tiszatáj Páskándi Géza

tiszatáj

1977. ÁPR. • 31. ÉVF.

4

Páskándi Géza r

•

UJ

r.

""

/

drámája; Kiss Anna, Takács Imre, Rab Zsuzsa versei; vásárhelyi összeállításunkban Bata Imre, Grezsa Ferenc, Németh László, Ortutay - Gyula

tiszatáj I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S

FOLYÓIRAT

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI l900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz.vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: négyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25916. ISSN 0133 1167 77-916 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József

XXXI. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM 1977. ÁPRILIS

PÁSKÁNDI GÉZA: Kálmán király (Történelmi dráma három felvonásban, I.) TAKÁCS IMRE versei: Ókori ács dalai, A vaskor balladája, Hatsoros KISS ANNA versei: ítélkező, Halhatatlan, Azok RAB ZSUZSA: Menü (vers) APÁTI MIKLÓS versei: Női arc keretben, Megint ...... DOBAI PÉTER versei: Kiválás, In vivo, Ex est SZÖLLÖSI ZOLTÁN: Érkezők (vers)

3 30 32 33 34 36 38

Hódmezővásárhely VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN: Forradalom és szabadságharc Hódmezővásárhelyen (Dokumentumok 1848—1849-ből) HAJDÜ GÉZA: Lámpavilágnál (Művelődési egyletek a régi Vásárhelyen) D. MOLNÁR ISTVÁN: Stanislaw Vincenz esszéje elé STANISLAW VINCENZ: Hódmező (esszé) ORTUTAY GYULA: Kiss Lajos emlékezete (esszé) TÓBIÁS ÁRON: „Az erkölcsi törvény b e n n ü n k . . . " (Kiss Lajos életműhelyéről) BATA IMRE: A vásárhelyi poéta (Pákozdy Ferenc emlékezete) PÁKOZDY FERENC versei: Az Infarktus-ciklusból, Suhog-lobog ..., Vöröss Istvánhoz BIBÓ LAJOS: A nyolcadik napon (elbeszélés) ... GREZSA FERENC: A Mathiász-panzió (Németh László első Vásárhelyt írott drámája) NÉMETH LÁSZLÓ: Jelentés a miniszternek (Töredék az író hagyatékából, 1947) TÜSKÉS GÁBOR: Kohán György két emlékkiállítása TANDI LAJOS: Iparművészek a gyárban TÓTH BÉLA: Metripond (riport)

39 48 58 59 64 67 72 77 81 91 95 97 99 107 1

Szerkesztői asztal

112

ILLUSZTRÁCIÓ Vásárhelyi képzőművészek alkotásai a műmellékleten, a 29., 33., 35., 37., 76. és a 90. oldalon. (Égető János reprodukciói) Ács S. Sándor fotói a 99., 100., 102., 103., 104., 105. és a 106. oldalon Horváth Dezső fotói a műmellékleten, a 71., 96. és a 112. oldalon Fénykép Bibó Lajosról és Pákozdy Ferencről a 75. oldalon

2

PÁSKÁNDIGÉZA

Kálmán király TÖRTÉNELMI DRÁMA HÁROM FELVONÁSBAN*

BEVEZETŐ SZAVAK Tudnunk muszáj, hogy az az avitt történelemszemlélet, mely a tömegek szerepét a történelemben mellőzi — azoknak a társadalmaknak a tükörképe is, amelyekben ezek a tömegek beavatatlanok, puszta eszközök stb. voltak. Nem csupán elhallgatásról van tehát szó, hanem arról, hogy az uralkodóktól elhallgattatott tömegeket a történetírásban jobban el lehet hallgatni. Fontos ezt kiemelnem „királydrámám" bevezetőjében. *

Kálmán (Könyves Kálmán: 1095—1116) szerintünk az első olyan magyar uralkodó, akit anakronizmus vádja nélkül modernnek lehet nevezni. Időtévesztés nélkül elsősorban azért, mert korához viszonyítva az, és másodszor: személyisége mai szemmel nézve is szellemi izgalmat okoz. Legalábbis: a szerző számára. Kálmán, szerintünk, némely tekintetben nagyobb politikai szellem, mint hatalmas elődei: I. vagy Szent István, vagy László (Szent László) király. Noha az efféle méricskéléshez sem ok, sem jog általában nem kapható; rögvest megmagyarázzuk, mit is értünk ezen. Kálmán személyiségéből indulunk ki. E királyunk sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb személyiség, mint elődei, és ennek ellenére vagy tán éppen ezért, mégis hatalmas tetteket tud végrehajtani. Nagy műveltsége ellenére tud kíméletlen is lenni. Pap létére tudja vállalni a papság előtt a népszerűtlenséget. Emberi gátlásosságában tud nagylelkű lenni, vallásossága ellenére világias, kutató, érdeklődő szellem. A „gátlástalan királyokról" már sok szó esett a történelmi drámákban is. Mi most egy némiképp „gátlásos királyra" függesztjük szemünket, mert az ilyesmi — szerintünk — legalább annyi tanulsággal jár. Valaki azt vethetné ellene: honnan vesszük, hogy Kálmán „gátlásos" volt? Igaz, erre egyenes adatunk nincs. Azt sem fogadjuk el, hogy Kálmán külseje épp olyan riasztó lett volna, amilyennek a krónikások leírják. Szerintünk: átlagos külsejű ember volt, csupán Lászlóhoz és öccséhez képest volt „csúnya", akik viszont nagyon délceg, szép emberek voltak (ugyancsak a krónikák szerint). Más szóval: ha föltesszük, hogy a krónikák — általában — mindenben túloztak, egyúttal az is világos: mind pro László és Álmos, mind pedig kontra Kálmán, túloztak. Tehát: nem előnyös külseje — viszonyított, ám önmagában nézve semmiképpen sem torz alak. Gátlásosságában közrejátszhat az, hogy Álmos valóban daliásabb. S akkor és később sokáig: a katona az eszmény. Ám vannak még ennél is fontosabbak, amelyekből gátlásosságára következtethetünk. A következők: a) anyja meghalt, mostoha nevelte, b) papnak adják, ezzel mintegy előre • Ez a dráma a győri színház pályázatán részt vett és díjat nyert mű.

3

jelzik: nem tartják uralkodásra alkalmasnak, c) elődje: nagy király, akinek árnyéka nyomasztó, d) László király előzőleg Álmosnak ígéri a trónt, e) házasságai sikerületlenek (második felesége a történelemkönyvek szerint is „felszarvazza"), f) noha egyáltalán nem gyáva, sőt: harcosnak is jó, mégis gyengébb testalkatú, nem katonatípus, g) sokat élt könyvek között, s így nem tanulhatott meg eléggé az emberekkel bánni, h) meg kell éreznie, hogy inkább félik, mint szeretik, inkább tisztelik, mint kedvelik, inkább reábízzák magulcat a tekintélyelv alapján, semmint értenék (néhány emberétől eltekintve). Ügy véljük: mindez indokolja azt, hogy inkább gátlásos, tétova alkatnak ábrázoljuk, aki viszont éppen ezt ellensúlyozandó, néha éppenhogy szinte zsarnokian nem tűr ellentmondást. Miért nagy király? Túl azon, amit mindenki tud: hogy tudniillik korában ő képviselte az akkor haladóbb társadalmi eszmét, tudatos és célratörő. Talán senki előtte nem igyekezett annyira összhangba hozni kül- és belpolitikáját (helyzet szerint), hol az egyiket, hol a másikat ugratva előtérbe. Ki tudja az alkalmat várni, tud halogatni, ellensúlyozni, anélkül, hogy ez hatalma rovására menne. Erősíti a királyi hatalmat, a hatalom anyagi alapjait. Realista. Egy par excellence „katonai korban" tud egyszerre „clericus", „militaris" és „laicus" is lenni. Talán ő az, aki a legvégérvényesebben felismeri a katonai kalandok veszélyét s gyakori öncélúságát. Átlátja: a III. Henrik császársága elgyengült, és IV. Henrik már csak árnyképe lett apjának. Új orientáció kell. Egy nagy hatalomhoz kell kötődnie, s ez nem lehet más, mint a még hatalmak feletti hatalomra törő pápa. Megérzi: az a tendencia VII. Gergely óta, hogy az egyház a világi hatalmak között olyan nagyhatalom legyen, amely még csak nem is egyszerűen „primus inter pares" — megállíthatatlan. Idejében kell tehát hozzácsatlakozni, amíg ez még nagyobb előnyökkel jár, hiszen később, ha már sok a követő: a javak is több részre oszlanak, vagy el is maradoznak. Felismeri önmagát, jól gazdálkodik saját papi mivoltával; tudja: ez erős kapcsolópont, hogy a pápa meggyengült bizalma újra a régi lehessen. Némi machiavellisztikus vonás (efféle naivabb manipuláns természet) is van benne; erre nagy szüksége is van, hiszen Álmos egy életen át küzd ellene a trónért. Nem kapkod a népszerűség után, vállalja a népszerűtlenséget is, de tudja: annyira nem szabad vállalnia, hogy öccsét megölesse. Meg tudja válogatni közeli embereit, akik többnyíre okosak, művelték, s egyben a fiatalabb, rugalmasabb nemzedékhez tartozók. Ezzel dinamikusabb államvezetést biztosíthat. Ugyanakkor támaszkodik saját fanatikus híveire is, kik bizony — persze mai szemmel — fölöttébb primitív emberek. Ha személy szerint finnyás is — ezt nem érvényesíti: elfogadja a csak erősek, vagy éppen jellemtelenek segítségét is, de idejében félre tudja őket állítani, illetve elszigetelni. Bizonyos terveiről le tud mondani: II. Orbán pápa elnézi az investitúrajog (tehát a püspökválasztási jog) honi gyakorlását — Kálmán ezt hallgatólagosan, mint valami egészen természetest fogadja, amikor azonban az elődjénél ravaszabb II. Paschalis pápa ezt megbolygatja: képes lemondani róla, mert hódítói terveihez nem jönne jól, ha a Szentszékkel való viszonya elhidegülne. Semminek sem híve tűzzél-vassal, nem feszíti a húrt pattanásig. E korban, midőn Európában a legvéresebb megtorló törvények korát éljük, módot talál rá: anélkül enyhítsen a törvényeken, hogy a belső egyensúly megbomoljék. Sok mindenben az egy fokkal való lesrófolás embere (pl. bizonyos törvényekben, vagy a testvére megbüntetésében stb.), ám van, amiben fölsrófol. De mi ez az utóbbi? Épp a papok erkölcsei regulázása stb., vagyis épp abban maximalista, ami a pápának tetszhet. Kereső, érdeklődő élmc: talán az első tudatos „közvéleménykutató" királyunk, ki nem is egyszer bejárja az országot, hogy kérdezzen és megkérdezzék. Házasságaiban jó érzékkel orientálódik más és más irányba: a hatalom szerint. Mintha egy koraszülött racionalista lenne. Hagyja, hogy a zsinatok még nagyobb szerepet játsszanak a törvényhozásban (ebben László vonalát folytatja), ám éppen műveltsége miatt mégis nagyobb szerepe van benne, mint mások hinnék. Természetesen mindezt részint mi latjuk ÍQyi éTtcímezésünket azonban több-kevesebb adat is alátámasztja. Ám ne feledjük: a jó történelemkönyv írása a történetírók dolga. Történelmi drámát írni pedig az íróké. 4

A drámának éppúgy megvannak a maga öniörvényei, mint a történelemkönyvnek. Ahogy nem építheti senki például anekdoták sorára a történelemírást (ahogy ez a krónikásokkal nemegyszer megtörtént), sem pedig legendákra, mítoszokra, szájhagyományra (noha ezeket is felveheti, de csak ilyenekként), akképpen az író sem foghat igazi történelmi drámához egybevonások, kronológiaelhagyás, költött személyek, enyhébb — bocsánatos! — anakronizmusok stb. nélkül. Amit olvasni vagy tanulni gyönyör — azt nézni még szörnyűség lehet. Erről az oldalról is vizsgáljuk meg e színművet. 1. Az alakok egy része költött alak, azonban jellemzők a korra: szükségünk volt rájuk a dráma cselekményéhez (Marcellino püspök, Demes, Pelbárt, Nádorné, Ersekné, Xavér és Celestinus stb.). 2. Kitalált az is, hogy Albericus, ki valóban Kálmán törvényírója — egyben bizalmas tanácsadója is lett volna. Vagy legalábbis: nem tudunk ilyesmiről. 3. A legtöbb epizódszereplő költött alak (koldusok, boszorkány stb.). 4. A két királyné személyiségére nézve alig volt adatunk. így kénytelenek voltunk őket e nagy király személyiségéből „levezetni": „visszakövetkeztetni". A maguk nemében ők is kissé rendkívüliek lesznek. Buzilla „híres imádkozó", Eufémia pedig már-már nimfomániába hajló. 5. A történelem szerint Béla herceg csecsemőkorú, a színműben nagyobbacska gyermek, hogy esetleg színész (színésznő) játszhassa. Ugyanígy István herceg életkorát is megemeltük, hasonló okból. C. A kronológiát csak nagyjából tartottuk be (dramaturgiai okokból), sok mindent egybevontunk. így egymás mellé kerültek a történelmi időben egyébként távolabb eső tények. Sokat ki is hagytunk (pl. horvátországi hadjárat), hiszen a történelmi dráma nem életregény. Mindent a 'testvérharc köré igyekeztünk csoportosítani, minden egyébnek csak mellékhangsúlyt adtunk. 7. A színhelyeket is egybevontuk. Például a tarcali zsinatot nem mutatjuk be, ehelyett a trónteremben vitáznak stb. így érzékeltetjük azt, hogy László és Kálmán korában már a főúri, papi szónak, s az országos zsinatoknak egyre nagyobb szerepe van. 8. A darab nyelvét alig archaizáltuk, mert szerintünk ez nehézkessé tenné a replikákat, amitől a drámai hatás csökken. Persze: valami halvány, régies patina gyakran észrevehető. Az, hogy a hősök hol tegezik egymást, hol harmadik személyben beszélnek: szándékos. Ezzel is egy régebbi nyelvállapotot akartunk tükrözni. A kiáltó anakronizmustól lehetőleg óvakodtunk. Például: a szó, hogy „vérlobos" itt nem azt jelenti, hogy szifiliszes, hiszen e betegség — állítólag — Amerika felfedezésével kerül át Európába. Szövegünkben ez tisztátalant, kisebesedettet, repedtsarkút stb. jelent, viszont ha netán valaki amannak vélné — ez sem lenne nagy baj. Ama bizonyos közbülső nyelvet próbáltuk megteremteni, amelyről régi — hasonló — történelmi drámáinkban is írtunk, amely se nem régi, de se nem mai. Reméljük,

félig-meddig

sikerült.

SZEMÉLYEK: KÖNYVES KÁLMÁN magyar király, Árpád-házi uralkodó; a később szentté avatott László király testvérének, Gézának fia, László utódja a trónon BUZILLA KIRÁLYNÉ, a király első felesége, szicíliai EUFÉMIA KIRÁLYNÉ, a második felesége, susdali ISTVÁN HERCEG, a Kálmán első házasságából való fia, a későbbi II. István néven uralkodó király ÁLMOS HERCEG, Kálmán testvéröccse BÉLA HERCEG, Álmos fia, II. vagy Vak Béla néven később magyar király JÁNOS, nádorispán, a király első embere LŐRINC, esztergomi érsek, a király legelső főpapja 5

ALBERICUS, törvényíró, Kálmán bizalmasa, tanácsosa NÁDORNÉ ÉRSEKNÉ ODILO, saint-gillesi apát, a pápa követe GOTTFRIED, Lotharingia hercege, keresztes vezér FULBERT, kalocsai érsek GYÖRGY, győri püspök MÁRK, nagyúr i EHELLÖS, nagyúr ! birtokosok, Kálmán legelvakultabb hívei BENEDEK, nagyúr ) VATA, nagyúr, a lázadó pogány, Vata ivadéka birtokosok, Álmos PELBÁRT, nagyúr legelszántabb hívei DEMES, nagyúr MARCELLINO, püspök, a király ügynöke ETÉNY, Álmos herceg szolgája BOSZORKÁNY, illetve annak nevezett lány HADI LOTYÓ, fentebbi anyja KERESZTESEK KAPITÁNYA, Emicho keresztesvezér embere APÁCA ELSŐ TISZT MÁSODIK TISZT ELSŐ APÁT MÁSODIK APÁT DADA EGY HINGER, vagyis hóhér ELSŐ KOLDUS MÁSODIK KOLDUS HARMADIK KOLDUS ELSŐ KERESZTES, közvitéz MÁSODIK KERESZTES, közvitéz HARMADIK KERESZTES, közvitéz És sokan mások: urak, papok, polgárok, jobbágyok, katonák, kik közül — ha szükségeltetik — némelyiket még föltüntethetjük a színlapon. Történik: a XI. század végén, a XII. század elején Magyarországon, egy kápolna előtt és a királyi palotában, a hercegi ház termeiben, egy kolostorban, valamint a csatamezőn.

ELSŐ FELVONÁS ELSŐ KÉP Kis kápolna valahol Esztergom fölött; harangja hívón szól. Lépcseje üres, a körülvevő térség is. Most elhalkul a harangszó. Kezében butykossal két részeg, félig papi, félig világi ruhába öltözött apát botorkál be. Fülig sárosak. Felemás öltözetük mosolyogtató. Egymásba fogódzkodnak, úgy éneklik az Ave Maria-t, vagy valami szenténeket, latinul. Ezután igencsak csiklandós katonadalra gyújtanak rá. Magyarul — sikamlósra. Tetszés szerint. Megállnak: keresztet próbálnak vetni, de kezük egybegabalyodik. E játékban se túlozzanak. ELSŐ APÁT: Amióta pogányból ke6

resztény lettünk, egykomám, vagy bocsánat paptársam, az a jó, hogy olyan vagyunk, mint a béka, hol a szárazon ugrálunk (tánclépés), hol hopsza, vízbe! (Kortyol.) Aztán brekeghetünk . . . (Enyhe csuklás.) Ez az igazi szabadság, a béka szabadsága: azt ha víz alá nyomják, akkor is szabad! MÁSODIK APÁT: A béka rút állat, tisztelendő atyám. Én inkább valami fehérhez hasonlítanám magamat (elnyújtja a szókat), például récéhez. Szép fehér récéhez. A fehér, réce jár a földön is, ha akar, és beh szépen illeg, ringós a feneke récekisasszonynak (mutatja), aztán megfürdik, hogy éjszakára így v á r j a a gácsért, leges-

legvégül még röpköd is egy kicsit. A röpülés az 6 imádsága. Na, pont ilyenek vagyunk mink. Kucsmánk is van, meg reverendánk is, keresztünk is, meg bütykösünk is. Aztán néha imádkozunk is. (Hallgatózik.) Komám, nékem ilyen nagy csendben bűntudatom támad. Neked nem? ELSŐ APÁT: Gyónjunk meg butykosunknak! (Isznak. Marcellino apát bejön, püspöki jelvénye van. Rájuk kiált inkvizítor hangon.) MARCELLINO: Koszos, részeges se pap, se úr népség, tűnjetek el! Nemsokára ide jő Kálmán herceg! MÁSODIK APÁT: Na és? Nem ő a király! MARCELLINO: A király haldoklik, hé! ELSŐ APÁT: Akkor most illik szomorúnak lennünk. (Isznak.) MARCELLINO: Párologjatok el, ne rondítsátok a papok hírét. Kálmán nem ismer tréfát! ELSŐ APÁT (bambán): Mi sem! MARCELLINO: Tűnjetek el, hé, papság szégyene! MÁSODIK APÁT: Ki vagy te, hogy így parancsolgatsz!? ELSŐ APÁT: Egy öntevő, egy önvevő, egy magát mindig nyüzsgető, mindenütt felbukkanó, árokszéli önjelölt! (Ritmikusan mondta.) MARCELLINO: Nem látod, hogy püspök vagyok! ELSŐ APÁT: Na, ha te püspök vagy, akkor én meg Orbán pápa! (Nézegeti.) MÁSODIK APÁT: Én meg VII. Gergely ! Alias: Hildebrand! ELSŐ APÁT (Másodikhoz): Te koma, én ezt ösmerem! Nem te vagy a Marcellino apát? De az ez! A Marcelluska! Hát ez jogtalanul viseli a püspöki jelvényt! Ez világéletében csak püspök szeretett volna lenni, oszt sose sikerült! Mindig rossz lóra f o g a d o t t . . . László királyunk ellenében például Salamon királyra! (Nevet.) Ennek sosem volt szimata, hogy ki mellé kell á l l n i . . . MARCELLINO: Hallgass, pogányfajzat: olyan a lelked, mint az ebihalé! Nem hal, de még nem is béka! (Megrázza.) ELSŐ APÁT: Besúgója! Ez súgja be a nevendék papságot, hogy milyen erkölcsök szerint élnek! Na most is rossz lóra tészel, ha Kálmánt várod! Inkább Álmos herceget várnád! (Távolról

trombitahang. Majd újra rangzúgás.)

ha-

MARCELLINO: Kergessen el a harang benneteket! (Halkabban, mintha felénk.) Mert csúfolódnak egy szegénnyel, ki nem akar mást, mint méltó jogát, hogy végre püspök lehessen bármi áron! Ez egyszer jó lóra teszek én, meglátjátok: mert kettőre teszek! Utat lelek a királyhoz s a herceghez is. S csak a győzelem előtti pillanatban döntök: ki mellé álljak . . . ELSŐ APÁT (nem hallották jól): Na, ha egy ilyen ma püspök lehet — nincs itt rend egy csepp se! MÁSODIK APÁT: Nincs bizony rend abban az országban, ahol ilyen apátok püspökök lehetnek! Uram! Mikor lesz már végre rend a mi Szentegyházunkban?! (Dülöngélve elmennek, danolván.) MARCELLINO (elszántan maga elé): Igen. Püspök. Érsek. Élve. Holtan. (Nagy zaj, beözönlik csonkák-bonkák, süketek, vakok serege, ki hol tud, elhelyezkedik, öregek, gyerekek, igen vegyes nép. A Hadi lotyó, meg zsenge leánya, egy-egy polgár, szabad paraszt: bámészkodók. A harang még nem hallgat. Marcellino behúzódik a tömegbe.) ELSŐ KOLDUS (vak): Szólj, harang, szólj! Nagy fekete bánat szakadt Magyarországra! Ágynak dőlt kegyes László király! A mi piros szerelmetes urunk! A daliás, jó keresztény király! Kinek megajánlották az első keresztes hadjárat fővezérségét! Pogány rettenete! ' őszentsége erős kardja! Csodatevő László, ki fehér sziklából fokosoddal vizet fakasztál, mint Mózes, gyógyulj meg! Vállj ismét pirossá! Szólj, harang, szólj: beteg a hős király! (Harangszó egyre halkul.) MÁSODIK KOLDUS (süket füle is csonka): He? Hogy mondod? Szól még a harang? He? Szól még? És ki lesz az ú j király? (Égre néz.) Súgd meg nekem, uram, ki lesz az ú j király? ELSŐ KOLDUS (rámordul): Néked ugyan súghatja is, kiálthatja is! Uram, bocsá'! (Keresztet vet.) MÁSODIK KOLDUS: Ahogy te vak szemeiddel láttad a fehér sziklát, miből vizet fakaszt a király, akképpen az én siket fülembe is súghat az Úr v a l a m i t . . . (Keresztet vet.) ELSŐ KOLDUS: Az én szememet a törvény szúratta ki, mondván, hogy loptam. Álmos nem tesz majd ilyet! 7

MÁSODIK KOLDUS: Nékem a törvény eresztett forralt ólmot fülembe. S ha másodszor loptam volna — megölnek. Álmos más törvényt tett volna! HARMADIK KOLDUS (púpos, sánta): Mért is kérdezitek: ki lesz a király? Ki lehetne más, mint Álmos herceg? A daliás Álmos, kinek termete szálfa, karja, mint mestergerenda, s vállán elbírja minden gondjainkat! A délceg Álmos, 6 lesz magyarhoz méltó király! HADI LOTYÓ: Tudom én, hogy Kálmán lesz a király, Kálmán herceg! Megálmodtam én. Kálmán, kinek ágya telistele van könyvekkel, és örökkön imádkozik bűneinkért! Szeme, midőn sétál a klastromkertben, a földre néz, ám szíve az égben, Szűz Máriával társalog fényesen, és a mi Urunk parancsára nyitván a füle, Jézus Krisztusunk keresztjét ő is a vállán cepeli! Megálmodtam: Kálmán lesz a k i r á l y . . . HARMADIK KOLDUS: Hazudsz, vérlobos hadi lotyó! Kálmán nem lehet. Kálmán hátán akkora dúc van, mint az enyém, a lába szőrös, járása bicegős, orcája kíntól setét, ajkai hebegnek és apró, mint egy törpedt v a k a r c s . . . ' Nem lehet ő a király. Nem lehet ilyen ember magyar király! HADI LOTYÓ: Honnan tudod, hogy ilyen? Nem is láttátok soha, mert ő klastromok mélyén élt, és templomok homályán! Nem látta soha senki! Csak álmomban én! HARMADIK KOLDUS: Nem láttam, de hallottam a két rongyos barátpapot, Xavért és Celestinust, kik krónikáikat írják titokban, ők suttogták, hogy milyen! És én hiszek a papoknak! • HADI LOTYÓ: Erre az én zsenge lányomra esküszöm: megálmodtam: Kálmán lesz a király! És nagy-nagy király! MÁSODIK KOLDUS: Mit mondanak, ki lesz a király? (Az égre — szinte üvöltve.) Súgd meg, Uram, a te halandó szolgádnak, ki lesz a király, súgd a fülembe ide! (Tenyerét füléhez tartja. Többen röhögnek.) ELSŐ KOLDUS: Nem, nem lehet Kálmán, ama könyveken elsápadt penészvirág. Kereszténységünknek erős kar kell, fényes kard, és szép, piros orca! MIND: Erős kar kell, daliás termet, hogy a mi keresztény csillagunk ott ragyogjon a világ egén! 8

HARMADIK KOLDUS: Álmos lesz a király! HADI LOTYÓ: Esküszöm, ártatlan véremre . . . HARMADIK KOLDUS: Ártatlan véred!? (Röhögnek.) HADI LOTYÓ: Nem szégyellem én az én testemet, sem lelkemet. (Rázza ruháját eszelősen.) Hű keresztény katonákkal háltam én, és rongyos papokkal, kik istent szolgálták! Kálmán lesz a király! Megálmodtam! HARMADIK KOLDUS: Hallgass boszorka, ördögé a szavad! (Kürthang, néhány katona jön, testőrök, utat nyittatnak.) (Kis csend.) HADI LOTYÓ: Most jön! O t t . . . ott jön Kálmán herceg! EGY TESTŐR (halkabban): Hallgass, te boszorka! MIND (mormolva): Hallgass boszorka! Hallgass boszorka! (Kálmán csuklyás köpenybe burkolózva — Albericus a nyomában — sebesen áthalad közöttük, arcából csak egy ujjnyi ha látszik. A kápolnába sietnek. Testőrei a lépcsőhöz állnak.) (Kis csend.) HADI LOTYÓ: Kálmán lesz a király! Kálmán herceg! (Lepisszegik, mert urak jönnek: Vata, Pelbárt és Demes.) VATA (meghallotta, a többiekhez): Még megérjük, hogy e honban végül a jobbágyok, sőt még ezek az állatok is hamarabb tudnak meg m i n dent, mint mi, nagyurak! PELBÁRT (a népség felé): Hé, mit sutymorogtok ott? HARMADIK KOLDUS (leborul): Ó, nagy úr, ez a vérlobos hadi lotyó azt álmodta, hogy Kálmán lesz a király. S mi t u d j u k : ez n e m lehet igaz, mert a daliás Álmos lesz a mi királyunk! (Mindenki szája mozog, mintha imádkoznék.) (A három úr a szín szélére jön. Halkabban szólnak.) DEMES: Akkor mégiscsak jól láttuk: ő volt az. Ügy látszik, hazahívták Lengyelországból, s ha hazahívták, nem véletlenül hívták. Kálmán koma nem akar püspök lenni, se érsek. Inkább a trón kell neki. Nem mondom: van esze! PELBÁRT: Halálszagra jött haza, én mondom. Koszos pápanyaló! VATA: Trónszagra jött, a dögkeselyű! DEMES: De vajon hercegünk, Álmos

tudja? Hiszen a király neki ígérte a trónt! VATA: Az régen volt, urak. (Halkabban.) Résen kell lennünk, mert Kálmán elveszejt bennünket. Ha ő lesz az úr, ez annyi, mintha Róma! (Most sietve be három úr: Márk, Benedek, Ehellős.) (Aprópénzt szórnak a koldusok közé: hálás moraj, tülekedés.) PELBÁRT (társaihoz): Vígan vannak Kálmán herceg hívei! Nagyon osztogatnak! DEMES: Ez még csak a medve bőre, urak! MÁRK (a koldusok felé): A mi Kálmán hercegünk hírét mindenhova vigyétek el! BENEDEK: Minden ház és templom elé, halljátok? EHELLŐS (a másik három úr felé): Hát az urak mitől komorodnak? Állnak ott, mint egy varjúcsapat: kár! Mi volna az a kár? (Kis, feszült csend.) VATA: Megmondjuk, ha az urak meg elárulják: mitől olyan vígak és adakozók? Tán csak nem attól, hogy királyunk nagybeteg? (Kálmán és Albericus kijön, de nem veszik észre őket, némán állnak a kápolnaajtóban.) MÁRK: Inkább talán attól, hogy van utódja! És jó utódja van! DEMES: Van hát! Olyan, akinek kardjától-erejétől sokszor megrettentek! Egy daliás ember. BENEDEK: Tudnék egyet, kinek az esze daliás! PELBÁRT: Semmi testben — semmi a lélek is! EHELLŐS (kardjához kap): Ki beszél itt Kálmán ellen? MÁRK: Most hallom, hogy daliás hercegetek épp az ágyat nyomja, s valami vén kuruzsló nyomogatja azt a csúzos derekát. VATA: A hír viselte meg, hogy beteg a király. Mert királyunkat csak ő szerette igazán, és őt is a király. Álmost szereti, mint mi! Válamenynyien! (Moraj.) (Kálmán most lelépeget a lépcsőkön, dermedtség, szótlanul elsiet.) MÁRK (kardját megmarkolva): Ezt a disputát még folytatjuk, urak! (Kálmán után gyorsan Albericus, Márk, Ehellős és Benedek el. Csend.) HADI LOTYÓ (felugrik, Kálmán után

szalad): Az Álmos herceg háza felé indult! Láttam! (Lányához.) Megnézted jól, lányom: ő lesz a király! DEMES: Az Álmos háza felé? (Gúnyosan.) Csak tán nem lovagi tornát akar vívni a trónért ez a tyúkmellű! PELBÁRT: Szavakkal akar csatát nyerni. Sebaj: nekünk jók lesznek a hadak is. Mi készen vagyunk! Negyedik Henrik már rég sereget ígért Álmosunknak! VATA: Induljunk, urak, lesz dolgunk elég! (Vatáék a másik irányba indulnak. Marcellino utánuk.) VATA (Lotyó mellett halad el): Te pedig elhallgass, boszorkány, mert kivágatom a nyelvedet! (Pelbárt is meglöki térdével a némbert.) DEMES: Tegnap még holló voltál s repültél! (Szintén.) (Mind el.) HADI LOTYÓ: Megjutalmaz mindezért a kínért tudom én, Krisztusom és az ő könyves vitéze, Kálmán király! (Koldusok a két nőre zúdülnak.) MIND: Boszorkák, boszorkák, Kálmán király boszorkái! (Rövid sötét: távoli sírás, motyogások. A sírás elnyújtott, sejtelmes, nem tudni, honnan jön. A „sötétek" alatti zajok sohase a színpadról jöjjenek, hanem a nézőtér vagy a mennyezet bizonyos pontjairól, olykor a bejárat felől stb. E „sötétek" a képek között nyilván időmúlást, olykor színtérváltozást is jelentenek, ezért hosszúságuk változó. Semmiképp se mehetnek a pergő ritmus rovására. Ha a rendező valami ennek megfelelőt, tehát a „kisfüggönyt" jelentő sötét helyett valami más, jobb megoldást talál, az ő dolga. Vigyázni kell azonban az időre, a kifejező zajokra, hangokra vagy csöndekre, a zörejek vagy zenék jelentéses „áttűnéseire". Az említett sírás most nyögésbe megy át. Nyilván ezek nem egészen természetes hangok. De mégis érzékletesek.) MÁSODIK KÉP Amikor világos lesz: kis termet látunk a hercegi házban. Álmos fadikón nyögedez. Etény, egy öreg férfi, kenegeti. Mellette gőzölgő fazék. A herceg félmeztelen. Valóban daliás termet, mosolygó, rokonszenves arc, ajkai kissé duzzadt-vastagok. Barna férfi. Néha 9

nagy játszadozó, hencegő gyereknek tűnhet, máskor — indulataiban — félelmetes. ETÉNY: Így ni, most szépen újfent rákenegetjük! ÁLMOS: Micsoda bűz! A ganaj domb ehhez hármasoltár és csupa myrrha meg tömjén! Hagyd már abba! ETÉNY: Ez majd jót tesz a hercegnek. Eleink is ezzel a b á j nedűvel kenegették magukat! ÁLMOS: Szegény eleink. (Nyög a gyúrástól.) ETÉNY: Sok bajuk is volt szegényeknek, míg megtaníttatták velünk: hogy kell keresztet vetni. Még ma is balog rá a kezünk! (önt a hátára a gőzölgő léből, mormol, félhangosan ismétli.) Gyik mája, kígyó lépe, béka-zúza — Menekülj, menekülj kolika, csúza! ÁLMOS (dühösen, de nem erősen — lerúgja lábával): Ráolvasás nélkül, hé! A pápa papjai még elhíresztelik, hogy pogány vagyok, pogány szokásoknak áldozok, pedig csak a derekam f á j . . . (Mintha megsajnálná a földön fekvőt, felrántja, majd ő is visszafekszik.) Bájszavakat moroltok, és a fehér ló beleiből ma se átallnátok jósolni. Még mindig rááll a szátok a régi imára. ETÉNY (alázatos): Ó, én már nem hiszek ezekben az ősi dolgokban, hercegem. Csak hát jár az ember száj a . . . Kálmán hercegnek biztos, hogy nem mertem volna ilyet m o n d a n i . . . Mert őt f é l j ü k . . . ö mindenestül Rómáé! ÁLMOS (jóval szelídebben, de megrúgja): Ne bántsd a testvéremet, h é j ETÉNY (alázatos): Csak azt mondom, amit a nép, meg az urak is, hercegem. Téged szeret mindenki. Mert te mindenestül a mienk vagy . . . ÁLMOS: Hízelgő kutyák! (Jólesően nyög a gyúrástól.) Két testvér is lehet különféle, mégha szereti is egyik a másikát. (Hirtelen felül.) Jól véssétek eszetekbe: én nem utálom a bátyámat. Mégiscsak egy anyánk volt és egy mostohánk. Ha engem is kedveltek jobban — ő is derék fickó (villanásnyi szünet) volt. Akkoriban legalábbis. Egyébként időtlen idők óta nem láttam. Mindig a könyvei között, meg a kolostorokban, templomokban setteng. Mert van benne valami lappangó, valami tétova . . . De azért az, hogy ő a pápáé, 10

én meg a tietek vagyok, még nem feledteti velem, mi lesz testvéri kötelességem, ha a pillanat eljön, és én a trónhoz lépek. (Visszafekszik.) Másként igazad van: egy és más különbség volna köztünk. Bátyám például, erre esküszöm, utálkozik a fehércselédektől. Asszonyt ne is lásson . . . ETÉNY (kíváncsi): Férfiszeplősítő, mint a szerzetesek? ÁLMOS: Mi közöd hozzá? Nem az, persze, hogy nem! Hanem egyszer elmondtam neki, miként gyaktam meg hazámtól távol egy idegen nemesasszonyt. Bátyám m a j d n e m bedugta a fülét a pironkodástól. (FeVül, élvezi az emléket.) De az asszony nem. Az az asszony nemhogy leköpött volna, merthogy idegen vagyok, nemhogy megölte volna magát, hanem csillogóan hálás volt, s úgy megfejt, mint egy tőgyet. Sőt: t á n colt is n e k e m . . . Be szép volt! Akkor láttam ágyban először asszonyt anyaszült m e z t e l e n . . . Bezzeg az ura előtt sose mutatta magát így, később bevallotta. De az idegen előtt nem röstellkedett... úgy látszik, ilyesmi a férjuramnak nem j á r . . . (Nevet.) ETÉNY (elámul): Anyaszült meztelen? ÁLMOS: Ne kíváncsiskodj! (Nem haraggal, feléje rúg, de nem talál, lábával a levegőben keresgél.) Hol vagy, hé? ETÉNY: Bocsánat, hercegem, hogy nem méltóztatott eltalálni. Én vagyok a hibás. Itt vagyok! („Helyezkedése" egész enyhén tréfás.) ÁLMOS: Most csak ilyen családiast kapsz. (Álmos szinte gyengéden rúgja meg. Ezekben a rúgásokban egyébként van ugyan nyerseség is, de legalább annyi a játékosság: mint aki erejével nem tud mit kezdeni.) És fejezd be már, mert kutyául f á j ! Elég! Elég! (Felül.) Hát így az én pap bátyám. Egyébként nem igen szeretem a papokat, de elsőként nem a p á p á t . . . mit szólsz hozzá? ETÉNY (tanulva az iméntiekből): A herceg tudja, hogyan kell vélekedni. ÁLMOS (feláll): Tudod, mit akarok én ebben az országban? (Belemelegszik. Hittel.) Hogy ha már itt vagyunk, senki se űzhessen el. Hogy a pápa szavára ne öldökölje testvér a testvért. Jó akarok lenni mindenkihez! Még a papokhoz is, ha rám és nem a pápára hallgatnak. Én akarom a püspökeimet kinevezni, mint Henrikék annak idején. És hiába járatott az

i

én barátommal Canossát az az átkozott Hildebrand, aki minden bajunk oka, hiába, mert ú j Henrikek támadnak Európában! Keresztény vagyok, igen, de a hazámban vagyok keresztény, a hazám keresztény szavára hallgatok és nem Rómára! A püspököm, érsekem is a hazáé legyen, ne pedig pápa ószentségéé! Hogy amit szereztünk vagy szerzünk: várost, hegyet, folyót, földet, asszonyt, nyájat, kincseket — az mind a mienk legyen, csakis a mienk. Ezek a pápanyaló papok, ahol csak lehet, megalázzák a katonát: gőggel lenézik őket, fanyalognak, merthogy nekik Róma parancsol. Csak ennyi országom legyen, mint a tenyerem, de az kívül essék a pápa szembogarán! Hát ezért kell nekem a trón. Nemcsak őszentsége papjai vannak beavatva Isten titkába, hanem mi is, igaz keresztények. Nem kellenek a csalhatatlanok! Keletről jöttünk, de nyugatra nézünk. A mi jövőnk a császárság. Hát ezért várom én most a koronát. Nem késhet soká. A terveim sürgetnek. A k o r o n á t . . . Már itt érzem a szegélyét... (Ujjaival homlokát tapogatja, hirtelen görcsbe rándul a keze, aztán a derekához kap, hirtelen lefekszik, nyög.) (Etény újra kezdené a gyúrást, de az ajtón kopogtatnak.) Bújj be! (Ajtónálló be.) AJTÓNÁLLÓ: Kálmán herceg tenné tiszteletét. ÁLMOS (arcán, mintha felhő futna át): A bátyám? Rögvest várom, csak felöltözöm, hogy méltón fogadhassam . . . (Ajtónálló meghajol, el.) (Álmos inget kap magára.) Ezt a bűzös edényt meg tüntesd e l . . . Siess már . . . mit bámulsz? (Belép Kálmán, ugyanúgy öltözve, mint imént, de most a csuklya a hátán lóg. Kálmán észrevehetően alacsonyabb Álmosnál. Arcának semmi köze a krónikák torzító leírásához. Ép ember, nem szép, de nem is rusnya, legalábbis nem feltűnően. Kicsi félszegség, tétovaság fölsejlik tartásában, járásában, inkább ha egyedül, vagy ha nagy tömegben van. Szemei végtelenül okos szemek. 0 is barna.) ÁLMOS (kitárja karját): Jó bátyám, nem így akartalak fogadni (végigmutat magán), s nem i t t . . .

KÁLMÁN (tárgyilagosan): Hiszen testvérek vagyunk. Háltunk egy ágyban, fürödtünk e g y ü t t . . . ÁLMOS (félig-meddig tréfásan): No csak, hogy-hogy pendelyes korunkat emlegeted! Még sosem voltál ilyen családias . . . (Elneveti magát, nem túlságos jókedvvel, hiszen nem tudja mire vélni a látogatást.) Hát ezt is megértem! (Megöleli, hátát paskolja.) Akárhogy is, de testvérek vagyunk. Szeretnünk is kell egymást. (Kálmánról szólván, néha hiszi is, amit mond, átéli, s ilyenkor kicsit elérzékenyül.) KÁLMÁN (kibontakozik): Rajtam semmi nem múlhat, testvérem. (Észreveszi a lapuló Etényt.) Hát te vén kuruzsló, még élsz? Csak nem tágítsz a bögréidtől... (Gunyoros, de nem bántó.) ÁLMOS (könnyedén): A szolgám. Ő szokott kenegetni meg g y ú r n i . . . (Tovább öltözködik.) KÁLMÁN (Etényhez): Gyere előbbre! Talán csak nem félsz? ETÉNY (közelebb jön): Hercegem, te pap vagy, és így megérted: nékem legelső, hogy keresztet vessek, a kotyvasztásaim, bögréim csak azután! Hitem az első, azután a mesterség! Előbb a kereszt, azután a művészet! ÁLMOS (mint fent): Meg kell adni, az öreg érti a dolgát! KÁLMÁN (mintha mosolyogna): Így van ez már. Mindenkinek van egy házipogánya . . . Afféle komondor: egészségünk házőrző kutyája. A házi pogány nem olyan p o g á n y . . . Egy főtt gyík vagy béka csak béka, a kereszt pedig kereszt. Nem igaz, Etény? ETÉNY: A főtt gyíknak semmi köze az én hitemhez, herceg. Tudom, hogy amíg ily okos és megértő, nagy ember áll előttem, nem lehet bajom . . . ÁLMOS (mintha ingerülten): Ugyan mi bajod lenne? (Felöltözött.) KÁLMÁN: öcsémnek igaza van. Mi bajod is lenne? Azt gondoltad talán, hogy pogány vértanút csinálunk belőled. (Picit eljátszik a gondolattal.) Elmúlt az az idő. Ki volna ma olyan bolond, hogy egy ilyen gőzölgő bögréért alattvaló sorsodból magasabb polcra emeljen: vértanúvá, történelmi dátummá, eseménnyé... és éppen t é g e d . . . No, nem. (Kicsit élvezi.) A túl nagy büntetés megemelné rangod a világ szemében. Hőssé válnál. Márpedig — (mintha Álmos felé is) fölösleges hősökre nincs szük11

ségünk. Halj csak meg, ahogy születt é l . . . Most pedig hagyj magunkra . . . ÁLMOS (kissé feszülten figyelte a szöveget) : Várj kint, amíg szólítalak . . . (Etény meghajol, sebesen el.) (Kis csend.) KÁLMÁN: Hallottam, beteg vagy. ÁLMOS: Katonadolog! Inaim hasogatnak, meg a derekan. Nemrég egy makrancos almás a mocsárba lódított . . . Szőrén ültem meg. A te könyveid bezzeg nem hánynak le a hátukról, jámbor jószágok . . . KÁLMÁN: Közel kell férkőzni azokhoz is. Akár a lóhoz. És ott vannak a gondolatok, az e s z m é k . . . mármint a könyvekben . . . ezek viszont éppoly könnyen ledobhatnak hátukról, ha sarkantyúdat nem értik. (Álmos merően néz rá. Kopogtatnak. A herceg morog valamit.) • ''ÖNÁLLÓ (be): Hercegem, János nádor van i t t . . . ÁLMOS: Látni szeretném. (Ajtónálló el. Nádor azonnal be.) JÁNOS NÁDOR: Isten áldása a herceg urakra. (Félreérthetetlenül Kálmánnak mondja az alábbiakat, ám Álmos kissé féloldalasan áll.) Urunkkirályunk László, a herceget magához kéreti. ÁLMOS (a hívást magára vette): Rögvest indulok. (Felajzott.) KÁLMÁN (nyilván észrevette a félreértést): Várj, öcsém. ÁLMOS (mint aki nem hallotta, nem akarta hallani): Fiúi alázattal üzenem, hogy ebben a minutában indulok. (Indul.) JÁNOS (végig feszengve): Herceg, a mi urunk-királyunk . . . m o s t . . . Kálmán herceget hívatja. (Szinte szabódva.) Most őt. (Álmos megtorpan, arca a szégyentől sápadt lesz és fe. szült, kétség villant beléje, Kálmán gyorsan töri meg a csendet.) KÁLMÁN (szenvtelen): Szólj nagybátyámnak, hogy menten ott leszek. Mondd meg urunknak: beteg testvéremet jöttem vigasztalni. JÁNOS NÁDOR (gyorsan, mint aki alig várja, hogy távozzék): Így lesz, uram. Isten áldjon benneteket! (Meghajol, gyorsan el.) (Csend.) ÁLMOS (mintha nyújtóztatná izmait): Beteg testvéredet jöttél vigasztalni? KÁLMÁN (kurtán): Igen. ÁLMOS: Akkor máris megvigasztaltál. Menj, vár a király. Ügy hiszem: ő is vigasztalni akar téged, hogy ne bán12

kódj egyért s másért. Ne vedd n a gyon szívedre e l h a t á r o z á s á t . . . Mert gondolom: tudod, mit közöl veled. Azt, mit nekem már rég m e g . . . (A korona odaígéréséről van szó — nyilván.) KÁLMÁN: Jól tudom: mit fog mondani. ÁLMOS: Akkor? KÁLMÁN (apró szünet után, fürkészve): Biztos, hogy a ló vetett le, és attól vagy beteg? ÁLMOS (már-már nyersen): Megmondtam! KÁLMÁN (közelebb lép, szemébe néz): Biztos, hogy a l ó r ó l . . . ? ÁLMOS (most már nyersen): Mondtam már! KÁLMÁN: Nem a lélek beteg v a j o n ? Mert magasabbról hulltál alá . . . ? ÁLMOS (megmered): Miféle magasabbról? Mit beszélsz?! KÁLMÁN (távolodik, majdnem dünynyögve): Nem tudja. Nem tudja. ÁLMOS (meghallotta, feszülten nézte): Mit kéne tudnom?! (Már sejti a roszszat.) KÁLMÁN (megfordul): Nem tervezgetéseid, nem képzeleted magasából estél alá? Nem onnan? ÁLMOS (rosszat sejtve, követelőn): Mit kéne tudnom? Halljam! Mit?! (Kis csend.) KÁLMÁN: De legalább sejted. Nem? (Álmos merően nézi. Most már megbizonyosodik. Hitetlenség és indulat van arcán.) ÁLMOS: Hogy te? Te? (Apró szünet.) KÁLMÁN: Én. ÁLMOS: Te? KÁLMÁN: Igen. ÁLMOS (kiált): Nem igaz! (Kis csend.) KÁLMÁN: Igaz. (Álmos nevetni kezd. Hirtelen hagyja abba, nagy csend.) ÁLMOS: És mondd, felpróbáltad m á r ? KÁLMÁN: Mit? ÁLMOS: Hát azt. (Saját fején — ujjaival mutatja a koronát.) Fel? (Apró csend.) KÁLMÁN: Nem. Még nem. És nem is néztem sóvárogva, mikor este a király letette. Mert a királyok nem koronával alusznak. Sohasem próbáltam fel, még akkor sem, midőn a király aludt. ÁLMOS (elsápad): Igaz, ennyi terhet a nyakon, a fejen egy gyenge férfi,

sőt egy gyermek is el tud bírni. (Hirtelen.) Néztél valaha tükörbe? KÁLMÁN (apró szünet után): Jól tudom: elődöm, László király árnyéka nagy. Hatalmas árnyék. ÁLMOS (halkan): Megnyomorító árnyék. Képes elfödni, mint a hullámok sírja. Aki őt követi — árnyék lesz az árnyékban. Maga lesz a sötétség. Erre gondoltál? KÁLMÁN: Láttam már árnyékban gyakran szép, zöld, kövér füvet teremni. ÁLMOS: Igen. De a csordák lelegelték... KÁLMÁN: Lapoztál valaha könyvbe? ÁLMOS (apró szünet után): Vannak, akik azt hiszik, hogy a fényes, vitézsisakok ideje helyett a papok pilisének csillogó kora jő el. Hogy nem kardok fényével, de tonzúrás fejek villogásával lehet kétvállra fektetni a világot. Hogy könyvek fokával főbe lehet kólintani az ellenséget. Van ilyen hit. KÁLMÁN: Járt mór a kezemben kard. És — véletlenül — ki sem ütötték belőle. És nem félek. És akarok valamit. ÁLMOS (rámábul): És én? Én soha semmit nem akartam? Itt ebben az országban csak egyedül te akarhatsz jót? Csak te, és én soha? És az egész világban csak egyetlen valaki akarhat jót? Más senki? És csak egyetlen jó út vezethet a jó felé? Csak egy? És ki csalhatatlan itt? Én? Te? A pápa? Vagy tán egyedül te kaptál Istentől képviseletet? Te vagy Isten felhatalmazottja? Vagy tán te vagy Isten maga? KÁLMÁN (távolian): Némiképpen. ÁLMOS: Örült. Józan őrült. Ne feledd soha: én is tudok akarni! KÁLMÁN: Én meg akarok tudni! — Akarom a tudást. És tudom, hogy mit akarok. ÁLMOS: Vélem célja volt a természetnek, anyámnak, hogy megszült. Én nem véletlenül születtem! (Nyilván meg akarja törni, szavakkal. Saját küllemére gondol, midőn ezt mondja s vitézségére.) KÁLMÁN: Én meg véletlenül születtem! Véletlenül! Semmi célja nem volt születésemnek! (Suttogva, mint aki titkot mond a másiknak: csak neki.) Nem volt célja vélem a teremtésnek. ÁLMOS (szinte könnyedén): Hát akkor?

