the coincidence of Callie & Kayden

J E S S I C A

S O R E N S E N

the coincidence of Callie & Kayden Callie, Kayden és a véletlen

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Irta: Jessica Sorensen A mű eredeti címe: The Coincidence of Callie and Kayden A művet eredetileg kiadta: Forever, an imprint of Grand Central Publishing Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta Copyright © 2013 by Jessica Sorensen Excerpt from The Redemption of Callie & Kayden copyright © 2013 by Jessica Sorensen Cover design: Regina Wamba Cover © 2013 Hachette Book Group, Inc. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2064-7174 ISBN 978 963 373 861 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Mindenkinek, akit nem mentettek meg

CALLIE

Az

ÉLET CSUPA SZERENCSE,

például amikor az ember jó lapokat kap,

vagy egyszerűen csak jókor van jó helyen. Egyeseknek ezüsttálcán kínálják a szerencsét, az új esélyt, a menekvést. A megmentő lehet hősies, vagy akár lehet csak a puszta véletlen, viszont vannak, akiknek egyáltalán nem jut szerencse, akik rosszkor kötnek ki rossz helyen, akiket nem mentenek meg. -

Callie, figyelsz te rám? - kérdezi anyukám, ahogy leparkol a ház

előtt. Nem válaszolok, figyelem, ahogy a levelek pörögve átsuhannak a szélben az udvaron, a motorháztetőn, ahová csak röpíti őket a fuvallat. Tehetetlenül sodródnak az életben. Elönt a vágy, hogy kiugorjak, mindet megragadjam, és a markomba szorítsam, de ahhoz ki kellene szállnom a kocsiból. -

Mi ütött beléd? - csattan fel anyám, miközben lehallgatja a

hangpostáját. - Menj már be a bátyádért! Elszakítom a tekintetem a levelektől, és anyám felé fordulok. -

Légyszi, hadd ne nekem kelljen, anyu! - Izzadt kézzel markolom

az ajtó fém kilincsét, és óriási gombócot érzek a torkomban. - Nem mehetnél be érte te? -

Eszem ágában sincs beállítani egy gimis kölykökkel teli bulira, és

momentán

semmi

kedvem

elcsevegni

Macivel,

csak

hogy

eldicsekedhessen Kayden ösztöndíjával - feleli anyám, és manikűrözött kezével int, hogy siessek már. - Most pedig eredj, szólj a bátyádnak,

hogy ideje hazamenni. Görnyedt háttal nyitom ki az ajtót, és végigcaplatok a kavicsos felhajtón a zöld spalettás, meredek tetős, emeletes házig. -

Még két nap, még két nap - mondogatom halkan, miközben

ökölbe szorított kézzel átfurakodom a kocsik között. - Már csak két nap, aztán jön az egyetem, és ez az egész a múlté. Az ablakon kiáradó fény tündököl a szürke estében, és a lufikkal díszített tornácon „Gratulálunk!” feliratú transzparens lóg. Owen-sék mindig is szerettek nagy felhajtást csapni, az ok lehetett bármi: születésnap, nagy ünnepek vagy épp egy ballagás. Tökéletes családnak tűnnek, de én nem hiszek a tökéletességben. Ezt a partit a legkisebb fiuk, Kayden tiszteletére adják, annak örömére, hogy leérettségizett, és fociösztöndíjat nyert a Wyomingi Egyetemre. Semmi bajom Owensékkel. A családom néha náluk vacsorázik, és mindig eljönnek hozzánk, ha kerti sütést rendezünk. Csak a partikat nem szeretem. Engem nem is szoktak meghívni sehova, legalább hatodikos korom óta. Amikor odaérek a házat körbeölelő tornáchoz, Daisy McMillian vonul ki az ajtón, pohárral a kezében. Göndör, szőke haja megcsillan a lámpafényben, ahogy észrevesz, és rosszindulatú vigyorra görbül az ajka. Kitérek a lépcsőtől jobbra, gyorsan elkanyarodom a ház oldalához, mielőtt Daisy kigúnyolhatna. A nap a várost övező hegyek mögé süllyed, és az eget szitakötőként pettyezik a csillagok. A ház mellett haladva nem sokat látni, miután magam mögött hagyom a tornác világítását, és hamarosan megbotlom valamiben. Elesek, felhorzsolom a tenyeremet a murván. A külső sérüléseket könnyű elviselni, így hát habozás nélkül felpattanok. Lesöpröm a kavicsokat a kezemről, grimaszt vágok sajgó tenyerem

miatt, és befordulok a ház mögé, a hátsó udvarba. -

Leszarom, hogy mit akartál csinálni! - hasít egy férfihang a

sötétbe. - Kurvára haszontalan vagy. Mindig csak csalódást okozol. Megtorpanok a gyep szélén. A hátsó kerítés közelében téglából épült házikó áll, halvány megvilágításában két alak látszik. Az egyikük magasabb, de lehajtja a fejét, és széles válla legörnyed. Az alacsonyabb sörhasú, hátul kopaszodik, és kezét ökölbe szorítva hadonászik a másik orra előtt. Hunyorgok a sötétben, és rájövök, hogy az alacsony alak nem más, mint Mr. Owens, a magasabb pedig Kayden Owens. Meglep a helyzet, hiszen a srác mindig nagyon magabiztos a suliban, ahol nem szokták bántani. - Bocsánat - motyogja Kayden remegő hangon, miközben a mellkasához szorítja a kezét. - Véletlen volt, uram. Nem fordul elő még egyszer. A nyitott hátsó ajtóra pillantok, ahonnan kiáramlik a fény meg a hangos zene,

odabent

táncolnak,

kiabálnak,

nevetnek

az

emberek.

Összecsendülnek a poharak, és még idekint is érzem a házban felgyülemlett érzékiséget. Az ilyen helyeket gondosan el szoktam kerülni, méghozzá bármi áron, mert az efféle közegben nem kapok rendesen levegőt. Óvatosan felteszem a lábam a legalsó lépcsőfokra, remélem, hogy észrevétlenül beleolvadhatok a tömegbe, megkereshetem a bátyámat, és elhúzhatok innen. -

Ne mondd nekem, hogy csak kibaszott véletlen volt! - harsogja a

férfi, felfoghatatlan düh árad belőle. Hangos csattanás hallatszik, majd egy reccsenés, akár a darabokra törő csont. Ösztönösen megperdülök, épp időben, hogy lássam, amint Mr. Owens ökle Kayden arcába csapódik. Az újabb reccsenéstől felfordul a gyomrom. A férfi újra meg újra megüti a fiát, még akkor sem hagyja abba, amikor Kayden a földre

zuhan. - A hazugoknak büntetés jár, Kayden. Várom, hogy a fiú fölkeljen, de nem mozdul, még a fejét sem óvja a karjával. Az apja hasba rúgja, aztán arcba, a mozdulatai egyre durvábbak, nem látszik rajta, hogy abba akarná hagyni. Gondolkodás nélkül cselekszem, hevesen buzog bennem a vágy, hogy megmentsem Kaydent, és ez minden kétséget kitöröl az agyamból. Átrohanok a gyepen meg a leveleken, amiket utamba fúj a szél, és semmi más tervem nincs, csak közbe akarok lépni. Miután odaérek hozzájuk, azonnal elfog a remegés, és a sokk kerülget, mert világosan látszik, hogy a helyzet még súlyosabb, mint azt eredetileg észleltem. Mr. Owens ökle felszakadt, vér csöpög belőle a kis ház előtti cementre. Kayden a földön fekszik, járomcsontja mentén seb tátong, akár egy hasadék a fa kérgén. Fél szeme úgy feldagadt, hogy ki sem tudja nyitni, ajka megrepedt, és egész arca vérben úszik. Mindketten rám néznek, én pedig nagyon bizonytalan ujjal gyorsan a hátam mögé mutatok. - Valaki kereste magát a konyhában - mondom Mr. Owensnek, és hálás vagyok, hogy a hangom most az egyszer képes higgadt maradni. Segítenie kéne valamiben... Bár nem emlékszem, hogy miben. A férfi éles tekintete belém mar, hátrahőkölök, mert a szeme merő harag és tehetetlenség, mintha a dühe uralkodna rajta. -

Te meg ki a fene vagy?

-

Callie

Lawrence

-

felelem

halkan,

megérezve

lélegzete

alkoholszagát. Tekintete elnyűtt cipőmről vastag, csatos dzsekimre vándorol, majd a hajamra, ami alig ér az államig. Úgy festek, akár egy hajléktalan, de ez is a cél. Nem akarom, hogy észrevegyenek. -

Ja, igen, te vagy Lawrence edző lánya. Nem ismertelek fel a

sötétben. - Lepillant az öklén lévő vérre, majd ismét rám néz. - Figyelj,

Callie, nem szándékosan csináltam. Véletlen volt. Nem boldogulok valami jól nyomás alatt, így mozdulatlanul állok, hallgatom zakatoló szívemet. -

Értem.

-

Megyek, rendbe szedem magam - motyogja. Egy röpke pillanatra

még a velőmig hatol a tekintete, majd áttrappol a füvön, a hátsó ajtó felé, sérült kezét az oldalához szorítja. Ismét Kaydenre összpontosítok, végre kifújom a mellkasomban rekedt levegőt. -

Jól vagy?

Szemére szorítja a kezét, a cipőjét bámulja, másik kezét pedig a mellkasához tartja, védtelennek, gyengének és döbbentnek tűnik. Egy másodpercre elképzelem magam, amint a földön fekszem, tele olyan vágásokkal és véraláfutásokkal, amik kívülről nem látszanak. -

Semmi bajom. - Éles a hangja, úgyhogy a ház felé fordulok,

menekülőre fogom. -

Miért csináltad? - szól utánam a hangja a sötétből.

Megállok a gyep peremén, és megfordulok, hogy szembenézzek vele. -

Csak azt tettem, amit bárki tett volna a helyemben.

Ép szeme fölötti szemöldökét felhúzza. -

Nem, nem azt tetted.

Kayden meg én elsős korunk óta egy iskolába járunk. Sajna ez a leghosszabb beszélgetésünk azóta, hogy hatodikban rám sütötték az osztály különce címet. A tanév közepén egy nap lenyírt hajjal állítottam be a suliba, akkora ruhákban, amikben szinte eltűntem. Ezek után minden barátomat elvesztettem. Még amikor a családjaink együtt vacsoráznak, Kayden akkor is úgy csinál, mintha nem ismerne. -

Azt tetted, amit szinte senki sem tett volna. - Leengedi a kezét a

szeme elől, talpra kászálódik, és fölém tornyosul, amint kinyújtja a lábát.

Az a fajta srác, akiért odavannak a lányok, köztük én is, annak idején, amikor még nem csak fenyegetőnek láttam a fiúkat. Barna haja a fülére és a nyakára lapul, általában tökéletes mosolya véres borzalom, és csak egyik smaragdzöld szeme látszik. - Nem értem, miért csináltad. A homlokomat kaparászom, ez az ideges szokásom, ha valaki figyelmesen néz. -

Hát, nem fordíthattam csak úgy hátat. Sosem bocsátottam volna

meg magamnak. A házból áradó fény szó szerint rávilágít, milyen súlyosak a sérülései, és hogy a pólója vérfoltos. -

Senkinek sem szólhatsz erről, érted? Apám bepiált... és nehéz

időszakon megy keresztül. Most nem önmaga. Az ajkamat harapdálom, nem is tudom, hiszek-e neki. -

Talán szólnod kellene valakinek... mondjuk, anyukádnak.

Úgy mered rám, mintha kicsi, tehetetlen gyerek lennék. -

Nincs miről szólni.

Méregetem feldagadt arcát, az amúgy tökéletes, de most eltorzult vonásait. -

Jól van, ha ezt akarod.

-

Ezt akarom - közli elutasítóan, én pedig megint elindulok. - Várj,

Callie! Callie vagy, ugye? Kérhetnék egy szívességet? Hátranézek a vállam fölött. -

Persze. Mit szeretnél?

-

A

földszinti

fürdőszobában

van

egy

elsősegélydoboz,

a

mélyhűtőben meg egy jégtömlő. Idehoznád őket? Nem akarok bemenni, amíg rendbe nem szedtem magam. Borzasztóan szeretném elhúzni a csíkot, ám esdeklő hangja levesz a lábamról. -

Persze, hozom. - Otthagyom a kerti házikó közelében, és

bemegyek a partira, a zsúfolt légkörben alig kapok levegőt. A könyökömet behúzva, és remélve, hogy senki nem fog hozzám érni, átvágok a tömegen. Maci Owens, Kayden édesanyja néhány másik anyukával beszélget az

asztalnál,

és

integet

nekem,

arany

és

ezüst

karperecéi

összecsörrennek. -

Callie, szívem, itt van anyukád? - Akadozva beszél, egy üres

borosüveg áll előtte az asztalon. -

Odakint vár, a kocsiban - válaszolom a zenét túlkiabálva,

miközben valaki nekimegy a vállamnak, és izmaim megfeszülnek. Éppen apukámmal telefonált, úgyhogy engem küldött be a bátyámért. Nem tetszett látni őt? -

Bocs, szívem, nem láttam. - Drámai mozdulattal int körbe. - Olyan

sokan vannak itt! Visszafogottan integetek neki. -

Hát

jó,

akkor

megkeresem.

-

Ahogy

továbbmegyek,

elgondolkodom, vajon látta-e a férjét, és kérdőre fogja-e vonni a kezén lévő sérülés miatt. A nappaliban Jackson, a bátyám, a kanapén üldögél, dumál a legjobb barátjával,

Caleb

Millerrel.

Megtorpanok

a

küszöbön,

hogy

ne

vehessenek észre. Egyre csak nevetnek és beszélgetnek, gondtalanul söröznek. Utálom a bátyámat, amiért röhög, amiért itt van, amiért kénytelen vagyok szólni neki, hogy anyu odakint vár a kocsiban. Elindulok feléje, de nem bírom megmozdítani a lábam. Tudom, hogy muszáj túlesnem rajta, de párocskák smárolnak a sarokban és táncolnak a szoba közepén, én pedig feszengek ettől. Nem kapok levegőt. Nem kapok levegőt. Mozdulj, láb, mozdulj! Valaki nekem jön, és kis híján lelök a padlóra. -

Bocsi - mentegetőzik egy mély hang.

Az ajtófélfába kapaszkodom, megtörik a bódulatom. Végigsietek a folyosón, meg sem nézem, ki jött nekem. Ki kell jutnom innen, hogy megint kapjak levegőt. Miután magamhoz veszem az elsősegélydobozt a mosdó alatti szekrényből meg a jégtömlőt a mélyhűtőből, kerülő úton megyek ki a házból, észrevétlenül osonok ki az oldalsó ajtón. Kayden már nincs odakint, de a kis téglaépület ablakán fény szűrődik ki. Óvatosan kinyitom az ajtót, és bedugom a fejem a halványan megvilágított helyiségbe. -

Hahó!

Kayden kilép a hátsó szobából, nincs rajta póló, és egy törülközőt szorít élénkpiros, feldagadt arcához. -

Na, sikerült?

Belépek a helyiségbe, és becsukom magam után az ajtót. Kayden felé nyújtom az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt, de a fejemet az ajtó felé fordítom, hogy ne kelljen őt néznem. Csupasz mellkasa és farmerjából kilógó csípője láttán fojtogat a szorongás. -

Nem harapok, Callie. - Közömbös hangnemben szól, miközben

elveszi a dobozt meg a tömlőt. - Nem muszáj a falat bámulnod. Erőnek erejével feléje fordulok, és nem bírom megállni, hogy megbámuljam a hasát meg a mellkasát keresztező hegeket. Az alkarján végighúzódó vonalak a legborzasztóbbak, vastagok és szaggatottak, mintha valaki borotvával esett volna neki a bőrének. Ha lehetném, végigfuttatnám az ujjaimat az összes sebhelyén, megszabadítanám őt a velük járó fájdalomtól és emlékektől. Gyorsan leengedi a törülközőt, hogy eltakarja a felsőtestét, és ép szemében értetlenség villan, miközben egymásra meredünk. Zakatol a szívem, ahogy eltelik egy pillanat, csupán egyetlen csettintésnyi, de mégis mintha örökké tartana.

Kayden pislog, és monoklijára szorítja a jégtömlőt, miközben óvatosan leteszi a biliárdasztal szélére az elsősegélydobozt. Remegő ujjakkal húzza vissza a kezét, és meglátom, hogy ökle minden ujjízületét véresre horzsolta. -

Kivennéd belőle a gézt? Nekem kicsit fáj a kezem.

Ahogy bénázó ujjakkal igyekszem kinyitni a reteszt, beakad a körmöm a résbe, és betörik. Mire sikerül felemelnem a fedőt és kivennem a gézt, vér szivárog az ujjamból. -

A szemed alatti sebet talán össze kéne varrni. Nagyon rosszul

fest. A törülközővel nyomogatja a vágást, grimaszol a fájdalomtól. -

Nem olyan vészes. Csak ki kell tisztítani, és bekötni.

A forró, gőzölgő víz végigfolyik a testemen, perzseli a bőröm, vörös nyomokat és hólyagokat hagy rajtam. Nem akarok mást, csak újra tisztának érezni magam. Elveszem tőle a nedves törülközőt, vigyázok, ujjaink egymáshoz ne érjenek, és előrehajolok, hogy szemügyre vegyem a sebet, ami olyan mély, hogy izmot és szövetet látok. -

Tényleg össze kell varrni a sebed. - Lenyalom a vért betört körmű

hüvelykujjamról. - Különben heg marad utána. Ajka szomorú mosolyra görbül. -

Kibírom a hegeket, pláne azokat, amik kívül vannak.

Teljes szívemből megértem. -

De komolyan, orvoshoz kéne vitetned magad anyukáddal, aztán el

kellene mondanod neki, mi történt. Leteker egy kis darab gézt, ám az egészet leejti a padlóra. -

Az teljesen esélytelen, de mindegy is, mert úgysem számítana. Ez

az egész nem számít. Bizonytalan ujjakkal felveszem a gézt, és letekerek róla egy kis darabot. A kézfejem köré csavarom, majd letépem az orsóról, aztán

kiveszem a ragasztószalagot a dobozból. Ezek után kiűzök a fejemből minden egyes rettegő gondolatot, és Kayden arca felé nyúlok. Mozdulatlanul áll, a mellkasához szorítja fájó kezét, miközben sebére helyezem a gézt. Tekintetét rám szegezi, összevonja a szemöldökét, és alig vesz levegőt, mialatt leragasztom a kötést. Hátrahúzódom, és felsóhajtok. A családtagjaimat leszámítva Kayden az első, akit az elmúlt hat évben szándékosan megérintettem. -

Én a helyedben akkor is fontolóra venném az orvost.

Becsukja a dobozt, letöröl egy vércsöppet a fedeléről. -

Láttad odabent apámat?

-

Nem. - Csipog a mobilom a zsebemben, elolvasom az SMS-t. -

Mennem kell. Anyukám odakint vár, a kocsiban. Biztos, hogy most már boldogulsz? -

Persze, simán. - Rám sem néz, miközben felkapja a törülközőt, és

a hátsó helyiség felé indul. - Jól van, akkor majd még látjuk egymást, gondolom. Nem, nem látjuk. Visszadugom a zsebembe a telefont, és az ajtó felé indulok. -

Igen, majd biztos összefutunk.

-

Köszönöm - teszi hozzá rögtön Kayden.

A kilincset markolva megtorpanok. Rémesen érzem magam, amiért itt hagyom, de gyáva vagyok maradni. -

Mit?

Egy végtelenségig tűnődik, majd nagyot sóhajt. -

Hogy idehoztad nekem az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt.

-

Nagyon szívesen. - Nehéz szívvel lépek ki az ajtón, hiszen újabb

titok terhét vettem magamra. Amint meglátom a kavicsos felhajtót, megcsörren a mobilom. -

Kevesebb, mint egy méterre vagyok tőletek - veszem fel a telefont.

-

A bátyád idekint vár, muszáj végre hazamennie. Nyolc órán belül

ki kell érnie a reptérre. - Édesanyám hangja nagyon ideges. Gyorsítok. -

Bocs! Elvonták a figyelmem... De te küldtél be érte.

-

Hát, azóta olvasta az SMS-emet, na, siess már! - mondja

hevesen. - Muszáj pihennie egy kicsit. -

Harminc másodperc, és ott vagyok, anyu. - Leteszem a telefont,

amint kiérek a ház elé. Daisy, Kayden barátnője, a tornácon üldögél, egy szelet tortát eszik, miközben Caleb Millerrel cseveg. A gyomrom azonnal görcsbe rándul, a tartásom meggörnyed, és a fák árnyékába húzódom, remélve, hogy nem látnak meg. -

Uramatyám, csak nem Callie Lawrence? - szól Daisy, fél kézzel

leárnyékolja a szemét, és felém hunyorog. - Te meg mi a fenét keresel itt? Nem a temetőben kéne lógnod, vagy ilyesmi? Lehajtom a fejem, és megszaporázom a lépteimet, elbotlom egy nagy kőben. Gyerünk tovább, lépésről lépésre! -

Vagy talán csak a fincsi tortám elől menekülsz? - kiáltja utánam

Daisy nevetve. - Mi a baj, Callie? Gyere, meséld el! -

Hagyd már! - inti gúnyos vigyorral Caleb, aki áthajol a korláton, és

olyan fekete szemmel néz, akár az éjszaka. - Lefogadom, hogy Callienek jó oka van elmenekülni. A szavaiból kivehető burkolt célzás felpörgeti a szívemet és a lábamat. Berohanok a felhajtó sötétjébe, nevetésük hangja a hátamba csapódik. -

Mi bajod van? - kérdezi a bátyám, ahogy bevágom a kocsiajtót,

bekötöm a biztonsági övét, lihegek, és lesimítom hajam rövid tincseit. Miért futottál? -

Anyu azt mondta, siessek. - Az ölembe bámulok.

-

Néha egyáltalán nem értelek, Callie. - Sötétbarna haját igazgatja,

majd hátradől az ülésen. - Mintha direkt erőfeszítést tennél, hogy az emberek furának gondoljanak. -

Nem én vagyok a huszonnégy éves, aki egy gimis bulin lóg -

emlékeztetem. Anyukám bosszús tekintettel néz rám. -

Callie, ne csináld! Tudod, hogy Mr. Owens hívta meg a bátyádat,

ahogy téged is meghívott. Kayden jár a fejemben, véres és feldagadt arca. Borzasztóan érzem magam, amiért egyedül hagytam, és kis híján elárulom anyámnak a történteket. Ám ekkor szemembe ötlik Caleb meg Daisy a tornácon, amint figyelnek minket tolatás közben, és eszembe jut, hogy egyes titkokat magunkkal kell vinnünk a sírba. Egyébként is, édesanyám sosem volt az a típus, aki kíváncsi lenne a világ csúnya dolgaira. -

Csak huszonhárom vagyok. A jövő hónapig nem is töltöm be a

huszonnégyet - zökkent ki a bátyám a gondolataimból. - És már a többiek sem gimisek, szóval hagyjál békén. -

Tudom, hány éves vagy - felelem. - És már én sem vagyok gimis.

-

Azért nem muszáj így örülnöd neki - grimaszol anyám, miközben

elfordítja a kormányt, hogy kikanyarodjunk az utcára. Barna szeme körül elmélyülnek a szarkalábak, ahogy igyekszik megállni a sírást. Hiányozni fogsz nekünk, én pedig nagyon szeretném, ha meggondolnád magad, és mégiscsak várnál őszig, hogy elmenj az egyetemre. Laramie majdnem hat órára van innen, édesem. Nagyon nehezen bírom majd, hogy ilyen messze leszel. A fák között elnyúló, alacsony dombokon átívelő útra meredek. -

Bocs, anyu, de már beiratkoztam. Egyébként sincs semmi értelme

itt maradnom a nyárra, csak hogy a szobámban üldögéljek. -

Vállalhatnál valami állást - javasolja. - Mint a bátyád szokott

nyaranta. Úgy több időt tölthetnél vele, ráadásul Caleb is nálunk lakik

majd a nyáron. Testem minden izma begörcsöl, mintha csomóra kötötték volna, és csak nagy erőfeszítés árán sikerül levegőt vennem. -

Bocsi, anyu, de készen állok rá, hogy egyedül legyek.

Az nem kifejezés. Elegem van már abból, hogy anyám örökké szomorúan néz rám, mert semmit sem ért, amit teszek. Nem bírom már, hogy el akarom mondani neki, mi történt, de tudom, nem lehet. Készen állok arra, hogy egyedül legyek, jó messze a rémálmoktól, amik eluralják a szobámat, az életemet, az egész világomat.

4. PONT: VISELJ SZÍNES FELSŐT! Négy hónappal később...

CALLIE GYAKRAN

ELTŰNŐDÖM, VAJON MI MOTIVÁLJA AZ EMBEREKET.

Hogy vajon

már a születésünkkor belénk rögződik minden, vagy felnövés közben tanulunk el dolgokat. Talán olyan körülmények kényszerítenek minket, amikre nincs semmi ráhatásunk. Vajon akad ember, aki maga irányítja az életét, vagy mind tehetetlenek vagyunk? -

vágva

Úristen, kész diliház ma ez a hely - jegyzi meg Seth, és grimaszt figyeli

az

egyetem

udvarán

rajzó,

csak

most

érkezett

elsőéveseket. Aztán meglengeti a kezét az orrom előtt. - Hahó, már megint elkalandoztál? Pislogok, elhessegetem a gondolataimat. -

Na, ne légy ilyen nagyra magaddal! - bököm meg játékosan a

vállát az enyémmel. - Csak azért, mert mindketten úgy döntöttünk, hogy részt veszünk a nyári egyetemen, és mert tudjuk, mi hol van, még nem vagyunk jobbak, mint a többi gólya. -

Éppenséggel de, igenis jobbak vagyunk. - Rám mereszti

mézbarna szemét. - Mi vagyunk a gólyák krémje. Magamba fojtom a mosolyomat, és kortyolok a tejeskávémból. -

Pontosan tudod, hogy a gólyáknak nincs krémje.

Felsóhajt, beletúr aranyszőke hajába, ami úgy néz ki, mintha fodrásznál melíroztatná, pedig a tincsei eleve ilyen színűek.

-

Igen, tudom. És még ha lenne is, nem mi volnánk az. Mi vagyunk

itt a két fekete bárány. -

Rajtunk kívül is bőven akadnak fekete bárányok. - Kezemmel

leárnyékolom a szemem a nap elől. - És én igyekszem visszavenni a feketéből. Ma még egy piros felsőt is felvettem, ahogy a lista írta. Seth szája sarka felfelé görbül. -

Ami még jobban állna, ha kiengednéd szépséges hajtincseidet,

ahelyett, hogy örökké ilyen lófarokba fogod őket. -

Egyszerre egy lépés - felelem. - Már az is bőven elég nehéz volt,

hogy megnövesszem a hajam. Furán érzem magam tőle. És úgysem számít, mert még nem szerepel a listán. -

Hát, akkor sürgősen fel kell kerülnie rá - válaszolja. - Sőt, amint

visszaérek a szobámba, felírom. Sethszel listát vezetünk olyan dolgokról, amiket muszáj megtennünk, még akkor is, ha az adott feladat megrémít, undorít vagy képtelenségnek tűnik. Ami szerepel a listán, azt kénytelenek vagyunk megcsinálni, és hetente legalább egyvalamit ki kell pipálnunk rajta. A listát azután írtuk, hogy a szobámba zárkózva bevallottuk egymásnak legféltettebb titkainkat. Ez volt a legelső alkalom, hogy szoros kapcsolatot alakítottam ki egy másik emberi lénnyel. -

És még mindig hordod ezt a borzasztó pulcsit - folytatja, és

megrángatja kopott, szürke melegítőfelsőm alját. - Pedig úgy rémlik, beszéltünk már erről a szörnyű vacakról. Gyönyörű vagy, semmi okod így takargatni magad. Egyébként is, minimum huszonöt fok van idekint. Feszengve összehúzom magam előtt a pulcsit, az anyag szélét markolom. -

Váltsunk témát, ha kérhetem!

Seth belém karol, és teljes súlyával nekem dől, kitol a járda széléig, miközben a többiek elmennek mellettünk.

- Jól van, de egy nap majd beszélni fogunk egy teljes átalakításról, amit én felügyelek. Sóhajtok. Meglátjuk.

-

Az első itteni napomon, a Wyomingi Egyetem matematikai alapozó kurzusán ismerkedtem meg Sethszel. Remekül elcsevegtünk arról, hogy képtelenek

vagyunk

felfogni

a

matekot,

és

ez

a

beszélgetés

megalapozta a barátságunkat. Seth az első barátom a hatodik osztály óta, kivéve a rövid barátságomat egy új lánnyal a gimiben, aki eleinte még nem úgy ismert, mint az „anorexiás, sátánista Callie”, aminek mindenki más látott. Seth váratlanul megtorpan, és elém penderül. Szürke pólót és fekete, tapadós farmert visel. A haja divatosan zilált, a szempillája pedig olyan hosszú, hogy minden lány irigyli érte. Csak még egyvalamit tennék hozzá. - Ujja hegyét a szemem

-

sarkához érinti. - Sokkal jobban tetszik nekem ez a sötétbarna szemceruza, mint az a túlzásba vitt fekete. Szóval jóváhagyod a sminkemet. - Drámaian a szívemre szorítom

-

a kezem. - Most úgy megkönnyebbültem! Egész délelőtt nyomasztott a dolog. Seth grimaszt vág, és tekintete végigsuhan piros felsőmön, ami szűk farmerom derekáig ér. -

Minden téren remekül állsz, csak azt kívánom, bár felvennél

egyszer szoknyát vagy rövid nácit vagy akármit, amiből kilátszik a helyes lábikód. Elborul az arcom, ahogy a kedvem is. -

Seth, tudod, hogy miért nem... Mármint, tudod, hogy... Nem

lehet... -

Tudom. Én csak próbállak bátorítani.

-

Tudom jól, és ezért szeretlek. - Igazság szerint nem csak ezért

szeretem. Szeretem, mert ő az első személy, akiben megbízom annyira, hogy el merjem mondani neki a titkaimat, de talán azért, mert ő megérti, milyen az, ha az embert fájdalom kínozza kívül- belül. -

Sokkal boldogabb vagy, mint amikor megismertelek. - A fülem

mögé simítja lenőtt frufrumat. - Bárcsak mások előtt is ki tudnád ezt mutatni, Callie! Bár ne rejtőzködnél mindenki elől! Szomorú, hogy senki más nem láthatja, milyen szuper vagy. -

Bagoly mondja verébnek - felelem, mert Seth ugyanolyan

rejtőzködő, mint én. Kiveszi a kezemből az üres kávéspoharat, és kidobja az egyik pad mellett lévő kukába. -

Mit szólnál, ha részt vennénk az egyik kampusztúrán, csak hogy

kigúnyolhassuk a túravezetőt? -

Te aztán tudod, mitől döglik a légy - mosolygok rá, és nevetése

egész arcát felderíti. A fák árnyékában sétálunk végig a járdán a tanulmányi osztály felé, ami

egy

többemeletes,

csúcsos

tetejű

épületben

található.

A

sárgásbarna, lelakott téglaépület réges-réginek tűnik, mintha egy elmúlt korba tartozna. Az épületek közti udvart összevissza keresztezik a betonjárdák, így a gyep háromszögek kész labirintusa. Az egyetem környezete nagyon szép, rengeteg a fa meg a nyílt tér, de azért idő kellett, hogy hozzászokjak. Nagy a fejetlenség, ahogy a diákok és szüleik próbálnak eligazodni az egyetem területén. Elterelik a figyelmem, ám egyszer csak fojtott kiáltás üti meg a fülem. -

Vigyázz!

Épp időben kapom fel a fejem, hogy lássam, amint egy srác egyenesen az én irányomba rohan, kezét az égnek emelve, miközben

egy tojásfoci repül feléje. Teste olyan nagy erővel csapódik nekem, hogy hanyatt esem, bevágom a járdába a fejemet meg a könyökömet. Fájdalom sugárzik szét a karomban, és nem kapok levegőt. Szállj le rólam! - mondom, bepánikolva vonaglom a földön. A fiú

-

súlyától és teste melegétől úgy érzem, mintha fulladoznék. - Azonnal szállj le rólam! Ne haragudj! - A fiú oldalra gördül, gyorsan lemászik rólam. - Nem

-

vettelek észre. Addig pislogok, amíg el nem tűnnek a pöttyök a szemem elől, és végre tisztán látom az arcát: fülénél kifelé kunkorodó barna haj, átható tekintetű smaragdzöld szempár, a lányok szívét garantáltan rabul ejtő mosoly. Kayden?

-

Összevonja a szemöldökét, és kezét az oldalához ejti. Ismerjük egymást? - Kis heg van a jobb szeme alatt, és arra

-

gondolok, talán annak a nyoma, ahol az apja megütötte azon a bizonyos estén. Kicsit a szívembe mar, hogy nem emlékszik rám. Talpra kászálódom, lesöpröm a karomról a földet meg a füvet. -

Ööö, nem, bocsi. Összekevertelek valakivel.

-

De eltaláltad a nevem. - Kétség csendül a hangjából, miközben

felkapja a focilabdát a fűről. - Várjunk csak, igenis ismerlek, ugye? -

Nagyon sajnálom, hogy az utadba kerültem. - Kézen fogom Sethet,

és a bejárat felé rángatom, amely fölött nagy „Üdvözöljük diákjainkat!” feliratú transzparens lóg. Miután beérünk a vitrinekkel teli folyosóra, elengedem Seth kezét, és a téglafalnak dőlök, levegő után kapkodva. -

Ez Kayden Owens volt. Ó! - Hátranéz, a bejárat felé, miközben egyre csak rajzanak befelé

a diákok. - Az a bizonyos Kayden Owens? Akit megmentettél?

-

Nem mentettem meg - helyesbítek. - Én csak leállítottam valamit.

-

Valamit, ami épp csúnyán eldurvult.

-

Bárki ugyanezt tette volna a helyemben.

Seth megmarkolja a könyökömet, amint elindulnék a folyosón, és visszahúz magához. -

Nem, egy csomóan csak elmentek volna mellette. Köztudott tény,

hogy sok ember inkább elfordítja a fejét, ha valami rosszat lát. Ezt saját tapasztalatból tudom. Fáj érte a szívem, fáj, hogy min ment keresztül. -

Úgy sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned!

-

Ne sajnálj, Callie! - mondja bús sóhajjal. - Neked is megvan a saját

szomorú történeted. Végigmegyünk a keskeny folyosón, amíg be nem érünk egy terembe, benne egy szórólapokkal és brosúrákkal teli asztal. A diákok sorban állnak, órarendeket bámulnak, a szüleikkel beszélgetnek, ijedtnek és izgatottnak tűnnek. -

Még csak fel sem ismert - jegyzi meg Seth, miközben átverekszi

magát a tömegen, bevág a sor elejére, és felkap egy rózsaszín szórólapot. -

Régebben sem szokott felismerni. - Megcsóválom a fejem, amikor

tortadarával megszórt sütivel kínál az asztalon lévő tányérról. -

Hát, most igazán fel kellene ismernie. - Fog egy sütit, lekaparja

róla a tortadarát, majd leharapja a sarkát. Morzsa hullik a szájáról, miközben rág. - Megmentetted egy alapos veréstől. -

Nem olyan nagy ügy - felelem, bár kissé szíven szúrt a dolog. -

Na, témát válthatnánk végre? -

Igenis nagy ügy. - Seth felsóhajt, amikor homlokráncolva nézek rá.

- Jól van na, befogtam. Most pedig gyere, keressünk egy túravezetőt, akit megszívathatunk!

KAYDEN Az elmúlt négy hónapban minden egyes istenverte éjszakán ugyanaz a rémálom gyötör. A kerti kis ház előtt görnyedek, és apám a szart is kiveri belőlem. Még soha életemben nem láttam ilyen dühösnek, valószínűleg azért, mert most olyasmit tettem, aminél rosszabbat el sem tud képzelni. Gyilkos indulat ül a szemében, és embersége utolsó cseppje is odaveszett, teljesen eluralkodott rajta a harag. Ökle újra és újra az arcomba vág, meleg vér csorog le a bőrömön, és a pólómra csöpög. Tudom, hogy apám ezúttal talán meg fog ölni, és végre szembe kéne szállnom vele, de megtanultam ilyenkor lélekben meghalni. Ráadásul már egyszerűen nem érdekel az egész. Aztán valaki előbukkan a sötétből, és közbelép. Miután kitörlöm a vért a szememből, látom, hogy egy halálra rémült lány az. Nem egészen értem, miért avatkozott közbe, de rengeteggel tartozom neki. Callie Lawrence azon az estén megmentette a kibaszott életemet, talán nem is fogta fel, mennyire. Szeretném, ha tudná, de képtelen voltam rájönni, hogy mondjam el neki, ráadásul a történtek óta még csak nem is találkoztam vele. Úgy hallottam, még a nyáron elment az egyetemre, megkezdeni az életét, és irigylem ezért. Egész jól megy az első napom a kampuszon, különösen azóta, hogy anyám meg apám itt hagyott. Miután elhajtottak, életemben legelőször fellélegezhettem. Luke meg én bejárjuk a felbolydult kampuszt, próbáljuk megtalálni, mi hol van, közben egy tojásfocit passzolgatunk. Süt a nap, zöldek a fák, és az újdonság hangulata úgy betölti a levegőt, hogy teljesen bezsongok. Újra akarom kezdeni, boldog akarok lenni, most először élni akarok. Luke egyszer olyan messzire hajítja a labdát, hogy az elkapása

közben fellökök egy lányt. Seggfejnek érzem magam, főleg, mert a lány irtó kis termetű, teljesen védtelennek tűnik. Kék szeme elkerekedik, láthatóan halálra rémült. Az viszont még furább, hogy megismer, de elszalad, amikor megkérdezem, honnan. Baromira idegesít. Nem bírok másra gondolni, csak az arcára, és hogy milyen ismerős volt. Miért nem bírok rájönni, ki a fene lehet? -

Láttad azt a lányt? - kérdezem Luke-tól. Ő a legjobb barátom

második óta, amikor is rádöbbentünk, milyen egyformán elcseszett mindkettőnk élete, bár más-más okból. -

Azt, akit fellöktél? - Összehajtogatja az órarendjét, és bedugja

farmerja farzsebébe. - Kicsit emlékeztetett arra a csöndes csajra, akivel egy suliba jártunk. Tudod, akit Daisy folyton szekált. Tekintetem az épület bejáratára téved, ahol a lány eltűnt a szemem elől. -

Callie Lawrence?

-

Igen, azt hiszem, így hívták. - Luke bosszúsan fújtat, miközben

megfordul a gyep közepén, próbál tájékozódni. - De nem hinném, hogy ő az. Nem volt csupa fekete szarság a szeme, ráadásul Callie-nek olyan rövid volt a haja, mint egy fiúnak. És szerintem ez a csaj soványabb is nála. -

Igen, tényleg máshogy nézett ki. - De ha mégis ő volt, akkor

beszélnem kell vele arról az estéről. - Bár Callie mindig is nagyon sovány volt. Daisy ezért csúfolta. -

Legalábbis részben ezért csúfolta - emlékeztet Luke, és a hátam

mögé pillantva undorodva eltorzul az arca. - Na, én inkább megyek, megkeresem a szobánkat. - Elsiet a főépület sarka felé, mielőtt egy szóval is felelhetnék. -

Hát itt vagy! - lép mögém Daisy, és megcsap a parfüm meg a

hajlakk tömény illata.

Egyszeriben megértem, miért húzta el Luke úgy a csíkot, mintha tűz ütött volna ki. Több okból sem bírja Daisyt; például azért, mert szerinte egy szemét liba. Tényleg az, de nekem megfelel így, mert lehetővé teszi, hogy semmit se kelljen éreznem, márpedig én csak így bírok élni. -

Nagyon remélem, hogy nem rólam beszéltetek éppen. - Daisy

átkarolja a törzsemet, és ujjai hegyével a hasamat cirógatja. - Hacsak nem csupa jót mondtatok. Megfordulok, és puszit nyomok a homlokára. Mélyen kivágott kék ruhát visel, nyaklánca a dekoltázsába lóg. -

Nem te voltál a téma. Luke csak elment megkeresni a kolesz-

szobáját. Daisy szájfényes ajkába harap, és a szempilláját rebegteti. -

Akkor jó, mert már amúgy is ideges vagyok, amiért itt kell

hagynom az észvesztőén szexi pasimat. Ne feledd, hogy flörtölhetsz, de mindent a szemnek, semmit a kéznek! - Daisy könnyen elunja magát, és ilyenkor olyasmiket beszél, amivel drámázhat. -

Semmit a kéznek. Értettem - felelem, és megállom, hogy az égnek

emeljem a szemem. - És mint mondtam, nem te voltál a téma. Elgondolkodó arckifejezéssel az ujja köré csavarja göndör, szőke haja egyik fürtjét. -

Tényleg nem bánom, ha rólam dumáltok, csak az a lényeg, hogy

jó legyen. Daisyvel tizedikes koromban ismerkedtem meg, akkor kezdett a sulinkba járni, nálam egy évfolyammal lejjebb. Ő volt a szexis, új csaj, és ezt nagyon is jól tudta. Én elég népszerű voltam, de nem is igazán jártam senkivel, legfeljebb csak kamatyoltam. Alapvetően az amerikai futballra összpontosítottam, ahogy apám akarta. Daisy viszont járni akart velem, és pár héttel később hivatalosan is egy pár lettünk. Csak magával van elfoglalva, és sosem kérdezi, hol szereztem a horzsolásokat,

vágásokat meg sebhelyeket. Egyszer rákérdezett a hegeimre, amikor legelőször keféltünk, és azt feleltem, quadozás közben sérültem meg, még kisfiúként. Az újabb sebekről nem faggatott. -

Figyu, bébi, mennem kell! - Gyorsan szájon csókolom. - Muszáj

regisztrálnom, kipakolnom, és megtudnom, hol a fenében van minden. -

Hát jó. - Daisy az ajkát biggyeszti, a hajamba túr, és visszahúz

magához, egy hosszú csókra. Miután hátrahúzódik, elmosolyodik. - Én meg hazamegyek, és megpróbálom valahogy lefoglalni magam a dögunalmas gimivel. -

Biztos nem lesz gond - felelem, ahogy a bejárat felé hátrálok, a

járdán tolongó emberek között manőverezve. - Az őszi bálra otthon leszek. Daisy integet, majd a parkoló felé fordul. Rajta tartom a szemem, amíg be nem ül a kocsijába, aztán bemegyek az épületbe. Odabent hűvösebb a levegő, tompa a megvilágítás, és nagy a kiabálás meg a zűrzavar. -

Nem kell nekünk kampusztúra - lépek oda Luke-hoz, aki annál az

asztalnál álldogál, ahol a túrára lehet feliratkozni, és egy rózsaszín szórólapot olvas. - És te nem a szobádat indultál megkeresni? Vagy az csak kifogás volt, hogy elmenekülj Daisy elől? -

Az a csaj kurvára az agyamra megy. - Rövid, barna hajába túr. -

Amúgy igenis oda indultam, de aztán rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb lenne részt venni egy túrán, és megtudni, mi hol van. Ami a sulit meg a sportot illeti, Luke nagyon rendszerető. Mivel én ismerem a múltját, ez nem lep meg, de egy kívülálló szemszögéből valószínűleg bajkeverőnek tűnhet, aki kibukott az iskolából. -

Hát jó, akkor menjünk a túrára. - Felírom a nevünket a lapra, és az

asztalnál ülő vöröske rám mosolyog. -

Csatlakozhattok ahhoz, ami most indul! - mondja, és előrehajolva

szemérmetlenül feltolja két karjával a mellét. - Az előbb mentek ki a

folyosóra. -

Köszi! - Rávigyorgok, majd elsietünk arra, amerre irányított.

-

Mindig ez van - jegyzi meg Luke derűsen, miközben megkerül egy

kisebb asztalt, rajta egy sütivel teli tányér. - Mágnesként vonzod a csajokat. Pedig nem is bátorítom őket - válaszolom, miközben közeledünk a

-

csoport végéhez. - Sőt, örülnék, ha békén hagynának. Dehogy örülnél - jelenti ki Luke, a szemét forgatva. - Imádod ezt,

-

tudod jól. Én meg alig várom, hogy egyszer élj a kínálkozó lehetőséggel, és végre ejtsd azt a szemét libát. - Daisy nem olyan vészes. Valószínűleg ő az egyetlen csaj, akit nem zavar, ha flörtölök. - Karba tett kézzel bámulom a vastag szemüveges, ritkás barna hajú, csiptetős írótáblát szorongató, tök kocka túravezetőt. Tényleg kell ez nekünk? Inkább mennék kicsomagolni. -

Muszáj megtudnom, hogy mi hol van - erősködik Luke. - Te

elmehetsz a szobába, ha akarsz. -

Nem, jó nekem itt. - Megakad a szemem a tömegben egy lányon: ő

az, akit feldöntöttem. A mellette álló fiúra mosolyog, aki épp a fülébe suttog

valamit.

Azon

kapom

magam,

hogy

élvezettel

nézem

közvetlenségüket, nem játsszák meg magukat, mint mások, akiket látni szoktam. -

Mit bámulsz? - Luke követi a tekintetemet, és a homlokát ráncolja. -

Tudod mit? Szerintem ez tényleg Callie Lawrence. Jobban meggondolva azt hiszem, az apja említette is, hogy a Wyomingi Egyetemre jön. -

Ne már... ez nem lehet... tényleg ő az? - Szemügyre veszem barna

haját, vékony alakjára simuló ruháit és kék szemét, ami felcsillan, ahogy nevet. Amikor legutóbb láttam, ez a kék szempár borús és komor volt. Az a Callie, akit én ismertem, sötétséget árasztott, mindig bő holmikban járt, és örökké szomorúnak tűnt. Mindenkitől elzárkózott, kivéve egyetlen

estét, amikor megmentette az irhámat. -

De tényleg, ő az - közli Luke magabiztosan, és a halántékára bök.

- Callie-nek volt egy kis anyajegy a halántékán, nem emlékszel? Pont úgy, mint ennek a lánynak. Nem létezik, hogy csak bizarr véletlen legyen. -

Azt a kurva! - mondom hangosan, mire mindenki felém fordul.

-

Segíthetek? - kérdezi fagyos hangnemben a túravezető.

Megcsóválom a fejem, és észreveszem, hogy Callie engem bámul. -

Bocs, haver, azt hittem, rám szállt egy méh.

Luke horkantva felröhög, én pedig magamba fojtom a nevetést. A túravezető sértődötten fújtat, majd folytatja a szövegét, az egyes ajtókra mutogatva elmagyarázza, melyik iroda hol van. -

Ez meg mi volt? - kérdezi Luke fojtott hangon, miközben szépen

félbehajt egy darab papírt. -

Semmi. - A tömeget szemlélem, de sehol sem látom Callie-t. -

Nem láttad, hova lett a csaj? Luke a fejét csóválja. -

Nem.

Tekintetem bejárja az egész folyosót, ám a lánynak semmi nyoma. Muszáj megtalálnom őt, muszáj köszönetét mondanom neki, amiért megmentette az életemet, ahogy már négy hónappal ezelőtt kellett volna.

28. PONT: HÍVJ MEG VACSORÁRA EGY ISMERETLENT!

CALLIE

- MI

A TERVÜNK MA ESTÉRE?

- Épp összehajtogatok egy pólót, és a

szárítógép tetején lévő szennyeskosárba teszem. - Kiruccanunk vagy itthon maradunk? Seth felcsüccsen az egyik mosógépre, hosszú lábát lóbázza, miközben bekap egy rágót. -

Nem is tudom. Egyfelől szívesen itthon maradnék Vámpírnaplókat

nézni, másfelől viszont van egy irtó király étterem, amit már rég ki akarok próbálni. -

Fúj, csak azt a szusis placcot ne! - A homlokom ráncolom, és

lehúzok egy vékony öblítő lapocskát az egyik felsőmről. - Nem szeretem a szusit, és semmi kedvem ma étteremben vacsorázni. -

Nem, még sosem ettél szusit - helyesbít Seth. - És csak mert még

nem próbáltál ki valamit, nem biztos, hogy nem jönne be neked. Összeszorítja a száját, hogy elfojtsa a nevetést. - Ezt a saját konkrét tapasztalatomból tudom. -

Azt meghiszem. - A mobilom rezeg és felvillan egy halom póló

tetején. - A csudába, anyám az. Egy pillanat. Szia, anyu! - Felveszem a telefont, és a sarokba csoszogok, hogy kicsit eltávolodjak a mosógépek zajától. -

Szervusz, édesem! - mondja. - Milyen volt az első tanítási nap?

-

Az első tanítási nap hétfőn lesz - emlékeztetem, és bedugom a

másik fülem, hogy kizárjam a zajt. - Ma csak az a nap van, amikor mindenki beregisztrál. -

Na, és az hogy megy?

-

Már tudom, mi hol van, úgyhogy most éppen mosunk Seth-szel.

-

Üdv, Mrs. Lawrence! - kiabálja a srác, tölcsért formálva kezével a

szája körül. -

Üdvözöld őt a nevemben, édesem, jó? - kéri anyám. - És mondd

meg neki, alig várom, hogy személyesen is megismerhessem. Letakarom a kezemmel a mobilt. -

Alig várja, hogy megismerhessen - suttogom oda Sethnek, ő pedig

grimaszt vág. -

Mondd meg neki, hogy nem bírna el velem. - A mosógép leáll, és

leugrik róla, hogy kinyissa. -

Azt mondja, ő is nagyon szeretne megismerni - felelem

anyukámnak. - Irtóra izgatottan várja. Seth a fejét csóválja, miközben kirángat egy pulcsit a mosógépből. -

Egy anyából se kérek. Tudod jól.

-

Mit mondott? - kíváncsiskodik anyukám.

-

Semmit, anyu. - Csipog a szárítógép. - Mennem kell. Majd később

hívlak! -

Várj, édesem! Csak azt akarom mondani, hogy nagyon boldognak

hangzol. -

Az is vagyok - hazudom elszorult torokkal, mert tudom, hogy ezt

akarja hallani. Seth a kosár szélére ejti csakis felakasztva szárítható ingét, csípőre teszi a kezét, és összehúzott szemmel néz rám. -

Ne hazudj anyádnak, Callie!

-

Mi folyik ott? - kérdezi anyukám. - Egy csomó zajt hallok.

-

Mennem kell. - Kinyomom a hívást, mielőtt anyu bármi mást

mondhatna. -

Az én anyukám nem olyan, mint a tiéd. - Kinyitom a szárítógép

ajtaját, és két kézzel kilapátolom belőle a többi ruhámat. - Alapvetően nagyon aranyos. Legalábbis akkor, ha jól viselkedem. -

De nem osztasz meg vele mindent... az igazán fontos dolgokat

pláne nem. - Behajlítja a karját, ami a megismerkedésünkkor még gipszben volt. - Vagyis olyan, mint az én anyám. -

Te mindent elmondtál anyádnak. - A csípőmmel belököm a

szárítógép ajtaját. - Csak nem fogadta jól, én pedig azért nem mondom el neki az igazat, mert beleroppanna. Olyan vidám személyiség, semmi értelme sötét gondolatokkal kínoznom. - A kosárba ejtem a ruháimat, miközben az egyik mosógép puffog, és a betonfalnak lökődik. Letesztelhetjük azt az új éttermet, ha olyan nagyon akarod. - Felkapom a kosarat, és a csípőmnek támasztom. - Hozzáadhatom a listához, mint egy újabb dolgot, amit ki kell próbálnom. Seth vigyora fülig ér. -

Imádom azt a listát.

-

Én is... néha - helyeslek, miközben ő felkap egy halom ruhát. -

Zseniális ötlet volt tőled. A listát a szobám félhomályában írtuk, miután Seth bevallotta nekem, hogy tört el a karja, és hogyan szerezte a kezén lévő sebeket. Az utolsó tanítási nap után épp hazafelé sétált, amikor egy csapat focista hajtott oda hozzá egy kisteherautóban. Elkapták, megverték, megpróbálták ezernyi szilánkra törni, hogy aztán a szőnyeg alá söpörhessék. Ám Seth erős, ezért is árultam el neki a titkomat, mert ő tudja, milyen érzés, ha az embert súlyos támadás éri. Bár a durva részleteket kihagytam, mert nem bírtam kimondani őket. -

Nagyon zseniális vagyok. - Oldalra lép, hogy kiengedjen az ajtón. -

És amíg ezt észben tartod, nem lesz semmi baj.

Nevetünk, méghozzá szívből, de sötét felhő lebeg fölöttünk, miután a szél elnyomja a hangot.

KAYDEN -

Ez a szoba akkora, mint egy cipősdoboz - jegyzem meg,

miközben körülnézek a nagyon kicsi koleszszobánkban. A Downey Kollégiumban lakunk, a gólyák összenyomorítására fenntartott négy épület egyikében. Van benne két szimpla ágy meg egy íróasztal a szemközti sarokban. A két ágy közti távolságot két lépéssel át tudom szelni, és a túlsó falnál lévő szekrénybe alig fér be három doboz. Biztos, hogy nem akarsz lakást bérelni? Idefelé jövet láttam párat, amik nagyon közel vannak a kampuszhoz. Luke egy „Vackok” feliratú dobozban matat. -

Nem engedhetek meg magamnak egy lakást. Még ahhoz is állást

kell keresnem, hogy megvehessem a könyveimet meg ilyeneket. -

Az ösztöndíj az ilyesmit nem fedezi? - Fogok egy nehéz dobozt,

és az ágyam matracára ejtem. Luke gombóccá gyűr némi ragasztószalagot, és a padlóra hajítja. -

Az csak a tandíjat fedezi.

Letépem a ragasztót a dobozról. -

Kisegíthetlek... ha kéne egy kis plusz pénz.

Gyorsan megcsóválja a fejét, figyelmét teljesen leköti egy doboz. -

Nem szorulok adományokra. Ha lakást akarsz, bérelj egyet! Nem

kell a koleszban maradnod csak azért, mert én itt lakom. - Előhúz a dobozból egy fejetlen bronzszobrocskát, és elvörösödik. - Ez meg mi a franc? Vállat vonok. -

Nem én pakoltam be a dobozaidba, haver.

-

Nem, én magam pakoltam, és ezt nem tettem be ide. - Áthajítja a

szobrot a szobán, a szemközti falnak csapódik. - Az istenit, anyám próbál megőrjíteni. -

Ne hagyd, hogy kizökkentsen! Csak azt akarja, hogy hazamenj, és

ne kelljen egyedül boldogulnia. - Felkapom a törött szobrocskát, és kimegyek a folyosóra, hogy kidobjam a szobánk közelében lévő kukába. Visszafelé menet észreveszem Callie-t, épp felém jön azzal a sráccal, akivel korábban is volt, és megint mosolyog. Megtorpanok a folyosó közepén, és várom, hogy odaérjen hozzám, így mindenki más kénytelen megkerülni engem. Callie észre sem vesz, de a haverja megpillant, és a lány fülébe súg valamit. Ő felém kapja a fejét, és hátrahőköl, mintha attól félne, hogy rátámadok. A barátja megnyugtatóan a hátára simítja a kezét. -

Szia! - kezdem feszengve, mert megzavart, hogy így megijedt

tőlem. - Nem tudom, emlékszel-e rám... -

Emlékszem - vág közbe, kék szeme az arcomon lévő hegre téved.

- Hogyne emlékeznék? Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. -

Igaz - mondom, fogalmam sincs, hogy reagáljak zárkózott

magatartására. Azon az estén nem így viselkedett. - Csak így akartam beszélgetést kezdeményezni. Ajka „O” betűt formál, majd némán álldogál, bő dzsekije egyik pántját birizgálja. A haverja rápillant, majd felém nyújtja a kezét. -

Seth vagyok.

Szememet továbbra is Callie-n tartva kezet rázok vele. -

Kayden.

-

Ne vedd a szívedre Callie viselkedését! - Gyengéden vállon

paskolja a lányt, aki grimaszt vág. - Ma kicsit rosszul érzi magát. Callie hunyorogva mered rá.

-

Dehogyis. Semmi bajom.

Seth megenyhült pillantást vet rá, és összeszorított foggal azt sutyorogja neki: -

Akkor esetleg mondhatnál valamit. Talán valami kedveset.

-

Ó! - A lány megint rám figyel. - Sajnálom... mármint... - Elcsuklik a

hangja, és halkan szentségei. - Úristen, mi van velem? Seth

felsóhajt,

mintha

már

hozzászokott

volna

Callie

fura

viselkedéséhez. -

Csak ma kezded a sulit? - kérdezi tőlem.

-

Igen, focis ösztöndíjjal kerültem be. - Végigmérem, kétlem, hogy

valaha is hozzáért volna focilabdához. Megemeli a szemöldökét, hátradől, érdeklődést mímel. -

Á, értem.

Callie frufruja fellebben a homlokáról, ahogy lassan kifújja a levegőt. -

Indulnunk kell. Vacsorázni megyünk. Örülök, hogy összefutottunk,

Kayden. -

Te is velünk jöhetsz - ajánlja fel Seth, ügyet sem vetve a merev

tekintetre, amit Callie vet rá. - Ha akarsz. Ki szeretnénk próbálni egy új helyet. -

Egy szusis éttermet. - Callie most először néz a szemembe.

Szomorúság meg szégyenlősség árad a tekintetéből, és én kis híján átkarolom, hogy ölelésemmel űzzem el a fájdalmát. Fura érzés, hiszen sosem ölelkezem senkivel Daisyn kívül, és őt is csak akkor ölelem meg, ha muszáj. - Nem biztos, hogy jó lesz. -

Szeretem a szusit. - A vállam fölött a koleszszobánk nyitott

ajtajára sandítok. - De Luke-ot is elhívnám, ha lehet. Ő volt a Vadlovak futó hátvédje. -

Tudom, kicsoda. - Callie nagyot nyel. - Persze, jöhet ő is.

-

Egy pillanat, megkérdezem, van-e hozzá kedve. - Visszasietek a

szobába, ahol Luke bevetetlen ágyán üldögél, és egy halom papírt olvas át. Az ajtófélfába kapaszkodva bedugom a fejem az ajtón. - Mit szólnál egy kis szusihoz? A papírokról rám emeli a tekintetét. -

Szusihoz? Hogyhogy?

-

Úgy, hogy Callie Lawrence épp most hívott meg minket szusizni -

felelem. - Vagyis inkább a haverja hívott... Te is úgy emlékszel, hogy zárkózott volt a csaj? A komód fiókjába teszi a papírokat, de egyet gombóccá gyűr, és kihajítja a szemetesbe. -

Igen, úgy hatodik körül lett olyan. Mintha egyik percben normális

lett volna, a másikban meg kibaszott fura. Az oldalamhoz ejtem a kezem, hátradőlök, kipillantok a folyosóra, ahol Callie épp Seth fülébe suttog valamit. -

Én erre nem emlékszem. Mármint, rémlik, hogy régen normális

volt, azután viszont semmire nem emlékszem róla. Nem igazán lógott senkivel, ugye? -

Egyáltalán nem. - Luke vállat von. - Most mit vagy úgy oda érte?

-

Nem vagyok oda érte. - Feldühít a vád. - Én soha senkiért nem

vagyok oda. Csak meghívtak vacsorára, én meg udvariasságból elfogadtam. Ha nem akarsz menni, akkor nem megyünk. A farzsebébe dugja a pénztárcáját. -

Nekem mindegy, felőlem mehetünk. Ha egy rakat vacsorát kibírok

a hülye Daisy társaságában, akkor tuti kibírok egyetlen vacsit valami csajjal, akivel egy suliba jártunk, és aki szinte meg se mukkan. Seggfejnek érzem magam. Úgy tűnik, Luke nálam jobban emlékszik Callie-re, pedig igazán ismernem kéne a lányt, aki olyan sok szempontból megmentett, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha is elmagyarázni neki.

CALLIE - Irtóra haragszom rád - sziszegem oda Sethnek, miközben, a neonlámpákkal kivilágított étterem felé tartva, átvágunk a sötét parkolón. Egy kocsival jöttünk mind a négyen, és a síri csönd miatt a legszívesebben kitéptem volna a hajamat. - Miért hívtad meg őket? -

Udvariasságból. - Vállat von, és átkarol. - És most lazulj el végre,

édes Callie-m, hadd pipáljuk ki szépen a listánkon a többet társaságba járást. Sőt, azt is kipipálhatjuk, hogy vacsorára hívjunk valakit. -

Amint hazaérünk, elégetem azt a listát. - Egy rántással kinyitom az

étterem üvegajtaját, és belépek az áporodott levegőjű helyiségbe. A legtöbb boksz üres, de a bárnál jó hangosan mulat egy csapat fiatal nő, mindegyikük tollas boát meg tiarát visel, valószínűleg lánybúcsút tartanak. -

Nem, dehogy égeted. Most pedig engedd el magad, és próbálj

csevegni! - feleli, azzal odavonul a vendégeket fogadó pincérnőhöz, és a pultra könyököl. - Üdv, van még hely a bárnál? A pincérnő vihog, az ujja körül csavargatja egyik vörös tincsét, miközben végigböngész egy listát. Seth teljesen levette a lábáról. -

Máris nézem.

Seth bekap egy mentolos cukorkát, és a válla fölött képeket vág nekem: -

Azta!

Rámosolygok, aztán Luke meg Kayden felé fordulok, de hiába keresem a szavakat, semmi sem jut eszembe. Nem igazán boldogulok fiúkkal, Sethet kivéve. Szeretnék, ám az emlékeim egyszerűen nem hagyják. Luke leszakít egy viasszerű levelet az ajtó melletti műnövényről. -

Azt hittem, Laramie bulisabb város, mint amilyennek egyelőre

tűnik. Az ablakon át jobbra mutatok. -

Ahhoz arrafelé kell továbbmenni. Arra van egy csomó diszkó meg

ilyesmi. Lenyírt, barna hajával, az alkarján lévő tetoválással és átható, barna szemével Luke állandóan úgy fest, mint aki menten verekedni kezd, s én a legszívesebben összekucorodnék. -

Szóval te tudod, hol vannak a diszkók? Hallottam, hol vannak. - A szemem sarkából Kaydenre pillantok.

Élénken figyel, az ajtónak dőlve, karba tett kézzel. Miért néz így rám? Mintha tényleg látna. - De nem sokban jártam. -

Igaz, sosem voltál nagyon bulizós, mi? - Luke a padlóra pöccinti a

levelet. -

De, egy időben igenis az volt - szól közbe Kayden büszke

arckifejezéssel. - Most már emlékszem. Hatodik elején még bulit is rendezett, és anyukámnak kellett volna hoznia rá a tortát, de elfelejtette, vagy valami... Azt hiszem, akkor volt a szülinapod. -

A tizenkettedik születésnapom. - Elcsuklik a hangom, ahogy

eszembe villannak a lufik, konfetti és rózsaszín cukormáz képei, de aztán mindet elborítja a vér. - És attól még nem vagyok bulizós, hogy kislányként egyszer születésnapi bulit akartam... Én csak ennyit akartam. Úgy merednek rám, mintha elment volna az eszem, és én igyekszem szuggerálni az ajkamat, hogy formáljon szavakat, ám a számat meg a szívemet egyaránt megdermesztik a fájdalmas emlékek. -

Oké, szereztem asztalt, de nem a bárnál. - Seth odalép hozzánk,

és átkarolja a vállam. - Mi a baj? Úgy nézel ki, mintha rosszul lennél. Pislogok párat, majd mosolyt erőltetek a képemre. -

Csak fáradt vagyok.

Seth tudja, hogy hazudok, de ezt Kayden meg Luke előtt

semmiképpen sem mondaná ki. -

Akkor jobb lesz, ha korán hazamegyünk.

A pincérnő odakísér az asztalunkhoz, és ellát minket étlapokkal meg fejenként egy pohár vízzel, majd Sethre vigyorog, mielőtt visszamenne a pulthoz. Látásomat elhomályosítják a sötét gondolatok, amikre jó ideje próbáltam oda sem figyelni, és most a kínálat egyetlen szavát sem bírom elolvasni. A szememre szorítom a tenyeremet, és pislogok. -

Azt hiszem, be kell vallanom valamit - jelenti be Kayden. Amikor

felnézek rá, szája lassan vigyorra húzódik. - Nem szeretem a szusit. Őszintén szólva, igencsak a frászt hozza rám. -

Rám is - bólogatok félszeg mosollyal. - Fura, hogy nincs

megfőzve. -

Callie még sosem kóstolt szusit - árulja el Seth, az étlapot

olvasgatva. - Úgyhogy elméletileg nem is lehet véleménye. -

Szerintem igenis számít a véleménye. - Kayden térde az asztal

alatt az enyémhez ér, bár nem tudom, véletlenül-e vagy sem. Forrósággal árasztja el a testem, a gyomrom bukfencet vet. - Nagyon is értékes meglátásnak tűnik. Fogalmam sincs, hogy fogadjam a bókját, így inkább ki sem nyitom a számat. -

Nem azt mondom, hogy nem értékes a véleménye - magyarázza

Seth. - Csak azt, hogy talán bejönne neki, ha tenne vele egy próbát. Ez a személyes irányelvem. Épp vizet kortyolok, és prüszkölve röhögök fel, majdnem megfulladok egy jégkockától. -

Úristen!

Seth hátba vereget. -

Megmaradsz?

Bólintok, a mellkasomra szorítom a tenyeremet.

-

Igen, de többet ne poénkodj, miközben épp iszom, okés?

-

Ez az irányelvem. - Csillog a szeme, ördögi vigyort villant rám. -

De visszafogom magam. -

Basszus, a kocsiban hagytam a mobilomat - csap Luke az

asztalra, de úgy, hogy beleremegnek a vizespoharaink. - Mindjárt jövök! - Feláll az asztaltól, végigvonul a bokszok között, és kimegy az étteremből. Ismét az étlapjainkba mélyedünk, amikor Seth is kiugrik a bokszból. -

Bezártam az autót. Ki se tudja venni a mobilját. - Az ajtó felé siet,

kikapja a zsebéből a kulcsot. -

Luke igazából cigizni ment - árulja el nekem Kayden, két tenyere

között pörgetve a sószórót. - Csak nem szereti bevallani olyanoknak, akiket nem ismer. Elég furán áll hozzá. Bólogatok, de nem nézek rá. -

Valószínűleg Seth is bagózni ment. Általában a kocsiban gyújt rá,

de most udvarias akart lenni. -

Nyugodtan rágyújthatott volna - nevet Kayden, és ettől felragyog a

tekintete. - Luke már tizenhat éves korunk óta bagózik a kocsinkban. Képtelen vagyok uralkodni magamon, és elmosolyodom, ahogy eszembe jut valami, miközben a szalvéta szélét birizgálom. -

Mi olyan vicces? - Kayden karba teszi a kezét az asztalon, és

felcsúszik a felsője ujja. Csuklóját apró fehér hegek borítják, és gyorsan lehúzza az anyagot, hogy eltakarja őket. - Na, ne már, meséld el, miért mosolyogsz így! -

Semmiség. - Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Csak

arra gondoltam, mit mondott volna apám, ha megtudta volna, hogy a hátvédje dohányzik. -

Szerintem tudta. - Kayden áthajol az asztalon, közelebb húzódik

hozzám. - Mintha mindig tudta volna, ha rossz fát tettünk a tűzre, de

sosem szólt róla semmit. -

Igaz, lehet, hogy tudta. Egyszer cigizésen kapta a bátyámat, és jó

hosszú időre szobafogságra ítélte. - Miért beszélgetek így vele? Ez nem vall rám. Lehajtom a fejem, és az előételek listájára összpontosítok. -

Callie, nagyon sajnálom - szólal meg Kayden hirtelen, tenyerét az

asztalra simítva és felém csúsztatva. Ahogy ujjai a kezemhez érnek, kis híján megfulladok. -

Micsodát? - kérdezem fojtott hangon.

-

Hogy nem köszöntem meg... azt az estét. - Nagy kezét az enyémre

teszi. Egy pillanatra élvezem keze melegét, de aztán visszakerülök abba az elzárt zugba az elmémben, ahol csapdába esett és tehetetlen vagyok. -

Semmi gond, megértem. - Elrántom a kezem, és az asztal alá

dugom. Zakatoló szívvel bámulom az étlapot. - Kemény este volt az neked. Nem szól egy szót sem, miközben elhúzza a kezét. Nem nézek fel rá, mert nem akarom látni undorodó tekintetét. -

Ha megkérdezném, nem kaphatnék-e egy hamburgert, szerinted

készítenének nekem? - kérdezi, lazán témát váltva. Összevont szemöldökkel lapozgatok a kínálatban. -

Azt írja, van itt hamburger? Nem, csak vicceltem. - Az asztal túloldaláról méreget. -

Kérdezhetek valamit? Óvatosan biccentek. -

Persze.

-

Hogyhogy olyan korán eljöttél az egyetemre? - kérdezi. - A

legtöbben otthon akarják tölteni a nyarat, hogy bulizhassanak. Vállat vonok. -

Nem igazán maradt ott nekem semmi a szüléimén kívül, és

egyszerűen úgy tűnt, itt az ideje mennem. -

Nem volt valami sok barátod, igaz? - Arcára van írva, hogy

visszaemlékezik, és szép lassan összerakosgatja szánalmas életem darabkáit. Szerencsére Seth meg Luke visszatér az asztalhoz, mielőtt Kayden további részleteket áshatna elő. A két srácnak füstszaga van, és láthatóan örömmámorban úsznak. -

Nem, a kampuszon nincs sok - mondja épp Seth Luke-nak,

miközben leül, és kigöngyöli az evőeszközt a szalvétából. - És ha mégis akad egy, a biztonságiak hamar véget vetnek neki. Luke megforgatja a kis műanyag állványt, rajta a különféle sörök képével. -

Igen, a mi sulinkban is folyton ez a szarság ment. Egyszer például

hatalmas örömtüzet raktunk, mire megjelentek a zsaruk, és mindenkit elkaptak. -

Mekkora bajba kerültél? - kérdezi Seth, a karórájára pillantva.

-

Nem nagyba. - Luke a szájába kap egy fogpiszkálót. - A helyi

zsaruk nálunk általában nagyon elnézőek a focistákkal. -

Jellemző - motyogja Seth, és rám sandít, én pedig együtt érzőén

mosolygok rá. Kayden lába folyton az enyémnek ütközik az asztal alatt, és meg akarom kérni, hogy hagyja már abba, de még szemkontaktust sem vagyok képes teremteni vele. Összezavarodom, mert a lelkem mélyén élvezem. Kezdem elveszteni az irányítást az érzelmeim felett, és borzasztóan vissza akarom nyerni az önuralmam. Visszatér a pincérnő, és felveszi a rendelésünket. Megteszek minden tőlem telhetőt, több fogást is rendelek, és feltett szándékom az utolsó morzsáig megenni. Ám amikor megérkezik az étel, összeszorul a gyomrom, és azonnal tudom, hogy megint ugyanaz lesz a vége, mint mindig.

