelyet azonban nem a saját emlékezetemből, hanem csak édesanyám elbeszélése alapján tudok feleleveníteni. Kezdettől fogva szívesen figyeltem az istentisztelet eseményeit a karzat korlátjától, ahonnan az orgonát, az orgonistát, a lelkipásztort és a gyülekezetet is jól láttam. Egy alkalommal (olyan négyéves forma lehettem, vagy nem sokkal több) az „Erős vár a mi Istenünk” volt a záróének, amelyet én olyan elemi lelkesedéssel és olyan sztentori hangon bömböltem bele a templom légterébe, hogy a fél gyülekezet hátrafordult, és mosolyogva kereste a szokatlan hangeffektus forrását… Hogy a két felekezet egymásmellettisége a családon belül milyen természetes, milyen magától értetődő volt, arra nézve jellemző, hogy református létemre együtt konfirmáltam Hajna nővéremmel, még egy harmadik helyszínen, a kelenföldi evangélikus templomban. Ide szintén egy kitűnő lelkipásztor, Kendeh György (1912–2000) révén, illetve szüleimnek az ővele kötött barátsága révén kerültünk. A kelenföldi evangélikus templom éppen ezért lett már ebben az időben is, de a későbbiekben is számos emlékezetes egyházzenei bemutató helyszínévé.

 Zeneszerzőként kik voltak a mestereid?

„Én csak a csatornája vagyok az üzenetnek”

nőni? Melyek azok a gyermekkori élményeid és benyomásaid, amelyek későbbi pályafutásod szempontjából fontosnak bizonyultak?

Mögöttük vagy fölöttük érvényesült-e Gárdonyi Zoltán hatása, és ha igen, hogyan?

Az első kompozíciómat, egy Adagiót, hétéves koromban írtam édesapám születésnapja alkalmából, egy saját kezűleg megvonalazott, A5-ös nagyságú kis cédulára. Talán nyolc ütem lehetett, és annyira emlékszem, hogy g-mollban volt. „Hivatalosan” a budapesti konzervatóriumban kezdtem zeneszerzést tanulni 1962 őszén Sugár Rezsőtől (1919–1988), akinek nagyon sokat köszönhetek. A Konzervatórium négyéves tananyagát sűrített menetben, két év alatt végeztem el nála, mert amikor a munkát elkezdtük, én már harmadik gimnazista vol-

DISPUTA Tisztaszoba

 Mit jelentett Gárdonyi Zoltán fiaként fel-

Karasszon Dezső

Beszélgetés Gárdonyi Zsolttal

47

DISPUTA Tisztaszoba 48

tam [pontosan ugyanez volt a helyzet orgonából is, Gergely Ferencnél (1914–1998)]. A zeneakadémiai felvételi vizsga után Szervánszky Endréhez (1911–1977) kerültem. Nála, ha lehet, még izgalmasabb és még termékenyebb időszakot töltöttem el, már csak azért is, mert ekkor volt részem először egyéni zeneszerzésórában (Sugár Rezső konzervatóriumi órái még csoportfoglalkozások voltak). A második akadémiai évem vége felé Szervánszky Endre, sajnos, szívbeteg lett, és kénytelen volt a pedagógiai munkásságát szüneteltetni. Én ekkor Farkas Ferenc (1905–2000) osztályába kerültem át, és nála is végeztem el a harmadiknegyedik évemet, vagyis olyan szerencsés vagyok, hogy három kitűnő, de egymástól nagyon különböző módszerekkel dolgozó mester oktatására tekinthetek vissza. Ha mármost édesapám „mögöttük” vagy „fölöttük” érvényesülő hatásáról kérdezel, akkor erre először is azt kell válaszolnom, hogy ő kezdettől fogva elvből, éspedig igen következetesen távol tartotta magát a gyermekei iskolai pályafutásától. Ezért történt például, hogy noha a karvezetősök összhangzattan-, ellenponttan- és formatanóráit huszonhét éves főiskolai pályafutása alatt mindig ő tanította, egyetlen évfolyamot az első órától az utolsóig átadott Ujfalussy Józsefnek (1920–): azt, amelyiknek Hajna nővérem is a hallgatója volt. Hasonló módon külön engedélyt kért arra, hogy az én zeneszerzés felvételi vizsgámról (ahol hivatalból szintén a vizsgabizottság tagja lett volna) távol maradhasson, és a szemeszter végi tanári konferenciákon is mindig azonnal felállt, elhagyta a termet, mihelyt rólam kezdtek beszélni. Egyetlenegy érdekes kivételre emlékszem: elsőben, év végén, amikor ugyanígy indult volna kifelé, Szervánszky Endre, mint illetékes főtárgytanár, rászólt: „Ugyan, Zoltán, maradj nyugodtan, nem kell, egyáltalán nem kell neked kimenned!” Nyáron azután (emlékszem, éppen egy mátraházi nyaralás alkalmával), amikor ez valahogy szóba jött, és édesanyám nagyon kíváncsian kezdte faggatni, mit is mondtak a tanárok, ő csak nagy nehezen, csak amikor már végképp nem tudott kitérni a sürgetése elől, és akkor is csak mintegy mellékesen volt hajlandó annyit mondani: „Hát…, tehetséges… szorgalmas…, semmi különös!…” Ennek ellenére édesapám hatása mégis folyamatos és igen jelentős volt, egyszerűen azáltal, hogy állandóan láthattam, hallhattam és megfigyelhettem őt. Különösen szívesen idézem fel ezzel kapcsolatban a hatvanas évek első kétharmadának péntektől

péntekig tartó kéthetes mátraházi nyaralásait, amikor is a világ legtermészetesebb dolgának számított, hogy az ebédlőteremben álló kis harmóniumon édesapám kíséri a bibliaórák és az istentiszteletek gyülekezeti énekeit. Legtöbbször ott ültem mellette (akkor már, hogy úgy mondjam, hoszszúra nyúlt, kihegyezett fülekkel), és úgy bámultam, hogy akármit kérnek tőle, pillanat alatt készen van, a leggyönyörűbb előjátékok csak úgy folynak ki az ujjai közül, a harmonizációkról már nem is beszélve. Aminek azután már ott, rögtön az lett az eredménye, hogy amíg a hozzám hasonló kisebb-nagyobb gyerekek serege a szabadban futkározott vagy játszott, én nagyon sokszor az üres ebédlőteremben ültem a harmóniumot nyomkodva, ezt kerestem, azt kerestem, ezt próbáltam, azt próbáltam, szóval, édesapám személyiségének az élménye elég volt ahhoz, hogy Arany János modellje énrajtam is valósággá váljék: „Effélét csinálni maga is próbálgat” (Családi kör).

 Örömmel emlékszem vissza oboa-orgo-

na-vonószenekari Concertinód magyarországi bemutatójára, amely 1983. május 19-én hangzott el a budapesti Zeneakadémia nagytermében, és amelynek az egyik szólistája voltam. Arra is élénken emlékszem, hogy az előadásról készített hangfelvételt milyen elmélyült figyelemmel és milyen őszinte elismeréssel hallgatta Gárdonyi Zoltán, alig pár nappal később, mindkettőnk jelenlétében, Bad Salzuflen-i lakásán. Milyen volt apa és fia viszonya abban a közel két évtizedes időszakban, amikor már mind a ketten kész zeneszerzők voltatok?

1968-ban, amikor Németországba kijöttem, még csak a negyedik évet végeztem el a Zeneakadémián. Azután be kellett fejeznem a tanulmányaimat, sőt 1971–75 között is csak viszonylag keveset írhattam még, mert egyházzenei tevékenységem (a wildeshauseni nagy A-állás) erre alig hagyott időt, úgyhogy az általad megjelölt húsz év helyett én inkább tíz–tizenkét valóban „kész” zeneszerzőként, valóban egymás mellett eltöltött esztendőről beszélnék. Óriási pozitívum persze, hogy 1972-től kezdve újra ugyanabban az országban élhettünk. Ez lehetővé tette számomra, hogy a korábbi megszokásoktól eltérve ne csak várjam, hogy édesapám mikor, milyen értelemben nyilatkozik meg adott problémával kapcsolatban, hanem elkezdjem őt szisztematikusan kérdezgetni. Wildeshausenban, ahol egy kitűnő hangszer volt a kezem

 De talán nem túlzás azt állítani, hogy

ebben az időben már nemcsak Gárdonyi Zoltán hatott rád, hanem neked is sikerült (akár mint interpretátornak, akár mint zeneszerzőnek) őrá visszahatnod. Több fontos mű ajánlása is tanúskodik erről…

Igen. Hadd kezdjem a választ még 1962 áprilisánál, amikor édesapám Sulyok Imre felkérésére befejezte „Isten nékem erőm, bizodalmam” orgonakorálját, és a kezembe nyomta, hogy vigyem el neki. Én a kéziratot a villamoson olvasgatni kezdtem, és anynyira el voltam ragadtatva tőle, hogy mihelyt hazaértem, odaálltam édesapám elé: kértem róla egy másolatot. Ez a második szerzői kézirat még aznap este elkészült (ma is őrzöm), és gondolhatod, hogy azonnal gyakorolni kezdtem, sőt három nap alatt el is készültem vele. Ennek ő akkor annyira örült, hogy még én is észrevettem.