KÁLMÁN (apró szünet után, suttogva): Meg kell szereznem. A célt. ÁLMOS (merően nézi): Ha jól meggondolom: amióta idejöttél elém, hogy megmondd, mi történt, egyetlen egyszer sem ejtetted ki a szót. Nem mondtad ki: mi lettél te? Mivé tett a beteg király, a már észnél is alig levő haldokló király végakarata . . . Nem mondtad ki a — s z ó t . . . Kerülöd, mint ördög a tömjént. Félsz a szótól, mint aki jogtalanul bitorolja. Mert jól tudod: a sír felé induló király ezt a szót valaha másnak ígérte oda. S most megmásította szándékait. Talán hízelkedésre. Talán mert a pápától fél. Igen: nem mondtad ki a szót. (Szinte elfulladva.) Hát most halljam, mondd ide, a szemembe, hogy (magára bökdös) nem ez a két láb, nem ez a két váll, nem ez a két kar, nem ez a fej, nem ez, hanem (Kálmánra) az a test, az a termet, az a szakáll, az l e s z . . . az . .. Mondd ki fényes lélekkel, szabadon, jó szóval, üvöltve, ha kell, hogy te vagy a király! (Csend. Kálmán némán fordul sarkon.) Nem mered! Nem mered! (Kálmán — indultában — felrántja az ajtót, Etény bukik be; nyilván hallgatózott.) ETÉNY (leborul): Nem hallgatóztam, csak vártam, csak vártam soromra, nem hallgatóztam, kegyelmezz nyomorult szolgalelkemnek, nagylelkű pap! KÁLMÁN (térdével erősen eltolja útjából, lép egyet, hangja metsző): Nem vagyok pap! ETÉNY: Irgalmazz, hercegem! (Eléjebukik.) KÁLMÁN (eltolja, erősebben): Nem vagyok herceg! ETÉNY (dadogva): Kegyelem... kegyelem . . . könyörgöm... mi vagy hát? KÁLMÁN (hangja csattan, szinte kiáltón az égre): Király! (Reng az ajtó utána.) (Mély csend, Álmos csak áll, Etény rettegve nézi, kúszni kezd feléje, sötét lesz, csend, valahonnan távoli kürtszó, templomi zenébe hajlik át. Világosság.) HARMADIK KÉP Bal oldalt távol — mélységében jól érzékelhető — nyitott koronázótemplom. Akár jelzésszerűen: ahogy ez másutt is lehetséges. Jobb oldalt — kissé magasabb térben — tróntermi rész. A 13

koronázás végső mozzanatait látjuk. Végig zene szól, s valami imaszerű, de nem érthető szöveg mormolása. Hátul 'most elvonul a templomi menet. Ott most sötét lesz. Bejön Álmos, megáll szemben a trónnal, mintha bűvölné, és mintha farkasszemet nézne vele. A csendek koreográfiája. Most némán, moccanatlan arccal imádkozik a trón iránt. Léptek. Megdermed, fejét lehajtja, leborul, így imádkozik tovább. Jön Kálmán, koronásán. Távolabbról János nádor és Lőrinc érsek követik. Utóbbiak most megállnak. Egymástól is távol: mélységben látszanak. A terekkel való bánás, a mozgások súlya, a csendek e darabban különösen fontosak. Kálmán előbb nem veszi észre Álmost, indulna a trónhoz, hogy székébe üljön. Csak most látja meg öccsét, mégis folytatja útját, hirtelen meggondolja magát s hozzálép. ÁLMOS (nem néz föl): Tulajdonképpen boldog vagyok. És boldognak kell lennem: testvérem a király. Bátyám, ki jog s törvény szerint is méltó. Anyánk édes tejét nem győzheti le ez a trón. Se harag, se vér. Méltó kézben a jogar, méltóbb fején a korona. Most már tudom: jobb így. És csak így jó. Bocsáss meg. Boldognak kell lennem. (Félig felnéz.) És boldog vagyok. (Feláll.) És ne figyeltess többé! Mert érzem: figyeltetsz. Bízzál bennem. KÁLMÁN (csodálkozva): Én — figyeltetlek? ÁLMOS: Mindegy. Most már régen hasztalan. Hisz már magamtól mondom, én kiáltom (nem hangosan): Éljen a király. (Némán átöleli, megcsókolja, majd sarkon fordul s kimegy, ám nem arra, ahol a nádorék állnak. Kálmán kicsit mereven áll.) KÁLMÁN (tűnődve, halkan): Rosszul figyelték^ ha észrevette. (Más hangon.) Miért nem mentem föl a trónra, amíg itt volt? (Szinte dühösen önmagára.) Mikor szokom meg, hogy ott a helyem, hogy én vagyok a . . . (Enyhén a trón felé bök, hirtelen elhatározással felmegy s megáll szemben velünk a trónszék előtt, imára kulcsolja kezét.) Add uram, hogy ne öljek hiába, és ne öljenek meg hasztalan. Add uram, hogy itt, míg itt ülök, legalább addig minden jó legyen. Ámen. (Lesiet, int valahova, Albericus némán bejön.) Albericus, most majd figyelj nagyon: tanácsaidat várom . . . 14

ALBERICUS: Királyom, én törvényíró létemre nem érthetek minden dologhoz . . . KÁLMÁN: Kérlek, most m e n j és dolgozzék az eszed . . . ALBERICUS: A legszívesebben a cikkelyeimhez mennék vissza, akár varga a kaptafához . . . Nem leszek én jó tanácsadó . . . KÁLMÁN: Most ez a fontosabb. A külső szem, ki másképpen lát. No m e n j és figyeld, mikről beszélünk. (Albericus egy függöny mögött eltűnik. Kálmán arra felé indul, amerre a nádor és az érsek áll. A király int: János jön.) JÁNOS NÁDOR: Jöttem, hogy megmondjam: pápai követ érkezett. KÁLMÁN (mintegy magának): A h ű ségesküért jött. (Nádorhoz.) És mi megesküszünk. JÁNOS (kissé rosszkedvű): A mi u r a ink nem szívesen esküdöznek. KÁLMÁN: Majd megtanulják a fogadkozás művészetét. JÁNOS: Felség, az urak úgy gyanítják: a követ azzal a pápai üzenettel jött, hogy ezután ő kívánja püspökeinket kinevezni. KÁLMÁN: Szerintem v á r j u k meg. Ne rohanjunk elébe. JÁNOS: Miben bízik felséged, hogy épp velünk Orbán kegyes lesz, és hagy mindent a régiben . . . ? KÁLMÁN: Miben bízom? (Lejön.) Én pap vagyok. Ebben. Duzzoghatott a pápa Lászlóra, de elődöm katona volt. Én viszont a pápai seregből való. És ezért szabad kezet kapok. JÁNOS: Felség, az urak mondják, nem én, hogy nem lehet egyszerre v a laki jó pap és jó magyar . . . király. KÁLMÁN: Miért? Dávid nem istenes volt, és nem jó zsidó király. Szent István nem jó keresztény és m a gyar? Az urak ezt véssék eszükbe! A legfontosabb, hogy t u d j á k : a pápa bennem megbízik, s én ezt a bizalmat kamatoztatom . . . JÁNOS: M e g b í z i k . . . De csak míg kémei el nem mondják, hogy K á l m á n király sok dologban, mint egy világi, úgy viselkedik. KÁLMÁN: Nékem fog hinni. Hitem is nagyobb. JÁNOS (int: aláírni valókat hoznak be. Kálmán a szín előterében, egy hordozható asztalkánál írja alá): Ha a követ olyan kéréssel jönne, hogy a pápa akar püspököt kinevezni — hivatkozzunk László királyra, kinek a püspökkinevezési joga még megvolt!

KÁLMÁN (felnéz az írásból): Éppen rá? No nem. Öt most nem választom példaképnek, ö túl közel van, s példaképnek jobb a távoli. Ha közeli a példakép: egy emberi orca csak, és hibái is közel. Emlékeznek szeplőire is. De ott van István király! Ő rég volt! Egy nagy név: szent, és épp a pápaság tette naggyá! Ő kell nekem: rá nem mondhat senki semmit! Egy szent! Ugyan ki merné bántani? A pápa sem. JÁNOS: Bújjunk a szentek szoknyája mögé? És hivalkodjunk Szent István királlyal? KÁLMÁN: No nem: csak (aláír) semmi hangos nyilatkozat. Á példakép ő, de hallgatólagos. Mi — természetesnek veszünk minden jogot, mi István — a Szent óta van. De nem nyilatkoztatjuk ki: természetes, hogy megvan. (Közben újabb pergameneket ír alá.) JÁNOS: És ha megkérdezik? KÁLMÁN: Akkor kimondjuk a szent nevet: István! Egy nevet nyújtunk a kérdésért cserébe . . . nem kockáztatunk . . . A múltunkkal gazdálkodni jól kell. Ezt is úgy kaptuk, mint a tálentumokat. (Egy írásba néz.) Mennyi adománybirtok... És mind István király után kapták az urak. No nem, ez t ú l z á s . . . Miközben a király birtokai elapadtak, az uraké egyre d u z z a d t . . . No nem: erről teszünk majd . . . Ezt majd a zsinat elé visszük... JÁNOS (mint akit csak ez érdekel): Előbb-utóbb a pápa hűbéresei leszünk, meglátja felség, mert nincs biztosíték az ellenkezőre. KÁLMÁN (élesen): Hát én mi vagyok? És a pápa, mi? JÁNOS: És ha más pápa jön? KÁLMÁN: Majd meglátjuk akkor. JÁNOS: De mégis, felség, látnunk kell előre... KÁLMÁN: Akkor majd áldozunk. (Egy aláírás.) JÁNOS: Sajnos, mióta Isten megteremtette az ő világát: mindennek ára van... KÁLMÁN (bólint, ír): Nádor úr, fejlődik bibliából. így a jó. Igen. Mindennek ára volt, van és lesz. Ahogy a tudás ára a paradicsomban a szégyen és a b ű n t u d a t . . . JÁNOS: De mi lesz ennek az á r a . . . mert uraink, ha lehet — ettől még nyugtalanabbak lesznek . . . KÁLMÁN: Megőrizzük magunkat, mint eddig. (Apró szünet.) Viszont... az

ú j pápának — ha ragaszkodik — megadjuk a püspökkinevezés jogát. JÁNOS (döbbenten): A papjainknak ő parancsoljon? (Kálmán feláll, befejezte az aláírást.) KÁLMÁN: Parancsoljon inkább a királynak? JÁNOS (lesüti szemét): Felséged tudja jobban. (A függöny, amely mögött Albericus eltűnt, meglibben. A nádor észreveszi. Kálmán azonban szavaival eltereli.) KÁLMÁN: Ha ú j pápa lesz, a bizalmat újra meg kell szerezni, hogy járhassunk a magunk útján. Bizonyítanunk kell: nem tértünk le Isten ú t járól, és mi magyarok az egyház legerősebb támasza vagyunk. És ettől majd megadatik nekünk a végleges jog is, hogy önmagunkkal rendelkezzünk. Mert ki Istenben hisz — ehhez joga van. JÁNOS: Felséged tudja jobban. (Halkabban, nyugtalanul a függöny felé pillantva.) De engedtessék meg: nem élhetünk egyszerre a pápa és a magunk öröme szerint. Róma mégiscsak Rómában van. KÁLMÁN (lassan körüljárja a termet, nézelődve, majd nagyon hangosan, hogy az érsek is hallja): Róma mindig és mindenütt ott van! Hitem is, eszem is azt diktálja, hogy aki mostantól Európában a pápa ellen cselekedne — elvész! Nékem pedig az egyház nemcsak eszközöm, de célom is! Ezt tudja meg mindenki! (Halkabban.) És ne feledd: még most — idejében kell a pápához csatlakozni, míg nem mindenki segíti, mert később, ha már mindénki melléje áll, az előnyök megoszlanak, vagy meg is szűnnek. Érted? Ki előbb áll át — többől részesül. Én nem fogok Canossát járni, mint IV. Henrik! (Mintha gúnyosan.) Ehhez gyengék a lábaim. Még megalázkodni is megtudok, ha — értelme van. JÁNOS: Bárcsak mindezt felséged öcscse, Álmos herceg is ilyen világosan látná. (Halkabban a királyhoz.) Királyom, az a függöny, mintha meglibbent v o l n a . . . KÁLMÁN: Melyik? JÁNOS: Az ott. KÁLMÁN: Igen, tudom. JÁNOS: Szóljak testőreidnek? KÁLMÁN: No nem. Egy barátom van ott. (Apró szünet.) JÁNOS: Tudhattam volna. (Kedvetlen.) 15

KÁLMÁN: Ne értsd félre: valóban barátom. JÁNOS: Természetesen, felség. Ki is lehetne más? KÁLMÁN (ismét nagyon hangosan) : É n a pápát választom! Nem bízom a hőzöngő királyokban, akik ma hetykén őszentsége ellen fordulnak, hogy holnap úgy megbánják, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, s három nap és három éjjel esengjenek bebocsátásért és bűnbocsánatért! JÁNOS (nyugtalanul a függöny felé pillantva): Én felséged hű embere volnék, ezt tudja. De nem mindenki i l y e n . . . Ezt is tudnia kell. Én felséged mellett állok, noha a szívem sokszor mást diktálna. Ám az eszemen felséged uralkodik . . . Bízzék bennem! Bízhat! D e . . . KÁLMÁN: Tudom: az eszed itt van mellettem, de a szíved olykor még megboldogult királyunknál, sőt, az öcsémnél is elidőzik... (Ezt egész közelről mondja.) JÁNOS (hebeg): Az e s z e m . . . a fontosabb . . . az eszem . . . KÁLMÁN (eltávolodik): Az ország nádorának nem lehet más bizalmasa, csak a király. A nádorispánnak nincs más barátja, csak a hatalom. JÁNOS (mintha egyre zavartabban): Értettem, királyom. KÁLMÁN: A hatalom nem házasság. A második házasságban az asszony gyakran gondolhat megholt urára, álmodhat azzal, emlegeti is, emléke felé sóhajtozik. Ám aki ú j királyt szolgál, annak nincs miért visszafelé pillantgatnia, mert úgy járhat, mint a sodomai asszony: sóbálvánnyá dermed. JÁNOS (mint fent): Megértettem felségedet . . . Ha megengedné: az urak nyugtalankodnak az idegen kereskedők miatt is . . . (El akarja terelni.) KÁLMÁN: Nincs miért. Majd jól megadóztatjuk őket. Persze: erről is a zsinat döntsön. Ám (halkabban) ámi a legfontosabb, annak mindig már itt el kell dőlnie — ebben a teremben. (Más hangon.) Minél gazdagabb az alattvaló, annál gazdagabb lehet a király, ha van esze, és persze ti is, ha van eszetek. Egyéb? JÁNOS: És végül: felséged házasságáról sem ártana szólani. KÁLMÁN (apró fintorral): Az urak meg akarnak házasítani? JÁNOS: Kell a királyi utód felségednek és nekünk. 16

KÁLMÁN: Talán az urak m á r ki is szemelték a jövendőbeli királynét? JÁNOS: Ha szabad említeni: az urak német házasságra gondoltak. KÁLMÁN: Nem az uraknak házasodom. JÁNOS: Természetesen felséged . . . felségednek házasodik. KÁLMÁN: Az országnak házasodom. Az országnak hozok királynét. JÁNOS: Így van! S ha szabad kérdeznem: kire gondolt? KÁLMÁN: A pápának látnia kell, hogy királyságunk mindenben elfordul a Henrikék világától, kik kezet mertek emelni őszentsége jogaira! JÁNOS: A házassági előkészületek mi• att, szabad-e megtudnunk, felséged kire gondolt? (Kis szünet.) KÁLMÁN: Őszentsége leghűségesebb híve: Roger gróf Szicíliából. Az ő lányát hozom trónra. JÁNOS: Találkozásra módott kell kerítenünk, vagy látta már felséged a nagybecsű szüzet? KÁLMÁN (ránéz): Nem elég, ha a pápát láttam? (Apró szünet.) JÁNOS (arca megráng, türtőzteti magát, bólint): Csak annyi, hogy egészséges l e g y e n . . . KÁLMÁN: Ügy van. Ne hiányozzék egyetlen tagja sem. És legyen teje. JÁNOS (most már nem bírja türtőztetni): Megengedi felséged, hogy társaságában mosolyogjak? KÁLMÁN: Azért mondtam. (A nádor végre mosolyoghat. Aztán, mint aki nem akar a keggyel visszaélni) JÁNOS: Az urak és főpapok szeretnének összegyűlni felséged parancsára, még mielőtt a pápai követet fogadnánk. KÁLMÁN: Az urak és főpapok idejében hírt kapnak, ha gyülekezni kell. A nagypapság és a főurak tudta nélkül itt nem fog történni semmi. Addig is mondd meg nekik: erejükre, tanácsaikra számít a király! És nemcsak a tarcali zsinaton. Mindenkor bízzanak bennem. És — csakis bennem bízzanak! (Int.) Jöhet az érsekünk! JÁNOS (meghajol): így lesz, felség! (El. Az érsek közeleg.) KÁLMÁN: Kezdjük talán a hit dolgaival, majd aztán a t ö r v é n n y e l . . . LŐRINC ÉRSEK: Felség, mi, az egyház fiatalabb nemzedéke sokat gondolkodtunk: miként lehetne papjaink tekintélyét megerősíteni a nép sze-

mében. De — nem a k á r h o g y a n . . . Nem bármi áron . . . KÁLMÁN: A tekintély nem öncélú, Lőrinc érsek. Minden út Rómába vezet, és azt akarom, hogy minden út Rómából Magyarországba fusson. Mert őszentsége egyháza örökké erős lesz, s aki véle marad, az Istennel marad. Erőseknek kell maradnunk, és egyáltalán: maradnunk kell, még ravaszság árán is. Minden gyanú és ravaszság a császárok felé, hogy minden bizalom a pápáé lehessen! — ez az én elvem. (Ezt úgy mondja az érseknek, mintha a teremben láthatatlanul ottlevő pápának is mondaná: ez máskor is előfordul.) LŐRINC: Felséged ennél bölcsebbet aligha mondhatott . volna. A papság tekintélyét mi is akarjuk, merthogy lássa a nép: a mi papjaink sokkal különbek, jobbak, tudósabbak, mint a hajdani pogány papok, kiknek emléke azért még lappang a lelkek mélyén, mint temetőben is mindig az árnyék. De nem tűzzel-vassal akarunk tekintélyt. KÁLMÁN (mintha nem hallotta volna): Valóban, a tekintély fontos. Ám ezt a tekintélyt kifelé is meg kell mutatnunk. (Körüljár a teremben.) Hiszen amikor eleink Európába jöttek, m á r Géza fejedelmünk tudta, hogy annyi erőnk, sem szövetségesünk nincs, hogy régi pogány hitünket Európára kényszeríthessük. Túlságosan gyöngék voltunk mi ehhez, bármilyen harciasak, és' Európa tán épp ezért bizalmatlanul fogadott. Pogányként tehát nem tűrtek volna meg maguk között. Egy vendégnek, jövevénynek a ház szokásaihoz kell dörgölődznie. (Megáll.) Mit kellett hát tennünk? Ha már nem különbözhetünk, akkor feltétlenül hasonlítanunk kellett. Hogy befogadjanak. Hasonlítani, hogy mégmaradjunk. Láttál már bogarakat? Egy-egynek épp olyan a színe, mint a . falevélnek, hogy ne falhassák fel- más állatok, ' hogy a színe megőrizze. És ez nem képmutatás. Mert ez a szín valóban az övé. Próbáld csak róla lekaparni, együtt jő le a bőrével, s a szárnyával. Az övé e szín, amit pedig valaha kényszerből és ravaszságból vett föl, övé lett mindörökre. Eggyé váltak. A mi papságunk tekintélye tehát újabb bizonyíték lesz Európának: nincs ok a bizalmatlanságra! Egyenrangúak vagyunk, éppolyan jó keresztények, mint ők, sőt: olykor még jobban is! 2 Tiszatáj

Az a függöny, mintha meglibbent volna... (Apró szünet.) LŐRINC: Rajtunk kívül nincs senki itt, csak Isten. KÁLMÁN: Nincs. S ha lenne is: nékem nincs kitől félnem: a papság mellettem áll. (Ezt úgy mondja, hogy a másik jól megjegyezze.) LŐRINC: Ez mindennél bizonyosabb, királyom. KÁLMÁN: És mert én a pápa királya vagyok: nincs miért félnem a pápától. S éppen ezért: nincs mit üzenni bárkitől, a pápának — rólam, a hátam m e g e t t . . . LŐRINC (zavart): Hogy érted ezt, királyom? KÁLMÁN: Ó, nem rólad van szó. Csak úgy általában. A jövőre n é z v e . . . Vannak még hosszúnyelvű papjaink . . . LŐRINC: Nem sokáig! (Határozott.) KÁLMÁN: Én is így g o n d o l t a m . . . Nos, mondd tovább. (Kis szünet.) LŐRINC: Felség, az bizonyos, hogy reguláznunk kell a papok házasságát, hogy a tekintély helyreálljon. Ezt akarjuk mi is, de . . . KÁLMÁN (ismét: mintha nem hallotta volna a ,,de"-t): És azért is kell ez, hogy papjaink az egyház vagyonát ne herdálják el saját családtagjaikra. LŐRINC: Az mind igaz, hogy papjaink olykor levetik papi ruhájukat, s úgy járnak, mint a laikúsok. Részegeskednek, ágyast tartanak, még káromkodnak is . . . Jogtalanul püspöki jelvényt hordanak az a p á t p a p o k . . . Ez mind igaz, de . . . KÁLMÁN (mint fent): A fiatal papságban az én bizodalmam! Meg kell fékezni a rendbontókat! Ezért kell nékem fiatal, erőskezű érsek! Mint te... LŐRINC: Felséged a fiatalok királya. Az i f j ú papság hivő lélekkel bámul királyunkra . . . de . . . KÁLMÁN: Ne bámuljanak! Segítsenek! LŐRINC: Ezek a szigorító rendeletek nem lesznek éppen népszerűek. Felséged pedig éppen csak hogy trónra l é p e t t . . . most még talán a népszerűbb rendeleteket kellene kiadnunk . . . Ez az egy, ami minket aggállyal tölt el. Egyikünk sem szívesen lesz népszerűtlen. Különösképp a legelején. KÁLMÁN (elfordul): Én nem akarok népszerű király lenni. (Megfordul.) 17

Én keresztény király akarok lenni. (Az egész teremnek mondja.) LŐRINC: László király kegyes volt. KÁLMÁN (apró fintor): Én kisebb vagyok, és ez jó nekem. A rajongás terhes. Én Istent rajongom. LŐRINC: Kereszténységünknek általában, és éppen most nem árt a népszerűség . . . Tulajdonképpen ide szerettem volna kilyukadni. KÁLMÁN: Előbb erőt, aztán népszerűséget. S meg kell mondanom: ez utóbbi magától jön, ha az előbbi megvan. Szentenciákat mondok? Nem baj. LŐRINC: De egy népszerűség híján való érsek vagy püspök többet árthat, mint használ, felség. KÁLMÁN: Mondtam: ha a király vállalja a népszerűség híját, a püspöknek, az érseknek, mindenkinek vállalnia kell. (Kis szünet.) Amit vesztenek a vámon, visszanyerik a réven. Ha például Horvátországban rend és teljes uralmam lesz, és megszerzem Dalmáciát is — az urak és a papság boldogok lehetnek! Tengerük is lesz, nemcsak földjeik! Ezt kell a fejükbe verni! Ezt azonban csak úgy érhetem el, ha királyi zsebeim nem lesznek üresek, ha kincstáramon nem f ú j át a szél, és ha katonát adnak mellém és mögém a mi nagyságos uraink! LŐRINC (szinte szelíden): Felség: min- . den szavával egyetértünk. Ám volt nékem is egy „de" minden mondatomban, ezt nem tudtam elmondani végig . . . KÁLMÁN (mintha csodálkozna): Én akadályoztalak volna meg? LŐRINC: Nem, felség, mondatainak szép zuhanása. Az okosság. Aminek muszáj hódolni. Az akadályozott meg gondolataim kimondásában, aminek éppen hogy tovább kellett volna segítenie az én gondolatomat is. A szépség és okosság állta igazam útját... KÁLMÁN (rábámul): És te — hagytad? LŐRINC: Csak azt akarom: bízzék bennem. Kevesen vagyunk, akik igazán értjük, érthetjük egymást. (A függönyre pillant.) Most, mintha én is láttam volna libbenni azt a függönyt. KÁLMÁN: Mondtam, hogy nincs mitől félni! Hallod? Ne félj tőlem! Ne 18

o

féljetek! (Ezt szinte az arcába mondja.) LŐRINC (picit elhúzódik): Annál inkább meg kell engednünk magunknak, hogy a törvényünk népszerű legyen. KÁLMÁN: Népszerű törvény? (Mintha nem hinne a fülének.) LŐRINC: Látszólag: fából vaskarika. Látszólag! Lehet, hogy valójában is. Szerintem mégsem az. A tolvajnak példáúl nem kell a testét megcsonkítani, mert azután: koldussá is lesz... KÁLMÁN (hogy engedékenynek tűnjék): Jó gondolat: aki azelőtt csak tolvaj volt, most még koldussá is tetted. Eddig csak lopott, most m a j d koldul is. Leszokni úgyse fogja a lopást, legfönnebb rákap a koldulásra is. Kettős' teher. Ez jó gondolat. És megölni sem szabad, ha tíz dénárnál többet l o p o t t . . . Mi se lopjuk az' emberi é l e t e t . . . Mi van m é g ? LŐRINC: Népszerűnek kell lennünk, felség, mindenekben. Szeressenek bennünket! Szeressenek . . . Míg ú j a hit! Új évezredek küszöbén vagyunk. Most kezdjük a világot. S a világ annyi, amíg megjelensz, élsz és azután . . . És legalább míg megjelensz: először — szeressenek téged, engem, ő t . . . Mint a gyermeket, míg k i c s i . . . A nép szeresse az uralkodót — legalább — amíg új. És ú j a hit. Csak egyszer uralkodunk, felség. Mi fiatalok is — csak egyszer. A jó szájízt: a hatalom gyermekkorát, • azt add meg . . . a hatalom gyermekkorát, mi dőn tisztán szeretnek b e n n ü n k e t . . . KÁLMÁN: G y e r m e k k o r . . . (Apró szünet, hirtelen.) Sem gyermek uralkodót, ki járni még nem tanult, sem vént, ki járni már elfelejtett: sem híg gyermekészt, sem csikorgó agyat ne vigyél hatalomra . . . R a j t u n k n e játsszon senki, és ne tanuljon hatalmat .. . (Nyers.) Tanulja meg, ahol tudja! Az anyjában! Az apja ágyékában. Mit tudom én! Tanulja meg magasodván, roskadozva, szántva, lovagolva, olvasva, bárhol, bármiként: gödörben, palotában, mindenütt, csak ne a bőrömön! A bőröm nem lecke helye, hogy egy rossz diákkirály azon tanuljon! Gyerekkor? Hagyjuk a gyerekkort! LŐRINC: Nem, felség, félreértett. A hatalomra ép ésszel kell jutni, se gyerekként, nem is aggastyánul. Éretten, mint felséged. De nékem, nékünk is jogunk van egyszer részt

kérni, hogy valamit megpróbáljak, megpróbáljunk! Mint ahogy apámnak is megadatott e kísérlet, és annak apja is próbálkozott, és nem is egyszer. És hagyták! Akarom, hogy szeressenek ilyenként, olyanként, ki ifjú még a h a t a l m o n . . . Mert majd egyszer emlékem lesz ez a s z e r e t e t . . . És mutassam meg most, még fiatalként, hogy én is vagyok oly okos, oly igaz és oly keresztény . . . Nem azért jöttem világra, hogy ne kóstoljak sikert. Egyetlen esélyem — ez a létezés. KÁLMÁN: Mindenki mindig ezt mondta önmagáról. LŐRINC: Nem akarom az apák minden vétkeit keresztényként nyakamba venni! Nem akarom, hogy engem köpjenek le a részeges papért! A tudatlan apátpap önmagát képviselje, ne engem! Én igaz keresztény vagyok! Nem akarom örökölni az elődök v é t k é t . . . KÁLMÁN: Enélkül — nem lehet! Belőlük vagy, akármilyen népség is volt az. Belőlük. Ha öltek és raboltak — akkor is. Belőlük vagy. Ha nem gondoltak volna egyet, s nem bújnak ágyba — most te nem vagy; LŐRINC: És kinek anyját erőszakkal vitték az ágyba? KÁLMÁN: Attól még gyermek a gyermek, s épp ennek az erőszaknak csókolhat kezet, ha később jól megy sora. .. Hisz ama erőszak lökte e világra . . . LŐRINC: Nem, n e m . . . Szeretet nélkül nem — nem tudom! KÁLMÁN: Majd megszokod, hogy sokan . u t á l n a k . . . LŐRINC: Ha nincs szeretet, nem kell hatalom. (Kis szünet.) KÁLMÁN (merően néz rá): László királyt szerették? LŐRINC: Szerették, felség. KÁLMÁN: László királyt értették? LŐRINC: Értették, felség. (Apró szünet.) KÁLMÁN Érsek! Engem nem fognak szeretni, sem érteni. Sejted ezt? (Szünet.) Titeket csak szeressenek. Ez nékem is jó. Titeket hagylak: éljetek, ahogy jobb: szeretve... De engem n e . . . (Kis csend.) LŐRINC: Engedje meg felséged, hogy mindebben kételkedjem. Hiszen még alig tette fejébe a koronát. Nem indulhat ilyen hosszú útra ilyen kicsiny 2*

hittel. Higgyen benne, hogy szeretni, hogy érteni fogják! KÁLMÁN: Én csak Istenben hiszek. És Istenben akkor is hinnék, ha szeretet nem is lenne e földön. És Istenben akkor is hinnék, ha értelem se, cél se lenne ezen a földön. (Kis szünet, más hangon.) A pápai követ fogadásán találkozunk! (Érsek lassan indul, Albericus túl hamar jön elő. Az érsek megdermed. Arca borús. Keresztet vet. Gyorsan elsiet.) KÁLMÁN: Nos, a véleményed? ALBERICUS: A nádor is, az érsek is a te embered, királyom. És épp azért, mert ellent is tudtak mondani. Nem hazug ember egyik sem, éppen, mert vonakodtak . .. KÁLMÁN: Én is azt hiszem: jól választottam őket. (Apró szünet.) ALBERICUS: Királyom, engedd meg, hogy megkérdezzem: hogyan gondoltad el Dalmácia megszerzésének terveit? KÁLMÁN (ránéz): Albericus, te francia vagy. Te sem engem nem szeretsz . . . ALBERICUS: De felség . . . KÁLMÁN (már-már szelíden): Nem baj. (Élesen.) És ne is merj szeretni, mert menten gyanús leszel. De nem ez a fontos, hanem az, hogy nemcsak engem, de sem Álmost, sem Lászlót, te senkit sem szeretsz. És ehhez a tájhoz, emberekhez nem fűz semmi szívbéli. Jó idegen vagy. Sem kihez nem köt semmi. S így te — mindezek híján — elfogadhatod az eszemet. Ezért bízom meg benned, tanácsaidban. ALBERICUS: Nagy ember vagy, felség, de rám is gyanakszol. Bizalmasoddá fogadtál, viszont lévén én a főbizalmasod — engem már nincs kivel ellenőriztess, hisz magamról csak jót mondhatnék. Az én megítélésemben tehát magadra voltál utalva. S csak amennyiben a magad ítéletében megbízol — bízhatsz bennem is. Ha magadnak gyanús vagy, én is az vagyok. Így hát nem érdekelhetnek dalmáciai terveid. (Hangjában enyhe bántottság.) KÁLMÁN (legyint): Ugyan! Ne bántódj meg. (Bizalmasan.) Hírem van róla, hogy pápánk keresztes hadakat akar indítani a Szentföldre. Bizánc és Velence majd ezzel foglalkozik. Dalmáciával ki törődné akkor? Igaz, hogy Dalmáciát akarom, de megszi19

lárdítani vélem ezzel is őszentsége befolyását. ALBERICUS: A pápai követ, aki most jött, bizonyos, hogy épp a keresztes hadak ügyében is eljár. Veszélyes dolgok. Hogy fog kitérni felséged a kérései elől? KÁLMÁN (kis szünet után): Ügy, hogy közben joggal hiszi, mert hiheti, hogy az ő javát is akarom. A pápaság javát. Érted már? Érted most már? ALBERICUS: Értem. És Isten kegyelmezzen nékünk, ha netán a pápa is megérti. (Mindketten el, hirtelen sötét: más hangszínű fúvós hangszerek szólnak. Fény.) NEGYEDIK KÉP Szín: ugyanaz. Nagyurak, főpapság hatalmas, magas, szinte végtelenbe menő sorfala között egyszer csak megjelenik Kálmán. Nem néz a sorfalra, mintha kerülné a nagy élő fal megpillantását. Ügy indul a trónhoz, mintha azt akarná: senki se vegye észre, hogy ő fölment. Persze: nem épp fellopakodás ez, de enyhén ilyen színezete is van. Most mindenki meggörnyed. KÁLMÁN (szeme átvillan rajtuk): ö persze nincs itt. . . miért is lenne? De az embereit i d e k ü l d t e . . . (Csak most ül le. Fölegyenesednek. Álmos hívei a szín szélén állnak.) (Bejön kíséretével Odilo, pápai követ: meghajolnak.) ODILO, PÁPAI KÖVET: őszentsége, a pápá, a minden földi hatalom fölött levő Isten áldását kéri a magyarok királyára, minden keresztényi cselekedetére, és üdvözli őt. KÁLMÁN: Hozta. Isten őszentsége; II. Orbán követét. (Int, hogy amaz beszélhet.) PÁPAI KÖVET: A szentatya erős bizodalmát hozom Magyarország királyának. Őszentsége bizonyos immáron, hogy Kálmán király, ki Európában a szenthitbéli uralkodók első sorában lépdel — magasra emeli majd a katolikus hit dicsőséges lobogóját, mely a magyarság világi zászlajával együtt örökre fentmarad. A kegyes - királyon nemcsak Európa szeme, de ennél is elébb Róma vigyázó, aggódó s megsegítő pillantása csügg. Pápánk bizonyos, hogy anyaszentegyházunk, hitünk a magyar király erejével még hamarabb jut szent céljaihoz, s az egyház egyetemes győzelme a ma20

gyarok dicsősége is lészen. (Meghajol.) KÁLMÁN: Követ úr, mondd meg szentatyánknak, hogy Kálmán király sohasem tér széles és igaz út helyett cseles ösvényre, ravasz, hittől eltérítő csapásra. (Feláll.) Minden ravaszságunk a császárok ellen zúdul, és minden bizalom őszentsége elé omlik! Ez a magyarok királyának jeligéje. Minden, mely nem az a n y a szentegyház útja — csak sötét, pogány erdőbe vezethet, a hitbéli r o m lottság sűrűjébe, hol az ember megváltatlanul tévelyeg, s a poklok b ü n tetésétől retteghet mindörökre. (Hangja kemény.) VATA (Demeshez súgva): Szószéken érzi magát. Mintha nem is trónon lenne. Királypap ez, mégcsak nem is papkirály! DEMES: De most nekünk is lesz egykét szavunk! KÁLMÁN (mintha megérezte . volna, miről van szó): Kálmánnak a trónus egyben szószék is, ahonnan hűségét a pápa iránt újra elmondhatja. (Megkerüli a trónt, háta mögül, kezével annak támaszkodva beszél.) Jól tudjuk: ahogy nincs világ Istenünk nélkül, akképpen nincs Isten hite egyházunk nélkül, és nincs egyházunk papok, és nincsenek papjaink pápánk iránti feltétlen engedelmesség nélkül. Papságunk és a király minden gondolata Róma felé indul, és Róma minden gondolata meleg fészket lel a magyarok szívében. Megvetjük, sőt megtörjük azon császárokat, királyokat, fejedelmeket, kik őszentsége s az egyház ellen szavukat vagy éppen kardjukat merészkedtek vagy merészkednének felemelni. Magyar király nem járhat soha canossai utat, mert soha nem tér le Róma útjáról! Kicsi nem élhet meg a nagy nélkül, és nagy a kicsi nélkül soha. És Róma nagy, Róma örök. (Biccent, hogy befejezte.) HANGOK: Éljen! Éljen! Éljen! PÁPAI KÖVET: Nagy király, ezen igaz, mélyhitű szavaidat őszentsége igazul hallja viszont. (Apró szünet.) Követségem másik szándéka, hogy elmondjam szentatyánk szavait, mely által megkínálja Kálmánt, a magyarok királyát, hogy a Szentföld megszabadításáért küldött keresztény h a dak fővezére legyen. (Moraj a teremben.) E hadakról a clermonti zsinat határozott. Őszentsége reményli, hogy

megkínálása éppoly lelkességet talál, amilyen lelkességgel ez a megkínáltatás elhatároztatott. (Meghajol, csend lesz.) KÁLMÁN: Követ úr, mondd meg őszentségének szóban is, mit majd levelemben megerősítek, hogy. e megkínálás olyan tisztesség, mely magyar királynak és népnek nem múlható büszkesége marad. DEMES (Pelbárthoz): No, most bényalt még egyet őszentségének. HANGOK: Éljen! Éljen! Éljen! PELBÁRT: A hívei nemkülönben. KÁLMÁN (kurta mozdulattal csendre int): Hiszen mi is lehetne nagyobb tisztesség egy királynak, egy magyar királynak, mint a dicső keresztes hadak, Krisztus seregének vezérlése? Ha itt az országomon bévül minden rendjén volna, nem haboznék, késlekednék, máris szólaltatnám a trombitákat. Ám úgy érzem: népem érdeke egyben őszentsége érdeke is. Őszentsége érdeke pedig mi lehetne más, mint hogy országomon bévül a Rómához való hűség megszilárdíttassék, és efelől a leghaloványabb kétség soha már ne támadhasson. Ha ebben a hazában a Róma iránti fiűség örökösnek, vissza nem fordíthatónak mutatkozik — én leszek az első, ki őszentségénél hadaimmal jelentkezem. Ha itt bévül Róma szilárd lesz, seregeink ereje is megnő, és a többi hadakkal együtt megszabadítjuk a Szentföldet, elhessentjük a pogányt Krisztus sírja mellől! (Biccent, hogy befejezte, az urak között feszültség, hiszen Kálmán nem egy mondata, mintha egyenesen nekik szólt volna. Olykor merően egy-egy arcra nézett, főleg Álmos híveire, kik egy-egy mondatnál karon vagy oldalba bökdösték egymást.) PÁPAI KÖVET: Így mondom meg felséged válaszát őszentségének. Hadd szólok hát arról is, hogy a mi II. Orbánunk üzenetéhez azt is mellé-, tette, hogy viszont a keresztes hadak átvonulása Magyarországon kikerülhetetlennek látszik. (Halk moraj a teremben, Kálmán leül.) VATA: No, most légy okos Domokos! (Kárörömmel hunyorítnak.) PÁPAI KÖVET (folytatja): Éppen ezért kérné felségedet, hogy e szent hadak átvonulásához, tartózkodó rövid pihenőihez beleegyező szavát adja, melyért is őszentsége s egész anyaszentegyházunk általam háláját előre is megküldi.

DEMES (Pelbárthoz): Szerintem ez ezt is megadja! Minden kiváltságunkról lemond, amit , Szent István óta bírtunk! Ezen nyakát töri! PELBÁRT: Keserves káröröm ez, komám. (Kis, feszült csend.) KÁLMÁN: Nem térhetek és nem is térnék ki őszentsége óhaja elől, mert igaz keresztényként e szent hadak útjának fontosságát magam is belátom. Éppen ezért e hadak átvonulását földünkön megengedjük, rövidke pihenőit jóváhagyom, s vezéreiktől, katonáiktól cserébe csupán anynyit kérünk, hogy országom törvényeit ez idő alatt megtiszteljék, élelmüket piacon és pénzen váltsák, s a szabados katonák, ha erre, Isten ne adja, sor kerülne — megzaboláztassanak. (Feszültség, kis csend.) PÁPAI KÖVET: Örömmel viszem a hírt őszentségének, és felséged kegyes engedelmével most visszavonulok, várván nagybecsű, királyi levelét őszentségéhez. (Meghajol, vár.) KÁLMÁN (feláll): Őszentségének szóban is egészséget, fáradhatatlan erőt kívánok küzdelmében, melyre méltó csodálattal pillant az egész keresztény világ. És vigye levelemet, követ úr. Köszönöm. (Biccent. Követ még egyszer meghajol, s kíséretével együtt el. Utána mély csend marad.) (A csend most már kezd kínossá terjedni.) JÁNOS (súgva, Kálmánhoz): Nem jobb lenne most másról beszélni? Szóba kéne hozni a felséged házasságát. Azzal is időt nyerünk. KÁLMÁN: Vidítsuk föl az urakat? No, nem. (Az urakhoz, hangosan.) Az urak csendje az egyetértés csendje? (Ismét szünet.) János nádor, szóljon. JÁNOS (szinte topog a kíntól): Én az urakat fölkérem, szólaljanak meg. (Apró habozás.) VATA (kilép): Királyunk, ha a magyar úrnak volna még szava ebben az országban... KÁLMÁN (leül): Miért ne lenne? Csak ezután lesz igazán! EGY HANG: Éljen! VATA: Akkor csak annyit mondanék: ha már amúgy is átvonulnak r a j tunk, felségednek a keresztes hadak vezetését — az ország és felséged érdekében — jobb lett volna elvállalnia. KÁLMÁN (feláll, lassan lejön a trónról) : És k ö z b e n . . . míg én odava21

gyok, s a Szentföldön csatázom — itt bent — az országban mi történnék? (Metsző, majdnem Vata arcába.) Mit tennének az egerek, ha a macska hosszú ideig az ajtón kívülre kerülne? VATA (elkapja arcát): Felséged engedelmével, nem volnánk éppen egerek. KÁLMÁN: De én sem vagyok macska! És ha itt egér valaki, úgy mindenki az! Mert egyet akarunk, s egyet kell akarnunk. A pápa bizalmát! DEMES (sandán): De hiszen a pápa bizalmát éppen a keresztés haddal nyerhettük volna meg. A nagy haditettekkel. KÁLMÁN: Nagy úr, belőled meg ki beszél? A te szádon át, mintha valaki más szólna, aki most éppen hiányzik? Vagy itt van? (Végignéz rajtuk.) Nem, nincs. Hát akkor tán őt képviselnéd? (Hirtelen megfordul.) Kalandozni akartok? Gondom lesz rátok, urak. Azt akarjátok, hogy a török a Szentföldön megtizedelje seregeinket, s ne legyen, aki majd megművelje az amúgy is elhagyott földeket? Ne legyen, aki terelje a nyájaitokat? PELBÁRT: A katonák, a jobbágyok számára a hadizsákmány olyan, mint lónak a zab. E hadjárattal betömtük volna egy időre elégedetlen szájukat. KÁLMÁN: Mi keresnivalója van a parasztnak Palesztinában, míg itthon a földön nem szánt senki? És nekem — ott, amikor én itt akarok járni? Amikor be akarom járni országomat: • hadd látom, mi van. Mi keresnivalóm van nekem a Szentföldön, míg itt ezen (toppant) a földön nem teremtek rendet. (Kis feszült csend.) GYÖRGY PÜSPÖK: Felségedtől engedtessék meg szólnom. Itt, ezen a földön éppen felséged jóvoltából rend van. Ám, hogy felséged nem fogadta el a fővezérséget, Orbán pápánk azt hiheti: itt bent nagy bajok v a n n a k . . . KÁLMÁN (mint aki egyből megérti): Például az egyházzal, igaz-e? FULBERT ÉRSEK: Erre gondoltunk felség, mert erre gondolhat a mondottak után őszentsége is. Arra, hogy azért nem mehetünk mi harcba, mert itt bévül az o r s z á g b a n . . . például felütötte fejét az istentelenség, letértünk Róma ú t j á r ó l . . . szóval, hogy baj van . . . KÁLMÁN (merően): És — nincs? 22

(Apró csend.) Nézzétek meg papjainkat! Orruk likán is bor ömlik. Mentét, dolmányt és kucsmát viselnek, világi emberek módjára! Egy könyvet nem fognának a kezükbe! Lassan imádkozni is elfelejtenek! Az egyház vagyonából t a r t j á k ágyasaikat, mintha Isten valami gazdag izmaelita, vagy uram bocsá' — fejőstehén lenne! Okádnak és paráználkodnak. Csak azzal törődnek, ami felfalható, hörpinthető és megkanolható! Hát érsek urak, püspök urak — mindezt nem bajnak hívják? GYÖRGY: Felséged szavai igazságosak, csak amondó volnék, mégis, hogy mindezt megjavítnánk mi magunk között is, mégha őszentsége nem is tudna róla . . . KÁLMÁN: Persze, összekacsintunk! Majd rendet teszünk a pápa h á t a . mögött. .. De én nem akarok a pápa háta mögött összekacsintó papot és urat! Nem leszünk összekacsintó nép! Próbáljon valaki az Istennel összekácsintani, ha tud, ha mersze van, s akkor ezt is megengedem! LŐRINC: Felséged igaz szavaihoz még odateszem, hogyha mindez így megy tóvább: mi különbség lesz egy részeges csizmadia és egy pap között? Mit gondol rólunk az együgyű nép? Azt akarjátok, hogy arra gondoljon: mi sem vagyunk különbek a pogányoknál?! Mi nem akarunk a pogány vétkesekre hasonlítni. Lássák: mi valami egészen újat kezdünk! FULBERT: Egészen ú j a t ? Az ember csak ember marad, érsek úr, és ha botlik — ezek az ember botlásai, nem pedig az egész hit, nem az egész egyház botlásai! , KÁLMÁN (szinte kikelve): Ezt mondd el minden atyádfiának külön-külön, m e n j oda mindegyikhez, és meséld el neki, hogy: nem, ezek nem az egyház, nem a hit botlásai! Igenis, ezek szemében a pap botlása az egyház botlása is! Ha a pap vét — az ő szemükben ez a hit vétke is! VATA: Én, felség, nem értek az egyház dolgaihoz, ezért engedtessék meg, hogy juhaimhoz visszatérjek . . . KÁLMÁN: Épp ideje! Térj vissza a rackáidhoz, sem mint lázadó őseid szelleméhez! VATA (sértetten): Akkor hallgatok, felség. Ha mint .az első urak egyike nem szólhatok, úgy hallgatnom kell. KÁLMÁN: Nem szólhatsz, mi? Belédfojtottam a szót, mi? Eddig se szóltál, persze, hogy nem. (Hirtelen.)

