n vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” – mondta Jézus tanítványainak (vö. Jn 14, 6). Jézus igazság, egy olyan igazság, amely követhetõ is, út, amelyen járni is lehet, és amely – mint minden út, ha járnak rajta – elvezet valahová. Nem akárhová, hanem magához az élethez. Ez az élet nem más, mint az Isten, Jézus pedig az egyetlen út, amely elvezet Hozzá. Õ egyetlen igazi igazsága ezért ennek a világnak, akire érdemes figyelni, akit érdemes követni! Jézus személyes igazság. Nem elvont, nem a szavak vagy a gondolatok bizonytalan igazsága, nem a fizikai, természeti törvényszerûségek pontos, de élettelen igazsága, hanem a személyes Isten személyes, élõ igazsága, aki benne, Jézusban testet öltött és emberré lett, hogy életadó úttá váljék azok számára, akik hallgatnak szavára és követik õt. Szent Terézia ezzel az igazsággal találkozott Jézus személyében, akkor, amikor vele – a bensõ ima által – személyes kapcsolatba, személyes barátságba került. Igen, mert ez az Igazság hûséges jó barátunkká válhat akkor, ha szeretjük õt, és igyekszünk mi magunk is barátságában mindvégig megmaradni. Hûséges, de igényes barátunk Õ, aki mindig az igazság útján akar minket vezetni, akkor is, ha az néha számunkra kellemetlen és nehéz. Nem fél szembesíteni saját gyarlóságainkkal, saját nyomorúságainkkal, mert egyúttal feltárja Isten mérhetetlen irgalmát és szeretetét is, amellyel begyógyítja sebzett lelkünk fájó sebeit, és új életre kelt minket: Isten fiainak életére. „Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitûnjék, ki vagy Te, és ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bûneim fölött érzett fájdalmamat az a gondolat, hogy legalább alkalmául szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására.” (Ö 35. o.) Így ír Szent Terézia Anyánk, amikor visszaemlékezik saját nagy bûneire, mulasztásaira, és Isten végtelen irgalmára, amely abban állt, hogy felemelte elesettségébõl, és minden szükséges kegyelemmel elhalmozta. Ez az igazság áll most elõttem is, amikor visszatekintek a „Kármel” újság eltelt több mint tíz esztendejére, amióta alkalmam volt szerkesztésében részt venni. Isten irgalmának és kegyelmének mûve volt a Kármel fennmaradása, fõleg az utóbbi két-három esztendõben. Csekély létszámunk és emberi gyarlóságainkból fakadó hiányosságok miatt, mindegyik megjelent szám tényleg Isten kegyelmének és irgalmának külön csodája volt! Mi a szándéka Istennek ezzel az újsággal, nem tudom. Minden nehézség ellenére, mi szeretnénk azért továbbra is fenntartani, amíg és ahogyan lehetséges. A megjelentetés érdekében továbbra is bizonyos rendszerességgel duplaszámot adunk majd ki, törekedve arra, hogy legalább az összesen évi hat szám meglegyen. Ehhez kérjük kedves testvéreink megértését, imáját és egyéb támogatását, amit egyúttal mindenkinek hálásan köszönünk! fr. Tarzíciusz
2
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
3
1. Az igazság útja
„Mert Téged megismerni tökéletes igazság…” SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
zent Teréz mûveit olvasva, feltûnik, milyen gyakorisággal használ bizonyos szavakat, kifejezéseket. Szent Anyánk egyik ilyen „kedvenc” fogalma az „igazság” („verdad”). Ez valószínûleg annak is köszönhetõ, hogy az Önéletrajz megírását megelõzõ idõkben egy nagy lelki kegyelemben volt része, amelyben jobban megértette, megtapasztalta az „igazi” igazság mibenlétét. „Egy alkalommal, midõn imába voltam merülve (…) úgy éreztem, hogy egészen bele vagyok merülve, és el vagyok telve azzal az isteni Felséggel, amely más alkalmakkor kinyilatkoztatta magát nekem. Ebben az isteni Felségben azután megértettem egy igazságot, amely foglalata az összes igazságoknak. Hogy miképpen történt, azt nem tudom megmondani, mert látni, nem láttam semmit. (…) Anélkül, hogy valamit is láttam volna, megértettem, mekkora elõny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz bennünket közelebb Istenhez. Ebbõl azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe elõtt jár. Az Úr ugyanis megérttette velem, hogy õ maga az Igazság. (…) Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be, és pedig sokkal jobban, mintha azokat sok tudós ember magyarázta volna el. (…) Ez az igazság, amely elõttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettõl az Igazságtól függ, aminthogy ettõl a Szeretettõl függ minden egyéb szeretet, és ettõl a Nagyságtól, minden más nagyság.” (Ö 40, 1. 3-4) (462-465. o.) Ezt a lelki élményt, a belõle származó tapasztalatot, megértést mindenképpen szem elõtt kell tartanunk Szent Teréz olvasásakor, mikor õ az igazságról beszél. Azokról a különbözõ „igazságokról”, amelyeket ebben az örök Igazságban, a jó Istenben, a vele való személyes, bensõséges találkozás által fedezett fel.
Szent Teréznek az Igazsággal való élményszerû, nagy, életét meghatározó találkozása életének utolsó felében volt. De nem akkor találkozott vele elõször. A jó Isten, az örök Igazság, már gyermekkora óta ismerte és – másokhoz hasonlóan – õt is arra vonzotta, hogy rálépjen az „igazság útjára”, arra az útra, amely (egyedül) visz feléje. Másokhoz hasonlóan – írtam. De azt is mondhattam volna, hogy mindenkihez hasonlóan, hiszen Isten mindenkit meghív az üdvösségre, a Vele való közösségre – így mindenkinek feltárja az igazság útját. De mégis nem mindenki talál rá, nem mindenki ismeri fel, és azért úgy tûnik, hogy a jó Isten egyesekkel kivételez. Pedig talán nem Benne van a hiba – sõt, biztos nem – hanem bennünk, emberekben, akik helytelen életvitelünk, hozzáállásunk miatt elzárjuk elõle azokat az utakat, amelyeken keresztül önmagát az emberekkel megismertetné. „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, ne akadályozzátok õket, hisz ilyeneké Isten országa.” (Mk 10, 14) – mondta egyszer Jézus tanítványainak. Igen, minden kisgyermekben ott van a nyitottság Isten felé, ezt tapasztalni is! Azért van ez így, mert a jó Isten az embernek már gyermekkorában szeretné önmagát feltárni, ha az õt körülvevõ többi, felnõtt ember ezt különféle módon nem akadályozná meg. Egyébként minden fontos dolgot a gyermekkorban kezdünk el elsajátítani: a nyelvet, a kultúrát, a különbözõ viselkedésformákat, stb. Ha ezek akkor elmaradnának, vagy pedig helytelen formában történne elsajátításuk, késõbb, felnõttként, nagyon nehéz lenne ezeket bepótolni vagy helyesen megélni. Így van ez a hittel is. Ezért, sajnos, nagy hátránnyal indulnak azok, akiket gyermekként elzártak a jó Istentõl, az istenes, hívõ élettõl, és egy ellentétes útra tereltek. Nem a jó Isten zárkózik el az emberek elõl, neki mindenki a gyermeke, mindenkit egyenlõképpen szeret, hanem az emberek zárkóznak el vagy zárnak el másokat elõle. „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyi-
4
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
Kármel 2010/4-5
latkoztatom magam neki.” (Jn 14,21). Úgy, mint tette ezt Szent Terézzel, akit már kisgyermekkora óta szülei – szavukkal és példájukkal – megtanították Istent igazán szeretni. „Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig fõleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szûz Anya s néhány kedves szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt.” (Ö 1,1) Édesanyjuk gyakran felolvasott nekik a szentek életébõl; közöttük sok vértanú szerepelt, akik életüket adták Krisztusért, és így nyerték el a gyõzelmi koszorút, az örökkévalóságot. Az õ példájukon felbuzdulva1 Szent Teréz (és egyik bátyja) szívében kigyulladt az örökkévalóság – és ennek megszerzése – iránti vágy. „Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Errõl sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelmébõl már ily kis koromban lelkembe vésõdött az igazság útja.” (Ö 1, 4) (19. o.) Isten az embert az örök boldogságra teremtette, ezért szívébe rejtette a boldogság és az örökkévalóság utáni vágyat. Ez a vágy tört fel a gyermek Teréz szívében, ez kötötte le figyelmét, ennek megszerzésére irányult legfõbb törekvése – és így ez vésõdött be kitörölhetetlenül szívébe. Hiszen amit az ember kisgyermekként megtanul, megtapasztal, az egy életre fogja õt – mélyen lelkébe vésõdve – elkísérni. „Az igazság útja” vésõdött be szívébe – írja. Mi is ez az igazság amirõl beszél? Két fejezettel késõbb említi, hogy fiatal lány korában járt egyszer egy szentéletû nagybácsinál, aki lelki könyvekkel látta el õt. És bár akkor már nemigen ízlettek neki azok a szent olvasmányok, mégis – mint írja – „bár csak kevés napig maradtam ott, az az erõs hatás, amellyel Isten szavai – amiket ott olvastam és hallottam – hatottak a szívembe, aztán meg a jó társaság, lassanként fölidézték bennem
Kármel 2010/4-5
Milyen példaképek alakulnak ma gyermekeink lelkében? Kiket szeretnének utánozni? Valóban helyesen válogatjuk meg számukra az olvasmányokat, néznivalókat? Érdemes elgondolkodni, hogy Szent Terézia életében nem létezett gyermekirodalom, a szentek élete is felnõtteknek íródott, és mégis, mennyire hatott lelkében! Nem tápláljuk gyermekeink lelkét túlságosan, kizárólagosan „könnyed” táplálékkal, ahonnan igazi példaképek nem származhatnak, csak mesehõsök, akik követhetetlenek, és féltjük õket, magunkat, a komolyabb, felnõttesebb olvasmányoktól, példaképektõl? Miként szeretnénk hogy kialakuljon lelkükben az igazi Krisztus-szeretet, ember-szeretet, az örökkévalóság utáni vágy, ha ilyen példaképekrõl soha vagy csak nagyon ritkán hallanak?
5
a gyermekkori igazságot2: azt, hogy mennyire semmi minden (ezen a világon), a világ hiúságát és azt, hogy egy-kettõre mindennek vége…”3 (Ö 3, 5) (31. o.) Szent Teréz írásai tele vannak olyan helyekkel, ahol errõl az alapvetõ igazságról beszél: a világ mulandó, Isten és országa pedig örökkévaló. Isten a Minden, a minden értéket magában foglaló, ehhez képest pedig a világ „semmi, sõt kevesebb a semminél” (Ö 14, 9). Ennek az igazságnak az útján való járás pedig azt jelenti, hogy az ember úgy él, hogy szem elõtt tartja ezt az igazságot, azaz „helyesen mérlegeli a dolgokat; azt veszi valamibe, ami valami; azt semmibe, ami semmi. Már pedig semmi, sõt még a semminél is kevesebb mindaz, ami mulandó s ami nincs kedvére az Úristennek.” (Ö 20, 26) Ez az alapigazság vésõdött lelkébe gyermekkorában, és vált teljesen egyértelmûvé, teljes lényét, életét átjáró igazsággá akkor, amikor az örök Igazságban szemlélte az összes többi igazságot. Az igazság felismerése és ennek útján való járás fokozatos volt Szent Teréz számára is. A gyermekkorban lelkébe vésõdött igazságmag a késõbbi olvasmányok és a (bensõ) ima által indult fejlõdésnek, bontakozott ki benne. „…amidõn bensõ imát és lelki olvasmányt végeztem, amely által igazságokat láttam és azt a rossz utat, amelyen jártam…”4 (Ö 19, 12) (183. o.) Ahogy ebbõl a rövid szövegbõl is látni, az igazság útján való elõrehaladás nem önelégültséggel jár, hanem érdekes módon, annak felismerésével, hogy bizony, az ember élete nem mindig az igazság szerint alakul, nem eszerint éli mindennapjait. Ez is fontos része annak az igazságnak, amit Szent Teréz – sok más szenthez hasonlóan – egyre jobban felismer, midõn lelkiélete folyamán egyre közelebb kerül az örök Igazsághoz. De errõl majd kicsit késõbb. Az ima és a lelki olvasmány volt tehát Szent Teréz számára az igazság két fõforrása. Idõvel a hangsúly egyre inkább a bensõ ima felé terelõdött, a Krisztussal megélt személyes, bensõ barátságra. Ez részben annak is köszönhetõ, hogy, mint tudjuk, a spanyol Inkvizíció abban az idõben tette a tiltott könyvek listájára – és vonta ki a forgalomból – szinte az összes lelki könyvet, amelyet Teréz szívesen olvasott. A kétségbeesett Terézt viszont az Úr megvigasztalta azzal, hogy önmagát ajánlotta fel élõ könyvként. „Ekkor azt mondta nekem az Úr: »Ne szo2 3
1
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
4
„la verdad de cuando nina” Az eredetihez képest pontosabb, szószerintibb fordítás. A zárójelben levõ rész hiányzik az eredetiben. Szeghy Ernõ atya fordításában: „Bár tehát csak néhány napig maradtam ott, azok az Istenre vonatkozó igazságok, amelyeket azalatt folyton hallottam és olvastam, aztán meg a jó társaság, újra fölidézték gyermekkori meggyõzõdésemet, hogy hiúság minden a világon és egy-kettõre mindennek vége”. Nehézkesebb, de szó- és értelemszerintibb fordítása az eredetinek (teniendo oración y lección que era ver verdades y el ruin camino que llevaba….), mivel jobban kiemeli a Szent Teréz által említett „igazságokat” (ami mást és többet jelent, mint a jelenlegi fordításban szereplõ „igazat”: „amidõn a lelki olvasmány és a belsõ ima megmutatták nekem az igazat, s föltárták elõttem, milyen rossz úton járok…).
6
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
Kármel 2010/4-5
morkodjál: én majd élõ könyvet adok neked.« (…) …az Úr akkora szeretettel foglalkozott velem és oktatott minden képzelhetõ módon, hogy azóta igen kevéssé, sõt majdnem egyáltalában nem szorultam könyvekre. Õ Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat. Áldott könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendõket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni.” (Ö 26, 5) (270. o.)
2. Az igazság útjának „igazságai” Jézus Krisztus volt az igazi könyv, amelyben szemlélte az igazságokat – írta Szent Teréz. Milyen igazságokat szemlélt benne? Elsõsorban a hittel, szeretettel megélt szenvedés értékének igazságát, a Krisztus vére árán megszerzett mennyei boldogság és az örök kárhozat lehetõségét, amelyek fényében másként látni a földi élet igazságait. Így folytatja az imént idézett részt: „Hogyan is volna képes az ember látni az Urat sebektõl borítva és üldözések súlya alatt szenvedve, anélkül, hogy õ maga is ne fogadná szívesen, ne szeretné és ne óhajtaná mindezt?! Ki láthatna csak valami keveset is abból a mennyei boldogságból, amely az õ hû szolgáira vár, anélkül, hogy ezen nagy jutalomhoz képest semmibe se venné mindazt, amit idelent tehetünk és szenvedhetünk ?! Ki szemlélhetné az elkárhozottak gyötrelmeit, anélkül, hogy ezekhez viszonyítva ne tartaná élvezetnek a földi kínokat, s ne látná be, mekkora hálával tartozik az Úrnak azért, hogy megmentette õt attól a rettenetes helytõl?!” (uo.) Isten igazságának fényében Teréz egyre jobban megérti saját életének igazságát is, azt, amit Krisztus Urunk így fogalmazott meg: „nélkülem nem vagytok képesek semmire” (Jn 15, 5). „Itt fejlõdik ki benne az igazi alázatosság, úgyhogy nincs kedve önmagáról jót mondani, s nem szereti, ha mások teszik” (Ö 20,29) (207. o.). Az az alázatosság, amely Szent Terézia egy késõbbi fogalmazása alapján nem más, mint „az igazság útján való járás”. „Mert nagy igazság az, ha magunkról semmi jót nem tartunk, csak azt, hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki gyõzõdve saját semmiségérõl, annál inkább megegyezik a legfõbb Igazsággal, mert az Õ útján halad.” (6BV 10,7) Ma sok ember, köztük biztosan sok pszichológus nem értene egyet Szent Terézia állításával. Önmagunkról csak a rosszat feltételezni? Nem teszi ez tönkre személyiségünket? De igen, ha ez a felismerés nem Isten fényének hatásaként jön létre az emberben! Mert csak Isten az, aki sebez, de meg is gyógyít, öl, de életre is kelt (vö. Oz 6, 1-2).
Kármel 2010/4-5
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
7
Az Igazság ragyogó fényében az ember sokkal tisztábban látja önmagát: látja milyen messze van még attól a tisztaságtól, szentségtõl, ami szükséges ahhoz, hogy az Isten gyermeke lehessen. „Úgy van e tekintetben, mint az edényben tartott víz, amely árnyékos helyen egészen tisztának látszik, ellenben ha rásüt a nap, kitûnik, hogy tele van porszemekkel. Ez a hasonlat szóról-szóra igaz. (…) az igazság Napjának fényénél kinyílik a szeme: annyi porszemet vesz magában észre, hogy legjobban szeretné a szemét újra behunyni. Még ugyanis nem lett annyira fiává ennek a hatalmas Sasnak, hogy szembe tudjon nézni ezzel a Nappal; s ha csak egy kicsit tartja is nyitva a szemét, egészen piszkosnak látja magát, s eszébe jut az a vers, amely így hangzik: „Ki lesz igaz a te színed elõtt?”5 (Ö 20, 28) (206. o.) Az igazságban való járás – akkor is, ha az imént említett fájdalmas felismerésektõl terhelt – alapja és feltétele annak, hogy az ember felismerje és helyesen megélje a többi „igazságot” is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy Istenhez eljusson. „Ez az egész lelki épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál elõbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész.” (Ö 12, 4) (113. o.) Miért? Elõször is azért, mert csak az igazi alázat tanítja meg az embert arra, hogy ne önmagában bízzék, hanem Istenben. Az Istenben való bizalom, ráhagyatkozás pedig az egyetlen biztos út, amelyik Hozzá elvezet; öntelten, saját esze szerint haladva, az ember könnyen utat téveszthet (úgy, mint például a farizeusok Jézus korában). Másodsorban az Igazság fényében könnyebb felismerni saját bûneinket, saját „hamis” voltunkat. Viszont ez fordítva is igaz: bûnös, nyomorult voltunk „fényében” világosabban kitûnik Isten végtelen irgalma, szeretete, fõleg akkor, amikor 5
Zsolt. 142, 2. „Quia non justificabitur in conspectu tuo omnis vives.”
8
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
Kármel 2010/4-5
– bûneink ellenére – különbözõ kegyelmekkel áraszt el minket. Ilyenkor az ember „belátja, hogy megérdemelte a poklot, s íme most boldogsággal büntetik. Áradozik Isten dicséretében, s én magam is ilyenkor abban szeretnék elepedni. Áldott légy, én jó Uram, aki az ilyen magam forma piszkos tócsából olyan kristálytiszta vizet tudsz merni, hogy föl lehet szolgálni a Te asztalodon! Áldott légy, ó gyönyörûsége az angyaloknak, aki ily magasra méltóztatsz fölemelni egy ilyen hitvány férget!” (19, 2) (176. o.) Ez pedig õt is nagyobb szeretetre hangolja Isten iránt, hiszen „annál jobban szeretünk valaki, minél inkább eszünkbe tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít” (Ö 10,5) (93. o.). Ugyanakkor most válik csak igazán képessé a másik igazság megtapasztalására, amelyet Jézus mondott tanítványainak: „nem nevezlek többé szolgáknak benneteket, (…) hanem barátaimnak mondalak titeket…” (Jn 15, 16). Teréz, élete folyamán, számtalanszor megtapasztalta, hogy – minden nyomorúsága ellenére – Jézus valódi barátként kezeli õt, hogy Õ lelkének egyetlen, igazi jó barátja. „Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az idõközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bûnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett.” (Ö 8, 6) (79-80. o.) „Mennyire igaz, hogy Te vagy a mi egyetlen jó barátunk; s mekkora a Te hatalmad! Meg tudsz tenni mindent, amit akarsz; s mindig akarsz értünk tenni, ha szeretünk Téged! Dicsérjenek az összes földi dolgok, ó Ura a világnak! Ó ki tudná az összes teremtmények nevében szavakba foglalni, hogy mily hûséges vagy Te barátaiddal szemben! Minden más elpártol tõlünk, ellenben Te, aki valamennyinek Ura vagy, sohasem hagysz el! Mily kevés ideig hagyod szenvedni az olyan embert, aki szeret Téged! Ó, Uram, mily finoman, mily gyöngéden, mily édesen tudsz Te az ilyennel bánni! Boldog ember, aki soha sem szeretett senkit kívüled!” (25, 17) (262. o.) Sok más igazságot fedezett fel még Szent Teréz az igazság útján járva, amire most – hely szûkében – nem térünk ki. Egyet azonban talán még érdemes lesz megemlíteni. A Jézussal való barátság nem szünteti meg és nem teszi fölöslegessé az igazi emberi barátságokat, sõt! Isten meg is kívánja, hogy egymást is támogassuk a feléje tartó úton. „Mert hiszen mindannak tekintetében, ami Isten szolgálatára vonatkozik, oly gyöngén állunk, hogy azoknak, akik hívei akarnak lenni, kölcsönösen hátvédül kell egymásnak szolgálniuk, mert különben nem jutnak elõbbre. A közvélemény annyira helyesli a világ hiúságainak és örömeinek élvezetét, hogy ügyet sem vet azokra, akik belé merülnek; ellenben ha valaki Isten szolgálatára adja magát, annyira felzúdul ellene, hogy az illetõ szövetségesek nélkül nem tud helytállni. (…) Magamról elmondhatom, hogy ha az Úr föl nem világosít ezen igazságról, s nem ad nekem alkalmat arra, hogy rendszeresen érintkezhessem
Kármel 2010/4-5
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
9
olyanokkal, akik gyakorolják a belsõ imát: el-elbukva és föl-fölkelve hanyatthomlok rohantam volna az örök kárhozatba. Ahhoz ugyanis bõségesen akadtak jó barátok, hogy segítsenek elbuknom; ellenben mikor arról volt szó, hogy fölkeljek, akkor egyedül találtam magamat.” (Ö 7, 22) (75. o.)
3. Az Igazság és az igazságok Idézzük fel most még egyszer Szent Terézia azon élményét, amelyben leírja, miként találkozott természetfölötti módon az örök Igazsággal. „Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be (…) Ez az igazság, amely elõttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettõl az Igazságtól függ, aminthogy ettõl a Szeretettõl függ minden egyéb szeretet, és ettõl a Nagyságtól, minden más nagyság.” Milyen igazságról is van itt szó? Biztosan nem egy olyan értelmi igazságról, egy olyan állításról, amelynek ellentétje a hazugság. Errõl semmiképp sem mondhatná Szent Teréz, hogy nincs sem kezdete, sem vége. Az az igazság tehát, amely „maga az Igazság”, ettõl valami egészen más lehet. Minek nincs sem kezdete, sem vége? Csak egy valaminek: Istennek. Isten léte, az õ isteni lényege jelenik meg tehát valamiképpen Szent Teréz elõtt örök Igazságként, olyan örök Igazságként, amely egyúttal örök Szeretet és Nagyság is. Mit jelent ez? Azt, hogy az „igazság” az, hogy Isten van. Istennek a léte, az õ isteni lényege az az „igazság”, amely a világ és a világon létezõ minden más „igazság” alapját alkotja. Ez az az alapigazság, amitõl minden más igazság függ. Tehát, ha ez így igaz – márpedig tényleg így van –, akkor ebbõl az következik, hogy Isten nélkül nincs semmi (evilági) igazság. Azaz Isten léte, lényege nélkül semmi más valóság, „igazság” nem létezik. A teológia ezt az igazságot úgy mondja, hogy Isten a világ teremtõje és fenntartója, aki nélkül semmi sem jött volna létre, és aki nélkül semmi sem állna fenn még azután sem, hogy meg lett alkotva. Isten saját létébõl teremti és tartja fenn a világot. A hétköznapi életben ez pedig azt jelenti, hogy minden annyiban „igaz”, azaz annyiban bír valóságos léttel, amennyiben Istennel áll valóságos kapcsolatban. Istentõl elszakítva, az „igazságok” elerõtlenednek, létüket vesztik, azaz már nem „igazak” (lásd például marxista, ateista erkölcstan!). Ez talán kicsit nehézkes fejtegetésnek tûnik. Elég azonban körülnézni a mai, Istentõl elszakadt társadalmunkban, világunkban, hogy megértsük, mirõl is van szó. Hol található ma még „igazság”? Van-e még egyáltalán valami vagy valaki, amit vagy akit tényleg igaznak mondhatunk? Hol van egy ténylegesen igaz ember, egy igaz beszéd, írás, reklám, film, hol egy valóban igaz, jól elvégzett munka, hol van lassanként az igazi, tiszta, egészséges környezet, levegõ, víz, élelmi-
10
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
Kármel 2010/4-5
szer? Hála Istennek, azért itt-ott akad még igazság és igaz ember is, de azért mindenben, az egész világban, az egész emberi létben egyre jobban kezd beférkõzni a hamisság, az igazságnak az az utánzata, amely valaminek látszik, de mégsem az, amely mintha lenne, de még sincs. Ezáltal lassanként üressé, értelmetlenné, élhetetlenné válik egész külsõ és belsõ, egyéni és közösségi életünk. Minek köszönhetõ ez? Annak, hogy emberi világunk egyre inkább elszakadt Istentõl. És mivel „minden igazság ettõl az Igazságtól függ”, minden és mindenki csak olyan mértékben „igaz”, azaz bír igazi, valós léttel, amilyen mértékben egységben van az örök Igazsággal, magával az Istennel. Isten az, aki igazán Van. A világ – és minden ami a világban van – csak anynyiban létezik, amennyiben az Örök Léttel van kapcsolatban. Isten nélkül tehát semmi más nem létezne, egyszerûen nincs. Ilyen értelemben mondta talán egyszer Isten Sziénai Szent Katalinnak: „Én vagyok az, aki Vagyok, te vagy az, aki nincs”. Az örök Lét maga az Isten, aki maga az Igazság, a Szeretet, a Jóság, stb. A Lét – és csak az örök Lét – tehát Igazság, Szeretet, Jóság…. Ebbõl az következik, hogy „csak Isten jó” (vö. Mk 10, 18), csak Isten szeret, csak Õ igaz, stb., mivel Õ „Van”. Mi, a „nincs”, csak annyiban lehetünk jók, igazak, csak annyiban szerethetünk, amennyiben közösségben vagyunk Vele („a szeretet Istentõl van, és mindenki, aki szeret, Istentõl van…” – 1Ján 4,7). „Ebbõl azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe elõtt jár.” – írja Szent Teréz, amikor beszámol, mit tapasztalt akkor, amikor az örök Igazságot szemlélte. Melyik lélek jár amúgy igazából az Igazság színe elõtt? Az alázatos. Mert – mint már idéztük – az alázatosság nem más, mint „igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, ha magunkról semmi jót nem tartunk, csak azt, hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár.” A leírtak alapján talán most egy kicsit jobban értjük Szent Teréz szavait, ezek igazságát. Talán jobban megértjük, hogy miért jó, nem pedig rossz, ha az ember igazán alázatos, ha valóban megtapasztalja – Isten igazságának fényében – a maga nyomorúságát, semmi voltát. Egyszerûen azért, mert ez az igazság, ez a valóság. A valóság pedig – és csak a valóság (= az, ami van) – mindig jó. Mégpedig azért jó, mert ennek az igazságnak van egy másik oldala is. Annak az igazságnak, hogy az ember „nincs”, hogy semmi és nyomorult az a „másik oldala”, hogy Isten Van, hogy õ Jó, Igaz és Szeretet, aki azért teremtett minket – a „semmibõl” –, hogy „legyünk”. Nem a magunk, hanem az Õ erejébõl, nem önmagunkban, hanem a Vele való közösségben. Miként a teremtés hajnalán a „semmi” nem volt akadálya annak, hogy legyen valami (sõt, bizonyos értelemben a „semmi” ennek a teremtett létnek „alapja”, egyik
Kármel 2010/4-5
SZENT TERÉZ ÉS AZ ÖRÖK IGAZSÁG
11
kiváltó oka volt), így semmiségünk, nyomorúságunk sem akadálya létünknek, jóságunknak, igazságunknak, hanem ennek alapja, egyik kiváltó „oka”6 . De csak akkor, ha nem szakadunk el életünk forrásától, Istentõl, és megengedjük, hogy emeljen fel bennünk, hogy egyesítse – és töltse be – semmiségünket az Õ teljességével. Ezért hangsúlyozza ki többször is Szent Teréz, hogy bármilyen bûnösök legyünk is, soha ne hagyjuk abba a bensõ imát, az Istennel való bensõséges kapcsolatunkat. Sõt, inkább ilyenkor legyünk buzgóbbak benne, mert e nélkül képtelenek leszünk megjavulni, a megtérés útjára térni. „Ha pedig gyarló, gonosz, romlott és nyomorult természetük bukásba sodorná õket, – amint velem is megtörtént –, ne feledjék az elvesztett kincset, s gondolják meg félve és remegve, – mert van rá okuk – hogyha nem térnek vissza a belsõ imához, fokról-fokra fognak mélyebbre süllyedni. (…) Hiszen nem azt mondom, ne bántsa meg Istent s ne essék bûnbe; bár, – ha valaki egyszer ilyen kegyelmekben kezd részesülni, el lehetne várni tõle, hogy óvakodjék minden hibától – de hát olyan nyomorultak vagyunk! Én csak azt tanácsolom neki, hogy ne hagyja abba a belsõ imát. Ott majd kinyílik a szeme; elnyeri az Úrtól a bûnbánat kegyelmét s az erõt a fölkeléshez. Ellenben ha felhagy a belsõ imával, higygye el, hogy veszedelemnek teszi ki magát.” (Ö 15, 3) (141 o.) Most, amikor lezárul az az esztendõ, amikor Szent Terézia Anyánk Önéletrajzával foglalkoztunk, fejezzük be ezt a kicsit hosszúra nyúlt elmélkedést azokkal a sorokkal, amelyekkel Szent Terézia Anyánk önéletrajzi írását zárta (és közben gondoljunk arra, hogy ezeket most már nem gyóntatójához, hanem hozzánk, késõi olvasóihoz intézi): Ami az ön (lelkét) illeti, azért én egész életem folyamán imádkozni fogok az Úrhoz. Igyekezzék tehát úgy szolgálni Õ Szent Felségének, hogy azzal engem is elõbbre segítsen. Mert ebbõl az írásból is látni fogja, hogy mennyit nyer az ember, ha, úgy, amint azt Kegyelmed különben is megkezdte már, egészen odaadja magát Annak, aki nem tart mértéket jótéteményeiben. Áldott legyen mindörökké! Bízom az Õ irgalmában, hogy viszont fogjuk egymást látni ott, ahol Kegyelmed is, meg én is sokkal tisztábban fogjuk felfogni azt, hogy mily nagy dolgokat tett Õ érettünk, s mindörökkön-örökké fogjuk dicsõíteni Õt. Ámen.
fr. Tarzíciusz
6
Azért létezik hiány, hogy azt betöltsék (ha ez a fajta hiány nem arra lenne rendelve, hogy betöltessék, akkor nem létezne hozzá a hiányérzet!). Ha erre magunktól nem vagyunk képesek, akkor ezt másnak kell megtenni.
12
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA”
Kármel 2010/4-5
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA” Avilai Szent Teréz Önéletrajza az imádságról, mint Istennel megélt baráti kapcsolatról szóló tanúságtétel7
z elmúlt év során én leginkább olyan módon foglalkoztam Avilai Szent Teréz Önéletrajzával, hogy több lelkigyakorlaton is együtt olvastam másokkal: vagy mindenki számára nyitott lelkigyakorlaton, amelyre bárki jöhetett, vagy pedig kifejezetten egy-egy VÉK csoport lelkigyakorlatán. Úgy láttam, hogy ami a leginkább megdöbbentett valamennyiünket, az Teréznek az imamódja volt, pontosabban az a mód, ahogyan Teréz beszél az imáról. Tudjuk, hogy az Önéletrajzban, annak is a VIII. fejezetében, Teréz ad egy ismertté vált „definíciót”, amelyben úgy határozza meg az imádságot, mint az Istennel megélt baráti kapcsolatot. Az érdekesség ebben a meghatározásban az, hogy magának az életnek a dimenzióira nyitja meg az imádságnak a tapasztalatát. Valaki mesélte nekem, nem is olyan régen, az egyik hívõ, hogy amikor imádkozni akart, akkor elment különféle atyákhoz tanácsot kérni, hogy miként is imádkozzon, ahogy tenni szokott egy frissen megtért lélek, aki „beindul”, és tele van energiával, és hát a világot is ki akarja forgatni a sarkaiból. Ezek az atyák pedig ajánlottak neki mindenféle imakönyvet, keresztutat, zsolozsmát meg minden egyebet. S ezt minden bizonnyal jól is tették ezek az atyák, hiszen ezek az Egyháznak az imái, s nincsen semmi kétség eme konkrét imák értékével kapcsolatban. A nehézség csak ott van, hogy attól, hogy ezeket az imákat ismerjük, még nem biztos, hogy imádkozni is tudjuk. Mert akármilyen körülmények között – pl. autóvezetés közben, vagy ha a gyerek ott bömböl mellettem, vagy ha holt fáradt vagyok és elalszom, és ha most nem megy, és még sorolhatnám – nem tudom ezeket az imaszövegeket imádkozni. És akkor máris csõdöt mondanak ezek az „imádságok”. Nos, ezért nem mindegy, hogy miként definiálják nekünk az imádságot. Mert azt lehet úgy meghatározni, hogy „ha imádkozni akarsz, akkor mondd el ezt, vagy azt! Végezd el ezt! Nyisd ki ezt a könyvet!” De az imádságról úgy is lehet beszélni, hogy az nem csak a tevékenység szintjén van, hanem sokkal mélyebben, a kapcsolatok szintjén, és hát miért ne lenne ez lehetséges, hiszen Isten maga is három Személy élõ szeretetkapcsolata! Nos, Avilai Szent Teréz számára az imádság nem elsõsorban elvégzendõ dolgok ösz7
Az Országos Kármelita Napon, 2010. augusztus 28-án elhangzott hozzászólás szövege.
