VERMES GÁBOR
Tisza István 1861–1918 Tisza István 1861. április 22-én született Budapesten. Édesapja, Tisza Kál mán a kialakuló új rendszer mérsékelt ellenzékeként játszott fontos szerepet. Ő a tiszántúli református dzsentri markáns képviselőjeként elvben elfogadta ugyan az osztrák–magyar kiegyezés szükségességét, mégis meg kívánta szüntetni az 1867-ben létrejött közös intézményeket, a közös minisztériumokat és a közös hadsereget. Ferenc József osztrák császár és magyar király nem volt hajlandó e követelés teljesítésére, hiszen az teljesen aláásta volna a dualista rendszert. Tisza Kálmán és a mögötte álló ún. Balközép Párt álláspontja tarthatatlan volt, hiszen a nagyhatalmi háttér – amelyet az Ausztriával kötött szövetség volt hivatott biztosítani – feladása Magyarországot idővel a már élesedő nemzetközi viszályok és a cári Oroszország által támogatott pánszláv törekvések áldozatává tehette volna. Hiábavaló lenne annak tárgyalása, hogy mennyire volt reális ez a veszély; a lényeg az, hogy annak tűnt a korabeli magyar politikusok zömének szemében, akik nem bíztak a szláv és román nemzeti kisebbségek Magyarország iránti lojalitásában.
LIBERÁLIS–KONZERVATÍV ALAPOK
Ezek a tényezők voltak a fő okai annak, hogy 1875-ben Tisza Kálmán feladta eredeti álláspontját, és véghezvitte pártjának és a ’67-es Deák-pártnak a fúzióját. Az osztrák–magyar kiegyezés új keletű bajnoka miniszterelnökként vette át az ország kormányzását az új Szabadelvű Párt élén. Tisza István, mint 1876-ban írott egyik leveléből kitűnik, teljes mértékben egyetértett édesapjával. Tizenöt éves korát meghazudtoló érettséggel írta: „Sokkal jobban szeretném, ha Magyarország mint különálló alkotmányos királyság, lemondva minden nagyhatalmi pre-
6
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tenziókról, saját érdekeinek kielégítésén dolgozhatnék, de a jelen nemzetközi viszonyok közt mindenkinek be kell azt látnia, hogy a magyar nemzet a szlavizmussal szemben csak mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik fele tarthatja fenn ma gát.” Ez a levél már tartalmazza Tisza István politikai hitvallásának lényegét. E levél írásakor – debreceni kollégiumi évekkel a háta mögött – már joghallgató volt a pesti egyetemen, majd Berlinben és Heidelbergben tanult, elsősorban jogot és politikai gazdaságtant. Már ekkor tanújelét adta komolyságának, amelytől minden frivolitás távol állt. Húszéves korában doktorátust szerzett a pesti egyetemen a politikai tudományok terén. Utána, mint minden egyetemet végzett fiatalember, Ti-
sza is egyéves katonai szolgálatot teljesített, s egy honvéd huszárezrednél kiélhette lovaglás iránti szenvedélyét. 1882-ben Bihar megyében átvette a családi birtokok egy részének kezelését, majd 1883-ban feleségül vette unokatestvérét, Tisza Ilonát. Két gyermekük született, egy lány – aki még gyermekként meghalt diftériában – és egy fiú. A falusi idillnek vetett véget az az elhatározása, hogy politikai pályára lép. 1886-ban a Szabadelvű Párt színeiben lett képviselő az erdélyi Vizakna választókerületben. Huszonöt éves korában elindult több mint harminc évet átívelő politikai pályáján. A parlamentben, néhány csendes év után, az 1889. évi véderővitában bebizonyította, hogy ő már nem elsődlegesen a