Mondd, mikor vitatkoztál te utoljára egy királlyal? És itt közületek ki vitatkozott életében eddig — királyl y a l . . . (Csend.) Jelentkezzék, aki vitatkozott. (Csend.) S ha most azt mondanám, jelentkezzék, aki most először disputált a királlyal — mindenkinek elő kellene lépnie. Csak ennyit akartam mondani a tisztelt uraknak. (Csend.) VATA (visszafogja indulatát): Felségednek tehát bátorkodom megmondani, hogy ha már megengedte a keresztes hadak átvonulását — sok bajra számíthatunk. Az idegeneket beengedni országunkba azzal járhat, hogy otthonainkat feldúlják, javainkat elrabolják. KÁLMÁN: Ki ad nékem leckét országomhoz való hűségből? Ki beszélhet itt a nép nevében? Csak én és velem a zsinat! S mivel mindenki egyszerre nem beszélhet: így hát én beszélek. Csak én. VATA (elsápad): Én csak megelőzni szeretném a b a j t . . . KÁLMÁN: Nem lesz baj. S ha mégis: kiverjük a kereszteseket, és ú j törvényt hozunk. Pergamen még akad az országban, és — írástudó is, hál' istennek. És ezzel a harccal még mindig kevesebb időt és vért veszítünk, mintha a Szentföldre mennénk. És közben végezhetjük itthoni dolgainkat is. Ez az utolsó szavam! JÁNOS (ki eddig félrehúzódva állt s a „párbajt" figyelte): őfelsége szavai világosak! Nincs ezen, mit osztozkodni ! (Kálmán most hirtelen ötlettel félrevonja a nádort.) KÁLMÁN (halkabban): Legyen gondod az (megnyomja a szót) urakra. Olyiknak akár birtokából is elvehetünk. Kapjanak leckét. Lelünk rá törvényt s ha nem: alkotunk. Egyelőre csak ennyit. Nem árt nekik az első figyelmeztetés. JÁNOS (bólint): A király úgy véli, ma több disputának helye nincsen. LŐRINC: Felséges királyunk nagy hűségében őszentsége iránt valamenynyien hiszünk. És a papság mellette áll! MÁRK: Nagyuraink legjobbjai királyunk mögé sorakoztak! EHELLŐS: Csak az istentelenek indulata lázadozhat felséged legjobb akarata ellen! (Vatáék felé pillant sötéten.) BENEDEK: Egyenként vágjuk le az

alattomost! Éljen a mi szerelmetes királyunk! HANGOK: A mi szerelmetes királyunk! Éljen! Éljen! Éljen! KÁLMÁN (leinti őket; halkabban, hogy csak a közelállók hallhatják): Nekem nem kell a szívetek. De kardotok, a bizalmatok. És ha van: az eszetek., A szeretetet vigyétek haza gyermekeitekhez, és az asszonyokhoz — ágyatokba. (Erősebben.) Szeretettel nem szűnnek meg itt a bajok. Szeretetből nem hull Horvátország és Dalmácia ölünkbe. Szeretettel nem törjük le a Henrik-álmodozást. Nem lesz példás papság, se törvényeink. Szeretettel. (Apró szünet.) Köszönöm az uraknak, hogy meghallgattak! (Különös hangon.) Szeretettel. (Sarkon fordul, kimegy. Márkék és Lőrincék azonnal követik, egy részük valamivel később. Vatáék és az urak, papok egy része marad. Kis csend. Állnak, mintha várnának valakit. Kis idő múlva lassan bejön Álmos: teljes díszben, fegyveresen. Valamennyien mélyen meghajolnak. Álmos' fölmegy a trónra, leül. Áhítattal, átszellemülten nézik, szemük lelkes, kedvtelő. Valóban szép látvány! Leborulnak s közben leghátul valahonnan egy püspökjelvényes alak kiválik: Marcellino apát. Csak mi vehettük észre. Elsurran. Sötét lesz. Mennyegzői ének hangjai. Fény.) ÖTÖDIK KÉP • Szín ugyanaz; a trónterem szélein piros rózsák, liliomok. A trónterem előtere most kissé lejjebb van: ott haladnak el az alábbiak. MARCELLINO (sietve be, mormol): Meg kell találnom a királyt, rögvest esküvője után . . . Ez lesz az én nászajándékom a királynak. (Hangok, sietve elsurran.) (Be Érsekné a mutatós és Nádorné, a nála kicsit idősebb, gömbölyded hölgy. Albericus.) NÁDORNÉ (karon fogja Albericust bizalmasan): Albericus úr, milyen a királyné? ALBERICUS: Ezt nagyasszonyaimnak kellene jobban tudniok, hiszen a koszorújába t a r t o z n a k . . . ÉRSEKNÉ: De mi egy kukkot se tudunk vele beszélni... Ám azt hallottuk: híres imádkozó... Én is úgy láttam, afféle, ki még az ágyban a férje mellett is az olvasót morzsolgatná inkább. (Mosolyog.) 23

ALBERICUS: Legalább semmit sem lát, mert mindig (a kebelre mutat) befelé nézelődik. (Szárazon mosolyog.) NÁDORNÉ (Érseknéhez): Na, ha ez ilyen, akkor néki kéne érseknének lenni! Nem néked! (Mosoly.) ÉRSEKNÉ: Vagy tán inkább nádornénak, mert. sok gondja-baja van- f é r j uramnak, semmire se jut ideje! (Gonoszkodó mosoly.) NÁDORNÉ (elengedi): Albericus úr, ne haragudjék, merthogy francia, de én, ha rajtam múlnék, magyar királyhoz mindig magyar lányt adnék feleségül. Nem ilyen idegenből ideszakadt mindenfélét. Ez persze • a tudós férfiakra nem vonatkozik. (A trón felé.) Miért? Egy magyar asszonynak nem állna jól egy ilyen trón? (Megindul.) ALBERICUS (átlátja a tervet, hogy az netán kipróbálná, karon fogja őket): Akkor talán néznénk meg, nagyaszszonyaim, a mennyegzői asztalt! (Elmennek. Most valahonnan két toprongyos alak, afféle koldus szerzetesek lopakodnak elő. Xavér és Celestinus, a két zugkrónikás.) XAVÉR (öregebb, gyenge szemű, leül a szín szélére): Celestinus fiam, jól nézz meg mindent, hogy le tudjuk írni. (A másik nézelődik a trónteremben.) CELESTINUS: Ő, Xavér bátyám, ki gondolná majd később, a századokban, hogy ilyen lappangón, titokban és kutyafuttában kellett eszünkbe tartanunk a h i s t ó r i á t . . . Mert hogyan is írhatna krónikájában - az ember egy ilyen trónteremről, ha még soha nem látott tróntermet. Sem királynét, sem a mennyegzőjét, de még a királyt sem. (Kálmán be, megtorpan, feszülten hallgat.) XAVÉR: Ó én már el is képzeltem, és múltkor le is írtam őt, hiszen vaksi szemmel már amúgy sem láthatom. Hallgasd csak. (Fejből mondja, de mintha olvasná, szemeivel a trón felé fordul.) S ekkor egy Kálmán nevezetű lett az uralkodó, egy borzas hajzatú, szakállú, púpos, bicegős, kancsal, szőrös, hebegő nyelvű ember, kit zsarnok papnak neveltek, és ki mert egy-két könyv lapját megnyálazta, nem átallotta magát megilletni a Könyves előnévvel. (Más hangon.) Illik a leírás? CELESTINUÍy: De hiszen nem is láttad soha! XAVÉR: De éreztem a bőrömön tör24

vényeit! Amilyen az ember teste s lelke — olyanok a törvényei! Így maradjon meg hát Kálmán az utókornak. Ámen! (Kálmán megmozdul, de nem tudni miért, mégis meggondolja magát.) CELESTINUS: Jöjj Xavér bátyám, nézzük meg a mennyegzői asztalt! XAVÉR: Hogyan jutunk be oda, Celestinus ? CELESTINUS: Ahogy ide, bátyám. Mennyegzői napon kapu nyílik a koldusoknak.' Az asztalhoz o d a j u t nunk még könnyebb lesz. Morzsáira odacsődül minden csonka-bonka. A kutyákkal együtt f a l h a t j u k a m a r a dékot. És nem t u d j a m a j d senki, hogy mi két krónikás vagyunk, kik titokban írjuk a históriát s ezért legfönnebb csak asztalról hullott m o r zsát kapunk, nem aranyakat, mint a királyok szolgakrónikásai! Morzsákból élünk — így hát az igazat mi írjuk. (Gyorsan elvezeti az öreget.) (Kálmán lassan előrejön; tűnődve, okos izzással beszél, de nem fájdalmasan. Felénk, de csak ritkán mondja nekünk a szöveget.) KÁLMÁN: Históriát zugban í r ó k . . . rejtezve körmölgetők... Ki tudna róluk valamit, hacsak n e m véletlenül, mint • most is, Morzsákból élnek — így az igazat ők í r j á k . . . Nem tudják, hogy ők csak a morzsák igazát írhatják, mert azok igazát, kik a morzsát elhullatták, nem ismerhetik . . . Micsoda kép . . . rólam. (Előbbre jön.) Ilyen volnék? Olyan v a gyok-e, amilyennek a többiek l á t nak, azok, akik nem is láttak soha, csak törvényem betűiben, csak tetteimben és következményeimben, olyan volnék, amilyennek azok látnak, akik csak kívül láttak, de ide be (mellére bök) nem látnak soha. Az is történelem, ami bévül van, urak! Olyan lennék, amilyennek a többiek, mások, ellenségeim és szövetségeseim látnak, vagy olyan, amilyennek én tudom, érzem és elgondolom magam? És melyik vagyok én: az-é vajon, ki az ő szemükben vagyok, vagy ez, amit most itt megfoghatok (megmarkolja saját mellén a ruhát). Én azzal indultam e földi létre föltarisznyálva, hogy: engem nem szeretnek. Engem senki sem akart és senki sem akart így és ilyennek. Szülőim valami nagyon szépet és jót akartak helyettem, midőn öleltek, ám az is lehet, hogy a

semmit akarták megölelni az önfeledő gyönyörűségben. És ha szülőim valami mást akartak helyettem, mint ahogy szokás is: lány helyett fiút, fiú helyén a lányt, rút helyébe a szebbet, buta helyén okost — ha mást kívántak helyembe szülőim, és én most mégis — ilyenként a szándékuk helyét foglalom, az álmuk helyett állok itt: képzeletük sok képét, játékát helyettesítem! (Nem ránk néz.) Nem ember: álmok helyettese . . . Helyettesítek, mint te . . . mint ti valamennyien: mert senkit se éppen olyannak akartak és gondoltak el, amilyenként itt áll vagy ül. (Leül a szín szélére.) Mindegyikőtök szebb vagy épp szürkébb volt anyja és apja álmában, szavaiban, mint így és ilyenként, ahogy itt álltok s ültök. Egy álom helyett születtünk. Egy álomkép helyébe tolult testünk, midőn világra jött. Kiszorította az álmot a való, mint tükrös vizet az edénybe ejtett durva kő . . . (Bejön Marcellino, majd látván, hogy amaz tán Istennel beszél — eltűnik.) S mások még véletlenebből születnek. Láttam embert, ki tulajdonképp egy vaddisznó helyett és miatt született. Igen, nem nevetség. Apja aznap vadászni ment volna, mert egy vadkant akart elejteni a hétvégi lakomához. Ám jött rokona, s ajándékba épp egy vadkant hozott. Így az apa otthon maradt egész nap és asszonyával enyelgett. (Futó mosolygás.) Így történt, hogy vadászat és vaddisznó helyett végül egy kisdedét ejtett el. Hát szeretetből született ez a gyermek, vagy mert a vadászat elmaradt? Apja még ölelkezés előtt s talán közben is ingerült volt, mert a havas erdő látványára, nagy egészségére g o n d o l t . . . Hogy kihagyta ezt a szép vadászatot. Így született hát a vadkanos álom helyébe egy g y e r e k . . . És még ezer ennél furább is történt. (Feláll.) Hát ne merjetek s z e r e t n i . . . ne merjetek szeretni engem. Mert én sem titeket. Talán én vagyok Isten kísérlete: miként lehet szeretet nélkül élni, s néhány igazat tenni. Igazat tenni anélkül, hogy borzongatna az a gyűlölt meleg, a mindenedet megkötő rabság — a szeretet. Ezért mondom: ne halljam többé ezt a s z ó t . . . (A révületből lassan ébredni kezd.) Futni hagytam e zugkrónikásokat, láthattátok. Nem nagylelkűségből, no nem. Ezt alattvalóim megtudják majd és

i

gondoskodom, hogy elmondják: én senkibe se fojtom belé a szót, a véleményt. És végül is: futhatnak a toprongyos krónikások, gondolván, igazuk volt; gondolván, hogy szabadon írnak. Láthatjátok mit ér szabadságuk? Egy pillanat, s lecsaphattam volna rájuk. És ők még azt hiszik, szabadon írták véleményüket. (Bejön Marcellino, Kálmán elmegy mellette, mintha neki szólna, de valójában nem őt látja.) Pedig csak annyi történt, hogy nem láttak soha. Ennyi nékik a szabadság, hogy nem láttak engem. Nekik a nem tudás a szabadság, nekem a tudás vagy még az sem, barátaim. És futni hagytam őket, mert kíváncsi vagyok: meddig marad e vélemény énrólam a századokban. Én ezt nem érem meg, de ti bizonyosan. És futni hagytam őket: hisz ha a világban századokig, évezredig marad rólam e kép, amit ez a vénség festett, ha maradhat e kép — az utókor is megérdemli sorsát. Minden nép olyan krónikást kap, amilyet érdemelhet! (Suttogva.) Olyan (fejéhez nyúl) elmét kaptok fejetekbe, amilyet érdemeltek. (Felint.) Tőle. MARCELLINO (majdnem suttogva): Királyom . . . KÁLMÁN (nem hallja): És írjatok rólam bármit, bármikor — én akkor is csak én voltam s maradtam: és én csupán egyszer lehettem — én. MARCELLINO: Királyom. (Kálmán szinte dermedten fordul meg, már-már ijedt, mint akinek titkát kilesték.) KÁLMÁN: Ki vagy?! (Halkabban.) A gondolatomban megint egy coitus interruptus . . . (Hangosan.) Ki vagy?! MARCELLINO: Marcellino apát vagyok, hű embered, királyom. KÁLMÁN: Apát? Akkor miért bitor-, lod a püspökjelvényt? Majd leszoktatlak én róla titeket! (Dühösségében az is benne, hogy megzavarták.) MARCELLINO: Felség, e jelvény nem azért van itt, noha azért is lehetne, merthogy püspökségre vágyó apátpap volnék, ám mégsem azért, hanem mert így több helyre járhatok, s több mindent hallhatok meg . . . Érdekedben . . . KÁLMÁN (végigméri): Ühüm. Afféle nyitott szem, nyitott fül. Előretolt nyitott f ü l . .. MARCELLINO: Néha a legerősebb s leghűségesebb emberektől koszorúzott uralkodó sem kerülheti ki, hogy 25

végigmérjen s kezet nyújtson egy magamfajtának. Utálhatnak bár, de szükségemet vitatni nem lehet (Daccal.) Nem is kívánom, hogy szeressenek. KÁLMÁN (bámul rá, majd szinte felkavarva): Miket beszélsz? (Nyersen.) Mondd meg, miért zavartad meg , imáimat? MARCELLINO: Imád, felség, a legszebb ima, amit valaha is hallottam. Épp ilyen imát még nem hallottam soha... KÁLMÁN: Hallottad? Végig hallottad? MARCELLINO (már-már szemtelen): Épp az ámenre jöttem. KÁLMÁN: Beszélj! Hogy kerülsz ide? MARCELLINO: Felség, tanúja voltam itt, ebben a teremben, hogy öcséd sok-sok nagyúrtól övezve e trónra fellépett és a székedbe ü l t . . . KÁLMÁN (mint akit nem érdekel különösebben, ám feszült): No és? MARCELLINO: Gondold meg felség: a trónodra, a tiedre — ő — és körötte főúri orcák á h í t a t t a l . . . KÁLMÁN: Honnan tudod, hogy nem én akartam így? Nem én engedtem meg neki? Hogy nem én kértem föl erre? tCELLINO: Felség, tudom nagy király vagy, oly okos, amilyen még nem volt nekünk, ám mégis azt mondom, ha így volna, furcsa játékaid vannak . . . Vigyáznod k e l l . . . Ami a királyoknak csak játék — valóság az a többieknek. Ha a macska egyszer azt mondaná az egérnek: eleresztlek, egy órára, te lészel a macska, én meg az egér, tégy, amit jónak látsz, mit gondol felség: mi történnék?. Bizonyos, hogy az egér ebben az órában minden áron a macska életére törne. Mert a macska számára ez a játékból, ez a szeszélyből kapott pünkösdi királyság a végső, az egyetlen lehetőség. KÁLMÁN: Menj híreiddel a nádorhoz. MARCELLINO: Értem én felségedet... KÁLMÁN: Mit értesz? MARCELLINO: Hogy felségednek ez a hír kellemetlen. KÁLMÁN: Számomra nincsenek kellemes és kellemetlen hírek: csupán hírek vannak, melyekről tudnom kell. MARCELLINO: Bocsánatát kérem felségednek. Elmegyek hát a nádorhoz. Ám én azt akartam: előbb felséged tudja a hírt. Mert a hírek legroszszabb tulajdonsága, hogy valahol 26

egyszer csak megtorpannak. Néha egy szolga is képes útját állni, máskor a főemberekben rekednek, és sohasem jutnak felséged elé. KÁLMÁN: Szerencsére vagy te, vagytok ti, s így én mindent megtudok. MARCELLINO: Igen, felség, mert engem a másik táborban is szívesen fogadnak. Tettem róla, hogy higgyenek nekem. KÁLMÁN (már-már utálkozva): Szóval ők azt hiszik, hogy te odavalósi vagy? MARCELLINO: Vannak kikerülhetetlen dolgok, felség. Az én koromban az embernek el kell döntenie, ki mellé áll. Nem titkolom: ajánlatos az erősebb p á r t j á r a állnom. Felséged is a pápa mellé szegődött, mert ő a hatalmasabb. KÁLMÁN: Menj a nádorhoz! (Hirtelen ötlettel.) De ne mondd meg néki, hogy nálam már j á r t á l . . . MARCELLINO: Értem én felségedet. Meg akar győződni a nádor hűségéről? KÁLMÁN: Ne találgass, menj a nádorhoz! MARCELLINO: Bocsánat, felség, ám ha erre még nem gondolt volna: akkor, amit mondtam — egy lehetőség . . . KÁLMÁN: Figyelj, apát! Nem ezért teszem, és nem is azért, hogy öcsém dolgaiban a döntést halogassam, vagy másra hárítsam, hanem (gúnyos) inkább azért, hogy te egyetlen, rókáról két bőrt is lenyúzhass. Hogy ne csak áz én jutalmamat, de a nádorét is zsebre' vághasd. MARCELLINO (faarccal): Erre az egyre valóban nem gondoltam, felség. KÁLMÁN: Persze, hogy nem! Na, menj már! MARCELLINO: Köszönöm, felség! Máris megyek. (Indul. Az egyik bejáratnál megtorpan, úgy közli, mint aki máris bizalmasnak érzi magát.) Felség, jön a k i r á l y n é . . . (Egy másik kijáraton el.) (Apró szünet.) KÁLMÁN (tűnődve): Ennyire finnyás volnék? Utálnám azt, aki pedig javamra dolgozik. Illik-e kényes gyomor a koronához . . . (Hirtelen ötlettel benéz egy függöny mögé. Aztán Buzilla bejön, Érsekné és Nádorné kíséretében. Nem annyira szép, mint inkább madonnás arcú. Megáll a szín sarkához közel. Amazok távolabb.

Kálmán észrevette, de nem fordul oda. Felénk néz. Buzilla néma ajakkal imát mond. Majd egészen előre jön.) KÁLMÁN (halkabban): Most úgy imádkozik, mintha kérné: óvja az Ür a magyarok nyilaitól, eme istentelen vadaktól, Európa rémeitől. Elsiratja meghitt nyelvét, házát, s azt hiszi, hogy én itthon vagyok. Két némaság, két iker-hideg indul a trónra most. BUZILLA (maga elé, felénk fordulva, egy-egy szavában mintha fojtottság' feszülne): Áldott légy mégis Isten anyja. Ó Szent Szűz, bőrömön még szicíliai nap, Szűzanyám, fülemben még édes nyelvem szavai, ó Máriám, orcámon még enyéim csókja. Ó Isten anyja, áthozták testemet ide, de a lelkem, hol. maradt a lelkem? Végy ki virágot cserépből, ültesd a kinti földbe, ásd ki az olajfát, s vidd északra, jeges szirtek közé: megél-e vajon? Kislánykoromban magamhoz öleltem a párnát este, kicsiny párnámat, s ha olykor-olykor a dada nem ezt tette fejem alá, fölsírtar», követeltem. Kellett apró párnám otthonos csücske, illata rajta az édes nyálnak, mely megáldott álmaim nyomán c s o r d u l t . . . Hol a kispárnám, dada? Hol a párnám és az ágyam? Elvándorolt az én párnám, mint a hazátlan, elvándorolt messze az ágyam, mint a száműzöttek. Áldott légy mégis Isten anyja, és segíts, segíts! (Szemében csillog a könny.) (Kis csend. Kálmán a királynéhoz lép, kezét megfogja, némán felvezeti a trónra, leülnek. E pillanatban minden oldalról menetszerű sorokban urak, papok, köznépek, jobbágyok, koldusok ... Szemüket a trónra szegzik. Kálmán észreveszi a két zugkrónikást, arca elborul, a mennyezetre pillant. Megállás nélkül mennek. A királyi pár mintha közszemlére lenne téve. Buzilla végig szemét lesütve ül.) KÁLMÁN (mormol): Mintha ravatal előtt, mintha ravatal előtt. . . (Ingerülten elfordítja fejét.) (A menet elfogy, bejön Érsekné és Nádorné. Kálmán levezeti a trónról Buzillát, mintegy átadva a két asszonynak.) Vigyék a királynét hálótermébe, de előtte mutassák meg néki a kint nyüzsgölődő népet. (Halkabban.) Lássa, hova jött. (Érsekné és Nádorné egyszerre bólintanak, Kálmán fel-

emeli hangját.) Ügy értettem, hogy Európa rendben legjobban tartott államába. (Azok rábólintanak gyorsan, mintha értenék.) ÉRSEKNÉ (Buzillához): Menjünk felséges asszonyom. (Szinte egyszuszra.) Mi kísérjük mindig ezután. Reánk mindig számíthat hűségben és szeretetben. A mi szánkból felséges aszszonyunkról a világ csupán a legszebbeket hallhatja mindörökké. NÁDORNÉ (szintén): Hisszük, hogy nálunk megszereted, s kedvesek lesznek szívednek asszonyaink és hazánk. S most minden asszonnyal egyetemben azt kívánjuk: bár a későbbi századokban is mindig ilyen szép, eszes, távolról jött asszony ülne trónon királyaink mellett. Csalatkozhatnál bár mindenekben, de a mi őszinte keblünk igazában • soha. (Könnyedén kézenfogva kísérik. El. Nyomukban be János izgatottan.) JÁNOS: Felség, amitől rettegtünk — az most a nyakunkon! KÁLMÁN (kis fintorral, majdnem cinikusan): A házasságomra'' gondolsz? JÁNOS: Felség, az átvonuló kereszteshadak dúlni kezdtek, zsarolni, fosztogatni . . . (Kis csend.) KÁLMÁN: S nem is kívántok szép nászéjszakát? (Öngúny.) JÁNOS: Felség, az ügy komoly . . . KÁLMÁN (felcsattan): Mit gondolsz, én mire vélem? JÁNOS: Felség . én . .. én . . . csak emlékeztetni akartam, hogy szó szerint az történik most, amit öccse hívei megjósoltak, hogy az átvonulok majd földúlnak m i n d e n t . . . KÁLMÁN: Talán legyek érte hálás a jós uraknak? (Hirtelen, szinte kihívó.) Egyéb híred van? (Merően nézi.) JÁNOS: Ezenkívül, felség, járt nálam egy apát, Marcellinonak hívják. Hírt adott a herceg újabb készülődéseiről . . . KÁLMÁN: Az apátot meg kell bízni továbbra is. • A herceg higgye csak, hogy el vagyunk foglalva a keresztesekkel. Hadaink egy részét viszont készenlétben tartod, s Álmos minden moccanását figyelteted. Én indulok a keresztesek ellen, te pedig nem téveszted szem elől az árulókat. Ök nyilván akkor támadnak majd, midőn én, szerintük elgyengülve, a csatából megjövök. Te ekkor seregeidet a hátukba engeded. Az én csapataim meg szétnyílnak, kaput tárnak, de kis kaput, melyen át a hátba táma27

dottak éppen csakhogy menekülni tudnak. Gondoskodom róla, hogy távolabb, mikor már a futástól kifáradtak — friss erőkből álló sereg várja őket. Hát ennyi. JÁNOS: S ha összefognak a keresztesekkel ? KÁLMÁN: Nem fognak össze. Mert öcsémnek van annyi esze, hogy tudja: utána a keresztesekkel muszáj megvívnia, hogy őket kiverje. Így hát ezt inkább velem végezteti el, hogy ő beleüljön a diadalomba. Ezért. JÁNOS: Felséged parancsára, a tervet megjegyeztem. KÁLMÁN: Indulj te is, mert én is rögvest indulok. Intézkedjetek! (A nádor meghajol, indul.) És Albericust küldesd be. (Amaz bólint, gyorsan el.) KÁLMÁN: Indulok h á t . . . ki tudja, kinek nagyobb boldogság ez? A királynénak vagy nekem? (Albericus be.) (Kálmán megfordul.) Albericus, hadba indulok, és • te velem jössz. ALBERICUS: Én felségeddel mindig mindenüvé, akár a pokol aljára is, de ne feledje: a harcban nékem nem látja hasznomat. (Apró szünet.) KÁLMÁN: De, ha elmondok egy mondatot, kibeszélek egy gondolatot magamból, te, egyedül te — megérted ugye? ALBERICUS: Ügy hiszem, igen, felség. KÁLMÁN (szinte szárazon): Na látod. ALBERICUS: Ha már felséged bizalmasává lehettem, volna nékem is néhány kérdésem a királyhoz. KÁLMÁN: Kérdezz. ALBERICUS: Miért kell végül is felségednek Dalmácia? KÁLMÁN: A- tengerért. Az ország, amely tengert láthat — láthatja a mindent! És a kereskedelemért... és kellenek a javak. Nemcsak lovakat, szekereket — hajókat akarok látni, hajókat! ALBERICUS: És miért kellenek ezek, felség? A puszta látványért? KÁLMÁN (rábámul, szinte csodálkozva): Hogy betömjem az urak száját: ne háborogjanak, amiért törvényem jogaikat megnyirbálja. Hogy idejük

28

se legyen gondolkodni: mi is történt, mert máris ú j esemény izgalma n y ű gözi őket. Egy lesújtó dolog u t á n egy lelkesítő és szép: a hódítás. ALBERICUS: És ez mire való? KÁLMÁN: Mire? Hogy megerősítsem a királyságomat, kívül-belül. ALBERICUS: És miért akarja felséged hatalmassá tenni királyságát? KÁLMÁN: Hogy miért? (Meghökken.) Hogy elnyerjem a pápa bizalmát. ALBERICUS: És miért kell a pápa bizalma felségednek? KÁLMÁN: Hogy királyságom hatalmas legyen. Persze, hogy circulus vititosus ez. A királyság megszilárdításához kell a pápa bizalma, az urak elégedettsége, ám mindez n e m érhető el a papság ügyeinek rendezése, és a dalmáciai tervek nélkül. Mindez viszont csak úgy képzelhető, ha a királyság erős. Mert a pápának bizalma csak erős királyságban lehet, az urak elégedettek csak ott lehetnek; hol rend van a .javukra, s Dalmáciát se hódíthatjuk meg gyenge királysággal. Sőt: a kereszteseket sem engedheti át erőtelen király, mert azzal a veszéllyel járna, hogy a fejünkre nőnek. A pápa bizalma kell ahhoz, hogy hatalmasok legyünk, és ahhoz, hogy a pápa bizalmát élvezhessük: erőseknek kell lennünk. Igen, igazi bűvös kör. De ez mindig így lesz: körbe-körbe... mindörökre . . . ALBERICUS: Igen ; felség, így lesz. De én máshova akarok kilyukadni. Elképzelhető-e az, hogy aki a királyság hatalmát akarja — az ennek legelső feltételére nem gondol? Vagy egyetlen fő kérdésre nem kíván gondolni, mintha . . ! (Megtorpan.) . KÁLMÁN: Mintha? (Villanásnyi szünet.) • ALBERICUS: Mintha félne. (Apró csend.) KÁLMÁN: Mi az a fő kérdés? ALBERICUS: A megosztottság. Kettőben hisznek az emberek, nem egyben. Felségednek, ereje szempontjából a legfontosabb átgondolni, hogy egyszer, m a j d egyszer, ha a n n a k el jő az ideje: végül is mi legyen az — öccsével. (Csend.)

KÁLMÁN: Szerinted egész királyságom legfontosabb kérdése ez? ALBERICUS: Nem tudom. De leginkább kikerülhetetlen. KÁLMÁN: Ki tehet arról, hogy testvére a másiknak? ALBERICUS (vállát megvonja): Felséged érezheti jobban, mit jelent a másik testvérének l e n n i . . . (Folytatás

KÁLMÁN (villanatnyi szünet után rábámul, kicsit elnyújtva): Én? (Apró szünet.) Én? (Apró szünet.) Induljunk, Albericus. Várnak a keresztesek. (Nem minden fenyegetés nélkül.) És még v a l a k i . . . a herceg maga. (Bólogat.)

a következő

(Függöny) számban)

OROSZ J Á N O S R A J Z A

29

TAKÁCS

IMRE

Ókori ács dalai A szélcsendes öböl szikláin dolgozunk, cédrusból szabunk nehéz, nagy bárkákat, a tengerre fateknőt csúsztatunk le, a távolságoknak kis fabölcsöt. Szekercés üzenetet — halálunkkal is, hogyha a formából kirúgja magát egy hasítvány. Mesterünk, mint legöregebb a tagbaszakadt hajóácsok közt, fundál új csapolást. Ö istennel embert köt össze s viszont, egy bálványt aranyozunk, mást lefosztunk, törvényt is teszünk talán a hajótest feszülésekbe rendelt nyugalmával. *

A kis hajót papiruszból megvarrogató legényt elnézem, ahogy hazaballag, szeretőjéhez oson, anyjának gabonát visz, barátait maga köré veszi vagy elűzi. *

Jó szerető szeretnék lenni újra, jószívű, jótakaró, hamisságokra csapó, de szemérmes indulatokkal mégis szelíd, jóillatú csókkal adózó szirmos lánynak. *

Drága sajttal, kenyérrel, mazsolával megetetnélek, drága kedvesemet, a fürt édes levével .itatnálak, térdedre virágot tenne bütykös kezem. Bár hajlik úgy az idő, hogy kölyköket hozol a padlatokra pásztoroddal — embert és hőst foganó kis fügefa, pillantok én rád úgy is áhítattal.

kirúg

Szoptasd csak kicsinyeid, őröld az árpát nekik, meggyűrődik bársony-ujjacskád

bőre

úgyis

A vaskór balladája Ordító vadszamarak csörtetnek a kormos tűzhelyeken, emberáldozat csont-hamuján.

át

A vitéz kettészelt feje néz utánuk, és a megerőszakolt árva szűzlány. Szívják a kifolyt velőt a szárnyas legelik a keblet a zöld bogarak.

hangyák

Bomlik a két kivégzett, humusszá ikrásodik, és csontos dombjaik közt felnő a gaz.

Hatsoros A titkos kezdés előtt — mint lágy fejű baba az ablakra néz — csak figyelem vadgesztenyefák között a levegőt. Minden vadgesztenyéért nem nyúlok le. Potyoghatnak fényesen, szűz-véresen. Különböző vigasz a bőség és jel.

KISS

ANNA

ítélkező Világító két orcámra setét virágok ha esnek

szégyenére szárnyaim

az én vízen járásomban magam árvája lehessek

setét páncélra csukódnak fejem felett összenőnek

az időnek felnevelődnek

Halhatatlan maga elé állít az isten jég-mirtuszokkal ékeset

eloldja a tilalmas fától az asszonyfejű állatot

süvöltessék az okarínát kezemben a fújó szelek

maga elé állít az isten jég-mirtuszokkal ékeset

veres ruhának lobbanása sehol gyöngybéli ólomok

süvöltessék az okarínát kezemben a fújó szelek

Azok mikor a bánattól szelídek azok az ítéletes órák magukról óvatos mikor a bánatot

körömmel szakítják

amikor óvatos fogakkal havakban elhúzzák a pólyát mikor a bánattól szelídek azok az ítéletes órák

RAB

ZSUZSA

Menü X. Y. bement egy étterembe. Kabátját ruhatárba tette. Leült törzsasztalához. Hozták az étlapot. Böngészte hosszasan. És fontolgatva rendelt. Erőlevest tojással. Zöldborsós borjúsültet. Rizzsel. Gyümölcs? Eper — jöhet. Kávét? Majd aztán. S egy kisüveg

bikavért.

X. Y. megebédelt. Felöltözött, kilépett. Ö, mennyien sokadoztak benne!

Üszöcske bődült hersegő hajnali fűben. Pirostojás virágzott, sikongó lányok, húsvétmásnapi vigalom. Borsómező könnyű, fehér pilléi szálltak. Térdig a vízben gyönyörű sárga asszonyok hajladoztak alázatosan. Epervirágba szerelmes májusi méhek zsongtak. Mahagónitestű brazil legény pöngette gitárját álmos kikötőben. Törökűző, vad barna menyecskék szattyánpapucsa dübögte a táncot. X. Y. sietett a fő-főbizottsági Alig fértek be az ajtón.

ülésre. valamennyien

CSIKÓS A N D R Á S : ESTE A VAROS SZELÉN 3 Tiszatáj

33

APÁTI

MIKLÓS

Női arc, keretben Már elhagyott, már engem elhagyó. Hangja még zene, de sirályzaj is. Folyosón lépked, megágyaz nekem. Kitalál ezt-azt, zokog. Ha nem volna ő, neki mondanám: Szeretlek, és soha nem hagylak el. őszöm süt szeméből, olyan villanás, Hogy fáj, hogy élő, éltet. Én vagyok kevés, vagy ő sok nekem. Hanyatt-repülni milyen jól megtanult! Űriasszony, s van ízlése is. Lehet. Ha munkás volnék: „Én tartom el!" A melle szép. Sokak szerint csak óriási. Honnan veszem, hogy ott lakom? Otthontalan bolyongok nála. Ott ért a március. . Rügyek, virágok! Banán a földön. Miért nem néztünk televíziót! Éjbarna éjem. Énebb énem. Elmondja történeteit. Tulajdonképpen nem jelentős személy. Sokszoroz, egyesít, s közben: maga. Szerb veteránt vág a fejemhez. Ványol, karnyol, szeret. 0 áldott összevisszaságom. És rendem Énekel, Kallóz, románozik. Táncházból szöktethető, ha ittas. Nála — alhatok. Áldassék léte, áldassék létünk — Hogy mindez ép ésszel végigélhető! 0 meghal majd, s én meghalok. Temető, mécsláng, kandeláberek. Anya már nem lesz. Ez nem panasz. De megörökíti önmagát, nekem. Virágzik zúgó lombzenét. Mellette pusztulás vagyok.

is.

Hála. Hála. Hála. — Fogolyként berreg Üjra mind, mi réges-régi múlt. Vándorszavúvá csak néhanap lehet, — Szemem láttára lengendátlanúl. Tőle tudom, hogy örökre lejárt Kalandozásaim kora. ö alkonyidőm. Vele hibátlan volna életem. De tudom, hogy mi az: abbahagyni. Harag? Reménység? Gyermekkori táj? Van vidék, mi ismeretlenebb. Én leszek vele fokról fokra másabb. ö marad, milyennek elképzelem: Élettel áldott, és elszédülő. Virágillatú és kozmetikázott. Szánkón repülne énvelem. De március van. Tavasz.

Megint Igaz is, saját életem Miért ne tenném rendbe? Elválni, nősülni, — új család: Az ember megpihenne,

Nézné saját hiányát hosszan, Az ürességet, hogy nincsen benne Épp az, az amiért... Tűzláng, Leányláng, lángok nyelve —

Megülve új otthonában Mesélne jövőt, ha lenne. Jövőt kutató szemeivel Bebámulna a végtelenbe,

Akkor fölállna. (Karosszékből?) Poharat, bőröndöt kézbe venne. Igen, az ember... És megint Soha, valahová. Menne. Menne.

S Z A B Ó I V A N : TEHENEK

3*

35

DOBAI

PÉTER

Kiválás Herceg, a kastély, mint az éj, nyugodt. A fellegvár, a lőréses tornyok, a vadászsolymók, az őrjáratok, a kardok: úgy védik a hideg álmot, amit apádról álmodsz, ahogy véd tiszta pajzsod. A helsingöri hullámok északi zúgása, elhal, múlásukat nem éli túl ez a magas A tengerrengeteg, hideg, kiégett talánya miért indít téged a játékon túl, halálra?

bástya.

Se szellem, se jóslat, se rejtély, csak színjáték, csak szerep, csak szentély, az életeddel egy másik életet kerestél, mindenhatóként áldozni akartad magad, de látnod kellett, hogy kezdettől fogva áldozat vagy, látnod kellett, hogy nincsen anyjuk a fiúknak.

In vivo Elég egy merev tekintet: és áttörsz mindenen. Elég egy odanézés. Elég két nyugodt szem. A gúnyba, az árulásba is, ahogy a gyermek a megunt játékra, , . úgy nézz, amit már álig'vesz észre, de még hozzá tartozik. .. Elég ha nézel, elég és kész. Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, hát meguntad, nincs magyarázat, ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat. Ne félj mások egykori szemébe nézni. Félni: szégyen és lopás. Félni: botrány és erőszák. Félni: magány és illúzió. Félni: árulás és annak nincsen vége. Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. Ne félj mások tartozó szemébe nézni: nekik is nehéz téged viszontszeretni.

Ex est A fák zöld ércében valami régi villogás. A kertek mélyén lakatlan gyermekhazák. Költözésektől még meleg, emlékes szobák. Régi fényképeken a fiukhoz hasonlító anyák,

apák.

Túl a fényképeken, egy bolond szemében higanyként Túl a lázon, a játékká szelídült világ. Mindenki sziget, mindenki várás, soha távozás. Meztelen meztelennek mutogat ruhát. Engedni, ígéri magát a szépség, ahogy fiuknak az ifjú Akarat és szenvedély előtt titkot nyitnak az alapok, a A harc magával harcol végül, mert nincs bukás.

áll a láz.

mostohák. formák.

Végül vonalak, nyilak, háromszögek borítják az iskolatáblát. Hangok és hallgatások, közben a szivacsok lemossák a krétát. Se jel, se ütem, se nyom, se hír, se ez, se más.

VÉGVARI GYULA: TÉRPLASZTIKA

37

SZÖLLÖSI

ZOLTÁN

Érkezők Virradathideg napközeiből még mindig, letagadott ég alól utak gyökér mélységeiből —

mélynyomott képei a hóban síkba fúlt tanyák (varjak fekete hálójában)

Friss hó Friss az újság! lobog a kitárt ország — nézek dübörgő címe ablakából

Még mindig, elrákosodott reménnyel, kocsmák szaunáiból csontra húrozott dallal

(nagykabátba göngyölt hangszer) sötét szárnyakba gombolózva játszani ritkáin kibontott testtel Szembe emberre sárkány

kőtáblák erdőzúgásával éhes kultúrával zabáló könyvpofáival —

Jönnek, hónuk alá gyűrt minden időkkel és vállukra szíjjal és madzaggal akasztott aktatáskával Menetelés vaskerekeken Utánuk a Nap, jégszálkás levegőben tüzes homlok, bukdosik fel-le Szesztől véreres fényben még mindig, évszakok ronggyá koptatott kártyaszínein ricsajozva

<—

Friss hó Friss az újság! lobog a kitárt ország — nézek dübörgő címe ablakából fehér vízió, hó, hó, üres határ semmi-arcokon ráncok, sötét levegőbe firkált akácok

—

Csendüzenet Hallgatok De eszmélni várni, hogy a világ arcommal rám visszaréved: itt nincs hely József részeg Billeg,

38

Attila könyökének Palackból ének, szellem szabadulása — gőzöl a falvak szamovárja

—

Ja

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY „TKhi nem teremthetünk központot ehhől a oároihók csinál'/iLiik kát t.égehjt, melghen a múlt legjava lép reakcióim az áj idők. szellemével.'' (Qíémeth Jlászló)

VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN

Forradalom és szabadságharc Hódmezővásárhelyen DOKUMENTUMOK 1848—1849-BŐL Hódmezővásárhelynek is, mint megannyi magyar városnak, felejthetetlen emlékévé váltak 1848—49 ú j világot teremtő hónapjai. A közel negyvenezres mezőváros lakói találkozhattak a forradalom-szabadságharc vezetőjével, Kossuth Lajossal; falai között köszönthették a győztes csatákba vonuló Vécsey Károly tábornokát, láthatták a várost utolsóként elhagyó Lenkey János ezredest, nyomában Schlick császári tábornokkal. Nemzetőr- és honvédfiai Versecnél, Szőnynél, Vácnál győzelmek és vereségek részesei egyaránt lehettek. Közben Vásárhely élte a maga életét, tette, amit tennie kellett. Beszállásolt katonákat tartott el, csapatokat és csapatoknak fuvarozott, fegyverben álló-harcoló • hadsereget élelmezett és ruházott, s állandóan készen állt egy esetleges szerb betörés kivédésére. Városunk neve nem őrzi sorsdöntő csaták, politikai események emlékét, de a szürkének tűnő, naponként megújuló tevékenysége nélkül (azonos helyzetű és sorsú társaival egyetemben) nehezen képzelhető el a szeptemberi fordulat, a tavaszi hadjárat, a debreceni nyilatkozat, a budai diadal. Egy mezőváros forradalmát-szabadságharcát szeretnénk most bemutatni — túlnyomó többségében — még nem publikált dokumentumok közreadásával. A kibontakozó kép ellentmondásos, aminthogy az volt a kor is, melynek a közlendő iratok maguk is tükrei. A forrásanyagokat eredeti formájukban közöljük. Teljességre — a folyóirat adta lehetőségek miatt — nem törekedtünk, e követelménynek a készülő vásárhelyi monográfia lesz hivatva eleget tenni.

„ÉLJEN A SZABADSÁG!" „A Pesti Márt. 15-ei események hallatára szinte forrásba jött H. M. Vásárhely Városának lakosága, Mart. 26-ik n a p j á r a . . . a Vásártéré Népgyűlésbe ősze hivatván . . . mint egy 15 000-re menő sokaság gyülekezett... Ezen sokaság között a város Elöljárósága mellyet kilencz nemzeti zászlók alatt a Város Birája Kovács Mihály Török Bálint — s más hét vezettek meg j e l e n v é n . . . közzülök Török Bálint a Pesti történteket elö adta, a Pesti 12 pontot az egész sokaság többszörös éljenzése között felolvasta s a nép felfogásához alkalmazott magyarázattal kifejtette . . . egyszersmind telyes hiedelmét jelentvén ki az iránt miképpen H. M. Vásárhely Városának lakosága a szabadságot nem csak óhajtja hanem követeli is, s mint ilyen eme 12 p o n t o t . . . maga kivánatainak is ismeri, felhivá a jelen voltakat, hogy a szabadság jelét képező nemzeti rózsát feltűzvén, a ki ütött Nemzeti lobogók alatt testvérileg egyesüljenek..., melly felhívásra a roppant számú nép egész lelkesedéssel harsogatta Éljen a szabadság ...". (Hódmezővásárhely tanácsüléseinek jegyzőkönyve 1848—49, 534. sz. 1848. március 26. Hódmezővásárhelyi Állami Levéltár.) „Felolvastattak a f. 848-ik évi ország gyűlésen alkotott törvény czikkek, s azok a Megye által kiküldött Alispán Űr által a népnek terjedelmesen megmagyaráztattak...". (A hódmezővásárhelyi népgyűlések jegyzőkönyvei, 1848. június 1. HÁL.) 39

„Mindszenten... az öszvesített egész nép tetleges erőszakkal kiverte az Uraság birkáit a közösen használt legelőről, és ezzel bé nem érve, az Uraság s a j á t majorsági földjein, a kaszállót és vetést, csősszének leverésével, marháival ostromképp legelteti... A békés forradalomnak, mely átalakulásunkat dicsőíti, e két feltételek vágynák kitűzve: engedményt adni a népnek, és azután a rend érdekében egész szigorral e l j á r n i . . . " . (Dobosy Lajos másodalispán jelentése 1848. április 28-án. Csongrád megyei Állami Levéltár IV. 101. b. 1. 3. sz.) „A Ministeri rendeletnél fogva a rendes Nemzetőrök helyébe a táborba 10 hétre önkéntes Nemzetőrök kivántatván meg, . . . hogy tehát minél előbb és könynyebben lehessen a megkívántató mennyiséget egybegyűjteni, a Város részéről is minden egyénnek 10 p(en)go kr(ajcár) javasoltatott pótlékul a d a t n i . . . " . (A nemzetőrtoborzás feltételei 1848. augusztus 18-án. HÁL Népgyűlések jegyzőkönyvei, 641. sz.) „E helyzetünkben legalázatosabb tisztelettel esedezünk a Tekintetes Küldöttség kegyes szine előtt, méltóztassék hozzánk kegyesebb lenni a Tekintetes Török Bálint Űr vezérlette Alküldötségnél, s bennünket, mint hir szerént elenyészett Nem emberek, jogaink vesztéséért méltó jussal követelhetünk a polgári őrseregbe, mint engedelmességet igérő polgárokat besoroztatni...". t (Csongrád megyei nemesek kérése 1848. április 10-én. CSÁL Közcsendi Bizottmány iratai 1848. 34. sz.) „Az ellenséges fő hadvezér szolgálatába állott, s mint illyen tettlegesen honárulóvá lett Károlyi Lajos grófnak összes vagyona az országos honvédelmi bizottmánynak folyó év Martius 29-én 4010 sz. a. kelt rendelete folytán lefoglalandó lévén; oda utasítatik e (Csongrád) megye közönsége, hogy nevezett gr. Károlyi Lajosnak e megye kebelében az illető közvádló s ügyész befolyásával működendő küldöttség által haladék nélkül irassa össze, s vegye zár a l á . . . " . (Az igazságügyi minisztérium 505. sz. végzése, 1849. március 31. CSÁL IV. 101. b. 4. 428. sz.)

„NEMZETEMNEK VAGYOK KATONÁJA..." . . . „Most e pillanatban (1848. október 3.) érkeztünk Holdmező-Vásárhelyre, s megérkezésünkre jött meg a futár, és hoza dicsőséges hireket,- mikép az ég szétfoszlatná a borús f e l h ő k e t . . . a legnagyobb magyar egészsége, a roppant munka, beszéd, fáradság és a szünteleni éjjelezés mellett is, inkább épül mint g y e n g ü l . . . Itt — Holdmező-Vásárhelyt — a lelkesedés tetőpontját éré. Ezerek és ezerek állottak az eső mellett és talpon, s a piacz közepén sátor volt f e l v o n v a . . . " . (Csernátony Lajos [1823—1901] cikke Kossuth toborzóútjáról a Marczius Tizenötödike című lap 1848. október 5-i számában.) „Én a Vásárhelyi népet olly igaz magyar lelkűnek ismerem Kossuth Lajosnak nyilvánított szent fogadása után, melly családi érdekeit, a haza megmentése szent kötelességének bizonyosan alá r e n d e l i . . . Én tehát a népet, valamint Kossuth Lajos Kormányelnök ur körútja alkalmával, úgy jelen működésem egész ideje alatt lelkesnek, s a haza védelmére minden perczben késznek t a l á l t a m . . . " . (Egressy Gábor [1808—1866] kormánybiztos levele Rónay Mihály alispánhoz 1848. november 11-én. CSÁL IV. 101. b. 2. 920. sz.) „Minden honvéd 40 pengőt kap jutalmul, 10 pengőt az orvos által alkalmassá nyilvánításkor, 30 pengőt katonáskodásának bevégzése után." (Hódmezővásárhely tanácsának határozata 1848. szeptember 18-án, HÁL 1848. 15. rakt. csomó 1—68. sz.) 40

„A folyó évi September 18-kán tartott Tanácsülés határozata s z e r i n t . . . a toborzás nem sikerülvén; a megkívántató honvédeknek minél sikeresebb kiállíthatása tekintetéből ú j határozattá lőn, h o g y . . . az elébb igért 40 pengő forint helyett minden ujjoncznak 100 p. f o r i n t . . . lészen kifizetendő ...". (Hódmezővásárhely tanácsának határozata 1848. szeptember 24-én. HÁL. 1848. 15. rakt. csomó 1—68. sz.) „Kossuth lelkes felhívása folytán, folyó hó 5-én indult Dunához megyénk föllelkesült népe, azon reménnyel, hogy részt veend a szemtelen vakmerőséggel berontott horvátok szétverésének dicsőségében; de a magyarok istene úgy akará, hogy karjainkra ez úttal szükség nem lőn, és számosan már Szabadszállásról térve vissza, 8-án honn v a l á n k . . . " . (Szilágyi Virgil tudósítása a Kossuth Hírlapja 1848. október 28-i számában.) „HMVásárhely város községe részéről e mai napig 186 egyén avattatott fel honvédül; egyébbkint Vásárhelynek még a megyei bizottmány végzéséhez képest az előbb felállított honvédzászlóaljhoz Vásárhelyről toborzás útján beavatott 73 honvéd is illetőségébe beszámítandó lévén, Vásárhelynek e szerint öszvesen 259 honvéd ujoncza van ...". (Kovács Ferenc [1823—1895] szolgabíró jelentése 1848. december 10-én. CSÁL IV. 101. b. 2. 1067. sz.) „A város hatósága ezennel tudósítatik, hogy az ottani Nemzetőrségtől még hiányzó tiszti helyek betöltését legkisebb haladék nélkül elővegye; — s ezen eljárásban pontosságra, s további engedelemre a kormány, s hazánk közös ügyének érdekéért — valamint alkotmányos szabadságunk és Nemzetiségünk fenntartására felszólítatik. Ha még eddig a rendelt álgyu fedezetre semmi nemzetőrség nem vezényeltetett volna, megparancsoltatik, hogy 1 főtiszt, és 40 lovas nemzetőrök azonnal Mindszentre parancsoltassanak. Mellyekről elvárja a hadkar parancsnoksága a Város Tanátsának hivatalos tudósítását. —" . (Vécsey Károly [1809—>1849] tábornok utasítása a városi tanácsnak 1849. február 6-án. HÁL II. 18—1848—49.) „A Gr. Vécsey tábornok úrhoz tennap katonai segély végett kirendelt küldötj e i n k . . . jelentik, hogy Gr. Vécsey tábornok úrtól városunk s illetőleg Makó Városa védelmére 1000 fegyveres embert és vagy 400 lovas katonaságot és 6 ágyút, vagy ha ennyi nem telne kevesebbet is kértek légyen, előterjesztvén a tisztelt tábornok úrnak, hogy ha a szerbek a Maroson át kelendenek, a fegyver nélküli népet könnyen legyőzik; . . . ezen előterjesztésükre válaszul azt nyerték légyen, hogy a parancsnoksága alatt lévő csekély seregből katonaságot nem adhat, mert Pest felé kell sietnie, de úgymond nincsen is itten rendes katonaságra szükség — keljen fel a nép és ne féljen semmit. A nemzetőrök és felkelő nép rendezésére . . . egy tisztet fog küldeni Vásárhelyre, és annak szavát fogadnia kell. —" (A hómezővásárhelyi tanácsülés a város katonai megerősítéséről 1849 februárjában. HÁL II. 18—1848—49.) „Az első évi bölcsészeknek szigora a kitűzött mai napon — minthogy egyenkívül mind honvédekké lettek — meg nem t a r t h a t v á n . . . " . (A református eklézsiai gyűlések jegyzőkönyvei 1841—1850: 2375. sz. 1849. március 22-én. Hódmezővásárhely.) „A mi fijainkat bévitték több újjuncokkal egygyütt Szegedvárossába és megvizsgálván meghagyattak katonának. Mipedig mint édes atyák anyák el mentünk Szegedbé hogy fajainkat vagy meg lássuk vagy hirit hallyuk. Demi négyenn Semmi hirit sem halyuk fiainknak és bementünk a Comendóhoz fel hányattuk' a Decumentumot és még anevítsem találtuk. Ennél fogva Kérjük a tisztelt köz gyűlést 41

hogy ami fijainkrol adjanak nyugtotvánt minél hamaráb hogy holvannak azoknak n e v e i . . . A bevitel történt J a n u á r i u s b a . . . " . (Csordás Sámuel és társai folyamodványa a vásárhelyi közgyűléshez 1849 májusában. HÁL II. 18—1848—49.) „H.M.V. Elöljáróihoz! Fenn nevezett Városbeli lakos Jáger András századombeli közhonvéd f. é. Junius 5-iki csatában a sz(ent) ügy mellett harczolók közül vitézül ellenszegülve az emberiséget lenyomni igyekvő, s a sz(ent) szabadságot bitorul tapodó gazok fegyvereinek: —Vitéz társai között elvérezve a harcz terén, áldozatja leve a sz(ent) szabadságnak.— . . . Végszavai annyira meghatottak, hogy elnem mellőzhetem megérinteni az elvérzett utó szavait. —Vitéz bajtársaim! utolsó szavaim lelkesítsenek benneteket, s adjanak erőt a további harcz viselésére; — legyetek ezközei hogy szeretett nőm, és kedves gyermekem idővel éhség áldozatjává nelegyenek...". (Értesítés a Honvéd 30-ik zászlóalj 4. századától 1849. június 30-án. HÁL 676—1869. sz.). „Indítványkép fölterjesztetett, hogy a hódolati nyilatkozatban tett azon a j á n l a t teljesítésére — mikép a város törvénykivánta illetőségén fölül, 100 honvédet állítand, ha sikerülhet toborzás útján, ellenkező esetben minden ki nem állíthatott egy honvédért 100 p(engő) f(orintot) tesz le a haza oltárára. — Kitűzött egy holnapi határidő Jun. 16-án lejárván, az ajánlat telj esi thetése tekintetéből — a kívánt pénzmennyiség vagy kölcsön útján szereztessék meg, vagy pedig a határidő hoszszabbíthatása iránt, a kormány kerestetik meg." (A vásárhelyi tanácsülés 1849. június 12-én hozott 259. sz. határozata. HÁL II. 18—1848—49.)

A VÁROS „HÁTORSZÁGI" ERŐFESZÍTÉSEI „A gyakoribb átkelések következtében... városunk annyira kimerittetett, miszerint a katonaságot... néhány napnál tovább e részben ki nem t a r t h a t j a . . . kivált a nép szegényebb osztályára igen nyomasztólag hat s szinte elviselhetetlenné' válik." (Hódmezővásárhely város hatóságának felterjesztése Csongrád megye Állandó Bizottságához. HÁL II. 18—1848—49.) „ . . . ha a tett intézkedésnek kellő sikere nem lett, e z . . . annak is tulajdonítható, hogy a felső táborban szükséges termesztménybeliek szálítása folyvást nagy mennyiségű fuvar kiállítását kívánja, és különösen tegnap is nem csekély szálítás telyesítetett...". (A vásárhelyi Állandó Bizottmány levele Batthyány Kázmér [1807—1854] kormánybiztoshoz a katonai fuvarozások tárgyában 1849. február 18-án. CSÁL IV. 101. b. 3. 149. sz.) „A bizottmánynak folyó hó 23-ról kelt abbeli kérelme következtében, — miszerint a kitett számot haladó ujonczokból alakítandó másik zászlóalj gyülhelyéül Gyula, vagy más nagyobb község tűzessék ki, válaszoltatik: miként nem kétli az orsz. honv. bizottmány, hogy olly nagy kiterjedésű, és lelkes népségű város mint Vásárhely, mellynek népessége utóbbi időkben annyi hazafiságot tanúsított, . . . a zászlóalj kimozdulásáig tartó terhet készséggel el ne vállalja. Meg lévén tehát az orsz. honv. bizottmány H. M. Vásárhely lakosainak legjobb akartáról győződve, ezen határozat a városi községnek tudtul adandó ...". (Nyáry Pál [1806—1871] levele a Csongrád megyei Honvédelmi Bizottmányhoz 1848. október 29-én. CSÁL IV. 101. b. 2. 905. sz.) „Holdmező Vásárhely közönsége f. hó 12-éről panaszos jelentést tevén a kormánynak, miszerint Csongrád megye bizottmánya a nagyobb birtokosokat érdek42

lőleg. olly végzést hozott, hogy a katonaság — legfőkép a lovasság szállásolása terhét most is csak azok viseljék, kik az előtt, amazok pedig, t. i.: a főbb birtokosok e teher alól magokat pénzzel válthassák meg — ezennel felhivatik a megye közönsége, hogy e panasz iránt felvilágosítást adjon, s ha a kérdéses bizottmányi végzés csakugyan a panasz értelmében hozatott volna — annak gyors orvoslását eszközölni annál inkább el ne mulassza, mert csak akkor fog a nép meggyőződni a közös teherviselés életbe lépte iránt, ha a teherviselésben mindenki egyedül birtok arány — hanem ugyan azon egy mód szerint osztozik...". (Kossuth Lajos [1802—1894] levele a katonai beszállásolás terhének megosztásáról 1849. január 16-án. CSÁL IV. 101. b. 3. 50. sz.) • „ . . . ezennel oda utasítatik a városi tanács, hogy jelen rendelet vételével a tanodai épület kiürítetvén, az ottani kórház parancsnok Czapp főhadnagy úrnak felszerelés végett átengedje." (Osztrovszki József kormánybiztos utasítása a Hódmezővásárhelyen felállítandó ideiglenes kórház tárgyában 1849. június 22-én. HÁL II. 18— 1848—49. 249. sz.) Lukács Sándor (1822—1854), a magyar hadsereg fölszerelési kormánybiztosa 1849. május 17-én elrendelte, hogy „H. M. Vásárhely kebelében lévő minden csizmadia, suszter, szabó, sapka- és csákókészítő, szíjgyártó- és gombkötő-mestereket" írják össze, s a jegyzéket Pestre küldjék fel. Lukács Sándor így akarta megoldani a kézművesek kivonását a céhek hatásköréből. Á városi tanács 1849. május 25-én fogalmazta meg válaszát: „Ezen mesterekre nézve nevezetesen a . . ' . csizmadiákra nézve megjegyzendő, hogy a czéh elöljáfrói köztudomásra most is az álladalom részire épen Lukács Sándor korm. biztos Űr által megrendelt csizmáknak Váradra lett szállításával, részint pedig talpak keresésével foglalkozván most is távol vannak, de külömben is a városbeli csizmadiák e hónap végéig az általuk Klapka helyettes hadügyminister úr rendelete folytán kötött szerződés szerint az ott alakulandó 102-ik zászlóalj számára 1200 bakkancsok elkészítését válalván magukra e hónapra többet nem v á l l a l h a t n a k . . . Szíjgyártók Zicco alezredes ú r . . . felszólítása szerint folytonosan Szegedre az álladalom részire dolgoznak... a szabók és gombkötők résziről a küldöttek e tárgyban már Pestre útban vannak, és ha körülményeik engedik, az egyetlen sapka csináló is fölmenend ...". (HÁL II. 18 — 1848—49. sz.)