Kármel 2010/4-5
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA”
13
szessége, hanem egyfajta minõségi kapcsolat az Istennel, amit õ úgy nevez, hogy: „baráti kapcsolat”. Teréz másként beszél az imáról, mint ahogyan azt megszoktuk. Teréz nem imamódokat keres. Bármelyik hiteles keresztény imamóddal összeegyeztethetõ az õ tanítása. Mondja õ maga is: hogy a lélek végezheti így az imáját, de ha jobb neki úgy, akkor merjen csak úgy elmélkedni. Teréz nem imamódokat ismertet elsõdlegesen, hanem személyeket keres az imádság dialógusához. S azt állítja, hogy valójában az ajakimában is a másiknak a jelenléte a fontos. Azt mondja, hogy ha az ember tisztában van azzal, hogy ki elõtt van, ha megfontolja, hogy kicsoda az a Másik, és kicsoda õ maga, akkor az jó imádság. Vagyis nem a tartalom a fontos igazán, hanem a másiknak a személye, s én magam. Mert az imádság mindenekelõtt személyek közötti kapcsolat, és nem dolgoknak az elintézése. Teréz számára még csak nem is dolgoknak a kérése. Bár sokféle dologról lehet szó benne, mert személyek találkozásában mindennek lehet jelentõsége. Mindennek, még apró hétköznapi eseményeknek is. Ennek hiányában viszont minden lehet banális. Az imádság tehát Teréz számára egy személyek közötti élõ kapcsolat. S az Önéletrajzzal való foglalatosságaink során ezen döbbentünk meg a leginkább. Hogy nézd csak, hát én nem is tudtam, hogy tudok imádkozni! Nem kellett hozzá plusz produktumokat gyártani, hanem csak egyszerûen élni kell a felkínált lehetõségekkel... Aztán egy másik felfedezésre is szert tettünk annak kapcsán, ahogyan Avilai Szent Teréz beszél az imádságról: hogy az imádság, hogy így mondjam, kicsit elvont módon fejezve ki magam, az Istennel megélt teologális kapcsolat. Mit jelent ez? Teréz az Önéletrajza VIII. fejezetében adott meghatározásában azt mondja, hogy „tudjuk” azt, hogy az Isten szeret minket. Honnan tudjuk ezt? – Hát a kinyilatkoztatásból! Vagyis mi biztosít minket arról, hogy Isten szeret bennünket? – A hitünk! Aztán a definíció után arra is utal Teréz, hogy Isten elvisel ben-
14
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA”
Kármel 2010/4-5
nünket olyannak, amilyenek vagyunk! Mi meg ott maradhatunk Vele az imában abban a reményben, hogy majd átalakít minket is, hogy hasonlóvá tehet minket magához, méltóvá arra, hogy barátkozzunk Vele. S látjátok, ez meg a remény szerepét emeli ki az imában, a reménynek a fontosságát! Teréz imájában a reménynek nagyon fontos szerepe van! De hát a szeretetnek nem kevésbé! Hiszen azt „tudjuk” meg hitünk tanításából, hogy Isten „szeret” minket. Teréz imájában ezért nem a sok gondolkozás a lényeges, hanem a nagy szeretet. Vagyis nem sok gondolat kell hozzá, sok tépelõdés, morfondírozás, teleírt oldalak, hanem egyszerûen csak annak a szeretetnek a befogadása – illetve az arra való megnyílás – amivel õ szeret minket elsõként, és amely bennünket is mozgásba hoz, ha hagyjuk. Tehát Teréz imája teologális kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy nem az emberi erõfeszítéseken van a hangsúly, hanem az Isten kegyelmén, mert Õ adja a hitet, a reményt és a szeretetet. Õ táplálja azt, Tõle ered és Hozzá visz. Nem az a fontos, hogy az ember mit produkál, hanem az, amit Isten ad. És hogy az ember miként él azzal, amit kap. Teréz imájának – mint Istennel megélt baráti kapcsolatnak – egy harmadik jellegzetessége, hogy ez egy fejlõdõ kapcsolat, vagyis valami, ami élõ, ami folyton változik. Teréz az imádság fokairól beszélve azt állítja, hogy „többféle öntözési mód” van. Minden megélt kapcsolatnak története van. Az Önéletrajz nem meséli el az egészet, mert a Teréz által megélt kapcsolatnak az egész történetét majd csak A belsõ várkastélyban fogjuk elolvasni, de az Önéletrajzban is meg van már említve „négy öntözési mód” az imádság fejlõdésére utalva. Teréz saját tanúságtételével arra hív meg bennünket, hogy ismerjük fel, hogy a mi Istennel való kapcsolatunknak is van egy története, egy alakulása, egy fejlõdése, amelynek vannak világos és sötét periódusai. A sötét periódusok nem feltétlenül azt jelzik, hogy ott valami rossz történik; lehet, hogy azt jelzik, hogy Isten ott olyan mélyen lép velünk kapcsolatba, hogy mi képtelenek vagyunk arra, hogy azt megértsük. Végezetül van egy negyedik tulajdonsága annak az imádságnak, amelyrõl Teréz, mint Istennel megélt baráti kapcsolatról beszél: hogy ez egy átalakító kap-
Kármel 2010/4-5
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA”
15
csolat, vagyis hogy baráttá formál minket. Úgy is mondhatnám, hogy „megszelídít” bennünket! Átalakítja az ember életét. S ez olyannyira nyilvánvaló Teréz Önéletrajzát olvasva! Az elsõ tíz fejezetben arról olvasunk, hogy Isten és Teréz milyen nehezen is jutnak harmóniára egymással! Valljuk csak be: olyan bíztató ezt olvasni! Ahogy Teréz elmeséli: szinte „sportot ûzött” abból, hogy miként lehet ellenállni az Isten kegyelmeinek! Teréz rögtön az Önéletrajz bevezetõjében ír errõl. Tehát nem egy olyan szenttel vagyunk kapcsolatban, aki kezdettõl fogva mindent csakis jól tudott csinálni, aki soha nem követett el hibát, hanem szerzetes nõvérként egy kolostorban élve is hosszú éveken keresztül egy csomó mindent rendszeresen elrontott! Persze Teréz nem csak gyengeségérõl tesz tanúságot, hanem arról is, hogy az Istennel szemben megélt ellenállás hogyan változik át egy együttmûködéssé, egy olyan barátsággá, amelyben Teréz és Jézus élete egymással örökre, szétválaszthatatlanul összefonódik. És Teréz ennek a változásnak az okát is elmagyarázza az imádságról tárgyalva Önéletrajzának XI. és XXII. fejezete között. Azt érteti meg, hogy az õ élete megváltozásának a titka az imádságban rejlik, de nem akármilyen imádságban, hanem az olyan imádságban, amit Istennel való baráti kapcsolatként él meg. Mert csak az ilyen élõ kapcsolat változtatja meg az embert. Csak az ilyen imának van átalakító ereje. S hogy valóban átalakító ereje van, erre bizonyíték magának Teréznek az élete. Azt mondja: „Nézzétek, az én életem így megváltozott tõle! Miért ne változna meg a tiétek is?” És ilyen módon azt mondhatjuk – s ez sokunkat megdöbbentett Terézt a lelkigyakorlatok folyamán újraolvasva –, hogy Teréz Önéletrajza mindenekelõtt a reményre való meghívás, vagyis arról szóló tanúságtétel, hogy a mi számunkra is van remény! Ahogyan Teréz írja: „Minderrõl egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy (…) az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat!” (8, 4) Majd másutt ezt írja: „Leírom ezt: hadd szolgáljon vigasztalásul azoknak, akiknek a lelke lanyha, mint az enyém. Sohase essenek kétségbe, hanem bízzanak mindig Isten irgalmában.” (19, 3) Ismét másutt: „Bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb minden rossznál, amit el tudunk követni. Õ mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat. (…) S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben részesített bennünket, szintén nem indítja Õt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sõt ellenkezõleg, éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint bennünket, akik, mint mondani szokás – az Õ kenyerét essszük. Gondoljanak az Õ szavaira, s nézzék, hogy miképpen bánt velem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Õ sértegetésébe, mint Õ Szent Felsége az én bûneimnek megbocsátásába. Õ sohasem unja meg az adományozást. Ne únjuk tehát elfogadni ajándékait.” (19, 15) Végezetül még egy utolsó idézet: „Õ nem személyválogató: Õ mindenkit szeret! Ha énvelem képes így tenni, ha engem fel tudott emelni erre a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát saját nyomorúságával.” (27, 12)
16
AZ IMÁDSÁG „IGAZSÁGA”
Kármel 2010/4-5
Számomra mindenekelõtt ezt jelentette az Önéletrajz olvasása. Az imádságról való olyan beszédmódot, amely az élet dimenzióira nyitja meg az imát, amely nem más, mint Istennel megélt baráti kapcsolat, amelyben Istené a kezdeményezés, Õ a „fõ szeretõ”, és amely során Istennel, mint élõ személlyel találkozunk. Nem dolgokat „végzünk”, hanem ’Valakivel’ találkozunk, aki kinyilatkoztatja magát nekünk, s Vele egy egyre mélyebb kapcsolatba kerülünk. Õ maga adja ehhez a képességet is a teologális erények révén. A Vele való kapcsolat folyton fejlõdik, igaz, sokszor nem látványos módon, de az életünk egész folyamára kiterjedõen mégis megmutatkozik annak átalakító ereje. És ezért mondhatjuk, hogy Teréznek az imáról, mint Istennel megélt baráti kapcsolatról szóló tanúságtétele reményre hív meg bennünket: hogy utánozzuk Istent, aki maga is reménnyel tekint ránk, s ami miatt mi is joggal reménykedhetünk. Na, nem azért, mert mi önmagunktól olyan méltók lennénk Õhozzá, hanem azért, mert Vele kapcsolatba lépve, s abban elmélyülve maga a megélt kapcsolat formál majd át minket – ha kitartunk benne – Õhozzá méltóvá! fr. Rafael
Kármel 2010/4-5 AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN
17
AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZENT TERÉZ ÉLETÉBEN Elmélkedés a megtérésrõl Avilai Szent Teréz Önéletrajza alapján
vilai Szent Teréz Önéletrajzának 9. fejezetében írja le megtérésének történetét. Amikor azonban e könyv bármely fejezetét olvassuk egy olyan személy beszámolójával találkozunk, aki állandóan a megtérés útját járja, ismételten az irgalmas Istennel való találkozás élményét tartja szem elõtt, amelyre minket olvasóit is el akar vezetni. Nagyon sokszor úgy tûnik, hogy önmagát túlzottan ostorozza, pedig csak a megtérést feltételezõ lelki életi fejlõdése és az egyre mélyebb Isten-kapcsolat által látja önmagát bûnösnek és hûtlennek. Vegyünk erre egy példát! A negyedik fejezetben még messze van élete nagy fordulópontjának elbeszélésétõl, egyenlõre csak a kolostorba lépésének örömteli eseményeit idézi fel, mégis kitér a saját bûnös volta miatti bánkódásra és Isten irgalmának megvallására. „Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitûnjék, ki vagy Te, és ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bûneim fölött érzett fájdalmamat az a gondolat, hogy legalább alkalmul szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására.”8 Amikor az Önéletrajzot olvassuk még sok ilyen vallomással találkozhatunk. De hogyan jut el Teréz ehhez a tisztánlátáshoz és mi a szerepe ebben a megtérésnek? A megtérés bibliai jelentése Ha a megtérés bibliai jelentését kutatjuk, nagyon sok magyarázatot találunk. Általában azt jelenti, hogy „az ember megtanul jót tenni, a jót keresi, nem a roszszat (Iz 1, 17; Ám 5, 14 kk.), szíve az Úrhoz ragaszkodik (Józs 24, 23)”9 . Az Ószövetségben egy erkölcsi fordulatot jelentett: az ember szakított korábbi magatartásmódjával, Istenhez fordult, hogy teljesítse akaratát. A próféták szerint ez nem egyedül az ember mûve, Istennek kell az ember erkölcsi életébe belenyúlnia. A fogság után nagyobb hangsúlyt kap a törvény teljesítésének a mozzanata.10 Az Újszövetségben Jézus „az embert Isten minden erejének latba vetésére hívja egy olyan eszmény érdekében, amelyet a világban teljes egészében meg kell valósítaAvilai Szent Terézia Összes mûvei, Önéletrajz (a továbbiakban Ö), Budapest, 1927, 35. o. (V 4,3) Herbert Haag: Bibliai Lexikon, Szent István Társulat, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989, 1210. 10 Vö. uo. 8 9
18
AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5 AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN
19
ni, olyan önmegtagadás árán, amely a lemondásban készen áll a legvégsõkig is elmenni”11. A megtérés jelenti az értelem és a szív megváltoztatását is.12 Ugyanakkor a megtérés fogalma háttérbe szorul a hittel szemben, mely az üdvösség természetfölötti rendjének értelmi elfogadásán kívül azt is magában foglalja, hogy az ember teljesen odaadja magát Krisztusnak. Az evangéliumban való hit a megtérést is jelenti már. Az Újszövetségben azok a körülírások is a megtérésre utalnak, amelyek „a sötétségbõl a világosságra, a halálból az életre a bûn szolgaságából az igazság szolgálatába való átmenetet” írják le.13 Az elsõ próbálkozások és akadályozó tényezõk a megtérésben Avilai Szent Teréz Önéletrajzában többször megvallja, hogy sokszor ellenállt Istennek, az õ segítségének. Már a könyv bevezetõjében írja: „…mintha külön tanulmány tárgyává tettem volna azt, hogy miképpen lehet legjobban ellenállni azoknak a kegyelmeknek, amelyeket Õ Szent Felsége reám árasztott. Pedig hát beláttam, hogy hûségesebb szolgálatra vagyok iránta kötelezve, mint bárki más, s hogy adósságomnak még csak kis részét sem tudom nála letörleszteni. Áldott legyen Az, aki annyi ideig türelmes volt velem szemben.”14 A könyv elsõ sorai között elõbb idézett szavak is azt a gyanút ébreszthetik az olvasóban, hogy Teréz túloz saját hûtlenségének leírásában. Az elsõ fejezet végén azonban újra egy ilyen jellegû kijelentést találunk. „Én ellenben, alig léptem ki ebbõl a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentõl kapott természetes elõnyeimnek, – amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s a helyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.”15 Az Önéletrajz elsõ nyolc fejezete beszámol Isten kegyelmének és irgalmának magasztalása mellett a Terézt illetõ pozitív dolgokról is, lelki fejlõdésérõl, a szerzetesi hivatásának kialakulásáról és a nagy kegyelmekrõl, amelyek mint elsõ lelki tapasztalatok már késõbbi misztikus életének elõfutárai voltak. A döntõ megtérés tapasztalatának távlatából azonban már bölcsen leplezi le azokat a külsõ szemlélõ által kétségbevonhatatlanul erényesnek ítélhetõ magatartásmódokat, viszonyulásokat, amelyek megtérését hátráltatták és valóban, akaratlanul is, az isteni kegyelemnek való ellenállását eredményezték. A harmadik fejezetben leírja, a kolostorba lépését megelõzõ lelki vívódást, amelybõl azonban sikeresen került ki: eldöntötte, hogy szerzetesnõ lesz. Már ez
is nevezhetõ megtérésnek16, hiszen elõtte bevallja, reményét, hogy az Úr nem várja tõle ezt az áldozatot.17 Itt azonban megjegyzi, hogy nem annyira Isten iránti szeretet vonzotta, hanem a Tõle való szolgai félelem.18 A következõ fejezetben beszámol szerzetesi életének elsõ boldog napjairól és azokról a nagy kegyelmekrõl, amelyekkel az Úr elárasztotta õt. Itt újra megjegyez egy fontos dolgot: „Csak arra ügyeltem, hogy ne kövessek el halálos bûnt, s bárcsak erre is mindig ügyeltem volna. A bocsánatosakkal nem sokat törõdtem, s ez okozta vesztemet.”19 Ezek után egy hosszabb leírást kapunk betegségérõl és gyógyulásáról. A szenvedésben tanúsított türelme, az Úr akaratában való megnyugvása és az újra erõsödõ erények már tényleg azt mutatták, hogy megtért, és az Istennel való egyesülés kapujában áll. A folytatásban azonban tanúskodik arról, hogy ez a „megtérés” nem maradt hosszú életû. „Ki hitte volna, hogy miután ekkora kegyelmeket kaptam Istentõl, s miután Õ Szent Felsége már erényeket kezdett belém ültetni, amelyek szükségképen arra indítottak, hogy neki szolgáljak; miután ott feküdtem úgyszólván meghalva, s az örök kárhozatnak akkora veszedelmében; miután föltámasztotta lelkemet-testemet, úgyhogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy elevenen lát: mondom, ki hitte volna, hogy oly hamar el fogok bukni.”20 Ennek az elbukásnak oka a saját állítása szerint az, hogy nem támaszkodott Isten erejére. „Mert va-
11
Uo. 1211. Vö. Kránitz Mihály – Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2003, 117. o. 13 Vö. Herbert Haag: im., 1211. o. 14 Ö 14. o. (Vida, Prólogo 1) 15 Ö 20-21. o (V 1,8) 12
Vö. Secundino Castro: Ser Cristiano según Santa Teresa, Editorial de Espiritualidad, Madrid, 1981, 49. o. Ö. 29.(V 3,2). 18 Vö. Ö 31. o. (V 3,6) 19 Ö 38. o. (V 4,7). 20 Ö 58. o. (V 6,9) 16 17
20
AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN Kármel 2010/4-5
lahányszor csak egy kevéssé is eltávolodtál tõlem, azonnal tehetetlenül a földre rogytam. Áldott légy mindörökké, mert bár elhagytalak Téged, Te sohasem hagytál el engem oly véglegesen, hogy kezedbe kapaszkodva, de csakis úgy, ne lettem volna képes mindig újra fölkelni. Sokszor azonban, sajnos, nem akartam elfogadni kezedet, és süket fülre vettem ismételt hívogatásodat; amint ezt el fogom mondani a következõkben.”21 Itt következik Teréz azon lelki vívódásának leírása, amely nagy megtéréssel zárul. A kolostorban akkor általában semmi kivetnivalót nem hagyó világias beszélgetések lefoglalják lelkét és akadályozzák az imádságban. Ez odáig megy, hogy az állítása szerint legnagyobb ördögi kísértés hatására, az alázatosság ürügye alatt lemond az imádságról.22 Másfél év kihagyással gyóntatója tanácsára újra imádkozni kezd, de még ekkor sem szakít a szórakozásokkal, és rabja marad a rossz szokásoknak. „Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig én szaladtam a világ után. Az istenes dolgok nagy élvezettel töltöttek el: a világiak ellenben bilincsbe verve tartottak. Úgy látszik, ezt a két, egymással annyira össze nem férõ végletet akartam összeegyeztetni, tudniillik a lelki életet és az anyagi élvezeteket, örömöket és szórakozásokat. Belsõ imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr, hanem rabszolga, s azért nem tudtam önmagamba zárkózni – ez volt ugyanis az én imámnak módszere – anélkül, hogy be ne zártam volna önmagammal együtt ezernyi haszontalanságot.”23 Az imádság és a világi szórakozás közötti vívódás éveiben jelent meg számára egyszer az Úr Jézus szigorú arccal kijelentvén, hogy mennyire nem tetszenek neki bizonyos „ismeretségek” azaz barátkozások, melyek elvonják Terézt az imádságtól.24 Ez a jelenés azonban nem volt elég ahhoz, hogy végleges megtérésre sarkallja. Tovább kellett szenvednie ebben a kettõs életben, amelyrõl Jézus az evangéliumban is elítélõen beszél: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6, 24). Az Önéletrajz nyolcadik fejezete fejezi be a döntõ megtérésre képtelen Teréz élettörténetét. Az utolsó bekezdésben már e képtelenség okát is feltárja. „Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Õ Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szûnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetjük Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni.”25 21
Ö. 59. o. (V 6,9) Vö. Ö 60. és 67.o (V 7,1; 7,11) 23 Ö 72. o. (V 7,17) 24 Vö. Ö 65. o. (V 7,6) 25 Ö. 84. (V 8,12) 22
Kármel 2010/4-5 AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN
21
Az Istenbe vetett alapvetõ bizalom hiányzott tehát ezekbõl a próbálkozásokból. De miért? – tehetjük fel a kérdést. Természetesen minden és az eddigi ecsetelt tényezõk is a döntõ megtérés eseményének fényében válhatnak érthetõvé. Már azonban akkor is kaphatunk válaszokat, ha egy rövid összefoglalást és jellemzést adunk Teréznek az elõbb említett magatartásáról. Szolgai félelem vezette a kolostorba lépésnél. Ez azt jelenti valamennyire félt Istentõl. A cselekedeteket tekintve elég volt a minimum, vigyázott arra, hogy ne kövessen el halálos bûnt, vagyis ne vívja ki Isten haragját. Istenképe tehát azt sugallta, hogy meg kell felelnie, hogy takargatnia kell gyengeségeit, saját erejébõl kell igazzá válnia Isten elõtt. A lelki életbe belefért a méricskélés: ezt még megtehetem, azt már nem, hogy nehogy megbántsam Istent. Nem látta tehát még tisztán a feltétel nélkül szeretõ és megbocsátó Isten képét. Ennek ellenére voltak már tapasztalatai az ima örömérõl, a szenvedésben a nagy kegyelmekrõl, és saját lelke vágyairól és hajlandóságáról, hogy Istennel egyesüljön. Egy hamis istenképet hordozva azonban az ima öröme nem érintette elég mélyen a szívét, és ezért nem is elégítette ki egészen; egy volt a többi öröm között, egy szintre kerülhetett a világi szórakozásokkal. Ha lelke mélyén érezte is, hogy nagyobb boldogság Istennel lenni, mint a szórakozások között tengõdni, és ezért élete bizonyos periódusaiban nagyobb hangsúlyt fektetett az igazi boldogság megragadására, és harcolt azért, hogy ezt véglegessé tegye, képtelen volt a szilárd elkötelezõdésre. Ezt a kielégíthetetlen beteg szíve is hátráltatta, amelynek szeretetet és elfogadást kellett koldulnia olyan dolgok befogadásával, melyeket fájdalomcsillapítóként használhatott, de orvosságként nem. A megtérés útját járó ember lelki élete hitben, reményben és szeretetben Az Önéletrajz 9. fejezete tanúskodik arról, hogy Teréz miképpen vált alkalmassá a megtérésre. Nem a szigorú arcú Krisztus jelenik meg újra elõtte, hanem csak egy festményt lát, amely a nagyon megsebzett Krisztus képét mutatja. „Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektõl borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztõ volt, hogy a látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett õ miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erõsítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.”26 Ez az esemény egy egészen új találkozást jelentett számára Istennel. A megtérésben nem történt más, mint hogy „összetört a szíve”, megtapasztalva azt, hogy Jézus már mindent megelõzõen szereti õt, hiszen szenvedett és meghalt érte. Nem kell tehát védekeznie és a saját erejére támaszkodni az önmagával foly26
Ö 84. o. (V 9,1).
22
AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN Kármel 2010/4-5
tatott harcban, attól is rettegve, hogy elveszíti az üdvösséget, hanem bûnbánattal párosulva teljesen Isten erejére bízhatja magát.27 „Mert ha az ember rádöbben arra, hogy Isten feltétel nélkül szereti õt, akkor megtérése már válasz erre a szeretetre nem pedig kétségbeesett próbálkozás arra, hogy kimásszon erkölcsi nyomorának ingoványából.”28 Ez alapján azt is állíthatjuk, hogy ennek a képnek és az általa ábrázolt Krisztus-misztériumnak közvetítésével Szent Teréz eljutott arra a meggyõzõdésre, amelyet Szent Pál is vallott: az ember nem a törvény tettei, hanem a Krisztusban való hit által igazul meg (vö. Gal 2,16). Teréz, ahogy megtapasztalta az õt feltétel nélkül, azaz bûnei ellenére is szeretõ Istent, szívét teljesen betöltötte a vele való kapcsolat öröme, és így valóban megszabadult minden más vonzalomtól. Ez azt is jelenti, hogy már nem akarja más dolgok, vagy személyek által „szerettetni” önmagát, elismerést és biztonságot koldulva azoktól, mert tudja, hogy szíve nem érheti be kevesebbel, mint Isten szeretetével és a Vele való személyes kapcsolat boldogságával. Már nem azért kerüli a bûnt, mer fél a büntetéstõl, hanem nagy fájdalmat okozna megbántani azt, Aki annyira szereti õt. Ha küzdenie is kell azért, hogy elhatározásához hû maradjon, mindenben a hála vezérli és az a tudat, hogy Isten már mindent megtett, vagyis legyõzte a világot (vö. Jn 16,33). Ez a tapasztalat ébreszti fel benne a feltétel nélküli bizalmat. „Ezen alkalommal, az említett kép elõtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erõm felõl, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tõle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.”29 Az elõzõ gondolatok a döntõ megtérést megtapasztaló embernek teljesen újszerû lelki beállítódását mutatják. Ez nem pusztán a helyes, Istennek kedves tettek végrehajtását jelentik, hanem az ember egész létének átalakulását. Ez az ember már nem csupán kellemes vagy kellemetlen érzésekre, a lelkiismeret gyötrõ szavára, vagy az imádságban kapott különbözõ tapasztalatokra alapozza döntését, hanem az Isten által kinyilatkoztatott teológiai igazságra alapozott hit irányítja õt. Ettõl a magatartástól vezérelve kapcsolódik Istenhez, az õ erejéhez és megnyílik a reményre, melyet Teréz a bizalom szavával fejezett ki. A hit és a remény megszabadítja azoktól a hamis támasztékoktól, amikben saját létének biztosítékát kereste sikertelenül. A szabadság pedig képessé teszi õt arra, hogy igazi erényes szeretetben ajándékozza oda magát Istennek. Az isteni erények által biztosított élet nyitja meg Terézt az isteni kommunikációval való együttmûködésre. Ekkor kezdõdik meg a misztikus tapasztalatokban
Kármel 2010/4-5 AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN
is bõvelkedõ élete. Megtérésének elbeszélését a 23. fejezetben folytatja „Most egy új könyv kezdõdik, akarom mondani, egy másik, egészen új élet. Az eddigi az enyém volt; ellenben azt az életet, amelyik a belsõ imának elõbb fejtegetett kegyelmeivel kezdõdik, úgy hiszem, joggal mondhatom, hogy az Úristen élte bennem. Nélküle, – meg vagyok róla gyõzõdve, – nem lettem volna képes oly rövid idõ alatt olyan rossz szokásokból és hibákból kivetkõzni. Áldott legyen az Úr azért, hogy megmentett engem önmagamtól.”30 Ha már a lelki életrõl beszélünk a megtéréssel kapcsolatban, akkor nem feledkezhetünk meg a Szentlélek szerepérõl. II. János Pál pápa a Szentlélekrõl írt enciklikájában János evangéliumának azon sorát elemzi, amelybenJézus elküldi a Szentlelket, hogy meggyõzze a világot a bûnrõl, az igazságról és az ítéletrõl (vö. Jn 16, 8). A bûn az, hogy nem hittek Benne, az igazság, az hogy az Atyához megy, és az ítélet pedig az, hogy a világ fejedelme elítéltetett (Vö. Jn 16, 9). A pápa szerint a Szentléleknek az a feladata, hogy meggyõzze a világot a bûnösségérõl, de ne azért, hogy elítélje, hanem, hogy üdvözítse. Az igazság vagy igazságosság31 jelenti Krisztus megváltó mûvét, amellyel megmenti a már öröktõl fogva elítélt bûntõl az embereket.32 A Szentlélek ezért fõszereplõ a megtérés útját járó ember életében. „A megtérés az isteni emberi misztérium mélyén jelenti ama bilincsnek széttörését, amellyel a bûn az embert »a gonosz misztériumának« teljességéhez kötötte. Akik tehát megtérnek, azokat a Szentlélek kivezeti az »ítélet« hatáskörébõl, és bevezeti abba az igazságba, amely Jézus Krisztusban van, aki azt az Atyától kapta, mint a szentháromsági szentség visszfényét.”33 30
27
Ehhez a megtéréshez természetesen más dolgok is hozzájárultak. Õ maga említi, hogy éppen ebben az idõben olvasta el Szent Ágoston Vallomásait. – vö. Ö 87 (V 9, 7). 28 Szentmártoni Mihály: Istenkeresésünk útjai – A vallásos megtapasztalás lélektana, Agapé, Szeged, 2008, 38. o. 29 Ö. 85. o. (V 9,3).
23
Ö 232 (V 23,1) Egyik bibliafordítás igazságosságot, másik pedig igazságot ír. Az enciklika magyar fordításában az igazság szó szerepel. 32 . II. János Pál pápa: Dominum et Vivificantem A Szentlélek az Egyház és a világ életében, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1987. 27-28. 33 Uo. 48. 31
24
AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5 AZ IGAZSÁGGAL VALÓ TALÁLKOZÁS SZT. TERÉZ ÉLETÉBEN
25
Ennek a kijelentésnek igazsága fellelhetõ Szent Teréz tapasztalatában is. A már említett döntõ megtérése után beszámol arról, hogy udvariasságból milyen nehezen tudott szakítani bizonyos barátságokkal. Jezsuita gyóntatója tanácsára az Úrnak ajánlotta az ügyet és a Szentlélek-hívó himnuszt énekelte. Ekkor volt része elõször az elragadtatás kegyelmében. Egy hangot is hallott, amelyben az Úr kinyilvánította akaratát, hogy Teréz többé ne társalogjon emberekkel, hanem csak angyalokkal.34 A Szentlélek tehát megmutatta neki, hogy mi nem kedves elõtte, vagyis mi nem összeférhetõ a Krisztusban való hittel. Az eredmény pedig a gyógyulás: „Attól a naptól kezdve megvolt bennem a bátorság arra, hogy Istenért mindenrõl lemondjak. Az Úr egy pillanat alatt – mert azt hiszem, nem tartott tovább – egészen más emberré alakította az Õ szolgálóját. Most már többé nem volt arra szükség, hogy ezt nekem megparancsolják.”35 A lelki életet komolyabban vevõ Teréz egyre szorosabb kapcsolatba kerül a Szentlélekkel, egyre inkább engedi feltárni bûneit, hogy azokat Isten gyógyító kezére bízza. Ez magyarázza azt a jelenséget, hogy az Önéletrajz tele van a bûnei feltárásával, amelyet gyóntatói már mérsékelni próbálnak.36 Evvel párhuzamosan azonban, erõsödõ hite által, – „mely legmélyebb értelmében az emberi szív nyitottsága Isten ajándékainak befogadására, Isten önmaga közlésére a Szentlélekben”37 –, egyre inkább kinyilatkoztatja Isten szeretetének és irgalmának mélységeit. Befejeztük a megtérés misztériumán való elmélkedésünket. Szent Teréz Önéletrajza természetesen sokkal több megfontolni való titkot és igazságot tartalmaz, mely még mélyebb elmélkedésre adhat alkalmat ebben a témában. Összefoglalás helyett tekintsünk át itt egy rövid táblázatot, amely az elõbb tárgyalt gondolatok alapján készült. 34
Vö. Ö. 249. (V 24,5) Ö. 250. (V 24,7). 36 Vö. Ö 13. (Vida, Prólogo 1) 37 II. János Pál pápa: i.m. 51. 35
fr. Imre
26
PROHÁSZKA OTTOKÁR GONDOLATAI AZ IGAZSÁGRÓL
Kármel 2010/4-5
PROHÁSZKA OTTOKÁR GONDOLATAI AZ IGAZSÁGRÓL
A magyarszéki lelkigyakorlat az igazság megismerésérõl, annak keresésérõl szólt számomra. A vidám lélekkel végzett, de mély gondolati tartalmakat hordozó bibliai idézetek és elmélkedések Prohászka Ottokár volt székesfehérvári püspökatyát juttatták eszembe. Az igazságról, annak teljesítésérõl ír az „Elmélkedések az evangéliumról” c. mûvében. Úgy gondoltam, hogy ennek felidézése nemcsak az én, hanem mindannyiunk lelki épülésére szolgálhat.
inden élet programja: Teljesíteni minden igazságot, tehát átélni azt, amivel Istennek, embernek s önmagunknak tartozunk. Mi egyéb ez, mint a valóságnak megfelelõ eligazodás Istennel, önmagunk- s a világgal szemben. Abból ered az egyensúly, a harmónia, a béke s az öröm; ez az az érzületben, akaratban, életben kiváltott igazság. A „veritas” önmagunknak, tehetségeinknek s bûneinknek felismerése! a „justitia” ez ismeret átvitele az érzületbe; a „veritas” az Istennek s uralmának s fölségének fölismerése; a „justitia” ez ismeret szerint való érzület. „Veritas” a világnak s az életnek fölismerése; a „justitia” a helyes elhelyezkedés benne! Váltsuk hát ki a „veritas” készleteit égre törõ „justitia”-ban; az átérzett igaz valóság, a harmóniában kialakított lét kell nekünk. Körülöttünk pihen a nagy valóság; érintsük meg a lelkek érintésével, s „pax” és „gaudium”, béke és öröm lesz belõle. Mi legyünk alakítói a világunknak, teremtsünk bele erényünk által világosságot s napsugárt, harmóniát és szépséget. Ne várjuk ezt mástól, mert a lélek nem passzivitás, hanem aktív, alakító erõ. Istennel szemben helyzetünk teljes, föltétlen hódolattá válik; észben hitet, szívben áldozatot, erõinkben könnyeink s verítékünk gyöngyeit s küzdelmeinket ajánljuk föl neki. Semmit sem igényelünk, de õt bírni akarjuk. Szívbõl szolgálunk neki és nem képzelõdünk, hogy különös kegyelmeink s hivatásunk van; elég nekem Krisztus szeretete. Kinyilatkoztatásokat nem várok; mit várjak, mikor Õ néz szemembe, Õ az én napom, kinek én mezei virága akarok lenni. Jelenéseket nem várok; minek? hiszen Krisztus ragyogott föl lelkünkben, „illuxit in cordibus nostris”. Csupa lélek közé állít, melyek úgy ragyognak, mint kvarcszemek a fövényben; úgy kandikálnak ki a nagy világba, mint virágok erdõszélrõl a pusztába. Tiszta, nyílt szemmel akarok kinézni a végtelenbe; tudom, hogy testet hordozok egy darabig, azután átsiklom más világokba.
Kármel 2010/4-5
PROHÁSZKA OTTOKÁR GONDOLATAI AZ IGAZSÁGRÓL
27
A világgal szemben „justus”-nak kell lennem; látnom kell benne az erõt s a jót is,de a rosszat s a veszedelmet is, mert fejlõdésre szánt, ütközõ erõk rendszere. Nagy erõszisztéma a világ s arra való, hogy a halhatatlan lélek kicsiszolódjék rajta; föl kell tehát használnom az isteni világot erõim, tehetségeim kialakítására; de egyszersmind mértéket kell tartanom, hogy a föld termõföldem legyen s ne sírhantom! Erõm a világ, mint fának a föld; lábam alá való, de lábam inkább gyökér; erõt szí! Ne csak félni, ne csak undorodni; hanem fölhasználni s a pelyvás földi létbõl az arany szemet kiszedni; különben a világ fiai okosabbak lesznek; az pedig kár! Önmagammal szemben „justus” leszek, ha sem túl sokat, sem túl keveset nem követelek magamtól. Mértéket kell tartanom mindenben, az önmagammal való elégedetlenségben is. Aki gyorsan akar valamit, akinek nincs türelme, aki nem veszi tekintetbe a természet folyását s fejlõdését, aki bizonyos hibák miatt, melyek természetébõl folynak, fönnakadást szenved tökéletesebbülésében, s azért aztán tele panaszolja a világot, az nem érti a „justitiát”. Ide tartoznak azok is, akik a természetet a kegyelemmel s a kegyelmet a természettel ütik agyon: a szigorú, sötét, fanatikus zelóták, kiknek fáj, hogy testük van, jóllehet Isten is így akarta; vagy megfordítva: a kényes, tehetetlen, finnyás nyavalyások! Ó értsük meg magunkat! Érezünk mi sokat, de nem tehetünk róla. Valamint külsõnk nem függ tõlünk, úgy belsõnk is adva van bizonyos értelemben. Vannak bennünk hatalmak, melyek nem egyhamar hallgatnak ránk, s Isten is nem azt mondja: menj s parancsolj, hanem inkább azt: evezz és boldogulj! Ha ezt a hármas „justitiát” eltaláltuk, rányitottunk az Isten gondolataira s azzal együtt a „pax et gaudium”-ra. Be jó ott; be jó meleg van ott; virágoznak a lelkek: „justus út palma florebit”; ott erõ van, „sicut cedrus Libani multiplicabitur”, az igaz úgy nõ, mint a pálma s úgy erõsbül, mint a cédrus. Számtalan csalódástól, sok baltól s vigasztalanságtól szabadulunk!” összeállította: Jézus Szívérõl nevezett Margit (Székesfehérvár)
28
KEGYELEM ÉS SZABAD AKARAT
Kármel 2010/4-5
KEGYELEM ÉS SZABAD AKARAT
Tûnõdések Avilai Szent Teréz: „Önéletrajz” olvasása közben Elszántság és akaraterõ
mi engem személyesen különösen is megérint szinte folyamatosan Szent Terézia anyánk Önéletrajza olvasása közben, az, hogy milyen szívós, szinte rámenõs kitartással, akarattal, rendíthetetlen elszántsággal ragaszkodik Jézushoz és a belsõ imához. Szerintem egyik kulcsa – Jézus Kegyelme mellett – életszentségének, vagyis: Jézussal töltött nagyon boldog földi életének a rendkívüli akaratereje. A VIII. fejezetben (81. old) találhatunk erre utalást, ami így szól: „…oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterõmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem…” Avilai Szent Teréz készsége, elszántsága mutatkozik nyilván már gyermekkorában is, de most erre nem térnénk ki. Alapvetõ készséggel indul neki az „Önéletrajz” megírásának is: engedelmességbõl, mert „megparancsolták”. Azt is írja, hogy „Gyóntatóim kívánják tõlem, de nem csak õk, hanem, tudom, maga az Úr is már régóta akarja. Mindeddig azonban nem mertem rá vállalkozni.”(Bevezetés, 14. old). A X. fejezetben (96. old) még azt is leírja, hogy igazában nincs is kedve ezt az Önéletrajzot („emlékiratot”) írni és ideje sincs hozzá, mert sok más tennivalója lenne: „Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az idõt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De meg azután más dolgom is van elég.” Ezen a három mondaton érdemes elgondolkodnunk és megszívlelnünk azt, hogy milyen fontos lenne az idõnkkel jól bánni, hiszen ha Szent Terézia nem „lopta volna az idõt” az Önéletrajz megírásához, akkor most nem csak mi kármeliták lennénk szinte végtelenül szegényebbek, hanem az egész emberiség elesett volna egy óriási kincstõl: az „Önéletrajz”-tól. Itt lehetne megemlíteni a katolikus hit igazságaihoz, s az Egyházhoz való hûségét olyan vonatkozásban, hogy teljesen aláveti magát a gyóntatók „ítéletének”. (Nyilván ezt ilyen egyszerûen nem lehet elintézni egy mondattal, de ez a cikk inkább ilyen felvillantások gyûjteménye szeretne lenni) Remélem, „hogy mindeb-
Kármel 2010/4-5
KEGYELEM ÉS SZABAD AKARAT
29
ben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse el; ebbe én elõre is föltétlenül beleegyezem.” A XV. Fejezetben is tesz utalást az elszántság fontosságára: „…nagyon jó módja annak, hogy az ember megszabaduljon az ördög fondorlataitól és hamis örömeitõl, hogyha nem óhajt semmi örömet, hanem kezdettõl fogva elszántan lép rá a kereszt útjára. Hiszen maga az Úr ajánlotta, hogy azon járjunk, ha el akarunk jutni a tökéletességre, mondván: »Vedd föl keresztedet, és kövess engem.«” Vígasztaló szavakat ír nekünk, mai botladozó embereknek: „Mert bár nincs kizárva, hogy újra bûnbe esik, még akkor is marad valami jele annak, hogy nála járt az Úr; például az, hogy hamarosan fölkel…” Mindig Jézus mellett maradni XXII. fejezet (222. old) : „Elmélkedjék az Õ (=Jézus) életérõl: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Õt szereti és állandóan oldala mellett marad.” S itt különbözõ szenteket említ, akik Jézus nevét hordták ajkukon, vagy gyönyörûségüket találták Jézus emberi természetében. Szintén a XXII. Fejezetben (224.old) ír arról, hogy lelki szárazság idején vagy szenvedések közepette is Jézusra kell gondolnunk és hozzá kell ragaszkodnunk, életérõl gondolkodnunk: „…ügyes-bajos dolgaink, üldöztetések és szenvedések közepette, amidõn az ember nem igen jut elégséges nyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok idején, nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jóbarát; s ha az ember egyszer megszokta, nagyon könnyen képes Õt mindig oldala mellett találni.” Mindez mutatja, hogy Teréz elve itt is átüt: a belsõ ima nem más, mint barátság Jézussal. Különösen is Krisztus embersége fogta meg és lelkesítette Terézt. Ne hagyja abba az imát Lényeges mondandója Teréznek, hogy ne hagyjuk abba az imát, illetve ahogy õ fogalmaz: a belsõ imát. Megszámlálhatatlan azoknak a helye az Önéletrajzban, ahol ezt a kifejezést használja, hogy „ne hagyja abba”, „ne veszítse el többé a bátorságot” stb. Jézus szava cseng ezekben a szavakban vissza, amikor a bûnös aszszonynak mondja: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Szorosan vett értelemben Krisztus ezzel az utasításával nem engedi meg a további vétkezést. De Õ tudja azt, hogy az ember rosszra hajló természettel bír, ezért alapítja meg a bûnbocsánat szentségét, a gyónást, mert Jézus tudja, hogy az ember újra és újra el fog esni.