Ugyancsak 1962 telén jött ki a nyomdából édesapám egyik legnagyszerűbb orgonaműve, a „Partita sopra Veni Creator Spiritus”. Azonnal el is játszották otthon, a zongorán, részint örömükben, részint a sajtóhibák kiszűrése céljából, mégpedig „háromkezes” formában (édesanyám a pedálszólamot vállalta), én meg a szomszéd szobában füleltem: hű, mi ez! Rögtön elkértem egy tiszteletpéldányt, és úgyszólván titokban gyakorolni kezdtem az egyik legnehezebb részt: a fuga-finale 58. és következő ütemeit, ahol a formát megkoronázó, nagy fokozás, Gesz-mixolidban, elkezdődik. Éppen a pedál-tizenhatodok fölötti, pontozott ritmusú reális kisterc-szekvencia ujjrendezésében voltam elmerülve, amikor édesapám, anélkül, hogy észrevettem volna, hazaérkezett, és egyszer csak ott állott a zongora mellett: „Hát te meg ezt gyakorolod?” Ma már tudom, hogy nem ok nélkül csodálkozott, hiszen ez a darab az én akkori technikai képességeimhez viszonyítva szinte képtelenül nehéz volt: ennek ellenére az év végére sikerült megtanulnom, ő pedig leült mellém, és átvette velem az egészet, mégpedig részletesen. 1972-ben azután, amikor négy év szünet után végre újra ugyanabban az országban voltunk, rögtön megkértem, hogy írjon nekem valamit. Erre az ösztönzésre válaszul alkotta meg édesapám (igaz, nem azonnal, hanem csak 1976-ban) a 107. genfi zsoltár dallamára írott orgonafantáziáját, amelynek az ősbemutatójára is eljött velem Wildeshausenba, hogy az előadást a tempók, az artikulációk, a manuálváltások és a regisztrációk tekintetében a legapróbb részletekig az ő intencióinak megfelelően építhessem fel. Valamivel később egy látogatás alkalmával a kezembe került a gyermekkori emlékeim között már említett „Ein feste Burg…” korálhoz írott, egy oldalas, kis D-dúr intonációja. Nagyszerűnek találtam, és (már akkor a 107-es fantázia élményére is támaszkodva) megkérdeztem, nem volnae kedve ebből az anyagból egy nagyobb formátumú orgonakorált is megírni (akkortájt kezdtem ugyanis a koncertjeimen a korálelőjátékaiból változatos, kettes-hármas-ötös ciklusokat összeállítani). Várnom kellett erre is (akkor már, sajnos, édesapám betegsége, operációi, illetve az azokkal együtt járó számtalan kellemetlenség, nehézség miatt), de 1985 decemberében megírta és nekem ajánlotta utolsó művét: a nagyobbik, C-dúr „Ein feste Burg…” orgonakorált. Amint a darab megérkezett hozzám, szalagra vettem és siettem hozzá Bad Salzuflenbe,

DISPUTA Tisztaszoba

alatt, amit csak lehetett, előjátszottam neki, sőt, édesanyámat is, őt is igen gyakran magammal vittem a koncertjeimre. Emlékszem, Bad Herzfeldben J. S. Bach összes orgonaműveit játszottuk végig két kollégával, és a rám eső harmadrészt édesapám két egész napon keresztül regisztrálta velem azon a hatalmas, négy manuálos orgonán (miközben természetesen nem csak a hangszínekről és a manuálcserékről, hanem az artikulációról és az interpretáció egyéb összetevőiről is bőséges eszmecserét folytatott velem). O. Messiaen „La Nativité du Seigneur” című ciklusát is többször hallották az előadásomban, mind a ketten (Heilbronnban például, de már Wildeshausenban is), és ilyen körülmények között magától értetődött, hogy a saját kompozícióimat is megmutatom nekik, már „in statu nascendi”. „Tíz korálimprovizáció”-m még papírra sem volt vetve, amikor először elvittem hozzájuk egy magnetofonfelvétel formájában. Édesapám jókedvűen, mosolyogva hallgatta, és azzal a kissé furcsán hangzó dicsérettel nyugtázta őket, hogy ezek olyan friss hangvételűek, annyira eredetiek, „minthogyha összhangzattan-tanításban soha nem lett volna részed”. Pár évvel később, 1981-ben, amikor „Aus tiefer Not” fantáziámmal készen lettem, azt is azonnal elvittem Bad Salzuflenbe, és eljátszottam neki a református templom két manuálos kis orgonáján. Az utolsó darabom, amelyről még konzultáltunk, az „O Haupt, voll Blut und Wunden” orgonakorál volt, amelyet 1986 februárjában vittem el a betegágyához, szintén hangfelvétel formájában.

49

hogy a felvételt megbeszélhessük. Jól emlékszem, hozzászólt a regisztrációhoz is, de a kottaszövegbe is belenyúlt, megváltoztatott pár hangot. Ez a története annak, hogy ezt a testamentumszerű művet én még az ő életében többször is műsorra tűzhettem (és hogy, amint ez magától is értetődik, azóta is folyamatosan repertoáron tartom).

 Melyek voltak Németországba településed

DISPUTA Tisztaszoba

okai és körülményei? Hogyan látod a magyar és a német zenei (egyházzenei) életet ma?

50

A probléma lényegét elég részletesen megpróbáltam már érzékeltetni édesapámról szóló cikkemben. Az „értelmiség árulása” a hatvanas években, mind édesapám sorsán keresztül, mind a saját tapasztalataim révén, az én életemnek is meghatározó, szorító, negatív élményévé lett, annyira, hogy eldöntöttem: én a magam életét nem ilyen körülmények között fogom leélni. 1968ban kínálkozott számomra egy (egyébként hallatlan bürokratikus nehézségek árán engedélyezett) hollandiai tanulmányút, és a hegyeshalmi határátlépés napja, június 8. után (amelyet azóta is mint valami „második születésnapot” tartok számon) egyértelmű volt számomra, hogy németországi rokonainkhoz fogok elutazni, és náluk meghúzódva próbálom meg a muzsikuspályámat felépíteni. Októberig édesanyám legidősebb bátyjánál, Wallrabenstein Frigyesnél, Münsterben laktam, utána pedig folytattam tanulmányaimat a detmoldi zeneművészeti főiskolán. Egy év múlva letettem az egyházzenész ún. A-vizsgát, és még huszonnégy éves sem voltam, amikor elfoglaltam egy ennek megfelelő, vonzó A-állást, éspedig a wildeshauseni Alexanderkirche kitűnő orgonája mellett. Öt évvel később meghívtak a würzburgi állami zeneművészeti főiskolára, amelynek ma is tanszékvezető professzora vagyok. Ezeknél az örvendetes külső eseményeknél fontosabbnak tartom azonban, hogy egész idő alatt akadálytalanul foglalkozhattam azzal, amivel akartam, megvalósíthattam, ami fontos volt, sőt: ami kezdettől fogva egyedül volt fontos a számomra. Ami a kérdésed második felét illeti: ma már valószínűleg senkinek sem kell Magyarországról az enyémhez hasonló okok miatt emigrálnia. Jelentkeznek azonban, sőt az időközben eltelt harminc-harmincöt év után mind Németország, mind Magyarország zenei, illetve egyházzenei életében egyre elháríthatatlanabbnak és egyre nyomasztóbbnak tűnnek egyéb, nem kevésbé

súlyos gondok. A szórakoztatóipar hatásának következtében rohamosan szorul egyre hátrább a lényeglátásnak és a figyelem koncentrálásának a (minden szellemi tevékenység szempontjából elengedhetetlenül fontos) készsége. A közvetlen élvezetszerzésnek mint legfelsőbb prioritásnak a bálványozása azután oda vezet, hogy egyrészt a publikum köreiben zuhan a magas értékű zene befogadásának az igénye, másrészt egyre kevesebb fiatal ember, egyre kevesebb diák hajlandó elmélyült zenei stúdiumokkal foglalkozni. Ez – hozzá kell tennem – csak tovább gerjeszti akár az általános, akár a speciálisan zenei értelemben vett igénytelenség ördögi körforgását. Lehet, hogy meglepő, de ezzel a szomorú tünetcsoporttal szemben a legutóbbi időben én magam türelmesebbé váltam. A céljaimat és az alapelképzeléseimet illetően, úgy érzem, nem változtam a hatvanas évek vége óta. Viszont minden eddiginél világosabban látom, hogy a pillanatnyilag adott helyzetben az én számomra a messze leghatásosabb harcmodor az, ha a hangszer, az íróasztal és a számítógép előtt napról napra elvégzem, amit a legsajátabb feladatomnak tartok.

 Gárdonyi Zoltán a maga korának az egyik

legszuggesztívebb, legszélesebb körben ható magyar zenepedagógusa is volt. Mi az alkotóművészet és a pedagógia viszonya a Te zeneszerzőalkatodban?

Ha nem lennék orgonista és zeneszerző, akkor nem tudom, mit tanítanék bármiféle főiskolán. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy a növendékeim azt tanulják meg tőlem bármiféle, akár régibb, akár újabb keletű zenével kapcsolatban, amit én hallok benne, hiszen a szubjektum szerepe a művészet oktatásában egyszerűen nem kerülhető meg. A saját kompozícióimat ugyan (édesapám gyakorlatát követve) én sem szoktam a főiskolai oktatás keretei között felhasználni, ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. A zene megközelítésének a módja sokkal közvetlenebbül függ össze a személyiségünkkel (egyben sokkal titokzatosabban utal is arra), az alkotás és az interpretáció sokkal szorosabb szálakkal fűződik egymáshoz annál, semhogy adott, markáns zenei személyiséget kizárólag csak a művei alapján lehessen megismerni és megítélni. Legalábbis én ennek a bizonyítékát látom abban a személyessé váló kapcsolatban, amely sokéves vagy évtizedes távolságból is számos egykori tanítványomhoz fűz.

 Zenéd tisztelői-szeretői darabjaid ele-

mentáris, spontán zeneiségét, „frissességét”, újszerűségét emlegetik. Ugyanakkor azonban világos, hogy ezek a darabok egyáltalán nem írhatók körül a széltébenhosszában használatos „új zene” szópárral, a zenei „avantgárd” hangzásideáljával pedig szöges ellentétben állanak. Mi lenne vagy mi lehetne a „régi” és az „új” ideális viszonya napjaink zenéjében?

Ne hallgassuk el: nekem is vannak olyan darabjaim, amelyek nem váltottak, nem váltanak ki olyan pozitív reakciókat, mint mások. Alig játsszák például a „Vater unser im Himmelreich” orgonafantáziámat, amelynek a nyelvezete pedig csak alig pár milliméternyit mozdul el azon a képzeletbeli skálán, amely a „hagyományos” és az „avantgárd” hangzásvilágot köti össze. Vagy itt van, hogy egyebet ne mondjak, a „Preludio con fuga” 1985-ből: saját megítélésem szerint az egyik legfontosabb művem. Az azonban igaz, hogy én sosem írtam és előreláthatólag nem is fogok olyan darabot írni, amelyet ne hallanék előre magamban. A zeném e tekintetben alapvetően különbözik mindazoktól az (avantgárd?) zenéktől, amelyekben az áthallhatóság szempontja egyéb, szerintem legtöbbször nagyon is problematikus szempontok mögött a háttérbe szorul, sőt nem ritkán el is tűnik (a direkt szélhámosság amúgy, sajnos, szintén egyáltalán nem ritka eseteiről most inkább ne is beszéljünk). Sosem írtam le egy hangot sem csak azért (és ez a másik dolog), hogy azzal bárki mástól (akár a régiektől, akár az „avantgárd”-tól) különbözzem. Én egész egyszerűen a magam zeneiségében vagyok otthon, abban érzem jól

magamat, és örömteli ráadásnak tekintem, ha munkám egyik-másik pályatársamnál vagy a közönség bizonyos rétegeiben rezonanciára talál. Mindez a legjobban talán abból a kiemelkedően fontos szerepből látszik, amelyet nálam az improvizáció játszott, illetve játszik is mind a mai napig. A kompozicióim legnagyobb része összesűrűsödött improvizáció, és megfordítva: esetről esetre azt próbálom el-improvizálni, amit adott szituációban, adott hangzó közegben megkomponálni is érdemes lenne.