52. PONT: PRÓBÁLJ SZERENCSÉT, AZ ISTEN SZERELMÉRE!

KAYDEN EGY

HETE TART A TANÍTÁS.

Az órák máris piszok nehezek. Előre

figyelmeztettek, hogy az egyetem keményebb lesz, mint a gimi, de arra nem készültem fel, mennyi önálló munkát várnak el az embertől. A suli meg az edzés mellett nincs semmi időm bármi mással foglalkozni. Kétszer futottam össze Callie-vel azóta, hogy együtt vacsoráztunk, és ő mindkétszer ügyet sem vetett rám. Bioszból egy előadásra járunk, de ő leghátul ül, olyan távol mindenkitől, amennyire csak lehet, a tollára meg a papírjára koncentrál. Tuti, hogy már teleírt egy egész füzetet, olyan mániákusan jegyzetel. Igyekszem nem bámulni a csajt, de általában nem bírom megállni. Lenyűgöző figyelni, mennyire nem vesz tudomást senkiről. Jó lenne így a gondolataimba feledkezni, ahelyett, hogy örökké aggódom minden szarság miatt. Épp órára készülök, és azt hajtogatom magamnak, hogy muszáj végre leakadnom Callie-ről, amikor csöng a mobilom: apám hív. -

A garázsban hagytad a szarjaidat - mondja, amint felveszem a

telefont. -

Bocsánat - mentegetőzöm, erőnek erejével levegőt veszek,

miközben megragadom a könyveimet. - De anya azt mondta, otthagyhatom a cuccomat. -

Anyádnak semmi beleszólása az ilyesmibe - válaszolja élesen. -

Ha itt akartad tárolni a szarjaidat, tőlem kellett volna engedélyt kérned. Az istenit neki, mikor fogsz végre leszokni a bénázásról? Szeretnék vitába szállni vele, de igaza van. Állandóan bénázok. Több mint negyedóráig hagyom, hogy a fejemet mossa, és megint úgy érzem magam, akár egy kibaszott kölyök. Miután leteszem a telefont, a komód fölötti tükörbe bámulok, szemügyre veszek minden heget az arcomon, míg egész képem egyetlen nagy sebhelynek nem tűnik. Egyszeriben kiárad belőlem minden felgyülemlett dühöm, és addig rúgom a szaros komódot, amíg ki nem esik az egyik fiókja. Luke cucca szétszóródik a földön: öngyújtók, fényképek, néhány szerszám meg egy borotvapenge. Utálja, ha rendetlen a cucca, és ha meglátja ezt a kupit, nagyon fel fogja kapni a vizet. Gyorsan visszarakok mindent a fiókba, próbálom rendezetten elpakolni a holmikat, és úgy teszek, mintha észre sem venném a pengét, ami farkasszemet néz velem, miközben felkapom a padlóról. De nem is bírok másra gondolni, miközben a markomban tartom, és könyörgök magamnak, hogy ne használjam. Remeg a kezem, miközben visszagondolok arra a régi időre, amikor még nem voltam ilyen; amikor még hittem, hogy talán, esetleg nem mindennek kell a fájdalomról szólnia. A bátyámmal, Tylerrel a garázsban lógtunk. Ő tizenhat éves volt, én nyolc. Tyler a motorját bütykölte, amit a nyári munkával keresett pénzén vett. -

Tudom, hogy nem nagy szám - mondta nekem, miközben kivett

egy csavarkulcsot a sarokban lévő szerszámosládából. - De elhúzhatok rajta innen... jó messzire, és én csak ennyit akarok. Egész nap apával viaskodott, volt egy nagy zúzódás a karján, és felhorzsolta az öklét. Hallottam, hogy veszekednek, aztán már ütlegelték

is egymást. De ez normálisnak számított. Ez volt az életünk. -

Miért akarsz elmenni? - kérdeztem, a motor körül őgyelegve. Nem

volt fényes, vagy ilyesmi, de látszott rajta, hogy jó móka lehet. És ha elviheti innen az embert, akkor tényleg különlegesnek kellett lennie. Apa miatt? Elég erősen hajította vissza a csavarkulcsot a szerszámosládába, majd hosszú, barna hajába túrt, amitől úgy festett, mintha hajléktalan lenne, legalábbis apa mindig ezt mondta. -

Egy nap, pajti, amikor kicsit idősebb leszel, rá fogsz döbbenni,

hogy ebben a házban minden egy kibaszott nagy hazugság, és el akarsz majd húzni innen a picsába, bármibe is kerül. Felléptem egy ládára, és felültem a motorra, megragadtam a kormányt, és lelógáztam rövidke kis lábamat. -

Elviszel magaddal? Én is el akarok menni.

Tyler megkerülte a motort, és leguggolt, hogy megnézze a kerekeket. -

Persze, pajti, elviszlek.

Megmarkoltam a gázkart, úgy tettem, mintha elhajtanék, és egy pillanatra felvillant előttem egy fájdalom nélküli élet lehetősége. -

Megígéred?

Bólintott, miközben a légnyomásmérővel foglalkozott. -

Ja, megígérem.

Aztán kiderült, hogy a bátyám ugyanolyan hazug, mint mindenki más a házunkban. Végül tényleg elhúzott, engem viszont otthagyott, mert inkább piált, mint hogy meg kelljen birkóznia az élettel. Néhány évvel később a másik bátyám, Dylan leérettségizett, és szintén elköltözött. Megváltoztatta a számát, egy léleknek sem árulta el, hova megy, és azóta sem hallott felőle senki, bár nem tudom, mekkora erőfeszítést tett bárki is, hogy megtalálja. Tizenkettő voltam akkor, az utolsó gyerek otthon, vagyis én lettem

apám dühének fő célpontja, amit rögtön világossá is tett számomra azon az estén, amikor Dylan összerámolta a cuccait, és lelépett. Azelőtt sosem vert meg túl vészesen; pofon vágott, elfenekelt az övével, és néha durván megütött vagy megrúgott minket, de mindig épp eléggé visszafogta magát, hogy ugyan baromira fájjon, ám elrejthessük a sérüléseket. Figyeltem, ahogy Dylan kocsija kifordul a ház elől, majd elhajt az utcán a sötétbe, arcomat az ablaküveghez nyomtam, azt kívántam, bár vele lehetnék az autóban, pedig Dylannel sosem jöttünk ki jól. Apám visszajött a házba, magával hozta a hideg esti levegőt. Egészen a kocsiig ordított Dylannel, a fejéhez vágta, hogy kibaszott idióta, amiért feladja a fociösztöndíját, és nem hajlandó az egyetemi csapatban játszani. -

Te meg mi a faszt nézel? - Olyan erősen vágta be a bejárati ajtót,

hogy a kandallópárkányon álló családi fénykép lezuhant a földre. Elfordultam az ablaktól, visszaültem a kanapéra, és a földön heverő fényképet bámultam. -

Semmit, uram.

Apám felém tartott, pupillája elnyelte a szemét, és a szoba túlsó feléből is tisztán éreztem az alkoholt a leheletén. Nagyobb volt nálam, erősebb volt nálam, és arckifejezése világosan jelezte, hogy nagyon is készül kihasználni minden előnyét velem szemben, én pedig semmit sem tehetek ellene. Tudtam, mi a szabály. Felkelni és elbújni, különben apámnak nem lesz ideje lehiggadni. De nem bírtam megmozdulni. Egyre csak a bátyáimra gondoltam, akik elmentek, és itt hagytak engem, akár egy vén pólót. Régen együtt viseltük el mindezt, most viszont magamra maradtam. Sírva fakadtam, akár egy kurva csecsemő, és tudtam, hogy ezzel csak még jobban felidegesítem apámat.

-

Te sírsz? Mi a franc bajod van? - Le sem lassított, felemelte az

öklét, és teljes erőből a vállamba vágta. A nyakamba és karomba sugárzó fájdalom egy csettintésnyi pillanat alatt megfosztott az oxigéntől, és a padlóra rogytam, pislogva igyekeztem megszabadulni a szemem előtt táncoló fekete pontoktól. -

Kelj fel! - Oldalba rúgott, de nem bírtam feltápászkodni.

Cserbenhagyott a lábam, és valahányszor apám cipője nekem csapódott, egyre inkább odalett az élni akarásom. Még össze sem kucorodtam, hogy óvjam magam. Egyszerűen csak hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom, eltompítva annak kínját, hogy itt hagytak magamra. - Te semmirekellő! A bátyáid legalább küzdöttek. De te mi vagy? Semmi! Minden a te hibád! - Újabb rúgás, ezúttal a gyomromat érte, és a fájdalom egészen a fejemig hasított. - Kelj fel! Kelj fel! Kelj már fel... - Bakancsa ismét a gyomromba vágódott, hangja esdeklővé vált. Mintha mindez az én hibám lenne, és apám azt akarná, hogy állítsam le. És talán tényleg az én hibám volt. Nem lett volna más dolgom, csak felkelni. De még egy ilyen egyszerű dolgot sem bírtam megtenni. Ez volt a legsúlyosabb verés, amit apámtól valaha kaptam, mintha a bátyáim iránti minden csalódott dühét rajtam töltötte volna ki. Anyám két hétig nem engedett suliba, hogy meggyógyuljak, és azt mondta az iskolának, a családnak, a barátoknak, a szomszédoknak - bárkinek, aki érdeklődött -, hogy súlyosan fertőző torokgyulladásom van. Szinte végig ágyban feküdtem, éreztem, amint gyógyul a testem, az elmém. Az élni akarásom viszont kipurcant, mert tudtam, hogy ennél sosem lesz jobb, nekem annyi. Most elhessegetem ezt a gondolatot, miközben leülök a padlóra és felemelem a pólómat. Amikor egyetemre jöttem, megfogadtam, hogy abbahagyom ezt - leszokom erről a kurva szokásról. De úgy tűnik, sokkal inkább a rabja vagyok, mint gondoltam.

Másnap bioszon igyekszem lehetőleg meg se moccanni, hogy ne sugározzon szét a fájdalom a hasamból, mégis újra meg újra hátrapillantok Callie-re, aki úgy tűnik, még nem vette észre, hogy szinte már kémkedem utána. Fremont tanár úr jó sokáig húzza az előadást. Mire kiérek az óráról, a folyosó dugig van emberekkel. Az ajtóban állok, épp próbálom kitalálni, hogy ellógjam-e a következő előadást, amikor valaki a hátamnak ütközik. -

Jaj, istenem! Bocsánat! - mentegetőzik Callie, és úgy hátrál el

tőlem, mintha bűnöző volnék. - Nem figyeltem oda. -

Nincs miért bocsánatot kérned. Esküszöm, semmi bajom, hiába

rohantál belém. - Rávigyorgok, miközben félreállok, hogy elférjenek mellettem a többiek. Ahogy elfordítom a törzsem, sajognak az izmaim. -

Bocsánat! - ismétli Callie, majd lehunyja a szemét, és önkritikusan

megcsóválja a fejét. - Rossz szokásom, hogy folyton bocsánatot kérek. -

Semmi baj, de talán megpróbálhatnál leszokni róla - javaslom, az

ajtófélfának támaszkodva. A lány feltűzte barna haját, vékony tincsek lógnak az arca köré. Farmert visel, egy egyszerű, lila pólót, minimális sminket. Nem úgy öltözködik, ahogy Daisy szokott mindennap: nem lóg ki a melle a felsője dekoltázsából, és a farmerja sem olyan tapadós, hogy hangsúlyozza minden domborulatát. Nincs rajta semmi néznivaló, mégis azon kapom magam, hogy alaposan szemügyre veszem. -

Próbálok, de nehéz. - Lenéz a barna padlószőnyegre, végtelenül

szégyenlős és ártatlan. A csaj úgy fest, mint akinek ezer ölelésre lenne szüksége, hogy megszabadítsa a vállán cipelt óriási szomorúság terhétől. - A szokásoktól rém nehéz megszabadulni. -

Meghívhatnálak

valahova?

-

kérdezem

anélkül,

hogy

belegondolnék, mit művelek, és annak milyen következményei lehetnek. - Nagyon szeretném megköszönni, hát, tudod, amit tettél. Pislogva néz rám, nekem pedig eláll a szívverésem. Ez még soha nem fordult elő velem, és egy pillanatra beleszédülök. -

Most igazából pár percen belül Sethszel kell találkoznom, de talán

majd máskor - ad kitérő választ, és elindul a folyosón, vállára lendítve a táskáját. Melléje szegődöm. -

Tudod, a haverod irtó érdekes fazon. Egy előadásra járunk

irodalomból, és folyton jelentkezik, de aztán mindig rossz választ ad. Halvány mosoly játszik Callie ajkán. -

Direkt csinálja.

Tenyeremet az üvegnek nyomva kinyitom előtte az ajtót. -

Miért?

Callie fél kézzel leárnyékolja a szemét a napsütésben, és kilép a szabadba. -

Mert rajta van a listán.

Megtorpanok az ajtó előtt, megemelem a szemöldököm. -

A listán?

-

Nem érdekes - legyint Callie. - Figyelj, tényleg mennem kell.

Szaporán indul el, vékony lábát kapkodva hagy ott engem a kampusz udvarán, lehajtja a fejét és behúzza a nyakát, mintha meg akarna tenni minden tőle telhetőt, hogy ne is létezzen.

CALLIE A koleszszobám a Mclntyre épületben van, ez a legmagasabb kollégium. Lehúzom az azonosító kártyámat, hogy bejussak a kapun, majd beütöm a kódot, ami a szobám ajtaját nyitja. Az ablakon át aprónak

tűnnek az emberek, mintha mindent madártávlatból látnék. Előveszem a párnám alá rejtett naplót, és fogok egy tollat. Tizenhárom éves koromban kezdtem naplót vezetni, papírra vetni a gondolataimat. Nem terveztem, hogy egy egész életen át tartó hobbi lesz belőle, de írás közben sokkal jobban érzem magam, mintha az agyam végre szabadon mondhatná, amit csak akar. A napló borítója foszladozik, egyes lapok szinte teljesen kiszakadtak a spirálról. Elhelyezkedem törökülésben, és egy tiszta oldalra nyomom a toll hegyét. Elképesztő, hogy az ember csupa olyasmit jegyez meg örök életre, amit a legszívesebben elfelejtene, viszont mindaz, amit kétségbeesetten meg akar őrizni, elillan, akár homokszemcse a szélben. Mindenre emlékszem arról a bizonyos napról, mintha a képeket billogvassal égették volna az agyamba. De azt kívánom, bár elfújná őket a szél. Valaki kopog. Sóhajtva visszadugom a naplót a párna alá, mielőtt ajtót nyitnék. Seth lép be a szobába, két jegeskávét hoz, az egyiket a kezembe nyomja. -

Úgy hallottam a hangodon, hogy egy ilyenre van szükséged. -

Ieveti a dzsekijét, az íróasztal előtti székre teríti, majd lecsüccsen az ágyra. - Na jó, mesélj! -

Nem tudom, miért dumál velem, és miért akar elhívni valahova. -

Fel-alá járkálok az ágyam előtt, és a szívószálon át iszogatom a kávét. A szobatársam oldalán pár rajz meg egy Rise Against-poszter van a falon, az ágyát pedig beborítja a szennyes. - Azelőtt szóba sem állt velem. -

Kicsoda, Kayden? - kérdezi Seth, én pedig bólintok. Ledől az

ágyamra, és az iPodom lejátszólistáját böngészi. - Talán bejössz neki. Megtorpanok a szoba közepén, és megcsóválom a fejem, a jég zörög a pohárban. -

Nem, biztosan nem arról van szó. Van barátnője... egy irtó ribis

csaja, akit megérinthet. -

Nyilván téged is megérintene, ha hagynád - feleli Seth, nekem

pedig eláll a lélegzetem. - Jól van na, szóval ott még nem tartunk. Leteszem a kávét az asztalra, lehuppanok az ágyamra, és a combom alá dugom a kezem. -

Nem biztos, hogy én valaha is fogok ott tartani. Azt hiszem, arra a

következtetésre jutottam, hogy én soha senkivel nem leszek képes elmenni odáig. Végül talán olyan vén nyanya leszek, aki ezer cicát tart, és egyenesen a konzervből eszi a macskakaját. -

Először is, fúj, soha nem hagynám, hogy odáig süllyedj.

Másodszor pedig fel kéne írnunk ezt a listára. - Felül, és az éjjeliszekrényen lévő toll után nyúl. -

Csak azért, mert rajta van a listán, még nem jelenti, hogy meg is

fog történni - mondom, miközben Seth feláll, és a szoba végében lévő táblához lép, ahová a listát rögzítettük. -

De igen, pontosan azt jelenti, Callie. - Elvigyorodik, hüvelykujjával

lepattintja a toll kupakját. - Mert ez egy varázslatos lista, a lehetőségek valóságos tárháza. -

Bárcsak így lenne! - Kibámulok az ablakon az udvaron nyüzsgő

emberekre. - Komolyan mondom. Csikorog a toll, ahogy Seth lefirkant valamit. Mire megint feléje fordulok, már odaírta a lista legvégére: 52. pont: Próbálj szerencsét, az isten szerelmére! Visszapattintja a kupakot, oldalra biccenti a fejét, és büszkén mosolyog a feladat szellemes megfogalmazásán. -

Néha még magamat is lenyűgözöm. Amint visszaérek a

szobámba, ezt azonnal hozzáírom a saját példányomhoz is. - A komódra pottyantja a tollat, és visszaül az ágyra. - Na, és mivel próbálsz szerencsét, Callie? Mert tudom, hogy elég erős vagy legalább egy próbálkozáshoz.

-

De mi van, ha szerencsét próbálok, és minden összeomlik? -

vetem fel. - Mi van, ha megint megbízom valakiben, és az illető elrabol tőlem valamit? Már most se sok mindenem maradt, a végén meg nem lesz semmim. -

Próbálj szerencsét valami könnyűvel! - biztat. - Gyerünk, Callie,

vágj bele! -

Te most baráti nyomást akarsz gyakorolni rám?

-

Naná! Sikerül?

-

Nem igazán, mert azt sem tudom, mit akarsz tőlem.

Seth ördögien csillogó tekintettel dörzsöli össze a tenyerét. -

Van egy ötletem! Rá kéne csörögnöd Kaydenre, hogy elfogadd a

meghívását. -

Nem, Seth. - Felhúzom a térdem, és rátámasztom az állam. - Nem

bírok olyan emberek közelében lenni, mint ő. Felzaklatnak, túlságosan emlékeztetnek a gimnáziumra. Egyébként is, hamarosan rá fog döbbenni, hogy a csaja utál, és akkor úgyis leszáll rólam. -

Kedves srácnak tűnik. - Seth előveszi a mobilját a zsebéből, és

megnézi a képernyőt. - És nekem még a mobilszáma is megvan. Összevonom a szemöldököm. -

Hogyhogy?

-

Úgy, hogy nem ismerek lehetetlent. - Végighúzza az ujját a

képernyőn, hogy megkeresse a számot. Kinyújtott karral rávetem magam, de elugrik előlem, és az ajtó felé rohan. - Már hívom is! Felállok, és csípőre teszem a kezem, ujjaim a bőrömbe mélyednek, ahogy előredőlök, és nagyot fújtatok. -

Seth, kérlek, ne csináld! Nekem ez nem megy. Nem boldogulok a

fiúkkal. Szigorú arckifejezéssel emeli a füléhez a telefont. -

Callie, nem szabad elfelejtened, hogy nem minden fiú olyan,

mint... Halló, te vagy az, Kayden? - Elhallgat. - Igen, itt Seth. Várj egy pillanatot, Callie beszélni szeretne veled. - Letakarja a mikrofont a tenyerével, és felém nyújtja a készüléket. - Próbálj szerencsét! Leengedem a kezemet a csípőmről, a bőrömet piros félholdak rovátkolják a körmeim nyomán. Kiveszem Seth kezéből a telefont, pulzusom akadozva lüktet az ujjaimban, a csuklómban és a nyakamban, ahogy a fülemhez emelem. -

Halló! - szólok, suttogásnál alig hangosabban.

-

Szia! - feleli Kayden, értetlennek, de kíváncsinak hangzik. - Miben

állhatok a szolgálatodra? -

Hát, arra gondoltam, hogy esetleg... elfogadnám a meghívásodat,

hogy elmenjünk valahova - magyarázom, miközben Seth bátorítóan gesztikulál nekem. - Nem feltétlenül most rögtön, de talán valamikor később. -

Épp készültem, hogy felfedezzem a várost - mondja, miközben én

a körmömet rágom. - Volna kedved velem tartani? Bólintok, bár nem láthat engem. -

Igen, ez jól hangzik. Találkozzunk odakint, vagy ilyesmi?

-

Tudod, hogy néz ki Luke kisteherautója? - kérdezi.

-

Az a rozsdás tragacs, amivel a gimiben járt?

-

Igen, az bizony. Találkozhatnánk mellette, úgy tíz perc múlva? Az

udvar oldalsó bejárata mellett parkol. -

Rendben, jól hangzik. - Leteszem a telefont, és bosszúsan

meredek Sethre. Tapsol, és vígan táncikál. -

Látod, nem is olyan rossz szerencsét próbálni. Sőt, tök jó is lehet

a vége. -

De mi lesz, ha bepánikolok? - Visszaadom neki a mobilt, és

kirántok egy kapucnis pulcsit a komódom fiókjából. - Mi lesz, ha valami

nagyon furát művelek? Még életemben nem voltam kettesben egy idegen sráccal. -

Nem lesz semmi gond. - Vállamra teszi a kezét, és a szemembe

néz. - Csak légy az a Callie, akit ismerek! Becipzárazom a dzsekimet. -

Oké, bele fogok adni apait-anyait.

Seth felkacag, majd átkarol, és a keblére ölel. -

És ha bármire szükséged van, csak hívj fel! Rám mindig

számíthatsz.

Kayden nincs odakint, a parkolóban. Miközben Luke kisteherautója mellett várok, figyelem az egyik előadásról a másikra igyekvő diákokat, és kis híján kereket oldok. Ahogy fellépek a járdára, hogy visszamenjek a koleszba, Kayden lép ki az épület oldalbejáratán. Egy lánnyal beszélget, akinek hullámos, fekete haja egészen a derekáig ér. Kayden farmerja a csípőjéig csúszik, és hosszú ujjú, sötétszürke felsőt visel. A mozgása lebilincselő. Lendületesen lépked, viszont a válla előregörnyed, és hasa egész környéke merevnek tűnik, mintha fájna neki a járás. Visszaállok a kisteherautó mellé, és karba tett kézzel várok. Amint Kayden meglát, felfelé görbül az ajka, és búcsút int a lánynak, akivel azt hiszem, egy előadásra járok filozófiából. -

Bocs, hogy késtem! - Kayden hüvelykujjal hátrabök a válla fölött,

miközben a lány elsétál. - Kellie egy kis segítségre szorult az irodalom beadandóval. Régóta vársz? Leengedem a kezemet, aztán megint karba teszem, képtelen vagyok kitalálni, mit csináljak vele.

-

Nem túl régóta.

Kayden lelép a járdáról, én pedig már épp hátrahúzódnék, ahogy felém jön. De megmarkolja a kocsiajtó kilincsét, erre megnyugszom, és félreállok, hogy kinyithassa a zárat. -

Jól vagy? - Kitárja az ajtót, nyikorognak a zsanérok, és

rozsdadarabkák potyognak le a kocsiról. Bólintok, fél lábbal fellépek a kisteherautó utasterébe, és bepattanok. Az ülés műanyag huzata felfeslett, a farmeremen át is érzem a durvaságát, a bőrömet szurkálja. Kayden becsapja az ajtót, én pedig az ölemben tördelem a kezem. Most először vagyok egy kocsiban kettesben egy sráccal, leszámítva Sethet, és a szívem mintha kihívást intézne a mellkasomhoz, hogy úgysem tudja elviselni a dühét. -

Callie, biztos, hogy jól vagy? - kérdezi Kayden, kezével a

kormányon. - Kicsit sápadtnak tűnsz. Erőnek erejével rászegezem a szemem, igyekszem nem túl sokat pislogni. -

Jól vagyok, csak egy kicsit fáradt. Az egyetem kimerít.

-

A számból vetted ki a szót. - Úgy mosolyog rám, hogy ráncok

rajzolódnak ki a szeme körül, aztán beindítja a motort. Harákol, aztán a kipufogó nagyot durran. - Bocs, Luke tragacsa egy kalap szar. Térdemre simítom izzadt tenyerem. -

Mi lett a kocsiddal? Amivel gimibe jártál. Otthon hagytad?

Nagyot nyel, mintha gombóc lenne a torkában. -

Apámnak az a szabálya, hogy amint elköltözünk otthonról,

magunkra vagyunk utalva. Ö vette az autót, vagyis az ő tulajdona. Bólintok, a vállam fölé nyúlok, hogy bekössem a biztonsági övét. -

Nekem sincs kocsim. A szüleim felajánlották, hogy nekem adják a

bátyám régi autóját, de elutasítottam. -

Miért? - Sebességbe teszi a kocsit, és elindulunk. - Nekem úgy

tűnik, egy verdával sokkal könnyebb az élet. Bekattintom a biztonsági öv csatját, aztán figyelem, ahogy elsuhannak mellettünk a levelekkel teli fák, miközben kikanyarodunk a kampuszról, és elindulunk az úton. -

Azt hiszem, túl nagy felelősségnek tűnt. Amúgy sem tervezem,

hogy gyakran hagynám itt az egyetemet. Kayden bekapcsolja az ablaktörlőt, hogy lesuvickolja a koszt a szélvédőről. -

Volna egy kérdésem, de természetesen nem muszáj válaszolnod

rá. - Hezitál. - Hogyhogy a gimiben sosem lógtál együtt senkivel? Elgondolkodtam a dolgon, és nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna bármit is csinálni. Addig vakarom a tarkómat, míg fájni nem kezd. -

Azért, mert nem csináltam semmit.

Kayden figyel, várja, hogy kifejtsem, tekintetét rám szegezi az út helyett, de nem árulhatok el neki semmit. Ez az én titkom, az én szégyenem, és magammal viszem a sírba. -

Hallottam, hogy van itt az az irtó szuper hely, egy dombtető,

ahonnan az egész várost be lehet látni - mondja. - Arra gondoltam, hogy elmehetnénk oda. Nincs túl messze egy kiránduláshoz. -

Kiránduláshoz? - kérdezem. - Fel akarsz mászni egy hegyre?

Kayden jót nevet, én meg hülyének érzem magam. -

Igen, felmásznánk egy dombra, meg minden.

A számat elhúzva lepillantok barna csizmámra, aminek a szára felül visszahajlik. Egy számmal kisebb a kelleténél, és már attól is vízhólyagos lesz a lábam, ha az egyetemen mászkálok benne. -

Oké, végül is elmehetünk kirándulni.

Kinyitja a száját, épp mondana valamit, amikor zsebében meg-csörren a mobilja. Összevonja a szemöldökét, miközben elolvassa a képernyőn

felvillanó nevet. -

Csendben tudnál maradni egy percre? - kérdezi tőlem bűntudatos

képpel. Bólintok, a mobilra meredve. -

Persze.

-

Csá, bébi, mi a helyzet? - veszi fel a telefont, és hallom Daisy

hangját a vonal túlsó végéről. -

Akkor ne mondd meg nekik, és talán nem kapják fel a vizet. -

Hallgat. - Igen, tudom. Te is hiányzol nekem. Alig várom a bált... Nem, még nincs szmokingom. Fellángol a szívemben némi irigység. Amikor kisebb voltam, a szalagavató bálról álmodoztam, arról, hogy szép ruhát fogok viselni, rajta sok-sok flitterrel. Még tiarát is akartam, ami most már butaságnak tűnik. -

Én is szeretlek - szól Kayden színtelen hangon, majd gyorsan

leteszi a telefont. Irigységem elillan, és kiengedem a levegőt, amit észre sem vettem, hogy benntartottam. A srác az ülésre, kettőnk közé dobja a mobilt. -

Daisy volt az... ismered Daisy McMilliant, igaz?

-

Igen, egy kicsit.

-

A hangnemedből ítélve arra tippelnék, hogy nem kedveled.

-

Miért erre tippelnél?

Két kézzel markolja a kormányt, miközben szemügyre vesz. -

Mert a legtöbben nem kedvelik.

-

Ha ez a helyzet, akkor miért jársz vele? - kérdezem, bár fogalmam

sincs, honnan veszem hozzá a bátorságot. Vállat von, arca merev. -

Jó csaj. Általában megkapom tőle, amit akarok.

-

Jaj, bocsánat! Tolakodó vagyok, igaz? - Megmarkolom a

biztonsági övét, miközben Kayden bekanyarodik egy rémesen kátyús földútra, aminek a szélén egy nagyon meredek lejtő vezet a mélybe. Kanyarogva vezet fel a zöldellő fákkal és fűvel teli hegyekbe. -

Nem voltál tolakodó. Én faggattalak előbb. - A fogát csikorgatja, és

még szorosabban markolja a kormányt. Az út hátralévő részében hallgatunk, és érzem, hogy valami biztosan felzaklatta Kaydent. Forognak az agyában a fogaskerekek, ahogy fejben valami bonyolult kérdéssel birkózik. Már jól fent járunk a dombon, amikor Kayden jobbra tekeri a kormányt, a leállósáv felé kanyarodik a kisteherautóval. A sávot hosszú mélyedés választja el az úttól, és feléje haladva fokozatosan lassít. A kocsi zökken egyet, ferdén megáll, mire Kayden erősen lenyomja a gázpedált, és a tragacs kidöccen a mélyedésből, jobbra-balra rázva minket. Miután visszajutunk az egyenes terepre, a fák felé gurul a kisteherautóval, addig araszolva előre, míg a lehető legközelebb nem ér hozzájuk, ekkor kiveszi sebességből a váltót, és leállítja a motort. Meredek domb magasodik előttünk, sziklás oldala össze van graffitizve színes dátumokkal, dalszövegekkel, versekkel és szerelmi vallomásokkal. Autók parkolnak mellettünk és az úton is. Az ösvényen és a dombtetőn emberek mászkálnak. Örülök, hogy nem maradtunk kettesben, de az nem tetszik, hogy ilyen sokan vannak itt. Eléggé problematikus. Kayden meghúzza a kallantyút, és könyökkel kilöki az ajtót. -

Nem kell nagyon messzire menni, esküszöm. Legalábbis nekem

azt mondták. Ha mégis túl megerőltető, csak szólj, és visszafordulunk. -

Rendben, szólni fogok. - Én is kinyitom az ajtót, és kilendítem a

lábam, igyekszem elkerülni egy tócsát. A kisteherautó előtt találkozom össze Kaydennel, és bedugom a kezem farmerom zsebébe, ami olyan puha anyaggal van bélelve, hogy mindig megnyugtat, mert egy

plüssmackóra emlékeztet. Elindulunk a földúton, elmegyünk egy párocska mellett, akik túrabakancsban, hátizsákkal üldögélnek egy kőtömbön. Integetnek nekünk, Kayden pedig viszonozza, miközben én a festékkel teleírt sziklát bámulom. -

Ez meg mi? - tűnődöm hangosan, és felolvasom az egyik idézetet:

- „Élj a mának, ragadd meg, használd ki, ahogy csak akarod!” Kayden oldalra lép, hogy elkerüljön egy hatalmas kátyút az ösvényen, és válla véletlenül az enyémnek ütközik. -

Azt hiszem, hagyomány, hogy az egyetem végzősei feljönnek ide,

és bölcs tanácsokat írnak az eljövendő végzősöknek. -

„Hosszú és király életet. A fiúra pillantok, szám felfelé görbül. - Ez

aztán mélyenszántó. Ahogy elneveti magát, ráncok jelennek meg a szája körül. -

Nem állítottam, hogy minden szavuk bölcs tanács volna, csak

hogy azt hallottam, annak szánják őket. A sziklák felé húzódom, hogy kissé eltávolodjak Kaydentől. -

Egész jó ötletnek tűnik. Az ember azzal tehet pontot egy korszak

végére, ami csak eszébe jut. -

Ugye, hogy jó? - A srác felugrik egy nagy kőre, hosszú lábát

kinyújtóztatva megáll a tetején, majd leszökken a túloldalon. Liheg, mosolyog, és nagyon büszke magára. - Kicsit olyan, mint az örömtűz odahaza, Aftonban, amikor leírtuk a gondolatainkat egy darab papírra, amit aztán elégettünk. -

Én abban sosem vettem részt - vallom be, ökölbe szorítva a

kezem. Ha elmentem volna az örömtűzre, gyötört volna, hogy mindenki arról sutyorog, sátánista vagyok, aki sosem eszik semmit. Ugyanis a bénán levágott hajam, a feketével vastagon kihúzott szemem és a zárkózott viselkedésem csakis a sátán műve lehetett.

-

Aha. - Kayden egy darabig szemlél, én pedig úgy teszek, mintha

nem venném észre. - Callie, szeretnélek megismerni. Mármint, megmentetted az életem, én pedig szinte semmit sem tudok rólad. Letépem egy bokor levelét, és a viaszos szélét tépkedem. -

Nem igazán van mit megismerni rajtam. Elég unalmas ember

vagyok. -

Azt kétlem. - Lerúg egy követ a meredek domboldalon. - Mi lenne,

ha előbb én árulnék el valamit magamról, aztán te is mesélnél valamit magadról? -

Miféle valamit?

-

Bármit, amit csak akarsz.

Megtorpanunk, ahogy elérjük az ösvény végét. Az út kiszélesedik, dombokkal és sziklákkal határolt térség tárul elénk, valamint egy hatalmas szirt, amelynek kiszögellései lépcsősornak tűnnek. Meredek, de megmászható. -

Hogy jutunk fel? - A földre ejtem a levelet, és hátrahajtom a fejem,

hogy felnézzek a szirt tetejére. Kayden összedörgöli a tenyerét, megragadja az egyik kiszögellést, és felteszi a lábát egy alsóbbikra. -

Hát felmászunk! - Térdét rugózva felugrik a fokra, tényleg úgy

halad felfelé, akár egy hegymászó a sziklafalon. Miután eljut félútig, a válla fölött lenéz rám. - Na, nem jössz? Hátranézek a domboldalon lekanyargó ösvényre, aztán vissza a szirtre. Szerencsét próbálni, az istenit! Bár tériszonyom van, megragadom a durva kiszögellést, lábujjhegyre állok, és nekirugaszkodom a szirtnek. Mindkét lábamat egy-egy fokra helyezve feltornászom magam a következő kiszögelésre, és minél magasabbra mászom, annál jobban szédülök. Amikor lenézek, megdermedek a félelemtől, hogy kilapulok a lenti sziklákon. A szél a hajamba kap, pár tincsem kiszabadul a gumiból.

-

Menni fog? - Kayden a szirt tetején áll, csípőre tett kézzel, mintha

ő lenne a világ királya, ami irtó klassz meló volna, ha tényleg létezne. A világ királyaként koronát viselhetnék, és mindenkinek engedelmeskednie kéne nekem. Ha azt mondanám, hagyjanak békén, úgy is lenne. Az orromon át veszek levegőt, és belekapaszkodom a következő kiszögellésbe. -

Igen... - Ahogy ujjaim kissé lecsúsznak a peremről, görcsösen

lehunyom a szemem, és begörbítem a hátam. Nem fogok lezuhanni, de tehetetlennek érzem magam, és nem bírok megmozdulni. -

Basszus, Callie! - hördül fel Kayden. - Add a kezed!

Megmarkolok egy újabb kiszögellést, erősen kapaszkodom belé, miközben egyre nehezebben kapok levegőt. Szédítő köd borul az agyamra, remeg a térdem, mindjárt összecsuklik a lábam. -

Callie, nyisd ki a szemed! - szól rám Kayden halk, de határozott

hangon. Résnyire nyitom fél szememet, és látom, hogy lemászott hozzám, lába pont a fejem fölött van, és hosszú karját felém nyújtja. Add csak a kezed, majd én felhúzlak! Úgy meredek a karjára, mintha maga volna az ördög, mert egy kéz nagyon is ördögi tud lenni; kisajátíthat, leszoríthat, engedély nélkül megérinthet. Az ajkamat harapdálva megcsóválom a fejem. -

Egyedül is menni fog. Csak egy pillanatra megszédültem.

A srác felsóhajt, és már nem feszíti úgy a karját. -

Tériszonyod van, igaz?

Előredőlök, míg testem az éles sziklának nem préselem. -

Egy kicsit.

-

Add a kezed! - ismétli Kayden, továbbra is halkan, ám

ellentmondást nem tűrő tekintettel. - Hadd húzzalak fel! Felélénkül a szél, és a por csípi az arcomat. Kiver a víz az

idegességtől, miközben lehunyom a szemem, és Kayden kezébe adom a kezem. Ujjaink összekulcsolódnak, és mintha áramütés érné a karomat, aztán felnézek, egyenesen a fiú szemébe. Kayden megszorítja a kezem, és felhúz, karja minden izma megfeszül, amíg fel nem jutok a következő fokra. Megvetem a lábam, ő pedig ad nekem egy pillanatnyi pihenőt, mielőtt ismét megrántaná a karomat, és egy fokkal feljebb emelne. Amikor elér a szirt tetejéhez, elereszt, de csak azért, hogy felmásszon legfelülre. Aztán a peremen áthajolva lenyújtja nekem a kezét, én pedig belekapaszkodom, megint rábízom magam, és ő fel is húz magához. Megbotlom, és cipőm orrát a porban húzva próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Keze a hátamhoz ér, kicsivel derékmagasság fölött simul rám a tenyere, hogy megtámasszon. Megdermed a testem, ahogy érzelmek kavalkádja áraszt el. Élvezem Kayden érintését, ujjai gyengédségét, közelléte melegségét. De aztán az elmémbe villan az emlék arról, ahogy egy nagy kéz hátba vág, letaszít egy ágyra. Megperdülök, elkerekedett szemmel nézek Kaydenre, hajtincsek lógnak az arcomba. -

Légy szíves, ne érj hozzám!

-

Semmi baj

- mondja a kezét maga elé tartva,

óvatos

arckifejezéssel. - Csak segítettem, hogy el ne ess. Felnyúlok, és megigazítom a lófarkamat. -

Ne haragudj... Én csak... Ennek semmi köze hozzád, esküszöm.

Egyszerűen csak ilyen vagyok. Kayden leengedi a kezét, és hosszú-hosszú ideig figyel engem. -

Nem

akarok

kíváncsiskodni,

de

elég

idegesnek

Megkérdezhetem... Nem baj, ha megkérdezem, miért? A válla fölé szegezem a tekintetem. -

Nem szeretném, ha megkérdeznéd.

tűnsz.

-

Rendben - feleli egyszerűen, és elfordul a szirt pereme felé.

Odalépek mellé, kis távolságot tartva kettőnk között. A dombok kilométereken át elnyúlnak; buja zöldjüket fák és kirándulók pettyezik. A kék ég végtelen, a nap átragyog a vékony, fehér felhőkön. Szellő suhan felénk alulról és szemből is, s ahogy a két áramlat összeér, úgy érzem, mintha repülnék. -

Kicsit arra a festményre emlékeztet, ami Garibaldi tanár úr falán

lógott. - Kayden elgondolkodva dörgöli meg borostás állát. -

Amire olyan büszke volt, hogy folyton csak arról beszélt? - A

karomat továbbra is lelógatom, de egy picit oldalra emelem, és kinyújtott ujjakkal elképzelem, milyen lehet madárnak lenni, a magasban, szabadon repülni. Kayden elneveti magát, feje előrebukik, haja a homlokába hull. -

Minden osztálynak elmesélte azt a sztorit?

Nyelvemet a szájpadlásomhoz szegezve fojtom magamba a kuncogást. -

Szerintem ez volt a hagyomány. Garibaldi a maga módján így

hencegett, hogy volt olyan időszak az életében, amit nem a tanteremben töltött. Kayden felemeli a fejét, és lassan kifújja a levegőt. -

Meddig akarsz idefent maradni?

Vállat vonok, és a kiszögelléses szirtfal felé fordulok. -

Visszamehetünk, ha akarod.

-

Még nem akarok lemenni - feleli, mire megtorpanok. - Hacsak te

nem akarsz. Visszanézek a dombokra. -

Szeretnék még egy kicsit itt maradni, ha nem baj.

-

Egyáltalán nem. - Leül a porba, és keresztbe teszi kinyújtott lábát.

Aztán megpaskolja maga mellett a földet.

Hosszú ideig bámulok a mellette lévő helyre, végül lehuppanok a földre, és én is keresztbe teszem a lábam. Görcsbe rándulnak az izmaim amiatt, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, de nem húzódom arrébb. -

Eléggé utálom a tojásfocit - árulja el Kayden, miközben behajlítja

az egyik lábát, és térdére teszi a karját. -

Aha - mondom meglepetten. - Hogyhogy?

Végighúzza az ujját a fél járomcsontján húzódó hegen. -

Néha már sok nekem az erőszak.

Hátradőlök, kinyújtott karral a földre tenyerelek. -

Én sem szeretem a tojásfocit. Nincs más célja, csakis a

dominancia. Kayden nevet, megcsóválja a fejét. -

Én ezt azért nem mondanám, de megértelek. Viszont én irányító

vagyok, úgyhogy igazából nincs más dolgom, csak a labdát hajigálni. A kisujjamat húzgálom a porban. -

Tudom, milyen pozícióban játszol, és hogy mi az irányító dolga.

Mivel apám edző, minden egyes meccs meg edzés után hallgathattam a beszámolóját a vacsoránál. -

De azért apád rendes ember - jelenti ki Kayden, oldalvást rám

sandítva. - Én kedvelem. Tudom, hogy nem lenne szabad faggatnom, de nem bírom megállni. Hónapok óta aggaszt, hogy csak úgy otthagytam, miután az apja megverte. Igazából egy pillanatig sem hittem, hogy az lett volna az egyetlen alkalom, amikor Mr. Owens kezet emelt rá. Olyan nincs, hogy akkora harag csak egyszer lángol fel egy emberben, aztán szertefoszlik. -

Kayden, mi történt azon az estén? Aznap este, amikor nálatok

jártam... és az apukád, hát, ugye, megütött téged. Történt már olyan máskor is? -

Szerintem most rajtad a sor, hogy elárulj valamit magadról - tér ki

a válasz elől, és ökölbe szorítja a kezét, míg olyan fehér nem lesz, hogy már a hegek sem látszanak rajta. -

Nincs sok minden, amit mesélhetnék magamról. - Nem vagyok

hajlandó ránézni, miközben vállat vonok. - Érdekes meg pláne nincs. Kayden felemeli a kezét, összecsippenti mutató- és hüvelykujját. -

Ne már! Csak egy apróságot árulj el! Én csak ennyit kérek.

A homlokomat ráncolva töröm a fejem, milyen érdekességet mesélhetnék magamról, ami nem túl személyes. Ismét megvonom a vállam. -

Szeretek néha kick-boxolni a Gyúrós Edzőteremben.

-

Kick-boxolni? - kérdezi a homlokát ráncolva. - Komolyan?

A földet kapargatom berepedezett körmeim alól. -

Nagyon jó kikapcsolódás.

Tekintete végigsiklik rajtam, a lábujjamtól az arcomig, és elpirulok. -

Picikének tűnsz te a kick-boxoláshoz. Nem bírom elképzelni, hogy

apró lábacskáddal kárt tehetnél bárkiben. Ha bátrabb lennék, most rögtön kihívnám Kaydent a hóra, csak hogy bebizonyítsam, nincs igaza. Hátradöntöm a fejem, szemem elé emelem a kezem, hogy kitakarjam az éles napfényt. -

Nem a sportolás kedvéért csinálom, hanem csak szórakozásból.

Nagyon jó arra, hogy... nem is tudom... - Elharapom a mondat végét, mert a többi túl személyes. -

Hogy az ember levezesse a felgyülemlett dühét - mondja Kayden,

inkább magának, mint nekem. Bólintok. -

Igen, olyasmi.

-

Tudod mit? - Rám néz, telt ajka mosolyra húzódik. - Ha

legközelebb kick-boxolni mész, elhívhatnál magaddal. Az edzőm, aki

elég nagy rohadék apádhoz képest, úgyis folyamatosan csesztet, hogy jobb formában kéne lennem. És akkor megmutathatnád, mekkora kárt képes tenni a kis tested. Még vissza is fognám magam, esélyt adnék, hogy földhöz vágj. Az ajkamba harapok, hogy el ne vigyorodjak. -

Jól van, de nem járok oda valami gyakran.

-

Csak amikor kedved támad szétrúgni egy-két valagat? - heccel a

szemöldökét megemelve. Apró mosolyra rándul a szám. -

Igen, valahogy úgy.

Kayden oldalra fordul, így felém néz, és törökülésbe húzza a lábát. -

Oké, van egy másik kérdésem. Ez csak most jutott eszembe. Azt

hiszem, még ötödikben volt, hogy a családotok átjött hozzánk, apám egyik hülye kerti sütésére, amit minden évben megrendez a Super Bowl tiszteletére.

Apám

vitrinjéből

valahogy

lába

kelt

egy

dedikált

focilabdának, és mindenki azt hitte, hogy Tyler bátyám nyúlta le, mert olyan furán viselkedett, pedig csak be volt szívva. De én az atyaúristenre esküszöm, hogy láttam, amint te a pólód alá dugva kicsempészed a labdát a kocsitokba. Feltérdelek, a sarkamra ülök, és a kezembe temetem az arcom. -

Arra a bátyám kényszerített. Azt mondta, ha ellopom neki a labdát,

nem árul be, hogy én törtem el az egyik kis egyszarvút anyánk hülye gyűjteményéből. - Elhallgatok, mély csönd borul ránk. Végül sikerül összeszednem a bátorságomat, és kikukucskálok az ujjaim között. Nagyon-nagyon sajnálom. Kayden méreget, aztán lassan mosoly ül ki az arcára. -

Callie, én csak heccelek! Nem számít, hogy tényleg te voltál. Ami

azt illeti, egész vicces. -

Nem, nem az - felelem. - Nagyon is borzalmas. Fogadok, hogy a

bátyád komoly bajba került. -

Á, már elmúlt tizennyolc. - Elhúzza a kezemet az arcom elől.

-

És miután apám szemétkedni kezdett, Tyler egyszerűen csak

lelépett. -

Én érzem magam szemétnek. Szerintem a bátyám még mindig a

szobájában őrizgeti azt a labdát. Szólnom kéne neki, hogy adja vissza. -

Dehogyis. - Még mindig fogja a kezem, és a térdem felé húzza a

karomat. Nagyon is érzem, hogy ujjhegyei pontosan dübörgő pulzusom fölött érnek a csuklómhoz, és nem bírom eldönteni, hogy elrántsam-e a kezemet vagy sem. - Apám kibírja néhány szarsága nélkül. -

Biztos? - Nem bírom levenni a szemem a karomat fogó kezéről.

-

Esküszöm, hogy vissza tudom szerezni.

Kayden halkan elneveti magát, és ujjai a csuklóm alsó felét cirógatják, egész testem beleborzong. -

Tuti biztos. Semmi gáz.

-

Nagyon-nagyon sajnálom - ismétlem.

Furcsa arckifejezéssel néz rám, mintha épp eldönteni próbálna valamit. Megnyalja a száját, aztán összeszorítja, és visszatartja a lélegzetét. Gyakran morfondírozom azon, vajon hogy nézne rám egy srác, ha éppen készülne megcsókolni. Vajon ugyanúgy, mint az első és egyetlen csókom alkalmával: izzó szempárral, amiben leigázó akarat csillan? Vagy talán teljesen máshogyan? Kevésbé félelmetesen? Inkább szenvedéllyel és vággyal teli tekintettel? Kayden visszafordul a szirt pereme felé, elengedi a csuklómat, és remegni kezd a keze. Megfeszíti, kinyújtja az ujjait, és felsóhajt. -

Mi baja a kezednek? - kérdezem, igyekszem megőrizni a higgadt

hangnemet. - Megsérült a felmászás közben? Ökölbe szorítja a kezét, és leengedi az ölébe.

-

Semmi baja. Csak egyszer eltört néhány kézcsontom, és azóta

néha rám jön a remegés. -

Zavar a fociban?

-

Néha, de elbírok vele.

Az öklén lévő hegeket bámulom, visszaemlékszem az estére, amikor Kayden felsértette a kezét. -

Kérdezhetek valamit?

Kinyújtja a lábát, hátradől, és a kezére támaszkodik. -

Persze.

-

Hogy szerezted a kézfejeden lévő sebhelyeket? - Kinyújtom a

kezem a hegek felé, mert olyan heves késztetést érzek Kayden megérintésére, hogy ez a szükség egy pillanatra még a kétségeimet is elnyomja, de aztán az élet utolér, és gyorsan arrébb húzom a kezem. Fél karjára támaszkodva maga elé emeli sérült kezét. Minden egyes ujja tövében vastag, fehér sebhely húzódik. -

Egy falba vertem az öklöm.

-

Tessék?

-

Nem szándékosan - teszi hozzá, aztán végighúzza a mutatóujját

minden

egyes

bütykön

és

mélyedésen.

-

Vannak

az

életben

szerencsétlen véletlenek. Emlékszem, ahogy az apja a képébe vágja az öklét. -

Ja, ez igaz, de vannak rossz dolgok is, amiket szándékosan kö-

vetnek el rossz emberek. Kayden bólint, aztán talpra áll, és leporolja a nadrágját. -

Vissza kéne mennünk. Meg kell írnom egy iszonyú irodalom-

esszét. - A kezét nyújtja, hogy felsegítsen, de egyszerűen nem bírom megfogni. Négykézláb helyezkedem, aztán talpra kászálódom. -

Most már csak le kell jutnunk - sóhajtok fel, ahogy a szirt széléhez

lépek, és lenézek a mélybe. Halkan felnevet, ahogy követ a peremhez. -

Nyugi! Lesegítelek, ha hagyod.

Elkerekedik a szemem a szavai hallatán, illetve a mélység láttán. Micsoda dilemma! De egyszer már megbíztam Kaydenben, és úgy döntök, ezúttal is így teszek. Csak imádkozom az úristenhez, hogy ez a fiú ne taszítson a mélybe, ne törjön össze, mert már így is rengeteg darabban heverek, és fogalmam sincs, mennyi törést bírok még ki.

KAYDEN Ideges vagyok, miközben segítek Callie-nek lemászni a szirtről, de nem azért, mert félnék, hogy leesik. Átkarolom a hátát, és ő nekem támaszkodik. Biztonságban van, én pedig nagyon is örülök ennek. A baj belőlem ered. Mialatt lemászunk, végig zakatol a szívem. A legszívesebben a karomba zárnám, hogy a bőrét simíthassam, az ajkát harapdálhassam, és ujjaim bejárhassák feneke domborulatát. Még soha az életben nem akartam így senkit, és ez kibaszottul félelmetes érzés. Egy pillanatra még az is felmerült bennem a szirttetőn, hogy megcsókolom, de nem lett volna helyes. Nem csak azért, mert nem kellene egy olyan kedves lánnyal smárolnom, mint Callie, hanem azért is,

mert

barátnőm

van,

és

a

csók

mindkettőjükkel

szemben

tisztességtelen lett volna. Bár a szirten folytatott beszélgetésünk csupán egy röpke pillanatnak számít,

nekem még soha nem

volt

részem ennél komolyabb

párbeszédben. Amikor Daisyvel dumálok, általában felszínes dolgokról van szó, mint például az iskolai bál, hogy milyen ruhát fog felvenni, vagy hogy kinél lesz a buli. Én ilyen életet akarok. Egyszerűt. Már így is annyi

bonyodalmat zártam magamba, hogy az egész világomat sötétbe borítja. -

Biztos, hogy nem fogunk leesni? - Callie a felkaromat markolja,

ujjbegyeit a felsőm anyagába vájja, miközben pislogva mered a földre. Úgy érzem, menten elejtesz. -

Nem foglak elejteni. Ígérem. - Még szorosabban fogom át a hátát,

és gyengéden magamhoz húzom őt. - Csak nyugi! Mindjárt leérünk. Lecsúsztatom a lábam a sziklán a következő kiszögellés felé, és ellenállok a késztetésnek, hogy megmarkoljam Callie fenekét, gondosan deréktájon simítom a hátára a tenyerem. Ő mindkét kezével belém kapaszkodik, miközben a fok felé nyújtja a lábát. Amint a lábfeje a kiszögeléshez ér, megnyugszik, és már lép is tovább az eggyel lejjebb lévőre. Amint a szirt aljához érve lelép a földre, elengedem őt. -

Látod, mondtam, hogy nem ejtelek el. - Egy kicsit produkálom

magam: az utolsó pár fokot átugorva landolok Callie előtt, ügyet sem vetve a vádlimba nyilalló fájdalomra. - Soha többé ne hagyd, hogy ilyen magas helyre vigyelek! Bűnbánó képet vág, miközben két kézzel söprögeti le a port a felsőjéről. -

Ne haragudj, szólnom kellett volna, hogy tériszonyom van. Bár az

is igaz, hogy az ilyen falmászás nem tűnik valami természetesnek. Úgy éreztem magam, mintha gyíkok lennénk, vagy ilyesmi. Nem bírom magamba fojtani a nevetést. Már nagyon régen nem kacagtam, de most jólesik. -

Szóval ami a jövőbeni terveket illeti, milyen helyekre mennél

szívesen? Kábé olyan zavarodottnak tűnik, amilyennek én érzem magam. -

Fogalmam sincs.

-

Hát, gondolkozz rajta! - Elindulok az ösvényen a kisteherautó felé,

és Callie követ. - És amikor legközelebb veled szeretnék lógni, oda mehetünk, ahova csak te akarsz. A homlokát ráncolva bámulja a mellettünk lévő dombokat. -

Lesz legközelebb?

-

Persze - felelem lazán. - Miért ne lenne?

Callie rám pillant, majd vállat von, mintha nem hinne nekem. -

Nem is tudom.

Az a benyomásom, hogy sok mindent tud, és épp ezért kellene menekülnöm előle, mielőtt még rólam is megtudja az igazat. De ahogy apám mindig mondja, nekem sosem akadt sok sütnivalóm, és van egy olyan érzésem, hogy nem leszek képes távol maradni ettől a lánytól.

43. PONT: NE HAGYD MAGAD!

KAYDEN IRTÓ

SZÉPET ÁLMODOM.

Callie meg én épp a szirtfalon mászunk le.

Ahogy lesegítem a földre, az alsó ajkába harap, botladozva a sziklához húzódik, iszonyú bátortalannak tűnik.Szememet a szájára szegezve a sziklafalra simítom a tenyerem, így Callie feje pontosan a két karom közé kerül. Remeg a teste, ahogy lehajtom a fejem, leheletem a nyakát éri. Imádom, hogy remeg, és el akarom érni, hogy még jobban remegjen. Lecsúsztatom a tenyeremet a sziklán, a csipkézett kő felhorzsolja a bőrömet. A fájdalom, az irdatlan vágy és az adrenalin keveréke lüktet a testemben. Megragadom Callie csípőjét, száját kinyitva hajtja hátra a fejét, és felnyög. -

Mondd, hogy akarsz! - szólok, mert van egy olyan érzésem, hogy

ezt még soha senkinek nem mondta. -

Akarlak - zihálja.

Felemelem őt, számat az ajkára szorítom, erősen magamhoz vonom, semmi mást nem akarok, csak letépni a ruháit, és mélyen beléje hatolni. -

Ébresztő, szerelmem! - Egy meleg kéz paskolja meg az arcomat,

én pedig az illető felé hadonászok, mert elrontja az álmomat. - Na, gyerünk már, pasikám! - Valaki nagy lendülettel rám ül. - Ajándék vár, ha felébredsz. Pislogok, egy kék szempárt látok, meg az arcomba lógó szőke, göndör hajtincseket.

Daisy szétvetett lábbal ül az ölemben, farmer miniszoknya és csipkés, fehér felső van rajta. -

Meglepetés!

Felkönyökölök, csalódott vagyok, vissza akarok térni az álmomba, hogy lássam, mi lesz a vége. -

Mit keresel itt?

Dühösen mered rám. -

Te aztán szépen fogadod életed szerelmét! Basszus, Kayden,

néha akkora egy seggfej vagy! Felsóhajtok, és műmosolyt erőltetek a képemre. -

Bocs, csak fáradt vagyok! A suli meg az edzések mellett alig

marad időm aludni. Daisy a tincsei végét csavargatja. -

Hát, most már ébredj fel! Muszáj kiruccanod velem valahova,

mielőtt haza kéne mennem. Csak kábé egy órát maradhatok. -

Miért vagy itt? - kérdezem óvatosan, miközben felülök, és az ágy

végének dőlök. Megrázza a fürtjeit, és megigazítja a hasáig érő felsőt. -

Anyám hozott el, vásárolni jött a városba. Ez az egyetlen hely a

közelben, ahol normális cipőt tud venni, nem csak gagyi vackokat. Felvonom a szemöldököm, érdeklődést tettetek. -

Nahát, tényleg?

Daisy bólint, majd két ujjával végiglépked csupasz mellkasomon, amit csak a takaró borít. -

Gondoltam, eljövök vele, és meglátogatlak. Elvihetsz valahova, és

cserébe talán jól járhatsz. -

Én úriember vagyok - felelem. - És hol van Luke? Gondolom, ő

engedett be. De ki engedett be az épületbe? -

Megvannak a magam módszerei. - Átemeli fölöttem a lábát, és

talpra áll. - Luke beengedett a szobába, aztán elment. Nem értem, mi baja van velem. Mármint, ha csak ránézek, elrohan az ellenkező irányba. -

Csak szégyenlős. - Felülök, a takaró lehull a mellkasomról. Daisy

úgy nézegeti a mellkasomat minden irányban átszelő fehér vonalakat, mintha elfeledkezett volna róluk. -

Tudod, hogy lézeres beavatkozással el lehet tüntetni a hegeket?

Talán utána kellene járnod a dolognak. - Végighúzza körmét az arcomon. - Tökéletes lehetnél, ha nem lennének rajtad ezek a hegek. Elhúzódom tőle, kirántok egy piros pólót a komódból, és felveszem. -

Tessék! Most már nem kell nézned őket.

Daisy grimaszt vág. -

Én nem akartam undok lenni. Csak az igazat mondtam. Felkapom

a farmeremet a földről, belebújok és begombolom, majd felveszem a cipőmet. -

Hova akarsz menni?

Elgondolkodva érinti meg az ajkát. -

Lepj meg! Az a lényeg, hogy jó hely legyen.

Zsebre dugom a mobilomat meg a pénztárcámat, aztán kitárom neki az ajtót. -

Tudod, hogy nincs autóm.

-

Naná - grimaszol, miközben becsukom magam mögött az ajtót. -

Ezért nyaggattam anyámat, hogy adja ide a kocsiját. De csak addig, amíg a plázában van, úgyhogy gyorsan kell lezavarnunk a dolgot. Bár arról ajánlatos gondoskodnod, hogy jól érezzem magam. - Széles mosolyt villant rám, és csípőjét riszálva vonul végig a folyosón. Szoknyája alig takarja a fenekét, és magabiztosan nyújtja ki hosszú lábát. A folyosón elhaladó pár srác megbámulja a seggét. Amikor a kapuhoz ér, Daisy megvárja, hogy kinyissam neki, majd kilépünk együtt a napfénybe. A kampusz udvarán nyüzsögnek az egyik

óráról a másikra siető, könyveket szorongató diákok. Elindulunk az úton a fák árnyékában, és ekkor Seth meg Callie jön szembe. A lányon hosszú ujjú, lila felső van, haját összefogta. Eszembe jut izgató álmom, és hogy milyen érzés volt a karomba zárni Callie-t. Épp

komoly

arckifejezéssel

beszélget

Sethszel,

aki

élénken

gesztikulál. Amikor a lány tekintete találkozik az enyémmel, szeme a másodperc törtrészére felragyog, majd megpillantja Daisyt. Callie-nél édesebb lányt nem ismerek, ám arcát most gyűlölet önti el. Már éppen integetnék neki, amikor felém nyújtja a karját, kezében egy belépőkártyával. -

Ez a tiéd. - Szenvtelen a hangja.

Elveszem tőle a kártyát, és kis mosollyal nézek rá. -

Köszi. Hogy került ez hozzád?

Vállat von. -

Luke mondta, hogy véletlenül magával vitte. Óra után megállított,

és megkérdezte, nem tudnék-e elugrani a koleszotokba, és visszaadni neked, de mivel úgyis összefutottunk, tessék, már meg is kaptad. Daisy végigméri. -

Te meg ki a fene vagy?

A lány dermesztő tekintettel válaszol: -

Callie Lawrence.

Daisy szája gonosz, csúfondáros vigyorra húzódik. -

Uramatyám! A kis anorexiás sátánista! Más szerelésben, de

ugyanolyan girhesen. Még mindig koplalsz? -

Daisy - szólok feszülten. - Ne már!

Seth szeme elkerekedik, ezek szerint Callie mesélt neki Daisyről. De miért? Lemaradtam valamiről? A barátnőm rám mered. -

Talán inkább téged kéne kérdezzelek, hogy mi a szart művelsz?

Hogyhogy egy ilyen csajjal lógsz? Callie szemében kihuny a fény, és készül megkerülni minket, ám Seth előrelép, és jól megmondja a magáét Daisynek. -

Nem tudom, mire föl vagy úgy oda magadtól, kisanyám - közli. -

Ha eltekintünk a push up-melltartódtól, a barnítós bőrödtől, a festett hajadtól meg a drága gönceidtől, akkor csak egy kissé dagi csaj vagy, irtó rémes orrplasztikával. Daisy felhördül, és az orra elé kapja a kezét. -

Nem is plasztikáztattam az orromat!

-

Aha, persze. - Seth gúnyos vigyort vet rá, majd belekarol Callie-

be, és integet nekem. - Később talizunk, Kayden! Callie rám sem néz, ahogy gyorsan megkerülnek minket, és a főépület bejárata felé sietnek. Daisy csípőre teszi a kezét, és az ajkát biggyeszti. -

Miért álltái szóba azzal a csajjal? - von kérdőre. - Nem emlékszel,

ki ez? -

De igen, Callie Lawrence. - Vállat vonok, és továbbmegyek az

úton. - Egy évfolyamba jártunk, nagyon csöndes lány volt. -

Tiszta nyomi volt a csaj. - Összekulcsolja kezét az enyémmel, és

ettől egész testem elgémberedik. - Anorexiás, és régen csupa lötyögős cuccot hordott. Borzalmas frizurája volt, és senkihez sem szólt egy szót sem. -

Callie se nem anorexiás, se nem sátánista. - Megcsóválom a

fejem. - És nem volt mindig olyan zárkózott, ahogy már most sem az. Tök normális. - És szomorú. És valahányszor ránézek, megszakad a szívem. - Egyébként is, segített nekem pár dologban. -

Miféle dolgokban? - faggat Daisy, és meredten bámul, mintha

menten ki akarná kaparni a szemem. - Csak nem dugod a kiscsajt? Mert ha igen, az undorító és szánalmas.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy igent mondjak, aztán csak álljak itt, nézzem, amint Daisy elviharzik, és ezzel egy életre megszabaduljak tőle. De akkor aztán mi a fenét csinálnék? Valaki mással járnék? Talán Callie-vel? Bármennyire is tetszik ez az ötlet az agyamnak - meg a farkamnak -, nem vagyok Callie-hez méltó, és már az a néhány pillanat is, amit vele töltöttem, túl heves érzelmeket ébresztett bennem. -

Nem, nem dugtam meg. Csak dumálunk néha - felelem, és félig-

meddig ez is az igazság, hiszen muszáj így tekintenem Callie-re.

CALLIE Kettesben vagyunk a könyvtárban, leszámítva a könyvtárost, aki egy kocsit tol körbe, és visszarakosgatja a köteteket a helyükre. Kíváncsi vagyok, vajon egyedül él-e, vannak-e macskái - kíváncsi vagyok, vajon boldog-e. -

Na, mennyi időnek kell még eltelnie, hogy beszélhessünk végre a

történtekről? - kérdezi Seth, a tankönyvet lapozgatva. Rémesen érzem magam, akár egy kisgyerek, pedig már nem vagyok az. Felnőtt nő lettem, egyetemista, az imént mégis úgy reagáltam, mint egy középiskolás. Utálom, hogy egyetlen találkozás valakivel a múltamból

képes

visszarántani

mindabba

a

sötétségbe

és

szomorúságba, ami talán mindig is a részem lesz. Vállat

vonok,

élénksárga szövegkiemelővel

kihúzom

az

egyik

jegyzetemet a füzetem oldalán. -

Mit kellene azon megbeszélnünk?

Seth kirántja a kezemből a szövegkiemelőt, ami sárga csíkot hagy a papíron. -

A tényt, miszerint az előbb hagytad annak a hülye ribancnak, hogy

totál földbe döngöljön, illetve azt a tényt, hogy Kayden erre alig szólt valamit. -

Miért is szólt volna? Régen sem szokott. Nem az ő baja. -

Felpillantok az ablakra, beáramlik a napfény. - Ami odakint történt, ahhoz már rég hozzászoktam. Daisy hamarosan úgyis elmegy, és többet gondolnom sem kell rá. Seth az asztalra ejti a szövegkiemelőt, és kibámul a fákra. -

Egyáltalán nem okés, ami azzal a csajjal történt. Muszáj kicsit

magabiztosabbnak lenned, és kiállnod magadért. Ha legközelebb valami ilyesmit művel, tépd ki azt a gáz póthaját! -

Daisynek

póthaja

van?

-

kérdezem,

Seth

pedig

bólint.

Elmosolyodom, de aztán megcsóválom a fejem. - Ha azokkal találtuk volna szembe magunkat, akik téged szekáltak a gimiben, te képes lettél volna magabiztosan viselkedni? -

Momentán nem én vagyok a téma - néz rám kemény tekintettel.

Becsukja a könyvét, és ráteszi a karját. - Most rólad beszélünk. -

Én nem akarok többet rólam beszélni. Megfájdul tőle a fejem. -

Felveszem a szövegkiemelőt az asztalról, és visszateszem rá a kupakját. - Mi lenne, ha mára befejeznénk a magolást? Van pár beadandó, amin még dolgoznom kell. Seth felsóhajt, és halomba rakja a könyveit, majd feláll az asztaltól. -

Jól van, de amint visszamegyek a szobámba, felírom arra a

listára, hogy kurvára ne hagyd magad!

KAYDEN Már egy hete nem beszéltem Callie-vel, Daisy váratlan látogatása óta, ami végül egy gyors numerával és lagymatag búcsúzkodással végződött. Ami Callie-vel kettőnket illeti, nem tudom, ki kerül kit, de minél több idő

telik el, mióta legutóbb találkoztunk, annál többet gondolok rá. Tegnap anyám is beugrott a koleszba, ahogy időnként szokott. Állítólag a városba jött, de ez csak ugyanaz a kibaszott hazugság, amit mindig előad, valahányszor átmenetileg felhagy a piálással, és elmegy egy gyógyfürdőbe kijózanodni. Nagyon odavan a fájdalomcsillapítókért meg a jó sok borért. Így megy ez, mióta csak az eszemet tudom, valószínűleg ezért nem akadályozta meg soha a veréseket. Egyszer megpróbáltam beszélni vele apámról, de a kisujját sem volt hajlandó mozdítani. -

Hát, tessék még jobban megerőltetni magad - közölte velem, a

borát kortyolgatva. Pár csöpp a felsőjén landolt, de úgy tűnt, észre sem veszi. - Az ember néha kénytelen nehéz dolgokkal megbirkózni. Ilyen az élet, Kayden. Apád jó ember. Gondoskodik róla, hogy fedél legyen a fejünk felett, és nem sok pasitól kaphatnánk annyit, mint amennyit ő megad nekünk. Nélküle valószínűleg az utcán végeznénk. Álltam az asztal előtt, és ökölbe szorítottam a kezem. -

De hát totál megerőltetem magam, apa viszont mintha csak egyre

dühösebb lenne. Anya lapozott a magazinjában, és amikor a szemébe néztem, szellemnek tűnt, szórakozottnak, olyan elveszettnek, akárcsak én. -

Kayden, semmit sem tehetek. Sajnálom.

Kimentem a szobából, dühöngtem, azt kívántam, bár két nyamvadt percig az a másik asszony lenne; az, aki partikat meg jótékonysági esteket

rendez,

és

mosolyog.

Az,

amelyik

nem

egy

magát

fájdalomcsillapítókkal telenyomó, kibaszott zombi.

- Mi a franc bajod van ma? - Luke olyan messzire hajítja a labdát a

focipályán, hogy esélyem sincs elkapni. Mindketten mezt viselünk, izzadtak és kimerültek vagyunk, én mégsem bírok lehiggadni. - Nem fejezhetnénk be végre? - Arca kivörösödött a sisakja alatt, meze úszik a verítékben. - Kurva fáradt vagyok. Az edzésnek már két órája vége. -

Jó, legyen! - Belerúgok az egyik bójába, ami behorpadva száll el a

lelátó felé. Kellie meg egy másik csaj a legalsó sorban ülnek, előttük nyitott könyvek, bár minket néznek, miközben beszélgetnek, és úgy tesznek, mintha tanulnának. Felpillantok a szürke égre és a focipályát körülvevő lelátókra. - Mennyi az idő? Luke vállat von, elindul a pályán az öltözőbe vezető átjáró felé, és leveszi a sisakját. -

Nem tudom, de baromi késő van, és én mára végeztem.

Követem őt, ám a szemem sarkából megpillantom Callie-t, aki a füvön üldögél, egy fa alatt a pálya túlsó végénél, a kerítés másik oldalán. Papírok hevernek előtte, és olvasás közben a tollát rágcsálja. Rádöbbenek, hogy talán nem is ő kerül engem, hanem én őt, mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amikhez nem vagyok hozzászokva: izgató álmaim vannak miatta, meg akarom védeni őt, és az idióta szívem úgy ver a láttán, mintha végre életre kelt volna. Kioldom az állam alatti pántot, és leveszem a sisakom, ahogy odamegyek hozzá. Annyira elmerül a papírjaiban, hogy észre sem vesz. Megragadom a kerítés tetejét, átlendítem rajta a lábam, és lehuppanok a túloldalon. Megigazítom a mez alatt viselt felsőm ujját, és megállok Callie-től alig egy méterre. Haját borzas kontyba fogta, rövid ujjú pólót visel, dzsekijét a derekára kötötte. A toll rágcsálását abbahagyva hajol az egyik papír fölé, de amikor rávetül az árnyékom, felnéz, és egész testében összerándul. Egy pillanatra attól tartok, hogy menten talpra ugrik, és elrohan. Eláll a lélegzete, és ziháló mellkasára szorítja a kezét.

-

A frászt hoztad rám.