30
KEGYELEM ÉS SZABAD AKARAT
Kármel 2010/4-5
Ezt a gondolatmenetet vette át Teréz a mi Urunktól, hiszen ezt írja a VIII. fejezetben (78. old): „Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bûneinket, ha föltett szándékunk Õt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sõt esetleg még bõségesebben, mint annakelõtte, ha bûnbánatunkkal ezt megérdemeljük.” Ugyancsak ezen a helyen írja Szent Terézia, hogy az ember gyönge és bûnre hajló, ami ellen a legjobb módszer (ellenszer): újra kezdeni: „Akármilyen hibákba essék az, aki a belsõ imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb.” Tanító és bátorító szavakat ír és biztat arra, hogy tartsunk ki a belsõ imában bûneink ellenére is, mert csak így tudunk célt érni: „Ismétlem, ha valaki egyszer elkezdte gyakorolni a belsõ imát, az ne veszítse el többé a bátorságot, s ne beszéljen ily módon, hogy: mire való nekem ez a belsõ ima, mikor úgyis visszaesem bûnömbe; hiszen úgy csak annál rosszabb! – Elhiszem én azt, hogy annál rosszabb, de csak akkor, ha abbahagyja a belsõ imát, s nem javul meg; ellenben, ha nem hagyja abba, higgye el nekem, révbe fog jutni…” XIX. Fejezet (178. old). Ugyanitt azt is fejtegeti, hogy az ördögnek nyilvánvaló célja, hogy az ember állhatatlan legyen, s ne ragaszkodjék oly szilárdan Jézushoz, sõt hamis alázattal azt is igyekszik elhitetni az emberrel, hogy „úgyis bûnös vagy, nem vagy te méltó ily magasztos dolgokra, mint az ima…” Teréz több helyen ír az ellenség módszereirõl is, s nyilván arról is, hogy miként kell felvenni a harcot, mert a harcot Jézus vezeti, nekünk csak Jézus oldalára kell állnunk: „Jól tudja az az áruló, hogy az a lélek, amely állhatatosan végzi a belsõ imát, elveszett reá nézve; s akárhányszor sikerüljön is azt elbuktatnia, Isten kegyelmébõl még a bûn is javára válik, s fölkelve annál nagyobb léptekkel halad az Úr szolgálatának útján.” (XIX. Fejezet, 178. old). A Kegyelem elsõbbsége Sokszor beszél Teréz arról a nagyon fontos tényezõrõl, hogy igazában a Kegyelem az elsõdleges, amiként Jézus is leszögezi ezt: „Nálam nélkül semmit sem tehettek” A XXII. Fejezetben (230. old) ezt olvashatjuk: „Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmiben részesíteni. Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapni ezt a kegyelmet, akkor igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondani érette minden másról.” Ennél a bizonyos lemondásnál idézhetnénk egy olyan helyet Teréztõl, ahol arról beszél, hogy bizony nem lehet megspórolni az Istennel való kapcsolatban a kereszteket, a szenvedést, az alázatot: „A belsõ imának egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kap-
Kármel 2010/4-5
KEGYELEM ÉS SZABAD AKARAT
31
tam volna Tõle azon nagy kegyelmek közül, amelyekrõl ezután fogok beszélni, anélkül, hogy elõzõleg ne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára.” (XXII. fejezet, 225. old). Mindig is titok marad a Kegyelem és a szabad akarat együttmûködése, hiszen ez egy belsõ történés. Annyi bizonyos, hogy Isten mindenkit az életszentségre hív meg, s Rajta nem múlik, hogy mi szentek leszünk-e, vagy sem. Isten minden embernek megadja a lehetõséget és az indítást a jóra, a szépre, a becsületes és keresztény életre. Hogy ezt a meghívást és hívogatást elfogadjuk-e, ez tõlünk függ (persze a körülményeket is említhetjük, de ezek nem determinálnak). Szintén a XXII. fejezetben (229. old) elmélkedik azon Teréz, hogy még az elhatározás is Isten mûve bennünk, s hangsúlyozza, hogy szabad kezet kell adni az Úrnak: „Az Úr lassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzá férfias erõt, hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például Mária Magdolnánál ezt igen gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire enged az illetõ Õ Szent Felségének szabad kezet a lelkében.” S megint csak biztat és vígasztal, bátorít minket: „Mert hiszen olyan nehezen tudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat fizet egyért.” A Kegyelem elsõbbségét és azt, hogy mindig Isten a Kezdeményezõ, emeli ki egy másik helyen: „Már az is nagy jóság és irgalom volt az Õ részérõl, hogy megtûrt maga elõtt, s hogy magához vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Õ nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá.” (IX. fejezet, 89. old).
fr. Sándor
32
SZENT ÁGOSTON VALLOMÁSAI ...
Kármel 2010/4-5
SZENT ÁGOSTON VALLOMÁSAI ÉS AVILAI SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA38
Szent Ágoston püspöknek kijáró tisztelet egyáltalán nem választ el bennünket Szent Terézia anyánktól, s az általa írt Önéletrajz-tól. Annál is inkább így van ez, hiszen Szent Ágoston Vallomásai az elsõ önéletrajzi írást jelentik a keresztény lelkiség története folyamán. Confessio-ról van szó. Amikor a confessio szót halljuk, akkor talán a gyónás juthat róla eszünkbe, vagyis bûneink megvallása. Szent Ágostonnál azonban ez mégsem a bûnök elsorolását jelenti elsõsorban, bár önéletrajzi mûvében természetesen errõl is ír a nagy püspök, hanem inkább bibliai értelemben vett megvallását valaminek. Vagyis a confessio Szent Ágostonnál mindenekelõtt himnuszt jelent, dicséretet s magasztalást. Kétség kívül a saját bûneire való emlékezésrõl is szó van itt, de annyiban, amennyiben ezeken keresztül is Isten mérhetetlen irgalmát vallja meg a szerzõ. Vagyis „confessio laudis”-rõl vagyis a dicséret megvallásáról beszélhetünk. Ez az elsõ alkalom, hogy valaki a keresztény lelkiség történetében egy iszonyatos erõfeszítést tesz – nyilvánvalóan a Szentlélek Istentõl segítve –, hogy önmagát vesse egy mély analízis alá, s ezzel egy sajátos mûfajt teremtsen a keresztény lelkiségben. Szent Ágoston a személyes üdvösségtörténetét meséli el, és teszi ezt olyan módon, hogy közben állandóan élõ kapcsolatban van azzal az Istennel, akihez mûvében állandóan szól. Tulajdonképpen az egész könyv nem más, mint egy imádság az Istenhez, egy Istennel folytatott párbeszéd, amelyben a szerzõ a saját életének misztériumán elmélkedik, és képessé válik arra, hogy az események mögött észrevegye a láthatatlanul jelen lévõ Istent. Az »én«-nek és a nagybetûs »Te«-nek a drámája ez. Egy valódi imakönyv, tartalmában is és formájában is. És egy vallomás arról is, hogy Ágoston – immár megtisztulva, ’jó földként’ – hogyan olvassa az Isten igéjét. Nos, Szent Ágostonnak ez az az önéletrajzi írása Avilai Szent Terézre is nagy hatást gyakorolt, éppen életének ama sarkalatos pontján, amikor megtért. Maga is vall errõl, Önéletrajzának a IX. fejezetében: „Ezen idõtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai. Azt hiszem az Úr rendelte így, mert én nem kerestem ezt a könyvet, és nem is tudtam a létezésérõl.” Az elsõ dolog tehát, amit megtudunk evvel a könyvvel kapcsolatban, az, hogy Isten gondoskodik róla, hogy Teréznek a kezébe kerüljön ez a könyv. 38
Az Országos Kármelita Napon 2010. augusztus 28-án elhangzott szentbeszéd.
Kármel 2010/4-5
SZENT ÁGOSTON VALLOMÁSAI ...
33
„Egyébként is nagyon szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem az õ rendjéhez tartozott; de meg azért is, mert annakelõtte bûnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr bûnös életbõl térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, (…) mert, amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniilik az, hogy õket az Úr csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bûneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma akkora volt, hogy gondolni is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vettem irántam való szeretetét, ez megint lelket öntött belém.” Teréz tehát arról tesz tanúságot a Vallomásokról tett vallomásai elején, hogy nagy vigasztalására szolgált neki ez a könyv. „Ó Uram! (...) Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek tartottak vissza attól, hogy egészen odaadjam magamat Istennek! Mikor elkezdtem olvasni a Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennök; s buzgón kezdtem magamat ezen dicsõ szent pártfogásába ajánlani.” Teréz második vallomása Szent Ágoston önéletrajzával kapcsolatban az, hogy úgy hatott rá az olvasása, mintha csak a saját lelkiállapotát látta volna meg benne. Vagyis Terézt a Vallomások képessé tették arra, hogy meg tudja érteni önmagát. Hogy megértse, miként is áll õ Isten elõtt: tehetetlenül, gúzsba kötve, megkötözve, rabságban élve annak ellenére, hogy látványos bûnöket nem követett el, hiszen közel már húsz éve a Megtestesülés kolostorban élt, s annak egyik legbuzgóbb nõvérének tartották. Mégis, ennek ellenére, Teréz úgy érezte, hogy Szabadítóra, Megváltóra van szüksége, mert önmagát nem tudta megszabadítani. Szent Ágoston Vallomásai Teréznek éppen erre a lelkiállapotára adtak választ. Megértették Terézzel, hogy bár rabságban van, s nem tudja magát megszabadítani, de Isten mégis közel van hozzá. S Õ maga az, aki Terézt meg akarja szabadítani, ahogy azt Ágostonnal is tette. Teréz tehát megérthette, hogy õ is kiálthat ahhoz a Valakihez, akivel Ágoston egy élõ dialógusban volt, amikor élete történetét megírta.
34
SZENT ÁGOSTON VALLOMÁSAI ...
Kármel 2010/4-5
Teréz így folytatja a Vallomások olvasásáról tett vallomásait: „Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen úgy érezte; s hoszszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensõmet a bûnbánat és a fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram, ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem ura többé önmagának, amint illenék lennie! Én igazán csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre támasztott ebbõl a halálnál is halálosabb állapotból!” Teréz Szent Ágostonon keresztül érti meg, hogy mi a helyes magatartás Isten elõtt, hogy kicsoda is õ, és hogy mi az õ dolga! Az õ dolga nem más, minthogy hagyja magát megmenteni, az által, aki a Megváltó! És Teréz ezt Szent Ágoston Vallomásai alapján érti meg. Ágoston Vallomásait olvasva lesz számára világos, hogy kicsoda is az Isten: Megváltó, Szabadító! Így válik Teréz alkalmassá arra, hogy kiáltani tudjon Õhozzá, hogy „egész bizalmát Istenbe helyezze”, s ennek következtében változik meg az élete. Igaz ugyan, hogy nem egy pillanatról a másikra, hanem egy hoszszú folyamat kezdeteként, de ettõl a pillanattól kezdve Teréz tudja a „dolgát”, tudja a helyét, mert ismeri az Üdvözítõjét! Tudja azt, hogy csak a Vele való kapcsolat mentheti meg az embert! Íme, milyen mélységesen fontosat tanult meg Teréz Szent Ágoston Vallomásaiból, s késõbb õ maga is követte a mesterét, mert õ is képessé vált arra, hogy megírja a maga Önéletrajzát, melynek a fõszereplõje Teréznél sem maga az ember, hanem Isten, aki elsõnek keresi az embert, és aki azért jön, hogy az embernek élete legyen, és bõségben legyen. Teréz tanúságtétele pedig nem lesz kevésbé gyümölcsözõ, mint Szent Ágostoné. Gondoljunk csak Edith Steinre, aki korának egyik legmûveltebb nõje, s aki mindenhol keresi az igazságot, de csak Teréz önéletrajzát olvasva érti meg, hogy az igazság nem elvont fogalmak összessége, hanem egy élõ személy, akivel kapcsolatba lehet kerülni, s aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki magát. Kérjük Szent Ágostont és Szent Terézia anyánkat, hogy az õ tanúságtételük tanítson minket, hogy mi is képesek legyünk arra, hogy szívünk mélyére nézzünk, és fölismerjük az ott jelen lévõ élõ Istent, aki bennünk is lakozik, és aki minket is arra hív, hogy az Õ tanúi lehessünk ebben a világban, s hogy életünk gyümölcsözõ legyen, hogy bõségben legyen. Ámen.
fr. Rafael
Kármel 2010/4-5
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
35
GONDOLATOK SZENT TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA Megosztások
Krisztus embersége, Krisztus a „legjobb barát”
int Istennek szent és kedves választottjai, öltsétek magatokra a szívbõl fakadó irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet” (Kol. 3,12), mindezeket az erényeket öltsük magunkra, ha Krisztus barátságát el akarjuk nyerni, megtartani. Isten emberré lett, e titok elõtt mély alázattal kell meghajolni. Leszáll az emberhez, hogy megváltsa, felajánlja barátságát. Az örökké létezõ Isten, emberi testet ölt, szolgává alacsonyítja önmagát, hogy bûnös természetünket meggyógyítsa, felemelje. Szent embersége részesít bennünket az isteni kegyelmi életben, amelyet maga birtokol, és ami bennünket az igazi istengyermek dicsõségébe és méltóságába emel. Krisztussal való barátságunk alappillére, hogy soha sem szabad megfeledkeznünk, szem elõtt kell tartanunk Jézus emberi voltát. Terézia anyánk erre figyelmeztet bennünket. „Istennek tessünk és tõle nagy kegyelmeket kapjunk, az õ akarata szerint arra van szükségünk, hogy ama legszentebb emberség kezén haladjunk át, amelyben õfelsége, miként maga mondja, tetszését leli”. Krisztus az alázatos lélekben leli legnagyobb örömét. A szent újra és újra visszatér az ALÁZAT fontosságára. Az alázatos lélek képes arra, hogy kiüresítse önmagát, teret, helyet adjon a benne mûködõ Léleknek. Az alázatos lélek engedelmes Isten akarata iránt, a megtérés elsõ lépése. Ha az emberi lélek nem engedelmeskedik Isten törvényeinek és akaratának, nem fejlõdik ki benne a többi erény. Az engedelmesség vezetõ erõ a lelki élet felépítésében. Ebben az építkezésben a szelídségnek fontos szerep jut. Hiába tudjuk a jót, az igazat, ha a lélek nem képes ezekkel azonosulni és javára fordítani, fájdalmat okoz. A szelídségnek nem csupán külsõ jelekben kell
36
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
Kármel 2010/4-5
látszani, hanem a lélek bensejében kell érezni és meg kell látszani az emberen a jónak, az igaznak, a jóra törõ készségnek, amit a szeretet nyugodt hangján közvetít. Az alázatos lélek türelmes. A türelem Istentõl ajándékozott nagy erénye a léleknek. Erõforrás, amellyel legjobban elõmozdítja önmaga és mások lelki fejlõdését. Alapos munkát végez, kizárja magából a felesleges dolgokat, ellenáll a kísértésnek, és elkészíti a talajt, hogy az igazság magja jó földbe hulljon, és bõ termést hozzon. Istennek gondja van mindenre. Nem kell mást tennünk: szeretni õt, megóvni, ápolni a barátságot, amit mindig felkínál nekünk az örök élet reményében. Õ egyedül az út, amelyen haladnunk kell, ha az Atyához akarunk jutni. Jn. 14,6.
Kármel 2010/4-5
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
37
Kérjük Isten kegyelmét adjon nekünk önismeretet, sõt még szégyenérzetet is, hogy el ne felejtsük azt a nagy igazságot, hogy semmi jó sem származik önmagunktól! A csíkszeredai Szent Jószefrõl elnevezett Világban Élõ Kármelita Testvérek
Adrienn ocds (VÉK Sopron)
Önéletrajz 27. fejezethez:
(Önéletrajz 14-15. fejezetek)
bben a fejezetben szent Terézia arról beszél, hogy az emberi lélek egy kert, amelyben az Úr sétálgat, kertészkedik, levágja benne azt, ami neki nem tetszik. Vagy néha az is elõfordul, hogy kiszárad a kút, ilyenkor nem érezzük az Úr közelségét és a lélek nagyon szenved tõle. Ekkor van itt az ideje a gyomlálásnak: gyökerestõl kell kitépni minden gazt. Mindannyian látjuk és beismerjük semmiségünket, semmi voltunkat, és nagy kegyelemnek tartjuk a könnyeket, amelyek folynak anélkül, hogy elõidéztük volna. Isten mindent jóra tud fordítani, még a legnagyobb rosszat is ami bennünk van. Mindenki maga tudja, hogy az Úr mit bocsájtott meg és mivel tartozik neki. Szent Terézia anyánk tanácsolja: imádkozzunk az egyházért, mindazokért akiket szívünkön hordozunk és a tisztítóhelyen szenvedõ lelkekért, zajos szószaporítás nélkül. Beszélgettünk a lelkek megkülönböztetésérõl is, azaz arról, mi a különbség aközött az állapot között, amely a Szentlélek jelenlétét kíséri, és aközött, amelyt a gonoszlélek mûködése idéz. Bátorítóan hangoztak Szent Teréz szavai: „hogy az ember megszabaduljon az ördög fondorlataitól, ne óhajtson semmi örömet. A kereszt legyen az útja”.
z Úr lelke, a Szentlélek nemcsak egyféle módon képes vezetni a lelkeket, hanem különbözõ módszerekkel, másféleképpen, mint ahogy megszokta egy-egy lélek. Szent Teréziát is – aki kifejezetten kérte is erre az Urat – más módon, számára csodálatos módon, új formában kezdte el vezetni, illetve akaratát közölni. Szent Terézia – külsõ hatásokra is – biztosabb utat keresett, és ezért tett is. Fölajánlotta minden jó cselekedetét, imádkozott a szentekhez, szent Mihály arkangyalhoz, kilencedet tartott és kérte mások imáját. Az Úr kezére bízta magát. Isten kegyelmébõl és erõfeszítéseinek is köszönhetõen megkapta a nyugalmi ima kegyelmét, azt a kegyelmet, hogy bár nem látta az Urat sem testi, sem lelki szemeivel, de tudta, hogy az Úr jelenlétében van, hogy Õ szól hozzá. Ennek az ima módnak a hatásai sokkal erõteljesebbek, mint a megszokott imaformáké. Ekkor az ember több hittitokban nyer jobban beavatást, hiszen az Úr jelenlétében másképpen látja a dolgokat. Ezért hálás Istennek, aki olyan nagy barátsággal és szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. Emilia (Székesfehérvár)
38
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
39
Azóta többször is történt ilyen, de ez nekem már valahogy „természetesnek” tûnt, hiszen „beszélõ viszonyban” vagyunk! Bizike (Székesfehérvár)
lõfordult már velünk is, imádságos lelkületû emberekkel, hogy megtapasztaltuk, hogy nem csak testünk, hanem lelkünk is külön lát, érez. Ez részemrõl egy belsõ, személyes dolog, amelyet nem szoktam másokkal megosztani. Ez az Úrtól egy személyre szabott kegyelem. Szerintem Terézia anyánk is ehhez hasonlókat élt át, természetesen, sokkal magasabb, tökéletesebb szinten. Most mégis megosztanék egy olyan kegyelmet, amit úgy érzem, hogy az Úrtól kaptam, és számomra fontos kegyelem volt. Mikor nagymamám beteg volt, féltettük õt, imádkoztunk érte, én is sokat szorongtam. Az Úr úgy adott megnyugvást számomra, hogy éjszaka félálomban a házunk elõtt voltam. Házunk hosszú, tornácos volt, elõtte kert, gyümölcsös és egy út, tehát tágas kilátás nyílik. Ekkor az égen az utolsó vacsora képe jelent meg elõttem, középen Jézus az asztalnál. Ez valahogy nagy megnyugvást adott nekem, és utána könnyebben elfogadtam a történteket. Nagymamám elment. Magdolna (Székesfehérvár)
gy személyes élményt szeretnék megosztani a hatodik bekezdéshez kapcsolódóan: Egyszer régen, egy Nagyszerdai prédikációt megdöbbenéssel hallgattam. Mária anyaságáról beszélt az atya! Ekkor eszembe villant az én anyaságom. El kellett volna süllyednem szégyenemben, de helyette valami – számomra megmagyarázhatatlan esemény – történt. Békesség volt bennem. Õ, az Úr érintett meg belsõleg, Õ szólt hozzám. Olyan volt ez valahogy, mint az elsõ szerelem. Nagycsütörtökön ebéd után, (nem szerettem mosogatni) mindenki elment az asztaltól, egyedül maradtam és igen gyorsan hozzáfogtam a mosogatáshoz! Ilyen nagy akarattal sohasem csináltam. Ekkor belülrõl mintha valaki szólt volna hozzám: „Gyere, beszélgessünk, ülj le!”. „Na, még ez is – gondoltam, hogy mindent kitalálok, csak ne kelljen mosogatni!”. De olyan határozott és szelíd volt a kérés, hogy nem tudtam nem engedelmeskedni! Tudom, hogy Õ volt! Megszólított lettem!
27. fejezethez:
bben a fejezetben sokszor említi Szent Anyánk, hogy mennyi szenvedést, megalázást zúdított rá az Isten. Ezek elviselése szerintem elképzelhetetlen az Úr segítsége nélkül. Sokat szenvedett, mert nem volt senki, aki megértse; megengedte, neki az Úr, hogy a környezetében rosszul ítéljék meg! A legjobban mégis az fájt neki, hogy Alvarez atyát okolták miatta, aki végül kitartott mellette. Szavait félreértették, azt gondolták, hogy oktatni akarja testvéreit. Zaklatták õt, de Isten erõt adott mindezek elviseléséhez. Teréziának meggyõzõdése volt, hogy a kereszteket azért kapta, mert szereti õt az Isten. Mert: „Akiket szeretek, korholom és fenyítem” (Jel 3,19) – mondja az Úr. Számomra az a tanulság, ha az életemben megpróbáltatások érnek, fogadjam úgy, mint Terézia, és kérjem Istentõl az erõt, hogy örömmel meg tudjam tenni akaratát. „Az Úr kész megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.” Teréz azt írja, megkönnyebbedik a lelke, ha önmagát ítéli el. Ne másokban, hanem elõször magamba keressem a hibát. Ne várjak mindent Jézustól, hanem egyre jobban megélve szeretetét nyissam ki szívemet. Kérem és várom, hogy formáljon át engem, ahogy Neki tetszik. Megélve kicsiségemet, tudjam megtenni az Úr akaratát. Ha bolondnak tartanak azt is fogadjam el, hiszen így bántak az örök Bölcsességgel is. „…az ég lakói értik egymást anélkül, hogy beszélnének…” Szent Anyánk az Isten és ember közötti barátságot az ember és ember közötti barátsághoz hasonlítja; talán azért, hogy nekünk egyszerûbb legyen megérteni ezt a csodálatosan szép kapcsolatot. Van úgy, hogy két barátnak elég, ha egymás szemébe néznek, és nem kell egy szót sem szólni, megértik, mit gondol a másik. Így van ez az Úr és a lélek között is. Egymásra tekintenek és értik egymást, nem kell közvetítõ!
40
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
GONDOLATOK SZT. TERÉZIA ÖNÉLETRAJZÁT OLVASVA
41
(29. fejezetéhez):
Gondolatok az Örök Igazságról
„Minden bajomban hozzá mentem panaszkodni, s a belsõ imából mindig megvigasztalódva és újult erõvel kerültem ki.” A Mennyi Atya meghallgat engem is, de sokszor van úgy, hogy csak magamban bosszankodom, és nem panaszkodom Neki. Pedig Õ mindig jelen van és várja, hogy megosszam Vele a bánatomat, de az örömömet is!
Szent Terézia önéletrajzát olvasva, és a magyarszéki lelkigyakorlaton sokat beszélgettünk az Örök Igazságról. Íme néhány gondolat, amely engem megfogott:
„… az Úr iránti szeretetbõl megutálja önmagát.” Szerintem Szentanyánk megkapta a legnagyobb ajándékot, amit e földön kapni lehet! Önmagam teljes elfelejtése, minden látomásnál nagyobb kegyelem, amit kaphatok. Terézia belátja nyomorúságát és tudja, hogy semmije sincs, amit nem az Úrtól kapott. Összegezve: Sok szenvedés, megpróbáltatás után Terézia lelkét felemeli az Úr. Engedelmeskedik gyóntatójának. Nagy fájdalmak között még azt is megteszi, hogy „Jézusnak fügét mutat”. Minél engedelmesebb, annál nagyobb kegyelmeket kap az Úrtól. Szeretete Isten iránti odaadottságával párhuzamosan fokozódik! Megnyitotta a szívét és így be tudta fogadni a kegyelmeket. Megértette, hogy Isten nagyon szereti õt! De szerintem a legnagyobb ajándék, amit kapott az önmagáról való lemondás! Isten kiválasztotta Teréziát, és általa mutatja meg nekünk, hogy milyen végtelenül szeretõ és irgalmas! Hálát adok Istennek, hogy a Kármelbe hívott és én is megtapasztalhatom az Isten és a lélek szeretetkapcsolatát. Nóra (Székesfehérvárról)
világ összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás igazságait. Pedig annak minden betûje be fog teljesedni.” Ezeket a szavakat monda az Úr Avilai Szent Teréznek, egy rendkívüli kegyelem alkalmával (Ö 40 fej. 463 o.). Valóban a Szentírás minden betûje igaz és vonatkozik minden megkeresztelt emberre. Azért, mert sorai az Örök Igazságtól erednek. Az emberek, ha távol vannak az Örök Igazságtól, nem szeretik igazán az Istent. Sajnálni lehet azokat az embereket, akik nem ismerik fel Õt. Õk még mindig sötétben élnek. Az igazságot felismerni nagy kegyelem, és ezzel sok más lelki haszon is jár. Isten irányába valami különös tisztelettel, szeretettel és alázattal kell lenni a lelkünkben, ha szeretnénk közeledni feléje, és találkozni Vele. Isten maga az igazság. Szent Terézia anyánk példáját követve mi is sokat tehetünk ha elmélkedünk saját hitványságunkról, Isten iránti hálátlanságunkról, azért, hogy a hála érzése még inkább megszilárduljon lelkünkben. Hiszen Õ olyan sokat tett értünk, még a fájdalmas kínszenvedést is vállalta örök üdvösségünk érdekében! Mennyire szeret minket! Ha erre gondolunk, megilletõdik a lelkünk. Nagy kegyelem számunkra, ha a lelkünk az örök Igazság színe elõtt jár. Ezt a kegyelmet Isten közvetlenül adja nekünk, de elõfordul, hogy közvetítõt, valamelyik atyát vagy tudós embert küld számunkra, hogy megértsük az Igazságot. Nekünk, karmelitáknak nagy hálával kell lennünk Isten iránt azért, hogy Karmeliták lehetünk. Ez az Õ ajándéka, Õ hívott meg minket ebbe a Rendbe. Köszönöm Neked Istenünk, hogy segítesz ráfigyelni az életünkre, hogy a Te igazságodban élhessünk, és hozzád mindig közelebb kerülhessünk. Köszönöm Uram, hogy igéddel megvilágosítasz minket és elvezetsz az örök életre. Kérünk, erõsítsd hitünket, hogy egyre jobban bízzunk Benned és kövessünk Téged! Magdolna (Székesfehérvár)
42
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA XXXII. FEJEZET. Megkezdi a Szent József-zárda alapításának elbeszélését. (…)
okat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelõtt szerzetesi hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tõlem telhetõ legtökéletesebb módon. Abban a kolostorban, amelyhez akkor tartoztam, nagy számmal voltak igazán istenfélõ nõvérek, akik híven szolgálták az Urat. Azonban anyagiak tekintetében igen rosszul állott, s így a nõvérek kénytelenek voltak gyakran igénybe venni mások vendégszeretét, olyanokét természetesen, akiknél tisztességesen és vallásosan élhettek. De meg azután ez a zárda nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva, hanem a fegyelme azonos volt az egész Rendével, amennyiben tudniillik az enyhítõ bulla alapján állott.39 De meg voltak más hátrányai is. Többek között például a nõvérek, nézetem szerint, túlságos kényelemben éltek, mert a ház igen tágas volt és nagyon szép. A legnagyobb baj, mindamellett, ez az örökös kijárás volt, s hozzá éppen én voltam az, aki nagyon is sokszor éltem ezzel a szabadsággal, amennyiben egyes magas rangú úrinõk, akiknek a rendi elöljárók nem egy könnyen mondhattak nem-et, megkívánták az én társaságomat, s az õ kérésükre fõnökeim kiküldtek engem hozzájuk. Így azután odáig jutott a dolog, hogy már alig éltem a zárdában, s bizonyára az ördögnek nagy része volt abban, hogy ritkán lehessek otthon, s így eleje legyen véve annak a jó hatásnak, amelyet egyes nõvérekre azáltal gyakoroltam, hogy elmondtam nekik lelki vezetõim oktatásait. Egy alkalommal többekkel lévén együtt, egyikünk azt a kérdést vetette föl, hogy miért ne élhetnénk mi a sarutlan nõvérek mintájára; s miért ne alapítanánk 39
A kármelita rendnek eredeti, õsi szigorát IV. Jenõ pápa enyhítette 1431-ben kiadott bullájával. A Megtestesülésrõl nevezett zárda Ávilában, amelyben Szent Terézia 1535-tõl 1563-ig élt, újabb alapítvány volt, amennyiben az elsõ szentmisét akkor mondták benne, amidõn szentünket keresztvízre tartották, t. i. 1515. ápr. 4-én. Nem sokkal azelõtt jött létre, s eredetileg jámbor nõknek egyesülete; úgynevezett beguinage volt, amely azután a kármelita rend szabályzatát fogadta el, úgy amint az akkor érvényben volt. Semmiképpen sem lehet tehát lazulást vetni a szemére. Ezért mondja Szent Terézia is, hogy nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva.
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
43
mi is, mint õk, zárdát.40 Ez a gondolat annyira megfelelt az én ízlésemnek, hogy elkezdtem azt meghányni-vetni azzal az említett özvegy úriasszonnyal, az én segítõ társammal, akinek hasonló vágyai voltak.41 Mindjárt azzal kezdte a tervezgetést, hogy õ majd biztosít ennek a jövendõ zárdának évi jövedelmet. Most belátom, hogy ez a terv nem sokat ért, akkor azonban a lelkesedés elhitette velünk, hogy jónak fog bizonyulni.42 Másrészt azonban én még mindig haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a kolostoromban. A ház ugyanis teljesen megfelelt az én ízlésemnek, s a cellám egészen nekem való volt.43 Abban azonban mégis megegyeztünk, hogy az egész tervet az Úristennek ajánljuk. Egy szép napon, szentáldozásom után, Õ Szent Felsége nagyon a lelkemre kötötte, hogy legyek rajta minden erõmmel, s nagy ígéreteket tett arra nézve, hogy a zárda tényleg létre fog jönni, s hogy Õneki nagy dicsõségére fog szolgálni. A neve legyen „Szent József”, mert az egyik kapuját majd ez a szent fogja õrizni, a másikat pedig a Boldogságos Szûzanya; Krisztus 40
1560-nak egyik õszi estéjén volt együtt Szent Teréziának szobájában, a Megtestesülésrõl nevezett zárdában, az a társaság, amelyben elõször merült föl a kármelita rend reformjának terve. Az eszmét - természetesen egészen embrionális alakban - a Szentnek egyik unokahúga, az akkor körülbelül 19 éves Ocampo Mária vetette föl, s annak megvalósítására fölajánlott hozományából ezer aranyat. Azok a sarutlan nõvérek, akikre céloz, ferencrendiek voltak, akiket Janka hercegnõ, II. Fülöp király nõvére telepített akkoriban Madridba. Ocampo Máriát, aki ekkor még világi hölgy volt, s egyáltalában nem gondolt arra, hogy õ maga valaha zárdába lépjen, három évvel utóbb az elsõ reformált kolostorban, az ávilai Szent Józsefben látjuk; Mária Baptista anya név alatt a reformnak egyik oszlopos tagja lett. Hatvan éves korában, nagy életszentség hírében halt meg. 41 De-Ulloa Guiomár úmõ, Szent Teréziának buzgó segítõtársa és jobbkeze a reform megvalósításában, csakugyan maga is belépett késõbb a sarutlan kármelita rendbe, azonban egészsége nem bírta ki annak szigorát, s áldásos életét a világban fejezte be. 42 De-Ulloa Guiomár asszony gazdag volt ugyan, de nem annyira, hogy mellesleg egy zárdát tudott volna eltartani, meg azután nem is rendelkezett szabadon a vagyonával, mert hiszen gyermekei voltak. Tényleg az ávilai Szent József-zárda alapításához pénzben nem igen járult hozzá. Annak költsége két leendõ nõvér hozományából, s Szent Terézia Amerikában élõ fivérének, Lõrincnek pénzküldeményébõl telt ki. 43 Szent Terézia korában a Megtestesülés-zárda nem apró, egyes cellákra volt osztva, hanem nagy szobákra, amelyek mindegyikében 5-6 nõvér fért el. A szentanyának két ilyen szobája volt, az egyik a földszinten, amelyben lakótársaival nappal tartózkodott, a másik az emeleten, ahol aludtak. Különösen ez utóbbi nagyon szép és csendes helyiség volt.
44
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
Urunk pedig közöttünk fog lakni. Hogy elsõrangú csillag lesz belõle, amely fényesen fog ragyogni. Hogy bár a szerzetesrendek fegyelme meglazult, azért ne gondoljam ám, hogy azok nem tesznek szolgálatot az Úristennek; mert hiszen mivé lenne a világ szerzetesek nélkül?! Hogy ezt a parancsát közöljem gyóntatómmal, s mondjam meg neki, hogy Õ kéreti, ne legyen ellene és ne akadályozzon engem a terv véghezvitelében. Ez a látomás akkora hatást tett reám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor elõreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! Hiszen igaz, hogy ilyen gondolatok engem azelõtt is foglalkoztattak, no de azért szó sem volt részemrõl valami eltökélt szándékról, s nem is álmodtam volna, hogy tényleg úgy kelljen lennie. Itt ellenben megkaptam a határozott parancsot. Mivel tehát éreztem, hogy nagy nehézségek elõtt állok, sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az Úr azonban ismételten és sokszor beszélt nekem róla; annyi okot és érvet hozott föl mellette; s oly világosan megérttette velem, hogy ez az Õ akarata: hogy végre is nem mertem tovább halasztani, s írásban közöltem a történteket a gyóntatómmal. Õ nem merte ugyan határozottan azt mondani, hogy hagyjam abba, azt azonban belátta, hogy emberileg beszélve a terv egyáltalában nem észszerû. Mert hiszen annak az úriasszonynak, aki a kivitelére vállalkozott, csak igen kevés, sõt majdnem semmi anyagi eszközei sem voltak az ilyesmihez. Azt mondta, beszéljem meg a dolgot a tartományi fõnökömmel, s tartsam magam ahhoz, amit õ fog nekem mondani.44 Nekem nem lévén szokásom, hogy a rendfõnökömmel beszéljek ezekrõl a látomásokról, az az úriasszony, aki a zárda alapítására vállalkozott, tárgyalt vele, s a tartományi fõnök, aki lelkes híve a szerzetesi fegyelemnek, õszinte jóindulattal fogadta az eszmét, megígérte, hogy minden tekintetben segítségére lesz, s hogy õ majd azt a zárdát a saját joghatósága alá fogadja. Azután megbeszélték az évi járadék ügyét. Már akkor megegyeztünk abban, még pedig sok mindenféle okból, hogy a nõvérek száma ne legyen benne több tizenhá44
Ez a rendfõnök nem De-Salazár Angelus, hanem Fernandez Gergely atya volt, a kasztíliai rendtartomány provinciálisa 1559-tõl 1531-ig. (P. Silverio, Obras. I. 269.)
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
45
romnál.45 Mielõtt azonban bármit is tettünk volna, megírtuk az egész dolgot annak a szent Alcantarai Péter testvérnek, aki azt felelte rá, hogy semmi áron ne álljunk el a tervtõl, s kifejtette nézeteit az egészre vonatkozólag.46 Alig terjedt el a híre a városban ennek a tervnek, máris akkora üldözés szakadt a nyakunkba, hogy azt rövidesen le sem lehetne írni. Csípõs megjegyzések; gúnyos nevetés, hogy ostobaság az egész; hogy miért nem tudok nyugodtan megülni a zárdámban, és így tovább. Az én jó segítõ társamnak pedig úgy neki estek, hogy egészen elbúsulta magát. Én nem tudtam, mitévõ legyek, mert úgy láttam, hogy részben igazuk van. Mikor azután így, nagy szomorúan, Istenhez, imádkoztam Õ Szent Felsége elkezdett engem vigasztalni és bátorítani. Azt mondta nekem, hogy ebbõl láthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; hogy sokkal több üldözésben lesz még részem, mint amenynyit el tudnék képzelni; hogy ne törõdjünk az egésszel, azonkívül pedig még üzent egyet-mást a segítõtársamnak. Amin pedig legjobban elcsodálkoztam, az volt, hogy mindketten egyszerre megvigasztalódtunk a történtek miatt, s készek voltunk bátran szembeszállni összes ellenfeleinkkel. Tény az, hogy az összes imádságos emberek, de meg, egy szóval, az egész város lakosai között nem akadt egy sem, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, s ne tartotta volna tervünket a lehetõ legnagyobb oktalanságnak. Annyi volt a szóbeszéd, és akkora a felfortyanás magában az én zárdámban is, hogy a tartományi fõnök nem tartotta okos dolognak szembehelyezkedni a közvéleménnyel: megváltoztatta véleményét és kijelentette, hogy nem engedi meg többé az alapítást. Azt mondta, hogy az évi járadék nincs eléggé biztosítva, s nem elegendõ; nemkülönben, hogy a terv túlságos nagy ellenzésre talál; ebben, nézetem szerint, egytõlegyig igaza volt. Egy szóval elejtette az eszmét, s nem akart többé hozzájárulni. Nekünk, akik már elszenvedtük az elsõ vágásokat, ez nagyon fájt; különösen pedig nekem esett rosszul azt látnom, hogy a tartományi fõnök ellenünk fordult, 45
Ezen szám tekintetében a szentanya megállapodása nem volt végleges. 1561. dec. 30-án fivéréhez intézett levelében azt mondja, hogy a nõvérek száma 15 lesz. 46 Nem sokkal utóbb Alcantarai Szent Péter külön eljött Ávilába, hogy segítségére legyen Szent Teréziának a zárdaalapításra vonatkozó pápai engedély megszerzésében. Az õ eszméje volt, hogy ezt az engedélyt De-Ulloa Guiomár és édesanyja, Guzman Aldonza úrnõk számára kérjék s a pápai brévében csakugyan õk ketten szerepelnek mint alapítók.