74∞&£∞§™
Tisza István választási beszédet mond Sopronban, 1910
74∞&£∞§™ miniszterelnök fia, hanem jó szónok és ügyes politikus. Ekkor Tisza Kálmán helyzete már megrendült, az ellenzéken kívül saját híveinek egy része és az utca hangulata is ellene fordult. Fia tántoríthatatlan hűséggel állt mellette, s az esetleges fizikai inzultusok ellen mintegy testőrnek szegődött apja mellé, de Tisza Kálmán bukását 1890-ben elhárítani ő sem tudta. Az 1890-es években forrottak ki elképzelései, melyek őt a liberális–konzervatív konszenzus elkötelezett hívének mutatják. Liberális volt, mert hitt a jog uralmában és az alkotmányosságban, amelyet a magyar nemzeti lét alapfeltételének tartott. Ugyanakkor konzervatívként meg volt győződve arról is, hogy az ország létének további biztosítéka az arisztokrá-
cia és a dzsentri vezető szerepe, mert csak ők képesek megő rizni a ma gyar szupremáciát a nemzeti kisebbségekkel szemben, s csak az ő vezetésükkel terelhe tő a társa dal mi-gaz da sá gi fej lő dés olyan irányba, hogy a hierarchikus társadalmi rend, valamint Magyarország preindusztriális múltjának társadalmi, kulturális értékei fennmaradjanak. E két tendencia, liberalizmus és konzervativizmus összekapcsolódott, ezért beszélhetünk liberális–konzervatív konszenzusról. Tisza értelmezésében a magyar uralom fenntartását célzó konzervatív államvezetés szigorát a magyar alkotmányosság gyakorlata volt hivatott tompítani, ellensú lyozni. Ezt a kombinációt Tisza csak az osztrák–ma gyar dualizmus keretében
tudta elképzelni, mert élete végéig meg volt győződve arról, hogy Magyarország kis nemzetként sebezhető a Kárpát-medencében, és éppen ezért Magyarország csak Ausztriával szövetségben tud ellenállni a szláv kihívásnak. Noha a liberális–konzervatív konszenzus felölelte az ország aktív politikai közvéleményének nagy részét, Tisza István koncepcióinak általa elképzelt harmóniáját erősen kétségessé tették az ezekben az elképzelésekben rejlő ellentmondások. Például elkötelezett liberálisként Tisza a parlamentet magasztos intézménynek, a szabad ság temp lo má nak tekintette. Ugyanakkor konzervatívként szenvedélyesen ellenállt a korlátozott szavazatjog kiterjesztésének, mert úgy vélte, az veszélyRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
7
b b 1870
be sodorhatja a nemzetiségekkel szembeni ma gyar szupremáciát, valamint az arisztokrácia és a dzsentri uralmát is. Az Ausztriával fennálló népszerűtlen szövetség védelmezőjeként – azaz ’67-es minőségében – nem engedhette meg azt, hogy a ’48-as ellenzék, amelyik a szövetség fellazítását kívánta, bármikor is hatalomra kerüljön. Ezért hallgatólagosan támogatta a ’48-asokat és a többi ellenzéki pártot megkárosító választási visszaéléseket, melyek báró Bánffy Dezső kormányzása alatt, az 1896-os választásokkor voltak legsúlyosabbak. Tisza lelkes támogatója volt Magyarország városiasodásának és iparosodásának, mert jól látta, hogy ez a két folyamat erősíti Magyarország helyzetét a Monarchián belül. Ugyanakkor nem vette tudomásul e folyamatok társadalmi, politikai és kulturális következményeit. Élete végéig érzéketlen maradt a parasztság súlyosbodó problémái iránt, ellenfele az általános választójognak – tehát a demokráciának – és a városias modern kultúrának. Egy téren, a nemzetiségekkel szembeni politikában Tisza István képes volt felülemelkedni a korát jellemző sovinizmuson. Bár soha nem vesztette el hitét a magyar
