TISZA KÁLMÁN ÉS KORA. Estók Já nos

Estók János

TISZA

KÁLMÁN ÉS KORA

Korántsem könnyı Tisza Kálmán politikai pályájának mérlegét megvonni. Egyfajta kettŒsség rajzolódik ki belôle. Az egyik oldalon a „hiányok” sorjáznak: kompromisszumokra épülŒ politikája következtében egyik társadalmi réteg sem volt maradéktalanul elégedett. A polgári parlamentarizmusba vetett hitét összeegyeztethetŒnek tartotta a patriarchális hatalomgyakorlással. A kiegyezési rendszer változatlan fenntartásának szándéka pedig meggátolta a politikai élet demokratizálódását. A másik oldalon azt láthatjuk, hogy miniszterelnöksége idején az ország pénzügyi helyzete stabilizálódott, a gazdaság növekedési pályára állt. A korábbinál korszerıbb államigazgatás épült ki. Olyan infrastrukturális beruházások történtek, amelyeknek hasznát még ma is élvezzük. A Tisza vezette kormányok agrárérdekeltségı ellenszélben karolták fel a gyáripar fejlesztését. Látványosan gyarapodott az oktatás, a kultúra… Az persze szintén elgondolkodtató, hogy mindez talán Tisza Kálmán nélkül is megvalósult volna.

Tisza Kálmán. Benczúr Gyula festménye, 1885

T

isza Kálmán az 1861. évi – a szabadságharc leverése után először összehívott – országgyűlésen került a figyelem fókuszába. Ferenc József és az udvar azt várta, hogy a magyarok az önkényuralom hosszú évei után örömmel iktatják majd törvénybe az új birodalmi alkotmányt. Tévedtek. Magyarország közhangulatát az 1848-ban törvényesen kivívott alkotmányossághoz való ragaszkodás hatotta át. A mérsékeltek Deák Ferencet, a radikálisok Teleki László grófot követték. A képviselő-választásokon a többség Teleki mögé sorakozott fel. Házelnöknek is a radikálisokkal szimpatizáló Ghyczy Kálmánt választották meg, és a két alelnök – Tisza Kálmán és Podmaniczky Frigyes báró – is az ő hívük volt. Teleki 1848-at mondott, de valójában 1849-re, a teljes függetlenségre gondolt.

Mindenfajta alku megakadályozására azt javasolta, hogy az országgyűlés mondja ki önmaga feloszlatását. Teleki – mivel saját csoportosulásának, a Határozati Pártnak a vezetői megrettentek az akár újabb függetlenségi harcot is vállaló radikalizmusától, sőt elveivel ellentétes irányba akarták fordítani – május 8-ra virradóan pisztolyával agyonlőtte magát.

ELLENZÉKBEN Teleki halála a Határozati Párt mérsékeltjeinek előtérbe kerülését eredményezte. Elvetették a biztos töréshez vezető hadügyi és külügyi önállóság Teleki által képviselt gondolatát. A párt irányítása Teleki László unokaöccsének, a harmincas éveibe lépő Tisza KálmánDeák Ferenc. A haza bölcse már az aktív politizálástól visszavonultan bólintott rá a Deák-párt és a Balközép fúziójára. Három hónappal Tisza Kálmán miniszterelnökké történt kinevezése után, 1876. január 28-án halt meg. (fent) • Teleki László gróf. 1861-ben a Kossuthemigráció nézeteit képviselŒ politikai programmal lépett fel: „Több garantiára van szükségünk, mint mennyit a 48-i állapotban találunk, annyira mennyi az absolutizmus visszaállítását örökre lehetetlenné tegye.” (balra)

nak a kezébe került. (A Tiszába vetett bizalmat táplálta, hogy Teleki révén kapcsolatban állt a Kossuth-emigrációval, és tagja volt a hazai titkos ellenállási szervezetnek, de nagybátyjával ellentétben fokozott politikai óvatosság jellemezte.) A pártvezetés úgy döntött, hogy egyrészt a polgári jogok kiteljesítésével, az úrbéri maradványok felszámolásával kapcsolatosan kiegészíti Deáknak az 1848. évi alkotmányosság visszaállítását kívánó, május 13-i országgyűlési indítványát. Másrészt a Deák által ajánlott, az uralkodóval való szokásos érintkezési forma, azaz a felirat (Felirati Párt) helyett az indítvány határozatként történő elfogadását kezdeményezi. A határozati forma elvitatta Ferenc József magyar királyi voltának a legitimitását. A javaslatot már Tisza Kálmán terjesztette elő a képviselőházban május 16-án.

bejelenteni: „Nagy súlyt fektetek részemről rő arra, hogy lássa és tudja mindenki e rő hazában éppen úgy, mint kívül honunk határain, hogy a fölirati javaslatban kifejtett elvek és nézetek mindnyájunk elvei és nézetei.” Bár az uralkodó 1861 augusztusában szétkergette az országgyű lést, mégis vilá gossá vált, hogy a Kossuth-emigráció szorgalmazta fegyveres felkelés gondolatát nemcsak Deák és hívei utasítják el, hanem a Tisza és Ghyczy vezette határozatiak többsége is. Nem tudtak azonosulni Kossuth polgári demokrata nézeteivel és nemzetiségi politi kájával sem. A Dunai Szövetség tervének napvilágra kerülése 1862-ben még tovább növelte a köztük lévő v távolságot. A határozati politikusok is az ún. közjogi viszony, vagyis az Ausztriához fű fűződő államjogi viszony békés rendezését kívánták. Podmaniczky Frigyes báró az „önleszavazást” így indokolta visszaemlékezésében: „Oda érlelŒdött meggyŒzŒdésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelŒsséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia s mellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almássy Pál és én, hogy a szavazásnak olyan irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2-3 szavazati többséggel.” (fent) • Ghyczy Kálmánt szoros politikai barátság fızte Tisza Kálmánhoz. Ã töltötte be 1875. március 5. és 1879. április 2. között a házelnöki méltóságot. A miniszterelnök rendszeresen megbeszélte vele az egyes törvényjavaslatok tárgyalásával kapcsolatos taktikai lépéseket. (jobbra)

A szavazáson – a kívülállók legna gyobb meglepetésére – az országgyűlés kisebbségét alkotó feliratiak javaslata kapott többséget! A Tisza vezette Határozati Párt ugyanis nem vállalta a tárgyalások megszakadásának politikai felelősségét. Így utat engedtek a Felirati Párt politikai irányvonalának, amivel akaratlanul is hozzájárultak ahhoz, hogy Deák Ferenc az ország legtekintélyesebb politikusává emelkedjék. A képviselők szinte egy emberként sorakoztak fel Deák második, a korábbinál határozottabb felirati javaslata mö gé. A kialakult helyzetet felismerve a Határozati Párt képviseletében Tisza sietett

A kiegyezést tető alá hozó országgyűlésen a Tisza vezette párt kisebbségbe szorult. Deák pártja kényelmes többséget élvezett. A Határozati (1866 őszétől Balközép) Párt esélytelen volt arra, hogy érvényesítse elképzeléseit, de a képviselőház ülésein és a közös ügyi javaslatot tárgyaló bizottságokban Tisza és hívei igyekeztek hangot adni a deáki megoldástól eltérő nézeteiknek. A magyar kormány és országgyűlés jogainak kiterjesztését és további alkotmányos biztosítékokat kívántak, Ferenc József azonban nemhogy nem hajlott uralkodói jogkörének további korlátozására, de még Deákot is újabb és újabb engedményekre szorította. Az Ausztria és Magyarország dualista berendezkedését rögzítő közös ügyi javaslatot 1867. május 29-én nagy többséggel (209 igen, 89 nem, 83 tartózkodás) megszavazta a Tisztelt Ház. A kiegyezés évében megalakult Andrássy-kormányt 1875-ig még három

Deák-párti kabinet követte. A Tisza vezette Balközép ellenzéki szerepbe szorult. 1868-ban a választásokra készülve a Balközép még össze tudta zárni sorait. Tisza Kálmán a Bihar vármegyei Nagyváradon elmondott beszédében a delegációk és a közös minisztériumok megszüntetését, önálló magyar hadsereget, pénz- és kereskedelemügyet, Magyarország diplomáciai elismertetését követelte. A perszonális unió felé mutató „bihari pontokat” 1868 áprilisában hozták nyilvánosságra.