-

Azt látom. - Verítéktől nyirkos hajamba túrok, majd lassan

leguggolok eléje, nehogy ismét megijesszem. Azt az egyet már megtanultam, hogy nem szereti, ha váratlanul hatolnak be a személyes zónájába. - Mit csinálsz itt? A papírokra néz, majd ismét rám. -

Házit... Szeretek néha itt lógni. - A pályára néz, merengő kifejezés

ül ki az arcára. - Kicsit arra emlékeztet, amikor apámat figyeltem, miközben edzést tartott. -

Nem rémlik, hogy valaha is láttalak volna az edzésen - felelem, és

már megint pöcsnek érzem magam, amiért nem emlékszem rá. - Mennyi idős voltál akkor? -

Éveken át jártam az edzésekre. - Nagyot nyel, aztán ismét a

papírjaira mered. - Egyébként sem csinálhatom mindig a koleszszobámban a házimat. A szobatársam... hát, néha... - Elpirul, és azon kapom magam, hogy elmosolyodom azon, milyen helyes így, igazán ártatlan. Végül csak kiböki: - Sokszor van nála pasi. Megvakarom az orrom, nehogy kinevessem. -

Értem. Szóval pár órára kénytelen vagy elhagyni a szobát.

Callie a papírok mellé teszi a kezét, és összetolja őket egy kupacba. -

Igen.

Egy darabig hallgatok, majd bocsánatkérés csúszik ki a számon. -

Ne haragudj!

Összevont szemöldökkel emeli fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. -

Miért?

-

Amiért nem ripakodtam rá Daisyre, hogy fogja be a lepcses száját

- válaszolom. - Pedig azt kellett volna. Nagyon szemét volt hozzád. Vállat von, a pályát bámulja. -

Nem a te dolgod kiállni értem. Daisy a barátnőd. Az ő pártját kéne

fognod. Letérdelek a fűre, még közelebb kerülök hozzá. -

Nem, ki kellett volna állnom érted. Tartozom neked ennyivel.

Erősen összeszorítja a száját, és ismét rám néz. -

Semmivel sem tartozol nekem, esküszöm. Nem volt nagy ügy,

amit azon az estén tettem. Ha nem léptem volna közbe abban a helyzetben, az lett volna nagy ügy. De én igenis tartozom neki, nagyon sokkal. Neki köszönhetem, hogy nincs még több sebhelyem. Nagyon szeretném megszabadítani attól, ami miatt örökké ilyen szomorúnak tűnik. Leteszem a sisakomat magam mellé a fűre, és összeszedegetem a könyveit, miközben ő a fa tövében heverő táskájáért nyúl. - Mi a terved ma estére? Bedugja a papírokat a táskájába, a szélüket meggyűrve, aztán odaadom neki a könyveket. -

Nem hinném, hogy kiruccanok, inkább csak megnézek a

szobámban egy filmet, vagy valami. -

Meddig foglalt még a szobád? - kérdezem, és elmosolyodom,

ahogy Callie még jobban elpirul. -

Nem tudom. - Feltérdel, a vállára veszi a táskát, majd talpra áll. -

Szerintem

egyszerűen

csak

Sethszel

fogok

lógni,

amíg

a

szobatársamnak vendége van. Felkapom a sisakomat, és követem őt, ahogy elindul a kerítés mentén. -

Nincs kedved bulizni menni Luke-kal meg velem? Luke kíváncsi

arra a diszkóra a centrumban. Lehet, hogy tiszta gáz a hely, de még az is jobb, mint a szobádban üldögélni. Megtorpan, megigazítja a táska pántját a vállán, és olyan erősen harap az ajkába, hogy ellilul a szája körüli bőr. -

Nem hinném, hogy menni fog.

-

Miért? - kérdezem játékosan, miközben rávigyorgok. - Annyira

rossz a közelemben lenni? Lelógatja a karját, és a szemembe néz. -

Nem.

Megdörgölöm a sajgó izmokat a nyakam tövében. -

Oké, akkor gyere velünk! Jó buli lesz, és ha mégsem, akkor majd

csinálunk inkább valami mást. Ökölbe szorítja a kezét, aztán kinyújtja az ujjait. -

Oké.

Meg vagyok döbbenve. Egyszerűen csak azért flörtöltem vele, mert érdekelt, mennyire lesz tőle ideges, de az eszembe se jutott, hogy sikerül meggyőznöm. -

Oké, akkor találkozzunk Luke tragacsánál úgy kilenc körül, jó?

Bólint, majd hátat fordít nekem, és olyan gyorsan megy el, mintha attól félne, hogy hátba szúrom. Mintha Sethen kívül mindenkitől félne. De miért?

CALLIE

Emlékszem, hogy rózsaszín és fehér szülinapi lufik lebegtek a szobában, piros szerpentin lógott a plafonról, és aranyszínű csomagolópapír hevert gombóccá gyűrve a padlón. Emlékszem a gyertyaláng táncára és a plafonig tekergőfüstre. Emlékszem, hogy anyukám állt az asztal másik oldalán, kezében a fényképezőgéppel, mosolygós arccal, és újra meg újra lenyomta a gombot. A vaku a szemembe villant, én meg egyre csak pislogtam, azt kívántam, bár ne örökítené meg képeken ezt az istenverte napot. -

Kívánj valamit, édesem! - mondta, és ismét felvillant a vaku, beragyogta

az asztal körül lévő emberek arcát.

Bámultam a rózsaszín cukormázat, a „Boldog szülinapot, Callie!" feliratot. Kívánjak valamit? Egy piros lufi lebegett az asztal fölött, lassan sodródott fel-le, fel-le. -

Kívánj valamit, Callie!- ismételte anyám, miközben a lufi a válla fölé

emelkedett. Mindenki engem figyelt, mintha látták volna, hogy már nem vagyok ép egész. Kívánjak valamit? Kívánjak valamit? A lufi kipukkadt. A kívánságok nem válnak valóra. A szobatársam, Violet épp azután lép be a szobába, hogy leírom az utolsó sort. Magas lány, göndör, fekete haját vörös csíkok színezik. Orrpiercingje van, és egy csillagot tetováltatott a nyaka hátuljára. Kockás nadrágot, szakadt, fekete pólót meg katonai bakancsot visel. -

Nem láttad a bőrdzsekimet? - kérdezi, miután becsukja az ajtót, és

bevetetlen ágyára hajítja a táskáját. Becsukom a naplómat, és a gerinc spiráljába csúsztatom a tollat. -

Nem.

Violet felsóhajt, miközben magához veszi a könyveit az ablak előtti íróasztalról. -

Azt hiszem, talán a diszkóban hagytam. Bassza meg!

-

Majd nyitva tartom a szemem, hátha még ott van. - Bedugom a

naplómat a párna alá, és felkelek az ágyról. Kihúzza az íróasztal fiókját, és a válla fölött rám pillant, miközben felhúzom a cipőmet. -

Diszkóba mész?

Bólintok, bedugom a karom egy szürke kapucnis pulcsi ujjába. -

Igen.

Egy pirulákkal teli fiola zörgését hallom, ahogy betolja a fiókot, és

feltart egy piros sálat. -

Lehet, hogy ma este vendégem jön. Kiakasztom ezt a kilincsre, ha

tényleg úgy alakul. Már megint? Mit művel ez a csaj? -

Jól van. - Megragadom a kilincset. - Majd figyelek rá.

-

Azt ajánlom is - feleli Violet, kezét még mindig a fiók előtt tartva. -

Különben olyasmit fogsz látni, amit nem kéne. Sóhajtva lépek ki az ajtón, azt kívánom, bár saját szobám lenne.

- Azt hiszem, nagy bajba kevertem magam - közlöm Sethszel, amint beenged a szobájába. - De komolyan, nagyon-nagy bajba. Elnémítja a tévét, leül az ágyra, és megpaskolja maga mellett. -

Gyere, csüccs le, és meséld el, mi a gond!

A padlóra ejtem a táskámat, és leroskadok az ágyra. -

Kayden elhívott magával meg Luke-kal diszkóba ma estére, és én

véletlenül igent mondtam. -

Hogy lehet véletlenül igent mondani valami ilyesmire?

Bosszúsan fújtatok. -

Kayden egyre csak mosolygott, totál összezavart, egyszerűen

nem bírtam józanul gondolkodni. Seth elvigyorodik, és felkacag. -

Uramisten, ez a srác bejön neked.

Megcsóválom a fejem, a puszta gondolat is felidegesít. -

Nem, dehogyis!

Besüpped alattam a matrac, ahogy Seth fel-le ugrál, mint egy kisgyerek, aki túl sok cukrot evett.

-

De igen! Ő az első srác, aki bejön neked. Milyen izgi! Továbbra is

a fejemet csóválva felülök, és kisimítom a hajamat a homlokomból. -

Nem jön be nekem. Hogy jóképű-e? Persze. És ezzel harmadik

óta tisztában is van. - Elhallgatok, egyre jobban felhúzom magam. - És más srácok is bejöttek nekem, csak már nagyon régen. -

Akkor is baromira bejön neked. - Felkapja a távirányítót, és

kikapcsolja a tévét. - Ez tök jó lesz, ráadásul végre kipipálhatjuk az ötös pontot a listán. -

Nem táncolok - ellenkezem grimaszolva. - A táncolás érintést és

közelséget jelent. Ezekre én nem vagyok képes. -

Hogyne lennél képes! Velem már vagy százszor csináltad -

bátorít. - Mármint, gondolj csak bele, hogy viselkedtél, amikor megismerkedtünk! Alig voltál hajlandó szóba állni velem, és mindig úgy festettél, mintha menten belém döfnél egy ceruzát vagy valamit. Most meg nézd meg magad! Itt ülünk a szobámban, az ágyamon, csak te meg én. Rengeteget fejlődtél, én kis Callie-kém. -

De te te vagy. - Csüggedten felsóhajtok. - Benned bízom.

-

Igen, de azt ki is kellett érdemelnem.

-

Tudom, és sajnálom, hogy úgy megnehezítettem a dolgodat.

Meglep, hogy kitartottál mellettem. Seth felpattan az ágyról, és kihúzza a legfelső fiókját. -

Ugyan! Érted minden megérte.

Leteszem a lábam a padlóra. -

Ma nagyon jókedvűnek tűnsz.

Elővesz egy zöld, zsebes inget, és maga elé tartja. -

Emlékszel arra a srácra, akiről meséltem? Akivel egy előadásra

járok szociológiából? Biccentek. -

Arra, akinek irtó selymesnek tűnik a haja, és csodaszép szeme

van? -

Igen, rá. - A tükörhöz lép, és a hajával vacakol, arcát szinte az

üveghez nyomja. - Ma beszélgetett velem, és úgy értem, rendesen, nem csak csevegtünk öt percig. Felkelek az ágyról, és kiveszek egy filctollat az éjjeliszekrényén álló tartóból. -

Szerinted tetszel neki?

Vállat von, nagy erővel igyekszik megállni a mosolygást. -

Nehéz kitalálni, ki tetszik neki, de talán, ha többet beszélgetünk,

kiderül. Foggal lehúzom a filctoll kupakját, és az ágyra köpöm. -

Mész valahova?

Áthúzza a fején a ki sem gombolt inget, bedugja a karját az ujjába, majd megigazítja a frizuráját. -

Igen, veled diszkóba.

Megnyugodva lépek oda az ajtóra akasztott táblához, rajta egy nagyon hosszú listával, amin csak-egy két pont van kipipálva. -

Nem lesz gond? Mármint, tudom, hogy viszonyulsz a focistákhoz

azok után, ami veled történt. Csuklójára erősíti karórája bőrszíját. -

Az a Luke egész rendes srácnak tűnt. Legalábbis abban a tíz

percben, amíg az étterem előtt bagóztunk meg dumáltunk, és szerintem tudja, hogy meleg vagyok. A listára illesztem a filctoll hegyét. -

Miből gondolod?

-

Csak volt egy olyan érzésem - feleli. - Úgy tűnt, nem zavarja.

Lassan kipipálom az ötös pontot, és megcsikordul a filctoll. -

De csakis veled táncolok.

-

Szerintem ez remekül hangzik. - A könyökével felém bök, én pedig

belekarolok,

biztonságban

érzem

magam

az

oldalán,

ahogy

végigballagunk a folyosón, és kilépünk az épületből. Későre jár, fekete az ég, a csillagok tündöklő üvegcserépnek látszanak. Tücskök ciripelnek a nyirkos fűben, és egy párocska ül az egyik pádon, hevesen csókolózva. Egy kicsit elpirulok, mert a másodperc törtrészére Kaydent és magamat képzelem a helyükbe. -

Miért vágsz ilyen képet? - kérdi a szemfüles Seth.

Az út felé fordítom a fejem. -

Milyen képet?

Felsóhajt, de nem faggat. Amikor elérünk a gyephez, megtorpan, és visszahúz, szemét az arcomra szegezi. -

Várj egy pillanatot!

Feszengve megérintem a frizurámat. -

Mi a baj? Van valami a hajamban?

Seth oldalra dönti a fejét, aztán felém lendíti a kezét, a hajamba kap. Egyetlen gyors mozdulattal lerántja a hajgumit a lófarkamról, és tincseim a vállamra omlanak. -

Ez az. Engedd el magad, engedd ki a hajad!

Összefogom a hajamat a tarkómnál, és fél kezemet feléje nyújtom. -

Add vissza, Seth!

A szempilláját rebegtetve felemeli a kezét, és két ujjával kifeszíti a hajgumit. -

Ne csináld! - figyelmeztetem, és feléje vetem magam. - Kérlek,

Seth, ne! Egyetlen ujjmozdulattal a levegőbe pöccinti a hajgumit, ami elszáll a sötétben. -

Hoppá! - vigyorog.

Az arcomhoz kapom a kezem, előrehajolok, és a nyirkos fűben keresgélem a gumit.

-

Hol a picsában van?!

Seth elneveti magát. -

Azt a kurva, még káromkodsz is.

Felegyenesedem, dühtől lángoló tekintettel meredek rá, miközben kontyba fogom a hajtincseimet. -

Muszáj felkötnöm a hajamat. Légy szíves, segíts megtalálni a

gumimat! - Könnyek csípik a szemem sarkát. - Az isten verje meg, Seth, hol a picsában van? Lelohad a vigyora, és kifut a vér az arcából, ahogy rádöbben, túlzásba vitte a cukkolást. -

Nem hiszem, hogy megtaláljuk.

Megcsóválom a fejem, miközben kibuggyannak a szememből a könnyek, és legördülnek az arcomon. -

Nem kapok levegőt - zihálom. Olyan jó illatú a hajad, Callie - dörmögi a fülembe, és ujja köré csavarja

egy hosszú, barna tincsemet. - Finom eperillatú. Elszorul a mellkasom, és zokogni kezdek. Seth három rövid lépéssel mellettem terem, átkarol, és magához húz. -

Bocsáss meg! Fogalmam sem volt, hogy a hajad ilyen nagy ügy.

Azt hittem, inkább csak egy berögződés. Ujjaimmal letörölgetem a könnyeimet, és lassan szívom be a levegőt az orromon át, hogy úrrá legyek a félelmemen. -

Semmi baj, csak ez... Ez olyan dolgokat idéz fel, amikre nem

akarok emlékezni. Seth hátrahúzódik, és ujjainkat összekulcsolva, megszorítja a kezem. -

Minden rendben lesz ma este, megígérem. Végig melletted

maradok. -

Talán van időm visszaszaladni a szobámba. - A kapura pillantok,

pont akkor, amikor Kayden meg Luke kisétál a kollégium épülete mögül.

Luke kicsit kisebb termetű, mint Kayden, rövidebb a haja, és egyetlen heg sincs az arcán. Kockás inget visel, kopott farmernadrágot fekete bőrövvel, meg bakancsot. Kayden haja borzas, pár kósza tincs a homlokába lóg. Hosszú ujjú, vastag, kapucnis fekete felső van rajta, sötét farmerja hihetetlenül alacsonyan ül a csípőjén. Fogadok, hogy ha a feje fölé emelné a karját, kilátszana a hasa. -

Callie, mindjárt kiesik a szemed - sziszegi Seth alig hallhatóan, és

könyökével oldalba bök. -

Mi? - pislogok rá, miközben letörlöm az arcomról az utolsó pár

könnycseppet is, és meglepetten tapasztalom, mennyire lehiggadtam. Seth összeszorítja a száját, uralkodik a mosolyán. -

Egy bizonyos illetőt bámultál.

-

Nem is igaz - tagadom le. - Ugye?

Megcsóválja a fejét, és, fogai között szűrve a szavakat, azt sutyorogja: -

Igenis bámultál, méghozzá tátott szájjal.

-

Sziasztok! - köszön ránk Kayden, és könnyáztatta arcomat látva a

homlokát ráncolja. - Összevesztetek? Megcsóválom a fejem, és Sethre pillantok. -

Nem, csak nagy hévvel dumáltunk.

-

Oké... - Gyanakodva méreget. - Indulhatunk?

Bólintok, és oldalra húzódom, hogy ő meg Luke átjuthasson kettőnk között, és előttünk mehessen. Seth kiveszi a zsebéből a cigijét, és a szájába dug egy szálat, ahogy elindulunk a fiúk nyomában. -

Ők visznek el minket?

-

Nem. - Megpillantom a rozsdás, kétüléses kisteherautót, más

jármű nem parkol mellette. - Hacsak nem akarnak ők is a te kocsiddal jönni. -

Hát, akkor ajánljuk fel, hogy majd én elviszek mindenkit - feleli. -

Te pedig lehetsz a sofőr hazafelé, mert úgysem piálsz soha. Bár talán ma este ki kéne próbálnod azt is. Valószínűleg ellazítana. -

A múltkor ittam egy sört - tiltakozom. - És nem lazított el.

-

Ó, én naiv kis Callie-m! - sóhajt, és előkapja zsebéből az

öngyújtóját is. - Egyetlenegy sör nem sokat ér. Neked valami erősebb kell. Valami ütős. -

Nem ihatunk a diszkóban! - mondom, miközben hüvelykujjával

megpöccinti az öngyújtót. Másik kezét a láng köré tartva meggyújtja a cigarettáját, a papír vége felizzik és összepöndörödik. - Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor bepiáltál egy diszkóban? Seth mély levegőt vesz, beszívja a füstöt, majd kifújja maga elé. -

Igen, remek meglátás. Nem szeretnék megint dutyiban kikötni.

-

Szerencséd volt, hogy ejtették az ügyet, mert épp a szülinapodat

ünnepeltük. -

Na meg azért, mert flörtöltem az egyik biztos úrral. - Elvigyorodik,

és egy vékony füstcsíkot ereget a szájából. -

Szóval ki kinek az ölébe akar ülni? - kérdezi Kayden, kezét a

kisteherautó nyitott ajtajára téve. Rajtam tartja a szemét, ajkán némi derültség játszik. - Személy szerint úgy vélem, csak egy választási lehetőségünk van. Seth fekete Toyota Camryjára mutatok, ami néhány hellyel arrébb áll. -

Mi inkább Seth kocsijával mennénk. Ti is velünk jöhettek, ha

akartok. Luke feldobja a kocsikulcsát a levegőbe, akár egy kosárlasztit, aztán elkapja. -

Szerintem jól hangzik. Akkor nem kell nekem vezetnem.

Félig-meddig azt reméltem, hogy nem akarnak majd velünk egy kocsival jönni, mert akkor Seth lenyomhatna nekem egy bátorító monológot, én pedig feltűzhetném valamivel a hajamat, mert megőrjít az

illata, meg ahogy a vállamhoz ér. A legszívesebben visszarohannék a szobámba, és megint levágnám az egészet. Ahogy Seth autójához ballagunk, az ujjaimmal fésülgetem a hajam, igyekszem kigubancolni, hátrasimítani. Az anyósülés ajtaja felé nyúlok, de Luke megelőz, és kinyitja nekem az ajtót. Oldalra lépek, megkerülöm, mintha táncolnék, pedig csak a kettőnk közti távolságot igyekszem megőrizni. -

Köszönöm. - Elkapom Seth pillantását a kocsi teteje fölött,

megemeli a szemöldökét, mielőtt mindketten beszállnánk. Becsukja az ajtót, és én összerezzenek az anyósülésen. -

Nyugi, Callie! - suttogja, miközben elfordítja a kulcsot, és a motor

felzúg. Leereszti az ablakot, és kidugja rajta a karját, hogy ne töltse be a kocsit a füst. - Nem lesz semmi baj. Luke és Kayden az autó két oldalán állva egyszerre pattannak a kocsiba, és csukják be az ajtót. Seth benyomja a zenét, miközben becsatoljuk a biztonsági öveket. Felhangzik a Nine Inch Nails „Hurt” című száma, és Seth beletapos a gázba, a gumiabroncs a vizes burkolatot hasítja. Az autó nekilendül, én pedig az ajtó kallantyújába kapaszkodom. Seth őrülten vezet. Tele van a kesztyűtartója büntetőcédulákkal, és kamaszkorában a szülei kétszer is elkobozták a kocsiját, mert folyton karambolozott. Mintha állandóan sietne valahova, ahogy az életében is. Luke előrehajol, az ülésem hátára támasztja a kezét, feléje fordítom a fejem. -

Rágyújthatok idebent, haver? - kérdezi Sethtől.

Seth felemeli a cigijét, ami már majdnem tövig égett. -

Naná.

Luke ajkán mosoly játszik, ahogy hátradől az ülésen. Másodpercekkel később hallom, ahogy bepöccinti az öngyújtóját, majd lehúzza az ablakot, és hűvös szellő árad a kocsiba.

Miután Luke útba igazítja Sethet, egy darabig senki sem szól, én pedig aggódom, hogy az éjszaka tragikus némaságba fog fulladni. Aztán Kayden előrehúzódik, és kettőnk ülése közé támaszkodik. -

Luke-kal támadt egy zseniális ötletünk - mondja, és az épületek

lámpafénye tükröződik a szemében. - Emlékszel arra a sziklára, amit elmentünk megnézni? Amire a végzősök mindenfélét irkáinak? Oldalra fordulok az ülésen, és felhúzom a lábam. -

Igen, emlékszem.

Kayden teljes súlyával a karjára nehezedik, még közelebb hajol hozzám, és a szívem majd kiugrik a helyéből. -

Hát, el akarunk menni oda, hogy mi is felírjunk valamit.

-

De hát nem vagytok végzősök. - Megigazítom a biztonsági övét a

vállamon. - Bár gondolom, ezt magatoktól is tudjátok. Derűsen nevet rajtam. -

Igen, tisztában vagyunk vele, ezért lesz jó poén.

Luke áthajol az ülésem fölött, de a karját gondosan oldalra nyújtja, hogy a füst kiáramoljon az ablakon. -

A gimiben folyton belógtunk a végzősök bulijaira. Irtó király volt,

mert nem nagyon tetszett nekik a dolog. -

Élveztétek, hogy felhúzzátok őket? - kérdezem, és Luke oldalra

dönti a fejét, hogy ne fújja a füstöt az arcomba. -

Igen, elég fasza volt. - Kidugja a cigijét az ablakon, megkocogtatja

a végét hüvelykujja hegyével, és a hamu lehull az útra. - Kivételesen annak lenni, aki megőrjít másokat, nem pedig annak, akit megőrjítenek. Ez igencsak rejtélyesen hangzik, és Kaydenre pillantok, hogy magyarázza meg. -

Nagyon jó buli lesz - ígéri nekem kacsintva. - Arra gondoltunk,

hogy még ma elmehetnénk a sziklához, és felírhatnánk valamit. -

De hát későre jár. - Az óra élénkpiros számaira pillantok, aztán

pedig Sethre. -

Nem lesz gond. - Seth befordul egy kis mellékutcába, amit

emeletes téglaépületek közé szorítottak be. Csomóan járnak az utcán. A legtöbb lány kihívó ruhát és magas sarkú cipőt visel, a fiúk pedig divatos farmert meg felsőt. Lenézek az edzőcipőmre, a szűk fekete farmeromra meg a kicipzárazott dzsekim alatt viselt, tapadós fehér pólómra. Alulöltözöttnek érzem magam, hülye vagyok, hogy idejöttem. Seth befordul egy kis parkolóhelyre, valahogy benyomorítja a kocsit a szűk térbe. Olyan kicsi a hely, hogy csak résnyire bírom kinyitni a kocsi ajtaját, úgy kell kifurakodnom. Luke teljesen letekeri az ablakot, kidugja a fejét, majd felteszi a kezét a tetőre, megtámaszkodik, és kitornássza magát a kocsiból. -

Te sokkal vékonyabb vagy nálam. - Miután a lába is kint van az

ablakon, leugrik a földre. - Az én béna valagam ki sem fért volna az ajtón. Elmosolyodom, és az autó orrához oldalazok, ahol Seth a karját nyújtva vár. Nem messze az utcán egy hórihorgas, heges arcú, hosszú, fekete hajú pasas támaszkodik egy lámpaoszlopnak. Engem bámul, miközben meghúzza a sörösüvegét, és miután leengedi, olyan pillantást vet rám, amitől a hideg futkos a hátamon. -

Szeva, édes! - szól akadozó nyelvvel, és felém indulva a járda

széle felé botladozik, majd visszatántorodik. - Mocsok jól nézel ki, hallod. Már iramodnék is vissza a kocsihoz, ám Seth megragadja a karomat. -

Te most a barinőmhöz beszélsz, vagy hozzám? Nem egészen

világos - szájal a pasival. A férfi sötét szemébe ridegen ül ki a leigázás vágya. Láttam már ilyen tekintetet, és öklendezem tőle; undor, bizalmatlanság és szégyen maró

elegye tölti el a testem. A részeg pasas előredől, felénk botladozik. -

Na most aztán kurvára szétrúgom a seggedet!

Megrántom Seth karját, máris elrohannék, beugranék a kocsiba, bezárnám az ajtókat, és a padlóra kucorodnék. -

Kérlek, Seth, gyerünk vissza a kocsiba!

Kayden odalép mellénk, ujjai a karomat simítják. Farkasszemet néz a fickóval, aki megtorpan, behúzza a nyakát, cipője megcsikordul a kavicsos járdán. -

Fogd be azt a kibaszott részeg pofádat, fordulj meg, és húzz haza

- utasítja Kayden higgadtan, a férfi háta mögé mutatva. A piás eltátja cserepes száját, de aztán be is csukja, amint felméri Kayden széles vállát és magasságát. Az útra hajítja a sörösüveget, ami széttörik az aszfalton, majd botladozva a sarok felé vonszolja magát. Seth meg én megkönnyebbülten fellélegzünk, elkerekedett szemmel, döbbenten bámulunk egymásra. Seth Kaydenhez fordul. -

Te aztán igazi hős lovag vagy!

Enyhén megüti az orromat Kayden illata: pézsmaszag és kölni keveredik benne. Mostantól valahányszor megérzem az illatát, eszembe fog jutni ez a pillanat, amikor biztonságban éreztem magam. -

Köszönöm - mondom neki.

Elmosolyodik, előrehajol, arca közel kerül az enyémhez. -

Nagyon szívesen.

Elindulunk az utcán, Seth meg én megyünk elöl, Luke és Kayden követ minket. Luke egyre csak sutyorog Kaydennek, és hirtelen nyögést hallunk. Megperdülve azt látom, hogy Luke összegörnyed, a hasát fogja. -

Anyádat, te faszkalap - morogja, és térdre rogy.

Majd kiesik a szemem, ahogy talpra kecmereg, és öklét ütésre emelve

Kayden felé lép, aki meg sem moccan, csak áll ott, kifejezéstelen képpel. -

Úristen! - sikoltok fel, és ösztönösen Kayden felé indulok,

eszembe villan az este, amikor olyan iszonyúan megverte az apja. Luke megadóan tartja fel mindkét kezét, és elhátrál Kaydentől. -

Callie, mi csak poénkodunk.

-

Jaj, bocsánat! - A számra szorítom a kezem, idiótának érzem

magam. Az a részeg pasas totál felzaklatott. Kayden szúrós tekintetet vet Luke-ra, és lassan közeledik felém. -

Semmi baj - mondja óvatosan. - Luke csak szívatott valamivel,

úgyhogy viccből hasba vágtam. Az egész dolog csak vicc volt. A levegő mintha a tüdőmbe szorult volna. -

Oké, bocsi. Azt hittem, tényleg bántani akar.

-

Aggodalomra semmi ok. - Sethre pillant, aztán ismét rám, majd

még közelebb húzódik hozzám, és átkarolja a vállam. Megdermedek, érintése nyomán izgalom és félelem önt el. Ezt most sokkal meghittebb érintésnek érzem, mint amikor megmásznak a szirtet, mert most nincs semmi más célja, csakis az, hogy egymáshoz érjünk. Sethre nézek, hogy segítsen, de csak azt tátogja: Nyugi, lélegezz! Ráparancsolok a kalapáló szívemre, hogy kussoljon, és ugyan nem hallgat rám, de sikerül egészen a diszkó ajtajáig eljutnom így, a vállamon Kayden karjával. Egészen új, idegen és szokatlan érzés. Bár igazából jelentéktelen,

önmagában

is

kulcsfontosságú,

ugyanakkor

rém

ellentmondásos.

KAYDEN Callie-nél ijedősebb embert nem ismerek, pedig ez nagy szó, tekintve, hogy valahányszor apám felemelte a hangját odahaza, a testvéreim meg én azonnal szétszóródtunk a házban, és elbújtunk, amíg vadászott ránk.

Luke azzal szívatott, hogy Callie seggét bámulom, amiben igaza is volt, de nem bírtam megállni. Olyan kicsi termetű lány, mégis feltűnő és elég szexis, ahogy a csípőjét riszálja, pedig valószínűleg nem is direkt csinálja. -

Jó nagy bajba fogod keverni magad - jegyzi meg Luke, miközben

kissé lemaradva követjük Callie-t és Sethet. Sikerül levennem a szemem a csaj seggéről, és mogorva képpel meredek a barátomra. -

Hogyhogy?

Vádló tekintettel mutat Callie-re. -

Miatta. Van fogalmad róla, mit tenne Daisy, ha megcsalnád?

-

Lecserélne az első pasira, akinek bejön a csöcse. - Zsebre dugom

a kezem, és megkerülök egy lámpaoszlopot. -

Oké, ebben valószínűleg igazad van - mondja, és ismét a lányra

bök. - De tudod, mit művelne Callie-vel, ha megtudná, hogy van valami kettőtök között? -

Semmi sincs kettőnk között.

-

Egyelőre.

Frusztráltan csóválom meg a fejem. -

Callie nem olyan. Ő édes és... ártatlan.

-

Veszélyes kombináció ez egy magadfajtának. - A zsebébe nyúl a

cigijéért. - Totál drukkolok, hogy találj magadnak valaki mást, mert kurvára rühellem a jelenlegi csajodat. De legelőször is szakíts Daisyvel, és semmiképp se rángasd bele Callie-t! Szomorúnak tűnik. - Nagyot nyel. - Kicsit Amyre emlékeztet. Amy a nővére, aki tizenhat évesen öngyilkosságot követett el. Luke a halála óta nem a régi. Fogalmam sincs, mi történhetett Amyvel, mi taszíthatta ilyen mélyre, miért akarhatott véget vetni az életének. -

Ígérem, hogy nem rángatom bele Callie-t semmibe. - Átrúgok az

úton egy üres papírpoharat. -

Az a lényeg, hogy az eszedre hallgass. - Elvigyorodik. - Ne pedig

a farkadra. Oldalra lendítem a karom, a könyököm a hasába csapódik, elég erősen, hogy bosszantsa, de nem annyira, hogy fájjon neki. -

Nem szakítok Daisyvel, és nem kavarok Callie-vel.

Luke felnyög, és a hasára szorítja a kezét. Már épp kiröhögném, amikor Callie megperdül, és rémült arccal néz ránk. Seggfejnek érzem magam. A helyzet csak rosszabbodik, amikor Luke elindul felém, és Callie kis híján kettőnk közé veti magát. Kíváncsi vagyok, vajon az a bizonyos este járt-e a fejében, amikor megmentette az életem, vagy egyszerűen csak olyan lány, aki mindenkit meg akar menteni. Szeretném megnyugtatni, úgyhogy olyasmit teszek, amit soha nem szoktam. Átkarolom a vállát, mire úgy megfeszülnek az izmai, hogy félek, menten a földre zuhan. Azzal ellentétben, amikor a színfalnál voltunk, most nincs indokom hozzáérni, Callie mégis hagyja, hogy így karoljam, amíg be nem érünk a diszkóba, viszont gyorsan elhúzódik, amint bemegyünk a füst és a zene sűrűjébe. -

De hangos! - szól, és a terem közepén táncolókat bámulja, akik a

csípőjüket tekergetik, és egymáshoz szorítják izzadt testüket. Neonfény villan felizgult arcukon, szinte olyan, mintha pornót néznénk. Ez a hely egy kicsit még Luke-nak meg nekem is sok, de azért elindulunk üres asztalt keresni, átverekedjük magunkat a tömegen. Seth meg Luke képe azonnal felragyog, amint elfoglalunk egy bokszot a sarokban. -

Majd én hozom a piát - szól Luke az ülés széle felé csúszva. -

Mivel csak nálam van hamis személyi, hacsak te nem hoztad el a tiédet, Kayden. -

Mondtam neked, hogy apám megtalálta az enyémet, amikor a

cuccomat pakoltuk össze. - Felveszem az asztalról az étlapot. Szétvágta. Az asztal túloldaláról Callie felpillant rám. Kinyitom az étlapot, hogy elkerüljem átható tekintetét. -

Rendeljünk valamit enni? Kértek előételt vagy ilyesmit?

-

Megyek, bepúderezem az orrom - jelenti be Seth, és Callie jót

vihog rajta. - Gyere velem, csajszi! Kézen fogja a barátnőjét, aki szó nélkül követi. Értetlenül nézek utánuk. Callie teljesen megbízik Sethben, bárki másban viszont egy kicsit sem. Egy röpke pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha egy ilyen lány megbízna bennem, de túl sok sötét titkot őrzök ahhoz, hogy ez valaha is bekövetkezzen.

CALLIE -

Jézus, Mária! - Amint beérünk a vécébe, Seth felém pördül, és

csípőre teszi a kezét. - Hát ez hihetetlenül szexis volt. Megnyitom a csapot, és a meleg víz alá teszem a kezem. -

Mármint micsoda?

Seth odalép mellém, elkapja a pillantásomat a tükörben, és szemrehányóan köszörüli meg a torkát. -

Az, ahogy Kayden a megmentésünkre sietett.

Elzárom a vizet, és meglengetem a kezem az automata papírtörlőadagoló előtt. -

Az tényleg nagyon rendes volt tőle.

-

Callie Lawrence, te hagytad, hogy átkaroljon - szögezi le. - Vagyis

nem simán csak rendesnek tartod. Atyaég, de irigy vagyok! Megragadom a papírtörlőt, és a kezemhez dörgölöm. -

Hála neki, egy percre biztonságban éreztem magam - ismerem el,

és a szemetesbe dobom a törlőt. -

És ez óriási lépés a számodra - mondja Seth.

Bólintok, a kelleténél jóval többször. -

Tudom.

Fülig ér a vigyora. -

Na, akkor mehetünk bulizni?

Kinyílik az egyik fülke ajtaja, és egy negyvenes éveiben járó nő lép ki, épp betűri a felsőjét a farmerja derekába. Erősen kisminkelt szeme Sethre téved. -

Ez a női vécé - mutat az ajtóra. - Nem tudsz olvasni?

-

Maga meg nem látja, hogy kábé húsz évvel öregebb mindenkinél

ebben a diszkóban? - vág vissza Seth, majd ismét a tükör felé fordul. Kisujjával vacakol a frufrujával. - Most pedig, ha megbocsát, mi megyünk szórakozni. Karon ragad, én pedig bocsánatkérő mosolyt villantok a nőre, mielőtt botladozva megpróbálnék lépést tartani Sethszel. Az ajtóra csap, kilöki, és kisietünk a vécéből. A füst meg a szag azonnal maga alá temet, amint Seth ujjai elhagyják a karomat. -

Elhiszed ezt? - kérdezi, és cigarettáját keresve a zsebét tapogatja.

- Micsoda ribanc! Nem szállok vitába vele. Nagyon érzékenyen érinti az egyenlő bánásmód. -

Szerintem az asztalon hagytad a cigidet - mondom neki.

Elindulunk vissza az asztalunkhoz, megkerüljük a táncolókat, akik valami szexis zenére vonaglanak. Egymást tapogatják, bőr a bőrhöz ér, és a látványtól megfájdul a fejem. Az asztalnál négy feles pohár vár ránk, víztiszta folyadékkal tele. Mindegyik feles mellett egy magasabb pohár áll, benne barna itallal, aminek a tetején egy-egy citromkarika lebeg.

-

Nem tudtam, ki mit kér inni - magyarázza Luke, miközben Seth

szemmagasságba emeli a felest, és a kissé torzító üvegen át a folyadékra hunyorog. - Úgyhogy vodkát meg Long Island Iced Tea-t hoztam. így van ütős meg kevésbé ütős pia is. Seth a szeme sarkából rám sandít. -

Nekem bejön. - Feltartja a felest. - Mondjunk pohárköszöntőt?

A tánctér felé fordulok, nehogy velem foglalkozzanak, és figyelem, amint egy lány magasra tartott kézzel fel-le ugrál, próbálja megőrizni az egyensúlyát neon rózsaszín tűsarkújában. A srác, akivel táncol, nevetve csóválja a fejét. -

Callie, nem hallottad, mit kérdezett tőled Luke? - szól a hátam

mögül Seth aggódó hangja. Elfordulok a táncolóktól, Seth kivörösödött szemére meg a kezében tartott kis pohárra összpontosítok. -

Nem, mit?

-

Arról

érdeklődött,

nem

csatlakozol-e

hozzánk

-

mondja

nyomatékos tekintettel. Megcsóválom a fejem. -

Nem hinném.

Luke az asztalra csap, a remegés feldönti a só- és borsszórót. -

Íratlan szabály, hogy muszáj inni, ha valaki pohárköszöntőt mond.

Felállítom a szórókat, és lesöpröm a kiborult sót az asztalról. -

Valakinek muszáj vezetnie hazafelé.

-

Majd megyünk taxival - javasolja Luke. - Nem gond.

Az előttem álló alkoholra meredek, kíváncsi vagyok, vajon miért olyan nagy szám, mert a sörtől semmit sem éreztem. -

De akkor nem tudtok felírni valamit a sziklára.

Kayden figyelmeztető pillantást vet Luke-ra. -

Hagyjuk szépen békén Callie-t, jó? Ha nem akar inni, nem muszáj.

Seth leteszi a poharát, hogy hozzászóljon a kérdéshez. -

Elvitethetjük magunkat taxival a sziklákhoz, aztán megkérhetjük a

sofőrt, hogy később jöjjön vissza értünk. - Odahajol hozzám, és kezével tölcsért formálva a fülembe suttog: - Ha meg akarod tenni, hát tedd meg! Fogd a poharat, és egyszer az életben érezd jól magad, de ha tényleg nem szeretnél inni, akkor egyszerűen csak csóváld meg a fejed! Kiengedtem a hajam, hagytam, hogy Kayden megérintsen, és egy olyan helyen üldögélek, amit majd szétvet az érzékiség. Ami a félelmeimmel való szembenézést illeti, ez az este jelenti számomra az eddigi legnagyobb kihívást, így hát megragadom a poharat, és magam elé emelem. -

Hát jó! - harsogom túl a zenét. - Majd taxival megyünk.

Seth tapsol, és felkapja a feles poharát. -

Ez az, nyomassuk!

Kayden jót nevet rajta, aztán felém hajol az asztal fölött. -

Biztos, hogy akarod? Nem muszáj.

Határozottan bólintok. -

Tuti biztos. Komolyan.

Seth úgy tartja a karját, hogy pohara pont az asztal közepe fölött legyen, a lámpabura alatt. -

Fenékig!

Luke szintén felemeli a poharát, Kayden meg én is követjük a példájukat. -

Nem kéne valakinek valami mélyenszántót mondania, vagy

ilyesmi? - kérdezi Seth. - Végül is arra való a pohárköszöntő. Luke oldalra hajtja a fejét, és dobol az asztalon. -

Az elszabadulásra!

Seth rám vigyorog. -

Az elfogadásra!

Kayden félig lehunyt szemmel az ajkába harap. -

Arra, hogy úgy érezzem, élek.

Mind a hárman rám szegezik a tekintetüket, én pedig Sethre pillantok, hogy segítsen. -

Ez a te pohárköszöntőd, Callie - biztat. - Bármit is akarsz mondani,

mondd csak ki! Mély levegőt veszek, és lassan kifújom. -

Arra, hogy kapjak levegőt.

Egy pillanatra Kaydennel egymás szemébe nézünk, arckifejezésünk teljesen

megegyezik.

Aztán

mind

a

négyen

összekoccintjuk

a

poharunkat. -

Baszki! - Sethnek a kezére loccsan egy kis vodka, lenyalja. Aztán

hátradönti a fejét, és legurítja a felest. Utána az asztalra csapja a poharat, és rámutat. - Nekem máris jöhet a második rund! Kayden engem figyel, miközben az ajkához emeli a poharat, aztán hátrahajlítja a nyakát, és megissza a vodkát. Nézem a nyakizmait, ahogy lenyeli az alkoholt. Előredönti a fejét, és, szemét ismét rám szegezve, megnyalja az ajkát. Mély levegőt veszek, a számhoz illesztem a pohár peremét. A szag csípi az orromat, ahogy hátradöntöm a fejem, és felhörpintem az italt. Ahogy lenyelem, marja a torkomat, szinte elviselhetetlenül éget. Amint elhúzom a poharat a számtól, máris öklendezem, fulladozom a maró folyadéktól, de csukva tartom a számat, erőnek erejével lenyelem az alkoholt. A vállam fel-le hullámzik, és fojtott hang tör ki belőlem. -

Cigányútra ment? - kérdezi Luke, és leteszi a poharát az asztalra.

Seth gyengéden megveregeti a hátam. -

Jól vagy?

-

Igen, semmi vész - hörgöm, tenyeremet a mellkasomra szorítva.

-

Callie zöldfülű - magyarázza Seth, miközben a Long Island lced

Tea-t kortyolgatja. -

Mostanáig nem piáltál? - bámul Kayden tátott szájjal. - Soha?

Hülyén érzem magam, ahogy vállat vonok. -

Nem, legalábbis ilyen erőset nem.

-

Akkor most miért ittál? - kérdezi bűntudatos képpel. - Túlságosan

erőltettük? -

Nem, csak ki akartam próbálni. - Kézfejemmel megtörlöm a

számat. Összevonja a szemöldökét, és mosolyra görbül a szája. -

Rajta volt a listádon?

-

Micsoda?! - Seth túlkiabálja a hangos zenét, az asztalra csap. - Te

beszéltél neki a listáról? -

Említettem

neki

a

listát

-

magyarázkodom,

miközben

a

szívószálammal kavargatom a koktélt, figyelve, ahogy a citromkarika körbe-körbe jár. A frufrum alól kilesve azt látom, hogy Kayden kíváncsian méreget. -

Milyen listát? - Luke szájába dugja a szívószálat, és a koktélját

iszogatja. Sethszel egymásra nézünk, majd int, hogy álljak fel. -

Nincs kedved táncolni?

-

Jó, benne vagyok. Csak ne adj elő megint olyan fura

mozdulatokat! A múltkor seggre estem miattad. - Megigazítom a pólómat a hasamon, ahogy talpra kászálódom. Seth a hátamra simítja a tenyerét, és a tánctér felé terel. Nem először csináljuk ezt, így jól tudja, mi vár rá, ha velem táncol: baromira be fogok pánikolni, és le sem tud majd vakarni magáról. A táncparkett szélén keres nekünk helyet, ahol kevesebben vannak, és visszafogottabb a hangulat. Egy lassú szám szól a hangszórókból, a lámpák végre nem villódznak, hanem halványan derengenek. Seth

holtsápadtnak tűnik a tompa fényben, mézbarna szeme pedig feketének látszik, ahogy a csípőmre teszi a kezét. -

Ne haragudj, ha túlzásba vittem a nógatást, csajszikám - suttogja.

- Rémesen érzem magam. Megfogom a vállát, és közelebb lépek hozzá, cipőnk orra összeér. -

Nem erőltettél, habár figyelmeztethettél volna, hogy a vodka így

mar. Akkor jobban igyekeztem volna nem megfulladni, és talán nem tűntem volna totál idiótának. -

Hidd el nekem, egyikük sem tart idiótának - nevet, mintha tudna

egy titkot. - De tényleg nem szeretném elveszíteni a nagy nehezen megszerzett bizalmadat. -

Semmit sem vesztettél el. - Megszorítom a vállát, és kicsit

közelebb húzódom hozzá, ahogy egy kalapos srác a hátamnak jön. Aznap, amikor elárultad nekem a titkaidat, rögtön tudtam, hogy egy életre barátok leszünk. Nem ismerek nálad bátrabb embert. Széles mosollyal von még közelebb magához. -

Jól érzed magad?

-

Remekül - felelem, és az arcához simítom a fejemet. - Bár abban

nem vagyok biztos, hogy jó ötlet felmenni velük a szirthez. -

Mások is folyton feljárnak oda. Nem csak mi leszünk ott. Callie,

nem szabad minden srácot ahhoz a rohadékhoz hasonlítanod, különben örökké a markában fog tartani. Kifújom a levegőt. Igaza van. Muszáj megszabadulnom a félelmeimtől, és kiűznöm az elmémből a srácot, aki rettegést keltett bennem. De mégis hogyan szabadulhatnék meg attól az embertől, aki ennyire uralkodik rajtam?

KAYDEN Nem bírom levenni a szemem a táncparkettről. Még amikor a telefonom rezegni kezd, akkor is csak zsebre nyúlok, és megnyomom a mobil oldalán lévő kikapcsológombot. -

Ne csináld! - Luke kivesz egy darab jeget a poharából, és a

szájába dugja. -

Mit ne csináljak? - kérdezem szórakozottan. Nagyot dobban a

szívem, amikor Callie hátraveti a fejét, és felkacag. Egy kéz oldalról fejbe vág, mire felkapom a karom. -

Na jó, ez meg mi a fasz volt?

-

Bosszú, amiért odakint gyomorba vágtál - feleli Luke, és

megbámul egy hosszú, vörös hajú lányt, aki fekete miniruhában vonul el az asztalunk mellett. - Illetve el akartam terelni a figyelmed, mielőtt valami óriási baromságot művelnél. -

Nem az van, amire gondolsz - erősködöm. - Csak a táncolókat

figyeltem. Grimaszol. -

Mindannyiunk kedvéért tedd már meg azt a szívességet, hogy

küldesz Daisynek egy szakító SMS-t! Utána azt csinálhatsz, amit csak akarsz. -

Azt akarod, hogy SMS-ben szakítsak vele?

-

Ne tégy már úgy, mintha érdekelne! Magasról teszel Daisyre,

hiába mondogatod neki, hogy szereted. -

Mégis mi bajod van vele, mármint azon a tényen kívül, hogy

kurvára idegesít? Az asztalra hajítja a szívószálat, fogja a poharat, és egy szuszra felhajtja a maradék koktélt. - Megyek, hozom a következő rundot.

Kiengedem a bokszból, aztán épp visszaülnék, amikor a tekintetem újra Callie-re téved. Mosolyogva beszélget Sethszel. Még soha semmi nem keltett bennem ilyen boldogságot. Ennek az érzésnek semmi értelme, és talán pont ezért vonzódom hozzá. Bár tudom, hogy nem lenne szabad, átvágok a táncparketten, eloldalazok a vonagló párocskák mellett, pár csaj közben hozzám dörgölőzik. Seth vesz észre elsőnek, és a lány fülébe suttog valamit. Callie elfordítja a fejét, rám néz, tágra nyílik a szeme. A tompa fényben pupillája óriásinak tűnik, bőre sápadtnak, haja selymesnek. -

Lekérhetem a hölgyet? - kérdezem a zenét túlkiabálva.

Seth elengedi Callie csípőjét. -

Csak tessék! - A lányra kacsint, majd elhátrál a tánctértől, a

szélére érve megfordul, kifurakodik a tömegből. Callie a hűlt helyét bámulja, tartása merev, kezét ökölbe szorítja. A füléhez hajolok. -

Nem muszáj táncolnod velem, ha nem akarsz.

Összerezzen, és felém fordul apró testével. Végigmér, tekintete átsiklik a lábamon, a hasamon, kissé feszengek tőle. Tudja, hol rejtőznek rajtam hegek, és az a fajta ember, aki kíváncsiskodik. -

Semmi

gond.

Táncolhatunk.

-

Remegő

hangja

elárulja

idegességét. Kinyújtom a kezem, és Callie habozik, mielőtt tenyerét az enyémbe tenné. Ujjaimat a kezére kulcsolom, és lassan magam felé húzom őt, miközben egyenesen a szemébe nézek. Tehetetlenül néz rám, mintha imádkozna, nehogy kárt tegyek benne. Erről eszembe jut egy eset, még kiskoromból, amikor feldühítettem apámat azzal, hogy levertem egy vázát a polcról. Egy övvel a kezében, tomboló tekintettel rontott nekem, én pedig az asztal alá vetettem magam, ott próbáltam elbújni előle. A

korábbi sérüléseim még nem gyógyultak be, és nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy nem fog megölni. -

Megfoghatom a csípődet? - kérdezem, és Callie bólint.

A derekára simítom az ujjaimat, és kissé elkerekedik a szeme, azután meg pláne, hogy a másik kezemet az oldalára teszem. Hallgatom, ahogy a szívem dörömböl a mellkasomban, még a zenénél is zajosabbnak tűnik. Még életemben nem éreztem hasonlót, mint most, és lehet, hogy olyasmibe keverem magam, amivel nem tudok megbirkózni. Mi lesz, ha még jobban megismerem Callie-t, és az érzéseim felerősödnek? Az érzelmek nem nekem valók. Callie kissé ellazul, felcsúsztatja a kezét a mellkasomon, átkarolja a nyakamat, és hátradönti a fejét, hogy felnézhessen rám. -

Nem igazán szeretek táncolni - vallom be. - Gyerekként kialakult

bennem némi táncfóbia. Szája széle felfelé görbül. -

Hogyhogy?

Gyengéden a csípőjébe vájom az ujjaimat, magamhoz húzom, míg össze nem ér a lábfejünk, és megérzem a nyakamon a leheletét. -

Amikor tízéves voltam, anyámra rájött a táncmánia: mindenféle

órákat vett, és amikor otthon gyakorolt, nekem meg a bátyáimnak kellett táncolnunk vele. Azóta utálok táncolni. Callie elmosolyodik. -

Aranyos, hogy táncikáltál anyukáddal.

Ujjaim a hátára csúsznak, és megérintem a farmerja dereka meg a pólója szegélye közötti vékony csíkban kilátszó bőrt. -

Ezt nem árulhatod el senkinek. Ügyelnem kell a jó híremre.

Legalábbis otthon ügyelnem kellett rá. Itt nem biztos, hogy van mire ügyelnem. Erre még szélesebben mosolyog, előrehajtja a fejét, és pár tincse

fátyolként hull az arcába. -

A mi kis titkunk lehet.

Halkan nevetek, és Callie ismét felnéz rám. Boldognak tűnik. Miután a zene egy gyorsabb számra vált, úgy döntök, villogok egy kicsit a tánctudásommal, csak hogy le ne lohadjon a mosolya. -

Az

Ezt figyeld! - szólok. ajkába

harap,

és

elszorul

a

szívem

a

vágytól,

hogy

megcsókolhassam. Hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy hagyjam őt faképnél, vagy próbáljam meg lenyűgözni. Eltolom

magamtól,

közben

végigsimítom

a

karját,

végül

összekulcsolom az ujjainkat. Elkerekedik a szeme, ahogy visszarántom, és megpörgetem, aztán magamhoz szorítom. Ajka centikre van az enyémtől, hullámzó mellkasa az enyémhez simul. -

Folytassam?

-

kérdezem

mély

hangon,

remélve,

hogy

megborzongatom. Nem borzong, de kék szemében izgalom csillan, ahogy bólint. Tenyerem birtokolni vágyón siklik le a hátán, pólója vékony anyagán át érzem a bőréből áradó hőt. Magam felé húzom a kezét, és hátradöntöm a testét. Haja a padlóra lóg, háta ívbe hajlik, és tökéletes rálátásom nyílik a mellére meg a pólója szegélye alól kivillanó bőrre. Mély levegőt veszek, felfelé csúsztatom a kezem a hátán, míg ismét egyenesen nem áll, mellkasával az enyémhez simulva. -

Ezt se áruld el senkinek! - suttogom a fülébe, a derekát átkarolva.

-

Rendben - feleli zihálva, ujjai a hátamba vájnak.

A szám végéig a karomba zárom, aztán elengedjük egymást, és visszamegyünk az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. De valami igenis történt, bár fogalmam sincs, hogy kihasználjam a lehetőséget, vagy meneküljek lélekszakadva.

3. PONT: PRÓBÁLJ BOLDOG LENNI! 3. PONT: LÉGY RÖHEJESEN, MEGRÉSZEGÜLTEN BOLDOG!

CALLIE BOLDOG VAGYOK, MÁRMINT RÖHEJESEN BOLDOG. Nem tudom, hogy azért, mert becsiccsentettem, vagy csak azért, mert élvezem az estét. Olyasmit sikerült elérnem, amit lehetetlennek hittem, és annyira büszke vagyok magamra, hogy szinte ugrándozom a diszkótól a taxiig. Táncoltam Kaydennel, hagytam, hogy megérintsen úgy, mint még soha senki legalábbis az én engedélyemmel -, és még élveztem is! Sethszel leghátra ülünk a kisbuszban, Kayden pedig megmondja a sofőrnek, hova vigyen minket. A kocsinak a fenyős illatosító ellenére is sajtszaga van. Az ötvenen felüli, pocakos taxis láthatóan nem repes az örömtől, hogy négy hangos tizennyolc évest kell fuvaroznia. A rádióból valami nyolcvanas évekbeli szám szól, és Seth egyre csak vihog a szöveg miatt, azt meséli nekem, hogy a dal burkoltan mocskos jelentésű, és valójában a pináról szól. Luke meghallja, és megfordul az ülésen. -

Tényleg arról szól?

Seth a hangszóróra mutat. -

Hallgasd csak!

Némán ülünk, hegyezzük a fülünket, a dalszövegre koncentrálunk. Seth ökölbe szorítja a kezét, mikrofont mímelve a szájához emeli, és a szavakat tátogja. -

Honnan ismered te ezt a számot? - kíváncsiskodom. - Nem ilyen

zenét szoktál hallgatni. Elvigyorodik, előredől, befejezi a tátogást. -

Apám totál odavan a nyolcvanas évekért. Még a frizurája is olyan

elöl rövid, hátul hosszú fazon. Kuncogok, Seth pedig bemutat valami fura csípőmozdulatot. -

Ez a szám tényleg a pináról szól, mi? - szól Luke, a taxisofőr pedig

jól felhangosítja a zenét, hogy elnyomja a dumálásunkat. Elpirulok, és az ablak felé fordulok, felhúzom a pólómat egészen az orromig, hogy leplezzem a nevetésem. Nem kéne viccesnek találnom a helyzetet, de akkor is az. -

Juj, Callie berúgott! - jelenti ki Seth, és az ölébe ejti a kezét. -

Megittad az egész Long Island Iced Tea-t? Megcsóválom a fejem, és leengedem a pólómat az arcom elől. -

Csak a felét.

-

Amatőr - cukkol Kayden vigyorogva, és még jobban elpirulok.

-

Ne már, hiszen most ivott először - kel Seth a védelmemre, és

megpaskolja a fejem, mintha kutya lennék. - Egész jól bírta. Sőt, remekül. Ismét az ablakra nézek, pontosan tudom, hogy értette ezt Seth, és nagyon szeretem, amiért ilyet mondott.

-

Az az érzésem, hogy mindjárt kirabolnak minket - suttogja nekem

Seth, miközben egy bolt felé tartunk a hegy előtti dombok közelében. Úgy döntöttünk, megállunk pár zseblámpát meg festékszóró spray-t venni, mielőtt nekilátnánk tervünk kivitelezésének, különben semmi értelme nem lenne felmásznunk a sziklákhoz.

A bolt előtt pár srác cigizik. Figyelik, ahogy átvágunk négyen a parkolón, és az automata ajtón át bemegyünk a boltba. -

Itt elméletben minden csak egy dolcsi. - Luke felkap egy feles

poharat az ajtó melletti rakásból, és megnézi az alját. A pohár pereméről lepotyog egy darabka üveg, és Luke sietve visszateszi a kupicát a többi mellé. - Ja, már értem, miért. A mennyezetről fura zene szól, és Seth bólogat a ritmusra, miközben odalép az egyik polchoz, és felkap egy iszonyú randa, narancssárgabarna sálat. -

Azta, úgy emlékszem, a nagymamámnak pont ilyen sálja volt. - A

nyakára tekeri, és végigugrándozik a soron, szemügyre véve a polcokat. -

Szét kellene válnunk - javasolja Luke. - Mindenki keressen

zseblámpát meg festéket! Úgy gyorsabban végeznénk. -

Vagy simán csak megkérdezhetnénk az eladót, mi hol van. -

Hátrapillantok a kasszára, ahol egy magas, vastag nyakú pasas a létező legszigorúbb képpel mered ránk. - Vagy inkább mégse. -

Versenyezzünk! - veti fel Kayden, és felugrik, hogy rácsapjon az

egyik leárazást jelző, piros transzparensre. Nem ismerem elég jól ahhoz, hogy megállapítsam, részeg-e, de kissé furcsának tűnik. - Aki elsőként talál meg mindent, azt nyeri, hogy ő a győztes! -

Hát ez kurvára fantasztikus díj - feleli Luke gúnyosan, és végignéz

a soron. - Ahhoz mit szólnátok, hogy a legközelebbi bulizáskor a vesztes állja a piát? -

Szerintem jól hangzik - csatlakozik hozzánk Seth, letekeri nyakáról

a sálat, és visszahajítja a polcra. - Én aszondom, vágjunk bele! Kayden meg Luke felemelik a karjukat, a fejem fölött pacsiznak, aztán felém tartják a kezüket. Gyengén a tenyerükhöz érintem az enyémet, Kayden jót nevet rajtam, miután leengedem a kezemet. -

Mi olyan vicces? - értetlenkedem, de csak a fejét csóválja.

-

Na jó, mondom a szabályokat. - Luke fel-alá járkál előttünk, mintha

rendező lenne. - Az a szabály, hogy nincs szabály, csak az számít, ki ér előbb a pénztárhoz négy zseblámpával meg egy festékszóró spray-vel. Aki utoljára végez, az a vesztes. Igyekszem magamba fojtani a nevetést. Ilyesmit szoktak csinálni az emberek szórakozásként? Luke megáll, és elborul a tekintete. -

Vigyázz, kész, rajt! - hadarja, és a linóleumon megcsúszó

bakanccsal végigrohan a középső soron, mielőtt bármelyikünk is reagálhatna. Seth beveti magát az egyik oldalsó sorba, Kayden pedig a tőlem jobbra lévőbe szalad be. Magamra maradok a középső soron. Szép lassan elindulok, a karomat lóbálom, elolvasom a feliratot minden innen nyíló sor fölött. Amikor elérek a harmadikhoz, Kayden épp elhalad a sor túlsó végén, de visszafordul, és rám mosolyog. -

Nem nagyon erőlteted meg magad - mondja. - Sőt, úgy látom,

egyáltalán nem erőlteted meg magad. A fejem fölé mutatok, a sor táblájára, ami felsorolja az ott megtalálható árukat. -

Én más módszerrel próbálkozom ahelyett, hogy eszelősen fel- alá

rohangásznék. Kayden felém fordulva tölcsért formál a kezével a szája körül, teljesen fölöslegesen. -

Na és abban mi a poén?

Kuncogok. -

Nem tudom.

A füléhez emeli a kezét. -

Tessék? Nem hallak. Beszélj hangosabban!

Hülyén érzem magam, ahogy én is tölcsért formálok a kezemmel. -

Mondom: nem tudom!

Leereszti a karját, még mindig mosolyog. -

Na, versenyezzünk! Te végigrohansz azon az oldalon, én meg

ezen. Lássuk, ki ér előbb a túloldalra! Megcsóválom a fejem. -

Szó se lehet róla. Úgyis te fogsz nyerni. Focista vagy. Állandóan

rohangászol. Kayden fontolóra veszi, amit mondtam, aztán lekap a polcról egy guriga papírtörlőt. -

Inkább dobálni szoktam, mint rohangálni. - Elhátrál, a válla fölé

emeli a papírtörlőt, majd elhajítja. Egyenesen felém hasít a levegőben. Kinyújtom a kezem, és könnyedén elkapom. Kayden leejti a karját, tátott szájjal bámul. - Nahát, ezt nevezem rejtett tehetségnek! A vállam fölé emelem a gurigát, és visszadobom neki. -

Apám fociedző. - Kayden elkapja a törlőt, és oldalra döntött fejjel,

érdeklődve figyel, ahogy folytatom: - Már kábé hároméves koromban a labdát passzolgattam a kertben vele meg a bátyámmal. Kayden nem veszi le rólam a szemét, miközben visszateszi a polcra a papírtörlőt. -

Jól van, akkor lássuk, hogy tudsz futni! - Oldalra veti magát, és

eltűnik a polc mögött. Én is oldalra lépek, mire benézek a következő sorba, Kayden már annak a túlsó végén vár. Mielőtt egy szót is szólhatnék, megint eltűnik a szemem elől, úgyhogy pár gyors lépéssel a következő sorhoz sietek. A fiú nincs ott, így hát szinte szaladok a következő sorra, és épp csak megpillantom, mielőtt elrohan. Futásnak eredek, kibuggyan belőlem a nevetés. Valahányszor elérek egy sorhoz, Kayden éppen eltűnik a túlsó végén. Végül megpillantom a festékes sort, és gyorsan befordulok oda, a

srác pedig ezzel egy időben felbukkan a túlvégen. Mindketten megtorpanunk, és a sor közepén, a legalsó polcon lévő festékszórókra meredünk. -

Úgy látom, akadt egy kis gondunk - szól Kayden kissé kifulladva,

ahogy a szemembe néz. Tekintetem ide-oda cikázik közte meg a festék között, aztán a spray felé sprintelek. Kayden cipője megcsikordul a linóleumon, ahogy végigrohan a soron. Egyszerre érkezünk a festékekhez, és nekimegyünk a polcnak, véletlenül ledöntünk egy csomó flakont. Kacagva botladozom a padlón szétguruló festékes flakonok között, és a polcba kapaszkodom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. -

Ne is álmodj róla! - Kayden hosszú ujjai a csuklómra tapadnak, és

elhúzza a kezem a festékektől. - Nem nyerhetsz. Másik kezemmel a polc felé nyúlok, ám azt is elkapja, és maga felé húz. Tekergetem a karomat, a nevetéssel küszködve próbálok kiszabadulni, közben lábam a padlót veri. Egyszer csak sziszegés hallatszik, és zöld festék borítja be a fehér linóleumot meg a cipőmet. Megdermedek, elkerekedett szemmel bámulok le az összefestékezett padlóra. -

Úristen!

Kayden összepréseli az ajkát, nagyon igyekszik megállni, nehogy kinevessen. -

Erről csakis te tehetsz - jelenti ki.

-

Ez egyáltalán nem vicces. - Behajlított térddel emelem fel a lábam.

- Most mégis mit csináljak? Kayden visszateszi a kezében lévő flakont a polcra, és óvatosan kikerüli a padlón lévő festéket. Összekulcsolja ujjait az enyémekkel, ahogy a sor vége felé húz. -

Na jó - mondja a sarkon kinézve. - Úgy sétálunk ki innen, mintha

mi sem történt volna. Hátranézek a kispriccelt festékre meg a magam mögött hagyott zöld lábnyomokra. -

Összefestékezem a padlót.

-

Akkor vedd le a cipődet!

Kihúzom a kezem a fogásából, észrevéve, milyen izzadt a bőröm, és kicsúsztatom a lábam az edzőcipőmből. A cipőfűzőnél fogva felveszem, és a hátam mögé tartom, ahogy kilépünk egymás mellett a sorból. Seth és Luke a pénztár közelében vár, az édességeket nézegetik, kezükben egy-egy flakon festékszóró spray meg pár zseblámpa. -

Ti ketten meg hova mentek? - kérdezi Luke, és elejti az egyik

zseblámpát. A pénztáros ragadozóként mered ránk, ahogy az ajtó felé sietünk. Seth elfordul az édességtől, rajtunk tartja a szemét. -

Miért van Callie-n csak fél pár cipő?

-

Kimegyünk a kocsihoz - integet nekik Kayden. - Odakint

megvárunk. Hosszú léptekkel megyünk az ajtóhoz, majd kisietünk az éjszakába, szétröhögjük a fejünket. Zoknis lábam fázik a hideg betonon, így gyorsan felveszem a cipőmet. A fekete anyagot zöld festék pettyezi. Próbálom úgy letörölni, hogy végighúzom a csukámat a földön, de ez nem igazán válik be. Kayden derűsen figyel. -

Nem hinném, hogy le fog jönni.

Homlokráncolva nézek az edzőcipőmre. -

Basszus, ez volt a kedvencem.

Eltolja a kisbusz ajtaját, bemászunk, a taxis bosszúsan néz ránk. Gyorsan beülök leghátra, Kayden pedig becsukja az ajtót, és lehuppan mellém.

A térdén nyugtatja a kezét, és rám néz a sötétben. -

Tudod, Luke holtversenyben vesztesnek fog nyilvánítani minket,

és amikor legközelebb bulizni megyünk, kettőnknek kell majd fizetni a piát. -

Az nem is olyan rossz - felelem. - Akkor legalább csak feleannyit

kell költenünk. Karját az ülés hátára támasztja, és felhúzza a lábát. -

Nem, Luke majd annyival több piát fog rendelni.

Próbálok bármi másra koncentrálni, mint arra a tényre, hogy a térde a lábamhoz ér. -

Tényleg?

Bólint, tekintete az első ülésre vándorol. -

Igen, úgyhogy erre készülj!

Kibámulok az ablakon a hegyek sötét vonalára. A hatalmába kerít ez az egész. Az este. A könnyedség. Minden. Agyam olyan gondolatokra összpontosít, amiknek a létezéséről sem tudtam, mint például hogy milyen íze lehet Kayden ajkának, és hogy milyen érzés lenne ujjhegyeimmel cirógatni az izmait. -

Callie!

A fiúra pillantok, pislogva űzöm el a gondolataimat. -

Igen?

Tekintete az ajkamra téved, ahogy kinyitja a száját, de aztán gyorsan be is csukja, majd lassan elmosolyodik. -

Ez jó volt.

Viszonzom a mosolyát. -

Tudod mit? Tényleg az volt.

-

Kurva sötét ez a hely - panaszkodik Seth, miközben felfelé

kaptatunk az ösvényen. - És piszkos. Luke maga elé tartja a zseblámpáját. Seth szinte abban a pillanatban elejtette a sajátját, hogy kiszálltunk a taxiból, az enyém pedig eleve nem is működött, úgyhogy csak két lámpánk van. A taxi odalent, az ösvénynél várakozik. A sofőr azt mondta, húsz percet kapunk, utána itt fog hagyni minket. Nem tetszett neki, hogy fel kellett jönnie velünk a hegyekhez, ahol nyilvánvalóan valami titkos buli zajlik. -

A hegyekben vagyunk - közli Kayden, és jobbra-balra pásztáz a

zseblámpával. - Mire számítottál? Csikorognak a kavicsok a talpam alatt, és Seth karjába kapaszkodom. Kicsit hűvös van, és villámlás cikázik át az égen. Miután végre elérünk a sziklafal aljához, Luke átadja nekem a zseblámpát, és megrázza a festékes flakont. -

Na, ki az az anyaszomorító, aki fel fog mászni oda? Nincs nagyon

magasan, de én eléggé be vagyok állva. Seth drámai mozdulattal a levegőbe lendíti a karját. -

Zabigyerekként én csak anyaszomorító lehetek, úgyhogy majd én!

Az arcába világítok, tágra nyílt szemmel mered a fénybe. Meglep, hogy nem tudtam ezt róla. -

Nem azt mondtad, hogy apád nyolcvanas évekbeli rockot hallgat,

meg hogy Bundesliga-sérója van? -

Az a mostohaapám - magyarázza, és Luke felé nyújtja a kezét. -

Add ide a festéket! Örömmel felírnám a véleményemet arra a sziklára. Luke a kezébe nyomja a flakont. -

Csak tessék, haver!

Seth a spray-t rázogatva odalép a villámló, szürke égbe nyúló, meredek sziklához. Megtámasztja a lábát egy kisebb kövön, fellendül, és

belekapaszkodik egy kis oldalsó kiszögellésbe. Másik lábával is fellép a sziklára, így most már mindkét talpát a kőnek támasztja. A hóna alá szorítja a flakont, másik kezével a szikla peremébe kapaszkodik, és felhúzza magát a tetejére. A hátára gördül, majd feláll. A hátára irányítom a fényt, miközben a sziklafalat bámulja. -

Minden oké odafent? - kérdezem.

Lenéz rám a válla fölött. -

Csak gondolkodom, milyen botrányos feliratot hagyjak itt. Ó,

várjatok, megvan! - Felemeli a flakont, lenyomja a szórófejet, és elkezdi ívben-hurokban mozgatni a kezét. A sziklát lassan vonja be a vörös festék, egyesével kirajzolódnak a betűk, végül szavakká állnak össze, és Seth leengedi a kezét. -

Mindenki bekaphatja - olvasom ki a sziklára írt mondatot, reszketek

a hidegben, libabőrös lesz a karom. - Tényleg ezt akarod felírni oda? Csípőre tett kézzel megfordul. -

Már fel is írtam, és ha te valami jobbat akarsz, akkor vonszold fel

ide az aprócska seggedet, és írd fel magadnak! Te vagy az író. Kayden felém pördül, haja szinte feketének tűnik a hold halvány fényében. Leengedi a zseblámpát, az kettőnk lába közé világít. -

Te írsz?

Vállat vonok, a válla fölé szegezem a zseblámpát. -

A naplómba.

Valami bizarr oknál fogva érdekli ez az információ. -

Tulajdonképpen látszik is rajtad.

A karomat dörgölöm, próbálok megszabadulni a libabőrtől. -

Hogyhogy?

Most ő von vállat, cipője orrával a földet rugdossa. -

Mindig úgy nézel ki, mint aki a gondolataiba mélyed... Fázol?

-

Nem igazán - felelem vacogó foggal, nagyon bánva, hogy a

taxiban hagytam a dzsekimet. - Csak egy picit hűvös van. Hátranyúl a nyaka mögé, a fejére húzza a felsőjét, hogy levegye. Az alatta lévő póló kissé felcsúszik, és megpillantom a hasa alján lévő szaggatott hegeket. Lerántja a póló szegélyét, felém nyújtja a karját, kezében a vastag felsővel. -

Tessék, vedd fel!

-

Nem kell ideadnod a felsődet.

-

De szeretném.

Vonakodva elveszem tőle a ruhadarabot, megmarkolom a puha anyagot. Miközben én áthúzom a fejemen a felsőt, Kayden a haját borzolja. Óriási nagy rám a holmija, pirinyónak érzem magam benne. -

Így már jobb? - kérdezi, ahogy a felsője ujjába dugom a karomat.