8
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
1898
szupremáciában, meg volt győződve arról, hogy a puszta erőszak helyett az erkölcsi példa nyerheti meg inkább a nemzetiségek lojalitását. Bihari birtokosként – ahol jelentős román kisebbség élt – Tiszát különösen érdekelte a magyar–román viszony. „A román és magyar faj egymásra van utalva a mindkettőt elnyomással fenyegető szláv tengerrel szemben” – írta Ion Metianunak, Arad görögkeleti püspökének 1896-ban. Tisza elutasította azt a nacionalista túlzást is, amely egy magyar birodalomról szőtt ábrándképeket. „Nekünk, magyaroknak fizikai erőnk csekély – mondta a parlamentben 1899-ben –, nekünk erkölcsi eszközökre, erkölcsi tőkére, tekintélyre, politikai belátásra van szükségünk, ha meg akarjuk állni helyünket.” Tisza liberális gondolkodása került előtérbe a parlamentben 1894–95-ben tárgyalt egyházpolitikai törvények támo gatásában is, amelyek házassági és gyereknevelési kérdésekben biztosították a teljes állampolgári egyenlőséget. Tisza támogatta a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását is, és következetesen elhatárolta magát bármiféle antiszemita megnyilvánulástól. Tisza István egy elveihez makacsul ragaszkodó, intranzigens politikus hírnevé-
re tett szert az 1890-es évek végére. 1898ban a Szabadelvű Párt egyik csoportja őt jelölte házelnöknek, ám a párt képviselőinek többsége egy jóval engedékenyebb és rugalmasabb politikust, Perczel Dezsőt választotta meg helyette. A kemény Bánffy-évek után az ország közvéleménye megkönnyebbüléssel fogadta az 1899-ben kormányt alakító Széll Kálmán ígéretét „a jog, törvény, és igazságosság alapján álló kormányzás” helyreállítására. Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt – 1899 és 1903 között – Tisza félig-meddig visszavonult; aránylag keveset szerepelt a parlamentben. Ilyenkor mindig különös figyelemmel fordult szeretett egyháza, a református egyház ügyeinek intézése felé. Egy későbbi visszavonulása alkalmával, 1907-ben a Dunántúli Egyházkerület szuperintendensévé választották. Kálvinista küldetéstudata elválaszthatatlanul kapcsolódott össze patriotizmusával: ha az isteni gondviselés a magyar nemzet fennmaradását akarja, akkor az ő legfőbb kötelessége Isten akaratának érvényre juttatása. Amikor politikai küzdelmekben ellenfelei győ zelmet arattak felette, azt sztoikus nyugalommal mint az Isten által reá mért csapást fogadta el.
b b 1910
Háttérbe vonulása ellenére barát és ellenség egyaránt tisztában volt azzal, hogy amennyiben Széll mérsékelt politikája csődöt mond, Tisza lesz a jövő meghatározó embere. Valóban, az Ausztria és Magyarország közötti súrlódások a hadsereg kérdésében – nemcsak a ’48-asok, de a ’48asok és ’67-esek között lavírozó Apponyi Albert és hívei is fokozni akarták a haderő nemzeti jellegét – a Széll-kormány lemondásához vezettek. 1903 novemberében gróf Tisza István kapott megbízást a királytól a kormányalakításra.