46
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
mert addig, amíg õ helyeselte tervünket, én a többiekkel szemben fedezve voltam. Az én segítõtársamat már nem is akarták feloldozni a gyónásban, hacsak le nem mond a dologról, mert szerintük, kötelessége jóvátenni a botrányt. Erre õ elment egy igen tudós és rendkívül szent életû domonkos-rendi atyához,47 s részletesen elmondta neki az egész dolgot. Ez még akkor volt, mielõtt a tartományi fõnök visszavonta volna a beleegyezését. Ugyanis az egész városban nem akadt senki sem, aki hajlandó lett volna bennünket tanáccsal segíteni, s így azt mondták, hogy tisztára a magunk feje után indultunk. Ez az úriasszony tehát mindent elbeszélt ennek a szent férfiúnak és beszámolt neki arról is, hogy mennyi jövedelme van az õ birtokainak, s mindenáron igyekezett megszerezni az õ pártfogását, mert õ volt akkoriban a leghíresebb tudós a városban, sõt egész rendjében is kevés akadt nálánál különb. Én részemrõl elmondtam neki összes terveinket, s egynéhányat azon okok közül, amelyek erre indítottak; a kinyilatkoztatásokról azonban egy betût sem szóltam neki, hanem csakis a természetes céljainkról beszéltem, mert azt óhajtottam, hogy kizárólag ezek alapján közölje velünk nézetét. Azt felelte, adjunk neki nyolcnapi gondolkodási idõt, s föltette a kérdést, vajon hajlandók leszünk-e akkor is az õ tanácsát követni. Én azt feleltem, hogy igen, de bár így beszéltem, s hiszem is, hogy megtartottam volna a szavamat, egy pillanatra sem rendült meg bennem az a meggyõzõdés, hogy a dolognak meg kell valósulnia. Az én segítõtársamnak még ennél is több hite volt: neki ugyan beszélhettek volna akármit, soha sem lett volna arra kapható, hogy lemondjon a terv kivitelérõl. Ami engem illet, mint mondom, én kizártnak tartottam azt, hogy ne sikerüljön. Mindamellett én csak annyiban fogadok el igaznak valamely kinyilatkoztatást, amennyiben nem áll ellentétben a szentírással és az egyház törvényeivel, amelyek megtartására kötelesek vagyunk. Mert bár én igazán meg voltam gyõzõdve, hogy az enyém Istentõl származik: ha az a tudós ember azt találta volna nekünk mondani, hogy nem tehetjük meg bûn nélkül, vagy hogy tervünk lelkiismeretbe ütközik, azt hiszem kész lettem volna azonnal lemondani róla és más utat-módot keresni, hogy az Úristen kedvére tegyek. De hát õ csakis ezt az egyet kívánta tõlem. Az Úrnak ez a hû szolgája, amint késõbb megvallotta nekem, akkor, amidõn magára vállalta ügyünket, teljesen el volt határozva, hogy igyekszik majd bennünket minden áron lebeszélni a dologról. Ugyanis a városi szóbeszéd már eljutott az õ fülébe is, s õ épp olyan oktalanságnak tartotta, mint a többiek, sõt mi több, egy úriember, aki megtudta, hogy õhozzá akarunk fordulni, elõzetesen fi47
Ez Ibanez Péter domonkosrendi atya volt, a teológia tanára a rendnek ávilai kollégiumában, aki a szentanyát az elsõ sarutlan zárda alapítása körül buzgó erkölcsi támogatásban részesítette. Ez utóbbi viszont akkora hatással volt rá, hogy ettõl kezdve Ibanez atya rohamosan haladt elõre a szemlélõdés útján, s az életszentség olyan fokára jutott, hogy midõn 1565. febr. 2-án meghalt, Szent Terézia látta, amint lelke egyenesen az égbe szállt. Késõbb is többször megjelent neki nagy dicsõségben. (V. ö. 33. és 38. fej.)
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
47
gyelmeztette, hogy jól gondolja meg, mit tesz, s valahogy eszébe ne jusson bennünket támogatni. Mikor azonban elkezdte fontolgatni, hogy mit feleljen nekünk, s átgondolta az ügyet és a mi célunkat, nemkülönben azt a szerzetesi életmódot, amelyet meg akartunk valósítani: az a meggyõzõdés alakult ki benne, hogy ez a terv nagyon is az Úristen dicsõségére válik, s hogy mindenáron végre kell hajtani. Azt felelte tehát nekünk, hogy sietve fogjunk hozzá, s még meg is magyarázta az utatmódot, hogy mihez tartsuk magunkat. Az anyagi eszközök ugyan, szerinte nem elegendõk, de végre is az isteni Gondviselésre is szabad e tekintetben némileg számítanunk. Aki pedig ellenünk van, jegyezte meg, azt csak küldjük õhozzá: õ majd beszel a fejével. Tényleg, azóta mindig a pártunkon volt, amint még el fogom beszélni. Nagyon megvigasztalódva távoztunk tõle. Ezzel azután egyik-másik szent ember is, aki eddig ellenünk volt, elkezdett jobb szemmel nézni bennünket, sõt némelyik egyenesen pártunkra is kelt. Ez utóbbiak közé tartozott a szent lovag is, akirõl már tettem említést.48 Igaz ugyan, hogy tervünk kivitelét az eszközök elégtelensége miatt igen nehéznek, sõt lehetetlennek találta, mivel azonban õ maga is annyira erényes, s belátta, hogy mi kizárólag a belsõ ima ápolását tartjuk szem elõtt és nagy tökéletességre törekszünk, hajlandó volt megengedni, hogy az eszme az Úristentõl származhat. Bizonyára maga az Úr indította õt erre, s ugyanazt tette azzal az istenfélõ pappal is, akihez, mint elmondtam, elõször fordultam tanácsért, s aki valósággal az erények tükre az egész város számára, amennyiben az Úristen azzal a hivatással áldotta meg, hogy számos lélek megtérésének és lelki haladásának szolgáljon eszközéül. Ettõl kezdve õ is mindig kezemre volt ebben az ügyben.49 Így álltak tehát a dolgok, hála a sok imádságnak. Házat is sikerült vennem, még pedig nagyon jó fekvésût. Igaz ugyan, hogy igen
48 49
Salcedo Ferenc. Dáza Gáspár.
48
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
kicsiny volt, de ezzel én mit sem törõdtem. Az Úr azt mondta nekem, hogy csak jussak bele, úgy ahogy tudok: akkor azután majd meglátom, hogy mit tud tenni Õ. Hát hiszen, meg is láttam, még pedig mennyire! Az is világos volt elõttem, hogy az évi járadék nem elegendõ, de bíztam benne, hogy az Úr majd elrendez mindent, s majd segít rajtunk valami más módon.
XL. FEJEZET. Folytatja ugyanazt a tárgyat, tudniillik beszél azokról a kegyelmekrõl, amelyeket az Úrtól kapott. Egyikbõl-másikból igen üdvös tanulságot lehet vonni, mert hiszen tényleg az is a célja - eltekintve attól, hogy engedelmességbõl ír - hogy olyanokat említsen föl, amelyekbõl a lelkek okulhatnak. Ezen fejezettel véget ér az önéletrajz. Szolgáljon az Úr dicsõségére! Ámen. Egy alkalommal, midõn imába voltam merülve, kimondhatatlan boldogság töltött el. Éreztem, hogy milyen méltatlan vagyok erre a kegyelemre, s elgondoltam, mennyivel inkább érdemeltem meg azt a helyet, amelyet a pokolban készítettek számomra; mert mint már mondtam, sohasem felejtettem el, hogy milyen helyzetben láttam ott magamat. Ez az elmélkedés lassankint mind jobban fölhevítette a lelkemet, úgyhogy végül szellemi elragadtatás lett belõle, és pedig olyan magas fokú, hogy annak leírására képtelen vagyok. Úgy éreztem, hogy egészen bele vagyok merülve, és el vagyok telve azzal az isteni Felséggel, amely más alkalmakkor kinyilatkoztatta magát nekem. Ebben az isteni Felségben azután megértettem egy igazságot, amely foglalata az összes igazságoknak Hogy miképpen történt, azt nem tudom megmondani, mert látni, nem láttam semmit. A következõ szavakat intézték hozzám – hogy ki? azt nem tudom; de azt megértettem, hogy magától az Örök Igazságtól erednek: „Nem csekélység ez, amit most teszek érted; sõt egyike azon kegyelmeknek, amelyekért legnagyobb hálára vagy kötelezve irányomban; mert a világ összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás igazságait. Pedig annak minden betûje be fog teljesedni.” Én úgy éreztem, hogy errõl mindig meg voltam gyõzõdve, sõt azt gondoltam volna, hogy ezt minden hívõ ember erõsen hiszi. Azonban a szózat így folytatódott: „Ó, leányom, kevesen szeretnek ám engem igazán; mert ha szeretnének, akkor nem titkolnám elõttük az én titkaimat. Tudod-e mit jelent az, engem igazán szeretni? Annyit, mint megérteni, hogy minden hazugság, ami nem kellemes nekem. Ezt az igazságot, amelyet most még nem értesz meg, világosan be fogod látni abból a haszonból, amelyet a lelked merít belõle.” Ezt én csakugyan be is láttam – áldott legyen érte az Úr neve – s azóta olyan léhaságnak és hazugságnak tekintem mindazt, ami nem irányul az Úristen szolgálatá-
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
49
ra, hogy azt ki sem tudom mondani. Hát még mennyire sajnálom mindazokat, akik annyira sötétben vannak, hogy ezt az igazságot nem tudják fölismerni. Ezzel azután sok más lelki haszon is járt, amelyek közül egyiket-másikat még fölemlítem, a legtöbbet azonban kénytelen leszek elhallgatni. Az Úr ezen alkalommal egy különösen és végtelenül kedves és kegyes szót intézett hozzám. Nem tudom, hogyan történt, mert semmit sem láttam, de valami egészen rendkívüli lelki állapotba hozott, amelyrõl szintén nem tudok beszámolni. Többek közt egészen szokatlan fokú bátorság töltött el oly értelemben, hogy kész leszek a legpontosabban és minden erõmmel alkalmazkodni a Szentírásnak még a legcsekélyebb pontjához is. Úgy éreztem, hogy nincs a világon olyan akadály, amely engem e tekintetben képes volna föltartóztatni. Ebbõl az elém táruló isteni igazságból, nem tudom hogyan, sem azt, hogy milyen, de valami igazság vésõdött a lelkembe, amely egészen új tiszteletet oltott belém Isten irányában. Ugyanis valami megmagyarázhatatlan módon fogalmat nyújt az Õ Felségérõl és hatalmáról. Én csak azt az egyet vagyok képes megérteni, hogy ez igen nagy kegyelem. Attól is teljesen elment a kedvem, hogy másról beszéljek, mint olyan dolgokról, amelyek nagyon is igazak, és messze fölülmúlják mindazt, amirõl a világi emberek szoktak társalogni, éppen azért nagyon terhemre kezdett lenni, hogy itt kell élnem ezen a világon. Ez a kegyelem továbbá nagy gyöngédséggel, vigasztalással és alázatossággal töltött el. Azt hiszem, az Úr ezen alkalommal nagy kincsekkel gazdagította a lelkemet, s nem tudom miért, de egyáltalában nem merült föl bennem még csak a nyoma sem annak a gyanúnak, hogy talán képzelõdés az egész. A nélkül, hogy valamit is láttam volna, megértettem, mekkora elõny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz bennünket közelebb Istenhez. Ebbõl azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe elõtt jár. Az Úr ugyanis megérttette velem, hogy õ maga az Igazság.
50
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
Mindezt, amit itt említettem, részint élõszóbeli kinyilatkoztatás útján értettem meg, részint – és pedig egyes dolgokra vonatkozólag még világosabban – szavak nélkül vésõdött az értelmembe. Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be, és pedig sokkal jobban, mintha azokat sok tudós ember magyarázta volna el. Az utóbbiak sohasem lettek volna képesek ily mélyen belém vésni ezeket a dolgokat, sem pedig oly világosan megérttetni velem e világnak hiúságát. Ez az igazság, amely elõttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettõl az Igazságtól függ, aminthogy ettõl a Szeretettõl függ minden egyéb szeretet, és ettõl a Nagyságtól, minden más nagyság. Mindez természetesen igen homályosan van kifejezve ahhoz képest, amilyen világosan méltóztatott az Úr azt velem közölni. Ó mily szembeszökõ ennek az isteni Felségnek a hatalma, tekintve, hogy oly rövid idõ alatt, annyira üdvös és oly nagyjelentõségû dolgokat képes az elménkbe vésni! Ó én végtelen nagy és Felséges Istenem! Mit teszel én mindenható Uram?! Gondold meg, hogy kire pazarolod ezeket a felséges kegyelmeket! Vagy elfelejtetted már, hogy az én lelkem valóságos örvénye volt a hazugságnak, és tengere a léhaságoknak?! S hozzá mindez az én hibám volt, mert hiszen Te beleoltottad a természetembe az undorodást a hazugságtól, s mégis mennyi minden tekintetben hajlottam én a hazugság felé! Hogyan lehetséges ez, én Istenem?! Hogyan fér össze annyi kegyelem és kitüntetés, akkora érdemtelenséggel, amilyen az enyém?! Egy alkalommal, midõn a zsolozsmát mondtam a többiekkel együtt, egyszerre csak mély áhítatba merültem, s megláttam a saját lelkemet. Olyan volt, mint egy fényes tükör; háta, oldala, teteje, alja mind fényes volt, a közepében pedig megjelent Krisztus Urunk, úgy, amint látni szoktam Õt. Úgy tûnt föl elõttem,
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
51
hogy lelkemnek minden egyes részében oly világosan látom õt, mint egy tükörben, s viszont ez a tükör – nem tudom megmondani, hogy miképpen – a maga egészében belemerült az Úrba, valami megmagyarázhatatlan, de igen gyöngéd és szeretõ egyesülésben. Annyit tudok, hogy ez a látomás nagy lelki hasznomra vált, valahányszor visszaemlékeztem reá, különösen a szentáldozás után. Az Úristen kinyilatkoztatta nekem, hogy amikor a lélek halálos bûn állapotában van, akkor erre a tükörre sûrû köd borul, és egészen fekete lesz, úgyhogy nem képes sem visszatükrözni, sem pedig meglátni az Urat, annak ellenére, hogy õ mindig jelen van és fenntartja létünket. Az eretnekeknél pedig ez a tükör olyan, mintha össze volna törve, ami még rosszabb állapot az elõbbinél. Természetesen egészen más dolog ezt látni, mint elmondva hallani, mert az ilyesmit megmagyarázni, vagy szavakba foglalni igen nehéz. Azonban nagy hasznomra volt, s ugyancsak fájó szívvel gondolok arra, hányszor sötétítettem el ezt az én tükrömet a bûneimmel, úgyhogy nem látszott benne az Úr! Úgy gondolom, hogy ez a látomás igen üdvös tanulságot tartalmaz a szemlélõdõ egyének számára, amennyiben arra tanítja õket, hogy a lelkük legbelsejében keressék az Urat. Ez a belsõ elképzelés ugyanis, mint már máskor is mondtam, nagyobb hatású és sokkal gyümölcsözõbb, mint a külsõ. Az imádságról szóló, nem egy könyvben szintén ily értelemben van megírva, hogy hol kell keresnünk Istent. Különösen Szent Ágoston beszél errõl, s azt állítja, hogy miután a nyilvános tereken, az élvezetek közepette kereste Õt, rájött arra, hogy sehol sem találja meg olyan jól, mint saját bensejében.50 Egészen világos, hogy ez helyesebb eljárás. Nem kell az égig emelkednünk, sem messzire mennünk, ami csak fárasztaná a szellemet és elszórakoztatná a lelket, s nem volna annyira gyümölcsözõ, hanem megmaradhatunk önmagunkban. Egy tanáccsal akarok itt szolgálni olyanoknak, akiket illet. Megtörténik a nagy elragadtatásoknál, hogy amikor letelik az az idõ, amely alatt a lélek egyesülésben van az Úristennel, s tehetségei teljesen föl vannak függesztve – ami, miként már mondtam, nem szokott sokáig tartani, – a lélek továbbra is áhítatban marad, sõt az ember külsõleg sem képes még magához térni; ellenben a két másik tehetség, tudniillik az emlékezet és az értelem valósággal meg van bolondulva és õrjöngve csapong. Ez, mint mondom; néha meg szokott történni; különösen kezdetben. Nézetem szerint a dolog onnét ered, hogy a mi gyönge természetünk nem képes elviselni a szellemnek akkora erõfeszítését, s ennek következtében a képzelõtehetség ellankad. Tudom, hogy ez egyeseknél elõ szokott fordulni. Én jónak tartanám, hogy ilyenkor vegyenek magukon erõt, és egyelõre hagyják abba a belsõ imát; majd pótolhatják máskor azt, amit ezen alkalommal elvesztenek. Szóval szánják magukat rá erre a megszakításra, mert különben nagy baj lehet belõle. Ezt a tapasztalat igazolja, az okosság pedig megkívánja, hogy számon tartsuk, mennyit bír el az egészségünk. 50
Ezt az idézetet a szentanya nem Szent Ágoston vallomásaiból, hanem egy akkor igen elterjedt „Soliloquios” címû apokrif mûvébõl vette. (V. ö. Morel-Fatio: Les Lectures de Sainte Thérése.)
52
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
A tapasztalatra mindenben szükségünk van, nemkülönben lelki vezetõre is, mert ha a lélek egyszer erre a fokra jutott, sok minden dolga akad, amit meg kell beszélnie valakivel. Ha azonban keresve sem talál lelki vezetõt, az Úr semmi esetre sem fogja cserbenhagyni, aminthogy velem sem tette, annak ellenére, hogy az vagyok, aki vagyok. Mert azt hiszem, kevés lelki vezetõ ismeri tapasztalatból mindezeket a sokféle kegyelmeket, már pedig, ha nem ismeri, nem is lesz képes az ilyen lelket vezetni, a nélkül, hogy, ne nyugtalanítaná és kínozná. Azonban az Úr ezt is, számon tartja, s azért, amint máskor is mondtam, a legjobb még az ilyen lelki vezetõhöz is bizalommal fordulni. Különben mindezt talán már mondtam is, csak nem emlékszem reá, s azért inkább megismétlem, mert ezt a dolgot igen fontosnak tartom, különösen ha nõkrõl van szó. Megjegyzendõ, hogy sokkal több nõ van, mint férfi, akit az Úr ilyen kegyelmekben részesít; ezt magától a szent Alcantarai Péter testvértõl hallottam. Õ biztosított engem arról, hogy a nõk sokkal messzebbre viszik ezen az úton, mint a férfiak, s ezt igen alapos okokkal magyarázta meg. Nem volna célja felsorolni, hogy mi mindent hozott föl, de valamennyi ok nagy dicséretére válik a nõi nemnek. Mikor egyszer imába voltam merülve, hirtelenében elõttem állott – a nélkül, hogy valami határozott alakkal bíró dolgot láttam volna, de azért egészen világosan szemléltem, – hogy miképpen láthatók Istenben az összes dolgok, és hogyan foglalja azokat magában. Ezt leírni nem vagyok képes, de azért igen mélyen vésõdött a lelkembe. Ez egyike a legnagyobbaknak azon kegyelmek között, amelyeket az Úrtól kaptam, s azok közé tartozik, amelyek legjobban arcomba kergették a vért és megszégyenítettek, amennyiben eszembe juttatták elkövetett bûneimet. Erõsen hiszem, hogyha az Úr oly kegyes lett volna, hogy nekem ezt annak idején megmutatja, s ha más bûnösök részesülnének ebben a látomásban, sem nekem, sem nekik nem lett volna szívünk és vakmerõségünk, hogy vétkezzünk. Azt találtam most mondani, hogy: ebben a látomásban, pedig tulajdonképpen azt sem állíthatom, hogy láttam valamit. Mindazonáltal valamit azért bizonyára kell benne látnia az embernek, mert hiszen különben nem volnék képes azt, amint látni fogjuk, egy hasonlattal megvilágítani; csakhogy ez a látás olyan elvont és finom módon történik, hogy elkerüli az értelemnek figyelmét. Vagy az sincs kizárva, hogy én nem értek ezen látomásokhoz, amelyek, azt hiszem, nem képzeletiek. Egyesekben azért talán mégis van szerepe képnek, csakhogy minekutána a tehetségek el vannak ragadtatva, késõbb nem képesek azt újraalkotni úgy, amint az Úr mutatta azt nekik, s amint õket annak révén gyönyörködtette. Fejezzük ki tehát a dolgot ily módon. Tegyük föl, hogy az istenség olyan, mint valami igen tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ – vagy pedig egy tükör, amilyenhez a lelkemet hasonlítottam az imént említett látomásban, csakhogy itt a dolog kimondhatatlanul fenségesebb – s hogy a mi összes cselekedeteink mind visszatükrözõdnek ebben a gyémántban, amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az õ végtelen terjedelmén. Valami
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
53
megdöbbentõ dolog volt reám nézve, mikor oly rövid idõ alatt, annyi mindenfélét láttam meg egyszerre ebben a tiszta gyémántban, s lesújtva gondolok minduntalan arra, hogy olyan utálatos dolgok is tükrözõdtek abban a ragyogó tisztaságban, mint az én bûneim. Olyan érzés fog el, valahányszor ez eszembe jut, hogy azt sem tudom, miképpen tudom elviselni. Akkor is úgy szégyelltem magamat, hogy szerettem volna a föld alá bújni. Ó miért is nem tudom én ezt megérttetni mindazokkal akik tisztességtelen és utálatos bûnöket szoktak elkövetni? Hadd értenék meg, hogy tetteik nem maradnak titokban, s hogy az Úristennek ugyancsak van oka miattuk haragudni, tekintve, hogy Õ Szent Felségének annyira a szeme elõtt történnek, s hogy mi oly tiszteletlenül viselkedünk az õ jelenlétében. Megértettem akkor, hogy mily alaposan rászolgál a pokoli büntetésre egyetlen egy halálos bûn is, mert hiszen el sem lehet képzelni, mily súlyos kihágás elkövetni ezen végtelen isteni Felség színe elõtt olyasmit, ami annyira ellenkezik az Õ lényével. Ebbõl látható az Ö végtelen irgalma is, mert hiszen, bár keresztül lát rajtunk, mégis csak eltûri létezésünket. Elgondolkoztam azon, hogyha egy ilyen látomás képes az ember lelkét annyira megrendíteni: mi lesz majd az utolsó ítélet napján, amikor majd szemtõl szembe és tisztán fogjuk látni ezt az isteni Felséget, és azokat a bûnöket, amelyeket õellene elkövettünk? Ó Uram segíts! Micsoda vaksággal voltam én megverve! Hányszor megremegtem azóta, valahányszor visszaemlékeztem ezekre a most leírt dolgokra! Ne ütközzék meg ezen, Kegyelmed, hanem inkább azon csodálkozzék, hogy tudva mindezt és ismerve önmagamat, képes vagyok életben maradni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly hosszú ideig gyakorolt türelmet velem szemben! Egy napon mélyen el voltam merülve a belsõ imába nagy édesség és nyugalom közepette, s íme egyszerre csak úgy láttam, hogy angyalok vesznek körül, s ott vagyok az Úristen közvetlen közelében. Elkezdtem imádkozni Õ Szent Felségéhez az Anyaszentegyházért. Ekkor kinyilatkoztatta nekem, hogy milyen üdvös mûködést fog kifejteni egy bizonyos rend a késõbbi idõk folyamán, s annak tagjai mily lelki erõvel fogják védelmezni a hitet.51 Egyszer a legméltóságosabb Oltáriszentség elõtt imádkoztam, s megjelent nekem egy szent, akinek szerzete némileg hanyatlásnak indult.52 Nagy könyvet tar51 52
Grácián széljegyzete szerint a Domonkos-rendrõl van szó. Grácián és Ribéra szerint itt is a Domonkosok értendõk. Kármelita szerzõk általában azt vitatják, hogy itt a szentanya saját rendjérõl beszél, ellenben P. Silverio a maga nagy tekintélyével Grácián és Ribéra mellé áll. (V ö. Obras I. 364.)
54
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
tott a kezében, felütötte, s azt mondta nekem, hogy olvassam. Nagy és tisztán olvasható betûkkel az volt benne írva: „A jövõben ez a rend föl fog virágozni, és sok vértanúja lesz.” Egy más alkalommal, mikor éppen a matutinumot mondtuk a kóruson, hat vagy hét szerzetes jelent meg elõttem, – ha jól láttam, ugyanebbõl a rendbõl – s odaálltak elém, kivont karddal a kezükben. Azt hiszem, ezzel az volt kifejezve, hogy a hitet kell majd megvédeniük. Viszont egy másízben, imádság közben elragadtatásba esett a szellemem s úgy láttam, mintha csatatéren volnék, ahol sokan mérkõztek egymással, s ennek a rendnek tagjai nagyon bátran harcoltak. Nagyon szép és kipirult arcuk volt, s ellenségeik közül egyeseket a földre tepertek, másokat pedig megöltek. Úgy vettem észre, hogy ez a küzdelem az eretnekek ellen irányult. Azt az imént említett dicsõ szentet többször láttam. Megköszönte nekem, hogy annyit imádkozom az õ szerzetéért, s megígérte, hogy az Úrnál közben fog járni értem. Nem neveztem meg a rendeket, melyekrõl szó van, nehogy a többiek megsértõdjenek. Ha az Úristen azt akarja, hogy az olvasók megtudják, neki majd lesz gondja rá. De minden rendnek, akarom mondani, minden szerzetesnek kötelessége volna azon fáradozni, hogy az Úr kegyelmébõl az õ rendje híven szolgálhassa az Egyházat ezekben a nehéz idõkben. Milyen boldog az az ember, aki ilyesmire szenteli életét! Valaki megkért egy alkalommal, imádkozzam az Úristenhez, hogy adja értésére, vajon szolgál-e Õneki azzal, ha elfogad egy neki fölajánlott püspökséget. A szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Ha majd egészen világosan és tisztán megérti, hogy az igazi nagyuraság az, ha az embernek semmije sincs, akkor elfogadhatja.” Ezzel azt akarta mondani, hogy csak az olyan ember való fõpapnak, aki nem óhajtja, nem kívánja ezt a méltóságot, vagy legalább is nem törekszik utána. Ilyen és ehhez hasonló kegyelmekkel árasztotta el, és árasztja el most is folytonosan az Úr ezt a bûnös nõt. Nem látom be a célját annak, hogy többet mondjak róluk, mert hiszen az eddigiekbõl is kiviláglik, hogy milyen a lelkem, és milyen szellemben vezeti azt az Úr. Áldott legyen mindörökké azért, hogy annyira gondomat viselte! Egy alkalommal vigasztalólag azt mondta nekem és pedig igen gyöngéd szeretettel, - hogy ne szomorkodjam; hogy ezen élet folyamán nem lehetünk mindig ugyanabban a lelki állapotban, hanem, hogy olykor buzgóságot fogok érezni, máskor meg nem; egyszer nyugtalan leszek, másszor nyugodt; kísértéseim pedig szintén támadnak majd, azonban csak bízzam Õbenne, és ne féljek. Az az aggodalom merült föl bennem egyszer, vajon nem a földiekhez való ragaszkodás nyilvánul-e abban, hogy én annyira szeretek beszélni a lelki vezetõimmel és az Úristen buzgó szolgáival; hogy annyira vonzódom hozzájuk, és akkora örömet élvezek a társaságukban. Az Úr azt mondta rá, hogy a halálosan beteg ember nem tenné jól, ha nem volna hálás az orvosa iránt, és nem szeretné azt, aki
Kármel 2010/4-5
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
55
visszaadja neki az egészségét. Hogy hová jutottam volna én ezen emberek nélkül? Hogy a jókkal való társalgás nem árt a léleknek. Csak arra vigyázzak mindig, hogy szent dolgokról beszéljek és tegyem mérlegre a szavaimat. Hogy ne hagyjam abba a velük való érintkezést, mert abból nemcsak nem lesz károm, hanem ellenkezõleg, hasznomra fog válni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, mert olykor, midõn a földiekhez való ragaszkodást láttam benne, már azon a ponton voltam, hogy megszakítom a velük való érintkezést. Így vezetett engem mindig tanácsaival ez az én jó Uram. Sõt még azt is megmondta nekem, hogyan kell bánnom a gyöngékkel és egyes más egyénekkel. Soha sem szûnik meg velem törõdni. Sokszor el vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy olyan mihaszna vagyok az Ö szolgálatában, s kénytelen-kelletlen több idõt pazarolok ennek az én gyönge, nyomorult testemnek ápolására, mint amennyit szeretnék. Egyszer éppen belsõ imámat végeztem, s elérkezett a lefekvés ideje. Erõs fájdalmak kínoztak, s éreztem, hogy a szokásos hányásom közeleg. Mikor így azt kellett látnom, hogy mennyire lenyûgöz a test, holott másrészt a szellemem annyira szeretne magának egy kis idõt szakítani, egészen elszomorodtam, s elkezdtem keservesen sírni és bánkódni. Ez nemcsak ez egyszer fordult elõ, hanem, mint mondom, gyakori eset nálam, hogy tudniillik ily módon haragszom magamra. Ilyenkor tényleg valósággal utálom magamat. Rendesen azonban, be kell látnom, hogy egyáltalában nem gyûlölöm magamat, sõt megengedem magamnak mindazt, amit az egészségem megkíván. S bár adná az Úr, hogy ne engedjek meg sokkal többet annál, ami szükséges. Mert bizonyára ez is elõfordul nálam. Ezen az említett napon tehát, mialatt így búslakodtam, megjelent nekem az Úr és nagyon dédelgetett. Azt mondta, tegyem meg ezeket a dolgokat az Õ kedvéért, mert most szükség van arra, hogy életben maradjak. Igazán úgy tûnik föl elõttem, hogy amióta egész erõvel ráadtam magamat ennek az én Uramnak és vigasztalómnak szolgálatára, igazában soha sem szenvedtem; mert ha küldött is rám olykor némi fájdalmat, utána azonnal annyira megvigasztalt, hogy nekem nem érdemem, ha szenvedni vágyom. Pedig mostani meggyõzõdésem szerint ez az egyedüli célja földi életünknek, és semmit sem kérek az Úrtól akkora buzgósággal, mint ezt. Sokszor fohászkodom hozzá szívem mélyébõl e szavakkal: „Uram, vagy meghalni, vagy szenvedni; nem kérek Tõled mást a magam számára.” Örülök, valahányszor óraütést hallok, mert úgy érzem, hogy valamivel megint közelebb vagyok Isten látásához, amennyiben megint letelt egy óra földi életembõl. Máskor viszont
56
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
úgy érzem, hogy nem esik nehezemre életben maradni, és nincs kedvem meghalni. Ilyenkor afféle általános lanyhaság és lelki sötétség fog el, mert, mint mondtam már, gyakran szenvedek nagy lelki gyötrelmekben. Az Úristen azt akarta, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben Õ Szent Felsége részesít, a közönség tudomására jussanak. Mikor néhány évvel ezelõtt megmondta nekem, hogy ez így lesz, nagyon elszomorodtam, s amint Kegyelmed is tudja, sokat kellett emiatt szenvednem, mert ki-ki a maga módja szerint fogja föl ezeket a dolgokat. Vigasztalásomra szolgált, hogy nem az én hibámból történt, mert hiszen én nem beszéltem errõl másnak, mint gyóntatóimnak és olyanoknak, akikrõl tudtam, hogy tõlük amúgyis hallották a dolgot. E tekintetben rendkívül óvatos voltam, és pedig nem alázatosságból, hanem azért, mert mint említettem, még gyóntatóim elõtt is nehezemre esett elmondanom ezeket a kegyelmeket. Hát hiszen fel is zúdultak ellenem, és pedig a legjobb szándéktól vezettetve; mások még szóba sem mertek velem állni, sõt meggyóntatni sem akartak; akadt olyan is, aki szemrehányásokkal illetett. Mivel azonban látom, hogy az Úr ezt eszközül használta sok léleknek üdvösségére – mert hiszen ezt egészen világosan tapasztaltam – s azt is tudom, hogy mi mindent nem volna kész az Úr elszenvedni csak egy lélekért is: most már, hála Istennek, mindezzel édes keveset törõdöm. Nem tudom, nem onnét van-e ez a hangulatom, hogy Õ Szent Felsége belehelyezett engem ebbe a jól elzárt kis zugba.53 Azt hittem, ha egyszer ide temetkezem, olybá vesznek, mintha meghaltam volna, és senki sem gondol többé velem. Sajnos ez a vágyam nem teljesült egészen, és kénytelen vagyok egyesekkel most is érintkezni. Mivel azonban nem vagyok a szemük elõtt, úgy érzem, mintha az Úr egy nyugodt kikötõbe juttatott volna, ahol, Õ Szent Felsége kegyelmébõl biztonságban vagyok. Távol a világtól, csekélyszámú, szent társaság közepette, magasból szemlélem a dolgokat, és ugyancsak mindegy nekem, hogy mit
Kármel 2010/4-5
„Az ávilai Szent Jószef-zárda.
57
beszélnek, vagy mit tudnak rólam. Sokkal többre becsülöm, ha valamely lélek csak egy keveset halad is elõre, mint amennyire bánt az, amit énrólam mondhatnak; mert amióta itt lakom, az Úr kegyelmébõl, az én összes vágyaim csupán erre irányulnak. Az élet olyanná lett számomra, mintha aludnám, s mindaz, amit látok, úgy tûnik föl nekem, mint egy álom. Nem érzek többé szívemben sem nagyfokú örömet, sem nagyfokú fájdalmat. Ha azért egyik-másik dolog mégis kivált bennem ilyes érzelmet, az is igen rövid ideig tart, s eloszlik, mint az álomkép, úgyhogy szinte magam is csodálkozom rajta. Ez való igaz, olyannyira, hogyha akarnék is utólag örvendeni valami szerencsének, vagy búsulni valami bajon: épp oly kevéssé vagyok erre képes, mint ahogy okos embernek nem jut eszébe bánkódni, vagy örülni olyasmin, amit úgy álmodott. Az ilyesféle gondolkodásból az Úr már észre térítette a lelkemet. Ha azelõtt nem voltam érzéketlen az ilyenek iránt, annak az volt az oka, hogy még nem mondtam le a világ dolgairól, s nem haltam meg a számukra. Ne adja az Úr, hogy újra visszaessem ebbe a vakságomba. Íme tehát, Uram és Atyám,54 úgy élek én mostanában, s kérem Kegyelmedet, imádkozzék értem Istenhez, hogy vagy vegyen magához, vagy pedig adjon alkalmat arra, hogy szolgálhassak neki. Adja Õ Szent Felsége, hogy amit itt összeírtam, Kegyelmednek némi lelki hasznára szolgáljon. Kevés lévén a szabad idõm, bizony sok veszõdségembe került. De azért áldom ezt a fáradságot, ha sikerült olyasmit mondanom, ami csak egyetlen egy dicséretet fakaszt is az Úr iránt valakinek ajkán. Ezt bõséges jutalomnak tekinteném, ha egyébként Kegyelmed azonnal tûzbe dobja is ezt az iratot. Mielõtt azonban ezt megtenné, szeretném ha elolvasnák azok hárman,55 akiket Kegyelmed ismer, mivelhogy gyóntatóim voltak és most is azok. Ha rossz dolog, amit írtam, nagyon rendén van, hogy megváltoztassák felõlem táplált jó véleményüket. Ellenben, ha jó, amilyen jámbor és tudós emberek, tudni fogják, hogy honnét származik, s dicsérik majd Azt, aki a tollamra adta. Õ Szent Felsége tartsa Kegyelmedet mindig szentséges kezében, és tegye nagy szentté, hogy ily módon szellemével és tapasztalataival képes legyen irányítani ezt a nyomorult, minden alázatosság híján levõ és nagyon is vakmerõ teremtést, aki képes volt arra vetemedni, hogy ilyen magasztos dolgokról írjon. Adja az Úr, hogy ne legyen benne részemrõl tévedés, mert hiszen az volt a szándékom és az óhajom, hogy jól végezzem ezt a munkát és eleget tegyek a parancsnak, s ily módon alkalmat adjak arra, hogy egyik-másik lélek ezek alapján dicsõítse az Urat. Mert hiszen ezért imádkozom az Úristenhez már évek hosszú sora óta, s mivel ezirányban tetteimmel nem szereztem érdemeket, bátor voltam írásba foglalni ezt az én rendetlen életemet. Igaz, hogy nem fordíthattam rá több gondot és idõt, mint amennyit éppen az írás vett igénybe; de azért törekedtem megszerkesz54
53
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
55
Ezek a címek Tolédo Garcia atyának szólnak. De-Tolédo Garcia, Baòez atya és Boldog Ávila János.
58
JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA
Kármel 2010/4-5
teni a tõlem telhetõ legnagyobb egyszerûséggel és õszinteséggel. Adja a mindenható Úr, aki meg tudja tenni, amit akar, hogy mindenben sikerüljön teljesítenem az Õ akaratát, s ne engedje elveszni ezt az én lelkemet, amelyet annyi mindenféle módon, oly sok ügyes fogással és annyiszor mentett már ki Õ Szent Felsége a pokolból és vonzott magához. A Szentlélek legyen mindenkoron Kegyelmeddel! Ámen.56 Azt hiszem nem hibázok azzal, ha fölhívom Kegyelmed figyelmét erre a szolgálatra, amellyel most leköteleztem, s arra kérem, hogy annak fejében buzgón ajánljon engem a mi Urunk kegyeibe. Mert nem kicsinység, hogy írásban látom magamat megrajzolva, s megörökítve az én sok nyomorúságomat. Bár azt is meg kell vallanom, hogy jobban szégyelltem írni azokról a kegyelmekrõl, amelyeket az Úrtól kaptam, mint az Õ ellene elkövetett bûneimrõl. Én teljesítettem Kegyelmed abbeli parancsát, hogy részletesen írjak, de számítok arra, hogy Kegyelmed is teljesíti ígéretét, és megsemmisíti azt, amit rossznak talál benne. Nem volt idõm még egyszer átnézni, mielõtt rátettem volna a pontot, mert Kegyelmed túlságos korán küldött érte. Lehet, hogy egyik-másik dolog rosszul van megmagyarázva, s talán olyasmi is akad, amit kétszer mondok el, mert olyan kevés volt az idõm, hogy nem értem rá elolvasni, amit elõzõleg megírtam. Kérem Kegyelmedet, javítsa ki, s ha el akarja küldeni Ávila atyának, akkor legyen szíves leíratni, mert megeshetnék, hogy valaki rá találna ismerni a kezem írására. Én nagyon szeretném, ha úgy intéznék a dolgot, hogy õ is elolvashassa, mert hiszen ezzel a szándékkal fogtam megírásához. Mert ha õ azt találná, hogy jó úton haladok, az engem nagyon megnyugtatna. Részemrõl mindent megtettem, hogy ez megtörténjék. Egyébként tegyen Kegyelmed mindenben úgy, amint jónak látja; azonban ne felejtse el, hogy bizonyos kötelezettségei vannak azzal szemben, aki ennyire fenntartás nélkül önre bízza a lelkét. Ami az önét illeti, azért én egész életem folyamán imádkozni fogok az Úrhoz. Igyekezzék tehát úgy szolgálni Õ Szent Felségének, hogy azzal engem is elõbbre segítsen. Mert ebbõl az írásból is látni fogja, hogy mennyit nyer az ember, ha, úgy, amint azt Kegyelmed különben is megkezdte már, egészen odaadja magát Annak, aki nem tart mértéket jótéteményeiben. Áldott legyen mindörökké! Bízom az Õ irgalmában, hogy viszont fogjuk egymást látni ott, ahol Kegyelmed is, meg én is sokkal tisztábban fogjuk felfogni azt, hogy mily nagy dolgokat tett Õ érettünk, s mindörökkön-örökké fogjuk dicsõíteni Õt. Ámen. Bevégeztem ezt a könyvet az 1562-ik év június havában.57 56
Ez a levél, amely befejezésül szolgál a mûhöz és megvan az eredeti kéziratban is, De-Tolédo Garcia atyához volt intézve. 57 Bañez atya a következõ jegyzettel toldotta meg az eredeti kéziratot: „Ez a keltezés ezen mû elsõ fogalmazványára vonatkozik, melyet Jézusról nevezett Terézia anya még nem osztott fejezetekre. Utóbb újra leírta, és több olyan dologgal toldotta meg, amely azóta történt, ilyen például az ávilai Szent József zárda alapítása, amelyrõl a 197. oldalon van szó.” Bañez Domonkos testvér.