A SZABADSÁGHARC ELLENTMONDÁSAI VÁSÁRHELYEN „Mert tagadhatatlanul méltó sérelme ugyanaz a vagyontalan résznek az, hogy a helyettesítésnél fogva a tehetősebbek fiai kibúvhatnak a véradó alól, s a kevéssel vagy épen semmivel bírók fiai védik és teszik szabaddá, függetlenné a hazát, kik aztán azért később könnyen communisticus gondolatokra jöhetnek...". (Szabó Mihály [1821—1899] polgármesternek Kaszap Mihály másodalispánhoz küldött jelentéséből 1849. január 5-én. CSÁL b. 4. 770. sz.) „ . . . a tehetősbek fiaik helyett többnyire mást állítván, s az ő gyermekeik közül csak kevesen soroztatván be, ez a szegényeknél — kik nem helyettesíthettek — elkeseredést, kedély-ingerültséget szült...". (Hódmezővásárhely tanácsának levele Kossuth Lajoshoz 1849 júniusában. HÁL II. 18 — 1848—49.) „A magyar f o r r a d a l o m . . . iránya democrata-republikánus, és a kinek igaz lelke van, most tegyen ki m a g á é r t . . . Városunk értelmiségének egy része a táborba szállt, más része melly itthon is szükséges, maga költségén négy éves honvédeket állított a függetlenség v é d e l m é r e . . . A középbirtokú s a szegények ott állanak, a 43

hol a hazafiság gyönyörködik állásukban... No de, uram bocsáss! van aztán egy legio, mellynek egy része táblabíró, más része pedig még fel sem ocsúdott a feketesárgaságból . . . A város (a függetlenségi nyilatkozat) emlékére 100 négy éves honvédet ajánlott a függetlenség védelmére kiállítani... remélvén, hogy a gazdák fiai majd kitüntetik magukat, de csalatkoztunk, a szegény embernek fia felcsapott önkénytesnek! de a gazdának fia kerüli a katonai pályát, mint az ördög a töményt. Ezekről a pulya suhanczokról majd megemlékezünk még másszor is ...". (A Szegedi Hírlap 1849. május 23-i számának cikkéből.) „De sajnosan kell kijelentenem, hogy a nép jó szándékának és buzgalmának felhasználása és alkalmazása körül némely tisztviselőkben nem találtam azon önzéstelen határozottságot és szilárd erélyességet, minőt a haza megmentésének nagy és mindenek feletti kötelessége parancsol...". (Egressy Gábor kormánybiztos levele Rónay Mihály alispánhoz 1848. november 11-én. CSÁL IV. b. 2. 920. sz.) „A melly honvédek nyomorékokká leendenének a háborúban, azoknak tartásáról halálokig gondoskodni fog a Város, — ha pedig háborúban halnának meg — hátra maradandó feleségeik, gyermekeik, vagy szüleik táplálására (ha körülményeik úgy kívánnák) gondja lesz a Városnak...". (Az 1848. szeptember 18-án hozott tanácsi határozatból.) „ . . . az lenne a legalázatosabb kérésünk, hogy mi is — kik talán leghathatósabban érezzük a fentebb említett tíz hetek terhe súlyát, — mi is kik az atyáktól, a kenyérkereső, s bár mi bajban ápoló atyáktól fosztatánk meg érdemesitetnénk a fent említett jutalomra." -» (Vásárhelyi özvegyek beadványa a szolgálatból visszatérő nemzetőröknek járó 10 forint jutalék tárgyában 1848. november 3-án. HÁL II. 18 — 1848 —49.) „Mivel... a visszaérkezett tízheteseknek a 10 p(engő) forint azon feltétel alatt fizettetett ki, hogy ők a mikor felszóllítatni fognak, 3 hétre ismét táborba m e n j e nek ..., a meghalálozottak pedig mint már az élők során kívül lévők a további azon kifizetéshez kötött szolgálatot nem tellyesíthetik, annál fogva a folyamodók kérését tellyesíteni nem lehet." (A tanács 1848. december 9-én hozott 711. sz. határozata. HÁL Tanácsülések jegyzőkönyvei.) „A helybeli ispotályokban sinlödö honvédeink közül .többen elhaltak már, kiknek holt tetemeik nem keresztényi, riemis emberi szokás szerint,' — hanem mint megvetett oktalan állatok maradványai — koporsó nélkül fordítottak a sir-gödörbe; . . . a már h a l o t t . . . minden fejér ruhája lehuzatván rolla, egészen mezítelen v e t tetett a sirba. Ez valóságos botrány. Ha mi lelkészek ingyen és örömest megtesszük napi szolgálatunkat, úgy hiszem, a Város is megteheti azt, hogy az illy holtaknak legalább egy pár szál deszkábul öszveütött koporsót csináltasson... — magam tapasztaltam, hogy miatta a nép eddig is nagyon zugolodott...". (Lovász Antal segédlelkész levele az alispánhoz 1849. február 23-án. CSÁL IV. b. 3. 189. sz.) „Az itten tartott hadi fogjok nem epemirigyben, hanem valóságosan és a szó telyes értelmében éhen halnak tizenként is naponta m e g . . . Eleve ezen hírnek nem is hittem, felsem téve azt, hogy azon nemzet tagjai, a melly szabadságáért annyira lelkesülten harczol az emberiség nevében, azon hadi fogjokat.... az emberiség ellenére a szó telyes értelmében éhen veszni e n g e d i . . . Tegnap magam voltam szerencsétlen az útszán egy illyetén embert elaléltan látni, kihez, gondolván, hogy kór nyomta volna le, orvosi segélyt akarván alkalmaztatni, — kivilágult, hogy 6 nap óta nem kapott egy kanál meleg étket ő, s számtalan társai, minek következményéi voltak a már bekövetkező halál irtóztató e l ő j e l e i . . . Azon zsarnok kormánynak 44

uraim! — melly ellen harczolunk — az osztrák gyalázatos háznak én foglya voltam, még pedig nem hadi, hanem politicai foglya, s minden kinok daczára, melylyekkel sanyargatott, éhen mégsem hagyott elveszni. — . . . A városi polgárság... élelmeztesse a zsarnokság szerencsétlen, de még is emberi vakeszközeit úgy, a mint azt egy müveit, egy szabad polgár a legundokabb ellenségével is el nem múlaszthatja; — mivel ellenkezőleg a kormány útján leendek kéntelen ezen ügy orvosoltatását eszközölni. —" (Az 1849. július 20-án Hódmezővásárhelyen tartózkodó Ormay-Auffenberg Norbert [1818—1849] honvéd vadászezredes levele a város elöljáróságához. HÁL II. 18 — 1848—49.) „ . . . a volt népgyűléseknél sokkal czélszerűbbek lesznek ezután minden gyűlések, mert ezelőtt a vagyontalanok, éretlen korúak, sőt sokszor idegenek is kiabáltak legjobban a választásoknál, de most a törv(ény) értelmében a Vagyonosok öszszeiratván, ezek jobban képviselendik a Városi egész közönség érdekét mint eddig." (Gaál Dániel lelkész véleménye a közelgő tanácsi választásokról 1849. március 23-án. HÁL II. 18 — 1848—49.) „ . . . ki a régi rendszer, a tekintetes táblabíróság penészes pólyáiból kibontakozni nem tud, ne vállaljon hivatalt, hanem pipázzon otthon. Mi nagyon megkérnék kormánybiztos urat: tekintsen szét Vásárhelyen is — ha r á é r . . . " . (Részlet a Tisza-Vidéki Újság 1849. március 3-i számában megjelent vásárhelyi tudósításból.)

A VÉG „2488. sz.: Az ellenséges sereg közelgetésének h í r é r e . . . mind a fiú, mind a leány növendékek iskolábai járásuk további rendeletig felfüggesztetett... 2489. sz.: A köznapi délutáni templomi isteni tiszteletek t a r t á s a . . . a jelen nyugtalan körülményeink k ö z t . . . további intézkedésig megszüntetnek." (A hódmezővásárhelyi református egyházgyűlés határozatai 1849. július 29-én. A ref. egyház irattára, Hódmezővásárhely.) „Ez előtt néhány órával küldetett Önhöz hiv. felszólítás az országos rendőrség részéről, miszerint Vasárnap reggel 6 órára 600 szekeret küldjön be Szegedre az állodalmi javak sietős elszállítására... a kivánt szekerek részenként és pedig egy része minél nagyobb szám holnap reggel 9 órára, más része déli 12 órára, ismét más része délutánra már beküldessék Szegedre... Polgármester úr buzgóságától s a városi közönség ismert készségétől bizton reménylem, h o g y . . . az álladalom ez által kiszámíthatlan károktól megóvassék." (Csányi László [1790—1849] miniszter levele Szabó Mihály polgármesterhez 1849. július 27-én. HÁL II. 18 — 1848—49.) „ . . . az élelmi szerek, miután Lenkey Ezredes had osztálya még Vásárhelyen létezik a fővezér Rendelete szerént minden katonai fedezet nélkül Szentesről Makóra mihamarabb elszállítandók, mint hogy azomban a Vásárhelyről Szegedre vezető út elrontatott, más vonal választandó." (Schweidel József [1796—1849] tábornok 1849. július 31-én írt leveléből. CSÁL IV. 101. b. 4. 813. sz.) „ . . . váljon a Kormány Védelmi intézkedései, s a katonai erőmozdulatai e vidéket védtelen hagyni, s fel áldozni kényteleníttettnek-é?" (A Csongrád megyei Állandó Bizottmány jegyzőkönyvéből, 803. számú bejegyzés, 1849. július 31. CSÁL.) „A tiszapart éjjel nappal fedezve van nemzetőrökkel... A révbeli komp haszonvehetetlenné tétetvén, az itt átvonuló honvédek által el van sülyesztve... Tegnap 45

előtt egy Csongrádi menekült útjában egy német katonát elfogott és ide hozta, ezen fogolynak vallomása szerint az ellenségnek nagy tábora van Félegyházán, a kirándulások és kalandozásokra irányt és utasítást nyernek a táborukban lévő magyar mágnás uraktól, mint mondá nagy számmal vannak köztük mágnás urak...". (Fejér János esküdt jelentése Mindszentről 1849. augusztus 1-én. HÁL, II. 18 — 1848—49.) „Ezzel a bizottmányi ülés bézáratván — működése megszűnt." (A Csongrád megyei Állandó Bizottmány jégyzőkönyvének 845. sz. bejegyzése 1849. július 31-én. CSÁL.)

A Z ÖNKÉNYURALOM ELSŐ NAPJAI „ . . . a mikor a Cs. Kir. győzedelmes seregek ide közeledésükről értesült az akkori Tanács — a népet és mindent ide hagyva eltávozott, én harmad m a g a m mal . . . Gróf Schlik Tábornagy úr ö Excellentiájának hódolattali elfogadására szónokkép kimentem, a bejött győzedelmes seregnek minden szükségesekkeli ellátásában minden készséggel foglalatoskodtam ..." (Dants István tanácsnok igazoló jelentéséből. CSÁL IV. B. 152. f.) Toronyi József polgármester 1849. augusztus 6-án kelt 5. számú rendelete: a császári fekete-sárga színű zászlót , , . . . illő díszben és nagyságban elő állítva nem csak a városházán hanem minden e városban található tornyokon is haladék nélkül kitűzéssé...". (HÁL 1849—52. 1. csomó 19. sz.) „Ami pedig aggodalmas financziális körülményeiket illeti, . . . mihelyt tett felterjesztésem következtében a tetemesb mennyiségű pénzkészlet ide l e é r k e z e n d . . . , abbul azonnal Vásárhely Városa is fog — kívánt előlegezésképen — ha szükség, 6000 p(en)gő f(orin)tokon túl is, azon mértékben részesítetni, mellyben az aligmúltak elfelejtetésére Ő Felsége eránti hiv alattvalói háládatlan buzgóságot ezentúl kitüntetend." (Gyulai Gaal Ede királyi kerületi főbiztos levele 1849. augusztus 29-én a város vezetőségéhez. HÁL 1849—52. 37. sz.) „ . . . a Cs. Kir. hadsereg fő parancsnoksága rendelete következtében folyó hó 14-ről 44/e szám alatt hivatalos levelével azon vissza élésről tudósíttatom, miként találkoznak ollyan egyének, kik a Cs. Királyi Sereg után szállítókat kellő útból félre utasítják, vagy éppen el vezetik, és ez által a leg főbb szolgálatot rosz akarólag hátráltatják ...". (Temesváry István királyi biztos hivatalos értesítése 1849. augusztus 15-én. HÁL uo. 5. sz.) Toronyi József polgármester „alázatos tisztelettel" jelenti a kapitányi hivatalnak: „ . . . Demerácz Dániel ki magát Görgey végképp feloszlatott táborából elbocsájtott honvédnek lenni valja" a városháza falaira ragasztott Haynau hirdetmények előtt csoportosuló népet lázította, „ . . . azoknak nyilvános letépésére igyekezett reábírni, és ő maga mint példával előljáró már kezét kiis nyújtotta azoknak letépésére". A nevezettet letartóztatta. „ . . . hogy e városban a Kossuth bankjegyek még most is folyamatban vannak, és a Cs. Kir. utalványok... elnem fogadtatnak, a legfelsőbb rendelések, Proclamatiok megvetéssel olvastatnak, sárral dobáltatnak, leszaggattatnak, továbbá rosz érzelműek által nyilvános lázzító beszédekkel a nép a kormány ellen ingereltetik, s a felsőbb rendeletek és parancsok irányában rágalmazó beszédek t a r t a t n a k . . . " . (HÁL 1849—52. 1. csomó 11. és 29. sz.) 46

EPILÓGUS A hódmezővásárhelyi közgyűlés napirendjére 1885. február 12-én került 1848-as forradalom-szabadságharc megünneplésének témája.

az

„Azonban a nap, melyhez ez a megünneplésre méltó esemény emléke fűzhető nem Márczius 15-ike, hanem Április 11-ike... Mi legkevésbé sem kívánjuk Márcz. 15-ikének jelentőségét kissebbíteni, s elismerjük, hogy a budapesti ifjúság s vele a főváros méltán ünnepli meg e napot is, mint egy szerencsés helyi tüntetés napját: de ezt a napot örökíteni meg, mint az 1848-ik év legfőbb fontosságú eseményének emléknapját: vétség volna általában a történeti hűség ellen...". (HÁL Közgyűlési jegyzőkönyv 1502. sz. pontja.) Bár a közgyűlés a javaslatot 38:35 arányban elfogadta, az fellebbezés következtében a kormány elé került jóváhagyásra. „A magas kormány érdemi elintézés nélkül azzal küldte vissza, hogy az illy ügyekbeni határozat felsőbb hatósági intézkedés tárgyát nem képezheti, s mindenki akkor ü n n e p e l h e t . . . amikor neki t e t szik". Kristó Lajos polgármester előterjesztése: szabad legyen tisztelettel megjegyezni, hogy ez a 3 szótöbbséggel hozott határozat a város lakosai részénél visszatetszéssel találkozott... a hatóságot a hazai hírlapirodalom legnagyobb része kritikájának tenné k i . . . , melyet e l k e r ü l n i . . . okvetlen szükséges. — Nem helyeztetvén tehát a tanács az egész ország közvéleményével szembe magát, miután e téren eddig egyedül áll, azon tiszteletteljes előterjesztéssel járul a tekintetes közgyűléshez, miszerint az említett határozatnak, mint nem időszerűnek végrehajtását elhalasztani méltóztassék." (1886. április 10.) „A Köztársaság közjogi és szociális programját a meginduló lap hasábjain részletesen ki fogjuk f e j t e n i . . . a perszonálunióig mi is vérbeli 48-asok vagyunk, a Negyvennyolcnak minden porcikáját elfogadjuk s 4 8 - é r t . . . az országos függetlenségi és 48-as párttal karöltve, tántoríthatatlanul küzdünk. Amikor azonban Negyvennyolc a perszonáluniónál megáll: akkor mi — mint republikánusok — egy lépéssel tovább m e g y ü n k . . . a Köztársaság felé." (A Hódmezővásárhelyen 1911. október 14-én induló Magyar Köztársaság, című politikai folyóirat programjából. A Köztársaság újságvállalat előkészítő bizottságának röplapja.) „A demokrácia harmadik esztendejében, 1848 centenáriumán elmondhatjuk,, hogy tovább haladtunk a megkezdett ú t o n . . . Mi gondoskodtunk róla, h o g y . . . n e ismételjük 1848 mulasztását. Kossuth Lajos és a magyar szabadságharc vezéreinek hagyományait követi a magyar demokrácia, amikor országunkat független és v i rágzó országgá akarja t e n n i . . . " . (Vásárhely Népe, 1948. március 14.)

4T

HAJDÚ GÉZA

Lámpavilágnál MŰVELŐDÉSI EGYLETEK A RÉGI VÁSÁRHELYEN Derkovits Gyula 1932-ben készült festményén, a Nemzedékeken, gondbarázdált arcú munkásember olvas, tanulmányoz egy könyvet. A feszült vonások, a figyelő tekintet elárulja, nem „andalító" olvasmányba felejtkezett bele. Mögötte kisgyermeket etető nagymama látható, a múlt és jövő. A tükörrel szinte végtelenné tágított szoba falán — kissé elmosódva — szakállas férfiképmás függ — talán az eszmék sugallója. Mindez együtt hirdeti: nemcsak a puszta biológiai létet hagyományozzák egymásnak a nemzedékek, hanem szellemi örökségüket is. A napjainkban tanuló, önmagát építő ember mögött ott vannak az előző nemzedékek, a művelődés, a tisztánlátás vágyát felkeltő és fenntartó, olvasó, egymást és magukat tökéletesítő kis közösségek eredményei. Ha úgy hisszük is, hogy az olvasás magánügy, sohasem vagyunk igazán négyszemközt a kezünkben tartott művel. Századok tekintenek vissza ránk. Vásárhelyt az olvasókörök városaként is emlegették. A kör szóról általában a parasztkörök jutnak eszünkbe. Az Értelmező szótár szerint: „Kisebb társadalmi egyesület, amelynek célja ismeretterjesztő és szépirodalmi művek olvasása, esetleg megbeszélése." A társadalmi öntevékenységen alapuló művelődés vizsgálata valóban arra késztet, hogy jobbára csak formai jegyként kezeljük a kör elnevezést, mert mögötte sokban eltérő törekvések húzódtak meg, és a változó korokban változó t a r talommal telítődtek. Létrejöttük és működésük jórészt az 1867—1944 közötti időre esik. Eiinél korábbi társaságokra inkább azért érdemes visszapillantani, hogy a kö- • vetett vagy lehetséges példák között tájékozódjunk. A későbbiek pedig m á r merőben más társadalmi rendszer más funkciójú intézményei. Az említett fogalommeghatározást — amely a körök, egyletek szerepét olvasásra és általában közművelődésre szűkíti — szükséges kiegészíteni. Az egyesületek politizáltak, nyíltan vagy burkoltan, attól függően, hogy céljaik megfeleltek-e a hivatalos irányvonalnak, avagy részben vagy egészen szembefordultak vele. Hivatkozhatunk a körök gazdasági szerepére is, hiszen például a munkások szakegyletei — ha alapszabályaikban ezt nem mindig is írhatták le — elsősorban érdekvédelmi céllal alakultak; a parasztköröket pedig a Gazdasági Egyesület, m a j d a Faluszövetség éppen gazdasági kedvezményekkel kecsegtetve próbálta hatáskörébe vonni. Az említett mozzanatok együttes jelenléte szabta meg az egyesületek tevékenységét és hatását. Döntő többségük ugyanakkor a társadalmi haladásért küzdött, és ezt a művelődés ápolásával is szolgálta. Az olvasóköröknek és egyéb közművelődési egyesületeknek tehát nemcsak demokrácia- és műveltségpótló szerepük volt; nemcsak a korlátozottan működő politikai pártok hiányzó alapszervezeteit pótolták; nem is csupán a közművelődés állami gondoskodásának hiánya hozta létre őket, hanem — úgy tűnik — a mozgalmat egészében kísérletnek tekinthetjük arra, hogy átalakítsa a fönnálló társadalmi rendet, és a művelődés segítségével — a munkásságtól és a különböző parasztrétegektől a kispolgárságig — tömeges fölemelkedést é r j e n el. Az olvasókörök és egyesületek túlnyomó többségét belügyminiszteri rendelettel 1949-ben feloszlatták. Ingatlanaikat az állam örökölte. A tulajdonjogi rendezés azonban elhúzódott, más bizonytalankodások is voltak, ezért történt, hogy az egyébként sem tartós anyagból készült tanyai körök elpusztultak. A közművelődés (régebbi nevén: népművelés) állami feladattá vált. Az ú j intézmények — kultúrotthonok és könyvtárak — azonban nem a hagyományokra 48

épültek. Nem volt — még nem is lehetett — elegendő anyagi erő a korszerű működési feltételek megteremtéséhez. Az elődök jó tapasztalatainak fel nem használása, a régi, önművelő közösségek szétszóródása oda vezetett, hogy az ú j intézmények még sokáig nem tudták betölteni a nekik szánt — túlzás nélkül történelminek nevezhető — szerepet. Ezért látszik jogosnak a közművelődés dolgozóinak az a (sajnos, elég késői) fölismerése, hogy a hagyományok teljes elvetése fékezte a kulturális élet széles körű kibontakozását. A szervezeti-szervezési formák, a legjobb működési módszerek keresése máig tartó és még be nem fejezett folyamat. Ezért ismerni kell a szakma múltját népművelőnek, könyvtárosnak éppúgy, mint a továbbfejlesztésért felelős, irányító művelődéspolitikusnak, de talán szélesebb körben is.

A kiegyezés után kibontakozó olvasóköri mozgalom hagyományai a XIX. század első feléből származnak. A mozgalom elterjedésében jelentősek a Széchenyi István által alapított, vagy példája nyomán életre hívott kaszinók. Az első ismert közművelődési egyesületek Vásárhelyen is a reformkorban alakultak. Talán már 1827-től működött egy társalgási egylet a Fekete Sas vendéglőben. Ez lehetett a Piroska Egylet, mely 1829-ben, a fogadó leégésekor szűnt meg. 1833-ban jött létre az első „olvasó társaság" Nagy Ferenc megyei főügyész, valamint Mericzay Antal esperes elnöklete alatt. Céljukat így határozták meg: „...egyrészről a' tudományt és a' magyar irodalmat kegyelni, más részről a' helybeni reformált iskola könyvtárát gyarapítani." A három év múlva bekövetkezett feloszlás okait nem ismerjük. Tudjuk azonban, hogy 694 kötetes könyvtárukat a gimnázium megkapta. Póka Sándor jegyző írta le a Hódmezővásárhelyi Kör végleges alakulását megelőző kísérleteket. Szerinte 1837—38-ban alakult egy kaszinó a Fekete Sasban. A 40-es évek elején működött a romantikus nevű Sárkányvér Társaság. Fiatal tisztviselők, Pestről hazakerült jurátusok hozták létre. Hangversenyeket, műkedvelő előadásokat rendeztek, gyűjtést indítottak állandó színház megteremtésére. A gúnyolódásra alkalmat adó elnevezés helyett hamarosan szerényebbet választottak: Társalgási Egyesület. 1843 táján kezdődtek megbeszélések ú j kaszinó létrehozására, az ügy azonban elhúzódott. Végül „1845-k évi télhó [január] 12-én" megalakult az első tartósabb életű vásárhelyi kaszinó, Hódmezővásárhelyi Kör néven. Alapszabályuk szerint: „A kör célszerű olvasással párosult díszes társalgás végett összeállott Egyesület." Kimondták, hogy a könyvtárba „egyedül magyar könyvek szereztessenek be." Ezt a magyar nyelv és irodalom ápolása, támogatása melletti kiállásnak tekinthetjük. A kör a megyei, városi és uradalmi értelmiséget tömörítette. Taglétszámuk 1845-ben 109, 1848-ban 172 volt. E politikai, társadalmi feszültséggel terhes években a kör polgári irányba fejlődött. Jelzi ezt az is, hogy az 1848. január 1-i közgyűlésükön Póka alelnök javasolta, legyen a kör célja az eddigieken kívül „üdvös eszmék elhintése, kifejtése és észlelése" is. Ugyanekkor a kör nevét Hódmezővásárhelyi Polgári Körre változtatták. Az ülések jegyzőkönyveiben nyomon követhető, hogy milyen műveket rendeltek meg (Jósika, Vörösmarty, Fáy, Kölcsey, Csokonai, Eötvös József, Kuthy, Kemény, Garay stb.). Petőfi összes munkáinak meghozatalával már 1847. február 28-án megbízták a jegyzőt; valóban jó irodalom beszerzésére törekedtek. A feljegyzésekből kiderül az is, milyen újságokat, folyóiratokat járattak., A lapok jó része politikai, és képviseli a három fő irányzatot (forradalmi, centralista és konzervatív). Az utolsó bejegyzés 1848. április 16-ról származik jegyzőkönyvükben. A kör tagjai közül sokan Kossuth lelkes hívei voltak, s ezért az önkényuralom idején a hatóság nem engedélyezte további működésüket. Majd csak 1860-ban éledt újjá a kör, most már Hódmezővásárhelyi Kaszinó Egyesület néven. A szűkebb értelemben vett első igazi olvasókör Hódmezővásárhelyen 1869-ben jött létre, és ezután indul meg rohamos elterjedésük is. Amint látjuk, a szabadságharcot követően majd 20 éves szünet volt a mozgalomban. Az újonnan alakuló 4 Tiszatáj

49

körök lényegében már más típust képviseltek. Tagságuk más társadalmi rétegből származott, céljaik is gyakran eltértek. A kiegyezés után a külföldi' tőke beáramlása ú j munkaalkalmakat hozott létre, elősegítette — ha némileg egyoldalúan is — iparunk kialakulását, mely végül a magyar munkásosztály megerősödését és — nemzetközi kapcsolatok révén — a szocialista eszmék elterjedését is lehetővé tette. A parasztságra rótt terheken azonban a kiegyezés nem könnyített. A szórványosan keltett illúziók szétfoszlottak, és megindult a harc a független Magyarországért. A mozgalom szervezetté válásában nagy szerepe volt Kossuthnak, Madarász Lászlónak és a szélsőbal munkájának. Kossuth hangot adott annak, hogy az alakuló demokrata körök ne csak „táviratküldő egyletek" legyenek, hanem a nép felvilágosításának, felrázásának tevékeny eszközei. Pesten 1867. november 18-án alakult meg az első demokrata kör. Madarász László fia, Madarász Vilmos 1868 tavaszán Szegedre utazott, egy proklamáció négyezer példányát víve magával, hogy tárgyaljon a társaskörrel. Itt folytatott megbeszélést a vásárhelyi parasztság vezetőivel is a körök megalapításáról. A hatóság felfigyelt a mind nagyobb méretű akcióra, és veszélyesnek ítélvén a fennálló rend ellen, nem riadt vissza a legdurvább erőszak alkalmazásától sem, hogy elfojtsa. A vásárhelyi parasztok mozgalma nem ért el a szegedihez, kecskemétihez vagy a félegyházihoz hasonló fokot, de vezetőik, Szamecz András és „igazságkereső" Kristó Ferenc házról házra jártak mintegy tizenötöd magukkal, terjesztve a Nép Zászlaját és a Szegedről kapott fölhívásokat. A mozgalmat április közepén itt is katonaság megjelenése nyomta el. Tizenöt embert elfogtak, de Szameczék néhány hét után kiszabadultak, mert nem sikerült r á j u k bizonyítani törvényellenes cselekedetet. ö maga írta meg a Magyar Újságnak küldött, 1868. június 8-i keltű levelében, hogy céljuk csupán „az 1848-ik évi törvények épségbeni visszaállítása" volt. Leírta egyébként, milyen kemény fogságot szenvedtek. Tiltakozott az ellen, mintha akciójukat kizárólag a nincstelenek földéhsége vezette volna, hiszen eszmetársaik között 3—4 telkes gazdák is voltak. Ez az eseménysorozat mintegy nyitánya volt a kiegyezés utáni joggyakorlatnak, melynek során a kormány megakadályozta számos demokrata kör, egylet alapítását, működését. Ugyanakkor „a törvény határai között helyes céllal és eszközökkel működő egyletek" alapítását lehetővé tette, sőt kívánatosnak tartotta. Eötvös József saját véleményét már 1867-ben közzétett Felhívásában megfogalmazta: „Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen, — ez a népnevelés. Oly feladat ez, melyet csak a nép maga oldhat meg." A Felhívás széles körben elterjedt, és bár a tétel a kor viszonyai között igaz volt, n e m egyszer alapja lett annak a későbbi kultúrpolitikai gyakorlatnak, amely központi forrásokból nem támogatta kellően a nép művelésének ügyét. $

A város vezető rétegének egy része a kaszinóba járt, az önálló iparosok és kereskedők is viszonylag korán alakítottak külön egyleteket, a módosabb gazdák pedig a Gazdasági Egyesületben tömörültek. A parasztság többi rétegének, az ipari és földmunkásság tömegeinek a társadalmi egyesületeken is kimutatható elkülönülése a múlt században korántsem volt olyan éles, mint a századforduló, m a j d különösen az első világháború után. Az érintkezések gyakoriak voltak. A parasztságot a f ü g getlenségi mozgalom egyesítette, s ennek Vásárhelyen is mély gyökerei voltak. Ügyannyira, hogy még akkor is, amikor a 48-as párt már régen nem tartott ki eredeti céljai mellett, az ellenzékiség látszata őket még mindig megtévesztette. Biztosra vehető, hogy az első munkáskörök is építettek az ellenzéki, 48-as körök tapasztalataira. Az ipari munkásság és a parasztság, főleg pedig a legjobban mozgósítható kubikosság szervezetei a későbbi időkben határozottan elváltak egymástól. (Ennek magyarázatát a mély társadalmi rétegződésen, a világosan nem mindig felismert érdekazonosságon túl abban leljük, hogy a Szociáldemokrata Párt elhanyagolta a parasztság körében végzett munkát.) Célszerűbb tehát, ha szervezeteiket osztályonként, rétegenként tekintjük át. 50

Az első paraszti olvasókörök a város belterületén keletkeztek 1869-től. A folyamat nem volt túl gyors, 10 év alatt — a Szamecz András által alapított Első Olvasó Népkörrel együtt — hét jött létre. A következő 10 évben, 1889-ig tizenegy kört alapítottak. Közöttük már öt külterületi is volt; az első tanyai az 1884-es alapítású Barackosi Olvasókör. E körök nem mind viseltek utalást nevükben 1848-ra, mégis annak a szellemében működtek. Erre számos bizonyítékot találni, ilyen a közismert Kossuth-kultuszuk is. Í885-ben például a IV. Olvasó Népkör Lajos napra üdvözlő levelet és ajándékot küldött Turinba. Az 1892-ben először megválasztott (függetlenségi programú) Endrey Gyula maga is több kör alapításában részt vett. A 80-as évek végére visszaesés mutatkozott a köralapításban. 1888-ban például egy sem alakult. Majd ismét ugrásszerűen megnőtt az ú j körök száma: 1889: 6, 1894: 7, 1895: 6. Ez a fellendülés azonban már nem a szabadelvű—függetlenségi viták jegyében zajlott. Az újonnan alakult körök közt már ott voltak a földmunkásegyletek is. Számuk összesen 12—17-re tehető. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy pontosabban csak a rövidebb-hosszabb ideig legalább félig legálisan működő egyleteket ismerjük. Tudjuk, hogy sok alkalmi, illegális találkozóhely, „olvasóház" is volt. A Szántó Kovács János vezette mozgalom és az Általános Munkás Olvasó Egylet szerepét itt nem tárgyaljuk, bár művelődési törekvései miatt kétségtelenül ide is tartozna — hiszen a zendülés közvetlen kiváltó oka éppen könyveik, irataik lefoglalása volt —, de történetük részletes feldolgozásokból már közismert. A felkelést követő időkben a földmunkásegyletek sorsa megnehezült. Űj engedélyt lehetőleg nem adtak ki csak akkor, ha az alapításban részt vevők összetétele garanciát nyújtott arra, hogy működésük a törvényes keretek közt marad. A század utolsó éveiben kevesebb kör alakult, majd 1901-től növekedett ismét a számuk, és az ú j hullám 1905—1907 közt tetőződött. Az alakuló körök között több volt a kistulajdonosok, gazdák köre, jelezvén a parasztmozgalom erősödését. Tevékenykedtek a földmunkásegyletek is, újra és újra kezdve a szervező munkát. Az 1902-ben alakult Földmunkások önképző Egylete 1907-ben megszűnt. Utána 1908-ban a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége helyi csoportját szervezik meg. 1911-ben megszüntették a Földmívelő Munkáskört; maradék vagyonát elárverezték. A 48-as Munkáskört véglegesen 1925-ben szüntették be a belügyminiszter 22 1842/1925. sz. rendeletével. Ekkorára viszont már ismét újjászervezték a Szociáldemokrata Párt irányítása alatt a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségét. Az ellenforradalmi rendszer által szűkre szabott politikai lehetőségek között ez volt az egyetlen szervezet, amely a parasztság e rétegében folytonosan felszínen tartotta a szervezettség erejének gondolatát, és ápolta a gazdag agrárszocialista hagyományokat. 1919 első hónapjaiban, az alkotmányozó nemzetgyűlési választások közeledtével, a Szociáldemokrata Párt a tanyai körökben is gyűléseket hívott össze: Kopáncson, Puszta-feketehalmon, Mágocsoldalon, Csicsatéren, Mártély-tegehalmon, Kardoskúton. A tatársánci és pusztai körök csatlakoztak is a párthoz. A VI. kerületi Bercsényi-kör adott otthont a polgári demokratikus forradalom hatására alakított köztársasági pártkörnek. A két világháború között alakult, illetőleg újjászervezett körök tekintélyes része gazdakör jellegű, vagy legalábbis vezetésükben a vagyonosabbak a hangadók. Fennállásuk alatt szinte minden párt megpróbálta -a köröket befolyása alá vonni. De a Horthy-rendszer idején, ha hatott is egy részükre az uralkodó osztály ideológiája, a nyílt jobboldali nyomást szinte kivétel nélkül visszautasították. A Visszhang utcai olvasókört például meg akarta szerezni magának a nyilaspárt, hogy helyiségre, fórumra tegyenek szert. A város többi részéről is csoportosan kérték fölvételüket, hogy puccsszerűen magukhoz ragadhassák a kör vezetését. Egy késő éjszakáig tartó közgyűlésen igen éles harc robbant ki, mert a városszéli kör tagjai között sok volt a szocialista beállítottságú munkás, a kisiparos és olyan parasztember, akik ellenálltak a kísérletnek. A nyilasok végül visszavonultak, nem kapván meg semmiképpen a fölvételükhöz szükséges szavazatokat. 4*

51

A körök gazdasági vonatkozású kérdésekben nem játszottak olyan tevékeny szerepet, mint a politikában. A gazdakörök kezdeményeztek gabonaértékesítési a k ciót, közös beszerzést, tej házlétesítést és hasonlókat, de ezt a föladatot hamarosan átvette a Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület. Az olvasókörök mindennapi életében a könyvtár jelentős szerepet kapott. Nemcsak nevükben hordozták az olvasási, önművelési célt, hanem — lehetőségeikhez mérten — a gyakorlatban is igyekeztek megvalósítani azt. Az alapítással egyidőben vagy nem sokkal ezután könyvtárt létesítettek. Legtöbbször a maguk erejéből, később hivatalos támogatással, a népkönyvtári akció révén is. Nem tudunk olyan helyi körről, amelyiknek ne lett volna könyvtára. Gulyás Pál polgári művelődéstörténész sajnálatosnak tartja, hogy a sok csekély létszámú kör szétforgácsolja az erőket. Érvei elgondolkoztatok, de a sok kis létszámú kör nemcsak szétforgácsolódást jelent, hanem tömörülést ott, ahol azelőtt semmi nem volt. Elsősorban a tanyai körökre vonatkozik ez. A lakosságnak a roppant távolságok, a rossz útviszonyok miatt egyszerűen nem volt lehetősége arra, hogy nagyobb kulturális centrumokat létrehozzon és látogasson. A legkisebb köri könyvtár, aminek nyomát találtuk, 50 kötetes. A tanyai köröknél a kötetszám szélső határa 50—756 kötetig terjedt. A városi köröknél a szélső határok: 257—2254 kötet. Ami a könyveket illeti, gyarapításuk korántsem volt tervszerű. A könyvtárosok rendszerint olvasni szerető parasztemberek, munkások, néhol tanítók. Nem volt áttekintésük az irodalom fölött, a megvásárolandó könyvekről legtöbbször csak címük után tájékozódtak. A könyvtár fölfrissítéséről helyenként csere ú t j á n is gondoskodtak. Ezt írta erről Simándi Béla, a népművelés ügyét szívén viselő helybeli tanító maga indította kis folyóiratában, a Tanyai írásokban: „Az a baj, hogy az olvasókörök könyvei közül azokat, amelyek érdeklik őket, a legtöbb tag már kiolvasta... Néhány helyen azonban az olvasnivágyás leleményessé tette a kör vezetőit. Egy-egy esztendőre elcserélnek egymás között egy csomó könyvet. Mert vannak olyan könyvek is, amelyek csakugyan érintetlenül porosodnak a körök könyvszekrényeiben. És éppen azok, amelyekkel legbőkezűbben árasztják el az ilyen földművesköröket... [a népkönyvtári könyvek] nehézkessége elriasztja őket attól, hogy hivatásukban minél jobban kiképezhessék magukat és a regény felé tereli érdeklődésüket." Azt, hogy milyen regényre gondolt, alább meg is írta: „Mi nem a filléres irodalom árát kifogásoljuk, hanem tartalmának olcsó hatásvadászata ellen emelünk szót... — Tanító úr, édesapám kéreti, hogy olyan könyvet adjon nekünk, amelyik igaz!" — mondta egy kis tanítványa. Többek között az Újvárosi Olvasókör is kinyomtatta könyveinek jegyzékét. Az 1931. évi katalógus 904 művet sorol fel. Mintegy 20 kötetnyi, közepes színvonalú szakkönyvtől eltekintve, mind szépirodalmi munka. A magyar irodalom klasszikusait az alábbiak képviselik; Arany kilenc kötet; Eötvös J. A karthausi, Nővérek; Jókai ötvenöt kötet; Mikszáth huszonhat kötet; Kisfaludy K. válogatott művei; Madách: Az ember tragédiája; Petőfi összes költeményei; Tömörkény és Tompa egy-egy kötete; Gárdonyi öt kötete. Ugyanakkor Gárdonyi Göre Gáborjaiból kilenc kötet található! Nehéz ma már megérteni ezeknek a könyveknek az olvasottságát, sikerét — különösen itt, a parasztok körében. Talán az lehet a magyarázat, hogy az elrajzolt, csúfondáros torzképekben egyszerűen nem ismertek magukra. Nem is ismerhettek. Egyszerűen tréfának vették. Bródy Sándor nyolc, Herczeg Ferenc tíz kötete mellett megtaláljuk a — különösen itt, a szülőföldjén — jól ismert és kedvelt Bibó Lajos nyolc kötetnyi könyvét. A helybeli szerzők közül még Gonda József nevét fedezhetjük fel. Neki az Új oltár, új istenek című munkája szerepel. Mint valaménnyi nagyobb köri könyvtárban; itt is megvolt Szeremlei helytörténeti műve. És végül — az úgy látszik elmaradhatatlan — Beniczkyné harminckét kötete sorakozott a polcokon. A külföldiek közül Dumas-nak 15, és a szintén elmaradhatatlan Courths-Mahlernek 69 könyvével találkozunk egy-egy Tolsztoj, Dosztojevszkij és Zola mellett. Mint 52

másutt — meglepően sok helyen —, itt is volt egy példány Darwin Harc a természetben című munkájából, nyilván egy rövidített kiadás. Az állományt 120 nagyon vegyes színvonalú Tolnai-ajándékkönyv egészíti ki. Több könyvtár elemzése alapján azt szűrhetjük le, hogy szűkös választékot nyújtottak, legtöbben akadtak — néha nem is kis számban — értéktelen könyvek is. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a könyveken kívül ott voltak az olvasókörökben az újságok is. Szerepük egyáltalán nem elhanyagolható. Sőt, különösen a múlt században, legalább egyenértékű a könyvekével. Addig ugyanis, míg a lapok drágák -voltak, egyéni előfizető a parasztság között nagyon kevés akadt. Az olvasószobában meg is vitatták az eseményeket, beszélgettek. A körökben ismeretterjesztő előadások is folytak. Téli vasárnap estéken voltak az előadások, tanfolyamok. A két világháború között a köri élet — főként a gazdaköröknél — a szórakozás felé tolódott át. Például a kakasszéki kör 1938-as programja: január 23: közgyűlési vacsora, március 6: műkedvelő előadás teaesttel, március 15: nemzeti ünnep társasvacsorával, május 15: orgonabál, szeptember 25: szüreti bál, november 20: nemzeti ünnepély. Több körnek volt műkedvelő színjátszó együttese. Ezek jórészt a kor divatos népszínműveit és operettjeit, énekes vígjátékait adták elő. Hódmezővásárhelyen, csakúgy mint a legtöbb alföldi városban, az ipar kialakulása meglehetősen későn kezdődött. Még a XIX. század elején és közepén is sok mesterember csak télen át foglalkozott az iparral, nyáron paraszti munkát végeztek. Gyárrá csak a Kokron-féle kötszövőüzem nőtt, az is csak a két világháború között. Az ipari munkásság nagy többsége (több mint 80%-a) a kisüzemekben, a kisiparban helyezkedett el. A korán meginduló szervezési munka azonban ezek nagy részét is mozgósítani tudta. Az egyletek megalakítása azonban gyakran ütközött akadályba, már az 1508/1875. BM sz. körrendelet számos korlátozást léptetett életbe a munkásegyesül etekre nézve. Az első egyleteik — mint országszerte — Vásárhelyen is önsegélyző típusúak voltak. 1857-ben már biztosan működött a vásárhelyi kőműves ifjúság egylete, mert a Tornyai János Múzeum őrzi ezzel az évszámmal ellátott díszes ládájukat, melyben a segélyezési alapot s az iratokat tartották. Gaál Endre szerint az 1870-es évek közepén alakultak át önképző egyletté. Majd sorra alakultak a többiek is: Cipész és Csizmadia Segédek Szakegylete (1892), Ács- és Kőmíves Segédek önképző Egylete (1893), Könyvnyomdai munkások ... Segélyező Egyesülete (1902) stb. Ám az önsegélyző és kulturális célok mellett kezdettől jelen voltak a politikai törekvések. Már a cipész szakegyletnek volt szerepe a Szántó Kovács-féle mozgalom megszervezésében. Az építőmunkások 1902ben, majd 1904 tavaszán is sztrájkot tudtak szervezni városunkban, pedig szakszervezetük megalapítására csak ezután (1904 végén) került sor. Mindenesetre a régi szervezetekkel való szakítás jogos volt, hiszen azok céljai lényegében mások voltak. Az, hogy kulturális törekvéseik gazdasági, politikai követeléseikkel együtt jelentkeztek, nyilvánvalóvá teszi, hogy nem sokáig hitték azt, amit az uralkodó ideológia sugallt, hogy tudniillik a munkásosztály felemelkedésének útja kizárólag a kulturális felemelkedésen át vezet, hanem meglátták, amit Földes Ferenc A munkásság és a parasztság kulturális helyzete Magyarországon című művében később (1941-ben) az egész korszakra érvényesen így fogalmazott meg: „A szegénység a kultúrkiközösítettség legalapvetőbb oka." Ha pedig ez így van, akkor az okot kell megszüntetni, és ez ki nem mondottan is a forradalmat jelenti. Míg azonban ennek a történelmi lehetősége megérik, valóban komolyan veszik az önművelési célt is. Nem az enyhén tömjénillatú, „erkölcsvédő" könyveket használták, könyvtáraikban a haladó és színvonalas művek voltak túlsúlyban. Általában távol tartották a ponyvát és a fasisztanacionalista irodalmat. Kommersz, sikerregény akadt azért szinte mindenütt. Teljesen kizárták viszont az egyházi irodalmat, a vallásos műveket. És még egy szem53

pont, ami nem hagyható figyelmen kívül: a szocialista könyvekhez csak itt juthatott hozzá a munkásság, annál is inkább, mert más típusú könyvtárakat csak jóval ritkábban vettek, illetve vehettek igénybe. A használat mértéke — a körülményekhez képest — jó volt: a munkásosztály tagjainak 8—10 százaléka használta a könyvtárakat. Sztrájkjuk miatt — megtorlásul — 1907-ben feloszlatták a Famunkások Szakegyletét. Az eljárás során felvett leltárukban 54 kötet könyv szerepel. Mintegy 20 olyan mű van közöttük,- ami irodalmi szempontból értéktelen. Volt azonban | értékes szépirodalom is és öt olyan társadalomtudományi munka, melynek láttán képet alkothatunk osztálytudatuk fejlettségéről: Marx: Bérmunka és tőke; Marx: Gazdaságtanai (valószínűleg inkább Kari Kautsky: Kari Marx gazdasági tanai); Marx és Engels válogatott művei; Jászi Oszkár: Művészet és erkölcs, A fejlődés útja. 1919-ben — rövid időre — kárpótlást kaptak a munkásegyletek, mert a direktórium lefoglalta a polgárság, a gazdarétegek egyleti helyiségeit, gyülekezőhelyeit, és azokat a munkásszakegyletek vették birtokukba. ' 1920. március 2-án vonult be a „nemzeti hadsereg" a városba. Ezután az előző időszaknál is jobban megnehezült a munkások szervezkedése. Sok bajt okozott, hogy a szakszervezetek — saját helyiség hiányában — a vendéglők különtermeiben működtek. E hátrány kiküszöbölésére, de azért is, hogy a szakmák közeledését, a munkásegységet elősegítsék, már az első világháború előtt törekedtek önálló otthon megteremtésére. Majd 1924-ben az Építőmunkások Szakszervezetének taggyűlésén indítványozták szövetkezet megalakítását erre a célra. A Munkásotthon Szövetkezetben 1927-re a tagok száma 1000—1200 körül volt. Részjegyeket váltottak meg, és a szakmák, valamint a Szociáldemokrata P á r t segítségével vették meg a Szentesi utca 20. sz. (ma Szántó Kovács János u. 22. sz.) házat, illetve telket. A szűkös anyagi alapok miatt igen sok ingyenmunkát végeztek rajta a különböző szakmák munkásai. És az 1935-ben elkészült munkásotthon valóban otthona lett a legális szakszervezeti munkának, fellendült benne a szervezeti élet, de itt zajlott le az illegális tevékenység egy része is. Itt tartották a szakszervezeti gyűléseket, és rendszeres volt az ismeretterjesztés. Itt talált otthonra az Általános Munkás Dalárda, melyet szintén a munkásság fontos harci szervezetei közé kell sorolnunk. A munkásotthonba összevonták a szakmák könyvtárait. Vezetésével Bodrogi János kőművest bízták meg, aki az építők könyvtárosa volt. Az ő odaadó, lelkes munkája nyomán a kis könyvtárból 1945-re 3000 kötetes gyűjtemény fejlődött. Bodrogi régi mozgalmi ember, 1908-tól tagja az SZDP-nek, részt vett a munkásság szinte minden haladó törekvésében. Magasabb iskolai végzettséget nem tudott szerezni, de könyvismerete, munkájának szeretete révén jó könyvtárossá vált, olyanná, aki megfelelő könyvet adott olvasói kezébe, és közben az agitatív nevelőmunkával is törődött. Személyét a legkiválóbb magyar munkáskönyvtárosok között kell számontartanunk. Nagyra kell becsülnünk az eszperantisták tevékenységét. Tudjuk, hogy a mozgalmat fedőszervként is felhasználták a kommunisták. Amikor a helyi szervezet az Eszperantista Munkások Egyesületének csoportjaként 1927-ben megalakult, ez a tény már meglehetősen nyilvánvaló volt a hatóságok előtt. Még az év novemberben megkapták a központjuk által küldött könyveket. A munkásság többi részével való kapcsolatuk erősítésére a következő évben az egyesület belépett az Általános Munkás Dalegyletbe. Ugyanezt a célt szolgálta az az intézkedésük is, hogy „vezetőségi tagul csak szervezett munkás választható meg." A csoportot 1934-ben feloszlatták, egyidejűleg minden vagyonát lefoglalták. *

A polgárság, az értelmiségi és alkalmazotti réteg szervezetei, valamint az egyéb közművelődési társaságok csoportja mutatják a legváltozatosabb képet. Néhány dalárda kivételével valamennyinek közös jellemzője, hogy tagságuk az ekkori tár54

sadalmi hierarchiának a kispolgársággal lezárható felsőbb és középrétegeit foglalta magában. A Rotary-klub liberális jellegű társaság, Vásárhelyen a húszas évek közepétől, végétől működött mintegy húsz taggal. Valamennyien a város közigazgatási és gazdasági vezetői, valamint az értelmiség felső rétegéből kiválasztottak voltak. Összejöveteleiken. rendszerint egyik tag — esetleg meghívott előadó — tartott előadást. A Kaszinó Egyesület tevékenysége az újraalapítást (1860) követően hamarosan fellendült. Tagjainak száma 1875-ben már 220, de 1893-ig 180-ra, 1930-ra pedig 76-ra zsugorodott. Az egyesületi élet a más kaszinókból ismert keretek közt folyt itt is, azzal a különbséggel, hogy Vásárhelyen a dzsentri réteg szinte teljesen hiányzott, s így jórészt csak bizonyos külsőségekben utánozták a dzsentrikaszinókat. A Gazdasági Egyesület 1879-ben lett önálló (eredetileg az Iparegylet szakosztályaként működött). Tagjainak száma négy év múlva 421, 1943-ra pedig 825. Vezetősége a legvagyonosabb gazdák közül került ki. Több közülük a mezőgazdaság területén igen jól képzett volt. A Gazdasági Egyesület — minden negatívuma mellett — a paraszti gazdálkodás modernizálása érdekében kifejtett tevékenységével szerzett érdemeket. Tanfolyamok, előadások, tenyészállat-bemutatók és kiállítások szervezése révén gyakorolt hatást. Az Iparegylet 1867-ben alakult. Budapest után talán elsőként a vidéki városok közül. Bár eleinte nem csak önálló mester lehetett tag, később az alkalmazottak jó része kiszorult innen, sőt a mesterek közül is sokan. A tagok száma 1893-ban 287, pedig ebben az időben több mint 1000 önálló iparos dolgozott a városban. 1928-ra a tagság létszáma 700-ra emelkedett. Igen korán (a 70-es években) építettek s a j á t otthont, ahol szórakozásra is bő alkalom nyílott. Műsoros estjeiken itt szerepelt leggyakrabban az Iparos Daloskör. 1857-ben a református egyház által fenntartott iskolák nevelői egyletbe tömörültek, mert az 1854. évi 3352. sz. rendelet előírta továbbképzésüket. 1878-ban az állami tanítók hozták létre egyesületüket, majd 1913-ban alakult meg az Általános Tanító Egyesület. Mindhárom jótékony szerepet játszott a közműveltség terjesztésében is. A Tornyai Társaság 1934-ben alakult. Fennállása alatt (szintén 1949-ben szűnt meg) fontos szerepet töltött be a város kulturális életében. Előadásokat rendezett a művészetek, tudományok számos ágából. Ezekre rendszerint a városháza közgyűlési termében került sor, de előfordult, hogy külterületi olvasókörökben adtak műsort. Például 1935-ben a Mátyáshalmi Olvasókörben rendeztek' „népies kultúrestélyt", ahol régi vásárhelyi népdalokat adtak elő. Feladatuknak tekintették a népművészetek propagálását. 1937-ben egy híres vásárhelyi tálas a helyszínen mutatta be a mesterség egyes munkafázisait. Első elnökük Tornyai János volt, majd Endrey Béla polgármester, 1944—49 között pedig Gályasi Miklós múzeumigazgató, aki egyébként az alapítástól kezdve a társaság titkára volt, s a szervezésben oroszlánrészt vállalt. A különféle körökben jobbára csak alkalmilag létesült műkedvelő csoportokon kívül, néhány tartósabban fennálló együttes is alakult: a Műkedvelő Társaság 1884-ben és a Hódmezővásárhelyi Állandó Műkedvelő Társaság az 1910-es években. Munkálkodásuk, igyekezetük nem mindig hozta meg az áhított sikert. A Susáni Polgári Kaszinóban alakított csoport a könnyű műfajon kívül már bemutatott értékes darabokat is. Mivel a városnak állandó színháza nem volt (nyári színkör állt csak néhány hónapon át rendelkezésre), sok vásárhelyi dolgozó a .műkedvelő együttesek előadásaiban látott először színdarabot. *

A művelődés irányába ható spontán vagy nagyon is tudatos mozgalmak „veszélyeinek" felismerése, valamint a kapitalizmus fejlődésével objektíven jelentkező, az ipar, a fejlettebb mezőgazdaság szükségleteihez igazodó művelődési igény találkozott. Az uralkodó osztályok igyekeztek kezükbe venni e folyamat irányítását. Az ellenmozgalom a századfordulótól teljesedett ki, és fő mondanivalója a társadalmi 55

i

osztályok megbékélése, a nemzeti és a vallásos szellem szükségességének hangsúlyozása volt. Már az első ilyenfajta egyesületek is így keletkeztek. A cipészek (1892), a molnárok (1894), az ácsok (1895) és különösen az agrárproletariátus (1892) első szervezeteivel együtt, azokat nyomban követve alakult meg például a Római Katolikus Olvasó Egylet (1893), a Belsőerzsébeti Református Olvasó Egyesület (1894) és támasztották fel ismét a Szabadelvű Kört (1893). Az ellenmozgalom korántsem egységes ideológiával, elgondolásokkal és m ó d szerekkel dolgozott. Fontosabb formái a népkönyvtári akció, az egyházi körök, álmunkásegyletek, a munkaadók által fenntartott egyesületek voltak. Hozzátartozott kelléktárához az a módszer, hogy — ahol csak lehetett — a meglevő mozgalmakat tereljék ártalmatlan mederbe, főként megfelelő vezetők kiválasztásával. Itt említhetjük az ifjúsági és nőegyleteket is, melyek között több egyházi befolyás alatt működött. Ami a népkönyvtárakat illeti, ha megnézzük a különböző korokból származó könyvjegyzékeket, igazat kell adnunk Szabó Ervinnek, aki Emlékiratában azt írta, úgy vannak ezek a könyvek kiválogatva, mintha az olvasók valamifajta kiskorúak volnának; mindez szellemi gyámság alatt állóknak szánt szegényházi koszt. A felfrissítésükről sem gondoskodtak. A paraszttömegekben — éppúgy mint a m u n k á s ság között — régi eredetű és történelmi tapasztalatokból táplálkozó természetes — és gyakran jogos — gyanakvás élt mindazzal szemben, ami „felülről" jött, és ez kiterjedt a népkönyvtárakra is. Annyit javukra írhatunk mégis, hogy ott, ahol megfelelő helyre kerültek, az általuk ébresztett minimális kezdeti érdeklődés néha alapjául szolgált igényesebb könyvtárak megteremtésének. Adataink szerint a városba 40—45 népkönyvtár került. Az ifjúsági egyletek sem vonhatók egységes elbírálás alá. Igaz, az egyházi és államvezetés szinte minden időben megpróbálta céljaira felhasználni az ifjúságot, gyakran maga szervezett egyleteket számukra, de sem a nacionalista, sem a vallásos befolyásolás nem érvényesült egyformán. Különösen áll ez a legkorábban a l a kult társaságokra. Sokkal határozottabb irányvonalat, politikát képviseltek az egyházak ifjúsági egyletei. A KALOT keretében működő katolikus legényegyletek vezetői számára írt segédkönyv szerzője reméli, hogy „agrárifjúságunk az urnák előtt tudni fogja kötelességét egyházával, hazájával és saját társadalmi rendjében szemben." Hódmezővásárhelyen a mozgalom nem tudott elterjedni. Olyan egyházi kör, melyet a felnőtt lakosság részére alapítottak, nem sok volt Vásárhelyen. Valamennyi (a nőegyletek kivételével) a múlt század végétől 1909-ig alakult. A vezetőségeikben a döntő szó a papságé volt. E körök mindennapi élete alig különbözött a parasztság vagy polgárság egyéb egyleteitől. A társadalmi feszültségek éleződésének idején azonban meglepő aktivitással vettek részt ezekben a h a r cokban. Közülük a Római Katolikus Társaskör (korábban Olvasó Egylet) volt a legerősebb. A két világháború közötti időszakban a munkaadók, gyártulajdonosok is országszerte létesítettek munkásegyesületeket, könyvtárakat. Több helyen szereztek így némi befolyást dolgozóikra, mert a szociális gondoskodás látszatát keltették. Gyári munkásegyesület Hódmezővásárhelyen egy alakult 1936-ban, Kokrongyári Sport Kör néven. Szakosztályai közül a vívók szereplése hozott sok sikert. Az 1500 kötetes könyvtár heti két alkalommal tartott nyitva néhány órát.