KRITIKÁTLAN KÜLDETÉSTUDAT Tisza, mit sem törődve a népszerűséggel, eltökélte, hogy mindenáron végrehajtja programját. Küldetéstudata érzéketlenné tette minden kritikával szemben és haj lamossá a kompromisszumok elvetésére. Legeltökéltebb az ellenzék által már a Bánffy-évek óta gyakorolt parlamenti obstrukció letörésének kérdésében volt. Az ellenzék frusztráltsá gát az okozta, hogy úgy tűnt, a szűk választójog és a választási visszaélések lehetetlenné teszik
1915
az ellenzék bármikori kormányra jutását. Akcióikban, melyek sokszor paralizálták a törvényhozást, Tisza csak a destruktív ösztönök kiélését látta, „egy nemzetgyilkos politikát, amellyel csak az ország esküdt ellenségeinek tesznek szolgálatot”. Egy rövid ideig tartó „fegyverszünet” után ő maga provokálta az ellenzéket 1904 októberében, amikor a házszabályok alapos módosítását javasolta, amit novemberben – a még érvényben lévő házszabályok megsértésével – meg is szavaztatott pártja képviselőivel. „A lényeg megsértése – mondta Tisza –, mely megmenti az országot Lengyelország sorsától, fontosabb a forma megőrzésénél.” Tisza fanatizmusát hasonló fanatizmussal viszonozták ellenfelei: az ellenzéki képviselők fegyvertelen parlamenti őrök ütlegelésével és a berendezés megrongálásával juttatták kifejezésre elkeseredésüket. 1905 januárjában a király feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki. A Tiszával szembeni ellenszenv olyan elemi erővel tört ki, hogy a választásokon a Szabadelvű Párt elvesztette harminc éve őrzött abszolút többségét, és a pártot maga Tisza oszlatta fel. A 48-as Függetlenségi Pártot és a Tisza-ellenes egykori szabad-
elvűeket is magában foglaló koalíció került kormányra. „A koalíció nyeregben volt – jegyezte meg Tisza egyik híve –, de csakhamar kisült róla, hogy nem tud lovagolni.” Valóban: a koalíció négyéves kormányzását 1906 és 1910 között a csőd és tehetetlenség jellemezte. A nemzeti kisebbségekkel szembeni politika negatív volt, a beígért általános választójog valóra váltását maga a belügyminiszter, ifj. gróf Andrássy Gyula hiúsította meg, és ami a legfőbb, megvalósíthatatlan volt az osztrák–magyar kiegyezés bármiféle lényeges módosítása. A király és a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg heves ellenkezését lehetetlen volt megszüntetni. Az egyetlen logikus alternatívát, az Ausztriától való teljes különválást a koalíció politikusai sem mérlegelték, hiszen ők sem akarták az országot megfosztani a nagyhatalmi biztonságtól. Így maradtak a félmegoldások és az üres, semmitmondó gesztusok, melyek egyre inkább kiábrándították az ország közvéleményét. 1910-re megnyílt a lehetőség Tisza István politikai újjászületésére. A Szabadelvű Párt utó daként megalakult Nemzeti Munkapárt elismert vezére Tisza volt. 1910 júniusában ez a RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
9
párt elsöprő győzelmet aratott, ismét megszerezve az abszolút többséget. Tisza egyelőre nem kívánt hivatalt vállalni, hiszen pártja győzelme ellenére jól tudta, hogy személye polarizálná a közvéleményt. Így a háttérből irányította az új kormány politikáját, megakadályozva például az általános választójog napirendre tűzését. Emellett ő volt az, aki tárgyalásokba bocsátkozott a román kisebbség vezetőivel. Korábban felvázolt elképzeléseihez hűen, Tisza hajlandó lett volna bizonyos egyházi, oktatási és gazdasági engedményekre, ugyanakkor hallani sem akart a román politikusok első számú követeléséről, a román területi autonómiáról. Az 1910-et követő évekre estek Tiszának a Budapesten tömörülő progresszív elit elleni támadásai is, Ady Endrét például a magyar kultúra pálmafáján élősködő levéltetűhöz hasonlította. Tisza szerint a „modern próféták ateista és materialista nézetek alapján tiszteletlen és cinikus módon igyekeznek a vallást és nemzeti ideálokat száműzni a fiatal magyarok lelkéből”. A progresszívek Tisza vádaskodásaira hasonló módon válaszoltak, Jászi Oszkár Tiszát „vollblut Junkernek”, Ady „vad, geszti bolondnak” titulálta. Vehemens támadások érték Tiszát az egyre erősödő szociáldemokrata párt és egyes szélsőjobboldali körök, mint például a Magyar Kultúra című folyóirat körül csoportosuló ultramontán katolikusok részéről is. A szocialisták Tisza konzervativizmusát kárhoztatták, a szélsőjobboldal pedig liberalizmusa miatt ítélte el. Természetesen csak idő kérdése volt, hogy mikor és milyen formában vállaljon hivatalt Tisza István. 1912 májusában házelnök lett, hogy közvetlenül irányíthassa az ellenzék obstrukciójának letörését.