Kármel 2010/4-5
EGYÜTT A TÖKÉLETESSÉG ÚTJÁN
59
EGYÜTT A TÖKÉLETESSÉG ÚTJÁN
2010 - 2011
hogy azt a Fatimai Nagykáptalan meghatározta, s ahogy arról az Országos Kármeita Napon is szó volt augusztusban, ez év októberétõl a Tökéletesség útját fogjuk olvasni, átimádkozni. Készülünk Szent Terézia anyánk születésének 500. évfordulójára, mi más lehet jobb eszköz erre, minthogy meghallgatjuk õt, beszélgetünk, imádkozunk vele, tanulunk tõle. A Tökéletesség útjának egy rövid áttekintését, belsõ felépítését olvashatjátok az alábbiakban, – természetesen most csak egy egészen gyors formában – mely segítség akar lenni, úgy az egyéni, mint a közösségi olvasás számára. Késõbb természetesen részletesebb segítség is rendelkezésre fog állni. E néhány pont elénk rajzolja e mû tartalmát, és súlyát. Fontosságát, melyet betölt a Karmelita Család számára: életprogram, karizmánk mibenléte. 1. A Kármel nagy vállalkozása. Lelkiségünk mibenléte: imádság (1-3. fejezet) 2. Az imádság elõfeltételei, vagy az ahhoz szükséges erények (4-25) 3. Az imádság: természete és fejlõdése, mi az amit megkövetel (26-35) 4. A szemlélõdés hatásai (36-42) A második részben felteszi Teréz a kérdést: milyennek kell lennünk? S válaszol: imádságos embereknek. Imádkozó embereknek. S azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, hogy az Önéletrajz olvasásának ez volt az egyik legfontosabb tapasztalata. Olvastunk és imádkoznunk kellett, imádsá-
60
EGYÜTT A TÖKÉLETESSÉG ÚTJÁN
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
61
gosabb emberré, imádságosabb közösségekké kellett formálódnunk. Ez pedig azt is jelentette természetesen, hogy egymásra egyre jobban odafigyelõ, egymást egyre inkább szeretõ emberek közösségévé. Nos, ezt kívánom magunknak a „folytatásban is”! Haladjunk elõre Terézzel a TÖKÉLETESSÉG ÚTJÁN! S had álljon itt egy idézet alapítóanyánktól: „Ne gondoljátok barátnõim és nõvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki õk is maguknak a szent nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemrõl csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belsõ és külsõ békességet, amelyet az Úr anynyira a lelkünkre kötött. Az elsõ a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfõbb, mert a többit mind magában foglalja.” (Tú 4, 4). Gyümölcsözõ olvasás kívánok! Testvéri szeretettel
fr. Kristóf ocd
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA címû könyv amelyet Jézusról nevezett Terézia, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének szerzetesnõje írt. Ez a könyv a kármelhegyi Boldogasszony sarutlan szerzetesnõi számára van írva, akik a rend õsi szabályát követik.
J+H+S
Ez a könyv utasításokat és tanácsokat tartalmaz, amelyeket Jézusról nevezett Terézia intéz leányaihoz, tudniillik azon kolostorok szerzetesnõihez, amelyeket õ alapított a mi Urunk és a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szûz Istenanya segélyével, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének õsi szabálya alapján. Különösen pedig az ávilai Szent József-kolostor nõvéreinek van szánva, minthogy ezt a kolostort alapította legelõször és ennek perjelnõje volt, mikor e mûvet írta.
Mindabban, amit mondani fogok, alávetem magamat a római katolikus Anyaszentegyház tanításainak; s ha olyasvalamit találnék állítani, ami azzal ellenkezik, az csakis félreértés lehet részemrõl. Azért is a mi Urunk szerelmére kérem azokat a tudós férfiakat, akiknek feladata lesz ezt a mûvemet megbírálni, hogy nagy figyelemmel olvassák el és javítsák ki a benne esetleg található ilyesféle tévedéseket, valamint a többi hibákat is, amelyek bizonyára nagy számmal akadnak benne. Ha valami jó volna ebben a könyvben, szolgáljon Isten dicsõségére, nemkülönben az Õ Szent Anyjának, a mi Nagyasszonyunknak és Patrónánknak tiszteletére, akinek ruháját én is viselem, habár nagyon méltatlan vagyok reá.
Jézusról nevezett Terézia
62
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
63
zetnek megfelelõleg egészen új fegyvereket kovácsol ellenök. Én, amilyen nyomorult vagyok, nem tudtam vele szemben megállni a helyemet s azt szeretném, hogy az én jó nõvéreim okuljanak káromon. Csak olyasmit fogok mondani, amit önmagamon tapasztaltam vagy másokon saját szememmel láttam; semmi mást. Bañez Domokos atya, praesentatus, a Szent Domonkos-rend tagja, jelenlegi gyóntatóm, felhatalmazott arra, hogy írjak meg egynémely, az imádságra vonatkozó dolgot; mert hiszen sokat érintkeztem lelki életet élõ szent emberekkel s így nézete szerint nem lehetetlen, hogy sikerül egyik-másik kérdést megvilágítanom. Errõl a felhatalmazásról tudomást szereztek ennek az ávilai Szent József-kolostornak nõvérei s azóta folyton zaklattak, hogy írjak számukra valamit. Végre is engednem kellett. Nincs kizárva, hogy ama nagy szeretet folytán, amellyel irányomban viseltetnek, az én tökéletlen és rosszul megírt munkám kedvesebb lesz szemükben, mint sok más jól megszerkesztett könyv, amelynek szerzõje értett a dolgához. Én az õ imádságaikban bízom. Lehetséges ugyanis, hogy azokra való tekintettel az Úr kegyes lesz engem megsegíteni s így azután sikerül egyet-mást mondanom, ami ennek a mi zárdánknak sajátos életmódja szempontjából gyakorlati értékkel bír. Az Úr majd megsúgja nekem, én pedig tovább adom nekik. Ha pedig nem sikerülne a dolog, az se baj; úgy is elõször a praesentátus atya fogja elolvasni s õ vagy kijavítja, vagy pedig tûzbe dobja majd az egészet. Én nem veszítek semmit azzal, hogy az Úristen ezen jó szolgálóinak kívánságát teljesítem; õk pedig hadd lássák, mily kevés telik tõlem, ha Isten Õ Szent Felsége meg nem segít. Fõleg néhány ellenszerre akarok rámutatni holmi apró kísértések ellen, amelyek az ördögtõl származnak, de amelyekre nem igen szokás figyelni, éppen azért, mert annyira kicsinyesek. Azután esetleg más dolgokról is írok, aszerint, amint az Úr ezt vagy azt velem megérteti és a tollamra adja. Különben, mivel egyáltalában nem tudom, hogy mit kell majd írnom, lehetetlen elõzõleg rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Jobb is, ha ilyesmire nem vállalkozom; elég rendellenes dolog, hogy én írom ezt a könyvet: minek is keresne benne valaki rendet? Vegye az Úr a kezébe ezt az egész dolgot, hogy minden az Õ szent akarata szerint történjék. Mert annak ellenére, hogy cselekedeteim épp oly tökéletlenek, mint amilyen magam vagyok, ez az én egyedüli vágyam mindig és mindenben. Azt az egyet merem állítani, hogy nagy szeretettel és minden erõmmel igyekszem elõbbre segíteni az én jó nõvéreimet az Úr szolgálatának útján. Ezen szeretetemhez járul azután a korom és az a tapasztalat, amelyet több kolostorban szereztem. Mindez abba a helyzetbe juttat engem, hogy talán jobban meg tudok magyarázni egyes aprólékos dolgokat, mint akár a nagy tudósok. Azoknak ugyanis más, fontosabb dolgaik vannak; meg azután õk férfiak és erõs emberek, akik semmibe sem veszik az ilyen kicsinyes kérdéseket. Pedig hát az efféle gyönge teremtményeknek, amilyenek mi, nõk vagyunk, minden csekélység árthat. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul be tudja fonni a kolostori elzárkózottságban élõ nõket s a hely-
Nemrég azt parancsolták nekem, írjak meg valami önéletrajz-félét s abban szintén tárgyaltam egyes kérdéseket az imádságra vonatkozólag. Nincs kizárva, hogy gyóntatóm jobbnak látja egyelõre nem adni a kezetekbe ezt a mûvet. Így tehát itt akarok egyes dolgokat elmondani, amik ott is meg vannak írva s hozzá egyebeket is, aszerint, amint szükségét látom. Az Úr majd meghallgatja kérésemet s Õ maga veszi kezébe ezt a dolgot és irányítja saját nagyobb dicsõségére. Amen.
1.Fejezet Azokról az okokról, amelyek engem arra indítottak, hogy ebben a zárdában olyan szigorú életmódot honosítsak meg. Abban a könyvben, amelyet említettem, elmondtam az okokat, amelyek miatt rászántam magamat e kolostor megalapítására. Beszámoltam továbbá az Úrnak egyes nagy kegyelmeirõl, amelyekkel jelezte, hogy ebben a házban jól fogják Õt szolgálni. Ennek az alapítási munkának a legelején azonban nem volt szándékom,
64
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
Kármel 2010/4-5
hogy az anyagiakat illetõleg akkora legyen benne a szigorúság, sem az, hogy ne legyen jövedelme, hanem ellenkezõleg úgy akartam intézni a dolgot, hogy benne senki se szenvedjen szükséget. Mi más telhetett volna ilyen lanyha és nyomorult lénytõl, amilyen én vagyok! Bár az is igaz, hogy nem a magam érdekét kerestem, s nem hiányzott bennem némi jószándék. Ezidõtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe elõtt, és – mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba – könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. Mivel pedig beláttam, hogy mint nõ, – s hozzá ilyen hitvány nõ – nem vagyok képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék; s mivel az volt az egyetlen gondom – és most is az, hogy ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Õ sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnõim olyan jók voltak, amilyeneknek leghõbb vágyaimban képzeltem õket: arra számítottam, hogy az õ erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd s hogy így sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezõiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az õ zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Õt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét. Ó én Üdvözítõm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?! Igazán, én jó Uram, nem tesz nagy dolgot az, aki ilyen körülmények között elhagyja a világot. Ha az emberek oly kevésbe vesznek Téged, vajon mit várhatunk tõlük mi? Vagy talán arra számítsunk, hogy minket majd többre becsülnek? Talán mi nagyobb szolgálatot tettünk nekik s ezen az alapon várhatjuk el, hogy jóbarátaink maradjanak? Micsoda félszeg gondolkodás volna ez! Mit reménykedjünk mi ilyenekben! Mi, akiket az Úr jósága kimentett abból a dögvészes ragályból? Mert hiszen azok már az ördög karmai közt vannak! Kezük munkája keserves büntetést szerzett számukra, s élvezeteikkel az örök tüzet érdemelték meg.
Kármel 2010/4-5
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
65
Hát csak rajta, csinálják! Habár az is igaz, hogy a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el! Ó, Krisztusban kedves nõvéreim, könyörögjetek velem együtt az Úrhoz ezért a kegyelemért! Mert hiszen ezért hozott itt össze benneteket; ez a ti hivatástok; ez kell, hogy legfõbb érdeketek legyen és vágyaitoknak tárgya. Ezért folyjanak könnyeitek; ezért imádkozzatok nõvéreim, nem pedig holmi világi érdekekért! Mert igazán nevetnem kellene rajta, ha nem fájna a szívemnek, hogy mi mindenért kérik a mi imánkat! Hiszen olykor még azt is akarnák, hogy eszközöljünk ki számukra Õ Szent Felségétõl pénzt és nagyobb jövedelmet, mikor én inkább azt a kegyelmet szeretném számukra kérni, hogy vessék meg mindezt! Hiszen igaz, hogy jó szándék vezeti õket és mi meg is tesszük kedvükért, mert kívánságuk hívõ szívbõl fakad, azonban én azt hiszem, hogy engem az Úr ilyen dolgokban sohasem hallgat meg. Mit nekünk mindez! Íme a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni Krisztust! Földre akarják tiporni az Õ Egyházát!... mi pedig vesztegessük idõnket olyan dolgokra, amelyek esetleg, ha Isten meghallgatna bennünket, valamely léleknek vesztét okozhatnák! Nem, nõvéreim; nem olyan idõket élünk, hogy ilyen apró-cseprõ ügyekrõl tárgyalhatnánk Istennel! Igazán, ha nem kellene tekintettel lenni az emberi gyarlóságra, amely elvárja, hogy mindenben segítségére legyenek – s végre illik is, hogy megtegyük, ha megtehetjük – szeretném mindenkinek értésére adni, hogy nem ilyen csekélységekért imádkoznak oly nagy buzgalommal a Szent-József-kolostor nõvérei.
3. Fejezet Folytatja azt a tárgyat, amelyrõl az elsõ fejezetben kezdett beszélni; buzdítja a nõvéreket, hogy kérjék állhatatosan Isten kegyelmét azok számára, akik az Egyházért dolgoznak, és imával fejezi be. Már most visszatérek arra a fõcélra, amely miatt az Úr bennünket ebben a házban összehozott. Ó mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél tekintetében Õ Szent Felségét valamennyire kielégítenünk! Azt akarom mondani, hogy midõn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erõ nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól
66
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
Kármel 2010/4-5
megerõsített városba vonul vissza, ahonnan idõnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes gyõzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti gyõzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat. De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nõvéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfõképpen Istent kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig – a hittudósokat és a hitszónokokat – segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél elõbbre haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt, hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek. Erre nagy szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi hatalom van hívatva rajtunk segíteni. Mivel pedig mi, nõk, nem vagyunk képesek sem az egyik, sem a másik téren a mi királyunkat segíteni, igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal és életszentséggel s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák. Azt vethetnétek ellenem, hogy tulajdonképpen minek is sürgetem annyira ezt a dolgot? – miért mondom, hogy siessünk segítségére azoknak, akik úgyis jobbak nálunk? Megmondom nektek, hogy miért. Úgy látszik ti még nem fogjátok fel eléggé, mennyivel tartoztok az Úrnak azért, hogy idehozott benneteket, ahol sem üzleti ügyek, sem bûnre vezetõ alkalmak, sem pedig világi összeköttetések nem zavarják a békéteket. Ez óriási nagy kegyelem! Már pedig azok, akikrõl én beszélek, nem élvezik ezt az elõnyt, s nem is volna jó, ha a mostani nehéz idõkben élvezhetnék; nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedõkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniök; a palotákban forgolódniok s nem egyszer, legalább külsõleg, úgy viselkedniök, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyû dolog? Érintkezni a világgal;
Kármel 2010/4-5
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
67
kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sõt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensõleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék õket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan idõket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. Pedig ha ez utóbbiaknál nem gyökerezik a szív mélyén az a tudat, hogy mindent lábbal kell tiporni; hogy csak az örökkévaló dolgokhoz szabad ragaszkodni, a mulandókkal ellenben teljesen szakítani kell: akkor hiába takargatják gyöngeségeiket, azok mégis csak napfényre fognak jutni. Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal? Már pedig azt leshetik, hogy a világ bármit is megbocsásson nekik, vagy pedig hogy bármi gyöngeségük elkerülje az õ vizsga szemét. Erényeiket legtöbbször nem fogja észrevenni, vagy pedig talán nem is fogja erényeknek tartani: ellenben kövessenek csak el valami rosszat, vagy csak egy kis gyarlóságot, és meglátják, mi lesz! Most jut eszembe s aggódva kérdem: hogy ha õk nem, akkor vajon ki adjon a világiaknak példát a tökéletességre? Igaz ugyan, ez utóbbiaknak a jó példa nem arra szolgál, hogy kövessék, – mert hiszen erre rendesen nem érzik magukat kötelezve s már azt is nagy dolognak tartják, ha úgy ahogy megtartják a parancsolatokat. Nekik a jó csak arra való, hogy leszólják. Hiszen akárhányszor megesik, hogy ami igazán erény, azt egyéni kedvtelésnek tekintik. Azért higgyétek el, nem csekély isteni kegyelemre van szükségük azoknak, akik belebocsátkoznak ebbe a veszedelmes harcba. Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban – tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfa dolog – istápolja õket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely õket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél valamit elérni, akkor, bármennyire is el vágyunk zárkózva, mi is Õérette harcolunk. Akkor nem tekintem kárba veszettnek azt a sok szenvedést, amelynek árán sikerült megalapítanom ezt a kis zugot, hogy abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és Császárnõnknek szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel elkezdtük azt gyakorolni. Ne tekintsétek szószaporításnak ezt az én folytonosan megismételt könyörgésemet. Mert vannak ám egyesek, akik nem szívesen mondanak le arról, hogy folyton a saját lelkükért imádkozzanak. Pedig hát van-e jobb imádság annál, amelyet én kérek tõletek? Vagy talán attól féltek, hogy ily módon elmulasztjátok le-
68
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
Kármel 2010/4-5
törleszteni azt a büntetést, amit a tisztítóhelyen kell majd szenvednetek? Biztosítlak, hogy e tekintetben éppen oly hathatós ez az ima, mint az a másik; ha pedig mindamellett maradna még szenvedni való, hát maradjon! Mit bánom én, ha akár ítéletnapig kell is a tisztítóhelyen kínlódnom, ha az én imám révén akár csak egy lélek is megüdvözül; hát még ha az sokaknak van hasznára, az Úrnak pedig dicsõségére? Ne törõdjetek ti olyan szenvedésekkel, amelyek egyszer véget érnek, mikor arról van szó, hogy Õneki tegyünk szolgálatot, aki annyit szenvedett miérettünk. Kérdezzétek meg mindig másoktól, hogy mi a tökéletesebb: mert nagyon óhajtom – s ezen óhajomat majd még indokolni fogom –, hogy mindig kérjétek ki bölcs emberek tanácsát. Kérlek tehát titeket az Úr szerelmére, imádkozzatok, hogy Õ Szent Felsége hallgasson meg ebben bennünket. Bármenynyire nyomorult legyek, én is ezért esdeklek Õhozzá; mert hiszen az Õ dicsõségérõl és az Õ Egyházának javáról van szó; már pedig e kettõre irányulnak összes vágyaim. Elsõ tekintetre vakmerõségnek látszhatik, hogy ilyen nagy dologra vállalkozom. De hiszen én, jóságos Uram, ezekre a Te szolgálóidra számítok, akik itt vannak s akikrõl látom és tudom, hogy semmi mást nem akarnak és semmi másra nem törekszenek, mint arra, hogy Neked örömet okozzanak. Teéretted hagyták el azt a keveset, amijök volt, s azt szeretnék, bárha sokuk lett volna, hogy azt is Neked ajánlhatták volna fel. Te, én jó Teremtõm, nem szoktad az ilyesmit elismerés nélkül hagyni s azért nem is tudom elhinni, hogy meg ne tedd, amire õk Téged kérnek. Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor e világon jártál, sõt ellenkezõleg mindig nagy jóindulattal voltál irányában. Hiszen, ha megtisztelést, vagy jövedelmet, vagy pénzt, vagy más világias ízû dolgot találnánk Tõled kérni, akkor, jól van, ne hallgass meg bennünket; ellenben ha a Te Fiad dicsõsége érdekében száll hozzád ima, már miért ne hallgatnád meg, különösen ha olyan ember szívébõl fakad, aki ezer dicsõséget és ezer életet volna kész Éretted föláldozni? Ne miattunk tedd meg, Uram, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem tedd meg a Te Fiad vérére és érdemeire való tekintetbõl. Ó örök Atyaisten, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi
Kármel 2010/4-5
A TÖKÉLETESSÉG ÚTJA
69
sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert én édes Teremtõm, egy olyan szeretõ szív, mint a Tied, hogyan tudja azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített; amit azért hagyott nekünk, mert, a Te akaratod szerint bennünket végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvetõ bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait? S még ha valamit elmulasztott volna abból, amit neki megparancsoltál; de hiszen Õ mindent teljesített?! Vagy talán nem volt elég, örök Atyaisten, hogy míg e földön élt, nem volt hová fejét lehajtsa és folyton szenvedett? Hát újra el akarják Tõle venni házait, amelyeket azért szerzett, hogy bennök lakomát adjon barátainak, mert látja, hogy gyöngék vagyunk, és tudja, hogy azoknak, akiknek munkálkodniok kell, szükségük van erre az ételre? Vagy talán nem tett túláradólag eleget Ádám bûnéért? Hát mindig ennek az édes Báránynak kell azért lakolnia, ha újra bûnbe esünk? Ne engedd ezt, Felséges Uram! Engesztelõdjék már ki Szent Felséged! Ne nézd bûneinket, hanem azt, hogy a Te Szent Fiad megváltott bennünket! Nézd az Õ és dicsõséges Szûzanyjának és annyi Szentjeinek és vértanúinak érdemeit, akik életüket adták érted! Jaj nekem, Uram, hogy éppen én nekem kellett mindnyájunk nevében ilyen kéréssel színed elé járulnom. De rossz közvetítõt választottatok, leányaim, ha azt akartátok, hogy az Úr meghallgasson benneteket és kedvezõen intézze el kérvényeteket! Hátha megharagszik ez a hatalmas Uralkodó vakmerõségem láttára? Volna oka rá! Gondold meg azonban, én jó Uram, hogy Te vagy az irgalom Istene s azért légy irgalmas velem, tolakodó, bûnös féreggel szemben. Ne tekintsd azt, hogy miképpen élek, hanem azt nézd, hogy mily forró vággyal és mily keserû könnyekkel fohászkodom hozzád és könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben. Ti pedig, nõvéreim – az Úr szerelmére kérlek – ajánljatok Istennek engem, szegény bûnöst és könyörögjetek hozzá, hogy tegyen engem alázatossá. Hiszen erre különben is kötelezve vagytok . Arra nem is figyelmeztetlek, hogy imádkozzatok a királyokért, az Egyház fõpapjaiért és különösen a mi jó fõpásztorunkért, mert hiszen e tekintetben akkora bennetek a buzgalom, hogy nem szorultok figyelmeztetésre. Utódaitok azonban szintén fontolják meg, hogy ha szent ember az elöljárójuk, õk maguk is szentek lesznek s azért ezt a fontos ügyet ajánlják szüntelen az Úr jóságába. Ha pedig be találna következni az, hogy imáitok, vágyaitok, önsanyargatástok és böjtötök nem irányulna többé erre a célra, akkor jegyezzétek meg: hûtlenekké lettetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek betöltésére az Úr itt, ezen a helyen, egybegyûjtött benneteket.
70
A SÓBABA
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
A SÓBABA
71
ezek a fontos kérdések? Lehetséges, hisz olyan nyugodtan ültek a kemence mélyén! Õt viszont nem hagyták nyugodni. Ezért is indult útnak, hátha választ kap valakitõl ezekre.
A SÓBABA
agyapa szokása szerint elaludt. Már az éjszaka is beköszöntött, mire a kemence tüze megnyugodott és csend lett a házikóban. Itt éldegélt egymagában és minden szabadidejét azzal töltötte, hogy nagy gonddal és odafigyeléssel sóba-
bákat készítsen. Mikor elkészült eggyel-eggyel, a kemencéjében kiégette õket, amitõl gyönyörûen csillogóvá és erõssé váltak. Egyik ilyen elszenderedésében még a kemencében pihentek a sóbabák, mikor a legtüzesebb egy nagy lendülettel kipattant. Gurulni kezdett a nagy bejárati ajtó felé, és a küszöbhöz érve, nehezen, de átpréselte magát alatta. Megállt a lépcsõn és mikor egészen elhûlt a szélben, körülnézett. Minden új volt a számára, még saját maga is. A szíve azonban még mindig tüzes volt; belülrõl nagyon sok kérdés égette. Ki is õ valójában? És egyáltalán mire való? Hiába kérdezte meg a többi sóbabát, egyik sem tudott neki választ adni. Vagy talán nem is érdekelték õket
Útja során elõször a búzatáblával találkozott. Hosszú volt és hajlékony (nem olyan kicsi és kemény, mint õ!), szétbontott aranyszõke haja a Naphoz volt hasonló. Nagyszerûnek találta, õ biztos válaszolni tud majd kérdésére. – De örülök, hogy találkoztunk! – szólította meg a sóbaba. – Meg tudnád mondani nekem, kérlek, hogy én ki vagyok? – kérdezte nagy érdeklõdéssel. A búzatábla azonban értetlenül nézett rá: – Azt tudom, hogy én a búzatábla vagyok, de azt sajnos nem tudom megmondani, hogy te ki vagy. Ezzel a sóbaba szomorúan tovább bandukolt. Ment, ment, mendegélt, amikor meglátott egy nagy, magas fát. Ekkor igencsak megörült: – Te olyan nagy vagy! Biztosan meg tudod nekem mondani: ki vagyok én!? De a fa csak nagy, lombos fejét rázta. – Én a fa vagyok, azt tudom. Hogy te ki vagy, sajnos nem tudom! A sóbaba nagy szomorkodva továbbment. Még a hatalmas nagy fa sem tudja, hogy õ kicsoda! Sokakat megkérdezett: a százszorszépet és a rózsát, a katicabogarat meg a rókát, meg másokat is, de az egész világban mindenki csak állt, és értetlenül hallgatta a kis idegen furcsa kérdését. Hiszen mindenki tudta magáról, hogy kicsoda, csak õ nem tudta! De furcsa! És csodálkoztak rajta. Azonban egy madárnak igen megtetszett az apró, csillogó sóbaba. Leszállt hát, felkapta karmai közé, és jó magasra röppent vele. A búzatábla, a mezõ és mindenki, akikkel addig találkozott és akiket megkérdezett, egyre kisebbek lettek. Amikor már csak porszemként látta a fát, már nem volt meglepõdve azon, hogy õ sem tudta a választ. „Hát persze, hogy nem tudta, ki vagyok én – gondolta magában. – Lám, milyen kicsi! Még én is nagyobb vagyok nála. És õ nem is tud ilyen magasban járni, mint én…” A madárnak nagyon éles volt a szeme, így könnyen észrevette, miket gondol szívében a sóbaba. Egyáltalán nem tetszett neki a sóbaba gondolkozás-
72
A SÓBABA
Kármel 2010/4-5
módja, ezért nyomban elejtette, az meg jókorát huppant a sivatag homokjában. Nem törte össze magát, mivel szerencsére arra nem voltak sziklák, csak homokdûnék. Nagy reménnyel összeszedte magát és újra elindult ebbe a végtelennek tûnõ kietlen óriásba: – Hogy milyen óriási vagy! – szólította meg a sivatagot –. Te biztosan mindent tudsz, azt is meg tudod nekem mondani, hogy ki vagyok én?! A pusztaság azonban néma hallgatásba burkolózott. Nem tudott beszélni, vagy pedig csak féltve õrizte titkait? Ki tudja? Senki sem volt rajta kívül a sivatagban, aki neki erre választ adott volna. A sóbaba egyre fáradtabb, kimerültebb lett, azonban nem adta fel. Ahogy tovább haladt a sivatagban, észrevette, hogy valaki mégiscsak van még rajta kívül. Furcsa lény volt: fényes bõrû, és nagyon érdekes tekergõ mozdulatokkal közeledett feléje a homokon. Örült, amikor meglátta, bár kicsit tartott tõle. Már éppen neki is fel akarta tenni szokásos kérdését, amikor az idegen – mintha csak ismerte volna gondolatait – kedves, csábító hangon megszólította: – Ó, szegényke, egyedül ebben a nagy sivatagban! És eddig hiába fáradoztál! De most szerencséd van, én segítek neked. Gyere velem, és majd megtudsz mindent, amit tudni szeretnél. Mert én mindent tudok ám, ssssz….. A kígyó, hiszen róla volt szó, teljesen elbûvölte a sóbabát. Az már majdnem el is indult vele a sivatag belsejébe, amikor az ég hirtelen besötétedett, és egy hatalmas dörgés kíséretében, egy nagy, cikázó villám csapott le közvetlen közelükben. A kígyó erre úgy eltûnt egy szempillantás alatt a homokban, mintha soha nem is lett volna ott!
Kármel 2010/4-5
A SÓBABA
73
Kitört a vihar. Szokatlan dolog az esõs vihar a sivatagban (a homokvihar az gyakoribb!), de azért néha az is elõfordul. Az esõ úgy eleredt, hogy perceken belül csak úgy hömpölygött a víz, hatalmas folyóvá duzzadt! A sóbabának alig volt ideje egy rég kiszáradt fatuskóra felkapaszkodni. A hömpölygõ víz ezt is felemelte, és magával sodorta. – Ki vagy te? – kérdezte meg a sóbaba, most ez egyszer megfeledkezve önmagáról, a saját kérdéseirõl. De a folyó nem felelt neki, csak dühösön hömpölygött tovább. – Lehet, hogy te sem tudod, ki vagy, és azért vagy ilyen mérges? Ne aggódj, csak menjünk együtt, én majd segítek neked! – mondta jószívûen a sóbaba a megáradt folyónak, bár maga sem tudta valójában, hogyan is tudna rajta segíteni. Hamarosan a tenger közelébe értek. Még nem látta a tengert, de már hallotta morajlását, érezte különleges illatát. Mintha valahonnan mindez ismerõs lett volna számára! De honnan, hiszen eddig még nem is látta?! A tenger látványa teljesen lenyûgözte. Mi volt hozzá képest a búzatábla, a fa, de még a sivatag is?! A folyó egyre közelebb vitte hozzá. A sóbaba, bár vonzódott a tengerhez, mégis félni kezdett. Olyan nagy és hatalmas volt! – Ne félj! – szólt ekkor hozzá a tenger a hullámok hangjával. – Gyere csak nyugodtan közelebb hozzám. Tudok gyötrõ kérdésedrõl, majd bennem választ találsz rá! De a sóbaba rettenetesen megijedt a hatalmas hullámok láttán és hallva erõteljes hangjukat. Kapálózni próbált, visszafelé úszni, de nem tudott. – Te olyan hatalmas vagy! Biztosan tönkre teszel! – kiáltotta neki oda a sóbaba, miközben már ott volt, a tenger közvetlen közelében. – Ne félj tõlem, csak nyugodtan gyere hozzám, beljebb! – válaszolt most már békésebb morajlással a tenger. A vihar ugyanis már nyugodni készült. A megáradt folyó a tengerhez ért, és a sóbabát is átadta annak, akiben maga is nyugodni tért. A sóbaba teste azonban lassanként olvadni kezdett. – Mondtam, hogy tönkreteszel, elolvadok benned! – panaszkodott halkan a sóbaba a tengernek, de ezt igazából már maga sem bánta. A félelem teljesen eltûnt a szívébõl, és bár egyre jobban olvadt, mégis azt érezte, hogy valahogy egyre nagyobb, egyre teljesebb lesz. A vihar elállt, és a tenger hullámai is elcsitultak. A sóbaba a tengerben teljesen elveszett, de azért mégsem tûnt el! Eggyé vált a tengerrel, eggyé lett azzal a sóval, ami benne volt, és amibõl valamikor, nagyon régen, maga is keletkezett. Most már tudta, hogy õ kicsoda, és nem bánta azt, hogy útnak indult. Már reggel volt, amikor a nagyapa egy hangos kopogásra ébredt fel! Az unokája éppen a küszöbön heverészõ sóbabával játszott.
74
A SÓBABA
Kármel 2010/4-5
– Nyiss ajtót, Atyuskám! Nézd, találtam a lépcsõn egy sóbabát! – szólt a kislány. Nagyon tetszett neki ez a játék. Szerette volna megnézni a belsejét, mert kívülrõl nagyon szépnek találta. Fehér volt és szokatlanul csillogott sima felülete. Meg is kérdezte a nagyapát, vajon hogyan tudhatja meg, milyen belül. Az öreg elõször nem értette, mit is szeretne a gyermek: – Ugyan miért akarod megnézni belül? Nincs abban semmi sem. Csak olyan, mint kívül. Különben meg össze kellene törnünk ahhoz, hogy ezt meglásd és ez senkinek sem lenne jó. Fõképpen neked nem. Tudta ugyanis, hogy ha meglátja belülrõl nagyot fog csalódni, és a játéka is odalesz. A kislány azonban hajthatatlan volt. Látni akarta az igazságot, mert úgy érezte, valami tényleg van abban a babában, egyébként nem lehetne ilyen ragyogóan szép! Ezt persze az öreg is tudta, hiszen õ készítette nagy-nagy szeretettel és odaadással, és egész lelkét beletette, hogy örömöt szerezzen vele az unokájának. Végül megadta magát a nagyapa és segített is utánajárni, vajon mi lehet benne… Amikor a kislány látta a sóbaba belsejét, majdnem elsírta magát csalódottságában. Igazából semmi mást nem látott benne, csak sót. – Azt gondoltam, hogy van benne valami, annyira különleges volt. Kell, hogy legyen benne valami, miért nem látom? Az öreg nagyon megsajnálta unokáját, de hát erre most mit válaszoljon? Ekkor eszébe jutott az az érdekes álom, amit éppen unokája érkezése elõtt álmodott. Maga mellé ültette tehát a kislányt, és szép nyugodtan mesélni kezdett arról a sóbabáról, amely elindult, hogy megtudja, ki is õ valójában, de csak egy hosszú út végén, a tengerben, értette meg ezt igazából. A gyermek figyelmesen hallgatta. A mese végén csak ennyit mondott: – Papa, most csináljunk egy másik sóbabát, ezt pedig, ha majd a tengerre megyek, elviszem magammal. Nekiláttak, és egy másik sóbabát készítettek, szebbet, mint az elõzõ, mivel most már ketten dolgoztak rajta, és egész szívüket beleadták. A kislány pedig soha többé nem volt kíváncsi arra, hogy mi van a sóbabák belsejében, mert tudta azt, hogy ami bennük igazán lényeges, az a szemnek amúgy is láthatatlan. » R – T «58 38
Ramona, jelölt, Mindenszentek Kármel (Magyarszék) a mese szerzõje. A szöveg végleges kidolgozásában, formába öntésében Tarzi atya is besegített.
Kármel 2010/4-5
A SÓBABA
75
Kedves Gyermekek! Az ember is talán kicsit hasonló a mesebeli sóbabához. Miben? Elsõsorban abban, hogy ami az emberben is a leglényegesebb rész: a lélek, az a külsõ szemnek láthatatlan. Hiába vágnánk ketté egy embert, nem találnánk benne a lelkét! Pedig a lélek a testünkben van: ezért élõ a testünk, ezért szép az arcunk, ezért csillogó a szemünk, ezért mozdul kezünk és lábunk, ezért tudunk gondolkodni, érezni, ezért tudunk jót tenni. Egy halottnak a szeme már nem csillog, a teste is megdermed, arca sem olyan szép már, mint elõtte volt, amikor élt. És mindez csak azért van, mert meghalt, azaz lelke kiszállt a testbõl. Amikor az embernek a lelke kiszáll a testbõl, akkor mi lesz vele? Hová megy? Tudjuk: a jó Istenhez. A jó Isten az a tenger, az a végtelen óceán ahonnan származunk (õ teremtett minket és az egész világot), és ahová minden és mindenki tart. Akkor is, ha sok ember errõl, sajnos nem tud, és egyáltalán nem is érdekli. Sokan azt gondolják, hogy már mindent tudnak az életrõl és önmagukról. Pedig igazából csak akkor fogjuk tudni, kik is vagyunk igazán, amikor a jó Istenhez megérkezünk. Akkor kapjuk meg azt az új nevet a fehér kövön, amelyrõl beszél képszerûen a szentírás (Jelenések 2,17). Az új név az új embert jelenti amelyek leszünk – még a magunk számára is. Persze, azért addig is tudunk valamit magunkról: azért, mert van tükör, mert másoknak véleménye van rólunk, mert van tudomány. A tükör az ember testének külsejét mutatja, az (orvos)tudomány, annak belsejét is látja, tanulmányozza. Az embereknek véleménye van rólunk külsõnk, viselkedésünk alapján. S mindezek alapján mi is véleményt alkotunk önmagunkról, s talán azt gondoljuk, hogy tudjuk, kik vagyunk. Pedig a leglényegesebbet ezekbõl még nem tudjuk meg. Mert az igazán lényeges, az, ami a lélekben van (ez a leglényegesebb része az embernek, nem a teste!), annak a legmélyén. Azt pedig csak a jó Isten látja. A jó Isten azért nekünk is elmond valamit magunkról, már amennyit meg tudunk érteni belõle. A legfontosabb dolog, amit elmondott az, hogy az õ fiai, az õ gyermekei vagyunk. Azaz bennünket úgy szeret, mint saját Fiát, Jézus Krisztust, és ezért minket is hozzá hasonlóvá akar tenni. Hogy ez a gyakorlatban mit is jelent pontosan, nem tudjuk (hiszen nem tudjuk, hogy milyen az Isten, akihez hasonlókká kell lennünk), csak azt, hogy valami nagyon nagyszerût. Ezt szent János apostol így írja le: „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amit van” (1Ján 3,2). Amit nem tudunk magunkról és az iga-
76
A RÓZSAFÜZÉR
Kármel 2010/4-5
zi, örök életrõl, azt Szent Pál apostol – aki már életében járt a mennyországban! – azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik õt szeretik.” (1Kor 2,9) Mély, fontos igazságok ezek a dolgok, amelyek a felületes embereket nem érdeklik. Õket csak a külsõ dolgok érdeklik: magukból, másokból és a világból is. Pedig ami igazán lényeges az nem a külsõben van, az a szemnek láthatatlan, a kéznek megfoghatatlan. Mi azonban törekedjünk – a mesebeli sóbabához hasonlóan – elindulni a hitnek és az imádságnak az útján, ezt ne hanyagoljuk el a külsõ világ kedvéért! Akkor mi is megérkezünk majd valamikor ahhoz a végtelen óceánhoz, amely maga a jó Isten, akiben megtudjuk majd végre, hogy kik is vagyunk igazán, és Benne örökké boldogok leszünk. Tarzi a.
A RÓZSAFÜZÉR
agányosan éldegélt egy idõsödõ asszony, nemigen látogatta senki. Néhanéha csak a postás csengetett be hozzá a nyugdíjjal vagy hivatalos levéllel. A hoszszú hideg tél után lassan kitavaszodott, a fákon kipattantak a rügyek, virágba borult minden. Az asszony gondolta, kimegy a fészerbe, összepakol kicsit, rendet rak, a megmaradt téli tüzelõt összébb pakolja. Ahogy végzett, végignézett a polcokon, régi szekrényeken. – A héten lomtalanítás lesz, ki kellene dobnom a régi kacatokat!- gondolta, és már neki is látott. A nap gyönyörûen besütött a fészer kitárt ajtaján, meg-megcirógatva arcát, ahogy a régiségek között válogatott: – Ezt még nem dobom ki … ez már semmire sem jó … ez kimehet ... Ahogy ott válogatott, egyszer csak kezébe akadt egy kis bádogdoboz. Már majdnem a kidobandók közé dobta, amikor megzörrent kissé benne valami. Kinyitotta, és egy szakadt rózsafûzért húzott ki belõle. – Nahát, ez még megvan?