A KORMÁNYRÚDNÁL A Balközép számára óriási csaló dást okozott, hogy mind az 1869. évi, mind az 1872. évi választásokon alulmaradt a Deák-párttal szemben. A mérsékelt balközép párti politikusok belátták, hogy csak abban az esetben kerülhetnek kormányra, ha feladják a perszonális unió megteremtésére vonatkozó elképzeléseiket. Ghyczy Kálmán a Balközép Párt 1872. szeptember 7-i értekezletén a közjogi ellenzékiség feladását (a közös minisztériumok és a delegáció elfogadását) és a Deák-párt „jobb elemeivel” való egyesülést javasolta. Tisza pedig kijelentette: „Minden párt életében jöhetnek elő momentumok, midőn azért, hogy célzatainak egy részét keresztülvihesse, azok többi részét elhalasztani kész.” Az igazi kérdés már nem a közeledés igenlése vagy elvetése volt, hanem az, hogy ki kit kebelez be. Tisza politikusi ügyességét mutatja, hogy csak akkor bólintott rá a fúzióra, amikor a Deák-párt erőtlenségét kihasználva hívei megkaparinthatták az egyesült párt irányítását. Közjogi ellenzékiségének feladását, vagyis a bihari pontok „szögre akasztását” 1875. február 3-án, a költségvetés tárgyalásakor elmondott beszédében az ország pénzügyi gondjainak nemzeti összefogást igénylő súlyosságával indokolta. Kor mánypárt és ellenzéke (a Deák-párt és a Balközép) 1875 februárjában egyesült. Az új párt március 1-jén az Országgyűlési Szabadelvű Párt nevet vette föl. Az 1875 nyarán megtartott választás eredménye a fúzió híveit igazolta: a Szabadelvű Párt a 413 képviselői helyből 333 mandátumot megszerezve elsöprő győzelmet aratott. Még a függetlenségi érzelmű, magyarlakta választókerületekben is – igaz, hogy a párt történetében először és utoljára – többségében szabadelvű párti jelölte-

106

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

TISZA KÁLMÁN Geszt, 1830. december 16. – Budapest, 1902. március 23. CSALÁDI HÁTTÉR Családja büszke volt a 16. századból eredeztetett nemességére, reformátusságára és közéleti szerepvállalására. Apja, Tisza Lajos Bihar vármegye adminisztrátora, késŒbb fŒispáni helytartója, anyja Teleki Julianna grófnŒ volt. A tizennyolc esztendŒs Kálmán a forradalom és szabadságharc idején a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fogalmazójaként Debrecenbe is követte a kormányt. Rövid ideig tartó külföldi tartózkodása után a geszti központú birtok igazgatásával foglalkozott. 1855-ben választották meg a nagyszalontai református egyházmegye segédgondnokává. Nevét a protestáns pátens elleni tiltakozási hullám tette országosan ismertté 1859-ben, s a bécsi kormányzat – az önkényuralom korában példátlan módon – kénytelen volt érvényteleníteni a pátenst. Rá egy esztendŒre feleségül vette Degenfeld-Schonburg Ilona grófnŒt. Anyja révén a Telekiekkel, feleségén keresztül a Károlyiakkal és a Podmaniczkyakkal került rokonságba. Házasságából négy gyermeke született: István (1861), Paulina (1862), Kálmán (1867) és Lajos (1879).

ket választottak képviselő l vé. Az ellenzéki pártok szinte felmorzsolódtak. Bécsi politikai körökben bizalmatlanul fogadták a frissen kinevezett volt ellenzéki, ráadásul kálvinista miniszterelnököt. Hamarosan kiderült, hogy Tisza Kálmán nemcsak azonosul a Monarchia két központú berendezkedésével, hanem képes a kiegyezési rendszer konszolidálására és védelmére is. Ennek szolgálatában pártvezérként engedelmes eszközévé tette a Szabadelvű v Pártot, és olajozottan mű m ködő gépezetté formálta kormányait. Miniszterelnökségének tízéves jubileumán, 1885-ben fogalmazta meg politikai hitvallását: vannak olyan történelmi korszakok, „amikor a különben életerővel bíró és élni akaró nemzet érzi azt, hogy feladata nem rohamosan haladni, nem szemkápráztató dolgokat művelni, de homokszemre homokszemet, téglára téglát hordva felépíteni az állam épületét”. Szemkápráztató dolgok valóban nem történtek, sőt elmaradt a korábban hangoztatott liberális reformok egy része is. Mégis ebben a másfél évtizedben szilárdult meg végleg a dualizmus rendszere, sikeresen folytató dott a pol gári intézmények kiépülése és a társadalom polgárosodása. Az országgyűlés több mint hatszáz törvényt tárgyalt meg és fogadott el Tisza miniszterelnöksége idején. Az eldurvult közéleti csatározásoktól, nemzetiségi és szociális feszültségektől terhes századelőről visszatekintve pedig egyenesen a jog- és vagyonbiztonság megteremtése, a társadalmi béke, a gazdasági és kulturális gyarapodás, azaz „a boldog békeidők” korszakának látszott – és alapvetően látszik ma is – a Tisza-korszak.

AV ÁLASZTÁSIR EFORM Bármilyen meglepő, mégis igaz: a Tisza Kálmán vezette kormányok idején érvényben lévő – egykorúan és az utókor által is sokat kárhoztatott – választójo gi szabályozást és választási rend szert még a Deák-párti kormányzati érában dolgozták ki, és Tisza miniszterelnökségét megelőzően fogadták el. De azért mégsem egészen Tiszától függetlenül! A kiegyezést követően a kormánypárti és ellenzéki politikai elit egyaránt igényelte a két évtizeddel korábban európai összehasonlításban is kimagaslóan liberális országgyűlési képviselő-

választások módosítását. Csakhogy az egyes politikai erők alapvetően másként képzelték el a választási rendszer reformját. A kormányzó Deák-párt a kormányzati hatalom stabilitása érdekében egyrészt növelni kívánta az országgyűlési ciklus időtartamát, másrészt olyan választási rendszert akart, amely kirekeszti a választásra jogosultak köréből a dualista berendezkedést és a magyar szupremáciát veszélyeztető társadalmi csoportokat. A Balközép Párt a Deák-párt hatalomőrző mesterkedését támadta, a 48-as Párt – hasonlóan a nemzetiségi pártokhoz – általános és titkos választójogot, a választókerületek arányosítását, a választási visszaélések felszámolását, a képviselői összeférhetetlenség szabályozását követelte. A Lónyay-kormány 1872 februárjában vitte a képviselőház elé választójogitörvény-javaslatát, de az ellenzék – elsőként a 48-as képviselők – időhúzó taktikához folyamodva megakadályozta a javaslat elfogadását. Az ellenzéki képviselők, élve a házszabály adta jogukkal, hosszas beszédeikkel elnyújtották a vitát. A magyar országgyűlés első obstrukciója átmeneti sikert hozott:

az 1872. évi választások még a régi törvény szerint zajlottak. Az egyszer már beterjesztett, de szavazásra nem került választójogitörvény-javaslatot a Bittókabinetnek 1874 őszén sikerült elfogadtatnia. Mindez úgy történhetett, hogy megszerezték az ekkor még ellenzéki, ám a hatalomra jutás közelségét érző Balközép Párt képviselőinek támogatását. Az Irányi vezette függetlenségiek hiába tiltakoztak. Tisza azzal számolt, hogy a politikai konstellációk remélt változásával az elfogadott választási reform az ő javát fogja szolgálni. Így is történt. A nemzetiségi mozgalmak értelmisége elutasította a dualista berendezkedést, mégis, a nem magyar népek lakta peremvidékek jelentették a hatvanhetes pártok szavazóbázisát. Ami igazán meglepő, hogy a kormánypárt az 1867 utáni választásokon – az 1875. évit kivéve – kisebbségben

A geszti kastély és a Tisza család. A képen a gyermekek közül István és Paulina látható.

maradt a központi magyar népterületen és a Székelyföldön. A választójogi szabályozás demokratikus irányban történő átalakítása azokat az alacsonyabb társadalmi rétegeket emelte volna a választópolgárok közé, amelyeket fokozottan jellemzett a 48-as függetlensé-

A KÖZIGAZGATÁSI REFORM

A GENERÁLIS A saját pártjának tagjai által „generális”-nak nevezett Tisza Kálmán politikai habitusát így jellemezte Mikszáth Kálmán: „Szinte diktátori szerepet vitt. Semmi sem mozgott. Csend volt, mint a tenger vihar elŒtt. Ebben a csöndben csak az Œ szava hallatszott fennen. Úgyszólván Œ vitte mind a nyolc miniszteri tárcát, s Œ gondolkodott, beszélt egész pártja helyett.” Tisza kiváló pártvezérként és taktikusként az olyan tekintélyes – fŒként egykori Deák-párti – politikusok, mint Lónyay Menyhért, Szlávy József, Bittó István, Horvát Boldizsár, Kerkápoly Károly és mások távozásával képlékenyebbé váló Szabadelvı Pártot engedelmes eszközévé gyúrta. Felváltva alkalmazta a szigort és az engedékenységet. Hívei számára jól fizetŒ hivatali állásokat biztosított, és a feltétlen engedelmesség fejében hajlandó volt szemet hunyni még a kisebb visszaélések felett is. Megnyerte a tudományos élet és a mıvészvilág reprezentánsait. Kormányába hívott számos kiváló képességı szakembert: például Pauler Tivadart, Trefort Ágostont, Baross Gábort és Wekerle Sándort. A társasági életet is a politika fontos színterének tekintette. A kaszinó, a pártklub, a vadászat, a kártya vagy a cigányzenés mulatozás mind-mind kitınŒ terepe volt a kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolatteremtésnek, a személyes kötŒdések kiépítésének. Tisza Kálmán azonban sohasem használta fel hatalmát vagyonának gyarapítására, címek és rangok gyıjtésére – s ezt ellenfelei is elismerték.

