Karasszon Dénes HERMENEUTIKAI PROBLÉMÁK AZ ORVOSTÖRTÉNELMI KUTATÁSBAN
„…Szavakat sugalmazott nekem a Mindenség Ura, hogy minden szenvedést és mindenféle halálos bajt elűzzek… Ra megkönyörült rajtam és szólt: megvédem őt ellenségei ellen. Vezérem a nyelveket adó, a könyveket író, a bölcseknek és az őt követő orvosoknak a homályos ügyek megfejtésére tanácsokat adó Thot” – olvassuk az óegyiptomi harmadik dinasztia korából származó Ebers papiruszban, mely egyik legrégibb írott orvosi emlékünk. Ebből a néhány sorból is kiderül, hogy a tudományt és a művészetet – más művelt ókori népekhez hasonlóan – az egyiptomiak is isteni eredetűnek tartották, éppen ezért tudományukat, a gyógyítást az íbiszfejű Thot isten papjai is halálos titokként kezelték. A titoktartás szent kötelezettségének szigorú szabályzata szerint nemcsak kívülállónak nem fedhették fel tudásuk rejtelmeit, hanem egymással is enigmák útján kellett érintkezniük. Allegórikus kifejezéseik megfejtése ezért máig vitatott. Görög történetírók viszont úgy tudták, hogy Thot – akit ők Hermesnek neveztek – 42 tekercsbe foglalva le is írta minden tudományát és ezeket a tekercseket adta át papjainak. Azt is tudták, hogy Hermes – bűvös pecsétjével – képes volt minden edényt úgy lezárni, hogy az abba rejtett holmi a beavatatlanok számára örökre hozzáférhetetlen maradjon. Annál nagyobb szenzációt keltett, amikor 1460-ban egy macedóniai szerzetes a mindaddig csak titokzatos híresztelésekben emlegetett, legendás hírű, de valójában mégis nemlétezőnek tartott Corpus Hermeticum teljes szövegével megjelent Firenzében és e különös görög írásokat átnyújtotta Medici Cosimónak, a Firenzei Köztársaság felvirágoztatójának,
aki
szívesen
fogadta
udvarába
a
törökök
által
meghódított
Konstantinápolyból Itáliába menekülő tudósokat. A kézirat lázba hozta Cosimót, aki tüstént megbízta az udvarában működő orvostudóst Marsilio Ficinót a görög kézirat latinra fordításával. Ficino maga is az ősi bölcsesség (theologia prisca) forrását látta az írásokban és ezért a két részből álló művet Pimander cím alatt egyesítve latin nyelvre fordította. A Pimander ezek után nemcsak forrása lett mindazoknak a titkos (hermetikus) tudományoknak, amelyeket a későbbiekben egységesen a középkor számlájára írtak, hanem a szellemtudományokban fokozatosan önálló tudománnyá fejlődött a hermeneutika, amelyről már szívesen elfelejtették, hogy nevét valójában Hermes
Trismegistosról nyerte, hanem inkább etymologiai fejtegetésekbe bonyolódva magyarázták a görög hermeneuo ige jelentését. Az eufémizáló törekvések ellenére tisztában kell lennünk avval, hogy magának Hermesnek a neve is a hermeneuo (kifejt, magyaráz, fordít, tolmácsol) igéből származik, azon az alapon, hogy ő az istenek küldötte, aki tolmácsolja a halandóknak a halhatatlanok üzenetét. Ezek után könnyen megértjük, hogy az írások, dokumentumok, műalkotások szimbólikus üzenetének megfejtésével foglalkozó hermeneutika miként vert oly gyorsan gyökeret a theologiában a philologiában, a jogtudományban, a művészetekben és a 18.századtól kezdődően miként vált a filozófiának is – mondhatjuk vezető – áramlatává. A felsorolt tudomány- és művészeti ágakban érvényesülő szerepén kívül keveset olvashatunk a hermeneutika jelentőségéről az orvostörténelmi kutatómunkában, jóllehet alkalmazásának több nyomát is találjuk. Régi szimbólumok értelmezése, régi szövegek olvasása, régi mesterek, sőt előjelek, álmok stb. üzenetének megfejtése során a hermeneutika elvének érvényesülése sok esetben félreértések, tévedések kialakulásához is vezetett. Ezek a tévedések hol túlzásba vitt autoritás-tiszteletből, hol az ad fontem szabály kevéssé szigorú követéséből eredően hosszú időn át fennmaradtak és megszilárdultak. Helyesbítésük, helyreigazításuk ma már csaknem megoldhatatlan feladat. Megvilágításukra – néhány önkényesen kiválasztott példa segítségével – mégis érdemesnek látszik kísérletet tenni.