Bólintok, karba teszem a kezem, élvezem a melegséget és a kölnije illatát. -

Köszönöm, de te nem fogsz így fázni?

Úgy mosolyog, mintha humorosnak találna. -

Nem lesz semmi bajom, Callie, megígérem. Egy kis hideg nekem

meg se kottyan. -

Callie! - kiabálja Seth, én pedig összerezzenek, és a szikla felé

perdülök, a zseblámpa fénye cikázik a köveken. - Vonszold már fel ide a segged, és írjál valami költőit! Felsóhajtok, és a szikla felé cammogok, közvetlenül a lábam elé világítok a zseblámpával. A fénykör mutatja az utat a kövek körül, a sziklafal tövébe. -

Dobd fel a zseblámpát! - kiabálja Seth, kezével a szája körül. -

Majd én világítok, amíg felmászol! -

Ha nem kapod el, összetörik! - kiáltok vissza, lábujjhegyre állva.

-

Á, dobjad csak! - mondja gyagya, részeges hangján, miközben

jobbra-balra ugrándozik a peremen, a karját lengetve. Félek, hogy leesik. -

Vigyázz!

Kayden odalép mellém, a kezét nyújtja. -

Add ide a lámpát! Én kiváló dobó vagyok. - A tenyerébe nyomom

a zseblámpát, ő pedig felemeli a karját, hátrahúzza a vállát. - Megy a passz! -

Mi van? - kérdezi Seth, és Kayden karja előrelendül. Elereszti a

zseblámpát, az úgy hasít a levegőbe, akár egy tojásfoci. Seth felvisít, kinyújtja a karját, hogy elkapja a lámpát, ami szentjánosbogárként villan fel, ahogy a kezében landol. Aztán ki is pattan belőle, a sziklára esik, és kihuny a fénye. -

Hol van? - kérdezem, miközben Luke mögénk lép, és a sziklára

irányítja a lámpáját. Egy pillanatra csönd támad. Felhallatszik ide a kiabálás meg a nevetés a buliról. Seth felbukkan a szikla peremén, a magasba nyújtja a karját, kezében a zseblámpával. -

Megvan!

-

Talán le kellene jönnöd - javaslom. - Félek, hogy le fogsz esni.

-

Addig nem megyek le, amíg fel nem írsz ide valamit. - Megfordítja

a zseblámpát, hogy a fénye a mögötte lévő feliratra világítson. - Na, gyere már! Odacaplatok a sziklához, felhúzom Kayden felsőjének ujját, és megmarkolom a legközelebbi kiszögellést. Hátradöntöm a fejemet, felnézek a tömb tetejére, miközben behajlítom az egyik lábam, és megtámasztom egy kövön. Lábujjhegyre állok, készülök felmászni a sziklára, ám ekkor hallom, hogy valaki mögém lép. -

Hadd segítsek! - suttogja a fülembe Kayden, és életemben először

tényleg megborzongok egy srác közelségétől. - Oké. - Mivel még sosem voltam részeg, nem tudom biztosan, vajon az alkohol miatt vagyok-e ilyen nyugodt, vagy mi, de még az sem zavar, hogy Kayden a csípőmre teszi a kezét. Sőt, kifejezetten tetszik. Kayden támogatásával kinyújtózom, és felnyúlok a következő kiszögelléshez. A szikla olyan durva a kezem alatt, akár a dörzspapír, miközben felhúzom magam, a keze végigsiklik a hátamon, ahogy még magasabbra tol. Fellendítem a lábamat, Kayden pedig még egy utolsó lökést ad, a fenekemnél fogva tol fel, majd elenged. Elkerekedik a szemem, ahogy a szikla tetejére gördülök, és felbámulok az égre. Mindenhol bizsereg a bőröm, ahol Kayden megérintett, és egész testemben borzongok. Seth jelenik meg fölöttem, a villámok ezüstös fénye tükröződik a szemében. -

Jól vagy?

Hasra fordulok, és kézzel feltolva magam talpra kászálódom. -

Semmi bajom. Nincs rajtam se egy karcolás, se egy horzsolás.

Álla alá irányítja a zseblámpa fényét. Bevilágítja az arcát, szeme szénfeketének tűnik. -

Nem a felmászásra céloztam. Hanem arra, hogy Kayden az imént

markolta meg a segged. -

Láttad?

-

Még szép, hogy láttam. Gyakorlatilag letapizott.

Csípőre teszem a kezem, és fel-alá járkálok a keskeny sziklán, edzőcipőmmel rugdosva a port. -

Semmi bajom. De tényleg. Sőt, tök jól érzem magam.

-

Szerintem most a pia beszél belőled. - Seth felém nyújtja a flakont.

-

Gondolod? - Elveszem a spray-t, és megrázom.

Bűntudatosan bólint.

-

Azt hiszem, igen, legalább egy kicsit. Nagyon remélem, holnap

reggel nem úgy ébredsz majd fel, hogy „Jesszusom!” -

Minden oké. Már nagyon régen nem szórakoztam ilyen jól. - A

szikla felé indulok, gondolkodom, mit írjak fel rá. Elolvasom a mások által itt hagyott, homályos bölcsességeket meg szerelmi vallomásokat. -

Úristen, de magasan van ez - jelenti ki Luke, miután felkecmereg

hozzánk. Talpra áll, és az ujjait ropogtatva lenéz a szikláról. - Nem vagyok oda a magas placcokért. -

Én sem - mondom neki, miközben Kayden is felmászik a sziklára,

két kézzel húzza fel magát, amíg előttünk nem hasal a kövön. Zihálva a hátára fordul, és rám vigyorog. -

Igen, emlékszem.

A szikla egy üres pontjára célzok a spray-vel. Miközben lenyomom a szórófejet, elképzelem, hogy művész vagyok, és épp a világ legszebb festményén dolgozom, a színes vonalak pedig összeolvadva új jelentést nyernek. Miután végzek, hátralépek, és mélyet lélegzem a festékszagú levegőből. Kayden mellém lép, és átkarolja a vállam. -

„Életünk során elég egyetlen véletlen, hogy összehozzon minket, és a

szívünk egy pillanatra egyszerre dobbanjon. ” - Rám néz. - Le vagyok nyűgözve. Odaadom neki a festékes flakont, és ujjai a kezemhez érnek. -

Igazából nem most találtam ki. - Közelebb hajolok hozzá, halkan

beszélek. - Azután írtam, ami azon a bizonyos estén történt nálatok. Kayden arca elkomorul, karja lehullik a vállamról. Luke-nak hajítja a flakont. -

Indulnunk kéne, különben a taxisofőr jól itt hagy minket, és nincs

az az isten, hogy gyalog menjek haza. Elszorul a szívem, mivel rádöbbenek, hogy felzaklattam Kaydent.

Miközben figyelem, ahogy lemászik a szikláról, érzem, amint boldog estém tovaszáll az égbe, a villámok közé.

Miután visszaérünk a koleszomhoz, Kayden még csak el sem köszön, mielőtt otthagy minket. Ez nagyon bánt, és totálisan összezavar. -

Mi a fene történt veletek? - kérdezi Seth, miközben lehúzom a

belépőkártyámat, és kinyitom a kollégium kapuját. Vállat vonva lépek be az épületbe. -

Szerintem az a baj, hogy megemlítettem azt a bizonyos estét.

Nem is tudom, miért hoztam szóba. Véreresnek tűnik a szeme a lámpafényben, miközben végigmegyünk a folyosón, a társalgó mellett található liftekhez. -

Azért, mert ma este nem gondolkozol józanul.

Sethet magammal húzva kitérek jobbra, ahogy két nagydarab srác jön szembe a folyosón, focimezben. -

Tudom. A részegség tök fura.

A szájára tapasztja a kezét, hogy magába fojtsa a nevetést. -

Édes istenem! Annyira imádlak, Callie! Főleg, amikor ilyeneket

mondasz. -

Milyeneket?

Megcsóválja a fejét, még akkor is mosolyog, amikor belépünk a liftbe. -

Semmit. Nem érdekes. Bár majd megöl a kíváncsiság, hogy mégis

miért zöld a cipőd. A nyakamat kitekerve hátranézek a cipőm sarkára, miközben Seth benyomja az emeletem gombját. -

Ráléptem

versenyeztünk.

egy

festékes

flakonra,

miközben

Kaydennel

-

Na, azt nagyon szívesen megnéztem volna.

-

Nem vagyok meglepve.

Kinyílik a lift ajtaja, végigmegyünk a folyosón, és megállunk az ajtóm előtt. Vihogás meg tompa puffanás hallatszik ki a szobából, és füstszagot érzek. Seth leveszi a kilincsre kötött piros sálat, és meglengeti az arca előtt. -

Ez meg minek?

-

Azt jelenti, hogy nem mehetek be. - Elveszem tőle a sálat,

visszalógatom a kilincsre, és kimerültén felsóhajtok. - Annyira fáradt vagyok! -

Talán szexel a csaj, vagy mi?

Felhevül a bőröm. -

Nem tudom... talán.

Seth megfogja a felkaromat, és a lift felé húz. -

Na gyere, szépen lefektetlek!

Szedem a lábam, hogy lépést tartsak vele. -

Hova megyünk?

-

Az ágyba.

Miután leérünk a földszintre, Seth a zajos társalgóval ellenkező irányba terel, ki a kapun, megkerülve az épületet, az ő kollégiuma irányába. -

Az én szobámban fogsz aludni. A szobatársam úgysincs soha ott,

úgyhogy majd én alszom az ő ágyában, te meg aludhatsz az enyémben. A legszívesebben megölelném, de félek, hogy ha csak egy pillanatra is elengedem, elesem az álmosságtól, ami egyre inkább úrrá lesz a testemen. -

Köszi. Nagyon-nagyon fáradt vagyok.

Amikor elérünk a szobájához, beüti a zár kódját, majd behúz magával, és felkapcsolja a villanyt. A szobatársa ágya üres, halomban áll rajta a

szennyes. Seth térfelén rend van, kivéve az íróasztalán sorakozó, kiürült energiaitalos dobozokat: függőként vedeli az energiaitalt. -

A szobatársad sosem alszik itt? - kérdezem, és elrúgok az útból

egy üdítősdobozt. Megcsóválja a fejét, leveti a dzsekijét. -

Szerintem tart tőlem.

Az ajkamat biggyesztem, miközben a kézfejemre húzom Kayden felsőjének ujját. -

Sajnálom. Csak hogy tudd, az a srác egy barom.

-

Neked nincs mit sajnálnod, kislány. - Kiveszi a zsebéből a

pénztárcáját meg az aprót, és a komódra teszi, egy lámpa mellé. - Nálad megértőbb embert nem ismerek. Nekiáll kigombolni az ingét, én pedig átkarolom. -

Én meg nem ismerek nálad csúcsabb embert!

Nevetve paskolja meg a fejem. -

Ja, meglátjuk, hogy holnap reggel, életed első macskajaját

megtapasztalva is így gondolod-e majd. Boldogan rogyok le az ágyára. A párnát felrázva az oldalamra fordulok, és megpillantok egy fényképet Sethről és egy sötét hajú, élénk kék szemű srácról. -

Seth, ez ő? Ezen a képen.

Beletelik egy percbe, mire válaszol. -

Igen, ő az. Ő Braiden.

Braiden jellegzetes focista alkat: erős vállú, kidolgozott mellkasú, izmos karú. A fotón épp átkarolja Seth vállát. Boldognak tűnnek, ám egyikük a lelke mélyén nem az. Nem sokkal később az egyikük leleplezi a másikat, miután a szerelmükről szóló pletyka méhrajként lepi el az iskolát. Egyikük végignézi, ahogy a másikat megverik. Szeretném megkérdezni Sethet, miért tartotta meg a képet - miért ragasztotta ki a

falra -, de látom rajta, hogy feszélyezi a téma. Lekapcsolja a lámpát, és hallom az ágy nyikorgását a szoba túlfeléről, ahogy lefekszik. Csend borul ránk, és én összegömbölyödöm, a párnába temetem az arcom, és lehunyom a szemem. -

Kérdezhetek valamit? - szól Seth hirtelen.

Kinyitom a szemem. -

Persze.

Habozik. -

Szokott rémálmod lenni arról, ami történt veled?

Szorosan becsukom a szemem, belélegzem Kayden felsőjének illatát. -

Állandóan.

Felsóhajt. -

Nekem is. Nem bírok megszabadulni tőle. Valahányszor lehunyom

a szemem, nem látok mást, csak a gyűlöletet az arcukon, meg az öklüket és a lábukat, ahogy nekem esnek. Nagyot nyelek. -

Esküszöm, néha még mindig érzem a rohadék szagát.

-

Én még mindig érzem a föld szagát és a vér ízét - suttogja Seth. -

Meg a fájdalmat. Elhallgat, rajtam pedig úrrá lesz a kényszer, hogy megvigasztaljam. Az oldalamra gördülök, feltápászkodom az ágyról, és ledőlök Seth mellé a matracra. Felém fordul; a holdfényben csak arca körvonalát látom. -

Talán ma éjjel nem lesz rémálmunk - mondom. - Talán ma éjjel

minden más lesz. Nagyot sóhajt. -

Remélem is, Callie. Nagyon remélem.

Egy percre elönt a remény. Ez az este remek volt, és úgy érzem, bármi lehetséges, de aztán lehunyom a szemem, és minden odavész.

8. PONT: TEDD PRÓBÁRA MAGAD!

KAYDEN MIUTÁN OTTHAGYJUK

A SZIKLÁT,

visszamegyek a koleszomba, el akarok

menekülni mindentől, amit érzek. A mosdó foglalt, úgyhogy végül lefekszem, a mennyezetet bámulom, miközben eső veri az ablakot. A szoba túlsó felén Luke hason hever az ágyán, és horkol. Ahogy az alkohol bódulata elmúlik, úgy önt el minden érzelmem, akár egy tűkkel teli folyó. Muszáj valahogy megszabadulnom tőlük. Én csak így tudok megbirkózni az élettel. Az oldalamra fordulok, felemelem az öklöm, és teljes erőből belevágom a fejtámlába. Megreccsen a kezem, Luke pedig felül az ágyban. -

Mi a fasz volt ez? - Körbepislog a szobában, miközben a villámlás

ezüst fénnyel cikázik odakint. -

Mennydörgés - hazudom, majd a másik oldalamra fordulok,

lehunyom a szemem, és mellkasomhoz szorítom a kezem, miközben kínzó fájdalom hasít a karomba. Pillanatokkal később mély álomba merülök.

- Ne ücsörögj egész este egyedül idelent! - mondja Luke, és átszeli az alagsort, a sarokban lévő kis hűtőhöz megy. Kivesz egy sört, és lepattintja a

kupakot. - A ballagás óta tök furán viselkedsz. Leheveredem a kanapéra, újra meg újra ökölbe szorítom és kiengedem a kezemet, bámulom az ereimet. -

Csak egy kicsit szarul érzem magam, amiért elmegyünk. - Őszintén

szólva, az egész élet miatt érzem furán magam. El akarok menni innen, egyetemre járni, végre szabad lenni, de a gondolat, hogy kikerüljek a nagyvilágba, egy csomó olyan dologgal körülvéve, amit nem értek, kurvára megrémít. -

Dugnod kéne egy jót, de lehetőleg nem Daisyvel. - Kinyitja az ajtót,

lehallatszik a zene a nappaliból. - Legalábbis én ezt fogom csinálni. - Becsukja az ajtót, magamra hagy, saját gondolataim foglyaként. Luke-nak igaza van. Egyszerűen csak fel kéne mennem a nappaliba, és megdugni az első csajt, akibe belebotlom. Ez a legjobb módja, hogy elüssem az időt, és kibírjam az életet, de nem bírok másra gondolni, csak a kezemre meg a kibaszott jövőmre. Végül felkelek a kanapéról. A falhoz megyek, közben az ajtóra pillantok. Aztán felemelem az öklömet, és teljes erőből belevágom a falba. Porlik a gipszkarton meg a festék, és egy kicsit felsértem a bőröm, de nem eléggé. Újra meg újra a falba öklözöm, lyukakat ütök bele, de csak nagyon kis kárt teszek a kezemben. Valami keményebbre van szükségem: téglára. Az ajtó felé fordulok, ám ekkor kitárul, és apám lép be rajta. A falon lévő lyukakra néz, aztán a sérült kezemre, ami összevérzi a szőnyeget. -

Mi a fasz bajod van neked? - A fejét csóválva indul felém, a földön

heverő gipszkarton- és festéktörmeléket bámulja. -

Fogalmam sincs. - A mellkasomhoz szorítom a kezem, sietve

megkerülöm apámat, és kirohanok. A házban nevetgélnek, sikongatnak és együtt énekelnek a zenével az emberek, fények csillognak a sötétben. Kimegyek hátra, az udvarra, hallom, hogy apám a nyomomban van, tudom, hogy utol fog érni, és hogy dühösebb

rám, mint valaha. -

Kayden Owens - szól, ahogy megkerül, zihál, a szeme vérben forog.

Lehelete whisky szagú, és körülöttünk szanaszét fújja a leveleket a szél. Direkt szétcseszed a kezed? Nem felelek, a kerti kis ház felé kanyarodom, nem egészen tudom, hova megyek, de úgy érzem, nem szabad megállnom. Amint elérek az ajtóhoz, apám elkapja a könyököm, és kényszerít, hogy feléje forduljak. -

Magyarázd meg! Most azonnal!

Kifejezéstelen képpel meredek rá, ő pedig kiabálni kezd velem, hogy kurvára haszontalan vagyok, de én alig hallom. Figyelem a szája mozgását, várom az ütést. Másodpercekkel később ökle az arcomba csapódik, de én alig érzem. Újra meg újra megüt, és tekintete teljesen üressé válik. A földre rogyok, apám pedig teljes erőből belém rúg, azt akarja, hogy felkeljek. Nem kelek fel. Nem is tudom, akarok-e. Talán itt az ideje, hogy véget érjen az életem; úgyse valami nagy durranás az egész. Hallgatom szívem nyugodt dobogását, nem értem, miért nem reagál. Sosem szokott. Arra gondolok, hogy talán halott. Talán már rég halott. Talán én is halott vagyok. Aztán a semmiből előbukkan egy lány, apám háta mögött terem. Aprócska, és láthatóan retteg, ahogy nekem is kéne. Mond valamit apámnak, és amikor ö ránéz, biztos vagyok benne, hogy a lány elfog menekülni. De ott marad velem, amíg apám el nem megy. Értetlenül ülök a földön, nem találom a szavakat, mert az élet nem így működik. Az emberek hátat szoktak fordítani, úgy tesznek, mintha mindez nem létezne, beveszik a legfurcsább kifogásokat is. A lányt Callie-nek hívják, a suliból ismerem. Megáll mellettem, és rémült tekintettel néz le rám. -

Jól vagy ?

Életemben először kérdezi ezt tőlem valaki, azt sem tudom, mit feleljek. -

Semmi bajom - mondom élesebb hangon, mint akartam.

Callie megfordul, hogy otthagyjon, de nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy jöjjön vissza, és magyarázza el, miért csinálta ezt. Úgyhogy meg is kérdezem, és igyekszik megindokolni, de válaszának nincs semmi értelme. Végül feladom, már nem próbálom megérteni, csak megkérem, hogy hozza ide az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt. Bemegyek a házikóba, és leveszem a pólómat, igyekszem letörölni a vért az arcomról, de szarul nézek ki. Apám képen ütött, ilyet ritkán szokott csinálni, csak akkor, ha baromi dühös. Amikor Callie visszajön, idegesnek tűnik. Alig szólunk egymáshoz, de aztán kénytelen vagyok megkérni, hogy nyissa ki nekem az elsősegélydobozt, mert a kezem használhatatlan. -

Tényleg össze kell varrni a sebed - mondja nekem. - Különben heg

marad utána. Igyekszem nem elnevetni magam. Pár varrat rajtam nem segít. A bőrt, vágást, sebet össze lehet varrni, de azzal csak a külső sérüléseket lehet meggyógyítani. Nekem minden bajom belül van. -

Kibírom a hegeket, pláne azokat, amik kívül vannak. De komolyan, orvoshoz kéne vitetned magad anyukáddal, aztán el

kellene mondanod neki, mi történt - makacskodik Callie, nem hajlandó feladni. Letekerek egy kis darab gézt, de mivel csak a fél kezemet bírom használni, bénán leejtem az egészet a padlóra. -

Az teljesen esélytelen, de mindegy is, mert úgysem számítana. Ez az

egész nem számít. Callie felveszi a gézt, és azt hiszem, vissza fogja adni nekem, ám ö a kézfeje köré teker egy kicsit. A sebemre teszi, közben a hegeimet figyeli, felméri őket és az igazságtalanságukat. A tekintete nagyon ismerősnek tűnik, olyan, mintha rejtegetne valamit. Kíváncsi vagyok, vajon én is így nézek-e ki.

A szívem hangosan dörömböl, nem is emlékszem, ez mikor fordult elő utoljára. Előbb halkan dobban, de minél tovább érnek Callie ujjai a bőrömhöz, annál hangosabban kalapál, míg végül már semmit sem hallok tőle. Igyekszem nem bepánikolni. Mi a szar van a szívemmel? Callie hátralép, és lehajtja a fejét, mintha el akarna bújni. Bedagadt szememmel alig látom az arcát, pedig nagyon szeretném nézni öt. Kis híján kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, de már ott is akar hagyni, bár előbb még megkérdezi, biztosan boldogulok-e. Úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy elmegy, ám a szívem továbbra is dörömböl a mellkasomban, egyre és egyre hangosabban. -

Köszönöm - kezdek hálálkodni. Mindenért: amiért nem hagyta, hogy

apám megverjen, amiért közbelépett. -

Mit?

Egyszerűen nem bírom kimondani. Mert még mindig nem vagyok biztos benne, hogy valóban hálás vagyok neki. -

Hogy idehoztad nekem az elsősegély dobozt meg a jégtömlőt. Nagyon szívesen.

Aztán kimegy az ajtón, és ismét rám borul az istenverte csend.

Egész héten be kell kötni a kezemet, és az edzőm kurva mérges rám, mert ez elcseszi a játékomat. Nem úgy mennek a dolgok, ahogy terveztem. Azt hittem, most, hogy végre elszabadultam otthonról, megszabadulhatok a rajtam uralkodó sötétségtől is, de tévedtem. Már egy hét eltelt, mióta Callie felírta a sziklára azokat a gyönyörű szavakat. Szerintem fogalma sincs, mennyit jelentett nekem az a mondat. Vagy talán pontosan tudta, és ezért kellett meghátrálnom. Ilyen érzelmekkel nem tudok mit kezdeni.

A hét vége felé már nagyon le vagyok hangolódva, és ennek a testem fizeti meg az árát. Az ágyban fekszem, épp készülök órára menni, amikor nagyon homályos SMS-t kapok Daisytől. Daisy: Hali! Szerintem be kéne fejeznünk. Én: Mi van? Berúgtál vagy mi? Daisy: Nem. Totál józan vagyok. Csak unatkozom és elegem van abból h folyton egyedül vagyok. Nekem ennél több kell. Én: Nem adhatok neked többet amíg így leköt az egyetem. Daisy: Akkor igazából nem is szeretsz annyira mint hittem. Én: Mégis mit akarsz tőlem? Hagyjam itt az egyetemet? Daisy: Nem tudom mit akarok, de tuti nem ezt. Ugyanebben a pillanatban újabb SMS-t kapok, és azt is megnyitom. Luke: Most írt nekem egy haver hogy szerinte Daisy megcsalt téged Lennyvel. Én: Szórakozol? Lennyvel? Luke: Ja állítólag Gary nagy tanévnyitó banzáján történt vagy h a szarba hívják. Én: Az évnyitó banzáj még azelőtt volt h Daisy meglátogatott volna. Luke: Ja tudom. Sajnálom haver. Én: Ja én is. Na szeva. Kikapcsolom a telefont, még csak nem is írok semmit Daisynek. Nem igazán bánt a dolog, csak úgy vélem, hogy kéne. Úgy gondolom, dühösnek kéne lennem, de semmit sem érzek. Retorikaórán hallgatom, ahogy egy csaj beszédet tart a nők jogairól. Lejegyzetelek pár dolgot, de alapvetően csak kibámulok az ablakon. A focistadiont nézem a távolban, azt kívánva, bár ott futhatnám a köröket,

levezetve ezt a rengeteg felgyülemlett energiát. Egyszer csak megpillantom Callie-t, ahogy táskájával a vállán átkel a gyepen. Éppen telefonál, le van engedve a haja, gyors léptekkel siet, akárhová megy is. Fekete sztreccsnadrágot meg kapucnis pulcsit visel. Átvág a parkolón, és odakiált a járdán felbukkanó Lukenak, aki feléje indul. Luke sántikál, és úgy les körbe, mintha valami rosszat követett volna el. Egy nagy tölgyfa alatt találkoznak, ahol nagy kupacban állnak a levelek. Callie mond valamit, majd odanyújtja Luke-nak a mobilját. Felkacag, aztán Luke mond valamit, nekem meg fogalmam nincs, hogy mi a fene van. Miután Luke visszaadja neki a telefont, búcsút intenek egymásnak, és ellenkező irányba indulnak el. Callie eltűnik egy sor kocsi mögött a parkolóban, Luke pedig elsántikál a kampusz hátsó részébe. Nekem egy szóval sem említette, hogy találkozna Callie-vel. Miért találkozik vele? És ez mégis mi a fészkes fenéért zavar engem? Zsebembe nyúlok, előveszem a mobilomat, és bekapcsolom. Én: Miért dumáltál az előbb Callie-vel? Luke: Hol a picsába vagy? Írtam neked aztán meg már be se voltál kapcsolva. Én: Órán vagyok... Láttalak az ablakon át. Luke: Oké... Miért számít mit csinálok? Én: Nem számít. Csak kíváncsi voltam. Luke: Csak dumáltunk. Mennem kell. Kezdődik az órám. Megőrjít a dolog, aminek semmi értelme. Inkább azért kéne zabosnak lennem, mert dobott a csajom, akivel három évig jártunk együtt, de ez apróság ahhoz képest, hogy Callie meg Luke talán járnak, vagy ilyesmi. Végül felállok az asztaltól, látványosan kicsörtetek az óráról, pont a

szerencsétlen lány beszéde közben. Kirontok a kapun, elvakít a napfény, ahogy az udvaron lévő padok felé masírozom. Lehuppanok az egyikre, tenyerembe temetem az arcom, és mély levegőt veszek. Senki sem válthat ki belőlem ilyen reakciót. Soha. Ez a szabály. Senkit sem szabad belerángatnom a saját szarságaimba. Callie-nek meg aztán végképp nem hiányzik ez a teher. Minél tovább ülök ott, annál dühösebb leszek, és rádöbbenek, hogy csak úgy oldhatom meg ezt az ügyet, ha rájövök, tulajdonképpen mi folyik itt. SMS-t írok Luke-nak, és megkérdezem, kölcsönvehetem-e a tragacsát. Azt válaszolja, igen, de kettőre érjek vissza, mert el kell mennie valahova, és megírja, hogy a kocsikulcsot a komódon találom. Elhajtok a Gyúrós Edzőteremhez, mert Callie azt mondta, oda jár kickboxolni. Úgy volt felöltözve, mint aki edzésre megy, így gondolom, most is itt lehet, bár azt nem bírom eldönteni, szeretném-e, hogy igazam legyen, vagy sem. Kimászom a kisteherautóból, és a kis téglaépületre meredek. -

Mi a fenét keresek én itt? - motyogom magamban, visszafordulva

a kocsi felé. Ekkor pattan ki Seth egy kocsiból pár sorral arrébb. Kezében egy cigivel és értetlen képet vágva integet nekem. -

Szeva!

Megkerülöm a kisteherautó orrát, elindulok feléje. -

Gyúrni jöttél?

Lenéz a farmerjára és ingére. -

Nem, csak Callie-t szoktam elkísérni, hogy ne legyen egyedül.

Biccentek, kibaszott nagy idiótának érzem magam, amiért idejöttem. Mióta futok én a csajok után? -

Értem.

Seth az aszfaltra pöcköli a cigijét, és a bakancsa orrával eltapossa. -

Te miért vagy itt? - Sötét farmeromat és kockás ingemet méregeti.

Vállat vonok. -

Fingom sincs. Tényleg nincs.

Az edzőterem üvegajtajára mutat. -

Callie odabent van. Biztos vagyok benne, hogy szívesen dumálna

veled. Az ujjaimat ropogtatom, még azokat is, amik be vannak kötve. Fáj, de megnyugtat. -

Na jó, egy pillanatra beugrom veled.

Vigyorog, és a kocsikat kerülgetve elindulunk az épület bejárata felé. Egy nagydarab pasas megy előttünk, vállán jókora zsákkal, és Seth megkerüli, hogy kinyissa neki az ajtót. -

Megkérdezhetem, mi történt? - biccent a kezemre, miután

belépünk. Feltartom a kezem. -

Edzés közben sérült meg.

-

Az szívás. - Seth a futópadok mögé vezet, az edzőterem hátsó

részébe, ahol szőnyegek vannak a földön. A helyiséget betölti a veríték sós, csípős szaga meg a kondigépek csörömpölése. Gyors zene dübörög a hangszórókból, hogy felpörgesse az embereket. Meglátom Callie-t a szőnyegek végében, a mennyezetről lógó bokszzsákot rugdossa. Nem tetszik, mennyire boldoggá tesz a látványa, sem az, hogy a testemet mennyire boldoggá teszi. Érzelmek és vágy kibaszott hulláma önt el. Callie a pulcsiját levetve, könnyű léptekkel mozog a zsák körül. Atléta van rajta, a haját összefogta. Ennél kihívóbb szerelésben még nem került elém, és nagyon élvezem a látványt: a szeplőket a vállán, a nyaka ívét, a kulcscsontját. Sztreccsnadrágja remekül hangsúlyozza a fenekét meg a lábát. -

Ne bántsd meg! - mászik Seth a képembe. - Kurvára komolyan

mondom. Csak pislogok rá. -

Te meg miről beszélsz?

Callie felé hátrál. -

Ne bántsd meg! - ismétli, aztán megpördül, hátat fordít nekem.

Odasiet Callie-hez, és mond neki valamit. A lány arcát érzelmek kavalkádja önti el, ahogy tekintete rám siklik. Félénken integet, én pedig zsebre dugott kézzel ballagok oda hozzá. Fehér melltartója kilátszik az atlétája alól, úgyhogy karba teszi a kezét. -

Mit csinálsz itt? - kérdezi, lábujját ide-oda húzogatva a szőnyegen.

-

Csak elhajtottam erre, és megláttam odakint Seth kocsiját -

hazudom. - Úgyhogy gondoltam, beugrok köszönni. -

Hát, akkor szia! - Elhúzza a száját.

Megcsóválom a fejem, és halkan nevetek. Megkerülöm a bokszzsákot, kicsit meglököm, aztán elhajolok előle, amikor felém lendül. -

Tényleg komolyan mondtad a kick-boxolást.

Szorosabbra húzza a lófarkát. -

Talán azt hitted, csak kamuztam, hogy lenyűgözzelek? - A

szempilláját rebegteti, ahogy oldalra lép. Nem tudom, direkt csinálta-e, vajon flörtölni próbál-e velem. Kétlem. Meglepne, ha Callie tudná, hogy kell flörtölni. -

Hát, legalábbis reméltem. - Ép kezemmel megütöm a zsákot.

Sethre pillant, aki kis kézisúlyzókat emelget, közben a csípőjét rázva énekli a rádióból szóló számot. -

Nem, én így szoktam kikapcsolódni.

-

És tényleg megy ez neked? - Kétkedve méregetem apró termetét.

Izzadt hajtincsek keretezik az arcát, miközben csípőre teszi a kezét, próbál vagánynak tűnni, de elvonja a figyelmem az atlétáján átlátszó melltartója.

-

Akarsz próbára tenni?

-

Hű, nagy szavak ezek egy ilyen pici lánytól. - Flörtölök vele, pedig

tudom, milyen sok szempontból helytelen ez, de már rég nem éreztem magam ilyen elevennek. Felkapok egy fél pár bokszkesztyűt a szőnyeg sarkáról, és felhúzom, majd oldalra tartom a kezem. - Ne kímélj! Összevonja a szemöldökét. -

Azt akarod, hogy megrúgjalak? Komolyan? Mi lesz, ha bajod esik?

-

Nagyon is

azt akarom,

hogy megrúgj -

mondom,

majd

megpróbálom azzal felbosszantani, hogy hozzáteszem: - Attól nem tartok, hogy kárt tehetnél bennem. Kék szemében rideg kifejezés jelenik meg, arca elkomolyodik, felemeli az öklét. Oldalra fordul, fél lábbal hátralép. Egész jó a tartása, de olyan kicsike, hogy tudom, nem eshet bajom. Csípőből fordul, lábujjhegyre lendül, és edzőcipője talpa a kesztyűnek csapódik. Akarom hátravágódik, a talpam megcsúszik a szőnyegen. Azt a kurva! Sajog a kezem. Nagyon. Callie vigyorogva teszi le a lábát a szőnyegre. -

Fájt?

-

Egy kicsit - vallom be, a kezemet rázogatva. - Tudod, mindig irtó

édin viselkedsz, de amint engedélyt adok, hogy megrúgj, baszki, kegyetlen vagy! -

Sajnálom. - Nevető hangja jelzi, hogy nem gondolja komolyan. -

Nem akartalak ilyen erősen megrúgni. -

Szerintem igenis akartál. - Felkapom a szőnyegről a kesztyű

párját, és beledugom a kezem. - Na jó, lássuk, mit tudsz még! Tátott szájjal bámul, karját lóbázza. -

Komolyan? Verekedni akarsz velem?

Belecsapok az egyik kesztyűmmel a másikba. -

Nem fogok visszaütni, de megpróbálom majd kivédeni a dühödt

csapásaidat. Felkacag, és ettől a szívem élénken megdobban. -

Na jó, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

Rávigyorgok, miközben előrébb helyezkedem. -

Ne fogd vissza magad!

Callie próbál veszélyesnek tűnni, elhúzza a száját, nem pislog, ám a látvány inkább csak szórakoztató, mint fenyegető. Oldalra lép, én meg arra számítok, hogy felkapja a lábát, és megrúg, de egyre csak oldalazik, lassan megkerül. Körbefordulok, hogy szemben maradjak vele, kíváncsi vagyok, mire készül, aztán váratlanul támadásba lendül, és lábát a kezemnek vágja. Alig bírom kivédeni, ő pedig rögtön leengedi a lábát, szinte egy pillanatig sem vár, lábujjhegyen állva megpördül, és edzőcipője a másik kesztyűmön csattan. Ismét megveti a lábát a földön, és öntelt képpel néz rám. -

Na, ennyi elég volt?

Megcsóválom a fejem, és másik állásba helyezkedem. -

Oké, ha durvulni akarsz, durvuljunk!

Rugózik a lábával, készül felugrani, és megrúgni. Mielőtt azonban nekem eshetne, előrelendülök, átkarolom a derekát, és megfordítom, a mellkasomnak szorítom a hátát. Megdermedek, nem tudom, nem fog-e bepánikolni, ám Callie csak fellendíti a karját, miközben megpróbál leguggolni, és kibújni a karomból. Még erősebben szorítom magamhoz. -

Ez nem ér - ellenkezik. - Megszeged a szabályokat.

-

Ne már! - cukkolom, miközben megpróbál sípcsonton rúgni, és

hátralépek, de nem eresztem el. - Bezzeg amíg csak te szórakoztál, addig nagyon vagánykodtál. Hirtelen mozdulatlanná válik. Aztán felnyújtja a kezét, megragadja a karomat, és váratlanul lelöki magáról. Igyekszem újra átfogni, mert

élveztem hozzám simuló melegségét, így megragadom pólója szegélyét. Botladozva nekem jön, összegabalyodik a lábunk. Megperdülünk, és egymásban elesve oldalvást a szőnyegre zuhanunk. Callie gyorsan átkapja a lábát a törzsemen, és rám ül, kis kezével leszorítja a karomat. Lófarka félig kioldódott, haja az arcomhoz ér, ahogy fölém hajol. Mellkasa hullámzik, bőre nyirkos, tekintete szigorú. -

Nyertem - jelenti ki, áthelyezve a súlypontját.

Megrészegítő, ahogy rám nehezedik, megrészegít az illata, a csípőmet meglovagoló lába. Kezdek beindulni, és ezt hamarosan ő is érezni fogja. -

Elvetemülten verekedsz - közlöm vele. - Ezt egyáltalán nem

néztem volna ki belőled. A homlokát ráncolja. -

Én sem.

Megvárom, hogy elteljen pár másodperc, pedig ki kéne kecmeregnem alóla. Tekintetem az ajkára szegeződik, kis híján végigsimítom a kezem a hátán, a hajába túrok, és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. -

Na jó, akármennyire is utálom félbeszakítani ezt a csodaszép

pillanatot - szól Seth, ahogy fölénk hajol -, mégis kénytelen leszek. A kisasszonynak mennie kell. Callie pislog, elpirul, mintha kábulatból térne magához, és rögtön felugrik rólam. -

Bocsánat! Egy picit elragadtattam magam.

Alkarra támaszkodom. -

Hova mész?

-

Ö... - Kiveszi a gumit a hajából, amit aztán szorosan lófarokba fog.

- Luke-kal találkozom. -

Mármint Luke Luke-kal?

Sethre nézve biccent. -

Igen, vele.

Feltápászkodom, és kihúzom a kezem a kesztyűből. -

Miért?

A homlokát törölgeti. -

Azt nem árulhatom el.

Bosszúsan a földre, a szőnyeg sarka mellé hajítom a kesztyűt. -

Oké.

-

Szeretném megmondani neked - teszi hozzá sietve -, de nem

lehet. -

Nem gáz. Úgyis mennem kell. El kell intéznem pár dolgot. -

Otthagyom, tudom, hogy így a legjobb, de azt kívánom, bár én lehetnék az, akihez igyekszik.

27. PONT: SEGÍTS VALAKINEK ANÉLKÜL, HOGY KÉRNÉ!

CALLIE FURÁN

ÉRZEM MAGAM, AMIÉRT

LUKE-KAL

TARTOK,

több okból is, például

mert alig ismerem. Fogalmam sincs, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. De, igazából van. Épp a kampusz háta mögé sétáltam, mert szeretem, milyen békés ott. Miközben m&m’s-t zúdítottam a számba a zacskóból, megkerültem egy épületet, és majdnem rátapostam Luke-ra. A földön üldögélt, a koszban, lehajtott fejjel, és behajlított lábbal. -

Úristen! - ugrottam hátra, a szívemre szorítva a kezem. - Te meg

mit csinálsz itt? Rövidnadrágot meg fehér pólót viselt, és barna haja nyirkos volt. Felemelte a fejét, bőre fehérebb volt, mint a hó. -

Callie, mit keresel itt?

Összegyűrtem a drazsé zacskóját. -

Erre szoktam sétálni irodalomóra után. Amúgy meg Sethszel

fogok találkozni, edzőterembe megyünk. Bólintott, izzadság gyöngyözött a homlokán. -

Aha.

Megfordultam, hogy elmenjek, de arra jutottam, nem hagyhatom ott, amikor ilyen rossz bőrben van. -

Valami baj van?

A karját vakarászta. -

Nem, csak éppen edzettem, és hirtelen nagyon szarul éreztem

magam, úgyhogy kijöttem kicsit ide, a friss levegőre. Leguggoltam elé, elég nagy távolságot tartottam, hogy ne feszengjek. -

Beteg vagy? Úgy nézel ki...

-

Mint a mosott szar - fejezte be helyettem, ahogy talpra állt, és

felsóhajtott. Tekintetem a lábára siklott, ami a duplájára dagadt, piros foltos volt. -

Mi történt a lábaddal?

Lassan felsóhajtott, ahogy az egyetemi épület téglafalának dőlt. -

Az a nagy helyzet, hogy az elmúlt néhány napban elfelejtettem

beadni magamnak az inzulint. -

Cukorbeteg vagy?

Ajkára tette mutatóujját, és megcsóválta a fejét. -

Ne mondd el senkinek! Nem szeretek gyengének tűnni. Ez egy

ilyen furaságom. -

Miért nem adtad be magadnak az inzulint?

-

Mert kifogyott, és nem írattam fel többet... Néha nem bírom

rávenni magam, hogy injekciós tűt döfjek a testembe. Nem faggattam tovább, csak térd alatt feldagadt lábát néztem. -

Elvigyelek orvoshoz? Vagy keressem meg Kaydent?

Megrázta a fejét, előrelépett, majd visszatántorodott, beverte a könyökét a falba. -

Ne szólj Kaydennek! Senki sem tud róla, úgy értem, senki.

Megigazítottam a táska pántját a vállamon. -

Szerintem muszáj lenne orvoshoz menned.

-

Tudom, hogy muszáj orvoshoz mennem. - Feldagadt lábára a

lehető legkevesebbet nehezedve sántikált felém. - Figyelj, neked nincs olyan magánügyed, amiről nem akarod, hogy bárki is tudomást szerezzen? Óvatosan biccentettem.

-

De, van.

-

Jó, hát nekem ez egy ilyen magánügy - mondta Luke. - Szóval

titokban bírod tartani? Megint biccentettem. -

Ha hagyod, hogy orvoshoz vigyelek.

Lehunyta a szemét, levegőt vett az orrán át, kidülledt a mellkasa a pólója alatt, ahogy ismét rám nézett. -

Oké, megegyeztünk. Megyek, átöltözöm, kérek időpontot, és úgy

húsz perc múlva találkozunk a kampusz előtt. -

Talán inkább egyenesen a sürgősségire kéne menned -

javasoltam. - Nagyon rosszul nézel ki. -

Az nagyon sokba kerülne - válaszolta, a fémajtó felé sántikálva. -

Nincs nekem arra pénzem. -

Jól van, akkor a kampusz előtt találkozunk - mondtam neki, aztán

visszament az épületbe, és becsapódott utána az ajtó. Miközben a koleszba igyekeztem, lerakni a holmimat, nem is értettem, hogy keveredhettem ilyen helyzetbe. Az elmúlt hat évben mást sem csináltam, csak igyekeztem távol tartani magam a srácoktól, most meg mintha folyton fiúk közelében lennék. De eszem ágában sem volt cserbenhagyni Luke-ot. Amikor húsz perccel később találkoztam vele a kampusz előtt, kiderült, hogy az orvos csak két óra múlva tudja fogadni. Így hát megadtuk egymásnak a mobilszámunkat, én pedig megígértem neki, hogy időben visszajövök az edzőteremből, és elviszem dokihoz. Most, két órával később a váróban ülünk. Luke fel-le rugdossa a lábát, én pedig a People magazint olvasom, miközben medvecukrot nassolok. Az edzőtermi szerkómból átöltöztem farmerba meg pólóba. Meglep, milyen jól viselem, ami az edzőteremben történt Kaydennel. Furcsa volt úgy ülnöm rajta, de a testemnek bejött. Nagyon is. Seth egész úton

hazafelé ezzel cikizett, én pedig vártam, hogy letaglózzon a dolog, de még mindig remekül érzem magam. Luke bőre szinte sárgának tűnik a váró megvilágításában. Lapozok a magazinban, aztán oldalra hajtom a fejem, próbálok rájönni, mit is látok az oldalon. -

Te nem utálod az orvosi rendelőket? - kérdezi Luke hirtelen.

Felpillantok, barna szeme tágra nyílik, miközben a velünk szemben ülő férfira bámul, aki szaggatottan köhög a kezébe. -

De, azt hiszem.

Zaklatottan kaparássza a halántékát, míg vörös csíkokat nem hagy a bőrén. -

Kurvára nem higiénikus ez a hely.

Becsukom a magazint, és visszaejtem az asztalra. -

Talán ha nem ezen agyalnál, lehiggadnál egy kicsit.

Hezitál, végre abbahagyja a dobogást. -

Csak hát tényleg nagyon utálom a tűket.

Ennek semmi értelme, hiszen valószínűleg már jó ideje kell inzulint fecskendeznie magába. A szeméből sütő rettegés láttán felmerül bennem, hogy a fóbiája talán bonyolultabb, mint csupán az injekciós tűtől való félelem. -

Oké, akkor gondolj valami másra! - Felkapom a mellettem lévő

asztalról a Sports Illustrated sportújságot. - Olvasgasd ezt! Majd eltereli a figyelmed. Összevont szemöldökkel veszi el az újságot, és a címlapon lévő csajt nézegeti. -

Tudod, nem emlékszem, hogy a gimiben is ilyen lettél volna.

Nagyon zárkózott voltál, és mindenki... - Elharapja a mondat végét, de tudom, mit akart mondani; hogy mindenki gúnyt űzött belőlem, piszkált, cukkolt és gyötört. - Ne haragudj! Nem lenne szabad szóba hoznom ezt

az egészet. -

Semmi baj - nyugtatom meg, ám az emlékek üvegszilánkként

robbannak az elmémbe. -

Tudod, a nővéremre, Amyre emlékeztetsz - mondja. - Nem biztos,

hogy emlékszel rá. Pár évvel volt idősebb nálunk. Megcsóválom a fejem. -

Nem emlékszem rá. Bocsi.

Kinyitja az újságot, és átpörget néhány oldalt. -

Nagyon hasonlított rád. Csöndes volt, kedves, de szomorú.

Feltűnik, hogy múlt időben beszél a nővéréről. Összeszorítom a számat, ahogy megsokszorozódik az üveg a fejemben, és még apróbb szilánkokra törik. -

Mindjárt jövök!

Felpattanok a székemről, és végigsietek a folyosón a mosdóba. Meggörnyed a hátam, egyre jobban fáj a hasam. Szerencsére nincs más a mosdóban, különben kénytelen lennék ezt a folyosón csinálni, és akkor mindenki megtudná a kis titkomat. Ez az egyetlen, amitől jobban érzem magam, valahányszor eluralkodnak rajtam legsötétebb gondolataim. Ez az egyetlen, ami az enyém, amit senki sem vehet el tőlem.

-

Talán meg kéne hívjalak oda köszönetképpen - mondja Luke,

ahogy elhajtunk a vásárban felállított vurstli mellett. A nap lassan a hegyek mögé süllyed, a szürke eget rózsaszín és narancssárga pacák borítják. Neonfény és zene önti el a környéket. -

Kábé tizenegy éves korom óta nem voltam vurstliban - vallom be. -

Sosem voltam oda igazán a vidámparki játékokért, a magasakért végképp nem.

-

Az odahaza rendezett vásárra sem mentél el soha? - kérdezi

Luke, miután megállunk egy piros lámpánál. Megcsóválom a fejem. -

Tizenkét éves korom óta be sem tettem oda a lábam.

Rám néz, magyarázatot vár, de hát mit mondhatnék? Hogy a gyermekkorom alapvetően véget ért tizenkét évesen, amikor meg lettem fosztva az ártatlanságomtól? Hogy a történtek után a vattacukor, a lufik, a játékok, a körhinta és a hullámvasút láttán arra az életemre vágytam, amit sosem kaphatok már vissza? -

Hát, akkor tényleg meghívlak - jelenti ki Luke, ahogy vált a lámpa,

és a zöld fény bevilágítja az arcát. Felengedi a kuplungot, és a kisteherautó előregördül. -

Jaj, nem kell - válaszolom. - Örülök, hogy segíthettem, főleg, mert

végre nem úgy festesz, mint aki menten holtan esik össze. -

Olyan rosszul néztem ki?

-

Mint a mosott szar.

Halvány mosollyal az arcán megcsóválja a fejét. -

De akkor is, szerintem kirúghatnánk a hámból. Jobb, mint

visszamenni az egyetemre, és a koleszban ücsörögni. Mióta elkezdődött a suli, alig szabadultam ki a szobámból. - Elhallgat, elfordítja a kormányt, jobbra kanyarodik, beáll a fehér sátrak és a neonfényű játékok mellett elkerített parkolóba. - Csörögj rá Sethre, hívd el őt is! - Fontolgat valamit, miközben leállítja a motort. - Én meg megkérdezem Kaydent, nem akar-e jönni. A körmömet piszkálom, próbálom megőrizni a hidegvéremet, nem buta kislányként elkábulni. -

Végül is lehet róla szó.

Előhúzom a mobilomat a farmerom zsebéből, miközben Luke felkapja a sajátját a repedt műszerfalról. Mialatt Sethet hívom, ő Kaydennel

beszél. Hallom, hogy Luke nagyon homályosan fogalmazza meg, miért vagyunk épp együtt, és tudni szeretném, vajon Kayden még mindig dühös-e rám. -

Seth benne van. - Megemelem a csípőmet, hogy visszadugjam a

mobilt a zsebembe. - És azt mondta, szívesen elhozza Kaydent... ha ő is akar jönni. Luke elismétli a hallottakat Kaydennek, aztán kinyomja a mobilt, és megdörgöli a felkarját, ahova az inzulininjekciót kapta. -

Azt mondja, ő is benne van. - Kinyitja az ajtót, kipattan, majd

visszahajol a kocsiba, hogy kihúzza a kulcsot a gyújtásból. - Azt beszéltem meg vele, hogy a Villámnál találkozunk. Kimászom a kocsiból, a csípőmmel betolom az ajtót, és átmegyek Luke-hoz a kisteherautó túloldalára. Szemügyre veszem az őrületes, pörgő-forgó játékokat. -

Villám? Ez érdekesen hangzik.

Kuncog, ahogy átvágunk a parkolón a kapu felé. -

Ja, kíváncsi vagyok, akkor is ezt mondod-e majd, amikor

meglátod.

Egy olyan körhinta előtt állunk sorba, aminek hosszú fémváz alkotja a közepét, amihez kabinokat erősítettek. Mindegyik kabin megperdül, miközben a középső váz is körbeforog, vagyis kétszeres a pörgés. Villognak a lámpák, és olyan hangosan szól valami kemény rockszám, hogy alig hallom a kabinokból kiszűrődő sikoltásokat. Figyelem, ahogy a körhinta csak pörög és pörög, egyre jobban begyulladok, miközben Luke SMS-ezik. -

Bírni fogod? - Kayden lehelete a nyakamat cirógatja, miközben

hangja a dobhártyámat rezgeti. Elfordítom a fejem, és a srác ajka kis híján az enyémhez ér. A váratlan közelség őt is ugyanúgy megdöbbenti, mint engem, és mindketten egyszerre lépünk hátra. Bő farmert, bakancsot és hosszú ujjú, fekete felsőt visel. Sötét haja kissé nyirkosnak tűnik, mintha épp lezuhanyozott volna, mielőtt idejött. Nagyon vonzó - vallom be magamnak. Hosszú-hosszú idő után most először vagyok képes elismerni ezt egy fiúról. - Rémültnek tűnsz - kiabálja a zenét túlharsogva, és közelebb hajol. Komolyan gondolod, hogy felülsz erre az izére? - Talán... - Hátrahajlítom a nyakam, felbámulok a körhintára. - De nagyon magasan van. Rózsaszín és sárga fény táncikál az arcán, ahogy a játékra pillant, majd a szemembe néz. -

Mi lenne, ha egy kabinba szállnánk?

-

Nem hinném, hogy ez jó ötlet - felelem. - Sőt, azt hiszem, ez

nagyon is rossz ötlet. -

Ezt meg hogy értsem? - Legörbül a szája sarka, és elsötétül a

tekintete. - Nem bízol bennem? -

De, bízom - válaszolom. - Viszont nem akarom, hogy a végén még

lehányjalak. -

Nem lesz semmi gond - biztat, és megböki vállával az enyémet,

majd rám kacsint. Ma este valahogy másmilyen; sokkal szabadabb, és szerintem talán flörtöl velem. - Ígérem, nem hagyom, hogy bajod essen. Sőt, egész végig foghatod a kezem. Hol volt ez a fiú a tizenkettedik születésnapomon? Valószínűleg a többi gyerekkel bújócskázott. -

Na jó, beülhetünk egy kabinba - mondom hezitálva. - De ne gyere

majd nekem azzal, hogy nem figyelmeztettelek!

-

Figyelmeztetés meghallgatva és elutasítva. - Összekulcsolja az

ujjainkat, és előrehúz, ahogy halad a sor. -

Én ezt kihagyom - kiált oda nekünk Luke, miközben arrébb

húzódik egy pádhoz, és továbbra is a telefonjára koncentrál. - El kell intéznem pár dolgot. -

Hol van Seth? - kérdem, végignézek a bódékon, játékokon meg

kajás standokon, próbálok nem nagy ügyet csinálni abból, hogy Kayden fogja a kezem. De mást észre sem veszek. -

Elment dumálni valakivel. - Kayden előrelép, vele együtt én is. -

Szólt, hogy mondjam meg neked, nemsokára visszajön, de te addig is lazulj el, és szórakozz. Fintorogva nézem a körhintát. -

És ez volna a szórakozás?

-

Úgy bizony. - A körhintát kezelő pasas felé húz, aki kék pólót,

leharcolt farmert meg baseballsapkát visel. - Irtó jól fogsz szórakozni. Megmutatom a pasasnak a kezemen lévő pecsétet, aztán Kayden kinyújtja előttem a karját, hogy ő is mutassa az övét. Ahogy visszahúzza a karját, véletlenül hozzáér a mellemhez, és én csak pislogok, olyan bizsergő érzést vált ki belőlem. A jegyszedő kinyitja nekünk a kaput, és felsétálunk a rámpán. Kayden elengedi a kezem, hogy bemászhassak a kabinba. Miután helyet foglalok, talpamat határozottan a kabin aljára plántálva, ő beül velem szemben. A jegyszedő pillanatnyi várakozás nélkül becsapja a kabin ajtaját, és kívülről ránk zárja. Odabent kipárnázott rudak vannak a vállam körül, ezek rögzítenek az ülésbe. Szűk a tér, és Kayden lába az enyémhez simul; a nadrágomon keresztül is perzselően forrónak érzem. Előrehúzódik, a szemembe néz, és lassan elmosolyodik. -

Jó kicsi ez a kabin.

Bólintok, és a fejem az ülés hátának koppan. -

Túl kicsi. Ha leválik a vázról, palacsintává lapul, amint a földre

zuhan, és vele együtt mi is kilapulunk. -

Ne ijesztgesd már magadat! - mondja gondtalan hangon, aztán

előrerántja a vállát, és hintáztatja a kabint. -

Ne csináld! - könyörgök, egyre szorosabban markolva a rudakat. -

Nagyon szépen kérlek! Nem maradhatnánk nyugton? Megcsóválja a fejét, ahogy a kabin elindul, majd megáll, hogy a következő kerüljön a rámpa elé. -

Mégis mi lenne abban a jó?

-

Az, hogy nem taccsolnám ki az összes drazsét, amit megettem -

felelem ártatlanul. Abbahagyja a kabin hintáztatását. -

Jaj, ne már, Callie! Úgy nem lesz frankó, ha nem döngetjük direkt.

Sőt, minél jobban döngetjük, annál frankóbb lesz. - Mély suttogássá halkul a hangja. - Döngethetünk szép lassan vagy nagyon-nagyon gyorsan. A szavaitól elpirulok, de szerencsére sötét van. -

És mi lesz, ha megijedek? Vagy rám jön a hányinger?

-

Megmondom, mi lesz. - Kiügyeskedi a kezét a rúd mögül, és

megszorítja a térdemet, melegséget ébresztve a lábam között. - Ha úgy érzed, hányni fogsz, vagy totál beparázol, csak kiáltsd azt, hogy Kayden a legszexibb pasi a földön, én pedig rögtön leállítom magam. A kabin ismét megindul, és én megmarkolom a rudakat, ahogy felemelkedünk a magasba. -

Komolyan ezt akarod, hogy kiabáljam?

-

A lehető legkomolyabban. - Elhallgat, közben a kabinunk eléri a

legmagasabb pontot, és megáll, ring a szellőben. - Így már megengeded, hogy úgy megdöngesselek, mint még soha senki?

Vajon miért érzem úgy, hogy burkoltan valami piszkosra céloz? -

Jó, felőlem döngess, amilyen erősen csak bírsz! - válaszolom

gondolkodás nélkül, aztán az ajkamba harapok, ahogy agyam pajzán zuga felfogja, mit is mondtam. Őszintén szólva, nem is tudtam, hogy van az agyamnak ilyen része. -

Hűha! - Kayden elkerekedett szemmel nagyot fúj, aztán

megcsóválja a fejét. - Na jó, felkészültél? Még erősebben markolom a rudakat, és a padlóra szorítom a cipőm orrát. -

Igen... azt hiszem.

Kayden előreveti magát, amint a körhinta beindul. A kabinunk pörögni kezd, előbb lassan, de minél nagyobb erővel himbálja Kayden, annál gyorsabban forog. Villognak körülöttünk a kintről beragyogó fények, a zene pedig felgyorsul. Hallom a többi játék dübörgését; az emberek nevetnek, sikoltoznak. A szél az arcomba fúj, a levegőben só és vattacukor szaga keveredik. Minél gyorsabban pörgünk, annál kevésbé tudom, hol a fent, hol a lent, miközben egyre csak forgunk és forgunk. Csikorog a váz, hallom Kayden nevetését, miközben visítok egy kicsit. Meglepő módon nem akadok ki, és nem taccsolok a srác ölébe. Jól szórakozom, bár úgy érzem, mintha a koponyám beszippantaná az arcomat, az agyam pedig rázkódna. Amikor a körhinta megáll, a magasban vagyunk, az ajtó lyukain besurran a szellő. Kayden kinyitja a szemét, értetlen képet vág. -

Azt hittem, elájultál, vagy valami, annyira csendben voltál.

-

Csak élveztem a menetet - zihálom. - Igazság szerint tök jó volt.

-

Hát, örülök, hogy ilyen király vagyok - mondja Kayden, hátradőlve

az ülésen.

Elfordítom a fejem, hogy leplezzem a mosolyomat, hiszen csak szórakozik, én pedig túlságosan is élvezem. Barátnője van. Nagyon helyes

barátnője,

aki

nincs

tele

problémákkal.

Barátnője,

akit

megérinthet, akivel bármikor döngethet, vagy akármi. Nem szólalunk meg, amíg kabinunk el nem ér a rámpához. Miután a jegyszedő kinyitja az ajtót, Kayden kiugrik, én pedig követem, megbotlom a saját lábamban, miközben imbolyog a világ szédelgő szemem előtt. Vállam Kayden széles mellkasának ütközik. Nevet rajtam, megragadja a csuklómat, és közelebb húz magához. Hála az adrenalinlöketnek meg az érzésnek, ahogy átfog a karjával, úgy tűnik, jó estém lesz. És már nagyon régóta várok egy jó estére.

17. PONT: KÉTSÉG ÉS HABOZÁS NÉLKÜL HAGYD, HOGY VALAMI CSODÁLATOS TÖRTÉNJEN!

KAYDEN TUDOM, Flörtölök

HOGY HELYTELEN AZ, AMIT TESZEK,

Callie-vel,

keresem

a

de nem bírom abbahagyni.

kifogásokat,

hogy

megérintsem,

megnevettessem. Sosem nyomultam így senkire, még Daisyre sem. Vele könnyű dolgom volt. Csak bókolnom kellett neki, és ezzel minden el volt intézve. Callie-vel más a helyzet. Nála mindent ki kell érdemelni. -

Ezekben a játékokban semmit sem lehet nyerni, pláne nem a

legfelső polcon lévő díjakat - jelenti ki Seth, ahogy a bódék között sétálgatunk. Átkarolja Callie-t, és folyamatosan sutyorognak. Szeretnék helyet cserélni vele, de fogalmam sincs, hogy oldjam meg. - Aljas trükk az egész, én mondom, hogy ellopják az ember összes pénzét. Nevetésével egyszerre próbál főgonoszt és kalózt mímelni, Callie pedig a mellkasába temeti az arcát, rázkódik a válla, ahogy hisztérikusan nevet. -

Jól hallottam, hogy mit mondott? - kérdezi Luke, miközben kikerül

egy szórólapokat osztogató pasast. Biccentek, tekintetem végigsiklik a bódékon. -

Azt hiszem, igen.

Luke balra fordítja a fejét, egy barna hajú, magas csajt stíröl, aki szűk farmert meg a hasa közepéig érő felsőt visel. -

Akkor szerintem kénytelen leszel bebizonyítani, hogy téved.

-

Azt akarod mondani, hogy tudnál nyerni valamit abban a

játékban? - mutat Seth egy bódéra, ahol lufikra kell célba dobni. Aztán a bódé teteje felé int, ahonnan óriási plüssmackók lógnak madzagon. - És nem a legalsó sorban lévő gagyi díjakra gondolok. Valami nagyot akarok, odafentről. Az ujjaimat és a nyakamat ropogtatom. -

Na jó, tisztázzuk: tuti nyerek valamit, de nem neked. Hanem annak

a gyönyörű szép lánynak. - Callie-re mutatok, aztán a legszívesebben visszavonnám az elhangzottakat, pedig minden szó igaz. Callie szempilláin keresztül néz fel rám, megpróbál uralkodni a pirulásán, Seth pedig a torkát köszörüli. -

Na

jó,

macsókám

-

közli.

-

Hajrá,

bizonygasd csak

a

férfiasságodat! Előhúzom a pénztárcámat a farzsebemből, miközben Luke elbandukol a körhinták felé, és cigire gyújt. -

Ugye tisztában vagy vele, hogy Kayden irányító a focicsapatban? -

szól Callie Sethhez, miközben mögöttem jönnek, és a kérdése valami hülye okból megmosolyogtat. - Minden egyes nap a célba dobást gyakorolja. -

Na és? - vitatkozik a srác. - Akkor is ki merem jelenteni, hogy

kamuzik. Ezeket a játékokat nem lehet megnyerni. Callie megáll mellettem, miközben a bódés pasas kezébe nyomok egy kis pénzt, cserébe öt dartsnyílért. Leteszi a pultra a nyilakat, majd behátrál a sarokba, ismét a vacsorájára összpontosít. Fogok egy nyilat, a vállam fölé emelem, és a lufira hunyorgok. Callie karba tett kézzel figyel, én pedig leengedem a nyilat, de a szememet továbbra is a lufira szegezem. -

Te most direkt próbálsz kizökkenteni?

-

Nem, miért? Zavarlak? - kérdezi nyugtalanul.

-

Egy kicsit - vallom be, és ránézek. - Úgy érzem, mintha a meredt

tekinteteddel lyukat égetnél a fejembe. -

Bocsi, abbahagyom - hadarja, és már fordulna is el.

Elkapom fehér pólója szegélyét, ujjaim bársonyos bőréhez érnek. -

Ne, bámulj csak tovább! Úgy még nagyobb a kihívás.

Lepillant a kezemre, aztán ismét felnéz rám. -

Hát jó.

Leveszem róla a szemem, megint felemelem a nyilat, miközben a lány engem figyel, és a legfelső sorban lévő piros lufira dobom. A léggömb kipukkad, Callie pedig összerezzen. -

Egy megvan, maradt négy - vigyorgok rá, de látom, hogy egyre

idegesebb. Felkapom a következő nyilat, és eldobom, aztán megismétlem a mozdulatot. Mindegyik lufi kipukkad, és miután végeztem, a legfelső sorban nincs más, csak levegőtlen gumidarabok. A pult mögötti pasas mogorva képpel lép oda hozzánk. -

Gratulálok - jelenti ki monoton hangon, és a bódé tetejéről lelógó

plüssmackók sorára mutat. - Bármelyiket választhatod azokból a csodás díjakból. Callie-re pillantok, aki ajkát biggyesztve bámulja a lufikat. -

Megmondtam, hogy neked akarok nyerni valamit.

A lány nagyot sóhajt, összegörnyed, ahogy a játék mackókra szegezi a szemét. -

Olyan nagynak tűnnek! Szerintem a szobatársam berágna, ha

ezzel állítanék be a pici szobánkba. -

A díjat muszáj elfogadni - jelenti ki Seth komoly képpel, miközben

a pultra teszi a kezét, és hátrahajtott fejjel néz fel a sok nyereményre. Olyat pláne nem utasíthatsz el, ami legfelül van. Callie habozik, lófarka végét csavargatja az ujja körül. -

Na jó. A rózsaszínt kérem, amelyiknek le van szakadva a fél füle.

A pult mögött álló pasas megvakarja a nyakát. -

Komolyan mondod?

A lány higgadt képpel válaszol: -

Abszolút. Plüssmackók terén sosem viccelek.

Seth meg én kinevetjük, a pasas pedig felnyársal minket a tekintetével, majd a falhoz lép, és felkap egy fémrudat. A magasba emeli, és leakasztja vele a Callie által kiválasztott mackót. Aztán leveszi a rúdról, és a pultra dobja, majd elbattyog, azt motyogva: -

Kurvára rám fér egy cigi.

Callie felemeli a plüssmackót, ami feleakkora, mint ő, és vonakodva szemléli. -

Akkor sem hiszem, hogy jó ötlet volna magammal vinnem a

koleszba. - Felnéz rám. - Talán inkább a tiéd kéne, hogy legyen. Elvégre te nyerted. A fejemet csóválom. -

Nincs az az isten, hogy átcipeljek magammal a kampuszon egy

hatalmas, deformált, rózsaszín medvét, és felvigyem a szobámba. -

Jól van na, akkor esetleg odaadhatnánk egy kisgyereknek -

javasolja Callie, megpöckölve a maci orrát, és grimaszt vágva. - Az biztos imádná. Körbenézünk a tömegben, és a lány kuncogva mered egy standra, ahol napszemüvegekkel teli tartókat állítottak fel. -

Vagy beöltöztethetnénk, a kezébe nyomhatnánk egy Otthont

keresek feliratú táblát, aztán otthagyhatnánk valahol, hogy valaki hazavigye. Megbököm a plüssmackó szemét, mire az kiesik. -

Tulajdonképpen tetszik ez az ötlet, ráadásul egy napszemüveg

leplezhetné a tényt, hogy pont most vesztette el a fél szemét. -

Jaj, nem vehetnénk neki tiarát? - kérdezi Seth, izgatottan

körülnézve. - Hadd adjak rá egy tiarát! Akkor az se látszana, hogy hiányzik a fél füle. -

Oké, te szerezz egy tiarát, én meg veszek neki napszemüveget. -

Callie a karjába kapja a mackót, miközben Seth elindul a sor végén felállított piros-fehér sátor felé. A maci ép fülét birizgálom, miközben a lány átfurakodik a tömegen, gyakorlatilag pajzsként használva a plüssjátékot. -

Elég szánalmas egy jószág, mi?

Megáll a napszemüveges standnál, és a földre ejti a medvét. -

Nekem

tetszik.

Csak

nem

hiszem,

hogy

bejönne

a

szobatársamnak. - Oldalra biccentett fejjel néz le a mackóra. - Ha kisebb lennék, gondolkodás nélkül megtartanám. Ami azt illeti, kislány koromban egész gyűjteményem volt ilyenekből. Megemelt szemöldökkel nézek rá. -

Gyűjtötted a defektes, büdös vásári medvéket?

Felkacag, és imádom, hogy ezúttal én nevettettem meg, nem pedig Seth. -

Nem, de egész gyűjteményem volt sérült plüssállatokból. Például

volt egy bajusz nélküli cicám meg egy orratlan kutyusom. -

Mit csináltál velük? – viccelődöm. – Megkínoztad őket, és kitépted

a végtagjaikat? A napszemüvegekkel teli tartó asztalára simítja mindkét tenyerét. -

Nem, csak nem akartam kidobni őket. Még ha sérültek voltak is,

én szerettem őket. - Lenéz a tartóra, fogalma sem lehet róla, milyen sokat jelentenek nekem a szavai. Lassan én is az asztalra helyezem a kezem, az övé felé csúsztatom, végül ráteszem. Emelkedik és süllyed a mellkasa, miközben igyekszik úgy tenni, mintha mi sem történt volna, én pedig az ujjammal cirógatom a kézfejét, a szemem kezd lecsukódni.

Melyik tetszik? - Egy idősebb asszony perdül oda elénk, csuklóján

-

gyöngyös karkötőkkel, hosszú, bő szoknyában. Elkapom a kezemet, lelógatom az oldalamhoz, miközben áthajolok Callie válla fölött, hogy átnézzek az üvegen. Melyikre gondoltál?

-

Oldalra dönti a fejét, haja az arcomhoz ér. -

Mit szólnál a csillag alakú, csillámos kékhez?

-

Jól hangzik. - Alig figyelek oda, hogy mit mond, mert a haját

szagolgatom, mint valami kibaszott perverz. Mi a franc bajom van nekem? Furcsa érzelmek szorítják a mellkasomat, olyanok, amiket megtanultam elnyomni. A szó szoros értelmében fáj, mintha kést vágtak volna belém, és nem akarok mást, csak elhúzni innen a francba, hogy megszabadulhassak a kíntól, az egyetlen általam ismert módon.

Csak nem máris elfelejtettük a gonosz boszorkányt? - kérdezi Luke,

-

ahogy

a

jegypénztár

körül

mászkálok,

keresem

a

fűben

a

napszemüveget, amit Callie véletlenül elejtett valahol. -

Hogy mi elfelejtettük-e? - húzom ki magam. - Nem tudtam, hogy ez

téged is érint. Amúgy sem próbálkozom Callie-nél semmivel. Csak barátok vagyunk. Hüvelykujjával

megpöcköli

az

öngyújtóját,

ügyet

sem

vet

a

megjegyzésemre. -

Tudod, ha akarod, megoldhatom, hogy kettesben maradhass

Callie-vel, és azzal próbálkozhass nála, amivel csak akarsz. -

Ugye tudod, hogy épp most szakítottam Daisyvel?

Grimaszt vág.

-

És baromira szomorúnak is tűnsz miatta.

Megtalálom a napszemüveget a kuka mellett, és felveszem, kihúzogatom a keret réseibe szorult fűszálakat. -

Nem biztos, hogy bármivel is akarok próbálkozni Callie-nél.

Luke kirántja a szájából a meg sem gyújtott cigit, és rámered. -

Nem emlékszem, hol hagytam a dobozt. - A zsebeit tapogatja,

majd körbefordul, a földet fürkészi. Nem bírja, ha nem talál valamit, pláne a cigijét. A nikotin a nyugtatója, anélkül totál kiakad. -

Hol a picsába... - Elharapja a mondatot, elhátrál egy pad felé, és

sóhajtva kapja fel a dobozt. Zsebre dugja, és lehunyja a szemét, mintha kis híján a fél karját vesztette volna el. - Rendezhetnénk versenyt. Kihajtom a napszemüveg szárát, aztán visszacsukom. -

Olyat már tizedikes korunk óta nem csináltunk.

-

Azóta, hogy Daisyvel kezdtél járni - hangsúlyozza Luke. -

Basszus, de hiányoznak a régi szép idők! A különféle irányokban pörgő-forgó körhintákra meredek. -

Hát, nem hinném, hogy Callie-t be tudnám csalni a lelátó alá. Nem

volna helyes. Luke a közelből szóló rock szám ritmusára dobol a combján az ujjaival, miközben tekintete a vurstli sarkában lévő mászókás játékra vándorol. Nincs kivilágítva, és senki sem áll a kapujában. -

Várj csak! Van egy ötletem.