108


Az országgyılési pártok – a kormánypárt és az ellenzék is – megosztottak voltak a Deák-párti kormányok idején megkezdett közigazgatási reform kérdésében. A szabadelvı párti többség egyetértett a közigazgatás államosításának igényével. A függetlenségiek viszont egyértelmıen elutasították a kormány központosító törekvéseit, az önkormányzati jogok – mindenekelŒtt a megyei autonómia – megnyirbálását. Szerintük a vármegyei önkormányzat – amely vészterhes idŒkben a ma-

gyar államiság menedékét és védelmét jelentette – felszámolásával a függetlenségi eszme hadállásai vesznének el. Az országgyılés által elfogadott 1876: VI. tc. értelmében az ún. közigazgatási bizottságok feladata az állami szakigazgatás és a megyei önkormányzati igazgatás koordinálása volt. A közigazgatási bizottságok azonban átvették a közgyılés hatáskörének jelentŒs részét is. A 21 tagú bizottságban részt vevŒ állami tisztviselŒk száma (az elnöklŒ fŒispánon kívül még az

gi érzelemből fakadó ellenzéki hajlandóság. Az adóhátralékosok kizárása (1899-ig) a választójog gyakorlásából leginkább az országos átlagnál nagyobb földadóval terhelt, ezért adófizetési gondokkal küszködő, a függetlenségi jelölteket preferáló magyar parasztgazdákat sújtotta. A magyarországi választójogi szabályozás nem fejlődött tovább a dualizmus korában. Bár egyre többen fejezhették ki politikai akaratukat, mert a népességszám növekedett és a társadalom gazdagodott, de a választók számának gyarapodása elmaradt még a lakosság növekedési ütemétől is. Tisza a magyarság jövője zálogának tekintett 67-es rendszer fenntartását

adófelügyelŒ, a tanfelügyelŒ, a postaigazgató, a királyi ügyész és az Államépítészeti Hivatal vezetŒje) ugyan nem érte el a megyei tisztviselŒkét, de kiterjedt jogkörüknél fogva akár a megye ellenében is érvényesíteni tudták a kormány szándékait. A törvényhatóságok „kézben tartására” azért is szüksége volt a kormánypártnak, mert azok bonyolították le az országgyılési képviselŒválasztásokat. A törvényhatóságok és a községek önkormányzati jogait még tovább szıkítették 1886-ban.

vallva a hatalomőrzés szolgálatába állította a választási rendszert is. Az országot 413 választókerületre osztották (1914-ben 435-re módosították), és választókerületenként egy-egy mandátumért szálltak harcba a képviselőjelöltek. A kerületi beosztás alapja – ahogyan Európa más országaiban is – a népességszám volt. A választási körzetek a lakosságszámot tekintve nagyjából egyenletesen oszlottak el. A 20 éven felüliek és a választási cenzust elérők aránya azonban igen eltérő volt az egyes választókerületekben. Ráadásul a választókerületi beosztás nem követte a belső vándorlással, a kivándorlással és a városiasodással járó népmozgást.

JOGBIZTONSÁG, KÖZBIZTONSÁG

A CSEMEGI-KÓDEX

Csemegi Károly

A nyugat-európai országok polgári büntetŒjogi rendszere szolgált a magyarországi kodifikáció, az 1880 szeptemberében hatályba lépŒ büntetŒ törvénykönyv – a Csemegi-kódex – mintájául. A kötet közkeletı nevét megalkotójáról, Csemegi Károlyról kapta. A belügyminiszter alárendeltségében központilag irányított csendŒrség (1881), illetve a világvárossá növekvŒ Budapesten a fŒvárosi állami rendŒrség felállítása a közbiztonság megszilárdítását szolgálta.

AZ ADÓMORÁL Az 1850–60-as években, a politikai elnyomás idején az adó-

fizetés elmulasztása, húzásahalasztása bocsánatos bınnek, sŒt „ellenállásnak” számított, a kiegyezés után, a

Legerőteljesebben a magyarosodó városokban és a magyarlakta területeken nőtt a (függetlenségi szimpátiájú) választópolgárok száma, amit egyre inkább ellensúlyozott a választókerületek aránytalansága. Volt, ahol néhány száz és volt, ahol több ezer választó szavazott. Az egyes nemzetiségek választók közötti reprezentáltsága alapvetően a nemzetiségi társadalmak anyagi viszonyaitól függött. A nem magyarok lakta és a kevert népességű vidékeken általában kevesebb, az ország magyarlakta területein pedig jóval több választópolgárra jutott egy képviselő. A kormánypárt nem törekedett a számára kedvező beosztás arányosítására, és elmaradt a titkos szavazás bevezetése is. A nyolcvanas évekbeli képviselőllő őválasztásokra a Szabadelvű Párt az ismétlődő győzelmek magabiztos tudatában, az ellenzéki pártok a kormányrúd megra gadásának valós esélye nélkül készültek. A képviselői helyek a Szabadelvű Párt és az ellenzéki pártok között az 1878., az 1881. és az 1884. évi választásokon csaknem azonos arányban oszlottak meg: a szabadelvűek a mandátumok több mint 55%-át birtokolták, ami biztos kormányzati többséget teremtett.

A miniszterelnök kinevezése és felmentése a kiegyezés értelmében a király joga volt. Elvben szabadon dönthetett, de a kormányzat mıködŒképessége megkövetelte, hogy az országgyılési képviselŒválasztásokon gyŒztes, így a képviselŒházban többséggel rendelkezŒ párt politikusai közül szemelje ki a kormányfŒt. (A parlamentáris kormányrendszer e gyakorlatával Ferenc József csak egy alkalommal, 1905-ben szakított.) A miniszterelnök által elŒterjesztett minisztereket

polgári alkotmányos viszonyok közepette viszont már a közteherviselés sérelmének. Az önkényuralom idején köz-

Fontos tudni, hogy a kormánypárt Tisza miniszterelnökségének utolsó képviselő-választásán, 1887-ben nemhogy meggyengült volna, de még erősíteni is tudta országgyűlési helyzetét: a korábbi 230 körüli képviselői hellyel szemben 263 mandátumot szerzett meg. Ehhez társult, hogy a kormánypártot olyan új, friss szellemű képviselők erősítették, mint Berzeviczy Albert, Darányi Ignác, Matlekovits Sándor és a kormányfő fia, Tisza István, akik ké sőbb bekap csolódtak a kormányzati munkába is.

A

KOR

M ÁN

is az uralkodó nevezte ki. A kormányfŒ nem rendelkezett széles igazgatási jogkörrel, a személye mégis döntŒ fontosságú volt. A miniszterelnök jelentette az elsŒ számú kapcsot az ország és a király között. A magyar miniszterelnök a közös minisztertanács ülésein beleszólhatott a Monarchia külpolitikájának, nemzetközi kereskedelmi kapcsolatainak és

Ã YF

pontilag irányított, szakszerı pénzügyi igazgatás a kiegyezés után sem került a törvényhatóságok felügyelete alá.

GAZDASÁG: AZ ÁLLAMCSŐD VESZÉLYE Tisza hatalomra jutásakor az ország katasztrofális pénzügyi helyzetben volt. Az 1873. május 9-én kitört bécsi tőzsdekrach, a „nagy krach”, vagyis a tőzsdén jegyzett részvények árának drámai zuhanása által elindított pénzügyi válság lavinája ugyanis maga alá temette a pesti tőzsdét és a magyarországi ipari és pénzügyi vállalkozások jelentős részét. Több tucat pénzintézet vált fizetésképte telenné, másokat alaptő t kéjük drasztikus csökkentésével mentettek meg a felszámolástól. A kisbefektetők elveszítették részvényekbe fektetett megtakarításaikat. A bankokba vetett bizalom megingott. A válság nemcsak a bankrendszert sújtotta, hanem az építtőipart és a vasútépítést is. A vasútépítés megtorpanása magával rántotta a hozzá kapcsolódó iparágakat: visszaesett a szén- és vasércbányászat, a vastermelés, illetve a gépgyártás. A külföldi tőke egy időre visszahúzódott Magyarországról. A közvélemény abban bí zott, hogy az addig szemben legerősebb párt egyeálló két leger

pénzügyeinek formálásába. A belpolitikában a miniszterelnökök különös figyelmet fordítottak a dualista berendezkedés (és a kormányzati hatalom) megtartása céljából az országgyılési képviselŒ-választásokra, illetve a központi akarat érvényesítése érdekében a fŒispánok kiválasztására. A miniszterelnök vezette a miniszteri értekezleteket, amelyeken a törvényjavasla-

r és az tok szükségességérŒl gy lés elé terjesztéséországgyı rrŒŒ kormányrendeletek kiadárŒl, r határozsáról, kinevezésekrŒl tak. A minisztertanácsi értekezletek gyakran formálisak voltak, mert a jelentŒsebb kormányzati kérdésekrŒl nem ezeken, hanem a Szabadelvı Párt klubjában, esetleg a Nemzeti Kaszinóban folytatott, szık körı, fesztelen megbeszéléseken határoztak. A törvény-elŒkészítés, a rendeletalkotás szakmai munkálatai pedig a szaktárcáknál zajlottak.