Mint egyik beszédében mondta, cselekednie kellett, „mivel az obstrukció a külföldi közvélemény szemében a magyar nemzetet politikai súly nélküli »quantité négligeable« állapotba süllyeszti, amelynek következtében […] magas osztrák köröktől az utolsó délszláv csizmadiáig haldokló oroszlánt lát mindenki a magyar nemzetben”. Akciója sikerrel járt, de nagy árat kellett fizetnie érte. A renitens ellenzéki képviselőket karhatalommal távolíttatta el a parlament ülésterméből, és 1912 októberében–novemberében a rendőrség be sem engedte őket az épületbe. Következésképpen az ellenzék bojkottálta az üléseket. Egy idő után visszatértek a parlamentbe, de addigra már új házszabályok léptek életbe, és a Nemzeti Munkapárt képviselőhada Tisza minden javaslatát gépiesen megszavazta. A parlamentben elért eredményt még egy Tiszát dicsőítő életrajzíró is a „temető rendjének” minősítette. A politikai atmoszférának részben az ő számlájára írható megromlása hosszú távon elkerülhetetlenül aláásta a magyar politikai élet vitalitását. Nem hatott meglepetésként az, amikor 1913 júniusában a király immár másodszor kérte fel Tisza Istvánt kormányalakításra. A nemzetközi helyzet kritikussá váló kiélesedése élete legnehezebb helyzetébe sodorta Tiszát, és egy minden addigi elhatározásánál végzetesebb döntés meghozatalára késztette.
A MONARCHIA ERŐS EMBERE 1914. június 28-án Szarajevóban bosnyákszerb terroristák agyonlőtték Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Tiszát bihari birtokán, Geszten érte a hír. Az első
74∞&£∞§™
vonattal Budapestre, onnan Bécsbe utazott. Ott mind a Tisza István közvéleményben, mind a hi- Aradon, a vértanúk vatalos körökben az a meg- szobra elŒtt, 1910 győződés uralkodott, hogy a merényletért Szerbia kormányát terheli a felelősség. Az összeülő kormánytanácsban minden résztvevő egyetértett azzal, hogy Szerbiát meg kell büntet ni. Vé le mény kü lönb ség leg fel jebb abban volt, hogy melyek lennének a leghatékonyabb eszközök e cél elérése érdekében. A túlnyomó többség a Conrad tábornok, vezérkari főnök által megszállottan hangoztatott háborús megoldás felé hajlott, melyet nemsokára megerősítettek a Berlinből, magától Vilmos császártól érkező harcias hangok, sürgetve a mielőbbi leszámolást Szerbiával. Tisza István – egyedül a héjákkal szemben – azzal érvelt, hogy a Monarchiának nem lenne szabad egy világháborút megkockáztatnia, mielőtt kimerítené a diplomáciai megoldásban, a Szerbiával szemben támasztott kemény, de nem elfogadhatatlan követelések teljesítésében rejlő békés megoldás lehetőségét. Sajnos július közepére már feladta ezt az álláspontját, és átállt a héják oldalára. Ezzel az utolsó akadály is leomlott a végzetes háborús döntések meghozatala előtt. Pálfordulásának okai azóta is vitatottak. Feltehetően a német nyomás, Románia semlegességének garanciája és a német hozzájárulás a Bulgáriával kötendő szövetséghez játszott döntő szerepet véleményének megváltozásában. Mihelyt ez bekövetkezett, úgy tűnt, minden kétely szertefoszlott. „A háború nagyon szomorú ultima ratio – jelentette ki a parlamentben július 15-én –, amelyhez nem szabad nyúlni addig, míg minden más le-