Az említett 70—80 év alatt 190—200 olvasókör, szakegylet és egyéb, művelődéssel is foglalkozó társadalmi egyesület működött Hódmezővásárhelyen. Tagjaik száma egy-egy évben 6—8000 között volt. A családoknak m a j d feléből tartozott valaki egyesülethez. Ennél jóval többen keresték föl azonban csak alkalmilag, különféle politikai, művelődési vagy szórakozási céllal helyiségeiket, rendezvényeiket. Befolyásuk így a társadalom nagy részére kiterjedt. Az egyén gondolkodásmódjára tett hatásuk részben még ma is lemérhető. A volt körtagok például úgy vallanak a nép56

művelés e szerény hajlékairól, mint amelyeket valóban magukénak éreztek, s ahol1 életre szóló indítékot kaptak az irodalommal való találkozás s a társasélet örömei révén is. Az egyesületeket ért politikai hatások közül legjelentősebbek a függetlenségi szellem (ennek jegyében alakultak az első körök), az agrárszocialisták szervezkedése és a parasztmozgalmak (melyek a 90-es évek köreit áthatották, de még a 10-es években is fel-fellángoltak), végül a szociáldemokrata, majd kommunista nevelőmunka (színterei főként a szakegyletek és egyéb munkásszervezetek) voltak. Központi összefogás csak a munkásszervezetekben érvényesült. A parasztkörök decentralizáltsága — hátrányai mellett — azzal az előnnyel járt, hogy irányításuk csak helyenkint mehetett át a vezetőrétegek kezébe. Szétszórtságukban a tulajdonképpeni igényekhez és települési viszonyokhoz igazodtak. Így válhattak a parasztikultúra intézményeivé, azokká, amelyek — ha sokszor alacsony színvonalon is, demégis — kultúrát juttattak a tanyák népének. A legjobbak egyesítették a mai értelemben vett művelődési otthont, klubot, közkönyvtárt, és tevékenységük eszmei középpontjában — mint alap- és meghatározótényező — mindig az olvasás, a könyv, az újság állott. Ez komplex közművelődési forma, máig is példaként érvényesülhet. A város kulturális ellátottsága az ő működésükkel együtt sem volt kielégítő, de nélkülük még riasztóbbá vált volna az a szakadék, amely a tömegeket elválasztotta a magas szintű, korszerű műveltségtől. E távolságok leküzdésére csak a megváltozott feltételek között létrejött, ésszerűen centralizált művelődési intézményhálózat vállalkozhatott a siker reményével. Még ennek is hosszú' utat kell megtennie azonban addig, míg feladatát maradéktalanul elláthatja. Ehhez tovább kell javítani a működési feltételeket, az állami és társadalmi támogatást, tovább kell keresni a legjobb módszereket, és fel kell használni a régi népművelés jó tapasztalatait is. Azt az alig titkolt, működésük nyomait kutatva folyton előbukkanó célt, hogy a művelődés segítségével tömeges társadalmi felemelkedést érjenek el, a köröknek nem sikerülhetett megvalósítaniuk. A mából szemlélve, többen hajlamosak arra, hogy a körök és egyletek kulturális tevékenységének egészét lenéző vállrándítással intézzék el, pedig — amint talán sikerült bizonyítanunk — figyelemre méltó hagyományaink közé tartoznak. Erre int Eötvös József klasszikus veretű, máig érvényes szép mondása: „A felkelő• nap is a hegyek tetejét aranyozza meg először, a teljes nappal azonban csak akkor következik be, ha a nap sugara már a völgyek mélyéről is elűzi a setétséget."

57

Stanislaw Vincenz esszéje elé AZ ÍRÓ MAGYAR VONATKOZÁSÚ MŰVEIRŐL Alighanem a XIX. század termékeny regényírója, Teodor Tornász Jez (1824— 1915) volt az első lengyel, akit Dél-Magyarország megihletett. „Szandor Kowacz" •című regényének témájául, katonaszemtanúként szerzett élményei alapján, az 1848— 49-es szabadságharc eseményeit, nemzetiségi problémáit választotta. Hazánk e vidékének képét a második világháború elején Magyarországra menekült lengyel írók egyike, a hat éve elhunyt S. Vincenz vitte még közelebb olvasóihoz. Wagner Lilla írónő (történelmi regények, lélektani és jogi tanulmányok szerzője) és férje, Vészi Mátyás meghívására tett látogatást Hódmezővásárhelyen. Üti élményeit Vincenz tájleíró, de azt hisszük, joggal, kultúrtörténetinek is nevezhető esszéjében örökítette meg. Vendéglátójának ajánlott írását a menekültek budapesti hetilapja, a „Tygodnik Polski" két száma közölte először, 1943 augusztusában. A „Hódmező" itt le nem fordított, filozofikus-elmélkedő bevezető részét az író azzal a gondolattal indítja, hogy az egyes embert, de az emberek nagyobb csoportjait sem ismeri meg igazán környezetük, ha csupán tetteikről tud. A történelem csak fontosnak vélt tényeket, nagy tetteket jegyez fel, s ezek nem adnak teljes képet a múlt emberéről. Emlékeztet arra, hogy az emberi élet teljességének tükreként Arisztotelész többre értékelte a költészetet, mint a történelmet. Az író az egyes embercsoportok által lakott t á j jelentőségét, szerepét vizsgálja dél-magyarországi kirándulásán. Talán el is túlozza azt? Arra kell itt utalnunk, hogy a nagy műveltségű Vincenz nem saját filozófiai rendszerét akarja megismertetni az olvasóval, hanem csupán — szokása szerint — a természeti környezet fontosságáról szóló •gondolatait engedi szabadjára. Fantáziája helyenként csapongó, el-elkalandozik hazájába, az ókori kultúra, a világirodalom vagy a világtörténet felé. (Ez az oka annak, hogy terjedelmes esszéjének egyes kisebb részei is hiányoznak a fordításból.) A lengyel író nem a mi korunk neveltje, hiszen 1888-ban született. Ezért nem mindenben kell egyetértenünk vele. ,Ö maga is mentegetőzik, mert hazánkat nem •eléggé ismeri. Esszéjét olvasva azonban más a véleményünk: jószemű megfigyelőnek bizonyul, és főleg kulturális kérdésekben tájékozott. Népünk iránti rokonszenvének alighanem legnyomósabb bizonyítéka éppen sokirányú érdeklődése. Háború előtti nagy regényéhez hasonlóan itt is a természethez legközvetlenebbül kötődő emberekben, a parasztságban lát hatalmas lehetőségeket és energiát. (Talán azért, mert a két világháború közötti időszak lengyel értelmiségében csalódott, a munkásságban rejlő erőt pedig — az iparilag gyengén fejlett Galíciában felnőve — nem látta?) Igyekszik mindent több oldalról megvizsgálni. Ezt igazolja nemes ősei szellemi örökségével ellentétes demokratizmusa, vagy a Szovjetunióról leírt gondolatsora. 1940-ben került hazánkba, ahol hamarosan a lengyel kulturális élet egyik vezéralakja lett. Feladata az volt, hogy kapcsolatot tartson a magyar szellemi élet lengyelbarát képviselőivel. Újságot szerkesztett, törődött a nálunk működő lengyel iskolákkal. Közreműködött a Budapesten nyomtatott kétnyelvű kiadványok, köztük magyar népmesék, történelmi elbeszélések, a magyar parasztság életéről szóló novellák kötetének összeállításában. Baráti szálak fűzték Áprily Lajoshoz, aki — mint Vita Zsigmond írja költőnk pályáját tárgyaló, 1972-es monográfiájában — „Kolozsvárt szlovákul, majd lengyelül tanult egy lengyel író, S Vincenz segítségével. így vállalkozhatott már a háború folyamán lengyel költők fordítására". A lengyel író „Magyarország kapuja" (Brama do W^gier) címen a Dunáról, népeket, köztük a történelemben magyarokat és lengyeleket többször összekötő szerepéről, a nagy folyó menti városokról is esszét írt. (Szintén a „Tygodnik Polski" közölte 1943 őszén.) Ezt „a Duna másik partján lakó szomszédnak", Áprilynak ajánlotta, akiről a követ58

kezőket olvassuk: „Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét, hogy megértse és érezze, milyen nyelvi és etnikai elemek olvadtak bele a magyarságba". 'Vincenz részt vett a fővárosunkban 1944-ben kiadott lengyel Áprily-kötet szerkesztésében, sőt tucatnyi verset is lefordított. A lengyel író nevéhez fűződik az 1943-ban ugyancsak Budapesten megjelent Ady-válogatás bevezetője, a felszabadulás évében pedig Nógrádverőcén írta meg Shakespeare-tanulmányát. A háború befejezése után nem tért vissza hazájába, hanem egy idő múlva Franciaországban telepedett le, ahonnan egyébként ősei évszázadokkal korábban Lengyelországba kerültek. (Ez magyarázza a Vincenz név eredetét.) Magyar vonatkozásokat találunk ,,Qu' une larme dans l'océan" című, Franciaországban az 50-es években keletkezett esszéjében, és ott fejezte be a háború alatt fővárosunkban elkezdett nyelvészeti tanulmányát. „Hódmező" című esszéjét élete végén is fontosnak tartotta. Ezt bizonyítja, hogy a „Magyarország kapujá"-val együtt — 1965-ös párizsi esszékötetében ismét kiadta. D. MOLNÁR ISTVÁN

STANISLAW

VINCENZ

Hódmező A TÁJ MÍTOSZA . . . A táj, mint a történelem háttere és eredménye. Háttér, amely fennmarad, amely az emberi munka sok milliónyi verejtékcseppjének eredménye, a munkáé, amelyről keveset vagy kevéssé fontosat tudunk meg az emberi tettek írott történelméből . . . Ilyen és hasonló gondolatokat ébresztett bennem a magyar Alföld egyik távoli zugában véletlenül tett kirándulás. Sajnos, különösebb előkészületek, előzetes tájékozódás nélkül mentem oda. Olyan vidékre rándultam ki, amelynek mintha nem is lett volna története: végeláthatatlan pusztába, ahol látszik a t á j nagy átalakulásán a k nem szűnő folyamata. Magyarország földrajzának és történelmének felszínes ismerete, a gyenge nyelvtudás, a szinte automatikusan ható érzelmi motívumok . h i á n y a . . . mindez természetesen nem segíti elő a mélyebb megismerést, és főleg ítéletek kimondására nem jogosít fel. Ám akárhogy is van, lehetővé teszi benyomásaink és gondolataink közvetlen leírását. Feltéve, hogy ilyen közvetlenség egyáltalán létezik, hiszen minden ember benyomásainak és ítéleteinek van pszichikai háttere. A történelmi helyek érzelmeket sugároznak ki magukból. Néha elég kimondani: Mohács, Kenyérmező, Maciejowice, Kutno, G r u n w a l d . . . Másrészt, az irodalom vagy közmondások és szólások jóvoltából, egyes jelentéktelen helységeket valamiféle humoros dicsfény övez. Olyanokat, mint Abdera, mint Tarascon, mint a Mikszáth Kálmán által halhatatlanná tett Bábaszék, mint nálunk Paczyków vagy Pipi•dówka. Az én felületes ismereteim szerint, mint említettem, Hódmezőnek, a magyar Alföld e szögletének nincs sem hősi, sem anekdotikus múltja. Mégis azt hiszem, az ott szemem elé táruló háttér egyhamar nem halványul el bennem. Benne van a nemzet életének folytonos jelenléte. És a lehetőségek reménye. Olyan korszakban, amely csordultig van tettekkel, amelybe, úgy tűnik, nem fér már bele 59

több cselekedet, tehát történés, keletkezés, de elmúlás és pusztulás sem, az e m b e r hálás azért, ami még v a n : puszta, amelyet ugyan művel és használ az ember, á m mégis végtelen, érintetlen . . . Az igazi magyar Alföld déli részén, Csongrád megyében (állítólag szláv elnevezés, jelentése fekete város, így magyarázta nekem a szegedi múzeum igazgatója; talán még az avarok korából származó helységnév, akik szláv nyelvi elemeket vettek át), Szegedtől északkeletre, a Tisza által kettészelve terül el Hódmező. A Tisza a Prut nővére. Akaratlanul is eszembe jut forrásvidéke. Onnan már csak egy ugrás, és látni a mi zöld Wierchowinánkat. A mélyben és körös-körül a távolban félelmetes rengeteg, Közép-Európa ma is legnagyobb e r d ő r e z e r v á t u m a . . . És a búvóhelyekkel, változatossággal és meglepetéssel teli vidékről, a táncot járó és dalt locsogó víz reményeinek országából milyen messzire sodródtunk, ki-ki a maga módján, te kanyargós, zúgó, örvénylő Tisza!? Egyhangú vidékre, a harmatot és az embert egyaránt magába szívó ég alá. Olyan vidékre, amely megrémít, nem is tudni, mivel, egyhangúságával vagy éppen gazdagságának kísértésével? Vajon ez úgyanaz a kristálytisztán csobogó Czarnohora menti Tisza, amelynek hullámaiban a hunok királyának, Attilának koporsóját kerestük? Ez inkább, mint Mikszáth Kálmán joggal nevezte, a magyar Nílus. A vidék félelmetes és jótevő istene, aki öntözi a kincset adó feketeföldet és feketefölddel átitatott hullámokat görget ide. A Tisza partja lágyan omló, a folyó szigetei fáktól zöldellnek, néha csak oázisok a hatalmas térben, rengeteg a veszedelmes örvény — a halak paradicsoma. Ahogy a magyar Alföld földművelő lakossága nyáron a végeláthatatlan pusztába indul, úgy hagyják el városkájukat a halászok, és csaknem fél éven át csónakjukban, a Tisza vízáradatában élnek. A szigeteken és a Tisza partjain itt-ott apró halászkunyhókra lelünk, amelyekben csak nyáron laknak. Ezek a kunyhók egyben fogadók és üzletfélék is a halkedvelők számára. Olcsón lehet itt kapni a híres halpaprikásból vagy az olajban sült halból. Olyan halból, ami, azt mondják, csak akkor ízlik igazán, ha Tiszavízben főtt, és készítése közben, Mikszáth Kálmán szerint, az öreg halászok latin szavakat mormoltak. Abban, amivel jóllaktunk, volt sapor, color et odor, bár a régi szokás ellenére — és ez korábban megengedhetetlen volt — asszony főzte. Egyébként talán nemcsak a latin tudás hiánya okozta, hogy régen nem lehetett nőket látni a halászcsónakokban és a Tisza menti kunyhókban. Mert mint azelőtt a pásztorok, a halászok sem vitték magukkal családjukat, feleségüket a mezők pusztaságába, a Tisza vízi pusztaságába. Még ma is sok halász egész életét magányosan, család nélkül éli le. Ez a nők nélküli élet, gyakran csaknem fél éven át, úgy, ahogy a mi fennsíkjainkon, a múltban megkülönböztető bélyeget nyomott a halászok és pásztorok életére. A Tisza mentén és túl a Tiszán végtelen, többnyire már mintaszerűen megművelt síkság terül el, ahol állítólag még a XIX. században is hódok tanyáztak. Központja Hódmezővásárhely város, ami a hódok mezejének vásárhelyét jelenti. Nevét, mint meglátjuk, nem véletlenül kapta. A város távol esik a fő közlekedési útvonalaktól, provincionális a szó pontos, de egyben legjobb értelmében, gazdag és tiszta, és olyan nyugalmas, hogy egyszerűen nehéz elhinni, ma ilyesmi is létezik Európában. Nagy területen fekszik, több mint 60 000 lakosa van. A környéken itt-ott még megtalálhatók a hódok egykori mezejének maradványai, a kisebb-nagyobb mocsarak. Valamivel távolabb, ilyen maradvány a híres Fehér-tó. Igazi madárrepülőtér, Európa és Ázsia költöző szárnyasainak pihenőállomása. Amit a szegedi múzeumban láttam, csodálkozásra késztet, mert az egzotikusnak tartott, Egyiptomból vagy a Volgán túlról érkező madarak nemcsak erre vonulnak tovább, és nemcsak meglátogatják Fehér-tót, hanem a Káspi-tenger kacsái fészket is Vaknak itt. Vékony, vörös lábú madarak ezek, olyanok, mint a futurista karikatúrák, valószínűtlenül felfelé h a j l ó csőrüket mintha valaki készakarva meggörbítette volna. Azután a Dnyeszter mentén és egész Lengyelországban jól ismert b í b i c e k . . . és természetesen ragadozómadarak sokasága, amelyek már a tudósok előtt felfedezték a tó gazdagságát. R a j 60

t u k kívül rengeteg madárfaj, amelyeket még soha nem láttam. E terület tudományos feldolgozása kétségtelenül a szegedi múzeum és a magyar tudomány dicsőségére válik majd. Mindezek a madarak a maga nemében egyedülálló „tengerszem" köré sereglenek, amilyen Fehér-tó és néhány kisebb vízfelület. Az embernek az az érzése, hogy ezzel a „szemmel" felmérhetetlen földalatti vizek tekingetnek ki a világba. Mert tudnunk kell, hogy az egész Alföld alatt a mélyben valóságos földalatti tenger van, amely valamilyen módon bizonyára termékenyebbé teszi a síkságot. Az egész környéken gyakori artézi kutak e mélységekből látják el ivóvízzel a lakosságot, de ha a tavaszi záporok nyomán több lesz a víz annál, amit a föld e l tud nyelni, előtörnek a földalatti hullámok, és elárasztják a sík vidéket. Ilyenkor, ameddig a szem ellát, mindent víz borít, mint nekem bizonygatták, nem egyszer övig érő, és ilyenkor csak csónakkal lehet közlekedni. A természet ezen elemével mintegy aláaknázott Hódmező és az egész Alföld maga is az elemek birodalma. Szép látvány nemigen van a vidéken, nincsenek r a j t a gyűrődések, tagolatlan. Részei beleolvadnak az elemek végtelenjébe, az égboltba, a felhőkbe. A természet elemeivel az itteni ember szembefordítja makacs akaratát, józan eszét, kitartó, folytonos munkáját. És ebből születik az ú j elem: az árvizek által gyakran ostromolt, de végül is győzedelmeskedő, valóban elemi erővel növő búza, kukorica. *

. . . Bár a gazdasági életet megbéklyózza, fogságában tartja a munka, leköti a határtalan pusztaság, mégis a szétszóródással és felaprózódással való határozott szembeszegülés, az ösztönös városiasodás jellemző rá. Ez a szabad és független, magukat önként fegyelmező emberek szövetkezésének alapja. Az erős magánérdeket, a család önmagáért való életét, ami Magyarországon mindenütt szembetűnő, itt a városi együttélés szervezete szabályozza. Ha a magánérdek a család sejtjének hár. tyája, amely mintegy a társadalom alkotóelemeinek keveredését akadályozza, akkor errefelé legalább azt nem látjuk, hogy e sejthártya keményedne, hogy szarusodni kezdene, a társadalom szervezetét károsítaná.' Ami az emberek külső megjelenését illeti, az ittenieknél szembetűnő a törökös jelleg. Sokan, főleg a férfiak, Ukrajna népére és a kozákokra emlékeztetnek. A többség kálvinista, mértéktartó, szűkszavú, komoly, sőt búskomor, de jóindulatú. Nyáron az árvíz okozta károkat tüntetik el, gazdagságuk és szegénységük egyaránt a munkájukat megszabó pusztától függ. Láttam őket templomban is, ahogy magukba mélyedtek, elgondolkoztak, csendesen ültek .vagy buzgón és komolyan énekeltek. Láttam a piacon, ahogy jámboran egyezkedtek, barátian, de nem harsányan. A hatóság, az állami méltóságok előtt illedelmesen éreztetik szabadságukat és függetlenségüket. A vidék legnagyobb városa Szeged. Kossuth leghűségesebb városa, ahogy ő mondta, „a nemzet büszkesége". Így hát nem nehéz a házigazdáékkal beszélgetni. Tárgyalunk erről is, arról is. Sőt bőbeszédűvé válunk. Igaz, a kelleténél később tisztába jövök azzal, hogy velük folytatott társalgásom, mármint az én részemről, _ komikus hatást kelt. Nem tettem szert arra a képességre, hogy kevés szót használva beszélgessek egy olyan nyelven, amelyet igen hézagosan ismerek. Inkább ahhoz szoktam hozzá, hogy gondolataimat hűen, pontosan fejezzem ki. Igen, nem tanult a m meg, hogy a leghétköznapibb fordulatoknak nagy előnyük van, mert, mint az embereket elválasztó folyón a gázló, ezek is megkönnyítik az átkelést az egyik partról a másikra. Ám ahogy a magyarokkal, különösen a vállas, mélabúsan mosolygó öregekkel szóba elegyedtem, egy dolgot megtanultam: hogy megértsük egymást, nem kell mindent kimondani, hogy néha még beszélni sem kell. A beszéd teremtette közeledés és kapcsolat néha nyilvánvalóan bizonyítja és tartósabbá teszi azt, ami már korábban megvolt. Más országok közül az ottani emberek Oroszországot ismerik a l e g j o b b a n . . . Beszélgetéseinkből kiderült, hogy nem igen hisznek a propagandának, amely 61

azt hirdeti, hogy Szovjet-Oroszországban a parasztoknak rosszul megy a soruk. Nem az én dolgom, az idegené és vendég menekülté, hogy bárkiben is rossz érzést keltsek. Nem illett vitába szállni az országos propagandával, sem pedig azt helyeselni. A legkényelmesebb az volt, hogy megkérdeztem, mi erről az ő véleményük, mert én Oroszországban nem jártam. Beszélgetőpartnereim hittek a józan paraszti észben, és az volt a véleményük, hogy ott a parasztok uralkodnak. Mindenesetre itt Hódmezőn józan és igazán értelmes, de kemény, sajátos emberfajtával találkozunk, amelyet a sors mély függetlenségérzettel és egyben belső, egészséges fegyelmezettséggel ajándékozott meg. Ez mindenekelőtt a föld adománya, a hozzá kötődő, belőle születő szervezettség ajándéka. önkéntelenül eszébe jut az embernek, vajon olyan népnél, amely ha máshogy nem, ösztönösen megőrizte szellemi különállását, nem fedezünk-e fel elkülönültséget a népi kultúrában is. Ha gyalogosan vagy járművel bejárjuk a puszta útjait, érezzük a nálunk megszokott kápolnák, keresztek, feszületek hiányát. De így felelünk magunknak: hiszen ez fában szegény vidék, ezenkívül kálvinista társadalom, amit alkot, másféle. Mégis, a múzeumban látott nagyszerű hordókra és szalmafonásokra visszaemlékezve, önkéntelenül feltesszük a kérdést: vajon legalább a háziipar, az itt rendelkezésre álló anyagokat felhasználva, nem fejlődött-e ahhoz hasonlóan, ahogy nálunk towicz környékén, ahol a nép a szalmából készült tárgyak fantasztikus gazdagságát teremtette meg? Sajnos, semmi hasonlóságot nem vettünk észre. Nem vettük észre még a kultúrának a pásztorélettől örökölt maradványait sem, amelyekről Győrfy István professzor, a pásztorkodás újabb kutatói közül pedig dr. Gunda Béla tájékoztatott. Már amikor egy-egy portára bementem, sehol sem láttam például az annyira jellegzetes komondorokat (állítólag ez a kunok idejéből való kutyafajta), sem a kuvasznak nevezett régi juhászkutyákat, de néhány tehetősebb gazdaságban láttam' szép és fenyegető bernáthegyieket. Hasonló a helyzet a szarvasmarhával. A régi magyar fajtákat már nem találjuk meg. Ami van, mind idegenből való, bár jól meghonosodott. Elég régen eltűntek már azok az állatok is, amelyek a népi ruházat darabjainak anyagát adták. Nincs meg például az a durvagyapjas magyar juh, amely különösen alkalmas volt a „gubás" és „szűr" nevezetű régi bundák készítésére. Ezeket vagy szőrös részükkel kifelé fordítva hordják, vagy vastag gyapjúból szövik, és csodálatosan kivarrott gallérral díszítik. A pusztán, ahol a pásztoroknak néha még kunyhójuk sem volt, sőt tető sem a f e j ü k felett, a rossz idő és a hideg ellen egyedül a hatalmas méretű „szűr" nyújtott védelmet. A múzeumokban és Magyarország egyes vidékein is még gyönyörű példányai láthatók. Hódmezőn ez a ruhadarab már elég ritka. Hasonlóan áll a dolog a sajátos szellemi kultúrával. A magyar dalok előadóinak és megőrzőinek szerepét (úgy, ahogy Szerbiában is) a cigányok vették át. Falusi, nem cigány zenészekkel már nem találkozunk. Az élet városiasodása, úgy tűnik, megkönnyítette ezt a folyamatot. A cigányok játsszák, éneklik és idézik fel a magyar Alföld népének saját ősi dalait. Azt is példázza ez, hogy olyan idegen elem, mint a cigányság, mennyire elválaszthatatlanul össze tudott nőni az országgal. Megtudtam viszont, hogy Szentes városban él még három öreg, akik t u d n a k játszani két furcsa, ősrégi, nyenyere és tekerő nevű billentyűs hangszeren,. amelyek a mi kolduslantjainkra emlékeztetnek. Maguk a hangszerek a múzeumban l á t h a tók. Érdekes, számomra különösen izgalmas lenne meghallani hangjukat és megtudni, megörökítették-e azt hanglemezen. Egyébként lehetséges, hogy más vidékeken több nyoma vagy megjelenési formája van a sajátos népi kultúrának. Viszont, mint nálunk, úgy itt sem szabad megfeledkezni arról, hogy azok a híresnek kikiáltott vidékek, amelyek a városi kispolgárok elragadtatását kiváltó népművészeti tárgyakat készítik, korántsem az igazi népművészet alkotóműhelyei... Csak ott, ahol megmarad valami a régi életmódból, maradnak meg a sajátos régi kultúra formái vagy alkotásai. Talán az egyetlen ilyen emlék, amelyre kirándulásomon rátaláltam, az úgynevezett banyakemence, vagyis kemencevénasszony. Valóban hatalmas, hasas, szoba nagyságú, két,. alapjá62

val összeérő csonkakúp formájú kemence. A tiszta szobában áll, és a konyha felől tüzelnek benne. Szalmával fűtve melegít a zimankós téli hónapokban . . . Általában véve és külsőleg a Hódmező környéki gazda hasonlóvá vált a nyugat-európai paraszthoz. Tulajdonképpen Magyarországon élő európai paraszt. Sőt azt is mondhatnánk, szinte hősiesen arra törekszik, azon fáradozik, hogy így legyen. Miben különbözik hát ez a nép a többitől? — kérdezhetné meg valaki. Az", amit egy sajátos vidék az egész társadalom életéhez hozzátesz, nem kell, hogy okvetlenül a külsőségekben, az első szempillantásra látható legyen. Ha Hódmező környékének lakosságát a magyar parasztság képviselőinek fogadjuk el, mint m á r mondtuk, találunk bennük valamit, ami rendkívül értékes az ország társadalmi és politikai szervezete számára. Ez a természetnek kiszolgáltatott ember találékonysága és szabadsága, amely fegyelmezettséggel és az erők egyesítésével társul. Az egész szervezet pedig jelentős mértékben a t á j sajátosságain alápszik. És úgy tűnik, ami fontos, hogy az ilyen típusú szervezet nem válhat élettelenné. A magyar Alföld parasztja nem kényelmesedhet el, nem élvezheti mértéktelenül a már elvégzett munka gyümölcseit, már csak azért sem, mert a földalatti vizek szüntelenül fenyegetik, arra késztetik, hogy éberen őrködjön. Talán egy idő múlva a harc kevésbé fogja kimeríteni. Talán kevésbé fogja kiszívni az emberek erejét, kevésbé fogja pusztítani egészségüket. Talán eltűnik a gyermekarcok sápadtsárga színe, megszűnik a tüdőbaj, és lecsökken a halálozások igen magas száma. De az őrködés és az elemekkel folytatott harc megmarad. Csupán egyenlőbbek lesznek az esél y e k . . . Talán a közéletben is megelevenednek majd a hagyományokban gyökerező sajátosságok, amelyekről a költészet és a dalok tudnak vagy tudni akarnak. Ezek a sajátosságok előbb vagy utóbb kifejeződnek majd az alkotó tevékenység minden területén, végül szellemi téren is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy vázlatunk igen felszínes, futó benyomásokon alapszik, nem pedig hosszabb együttélésből, ismerkedésből született... Visszafelé vonattal átutaztam a szépen megművelt magyar Alföldön, azon a vidéken, ahol egykor idegen törzsek, a kunok éltek. Eszembe jutottak Herczeg „Pogányok"-jának képei. Hiszen a kunok polovecek, akiket mi ismerünk a régi szláv, óorosz, „Ének Igor hadáról" című sztyeppei eposzból! Még' ma is Magyarország egyes vidékein ezeket a szláv etnikai területek határán élő m a g y a r o k a t . . . „palóc"-oknak nevezik. És a kunok utódai ma is, a többiekkel együtt alkotják a szellemében valódi magyar népet. Szép júniusi hajnalon mondtam búcsút a magyar Alföldnek. Eszembe jutottak Dante szavai: „O beata Ungheria! — se non si lascia — m a l m e n a r e . . . " Hódmezővásárhely,

1943.

F o r d í t o t t a : D. MOLNÁR ISTVÁN

65

•ORTUTAY GYULA

Kiss Lajos emlékezete Az írásnak néha éppen az az akadálya, hogy a főszereplőt nagyon is szeretjük — eleve semmi kedvünk a tárgyilagosságra. S ha még arra is gondolok, hogy a főszereplőről, Kiss Lajosról, az „Atyáról" már többször is írtam, ez az akadály, ha úgy teszik, gátlás csak növekszik. Hiszen nemcsak írtam Róla, a vásárhelyi temetőben a búcsúztatót is nékem kellett mondanom, s azóta is: hány kedves hozzátartozóját kellett a temetőig kísérnem! S -Vásárhelyről — a temetőről is! — mindent megírt az Atya s mindenkinél jobban. A vásárhelyi művészeket, Rudnay Gyulán kezdve, akinek hallgatag férfiasságát annyira szerette, egészen Máriig, a modellig; a modellig, aki aztán a festészetet is megpróbálta s világítón meleg sárga színeit nem is feledhetni. Nyíregyházi múzeumigazgatói szobájából, a vármegyeházán, vagy fönn az emeleti lakás ablakain kinézve Kiss Lajos mindig is Vásárhelyre emlékezett, Vásárhely utcáira látott. Igaz, kitűnő tanulmányokat írt ő a nyíri parasztokról is, Rétközről is nevezetes monográfiája kerekedett ki, de ahogy Mikes Kelemen Rodostóban is mindig Zágonról beszélt, Zágonra emlékezett, így történt ez Véle is. A nyíregyházi múzeumi évek egy pillanatra sem feledtették a vásárhelyi szegény ember és szegény asszony életét. S ha a kenyérsütésről értekezett, a vásárhelyi hatalmas, fehér bélű cipókra gondolt, mert „valami fölségös íze, illata van annak, különösen, ha a paprikás hús mellé harapjuk" — mondogatta —, vagy a fecskefarokra, illendőség szerint harapott túrús lepény kemencemeleg finomságait méltatta. S ahogy Németh László néhány nehéz esztendejében, „száműzetésében" egy hatalmas regényre elég témára, személyiségre, figurára akadt Vásárhelyen, Kiss Lajos emlékezete is teli volt a különleges vásárhelyi urak, művészek, bolondok, különös figurák történeteivel, anekdotáival, el nem is mondható, mulatságos és groteszk kalandjaival. S e vásárhelyi figurák mögött mindegyre komoran, súlyosan, igaz lényük szerint a szegény parasztság •emberei, asszonyai életmódját kutatta kis pásztorgyerök, libát őrző kislánykoruktól kezdve — egész életüket végigkísérte emlékezete. S hogy emlékezete hitelét biztosítsa, hány levelet írt barátainak, ismerőseinek, sokszor csak egyetlen adatért, egyegy helyi szólásért, csúf szóért akár. Mindent meg akart őrizni, ami városáról szólt, ami városának történetéről, eseményeiről, életének beláthatatlan folyamáról tanúskodott. Amit Szegednek Reizner János, Kovács János, Tömörkény István, Cserzy Mihály (s persze egy sor írásában Móra Ferenc is, akit kétfelé húzott a szíve!) jelentett — amit ők jelentettek, azt mind-mind egyes-egyedül Ö akarta megtenni Vásárhelyért. Egyszerre lett historikusa, néprajzi kutatója, helytörténésze s még mennyi mindene Vásárhelynek. írta Ő pontosan a nyíregyházi múzeumi aktákat, jelentéseket, még a Szabolcs megyei régészeti ásatásokat is folytatta, a nagy m ú zeumalapító Jósa András után a fiatalabb barátai közül nem is egyet beavatott a szabolcsi régészet, néprajz titkaiba (különben nagyon szerette Krúdy írásait!), s jól emlékszem, engem is milyen szeretettel fogadott találkozásunk első estéjén, s mily szeretettel igazított el immár közel ötven esztendeje első néprajzi utamra . . . , igaz, •64

igaz •— mégis minden mondata mögül az összehasonlíthatatlan, az egyedülvaló Vásárhely iránti szerelme bukott elő. Valaki nevezhetné ezt vidékiességnek,- földhöztapadt provincializmusnak, gondolom, Kiss Lajos legföljebb megvonta volna a vállát. Ez az ítélet nem sértette volna: mert tudta, hogy Vásárhely is magába foglalhatja a csillagközi távolokat is, a tanyai utak pillangó porát is, a mindenséget és az esendő ember egyszeri történeteit. Magam nem lévén Vásárhely rabja, s Szegeden is majdhogynem amolyan „gyütt-möntnek" számítottam, Szabadkát meg kora gyerekségemben elvesztettem; ezt a makacs ragaszkodást, szinte szenvedélyes • szeretetet mégsem találtam lenézendőnek. Tisztaságot és feltétel nélküli, viszonzást sem váró szeretetnek éreztem. Tiszteltem, s annyi év után ma is tiszteletreméltónak találom. S tudom, nem volt levél, holmi kis értesítés Vásárhelyről, ami jókedvre ne dérítetté volna, s persze nyomban felnyitotta az emlékezés zsilipjeit, sorjáztak a vásárhelyi anekdoták, történetek. Ez az első, mindennél erősebb emlékem róla. *

S mindjárt mellette az az erős érzés, amit idősebb, ha úgy tetszik „atyai b a - ' rátja" iránt érezhet a fiatal, az éppen útnak induló, a kezdő. A szó szoros értelmében kezdő voltam, amikor első egyetemi évem nyarán késő délután Nyíregyházára . érkeztem egy jókora, könyvekkel, szükséges és szükségtelen könyvvel- teli kofferrel, s benne még néhány váltásnyi fehérneművel, a magamon viselt egy rend ruhában, s a fejemen valami kegyetlen kék színű baszk sapkával. Ez a sapka aztán a Kiss családban hamarosan megkapta a maga méltó, ide ném írható megnevezését! „Ezt aztán falun ne viseld fiam" — mondta Lajos bácsi engedékenyen—, „a csendőr már a határban elkapna!" Hát hiszen el is kaptak még azon a nyáron Balsa határában,1 ha nem is a sapka miatt, s ha a gondosan őrzött Móra Ferenc-' és Kiss Lajos-levél hamarosan el is oszlatta a gyanút, a balsai tanteremben, ahol akkor. két összetolt padon aludtam éjszakánként s nagyon jó „adatközlőkre" találtam. De hát nem magamról akarok írni, hanem arról, hogy az első útjaimra, az esetleges kínos meglepetésekre is gondosan előkészített. Nem mindenütt: ültetnek nyomban • asztaL hoz — ahogyan ö és lányai fogadtak az első napon, este terített asztal mellé tessékeltek —, s nem is mindenütt vetnek majd ágyat, erre ne számíts. Aztán gondosan részletezte, hogy a sorra látogatandó falukban milyen a-pap, a tanító, nagyobb helyen a jegyző. „A szögény embörök közt érözd otthon magad, ott lösz kenyered is, szállásod is, s nem is nagy pénzért." S' megmagyarázta, így, s csakis így kerülhetek közel a parasztsághoz, nyerhetem el a bizalmukat. A szabolcsi parasztok, különösen a nyírségiek amúgy is bizalmatlanok az úrféle iránt,i gyanakszanak, s nem akarnak szóba állni a nóták, mesék iránt faggatózó fiatalúrral. Bőven megtapasztalhattam a bizalmatlanságot is, a jólelkű feloldódást, a közlékenységét is. Nehéz nyár volt ez az első gyűjtőút nyara: mezőgazdasági munkanélküliség, 80 filléres napszám, sok gyerek, szinte az éhezés szélén; kopár, az erős napfényben valósággal kiégett faluk. Csak a bodrogközi, rétközi tájék volt enyhébb, s barátságosabb. Hanem Kiss Lajos tanácsai jó útravalót adtak, s többet értek a szegedi ajánló soroknál, a szabolcsi főispán csendőrt juhászító engedélyiratánál is. Nem kísért el egy utamra se, nem bábáskodott, de annál nagyobb érdeklődéssel s komoly kritikával fogadta gyűjtői beszámolóimat. Velem örvendezett egy Fehér Lászlórballada teljességén, a jó mesemondók megtalálásán — amiben különben fiatalabb barátja, ha úgy tetszik tanítványa, a paszabi tanító, Túri Sándor is segített: . Korpás Lászlót neki köszönhettem, s mindent helyesnek ítélt észrevételemen. Azon meg külön is jól mulatott, hogy a kisvárdai pedéllus, Theodos bácsi volt az egyik legkedvesebb, s leggavallérosabb vendéglátóm, míg nagyobb urak eltöprengtek, hogy az asztalukhoz ültessenek-e. Ez a jó iskola biztatott, nem a tudós könyvek, meg a módszertani útmutatók. Ö maga tévedhetetlen gyűjtő volt, nyomban megkülönböztette a. „hamis", adatot a valóságos tényektől. Azt vallotta, hogy csak a parasztság körében, velük együtt élve ismerheti meg igazán őket az, aki városi emberből lett néprajzi kutató. g Tiszatáj

65

.És-sohasem szabad sietned, ne. sürgesd sem az. .öregasszonyokat, se a nehézbeszédű. vén embereket, akiktől a -legtöbbet tudhatod meg a-múltjukról. Évszázadokra tekintenek vissza ezek az öregek, ,s nékik már nem sietős.- Jobb;- ha .lassan, tempósan, de annál gazdagabban bontakozik .ki emlékezetük, a „nagy • emlékezet"-, ahogy Szabolcsi Bence szerette, nevezni. Tőle tanultam meg, hogy nem két-három „kivadászott" .néprajzi adat az igazi gyűjtőmunka, hanem a • valóságos, paraszti. élet lehető mindenoldalú ábrázolása. S ehhez idő, türelem, szinte alázatos figyelem az illendő,. nem a mohó sietség. Csak megemlítem, hogy körülbelül ezekben az évek T ben indult meg az a nagy vita a nemzetközi néprajzi elméleti irodalomban, hogy vajon az. extenzív, minél szélesebb földrajzi körre, kiterjedő.néprajzi gyűjtés.a gyü-. mölcsözőbb-e, vagy az intenzív, egy-egy szűkebb területnél, témánál .kikötő vizsgálat.. Kiss Lajos a . vita- ismerete nélkül az utóbbi, az intenzív néprajzi g y ű j t é s - é s értelmezés mellett döntött. S az is igaz: a maga választotta .terepen .nem volt-az..a jelentéktelennek tűnő részlet, amit ne ismert. volna, összefüggéseit föl ne ..tárta volna. Az intenzív teljességre törekedett a gyűjtésben is, a leírásban is. Ezért ma is forrásértékű s vitathatatlan minden munkája.

Alacsony, termetű volt,; s maga is sokat tréfálkozott ezen, nevére emlékeztetve; mindig. derűsnek, készségesnek találtam; -sohasem volt rideg, elutasító, vagy- a k á r csak türelmetlen. Pedig Nyíregyházán,. a megyeháza épületében — az urak . világában —. idegennek ' érezte magát, • mindig - is otthontalannak. A vásárhelyi, „jónép" szegényparaszti világába, egymást értő, hogy úgy mondjam patriarchális d e m o k r á ciájába vágyott el mindegyre , a dzsentrik hazájából,' Szabolcsból. Itt ' i s . a falusi tanítók közül kerültek ki barátai,, egy-két nagytiszteletű úrra: is jó szívvel gondolt, többet nem kívánt a szabolcsiak közül barátjává, fogadni. De nagy örömére R u d n a y Gyulának új, nyári festőiskolája a sóstói Nagyerdőn alakult meg, s itt aztán b a r á tokra talált a-, fiatalok közt is. Maga Rudnay Gyulát amúgy is a legnagyobb élő magyar festőnek tartotta, s tanítványait is megkedvelte. így lett ez a nyári festőiskola Kiss Lajos menedéke ezekben az években. Nem sorolom a neveket, .elég, ha arra emlékeztetek, hogy. Pösze lánya férje, Boross Géza is köztük volt, sőt- ő volt Rudnay tanársegéde. (Kissé méltatlanul kevés szó esik Boross . Géza finom, szinte lírai fogantatású művészetéről.) Köztük volt a már akkor is ezermester Koffán. Károly, akinek ragyogó grafikái, szinte szemtelenül bátor kísérletező kedve, m á r akkor elbűvölt bennünket. Nem sejtettük, hogy -végül is a madárfotóiban leli m é g örömét, s jómagam máig fájlalom, hogy hűtlen lett képzőművészeti alkotásainak ú j utakat kereső világához. .Nem folytatom a sort: Kiss Lajos mindeniket biztatta, vásárolgatott is műveikből s ne is említsem, hogy a. jókedvű, lármás fiatalokat mindig terített asztal várta. Így vártak engem is, ha egy-egy napos nyíregyházi pihenőre hazaérkeztem, első kutatóutam kalandjai után. Jókat mulattak r a j t a m is, Boross Géza hadaró beszédén, Koffán hegedülésén, Károly ugyanis önmagától tanult meg hegedülni, éktelen kornyikálásokon keresztül, de makacs szenvedéllyel. Valóban mindnyájan otthonra leltünk Kiss Lajos családjánál s nagyokat nyeltünk a paprikás húsból, mert Lajos bácsi is ezt szerette leginkább. Űgy tűnhet, hogy többet beszélek baráti környezetéről, a magam indulásáról, mint Kiss Lajosról. Pedig ö volt a lelke, Ö volt a központja ennek a jókedvű, bolondozó fiatal társaságnak. Ez volt a menedéke, igazi otthona lányaival, a fiatal művészekkel, akik közé engem is odasoroltak. Soha ingerült, soha rossz szó ebben a barátságos otthonban el nem hangzott, tudom, halálig. Nyugdíjba vonulása után, Budapestre költözik, s itt él, amíg a vásárhelyi temető be nem fogadja. Ott kívánt elpihenni. Nehéz, utolsó betegségéről máig nincs erőm írni, előbb az egyik szemét veszíti el, majd az alattomos rák tovább halad, s végzi pusztító munkáját. A csöndes türelem, a megbékélt derű ezekben a kegyetlen utolsó hetekben sem hagyta eL Tiszta és igaz ember volt, emléke elevenen él közöttünk. 66

„Az erkiplcsi törvén/ bennünk. (KISS LAJOS ÉLETMŰHELYÉRŐL) ÉLETÉ;..

.