109

AZ ORSZÁGGYÙLÉS A RÉGI KÉPVISELÃHÁZ A Tisztelt Ház otthona évtizedekig a Nemzeti Múzeum melletti, Sándor fŒherceg utcai (ma: Bródy Sándor utca) palota volt. Az Ybl Miklós tervezte, egyemeletes országház építését hihetetlen gyorsasággal, nyolc hónap alatt fejezték be. Az elsŒ ülést az új épületben 1866. április 14-én nyitották meg. A képviselŒk a patkó alakban körbefutó, meglehetŒsen zsúfolt padsorokban politikai pártok szerint foglaltak helyet. A karzat a közönségnek volt fenntartva. A palotában idŒvel távírda, posta, könyvtár és büfé is nyílt. Általában a folyosókon és a közeli vendéglŒkben több képviselŒ tartózkodott, mint az ülésteremben. Fontosabb kérdések vitájakor, szavazáskor azonban megteltek a képviselŒi padsorok – és a közönség számára fenntartott karzat is, zsúfolásig.

Az országgyılés 1880ban döntött egy olyan új Országház felépítésérŒl, amely képes otthont adni

DEBATTEREK ÉS MAMELUKOK A régi, Sándor utcai képviselŒház termében nem volt szónoki emelvény. A képviselŒknek a beszédeket a helyükön felállva és szabadon illett elmondaniuk, a felolvasást nem tırte a házszabály. Tisza Kálmán beszédeit inkább a gyakorlatiasság és a taktikusság jellemezte, mint az emelkedettség, viszont kiválóan tudott a legváratlanabb helyzetekben is riposztozni. A korban nagy „debatter”-ként, vagyis mesteri vitázóként emlegették Apponyi Albert grófot, aki felismerte, hogy a hallgatóság egyre kevésbé fogékony a cirkalmas, a részleteken elidŒzŒ szónoklatokra, sokkal inkább pártolja a logikusan felépített, világos okfejtéseket. Szilágyi DezsŒ élvezettel semmisítette meg vitapartnere érveit, ezért kapta Csáky Albintól a „nagy cséplŒgép” nevet. A Ház tagjainak többségét azonban az önálló vélemény nélküli képviselŒk alkották. A Szabadelvı Párt hátsó padsorokban üldögélŒ, a képviselŒségbŒl hasznot remélŒ, arctalan tagjait „mamelukok”-nak, az ellenzékiek szavazógépeit „zoltánok”nak gúnyolták.

FÃRENDIHÁZBÓL FELSÃHÁZ A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében ülésezŒ fŒrendiház tagjai voltak születésüknél fogva az ország mágnásai – a bárók, grófok, hercegek –, továbbá a fŒispánok, valamint a katolikus és a görögkeleti fŒpapok. A fŒrendiház elnökét és két alelnökét az uralkodó nevezte

110


ki. A Tisza-kormány 1884 Œszén terjesztette be fŒrendiházi reformjavaslatát A fŒrendiháznak mint felsŒháznak szervezésérŒl címmel. Az 1885: VII. tc. értelmében adócenzushoz (évi háromezer forint egyenes állami földadó) kötötték az örökös fŒrendiházi jogú fŒnemesek tag-

az országgyılés mindkét házának. A budai várral majdnem szemben lévŒ TömŒ téren 1885-ben

kezdŒdött meg a csaknem két évtizedig tartó munka Steindl Imre tervei szerint.

A VÁLASZTÁSI RENDSZER A dualizmus kori választásokon csak egyéni jelöltek indultak. A választás érvényességét nem kötötték sem részvételi számhoz, sem arányhoz. Ha a jelöltek egyike sem szerezte meg a szavazatok többségét, akkor a két legeredményesebb jelölt részvé-

telével második fordulót (ún. pótválasztást) tartottak. A kizárólag egyéni jelöltekre épülŒ választási rendszer óriási szavazatvesztéssel járt: a kisebbségben maradt jelöltekre leadott szavazatok elvesztek, kihullottak a rostán.

A KÉPVISELÃI ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG A képviselŒi összeférhetetlenségrŒl az országgyılés 1875-ben alkotott törvényt. A képviselŒi állással összeférhetetlennek mondták ki a kormány kinevezésétŒl függŒ, állami fizetéssel járó hivatalnoki, közalkalmazotti és köztisztviselŒi állást. Nem lehettek képviselŒk a kormánnyal szerzŒdéses viszonyban álló, államsegélyben részesülŒ vállalatok vezetŒi.

ságát, vagyis a bárók, grófok, hercegek közül csak a nagybirtokosok maradtak tagok. A korábban születési jogon tagsággal bíró fŒnemesek kétharmada így kihullott a rostán. Emellett a reform óta a kormány javaslatára az uralkodó még ötven tagot nevezhetett ki élethosszig. A fŒispánokat kitessékelték a fŒrendiházból, viszont

olyan fŒtisztviselŒk lettek tagjai, mint a Kúria, a FŒvárosi ÍtélŒtábla vagy késŒbb a Közigazgatási Bíróság elnöke. EttŒl kezdve képviseltették magukat a bevett vallások is: a református, az evangélikus és az unitárius egyház, 1895-tŒl pedig az izraelita felekezet képviselŒi. A fŒrendiházi reform megkésett és igencsak óvatos volt.

sülve képes lesz orvosolni az ország gazdasági bajait. Ezt a reményt táplálta a kormány mögött álló fölényes országgyűlési többség támo gatása is. A fúzió és az országgyűlési képviselőválasztások közötti időre felállított, átmeneti Wenckheim-kabinet az 1875. augusztus 31-én megnyíló országgyűlésen nem hirdetett átfogó kormányzati programot. Ugyanakkor Tisza Kálmán belügyminiszter, a miniszterelnöki megbízatás várományosa a kabinet és a törvényhozás soron következő legfontosabb feladatának az államcsőd valós veszélye közepette az ország pénzügyi helyzetének rendezését tartotta. 1875. október 20-án a király Tisza Kálmánt bízta meg az új kormány megalakításával. Az ország pénzügyi szanálásához Széll Kálmán látott hozzá, aki már az előző kormányban is a pénzügyi tárcát vitte. Célja az államháztartás egyensúlyának helyreállítása és az egyensúly hosszú távú biztosítása volt. Ehhez fel kellett számolni az előző években felhalmozódott költségvetési hiányt, és meg kellett állítani a kincstár pénztári készleteinek további apadását. Az államháztartás nyomasztó deficitje szűkítette az országgyűlés és a kormány mozgásterét. A külföldi hitelezők bizalmának megingása kétségessé tette az állami kiadások és a korábban felvett hitelek törlesztőrészleteinek további kölcsönök általi fedezését. A költségvetési hiány mindenekelőtt a vasútépítéshez nyújtott állami tehervállalásból, a birodalom régi államadóssága kamatterhének Magyarországra eső hányadából és a közös ügyek költségeiből képződött. A gazdasági konszolidációt igen kedvezőtlen időszakban, az európai gazdasági válság és az azt követő recesszió idején kellett végrehajtani. A kormány példát mutatva – bár kevés eredménynyel – takarékossági okokból megnyirbálta a minisztériumok költségvetését. Az országgyűlés felhatalmazásával a

A GAZDASÁGI KIEGYEZÉS

A KÖZÖS JEGYBANK ELÃNYEI A közös jegybank – bár a dualizmus korában sok vitát provokált – egységes kamatpolitikájával, a késŒbb bevezetésre kerülŒ korona valutaértékének Œrzésével eredményesen ösztönözte a birodalom korszerı bankrendszerének, tŒke- és pénzpiaci egységének megteremtését és ezen keresztül a Monarchia egyes régiói közötti gazdasági együttmıködést.

Ausztria és Magyarország kormányai és parlamentjei a vám- és kereskedelemügyet is magában foglaló, ún. gazdasági kiegyezést „közös egyetértéssel” tízévenként szabályozták újra. LehetŒség volt arra is, hogy öt év elteltével bármelyik fél módosítást javasoljon, és annak elutasítása esetén egyoldalúan felmondhassa a szerzŒdést.

A BANKJEGYKIBOCSÁTÁS A bankjegykibocsátás az Osztrák–Magyar Banknak – mint a Monarchia közös jegybankjának – kizárólagos joga volt. A dualisztikus felépítés szerint Bécsben és Budapesten két egyenrangú FŒintézetet állítottak fel, amelyek szabadon dönthettek hitel-

pénzügyminiszter a korábban felvett rövid lejáratú, illetve igen kedvezőtlen feltételű kölcsönöket előnyösebb (6-7 helyett 4%-os kamatozású) és hosszú lejáratú hitelekkel igyekezett felváltani. Az államadósság egységesítésére az országgyűlési ciklus idején több államkölcsönügyletet bonyolítottak le nagyobb részben külföldi, kisebb részben hazai tőke bevonásával. A magyar államkölcsönkötvények iránt különösen az osztrák Rothschild-bankház érdeklődött. A jellemzően külföldi tőkepiacon elhelyezett és rendszeresen kibocsátott magyar államkölcsönkötvényekből le-

keretük felhasználásáról. A legfontosabb banki mıveletek – a kamat- és a devizapolitika – azonban a bécsi FŒtanács hatáskörébe tartoztak. A bankjegyek fŒcímeit kétnyelvıvé tették, de a FŒtanácsnak csak kisebbségét alkották a magyarországi tagok.