 „Bilingvis” ember vagy: két nyelv, két

kultúra, két (akár zenei, akár tágabb értelemben vett) társadalom közegében mozogsz egyforma otthonossággal. De mint hogyha a műveid is „bilingvisek” volnának! Én legalábbis nagy örömmel fedezem fel újra meg újra dikciód magyarságát, azokban a kompozíciókban is, amelyekben ezt sem cantus fírmus, sem műfaj, sem megrendelés nem indokolná (hogy a kínálkozó tömérdek példa közül csak egyet említsek: a korábban már aposztrofált Concertino elejének „scherzando” oboa-témájában vagy lassú középrészében, amely, ha önálló tétel volna, akár az „Hommage a Kodály Zoltán” címet is viselhetné). Persze nem lényegtelen kérdés, hogy vajon hogyan látod ezt Te magad?

Ha ez így van, akkor nem valamiféle előre megfontolt szándék következményeképpen van így. Különösen akkor érzem ezt nagyon élesen, amikor, például egy-egy koncerten, valamelyik régebbi darabomat van alkalmam (valaki másnak az előadásában) meghallgatni. Ilyenkor természetesen intenzív figyelemmel kísérem, ami az adott kompozícióban történik, előfordul, hogy önmagammal szemben kritikai észrevételeket is megfogalmazok, pédául a formálással, a motivikus munka egyes részleteivel, a hangszereléssel vagy ehhez hasonlókkal kapcsolatban, a mű egészét azonban ugyanúgy fogadom, mint bárki más, és noha emlékszem arra, hogy mikor, miért, kinek, hova írtam, az uralkodó benyomás mégis az, hogy az a darab az én személyemtől függetlenül létezik, sőt létezett már régtől fogva, én pedig, mint valami messziről érkező, titokzatos üzenetet, befogadtam és továbbadtam, mintegy a „tömlőjévé” vagy a „csatornájává” lettem. Alighanem ez lehet, zenében is, zenén kívül is, az értelmes emberi élet paradigmája…

DISPUTA Tisztaszoba

Viszont ahogy pedagógiai munkásságomban jelen van és percről percre jelen is kell, hogy legyen mind az interpretá­ tor, mind a komponista, ugyanúgy üti fel a fejét bennem komponálás közben (éspedig fontos pillanatokban) a pedagógus. Illusztrációként elég a korábban már említett „Tíz korálimprovizáció” esetére utalnom: ezek az epigrammatikus kis karaktervázlatok egyáltalán nem valamiféle légüres térben, és egyáltalán nem „absztrakt kompozíció”ként készültek el, hanem egy-egy élő istentisztelet keretében, ahol és amikor a hallgatóság egy percen belül reagál (sőt kell is, hogy a népének elkezdésével reagálni tudjon) mindarra, amit hallott. És hát mit ér az az improvizátor, aki nem eléggé pedagógus ahhoz, hogy ezt a szempontot az ujjai közül kibomló zenében érvényesítse?

51

Ajándék a városnak

DISPUTA Lépcsők

Megjelent a Debreceni cívis szótár

52

2005 végén – azt is mondhatnánk, hogy a város karácsonyfája alá – Debrecen színeit viselő vaskos kötet került meglepetés gyanánt. A kötet szerzője Kálnási Árpád egyetemi docens, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének oktatója, aki a szótár megjelentetésével egy hét évtizede született gondolatot valósított meg. Azonban még távolabb kell visszamennünk az időben, hiszen a hét évtizedes gondolatnak is vannak előzményei. „… egy megbízható falusi paptól tudjuk, hogy plébániájában még 300 szó sincs némely napszámos szótárában” – ezt a légből kapott megállapítást Müller Miksa idézte 1861-ben tartott nagy sikerű oxfordi előadásainak egyikében egy mára már feledésbe merült szerzőtől, A. DOrsey-től (Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról. Fordította Simonyi Zsigmond, Bp., 1878, 251. lap). Ezt a hiedelmet – mert másnak nem nevezhetjük – Müller Miksa tekintélye életben tartotta, s még 1940-ben is a következőket olvassuk a Magyarosan című nyelvművelő folyóirat 9. kötetének 74. lapján: „Bátran el lehet fogadni azt az állítást, hogy egy parasztember 300–500 szóval beéri. A művelt embernek 3–4 ezer szót engedélyeznek”. De ki és hol engedélyezi? Aki ezt az adatot tényként kezeli, az sok mindent nem gondol át. Amikor a hallgatóimmal arra a kérdésre kerestük a választ, hogy „Hány szó van nyelvünkben?”, mint ahogy azt Kelemen József is feltette a Magyar Nyelvőr 1954-es évfolyamában, azt kellett látnunk, hogy már az 1700-as évek közepén Kalmár György egy milliónál többre becsülte a magyar szavak számát, és közelítő számításokkal Kelemen József is ekkora nagyságrendhez jut a 20. század közepén. Ez a szám a magyar nyelvnek az ún. teljes szókincsére vonatkozik, tehát az egykori, a kihalt, a tájnyelvi, a szakmai szókincset is magában foglalja. S ebből a hatalmas kincsből 3–500, amit egy egyszerű parasztember birtokolhat?! Azok az „egyszerű parasztemberek”, akiket én gyerekként ismertem, tudták a fák, füvek, állatok, természeti jelenségek nevét, az általuk tartott állatok minden csínjátbínját, a termesztett növények minden kis porcikáját, a munkaeszközöket, azok részeit (elég, ha csak egy falusi szekérre gondolunk), ismerték a bajokat, hibákat, a mesterembereket, akik a munkaeszközö-

ket készítették és javították, az ő eszközeiket, a munkameneteket, az eljárásokat, az időjárást és a csillagok állását, általában a természeti jelenségeket, a hozzájuk kapcsolódó igéket. De mivel az „egyszerű parasztember” érzelmi lény is, kifejezte érzéseit, indulatait, terelte az állatait, utánozta az állatok hangját, szóvá formálta a természet hangjelenségeit mind más nyelvi eszközzel. Hol telik ki ennek a hatalmas ismeretanyagnak a szókincse néhány száz lexikális elemből? Sehogy. Müller Miksa gondolatával szemben zajlott az a munka – s ennek eredetét már ott találjuk a nyelvújítás korában –, melyet nálunk az Akadémia, a Magyar Nyelv és a Magyar Nyelvőr című folyóiratok is támogattak: a szókincs, szorosabban véve a népnyelvi szókincs gyűjtése. Ez a törekvés összesimult azzal a gondolatkörrel, amely német földről indulva a tárgy és a név öszszefüggéseit vizsgálta (Wörter und Sachen). Tápot kapott attól a mozgalomtól is, amelynek szintén voltak külföldi mintái, és amelyet népismeret, a 30-as években fellendülő falukutatás, itthon magyarságismeret, mai kifejezéssel hungarológia címszó alatt ismerünk. Ez a folyamat indította a Magyar Nyelv gárdáját is arra, hogy népnyelvi gyűjtőket toborozzon, tájékoztasson, jutalmazzon. Ebbe a munkába 1908-ban bekapcsolódott egy kolozsvári egyetemi hallgató is, a Szamoshát szülötte, Csűry Bálint, aki 1914-ben felvállalta, hogy elkészíti szülőföldjének regionális szótárát. Ez a szótár két kötetben 1935–36-ban, majdnem harminc évvel a gondolat felbukkanása után, akkor jelent meg, amikor Csűry Bálint harminc évi kolozsvári tanárság után már professzor volt Debrecenben. Az erdélyi kisebbségi sorban is tovább gyűjtötte, rendezte a leendő szótár anyagát, amely – első regionális szótárként – Csűry szülőfalujának, Egrinek, a tágabb környezetnek, az egységes nyelvjárást mutató Szamoshátnak, a Szinyérváraljától Mátészalkáig terjedő kistájnak nemcsak a tájszavait, hanem a teljes szókincsét dolgozza fel. A szótár a maga 18 ezerre menő címszavával, tulajdonneveivel, a néprajz számára is fontos információival gazdag tárháza annak az ismeretanyagnak, melynek birtokában volt a szamosháti „egyszerű parasztember”, és csattanós cáfolata a 3–400 szós feltevésnek.

iskola” szétszóratása, a Népnyelvkutató Intézet és a Magyar Népnyelv megszűnése miatt hosszú álomba merült. A szótár adatgyűjtése abbamaradt. De a gondolat csak aludt, fel lehetett ébreszteni. A Csűry-tanítványok (Bakó Elemér, Balassa Iván, Imre Samu) minden lehető alkalmat felhasználtak a költögetésre. Méltatták Csűry munkásságát, a debrecenieken szinte számon kérték a tervek megvalósítását. Persze Debrecen is, Csűry utódai is az egyetemi katedrán – Bárczi Géza és Papp István – ápolta Csűry emlékét. Tiszteletére halálának negyedszázados évfordulójához közel, 1967ben az egyetem díszudvarán emléktáblát avattak. Ebből az alkalomból Papp István mondott méltató beszédet. Nemcsak sürgetés, hanem biztatás és segítség is kellett a szótár munkálatainak újraindításához. Kálnási tanár úrnál megértésre találtak a biztató szavak, segítséget nyújtott az OTKA és a Bakó Népnyelvi Szótáralapítvány is. A megváltozott körülmények (a cívis életforma megszűnése, a nyelvtudományban, a nyelvjáráskutatásban és -gyűjtésben történt fejlődés) sürgetővé tették a még menthető anyag gyűjtését, a régi és új adatközlők felkutatását, a részmunkák elvégeztetését (ebben a munkában 1997től 2003-ig majdnem hatvan hallgató vett részt) és nem utolsósorban az új igényeknek és lehetőségeknek megfelelő szótári alapelvek kidolgozását. Ezen a ponton idézem a szótáríró szavait, aki nemcsak a szótár anyagát körvonalazza, hanem feladatot jelöl ki a jövő számára is: „Az első kérdés az volt, legyen-e történeti anyag a szótárban. Igenlő válasz esetén további problémák vetődnek fel. Milyen történeti anyag kerüljön bele, csupán a helyi, esetleg az országos levéltár debreceni vonatkozású forrásainak szókincse, vagy az elmúlt századok debreceni szellemi életének emlékeit is feldolgozzuk. E felmérhetetlen mennyiségű történeti anyag szétfeszítette volna a szótár kereteit. Emellett a történeti források számbavétele, kicédulázása komolyan veszélyeztette volna a szótár elkészítését. Ezért a történeti anyagról lemondtam, ennek az összegyűjtése egy debreceni nyelvtörténeti szótár feladata lenne”. Mindenképpen helyeselni kell a szótár készítőjének szűkítő feladatkijelölését, mert így elkészülhetett a szótár, és képet ad egy városi közösség műveltségéről, mindennapjairól, szakmai felkészültségéről és ismereteiről. A szerző Csűry eljárásával ellentétben eltekintett a köznyelvi szavak felvételétől.