"'/".. ;

'

"

"

•

•

;

'

;

;;;;;V

'"Ezéfétt jó másfél évtizeddel, pontosabban 1961". március 13-án' töltötte bémyolcváháiííií: élétévét ; Kiss Lajoé, vagy ahogyari szakmai körökbén rhéltari emlegették: á magyar néprajztudomány' „szögény emböre". . .. 1 . . ,".' Ebből az alkalomból', á, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megbízásából gyűjtöttem össze, ezernyi. cédulából, laz életmű bibliográfiájának matériáját- S .ha már. áz éleirriű elkészült r - gondoltam .—, állítsuk .mellé, az .életrajzot is, nyolcvan esztendő krónikáját. Mivel Kiss Lajos [ ahhoz a nagy nemzedékhez tartozik,. .amelyik versben. A
5*

67

kiadó érdeklődése híján — nyíregyházi, Jósa-múzeumbeli íróasztalának f i ó k j á b a n pihen. Legfeljebb egy-két jó emberének mutatja meg, mint Móra Ferencnek. MÓRA FERENC LEVELE Kedves Lajoskáin! Nagyon zaklatott heteim voltak mostanában, most vagyok elbujdosóban halálos fáradtan a telefon, a posta, de leginkább az emberek elől öt-hat hétre. Nem 'tiidtam volna azonban elmenni kéziratod elolvasása előtt s véleményemet is megírom, ha már úgy kívánod, bár érteni nem értem a dolgot. Kell ismerni magadat annyira, hogy tökéletes munkát végeztél, amiről csak az illetékes bírálatot mondani,. aki többet tud a szegény ember dolgairól, mint te. Meg tudnád mondani, kit ismersz olyant? Én természetesen magam sem számítva magam ániiak, hiszen én csak olyan felemás paraszt vagyok s ma már sokat is felejtettem'. Ha azonban mégis megtiszteltéi azzal, hogy a véleményem kéred, hát ez az: a szegény ember monográfiájának a megírására egyedül te vagy hivatott, „s ha vakon, ha bénán, ha senkinek: írjad". S ha publikálni nem tudnád, tedd letétbe, dé hét lakat alá s jobbari vigyázz rá, mint á Jósa-múzeum összes kincsére, mert á te szegény ember tudományod csakugyan unikum és pótolhatatlan. Tőlem azt kérted, hogy ne dicsérjelek, hanem kritizáljalak keményen. De mit csinálják, fiam, ha semmit se találtam, amibe beleköthetnék. • Én csak köszönhetem neked Lajoskám,- hogy megtanítottál egy csomó dologra, amit nem tudtam s hogy hazavittél a Daru-uccai, meg a felsőgalambosi szegénységünkbe. Ó, de nagyon otthon voltam, de; igazán hallottam az apám, anyám, a házi' cimborák, meg a szomszédok szavát. • Szeged, 1932. június 17. "' Szívből ölellek Fercő MŰHELYE A Kiss Lájós-bibliógráfia idején sokszor adódott alkálmam íróműhelyébe bepillantani. Ebből az időszakból származnak az alábbi feljegyzések. . , Amikor a nyíregyházi múzeum, pontosabban Jósa András meghívta, el : a k a r t köszönni kenyéradó gazdájától, a polgármestertől. Történetesen nem volt h i v a t a l á ban,. s így egy kétmázsás, joviális főjegyző fogadta, ki. igyekezett őt Vásárhelyen tartani: ••:'."•. se ; — Ne m e n j e n , el i n n e n . . . Becsapják ott a d z s e n t r i k . . . És Nyíregyháza különb hely Vásárhelynél: a miniszter kilenc csődört ad nekik is, meg n e k ü n k is! Első dolgozata a kenyérsütésről; az utolsó, még életében publikált írása a s á r kányeresztésről szól. Mind a kettő gyermekkori emlék: az egyik, ahogyan édesanyjától látta a kenyeret hétről hétre készíteni; a másik, a, hét évtizedes kisiskolás emlék, a felhők „megkergetéséről". Módszerére is rá vall mindkettő, a személyes élményből, a megfigyelt életből indul ki, s abból általánosít: — . . . h o g y írásban megmaradjon mindaz, amit a múló idővel az örök fejlődés megváltoztat, átalakít és eltüntet — vallotta hangszalagon.. Modelljei: rendszerint a korabeli Vásárhelyről adódtak. A tálasok például: sók éven át figyelte őket. Valakivel mímelve beszélgetett, jegyezgetett, s közben a távolabbit figyelte egész d é l e l ő t t . . . Az meg csak hajtogatta a korongot eszeveszettén, szótlanul, mogorván. S délben, amikor elhúzták végre a levesnótát, még egy utolsót rúgott a korong kerekén, s odacsapta a megmaradt agyagot a sarokba: — Ejnye, a fene egye meg, mért nem születtem püspöknek! — összegezte egész délelőtti hallgatását. Volt egy régi népiskolás osztálytársa, Toldi János, aki tálas volt. Előbb a riiésterség dolgait szedte össze tőle, azután következett (könyvekből, iratokból) a tör68

ténet és a tálasság története; a végén, a megfigyeltek alapján, a már szépirodalmi igényű elbeszélések. Mint a „Szellemlátók", az ólombetegség látomásos megszállottjai. Amit a libapásztor-leánykáról írt, A szegény asszony életében, azt az édesanyjától hallotta, ki a tanyán élt gyermekkorában. Édesapja sem járt iskolába, katona korában tanult meg írni-olvasni. Egyik néprajzos kritikusa — nyilván szakmai elfogultságból — a libapásztorlány, Varga Juci történetét hitelesebbnek érzi Dickens Copperfield Dávid története 1188 oldalánál. Szabolcsban egyik legtiszteletreméltóbb alakja Jeney Szabó Árpád, a „tudós" kéményseprő, a veterán füstfaragó legény. 1 Szívesen dolgozta fel ugyanazt a témát az Alföldön és Nyírségben, Hódmezővásárhelyen és Nyíregyházán: a szűcsök, a szappanfőzés stb. Az azonos témák mutatták meg igazán a különbözőségeket. „Felfedezte" a tárgyak életét, jóval a nagyhírű külföldi néprajzosok előtt. Azt, hogy a parasztember háztartásában semmi sem vész kárba. Mindent felhasznál, majd továbbhasznál. A tárgy további rendeltetése azután visszfényt vet a gazdára, a tanyai, falusi háztartásra. Immár klasszikus példája a látszatra igénytelen, de a régebbi' háztartásokban nélkülözhetetlen mángorlósúlyok alig hatvanszavas története: „A szép és jó sulyok nagy becsben áll. Ágy fejében a helye, a párna alatt, azon alusznak s tán ezért is álmodnak olyan szépeket a fiatal házasok. De száll az értéke a szép sulyoknak, amint az idő múlik, ahogy az érzéseik csendesednek, csillapulnak. Fejtől a lábhoz teszik, ott rugdossák; aztán az ágyból a kuckóba, vagy a vacokba kerül: majd a kamrában hánykolódik." Egyformán otthonos a vásárhelyi tanyákon és a nyíri homokon. Ott a tegnapi emberek mindennapjai, itt az ősök hagyatéka érdekli. Amilyen léleklátója az Alföldnek és Vásárhelynek, olyan régésze a pogány kori Magyarországnak. Az ófehértói aranylelet, a kenézlői, az eperjeskei és a geszterédi honfoglalás kori temetők feltárása éppen olyan természetesen adódó munka számára, mint a szegény emberek vagy az alföldi híres vásárok leírása, eseményeinek felidézése. Különösen a geszterédi lelet jelentős: az aranyveretes vezéri szablya, csodálatosan szép násfáival, a honfoglalást követő „vezéri korszak" legértékesebb lelete, az egyetemes régészet egyik legnagyobb kincse. Amikor alkotói módszerei mellett emberi magatartásáról faggattam, kicsit a régi színinövendékre emlékeztetően megvonta a vállát, s végül mégis minden pátosz nélkül, Kantot idézve szólt: — Az erkölcsi törvény bennünk, a csillagos ég f ö l ö t t ü n k . . . VALLOMÁS VÁSÁRHELYRŐL

Életének utolsó bölcs évtizedében a rádióban is vallattam a szülőföldről. Először 1954-ben szólt, amikor a Magyar Néprajzi Társaság, munkásságának fél évszázados évfordulóját ünnepelte. A megemlékezésekre így válaszolt: . . . én a magyar néprajztudománynak csak a szögény erhböre voltam és vagyok, aki anyagot hord és köveket, téglákat talyicskáz össze, hogy abból egykor fölépüljön a néprajzi tudomány hatalmas hajléka. ' '1956 őszéii, október lS-én Vásárhelyen szerepelt, régi és ú j írásaiból olvasott föl,Telkes ; hallgatóságának. Á' felolvasás után készült az alábbi rádióbeszélgetés, a m i ' nyomtatásban most jelenik meg először. ' Az áhítatos csöndben elhangzott felolvasás után megkérdezem: miért szereti Vásárhelyt? ..,'... Miért szeretem Vásárhelyt? Istenem, ugyan miért? Mert itt születtem, mert ''•••"' itt szívtam magamba gyermekkori élményeim legértékesebb benyomásait. Itt ; láttam • és figyeltem ínég a falnőttek mozdulatait, viselkedéseit, munkájuk és 69

pihenésük közben, itt éltem át- örömüket és. bánatukat mulatságuk .idején, betegségük alatt, haláluk órájában¡. temetésük végbemenetelekor. Ezekből, gz élményekből íródtak később azok' a dolgozatok és tanulmányok, amelyekben ..a vásárhelyi nép. életét .rögzítettem meg. . .. •.,.. Gyermeki szemmel milyennek látta és. ismerte meg Vásárhelyt? öreg korban,,hetvenöt esztendő múltával már megszépítve lát az ember mindent, a tavaszi porban játszástól a téli jégen való iszánkodásig, még a - kikapást, megverést is mosolyogva meséli, ha sor kerül rá. Első gondolatra természetesen a vidám emlékek elevenednek meg. Kisgyermek koromban .miként tanultam névnap, disznótor, lakodalom. alkalmával- a sok szép felejthetetlen régi nótát, • együtt dalolva önfeledten a felnőttekkel, a hallgató,. • bánatos nótákat, melyek ősi ereje közös érzéssé, eggyé forrasztotta mindnyájunk lelkületét. Majd a vidámabb, reménykedő és szerelmi dalokat, végezetül az eleven, táncra ingerlőket dalolgatva, még ha tamburaszó mellett járták is a . csárdásokat. A kukoricafosztóka is élénk, vidám, szórakoztató alkalom, ahol az őszi este csillagokkal behintett ege alatt nótáztak, meséltek, játszadoztak éjfélig. Ugyancsak a szüret is elképzelhetetlen dalolás nélkül. Téli, hosszú estéken pedig családi körben énekelgettünk zsoltárokat és dalolásztunk, néha. tamburaszó mellett is. Hát az országos vásárok éneklő istóriásai, komédiái, bolondmalmai (ringlispíl) sokféle látványosságai kitörülhetetlen élmények egész életre. De nemcsak a mulatságos szórakozások maradtak meg emlékezetemben, hanem a komoly, nehéz munkákban való részvétel vagy csak a közelről. való szemlélése is. A legsikerdúsabb búzát termő feketeföld művelése, nagy értékű terményeinek felhasználása, értékesítése, elsőrendű lovai, hízott ökrei, tehenei, sertései, aprójószágai és földjének termőképessége nyomot hagynak még a gyermeki lélekben is. Nem ismeri a vásárhelyi népet az, aki azt állítja, hogy lusta, nem szeret dolgozni. Nagyon is koránkelő, nem fekszik a fülére munka nélküli napokon sem, hisz piaci napon reggel négy órakor már az ócskapiacon foglal magának helyet. Akinek pedig csak egy lova vagy tehene van is, legjobb álmából is fel kell ahhoz kelni. Hát még legnagyobb munkaidőben, nyáron, aratás-, takaráskor hajnali két órától este tizenegyig végzi lankadatlan erővel nehéz • munkáját. De kicsit alszik máskor is, tavaszi szántástól őszi kukoricatörésig. Október és novemberben pedig a nehéz kubikmunkára megy. Legjobban megmutatta életrevalóságát a világháborúban. Bárhova került is az idegenben, ügyessége, okossága által feltalálta magát a legrövidebb idő alatt. Dolgos, friss voltáért Európa országaiban mindenütt megszerettette magát fogságban is. Való, hogy elérhetetlen vágyak nem háborgatják, kevés igényű, de elhatározásához értékes gondolatai, hasznos elgondolásai, találmányai megvalósításához sokára és nehezen jut el. Legtöbbször kisebb akadályok vagy a kezdet sikertelensége folytán abbahagyja szép anyagi sikert mutató tervét. Milyen az alföldi ember? Az alföldi ember nyugalmas vérmérsékletű, járása megfontoltabb, tempósabb, mint a hegyvidékié. Itt, az Alföld közepén, a vágyak netovábbja mindig a föld volt. Ehhez a mindent átalakító földhöz alkalmazkodott a vásárhelyi ember. Nem kapkodó természetű, hanem nyugodtan, lassan, de kitartóan végezte munkáját. A nóta szerint is: Egy csöppet se siessünk Itt a jó gyöp: ötessünk! Ma is azt tartják, hogy igazán jóízűen enni csak lassan lehet. Gyermekkoromban várásból állott az alföldi ember élete. Türelmesen várta a szántóid

vető ember, míg megjön az alkalma, megfelelő ideje szántásnak, vetésnek, esőnek, kikelésnek, érésnek, aratásnak, takarásnak, szórásnak, és ha elérkezett az óhajtott idő, serényen, dalolva végezte dolgát, megállta a helyét derekasan. Látomtul-látomig dolgozott. A sietést nem szerette. Az erőszakolt, hirtelen, rúgd föl—hagyd ott munkáról még a gazda is leintette munkásait: „Hónap is nap lösz!" — mondta keményen a béresnek, tanyásnak, vagyis a gazda ítélete szerint a rendes, becsületes munkának volt értelme. A fiatalok az öregek tanácsa, még inkább a saját tapasztalatuk, józan eszük után munkálták a földet verejtékes munkával. Ez az áldott, jó termőföld tartalmas, eredeti gondolkozású, szellemű embereket adott a nagyhatárú városnak, de ugyanakkor legtöbb esetben ide is kötötte erősen, nem eresztette el magától. A város szülöttei közül azok, akiknek élete pályája magasabbra ívelt, valamennyien elhagyták a várost, ki előbb, ki utóbb, és boldogulásukat más vidéken, többnyire a fővárosban találták meg. A más vidékről idejöttek pedig Vásárhely földjéhez ragaszkodtak halálukig. Bárhonnan jöttek is, vásárhelyiek lettek testestől-lelkestől. De akik eltávoztak is innen, időnként hazajöttek erőt meríteni, lelküket táplálni. Különösen a művészi pályán lévőket húzta haza szülőföldjük a külföldről, ahol pedig kedvező körülmények és az anyagi jólét útja állott nyitva előttük, mégis visszatértek az elmaradt, művészetüket nem értő, kevéssé méltányoló vidéki városba a szegény nép őrizte nagy értékekért. Most milyennek látja Vásárhelyt? Erre a kérdésre hirtelenében nem tudok felelni, mert ha időnként gattam is, nem találtam már az ismerős, tapasztalt öregeket, a jó rokonokat, közel fél század múltán csak nyugvóhelyüket kereshetem ismerem az új nemzedéket, azok sem engem. Annyit figyeltem meg, a fény, az a megelégedés, vidámság, amit ifjúkoromban láttam és igen megkopott, megfakult.

hazalátobarátokat, fel. Nem hogy az ismertem,

*

Így szól a két évtizedes vallomás. Örök kár, hogy az újra nekifényesedett és az ötvenes évek fakultságából színesebbé váló városképét már nem láthatta meg. A sötét háttérből újra előtűnő világosságot. TÓBIÁS ÁRON

A VÁSÁRHELYI

GIMNAzrUM 71

BATA IMRE

A vásárhelyi poéta PÁKOZDY FERENC EMLÉKEZETE „Jó a zseni a háznál!" — mondta nemegyszer, mikor a debreceni Egyetemi Könyvtár Olvasószolgálatát megint kihúzta a csávából. Gyakran tette. Mert amit más tájékoztató könyvtáros hosszas kutatással keresgélt elő szakkatalógus, bibliográfia és lexikon segedelmével, azt ő könnyed bravúrral a fejéből húzkodta elő. Enciklopédikus tájékozottságával mindig tiszteletet vívott ki a kollégák körében, s ezen nem rontott az sem, ha néha mégsem tudott megfelelni rögtönzésével a kívánalomnak. Ilyenkor is érdemes volt azonban meghallgatni, mert a kérdés ugyan nyitva maradt, de néhány aforizmával, különös adattal gazdagabb lett az olvasó is, a könyvtáros kolléga is. Máskor ült a tájékoztató katedráján, s elmerült egy-egy sakkfeladványban. Megállt előtte a tanácstalan egyetemista, és csak állt, csak várt. Nem merte a szakállas polihisztort megzavarni. — Bocsánat! — hebegte a delikvens ilyenkor, mire a Mester: — Semmi, semmi! Azért vagyok, hogy zavarjanak. — Aztán elmerülten magyarázni kezdett. A magyarázat előadássá terebélyesült, aki a környéken volt, odacsődült, s hallgatta a rendkívüli egyetemi előadást. Ha irodalomról volt éppen szó, csakúgy hullottak a keresztnevek. Attila, Gyula, Áron és Zsiga bácsi, m e r t aki beszélt, kortárs, nemzedéktárs volt; barát és bajtárs, maga is költő, aki szerényen csak annyit mondott erről, ő is megtett a versért annyit, hogy k i j á r j o n neki egy kis magyar halhatatlanság. Emlékezetesek voltak ezek az előadások, mert feledhetetlen definíciókkal ékeskedtek. Illyés Gyuláról például megjegyeztük, hogy ő az a poéta, „akinek helyén van a lángesze"; az életről pedig megtanultuk, hogy „életveszély". Aztán vége lett a rögtönzött előadásnak; Feri bácsi elvonult a matematikai intézetbe, sakkpartira. Üresen maradt a tájékoztató katedrája, de a minőséget nem lehet hivatali idővel mérni. Nem mérték ott sem avval, pedig m á r megíródott a nagy mű a könyvtárról, mint üzemről, s a munkamegosztás és az üzemi szervezettség nehezen viselte az egyéniség rapszodikusságát. Arról soha nem esett szó, hogy a Mester regényhős is. Pedig tudta, hogy Németh László Égető Eszterében Hallgató Sándornak hívják, s ő szónokol azon az irodalmi esten, melynek két vendége a „nagy író" és Méhes Zoltán, vagyis Móricz Zsigmond és Németh László. Az estet bevezető szabadelőadás pompás jellemzésének hitelességét tanúsíthatom. „ . . . egyik szójáték a másik után villózott elő felzaklatott agyából, mintha nemcsak fordította volna Shakespeare-t, de be is oltotta volna a mongol puszták monoton dobjába" — jellemzi találóan a szónoklatot Németh László, majd szóról szóra idézi is: „öregek szeretik azt hinni, hogy minden ú j generáció degeneráció... Elfelejtik, hogy a- nemzet "nemzett, tehát nem valami absztrakció, hanem épp azok, akiket ők megnemzettek. . . . A nemzedékkérdés rendesen eltökélt meg nem értés . . . A Válasz (a fiatalok folyóirata) nem válaszfal, a nemzedék nem n e m z e t - é k . . . In és nem restauráció magnára van szükségünk (kap-. csolta össze a fennálló rendet Bacon művével), nem feledve el persze, hogy a legnagyobb re mindig a legnagyobb in és ad is lévén: a legnagyobb forradalom: a norma rendjének a helyreállítása, a legősibb revolúció (á praepositiók bámulatos helycseréjével) a dolgok integritásáért folyó küzdelem" — és így tovább, annyit jegyezve meg, hogy a zárójeles kitételek Németh László kommentárjai. Csomorkány különcei közt Hallgató Sándor a polihisztor. „Sanyi megőrizte azt a tulajdonságát, hogy mindenhez szakértőként : tudott hozzászólni, mint régen Ver72

giliushoz." De ő volt ott a költő is. „Gyenes minduntalan Sanyihoz fordul. Te vagy a költő." „Te a fővárosi sajtóban is név vagy, Sanyikám." S az is Hallgató Sándor, aki ifjúsága idején fogadásból bevágta az egész Faust I.-t. Németh László Égető Eszteréről nem beszélt Pákozdy Ferenc senkinek Debrecenben. Nem bízott meg fogékonyságunkban, nem feltételezte rólunk, hogy fülünk van az iróniához, s ebben talán volt is igaza. Netán szó szerint vettük volna Hallgató Sándor jellemrajzát, s evvel elrontjuk a termékeny nevelési helyzetet. Mert többet okultunk benne, mint valamennyi tanórán. Elevenebb és emlékezetesebb azoknál. Pákozdy Ferenc azt mutatta meg hallgatóinak, hogyan kell viselkedni intellektuális helyzetben, s az ötvenes évek elején ízelítőt adott olyasmiből, ami akkor teljesen hiányzott; a szellemi játék izgalmas atmoszférájába vonta hallgatóit. Akár tréfára is vehettük az egészet, holott egyáltalán nem tréfált. Ahogy Németh László csomorkányizmust elemző regénye sem gúnyolódás. Pákozdy Ferenc 1904-ben született Hódmezővásárhelyen. 1922-ben érettségizett Budapesten, aztán medikusnak ment. De orvosi tanulmányait nem fejezte be, viszont doktorált jog- és államtudományból, vagyis elvégezte a jogakadémiát. 1928 és 1944 közt újságíróskodott, tehát mégsem lett jogász. Az orvosi fakultáson szerzett tudása viszont polihisztorsága alapja lett. A felszabadulás után néhány évig Vásárhelyen dolgozott az államigazgatásban, de 1952-ben Debrecenbe költözött, ahol az Egyetemi Könyvtár szolgálatába állt. Az egyetem akkori rektora, a jelentős tudós, Bognár Rezső, földije, mint Rapcsák András is, a matematikaprofesszor. Testvéröccse is debreceni teológiai professzor volt már akkor, a neves vallástörténész, Pákozdy László Márton. Az egyetemre igencsak a rektor hívta az Egyetemi Könyvtár javára, de azon tapasztalat okán is, hogy a tehetség Csomorkányban különc lesz, a nagyvilágban beteljesülés. Kicsit későn is érkezett a hívás. A költőt magában Pákozdy már-már eltemette, hányatott életét elunta, az újságírás a szellemét igen megfárasztotta. Közigazgatási tevékenysége életformaváltásra kénytette. Mikor Debrecenbe érkezett, könyvtári tisztviselő akart lenni, semmi más. A költészet fiatal éveinek, bolyongásának emléke csak. Volt e bolyongásnak két fényes fordulata; mindkettőt szívesen elemlegette. József Attilához fűzte mély barátság. 1933-ban, a költőt ért támadást egy hónappal előzve, rajongó méltatást írt a Külvárosi éj című verseskönyvről. De a támadó cikk szerzőjét is Pákozdy Ferencnek hívták. Ügy érezte, ebben a véletlen névazonosságban a sorsa ad hírt magáról. És másik vállalkozásával is megjárta. Első verseskötete után több mint tíz évvel, ugyan saját költségén, adja ki — 1943-ban — második lírai kötetét, a Förgetegben-t, de nyomban megjelenése után elkobozták, s az emelt vádak alapján vallásgyalázásért elítélték. Hallgató Sándor, az Égető Eszter hőse mondja egy helyt magáról: „A természetemből hiányzik az ökonómia. Ez tán furcsán hangzik, de a szenvedéllyel is lehet gazdálkodni. Énbennem ez a képesség hiányzik. Nálam a szenvedély rögtön b a j t is jelent." Valóban, érdemes megkérdezni, mi hiányzott Pákozdy Ferencből, hogy kiváló tehetségével és nagy műveltségével mégsem tudott nemzedéktársaihoz felnőni. Két verseskötete — A Tisza sirálya (1927) és a nevezetes Förgetegben nem volt elég ugyanazon az íven tartani pályáját, amin barátai, nemzedéktársai oly könnyeden röptettek. Polihisztorságát orvosi tanulmányainak köszönhette, akár Németh László. Nyelvtudásban is kitűnt, s angolul például olyan jól tudott, hogy a negyvenes évek elején lefordította, 1943-ban kiadta Shakespeare szonettjeit. Később — 1955-ben — a Vihart is magyarította. De amit Shakespeare-ben oly igen szeretett, az saját haj lámát a'túlzásig fokozta. A szikrázó szójáték, a manírig hevített nyelvi bravúroskodás költészetének is jellemző vonása volt és maradt élete végéig. Mert szerette agyát játszatni. Sokrétű tájékozottsága, szellemének fűtöttsége a természetéből hiányzó ökonómia okán könnyen elszabadult, s bátorítást nyerve, verbalizmusba fordult. Ha egyszer fölpattant a szóra, oly szédült vágtára fogta, hogy megállítani alig tudta, • . .. . • . 73

- Ahogy aFörgetegben verseit-Olvassuk, ez a vágta előbb Petőfi, azután Ady verst á j a i t átlózZa.' De azt is megfigyeltük,-hogy'Adyhoz érve lassúdik ..Van tehát P á kozdynak egy petőfieskedő korszaka, majd utóbb Adyhoz pártol. De sem Petőfinek, sem Adynak, nem epigonja. Különösen, akkor ámulunk, mikor Ady szájtartását mímeli, és már-már saját hangjára talál. így van Petőfivel is. Nem jár vele úgy, mint a tizenkilencedik századi petőfieskedők, mert ő nem. külsőségek szerint, hanem zseniális vonásaiban éli át és imitálja a Petőfi-lírát. Az egyszerűséget ott ragadja nyakon, ahol éppen a legtermészetesebb, ahol a költői dikció és a közvetlen prózabeszéd már-már-egybeesik; a kettőt hajszál választja el egymástól:. Nem hiába mondják, hogy kutyának kutya a barátja, nincs barátom egy se már, csak a szomszéd kutyája. Vagyis a jól értett Petőfi-verset imitálja; s ő, aki máskor elszalad, egy-egy Petőfiszerkezet fölhasználásával ugyanazt az ökonómiát produkálja, mint mestere.' Petőfit azonban főként ritmusérzékenységében követi. A prozódia különben is éppoly m á niája, mint a szójáték. S há emebben intellektusát csillogtatja, amabban ösztönös tehetségére vet hangsúlyt. És Adyból is azt veszi ki, a ritmikát és a fordulatosságot. Nem a kész fordulatokat, különösen nem a nagybetűs szimbólumokat, ahogy az Ady-epigonok szokták, hanem az éppen kidalolható szókapcsolatot, a nyers fordulatot, a kemény és súlyos szavakat tagolja Ady versdallamaira, megmérhetetlen, de fölérezhető ritmusa szerint. Hallott és nem jegyzett tagolás szerint! S ha véletlenül hexametert csinál, Fazekas módjára hangszereli. Nála a hexameter nem emeli ünnepivé a dikciót, a próza természetes kényelmével öltözik a versmondatba a nyelv. Kiváló kultúra, poétái műveltség mégsem támasztja föl a saját hangot. A mértéktelenség pedig retorikába taszítja Pákozdyt. Amit Németh László Hallgató Sándorról, a szónoklóról ír, most az is talál: „Ott állt a két nagy kolléga közt, egyedül a fölgyújtott homlokával, egy alaktalan gondolatmassza jött föl a fejéből s az alkalom ösztönzésére, hogyha más úgysem érti meg, legalább ez előtt a két ember előtt kitüntesse magát. Eszter egy szót sem értett abból, amit mondott, nem is erőltette, hogy figyeljen, de érezte, hogy Sanyi eltévedt, egy lázas arcokból álló erdőben önmagát tartja szóval, érzi, hogy amit csinál rossz, s épp azért nyújtja, hogy egy nagy remekléssel helyrehozza." A Förgetegben verseinek nincsen címe, számozottak, mint Shakespeare szonettjei. A százhét vers utolsó darabjai közt azonban remeklések is vannak. Jobbára ritmikai rémeklések. Pákozdy lírája egy kései mesterkedő poéta költészete benyomását teszi. Egy poéta praeceptor alkalmi daliását, akinek van mesterségi kultúrája. Sokkal többet tud a versről, mint amennyit magából belevisz. Alkalom vagy szerep ragadja el, de ha néha megfeledkezik azokról, és ritmikai tapasztalatát, nyelvi leleményességét hagyja szabadon érvényesülni, még ha túl is írja a verset, a n n a k zenéje és nyelvi parádéja megszüli a poétái varázst. Debrecenbe már sebzetten érkezik. Könyvtáros inkább, mint poéta. Idő telik bele, míg versekkel jelentkezik a helyi sajtóban. Szívesebben fordítással. A Vihar az Alföldben jelenik meg, és különnyomat formán is közreadják. Szerepvágyát az egyetemi hallgatók körében, azok javára éli ki. Megviselt szervezete, megrokkanó szíve újítja meg lelkében a költőt. Kevesebb verset ír az ötvenes-hatvanas években, mint valaha, de hatvannyolc után, s ebben szerepe van a Magvető által kiadott gyűjteményes kötetének is (Esthajnal, 1968), ihlete magas lobot vet. Most azonban megköti áradását a súlyos élmény; a halál előérzetében, készülőben az elmúlásra, költészete javát termi. Már nem a szenvedély, hanem a szenvedés diktálja a verset neki, s amit érez, nem szerep. Most jut oda, ahová ifjúságában remélte, de a javát elvetélte. Pedig mennyi mindent tudott! írt, fordított, a délkerület sakkbajnoka volt, megcsinálta a kicsempészett latin érettségi tételeket, a 74

B I B Ö L A J O S ÉS P A K O Z D Y V Á S Á R H E L Y E N

gimnázium matematikatanára nem mert matematikáról beszélni vele; 1934-ben például közösen írt levelet Beke Manó címére József Attilával, s a levélben egy matematikai probléma eldöntését kérik a tudós matematikustól; sokat foglalkoztatják a magyar vers ősi ritmusának kérdései, s ha verset írt, mégsem a nagy költő szólalt meg ajkával. Minden adottsága és képesítése megvolt hozzá, hogy legyűrje a parlagiságot, mégis megállt a míveskedés szintjén, mert nem tudta elszakítani magát a csomorkányizmustól. A nagy megrendülések elől akarva-akaratlan kitért, a megpróbáltatásokban mindig a könnyebb ellenállás irányát választotta; mindig Csomorkányt, s akkor talált magára, mikor többé már nem választhatott, mikor a halállal kellett szembesülnie. Utolsó versei belső riportok, önmegfigyelések. az 75

infarktus csapdájában vergődő szív dobogását kottázzák. Vagyis nem a bátorságon múlott a vers előbb sem, mert éppen gyávának nem lehetett tartani sosem. Ha önmaga mélységeihez előbb nem ért le, ha nem volt következetes a költői gondolkodásban, abban különc környezete befolyásolta. Az a környezet, amely mindig visszaigazolta bravúrjait, sokoldalúságát, de sarkallni nem igen tudta. Akik a közelében lehettek, nemcsak sokat köszönhetnek neki, azt is tudják, hogy a magyarságnak majdnem elpazarlódott benne valakije, amiért a felelősség a Németh László megnevezte, jellemezte csomorkányizmust terheli; azt a különcködést és lomhaságot, amiben osztozni mindnyájunk hajlama, s még szerencse, hogy talaját, a parlagot az újabb évtizedek mélyen megforgatták, és csak hadd forgassák. 1970-ben halt meg Pákozdy Ferenc; megtört tekintete még viszonozni tudta az iránta növekvő figyelmet. A debreceni irodalmi élet a költő utolsó napjait megbecsülésével övezte; Debrecen nemcsak befogadta a jövevényt, vele költőjét temette, akinek java verse irodalmunké, élete tanulsága pedig okulásunk.

FEKETE JÁNOS: REZTÁL

76

PÁKOZDY

FERENC

Az Infarktus-ciklusból (20)

Kelj fel és járj mondom magamnak s mozdulok esedékes az esti séta parancs az engedély is latornak katonának eskü az eskü az adott szó hát felkel aki elesett föltámad nagy keservesen cifrákat nagyot fohászkodva álmélkodva tamáskodva első a fegyelem ember az ember örökmozgó amíg ember ön- és közveszélyes rebellis atom álmos vagy éhes pokolba-ajtó kurvahajtó kegyelem végül is engedelem zeng a trombita zeng az ég dörög villámlik hátha jég uramjézus. ne hagyj el (65) a szülőföld is elveszett az emlék ugyan élvezet a tóaljára néha még de meg már ott se szállanék

ahol születtem áll a ház de már magára sem vigyáz ahol fölnőttem az öreg hajlék a mát sem érte meg

a kanális a tiszapart mártély is már csak hivatal vadőrző vadvédelmező jutalmazó italmező

pedig élek még s örömest ugranék falának fejest vagy nyúlnék el díványomon lepedőben a vánkoson

77

petőfi ucca csalogány ucca fiatok de sovány de potrohos de összement bercsényi aki idebent

vagy keresek más kódikat a nádakat a hódokat a dilinkát a paperét már akkor inkább piperét

van sem sem csak

az új írást-e vagy az ést vagy más hasonló vétkezést béla bácsit a röggelit a néhait az éccörit

bujdosóban egymaga fejedelem sem haza alkotmány sem költemény kard a szíve közepén

nem lesz belőled 'semmi sem mondta apám és elhiszem tudvatudom már magam is hajdan ember is magyar is

eltűntek egyszer mint ahogy el fog tűnni a többi rongy ha fönnforgó ha papiros akár fehér akár piros

már rég nem ember csak magyar nem izgat semmi néni zavar1 • '.'• sem élővíz sem holtkanyár '1se jövetel se ravatal • ""•

csak égy marad a zöld marad a fűzfák harkánymadarak a röghözkötött költöző égy halhatatlan hódmező

bánom is én a telepet ahol az anyám elepedt apám nábókos telepét a gólyák szorgos kelepét

áz' én alom vásárhelyem bölcsőm szemfedőm sárhelyem delelő libalegelő temető mamuttemető

anyu vögyél föl és szegény ' •• felvett mert kényes voltam én sokáig egyke förtelerri lesül a bőr a képemén '

lesz németh aki elfedi egy lászló nem elég neki mondják hogy ő is nagy beteg gondolom én is mehetek

(84—87) üdvözlégy mindszentek napja nem hittem volna hogy megérlek s lám-lám újra súlyban á mérleg vízszint az élet s halál karja mehetek az életbe oldalába a fölkelő

megint haza vissza a mérleg másik újabb halálig nap fényét issza

szemem is lomhán szomor vígan billeg vissza a botor hídon meg-megtorpanva tollászkodva mint egy őszi légy tudós harkály aki megmarad majd csak helytáll kopog vissza koponyám odva

jó hazamenni alig várom hogy hazaérjek újra ott feküdjem az otthoni ágyon mely úgy tündöklik úgy ragyog

szeretnék mindent jóvá tenni amit csak . lehet mielőtt behunyom szemem egy szemernyi engesztelődést pihenőt

mint egy csillag egy messzi halk ének alig hallható dal utolsó lehelet első szerelem fürdő altató

megnyugvást békét mert üzentek onnan felülről s többször is törhetem .fejem mint a szentek hiába minden fejtörés

bölcső

. hiába minden aggodalmam igyekezetem nincs hatalmam se udvarom se fegyverem

nem itt akarok elaludni hanem ott ott odahaza édike mellett észrevétlen de nem akarok még aludni olyan hosszú az éjszaka s még nem éltem csak visszaéltem

sokat kaptam keveset adtam hajtogatom mind hajthatatlan a jcenyerem is kegyelem

úgy virradt rám idén aZ ünnep mindszent napja halottak napja adósságaim egybegyűlnek és körülvesznek mintha gyértyaerdő elnyúlva kitérítve világítok a gyertyák alján elragadtatva szemlesütve . fellobbanó fényben halvány árnyékban mintha szószólóim hajolnak felém gyászolóim rovásaim rovandó rendje hogy örülnek hogy megkerültem holott régesrég elmerültem minden jövendő ünnepekre

Suhog-lobog... Suhog-lobog suhan-rohan repül a temérdek napraforgó tengeri szállnak a felhők szállnak a földek 79

terhesen ittasan — lengeti díszlobogóit gyászlobogóit az ősz. Lángforrás lángfüst lángfolyó lángörvény lángtenger az egész látóhatár úgy merül úgy hull bele az ember mint egy fáradt golyó — tűzmadár csillog és villog surrog és vijjog az ősz. Űton-útfélen fent-alant vörös rendek sárga barna sorok özöne ront a halálba vész á homályba csorda hant csóva lant — hallga te hogy töri-zúzza hogy veri-nyúzza az ősz.

Vöröss Istvánhoz Még látlak. Törpe. törzsön óriás fő, sátor haj alján tűz szem. Gyönge váz, erős terv; szilaj füstláng, lenge ház; hamvadó hajlék, melyre gyászruhás nő mered s a koratavasz kaján napja. S egy falka szomszéd. Falnak, oltanak, osztanak, mintha jussot. Holt anyag, akinek föld az anyja s ég az apja, a halhatatlan szellem. Hét halállal hal a halandó, aki vétlen vállal, lélek, aki testnek öltözött. Még föl-fölvillansz, vizsgán, viszolyogva. Egy asszony arcán, mélán, mosolyogva. Üdvözlégy, költő, szenny és menny között.

BIBÓ

LAJOS

A nyolcadik napon A katona ott feküdt a földön. Hullámos talajon hasalt, buja, magas fűben. Hogy sötét volt, éjszaka, feszülten figyelt előre. Ez a fölfokozott éberség megritkította körülötte a csendet, mert a levegő langyosságot párázott, a csillagok hangtalanul virrasztották az eget, s a t á j föloldódott lágy szelídségében. Ezt a katonát Pálnak hívták. Alighogy kezébe nyomták az oklevelet és megkezdte tudományos búvárkodását, máris megkapta a behívóját, hogy nyomban vonuljon be, viszik a harctérre, kell az épkézláb ember az utolsó szálig. Jelentkezett, mire puskát hajítottak oda neki, tetőtől talpig fölszerelték, bevagonírozták, aztán a vonat meg sem állt vele a tetthelyig. Már réges-régen bemocskolódott és kihányta a csömör, amikor kiküldték őrségre a fűbe. Kívülről bepiszkolódott a portól, sártól, ruhatetvektől, belülről beszennyeződött a fáradságtól, félelemtől és ótvaros gondolataitól. Szemben vele egy másik katona lapult a fűben. E körül a katona körül is éj reszketett, és tekintetét ő is csaknem lélegzetfojtva fúrta bele a sötétségbe. A mozdulatlansága megdermesztette körülötte a hangtalanságot, mert békesség honolt lent és fönt, s a mező aléltan pihegett puha boldogságában. Ezt a katonát Péternek hívták. Éppen megszületett az első gyereke, amikor besorozták, egykettőre kiképezték, hátizsákot akasztottak a nyakába, vonatra rakták és vitték a csatatérre. Már régen elrohadt a kapca a csizmájában, amikor kiküldték a fűbe. Arcát egészen benőtte a vörhenyes szakáll, gyomrát kikezdte a kenyértelen, hideg eledel, eszméletét elhomályosította a tudatlanság és értetlenség. Ez az éjszaka mélyebb, aléltabb és magába roskadtabb volt az előzőeknél. Hogy teljesen kitárta magát a hold is és elterítette fényét idelent, sejtésszerűen mind a kettő fölérezte a másikat. A fegyverük egyszerre dörrent. Pál figyelt. Nem hallott semmi neszt. — Ezt eltaláltam — rebegte. Péter fülelt. Fűszál nem zizzent. — Ezt agyonlőttem — suttogta. Pál megpróbált zajtalanul előrébb kúszni, hogy megközelítse a halott ellenséget. Péter is belevájta tíz körmét a nedves talajba, hogy közelebb húzza magát a másvilágra küldött ellenséghez. Így értek össze. Egyszerre pillantották meg egymást, egyszerre kapták föl a fejüket és szinte eszelősen meredtek egymásra. Hogy az arcuk csaknem érintkezett, ez a számukra elképzelhetetlen, hihetetlen közelség megsemmisítette számukra a valóságnak azt a kézzelfoghatóbb és igazabb részét, hogy katonák, fegyvert szorongat a markuk: két ellenség került szembe egymással és döfniök vagy tüzelniök kellene. A megnémult döbbenetnek, a pillanatra kihunyt öntudatnak ebben a sivatagürességében a valóAz í r ó h a g y a t é k á b ó l . 6 Tiszatáj

81

ságnak az a halványabb része ködlött csak az egyikben is, másikban is, hogy egy emberrel ütközött össze, egy másik emberrel, akinek szeme, szája, orra, füle, élő arca van, akárcsak neki. Pálban, aki tudott Péternek a nyelvén, Pálban kezdett elsőnek forogni a kerék. — Mit akarsz? — hördült forrón Péterre félig hülyén, már megroskadt, de még mindig lánggal lobogó rémületében. Péter hallotta a két szót, fölfogta az értelmét, de rettenetes ijedtségében, amely átszúrta a szívét és belesikoltott az agyvelejébe, nem tudott mit kezdeni a gyámoltalan kérdéssel. — Lőttem — rezdült el az ajkáról. — Te feküdtél ott a vakondtúrás mögött tegnap is? — Én. — Figyeltél bennünket? — Figyeltelek benneteket. — És most azt hitted, agyonlőttél? — Azt hittem, agyonlőttelek. Egyik keze sem mozdult. A szemük sem rebbent. Csak néztek. Mert derengőn látták egymást. Pál látta, hogy amit néz, az egy arc. Péter látta, hogy amit néz, az egy emberi ábrázat. — Engem Pálnak hívnak. Téged? — Engem Péternek. — És rám fogtad a puskádat? — Te meg énrám. — Csakhogy én nem akartalak megölni. Csak lőttem. Lőnöm kellett. — Én sem akartam, hogy meghalj. Csak lőttem. Lőnöm kellett. Pál mintha neszt hallott volna. Péter is belefülelt a levegőbe. Most mi lesz? Vissza kell kúszniok a helyükre. Pál kínlódott. — Szóval Péternek hívnak és még itt vagy, nem estél el. Élsz. Élhetsz. Én nem menesztek golyót a koponyádba. Értesz? — Értelek. Én sem akarok elbánni veled. Nekem gyerekem van. — Nekem nincs. — Most én visszamászok a helyemre. — Nekem is vissza kell mennem. — Én holnap is itt leszek. — Én is. Pál mozdult. Kezdte, lábbal előre, visszatornászni magát a helyére. Mozdult Péter is azonmód. Hogy szemmel tarthassák egymást. Hogy résen legyenek, holott erre nem volt semmi szükség, mert még csak át sem villant egyiken sem, hogy kárt tegyen a másikban. Pál később rothadó émelységgel b ú j t be a fedezékbe. Undorító! — mondta magának, amikor ráhúzódott a vackára. A hadnagya nem aludt, hallotta a halk, káromkodásként hangzó sóhajtást. — Undorító? Mi az undorító? — kérdezte. Pálnak egész bensője gennyezett. — Minden. Főleg ez az egész. Kis híján meg nem öltem egy embert. A hadnagy halkan nevetett. — Ja, barátocskám, ez háború, ha nem tudnád. Egy év alatt, amióta itt rontod a levegőt, igazán megtanulhattad volna. Háború, hát részünkre személytelen ügy. Bele kell törődnöd, hogy az első dörrenéssel a seggébe lőttek minden egyéni fölháborodásnak és tiltakozásnak. Hányszor ugassam el ezt még! — Aludni akarok. — Aludj. Addig legalább nem beszélsz. Nem tartasz előadást a mennyek urának igazi földi céljairól. Pál másnap éjjel jó negyedóráig figyelte a másik katona őrhelyét. Fegyverét lövésre tartva, ujját a ravaszra helyezve, alig észrevehető mozdulatot tett. A . moz82

dulatra hasonló mozdulat felelt. Péter bal karját valamicskét megemelte. Hasonlón nekibátorodott a másik kar is. Erre mászni kezdtek előre. — Te vagy? — Én vagyok. — Mit csináltok egész nap odaát? — Semmit. — Kushadtok? — Kushadunk. — Ha nem lesz támadás, még nyolc napig nekem kell itt őriznem ezeket a fertelmes éjjeleket. A te szolgálatod? — Nem tudom meddig tart. De miért találod csúnyának ezeket a szép éjszakákat? A sötétség gonosz, de most nevet a hold és ragyognak a csillagok. — A hold sárgán vihog, a csillagok meg reszketnek irtózatukban. — Reszketnek? Azért mert irtóznak? — Azért. Meg azért, amiért buta vagy. Péter várt keveset. — Nem vagyok buta, csak tudatlan. Nem jártam iskolát. Nem tudok sem írni, sem olvasni — mondta egyszerűen. — Azért nem értesz. — Azután hirtelen, majdnem ellenségesen — vagy neked tetszik? — Micsoda? — Az, hogy katona vagy, aztán ide hajtottak, hogy engem lepuffants. Hogy golyót eressz a hasunkba. Péter gondolkozott. Nem. Nem jószántából öltött katonaruhát magára. Jött a cédula, hogy mennie kell sorozásra. Besorozták. Utána két hónapra beosztották. Így került ide. Aztán ö igazán nem akar senkinek sem golyót ereszteni a hasába. Ö csak katona. Az ellenség meg ellenség. Arra lőni kell. De h á t . . . Elakadt. Tekin- „ tete találkozott Pálnak a tekintetével, és nem tudta tovább fűzni a gondolatsort. — A hasatokba? Miért éppen a hasatokba? — verítékezte ki végül tétova sutasággal. Pál legyintett. Ökörség. Feleslegesen jár a szája. Vitát akar kezdeni egy együgyű emberrel. Előadást akar neki tartani a háború esztelen, pusztító borzalmasságáról, a megleprásodott értelemről, az önmagát megcsúfoló civilizációról és kultúráról, a szellem őrült orvtámadásairól, amelyekkel a saját maga termelte tiszta eszméket próbálja minduntalan hátulról leszúrni? Röhögni való, hogy méltó szót használjon a gyalázat, öngyilkosság és a saját korlátoltságának a jellemzésére. Ennek ellenére még beszélt, beszélt a másik is, de szavaiknak többé nem volt tartalma. Valami közéjük furakodott. Valami levegőtlenség. Árnyék borult rájuk, a bizonytalanságnak abba az állapotába jutottak, amelynek tanácstalanságában minden közeli és távoli kézzelfogható elvesztette a körvonalát. Péter annyit érzett csupán, hogy egy ismeretlen úton áll, amelyre nem tudta, hogyan került. Annál inkább gyötrődött Pál, aki magára vetett a beállott zavarért, viszont semmi kedvet nem érzett ahhoz az erőfeszítéshez, hogy kikeverköddzék abból a könnyű, de sűrű párából, amelyet megrekedésének a silánysága lehelt magából. A Fiastyúk lassan elindult, hogy átkerüljön az égbolt másik felére. Az idő haladt, vissza kellett húzódniok. — Ide figyelj! — kezdett Pál készülődni. — Holnap éjjel rajtad a sor, hogy jelt adj. Tépj le egy marék füvet és dobd a levegőbe. Erről majd tudom, veled állok szemben. Aztán mereszd a szemed, amikor viszonzom a jeladásodat. Megértettél? Péter remegett. — És, h a . . . — nem merte folytatni. — Akkor lövök. Persze az is megtörténhetik, hogy az, akit helyetted állítanak ki, gyorsabb lesz, mint én. Majd meglátjuk. Pált néhány órával később gyengédnek csupán némi túlzással nevezhető rúgás rebbentette föl alvásából. A hadnagy apai jóindulata bújt ki az iszákjából. 6*

83

— Ébredj Demoszthenesz. Megjöttek a lapjaid. Pálnak sajgott minden tagja. Nyögve föltápászkodott és kezdte kidörzsölni az álmot a szeméből. A tábori posta sáros csomagja ott hevert a lábánál. Nézte az összerongyolódott, zsineggel át meg átkötözött, annyi viszontagságon átment küldeményt. Üjságok. Talán levelek is. Fölbontsa? Minek? Levelek? Ugyan ki írna neki? Hacsak Piri nem. Miután lefeküdt azzal a vagánnyal. Horváth Csaba nőgyógyász úrral. Persze még méhkaparás előtt. Előbb be-, aztán ledőlt annak a csirkefogónak, és azóta makacsul üldözi a bűnbánatával. Ha most is írt, ez az ötödik levele, amelyben nyilván ezúttal is vele igyekszik levakartatni a kiütéseket a lelkiismeretéről. Hát ő nem vájkál fekélyben. Begyógyulnak Piri sebei az ő bűnbocsátó közreműködése nélkül is. Kár az esetért. Szerette azt a dögöt. Annak idején ártatlanul kapta meg. Ügy nagyjában kiegészítették egymást. El is határozták, hogy összeházasodnak. Nem egyébért persze, csupán a rend kedvéért. No, meg a közerkölcs megnyugtatására. Piri akkor még nem sejtette, hogy hamarosan ringyóvá silányul, ő sem árult el még semmi hajlandóságot arra, hogy élőszóval és beszédben is olyan útszéli kifejezésekkel éljen, amilyenekkel ma él, és olyan hangtalan, lezüllött gondolatokkal szórakoztassa magát, amilyeneket mostanában táncoltat a homloka mögött. A harctér, a fiúk, akikkel egy levegőt szív? A félelem, a düh és tehetetlenség? Nem. Egyik sem. Nem ezek az okok. Nem a körülmények és tények torzították el. Az, amivé vált, már az anyaméhben benne lappangott, csak később öltött formát. Lényegében akkor jött igazi valójában a világra, amikor megtudta, Piri fölcsapott szajhának. Burokban született, és ez az esemény szakította le róla a hártyát, és ez a baleset metszette el a köldökzsinórját. így bomlott ki egyszerre. Azzá, olyanná, aki. Közel harmincéves. koráig élt abban a balhitben, hogy egészséges, tisztességes, szabályos, ép ember. Ezt a hiedelmet igazolták tudományos, komoly önvizsgálatai is. És akkor, egyetlen szempillantás alatt kiderült, hogy korcs. Nemes prémmel, remek fogakkal, izmos, karcsú testtel, királyi fővel ugyan, de bundája teli tetűvel, kullanccsal, karmai mocskosak, szája vérhabos, és ami a legfontosabb, egyetlen életérzés működik benne csupán, a zsigerek vágya és m u n k á j a . A csomag után nyúlt. Kibontotta. Valamennyi újság első oldala ökölnyi betűkkel harsogott: győzelem és előrenyomulás minden vonalon. Belül csak górcsővel látható, parányi betűkkel: a kenyér-, hús-, zsír- stb. jegy után behozták a tej, vaj, túró, só, paprika, szappan, cipőkenőcs, poloskairtó szerek jegyeit is. Egyelőre csupán a gombostűnek és gilisztacukornak kegyelmeztek meg. Jól sejtette, két lap között ott szerénykedett Piri cenzúrázott, vagyis föltört és ú j r a leragasztott levele is. Zubbonya zsebébe nyomta. Majd később. Ez igazán ráér. — Nem szállsz be? — reccsentett rá egy érdes hang. A kártyázók felé tekintett. Mint rendesen, huszonegyes járta. — Nem. A pénzemnél vagyok. — Hazudsz filozófus. Minden dohány nálad lapul. — Egy megveszekedett petákotok sem nyugtalankodik nálam. A ti bajotok, ha nem akarjátok megérteni, nekem viszketegséget okoz az ebül szerzett pénz. Viszont nem akarom ebül elveszíteni sem az enyémet. — Pecunia non olet. — Ugyanakkor még egy fillér is bűzlik. — A te kezedben. Szörnyű, milyen hullaszag árad a koponyádból. Abban reménykedsz talán, hogy ellentétben a közóhajjal, te életben maradsz? Tévedsz fiacskám. Megdöglesz te is, mint ahogy kiömlik a belünk valamennyiünknek. Mit gondolsz, meddig tart még ez a hacacáré. Szorozd meg az eddigi halottak számát hattal, adj hozzá hetvenmillió gallon benzint, nyolcezer ezutáni lelövésre ítélt repülőgépet, az egészet oszd el egy kiadós kiütéses tífusszal, egy orkán erejű szélgörccsel és húszmillió zabszemmel, akkor megkapod az eredményt: a még három kerek évet — fröcskölte hadarva a hadnagy. Pál a vörhenyes arcú, bikanyakú, hatalmas testű emberre tekintett. Akaratlanul is a konyakos üveg után nyúlt. Húzott egyet. Még legalább három év? Bölcsen szólt a hadnagy. Összevetve mindent, ennyi még bizonyosan hátra van. H a c s a k . . . 84

