„Zavaros a Tisza vize, nem tiszta” Tisza-szabályozások a 18–19. században izony, a Tisza ma is zavaros – miként a fenti címben idézett népdal állítja. Nem csak akkor, amikor megárad és szõke lesz a vize, és nem csak akkor, amikor az áradó víz elemeli a hullámtérrõl a Kárpátalján és Romániában odahordott szemetet. Egymás után jönnek a sohasem látott magas árhullámok, amelyekbõl az egyik a Bereget úsztatja, a másik hetekig fenyegeti a Tisza mente falvait, városait. A gátak további magasítása helyett egyéb megoldásokat kellene találni. A hullámtereken óriási területeket foglalnak el az idegenbõl ideszármazott növények, mint a gyalogakác, az amerikai kõris és a zöld juhar. A régi, nagyra nõtt folyóparti füzeket a vadszõlõindák fojtogatják. Az eredeti folyó menti erdõtársulások helyét fokozatosan veszik át az ipari célból ültetett és támogatott nemes nyarasok. Eltûnõben a régi Tisza-parti táj, a ligetes ártér. A Tisza és mellékfolyóinak természetes halállománya néhány évtized alatt a töredékére csökkent. Pedig a mesés középkori tiszai halbõséget még a szabályozások után is megõrizte némileg a természetes állapotában meghagyott folyó. Sajnos, az elmúlt évtizedek ipari és agrárszennyezéséhez hozzájön még az orvhalászat is. Ma sem vagyunk tehát könnyebb helyzetben, mint két évszázada, amikor elõször veselkedtek neki a reformkor derék mérnökei, hogy a Tisza ágas-bogas bajaira orvoslást találjanak. Akkoriban is tudták, hogy mekkora kincs ez a folyó.
B
A „régi” Tisza Az eredeti állapotot, ami honfoglaló õseinket fogadta, majd a török
32
uralom megszûnése után a különféle felmérések mutattak, legjobban egy 1938-ban megszerkesztett térkép rekonstruálta. (Lásd a 33. oldalon!) Ha erre a vízügyi szakmában csak „pocsolyatérkép”-nek nevezett képre tekintünk, fogalmat alkothatunk arról, hogy mit jelentettek az ideiglenesen és állandóan vízzel borított területek. A tavaszi hóolvadás után, évenként hatalmasra nõtt a Tisza. Szélesen terülõ vizei beborították a fél Alföldet. A tengerré duzzasztott ár egy idõre kettévágta az országot. A legnagyobb árvizeket hozó tavaszok idején azt sem lehetett bizton tudni, hogy hol a fõ medre a folyónak, hisz Dob és Büd vidékén elindulva legalább annyi víz hömpölygött át a mai Hortobágy mentén, a nagykun városoknak véve az irányt, mint a most is ismeretes mederben, Füred és Szolnok felé. A messze kóborló vizek késõbb lent, valahol a hatalmas Sárréten lelassulva, megcsendesedve visszataláltak a Körösök és a Tisza medreibe. Látták ezt a birtokos fõurak, látta a nádor, a királynõ is. Foglalkoztatta õket a kezelhetetlen helyzet, ugyanúgy, mint a hadakat vezénylõ tábornokokat, a portékájukkal utazó kereskedõket, és nem utolsósorban a nagybirtokos gazdálkodókat, valamint a szántó-vetõ jobbágyokat is. Terveket ugyan gyártottak, de a hatalmasnak ígérkezõ munkának nem láttak neki. Nemcsak a pénz és a közös akarat hiányzott, hanem a pontos hidrológiai felmérések és a munkálatok tervei sem álltak rendelkezésre. Mígnem eljött a 19. század eleje, a napóleoni háborúk kora, amikor felszökött a gabona ára, soha nem látott konjunktúra vette kezdetét. A századforduló elõtt egy pozsonyi mérõ búza ára 30-40 garas volt, az 1800-as évek elejére már elérte az 5 forintot. Ugyancsak hatalmasra nõtt a kereslet a hús iránt, ezért az ármentesített legelõkre roppant nagy igény mutatkozott
MTA Könyvtára Kézirattár
A Kárpát-medence vízrajza a lecsapolási és ármentesítõ munkák megkezdése elõtt. Az úgynevezett „pocsolyatérkép”, 1938
a hatalmas alföldi gulyák gazdáinál. Ez a gazdasági kényszer okozta azt, hogy az udvartól, a nádortól a nagybirtokos arisztokrácián át a nagykun városok választott vezetõiig mindenki sürgette a folyók, nevezetesen a Tisza megzabolázását. Ahhoz, hogy a valódi munkálatok megkezdõdjenek, kellett még a reformkor szelleme és Széchenyi István személye is. A nagy cél megvalósulásához szükség volt a kincstárra, kellettek a kölcsönöket folyósító pénzemberek, a bankok és az áldozatokra képes nagybirtokosok hozzájárulásai is. Megnõtt az igény a pontos felmérésekre, a munkálatok megtervezésére, az irányítására alkalmas szakemberekre.