DISPUTA Lépcsők

A Szamosháti szótár tudományos jelentőségét, eredményeit, hatását részletesen taglalja Balassa Iván, a „Csűry-iskola” jeles képviselőinek egyike A múlt magyar tudósai című sorozat Csűry Bálintnak emléket állító kötetében 1988-ban, amikor a szótárat addig utol nem ért példaképnek nevezi. Majd ezt írja: „Nem próbálkozom a Szótár különböző vonásainak további felvázolásával, de idézem Papp István szavait, aki költőien mondja el annak legjobb tulajdonságait” (im. 84). Íme, Papp István költői megfogalmazása: „Csűry Bálint Szamosháti szótára szinte meghazudtolja a száraz szótár nevet. Az élet árad felénk belőle a maga teljességében és frissességében. Legelső élettapasztalataink, gyerekségünk rég elfeledett benyomásai, az annyira otthonos környezet képe éled fel lelkünkben, ha lapozgatunk e szótárban. A rideg címszavak mögött az eleven élet zajlik, a legvalóságosabb életforma bontakozik: a nép élete. Benne van a népnek egész világa a lakóháztól a tágas mezőkig; látjuk komoly foglalkozásban, szórakoztató időtöltésben; fölvillan sok vágya és reménysége; előtündököl erkölcsi magatartása, életbölcsessége és szépségeszménye” (uo. 84–85. lap). A Csűry által vezetett debreceni tanszék, az általa alapított Népnyelvkutató Intézet és az intézet folyóirata, a Magyar Népnyelv nagyívű szókincsgyűjtő és szótárkiadási terveket vázolt fel. Több területen is elkezdődtek a munkálatok, amelyekről a Magyar Népnyelvben részletes beszámolók jelentek meg, de megvalósításukat Csűry korai halála (1941), majd a háborús idők meghiúsították. Csűry Bálint 1939-ben a Pap Károly Emlékkönyvben az országos nagy feladatokon belül meghatározta „A Debrecen-kutatás feladatai”-t is, illetve ezen belül a népnyelvi kutatásba is felvett debreceni szótár tervét: „A debreceni szótárba beletartoznék az egész cívisnyelv szókincse: a tősgyökeres debreceni iparosság, az ősfoglalkozást űző cívisgazdák, a tősgyökeres debreceni piaci árusok, általában az egyszerű néposztály szókincse. Ebbe a szótárba föl kellene venni a debreceni régi iratokban, városi jegyzőkönyvekben, céhek irataiban előbukkanó régi népi eredetű vagy kétségtelenül debreceni használatú szavakat és kifejezéseket is. Egy ilyen, lehetőség szerint teljes debreceni szótár alapján lehetne aztán konkrét módon megállapítani Debrecen hatását a tiszántúli falvak nyelvére és műveltségére”. A Debreceni cívis szótár gondolata Csűry halála, a II. világháború, a „Csűry-

53

DISPUTA Lépcsők 54

Idézem újra a szerzőt: „A Debreceni cívis szótár tehát a XX. századi élőnyelvi anyagot tartalmazó városi népnyelvi szótár. Elsősorban a század első felében élő debreceni emberek nyelvhasználatát, életformáját stb. tükrözi. Ennek sok eleme ma is része Debrecen nyelvkincsének, életének. A szókincs a debreceni paraszti gazdálkodás, fogatolás, teherszállítás, különböző kismesterségek (fazekas, gubacsapó, kádár, kerékgyártó, kőműves, könyvkötő, szíjgyártó, csipkeverés, erdészet, kosárfonás, mézeskalács-készítés, méhészet, pipakészítés, szűrhímzés, vadászat stb.), a népi élet (vákáncsosok, cívis konyha, kenyérsütés, lakodalom, ünnepek, szórakozási alkalmak, betegségek, halálokok stb.) szavaiból áll össze”. Még a tárgykörök puszta felsorolása is elképesztően gazdag, különösen ha a stb.-k tartalmát is megpróbáljuk elképzelni. A címszavak száma a szótárban a szerző szerint mintegy 30 ezer, s ezekhez hozzávetőlegesen 100 ezer jelentés kapcsolódik. A szócikkek vagy önállóak, vagy ún. utaló szócikkek. Az önálló szócikkekben megtaláljuk az alaki és jelentésbeli változatokat, az egyes jelentésekre vonatkozó példamondatokat, a szóval kapcsolatos frazémákat és a hozzá kapcsolódó néprajzi tudnivalókat, és hogy a szó milyen öszszetételben szerepel utótagként. Az utaló címszók vagy az alakváltozatokra utalnak, vagy azokra a szavakra, amelyek csak öszszetétel utótagjaként fordulnak elő, önálló címszóként nem. Megtudjuk a szó szófaját, valamilyen szakmához tartozását, diákvagy gyermeknyelvi voltát, tréfás, gúnyos, elítélő, rosszalló árnyalatát. A szótárban címszóról címszóra lehet barangolni. A feltapicskol példamondatából megtudjuk, hogy ismerős a pitar/pitvar, erre a szóra rákeresve látjuk, hogy több különböző jelentése van, egy kicsit tovább böngészve azt is megtaláljuk, hogy szemléleti azonosság eredményeként az udvarol mellé megszületett a tréfásnak minősíthető pitvarol is. Érdekes az évek számának összevetése. Csűry Szamosháti szótára a gondolat születésétől számítva majdnem harminc, a feladat felvállalásától több mint húsz év múlva jelent meg. A Debreceni cívis szótár hetven évnyi álom után vált valóra, s az újrakezdett munka is másfél évtizedet jelentett. Az évek, évtizedek úgy fonják át a 20. századot, mint a Csűry által szorgalmazott népnyelvi gyűjtőmunka búvópatakja közvetlen tanítványainak és a tanítványok tanítványainak, a követők követőinek törekvéseit.

A lelkiismeretesen összeállított szótár, nyelvi anyaggyűjtés, még ha vannak is hiányosságai – mert elkerülhetetlenül vannak minden teljességre törekvés ellenére is –, a feledéstől az utókor számára átmentett anyagával örök értéket képvisel. Két olyan tudós levelezéséből idézi e megállapítást Bakó Elemér, akiknek bőségesen volt tapasztalatuk a nyelvi adatgyűjtés terén. „Emlékezzünk arra, hogy abból, amit mi nyelvkutatók kiadunk, minden más elavul az idő múltával, kivéve nyelvi szövegeinket és szótárainkat. Ezek tehát megérik a nagy munkát és törődést, amit rájuk áldozunk” (Yrjö Wichmann finn nyelvtudós levele Pápay József debreceni professzorhoz 1911-ből. Magyar Népnyelv III, 25). Kálnási Árpád jó másfél évtizedre terjedő áldozatos munkájának is megvan az örök becse. Rögzíti azt a nyelvállapotot, szóanyagot, példamondataiban a hangzást, az alaktani és grammatikai jellemzőket, Ménes Andrásné Nagy Katalin adatközlő szavai szerint a „szíb debrecenyi beszíd”-et, ami Debrecenben a 20. században járta. Szeretnék egy első debreceni szóemlékemről is mondani valamit. Éppen ötven éve, hogy 1956-ban egyetemi hallgatónak jöttem Debrecenbe. Első óráink egyikén Bán Imre irodalomtörténész professzor meghívott bennünket egy városnézésre, és sok helyi érdekességre hívta fel a figyelmünket. De arra is rámutatott, hogy a debreceni nyelv is különleges, például van egy szó, amit ő is itt ismert meg. Még a hangja is a fülemben van, ahogy idézte: „A felszül – kérem szépen –, azt jelenti, hogy valakit támogat, előbbre juttat.” Kálnási Árpád is felveszi ezt a szót. Jelentése: gazdaggá, szerencséssé tesz valakit valami. A szótár példamondata: Eszt is felszülte a háború. Debreceniek bizalmas társalgásában viszont azt is lehetett hallani, hogy valakit felszült a rendszer. Minden kritikai megjegyzést, a problémák felvetését, feltárását ráhagyom azokra, akik a szakma szigorú mércéjével fognak majd hozzá a szótár ismertetéséhez. Én csak a híradást vállalom fel a nagy munkáról, a tiszta örömet, hogy a város szótára végre a város lakóinak kezébe került. (Kálnási Árpád: Debreceni cívis szótár. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. Szerkeszti: Jakab László. 83. szám. Debrecen, 2005, 830 oldal.) Kornyáné Szoboszlai Ágnes

„…[aki] eggyel többször halt meg a kelleténél” Hatezer színes képpel illusztrál 35 000 fogalmat az az ötnyelvű szótár, amelyben hiába lapozgatok előre-hátra, majd ismét mindenféle szóbajöhető tárgykörnél. A kovászról nincsen rajz. Tényleg van abban valami, hogy „engem igen, téged igen, talán még Istent is lerajzolhatod. A kovászt soha.”? Pedig hát Istent sem olyan egyszerű azért lerajzolni, nem is beszélve arról, hogy Ő maga sem túlságosan javallja a dolgot. De írni meg beszélni sem egyszerű ám Róla. Főleg, mióta a huszadik század teológusai olyan szépen egyetértettek abban, hogy Istenről végeredményben nem is lehet beszélni, hiszen a nyelv a teremtett világ kategóriáihoz tartozván, nem alkalmas arra, hogy Róla, a Teremtőről egzakt módon képet adjon. Itt is igaz, a véges (nyelv) nem fogadhatja be a végtelent (Isten). Mindez szép az elméletben, ám elég keveseket riaszt el attól, hogy beszéljenek (írjanak) Róla. Bartis Attilát például, aki arra tett kísérletet, hogy tizenkét tárcát írjon az Örökkévalóról, nem. Úgy tűnik, a vállalkozás súlyával és lehetséges kimenetelével nagyon is tisztában van. Nem akar prófétai magasságból szólni, és semmilyen – legkevésbé teológiai – igaz­ság birtoklásának az igényével nem lép fel. Igyekezetében éppen az a tiszteletreméltó, hogy miközben az „istenvárta” teljes odaadást és nyitottságot feltételezi, a megszülető eredményt nem akarja valami magán-kinyilatkoztatásként olvasója nyakába varrni, „mert könnyen lehet, hogy amit ő az Úristenről gondol, az meg tárcának is apokrif…”. Azaz nem is ő gondol, hanem Lázár, akinek a bőrébe bújt. Az alteregóról azonban ennél többet nem nagyon árul el később sem. Bár ígéretet tesz a titok leleplezésére, nagyon úgy tűnik, e titok szépségének pilléje nem egyszerűen a ferencesek nehéz miseborán úszik, de maga is mintha valami pille vagy fátyol mögé akarna elrejtezni, és nem is igen akaródzna magát azalól kivillantani. Annyit azért elárul, hogy nem a betániai Lázárról van szó; a másikra, akinek itt a kutyák nyalogattak sebeit, de „odaát” Ábrahám kebelén múlathatta az örökké-