Hacsak közben valami csoda nem történik. De a csodák manapság ritkán dugják ki az orrukat az odúikból. Vagy fölülről. Attól függően, milyen természetűek. Mit rejtegetnek az ülepük körül, vagy mit hordanak a homlokukon. Kortyintott az üvegből. Váratlanul alig érezhető hűvösség jelentkezett a lábszárában. Langyosság követte. Az inger megindult fölfelé, a térde felé, a következő pillanatban a mozgás tisztán észlelhető melegségben egyesült és eloszlott a testében. Piri, a hadnagy, huszonegyes, roham, Péter, csoda? Kezdődő ittassága olyan meglepetésszerűen és olyan erővel kezdte forgatni fejében a képeket, egyszerre a társult képzetekkel, egyiket fejével a gyomrában, a másikat tótágast a levegőben lebegtetve, ismét másikat fénysebességgel elsuhantatva, pörgetve, hol örvénybe sodorva, hogy bár még nem volt részeg, percekbe került, amíg le tudta csendesíteni ezt a vészesen zajgó fenyegető látomást. Megszűnt agyában a zavar, a tomboló rezgés elült, egyedül Péter arca maradt ott a levegőben. Pál látta, Péter őt nézi.. De most, először, világosan, élő valóságában most látta az egész főt: Péter rohamsisakját, alatta a két nyugtalan szemét, a tompa orrt, a lágyan ívelt szájat, a kissé széles állat, és mindezek mellett a földre szorított géppisztolyt, Péter fegyverét. Még három esztendő? Visszadőlt a pokrócára. Aludt tovább. Ezen az éjszakán remegés bújkált a karjában és ujjaiban. Türelmetlen, heves ösztökélés tüzelt benne, hogy egészen, közel hajolva Péterhez, meggyőződjék, az csakugyan pontosan olyan, amilyennek délutáni lázában látta. Szerette volna körültapogatni az arcát. Megérinteni a homlokát, orrát, száját, állát és — ez villámként nyilallt át rajta — odább rúgni a fegyverét. Le kellett vezetnie ezt a rejtélyes eredetű izgalmat. — Ma délelőtt rád gondoltam — mondta. — Rám? — Rád. Péter elmosolyodott. Úgy érezte, hálával tartozik Pálnak. De mert nem tudott mással fizetni, magáról kezdett beszélni. Megmondta, hol született, milyen körülmények között cseperedett fel és hogyan lett belőle rakodómunkás. Egy alkalommal — mesélte —, rizst, kávét meg borsot zsákoltak kifelé egy dagadt hasú folyami hajóból. Az egyik társa megcsúszott a keskeny pallón, és zsákostól a folyóba zuhant. A munkafelügyelő éppen ott állt, látta mi történt, nyomban ordítozni kezdett, ugorjanak a vízbe, húzzák partra a zsákot, mielőtt elmerül. Valamennyiőjük közül egyedül az ő bátyja tudott úszni, az vetette magát a folyóba. De nem a zsák felé tartott, hanem a társuk felé, akinek a feje fölött már összecsaptak a hullámok. Ki is mentette. Amikor a felügyelő látta, a zsák elveszett, olyan dühbe gurult, hogy odarohant a bátyjához és úgy lábszáron rúgta, hogy eltörte a sípcsontját. — Aztán a bátyád? — Elvitték a kórházba. — Nem verte agyon később azt a gazembert? Péter gondolkozott. — Nem. Nem verte agyon. Miért bántotta volna? A zsák odaveszett. Pál a szemét nézte. De nem látott tüzet az alján. Még csak parázslást sem. Ez nem buta állat. Ez egyenesen hülye. Csikordított a fogán. — No, mesélj tovább. Péter körmével a fű alját kapargatta. — Meséljek? Nem történt más. Zsákoltunk tovább. Pál nem vette le róla a tekintetét. — Nektek mit mondtak? Mit mondtak, meddig tart még ez a lakodalom? Péter elmosolyodott. — Azt mondták, nem sokáig. Már útban vannak az ágyúk, a harckocsik, annyi repülőgép jön, hogy elhomályosítják a napot, aztán vége, utána megyünk haza. 85

— Miután minket az utolsó szálig lekaszaboltatok? — Ezt nem mondták. Azt mondták csak, hogy megsemmisítünk benneteket. — Nemsokára? — Nemsokára. Pál előre nyúlt, összemarkolta Péter mellén a zubbonyt. — Három év múlva! Ha a d d i g ! . . . — rázta meg. — De lehet négy is. Vedd tudomásul! Amikor később lepihent, sokáig elkerülte az álom. A rumosüveg ott feküdt mellette. Belekezdett a régóta folytatott álmosító játékba. Föltalálta az irányítható ötvenmillió fokos halálsugarat, a láthatatlanságot, a világűrben való szabad szárnyalást, a sebezhetetlenséget. Beül a kabinjába, fölszáll a magasságok magasságába és elhangzik a szózata: ő a világ ura, aki a birtokában van minden olyan eszköznek, amellyel percek alatt térdre kényszerítheti a hatalmasokat; fölszólítja a felelőseket, azonnal szüntessék meg a vérontást és hallgassák intézkedéseit, amelyekkel örök időre rendezi az emberiség sorsát. Amit elrendel, az parancs, és ez a parancs az egy és oszthatatlan, teljes igazságot akarja a földön megvalósítani. Ö fönt t a r tózkodik az űrben, láthatatlan, sérthetetlen, kezében a kis szerkezet, amelynek m ű ködtetésével pillanatok alatt gőzzé és gázzá változtathatja a földgömb egész lakott területét. Hogy abban, amit kijelent és állít, senki ne kételkedjék, bizonyít: három másodperc alatt letörli a föld színéről a legmagasabb hegyóriást. Megteszi. Utána csönd és engedelmesség. Amikor mindent, de mindent elrendezett, tündérkertbe ültetett mintaállammá építteti a hazáját, a maga számára p e d i g . . . a szülői ház, a kutyájuk, Ternyei, a számtantanáruk, az oklevele, P i r i . . . A rum elkábította. Már horkolt. Mint mindig, másnap is Korsiczkynek, a hadnagynak a rúgására nyitotta ki a szemét. — Pontifex, töröld le a képedről a csipát. Hasadra süt a nap. — Dögölj meg. Mindig a legszebb álmomból ébresztesz föl. — Mit álmodtál? — Azt, hogy egy gránátrepesz lenyeste a fejed, a n y a k a d . . . Az utolsó szótag már nem érte el az ajkát, bentrekedt a torkában. A föld megrendült alattuk. Nem messze tőlük eget ringató robajjal akna vágódott le. — Az anyját! — lélegzett föl Korsiczky. — Ezt alighanem nekünk szánták. Pál rátekintett. Még legalább három év? Még legalább ezer ilyen akna. Még legalább nyolc-tízmillió halott. A sebesülteket ott vitték el a kijárójuk előtt. Egynek egy szilánk tövig lemetszette az orrát. A megcsonkított ember úgy meredt a levegőbe, mintha csukott szájjal nevetett volna rájuk. — Három halott, nyolc sebesült — mondta tőlük távolabb egy hang. — Mázlijuk volt. Kiárusítási áron megkapták, amiért nekünk esetleg teljes árat kell fizetnünk — jegyezte meg valaki. Pál arra fordult. Melyik szólt? Komlósi, a pipás gyeplegény, aki állandóan úgy pislogtatja mélyen székelő szűk szemét, hogy aki rápillant, szinte hallani véli a szűkülését; vagy Bunyi, a női szabó, akinek kivörösödött vékony orrcimpája úgy fénylik, mintha a porcogóban ott izzana az állandó lélektelen félelem? Nyilván ő nyüszítette el magát. Ö, mert már buggyan is a rum az üvegében. Hideg, csirízes babot osztottak ebédre. Hozzá sem nyúlt. E helyett jót húzott a saját rumos palackjából. Egyik óra a másik után. Néhány évezred. Gondolatai ennyi időt száguldottak át. Akkor visszaérkezett a vackához. Készülődött, mennie kellett a fűbe. A hadnagy odaszólt hozzá. — Mit akarsz? Rá sem nézett. — Megyek ki. — Nem mégy. Olyan részeg vagy, hogy alig állsz a lábadon. Kiegyenesedett. — No és? 86

— Barom vagy. Dögölj le. Itt maradsz és kész. Fölcsatolta a derékszíját, fogta a fegyverét és megindult. A hadnagy rándított a vállán. — H á t . . . Ahogy tetszik. Meglátjátok, ezt a keszeg szamárcsődört nem látjuk többet. Ez ma átdüllöngél az ellenséghez. Kimászott a fedezékből. A fűben kölcsönös jelzés, utána összemásztak. — Szervusz. — Jó estét. Első eset volt, hogy köszöntötték egymást. Pál kiráncigálta a zsebéből a rumosüveget. Jócskán lötyögött még benne. Odanyújtotta Péternek. — Nesze. Igyál. — Én? — Te hát! Ki az Atyaisten? Vagy van a lábad között is valaki?! Péter akaratlanul is végigtekintett magán. Igazán nincs itt más, egyedül ő. Ivott. — Egészségedre. Pál is leeresztett egy kortyot a torkán. — Tudod te, mi a világűr? Péter tagadólag csóválta a fejét. — Nem tudom. — Hát a halálsugárról hallottál-e már? — Nem hallottam. — Pedig már készül. — Micsoda? — A halálsugár. Na, igyál. Péterben kezdett megmelegedni a vér. Apró kis dalok futkároztak az ereiben. A zubbonya zsebéből csomagocskát húzott ki. Megnézte, gondosan összehajtotta, akkor odanyújtotta Pálnak. — Ezt neked hoztam. Ma kaptuk. Nekem még van a régiből. Nagyon jó ellenük. — Mik ellen? — A ruhatetvek ellen. Tedd el. Ruhatetű? Még három é v . . . Annak a nyomorultnak. levitte egy darab vas az orrát. Jól járt. Elintézte. Leléphet. Mehet haza. Majd otthon műorrt varrnak a régi helyébe és ügethet Pirihez. Pirihez? Ette volna meg a fene, hát nem berúgott. Csakugyan részeg. — Te. Ha hiszed, ha nem, fölöntöttem a garatra. Egész nap zabáltam a rumot. Igyál. Ittak. A hold lassan elhajlott fölöttük. Az ital Péterben is eláradt. Ott forrósodott a fejében. — Te belevágtad volna a bicskádat? — Kibe? v — A felügyelőbe. — Abba, aki eltörte a bátyád lábát? — Abba. — Bele. Végigvizsgálta Pétert. Nagyobb, testesebb, erősebb, mint ő. De ez csupán a test. A lelkében és agyvelejében nincsenek izmok. Játszva elbánhatna vele. Őrültség. Részeg. H a . . . Jönne helyette másik. Aztán helyette is más valaki. Körbekörbe. Folytonos, soha meg nem álló forgás. Most itt, aztán ott. Az ágyúk emitt, aztán amott. Roham. A repülőgépek folyton ott zúgnak a fejük fölött, ordítás, csattanás, bömbölés, nincs megállás, nincs szünet, csak kushadni a fedezékben, menetelni, nem tudni hova, nem tudni merre, csak taposni a sarat, neki a végtelennek, amelynek nincs vége, hacsak egyszer meg nem áll, meg nem áll egy vörhenyes 87

pofájú, kidülledt szemű, tüzet köpő alak előtt, az ellensége előtt, s mielőtt az fegyvere agyával lesújthatna rá, ő beledöfi a szuronyát. Erre egyszerre kisütne a nap, szitakötők röpdösnének a f ű fölött, a rögök aléltan pihennének háborítatlan boldogságukban, s előtte semmi, senki, borzalmas álom volt az egész, ő egyetlen szuronydöféssel leszúrt minden aknavetőt, gépfegyvert, ágyút, repülőgépet, t a n k o t . . . Marha. Hát nem egyszerűbb, simább, elegánsabb a halálsugár? Megmozdult. Föl akart támaszkodni, de visszazuhant a fűre. — Hullává ittam magam — nyögte. Péter segítőn felé nyúlt. Pál révetegen fölpillantott. Ebben a pillanatban tágra nyílt a szeme. Az arca az imént képzeletben látott arc volt: Péter arcán sárgásvörös szeplők lángoltak, szeme mélyén rőt fény lobogott és tüzes száját kitátotta, hogy leharapja az — orrát. Percekbe került, amíg görcsbe merevedett tekintete kitörölte a levegőből a zsibbasztó látomást. — Kotródj a helyedre! — szólt r á Péterre. Azt megérintette a goromba hang, de nem ütődött meg rajta. Pál ittasságának tulajdonította. — Ne olyan hangosan. Meghallják — ennyit mondott csak és kúszott vissza a gödréhez. Pál nyögve négykézlábra küzdötte magát, és addig erőlködött, amíg sikerült talpra állania. Így, állva igyekezett a fedezék felé, hol előre bukva, hol hátra bicsakolva, hol balra, hol jobbra dőlve, de nem esett el, csak a fedezék b e j á r a t a előtt botlott meg és elvágódva legurult a mélybe. Reggel Korsiczky megvárta, amíg magától fölébred. Akkor elővette. — Ide figyelj Marcus Aurelius von Budapest-Lipótmező. Ismersz. Ismersz ugye, így tudod, hogy testi méreteimhez és szellemi képességeimhez szabandó, méltó hivatásként, anno dacumál, a kocsmárosságot választottam. Azt is tudod — hiszen nemegyszer volt hozzád szerencsém —, hogy a Rókus-kórházzal szemben székelő „Hullamosó"-nak tisztelt csapszék tulajdonosa vagyok, akit a sörös- és boroshordók sosemhalunkmeget ígérő bűvköréből szólított hadba a haza védelmére a katonai behívó. Hát most ebben a minőségben szólok hozzád. Mint csapláros, és nem mint a hadnagyod. Mint ember, és nem mint katona. Kérdem tehát: meddig akarod még ezt az életmódot folytatni? — Miféle életmódot? — Semmilyet. Rosszul fejeztem ki magamat. A viselkedésedről van szó. Heteken át ülsz a vackodon, bámulsz a levegőbe, hallgatsz és vedeled az alkoholt. Ez minden, amit csinálsz, ez minden, ami jelzi, hogy még élsz. Mi lelt? Félsz, vagy egyszerűen leszámoltál a holnappal? Elveid fölfalták a hitedet? Fölérezted, hogy porszem vagy csupán, aki mit sem tehet az emberi butaság, kegyetlenség, gyűlölet és őrjöngés ellen? Micsoda féreg rág? Mert mozog benned a szú. Hallom a percegését. És mert már ott tartasz, hogy kitör rajtad a veszettség, hát még ma orvosi vizsgálatra jelentkezel. Verstanden? — Meg. De te három évet mondtál. — Annyit. — Nem tart addig. Az óra közeleg. Minden pillanatban előállhat valaki, aki egyetlen kézlegyintéssel végét vetheti az egész bitangságnak. A hadnagy utálkodva húzta félre a száját. A többihez fordult. — Ez megint be van rúgva — ismét szembe nézett Pállal. — Részeg vagy? — Az. Attól vagyok józan. Meg attól, amit éjszakánként Péternek mondok. — Péternek? Miféle Péternek? — hozzá lépett. — Szóval megbolondultál? Csakugyan meghibbantál. Összekötöztesselek és elvitesselek, mielőtt őrjöngeni kezdesz? Pál teljes erejével orron vágta. Darab ideig nézte, hogy leválik-e az orra és a megcsonkított arc ráröhög-e. Korsiczky föl sem vette az ökölcsapást. Viszonzásul 88

arcul ütötte Pált. Az a vackáig repült. Legbölcsebb, ha meg sem mozdul. Majd. Ráér. — Holdrakéta? Atombomba? — legyintett. — Nevetséges. Majd a halálsugár. Itt az ideje, hogy valaki megnyomja a gombot. Megnyugodva tekintettek rá. Lám, nem részeg. Józan. Tudja, mit beszél. Pál, mintha mi sem történt volna, odament a hadnagyhoz. Az a mellének támasztotta a karját. — Orron ne vágj még egyszer, mert kettéharaplak. — Elfogyott a rumom. Adj egy üveggel. — Nincs csak konyakom. — Ha nincs ló, jó a szamár is. Adj akkor azt. — Tessék. Mankó a delírium felé. Megzavarodtál, de lehet, neked van igazad. Pál megrázkódott. Korsiczky mintha Péternek a hangján szólt volna. Az arcába nézett. Érdekes, soha nem látta azt az embert. No, mindegy, m a j d megkérdezi Pétert, az megmondja, kicsoda. Az ötödik éj volt. — Igyál. — Köszönöm. — Te! Mindennap nagyobb a fejed. És egyre rőtebb az arcod, a szád meg akkora, mint egy krokodilé! Péter nevetett. Pál újabban folyton tréfál. Minél többet isznak, annál cifrábbakat mond. Kár, hogy ellenség. Hogy nem lehet közöttük állandóan. — Vörösnek látsz? Nem vágyok vörös. Az orrom szokott csak kivörösödni a hidegtől. Pál rálángolt. Péternek nem is volt orra. Csak két lyuk a helyén. Két vigyorgó véres orrtő. No majd. Mindjárt. És közelebb húzta magához a fegyverét. Hatodik éj. Hetedik. Péternek megeredt a nyelve. Mesélt a gyerekkoráról. Másnap Korsiczky odavetette Pálnak. — No, megérkezett a halálsugarad? Pál körültekintett. Titokban megtapogatta a zsebeit. Nem találta a dobozt. A halálsugár kis készülékét. Mi történik, ha késik vele az illető? Ö tovább nem várhat. A rőt ember szája egyre tátottabb, bekapja és elnyeli a világot, ha bele nem vágja a szuronyát. Űgy ment ki a fűbe a hetedik éjen, hogy már most intézkedik. A halálsugár valahol megfeneklett az űrben. Napok telhetnek bele, amíg kievickél a semmiből. De nem végezhetett, mert hiába tapogatózott, nem találta maga mellett a fegyverét. Nem vette észre, hogy jövet, útközben elejtette. De amúgy is tehetetlen volt, mert abban a pillanatban, ahogy összeért Péterrel, már el is aludt. Péter ébresztette föl később, hogy az idő elhaladt, mehetnek vissza a helyükre. Hajnalban riasztották a századot. Készenlét. Balról fegyverropogás hallatszott. Itt is, ott is elbődült egy ágyú, repülőgépek süvítettek el fölöttük. Lassan kicserezte a testeket a száraz, rekedt izgalom. A szemmezők begödrösödtek, a szájak körül megjelentek a barázdák, a gyomrokban üresség szorongott, a szörnyű félelem ott parázslott a legkisebb sejtben is, s amikor ez az egyre fokozódó, őrjítő izzás kezdte elérni az agyvelő alját, egyszerre csend lett körülöttük. De az irgalmatlan, folytogató feszültség még órákig tartott, s csak azután ült el, amikor a nap leáldozott és kezdtek kigyulladni az égen a csillagok. — Az utolsó sétád a mai — mondta Pálnak Korsiczky. — Holnaptól kezdve Vedres áll ki. Pál nem figyelt rá. Nem hallotta, mit mondott. Nem hallott, nem látott semmit, nem tudott másról, egyedül arról, az Óra elérkezett. Puskáját jobbjában tartva indult el. Nem fedezte magát a magas fűvel. Űgy ment, mint aki- szabad téren lépked, minden kétség és félelem nélkül, mint aki majd megáll a vörös rém előtt, s 89

mielőtt az mozdulna, belelő. Belelő és utána beledöfi a szuronyát. Ezzel vége. Letörölte a földről a gyalázatot. Péter már várta. — Támadás készül — mondta. — Föllőtték a vörös röppentyűt. Nekem szólt. Vissza kell húzódnom. Messziről kattogni kezdett egy gépfegyver. Utána mintha megbomlott volna a föld, ezer ágyú kezdte okádni a tüzet. Pál, Péter gáztartály nagyságúra nőtt vörhenyes arcát nézte és látta, a roppant száj, amelyben világítottak a görbe agyarak, közeledik felé, hogy bekapja és összemorzsolja. Belelőtt Péterbe, utána beledöfte a szuronyát. A levegő már örvénylett. Jaj, ordítás, üvöltés, ropogás és bömbölés viharzott a fű fölött. Pál lehajolt Péterhez. A halott arcán békesség honolt. A vonások megenyhülten, némán halványlottak a borzalmas, fülsiketítő, idegtépő hangzavarban. A két nyitva maradt szem nézett. — örülsz? — kérdezte a két szemtől Pál. — örülsz ugye, hogy vége van? — Örülök — felelték a szemek. Golyók zizzentek el mellettük. Vad, tébolyult csatakiáltások verték át meg át a levegőt. — Hallod? Már énekelnek. — Hallom. Pál a levegőbe nyúlt. Érezte, fogja Péternek a kezét. — Gyere. Menjünk. Vége. Megindult és most már énekelt ő is. A boldogság átjárta. Ilyen teljes, tökéletes boldogságot még sohasem érzett. Ahogy körülötte megrengetve az eget és földet, diadalmasan szóltak a hegedűk, cimbalmok, cintányérok, nagybőgők, dobok, rivalgó harsonák és búgó orgonák. Az egész mindenséget betöltő ünnepi zene. Hogy vége és soha nem lesz többé! Három golyó is érte egyszerre. Nem esett össze. Megállott. Szépen leereszkedett a fűre és lehajtotta a fejét a földre. Ajkán mosoly illatozott. Így hunyta le a szemét.

E R D Ő S P É T E R : ÉT . H A G Y O T T S Z E K É R

90

GREZSA

FERENC

A Mathiász-panzió NÉMETH LÁSZLÓ ELSŐ VÁSÁRHELYT ÍROTT DRÁMÁJA Habent sua fata libelli. A Mathiász-panzió sorsa: a dráma drámája. A témát az író 1940-es nyári útjáról hozta magával. A helyi körorvos fia szervezte műkedvelő színielőadásról, Váry István ekkoriban olvasott Mathiász-életrajzáról tanulmány is készült. Az „apai ambíció", a „vér szerinti és szellemi család" drámájának megírására azonban csak 1945 őszén került sor, már az ú j otthon szőlőindás verandáján, a méhzümmögéses napsütésben. Ekkorra vált aktuálissá számára a tárgy, átköltözőben a Békésen maradt vérségi családból a Vásárhelyt köréje szerveződő szellemi családba. Most éleződött ki a Lányaim problémája: a szülő a maga képére formálhatja-e gyermekeit, avagy helyesebb pedagógiai modell az iskolai — tanár és diák hűvös távolságtartása az óra üvegharangja alatt. 1948 nyarán — abban a levélben, melyet Gulyás Pál özvegyének címzett — a dráma elkallódását panaszolta: „A Mathiász-panzió című darabomat, mely múltkor még köztük volt a Debrecenbe viendőknek, már így sem találjuk." De nem nyugodott bele elvesztésébe: újraköltötte, emlékezetből. Az elveszettnek hitt s végleges szöveg eltérése jelentős. Kihulltak belőle a harmincas évek: a középosztályi értelmiségi életforma s a népi írói mozgalmak jellegzetesen korfestő színei, stílusában is egyszerűsödött. A m erősödött az átírással a történet egyetemes érvénye. Mondandó, hangvétel a Nagy család felé közeledett. A Mathiász-panzió a sziget-család—nagy-család témakörben valahol feleúton van a Cseresnyés és az Égető Eszter között. Anna is, Ágnes is, Eszter is „növényi természet" — a magyar tipológia sivatagba oázist álmodó s teremtő csokonaias mintája. Klára, mint később Lóránt vagy Égető Eszter gyermekei: a felbomló család áldozata. De a párhuzamnál beszédesebbek a különbségek. Cseresnyés Mihály micsurinizmusát még a ráció szüli. A diktatórikus gondolat a férfi kiválóság erejével kényszeríti a telep lakóira az élet uniformisát. Gróti Ágnes ellátója már megengedi, sőt éleszti az egyéni változatot. Az utópia is emberibbé válik az asszony kályhamelegében. Klára azért áldozat, mert sorsát apja a Cseresnyés rideg rendjébe parancsolja; Lóránt viszont azért, mert nem részesülhet a Mathiász-panzió idilljében. Gróti Ágnes világa demokratikusabb; nincs Pór Pétere. Több, mi ne középosztályi ügy. Nem hullik szét, mint a Cseresnyés — nem a rögeszmében, hanem a fiatalok boldogságában van az ereje. De Hódi Barna és Gróti Ágnes kettőse Méhes Zoltán és Égető Eszter ambivalenciájának is előképe. Ám a regényben a szellemi család már az élet, a történelem közegében alakul. Barna és Ágnes: soha egymásra nem találó életelv; Méhes és Eszter: egymással testvériesülő eszmény. Ami a drámában ellentét, a regényben már egyensúly. A Mathiász-panzió: Diogenész hordója inkább vagy Noé bárkája? A múlt gyógyul benne vagy a jövő készül? A kritika — aszerint, hogy Hódi Barna iróniáját vagy Gróti Ágnes hitét hallotta ki a darabból erősebben — kettős választ adott e kérdésre. Pándi szerint sziget, de „ennek a panziónak nincs társadalmi dinamik á j a . . . összeomlott életek, megvalósulatlan célok űzöttjeinek m e n e d é k e . . . csak pótléka az ifjúkori lelkesedésnek, terveknek, c s a l á d n a k . . . inkább groteszk-szomorú oázis, mint erőd, hatékony ellenállás". Sőtér viszont — mint Marx a polgári társadalmat előlegező robinzonádokban — a valóságértéket hangsúlyozza benne. „A Mathiász-panzióban nem a Cseresnyés utópiája valósul meg, hanem az emberi szeretet, a jóság, a megértés, az összetartó közösségi érzés eszményi világa. Ez a világ nem »külön utas« immár, ez a fajta humánum nem különcség többé, hanem a jövő tár91

sadalmának megálmodott harmóniája" — írja. Nem a régi újnemes szekta gondolatának fölelevenítése, hanem a szocialista erkölcs előképe. Mindkét álláspont igazolható szövegidézetekkel. Hódi az embertani kísérletet az intellektus fölényével nézi. „Mint a többi hajóroncs: Valentin, az újságíró. Más hajóroncsokkal sütkérezni ezen a boldog zátonyon" — utasítja el Gróti Ágnes meghívását. Öreg már a játékra, de még nem szenilis, hogy érzelmesen elandalodjon rajta. De kritikájával csak önmagát rekeszti ki a Mathiász szellemi családjából, a fia s mások számára szükségesnek ítéli. A gúnyt nosztalgiával mérsékli. Utolsó szava: „Én réges-rég az vagyok, ami belőlem magában megmaradt. Aki most kimegy innét: az csak egy árnyék, amit végzete egy emberből meghagyott." Gróti Ágnes viszont — ha érzi is a n n a k egyoldalúságát, hogy a panzió naiv szellemi játék, nem pedig a gondolat édene — a „fausti lökés", az erkölcsi megújulás lehetőségét emeli ki benne. Igazában a Mathiász-panzió átmeneti képződmény: teljessé Hódi részvételével válna. Üt a kivonulás erkölcséből a közösségi morál felé. Már nem sziget, inkább félsziget: sűrűsödnek kapcsolatai — színielőadással, dalárdával, könyvtárral — a falu, az élet irányában, de még kívül van a világon. Eszméje ambivalens igazság, alkat dolga, hogy vállalni lehessen. Menedék, amelybe „tótágas obszervatórium" épül bele: szőlő helyett az ember nemesítésének laboratóriuma. A beilleszkedés drámái sorában a Sámson a bosszú tragédiája volt, az erkölcsi világrend visszaállításáé; a Mathiász-panzió az emberi kapcsolatok drámája. A Sámson vad viharzása után csupa belső mozgás. Három vetülete is vari: erkölcs, pedagógia és természet drámája. Mint erkölcsi dráma, hűség és megalkuvás konfliktusa. Hódi Barnát meghaladja múltja: a Mathiász — a korábbi „népi egyetem" — előbb az ő ifjúkori álma, amit egy szép, de a gondolkodás reflexeit lenéző lányért hagy cserben. A család, a karrier, a fiában kárpótlást kereső pedagógiai hóbort: élete kompromisszuma. Önnön léhetőségei bukott embere. Ám az elhagyott múlt Gróti Ágnesben s a megvalósult Mathiászban újra megkísérti. Az Elv szemrehányása önvizsgálatra készteti: az eltemetett hitet és a sorsába való beletörődés érzését ütközteti benne. A vívódást rezignáció és önirónia kíséri. „Maga él az én igazi otthonomban" — mondja Gróti Ágnesnek. Ágnes mama lányai a Hódi Barna „persze, a hajdani, igazi" — gyermekei. De mentséget is keres. „A múlt a végzet: s komolysággal — akár jó, akár rossz — csak az ő barázdáin mehetünk tovább." A próbán másodszor is megbukik. Kétféle múltjából nem az újrakezdés hitét, hanem a vereséghez fűző keserűséget választja. Iróniája visszájára fordul: fölény helyett csalódás költözik belé. Vele szemben Gróti Ágnes a megtestesült hűség. A megvalósult eszme, amitől a mester elpártolt. Nemes bosszú fűti? Inkább a vérévé vált erkölcs. Hódi egoizmusánál igazabb üdvösségügy: a közösség szolgálata. Élet, amelybe Hódi legföljebb meghalni költözhet. De az Idea tisztaságát is megkísérti a múlt. Előbb a pesszimizmus alakjában. Nem naivság-e a hit, ha Krisztusa Júdássá változik? (Ekkor hárítja el Eszti kérését, hogy tagja lehessen szellemi családjának.) Aztán az ösztönök szólalnak meg benne: ha a Mathiász egy tudat alá szorított ifjúkori vonzalom tárgyi emléke, az egykori modell nem lehetne-e egyszersmind lakója is? Az eszme átjátszható-e emberré, a platóni viszony az érzelmek c párbeszédévé? Legalább Irénben, aki a huszonhét év előtti Ágnes alakmása? (Az elfojtott féltékenység ennek az álomnak a kiélése.) Ám a Bálvány nem elevenedik férfivá. A valóságról kiderül, hogy kísértet. Gróti Ágnest e kudarc parancsolja vissza a kötelesség hősnői szerepébe. (Ekkor egyezik bele, hogy Eszti a távozó Hanna helyére a panzióba bejöhessen.) A lélek titkolt háborgása halk elégiává csöndesedik. A kudarc gyógyszere a pedagógia. Gróti Ágnes számára a Mathiász-panzió nevelési kísérlete, Hódi Barnának az apai ambíció. Az emberi kapcsolatok d r á m á j a egyszersmind a kétféle koncepció konfliktusa. A különbséget Valentin fogalmazza meg: „Az ember puskagolyóra gondol, amely nem lát, nem hall, csak megy, s ü v í t . . . Nekem valami olyan kell, mint a szőlőtő mellett a karó. Amihez, ha indázok is, állandóan viszonyulok." A puskagolyó-pedagógiának hiúság és ráció a mozgatói. 92

A belé rejtett önzést Lóránt iróniája a fonákjáról mutatja meg. ..A fiak nem koporsók, hogy beléjük temetkezzünk!" — kiáltja. „Ezek: nem olyan művei, mint A magyar pásztorélet" — vitatkozik vele a maga türelmesebb hangján Ágnes. Az apai rögeszme nem ölheti meg általa mások életét. A szülői becsvágy az erős és fejlett ember visszaélése a gyöngével s fejletlennel szemben. Számára Lóránt, a tehetséges fiú olyan „mint egy érdemrend, mely ott fog himbálózni a mellén". Minervái pedagógia ez: a kiválóság az egyetlen eszménye. De a kiválóság fogalmából is kizárja mindazt, ami nem szellemi természetű. „Ami vonz, az méltatlan is. A méltó: a látszat, a hazugság — a tökéletes fiatalember, akit ő vasal majd ránk" —, feszeng szűk keretei' között Lóránt. E pedagógiának kettős a tragikuma: a meghiúsuló apai dicsőség és a hirtelen lehűtött üveggyöngyként törékeny fiú öngyilkossága. Kiderül róla, hogy Don Quijote-i déllbábkergetés: Lóránt se különb, mint Béla, csakhogy ő nem leckekönyvet hamisít, hanem tudományos munkájában plagizál. Látszat és valóság helyet cserél egymással. Az önállótlan álmodozónak tartott kisebbik fiú az erősebb öntet: az intellektus rideg világába kényszerített s az anya melegét az érzéki Hannában hiába kereső fiatal tudós az élet első szilajabb érintésére összeroppan. Hódi Barnáéval szemben Gróti Ágnesé az igazabb pedagógia, mert mór közösségi hangszerelésű. A szülői mánia őrültsége helyett a belátás realizmusa jellemzi. Megtűri önnön ellenzékét is az újságíróban, aki a Mathiász-panzióval az egységes technikai világcivilizáció uniformizáló eszméjét szegezi szembe. Otthonná tágult keret, amelybe belefér szín, karakter, önállóság, játék, érzelem — minden emberi változat. Nem elégszik meg a fej kiművelésével, hogy az emberi éhséget csak könyvekkel és monográfiákkal tömje; a szívet is gondozza. Erkölcs, szeretet a vezéreszméi. „Az ember tegye a jót, s az végigremeg valahogy az egész emberiségen" — mondja mottójaként Ágnes mama. A panzió pedagógiai receptjét — paradox módon épp a belőle kimaradó — Lóránt így fogalmazza meg: „Hagyjuk élni az e m b e r t . . . S hagyjuk, hogy ő válasszon és nevelje ő magát." Türelem, szabadság és példa. Ám ennek a pedagógiának is — azon túl, hogy naivitásáért se Hódi, se Lóránt nem tudja vállalni —, megvan a maga kudarca: Hannában. A természet beleszólhat a nevelés dolgába: megerősítheti, de keresztezheti is. E ponton hajol át a Mathiász-panzió A két Bolyai problematikájából a természet drámájába. A Mathiász-panzió a kétféle természet, vér és szellem drámája. „A nő, aki nem vonzotta, egy szellemi családot alapított neki, s akinek a gyermekeire a maga szellemét akarta rákényszeríteni, ellenséges kromoszómáival minden apai művét rombadönti" — foglalja össze Németh László. Biológia és erkölcs külön útja ez. A szerelem: vak kísérletező, férfit s nőt kiforgat erényeiből, lehetőségeiből. Hódi Barna házassága két másfele húzó lélek vívódása. Felesége vonzó, makacs, érzéki gyermek, de férje társadalmi szerepei iránt érzéketlen. A család: az átöröklés sorsjátéka. „Ebben társszerzők is vannak: az ősök, szinte a faj, az egész emberiség" — halljuk a Mathiász színpadáról. Hódi Barna a maga szellemi képmását keresi gyermekeiben. De kiderül, hogy alkatukat anyai gének határozzák meg: ezért van, hogy Lóránt „sima felület s belül káosz", kráterhiány, s ha nincs anyapótléka, a pisztolyban keres gyógyírt sebére. Béla boldogsága is anyai butaság és lomhaság. A férfinak be kell engednie „műalkotásába" az idegen vért, nem avatkozhat be a természet „furcsa kémiájába". így lehet a sors a gének bosszúja. Akárcsak Thomas Mann elbeszélésében, Az elcserélt fejekben. Hódi Barnában és Gróti Ágnesben a gondolkodásmód rokonságát alkati különbözés keresztezi. Barna csupa „csont, gőg, méltóság", a „lelkét körülfolyó problémaszorítás" szinte életeleme. Ágnesnek nem a sors, hanem a „lelke alatt őrzött" boldogság az érlelője. Ezért nem találhatnak egymásra. Vér és szellem drámájának most még az alkati véletlen a rendezője. Kormányozható erővé majd az Égető Eszterben válik. A Mathiász-panzióban pirandellói sugallatra egy készülő műkedvelői előadás körül bontakozik a cselekmény. A dráma a drámában azonban nemcsak kompozíciós fogás. Jelentéshordozó is: a színpad az élet drámáját ismétli. A játék — mint Brecht Kaukázusi krétakörében — vérségi és szellemi család példázata: a benne 93

szereplő parasztasszony vajon a húsából lett vagy a fogadott gyermekét választja-e. Ugyanakkor ellenpont is: míg a darab konfliktusa megoldódik, az anya édes gyermekétől szellemi fiához költözik, addig Hódi Barna és Gróti Ágnes kerettörténetében nem talál egymásra a két főhős. Áz eszme nem elég erős, vagy az ember gyönge rá, hogy Hódi sorsában életté váljék? Mindkét állítás valószínű. Az előbbi igazát az a tény bizonyítja, hogy a példázat végül is nem elevenedik meg a néző előtt, a dráma szereplői csak beszélnek róla, kommentálják és értelmezik. Az utóbbiét a pisztolylövéssel a deszkára lépő halál. A Mathiász-panzió végső fokon eszme és valóság drámája. Az elhibázott s gyógyulást kereső sors csak egyik összetevője a drámai konfliktusnak. Megérteni is csak az ú j társadalom drámában készülő erkölcsi modellje felől lehet. A mondandó a személyiség és az általános emberi érvény jelentésrétegeivel több. Hűség és megalkuvás drámája: a Németh László-i életmű egységének védelme. A pedagógia „áldása és átka": az író és tanár dilemmája — „aki másokat szeretne nevelni, mondjon le előbb önmagáról". De a történet nemcsak a líra, h a nem a mítosz határán is átlép. A Mathiász-panzió: modern éden. Évája a „gyújtogató" Hanna, aki végül is kiűzetik a paradicsomból. Hódi Barna sorsa mózesi élet: megálmodja az ígéret földjét, de rálépni már nem adatik meg számára. Gyermekei közül Béla a bibliai tékozló fiú, Lóránt pedig afféle apai oltáron feláldozott férfi-Iphigeneia. Gróti Ágnes hellén Földanya és ellen-Éva: neki már sikerül megszőnie maga körül a boldogságot. A háromféle — társadalmi, személyes és mitikus — jelentésréteg harmóniát alkot, sehol se burjánzik túlságosan vagy a történet ellenére. A Sámsonban a drámai tárgy a sors rendkívüli pillanata, a Mathiász-panzióban viszont a köznapi lét. Nem a végzet szól benne, hanem az élet. Bonyolult gazdagság, fölforrósodó, majd megcsendesedő atmoszféra. A drámaíró küzdelme az anyaggal van: a téma a darabot a polidráma, a formáló ösztön a monodráma felé húzza. A mellékszereplők is hordoznak magukban ellentmondást: Bélában a fiúi kötelesség és a szerelem ereje ütközik össze, Etelkában a Mathiász-lakó tartása és önnön boldogságának a féltése, Lórántban a lázadás indulata és a menekülés esengő tétovasága, Hannában az Áfra házasságába készülő érettség és a „benzineshordó"-természet gyújtó kacérsága. A konfliktus bújkál, m a j d előtör, néha csak titkolt sejtelem, másszor kirobbanó szenvedély. Béla és Etelka epizódjában a helyzetkomikumot súrolja, Lóránt és Hanna történetében tragikumba fúl, Barnában és Ágnesben iróniával leplezett keserűség, illetve hittel elfojtott kétség. A konfliktus fortékban és pianókban fejlődik: hol nyíltan színre lép, hol lelki következményeibe húzódik vissza. Innen ered a Mathiász-panzió csehovi dramaturgiája: intim hangvétele, búvópatakszerű lírája. A feszültség tragikuma átnő idillbe, a pusztulás az életbe. Az írói logika viszont központozza e bőséget. Hódi Barna és Gróti Ágnes drámájába. Barna lelkéért két asszony verseng: a vér szerinti és a szellemi. Volt felesége a fiai sorsában áll rajta bosszút, mint Julius Caesar szelleme Brutuson. Ágnes viszont menteni akarja. Drámája tükörképe a Barnáénak: akit az érzéki szépség elrabolt tőle, a férfit, az eszme fegyverével akarja visszaszerezni. A Mathiász-panzió végeredményben kétfőhősű, ambivalens dráma: a konfliktus valamennyi szála Gróti Ágnes és Hódi Barna szerepkettősében fut össze. Jelképei is, okozói is a fiak drámájának vagy boldogságának. Lóránt és Hanna a Hódi-féle őrültség példáját ismétli, Etelka és Béla viszont megmenekül a bukástól, mert a Mathiász-erkölcs ú t j á t választja. Hódi Barna vérbeli tragikus hős, a Nagy Imrék és Sántha Endrék f a j t á jából. Gróti Ágnes viszont az író másik alteregója: „küszködő", a társadalom felé néző „férfi-felével" szemben a kozmikus, „a lét természetéről valló" regényhősnő. A dráma újsága a kettős: férfi és női főszerep. Az epikummal élezett konfliktus, az életrecepttel ellensúlyozott bukás. A dráma és legenda küzdelme.

94

NÉMETH

LÁSZLÓ

Jelentés a miniszternek TÖREDÉK AZ ÍRÓ HAGYATÉKÁBÓL (1947) 1946 nyarán Keresztury Dezső, akkori közoktatásügyi miniszter engedélyt adott számomra, hogy a vásárhelyi fiú- és leánygimnáziumban a tantárgy-csoportosításra vonatkozó gondolatomat — amennyire azt a mostani tanterv megengedi — a gyakorlatban ellenőrizzem. Azon a két tárgyon — az egészségtanon és irodalomtörténeten kívül —, amelynek a tanítására képesítésem, illetőleg miniszteri engedélyem volt, megengedte, hogy más tárgyakat — így vegytant, francia nyelvet is — tanítsak. A minisztérium 20 óráig óradíjaim fedezését is vállalta; kívánsága csak az volt, hogy év végén munkásságomról neki jelentést tegyek. Keresztury Dezső már nem miniszter — s nem tudom, utódja igényt tart-e erre a beszámolóra. Én azonban, minthogy munkásságom és díjazásom ehhez a feltételhez volt kötve; kötelességemnek is érzem, hogy .a jelentést elkészítsem, de azonkívül kivételes öröm is a számomra a tanítványaim közt eltöltött órákra visszaemlékeznem. . Az 1946/7-i munkával a következő kérdésre akartam választ keresni: Mennyi időt szabadíthatunk föl a ma külön-külön tanított tantárgyak összevonásával az iskolából ma kizárt életszegmentumok: kertészet, ipari ismeretek, színjátszás stb. számára. A kérdés a Tanügy rendezésé ben előadott elvekből következett. Az iskolát én nem az értelem tornatermének, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának tekintem, ahol a tanuló életfokonként s rendezve kapja mindazt, ami odakinn káotikusan veszi körül. Az iskola olyanféle viszonyban van tehát az élettel, mint a dráma (minden megvan rajt — de töményítve); felvonásait azonban nem a cselekmény, hanem a biologikum érése díszletezi. Ez a „teljes" iskola; az igazi „demokrata" iskola — „teljes" marad középiskolai fokon is. Az értelmiségi iskolája, a gimnázium sem válik egyoldalúan szellemivé. A különféle szakiskolák és gimnáziumok közt csak a foglalkozások százalékos arányában van különbség: itt több a nyelv, ott a reália, a kertészet, az ipar; de mind a négy vagy öt típus ugyanazokat a tárgyakat, az egész életet tanítja. A valódi demokráciának, sőt az osztálytalan társadalomnak is az ilyenféle — el nem szigetelő iskola felel meg; kiképzi bennünk a szakembert, anélkül, hogy a polgárt megsemmisítené: úgy kelti fel a figyelmünket a magunk munkakörére, hogy a többiekére is (izomba, szembe ivódott emlékekkel) folyton emlékeztet. Ezt az iskolát, még ha akarjuk is, nem könnyű megcsinálni. Az iskola ma még kisvárosokban is, egy vár: osztálysorok közt egy kopasz udvar. Az ú j iskola több holdas kert közepén szóródik szét — bódéiról nem tudni: műhelyek, termek, virágházak. Az ú j iskola inkább több szünetet ad, de a gyerek egész napját követeli. Ma, amikor a családi nevelés ostoba különórázásokra bomlik — ő a gyereket nevelni akarja s legföljebb este vagy hétvégre adja a szülői háznak vissza. A megfelelő környezeten kívül tehát még kollégiumi ellátóhelyekkel is kell bővíteni: így lesz az iskolából nevelőtelep. Ahhoz azonban, hogy ezekben igazán pezsegjen az élet: a szellemi képzés idejét csökkenteni kell. Ma még közepes szorgalmú tanuló is napi hat-nyolc órát tölt el könyv mellett. Hogy lehetne ezt napi négy-öt órára csökkenteni úgy, hogy a tanítás meg ne szenvedje? Erre volna egy természetes mód: jobban kihasználni a természetes életlökéseket. Az iskola nem veszi figyelembe a fejlődő lélek természetes éhségét; nem tudja akkor táplálni — s azzal, amikor enni kér. A mai keretek közt azonban igen nehéz valami más módszert kipróbálni: az osztályokat nem bonthatjuk meg, egyhajlamú csoportokat nem szervezhetünk. 95

Éppen ezért kísérletemhez a másik utat választottam: a tantárgyakat próbáltam úgy összevonni, hogy kevesebb idő alatt többet lehessen végezni. A mai középiskolában túlságosan sok a tantárgy. A gyerekek túl sok tányérból esznek s a tányérokon elkenődik a lényeg. A Tanügy rendezésé ben már hoztam föl példákat: történelmet tanítunk a történelmen kívül magyarban, művészettörténetben, közgazdaságtanban és énekben. Ezekben mindenütt elmagyarázzuk a korszakokat — tárgyanként és tanáronként másképp. Az én feladatom az volt: mit lehet itt az egytányér rendszerrel megspórolni. Elvben én csak négy tárgyat hagytam volna meg a középiskolában (történelem, természettudomány, matematika s az egy tárgyként kidolgozott nyelvek): most azt akartam megnézni: lehet-e ezeket s milyen időkihasználással tanítani is. A legtermészetesebbnek a hetedik-nyolcadikos magyar és történelem összevonása látszott: a nyolcadik leányosztályt az előző évben is én tanítottam magyarra, ehhez most hozzávettem a történelmet, a novemberi tanárcserék során az enyém lett a közgazdaságtan is. A természettudomány tárgy kiformálására a hatodik fiúosztály felelt meg legjobban: ott kétórás tantárgy az egészségtan, én hozzávettem a háromórás vegytant. Egy harmadik, mesterkéltebb tantárgycsoportot a hetedik leányosztályban hozott össze — inkább a véletlen és a tanárhiány a magyar, francia és a lélektan óráiból. Volt ezenkívül még négy magyarórám — múlt évi felelősségem alapján — a nyolcadik fiúban. Ez az osztály volt kísérleteimnél a kontrollkémcső: rajtuk ellenőrizhettem a nyolcadik leánybeli kísérletet. J E G Y Z E T : E félbehagyott — Ortutay G y u l a vallás- és k ö z o k t a t á s ü g y i miniszternek szánt — beszámoló az 1946-os kísérleti napló, az Óraadók királysága f o l y t a t á s á n a k készülhetett. K é z iratról k ö z ö l j ü k Horváth Károlyné (Budapest) anyagából. A Jelentés a miniszternek a második vásárhely: tanév tapasztalatait összegezi. N é m e t h László sok — hasonló t á r g y ú és r o k o n m o n dandói ú — írása sorában megkülönbözteti összefoglaló jellege s vallomásosságának e g y i d e j ű sége. Mintegy összeköti a demokratikus iskola fölépítésének A tanügy rendezésében megfogalmazott programját a tanügyi kísérletek eredményeinek elemzésével. A m a g y a r pedagógia súlyos vesztesége, h o g y töredékben maradt. GREZSA

KAMOTSAY I S T V Á N : VÁSÁRHELYI KOT

96

FERENC

Kohán György két emlékkiállítása Németh László 1967-ben rövid emlékezést írt Kohánról. Ebben egyik barátja véleményét idézi az ötvenes évekből: „öreg barátunkat kérdeztem meg, akit én a legnagyobb magyar képzőművésznek tartok, s aki akkoriban járt lenn Vásárhelyen, hogy mi a véleménye Kohán Györgyről. — Neki még nagyon sokat kell tanulnia — hangzott a felelet, ami egy negyvenen túl járó művészről, a versenyen fölül álló művésztárs szájából, akiben epésséget soha nem vettem észre, elég súlyos ítélet volt." Ha érzékeltetni akarnánk a Kohán művészetét kísérő, csaknem haláláig .jellemző magatartást, szinte szó szerint általánosíthatjuk ezt a véleményt. Az elismerést jelentő Kossuth-díjra és az 1965-ös Galéria-beli kiállításra már a közeli halál vetett árnyékot. S azóta? Néhány rövidebb, értő tanulmány, cikk; egy, még kéziratban levő és egy hasáblevonatban maradt könyv jelzik a vele foglalkozó szakirodalmat. Gyulán, a városnak ajándékozott hagyaték egy-egy részéből minden évben kisebb tárlatot rendeznek. Rajzaiból halála ötödik évfordulóján a Magyar Nemzeti Galériában mutattak be kisebb gyűjteményt. 1976 decemberében, halála tízéves évfordulóján emlékkiállítás nyílt a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában. Mindkét tárlat anyagát a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékból válogatták. A két kiállítás mintegy kiegészíti egymást. Bár a Budapesten kiállított képanyag összeállítói teljességre törekedtek, s Kohán minden alkotói periódusából bemutatnak festményeket és grafikákat, mégis gyakran a Vásárhelyen látható képek ismerete segít bennünket egy-egy mű teljesebb megközelítéséhez. Nem egy motívum, ami a vásárhelyi képeken csak részletként, még kiforratlan formában jelenik meg, több Galéria-beli alkotáson a teljes képmezőt kitöltő témaként, érett kidolgozásban áll előttünk. Az ilyen műveket összetartozónak érezzük, s ez rávilágít arra is, hogy Kohán művészi pályája megrajzolásához nem elégséges a történeti-szemlélet; hiszen a hasonló motívumok — más-más kidolgozásban — az időben távol álló alkotásokon is fölbukkannak. Ha Kohán művészetét hiányai felől közelítjük meg, kitetszik, hogy nincs önarcképe — egyetlen fiatalkori tanulmányt leszámítva. Az ebből adódó fölismerés kulcsot ad kezünkbe: úgy érthetjük meg képeit, ha minden munkáját valamilyen módon önarcképnek tekintjük. Ami első pillantásra szemünkbe ötlik: a képek monumentalitása. Nem a keretek méretét megnövelő titánkodás ez, hanem a lélekben lakó, belső, feszítő erő hatása, ami a legkisebb képen is jelentkezik. Ez a belső késztetés helyenként olyan kényszerítő erejű s a transzpozíció olyan tökéletes, hogy a nézőt a képek feltétel nélküli elfogadására indítja. Aki egyszer a Kohán-képek közelébe került, nehezen tudja kivonni magát hatásuk alól. Még a színeknek is súlya van. Ügy érezzük, ha a kép felső festékrétegét lehántanánk, a szálkás ecsetvonásokkal erezett felület alatt mélyebb, sűrítettebb színeket találunk. Monumentális hatást hordoz a képek "témájával szoros összhangban álló szerkezet is. Ezt éreztetik meg „bivalyos" képei, legjobban talán a Bivalyosszekér napkoronggal már-már földöntúli, a napot megkerülő utazása. A bivalyok súlyos, megnyúlt testét tömbökkel jelzett, lépésre emelt lábak hordozzák. Egy élet terhét húzzák a szekéren. A háttér széles, a szekér mozgásával ellenkező irányú ecsetvonásai mintha teherként nehezednének a szekérre. A kompozíciót a méltóságteljes, megállíthatatlan mozgás és az oly sok képen fölismerhető napkorong koncentrikus fényköreinek mozdulatlansága tartja egyensúlyban. A Hazafelé című képen a tárgyak burkának széthajtogatásával, a síkok kiteregetésével elért különös perspektivikus hatást azzal fokozza, hogy a bivalyok jármát — a kép erővonalait — és a háttér részleteit a farostlemez nyers színe adja. A monumentalitás néhány valóban nagyméretű, freskószerű képen a heroikus mozdulatokban jelentkezik (Korsóvivő, Lófékező, Marokszedő, Menekülő), de az arányosan 7 Tiszatáj