Ha azt kutatjuk, hogy mi volt a Tisza-szabályozás elsõ jelentõs lépése, akkor megnevezhetnénk a Budán, 1782-ben alapított mérnökképzõ fõiskolát (Institutum Geometrico et Hydrotechnikum), amely a maga nemében elsõ volt a világon. Említhetnénk a Bácskában, 1793 és 1802 között megépített Ferenc-csatornát, ami már a Dunát és a Tiszát köVásárhelyi Pál (1795–1846) vízépítõ mérnök. Legjelentõsebb munkája a legnagyobb természetátalakítást jelentõ Tisza-szabályozás terve volt, amely végül a tényleges munkálatok alapját képezte. Emellett fontos szerepet játszott az Al-Duna szabályozásában (a Vaskapu vízi útjának tervezése és kivitelezése), illetve õ tervezte a Fertõ-csatornát (ami a Hanság mûvelhetõvé tételét segítette elõ). Barabás Miklós litográfiája, 1846
A szabályozás elsõ lépései A közvélekedés úgy tudja, hogy két jelentõs férfiú nevéhez köthetõ a vízszabályozás megtervezése és a munkálatok beindítása. Az egyik a történelmünk legnagyobb egyéniségeihez sorolható Széchenyi István, aki élére állt a vízszabályozásnak, a másik nevezetes férfiú: Vásárhelyi Pál volt. Kissé méltatlanul keveset említik, pedig feltétlenül ide kell sorolni Beszédes Józsefet és az olasz Paleocapa Pétert is, hiszen a két nevezetes vízimérnök nagyban hozzájárult a munkálatok sikeréhez. Véleményük, bírálataik nyomán fontos, máig ható döntések születtek, a „nagy mû” magán viseli mindkettõjük kézjegyét.
MNM Történelmi Képcsarnok
Széchenyi István (1791–1860) mint a Vaskapu királyi biztosa. Karikatúra, 1830-as évek
tötte össze. Fontos lépése volt a vízrendezések ügyének az országgyûlés döntése (1807. évi XVII. törvény), mely a társulatok megalakításáról rendelkezett. Ennek nyomán, József nádor hathatós támogatásával megalakulhatott 1810-ben az elsõ, a Sárvízi Csatorna Társulat.* Mégis talán a Mirhó gátjának megépítésétõl kell számolni a Tisza szabályozásának a kezdetét. Annak a természetátalakító tevékenységnek az elsõ lépését, ami még napjainkban sem fejezõdött be. Mivel a birtokosok, a települések külön szervezett védekezése sorozatos kudarcokhoz vezetett, és a Tisza kényekedve szerint lépte át a gyenge pontokon a védgátakat, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csak a teljes Tiszavölgyre ható szabályozás hozhat eredményt. A Tisza vízrajzi térképfelvételét Lányi Sámuel vezetésével 1834 és 1846 között végezték el. (A Körösök feltérképezése már 1818 és 1824 között megtörtént Huszár Mátyás irányításával.) Még a szabályozási munkák tervezése sem kezdõdött meg, de már 1805-ben hozzá akartak fogni a Duna–Tisza-csatorna megvalósításához. Sõt már elõtte, 1722-ben is tervezték a Dunát és Tiszát összekötõ vízi utat. Az elsõ tervet Beszédes József terjesztette elõ. Õ volt, aki 1833-ban elkészítette a Duna–Tiszacsatorna tervezetét. Ezt az ideát késõbb, * Lásd errõl Fejér László cikkét e számunkban. (A szerk.)