-

Lennél szíves megosztani velem a részleteket? - kérdezem. - Nem

szeretnék teljesen vakon belevágni a nagy ötletedbe. -

Annyit mondhatok, hogy verseny lesz a javából! - Elindul a száraz

füvön hátrafelé, a kijárathoz. - Öt percen belül jövök. Nem lesz más dolgod, csak rám hallgatni, és köszönetképpen majd megengedheted, hogy amikor hazamegyünk hálaadáskor, elvigyem egy körre azt a mocit,

amit még megérinteni sem szoktál hagyni senkinek. -

Szó sem lehet...

Kihátrál a kijáraton, integet, mielőtt eltűnik. A fejemet csóválva visszatérek Callie-hez meg a plüssmackójához, és bűntudatom támad. De a lelkem mélyén tudom, hogy úgyis bele fogok menni Luke tervébe, mert jelenleg semmit sem akarok ennél jobban.

CALLIE Miközben Seth épp az utolsó simításokat végzi a mackó szerelésén, Luke baktat oda hozzánk, szájában meggyújtatlan cigarettával. Felvett egy dzsekit, a kapucnit a fejére húzta, zsebe kidagad. -

Ez meg mi a franc? - hunyorog a plüssmaci mancsában lévő

kartonlapra. A medve fején tiara csillog, az orrán napszemüveg ül, és gyöngysor lóg a nyakában. Luke felolvassa a kartonon lévő feliratot: Röhejesen cuki medve szerető otthont, ételt, vizet és némi babusgatást keres. - Megpöcköli a medve fülét. - Mi a szar ez az egész? Elnevetem magam, a toll végét rágcsálom. -

Azért csináltuk, hátha így valaki örökbe fogadja, nehogy

egyikünknek kelljen hazavinni. Luke Kaydenre pillant, aki vállat von. -

Szerintem egész vicces megoldás. És hálás lehetnél érte. Callie

egy darabig az én nyakamba próbálta varrni a szerencsétlent. Luke a homlokát ráncolja, kiveszi a cigit a szájából, és bedugja a mackóéba. -

Ez az, így sokkal jobb.

Kayden a szemét forgatja, és farmerja zsebébe dugja a kezét. -

Na, és mi szerepel még a listán? Mármint átvitt értelemben, nem

szó szerint a drágalátos listátokon.

Hátranézek a vállam fölött az estében pörgő, kanyargó, csillogó vidámparki játékokra. -

Gondolom, felülhetnénk még pár játékra.

-

Ami azt illeti, nekem jobb ötletem van. - Luke elvonul, anélkül,

hogy kifejtené az ötletét, és mi hárman egymásra pillantunk, majd utána sietünk. Egy hatalmas mászóka felé masírozik, ami tele van kötelekkel, rámpákkal, hálókkal és rudakkal. A játék háromszintes, és legalul kis kapun át lehet bemenni. Azt hiszem, annyi a játék lényege, hogy fel kell jutni a legfölső szintre, aztán vissza leg- alulra. -

Nem hinném, hogy nyitva van - mondom, miközben Luke a kapu

kilincséért nyúl. Kezét zsebre dugva hátrapillant, majd a lábával kinyitja a kaput. -

Nahát, nézzenek oda! Most már nyitva van. - Belép a kapun, és

int, hogy kövessük. - Gyertek már! Végül is ez csak egy jó nagy játszótér. Ráadásul épp ünnepelünk. -

Mit ünnepelünk? - kérdezzük Sethszel egyszerre.

Elvigyorodik, és Kaydenre pillant. -

Azt, hogy a gonosz boszorkánynak annyi. - Dúdolni kezd egy

dallamot az Óz, a csodák csodájából, miközben a játék elfüggönyözött bejárata felé hátrál. Én kérdezek rá először a dologra, ha már úgyis olyan vagány lettem. -

Kicsoda a gonosz boszorkány?

-

Inkább hagyom, hogy ezt Kayden magyarázza el - pillant Luke a

barátjára, mielőtt átbújna a függönyön, a játék bejáratához. A vállam fölött Kaydenre nézek. -

Miről beszél?

Vállat von, ahogy becsukja mögöttünk a kaput. -

Luke izgatott, amiért Daisy meg én szakítottunk.

-

Ó! - igyekszem nem mosolyogni, és végül kénytelen vagyok

nagyon erősen az ajkamba harapni. - Sajnálom. -

Ne sajnáld! - Átnyújtja a kezét a vállam fölött, és elhúzza nekem a

függönyt. - Nem nagy ügy, komolyan. Úgy érzem, igenis az. Egy örökkévalóság óta jártak együtt, Kayden mégis teljesen elégedettnek tűnik. Lehajtom a fejem, oldalra lépek, visszatartom a lélegzetem, ahogy a függöny a fejem tetejét súrolja. Mögötte szinte koromsötét van, körbevesz a beszűrődő sikongatás és a halk zene. -

Hol vagytok? - sziszegem magam elé nyújtott karral. - Hahó!

Felvillan egy öngyújtó, és a láng fölött megpillantom Luke arcát. -

Tessék, így már jobb.

Seth odajön hozzám, csak egy árny a sötétben, és tapsikol. -

Juj, csak nem szeánszot tartunk?

Luke úgy néz Sethre, mintha gyogyós lenne, miközben Kayden odalép a másik oldalamra. Óriási hatással van rám a puszta közelsége, a kölnije illata. Zavarba hoz, ugyanakkor a lehetőségek végtelen tárháza izgatottá is tesz. -

Na, és mi a zseniális terv? - kérdezi Kayden, és lehelete a

tarkómat bizsergeti. - Verjük szét a cuccot? -

Nem, a terv... - Luke elejti az öngyújtót, és sötétség borul ránk. -

Anyád! Megégettem magam. Másodpercek telnek el, aztán Seth bekapcsolja a mobilja kijelzőjét, kékes fény dereng az arcunkra. Luke biccent, felveszi az öngyújtóját, és kapucnis pulcsija zsebébe dugja, majd ő is előveszi a mobilját, hogy azzal világítson. A másik zsebébe süllyeszti a kezét, és előhúz egy aranyszínű folyadékkal teli üveget. -

Tequila? Ezt meg honnan a fenéből szerváltad? - Kayden ujjai a

derekamat súrolják, én pedig magamba fojtom a torkomat kaparó nyögést.

-

Az egyik árustól vettem. - Lecsavarja az üveg kupakját, és

elmélyedt képet vágva beleszagol. - Na jó, készen álltok a bulira? Seth végignéz rajtunk. -

Pontosan miféle buliról beszélünk? Mert őszintén szólva, már épp

alakulgatott nekem valami az előbb, de aztán kicsit elvonta a figyelmem a medve. -

Tényleg? - kérdem izgatottan, és Seth jelentőségteljes tekintettel

bólint. A legszívesebben megölelném, de inkább későbbre tartogatom, amikor el tudja mesélni az összes részletet. Seth nem járt senkivel Braiden óta, és nagyon remélem, hogy végre tovább tud lépni. Luke meghúzza az üveget, és megborzong, ahogy lenyeli a piát. -

Versenyezni akarok.

-

Ma este ne! - grimaszol Kayden, de kicsit vidám a hangja. -

Holnap kora reggel edzés, és a versenynek mindig fájdalom a vége. Feléje kapom a fejem. -

Fájdalom?

-

Uramatyám! - sóhajt Seth drámaian. - Legyetek szívesek

elmagyarázni, mi ez a versenyes izé! -

Hosszú történet - legyint Kayden, és Luke felé fordul. - Elég annyit

tudnotok, hogy nem akartok részt venni benne. -

Csak pipás vagy, mert legutóbb te vesztettél - mondja Luke

gúnyosan. - Egyébként is, fogadok, hogy Callie nagyon is részt akar venni benne. Pici lány létére keménynek látszik. -

Na! - tiltakozom, miközben Luke ismét iszik az üvegből. - Nem is

vagyok pici! Kayden az oldalamba csíp, én pedig összerezzenek. -

Igazság szerint nagyon is pici vagy, de ez tök aranyos.

Karba fonom a kezem, halkan szívom be a levegőt, nem egészen

tudom, mit szóljak erre. -

Nyugi, Callie! - mondja Kayden, kissé bűntudatosnak tűnik. -

Figyelj, ha tényleg részt akarsz venni a versenyben, hát vágjunk bele, de ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek! Sosem voltam igazán kíváncsi egyéniség. Csak tettem, amit kellett, és nem

kerestem

mások

társaságát,

legalábbis

a

tizenkettedik

születésnapom óta. De most feltámad bennem a kíváncsiság. -

Szeretném tudni, mit neveztek ti versenynek - közlöm velük, és

Kayden baromira elégedettnek látszik, felfelé görbül a szája sarka, ahogy igyekszik megállni a mosolygást, pedig az előbb még tiltakozott a verseny ellen. Luke megint iszik a tequilából, és karjával törli meg a száját, miközben Kaydennek nyújtja az üveget. -

Általában akadálypályát állítunk fel, futkosunk, ugrálunk, meg

ilyenek. - A fejünk fölött lévő hálóra int. - De itt már előre megépítették nekünk az akadálypályát. -

Szóval mi legyen? Csak fel kell mászni? - kérdezem, miközben

Kayden odaadja a tequilás üveget Sethnek, átnyúlva a hátam mögött. És mit nyer a győztes? Seth hátradönti a fejét, jó nagyot és jó hangosan kortyol a piából. -

Vazze, ez igen.

-

A győzelem diadalát. - Kayden összenéz Luke-kal.

Luke felbámul a játék tetejére. -

Én azt mondom, aki először ér legfelülre, aztán vissza ide, az

nyer. -

Én meg azt mondom, ezúttal a győztes jön egy szívességgel a

másiknak. - Kayden mögém lép, és a vállamnál fogva oldalra kormányoz. - Például hogy kölcsönadja neki a kisteherautóját, amikor csak a másik akarja.

-

Felőlem! - vágja rá Luke. - De ha én nyerek, akkor meg kell

engedned, hogy hálaadáskor elvigyem egy körre a motort, ami folyton csak a garázsotokban áll. -

Az a bátyámé - jelenti ki Kayden, feltűnően megemelve a hangját.

-

Egyszer már te is furikáztál vele - makacskodik Luke.

-

És kurva nagy bajba kerültem miatta. - Zihálva lélegzik, és a

levegőben feszültség gomolyog. Kayden nagyot fúj, Luke pedig kihívó tekintettel húzza meg újra az üveget. Hallottam már olyat, hogy valahol „túlteng a tesztoszteron”, de most először vagyok a tanúja ilyen helyzetnek. -

Jó, megegyeztünk. - Kayden kirántja a piát Luke kezéből, és

hátraveti a fejét, jó nagy slukk tequilát döntve magába. - De nem hagylak nyerni. -

Jó, majd meglátjuk. - Luke visszaszerzi az üveget, a szájához

szorítja, és kortyol belőle. -

Tudjátok mit? - Seth a kijárat felé csoszog, a mobilját bámulja. -

Én inkább megkeresem azt, akivel az előbb dumáltam. -

Szó se lehet róla! - lép felé Kayden. - Muszáj itt maradnod, hogy

bíráskodj. Seth legyint, hogy hagyja békén. -

Á, majd Callie kihirdeti a győztest.

Kayden a fejét csóválja. -

Callie maga is részt vesz a versenyben, rémlik?

Elhúzom a számat, nem is tudom, mibe keveredtem. -

Talán inkább idelent kéne maradnom.

Kayden felém hajtja a fejét, barna hajtincsei a homlokomat csiklandozzák. -

Azt hittem, be fogod bizonyítani nekünk, hogy nem is vagy pici.

Kétkedve pillantok fel a hálókra és kötelekre.

-

Mégis hogyan? Nem tűnik lehetségesnek, hogy bármelyikőtöket is

legyőzzem. Kayden smaragdzöld szeme pajkosan csillog, ahogy mellkasa elé emeli az öklét. -

Hát a csúcs kick-box tudásoddal!

Luke felnyerít a röhögéstől, és a földre loccsant egy kis tequilát. -

Hogy mi?

Kayden leereszti az öklét, az ajkába harap, tekintete szinte ellenállhatatlan. -

Mit gondolsz? Menni fog?

Bólintok, bár igazából nem hiszem. -

Na jó, szóval csak meg kell próbálnom előttetek felérni a csúcsra?

Kayden az állát dörgöli. -

Pontosan.

Követem őket a játék lábánál lévő lépcsőhöz, felsorakozunk, a fiúk behajlítják a karjukat, futásra felkészülten állnak. Kettőjük között állva valóban alacsonynak, picikének érzem magam. Seth a függönyhöz húzódva megnézi az órát a kijelzőjén. -

Akarjátok, hogy azt mondjam: „rajt”?

Kayden bólint, de le sem veszi a szemét az előttünk nyíló csőről. -

Igen, vagy akármit. Részünkről mehet.

Seth megint az órára pillant, aztán felsóhajt. -

Felkészülni, vigyázz, rajt!

Oldalra ugrom, ahogy Luke meglöki Kaydent, aztán berohan a csőbe. Kayden hamar visszanyeri az egyensúlyát, leszalad a lépcsőn, és eltűnik a sötétben. Sethre pillantok, aki int, hogy induljak már. Gyors léptekkel vágok neki a csőnek, hallgatom a léptek zaját, ami máris felülről jön. Összehúzom magam, kijutok a csőből, és egy falépcső előtt találom magam. Elindulok rajta, kicsit aggaszt a sötétség, de amint

feljutok a következő szintre, már dereng a vidámparki játékok fénye. Meghallom Kayden hangját, épp kiált valamit, én pedig egy híd felé igyekszem. Hálóból font fal veszi körül, kötélből van a korlátja. Deszkákon lépkedve lehet átjutni a túloldalra, amik inognak a lábam alatt, ahogy rájuk nehezedem. Most már semmit sem hallok, adrenalinom az egekbe szökik. -

Na jó, mégis miért egyeztem bele ebbe? - motyogom magamban.

Aztán megválaszolom a saját kérdésemet: - Mert Kayden rám nézett azzal a szexi szemével. - Lépek egyet előre, tenyeremet a hálóra simítom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. -

Callie - suttogja hirtelen Kayden. - Mit csinálsz?

Hátranézek a vállam fölött, aztán a kötélbe kapaszkodom, mert a híd meginog a lábam alatt. -

Hol vagy?

-

Ideát! - Közelről szól a hangja.

A sötétbe hunyorgok, aztán hátraugrom. Kayden közvetlenül a háló túloldalán áll, engem figyel, vagyis valószínűleg hallotta, ahogy magamban beszélek, és szexinek nevezem őt. -

Mióta álldogálsz ott? - Magasan szól a hangom.

Halk nevetést hallat, amitől megborzong az egész testem és görcsbe rándul a gyomrom, forróságot sugározva még lejjebb. Az érzés teljesen megszédít, lángol tőle az arcom. -

Szerinted szexi a szemem. - Ujjait a hálóba fúrja, és a sötétben

engem bámul a túloldalról. -

Hallottad? - Lehajtom a fejem, hogy leplezzem elszörnyedésemet.

-

Callie! - Mély és fátyolos a hangja. Még soha nem szólt hozzám

így egy srác. Felszegem a fejem, állom heves tekintetét. -

Bocsánat.

Azt

hittem,

egyedül

vagyok.

-

Áthelyezem

a

súlypontom, és a megmozduló híd előrelök. Az oldalfalhoz kapok, megmarkolom a hálót, és ujjaim Kayden kezéhez érnek. Arcunk centikre van egymástól. Érzem a leheletét, a testéből áradó hőt. Ha kicsit előrehajolnék, ajkunk összeérhetne. -

Maradj ott! - suttogja fojtott hangon, és kihúzza ujjait a hálóból.

Figyelem a körvonalát, ahogy a sötétségben mozog, végigmegy a háló mentén, majd elfordul, így a híd végében áll. A deszkák meginognak a talpa alatt, ahogy a korlátba kapaszkodva egyenesen felém tart. Fogalmam sincs, mit fog tenni, ha ideér hozzám, de a levegőt betöltő feszültségből és Kayden elszánt mozgásából arra következtetek, hogy olyasvalamit, amit még sosem tapasztaltam. Megfordulok, háttal állok az oldalfalnak, karomat behajlítva a fejem mellé emelem, a hálóba akasztom az ujjaimat. Olyan sötét van, hogy Kayden arcának csak a körvonalát látom, de időnként megvillannak a szemében a kívülről betűző, mozgó fények. Vadul zihálunk, hullámzik a mellkasunk, ahogy megáll előttem. -

Be kell vallanom valamit. - A fejem mellett a hálóba kapaszkodik. -

Ez átverés. Idegesen nyalom meg az ajkam. -

Micsoda?

-

Ez az egész verseny. Csak azért találtuk ki, hogy én kettesben

maradhassak veled idefent. - Másik kezével is a hálóba kapaszkodik, így a fejem két karja közé kerül. Szívem táncikál a mellkasomban, ahogy Kayden azt suttogja: - Ne haragudj! Előrehajol, lehunyja a szemét, és egy másodpercre fontolóra veszem, hogy elfutok. Az utolsó pillanatig nyitva tartom a szemem, aztán levegő után kapok, ahogy ajka az enyémhez ér. Elgyengül a lábam, ahogy Kayden nyelve mélyen a számba hatol, és a hálóba kapaszkodom, nehogy összerogyjak.

Aztán kétség és habozás nélkül kihúzom ujjaimat a hálóból, és felcsúsztatom a kezem Kayden törzsén, majd átkarolom a nyakát. Meleg leheletében szenvedély és tequila keveredik, mellkasát az enyémhez nyomja. Sóhajtás szakad ki belőlem, ahogy égető tenyere lesiklik a hátamon. Még mélyebbre dugja a nyelvét a számba, és megragadja a csípőmet, még közelebb húz magához, a híd pedig meginog alattunk. Ez életem első igazi csókja; ezt nem lopta tőlem valaki, csak hogy a markában tartson. Azt hittem, jobban fogok félni, de a testemen eluralkodó borzongást sokkal inkább okozza az izgalom, hogy Kayden nyelve a számban van. Keze csípőmről a fenekem felé csúszik. Összerezzenek, elönt a pánik, de Kayden még hevesebben csókol, nyelve gyorsabban és elszántabban mozog. Ujjai a hajamba mélyednek, hátrahúzza a fejem, így még behatóbban fedezheti fel a számat, én pedig beleveszek a pillanatba. Ujjai a combom hátuljára siklanak, megmarkolja a lábamat, és felemel, hátamat a kötélfalhoz szorítja. A dereka köré irányítja a lábam, én pedig összekulcsolom a bokámat a háta mögött, belekapaszkodom. Megremeg az alsó ajkam, ahogy megérzem keménységét a lábam között. Döbbenetes. És iszonyatosan ijesztő.

KAYDEN Callie sokkal tapasztalatlanabb, mint gondoltam. Reszkető kézzel túr a hajamba, alsó ajka megremeg, ahogy a nyelvemmel cirógatom. Totál sutba dobtam a tervemet, miszerint távol tartom magam tőle, bár ezt a döntést már abban a másodpercben meghoztam, hogy Luke felvetette ezt a hülye versenyes dolgot, amivel régen becsaltuk a lányokat a lelátó alá, smárolni.

Amint az ajkam Callie-éhez ér, rádöbbenek, hogy aznap, amikor odarohant a kerti házikóhoz, és remegő lábbal, de magabiztos hangon szólva

megmentette

az

életemet,

valami

megváltozott

bennem.

Fogalmam sincs, micsoda, de azt tudom, hogy vágyom erre a lányra, kurvára vágyom rá, pedig én még soha senkire nem vágytam. Ennyire még soha. A vágy függéshez vezet, és arra nekem nincs szükségem az elcseszett életemben. Végigsimítom a testét, beszívom a nyelvét a számba, és a legszexisebb nyögést adja ki, amit életemben hallottam, miközben lecsúsztatja ujjait a nyakamon, aztán a galléromat markolja. Elhúzom a számat az ajkáról, de csak azért, hogy gyöngéd csókokat hintsek a szája sarkára, végig az arcán, a nyaka ívén. A farkam Callie-nek szegeződik, a lány melegsége átsugárzik a farmeromon. Kurva jó érzés. -

Ó, istenem... - hallat nyögéssel elegyedő könyörgést, miközben

kezemet a mellére simítom, és megmarkolom. Kis teste remeg a karomban, és esküszöm, menten végem van. Még soha életemben nem éreztem ilyesmit, senkivel sem. Ellentmond a túlélés szabályainak. -

Callie! - hallatszik fel hozzánk Seth hangja. - Mennünk kell!

Még nem bírom elengedni őt, nem hagyhatom, hogy a világ utolérjen. Átkarolom a derekát, a legszívesebben idefent maradnék vele, itt, a csöndben. Lehajtom a fejem, ziháló leheletem a nyakát éri, mellkasa az arcom előtt hullámzik, ahogy igyekszik úrrá lenni a lélegzetén. -

Kayden! - Halkan, óvatosan szól, mintha érezné, hogy valami baj

van. - Szerintem tényleg le kell mennünk. Bólintok, az orromon beszívom a levegőt, és felemelem a fejem. Leengedem a lábát, és anélkül, hogy szólnánk egymáshoz, elindulunk visszafelé a hídon. Ahogy leérünk a játék tövébe, és kilépünk a függöny mögül, Seth meg Luke egy pár pasassal együtt vár ránk, akik szakadt pólót meg farmert viselnek.

-

Ide nem szabad bejönni - mondja a magasabb, és valami un-

dorítót köp a földre. -

Épp indultunk - motyogom, ahogy elhúzok mellettük, és a parkoló

felé masírozok, a lehető leghosszabb léptekkel, mindent magam mögött akarok hagyni. Mire elérek a kisteherautóig, mellbe vág az egész este: a flörtölés, a játékok, hogy milyen volt megérinteni Callie-t, és hogyan reagált rá. Mindent érzek, és ettől muszáj megszabadulnom.

43. PONT: NÉZZ SZEMBE A FÉLELMEIDDEL, ÉS KÜLDD EL ŐKET A PICSÁBA!

CALLIE SETHSZEL HAJTOK HAZA A VURSTLIBÓL. Kayden úgy fest, mint aki rosszul van, így nem faggatom, amikor azt mondja, elfáradt, és majd Luke hazaviszi. Amikor a koleszszobám ajtajához érünk, a piros sál ismét a kilincsen lóg, mire a homlokomat ráncolom. Sethszel szó nélkül átvágunk az egyetem udvarán a hűvös estében, és bemegyünk az üres szobájába. Leül az ágyára, elkezdi kikötni a bakancsát, én pedig lehúzom az edzőcipőmet. Megállok a szoba közepén, végiggondolom a történtek összes részletét. Ahogy Kayden keze megérintett, ahogy ajka az enyémre simult, hogy milyen elképesztően csodás érzés volt. -

Nem óhajtod elárulni, miért vágsz ilyen fura képet? - Seth a

sarokba rúgja a bakancsát, és kezét a tarkójára téve leheveredik az ágyra. Melléje fekszem, és a párnán nyugtatom a fejem. -

Tényleg tudni akarod?

A szeme sarkából pillant rám. -

Naná! Úgy festesz, mint aki be van szívva. - Elhallgat, a

könyökére támaszkodik, és felém fordul. - Álljon meg a menet! Csak nem ezt csináltátok odafent? Füvet szívtatok? A karjára legyintek. -

Dehogy... mi... csókolóztunk.

Kinevet. -

Ezt most úgy mondod, mintha rossz volna.

Vállat vonok, a körmömet piszkálom. -

Úgy

érzem,

rossznak

kéne

tartanom...

Amikor

legutóbb

megcsókolt valaki, rossznak éreztem. Megcsóválja a fejét, felsóhajt. -

Azért, mert legutóbb tényleg rossz volt, de ezúttal nem. Ezúttal jó

volt, és mindketten akartátok. Igaz? Lassan bólintok, próbálom magamba fojtani a mosolygást, ám kiül az arcomra. -

Nagyon klassz csók volt.

Gyorsan feltérdel, a lábára teszi a kezét. -

Na jó, meséld el, milyen volt! Mit csináltatok? Hogy történt?

Felülök, és a fa ágyvégnek dőlök. -

Azt mondta, az egész verseny csak átverés volt, hogy felcsaljanak

oda. Seth forgatja barna szemét. -

Még szép. Tudtam, hogy mesterkednek valamiben.

-

Tényleg? - Hülyén érzem magam. - Én azt hittem, csak túlteng

bennük a tesztoszteron. -

Ó, az tuti - helyesel. - Nyugi, tök jól szórakoztatok, aztán Kayden

még meg is csókolt, mintha egész este mást se akarna csinálni. Az ölembe húzom a párnát, és gondolatban újra meg újra átélem a pillanatot. -

Igen,

de nem tűnt

Kayden kicsit

rosszkedvűnek,

amikor

hazaindultunk? Seth vállat von. -

Szerintem fáradtnak látszott, nem rosszkedvűnek.

Kirántom a hajamból a gumit, aztán borzas kontyba fogom vele a

tincseimet. -

Mi lett azzal a sráccal, akit említettél?

A zsebébe nyúl, és kiveszi a mobilját. Elhúzza az ujját a kijelzőn, és megmutatja nekem. -

Megadta a számát.

-

Úgy örülök! - Az ágytámlának döntöm a tarkómat. - Fogsz randizni

vele? -

Talán. - Az ágy lábánál lévő íróasztalra ejti a telefont, és a falra

ragasztott fényképre pillant. - Istenem, csúcs volt ez az este. Lecsúszom az ágyra, a hátamon heverek, felbámulok a mennyezetre. -

Tényleg az volt.

És abban a pillanatban komolyan is gondolom.

Az éjszaka közepén riadok fel, úszom az izzadságban, azt sem tudom, hol a fenében vagyok. Megüti a fülemet a mellettem fekvő meleg test mély szuszogása. Felülök, pislogok a sötétben, a takarót markolom, lázasan lihegek, próbálom kiverni a fejemből az álmomat. -

Figyelj ide, Callie!- mondja. - Ha bárkinek is elárulod ezt, nagy bajba

kerülsz, én pedig kénytelen leszek bántani téged. Aprócska testem reszket, izmaim sajognak, sebzett vagyok testileg és lelkileg egyaránt. Könnyek csípik a szemem, ahogy a szobám mennyezetére pislogok, karom élettelenül hever az oldalamon, ujjaim a takarót szorongatják. -

Megértetted, Callie? - Egyre vörösebb az arca, hangja éles.

Bólintok, nem bírok megszólalni, még erősebben markolom a takarót. Lemászik rólam, felhúzza a sliccét, aztán elhátrál az ajtó felé, mutatóujját az ajkára szorítva.

-

Ez a mi kis titkunk.

Miután kimegy az ajtón, levegő után kapkodok, de a tüdőm bemondja az unalmast. Nem bírok lélegezni. Elengedem a takarót, felkászálódom az ágyról, és a mosdóba szaladok, a vécécsésze fölé görnyedek. Kihányom a belem, végül már semmi sem marad a gyomromban, mégis mocskosnak, tönkretettnek, rohadtnak, ocsmánynak érzem magam. Belehalok, úgy marcangol ez legbelül, muszáj eltüntetnem magamból. Ledugom az ujjam a torkomon, kétségbeesetten próbálok megszabadulni mindettől. Addig erőlködöm, addig öklendezem, hogy már vérzik a torkom, és könnyek csorognak le az arcomon. Rázkódik a vállam a zokogástól, miközben a vérnyomot nézem a padlón, és hallgatom a gyerekek beszűrődő hangját, ahogy nevetnek és bújócskáznak odakint. Zihálva végighúzom a körmömet a nyakamon. -

Tűnj el! Tűnj el! - suttogom, és Seth hangosan felhorkant.

Kiugrom az ágyból, a cipőmet keresgélem a padlón, muszáj megszabadulnom a feltörni készülő érzelmektől. De hiába, nem találom a cipőmet. Túl sötét van. A hajamat rángatom, a legszívesebben kitépném, és sikoltoznék. Végül feladom, és mezítláb osonok ki az ajtón. A folyosó kihalt, és elszaladok a végéig, a mosdóhoz. Bezárkózom a legszélső fülkébe, letérdelek a hideg csempére, a vécécsésze fölé görnyedek, és ledugom az ujjam a torkomon. Amint hányni kezdek, máris jobban érzem magam. Egyre csak erőltetem és erőltetem, míg el nem érem a határt, és teljesen ki nem ürül a gyomrom. Nyugalom lesz úrrá rajtam, és visszanyerem az irányítást.

KAYDEN Az azt követő reggelen, hogy Callie meg én smároltunk a vidámparki

mászókán, arra ébredek, hogy majd szétveti a fejemet a sok szarság. Kimászom az ágyból, és nekiállok bepakolni egy sporttáskát, beletömök pár pólót meg egy farmert. Aztán becipzárazom, és a vállamra kapom a pántját. Luke hason fekszik az ágyban, megrázom a vállát. Öklét felkapva gördül a hátára, kész pofán verni. -

Mi a franc van?

-

Figyu, szívességet akarok kérni. - Felkapom a pénztárcámat meg

a mobilomat a komódról. Megnyugszik. -

Miféle szívességet? És minek pakoltál be egy tatyót?

-

Kölcsön kéne adnod a kisteherautódat. - Följebb húzom a

vállamon a sporttáska pántját. - Egypár napra. Pislog,

még

mindig

nem

teljesen

tért

magához,

ahogy

az

éjjeliszekrényen lévő karórájáért nyúl. -

Mennyi az idő? - A szemét dörgöli, aztán tátott szájjal néz fel rám.

- Hajnali kibaszott hat óra. Neked elmentek otthonról? -

Muszáj eltűnnöm innen egy kicsit - mondom. - Ki kell

szellőztetnem a fejem. Felsóhajt, és ülő helyzetbe tornássza magát. -

Hova mész?

-

Haza - felelem, pedig tudom, hogy hülyeség visszamennem oda,

viszont az az egyetlen hely, amit ismerek. Máshova nem mehetek, és ha itt maradok, olyasmivel kéne megbirkóznom, amivel egyszerűen nem bírok, és Callie annál jobbat érdemel. - Gondoltam, megnézem, hogy van anyám, és meggyőződöm róla, minden rendben van-e odahaza. Luke a homlokát dörgöli, és a hegyek fölé emelkedő napra pillant. -

Ugye tudod, hogy én itt ragadok, ha elviszed a kocsimat? Mégis

mit kellene tennem? Dekkoljak itt egész hétvégén?

-

Kölcsönkérhetnéd valaki verdáját. - Megfordulok, a kocsikulcsát

keresgélem, aztán felkapom az íróasztalról. -

Azt hiszem, Sethet megkérhetem, hogy vigyen el. - A homlokát

ráncolja. - Csessze meg! Ajánlom, hogy ez fontos legyen. Görcsbe rándul a gyomrom. -

Fontos. Igazság szerint élet-halál kérdés. - Többet nem is

mondok, kimegyek az ajtón, a pólóm eltakarja bekötözött sebeimet, de érzem a fájdalmat. Nem is érzek mást.

Kurvára lehangoló hazahajtanom, ám ha a kampuszon maradok, Callie közelében akarnék lenni, és az egyikünknek sem tenne jót. Így hát teszem az egyetlen dolgot, ami eszembe jut. Hazamegyek, remélve, hogy kiverhetem a lányt a fejemből. Amikor azonban leparkolok emeletes kertes házunk előtt, rám zúdul minden egyes emlék. Az ökölcsapások, a verések, a kiabálás, a vér. Minden hozzám kötődik, akár a bőröm alatti erek és a testemet borító sebek, akár ez a ház meg mindaz, ami benne van - ez minden, amim van. Beletelik egy másodpercbe, hogy összeszedjem a kellő bátorságot a kisteherautó ajtajának kinyitásához. A bakancsom egy tócsában landol, ahogy kiszállok. A kocsiba visszahajolva kiveszem a sporttáskát az anyósülésről, majd becsapom az ajtót. A vállamra kapva a pántot elindulok a piros és zöld vénuszlégycsapókkal szegélyezett ösvényen. A fák már elhullajtották leveleiket, a szomszéd fia épp gereblyézi őket a gyepen. Anyám minden évben fizet valakinek, hogy takarítsa el a leveleket, mert apám utálja, ha beborítják az udvart. Azt mondja, halottak, nincs

semmi értelmük, és szarul néznek ki. Integetek

neki,

ahogy

felbaktatok

a

lépcsőn

a

tornácra.

A

szúnyoghálós ajtó előtt megdermedek, majd mély levegőt veszek, és belépek

a

házba.

Pontosan

ugyanolyan,

mint

amilyen

az

elköltözésemkor volt. Nincs por a képeken az előszobában, se a lépcső korlátján. A padlót felsikálták, az ablakokat letörölték. A nappali túlsó falán lógó családi fényképhez megyek, és hunyorogva nézem. Anyám és apám ül középen, a két bátyám meg én körülöttük állunk. Mosolygunk, úgy festünk, mint egy boldog család. De Tylernek hiányzik egy foga, mert beverte az arcát egy asztalba, amikor apám elől menekült. Dylannek gipszben van a csuklója, mert leesett a fáról, amire felmászott, hogy elbújjon apám elől. Bár nem látszik a képen, nekem egy baseball-labda méretű véraláfutás van a lábszáramon, mert apám megrúgott, miután véletlenül kiöntöttem a müzlit a padlóra. Nem értem, miért nem kérdezett rá soha senki a sérüléseinkre, de talán pont ezért sportolunk, mióta az eszünket tudjuk. Amint elértük a megfelelő életkort, muszáj volt fociznunk és baseballoznunk, aztán amint kicsit nagyobbak lettünk, jött a kosárlabda meg az amerikai futball. Ezek remek kifogást biztosítottak anyámnak, akinek így bőven volt mivel magyarázkodnia. Gondoltam rá párszor, hogy szóljak valakinek, miután elég idős lettem, hogy az agyam felfogja ezt az ötletet, de a félelem és a szégyen mindig meggátolt. Egyébként is, már kiskoromban magamba zárkóztam. Onnantól kezdve a fájdalom csak fájdalom volt, semmi több. Kibírom a fájdalmat. Az az élet könnyű része. Minden más - boldogság, nevetés, szeretet - az, ami kurvára bonyolult.

CALLIE -

Izgulok, hogy mi lesz, amikor legközelebb találkozom Kaydennel -

vallom be Sethnek, miközben elkísér a szobámba. Egyikünknek sincs órája ma délelőtt, ezért úgy döntöttünk, elmegyünk reggelizni, csak kettesben, hogy beszélgethessünk. Szerencsére nem lóg sál a kilincsen, és amikor kinyitom az ajtót, kiderül, hogy Violet nincs is a szobában. Bár mindenütt üdítősdobozok hevernek, és az íróasztalon egy undorító kinézetű szendvics árválkodik. -

Javasolhatok valamit? - kérdezi Seth, szemügyre véve Violet

vetetlen ágyát. - Légyszi fújj be mindent fertőtlenítővel! -

Javaslat elfogadva. - Kiveszek a komódból egy kockás blúzt meg

egy farmert. - Kimennél, hogy átöltözhessek? Bólint, és kihátrál az ajtón. -

De siess, mert éhen halok!

Miután becsukja az ajtót, leveszem a pólómat, aminek szagában vattacukor és cigifüst elegyedik. Beszívom az illatot, felidézem, milyen volt, amikor Kayden megcsókolt, majd az ágyra ejtem a pólót, és bedugom a karom a blúz ujjába. Felhúzom a farmert, aztán fogok egy kefét, fel akarom tűzni a hajam, de habozok, a félelmeimre gondolok, meg arra, hogy Seth ma reggel azt mondta, el kéne küldenem őket a picsába. A tegnap éjjeli incidens után, mielőtt visszamentem volna aludni Seth szobájába, megígértem magamnak, hogy soha többé nem fog előfordulni. Amikor felébredtem, jobban éreztem magam. Kiveszem a hajgumimat, hagyom, hogy tincseim a vállamra hulljanak. -

Képes vagy erre - motyogom, felkapva a táskámat. - Elvégre is

smároltál egy sráccal, az ég szerelmére. Amikor kilépek az ajtón, mosoly ül a képemen, de boldogságom elillan,

amint meglátom, hogy Seth épp Luke-kal beszélget, és egyikük sem tűnik jókedvűnek. Luke-on fekete farmer és szűk, fekete póló van. Csupa fekete, de jól áll neki. Seth a szemembe néz, arckifejezése merő együttérzés és szánalom. Összevont szemöldökkel lépek oda hozzájuk. -

Mi a baj?

Luke bűntudatos képpel fordul felém. -

Csá, Callie, mi a helyzet?

Hajtincseimet birizgálom, a fülem mögé simítom őket. -

Nem sok. Seth meg én épp reggelizni indultunk.

-

Igen, épp arról dumáltunk. - Luke gyors léptekkel, hátrafelé elindul

a folyosón, mintha alig várná, hogy megszabadulhasson tőlem. - Azt kérdeztem Sethtől, nem vehetném-e kölcsön a kocsiját, de akkor majd keresek valaki mást. -

Miért? Mi van a kisteherautóddal? - kérdezem, és Luke

mozdulatlanná dermed, a folyosó közepén megtorpan. Kayden elment vele valahova. - Integet nekem, aztán sarkon fordul, és elszelel. - Majd később összefutunk! - Eltűnik egy csapat pomponlány között, akik egyenruhában feszítenek. Értetlenül nézek Sethre. -

Ez meg mi volt?

Elgondolkodva néz rám, majd felsóhajt, és belém karol. - Beszélnünk kell. Kilépünk a csípős őszi időbe, a felhős ég alá. Hömpölyög a tömeg a nyüzsgő kampuszudvaron, aranybarna és narancssárga leveleket fúj a szél a haldokló fű fölött. -

Elárulnád végre, miért nézel úgy rám, mintha azt készülnél

elmondani, hogy megdöglött a kiskutyám? - kérdezem, ahogy lelépünk a járdáról, és elindulunk a parkoló aszfaltján.

Seth balra és jobbra néz, mielőtt a kocsijához sietünk. -

El kell mondanom neked valamit, és fogalmam sincs, hogy fogsz

reagálni. - Elengedi a karomat, szétválunk, az autó ellentétes oldalára lépünk.

Miután beszállunk,

és

becsukjuk

az

ajtót,

elfordítja a

slusszkulcsot, és mielőtt folytatná, kiválaszt egy lejátszólistát az iPodján. - Kayden kölcsönkérte Luke kisteherautóját. - Megszólal egy szám, ahogy visszateszi az iPodot a műszerfalon lévő tartójába. - Hogy hazamenjen pár napra. Becsatolom a biztonsági övét. -

Oké, de miért viselkedsz ilyen furán?

Rükvercbe teszi a váltót, és hátranéz a válla fölött, ahogy kitolat a parkolóból. -

Hát, mert nem szólt róla neked. - Elfordítja a kormányt, és kifordul

az útra. - Várjunk csak! Vagy talán szólt? -

Nem, de miért szólt volna? Alig ismerjük egymást.

-

Callie, tegnap este smároltatok, és letapizta a melled.

-

Na! Ezt bizalmasan osztottam meg veled.

Felemeli az ujjait a kormányról. -

Nyugi, én csak azt akarom hangsúlyozni, hogy ez óriási lépés volt

a számodra... Nagyon fontos lépés. Nem lettél volna hajlandó rá csak úgy akárkivel. -

Kedvelem Kaydent - vallom be. - De ez nem jelenti azt, hogy be

kell számolnia nekem mindenről, amit csak tesz. Nem vagyok a csaja. -

És akkor? - Seth lehalkítja a zenét. - Akkor is mondania kellett

volna neked valamit, nemcsak szó nélkül elhúzni. Biztos sejtette, hogy szeretnél beszélni vele. Tudod a legsötétebb titkát, Callie, márpedig ez a legnehezebb része egy másik ember megismerésének. A pszichológia tankönyvét idézi itt nekem, úgyhogy karba teszem a kezem, és kibámulok az ablakon, figyelem, ahogy a levelek átsuhannak

az utcán, be az árokba.

Amikor később visszaérek a szobámba, írok, amíg meg nem fájdul a kezem, mert muszáj kiadnom magamból a múltamat, de csak az üres lapnak merem elmesélni. Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok. A nap, amikor megváltoztam, olyan, akár egy sebhely. Nem bírok megszabadulni az emlékétől, örökre az elmémben marad, nem lehet kitörölni. Egy héttel a születésnapom után történt. Bezárkóztam a fürdőszobába, és egy örökkévalóságig bámultam magam a tükörben. Régen szerettem a külsőmet, a hajam hosszát, ami fonáshoz éppen tökéletes volt. Mindig is kicsi voltam a koromhoz képest, de egyszeriben még kisebb akartam lenni: láthatatlan. Már létezni sem akartam. Kivettem a fiókból egy ollót, és gondolkodás nélkül nekiálltam megnyirbálni hosszú, barna hajamat. Még csak meg sem próbáltam csinos frizurát kreálni, csak vagdostam, néha még a szememet is behunytam, hagytam, hogy a sors irányítson, ahogy egész életemben. -

Minél csúnyább, annál jobb - suttogtam minden egyes nyisszantásnál.

Miután végeztem, nem is hasonlítottam önmagamra. A születésnapom óta nem aludtam rendesen, kék szemem karikás volt, ajkam pedig cserepes lett a sok hányás miatti kiszáradástól. Csúnyának éreztem magam, és a gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra, mert tudtam, hogy most már a puszta látványom is elriaszt majd mindenkit. Amikor kimentem a konyhába, rajtam a bátyám dzsekijével és a legbővebb farmerrel, amit csak találtam, anyám arcából kifutott a vér. Apám épp reggelizett az asztalnál, és rémülten nézett fel rám. A bátyám meg Caleb is

bámultak, undorodó képet vágtak. -

Mi a franc történt veled'? - kérdezte a bátyám elkerekedett szemmel.

Nem válaszoltam. Csak álltam ott, pislogtam rá, azt kívánva, bár még kisebb lehetnék. -

Édes istenem, Callie! - zihálta anyu, szeme úgy elkerekedett, hogy

üveggolyónak tűnt. - Mit műveltél? Vállat vontam, és lekaptam a kilincsről a hátizsákomat. -

Levágtam a hajamat. Úgy nézel ki, mint... mint... - Mély levegőt vett. - Rémesen nézel ki,

Callie. Nem vagyok hajlandó hazudni. Tönkretetted magad. A legszívesebben közöltem volna vele, hogy sokkal inkább tönkre vagyok téve, mint hiszi. De egyre csak olyan irtózva nézett, mintha egy másodpercre azt kívánta volna, bár ne léteznék, én pedig pontosan ugyanezt éreztem. Mindent magamba fojtottam, tudtam, hogy sosem árulhatom el; mert akkor anyám még ennél is nagyobb gyűlölettel és undorral nézne rám. Gyötrődésem első néhány hetében megpróbált megérteni. És ezt nagyon értékelem. Kérdéseket tett fel, még egy pszichológushoz is elvitt, aki azt mondta, csak azért lázadozom, mert több figyelemre vágyom. A pasas kisvárosi dilidoki volt, semmit sem értett az egészből, bár én nem is próbáltam megértetni vele. Nem akartam, hogy tudja, mit rejtegetek. Akkorra már mindaz, ami valaha jó és tiszta volt bennem, tönkrement, elrohadt, akár a napon hagyott tojások. Az a baj anyuval, hogy csak azt szereti, ha minden szép és jó. Utál rossz dolgokat látni a híradóban, nem is hajlandó megnézni. Még az újság főcímeit sem olvassa el, és nem szeret beszélni a világban lévő fájdalomról. -

Csak azért, mert a világ tele van rossz dolgokkal, nekem még nem kell

hagynom, hogy ez elszomorítson. - Mindig ezt hajtogatta nekem. Megérdemlem a boldogságot. Ezért hát hagytam, hogy a szégyen eluralkodjon rajtam, végezzen velem,

elhervasszon több ezer halott szirommá, mert tudtam, ha magamba fojtom az egészet, akkor anyámnak sosem kell tudomást szereznie a bensőmben lévő mocsokról, amitől sosem szabadulhatok: a rossz, gonosz, torz igazságról. Így anyu élhette továbbra is boldogan az életét, ahogy megérdemelte. Végül már nem faggatott annyit, és egy idő után már mindenkinek azt mesélte, hogy kamaszkori depresszióban szenvedek, ahogy a pszichológus mondta. Egyszer hallottam, amint azt mondja a szomszédnak - miután a pasas megvádolt, hogy elloptam a kerti törpéit -, hogy nem is vagyok én olyan rossz gyerek. Hogy előbb-utóbb csak felnövök majd, és amikor visszanézek erre a buta kis időszakra, amit a szobámba zárkózva töltöttem, komor szavakat írogatva, túl vastagon kihúzott szemmel meg lötyögős göncökben, azt fogom kívánni, bár ne tettem volna mindezt. Hogy meg fogom bánni magányos kamaszkoromat, de tanulni fogok belőle, és csodaszép nővé serdülök majd, akinek sok barátja lesz, és mosolyog a világra. De amit bánok - amit örökké bánni fogok - az, hogy a tizenkettedik születésnapomon bementem a szobámba.

49. PONT: LÉGY ŐSZINTE ÖNMAGADHOZ!

KAYDEN Két

NAPJA VAGYOK ITTHON,

és már majdnem visszasüllyedtem oda,

ahonnan el akartam menekülni. Apám még nem ütött meg, vagy ilyesmi, de félek tőle, ugyanúgy, mint amikor gyerek voltam. -

Mi a faszért hagytad azt a kibaszott tragacsot a ház előtt? -

kérdezi, amint belép a konyhába. Öltönyt visel, bár ma nem is megy dolgozni. Csak szeret fontosnak tűnni. -

Mert a garázsban nincs hely. - Olyan halkan vajazom meg a

pirítósomat, ahogy csak bírom, mert apám utálja a száraz kenyéren végighúzott kés hangját. -

Leszarom. - Kinyitja a konyhaszekrényt, és kivesz egy doboz

gabonapelyhet. - El kell tüntetned innen. Telefolyatja olajjal a felhajtót. -

Jól van. - Beleharapok a pirítósomba. - Keresek neki más helyet.

Megáll előttem, és megdermedek. Zöld szeme szigorú, rágóizmai megfeszülnek, az arckifejezése közömbös. -

Szerintem elfelejtettél valamit.

Nagy erőfeszítéssel lenyelem a falatot. -

Jól van, uram, máris keresek neki másik helyet.

Még néhány másodpercig fenyegetően néz, majd hátralép. -

És ajánlom, hogy utána gyere vissza, és takarítsd fel a morzsákat

a konyhapultról. Mély levegőt veszek az orromon át, ahogy az ajtó felé indulok.

-

Igen, uram.

Kivesz egy tálkát a mosogatógépből, én pedig kisietek a házból. Miért nem bírom megütni? Amikor fiatalabb voltam, párszor megfordult a fejemben a dolog, de mindig féltem, hogy hússzor olyan erősen ütne vissza. Mire idősebb és nagyobb lettem, lélekben már meghaltam, és semmi sem érdekelt. Hagytam, hadd rúgjon, hadd üssön, azt kívántam, bár túllépné a határt, és véget érne az egész. Legalábbis

addig

az

estéig,

amikor

majdnem

valóra

vált

a

kívánságom, de aztán felbukkant Callie, és megmentette az életem. Megcsörren a telefonom, kiveszem a zsebemből, Daisy neve villan fel a kijelzőn. -

Mi van? - veszem fel a mobilt, lekocogva a tornác lépcsőjén.

-

Szióka! - szól olyan sipító hangon, ahogy a barátaival szokott

beszélni. - Hogy van a kedvenc pasim? -

Jól.

-

Most mi van? Nem örülsz, hogy hallasz felőlem?

-

Pár nappal ezelőtt hallottam felőled - válaszolom. - Amikor teljesen

világossá tetted, hogy már nem vagyunk egy pár. Vagyis inkább Luke tette azzá, amikor elmondta, hogy megcsaltál. -

Istenem, Luke tökre ellenem van - csattan fel. - Mintha mindig is

azt akarta volna, hogy szakítsunk. Sosem értettem, miért haverkodsz vele. Még csak nem is hasonlít rád. -

Mit akarsz, Daisy? - kérdem kimért hangon, miközben átvágok a

füvön a lepukkant kisteherautó felé, számba tömve az utolsó falat pirítóst. -

Azt, hogy kísérj el az őszi bálra, ahogy megígérted.

-

Azt még azelőtt ígértem meg, hogy szakítottunk.

Drámaian felsóhajt. -

Figyu, tudom, hogy haragszol rám, de nincs párom, és jelöltek

bálkirálynőnek. Azt aztán végképp nem akarom, hogy egyedül legyek, amikor kihirdetik a győzelmemet. -

Biztos vagyok benne, hogy egy csomó srác örömmel elkísérne. -

És hanyatt döntene. -

De én azt akarom, hogy te kísérj el! - nyavalyog. - Légyszi,

Kayden, szükségem van rád! Rezeg a mobilom, megtorpanok a gyep szélén, gyorsan megnyitom az SMS-eimet. Callie: Csak tudni akartam h jól vagy. Luke azt mondta haza kellett menned. Ha szükséged van bármire csak szólj. Megcsóválom a fejem aranyos üzenete láttán. Aggódik értem. Még soha senki nem aggódott értem. -

Az istenit neki, nem tehetem - motyogom, a földet rugdosva.

-

Nem lehetek veled.

-

Dehogyisnem! - vágja rá Daisy. - Nincs más dolgod, csak értem

jönni hétre. Nem hozzá beszéltem, bár úgyis mindegy. Kell valami, ami eltereli a figyelmem. -

Jó, elkísérlek, de nem megyek utána bulizni.

Letesszük a telefont, nekem pedig borzasztó hányingerem támad. Ahogy kifordulok az utcára a kisteherautóval, kis híján elindulok kelet felé, az autópálya irányába, az egyetemre. Ám amint lenézek az öklömön lévő hegekre, nyugat felé kanyarodom, a belvárosba indulok, hogy parkolóhelyet keressek a kocsinak, aztán visszajöjjek, és elkísérjem este Daisyt a bálba.

CALLIE -

Szombat este van - mondja Seth, és zselét ken a hajára. - Muszáj

kiruccannod

velem.

Nincs

az

az

isten,

hogy

itthon

hagyjalak

szomorkodni. -

Semmi bajom. - A füzetemet keresgélve felemelek egy halom

tankönyvet. Őszintén szólva, kicsit lehangolt vagyok, mert Kayden nem válaszolt az SMS-emre. De valószínűleg csak elfoglalt. - Totálisan eltúlzod ezt az egész Kayden-ügyet. Leül a laptopja elé, a székén jobbra-balra forogva böngészi a Facebook-oldalát. -

Te nem is tudod, milyen bánatos képet vágsz már két napja.

Visszaejtem a könyveket az asztalra, és csípőre teszem a kezem. -

Hol a csudában hagytam a jegyzeteimet?

-

A szobádban - feleli Seth. - Nem emlékszel, otthagytad az

asztalodon, amikor... - Elharapja a mondatot, és gyorsan lecsukja a gépet. Aztán felém fordul a széken, barna szeme totál elkerekedett. Zseniális ötletem támadt! Miért nem ruccanunk ki csak mi, kettesben? Lefújom a talit Greysonnal, és elmehetünk ketten megnézni azt a béna filmet, amit úgy meg akarsz nézni. Lehanyatlom az ágyára. -

Szó sem lehet róla! Egy örökkévalóság után végre megint

randizol, nem fogom elrontani. -

Légyszi, Callie, ruccanj ki velem, szórakozzunk egy kicsit!

Alkarra támaszkodom. -

Mi bajod van? Tök furán viselkedsz.

-

Azért, mert tök fura vagyok. - Anélkül, hogy rám nézne, feláll a

székről, és félrerúg pár dobozt, hogy kinyithassa a gardrób ajtaját. - Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit, ami talán felzaklathat, de úgy

érzem, muszáj tudnod róla. -

Oké... Mi az?

Leakaszt egy fogast a rúdról, és leveszi róla a dzsekijét. -

Tudod mit? Inkább menjünk, és csináljunk valami őrültséget!

Felkelek az ágyról, és talpra állok. -

Seth, légy szíves, áruld el, mi folyik itt! A frászt hozod rám.

Felsóhajt, és visszahajol a gardróbba, hogy felakassza a fogast. -

Kérlek, ne hagyd, hogy ez tönkretegye a fejlődésedet! Az előbb,

amikor fent voltam a Facebookon, láttam, hogy Kayden bejelölte magát, mint Daisy McMillian partnerét az őszi bálon. A nyelvembe harapok, míg meg nem fájdul. -

Értem.

Becipzározza a dzsekijét, és felkapja a kulcsokat az asztalról. -

Indulhatunk, vagy előbb át akarsz öltözni?

Felkapom a táskámat az ágyról. -

Azt hiszem, inkább visszamegyek a szobámba, és tanulok.

-

Callie, én...

-

Seth, nem lesz semmi bajom. Most pedig eredj randizni, és érezd

jól magad helyettem is! Kisietek a szobából, mielőtt megpróbálhatna a lelkemre beszélni. Ami Kaydent illeti, nem is tudom, mit érzek. Azt hittem, végre jutok valamire az életemmel. Azt hittem, lehetőségek tárultak fel előttem. Ezek szerint tévedtem.

KAYDEN Az éjszaka közepén surranok be a koleszszobámba, még mindig szmokingban vagyok, a sporttáskát a kezemben szorongatom. Amikor felkapcsolom a lámpát, Luke felül, pislog, és a fejét csóválja.

-

Na jó, muszáj kitalálnunk valami új rendszert, hogy ne ébressz föl

folyton. - A szmokingomat vizslatja. - Szóval stimmel, amit a Facebookon láttam? Tényleg elkísérted Daisyt az őszi bálra? -

Nem, csak elmentem érte kocsival, és amíg tankoltam, lenyúlta a

mobilomat, és bejelölt engem, mint a partnerét. -

Nem mentél vele a bálba? Akkor meg mit csináltál? Csak a poén

kedvéért nyaltad így ki magad? Lerántom a csokornyakkendőmet. -

Nem,

egészen

a

suli

parkolójáig

vele

mentem,

de

ott

megvilágosodtam. Az órára pillant. -

Úgy hallottam, az képes megváltoztatni az ember életét.

Levetem a zakót, és a padlóra hajítom. -

Ez meg is változtatta... azt hiszem. És te nagyon fogsz örülni neki.

-

Hogyhogy?

-

Mert részben arra döbbentem rá, hogy Daisy egy szemét liba.

Elvigyorodik. -

Na végre! Jó sokáig tartott, hogy észrevedd. Tudod, elég nehéz a

felfogásod. Leülök az ágyra, és nekilátok kifűzni a cipőmet. Igazság szerint nagyon is könnyen ment a megvilágosodás. Miközben a suliba hajtottunk, Daisy megállás nélkül arról nyavalygott, hogy a manikűrös elszúrta a körmét. Egyre csak zagyváit, én pedig egyre több apró részletet vettem észre rajta, például hogy kicsit fintorog, miközben beszél, meg hogy milyen száraz a haja. Egyfolytában azon a sipító hangon beszélt, és amikor megérintette a lábam, a legszívesebben leráztam volna magamról a kezét. Egyre csak szidott mindenkit, úgyhogy végül megpróbáltam témát váltani, és viccelődni, de Daisy nem nevetett. Sőt, egy pillanatra úgy

nézett rám, mintha azt sem tudná, mit keres itt velem. Aztán én kezdtem azon gondolkodni, mégis mit keresek itt vele. Miután odaértünk a sulihoz, leparkoltam, majd közöltem vele: -

Jó mulatást!

Tátott szájjal meredt rám. -

Mi van? Te nem jössz be?

Kis mosollyal az ajkamon megcsóváltam a fejem. -

Eleve ide sem kellett volna jönnöm.

A fejemhez vágott minden fenyegetést, ami csak eszébe jutott, mielőtt kiszállt volna a kocsiból. Elhajtottam, hazaugrottam a cuccomért, és elindultam vissza az egyetemre, úgy éreztem, nagy kő esett le a szívemről. -

Igazad van. Elég nehéz a felfogásom. - Felkapom a cipőmet, és

beteszem a gardróbba. - Te, összefutottál Callie-vel, amíg otthon voltam? Találtam egy fülbevalót a kocsidban, és szerintem az övé. Egy pillanatig hallgat, aztán mocorog az ágyban. -

Muszáj kérdeznem valamit róla. Pontosan mennyire tetszik

neked? Vállat vonok, mert nem igazán tudom. -

Kedves és érdekes lány. - Újra vállat vonok, vívódom. - Minek

faggatsz ilyen rohadt furcsa kérdéssel? -

Hát, azért, mert összefutottam ma este Sethszel a parkolóban -

feleli. - És közölte velem, Callie megtudta, hogy elkísérted Daisyt a bálba. Fogom a zakót, és a gardrób felé indulok, hogy felakasszam, de lelassulnak a lépteim, ahogy felfogom, mit jelent ez. -

Mondta Seth, hogy Callie dühös?

-

Az biztos, hogy Seth nagyon dühös volt - válaszolja Luke. - Vagy

tíz percig kiabált velem.

Fogasra akasztom a szmokingot. -

Akkor beszélnem kéne Callie-vel. - Kiveszek a sporttáskából egy

pólót meg egy pizsamanadrágot, és visszamegyek a gardróbba átöltözni, hogy Luke ne láthassa meg ocsmány sebhelyeimet. -

Az nem lesz könnyű. - Luke ásítva hanyatlik vissza az ágyra. -

Ugyanis egész biztos vagyok benne, hogy Seth soha többé nem fog a csaj közelébe engedni. Erre a gondolatra elszorul a szívem. Bár azt hajtogatom magamnak, hogy messzire el kell kerülnöm Callie-t, fáj a gondolat, hogy talán tényleg ez lesz a vége. Életemben először vallom be magamnak őszintén, hogy mit érzek. Hogy valóban érzek valamit. Mégpedig Callie iránt. Hogy mégis mihez kezdjek az érzelmeimmel, arról viszont lövésem sincs.

Másnap reggel korán felkelek, mert nem bírok aludni. Visszatérő álmom, hogy megint a kerti házikónál vagyok, és apám ver. Ezúttal azonban Callie nem jelenik meg, apám ökle pedig újra meg újra a képembe csapódik, amíg el nem ájulok. Felöltözöm, átsétálok az út túloldalán lévő üzletbe, hogy igyak egy kávét. Épp visszafelé tartok a kampuszra, amikor megpillantom Callie-t az utca végén. Egy könyv van a kezében, olvas, miközben felém tart a járdán, észre sem veszi a körülötte lévő embereket és a mellette elhajtó autókat. Befont haja fél vállára hullik, kiszabadult tincsek keretezik az arcát, dzsekijét félig cipzárazta be. Szűk farmerja jól mutatja, milyen törékeny. A lámpaoszlop mellett várok rá, és egészen az utolsó pillanatig nem

pillant meg. -

Szia! - köszönök, igyekszem nem aggódni amiatt, hogy több mint

egy méterre tőlem megtorpant. Lassan lépek oda hozzá, a kávémat kortyolgatom. - Mit olvasol? Úgy láttam, totál belefeledkeztél. Rám szegezi a tekintetét, én pedig feszengek. Felemeli a könyvet, és megkocogtatja a borítót a címnél. -

Carrie drágám - olvasom fel.

Leereszti a kötetet az oldalához, könyvjelző híján az ujját dugja bele. -

Az amerikai irodalom szemináriumra kell, ami egy óra múlva

kezdődik. Tegnap este kellett volna elolvasnom, de nem találtam a könyvet. -

Á, értem. - Feszült hangját hallva nem találom a szavakat.

Hüvelykujjával megnyomja a gyalogátkelő gombját az oszlopon. -

Jól érezted magad otthon?

-

Nagyon - felelem, várom, hogy átlásson a hazugságon.

Táskája pántja alá dugja a hüvelykujját, és följebb húzza a vállán, miközben a gyalogátkelő lámpáját figyeli. -

Örülök.

Némaság telepszik ránk, ahogy Callie folytatja az olvasást. Figyelem, amint ajka hangtalanul formálja a szavakat olvasás közben; ajka, amiről tudom, hogy nevetségesen puha és szinte érintetlen. Nyilvánvalóan alig csókolták meg életében, és ettől valamiért még jobban vonzódom hozzá: mintha bennem megbízna annyira, hogy megengedje. Bár valószínűleg most már nem bízik bennem. -

Figyelj, szerintem beszélnünk kéne - próbálkozom. - Van pár

dolog, amit szeretnék elmondani. Vált a lámpa, és Callie felpillant rá. -

Most nem érek rá. Muszáj vennem egy kávét, és még a

könyvtárba is be kell ugranom az óra előtt.

Elindul a zebrán, de megragadom a dzsekije ujját. -

Callie, magyarázattal tartozom.

Megdermed, lepillant a karját markoló kezemre, aztán felnéz a szemembe. -

Nem, nem tartozol. Komolyan mondom. Nem hittem azt, hogy

együtt járunk, vagy ilyesmi. - Kirántja a karját a kezemből, és átsiet a zebrán. Már épp kiabálnék utána, hogy téved, hogy rengeteg mindennel tartozom neki, ám futásnak ered, mintha mit sem akarna jobban, mint megszabadulni tőlem.

3.

PONT:

EGYSZER

AZ ÉLETBEN AZT TEDD, AMIT AKARSZ, NEM PEDIG AZT,

AMIT SZERINTED TENNED KÉNE!

CALLIE KERÜLÖM KAYDENT. Ezerszer elmondtam magamnak, hogy nem tett semmi rosszat, de hiába, „bizonytalan” vagyok, ahogy azt Seth szíveskedett közölni velem a törielőadás alatt. Azt is mondta, hogy azért szakítottam meg a kapcsolatot Kaydennel, mert amikor elment, a „bizalmam” egy részét is elvitte magával. -

Miért teszel mindent idézőjelbe? - kérdezem, és felveszem a

táskámat a padlóról. Jennerly tanár úr ránk pillant, majd folytatja az előadást, hátratett kézzel fel-alá járkálva a hallgatóság előtt. Seth odahajol hozzám, és azt suttogja: -

Mert a pszichotankönyvemet idézem.

-

A pszichotankönyved említi az esetemet? - A padomra rakom a

táskát, és kicipzárazom. -

Nem konkrétan, de majdnem. - A szájába dugja a tollát, és

rendesen visszaül a helyére. Bepakolok a táskámba, és mire befejezem, az előadásnak vége. Megvárjuk, hogy szinte teljesen kiürüljön a terem, mielőtt elindulunk lefelé a lépcsőn. Jennerly tanár úr, egy magas, őszülő, fekete hajú, vastag keretes szemüveget viselő pasas, az ajtó mellett vár ránk. -

Az előadásom nem könnyed csevegésre való - közli velünk. - Ha

maguk ketten beszélgetni óhajtanak, akkor azt javaslom, be se üljenek az óráimra. -

Bocsánatot kérünk - mondja Seth, aztán grimaszt vágva rám

pillant. - Többet nem fordul elő. Végigmegyünk a zsúfolt folyosón. Az ablakból látszik a távolban elnyúló focistadion, a fémszerkezet csillog a napsütésben. -

Őrá gondolsz? - kérdezi Seth.

Elkapom a tekintetem az ablakról, és félrehúzódom egy csapat fiú elől, akik elfoglalják a fél folyosót. -

Kire?

Összevont szemöldökkel, oldalra hajtott fejjel néz rám. -

Callie, vagy el kell felejtened, vagy muszáj lesz beszélned vele.

Nem kerülheted, miközben továbbra is vágysz rá. -

Nem vágyom rá - hazudom, és amikor Seth a homlokát ráncolja,

felsóhajtok. - Jól van, na. Igen, sokat gondolok rá. Nagyon sokat. De majdcsak túlteszem magam rajta. Elvégre alig ismerem. -

Viszont egy csomó dolog köt hozzá - makacskodik Seth, és az

ajtóra nyomja a tenyerét, hogy kinyissa. - Megmentetted őt. Ő az első srác, akiben bízol. Tőle kaptad életed első igazi csókját. -

Benned előbb bíztam, mint benne. - Rágót keresve kotorászok a

táskámban, miközben a szellő a hajamat borzolja. -

Az más. - Elengedi az ajtót, és az becsukódik mögöttünk. - Te

meg én barátok vagyunk. Kayden ennél többet jelent neked. -

Ebben nem vagyok biztos. - Megtalálom a rágót, és kiveszek

egyet a csomagból. - Nem tudom, hogy jó vagy rossz, amit iránta érzek. Ami azt illeti, néha csak ijedt kislánynak érzem magam, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen. Seth szánakozva néz rám, miközben a fák alatt baktatunk, a csupasz ágak között ránk süt a napfény.

-

Hát, talán azt kéne tenned, amit akarsz, nem pedig azt, amit

szerinted tenned kéne. Vádló tekintettel szegezem rá a mutatóujjam. -

Ezt most a listáról idézted.

Ördögi kacajt hallat, hátraveti a fejét, szőke haja félrehull a szeme elől. -

Azért, mert ez a nap idézete! Te nem kaptál róla értesítést?

Megcsóválom a fejem, vele nevetek. -

A csudába! Elfelejtettem ma reggel megnézni az üzeneteimet.

Nem olvastam az értesítést. Átkarolja a vállam. -

A kérdés az: mit akarsz tenni? De komolyan, igazából mit akarsz?

Megállok a pad előtt, megfontolom a kérdését, és a nagy stadionra bámulok a távolban. -

Szórakozni.

KAYDEN -

Nem igazán vagyok bulis hangulatban. - Kölnit spriccelek az

ingemre, aztán visszateszem az üvegre a kupakot. - Inkább itthon maradnék, és kialudnám magam. Tök szarul vagyok. -

Azért, mert totál depis vagy. - Luke kihúzza a komód fiókját,

válogat a felsői közt, végül kiválaszt egy hosszú ujjút. - Egy bizonyos csaj miatt, akit nevén sem nevezhetek, mert akkor úgy néznél rám, mintha meg akarnál ölni. A hajamba túrok. -

Ez egy kurva nagy hazugság.

Drámaian elkerekedett szemmel fűzi be az övét a nadrágjába. -

Gyalog kéne mennünk, nem? Akkor egyikünknek sem kell

vezetnie hazafelé.

-

Ugye tisztában vagy vele, hogy a buli csak három sarokra van, a

magánkoleszban? Hülyeség lenne kocsival menni. -

Azt hittem, messzebb van, egy belvárosi lakásban.

Megnézem az üzeneteimet, aztán lenyomom az oldalsó gombot, lezárva a billentyűt. -

Nem, csak pár utcára innen.

Lekapja a dzsekijét a széke támlájáról. -

Akkor pláne nincs szükség józan sofőrre!

Bezárjuk az ajtót és kimegyünk a koleszból. Későre jár, feljöttek a csillagok, az utcai lámpák beragyogják az oszlopokat és a betont. Egy csapat lány sétál ugyanabba az irányba, mint mi, mind szűk ruhát és magas sarkú cipőt visel. Mögöttük haladunk, és Luke-nak aközben is jár az agya, hogy a legmagasabb csaj fenekét stíröli. -

Szerintem most remek ötlet volna egy verseny.

-

Vagy egyszerűen csak leszólíthatnád. Az is mindig beválik.

-

Csak olyankor, ha te vagy a szárnysegédem. - Rám pillant,

kíváncsi a reakciómra. - Mit gondolsz? Vállat vonok, bár semmi kedvem a bulihoz. -

Odamegyek veled hozzájuk, ha akarod.

Az égre emeli a szemét. -

Jó, ha csak ennyi telik tőled.

Odalépünk a lányokhoz, és Luke szóba elegyedik azzal, akinek a seggét bámulta. Egy alacsonyabb, göndör, szőke hajú, piros ruhás csaj hozzám beszél, de alig hallom. Egyfolytában Callie-re gondolok, és hogy mit tennék, ha épp vele lehetnék. -

Tuti nem mennék ebbe a hülye buliba - motyogom a bajszom alatt.

- Az biztos. A lány, aki dumálni próbál velem, értetlenül pislog.

-

Tessék?

-

Nagyon szép esténk van - mondom, mire elneveti magát, de a

homlokát ráncolja. A buli helyszínéül szolgáló, kétemeletes társasház melletti jakuzziból jó nagy zaj hallatszik. Kinyitom a kaput, és megvárom, hogy mindenki bemenjen. Luke éppen viccet mesél, ahogy belép, a másik két lány követi, sutyorognak és vihognak. Iszonyúan idegesít, és mire bekopogtatok a lakás ajtaján, már alig várom, hogy odabent megszabaduljunk tőlük. Az egyik focista, Ben rendezi a bulit. Rendes srác, bár nem igazán ismerem. Viszont amikor ajtót nyit, úgy üdvözöl, mintha a legjobb barátok lennénk. -

Kayden, haver! - Felém nyújtja az öklét.

Ráütök az öklömmel, és felvonom a szemöldököm. -

Szevasz, haver!

A vállam fölött Luke-ra meg a lányokra néz. -

Látom, hoztatok vendégeket! - Vigyorogva oldalra lép, hogy

bejöhessünk. A lakás sokkal nagyobb, mint a koleszszobám. Zene szól a hifiből, és a sarokban pókerjátszma zajlik egy kinyitható asztalnál. A konyhapulton piás üvegek sorakoznak, mellettük poharak, chips meg egy csomó más kaja. A kanapék között egy rakás ember táncol. A szemem azonnal megakad egy lányon, akinek barna haját csat fogja össze, fekete farmert, fűzős csizmát és lila, ujjatlan felsőt visel. Egy sráccal beszélget, kacag, és rázza a fenekét, egyre jobban belelendül a táncolásba. -

Callie! - Mindegy, hányszor pislogok, a látvány nem tűnik

valódinak. -

Kérsz valamit inni? - A lány, akivel bejöttem, az ujja köré csavarja

egy hajtincsét, miközben felnéz rám, és az ajkába harap. Megcsóválom a fejem, és ismét Callie-re figyelek. -

Talán egy kicsit később.

Callie Sethszel táncol, aki teljesen belefeledkezik a számba, mindketten együtt kiabálják a szöveget a társasággal, aztán nevetnek, felemelve a karjukat. -

Ezek meg mit keresnek itt? - tűnődik Luke, ahogy odalép mellém. -

Nem hittem volna, hogy ez az ő közegük. Seth észrevesz minket, és előrehajol, hogy Callie fülébe kiabáljon valamit. A lány elfordítja a fejét, és ránk néz. Felragyog az arca, és az embereket kerülgetve felém tart, sarkában Sethszel. Egy másodpercre felmerül bennem a gondolat, hogy talán elaludtam, és mindez csak álom, mert mintha Callie-t irtó boldoggá tenné a látványom. Amint odaér hozzám, a nyakamba csimpaszkodik, és érzem a leheletén a vodka szagát. -

Itt van Kayden! - közli velem, és olyan erősen ölel, hogy az már

fáj. Kicsit gyorsabban veszem a levegőt, ahogy a hátára teszem a kezem. -

Te részeg vagy?