valóságot, már szót sem veszteget. Amit szabad tudnunk: Lázár neve azt jelenti, „Isten a segítsége”. Ahogy mondtam, senki ne számítson magasröptű teológiai vagy metafizikai fejtegetésekre, veretes istenbizonyítékokra vagy éppen filozófiai megalapozottságú istentagadásra, sem jámbor, klasszikus szentágostonos istenkeresésre, mert ilyenek nincsenek a kötetben. Ami van, az a hétköznapi élet. „Mert mi más szólhatna az Úristenről, mint az életünk.” Igen, az életről szólnak ezek az esszék, még akkor is, ha nagy részük fikció. Vagy inkább a fikció és a valóság már-már chalcedoni módon szétválaszthatatlanul és mégis elegyíthetetlenül megjelenő formája. Bartis Attila pedig megmutatja nekünk, hogyan van jelen ebben az életben az Isten. Vagy, hogyan nincs. Hogy milyen az, amikor „…üres volt a helye. Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember.” De ne számítsunk valami izgága, túlfűtött „Isten-nyomozásra” sem, ahol a szerző lefülelni, nyakon csípni, galléron ragadni, vallatni, vádlottak padjára állítani vagy éppen elszámoltatni akarná az Istent, még ha a sorok között olvasva egyszer-egyszer úgy is érezzük, hogy erre emberileg minden oka meglehetne. Mindeme kamaszos forradalmiság hiányzik belőle; úgy tűnik, ha voltak is valaha miértjei és theodicea utáni vágyai, kiáltásai, azok mára letisztultak (nem mintha lenne ezekben az érzésekben barmi tisztátalan és bűnös), vagy inkább valami jól értendő objektivitássá, a mesélőnek az eseményeken felülemelkedni tudó ritkán tapasztalható képességévé szelídültek. Néha az az olvasó érzése, hogy aki így tud látni és láttatni, az – az Atyák megfogalmazásával élve – már „az örökkévalóság távlatának szemszögéből” tudja szemlélni a történéseket. Így van ez talán akkor is, ha ő ezt nem örökkévalóságnak hívja, hanem éppen semminek. Amit „A nagy Erg”-ben el is indul harmadmagával megkeresni. Éppen a tisztábban látás igényével.

DISPUTA Lépcsők

Bartis Attila: A Lázár apokrifek

55

DISPUTA Lépcsők 56

„Mert ahol semmi sincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hova esik az árnyék.” Talán ebből ered, hogy mind a százegy oldalból valami hallatlan, világunkból nagyon hiányzó és áhított nyugalom árad. (Ez a nyugalom ugyan nem az „A nyugalom” – Magvető, 2001 –, de számtalan sorában továbbviszi annak gondolatiságát.) Az a nyugalom ez, amely nem azonos a közönynyel. Az, amelynek van lelkiismerete. Az, amelyik egy gömbhal értelmetlen megkínzásába bele tud látni sok-sok értelmetlen szenvedést és halált, meg tudja éreztetni, hogy milyen közel tud lenni egymáshoz passió és passzió, áldozat és kegyetlenség, de gyávaság és tehetetlenség, a mulasztás vétke és az afelett érzett lelkiismeret-furdalás is, hiszen mégis csak „gonosz féreg az önvád” (Pilinszky). Mert ennek a nyugalomnak van rálátása az emberi történelemre, és van bátorsága nagyobb és egyetemesebb kontextusba emelni azt, amit egy legyintéssel elintézve kegyetlen felnőttek rosszízű játékának lehetne esetleg titulálni. „Abban egyetértettünk, hogy jó ideig nem is lehetett pontosan tudni, mi történik. Vagyis, hogy bűn történik, azt tudni lehetett, azt viszont egyáltalán nem volt honnan tudni, végül mekkora lesz ez a bűn. …és amikor az ilyesmit már tudni lehet, akkor már mindig nagyon késő.” Azért sem lehet azonos a közönnyel, mert a közöny nem biztos benne, hogy ma vagy tegnap halt-e meg a mama. A nyugalom a percre is pontosan emlékezni fog „a kőzeteknél konokabbul, az ítéletnapig”. Emlékezni, mert bár azt sugallja erősen, hogy az élete, amely „ráadásul …úgy néz ki, mintha legalább két darabból volna”, ott hasad szét erre a két részre, ahol apjával 1984-ben Budapestre költözik. De megérzi az arra érzékeny olvasó, hogy kettétört az már egy évvel azelőtt, éppen 1983. július 22-én, amióta is az „Isten [aki] valójában nő volt, aki nem hogy a Szentföldön nem járt, de sose jutott messzebb a román tengerpartnál… halott”. Ez a kitörölhetetlen élmény is ott dolgozik az esszékben, de még erről is úgy tud írni, mintha a veszteség a nyelvi szépség eszköztárával felékesítve már nem is veszteség, inkább az elvesztett anya (Isten) iránti szeretetnek, ragaszkodásnak és eltéphetetlen összetartozásnak a verbális emlékműve lenne.

Gyakran nehezen szétválasztható a fikció és a valóság az esszékben, és néha még egy cinkos mosolyt is megereszt a szerző, hogy olvasóit még jobban belenyomja ebbe a kétségbe. „Talán mindegyik igaz, talán egyik sem. De mim maradna, ha még ezt is elmondanám?” Néhány életrajzi elem viszont bizonyosan felbukkan az írásokban. Az egyik ilyen édesanyja említett elvesztése. A két darabból „összeálló élet” első fele ugyanis, a kinek-kinek máshogy rosszemlékű Ceauşescu-féle szocialista Romániában telik. Bartiséknak sokszorosan is rosszemlékűek ezek az évek – hol valóságosabban, hol kicsit mitikusabban („mert ami mitikus, az óhatatlanul kivételes, az legalább nem történhet meg minden nap. Pedig de.”), de rendre megjelennek az írásokban. Apja, aki maga is ismert irodalmi berkekben az ’56-os magyarországi forradalom után, a talán még véresebb romániai „preventív megtorlás” áldozataként hét évet tölt a szamosújvári börtönben, ami a család életére nézve véglegesen meghatározóvá vált. „Anyám szíve például nyolcvanháromig bírta, hogy költözhetünk bárhova, albérletbe, panellakásba vagy egy szinttel Auschwitz fölé, valahogy mindig itt kötünk ki Szamosújváron.” Olyan tapasztalatok ezek, melyek könynyen és talán okkal-joggal tehetnék az őket megélőt befelé forduló, gyanakvó, emberkerülő vagy -gyűlölő teremtéssé, mint amilyen az „Idefent balsors, odalent sorstalanság”, már címében is zseniálisan asszociáló írásnak Auschwitzot megjárt paranoiás Goldberg házaspárja. De megint csak az előttünk álló szövegre hivatkozva tudom biztosan állítani, nem tették. Azt nem tudom, miért nem. Azt nem tudom, hogyan lehet ezeket az „élményeket” úgy megúszni, hogy az ember legalábbis ne gyűlölettől sugárzó arccal és izzó szemekkel ejtse ki vélt vagy valós ellenségei, nagyon is valós vallatói (bizonyságul létükre ott vannak az összeforrott csonttörések, mind a tizenhét), börtönőrei („nem számolja ki, hogy a cellatársak közül hány volt magyar, román, meg zsidó, és nem állapítja meg keserűen, hogy a pribékek között is ugyanilyen százalékos volt a nemzetiségi megoszlás”), korrupt hivatalnokai („…az Úristen… néha egészen hétköznapi dolgokat művel. Megadja annak az ezredesnek a telefonszámát, aki egy ezüst étkészletért – plusz a meisseniek – el tud tüntetni egy nagyon kedvezőtlen dossziét, engedélyez egy kivándorlási kérelmet…”), kiskirály vámtisztjei („Na ez szépen itt marad, mondta a vámos egyegy jobb darabra…”) és megalkuvó polgár-

tekintetében. Összevet látszólag összevethetetlen dolgokat. Bár maga is tudja, hogy az iszony mérhetetlen és ezért nem is lehet összemérni, „mert az embertelenség aligha tekinthető mércének”, mégis, maga is gyakran kezd bele összemérhetetlen dolgok méricskélésébe, keres prioritásokat, kapaszkodókat, mértékeket és értékeket ott, ahol látszólag minden érték és mérték relativizálódott. Nem úgy, mint a szenvedés, „amit elég nehéz lenne relativizálni”. És ez az igazságkeresés nem csak múltba fordulás. Ugyanígy jelenik meg egyszer-egyszer, már-már ironikusan, a mai világpolitika kritikája is („…fél éve ugyanazokat a képsorokat nézi: szimpatikus amerikai katonák minden érdek nélkül éppen a demokrácia magvait vetik el az iraki olajmezőkön…”), vagy egy kikacsintás éppen Románia európai uniós csatlakozására utalva: „És ott fogok állni Poncea elvtárs ablaka alatt, de nem kell féljen, mert majd csak halkan dúdolok, nem balsorsot vagy maroknyiszékelyt, hanem Beethovent.” „…engem igen, téged igen, talán még Istent is lerajzolhatod.” Talán igen. Talán nem. Mindenesetre úgy tűnik, Bartis Attilának sikerült Belőle valamit, ha nem is lerajzolnia, de megragadnia, megjelenítenie, közel hoznia hozzánk. És mindezt az életünkön, de leginkább az ő személyes életén keresztül. Harmincnyolc felé tartó évei alatt ez a negyedik megjelent kötete. Érdeklődéssel várjuk a következőt. Az eddigi ritmus szerint regény következne, de aligha az az ember ő, aki engedné magát bármiféle (algo)ritmusokba beskatulyázni. Nem számít, barmit is ír. Ele-azer/Lázár: Isten legyen a segítsége. (Bartis Attila: A Lázár apokrifek. Budapest, Magvető, 2005.) Kókai Csaba