33
1839-ben kibõvítette, és egy Grazot és Kolozsvárt összekötõ gigantikus csatornát tervezett. A tervezgetés csak addig tartott, amíg megépült a Budapest–Szeged–Temesvár vasútvonal, a késõbbiekben már nem esett szó a csatornáról.
A Beszédes–Vásárhelyi vita Beszédes József óriási tapasztalatokkal rendelkezõ vízmérnök volt, amikor a Tisza-szabályozás terveinek bírálatára felkérték. Már mögötte állt a
Sió–Sárvíz-csatorna rendezése, a Dunába ömlésük szabályozása. Beszédes rendelkezett tapasztalatokkal a folyók kanyarulatainak átmetszésérõl, mivel az õ irányítása alatt vágták át a Báta és Baja közötti kanyarokat az 1820-as években. Vásárhelyi nagy szerepet szánt neki a Tisza szabályozásában, de mindenekelõtt az Al-Duna hajózhatóvá tételében. 1830-ban Széchenyi egy hajókirándulásra invitálta Beszédest az Al-Dunára. Nem sikerült fényesen az
A Mirhó és a gátépítés Mirhó sorsának bemutatásával érzékelni lehet a vízszabályozás rendkívül bonyolult helyzetét, az eltérõ érdekek miatt keletkezett sérelmeket és az árvízi károk miatt kirobbant súlyos vitákat. Hol is folyt valaha a nevezetessé lett Mirhó-fok vize, amelynek elzáró gátja szinte a fél Tiszántúl területén képes volt szabályozni a Tisza folyását? Abádszalók alatt található a régi gát maradványa, ahol ma egy kis emléktábla jelzi, hogy az ezen a helyen emelt kis gát volt az elsõ emberi kéz által emelt földhányás, ami a Tisza folyásának irányt szabott. A négy város: Kisújszállás, Karcag, Kenderes és Kunhegyes, már 1754-ben közerõbõl kisebb gátat emeltetett ezen a helyen. Tudták, hogy ha itt meggátolják a Tisza áradásának átfolyását, a Kakat- A Mirhó vízrendszere 1777-ben. Balla Antal éren (akkoriban inkább folyón) keresztül, kéziratos térképe az 1770-es évek áradásai és alapjául szolgált a késõbbi akkor nem önti el a víz a kun városok, után készültszabályozásoknak Karcag, Kevi, Kisújszállás, Madaras és a többi település határait. Néhány év múlva Orczy Lõrinc bárót a gyakori kiöntések arra kényszerítették, hogy 1767-ben maga emeljen védgátakat a taskonyi birtokán. Nem is kellett újat építeni, hanem a már valaha a Mirhó-fokot elzáró töltést kellett rendbe hozatnia és megemelnie. Rendben is lett volna minden, ha nem jönnek 1770 után kétévenként a hatalmas áradások, melyeknek pusztítását a szomszéd birtokosok a Mirhó gátjának tudták be. El is érték, hogy a vármegye mérnöke 1776-ban lebontatta Orczy báróval a gátat. A bajok azonban ezután jöttek igazán. A Tisza minden tavaszon a Mirhón átnyomulva, tengerré változtatta a hatalmas területû határokat, elöntve a legelõket, súlyos helyzetbe hozva a nagyállat-tenyésztõ birtokosokat, gazdákat. A hosszú viták után dönteni kellett. Amikor 1787-ben végül is újra elzárták a fokot, meg lehetett akadályozni, hogy a Tisza vize, a Kakat-éren keresztül, nagy területet elárasztva, évente megjelenjen a nagykun városok széleinél. Ne gondoljuk, hogy ezzel mindenki elégedett volt. Például a kevi (Túrkeve) tanács testülete kimondta 1780-ban, hogy maradjon inkább a víz, jobb lesz továbbra is a korábban folytatott ártéri gazdálkodás. Annak hasznai nagyobbak, mint a föld mûveléséé, és azután a gátakkal sem kell annyit fáradozni. Ezzel szemben másutt, ahol a feltört földeket szántva szépen fizetett a búza, a gyepeken a legeltetés, a védgátak megépítését szorgalmazták. MOL