hetett fedezni a bővülő állami beruházásokat. A kormánynak egyrészt meg kellett szilárdítania a meglazult adófizetési fegyelmet, másrészt vállalnia kellett – a költségvetési hiány eltüntetése érdekében – az adóemelések és az új adóne mek bevezetése miatti népszerűtlenséget. 1876. január 1-jétől általános jövedelmi pótadót kellett fizetni a földbirtokból, a házbirtokból, a bányaművelésből (a hozzá kapcsolódó iparágakból), a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokból és egyesületekből, az ipari, kereskedelmi és szellemi tevékenység-

OKKUPÁCIÓ ÉS HADIKÖLCSÖN Az okkupáció és az ahhoz szükséges hadikölcsön országgyılési elfogadtatása csak nagy keservesen sikerült. Az Adolf Auersperg herceg, miniszterelnök vezette osztrák kormány egyenesen belebukott. Magyarországon sem állt még olyan közel a kormánypárt a választási vereséghez, mint 1878-ban. Tisza Kálmán éppen szıkebb pátriájában, Debrecenben bukott meg a függetlenségi Simonyi ErnŒvel szemben a képviselŒi mandátumért folytatott küzdelemben. (Végül a számá-

ra felkínált sepsiszentgyörgyi képviselŒi helyet fogadta el.) A nagy költséggel járó katonai megszállás belpolitikai következménye az államháztartás egyensúlyának megteremtéséért küzdŒ Széll Kálmán pénzügyminiszter, majd az egész kormány lemondása lett. A széthúzó és határozatlan ellenzéknek azonban 1878 Œszén nem sikerült Tisza Kálmánt félreállítania. Ferenc József ismét – immár harmadszor – a régi-új miniszterelnököt bízta meg a kormányalakítással.


111

ből, a járadékokból, a kötvényekből (az adómenteseket kivéve) származó jövedelem után. Az egyenes adókból remélt bevételi többlet azonban el maradt, ezért a kormány a közvetett adók felé fordult: a fogyasztási adókat kívánta növelni. A megtett erőfeszítések ugyan az államháztartás hiányát csak mérsékelni tudták, de a nemzetközi pénzvilág bizalmának visszanyerése lehetővé tette az ország hitelképességének megőrzését.

Tisza Kálmán képmása. Pállik Béla olajfestménye, 1876

EGY, INKÁBB KÉT ÁLOMMAL KEVESEBB… Tisza Kálmán még ellenzéki vezérként élesen bírálta a Deák-párti kormányoknak – úgymond – az ország érdekeit figyelmen kívül hagyó, megalkuvó gazdaságpolitikáját. A közvélemény ezek után joggal várta, hogy kormányra kerülve változtat a fennálló helyzeten. A kormányzati felelősség azonban óvatosságra késztette a miniszterelnököt: 1875. november 28-án felmondta ugyan az osztrák–magyar vám- és kereskedelmi szövetséget, de bejelentette, hogy az önálló vámterület felállítása egyelőre nem időszerű. A Tisza-kormány az 1876 januárjában kezdődő tárgyalásokon Magyarország számára kedvezőbb vám- és kereskedelmi szövetséget igyekezett az osztrák kormánnyal elfogadtatni. A következő két és fél esztendő az új gazdasági kiegyezés körüli alkudozásokkal telt el. A Béccsel való kötélhúzás során a magyar fél agrártermékeinek előnyös, Monarchián kívüli értékesítése, illetve az olcsó vámkülföldi iparcikkek behozatala érdekében a szabad kereskedelmi elv fenntartását szorgalmazta. Az iparosodottabb Ausztria viszont az ipari védővámok híve volt, ami egyben erősítette volna egyeduralmát a magyarországi piacon. Az 1878-ban létrejött új vám- és kereskedelmi szerződésben kompromisszumok sora született, amelyek lényege az volt, hogy az osztrák, a cseh és a morva ipari köröknek kedvezve növelték az ipari vámokat, a magyar fél pedig sikerként könyvelhette el a gabonára, lisztre és élő állatra vonatkozó agrárvámok emelését. Tisza hatalomra kerülését követően a magyar és az osztrák kormány közötti gazdaságpolitikai erőpróba következő, közérdeklődésre leginkább számot

112


tartó fejezete a jegybank ügye volt. A bankkérdés valójában még nyitott volt, hiszen az nem alkotta a gazdasági kiegyezés részét. Tisza ugyan korábban felvetette a képviselőházban az önálló magyar jegybank létrehozásának igényét, de az hamarosan az Osztrák Nemzeti Bank paritásos – vagyis a bankvezetés felerészben osztrák, felerészben magyar – összetételűvé alakításának és az igazgatóság váltakozó helyszínű (Bécs, illetve Budapest) ülésezésének kérésére szelídült. Tisza 1877 februárjában taktikai okokból még miniszterelnökségéről is lemondott, ám a még ugyanebben a hónapban ismét életre kelt Tisza-kabinetnek végül meg kellett elégednie a részleges paritás elve alapján az osztrák jegybank ún. „dualizálásával”, az Osztrák–Ma gyar Bank 1878. évi felállításával.

A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS ÖSZTÖNZÉSE Iparpártolás A hazai ipart védő önálló vámterület felállítását egyre határozottabban követelő ipari köröket a kormány ipartámogató törvényekkel (1881, 1890, majd a Tisza-éra után 1899 és 1907) kívánta lecsendesíteni. Adó- és illetékmentességgel, kölcsönnel, majd segéllyel pártolták az osztrák, cseh és morva konkurenciának leginkább kitett, illetve a Magyarországon addig még nem gyártott termékeket előállító gyárakat, például a mezőgazdasági szeszgyárakat, a textil- és vegyipart, a gépgyárakat vagy az elektrotechnikai ipart. Az állami támogatás a befektetett tőke egyötödét-egyharmadát is elérhette. Az 1884-ben hozott, ún. ipartörvény (XVII. tc.) pedig átfogóan szabályozta az iparűzés és a kereskedés feltételeit, illetve a munkaadó és a munkavállaló viszonyát. A törvény szerint minden nagykorú személy bárhol önállóan és szabadon űzhet ipari és kereskedelmi tevékenységet. Ugyanakkor – a képesítés elvét részben érvényesítve – egyes szakmákban az önállósulást képesítéshez kötötte, néhány ipari, illetve kereskedelmi tevékenység gyakorlásához pedig – például vendéglő- és kocsmatartás, munkaközvetítés, kéménysöprés, robbanószerek gyártása és forgalmazása – engedélyre volt szükség. Az iparosoknak be kellett lépniük a kötelezően életre hívandó ipartestületekbe. A hazai ipar támogatásának fon-

A SZEGEDI NAGY ÁRVÍZ A hibás szabályozási munkák eredményeképpen a Tiszán és mellékfolyóin sosem látott árhullámok vonultak végig. A legsúlyosabb tragédia a Tisza és a Maros találkozásánál fekvŒ Szegedet érte. 1879. március 11-én szakadt át a várost védŒ utolsó töltés: a többméteres árhul-

lámnak 151 szegedi áldozata volt, 5585 ház dŒlt romba. Tisza Lajos személyében királyi biztost neveztek ki Szeged újjáépítésének és egyben korszerısítésének irányí tá sá ra. A be kö vet ke zett tra gé dia miatt újragondolták a Tisza-szabályo zást is.


113

tos eszköze volt a közbeszerzések rendszere. A Baross Gábor minisztersége idején kidolgozott közszállítási szabályzat arról rendelkezett, hogy például a honvédség, a csendőrség, a rendőrség fegyverzetét és ruházatát, illetve az állami vállalatok szükségleteinek kielégítését hazai forrásból kell biztosítani. Az ipartörvény szabályozta a tanoncok és a segédek helyzetét, és külön fejezete szólt a gyári munkásokról. A munkaidőt 12–14 éves kor között legfeljebb napi nyolc, 14–16 éves kor között napi tíz órában állapították meg.

Am ezőgazdaság fejlesztése Az állam a kilencvenes évek elejétől avatkozott be erőteljesebben a mezőgazdaság fejlesztésébe, de már Tisza miniszterelnöksége idején is számos módon ösztönözte a A Magyar korszerű gazdálko dást, így Államvasutak például az orszá gos állatközépponti egészségügyi szolgálat, nöpályaudvara, vénynemesítő, vegykísérleti a Keleti és gépkísérleti intézetek pályaudvar felállításával. Óriási energiá1884-ben kat mozgatott meg a filoxéra készült el pusztította szőlők megmen-

A DOHÁNYJÖVEDÉK Az államkasszát gyarapító dohányjövedék védelmezésére törvényt (1887: XLIV. tc.) hoztak a dohányáruk feketepiacának és csempészetének visszaszorítására. Megszüntették a saját fogyasztásra történŒ dohánytermesztés lehetŒségét is.