Sekély mélység A színházi tér Richard Wagner A bolygó hollandi című operájának debreceni előadásában A Csokonai Színház Wagner-előadása kapcsán a színpadi megjelenítés és a rendezői koncepció intencióit, illetve hatásmechanizmusait érdemes tüzetesebben megvizsgálni, hiszen a szcenikai megoldások a

német kultúrában gyökerezve az opera eredeti kulturális közegét jelenítik meg. Fontos és érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy milyen lehetőségei és határai vannak egy más kultúrából érkező színpadi mű be-

DISPUTA Lépcsők

társai nevét. A Lázár apokrifek mindenesetre arról tesznek bizonyságot, hogy lehet. Hogy lehet úgy beszélni gyűlölet nélkül a múltról, az iszonyról, az emberi gonoszság, aljasság, kapzsiság és kegyetlenség legmélységesebb bugyrairól, hogy mindebből mintha csak egy összmarékkal villantana fel, mintha mindebből csak annyi maradt volna meg és akadt volna fenn az idő rostáján, mint az állítólagosan céda életet élő és közfelkiáltással bűnösnek-bűnbaknak kikiáltott Cedenka szégyenéből a szeplői. Az arányok valóban ilyenek lehetnek. A hivatkozott és részben továbbélő rendszer valós bűneihez képest a Bartis Attila által ritkábban realisztikus részletességgel, annál gyakrabban valami sajátságos humorral, már-már bájjal elénk tárt részletek tényleg egy maroknyi huncut szeplőnek tűnnek csupán. Mégsincsen azonban az az érzése az olvasónak, hogy valamitől megfosztják vagy valamit elhallgatnak előle. Nem is lehetne ilyen igénye, hiszen a műfaj maga sem ígér semmilyen korrekt történelmi tájékoztatást. A sejtetés és a nagyvonalúság (sub specie aeternitatis) talán együtt eredményezik ezt a kellemes olvasói érzést, amit csak tovább növel annak a folyamatos megtapasztalása, hogy bár nem mellet verve, nem érdemeket citálva, nem sírva-busongva, de népéért, nemzetéért, ugyanakkor a népekért és a nemzetekért, ezek békés együttéléséért nagyon is felelősséggel bíró, elkötelezett humanista áll a sorok mögött. Aki le tudja rajzolni a „kis Magyarországot, aztán szülőföld okán egy búsat, magyarosat sóhajtva a nagyot is, mert legalább itt, a világ végén, ahol a közelben lakó Úristenen, meg egy beduinon kívül senki sem látja, legalább itt nem hagyod a történelmi realitásérzéked meg vérontásfóbiád a nagy nemzetbánat fölé kerekedni.” És azért gyakran más helyeken sem. Persze, éppen a humanista felelősségével, állandóan mérlegel is. Nemcsak nemzetbánat, realitásérzék és vérontásfóbia

57

DISPUTA Lépcsők 58

fogadásának, mégpedig azáltal nehezítve a nézők helyzetét, hogy nem csupán maga a mű, hanem interpretációja is a másik – a német – (kortárs) kultúrában gyökerezik. Az előadás rendezője és dramaturgja ugyanis két meghívott német művész: Michael Sturm és Wolfgang Willaschek. Ez a jelenség azért érdemelhet figyelmet elsősorban, mert felveti azt a nehezen megválaszolható kérdést, hogy vajon befogadható és emészthető-e egy ízig-vérig másik kultúrából származó alkotás, vagyis milyen határok között érzékelhetőek és értelmezhetőek idegen kulturális közegekre jellemző jelenségek és jelentések. Milyen mértékben átjárhatóak a kultúrák között lévő – gyakran láthatatlan – határok? A színpadi tér kialakítása és a színpadon megjelenő tárgyak erős német gyökerekre utalnak: egyrészt a múlt század középső harmadának monumentalista, formalista törekvéseire emlékeztetnek, másrészt pedig a német kortárs posztmodern szcenika megoldásait idézik. Egyszerű formákba öntött szögletesség és magasba törekvő motívumok jellemzik mind a színpadképet, mind pedig a – szinte kizárólagos színpadi rekvizítumként megjelenő – széksorokat. A színpadkép puritán egyszerűsége a tér tágítására törekszik. Szinte díszletek és tárgyak nélkül rendezték be a színpadot. A díszlettervező a színpad minden kiterjedését próbálja még inkább kitolni a díszlet által: egy palló vezet a színpad jobb hátsó sarkából a színpad közepe felé, ami kettős térhatással egyszerre szélesíti és mélyíti a színpad terét. Megvan a vertikális törekvés is: a palló ismétlése a színpad hátsó falán nyúlik a magasba. (Kár, hogy ez a hatalmas szárnyas ajtónak tűnő szerkezet aztán statikus térelemnek bizonyul, pedig gigászi ajtóként megnyilva, akár a föld/a tenger/az ég vagy akár a lélek „gyomra“, mélye is lehetne, illetve további távlatokat nyitva tovább mélyíthetné a szűköcske színpadot.) Mindeme törekvések ellenére talán soha nem volt ennyire kicsi és távoli (!) a Csokonai Színház színpada. A nemzeti színházakra oly jellemző három oldalon zárt színpad és az attól szintkülönbséggel eltávolított/elválasztott nézőtér közötti távolság ennél az előadásnál a beékelt zenekari árok miatt tovább nő, ami mintegy áthidalhatatlan szakadékként tátong a nézőtér és a színpad között. Ez a színpadi tér már-már a wagneri elképzelés teljes re-víziója, hiszen a proszcénium hiányával a színpadi történés mintegy vízióvá távolodik a „szobaszínpad“ terébe. A Csokonai Színház

adottságain azonban jórészt nem lehet változtatni: a színpad és a nézőtér viszonya adott, a lecövekelt széksorok és meredő páholyok mereven ellenállnak a térdinamizáló törekvéseknek. S talán a nézők is jobban szeretik a megszokott helyüket… A rendező azonban mégis kísérletet tesz a színpad és a nézőtér között feszülő szakadékok áthidalására a terek egybemosása által, amint próbálja „bejátszani” a színházi tér egészét. A színpadot vízzel árasztja el: a palló alatt és mellett vízfelület feszül. A víz megvilágításával tükröződő felületet hoz létre, amit a fény beesési szögének változtatásával a színpad, illetve a nézőtér különböző pontjaira „vetít” ki. A fodrozódó vízfelület mintázata a színpad hátsó és oldalsó falain, illetve a nézőtér plafonján, a páholyok oldalán tükröződve mintegy akváriumba helyezi el a színpadon lévőket és a nézőtéren ülőket – egy akváriumba. Ezáltal egyrészt kitágítja a színpadi teret, amint áttolja a nézőtérre (is), s közben megteremti a közös tér érzetét. Ez a térképzés nem csupán a tér összemosása által ér el erős hatást: a fodrozódó tér-dinamika egyben az előadás ritmusának is fontos tartóoszlopa. Nemcsak térbeli alapmotívuma tehát az előadásnak, hanem fontos időtényező is. Ez a térbeli-időbeli alapelem többrétegű hatásával és jelentéskonnotációival képes lenne akár több órán keresztül is fenntartani a nézők figyelmét, hiszen érdekes – eddig színházban csak ritkán látott – érzetet teremt. Még akkor is lekötné a figyelmünket, ha a vízmetafora a többi szimbólumhoz hasonlatosan egyszerű vizuális fordítása a szövegnek. (Ehhez hasonló megjelenítés például a hollandi, illetve hitvese, Senta szárnya is, ami a német cím – Der fliegende Holländer – fliegend ‘szárnyaló/repülő’ jelzőjét hivatott megjeleníteni.) A víznek, illetve fodrozásának egyetlen kérdéses aspektusa van csupán, mégpedig a víz mozgásának előidézésére tett kísérletek (hiánya). A vizet ugyanis nem más mozgatja, mint az énekesek/színészek, amint bokáig(!) gázolnak a vízben. Többek között a tomboló tenger dühöngését is így idézik föl szcenikusan: a kétségbeesett hollandi bokáig süllyedve jár föl-alá a vizet rugdosva – avagy próbált felülkerekedni a dühöngő tenger hullámain –, ami eredményes ugyan az akváriumhatást illetően, hiszen a tükröződő vízfelület valóban áramlik, a színpadi megjelenítést tekintve azonban talán kevésbé szerencsés. Különös szakadék tátong ugyanis a tomboló tenger képzete, továbbá a zenében fölcsen-

és a testek ritmusa össze lenne hangolva és egymást erősítve vinnék előre az előadást a drámai csomópontok felé, amiben aztán kibontakozhatna az áramlás feszültségének energiája. A kortárs német és a magyar (vidéki) operaszcenika különbségei miatt felmerülő közegnélküliség Debrecenben nehezíti az előadás ötletes alapkoncepciójának beágyazását. A multimediális térélmény megteremtésének lehetőségei ugyanis a technikai eszközök használatán túl nagyban függ a befogadó közeg nyitottságától, illetve érzékenységétől, nemkülönben befogadási mechanizmusainak iskolázottságától. Mint ahogyan a némafilm korai korszakában Griffith nagytotáljai pánikhangulatot keltettek, amint a nézők nem tudták értelmezni a „levágott“ fejeket és a „szétcincált” testeket, úgy a debreceni nézőknek is minden bizonnyal némi időre és „gyakorlatra“ lesz/van szükségük ahhoz, hogy érzékeljék a tér kiterjedését, a vizuális elemek célját és hatását önmagukon. Az intellektuális, koncepciókra épített színháznak itt vannak a határai, hiszen analizáló, látó, értő befogadói attitûdre épít. (Richard Wagner: A bolygó hollandi (háromfelvonásos romantikus opera német nyelven). Csokonai Színház 2005/06. Rendezte: Michael­ Sturm. Vezényel: Oberfrank Péter, Philippe de Chalendar) Molnár Klára