A
D. Gy.
34
út, mert miután az utazás tapasztalatait Beszédes közzétette, az írást Vásárhelyi keményen megtámadta. Elsõsorban azért, mert nem értett egyet azzal, hogy az Al-Duna szabályozásával végrehajtott mederbõvítések hozzájárulnak az árvízveszély jelentõs csökkenéséhez. A két férfiú közötti ellentétes vélemények nemcsak vitát, hanem sajnálatosan haragot is eredményeztek. Ennek oka, hogy Beszédes vélekedései mögött hiányolta Vásárhelyi a valódi mérnöki munkát, a precíz kidolgozást. Felrótta neki, hogy megállapításait csupán tapasztalataira alapozza, hiányolta azokból a tudomány által megkövetelt, meggyõzõ matematikai számításokat. A konfliktus után hosszú évekig nem vállalt (igaz, nem is nagyon kapacitálták) Beszédes József munkát a Tisza szabályozásában, inkább visszavonult családja körébe. 1842-ben mégis úgy döntött, hogy a Zemplén vármegyei felkérésnek eleget téve, elkészíti a megye vizeinek rendezési tervezetét. Ezúttal is vitákat gerjesztettek tervei, mert az átmetszési és csatornaépítési javaslatai a szomszédos területeken tiltakozásokat váltottak ki. Mindenesetre 1843-ban részt vállalt Zemplénben a helyi vízszabályozási egylet létrehozásában, mely az elsõ tiszai víztársulat lett. Ekkorra már Széchenyi István lett az újonnan felállított Közlekedési Bizottmány elnöke, ebbéli tisztségét megfejelve, a vízszabályozás királyi biztosának is kinevezték. Az õ irányítása alá kerültek a sorra alakuló vízrendezési társulatok. Reá hárult, hogy a sokasodó helyi tervezeteket egységes koncepcióvá gyúrja és a megvalósításhoz szükséges pénzeket elõteremtse.
A Tisza-szabályozás megindulása Európa legnagyobb mértékû természetátalakító, folyószabályozó tevékenységéhez láttak hozzá 1840-ben a Tisza mentén. Az egész ország figyelmét elsõsorban a nagy pest-budai árvíz irányította a folyószabályozások szükségességére. Nemcsak a nevezetes 1838-as katasztrófa rendítette meg az országot, hanem már az elõzmények is, hisz elõtte
Tisza
T
EGY SZABÁLYOZOTT FOLYÓSZAKASZ Peres (A TISZAI 69. ÉS 70. ÁTVÁGÁS) HELYSZÍNRAJZA Csöge-lapos LA
– JÁ LY S Z O -VI ZÓ D É TÁ K I RS U
a
Holt-Tisza
Oszkármajor
Ôrház
B
LN ZA O S SZ VÍZ – L S BE VE HE - ÉS A SZ
70.