Kármel 2010/4-5
A RÓZSAFÜZÉR
77
A következõ pillanatban, mint a lavina, zúdultak rá az emlékek. Újra kislány volt, ott csiripelt nagymamája sarkában, nézte, ahogy foglalatoskodik. – Nagymama, de szép gyöngysorod van! – csodálkozott rá a szögre akasztott fûzérre. – Add nekem, légyszi! – Ez nem akármilyen gyöngysor! – mondta a nagymama – Ez egy rózsafüzér, és ha jó kislány leszel, megtanulod, hogyan kell vele imádkozni. Aztán, ha én már nem leszek, majd a tiéd lesz, megígérem. Attól kezdve szorgalmasan tanult és imádkozott a nagymamával. Így ment ez egy jó ideig, mindaddig, amíg egy reggelre a nagymama meghalt. És miként ígérte, a rózsafüzér valóban a kislányé lett. Nagyon boldog volt, a babája nyakába akasztotta, majd a sajátjába, és forgott, pörgött, a fény csak úgy csillogott a gyöngyszemeken. A ragyogó fûzér azonban egyszer hirtelen valamibe elakadt. A lendülettõl a kislány nem tudott megállni. Egy halk pattanás hallatszott, és a rózsafüzér a padlóra esett. – Jaj, elszakadt! – fakadt sírva. – Most biztosan haragudni fog az égben a nagymama, mert nem vigyáztam rá eléggé! Ahogy így sírdogált magában, egy gyerekes ötlet jutott eszébe. – El kell gyorsan rejtenem, hogy ne vegye észre! – gondolta. – Ebbe a bádogdobozba biztosan nem lát bele a nagyi. És majd késõbb megjavítom. Ezzel el is intézte a dolgot, és felrakta a polcra a többi doboz közé. Azután megfeledkezett róla. Most pedig ennyi év után ismét itt tartja a kezében a szakadt rózsafûzért! Otthagyott mindent. Gyors léptekkel bement a házba, megmosta a kezét, elõvette az olvasószemüvegét, és óvatosan összeillesztette a szétnyílt szemeket. – Valamelyik fiókban kell lennie egy kis fogónak. Azzal jól össze tudom nyomni a szemet, így nem fognak szétjönni. – gondolta, és így is tett. Ahogy ott tartotta a kezében az egésszé vált rózsafûzért, ujjai között szépen lassan morzsolni kezdte a szemeket. Emlékszik-e még, hogyan is kell? Ahogy érezte a kereszt finoman megmunkált faragását, valami megmagyarázhatatlan nyugalom és béke szállta meg. Egymás után mondta az üdvözlégyet, a titkokat … Minden, minden ott volt elrejtve mélyen, legbelül, és lám, most ennyi év után elõjött!
78
A RÓZSAFÜZÉR
Kármel 2010/4-5
Hirtelen azonban rádöbbent: valami mintha kimaradt volna életébõl, mintha az õ élete is – a rózsafüzérhez hasonlóan, kettészakadt volna. Igen, most már tudja mi maradt ki, melyik szemek nyíltak szét élete fûzérén! Kihagyta életébõl a legfontosabbat, Istent. Mindig minden fontosabb volt: a munka, a család. Eszébe jutott a fia. Milyen boldog is volt, amikor megszületett! És milyen szomorú most, amikor immár felnõtt fiával évek óta megromlott a viszonya. Az apja temetésén csak úgy állt hátul, mint egy idegen; meg sem várta a végét, elment, csak hogy ne találkozzon vele. Azóta még egy szem unokáját sem látta! Sírt. Felszakadtak a régi sebek. – Istenem, bocsáss meg, talán még nem késõ! Nem, nem lehet túl késõ! Könnyek között imádkozott. A régi rózsafüzérjén. Akkor is, majd késõbb is, minden nap. Egy reggel, midõn éppen elkészítette a teáját, leült az asztalhoz. – Oh, ez még forró! Amíg hûl egy kicsit, elimádkozok egy tizedet. Leemelte a szögrõl a rózsafûzért, és ismét leült. De épphogy elkezdett imádkozni, élesen megszólalt a csengõ. – Ki lehet az? A postás nem szokott ilyen korán járni. Kissé bosszúsan felállt, és kinyitotta az ajtót. Az ajtóban egy hét-nyolc éves forma kislány állt, rózsaszín kabátban, hosszú szõke haját rózsaszín szalag fogta át. – Kit keresel, angyalkám? - kérdezte. – Hát … én hozzád jöttem látogatóba, nagymama! Meghökkent. Csak akkor vette észre, hogy kicsit hátrébb állt egy fiatalasszony, és mellette … Igen, õ, az õ fia! Ráncosodó arcán patakokban folyt a könny. – Köszönöm, Istenem! Köszönöm, Szûzanyám! Ahogy megölelték egymást, ölelésükben benne volt minden: a bánat, az öröm, a megbocsátás. – Gyertek, gyertek be gyorsan, olyan nagyon sok mindent kell megbeszélnünk! Boldog örömben átbeszélték az egész napot. Amikor beesteledett, a kislány álmosan ásított. – Nagymama, veled alhatok? – kérdezte.
Kármel 2010/4-5
A RÓZSAFÜZÉR
79
– Hát persze, gyere, megmutatom a szobámat, és megvetjük az ágyat. – Szép a szobád! Nekem is van külön szobám, de az enyém egy kicsit szebb, és színesebb. Ahogy így körülnézett a szobában, a kislány észrevette a rózsafûzért. – Nahát, nagymama, hogy neked milyen szép gyöngysorod van! Nekem adod? A nagymama szeme felragyogott, és egy alig észrevehetõ mosoly futott át az arcán. – Tudod, kislányom, ez nem is akármilyen gyöngysor, ez egy rózsafüzér! Nagyon nagy ereje van, vele bármit el lehet érni! Ha jó kislány leszel, és megtanulsz vele szépen imádkozni, és amikor én már az égben leszek, akkor a tiéd lesz, megígérem! Feri
Kedves Gyermekek! Október hónapja a Rózsafüzér hónapja, amikor sok templomban, családban együtt imádkozzák azt. Sok ember és sok gyermek azonban nem szereti ezt az imádságot: túl hosszúnak és unalmasnak tartja. Pedig nem is tudják, hogy mekkora ereje van! Miért van nagy ereje a rózsafüzérnek? Azért, mert általa a Szûzanyához imádkozunk, aki Isten anyja és a mi anyánk. Mivel Jézus (azaz Isten) anyja, azért nagy hatalma van, a jó Isten õt mindenben meghallgatja, mindent teljesít neki, amit tõle kér. Mivel pedig Jézus akaratából a mi anyánk is, minket is éppen úgy szeret, mint ahogy az õ fiát, a gyermek Jézust szerette. Az anyukák olyanok, hogy mindent megtesznek gyermekeikért, akiket szeretnek, minden kérésüket meghallgatják. A jó anyukák, természetesen, csak a jó kéréseiket hallgatják meg gyermekeiknek, mivel csak a javukat akarják. Így Szûz Mária is mindig meghallgat minket, amikor imádkozunk hozzá, és valami igazi jót kérünk tõle. Miért pont a rózsafüzért kellene imádkoznunk ehhez? Hiszen vannak sokkal rövidebb imák is Szûz Máriához? Miért? Elõször is azért, mert valami oknál fogva ez tetszik Szûz Máriának. Ha valakit szeretünk, vagy ha valakitõl valami kegyet akarunk kérni, akkor nem azt nézzük, hogy nekünk mi tetszik, hanem azt, hogy neki mi a kedves. Azután azért is, mert ez Szûz Mária sürgetõ kérése. Lourdes-ben, Fatimában, és azóta is nagyon sokszor, mindig azt kérte tõlünk: „imádkozzátok a rózsafü-
80
REJTVÉNY
Kármel 2010/4-5
zért!" Ha szeretjük õt, megtesszük azt, amit tõlünk kér. Biztosan nem kér tõlünk olyant, ami fölösleges, õ jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Hosszú és unalmas? Ugyanilyen sokak számára az iskola is vagy a munkahely. De ez még nem kifogás ahhoz, hogy ne menjünk iskolába vagy dolgozni. Ha azonban igyekszünk más hozzáállással közeledni az iskolához, munkához - és a rózsafüzérhez - (nagyobb figyelemmel például, vagy nagyobb bedobással) akkor egyik közülük sem unalmas, sõt, nagyon is érdekes! És nem utolsó sorban nagyon hasznos. Rátok bízom tehát, hogy ki hogyan áll a továbbiakban ehhez az õsi imához, amely ma is kezünk ügyében van. Elég csak elõvennünk rég eltett rózsafüzérünket, és elkezdeni imádkozni! Tarzi a.
REJTVÉNY Ki írta kinek? Levelek a Szentírásból 1. Minek nevezzelek? Mielõtt Ábrahám lett, én már akkor nagyon szerettelek! Elég sok idõm volt tûnõdni azon a pillanaton, amikor majd Veled találkozom. Úgy is mondhatnám, ismeretlen idõk óta gondolkoztam, miként is szólíthatnálak akkor? Bevallom, elõtte fel s alá járkáltam. Küzdenem kellett nem egyszer és nem csak azzal az eggyel. Még tûzben is próbáltam. Az igazi bevetésem mégis az volt, mikor egyszerre lehettem a Mennyekben és Nálad, azért, hogy beszéljek, és a szívedhez érjek. Nem tudtam, hogyan is illethetnélek, akit különösen sokféleképpen becéznek. Melyiket válasszam? Azonban ott, meglátva Téged, eszembe jutott, hogy még egy szót mondott, aki küldött engem. És ez a Te neved. Így szólítottalak meg hát én is Téged.
Kármel 2010/4-5
REJTVÉNY
81
2. Tekints ránk, és könyörülj rajtunk! Egész életünkben imádkoztunk. Talán ennek köszönhetjük, hogy még az egyiptomi csapásokat is túléltük. Most azonban elhunyt testvéreimre tekintve látom, hogy rajtunk már az ima sem segíthet. De hiszem, hogy a böjtöd megmenthet minket. Íme! Aki anyád méhétõl fogva ismer, közeledik. Õ az, aki felerõsíti kiáltásom hangját, mert így beszél: Imádság és böjt által! Halld meg esdeklésem szavát!
3. Barátom! Ez az utolsó levelem. Egyre nehezebben írok, mert az idõ eljárt fölöttem. A lábaim elfáradtak és a tollam is kifogy lassan. Pedig mennyi mindent bírtunk ki együtt, emlékszel?! Alig-alig ettünk, épphogy csipegettünk. Kár! Talán többször is találkozhattunk volna. Legutóbbi elválásunk is égetõ fájdalmat okozott. De most azt beszélik, hogy újra látlak. Siess, amíg még élek… én sóvárogva várlak!
Sarutlan Kármelita Nõvérek (Kupusz Ramona) Mindenszentek Kármel, Magyarszék
Megfejtések: a kármelita nõvérek rovatának (a következõ rovat) végén.
82
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA
Kármel 2010/4-5
Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA (Kol 1,24) Krisztus Szent Sebeirõl nevezett Johanna-Andrea nõvér OCD útja a Kármelbe. (2010. július 24-én tett örökfogadalmat)
izenhat éves voltam, amikor kezembe került Pukely Mária: Avilai Teréz címû könyve. Gyóntatóm könyvespolcáról vettem le, egyáltalán nem céltudatosan. Tetszett a könyv külseje: ezüstös színû, a borítón középkori vár. Sok idézet van benne Avilai Szent Terézia írásaiból (Önéletrajz, A belsõ várkastély, A tökéletesség útja), és fõként ezeket olvastam. Teréztõl tanultam meg imádkozni, személyes szeretetkapcsolatba lépni a személyes Istennel, aki már elõbb szeretett. Észrevettem, hogy az Úr engem is elkezdett vezetni a belsõ ima útján. Elõször megijedtem, mert egy teljesen új világ tárult föl elõttem. Teréz biztat, hogy lépjünk be az imádság kapuján át bensõnkbe, ebbe a szép várkastélyba. Addig csak kívül éltem, és most egyszerre megláttam, hogy Isten bennem lakik. Amint egyre mélyült a szeretetkapcsolat Isten és közöttem a rendszeres ima által, úgy kezdett bontakozni bennem a hivatás. Amikor elõször szembesültem a szívemben megfogant vággyal, hogy egyedül Istené szeretnék lenni, nagyon elcsodálkoztam, hiszen senki sem gondolta volna éppen rólam. Szerettem a divatot, mindig gondot fordítottam a külsõmre és a világ szemében vonzó voltam. Tizenkét éves koromtól nem jártam hittanra. A szentségekhez továbbra is járultam (gyóntam, áldoztam) és fontos volt számomra a vasárnapi szentmise. Valójában már akkor öntudatlanul kerestem valami többet, valamit, amirõl magam sem tudtam, mi az. Udvarlóim voltak, és korábbi hittantársaim hitoktatómmal együtt teljesen leírtak, mondván: „a romlás útjára lépett”. Bizonyára így is lett volna, ha Isten nem oltalmaz hatalmas erejével. A szentmiséhez és a szentségekhez ragaszkodtam, és kerestem életem célját.
Kármel 2010/4-5
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA
83
Mivel azonban rossz helyen kerestem, amit találtam, nem tetszett. Egyszerre valamilyen nagy ürességet láttam meg abban a fiúban, aki éppen akkor udvarolt nekem (tizenhét éves lehettem). Semmi külsõ jele nem volt, hanem egy erõs belsõ tapasztalás. Rögtön utána szakítottam vele. Ettõl kezdve lassanként, napról napra gyökeresen megváltozott az életem. Szent Terézt továbbra is olvastam, és hosszú évekig csak az õ írásaiból táplálkoztam. Elkezdtem hétköznaponként is szentmisére járni. Észrevettem, hogy hasonló lélekkel megyek a templomba, mint amikor randevúra készültem. Nem értettem, mi ez: belsõ tûz, amely hajt Valaki felé. Egyszerre rájöttem: ez szerelem, szerelem Istenbe. Nagyon megörültem ennek a felismerésnek és siettem Hozzá, amikor csak tehettem. Szegény nagymamám meg is gyanúsított, hogy biztosan valami fiúval találkozgatom… Nyolc éves koromtól versenyszerûen asztaliteniszeztem, és a gimnáziumban nem tanultam. Szívesebben ütöttem a labdát. Azután meg is lett ennek a következménye: harmadik osztályban megbuktattak matematikából. Bár nehéz volt ez az új helyzet (a pótvizsgán sem mentem át), mégis Isten nagy ajándékának tartom, viszszagondolva a körülményekre. Az osztályban egymásnak adogatták a lányok a fogamzásgátló tablettákat, engem pedig Szûz Máriának csúfoltak. Nem okozott különösebb megrázkódtatást, elfogadtam, és félszeggé sem tett. Valószínûleg ezért, osztálytársaim elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Ugyanakkor egyre inkább éreztem, hogy el kell mennem onnan, csak azt nem tudtam, hogyan. Az Úr tudta. Elkezdtem dolgozni, és a saját lábamra akartam állni. Nagynéném házába, volt lakásunkba költöztem, és õ mindenben segített. Mi kell egy háztartásban? Hogyan kell fõzni? És ehhez hasonlók. Elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát, azután érettségiztem. Az érettségi vizsgabizottság elnöke kijött utánam, és megkérdezte, hova megyek tovább. Azt feleltem: „Nem tanulok tovább”. Ennek egyszerû oka volt, akkor már tudtam, hogy kármelita leszek, és oda nem kell felsõfokú végzettség, tehát számomra fölösleges. Nagynéném, akinek Isten után mindent köszönhetek, irgalmas nõvér szeretett volna lenni az 1950-es években, azonban éppen becsukták a zárdakapukat, és következett a feloszlatás. Ugyanakkor ennek a hivatásnak szellemében élte az életét: egy csökkentlátó papot gondozott, segített, annak haláláig, több mint negyven éven át. Neki mondtam el elõször szívem vágyát: szerzetes szeretnék
84
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA
Kármel 2010/4-5
lenni. Mire azt felelte: Nem úgy van az, mert „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” Könynyen lehet, hogy csak te gondolod így, és nem az Úr. Föladta a leckét, mert ettõl kezdve kétségek kezdtek gyötörni: vajon tényleg csak én akarom-e? Jelet kértem az Úrtól, határozott jelet, hogy mutassa meg, mit tegyek: a házasság-e az utam, vagy a szerzetesi élet? Talán egy-két év is eltelt, mire választ kaptam. Közben iszonyúan szenvedtem, úgy éreztem, a tisztító tûzben vagyok, és a bensõmben tüzes, éles kardot forgatnak. Sokszor fizikailag is úgy éltem meg, hogy megfulladok. Kínlódtam és tudtam, ez nem tõlem van, de semmit sem értettem. Nem értettem, hogy „a lélek sötét éjszakájának” a kellõs közepén vagyok, és úgy jó minden, ahogy van. Kezdtem elveszíteni a türelmemet és egyre sürgettem az Urat. 1987 májusának elsõ hétvégéjén szinte magamon kívüli állapotban léptem be az Egyetemi templom ajtaján, ahol egy bencés atya tartott konferenciabeszédet a Szûzanya tiszteletére. (Mária-évet írtunk, II. János Pál pápa hirdette meg. Huszadik évemben jártam.) A homíliában arról beszélt, hogy egyes „modern” teológusok kétségbe vonják Mária mindenkori szüzességét… Mózes, miután megjelent neki Isten, már nem élt együtt a feleségével. „Akit az Isten szeretete megérint, ott másnak helye nincs.” Ez volt az a mondat, ami akkor és ott nekem szólt. A sötétségbõl világosság támadt, és minden kétségem elmúlt afelõl, hogy Isten egyedül magának akar. Attól fogva teljes bizonyossággal tudom. Új ember lépett ki aznap este a templomból. Béke költözött a szívembe, mert Isten szeretete megérintett, és Õ maga tette rá a pecsétet. Mondhatott ezután bárki bármit, semmi sem rendített meg ebben. „Akit az Isten szeretete megérint, ott másnak helye nincs.” Huszonhárom évvel ezelõtt hangzott el, és a tizenhét év alatt egyszer sem inogtam meg hivatásomban. Mégis, ez a mondat mást jelent ma, mint amit korábban jelentett. Akkor ezt jelentette: „Igen, Isten kiválasztott, nem a házasság az utam. Ráállított egy pályára, amelyen végig akarok futni.” Mit jelent most? Az eltelt huszonhárom év megmutatta, hogy ez a szeretet nem idegenít el az emberektõl, hanem kitágítja a szívet, hogy mindenki beleférjen, átöleli bennem az egész világot. Az Isten szeretete megérintett, nincs helye bennem az ellentmondásnak, csak tiszta gondolatokat engedhetek be a szívembe. Nincs ott helye
Kármel 2010/4-5
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA
85
másnak, csak annak, Aki teremtette és fenntartja. Nincs ott helye másnak, csak mindenkinek, akit Õ rám bíz, az imáimra, akikkel közösséget kell vállalnom a szenvedésben, akiket támogatnom kell napi küzdelmeikben. Amikor már úgy érzik, nem megy tovább, akkor kiegészíteni az õ szenvedéseiket az enyémekkel. És csak a szívben hallhatóan mondani: „Igenis bírod, és tovább mégy, az elsõ szeretet tüzével, kell, hogy együtt menjünk!” És az a pap, aki súlyos kísértésekkel küzd, mégis hûséges marad, leesik szemérõl a hályog. A családapa mégis családjával marad… Az anya pedig mégis megfõzi a vacsorát, bár nagyon fáradt… – Ma ezt jelenti számomra ez a mondat. Nem ért véget a megpróbáltatások sorozata. Most, hogy megtudtam, az Úr meghívott, hova menjek? Ekkor még nem volt Kármel Magyarországon. Olvastam, hogy éppen ebben az idõben indult meg a Magyarok Nagyasszonya Társaság, amely több közösségbõl egyesítette a nõvéreket, és elkezdték a szerzetesi életet. Imádkoztam, mit tegyek. Közben a gyóntatóm fölajánlotta, hogy szívesen kijuttat Svájcba, a szemlélõdõ domonkos nõvérekhez. Imádkoztam, mit kell tennem, mit kíván az Úr? Tudtam, hogy a hazámat nem szabad elhagynom, itt van küldetésem, de hol? Amint a Szentírást olvastam, megkaptam a választ, és le voltam sújtva: maradjak nagynénémmel és a beteg atyával, legyek a segítségükre. De hát akkor minek adott az Úr szerzetesi hivatást? Mire volt jó ez az egész? Tovább olvastam a Szentírást, és arra találtam: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem azét, aki küldött engem.” Föltettem a kérdést: „Ki vagyok én, hogy másképpen cselekedjem?” Újabb hatalmas küzdelem kezdõdött önmagammal. Míg másnak azért kell megküzdenie, hogy el tudja hagyni a „világot”, nekem éppen fordítva kellett ezt a harcot megvívnom. Három napig folyt a könnyem és úgy éreztem, mintha belülrõl valami fojtogatna. Tehetetlen voltam, hiába döntöttem el, hogy Isten akarata szerint akarok cselekedni. Természetesen egy pillanatig sem tettem le arról, hogy kármelita legyek. Csak éppen most más feladatot adott az Úr, meg kell várnom, amíg eljön az én órám. Teltek az évek, és én egyre csak sürgettem az Urat, engedje meg, hogy végre a helyemen legyek. Azután meghalt a velünk élõ atya. Õ eskette a szüleimet és õ keresztelt meg. Egy évig aktív ápolásra szorult. Kimondhatatlan örömöt jelentett a betegápolás, bár teljesen kezdõk voltunk benne. A mi jó atyánk az ágyban az étkezõ tálcán misézett. Felejthetetlenek ezek a szentmisét. „Pap vagy te mindörökké…” – és az utolsó leheletéig misézett, pedig a végén már súlyos erõfeszítést jelentett számára. Otthon halt meg. Láttam a halált. Szép volt és békés. „Barátunk, Lázár, elaludt…” A halott-mosdatás nekem jutott részül. Krisztus ápoltuk benne, és most a halott Krisztust mosdattam. Volt benne valami fölemelõ ünnepélyesség. Elvitték és mi egyedül maradtunk… – Nem adnám oda ezeket az éveket semmiért sem. Közben nyolc évig egy keresztény egyesületben dolgoztam, majd 1998-ban köztisztviselõ lettem, az egyházi kapcsolatok területén. És nem szûntem meg vár-
86
TESTÉNEK, AZ EGYHÁZNAK JAVÁRA
Kármel 2010/4-5
ni. 2002-ben a kormányváltást követõen kiléptem, és a szüleim dísznövény lerakatában dolgoztam. Még köztisztviselõként iratkoztam be a PPKE Hittudományi Fõiskolára, mert kikötötték, hogy diplomáznom kell. A teológia volt az egyetlen, amit szívesen elvégeztem. 2003 Jópásztor vasárnapján tettem egy fölajánlást a papokért. Mindig szívemen viseltem az Egyház pásztorainak ügyét, és láttam, mennyi mindennel kell megküzdeniük. Tudtam, ha ezt a felajánlást megteszem, bármit küldhet az Úr. Olyan betegséget is, ami lehetetlenné teszi belépésemet a Kármelbe. Elfogadtam – értük, bár ebben ez volt az egyetlen vágyam. Következõ évben beléphettem. Le kellett mondanom a Kármelrõl ahhoz, hogy beléphessek. Azért, hogy itt se a magam akaratát keressem, hanem azét, aki küldött engem. Nem tudtam, mi van itt, csak azt tudtam, nekem ez kell. Csöndes kereszthordozás – amivel találkoztam – szeretõ testvéri közösségben, mégis magányban. Õrizzük a rend remete jellegét. Radikális egyszerûség és a Szûzanya alázata. Elsõ perctõl fogva tudom, hogy megérkeztem a helyre, ahol halálomig leszek, és utána is, mert egyek vagyunk örökre. A Kármel az életem, mert benne találom meg Krisztust úgy, amint valójában van. Az egyszerû kereszthordozásban, a nõvérek tekintetében, ahogy együtt megyünk az úton. Valaki azt mondta: „Most végre célba értél”. Ez igaz, de a Kármel is egy út, amely az üdvösségbe vezet. Számomra azonban ez az egyetlen út vezet az üdvösségbe: hûséges kármelitaként élni és kármelitaként hûségben meghalni. Kérem az Urat, hogy vigye végbe bennem, amit elkezdett! Legyen áldott örökké, aki mindent megad nekünk azon felül is, amit kérünk vagy elgondolhatunk! Ámen. Krisztus Szent Sebeirõl nevezett Johanna-Andrea Mindenszentek Kármel, Magyarszék
Kármel 2010/4-5
MIT ADOTT SZENT TERÉZIA ANYÁNK ÖNÉLETRAJZA ...
87
MIT ADOTT SZENT TERÉZIA ANYÁNK ÖNÉLETRAJZA ÁLTAL A SZENTLÉLEK?
mióta közösen, a noviciátusban tanulmányoztuk Szentanyánk önéletrajzát, Szent Terézia sokkal ember-közelibbnek mutatkozott be, mint amilyennek elképzeltem. Számomra – mostanáig – õ egy elérhetetlen misztikus volt, akit tiszteltem, de nem hittem, hogy a mindennapokban követhetném õt. Önéletrajza által jobban megbarátkoztam vele, mert õszinte, alázatos, igazságszeretõ és Istenben gyökerezõ élete volt. Megláttam benne a hiteles szerzetest. Szentanyánk fõként három dologban adott példát: az elsõ az ember Krisztus istenségével való személyes találkozás a belsõ imában. Önmagamat akkor ismerhetem meg jobban, ha minél inkább fölfedezem Istent. Krisztussal igazi önmagam lehetek, mert Õ sötétségeimet is, talentumaimat is jól ismeri. A belsõ ima által megtapasztaltam, milyen szívbõl megérteni egy igét, nem csak értelemmel. A másik, hogy Szent Terézia az Egyház igazi leánya. Soha nem tanított vagy nem tett olyat, ami ellenkezne az anyaszentegyház hitével. Engedelmességet tanúsított az Egyház pásztorai iránt. Engedte, hogy a Szentlélek általa szóljon, benne éljen és általa mutassa a lelki utat – a Kármel és az Egyház számára. Nem volt véletlen, hogy Szent József atyánkat tisztelte, hiszen õ az Egyház fõvédõszentje. Szent Terézia meg tud tanítani Szent József igazi tiszteletére. Õ mondja, hogy „a belsõ ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk”. (VI. fej.) A harmadik, amiben megerõsített, hogy egy kármelitának szívén kell viselnie a lelkek sorsát. Másokért állunk az Úr színe elõtt. Tudatosan kell vállalnunk az életáldozatot, mely az Úr szeretetébõl fakad – a ránk bízottak üdvösségéért. Ez nem mûködne az Úr iránti szeretet nélkül és a Benne való bizalom nélkül: „legyen bennünk nagy bizalom, mert igen fontos, hogy ne szállítsuk le vágyaink színvonalát” – írja Szentanyánk. Ha arra gondolok, mi lett volna, ha Szent Terézia anyánk nem kapta volna meg a különleges kegyelmeket, és csak egy egyszerû szerzetesnõ maradta volna, az is sokat jelentett volna rendünk számára. Õ mégis miérettünk és az Egyház javára kapta ezeket a kegyelmeket. Elõször a mi Urunknak kell hálát adnunk õérette.
88
ÚJ ÉLET KRISZTUSBAN, AZ V. LAKÁS
Kármel 2010/4-5
Melyik a legnagyobb ajándék, amit Istentõl kapott? A lobogó isten- és emberszeretet, mert szeretet az Isten, s akit Isten a szeretettel ajándékoz meg, önmagával ajándékozza meg. Ezt az ajándékot nekünk is nyújtja nap mint nap. Ehhez pedig nagy és nyitott szív kell. Szent Terézia Anyánk! Nézd a mi parázsló szívünket! Lobbantsd fel bennünk a szeretet tüzét, hogy imánk és áldozatunk által a világ lángokban álljon, a szeretet lángjaiban! Könyörögj érettünk! Terézia jelölt Mindenszentek Kármel, Magyarszék
NORBERT Cummins OCD: ÚJ ÉLET KRISZTUSBAN, AZ V. LAKÁS
sten az által, hogy megteremtett minket, egyúttal egységre is hív minket önmagával. Aquinoi Szent Tamás írja a Summa Theologiae címû könyvében: imánkban alapvetõen az Istennel való egységet kell kérnünk. Avilai Teréz szerint az egyesülésnek különbözõ fokai vannak és mindegyik meghatározható. Amit az V. lakásban ír, az akaratunk teljes alárendelése Isten akaratának és az ennek megfelelõ elszakadás a teremtményektõl. A léleknek el kell határoznia, hogy nem vesz magához más jegyest, csak magát Istent (vö. BV. VI.1.2). Teréz a lélek útja egy konkrét állomásának tekinti az V. lakásban leírtakat Megértette, hogy ez az önátadás csak egy rendkívül nagy szeretet eredménye lehet. Mert a szeretet az egység köteléke, és minél nagyobb a szeretet, annál szorosabb az egység. Abban a lélekben, aki megkapja az egység ajándékát, olyan szeretet gyullad, amelyet önmagától nem tudott volna felizzítani. Az igazi szeretetnek az a kis szikrája, ami a IV. lakásban beköltözött a lélekbe, az itt az V. lakásban elhatalmasodik és uralkodóvá válik. Teréz, amikor az V. lakásról ír, 4 fejezetre osztja: 2 az egyesülés misztikus kegyelmét írja le, a másik 2 az egyesülés állapotáról beszél, amelyet általánosnak
Kármel 2010/4-5
ÚJ ÉLET KRISZTUSBAN, AZ V. LAKÁS
89
mondhatunk, abban az értelemben, hogy nem kell különös kegyelmet kapnunk Istentõl ahhoz, hogy elérjük. A misztikus kegyelemrõl: A lélek tehetségei (emlékezet, értelem, akarat) majdnem teljesen egyesülve vannak, bár azért nem annyira, hogy ne tudnának mûködni. Ez a misztikus kegyelem rövid ideig tart. Alapvetõ és lényegi eleme az akaratban van. Vagyis az „én” halálában, azért hogy Istennek éljen. Amikor egy ember elkezdi az imaéletet, akkor imádság után könnyen visszatér a valós élethez. Ahogy halad az idõ, ezek a világi értékek, amik felé nyitott volt, elvesztik a befolyásukat. Ekkor Isten az, aki egyre valóságosabbá válik. Ez a váltakozó folyamat nagyon megerõsödik a nyugalmi imában, amikor a lélek félig alszik a földi dolgokat illetõen, azért, hogy teljesen éber legyen az isteni dolgok iránt. Az egyesülés imájában mélyen alszik, mind a világ dolgai iránt, mind önmaga felé. Amíg az egyesülés imája tart, addig a lélek nincs öntudatánál. Valójában a lélek teljesen meghal a világnak, hogy teljesebben éljen Istenben (vö. BV. V.1.3). Ez a lélek elsõ találkozása jegyesével. További találkozásokra lesz szükség, amíg a lelki eljegyzés megtörténik a VI. lakásban. Isten ekkor még nem vette véglegesen birtokba a lelket. Ezután az ördög, még támadást intéz ellene, hogy megakadályozza az eljegyzést, de amint az a VI. lakásban megtörténik, már nincs az az ellenség, amely el tudná õt választani tõle (vö. BV. V.4.4). A misztikus kegyelem hatásai: Ezt a meglepõ átalakulást Teréz a selyemhernyó híres képével írja le. Amint a selyemhernyó táplálkozik a szederfa levelekkel, ugyanúgy a lélek is a Szentlélek melege által nyer életet és elkezd hasznot húzni Istennek abból az általános segítségébõl, amit mindenkinek adott, valamint felhasználja az Egyház által nyújtott gyógymódokat, például gyónás, jó könyvek olvasása, prédikációk hallgatása. Amíg teljesen meg nem nõ a „kis hernyó”, addig imádsággal és elmélkedéssel táplálkozik. Utána elkezdi fonni a selymét, aztán bábot épít, amelyben meg fog halni. A lélek most elrejtõzik Krisztussal Istenben. Meghal a saját önzésének. A selyemhernyó, amely nagy és csúnya volt, gyönyörû fehér pillangóként bújik elõ a bábjából. Ez az átalakulás olyan csodálatos, hogy a lélek nem ismer magára, semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy Isten azt tegye vele, amit Õ akar. Az V. lakást a tökéletes szeretet és az abszolút elszakadás jellemzi. Az elszakadás miatt a lélek idegenné válik a földi dolgok iránt, és nem engedi, hogy megpihenjen sem a lelki vigasztalásokban, sem a földi kincsekben. Míg azelõtt csak önmagára tudott gondolni, most új aggodalmak és új vágyak töltik el õt Isten dicsõségéért (vö. BV. V.2.12).
90
ÚJ ÉLET KRISZTUSBAN, AZ V. LAKÁS
Kármel 2010/4-5
Akarategység Istennel: Teréz megkülönbözteti az egyesülés misztikus kegyelmét a hatásaitól. Maga a kegyelem rendkívüli és csak kevesek számára adatik meg. A legalapvetõbb hatás az Istennel való akarategység. Ehhez nem szükséges misztikus kegyelem. Istennek sok útja és módja van, hogy elvezesse ebbe a lakásba, anélkül, hogy ezt a rövidebb misztikus utat megadná. De e nélkül többe fog nekünk kerülni (vö. BV. V.3.5-6). Ez az egység, amely után Teréz vágyódott, a legbiztosabb. Teréz tanítása világos: elérhetõ az egység úgy, hogy lemondunk saját akaratunkról, és Isten akaratát követjük mindenben. Nem szükséges rendkívüli kegyelmeket kapnunk ahhoz, hogy elérjük ezt az akarategységet Istennel. Isten már eleget adott nekünk Fiában, aki az utat tanítja nekünk. Jézust egész életén keresztül egy dolog foglalta le, hogy teljesítse azt a feladatot, amelyet az Atya bízott rá. Vágyainak egyetlen célja az Atya akarata volt, Jahve nagy terve, Isten mûve, megváltásunk ügye. Az Atyának ez az akarata volt Jézus életének központja, imájának szíve. Az V. lakás egyesülés-kegyelme: Ha azt állítjuk, hogy két út vezet az egység elérésére, rövidebb a misztikus út, de ez a keményebb, nehezebb út, ami kitartó erõfeszítést igényel. Fontos észben tartanunk, hogy ugyanolyan fokú szeretet és teljes elszakadás szükséges mind a kettõhöz. „Ki az, aki Istennek ajánlva cselekedeteit, hosszabb-rövidebb idõszakokra, azzal hízeleghetne magának, hogy õ mindig meg tud maradni a tökéletes elszakadás állapotában, és nem tér vissza rendszeresen a szívében önkéntes, illetve természetes vonzódással hajlamaihoz, szeszélyeihez” (August Saudreau)?
Kármel 2010/4-5
ÚJ ÉLET KRISZTUSBAN, AZ V. LAKÁS
91
Önszeretet, önbecsülés, elhamarkodott ítélkezés mások felett kis dolgokban, szeretet hiánya, amennyiben nem szeretünk másokat úgy, mint önmagunkat: ezek azok a tökéletlenségek, amelyek megakadályozzák az egyesülést Istennel (vö. BV. V.3.6). Az V. lakás egyesülés-kegyelméhez a szeretet tüzére van szükség. Ez a szeretet az érzéki rész passzív éjszakája folyamán árasztja el a lelket, amely homályosan, titokzatos módon általában megelõzi az V. lakást. Ez egy olyan erõs szeretet, ami képes a lelket egészen önmaga fölé emelni. Ez megtisztítja a lelket alapvetõ önzésétõl, és képessé teszi arra, hogy lénye teljességét, mint elfogadásra alkalmas élõ áldozatot ajánlja Istennek. Ez a sötét szeretet megfosztja az értelmet a kóbor, vissza-visszatérõ gondolatoktól is az egy szükséges érdekében. „Lecsupaszított akaratnak nevezi azt az állapotot, amirõl Teréz is ír az V. lakásban. A tökéletes tanítvány nem kéri azt, hogy megszûnjenek a fájdalmai, sem azt, hogy növekedjen a jutalma, nem tekinti azt, hogy fájdalomban vagy örömben van része, csak azt kívánja, hogy annak az akarata teljesüljön be, akit szeret” (A Megnemismert felhõje, 24,40.). Szent Teréz kitárja az V. lakás ajtaját minden ember számára. Tudja, hogy Isten akarata az, hogy tökéletesek legyünk, hogy egyek legyünk Krisztussal az Atya akaratának teljesítésében. Nincs szükségünk különös isteni kegyre ahhoz, hogy megtegyük ezt – egy új és hatalmas szeretetre van szükségünk, amelyet Istennek kell meggyújtania szívünkben. A mi részünkrõl mindig törekednünk kell arra, hogy tetszésére legyünk Istennek és imádkozzunk a Szentlélek szeretet-adományáért. Amikor ez megadatik, magában fogja hordani annak a tanúságát, hogy Isten elfogadta önfelajánlásunkat és egyesített minket önmagával.
Philip Boyce OCD, Within you he dwells, Rediscovering St Teresa’s Interior Castle könyvébõl, 36-48. oldal
Fordította: Jézusról nevezett M. Eszter nõvér Mindenszentek Kármel, Magyarszék
92
HOGYAN LÁTTA KÉSÕBB FERNANDEZ GERGELY ...
Kármel 2010/4-5
HOGYAN LÁTTA KÉSÕBB FERNANDEZ GERGELY PROVINCIÁLIS A SZENT JÓZSEF KOLOSTOR ALAPÍTÁSÁT (Képzelt levél, amelyet a nõvéreknek írhatott volna.)
Tisztelendõ Nõvérek!
römmel tölt el az a hír, hogy rendünk Szent Terézia születésének 500. évfordulójára készül. Életszentségét a mi Urunk igazolta, amelyet – közel ötszáz év távlatából – én is megvallok, hiszen földi életemben többször tapasztaltam. Az Úr nagyon sok lelket mentett meg általa, még többet alázatra és szeretetre vezetett. Én is közéjük tartozom. A kasztíliai kármelita rendtartomány provinciálisi szolgálatát 1559-1561 között láttam el, amikor életem egyik legnagyobb tévedését követtem el. Az Úr megkönyörült rajtam, és késõbb az Õ világosságával jobb belátásra vezetett. Biztos vagyok benne, hogy Jézusról nevezett Terézia anya imáinak köszönhetem. Ha jól emlékszem, 1560 táján azzal a kéréssel fordult hozzám Jézusról nevezett Terézia nõvér, hogy egy olyan kolostort akar alapítani, amely rendünk eredeti reguláját fogadja el. Lángoló istenszeretete és a lelkek megmentéséért való buzgósága túlnõtte az avilaiMegtestesülés-kolostor lelki színvonalát. Terézia nõvér fölismerte az Egyház nehéz helyzetét – a reformáció közepette – és tudta, hogy az ilyen helyzetekben csak az imádkozó, Istenben élõ ember tud a legtöbbet tenni. A szerzetesi fegyelmet mindig nagyra becsültem, ezért szavamat adtam a szent nõvérnek, hogy minden tekintetben számíthat segítségemre, sõt az új zárdát saját joghatóságom alá fogadom. Az évtizedek folyamán megtapasztaltam, hogy a Megtestesülés-kolostor, bár jámbor lelkek lakják, mégsem felel meg a Kármel fegyelmének, és bizony nem árt, ha van egy példás kolostor is a városban. Tehát szavamat adtam. Épphogy elkezdõdött volna az alapítás, zendülés támadt Avila városában. Föllázadt a nép, hogy mit képzel ez az apáca? Csak nem gondolja, hogy még egy koldus-kolostort el fog tartani ez a város? Mi az, hogy nem akar évjáradékot?