Elhúzódik, a szemembe néz, és bólint. -

Egy kicsit.

-

Nem, totálisan - magyarázza Seth, ahogy ő is átvergődik a

tömegen, és csatlakozik hozzánk az előszobában, feljebb tolja fekete, gombos felsője ujját. - Úgy értem, kurvára holtrészeg. Miközben a kezem még mindig a hátára simul, Callie a mellkasomnak dönti a fejét. -

Azt hittem, nem szokott sokat inni.

Seth figyelmét elvonja egy srác a sarokban, aki az italát kortyolgatja, és egy nagyon rövid, gesztenyebarna hajú lánnyal beszélget.

-

Általában nem is, ma este viszont kivételt tett. Figyelj, tudnál

vigyázni rá egy kicsit? Van itt valaki, akivel muszáj beszélnem. Bólintok, végighúzom az ujjaimat Callie hátán. -

Persze.

-

Mindent a szemnek, semmit a kéznek! - int Seth, és ujjával rám

mutatva elhátrál. - Callie olyan részeg, hogy semmire sem fog emlékezni, vagyis részedről mindennemű tapi helytelen. Megcsóválom a fejem. -

Milyen srácnak nézel te engem?

Vállat vont, elítélő pillantást vet rám. -

Fogalmam sincs.

Callie pislogva néz fel rám, olyan képet vág, mintha alig lenne magánál. -

Kik azok a lányok, akikkel jöttetek?

A tőlem jobbra álldogáló szőke csaj csúnya pillantást vet rám, és csípőre teszi a kezét. Callie-n tartom a szemem. -

Te, menjünk be a konyhába, kerítsünk neked egy kis vizet!

Bólogat. -

Nagyon szomjas vagyok.

Nyugtalanít ártatlan tekintete, meg az is, ahogy az ingembe kapaszkodik, miközben a konyha felé terelem. Jelen pillanatban teljesen megbízik bennem, és félek, hogy mindent el fogok baszni, szokás szerint. Ben is a konyhában van, egy hosszú, göndör, barna hajú csajjal beszélget, aki tapadós farmert és mélyen kivágott, piros felsőt visel. Amikor meglát minket, furcsa kifejezés suhan át az arcán. -

Ez meg ki? - kérdezi tőlem, Callie felé bökve az állával.

-

Callie Lawrence. - Fél karomat elemelem a lánytól, hogy elvegyek

egy műanyag poharat a pulton lévő halom tetejéről. - Ő is ide jár suliba. Az apja volt az edzőm a gimiben. Callie elereszti a derekamat. Karját oldalra nyújtva igyekszik megőrizni az egyensúlyát, miközben én megnyitom a csapot, hogy megtöltsem a poharat. -

Szóval edző a faterod? - Ben a pultnak dől, miközben a lány,

akivel dumált, a piákhoz lép, hogy töltsön magának valamit. -

Igen, már vagy húsz éve, vagy mi - feleli Callie, kissé akadozó

nyelvvel. -

Na, és tanított neked valamit? - kérdezi Ben, karba téve a kezét.

Nem tetszik nekem az incselkedő hangneme. - Például, hogy mi az akció, vagy hogy hogyan kell eldobni meg elkapni a labdát? Kezemben a pohár vízzel megfordulok, épp akkor, amikor Callie grimaszt vág. -

Még szép, például azt is tudom, hogy te elkapó vagy. - Gúnyosan

pislog Benre. - Vagyis te kapod el a labdát. -

Nahát, hogy te milyen cuki vagy! - Ben lenyűgözve lép felé.

Kezemet a mellkasára téve hátratolom. -

Eszedbe se jusson! Ő nem szabad préda.

Ben bocsánatkérően néz rám, én pedig odaadom a vizet Callie-nek, aki hátradönti a fejét, és nagy kortyokban iszik. -

Bocsi. Nem tudtam, hogy a csajod.

Nem fáradok azzal, hogy helyesbítsem a tévedését, több okból sem, melyek közül néhány igencsak elbaszott. Miután Ben kimegy a konyhából, Callie elveszi a poharat a szájától, és lenyalja a vizet az ajkáról, mocskos gondolatokat ébresztve bennem, amiket tudom, hogy nem válthatok valóra. -

Ez a srác elég nagy seggfej - jelenti ki, és visszaadja nekem a

poharat.

Összenyomom, és bedobom a szemetesbe. -

Te meg elég rámenős vagy ilyen részegen.

Amikor ismét feléje fordulok, az ajkát harapdálja, és a szemembe néz. -

Neked tetszik, ha rámenős vagyok? Ettől megkívánsz?

Na, bassza meg! Tényleg holtrészeg. -

Mi lenne, ha szépen hazamennénk?

Megcsóválja a fejét, bizonytalan lábbal hátrál a pult felé. Megragadja a peremét, felcsüccsen rá, és beveri a fejét a konyhaszekrénybe. -

Tudni akarom. - Megdörgöli a fejét, és csúnya pillantást vet a

szekrényre, mintha az valami rosszat csinált volna. - Amikor ilyen vagyok, akkor kívánsz? Hátranézek, fohászkodom, hogy Seth lépjen be a konyhába, és mentsen meg ettől a kínos beszélgetéstől. -

Nem tudom, Callie.

Az ajkát biggyeszti. -

Azért nem, mert egyáltalán nem is kívánsz, igaz?

Felsóhajtok, a pultra támaszkodom, így ő két karom közé kerül. -

Nem, nem erről van szó. Hidd el nekem! Csak nem szeretnék úgy

beszélgetni veled erről, hogy később nem is fogsz emlékezni rá. Előrehajol, így arcunk majdnem egymáshoz ér. -

Emlékezni fogok rá. Esküszöm!

Igyekszem nem kinevetni, és ökölbe szorítom a kezem, így próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy megragadjam a csípőjét. -

Na jó, az igazat akarod hallani? - kérdezem, ő pedig bólogat. -

Nem, nem tetszel jobban ilyen állapotban. Nekem a józan Callie tetszik, akivel rendesen lehet beszélgetni. Aki olyan édes, hogy az kurvára imádnivaló. - Lehajtom a fejem, lélegzetem a nyakát éri, kis híján megszegem a „Semmit a kéznek!” szabályt, de mégsem lépem át a határt. - Aki már attól is megremeg, ha rálehelek. Akit olyan, de olyan

nagyon szeretnék megcsókolni és megérinteni, hogy szinte beleőrülök. Aki érzéseket ébreszt bennem... - Elhallgatok, és elhúzódom, örömmel látom, hogy Callie-nek félig le van hunyva a szeme. Innen tudom, hogy nincs semmi vész. -

Fáradt vagyok. - Ásít, a feje fölé nyújtja a karját, és megpillantom

csupasz hasát; lapos, apró és feszes. - Megkeresnéd Sethet, hogy hazavihessen? A füle mögé simítok egy hajtincset. -

Igen, de gyere velem! Nem akarlak egyedül hagyni itt.

Bólint, leugrik a pultról, én pedig átkarolom a hátát, hogy megtartsam. Bejárjuk a lakást, de sehol sem leljük Sethet. Luke-ot a pókerasztalnál találom, beszállt a játékba, és csal, ahogy az apja tanította. -

Figyelj, haver, hazaviszem Callie-t - mondom, ahogy felnéz rám a

kártyáiból. - Ha látod Sethet, szólnál neki? Luke bólint, aztán tekintete visszasiklik az előtte lévő piros és kék zsetonokra. -

Ja, haver, persze.

Callie az ingembe temeti az arcát, ahogy kimegyünk az ajtón, a csöndes folyosóra. Rám támaszkodik, én pedig lesegítem a lépcsőn, és ki a kapun. Hűvös az éjszaka, a lány reszketve dől nekem. -

Hol a kabátod? - kérdezem, a karját dörzsölve.

Vállat von, aztán megbotlik a padkában, de elkapom. Alig nyitja ki a szemét, és egyre csak sóhajtozik. Végül feladom, és megállok a járda közepén. Pislogva néz fel rám. -

Mi a baj?

Elengedem, és lassan beszélek, mert tudom, hogy nehezen fogja fel, bármi is történjék. -

Fel foglak emelni, és a karomban viszlek haza. Jó lesz így?

A kezemet bámulja, aztán ismét a szemembe néz. -

Jó.

Óvatosan lépek oda hozzá. -

Karold át a nyakam!

Engedelmeskedik, felcsúsztatja a kezét a mellkasomon, majd a nyakamba csimpaszkodik. A mellemen nyugtatja a fejét, én pedig átkarolom a hátát. Behajlítom a térdem, fél kezemet a lába alá csúsztatom, és a karomba emelem. Hozzám dörgöli az arcát, ahogy elindulok a járdán. Lassan lépkedek, mert imádom, milyen jó érzés cipelni őt, imádom, hogy szüksége van rám, hogy meg akarom védeni. Mire elérek a Mclntyre Kollégiumhoz, minden erőmmel azon vagyok, hogy be ne pánikoljak, amiért le kell tennem őt. -

Callie, hol az azonosító kártyád? - kérdezem. - Én nem hoztam el

az enyémet. -

A zsebemben - motyogja, és érte is nyúl, ám a keze tehetetlenül

hullik le. - Túl fáradt vagyok, hogy kivegyem. -

Próbáld újra, jó? - Szinte könyörgök, de nem reagál.

Kiűzök

a

fejemből

minden

alantas

gondolatot,

fél

karral

a

mellkasomhoz szorítom, a másik kezemmel pedig benyúlok a zsebébe, gyorsan kihúzom a belépőkártyáját. Lehúzom, a kapu kinyílik, és bemegyek. Felmegyek a lifttel az emeletre, és megkeresem a szobáját. Épp a kilincsért nyúlok, amikor Callie felébred, és megragadja a karomat. -

Ne, ne nyisd ki! - szól, a kilincsre kötött piros sálra biccentve. - Ez

azt jelenti, hogy a szobatársam... most éppen... elfoglalt. Igyekszem nem röhögni azon a tényen, hogy Callie még részegen is alig bír beszélni erről. -

Akkor mit akarsz, hova vigyelek?

Ismét a mellkasomra ejti a fejét. -

Nekem az is jó, ha nem teszel le. Ez így nagyon megnyugtató.

-

Na és Seth szobája?

Lehunyja a szemét, meleg lehelete az ingemet éri. -

Ahhoz előbb meg kéne keresned őt...

Meggörnyed a hátam, ahogy még jobban a mellemhez szorítom őt, és elindulok jobbra a folyosón. Miután kiérek az épületből, átvágok a gyepen a Downey Kollégiumhoz, és felmegyek lifttel a szobámhoz. -

Callie, le kell tegyelek, hogy kinyithassam az ajtót - suttogom a

fülébe. Bólint, én pedig óvatosan talpra állítom. Háttal a falnak dől, lecsukódik a szeme. Beütöm a kódot a zárba, aztán kinyitom az ajtót. Felkapcsolom a lámpát, visszalépek a folyosóra, és felkapom Callie-t, majd beviszem a szobába. Letérdelek az ágyra, gyengéden leengedem őt a matracra. Az oldalára gördül, én pedig felegyenesedem, és próbálom kitalálni, mit csináljak. Lefekhetnék Luke ágyába, de tuti szétrúgja a seggem, amikor megjön. -

Te hol fogsz aludni? - méreget, miközben a sarokba rúgom a

bakancsomat. -

Épp ezt igyekszem kiokoskodni. - Hezitálva meredek rá. - Nem

baj, ha melléd fekszem? Kicsit elkerekedik a szeme, és habozva mozdul arrébb, a fal felé húzódik. Az oldalamra fekszem, távolságot tartok kettőnk között, Callie pedig ismét lehunyja a szemét. -

Sethen kívül még senkivel nem aludtam egy ágyban - motyogja. -

Nem bírok aludni, ha van mellettem valaki. Nekiállok kikászálódni az ágyból. -

Semmi baj. Keresek másik helyet, ahol alhatok.

Ujjai a karomra kulcsolódnak. -

Nem kell elmenned! Melletted biztonságban érzem magam.

Habozok.

-

Komolyan mondod?

-

Igen, ha veled vagyok, akkor mintha nem is létezne mindaz, amit ő

tett velem. -

Callie, miről beszélsz?

-

Nem érdekes. - Ásít, és egy picit közelebb húzódik hozzám, a feje

alá simítja a kezét, és felhúzza a térdét. - Fáradt vagyok. Kicsit remeg a kezem, ahogy feléje nyújtom, és kisimítok a homlokából pár hajtincset. -

Bólint,

Minden rendben. Aludj csak nyugodtan! és

másodpercekkel

később

körbeölel

halk

szuszogása.

Gondolkodás nélkül odahajolok hozzá, gyengéden puszit nyomok a homlokára, és fogalmam sincs, mi a fenéhez kezdek majd holnap reggel.

12. PONT: PRÓBÁLJ HALADÁST ELÉRNI VALAMIBEN, AMITŐL FÉLSZ!

CALLIE AMIKOR

KINYITOM A SZEMEM,

úgy érzem, mintha berepedt volna a

koponyám, az agyam pedig lüktet. Azonnal tudatában vagyok, hogy nem a saját szobámban ébredtem. Fiús holmik hevernek a padlón, a síkképernyős tévé melletti polcon van egy PlayStation konzol, és a rám boruló takarónak olyan illata van, mint Kayden kölnijének. Tágra nyílt szemmel ülök fel, töröm a fejem, hogy felidézzem a tegnap este történtek részleteit. Emlékszem, hogy Seth megkérdezte, mit akarok csinálni, én meg azt feleltem, szórakozni. Így hát elvitt bulizni, és jól lerészegedtünk. Ezután minden homályos, de valamilyen oknál fogva él bennem a kép, ahogy felnézek a csillagokra, miközben valaki a karjában cipel. Megnyikordul a tőlem jobbra lévő ajtó, és Kayden lép be a szobába, kezében két pohár kávéval. Kapucnis, fekete, hosszú ujjú felsőt visel, ami hangsúlyozza szálkás karját, farmerja alacsonyan ül a csípőjén. Meglepetten néz, amikor meglátja, hogy ébren vagyok. -

Már azt hittem, egész nap aludni fogsz.

Halványan pislákol az ablakon át a napfény, az ágy fölötti órára pillantok. -

Basszus, már majdnem vacsoraidő? - Az étel gondolatától

görcsbe rándul a gyomrom. Kayden odaadja nekem a kávét, hálásan veszem el.

-

Seth mondta, hogy a tejeskávét szereted.

Bólintok, iszom egy kortyot. Isteni íze van. -

Egek, iszonyúan fáj a fejem!

Leteszi a másik poharat az éjjeliszekrényre. -

Általában ez a vége, ha túl sokat iszik az ember.

Leengedem a kávéspoharat. -

Kayden... Én nem... Nem tudom, mi történt.

Leül mellém az ágyra, súlya alatt besüpped a matrac. -

Hát, nekem csak az estétek második felét volt szerencsém látni,

de úgy értettem, Seth azt mondta, hogy rengeteg vodkát ittál. Mire én összefutottam veletek Ben buliján, már holtrészeg voltál. Grimaszolok. -

Csináltam valami... furát?

-

Nem igazán. Végül itt kellett aludnod, mert nem találtam Sethet,

és egy piros sál volt a koleszszobád kilincsére akasztva. -

És te hol aludtál?

Feszültté válik, bűntudatos képet vág. -

Melletted.

Lenyalom a számról a habot, és kibámulok az ablakon a tiszta kék égre. -

Ha jól emlékszem, haza kellett cipelned.

Bólint. -

Alig bírtál járni... De szívesen tettem.

Lehúzom magamról a takarót, és leteszem a lábam a padlóra. -

Azt hiszem, zuhanyoznom kéne, aztán megpróbálni enni valamit.

Bár inkább kihánynám a belem. Kayden a lábamra helyezi a kezét, ujjai a térdemre simulnak. -

Az a helyzet, hogy szeretném, ha eljönnél velem valahova. El kell

mondanom neked valami nagyon fontosat... Arról van szó, ami azon az

estén a kerti háznál történt. - Komoly a tekintete, a hangja pedig kimért. -

Jól van

-

felelem.

-

Most

rögtön mennünk

kell? Vagy

zuhanyozhatnék előbb? Undorítónak érzem magam. Felkacag. -

Zuhanyozhatsz előbb. Odakint foglak várni, a padoknál.

Talpra állok, hirtelen elönt a vágy, hogy megöleljem. -

Oké, sietek! - Az ajtó felé indulok, de a kilincset lenyomva meg

torpanok. - Kayden, köszönöm, hogy a gondomat viselted tegnap éjjel. -

Nem nagy ügy. - Hezitál. - Még rengeteg ilyen éjszakával tartozom

neked, mielőtt kvittek lehetnénk.

KAYDEN Tegnap éjjel alig aludtam valamit. Feküdtem az ágyban, hallgattam Callie szuszogását, próbáltam vele egyszerre lélegezni. A szívem mélyén azt kívántam, bár fel se ébredne az álmából, hogy továbbra is mellette feküdhessek. Mire a nap a hegyek fölé emelkedett, arra jutottam, eljött az ideje, hogy elmondjam neki az igazat, hadd tudja, mibe keveredik. Akkor eldöntheti, tényleg akar-e engem, mert én láthatóan úgysem bírom távol tartani magam tőle. Kibaszottul ideges vagyok, ahogy a hegyekhez hajtok vele, oda, ahol először kirándultunk együtt. Leparkolom a kisteherautót a fák közelében, és kiugrunk, a kék ég alatt a dombok felé sétálunk. -

Megint fel fogunk mászni oda? - kérdezi Callie, felbámulva a szirt

tetejére, ahogy közeledünk felé. Haja a hátára omlik, karba teszi a kezét. Felállok egy sziklára az ösvény mellett, és a kilátást csodálom. -

Ma nincs itt senki. - Letelepszem a kőre, és megpaskolom az

oldalamon lévő helyet. - Gyere, ülj ide mellém!

Felém lép, és kinyújtom a karom, hogy felsegítsem. Elhelyezkedik mellettem, a tenyerére támaszkodik, és az előttünk sorakozó dombokat figyeli. Egy pillanatra lehunyom a szemem, átérzek mindent, tudom, hogy ha elmondom neki, annak vagy jó vége lesz, vagy nagyon rossz. -

Aznap este, amikor felbukkantál a házunknál, és apám épp engem

vert - kezdem, mielőtt inamba szállhatna a bátorságom -, az nem az első alkalom volt, hogy megütött. Nem tűnik meglepettnek. -

Hányszor ütött már meg?

Egy előttünk elsuhanó levelet figyelek, fel-le száll, majd elrepül a tágas tér felé. -

Nem tudom... Kábé hétéves korom óta már nem is számolom.

Levegő után kap, és oldalra fordítja a fejét, rám néz. -

Már kicsi korodban is vert?

Vállat vonok, mintha nem lenne nagy ügy. -

Ez volt a szokása, érted? Leginkább akkor, ha ivott, de néha

józanul is. Soha nem tetszett neki, amit csináltunk, de nem szobafogságot kaptunk, vagy a játékainkat kobozta el, hanem kiabált velünk, és megvert minket. Callie sokáig hallgat, miközben a felhőket figyeli az égen. -

Azon az estén mivel dühítetted fel?

-

Felsértettem a kezem. - Megfeszítem a kezemet magam előtt,

nem árulom el neki, hogy szándékosan tettem kárt magamban. Erre még nem állok készen. - Aggódott, hogy elszúrom a focis karrieremet. Megint sokáig hallgat. -

Miért nem tettél soha semmit ellene? Miért nem szóltál valakinek?

Miért nem ütöttél vissza? Helyben is vagyunk. Erre vártam. Most megtudja, milyen elbaszott ez az egész helyzet.

-

Nem tudom. Azt hiszem, eleinte azért, mert még túl kicsi voltam,

hogy megértsem a dolgot, és mire elég idős lettem, hogy tegyek ellene valamit, már egyszerűen nem érdekelt az egész. Néha úgy érzem, mintha lélekben meghaltam volna. - Vállat vonok, aztán még egyszer, és erőltetem magam, hogy a szemébe nézzek. Felvont szemöldökkel mered rám, döbbenten, de nem elítélő tekintettel. -

Nem érdekelt, hogy megütött?

Lehunyom a szemem, beszívom a hűvös levegőt. -

Pont ezt magyarázom. Nem igazán boldogulok az érzelmekkel, és

valószínűleg csak magamba fogok zárkózni, meg egy csomó elcseszett baromságot művelni. Jobban teszed, ha távol tartod magad tőlem. Csend támad, kinyitom a szemem, félig-meddig arra számítok, hogy Callie már nincs is mellettem, de még mindig figyel, emelkedik-süllyed a mellkasa, ahogy lélegzik. Engem bámul, aztán megmozdul, felém húzódik, mire elönt a feszültség. Feltérdel, átveti az ölemen fél lábát, és átkarolja a nyakam, fejét a vállamon nyugtatja. Szorosan magához ölel, nekem pedig elkerekedik a szemem, egész testem görcsbe rándul, miközben igyekszem egy ujjal sem megérinteni őt, fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan reagáljak. Hamarosan úrrá lesz rajtam az illata meg a melegsége, és felcsúsztatom a kezem a hátára. Lehunyom a szemem, és teljes erőmből viszonzom az ölelését.

CALLIE Ha valaki bízik bennünk annyira, hogy megossza velünk a titkát, akkor sokkal könnyebb megbízni benne. Mintha az illető feltárná előttünk a szívét, és cserébe nekünk is ki kéne tárulkoznunk előtte. Kayden feltárta előttem a titkát, és én viszonozni is akartam, de képtelen

voltam rá. Legalábbis nem bírtam teljesen kitárulkozni előtte. Pedig szeretnék. Annyira akarom őt, hogy beleörülök. Akarom őt. Akarom őt. Akarom őt. Mindegy, hányszor írom ezt le, még mindig nem érzem valóságosnak. Az egész helyzetet nem érzem annak, mert sosem hittem, hogy megtörténhet. Valaki bekopog a szobámba, és feltápászkodom az ágyról, hogy ajtót nyissak. Kayden áll a küszöbön, hóna alatt egy tojásfocival. Mez helyett csinos

farmert

és

szürke

pólót visel.

Barna haja egy fekete

baseballsapka alól kandikál ki. -

Kérni szeretnék tőled egy szívességet. - Eltelt pár hét, mióta

mesélt az apjáról, és azóta sokat lógtunk együtt, mint barátok, de ma valami más csillog a tekintetében, valami könnyedebb. -

Okés... - Elhátrálok az ajtótól, beengedem. Szeme azonnal az

ágyon heverő, nyitott spirálfüzetre téved. A füzethez kapok, és bedugom a párnám alá. -

Csak nem a naplód? - Vigyorog, és átveszi a focilabdát a másik

hóna alá. -

Nem tehetnél úgy, mintha észre sem vetted volna? - Feltartom a

kezem, mintha imára kulcsolnám. - Légyszi, légyszi! Elmosolyodik. -

Rólam is van szó benne?

Úgy teszek, mintha a szememet dörgölném, hogy leplezzem az arcomba szaladó vért. -

Nem, nincs.

-

Callie, te elpirultál - cukkol, és felém lép, hogy elhúzza a kezemet

az arcomtól. - Ne leplezd! Aranyos. Grimaszt vágok, leginkább saját magamra, mert a megjegyzése miatt csak még jobban pironkodom. -

Na, szóval miféle szívesség kéne?

-

Ha velem jönnél, segíthetnél nekem edzeni. - Körbejár a

szobában, mindent megszemlél, az egyik kezéből a másikba dobálgatja a labdát. - Luke-ot lefoglalja a csaj, akivel egy hete jár, és nem hajlandó edzeni velem. -

Benne vagyok - válaszolom. - De nem úgy nézel ki, mint aki

edzéshez van öltözve. -

Laza edzés lesz. - Felém fordul. - Csak dobálgatom kicsit a lasztit.

-

És szerinted én tudok neked segíteni? - kérdezem, nagyon is

izmos testét méregetve. -

Láttalak az üzletben. Úgy tűnt, nagyon érted a dolgod. Egyébként

is, a bulin kérkedtél Bennek a király focitudásoddal. -

Nem is igaz! Vagy mégis?

Biccent. -

Bizony.

Erre eltűnődöm, vajon mi mindent mondhattam még. Néha úgy érzem, olyasmit is elárultam neki, amit azóta is titkol előttem. -

Hát jó. - Felkapom a kulcsomat az íróasztalról, és felveszem az

edzőcipőmet.

-

Megteszek

minden

tőlem

telhetőt,

hogy

kicsit

megnehezítsem a dolgod. Kuncog a bajsza alatt, miközben az ajtó felé indul, és kíváncsi volnék, vajon arra az estére gondol-e, amikor csókolóztunk, mert én igen.

Amikor a stadionhoz érünk, a lámpák már beragyogják a zöld pályát. A lelátó üres, és sehol egy teremtett lélek, kivéve a kukákat kiürítő takarítót. A pálya közepére sétálunk, és én körbefordulok, szemügyre veszem a lelátókat, picikének érzem magam a környezet óriási mérete miatt. Az ég

sötét, feljöttek a csillagok, és telihold van. Kayden feldobja a labdát a levegőbe, miközben én begombolom a kabátomat. -

Tudod, mióta csak a boltban voltunk, szeretnélek megint dobni

látni. Kíváncsi vagyok, nem csak mákod volt-e. Csípőre teszem a kezem, és csúnya pillantást vetek rá. -

Hékás, most meg miért sértegetsz?

-

Én csak megpróbállak feltüzelni. - Futásnak ered hátrafelé,

kezében a labdával. - Úgy jobban fogsz játszani. - Felém hajítja a labdát, és én elkapom, elhúzom a számat, ahogy a bőr a tenyeremet dörgöli. -

Juj, ez fáj! - Úgy teszek, mintha megsérültem volna, a

mellkasomhoz szorítom a csuklómat. Kayden lelógatja a karját, felém siet. -

Callie, ne hara...

Hátrarántom a karomat, és teljes erőből feléje dobom a labdát. Futásnak ered, épp időben ugrik fel, hogy elkapja a lasztit. Miután ismét két lábbal áll a földön, megcsóválja a fejét. -

Te durván játszol.

Vállat vonok, nem tagadom. -

Így tanultam. Apám véresen komolyan veszi ezt a sportot.

-

Ja, azt tudom. Tisztában vagy vele, hányszor ordította le a fejem,

amiért elszúrtam valamit? De igaza volt. - Tőlem oldalra dobja a labdát, gyorsan kell mozognom, hogy elkapjam. - Jól megdolgoztatott, és mindig ösztönzött. Ha ő nincs, valószínűleg nem nyerem el az ösztöndíjat. Két kezembe fogom a labdát. -

Nem akarok faragatlan lenni, de nem engedhette volna meg

magának a családod az egyetemi tandíjat, ha mégsem kaptál volna ösztöndíjat? -

Apám nem lett volna hajlandó fizetni a tandíjat - feleli Kayden

nagyot nyelve. - Folyton azt hajtogatta nekünk, hogy vagy önerőnkből kijutunk a házból, vagy örökre ott ragadunk... Én nem akartam ott ragadni. - Kinyitom a számat, de ő tapsol, majd kinyújtja a kezét. - Na, dobjad! Odahajítom neki a labdát, és könnyedén, vigyorogva elkapja. -

Na jó, ezúttal nemcsak dobni fogom neked a labdát, hanem utána

megpróbállak szerelni! Tágra nyílik a szemem, és leesik az állam. -

Ezt most viccnek szántad?

Magasra dobja a labdát. -

Focival kapcsolatban sosem viccelek. Na, menj hátrébb! Adok

egérutat, hátha úgy lesz esélyed elmenekülni előlem. Hátrálok a pályán, még mindig kétlem, hogy tényleg üldözőbe akar-e venni, és leszerelni. Amikor a gólvonal közelébe érek, megállok Kaydennel szemben. -

Tényleg üldözőbe fogsz venni? Vagy csak azt próbálod elérni,

hogy jobban játsszak? Jó messze van, de világosan látom hamiskás képét. -

Hidd el nekem, komolyan gondolom. Sőt, igazság szerint már alig

várom. Nyers hangja hallatán kihagy a szívem. -

Jól van, dobd csak a labdát, de úgyis én fogok nyerni.

Egy pillanatra döbbentnek látszik, ám aztán elhátrál, egyre gyorsulnak a léptei, majd a karja előrelendül, és a labda felém hasít a levegőben. Kapkodom a lábam, karomat magasba tartva sprintelek hátrafelé. Az utolsó pillanatban kicsit felugrom, és elkapom a labdát, mielőtt földet érhetne. Miután landolok a füvön, habozok, még mindig nem tudom, Kayden tényleg el akar-e kapni.

Amint stabilan állok a lábamon, felém rohan, de úgy istenigazából rohan. Sarkon fordulok, futásnak eredek a pálya vége felé. Hála istennek, hogy ilyen közel vagyok a gólvonalhoz, mert apró lábam nem sokáig bírná tartani a lépést Kayden hosszú virgácsaival. Nevetve üldöz, súlyos léptei gyorsan közelednek hozzám. Szememet a pálya végén lévő sárga póznára szegezem, meg a fehér vonalra, amin át kell jutnom. Amint átlépem, karomat a magasba emelve megpördülök. Kayden rohanása kocogássá lassul, a fejét csóválja, liheg. -

Na jó, lehet, hogy alábecsültelek, és túl nagy egérutat adtam.

Vigyor ül ki a képemre, ahogy ledobom a labdát a gyepre. -

Mit is szoktatok csinálni, ha gólt szereztek? - Az államra

tapasztom a mutatóujjam, úgy teszek, mintha mélyen elmélkednék. - Ja, megvan! - Hátrafelé ugrándozom, lengetem magam előtt a karomat, bugyuta kis táncot lejtek. Kayden elneveti magát, szeme sarka ráncba szalad. -

Azta, ezek szerint van egy jó öntelt oldalad is!

Felkapom a focilabdát, szabad kezemmel megragadom a póznát, megperdülök körülötte, elevennek és súlytalannak érzem magam. Egy másodpercre lehunyom a szemem, élvezem az arcomat érő hűvös szellőt, a pillanat varázsát. Mire ismét kinyitom a szememet, Kayden körülöttem járkál, komótosan lépked, zsebre dugott kézzel. Lelassítok, továbbra is a póznába kapaszkodom, figyelem, ahogy felém közeledik. Egy szót sem szól, rám szegezi smaragdzöld szemét, amiből bizonytalanság és feszültség süt. Amikor odaér hozzám, a póznának dőlök, igyekszem továbbra is higgadtan lélegezni, hiába érzem a belőle áradó vágyat. Kiveszi a labdát a kezemből, és válla fölött hátrahajítja a pályára. -

Szabaduljunk meg végre ettől a vacaktól!

-

Azt hittem, azért hoztál ide... - felelem elcsukló hangon, képtelen

vagyok levenni a szemem az ajkáról, ahogy megnyalja -, hogy segítsek neked edzeni. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán újra becsukja, majd megfordítja a sapkáját, így az ellenző hátulra kerül. Felém hajol, és hátam a póznának simul, ahogy ajka kis híján az enyémhez ér. Habozik, kezét a póznára teszi, a fejem mellé, aztán megcsókol. Eleinte gyengéd, szája alig simítja az enyémet, de aztán másik kezével is megragadja a póznát, és felém nyomul, míg testünk egymásnak nem szegeződik. Összegabalyodik a lábunk, egymásnak feszül a mellkasunk, és Kayden nyelve hegye végigfut az ajkamon, míg ki nem nyitom a számat, hogy beengedjem. Ziháló hang tör fel a torkomból, és ettől elsőre elszörnyedek, de mintha csak bátorítaná Kaydent. Egymásba fonódó nyelvünkből vágy és hév sugárzik. Egyik keze megragadja a derekamat, pont a pólóm szegélye

alatt,

és

az

idegeim

összekuszálódnak.

Másik

kezét

végigsimítja az oldalamon, hüvelykujjával követi a bordáim vonalát, majd megállapodik a csípőmön. Szorosabban fog, és felemel. Zihálva átfogom a lábammal a derekát, satuként szorítom. Agyam egymillió kilométer per órával száguld. Félek. Nem Kaydentől, hanem mindentől, ami ahhoz kapcsolódik, amit éppen tesz. Akarom ezt? Akarom? A válasz igen. Akarom. Nagyon is. Remélem, hogy nem veszi észre testem ideges remegését, miközben pólóm alá csúsztatja az ujjait, és a hasamat cirógatja. Ahogy az alsó ajkamba harap, nem bírom magamba fojtani a nyögést. Kayden hátrahúzódik, icipici távolságot hagyva arcunk között. Hatalmasra tágult a pupillája, csillog a stadion reflektorfényében, és ziháló lélegzete az arcomat csiklandozza. -

Callie, nem akartam... - Elhallgat, a fülem mögé simít egy tincset. -

Nem akarlak erőltetni. Mintha az arcomra lenne írva, milyen tapasztalatlan vagyok. Ajkamba harapok, igyekszem leplezni a feszengésemet. -

Minden oké.

Habozik. -

Biztos? Teljesen biztos?

Hevesen bólogatok. -

Igen.

További habozás nélkül az ajkamra szorítja a száját, és torkomon akad a zihálás, csókja úgy feltüzeli a testem. Nyelve ismét a számba hatol, keze a pólóm alatt marad, tenyere a hasamra simul. Ez életem legfélelmetesebb és legcsodásabb élménye. Örökké emlékezni akarok rá. Merészen a felsője alá csúsztatom a kezem, miközben mohón kapok levegő után. Kayden felszisszen, ahogy kezem bejárja kockás hasát, tele sebhelyei göröngyös vonalaival. Aggódom, hogy menten a kezemért nyúl, és kirántja a felsője alól, ám ujjai csak egyre feljebb hatolnak, egészen a melltartómig. Ajka elhagyja az enyémet, a szám sarkához ér, végigcsókolja az arcomat, az államat és a nyakamat, ahol a pulzusom dübörög. Fejem tehetetlenül oldalra hajlik, ahogy tenyere körbejárja a mellemet, pont a fehérneműm körül. Mély levegőt veszek, várom, hogy érezzem a hatását, de csakis arra tudok gondolni, milyen lenne, ha Kayden még jobban felfedezné a testem. Meg akarom tudni, milyen az, ha valaki olyan ér hozzám, akiben bízom, akinek engedélyt adtam. Ujjai lassan becsúsznak a melltartóm alá, és egész testemben megremegek, ahogy megcirógatja hüvelykujjával a mellbimbómat. Forróság önt el, és megragadom Kayden oldalát, teljes erőből belekapaszkodom; kitapintom a sebhelyeit, miközben ő kitapintja az

enyémeket. Felnyög, miközben a nyakamat szívja, és rám hajol. -

Callie - suttogja. - Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, csak szólj!

Nem akarom. Egyáltalán nem. Csodás érzés. -

Nem akar...

Fülsiketítő kattanás hallatszik, majd másodperceken belül lekapcsol minden lámpa, és sötétség borul ránk. Megdermedek, Kaydenbe kapaszkodom, ő pedig felemeli a fejét a nyakamról. Felsőjét markolva érzem, hogy hullámzik a mellkasa, és egy pillanatra mindketten hallgatunk. Aztán elneveti magát. -

Na, ez aztán jó móka.

-

Látsz valamit? - suttogom, jobbra-balra forgatom a fejem, és

hunyorgók. A fejét csóválja. -

Várj!

Leveszi a kezét a mellemről, és arra számítok, hogy le fog tenni, ám ehelyett átkarolja a hátamat, összekulcsolja az ujjait a derekamnál, megtart. Átszeli a sötét pályát, velem a karjában, én pedig még szorosabban fogom át a lábammal, azt kívánva, bár láthatnám az arcát, mert tudni akarom, mire gondol. Cipője súrlódik a füvön, aztán már a betonon dobban. Másodpercekkel később kilépünk egy folyosóról, a parkolóban találjuk magunkat, ami szinte üres, csak pár autó áll a leghátsó sorban, amit utcai lámpák világítanak meg. A fény irritálja a szemem. -

Ez meg miért történt?

Kayden smaragdzöld szeme csillog, ahogy vállat von. -

Kíváncsi lennék, véletlen volt-e, vagy direkt csinálták, hogy

lekergessenek minket a pályáról. Úgy helyezem a karomat, hogy a nyakába kapaszkodjak. -

Nem lett volna szabad a pályán játszanod?

-

Elméletileg nem. - Fülig ér a vigyora, mintha élvezné a helyzetet. -

De iszonyúan örülök, hogy igenis játszottam. Vállára hajtom a fejem, beszívom az illatát. -

És most mit csináljunk?

Egy darabig hallgat, és végre hátradőlök, hogy a szemébe nézzek. Mintha vívódna valamin, aztán talpra állít, és ujjainkat összekulcsolva kézen fog. -

Mi lenne, ha hagynánk, hogy a szél sodorjon? - kérdezi.

Összekulcsolt kezünkre meredek, majd felnézek rá. Jól hangzik.

9. PONT: TÁNCOLJ AZ ESŐBEN! 13. PONT: ÉLD MEG A PILLANATOT! 15. PONT: LÉGY ÖNMAGAD!

KAYDEN Jó,

BEISMEREM: ELŐRE ELTERVEZTEM AZ EGÉSZET,

és pontosan úgy

végződött, ahogy reméltem. Mióta csak meséltem Callie-nek apámról, egyre jobban összebarátkozunk. Ami tök jó lenne, kivéve, hogy kibaszottul vonzódom hozzá. Ez a megvilágosodás a könyvtárban ért, egy érzéki pillanatban. Callie épp az irodalomvizsgára segített nekem felkészülni, és amikor megjelent, még volt rajta egy dzseki, de miközben felolvasta nekem a jegyzeteit, levette. Fehér pólót viselt alatta, amin át láttam melltartója körvonalát, mellbimbója kitüremkedését. Benne valószínűleg nem tudatosult a dolog, mert nem az a fajta lány, aki direkt öltözne így. Sőt, ha szóltam volna neki, elvörösödik, és tuti elrohan. -

Kayden? - kérdezte, és meghökkenve nézett rám. - Figyelsz? Úgy

festesz, mintha elkalandoztál volna. Hátradőltem a széken, karomat az asztalra támasztottam, a tollam végét rágcsáltam. -

Kicsit el is kalandoztam.

Kimerültén sóhajtott fel. -

Akarod, hogy újra felolvassam?

Bólintottam, bár alig figyeltem oda. -

Persze.

Nekiállt

megint

magyarázni,

én

pedig

visszatértem

kéjes

gondolataimhoz: vajon milyen volna bebarangolnom az egész testét, és úgy beléhatolni, hogy felnyögjön. Eltűnődtem, vajon hagyná-e, hogy megpróbáljam.

A

barátságosdi

bevált

kettőnk

között.

Callie

megnevettetett, mindig mosolyt csalt az arcomra, jól éreztem magam vele. Úgy tudtam uralkodni sötét gondolataimon és problémáimon, mint már hosszú ideje nem. Logikusnak tűnt, hogy ne változtassak a helyzeten, de minél tovább figyeltem a tankönyv szavait olvasó ajkát, annál inkább bele akartam harapni. Felnézett a könyvből, és próbált dühösnek tűnni. -

Nem is figyelsz rám, ugye?

Megcsóváltam a fejem, képtelen voltam magamba fojtani a vigyorgást. -

Nem igazán. Bocsi! Elterelte valami a figyelmem.

-

Micsoda? - kérdezte bizonytalanul. - Akarsz beszélni róla?

Nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ne mosolyodjak el, és suttogjak a fülébe minden apró részletet az elmémben felvillanó nagyon-nagyon élénk képekről. -

Kösz, nem. Hidd el nekem, valószínűleg nem akarnád hallani.

A homlokát ráncolta, próbálta megérteni, miért vagyok olyan vidám. -

Tartsunk szünetet?

-

Nem kell, olvass csak tovább! Szívesen hallgatom a hangod.

Beszívta az alsó ajkát, hogy elfojtson egy mosolyt, és ezzel kis híján átlépte nálam a tűréshatárt. Úgy döntöttem, egy kicsit közelebb kell kerülnöm hozzá, így hát kitaláltam a remek focis tervet. Miután lekapcsolt a világítás a focipályán, végül az én szobámban kötünk ki. Meglep, hogy Callie milyen szívesen velem tartott. Útközben párszor majdnem meggondoltam magam, amikor az érzelmeim kissé túlfűtötté váltak.

Callie most az ágyak közti kis térben járkál fel-alá, a cuccaimra pillant, és felkap egy DVD-tokot, elolvassa rajta a feliratot. -

Felvetted az összes meccsedet?

Grimaszt vágok, miközben leveszem a baseballsapkámat, és az ágyra hajítom. -

Nem, apám csinálta. Szerette visszanézni velem minden egyes

meccsemet, hogy számba vehesse, mi mindent szúrtam el. Leteszi a tokot, és felém fordul. -

Nagyon sajnálom.

-

Nem, én sajnálom - felelem, és a hajamba túrok. - Sajnálom, hogy

beszéltem neked erről az egészről. Rám szegezi a szemét, közelebb lép. -

Szeretném, ha beszélnél nekem róla. Sosem tettem volna fel a

kérdést, ha nem akartam volna hallani a választ... Egyszerűen nem bírom elfelejteni, amit azon az estén láttam. Nem hiszem, hogy valaha is el fogom. Eszembe jut az éjszaka, amikor részegen motyogott valamit arról, hogy valaki valami rosszat tett vele. -

Te

is

elmesélhetsz

nekem

dolgokat,

ha

akarsz.

Remek

hallgatóság vagyok. Az ablak felé fordul, mellkasa emelkedik és süllyed. -

Tudod, meglep, mennyivel melegebb van itt, mint odahaza.

Titkol valamit. Csökkentem a köztünk lévő távolságot, mire megfeszül a teste. Szólásra nyitom a számat, hogy kifaggassam, ám ekkor furcsa arckifejezéssel fordítja felém a fejét, mintha halálra lenne rémülve. Mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mit csinál, odahajol hozzám, és az ajkamra szorítja a száját. Tetőtől talpig reszket, miközben megragadja a felsőm szegélyét, várja, hogy viszonozzam a csókot. Nem úgy terveztem, hogy ma este még az eddigieknél is messzebbre

megyünk, de nem bírok ellenállni az ajkának. Gondolkodás nélkül átadom magam a csóknak, a nyelvem úgy hatol be Callie szájába, mintha fel akarnám falni. -

Úristen - nyögi, ahogy kezem a hátára simul, és még közelebb

húzom magamhoz, hevesen szorítom ajkamat a szájára. Kiélvezem teste minden pontját, az eszembe vésem minden centijét. A szenvedélyes csók hirtelen a végsőkig elszánttá válik. Megpördülök Callie-vel, az ágy felé hátrálok, lábam összegabalyodik az övével. Hátrarántom a karomat, hogy felfogjam az esésünket, ahogy az ágyra zuhanunk. A hátára gördítem Callie-t, a karomra támaszkodom, de elég közel hajolok hozzá, hogy melegsége szétáradjon bennem, és melle a törzsemhez érjen, valahányszor levegőt vesz. Egy kicsit ellazulok, és felfedezem a testét a kezemmel, cirógatom a hasán, a bordái fölött, a melle alatt lévő bársonyos bőrt. Mielőtt észbe kapnék, hogy mit is művelek, kezem ismét becsúszik a melltartója alá. Ujjammal simítom a mellbimbóját, mire zihálva szorítja lábát az oldalamhoz. Jó érzés... túlságosan jó. Muszáj leállítanom magam, különben minden szét fog esni. Át akarok fordulni az oldalamra, ám Callie teste követi az enyémet, és lábát továbbra is a csípőmhöz szorítja, így combom az ágyékához simul. Miközben ujjaim a derekába vájnak, teste ívbe hajlik, és a combomhoz dörgölőzik. Hátraveti a fejét, kinyitja üveges szemét, és remegni kezd. Azt a kurva! Még soha az életben nem voltam így beindulva. Hozzádörgölöm

a

lábamat,

és

előrehajolok,

hogy

fogam

közé

csippentsem az ajkát, gyengéden beleharapok, miközben a mellére tapasztom a kezem. Callie a vállamat markolja, és egész testében reszket az izgalomtól. Abbahagyjam? Elég nyilvánvaló, hogy még soha senkivel nem ment ilyen messzire, és nem akarok olyasvalamit ráerőltetni, amire még nem

áll készen. -

Callie! - mondom, ám ujjai még erősebben kapaszkodnak a

vállamba, körme még a felsőm anyagán át is a bőrömbe mar, miközben felnyög, és tudom, hogy mindjárt elélvez. Benyúlok a lába közé, és kézzel juttatom el a csúcsra, a tenyeremhez dörzsöli magát. Pillanatokkal később pislog, és egész testében elernyed. Teljes áhítattal figyelem, ahogy igyekszik visszanyerni az önuralmát. Miután észhez tér, elkámpicsorodik az arca, és elszorul a mellkasom, ahogy a vállam fölé bámul. -

Callie? - Megcirógatom a szeme melletti apró anyajegyet. - Jól

vagy? Pislogva néz rám, és látom, hogy igyekszik nem elsírni magát. -

Igen, jól. - Kibontakozik az ölelésemből, és lemászik rólam. -

Adnál nekem egy percet? Aggódom. A szomorúság, ami egy pillanatra eltűnt a szeméből, máris visszatért, és még fel is erősödött. -

Hova mész?

-

Muszáj... - Elharapja a mondatot, feláll, nekilát helyreigazítani a

melltartóját meg a pólóját. Felülök, a karjáért nyúlok. -

Callie, ne haragudj! Nem lett volna szabad...

Feltépi az ajtót, és magyarázat nélkül kirohan a szobából. -

Az isten verje meg! - Az ágyra vetem magam, végighúzom a

kezem az arcomon. Az ilyen helyzetekben általában én szoktam lelépni, így eltűnődöm, ez a lány vajon mi elől menekül.

CALLIE Fogalmam sincs, mi történt az imént. Na jó, igazából nagyon is tudom.

Megtapasztaltam életem első orgazmusát, egyszerűen attól, hogy Kayden lábához dörgölőztem, és végül kézzel juttatott el a csúcsra. Olyan jó érzés volt, hogy az agyam alig bírt felfogni bármi mást, de miután véget ért, minden rám zuhan, akár egy halom repedt tégla. Egyszeriben az ö arcát látom Kaydené helyett. Kayden aggódva néz rám, ahogy felpattanok az ágyról, és kirohanok a szobából. Miután beérek a mosdóba, magamra zárom az ajtót, és térdre esek a vécé előtt. Felemelem a fedőt, érzem a gyomromat maró fájdalmat. Meg akarok szabadulni tőle. Iszonyatosan. Lehajtom a fejem, ledugom az ujjamat a torkomon, és egy éles mozdulattal mindent kikényszerítek a testemből. Rázkódik a vállam, miközben ujjamat egyre mélyebbre nyomva öklendezem, a hányás marja a torkomat. Könnybe lábad a szemem, csíp az orrlyukam, ahogy előrehajolok, és kiveszem ujjamat a számból. A hegye kicsit véres, letörlöm egy darab vécépapírral. Végül háttal a fal hűvös csempéjének dőlök, és hátrahajtom a fejem. Meleg könnyek csorognak a szememből, és folynak le az arcomon, miközben a pólóm ujjával letörlöm a képemről a hányást meg az izzadságot, mellkasom görcsösen meg-megrándul, ahogy igyekszem levegőt venni. -

Nem akarok ilyen lenni - suttogom, ahogy egyre csak patakzik a

könnyem. - Nem akarok ilyen lenni. - A hajamat húzkodom, és a fogamat csikorgatva sikoltok, minden csepp erőmmel gyűlölöm a rohadékot, aki ezt tette velem. - Kurvára gyűlöllek. Kurvára gyűlöllek. .. Kurvára... - Úrrá lesz rajtam a zokogás, megadom magam neki, kisírom a szemem és a lelkem.

Egyre csak Kaydenre gondolok, meg arra, hogy milyen jó érzés volt, amikor megérintett. Meg akarom ismételni. Teljes szívemből kívánom, bár ne jutna eszembe róla az az egyetlen kibaszott alkalom. Az az istenverte alkalom, amit úgy szeretnék elfelejteni. Ezerszer is felidézem azt az emléket, szeretném felfogni, mi történt előtte. Én tényleg azt hittem, hogy a srác csak szülinapi ajándékot akart adni nekem. Teljesen nyugodtan követtem öt végig a folyosón, és be a szobámba, még körül is néztem, kerestem az ajándékot az ágyon, a padlón. -

Hol van?- kérdeztem feléje fordítva.

Épp bezárta az ajtót. Nem értettem: miért zárja be az ajtót?

Eltelik egy hét, és én mindent megteszek, hogy elkerüljem Kaydent. Nem fogadom a hívásait, ellógom az egyetlen közös óránkat, és nem nyitok neki ajtót, hiába kopogtat be a szobámba. Bűntudatom van, de annyira szégyellem magam, hogy nem bírok szembenézni vele. Azt hittem, a történtek után egyszerűen lelép majd, de nem így alakul A hét vége felé kiosonok a szobámból, hogy elmenjek a könyvtárba, amikor tudom, hogy Kayden épp bioszelőadáson van. Könyveket keresek egy esszéhez, amit a depresszióról kell írnom. Anyuék hálaadásra Floridába repülnek, hogy meglátogassák a nagyszüleimet, így nem megyek haza a szünetre. A repülőjegyet sem engedhetem meg magamnak, hogy én is velük tartsak. Miközben egy polcon keresgélek, rezeg a mobilom a zsebemben. -

Szia! Azt hittem, órán vagy - veszem fel.

Seth azt feleli: -

Nem ugyanezt mondhatnám én is?

-

Ma szabit vettem ki.

-

Szabit, mi? Na, és honnan? - kérdi burkolt célzással.

-

Az életből. - Végighúzom ujjamat a köteteken, megérintem a

könyvek kopott gerincét. - Egyébként is, én arra használom ezt az időt, hogy utolérjem magam a beadandókkal. A háttérzene alapján, amit hallok, te viszont a Hazug csajok társasága ismétlését nézed. -

Nem is igaz, nem úgy terveztem, hogy az egész napot a

szobámban töltöm - ellenkezik. - Ami azt illeti, épp indulok, hogy találkozzam veled. Merre vagy? Felsóhajtok, kiegyenesedem. - A könyvtárban, próbálok megkeresni egy hülye könyvet a depresszióról. A katalógus szerint bent van, de még sincs a polcon. -

Pontosan hol vagy?

-

A hátsó sarokban, a stadionra néző ablak közelében. - Nagyot

nyelek, gombócot érzek a torkomban, amint Kaydenre gondolok. -

Ott leszel még egy darabig? - kérdezi, és kikapcsolja a tévét. -

Máris indulok. Lábujjhegyre állva felnézek a legfölső polcra. -

Valószínűleg. Túl alacsony vagyok, még csak nem is látom

rendesen a felül lévő könyveket. -

Jól van, Callie-kém, azonnal érkezik a herceg fehér lovon! -

Leteszi a telefont, én pedig visszarakom a mobilt a farzsebembe. A közeli könyvespolcok között keresgélem a zsámolyt, amit láttam már itt párszor. Végül feladom, és visszatérek a katalógus által megjelölt helyhez. Felteszem a lábamat alulról a második polcra, balra-jobbra nézek, nincs-e valaki a közelben, aztán gyorsan felmászom. -

ekkor

Megvagy! - mondom, és megragadom a könyvet. Leugrom, ám érzékelem,

hogy

valaki

mellém

lép.

Amikor

felpillantok,

egyszeriben értelmet nyer Seth kis megjegyzése a fehér lovon érkező hercegről. Kayden áll előttem, farmert és fekete kapucnis pulcsit visel,

barna haja borzas. -

Szia! - Merev a tartása, és feszült a hangja. - Te mostanában

kerülsz engem. -

Igen - vallom be, az oldalak sarkával játszadozva. - Ne haragudj!

Bonyolult a dolog. -

Nincs miért szabadkoznod, Callie. - Az egyik polcra teszi a karját,

és rátámaszkodik. - Én csak szerettem volna tudni, mi a helyzet... Ugye... ugye nem erőltettelek bele semmibe? Megcsóválom a fejem. -

Ez az egész nem a te hibád, esküszöm. Én is akartam... mindent,

ami történt. Én is akartam. Ellazul a válla. -

Akkor meg miért menekültél el?

-

Az bonyolult - ismétlem, a padlóra meredek a lábam előtt.

Kayden előrehajol, úgy tartja a fejét, hogy elkaphassa a pillantásomat. -

Beszélhetnél nekem róla. Talán segíthetnék. A bonyolult dolgok

megértésében elég jó vagyok. -

Ebben nem tudsz segíteni - felelem. - Nekem kell megbirkóznom

vele. Lassan fújja ki a levegőt. -

Ezt teljesen megértem.

-

Nagyon sajnálom, hogy úgy kiakadtam. Nem lett volna szabad

elrohannom, sem egész héten kerülnöm téged. Egyszerűen csak nem tudtam, mit mondjak, és hülyén éreztem magam. Igyekszem, hogy ez ne forduljon elő még egyszer. -

Ezek szerint lesz alkalmad igyekezni, hogy ez ne forduljon elő

még egyszer? Fel sem fogtam, hogy mit mondok. -

Nem tudom. Te mit akarsz?

Halkan kuncog. -

Szerintem elég nyilvánvaló, hogy én mit akarok. Úgyhogy tényleg

rajtad múlik. Te mit akarsz, Callie? Tekintetem végigfut hosszú lábán, izmos mellkasán, és végül a szemére szegeződik, amin látszik, hogy semmi más nem érdekli, csak a válaszom. Akarom őt. Akarom öt. Azért írtam le ennyiszer a naplómba, mert ez az igazság. -

Én azt akarom... - Elhallgatok, keresgélem a legjobb szavakat. -

Azt akarom, hogy több időt töltsünk együtt. Fülig ér a mosolya, és teljesen ellazul a tartása, miközben az ujjait ropogtatja. -

Egy pillanatra már a frászt hoztad rám.

Nem bírom megállni, hogy rámosolyogjak. -

Csak a megfelelő szavakat kerestem.

Pillantása a vállam fölé siklik, az ablakra: az ég lassan rózsaszínűre vált, és a nap a dombok mögé süllyed. -

Kábé öt percen belül a stadionban kell lennem, de megtennél

nekem egy szívességet? A hónom alá kapom a könyvet. -

Persze. Mit szeretnél?

-

Eljönnél megnézni a meccsemet? - kérdezi. - Kéne valaki, aki

szurkol nekem. -

Nem erre valók a szurkolólányok? - viccelődöm.

-

A szurkolólányokat túlértékelik. - Az arcom felé nyúl, hezitál, majd

végighúzza hüvelykujja begyét az alsó ajkamon. - Egyébként is, az az érzésem, hogy te sok szerencsét fogsz hozni nekem. Érintése nyomán csak nagy erőfeszítéssel sikerül nyitva tartanom a szemem. -

Jól van... ott leszek.

Az ég szürke, a reflektorok bevilágítják a zöld pályát, és a fenekem alatti fémpad hidegebb, mint egy mélyhűtő. Csapatokba verődött emberek ülnek körülöttem, kiabálnak, nevetnek, és karjukat lóbálják a levegőben. Eléggé idegesít, de megbirkózom vele. -

Te, mégis mit imádnak annyira az emberek a fociban? - Seth tágra

nyílt szemmel mered a pályára, majd a kijelző piros időmérőjére hunyorog. - Egyáltalán nem értem, mi olyan nagy szám benne. Soha nem is értettem. Jártam már meccseken, megnéztem, hogy játszik... Braiden... De még mindig nem értem. -

Talán az a jó benne, hogy figyelheted, amint egy rakat srác szűk

náciban rohangászik - vetem fel vállat vonva. -

Tudod mit? Ez egy kiváló érv. - Barna szeme bejárja a

játékosokkal teli pályát, és a fejére húzza a kapucniját. Könnyű észrevenni Kaydent, mert ő az egyik legmagasabb. Persze a barna-sárga meze hátán virító „Owens” felirat is elég árulkodó. Szerintem párszor felpillantott rám, de nehéz biztosan megállapítani. Öt perccel később Seth már nagyon unja magát, rángó térdén dobol az ujjaival. -

Úgy érzem, fel kéne kelnem, és táncolni, vagy valami. Valakinek

muszáj feldobnia ezt a bulit! Intek neki. -

Csak tessék!

Oldalra néz, a mellette ülő duci pasasra, aki kötött sapkát meg kapucnis melegítőfelsőt visel, és mogyoróval tömi a fejét. -

Kíváncsi vagyok, mit szólna az a csávó, ha nekiállnék táncolni.

Elnevetem magam, a térdem közé dugom a kezem.

-

Valószínűleg megdobálna mogyoróval.

Seth grimaszol, aztán látványosan megdörgöli a hasát. -

Szuper, remélem is! Éhen halok.

Felpillantok az órára. -

Már csak két perc van hátra.

-

És nyerésre vagy vesztésre állunk?

-

Az állás huszonnyolc-három.

Kitárja a karját, „Nem mondod!” képpel néz rám. -

De kié a huszonnyolc?

A mellkasomra mutatok. -

A miénk. Óriási előnyünk van.

Jobbra-balra néz, aztán az előttünk ülő nőt bámulja, aki épp hamburgert fal. -

Úristen, de éhes vagyok!

Felsóhajtok, és a lépcsőre mutatok. -

Akkor menj, vegyél valamit enni! Van kint pár kajás stand.

Kétkedve nézi a lépcsőt. -

Velem jönnél? A sportrajongók nagyon szenvedélyesek. Nevetve

felállók, és Seth jön utánam. Legalább tízszer elnézést kérek, annyiszor taposok rá véletlenül valaki lábára. Miután elérünk a lépcsőhöz, megkönnyebbülten felsóhajtok a tágas tér láttán, aztán követem Sethet, ahogy lebaktat a mélybe. -

Ugye még nem mész? - kiabálja túl valaki a tömeg zaját. Kayden

áll a pálya szélén, iszonyú szexis a mezében, smaragdzöld szeme rám szegeződik. A fejemet rázom, megragadom a hideg korlátot, és áthajolok rajta. -

Nem, csak Sethnek muszáj ennie valamit!

-

Akkor

jó,

mert

nem

akarom,

hogy

elvidd

szerencsémet! - kiáltja mosolyogva, és rám kacsint.

magaddal

a

Igyekszem nem hagyni, hogy nagy, bugyuta vigyor üljön ki az arcomra. -

Nyugi! Visszajövök!

Várj meg a meccs után - tátogja Kayden, szája lassan mozog a sisakja alatt. Megigézve bólintok, mire megfordul, és láthatóan feldobva siet vissza a csapatához. Továbbindulnék a lépcsőn, ám kis híján nekiütközöm Sethnek. - Azt hittem, már lementéi. - A korlátba kapaszkodom, és hátralépek. Kifürkészhetetlen képpel mered rám. -

Ezt nem hiszem el!

Oldalra húzódom, hogy elálljak egy pasas útjából. -

Micsodát?

Döbbenten csóválja a fejét. -

Te szerelmes vagy Kaydenbe!

Grimaszt vágok, kis híján elnevetem magam. -

Nem is igaz! Most pedig menjünk, kerítsünk neked valami

ennivalót, mielőtt még véget ér a meccs, és kisodor minket a tömeg. A fejét csóválja, az utolsó lépcsősor felé hátrál, még mindig ugyanaz a röhejes gondolat jár az eszében, de téved. Nem vagyok szerelmes Kaydenbe. Alig ismerem őt, márpedig a szerelemhez sok idő kell, sok bizalom, és sok minden más, amit én nem értek.

Sethtől az öltöző előtti folyosón válok el. Randija van ma este Greysonnal, úgyhogy lelkesen siet a kocsijához. Miután feloszlik a tömeg, leülök a betonra, és megnézem az SMS-eimet. Anyu: Szia édesem! Órák óta próbállak hívni. Azt akartam kérdezni

hazajössz-e hálaadásra. Tudom h elég későn szólok és azt mondtam neked elutazunk, de változott a terv és mégis itthon leszünk. Hívj fel! Felsóhajtok

a

gondolatra,

hogy

hazamenjek

az

emlékek

és

hazugságok közé. Visszadugom a mobilt a farmerom zsebébe, és oldalra pillantok, ahogy ömleni kezd az eső, elárasztva a járdát meg az utat. Az utcai lámpák fénye mintha vibrálna az esőcseppek zuhatagában, én pedig a szememet lehunyva szívom be az illatot. -

Azt a kurva! - hallom ki Kayden hangját a zsivajból.

Kinyitom a szemem. Pont előttem áll, szürke pólóban, sötét farmerben és bakancsban. Nyirkos a haja, és szemét az esőre szegezi. Talpra kecmergek, és lesöpröm a koszt a fenekemről. -

Igazam volt, tényleg szerencsét hozol - jelenti ki. - Totál szétrúgtuk

a seggüket. A fejemet csóválom. -

Szerintem ezt a győzelmet csak magatoknak köszönhetitek. Nem

rajtam múlott. Hosszú lába felém lép, csökkenti a köztünk lévő távolságot. -

Nem igaz, csakis neked köszönhetem a győzelmet. Jobban

játszottam, mint valaha, mert tudtam, hogy figyelsz, és megpróbáltalak lenyűgözni. -

Ugye tudod, hogy már máskor is láttalak játszani?

Oldalra hajtja a fejét. -

Mikor?

Vállat vonok. -

Apám néha magával cipelt az edzésre, mert a szüleim úgy

gondolták, többet kellene kimozdulnom a házból. A lelátó árnyékában ücsörögtem, és néztem a játékot. - Kayden szomorúan néz rám, úgyhogy a kézfejemre húzom a kabátom ujját, és témát váltok. - Mihez

kezdünk így az esőben? Nem Luke kocsijával jöttetek, mi? Tekintete a tetőről lezúduló esőfátyolra vándorol. -

Nem, ide mindig gyalog jövünk. Megkérhetek valaki mást, hogy

vigyen el minket. Szerintem páran kocsival vannak. Figyelem, amint az eső a betonra loccsan, és tudom, hogy ha Seth itt lenne, kiküldene a szabadba. -

A lista egyik pontja szerint táncolnom kell az esőben.

Kayden összevont szemöldökkel fordul ismét felém. -

Ki akarsz menni az esőbe, és táncolni?

Ránézek, döntést hozok. -

Nem, de szerintem én inkább futok hazáig. A koleszban

találkozunk! Mielőtt válaszolhatna, kirohanok a folyosóról, a fejem fölé kapom a karomat, reszketek, ahogy a hideg cseppek átitatják a kabátomat, és az arcomra hullnak. Tócsákba lépve fröcskölöm a vizet, miközben végigrohanok a járdán, elevennek és erőteljesnek érzem magam. Dörgés csattan az égen, az eső még jobban szakad, de én leengedem a karomat, ellazulok, végre önmagam vagyok, és megélem a pillanatot.

KAYDEN Az egész meccs alatt fel voltam dobva. A tudat, hogy Callie odafent ül a lelátón, és nem ítélkezik, egyszerűen csak itt van a kedvemért, enyhítette a nyomást, amit apám mindig rám rakott. Jelenléte visszahozta számomra a játék örömét, és jobban játszottam, mint valaha. Miután átöltözöm, kimegyek a folyosóra. Callie a földön ül, arcát oldalra fordítja, és lehunyja a szemét. Egy pillanatig csak bámulom őt, csodálom kissé kinyitott száját, hosszú szempilláit, amik megrebbennek,

valahányszor felcsattan a mennydörgés, meg a mellkasa mozgását, ahogy lélegzik. Végül én is a folyosó vége felé nézek, és azt a kurva, szakad az eső. Miközben azt próbálom kitalálni, hogy jussunk vissza a koleszba anélkül, hogy bőrig áznánk, Callie mond valami olyasmit, hogy az esőben táncolás is szerepel a listáján, majd kirohan a viharba. Döbbenten nézem, ahogy a járdán sprintéi, kitárt karral gázol át a tócsákon, mintha ez volna élete egyik legjobb pillanata. -

Basszus! - A nyomába eredek. Ahogy a víz a testemet éri, mintha

jég verne. Alig bírom Callie-n tartani a szemem, olyan sűrű cseppekben esik. A karommal védem az arcomat, és lehajtom a fejem. A zebrához érve lelassít, hogy megnézze, nem jön-e autó, így végre utolérem, hangosan zihálok. -

Elment az eszed? - kérdezem, miközben esőcseppek záporoznak

ránk. - Kurva hideg van idekint! Callie ijedten ugrik hátra, patakzik rajta a víz, haja az arcához és a nyakához tapad. -

Nem vettem észre, hogy követsz. Nem kellett volna.

Összekulcsolom az ujjainkat, és átszaladunk a zebrán, a víz átáztatja a ruhánkat, csöpög a hajunkról. Callie feje fölé tartom a karomat, amennyire csak lehet, igyekszem óvni az esőtől. Autók cikáznak az úton, miközben végigrohanunk a járdán a kollégiumom felé. Miután elérünk az épület előtti fákhoz, az oldalbejárat felé telelem őt, de kihúzza a kezét a szorításomból, és kiugrik a fa alól az esőbe. -

Callie, mi a fenét művelsz? - kiáltok fel, miközben az ágakról

jéghideg cseppek záporoznak a nyakamra és a képemre. Lehunyja a szemét, kitárja a karját, és hátrahajtott fejjel pördül körbe, vizes ruhája a testéhez tapad. Eső patakzik le az arcán, lecsöpög a hajáról, ami kibomlott, és a hátára omlik. Kabátja lecsúszik a válláról, és

a víz végigfolyik csupasz karján. Apró lépést teszek feléje, képtelen vagyok levenni róla a szemem. Megigéz a mozgása, ahogy a víz bevonja a testét. Lehajtom a fejem, kilépek a fa takarásából, hogy odamenjek hozzá az esőben. Nem értem, miért, de egyszerűen muszáj vele lennem. Még sohasem éreztem így magam, ez egyszerre felvillanyozó és kurvára félelmetes, mert még soha senkire nem volt szükségem. Megállok Callie előtt a sáros gyep közepén. Kinyitja a szemét, pillái meg-megrebbennek az esőcseppektől. Felemelné a fejét, de az arcára simítom a kezem, egy helyben tartom. Lehajolok hozzá, és a szájára tapasztom a számat. Leszívom az esőt az alsó ajkáról, lassan ízlelgetem őt, érzem lélegzete melegét. -

Kayden - motyogja, lehunyja a szemét, ahogy ujjai felfelé

vándorolnak a hátamon, majd a hajamba túrnak. Mélyen a szájába dugom a nyelvem, kezem nedves hajába gabalyodik. Másik kezemet lecsúsztatom a hátán, tenyerem mintha forró nyomot hagyna maga után, ahogy végigsiklik vizes ruháján és testén, egészen a csípőjéig. Felemelem őt, mire zihálva átkulcsolja a derekamat a lábával. Testünk melege nyirkos ruháink dacára felhevít minket, ahogy egymásba kapaszkodunk. Szorosan ölelem Callie-t, fél karomat a feneke alá csúsztatom, és vadul csókolom, miközben szinte belefulladunk az esőbe. Átvágok a gyepen, időnként kinyitom a szemem, hogy meggyőződjek róla, tényleg jó irányba, a kollégiumom felé haladok-e. Szerencsém van, mert éppen kijön valaki az épületből, amikor a bejárathoz

érünk.

Kitámasztom

a

lábammal

a

kaput,

mielőtt

becsukódhatna, addig tolom, míg be nem férünk rajta, és bejutok az előcsarnokba anélkül, hogy letenném Callie-t. Vannak páran odabent, kíváncsian figyelnek minket, de nem állok meg. Ez egy olyan pillanat, hogy szinte belehalnék, ha elhúzódnék a lánytól.

Miközben a kezem bejárja a testét, mindent érzek. Érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből, érzem, hogy Callie keze a hajamba túr, zihálni kezdek, érzem az izgalmat, hogy felvihetem őt a szobámba, a mohóságot, hogy még több helyen megérinthessem, hogy nyögést válthassak ki belőle, érzem, hogy belém kapaszkodik, bízik bennem, szüksége van rám. Még soha senkinek nem volt rám szüksége, mert még soha senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz.

CALLIE Táncolok az esőben, ahogy a lista előírta. Hideg van, mégis csodásan érzem magam, mert önszántamból akartam ezt tenni. Miközben körbeforgok, Kayden odalép hozzám, szemében félelem és vágy villan. Tekintete megijeszt és felizgat. Nem tudom, készen állok-e átlépni a határt, amit ez a tekintet jelez, de meg akarom tudni. Kayden vizes arcomra simítja a kezét, és elszántan megcsókol, mintha minden másodpercet az eszébe akarna vésni. Tökéletes csók, és én úgy teszek, mintha ez lenne életemben az első, úgy csókolom Kaydent, ahogy akarom. Felkap, száját az enyémre szorítja, ahogy a szobája felé cipel. Belekapaszkodom, azt hajtogatom magamnak, hogy ezúttal képes vagyok messzebbre menni, hogy nincs más dolgom, csak bízni benne. Valahogy sikerül kinyitnia a zárat anélkül, hogy letenne, majd bebotladozik a szobába, és becsapja az ajtót. A csók közben nevetve félrerúg valamit az útból, és az nagy csattanással ütközik a falnak. Leteszem a lábam a földre, miközben keze a pólóm alá csúszik, hideg tenyere a bőrömre simul. Végigszántok ujjaimmal nedves hajtincsein, széles vállán, le egészen a pólója szegélyéig, kockás hasa aljáig.

Felszisszen az érintésemtől, és elrántom a kezem. -

Bocsánat! - mondom.