tésére, illetve újratelepítésére. Erdőkerületeket és erdőfelügyelőségeket szerveztek, és egységesítették az erdőhasználati jogokat. A termőtalaj védelmére megtiltották a futóhomokos területeken az erdőirtást. Központi beavatkozást igényelt a vízrendezés ügye is. Több millió kat. hold föld vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá a részben állami beruházással történő vízügyi munkálatokkal, folyószabályozásokkal, belvízrendezésekkel (lecsapolások) és talajjavításokkal. A talajjavítási munkáknak az 1880-as években a kormány által felállított kultúrmérnöki

szolgálat tevékenysége és a vízjogi törvény adott új lendületet. A kultúrmérnöki hivatalok lecsapolással, alagcsövezéssel és öntözéssel kapcsolatos terveket készítettek, illetve ellenőrizték a kötelezően megalakítandó ármentesítő társulatok tevékenységét. A vízjogi törvény legfőbb erénye, hogy a vízrendezést, a vízhasználatot és a lecsapolással elérhető talajjavítás ügyét egységben tárgyalta. A feladatok két minisztérium, a közmunka- és közlekedésügyi, illetve a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárca között oszlottak meg. A folyószabályozási munkálatok kedvezőtlen mellékhatása volt, hogy egyre több gondot okozott a lefolyást nem találó belvíz, és megnőtt a pusztító árvizek veszélye. A talajvízszint is lejjebb szállt, ami az ártéri erdők kiszáradásával járt. Az egymást követő aszályos nyarakon nem maradt a földben elegendő nedvesség. Az állam felkarolta az öntözőtársulatok szervezését a szántóföldi terméseredmények növelése, a kerti növények termesztésének fokozása és az állattenyésztés szempontjából fontos rétek és takarmánynövények öntözése céljából. Maguk az érdekeltek hoz-

ták létre az autonómiával bíró öntözőtársulatokat, amelyekben az állam – az általa nyújtott kedvezmények fejében és annak ideje alatt – állandó biztossal képviseltette magát.

Azi nfrastruktúra modernizációja A vasútépítést az 1873. évi válság átmenetileg ugyan megbénította, de annak elmúltával megújult erővel folytatódott. Évente átlagosan mintegy 550 kilométer pályaszakaszt adtak át a forgalomnak a nyolcvanas–kilencvenes években. A magyarországi vasútvonalakat túlnyomórészt magántársaságok építették állami kamatgaranciával. A kamatgarancia azt jelentette, hogy az állam a befektetett tőke után mindaddig kamatot fizet, amíg a vállalkozás nem válik nyereségesA Terézvárost sé. A Tisza-kabinet a vasút átszelŒ gazdaságpolitikai jelentőkeskeny ségét felismerve a nyolcvaKirály utca nas években megkezdte tehermentesí- annak államosítását. tésére épült A „vasminiszter” Baross meg a Sugár Gábor nevéhez fűződő zóút, a késŒbbi natarifa és árudíjszabás Andrássy út. fordulatot hozott a ma gyarországi vasút történetében. A nyereségessé tett MÁV bevételei egyrészt gyarapították a költségvetés bevételi oldalát, másrészt a vasúti díjszabás a gazdaságpolitika fontos eszköze lett. Az országot kedvezményeket nyújtó díjövezetekre osztották, és bizonyos távolságon (225 km) túl a viteldíj már nem növekedett tovább. A zónatarifa bevezetésével csökkent a viteldíjakból származó bevétel, de ezt ellensúlyozta a meredeken emelkedő utasforgalom. Az árudíjszabással a magyarországi termelők számára tették olcsóbbá a vasúti fuvarozást és ezzel versenyképesebbé a magyar árukat. A vasút húzóágazatként is hozzájárult a gazdasági növekedéshez: jelentős keresletet támasztott fűtőanyagigényével, sín-, vasútiberendezés- és járműszükségletével. Nemcsak előmozdította a hazai szén- és vasércbányászat, illetve a kohászat és a gépipar fejlődését, hanem jó ideig azok legfőbb megrendelőjének számított. A gyors információáramlás megteremtése katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt fontos volt. Nem véletlen, hogy a kormány kezdeményezőleg lépett fel e területen. 1887-ben államosították a budapesti telefonvonaRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

115

lakat: az állam megvásárolta az akkor 854 előfizetővel rendelkező hálózatot Puskás Tivadartól, aki meghatározott ideig mint bérlő üzemeltethette azt tovább. A kormány döntött a Budapestet Béccsel összekötő távbeszélővonal kiépítéséről is. 1888-ban egyesítették a postát és a távírdákat. A vasúthálózat Budapest-központú volt, de a századelőn már vasútvonalak hidalták át az ország déli és északi térségeit is. Nagyváradot Szegeden, Szabadkán, Eszéken, Pécsen, Zágrábon át kötötték össze Fiuméval. A nemzetközi forgalom szempontjából is fontos volt a Kassáról Sziléziába, illetve a Szabadkán és Újvidéken át Belgrádba futó vasútvonal. A Maros és a Körösök völgyein keresztül Erdély is bekapcsolódott az országos hálózatba. A vasút utasforgalma 1881-ben 10 millió, 1900-ban 64 millió (1913-ban 166 millió) fő volt. A vasúti teherszállítás is látványosan növekedett: az 1881. évi 14 millió tonnáról 1890-re 25,8 millió (1913-ra 87,2 millió) tonnára.

AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS EGYENSÚLYÁNAK MEGTEREMTÉSE Tisza kormányai idején tovább nőttek az állami kiadások. Hatalmas összegeket emésztett fel a közös ügyek (ezen belül is a hadsereg) költségeinek fedezése, a birodalom államadósságából való részvállalás, a földesurak kártalanítása, a vasútépítésekre biztosított kamatgarancia, a kiépülő modern állam és a honvédség finanszírozása. A gazdasá gi élet szereplői újabb és újabb állami támogatásokat igényeltek. Az állampolgárok is egyre több területen és egyre nagyobb mértékben várták el az állam gondoskodó jelenlétét, például az oktatásügy, a közegészségügy, az infrastrukturális beruházások terén. Az állam, hogy a társadalmi elvárásnak meg tudjon felelni, növelte a közterheket, és a költségvetésbe befolyt összegeket újraosztotta. A közterhek növelésével azonban nem tudták maradék ta la nul fe dez ni a gyorsan emelkedő kiadásokat. Mindez az

116


állam eladósodásához vezetett, ami általános jelenség volt a tőkés átalakulás útjára lépő országokban. Lényeges volt azonban, hogy a ma gyar államháztartás eladósodása nem járt a gazdasági növekedés megtorpanásával, mert a beruházásokból származó haszon meghaladta az adósság tőketörlesztési és kamatterhét. A Tisza-kabinet a nyolcvanas évek végén tett újabb erőfeszítést a költségvetési hiány lefaragására. Köztudomású volt, hogy pénzügyekben a – pénzügyminiszteri tárcát is vivő – miniszterelnök szürke eminenciása Wekerle Sándor államtitkár. Wekerle nem annyira a takarékosságban, mint inkább az állami bevételek növelésében látta a kiutat. A miniszterelnök pedig szabad teret engedett a fiskális szigornak. A bevételek gyarapítására adóemeléseket hajtottak végre: növelték a bor, a sör, a cukor és a hús fogyasztási adóját. Megemelték a bélyeg- és az örökösödési illetéket, majd drasztikusan növelték a szeszadót. Tisza 1889. április 9-én átalakította kormányát: Wekerle lett a pénzügyminiszter. Az eredményes megszorító pénzügyi politika hatására a kormány 1889-re a költségvetés bevételi és kiadási oldalának megközelítő egyensúlyával számolt. Az államháztartás egyensúlyának megteremtése 1890–91-re megvalósult.

Az egyetemi képzés Az ország szellemi központja – a Magyar Tudományos Akadémia mellett – a Budapesti Tudományegyetem volt. Az egyetemi oktatásban az 1848-ban törvénybe iktatott tanszabadság érvényesült. A tudományegyetem számos új épülettel gazdagodott. Átadták új központi épületét a barokk egyetemi templom szomszédságában. Az egyetemi karrá vált bölcsészkaron a természettudományok (vegytan, geológia, matematika, fizika stb.) önálló tanszékekké formálódtak, a humán tudományok differenciálódtak (magyar nyelvészeti és irodalomtörténeti, egyetemes – azon belül ókori, középkori és újkori – történeti stb. tanszék), és szaporodtak a modern nyelvi (az olasz és a francia után az angol) tanszékek.