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
11
74∞&£∞§™
hetőség be nem zárul, de […] amelyet akarni is kell tudni minden nemzetnek és min den államnak, amelyik nemzet és állam akar maradni.” A háború megindulása után Tisza is egyre inkább magáévá tette a központi hatalmak érvelését, mely szerint a háborút az igazi agresszor, az antant kényszerítette rájuk. „Már nyakunkon volt a kötél – írta egyik augusztusi levelében –, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket.” Az első világháborúban Tisza Istvánt a Monarchia elismerten erős emberének, a „vasgrófnak”, a „Magyar Glóbusz mindenható kormányzójának” tekintették. Ebből természetesen következett, hogy az antant vezető politikusai és propagandistái – Vilmos császár és Ludendorff tábornok mellett – Tiszát is a központi hatalmak főbűnösei közé sorolták. Kétségtelen, hogy Tisza a háború első három évében arra használta fel hatalmát és befolyását, hogy az Ausztria és Magyarország közti egyensúlyt hazája javára billentse. Ezt lehetővé tette az, hogy az antant blokádjának súlya alatt Magyarország agrárállamként az élelmiszer-ellátás tekintetében kedvezőbb helyzetben volt Ausztriánál.
Tisza István (balra) vívóedzése
74∞&£∞§™
12
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Az alkotmányos kormányzat fenntartása is Magyarország javára esett latba Ausztriával szemben, ahol az alkotmányt a háború első három évében felfüggesztették. Bebizonyoso dott, hogy nemcsak a ’48asok, de Tisza és pártja számára sem volt szívügy az osztrákokkal kötött szövetség, hanem csak eszköz Magyarország hatalmi pozíciójának megerősítésére. Ez annyira így volt, hogy 1915 nyarára Tisza már több ’48-as újság addig erősen szokatlan dicséretét is kivívta. Tisza a sokkal erősebb Németországgal szemben is sikerrel védte meg Magyarország érdekeit. A német Mitteleuropa-tervet erősen ellenezte, mert abban nem német szövetségi gesztust, hanem imperialista törekvést vélt felfedezni. „Szövetségeseinket senki nem becsüli énnálam nagyobbra – írta 1915-ben egy barátjá nak –, de megvan az a jó szokásuk, hogy mindjárt az egész kar után nyúlnak, ha kisujját kínálja az ember.” Ám a háború folyamán sem tagadta meg hazája liberális örökségét. Noha a belső biztonság megszilárdítása érdekében szigorú rendelkezéseket foganatosított, határozottan elítélt minden törvényellenes kihágást az állampolgárokkal szemben, akár a katonai, akár a polgári hatóságok részéről.
A történelem iróniája, hogy az a magyar alkotmányosság, amely Tisza pozícióját erősítette Ausztriával szemben, fokozatosan hozzájárult tekintélyének aláásásához Ma gyarorszá gon belül. Tisza ugyanis meggyőződéssel hitt abban, hogy a háborús évek alatt a győzelemre kell koncentrálni, és minden reformterv tárgyalását a háború utánra lehet halaszta ni, beleértve például az 1915-ben felmerült népszerű kívánalmat a fronton harcoló sorkatonák szavazati joggal történő felruházásáról. Sokak szemében Tisza elutasító álláspontja e téren logikátlannak és érzéketlennek tűnt. Tisza képtelen volt felismerni a háborús viszonyok által mozgásba lendített demokratikus folyamat dinamikáját, melyben egyre inkább radikalizálódó csoportok álltak elő különböző követeléseikkel. Ezt a dinamikát a Ferenc József halála után, 1916-ban uralomra kerülő, fiatal Károly király is felismerte, aki egyidejűleg keresett megoldást a háború mielőbbi befejezésére és a tömegek igényeinek kielégítésére, visszaállítva például az alkotmányossá got Ausztriában. Az új király már nem munkatársának, hanem céljai kerékkötőjének tekintette Tiszát, akihez – Ferenc Józseffel ellentétben – őt már
nem fűzték bizalmas szálak. Némi habozás után, 1917. május 23-án lemondásra szólította fel a magyar miniszterelnököt. Tisza azonban továbbra is megmaradt befolyásos politikusnak. Mivel új választásra nem került sor, az a fonák helyzet alakult ki, hogy kisebbségi kormány alakult, míg Ti sza el len zék be vo nult ab szo lút többségben lévő pártja élén. Így továbbra is aktív és hatékony szerepet tudott játszani mindenféle reformterv elgáncsolásában. 1917 nyarán Tisza időt szakított arra is, hogy ezredesként frontszolgálatra vonuljon be. Ott – szokása szerint – semmiféle megkülönböztetést nem követelt a maga számára, és minden jel szerint népszerű volt katonái között. (Ez derült ki abból a beszél getésből, amelyet még az 1970-es évek elején Kerekes Barnabás nyugalmazott mérnökkel folytattam, aki főhadnagyként Tisza alatt szolgált. Az exminiszterelnök érkezését gyanakvással várták. Az ezred állományának nagy többsége debreceni vagy Debrecen környéki református magyarokból állott, akiket, ha nem is vallásukban, de politikai nézeteikben mérföldek választottak el Tiszától. Ám az új ezredes higgadtsága és embersége gyorsan eloszlatta az ellenséges érzelmeket. Tisza törődött katonáival, meghallgatta személyes problémáikat, és naponta látogatást tett a sebesült katonáknál a katonakórházban. Ezt Kerekes főhadnagynak is alkalma volt személyesen tapasztalnia, miután megsebesült. Tisza elutazása szeptemberben általános sajnálkozást váltott ki az ezredben.) Tiszát felüdítette, hogy távol volt a főváros mérgezett politikai légkörétől. „Most ismertem csak meg igazán a magyar népet – írta József főhercegnek augusztusban. – Ez a világ legkülönb fajtája, melyet csak szeretni és tisztelni lehet […] Nagy kár, hogy a politikai intelli gencia mást sem tesz, mint ezt a nagyszerű, Isten áldotta népet rontja.”
ENNEK ÍGY KELLETT TÖRTÉNNIE
A frontról visszatérve ismét elfoglalta helyét a parlamentben mint az ellenzék befolyásos vezére. De 1917–18 telének eseményei minden hírneve, hatalma és befolyása ellenére túlhaladtak rajta. Minthogy a parlament tevékenysége – éppen az általa teremtett rendszer bénító hatása alatt – elszigetelt maradt a háborútól egyre inkább megcsömörlő társadalomtól, a politikai súlypont fokozatosan a parla ment falain kívüli megmozdulásokra tolódott át, igen gyakran a parlamentben mandátummal nem bíró, de egyre erősebb szociáldemokrata párt égisze alatt. 1918 tavaszára és nyarára a forrongás egyes nemzetiségi vidékekre is átterjedt, hiszen nem maradt titok az antantnak a