Isis sistruma A termékenység egyiptomi istennője, a tehénfejű istenanya, a földeket megtermékenyítő Nilus folyó istenének Osirisnak húga és felesége, központi helyet foglalt el az egyiptomi mythologiában. Mint a nemzéssel, a fogamzással közvetlen kapcsolatban álló s ezért életetadó Hold megszemélyesítője, minden életnek és áldásnak úrnőjeként tisztelték. Isis segítette az asszonyokat a szülés nehéz perceiben, vagy óráiban, ám nemcsak a termékenység, hanem a meddőség is az ő hatalmának volt alárendelve, ezért a gyermektelenségtől és a meddőséget okozó különféle gynaekologiai bántalmaktól félő asszonyok babonás félelemmel és különös tisztelettel viseltettek iránta. Isis kultusza már Herodotos korában túlterjedt Egyiptom határain. Az antik Rómában – ahol a „Lex de maritandis ordinibus” kötelezővé tette a nők számára a férjhezmenést, sőt a „Lex Iulia” még külön adóteherrel is sújtotta az uniparákat – főként Isis misztériumai váltak népszerűvé. Ilyenkor a nők sistrumnak nevezett sajátos eszközt rázogatva vonultak Isis
templomához, ahol az „ezer nevű” istennő holdsarlón álló, fején tehénszarvakat viselő szobra hasonló eszközzel a kezében „fogadta” őket. A régészek „csörgőnek”, ill. „kereplőnek” vélik ezt a sajátos, számukra ismeretlen és megfejthetetlen tárgyat, ami azonban korántsem ismeretlen az orvosi és állatorvosi szülészetinőgyógyászati műszerek történetében: nem más, mint a szemérem-ajkakon keresztülszúrt barbár hüvelyzáró készülék, amely a nőgyógyászatban szerencsére már régen feledésbe merült, állatorvosi műszerkatalógusokban azonban még ma is ismeretes, sőt a gyakorlatban is használatos. A sistrum szó etymologiai szempontból is sokkal inkább származtatható a „megállít”, „feltartóztat” jelentésű sisto igéből, mint a csörgőből, vagy kereplőből, amit a rómaiak crepitaculumnak neveztek. A „hüvely bevarrása” napjainkban már csak a régi babonák emlékét őrző népi szólásaink között szerepel. A középkori erényövek divatja is már a múlté. A hüvely elzárása akár erkölcsi, akár orvosi meggondolásból (pl. méh-előesés megakadályozása stb.) minden nő számára félelmetes és megalázó művelet, amelytől Isis védi az asszonyokat. Ezért szerepel a pessarium Isis attributumai között. Etymologiai érvekkel is alátámasztható értelmezése az orvostörténelmileg elfogadhatóbb szimbolikus jelentéstartalom elfogadását ajánlja.
A kígyós bot Alig találunk más attributumot a mythologiában, a vallások, a művészetek és a tudományok történetében, amely annyira közismert lenne, mint Asklepios kígyós botja és amelynek eredetéről annyit írtak volna, mint az orvostudomány e szimbólumáról. Természetesnek tűnik, hogy – miután feljegyzés nem maradt keletkezéséről – mindenki saját ismereteire alapozott elképzelése szerint értelmezi jelentéstartalmát. Az Asklepios-legendák tanulmányozása alkalmával feltűnik, hogy Messene, Arkádia, Thessalia, Spárta mind magáénak tekinti a Napisten lapitha királyleánytól született, de császármetszéssel világrahozott fiát, akit másként tiszteltek Epidaurosban és ismét másként Sikyonban, de a kígyó mindenütt vele volt, sőt – egyesek szerint – még a nevében is benne van. A thrák nyelv ismerői szerint ugyanis ezen az ősi nyelven az as kígyót, a klepio pedig tekerést, csavarást jelent. Az asklepios ezek szerint eredetileg nem is személynév, hanem – mint kígyótekerő – egyfajta különleges foglalkozásra utaló tulajdonnév, amelynek értelmezését megtaláljuk az Arábiában, Perzsiában, Egyiptomban, Szudánban és más meleg égövi országokban ősidők óta sok megbetegedést okozó „medinai féreg” okozta bántalmak