DISPUTA Lépcsők

dülő mélység és sötétség, illetve a színpadon bokáig merülő hollandi között. A történet és a zene – a mélység, az elmerülés félelme, illetve a menekülés reménysugara – egy fekete–fehér, szélsőségekre feszített világot idéz föl, ami azonban a szcenikus megjelenítésben nincs ellenpontozva. Így az életvezetés kettős lehetősége szinte egy síkba kerülve sekélyesíti el a drámai pillanatokat. A mélység és elmerülés veszélyének összemosódásával a kiemelkedés és a menekülés felszabadító katarzisélménye is elmarad. A küzdelem tétje – a mélység és a magasság, a fény és a sötétség, a pusztulás és az élet összecsapásának eredménye – így nem domborodhat ki. Alapvetően elmondható az előadásról, hogy elsősorban a tükröződő dinamika alapkoncepciójára fűződött föl, ami ugyan egységgé összeálló színpadi megjelenítést hoz létre, a dinamika azonban gyakran meg-megakad. A tükröződő áramlás ugyanis elsősorban a térben van jelen, ami ugyan jó alapot teremt a történet előmozdítására tett kísérleteknek, ezt azonban nem sikerült hasonló ritmusú színpadi dinamikával megtámogatni. Ezért gyakran a hullámzó falakat nézve és közben az áramló zenét hallgatva szinte megfeledkezünk arról, hogy a színpadon testek mozognak – élnek. A színpadi dinamika szinte kizárólagosan a vízmozgásra épít, ami így nem a színpadra irányítja, hanem arról eltereli a figyelmet. Ez talán nem is lenne probléma, ha a színpadi, a színházi tér, illetve a zene

59

A látszat csal Szirák Péter DISPUTA Toronyszoba 60

Naplóbejegyzések két forduló között Mikor ezt írom, nem tiszta az ég. Szürke magától is. Hiábavaló bármi önáltatás. A csalódás émelygése, a vereség közeli keserűsége még feketébbre festi. Úgy kezdődik a nap, ahogy mostanában mindig. Kora reggeli kelés, viszem a két lányt iskolába. Fáradtak vagyunk, nyögjük a hajnal minden szenvedését. Miért ilyen korán? Ilyen embertelenül, virradatkor? Máskor mulatunk is: nevetjük önmagunk nehezen beinduló gépszerűségét. Kacagni lehet azon, hogy az ember gép és mégsem az. Ha csikorogva is: lassan üzemelünk, felvesszük a realitás ritmusát. Ám most sehol egy napfelkelte, sehol egy tiszta, lágy szó. Ilyen reggeleken vittek kivégezni. Konkrétan, vagy valamilyen értelemben. Ma is ontják. Le vagyunk győzve: az a túlmozgásos, hirtelen mosolyú ember éppen azt mondja a tévében, hogy győzelem van. Éppen csukom az ajtót és ő kitörő lelkesedéssel, fejének feltűnően heves ingatásával győztest említ. Tegnap is bemondta, ma is bemondja. Bemondja nappal, bemondja éjjel, bemondja minden hullámhosszon. Ettől tartottam hetek óta. Hogy majd tapsolni fog a feje fölött, mint önmaga rajongója, hogy majd azt mondja: ezt akartad Magyarország! Hogy folytassuk, hogy megcsináljuk! Éppen úgy képzeltem, ahogy történt. S csak egy kicsit bíztam benne, hogy csak képzelni fogom. 2006. április 11. van. Márai Sándor és József Attila születése napja. Fájdalmasan időszerűtlen példaképek a múltból. Árnyak a kultúrából. Inautentikus emlékek egy civilizációból. Mit mondjak a gyerekeknek? Hogy nem számít? Akkor mi számít? Vagy nem kéne hinni? Még ennyire sem, ilyen távolságtartó, ilyen óvatos, ilyen hitetlen hittel? Nem kellene angazsálódni? Nem kellene szenvedélyesen törődni a közügyekkel? Nem kéne a múltba meredni? Nem kellene tájékozódni, izgulni, felháborodni, megrémülni, bosszankodni? Nem kellene gondolkozni? De ha semmit sem értek meg, hol maradok én? Nem lehet, hogy minden mindegy. Erőkar, csuklók, izmok, járás, csuklás. Enni, inni, aludni, halni. Mégse lehetsz gép.

Április 9-én vasárnap este annak rendje és módja szerint végigélhette a jobboldali szavazó a voksok összesítésének immár szokásos rémdrámáját. Nyugatról kelet felé halad e kétséges termés betakarítása, pörögnek a számok, s ami fél nyolckor még biztató volt, az kilenc körül már kétségbeejtő. 2002 szívszélhűdéses rémülete, irracionális fordulata most az ismétlés parodisztikus kínjával forog újra. Ismétlik a filmet. Újraforgatták. Csak azt kellett felvenni – régi híradós rutin –, ahogy a szocialista kombájn begyűjti a voksokat. Csak azt kellett látni, hogy a szocialista párt szavazói mégiscsak gépek. Megbízhatóak, be lehet őket indítani. Azt hiszem, egy név a jelszó, s ők elindulnak. Ha esik, ha fúj, berreg a gépállomás. Minden okuk megvolna, hogy ne, de őket az okozatiság nem zsenírozza. Tönkretették a telepet, széthordták a vagyont, rozsdás vasak a térdig érő fűben, lukas lavór az ülőke a traktoron. Elől Saab-bal mennek, de hátulról bedöcög a munkagép. Odaérnek. Leszavaznak bizton. És nyernek. Minden azon múlik, hogy nem pártolnak el. Nem egyformák, de ragaszkodók. A következő változatok vannak: minden időben Kádár Jánosra szavaznak. Akkor is Horn Gyulára, ha Gyurcsányra. Egy darabig keresik a papíron, s ha nem találják, akkor behúzzák az MSZP-s ismeretlent. Az az üres hely, ahova az x-et teszik, az nekik Kádár János és/vagy Horn Gyula. Holt lelkekből lesz a győzelem. A főígéret, hogy Gyurcsány megmenti a lelkeiket. Sokat beszél, de keveset mond. S ez a kevés a lényeg: nem kell szégyellnetek semmit! Nem kell szégyellnetek a negyvenes éveket. Az ötvenes éveket. A hatvanas éveket. A hetvenes éveket. A nyolcvanas éveket. Nem kell szégyellnetek a háztájit, a brigádnaplót, a SZOT-beutalót, a Trabantot, a Daciát, a gebint, a gmk-t. A forradalmi ifjúsági napokat. Nem kell szégyellnetek, hogy vettétek, mint párttag a cukrot. Nem kell szégyellnetek, hogy kedvezményezettek voltatok. Hisz ti voltatok a progresszió. A derékhad. Rátok kacsintott az öreg. Ti vagytok a szikla, melyre vadkapitalizmusomat építem.

Akit feszélyez a múlt, annak Gyurcsány a múlt leple. Akit pedig nem érdekel, annak a jelen és a jövő zenéje. Nem váltott rendszert, viszont kihasználta a rendszerváltást. Nem számít neki a tágasabb közösség, mert a maga szerencséjének kovácsa. Vagyonát nem szabad piacon gyűjtötte, hanem a behálózott állammal üzletelt. A törvénytelenség nem akadály. Nem érdeklik a szabályok, mert meg van győződve róla, hogy ő írja azokat menetközben. Nem épített pártot, hanem elfoglalta a legbefolyásosabbat. Korunk hőse: keveset kockáztatott, nagyot nyert. Ez vonzerejének titka. Ez a negatívumokban tobzódó tehetség. Amit nem köt meg a múlt, sem holmi skrupulusok. Ő a magyar átalakulás jelképes alakja. Ő a korhű hérosz. Elsöprő lendülettel keltette a politika látszatát. Magyarországon a politika már évek óta csak látszat. A 2006-os választási kampány is a megtévesztésen alapult. Akárcsak a négy évvel ezelőtti. Orbán Viktor jórészt szigorú költségvetési megfontolásokkal, távlatosan politizált, kormánya az objektív mutatók alapján sikeres volt. A társadalom életének formálása világos értékrendet követett: a fő terheket viselő, feltörekvő vagy legalább helyzetének stabilizálására vágyó középosztály fiatal és középkorú rétegét preferálta a család- és ifjúságpolitika. A baloldal által teljesen elhanyagolt nemzeti kérdés napirenden tartása és a nemzeti szimbólumvilág előtérbe helyezése a közösségi identitás erősítését szolgálta. A világra nyitott, innovatív politikai cselekvés és a múltra támaszkodó kulturális azonosságépítés nagyjából egyensúlyba került, esélyt teremtve a liberális konzervativizmus térnyerése számára. Ám a megrekedt rendszerváltás beállt gazdasági és politikai szerkezeteit megbontó, alternatív értékelvű és konfliktusvállaló politizálás felsorakoztatta az ellenerőket is. A jobboldal eleddig hátrányokat elszenvedő bázisa teret akart nyerni a gazdaságban, s ez sértette a nomenklatúrás-komprádor felső rétegek és a velük szövetséges médiaértelmiség egyeduralmi érdekeit. A közvélemény

hegemón helyzetű formálóit bosszantotta a nyilvánosság tagolódása. A kádári középrétegek, elsősorban az idősebb generáció és a rendszerváltás egyértelmű vesztesei úgy érezték, hogy kimaradnak a „fideszes konjunktúra” kedvezményeiből. A közalkalmazottak a megerősödő államtól béremelést, státuszuk megerősítését várták egyre türelmetlenebbül. A lakosság egy részét irritálta a versenytársak túlhatalmával arányos és így „látványos” tetterő, valamint a múlttal való szembenézés kényszere. Medgyessy személye és irreális ígéretdömpingje mindkettőre gyógyír volt. A nyomasztó baloldali médiafölény lehetővé tette a jobboldal teljesítményének irreális lekicsinylését, a Fidesz kriminalizálását és Orbán Viktor démonizálását. A baloldal sohasem a politikai alternatívák megvitatására törekedett, hanem ellenfele iparszerű ellehetetlenítésére. A jobboldaltól való félelem művi felkeltése és instrumentalizálása elképesztő méreteket öltött. Idős zsidó asszony azt telefonálta külföldön élő lányának, hogy az életét kell féltenie Orbánéktól. A Rákosinak egykor beolvasó ismert történész professzor pogromot vizionált a metró lépcsőjén. A világhírű filmrendező a televízióban magáról megfeledkezve, ordítva oktatta ki azt a betelefonáló hölgyet, aki némi tárgyilagosságot kért Magyarország miniszterelnökének megítélésében. A szocialista suttogó propaganda Orbán Viktor vélt hibáit cigány származásának sejtetésével kapcsolta össze… A Fidesz megpróbálta ellenakciókkal formálni a közvéleményt, ám tagolatlan, nem egyszer tehetségtelen, szélsőjobboldal felé sodródó sajtója csak fokozta a baloldal elszántságát. Medgyessy megalapozatlan, felelőtlen ígéretei a felsőburzsoázia mellé felsorakoztatta a közép- és alsórétegek jelentékeny hányadát is. A művileg előállított félelemtől való szabadulás vágya és az irreális mértékű életszínvonal-emelkedés ígérete korábban inaktív szavazókat is mozgósított a baloldalon. Az MSZP jobb beágyazottsága, szokatlanul aktív és mértéket nem ismerően negatív kampánya meghozta az eredményét: Medgyessy irracionális társadalmi izgatottság közepette, csekély többséggel felülkerekedett. Csakhogy ez a győztes kampány kényszerpályára állította a régi-új adminisztrációt. A kis mértékű parlamenti többség megőrzése érdekében a béremelési ígéreteket a kabinet végrehajtotta. Ugyanakkor hamar világossá vált, hogy a stabil kormányzás útjában nem csak a rendkívül erős ellenzéki pozi-

DISPUTA Toronyszoba

Nem kell szégyellnetek a kilencvenes éveket, amikor hagytátok, hogy eltulajdonoljam fölületek a téeszt, a székházat, a KISZüdülőt. Hisz értetek tettem, hogy bűneitek és szégyenetek, önáltatásotok és sandaságotok meg se látszódjék az enyém mögött. Legyél bár kisemmizett nyugdíjas ózdi kohász vagy békési zöld báró – újra és újra győztes lehetsz, ha velem tartasz.