A KÖZOKTATÁS A kultuszminisztériumot tizenhat évig – Tisza miniszterelnökségének kezdetétŒl csaknem a végéig – egyetlen személy irányította: Trefort Ágoston. A közoktatás legfontosabb feladata továbbra is az analfabetizmus felszámolása volt. Az alapszintı oktatás hatékony szabályozása már 1868 végén megtörtént. Az Eötvös József báró nevéhez fızŒdŒ törvény kimondta az általános tankötelezettséget 6-tól 12 éves korig az elemi iskolákban és 15 éves korig az ún. ismétlŒ iskolákban. A Trefort minisztersége idején hozott, 1879: XVIII. tc. az államnyelv elsajátítását kívánta elŒsegíteni. Eszerint a magyar nyelv kötelezŒ tantárgy – de nem tanítási nyelv – lett a népiskolákban. A magyar nyelvet tanítani képes tanítók képzése céljából elŒírták annak oktatását a tanítóképzŒkben, amelyekben magyarul kellett letenni a képesítŒvizsgát. 1883-ban törvényben (XXXIII. tc.) határolták el a középiskolák két alaptípusát, és meghatározták a gimnáziumok, illetve a reáliskolák képzési feladatait. A reáltanodák a gazdaság és a polgárosodó társadalom igényelte természettudományi, mıszaki ismeretek és a modern idegen nyelvek átadásához járultak hozzá. A gimnáziumi érettségi nemcsak utat nyitott bármelyik felsŒoktatási intézménybe, hanem a középosztályhoz tartozás egyik fontos feltétele is volt. A magyarországi rohamléptékı iparfejlŒdéssel az ipar-rajziskolákban folyó hazai iparostanuló-képzés nem tudott lépést tartani. Nagy számban érkeztek szakmunkások az országba a Lajtán túlról és a Monarchián kívülrŒl. Az ország ipari központjának számító Budapesten az 1870-es években minden negyedik szakmunkás külföldön született. A külföldi szakmunkásokra utaltság enyhítését szolgálták a hazai iparostanoncok képzésére felállított ún. ipariskolák. Az ipariskolák jogi hátterét az 1884. évi ipartörvény teremtette meg: minden olyan községben, ahol az inasok száma megközelítette az 50 fŒt, községi iparostanonc-iskolát kellett felállítani. A 12 éves kort betöltött tanulókat fogadó, iparágak szerinti bontás nélküli, általános képzést nyújtó ipariskolákból formálódtak a századelŒn a szakirányú iskolák. Trefort kultuszminiszter formálta a reáliskolákat nyolcosztályossá, amelyekben a végzett diákok már érettségi bizonyítványt is kaptak. A reáliskolában érettségizettek az egyetem természettudományi karára, a gazdasági és mıszaki fŒiskolákra iratkozhattak be. A harminc-egynéhány reáltanoda tanulóinak száma a századvégen megközelítette a tízezret, de ennél magasabbra már alig emelkedett.

A KULTUSZTÁRCA ÉLÉN

TREFORT ÁGOSTON

A NEMZETI SZÍNHÁZ

A Zeneakadémia új, Sugár úti épületében folyt 1879-tŒl a klasszikus zenei oktatás Liszt Ferenc és Erkel Ferenc vezetésével. A növendékeket olyan mesterek képezték, mint Koessler János, Hubay JenŒ és Popper Dávid.

A Hatvani utca és a Kerepesi út találkozá sánál (a mai Astoriánál) 1837 óta mıködött a Nemzeti Színház. Paulay Ede igazgatósága idején élte virágkorát a „Nemzeti”. A klasszikus és a modern külföldi drámairodalom mellett kitüntetŒ figyelemmel fordult a magyar dráma felé. Paulay rendezésében vitték színre 1879-ben

AZ OPERA

A ZENEAKADÉMIA

Az 1884-ben átadott, Ybl Miklós tervezte Hermina téri operaházzal megvalósult a régi terv: külön épületbe költözhetett a Nemzeti Színház operai részlege. Az államnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy a kultúrát és a reprezen-

Vö rös mar ty Cson gor és Tün dé jét, majd 1883-ban Madách Az ember tragédiáját. A Nemzeti Színház, az Opera és a Kolozsvári Nemzeti Színház pénzügyi helyzetét (felhalmozott adósságait) is igyekezett rendezni a Tisza-kormány. A színházak a király által biztosított szubvenció mellett állami támogatásban részesültek, amelyet a jegyeladásokból származó bevétel egészített ki.

tációt is szolgáló operaház színvonalasan mıködhessen. A nyolcvanas évek végén a kiváló osztrák karmester és zeneszerzŒ, Gustav Mahler irányításával mutatták be Richard Wagner remekmıvei közül A Rajna kincsét és A walkürt.

gálatában. (Ebben a palotában bérelt helyet Trefort az iparmıvészeti gyıjtemény számára az ÜllŒi úti, szecessziós IparmıA Magyar KépzŒmıvészeti Társulat kiállítása az MTA épületé- vészeti Múzeum 1896. évi megnyitásáig.) A Mıcsarnoknak a ben szorongott. Ezeknek az alkotásoknak adott otthont 1877- bemutatott képzŒmıvészeti alkotásokhoz méltó, új városligeti tŒl a Sugár úti (Andrássy út) Mıcsarnok a közmıvelŒdés szol- épületét a millennium idején adták át.

A RÉGI MÙCSARNOK

118


Az adjunktusi intézmény létrehozásával a fiatal, tehetséges tudósok, oktatók a professzorok mellett dolgozhattak. A bölcsészkaron lehetővé vált, hogy 1886-ban három – a történelmi, a klasszika-filológiai és a modern filológiai – szemináriumot, azaz kézikönyvtárral ellátott, hatékony oktatómunkára lehetőséget nyújtó intézményt szervezzenek. A korszerű orvosdoktori képzés és kutatás elképzelhetetlen jól felszerelt egyetemi kórházak nélkül: az új épületbe költöző orvosi kar az Üllői úti „klinikai negyeddel”, intézetekkel, laboratóriumokkal gyarapodott. Az orvostudomány differenciálódásának megfelelően új tanszékeket (orvosi fizikai, kórszövettani, élet- és kórvegytani stb.) szerveztek. Az orvostanhallgatóknak orvosi pályájuk megkezdése előtt kötelező kórházi (belgyógyászati, szemészeti és szülészeti) gyakorlaton kellett részt venniük. A fővárosi Állatorvosi Tanintézet új épületegyüttest kapott, és 1890-ben akadémiai rangra emelték. 1871-ben egyetemi rangot kapott az Ipartanodából kifejlődő M. Kir. József Műegyetem. A Múzeum körút és az Esterházy (ma: Puskin) utca között sajátos hangulatú egyetemi negyed formálódott. Itt épült fel 1882-ben a hatszáz hall gató befo gadására alkalmas Mű egyetem, illetve később a Budapesti Tudományegyetem természettudományi karának több intézete. A képzés specializálódott: elkülönült az általános mérnök, az építész, a gépész és a vegyész szak oktatása. A századfordulón hallgatói létszáma alapján a budapesti volt a harmadik legnagyobb műszaki egyetem a világon. 1872-ben nyitotta meg kapuit az ország máso dik tudományegyeteme. A kolozsvári egyetem szoros kapcsolatban állt az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel. A korszerű klinikákkal, kétszázezer kötetes könyvtárral felszerelt egyetem nemcsak Erdély, hanem az egész ország egyik szellemi-kulturális központjává emelkedett.

A BUKÁS MŰVÉSZETE A Balkánon kialakult feszültség Ferenc Józsefet és a katonai vezetést a Monarchia közös hadseregének megerősítésére késztette: átszervezték a katonai kerületeket, és folyamatosan csökkentették a hadsereg mozgósítási idejét. A hadseregreform következő lépését a létszámemelés jelentette volna.

Magyarországon Fejérváry Géza báró, honvédelmi miniszter a képviselőház elé is terjesztette az új véderőtörvény-javaslatot 1888 végén. A hatalomba magát kényelmesen befészkelő Tiszakabinet számított az ellenzék ellenállására, de arra nem, hogy a megszokott medréből kilépő vita elsodorja Tisza Kálmán „mindig volt és mindig lesz” miniszterelnökségét. Az új véderőtörvény-javaslatot minden oldalról támadták: a vármegyék és a vá-

Tisza Kálmán bejelenti lemondását a képviselŒházban, 1890. március 13.

rosok kérvényekkel ostromolták a képviselőházat, s országszerte népgyűléseken tiltakoztak ellene. A tervezettel szemben sajtóhadjárat indult, és a kormány hajthatatlansága miatt a közvetlenül érintett fiatalság elkeseredése utcai tüntetésekbe torkollott. Mindhiába, mert úgy tűnt, hogy Tiszát semmi sem tántorítja el szándékától. A Ház 1889. január 10-én megkezdte a törvényjavaslat általános vitáját, amely „nagy véderővita” néven híresült el. Az országgyűlés jogkörét csorbító, a közös hadsereg német nyelvhaszná-

KÉT VITATOTT PARAGRAFUS A közös hadsereggel Ferenc József szabadon rendelkezhetett, de az 1867-ben teremtett alkotmányosság értelmében az or szá gos kor má nyok és par la men tek jo ga volt a kö zös hadsereg idŒnkénti kiegészítése, elhelyezése, élelmezése és maga az újoncállítás. Vagyis a hadsereg létszámának növeléséhez, technikai fejlesztéséhez szükséges pénz- és újoncmegajánlást csak az osztrák és a magyar kormány egyetértésével és az országgyılések jóváhagyásával lehetett biztosítani.