Kármel 2010/4-5
HOGYAN LÁTTA KÉSÕBB FERNANDEZ GERGELY ...
93
Bizony más szerzetek is elégedetlenkedtek, attól tartva, hogy a Kármel miatt kevesebb alamizsnát kapnak majd. Emberi gyöngeségem, s az Úr iránti bizalmatlanságom itt mutatkozott meg: nem akartam nagyobb zavargást, így azt tanácsoltam Terézia nõvérnek, hogy ne helyezkedjünk szembe a közvéleménnyel. Sõt meg is vontam tõle minden támogatást, melyet annak elõtte ígértem. De Terézia nõvér kitartó, határozott volt. Számunkra egyre világosabbá vált, hogy ez az új kolostor az ég akarata. Mégis gyávaságomban csak idõk múltán vallottam be magamnak, hogy ez az igazság. Terézia anya soha nem ócsárolt engem, pedig megérdemeltem volna. Mindig nagy tisztelettel és engedelmes alázattal viseltetett az Egyház és pásztorai iránt. Hitünk minden igazságát hûséggel vallotta és élte. Ezért még az inkvizíciónak sem volt gondja vele. Kitartó imája és munkája meghallgatást nyert: a Szentszék 1562. február 2-ai engedéllyel püspöki joghatóság alá helyezve megengedte a Szent József sarutlan kármelita zárda alapítását. Szent Terézia számos kolostort alapított még. Bizalmát Istenbe helyezte és Krisztus gyõzött benne. Öregségemre én is megtanultam, hogy Isten akaratával nem szembeszállni, hanem együttmûködni kell. Ezt tanácsolom önöknek is, tisztelendõ Nõvéreim! Áldja meg önöket az Úr! Imával Fernandez Gergely OCarm provinciális
Terézia jelölt Mindenszentek Kármel, Magyarszék
REJTVÉNY MEGOLDÁSOK (Nem csak gyermekeknek rovat) 1. Gábriel angyal Szûz Máriához 2. Az imádkozó sáska Keresztelõ Jánoshoz 3. A holló Illéshez
94
A KESZTHELYI VÉK KÖZÖSSÉG OLVASSA SZT. TERÉZIÁT Kármel 2010/4-5
A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata
A KESZTHELYI VÉK KÖZÖSSÉG OLVASSA SZENT TERÉZIÁT Beszámoló a budapesti Országos Kármelita Napra
vilai Szent Terézia szavaival élve, Jézus és én képesek leszünk erre a beszámolóra. Ahogyan Szent Pál is mondta a 2. Korintusi levélben (12, 9 fejezetében): „Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” Néhány szóval szeretném elõször is bemutatni közösségünket. Sajnos, egyre kevesebben vagyunk még aktív korúak. Sokan már a gyûlésre sem tudnak eljönni idõs voltuk miatt. Vannak fiatalok is ugyan, de õk vidékiek, akiknek nagyon örülünk, de a havi egyszeri találkozáson kívül nem várhatunk tõlük többet. Egy kedves házaspár 3 kiskorú gyermekkel Nyirádról, a Bakonyból jön, és egy fiatalasszony ugyancsak három gyermek mellõl – és színházi munka mellett - Pécsrõl. Sajnos, helybeli fiataljaink jelen pillanatban nincsenek. Ezért is támadt egy gondolatom, melyet az atyákkal is megbeszéltem, hogy nyílt napot fogunk tartani szeptember elsõ szombatján, melyre mindenkit meghívunk minden kötelezettség nélkül. Szeretnénk megismertetni Teréz életét, munkásságát és fõleg lelki életét és tanítását. Hisz az nemcsak a kármeliták kiváltsága és lehetõsége, hanem minden emberé, aki szeretne a lelki életben eligazodni és abból erõt meríteni, esetleg irányt változtatni, netán hivatást felfedezni magában. E bemutatásban közösségünk minden tagja részt vesz. Minden témának van egy felelõs személye, és akiknek nem jutott téma, azok majd a kiegészítéseket fogják mondani. Így mindenki szóhoz fog jutni. Sõt, a vendégeket is megkérjük, hogy meglátásaikkal és kérdéseikkel szóljanak hozzá. Ez lesz részünkrõl az a bizonyos ünneplés, mely a Kármel újság útmutatása szerint javasolt. Kérlek bennetek, imádkozzatok értünk, hogy jól és eredményesen sikerüljön ezen igyekezetünk. A tavaszi lelkigyakorlaton, mely Leányfalun volt, néhány szót beszélgetve mondták nekem a csongrádi testvérek, hogy milyen jó a mi közösségünknek, hisz
Kármel 2010/4-5 A KESZTHELYI VÉK KÖZÖSSÉG OLVASSA SZT. TERÉZIÁT
95
sok kármelita atyával vagyunk körülvéve. Itt vagyunk a kármel közepén. Õk meg örülnek, hogy az ottani atya, aki nem is szerzetes, elvállalta õket. És megkérdeztem, hogyan foglalkozik velük ez az atya. Mondták, hogy kérdések alapján, és nagyon jó. Nem panaszként, csak tényként elmondanám, hogy a mi közösségünk lelki vezetõje, Kristóf atya, akkor lett ide Budapestre helyezve, ill. nem sokkal elõbb, mint ahogy el kellett kezdeni a Teréz Önéletrajz címû mûvét olvasni. Õ már elõre biztatott minket, hogy ne várjunk senkire, kezdjük el. Nem volt mit tenni, elsõ szombatonként belefogtunk a Terézzel való foglalkozásba. Mivel más nem vállalta, magam próbálkoztam, a titkárnõnk pedig Mirjam nõvér vállalta a havi jelentések elkészítését és küldését a Provinciális atya felé. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy mindenki elolvasta már otthon az elõre kijelölt részeket, és így hozzá tudott szólni a témához. Mondták a kulcsszavakat, majd a bõvebb kiegészítõ mondatokat. Sõt, voltak tanúságtevõk is. Aztán eszembe jutott, hátha én is tudnék gyártani kérdéseket, és így talán könnyebben meg lehetne ragadni az egyes fejezetek fontosabb mondanivalóját. Így folyamatosan minden témát végig vettem, kiosztottam a kérdéseket, mindig a következõt, és kértem, hogy mindenki dolgozza ki magának, tegye el, mert nagyon jól fog jönni az összefoglaláskor. Így érkeztünk el az elõírt részek áttanulmányozása végére, majd 2 hónapon keresztül az ismétléshez. Ezt szeretnénk egy ünnepi beszámolóval befejezni szeptember 4-én. Az Önéletrajz újraolvasása nagy hatással volt mindnyájunkra. Megtapasztalhattuk, hogy a közösségben az Erõt, azt, hogy dolgozik a Szentlélek. Ahogy írva van Mt 18, 20-ban: „Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Volt, amit a közös, hangos felolvasás alapján értettünk csak meg. Ugyan addig is tudtuk, de valahogy mintha mégis elment volna a fülünk mellett. Teréz egyenrangú félnek tekintette az õt olvasókat. Nem akar senkit kioktatni. A ránk pirítást is úgy teszi, hogy észre sem vesszük, ugyanis annyira bûnösnek vallja magát. Persze gondolhatjuk, hogy ez túlzás, és nem is foglalkozunk vele, de ha arra gondolunk, hogy Jézus az abszolút bûntelen, hisz másként nem
96
A KESZTHELYI VÉK KÖZÖSSÉG OLVASSA SZT. TERÉZIÁT Kármel 2010/4-5
válthatott volna meg minket, akkor már Teréz megalázkodása egyáltalán nem túlzás. És itt jön be a mi megszégyenülésünk Isten és egy szent elõtt. Nyilván – Teréznek ez a mélységes alázata tette õt alkalmassá arra, hogy azt a sok rendkívüli kegyelmet befogadja, átélje, sõt másokkal is meg tudja osztani, és vezetni a lelki életét ma is mindazoknak, akik az õ mûvét olvassák és tanulmányozzák. Nagyon sok fogalmat tett elõttünk világossá. Például: Mit jelent okosnak lenni: legyen óvatos, ne bízza el magát, kerülje a bûnre vezetõ alkalmakat, legyen alázatos, és a kemény munkát üdülés váltsa fel, hogy megújult erõvel tudja folytatni a munkát. Vagyis nem azon kell törni magunkat, hogy vajon milyen okos dolgokat találjunk ki, azaz ne okoskodjunk. Nagyon fontos az alázatosság helyes tudata: nem magunkban bízni, hanem Istenben. Tudni, hogy van hamis alázat is, amikor is az ördög sugalmazását elhisszük, és kevélységnek tartjuk utánozni a szenteket. Mi a bizalom? Alázatosság és bátorság: Istenben mindenre képesek vagyunk. De fontos, fõleg a kezdõknek, hogy lelki vezetõjük bölcsességére és irányítására bízzák magukat. Mi zavarja az összeszedettséget és a belsõ imát? Az önszeretet és a bizalom hiánya. Mi hátráltatja a szellemi szabadságot? A kényelem szeretete és az örökös boldogság utáni kívánság. Szabad is, de boldog is akarok lenni egyszerre. Ezért a lassú haladás okai mi vagyunk. Ha félünk, hogy minden kicsiség megöl minket, jön az ördög, és megbénít, vagy megbetegít. Mit mond errõl Teréz? „Mit bánom én, ha meghalok – nem kérek a kényelembõl, csak a kereszt kell nekem.” – Megtapasztalja, hogy mióta lemondott saját kényeztetésérõl, sokkal jobb az egészsége. Figyelmeztet a kezdõk kísértéseire. Ne oktasson ki másokat, még mielõtt maga is rendelkezne erényekkel. Csak bosszúságot okozna vele. Inkább kizárólag csakis önmagukkal törõdjenek, ne bízzanak túlságosan saját jó szándékukba, és ne mások bûneivel és hibáival foglalkozzanak. Társaikban az erényeket és jótetteket vegyék észre. Tartsunk mindenkit jobbnak magunknál.
Kármel 2010/4-5 A KESZTHELYI VÉK KÖZÖSSÉG OLVASSA SZT. TERÉZIÁT
97
Ha valaki úgy érzi, nem tud elmélkedni, türelemmel várja, míg az Úr megvilágosítja. Nem muszáj mindig elmélkedni, helyette beszélgessen az Úrral bármirõl. És ha már képes az elmélkedésre, legüdvösebb Krisztus Urunk szenvedésérõl, az oszlophoz kötözésrõl, pokolról, Isten hatalmáról, nagyságáról, szeretetérõl, feltámadásáról, dicsõségérõl meditálni. Isten szereti a bátor, de alázatos lelkeket, akik nem a maguk erejében bíznak. Ezért igyekezzünk eltávoztatni gondolkodásunkat minden teremtménytõl, szellemünket alázatosan irányítsuk magasra, Isten szemlélésére Mivel Jézus igaz Isten és igaz ember, sokat elmélkedjünk az Õ emberségén. Hisz Õ az Út, az Igazság és az Élet. Különösen tegyük ezt a nyugalmi imában. Teréz megtapasztalta és belátta, hogy minden Jézus Szentséges emberi természetének közvetítésével történik, amelyben Szent Fölsége szerint gyönyörûsége telik. Ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Õ Szent Fölsége nagy titkokat közöljön velünk. Ezen az úton jártak a szentek is. Mária és Márta példáján Teréz azt akarja bemutatni, hogy alázatosság hiányára vall, ha valaki nem éri be az értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar lenni, mielõtt, mint Márta dolgozott volna (az elmélkedés által). Persze, ha az Úr úgy akarja, akár az elsõ napon felemelheti a lelket. De mi csak haladjunk az úton, tegyük a dolgunkat. Az alázatosság hiánya nagy akadályt gördíthet a szemlélõdés útján való haladásba. A belsõ imának egész épülete az alázatosság talaján nyugszik. Minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úristen. Ismerjük el tehetetlenségünket, és mondjunk le magunkról. Az Úristen számos alkalommal önt lelkünkbe erényeket, a három isteni erényt /hit,remény, szeretet/, sarkalatos erényeket /okosság, igazságosság, lelki erõsség, mértékletesség/ és minden olyan erényt, amire szükségünk van. De egyik sem tesz egyszerre tökéletessé, mert ezeket folyamatosan gyakorolnunk kell, hogy magunkévá tudjuk tenni. A gyermek izmokkal jön a világra, járni azonban úgy kell megtanulni. – Az erények nem küszöbölik ki a velük ellenkezõ rossz hajlamokat. Ezeket az erénygyakorlatokkal lehet leküzdeni keserves küzdelmek árán. Az Úr megkívánja a mi erõfeszítéseinket. (…) Aki esetleg még nem olvasta volna ezt a könyvet, remélem, egy kicsit fel tudtam kelteni az érdeklõdését, mert az elmondottakon kívül még rengeteg tudnivaló van benne. Hála érte Istennek és Szent Teréznek!
Németh Iza (Keszthely)
98
BESZÁMOLÓ A MÁRIARADNAI ZARÁNDOKLATRÓL
Kármel 2010/4-5
BESZÁMOLÓ A MÁRIARADNAI ZARÁNDOKLATRÓL
Kármel 2010/4-5
A LÉLEK IMÁDKOZIK
99
A LÉLEK IMÁDKOZIK A Celli Mária
010 június 19-én reggel indultunk Nagykárolyból a Fatimai Szûz Mária plébánia és a Szentlélek plébánia, valamint a Mezõfényi Szent Mihály plébánia skapuláré társulat tagjai Máriaradna felé, hogy hálánkat fejezzük ki a Szûzanyának anyai pártfogásáért, valamint oltalmát és közbenjárását kérjük a családokra, közösségeinkre és az egész világra. Imádkozva az úton megérkeztünk a kegytemplomba, ahol Reinholds plébános úr fogadott minket. Szilveszter testvérrel, akit Kaplonyból vittünk magunkal szentmisét mutattak be szándékainkra. Ezt követte a kegytemplom bemutatása és az uzsonna elfogyasztása a templom udvarán. Ez alkalom volt az ismerkedésre és tapasztalatcserére a skapuláré társulatok tagjai között. Szilveszter testvér elõadását hallgattuk érdeklõdéssel szent Ferenc és a Szûzanya kapcsolatáról a kegytemplomban, ami tanulságos volt számunkra. A haza vezetõ úton betértünk a Nagyváradi Bazilikában és megköszöntük a jó Istennek és a Szûzanyának a kegyelemteljes napot, további közös programokat tervezve. Pálinkás Gabriella
soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett VÉK Közösség, skapulárésokkal együtt 2010. május 29-én, különjáratú autóbusszal zarándokútra indult Celldömölkön át Veszprémbe. Velünk utazott P. Jacek Górski domonkos szerzetes, a soproni Domonkos templom atyja. Az úton zsolozsmáztunk, imádkoztunk, énekeltünk. Az elõzõ napok viharos, esõs idõjárása után kisütött a nap, ahogy megérkeztünk Celldömölkre. Kovács Ferenc egyházmegyés atya várt, fogadott bennünket. A magyar MáriaCellben járunk: a kegytemplom, benne a kegyszobor (Szûz Mária a kis Jézussal) az ausztriai Máriazell kegyszobor másolata, amit Koptik Odó bencés szerzetes hozott ide a 18. században. A kegyoltár, a hajó közepén, kápolnaszerû helyiségben látható, két hatalmas barokk angyallal. A templomban 6-6 kápolna tárul szemünk elé, berendezése 18. századi barokk munka. P. Jacek domonkos atya nekünk, zarándokoknak Szûz Mária szentmiséjét mutatta be itt a búcsújáró templomban. A helyi kántor orgonakíséretes énekébe bekapcsolódtunk, énekünk, imánk szállt égi Édesanyánk felé, dicsõítettük, magasztaltuk Isten jóságát, szeretetét. A szentbeszédben arról hallottunk, hogy zarándokúton vagyunk, amely egy örök és boldog haza felé irányítja tekintetünket. Ez a zarándokút a „hit engedelmességének útja”, ahol legbiztosabb és legigazabb vezetõnk az, aki „boldog volt, mert hitt”: Mária. Isten az õ karjaiba helyezte önmagát, hogy emberré legyen, és ebben a találkozásban és kapcsolódásban az embert örök és végsõ céljának elérkezéséhez segíti. Az Egyház zarándokútján kezdettõl jelen van Mária. Ma is, zarándokutunkon felcsillan Isten misztériumának egy sugara, mely úgy lépett be az emberiség történetébe, mint a legnagyobb ajándék. Mária a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig Isten Lelke vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektõl, hogy tanulékony szívvel és a bensõ ima kitartó gyakorlásával zarándokoljunk Isten felé, az Istennel való bensõséges egyesülés felé.
100
A LÉLEK IMÁDKOZIK
Kármel 2010/4-5
Úgy éreztem magam, hogy a Lélek szívünkben soha meg nem szûnõ imával van jelen! A kántor ujjai alatt az orgona hangja a harmónia teljével szólalt meg. A szív húrjai dalra ébresztettek bennünket. Kimondhatatlan boldogság áramlott át rajtam. Miként a magzat, amely fölujjongott Erzsébet bensejében, midõn találkozott a Mária méhében közelítõ Jézussal – valami hasonlót éltem át ezen a szentmisén. Egy forrást, Isten minden szomjazó számára vizet fakaszt! A Lélek imádkozik bennünk szüntelenül, egyre jobban bevonva bennünket az imádságba. S minél jobban magával sodor, annál világosabb elõttünk, hogy ez az ima nem belõlünk ered. Az ima fog kézen bennünket, az visz egyre elõre, megalapozza tetteinket és szavainkat. Szentmise után a sekrestye melletti terembõl falépcsõ vezet fel a kincstárba, az un. Tárházba. Itt egy bencés diák volt az útikalauzunk, idegenvezetõnk. A falakat freskók díszítik, két kupolaképben gyönyörködhettünk. Itt láthattuk a kegyhelyalapítás csodáit megörökítõ képet is. Számtalan Máriának ajánlott kegytárgyat, képet, egyházmûvészeti alkotást láthattunk Mûvészi, domború hímzésû, ezüsttel átszõtt terítõk, egyházi ruhák szépségeit csodálhattuk. Elköszöntünk, folytatva utunkat. A királynék városaként is emlegetett Veszprémbe érkeztünk. A Hõsök kapuján át a várba igyekeztünk, az érseki palota megtekintése volt az elsõ programunk. Itt is vártak bennünket, idegenvezetõvel jártuk be a termeket, gyönyörködtünk a barokk, érseki palota szépségeiben. Nagy volt az örömünk, mikor az emeleti folyosón, embernagyságban, fehér carrarai márványból, Kármelhegyi Szûzanya szobra fogadott bennünket. A freskókkal díszített falak, régi bútorok, egyházi mûtárgyak gazdagsága tárult szemünk elé. Itt ért bennünket egy felejthetetlen élmény: Márfi Gyula érsek úr odajött hozzánk, – épp indulni készült Tapolcára bérmálásra – beszélt velünk. Megáldotta közösségünket, rajtunk keresztül a magyarországi VÉK közösségeket is! Felejthetetlen emlék szívemben! Aztán következett az érseki, Szent Mihály székesegyház. A vár és a város meghatározó épülete a székesegyház, melyet Szent István és Gizella építtetett, az idõk folyamán több átalakításon esett át. Természetesen nemcsak a székesegyház szépségein csodálkoztunk, hanem imánkkal köszöntöttük az Oltáriszentségben jelenlévõ Jézusunkat. A Vár-hegy északnyugati fokán áll az elsõ magyar királyi pár: István és Gizella szobra. Itt a kilátás lenyûgözött bennünket: az alattunk elterülõ város, a Völgyhíd, ezekben a szépségekben megláttuk az alkotók keze nyomát, Isten felé irányuló szeretetüket. A várból lefelé jövet kávézás, fagyizás is még belefért idõnkbe. Fáradtan, de lelkiekben megerõsödve, szívünkben töltekezve, imával, énekkel érkeztünk haza. Julianna ocds VÉK Sopron
Kármel 2010/4-5
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
101
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
Magyarszék, június 29 –július 3
gy június végi, meleg nyári reggelen felkerekedtünk a gyõri és a székesfehérvári VÉK közösségeibõl, hogy néhány napot a magyarszéki Sarutlan Kármelita Nõvérek kolostorának vendégrészében tölthessünk el. Ez a lelkiségi központ azok számára készült, akik imádságos csöndre, a kármelita lelkiség megélésére törekszenek, közösen imádkozva a nõvérekkel. A lelkigyakorlatot Tarzíciusz atya vezette: csendhallgatással, Jézusról nevezett Szent Terézia Önéletrajz címû könyve és a Biblia olvasásával és elmélkedésével. Az Önéletrajz VIII. fejezetében Szent Terézia egy kulcsmondatot nyújt nekünk, olvasóknak, amikor azt árulja el, hogy mit ért az imádság fogalmán. „...nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ barátság Istennel.” A mi célkitûzésünk is ez volt, miközben lelkigyakorlatunk során Szent Teréziát kézen fogva elindultunk az úton, az IGAZSÁGBAN JÁRVA. „Íme, tenyeremre rajzoltalak téged...”(Iz 49,16) ezt hamarosan megtapasztaltuk mindnyájan, hogy itt lehettünk ezen a kis szigeten, a világ összes kínját magunk mögött hagyva. A természet szépsége, ápolt, gondozott környezet, madárdal, egyszemélyes szobák, a lelki beszélgetés, szentgyónás lehetõsége a személyes törõdést, gondviselést éreztették a „vendégekkel”. Amennyire tudtunk, bekapcsolódtunk a liturgiába: Szentmisén és vesperáson naponta vettünk részt. „Uram te akarod megmosni az én lábamat?” (Jn 13,7) „Az Úr az én pásztorom, nincs is semmiben hiányom” (22. zsoltár). Az utolsó estén közös rekreáción vettünk részt a nõvéreknél a könyvtárszobában. Nagyon világosan látszott, hogy a kármelita család minden ága – bár azonos a hivatásban – mennyire különbözõ életformában éli meg ugyanazt, mennyire speciálisak az utak, és mégis milyen mélységesek az azonosságok! „Mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor Szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. Ha egyszer az Úrnak kegyelmébõl, az Õ szeretete belevésõdik a szívünkbe, akkor minden könnyûvé lesz reánk nézve. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, hiszen Õ tudja, mekkora szükségünk van rá. Kérem tõle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban viseltetett, és az Õ dicsõséges Fia nevében, aki az Õ szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen.”
102
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
Kármel 2010/4-5
Sarlós Boldogasszony napján kirándulni mentünk a Mecsekben, a Melegmány-völgybe, itt is a Forrást kerestük. Gyönyörû vízesés tárult elénk és az Anyák forrásánál ittunk is a hûsítõ vízbõl. Hazafelé betértünk Mánfára ahol egy kis XI. században épült templom elõtt (amely éppen Sarlós Boldogasszonynak volt szentelve – mint utólag megtudtuk!) Salve Regina-val és más énekkel is köszöntöttük a Szûzanyát. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”(Róm 8,31) A mosoly és a derû, az összetartozás boldog öröme végigkísérte együttlétünket. Istennek hálás szívvel köszönünk mindent. Reméljük, hogy találkozásaink erõsítik a Magyarországi Kármel közösségeit és tagjait. Szilvia (Székesfehérvár)
agy öröm és várakozás volt bennem a magyarszéki lelkigyakorlatra készülve. Végre elérkezett az idõ az indulásra. Úgy mentem oda mint egy jól megrakott „szekér”, tele gonddal, bajjal. A fogadtatás nagyon szívélyes volt, mind Tarziciusz atya, mind a nõvérek részérõl. Ugyanis az atya már a Sikondai elágazásnál várt bennünket kocsival, hogy a csomagjainkat és a nehezen járókat nagy szeretettel felfuvarozza a dombra. A nõvérek a haranglábhoz hozták a szobakulcsokat, hogy a melegben ne kelljen felmenni a portáig. Az elszállásolás után megbeszéltük a napirendet. Nagy Szent Teréz Önéletrajzából és a Szentírásból kaptunk elmélkedési anyagot, amik mély gondolatokat indítottak el bennünk, akárcsak a többi napon a reggeli és a déli útmutatások. Az elsõ kérdések: Miért jöttem ide? Mi motivált? (félelem, aggódás, amit otthon hagytam, ami itt vár rám …) Teréz az üdvösségéért szökött el. Én miért, és hová? Jó lenne a lelkigyakorlat alatt Istenre figyelni és Terézhez hasonlóan útitársat választani erre a néhány napra Szûzanya, vagy Szent Teréz személyében! A következõ napon kiderült, hogy a lelkigyakorlat során megpróbálunk az IGAZSÁG mentén elmélkedni. Az Önéletrajz, mint háttéranyag jól szolgált saját gyermekkorunk és ifjúkorunk életigazságainak felszínre hozásában. Gyermekkoromra emlékezni, felhozni a szép emlékeket: „Ne szomorkodjál: én majd élõ könyvet adok neked”. Az Úr mondta Teréz anyánknak s úgy éreztem, hogy én is olvashatok ebbõl a könyvbõl. Az Úr megmutatta vezetését egész gyermekkoromtól fogva pl. szentségekhez való járuláso-
Kármel 2010/4-5
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
103
mat: elsõáldozásomat, bérmálkozásomat, majd felnõttként a házasságomban, egész eddigi életemben, az özvegységemben, s végül végállomásként, hogy eljutottam a Kármelbe. Nagyon hálás vagyok a testvéreknek, akik segítettek engem ezen az úton. Sokat jártunk együtt kármelita lelkigyakorlatokra, nélkülük nem részesülhettem volna ebben a sok jóban. Teréztõl nagyon sokat tanultam. Az igazi becsület nem hazudik, hanem helyesen mérlegeli a dolgokat. Alapigazság: „Milyen semmi a minden” a földi dolgok vonatkozásában. A bûnrõl pedig így tanít: „Bárcsak meg tudnák érteni, hogy egyetlen bocsánatos bûn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve.” A belsõ imáról pedig így: „A belsõ imának az alapja az alázatosság. Minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úr.” Engem ezek a gondolatok mélyen megérintettek, egész bensõmet átjárták. Úgy éreztem magamat idejövetelemkor, mint egy fa, melyet körbe fog a kéreg és már-már összeroppantja. De hála az Úrnak ettõl megszabadított. Ez a lelkigyakorlat nagyon mély benyomást tett rám. Hálát adok az Úrnak a lehetõségért, a nõvéreknek, akik olyan kedvesek voltak, és Tarziciusz atyának, aki szeretettel és türelemmel gondoskodott lelki épülésünkrõl. Ilona (Vál)
dei lelkigyakorlatunk témája Szent Teréz Önéletrajzát olvasva az igazság keresése volt. Teréznek egyik leggyakoribb szava az igazság. A lelkigyakorlat csendben zajlott, de nem voltam egyedül. Teréz segített felfedezni, hogy jobban láthassam, mi az igazság, Szûzanya ölelõ karjai pedig oltalmaztak! Terézt az Úr oktatta, Õ volt számára az igazi könyv, amelyben szemlélhette az igazságokat. Nem csak Terézt oktatja az Úr, hanem mindazokat, akik figyelnek szavára és az Õ útjain járnak. Igyekszem meghallani az Õ hangját, Neki szolgálni. Élethelyzetemben próbálom elfogadni mindazt, amit kapok. A szenvedés hozzátartozik életünkhöz, ugyanúgy ahogy az öröm. Jézus mutatja nekünk, hogyan kell élnünk Ha szívesen fogadom a szenvedést, csak akkor láthatom meg az Urat sebektõl borítva! Teréz azt mondja, hogy amit tehetünk és szenvedhetünk, azt is semmibe kell vennünk. Az Istennel való egyesülést nem lehet kiérdemelni. Az Isten ingyenes ajándéka! A szenvedés és a szeretet együtt van jelen az életemben. Jó, hogy van Valaki, akinek elmondhatom, hogy mire lenne szükségem, mit érzek, megoszthatom Vele örömömet, de elpanaszolhatom azt is, ami fáj. Minden
104
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
Kármel 2010/4-5
kegyelem, de szerintem fontos, hogy amit lehet én is megtegyek Érte, örömet akarok Neki szerezni. Célom, hogy állandóan bensõmben hordozzam Krisztust. Teréz azt mondja, hogy ez a legbiztosabb eszköz, hogy megvédjen az ördög támadásaitól. Lényegtelen az áhítatnak az érzése. Hitben szolgálni az Urat, csak ez a fontos számomra. Hamis a világ hiúsága, de igaz minden, ami örökkévaló! Teréz azt tanítja, hogy az alázat az igazságban való járás. Akkor növelnem kell alázatosságomat. Ha ezt nem teszem, nagy esélyem van arra, hogy kevély leszek. Uram, Te nem teszel kivételt, egyformán szeretsz mindenkit, akit teremtettél! Hálás szívvel köszönöm, hogy ennyire szeretsz! Bízom végtelen irgalmadba, ha elesem, ami bizony sokszor megtörténik velem, Te felsegítesz! Teréz azt mondja, hogy a könnyekkel mindent vissza lehet nyerni, mert az egyik víz vonzza a másikat. Adj õszinte bûnbánatot a szívembe, hogy tudjam siratni bûneimet! Kérlek figyelmeztess arra, hogy imádságaim elõtt mindig tartsak bûnbánatot! Juttasd mindig eszembe, hogy életem csak egy pillanat, mely hamar elszáll! Mindig jelen vagy és fenntartod létünket, hálát adok, hogy meg akarsz menteni minden embert a kárhozattól! Te vagy a Mindenható és egyedül csak Te vagy a Jó! Neked akarok kedvedben járni, nem az embereknek, nekem kisebbednem kell! Jézus példát mutatott akkor is, amikor megmosta a tanítványok lábát. (Jn 13, 1-8.) Alázatosságra és felebaráti szeretetre hívja követõit. Odaadással, áldozatok vállalásával tudjuk csak megmutatni Jézus mellett való elkötelezõdésünket. Szolgálnunk kell testvéreinket, részesíteni õket a Jóból! Hiszem, hogy amikor rosszul alakulnak dolgaim – csak nem látom még – de az is hasznomra válik. A legrosszabból is a legjobbat tudja kihozni Istenünk. Minden, ami történik velem azért van, mert megpróbál az Úr, de a javamat akarja! Terézzel együtt kérem: „Fogjanak össze ellenem valamennyien, üldözzenek az összes teremtmények, gyötörjenek bár a gonosz szellemek, csak Te ne hagyj cserben Uram!” A lelkigyakorlat számomra minden évben nagy ajándék, mert eltávolodhatok a világ zajától, töltekezhetek, erõt gyûjthetek a következõ lelkigyakorlatig. Nóra (Székesfehérvár)
Kármel 2010/4-5
LELKIGYAKORLATOS BESZÁMOLÓ(K)
105
agyarszék olyan hely, amelyrõl minden kármelita csodálattal beszél, így nagy érdeklõdéssel indultam el az idei évben Tarzíciusz atya által vezetett V.É.K közösségnek tartandó lelkigyakorlatra. A mögöttem lévõ idõszak felpörgetett eseményei éltek bennem, kevés volt a nyugalom, folyton világi dolgokkal törõdtem, a ma emberét jellemzõ türelmetlenség élt bennem, kevés helyet hagyva igazi értékeknek. Vágytam arra, hogy kapcsolatom Istennel megújulhasson és visszakapjam lelkem nyugalmát. Vágytam Istennel lenni, a csendet az elmélkedéseket, szemlélõdõ imádságot, és Jézust követni a szeretetben. Az elsõ elmélkedés alkalmával kaptunk Tarzíciusz atyától egy képet Jézusról, hogy segítségünkre legyen az elmélyülésben. Néztem a képet Jézus arcáról, melyrõl nyugalom, türelem, derû, szeretet, szépség, tökéletesség, értelem, bölcsesség, csupa jóság sugárzott, és gondolkodtam, hogy kerültem én ide a hegyek közé, erre a csodálatos helyre. Az Istenbe vetett hit az, ami elindított, és tudom, hogy az Õ kegyelme által lehettem ott. Isten rengeteget ad kegyelmébõl. „Nyugalmat kerestem mindezek között, hogy az Úr örökrészében tartózkodjam.” (Sir. 24, 11) Az elmélkedések alkalmával Szent Terézia Önéletrajzából és a Szentírásból kaptunk feldolgozandó részeket, melybõl kerestük az Igazságot, melyet Terézia anyánk oly sokszor említ mûveiben. „Õ Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságot”. Tarzíciusz atya kérte, hogy mi is emlékezzünk vissza gyermekkorunkra, és kérjük Istent, hogy hozza fel bennünk az életnek azokat az igazságait, amelyeket akkor megtapasztaltunk. Mert a régi dolgok a jelenben folytatódnak. Kerestem az igazságot ahogy Szent Teréz meghagyta: „Képzelje oda magát Krisztus elé”; „Igyekezzék állandóan vele maradni”; „Krisztus Urunkat állandóan magunkkal hordozzuk bensõnkben.” Krisztus az igazság, amit Magyarszéken én is átérezhettem, mert valóban ott volt Krisztus velem, csendben átölelt, „nyugalom szállja meg a lelkem ha veled vagyok, szívemben érzem, hogy nálad az oltalom. úgy ölelj át ... nélküled nincsen élet, ölelj át ...” csendült fel lelkemben a dalnak szövege, mert átölelt az Igazság. Hálát adok Istennek azért, hogy Magyarszéken lehettem, a nõvérekért, akik kitartó imádságaikkal hozzásegítettek Jézussal való találkozásomhoz, Tarzíciusz
106
DEÉSZISZ IKON
Kármel 2010/4-5
atyáért, aki lelkemet vezette a szentmiséken és az elmélkedések által, a testvéreknek, akik példás cselekedeteikkel segítettek. Köszönöm, Istenem, irgalmas szeretetedet! Köszönöm, hogy végtelenül szeretsz engem és felemeltél a bûnbõl, és nem hagysz el ha visszaesek. Drága Jézusom, mostantól csak veled akarok lenni, kérlek, ne hagyj el! „Mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém.” (Szent Terézia). Magyarszék az a hely amely új Isten élményt adott számomra, amelyrõl mostantól én is csodálattal beszélek, ahol körbe vesz a csend, a nyugalom, a béke és átölel az Isten. Csikósné Éva (Gyõr)
DEÉSZISZ IKON Krisztus Szent Sebeirõl nevezett Johanna nõvér örökfogadalma
010. július 24-én, Magyarszéken, Krisztus szent Sebeirõl nevezett Johanna nõvér örökfogadalmán, a soproni VÉK részérõl hárman vettünk részt. Amikor megkaptam, kézbevettem az örökfogadalmi szentképet, Deészisz ikon tárult szemem elé. Középen, szembõl ábrázolt Megváltó, balról az Istenanya Mária, jobbról Keresztelõ Szent János közbenjáró alakja néz reám. Miért ragadott meg ez az ikon? Mi ennek a mély mondanivalója számomra? Ez az ikon a mennyben, a dicsõségben trónoló Jézus Krisztust köti össze a hozzá fohászkodó, könyörgõ, imádsággal, kéztartással feléje forduló Istenszülõt és Keresztelõ Szent Jánost, és kérnek az isteni irgalom Jordánjánál, kegyelmet számunkra is. Krisztus jobbjával áldást oszt, baljában nyitott könyv az evangélium. „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn. 8,12). Az ikon a hozzá fordulók könyörgése, imádsága révén válik összekötõvé a két világ között. Ugyanezért nevezik szimbólumnak is a szó eredeti jelentésében, hiszen az eredeti bûn következtében kettéhasadt világ két részét illeszti össze, újra egésszé. A Deészisz ikon az egészben helyreállt, egészként látott világ, s éppen ezért lehet Isten szellemi szemlélése. Az ikonban az Isten – ember odalép mellénk, arra emlékeztet bennünket, hogy mi is Isten képére vagyunk
Kármel 2010/4-5
DEÉSZISZ IKON
107
teremtve, Isten ikonja vagyunk, és hogy az a sorsunk, hogy hozzá hasonlókká legyünk. Még 2009-ben magyarszéki kármelita nõvéreimtõl kaptam „A Kármel elfelejtett gyökerei” címû könyvet, mely-ben arról olvashatunk, hogy a Kármelhegyi Boldogasszony ikonok léte a Kármel korai gyökereirõl tanúskodnak (96. oldal), a Rend legrégibb gyökereinél már jelen volt az ikon. A keleti egyház misztikájának kifejezõjévé és útjává válik, arra tanít, hogy a szemlélõt, az imádkozót bevezesse abba a valóságba, amit megjelenít (97. oldal). De ezen túl Johanna nõvér örökfogadalmi szentképe még egy meglepetést is takar: ez az ikon, Urunk Színeváltozásáról nevezett † Kinga nõvér ocd ikonja. „Akinek élete igazság, jelenléte kegyelem, a reá való emlékezés is áldás” – 2009. augusztus 24-i temetésének gyászjelentésén olvasható. Kinga ocd nõvér misztérium nevének Urunk színeváltozásának ikonját évtizedekkel ezelõtt ugyancsak láthattam. Kifejezi a megdicsõült, színeváltozott, örök Krisztus arcot, ez az isteni fény áradata ragyog fel a Táborhegy fényében. Kinga nõvér is már ebbõl a dicsõségbõl nézett ránk, volt velünk Johanna nõvér örökfogadalmán! Az ikon a festészet nyelvén mond el hitbeli igazságokat, melyeket a Szentírás és a Szenthagyomány közvetít számunkra. Mindig imádságból és imádságban születik, az ima által nyeri el értelmét, megjeleníti az isteni világot! Johanna nõvér örökfogadalmi szentképén a Deészisz ikon mellett megragadott misztérium neve: Krisztus Szent Sebeirõl nevezett! Jézus szenvedése során keletkezett sebek; szoros értelemben az öt szent seb. Jézus szent lábainak, kezeinek átszegezésekor, ill. oldalának megnyitásakor keletkezett sebek, mit üzennek számomra? Mit tanuljak, tanuljunk ebbõl a misztériumból? A hagyomány szerint Szent Bernátnak tulajdonított himnusz – Salve mundi salutare – (Üdvözlégy világ üdvössége) Krisztus öt szent sebérõl való elmélke-
108
DEÉSZISZ IKON
Kármel 2010/4-5
dés, Krisztussal való együtt szenvedés mélysége tárul lelki szemeink elé. Ha Jézus keresztútját a magam keresztútjával egyesítem, az állomások egy-egy személy, vagy csoport hitét, áldozatkészségét hirdetik. „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen.” (Lk. 9, 23). Az általános meghívás, követés mennyire sokféleképpen valósítható meg: házasságban és házasságon kívül az Istennek szentelt életformában, a különbözõ lelki adományokkal, szolgálatokkal, és erõkkel. A megvalósítás sokfélesége különösen abban mutatkozik meg, hogy Krisztus parancsa szerint mindenkinek a saját keresztjét kell hordoznia. Életünk sokszor keresztút, de aki nekivágott ennek az útnak, annak nem szabad viszszafordulnia, sem a keresztet letenni. Jézusért, szeretetbõl vegyük vállunkra, hordozzuk tovább, de Õ lesz a segítõnk, a Fájdalmak férfia, aki vezet, s elõttünk lépeget, elvezet a Golgotára, de a feltámadáshoz is. Krisztus sebei, a Szent Sebek a feltámadás után a tanítványok számára igazolták, hogy Õ az, akit megfeszítettek, s aki testében feltámadott (Jn 20, 20-27). A feltámadt testben a Szent Sebek nem fájdalmas sebek, hanem gyõzelmének jelei – a szentek szóhasználatában: ékszerek. Mivel Jézus a keresztrefeszítést az Atya iránti engedelmességbõl és az emberek szeretetébõl vállalta, a Szent Sebek a hívõk ájtatosságainak is tárgyai lettek. Úgy tisztelik õket, mint a szeretet jeleit és a megváltás eszközeit. Nagy Szent Teréz „A belsõ várkastély” c. könyv, második lakás bevezetõjében „arról beszél, hogy mennyire szükséges az állhatatosság, s hogy a lélek csak általa juthat be a további lelki lakásokba” – de csak Jézussal együtt. Isten szemlélése, a Feltámadott arcának szemlélése, Kármel Édesanyánk segítségével végzett kontempláció, a napi szentmise, zsolozsma, közösségi élet, közelítsenek minket egyre inkább ehhez a valósághoz! Julianna ocds VÉK Sopron
Kármel 2010/4-5
KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ÜNNEPE
109
Máriának vállruhája rajtunk... A Skapuláré Társulatok rovata
KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ÜNNEPE Július 16-17.
i, a kézdivásárhelyi Skapuláré Társulat tagjai, már hetekkel elõtte készülõdtünk erre a szép ünnepre: a Kármelhegyi Boldogasszony búcsújára. Örültünk annak, amikor a plebánosunk, dr.Kerekes László felajánlotta, hogy hármunkat a vezetõségbõl elvisz július 16-án, a csíkszerdai harmadrendi testvéreink által rendezett ünnepségre. Az ünnepi szentmisét a püspöki kápolnában tartották. Egy nagyon szép, bensõséges szentmisén vettünk részt, amelyet ft. Tamás József püspök úr celebrált dr. Kerekes László plebános úrral együtt. A szentmise végén egy rövid, de nagyon szép kis elõadás következett, amelyet a világi karmeliták rendeztek Egy fiatal házaspár: Bartis László és felesége Hajnika tartottak röpke kis elõadást néhány fontosabb karmelita szent életérõl. Nagyon röviden a László mesélt életérõl és a világi karmeliták rendjébe való belépésérõl. A végén az elõadást a kármelita nõvéreink szép énekszámai tették felejthetetlené. Az ünnep végén a kedves harmadrendi nõvérek meghívtak egy kis agapéra, ahol alkalmunk volt más helységbõl érkezõ Skapuláré Társulati tagokkal is
110
KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ÜNNEPE
Kármel 2010/4-5
találkozni és szorosabbra fûzni barátságunkat velük. Másnap, július17-én egy autóbusszal utaztunk Csíksomlyóra, a 11 órakor kezdõdõ szentmisére, ahol a Skapuláré Társulat tagjai együtt ünnepeltünk a különbözõ helységekbõl érkezõ Skapuláré Imacsoportokkal. A Társulat tagok és csoportok, a Kármelhegyi Boldogasszony zászlójával érkeztek, és a skapuláré éneket énelkelve vonultak be a kegytemplomba, a Szûzanyához. A kegytemplom zsúfolásig telt az ünnepre érkezõ zarándokokkal. A szentmisét Ft. Tamás József püspök úr mutatta be, dr. Kerekes László és Sófalvi János plébánosokkal együtt. A püspök úr prédikációjában a Szûzanyát méltatta és Istentõl kapott rendkívüli kegyelmeit fejtette ki. Lélekben feltöltõdve, a mise végeztével haza indultunk. Útközben megálltunk a Nyerges tetõn, ahol meglátogattuk az elesett székely hazafiak kopjafás temetõjét; a Szûzanya segítségét kértük lelki üdvükért.