gyógykezelésében. A medinai féreg (Dracunculus medinensis L.) ugyanis az ember, a majmok, patások, ragadozók, sőt hüllők bőralatti kötőszövetében élősködő, a Filariák közé tartozó, 1 méter hosszúságot is elérő lárvaszülő parazita. Megtelepedése helyén (leggyakrabban a végtagokon) galambtojás nagyságú csomókat, kelevényeket idéz elő. A kelevények idővel kifekélyesednek, az így támadt nyílásban az 1 m hosszúságú és 2 mm szélességű nőstény (a hím mindössze 2 cm hosszú) feje megjelenik és – ha hideg vizet érez – szájnyílásán keresztül kipréseli uterus-tömlőjét, az felreped és a féreglárvák kiszabadulnak. A vízbe került lárvákat Cyclops rákocskák veszik fel, itt a köztigazda szervezetében fejlődési cikluson esnek át és a rákocskákkal fertőzött ivóvíz lenyelése útján jutnak a végleges gazda: az ember, vagy az állatok bélcsatornájába. Innen indul a lárvavándorlás: a bél falán keresztülfurakodó vándorló lárvák közül azok maradnak életben, amelyek elérik a végtagok bőralatti kötőszövetét, mert csak ott tudnak megtelepedni és itt érik el ivarérettségüket is. Az egész fejlődési ciklus kb. egy évet vesz igénybe. A medinai féreg részint modellként szolgált a kígyónak, mint betegségszimbólumnak-, részint a kígyós botnak, mint a szervezetből a betegség kígyóját eltávolító gyógyításszimbólumnak kialakulásához. A „betegség kígyóját” ugyanis napjainkban is hasonló módon: mechanikusan távolítják el az emberből a bennszülött kígyótekerők oly módon, hogy egy kettéhasított végű botocskával ügyesen elkapják a féreg kelevényből kikandikáló fejét, majd pálcikájukon naponta egy keveset forgatva, végül botjukra feltekerve baj nélkül kiemelik a „gonoszt” fészkéből. Ha azonban a kígyótekerő nem elég ügyes és ezért a féreg megsérül, netán elszakad, úgy lárvái a még nyitott seb környékén válnak szabaddá és ott megtelepedve újabb féregcsomókat hoznak létre. Így válhatott a gyógyítás jelképévé az asklepios bot és így értjük meg az asklepiosokat Egyiptomban, Thrákiában, Phoenitiában és más országokban már jóval a gyógyítás istenévé lett ógörög Asklepios megjelenése előtti korban.
Similia similibus „Similia similibus curantur” – idézik a homoeopathikus gyógyászat hívei mesterüknek Hahnemann Sámuelnek tanítását, amellyel ő – szembehelyezkedve az orvostudomány Galenos által meghatározott „contraria contrariis curantur” alapelvével – a „régi” helyett új orvostudományt kívánt teremteni. Az általa hirdetett tévtanok azonban korántsem újak, sőt nagyon is régiek: eredetük megtalálható a Hermes Trismegistos Agathodaimon-ról
hermetikusnak elnevezett titkos tudományok között, amelyek elméleti részét babona, gyakorlatát mágia címszó alatt foglaljuk össze. Anélkül, hogy a mágia ősi múltjának útvesztőjébe hatolnánk, csupán azt kívánjuk leszögezni, hogy a mágia áltudomány. A tudománnyal ellentétben – mely a természeti törvények helyes felismeréséből származó racionális ismeretek rendszere – a mágia helytelen felismerésre épült. Ebből eredően törvényei áltörvények, igazságai áligazságok. A mágia felfogása szerint ugyanis a Természet működésében két törvény: a hasonlóság és a megfelelés törvénye érvényesül. Ezek ismeretében, alkalmas titkos eljárások igénybevételével a mágus befolyásolhatja, sőt irányíthatja a természet folyamatait: magia est pars practica scientiae naturalis. Plinius ezen az alapon ajánlotta a veszettség kitörésének megelőzésére a közmondás alakjában ma is élő „kutyaharapást szőrivel” módszert, májbetegségek ellen farkas-, vagy szamármájat, a lép fájdalmainak megszüntetésére nyers kutyalépet, vagy sült marhalépet, húgyhólyag bántalmak ellen juh húgyhólyagjának hamuját stb. és ezért ajánlott Paracelsus szívet a szív-, tüdőt a tüdő-, májat a máj megbetegedései ellen orvosszerül. A mágikus felfogás nem ismer „természetfeletti” erőt, ezért képes a tudományosság látszatát kelteni. „A Természetben szigorú rend és következetesség uralkodik” – hirdetik a szimpatikus mágia hívei, akik szerint a