Ôrház Ôrház
s
gá tvá
Ôrház
á
Ôrház
Fényesfertô
Csingeház
Kissulymos
sz Ti
Tisza Olfaminisi-tó
Ôrház
Nagysulymos
Nagysulymos
Á
K TI
6
GólyaHímes- csárda fenék
sz a
O
Ôrház
-Ti
500 1000 1500 2000 2500 2500m m
Kis
0
ás
ág
tv
á 9.
csoda, hisz járatlan útra léptek, és olyan sok mindennek kellett egyszerre megfelelni.
Sulymos
K
Ö
ZÉ
P-
TI
S
R I Á ZA
ME
NT
E
Ô SÍT
TÁ R
SUL
AT
A Tisza medre az 1838–1842-es felmérés szerint
Üllô-tó
Ôrház
Gát tava
A Tisza medre az 1890–1891-es felmérés szerint za
Füzér- Magányostó tó
s Ti l tHo Ôrház
Ôrház
Tiszaabád
Tiszaszalók
az 1816-os és az 1830-as dunai árvizek is jelentõs károkat okoztak. Szegeden nagyon féltek a város vezetõi, hogy ha fentebb, száz helyen átvágják a Tisza kanyarulatait, a felgyorsuló víz a déli szakaszokra zúdul és elmossa a várost. Vedres István, Szeged városának mérnöke már 1830ban azt írta, hogy az árvizek kiöntéseit csak korlátozni szabad és nem megszüntetni. Érvelt, hogy ennek következménye csak az árvízszint megemelkedése lesz. Ekkoriban indult meg a gõzhajózás is a Tiszán. 1844-ben a szegedi hajósgazdák, a Dunagõzhajózási Társulat Árvízi menekülõk a békési erdõben. Goró Lajos fametszete, 1891
Rét, legelô
Gát
Erdô
Nyári gát
Mocsár
Vasútvonal, vasúti híd
mintájára szerették volna megalakítani a Tiszai Társulatot. Egészen Szolnokig járták a Tiszát a Hermina, az Attila, a Pannonia és a Szeged gõzhajók. A szervezõút tapasztalatait értékelve s a mindenütt megnyilvánuló tenni akarást látva Széchenyi 1846 januárjában létrehozta a társulatok szövetségét, a Tiszavölgyi Társulatot. Feladatait és mûködésének alapjait is õ fogalmazta meg a „Szerzõdvény”ben. A társulat célja mindenki elõtt világos volt, de hogy miként kellene cselekedni, azon már hamarjában összezördültek a vezetõi. Ami nem is
Társulati viták Már 1846 áprilisában drámai vita alakult ki a Tiszavölgyi Társulat választmányának ülésén. Vitatták és keményen bírálták Vásárhelyi tervezetének részleteit. A szenvedélyes disputa közben Vásárhelyi hirtelen összeesett, és szívrohamban meghalt. Így terveinek elfogadását nem érhette meg. A tragédia után az élet nem állhatott meg. A társulat terveinek áttekintésére, helyesebben inkább a bírálatára felkérték Paleocapa Péter olasz mérnököt, aki a Pó folyó szabályozásával tett szert hírnévre. Vásárhelyi „végleges” terveinek áttanulmányozása után Paleocapa elfogadta annak két fõ elemét, a kanyarátvágásokat és a védõtöltések építését. Mint Vásárhelyivel tette, Paleocapával is végighajózta a Tiszát Széchenyi, hogy az olasz mérnök is kellõ tapasztalatokat szerezzen. Paleocapa Vélemény címû írásában közzétette elképzeléseit. Az átvágások helyét némileg módosította, azonkívül néhány esetben, az alapkoncepciót is érintõ, más véleményt fogalmazott meg. A legnagyobb vita a védõtöltések helyének meghatározása körül kerekedett. Paleocapa így gondolta: „Fõdolog az, hogy e töltések oly távol-
A Kurca-zsilip a Tiszánál és a zsilip emelõgépe. Cserna Károly fametszete, 1891
35
Karózott töltés és alföldi kubikosok a Tisza-töltés karózása közben. Cserna Károly fametszete, 1891