120


latát erősítő törvényjavaslat megbontotta a Szabadelvű Párt sorait is: ellene szóltak a kormánypárt olyan neves politikusai is, mint Jókai Mór, ifj. Andrássy Gyula gróf vagy Szilágyi Dezső. Az ellenzék hevesen tiltakozott a nemzeti sérelemként kezelt lépés ellen. Az általános vitát lezáró szavazás napján, 1889. január 29-én indulatos tömeg gyűlt össze a Sándor utcai képviselőház előtt. A Ház többsége a törvényjavaslat mellett szavazott. A várakozó tömeg a távozók közül a nemmel szavazó ellenzéki képviselőket megél-

A nagy vihart kavart véderŒtörvény-javaslat 14. §-a – szakítva az 1868. évi véderŒtörvény (1868: XL. tc.) vonatkozó szakaszával és az addigi gyakorlattal – a teljes hadilétszám tízéven kén ti or szág gyı lé si megál la pí tá sát mel lŒz ve, idŒ be li megszorítás nélkül csak az évi újoncjutalékot kívánta meg határozni. Az új szabályozás értelmében viszont bŒvült volna a póttartalékosok köre. A 25. § szerint az egyéves önkéntes szolgálatot teljesítŒk nem folytathatnák ez idŒ alatt tanulmányaikat, és tiszti vizsgájukat németül kellene letenniük, amelynek sikertelensége újabb évvel hosszabbítaná meg szolgálati idejüket.

jenezte, a miniszterelnököt abcúgolta. Másnap, 1889. január 30-án váratlan, tragikus hír akasztotta meg a törvényhozás munkáját: Rudolf trónörökös – Ferenc József egyetlen fiúgyermeke – öngyilkos lett. Tisza Kálmán a trónörökös tragikus halála keltette, rövid ideig tartó politikai csendben Bécsben kiharcolta az általános nemtetszést kiváltó 14. § módosítását. Ennek ellenére a képviselőházban addig ismeretlen, durva stílus harapódzott el. Az ellenzék közbekiabálásokkal percekre a miniszterelnök torkára forrasztotta a szót. Végül a Ház többsége február 21-én elfogadta a módosított 14. §-t (megemelt újonclétszám, de csak a korábbi, tízéves tartamra), majd március 26-án a módosított 25. §-t (a tiszti vizsga magyar- vagy horvátnyelvűsége) is. Az erőskezű Tisza meghátrálása megingatta Ferenc Józsefnek a magyar miniszterelnökbe vetett bizalmát. A politikai bukását sejtő „generálisnak” kapóra jött, hogy az 1889 decemberében életbe lépő 1879: I. tc., az ún. honossági törvény megfosztotta volna Kossuth Lajost magyar állampolgárságától. A törvény értelmében ugyanis az, aki tíz évnél hosszabb ideig megszakítás nélkül külföldön él, és nem kéri állampol gársá ga meghosszabbítását a Monarchia valamely konzulátusán, elveszíti azt. Kossuth ezt csak elvei megtagadása árán tehette volna meg. „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom” – fogalmazott megfellebbezhetetlenül a „turini remete” az Egyetértés című lapban megjelent nyílt levelében. Tisza, aki korábban még ellenezte az ellenzéki javaslatot, most melléállt. Sőt, váratlanul bejelentette, hogy maga nyújt be módosítást a honossági törvényhez. A minisztertanács ülésén a meglepett kormánytagok, akik a politikai szempontból elhasználódott „generális” távozását óhajtották, leszavazták a mi niszterelnököt. Tisza erre lemondott, majd a Ferenc József jelenlétében 1889.

március 8-án megtartott újabb minisztertanácson egyértelmű lett, hogy a kormánypárt számára is kényelmetlenné váló Tisza végleg egyedül maradt. A szabadelvű párti többség kitartott a változatlan honossági törvény mellett. Tisza Kálmán fegyelmezetten kivárta a költségvetési törvényjavaslat főrendiházi elfogadását, majd 1890. március 13-án benyújtotta lemondását. A Kossuth melletti kiállása keltette népszerű ségtől övezett politikus emelt fővel távozott. Tisza megpróbálta összeegyeztetni és kielégíteni az arisztokrácia, a volt kö-

zépbirtokos nemesség és a nagypolgárság sokszor egymást keresztező érdekeit. Kompromisszumokra épülő politikájának megfizette az árát: egyik társadalmi réteg sem volt maradéktalanul elégedett. Tisza a polgári parlamentarizmusba vetett hitét összeegyeztethetőnek tartotta a patriarchális hatalomgyakorlással. A kiegyezési rendszer változatlan fenntartásának szándéka pedig nemcsak a politikai élet demokratizálódását gátolta meg, hanem a liberális elvek következetes érvényesülését is.

Tisza és felesége Geszten. A politika elsŒ vonalából visszahúzódó, de képviselŒként a kormánypártot „közlegényként” tovább szolgáló Tisza Kálmán 1902. március 23-án halt meg Budapesten, földi maradványait három napra rá temették el Geszten, a családi sírboltban.


121

A

karácsonyi mıkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levŒ eredeti olajfestmény után „A históriai tarokkparti”-nak neveznek. Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az együttjátszók s a nekik asszisztáló „bíbicek” itt csinálnák ennél az asztalnál a világtörténetet;

JókaiM ór: Ah istóriai tarokkparti 1895

ODESCALCHY GYULA herceg

Érdekes társaság volt. Külön nyelvük volt. Ha Tisza azt mondta, „ejh ha melyik vízbe fuljak?” az azt jelentette, hogy nincs lapjában szengli. Ha valaki közülük treff hívásakor hátát vakarva így szólt: „Három bolha csípi a hátamat!”, az azt jelentette, hogy három treffje van még. Ha Tisza vesztett, távozáskor így szólt: „Háromszor veri ezt Ludas Matyi vissza!”. A távozás ideje, mint Jókai mondotta rendesen, a „hora canonica” volt. Itt mondta Mikszáth, mikor va la mi hi bás já té kért figyel mez tet ték, hogy: „Azért, mert egy öreg zsidó száz év vel ez elŒtt ezt szabályul állapította meg, nekem még nem muszály betartanom.” ZOLNAY VILMOS (1928)

hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak históriája van. Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sŒt segített buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumú embernél! […] Ennek az asztalnak a szereplŒit kívánom bemutatni, ahogy a titulusaik adják. A Forhand az a „generális”, aki azóta is, hogy magát közlegénynek vallja, megmaradt generálisnak: a középsŒ figura, aki a pagát fiút nagy aggodalmak között

122


GAJÁRY ÖDÖN lapszerkesztŒ

fekteti a kihívott színbe: az a „májszter”: nem azért, mintha Œ volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes pesti csizmadiacéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a fekete sapkás, aki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a „Gonosz Pista” (dehogy gonosz:

SVÁB KÁROLY fŒrendiházi tag

hisz Œ a honvédek apja), aki ezt a predikátumot csak azáltal érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni; a negyedik végre, aki háttal van felénk fronttal, az a „fŒrend”. Az arcát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét felebarátja veszedelme fölött.

NEDECZKY ISTVÁN politikus, földbirtokos

A negyedik hely néha képviselŒt változtat. Mikor lutheránus gyılések vannak, olyankor elfoglalja azt az excellenciás oberlutheráner, aki azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre elŒfizetŒm, a tarokkban nagy drukker: más-más alkalommal pedig a „fejedelem”, aki egy ne-

BEÖTHY ALGERNON (Aldzsi) földbirtokos, országgyûlési képviselŒ

JÓKAI MÓR regényíró, országgyılési képviselŒ

CSERNÁTONY LAJOS újságíró, politikus, 1848–49-ben Kossuth Lajos titkára

TISZA KÁLMÁN miniszterelnök

hezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a partit, s gyakorolja az üdvös korrupciót – a saját tárcájából. Kevesebb jót jegyezhetek fel a horvát miniszterrŒl; mert az mindig megadóztatja a magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja Œt a „dár-

MIKSZÁTH KÁLMÁN író, újságíró, országgyılési képviselŒ

PODMANICZKY FRIGYES politikus, író

PULSZKY KÁROLY mıvészettörténész, országgyûlési képviselŒ

dás”. – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében. Akik e tablóban a négy szereplŒt körülülik és -állják, élethíven talált arcképekben, azok a „bíbicek”. Vannak szerencsehozó bíbicek, akik, mint a mesebeli lidérc, aranytojást raknak le, amely háznál letelepednek,

van nak el len ben „szu rok ma darak”, akik után „nem terem fı azon a he lyen, aho vá Œk leülnek”. S a bíbicek nem elégszenek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, heccelnek, beugratnak, válogatnak a talon-

Ferraris Artúr: Tarokkparti a Szabadelvı Pártkörben, 1894 ban: „ezt vedd fel, azt tedd le” nógatnak: „mondd ki a szólót, az ultimót!” ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, visszavétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a Hinterhandos tizenkét tarokkal megkontrázott, s a játszma végén esküdtszéket szólnak fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a perköltséget; ellenben annak a diadalhírével, aki az egész társaságot kirabolta, betöltik az egész klubot. Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hŒse a „fŒrabló” nevet? Dehogy megy: krajcárokba játszanak. A nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy „nyerŒ” zsebet meg egy „vesztŒ” zsebet. EsztendŒ végén mind a kettŒ üres, s arról tudja az ember, hogy a „mérleg” tökéletes. De hát megvolt érte a gyönyörıség. Mert hát nagy gyönyörıség az, mikor komoly emberek, akik belefáradtak egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a hivatásuk terheibe, estefelé másfél órára összeülnek játékot csinálni, s ezalatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második állomáshajó, se bŒrzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztújítás. De még nagyobb gyönyörıség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi „szabad szó”; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek, kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erŒs mondásokat közrebocsátani, aminŒkért, ha másutt mondatnának; nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat. Aki „ezt” nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban az haut gouˆt.


123

TISZA KÁLMÁN ÉS KORA. Estók Já nos

Recommend Documents