Természetben zajló események bármiféle külső, vagy „felsőbb” beavatkozás nélkül, törvényszerűen követik egymást. Ezek szerint – vélik – bármely kívánt esemény előidézhető „hasonló” (homoeopathikus) esemény létrehozásával, ill. bármely hatás „átvihető” (transplantálható) mindazokra az élőlényekre, vagy tárgyakra, akik, ill. amelyek azzal kapcsolatban állnak. „Picatrix hunc librum ex CC libris et pluribus philosophiae compilavit” címmel készült 1256-ban egy spanyol-arab gyűjtemény, mely újból összefoglalta a homoeopathikus mágia tanításait. Figyelemre méltó, hogy a magia naturalis „nagymestere” Giovanni Battista della Porta, a kalandos életű Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim, valamint a gyógyszertan ugyancsak kalandos életű reformátora, a spagiriának nevezett új tudományt megteremtő Philippus Aurelius Theophrastus Bombastus de Hohenheim, közismert nevén Paracelsus egyaránt sokat merített a Picatrixból. Paracelsus szerint a világegyetem és az élőlények lényege a higany, a kén és a só, de nem mint anyag, hanem mint az anyagban ható erő. Paracelsus a gyógynövényekből is igyekezett kivonni a quintessentiát, ama meggyőződése alapján, hogy az arcanumok hatása anyagiatlan, tisztán szellemi. Valamely betegség elleni hatékonyságuk felismerését azok a signaturák teszik lehetővé, amelyekkel a Természet ezeket megjelölte: szív alakú levelek a szívbetegségek-, sárga színűek a „sárgaság”-, a vese alakú bab a vese betegségei ellen hasznosak. Megjelenik Paracelsusnál a homoeopathikus felfogás
is: „ami előidéz egy betegséget, ugyanaz képes azt meg is gyógyítani” – mondta. Ezek után Hahnemannak nem kitalálnia, hanem csupán felújítania és divatba hoznia kellett a homoeopathiát, amelynek még a neve sem őtőle, hanem elődeitől, szellemi tanítómestereitől, a hermetikus tudományok adeptusaitól származik. Hahnemann – mit sem törődve a megbetegedések kóroktanával – kizárólag a betegségek felületesen megítélt tüneteivel foglalkozott. A tünetek – véleménye szerint – jelzések, amelyek mutatják a megválasztandó gyógyszert, amely azonban „ne olyan legyen, amely a betegség tüneteit megszünteti, hanem olyan, amely hasonló tüneteket idéz elő”. A gyógyszerek ugyanis – vélte – nem közönséges kémiai anyagok, hanem alaposan felhígítva tiszta „hatóerővé” lényegülnek át és ezáltal „felfokozott dinamikus szellemi hatásuk” érvényesül. Hahnemann gyógyszertana is végső soron Paracelsus signatura tanából táplálkozik. Különös, hogy – bár történelmi evidenciák tanúsítják a homoeopathia sikertelen, sőt káros voltát – ez áltudománynak ma is vannak hívei. Ma is vannak, akik a gyógyszerek kémiai, sőt molekuláris szerkezetének és hatásmechanizmusának ismerete-, a receptorok szerepének elfogadása és térbeli helyeződésüknek pozitron-emissziós tomográfia segítségével végzett meghatározása helyett inkább Hermes Trismegistos varázserejében bíznak A tényleges pharmakologiai hatás bizonyítása azonban ma már nem hermetikus-, hanem tudományos módszerekkel megoldható, sőt megoldott feladat. Miután tudományos módszereink a „hasonszenvi gyógyszerek” tényleges hatását nem bizonyítják, napjainkban történő alkalmazásuk etikai kérdéseket is felvethet. Végezetül annyit látszik szükségesnek leszögezni, hogy a hermeneutika az orvostörténelmi kutató munkában pl. régi írások, szimbólumok, műalkotások stb. titkos üzenetének megfejtésén felül régi diagnosztikai és gyógyeljárások értelmezésében, helyes megítélésében, sőt napjainkban divatozó „alternatív” módszerek mágikus magjának leleplezésében segítségünkre lehet. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy mágikus módszerei az orvostudományi kutatásban lábrakapjanak, ezért tartottuk időszerűnek ez ősi, misztikus módszer mai szempontok alapján végzett megvilágítását.