Isten veletek nyíló virágok, Kik e szent helyet koszorúzzátok. Óh, Mária illatos nefelejcs, Maradj velünk, soha el ne felejts.
Papp Erzsébet a kézdivásárhelyi Skapuláré Társulat vezetõje
Kármel 2010/4-5
HOGYAN JUTOTTAM EL RÓMÁBA ...
111
HOGYAN JUTOTTAM RÓMÁBA ...
égi ígéretemnek teszek eleget, amit még 2009-ben Nagybányán, az évi vezetõi találkozásunkkor tettem. Egy vacsora után meséltem el Tarziciusz atyának a római utazásomat, s akkor tettem ígéretet, hogy beszámolok élményeimrõl. Elõzõ írásomban már beszámoltam 32 éves fiam haláláról, és az ezzel járó nagy fájdalmamról és összeomlásomról. Öt hónapig a szó szoros értelmében ágyhoz voltam kötve. Ott a betegágyamnál mondták, hogy rajtam már semmi sem segíthet. De egyszer rájöttem, hogy igenis van, aki segíthet rajtam: az én drága Anyám, a Szent Szûz. Elkezdtem betegen imádkozni hozzá, hogy kérje szent Fiát, gyógyuljak meg, és tudjam tovább vezetni a Skapuláré csoportot, amelynek vezetésével megbíztak. Addig-addig imádkoztam, míg a Szûzanya sugallatára, neki ajánlottam testemet-lelkemet. Kértem este, kértem reggel az oltalmát, minden ügyemben. A Szûzanya meghallgatott és kezdtem felerõsödni, és rájöttem, hogy nem kell mindig az én bánatomon gondolkodnom. Lélekben kicserélõdtem, újra átvettem a Skapuláré Társulat vezetését. Megfogadtam, hogy a Szûzanyát mindig kérni fogom, hogy el ne hagyjon és oltalmáról biztosítson. Én lépést nem tudtam és nem tudok az õ oltalma nélkül tenni. Azután is voltak a családomban bajok, bánatok, de az segítségével és oltalmával, amely mindig elkísért, túltettem magamat a nehézségeken. Tudtam, hogy bármi történik, a Szûzanya és az õ Szent Fia mindig velem van. Egy vasárnap, amikor elindultam a szentmisére, az ajtón kilépve a Szûzanya oltalmát kértem. A szentmisén a plébános úr kihirdette, hogy Rómába 9 napos zarándoklatot szerveznek, és lehet jelentkezni. Végig hallgattam a hirdetést, de eszembe se jutott, hogy elmenjek: az anyagiak, meg a hosszú és fárasztó út miatt. Hazafelé a szentmisérõl, eszembe jutott a Szûzanya oltalma, és azt gondoltam, hogy rábízom a Szûzanyára ezt az utazásomat. Ha õ jónak látja, hogy elmenjek, akkor úgy is megteremti az alkalmat, hogy sikerüljön az elutazás. Ezen tûnõdtem egész vasárnap, és este a lefekvéskor is az oltalmába ajánlottam magam, és rábíztam, hogy az õ akarata szerint legyen miden. Reggel arra ébredtem, hogy nyomja a csengõt valaki. Nyitom az ajtót, hát a postás. Hozza a hírt, hogy megjött Magyarországról a kárpótlás, amit a menekülteknek adtak segítségül. Akkor, ott az ajtóban eldöntöttem, hogy megyek Rómába, mert a Szûzanya azt akarja. Ez volt a jel, mert idõben megjött a pénz.
112
HOGYAN JUTOTTAM EL RÓMÁBA ...
Kármel 2010/4-5
Kibírtam a hosszú utat, a Szûzanya mindig velem volt. A jelenlétét, a segítségét akkor is tapasztaltam, amikor Rómában a Szent Péter téren a sorban álltunk, a pápai audienciára várva. A tûzõ napon rostokoltunk, eltikkadtunk a nagy hõségben, de nem tágítottunk. Ahogy egy költõ írta valahogy így: Rómát látni és meghalni, az már valami. Az igazi óhajunk most az volt, hogy bejussunk a pápa õszentségéhez. Délután 45-en álltunk sorba, hogy bejussunk a fogadó terembe. Egyáltalán nem volt biztos, hogy bejutunk, mert amikor a számlálógép jelezte, hogy a kellõ létszám bement, többet már nem engedtek be. Féltem, hogy ilyen hosszú út után nem jutok be. Eszembe jutott a Szûzanya oltalma, s arra gondoltam, ha már eljutatott idáig ezen a hosszú úton, akkor nem teheti meg velem, hogy éppen most cserben hagy. Ekkor észre vettem, hogy oldalról kezdtek bejönni olyanok, akik nem álltak sorba. Mintha a Szûzanya taszított volna engem elõre, megfogtam gyorsan a társam kezét és elõbbre húztam. Így kerültünk be a 45ös csoportból, azzal a 20-szal, akiket a gép beszámolt. Utána a kapu lezárult következõ szerdáig. Én Uram, én Istenem, édes Szûzanyám, itt is mellettem álltatok. Borzongva éreztem a Bazilika falai között, a pápa jelenlétében a Szûzanya közelségét. Azóta is az én Szûzanyám oltalma alatt élek, mert tudom, hogy õ soha el nem hagy. Mindig énekelem: „Van egy égi Anyám nékem, Ki el nem hagy soha engem, Neve: Mária, Aki az én életemnek vezércsillaga”. Papp Erzsébet (Kézdivásárhely)
Kármel 2010/4-5
A GYERMEK JÉZUSRÓL NEVEZETT THERESIUS TESTVÉR
113
A GYERMEK JÉZUSRÓL NEVEZETT THERESIUS TESTVÉR (PRESCHER FÜLÖP)
heresius testvér 1924-ben született Nagyszékelyen (Tolna megye), és református szertartás szerint Fülöp névre keresztelték. Gyermek- és ifjúkorát öccsével töltötte, édesapját annak tüdõbaja miatt korán elvesztette. A nagyszékelyi népiskola után Hõgyészen a szakiskolában folytatta tanulmányait, ahol az iskolatestvérek internátusában lakott. Már ekkoriban felébredt benne a vágy arra, hogy katolizáljon. Miután fodrászként befejezte tanulmányait, és katonai szolgálatra alkalmasnak találták, kikerült a harctérre. Haláláig magán viselte egy repeszszilánk okozta sérülés nyomait, melyet ekkor szerzett. A háború után Linzbe kerüt, majd hamarosan el tudott helyezkedni Traunban fodrászként, ahol két évet töltött. Az ottani káplántól végre megkaphatta a szükséges vallási oktatást, és 1946 októberében feltételesen részesült a katolikus keresztségben. Ezután Bécsben belépett a Kegyes Testvérekhez, hogy 1952-ben ismét elhagyja ezt a rendi közösséget, és megkezdje tanulmányait diplomás betegápolóként. A képzés befejezte után visszatért Bécsbe, és hosszan dolgozott többek közt a lainzi kórházban. Rendünkbe az utat a bécsi kármelitákon keresztül találta meg, ahova 1979. novemberében 55 évesen belépett. Rendi nevének a Gyermek Jézusról nevezett Theresiust kapta, ami különleges szállal fûzte õt kedvenc szentjéhez, Lisieux-i Kis Szent Terézhez. 1980. december 8-án tette le elsõ fogadalmát. 1983-ban aztán áttelepült Bécsbõl Innsbruckba, az újonnan alapított kolostorba, ahol ünnepélyes fogadalmát letehette. Szenvedélyes szakácsként családias hangulatról gondoskodott a kolostor közösségében, a tereziánus templom és a plébánia hívei közül pedig sokan szeret-
114
MARADJATOK MEG SZERETETEMBEN
Kármel 2010/4-5
ték benne a jó beszélgetõpartnert, akinek buzgó imáira minden gondjukat-bajukat rábízhatták. Szívügye volt az is, hogy lelki nõvéreivel ápolja kapcsolatát, különösen „az õ” kármelitáival. Ezenfelül aktív kapcsolatban állt az innsbrucki egyházmegye majd’ minden szerzetes testvérével. 2005-ben különös örömmel ünnepelte ezüst-fogadalmát. 2008 májusától már a linzi rendház közösségét erõsítette. Rendi testvérei és sok templombajáró találtak támaszra az imádságban e mindig barátságos emberben. Rövid betegség után – a haldoklók szentségével ellátva – 2010 május 31-én kora reggel szólította õt magához az Úr a linzi közkórházban. Temetése június 7-én, de. 10 órakor volt. Földi maradványait linzi templomunk kriptájába helyezték örök nyugalomra.
MARADJATOK MEG SZERETETEMBEN (Jn 15,9) † Alexandra ocd nõvér emlékére
990. évben néhány idõs kármelita nõvér Pécsett újrakezdi a szerzetesi életet. Természetesen, a kezdés sok munkával, fáradsággal, küzdéssel járt, hiszen a családok kiköltözésével a lakásokat újra át kellett alakítani ahhoz, hogy a kolostori, klauzúrás élet elkezdõdhessen. Már ebben az idõben, mint Világban Élõ Kármelita segítségként hosszabb-rövidebb idõket töltöttem a nõvérek között. Az átalakítás utáni takarítás, konyhai fõzés-befõzés segítsége, vagy épp a konyhakertben tevékenykedhettem, vagy amire éppen megkért Terezita perjelnõ. Ekkor ismerhettem meg személyesen Alexandra nõvért, aki Izabella nõvérrel a konyhai tevékenységet vállalta. Tudtam betegségérõl, budapesti éveirõl, Szent Margit otthonban töltött napjairól. Engem mégis váratlanul ért halálhíre. De ki is volt õ igazán? Mit jelent kármelita nõvérnek lenni? Amikor valaki egész lényét odaadja Istennek, kegyelem neki és a Kármelnek is. Minden hivatáshoz szól a kérdés: hogyan élek ebbõl a forrásból? Mit jelent az Úr tanítványának lenni? Egészen az Övé, Hozzá tartozom. Elfeledkezem önmagamról, a szív kiüresedése, hogy az Úr vegye birtokba, betöltse, az Õ akaratát tel-
Kármel 2010/4-5
MARADJATOK MEG SZERETETEMBEN
115
jesítsem. „Az imádság, az áldozat adja minden erõmet, ezeket a legyõzhetetlen fegyvereket Jézus adta nekem”. (Kis Szt Teréz „C” kézirat, 286. oldal) Mit kell tennem ma azért, hogy ne aludjon ki bennem a szent tûz? Szüntelen munkálkodás a lelkekért, ima és áldozat! A Sarutlan Karmelita nõvérek kolostorában sajátos légkör uralkodik. Van benne valami „fönséges” a láthatatlan, a függöny mögé rejtett titokkal szemben. Ez a bensõ ima, ez a misztikus életszentségre való törekvés készteti õket a tökéletesebb életre. Legelõször, mikor egy „üres”, berendezett cellát láthattam, belém vésõdött a „csupasz” (korpusz nélküli) kereszt, amelynek egészen más értelme van itt. Mit jelent? Mélyreható szimbólum, arra szólítja föl a cella lakóját, hogy saját maga függjön a keresztfán! A cella lakója és Krisztus lakodalma a kereszt éjszakájában folyik. Aki rápillant, arra emlékezteti, hogy „testén egészíti ki azt, ami Krisztus szenvedésébõl még hiányzik.” (Kol. 1,24.) Ez a csupasz kereszt jelenti az egyedüllétet – egyedül az egyetlennel, Istennel mindenek között. A karmelita egyedüllétben benne van az a lecke, amelyet a nõvérnek egész életén át tanulnia kell. Aki ide belép, az eltemeti magát Istenben. Ez a sivatag elvezeti egy oázishoz, ahol megnyugvásnak fogja találni az egyedüllétet az isteni Szívben. A nõvérnek élete Istennel való kommunió reggeltõl estig és estétõl reggelig. Isten a lélekben lakik, ott él a klauzúra celláiban, ez a Kármel titka. Ilyen nem rejtett lelkiséget közvetít a csupasz kereszt! Istennek ebbõl az állandó jelenlétébõl árad Isten mindent betöltõ szeretete. Aztán Alexandra nõvér számára is elérkezett az 1950-es esztendõ. Szétszórattatás, szerzetesrendek mûködésének megszûnése. A megváltozott külsõ körülmények, a sötét éjszaka. A feltámadás a Golgotán keresztül vezet. Innen származik a kegyelem és az isteni élet! Aki részt akar venni Krisztus dicsõségében, annak részesednie kell elõbb Krisztus szenvedésében is. II. János Pál pápa a Megszentelt Élet kezdetû apostoli buzdítása 110. pontjában arra kéri a szerzeteseket, hogy „Legyen életetek szenvedélyes Krisztus-várás, s úgy menjetek elébe, mint az okos szüzek a Võlegény elé. Legyetek mindig hûségesek Krisztushoz, az Egyházhoz, és intézményetekhez, és készségesek korunk emberei iránt.” Alexandra nõvér hûségesen bejárta hivatása útját: a Kármel elvonultságában és a mindennapi élet forgatagában is. A csend, a kereszt hordozása, Krisztus keresése és az õ szolgálata töltötte ki életét. Mindvégig nagy alázattal és szeretettel élte életét. Köszönjük Urunk Alexandra nõvér hûségét, amely alapja volt életének. Õ most már megérkezett a Fénybe, imádkozik és virraszt fölöttünk, és minden eddiginél közelebb került hozzánk. Jézus pedig ígéri, „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 20.) Julianna ocds
116
TISZTELT SZERKESZTÕSÉG
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
GYÕRI TEMPLOMI LELKINAP
117
GYÕRI TEMPLOMI LELKINAP A székesfehérvári VÉK szemével
Tisztelt Szerkesztõsség!
Nagy örömömre a pesti Ferences templomban lehetõségem volt, hogy megvegyem a Kármel lelkiségi lapot (2010. 2-3. szám). Hálás vagyok ezért a kiadványért. Sok erõt tudok belõle meríteni
(…)
2 héttel ezelõtt egy kedves barátnõm kölcsön adta nekem Kinga nõvér „Nem hátráltam meg” címû könyvét. Amiért nem gyõzök eleget hálát adni Istennek. Mivel én a Magyar Rákellenes Liga telefon önkéntes ügyeletese vagyok szombatonként. Ezen a könyvön keresztül úgy érzem, hogy még több erõt és vigaszt tudok a hozzám fordulóknak közvetíteni. Istennek legyen hála.
V. Dóra
010. május 29-én reggel útnak indultunk, hogy a gyõri testvérekkel együtt tölthessünk egy lelki napot. A hosszú, viharos napok után szélcsendes, napsütéses idõvel ajándékozott meg bennünket az Úr. Az elsõ meglepetés a gyõri templom Kármel Kuckó (baba-mama klub) fiatal anyukáinak kórusa volt. Muzsikájukkal, énekükkel felüdítettek bennünket. Ezután Kristóf atya osztotta meg velünk a budapesti Kármel közösségének tapasztalatait, amelyet Szent Teréz Önéletrajza közös olvasása által sugallt a Szentlélek. A teljesség igénye nélkül szeretnék megosztani az olvasókkal néhány gondolatot a tanításokból. Teréznek karizmája van, hogy a Lélekben való életrõl írjon. A Lélek mûködése hitünk apró igazságait segít megérteni, ami nagyon egyszerû! Teréznek is nehéz volt megosztani, amit lelki életében tapasztalt, hiszen gyóntatói sokszor mondták, hogy mindaz az ördögtõl való, de Teréz komoly dolgokat tapasztal, erényekben növekszik. Tisztában van azzal, hogy õ teremtmény és örül ennek. Csak az alázatban mûködik a Lélek! Teréz harcol az Igazságért, aki maga az Isten! Látja, hogy minden más igazság ettõl függ. Minden más, ami az Istennek nem okoz örömet, nem igazság! A Szentlélek bátorságot ad, hogy többé ne féljünk, és bevon a Szentháromságos világába. Kristóf atya feladatot is adott nekünk. Kérte, hogy amikor Terézt olvassuk, szûrjünk le fohászokat a Szûzanyához. Pl. Szûzanya, akivel együtt magányos, szent csendben elmélkedjük Krisztus misztériumát, könyörögj érettünk. A Szûzanya a Szentlélek mestermûve. Máriával találkozás a Szentlélekkel való találkozás is. Kis szünet után Rafael atya tanított bennünket imádkozni. Az Üdvözlégy Máriát soronként, lassan elõre mondta, majd hagyott idõt, hogy átelmélkedjük az imát. A szöveg elhadarása helyett megtapasztalhattunk egy felemelõ, nyugalmi imát. Ezután Rafael atya rávilágított arra, hogy Teréz mire figyelmeztet bennünket, hogy jól tudjunk imádkozni. Teréz nem definíciókat ad, hanem elmeséli az
118
GYÕRI TEMPLOMI LELKINAP
Kármel 2010/4-5
imádságot. Amikor imádságról beszél, azt akarja megértetni, hogy nem nekem kell csinálni valamit, hanem engednem kell, hogy Isten tegyen valamit! Az embernek be kell fogadnia az Istent! Teréz az imádságról úgy beszél, hogy az imádságot már nélküle nem lehet megérteni. Ajánl viselkedésmódokat is. Az imádság Istennel megélt baráti kapcsolat. Imádkozni úgy kell, mint levegõt venni. Fontos, hogy tudjam, ki a fõszereplõje az imának, ki a Másik és ki vagyok én. Az ima Isten szomjúságára adott válasz. Úgy imádkozzunk, ahogy Jézus! Köszönöm, hogy Te elõbb szerettél engem, mint én Téged! Csak az Õ szeretetét befogadva válunk mi is szeretõvé. A szeretet boldoggá is tehet, de fájdalmas is lehet. Életszövetségrõl van szó. Minden apró gesztusnak jelentõsége van, ha válaszolunk rá, növekedhetünk a szeretetben. Engedjük meg, hogy szeretve legyünk. Mindenki azt a hivatást kapta, hogy kapcsolatba lépjen a Szeretettel! Kis Teréz is arra tanít, a Szeretet igénye, hogy leereszkedjen, az ember akkor szeret, ha megengedi, hogy leereszkedjen hozzá az Isten . Az Isten dicsõsége az elfogadó ember! A mély, szívhez szóló tanítások után ebédszünet következett, amikor találkozhatunk és beszélgethettünk a régen látott testvéreinkkel. Közben Kristóf atya életképeket vetített és hangulatos beszámolót tartott a Kármelita Rend Fatimában tartott általános káptalanjáról. A Szentségimádáson Szent Teréz Önéletrajzából idézve elmélkedhettünk és dicsõíthettük a Mennyei Atyát. Majd kis csoportokat alkotva megoszthattuk egymással gondolatainkat arról, hogy mi az ami megfogott a legjobban a tanításokból és többen azt is elmondták, hogy miért. A Templomi nap csúcspontja a Szentmise volt, amely méltóképpen zárta e szép lelki napot. Hálát adtunk mindenért, amit kaptunk és élményekben gazdagon tértünk haza.
Nóra (Székesfehérvár)
Kármel 2010/4-5
„EMÉSZT A BUZGALOM AZ ÚRÉRT”
119
„EMÉSZT A BUZGALOM AZ ÚRÉRT” (1 Kir. 19, 14.) P. Galavits Albert kármelita atya pappászentelésének 100. évfordulóján
gy nyár derekán sorra találkozom a naptárban Boldogasszony ünnepeivel. Sarlós Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Havas Boldogasszony, Nagyboldogasszony. De engem nem a naptárbeli figyelmeztetés buzdít ennek a Boldogasszonynak a szeretetére, hanem a szívem. Miért szeretem Máriát? Amikor meg kell fogalmaznunk valakit, aki számunkra fontos, azonnal érezzük, milyen nehéz válaszolnunk a „miért”-re. Mert a szeretet nyelve a csönd, a szavak keresése, vagy éppen szavak bõsége. Legszívesebben énekelném Kármel Édesanyámnak azzal a tiszta gyermekhanggal, amellyel valaha énekeltem: „Boldogasszony édes, hozzád esd ma néped…” Azóta megkopott a hangom, mélyebb, néha rekedtebb lett, nem cseng olyan tisztán, mint egykor, mikor még anyám kezét fogtam, hogy el ne vesszek zarándokláson, a tömegben. Egy azonban a régi maradt: a szeretetem. A szívemen nem fogott az idõ, nem bírt vele a megszokás, nem telepedett rá a rutin, ma is úgy szeretem Máriát, mint diákkoromban. 2010. július 18-án vasárnap Lövõre indultunk. A templomtól du. 15 órakor körmenet indult zászlóval, körmeneti kereszttel, Csámpai Norbert plébános atyával, kántorral, hívekkel, fiatalokkal – idõsekkel egyaránt. A körmenethez csatlakoztak a soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett Világban Élõ Kármeliták tagjai is. Imával, énekkel zarándokoltunk a falu határában lévõ Kármelhegyi Boldogasszony kápolnához. De ugyancsak körmenet indult Sopronkövesdrõl is, Bros Gergely plébános atyával, híveivel, sõt a filiákból is érkeztek hozzánk zarándokok. A kápolnánál padok, székek fogadták az elfáradtakat, majd harang, orgona hangjával kezdõdött az ünnepi szentmise, melyet Zdiarszky László kármelita atya mutatott be, négy egyházmegyés pap concelebrálásával.
120
„EMÉSZT A BUZGALOM AZ ÚRÉRT”
Kármel 2010/4-5
Mi, akik Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén valamennyien ide zarándokoltunk, köszönteni jöttünk Ó Mária! Aztán a kápolna részére most lett beszerezve Kármelhegyi Boldogasszony szobra, annak a megáldása is az ünnep része. De ezen kívül hálaadásra is van okunk, hisz a falu szülötte P. Galavits Albert kármelita atya, pappá szentelésének 100. évfordulójára is emlékezünk, emléktábla került a kápolna belsõ oldalának falára. László atya szentbeszédében hallhattunk a Kármel eredetérõl, mint hely természeti szépségeirõl. Aztán kiemelten hallhattunk Kármelhegyi Boldogaszszonyról, aki a Szentírás Máriája. A Loretói litániában a leggyönyörûbb jelzõkkel imádkozunk hozzá, kérjük hatalmas pártfogását. Elmélkedtünk Boldogasszony boldogságáról: „igenjeirõl”, azért az egyértelmû válaszáért, amit Istennek adott. Hogyan lehet boldog az, akit annyi gyötrelem ért – hét fájdalmával? A földön is vannak asszonyok, akik boldogok: családjuktól, gyermekeiktõl, hivatásuktól, sikerektõl, de ez a boldogság veszélyeztetett, ingatag az öröm. Itt állandóan váltja egymást könny és mosoly, öröm és szomorúság, s nagyon sokszor több jut a bánatból, mint az örvendezésbõl. Mária boldogsága nem ilyen! Meg kell tanulnunk, hogy a boldogság nem anyagi dolog, nem külsõ hatásra jön létre bennünk, a boldogság bennünk van. Mária boldogsága az emberi lét beteljesülésének állapota, célhoz, Istenhez jutott. Szentmise végén a Kármelhegyi Boldogasszony szobor megszentelésére került sor. Ezt követõen a falu plébánosa, Csámpai Norbert atya emlékezett P. Galavits Albert kármelita atyára. Galavits Albert atya Lövõn, Sopron vármegyében, 1888. jan. 16.-án született. 1903-ban lépett a Kármel rendbe. 1910-ben pappá szentelték. A mai, vajdasági Zombor-i Kármelbe jelentkezett, amelyet a magyar tartomány alapított
Kármel 2010/4-5
A VII. „SARUTLAN KÁRMELITA NÖVENDÉKEK ...
121
1904. augusztus 20-án. 1930-ban újoncmester Zomborban. Ott élt, ott is halt meg 1935. április 6-án, ott is van eltemetve. Mûvei: Szt Terézke ima-rózsák. Elmélkedések és imák Liziõi Szent Terézke tiszteletére. 1928-29 között a Szent Terézke Rózsakertje hitbuzgalmi lap szerkesztõje. Hálát adtunk Szûzanyánknak, kértük oltalmát, közbenjárását családjainkért, a Magyar Rendtartományért, népünkért, nemzetünkért! Csapóné Galavits Rozália Jézus Szívérõl nev. Rozália ocds VÉK Sopron
A VII. „SARUTLAN KÁRMELITA NÖVENDÉKEK EURÓPAI TALÁLKOZÓJA”
álta (2010. szeptember 2.) – „Féltõ törõdés a lelkekért” – ez volt a mottója a VII. Sarutlan Kármelita Növendékek Európai Találkozójának, mely Málta szigetén került megrendezésre augusztus 28 és szeptember 2 között. A találkozón mintegy 80 szerzetes vett részt, köztük egész Európából illetve más országokból érkezõ növendékek és nevelõk (formátorok). A máltai Provinciális, P. Emmanuel Schembri köszöntõ beszédében buzdított minden résztvevõt, hogy „érezzék magukat otthon” és kifejezte a Máltai Kármel azon örömét, hogy földjükön fogadhatják „a Rend jövõjét”. P. Pasquale Gil, az Európai Provinciálisok Konferenciájának Elnöke szintén köszöntõ szavakkal fordult a résztvevõkhöz, melyben emlékeztette õket az ilyen típusú találkozók célkitûzésére, amely a közös tapasztalatcsere valamint a kölcsönös ismeretszerzés a fiatal szerzetesek között illetve a különbözõ Tartományok valósága között. Aláhúzta: „Mi mind kármeliták vagyunk és mi mind együtt alkotjuk ezt a Rendet, ezért ezek a találkozók elõsegítik az ismeretséget és a tapasztalatcserét.”
122
A VII. „SARUTLAN KÁRMELITA NÖVENDÉKEK ...
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
ÖKUMENIKUS ÉS VALLÁSKÖZI KÁRMEL FINNORSZÁGBAN
123
Kuvait nyugalmazott érseke, Mons. Michalef elõadásában a katolikusok és az Iszlám kapcsolatairól beszélt. A Kuvaitban megélt hosszú tapasztalatából kiindulva bemutatta az Európában megjelenõ azon problematikákat melyek az emigráció jelenségének következményei. Megszólalt P. José Arcesio Escobar, kolumbiai sarutlan kármelita is, aki beszámolt a növendékeknek saját tapasztalatairól melyet Villa di Leyva-ban az „Isten Városa” terv kapcsán élt át. P. Joseph Prassad beszélt evangelizációs tevékenységérõl Basilea-ban, majdpedig P. Sandro Vella Ocarm tartott egy lecito divina-t az Apostolok Cselekedeteinek 27-ik és 28-ik fejezeteirõl, melyben Lukács beszámol szent Pál hajótörésérõl, mely Málta szigetén történt. A találkozó utolsó napján P. Saverio Cannistra, a Rend Generális elöljárója egy elõadást tartott a növendékeknek, „A Kármel: egy karizma az európai Egyház szolgálatában” címmel. Az elõadásokon túl a növendékeknek lehetõségük nyílt meglátogatni a „Szent Pál Barlang”-ot és más különbözõ helyeket Málta szigetén. Nem hiányozhatott a Rend jelentõsebb helyeire való látogatás sem, mint például a Szent Teréz Kegyhelyen, Birkirkara városában, illetve az Avilai Szent Terézrõl nevezett régi Missziós Szemináriumban, amely a Terézi Kármel elsõ alapítása volt Máltán 1624ben.
ÖKUMENIKUS ÉS VALLÁSKÖZI KÁRMEL FINNORSZÁGBAN
elsinki – Finnország (2010. szeptember 14.). Outi Louma, Leena Saikkonen, Eero Voutilainen, Mauri Nieminen és Pia Nieminen a helyi finn Ökumenikus Kármel elsõ tagjai, akik augusztus 18-án tették le ígéretüket. A szertartásra a Helsinki városában lévõ Vartiosari szigeten került sor egy luteránus lelkész által vezetett istentisztelet alatt és egy finnországi anglikán lelkész részvételével. A rend részérõl amelyhez az ökumenikus Kármel tartozik, jelen volt Franciscio Brändle sarutlan kármelita atya is. P. Franciscio Brändle az evangélium felolvasása után a homilia elmondásával volt megbízva, valamint, hogy a jelöltek név szerint való hívásukra adott válaszát elfogadja. A Szentlélek hívása és néhány perc szünet után a jelöltek letették ígéretüket. „Egy olyan tettnek voltunk a tanúi, amely új utakat nyit az egyházak közötti találkozásban. A kármelita lelkiség elkezdte megtörni azt a jeget, amely meggátolta a Krisztus-követõk közötti közösséget és újra reményt adott a keresztények egységére Krisztus igaz Egyházában.” – fogalmazott P. Brändle. Az istentisztelet végén az új tagok megkapták az „Ökumenikus Kármel” Rendelkezéseit és látható megrendültséggel fogadták mindenki gratulációját.
124
ÖKUMENIKUS KÁRMEL
Kármel 2010/4-5
Kármel 2010/4-5
KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR
125
Kármel liturgikus naptár ÖKUMENIKUS KÁRMEL: „A TERÉZI KÁRMEL CSALÁDJÁNAK MAGJA”
z Ökumenikus Kármel a Cantabria-i Cavadában, Spanyolországban született, 1996. júniusában, mint a Sarutlan Kármelita Család egy kis magja. Ez az Ökumenikusnak és a vallásközi párbeszédnek egy új útja, az imádságban más hitvallású keresztényekkel és más vallások hívõivel. A Sarutlan Kármeliták 2004. májusában fogadták el a 2003. júliusában a finn Luteránus Egyházban a Hannele Kivinen de Fau (aki tagja az Ökumenikus Kármelnek) kezétõl indult Ökumenikus Monasztikus Kármel megteremtésének ideája által vezérelt kezdeményezést. A Vartisaari sziget magánya egy olyan hellyé alakul, ahol Istennel lehet találkozni a Kármel nagy mesterei Jézusról nevezett Szent Teréz és Keresztes Szent János mûveinek olvasásával és tanulásával.
A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft (postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.
OKTÓBER A Gyermek Jézusról nev. (Lisieux-i) Szent Teréz – ünnep egyháztanító – fõünnep) (7. csütörtök) Gyõr: templomszentelés évfordulója 15. péntek JÉZUSRÓL NEV. SZENT TERÉZIA ANYÁNK – fõünnep – fõünnep) (16. szombat) Budapest: templomszentelés évfordulója 1. péntek
NOVEMBER 6. szombat 8. hétfõ 14. hétfõ 15. kedd 23. kedd 29. hétfõ
Boldog Jozefa Naval Girbés, – választható emléknap Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet, – emléknap Kármelita Mindenszentek – ünnep Rendi Halottak napja Kalinowszki Szent Rafael – ünnep Boldog Dénes és Redemptus, – emléknap
DECEMBER 11. szombat 14. kedd 16. csütörtök
Szent Mária Maravillas Keresztes Szent János Angyalokról nev. Boldog Mária
– választható emléknap – fõünnep – választható emléknap
Számlaszámaink: Sarútlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: UniCredit 10918001-00000020-63350043 (erre lehet a folyóiratra szánt adományokat befizetni) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41
Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése: Avilai Szent Teréz: Ö– Önéletrajz TU – Tökéletesség útja BV – Belsõ Várkastély Alap. – Alapítások könyve EÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – Levelek
Keresztes Szent János: KU – A Kármelhegy útja Éj – A lélek sötét éjszakája SzÉ – A szellemi páros ének ÉSz – Élõ Szeretetláng L– Levelek
A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi.
BEKÖSZÖNTÕ …………………………… 1 LELKISÉG ………………………………… 2 Mert Téged megismerni tökéletes igazság… Szent Teréz és az Örök Igazság ……… 2 Az imádság „igazsága” ……………… 12 Az Igazsággal való találkozás Szent Teréz életében ………………… 17 Prohászka Ottokár gondolatai az igazságról ………………………… 26 Kegyelem és szabad akarat…………… 28 Szent Ágoston vallomásai és Avilai Szent Teréz önéletrajza …… 32 AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK 5. CENTENÁRIUMA ………………………… 35 Gondolatok Szent Terézia önéletrajzát olvasva ………………………………… 35 Jézusról nevezett Szent Teréz önéletrajza XXXII. ……………………………… 42 és XL. fejezet ………………………… 48 Együtt a tökéletesség útján …………… 59 A tökéletesség útja …………………… 61 NEM CSAK GYERMEKEKNEK ……………… 70 A Sóbaba ……………………………… 70 A Rózsafüzér…………………………… 76 Rejtvény ……………………………… 80 A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 82 Egyedül az egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata Testének az Egyháznak javára………… 82 Mit adott Szent Terézia anyánk önéletrajza által a Szentlélek? ………… 87 Norbert Cummins OCD: Új élet Krisztusban, az V. lakás ……………… 88
Hogyan látta késõbb Fernandez Gergely provinciális a Szent József kolostor alapítását ……………………………… 92 A világban, de nem a világból A világban élõ Kármel rovata A Keszthelyi VÉK Közösség olvassa Szent Teréziát ………………………… 94 Beszámoló a máriaradnai zarándoklatról ………………………… 98 A Lélek imádkozik …………………… 99 Lelkigyakorlatos beszámoló(k) ……… 101 Deészisz ikon ………………………… 107 Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe … 109 Hogyan jutottam el Rómába ... ……… 111 IN MEMORIAM …………………………… 113 A Gyermek Jézusról nevezett Theresius testvér (Prescher Fülöp) … 113 Maradjatok meg szeretetemben (Jn 15,9) 114 POSTALÁDÁNKBÓL ……………………… 116 Tisztelt Szerkesztõség ……………… 116 HÍREK–ESEMÉNYEK …………………… 116 Gyõri templomi lelkinap A székesfehérvári VÉK szemével …… 116 Kármel liturgikus naptár
…………… 118
„Emészt a buzgalom az Úrért” ……… 119 A VII. „Sarutlan Kármelita Növendékek Európai Találkozója”…… 121 Ökumenikus és vallásközi Kármel Finnországban ……………… 123 Ökumenikus Kármel: „A Terézi Kármel családjának magja” ………… 124 Kármel liturgikus naptár
…………… 125
Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail:
[email protected] Tel.: (96) 618 863, Fax: (96) 618 864 A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D. Borítóterv: Fehér Márta Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán