Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg (részlet) [AZ ELŐZMÉNYEK] 1918. Vangót hároméves korában a Lipari-szigeteken, Szicíliában veti partra a tenger a dajkájával, Mademoiselle-lel, aki azt állítja, semmit sem tud a múltjukról. Vango itt, a világtól védve nő fel, s a körülötte röpködő madarak között meghódítja a magas szirtfalakat. Tízéves korában felfedezi a szomszédos szigeten megbújó láthatatlan monostort, amelyet Zefiro atya néhány tucat férfi oltalmául létesített, távol az őket üldöző diktatúráktól és maffiáktól. Vangót befogadja a közösség, élete a sziget és a szomszédos monostor között telik. Négy évvel később azonban, amikor közli, hogy be akar állni szerzetesnek, Zefiro kiadja az útját, mert azt szeretné, hogy világot lásson, mielőtt a szerzetesi életnek szentelné magát. Így aztán Vango az 1929-es esztendőt a Graf Zeppelin legénységének tagjaként tölti, Hugo Eckener parancsnok mellett, és a fedélzeten megismerkedik egy fiatal lánnyal, Ethellel, aki a bátyjával utazik. Vangót mintha azonnal utolérné végzete, amint kikerül a világba, úgy érzi, ismeretlen erők üldözik, amelyek a halálát kívánják, és az események hosszú időre messzire sodorják Etheltől. Pár évvel később, amikor éppen pappá szentelnék a párizsi székesegyház előtt, Vangót olyan bűnténnyel vádolják, amelyet nem ő követett el. Folytatódik az őrült rohanás. Üldözői száma tovább gyarapszik Boulard felügyelővel és embereivel. Vango ettől kezdve szökevényéletet él, keresztül-kasul bejárja Európát, s származásában keresi-kutatja a sarkában lihegő gyűlölet okát. Zefiro atya közben elhagyta a monostort, és a fegyverkereskedő Viktor Volkinnal csatározik, hogy beváltsa ígéretét, melyet húsz évvel korábban, a verduni lövészárkokban tett három barátjának. A viharos, zűrzavaros események közepette Vango végül tudomást szerez arról, hogy gyermekkorában milyen drámai esemény folytán került Szicíliába: amikor a szigetek közelében hajóztak, szüleit meggyilkolta három férfi, vezetőjük egy bizonyos Cafarello volt. Ő és a dajkája megmenekült. Cafarello a cinkostársait elárulva elsüllyesztette a hajót, és eltűnt a fedélzeten talált rejtélyes kincs nagy részével. Vango új kalandokra indul, hogy fényt derítsen élete nagy titkára. 1. | A kezdet kezdete Lakehurst, New Jersey, 1929. szeptember 1. A búzamező téglalap alakban letaposott darabkája volt a baldachinos ágyuk. Egymás mellett feküdtek. Az ágy négy oldala a búzák aranyával volt kihímezve. A végtelen mezőkön máshol mindenütt szép egyenesen álltak a kalászok. Odalátszott a két kilométerrel távolabb földre ereszkedett léghajó, mint egy fűbe hullt ezüstcsepp. A lány tizenkét éves lehetett, a fiú tizennégy. A lány futva követte idáig a búzaszárak között, amelyek összezáródtak mögöttük. – Menj innen! – kiáltozta a fiú. A lány nem értette, hogy a fiú hová megy. Most szembefordulva egymáshoz simultak a földön. A lány sírdogált. – Elbújunk? Miért kell elbújnunk? Vango Ethel szájára tapasztotta két ujját. – Csitt!… Itt van. Követ. A kalászok meg sem zizzentek. Teljes volt a csend. De hallani lehetett a nyár állandó hangját, azt a mély hangzást, amit a nap zajának lehetne nevezni. Vango tekintete eszelős volt. – Áruld el, hogy mi történik… – rebegte Ethel. A szikkadt föld beszívta keskeny könnycsíkját. – Nincs itt senki… Nem ismerek rád, Vango. Mi lelt? Ethel alig húsz napja ismerte, de úgy érezte, hogy ez a találkozás jelenti számára a kezdet kezdetét, mert
eddigi élete során senki mással nem kötött ismeretséget. Húsz nap. Együtt töltött örökkévalóság. Talán nem futotta az idejükből arra, hogy körbeutazzák a világot? Még a Graf Zeppelin többi utasáról is megfeledkeztek, a közbeiktatott leszállóhelyek mindegyikén összeverődött tömegről, a nagy léghajó kalandos útjáról világszerte beszámoló újságokról, a vakuk fehér esőként rájuk hulló magnéziumáról… Gondolatban úgy élték meg mindezt, mintha kettesben repültek volna egész idő alatt. New Yorkból Németországba, majd leszállás nélkül Japánba. Öt nap Tokióban való bolyongást követően három nap alatt átrepülték a Csendes-óceánt, kicsi repülőgépek rajában napnyugtakor átsuhantak a San Franciscó-i öböl felett, lelkes éljenzés fogadta őket Los Angelesben, Chicagóban, végül aztán leszálltak a New Yorktól karnyújtásnyira található Lakehurstben. Legalább egy teljes élet kellett ehhez. Vagy talán két összefonódott élet? – Könyörgök! – pusmogta a lány. – Mondd el, hogy mitől félsz! Hátha tudok segíteni. Vango ismét Ethel ajkára tapasztotta a tenyerét. Kattanást hallott, mint mikor megtöltenek egy fegyvert. – Itt van. – Kicsoda? Ethel a hátára csusszant. Vangót mintha kicserélték volna. Három héttel korábban még nem is ismerték egymást. New York felett történt az égben, az utazás első éjszakáján. Ethel szerette volna, ha mindez csak most történik meg, és a végtelenségig újra átéli az egészet, másodpercről másodpercre, az első szavaktól kezdve: – Te soha nem beszélsz? Persze Ethel egy szóval sem felelt, öt éve ez volt a válasza a világ minden kérdésére. Éppen kihajolt az ablakon a vízzel teli poharával. Száz méterrel a legmagasabb felhőkarcolók felett repültek. Mélyen alattuk csillogott az éjszaka. Azt sem próbálta meg kideríteni, hogy ki szólt hozzá. – Láttalak a bátyáddal – mondta a fiú. – Soha nem hallani a hangodat. Pedig igazán gondoskodóan bánik veled. Ezúttal, ahogy felé fordította a fejét, a fiú megpillantotta a rábámuló zöld szempárt. A többi utas mind aludt. A lány azért jött ki a kabinjából, hogy igyon egy pohár vizet, és itt találta ezt a fiút a léghajó kicsi konyhájában, az árnyékban ülve. Krumplit pucolt. Konyhai kisegítőként dolgozhatott. Ethel kifelé, az ajtóhoz indult, hogy visszamenjen a kabinjába. Utoljára még ezt hallotta:– Ha akarod, én itt vagyok. Itt leszek. Ha nem tudsz aludni, engem Vangónak hívnak. A különös szavaktól megtört a lendülete. Elismételte magában őket. „És ha elalszom, vajon még akkor is Vangónak hívják majd?” – kérdezte magától. Önkéntelenül ismét ránézett. Látta, hogy úgy pucolja a krumplikat, hogy nyolc tökéletes lapjuk legyen, mint a drágaköveknek. De mindenekelőtt azt látta, hogy más, mint bármi és bárki, amit és akit ismer. Kiment a konyhából. A zeppelin már messze járt a parttól. Manhattan immár csak fénylő emlék volt az égben. Vango azt mondta neki: – Tudod, az én számon is nagyon kevés szó jött ki életemben. Csak azért fecsegek ennyit, mert te hallgatsz. A lány elmosolyodott, és ezzel elárulta magát. Mert igen, pár perccel azelőtt visszajött a konyhába. Leült egy ládára, mintha nem is látná a fiút. A fiú egy ismeretlen nyelven dúdolgatott valamit. Vango már nem is emlékezett, miket mesélt, hogy kitöltse az éjszaka csendjét. Mindenesetre szakadatlanul beszélt reggelig. Talán az ujjai között tartott burgonyából indult ki. Főtt krumpli, sült
krumpli, pirított krumpli, reszelt krumpli, párolt krumpli – a burgonya bámulatba ejtette. Néha agyagburokban sütötte meg, amit aztán széttört egy kővel, mint a tojáshéjat. A krumpliról bizonyára a tojásra tért át, majd a tyúkra, és mindenre, aminek csak köze van a baromfiudvarhoz, illatozóvá teszi a veteményeskertet vagy a fűszerkamrát, őszi zajjal pottyan le a gyümölcsfákról. Beszélt a gesztenyék héjának szétpattanásáról, a gombák sustorgásáról a serpenyőben. A lány hallgatta. Vango kinyitotta a vaníliásüveget, hogy a levegő megteljen az illatával. És az első hangot akkor hallotta a lány szájából, amikor az közelebb dugta az arcát, hogy belélegezze az illatot. Mint egy álmában megforduló gyermek nyögése. Egy pillanatig némán még egymásra is bámultak. A lány meglepettnek tűnt. Vango folytatta hát. Később látta, hogy a kis köteg fahéjtól könnybe lábad a fiatal lány szeme, és még a gyúródeszkán heverő élesztő fanyar szaga is előhív belőle valami emléket. Látta, hogy repedezni kezd körülötte a burok. Másnap, amikor áthaladtak a harmincötödik hosszúsági körön, Ethel kimondta az első szót: – Bálna. És alattuk valóban egy fehér sziget sodródott, amelyet még a zeppelin pilótái sem vettek észre. Egy fehér sziget, amely a habokból kiemelkedve szürke színűvé változott. Ezt követte a „vajas kenyér” szó, a „Vango”, majd más hasonló szavak, a szemet és a szájat megtöltő hangok. Így ment ez csaknem két hétig. Ethel érezte, hogy visszatér belé az élet, mint mikor valaki visszanyeri a látását. A bátyja, Paul egy asztalhoz ült a többi utassal, onnan figyelte gyógyulását. A szüleik halála óta nem hallotta Ethel mélyen csengő hangját. De még a világ körüli út alatt, közvetlenül azelőtt, hogy augusztus 21-én elhagyták volna Japánt, Ethel ezúttal Vango tekintetében vett észre valami törést. Vajon mi történt aznap este? Ethelnek hirtelen eszébe jutott, hogy az álmok soha nem tartanak örökké. Most ott hevertek a búzából és napfényből szőtt kalickában. Olyan közelinek kellett volna érezniük egymást ezen a reggelen, amikor végre oly távol voltak a többiektől… De Ethel legfőképpen Vango kezének remegését érzékelte, amikor hősiesen közelebb vitte hozzá a saját kezét. – Mindjárt felszáll a léghajó. Indulnod kell – suttogta Vango. – És te? – Majd megyek utánad. – Itt maradok veled. – Indulj! Ethel felegyenesedett. Vango elkapta a karját. – Hajolj le, amíg oda nem érsz a szélső búzasorhoz. Aztán szaladj a zeppelinhez! – Ez meg mi? Vango mögött egy tárgy csúszott a földre. Vango felvette, és visszadugta hátul az övébe. Egy revolver volt. – Kezdesz megtébolyodni – mondta Ethel. Vango nem bánta volna, ha ez az igazság. Örült volna, ha az egész képzelődés. Ha a láthatatlan ellenség, amely az utolsó héten háromszor kísérelte megölni, soha nem létezett volna, és Ethel képes lett volna a hajával félresöpörni a körülötte lesben álló árnyakat. Ethel ekkor kiszabadította magát a kezéből. Egy kicsit távolabb ment, majd ezt rebegte: – Megígértél nekem valamit. Emlékezni fogsz rá? Vango réveteg tekintettel bólintott. A lány eltűnt a búzaerdőben. Már tíz perce gyalogolt arcára és szemére tapadt hajjal, amikor mögötte két távoli lövés hallatszott. Hátrafordult. Az aranytócsa mozdulatlan volt, mintha apály lenne. Ethel már nem is tudta, hogy merről
jött, és melyik irányból jöhetett a hang. A túloldalról a léghajó felbúgó dudája hívta. Ethel megfordult a tengelye körül, képtelen volt arra, hogy eldöntse, mit tegyen, aztán eszébe jutott Vango könyörgő tekintete, és folytatta útját a zeppelin felé. Eckener parancsnok hangjától megrezdültek a konyha ablaküvegei. – Hol van Piccolo? Mit csináltak vele? Otto Manz, a szakács vállat vont, és tokaredőit egytől egyig a gallérja alá rejtette. – Éjfélkor még itt volt – mondta sopánkodva. – Mártást készített nekem. Ezt kóstolja meg! Hugo Eckener felé nyújtott egy gőzölgő fakanalat, de az eltolta magától. – Én nem a maga szószairól beszélek! Azt kérdeztem, hol van Vango. A konyha a léghajó elején volt. A vászonóriás kötelei megfeszültek. Arra készült, hogy elhagyja Amerikát. Testében elfért volna egymás mellett tíz akkora karavella, mint amekkorákkal Kolumbusz Kristóf hajózott. Az ajtóban egy navigációs tiszt tűnt fel. – Két utas is hiányzik. – Kik? – bőgte Eckener. – A húgom, Ethel – mondta egy húszéves, a tiszt mögött belépő férfi. – Nem nyári táborban vagyunk, az ördögbe is! Ez az első levegőben megtett világ körüli út! És egyórás késésben vagyunk. Hol vannak ezek a kölykök? – Ott! – kiáltotta az ablakon kipillantó szakács. Ethel éppen átvágott a léghajót körülvevő tömegen. A bátyja, Paul az ablakhoz lendült. Ethel egyedül volt. – Segítsenek neki, hogy felmászhasson! – rendelkezett a parancsnok. A kezüket nyújtva húzták fel, mert a lépcsőt már elvették. Paul a küszöbön fogadta a húgát. – Merre jártál? Ethel mindkét öklét zsebre dugta. A bátyjára bámult. Úgy érezte, hogy egy keskeny átjárón egyensúlyoz. E pillanatban két választási lehetősége volt: vagy visszasüllyed a teljes hallgatás állapotába, amelyben Vango előtt élt, vagy egyedül egy új útra merészkedik. Paul érezte a fiatal lány szédületét, és úgy figyelte, mint egy törékeny üvegtetőn lépkedő macskát, amelyhez szólni sem mer az ember. – Sétáltam egyet – mondta Ethel. Eckener ebben a pillanatban bukkant fel. – És Vango? – Nem tudom – felelte Ethel. – Nem vagyok az őre. Nincs itt? – Nem, nincs itt! – mondta a parancsnok. – És többé nem is lesz. Felszállunk. – Csak nem indul el Vango nélkül? – kérdezte a szakács. – Ki van rúgva. Vége. Megyünk tovább… Eckener hangja elcsuklott. Ethel elfordította a tekintetét. Újabb parancsok röpködtek a pilótafülke felé. Otto Manz a válaszfalnak rogyott. – Vango nélkül? Ezt nem mondhatja komolyan… – Nem tűnök komolynak? – üvöltötte Eckener felvont, összekuszálódott szemöldökkel. A szakács, kezében még mindig a fakanállal, elfúló hangon mondta: – Legalább a mártását kóstolja meg!…
Mintha a szarvasgomba íze megfordíthatná a sorsot. De Eckener már eltűnt. Ekkor Kubis, a főpincér hangja harsant fel: – Itt van! Ethel a folyosóra szökkent, az étkező irányába. Félretolta az ablakban szorongó utasokat. Szemével a katonákkal és bámészkodókkal borított rétet pásztázta. – Itt van – mondta újra Kubis a szomszédos ablaknál. Ethel kis távolságra egy hevesen gesztikuláló férfit pillantott meg, aki szaladva közeledett. – Ez Antonov úr. Borisz Petrovics Antonov is hiányzott a dudaszókor. – Megsebesült. Selyem nyaksál volt a térdére tekerve, és bicegett. Ezúttal helyére illesztették a nyersfa lépcsőt, hogy könnyebben felszállhasson. A késve érkező férfi azt mondta, rókalyukba csúszott, ahogy távolabb ment fotót készíteni. Tekintetét le sem vette Ethelről. Borisz Antonov drótkeretes kis szemüveget viselt, és viaszszínű arca volt. Dr. Kaklinnal, egy orosz tudóssal utazott együtt, a Szovjetunió feletti átrepülést felügyelő hivatalos moszkvai küldöttel. Két héttel korábban Eckener úgy döntött, hogy észak felől kerüli meg Moszkva városát, ahol emberek tízezrei várták őket hiába. Dr. Kaklin olyan dühösen szitkozódott, mint a szibériai kocsisok. De Hugo Eckenert ennyivel nem lehetett eltántorítani elhatározásaitól. Kaklin most a honfitársával, Antonovval foglalkozott. Meg sem nézte a térdét, amelyen vérfoltos volt a kötés. Halk kérdésekkel ostromolta. Kaklin elégedettnek tűnt a vakmerő vállalkozás végeredményével. „Da, da, da…” – mondogatta, és megcsipkedte Borisz Antonov arcát, mint egy jó katonáét. Valamennyi utas érezte a felszálláskor jelentkező erőhatást. Ez volt a legmegindítóbb pillanat. A pillanat, amikor a zeppelin kiáltásokra ragadtatta a tömeget, és lassan elérte a csendes légrétegeket. Az öreg Eckener kis fa karosszékében ült, jobboldalt, a pilótafülke ablakainak közelében. Kék szemét némi szomorúság fátyolozta be. Vangóra gondolt, erre a tizennégy éves fiúra, aki közel egy évet töltött a Graf Zeppelin fedélzetén. Nem kellett sok, hogy megsejtse, milyen kifürkészhetetlen sors vár az általa csak Piccolónak nevezett fiúra. De akaratlanul is ragaszkodott hozzá. Kezdettől fogva rettegve várta a napot, amikor Vango majd köddé válik. Eckener a búzamezőt bámulta. A léghajó kétszáz métert emelkedett. Maga mögött hagyta a lakehursti hangárok nyüzsgő tömegét. Már csak búzatáblákat lehetett látni. És amikor megpillantotta maga alatt a könnyű ködöt, a szélesen elterülő sárga foltot és a kalászok között egy szaladó gyermeket, Eckener arcára visszatért a mosoly. Elraktározta a látványt a többi közé… A Szahara, amint az óceánokba veti magát a szirtek magasából, a kertek kockás mintázata Japánban, Hokkaido szigetén, a telihold a szibériai fekete erdők felett. Egy újra és újra megismétlődő dolog: a csoda. Olyan volt, mintha egész nyáron megfeledkeztek volna az aratásról, hogy a beültetett föld ott maradjon annak a gyermeknek a számára, aki a búzát hasítva nyargalt a léghajó alatt. Ethel a kabinjában volt. Az ablakhoz hajolt, és le sem vette szemét a pontról, amely alatta mozgott a földön. Kezét az üvegre tapasztva tartotta. A lélekszakadva rohanó kék pont lassan már nem tudott olyan gyorsan szaladni, mint a léghajó árnyéka. Ethel szívdobogva egyre előbbre és előbbre hajolt, hogy szem elől ne veszítse. Fordító: Pacskovszky Zsolt Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg. Móra Kiadó, 2012
Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg (részlet) 1936, New York. Egy épülő manhattani felhőkarcoló állványzatán függeszkedik Vango. Hét év telt el azóta, hogy a Graf Zeppelin léghajó világkörüli útján először találkozott a szép Ethellel, hét éve menekül szüntelen égen-földön ismeretlen üldözői elől. Hét év hajsza a párizsi háztetőkön, a szicíliai szigeteken és a skót felföldön át, és most, New York utcarengetegeiben talán végre fény derül a származását övező titokra. Az évek múlnak, és közben Európa térképe átrendeződik, a szereplők sorsa tragikus fordulatot vesz, megrendítően szomorú és felemelő szépségű pillanatok váltják egymást, míg a történet a madárfiókáktól hangos, festői Lipariszigetek fehér kőházai közt ér véget. Fordító: Pacskovszky Zsolt Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg. Móra Kiadó, 2012 348 oldal ISBN 978 963 119 1912