Pislogva néz rám, majd a vállához nyúl, lehúzza a felsőjét, és a földre hajítja. Láttam már egyszer félmeztelenül, a kerti házikóban. De ez most más. A fény kiemel minden egyes fehér heget - kicsit és nagyot egyaránt - izmos mellkasán, karján, feszes hasán. Egyesek aprók, akár a körmöm, mások szélesebbek, egy pedig végighúzódik elöl az egész törzsén. Ösztönösen előrehajolok, lehunyom a szemem, és mellkasához érintem az ajkamat, pont a szíve fölött, leheletem a bőrét éri. - Callie - szól, és megfeszülnek az izmai. - Szerintem nem kéne... Elhallgat, ahogy nekilátok csókolgatni az egész mellkasát, gondosan megpuszilok minden egyes heget, és a legszívesebben eltörölném mindegyik emlékét, de tudom, hogy az ilyen sötét emlékektől nem lehet megszabadulni. Felfelé haladok, már a kulcscsontjánál járok, aztán a nyakánál, majd az állánál. Fogalmam sincs, mit csinálok vagy mit érzek, de mindez új, heves, és elárasztja a testem adrenalinnal. Amikor az ajkához érek, azt is megcsókolom, aztán elhúzódom. Tágra nyílt a szeme, szaggatott a légzése, és arcát kín tölti be. Feszültség lesz úrrá rajtam, félek, hogy valami rosszat tettem, de aztán ellágyul a tekintete. A tarkómra simítja a kezét, ujjhegyei a bőrömbe mélyednek, odahajol hozzám, és olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy azonnal elűzi belőlem a hideget. Az ágy felé hátrál velem, leveszi a kabátomat, és a pólóm szegélyéhez nyúl. Hajtogatom magamban, hogy kibírom, hogy ez a fiú nem fog bántani, miközben felemelem a karomat, hogy levehesse a felsőmet. Ez nagy lépés, és iszonyúan megrémít, ám Kayden az ajkamra szorítja az ajkát, mielőtt még észbe kaphatnék. A bicepszébe kapaszkodom, miközben kikapcsolja a melltartómat, amit aztán hagyok

lehullani a karomról. Alig kapok levegőt, ahogy csupasz bőre az enyémhez ér. Csodás érzés. És rémes. Ez minden, amit akartam, de azt hittem, sosem kaphatok meg. Ajka elhagyja a számat, lejjebb vándorol, a nyakamra, majd a mellkasomra. Lehunyom a szemem, amint szája a mellbimbómhoz ér. Ökölbe szorítom a kezem, nem tudom, hogy vezessem le a bennem felgyűlő, tehetetlen energiát, miközben Kayden nyelve bejárja mellem domborulatát. Esdeklő kiáltás szakad ki belőlem, és megroggyan a térdem. Elkapja a derekamat, tenyere hőt sugároz, ahogy megtart, és csókok sorát nyomja a mellkasomra. Egyre erősebb bizsergést érzek a lábam között, és felkiáltok, megmarkolom a haját, dübörög a szívem. -

Olyan gyönyörű vagy - mormogja Kayden, miközben igyekszem

talpon maradni. -

Olyan gyönyörű vagy - mormogja a srác, miközben leszorít az ágyra.

Próbálok kiszabadulni, ám térde a sípcsontomra nehezedik, ujjait a csuklómra kulcsolja, a fejem fölé szegezi a karomat. Úgy tombolnak bennem az emlékek, akár az eső és villámlás odakint. Kipattan a szemem, elhúzódom Kaydentől, karba teszem a kezem. -

Ne haragudj! Nekem ez nem... nem megy.

Döbbenten pislog. -

Mi a baj?

Körbefordulok, a padlón keresgélve a holmimat. -

Semmi. Csak meg kell találnom a pólómat. - Félrerúgok az útból

pár ruhát, összeszorul a tüdőm, nem jutok rendesen oxigénhez. - Csak meg kell találnom a pólómat. Ujjai a karomhoz érnek, és összerezzenek, mély levegőt veszek, igyekszem megállni a sírást. -

Áruld el, mi a baj! - könyörög.

-

Semmi. - Lerázom a kezét, ahogy kibuggyan a könnyem. – Csak

mennem kell. Megfogja a vállamat, és maga felé fordít. A földre szegezem a tekintetemet, nem vagyok hajlandó ránézni. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Meglátja a könnyeimet, és elkerekedik a szeme. -

Te jó isten, azt hittem, te is szeretnél ilyen messzire menni. Ne

haragudj! -

Nem ez a baj, és nem is te. - Elfordítom tőle az arcomat, és az ajtó

felé hátrálok, még mindig a karommal takargatva a mellemet. -

Akkor meg micsoda? - Felém lép, kétségbeesetten keresi a

választ a tekintetemben. - Callie, iszonyúan megijesztesz. Kérlek, mondd el, mi a baj! A fejemet rázom, hátrálok, megszégyenülten összegörnyedek. -

Nem mondhatom el! Most rögtön mennem kell!

Ahogy erősödni kezd a gyomromban a borzasztó érzés, eluralkodik rajtam, és a hatása alá kerülök, az ajtó felé fordulok, képes lennék póló nélkül kirohanni. Kayden elém veti magát, elállja az utamat. -

Így nem mehetsz ki innen - ellenkezik, tekintete csupasz mellemre

siklik. -

Ki kell jutnom innen - hörgőm, a hasamat szorongatva.

-

Úgy érzem, mintha valami szörnyűséget tettem volna... Bán-

tottalak, vagy valami? Rázkódik a vállam, sírva bököm ki: -

Te nem tettél semmi rosszat. Csak ő.

-

Kicsoda? - Felém lép, én pedig kis híján itt helyben ledugom az

ujjamat a torkomon, mert már nem bírom tovább. Oldalra ugrom, megpróbálom kicselezni Kaydent, mintha rám omlanának a falak. Nem kapok levegőt. -

Ki kell jutnom innen!

Elkapja a derekamat. -

Nem engedhetlek ki innen ilyen állapotban. Csak bízz bennem, és

áruld el, mi a baj! -

Nem! Nem viselnéd el.

-

Callie! - Ki van borulva. Én is. Kész katasztrófa ez az egész. -

Elviselek bármit, amit elmondasz nekem. A fejemet csóválom, megroggyan a térdem, csak Kayden karja tart meg. -

Nem, nem viselnél el bármit. - A hányás már a torkomat csípi,

csöng a fülem, és már nem is látok a könnyektől. Úgy zihálok, hogy már szédelgek tőle. - Senki sem akarná elviselni, hogy egy tizenkét éves kislány

megerőszakolásáról

kelljen

hallania...

Muszáj

magamba

fojtanom. Muszáj... - Elhallgatok, tudva, hogy ezt már soha nem vonhatom vissza. Kitépem magam Kayden karjából, elönt a szégyen, ám ő megragadja a kezemet, és visszaránt, a mellkasához szorít. A fejemet cirógatja, lesimítja a hajamat, miközben reszket a vállam, és könnyeim áztatják sebhelyes mellkasát.

34. PONT: ENGEDD, HOGY VALAKI KAYDEN KÖZEL KERÜLJÖN HOZZÁD!

KAYDEN Ha

ÖRÖKKÉ ÖLELHETNÉM

CALLIE-T,

ÚGY TENNÉK.

Nem számítottam arra,

ami elhagyta a száját. Tudtam, hogy sötét titkot rejteget, de ilyesmi eszembe sem jutott. Sajog a mellkasom, és a legszívesebben ismét az ágy fejtámlájába vágnám az öklöm. Egyedül az tart vissza, hogy nem akarom elengedni őt. Egy örökkévalóságon át zokogott, és minden egyes hüppögése belém mart. Sírása mintha széttépett volna. Végül elszenderedett, hozzám bújva, fejét a mellkasomra hajtva. Most vonalakat húzok az ujjammal csupasz hátán, a semmibe bámulok, nem értem, hogy tehetett vele ilyet valaki. Nem tudom, el bírom-e viselni. Minél régebb óta fekszem itt, annál jobban felhúzom magam, annál inkább úrrá lesz rajtam a harag. Ökölbe szorítom a kezem, a tenyerembe vájom a körmöm, nagy erőfeszítéssel igyekszem nyugton maradni. Callie mocorog, feldagadt, véreres szemmel néz fel rám. -

Jól vagy? - kérdezem, kisimítom a haját a homlokából.

-

Semmi bajom. - Rekedt a hangja, kipirult az arca, és kitágult a

pupillája. Habozok, nem tudom, melyik kérdés volna megfelelő, vagy hogy egyáltalán van-e megfelelő kérdés. -

Callie, azt, amit elmondtál nekem... ki tudja még?

-

Senki. - Csupasz válla megremeg, ahogy igyekszik levegőt venni.

- Sethet kivéve. Hezitálok, ujjaim megdermednek a hajában. -

Még anyukád sem?

A szeméből sütő szomorúság kis híján végez velem. -

Nem tudja más, csak te meg Seth.

Meg akarom kérdezni, ki tette ezt vele, hogy levadászhassam a mocsadékot, és puszta kézzel agyonverhessem. Ezernyi ötlet önti el az agyamat, ám odahaza soha nem ismertem Callie-t annyira, hogy most találgathassak. Valóban rákérdezhetnék, de jelenleg félek, hogy beleroppanna, ha megtenném. Jól tudom, mert életem nagy részében én is így éreztem. -

Szerintem fel kéne öltöznöd. - Felemelem a fejem, és válla fölött

az éjjeliszekrényen álló órára pillantok. -

Bocsánat! Nyilván dolgod van, én meg itt ücsörgök, és feltartalak.

- Elfordítja a fejét, ki akar bújni az ölelésemből, de megfeszítem a karomat, és még jobban magamhoz szorítom őt. -

Csak

azért

mondtam,

mert

Luke

nemsokára

hazajön

-

magyarázom, arcához hajtva a fejemet. - Nem azért, mert azt akarom, hogy felöltözz, és elmenj. -

Ó! - Kicsit megnyugszik, és hajtincsei a mellkasomra hullnak,

ahogy ismét lehajtja a fejét. Oldalra simítom enyhén esőillatú hajának pár tincsét, és gyengéd csókot nyomok az ajkára. Miután elhúzódom, meglepettnek tűnik. -

Kayden... én... én... - Keresgéli a szavakat. - Nem kell továbbra is

velem lenned, csak azért, mert sajnálsz. Igazából el sem akartam mondani neked a dolgot. Egyszerűen csak elkapott a pillanat heve. Döbbenten nézek le rá. -

Azért vagyok veled, mert veled akarok lenni.

Nagyot nyel.

-

Még azután is, amit elmondtam?

Megcirógatom az arcát. -

Callie, pontosan ugyanúgy érzek irántad, mint egy órával ezelőtt.

Semmi sem változott. A könnyeivel küszködve pislog. -

Biztos? Mert néha... néha nagyon kiborulok. Ami az előbb történt,

az nem egyszeri eset. Mindig ilyen állapotba kerülök, ha eszembe jutnak bizonyos dolgok. Bólintok, kurvára be vagyok gyulladva. Vele akarok lenni, ennél most semmit sem akarok jobban. Csak azt remélem, hogy el tudom viselni, Callie kedvéért.

CALLIE Nem akartam egy bomba erejével Kayden fejéhez vágni az igazat, de teljesen eluralkodott rajtam a kényszer, hogy elmeneküljek előle, és megszabadítsam a testem az undorító érzéstől. Kicsúszott a számon az igazság, reméltem, hogy kiakad, és elenged, ám pont az ellenkezőjét tette. Magához szorított, hagyta, hogy kisírjam magam, engedte, hogy összeroppanjak, és sokkal többet adott nekem, mint amiről valaha is tudomása lehet. Felszabadító volt kimondani az igazat, mintha visszanyertem volna életem egy részét. Csak azt remélem, hogy így is marad. Kayden

nem

ereszt

el,

ahogy

felülök,

teste

követi

minden

mozdulatomat. Csupán akkor enged el, amikor átmászik rajtam, és felveszi a melltartómat a földről. Bedugom a karomat a pántjába, és remegő kézzel nyúlok a hátam mögé, hogy bekapcsoljam. Kayden ezután felemeli a pólómat, kirázza, majd a fejemre húzza. Feltartom a karomat, belecsúsztatja a fölső ujjába, majd leengedi a pólót, hogy

rendesen takarjon. -

Mit akarsz csinálni a nap hátralévő részében? - kérdezi, és az

ablakra pillant. - Illetve az este hátralévő részében? Lehúzom a pólót a hasamon, majd kihúzom a hajamat a nyakából. -

Vissza kéne mennem a koleszomba, és utolérni magam a házival.

Még egy csomó esszét meg kell írnom. -

Ugye tudod, hogy a sulinak pár napon belül vége?

-

Tudom, de egy csomó órát kihagytam, amíg... téged kerültelek.

Felkap egy piros pólót a komódjáról, és beledugja a fejét, majd a haját borzolja. -

Akarod, hogy elkísérjelek?

-

Ha akarsz - felelem, bűntudatom van, amiért újabb szívességet

kérek tőle. Már így is épp eleget tett ma értem. Halvány mosoly játszik az ajkán. -

Elkísérlek.

Elindulunk együtt, és furcsán érzem magam, pláne akkor, amikor Kayden megfogja a kezem. Felvillan a távolban a koleszom fénye, és én csak arra bírok koncentrálni, hogy odaérjek. -

Hazamész hálaadásra? - kérdezi Kayden, ahogy átvágunk a

nedves füvön, és elhaladunk a fák alatt, amelyek ágairól záporozik ránk a víz. Vállat vonok. -

Nem terveztem, de talán. A szüleim Floridába akartak repülni az

ünnepekre, de ma kaptam egy SMS-t anyámtól, miszerint mégis otthon maradnak, és hogy akkor nekem is haza kéne mennem. -

Jöhetnél velem meg Luke-kal - veti fel, ahogy átkelünk az úton,

belelépve a tócsákba, majd felugrunk a járdára. - Pár nap múlva indulunk haza. Rengeteg okom van arra, hogy ne akarjak hazamenni; például az,

hogy a srác, aki tönkretette az életemet, talán a házunkban vendégeskedik. -

Még meggondolom, és majd szólok, mi legyen.

-

Te is tudod, hogy jó buli volna - mondja Kayden huncut vigyorral. -

Lóghatnál Luke-kal meg velem, és megmutathatnánk neked, mennyire nem jól szoktunk szórakozni. Félmosolyt villantok rá, mert a szavai az otthoni életemre emlékeztetnek, meg arra, hogy mennyire gyűlölöm azt. -

Talán.

Megnyalja az ajkát, úgy fest, mintha meg akarna csókolni, és bár örülnék neki, továbbra is aggódom, hogy nem a megfelelő okból van velem. A kollégium kapujának kilincséért nyúlok. -

Köszi, hogy hazakísértél! - Kihúzom az ujjaimat a kezéből, és

besietek az előcsarnokba, magam mögött hagyva a döbbent Kaydent. Ahogy elmegyek a mosdó mellett, próbálok még csak oda sem nézni, de nem bírok másra gondolni, és mégis visszafordulok. Miután végeztem, megint kapok levegőt.

KAYDEN Egyre csak arra gondolok, ami Callie-vel történt. Szerintem azt hitte, az igazsággal el fog ijeszteni, de épp ellenkező hatást váltott ki belőlem. Semmit sem akarok jobban, mint vele lenni és megvédeni őt, mert tudom, milyen, ha az embert soha nem óvja meg senki. Gondoskodni akarok róla, hogy többé ne eshessen baja Közeledik a téli szünet, én pedig készülök hazamenni. Őszintén szólva, nem is akarok visszamenni oda, de hova máshova mehetnék? Nincs senkim, csak anyám meg apám, akármilyen elcseszettek is.

Ráadásul anyám szinte könyörgött nekem, azt mondta, hogy Tyler is hazamegy, és őt már évek óta nem láttam. Kíváncsi vagyok milyen lehet most, a piálással töltött évek után. Callie meg én együtt töltöttük az elmúlt néhány napot, filmeket néztünk meg dumáltunk, de szigorúan csak barátokként. Nem azért, mert én így akarnám, hanem mert fogalmam sincs, hogyan próbáljak új irányt venni vele. Az utolsó órám után épp a koleszba tartok, mielőtt hazaindulnék amikor észreveszem a fák között sétáló Callie-t, egy könyvbe temetkezik. Kiengedett haja a vállára hullik, hosszú ujjú, szürke felsőt és fekete farmert visel. -

Mi jót olvasol? - kérdezem, megállva előtte.

Felkapja a fejét, és becsukja a könyvet, illetve spirálfüzetet: ekkor látom, hogy a naplója az. -

Szia, mit csinálsz itt?

A füzetet nézem, majd megemelem a szemöldököm -

Tudod, egy szép napon muszáj leszel hagyni, hogy elolvassam,

amiket írtál. Gyorsan megrázza a fejét, a mellkasához szorítja a naplót, vér tolul az arcába. -

Szó sem lehet róla!

Reakciója láttán csak még inkább el akarom olvasni az írását. Átvágunk együtt a füvön, nem igazán vezérel minket más, csak hogy eljussunk a járdáig. -

Eldöntötted már, hogy hazajössz-e? - kérdezem, zsebre dugva a

kezem. - Tudod, hogy én nagyon szeretném. A homlokát ráncolja. -

Ahogy anyukám is, de nem tudom... Nem igazán vagyok oda az

otthonlétért. Túl sok mindent juttat eszembe.

-

Nekem is - helyeselek. - És pont ezért kellene együtt mennünk.

Mindennap elhúzhatnánk otthonról, hogy együtt lógjunk. Luke se nagyon szeret otthon lenni, úgyhogy tuti elvisz minket, ahova csak akarjuk. Kétkedő arckifejezéssel néz fel rám a szempilláin át. -

Na jó, még meggondolom.

-

Kétségeid vannak?

-

Csak hát... eléggé hihetetlennek tűnik, hogy te, Luke meg én

együtt lógjunk otthon. -

Miért ne lógnánk?

Vállat von, a gyep szélén lévő sárban húzza cipője orrát. -

Mert régen sosem lógtunk együtt. Évek óta ismerjük egymást, de

csak itt beszélgettünk először. Miután eljöttünk Aftonból. Eléje penderülök, és kis híján belém ütközik. -

Te azt hiszed, hogy ejtenélek, amint hazaérünk?

Megint vállat von, és a földre bámul. -

Ez igencsak elkerülhetetlen. Mindenki otthon lesz, és egy csomó

ember, akivel együtt szoktál lógni, ki nem állhat engem. Az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét, szomorú kék szemébe nézek. -

Te most Daisyre célzol?

-

Daisyre, a haverjaira, mindenkire, akivel egy suliba jártunk -

mondja elkenődve. - De úgyis mindegy. Egyszerűen csak nincs kedvem hazamenni. Lehúzza a belépőkártyáját, és kinyitom neki a kollégium kapuját. Körülölel minket a meleg, ahogy átkelünk a kihalt előcsarnokon. -

És akkor mit fogsz csinálni? Itt maradsz egyedül?

-

Nagylány vagyok - mondja, ahogy belépünk a liftbe, aztán

megcsóválja a fejét, amint mosolyra húzom a számat. - Nem szó szerint nagy. A lift a magasba emelkedik, én pedig hallgatok, miközben próbálom

kitalálni, miként vehetném rá, hogy jöjjön velem. Amikor elérünk a szobája ajtajához, úrrá lesz rajtam a pánik. Szívet tépő a gondolat, hogy itt hagyjam egyedül. -

Na jó, teljesen őszinte leszek. - Mély levegőt veszek, mert amit

mondani készülök, az teljesen igaz, és nyíltabb, mint amit valaha is kiejtettem a számon. - Nem akarok olyan sokáig távol maradni tőled. Beszívja az alsó ajkát, és ráharap. -

Biztos vagyok benne, hogy ki fogod bírni. - A zár felé nyújtja a

kezét, és beüti a kódot. Már épp lenyomná a kilincset, de megragadom a csuklóját. -

Nem, nem fogom - erősködöm remegő hangon. - Nagyon

hozzászoktam a kis beszélgetéseinkhez, és... és te vagy az egyetlen, aki tényleg mindent tud rólam. Meggörnyed a háta, együtt érzőn néz rám. -

Előbb beszélnem kell anyámmal, és kérdeznem kell tőle pár

dolgot. Holnap szólok, mire jutottam. Elengedem, és hátralépek, kicsit jobban érzem magam. -

Ígérd meg, hogy alaposan meggondolod!

Bólint, lenyomja a kilincset. -

Ígérem. - Átlép a küszöbön, de még nem engedhetem el.

Megragadom a felsője ujját, és visszahúzom a folyosóra. - Te meg mit... Mielőtt tiltakozhatna, az ajkára tapasztom a számat, mindkettőnk lélegzete elakad. Kezem az arcához ér, rásimítom a tenyerem, miközben másik kezemet a hátára szorítva, magamhoz húzom. Bedugom a nyelvem a szájába, csak egy gyors csókra, de teljesen beleadom a bensőmet mardosó éhséget. Elgyöngül a lábunk, és a falra csapom a kezem, megtámaszkodom, mielőtt mindketten a földre zuhannánk. Callie halkan felnyög, én pedig elhúzódom tőle, mert tudom, ha csak egy kicsit is messzebbre megyek, sokkal nehezebb lesz elengednem őt.

Hevesen pislog, miközben vigyorogva elhátrálok a folyosón. -

És ne feledd, megígérted!

Kába tekintettel lép be a szobájába, és az ágyra ejti a füzetet, mielőtt becsukná az ajtót.

-

Nincs véletlenül nálad a gimis évkönyv? - kérdezem Luke-tól, mi-

után belépek a szobánkba. -

De, azt hiszem - feleli, egy pillanatra levéve szemét a tévéről. Épp

egy autóversenyes videojáték köti le a figyelmét, teljesen elmerül a konzol gombjainak nyomogatásában. - Miért? -

Megnézhetném egy pillanatra? - Kiveszek egy doboz kólát a

minihűtőből. A gardrób ajtajára mutat, aztán szeme ismét a képernyőre tapad. -

Szerintem odabent van, a bőröndömben.

Leteszem a dobozt az ágy lábához, és bemegyek a gardróbba. Kioldom a bőrönd zárját, felemelem a tetejét, és keresgélek a benne lévő kötetek között, míg meg nem találom az oldalra dugott évkönyvet. Lapozgatok benne, míg az „L” kezdőbetűs nevekhez nem érek, és rá is bukkanok „Callie Lawrence”-re. A képen lévő lány nem az a Callie, akit ismerek. Haja állig ér, és olyan tépett, mintha ő maga vágta volna le. Bő dzseki van rajta, ami elrejti vékony alkatát, vastag, fekete szemfestéke pedig elnyeli gyönyörű kék szemét. Ám ugyanaz a szomorúság sugárzik róla, ugyanúgy kísérti őt. Átpörgetek még néhány lapot, Callie-t keresve, de mintha alig létezett volna. Talpra állok, visszateszem az évkönyvet, és lecsukom a bőröndöt, közben azon tűnődöm, milyen lett volna, ha már a középiskolában összebarátkozunk. Valamilyen oknál fogva úgy érzem, talán könnyebb

lett volna minden, és még a rám nehezedő terhet is kissé elviselhetőbbé tette volna.

CALLIE Seth másnap reggel úgy ébreszt, hogy egy csomószor oldalba bök. Jegeskávé van a kezében, szőke haja kicsit borzas, és elszánt arckifejezés ül a képén. -

Azt álmodtam - kezdi, és leül az ágyam szélére -, hogy beszélned

kell velem. Sőt, az a nagyon rémes érzésem van, hogy titkolsz előlem valamit. Igaza van. Nem mondtam el neki, hogy totál kiborultam Kayden előtt. Seth mostanában nagyon boldog, még mindig Greysonnal randizgat, és nem akartam elrontani a kedvét sötét gondolataimmal. Felülök, elveszem a jegeskávét, pár nagy korttyal majdnem M egészet megiszom. -

Azt hittem, te ma délelőtt mész haza.

Bólint, a kávét iszogatja. -

Igen, de hazaviszem Greysont, úgyhogy kicsit később indulok.

Felhúzom a lábamat a mellkasomhoz, és a térdemen nyugtatom az állam. -

Mármint elviszed hozzátok?

Döbbent képpel rázza a fejét. -

Dehogyis, csak fuvarozom. El tudod képzelni, mit szólna anyám,

ha egy sráccal állítanék haza? Egyébként is, még alig ismerem őt. Felemelem a fejem, és a kávé szívószálát rágcsálom. -

De mennyi ideig kell ismerkedned valakivel, hogy végre jelentsen

valamit? Leül az ágyamra, és a térdén nyugtatja a karját.

-

Ezt csak azok dönthetik el, akiket érint az adott helyzet, és ezzel ki

is lyukadtunk oda, amiért beugrottam. Az ajkamat biggyesztem. -

Szóval nem azért jöttél, hogy elköszönj a legjobb barátodtól?

-

Részben azért - feleli komoly hangnemben. - Részben pedig

azért, mert összefutottam ma reggel Kaydennel. Na most, általában gyors csevegést szoktunk folytatni nagy hülyeségekről, de ma egyre csak rólad faggatott. Az érdekelte, hogy tudom-e, mi a terved hálaadásra, meg hogy találkoztam-e veled mostanában. Nos, nem szeretnél mesélni nekem valamit? A homlokomat ráncolom. -

Muszáj?

Bólint, leteszi a műanyag poharat a földre, a lába mellé. -

Történt valami köztetek?

Habozok. -

Talán.

Türelmesen várja, hogy elmagyarázzam. Felsóhajtok, és végre elmesélem neki a történteket, kihagyva az intim részleteket, de eleget mondva ahhoz, hogy megértse a lényeget. -

Te elárultad neki? - kérdezi, barna szeme tágra nyílik. - De

tényleg, komolyan elárultad neki? Miért nem szóltál erről korábban? Ez olyan infó, amit azonnal meg kéne osztanod velem, amint megtörténik a dolog. -

Mert boldog voltál, és mert azt sem tudom, mit gondoljak erről az

egészről. Hiszen eleve csak véletlenül árultam el neki. - Ledobom magamról a takarót, és az ágy szélére csúszom, a padlóra teszem a lábam. - Mikor éppen ki voltam borulva. -

Azért, mert megérintett?

-

Nem, nem azért. Élveztem, hogy megérint, csak mondott valamit,

amiről eszembe jutott... az. Szívószállal kavargatja a kávét. -

De Kayden rendes volt veled? Nem bántott, nem szemétkedett

veled, miután elárultad neki? -

Kedvesnek tűnt. - Megfogom a poharat, és a kicsapódó víz

benedvesíti a tenyeremet. - Bár lehet, hogy csak azért viselkedett úgy, mert megsajnált. Seth dobol a térdén az ujjával. -

Vagy mert megérti, milyen, ha valaki bántja az embert.

A nadrágomba törlőm vizes kezemet. -

Lehet, de én nem akarom a nyakába varrni a problémáimat.

Elég baja van így is. -

Vagy talán megijeszt a srác, mert olyan érzelmeket kelt benned,

amik bizonytalanná tesznek - veti fel. -

Már megint a pszichóval jössz itt nekem? - kérdezem talpra állva.

Vállat von. -

Talán, de az a lényeg, hogy tényleg fontos vagy Kaydennek.

Hallanod kellett volna őt aznap, amikor a könyvtárban voltál, és felhívtalak, hogy megmondhassam neki, hol vagy. Irtóra aggódott érted. Kiveszek egy gumit a komód tetején lévő dobozból, és összefogom a hajamat, pár tincset hagyok lelógni az arcom mellett. -

Nyilván azért, mert elrohantam tőle, miután... - Elharapom a

mondat végét. -

Orgazmusod volt? - fejezi be helyettem Seth. - Orgazmus!

Orgazmus! Orgazmus! Ez nem csúnya szó, Callie. -

Tisztában vagyok vele. - Megiszom az utolsó korty kávét,

lenyalom a maradék tejszínhabot a szívószálról, majd kidobom az üres poharat a szemétbe. -

Hát, jó. - Feláll, kisimítja szűk farmerét. - A következőt javaslom:

látogass haza hálaadásra! Utazz Kaydennel és Luke-kal, menj csak vissza, és szórakozz egy kicsit! Ne ücsörögj itt, egyedül! Ez nagyon aggaszt. -

Szeretnék velük tartani - vallom be. - De mi lesz, ha ő is ott lesz

nálunk? Odanyújtja nekem a telefont. -

Hívd fel anyukádat, és derítsd ki!

Kikapom a kezéből a mobilt. -

írok neki SMS-t.

Én: Ki más lesz még nálunk hálaadáskor? Anyu: Egyelőre senki. A bátyád azt mondta nem jön haza és Mami meg Papi lemondták. Légyszi mondd meg hazajössz-e édesem! Habozok, és frusztráltan fel mordulok. Én: Hazamegyek, de utána kell néznem még mindig áll-e a fuvarom. Anyu: Apu el tud menni érted ha kell. Én: Lehet h valaki haza tud vinni. Anyu: Kicsoda? Én: Valaki Anyu: Callie Lawrence, mit titkolsz előlem? Ismerem az illetőt? Én: Nem tudom. Anyu: Callie, áruld el! Kérlek. Megsütöm a kedvenc pitédet. Én: Megyek pakolni. Hamarosan indulok. -

Azta! - motyogja Seth, miközben elolvassa az SMS-t a vállam

fölött, érzem kávészagú leheletét. - Anyád irtó kíváncsi. -

Nincs hozzászokva, hogy barátaim legyenek. - Rezgőre állítom a

telefonomat, és bedugom a farzsebembe. - Nyilván rájött, hogy hazulról

lehet valaki. Cinkos vigyor ül ki a képére, és a tenyerét dörzsöli. -

Szerinted mit fog tenni, amikor megtudja, ki az?

Vállat vonok, kirántok egy táskát az ágyam alól, aztán drámaian hadonászok az arcom előtt. -

Biztos kiakad. Fel-le ugrándozik, és azt kiabálja: „Uramisten!

Uramisten!” Seth kuncog. -

De tényleg hazautazol?

Bólintok, elszorul a szívem. -

Igen, hazautazom. Ha el tudok menni Kaydennel.

A szájára tapasztja a kezét, hogy elnyomja a nevetését. -

Lefogadom, hogy imádná, ha elmennél vele!

Összeszorítom a számat, visszafojtom a mosolygást. Hiába tettetem magam, a puszta gondolattól is bizsereg a testem. Nekiállok bepakolni a ruháimat a táskába, ügyet sem vetve Seth megjegyzésére. -

Tegyél meg valamit a kedvemért! - Elém lép, és szigorú

arckifejezéssel néz a szemembe. - Engedd, hogy közel kerüljön hozzád, ha akar, jó? Sőt, akkor ki is pipálhatnád a listán a harmincnégyes pontot. Összehajtom a dzsekimet, és berakom a táskába. -

Az úgy szól, hogy engedjek valakit közel kerülni hozzám, és én

már meg is engedtem ezt valakinek: neked. -

Hát, akkor én kihúzom a valakit, és beírom helyette Kayden nevét.

- Az ajtóhoz hátrál, megtorpan, mielőtt kimenne. - Hívj minden egyes nap, hogy ne aggódjak! -

Parancs, értettem! - mondom határozottan, tisztelegve, és Seth

elneveti magát. - És viszont. Miután elmegy, befejezem a pakolást, aztán lehuppanok az ágyra, és tárcsázom Kayden számát.

-

Szia! - veszi fel a telefont, és valami nagyot koppan a háttérben.

-

Szia... Már indultok hazafelé?

-

Igen, épp most pakolunk be a kisteherautóba. Igazság szerint pont

most készültem beugrani hozzád a koleszba. -

Minek?

Kuncog. -

Hogy meggyőződjek róla, bepakoltál-e már a hazaúthoz.

A hüvelykujjam körmét piszkálom. -

Ki mondta, hogy hazamegyek?

-

Találkoztam Sethszel ma reggel, és megígérte, hogy rávesz a

hazautazásra - közli. - És tudtam, hogy sikerülni fog neki. -

Sethből kezd igazi kis áruló lenni - felelem, hátradőlök az ágyon,

és a szemközti falon lévő posztert bambulom. -

Callie, ha nem akarsz jönni, nem muszáj. - Habozik. - De én

nagyon szeretném, ha jönnél. Még mindig nem tudom, mit akarok. -

Oké, pár percen belül kész vagyok.

Leteszem a telefont, és kibámulok az ablakon, a sok levelet meg port nézem, amit a gyepre fújt a szél. Hogy válthatott irányt ilyen gyorsan az életem?

Olyasmiket

csinálok,

amit

sosem

szoktam:

megbízom

másokban, sok mindent érzek, élem az életemet. Kíváncsi vagyok, meddig fog ez tartani.

21. PONT: HAGYD MAGAD UNATKOZNI!

CALLIE Két

NAP TELT EL, MIÓTA

KAYDEN

MEG

LUKE

HAZAHOZOTT.

Szerencsére

késő este jöttünk meg, így anyám nem rohant ki a házból, és hozott zavarba a fiúk előtt. Pár SMS-t váltottam Kaydennel, de még nem lógtunk együtt. Egész úton hazafelé úgy éreztem, mintha testen kívüli élményem volna. Ahogy ott ültem a kisteherautóban Kaydennel meg Luke-kal, szürreálisnak tűnt az egész, mintha csak külső szemlélő lettem volna ahelyett, hogy én magam élném át a dolgot. Volt már pár hasonló pillanatom, de sosem jó élménnyel kapcsolatban, mint ezúttal. Máskor mindig rossz érzés volt, csupa olyan kép villant elém, amit a legszívesebben meg sem láttam volna. Már csak pár nap van hátra hálaadásig, és a konyhában vagyok anyámmal.

A

konyhaszekrény

kajával,

a

sütő

fazekakkal,

a

mosogatógép pedig koszos edényekkel van tele. Narancssárga és barna levéldíszek

vannak

a

cserszínű

falon,

az

asztal

közepén,

az

ablakpárkányon, az ajtófélfán: anyukám mindig is nagyon odavolt az ünnepi dekorálásért. -

Még mindig nem hiszem el, mennyire megváltoztál! - Anyu

sugárzó mosolyt vet rám, én pedig megcsóválom a fejem, miközben épp almát vágok. Megérinti a hajamat, csodálja a hosszát. - És végre nem nyesegeted a hajad! Úgy örülök neki! Azóta szeretném, hogy újra

megnöveszd, mióta levágtad. -

Nem is tudom, hogy tetszik-e így - hazudom, oldalra döntöm a

fejem, és elhúzódom tőle. Tetszik, amikor Kayden hozzáér, ahogy az ideút nagy részében tette, de mást nem szeretek benne. - Sőt, azt hiszem, megint le fogom vágni. Anyu csípőre teszi a kezét, és összehúzza mogyoróbarna szemét. -

Callie Lawrence, eszedbe ne jusson! Gyönyörű szép vagy,

édesem. Egy kicsit soványnak tűnsz, de valószínűleg csak azért, mert nem csupa bő holmit hordasz. Szűk fekete pólóm szegélyét birizgálom. -

Eddig is pont ilyen sovány voltam.

A háta mögé nyúl, és kioldja a kötényét, amin pici almák vannak. -

Hát, majd szépen felhizlalunk egy kicsit. Egy tonna ételt főzök.

Leteszem a kést, és egy újabb almáért nyúlok. -

Miért? Hiszen csak hárman leszünk: te, én meg apu.

-

Nem, idén Owensékhez megyünk ünnepi vacsorára. - Kivesz egy

fakanalat a fiókból, a füle mögé simítja hosszú, barna haja egy tincsét. Egy csomó embert meghívtak, mint pár évvel ezelőtt. A homlokomat ráncolom, ahogy eszembe jut a vacsora, amiről beszél. Kayden abban az évben kezdett járni Daisyvel, aki pokollá tette számomra azt a vacsorát. -

Ki más lesz még ott?

Vállat von, és dúdolni kezdi a hifiből szóló számot. -

Ne menjünk el megcsináltatni a hajunkat aznap, a vacsora előtt?

Nem lenne jó muri? Jól kicsípni magunkat? Épp nemet mondanék, és közölném, hogy semmi kedvem ilyesmihez, amikor csipog a telefonom, jelezve, hogy SMS-em érkezett. Kayden: Tudtad h Mrs. McGregornak viszonya van Tom Pelonie-val?

Én: Ö... mi van? Kayden: Vagy h Tina Millison új Mercit kap karácsonyra? Én: Tudnom kéne? Mert ezt most nem igazán értem. Kayden: Szerintem anyámnak barátnőre van szüksége. Egész nap a nyakamba liheg a házban és a legfrissebb pletykákkal szórakoztat. Még a manikűröshöz is magával akart vinni. Horkantva felnevetek, de gyorsan magamba fojtom a röhögést, amint anyám kérdő pillantást vet rám. Én: Gondolom nagyon hiányoztál neki. Kayden: Nem, csak unatkozik és nem kéne ennyit piálnia. Szerintem apám sokat utazgat mióta elköltöztem és az üres házban anyám még annál is jobban begolyózott mint amíg itt laktam. Én: Az én anyám a fodrászhoz akar magával vinni. Kayden: Jó, de te lány vagy. Én: Ja tényleg, ki is ment a fejemből. Köszi h eszembe juttattad! Kayden: Nekem 1 pillanatra se ment ki a fejemből. Sőt állandóan csak erre gondolok. Én: Arra h lány vagyok??? Kayden: Arra h olyan lány vagy akit most rögtön meg akarok érinteni, de nagyon. Összeharapom a számat, nem is tudom, hogy reagáljak. Alig csókolóztunk, mióta a fejéhez vágtam a titkomat, erre most hirtelen nyomja itt nekem a szexi dumát. -

Callie, mi a baj? - kérdi anyám aggódva. - Kipirultál.

Felnézek az üzenetről anyu gondterhelt szemébe. -

Semmi bajom.

A mobilomért nyúl.

-

Kivel SMS-ezel?

Hátat fordítok neki, és visszamegyek az asztalhoz, hogy ne láthassa az arcomat. Kayden: Elijesztettelek? Én: Nem, csak gondolkodtam vmin. Kayden: Azon h milyen lenne ha megérintenélek? -

Callie, mindjárt kifut minden! - mondja anyu. - Lejjebb vennéd a

hőt? Én: Mennem kell. Konyhai vészhelyzet van. Kayden: Oké majd később írok. Várom a választ ;) Felhevült bőrrel szaladok oda a tűzhelyhez, és letekerem a hőfokot. Alig látok a gőzben, ahogy leveszem az egyik edény fedőjét, és megkeverem a tésztát. -

Na, visszatérve a fodrászra - folytatja anyu a beszélgetést

pontosan ott, ahol abbahagytuk. - Mit gondolsz? -

Azt, hogy most inkább fölmegyek a szobámba - térek ki a kérdés

elől, és megtörlöm a kezem. - Egy csomó dolgom van. -

De hát itt a szünet! - tiltakozik. - Az lenne a lényeg, hogy együtt

legyünk. Mégis mit fogsz csinálni odafent az unatkozáson kívül? Anyám mindig azt akarta, hogy másmilyen legyek, mint aki vagyok, már azelőtt is, hogy megváltoztam. Hatéves koromban azt akarta, hogy balerina legyek, én viszont focista akartam lenni. Tízéves koromban úgy gondolta, remek ötlet volna, ha vennénk egy egész szekrény ruhácskát az iskolába járáshoz, én viszont csak a fülemet akartam kifúratni. Tizenegy évesen úgy döntöttem, meg akarok tanulni gitározni. Anyu meg beíratott szépségverseny-tanfolyamra.

-

Az unatkozás nem olyan rossz. - A mosogatóba teszem a kést, és

a hátsó ajtó felé indulok. - Hamarosan visszajövök! Hideg van odakint, ahogy a garázs felé indulok, vékony fagyréteg borítja az ablakot meg a korlátot. Miután elmentem az egyetemre, a szüleim egy rakat dobozt rámoltak be a szobámba, valamint apu teljes focis gyűjteményét. Hazaérve választhattam, hogy a kanapén alszom, vagy a garázs fölötti kis lakásban húzom meg magam. A garázst választottam, hogy lehessen némi magánéletem. Külön örülök, amiért nem kell a szobámban megszállnom, ahol úgy kísértenének az emlékek, hogy egész éjjel nem tudnék aludni. Idefent béke és csend honol - az agyam viszonylagos békére lel. Felmegyek

a

lépcsőn,

becsukom

magam

mögött

az

ajtót,

bekapcsolom a két hősugárzót, majd kiveszem a naplómat a táskámból. Előszedem az iPodomat, bedugom a fülhallgatót, és kiválasztom a „Seth csúcs zenéi” nevű lejátszólistát. Sethnek igencsak változatos a zenei ízlése, úgyhogy kíváncsian várom, mi fog megszólalni, amikor elindítom az első dalt. A Jimmy Eat World „Work” című száma zeng a fülembe, ahogy levetem magam a matracra, és a fém fejtámlára támasztom a lábam. Kinyitom a naplót, tollam a papírt szántja, szívem és agyam vadul dübörög. Az elmúlt pár napban folyton azon gondolkodom, milyen lenne együtt lenni Kaydennel. Mármint tényleg, igazából együtt. Minél többet gondolkodom az ötleten, annál kíváncsibb leszek. Néha úgy érzem, nem helyes ilyesmin agyalni, máskor viszont élvezem a gondolataimat és a nagyon élénk képeket. Mintha már nem is önmagam lennék, mintha Kayden átváltoztatott volna olyan lánnyá, aki gondolkodik az élet és a szerelem lehetőségein. A minap a nappaliban álmodoztam, épp elképzeltem, ahogy a mellemet csókolja, mint azon az estén, mielőtt kiakadtam, amikor anyám bejött a

szobába. -

Nagyon boldognak tűnsz- mondta, és leült mellém a kanapéra. - Irtó

régóta nem láttalak így mosolyogni. Ránéztem, de úgy értem, egy pillanatra tényleg, rendesen ránéztem. Eszébe jutott vajon valaha, egyetlenegyszer, akár csak a másodperc törtrészére is, hogy talán valami szörnyűség történt velem? Esetleg szöget ütött a fejébe a gondolat, de a puszta ötlet olyan nyomasztó volt, hogy nem bírt megbirkózni vele? Egy meleg kéz ér a vállamhoz, megrémít, és karomat elrántva pattanok fel, a tollat meg a naplót az ágyra ejtve. Kayden hátralép, feltartja a kezét, én pedig iszonyúan lihegek, térdelek az ágyon. Bő szárú, nagy zsebes nadrágot, fekete kapucnis pulcsit és edzőcipőt visel. Haját kötött sapka fedi, mozog a szája, éppen mond valamit. Gyorsan kirántom a fülhallgatót. -

Mit keresel itt?

-

Anyukád

mondta,

hogy idefent

vagy.

-

Körbenéz

a

kis

helyiségben, ahol nincs szőnyeg, a fal pedig sima gipszkarton, aztán tekintete egy pillanatra elidőzik a bevetetlen ágyon. - Ez a te szobád vagy vendégszoba, vagy mi? Lerakom az iPodot az ágyra, és felállók. -

Eredetileg vendégháznak szántuk. A szüleim évek óta dolgoznak

rajta, de csak ennyire jutottak. Egy kis lyukra mosolyog a falon, amit még le kell vakolni. -

Az én szüleim totál kiakadnának, ha a házunk bármelyik része így

nézne ki. -

Az enyémek figyelmét folyton elvonja valami más: sport, városi

közgyűlés, pitesütőverseny, a könyörgés, hogy én meg a bátyám ne menjünk olyan messzire egyetemre. Nehezen szakadnak el tőlünk.

-

Szóval inkább az élet érdekli őket. Ez tetszik. - Felém fordul,

smaragdzöld szeme csillog. - Anyukád aranyosnak tűnik. Tudom, hogy már ismertük egymást, meg minden, de most nagyon beszédes kedvében volt. Elfog az aggodalom. -

Mit mondott neked?

Leveszi a sapkát, és felborzolja a haját, így a tincsei felállnak meg a homlokába lógnak. -

Nem sokat.

Gyanakvó pillantást vetek rá, és felvonom a szemöldököm. -

Tényleg? Mert ezt igencsak kétlem. Sőt, fogadok, hogy egy csomó

mindent mondott neked. Nagyon igyekszik nem elvigyorodni. -

Nagyon kedves volt. - Megkerül, én pedig megfordulok, hogy

továbbra is szemben legyek vele. - Azt mondta, izgatott, hogy mi ketten együtt lógunk, mert nagyon örül, hogy összebarátkoztunk. -

Én egy szóval sem mondtam neki ilyet - ellenkezem, és zavarba

jövök. - Csak magától feltételezi. Mögém lép, én pedig megint fordulnék, hogy szembenézzek vele, ám megragadja a felkaromat, hogy egy helyben tartson, és mellkasa a hátamhoz simul. -

Miért ne mondanál neki ilyet?

Vállat vonok, kicsit megborzongok attól, hogy a nyakamon érzem a leheletét. -

Mert semmit sem szoktam elárulni neki. Én... én nem... - Elcsuklik

a hangom, mert a fülemhez hajol, ajka megérinti a hegyét. -

Ha nem vagyunk jó barátok, akkor mik vagyunk, Callie? - Szájába

veszi a fülcimpámat, és gyengéden végighúzza rajta a fogát. - Én nagyon-nagyon szeretném tudni.

-

Nem tudom - nyögöm ki, fogalmam sincs, mi ez az egész.

-

Nem bírtam kiverni a fejemből azt az SMS-t, úgyhogy arra

jutottam, muszáj idejönnöm, és hallanom tőled a választ - suttogja nyers hangon. - Igazság szerint még korábban jöttem volna, de apám nem hagyott békén, amíg nem edzettem kicsit. Szerinte... szerinte kicsit elpuhultam, mióta elköltöztem. Hátamnak nyomódó, kőkemény mellkasa bizonyítja, mekkora egy hazug az apja. -

És minden... rendben? - kérdezem óvatosan. - Mármint, apád

nem... művelt semmi rosszat, ugye? -

Semmi bajom. Apám alig van otthon. Szerintem baromi sokat jár

közgyűlésekre meg jótékonysági rendezvényekre. A szüleim mindig is remekül értettek ahhoz, hogy szuper megvilágításban tüntessék fel magukat a külső szemlélő számára. - Elhallgat. - Minden oké? Eddig nem igazán beszéltünk ilyesmiről. A kocsiban szívesen dumáltam volna róla, de Luke is ott volt. -

Minden oké - felelem. - De igazából nincs kedvem beszélgetni.

Hezitál, nagy levegőt vesz, kifújja, hátam követi mellkasa egyenletes mozgását. -

Akkor mihez volna kedved?

Ahhoz, amiről a naplómba írtam. -

Nem is tudom... - Halk nyögés szakad ki a torkomból, miután

Kayden óvatosan a fülem alatti érzékeny pontra harap. Karja a derekamra simul, aztán felcsúszik a hasamra, a mellem közé, végül fel a nyakamra. Ujjait az állkapcsomra nyomva maga felé fordítja a fejem, míg testemet továbbra is egy helyben tartja. Ilyen közelről észreveszem, hogy van egy kis vágás az arcán, és egy kis borosta az állán. -

Jól vagy? - Felemelem a kezem, és gyengéden végighúzom az

ujjaimat az arcán. - Ezt hogy szerezted? -

Csak egy karcolás. - Összeugrik a pupillája, tágra nyílik a szeme. -

Semmi bajom. Esküszöm. Mellkasom a karjának szegül, ahogy egyre hevesebben lélegzem, szeme az ajkamra fókuszál. Szája lassan közeledik a számhoz, és magától lecsukódik a szemem, ahogy ajka az ajkamhoz ér. Ráérősen mozog a szája, fél karját a mellkasomon tartja, fél kezével pedig végigsimítja a hasamat, megmarkolja a pólómat. Próbálom kitalálni, én mihez kezdjek a kezemmel, és végül egyszerűen csak Kayden karjába kapaszkodom. Kinyitom a számat, és hátradöntöm a fejem, ahogy meleg nyelve a számba hatol, elállítva a lélegzetem. Hirtelen megfeszül a teste, és hátrahajol, a szemembe néz. -

Akarod, hogy leálljak? Mert bármikor szólhatsz, ha azt akarod,

hogy lassítsak. Megfontolom a dolgot, de csak egy pillanatig, aztán megrázom a fejem. -

Nem kell.

-

Biztos? - kérdez rá még egyszer, én pedig olyan lelkesen

bólogatok, hogy az már túlzás. Kezét az oldalamra csúsztatva maga felé fordít. Lábujjhegyre állok, átkarolom a nyakát, ő pedig megnyomja a hátamat a derekamnál, hogy a testem hozzá simuljon. Amint összeér az ajkunk, szikra gyúl bennem, és bejárja egész testemet, mire nevetségesen hangos nyögést hallatok, és elgyengül a térdem. Vér tolul az arcomba, de Kayden felmordul, két kezébe fogja az arcomat, és előrelép, terel minket valahova. Miközben hátrálok, összegabalyodik a lábunk, és másodpercekkel később a matracra zuhanunk. Fohászkodom istenhez, hogy ezúttal tartson ki a pillanat; hogy ezúttal semmi se jusson eszembe arról a napról.

Kayden teste az enyémhez igazodik, miközben egyik kezével a hajamba túr, a másikkal pedig a combomat masszírozza. Bedugom a kezem a pólója alá, és érzem izmai vonalát, hegei nyomait. Hasa megfeszül az érintésemre, de folytatja szám felfedezését. Nyelve hegye végigfut a szájpadlásomon, aztán foga lágyan az ajkamba harap. Ujjai a farmerom

derekához

kalandoznak,

és

megremeg

a

bensőm.

Összedörgölöm a lábfejemet, megfeszítem a tagjaimat, próbálok rájönni, hogyan enyhíthetném a lábam közti bizsergést. -

Callie... - nyögi Kayden, és farmeromba bedugott keze elindul

lefelé, miközben az oldalunkra fordít minket. Meglep, mennyire akarja a testem, hogy megérintsen ott, így egyre csak csókolom, miközben halkan nyöszörgök, és a hajtincsei közé fúrom az ujjaimat. A keze egy darabig mozdulatlan a farmeromban, mintha tesztelne, aztán végre belém hatol egy ujjával. Egy pillanatra felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Jól vagy? Ideges és ijedt vagyok, de amit csinál, az csodálatos érzés. -

Jól - felelem, és kifulladt hangom magáért beszél.

Mozgatni kezdi az ujját, ajka pedig ismét a számra simul, megint bedugja a nyelvét, másik keze pedig a mellemet markolja a pólómon keresztül, zihálást váltva ki belőlem. Csípőm megvonaglik, Kayden a mellemről a combomra csúsztatja a kezét, a lábára emeli, hogy feltárulkozzam előtte. A párnára hajtom a fejem, levegő után kapok. Kayden kicsit elhúzódik, miközben ujja továbbra is kényeztet, és elámulva figyeli, ahogy testem minden porcikája hullámzik. Valahol mélyen fellángol bennem valami, és felhördülök, próbálom megőrizni az érzést, de másodpercek múlva visszasüllyedek a valóságba. Kihúzza belőlem az ujját, és gyengéden megcsókol, lehelete forrón éri az ajkamat.

-

Még mindig jól vagy?

Bólintok, kapkodom a levegőt, a bőrömet bevonja a veríték. -

Remekül.

Válaszomat hallva elmosolyodik, én pedig normál körülmények között valószínűleg elpirulnék, de még mindig feldobva érzem magam. Kayden hanyatt fekszik mellettem, karját a nyakam alá dugva, ujjai a hajamat cirógatják, és tépelődő képpel mered a plafonra. Mennem kell, megígértem Luke-nak, hogy találkozom vele.

-

Megállás nélkül küldözgette az SMS-eket, hogy muszáj elhúznia otthonról. Mondtam neki, hogy beugrom ide pár percre, aztán átmegyek hozzá. -

Ja, oké. - Eléggé bánt, hogy máris elhúzza a csíkot.

-

Esküszöm, hogy nem egész este vele fogunk lógni. - Lemászik az

ágyról, és felém nyújtja a kezét. - Egy kicsit később visszajöhetünk ide, vagy talán elmehetnénk moziba. Megfogom a kezét, és felbámulok rá. -

Azt akarod, hogy veled menjek?

Talpra húz, és összevonja a szemöldökét. -

Hogy mi? Szerinted csak azért jöttem, hogy... hogy ezt csináljuk?

Hülyén érzem magam. -

Talán. Tök váratlanul írogattál nekem ilyesmiket. - Vállat vonok. -

Nem is tudom, mit gondoltam. Nem engedi el a kezem, ahogy az ajtó felé indul. -

Callie, eszem ágában sincs kihasználni téged. Az egész SMS-

ezés csak azért volt, mert úrrá lett rajtam a felgyülemlett vágy. Ha nem akarod, hogy ilyeneket csináljunk, csak szólj! -

Nagyon is akarok ilyesmit csinálni - felelem. - Aznap este, amikor

kiborultam, csak azért pánikoltam be, mert mondtál valamit, ami emlékeztetett arra... a másik dologra. Nem azért, mert bármi rosszat

tettél volna. A szemébe kiült aggodalom szertefoszlik, és az ajkához emeli a csuklómat, hogy megpuszilja. -

Akkor mehetünk?

Bólintok, bár fogalmam sincs, hova tartunk. Viszont iszonyú kíváncsi vagyok rá, főleg azok után, amit az imént tettünk. Mindig is azt hittem, hogy az ilyesmi számomra lehetetlen; hogy túlságosan emlékeztetne a történtekre, de az előbb végig csak Kaydenre gondoltam. Más eszembe se jutott.

7. PONT: CSINÁLJ VALAMIT CSAK AZÉRT, MERT JÓ BULI!

KAYDEN AGGÓDOM, HOGY TÚLSÁGOSAN KÖZEL KERÜLÖK CALLIE-HEZ. Egyedül ő járt a fejemben, mióta csak kitettük otthon Luke-kal, ezért tartottam magam távol tőle. Minél tovább nem találkoztam vele, annál hevesebbek lettek az érzelmeim. Csakis arra tudtam gondolni, milyen volna vele lenni, főleg, mert apám megállás nélkül szemétkedik, mióta hazajöttem. Még nem ütött meg, de nem úgy viselkedik, hogy könnyű legyen vele lenni, akár csak egy kis időre is. Végül elhatároztam, hogy meglátogatom Callie-t, mert tudtam, attól jobban érezném magam. Eredetileg csak gyorsan be akartam ugrani hozzá, de annyi érzés kavargott bennem, hogy nem bírtam uralkodni magamon, és kissé elfajult a helyzet. Amikor elélvezett, én majdnem meghaltam. A legszívesebben letéptem volna a ruháit, és beledöftem volna a farkamat, hogy teljesen érezzem őt... hogy teljesen érezzék mindent. De félek, hogy mi fog történni, ha átlépjük azt a határt. Hogy mit fog az jelenteni Callie-nek... és mit fog jelenteni nekem. Teljesen el vagyok cseszve. Faképnél kéne hagynom a csajt, de túl gyenge vagyok hozzá. Callie a házunk alagsori kis helyiségében járkál, a trófeákat és a falakon lévő képeket nézegeti. A sarokban lévő ágyra pillant, aztán a bőrkanapéra meg a tévére. A falon általam ütött lyuk azóta be lett tömve, mintha az a bizonyos este meg sem történt volna. Pedig megtörtént. És

a lelkem mélyén örülök is neki, mert Callie így vált az életem részévé. -

Na, és mi ez? - kérdi kíváncsian. - A saját kis legénylakásod?

Kinyitom az oldalajtót, ami az udvarra vezet, hogy beengedjem Luke-ot, aki kiszaladt a kisteherautóhoz a hűtőládáért. Apám, hála istennek, elment valahova estére, anyám pedig észre sem vette, hogy megálltunk a ház előtt. -

Azt hiszem, nevezhetjük annak. Igazából csak búvóhely, a

bátyáim meg én mindig ide jövünk le, ha megpróbálunk eltűnni szem elől. - Furcsa ilyen nyíltan beszélni vele erről. Callie leül a kanapé hátára, lelógatja a lábát. -

Bár nekem is lett volna ilyen búvóhelyem, mikor kicsi voltam!

-

Na, szóval mi a fenét csinálunk ma este? - botorkál be Luke,

kezében egy kék hűtőládával. Vörös a képe, és föld van a hajában. Személy szerint örülnék, ha nem ismételnénk meg a legutóbbi estét, amit itt töltöttünk. -

Mi történt legutóbb? - kíváncsiskodik Callie.

-

Valaki totál berúgott, és végül pofán verette magát Dan

Zelmannel. - Luke rám pillant, miközben lerakja a hűtőládát az asztalra. Kurva hülye voltál, hogy összeverekedtél vele. Elhúzom a számat az emléktől, ökölbe szorítom a kezem. -

Ja, az nagyon fájt.

Callie rám néz. -

Dan Zelman? Az a csávó hatalmas. Minek verekedtél össze vele?

Vállat vonok, leülök mellé a kanapé háttámlájára. -

Részeg voltam. - A füléhez hajolok, és fojtott hangon teszem

hozzá: - És ki voltam akadva, mert aznap délelőtt nem volt merszem megütni valaki mást. -

Apádat? - suttogja, oldalra fordítva a fejét, így ajka majdnem az

enyémhez ér.

Zavartan mocorgok. -

Igen, őt.

Luke kinyitja a hűtőt, és a sörösüvegek kizuhannak a padlóra, összekoccannak. -

Picsába! Ez nem az én hibám.

Színpadias grimaszt vágok, és Callie kuncog. Leugrom a kanapéról, segítek Luke-nak felszedni az üvegeket, örülök, hogy egyik sem borult ki. Az most végképp nem hiányzik, hogy apám lejöjjön ide, és a padlót sörtől ragacsosan-bűzösen találja. Miután visszatettük a sört a hűtőbe, Luke elővesz a hűtőládából egy üveg Jack Danielst. -

Felest mindenkinek!

Callie a fejét csóválja, a padlóra teszi a lábát, és felkel a kanapéról. -

Én nem kérek.

Játékos mosolyt villantok rá. -

Miért nem? Nem élvezted a legutóbbi ivászatot?

-

Még csak nem is emlékszem belőle semmire - feleli derűs hangon.

- Te viszont igen. Úgyhogy mondd meg te! Élveztem a legutóbbi ivászatot? Vigyorogva a füle mögé simítom egy hajtincsét. -

Nekem nagyon úgy tűnt.

-

Nem bánnám, ha elmesélnéd, miket tettem és mondtam.

-

Nem, jobb, ha azt megtartom magamnak. Hidd el nekem, amiről

nem tudsz, az nem bánt! -

Megmondom, mi legyen! - lép előre Luke, lecsavarva az üveg

kupakját. - Csináljunk játékot a dologból! Akkor, ha elég ügyes vagy, egyáltalán nem kell innod. Callie tekintete ide-oda cikázik köztünk. -

Milyen játékra gondolsz?

Luke rám sandít, én pedig megcsóválom a fejem, tudom, mire készül. -

Nagyon egyszerű a szabály. Valaki mond valami olyasmit, hogy

„Én még soha nem aludtam el a szomszéd kertjében azért, mert olyan kurvára be voltam rúgva, hogy azt hittem, hazaértem.” - Felém nyújtja az üveget. - És most Kaydennek innia kell. Kirántom a kezéből az üveget, hátrahajtom a fejem, és magamba erőltetek egy nagy kortyot. -

Kösz, hogy velem példálóztál.

-

Szóval, mi van? - kérdezi Callie. - Aki már csinált olyat, amit a

másik mondott, annak innia kell? Lenyalom a számról a piát. -

Igen, de nem muszáj játszanod. Egyszerűen csak lóghatunk itt.

Luke azt hiszi, hogy mindig mindennek az alkoholról kell szólnia. Luke elmarja tőlem az üveget, és szigorú tekintetet vet rám. -

Ez nem igaz. Én csak próbálok tenni valamit az unalom ellen.

Nincs itt mit csinálni most, hogy mindenki elment. Callie megvonja a fél vállát. -

Felőlem játszhatunk. Én nem sok mindent csináltam, úgyhogy jók

az esélyeim. -

Igen, viszont nem sokat tudsz rólunk - mondja Luke pajkosan. -

Úgyhogy nehéz lesz olyasmit kitalálnod, amivel megszívathatsz minket. Callie megint vállat von, olyan a tekintete, aminek láttán arra gondolok, talán mégiscsak tud valamit rólunk. Letelepszünk a kanapéra, Callie ül az egyik végén, én pedig a másikon. Luke a fotelt foglalja el, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra, miközben egyenesen az üvegből vedel. Lerakja a piát az asztalra. -

Na, ki akarja kezdeni?

-

Majd én! - vállalkozik Callie a kezét felemelve.

-

Tényleg? - kérdezem. - Nem muszáj. Egyáltalán nem muszáj részt

venned ebben az egészben. Ártatlanul mosolyog, az ujja körül csavargatja egy hajtincsét. -

Szívesen veszek részt benne. Tényleg.

-

Hadd kezdjen! - szól Luke, a karfára téve a kezét, és hátradőlve. -

Kíváncsian várom, mit fog mondani a kiscsaj. Intek az üveggel. -

Jól van, hadd halljuk!

Callie az ajkába harap, tűnődik, majd Luke-ra szegezi a tekintetét. -

Én még soha nem győzködtem az edzőmet, hogy nem vagyok

részeg, miközben nyilvánvalóan totál be voltam állva a meccs alatt. Luke-nak leesik az álla. -

Honnan tudsz te erről?

A lány vállat von. -

Apám edző, és én hallok ezt-azt.

Luke Callie-re szegezi a szemét, hátradönti a fejét, és többet iszik az üvegből egy felesnél. -

Na jó, akkor ezt most visszakapod.

-

Nem ez a szabály! - Callie segítséget kérve rám pillant, elkere-

kedik a szeme a pániktól. - Igaz? -

Ez az én szabályom. - Luke az állát kocogtatja az ujjával, majd

előrehajol. - Én még soha nem léptem rá egy festékszóró spray flakonjára, jó nagy trutyit hagyva a padlón, amit aztán a boltosnak kellett feltakarítania. A lány grimaszol, de mosoly játszik az ajkán, előbukkan a versenyszelleme, és csak azt kívánom, bár rám összpontosulna. Luke az arca előtt lóbálja az üveget, gúnyolja vele, Callie gyorsan elveszi tőle. Undorodó képet vágva a szájához emeli, hátrahajtja a fejét, és iszik egy apró kortyot.

Öklendezve Luke felé nyújtja az üveget, elfordítja a fejét, és lehunyja a szemét. -

Te jó isten! Ez rosszabb, mint a vodka. - Megborzong, és vadul

pislog. Nevetve közelebb húzódom hozzá a kanapén, és átkarolom a vállát. -

Luke csúnyán játszik, Callie. Mivel elsőnek őt szemelted ki,

valószínűleg végig téged fog szívatni. Lebiggyeszti az ajkát, ami csillog a whiskytől. -

Várj csak, van valami a szádon. - Előrehajolok, és leszívom ajkáról

az italt. Elkerekedik a szeme, ahogy lenyalom a számat, és visszaülök. Igazad van, ez kibaszott undorító. -

Borzalmas - helyesel remegő hangon.

-

Oké, most én jövök - mondom, és megköszörülöm a torkom. - Én

még soha nem kutyagoltam haza egy szál rózsaszín köntösben meg papucsban. Callie horkantva felröhög, Luke pedig összehúzza a szemét. -

Te akartad! Most aztán minden mocskos kis titkodat el fogom

árulni neki, te rohadék. Nevetek, felrakom a lábam az asztalra. -

Ezt csak azért kaptad, mert szívattad Callie-t.

-

Megtudhatnám, hogy miért kellett ezt csinálnia? - kérdi a lány,

miközben Luke iszik. - Mert nagyon kíváncsi vagyok. -

Egy csajnál volt éppen - kezdem, ügyet sem vetek Luke gyilkos

tekintetére. - És miközben szexeltek, befutottak a kiscsaj szülei. A ruháikat mindketten a nappaliban hagyták, úgyhogy Luke kénytelen volt kölcsönvenni a lány köntösét meg papucsát, mert semmi más nem ment rá. -

Ráadásul kibaszott hideg volt - emlékszik vissza Luke, majd újra

meghúzza az üveget. - Bár eléggé megérte, hogy megdughattam Carrie

Delmarcot. Callie a szája elé kapja a kezét, lehajtja a fejét, nyilván a zavarát próbálja leplezni. Iszonyú aranyos, és hirtelen azt kívánom, bár lelépne Luke, hogy kettesben maradhassak vele. -

Én jövök! - jelenti ki Luke, és gonosz pillantást vet rám. Véreres a

szeme, és kissé akadozva beszél. - Én még soha nem hazudtam azt egy lánynak, hogy a Chevelle frontembere vagyok, csak hogy dugjon velem. -

Ezért kurvára ki foglak nyírni. - Átnyúlok az asztal fölött, hogy

kivegyem a kezéből az üveget. - Ugye tudod? - Rám vigyorog, én pedig iszok, aztán Callie-re nézek. - Tizenöt éves voltam. Akkoriban egy csomó hülyeséget csináltam. Úgy tűnik, nem zavartatja magát, bár néha nehéz megmondani, mire gondol. -

Nem kell magyarázkodnod.

-

Jól van, tudok egyet. - Luke-ra összpontosítok, ki akarom csinálni.

- Én még soha nem vetkőztem egy asztalon állva, egy szobányi ember szeme láttára. Barna szemében rideg tekintettel gurít le egy felest, nyakát megrántva erőlteti le a torkán a piát. -

Én még soha nem ébredtem fel sírva az éjszaka közepén, mert

rémálmom volt, miután megnéztem a Halloweent. -

Kábé tízéves voltam! - tiltakozom, kirántva az üveget a kezéből.

Iszom egy nagy kortyot, kezdem érezni az alkohol égető hatását. - Én még soha nem pisáltam össze magam, mert kizártak a házból, és nem bírtam bemenni vécére. Luke kikapja az üveget a feléje nyújtott kezemből, pár csöppet loccsantva a dohányzóasztalra. -

Én még soha nem küldtem egy lánynak eldöntendő kérdéses

szerelmes levelet. „Tami Bentler, tetszem neked? Szerinted helyes

vagyok?” Callie elneveti magát, a szájára csapja a kezét, és előregörnyed. -

Azt sem tudom, mit kezdjek ezzel a sok infóval!

Magamba erőltetek még egy korty whiskyt, és megtörlöm a számat a fölsőm ujjával. Bár dühös vagyok Luke-ra, amiért hülyét csinál belőlem, örülök, hogy Callie vidám. -

Nocsak, szerinted ez vicces? - kérdezem, mire a lány felemeli a

fejét, és a könnyeit törölgetve bólint. - Mert téged könnyen meg tudlak szívatni. A fejét csóválja, még mindig mosolyog. -

Nem tudsz rólam olyan sokat, Kayden, úgyhogy nem igazán

aggódom. Egyébként is, már megmondtam, hogy nem sok mindent csináltam. Feléje húzódom, a füléhez hajolok, félresöpröm a haját. -

Én még soha nem smároltam az esőben, így megtapasztalva

életem egyik legjobb csókját. - Kurvára berúgtam, és többet vallok be, mint amit normál körülmények között hajlandó lennék, ám részeg agyamat ez momentán nem érdekli. Callie megborzong a leheletemtől, felhúzza a vállát. -

De hát igenis történt veled ilyen, nem? Vagy talán mégsem. Nem

tudom. -

Imádom, amikor hebegsz-habogsz. Nagyon édes. - A számba

veszem az üveget, és hátradöntöm a fejem, iszom egy kortyot, így tudatva Callie-vel a választ. Feléje tartom az üveget, rászegezve a tekintetemet. - Te jössz, hacsak veled még nem történt ilyen. Remegő ujjakkal fogja meg az üveget. Figyelem, ahogy kinyitja a száját, hátrahajtja a fejét, és iszik egy nagy slukkot. Valószínűleg nem kéne így bámulnom, de ajka látványa lebilincsel és beindít. Köhög, aztán felfújja a képét, miközben az asztalra teszi az üveget, és

pólója ujjával törölgeti a száját. -

Istenem, iszonyúan mar.

Luke felveszi az üveget az asztalról, és talpra áll. -

Hugyoznom kell. - Kinyitja az ajtót, és kitámolyog a szabadba. Az

alagsor ajtaja résnyire nyitva marad mögötte. Callie döbbenten néz rám. -

Miért ment ki?

-

Részegen mindig ilyen. - Hátradőlök a kanapén, még mindig

átkarolom őt. - Szeret kimenni, és a szabadban hugyozni. -

Nem lesz baja? - Callie maga alá húzza a lábát. - Nagyon

részegnek tűnik. Mi lesz, ha a fák közé botorkál, és eltéved? -

Nem lesz semmi baja - legyintek, nem akarok többet Luke-ról

beszélni. Egy pillanatig csöndben ülünk, és én a szemem sarkából figyelem őt, baromira szeretném ismét megérinteni, mint korábban, a szobájában. Callie felém fordul, összeszorítja az ajkát, elfojt egy mosolyt. -

Szóval tényleg eldöntendő kérdéses szerelmes levelet írtál Tami

Bentlernek? -

Szeretném tisztázni, hogy ez az eset még harmadikban történt. -

Hanyatt dőlök a kanapén, Callie vállát fogva lehúzom őt magam mellé, hogy együtt feküdjünk, lábamat az övé köré kulcsolom. Beveri a fejét a fotel karfájába, miközben elhelyezkedik. -

Aú! Na... és mit válaszolt?

-

Emeld fel a fejed! - A feje alá csúsztatom a karom, mielőtt

visszafeküdne, hogy párnaként használhassa. - Azt, hogy egyáltalán nem. Az oldalára fordul, felém. -

Milyen szomorú! Én igennel feleltem volna.

-

Tényleg? - vonom kérdőre. - Mert harmadikban nem voltam olyan

elbűvölő, mint most. Fojtott hangon kuncog, majd a mellkasomra hajtja a fejét. -

Általánosban eléggé beléd voltam zúgva.

-

Micsoda? - Az álla alá csúsztatom az ujjam, és felemelem a fejét,

hogy a szemébe nézhessek. - Komolyan? -

Szerintem pontosan tudod, hogy szinte minden lány beléd volt

zúgva, szóval igencsak meglep, hogy Tami nemet mondott neked. -

Szerintem jobban örült volna a levélnek, ha olyasvalakitől kapta

volna, mint te. -

Úgy érted, hogy Tami... a lányokat szerette... szereti?

Vállat vonok, a mennyezetet bámulom. -

Én úgy hallottam, de nem biztos, hogy igaz. - Elhallgatok,

lepillantok rá, épp az ajkát nyalogatja. - Mennyire vagy részeg? -

Egyáltalán nem - feleli. - Csak két kis kortyot ittam.

Az oldalába csípek, mire óvón a bordái fölé kapja a karját. -

Igaz, de pici vagy, és pehelykönnyű.

-

Nem is vagyok olyan pici - tiltakozik. - És esküszöm, alig érzem az

alkoholt. Habozok, a szemébe nézek, aztán óvatosan mozdulok felé. -

Szóval, ha most rögtön megcsókolnálak, akkor nem élnék vissza a

helyzettel? -

Nem, de lehet, hogy én igen. A leheleted majdnem olyan büdös,

mint az üveg. - Mosolyogva legyez kezével az orra előtt. -

Hidd el nekem, felőlem nyugodtan visszaélhetsz a helyzettel, és

én nem fogom bánni, még kijózanodva sem. - Az ajkára szorítom a számat, dübörög a szívem, ahogy elakad a lélegzete. Némán fekszünk, homlokunk összeér, leheletünk elegyedik. A csípőjére teszem a kezem, lehunyom a szemem, olyan élénken érzem a pillanatot, akár egy nyílt sebet.

-

Van egy kérdésem - suttogja Callie. - Hányán látták Luke-ot abban

a köntösben? -

A

főtéren

minden

évben

megrendezik

azt

a

karácsonyi

énekelgetést, tudod. -

Igen.

-

Na, Luke a dalolászás közepén vágott át a téren.