Monarchia és azon belül Magyarország feldarabolására irányuló terve. Szeptember elején Károly király Tiszát kérte fel egy tényfeltáró körútra a Monarchia déli területén. Szarajevóban egy szerb és horvát politikusokból álló küldöttség a Tiszával való találkozás előtt memorandumot küldött neki, amelyben a délszláv egységet hangoztatták, és egyben elutasították Magyarország igényét Bosznia-Hercegovinára. Tisza elvesztette önuralmát, és mint ő maga mondta egy horvát származású tábornoknak, „hazafias leckét” kívánt adni a küldöttség tagjainak. „Magyarország szétesésére számítanak? Lehet, de Magyarország elég erős arra, hogy ellenségeit összezúzza, mielőtt maga is elpusztulna.” Az utolsó szavaknál felemelte a hangját, és öklével az asztalra csapott. A küldöttség tagjai, akik csendben meghallgatták, sarkon fordultak, és szó nélkül távoztak. Ez az incidens világosan mutatta, hogy mihelyt az antant győzelme elkerülhetetlennek tűnt, a különböző nemzeti kisebbségeket a magyar államhoz fűző, amúgy sem erős kötelékek felbomlottak. A szarajevói út és a központi hatalmak szeptember–október folyamára már nyilvánvaló összeomlása megrendítette Ti szát. A magyar status quóba vetett hit azt eredményezte, hogy Tisza és barátai teljesen felkészületlenek voltak bármiféle alternatívára vagy kompromisszumra, bár természetesen kétséges, hogy a központi hatalmak haláltusájában bármiféle alternatíva vagy kompromisszum felvetése vál-
toztatott volna-e a helyzeten. Október 17én a parlamentben Tisza kijelentette: „Ezt a háborút elvesztettük.” „Amit meg ezután mondott és tett – emlékezett egy szemtanú –, azok egy ébren alvó, félhalott, világtól eltávozott ember reflexmozdulatai voltak.” Az a tény, hogy beismerte a központi hatalmak vereségét, miközben még katonák harcoltak a fronton, éles ellentétben állt azzal a nyugodt magabiztossággal, melyet – bármiféle belső kétséggel küzdött is magában – a közvélemény felé mindig mutatott a háború korábbi nehéz periódusaiban. Október 25-én Budapesten a Károlyipárt, a szociáldemokrata párt és a radikális párt részvételével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. A következő napon kibocsátott kiáltvány Magyarország teljes állami függetlenségét, azonnali békekötést, a német szövetség felmondását és mélyreható demokratikus átalakulást követelt. A Nemzeti Tanács el akarta kerülni a forradalmat, de maga sem volt ura a helyzetnek. Október 30-án – a Nemzeti Tanácstól független Katonatanács parancsára – tüntetők vették át a hatalmat Budapesten. Október 31-én gróf Károlyi Mihály lett a miniszterelnök, aki a Nemzeti Tanács pártjainak részvételével koalíciós kor mányt alakított. Tisza és családja Pesten, egy Hermina utcai villában tartózkodott. Október 31én egy ismeretlen személy figyelmeztette Tiszát a közelgő veszélyre, és inasa azt tanácsolta neki, hogy a ház hátsó szárnyának egyik ablakán keresztül hagyja el a házat. Tisza visszautasította ezt a tanácsot azzal, hogy „nem ugrom én sehova, ahogy éltem, úgy fogok meghalni”. Délután nyolc katona hatolt be a villába, és lefegyverezték a Tisza védelmére kirendelt csendőröket. Egyikük azzal vádolta Tiszát, hogy miatta „rohadt a lövészárokban négy évig”. Tisza először vitába szállt velük, de aztán megadta magát a sorsnak. Több lövés találta el. Halálosan megsebesülve hanyatlott a padlóra. „Ennek így kellett történnie” – voltak utolsó szavai. Tulajdonképpen a merénylők szívességet tettek neki azzal, hogy meggyilkolták. Amikor politikai hitvallásának alappillérei 1918-ban összeomlottak, elveszítette élni akarását, és áldás volt számára, hogy nem érte meg Magyarország feldarabolását. A Trianonban megcsonkított Magyarország egészen biztosan egyet jelentett volna számára azzal a nemzethalállal, amelytől mindig is rettegett. Valószínűleg ettől függetlenül sem érezte volna otthon magát a két háború közti Magyarországon, ahol piedesztálra emelték és utána elfelejtették volna őt a rendszer kisebb formátumú epigonjai. A sors talán nem megvetendő ajándékaként úgy halhatott meg, ahogyan élt: a modern világot sok mindenben tragikusan elvetve és meg nem értve, de töretlenül, egész emberként. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
13