ságra építessenek a folyó eleven partjától, vagyis vízmosta szélétõl, mely a vízáradásoknak elegendõ ártért hagyjon szabadon, egyszersmind a szakgatás veszélye ellen biztosítva legyenek.” A Paleocapa által módosított tervet elfogadta a Helytartótanács, ami azt jelentette, hogy a munkálatok számára biztosították a megfelelõ összegeket. 1847-ben több helyen is megindultak a mederásások és a védõtöltés-emelések. Az 1848-as év alatt is, egészen december végéig folyamatosan dolgoztak a mérnökök és a kubikosok, mintha mi sem történt volna az országban. A szabadságharc leverése után az önkéntes társulatokat betiltotta a hatalom, vi-
szont a megkezdett munkálatokat folytatták, már 1850-tõl, amikor erre egy császári parancs lehetõséget adott. Folyamatos vitát okozott az átvágások sorrendjének kérdése, s esetenként Paleocapa koncepciójának ellenében döntöttek. Az 1855-ös rekordmagasságú árvíz pedig elgondolkodtathatta a mérnököket, hogy az átvágások következtében felgyorsult Tisza okozhatta-e az árvizet. Paleocapa és Vásárhelyi elképzelése lényegében csak a töltések formájában tért el. Az eredeti Vásárhelyi-féle terveket inkább védte az olasz mérnök, a kompromisszumokat kereste. Ereje lassan felmorzsolódott a helyi birtokosok érdekeivel vívott
Gátépítés a Tisza mentén. Cserna Károly fametszete, 1891
vitákban. Az 1870-es évektõl majdnem anarchiába torkollott a vízszabályozások irányítása, mert néhány nagybirtokos messzire elment, hogy a saját gazdasági érdekeit érvényesítse. A tervezett munkák nagy részét már elvégezték, amikor 1879-ben a nagy tavaszi víz átszakította a gátat és elöntötte a legnagyobb Tisza-parti várost, Szegedet. Az egész országot megrázó, a külvilágot is bejáró hír sokakat gondolkodóba ejtett. Már élt a gyanú, hogy az 1870-es évektõl kezdõdõen, amikor az emelt gátak egyre szûkebbre szabták a Tisza medrét, a folyó egyre nagyobb veszélyeket jelenthet. A földbirtokosok hatalmasra nõtt földéhsége azonban sajnálatosan errefelé tolta a döntéshozók szándékait. 1900-ig a Dunán 18 folyamátvágást fejeztek be, összesen 123 km-rel rövidítették meg a Duna futását. Ugyanakkor a Tiszán, a 112 átvágás eredményeként, 453 km-rel rövidült meg a folyó útja. A Körösökön 248 (!) helyen vágták át a kanyarokat, ezzel 546 (!) km-rel csökkent a folyó hossza. Hatalmas természetföldrajzi változás ment végbe Alföldünkön. Az Alföld vizeit elvezetõ mérnököket 1863-ban újabb figyelmeztetés érte: rendkívüli károkat okozó aszály sújtotta az országot. Nyárra szinte kiszáradtak a folyók, nagyszámú tenyészállat pusztult el. A legnagyobb károk éppen a Nagykunságban jelentkeztek. Ott, ahol a legaszályosabb területei vannak a Kárpát-medencének és éppen ott, ahonnan a legtöbb vizet vezették el a szabályozáskor. A szabályozás és ármentesítés fõbb hatásaival már Széchenyi is tisztában lehetett. Ezt írta: „a vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje, a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követõ lecsapolás, amiket aztán öntözéssel kell betetõzni.” Õ még nem láthatta a vizek lecsapolásából késõbb jelentkezõ bajokat, a Nagyalföld fokozatos kiszáradását. Talán Széchenyi még nem szûrhette le azt a kézenfekvõ igazságot, amit minden Tisza-parti faluban élõ földmûves ismer, miszerint: nagy a baj, ha sok a víz, de az igazi baj akkor van, ha nincs belõle. DANIS GYÖRGY
36