Elneveti magát, odabújik hozzám,- a vállamon nyugtatja az arcát, lába a hasamra csúszik. -

Ott mindig egy csomóan szoktak lenni. Ó, istenem, lefogadom,

hogy a szüleim is ott voltak. Minden évben ott szoktak lenni. -

Tudod... - Érzem a haja illatát; keveredik benne a sampon meg a

cigi, amit Luke szívott el a kocsiban idefelé jövet. - Callie, én... - Bassza meg! Mi a fene történik velem? - Én most nagyon meg akarlak csókolni. Megdermed, mellkasa az enyémhez ér, ahogy kifújja a levegőt. -

Tényleg?

Kisimítom a haját az arcából, hosszú szempilláin át fölnéz rám. -

Szabad?

Egy pillanatig nem mozdul, aztán bólint. -

Igen, szabad.

Feszülten kifújom a levegőt, és odahajolok hozzá, oldalra fordítom a fejem, ahogy az ajkára simítom a számat. Lágyan az alsó ajkába harapok, mire zihálva felnyög, hangja egész testemet vággyal tölti meg. Átadom magam a csóknak, kinyitom a számat, és nyelvemmel cirógatom az ajkát. A szája meleg, érzem rajta a whisky ízét, és én többet akarok... valószínűleg többet, mint amire készen állunk. Megragadom a derekát, az ölembe húzom, így lovagló ülésben helyezkedik el rajtam. -

Ha veled vagyok, nem bírok megálljt parancsolni magamnak.

Halkan nyöszörög, ahogy kemény farkam nekiszegeződik.

-

Kayden... - kezdi, de elhallgat, ahogy ujjaim a tincsei közé

gabalyodnak, és magam felé húzom a fejét. Ajkam végigvándorol a nyakán, szívogatom a bőrét, mohón ízlelem őt. -

El kell mondanom neked valamit. - Az agyam üvölt velem, hogy

kussoljak, hogy részeg vagyok, és nem jó, amit mondani készülök, de akkor is folytatom: - Még soha nem éreztem így senki iránt. Egész testében megdermed, lehelete a nyakamat bizsergeti. -

Hogy mi?

-

Te meg én... Annyira élvezem! Még soha senkivel nem élveztem

így az együttlétet. Nagyot fúj, feltolja magát, és lemászik rólam. -

Szerintem inkább beszéljünk másról!

-

Például miről? - Aggódom, hogy megijesztettem, akárcsak saját

magamat. -

Például arról, hogy mi tesz téged boldoggá - javasolja. - Vagy

olyasmiről, amit nem fogsz megbánni holnap reggel. Te teszel boldoggá, Callie. Egész életemben te vagy az első személy, aki boldoggá tesz. Azon az estén, amikor megmentettél, valahogy megváltoztattál... elérted, hogy akarjak élni. - Elmondom neki az igazat, tudva, hogy amikor eljön a reggel, mindez utolér majd.

21. PONT: TEREMTS MAGADNAK EMLÉKEZETES PILLANATOKAT!

CALLIE A

TEGNAP ESTE ENYHÉN SZÓLVA IS ÉRDEKES VOLT.

Kayden berúgott, és

olyasmiket mondott nekem, amiket józanul valószínűleg nem vallott volna be, így leállítottam. Nem akarom, hogy csak azért mondjon nekem mindenfélét, mert részeg. Rengetegszer hallottam már Sethet részegen összevissza zagyválni, és a legtöbbjét sosem gondolja komolyan. Végül elalszom az ágyon a sarokban, és amikor felébredek, átélek egy „Ó, basszus!” pillanatot. Csipog a mobilom, anyám ezernyi SMS-t küldött. Anélkül, hogy akár csak egyetlenegyet is elolvasnék, felpattanok az ágyról. Odarohanok a kanapéhoz, ahol Kayden az oldalán fekszik, lehunyt szemmel, karjával takarva az arcát. A vállam fölött Luke-ra pillantok, aki a padlón alszik, fejét egy párnán nyugtatva, aztán leguggolok Kayden elé. -

Ébredj fel! Haza kell vinned. - Halkan szuszog, mellkasa

egyenletesen emelkedik és süllyed, úgyhogy megsimogatom az arcát, végighúzom a hüvelykujjamat a szeme alatti hegen. - Kayden, kérlek, ébredj fel! Anyukám ki van akadva. Kinyitja a szemét, pupillája összeszűkül, ahogy rásüt a fény, és úgy fest, mint aki nem is aludt. -

Mennyi az idő?

A mobilom kijelzőjére pillantok. -

Majdnem tizenegy. Te végig ébren voltál?

Vállat von, felül, és a feje fölé nyújtja a karját. Felhúzódik a pólója,

igyekszem nem bámulni. -

Egy ideje ébren vagyok. Gondolkodtam.

-

Aha. - Kinyújtom a lábam, körülnézek a szobában, a dzsekimet

keresem. - Haza tudnál vinni? Vagy inkább ébresszem fel Luke-ot? -

Az veszélyes húzás volna - feleli, és felkel a kanapéról. - Luke

délelőtt sosincs formában. Bedugom a karomat a dzseki ujjába. -

Még csak nem is emlékszem arra, hogy elaludtam. Egyik percben

még beszélgettünk, a másikban már az ágyban ébredtem. Kayden elmosolyodik, felkapja Luke kocsikulcsát a dohányzóasztalról. -

Szerintem félálomban mentél át az ágyba. Mellettem feküdtél,

aztán egyszer csak felkeltél, és átbotorkáltál oda. Úgy tűnt, nem igazán vagy magadnál. Kinyitja a hátsó ajtót, és kilépünk a hűvös délelőtti levegőre. Az ég világoskék, itt-ott ködös, és tőlünk balra meglátom a kerti házikót. Kayden becsukja az ajtót, és némán elindulunk a gyepen. Nem tudom, mit mondjak. Feszélyez, hogy magammal hordozom a szavait, amikre nem is emlékszik. A ház sarkánál váratlanul megáll, és borzas hajába túr. -

Emlékszem.

Ránézek a vállam fölött. -

Hogy?

Tesz felém pár bátortalan lépést. -

Nem voltam olyan részeg. Emlékszem, mit mondtam. Szinte fél

éjszaka ébren feküdtem azon a kanapén, és próbáltam kitalálni, mi a szart mondjak majd neked, miután mindketten felkelünk. Kifújom a levegőt. -

Nem kell magyarázkodnod. Eleget voltam Seth társaságában,

hogy tudjam, hogy megy ez másnap reggel. Hidd el nekem, ő aztán

rengeteg mindent tett és mondott, amit nagyon bán. Megcsóválja a fejét, értetlen képet vág. -

De hát én nem bánom. Én csak... Én csak nem tudom, hogyan

kezeljem a dolgot. Amikor azt mondtam, hogy még soha nem éreztem így senki iránt, úgy értettem, hogy ez kibaszottul megrémít, főleg, mert még egy csomó dolog van, amit nem tudsz rólam... egy csomó rossz dolog. Odalépek hozzá. -

Ezt nem hiszem el. Nem hiszem, hogy lehetne benned bármi

rossz. Legfeljebb olyasmi, amit rossznak hiszel. A tarkóját dörgöli, és kinéz mögöttem az útra. -

Nem mondanál ilyet, ha tudnád, miről beszélek.

-

Bármikor elárulhatod - felelem. - És majd eldöntöm én magam,

hogy szerintem rossz-e. A szemembe néz. -

Nem kedvelnél, ha tudnád rólam az igazat.

Mély levegőt veszek, készen állok, hogy kimondjak valamit, ami megrémít. -

Az elmúlt hat évben mindenkitől féltem, kivéve Sethet, de ő meg

én rögtön megértettük egymást, és elég gyorsan elnyerte a bizalmamat. Veled ugyanez a helyzet. Aznap, amikor fölmásztunk a szirtre, talán úgy tűnt, mintha félnék... mert féltem is... de a puszta tény, hogy elmentem oda veled, és hagytam, hogy felsegíts arra a sziklára, óriási lépés volt a részemről. Bíztam benned, és ennek nagy jelentősége van. -

Szeretném elmondani neked - szól halkan. - Tényleg szeretném,

de nem tudom, menni fog-e. -

Apádról is elmondtad az igazat.

-

Igen, de ez más. Ez...

-

Te meg hol a faszban kódorogtál? - Kayden apja csörtet elő a ház

mögül, tengerészkék öltönyt visel, vérvörös az arca, és ökölbe szorítja a kezét. - El kellett volna menned a... - Elhallgat, amikor meglát engem a fia mellett. - Te meg ki vagy? Ösztönösen megragadom Kayden kezét. -

Callie Lawrence.

Haragos arcán felismerés villan. -

Ja, igen, te vagy Lawrence edző lánya?

Déja vu. -

Igen, már találkoztunk párszor.

Egy darabig bámul engem, mintha próbálna megfélemlíteni. Végül megint Kaydenre mered. -

Ma reggel edzenünk kellett volna. Nem emlékszel?

Kayden megszorítja a kezem. -

De, bocsánat. Elaludtam, és most haza kell vinnem Callie-t,

úgyhogy még nem mehetek. Az apja kinyújtja az ujjait, aztán ismét ökölbe szorítja a kezét, és a nyakán kidagad egy ér. -

Mikor jössz vissza?

Kayden vállat von. -

Nem tudom, kábé fél óra múlva, vagy ilyesmi.

Mr. Owens rám néz, bosszúsnak látszik. -

Miért nem megy Callie haza egyedül? Nekünk ütemtervünk van.

-

Nem, neked van ütemterved - mondja Kayden, majd megdermed,

ahogy apja képe mérgesen eltorzul. - Csak azt hiszed, hogy nekem is azt kell követnem. -

Már elnézést, te most hozzám beszélsz? - A férfiból áradó

fenyegetés pokoli félelmetes, és a legszívesebben Kayden mögé húzódnék, hogy elbújjak. - Mert szerintem elfelejted, mik az itteni szabályok, és hogy mi a következménye, ha valaki elfelejti a

szabályokat. -

Mennem kell. - A srác erősen zihál, miközben még szorosabban

markolja a kezemet, és megkerüli az apját, maga után húzva engem. -

Kayden Owens! - kiabál utána a férfi. - Ajánlom, hogy ne hagyj itt

faképnél! A feljárón, a fák alatt parkoló kisteherautó felé szaladunk. -

A rohadt életbe! - ordítja az apja.

Kayden besegít a kisteherautóba, aztán beugrik a volán mögé, és beindítja a motort. Apja az udvar közepéről figyel minket, vészjósló képpel. Eszembe jut az a borzalmas este, és hogy mire képes ez az ember. Felpörögnek a kerekek, kihajtunk az utcára, és Kayden nagyobb sebességbe teszi az autót, az út menti fák elmosódnak. Hosszú csend telepszik ránk, mielőtt megszólal. -

SMS-eznél Luke-nak? - Odanyújtja nekem a mobilját. - Mondd

meg neki, hogy maradjon odalent, amíg vissza nem érek! Bólintok, elveszem a telefont, és kikeresem Luke nevét az ismerősei közül. -

Szerinted nem fog lemenni apád az alagsorba, hogy Luke-kal

ordítozzon? - kérdezem, ahogy elküldöm az SMS-t. A fejét rázza, ujjai a kormányra feszülnek. -

Csak a saját gyerekeivel szívózik.

Leteszem a mobilt a műszerfalra, és feléje húzódom az ülésen. -

Kayden, szerintem nem kéne visszamenned oda. Mi lesz, ha bánt

téged? -

Nem lesz semmi bajom. Elbírok vele. - Éles a hangja, megrémít,

elhúzódom tőle. - Ne, várj! - Gyorsan a combomra teszi a kezét. - Ne haragudj! Nem lett volna szabad így felcsattannom. Csak hát, hozzá vagyok szokva. Elviselem, mióta az eszemet tudom. Ez az életem.

-

Hát, akkor változtasd meg az életed! - mondom esdeklő hangon.

Kétkedő tekintettel néz rám, mintha ez a lehetőség nem állna fenn. -

És mégis mit csináljak? Soha ne menjek vissza? Akármilyen

elcseszett egy alak, akkor is ő az apám. Abban a házban nőttem fel... az az otthonom. -

Többé nem kell annak lennie. Csak menj el onnan! - erősködöm,

próbálok rájönni, mit kéne mondanom, hogy meggyőzzem. - Költözz be hozzánk! Nem érdemled meg, hogy így bánjon veled. Rengeteg jó van benned, és sokkal jobbat érdemelsz. - Megremeg a hangom. - Kérlek szépen, gyere velem, maradj nálam! Nagyot nyel, elkerekedik a szeme. -

Megengednéd?

Bólintok, fáj érte a szívem, ahogy kinyújtom a kezem, és megérintem a karját. -

Hát persze! Nem akarom, hogy visszamenj oda hozzá. Annyira...

Miért ilyen? -

Szerintem vele is így bánt az apja. - Az utcánk felé kanyarodik. -

Amíg kisebbek voltunk, nem volt ilyen rossz, bár már akkor is kibaszott szar volt. Akkoriban csak folyton feldühödött meg kiabált, és néha megpofozott vagy elfenekelt minket. Ahogy idősebbek lettünk, egyre jobban eldurvult, mintha tudta volna, hogy kibírjuk, hogy végre... - A fogát csikorgatja. - Végre megüthet minket erősebben, nem halunk bele. A bátyáim szembeszálltak vele, amint elég idősek lettek, de miután kiköltöztek... és én egyedül maradtam... Egyszerűen szétesett minden. Apám minden dühe rám irányult. Könnyek csípik a szemem, folyamatosan pislogok, hogy visszafojtsam a sírást, miközben arra gondolok, milyen lehet Kaydennek egyedül abban a házban, azzal a borzalmas alakkal. -

Ne viseld el többé! Gyere velem, költözz hozzánk! Nem kell ott

élned. Ahogy kérdőn a szemembe néz, rémültnek és értetlennek tűnik, akár egy eltévedt kisfiú. -

Oké, de el kell mennem Luke-ért.

Újra kapok levegőt, ellazul a tüdőm, ahogy visszatér bele az oxigén. -

De rögtön visszajössz, ugye? Megígéred?

Bólint, és befordul a kisteherautóval a felhajtónkra, leparkol anyukám kocsija mögött. -

Megígérem.

Kipillantok az ablakon a hátsó ajtóra, ahol el van húzva a függöny, és anyu les ki mögüle. -

Akarod, hogy visszamenjek veled? Csak szólnom kell anyámnak.

Kayden megsimítja az arcom, és hüvelykujja megcirógat a szemem alatt. -

Nem lesz semmi gáz. Te maradj itt, és próbáld lenyugtatni

anyukádat! -

Biztos vagy benne? Nem kéne megkérnem apukámat, hogy

menjen veled? -

Callie, nem lesz semmi bajom. Luke is ott van. Csak fogom a

cuccomat, és eljövök. Nem lesz semmi vész. Elszorul a szívem, miközben odahajolok hozzá, és csókot nyomok az ajkára. Rögtön el is húzódnék, ám Kayden a tarkómra teszi a kezét, és ismét a számhoz nyomja a száját, hevesen csókol, mielőtt elenged. Nehéz szívvel mászom ki a kocsiból, és nézem, amint elhajt, tudom, hogy visszafojtott lélegzettel fogom várni a visszatértét.

KAYDEN Kurvára be vagyok szarva. Még soha életemben nem feleseltem így

apámmal, és a tekintete világossá tette, hogy nekem lőttek, de Callie-nek igaza van. Nem muszáj többet elviselnem. Nem kell mást tennem, csak elhúznom a csíkot. Erre már rég rá kellett volna döbbennem, de valamilyen oknál fogva képtelen voltam rá. Egész életemben nem tapasztaltam mást, csak hogy mások elhagynak, nem törődnek velem, megütnek, ordítanak, és azt mondják, hogy viseljem el mindezt. Ám aztán megjelenik Callie, és kijelenti, változtathatok az életemen... hogy sokkal jobbat érdemiek. Olyan egyszerű ez, szavai mégis rengeteget jelentenek nekem. Leparkolok egy fa mögött, és SMS-t küldök Luke-nak, hogy találkozzunk a kisteherautónál tíz perc múlva, mert még be kell ugranom a cuccomért. Emlékek kísértenek, miközben felmegyek a tornácra. Néma csend honol, és a bejárati ajtó tárva-nyitva van. Éberen lépek be a házba. Amikor kisebb voltam, apám előszeretettel csinált játékot a verésből. Időt adott, hogy elbújjunk, aztán a keresésünkre indult. Ha elég ügyesen rejtőztünk el, nyertünk. Ha nem, megfizettünk érte. Végül mindig megfizettünk érte, mert apám soha nem adta fel a keresést. A ház üresnek tűnik, úgyhogy felsietek az emeletre, és gyorsan összepakolom a ruháimat. A vállamra kapom a táskát, és elindulok lefelé a lépcsőn, érzem a rám váró szabadságot, ahogy megpillantom a bejárati ajtót. Ám apám előbukkan a lépcső alól, a legalsó fok előtt terem, elállva az utamat. Karba teszi a kezét. -

Kíváncsi vagyok, vajon a lány miatt viselkedtél ilyen idiótán, vagy

simán csak meghülyültél, mióta egyetemre mentél? Bár soha nem voltál valami nagy ész. Fontolgatom a lehetőségeket. -

Figyelj, nagyon sajnálom, de nem maradok itt tovább. Én csak... -

Lejjebb megyek egy lépcsőfokkal. Oldalra húzódik, továbbra is az utamba áll. -

Be kell pótolnod egy edzést.

-

Nem, nem kell - felelem, és izzad a tenyerem. Még soha nem

szálltam így szembe vele. - Eleget edzek a suliban. - Még egy fokkal lejjebb lépek, most már közvetlenül előtte állok. - És most megyek. Megragadja a karomat, olyan erősen szorítja meg, hogy nyomot hagy a bőrömön. -

Most szépen beülsz abba a kurva kocsiba, és szépen elmegyünk

edzeni arra a kurva pályára. Ne bosszants többet! Callie-re gondolok, aki otthon vár rám; aki őszintén aggódik értem. Még soha senki nem aggódott értem. Kirántom a karomat apám szorításából, és a mellkasának vágom, úgy remegek a félelemtől, akár egy hároméves. A lehetőséget kihasználva átugrom a maradék pár fokot, ám apám visszanyeri az egyensúlyát, és felemelt ököllel, szemében fékezhetetlen dühvel esik nekem. -

Te szaros kis pöcs! - ordítja, az arcomat célba véve.

Félrekapom a fejem, és apám ökle a bejárati ajtó kis ablakába csapódik, kitörve az üveget, és elvágva a kezét. Ez meg sem kottyan neki, újra odavág nekem, és ökle az államat találja el. Reccsen a csont, és csöng a fülem. -

Baszd meg! - Az arcomhoz kapok, szétsugárzik a kín a

képemben, de már eléggé hozzászoktam a fájdalomhoz, hogy ügyet se vessek rá. Életemben először kezet emelek apámra. Félreugrik, és az öklöm nagy csattanással a lépcső fa korlátjának csapódik. Apám másodperceken belül rám veti magát, karját rám szorítva leránt magával a földre. Üvegszilánkok hatolnak át a pólómon, az izmaimba vágnak, miközben gyomorba rúgom apámat. Végigcsúszik a padlón, a falba vágja a fejét, én pedig talpra kecmergek, és széttárom a karom.

-

Végeztem! - közlöm vele, és mielőtt felkelhetne, kirohanok az

ajtón. Luke a kisteherautóban vár, járó motorral. Nem nézek hátra, amíg biztonságban be nem ültem mellé a kocsiba, és be nem vágtam magam mögött az ajtót. Luke szeme majd kiesik, ahogy a bőrömbe ékelődött üveget, szakadt pólómat és duplájára dagadt képemet bámulja. -

Mi a fasz? - kérdezi. - Apád még mindig műveli ezt a szarságot?

A fejemet csóválom, ahogy apám kijön a tornácra, a kisteherautóra mered. -

Csak húzzunk innen! Vigyél el Callie-hez! Nem akarok itt lenni.

Kitolat az útra, én pedig a mellkasomhoz szorítom sérült kezemet, és apámat figyelem, míg el nem tűnik szem elől.

CALLIE Nem bírok nyugton maradni. Egyfolytában SMS-ezek Kaydennek, de nem jön válasz. Anyám nagyon hosszú kiselőadást tartott nekem, hogy mennyire aggódott, amiért egész éjjel nem jöttem haza. Hagytam, hadd magyarázzon, kíváncsi voltam, vajon akkor mennyire nyugtalankodna, ha elmondanám neki a titkomat. Miután befejezte, feljöttem a garázs fölötti szobámba, itt várok Kaydenre. Úgy érzem, mintha ragadnék a tegnap este után, mintha az alkohol a pórusaimból szivárogna, úgyhogy lezuhanyozom. A törülközőt magamra

tekerve,

ujjaimmal

fésülgetve

a

hajamat

kilépek

a

fürdőszobából, hogy felöltözzek. Kayden az ágyamon ül, nekem háttal, görnyedten, én pedig meglepetten ugrom hátra. -

Ó! - A szám elé kapom a kezem, az ajtó felé lépek, zavarba jövök,

amiért csak egy törülköző van rajtam.

Felém fordítja a fejét, és már nem is érdekel a zavarom. Arca feldagadt és vörös, a pólója szakadt és véres, az öklét is alvadt vér borítja. Betűröm a törülköző sarkát, és odarohanok hozzá. -

Mi történt?

A fejét rázza, szeme végigsiklik szinte csupasz testemen. -

Már nem számít. Megtettem.

-

Mit?

Felém nyújtja kezét, reszket. -

Megpróbáltam megütni, aztán megrúgtam.

-

Apádat? - kérdezem. - Nem tett... Jól vagy?

-

Most már igen. - Megragadja a csípőmet, lehunyja a szemét, és

összeszorított foggal lélegzik, miközben az ölébe húz. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, amint a törülköző alja szétterül, és durva farmerja a csupasz bőrömhöz ér, ám Kayden a vállamra hajtja a fejét, és remegni kezd a teste. Lakatot teszek a számra, lehunyom a szemem, és a haját simogatom, a könnyeimmel küszködöm. Meg sem moccanok, félek megmozdulni, miközben Kayden levegő után kapkod. Mintha órák telnének el, mire fölemeli a fejét, vörös a szeme. -

Ne haragudj! - szól, és nagyot fúj, miközben tenyerével dörgöli a

szemét. - Csak egy pillanatra totál kiakasztott a dolog. -

Teljesen megértem - felelem, és homlokon csókolom.

Ujjai az arcomat cirógatják, végighúzza ujjbegyét a halántékomon lévő anyajegyen. -

Még soha nem szálltam szembe vele. Kurva félelmetes volt.

Sokkal

bátrabb

nálam;

szembe

mer

szállni

olyasmivel,

gyermekkora óta kísérti. Irigylem a bátorságát. Gyengéden megérintem sérült arcát, mire összerezzen.

ami

-

Akarod,

hogy

hozzak

neked

jeget?

Sebtapaszt?

Fájdalomcsillapítót? Anyukámnak egy tonna pirulája van a gyógyszeres szekrényében. Felvont szemöldökkel néz rám. -

Miért?

Vállat vonok. -

Egyszer megkérdeztem, és azt mondta, hogy még régen, egy

gimis sportsérülés miatt kellett szednie őket. Összevonja a szemöldökét, lehunyja feldagadt szemét. -

De az nem kábé húsz éve volt már?

-

Anyám őrült - mondom, és igyekszem felállni az öléből. - Talán

ezért olyan vidám mindig. Ujjai a bőrömbe vájnak, egy helyben tart, és pánik süt a szeméből. -

Nem akarom, hogy elmenj.

Ismerem ezt a tekintetet; a segítségért könyörgő tekintetet. -

Kérlek, anyu, segíts - suttogom, miközben érzem, ahogy a srác rám

nehezedik, és úgy érzem, mintha testem minden porcikája kettészakadna. Durván befogja a számat, és kicsordul a könnyem. Hol az anyukám? Miért nem jön megmenteni? Mert azt hiszi, hogy bújócskázom, mint a többi gyerek. Most épp azt kéne csinálnom, ahelyett, hogy lélekben haldokolnék, bár szinte azt kívánom, bár testileg is haldokolnék. Kérlek, anyu... Átkarolom Kayden nyakát, magamhoz ölelem őt, hozzám bújik, ajka szaporán lüktető ütőeremre simul. Lehunyom a szemem, csak a légzésre koncentrálok, halálra rémülök ettől a pillanattól, de mindennél jobban akarom. Kayden lassan csókolgatja a nyakamat, kiélvez minden egyes érintést, és a fejem oldalra csuklik. -

Megyek, lemosom a vért a kezemről - suttogja, és elhajolok. - Te

csak maradj itt, jó?

Összehúzom magamon a törülköző alját, bólintok, és kicsúszom az öléből. Felkel, és bemegy a fürdőszobába, én pedig lefekszem az ágyra, tudva, hogy valami történni fog. Érzem a levegőben, érzem a nyakam bizsergésén ott, ahol megcsókolt, és mindenhol, ahol a keze hozzám ért. Amikor kijön a fürdőszobából, nincs rajta a pólója, és egy törülközőt szorít széles mellkasához. Miután letelepszik az ágyra, felülök, és letolom a törülközőt tartó kezét, hogy megnézhessem a vágást. Mély, az egyik legfelső bordáján át húzódik; egy újabb seb a már így is sebhelyekkel teli testén. Végighúzom az ujjam az alkarján, felmérem a friss sérüléseket a bőrén. -

Ezek hogy történtek? - Ujjam megáll egy vágásnál a bicepsze

közelében, és alaposan szemügyre veszem a sebet. - Olyan, mintha valaki direkt vagdosta volna a bőrödet. Ujjai az enyémre kulcsolódnak, és a fejét csóválja, a falra mered. -

Semmi bajom, Callie, esküszöm. Meg tudok birkózni ezzel.

Térdre emelkedem, érzem, amint a törülközőm alul szétnyílik, de nem is foglalkozom azzal, hogy összehúzzam. Kayden mellkasához érintem a szám, lassan haladok a nyaka felé, egy szaggatott sebhely mentén. A bőrét szívogatom, gyengéden végigfuttatom rajta a nyelvem, aztán ráharapok puha ajkára. Oldalra dönti a fejét, és ahogy a szánk összeér, ujjai a derekamra tapadnak. Közelebb húz magához, kinyitja a száját, fogai közé szívja a nyelvemet. Nyögést hallatok, ahogy fékezhetetlen erővel törnek rám, uralkodnak el rajtam az érzelmek, elmosva belső fájdalmamat. Ujjai megtalálják a törülköző alját, és csupasz derekamhoz érnek. Mintha leállna az agyam, miközben a testemet simogatja, az ajkamat ízlelgeti, és egy pillanatra megfoszt gyötrő gondolataimtól. Felülök, odaszorítom hozzá a mellkasomat, ő pedig áthelyezi a súlypontját, lefekszik az ágyra. Összefonódik a lábunk, térde a combom közé

csúszik. Farmerja anyagát megérezve hő önti el a testemet, a gyomromban tekergőzik. -

Kayden - nyögöm a csók közben, és a lapockájába vájom a

körmömet. Elhúzódik, hevesen liheg, a szemembe néz. -

Akarod, hogy abbahagyjam?

Szorosabban ölelem, a fejemet csóválom, hajam a szemembe hull. -

Nem.

Mély levegőt vesz, majd ajka ismét az enyémre tapad, és a lágy, ízlelgető csókok egyre hevesebbé válnak, miközben letekeredik rólam a törülköző,

és

meztelenül

fekszem

alatta.

Mellbimbóm

minden

lélegzetvétellel a törzséhez ér, és széttárom a lábam. Kezem az arcán van, melegsége megnyugtat, miközben a karomért nyúl, és ujjai a csuklómra tekerednek. Elhúzza a kezemet az arcától, kétoldalt a fejem mellé teszi az ágyra, miközben nyelve magáévá teszi a számat. Hirtelen elereszti a fél karomat, és én megremegek alatta. -

Callie, szólj, ha hagyjam abba! - zihálja, szája még mindig az

ajkamhoz ér. -

Ne hagyd abba! - suttogom kalapáló szívvel, de határozottan. -

Soha ne hagyd abba! Tágra nyitja a szemét, ami elkerekedve csillog, és alsó ajkamba harap, miközben keze lesiklik a hasamon. Másodpercekkel később belém hatol az ujja, akárcsak tegnap. Elszállva és elveszve érzem magam, de a lehető legcsodásabb értelemben. Mintha az elmém végre elhagyta volna a sötét zugot, és most újra megláthatnám a fényt. Többet akarok. Több kell nekem, de nem tudom, hogyan kérjem. Csípőből mocorgok az érintésétől, ahogy belülről simogat, és a számba nyög, amikor végighúzom fogamat az ajkán, beleharapva, mielőtt elengedném. Barna hajtincsei a homlokomba hullanak, miközben

a testemet mozgatom, többre vágyva. Hullámzik a mellkasa, ahogy kihúzza belőlem az ujját. - Callie, hol a határ? - kérdezi, újra megfogva a csuklómat, hogy leszorítson maga alatt, és a tekintetemet fürkészi. - Muszáj tudnom, hol kell abbahagynom. Hevesen rázom a fejem, a szemébe nézek. -

Nem akarom, hogy abbahagyd, Kayden. Megmondtam, és

komolyan gondoltam. Összehúzódik a pupillája, ahogy felfogja, mit mondtam. -

Callie, én...

Lelassul a szívverésem, ahogy a pillanat varázsa kezd szertefoszlani. Utolérnek a múltam képei, de rögtön el is tűnnek, amint Kayden megemeli a csípőjét, hogy kigombolja és levesse a farmerját. Másodpercekkel később már meztelen, és van rajta gumi. Visszafekszik rám, csupasz bőre beborítja csupasz bőrömet, és szenvedéllyel, vággyal, mindennel csókol, miközben a fejem fölött összekulcsolja a karunkat. Idegességembe izgatott várakozás vegyül, és érzékelem a pillanat minden egyes apró részletét. Tenyere kérges bőrét, bársonyos mellkasát, ahogy hozzám ér, nyelve nedvességét a számban, a bizsergést egész testemben. Verejték gyöngyözik a bőrömön, ahogy testem felhevül a vágytól, és széttárom a lábam, ahogy teste az enyémhez simul. Amikor lassan belém hatol, érzem a fájdalmat, de azt is, ahogy a csuklómon lévő láthatatlan láncok széttörnek és lehullanak. Levegő után kap, ahogy a lábam satuba fogja a csípőjét, miközben fokozatosan egyre beljebb hatol. Felemeli a fejét, és a szemembe néz, miközben ujjai az arcomat cirógatják. Aztán vár, majd egy utolsó lökéssel teljesen belém kerül. Testem és elmém egésze kitárul előtte, ahogy megcsókol. Eleinte kínzó érzés, miután mozogni kezd, és kis híján felkiáltok, hogy hagyja

abba, ám aztán elmúlik a fájdalom, izmaim ellazulnak, a fejem a párnára hanyatlik. Erre a pillanatra örökké emlékezni fogok, mert igazán az enyém.

KAYDEN Még soha a kibaszott életben nem rettegtem ennyire. Akkor sem, amikor apám épp ordított velem vagy megvert, és még akkor sem, amikor szembeszálltam vele. Szexeltem már, jó sokat. Mindig csak szórakozásból, még Daisyvel is. Sosem számított semmit; azt hittem, így kell lennie. Ahogy most Callie felnéz rám, bízik bennem, azt sem tudom, mitévő legyek. Még soha senki nem nézett rám így; még soha senki nem keltett bennem olyan érzelmeket, mint amiket ő vált ki belőlem ebben a pillanatban. Úgy érzem, mintha minden egyes sebem felszakadt volna, és a fájdalmat nem csak képzelem, de nem bírom abbahagyni. Hevesen megcsókolom, a feje fölé emelem a karját, ahogy belehatolok. Csodás érzés, és azt akarom, hogy soha ne érjen véget. Callie tekintete üveges, a szembogara összeszűkül, és a szája kinyílik. A nyaka hátrahajlik, zihál a gyönyörűségtől, és csípője mozgásom ritmusára meg-megemelkedik. Elengedem a kezét, és tenyerem lecsúszik a mellére, a bőrét tapintom, miközben kiszívom a nyakát. Ujjai felfedezik a sebhelyeimet, forróságot hagy maga után mindenhol, ahol megérint, és ez szinte megőrjít. Ívbe hajlik a háta, miközben felkiált, és másodpercekkel később én is követem, tudva, hogy innen nincs visszaút. Ahogy érzek, az megmásíthatatlan; érzem, hogy ez a lány magáévá tett, akar engem, támaszkodik rám, kötődik hozzám. Soha nem leszek képes elengedni őt. Miközben mindketten igyekszünk úrrá lenni a lihegésünkön, azt

hajtogatom magamnak, hogy minden rendben lesz, megbirkózom ezzel az egésszel, és egy pillanatra tényleg azt is érzem, hogy képes vagyok rá. Szaggatottan lélegezve elhúzódom Callie-től, és a hátamra gördülök, a hajamba túrok. Az oldalára fordul, meleg teste követi az enyémet. Mellkasomon nyugtatja a fejét, lábát a derekamra fekteti. -

Jól vagy? - merem végre feltenni neki a kérdést, küszködöm a

fejemben cikázó gondolatokkal. Bólint, kisujjával követi hasam vonalait. -

Még annál is jobban.

Lehunyom a szemem, és a feje tetejére támasztom az állam. -

Callie, el kell mondanom neked valamit.

Felemeli a fejét a mellkasomról, és felpillant rám. -

Mi a baj? Valamit... valamit rosszul csináltam?

Ujjam hegyét az alsó ajkához érintem. -

Dehogyis, nem rólad van szó. Hanem rólam. Van valami, amit

még nem tudsz rólam, és szerintem most már muszáj elmondanom neked. Felül, és tekintetem végigsiklik a testén, ami olyan törékeny, akár a szíve. -

A frászt hozod rám.

-

Ne haragudj, hagyjuk! - visszakozom, ahogy elönt a szégyen. -

Csak a saját agyamra megyek. A homlokát ráncolja. -

Kayden, nekem bármit elmondhatsz. Én nem ítélkezem.

-

Tudom - felelem őszintén, és birtoklón megragadom a derekát.

Felemelem őt, és az ölembe ültetem, lába keretezi a csípőmet. - Majd beszélünk róla, de csak egy kicsit később. Megnyalom az ajkamat, a tarkójára simítom a kezem, és magamhoz

húzom az arcát, másik kezemet pedig felcsúsztatom a törzsén, megragadom a mellét, arra vágyva, bár visszatérhetnék a közelmúltba, hogy újra átéljem életem egyetlen békés pillanatát.

33.

PONT:

FEKÜDJ

VALAKI MELLETT MOZDULATLANUL, EGYSZERŰEN CSAK

ÉREZVE A MÁSIK KÖZELSÉGÉT!

CALLIE -

AZT

HISZEM, BE KÉNE MENNEM A HÁZBA

- mondom, elolvasva a

hetedik SMS-t, amit anyám küldött. - Különben anyu idejön, és rajtakap minket. -

Min kap rajta? - kérdezi Kayden ártatlanul, miközben átfordít, hogy

fölöttem legyen, majd a szájába veszi a mellem, nyelvével köröket rajzol a mellbimbóm köré. Zihálok, még a combom is sajog, úgy vágyom rá, hogy megint magamban érezzem őt. -

Bele fogsz rángatni még egy menetbe.

Mosolyogva hajol hátra, ám az arca vörös és dagadt. -

És?

Szigorú képet mímelek. -

Nem viccelek. Anyám fel fog jönni ide, benyit a saját kulcsával, és

ez a látvány tárul elébe. Kayden felkacag, még mindig nem hisz nekem teljesen, de kienged a karjából. -

Rendben, nyertél. Elengedlek, de amint lecsillapítottad anyádat,

azonnal visszajövünk ide! Halkan felnevetek, miközben magam köré csavarom a takarót, és a táskámhoz megyek, hogy kivigyek pár holmit. Kicsit zavarban vagyok, még azután is, amit az imént tettünk. Sikerül a takaró alatt felhúznom a

ruháimat, csak utána engedem el. Kayden nem kérdőjelezi meg, mit csinálok, felkel az ágyról, visszaveszi a farmerét meg a pólóját. Kinézek

az

ablakon

a

sötét

égre.

Minden

tökéletesnek,

érinthetetlennek tűnik, mintha most az egyszer a saját kezemben lenne az életem. -

Mennyi az idő?

Kayden felemeli az alkarját, megnézi az óráját. -

Kábé fél nyolc.

-

Nem csoda, hogy anyám kiakadt. Kihagytam a vacsorát.

Megfogja a kezem, ahogy kinyitom az ajtót. -

Szóval mennyire lesz vészes a helyzet odabent?

Levezetem őt a lépcsőn. -

Anyám ezernyi kérdést fog feltenni neked, és hipervidám lesz.

-

Na és apukád?

-

Ő tuti a fociról fog magyarázni.

Csipog a telefonom, és megállók a lépcső aljában, hogy elolvassam az üzenetet. -

Ezt is anyukád küldte? - kíváncsiskodik Kayden, de megcsóválom

a fejem. Seth: Szia édes! Hogy ityeg? Remélem jól. Ettél vmi finomságot? Én: Attól függ... Pontosan milyen finomságra gondolsz? Seth: AZTAKURVA!!! Tényleg? Mert volt egy tök fura érzésem h összejött. Én: Mi? Seth: Tudod mi. Felpillantok Kaydenre, aki nevet rajtam, szeme szöglete ráncba szalad. -

Sethtől jött.

Odahajol, hogy jobban rálásson a mobilra, és én letakarom a kijelzőt a kezemmel. -

Rólam van szó?

Ajkamba harapok, felhevül az arcom. -

Nem.

-

De igen! - mondja büszkén. - Még mindezek után is el tudom érni,

hogy elpirulj. Öcsém, én aztán jó vagyok! Lehajtom a fejem, hagyom, hogy hajam az arcomba hulljon. -

Nem is pirultam el.

-

Dehogyisnem! - Állam alá dugja az ujját, és felemeli a fejem. - És

én nagyon örülök neki. - Lágyan az ajkamhoz érinti a száját, gyengéden megcsókol, még a lábujjam is beleborzong. Mosolyogva húzódom el, de megtorpanok, amikor megpillantok egy idegen autót a felhajtón. -

Az meg kinek a kocsija?

Kayden követi a tekintetemet, és vállat von. -

Nem tudom.

Értetlenül nyitom ki a hátsó ajtót. Másodperceken belül odavész minden; minden lélegzet, minden szívdobbanás, minden csók, minden pillanat, ami az enyém lett. Fekete pöttyök táncolnak a szemem előtt, miközben nézem Jacksont, a bátyámat, aki az asztalnál ül, és pitével tömi a fejét, egyenesen a tepsiből. Vele átellenben ül a legjobb barátja, Caleb Miller. Egy magazint lapozgat, sötét haja hosszú és rendezetlen, mintha évek óta nem vágatta volna le. Amikor felnéz, ösztönösen lesütöm a szemem. -

Nézzenek oda, hogy felnőtt a kis Callie! - mondja Caleb, én pedig

az asztalon lévő ceruzát bámulom, elképzelem, milyen lenne újra meg újra a szemébe vágni, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva. -

Anyu azt hitte, elszöktél - jegyzi meg Jackson, lenyalva a villáról a

tejszínhabot. - Már vagy ezer SMS-t írt neked. -

Vettem észre! - csattanok fel. Mindig is keserű gyűlöletet éreztem

a bátyám iránt, amiért a házunkba hozta azt a rohadékot. Tudom, hogy neki fogalma sem lehetett a történtekről, de nem bírok megbocsátani neki. - Megmondanád neki, hogy beugrottunk, és hogy semmi bajom, szóval leállhat az SMS-ezéssel? -

Nem - közli Jackson. - Nem vagyok a hírvivőd. Anyu a nappaliban

van. Menj, mondd meg neki te! -

Egyáltalán mit keresel te itt? - kérdezem, és Kayden ujjai a

csuklómhoz érnek. Pislogva nézek rá. Szinte el is felejtettem, hogy itt van. Kayden a fejét csóválja, és smaragdzöld szemében valami olyasmi villan, ami nem tetszik nekem. Látja - érzi - a lelkem mélyén rejtőző igazat. Caleb felkel az asztaltól, és átvág a konyhán, laza mozdulatokkal, mintha nem volna semmi gondja széles e világon. -

Na, és hogy megy az egyetemi foci? - szól Kaydenhez. - Úgy

hallottam, azon a szinten már sokkal keményebb a játék. Kayden nem veszi le rólam a szemét. -

Nem olyan vészes. Csak elég keménynek kell lenni, hogy bírja az

ember. Caleb szadista arckifejezéssel nézegeti Kayden feldagadt képét, miközben kinyitja a konyhaszekrényt. -

Ja, te aztán nagyon keménynek tűnsz. Amúgy hercig a monoklid.

Kayden hideg-rideg tekintettel mered rá, ökölbe szorítja a kezét. -

Téged nem rúgtak ki az egyetemről, amiért füvet árultál a

kampuszon? -

Figyu, valamiből csak el kellett tartanom magam - feleli Caleb,

becsapva a konyhaszekrényt. - Nem mindenki élhet apuci pénzéből meg

ösztöndíjból. Kayden rágóizma megfeszül, én pedig megrántom a karját. -

Mehetünk?

Bólint, a kezemet fogva az ajtó felé hátrál, szemét Calebre szegezi, aki kezd feszengeni. -

Szó sem lehet róla! - közli velem Jackson. - Olyan nincs, hogy itt

hagyj engem, anyával a nyakamon! -

Nem kéne neked Floridában lenned, vagy mi? - kérdezem dühös

és szorongó hangon. - Úgy tudtam, hogy nem leszel itt. A hajába túr, felkel a konyhaasztaltól, kezében a pités tepsivel. -

Az uccsó pillanatban meggondoltuk magunkat.

-

Nem dolgoznod kéne? - kérdezem gúnyosan. - Vagy már megint

felmondtak? -

Baszd meg, Callie, igenis van munkám. - A mosogatóba hajítja a

tepsit, és haragosan mered rám. - Úgyhogy te csak ne csesztess! Nem tudom, miért vagy mindig ilyen szemét velem. -

Hé! - Kayden közbelép az érdekemben, megáll előttem. - Ne

beszélj így a húgoddal! -

Úgy beszélek vele, ahogy akarok - vág vissza Jackson, karba téve

a kezét. - Neked fogalmad sincs, mennyi szarságon ment keresztül miatta a családunk. Tököm tudja, mi baja van, de a kis hülyeségei totál megőrjítették anyánkat. Caleb érdeklődve figyel, a reakciómat várja. Nem bírom levenni róla a szemem. Szeretném, de uralkodik rajtam, mert pontosan tudja, mi bajom van - hiszen ő okozta. Lassan haldokolni kezdek, elhervadok, akár az éjkirálynőkaktusz virága, ami évente csak egyetlen éjszaka nyílik ki, és még naplemente előtt elpusztul, élete és boldogsága csupán egy röpke pillanatig tart. -

Szállj le szegény Callie-ről! - Caleb megemelt szemöldökkel néz

rám, mosoly villan az ajkán. - Nyilván jó oka van arra, amiért így viselkedik. Vigyél ki innen! Vigyél ki innen! Ments meg! Ments meg! Ments meg! A lábam váratlanul megmozdul, Kayden magával rángat. Kitárja a hátsó ajtót, és lehúz magával a lépcsőn, a felhajtó közepéig. A lépcső aljában állva Kayden bizonytalan tekintettel figyel engem a tornác fényében, kezét a vállamra téve. Mi a baj? Furcsa képet vágsz...

-

Erőlködve kifújom a levegőt. Nem igazán kedvelem a bátyámat.

-

Mozognak a nyakizmai, ahogy nyel egyet. Callie, én tudom, milyen a félelem. Hidd el nekem! Láttam a

-

bátyáim arcán, rengetegszer éreztem. Te félsz tőle. Látom a szemedben. Félek a bátyámtól? - Hülyének tettetem magam, istenhez

-

fohászkodom, hogy Kayden rá ne jöjjön az igazságra, mert félek, mi fog történni, ha megtudja. -

Ne csináld! - mondja szigorúan, és az arcomra simítja a kezét. - Te

félsz Calebtől. Ő... ő tette azt veled? -

Igen. - Még csak nem is akarom kimondani, egyszerűen csak

kibukik a világba. Kaydenre bámulok, hallgatom, ahogy a szívem kalapál a mellkasomban, ahogy a szél énekel, ahogy valahol a világban megtörik valaki. Nagyot nyel. -

Callie... ezt... muszáj elmondanod valakinek. Nem hagyhatod,

hogy gondtalanul éldegélje az életét! -

Nem számít. Túl sok idő telt el, már a zsaruk sem tehetnének

semmit. -

Honnan tudod?

Vállat vonok, elszigeteltnek érzem magam a világtól. -

Mert

Megtudtam,

egyszer hogy

utánanéztem, már

nincs

csak

semmi

hogy

biztosan

lehetőségem.

Ami

tudjam... történt,

megtörtént. A fejét csóválja, a fogát csikorgatja. -

Ez nem tisztességes.

-

Ahogy a te életed sem - felelem, és vissza akarom kapni a saját

kis pillanatomat. Vissza akarom kapni. Kérlek, istenem, add vissza nekem! Igazából semmi sem tisztességes. Csend borul ránk, aztán minden összeomlik, ahogy a mellkasára rogyok, kicsordul a könnyem, miközben a titok, amit magammal cipeltem, könnyebb darabkákra törik. Tiltakozásom ellenére Kayden a karjába vesz, magához ölel, és felvisz a lépcsőn, be a szobába, miközben elsírok minden könnyet, amit magamba fojtottam. Lefekszik mellém az ágyra, és a mellkasába temetem az arcom. Valahogy sikerül abbahagynom a sírást, és mozdulatlanul fekszünk egymás mellett, érezve a másik fájdalmát. Végül aztán elalszom a karjában.

KAYDEN Miután Callie elszenderül, figyelem, ahogy ki-be lélegzik, próbálom megérteni a világot. Úgy önt el a düh hulláma, akár egy kibaszott szökőár. Meg akarom ölni Calebet. A lehető legfájdalmasabb módon agyon akarom verni. Amikor meghallom, hogy Callie bátyja meg Caleb elhagyják a házat, nevetve beülnek a kocsiba, és elhajtanak, arról dumálva, hogy valami buliba mennek, elszakad nálam a cérna. A felszínre tör mindaz a harag, ami fortyogott bennem, és egyszeriben tudom, mit kell tennem.

Callie azon a bizonyos estén megmentett egy veréstől, ami valószínűleg végzett volna velem, de megmentett önmagámtól is. Mielőtt ő felbukkant volna, lélekben haldokoltam; a szívemben nem volt más, csak egy hatalmas űr. Gyengéden kihúzom a karomat a feje alól, fogom a telefonomat, és kiosonok

az

ajtón,

még

egyszer

rápillantok,

mielőtt

elmennék.

Lebaktatok a lépcsőn, és SMS-t küldök Luke-nak, hogy jöjjön értem, majd útnak indulok a járdán, el Callie-ék házától, egyenesen az ismeretlenbe. Jó messze gyalogolok olyan irányban, amerre még sosem jártam, hagyom, hogy átöleljen a hideg levegő. Nagyjából negyedórával később megáll mellettem Luke kisteherautója. Beugrom a kocsiba, a kezemet dörzsölgetem, ahogy a meleg a bőrömre sugárzik. -

Na jó, mi a szar volt ez a totál váratlan SMS? - Lejjebb húzza

kötött sapkáját, és felcsavarja a fűtést. - Felfogod te, hogy épp Kelly Anallot készültem gerincre vágni? -

Bocs - motyogom. - Hol voltál?

-

Odalent a tónál. - Jobbra tekeri a kormányt, és ráfordul egy

mellékútra. - Buli van ott. -

Nem láttad ott véletlenül Callie bátyját meg Caleb Millert?

Megáll egy stoptáblánál, bekapcsolja a páramentesítőt, mivel a szélvédő egyre jobban elhomályosul. -

Igen, pont akkor jöttek meg, amikor én elindultam érted.

-

Akkor menjünk vissza oda! - Intek neki, hogy hajtson tovább. - El

kell intéznem valamit. Csendben haladunk, miközben én a térdemet remegtetem, és ujjaimmal dobolok az ajtón. A kisteherautó zötyögve halad, ahogy a fák között kanyargunk, és végül kilyukadunk a tó mellett. Amint leparkolunk, meglátom Calebet a part menti máglya mellett, valami szőke csajra

nyomul, aki bő dzsekit visel szűk rózsaszín rucija fölött. -

Segítened kell valamiben - mondom, miután Luke leparkolja a

kocsit, és épp kiszállni készül. Habozva kiteszi az egyik lábát a kocsiból. -

Mi van? Elég furán viselkedsz... egy kicsit a frászt hozod rám.

Nem veszem le a szemem Calebről. Pár centivel alacsonyabb nálam, de emlékszem, hogy pár bulin láttam már őt verekedést szítani, és határozottan meg tudja védeni magát. -

Közbe kell lépned, ha eldurvul a helyzet.

Luke-nak leesik az álla, aztán cigit dug a szájába. -

Te össze akarsz verekedni valakivel?

Elszántan bólintok. -

Igen.

-

Szóval azt akarod, hogy vigyázzak, a csávó be ne verje a hülye

fejedet? - Egyik kezével óvja a cigit a széltől, a másikkal pedig lekattintja az öngyújtó fedelét. -

Nem, azt akarom, hogy állíts le, mielőtt megölném. - Kinyitom a

kocsiajtót, és kipattanok. -

Hogy mi van? - Füst száll fel az arca előtt.

-

Állíts le, mielőtt megölném - ismétlem, és becsapom az ajtót.

A kisteherautó előtt vár, megpöcköli a cigit, hamut verve a földre. -

Mi ez az egész, haver? Tudod, hogy nem reagálok jól a vakmerő

szitukra. Megállók a parkoló autók sorának végén. -

Ha egy rohadék a lehető legszörnyűbb módon bántana valakit,

akit... nagyra becsülsz, te mit tennél? Vállat von, a tűzre bámul. -

Attól függ. Pontosan mi történt?

-

Valami nagyon rossz - felelem. - Ami egy életre sebet hagy az

áldozaton. Lassan szívja a cigijét, aztán felém fordítja a fejét. -

Jól van, számíthatsz rám.

Odamegyünk a máglyához, haragom olyan hevesen lángol bennem, akár maga a tűz. A bulizok kiabálnak, nevetnek, az egyik kocsi platóján lévő söröshordóból töltögetik a poharaikat. Egy másik autóból zene dübörög, és a tó partján élénk sörpingpong-meccs zajlik. Daisy perdül elém széles vigyorral, kezében műanyag pohárral. -

Hahó, pasikám, tudtam, hogy eljössz!

Bosszúsan csóválom a fejem, és oldalra lépek. -

Tűnj az utamból!

Döbbenten szorítja a mellkasára a kezét, úgy fest, akár egy sérült őzike. -

Neked meg mi bajod van?

-

Rájött, hogy egy szemét liba vagy - kotyog közbe Luke vidáman,

és füstöt fúj a képébe. -

Úristen, hogy te mekkora seggfej vagy! - nyavalyog Daisy, kézzel

legyezgetve az arca előtt, és úgy néz rám, mint aki azt várja, hogy megvédjem. Csak legyintek, megkerülöm, és egyenesen Caleb felé masírozom. A tömegen átfurakodva kilépek a tűz közelében hagyott szabad térre. Amint Caleb a szemembe néz, elkomorul a képe, de nem fogja menekülőre. Tudja, mi következik, és úgy várja, mintha vágyna rá. Odamegyek hozzá, és mosoly játszik az ajkán, ahogy felém lép. -

Mi a faszt keresel te itt? - kérdezi. - És hol van a csini kis Callie?

Figyelmeztetés nélkül vágom pofán, ezzel hibát követek el, de már nem vonhatom vissza. A tömeg felhördül, és a rózsaszín ruhás lány elejti a poharát, sört loccsantva a földre, és elszelel. Caleb az állát ért ütéstől a földre zuhan, a képét markolássza.

-

Mi a fasz? - Talpra kászálódik, letörli az orrából csöpögő vért. - Mit

képzelsz te magadról? Magyarázat nélkül ismét feléje lendítem az öklöm, ám ezúttal kitér előlem, és oldalba vág. Recsegnek a bordáim, de ez semmi ahhoz képest, amihez szokva vagyok, így hamar magamhoz térek, és gyomorba rúgom. Köhög, összegörnyed, és vért köp a földre. -

Kurvára véged van!

Az ujjaimat ropogtatom, előrelépek, hogy újra megüssem, ám Caleb felegyenesedik, és nekem rohan. Lehajtott fejjel vágódik a gyomromba, kinyomva belőlem a szuszt, és cipőnk talpa csikorog a földön, ahogy igyekszünk állva maradni. Valaki felsikolt a tömegben, amit újabb kiáltások követnek, miután a földre zuhanunk. Öklöm újra meg újra Caleb képébe csapódik, a düh irányít, csakis a düh, mintha már évek óta fortyogna bennem. Valaki megpróbál lehúzni róla, de újra meg újra ellököm magamtól az illetőt. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, miközben egyre csak verem a srácot. Végül valakinek sikerül lerángatnia róla. Lerázom magamról a kezet, amiről azt hiszem, Luke-é, ám a tó békés felszínén tükröződő, villogó piros-kék fények észhez térítenek, miközben egy rendőr bilincset kattint a csuklómra. -

Ne mozdulj! - kiabálja egy zsaru, és valaki meglök, térdre esem a

földön. Ahogy a hátam mögé bilincselik véres kezemet, felfogom, mit tettem. Caleb még lélegzik, viszont olyan feldagadt és véres az arca, hogy lehetetlen kivenni a vonásait. De talán nem is bánom, mert az a lényeg, hogy igazságot szolgáltattam Callie-nek.

Dutyiba kerülni jobbnak tűnt, mint hazamenni, így nem voltam hajlandó felhívni apámat. Végül az egyik zsernyák szólt neki, mert apámat nagyon tisztelik

a

városban.

Mindig

is

rengeteget

adakozott,

amiből

automatikusan arra következtet mindenki, hogy remek ember. Órákkal később a konyhaasztalnál üldögélek a házunkban. Anyám elment Tylerért a reptérre, bár kénytelen volt taxit hívni, mert egyikük sem elég józan a vezetéshez. Csak apám meg én maradtunk a házban. Hamarosan véget ér valami, csak azt nem tudom, mi. -

Te kibaszott kis szaros! - Apám az asztal körül járkál, belerúg a

konyhabútorba, berepesztve a fát. - A köcsög zsaruk hívnak az éjszaka istenverte közepén, hogy tegyem le érted az óvadékot, mert kurvára összevertél valakit. - Elhallgat, végighúzza az ujját a verekedésünk során szerzett kis vágáson a szeme alatt. - Ma aztán nagyon ütős formában vagy, hülye gyerek! -

A legjobbtól tanultam - motyogom. Sajognak a bordáim, lüktet a

karom, de valamiért mégis elégedettebbnek érzem magam, mint valaha. Felkap egy széket, és áthajítja a szobán, egy polcnak ütközik, és összetör egy vázát. Meg sem rezzenek. Csak hüvelykujjammal követem az asztalon lévő repedések vonalát. -

Miért nem tanulsz végre tisztességet? - Toporzékolva körbejárja a

helyiség közepén lévő konyhaszigetet. - Kétéves korod óta csak elkúrsz mindent! A falat bámulom, felidézem Callie mosolyát, nevetése hangját, bársonyos bőrét. -

Figyelsz te rám?! - üvölti apám. - Az isten bassza meg, Kayden,

hallgass már ide! Lehunyom a szemem, arra gondolok, milyen volt a magamévá tenni Callie-t, megérinteni őt, csókolgatni az egész testét, beszívni haja illatát.

Apám az asztalra csap, mire kinyitom a szemem. -

Kelj fel!

Felpattanok az asztaltól, felborítva a széket. Készen állok. Ahogy apám behajlított karral a vállához húzza a könyökét, majd ütésre lendíti az öklét, én alulról az állába vágom az enyémet. Mindkettőnket megdöbbenti a fájdalom, ahogy öklünk egyszerre csapódik a másik arcába. Pillanatnyi szünet támad, mialatt apám rám néz, de rendesen, mintha életében először látna, aztán megragadja a vállam, és a falhoz lök. -

Állítsd le magad, te kis köcsög! - Oldalba rúg, én pedig bosszúból

pofán vágom. Ismét megdöbben, és kell pár másodperc, hogy összeszedje magát. Csak arra tudok gondolni, milyen ijedtnek tűnik, milyen bizonytalan a tekintete, milyen reszketeg a tartása. Megragadja a pólómat, kétségbeesetten próbálja visszanyerni az irányítást, és a fejemre tapasztja a kezét, nekilök a konyhaszekrénynek. Körmömet a tenyerembe vájva felfelé lendítem az öklöm, és halántékon vágom, nagy erővel. Felnyög, eltaszít, én pedig nekidőlök a pultnak, beverem a csípőmet a peremébe, és a földre lököm a késeket. Előrelépnék, ám apám a fejét lehajtva ront nekem. Gyorsan ki akarok térni az útjából, behajlított térddel próbálom átugorni a konyhaszigetet, de megragadja a pólóm szegélyét, és visszahúz a padlóra. A hátam mögé kapok, le akarom fogni, ám elrántja a karját. Fásuknak, lélekben teljesen halottnak érzem magam, ahogy sarkon fordulok, és két kézzel mellbe lököm. Nem hajlandó elengedni, még akkor sem, amikor megbotlik, és leránt magával a földre. Igyekszem fölébe kerekedni, ám másodpercekkel később érzem, hogy valami oldalba döf, és minden megdermed. Apám talpra kászálódik, véres kést szorongat.

-

Miért nem fogadsz soha szót? - A padlóra ejti a kést, a lábam

mellett csörömpöl a csempén. Falfehér arccal hátrál el. - Te kibaszott kis... - A fejéhez kap, majd a bejárati ajtóhoz rohan, félig nyitva hagyva maga mögött, így besüvít a hideg levegő. Testem minden porcikája fáj, mintha ezer kés döfött volna belém, nem pedig egy. Az oldalamra fordulok, felülök, és a konyhaszigetnek dőlök, leveszem a kezem a sebről. Vér borítja remegő ujjaimat, csorog a pólómba hasított lyukon át, és betölti alattam a csempepadló repedéseit. Lehunyt szemmel próbálok lélegezni, ám a fájdalom áll nyerésre. Callie-re gondolok, hogy mit csinálhat éppen, és vajon mit fog tenni, ha megtudja, mi történt. Nem kellene fájnia, mégis fáj a gondolat, hogy elhagyom, hogy elhagy, hogy soha többé nem lehet az enyém. Nem bírom ki. Oldalra nyúlok, és felveszek egy kést, remeg a kezem, ahogy az alkaromhoz nyomom a hegyét. Évek óta ezt csinálom, hogy elnyomjam a fájdalmat. Hétéves koromban kezdődött, amikor rájöttem, hogy a vagdosás segít lélegeznem... segít kibírnom pokoli életemet. Minden egyes vágással, amit a bőrömön ejtek, enyhül a fájdalom, miközben a vér egyre jobban elborítja a padlót.

CALLIE Arra ébredek, hogy egyedül vagyok az ágyban, és testemet elönti a pánik. Hová lett Kayden? Lekapom a mobilomat az éjjeliszekrényről, és több SMS-t is küldök neki, de nem érkezik válasz. Felhúzom a cipőmet, és kirohanok az ajtón, hogy megkeressem. Muszáj beszélnem vele a tegnap estéről, el kell magyaráznom, hogy legjobb lesz elfelejtenünk a múltat, mert ha ő is az életem része, akkor nem olyan félelmetes, amit Caleb tett velem.

A nap már felbukkant a hegyek fölött, és élénk rózsaszín az ég, ám a szépsége nagyon csalóka ahhoz képest, amilyen idelent a helyzet. Tombol a szél, vihart kavar, lehűti a hőmérsékletet. Apám a konyhaasztalnál ül, amikor belépek a házba. Gondosan megfésülte barna haját, nyakkendőt és szövetnadrágot visel, máris kiöltözött a hálaadásnapi vacsorára. Amint felnéz a müzlijéről, összevonja a szemöldökét. -

Jól vagy? Úgy nézel ki, mintha sírtál volna.

-

Minden oké. - Benézek a nappaliba, majd visszahátrálok a konyha

közepére. - Hol van anyu? El akarom kérni a kocsiját. -

Zuhanyozik. - Feláll a székről, és beteszi a tálkáját a mosogatóba,

közben alaposan szemügyre vesz. - Úgy látom, fogytál. Mindenképpen egyél ma jó sokat! Vacsora után focimeccset rendezünk, és azt akarom, hogy idén te is játssz. -

Jó, rendben. - Alig hallom őt, miközben az SMS-eimet olvasgatom,

de egyik sem Kaydentől jött. - Kölcsönvehetném a te kocsidat egy kis időre? Ígérem, hamarosan visszajövök. A zsebébe nyúl a slusszkulcsáért. -

Tényleg jól vagy? Nagyon zaklatottnak tűnsz.

-

Semmi bajom - nyugtatom meg, de megijedek, mert általában nem

szokta észrevenni az ilyesmit. Ennyire rosszul festenék? - Csak tudni akarom, jól van-e egy barátom. Odadobja nekem a kocsikulcsot, és könnyedén elkapom. -

Ez a bizonyos barátod véletlenül nem az egyik volt irányítóm?

Markomba szorítom a kulcsot, érzem, ahogy csipkézett élei a tenyerembe vájnak. -

Anyu már megint pletykált, mi?

Vállat von, zsebre dugja a kezét. -

Tudod, milyen. Csak azt akarja, hogy boldog légy.

-

Boldog vagyok. - És ebben a pillanatban ezt nem is érzem olyan

hatalmas hazugságnak. - Csak meg kell keresnem valakit. -

Egy órán belül itthon légy! - mondja. - Tudod, hogy anyádnak

szüksége lesz a segítségedre. A bátyád nem jött haza az éjjel. Valószínűleg egész éjszaka piált, úgyhogy ő teljesen hasznavehetetlen lesz. -

Jól van. - Kilépek a hidegbe, úgy érzem, mintha mellbe vágtak

volna, de nem tudom, miért. Megcsörren a mobilom, és meglepetten látom, hogy Luke neve villan fel a kijelzőn. -

Halló! - veszem fel a telefont, miközben leszaladok a behajtón, és

beugrom apám kocsijába. -

Szia! - mondja gondterhelt hangon. - Beszéltél valamikor

Kaydennel? -

Tegnap este óta nem. - Becsapom az ajtót, és beindítom a motort,

nem várom meg, hogy megtisztuljon az ablak. - Nem tudom, hol van. Szó nélkül elment innen, és most nem érem el. -

Én sem. - Remegő hangon szólal meg, miközben én a nyakamat

nyújtogatom, és kitolatok a kocsival az útra, hunyorogva nézek át a jégvirágos üvegen. - Figyelj, Callie, Kayden tegnap este valami nagyon rosszat tett. Kikanyarodok az utcára, és sebességbe kapcsolok. -

Mi történt?

-

Nagyon fura SMS-t küldött - meséli. - Megkért, hogy menjek érte.

Elvittem a tóhoz, ahogy akarta, aztán... aztán szarrá verte Caleb Millert. Tövig nyomom a gázpedált, felsírnak a kerekek. -

És jól van?

-

Azt hiszem, igen, de letartóztatták, és az apjának óvadékot kellett

letennie érte. Megáll a szívem.

-

Az apja ment érte?

Habozik. -

Igen, az apja.

Nem tudom, Luke tisztában van-e vele, milyen Kayden apja. -

Most rögtön elmegyek hozzájuk, hogy megnézzem, jól van-e.

-

Én is. Hol vagy?

-

Kábé egy sarokra... A Mason úton.

-

Oké, pár perc múlva találkozunk - mondja. - És Callie, légy óvatos,

Kayden apja... -

Tudom. - Bontom a hívást, és a markomba szorítom a telefont,

miközben felhajtok a Kaydenék házához vezető dombon. Elém tárul a hatalmas, emeletes ház, ami a dombokkal a háttérben mered az ég felé. Mire leparkolok egy fa alatt, felerősödik a szél, és barna leveleket röptét a levegőbe, szinte eltakarva a ház körüli erdőt. Kalapáló szívvel ugrok ki a kocsiból, átrohanok a gyepen, fel a lépcsőn, közben hadonászok, hogy félrelökjem a leveleket az arcom elől. A bejárati ajtó tárva-nyitva áll, leng a szélben. Amint belépek az előcsarnokba, felkavarodik a gyomrom. Érzem, hogy valami baj van. Körülnézek a nappaliban, aztán felkiabálok az emeletre: -

Hahó!

Egyedül a szél válaszol, üvölt az ablak előtt, leveleket fúj be a házba, végig a parkettán, és a falhoz csapja az ajtót. Belépek a konyhába, és megkerülöm a konyhaszigetet. Semmi sem készíthet fel arra, amit megpillantok. Megáll az idő... minden megáll. Lélekben meghalok. Kayden a padlón hever, vértócsában, egy csomó kés között. A szeme csukva, karja-lába ernyedt, friss vágások húzódnak mindkét csuklóján. Lyukas a pólója, valami átdöfte. Rengeteg a vér, de nem látom, honnan jön: mintha mindent vér borítana.

Karom tehetetlenül lóg, a lábam elgyengül, és a padlóra rogyom, rá az egyik késre. -

Ne, ne, ne, ne! - A hajamat húzom, hiába érzem a fájdalmat, és

kitépek pár szálat. - Ne! Vagy százszor megrázom a fejem, reménykedve, hátha szertefoszlik ez

az

egész

jelenet,

ahogy

annak

idején,

a

tizenkettedik

születésnapomon reméltem. Könnyek homályosítják el a látásomat, miközben a Kayden csuklóján lévő egyik vágásra szorítom a kezem, hogy elállítsam a vérzést. Borzasztó hideg a bőre, jéghideg, halálosan hideg. Megérintem a karját, az arcát, a mellkasát a szíve fölött. Reszkető ujjakkal tárcsázom a mentőket, és elhabogom a részleteket. -

Van pulzusa? - kérdezi a diszpécser, miután beszámolok a

helyzetről. Elszorul a szívem, ahogy Kayden ütőerére szorítom az ujjaimat. Gyenge lüktetést érzek. -

Igen, van!

-

Lélegzik?

Kayden mellkasára meredek, kívánom, hogy mozogjon... imádkozom, hogy

megmozduljon.

Kis

idő

múlva

picit

megemelkedik,

majd

bizonytalanul visszasüllyed. -

Igen, lélegzik! Lélegzik! Istenem! - Összeszorítom remegő

ajkamat, zokogva leteszem a telefont, és várom a mentőt. A mobil kiesik a kezemből, és Kayden haját simogatom, nem tudom, érzékeibe, hogy itt vagyok. -

Kayden, ébredj fel! - suttogom, de meg sem rezzen. - Istenem,

kérlek, ébredj fel! -

Callie... mi... - lép mögém Luke.

Meg sem moccanok. Nem bírom levenni a szemem Kaydenről. Ha egy pillanatra nem nézek rá, talán még eltűnik.

-

Callie, hallasz engem?

-

Egy hangot se! Hamar túl leszel rajta. Nem fog fájni.

-

Callie! - Luke szinte üvölt, végre felpillantok rá, meleg könnyek

csorognak le az arcomon. - Hívtad a mentőket? Bólintok, úgy érzem, minden összeomlik körülöttem... és bennem. -

Próbáltam megmenteni... én... én próbáltam, de nem tudtam...

nem tudtam... Luke letérdel mellém, tekintete a padlón heverő barátjára szegeződik, arca holtsápadt, barna szeme tágra nyílt és rémült. -

Nem tehetsz erről. Lélegzik. Túl fogja élni... túléli.

De igenis én tehetek erről. Én tehetek mindenről. Átkarolom Kaydent, beszívom az illatát, többet el sem akarom engedni. -

Kérlek, maradj velem!

-

Te tehetsz az egészről - mondja Caleb. - Ha bárkinek elmondod, téged

fog hibáztatni. Sziréna vijjog odakint, levelek suhannak be a konyhába, céltalanul röpködnek, mennek, amerre csak a szél sodorja őket. Többet kellett volna tennem. Szólnom kellett volna valakinek. Ki kellett volna állnom Kaydenért, ahogy ő kiállt értem. Azt hittem, megmentettem Kaydent azon az estén a kerti házikónál, de tévedtem. Csak némi időt nyertem neki, mielőtt átsöpört az életén a következő szélvihar.

Kedves Olvasó! Köszönöm, hogy elolvastad a Callie & Kayden és a véletlent! Nincs a világon, amit jobban szeretnék a könyveknél: imádom őket olvasni, írni, és másokkal megosztani. Amint írni kezdtem Callie-ről meg Kaydenről, beleszerettem a történetükbe, és remélem, hogy téged is elvarázsoltak. Ha élvezted a történetüket, és újabb remek, romantikus olvasmányt keresel, szeretettel ajánlom figyelmedbe a The Secret of Ella and Micha (Ella és Micha titka) című regényemet. A The Secret of Ella and Micha először magánkiadásban, e-könyv- ként jelent meg, 2012 októberében. Ella és Micha kezdettől fogva rabul ejtették a képzeletemet és a szívemet, pontosan ugyanúgy, mint Callie és Kayden. Nincs erőteljesebb és szenvedélyesebb - sem védtelenebb a fiatal szerelemnél. Azok számára, akik már olvasták a The Secret of Ella and Micha-t, izgalmas hírem van: 2013-tól összefogok a Grand Central Publishinggel és a Forever Romance-szel! Újra ki fogják adni a regényt, e-könyvként és nyomtatott formában is, különleges, új borítóval. Tengerentúli barátaink is élvezhetik az új kiadást, amelyről az Egyesült Királyságban új kiadóm, a Sphere gondoskodik. De még ennél is izgalmasabb, hogy folytatom a sorozatot új kiadóimnál. Tehát tartsátok nyitva a szemeteket, hamarosan érkezik a The Forever of Ella and Micha (Ella és Micha mindörökké) és a The Temptation of Ella and Ethan (Lila és Ethan kísértése)! Hálás köszönetem mindenkinek, aki olvasta a könyveimet, és segített

a The Secret of Ella and Micha-nak felkerülni a New York Times és az USA Today bestsellerlistájára! Azoknak pedig, akik csak most ismerkednek a könyveimmel,

szeretném

azt

üzenni:

izgatottan

várom,

hogy

megoszthassam veletek a történeteimet, és remélem, mindegyiket imádni fogjátok! Jó olvasást! Jessica Sorensen

Kötetünk szerzőjéről Jessica Sorensen férjével és három gyermekével Wyoming havas hegyei közt él, ahol ideje nagy részét olvasással, írással és a családjával tölti.