61

cionáltság áll, nem csak Orbán sikereinek árnya, hanem a koncepció teljes hiánya és a kormányzat gyönge személyi összetétele is. Ismét kiderült, hogy az MSZP-nek nincs kiérlelt elképzelése a társadalom életének formálása tekintetében. A praktikus újraelosztó politikának pedig hamar határt szabott a forráshiány.

DISPUTA Toronyszoba

Medgyessy hatalma már dicsősége első napjaiban megrendült. A D-209-es ügy sajátos magyar tömeglélektani fenoménként nem csökkentette, hanem növelte a nyelvben csetlő-botló miniszterelnök népszerűségét. Ebben szerepet játszott a múlt leplezésének kádárista reflexe éppúgy, mint az, hogy az MSZP közönsége és a baloldali médiaértelmiség számára Medgyessy hivatalban tartása a pártállami rendszerrel való folytonosság megteremtését – vagyis egy régi keletű manőver végrehajtását, a rendszerváltás jelentőségének eltörlését szolgálta. A helyzet paradoxona, hogy ugyanez az akció gyöngítette is a vezető kormánypártot: az MSZP zsarolhatóvá vált, és az erős alkupozícióba került SZDSZ-szel összefogva – a régi MSZMP-s nemzedéket háttérbe szorítva – Gyurcsány megszerezte a hatalmat. Medgyessy a béremelést a régi jól bevett szokásait felelevenítve kölcsönből fedezte, ami drámai módon megnövelte az adósságállományt és a költségvetési deficitet. Ugyanakkor a koalíció erőltetetten tovább privatizált: az állami tulajdon 20%-ról 10%-ra csökkent. Magyarország az elégtelen kormányzati politika jegyében az újonnan csatlakozottak sereghajtójává vált. A Medgyessy-éra szűk egy éven belül megrekedt, a miniszterelnök közszereplései nevetségbe fulladtak, a koalíció 2004ben elveszítette az Európa Parlamenti választásokat.

62

Orbán Viktor 2002 tavaszán racionálisan viselkedett és vesztett. Úgy gondolta, hogy kormányának teljesítménye önmagáért beszél. Későn vette észre, hogy visszafogott kampányával ugyanabba a hibába esik, mint 98-ban akkori ellenfele, Horn Gyula. Későn észlelte a hibát, mert különbnek érezte munkáját elődjénél. Nem számított rá, hogy az ellenséges média ily mértékig képes manipulálni a közvéleményt. Ezúttal alulbecsülte az utódpárti hálózat erejét. A vesztésre álló miniszterelnök az első forduló után egyedülálló erővel mozgósította lehetséges szavazóit. Az ellenséges világtól szenvedő, túlerő által ostromlott, széttagolt jobboldal a rendszerváltás örököseként élhette át az egységes akarat élményét.

A közvélemény kisebb részét kifejező balliberális média vereségében megbélyegezte és megalázta a jobboldali tömegeket, akik a baloldal által eddig Orbánnal szemben harsogott illegitimitás vádját visszhangozták. A jobboldal egy pillanatra sem nyugodott bele a – némi joggal – igazságtalannak érzett vereségbe. A felek kölcsönösen diszkreditálták egymást. A magyar demokrácia súlyos válságba került. A demokratikus ellenzék egykori tagjai, szellemi tekintélyek védték Medgyessyt és aztán szurkoltak Gyurcsánynak. Az Orbán-fóbia és a kommunizmusfóbia rabul ejtette Magyarországot. A közvélemény nem egyenlő erők áldozatává vált. Megtévesztés, a látszat uralma és elbutulás: ilyen-olyan mértékben, itt is, ott is. Orbán Viktort vélhetően mélyen megrendítette a joggal igazságtalannak érzett vereség. Az SZDSZ 94-es behódolása után személyében a rendszerváltók éthosza maradt fenn. Tehetsége és bátorsága, szorgalma és politikai érzéke révén egy szétvert jobboldal újraélesztője és integrálója lett. Négy éven át nem hibák nélkül, de alapjában sikeresen kormányzott. Állandó össztűz alatt, mégis kifinomult realitásérzékkel, távlatokat teremtve. Voltak, akik becsülték és rajongtak érte, de akiket már másfél évtizede frusztrált, akik számára a kádári álom szétfoszlásának bűnbakjává vált, azok alig várták, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Orbán Viktorra hosszú ideje embertelen súlyok nehezednek. Orbán Viktor és stábja 2002 és 2006 között többször is rossz irányba fordult. Nem volt elég lélekjelenléte a vereség feldolgozásához és elmérte a változtatás szükségességét is. Nem használt politikai megítélésének, hogy saját táborának szeretetözönébe menekült és három és fél évig hanyagolta a parlamenti munkát. Átengedte ellenfeleinek az országgyűlés nyilvánosságát, önmagát ésszerűtlenül a politikai élet perifériájára helyezve. Ez különösen nagy hátrányt jelentett a roppant aktív Gyurcsány-éra kezdetétől fogva. A bázis kiszélesítését és a mozgósítás logisztikai fejlesztését célozta a Polgári Körök életre hívása, ám ezzel ugyanakkor megzavarta a pártépítés mechanizmusait és bezárta magát a sérelmek önkritikát alig ismerő világába. Orbán hibázott a személyi döntésekben is. A maga köré gyűjtött vezető politikusok egy része éppen hogy az ellenfél mozgósítását segítette. A jelöltállítás mikéntjéről sokat elárul, hogy a korábban döntő sikereket hozó

nak –, mert nem vette tudomásul, hogy ő csak önmaga lehet. Az MSZP szavazói nem pártoltak el, sőt Gyurcsány – mondhatni – együgyű kampányának mindkét eleme bevált: egyaránt hatott a szörnyű gépezettel működésben tartott Orbán-fóbia taszító és a jövőbe tekintő, a fejlesztések dinamikáját sugárzó propaganda lelkesítő ereje. 2002-ben Orbán sikerének, 2006-ban pedig Orbán depressziójának hitt kevesebb ember. A látszat mindkét esetben csalt. Orbán Viktor kivételes tehetsége, munkabírása, elszántsága és közösségi érzéke révén ma Európa egyik legnagyobb jobboldali pártjának élén áll. Április 9-én a szavazatok több mint 42%-át szerezte meg a Fidesz. Közel kétmillió háromszázezer ember szavazott Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségére. Csakhogy Gyurcsányéra még több. Meg elég sokan az SZDSZ-re és még valamennyien az MDF-re. Orbán Viktor rosszul számított, mert ki akarta számolni a kiszámíthatatlant. Egy nagyon bonyolult kampányt vezérelt le, aminek nagyon egyszerű eredménye született. Nem ezt a sorsot érdemelte. Ő sem és a jobboldali szavazók sem. Amikor ezt írom, hátra van még egy forduló. Nincs szövetséges és minimális az esély. S van valami dacos reménytelenség a levegőben. A romlott közerkölcs megtestesítője épp kormányra készül. Skrupulusok nélkül, mint a gép. A költségvetés romokban, az ország egyik fele maga a lelki öszszeomlás. Gépek működnek itten, az ember rémülten pihen. Valamit mondanom kell a gyerekeknek.

DISPUTA Toronyszoba

egyéni versengésben az első forduló után a Fidesz súlyos hátrányba került. A Torgyánblamázs rossz emléke a koalíciókötés rizikójának elutasítását eredményezte, ami viszont előre látható súlyos kockázatot rejtett: az abszolút többség elérésének autoriter útját. A Fidesz az utolsó négy évben elveszítette innovatív lendületét. A párt élén egyetlen új, valódi szellemi és lelki utánpótlást jelentő, markáns és meghatározó politikus sem bukkant fel. Orbán viselkedését az újabb vereségtől való félelem béklyója határozta meg. A kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás után feladta az ideológiai támpontokat és elkezdett az átlagemberre bazírozni. Ám nem számolt e célzott közönség kiismerhetetlenségével. Pozsgay, Szűrös és Csintalan „importja” megbontotta a jobboldal addig töretlen antikommunista identitását, de nem volt alkalmas Kádár né­pének átcsábítására. A Nemzeti Konzultáció kommunikációs stratégiája nagy energiákat emésztett fel, de kis hatásfokú volt, mert a társadalom immár kevéssé kommunikatív közösség, sokkal inkább médiavezérelt. A Fidesz közvetlen választási kampányának irányvonala pedig kimondottan elhibázottnak mondható. Medgyessy ígéret-dömpingjének kombinálása a magyar panaszkultúrával: kontraproduktívnak bizonyult. Orbán óvatosságában egy szót sem szólt a Magyarországot fenyegető pénzügyi ellehetetlenülésről. A művi panasz eltakarta a valódi jeremiádot. Orbán mindenáron másnak akart látszani – hazájában bujdosónak, konzulensnek, sebzett oroszlán-

63

Hollósvölgyi Iván

Aszpikos sonka Kívánatos transzparencia, és a még elérhető biztonság. Elnézem hidegtálad védtelen mélyén az aszpikos sonkát. Vágyakozók vágya. A szád, ami az aszpikot lassan feloldja-rágja. Ugyanannak a szájnak jéghideg szopránja. Csókod, ahogyan megszüntetve megőrzi magában a tárgyát, számat, ami maga is csókká vált, amikor még átjárt.

DISPUTA 

Ahogy feloldja önmagát a száj, és ásít. Ahogyan nem csókol többé, oldani a fagyos mázt, amibe a fog belevásik.

64

Előző számunkban Hollósvölgyi Iván e verse technikai okokból hibásan jelent meg; a szerzőtől és olvasóinktól elnézést kérünk. A szerk.