97

megnövekedett feszültség s az ezzel összhangban tartott szélesebb ecsetkezelés miatt ekkor sem érezzük formáit üresnek. Kohán festészete néhány meghatározó erejű alapélményre vezethető vissza. Ezek közül talán az egyik legfontosabb a másik nem, a nő, az asszony. Nőalakjai, bár nem feledkeznek meg asszonyi voltukról, mégis mindig alkotójukra utalnak. Anyám, Fáradtság, Asszony, Pávás asszony című képei jelzik ezt az egész életét végigkísérő témát. Fogadalmat tevő, fátylaikba burkolózó, életet ajándékozó, érett asszonyai az emberi lét lehetőségeit kutatják. Felismerhetjük bennük nemcsak a mítoszok ősasszonyát, hanem a női lét nehézségeivel megküzdő, a jelenben élő asszonyokat is. Kohán asszonyalakjai a múlandóság és az öröklét határán élnek. Termékenységük a földet, elsiratni tudó képességük a halált idézi. Az Asszonyok — korok a problémát három különböző, időtlenségbe merevedő arcban érzékelteti. A három arc — egy-egy jellegzetes nőtípus — végtelen tér- és időbeli távolságból került egymás mellé. Jelen, múlt, jövő egy asztal köré fonódik, s mintegy megszemélyesítve jelenik meg előttünk. Az arcok nem néznek egymásra, mindegyik csak a saját maga számára létező feladatra, a megfékezhetetlen időre, az ember múlandóságára koncentrál. Kohán asszonyai nem önmagukért állnak előttünk, mindig a pillanatnyi élethelyzet'vagy a lét tragikumába ágyazottan jelennek meg a képeken. Műveinek tragikuma nem az ember és a társadalom összeütközéséből ered; munkái a szenvedés, az éhezés, a magány okozta lelkiállapot hű tükrét t a r t j á k a szemlélő elé. Nem kér szánalmat, hanem megéli és művészetté váltja magányát és tragédiáját: a sehová nem nyíló ajtók, ablakok, tükrök külvilágot elzáró magányát, a hóra hullt varjú, a koporsóra esett ember tragédiáját. Háborús képein (Háborús fríz, Csend, Háború emléke) a hangsúly az egyén megpróbáltatásairól a közös szenvedés felé tolódik. Döglött és árván élve maradt lovai, acélsisakos katonái, zongorabillentyűkbe markoló görcsös ujjai lázadnak és lázítanak. „Érettem jönnek a művek, egyik a másik után" — fogalmazta meg halála előtt néhány hónappal egyik levelében halálérzését; Kohán egész munkásságán keresztülhúzódik a halállal való szembesülés, pörlés, mely végül nem elfogadásban, hanem beletörődésben talál nyugvópontra. A Sirató vitázó, koporsóra borult asszonya, és a Halott lehajtott fejű, megtört emberpárja jelzi a folyamat két pólusát. Hatalmas ravatal a föld a Madárijesztő című képen. Kohán a búza halálában saját d r á m á j á t élte át; a levágott, keresztekbe rakott búzából ú j élet fakad. A fekvő búzakereszteken még egy kereszt, a madárijesztő álló alakja. Amíg tud, őrködik az életen, d e ha megszületnek a művek,- alkotójuk azok áldozatává válik. Kohán grafikái alkalmat adnak arra, hogy bepillantsunk műhelyébe. A rajzokban föl tudott oldódni, a vonalak előhívták belőle a játék örömét; megvolt tehát benne a fogékonyság az örömre, boldogságra. Itt láthatjuk kibontakozni expresszív rajztudását, a kubisztikus elveknek a geometrikus képszerkezetbe való fölszívódását. A keleti, ikonszerű látásmód ünnepélyessége a folklór színeivel és formáival keveredik. Vázlatai, tanulmányai segítségével ismerte meg a mozgás folyamatát, a felületek^ életét, és kapcsolatukat környezetükkel. E rajzokból könnyebben megérthetjük áz olaj- és viasztempera-képek komor némaságát, architektonikus zártságát is. Kohán rajzai egyszerre fejezik ki a tragikumot, és alkotójuk azzal szembeforduló, létet formáló akaratát. Kohán György művészete nem köthető semmiféle irányzathoz, stílushoz, iskolához, Németh Lajos hasonlatával „magányos bölényként félrehúzódva" tökéletesen önálló, teljes értékű életművet alkotott. Látszólagos különállásával tudta megőrizni közösségi indíttatású, s élete utolsó gesztusával a közösségre hagyott művészetét. A magyar festészet drámai, igazságkereső, felelősséget vállaló ágát folytatja. Ezzel festészete szervesen kapcsolódik Ferenczy, Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Egry, Vajda Lajos munkásságához. A két kiállítás igazolja Féja Géza megállapítását: „Kohán György, úgy hiszem, korunk legkülönb magyar festője, amit adott, az valóban világtörténéssé táguló magyar piktúra." TÜSKÉS GÁBOR 98

TAN Dl LAJOS

Iparművészek a gyárban Az iparművészetről, vagy néhány éve használatos varázsszóval, dising-ról, izgalmas vita folyt több újságban, folyóiratban, többek között több hónapon át a Művészet 1973-as számaiban. S folyt a vita, a fogalomtisztázás az ipari formatervezésről, az ipari tervezőművészetről, annak tartalmáról, lényegéről is. Ismert és nemzetközileg elfogadott definíció szerint: Az ipari formatervezés alkotó tevékenység, melynek célja az ipar által előállított termékek formai tulajdonságainak meghatározása. Ezek a formai sajátosságok nem csupán külső jellegzetességek, hanem főleg azok a strukturális és funkcionális kapcsolatok, melyek a rendszert összefüggő egységgé alakítják át, mind a gyártó, mind a felhasználó szempontjából..." Az iparművész feladata tehát az élet által felvetett ú j igényeknek művészi-emocionális tükrözése, illetve tükröztetése ipari keretek között (praktikusság, célszerűség, szépségigény, mobilitás stb.); másrészt az ipar, az ipari termékek, s rajtuk keresztül a tervezőművészek közvetve-közvetlenül hatnak az emberi környezetre, formálják az ember ízlését, ú j társadalmi igényeket támasztanak. A mai ember tárgyi világát iparcikkek sokasága uralja. Legfőbb jellemzőjük az egységesítés, a tökéletes megmunkálás, a tömegméretek. Ezek a tárgyak beépülnek az ember mindennapi életébe, annak elmaradhatatlan kísérői. Az öltözködéskultúra, a használati tárgyak értéke és minősége befolyásolja az emberi környezet esztétikai értékét, formálja magát a használót, s alakítja nemzeti kultúránkat. Hódmezővásárhelyen három, illetve néhány éve két helyen dolgoznak iparművészek. A Hódmezővásárhelyi Divatkötöttáru-gyárban, a Finomkerámiai Ipari Művek Alföldi Porcelángyárában és a Majolikagyárban, mely néhány éve a porcelángyár

B. Kovács Ferencné

Gerle Margit

Fábri. Judit

üzemeként dolgozik. Ezeken a helyeken tíz tervező iparművész tevékenykedik, közülük héttel beszélgettem. Eredményeik, örömeik és gondjaik jellemző és árnyalt képet nyújtanak e művészeti ág helyzetéről. Fekete Jánosné, Sándor Eszter és B. Kovács Ferencné a HÓDIKÖT anyag- és modelltervezői, Ambrus Éva a porcelángyár tervező kollektívájának vezető formatervezője, Tuza László porcelántervező iparművész elsősorban szaniteráruk tervezésével foglalkozik, Gerle Margit és Fábri Judit a Majolikagyár keramikusai. Legrégebbi hagyományai a Majolikagyárnak vannak. 1972-ben nagyszabású kiállítással ünnepelte megalapításának hatvanadik évfordulóját. A képzőművészek által létrehozott Majolika Telep az 1788-ig visszavezethető cserepeshagyományok, 7*

99

és az 1898-ban alapított Állami Agyagipari Gyakorló Műhely egyenesági folytatója kívánt lenni, s kacsingatott az ipari sorozatgyártás felé is, különösen a kezdeti időkben. A Majolikagyár virágkora a vásárhelyi kerámia történetének sajátos fejezete. Olyan kiváló mesterek tervei alapján gyúrták az agyagot, rúgták a korongot, törték a festéket, égették az edényt hosszabb-rövidebb ideig, mint Endre Béla, Tornyai János, Rubleczky Géza, Kallós Ede, Pásztor János, Medgyessy Ferenc. Következett mindebből, hogy a szecesszió szelét is vitorlájukba fogva, fölhasználva a helyi cserepeshagyományok forma- és díszítőelemeit, megfűszerezték és speciális képzőművész-szemlélettel át is formálták termékeiket. így születtek azok a kerámiaszobrok, dísztárgyak, egykor funkcionáló túldíszített edények, melyekkel a polgári élet zsúfolt környezetében is képviselték a tiszta paraszti művészet iránti ideát és nosztalgiát. Mi lehet a mai tervező feladata ebben a meglehetősen m a n u f a k t u rális eszközökkel dolgozó gyárban? Mindenekelőtt folytatni és újjáéleszteni egy magasabb fokon, a mai kor követelményeihez igazodva a sajátos majolikahagyományokat és a vásárhelyi fazekas-népművészet szellemiségét, az évszázadok koptató viharaiban letisztult formakultúrát és dekorációhagyományt. Itt, ahol régen kizárólag dísztárgyak készültek, különösen nehezen fogadták az ú j törekvéseket, a kísérletező szándékot, mert a hagyományos, inkább népieskedő, mint népi tárgyaknak

Fekete Jánosné

T u z a László

Ambrus Éva

nemcsak itthon, de külföldön is nagy a keletje, s ráadásul minden újító törekvés megméretik az elmaradott technológia szűkös mérlegén. Mégis egyre többet próbálkoznak például használati tárgyakkal, készletekkel, jól hasznosítható és szép edényekkel. S a gyári vezetés megbízásából három izgalmas területen is kísérleteznek. Harmincdarabos festett csempekollekció tervei készülnek. Ezek a népi ihletésű motívumokkal, kézifestéssel készülő csempék akár frízként, akár szinte dekoratív faliképpé szervezve, díszei lehetnek az egyhangú fürdőszobáknak. Évek óta óriási igény van padlóvázákra. Bár sok szép padlóváza, sőt vázacsalád sorakozik a Majolikagyár tervező műhelyében, a konkrét eredmény kevés. Nincs megfelelő iparitechnológiai bázis a nagy szériában való gyártásra. Kísérletek folynak a szaniterüzemben e gond megoldására, igazán nagyüzemi módon előállítható, nagy sorozatban gyártható hasonló termékek megteremtésére. Ugyancsak kísérleti stádiumban van a sorozatban gyártható samott-tárgyak ügye. A FIM Alföldi Porcelángyára merőben ellentéte az előbbinek. A tíz éve dolgozó üzem a legkorszerűbb hazai gyár, mely elsősorban edénygyártásra és szanitertermékek nagy szériájú előállítására specializálódott. Az edénygyárban az NDK-beli félautomata gépsorok szinte ontják a négy fazon kétszázhúsz-féle darabját. A szaniterüzemben pedig egyre szebb és mind korszerűbb fürdőszoba-berendezések hagyják el az olasz gépsorokat. Az azonban már az első esztendőkben kiderült, hogy a kereskedelmet és a vásárlókat nem a licencekkel megvásárolt NDK, illetve olasz fazonok érdeklik, hanem az ezeken a gépsorokon megszületett, sajátosan egyedi és egyéni magyar termékek. Nem véletlenül települt ez a gyár éppen Vásárhelyre, 100

hiszen a szabad munkaerő és segítő szándék mellett alapoztak a t á j nagymúltú cserepeskultúrájára is. A HÖDIKÖT az elmúlt húsz év alatt lett a magyar kötött divatipar egyik külföldön is elismert gyára. Leginkább nekik létérdekük a holnappal, az idővel, a konkurrenciával való lépéstartás. A lépéshátrány itt a többi üzemnél, gyárnál is nagyobb veszély. Ez az a közeg, amelyikben élni, alkotni kell azoknak, akik azt vállalták, hogy művészi tehetségüket, felkészültségüket az ipar szolgálatába állítják. Alávetve fantáziájuk szárnyalását a pontosan meghatározott ipari rendszer törvényeinek. S mégis többségükben szívesen csinálják, ahogyan egyikük fogalmazott: „A művészetet a kötöttségekkel együtt kell vállalni. S az ipari formatervezésben éppen az szép, hogy ilyen kötöttségek között kell művészi munkát végezni." *

Az iparművészek helyzete ma sem tisztázott. Nincs meg a helyük az ipar és egy-egy gyár, üzem sajátos szerkezetében. Iparművész besorolás, státusz nincs. Ennek következményeként fizetésük nem éri el a rendelkezésekben megszabott alsó határt sem. Mivel ez országos gond, egyre sürgetőbb központi határozatokkal rendezni helyzetüket. Manapság bekerülnek valamilyen éppen üres státuszskatulyába, ezzel együtt meghatározott helyre a vállalati hierarchiába, s a véletlenszerű besorolás nemcsak szakmailag, de esztétikailag is függőséget jelent. Az iparban dolgozó tervezőművészeknek nincs jogvédelmük. Nemcsak ellophatják, felhasználhatják terveiket büntetlenül, de ami talán ennél is kellemetlenebb, olykor meghamisítva kerülnek a kirakatba. Ennek a helyzetnek sok olyan visszássága is van, melyeket jól illusztrálnak a tervezőművészek elbeszélései: „Iparművész? Igen? A jogon végzett?"; vagy: az Alföldi Porcelángyár első kiállítására készülődve a két fiatal iparművésznek az volt a feladata, hogy a készletekhez illő térítőkét vásároljon; vagy: az egyik művésznő pályája első éveiben takarítói órabérben dolgozott; vágy: „Minek a WC-t tervezni"? stb. A helyzet és a megítélés, legalábbis a gyárkapukon belül, megváltozott, bár a tervező, iparművész még mindig nem találta meg helyét művészeti közéletükben. *

Ha iparművészekkel beszélgetünk, vissza-visszatérő téma, hogy nem működik kellő rugalmassággal, mobilitással a tervező—gyár—kereskedelem—vásárló kapcsolatának mechanizmusa. Kevés és esetleges a visszajelzés, nehezen követhető egy-egy termék útja, fogadtatása, közönségértékelése. Néhány példa a kereskedelmi fáziskésésre. Nemrégiben a házgyári konyhaprogramhoz kapcsolódva nagyszabású felmérés készült. A szociológiai, pszichológiai, építészeti felmérés a legapróbb részletekig megvizsgálta többek között a megváltozott főzési és étkezési szokásokat, a családi együttlét módozatait, a terítés gyakoriságát, a különböző edények előfordulási arányait, a háztartások nagyfokú gépesítését, az ú j konyhai szokásokat, a népszerűsödő kész- és félkész ételek elkészítése és felhasználása következtében jelentkező változásokat. E felmérés kapcsán javaslatokat készítettek, elképzeléseket fogalmaztak meg, ösztönzőket dolgoztak ki. A kereskedelem nem vett tudomást ezekről az ajánlásokról. Más! Ambrus Éva, felismerve nemzeti szokásunk, a kávézás ú j formáit, az elektromos főzök elterjedését, olyan készletet tervezett, ahol kanna helyett kávégyűjtőt javasolt, ami része a készletnek, összegyűjti a kávét, s önteni, adagolni is lehet belőle. A kereskedelem ennek ellenére makacs következetességgel kannákkal rendeli a kávéskészleteket, s ezek ott porosodnak ezerszámra a konyhakredencekben. Ellenpélda: a porcelángyár részlegeként néhány éve több kalocsai asszony pingálja a hófehér tányérokra, edényekre, a „fehér agyagra" a hímzésekről átmentett dús virágburjánzásokat. Ezt elsősorban exportigények követelik, olyan helyzetet teremtve, hogy az esztétika és a jó ízlés engedményekre kényszerül a kereskedelmi szempontokkal szemben. Az előrelépés ez ügyben se hagyja nyugodni a gyár ter101

vezőkollektíváját. Igyekeznek ezt a merev és ellentmondásos helyzetet megoldani, vagy legalábbis oldani. Űj motívumaik lényege a kézifestés eredendő szépsége és a visszafogottabb színek alkalmazása. A gyár egyetlen belföldi partnere az AMFORA. Hogy ez a kereskedelmi vállalat felismerte inspiráló-serkentő szerepét és feladatát, arra bizonyíték az ez év elején megnyílt budapesti AMFORA-Stúdió, ahol a hazai és a külföldi iparművészek egyedi darabjai és kis szériái kerülnek a vásárlók elé. Ez ú j és komoly lehetősége az iparban dolgozó tervezőművészeknek. Márcsak

GERLE M A R G I T : BÖGRÉK, B U T E L L A K

ezért is, mert egy maliciózus megjegyzés szerint az egyik legfontosabb előrelendítő erő a tőkés export. Ez sarkallja az egész magyar iparművészet ügyét?! A divatok korát éljük. Egyre gyakrabban váltjuk ruháinkat, cseréljük bútorainkat, használati és dísztárgyainkat, sőt, tartós fogyasztási cikkeinket is. A divattal lépést tartani, sőt lépéselőnyhöz jutni, alapvető feladat különösen az úgynevezett divatiparágakban. Az szinte természetes, hogy a divat köpönyegforgatásait az öltözködésünkben követjük legkövetkezetesebben, itt a legfontosabb a gyorsaság, a mobilitás, a reagálás képessége. Vagy másképp: a holnapi igényeket be kell célozni, elébe kell menni, hogy az átfutási időt is beszámítva, időben piacon legyen a termék. Az, hogy mi kis ország vagyunk ahhoz, hogy divatot csináljunk, divatot irányítsunk, már szinte közhely. Jól követni, alkotó módon alkalmazni a divat legfőbb, legkarakteresebb követelményeit — ez a mi, illetve iparművészeink dolga. A vásárhelyi tervező iparművészek jól végzik dolgukat, erre számos bizonyíték van. Hogyan lehet elébemenni a divatnak? A legfrissebbeknek a HÓDIKÖT tervezőinek kell lenniök, s az edény is gyorsabban, rugalmasabban követi a divatváltozásokat, mint a fürdőszoba-berendezések. A HÓDIKÖT tervezői gyakorta megfordulnak a hazai és külföldi vásárokon, bemutatókon, forgatják a legnevesebb külföldi divatlapokat s hasznos információkkal szolgálnak a külföldi cégek magyarországi bemutatói is. Ezeknek ismeretében jól, szépen, gyorsan, ötletekkel teli, fantáziadúsan követik a legújabb divatváltozásokat. Hasznosnak tartanák még néhány tervezőművész bekapcsolódását és a művészeti irányítást. Ennek csíráit önmaguktól már megteremtették. A nemrégiben lezajlott IWS (Nemzetközi Gyapjútitkárság) budapesti bemutatójára a kollekció tervezésekor a három tervező megállapodott a színek közös alkalmazásán. Így nemcsak a tervezők egyénisége jelentkezett, de a tervezőkollektíva közös alapállása, kollektív egyénisége is. *

A jó tervről, az iparművészet lényegéről így vélekedtek maguk a tervezőművészek. Ambrus Éva: Az iparművészek feladata a technikai lehetőségek között a f u n k cióhoz kötődő forma kifejezése. Szépség és használhatóság harmóniájának megteremtése úgy, hogy az elképzelések a meglevő ipari háttérben sorozatgyártásra alkalmasak legyenek. Tuza László: A formatervező kifejezi a funkciót. Ezenkívül még sok mindent tehet, de sohasem szoríthatja háttérbe a funkciót. Az már alkati sajátosság, hogy a funkcióból indul-e ki a tervező, s úgy szervezi meg a formát, vagy emocionális 102

alapállásból közelít a feladathoz. Az edény héjszerkezet, a funkció, a förma és az anyag, a porcelán nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. A fürdőszoba tárgyainál olyan tényezők is belépnek, mint a súlyos szerkezet, a statikai kérdések, tehát a tervezés feladata bonyolultabb, összetettebb. Aláhúzom az anyagismeret fontosságát, hiszen mindig anyagban kell gondolkodnia. Gerle Margit: Igyekszünk a primér formákra való építést megvalósítani a Ma jolikagyár elmaradott technikai körülményei között. A főiskola egymagában nem képes felkészíteni a gyári tervezésre. Itt művészvoltunk mellett egy kicsit közgazdásznak, kereskedőnek és vásárlónak is kell lennünk. Egy iparművésznek feltétlenül „el kell tudni adnia termékét!" Hiszem, hogy az ipari termelésben foglalkoztatott tervezők munkájában olyan óriási lehetőség rejlik,- amelyet még fel sem mértünk. Fábri Judit: Az iparművész legszebb feladata, hogy munkáival képes megváltoztatni az emberek környezetét; alakítani, formálni, megszépíteni tudja azt. Tudom, hogy nagy szükség van jól hasznosítható és szép edényekre.

GERLE MARGIT: F A L I T A N Y É R O K

Fekete Jánosné: Porcelánfestőként kezdtem, diplomával a zsebemben. Megtanultam egy számomra ú j technológiát. Majd az ország első cipőtervezője lettem a Szigetvári Cipőgyárban. Ismét megtanultam egy másfajta technológiát. Aztán Vásárhelyre kerültem, a HÓDIKÖT-be, megtaláltam igazi helyemet, s elsajátítottam egy újabb technológiát. Űgy vélem, az iparban dolgozó tervező sikerének 50 százaléka a technológia alapos ismerete. A másik fontos, alapvető és eldöntendő kérdés: kinek, milyen célra tervezek anyagot, ruhát?! Sándor Eszter: A jó terv korszerű, egyensúlyt teremt funkció és esztétikum között. Rugalmasan és eredeti módon követi a divatot. Nagyon fontosnak tartom a tervezői érzékenységet. B. Kovács Ferencné: A fonal, az anyag és a modell komplex együttesét kell megterveznünk. Fő feladat, hogy tervünk gyártható legyen, ne legyen túl munkaigényes, tükrözze a tervező egyéniségét. A sok kötöttség között is van mód az egyéniség, a kollektíva alapállásának, a divatról alkotott véleményének kifejezésére. *

Mai iparművészetről szólva megkerülhetetlen a népművészethez fonódó viszony, a termékenyítő kapcsolat. Ennek a kapcsolatnak jó néhány megközelítési szintje van a motívumkincs másolati alkalmazásától, a megfogható, kopírozható tárgyiasságtól a szellemiség minőségileg magasabb elsajátításáig. Talán mondani is felesleges, hogy az alkotóművészek jelentős hányada tisztában van ezekkel a lehetőségekkel, de azt is látni kell, hogy a megvalósítás nem mindig egyértelműen következetes, nem mindig fejezi ki maradéktalanul a szándékot. Azért is érdemes szólni ezekről a kérdésekről, mert a népi művészetek reneszánszát éljük. A felszínes divathullámok mellett ú j gyűjtések, felkészült dolgozatok, eredeti megközelítések, kimagasló eredmények segítik az ú j szintézis megteremtését. A motívumkincs alkalmazása különösen szembetűnik az öltözködéskultúra terén. Ez pedig borotvaélen való táncolás, fogalmazta meg Fekete Jánosné. Attól még nem demonstrálja a folklór éltető hatását senki, hogy farmernadrágja szárára virágmintákat hímez. 103

Csak az avatott kéz és a pallérozott szellem képes különválasztani a felszínes és olcsó megoldásokat a népművészet szellemiségéből ihletet merítő alkotásoktól. Szép bizonyítéka ennek a szemléletnek a Woolmark-bemutatóra készített gyapjúkollekciójuk, ahol az anyagok, a minták és a modellek együttes hatása sugallja, közvetíti a népművészet évszázadok alatt kikristályosodott funkció-forma-szépség harmóniáját. A Majolikagyárban dolgozó fiatal keramikusok a többieknél is közelebb vannak ehhez a világhoz, hiszen a gyár profilja elsősorban népművészeti tárgyak készítése. Munkájukban igyekeznek is ú j módon felhasználni a valóban letisztult néphagyományt. Nem primér voltában, hanem korszerűen, úgy, hogy megtanulják nyelvét, s anyanyelvi fokon igyekeznek megszólaltatni a kezükbe került agyagot, kiteljesíteni a szín- és formakultúrát. Nem a túldíszített, túldekorált tárgyak olcsóbb hatásait keresik, azt az utat tapossák, melyen eljuthatnak a népművészet forrásvidékéről táplálkozó, egyszerre jól használható és szép tárgyak világába.

AMBRUS ÉVA: „BELLA" ÉTKÉSZLET

Áttételesebb a kapcsolat az edénygyárban, a porcelán anyagával, erőteljesebben funkcióhoz kötődő tárgyaival. Ambrus Éva úgy fogalmazott, hogy a hagyományok beépülnek a termékekbe, nem látványosan, nem tolakodó módon, s ezt az utat szívesebben járják, mint a porcelántányéron pompázó kalocsai virágoskertet. *

„Egy tanyát lefesteni egyszerűbb, mint megtervezni egy készletet." „A Vásárhelyi öszi Tárlatokra menetrendszerűen érkeznek a meghívók, azzal a kikötéssel, hogy figurális alkotásokat kérnek tőlünk, ipari formatervezőktől." „Egy festő hamarabb kap megbízást egy kerámiakompozícióra, mint egy k e r a mikus. Nem visszás ez egy kicsit?!" „Az egyéni megbízások olyan ritkák, mint a fehér holló." „Egy-egy véletlenül kapott megbízás megoldása sem egyszerű dolog, nem lehet pusztán kellemes kirándulás. Egy nagyobb kompozíció elkészítése egész embert kíván." „Ellentmondásos a helyzet a zsűrizés terén is. A FIM megszervezte saját belső zsürirendszerét, mechanizmusát. S éppen ettől váltak a FIM tervezői hátrányos helyzetűekké, a többi, erre a kérdésre kevesebb gondot fordító üzem, vállalat ter104

vezőivel szemben. Azok munkáit ugyanis a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrizi, a mi helyi zsűrinknél jóval magasabb összegekért." Ebből a néhány megjegyzésből is fény derül arra a kissé visszás helyzetre, ami az iparban dolgozó tervezőművészek és a képzőművészek kapcsolatát jellemzi, illetve ami a művészeti közéletben, a megbízások mechanizmusában tapasztalható. Figyelemre érdemes Sándor Eszter egyik megjegyzése is. „Képzőművészek között nem múlik el beszélgetés anélkül, hogy szóba ne kerüljön az amatőrizmus kérdése, a dilettantizmus veszélye. De elgondolkodott-e már valaki azon, hogy XY amatőr festő tíz vagy húsz képével szemben mekkora lehet a romboló hatása az iparban dolgozó dilettánsok több százezres szériában gyártott termékeinek?!" Az említett művészek azon túl, hogy ellátják az ipari kötelmek között vállalt

FABRI JUDIT: FÜSZERTARTÖ

feladataikat, szabad idejükben, felszabadulva a kötöttségek alól, kiteljesítik tehetségüket. Szinte valamennyien készítenek egyedi tárgyakat, egyedi műalkotásokat. Fábri Judit elsősorban edényeket és funkcionális dísztárgyakat. Alkotásainak jellemzője az „oroszos" stílus. Nem véletlen, máig élnek benne a Kárpátok hegyvonulatai között kiteljesedett, letisztult népművészet, és a tanulmányai és tanulmányútjai alatt megismert orosz népművészet emlékei. Azt vallja, hogy olyan edényekre van szükség, amelyikből jól esik enni, amit jó megfogni, amiből könnyen lehet önteni s amelyek nemcsak elférnek a kis lakásokban, de esztétikai élményt is nyújtanak, színes díszítő elemei is a legközvetlenebb emberi környezetnek. Mindinkább a visszafogott, letisztult forma- és díszítőelemeket keresi. Ebben az évben Miskolcon mutatja be munkáit. Gerle Margitról a VII. Siklósi Kerámia Szimpozion zárókiállítása kapcsán a következőket írta egyik kritikusa: „A művek többsége — kiválóan, korrektül vagy technikailag hibásan — megidézett egy természeti alakzatot, vagy egy természeti mozgásfolyamat valamely fázisát. Kiváló művek is születtek ennek a felismerésnek a jegyében. Gerle Margit Nagyapám ujjai címet viselő kompozíciója például minden bizonnyal iskolát fog teremteni, mert a ritmikusan behorpasztott, szinte mozogni látszó hengerformáknál, a hófehér, fénytelen máznál aligha lehetett volna hatásosabban kifejezni a vegetációval együttműködni kész emberi jelenlétet." Gerle Margitot a gyakorlati és esztétikai funkciójú tárgyak széles skálája érdekli, a kávéskészlettől az épületkerámiáig, az építészet által meghatározott szobrászatig gondolkodik. Még főiskolás korában kezdett foglalkozni azzal a kérdéssel: mit tud egy primér forma? Mire képes például egy henger, ha ráülünk, ha benyomjuk, ha jelet 105

hagyunk rajta, ha falhoz vágjuk, ha megsimítjuk. Ezek a kísérletek eredményei élnek tovább a fent említett plasztikában is. Jelenleg a repedés problematikája foglalkoztatja. Eredményeiről, elképzeléseiről így nyilatkozik: „Tudom, hogy egy adott forma mire képes, ismerem a kifejező erejét. Tudom, megfogalmaztam, mit akarok mondani, s azt is, ehhez milyen eszközökre van szükségem. Most több motívum egymás mellé helyezésével a komplexebb, az összetettebb hatásokat keresem." Munkáival még ez évben kiállításon találkozhatnak az érdeklődők a budapesti Fényes Adolf Teremben. Ambrus Éva „Bella"-készletével robbant be a magyar porcelánipar és hazai ipari tervezőművészet élvonalába. 1972-ben készített díjnyertes kollekciója a meglevő NDK félautomata gépsor kötöttségei között szinte a maximumot nyújtja. Jó példája a körültekintő munkának, a minden, aprónak tűnő mozzanat és momentum figyelembe vételének. Ez éppúgy jellemző a fogás kiképzésére, mint a kiöntésre, a tisztántarthatóságra, a biztos statikai követelményeinek szem előtt tartására. Most egy vendéglátóipari együttest mutat. Valóban együttes, egymáshoz szerkezetileg és

FÁBRI JUDIT: V A Z A K

funkcionálisan is kapcsolódó étkészlet szükség szerint fejleszthető, építhető. Egyszínű fehér máza tartózkodóan elegáns, visszafogottan szép. Több darabját szívesen látnánk a családok háztartásaiban is. Amikor speciális területen, az épületdekoráció körében készített terveket, inspirálta a természeti környezet éppúgy, mint a népművészet sajátos alakzatai. Falak, kerítések, régi parasztházak részletei, faldíszek, alakzatok és metszetek felhasználásával tervezte épületburkoló csempedíszeit. Tuza László szabad idejében szobrokat készít. Az Alföldi Porcelángyár bejárata mellett amorf, s mégis szigorúan szerkesztett, sorozatban gyártható kertplasztikája látható. A plasztika világában az oldottabb, szabadabb formavilág izgatja. *

Több mint tíz esztendővel ezelőtt Hódmezővásárhelyen, szinte úttörő kezdeményezésként nagyszabású kiállítást rendeztek a város iparművészei a Tornyai János Múzeumban. Azóta csönd. Ez év végén ismét kollektív tárlatra készülnek. Ez módfelett fontos lenne. Mert nemcsak önmaguk képességeit mérnék fel, de a gyári környezet rugalmasságát, a megméretés izgalmát, a közönséggel való közvetlen találkozás tanulságait is ígéri egy ilyen bemutató. Fontos, „hogy minél hamarabb realizálódjanak azok az elképzelések, amelyek ezeknek a felelősséggel gondolkodó és tehetséggel alkotó iparművészeknek az agyában és kezében rejlenek". 106

TÓTH

BÉLA

Metripond „Ami számítható, azt számítsd ki, ami mérhető, azt mérd meg, ami nem mérhető, tedd mérhetővé." Galilei Napjainkban százig való ország többszáz városában kiejtik a címszót, és Hódmezővásárhely városát nevezik meg vele. A gyártmányok használói minden valószínűség szerint azt sem tudják, mely ország melyik városa ez. A tájunkban jártas emberek közvetlenségével szólva nevezték sárvargák városának a múlt század dereka táján, ismert festőművészetét befogadó, csendes, költői ihleteket hurcoló mivolta révén Ady paraszt Párizsnak titulálta. Politikus földmunkássága, tömeges forradalmi akciói révén Szántó Kovács vörös Vásárhelynek látta. És szorgalmasnak, vizesnek, zárkózottnak, tanyásnak, magyarnak, csak éppen iparban jeleskedőnek nem. Az 1904-ben rendezett Ipari és Mezőgazdasági vásáron 356 kiállító önálló iparosok közül vásárhelyi volt 314 mester. Ebből legnépesebb szakma a bőriparosoké, azután a fonó-, szövőiparosoké. A hatvanezres városnak, Nagy Lajos egyik riportja szerint, 1932-ben hatezer munkanélkülije volt. A hatóság fejenként és naponta 9 fillér segéllyel tudott szolgálni a dísztéren ődöngő éheseknek, akiket nagy gyűlölettel és rettegéssel nezett. Egy 1937-es szakdolgozat hiteles kimutatása szerint 163 kovács-, 56 lakatos-, -146 cipész-, 86 asztalos-, 40 tálas- stb. iparos él a városban. Ipartestületében 1200 mester tömörült össze. A Kokron kötszövőgyáron, a Kalmár rostagyáron és a tizenhat hengermalmán kívül jelentős szakmai ismereteket követelő üzeme a városnak nem volt. Vásárhely így érte meg a fölszabadulást, s a háború utáni ocsúdás első éveit. Sokféle régi és új bajt örökölt, közöttük egyik legsúlyosabbat, a munkanélküliséget. A korabeli vásárhelyi újságokat lapozgatva ilyen korképfestő, szerény újsághíreket találunk: 1948. január 20. Béresekre mosást vállalok. Malom u. 24. december 1. 3000 szegény karácsonyi segélyezését kezdeményezik a társadalmi szervek. Bíró József jeles vásárhelyi kutató írásaiból tudjuk, hogy a lélekszámban 55 ezerre fogyott lakosságból a megidézett esztendőben még háromezer ember .a munkanélküli, ami olyan nyomasztó súlyú, hogy a vásárhelyiek szemében szent helynek minősülő munkásotthont is megrohamozzák, és a munkaközvetítéssel foglalkozókat •csak erőfeszítések árán tudja az ú j hatalom az életnek megmenteni. A sokat látott városháza folyosói megteltek munkát, kenyeret követelő munkásasszonyok százaival. Oláh Mihály elvtárs, mint az akkori idők megbízott polgármestere úgy emlékszik vissza erre az időre, hogy a régi hivatalnokok arra biztatták, bújjon el, nehogy a folyosóra kilépjen! — Pedig ki köllött lépni. Otthon voltam közöttük, előlük hova bújhattam volna, régi építőmunkás barátaim asszonyai elől? Léptünk akkorát, hogy a Tervhivatal előtt álltunk meg. — Adjatok pénzt, de ne segélyre, hanem munkahely teremtésére! Tudtunk, szeretünk, akarunk dolgozni! 107

Akkor mondhatjuk, hogy egy dologról tudunk valamit, ha a szóban forgó tu• lajdonságait mérni tudjuk, és a mérés eredményeit számszerűen ki tudjuk fejezni. William Thomson Becsek Imre, a Metripond MSZMP párttitkára: Budapesten, 1946-ban szabadultam föl a mérlegkészítő szakmában. 1948-ban az osztrák érdekeltségű Schemberg mérleggyárba kerültem segédnek. Nehéz volt hozzájuk bejutni, a szakma rejtelmeit, fogásait titkolták a Szépvölgyi úti műhely keménykalapos német szakemberei. Keményen kellett nekem is a satupad mellett állnom,, hogy maguk közé fogadjanak. A Schembergnél hagyományos, tolósúlyos tizedes mérlegeket gyártottunk, háromtonnás cukorgyári mázsákat, néhány görgőfejest ésközönséges, régi típusú vasúti mérlegeket. A pártnak és kormánynak az ipartelepítési politikája összetalálkozott a vásárhelyiek égető iparéhségével. Megszülettek a határozatok. 1949-ben a régi Bauermalom telephelyén elkezdődtek a tervezések, azzal a kézenfekvő elképzeléssel, hogy a Schenberg-gyárat letelepítik Vásárhelyre. Az építkezéssel együtt százötven v á s á r helyi munkás járt föl a régi gyárba, megtanulni a szakma alapismereteit. 1951 nyarán megkezdődtek az átalakítások, egy év múlva, június egyik szép vasárnapján, ünnepélyes fogadtatással, százharmincan, a már államosított Schenberg-gyáriak, három hónapra leérkeztünk a vásárhelyi mérleggyár beindítására. Albérleti lakásokat szervezett nekünk a városi tanács, ú j házak akkor még nem épültek. Vasárnap ünnepeltünk, de hétfőn már teljes gőzzel ment a termelés. Kétszáz kilogrammos favázas, tolósúlyos mérlegekből november 7-re 220 darabot készítettünk el. De októberben a húszkilós gyorsmérlegeket is satupadra tettük. 1958-ig termékünk volt a favázas mérleg, további nyolc-tíz termékkel egyetemben. Azonban a három hónap leteltével a 130 pesti munkás, tizenötünk kivételével visszaköltözött Pestre. Helyüket a városból verbuválódott, nálunk képzett, kiváló fiatal szakemberek töltötték be. Az évek során mérleggyári, nyolcvanlakásos bérház épült, modern és központi helyen levő, de a beköltöztetéséhez külön p á r t t a g gyűlést kellett összehívni, senki nem akarta régi fészkét a vásárhelyi újjal fölcserélni. Ma 70—80 gyártmányunkat ismerik a hazai és külföldi partnereink. Modernebb termékeink a világpiac keresett cikkei. Ehhez pedig nagyot kellett szökkenjen a gyár, de mindenestől. Szakemberségben, technológiában, kutatásban, tervezésben, kivitelezésben. Saját öntőműhelyünk van, és eloxálunk, nikkelezünk, krómozunk, fényesítjük a világszínvonal igényeihez műszerszámban menő áruinkat. Itthon a miskolci, gyulai, szegedi húskombinátokat saválló mérlegcsaládokkal láttuk el. A fölépült ú j szerelőcsarnokot, mivel abban vagon- és hasonló méretű mérlegek készültek, csak nagykalapácsos műhelynek nevezték az üzemben. Ma fehér k a b á t ban, csehszlovák megrendelésre levelezőlap-automatákat szerelnek itt, olyan csöndes műveskedéssel, ha egy csavar lepottyan, égzengésnek hallik. Mai mérlegeink optikai fejjel, kijelző rendszerrel, rögzítő automatákkal vannak ellátva. Hogy a világpiac versenyében szinten maradhassunk, nagyon kell trappolni az igények minél jobb kielégítése terén. Gyári kollektíváink örök továbbképzésben kapaszkodnak az újabbnál ú j a b b kívánalmak megvalósításába. A hazai piac meghódításán túl 1975-ig elektronikus mérlegrendszerekből a k ö vetkezőket építettük be külföldön: 15/3 t-s elektronikus darumérleg (VEB MANSFELD Kohászati Kombinát, NDK); négytartályos, programvezérlésű, elektronikus vegyipari mérlegrendszer (VEB Tierarzne Mittelfabrik BAD SULZA, NDK); különböző mérőképességű, elektronikus darumérlegrendszerek (VEB Stahl u n d Walzwerk, Brandenburg, NDK); 108

150 t-s öntőüstmérleg (VEB Rohrkombinat Stahl und Walzwerk Riesa, NDK), 125/25 t elektronikus öntőüstmérleg (IMGB Bukarest, Románia); hattartályos, programvezérlésű, elektronikus vegyipari tartálymérlegrendszer
szer jelenleg is működik Novokuznyeckben. Azóta további négy ilyen berendezés, készült már el. A téma megrendelésétől egy éven belül munkába állt a készülék. Az elektronikus öntőüstmérleg föladata: Adva van egy kétszáz tonna teherbírású daru, ami körülbelül 150 tonna súlyú, forró acéllal teli üstöt szállít a kokillák fölé. A mi berendezésünk arra szolgál, hogy a fenékcsapolású üstből a kokillákba öntve lemérje folyamatos adagolás közben az öntecseket. öntéskor lép működésbe a mi mérlegünk. Pontosan adagolja, hogy tíz-tizenegy tonnás készítmények kerüljenek ki a kokillákból. Ez a munka, korábban saccolásra történt. A mérleg biztosítja, hogy az országosan szabványosított öntéssúlyt tartani tudják. A daru emelőjébe egy erőmérő cella van beépítve. Ez a terhet elektromos jelléalakítja át, ami kábelen keresztül a műszerszekrényben elhelyezett TENZIKOMP 3analóg skálára vetítődik ki. Tehát mutatóval kijelzi a súlyt két helyre. Egyszer bent a darukezelő diszpécserpultjában, s annak a tetején óriás számlapra, hogy az öntőplaccról is láthassák a mesterek, akik kezelik az öntőcsapot. Bonyolult művelet az öntés, mivel a szögletes szájú kokillák közepébe kell ereszteni az acélt, hogy hibátlan terméket nyerjenek, s a mozgásban levő óriás terűi üst közvetlenül a szomszédban levő másik kokilla közepébe kell álljon, miközben a folyékony tüzes anyag nem csuroghat szét. Más elektronikus mérlegeket is tervezünk, gyártunk. Tartálymérlegeket, különböző hídmérlegeket, különböző méréshatárokkal, az öttonástól a kétszáz t o n n á s teherbírásúig. Tartálymérleget a szovjetunióbeli Cserepovec kohóműveknek tíz darabot gyártunk. Talán nem dicsekszünk, ha azt mondjuk, hogy e tekintetben világszínvonalon állunk. A kemencékbe menő keverékanyagokat az előírások ezredrésznyi pontosságával méri, adagolja. Vezeték nélküli adatátvitelezéssel működik, induktív hurkos a d a t továbbítással. Egyszerűbben szólva, rádióösszeköttetéssel. Előnye a vezetékes rendszerrel szemben, hogy ez a hőre nem olyan érzékeny, mint a kábel. A 150°-nál magasabb hőmérsékleten még szabályosan működik. Mérőrendszerünk alapeleme az erőmérő cella, a MOM-kaliber gyártmánya, m i benléte abban áll, hogy a nyomás következtében a nagy szilárdságú króm-molibdén ötvözetekben megváltozik a belső ellenállás. Az ötvözetből készült mérőhasábokat tekercs veszi körül. A bemenő és kijövő feszültséget fogjuk föl, ezt mérjük, ez adjai meg a súly mennyiségét. Élettartamuk végtelen. Ma már állandónak tekintett itteni munkahelyem teli van élénkséggel, v á l t o zatossággal. A múlt évben ötvenhét témát terveztünk meg. Osztályunk 25 fős. Ebben mérnökök, műszaki rajzolók értendők. Két csoportot képezünk. Az elektromost és a mechanikust. De csak mindennapos, szoros együttműködéssel t u d u n k továbbmenni. A már említett tíz darab cserepoveci mérlegrendszer megrendelésére van a közeljövőben kilátásunk. Szép téma. ötszáz tonnás mérőképességű öntőüstrendszert készítünk. A szerződéstől számított harminc napon belül osztályunk beépítési d o k u mentációt produkál. Az újdonságszámba menő robbanásbiztos berendezések szállítására is készek vagyunk. Műanyagokkal dolgozó, robbanásveszélyes üzemekben nagy kelendőségnek örvend ez a fajta berendezésünk. Legutóbb a lipcsei kiállításon láthattak a m e g rendelők ilyet, és kaptunk is számos tartálymérlegrendszer-megrendeléseket. Lényege, hogy a mérőelem, a súlymásodkijelző robbanásveszélyes térben ü z e mel, a műszerszekrény, a kezelő messze a veszélyes tértől. Sok igény van rá. B á nyákban, különböző kényes összetételű anyagokkal dolgozó gyárakban, ahol a pontos mérésnek nagy a jelentősége, nagy jövője van. Az elektronikus tartálymérlegünk adagol, bemér, s ahogy rendelik, úgy tud; beilleszkedni a gyártás technikai folyamataiba. Az isztebnei acélötvözet-gyárban működik ilyen készülék. Kemence előtt f u t a szalagmérleg. De ennek a tartálymérleg-gyártmánynak egész nagy családja t e r e m 110

tődik meg. Közúti, vasúti célokra készülnek, csillesorok mérésére, edény- és táramérésekre alkalmasak. Készülnek platós megoldásokban, amire a terhet magasról is rá lehet dobni. Megoldatlan kérdések? Az egyedi megrendelésű mérlegek örömünkre mindig föladják a leckét, természetesen vannak ismétlődő feladatok, leginkább takarmánykeverőkhöz szükséges mérlegek vonatkozásában. De a kladnói acélműveknél egyedi fölmérések alapján dolgozunk. Egy-egy ilyen föladat ajánlatkérő lapon érkezik be hozzánk, összedugjuk a fejünket. Előtervek készülnek, helyszínelések, az ottani gyártásföladatokkal való ismerkedés. Nagyon mozgalmas, komplex munkák kezdődnek. Az egyedi tervezésű készülékeink közül például Zaviecében négy darab 250 tonnás darumérlegünk, híd- és tartálymérlegünk működik. Egy csehszlovák bányában ötszáz méterrel a föld alatt dolgozik évek óta hibátlanul egy elektronikus szalagmérlegünk. Régen itt is a hagyományos, puttonyos rendszerrel mértek. Ez nagyon szabálytalan végösszeget adott ki. Most pontos mérések folynak, diszpécserfalra röpíti föl az átfutó teher adatait készülékünk. Romániának két darab 125 tonnás öntőüstmérleget készítettünk. Németországban húsz nagy kapacitású mérlegünk él. Ilmenauban porcelángyári tartálymérleg, Bordzulcában négy darab tartálymérleg, Nachfelstedtben darumérleg. Németországban kiépítettük szervizhálózatunkat is, ennyi mérlegünk kiszolgálására. De ezzel a szervezéssel elkészültünk Csehszlovákiában, most szervezzük a szovjetunióbeli szervizünket. Sokszor emlegetjük, hogy a mérleggyártás világszínvonala körül járunk. Hogypontosan és tartósan rajta álljunk, további föladat a pontosság növelése. A jövő tehát a pontosság növelése és a rádiós jeltovábbítás kifejlesztése. Továbbá gyártástechnológiánkon javítani, lerövidíteni az átfutási időket. És típuselemeink sokféleségét is szélesítenünk kell. Üzemszervezési kérdéseinket megoldani,, benne az anyagellátást biztosítani. Ambrus Tibor mérnök, a gyáron végigvezető kalauzom. Szegedről jár át. Külsején, szerény tartásán semmi kitanultság, semmi tolakodó tudákosság magyarázatában. Az udvarról közelítjük a szerelőcsarnokot. Éppen enyhén korrodálódott vasanyagot cígelnek a szállítómunkások, akik ruhájuk pirossága alapján netán paprikamolnárok lehetnének. — Gondolom, sokat kell ezen a vas- és acélnéműn csiszolgatni, mire világszínvonalú mérlegműszer teremtődik belőlük. — Egy sereg ember keze melege, szeme fényessége, és magas szakmai tudás, kell hozzá. Egyik csarnokban még erősen bádogszínű mivoltban tömegei vagy száz körszámlapos mérleg. Mint értelmes, figyelő emberfejek sorakoznak, a sziszegéssel teli. festőműhelyre várakozva. A másik teremben óriás, négylábú gépállatok születnek, a körülöttük elmélyülten dolgozó munkások a térdkalácsáig érnek. Garat szájuk az égnek ágaskodik. Ámuló laikus létemre nem tudom sekélyes mérleg-, mázsaismereteim közé illeszteni ezt a szerszámot. — Malmok, vegyiüzemek, takarmánygyárak, műtrágyaüzemek számára készülnek. Automata 50 kg-os zsákoló mérlegek. Hogy a maga szavával éljek, sokféle állatokat elővarázsoltunk már a Metripondban. Megoldottuk a tejgyárak mérlegelési gondját az 500 kg-os tejmérlegek előállításával, és ú j gyártmányként vezettük be az adagoló mérlegeket, amellyel az üvegipar komponens mérlegelését, oldottuk meg. Sokféle óriás készül. Például a 80—1200 tonnás vasúti kocsi gyorsmérleg. De5 kg-os csecsemőmérleget éppúgy készítünk, ahogy várják tőlünk a kismamák, meg. az egészségügyi intézmények. 111

A jövő műhelye a jövő embereivel az elektronikák szerelésén, ellenőrzésén dolgozik. Elmehetne kutató laboratóriumnak. Zsúfolva csönddel, égő szemű lányokkal, fiúkkal, emeletesen fölrakott próbaterhelés alatt zümmögő, okos, elektronikus számolófejekkel. Mi, akik poros műhelyek régi szerszámzatai között nőttünk föl, legszebb álmainkban ilyeneknek képzeltük a munka templomait. Az egykori pipacsinálók. göröncsérek, tálasok álmokat váltottak valóra. Végtelen lehetőségek tárháza az ember. Maga sem tudja, hányféle jóra való képesség lakik benne. Ha a kibontakozásához való lehetőség megteremtődik, ha az ember megteremti, ha hagyják megteremteni, csodálatos burjánzásban gyöngyözik elő a jövő valósága.

Szt-ntM&r* Március 7-én emlékeztünk meg folyóiratunk megjelenésének 30. évfordulójáról. Ebből az alkalomból Funk Miklós, a Kulturális Minisztérium főosztályvezető-helyettese kitüntetéseket nyújtott át a Tiszatáj egykori és mai szerkesztőinek, vezető munkatársainak. A Szocialista Kultúráért kitüntetést kapta dr. Madácsy László, Dér Endre és dr. Vörös László, Miniszteri Dicséretet dr. Csatári Dániel, Olasz Sándor és Priskin Sándor. Földeák János, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja Irodalmi Szakosztályának elnöke az Alap nívójutalmát adta át Bakos Istvánnak, dr. Csetri Lajosnak, dr. Grezsa Ferencnek, dr. Ilia Mihálynak, Kiss Gy. Csabának, Mocsár Gábornak, Simái Mihálynak, Tóth Bélának és Vekerdi Lászlónak.

aszóct

Este a Tisza Szálló hangversenytermében ünnepi irodalmi estre került sor, amelynek szerkesztője és rendezője Dorogi Zsigmond volt. A műsorról a Magyar Rádió fölvételt készített. *

A szegedi Eötvös Kollégium vendége volt a közelmúltban Tóth Béla József Attila-díjas író, majd dr. Vörös László, lapunk főszerkesztője és Annus József főszerkesztő-helyettes. *

A Magyar írók Szövetsége meghívására hazánkba látogatott Balogh Edgár romániai magyar író. Március 19-én Szegedre érkezett és szerkesztőségünket is fölkereste, ahol baráti beszélgetésen vett részt.

SZERE M L E Y S A M U , V Á S Á R H E L Y T ö t R T E N E T t R Ö J A

112

NÉMETH JÓZSEF: ÁLLDOGÁLÓ L Á N Y O K TEHÉNNEL

S Z A L A Y FERENC: SZOBABELSÖ

KEMENCÉVEL

K U R U C Z D. I S T V Á N : A S S Z O N Y O K

ALMASI GY. B É L A : CSŐSZERELŐK

FEJÉR C S A B A : H A L A S Z O K

S Z U R C S I K J Á N O S : D E L E L Ő M A G Y A R SZÜRKE

TÓTH VALÉRIA: ASSZONYOK

KLIGL SÁNDOR: VÁSÁRHELYI ISKOLASOK